LEON LEYSON

A LEHETETLEN
VALÓRA VÁLT

Egy fiú Schindler listáján

Dream
válogatás
Írta: Leon Leyson
A mű eredeti címe: The Boy on the Wooden Box

Fordította: Margitta Nóra

Szerkesztő: Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Salamon Teodóra
Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© the Estate of Leon Leyson 2013

© Margitta Nóra 2015
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2015

A kiadvány az Atheneum Books for Young Readers, an

Imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Divison
engedélyével készült.

Borítóterv: Dan Potash

ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 610 0 (puhatáblás), kiadói kód: MX-902

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

 Ajánlom
testvéreim: Tsalig és Hershel emlékének
és a holokauszt idején elpusztított összes gyermeknek,
testvérnek, szülőnek és nagyszülőnek,
továbbá
Oskar Schindlernek, kinek nemes cselekedete valóban
egy „egész világot" mentett meg.
Leon Leyson
 ELŐSZÓ
BE KELL VALLANOM, IZZADT A TENYEREM ÉS
összeszorult a gyomrom. Türelmesen vártam a soromra, de
tényleg izgultam. Aztán én következtem, hogy megszorítsam
a kezét annak, aki többször is megmentette az életemet... de
az sok-sok évvel korábban történt. Kíváncsi voltam, vajon
megismer-e egyáltalán.
1965 őszén, a fontos találkozó előtti napon, a Los Angeles-i
reptér felé menet azt mondogattam magamban, hogy akivel
találkozni fogok, talán már nem is emlékszik rám. Utoljára
két évtizeddel korábban találkoztunk, egy másik földrészen,
egészen más körülmények között. Akkoriban tizenöt éves
voltam, egy csontsovány, éhező fiú, aki jó, ha tízévesnek
látszott. Mostanra harmincöt éves megtermett férfi lettem.
Megnősültem, megkaptam az amerikai állampolgárságot,
letöltöttem a katonai szolgálatomat, és jelenleg tanárként
dolgozom. A többiek sorra üdvözölték vendégünket, én
inkább meghúzódtam a hátuk mögött. Mert én voltam a
legfiatalabb, és úgy helyes, hogy az idősebbeket
előreengedem. Őszintén szólva minél későbbre szerettem
volna halasztani a csalódást, hogy nem ismer meg az, akinek
olyan sokat köszönhetek.
Csalódottság helyett büszkeséget éreztem, amikor csillogó
szemmel rám mosolygott:
- Megismerlek! Te vagy a kis Leyson!
Tudhattam volna, hogy Oskar Schindler sosem okoz
csalódást.
 E találkozásunk idején a világ még semmit sem tudott
Oskar Schindlerről, és az ő második világháború idején
tanúsított hősies helytállásáról. Mi, a reptéren várakozók és
rajtunk kívül még vagy ezren, neki köszönhettük az
életünket. Életben maradtunk Schindler rendkívüli
bátorságának köszönhetően. Ő volt az, aki zsidó munkásai
érdekében, hogy megmentse őket a gázkamráktól,
megvesztegetett embereket, és mindenféle háttéralkukat
kötött. Megmentésünk érdekében Schindler bevetette eszét,
szívét, lefegyverző kedvességét és vagyonát. Sikerült
meggyőznie a nácikat, hogy a háborús erőfeszítéseikhez
elengedhetetlen szükség van ránk, noha Schindler pontosan
tudta, hogy sokunknak valójában igen csekély hasznát
veheti. Jómagam például csupáncsak egy faládán állva értem
el annak a gépnek a kapcsológombját, amelyen dolgoznom
kellett. A ládának hála, hasznosnak látszottam, és így esélyt
kaptam az életben maradásra.
Teljesen valószerűtlen, ahogy túléltem a holokausztot.
Minden ellenem szólt, mellettem pedig szinte semmi. Még
kisfiú voltam, nem voltak kapcsolataim, nem volt semmilyen
képzettségem. Csupán egyetlen tényező szólt mellettem, ami
viszont mindent felülírt: az, hogy Oskar Schindler úgy
gondolta, érdemes megmentenie engem. Érdemesnek tartott
minket az életre, még akkor is, ha saját magát sodorta
veszélybe azzal, hogy adott nekünk még egy esélyt. Most
pedig rajtam a sor, hogy meséljek arról az Oskar
Schindlerről, akit megismerhettem. Az itt következő történet
részben rólam szól, részben pedig arról, hogy miként
keresztezte egymást a sorsunk. A családomat is be fogom
mutatni. Ők is az életüket kockáztatták azért, hogy életben
tartsanak engem. Még a legnehezebb időkben is éreztették
velem a szeretetüket, és hogy fontos vagyok a számukra. Ők
is igazi hősök a szememben.

A MEZŐN ÁT MEZÍTLÁB ROHANTAM A FOLYÓ felé.

A fák között ledobáltam a ruháimat, elkaptam a kedvenc
lelógó faágamat, nagy sebességgel a folyó fölé lendültem, és
zsupsz! Tökéletes érkezés.
A vízen lebegve egy csobbanást hallottam, aztán még
egyet. A legjobb cimboráim is megérkeztek. Aztán
kimásztunk a vízből, és versenyt futottunk kedvenc
faágunkhoz, hogy elölről kezdhessük az egészet.
Időnként a feljebb dolgozó favágók megzavarták a mókát
azzal, hogy a frissen kivágott fákat leúsztatták a malomba, de
mi ilyenkor sem jöttünk zavarba. Egy-egy tuskóra heveredve
bámultuk, ahogy a napsugarak áttörnek a tölgyek és a fenyők
lombsátrán.
Ezt akárhányszor megismételhettük, sosem untam meg.
Azokon a forró nyári napokon időnként gatya is volt rajtunk,
már amikor felnőttek is felbukkanhattak, de többnyire
pucérak voltunk.
A kalandot még izgalmasabbá tette, hogy anyám
megtiltotta, hogy a folyóhoz menjek. Mivel úszni nem
tudtam.
A folyó télen legalább ekkora mulatságot jelentett. Idősebb
bátyám, Tsalig segítségével a legkülönfélébb anyagokból, a
nagyapám kovácsműhelyéből származó fémhulladékokból
és a tűzifa közül kihalászott fadarabokból sikerült korcsolyát
eszkábálnom. Rendkívül találékonyak voltunk. A
korcsolyánk primitív és ügyetlen volt, de működött. Kicsi
voltam, de gyors, imádtam a nagyokkal versenyezni a
hepehupás jégen. Egyik alkalommal David bátyám alatt
beszakadt a jég. A jeges vízbe pottyant. Szerencsére a folyó
ott sekély volt. Kihúztam a vízből, hazarohantunk, hogy
száraz ruhát vegyünk, és átmelegedjünk egy kicsit a tűznél.
Amint megszáradtunk és átmelegedtünk, máris rohantunk
vissza a folyóhoz, ahol újabb izgalmak vártak ránk.
Az élet végtelen, szórakoztató kalandnak tűnt. A
legborzalmasabb tündérmese sem készített fel azokra a
rémségekre, amelyekkel alig néhány évvel később
szembetalálkoztam, elképzelni sem tudtam volna azt a
keskeny egérutat, amelyet meg fogunk találni, mint ahogy
azt sem, hogy az életünket egy gonosztevőnek látszó hős
fogja megmenteni. Életem első éveiben semmi sem
figyelmeztetett arra, ami ránk várt. Születésemkor a Leib
Lejzon nevet kaptam, manapság pedig a Leon Leyson nevet
használom. Narewkában, egy apró, észak-lengyelországi
falucskában születtem. A település Bialystokhoz és a
belorusz határhoz van közel. Őseim generációk óta, több
mint kétszáz éve éltek ott.
Szüleim egyszerű, szorgos emberek voltak, akik mindenért
keményen megdolgoztak. Édesanyám, Chanah öt testvére:
két nővére és két fivére közt a legfiatalabb volt. Idősebb
nővérét Shainának hívták, ami jiddisül annyit jelent, hogy
gyönyörű. A nagynéném tényleg nagyon szép volt, anyám
pedig kevésbé, és mindenki, még a szüleik is ennek
megfelelően bántak velük. Természetesen egyformán
szerették a lányokat, de úgy gondolták, hogy Shaina túl szép
ahhoz, hogy fizikai munkát végezzen, míg anyámról ez nem
volt elmondható. Anyám sokszor mesélte, hogy nehéz
korsókban vizet kellett cipelnie a mezőn dolgozó
parasztoknak. Meleg volt, a korsó pedig nehéz, de a munka
végül szerencsét hozott neki és nekem is. Anyám a mezőn
pillantotta meg először a jövendőbelijét.
Bár az apám udvarolni kezdett az anyámnak, a házasságot a
szülőknek kellett elrendezniük, vagy legalábbis úgy kellett
tenni, mintha. Akkoriban ez volt a bevett szokás
Kelet-Európában. Szerencsére mindkét család elégedett volt
a gyermekük választottjával, így hamarosan össze is
házasodhattak. Anyám tizenhat éves volt, apám, Moshe
tizenhét.
A házasélet anyám számára sok szempontból ugyanolyan
volt, mint otthon, a szülői házban. A napjai házimunkával,
főzéssel, másokról való gondoskodással teltek, de most már
nem a szüleiről és a testvéreiről, hanem a férjéről és a
hamarosan megszülető gyermekeiről kellett gondoskodnia.
Legkisebb gyerekként nem sok időt tölthettünk kettesben.
Akkor voltam a legboldogabb, amikor a testvéreim iskolában
voltak, és a szomszédasszonyok átjöttek hozzánk. A tűz köré
telepedtek, és kötögettek, vagy párnát tömtek libatollal.
Néztem, ahogy az asszonyok összegyűjtik a tollakat, és
beletömik a párnatokba, ahogy finoman rázogatják, hogy
mindenhová egyenletesen kerüljön. Persze ilyenkor néhány
tollpehely elszabadult. Az én feladatom volt, hogy elkapjam
a levegőben hópiheként lebegő tollacskákat. Utánuk kaptam,
de a tollak tovalibbentek. Időnként szerencsém volt, és
sikerült néhányat elcsípnem, ilyenkor nevetés és taps volt a
jutalmam. A libatollfosztás kemény munka, semmi sem
mehetett veszendőbe.
Kíváncsian vártam anyám történeteit meg a falusi
pletykákat. Ilyenkor anyámnak egy másik, sokkal békésebb
és nyugodtabb arcát láthattam.
 Bármennyire is elfoglalt volt, mindig talált időt arra, hogy
kimutassa a szeretetét. Énekelt nekünk, és persze odafigyelt,
hogy elkészítsük a házi feladatunkat. Egyszer az asztalnál
ülve a számtanleckémet írtam, amikor zörgést hallottam a
hátam mögött. Annyira elmerültem a tanulásban, hogy észre
sem vettem, amikor anyám megjött, és főzni kezdett.
Meglepődtem, mert még messze volt a vacsoraidő. Aztán
hirtelen elém tett egy tányér rántottát, amit nekem csinált.
- Olyan jó fiú vagy, jutalmat érdemelsz! - mondta. Anya
büszke volt rám.
Apánk mindig arra törekedett, hogy jó életet biztosítson a
családjának. Úgy gondolta, hogy gyári munkásként többre
viheti, mintha ő is a családi kovácsműhelyben dolgozna.
Nem sokkal az esküvő után gépszerelőként kezdett dolgozni
egy kis üveggyárban, ahol különböző méretű palackokat
gyártottak. Kitanulta az öntőforma-készítést. Kemény
munkájának, tehetségének és elhivatottságának
köszönhetően gyakran előléptették. Egyszer a
gyártulajdonos apámat is elküldte a közeli Bialystokba, hogy
részt vegyen egy szerszámkészítő-tanfolyamon. Abból
értettük meg hogy mennyire fontos lehetőség ez, hogy apám
egy új zakót vásárolt direkt erre az alkalomra. Akkoriban új
ruhát csak egészen ritkán vásároltunk.
A gyárnak jól ment, a tulajdonos pedig úgy döntött, hogy
bővíteni fogja a vállalkozását, és a falunktól több mint ötszáz
kilométerre fekvő virágzó nagyvárosba, Krakkóba költözteti.
Az egész falut izgalomban tartotta a hír. Akkoriban
ritkaságszámba ment, hogy egy fiatalember, pontosabban,
hogy bárki elhagyja a szülőhelyét. Apám azon kevesek közé
tartozott, aki a gyárral tartott. Az volt a terv, hogy ő
előremegy Krakkóba, és ha már elég pénzt összespórolt,
akkor majd mi is utána megyünk. Jó pár évbe telt, mire
összegyűlt a pénz, és megfelelő lakást talált nekünk. Addig
félévente jött haza.
Túl fiatal voltam, hogy emlékezzek arra, milyen volt,
amikor az apám először elhagyta Narewkát, de arra jól
emlékszem, hogy milyen volt, amikor néhány napra hazajött
hozzánk. Az egész falu tudott az érkezéséről. Apám magas,
jóképű férfi volt, aki mindig sokat adott a megjelenésére.
Megtetszett neki a krakkói férfidivat, és lassacskán
összeszedett magának néhány jobb öltönyt. Mindig szép
öltönyben, finom ingben és nyakkendőben jött haza. Ezzel
mindig nagy feltűnést keltett az egyszerű paraszti ruhát
viselő falusiak között. Senki sem sejtette, hogy éppen ezek az
öltönyök segítenek majd életben maradni az elkövetkező
borzalmas időkben.
Ünnepnapnak éreztük apám látogatásait. Minden más volt,
ha ő otthon volt. Általában nagyon egyszerű ételeket ettünk,
amit anyám éppen elő tudott teremteni. Egészen más volt a
helyzet, ha megjött az apám. Olyankor a hétköznap nem
használt tányérokból ettünk, reggelire általában kicsit több
tojás, vacsorára pedig egy kicsit több hús került az asztalra.
Hallgattuk a nagyvárosról szóló történeteket, lenyűgöztek
bennünket a modern világ csodái, például a benti vízcsap
vagy a városban közlekedő autók. Ilyesmit elképzelni sem
tudtunk. Mi, fiúk: Hershel, Tsalig, David meg én a lehető
legjobban viselkedtünk. Igyekeztünk felhívni magunkra a
figyelmét, de tudtuk, hogy a nővérünk, Pesza a kedvence.
Mivel négy zabolátlan fiú mellett ő volt az egyetlen lány,
ezen nem is csodálkoztunk. Ahogy visszaemlékszem, ha
kicsit is összevesztünk, akármi is történt, kizárt volt, hogy
Pesza legyen a hibás. Ha túl sokat bosszantottuk a
nővérünket, akkor apám közbelépett, és megbüntetett
bennünket. Peszának hosszú, szőke haja volt, amelyet anyám
vastag copfokba font. A nővérünk sokat segített a ház körül,
csöndes volt és szófogadó. Világos, hogy miért ő volt apám
kedvence.
Apám sokszor hozott nekünk ajándékot a nagyvárosból. A
csokoládésdobozokat fényképek díszítették, melyekről
megismerhettük Krakkó történelmi épületeit és fasorokkal
szegélyezett körútjait. Hosszasan bámultam ezeket a
képeket, és megpróbáltam elképzelni, hogy milyen is lehet az
élet egy ilyen pompás helyen.
Legkisebb gyerekként a nagyobbaktól örököltem mindent:
az ingeket, a cipőket, a nadrágokat és a játékokat is. Egyik
alkalommal gyerekpénztárcákat kaptunk ajándékba. A
testvéreim kezében látva az ajándékot, arra gondoltam, már
megint ki kell várnom, hogy az egyikükét megörökölhessem.
Ettől nagyon elkeseredtem. Ám ekkor meglepetés várt rám.
Az egyikben egy még kisebb tárca volt elrejtve, éppen
nekem. Annyira boldog voltam!
Bár az apám csak néhány napot töltött velünk, minden
alkalommal rám is szánt időt. Nagyobb örömet elképzelni
sem bírtam, mint amikor az ismerősök üdvözlését fogadva
együtt mentünk a szülei házához. Végig fogta a kezem, és az
ujjaimmal játszott. Ez volt a mi kettőnk titkos jele, mellyel
azt üzente, hogy mennyire szeret engem, a legkisebb fiát.
A legidősebb bátyám Hershel volt, utána jött Betzalel,
vagyis Tsalig, aztán következett a nővérem, Pesza, majd
David meg én. Hershel számomra olyan volt, mint a bibliai
Sámson: nagy, erős és bátor. A szüleim szerint inkább
fékezhetetlen volt. Serdülőkorában fellázadt, és nem volt
hajlandó iskolába járni. Valami hasznosabbat akart csinálni.
Akkoriban apám már Krakkóban dolgozott, ezért a szüleim
úgy döntöttek, hogy Hershel költözzék hozzá. Én ezt vegyes
érzelmekkel fogadtam. Szomorú voltam, hogy a bátyám
elmegy, de meg is könnyebbültem. Anyám rengeteget
aggódott miatta, és bármennyire fiatal is voltam,
megértettem, hogy jobb lesz neki apámmal. Hershelnek
megtetszett a városi élet, és csak ritkán látogatott haza.
Ha Hershel makacs volt és önfejű, akkor Tsaligról azt
mondhatom, hogy ő sok szempontból épp az ellenkezője:
kedves és figyelmes. Hat évvel volt idősebb nálam, ezt akár
éreztethette is volna velem, de ő ezt sosem tette a
kistestvérével. Nem emlékszem, hogy valaha is panaszkodott
volna rám, pedig sokszor a terhére lehettem. Még a
kirándulásaira is magával vitt. Tsaligot elképesztő műszaki
tehetsége miatt igazi varázslónak tartottam. Úgy tűnt, nem
létezik olyasmi, amit ne tudna megszerelni. Egyszer
elektromos áram helyett kristályokkal működő rádiót
barkácsolt, amellyel nemcsak a varsói és bialystoki, de még a
krakkói adást is fogni lehetett. Ő készítette az egészet, a
készülék dobozát is, és még azt is kitalálta, miként kell
antennát eszkábálni, hogy fogni tudja az adást. Valóságos
csodának tűnt, amikor a fejemre tette a fülhallgatót, és
meghallottam benne a híres krakkói fanfart, mely sok száz
kilométerre tőlünk a delet jelezte.
David bátyám állt hozzám a legközelebb, ő csupán egy
évvel volt idősebb nálam. Gyakran mesélte, hogy kisbaba
koromban ő ringatta a bölcsőmet, ha sírtam. Mindig együtt
voltunk. Azt hiszem, az volt a legjobb szórakozása, ha engem
piszkálhatott. Boldogan vigyorgott, akárhányszor bedőltem
egy-egy tréfájának.
Néha annyira felbosszantott, hogy elbőgtem magam.
Egyszer például tésztát ettünk, és ő arról győzködött, hogy a
tányérunkon tulajdonképpen kukacok vannak. Olyan
hosszan és komolyan bizonygatta ezt, hogy végül elhittem.
Amikor rosszul lettem, kitört belőle a röhögés. Aztán
hamarosan megint a legjobb barátok voltunk... míg ki nem
talált valami újabb tréfát.
Nagyjából ezer zsidó élt Narewkában. Nagyon szerettem az
anyai nagyapámat, boldogan jártam vele a zsinagógába.
Szerettem, ahogy az imádkozók hangja betöltötte az épületet.
A rabbi erős, rezonáló hangon kezdte az imát, melyhez aztán
az egész közösség csatlakozott. Időnként ismét felcsendült a
rabbi hangja, egy-két sort hangosan recitált, hogy mindenki
tudja, hol tartanak az imakönyvben. Egyébként a közösség
minden tagja maga imádkozott. Olyan volt, mintha egyek
lennénk, ugyanakkor mindnyájan egyesével állnánk
szövetségben az Örökkévalóval. Idegenek számára ez
furcsának tűnhetett, de számunkra ez volt a természetes. A
keresztény lengyelek, ha valamiről azt akarták mondani,
hogy összevisszaság, akkor azt mondták, hogy olyan, mint
egy zsidó istentisztelet. Azokban a békeidőkben ez nem
számított támadásnak, csupán azt mutatta, hogy milyen
különösnek tűntünk azoknak a szemében, akik eltérő
vallásgyakorlathoz voltak szokva.
Általában a zsidók és a keresztények békében éltek egymás
mellett Narewkában. Ugyanakkor az is előfordult, hogy az
egyik húsvét előtti nagyhéten éppen csak megúsztam a
verést, amikor figyelmetlenül mászkáltam az utcán. Ez volt
az egyetlen időszak, amikor a keresztények másként
viselkedtek velünk. Mintha mi, zsidók hirtelen ellenségükké
váltunk volna. Ilyenkor még a legjobb pajtásaim is rám
támadtak. Kövekkel dobáltak, és durva, bántó, szavakat
kiabáltak, például, hogy „Krisztus gyilkosa". Nem nagyon
törődtem velük, mivel tudtam, hogy Jézus évszázadokkal
korábban élt, de személyes meggyőződésem mit sem
számított a szemükben. Akik gyűlöltek bennünket, azoknak
nem számított, hogy mikor élt az egyik zsidó és mikor a
másik. Úgy vélték, a zsidó az zsidó, és minden zsidó felelős
Jézus haláláért. Szerencsére a gyűlölködés csupán az év
néhány napjára korlátozódott, amúgy pedig Narewkában a
zsidók és a keresztények békében megfértek egymás mellett.
Persze mindig akadtak kivételek. Szemben velünk lakott egy
asszony, aki kövekkel dobált engem meg a zsidó barátaimat,
csak azért, mert elmentünk a háza előtt. Úgy gondolhatta,
hogy balszerencsét hoz, ha elmegy előtte egy zsidó.
Megtanultam, hogy a háza előtt át kell menni a másik oldalra.
A többi szomszédunk sokkal barátságosabb volt. Az egyik
közvetlen szomszédunk például minden évben áthívott
bennünket, hogy megnézzük a feldíszített karácsonyfájukat.
Egy szó mint száz, Narewka az 1930-as években ideális
hely volt egy kisgyerek számára. Péntek naplementétől
szombat naplementéig a narewkai zsidók a szombatot
ünnepelték. Szerettem a csöndet, amikor az összes üzlet
bezárt, örömteli volt a nyugalom az egész heti sürgölődés
után. Az istentiszteletet követően az emberek kiültek a ház
elé, és tökmagot rágcsálva beszélgettek. Hazafelé menet
gyakran megállítottak, hogy énekeljek valamit, mivel sok
dalt tudtam, és szép hangom volt, ami aztán a serdülőkor
beálltával sajnos elveszett.
Szeptembertől májusig minden délelőtt a falusi iskolába
jártam, délutánonként pedig a héderbe (vagyis zsidó
iskolába), ahol héberül tanultunk, és a Bibliát olvastuk.
Előrébb jártam, mint az osztálytársaim, mivel én már a
testvéreimtől is tanultam, utánoztam őket, amikor ők a
héderben kapott házi feladataikat készítették. Noha akkor
még nem értettem, hogy miről is van szó pontosan. A
szüleim ötéves koromban írattak be a zsidó iskolába.
Lengyelországban a római katolikus vallás volt az
államvallás, mely igen nagy szerepet kapott az állami
iskolában, ahová jártam. Amikor katolikus osztálytársaink az
imáikat mondták, nekünk, zsidóknak néma csöndben
vigyázzba kellett állnunk. Ezt könnyebb mondani, mint
megtenni, és gyakran kaptunk büntetést, amiért
sugdolóztunk vagy bohóckodtunk, ahelyett hogy úgy álltunk
volna, mint a cövek. A legkisebb rosszalkodás is veszélyes
volt, mivel a tanítónk mindent jelentett a szüleinknek.
Időnként anyám már a hazaérkezésem előtt tudta, hogy mit
műveltem. Sosem vert meg, de megvolt az eszköze arra,
hogy tudassa, elégedetlen a viselkedésemmel. Ettől mindig
nagyon rosszul éreztem magam, úgyhogy igyekeztem jól
viselkedni.
Egyszer az unokatestvérem, Yossel megkérte a tanítóját,
hogy hadd változtassa meg a nevét Józefre, a nagy nemzeti
hős, Józef Pilsudski tiszteletére. A tanár azt felelte neki, hogy
zsidók nem viselhetnek lengyel keresztnevet. Nem értettem,
hogy az unokatestvérem miért akarta a jiddis nevét a lengyel
megfelelőjére változtatni, de a tanító elutasítása egyáltalán
nem lepett meg. Ilyen volt az élet.
Szinte a második otthonom volt a szomszédunkban lakó
Lansman szabóék háza. Csodáltam, ahogy a mester a vizet
egészen vékony sugárban a szájából az éppen vasalandó
ruhára spriccelte. Szerettem meglátogatni őket, Lansmant, a
feleségét és a négy fiukat, akik mind tanult mesterek voltak.
Munka közben folyton énekeltek, esténként pedig együtt
zenéltek, hangszeren kísérték a dalaikat. Nagyon
megdöbbentem, amikor a legfiatalabb fiú, aki cionista volt,
elhatározta, hogy útra kel a távoli Palesztinába. Miért
költözik olyan messzire a családjától, otthagyva a munkáját
meg a közös éneklést? Ma már tudom, hogy ez a döntése
mentette meg az életét. A szülei és a testvérei mind
meghaltak a holokauszt idején.
 Amit ma nélkülözhetetlennek tartunk, az többnyire
hiányzott Narewkában. Az utcákat vagy utcakővel, vagy
sehogy sem burkolták. A legtöbb ház fából készült, és
egyszintes volt. Az emberek gyalog jártak, esetleg lóháton
vagy lovas kocsin. Máig emlékszem, milyen volt, amikor az
elektromos áram csodája elérte a falunkat 1935-ben. Hatéves
voltam. Minden háztartásnak döntenie kellett, hogy
bevezettetik-e az áramot vagy sem. Hosszas vitatkozás után a
szüleim úgy döntöttek, hogy beengedik a házunkba ezt az új
találmányt. Egyetlen zsinór lógott a plafon közepére
helyezett foglalatból. Hihetetlennek tűnt, hogy
petróleumlámpa helyett egyetlen villanykörtével a fejünk
felett akár egész éjszaka is olvashatunk. Csak meg kellett
húzni a zsinórt, és máris fel- vagy lekapcsolódott a villany.
Amikor senki sem látott, időnként felmásztam egy székre,
hogy húzogathassam a zsinórt, és láthassam, ahogy
varázslatos módon felgyullad és elalszik a fény. Igazi csoda
volt!
Az elektromos áram bevezetését leszámítva Narewkában
az élet évszázadokon át szinte semmit sem változott. A víz
nem volt bevezetve a házba, és hamar megtanultam, miként
lehet a leghidegebb napokon a lehető legtovább halogatni a
kútra járást. A házunk két helyiségből állt: a nagyobbik
egyszerre szolgált konyhaként, étkezőként és nappaliként, a
kisebbik pedig a hálószoba volt. A privát tér, ahogy
manapság képzeljük, teljességgel ismeretlen volt. Egyetlen
ágyunk volt. Mindnyájan abban aludtunk, anyám, a
testvéreim és én.
A vizet az udvarunkon lévő kútról hordtuk. Bedobtuk a
vödröt a kútba, majd miután meghallottuk a csobbanást,
felhúztuk. Vigyázni kellett, hogy a kúttól a házig ne
lötyögtessünk ki túl sok vizet. Számtalanszor kellett
fordulnunk, hogy elég vizünk legyen, naponta többször meg
kellett tennünk a ház és a kút közti utat. Nekem kellett
összeszednem a tojásokat, halomba raknom a tűzifát,
amelyet Tsalig felaprított, törölgetnem az edényeket,
amelyeket Pesza elmosogatott, és segítenem kellett
anyámnak is. A legtöbbször én mentem át a nagypapám
istállójába egy kancsó tejért.
A bialowiezai erdő határában lévő falunkban parasztok és
kovácsok, mészárosok és szabók, tanítók és boltosok éltek.
Egyszerű, dolgos földművelő népek voltak mind a zsidók,
mind pedig a keresztények, kiknek élete a család, a vallási
naptár, valamint az évszakok által meghatározott vetés és
aratás körül forgott.
Mi, zsidók otthon jiddisül beszéltünk, a
közintézményekben lengyelül, a zsidó iskolában meg a
zsinagógában pedig héberül. A szüleimtől mi németül is
tanultunk egy keveset. Sosem gondoltuk volna, hogy a német
nyelvtudásnak egyszer még mekkora hasznát fogjuk venni.
A lengyel törvények, ahogy az évszázadokon át szokásban
volt egész Európában, megtiltották, hogy a zsidóknak
földtulajdonuk legyen, ezért anyai nagyapám, Jacob Meyer a
keleti ortodox egyház haszonbérlője volt. Kemény fizikai
munkával tartotta el a családját.
A földet művelte. Ásóval szedte fel a földből a krumplit, és
sarlóval aratta a gabonát. Óriásnak éreztem magam, amikor
aratás végén a szénával megrakott szekér tetejére ültetett.
Miután apám Krakkóba költözött, anyám egyre inkább
kénytelen volt a szüleire támaszkodni. Nagyapám gyakran
jött át hozzánk krumplival, céklával és a kert egyéb
terméseivel, hogy a lánya és az unokái ne éhezzenek. A
nagyszülői segítség mellett is rengeteg tennivalója akadt
anyámnak, hiszen végül is egyedülálló anyaként kellett
nevelnie kazalnyi gyermekét. Főzött, mosott ránk, és
gondoskodott róla, hogy rendben menjenek a dolgok az
iskolában. Ez rengeteg munkát jelentett, egyetlen szabad
perce sem volt.
Narewkában mindenki mindenkit ismert, és tudták, hogy ki
miből él. A férfiakat sokszor nem a nevükön, hanem a
foglalkozásuk szerint szólították. Apai nagyapám „a Jacob
kovács" volt, szomszédaink „a Lansman szabóék". Az
asszonyok a férjük nevét viselték - mondjuk Jacobné -, a
gyerekeket pedig szüleik, illetve nagyszüleik neve alapján
azonosították. Rám soha senki sem gondolt Leib Lejzonként.
Moshe és Chanah gyerekeként sem emlegettek, viszont én
voltam Jacob Meyer eynikl, vagyis Jacob Meyer unokája. Ez
az egyszerű tény rendkívül sokat elárul erről a régi világról.
Egy patriarchális társadalomban nőttem fel, melyben
tisztelték, sőt nagyra tartották a kort, különösen, ha az illető
keményen végigdolgozta az életét, gondoskodott a
családjáról, és odaadóan gyakorolta a vallását, mint ahogy a
nagyapám tette. Mindig egy kicsit nagyobbnak és egy kicsit
különlegesebbnek éreztem magam, amikor úgy szólítottak,
hogy Jacob Meyer eynikl.
Péntek esténként és szombat reggelente a sabati 1
istentiszteleten a nagyapám mellett álltam a zsinagógában,
én is lehajtottam a fejem, amikor ő, és vele együtt mondtam
az imákat. Emlékszem, amikor felnéztem rá, azt gondoltam,
hogy milyen nagy és erős, hogy olyan, mint egy hatalmas fa,

1
Sabat: szombat, a legfontosabb zsidó ünnep, mely péntek este, az
első csillag megjelenésétől a szombat esti csillag megjelenéséig tart.
mely megóv. A peszachot 2 mindig az anyai nagyszüleim
házában töltöttük. Minthogy én voltam a legkisebb unoka,
nekem jutott az az idegtépő megtiszteltetés, hogy a szertartás
kezdetén feltehettem azt a bizonyos négy kérdést. 3
Miközben igyekeztem hibátlanul elmondani a héber
szöveget, magamon éreztem nagyapa biztató tekintetét.
Amikor befejeztem, megkönnyebbülten sóhajtottam, tudva,
hogy eleget tettem a feladatnak. Kitüntetésnek éreztem, hogy
ő a nagyapám, mindig szerettem volna elnyerni az
elismerését, szerettem volna méltónak bizonyulni a
dicséretére. Különleges élvezetet jelentett, ha egyedül
alhattam a nagyszüleimnél. Olyankor velük egy ágyban
alhattam, nem kellett osztoznom a testvéreimmel, mint
otthon. Menynyire imádtam, hogy ilyenkor én állok a
nagyszüleim figyelmének középpontjában!
A család védelmének és szeretetének köszönhetően szinte
semmit sem tudtam arról, hogy az évszázadok során a zsidók
mennyit szenvedtek Narewkában és más falvakban, hol az
egyik, hol a másik hatalomtól. Az őseim átélték a XX. század
első felének pogromjait. Ezt követően Narewkából is sokan
kivándoroltak Amerikába, köztük anyám két fivére: Morris
és Kari is. Bár egyetlen szót sem tudtak angolul, mégis meg
voltak győződve arról, hogy az Egyesült Államokban jobb

2
Peszach: az Egyiptomból való kivonulás ünnepe, tavasszal, mely a
keresztény húsvéthoz közeli időpontban szokott lenni.

3
A peszach első két estéjén tartott széder szertartáson a legkisebb fiú
négy kérdést tesz fel, mindegyik azzal kezdődik, hogy „Miért más ez az
este...?". Válaszként felolvassák a Haggadát, az Egyiptomból való
kivonulás történetét.
jövő vár rájuk. Néhány évvel később Shaina, anyám
gyönyörű nővére is új életet kezdett Amerikában.
1914 és 1918 között a szüleim személyesen is
megtapasztalták, hogy milyen a háború. 1939 előtt senki sem
beszélt az első világháborúról, senki sem gondolta volna,
hogy alig húsz évvel később a világ ismét háborúba
sodródhat. Az első világháború idején a Lengyelországot
megszálló német katonák vallástól függetlenül mindenkit
poláknak tekintettek. Azokban az időkben Narewkából és
sok más lengyel faluból a férfiakat behívták
munkaszolgálatra. Apám is a németeknek dolgozott egy
keskenyvágányú vasútnál, mely fát és egyéb nyersanyagot
szállított a mi vidékünkről. 1918-ban, amikor a németek
elvesztették a háborút, a megszálló seregek távoztak,
visszatértek saját hazájukba.
Visszatekintve azt lehet mondani, hogy a szüleim és a
kortársaik többsége rettenetes hibát követtek el, amikor a
második világháború idején a Narewkába érkező németekre
úgy tekintettek, mint ahogy annak idején azokra a német
katonákra, akikkel az első világháború idején találkoztak.
Azt gondolták, hogy ezek is olyan emberek, mint ők, férfiak,
akik katonai szolgálatukat teljesítik, akik aggódnak az otthon
maradtakért, akik hálásak a kedvességért és a
vendégszeretetért. Ahogy az emberek a nagyapámon
keresztül azonosítottak engem, és ezért bizonyos elvárásaik
voltak velem szemben, mi ugyanígy a korábbi
tapasztalataink alapján gondoltunk azokra a német
katonákra, akik 1939-ben megszállták Lengyelországot. Mi
okunk lett volna másként gondolni rájuk? Mégis miben
bízhatna az ember, ha nem a saját tapasztalatában?
Amikor visszagondolok arra a helyre, ahol felnőttem, a
falura, melyről annyi csodálatos emléket őrzök, eszembe jut
egy jiddis dal, amelyet egykor a Lansman családdal
énekeltem. A címe: Oyfn Pripetchik, amely annyit jelent,
hogy „a szívben". Ez a szomorú dal egy rabbiról szól, aki a
kis tanítványainak a héber ábécét tanítja, pont úgy, ahogy én
is tanultam annak idején a héderben4. A dal a rabbi baljós
figyelmeztetésével zárul:

Ha majd nagyok lesztek, ti is

megértitek,
e betűkre mily sok könny hullt, és
mennyi bennük a fájdalom.

Amikor Lansmanékkal ezt a dalt énekeltük, mindez ősrégi

históriának tűnt. Fel sem merült bennem, hogy mindez a
közeli, rémisztő jövőről is szólhat.

NEHÉZ ELKÉPZELNI EGY OLYAN VILÁGOT,

amelyben nincsenek repülőgépek meg autók, ahol az
emberek életük nagy részét ugyanazon a helyen töltik, és
falujuktól néhány kilométernél messzebb csak ritkán
utaznak, egy olyan világot, amelyben nincs internet, de még
telefon sem. Én viszont boldogan gondolok vissza a kicsiny
falura, ahol gyermekkorom első éveit töltöttem. Ahol az élet

4
Héder: zsidó elemi iskola
kevés változatosságot ígér, ott különlegesen emlékezetessé
válnak a meglepő, ritka pillanatok. Visszagondolva arra a
távoli világra, vágyakozást érzek, elsősorban nagyszüleim,
nagynénéim, nagybátyáim és unokatestvéreim iránt.
Apám csillogó nagyvárosként mesélt Krakkóról, mely több
mint ötszáz kilométerre és fényévnyi távolságra volt a mi
Narewkánktól. Apámnak biztos nehéz volt otthagyni minket
hónapokra, nehéz lehetett neki ekkora terhet pakolni anyám
vállára. Anyánk megértette, hogy apánk azért dolgozik, hogy
jobb életet biztosítson számunkra, és hogy türelmesen ki kell
várnunk, amíg összegyűlik a pénzt, és csatlakozhatunk
hozzá.
1938 tavaszán, ötévnyi kemény munka és spórolás után
apánk végre üzent értünk. Az izgalomtól nem bírtam
magammal. Mint minden nyolcéves kisfiú, én is imádtam a
kalandokat, és tudtam, hogy egy nagyvárosban ebből nem
lesz hiány. Az egészben az volt számomra a
legcsodálatosabb, hogy együtt lehetek apámmal. Hároméves
korom óta szinte alig találkoztunk. Minden csupa izgalom
volt, és egy csöppet sem bánkódtam azon, hogy búcsút kell
intenem a nagyszüleimnek, a nagynénéimnek és
nagybátyáimnak, valamint az unokatestvéreimnek, hogy új
életet kezdhessünk. Úgy képzeltem, hogy az összes rokon és
barát várni fog ránk, amikor csak hazalátogatunk. Amikor
életemben először vonatra szálltam anyámmal, a bátyáimmal
és a nővéremmel, vissza se néztem.
Korábban Narewka határát sem igen léptem át, nem hogy
vonatoztam volna. Az egész utazás: a hangok, a sebesség az
elsuhanó táj, minden rettentően izgalmas volt. Készen álltam
mindarra, ami előttem állt, legalábbis akkor úgy hittem.
Biztosan jó néhány órán át tartott az utazás, nem
emlékszem pontosan, de minden pillanata tele volt
izgalommal. Hatalmas nagynak tűnt a világ, pedig csupán
néhány száz kilométert tettünk meg. Amikor sötétedni
kezdett, megrémültem, hogy elmulasztok valamit, ha
elkapom a tekintetemet az ablakról. Már éjfél is elmúlt, mire
a vonat begördült a krakkói pályaudvarra. Apám várt
bennünket, mi pedig a nyakába ugrottunk. A holminkat
felraktuk az ott várakozó lovas kocsira, mi meg
felkapaszkodtunk a kocsis mellé. Bámulatba ejtett, hogy
ilyen kései órában, régen túl a szokásos lefekvésidőn, az
utcák még mindig telistele vannak lovas kocsikkal meg
gyalogosokkal.
- Mindjárt ott vagyunk! - biztatott bennünket az apám,
amikor átkeltünk a várost átszelő Visztulán. A patkók
egyenletesen kopogtak Krakkó macskakövein, engem meg
végre elnyomott az álom. Amit egyetlen nap alatt csak
lehetett, azt mind magamba szippantottam.
A következő pillanatban már meg is érkeztünk. Új
otthonunk a folyótól délre, a Przemyslowa utca 13 alatti
bérházban volt. Az épület lakói ugyanabban az üveggyárban
dolgoztak, mint apám. A mi lakásunk a földszinten volt.
Narewkai otthonunkhoz hasonlóan itt is két helyiségünk volt,
egy hálószoba meg egy nappali, de ez utóbbi sokkal nagyobb
volt, mint a régi házban. Ami igazán lenyűgözött, az a
lakáson belüli vízcsap volt. Mielőtt ágyba dőltünk volna,
apám még megmutatta a bejárat melletti közös vécét, melyen
három másik családdal kellett osztoznunk. Meghúzta a vécé
mögötti láncot, én pedig tátott szájjal bámultam, ahogy a víz
kimossa a vécécsészét. Addig azt hittem, hogy a villanyégő a
legnagyobb dolog a világon, ám ekkor, felismerve, hogy
többé nem kell éjszaka kimennünk a kerti budiba,
megállapítottam, hogy az elektromos áramot és a villanyégőt
megelőzi a benti vécé és a vízcsap. Ahogy meghúztam a
láncot, és a szemem láttára zubogott le a víz a vécécsészébe,
meg kellett állapítanom, hogy ez a világ legjelentősebb
találmánya. Ez az első nap tele volt csodákkal.
Másnap reggel Daviddal útra keltünk, hogy felfedezzük a
környéket. Lassacskán a háztól távolabb merészkedtünk,
először végig az utcán, aztán megkerültük a háztömböt,
végül pedig eljutottunk egészen a folyóig a Powstancow
Slaskich hídig, mely összekötötte a mi városrészünket
Krakkó leghíresebb nevezetességeivel: a régi
zsidónegyeddel, melynek neve Kazimierz, az óvárossal és a
Wawellel, vagyis a krakkói királyi palotával, ahol a
középkorban - amikor Krakkó volt a főváros - lengyel
királyok és királynők uralkodtak.
Hamarosan elég bátor lettem ahhoz, hogy egyedül is útra
keljek. A csokoládésdobozokon megbámult látványosságok
az életben még csodálatosabbak voltak. Ámulva néztem
Krakkó hatalmas parkjait és történelmi épületeit, az 1400-as
években épült régi zsinagógát és a főtéren magasodó XIV.
századi fenséges, gótikus Szent Mária bazilikát. Ebben a
templomban szólalt meg minden délben az a harsona,
amelyet Tsalig rádióján hallottunk.
Minden nap újabb kalandot hozott, alig győztem kivárni,
hogy felfedezhessem azt, ami a következő sarkon várt. Néha
megérintettem egy-egy ház falát, csakhogy tudjam, nem
álmodom. Az utcai forgatagot látva az ember úgy érezte,
hogy itt mindenkinek valami nagyon fontos dolga van. Néha
megpróbáltam lépést tartani az enyémnél jóval hosszabb
lábakkal, csak hogy megtudjam, hová sietnek. Vicces volt
megfigyelni a különböző cipőket és aztán a hozzájuk tartozó
arcokat. Időnként megálltam egy-egy áruház kirakata előtt,
hogy megbámuljam a csodálatos, kiállított cikkeket: a
ruhákat, az ékszereket és a használati tárgyakat. Korábban
nem láttam semmi ehhez foghatót. Olyan volt ez az egész,
mintha egy filmben szerepelnék, vagy mintha vidámparkban
lettem volna - noha akkoriban még egyikről sem hallottam.
A lakásunk egy munkásnegyedben volt, közel a Lipowa
utcai gyárhoz, apám munkahelyéhez. Rengeteg velem
egykorú fiú lakott arrafelé. Néha kicsúfoltak, amiért tátott
szájjal bámulom mindazt a csodát, amit ők már megszoktak.
Élvezték, hogy ők lehetnek a tájékozott nagyvárosi srácok,
akik elmagyarázhatják a dolgokat az ostoba vidéki kisfiúnak.
Időnként azonban ők is megbámulták azt, amin éppen
megakadt a tekintetem.
Nemsokára barátaim is akadtak, akikkel szívesen
játszottam. Kedvenc szórakozásuk a villamosozás volt,
keresztül a városon. Minthogy egyikünknek sem volt, pénze,
ezért kitaláltunk egy remek módszert az ingyenes
utazgatásra. Kifigyeltük, hogy hol áll a kalauz, és az
ellenkező oldalon felugrottunk a kocsira. Amint a pénzt
szedő és jegyeket lyukasztgató kalauz a közelünkbe ért, mi
már le is ugrottunk. A kalauz orra előtt megléptünk a
kocsiból, hogy aztán a végén újra felugorjunk legalább
néhány megállóra mindaddig, amíg a kalauz ki nem ismerte a
trükkünket. Sosem fáradtam bele ebbe a mókába.
Az, hogy én zsidó voltam, nem nagyon zavarta a keresztény
pajtásaimat. Csak az számított, hogy részt veszek a vakmerő
csínytevésekben.
Krakkó nemcsak történelmi emlékeiről, hanem csillogó,
kozmopolita szórakozóhelyeiről: színházairól, operaházáról,
kávéházairól és éjszakai mulatóiról is híres volt. Apám
szerény fizetéséből persze nekünk nem futotta ilyen
szórakozásra. Krakkó éjszakai életéhez akkor kerültem a
legközelebb, amikor szerelmi postásként szolgáltam az egyik
kabaréban fellépő férfiú és a szomszédunkban lakó hölgy
között. A szomszédunk villamospénzt is adott, de én inkább
gyalog tettem meg a rövidke távolságot. A kabarénál a
portásnak átadtam a levelet. Miközben a válaszra vártam,
bekukkantottam, hogy meglessem, mi az, ami estéről estére
idecsábítja az embereket. Nem sok mindent láttam, csak
hangos lengyel zenét hallottam. Aztán hazagyalogoltam, és a
villamospénzt odaadtam anyámnak, mert nálunk a háború
előtt is mindig kevés volt a pénz.
Apámat boldoggá tette, hogy ott van mellette az egész
család. Büszkén mutatott be minket az üveggyárban; mindig
örült Davidnak meg nekem, ha meglátogattuk. Ha nem ért rá,
akkor kitalált nekünk valami időigényes elfoglaltságot,
például hogy vágjunk félbe fadarabokat. Ennek ugyan nem
volt valódi haszna, de ha a két darab lehullott a földre,
nagyon megdicsért bennünket. Képzett szerszámkészítőként
apám javította az elromlott gépalkatrészeket, és ő készítette,
a palackok öntőformáit. Jó szakember volt, bármely másik
gyárban is kapva kaptak volna utána. Otthon is érezhető volt,
milyen büszke a szakértelmére, egyértelmű volt, hogy ő a ház
ura, noha ez a ház csupán egy szerény bérlakás volt. Anyám
igyekezett minden kívánságát teljesíteni, mi, gyerekek csak
utána következtünk. A távol töltött évek alatt Hershel bátyám
az apám mellett felnőtté vált. Saját lakásban élt, dolgozott, és
pénzt kezdett gyűjteni. A bajkeverő fiúból megfontolt,
felelősségtudó felnőtt lett. Már barátnője is volt, így aztán bár
a közelünkben lakott, csak ritkán láttuk. Krakkóban egyre
otthonosabban éreztük magunkat. Igyekeztünk otthonossá
tenni a lakásunkat, és élveztük, hogy együtt lehetünk.
Amikor eljutottak hozzánk, minket is nyugtalanítottak a
németországi zavargásokról és erőszakról szóló hírek, de a
mindennapi élet is éppen elegendő gondot jelentett.
 1938 szeptemberében Krakkó számtalan zsinagógája közül
az egyik gyönyörű neológ zsinagógában Rosh Hashanát, a
zsidó újév első napját ünnepeltük, majd azt követően Jom
Kippurt5. A városban körülbelül 60 000 zsidó élt, ez Krakkó
lakosságának nagyjából a negyedét jelentette. Nekem akkor
úgy tűnt, teljes mértékben részesei vagyunk a város életének.
Visszatekintve ma már látom, hogy intő jelek sora mutatott
arra, ami közeledett felénk.
A hatalmas, új iskolában, ahová a környékről több száz
gyerek járt, a negyedikes tanítóm egy napon kihívott.
Mosieknek, vagyis Mózelkének szólított. Azt gondoltam, a
tanítóm biztosan ismeri az apámat, Moshét, és rájött, hogy én
a fia vagyok. Nagyon büszke voltam, hogy ilyen ismert
ember az én apukám. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a
tanárunk egyáltalán nem ismerte őt, és hogy a Mosiek,
vagyis a Mózeske megszólítás a zsidó fiúkat illető gúnynév
volt. Szégyelltem a naivitásomat.

Életemet akkoriban még az iskola, a játék és a házimunka

töltötte ki. Több más mellett a pékhez kellett járnom
kenyérért, és a suszterhez kellett vinnem javíttatni a cipőket.
A Németországból érkező aggasztó híreket egyre nehezebb
volt nem meghallani.
1938 októbere rosszul kezdődött. Az újságok, a rádió és a
felnőttek mind a németországi eseményekről beszéltek,
arról, hogy Adolf Hitler lett a Führer, vagyis Németország
vezére. Hitler 1933-ban hatalomra lépett, és a nácik azonnal
hozzáláttak hatalmuk megszilárdításához, az ellenzék

5
Jom Kippur: az engesztelés vagy bűnbocsánat napja, a Rosh Hashana
utáni tizedik napon.
elnémításához, valamint meghirdették Németország
világhatalmi törekvéseit. Hitler tervében központi szerepet
játszott a zsidóság marginalizálása, vagyis belőlünk kívánt
bűnbakot csinálni. Hitler a zsidókat tette felelőssé
Németország múltbeli és jelenlegi problémáiért, az első
világháború elvesztéséért és a gazdasági válságért.
Miután 1938 márciusában a németek annektálták Ausztriát,
és hat hónappal később elfoglalták a Csehszlovákiához
tartozó Szudéta-vidéket, ott is megkezdődött a zsidóság
üldözése. Az újabb és újabb megszorítások mind nehezebbé
tették a zsidók életét ezekben az országokban is.
Még meg sem emészthettük ezeket a híreket, amikor még
borzasztóbb dolgok történtek: Hitler parancsára nagyjából
17000 lengyel zsidót kiutasítottak Németországból. A náci
kormány közölte, hogy ezeknek a zsidó származású
polgároknak el kell hagyniuk Németországot, mert
érdemtelenek arra, hogy német földön éljenek. A lengyel
kormány a náciknak bizonyítani kívánta antiszemitizmusát,
ezért megtagadta a menekültstátuszt honfitársaitól, ezektől a
kiutasított zsidóktól. A tudósítások szerint ezek a
szerencsétlenek a határ menti senki földjén nyomorúságos
menekülttáborokban tengődtek. Egy idő után néhányan,
megvesztegetve a határőröket, átlépték a határt, és eljutottak
Krakkóba vagy valamelyik másik lengyel nagyvárosba.
A szüleim, úgy tűnik, még ekkor is alulbecsülték a helyzet
súlyosságát.
- Keleten korábban is voltak pogromok - mondogatta
nemtörődöm módon az apám. - Most nyugatról jön a baj. De
majd rendbe jönnek a dolgok, meglátjátok!
Nem tudom, hogy vajon tényleg ezt gondolta, vagy csupán
ezzel próbálta megnyugtatni saját magát és minket,
többieket. De hová is mehettünk volna? Mit tehettünk volna?
 Aztán még rosszabb hírek jöttek. 1938. november 9-10-e
éjszakáján Ausztriában és Németországban zsinagógákat
gyújtottak fel, tóratekercseket égettek, és zsidóingatlanokat
pusztítottak. Válogatás nélkül bántalmazták a zsidókat, azon
az éjszakán közel ezren haltak meg. Hihetetlen, de az emberek
csak álltak, és nézték ezeket a borzalmakat! A náci
propaganda zsidóellenes, spontán demonstrációról beszélt,
mellyel bosszút álltak a párizsi német nagyköveten, akit egy
fiatal zsidó: Herschel Grynszpan gyilkolt meg. Hamar
világossá vált, hogy ez csupán ürügyül szolgált a náciknak. A
gyilkosságra hivatkozva szervezett erőszakhullám söpört
végig Németországon. Utóbb a zsinagógák, a lakások és a
boltok betört üvegablakairól ezt nevezték kristályéjszakának.
A valóságban nem csak ablaküvegeket zúztak össze.
Abban reménykedtünk, hogy a náciknak valahogy megjön
az eszük, és beszüntetik az erőszakot. Bár az apám igyekezett
meggyőzni, hogy biztonságban vagyunk, majd megnyugszik a
helyzet, de akkor először tényleg megijedtem.
A háború lehetősége egyre valóságosabbá vált. Az
iskolában, az utcán, mindenhol erről beszéltek. A sajtó
beszámolói szerint lengyel kormánytisztviselők utaztak
Németországba, hogy a háború elkerülésének lehetőségeiről
tárgyaljanak a német vezetéssel. Bármennyire is próbáltak
megóvni a szüleim, akkor is érzékeltem a közelgő német
támadástól való egyre növekvő félelmet.
Egyszer elmentem Krakkó főterére, hogy meghallgassam az
egyik híres lengyel tábornok beszédét, akinek a nevét már
elfelejtettem. A katonatiszt büszkén, szélsőséges
lelkesedéssel magasztalta a nemzeti hadsereget. A lengyel
katonák bátorságát dicsőítette, és megesküdött, hogy ha a
németek támadni mernek, akkor katonáinktól egyenruhájuk
egyetlen gombját sem fogják tudni megszerezni. Mindnyájan
el akartuk hinni, hogy bátor katonáink valahogy majd
feltartóztatják a hatalmas repülőkkel és tankokkal felszerelt
német hadsereget. Szüleim és még sokan mások is bizonyára
kételkedtek, de senki sem akart hazafiatlannak vagy
rémhírterjesztőnek látszani.
1939 nyarán egész Krakkó ténylegesen elkezdett készülni a
háborúra. Földszinti lakásunk ablakait bedeszkáztuk, én is
segítettem papírcsíkokkal X alakban beragasztani az
üvegtáblákat, nehogy betörjenek. Néhány konzervet nekünk is
sikerült elraktároznunk. Akadtak családok, akik bombabiztos
menhellyé alakították át a pincéjüket. A készülődés, a
vészhelyzetre való felkészülés során inkább ideges izgalmat,
mintsem félelmet éreztem. Nekem, a szüleimtől eltérően, nem
voltak valós háborús tapasztalataim.
Azokban a zavaros időkben még közelebb kerültem
Tsalighoz. Egyre nagyobb igény volt rá a szomszédok
újonnan átalakított pincéiben mint autodidakta
villanyszerelőre. Azt hiszem, megérezte, hogy közelsége
megnyugtat, ezért időnként vele mehettem, és ilyenkor én
vittem a szerszámait. Ő lett a példaképem, és boldoggá tett,
akárhányszor valaki ránk nézve megállapította, mennyire
hasonlítunk, sőt, hogy egyformán járunk. Esténként az
egymás mellett álló cipőink egyformán kitaposott orrán
láthattam, hogy tényleg egyforma a járásunk.
Voltak zsidók, akik a háború elől menekülve elhagyták
Krakkót. Ők azzal érveltek, hogy Lengyelország keleti vidéke
közelebb van a Szovjetunióhoz, így ott nagyobb biztonságban
lesznek, mint nyugaton, Németország közelében. Az egyik
szomszéd család egy bárkán hajózott fel a Visztulán, több
mint 250 kilométert tettek meg északnyugatra, Varsóig.
Távozásuk előtt a családfő apámra bízta a lakáskulcsukat,
mert meg voltak győződve arról, hogy hamarosan
visszatérnek, és majd szükségük lesz rá. Soha többé nem
láttuk őket.
Ahogy nőtt a feszültség, anyámnak egyre jobban hiányzott a
falu és a népes család támasza. Elhagyta Narewkát, a szüleit és
összes rokonát, csak hogy a férjével lehessen. Ugyan
összebarátkozott néhány asszonnyal, akiknek a férje szintén
az üveggyárban dolgozott, de az ismerősök nem jelentették
ugyanazt, mint a család. Nekem tetszett a városi élet, de
anyámnak nehéz volt megszoknia. Egyszerűen haza akart
menni. Apám beleegyezése és jóváhagyása nélkül azonban
sohasem indult volna el. Ő viszont képtelen lett volna
otthagyni a krakkói életet, melynek megteremtéséért olyan
keményen dolgozott.
Aztán 1939. szeptember l-jén, kora hajnalban egy
légvédelmi sziréna hangja ébresztett. Átrohantam a másik
szobába, ahol a szüleim már feszülten hallgatták a rádiót. A
bemondó visszafogott hangon nagy vonalakban ismertette az
eseményeket, már amennyire ez lehetséges volt. A német
tankok átlépték a lengyel határt, a német légierő, a Luftwaffe
egy lengyel határvárost bombázott, megkezdődött
Lengyelország megszállása. A szüleim, Tsalig, Pesza meg én
a légvédelmi sziréna hangjára libasorban levonultunk a
pincébe, hogy csatlakozzunk a szomszédainkhoz. Néhány
perccel később meghallottuk a ház felett elhúzó repülőgépek
zúgását. Vártuk a robbanást, de furcsa módon semmit sem
hallottunk. Mikor véget ért a légiriadó, visszamentünk a
lakásunkba. Kikukucskáltam az ablakon, és
megkönnyebbülve láttam, hogy a környéken nincs egyetlen
német katona sem. Rémisztő csönd ülte meg az utcát. Némi
remény csillant, amikor két nappal később megtudtuk, hogy
Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Azt
gondoltam, hamarosan itt lesznek, hogy megmentsenek
bennünket. De aztán nem jött a segítség. A lengyel katonák
minden bátorságuk ellenére képtelenek voltak feltartóztatni a
beözönlő német hadsereget, mely Kelet-Lengyelország felé
nyomult. A teljes összeomlással véget ért az addigi krakkói
életünk.
A háború kitörése utáni első napokban sok felnőtt férfi -
lengyel és zsidó egyaránt - a front elől kelet felé menekült. Az
első világháborúban ők azt tapasztalták, hogy míg a
gyerekeket és az asszonyokat többé-kevésbé békén hagyták,
addig a munkaképes férfiakat a német hadsereg besorozta
kényszermunkára. Ez apámat és Hershelt fenyegette
leginkább, ezért elhatározták, hogy a menekülőkkel tartanak,
és visszamennek Narewkába. Az utazás veszélyesnek tűnt az
előrenyomuló német hadsereg miatt. Tsalig, David meg én
még elég fiatalok voltunk, vagy legalábbis annak látszottunk,
ezért mi Krakkóban maradtunk anyánkkal. Kora reggel apám
és Hershel gyorsan magukra kapták a ruhájukat, összeszedtek
egy kis ennivalót, és nagyobb búcsúzkodás nélkül útra keltek.
Könnyeket csak az otthonmaradók hullattak. Miután
becsukódott a hátuk mögött az ajtó, azon gondolkodtam, vajon
fogjuk-e még őket látni, és ha igen, akkor mikor.
Az első légiriadó utáni ötödik napon az a hír járta, hogy a
Visztula hídjaira őrséget állítottak. Fellélegeztem. Biztos
voltam benne, hogy megérkeztek az angol és a francia katonák
a megmentésünkre, meg fogják állítani a németeket, és akkor
Hershel és az apánk visszajöhet hozzánk. Anyám engedélye
nélkül - tudtam, úgysem engedne el - kiszöktem, hogy saját
szememmel győződjek meg a helyzetről. Azt akartam, hogy a
család tőlem hallja először a jó hírt, hogy megszűnt a veszély,
és hogy hamarosan megint együtt lehetünk a többiekkel.
A jól ismert úton rémisztő csendben lépkedtem a híd felé.
Miért nincs itt senki? Miért nem ünneplik boldogan a
katonákat, akik a megmentésükre érkeztek? Lassítottam a
lépteimet, amint észrevettem a Powstancow hídon álló
katonákat. Reszketett a szívem. A sisakjukon lévő jelvényüket
látva megértettem, hogy ezek nem az angol és a francia
hadsereg katonái. A németek voltak. 1939. szeptember 6-a
volt. A németek alig egy héttel a lengyel határ átlépése után
megérkeztek Krakkóba. Akkor még nem
tudtuk, milyen pokoli évek várnak ránk.

EGY RONGYOS ALAK VONSZOLTA MAGÁT A házunk

főbejáratán át, majd megállt az ajtónk előtt. Csak akkor
ismertem meg, amikor már bent volt, és lerogyott az egyik
székre. Az apám volt. Néhány hét alatt rettentően
megváltozott. Anyám és mi, gyerekek megöleltük, de
örömünk csupán egy pillanatig tartott. Rémülettel vártuk,
hogy mi történhetett Hershellel. Az apám megnyugtatott
bennünket, hogy Hershel biztonságban van, de azt hiszem, az
ezzel kapcsolatos kételyeit csak anyámmal osztotta meg.
Megtudtuk, hogy csatlakoztak a menekülőknek ahhoz a
zsúfolt menetéhez, amely északról kelet felé tartott.
Igyekeztek a német tankok és katonák előtt maradni, együtt
meneteltek napnyugtától kora hajnalig, nyomukban a
megszállókkal. Napközben csupán néhány órát aludtak a
földeken, egyetlen élelmük a mezőkön lopott nyers kukorica
volt. Ahányszor egy nagyobb város közelébe értek, azonnal
terjedni kezdett a rémhír, hogy a németek már ott vannak. A
németek valóban ijesztő sebességgel foglalták el
Lengyelország nyugati felét, és nyomultak keleti irányba.
Hershel fiatal volt és erős, úgy gondolták, talán gyorsabban
haladna egyedül, apám pedig rájött, hogy elhamarkodott lépés
volt otthagynia a feleségét egyedül a gyerekekkel. Úgy
döntöttek, Hershel továbbmegy Narewkába, apám pedig
visszatér Krakkóba, és szerencsét próbál a megszállókkal. A
hazaút veszélyes volt és lassú, de végül sikerrel járt. Boldog
voltam, hogy ismét együtt lehetünk.
Ahogy a nácik egyre közelebb értek Krakkóhoz, egyre több
zsidóellenes karikatúra jelent meg a falakon. Mind a
lengyelek, mind pedig a németek megalázó plakátokat
gyártottak, melyeken nevetséges, hatalmas, horgas orrú,
mocskos figuraként ábrázoltak bennünket. Ezek a plakátok
teljességgel felfoghatatlanok voltak a számomra.
Egyikünknek sem volt sok ruhája, de anyánk keményen
megdolgozott azért, hogy mindig tiszták legyünk, hogy sose
járjunk rendetlenül. Hosszasan vizsgáltam az orrunkat.
Egyikünké sem volt különösebben nagy. Felfoghatatlan volt,
hogy a németek miért akarnak bennünket olyannak mutatni,
amilyenek nem vagyunk.
Egyre szaporodtak a megszorítások. Szinte már semmit sem
csinálhattak a zsidók. Megtiltották, hogy a parkokban leüljünk
a padokra. Aztán a parkokból is ki lettünk tiltva. A
villamosokon kötelet feszítettek ki, elválasztva a nem zsidó
lengyelek elöl lévő ülőhelyeit a zsidóknak fenntartott néhány
hátsó üléstől. Eleinte ezek nagyon bosszantottak. Elrontották a
kalauzokat bosszantó játékunkat. Aztán hamarosan már
egyáltalán nem is játszhattam, mivel a zsidók többé nem
használhatták a tömegközlekedési eszközöket. Ráadásul a
barátaim, akikkel annyi közös kalandunk volt, akik korábban
mit sem törődtek azzal, hogy zsidó vagyok, lassan elfordultak
tőlem, aztán durvaságokat kezdtek suttogni, ha a közelükben
jártam, és végül a legdurvábbik fiú közölte, hogy soha többé
nem akarnak egy zsidóval játszani.
1939. szeptember 15-én volt a tizedik születésnapom, mely a
német megszállás zavaros és bizonytalan első heteiben
észrevétlenül múlt el. Krakkót szerencsére nem érte olyan
pusztító bombázás, mint a fővárost és a többi nagyvárost, de
enélkül is ki volt téve a város az utcai terrornak. A német
katonák bármit megtehettek büntetlenül. Nem lehetett tudni,
mi fog történni a következő pillanatban.
Állandósult a zsidó üzletek fosztogatása. A németek
elkergették a zsidókat a lakásaikból, hogy beköltözhessenek,
még a holmijukat is kisajátították. Kedvenc célpontjuk az
ortodox férfiak voltak. A katonák elkapták és megverték őket
a nyílt utcán, levágták a szakállukat és a pajeszukat, merő
sportból. A keresztény lengyelek közt is akadtak, akik
felfigyeltek az új lehetőségekre.
Egyik reggel egy csapat lengyel rontott be a házunkba, hogy
megrohamozzák az emeleti lakást, melynek zsidó tulajdonosai
Varsóba menekültek. Az ajtónkon kopogtattak. Apám nem
volt hajlandó átadni nekik a rábízott lakáskulcsot, ekkor a
csürhe egyszerűen felment, betörte az ajtót, és elvitt mindent.
Nem sokkal ezután a náci vállalkozók is megérkeztek, akik a
zsidó tulajdonosok nyomorából kívántak meggazdagodni,
minthogy törvényileg tiltották, hogy a zsidóknak saját üzleti
vállalkozásuk legyen. Az apám egykori munkahelye, a
palackgyár is ilyen célpontnak számított. A náci üzletember,
aki megkaparintotta a gyárat, apám kivételével minden zsidó
munkást kirúgott. Ő azért maradhatott, mert tudott németül.
Kinevezték az iroda kapcsolattartójának. Tulajdonképpen ő
tolmácsolt a tulajdonos és a keresztény lengyel munkások
között, akik egyelőre még ott dolgozhattak.
Apámat hónapok óta először egy kissé bizakodóbbnak
láthattam. Ragaszkodott hozzá, hogy a háború hamarosan
véget ér, és meg volt győződve arról, hogy mivel van
munkája, nem érheti semmi bántódás. Azt jósolta, hogy a
következő évben, sőt, talán már ennek az évnek a végére
befejeződik az egész. Úgy hitte, hogy mint az első világháború
után, a németek majd most is távozni fognak. Azt hiszem,
számtalan zsidó család élt Krakkóban, akik nemcsak a
gyermekeiket próbálták hasonló módon megnyugtatni, hanem
saját magukat is. Apámmal együtt sajnos sokan mások is
elhitték, hogy ezek a mostani németek éppen olyanok, mint
azok, akiket néhány évtizeddel korábban megismertek.
Elképzelésük sem volt e mostani ellenség kegyetlenségéről és
embertelenségéről, de hát honnan is lett volna?
Egyik reggel minden előzetes figyelmeztetés nélkül a
Gestapo - a német titkosrendőrség - két tagja berontott a
lakásunkba. A felettünk lévő zsidó lakást kifosztó lengyelek
feljelentették apámat, mint olyan zsidót, aki nem volt hajlandó
átadni nekik a lakáskulcsot. Ez volt a bosszú. Ezek az alig
tizennyolc éves náci gyilkosok előttünk gúnyolták apámat, és
ordítva követelték tőle a kulcsot. Edényeket törtek és
bútorokat borogattak. Falhoz állították apámat, és azt
követelték, hogy azonnal árulja el, hová rejtette a pénzt és az
ékszereket. Nyilván nem tűnt fel nekik, mennyire szegényes a
lakásunk. A rasszista ideológiának megfelelően meg voltak
győződve arról, hogy minden zsidó dúsgazdag. Durvaságuk
ellenére apám megpróbált értelmesen beszélni velük, próbálta
logikusan meggyőzni őket, hogy nincs se pénzünk, se
ékszereink.
- Nézzenek körül! - mondta. - Hát gazdagoknak nézünk ki?
Amikor rájött, hogy süket füleknek beszél, akkor még
rosszabbat lépett. Közölte velük, hogy jelentést fog tenni a
felettesüknek, a náci tisztnek, akit a gyárból ismert. Ez csak
olaj volt a tűzre. Puszta ököllel ütni kezdték, földre teperték és
fojtogatták. Rosszul voltam a durvaság láttán. Legszívesebben
elfutottam volna, hogy ne kelljen mindezt végignéznem, de
nem bírtam. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Apám
tehetetlenül feküdt a földön a felesége és gyermekei lába előtt,
szemében láttuk a kétségbeesést és a szégyent. A büszke,
törekvő férfi, aki Krakkóba hozta a családját, hogy jobban
élhessenek, most képtelen volt bármit is tenni a lakásunkba
betörő kegyetlen nácikkal szemben. Hirtelen nem is értettem,
mi történik. A náci vadállatok kivonszolták apámat a lakásból,
le a lépcsőn, ki az éjszakába. Ez volt életem legrémesebb
pillanata.
Ez a borzasztó jelenet éveken át kísértette álmaimat. Ez a
szörnyűség nemcsak bevezetője, hanem szimbóluma is lett
mindannak a rettenetes gonoszságnak, ami ezután
következett. Valamiképpen biztonságban éreztem magam,
amíg nem láttam az apámat véresre verve. Tudom, ez teljesen
hihetetlenül hangzik az elmondottak után, de addig a
pillanatig valami különleges védettségben éreztem magam,
mintha az erőszak engem nem érinthetne meg. Miután a
szemem láttára bántalmazták az apámat, minden
megváltozott. Meggyőződésemmé vált, hogy nem
maradhatok passzív, nem várhatok csupán arra, hogy a
németek elveszítsék a háborút. Úgy éreztem, cselekednem
kell, meg kell találnom az apámat. A következő napokban
David bátyámmal bejártuk egész Krakkót, próbáltuk
megtalálni, hová vihette apánkat a Gestapo. Bementünk
minden rendőrőrsre, minden kormányzati épületbe, melyre ki
volt téve a horogkeresztes zászló. Mivel mindketten
beszéltünk németül, és mert nem voltunk teljesen tisztában a
németek kegyetlenségével, pimaszul megszólítottunk minden
németet, akiről feltételeztük, hogy tudhat valamit. Ma már
látom, micsoda őrültséget műveltünk. Ahányszor valamelyik
német tiszthez fordultunk, az életünket kockáztattuk.
Ráadásul eredménytelen volt minden erőfeszítésünk. Senki
sem volt hajlandó elismerni, hogy az apánkat letartóztatták, és
elárulni, hol lehet. Az egész egy rémálom volt. Pesza eljött
velünk egy ügyvédhez, könyörögtünk neki, hogy segítsen.
Miután megígérte, hogy megkeresi az apánkat, hazaküldött
minket, de ő sem tudta, hol lehet.
A kudarc csak tovább fokozta rettegésemet. Tőlem telhetően
igyekeztem elrejteni a félelmemet, és erősnek mutatkozni
anyám előtt, de éjszakánként neki kellett felráznia, amikor
rémálmaimban újra a szemem láttára verték az apámat.
Igyekeztem nem gondolni arra, hogy mit tehetnek vele,
amikor senki sem látja, ha így mertek bánni vele a szemünk
előtt. Amikor elképzeltem a szenvedését, néha
lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért azt reméltem, még
életben van. Nem akartam, hogy még több verést és kínzást
kelljen elszenvednie. Azt sem tudtam, van-e még egyáltalán
remény arra, hogy viszontlássuk.
 A napokból lassan hetek lettek, és egyre kétségbeejtőbbnek
éreztük a helyzetünket, ahogy csökkent az esélye annak, hogy
megtaláljuk az apánkat. Apának takarékszámlája volt az egyik
krakkói bankban, de a pénz hozzáférhetetlenné vált, amikor a
nácik rátették a kezüket a zsidók összes bankszámlájára.
Lassan minden pénzünk elfogyott. Volt még egy kevéske
vésztartalékunk, tíz eldugott aranypénz, melyet a nagymama
adott anyámnak, amikor eljöttünk Narewkából. Anyám
kénytelen volt ezeket egyesével élelmiszerre cserélni. Az
aranypénzek gyorsan elfogytak, és minden biztonsági tartalék
nélkül maradtunk.
Anyám dühöngött, magán kívül volt a félelemtől és az
aggodalomtól. Az ellenség által megszállt városban, távol
Narewkától és a védelmező rokonságtól, kis híján
összeomlott. A legnehezebbek az éjszakák voltak, amikor
nem tudta elfoglalni magát a rólunk való gondoskodással.
Csak forgolódott az ágyban. Éreztem a reszketését, hallottam,
ahogy néha felkiáltott: „Mit tegyek? Mi lesz velünk?". Úgy
éreztem, bármit megtennék érte, hogy megnyugtassam, és
megmutassam, hogy rám igazán számíthat; de mivel én
voltam a legkisebb gyerek, kétlem, hogy vigasztalásomnak
nagy hasznát vehette volna. Teljesen egyedül volt, csakis az ő
vállára nehezedett a gyermekei és a saját életben maradásának
felelőssége.
1939 decemberében a nácik megtiltották a zsidó gyerekek
számára az iskolába járást. Először nagyon tetszett a
szabadság. Van olyan tízéves gyerek, amelyik ne örülne
néhány nap extra iskolai szünetnek? De nem tartott sokáig ez
az érzés. Gyorsan megértettem, mekkora különbség van
aközött, ha valaki egy-két napig szándékosan nem megy
iskolába, és ha örökre kitiltják onnan az embert. A nácik el
akartak venni tőlünk mindent, ami értékes volt a számunkra,
ez is ennek a programnak volt a része.
Ezek után Daviddal és Peszával munka után néztünk. Nem
volt egyszerű, hiszen számtalan hozzánk hasonló zsidó gyerek
próbálkozott ugyanezzel. David egy vízvezeték-szerelő mellé
került, cipelte a szerszámait, és mindenben segédkezett neki.
A nővérem takarítást vállalt. Én egy üdítőitalt gyártó üzemnél
próbálkoztam, ingyen ragasztgattam az üvegekre a címkéket.
A nap végén egy üveg szódát kaptam fizetség gyanánt.
Hazavittem, hogy közösen fogyasszuk el.
Egyik délután hazafelé menet észrevettem az egyik gestapos
fickót, aki részt vett az apám verésében. Egyből felismertem.
Nem tudom, mi ütött belém, de a nyomába szegődtem, és
könyörögve kértem, hogy mondja el, hová vitték az apámat. A
félelmetes fickó undorodva nézett le rám, mintha piszok
lennék a kabátja hajtókáján. Ha jobban ismertem volna,
aggódtam volna az életemért. De nem féltem, és talán ez hatott
rá. Elárulta, hogy apámat a Szent Mihály börtönbe csukták.
Azonnal David keresésére indultam, és meg sem álltunk a
belvárosban lévő, vészjósló épületig. A hatóságok valóban
elismerték, hogy ott van az apám. Ugyan nem engedtek be
hozzá, de megtudtuk, hogy él, és ez önmagában is új célt adott.
Valahogy kitartott az apám is, és mi is. Daviddal az időnk
nagy részét azzal töltöttük ezután, hogy az anyám által
gondosan elkészített és becsomagolt élelmiszercsomagokat
vittük a börtönbe. Ahogy most így visszagondolok, furcsa,
hogy a gestapos tiszt akár hazudhatott is volna nekem,
valamiért mégsem tette.
Néhány héttel később minden magyarázat nélkül apánkat
szabadon engedték. Elsöprő boldogság és megkönnyebbülés
volt, amikor megpillantottuk a lakásunk ajtajában. Másfelől
viszont váratlan szomorúságot is éreztünk. Jól látható volt,
mennyire megváltozott attól, amin keresztülment. Lefogyott,
és törékeny lett, de valami ennél is lényegesebb változáson
ment keresztül. A nácik nemcsak a fizikai erejétől fosztották
meg - a következő évek során kiderült, hogy ebből még
mekkora tartalékokkal rendelkezett -, hanem a minden
tevékenységét meghatározó önbizalmától és önbecsülésétől is.
Szűkszavúvá vált, és lesütött szemmel járt. Elvesztette a
palackgyári állását, de ami ennél is keservesebb volt:
elveszítette az emberi méltóságát. Szívem mélyéig
megrendített, hogy így kellett viszontlátnom az apámat. Ha ő
nem tudott ellenállni a náciknak, akkor mi lesz énvelem?
1939 végén rájöttem, hogy apám jóslata nem válik valóra.
Helyzetünk minden szempontból katasztrofálissá vált.
Minden jel arra mutatott, hogy hosszú lesz a háború. A nácik
nem elégedtek meg az addigi zsidókat sújtó korlátozásokkal,
minden nap újabb és újabb megaláztatások vártak ránk. Ha
egy német katona jött velünk szembe, akkor le kellett lépnünk
a járdáról, míg az el nem haladt mellettünk. November elejétől
minden tizenkét évesnél idősebb zsidónak
fehér karszalagot kellett viselnie, rajta kék Dávid-csillaggal,
melyet a Zsidó Tanácstól, vagyis a nácik által kijelölt zsidó
ügyekkel foglalkozó zsidó szervezettől kellett beszereznünk.
Akit karszalag nélkül elkaptak, arra börtön, kínzás és halál
várt.
Mivel még nem voltam tizenkét éves, ezért nekem nem
kellett karszalagot hordanom, később, amikor már elég nagy
voltam, úgy döntöttem, nem veszem fel. Bár az önbizalmamat
megrázta mindaz, amit láttam és tapasztaltam, időnként
ellenszegültem, és fittyet hánytam a nácikra. Saját
sztereotípiáikat játszottam ki ellenük, mivel egyáltalán nem
néztem ki zsidónak. Sűrű, sötét hajammal és kék szememmel
olyan voltam, mint egy átlagos lengyel kisfiú. Időnként
kiültem valamelyik parkban a padra, csak hogy
megmutassam, azt csinálok, amit akarok. A magam gyerekes
módján így harcoltam a nácizmus ellen. Persze sosem
próbálkoztam ilyesmivel, ha valamelyik ismerősünk is arra
járt. Egykori játszótársaim ekkoriban már másfelé néztek, ha a
közelükbe vetődtem. Nem tudom, vajon feljelentettek-e
volna, ha meglátnak, de valószínűleg igen, hogy kitöröljék
emlékezetükből annak a zsidó fiúnak még az emlékét is,
akivel egykor együtt játszottak. Reggelente láttam, ahogy
iskolába mennek, mintha mi sem történt volna, miközben
számomra minden megváltozott. Többé már nem voltam az a
könnyelmű, kalandvágyó kölyök, aki izgatottan leste, mikor
villamosozhat egyet ingyen. Valamiért én lettem a német
világuralmi tervek legfőbb akadálya.
Apám is kitalálta, hogy a maga módján miként állhat ellen a
náciknak, miközben rólunk is gondoskodik. Ez persze nem
volt törvényes. Titokban, vagyis szerződés nélkül dolgozott a
Lipowa utcai palackgyárban. Egyik nap átküldték az utca
másik oldalára, a Lipowa utca 4. szám alatti
zománcárugyárba, ahol a háború előtt néha szerszámokat és
gépeket kellett javítania. Az új náci tulajdonosnak sürgősen
szüksége volt valakire, aki ki tud nyitni egy széfet. Apám
semmit sem kérdezett, elővette a megfelelő szerszámot, és
pillanatok alatt megoldotta a problémát. Kiderült, hogy ez volt
élete legszerencsésebb munkája, mivel a náci tulaj váratlanul
munkát ajánlott neki.
Időnként elképzelem magamban, hogy mit gondolhatott az
apám abban a pillanatban. Vajon megkönnyebbült, vagy
aggódni kezdett, hogy mit fog kérni tőle legközelebb ez a
náci? Tudta, hogy a fizetését nem ő, hanem a náci fogja zsebre
vágni. Vagyis az ajánlat ingyen munkát jelentett, ugyanakkor
lehetőséget nyújtott arra, hogy megvédje saját magát és a
családját. Talán - gondolhatta - most akad valaki, aki
legközelebb megvédi az erőszaktól. Úgy hitte, érdemes
kipróbálni. Nem volt más választása. Az is lehet, hogy
megérezte ebben a náciban az emberséget. Vagy talán az
elszenvedett bántalmazások után egyszerűen készen állt arra,
hogy belekapaszkodjon a leghalványabb reménysugárba,
hogy történjen, aminek történnie kell. Hogy ne keveredjen
bajba. Hogy megmutassa, mire képes. Hogy túléljen.
Nem tudom, mi motiválta apámat, de azon nyomban
elfogadta az ajánlatot. Ennek a döntésének aztán
elképzelhetetlen következményei lettek.
A náci üzletembert, akinek a széfjét az apám kinyitotta, és
aki ezután őt a gyárában alkalmazta, Oskar Schindlernek
hívták.

OSKAR SCHINDLERRŐL SOK MINDENT mondtak, több

más mellett, hogy gazember, nőcsábász, háborús nyerészkedő
meg hogy iszákos. Amikor apámnak munkát ajánlott,
minderről semmit sem tudtam, és ha tudtam volna, akkor sem
érdekelt volna. Krakkó tele volt olyan németekkel, akik
hasznot akartak húzni a háborúból. Schindler nevét akkor csak
apámtól hallottam.
A széfnek köszönhető szerencsés találkozásnak hála, az
apám lett Schindler eredetileg bérelt üzemének az egyik első
zsidó munkása. A zománcáruüzemet Schindler 1939
novemberében szerezte meg Abraham Bankiertől, a csődbe
ment zsidó üzletembertől.
1940-ben Schindler kétszázhúsz munkása közül csupán hét
volt zsidó, a többség lengyel keresztény volt. A gyárat
Schindler Deutsche Emalwarenfabriknak, vagyis Német
Zománcműveknek nevezte el, ez a név különösen tetszett a
német katonai megrendelőknek. Röviden csak Emaliaként
emlegették. A hadseregnek fegyvereken és lőszeren kívül még
nagyon sok mindenre szüksége volt a háborúhoz. Schindler
okos üzletember volt, aki megragadva a lehetőséget,
zománcozott lábasokat és fazekakat kezdett gyártani a német
hadseregnek, olyan termékeket, amelyek folyamatosan nagy
hasznot biztosítottak, főleg mivel a munkaerő szinte ingyen
volt. A lengyel munkásokat is kizsákmányolta az alacsony
bérekkel, a zsidóknak pedig semmit sem fizetett.
Az apám sem kapott fizetést, de haza tudott hozni egy-egy
kenyér- vagy széndarabot a zsebében. A munkája azonban
valami sokkal fontosabbat nyújtott, valamit, amit sokkal
többre tartottam, még akkor is, amikor éhes voltam, és csak a
korgó gyomromra bírtam gondolni. A Schindler-gyárban
végzett munka annyit jelentett, hogy az apámat hivatalosan
alkalmazzák. Vagyis ha az utcán megállította egy német
katona vagy egy rendőr, hogy kényszermunkára hurcolja utcát
seperni, szemetet szedni vagy télen jeget törni, akkor ott volt
nála a védelmet jelentő pecsétes papír. Ez volt a
Bescheinigung, vagyis egy olyan igazolvány, amelyen az állt,
hogy az apám egy német cég hivatalos alkalmazottja. Ez
védelmet és rangot jelentett. Persze ettől még nem lett
érinthetetlen, de egy munkanélkülinél sokkal kevésbé volt
sebezhető.
Nem tudom, hogy Schindler mennyire tájékozódott apám
munkájáról, de azt nyilvánvalóan felismerte, hogy képzett és
ügyes munkás. Széfnyitó tudományával elnyerte Schindler
tiszteletét, amit aztán újra meg újra megszolgált. Schindler
keveset tudott a gyártás apró részleteiről, és ez nem is
érdekelte. Azért voltak az alkalmazottai, hogy mindezt
megoldják. Apám hosszú órákon át dolgozott az Emaliában,
aztán jött a második műszak a palackgyárban. Mindkét helyen
némi ennivaló volt a fizetség. Apám finomabb ruháit időnként
egy régi barátja, Wojek adta el a feketepiacon. A vételár egy
részét megtartotta jutalékként, de a maradék is segített, hogy
egy kis ennivalóhoz jussunk.
Közben a németek további megszorításokat vezettek be
Krakkóban. A zsidó szülők többé nem azzal biztatták a
gyermekeiket, hogy „hamarosan úgyis vége lesz", hanem
inkább azt mondogatták: „ennél rosszabb talán nem jön". A
szüleim is magukévá tették ezt a szófordulatot, mint egy
túlélési technikát. Talán ezzel próbálták távol tartani maguktól
a sötétebb gondolatokat. Amikor be kellett szolgáltatnunk a
rádiónkat, akkor ezt suttogtuk magunkban, és akkor is, amikor
a közelünkben voltak a németek.
1940 első hónapjaiban, noha már nem félelem nélkül, de
még mindig viszonylag szabadon járkálhattam Krakkó utcáin.
Mászkálhattam, mint egy keresztény, mivel még ekkor sem
kellett viselnem a megkülönböztető Dávid-csillagos
karszalagot. Minden nap megbámultam a khaki-egyenruhás
német katonákat, akik a házunkkal szembeni benzintartályt
őrizték. Be kell vallanom, nagyon kíváncsi voltam rájuk, és a
fényesre suvikszolt puskájukra. Csak egy kíváncsi kisfiú
voltam. A katonák alig pár évvel voltak idősebbek nálam, és
szívélyesnek, sőt barátságosnak tűntek. Mivel beszéltem
németül, így ártalmatlannak gondolhattak. Időnként
elbeszélgettek velem, hogy megtörjék az egész nap egy-
hangúságát. Néha még az őrházba is beengedtek, sőt az is
előfordult, hogy adtak egy darabka csokoládét az
ellátmányukból.
A német katonák kedvessége azonban egyik pillanatról a
másikra durvasággá változott. Ha unatkoztak vagy túl sokat
ittak, mulatságból kiválasztottak egy hagyományosan öltözött
zsidót, hogy jól megverjék. Ilyen eseteket látva mindig
szégyelltem magam, és zavarba jöttem, amiért képtelen
vagyok közbeavatkozni. Miért gyűlöltek minket ennyire a
nácik? Nagyon sok hagyományosan öltözködő, kaftános
zsidót ismertem, köztük a nagyapámat. Nem volt bennük
semmi ördögi vagy tisztátalan, nem szolgáltak rá semmivel a
brutalitásra, ugyanakkor a városban mindenfelé kiragasztott
náci propagandaplakátok egészen más képet festettek róluk. A
rajzokon látható torz, tetves figurák és a gyűlöletet keltő
feliratok megengedhetőnek, sőt helyesnek mutatták a zsidók
bántalmazását, még akkor is, ha azok egészen máshogy
néznek ki a valóságban.
Egyik este magam is megtapasztalhattam a katonák dühét.
Valaki besúgta nekik, hogy az a kölyök, akivel németül
tréfálkoztak, akivel úgy bántak, mint a kistestvérükkel, akinek
még azt is megengedték, hogy az őrházukba bemenjen, egy
zsidó. Már aludtam, amikor berontottak a lakásunkba, és a
hajamnál fogva rángattak ki az ágyamból.
 - Hogy hívnak? Zsidó vagy? - ordították.
Igennel feleltem. Dühösen pofon vágtak, csak azért, mert azt
hitték, hogy egy „normális" gyerek vagyok.
Szerencsére a pofonnal megelégedtek, és egyből távoztak.
Anyámhoz rohantam, sírtam és reszkettem, és ekkor én
voltam az, aki azt suttogta, hogy „ennél rosszabb talán nem
jön..."
1940 májusában a nácik megkezdték Krakkó, vagyis a
németek által ellenőrzött területek központjának, a
Generalgouvernementnek a zsidó lakosságtól való
megtisztítását. A németek bejelentették, hogy csupán 15 000
zsidó maradhat a városban. A következő hónapokban sok ezer
rémült hittestvérünk kelt útra távolabbi városok és falvak felé,
oda, ahonnan nemrég elmenekültek. Többségük önként
távozott, boldogok voltak, hogy ingóságaik egy részét
egyáltalán magukkal vihették, és hogy megszabadulhattak az
állandó fasiszta szónoklatoktól és fenyegetésektől.
A szüleim ismét megpróbálták meglátni az események jó
oldalát. Azt mondták nekünk, hogy a távozók jobb
körülmények közt fognak élni messze a várostól, a falvakban,
ahol kisebb a zsúfoltság, és nem kell eltűrniük az utcákon
járőröző német katonák állandó kegyetlenkedését. Azt is
beszélték, hogy akik „önként" távoznak, azok pénzt is kapnak
élelemre és útiköltségre.
Én hinni akartam a szüleimnek, de a testvéreimet nem
lehetett ilyen könnyen meggyőzni.
- Ha ilyen előnyös elköltözni - kérdezték -, akkor mi miért
ragaszkodunk ahhoz, hogy itt maradjunk?
Erre a kérdésre nem jött felelet. Később David elmondta
nekem, hogy a városban azt beszélik, a deportáltakat nem
vidékre költöztették, hanem megölték. Szívesen hittem volna,
hogy hamis a szóbeszéd, de tudtam, a nácik mindenre
képesek. Csak fel kellett idéznem, hogy mit műveltek az
apámmal.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy mi
Krakkóban maradhatunk, hála az apám munkájának és a
tartózkodási engedélyünknek. Az Emaliából származó
Bescheinigung kiterjedt anyámra, Tsaligra, Davidra, Peszára
és rám is. Pesza az elektromos műveknél talált magának
munkát, ettől kezdve saját papírja volt. De azzal is tisztában
voltunk, hogy milyen törékeny ez a biztonság, az állandóan
változó német szabályokkal és politikával szemben.
Ahányszor csak a németek megjelentek, mi előkaptuk a
papírjainkat, és visszafojtottuk a lélegzetünket a véget nem
érő ellenőrzés alatt.
Az Emaliában végzett munka más módon is a segítségünkre
volt. Apám ebédet kapott a gyárban. Sosem ette meg az
egészet, bármennyire is éhes volt, mindig hazahozta azt, amit
csak lehetett. Voltak olyan napok, amikor ennek a
hazacsempészett ételnek köszönhetően csak éhesek voltunk,
nem pedig éheztünk. Amikor hidegre fordult az idő, apám
zsebre tudott vágni a gyár kemencéje mellett néhány
széndarabot, bár szigorúan tilos volt bármit is kihozni a gyár
területéről. A hosszú téli estéken csupán ezekkel a
széndarabkákkal tudtunk fűteni, és összebújtunk a kályha
körül. Péntek esténként anyám meggyújtotta a szombati
gyertyákat, éppen csak addig hogy el tudja mondani az esti
áldást.15 Még a feketepiacon sem igen lehetett gyertyát kapni,

15
Péntek esténként a vallásos zsidó nők a szombat tiszteletére
gyertyákat gyújtanak, melyeket nem szokás elfújni, hanem hagyni kell,
hogy leégjenek.
ezért anyám azonnal elfújta őket, amint elmondta az
imádságot. Ennyi éppen elég volt. Azalatt a néhány perc alatt
úgy éreztem, a gyertyafény nemcsak a jelenlévő családommal
köt össze, hanem a Narewkában maradtakkal is, kedvenc
nagyapámmal és a régi szép időkkel. Ez a rítus, a kinti világ
megalázó megszorításaival szemben belülről erősített
bennünket. Azt gondoltuk, hogy ki fogjuk várni a háború
végét, túl fogjuk élni, ha együtt maradunk.
A következő hónapokban semmi jó hír nem érkezett a
mieinkről, a németek viszont lelkesen bombáztak bennünket a
sikertörténeteikkel. A német győzelemről harsogott a rádió, a
sajtó, sőt a felállított hatalmas kivetítők is, melyeken a
győzelmi híreket képekkel illusztrálták.
Emlékszem, egyszer elmentem egy üres telekre, ahol egy
ilyen kivetítőn végignézhettem a tankok és a győztes német
katonák véget nem érő katonai parádéját, miután elfoglalták
Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot és Franciaországot 1940
májusában és júniusában.
1940 vége felé az a rémhír kapott szárnyra, hogy gettót
építenek Krakkó déli részén, a mai Podgórze negyedben,
magas falakkal veszik körül, és csupán néhány kapuja lesz,
melyeket német katonák fognak állandóan őrizni. Azt
beszélték, hogy a Krakkóban maradt összes zsidónak be kell
majd költöznie, és csupán a németek különleges engedélyével
lehet majd elhagyni a gettót. Tudtuk, hogy Varsóban már
összeköltöztették a zsidókat a városnak egy egészen szűk
területére, ahol kétségbeejtő zsúfoltságban éltek.
Megpróbáltam végiggondolni a hallottakat. Azon tanakodtam,
miként lehetséges ez. Elképzelhetetlennek tűnt. A rémhír
túlságosan is hamar valósággá vált. A szemem láttára emelték
a 3,5 méter magas falat egy hozzánk közeli lakónegyed köré.
A németek megparancsolták az ott élő 5000 keresztény
lengyelnek, hogy költözzenek el, hogy bezsúfolhassanak a
helyükre 15 000 zsidót - Krakkó teljes zsidó lakosságát.
Apám próbált ügyes lenni, mint mindig: elcserélte a
lakásunkat egy nem zsidó barátjával, aki a gettó területén
lakott, remélve, hogy így talán jobb helyre kerülhetünk,
mintha a nácikra hagyatkoznánk. 1941 márciusának elején
szereztünk egy targoncát, erre felpakoltuk a holminkat, és
búcsút intettünk a lakásunknak, mely az utolsó kapocs volt az
egykor oly ígéretes nagyvárosi életünkhöz. Amikor két és fél
évvel korábban, első ízben lovas kocsin jártuk végig Krakkó
utcáit, izgatottak és bizakodóak voltunk, ezzel szemben most
csupán aggódtunk. A gettó kapuja felé közeledve elfogott a
rémület. Észrevettem, hogy a szadista hajlammal megáldott
nácik az utóbbi napokban sírkövekre emlékeztető lekerekített
kövekkel rakták tele a fal tetejét. Félreérthetetlen volt az üze-
net: ahová költözünk, az lesz a temetőnk. Alig bírtam levenni
a szemem a minket „üdvözlő" halotti szimbólumokról. Tsalig
szemében próbáltam vigaszt találni, de ő az utat bámulta, nem
találkozott a tekintetünk, miközben az őrök között beléptünk a
gettó kapuján.
A gettóban azonnal megkerestük új lakásunkat a Lwowska
utca 18 alatti épületben. A kevéske holminkat felcipeltük a
ránk váró egyszobás lakásba. Az ajtóban azonban Luftig úr és
felesége fogadott bennünket. Ők azok közé a Németországból
kiutasított zsidók közé tartoztak, akik valahogy megtelepedtek
Krakkóban. A gettóparancsnokság, nem tudva a mi
lakáscserénkről, kiutalta nekik ezt a lakást. A szüleim
egyáltalán nem örültek ennek a helyzetnek, de nem mertek
kérdezősködni, mert féltek a hatóságok megtorlásától. A
gettóba zárt többi zsidóhoz hasonlóan mi is inkább
igyekeztünk együttműködni. Apám egy takaróval
kettéválasztotta a szobát, hogy elválassza hattagú családját
Luftigéktól. Anyám és a nővérem nekiláttak kipakolni azt a
kevéske holminkat, amit el tudtunk hozni, mi, fiúk pedig
otthagytuk a zsúfolt helyiséget, hogy megismerkedjünk a
környékkel, és megnézzük, hol és mit tanulhatnánk. Az adott
helyzetből a lehető legtöbbet akartuk kihozni. Mi mást
tehettünk volna?
Néhány nappal a gettóba való beköltözésünk után a nácik
lezárták a kapukat, be lettünk zárva. Még ekkor is azt
gondoltuk, hogy „ennél rosszabb talán nem jön..." Talán.

- EGYSZER MAJD ELVISZLEK AMERIKÁBA, A fiamhoz

- ígérte Luftig bácsi, miközben a pipáit pucolgattuk a
pokróccal elválasztott helyiség őket illető felében. A gettóban
töltött első év során sok időt töltöttem vele. Luftig bácsi az
ötvenes évei elején járt, türelmes volt és nagylelkű, nagyon
szeretett a fiáról mesélni, aki New Yorkban élt, abban a
csodaországban, ahol végtelenek a lehetőségek, rengeteg az
ennivaló, és a zsidókat békén hagyják. A megtisztított hét
vagy nyolc pipából álló gyűjteményét büszkén felsorakoztatta
az asztalon. Csodálattal bámultam őket. Volt egyenes pipája,
íves alakú, sőt kupakos is akadt. Luftig bácsit egyáltalán nem
zavarta, hogy nem volt dohánya, amivel megtömhette volna
őket. A pipák a nácik ellenőrzésén túli rendezett, civilizált
világot szimbolizálták.
Luftig néni sosem panaszkodó, csöndes asszony volt.
Egészen összebarátkoztak anyámmal, néha közösen főztek. A
közös tevékenykedés valamennyire enyhítette a kétségbeesést
azokban a rémes időkben. A gettóban, ahol küzdenünk kellett
az életünkért és az emberi méltóságunkért, ahol véletlenszerű
gyilkosságok, pusztító járványok fenyegettek bennünket, ahol
alig volt mit felvennünk, és majdhogynem éheztünk, ott az
élet ezerszer rosszabb volt, mint a korábbi otthonunkban.
Közel 15 000 embert zsúfoltak össze egy olyan negyedben,
amelyet legfeljebb 5000 fő számára terveztek, így aztán a
higiéniás viszonyok katasztrofálisak voltak. A megszokottá
vált benti vízcsap elérhetetlen luxussá vált. A néhány kinti kút
előtt hosszú sorok kígyóztak, telente, mire sorra kerültem, a
lábam teljesen megfagyott. A zsúfoltság az alultápláltság, a
rossz higiéniás viszonyok következtében járványok
pusztítottak, szinte mindegyik családot érintette valamelyik
nyavalya: a tífusz, a skarlát vagy akár az éhezés miatti
elmebaj.
A nácik szemében mi, zsidók voltunk az a megvetendő
népség, amely a szőke, kék szemű árják ellenkezőjét
testesítette meg. A valóságban azonban alig különböztünk
tőlük. A zsidók között is akadt számtalan szőke és kék szemű,
a németek és osztrákok közt pedig szép számmal voltak barna
szeműek és sötét hajúak, kezdve például Adolf Hitlerrel. A
náci ideológia szerint azonban az egységes csoportot alkotó
zsidók voltak az árják esküdt ellenségei. Számukra a zsidóság
nem egy vallás, hanem egy faj volt. Ezt sohasem voltam képes
elfogadni, és máig sem értem, hogy maguk a nácik miként
hihették el ezt az ostobaságot. Ha csak ránk néztek, látniuk
kellett, hogy éppen olyan emberi lények vagyunk, mint ők:
van, akinek kék a szeme, és van, akinek barna. A sajátjukhoz
hasonló családokat láthattak: kisfiúkat és kislányokat, apákat
és anyákat, orvosokat, ügyvédeket, tanárokat, munkásokat,
szabókat, a legkülönfélébb foglalkozásúakat.
A nácik hihetetlenül zsúfolt körülmények közé
kényszerítettek bennünket, melynek célja az volt, hogy a
lehető legrosszabbat hozza ki belőlünk. Mindezek ellenére mi
továbbra is szilárdan törekedtünk egymás tiszteletére és
megbecsülésére. Őrizve emberségünket, ápolva
hagyományaink kifinomult formáit, kifejlesztettük az
ellenállást, így harcoltunk a nácik gonoszsága ellen. A rabbik
istentiszteleteikkel álltak ellen a zsidó ünnepeken. Az orvosok
és a nővérek betegeket gyógyítottak és sebesülteket ápoltak,
továbbá újszülötteket segítettek a világra. A színészek és az
előadóművészek is ellenálltak, színpadokat tákoltak össze
elhagyott udvarokban, melyeken színdarabokat, jeleneteket
adtak elő, koncerteket adtak, bizonyítva, hogy a szépség és a
kultúra a legrémesebb körülmények között, a gettóban is
megterem.
Emlékszem, egyszer felkapaszkodtam egy kerítés tetejére,
ahonnét végignéztem egy akasztófahumorral átitatott
vígjátékot. Akkor is nagyokat nevettem, amikor nem teljesen
értettem a poénokat, ezzel demonstrálva, hogy a nácik sem
ellenőrizhetnek teljesen. És ettől jobban is éreztem magam,
legalább néhány pillanatra. Mi, zsidók azzal is ellenálltunk a
borzalmaknak, hogy megosztottuk egymással reményeinket,
álmainkat, hogy történeteket meséltünk egymásnak, ahogy ezt
Luftig bácsi tette velem. Volt, aki szerelembe esett, ezzel
demonstrálta a szabadságát. Fiatalok udvaroltak egymásnak,
majd összeházasodtak, és gyerekeik születtek. A minket
körülvevő elnyomás ellenére virágzott a szerelem. Ez történt
Tsaliggal is: beleszeretett a szomszéd házban élő kefekötő
lányába, Miriamba. A tizenhét éves bátyám számára ez egy
egészen új élmény volt, mely csodálatos kikapcsolódást
jelentett számára a kísérteties gettóéletben. Én kevésbé
örültem ennek a románcnak, mivel ez azt jelentette, hogy
valakivel osztoznom kell a bátyámon. Ezért aztán gyakran
csipkelődtem vele. Egyszer, amikor a véleményemet kérdezte,
azt feleltem neki:
- Szép az arca, de a lába nem igazán tetszik.
Dühönghetett vagy védekezhetett volna, helyette jót
nevetett, megveregette a vállamat, és azt felelte:
- Egy napon majd te sem leszel ennyire kritikus a lányokkal
szemben!
Ennyit mondott, és már ment is, hogy találkozzon
Miriammal, hogy kézen fogva andaloghassanak, és talán,
hogy a közös jövőjükről szövögessenek terveket.
Tsalig távollétében is elfoglaltam magam. Titkos
héberórákra jártam egy rabbi sötét lakására.
Összebarátkoztam két velem egykorú fiúval, Yossellel és
Samuellel, Bircz cipész gyerekeivel. Ők az alattunk lévő
lakásban laktak. Kártyáztunk, és felfedeztük a gettó
sikátorainak labirintusát. Alkalmi jeleneteket adtunk elő a
házunk mögötti udvaron, jómagam egy kalapot nyomva a
fejembe csináltam úgy, mintha színész lennék. Gondolom,
nem volt valami nagy szám a produkcióm, de a barátaim azért
jót nevettek.
Még biciklizni is megtanultam, többé-kevésbé. A házunk
egyik lakójának volt egy biciklije, melyet a lakása előtt tárolt.
Egyik nap megkért, hogy pucoljam meg. Cserébe
megengedte, hogy tegyek rajta egy kört. Nagyon érdekelt a
dolog, bár még sosem bicikliztem. Miután lepucoltam és
kifényesítettem a masinát, felkapaszkodtam rá, kinyújtottam a
lábamat, hogy elérjem a pedált, és mielőtt lepotyogtam volna,
sikerült imbolyogva megtennem néhány métert. Visszaültem
a biciklire, és amikor úgy gondoltam, hogy megtaláltam az
egyensúlyomat, ellöktem magam. A legmerészebb álmom az
volt, hogy megkerülve az utcasarkot felgyorsulok. Úgy
éreztem, lebegek, szinte repülök végig az utcán. Abban a
néhány másodpercben nem a magas fallal körülvett náci gettó
foglya voltam, hanem egy átlagos tizenkét éves kisfiú, aki
belefeledkezett a veszély és az izgalom kettős érzésébe. Még
az elkerülhetetlen vég - miután nekimentem a járdának, jól
bevertem a homlokomat - sem rontotta el a hangulatomat és a
lelkesedésemet.
Kevés alkalom volt az ilyen szórakozásra. Az idő nagy
részében a legfontosabb feladatomra, az élelemszerzésre
koncentráltam. Minden nap végigvizsgáltam a sikátorokat és
mellékutcákat egy kis kenyérdarab vagy bármi ehető után
kutatva, hogy legyőzzem állandó éhségemet. Alig hihető,
hogy azon a kevés ennivalón, amihez hozzájutottunk, akár egy
hetet is túléltünk a gettóban. Anyám különféle leveseket
kotyvasztott, mindegyiknek a víz volt a legfőbb hozzávalója,
apám pedig, aki munkája miatt kijárhatott a gettón kívüli
Schindler-gyárba, mely néhány tömbnyire volt, igyekezett
minden nap hozni egy darab krumplit vagy kenyeret. Máig
emlékszem, hogy miközben a zsebeit ürítgette, mi körülálltuk,
és azért imádkoztunk, hogy a redők között legyen valami extra
ennivaló, amin megosztozhatunk. Időnként a feketepiacon is
lehetett ennivalót szerezni, de ahhoz valami fizetőeszközre
volt szükség. A németektől korlátozott mennyiségben kaptunk
kenyeret, de azon kívül semmit.
 A földszinten lakó Bircz cipésznek üzleti kapcsolatai voltak
a gettón kívül. Egyszer az egyik ügyfelétől galaretát
(Lengyelországban népszerű csirkekocsonyát) kapott. Engem
is megkínáltak, pedig nekik maguknak is kevés volt. Azonban
még az ilyen kivételes bánásmód sem tudta csillapítani kínzó
éhségemet. Éhes voltam, mindig nagyon éhes. Az alvás
jelentette az egyetlen könnyebbséget, az volt az egyetlen
pillanat, amikor nem gondoltam az evésre, de persze gyakran
álmodtam ennivalóról.
Ekkor már feléltük a vésztartalékunkat jelentő
aranypénzeket, apám megtakarítása pedig köddé vált.
Csereeszközként nem maradt más, mint apám utolsó öltönye.
Amikor megint rászorultunk, apám ismét megkérte a gettón
kívül élő Wojek barátját, hogy adja el az öltönyt a
feketepiacon. A korábbiakhoz hasonlóan Wojek a közvetítői
díj levonása után átadta nekünk a vételárat.
Voltak, akik nálunk jobban voltak eleresztve. Egyesek pénzt
és ékszereket hoztak a gettóba, amit aztán élelmiszerre
cseréltek. Felettünk egy jómódú asszony lakott, aki néha
megkért különböző szívességekre. Egyszer, amikor
visszaértem a lakásába, elővett egy egész vekni kenyeret, és
leszelt belőle egy vastag szeletet fizetség gyanánt. Tátott
szájjal bámultam, ahogy vastagon megkeni vajjal. Eszembe
sem jutott, hogy egyedül pusztítsam el ezt a váratlan kincset.
Egyenesen anyámhoz rohantam. Ő lekaparta a vajat, a
kenyeret vékony szeletekre vágta, és a vajjal mindegyiket
megkente. Mindnyájunknak jutott ebből a különleges
csemegéből. Csodálatos napunk volt.
Minthogy nem rendelkeztünk semmi értékkel, ezért egyetlen
lehetőségünk maradt az éhezés elkerülésére: a munka, mivel a
munka ennivalót jelentett, talán egy levest ebédre, és még
némi kis hazahozható kenyeret. Mindenki részt vett ebben,
ahogy tudott. Ennivaló fejében Tsalig továbbra is elektromos
főzőlapokat és egyéb készülékeket javított. Később Miriam
apjának kis kefeüzemében dolgozott. Itt mindenféle keféket:
üvegmosót, cipőkeféket, erős súrolókeféket gyártottak. Haza
is hozott munkát. Minden elkészült darabért kevéske pénzt
vagy élelmet kapott. Pesza az elektromos műveknél dolgozott
a gettón kívül, és időnként ő is hozott kenyeret, krumplit vagy
mindkettőt. Anyám a Zsidó Tanács, valamint a nácik gettón
belüli irodáit takarította.
Egy napon apám összeszedte a bátorságát, és megkérdezte
Schindlert, hogy nem alkalmazná-e David bátyámat is, aki
tizennégy éves volt akkor már. Schindler igent mondott.
Ezután apám és David minden nap együtt mentek dolgozni és
jöttek haza, egy-egy falatnyi ennivalóval vagy széndarabbal.
Esténként kettőjük közt állva reménykedtem, hogy van valami
a zsebükben.
Tsalignak hála, aki mindig odafigyelt rám, én is munkát
kaptam a kefeüzemben, sörtét kellett befűznöm egy táblába,
melyből aztán kefe készült a németeknek. Akkor még csak
tizenkét éves voltam, talán túl fiatalnak tűnhettem a teljes
munkaidőben végzett munkához, de én már nem tekintettem
magamra gyerekként, és más sem. Képességeim szerint hozzá
kellett járulnom a család életben maradásához.
Hogy beszélgettünk-e a jövőről, vagy készítettünk-e
előrelátó terveket arra az esetre, ha még rosszabbra fordulna a
helyzet? Ugyan már! Két perccel sem láttunk előre, hiszen
minden energiánkat lekötötte az, hogy miként éljük túl a
pillanatot. A mának éltünk, igyekezve sértetlenül megúszni az
aznapot. Mással nem is bírtam foglalkozni, mint az ennivaló-
szerzéssel, olyannyira, hogy a fejemben nem is maradt egyéb
gondolatnak hely, és nem is volt másra időm. Egyetlen célunk
az volt, hogy életben maradjunk mindaddig, amíg a németek
el nem vesztik a háborút, és vesztesként el nem takarodnak.
Apánk bizonyára halálra aggódta magát miattunk, de
érzelmeit egy áthatolhatatlan arckifejezés mögé rejtette. Alig
beszélt, néha szinte tudomást sem vett rólunk. Amikor hazaért
a hosszú munkanap után, kiürítette a zsebeiből, amit sikerült
hazahoznia, aztán belezuhant az ágyba.
Vele ellentétben Luftig bácsi látszólag vidám maradt. Ha
akadt a tűzhelyen egy széndarab, akkor mellé húzódott, a
kezeit melengette, és kedvenc üres pipáját szopogatta. Ez volt
számára a legnagyobb élvezet, és még az sem zavarta, hogy a
pipa üres. Néha anyám megtörte hallgatást, és hangosan
kimondta azt, amire mindnyájan gondoltunk:
- Vajon hogyan fogjuk túlélni a telet? Mit fogunk csinálni? -
ismételgette választ sem várva. Nem volt semmi ötletünk.
A Schindler-gyárban a nem zsidó munkásoktól apám
felcsipegette a hírmorzsákat. A különböző információkat
összerakosgatva következtetett a német hadsereg mozgására,
valamint az angolok, az amerikaiak és a szovjetek (akik akkor
már felbontották a németekkel kötött egyezményt) vezette
európai szövetségesek esetleges terveire. Továbbra is
reménykedtünk a német hadsereg közeli vereségében, de
sejtelmünk sem volt arról, hogy mit hoz a jövő. A töredékes
információk sokszor egymásnak is ellentmondtak.
1942 májusában kaptunk első alkalommal ízelítőt abból a
szenvedésből, ami ránk várt. A nácik bejelentették, hogy
transzportot fognak indítani a gettóból vidékre, és arra
biztattak minket, hogy a túlzsúfolt, egészségtelen
körülmények közül önként menjünk a friss levegőre, oda, ahol
nincs zsúfoltság. Közel 1500 zsidó jelentkezett, azt
gondolván, hogy bármi jobb lehet a jelenlegi hitvány
körülményeknél. Aztán júniusban a nácik már nem kérték,
hanem azt követelték, hogy az összes „szükségtelen" zsidó -
vagyis az öregek, és azok, akiknek nem volt munkájuk -
hagyja el a lakását, és csatlakozzon a transzporthoz. Eddig
apám Schindler-gyári igazolása megmentette a családot a
deportálástól, Luftigék azonban nem voltak ilyen
szerencsések. Előzetes értesítés nélkül parancsot kaptak, hogy
pakolják össze a holmijukat, és jelentkezzenek a gettó főterén.
Nem volt időnk segíteni nekik a csomagolásban, de még el
sem tudtunk búcsúzni tőlük.
Miközben zajlott a deportálás, leszaladtam a földszinten lakó
cipész lakásába, hogy onnan nézhessem, mi történik. Láttam a
barátainkat és a szomszédainkat, a fiúkat, akikkel együtt
tanultam héberül, és akikkel együtt néztük a rögtönzött vidám
jeleneteket, láttam, ahogy némán vonulnak a főúton az
állomás felé. Az ablakon kinézve Luftigékat kerestem.
Megpillantottam őket, amint bőröndjeikkel vánszorogtak.
Integetni akartam nekik, vagy legalább valami biztató jelzést
küldeni feléjük, de megdermedtem a félelemtől, amint
megláttam mellettük a német fegyveres őrt, aki puskával
noszogatta őket. Luftig bácsi rezzenéstelen arccal maga elé
meredt. Vajon észrevett a szeme sarkából? Máig sem tudom.
Csak remélem.
Luftigék lassan eltűntek a szemem elől, elnyelte őket az
emberáradat. Az ablaknál álltam, míg el nem tűnt az utolsó
deportált is. Aztán nehéz szívvel visszamásztam az emeleti
lakásunkba.
- Elmentek - közöltem szomorúan, amit már amúgy is tudtak.
- Ezt itt hagyták neked - felelte anyám, és a kezembe
nyomott egy régimódi, üvegbéleletű termoszt.
 Mikor elhúztam a lakást kettéválasztó pokrócot,
észrevettem, hogy más is ottmaradt Luftigék oldalán. Azok a
csodálatos pipák. Tetőtől talpig reszkettem. Luftig bácsi
tisztában volt azzal, hogy bárhová is viszik őket, a pipákra
többé nem lesz szüksége. Ez nagyon rosszat jelentett.
Egy héttel később a nácik egy újabb vonatot hoztak, és
további zsidókat kezdtek összeterelni. Azt mondták, hogy ez
nem deportálás, hanem kilakoltatás. Ez az akció már hatalmas
zajjal járt. A korábbi deportálásokból néhányan megszöktek,
titokban visszatértek a gettóba, és mindenféléket meséltek a
zsúfolt vonatokról, amelyek egy táborba tartottak, majd
üresen távoztak onnan, miközben a táborban élők létszáma
semmit sem változott. Minél több ilyen beszámolót
hallottunk, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy mi is történik.
Rémisztő volt. Amikor aztán a nácik ismét kezdték
összegyűjteni a zsidókat, kitört a pánik. A katonák
végigszáguldottak a gettón, mindenkitől a papírokat
követelték, és akinél nem volt, azt kilökték az utcára a többi
szerencsétlen közé.
Június 8-án a német katonák betörtek a házunkba, és a mi
lakásunk felé közeledtek.
- Schnelll Schnell! 16 - ordították apámnak, miközben ő
reszkető kézzel nyújtotta feléjük az igazolását.
A személyigazolványán kívül Blauscheinnal, vagyis a
Gestapo által kiadott „kék irattal" is rendelkezett, melytől azt
reméltük, hogy ismét megment mindnyájunkat a
deportálástól. Tsalignak, aki akkor már betöltötte a tizenhetet,
saját Blauscheinra lett volna szüksége. Tragikus módon neki
nem volt. Ha csak néhány perccel korábban figyelmeztettek

16
Gyorsan! Gyorsan!
volna bennünket, el tudtuk volna bújtatni a testvéremet. De
már késő volt. Az ereimben megfagyott a vér, amikor
rájöttem, hogy el fogják vinni a bátyámat. Egy másodperc
töredéke alatt lecsaptak rá a katonák. Ordítani akartam, hogy
ne. A segítségére szerettem volna sietni, de tudtam, hogy az
egyenlő lenne az öngyilkossággal, és azzal mindnyájunk életét
veszélybe sodornám. A katonák hátracsavarták Tsalig kezét,
és kivonszolták a lakásból. Egy pillanat alatt elvitték imádott
testvéremet.
Milliószor újrajátszódtak a fejemben ezek a percek. Bárcsak
felkészültebbek lettünk volna! Keresnünk kellett volna egy
rejtekhelyet, és fel kellett volna készülnünk az ilyen
helyzetekre. Mint annyi más gettóbeli sorstársunkat, a razzia
minket is rajtaütésszerűén ért, előzetes figyelmeztetés nélkül,
nem hagyva időt felkészülésre vagy válaszlépésre. Még fel
sem fogtuk Tsalig letartóztatását, már ott sem volt. Hetven
évvel később még mindig lelki szemeim előtt látom, ahogy a
nácik kirángatják a szobából.
A Schindler listája című film egyik jelenetében Oskar
Schindler a pályaudvarra rohan, hogy leszedje a vonatról
Itzhak Sternt, a könyvelőjét, akit elkaptak az egyik razzia
során. A filmben Schindler éppen időben érkezik ahhoz, hogy
Sternt le tudja szedni az induló vonatról. Arról nem esik szó,
amit Schindler csak apámnak mesélt el. Miközben Sternt
keresve kétségbeesetten végigkutatta az emberekkel
telezsúfolt marhavagonokat, Schindler megpillantotta az
alkalmazottja fiát, Tsaligot. Megszólította, le akarta hozni a
vonatról, de Tsalig a barátnőjével, Miriammal volt. Mivel
Miriam családjából senki sem dolgozott Schindler gyárában,
így semmit sem tudott érte tenni. Tsalig közölte, hogy nem
hagyja magára a barátnőjét. Ilyen fiú volt a bátyám. Nem
hagyta magára a barátnőjét, még akkor sem, ha ezért saját
életével kellett fizetnie.
A következő napokban azt hallottuk, hogy a vonat a belzeci
táborba ment, és a rémhírek arról szóltak, hogy ott az
embereket elgázosítják. Emlékszem, azon tanakodtam, vajon
mennyi ideig lesz képes Tsalig visszatartani a lélegzetét a
gázkamrában. Vajon elég hosszan fogja bírni ahhoz, hogy
életben maradjon? Mást nem tehettem, minthogy imádkoztam
Tsaligért, hogy valahogy megmeneküljön vagy megszökjön.

EGY LÖVÉST HALLOTTAM, AZTÁN MÉG EGYET, és

éreztem, ahogy a golyó elsüvít a fülem mellett; gyorsan
beugrottam a legközelebbi kapualjba. A szívem hevesen
dobogott. További lövéseket hallottam. Eltaláltak? Honnan
lehet azt tudni? Valakitől azt hallottam, hogy néha nem is érzi
az ember a találatot. Csak annyit tudtam, hogy rettegek.
Dörömbölni kezdtem a kapun, és aztán csak vártam. Azon
tanakodtam, mi fog történni. Vajon a katona most éppen
újratölti a puskáját? Azt sem tudtam, hogy még lát-e engem. A
kapu résnyire kinyílt. Gyorsan befurakodtam, miközben
hangosan könyörögtem: Prosze, prosze!17

17
Kérem, kérem!
 - Te meg mit művelsz odakinn? - kérdezte barátságtalanul
egy férfi, miközben bezárta mögöttem a kaput.
Próbáltam válaszolni, de egy szót sem bírtam kinyögni.
Reszkető kezeimet bámultam. Sehol semmi vér. Ereztem a
mellkasomat, a lábaimat, a fejemet. Tehát nem találtak el.
Potyogtak a könnyeim.
- Segíteni próbáltunk - sikerült végül kinyögnöm.
Késő délután Yossel barátommal egy kerekes székes idős
asszonyt vittünk a gettókórházba, de veszélyes hibát
követtünk el. Túl sokáig maradtunk mellette a kórházban,
későn indultunk haza. Kint ért minket az esti kijárási tilalom,
amikor zsidók már nem tartózkodhatnak az utcán. Hazafelé
menet el kellett haladnunk a gettó egyik kapuja mellett,
amelyet mindig fegyveres katonák őriztek. Amilyen gyorsan
csak tudtunk, futottunk a sarok felé, ám ekkor az egyik őr ránk
emelte a fegyverét. A félelemtől és ösztöneinktől hajtva
szétváltunk, különböző irányba rohantunk, és éppen csak
elkerültük a találatot. A katonát nem érdekeltük, miután
eltűntünk a szeme elől, de én képtelennek éreztem magam
arra, hogy még egyszer kockára tegyem az életemet. Idegenek
között töltöttem azt az éjszakát, meghúztam magam a csupasz
földön, féltem, és borzasztóan magányosnak éreztem magam,
de örültem, hogy nem ért golyó.
Másnap kora reggel, amikor végre hazaértem, anyám
szorosan magához ölelt. Csak ritkán mutatta ki az érzelmeit,
de akkor hisztérikusan zokogott. A gondolat, hogy még egy
fiát elveszítheti, egyszerűen túl sok volt neki.
A transzportokkal elvitték a gettó számtalan lakóját,
nemcsak Luftigékat és Tsaligot, de Samuel és Yossel apját,
Bircz bácsit is, aki egyszer megosztotta velem a családja
ennivalóját. Ettől kezdve megszűnt a gettóban a zsúfoltság,
viszont egyéb veszély leselkedett ránk. Mindnyájan éheztünk.
Mindenféle betegség, kórság és nyavalya gyilkolt válogatás
nélkül. Mindenkin eluralkodott a reményvesztettség. A
leggazdagabbaknak sem volt kit megvesztegetniük. Mindenki
a hozzátartozóját siratta.
A túlélés kizárólag a szerencsén múlt. Ami az egyik nap
működött, arra egyáltalán nem biztos, hogy másnap vagy akár
a következő órában, sőt a következő percben is számítani
lehetett. Még mindig akadtak olyanok, akik azt gondolták,
elég okosak ahhoz, hogy túljárjanak a nácik eszén, hogy
keresztülverekedjék magukat a labirintuson, és túléljék a
háborút. A valóságban semmi sem volt biztos abban az
önmagából teljességgel kifordult világban.
1942 októberének végén Schindler tudomást szerzett az
újabb transzport indításáról, ezért nem engedte vissza a
gettóba a zsidó munkásait, hanem egész éjszakára bent tartotta
őket a gyárban. Tudta, hogy a munkaigazolások nem sokat
számítanak a razzia idején. Pesza is a munkahelyén töltötte az
éjszakát, vagyis anyám meg én kettesben maradtunk. Bircz
néni és anyám kitaláltak egy stratégiát, amitől azt remélték,
hogy megóv majd bennünket. Úgy rejtőztek el, hogy mindenki
szeme előtt voltak, seperték és tisztogatták az udvart,
szorgalmasnak és hasznosnak látszottak. Közben a terv az
volt, hogy a Bircz fiúk: Yossel és Samuel meg én a házunk
mögötti alacsony raktárhelyiségben rejtőzünk el. A rejtekhely
igencsak szűkös volt, mivel a tetőgerendák és a tető közt
csupán huszonöt centiméternyi hely volt.
Reggel a gettó az Aktiontól, vagyis a razziától volt hangos:
mindenhonnan pisztolylövéseket, német ordibálást,
ajtócsapkodást, lépcsőkön dübörgő csizmák dobogását
hallottuk. Anyám és Bircz néni tüstént akcióba lépett.
Tempósan söprögetni kezdték az udvart, mintha az életük
múlna ezen, és persze ez tényleg így is volt.
Mi, hárman felkapaszkodtunk a rejtekhelyünkre. A szűk
helyen levegőt is alig bírtunk venni, de igyekeztünk
mozdulatlanul, csöndben várakozni. A tetőgerendán fekve
csupán a barakk padlóját láttuk. Nem tehettünk mást, csak
hallgattuk a levegőt megtöltő sikoltozást és lövöldözést. A zaj
egyre nőtt, ahogy a katonák az épületünkhöz közeledtek. A
németek dühödt ordítozás közepette kutatták a rejtőzködni
próbálókat. Hiába könyörögtek kegyelemért, a pribékek
válogatás nélkül gyilkoltak. Befogtam a fülemet, hogy ne
kelljen hallgatnom a sikoltozást, a jajveszékelést és a „Kérem,
ne!" kiáltásokat.
Hirtelen anyám jelent meg a rejtekhelyünkön. Egy
teáskannában vizet akart hozni nekünk, aztán visszament
volna az udvarra, de meghallotta a közeledő nácikat, és
megszólalt benne a túlélési ösztön. Letette a teáskannát, és
felmászott mellénk a gerendára. Szorosan összebújva azért
imádkoztunk, nehogy észrevegyenek bennünket. Aztán
amikor lenéztünk, rémisztő felfedezést tettünk. Siettében
anyám éppen alattunk, lent felejtette a teáskannát. Ha a nácik
bejönnek, akkor ezt észreveszik, gyanúsnak találják, és
biztosan felnéznek, ahol egyből meglátnak minket.
Hosszú-hosszú ideig mozdulatlanul várakoztunk. Lehunytam
a szemem, és elképzeltem, ahogy golyók hatolnak át a
tetőgerendán, és átlyukasztják a testemet. Igazán könnyű
célpont voltunk.
Jó pár óra elteltével abbamaradt a kiabálás. Időnként még
lövéseket lehetett hallani, de egyre hosszabb volt köztük a
szünet. Úgy tűnt, a legrosszabbtól megmenekültünk, de
mozdulni sem mertünk még. Amikor besötétedett,
meghallottuk, hogy egy férfi azt kiabálja az udvaron, hogy
„Vége! Elő lehet jönni." Összenéztünk anyámmal. Ő alig
hallhatóan azt suttogta, hogy „Nem!" Pontosan értettem. Ez
csapda lehetett. Még mindig várnunk kellett.
Azon az éjszakán dermesztő hideg ereszkedett a gettóra.
Yossel, Samuel, anyám és én fogvacogva egymásba
kapaszkodtunk a sötétben. Éberen feküdtünk, a rettegéstől
nem bírtunk elaludni vagy akár a szükségünket elvégezni.
Másnap az SS - ezt a szervezetet eredetileg Hitler személyes
testőrségeként hozták létre, majd ez lett a zsidókérdés
megoldásának legfőbb hatósága – folytatta a járőrözést a
gettóban. Mindenfelől lövöldözést, kutyaugatást és kiáltozást
hallottunk. Anyám ösztöne jól működött. Az Aktion még nem
ért véget. Úgy éreztem, nekem már mindegy. Nem bírtam
tovább. Az éhség, a szomjúság és a rettegés teljességgel
kimerített. Kizárólag az alattunk felejtett teáskannára bírtam
gondolni. Próbáltam meggyőzni anyámat, hogy ha
leugorhatnék érte, olyan gyorsan felkapnám, hogy észre sem
vennének, és már újra fent is lennék, de ő erről hallani sem
akart. A hidegtől és a félelemtől reszketve mind a négyen ott
maradtunk a szűkös rejtekhelyünkön egészen sötétedésig. Az
órák csigalassúsággal teltek.
Aztán egy másik hangot hallottunk az udvarról:
- Chanah Leyson! - kiáltott egy férfi. - Moshe Leyson
küldött!
Felriadtunk félájultságunkból. Tekintetemmel anyám szemét
kerestem. Ő sem tudta, mit is tegyen.
- Itt van Chanah Leyson? - hallottuk megint. - A gyárban
együtt dolgozom a férjével, Moshével.
Anyámat végül megnyugtatta, hogy az idegen kétszer is
említette a férje nevét, intett felénk, és végre, két teljes nap
után lekászálódhattunk a gerendákról. Fájdalom nyilallt a
lábamba, amint földet értem. Felkaptam a teáskannát, és ittam
néhány kortyot, mielőtt továbbadtam volna Yosselnek és
Samuelnek. Mind a négyen merevek és törődöttek voltunk,
amikor kimerülten előmerészkedtünk rejtekünkből, de örül-
tünk, hogy még élünk.
Anyám gyenge, rekedtes hangon válaszolt a hírhozónak.
- Itt! Én vagyok Chanah Leyson.
Miközben a felnőttek halkan beszélgettek, mi idegesen
fürkésztük az elhagyatott udvart. Vajon tényleg biztonságban
vagyunk? Lehet, hogy mi vagyunk az egyetlen túlélők?
Yossi és Samuel szó nélkül beszaladtak a házba, hogy
megkeressék az anyjukat. A lakást üresen találták; az
édesanyjuk sehol sem volt. Elkapták őt is a razzia során. Ettől
kezdve ők ketten kizárólag magukra számíthattak. Nem ők
voltak a gettóban az egyedüli elárvult gyerekek. A felnőttek
persze segítettek nekik ebben-abban, de a fiúk tudták, hogy a
legbiztosabb esélyük akkor van a túlélésre, ha a lehető
legkisebb feltűnést keltenek.
Késő este apám, David és Pesza is visszatértek a gettóba, a
zsebükben néhány falat kenyérrel. Meg sem öleltem őket,
egyből rávetettem magam az ennivalóra, de aztán erőt vettem
magamon, hogy mindenkinek juthasson a sovány falatokból.
Megtudtuk a legfrissebb hírt, hogy apámnak, Davidnak és
Peszának azonnal jelentkezniük kell a plaszówi munkatábor-
ban, mely nagyjából négy kilométerre van Krakkótól.
Tizennyolc hónappal korábban együtt költöztünk be a gettóba,
azóta is együtt voltunk, de ekkor szétválasztottak bennünket.
Egyre csökkent a gettó lakossága, ezért úgy döntöttek, hogy
újraszervezik az ottmaradtakat. Decemberben a B gettóból,
ahol addig laktunk, átvittek minket a dolgozók számára
kijelölt A gettóba. Szögesdrót kerítés választotta el egymástól
a gettó két szekcióját. Megkezdődött az átköltöztetés. A
parancs szerint annyi holmit vihettünk, amennyit a kezünkben
elbírtunk. Saját magunknak kellett szállást találnunk.
Egy percig sem tétováztam, felkaptam Luftig bácsi drága
búcsúajándékát, a termoszt. Ezenkívül egy kabátot meg egy
pokrócot vittem magammal. Majd megszakadt a szívem, hogy
ott kellett hagyni Luftig bácsi féltett pipáit. Mielőtt kiléptünk a
lakásból, anyám megkért, hogy segítsek neki kihurcolni a
balkonra a bútoraink maradványait, amelyeket még nem
tüzeltünk el; hogy aztán mindent ledobáljunk az emeletről. A
szekrény, az asztal, a székek ripityára törtek, amint földet
értek a betonudvaron. Anyám úgy döntött, hogy ha módjában
áll, akkor nem hagy semmi értékeset vagy hasznosat az
ellenségnek. Ismét csodálattal töltött el anyám bölcsessége és
bátorsága. Jó érzés volt tenni valamit a németek ellen, még
akkor is, ha ez nem volt egyéb, mint a saját ingóságaink
elpusztítása. Anyám, amíg csak lehetett, halogatta az
átköltözést, az utolsó pillanatban még egyszer visszaszaladt a
lakásunkba egy fazékért, amelyet egy lepedőbe csavart.
Aligha csak a fazékért vállalta ezt a kockázatot, inkább arra
volt szüksége, hogy még egy utolsó pillantást vessen a régi
konyhájára, meg arra a helyre, ami az otthonunkat jelentette.
Eleinte az A gettóban nem találtunk magunknak
szálláshelyet. Minden ajtót becsaptak az orrunk előtt. Az
összes lakás zsúfolásig tele volt. Végül két fekhelyet találtunk
az egyik padláson. Bepréselődtünk a B gettóból átköltöztetett
többi munkás közé, hosszú sorokban a földön aludtunk.
Anyámmal egyetlen pokrócon osztoztunk. Innen nézve a
Luftigékkai közös szoba valóságos palotának tűnt.
 Valahogy a rémes körülmények közt is erőt gyűjtöttünk az
életben maradáshoz. Ki kellett tartanunk egymásért. Anyám
minden reggel elment takarítani, én meg a kefegyárba.
Amikor elbúcsúztunk egymástól, azt gondoltam, talán most
látjuk egymást utoljára. Este, amikor visszatértem, és ott
találtam őt, úgy éreztem, még van remény. Minden este
imádkoztunk apámért, Davidért, Peszáért meg Hershelért, és a
többi narewkai rokonért, meg Tsaligért, remélve, hogy talán
megszökött, és elrejtőzött valahol.
Aztán 1943 márciusában a nácik felszámolták az egész
gettót. Mindnyájan abban reménykedtünk, hogy Plaszówba
visznek minket is. Legalábbis ez volt a szóbeszéd. Őszintén
szólva én örültem, hogy elmegyünk; abban bíztam, hogy
megint mind az öten együtt leszünk. Elképzelésem sem volt
arról, milyen lehet Plaszów. Naivan azt hittem, hogy igazi
munkámnak köszönhetően biztonságban vagyok. Az
átköltözés napján a németek csoportokba osztottak bennünket
a munkánk szerint. Anyám a takarítónőkkel állt, én pedig a
kefegyári munkásokkal. Láttam, ahogy kilép a kapun, de
amikor én kerültem sorra, a kapuőr kirángatott a sorból.
Nyilván túl fiatalnak és túl kicsinek talált.
- Te majd később következel - mondta, és egy rendezetlen
gyerekcsapathoz parancsolt. A munkaigazolásom mit sem ért.
A gyerekek közt összeakadtam a barátaimmal: Yossel-lel és
Sámuellel. Nyomukat vesztettem a felfordulásban, amikor be
kellett költöznünk az A gettóba. Valahogy elboldogultak
egyedül, a szüleik nélkül, de ekkor mindnyájan ugyanabba a
csapdába estünk.
-El fogunk rejtőzni, mint korábban. Velünk jöhetsz! -
suttogták.
 Elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha velük mennék, és
együtt rejtőznénk el a raktár tetőgerendáin, de aztán valami
megállított. Nem tudom megmagyarázni, de valami hatalmas
erővel húzott, tudtam, hogy együtt kell lennem anyámmal.
Annyi mindenen mentünk át már mi, ketten együtt. Ő adott
nekem erőt, én pedig neki.
-Mással próbálkozom - feleltem a barátaimnak. Észrevettem
egy következő csoport munkást, és megpróbáltam elvegyülni
a soraik között. Megint a gettókapu felé közeledtünk. Amint
odaértem, ugyanaz az őr megint észrevett, kirángatott, és
elzavart a munkások közül. Ezután a veszéllyel mit sem
törődve a kapu közelében ólálkodtam, és lestem az alkalmat,
hogy talán kilóghatok valahogyan. Hosszan várakoztam, míg
egyszer csak elhívták az őrt. Tudtam, hogy itt van az alkalom,
gyorsan csatlakoztam a soron következő csoporthoz.
Miközben a kapu felé közeledtünk, gombócot éreztem a
torkomban. A kijárat felé lépkedve csak reménykedni tudtam,
hogy az őrszem nem ér vissza, amíg ki nem jutok. A kapuban
két tiszt integetve sürgetett bennünket, így aztán én is azok
közt maradhattam, akik Plaszówba indultak. Hevesen
dobogott a szívem. Semmi más nem érdekelt, csak hogy újra a
családommal lehessek.
A sírkövekkel koronázott gettófaltól távolodva, Krakkó utcáin
haladva döbbenten láttam, hogy az élet mit sem változott
azóta, hogy minket elkülönítettek. Olyan volt, mintha egy
időkapszulába zártak volna bennünket, vagy mintha a gettó
egy másik bolygón lett volna. Bámultam a jól öltözött
embereket, akik sietve mentek egyik helyről a másikra. Olyan
normálisnak és boldognak látszottak! Lehet, nem is tudtak
arról, hogy mi mennyit szenvedtünk tőlük néhány
háztömbnyire? Hogyhogy nem vették észre? Hogy lehet, hogy
semmit sem tettek értünk? A villamosmegállóban rólunk
tudomást sem véve szálltak fel s le az utasok. Egyáltalán nem
érdekelte őket, hogy mi kik vagyunk, hogy hová és miért
megyünk. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy a
szenvedésünk, fogságunk, fájdalmunk semmilyen hatást nem
gyakorol rájuk. Rövid volt az út Plaszówba, és én boldog
voltam, hogy elhagyhattam a gettót. Csak az számított, hogy
megint együtt lehetek a családommal. A kaotikus plaszówi
táborban azonban egy olyan világ fogadott, amely rosszabb
volt minden elképzelésemnél, és sokkal rosszabb volt annál,
amit addig lehetségesnek tartottam. A tábor kapuján belépve
úgy érezte az ember, hogy a pokol legbelsőbb bugyrába
érkezett.

AMINT MEGPILLANTOTTAM PLASZÓWOT ÚGY

éreztem, ez maga a földi pokol, és ez a véleményem később
sem változott. Amint megláttam, tudtam, hogy ez egy teljesen
embertelen világ. Mert bármennyire is nehéz volt az élet a
gettóban, legalább ránézésre ismerős volt a hely. Igaz, össze
voltunk zsúfolva a szobákban, mint a szardíniák, de azok a
szobák legalább valódi lakóházakban voltak. Voltak utcák,
járdák, és a falon túlról igazi városi zajokat hallottunk.
 A plaszówi tábor egy teljességgel elviselhetetlen hely volt. A
németek két megszentségtelenített, lerombolt zsidó temető
helyén építették fel ezt a lágert. Kopár volt, lehangoló és
kaotikus. Sziklák, mocsok, szögesdrót, vérebek, vészjósló
őrök és hosszan elnyúló, szürkésbarna barakkok, amerre a
szem ellátott. Sok száz rongyos fogoly igyekezett egyik
munkából a másikba, miközben a német és ukrán őrök
puskával noszogatták őket. Amint beléptem a plaszówi tábor
kapuján, meg voltam győződve arról, hogy innen élve nem
lehet kikerülni.
Az őrök azonnal szétválasztották a férfiakat és a nőket.
Bevonszoltam magam a férfitáborban kijelölt barakkba. Ez a
beosztás végleges volt, reménytelennek éreztem, hogy
megtaláljam a családomat. Elképzelésem sem volt arról, hogy
hol lehet apám és David. A Luftig bácsitól örökölt drága
termoszommal és a pokrócommal bekúsztam egy keskeny
emeletes priccsre, és lefeküdtem. Éhes voltam, de remény sem
volt ennivalóra ebben az idegenekkel telezsúfolt helyiségben.
Szerencsére gyorsan elnyomott a feledtető álom.
Kora hajnalban, túlságosan is hamar, felgyújtották a villanyt.
Kint még sötét éjszaka volt, de az őrök gumibotjukkal verték a
barakkok falát, és azt ordították, hogy „Steh auf! Steh auf”!18.
Munkára kellett sorakozni. Félig alva lekászálódtam az
emeletes priccsről, és csatlakoztam a csoportomhoz a hosszú
sorokban ácsorgó többi fogoly közé. Órákig álltunk a sötétben
és a hidegben; megszámoltak bennünket, aztán újraszámoltak,
és közben rendszer nélkül kínoztak mindenkit - verbálisan,
fizikailag és együtt a kettőt -, fenyegettek, és megint

18
Felkelni! Felkelni!
újraszámoltak, végül pedig elindítottak minket a
munkahelyünkre.
A munka alantas és veszélyes volt. Többnyire gerendákat,
köveket és más hulladékot cipeltem, melyekből további
barakkok épültek. A nap végén szánalmas mennyiségű híg
levest kaptunk. Ezután már le is feküdtünk a barakkban lévő
priccsekre, ahol néhány órányi nem túl pihentető alvás után
másnap hajnalban újrakezdődtek a megpróbáltatások.
A helyiség ahol aludtunk, annyira zsúfolt volt, hogy ha
éjszaka kimentem a latrinára, akkor utána alig találtam vissza
a helyemre. Amikor felkapaszkodtam a priccsemre, a
könyökömmel kellett helyet szorítanom magamnak. Egyik
éjszaka arra értem vissza, hogy valaki ellopta a takarómat.
Ostoba módon otthagytam, és egy másik fogoly, aki talán még
nálam is jobban fázott, és még nálam is kétségbeesettebb volt,
elvitte. Nem maradt más hátra, minthogy szorosan átöleltem
magamat, és anyám ölelésére gondolva álomba zuhantam.
Aztán csoda történt. Valaki megismert, és elmondta, hová
vannak beosztva a Schindler-gyárban dolgozó zsidók.
Elhatároztam, hogy megkeresem apámat és Davidot. Ez egy
nehéz döntés volt. Rendkívül óvatosnak kellett lennem. Meg
is öltek volna, ha észrevesznek, de nem féltem, mert az apám
és a bátyám utáni vágyakozás mindennél erősebb volt
bennem. Kicsi voltam, mindenhová odafurakodtam, bármit
megtettem volna, hogy megtaláljam a szeretteimet. Végül
teljesen kimerülten, amikor már azt gondoltam, hogy fel kell
adnom a kutatást, benyitottam az utolsó helyiségbe.
És ott voltak. Korábban sosem jutott eszembe, hogy apám
vagy a bátyám különösebben szép lenne, de abban a
pillanatban úgy éreztem, náluk szebb embereket azelőtt még
sosem láttam.
 Amikor megismertek, ők is ugyanolyan izgalomba jöttek,
mint én, nem is merték remélni, hogy kijutottam a gettóból.
- Azt hittük, hogy deportáltak - mondta David. Apám
fájdalmas tehetetlenségében csak nézte, milyen gyenge és
sovány lettem. Suttogva beszélgettünk néhány ideges
pillanaton át. Mielőtt visszaindultam volna, apám megígérte:
meg fogja kérni Schindlert, engem is alkalmazzon a gyárában.
Figyelmeztetett, hogy ne hagyjam el többé a kijelölt
barakkomat, és ne vonjam magamra a figyelmet.
Nagyjából egy héttel később már úgy éreztem, eléggé
ismerem a tábor beosztását ahhoz, hogy anyám keresésére
induljak. Folytatódott a meglehetősen kaotikus plaszówi tábor
építése, és minden nap újabb foglyok érkeztek. Egyik délután,
kihasználva a zűrzavart, átlopóztam a női táborba, hogy
megkeressem anyámat. Kicsi voltam és sovány, kócos
hajammal lánynak is elmentem volna. Tudtam, súlyos
büntetés várna rám, ha lebuknék, de úgy éreztem, megéri
kockáztatni azért, hogy megtaláljam anyámat. Bevallom,
aznap egyszerűen szerencsém volt. Alig kellett keresgélnem,
máris megtaláltam a barakkját. A priccsen feküdt. Nem hitt a
szemének, amikor meglátott, de legnagyobb csalódásomra
inkább rémültnek látszott, mintsem boldognak.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte. - Nem maradhatsz itt.
Azonnal menj innen! - folytatta, még mielőtt elmondhattam
volna neki, hogy megtaláltam apámat és Davidot. Az utolsó
szavai közben nem bírta visszatartani a könnyeit. Az utolsó
pillanatban benyúlt a priccsén lévő rongykupac alá, és elővett
onnan egy dió nagyságú száraz kenyérdarabkát. A világon
semmi mást nem tudott adni, ez volt a legtöbb, amit értem
tehetett. Több ennivalója, tudom, neki sem maradt. Néhány
csodás másodpercre megölelt, a kezembe nyomta a kenyérkét,
és kituszkolt az ajtón. Megszakadt a szívem, hogy ott kell
hagynom, és megszakadt az ő szíve is, hogy el kell küldenie.
Ha tudtam volna, hogy egy egész éven át nem fogom újra
látni, talán nem hagytam volna ott. Viszont ha ottmaradok,
azért mindkettőnknek, sőt talán a barakk többi lakójának is az
életével kellett volna fizetnie.
Borzasztó volt egyedül, a szüleim nélkül, nem tudva, hol
lehet Tsalig és Hershel, azt sem tudva, vajon élnek-e még.
Főleg éjszakánként próbáltam felidézni az arcukat. Azt
mondogattam magamban, hogy amikor rájuk gondolok, ők is
rám gondolnak, hogy szívünk és a lelkünk együtt van. De
mindez kevés volt ahhoz, hogy megvigasztaljon, és hogy erőt
adjon. Tudtam, hogy ki kell tartanom, és reméltem, apám
valahogy el fogja intézni, hogy vele lehessek. Eközben tettem,
amit mondtak. Volt, hogy köveket és gerendákat cipeltem,
máskor köveket zúztam kaviccsá, vagy az egykori temető
parcellajelző köveit ástam ki, melyekkel a nácik az utakat
burkolták. Kimerítő volt a munka, és veszélyes, egy rossz
lépés az ember életébe kerülhetett.
Egyszer hatalmas köveket cipelve megbotlottam egy törött
sírkőben, és csúnyán felsértettem a lábamat. Be kellett
mennem a tábori kórházba, hogy ellássák a sebet. Később
hallottam, hogy nem sokkal azután, hogy elhagytam a
kórházat, megjelent Amon Göth SS Hauptsturmführer, a
plaszówi tábor parancsnoka, és lelőtte az összes beteget,
mindenkit, aki ott volt, minden különösebb ok nélkül, csak
azért, mert ahhoz támadt kedve. Ha néhány perccel tovább
maradok, akkor engem is kivégzett volna a többiekkel együtt.
Amikor értesültem a történtekről, elhatároztam, hogy
történjék bármi, én be nem teszem többé a lábamat a tábori
kórházba.
 A kórház elkerülése azonban nem jelentette azt, hogy
megúszhattam Amon Göth kegyetlenkedését. Amikor a
részlegünkkel más csoportok mellett haladtunk el,
meghallottam, hogy a Göth és pribékjei által okozott
veszteségeket úgy összegzik, mint egy focimeccs eredményét.
- Mi a mai eredmény?
-12:0, a nácik javára. - A náci halottak száma mindig nulla
volt.
1943 kora telén Göth még kegyetlenebbé vált. Egy
csoporttal hólapátolásra lettünk kijelölve. Nem volt téli
ruhám, teljesen átfagytam, a lapátot is alig bírtam fogni.
Hirtelen felbukkant Göth táborparancsnok, és mert ahhoz volt
kedve, megparancsolta a pribékjeinek, hogy huszonötöt
csapjanak mindnyájunkra bőrkorbácsaikkal. Fel nem
foghattuk, mi bőszíthette fel, de ez nem is számított. Göth
parancsnok azt csinált, amit akart, okkal vagy ok nélkül.
Szemmel láthatóan élvezte, hogy halálra kínozhatja a
kiszolgáltatottakat. Egy darabig figyelte a korbácsolást, de
aztán úgy döntött, hogy túl lassan megy, ezért az embereivel
hosszú asztalokat állíttatott fel, melyek előtt négyesével kellett
felsorakoznunk. A másik három férfi, akikkel sorra kerültem,
kétszer akkora és dupla annyi idős volt, mint én. A korbácsok
végére apró golyóscsapágyakat erősítettek, hogy az ütések
jobban fájjanak, és a sebek súlyosabbak legyenek.
Megparancsolták, hogy számoljuk hangosan az ütéseket. Ha
nem bírtuk tovább a fájdalmat, és elrontottuk a számolást,
akkor az őrök elölről kezdték az ütlegelést.
Ráhasaltam az asztalra, és vártam az első ütést. Úgy éreztem,
mintha egy késsel hasították volna fel a testemet.
- Egy! - ordítottam, miután lecsapott rám a korbács. A
következő ütés előtt ösztönösen eltakartam a hátsó felemet,
így aztán a második csapás a kezemet érte.
- Kettő! - préseltem ki magamból. - Három. Négy.
A hidegtől kábult voltam, de minden egyes ütés után átjárt a
fájdalom, mintha tüzes vassal égettek volna.
- Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy! - Úgy éreztem, sosem
ér véget ez a kínzás. Tudtam, hogy ki kell bírnom, és nem
hibázhatok, mert akkor elölről kezdődik az egész. Világos
volt, hogy egy sorozatnál többet nem élek túl. A huszonötödik
ütés után, félőrülten a fájdalomtól, elvonszoltam magam.
Valahogy a többiekkel együtt sikerült visszabotorkálnom a
munkaterületünkre. Lüktetett a fájdalomtól a fenekem és a
lábam. Hónapokon át tele voltam kék és zöld foltokkal, ülni
pedig maga volt a kínszenvedés.
A fájdalom és az elhagyatottság aznap este rávett, hogy
kitegyem magam még egy verésnek, vagy valami még
rosszabbnak, és átszöktem apám barakkjába. Egyszerűen látni
akartam, és elmondani neki, mi történt velem. Egy szót sem
bírtam szólni, elsírtam magam.
Próbáltam kitartani, alig tizenöt éves voltam, de
összeomlottam. Kétségbeesetten vágytam az együttérzésére,
de hiába. Apám a legcsekélyebb érzelmet sem mutatta, amikor
megérkeztem, vagy amikor végül eldadogtam a történteket.
Csak hallgatott, rezzenéstelen arccal és összeszorított
ajkakkal. Lehet, hogy megkönnyebbült, mert bármilyen
szörnyű is az, ami velem történt, de legalább túléltem Göth
brutalitását. Talán olyan nagy volt benne a düh és a
szomorúság, hogy összetört volna, ha megpróbál vigasztalni.
Minden esetre nem osztotta meg velem az érzéseit.
Elkeseredetten, teljesen magamra hagyva tértem vissza a
barakkomba. A priccsemen fekve hallottam, ahogy az
emberek az aznapi eredményt összegzik: zsidók-nácik: 20:0.
Reményvesztetten szedegetni kezdtem a tetveket a
pulóveremről, de aztán már nem is próbáltam elkapni őket.
Egyszerűen nem törődtem velük. Mikor végre elnyomott az
álom, tetvek mászkáltak a hajamban, a ruhámon.
A mindennapi rettenet megszokottá vált. Napfelkelte előtt
rémülten ébredtünk az ajtózörgetésre és az őrök ordítozására.
Barakkonként felsorakoztunk, újra meg újra megszámoltak
minket a dühöngő, durva őrök szidalmazása közepette. Aztán
csoportokba osztottak az aznapi munkához. Időnként
elhagytuk a tábort, hogy jeget törjünk, havat lapátoljunk, vagy
az utakon dolgozzunk. Estig egyáltalán nem kaptunk enni.
Akkor egy nagy kondérban hozták a levest, miközben mi az
elengedhetetlen bögrénkért és kanalunkért futottunk. Mindig
ugyanazt kaptuk: forró lötty volt egy kis sóval vagy borssal, és
ha szerencsénk volt, akkor egy kis krumplihéj vagy egyéb
zöldségdarabkák is úszkáltak benne. Az ételosztók is foglyok
voltak, és néha az egyikük megszánt, felkavarta a kondér
tartalmát, és ilyenkor akár egy egész krumplidarabhoz is
hozzájuthattam. Az ilyen napok egészen különlegesnek
számítottak. Evés után a priccseinken heverve próbáltunk erőt
gyűjteni a másnapi robothoz.
A tábort szögesdrót kerítés vette körül, melyen át időnként
látni lehetett a német tisztek gyerekeit, amint fel s alá
masíroznak a Hitlerjugend egyenruhájukban, Adolf Hitlert, a
vezért dicsőítő dalokat énekelve. Kicsattanóan egészségesek
voltak, tele élettel, miközben néhány méterre tőlük kimerülten
és kétségbeesetten küzdöttem a mindennapi túlélésért. Csupán
a szögesdrót kerítés választotta el a pokoli életemet a szabad
világtól, de az is lehet, hogy a kettő két egészen másik
bolygóhoz tartozott. Képtelen voltam felfogni ezt az
igazságtalanságot.
Ahogy múltak a hónapok, egyre jobban elkeseredtem. Nem
mertem még egyszer meglátogatni a szüleimet. Nem a
büntetéstől féltem, hanem attól, hogy esetleg őket is
megbüntetnék, ha észrevesznek a barakkjukban. Az első
gondolatom, hogy Plaszówból nem fogok élve kikerülni,
minden nap egyre erősödött. Úgy éreztem, bármelyik nap
balszerencsét hozhat, bármikor megölhet Göth vagy
valamelyik pribékje. Egy napon én is egy pont leszek a zsidók
oldalán. Az erőtől duzzadó Göth arrogánsan vigyorgott, és
gőgös volt, mint egy bika. Dermesztő tekintetét minden nap,
sőt még rémálmaimban is magamon éreztem. Akkor is, ha
nem volt jelen.
Napközben néha megpillantottam apámat és Davidot, amint
egyik munkából a másikba vonulnak, és ezek a rövid
pillanatok némi halvány reményt jelentettek, mely aztán
semmi perc alatt szertefoszlott.
Bár Schindler nem vett fel a gyárába, mégis szerencsém volt.
A gettóbeli munkahelyemet, a kefegyárat átköltöztették
Plaszówba, és engem is beosztottak oda, tizenkét órás éjszakai
műszakba. Megkönnyebbülést jelentett az állandó munka és a
hivatalos munkahely. A lézengés és az alkalmi munkára való
beosztás életveszélyes volt.
A kefegyári munkának hála: fedett, jóval melegebb helyen
lehettem, mint a kinti jégtörésnél és hólapátolásnál. Persze a
kefegyárban is jelen volt a rémület. Egyszer az egyik őr
kiszúrt magának munka közben. Korábban a sörtét
ragasztottam, ekkortól nekem kellett a kefe két fából lévő
felét összeszegecselnem. Ez aprólékos és fárasztó munka volt,
de én tudtam a módját. Az őr egy darabig figyelte, ahogy
dolgozom, aztán a fejemnek szegezte a pisztolyát, és közölte:
- Ha a következő szegecs elgörbül, lelőlek.
Meg sem rezzentem, fel sem néztem. Folytattam a kefe két
felének szegecselését. Óvatosan felé nyújtottam az elkészült
terméket ellenőrzésre. Hibátlan volt. Az őr továbblépett, én
meg folytattam a munkámat, mintha mi sem történt volna.
Nem tudom hogyan, de kordában tudtam tartani az érzéseimet.
Néhány éjszakával később Göth berontott a gyárba Ralf és
Rolf nevű kutyái és pribékjei társaságában. Unatkozott, talán
részeg is volt. Előkapta a pisztolyát, és lelőtte a művezetőt.
Egyszerűen lelőtte, szó nélkül, csak mert ahhoz támadt kedve.
Amikor a művezetőnk földre rogyott, és a feje körül tócsába
gyűlt a vér, Göth felénk fordult.
Pisztolyával hadonászott, az embereivel ordibált, akik két
csoportba osztottak bennünket. Úgy éreztem, hogy ebből nem
lesz semmi jó. Biztos voltam benne, hogy megint a rossz
oldalra kerültem, a gyerekek és az öregek közé, vagyis a
feleslegesek csoportjába. Göth és az emberei fel s alá
rohangásztak, valamin vitatkoztak, de nem lehetett érteni,
hogy min. Amikor éppen hátat fordítottak nekünk, vettem egy
mély lélegzetet, és átlógtam a másik csoportba, az erősebb
férfiak közé. Ha Göth meglátott volna, biztosan lelő, vagy
még rémesebb sorsot szán nekem. Aztán kiderült, hogy
mindegy, hol állok. Néhány perccel később Göth megunta a
mókát. Elrakta a pisztolyát, és amilyen hirtelen érkezett a
gyárba, olyan gyorsan távozott két kutyája kíséretében. Még
vagy fél órán át ácsorgott a két csoport, mozdulni sem
mertünk. Végül az egyik őr visszaparancsolt bennünket a
barakkunkba. Amint visszaértünk, jó pár férfi összetört,
zokogva vették tudomásul, hogy milyen közel álltak a
halálhoz. Akkor nem sírtam. Elzsibbasztott a gondolat, hogy
mi történhetett volna velem, hogy mit hozhat a végzet.
1943 végén Schindler hízelgéssel és pénzzel meggyőzte a
táborparancsnokot és az SS-vezetést, hogy engedélyezzék egy
altábor építését az Emalia melletti üres ingatlanon. Schindler
azzal érvelt, hogy sokkal hatékonyabb lenne, ha a munkások
nem vesztegetnék a drága időt arra, hogy négy kilométert
menetelnek a tábor és a gyár között, hanem közvetlenül a gyár
mellett helyeznék el őket. Órákat töltöttek sorakozással, a gyár
és Plaszów közti meneteléssel, ahelyett, hogy árut és profitot
termeltek volna.
1944 tavaszára elkészült Schindler altábora, ahová az apám
és David át is költöztek. A foglyok titkos hírcsatornáján
keresztül azt is megtudtam, hogy Peszát beosztották egy
másik altáborba, mely a munkahelyén, az elektromos művek
területén helyezkedett el. Megint mi maradtunk hátra, anyám
meg én, úgy, mint a gettóban, de itt sokkal rosszabb volt,
részben, mert el voltunk választva egymástól, részben pedig
azért, mert Plaszów egy sokkal rémesebb és veszélyesebb hely
volt. Még mélyebb kétségbeesésbe zuhantam.
Amikor híre ment, hogy Schindler további harminc zsidót
akar kiválasztani az üzemébe, semmire sem gondoltam.
Néhány nappal később híre ment, hogy készült egy lista,
melyen anyám meg én is szerepelünk. Alig bírtam elhinni. Túl
szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Egy év után lehet, hogy
apámnak sikerült felvetetnie minket a Schindler-gyárba?
Kiszámoltam, hányat kell még aludnunk az indulásig. Végre
lehetőséget láttam arra, hogy kikerüljek a plaszówi pokolból.
Ettől, ha nem is testben, de legalább lélekben erősebbnek
éreztem magam. Szerencsémre a lélek megerősítette a testet.
Egy nappal a tervezett indulás előtt azonban nagy csapás ért.
A kefegyári főnök közölte, hogy kihúzták a nevemet a
Schindler-listáról. Ott kell maradnom a plaszówi kefegyárban.
El nem tudom mondani, micsoda félelem lett úrrá rajtam. A
halvány reménysugár elvesztése sokkalta rosszabb volt,
mintha egyáltalán nem is lett volna. Tudtam, nem hogy egy
évet, de még egy hónapot sem bírok már ki Plaszówban.
Éheztem. Állandó rettegésben éltem. Remegtem mindentől és
mindenkitől. Mit tegyek? Hogy kerülhetnék ki innen?
A Schindler-zsidók távozásának napján meglógtam a
kefegyárból, hogy láthassam még egyszer anyámat.
Csodálatos módon senki sem tartóztatott fel, miközben
keresztülgyalogoltam a táboron a kapuk felé, ahol az altáborba
indulók gyülekeztek. Közelebb lopakodtam hozzájuk, és
győzködtem magam, hogy cselekednem kell. Nem
szalaszthatom el ezt az utolsó alkalmat. Ha Plaszówban
maradok, akkor végem van. Azt sem bántam volna, ha
megölnek, annyira vágytam együtt lenni anyámmal. Végül a
költöztetésért felelős német tiszt elé keveredtem. A
horogkereszttel ékesített hatalmas övcsatjával volt egy
magasságban a tekintetem. Tudtam, hogy ez a katona egyike
volt azoknak, akik a gettóban mászkálva a foglyokra
lövöldöztek Göth parancsát teljesítve vagy saját perverz
szórakozásukra. Nyeltem egy nagyot, majd németül előadtam
a mondandómat.
- Rajta vagyok a listán, de valaki kihúzta a nevemet.
A tiszt hallgatott.
- Anyám is rajta van a listán - tettem hozzá, hogy ezzel is
megerősítsem az állításomat.
Hogy mi adta a bátorságot ahhoz, hogy úgy beszéljek vele,
mint akit észérvekkel meg lehet győzni, nem tudom. Mintha
mindez még nem lett volna elég, azt is hozzátettem, hogy az
apám és a bátyám már ott dolgoznak a Schindler-gyárban.
Ennél veszélyesebb helyzetbe nem is keveredhettem volna.
Vártam. Egyik rettenetes másodperc követte a másikat,
miközben a tiszt azt mérlegelte, hogy mit is kezdjen velem.
Szerencsém volt, hogy egyáltalán elgondolkodott, hiszen akár
le is lőhetett volna, amivel egy pillanat alatt megoldotta volna
a zsidó kölyök jelentette problémát. Ő azonban a segédje felé
lépett, és elvette tőle a listát. Rámutattam az áthúzott nevemre.
- Itt a nevem! - közöltem.
A tiszt rám nézett, mordult egyet, és intett, hogy
csatlakozzak a Schindler-altáborba tartó csoporthoz.
Valami csoda folytán a náci tiszt úgy viselkedett, mintha egy
emberi lényt látott volna maga előtt, aki egy elfogadható
kívánsággal fordul hozzá. Megsajnálta a kisfiút, akit
elválasztottak a szüleitől? Vagy talán eszébe juttattam a saját
gyerekeit? Lehet persze, hogy egyszerűen csak egy bürokrata
volt, aki nem szerette, ha egy listáról kihúznak egy nevet az ő
jóváhagyása nélkül. Sosem fog kiderülni. A hozzá hasonlók
azt csináltak, amit akartak, lehettek kegyesek vagy éppen
kegyetlenek.
Reszkető lábakkal gyorsan az emberek közé furakodtam,
hogy megtaláljam anyámat. Ő a csoport elején állt, éppen a
parancsnok előtt, sejtelme sem volt arról, miért nem indult
még el a csoport. Alig bírta visszafojtani az örömét, amikor
egy szó nélkül melléálltam, és megfogtam a kezét. Valahogy
sikerült csöndben maradnunk, moccanni sem mertünk,
nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Örökkévalóságnak
tűnt a várakozás, mire kinyitották a kaput. Végül megindult a
csoport, és én azt képzeltem, hogy a pokoli napok ezzel véget
értek.
MEGINT KERESZTÜLGYALOGOLTAM KRAKKÓN,
egészen elbódulva: képtelen voltam hinni a szerencsémben.
Tényleg kiszabadultam Plaszówból? Valóban ott van
mellettem az anyám? Lehetséges, hogy megint együtt leszünk
apámmal és a bátyámmal? Ilyen és ehhez hasonló kérdések
keringtek a fejemben, miközben harmincadmagammal az
Emalia felé igyekeztünk. Lehajtott fejjel mentem, az utat
bámultam. Mikor végre megérkeztünk az Emalia altáborába,
attól rettegtem, hogy ott lesz Göth, csak azért, hogy
visszazavarjon Plaszówba. Azzal biztattam magamat, hogy ha
nem nézek senkire, akkor senki sem fog rám nézni, és
senkinek sem fogok feltűnni. Már megtanultam, hogy a
láthatatlanság a legfontosabb, amit a biztonságom érdekében
tehetek. Miközben anyám mellett lépkedtem, magamban
elképzeltem, ahogy az egykori keresztény barátaim iskolába
járnak, továbbra is fel-le ugrálnak a villamosokon, de egyetlen
pillanatra sem néztem fel.
Aztán megpillantottam a Schindler-gyárat. Ahogy
közeledtünk, megszorítottam és erősen megrántottam anyám
kezét. Már nem az a hajdani, jellegtelen gyárépület állt
előttünk, ahol az apám először dolgozott. Elektromos
árammal feltöltött kerítéseivel és tiszteletet parancsoló
vaskapuival az Emalia ekkor elég rémisztően festett. Éppen
olyan SS-katonák őrködtek, épp olyan félelmetesek, mint az a
tiszt, aki végül beparancsolt a Schindler-csoportba. Egyből
arra gondoltam, hogy az itteni élet nem sokban fog különbözni
a plaszówitól.
De amint átléptük a gyár küszöbét, megnyugodtam. A gyár
külső megjelenése a náci hatalom megnyugtatására szolgált.
Bent egészen másfajta légkör uralkodott. Ugyan itt is külön
laktak a férfiak és a nők, de itt szabad volt egymást
látogatnunk. Az SS-őrök nem léphettek be a barakkokba
Schindler engedélye nélkül. Ráadásul itt még az ennivaló is
kicsit jobb volt: délben egy csajkányi igazi levest kaptunk,
néhány zöldségdarabkával, az éjszakai műszak végén pedig
kenyeret adtak margarinnal. Persze ez is kevés volt ahhoz,
hogy jóllakjak, de sokkal több volt, mint amit valaha is
Plaszówban kaptam, és több volt, mint amit egyszerre
megehettem az elmúlt két év során. Megérkezésünk után nem
sokkal David és apám megtalált bennünket. Megöleltük
egymást. Abban a pillanatban megcsillant apám szemében a
régi büszkeség morzsája. Sikerült összeterelnie és életben
tartania bennünket, legalábbis eddig.
- Mellettem és David mellett fogsz dolgozni - közölte
tekintélyt parancsolóan.
Csak bámultam a bátyámat, akit az elmúlt két évben csak
futólag, messziről láthattam. Tizenhat éves múlt, majdnem
akkorára nőtt, mint apám, de az arca beesett volt, a ruhái pedig
lógtak csontsovány testén.
- Minden rendben lesz! - biztatott.
Hosszú idő után a szüleim végre beszélhettek egymással.
Röviden megnyugtatták egymást. Apám velem is megosztotta
a legjobb hírt, hogy Pesza életben van. Tudott vele üzeneteket
váltani egy villanyszerelőn keresztül, viszont Hershelről és a
többi narewkai rokonról továbbra sem hallottunk, és Tsaligról
sem.
- Talán meg tudott szökni - mondtam egyszer apámnak, de
elhaló hangomból megérezhette, hogy én sem nagyon hiszek
ebben. Nem is válaszolt.
Együtt laktam a bátyámmal és az apámmal. Végre megszűnt
a rettenetes magány és az elzártság. Hárman osztoztunk egy
priccsen: Daviddal aludtam fent az emeleten, apám pedig az
alsó szinten. Az Emalia huszonegy órában üzemelt, nappal
többnyire a nem zsidó munkások dolgoztak, Schindler zsidói
pedig az éjszakai műszakban. A zománcárugyárban már nem
fazekakat és lábosokat, hanem lőszert gyártottak. Az éjszakai
műszakban a bátyámmal ugyanazon a gépen dolgoztunk,
tömítést gyártottunk robbanószerekhez és bombákhoz. Szünet
nélkül, tizenkét órán át kellett a gép mellett állnunk. Időnként
majd elaludtam a monoton munka mellett. Hogy ébren
maradjunk Daviddal egymást böködtük. Hajnalban a barakk
felé menet befaltam a kenyéradagomat, aztán kimerülten a
priccsre rogytam.
A „zsidó műszak" során - egy idő után így nevezték az
éjszakásokat - személyesen is megismerhettem Oskar
Schindlert. Rengeteg történetet hallottam a második emeleti
irodájában rendezett éjszakai mulatságokról, melyek kora
hajnalig tartottak. A gép mellett néha hallhattam is a nevetést
meg a zenét. A vendégek távozása után Schindlernek még arra
is volt energiája, hogy körülnézzen a gyárban. Mielőtt
megpillanthattam volna már éreztem a cigarettája és a kölnije
illatát. Elegáns ruhában jött-ment a gyárépületben, időnként
meg-megállt egy kicsit beszélgetni a munkásokkal. Hihetetlen
névmemóriája volt. Már hozzászoktam, hogy a nácik számára
én csupán egy névtelen zsidó vagyok. De Schindler egészen
más volt. Időnként megállt a mi gépünknél is, és beszélgetni
kezdett velünk. Magas volt és izmos, zengő hangon kérdezte:
hogy megy a munka, és hogy aznap este hány darabot
csináltam. Csöndben várt a feleletre. A szemembe nézett, nem
úgy, mint a nácik, akik az ilyen helyzetekben vakon a
semmibe meredtek. Valóban érdekelte a válasz, sőt még a
humorát is megcsillantotta. Alacsony voltam, egy felfordított
ládára kellett állnom, hogy elérjem a gép indítógombját.
Schindlernek ez szemmel láthatóan nagyon tetszett.
Be kell vallanom, ez a figyelem kezdetben megrémisztett.
Schindler mégiscsak egy nagy hatalmú német volt. Folyton
arra gondoltam, hogy ha a legrosszabb bekövetkezik, akkor a
nácik mellé fog állni.
Ez tűnt logikusnak. Schindler a kezében tartotta az életünket,
és bármikor megszabadulhatott volna tőlünk.
Egy idő után már kevésbé féltem tőle, sőt vártam a
látogatását. Sosem tudhattam, mikor jelenik meg, ami sokat
segített abban, hogy ébren maradjak, és a munkára
koncentráljak. Büszkeséggel töltött el, hogy Schindler szóba
áll velem, bár ez a büszkeség aggódással párosult. Azt hiszem,
Schindler valóban megkedvelt.
Dicsekedhetett velem a látogatói előtt, mondván: „íme, a
példa arra, hogy a zsidók milyen keményen tudnak dolgozni."
Addigra már elég sok alkalmam volt megtanulni, hogy ha nem
akarok célponttá válni, akkor az a legjobb, ha az ember
láthatatlan, ha beleolvad a környezetébe. Így aztán amikor
Schindler rólam beszélt, kényelmetlenül éreztem magam.
Máskor mindhármunkra mutatva megjegyezte: „ez egy
gépészcsalád". Némi büszkeséggel azt is hozzátette, hogy mi
szakemberek vagyunk, noha, ez az én esetemben
nyilvánvalóan túlzás volt. Aztán az egyik SS-tiszt,
tányérsapkáján a koponyát és lábszárcsontokat ábrázoló
SS-jelvénnyel, övében töltött pisztollyal, odajött, hogy
megnézze, mit csinálok. Fel sem mertem nézni.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Tudtam, ha hibázok, akkor
súlyos büntetés vár mindnyájunkra, mert a náci engem figyelt.
Gyenge és alultáplált voltam, szenvedtem az állandó
kialvatlanságtól, így nem sok hasznomat vehették a náci
háborús erőfeszítéseikhez, de úgy látszott, Schindlert ez nem
nagyon zavarta. Egyik este megállt mellettem, és megfigyelte,
ahogy egy tömítést készítek a ládámon állva.
- Hányat készítettél ebből ma éjjel? - kérdezte.
- Úgy tizenkettőt - feleltem büszkén.
Schindler mosolyogva továbbment, hogy még
eltréfálkozzon apámmal. Később megtudtam, hogy egy
képzett munkás akár a dupláját is elkészítette volna annyi idő
alatt.
Egy másik alkalommal Schindler éppen akkor sétált a
gyárépületünkben, amikor a munkahelyemtől távol azt
figyeltem, miként alakítanak át egy bonyolult gépet.
Lenyűgözött a folyamat összetettsége, és teljesen
megfeledkeztem a saját munkámról. Megdermedtem, amikor
megéreztem az ismerős dohány- és kölniillatot, sejtelmem
sem volt, hogy mit tegyek. Plaszówban egy ilyen égbekiáltó
szabályszegésért a lusta és felelőtlen zsidót lelőtték, vagy
legalábbis megkorbácsolták volna. Schindler viszont szó
nélkül továbbsétált. Néhány nappal később megtudtam, hogy
a bátyámmal együtt áthelyeznek minket a
szerszámkészítő-részlegbe. Az ottani munkához nagyobb
szakértelemre volt szükség, de ez azt is jelentette, hogy megint
elválasztanak minket apánktól. Egy szó, mint száz, büntetés
helyett Schindler megjutalmazott a kíváncsiságomért.
Az is előfordult, hogy az éjszakai műszak végén, amikor
reggel a kenyéradagomért mentem, megtudtam, hogy
Schindler utasítására dupla adagot kapok. Ez neki nem került
nagy erőfeszítésébe, de engem elkápráztatott a kedvességével.
Máskor Schindler megállt apám mellett, a vállára tette a kezét,
és azt mondta:
- Moshe, minden rendben lesz.
Ha egy igazi náci meglátta volna ezt a jelenetet, ilyen
emberséges bánásmódot egy zsidóval, azonnal, gondolkodás
nélkül lelőtte volna mindkettőjüket. Schindler viszont ezek
után még perceken át beszélgetett az apámmal. Néha az is
előfordult, hogy apám fél doboz cigarettát talált a gépen,
melyet Schindler „véletlenül" ottfelejtett. A cigarettát
ennivalóra lehetett cserélni. Schindler tisztelettel bánt velünk,
és ezzel szembeszállt a rasszista náci ideológiával, mely
rangsorba állította az emberiséget, és a zsidóságot tette a
hierarchia legaljára.
Annyit tudtam, hogy bár Schindler a nácik közé tartozott,
vagyis veszélyes ránk nézve, ugyanakkor egészen másképpen
viselkedett, mint az általam ismert nácik bármelyike. Nem
tudtam, mire számíthatok, de Schindler lenyűgözött,
ugyanakkor még hosszú ideig tartottam tőle. Azt már
megtanultam, hogy az emberek kiszámíthatatlanok.
1941 nyarától, amikor a németek, megszegve a
Szovjetunióval kötött békeszerződést, elfoglalták a szovjetek
által megszállt területeket, és megtámadták a Szovjetuniót,
úgy tűnt, hogy a német győzelem csupán idő kérdése, ám az
idő a németek ellen dolgozott. A német hadsereg nagyon
gyorsan előretört, ez volt a híres német haditerv, a Blitzkrieg,
vagyis a villámháború, ám az utánpótlás nem bírta tartani az
iramot. A németek túlbecsülték a Szovjetunió elleni hadjárat
sebességét, és alulbecsülték nemcsak a szovjet csapatok,
hanem az orosz nép ellenállását is. A német hadsereg nem volt
felkészülve a kegyetlen orosz télre sem. Sztálingrád véres
ostrománál - melynek során kétmilliónyi katona és civil
vesztette életét - a hadiszerencse elpártolt a németektől.
Amikor megtudtuk, hogy 1943 februárjában bekerítették a
Hatodik Német Hadsereget, megsejtettük, hogy lehetséges a
német vereség. Csak meg kell érjük.
1944 nyarán már mi is hallottunk arról, hogy a szövetségesek
- nyugaton elsősorban az angolok és az amerikaiak, keleten a
szovjetek - nyerésre állnak. Időről időre töredékes
információkhoz jutottunk, melyekből mi is összerakosgattuk,
hogy a szövetségesek partra szálltak Normandiában, és
rohamléptekben nyomulnak előre nyugaton. Július közepén a
Vörös Hadsereg elérte Lengyelország háború előtti határát,
ami azt jelentette, hogy Narewka közelében járnak vagy már
el is érték. Reménykedtünk, hogy hamarosan híreket kapunk
Hershelről és a többi rokonról.
Egy idő után már nekünk is feltűnt, hogy a német
üzletemberek csomagolnak, és annyi pénzzel és értéktárggyal,
amennyit csak magukkal tudnak vinni, otthagyják krakkói
gyáraikat. Ekkor már mi is kezdtünk hinni abban, hogy a
németek tényleg elveszíthetik a háborút.
Azt hihetik, hogy a foglyok örömükben táncra perdültek, de
mi inkább aggódva lestük, ez mit hoz majd nekünk. Felmerült,
hogy távozás előtt a németek mindnyájunkat kivégeznek. Ez
nem volt alaptalan félelem.
Hozzánk is eljutottak a rémhírek, hogy a plaszówi tábort és
altáborait fel akarják számolni, a foglyokat pedig az
auschwitzi lágerbe fogják áttelepíteni. Annak semmi esélye
sem volt, hogy túléljük Auschwitzot.
Még ennél is nyugtalanítóbb hírek érkeztek arról, hogy
Schindler be fogja zárni a gyárát, és fokozatosan csökkenteni
fogja a munkások létszámát. Egy lista járt körbe, rajta
azoknak a nevével, akiket vissza fognak küldeni Plaszówba.
Apám, David és az én nevem rajta volt a listán. „Ennyi -
gondoltam magamban. - Ez itt a vég."
Tudtam, hogy a plaszówi tábort nem élném túl, még akkor
sem, ha ott lenne mellettem apám és David. Úgy volt, hogy az
anyám marad az Emaliában, hogy segítsen becsomagolni a
gyárat, de ez őt nem nagyon nyugtatta meg. Hogy örülhetett
volna a szerencséjének, amikor a férjét és két fiát a biztos
halálba küldik? Sírva fakadt, amikor az apám elmondta neki,
hogy minket vissza akarnak vinni Plaszówba.
Apám próbált minket vigasztalni:
- Schindlernek van egy terve. Áttelepíti a gyárát
Csehszlovákiába, és minket is magával fog vinni.
Én ebből semmit sem hittem el. Lehetetlennek tartottam,
hogy lebontják, elszállítják, majd újjáépítik az egész gyárat.
Miért vesződne Schindler az átszállításunkkal járó
bonyodalmakkal, amikor az új helyen is könnyen kaphat
ingyen zsidó munkásokat? Ha pedig tényleg magával akar
vinni bennünket, akkor is lehetetlen, hogy egy ilyen őrült
ötletről meg tudja győzni a náci adminisztrációt, és főleg
Amon Göth táborparancsnokot, akinek döntő szava volt ebben
a kérdésben is. Biztos voltam benne, hogy Schindler nem fog
tudni megmenteni minket, ha visszakerülünk Plaszówba, Göth
parancsnoksága alá.
Az indulás napján körülbelül százan sorakoztunk a plaszówi
táborba való visszaköltözésünket felügyelő őrök előtt.
Elbújtam a csoport végén, szokásomhoz híven igyekeztem
láthatatlanná válni, már csak azért is, mert egy évvel
idősebbnek hazudtam magam. Feltűnt Schindler, hogy
elbúcsúzzon tőlünk. Más náci ilyesmivel nem foglalkozott
volna. Ahogy Schindler német tisztekkel beszélgetve elhaladt
mellettünk, hirtelen úgy éreztem, hogy valamit tennem kell,
akármit, hogy megakadályozzam a visszaküldésünket.
Könyökömmel utat vágtam magamnak az első sor felé, de
elkéstem, Schindler már távozott. Hirtelen az első sorban
találtam magam, két lépésre egy német katona előtt. Fel sem
fogtam, hogy mit művelek. Talán azt akartam, hogy
lelőjenek? Az őr rám mordult, hogy lépjek vissza a sorba. A
nyomaték kedvéért rám ütött a puskatussal. Véletlenül kiverte
a kezemből az üvegtermoszt, melyet a barátom, Luftig bácsi
hagyott nekem búcsúajándékként. Az üvegtermosz hangos
csattanással ért földet a kemény betonon. Erre Schindler
felkapta a fejét, és visszafordult. Ez volt az én pillanatom.
- Elvisznek minket! - kiáltottam. - Apát, a bátyámat meg
engem!
Schindler azonnal megkérte az őröket, hogy vegyenek ki
minket a sorból, megparancsolta, hogy térjünk vissza az
Emaliába.
Schindler nemcsak megmentette az életünket, ennél is többet
tett. Miután otthagyott bennünket, visszasietett a gyárba, és
megkereste anyámat. Közölte vele, hogy tévedés történt, és mi
nem megyünk Plaszówba. Anyám elmesélte, hogy eleinte
nem hitt neki. Azt gondolta, hogy Schindler azt sem tudja,
kivel beszél. Pedig pontosan tudta. Amikor Schindler
kisebb-nagyobb embermentő akcióira gondolok, legelőször
mindig ez jut az eszembe, talán mert megmutatja, milyen
különlegesen együtt érző szíve volt. Tudta, hogy az anyám
mennyire kétségbe lehet esve, és azt is tudta, hogy egyedül ő
vigasztalhatja meg.
Ezután mind a négyünk neve felkerült az altáborban
maradók listájára, akiknek segíteniük kell a csomagolásban. A
bátyám volt a 287-es számú, apám a 289-es, én pedig kettőjük
között, mintegy szendvicsként, a 288-as. Anyám egy külön
listán szerepelt háromszáz másik asszonnyal.
Ahogy múltak a napok, egyre világosabbá vált, hogy
Schindler tényleg át akarja költöztetni a gyárat a
Szudéta-vidéken lévő Brünnlitzbe (vagyis az egykori
Csehszlovákiába, a mai Cseh Köztársaságba), egykori
szülőföldjére. Rendkívüli bátorság és leleményesség kellett,
meg persze hihetetlen mennyiségű pénz a megvesztegetéshez,
hogy Schindler megszerezze a szükséges engedélyeket ahhoz,
hogy szétszereljék az esztergapadokat, a présgépeket és a
többi, ezerféle felszerelést, és átszállítsák mindezt a távoli
Brünnlitzbe. A szétszerelést nézve még mindig lehetetlennek
tartottam a dolgot, de az apám rendíthetetlenül hitt
Schindlerben, aki még azt is megtette, hogy némi élelmiszert
rejtett a becsomagolt esztergapad mellé, azért, hogy amikor
megérkezünk, legyen mit ennünk.
A gépeket vonatra rakták, az Emalia bezárt, minket pedig a
többi zsidó munkással együtt visszavittek Plaszówba, ott
kellett kivárnunk, hogy csatlakozhassunk Schindlerhez.
Reszkettem a félelemtől, amikor átléptük a földi pokol
kapuját. Kétségbeejtő volt, hogy vissza kell térni a régi
rutinhoz: a hajnali ötórás ébresztőhöz, a többórányi
sorakozóhoz, a kőtöréshez. Megint igyekeztem láthatatlanná
válni, megint láttam és hallottam, ahogy véletlenszerűen
lelövik az embereket. Az egyetlen különbség csupán az volt,
hogy a nácik érdeklődése középpontjában ekkor már egészen
más állt. A szovjet hadsereg közeledtére a németek minden
erővel azon voltak, hogy eltüntessék a nyomokat. A következő
héten a munkások egyik csoportjának - köztük a bátyámnak -
több száz hullát kellett kiásni a tömegsírokból, hogy aztán
máglyán elégessék azokat.
Amikor David visszatért a barakkba, teljesen sokkos
állapotban volt. Képtelen volt beszámolni arról, amit látott, és
amit átélt. Zokogva mesélte, hogy szó szerint be kellett
másznia a sírba, és fel kellett adogatnia, majd máglyára kellett
raknia az oszlásnak indult holttesteket. Próbáltuk
megnyugtatni, de nem tudtuk elűzni a látottak emlékét, és nem
tudtuk elintézni, hogy ne érezze a halál bűzét a ruháján és a
bőrén. A bátyám akkor alig múlt még tizenhét éves.
Plaszówban egy rövid időre együtt lehettünk a nővéremmel,
mert az ő gyárukat is bezárták. Úgy tűnt, mindnyájunk közül
Pesza tartotta magát a legjobban. Erős volt és fiatal, munkája
pedig védelmet jelentett számára. Sajnos az erőmű
vezetésével megbízott náci a pénzzel meglépett, és zsidó
munkásait sorsukra hagyta a plaszówi táborban. Apám még
egyszer összeszedte a bátorságát, és egy utolsó kéréssel
fordult Schindlerhez. Megkérte, hogy két évig nem látott,
imádott lányát is vegye fel a Brünnlitzbe menő munkások
listájára. Schindler ezt azonnal meg is tette, így már öten
lehettünk együtt a családból. Hihetetlennek tűnt a
szerencsénk.
Pontosan emlékszem a napra, amikor végleg elhagytuk
Plaszówot. 1944. október 15-e volt. Az új Schindler-gyárba
tartó többi zsidó munkással együtt hármunkat: apámat,
Davidot meg engem betereltek egy marhavagonba. Azt
mondták, hogy a nők egy másik vonattal jönnek majd
utánunk. Az őrség lezárta a vagonokat, mi ott álltunk a
sötétben. Vártunk. Mi, hárman egymás kezét fogtuk. A vonat
hirtelen megrándult, mindnyájan elvesztettük az
egyensúlyunkat, és egymásra zuhantunk. Mindenki dühöngött
és káromkodott. A megaláztatás nem akart véget érni.
Sikerült felállnunk, és hallgattuk, ahogy a vonat egyre
gyorsabban halad nyugat felé. A falakon és a tetőn át
beszűrődött egy kis fény. Reméltem, hogy ez jót jelent. Hat év
után elhagytam Krakkót, az utóbb rémálommá vált
gyermekkori álmaim színterét, hogy elinduljak az ismeretlen
felé.

A KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁS A GROSS-ROSENI

koncentrációs tábor volt. Krakkótól csupán 175 kilométerre
északnyugatra, de a civilizált világtól fényévnyire.
1944. október. Meztelen vagyok. A hajamat leborotválták.
Reszketek a hidegtől és a félelemtől. Körülöttem teljes
sötétség.
Lassan pirkadni kezd. Rezzenéstelen arcú őrök közt
meztelenül futkározom, igyekezve tanúbizonyságát adni jó
erőnlétemnek.
Egy másik nap hajnala. Már nem vagyok meztelen, rongyok
lógnak rajtam. Nem tudom, meddig vagyok ott.
 Három napig? Három hétig? Máig sem tudom.
Éjszaka érkeztünk Krakkóból, kivonszolódtunk a
marhavagonokból, és egy üres mezőn gyülekeztünk.
Megparancsolták, hogy vegyük le a ruháinkat, és hagyjunk
mindent ott, ahol állunk. Zuhanyozni vonultunk. Akkor már
mi is hallottunk a zuhanyrózsákból permetezett mérges
gázokról szóló rémségekről, de akkor ránk csupán jéghideg
víz csurgott. A zuhanyozás után leborotválták a fejünket, majd
visszavittek bennünket a mezőre, ahol meztelenül kellett
állnunk a harapós októberi hidegben. Vártuk, hogy valami
történjék, de hiába. Ahogy múltak az órák, egyre jobban
fáztunk.
Szorosan egymás mellett állva próbáltunk védekezni a hideg
ellen. Befurakodtam a csoport közepébe, oda, ahol a
legmelegebb volt a testek között. Ha nyugodtan álltam, akkor
hamarosan kisodródtam a csoport peremére. Mert mindenki
azzal próbálkozott, amivel én, mindenki forgolódott és
toporgott. Egy csoportnyi ember véget nem érően lökdösődött
a hidegben. Egy kis rést találva addig izegtem-mozogtam, míg
vissza nem kerültem középre. Előnye is volt annak, hogy
koromhoz képest kicsi voltam.
Végül az őrök egy barakkhoz vezettek minket. Szorosan
egymáshoz bújtunk, olyanok voltunk, mint az egymásra hányt
székkupac. Nem volt hová feküdni.
Legalább egymást melegítettük. Másnap reggel egy
kupacban ébredtünk, végtagjaink egymásba gabalyodtak.
Meztelenül kellett sorakoznunk, úgy hajtottak bennünket,
mint az állatokat. Az egyik állomáson számot kaptunk. A
következő helyen leborotválták a testszőrzetünket. Amikor
sorra kerültem, a borotválást végző fogoly csak röhögött
rajtam, és továbbküldött. Túl vézna és alultáplált voltam
ahhoz, hogy serdüljek. Be kell vallanom, örültem, hogy
kimaradtam ebből a megaláztatásból.
Ezután következett az „egészségügyi vizsgálat", vagyis a
náci őrök előtt körbe-körbe kellett futnunk. Aki megbotlott
vagy összeesett a kimerültségtől, annak vége volt. Rettegtem.
Ha sikerül is átmennem a próbán, akkor is túl kicsinek, vagyis
alkalmatlannak találhatnak a munkára, és kivégezhetnek.
Valahogy nem estem el, átmentem a vizsgán, és
csatlakozhattam a csoport többi tagjához. Végül ruhát is
vehettünk magunknak egy rongyhalomból. Felkaptam egy
inget és egy jó pár számmal nagyobb nadrágot, de örültem,
hogy egy kicsit védve vagyok a hidegtől.
Egyikünk sem tudta, hogy mit keresünk Gross-Rosenben.
Miért kerültünk oda? Hogy történhetett ez velünk? Ez volt
Schindler terve, amit jól eltitkolt előlünk? Ideiglenesen
kerültünk ide, vagy ez a végállomás? Lehet, hogy Schindler
olyan akadályokba ütközött, amelyeket képtelen volt
leküzdeni?
Senki sem tudta. Mindnyájan a legrosszabbra gondoltunk.
Ahogy teltek a napok Gross-Rosenben, egyre inkább olyanok
lettünk, mint a kísértetek.
Minden magyarázat nélkül egy délután megint betereltek
bennünket egy marhavagonba. Ránk csukták az ajtót, és
megindultunk az éjszakába, senki sem tudta, hová. Reggel,
amikor kinyitották a vagonok ajtaját, megtudtuk, hogy
megérkeztünk a Szudéta-vidékre, végre Brünnlitzben
vagyunk.
A vasúttól elvánszorogtunk Schindler átköltöztetett
munkatáborába. Brünnlitzben lőszert gyártottak. Mint minden
más lágerben, itt is volt táborparancsnok meg őrség, de
Schindler jelenléte meghatározó jelentőséggel bírt. A tábor
egy félig kész kétemeletes téglaépületből állt. A gyár még nem
volt kész, még nem indult meg a termelés. Priccsek sem
voltak, így a második emeleten, földre szórt szalmán aludtunk.
Gross-Rosen után senki sem panaszkodott a körülményekre.
Az igazat megvallva senki sem csodálkozott és senki sem
szomorkodott amiatt, hogy a gyár még nem készült el. Az is
kiderült, hogy az asszonyok még nem érkeztek meg
Krakkóból. A vonatukat Auschwitzba terelték.
Apám halálsápadt lett, amikor ezt meghallotta. Sosem láttam
ilyen kétségbeesettnek. Azt mondták, hogy Schindler már
elindult Auschwitzba az asszonyokért, de nehéz volt elhinni,
hogy ez is sikerülhet neki.
Oskar Schindler valahogy elérte azt, ami lehetetlennek
látszott. Komoly összeggel megvesztegette az auschwitzi
lágerparancsnokságot, és azzal érvelt, hogy ezek az asszonyok
magas képzettségű szakemberek, akik pótolhatatlanok.
Hihetetlen, de erőfeszítései sikerrel jártak, az asszonyokat
beterelték a marhavagonba, és útnak indították őket is
Brünnlitz felé.
Hozzánk is elérkezett a hír, hogy Schindler megmentette az
asszonyokat, és hamarosan meg fognak érkezni. Érkezésük
napján izgatottan álltam a gyár ablakában a második emeleten.
Végre megláttam őket. Az ő hajukat is leborotválták, és
csontsoványak voltak. Lehetetlen volt megkülönböztetni őket
egymástól. Aztán mégis észrevettem őket.
- Anya! Pesza!
Nem érdekelt, hogy néznek ki. Abban a pillanatban teljes
volt a boldogságom.
Pesza elmesélte, hogy Auschwitzba érkezésük után az
SS-tisztek egyből szelektáltak. Akiket egészségesnek és
munkaképesnek találtak, azokat jobbra állították, a betegeket
és elesetteket balra. A tizennyolc éves Peszát jobbra küldték a
fiatalabb, erősebb nők közé. Anyámat, aki nem sokkal múlt
negyvenéves, hasznavehetetlennek találták, és balra küldték.
Őket az öregek és betegek barakkjába terelték, nekik a nácik
már nem adtak enni, útjuk a gázkamrákba vezetett.
Schindlernek a legkétségbeejtőbb pillanatban sikerült csodát
művelnie. Ha csak egy kicsit is később érkezett volna, nem
tudta volna megmenteni anyámat és mindazokat, akiket balra
küldtek.
A háború következő nyolc hónapját Schindler hadiüzemében
töltöttük. Időnként náci tisztek ellenőrizték a munkánkat. Még
Amon Göth is meglátogatta régi barátját. Schindlernek
valahogy sikerült meggyőznie a nácikat, hogy hasznosak
vagyunk és termelékenyek, noha ebben a nyolc hónapban alig
került ki a gyárból használható lőszer.
Schindler minden igyekezete ellenére alig éltük túl ezt az
időszakot. A németek mindkét fronton vesztésre álltak, egyre
kevesebb volt az ennivaló. A napi leves szinte már csak meleg
víz volt. A napi kenyéradag egyre csökkent. A napjaim
ennivalókereséssel teltek. Ha találtam néhány darabka
krumplihéjat, akkor azt a gyáron végigfutó gőzvezetéken
kiszárítottam, és megosztottam Daviddal. A rettenetes
körülmények még közelebb hoztak minket egymáshoz.
Próbáltunk gondoskodni egymásról, és együtt vigyáztunk
apánkra.
Néha a konyhásoktól is kaptam ennivalót. A konyhán
politikai foglyok dolgoztak, ők voltak a láger föld alatti
ellenállói. Egy Narewka melletti kisvárosból, Budzynból
származtak, így ugyanazt a jiddis dialektust beszéltük. Ha
tehettem, szívesen mentem hozzájuk beszélgetni, jól
összebarátkoztunk. Hatalmas üstökben ők főzték a napi levest.
A kondért forró vízzel mosták ki, amit aztán kiöntötték. A
konyhások megengedték, hogy egy kannában összegyűjtsem a
kiöntésre szánt vizet. A kannát ezután rátettem a
gőzvezetékre, amíg el nem párolgott belőle a folyadék. Az
edény alján ilyenkor összegyűlt egy vékony rétegnyi
ételmaradék. Mindig találékony voltam, ha egy kis extra
ennivalóról volt szó.
David, apám meg én a szerszámgéprészlegen dolgoztunk.
Az apám keze alatt egyre jobban beletanultam, már majdnem
úgy dolgoztam, mint egy gyakorlott munkás. Schindler
életmódja semmit sem változott, hajnalig mulatozott, aztán
körbejárta a gyárát. Időnként felhívott magához az irodájába.
Az első alkalommal egész testemben reszkettem, miközben a
lépcsőket másztam. Mi a csudát akarhat tőlem? Azon törtem a
fejem, hogy milyen hibát követhettem el. Schindler irodájába
érve annyira féltem, hogy alig hallottam, amint kedves
szavakkal próbál megnyugtatni. Aztán a kezembe nyomott
egy darabka kenyeret, én pedig megértettem, hogy minden
rendben van. Nem gyakran hívott fel az irodájába, de az
adományt mindig megosztottam a bátyámmal és az apámmal.
Egyik éjszaka a gép mellett Schindler elbeszélgetett velem,
aztán megparancsolta a munkabeosztást végző emberének,
hogy helyezzenek át nappali műszakba. Talán ez volt az, ami
megmentette az életemet. A nappali munka mentálisan és
fizikailag is könnyebb volt. Nem tudom, Schindler tisztában
volt-e azzal, milyen jót tett velem. Természetesen voltak olyan
fogolytársak, akik ezt rossz néven vették, de David és az apám
nagyon örültek.
Schindler tájékoztatott bennünket a keleti front
eseményeiről. 1945 elején mi is tudtuk, hogy Auschwitz és
Krakkó már felszabadult. A földrajzban jártasabb
fogolytársak a porba térképeket rajzoltak, feltüntetve rajta a
szovjet hadsereg előrenyomulását. Ezek a rajzok egészen
valószerűvé tették az elmondottakat. Azt is mondták, még sok
időbe fog telni, mire ideérnek.
A végeredményt látva azt lehetne gondolni, hogy valamiféle
optimizmus volt ránk jellemző a háborúnak azokban az utolsó
hónapjaiban, a valóságban azonban 1945 tavaszán már
teljesen kimerültek és legyengültek voltunk, és szinte már
semmire sem volt erőnk. A lelkünk megtört, a testünk a végét
járta. Apám már nem bírta végigállni a tizenkét órás éjszakai
műszakot a gép mellett. Ha nem látták, le kellett ülnie. David
lábán nem gyógyuló fekélyek keletkeztek. Nálam kettős látás
jelentkezett. Le kellett volna olvasnom a gép mérőjét, de
képtelen voltam rá; a vékony vonalkák apró férgekként
ficánkoltak a szemem előtt.
Nem tudom, miért, talán a hatévnyi stressz és szenvedés volt
az oka, de hatalmába kerített az a rögeszme, hogy a háború
legutolsó puskagolyója fog végezni velem. Újra meg újra
lepergett előttem a rémálom - az utolsó nap, az utolsó óra, az
utolsó perc, már közel a felszabadulás, és akkor elhagy a
szerencse.
Hogy mennyire nem volt eltúlzott ez a félelem, azt csak
később értettem meg. 1945 áprilisában az SS parancsot kapott,
hogy öljék meg a gyár összes zsidó munkását, de
Schindlernek valahogy sikerült ezt is megakadályoznia, és
elérte, hogy a megbízott SS-tisztet áthelyezzék, mielőtt
végrehajthatta volna a parancsot. Akkor már a német tisztek
menekülőben voltak, mindent megtettek annak érdekében,
nehogy a gyorsan közeledő szovjet hadsereg fogságába
essenek. A felfordulás közepette Schindler még egyszer,
utoljára alkalmat talált arra, hogy az érdekünkben tegyen
valamit. Az egyik elhagyott náci raktárból elhozott több száz
vég tengerészkék szövetet és több száz üveg vodkát. Schindler
is tudta, jobb, ha elmenekül a közelgő szovjet hadsereg elől.
Először is közölte az őrséggel, hogy ha életben akarnak
maradni, jobb, ha maguktól távoznak. Nem kellett őket
nagyon biztatni. A katonák szó nélkül távoztak, de Schindler
még maradt. Nem tudta búcsú nélkül otthagyni az ő zsidóit. A
sokévnyi szenvedés után alig tudtam elhinni, hogy az ígérete
tényleg valóra vált.
- Szabadok vagytok - mondta.
Szabadok.
Szóhoz sem jutottunk. De hát mit is mondhattunk volna?
Milyen szavakkal lehetett volna kifejezni az akkori zavaros
érzelmi állapotunkat? A szabadság lehetetlen fantáziának tűnt.
Távozása előtt Schindler megkért bennünket, hogy ne
akarjunk bosszút állni a közeli város lakóin, mert az ottani
lakosság segítsége nélkül nem tudott volna minket életben
tartani. Mindenkinek adott egy vég vásznat meg egy üveg
vodkát, tudta, hogy ezeket el lehet majd cserélni ennivalóra,
szállásra és ruhára. Személyesen nem tudtam tőle elbúcsúzni,
de csatlakoztam azokhoz a munkásokhoz, akik átadtak neki
egy gyűrűt, amelyet a foglyok aranyfogaikból készítettek, és
belevésték héberül azt a talmudi idézetet, mely szerint „aki
megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg".
Éjfél után Schindler elszáguldott az autóján. Tervének
megfelelően sikerült elérnie az amerikai vonalakat. Ha a
szovjetek kezébe kerül, az oroszok közönséges náciként
biztosan kivégezték volna.
Schindler távozása után zavarodottan vártuk az oroszok
érkezését. Az őrség gondolkodás nélkül elmenekült; mi is
mehettünk volna, mégsem tettük. Nem tudtunk semmit, nem
volt hová mennünk, sejtelmünk sem volt arról, hogy mi vár
ránk a táboron kívül. Furcsa, vihar előtti csönd volt. Fiatal
srácok összeszedték a szétdobált puskákat, és úgy csináltak,
mintha őrködnének. Sötét este lett, senki sem tudta, mit is
kellene tenni.
1945. május 8-án megjött a válasz. Egy magányos orosz
katona bukkant fel a tábor kapujában. Megkérdezte, hogy kik
vagyunk, mi meg elmondtuk neki, hogy lengyelországi zsidó
foglyok vagyunk. Közölte, hogy szabadok vagyunk, és
meghagyta, hogy tépjük le a ruhánkról a számot meg a
Dávid-csillagot. Az volt az érzésem, mintha ezeket egyszerre
téptük volna le, ezzel is kifejezve győzelmünket és egymás
iránti szolidaritásunkat.
Teljes esélytelenségünk dacára sikerült életben maradnunk.
Oskar Schindler, ez a bonyolult és ellentmondásos lélek - a
náci megalkuvó, a cselszövő, a bátor ellenálló, az
embermentő, a hős - közel 1200 zsidót mentett meg a biztos
haláltól.

A KATONA TÁVOZOTT, MÖGÖTTE TÁRVA-NYITVA

maradt a kapu. Meg voltam döbbenve. Mindnyájan
megdöbbentünk. Sokévnyi börtön után előttünk a szabadság.
Egyszerre voltam gyenge, zavarodott és eksztatikusan boldog.
 Még két napig tébláboltunk kábán a brünnlitzi táborban.
Képtelen voltam megemészteni, hogy szabadok vagyunk,
noha az ellenség, a német katonák százával vonultak el
mellettünk. Csak álltam és bámultam a szovjet hadsereg
csüggedt hadifoglyait, a nemrégen még büszke német
katonákat. Órákon át vánszorogtak előttünk lehajtott fejjel,
mogorva arckifejezéssel. A zsidó munkások némelyike a
bosszút fontolgatta.
Egyesek lerángatták a németek csizmáját, és rájuk adták a
saját facipőjüket. Nekem ehhez nem volt kedvem. Bármit
tehettem volna, de úgysem lehetett volna beszállni a nácikkal
a „pontversenybe". Csak azt akartam, hogy örökké
emlékezzek, hogy sose felejtsem el azt, ahogy az egykor
büszke katonák szánalmasan vánszorogtak előttünk.
Végül a cseh hatóságok ingyen vonatokat biztosítottak
azoknak, akik úgy döntöttek, hogy visszatérnek
Lengyelországba. Anyám azonnal Narewkába akart menni,
hogy megkeresse Hershelt és a család többi tagját, de apám azt
mondta, hogy még mindig túl veszélyes a távoli,
kelet-lengyelországi területekre utazni. Úgy döntött, hogy
mind az öten visszatérünk Krakkóba. Természetesen még
mindig abban reménykedtünk, hogy Tsalig megszökött, és
már vár minket.
A marhavagon ajtaja most is becsapódott, de most nem
zárták le lakattal. Beszívhattuk a friss tavaszi illatokat és
nézhettük a tájat. A természet alig viselte nyomát az életünket
megtizedelő háborúnak. A fákon friss hajtások, a vadvirágok
teljes pompában virítottak. A még mindig fájó háborús sebek
szinte észrevehetetlenek voltak a tájon. Mintha a sokévnyi
rettenet meg sem történt volna, de csak rá kellett néznem
a szüleim megkínzott, elgyötört arcára, hogy tudjam, mi a
valóság.
Ahogy a vonat kelet felé döcögött, olyasmit tettem, amit
évek óta nem engedhettem meg magamnak: a jövőmre
gondoltam. Az előző hat év során a jövőn gondolkodni annyit
jelentett, hogy kitaláljuk, miként éljük túl a következő órát,
mily módon szerezhetünk néhány falatnyi ennivalót, és
miként kerüljük ki a következő halálos csapást. Most egészen
mást jelentett a „jövő". Talán megint iskolába járhatok. Talán
lesz otthonunk, elegendő ennivalónk, és biztonságban
élhetünk. Talán egy napon megint úgy érzem majd, hogy
biztonságban vagyok.
A vonat gyakran megállt, hogy az utasok egykori otthonuk
közelében kiszállhassanak. Mindenki gyorsan lekászálódott,
és vissza se nézett, senki sem búcsúzkodott. Értelmetlen lett
volna továbbnyújtani a megpróbáltatásokat. Csak néztem,
ahogy egykori munkatársaim egyesével, családostul
szétszélednek Lengyelország-szerte.
Mindnyájan azért imádkoztunk, hogy véget érjenek a
szenvedéseink, visszatérhessünk otthonunkba, családunkhoz,
azokhoz, akiktől oly rég elszakítottak bennünket. Mindnyájan
a csíkos lágerruhánkban érkeztünk haza. Magunkhoz
szorítottuk a Schindlertől kapott vásznat meg a vodkásüveget,
és kísérletképpen végigmentünk a városon, hajdani
lakóhelyünk irányába. Kíváncsi tekintetek vagy közöny
fogadott bennünket, ami engem teljesen felkavart.
Megtaláltuk Wojeket, a kedves keresztény ismerőst, aki
segített eladni apám öltönyeit, és találkoztunk az egyik
Przemyslowa utcai szomszéddal is. Ő néhány napra
befogadott bennünket, sőt apám tiszteletére ünnepséget is
rendezett. Néhány pohárnyi vodka után - a mi készleteinkből
fogyasztottak - bevallotta, mennyire meglepődött, hogy
életben maradtunk.
Kiderült aztán, hogy a városban sokan mások is
elcsodálkoztak ezen. Voltak, akik egyáltalán nem örültek a
hazatérő zsidóknak. Nem értették, mit akarunk még itt. A
háború alatt ők is eleget szenvedtek, nekik is vannak
veszteségeik, nem érdekelte őket a mi bajunk. Antiszemiták is
akadtak, akik örültek, hogy végre eltűntek a zsidók az
országukból, annak ellenére, hogy már vagy ezer éve ott éltek
Lengyelországban. Visszatérésünkkel szorongást okoztunk,
noha mi nem akartunk mást, csak megszokni a szabadságot és
újrakezdeni az életünket.
Anyám talált egy szabót, és varratott nekem egy nadrágot a
vég szövetemből - hat év után ez volt az első új nadrágom. A
maradék anyag volt a fizetség. Apámat újra felvették az
üveggyárba. Sürgősen lakást kellett keresnünk. Találtunk egy
kollégiumot, amelyben menekülteket szállásoltak el. Rá
kellett jönnünk, hogy menekültek vagyunk. A sors
iróniájaként idegenek voltunk abban az országban, ahol
évszázadokon át éltek zsidók. Krakkóban a háború előtt 60000
zsidó élt, ebből csupán néhány ezren maradtunk életben.
A menedékhelyen sok más hajléktalannal kerültünk össze.
Mint a gettóban, itt is kifeszített zsinórokon átdobott
takarókkal választottuk el a helyiségeket. Ahogy visszajöttek
a családjukat kereső zsidók, akik nem térhettek vissza a
háború előtti otthonaikba, egyre többen kerestek ugyanitt
szállást. Sokan érkeztek a szovjet hadsereg által megszállt
keleti területekről. Egyik nap anyám egy folyosón alvó idős
asszonyra és a lányára bukkant. Ragaszkodott hozzá, hogy
költözzenek be a mi lakrészünkbe. Aztán a helyiség mind a
négy sarkába különböző családok költöztek.
 Azon a nyáron Krakkóban tetőfokára hágott a
zsidóellenesség. Egy zsidó asszonyt hamisan megvádoltak
azzal, hogy elrabolt egy keresztény kisfiút. Pletykák kaptak
lábra, miszerint a lágerekből visszatért lesoványodott zsidók
keresztény gyerekek vérével erősítik meg magukat. Íme, újra
felbukkant a régi vérvád! A vád a múltban és a jelenben is
hamis volt és nevetséges, ennek ellenére izgalomba hozta a
várost. Tömeg gyűlt össze az egyik megmaradt zsinagóga
előtt, durvaságokat kiabáltak, majd a kollégiumhoz jöttek, és
kövekkel dobálták be az ablakokat. Úgy egy óra múlva
távoztak, de az erőszak felébresztette a régi félelmeket; ismét
szerettem volna láthatatlanná válni. Apám minden nap
dolgozni járt, mi, többiek féltünk kimenni, a nap nagy részét
átmeneti szállásunkon töltöttük. Ez a jövő vár ránk? Azért
éltük túl a gettót és a lágereket, hogy folyamatos rettegésben
éljünk?
1945. augusztus 11-én egy keresztény kisfiú azt állította,
hogy a zsidók meg akarták ölni. Erre kitört a forrongás. A
csőcselék megtámadta a menedékhelyet, kövekkel dobálták az
ablakainkat, a földszintről kirángatták az embereket, hogy
puszta kézzel agyba-főbe verjék őket. Mi a biztonságosabb
felső emeletre menekültünk. A város több pontján lángolt fel
az erőszak, zsinagógákat fosztogattak, tóratekercseket
égettek. Állítólag az utcán megvert zsidókat kórházba
szállították, ahol ismét csak bántalmazták őket. A gyárban
apámat figyelmeztették, hogy maradjon bent munka után,
mert az utca túl veszélyes.
Viszonylag biztonságban töltötte az éjszakát, míg mi, a
testvéreimmel és anyámmal megint magunkra maradtunk.
Másnap elmeséltük apámnak, hogy mi történt. Ő csak
hallgatott.
 - Nem maradhatunk itt - jelentette ki David.
- Ha visszamehetnénk Narewkába... - sóhajtott az anyám. A
háború után folyton ezt hajtogatta. Ő sosem érezte magát
igazán otthon a városban, és ez az érzése nyilván most sem
változott, de leginkább azért akart visszamenni Narewkába,
hátha talál valakit a családunkból. Főleg azt remélte, hogy
idősebb bátyámat, Hershelt életben találhatja.
- Nem mehetünk vissza - felelte az apám - lehet, hogy soha
többé.
Elmesélte a rettenetes híreket. Anyám rémülten hallgatta az
apám egyik gyári kollégájától hallott, Narewkáról szóló
beszámolót. Volt, aki vissza tudott menni, hogy megkeresse a
családját. Rettenetes volt, amit hallottunk. A megszálló német
hadsereget mobil SS-kivégzőosztagok követték, az
úgynevezett Einsatzgruppen. Végigjárták a
kelet-lengyelországi falvakat, hogy teljesítsék egyetlen
feladatukat, a zsidók kiirtását. 1941 augusztusában érkeztek
Narewkába. Összegyűjtötték a faluban az összes zsidó férfit -
körülbelül ötszáz főt -, kiterelték őket az erdőhöz közeli rétre,
géppuskával lelőtték és tömegsírba temették őket. A nőket és
a gyerekeket az SS egy közeli csűrbe terelte, ott egy napig
fogva tartották őket, aztán velük is végeztek. Egyetlen nap
alatt az egész narewkai rokonságot, vagy száz embert - a
nagyszüleimet, nagynéniket és nagybácsikat, az
unokatestvéreinket - mind meggyilkolták. Ezt képtelenség
volt felfogni.
- Remélem, az Einsatzgruppen érkezte előtt már meghaltak!
- suttogta maga elé anyám, a szüleire gondolva.
Teljes súllyal nehezedett ránk, amit hallottunk. Hat évvel
ezelőtt váltunk el, azóta semmit sem tudtunk Hershelről. Úgy
gondoltuk, hogy eljutott Narewkába, mely 1939-ben szovjet
ellenőrzés alatt állt, és sokkal biztonságosabb helynek tűnt,
mint Krakkó. Most megtudhattuk, hogy csak azért érkezett
vissza Narewkába, hogy ott börtönbe csukják és megöljék az
SS-gyilkosok azon a rettenetes augusztusi napon. A rémségek
hallatán anyám elájult, mi, többiek bénultan álltunk.
Sok évvel később visszamentem a szülőfalumba.
Találkoztam ott egy lengyel férfival, aki elmesélte, hogy egy
fiatal zsidó fiú megpróbált elszaladni, de „közülünk valaki" -
mondta -, vagyis egy keresztény lengyel észrevette, és
jelentette az egyik SS-katonának, aki azonnal lelőtte. Ha
felidézem emlékeimben az én féktelen bátyámat, el tudom
képzelni őt, amint megpróbál az erdőbe szaladni, amint
mindent megpróbál, csak hogy életben maradjon.
Múltak a hetek, de a helyzet semmit sem javult. Újabb és
újabb zsidóellenes megmozdulásokról szóló hírek érkeztek.
Nem volt munka, élelmiszer is alig. Krakkóban
kilátástalannak látszott a helyzetünk.
1946 elején David és Pesza úgy döntöttek, hogy
visszamennek Csehszlovákiába, hogy ott próbáljanak
szerencsét. Velük tartottam, együtt léptük át a határt. Néhány
nappal később azonban anyám egy ismerősön keresztül üzent
értem, azt akarta, hogy legalább az egyik gyereke vele
maradjon. Minthogy még csak tizenhat éves voltam,
nyilvánvalóan rám esett a választás. Elbúcsúztam Davidtól,
Pesza pedig visszavitt Krakkóba, aztán megint elutazott
Csehszlovákiába. Fájt, hogy nem lehettem a testvéreimmel.
Csodálatos módon sikerült együtt maradnunk végig a háborús
évek alatt. Ők már felnőttek, és a saját lábukra akartak állni. A
szüleink sosem próbálták őket erről lebeszélni.
Néhány hónappal később a szüleim elnyerték a támogatását
egy cionista szervezetnek, vagyis az egyik olyan csoportnak,
amelynek a zsidó állam megteremtése volt a célja. Reméltük,
hogy ők ki fognak minket juttatni Lengyelországból. Mi nem
akartunk az angolok által ellenőrzött Palesztinába menni, azt
gondoltuk, túlságosan veszélyes lenne a szüleim számára.
Sokheti feszült várakozás után végre megnyílt előttünk az út.
Egy szerény összeggel megvesztegettük az egyik határőrt, így
sikerült átjutnunk a határon. Keresztülvonatoztunk
Csehszlovákián, hogy aztán megérkezzünk az ausztriai
Salzburgba, ahol befogadott bennünket az ENSZ
segélyszervezete, és elhelyezett bennünket egy németországi
menekülttáborban, az amerikai megszállási övezetben lévő
Wetzlarban. Meglehetősen furcsa volt, hogy éppen
Németországba kerültünk, ugyanakkor jó érzés volt, hogy új
fejezet nyílik az életünkben.
Hontalanként, menekültként, ismét egy táborban
kétségbeesettek is lehettünk volna, de Wetzlarban egészen
más volt az élet, mint a háború idején a koncentrációs
táborokban. Naponta háromszor kaptunk enni, megbízható
orvosi ellátásban részesültünk, és az amerikai hadsereg
védelme alatt álltunk. Nem is volt olyan rossz. Ráadásul
szabadon jöhettünk-mehettünk. Kihasználtam a lehetőséget,
és amikor csak tehettem, bementem a városba, és beszélgetni
kezdtem mindenkivel, aki csak szóba állt velem.
Összebarátkoztam a tábor velem egykorú lakóival, többek
között egy helyes magyar lánnyal is. Megtanultam
folyékonyan magyarul, csak hogy beszélgetni tudjak vele.
Néhányan azt hitték, én is magyar vagyok, és lengyelül
beszéltek előttem, ha azt akarták, hogy ne értsem őket. Nem is
sejtették, hogy lengyel az anyanyelvem.
Anyám legnagyobb örömére felszedtem néhány kilót, lassan
némi hús került a kilátszó bordáimra, és egy kicsit nőttem is. A
hajam megvastagodott, és ismét fekete lett. Új ruhákat is
kaptam, a tábor szabói szétszedett katonai egyenruhákból civil
ruhákat varrtak. Valakitől egy barna fedora kalapot is kaptam.
Ez lett a védjegyem. Mindig rajtam volt, így versengtem a
magam módján, apám ösztönös jó ízlésével.
Néha a barátaimmal azon vitatkoztunk, kinek volt rosszabb a
háború idején. Akadt olyan, aki munkatáborban volt, és olyan,
aki koncentrációs táborban szabadult fel, sőt olyan is, aki
túlélte a hírhedt auschwitz-birkenaui haláltábort. Voltak, akik
különböző körülmények közt bujkáltak. Nem bírtuk megállni,
hogy elmeséljük egymásnak a történeteinket, mindenféle
híreket cseréltünk, noha ez sokszor féltékenységhez és
haraghoz vezetett. Furcsa módon mintha versengtünk volna,
hogy kinek vannak rosszabb emlékei. Mindnyájan pokoli
dolgokon mentünk keresztül, és mindnyájan küzdöttünk a
saját emlékeinkkel. Egyikünk sem tudta, mit kezdjen ezzel a
hatalmas teherrel. Előfordult, hogy a fájdalmas gyász a
felszínre tört, sokszor veszélyeztetve az éppen alakuló
törékeny barátságokat.
Egy percig sem éreztem, hogy a tábor lenne az otthonunk, de
lassan hozzászoktam az ottani élethez, miközben arra vártunk,
hogy valamelyik ország befogadjon bennünket. Rengetegen
vártunk rá, hogy valahol letelepedhessünk.
A németeknek köszönhetően tízéves koromban befejeztem
az iskolai tanulást. A szüleim aggódtak, hogy mi lesz majd így
velem. Apám keresni kezdett egy tanítót, aki legalább részben
segíteni tud abban, hogy behozzam, amiről lemaradtam. A
közeli kisvárosban talált is egy német mérnököt, aki éppen
munkanélküli volt, viszont öt gyerekről kellett gondoskodnia.
Két éven keresztül heti három alkalommal jártam dr. Neu-hoz,
aki matematikára és fogalmazásra tanított.
 A matematika alapjaitól eljutottunk a bonyolult
trigonometriáig.
Idővel egyre lelkesebben jártam dr. Neu-hoz. Az Oskar
Schindlerrel való ismeretség után úgy éreztem, képes vagyok
arra, hogy megkülönböztessem a németek között az igazi
nácikat azoktól, akik megőriztek magukban némi emberséget,
még akkor is, ha tagjai voltak a náci pártnak. Észrevettem,
hogy a hithű nácik a cipőjük orrát bámulják, vagy az órájukat
piszkálják, ha valaki a háborút említi. Ha a zsidók
szenvedéseiről esik szó, erre ők többnyire azt válaszolják,
hogy „mi erről nem tudtunk".
Dr. Neu nem ilyen volt. Gyakran kérdezgetett arról, ami
velünk történt, és mindig figyelmesen hallgatta, amit
meséltem. Arra emlékeztetett, ahogy Oskar Schindler
kérdezett tőlem valamit, és aztán türelmesen meghallgatta a
válaszomat. Dr. Neu nem próbálta szépíteni a történteket.
Egyszer éppen meséltem valamit, amit véletlenül a felesége is
meghallott.
- Mi erről nem tudtunk! - dünnyögte.
Dr. Neu szúrósan ránézett és rászólt:
- Ilyet ne mondj!
A következő pillanatban ismét hozzám fordult, és kérte,
hogy folytassam, amit elkezdtem.
A zsidó szervezeteken keresztül a szüleim kapcsolatba
léptek az Egyesült Államokban élő rokonainkkal. Anyám
nővére, Shaina és a fivére, Morris az 1900-as évek elején
hagyták el Narewkát, és Los Angelesben éltek. (A harmadik
fivér, Karl bácsi nem sokkal Amerikába érkezése után
meghalt.) A hírek alapján a rokonaink meg voltak győződve
arról, hogy az egész lengyelországi családot meggyilkolták.
Elmondhatatlanul boldogok voltak, amikor megtudták, hogy
mi, hárman egy menekülttáborban élünk. Azonnal leveleket
írtak és csomagokat küldtek, benne mindenféle
élelmiszer-adománnyal olyan ismerősöktől, akik szintén
Narewkából vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Mivel
pénzünk nem volt, így ezeknek az ajándékcsomagoknak a
tartalmából: kávéval, cigarettával és a táborban kapott,
általunk nem fogyasztott élelmiszerekkel, például
sonkakonzervvel fizettünk dr. Neu-nak az órákért.
1948-ban Pesza és David csatlakozott egy cionista
csoporthoz, elhagyták Csehszlovákiát, és kivándoroltak az
éppen abban az évben kikiáltott független Izraelbe. Amikor
megtudtuk, hogy mit terveznek, én is velük szerettem volna
menni, de a szüleim inkább úgy döntöttek, hogy mi
Amerikába megyünk, azonnyomban, ahogy a rokonaink
elintézik az iratokat. A szüleim azzal érveltek, hogy
Amerikában fogunk találni magunknak munkát, és így
támogatni tudjuk majd a testvéreimet, akiknek nagyon nehéz
lesz az élete egy éppen alakulóban lévő országban. Ekkor már
tizenkilenc éves voltam, és nagyon szerettem volna
csatlakozni a testvéreimhez, de azok után, amin a szüleim
keresztülmentek, nem tudtam visszautasítani a kérésüket, és
velük maradtam.
1949 májusában, közel háromévnyi menekülttábori
tartózkodás után végre elfogadták a bevándorlási
kérelmünket. Már nem is reménykedtünk, amikor végre útra
kelhettünk az Egyesült Államokba. Vonattal mentünk a
németországi Bremerhavenbe, aztán pedig egy átalakított
katonai szállítóhajón kilenc nap alatt keltünk át az
Atlanti-óceánon, hogy megérkezzünk a Massachusetts-beli
Bostonba. Az idő nagyobbik részét a fedélzeten töltöttem a
végtelen óceánt bámulva. Fenségessége, nagysága valamiféle
addig ismeretlen békességet hozott a számomra.
A fedélközben függőágyakban aludtunk, és küzdöttünk a
tengeribetegséggel, bár engem a többiekhez képest kevésbé
sújtott. Számtalan országot képviseltek a menekültek, és
sokféle nyelvet beszéltek.
Csodálattal töltött el, hogy mennyi nyelv létezik, amiről
sosem hallottam. Több más mellett angolul sem beszéltünk,
ezért egy cédulát tűztek ránk, rajta az úti célunkkal, hogy a
megfelelő helyre érkezzünk.
Miután kikötöttünk, és túlestünk a bevándorlási
ügyintézésen, Morris bácsikám fia, Dave Golner várt ránk. A
bevándorlási ügyintézés során nevünket Leysonra
változtatták. Én már korábban elhagytam a Leib nevet a
sokkal jobban hangzó Leon kedvéért. Dave pár szót tudott
jiddisül, lengyelül egy szót sem, úgyhogy a kikötőből a
pályaudvarra menet leginkább kézzel-lábbal beszélgettünk.
Los Angelesbe öt napig tartott a vonatút, az útra költőpénzt is
kaptunk.
Nagyon jó érzés volt, hogy nem marhavagonban, hanem
kupéban, plüssüléseken ülve utazhattunk. Egyeseknek
rémesnek tűnhet ez az utazás. Az ülőhelyeinken töltöttük az
éjszakákat. Nem tudtunk zuhanyozni. De számomra minden
pillanata maga volt a csoda. Órákon át bámultam az elsuhanó
tájat, ahogy a keleti partról először Chicagóba mentünk, aztán
középnyugatnak tartottunk, végül délnyugat felé fordultunk.
Az angolnyelv-tudás hiánya az út során számos kínos
pillanatot okozott. Például ahányszor az étkezőkocsiba
mentünk, nem tehettünk egyebet, minthogy rámutattunk az
asztaltársak által fogyasztott ételekre vagy az étlap valamelyik
érthetetlen szavára. Sokszor igen különös menühöz jutottunk.
Az sem volt világos, hogy az étlapon szereplő árak hogyan
viszonyulnak a zsebemben lévő pénzekhez, így aztán a
pincérnek általában nagy címletű pénzeket adtam, és vártam a
visszajáró érmeket. A kupéba visszatérve aztán szemügyre
vettem az aprópénzt, hogy kitaláljam melyik mennyit ér.
Természetesen el tudtam olvasni az érmekre vésett számokat,
de ebből nem lehetett megérteni, hogy melyiknek mennyi az
értéke.
Egyik délután az egyik közelben ülő hölgy hosszasan nézte,
ahogy az ebéd kifizetése után visszakapott érméket
tanulmányozom. Fölállt, és átült mellém. Mosolyogva kivette
a kezemből az egyik érmét.
- Ez egy nickel. - Aztán felvett egy másikat. - Ez a dime, ez
pedig egy penny19.
Néhányszor átismételtük az összes címletet: 1 cent, 5 cent,
10 cent, 25 cent. Miután megtanultam az érmék nevét és
értékét, a hölgy mosolyogva visszaült a helyére. Néhány
nappal később nyilván ő már nem is emlékezett a dologra, de
én máig őrzöm az emlékét. Hatvanöt év után sem felejtettem
el a kedvességét. Tőle kaptam az első angol leckét.
A vonatból megfigyeltem, ahogy a buja, zöld táj drámai
vörösbe, majd a sivatag száraz barnaságába fordul. Átkeltünk
a Sziklás-hegységen és a Mojave-sivatagon. Azt gondoltam,
hogy mostantól ez az új ország lesz az otthonom. A jövő,
melyet csupán egy rövid ideje gondoltam lehetségesnek, a
lábam előtt hevert. Nem féltem, pedig nem beszéltem a
nyelvet, és sejtelmem sem volt arról, hogy mihez fogok
kezdeni. Egyszerűen izgatott voltam. Hosszú évek után

19
Nickel: 5 cent, dime: 10 cent, penny: 1 cent.
először álmodoztam a jövőről. Tudtam, hogy meg fogok
tanulni angolul. Lesz munkám. Egyszer majd megnősülök, és
családom lesz. Talán megérem az öregkort. Úgy éreztem,
bármi megtörténhet.
A vonatunk begördült a Los Angeles-i Union pályaudvarra,
a szüleimmel összeszedtük a holminkat, és felkészültünk a
leszállásra. Felkaptam a kalapomat, már majdnem a fejembe
nyomtam, de végül meggondoltam magam. A kalapot
visszatettem a csomagtartóra és otthagytam. A fedora a
múltamhoz tartozott, ahhoz az élethez, amelyet a hátam
mögött akartam hagyni. A zsebemben csörgött a sok nickel,
dime és quarter20, miközben leszálltam a napsütötte kaliforniai
pályaudvaron.
Tizenkilenc éves voltam, számomra akkor kezdődött az igazi
élet.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN SZINTE SOHASEM

beszéltem a háborús emlékeimről. Túlságosan nehéz lett volna
elmagyaráznom az embereknek a velünk történteket. Úgy
tűnt, szavak sincsenek arra, amin keresztülmentünk. Az
amerikaiak számára az a szó, hogy „tábor" vidám, nyári

20
Quarter: 25 cent
emlékeket idéz, melynek köze sincs ahhoz, amit Plaszówban
vagy Gross-Rosenben megtapasztaltam.
Emlékszem, nem sokkal Los Angeles-i letelepedésünk után
az egyik szomszédnak megpróbáltam elmagyarázni, mennyit
éheztünk a gettóban. Amikor arról beszéltem, hogy sosem volt
elegendő ennivalónk, akkor azt válaszolta, hogy „itt is
jegyrendszer volt". Fel sem bírta fogni a különbséget a saját
háborús tapasztalata, vagyis hogy csak korlátozott
mennyiségben juthattak vajhoz és húshoz, és az én
tapasztalatom között, vagyis hogy a szemétben turkálva
kutattam krumplihéj után. Teljességgel lehetetlen volt úgy
beszélni a velem történtekről, hogy ne értékeljem alul az ő
tapasztalatait, ezért inkább úgy döntöttem, nem beszélek
azokról a dolgokról, amelyek a háború idején
Lengyelországban történtek. Az új világban igyekeztem
magam mögött hagyni a múltamat, ahogy a vonaton hagytam
a fedora kalapomat. Persze az emlékektől nem lehet úgy
megszabadulni, mint egy kalaptól, azok velem maradtak
minden pillanatban.
A szüleimmel arra koncentráltunk, hogy letelepedjünk, és
munkát találjunk. Néhány hetet Shaina - amerikai nevén Jenny
- nagynénémnél töltöttünk, aztán átköltöztünk a Morris
nagybátyám házában lévő egyszobás lakásba. A szüleimé volt
a hálószoba, én pedig egy heverőn aludtam a konyhában - ez
határozott fejlődés volt a koncentrációs táborok zsúfolt
barakkjaihoz képest. Teljesen elégedett voltam.
Mindhárman beiratkoztunk a külföldiek számára szervezett
nyelvtanfolyamra, heti három este volt óránk a Manual Arts
Gimnáziumban. Apám hamarosan gondnoki állást talált
magának egy általános iskolában. Ez persze nem volt
ugyanaz, mint megbecsült szakmunkásnak lenni a háború
előtti Lengyelországban, de ő nagyon igyekezett, és továbbra
is optimista volt. Ötvenen túl, korlátozott angoltudással nem
sok lehetőség közül válogathatott. Én egy gyár
összeszerelősorán dolgoztam, bevásárlókocsikat gyártottunk.
Kezdetben jól jött a monoton munka, amihez nem kellett sokat
beszélni angolul, de tudtam, hogy nem ilyen munkával
szeretném eltölteni az életemet.
Anyámnak különösen nehezen ment a nyelvtanulás. Végül
sikerült annyira megtanulnia angolul, hogy be tudjon
vásárolni, és néhány szót tudjon váltani a szomszédokkal. A
szüleim beléptek a Narewka Jótékonysági Klubba, melyet az
1900-as évek elején érkezett zsidók alapítottak. A klubtagság
időnként összegyűlik énekelni, táncolni, megosztani
egymással emlékeiket, és pénzt gyűjteni különböző
jótékonysági célokra. A szüleim szerencsésnek érezték
magukat, hogy az adakozók oldalára kerülhettek.
Anyám az apám ellátásának és az otthonteremtésnek
szentelte magát. Elvágva szülőfalujától magányosnak és
sodródónak látszott. Örökké elvesztett fiaira gondolt, főleg
Tsaligra, akinek nem tudott segíteni, amikor a szeme láttára
hurcolták el.
Mivel könnyen tanultam nyelveket, hamarosan gond nélkül
társalogtam angolul. Morris nagybátyám segítségével
gépészállást kaptam az US Electrical Motorsnál, és
beiratkoztam a Los Angeles-i Trade Technical College
szakmunkás tanfolyamára. Én könyvből tanultam mindazt,
amit az apám a gyakorlatban sajátított el, de együtt küzdöttünk
a tizedes mértékegységről inchekre és yardokra való
átváltással. Másfél éven át reggelente iskolába jártam,
délutántól éjfélig pedig dolgoztam. A műszak végén, hazafelé
menet a busz hátsó ülésén szundítottam. A buszsofőr nagyon
kedves volt, és mindig felébresztett a megállónk előtt. Másnap
megint korán reggel kezdtem. Nehéz volt, de nekem ez akkor
nem jutott eszembe. A lélekölő plaszówi munka volt igazán
nehéz. A beosztás fárasztó volt, de értelmes és érdekes munkát
végeztem. A koreai háború idején éppen hadköteles voltam,
de a tanulmányaim idejére felmentést kaptam.
1951-ben, amint befejeztem a szakiskolát,
óraműpontossággal megkaptam a katonai behívómat, noha
akkor még nem is voltam amerikai állampolgár.
Alapkiképzést a kaliforniai Monterey-ben lévő Fort Ordban
kaptam, aztán a marylandi Aberdeenbe kerültem. Azoknak a
fiatalembereknek, akik hozzá voltak szokva a civil élet
szabadságához és kényelméhez, a katonaélet kemény volt,
sokat morgolódtak. Én mosolyogva hallgattam őket, hiszen itt
saját ágyat kaptunk, rendes ruhánk volt, sosem voltunk
éhesek, ráadásul még fizetést is adtak! Mi okom lett volna
panaszra? Amikor a kiképzőtiszt azért ordibált velünk, mert
nem volt elég fényes a cipőnk, akkor azzal vigasztaltam
magam, hogy ezért sem fognak agyonlőni. Barátokat találtam
olyan sosem hallott helyekről, mint Kentucky Louisiana,
Észak- és Dél-Dakota. Ha megkérdezték, hogy hová valósi
vagyok, azt feleltem, hogy LA-ből (vagyis Los Angelesből)
jöttem. Akkor már elég jól beszéltem angolul ahhoz, hogy
senkinek se szúrjon szemet egy ilyen pimasz válasz.
A kiképzés után egy Atlantához közeli bázisra helyeztek.
Egyik hétvégén kimenőt kaptunk, és bementünk a városba. A
buszon a kedvenc hátsó ülésemhez mentem, hogy szundítsak
egyet. Arra riadtam fel, hogy a busz megállt, és a sofőr felém
közelít.
- Maga nem ülhet ide! A hátsó ülés a négereké. Tessék átülni
a busz elejébe!
 Ezek a szavak éles csapásként értek. Hirtelen úgy éreztem
magam, mintha megint Krakkóban lennék, amikor a nácik
parancsa szerint a zsidók csak a busz hátuljában utazhattak
(mielőtt végleg ki nem tiltottak bennünket a tömegközlekedési
eszközökről). A közeg egészen más volt, de akkor is majd
szétrobbant a fejem. Hogy létezhet ilyesmi Amerikában?
Addig azt képzeltem, ilyen diszkriminációt kizárólag a
zsidóknak kellett elszenvedniük a náci időkben. Rá kellett
jönnöm, hogy Amerikában is létezik egyenlőtlenség és
előítéletesség, pedig már majdnem megszerettem ezt az
országot.
Mielőtt megkaptam a tengerentúli beosztásomat, próbára
tették a nyelvtudásomat. Folyékonynak találták a német, a
lengyel és az orosz nyelvtudásomat, és mivel az Egyesült
Államoknak még mindig rengeteg katonai létesítménye volt
Európa-szerte, azt hittem, hogy Németországba vagy
Lengyelországba fognak küldeni. Ehelyett éppen az ellenkező
irányban kötöttem ki... Japánban, Okinawán. Tizenhat
hónapot töltöttem Okinawa szigetén, egy hadmérnök
egységhez kerültem. Huszonegy okinawai munkás
művezetője voltam egy gépszerelő üzemben, közlegényként
kezdtem és tizedesként szereltem le. Számomra ez nagy dolog
volt. Nagyra becsültem az amerikai egyenruhám ujján azt a
két csíkot.
Miután leszereltem, visszatértem Los Angelesbe, és úgy
döntöttem, hogy továbbtanulok. A GI törvény 21 tette ezt
lehetővé. Találkoztam a Los Angeles-i City College

21
Ez a törvény a valós háborús szolgálatot teljesített katonák számára
lehetőséget ad az ingyenes felsőfokú tanulmányokra.
tanácsadójával, aki az érettségi bizonyítványomat kérte. El
kellett magyaráznom neki, hogy a formális iskolai oktatásom
tízéves koromban véget ért. Tátva maradt a szája, úgyhogy
sok mindent el kellett mesélnem ahhoz, hogy megértse a
múltamat. Végignézte a katonai irataimat, és támadt egy
ötlete. Azt javasolta, hogy legyek ipari formatervező tanár.
- Ha sikerül a C szintet tartania - közölte -, akkor bent
maradhat az iskolában, és megszerezheti az érettségi
bizonyítványt.
- Csak ennyi? - kérdeztem hitetlenkedve.
Az elvártnál jobb eredménnyel végeztem. A Los Angeles-i
City College-ból bekerültem a Kaliforniai Állami
Egyetemre22, ahol megszereztem a BA diplomát és a tanári
oklevelet. Később a Pepperdine Egyetemen pedagógiából is
megszereztem az MA fokozatot.
1959-ben kezdtem el tanítani a Huntington Park
Középiskolában, ott dolgoztam harminckilenc éven keresztül.
Ahogy múltak az évtizedek, én is egyre mélyebbre elástam a
második világháborús emlékeimet. Néha, ha valakinek feltűnt
a halvány akcentusom, és megkérdezte, honnan származom,
tétován azt feleltem, hogy keletről. Sosem magyaráztam el,
hogy nem az Egyesült Államok keleti partvidékére
gondoltam.
Bármennyire is haladtam előre az életben, mindaddig nem
éreztem magam teljesen gyógyultnak, amíg meg nem
ismerkedtem későbbi feleségemmel, Lizzel. Már hatodik éve
tanítottam a Huntington Parkban, amikor 1965 januárjában
Liz elkezdett nálunk külföldieknek angolt tanítani. Azonnal
megakadt rajta a tekintetem, és azt hiszem, én sem voltam

22
Cal State, Los Angeles
közömbös a számára. Csupán egy fél évet akart Kaliforniában
maradni, de a kedvemért másként döntött. Az elkövetkező
hónapokban sok időt töltöttünk együtt. Lassan a múltamról is
elkezdtem mesélni neki, olyasmiről is, amiről még senkinek
sem beszéltem, mióta Amerikába jöttünk. A félév végén már
együtt jártunk. Nyáron összeházasodtunk. Néhány évvel
később a kaliforniai Fullertonba költöztünk. Egy fiunk és egy
lányunk született, akik átlagos amerikai gyerekekként nőttek
fel, nem terheltük őket a családi múlttal. Csak akkor meséltem
nekik a gyermek- és kamaszkoromról, amikor már elég
nagyok voltak ahhoz, hogy felfogják a hallottakat. Az
akartam, hogy a gyerekeim öröksége a szabadság legyen, nem
pedig a félelem.
Természetesen ahogy növekedtek, egyre nagyobb
mértékben megosztottam velük az emlékeimet.
A bátyám és a nővérem is családot alapított Izraelben.
Davidnak három fia és egy lánya van, ma is a Gan Shmuel
kibucban él, mely gyümölcsöseiről híres, és fő tevékenységük
a gyümölcskoncentrátum- és a trópusihal-export. Pesza
Izraelbe érkezése után Avivára változtatta a nevét. Három
gyereke született, hat unokája és egy dédunokája van. Haifától
északra, a Földközi-tenger partjának egyik csodálatos kisvá-
rosában, Kiryat Haimban él.
A szüleimnek sokkal nehezebb volt beilleszkedniük, mint
nekem. Túlélték a borzalmakat három gyermekükkel, de a
sebeik sohasem gyógyultak be teljesen. Nem volt nap, hogy ne
gondoltak volna Hershelre, Tsaligra és a meggyilkolt többi
rokonra. A háborús évek nyomot hagytak az egészségükön is.
Plaszówban az egyik őr egy husánggal fejbe vágta anyámat.
Az ütéstől beszakadt a dobhártyája. Mindig azt mondogatta,
hogy attól kezdve állandóan hallja a két meggyilkolt fia
kiáltását.
Apám folytatta az angoltanulást, mindent megtett, hogy
elsajátítsa a nyelvet. Portásként dolgozott egy iskolában, aztán
egy gyárba került műszerésznek.
Hamarosan felfigyeltek gyakorlati tudására, ami sokat
segített abban, hogy valamit visszanyerjen a háború előtti
büszkeségéből és önbecsüléséből. Nagyon ritkán beszélt arról,
amin keresztülment a második világháború idején. Mindvégig
ő állt az anyám világának közepén. Nagy szerencse volt, hogy
amikor az apám 1971-ben meghalt, két unokájuk is az anyám
közelében lakott, és vele lehettek a nehéz időkben. Anyám
még öt évet élt.
Schindler sokat küzdött a háború után. A hadiipar, a háborús
ügyeskedés nem volt folytatható békeidőben. Számtalan
sikertelen üzleti vállalkozása volt, többször is csődbe ment.
Élete vége felé a különböző zsidó szervezetektől kapott
támogatásokból tengődött. A német kortársak közül sokan
árulónak, zsidóbérencnek tekintették. Schindler élete utolsó
éveit szerény körülmények közt töltötte a
nyugat-németországi Hildesheimban, 1974-ben halt meg.
Haláláig kapcsolatban állt néhány zsidó munkásával.
Barátságuk sokat jelentett Schindlernek. Schindlerjudenként,
vagyis Schindler zsidóiként gondolt ránk, mintha mi lettünk
volna a gyermekei. Az volt a kívánsága, hogy Jeruzsálemben
temessék el, „a gyermekei mellé". Az egykori náci pártnak ő
az egyetlen tagja, aki Izraelben, a Sion-hegyen van eltemetve.
A sírját kavicsok és kristálykövecskék borítják, az emlékezés
szimbólumai azoktól, akik ismerték őt, és azoktól, akik nem
ismerték, de nem felejtik el, hány embert mentett meg, és ezért
nagyra tartják a bátorságát.
 Időről időre találkozni szoktam némelyik Schindlerjudennel
itt, Amerikában. Kapcsolatban állok Mike Tannerrel, aki a
krakkói Schindler-gyárban egy mellettem lévő gépen
dolgozott; Leopold Page-dzsel, aki egy kicsit idősebb nála, és
aki sosem feledkezik meg Schindlerről, és annak szentelte
életét, hogy a világgal megismertesse Schindler történetét.
Vele akkor találkoztam, amikor felkereste a szüleimet, hogy
megnyerje őket egy Schindlert támogató projekthez.
Feleségével együtt ők is kint voltak a reptéren 1965-ben,
amikor Schindler Los Angelesbe látogatott.
Szerencsés véletlen volt, hogy az író, Thomas Keneally
besétált Page-ék Beverly Hills-i bőröndboltjába, és ott
lenyűgözve hallgatta Page történetét. 1982-ben Page-ék
mutatták be Keneally könyvét, a Schindler listáját (eredeti
címe Schindlers Ark, vagyis Schindler bárkája volt), és a film
készítésekor fontos információkkal segítették Steven
Spielberget.
Page felesége, Mila, aki szintén fent volt a listán, ma is él,
közeli barátaink egyike. Ő az 1939 Klub utolsó még élő
alapító tagja. Ezt a szervezetet főleg lengyel származású
holokauszttúlélők és leszármazottaik hozták létre.
Spielberg filmjének, a Schindler listájának bemutatója
megváltoztatta az életemet. A film előtt nem sokat beszéltem a
múltról. A film sikerét látva kezdtem el gondolkodni arról,
vajon helyes-e, ha hallgatok. A filmbemutató után nem sokkal
megkeresett Dennis McLellan, a Los Angeles Times riportere,
aki a címemet Spielberg cégétől szerezte meg. Felhívott, az
üzenetrögzítőn meghagyta a telefonszámát azzal, hogy
interjút szeretne készíteni velem. Napokig nem is válaszoltam
a hívására, végül Liz beszélt rá, hogy udvariasságból hívjam
vissza, és mondjak neki igent vagy nemet. Addigra már
eldöntöttem, hogy nemet fogok mondani. Egyszerűen még
nem álltam készen arra, hogy egy interjúban beszéljek arról,
amit átéltem a holokauszt idején. McLellan azonban állhatatos
riporter volt.
Túlságosan is okos és kitartó volt, úgyhogy végül
beleegyeztem, hogy átjöhet hozzánk egy privát beszélgetésre.
Este, munka után érkezett. Egy pillanat alatt elbűvölt őszinte
érdeklődésével és együttérzésével. Amikor udvariasan
megkérdezte, hogy bekapcsolhatja-e a magnóját, nem éreztem
úgy, hogy tiltakoznom kellene. Végül teljesen elnyerte a
bizalmamat. Többórányi beszélgetés után megkérdezte, hogy
készíthetne-e egy fényképet rólam. Beleegyeztem, gondolván,
hogy most elő fogja kapni a fényképezőgépét. Ehelyett
kinyitotta a bejárati ajtót, és kiszólt:
- Oké, bejöhetsz!
A fényképész, aki jó pár órával korábban McLellannel
együtt érkezett, és azóta kint várakozott, elkészítette a
felvételeket. A következő vasárnap, 1994. január 23-án a Los
Angeles Times Orange County kiadásának címlapján
megjelent a történetem és a fényképem.
Másnap nekem estek a tanítványaim és a kollégák. Az egyik
nem túl szorgalmas tanítványom utánam rohant az udvaron.
- Mr. Leyson, olyan boldog vagyok, hogy megtette! - mondta
a kezemet rázva.
Sosem felejtem az őszinteségét. Barátok, diákok és kollégák
kérdezték, hogy miért nem beszéltem soha a háborús
emlékeimről. Nem tudtam, mit válaszoljak. Talán ilyen sok
évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán készen álljak arra,
hogy beszéljek az emlékeimről, és talán ilyen sok év kellett
ahhoz is, hogy az emberek készen álljanak arra, hogy
meghallgassák. Lehet, hogy mindkettőhöz idő kellett. A
közösségből áradó érdeklődés mélyen megérintett. Egyre több
meghívásnak tettem eleget, beszéltem templomokban és
zsinagógákban, iskolákban, politikai, katonai, civil és
jótékonysági intézmények rendezvényein, a lakóhelyemen,
számtalan helyen Amerikában és Kanadában.
1995-ben megismerkedtem Marilyn Harran professzor
asszonnyal, a kaliforniai Chapman Egyetemen működő
Rodgers holokausztoktatási központ 23 alapító igazgatójával.
Biztatására kezdtem előadásokat tartani az egyetemen. A
Chapman ma már a második otthonom. A legszebb emlékeim
közé tartozik a 201l-es diplomaosztó ünnepség, amikor
megkaptam a tiszteletbeli doktori címet. Életem egyik
legbüszkébb napja volt az, amikor ott volt velem a feleségem,
a gyermekeim, az unokáim és a sok-sok jó barát. A kisfiúból,
akinek egykor azt mondták, hogy nem elég jó ahhoz, hogy
iskolába járjon, dr. Leyson lett. Sajnos csak elképzelni tudom,
hogy a szüleim milyen büszkék lennének rám. El sem tudták
volna gondolni, hogy a híres Los Angeles-i tévériporter, Fritz
Coleman, aki egyszer meginterjúvolt az egyik hanukai
gyertyagyújtáskor, még egyszer beszélgetni akar majd velem,
ráadásul fél órán keresztül. A történetemet Egy gyerek
Schindler listáján címen vetítették a KNBC tévéadón, 2008
decemberében. Nagyon boldog voltam, hogy Fritz és
munkatársa, Kimber Liponi ezzel a munkájukkal megnyerték
a helyi Emmy-díjat.
Manapság sokszor, sok helyen beszélek, és mindig
rögtönzők. Nem készítek jegyzeteket, így minden beszéd

23
Rodgers Center for Holocaust Education at Chapman University,
Orange, California
kicsit más. Az érzéseim határozzák meg, hogy mit mondok, de
az itt olvasott történetet követem. Sosem könnyű felidézni azt,
amit túléltem, nem számít, hogy hány év telt el azóta, vagy
milyen távol kerültem attól a kisfiútól, aki egykor voltam.
Minden alkalommal újra érzem a szüleim szenvedése miatti
fájdalmat, a plaszówi éjszakák hidegét, az éhséget, újra átélem
a két bátyám elvesztését. Minden nap üldöz az a jelenet,
amikor Tsaligot elragadják tőlünk.
Ahogy idősebb lettem, és saját gyermekeim születtek, még
jobban csodálom a szüleink erőfeszítését, hogy megvédjenek
bennünket, és még jobban tisztelem Oskar Schindlert. Az évek
során könyvekből, dokumentumokból és főleg a
Schindler-listán lévő túlélőktől egyre többet megtudtam arról,
amit Schindler a háború idején tett, és arról a kockázatról, amit
értünk vállalt. Itzhak Stern, az egykori könyvelő szerint a
krakkói gettó likvidálását látva kötelezte el magát Schindler a
zsidók mellett. Már korábban is részvéttel volt a zsidó
munkásai iránt, de attól kezdve mindent megtett a zsidók
megmentése érdekében. A feketepiacon szerzett pénzen vette
meg az Emalia közelében lévő üres telket, és építtette fel azon
a barakkokat, majd szép szóval és jelentős pénzösszeggel
sikerült meggyőznie Göth táborparancsnokot, hogy a termelés
érdekében át kell költöztetni oda a munkásait. Igazi célja az
volt, hogy embereit kimenekítse Plaszówból, Göth szadista
kezei közül.
Schindler a lehetséges rémes következmények ellenére
bátran vállalta a kockázatot. Állandóan gyanakodtak rá
korrupciós ügyletei és a zsidókkal szembeni szokatlan
magatartása miatt. A kegyetlen évek során Schindler éppen
azokat az embereket találta értékesnek, akiket a nácik
megbélyegeztek és ki akartak irtani. A hatóságokat és az
ellenségeit körüludvarolta, nagylelkű ajándékokkal és pénzzel
megvesztegette, a magas rangú nácik, a táborparancsnokok,
az SS-tisztek, a helyi rendőrök számára pedig túl csábító volt
ez az ajánlat ahhoz, hogy visszautasítsák. És persze tudta,
hogyan kell partikat rendezni.
1943-ban Oskar Schindlert letartóztatták és rövid időre
börtönbe zárták feketekereskedelemért. Ugyanabban az évben
a nácik megfenyegették, hogy bezárják a gyárát, ha a
zománcedénygyártásról nem tér át a lőszergyártásra.
Schindlernek nem volt más választása, de a sors iróniája, hogy
ez a váltás mentette meg az életünket a háború végén, amikor
Schindler arra hivatkozva vitethetett át bennünket
Brünnlitzbe, hogy szüksége van a „szakképzett" munkásaira.
Mit sem számított volna a hatóságok előtt, hogy
nélkülözhetetlen zománcgyári munkások vagyunk, viszont az
már hatott, hogy elengedhetetlen szükség van ránk a német
hadianyaggyártásban.
Schindler még nagyobb erőfeszítéseket tett a zsidók
érdekében éppen akkor, amikor a többi német gyártulajdonos
minden mozdíthatót összeszedve elmenekült Krakkóból. Ha
ezt nem tette volna, többségünk elpusztult volna
Auschwitzban vagy valamelyik másik lágerben. Noha a
háború utolsó napjaiban Brünnlitzben mi is éheztünk, de
életben maradtunk, csak mert Schindler úgy döntött, hogy
vagyonából élelmiszert vásárol a zsidóknak.
Mindent megtett azért, hogy megmentse az életünket. Hála
neki nem végzett velem a háború utolsó golyója.
Zsidó gyerekként akkoriban minden nap meg kellett
küzdenem az életért. Nem volt más választásom. Schindlernek
befolyásos náciként volt választása. Bármikor otthagyhatott
volna bennünket, bármikor leléphetett volna a pénzével.
Megtehette volna, hogy halálra dolgoztat bennünket, de nem
tette. Inkább saját életét veszélyeztetve védett bennünket,
csupán azért, mert ezt tartotta helyesnek. Nem vagyok
filozófus, de hiszek abban, hogy Oskar Schindler igazi hős
volt. A története azt példázza, igenis számít, ha csak egy
ember is képes szembeszállni a gonosszal.
Én magam vagyok erre a bizonyosság.
Emlékszem egy interjúra, mely a tudós és szépíró Joseph
Campbellel készült. Sosem felejtem el, hogy miként határozta
meg a hős mibenlétét. Azt mondta, a hős egy olyan egyszerű
emberi lény, aki a legjobbat választja a legnehezebb időkben.
Oskar Schindlerre pontosan illik ez a meghatározás.
A háború után évekig figyeltem, hátha valahol a tömegben
felbukkan Tsalig. Ha megpillantottam egy fiatalembert, aki
csak egy picit is hasonlított rá, szétáradt bennem a remény.
Visszajött, gondoltam, megszökött. Ha valaki, akkor az én
szuperhős bátyám képes volt erre. A reményt minden
alkalommal a keserű kétségbeesés követte. Tsalig nem
menekült meg. Nem volt csodálatos megmenekülés és
visszatérés. Évekkel később megtudtam, hogy senki sem
maradt életben abból a transzportból, mely Belzecbe vitte
Tsaligot és Miriamot.
Feleségemmel, Lizzel a mai napig Fultonban élünk, ahol
1971-ben, a hatodik házassági évfordulónkon letelepedtünk.
A lányunk, Constance (Stacy) Miriam, férjével, Daviddel és
három fiukkal: Nicholas-szal, Tylerrel és Briannel
Virginiában él. Tyler második neve Jacob, a nagyapám
emlékére. David fiam feleségével Camille-lal Los Angelesben
él, a lányuk Mia, ikerfiaik pedig Benjamin és Silas. Daniel
második neve Tsalig. Az ő Benjamin fiának is Tsalig a
második neve. Mindkettőjükben tovább él Tsalig neve és
lelke. Ebben biztos vagyok.

2012. szeptember 1 5 .

Leon Leyson
 Oskar Schindler Izraelben, valamikor az 1960-as években

Balról jobbra: Mila Page, Oskar Schindler, Lis, Leon, David

és egy ismeretlen hölgy a Los Angeles-i nemzetközi
repülőtéren, 1965 őszén
 Utószó

2013. JANUÁR 12-ÉN MEGHALT LEON LEYSON. Több

mint három éven át szenvedett leukémiában. Bátran
szembenézett a megpróbáltatásokkal. Egy percre sem
vesztette el a kedvességét és humorérzékét. Azt tudta, hogy
Péter Steinberg hajlandó gondozni a kéziratát, de azt már
nem érte meg, hogy az Atheneum kiadta a könyvét. Leon sok
éven át újra meg újra azért mesélte el a történetét, hogy ezzel
emléket állítson a családjának és a holokauszt több millió
áldozatának. Tudom, hogy örülne ennek a könyvnek, annak,
hogy a következő nemzedékek is hallhatnak a szeretteiről és
megmentőjéről, Oskar Schindlerről és az ő hatalmas
bátorságáról.
Azokkal, akik nem ismerhették Leont személyesen, talán a
legjobb módja, hogy megtudjanak valamit a most olvasott
történet főhőséről, ha megosztjuk leánya, Stacy Miriam és
fia, Daniel Tsalig szép szavait, melyek 2013. február 17-én
hangzottak el a Marilyn Harran által szervezett egyetemi
búcsúztatón.
Az alábbiak persze aligha adhatják vissza a valóságot.

Elisabeth B. Leyson

Stacy:
Sokan - barátok és ismerősök - voltak olyan kedvesek, és
megosztották velem csodálatos emlékeiket apáról,
emlékeiket Leonról, a jó barátról, a nagybácsiról, az
unokatestvérről, a szomszédról, a kollégáról vagy a ta-
nárukról. Ezeket a visszaemlékezéseket hallgatva és saját
emlékeimben keresgélve rájöttem, hogy ha egyetlen szóval
kellene jellemeznem apát, akkor az a nagylelkűség lenne.
Nyilvánvaló, hogy nagylelkű volt a saját történetével,
amelyet megosztott az ország legkülönfélébb közösségeivel.
Aggódott azon, hogy mekkora a hallgatóság? Nem. Éreztette
valaha is, hogy az egyik közösség fontosabb számára, mint a
másik? Soha. Kért vagy elfogadott bárkitől is pénzt? Nem.
Mindig volt ideje válaszolni a kérdésekre, és meghallgatni a
hallgatóság véleményét. Többször is átgondolta, hogy mit
mondjon, de ezt senki sem vette észre.
Nagylelkű volt a születésnapjával. A kulturális hagyomány
és a hányatott gyermekkora miatt nem tudta pontosan, mikor
született. Végül a szeptember 15-ét választotta
születésnapjának. Hogy második unokája 1994-ben éppen
ezen a napon született, igazolta számára döntése helyességét.
Apa mindent megtett azért, hogy együtt ünnepelhessen Tyler
Jacobbal, ha kellett, akár az országon is átrepült.
Nagylelkű volt a lelkesedésével. Gyermekei, unokái, az
unokatestvérek leghétköznapibb és legjelentéktelenebb
eredményei is felvillanyozták. Ahányszor telefonon
beszéltünk, sosem felejtette el megkérdezni: „hogy van az én
sütis pajtásom?" Harmadik unokája, Brian és apa egyformán
imádták a bagelt.
Boldog volt, ha valamelyik unokája egyedül fel tudott állni,
vagy kinőtt az egyik foga. Imádta a gyerekek koncertjeit, már
akkor is, amikor éppen csak kezdők voltunk, ráadásul nem is
voltunk igazán tehetségesek. Boldoggá tudta tenni az embert
egy keresztrejtvény megoldásával éppúgy, mint azzal, hogy
megtanította az unokáját cipőt pucolni. Otthon mindig ő
mosogatott, ha átjött hozzánk, akkor nálunk is. Az egyik
kedvenc róla készült fotómon éppen mosogat, keze az
edényekkel teli mosogatóban, és úgy mosolyog, mintha ez
lenne a világ legjobb mulatsága.
Nagylelkű volt a tudásával. Sosem lehetett olyan elfoglalt,
hogy ne válaszoljon egy kérdésre, és addig magyarázott,
amíg meg nem értettük - ez még múlt decemberben is
megtörtént. Apának egész szép gyűjteménye volt különleges
mérőeszközökből. A nagyobbik fiam, Nick nagyon kíváncsi
volt az egyikre. Apa akkoriban már többnyire a szobájában
szunyókált, így próbált szabadulni az állandó, kínzó
fájdalomtól. Néhányszor a nap folyamán, amikor elég jól
érezte magát, látogatókat fogadott. Egyik este mindnyájan a
szobájában voltunk, hogy kihasználjuk az egyik ilyen drága
pillanatot. Nick kérdezgetni kezdte erről a bizonyos
műszerről. Apa látható élvezettel elmagyarázta a szerkezet
működését és használatát, úgy, hogy mindnyájan
megértettük. Ez elvonta a figyelmét a napi gondoktól.
Elmagyarázta, hogyan kell a szerkezetet összeállítani.
Példákkal megtanította, hogyan és mikor használták. Minden
kérdésre válaszolt.
„Mindig volt ideje válaszolni a kérdéseimre, és úgy tűnt,
mindenre tud válaszolni" - mondta róla Nick. Most már
tudják, kihez kell fordulni, ha kíváncsiak a mérőóra
működésére.
Apa nagylelkű volt az idejével. Ő tanította meg nekem az
óra működését, és borzasztóan büszke volt, amikor egyszer
megint megkérdeztem tőle, hogy menynyi az idő. Es aztán
egyből rávágtam, hogy nem is fontos, én is meg tudom nézni.
Harmadikos voltam, amikor meg kellett tanulni a
szorzótáblát. Rettentő sok időt töltöttünk a konyhaasztal
mellett, és csak gyakoroltunk és gyakoroltunk. Sehogy sem
ment a fejembe a 7 x 8 , de addig ült mellettem, amíg meg
nem tanultam. Ez mindig eszembe jutott, ahányszor a
gyerekeimmel a szorzótáblát tanultuk, és sosem felejtjük el,
hogy a helyes válasz az 56.
Bármikor ráért egy kávéra, és szokásává vált, hogy
elsétáljon a legközelebbi Starbucksba. A férjem is
ugyanilyen elmebeteg módon rajong a Starbucksért, és ha
ugyanabban a városban tartózkodtak, akkor mindig elmentek
együtt kávézni és egy jót beszélgetni.
Különlegesen nagylelkű volt a nevetésével. Imádta a jó
vicceket - sőt a rosszakat is. Mintha minden alkalomra
tartogatott volna egyet. Ha például a vajas pirítósod a vajas
felével a földre esett, akkor általában megjegyezte:
„Bizonyára a rossz felét vajaztad meg." Gyönyörű volt a
mosolya, könnyed és vidám a nevetése.
Egyszer azt mondta: „Az az igazság, hogy nem a
holokauszt árnyékában élem az életemet." Amit fiatalon átélt
Európában, az rendkívüli volt, de nem ez formálta az
egyéniségét. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak
meghatározóak az élményei: természetesen azok voltak. De
nem ifjúsága kegyetlen eseményei határozták meg őt, hanem
ő határozta meg azokat. Azok a gyermekkori tapasztalatok
csupán eltörölték az ifjakra oly jellemző énközpontúságot, és
megmutatta későbbi felnőtt vonásait.

Stacy Leyson Wilfong

Daniel:
Amikor apa meghalt, teljességgel a sajátomnak éreztem őt.
Amikor a rabbi a temetésen búcsúztatta, félig viccelve azt
gondoltam magamban: „Hé, álljon meg a menet, ő az
enyém!" Ő több volt, mint a zsidó történelem egyik
szemtanúja, Ő az édesapám volt. Vele jártam pecázni, együtt
voltunk indiántáborban, focimeccsen, együtt baseballoztunk,
ő vitt kosárlabdaedzésre. Ott volt az összes
vízilabdameccsemen. Vidám volt, és boldogok voltunk
együtt. Rengeteget nevettünk.
Elmondok néhány dolgot apáról, hogy jobban
megismerhessék:
Kiváló zenei hallása volt és remek nyelvérzéke. Könnyen
ragadtak rá a nyelvek, szinte akcentus nélkül beszélt angolul
(meg jiddisül, lengyelül, németül; olyan jól beszélt oroszul,
hogy Krakkó szovjet megszállása idején az orosz katonák
letartóztatták mint szovjet de-zertőrt; annyira megtanult
magyarul, hogy a menekülttáborban az ismerősei azt hitték,
hogy magyar; tudott egy kicsit csehül, japánul és spanyolul
is.)
Elviselte a zenei korszakaimat. Általában szerette azokat az
együtteseket, amelyeket én, jókat beszélgettünk a
dalszövegek jelentéséről. Mindketten a moll hangnemű
számokat kedveltük a legjobban. Azt hiszem, ez a hangnem a
szülőhazájára emlékeztette.
Feketeöves dzsúdós volt, elég jól teniszezett, és kiváló
bowlingjátékos volt, hála a balkezes csavarásának.
Azt állította, hogy az első korty sör a legjobb. „Bárcsak az
első korty lenne csak az üvegben" - mondogatta. „De hát
első korttyal van tele az üveg, nem?" - gondoltam később
magamban.
Mindig azt mondta, hogy tizenöt éves koráig semmit sem
tudott. Én úgy láttam, hogy mindent tudott, és mindent meg
tudott szerelni. Joga volt bármiben tanácsot adni. Mindenre ő
tanított, amit ma tudok, amit érdemes volt megtanulni,
például, hogy miként kezdjünk hozzá annak, ami
megoldhatatlannak tűnik. „Hajtsd le a fejed, és kezdj hozzá!"
- mondta. Most, hogy elment, azon bánkódom, hogy miért
nem figyeltem rá jobban. Mérhetetlen tudása volt a
legkülönfélébb dolgokról, ami egyedülálló
élettapasztalatából származott.
Imádta a kávét. Minél forróbban, minél feketébben.
Sokat hallottam legkedvesebb tanácsát: „Ne légy ostoba!"
Jó tanács. Míg fel nem nőttem, rengeteg ostobaságot
műveltem. És még ma is. Csupán egy példa:
Néhány hónappal ezelőtt otthon barkácsoltam, amikor
éppen átjött hozzánk. Nem lehetett bezárni a lányom
szobáját, az ajtó akadt a szőnyegben, úgyhogy elhatároztam,
levágok az ajtó aljából azzal az elektromos fűrésszel, amit
nem sokkal azelőtt tőle kaptam. Magabiztosan kivittem az
ajtót a garázsba.
- Jelöld be - tanácsolta apa. Azt gondoltam, én pontosan
tudom, hogy melyik az ajtó felső része, semmi szükség a
jelölgetésre. Persze, hogy a rossz oldalból vágtam, úgyhogy
most egy jókora rés van az ajtó felső részén. Ráadásul a
vágás görbe. Minden alkalommal megjegyzést tett az ajtóra,
de utoljára, a halála előtt halkan csak annyit mondott:
- Semmi gond. Tudod, hányszor történt velem ugyanez?
Gondolom, normális, ha egy fiatalember különbözni akar a
szüleitől. Volt idő, amikor én is erre vágytam. De ma már
nem vagyok fiatalember, és amikor a kórházi betegágyán
láttam őt, arra gondoltam, hogy amennyire csak lehetséges,
szeretnék olyan lenni, mint ő. Rendkívüli voltí Nem lehet,
hogy csak úgy nyomtalanul eltűnjön. A legtöbb, amiben
reménykedhetek, hogy olyan életet élek, melyre büszke
lenne. Erre törekszem.

Daniel Leyson