Raphaëlle

Giordano

AZ A NAP,
AMIKOR AZ OROSZLÁNOK
SALÁTÁT FOGNAK ENNI
 Ulpius Baráti Kör
Budapest

A mű eredeti címe:
Le jour ou les lions mangeront de la salade verte

Fordította: Balla Katalin

Copyright © Raphaëlle Giordano, publised in French by Groupe, Eyrolles

in 2017
Hungarian translation © Balla Katalin, 2018
(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155905377
Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönet az összes erősebb kutyának, akivel életem során

közelebbről vagy távolabbról megismerkedtem, ők ihlették ezt a
történetet, és kedvet csináltak ahhoz, hogy elgondolkozzam azon,
hogyan lehetünk jobb emberek…
Fiamnak, Vadimnak, akit nagyon szeretek. Az apjának, Régis-nek, örök
társamnak az alkotásban.
Édesanyámnak, Claudine-nak, mindazért, amilyen, és amit átadott
nekem.
Ikertestvéremnek, Stéphanie-nak, egyedülálló jelenlétéért és feltétel
nélküli támogatásáért.
A szerkesztőimnek, Stéphanie-nak és Élodie-nak, amiért mellettem
voltak a könyvkiadás csodás kalandjában…
Vanina C. Renard-nak a Főnix játékkal kapcsolatban nyújtott
segítségéért.
Szeress erősebben. Szeress jobban. Szeress rosszul. Csak szeress. Teljesítsd
ki az öröm, a kreativitás és a boldogság csodálatos lehetőségét, hadd
ragyogjon fel benned és körülötted.
Jó olvasást!

Raphaëlle Giordano
 1.

Sötétvörösen fröccsen a vér az aréna homokjára, akár egy Jackson

Pollock-festmény egyik csíkja. Az élőkép közepén egy sötét folt, egy
hatalmas bika emelkedik ki kérlelhetetlenül a homokból. A torreádor
művészien űzi hivatását, a tömeg mohó tekintettel, megbabonázva
merül el a morbid elragadtatásban.
Az állat a forró homokot kaparja. Patája felsérti a földet, akár az ördög
vasvillája, férfias ereje akaratlanul is a Rossz hatalmát testesíti meg…
Szemben vele a csillogó ruhás férfinak mindent megbocsát a máris
meghódított közönség. Egymásnak feszülnek az egók. A hímek
büszkesége, feltüzelve a banderillák szúrásaitól. Egyazon győzni
akarástól remegnek az orrcimpák. A torreádor kéjes mozdulattal, mint
egy kihívó, elsöprő ecsetvonás, meglengeti a vörös leplet. Hirtelen
felgyorsul a játszma.
A bika döbbenetes sebességgel ront előre, forgásba lendül az aréna. Az
anarchikus mozgásban szétesik a testek látványa, olyan lesz minden,
mint egy hamis Guernica. Döbbenet! A torreádor a földre hemperedik,
hogy kivédje a támadást. A bika körbefut az arénában, visszatér, és újra
előretör, felfedve lengő nemi szervét, a férfierő büszkeségét vagy
terhét… Üvöltés tör fel a torreádor torkából, belevegyül az állat mély
morgásába. Egyre nagyobb lesz
a kitátott száj, végül félelmetes fekete lyukká változik, hogy a halálos
semmi mindent elnyeljen.
Romane felriadt. Verejték gyöngyözött a homlokán. Nem először
álmodta ugyanezt.
A lámpaláztól van, gondolta, és kinyújtóztatta sajgó tagjait. Minden
fontosabb előadása előtt visszatért a rémálom. Újra belehasított a
csendbe a telefon ébresztőjének elviselhetetlen hangja. A lány morogva
nyúlt ki, hogy végigfuttassa az ujját a kijelzőn, és véget vessen a
gyötrelemnek.
14.30. Ilyenkor sosem kegyelmeztek a percek, csak peregtek
kérlelhetetlenül. Nincs vesztegetni való idő. Romane kiugrott az ágyból,
és kapkodó mozdulattal lesöpörte arcáról a szieszta nyomait. Gyorsan
laza kontyba csavarta göndör barna haját, és a keze ügyébe kerülő első
ceruzával megtűzte. A lábához ejtette a köntösét, és belépett a zuhany
alá. A zuhanyrózsa kedvére nézegethette a harminc körüli, sportos test
csinos formáit, és bizonyára elpirult volna, ha emberi alakot ölt.
Azután Romane hatalmas törülközőbe burkolódzott, és tenyerével
sietősen letörölte a tükörről a párát.
Örömmel állok ma itt önök előtt, hogy egy szívemnek kedves témáról
beszéljek, amely így vagy úgy mindannyiunkat érint: az erősebbkutya-
szindrómáról a mindennapi életünkben!
Az erősebbkutya-szindróma… ezt a gyűjtőfogalmat találta ki azoknak a
többé-kevésbé romboló magatartásoknak a leírására, amelyeknek szinte
mindenki ki van téve a mindennapokban, az irodában, otthon, vagy
bárhol: a sofőr vagy az ügyfél, aki igazságtalanul rajtunk tölti ki a
mérgét, a nyilvánosan kritizáló főnök, a minimális tapintatot sem ismerő
házastárs… A végtelenségig lehetne sorolni az erősebb kutyaság példáit!
A leggyakoribb jellemzők, amelyek változó mértékben minden erősebb
kutyában megtalálhatók: a hatalmas ego (és a vele járó önzés), a
hatalomvágy, a többé-kevésbé kiélezett fensőbbségtudat, valamint a
természetes vonzódás a hatalmi játszmák és az egyenlőtlen erőviszonyok
iránt. Amikor az erősebbkutya-jelenségről beszélt, Romane rendszeresen
megemlítette „az érzékenység elleni apró merényleteket”, amelyek
sajnos gyakran előfordulnak (tapintatlanság, oda nem figyelés,
kicsinyesség és társai), a sajnálatos hajlamot a könnyű és öncélú
agresszivitásra, nem is beszélve a kártékonyan elterjedt rosszindulatról.
Gyakori az elsietett ítélkezésre való hajlam is, valamint az igazságtalan,
megalapozatlan és oda nem illő kritika, vagy időnként az elfojthatatlan
vágy, hogy felesleges nyomást gyakoroljanak másokra, és mindig,
minden körülmények között igazuk legyen… Összefoglalva, tehát
igencsak sok fokozata van az erősebbkutya-jelenségnek.
Romane nagyon hamar rájött, hogy ez lesz a küldetése: csökkenti az
erősebb kutyaságot, ahol csak teheti! Hármas feladat állt előtte: segíteni
az embereknek, hogy szembeszálljanak a hatalmaskodó magatartásokkal,
amelyektől szenvednek, felébreszteni a lelkiismeretet, hogy mindenki
elgondolkozzon a saját hasonló hajlamain, és végül hatékonyan
hozzásegíteni a változáshoz azokat, akik készek megszabadulni erősebb
kutya mivoltuktól. Vagyis a teljes nézőpont- és hozzáállásváltáshoz. Az
alapgondolat: kitörölni a káros, romboló erősebbkutya-magatartásokat,
amelyek ártalmasak a környezet számára, és őszintébb, harmonikusabb
életet teremteni.
Nagyon sokat várt a mai előadástól, amelyet a tevékenysége
népszerűsítése érdekében szervezett. Ott lesz a sajtó, ez pedig fontos
lépés lehet a cége, az Erősebbkutya-szelídítő, az EX számára.
A tükör előtt, miközben kifestette magát az alkalomra, megnyugtatásul
elismételte magában a szövegét. Nem szerette az erős sminket, ezért egy
profi oktatótól megtanulta, hogyan emelje ki az arcvonásait anélkül,
hogy túl sok festéket használna… Tengerzöld szemét litván származású
apjától örökölte. Az anyja velencei ősei kecsességét örökítette tovább
benne. A kultúrák találkozása Romane személyiségére is rányomta
bélyegét, és feloldhatatlan kettősséget teremtett benne. Hol kitárulkozó
volt, hol zárkózott, hol vadóc, hol simulékony, hol gyengéd, hol
kérlelhetetlen. Nem mindenki boldogult az ellentmondásaival. Peter
Gardenernek is beletört a bicskája, házasságuk nem egészen két év alatt
zátonyra futott. Romane ebből a házasságból csak a családnevét őrizte
meg, s azóta parkolópályára állította az érzelmi életét, inkább
mindenestül a cége fejlesztésének szentelte magát.
15 óra. Miközben öltözködött, rájött, hogy éhes. Kinyitotta a hűtőt: maga
a Góbi sivatag. Bár utálta az ilyesmit, kénytelen lesz a sarki
gyorsétteremre fanyalodni… Az üres gyomrot nem lehet megváratni.
Egyik kezével a hóna alá szorította a táskáját, másikkal az ajtót zárta, a
megszólaló telefont már csak a harmadik, a hátán kinőtt kezével tudta
felvenni.
– Papa? Igen, nem, most nem tudok beszélni, igen, mindjárt. Persze
hogy pontos leszek… Már megérkezett a sajtó? Tökéletes. Na, indulok.
Igen, én is… Puszi.
Az apja. Olyan közel kerültek egymáshoz… Ki hitte volna? Az apja, aki
azelőtt az erősebb kutya összes jellegzetességét magán viselte…
Mostanra alaposan megváltozott, és mindenkinél nagyobb erővel vetette
magát a cég ügyeibe Romane mellett. A lány örült, hogy ott lesz, és
támogatja az előadás alatt. Az elmúlt hónapokban sokszor támaszkodott
rá. Amióta másfél évvel azelőtt elvált, újra az apja lett az élete
tartópillére. A tudat, hogy jelen van, segít leküzdeni a lámpalázat a
közönség előtt. Romane megkönnyebbülten felsóhajtott a gondolatra, és
belépett a gyorsétterembe. Szerencsére nem voltak sokan.
– Köszönöm, nem kérek ketchupot. Egy ásványvizet, legyen szíves.
Romane elvett egy szívószálat, és lefektette az ásványvizes flakont a
tálcán, nehogy felboruljon. Leült az egyik sarokba, amely csak addig volt
békés, amíg egy kamaszokból álló zajos társaság nem telepedett a
szomszéd asztalhoz.
Miért muszáj ilyen harsányan, csúnyán beszélniük? Különösen a
lányoknak. Az erősebb kutyaság korai jelei, gondolta Romane, félúton a
nevetés és a szörnyülködés között.
– Ne már, Dylan, az anyádba! A fasz kivan, hogy így beszélsz velem!
Fiatal lányok, és máris a mutáns erősebb kutyaság jeleit mutatják: azt
hiszik, ha be akarnak olvadni, muszáj lemásolniuk a férfimodellt, és
hasonlóvá válniuk. Kár. Úgy tűnik, egyre nagyobb teret hódít az
erősebbkutya-jelenség, Romane-nak bőven lesz dolga… Most azonban
szó nélkül hagyta ott a gyorséttermet. Egyelőre nincs ideje eljátszani a
miniszoknyás erősebb kutyák megmentőjének a szerepét.
Taxiba vágta magát.
– A Maison des polytechniciens-be, legyen szíves!
A sofőr közönyösen bólintott. Elvonult előttük Párizs, felfedve
erősebbkutya-hajlamait, kezdve rögtön az Eiffel-toronnyal, amely
szemérmetlenül a kíváncsi szemek elé tárta fallikus formáját.
Vashölgyként uralkodott a város felett, büszkén mérve össze erejét a
nem kevésbé erősebb kutyával, a Concorde tér obeliszkjével…
Néhány dugó és terelőút után a taxi végre megérkezett a célhoz, és
jókora dudaszót kiváltva megállt az út közepén.
– Tartsa meg az aprót – mosolygott Romane, és kecsesen kivarázsolta
fekete harisnyás lábát a kocsiból.
Az apja az ajtóban várta. Megtelt a terem. A lány érezte, hogy felgyorsul
a szívverése.
Minden készen állt az előadáshoz. Az emelvényen felállított mikrofon
mintha csak arra várt volna, hogy beigya a szavait. Inni. Ez a gondolat
futott át Romane agyán, érezve, hogy a lámpaláztól kiszárad a torka.
Mint mindig, most is attól félt, hogy bereked. Rágj vizet, emlékeztette
magát a nehéz beszédek esetére alkalmazott stresszoldó technikára. Nem
az emberek néznek téged, te nézed őket… Sokkal kevésbé látszik rajtad az
izgalom, mint hiszed… Romane a hasznos tanácsok ismételgetésével
nyugtatta magát. Nagy levegő, ragyogó mosoly: kezdődhet.
Az első levegővételre hatalmasat sípolt a mikrofon, az az áruló. Az első
sorban egy férfi elhúzta a száját, és nevetve megjegyezte: „Na, a nők és a
technika!…” Nagyon viccesnek gondolhatta magát, mert kéjesen
rámosolygott Romane-ra, és sokatmondó, félreérthetetlen kacsintást
küldött felé.
Romane némán köszönetet mondott a férfinak, hiszen épp most
erősítette meg, mennyire fontos és kiterjedt a feladata… Gondolatban
feltűrte az ingujját.
 2.

Clémence öt éve állt Maximilien Vogue, a Cosmetics & Co. birodalom

vezérigazgatójának a szolgálatában. Ám egy ilyen férfi mellett dolgozni
olyan, mint a kutyák élete, héttel kell szorozni az éveket… Neki azonban
tökéletesen megfelelt ez az élet. A „személyi asszisztens” azt jelentette,
hogy ő a férfi jobbkeze. Bár valójában inkább több keze volt, nyugodtan
nevezhették volna Sivának is. Clémence nem bánta, imádta
nélkülözhetetlennek érezni magát. Bárkiért nem tette volna meg, de
Maximilienért kész lett volna a Himaláját is megmászni. Mosolyogva
lépkedett a cég folyosóin, alig várta, hogy megoszthassa vele a jó hírt:
megkapták a jóváhagyást egy hatalmas üzlethez, amelyért keményen
küzdött a Cosmetics & Co. Heteken át figyelte, ahogy Maximilien
manőverezik, akaratlanul is újra csak csodálni tudta hihetetlen
ügyességét, ahogy kiismeri a célpontja pszichológiáját, hogy minél
jobban elszédíthesse és meggyőzhesse… Amikor a főnöke kivetette a
hálóját egy potenciális ügyfélre, semmi nem tudta eltántorítani a
céljától, elszánt buldogként ragaszkodott hozzá, s közben egy fekete
párduc megbabonázó erejével közeledett felé… Clémence visszagondolt
a sok estére, amikor bent maradt vele az irodában, hogy támogassa. A
különös cinkosságra, amely kettőjük között született. Élvezettel merült
ilyenkor az üres irodák nyugalmába a nappalok szinte hisztérikus
forgataga után, boldogan ízlelgetve, hogy egy pillanatra csakis az övé a
főnöke… Clémence-nak nem volt férje, sem gyereke, és egyre csak
késleltette a hazaindulás pillanatát: az ő élete itt volt, az iroda falai
között… És ha lehet, e mellett a férfi mellett, aki teljesen lenyűgözte.
Volt olyan este, amikor Maximilien Vogue úgy érezte, különösen jól
dolgoztak, és meghívta egy italra. Elővett a szekrényből egy üveg kitűnő
bordóit, és ráérősen elkortyolgatták. Clémence végre látta, hogy lazít, és
egy pillanatra leteszi vasálarcát. Megmutatja azt az énjét, amelyet csak a
kiváltságos kevesek ismerhetnek!
Erre a gondolatra gyengéd mosoly ült ki az arcára, ahogy átszelte a tágas
előteret. Győztesmadonna-arckifejezése nem kerülte el a két recepciós
lány figyelmét, akik úgy köszöntötték, akár az anyakirálynőt. Mindenki
tudta, milyen kiváltságos helyet foglal el Clémence Vogue mellett, és ez
rendkívüli státussal ruházta fel. A két lány kegyetlen, irigy tekintettel
nézett utána, tetőtől talpig végigvizslatták, a megjelenését, a harisnyája
nyílegyenes varrását, a szoknyája szabását, a selyemblúzt, amely
finoman követi telt vonalait. Kifinomult kontyba feltűzött hamvasszőke
hajával, fekete tussal kihúzott kék szemével és merész árnyalatúra
rúzsozott szájával Clémence határozottan az old Hollywood-stílust
képviselte, akár egy Hitchcock-hősnő. Vitathatatlanul csinos nő volt,
szép arccal. Egyetlen vonása sem árulkodott harmincöt évéről.
Ketten várakoztak a helyiség többi bútorához hasonlóan kortárs dizájner
tervezte elegáns kanapén. A berendezés is arról árulkodott, milyen
elegáns céghez érkeztek a látogatók.
– Fogadták már önöket? – kérdezte Clémence udvariasan.
– Igen, köszönjük. Már bejelentettek – felelte az egyik férfi angol
akcentussal.
– Remek – mosolygott Clémence. – Megnézem, hogy áll Vogue úr.
Maximilien irodája felé indult, de megdermedt, ahogy viharos
beszélgetés hangjait hallotta az ajtó mögül. Nem volt alkalmas a pillanat,
hogy belépjen. Clémence úgy döntött, inkább visszamegy a szobájába,
amelyet csak egy fal választ el Maximilien irodájától… Becsukta az ajtót
és az ablaktáblákat, hogy teljes legyen az intimitás, és a falhoz
tapasztotta a fülét, hogy mindent halljon. Pokolba a diszkrécióval!
A főnöke hangjából erős felindulás sütött. A másik hangot nem ismerte
fel, de kihallotta belőle a neheztelést.
– Felfogod egyáltalán, milyen kezdesz lenni?
– Hogyhogy milyen? Mi? Te talán felfogod, mi mindent kell intéznem,
micsoda terhek nyomják a vállamat?
– Te, te, mindig csak te! Mintha te lennél a világ közepe! Néha azért
gondolsz másokra is?
Clémence beleremegett a kritika merészségébe. Vajon hogy reagál
monsieur Vogue ekkora szemtelenségre? Maga előtt látta, ahogy
belesápad a verbális arculcsapásba.
– Igen, képzeld csak, sokkal többet, mint hinnéd… – felelte a férfi,
higgadtabban, mint Clémence várta volna.
– Tudod egyáltalán, min megyek keresztül? Tudod, milyen nehéz most
nekem? – folytatta keményen a női hang. – Szükségem van rád! Tízszer
is hívtalak, Max, de minek? Az urat túlságosan lekötik a saját kis ügyei,
hogy válaszoljon?
– Egy céget irányítok, Julie – felelte Maximilien Vogue fáradtan. –
Tetszik vagy sem, nem rendelkezem olyan szabadon az időmmel, mint
te…
– Hát köszönöm! Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, hogy szerződés
nélkül maradtam… Azt hiszed, könnyű a modellkedés? Talán az én
hibám, hogy nem fut úgy a szekér?
A nő hangja lassan sírósra váltott.
– Ugyan, Julie, te is tudod: egy szavadba kerül, hogy munkát szerezzek
neked, ha kell…
– A fenébe is, Max! Pontosan tudod, hogy nem annyira munkára van
szükségem… hanem elismerésre! Odafigyelésre… szeretetre, na!
– És azt nem kapod meg? Nem túlzol kicsit?
– Persze, megint bagatellizálod! Megint a zsúfolt időbeosztásod mögé
bújsz! Sosem vagy itt, Maximilien. És még amikor itt vagy, akkor sem
vagy itt… ez elviselhetetlen!
– Mi az, hogy nem vagyok itt?
– Emlékezz csak vissza! Amikor utoljára együtt vacsoráztunk, háromszor
is felálltál az asztaltól, olyan fontos telefonálnivalód volt. És azon kívül
is hárompercenként megnézted a telefonod. Lefogadom, hogy a felét sem
hallottad annak, amit meséltem…
Clémence irodájában megszólalt a telefon. Bár nagyon sajnálta, hogy
ilyen döntő pillanatban kell félbehagynia a hallgatódzást, felvette.
Gyorsan lerázta a telefonálót, és visszasietett az ajtóhoz.
– Csalódást okozol, Max. Nem tetszik, amilyen kezdesz lenni…
Figyelmeztetlek, ha nem változol meg, nem beszélek veled többet!
– Rögtön a nagy szavak…
– Igen, a nagy szavak, Max! Te igazán erős vagy a szavakban. Most
viszont már tetteket várok, érted, tetteket!
Clémence legnagyobb meglepetésére Maximilien hallgatott. A női hang
folytatta.
– Nézd, ezt neked hoztam. Olvasd el. Romane Gardener előadása.
Ismered Romane Gardenert? Hallottál már az erősebbkutya-
szindrómáról? Ebben a cikkben remekül elmagyarázza, milyen káros
hatásai vannak a basáskodó magatartásformáknak, és mennyi fájdalmat
okozhatnak másoknak. Érdemes lenne foglalkoznod vele…
– Ide hallgass, Julie! Igazán nincs időm ilyen baro…
– Ha nincs időd a lényegre, végképp nincs miről beszélnünk…
– Julie, semmi szükség erre a hangnemre!
– Próbálj elgondolkozni… Szia!
Clémence hallotta, hogy súlyosan becsapódik Maximilien ajtaja. Húha,
meglesz ennek a böjtje, gondolta magában. Lassan kiismerte már
Maximilien Vogue-ot, és tudta, hogy egy hasonló veszekedéstől gyilkos
hangulatba kerül. Lábujjhegyen visszament az íróasztalához, leült, és
igyekezett megnyugodni. Enyhén remegett a keze, ahogy betette a fiókba
a „speciális” dossziékat. Az olasz ügyfél ajánlata várhat. Vogue úrnak
ebben a pillanatban egészen biztosan nincs kedve beszélgetni, még jó
hírekről sem… Clémence bezárta a fiókot, és a kulcsot visszatette a
ceruzatartóba, a rejtekhelyére. Azután belemerült az egyre áradó e-
mailek intézésébe. Összerezzent, ahogy megszólalt a házi telefon. A
főnöke volt az.
– Clémence? Bejönne? Most azonnal!
Kemény volt a hangja. Metsző. Mint egy orvosi szike.
Ilyenkor nem futni kellett. Hanem repülni.
Ahogy benyitott Maximilien irodájába, a férfi már a különböző dossziék
tanulmányozásába merült. Láthatóan úgy döntött, hogy gyorsan túllép a
veszekedésen. Ahogy felnézett, a legrosszabb napokra jellemző arcát
mutatta Clémence-nak, a ránc a szája sarkában megkeményítette a
vonásait, rideg tekintete bárkit megfagyasztott volna.
Clémence mindennek ellenére szépnek látta. Sötétbarna, szinte
feketében játszó haját elég hosszúra hagyta ahhoz, hogy selymesen
ragyogjon, és a titkárnő ezerszer is elképzelte, hogy a tincsei közé fúrja
az ujjait. Harmonikus arc, akaratos áll, amely ebben a pillanatban
megfeszült az idegességtől. És végül a barna szempár, amelyben
különleges fény csillogott, helyhez szögezve azt, aki belenézett.
– Clémence, megjött a válasz a Santinitől?
– Igen, igen! Csak úgy gondoltam, talán nem megfelelő a pillanat…
– Rosszul gondolta. Hozza be most rögtön.
Clémence állta a csapást. A földön heverő, gombócba gyűrt papírlapra
esett a pillantása.
– Mit bámul, Clémence? Menjen. Munkára!
– Ööö… Én… Kidobjam?
A férfi ideges pillantást vetett a gombócra.
– Igen, vigye innen. Köszönöm, Clémence.
Üresen csengett a köszönete, de Clémence nem vette magára.
Maximilien kedvéért mindent megértett. Mindent elfogadott. Lehajolt az
összegyűrt papírlapért, és lábujjhegyen távozott. Hadd nyugodjon meg
kissé a főnöke…
 3.

Papa!
Romane magához ölelte az apját, és érezte, hogy ellazul a teste.
– Na, milyen voltam?
– Remek. Büszke vagyok rád.
Romane elégedetten elmosolyodott. A résztvevők áradata lassan
hömpölygött a kijárat felé. Itt-ott megállították, gratuláltak, kérdéseket
tettek fel neki. Megszólította egy újságíró is.
– Szeretnék interjút készíteni magával. Van egy kis ideje a közeljövőben?
– Egyeztessen az édesapámmal, ő szervezi a programjaimat – mosolygott
rá Romane.
Jean-Philippe odaadta a céges névjegyét.
– Elmegyünk enni valamit? – kérdezte a lányát.
– Remek ötlet. Farkaséhes vagyok…
– Menjünk a Campana kávézóba, két lépésre van innen, a Musée d’Orsay
mellett.
Romane örömmel bólintott, semmi kedve nem volt az üres
hűtőszekrényéhez, ráadásul biztos lehetett benne, hogy az apja sokkal
ízletesebb estét tartogat számára.
Ahogy beléptek a kávéházba, rögtön elvarázsolta a hely: a falon egy
hatalmas, egykor a Gare d’Orsay-t díszítő óra trónolt, kellemes szűrt
fényt árasztva. A játékos, mégis elegáns berendezés szép keretet nyújtott
a könnyed vacsorához.
Elég sok időbe telt, mire odament hozzájuk a pincér, de Jean-Philippe
megőrizte a nyugalmát. Mennyire megváltozott, gondolta Romane…
Elnézte az arcát, amelyen mára nyomot hagyott az idő. Fiatalon dús,
barna haja megritkult, őszülni kezdett, apró ráncok keretezte kékeszöld
szeme alatt már mélyebb árok húzódott.
Azelőtt Jean-Philippe türelmetlen volt, lobbanékony és kérlelhetetlen.
Az erősebb kutya minden rossz tulajdonságát magán viselte. Otthon ő
akart lenni az úr. A családi szalonban szó sem lehetett kerek asztalról,
hiszen hogyan trónolhatna úgy az asztalfőn? A beszélgetésekben nem
párbeszédre törekedett, hanem arra, hogy igaza legyen. Akkor is, ha
nincs. Szerette hallatni a hangját. Azzal is nyomatékosította a jelenlétét,
hogy mindent csapkodott, ajtót, szekrényt, hanggal jelölte ki a területét,
jelképes, és állatias vizeletjelölésként, amely kitartó archaizmusként
még mindig fel-felbukkant az őskorból, olyannyira, hogy Romane néha
kételkedett benne, valóban végbement-e a társadalmi evolúció…
Volt egy terület, ahol az erősebbkutya-magatartása minden határon
túlment: ha a volánhoz ült. Alighogy elhelyezkedett a kocsiban, a nulla
alá süllyedt a türelmi szintje. Megőrjítette a gázpedál szédülete.
Romane káromkodásszókincse rengeteget gazdagodott az apja mellett. A
klasszikus micsinálsztebaromokat és hasonlóan bájos menjmárteállatokat
meghagyta az egyszerű halandóknak, ennél jóval nagyobb kreativitással
fogalmazta meg sértéseit: polipfattya, araszoló rák, nyavalyás csiga,
puhatestű tetű, vízfejű nyomorék… A legjobban a puhányok, a lassan
haladók és a piros lámpák idegesítették. Megállás nélkül szidta őket.
Kedvenc sportja lett, hogy felbőgetve GTI-je erős motorját megelőzzön
másokat. Nem vagyunk mi csigák!
Felesleges kockázatokat vállalt. Ez pedig a felesége életébe került.
Romane édesanyjának életébe. Függöny.
Aznap az erősebb kutya is meghalt. Jean-Philippe többé nem ugyanaz az
ember volt. Az egykori nagyszájú alak, aki minden teret elfoglalt,
egészen kicsire zsugorodott. Árnyék lett. Suttogás. Visszfény.
Emésztette az egyetlen nő elvesztése, akit életében szeretett, és elindult
a megváltás útján. Végül csatlakozott a lánya projektjéhez. Az
Erősebbkutya-szelídítő az élete értelme lett, a vezeklése, a kegyelme.
Romane tudta, hogy úgy érzi, valamennyit talán jóvá tehet így a
hibájából… Valaha olyan kemény volt, mint a szikla, most azonban még
mindig érzékenynek, elevenen megnyúzottnak hatott. Megjelölte az élet:
törékeny lett. Nem szabad megrázni.
Romane nem hitte volna, hogy valaha is meg tud bocsátani neki.
Kisgyerekkorában nagyon gyenge volt kettőjük kötődése, kapcsolata.
Jean-Philippe fennen hirdette, mennyire kevéssé érdekli a
gyereknevelés. Egészen addig, amíg…
Azután áldozatosságával és elkötelezettségével sikerült megnyernie a
szívét. Romane szemében mindenkinek joga volt tévedni, feltéve, hogy
belátja, változtatnia kell…
– Na, hogy ízlik? – érdeklődött kedvesen Jean-Philippe.
Tipikusan olyan mondat volt ez, amilyen a régi Jean-Philippe száját soha
nem hagyta volna el. Mások jó közérzete a legkevésbé sem érdekelte. A
szörnyű tragédia, amely lesújtott rá, teljesen letaglózta. Mindamellett a
kiütés fel is ébresztette. A szó spirituális értelmében is. Romane
pillantása a távolba révedt, a hatalmas óra felé. Mennyi idő is telt el az
óta, hogy az édesanyja nincs velük? Tizennyolc év… Még csak tizennégy
éves volt. Abban a korban pedig egy apa kisiklása hamar felnőtté teszi az
embert.
– Hazaviszlek.
Amikor kitette a ház előtt, Jean-Philippe megvárta, amíg felér. Csak
akkor indult el, amikor meglátta, hogy Romane sziluettje kirajzolódik az
ablakban: tudta, hogy rendben hazaérkezett.
– Ugyan, papa! – sóhajtott fel a lány.
Fáradtan elnyúlt a kanapén, és gépiesen bekapcsolta a tévét, hadd
szóljon valami. Újra végiggondolta az erősebbkutya-szindrómáról és a
különböző megjelenési formáiról tartott előadását. Az erősebb kutyának
többféle foka létezett. Pillekönnyű vagy nehéz tüzér erősebb kutyaság, a
pályája során minddel találkozott már…
Fejben újrajátszotta a délután filmjét, ahogy ott állt szemben a százhúsz
fős tömeggel, mely kíváncsian várta, hogy többet megtudhasson arról,
ami az elnevezés mögött húzódott.
– Tudna példát mondani az erősebbkutya-magatartásra? – kérdezték
mindig.
– Lehet a főnök, aki mindig a nyakában liheg, csak hogy nyomás alatt
tartsa, a lekicsinylő megjegyzéseket tévő házastárs (nem akar ő rosszat,
maga a túlérzékeny…), egy jó barátnő, aki társaságban magának követel
minden figyelmet, és aki mellett szóhoz sem juthat, egy szülő, aki
módszeresen megkérdőjelezi minden döntését és cselekedetét… hosszan
sorolhatnám még a példákat!
– Ezek szerint ha valakinek erősebbkutya-hajlamai vannak, az nem is
lehet jó ember? – szólt közbe nyugtalanul egy férfi.
– Nem így van. Nagyon fontos megérteni, hogy nem ítélkezünk senki
felett, csak a viselkedését és annak a környezetre gyakorolt negatív
hatásait vitatjuk. Ez egészen más!
– És miből ismerjük fel az erősebb kutyaságot? – kérdezett közbe egy
hölgy.
– Vannak rendszeresen ismétlődő vonások. Az odafigyelés, az
együttérzés, a jóindulat hiánya. A türelmetlenség. A gyakori és gyors
kritika és ítéletalkotás. Jellemző az is, hogy az erősebb kutya nagyon
komolyan veszi önmagát, hagyja, hogy az önzés uralkodjon, a humora
pedig úgy zsugorodik, mint a szamárbőr…
– Ez az erősebb kutya kifejezés az erősebb kutya ba…
– Igen, pontosan abból a mondásból származik. Az erősebbkutya-
magatartást a rengeteg tesztoszteron táplálja! Az erősebb kutyaság
alapvetően férfimagatartás. Bár ma már nőket is érint a jelenség, uraim,
önök a leginkább veszélyeztetettek. Nem véletlenül. Több évszázadnyi
erősebb kutyás kulturális örökség és nevelés vezetett ide!
A hatalom, a dominancia, az erő, a macsóság emlőin nevelkedtek, nem
könnyű egyetlen csettintésre megváltoztatni az ennyire
meggyökeresedett magatartásmintákat. Hiszen a férfinak, az igazi
férfinak tudnia kell csettinteni, hogy jobban odafigyeljenek rá, hogy
minden körülmények között megmutassa, hányadán állunk.
Romane ennél a pontnál előszeretettel tartott szünetet, hogy a szavai
megtegyék az útjukat a hallgatóság fejében.
– Mindazonáltal vigyázat, hölgyeim! Önök között is terjed az
erősebbkutya-szindróma, hiszen ahhoz, hogy meghódítsanak egy kis
szeletet a férfiak világából, kénytelenek voltak idomulni, és egyre inkább
erősebbkutya-jegyeket felvenni: a ruhatárban hagyni az együttérzést,
tűsarokkal taposni hímnemű riválisaikon az irodában, férfiakkal
megtölteni a bevásárlókocsijaikat…
Romane tudta, hogy a szavai mindig megrázzák kicsit a hallgatóságát, de
éppen az volt az előadás célja, hogy sokként hasson, tudatosítsa a
problémát, hogy azután aktív cselekvéshez vezethessen.
Mosolyogva indult a konyhába teát készíteni. Elégedett volt magával:
vastapssal zárult az előadás, tucatjával érdeklődtek az emberek a
programja iránt. Mi többet várhatna?
Csipogás hallatszott a laptopja felől. Új üzenetet kapott. Az apja írt.
23.24. Édesem. Köszönöm a szép estét. Remek formában látlak! Megvan a
lista a következő szelídítőprogramod résztvevőiről, csatolom. Látni fogod,
szép társaság! Addig is pihenj, az nagyon fontos. Mindent beleadsz, de még
egy Forma–1-es sem futhat csupasz abroncsokon. ;–) Sok puszi, papa
Tökéletes! Alig várta, hogy lássa az új résztvevők profilját, de egy
elfojthatatlan ásítás félbeszakította a lendületét.
– Talán holnapra kellene halasztanom – gondolta kimerülten.
Úgy döntött, hallgat a teste jelzéseire… és az ágy szólítására! Az anyag
várjon a sorára…
 4.

7.30. Maximilien pazar bőrfotelja lábához tette elegáns, fekete bőr

aktatáskáját, és gépiesen a számítógépe kapcsológombja után nyúlt,
amikor a ceruzatartó mellett ugyanaz a meglepetés várta, amely tíz napja
mindig: abból az átkozott prospektusból készített origami! Ma egy tyúk
volt, tegnap béka, tegnapelőtt hattyú… Mikor lesz már vége?
Elviselhetetlen!, fortyogott magában, és durván felkapta a csinos kis
figurát, hogy a szemetesbe hajítsa. Felesleges elolvasnia: már tudta, mi
áll benne. Sőt, fejből fel tudta volna mondani. Blablabla, Romane
Gardener szokatlan módszere, blablabla, viselkedésterápia, amelynek
segítségével végleg megszabadulhatunk az „autoriter, uralkodó,
egocentrikus, narcisztikus, agresszív, ítélkező, pusztító
magatartáselemektől”… Ugyan már! Még most is a fülében csengtek
annak az életmód-tanácsadónak a szavai: „Hagyja el a szélsőséges
viselkedésmintákat, amelyek nem engedik, hogy lénye legjobb része
kerülhessen előtérbe…” Mintha bárkire is szüksége lenne ahhoz, hogy a
legjobbat hozza ki magából! Nevetséges. Eszébe jutott a fénykép a nőről,
aki túlságosan fiatalnak tűnt ahhoz, hogy bárkinek is tanácsot adhasson,
és akinek elszánt és jóindulatú tekintete mintha kihívást küldene
irányába: mered, vagy nem mered?
Clémence megkapja a magáét!, gondolta magába dühödten. Hová jut a
világ, ha már az asszisztense is megpróbálja rávenni, hogy vegyen részt a
programban? Julie-ről nem is beszélve, aki egyfolytában gyötri az sms-
eivel… Mi lelhette őket? Maximilien felállt, és mint a ketrecbe zárt
oroszlán, fel-alá járkálni kezdett. Nem értette, mit vethetnek a szemére.
Természetes, hogy időnként metsző és parancsoló a kommunikációja…
No de nem ez kell egy vezetőnek? Természetes, hogy gyakran olyan sok a
munkája, hogy nem jut elég figyelem a környezetére, de hogyan
irányíthatna úgy egy akkora bárkát, mint a cége, anélkül hogy mindig a
hajóhídon lenne? Mit gondolnak az emberek? Azt képzelik, hogy
betölthet bárki is ilyen fontos posztot, aki gyenge és kedves, mint egy
Disney-hősnő? Ostobaság! Ehhez vaskéz kell, és taktikai érzék. Benne ez
megvan. Idegesen kivette a gyűrött prospektust a szemétből: úgy
döntött, szembesíti Clémence-t, és rákényszeríti, hogy hagyjon fel a kis
játszmájával.
Keményen megnyomta a belső telefon gombját, kétsége sem volt afelől,
hogy az asszisztense a korai óra ellenére máris a helyén ül.
– Jövök, uram.
Maximilien látta, hogy Clémence egy pillanatra megtorpan az ajtóban.
Mintha félne attól, ami rá vár. Lehet, hogy nem is tévedett.
Odalépett hozzá, és meglengette az origamit az orra előtt.
– Clémence, egyszer és mindenkorra mondja meg, mit jelent ez!
Clémence megremegett a hanghordozásától, tudta, hogy ezzel könnyen
elbizonytalaníthatja az embereket. Az asszisztens megköszörülte a
torkát és felszegte az állát, hogy kompenzálja kettejük
magasságkülönbségét.
– Pontosan tudja, főnök, milyen jó véleménnyel vagyok magáról,
mennyire csodálom, ahogy dolgozik…
Egy kis balzsam a lelkére. Kicsit sok. Maximilien mégis élvezte, bár
azonnal rájött, hogy ezzel résnyire nyitja az ajtót… Az asszisztense
természetesen belépett rajta.
– Utánaérdeklődtem a programnak… Sok szó esik róla a médiában, és
úgy tűnik, egészen innovatív a módszer: csupa olyasmi, amit szeret!
Maximilien bizalmatlanul felvonta a szemöldökét, arca zárkózott,
védekező maradt.
– Hmm… És?
Zavart olvasott le Clémence arcáról, és akaratlanul is észrevette, hogy
hullámzik a melle felgyorsult szívverése ritmusára. Ennyire félelmetes
lenne? Az asszisztense összeszedte a bátorságát, és folytatta.
– Tudja, hogy számos híresség részt vett a képzésein?
– Valóban?
Az ördögbe is, ez a nő tudja, hogy kell beszélni vele, melyek azok az
érvek, amelyekre ráharaphat… Feltámadó érdeklődését látva Clémence
máris folytatta. Felsorolt az üzleti életből és a showbusinessből néhány
nevet, akik mind ódákat zengtek a program jótékony hatásairól a
karrierjükben és a magánéletükben! Azután egészen lágy hangra váltott,
és a legnagyobb reklámügynökségeket is megszégyenítő érveléssel állt
elő:
– Ez a program olyan, mint egy teljes mentális relooking! Hatalmas ötlet!
Annyira ez most a trend… Képzelje csak el: néhány hét alatt elsajátítja a
legfrissebb viselkedéstechnikákat, és feddhetetlen magatartással
ajándékozza meg magát, amely magán viseli a harmadik évezred
szellemiségének hitelesítő bélyegét…
Maximilien Vogue akaratlanul is elmosolyodott titkárnője erőfeszítésein.
– Micsoda érvek! De árulja el, Clémence, miért akarja annyira, hogy részt
vegyek a programban? Ennyire szeretné, hogy megváltozzam?
Clémence-nak döbbenten kitágult a pupillája a gondolatra, hogy
őszintén meg kell mondania az igazságot a főnökének. Maximilien
azonban megszokta a hasonló reakciókat:
– Ugyan, Clémence, mondja csak ki nyugodtan – biztatta. – Mondja csak
el, ami a szívét nyomja!
Az asszisztense még habozott, látta, hogy a testtartása egyáltalán nincs
összhangban megnyugtató szavaival, végül mégis a mély vízbe vetette
magát.
– Nos… úgy gondolom, nyerne vele, ha néha… kevésbé lenne… autoriter.
Ha kicsit jobban figyelne… kicsit rugalmasabb lenne, hogy úgy mondjam!
Belepirult tulajdon merészségébe, megremegett, de egy pillanatig állta a
főnöke tekintetét. Látszott, hogy mindenre készen áll. Ez tetszett
Maximiliennek, mindig is értékelte a bátorságot.
– Értem… Köszönöm, Clémence. Még meggondolom.
Maximilien megszakította a szemkontaktust, és visszaült az
íróasztalához, jelezve Clémence-nak, hogy a megbeszélés véget ért.
Az ajtóból mégis visszahívta.
– Clémence?
– Igen, főnök?
– Nem lesz több origami, ugye?
Clémence lefegyverző őszinteséggel mosolygott rá. Maximilien
pillantása a kisimított papírlapra, Romane Gardener fényképére esett,
amely mintha hívogatta volna. Csinos kis nő, gondolta magában… Újra
átfutotta a szöveget, hogy jobban átlássa a fő vonalakat. Nem rossz
elgondolás. Mindamellett a program csak csoportfoglalkozást kínált.
Számára pedig elképzelhetetlen volt a gondolat, hogy bárkivel is
közösködjön. Egy olyan kaliberű valaki, mint ő, nem fedheti fel a gyenge
pontjait ismeretlenek előtt, főként nem olyan ismeretlenek előtt, akik
nem ugyanezt a nívót képviselik… Maximilien visszagondolt Julie
szidalmaira, azután Clémence makacskodására, hogy gondolja újra a
viselkedését. Őszintén, egy ideje már foglalkoztatta a dolog. A vezetői
körökben, akikkel érintkezett, számos kollégája igénybe vette már egy
elsőrangú coach szolgálatait, hogy fejlessze a viselkedésformáit.
Elgondolkozva siklott a szeme a lap aljára, az EX telefonszámára. Milyen
ostoba elnevezés! Mégsem lehet véletlen azonban, hogy ennyire sikeres,
ennyire elismert a program… És különben is, semmibe sem kerül
felvenni velük a kapcsolatot. Talán ez a Romane Gardener kínál egyéni
coachingot is… Ráadásul egyáltalán nem lett volna ellenére egy
négyszemközti találkozó ezzel a csinos kis nővel…
 5.

Csengettek az EX ajtaján. Istenem, máris a résztvevők érkeznének?

Fantine, a pár hónappal azelőtt felvett fiatal asszisztens léptei
koppantak a folyosón, ahogy kiment ajtót nyitni. Romane negyedórája a
mosdóba zárkózott, a sminkje felújításával igyekezett elfedni arcán a
stressz jeleit. Mindig így volt az első csoportfoglalkozások előtt:
szétáradt benne a lámpaláz. Talán mert tudta, hogy döntő lehet az első
találkozás? A határozott erősebbkutya-jegyeket mutatóknál aránytalanul
fontos az első benyomás. Túlságosan könnyen ítélnek. Romane
felhajtotta a vécétetőt, és harmadszor is leült. Mindig pisilnie kellett, ha
izgult. Azután a tükör előtt rendbe szedte az öltözékét, és még egyszer,
utoljára átfutotta a beiratkozási kartonokat, hogy mindent tudjon a
jelentkezőiről. Különösen az egyik résztvevőről, akivel szabályosan meg
kellett küzdenie, hogy adjon egy esélyt a csoportterápiának. Nem
akárkiről volt szó. Nem kisebb személyiség, mint Maximilien Vogue, a
híres üzletember, a világ egyik legnagyobb kozmetikai vállalatának
igazgatója!
Romane a vécén ülve izgatottan újraolvasta a kartonját. Sajnos kevés
adatot tartalmazott. Kor: 35 év. Családi állapot: nincs adat. Környezet:
nincs adat. Motiváció: nincs adat. Elvárások: meghatározni a javítandó
pontokat, gyors és célratörő változást elérni, kézzelfogható
eredményekkel. Romane-t zavarta a sok üresen hagyott rubrika.
Felfigyelt a parancsoló és határozott szóhasználatra, de nem lepte meg
különösebben. Pontosan a legtürelmetlenebb és legmagasabb
elvárásokkal érkezők szokták azt várni, hogy egy csettintésre
bekövetkezik a változás. Ők azok, akik hangosan és határozottan hangot
is adnak az elégedetlenségüknek. Ezek a hatalom erősebb kutyáinak
tipikus vonásai. Az érintett látványos jellemzői: természetes
hatalomtudat, amelyhez magas önbecsülés járul, könnyedség az
irányításban, a hatalom megragadásában, amellyel a többieket akaratuk
szerint mozgathatják. A hatalom erősebb kutyaságának két emlője az erő
és a teljesítmény. Hétköznapi vágyakról szó sem lehet. Nagyban kell
gondolkodni, felemelkedni, megmászni a lépcsőfokokat… akár olyan
áron is, hogy a siker áldozatául esik az alkalmazkodási képesség. Lábbal
tiporják néha a kommunikációt, a mások tiszteletét. Néhányan tévesen
úgy gondolják, nem kell energiát fordítani a kapcsolatokra, és mivel
hiányzik belőlük a legelemibb együttérzés is, végül elszigetelődnek
másoktól… Bizonyára Maximilien Vogue sem kivétel. Abban rejlik majd a
nehézség, hogy óvatosan, finoman ébresszék tudatára mindennek,
anélkül hogy elvadítanák. Senkinek nem könnyű szembenéznie önmaga
legkevésbé előnyös arcával. Egy olyan embernek pedig, mint ő, még
nehezebb.
Romane-nak melege lett. Nagyon melege. Csinos szoknyájába törölte
izzadó tenyerét, miközben még egyszer megnézte a férfi fényképét. Elég
jóképű. Nem, legyünk őszinték, pontosított magában… Nagyon jóképű!
Úgy nézegette a képet, ahogy egy ékszerész egy ritka ékkövet a nagyítója
alatt, a kis hibát keresve, amely elárulja, hogy hamis a gyémánt. Meg kell
keresnie a repedést.
– Túlságosan tökéletes – suttogta magában.
Mintha azonban nyomra bukkant volna Maximilien Vogue tekintetében.
– Megvan a repedés, James Bond – mosolyodott el. Elfojtott érzelmek
nyomát látta a szemében, amelyek fogságba estek a vasálarc mögött, a
rendezett, mindig fegyelmezett üzletember maszkja alatt.
– Fel kell pattintani ezeket a zárakat!
Romane érezte, hogy meggyűlik még a baja ezzel a Maximilien Vogue-
gal. Ezen ne múljon, szereti az erőpróbákat. Még egy utolsó pillantást
vetett a tükörbe.
A szemében csillogó elszántság megnyugtatta. Kinyitotta a vécé ajtaját.
Végre készen állt rá, hogy megismerkedjen az új csoportjával…
 6.

Fekete kesztyűs keze idegesen dobolt az aktatáskáján.

A Jaguar XJ sötétített üvegei furcsán szűrték a fényt, csak a valóság
deformált, fakó látványát nyújtották. A vékony falak elvágták az utast a
külvilágtól, és távol tartották az igazi életet.
Maximilien Vogue megnézte az óráját, egy több mint tízezer eurót érő
Cartier Chronographot. Az apjától kapta a harmincadik születésnapjára
(a luxusajándékoknak megvolt az az előnyük, hogy pénzzel váltották ki
az érzelmek kifejezésének jóval költségesebb nehézségét). Elszánta
magát egy próbaülésre Romane Gardener csoportjában. Sokkal jobban
örült volna egy négyszemközti terápiának, a lány azonban nagyon
meggyőző tudott lenni. Maximilien nem maradt érzéketlen kitartó
érvelésére, és értékelte a gyengéd, mégis határozott módot, ahogy
Romane Gardener ellenállt neki. Úgy döntött tehát, ad egy esélyt. És ha a
részvétele a programban végre lecsillapítja Julie szemrehányásait és az
asszisztense, Clémence sürgető kérlelését, már megérte. Ennek ellenére
idegesítette a gondolat, hogy időt kellett szakítania a programra már így
is nagyon zsúfolt munkabeosztásában. Nem szerette vesztegetni az
idejét.
– Messze vagyunk még, Dimitri?

A rendíthetetlen sofőr semleges hangon közölte, hogy nem, már

nincsenek messze, ne aggódjon, idejében odaér a találkozóra.
Bármennyire Maximilien Vogue volt is, a viselkedésterápia gondolata
furcsa módon elbizonytalanította. Őszintén, kissé ijesztőnek találta a
koncepciót. Nem tudta, mire vállalkozott. Ráadásul kényelmetlen volt,
hogy ismeretlenek előtt kell kiadnia magát, és elismernie, hogy
„dolgoznia kell az erősebbkutya-hajlamain”. Azon kapta magát, hogy
ideges. Ő! Teljesen valószínűtlenül hangzott. Számos csúcstalálkozón
vett részt anélkül, hogy akár egy cseppet is ideges lett volna. Hiszen
mindig azt tanították, hogy az idegesség a gyengék jellemzője. Az ő
családjában apáról fiúra szállt az erő. Egészen kis korától szőtték köré a
védelmező páncélinget. Szó sem lehetett róla, hogy kimutassa az
érzéseit, vagy hagyja, hogy bármi megérintse. Mindkét irányban
működött a dolog. Az erős férfinak olyannak kell lennie, mint a gyík:
mindig megőrzi a hidegvérét és magasra emeli a fejét. És ha valami
balszerencse folytán levágják a farkát, elboldogul, és gyorsan újat
növeszt helyette! Így nevelték, és ezen nem változtat egykönnyen.
Változtatni. Ó, igen. Pedig valójában erről volt szó. Ezredszer is
megnézte az e-mailt, amelyet előző este kapott az EX-től a jelentkezése
visszaigazolásaként: „Örömmel várjuk a központunkban október 18-án
18 órára az első foglalkozására. Isten hozta a programban. Gratulálunk!”
Gratulálunk! No de mihez? Ő leginkább csak azt látta, hogy ez a program
fel fogja kavarni az üzletemberélet olajozottan működő gépezetét,
aminek sorozatos döntéshozatalok, hatalmas játszmák, óriási kavarások
és embertömegek feletti diszponálások adják meg a ritmusát…
Maximilien Vogue nagyon komolyan vette a szerepét, és homályosan
tudta, hogy önmagát is nagyon komolyan veszi. Évről évre egyre nagyobb
teret szerzett ez a komolyság az életében, míg egészen hozzá nem
tapadt. Mostanra már úgy öltötte magára a komolyságot, ahogy más a
fekete ruhát. Az idő múlásával az arca is egyre komolyabbra váltott. Mint
Droopy, Tex Avery antropomorf kutyája, ő sem húzta mosolyra a száját.
Egy kis belső retesz megakadályozta, hogy szabadon mosolyogjon.
Elvesztette a spontán mosoly kulcsát. Aránytalan erőfeszítésnek érezte,
hogy felfelé húzza a szája sarkát. Hiszen az ő világában még a mosolynak
is rentábilisnak kellett lennie.
Maximilien pokoli sebességgel üzeneteket kezdett gépelni, hogy ne
kelljen arra gondolnia, ami rá vár. Ahogy közeledett a találkozó, úgy
nőttek benne az ellenérzések. Késő: hamarosan megérkeznek.
– Az utca végén van, uram – jelentette a sofőr.
– Köszönöm, Dimitri. Tegyen itt ki. Inkább oda sétálok.
– Rendben, uram. Hányra jöjjek önért?
– Azt mondják, körülbelül két és fél óra az ülés.
– Értem, uram. Itt leszek.
A sötét öltönyös, kimért férfi kinyitotta az ajtót Maximiliennek, aki alig
várta, hogy kiszálljon és levegőhöz jusson. Igen, levegőhöz! Vissza sem
fordulva indult meg a harminchetes számú ház felé.
Ketten érkeztek vele egy időben. Vajon ugyanoda tartanak? Vizslató
pillantással mérte végig őket. Vannak az erősebb kutyaságnak külső
jelei? Amikor az asszony az EX csengőjét nyomta meg, nem maradt
kétség: ők is a program résztvevői.
Egy fiatal, miniszoknyás, lófarkas lány fogadta őket, akinek széles
mosolya annyira volt szívélyes, akár egy fogasé. Kérte, hogy kövessék a
hasonló találkozókra berendezett terembe. Maximilien akaratlanul is
megcsodálta csinos alakját a miniruhában, amely bőven a térde fölött
végződött. Már hárman voltak odabent, halálos csöndben nézték
egymást, mint a porcelánkutyák.
Félkörben rendezték el a székeket, mindegyikhez tartozott egy kis
kihajtható asztalka, amelyen jegyzetelhettek. Középen egy kis asztal állt,
rajta hifitorony. Egy tábla. Néhány toll.
Klasszikus, gondolta Maximilien, eltűnődve, vajon mi eredeti lehet
Romane Gardener módszerében.
Úgy döntött, várakozó álláspontra helyezkedik. Mindenki diszkréten
méregette a többieket. Néhányan a torkukat köszörülték. Senki nem mert
megszólalni. Tapintható volt a feszültség.
Nocsak, két nő is van, állapította meg Maximilien. Hogy lehet egy nő is
erősebb kutya?
Az egyik férfi, egy szikár alak idegesen fészkelődött a székén,
türelmetlennek látszott. A testes férfi a liftből úgy tett, mintha
szundikálna. Az elegáns ruhás csinos, barna nő keresztbe vetette a lábát,
és oldalpillantásokkal ellenőrizte, hogy nézik-e. A másik nő, egy szőke
hajú, gömbölyded asszony méltóságteljes és tiszteletet parancsoló
testtartásával mintha máris azt akarná közölni, nem akárkivel van
dolguk. Távolba révedő tekintete jelezte, hogy felette áll a helyzetnek.
Percek teltek el így. Maximilien ideges lett, gyűlölte, ha megváratták.
Azután remegés támadt. Hangok hallatszottak a folyosóról. Kristályos
nevetés. A többiekhez hasonlóan Maximilien is visszatartotta a
lélegzetét. Kinyílt az ajtó, és belépett Romane Gardener.
 7.

Romane Gardener úgy vonult át a termen, akár egy bálkirálynő:

derűsen, mosolyogva, előkelően. Az ember szinte meghajolna előtte,
gondolta lenyűgözve Maximilien Vogue. Alaposan szemügyre vette a
lányt, és megállapította, hogy nagyon biztos ízléssel öltözködik, ami
fontos kritérium volt a szemében. Bár nem volt túl magas, tökéletesen
arányos volt formás testalkata, harmonikusak az arcvonásai. Leginkább
azonban a tengerzöld szempár pillantásának ereje nyűgözte le
Maximilient, szenvedélyről és temperamentumról árulkodott. Romane
Gardener megállt a kis asztalka mellett. Csüggtek az ajkán. Szó nélkül
ránézett egymás után minden résztvevőre. A mindenit, hatásos belépő!,
gondolta Maximilien. Elektromossággal telt meg a csend. Azután
váratlanul, nagyon lassan Romane Gardener tapsolni kezdett. Először
csak enyhén, azután egyre erősebben. És intett, hogy ők is tapsoljanak.
Maximilien körbenézett és látta, hogy a többi résztvevő félénken, majd
egyre határozottabban csatlakozik, míg csak dübörgő taps nem töltötte
be a termet. Ő maga csak kelletlenül érintette össze a tenyerét, meglepte
a váratlan kezdés. Amikor újra csend lett, Romane Gardener beszélni
kezdett.
– Jó napot mindenkinek. Romane Gardener vagyok. Köszönöm, hogy
eljöttek. És először is, bravó! Igen, bravó! Önöket tapsoltuk meg az
imént. Tudom, mennyire nehéz megtenni egy ilyen lépést. Higgyék el,
hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki magába nézzen, és elszánja
magát a változásra. Már ezért büszkék lehetnek magukra!
Átkozottul felfuvalkodott dolog így kezdeni egy első összejövetelt…
Maximilien a többi résztvevő hitetlenkedő pillantásán látta, hogy nem
csak ő gondolja így. Nem volt ellenére a hízelgés, ő maga is erre
bátorította a kereskedelmi csoportját, hogy minél jobban meggyőzzék a
túlzott igényekkel érkező, fásult vevőkört, no de mégis… Valahogy ide
nem illőnek érezte a showbizniszelemeket.
Romane Gardener azt javasolta, kezdjék bemutatkozással. Klasszikus. Az
azonban eredetibb volt, hogy azt kérte, mindenki egy tárgyon keresztül
mutatkozzon be, amely a táskájában vagy a zsebében van, és valamit
elmond a személyiségéről…
Maximiliennél nem sok minden volt, az okostelefonját leszámítva. Az
éppen jó lesz. Miért bonyolítaná tovább? A többiek több-kevesebb
lelkesedéssel kutattak valami ötlet után.
– Jól van. Kezdhetjük – mosolygott Romane. – Egyiküknek odadobom ezt
a piros szivacslabdát. Aki elkapja, az mondja meg a keresztnevét, azt,
hogy mi hozta ide, és mutassa be a szimbolikus tárgyát. Azután dobja
tovább a labdát egy másik résztvevőnek, és így tovább. Jó lesz így?
Csak nem fognak lelkesen igent kiáltani, mint a bábszínházban?,
nyugtalankodott Maximilien. Romane végignézett rajtuk, és a barna
hajú, fiatal nőnek dobta a labdát, aki széles mosollyal, láthatóan nagyon
elégedetten kapta el.
– Nos, jó napot mindenkinek! Nathalie vagyok. A cégen belüli
kommunikáció felelőse vagyok… vagyis… voltam… Elbocsátottak…
Ó, az első árnyék a képen, gondolta Maximilien. Vajon miféle problémával
hozakodik elő?
– Előfordul az ilyesmi… – próbálta jól-rosszul leplezni a felindulását. –
Azért vagyok itt, mert a történtek után sokat gondolkoztam és… azt
hiszem, néha ellenem fordul, ahogy másokkal viselkedem… Szeretném
megérteni…
– Köszönjük, Nathalie. Milyen tárgyat választott?
A lány egy nagy, rózsaszín szőrpamacsot emelt fel.
Elragadó, gúnyolódott Maximilien.
– Imááááádom ezt a kulcstartót – nyávogta a nő. – Szeretem, hogy ilyen
látványos, hogy magára vonja a figyelmet, hogy mindenki meg akarja
érinteni. Nem marad észrevétlen… ahogy én sem!
Maximilien látta, hogy Romane gondolatban dekódolja az információkat.
Megköszönte Nathalie-nak a bemutatkozást, és újra üdvözölte a
csoportban. Nathalie a nagyon tipp-topp, nagyon elegáns nőnek dobta a
labdát, aki minden várakozással ellentétben magabiztosan elkapta, és
hangosan, jól érthetően bemutatkozott. Émilie. Az biztos, hogy ez a nő
nem önbizalomhiány miatt jött ide…
– Azért vagyok itt, mert… nemrég elszökött a fiam… és meg akarom
érteni, mi az én felelősségem benne.
Jaj. Ez aztán betett a hangulatnak. Megváltozott a légkör a csoportban.
Hogy képzeli ez a nő, hogy ilyen személyes dologgal áll elő csupa
ismeretlen előtt, minden fenntartás nélkül? Nincs benne szemérem?!
Maximiliennek semmi kedve nem volt meghallgatni a családi drámát, és
itt ragadni ezen a szánalmasba forduló ülésen. Szerencsére a nő ennél
mélyebbre nem ment. Érezték rajta, hogy vállalja a felelősséget. A
tárgya: egy hatalmas kulcscsomó. Különös…
– Van egy nagy birtokunk – magyarázta. – Nagyon sokat jelent nekem az
a hely. Mindig is nagy házra vágytam, hogy elférjen az egész családom,
és legyen hely a sok barátnak. Erősen kötődöm a földünkhöz, a
hagyományainkhoz… Ez a kulcscsomó ezt jelképezi, és azt, ami vagyok:
a ház úrnője.
Maximilien belegondolt, mi indíthatta szökésre a fiacskáját… Gond
nélkül el tudta képzelni, milyen nyomasztó a hangulatuk ezeknek a „régi
francia családoknak”…
Romane köszönetet mondott, és Émilie, a várúrnő tovább dobta a labdát
egy sovány, szikár férfinak: Bruno. Első ránézésre látszott, hogy nem
tréfás kedvű alak. Inkább zérótolerancia-Bruno. Egy tisztálkodó- és
higiéniai készítményeket gyártó cégnél menedzser. Lenyűgöző lehet…
Nyolc nő tartozik a keze alá. Az egyikük panaszt tett magasabb szinten a
módszerei miatt, a vezetőség pedig megkérte, hogy legyen rugalmasabb
vezető, és beíratta erre a programra. A fétise: az órája. Mértéktartó.
Hatékony. Multifunkcionális. Bárcsak a világ is olyan lenne, mint ez az
óra!, hallotta ki Maximilien Bruno szavaiból.
Robot úr, ahogy Maximilien elnevezte magában, áthágta Romane
szabályait, és felállt, nem dobta, hanem odavitte a labdát egy pocakos
férfinak. Száz százalék hatékonyság, nulla százalék kockázat, hogy a
labda leesik. A férfit Patricknak hívták. Maximilien csak fél füllel
hallgatta. Kezdte hosszúnak érezni az időt. Egy információt érdemes
megjegyezni: Patrickot nemrég hagyta el a felesége, huszonöt év
házasság után. Mint a többiek, ő is a miértet akarta megérteni. Nézz
tükörbe, rögtön megérted!, gúnyolódott volna legszívesebben Maximilien.
A férfi tárgya: a kocsikulcsa. Olyan típus lehet, aki többet kényezteti a
járgányát, mint a feleségét. Maximilien elhúzta a száját: most, hogy
megismerte az egybegyűltek történetét, egyre kevésbé értette, mit keres
itt. Egyikük sem illett hozzá, a világához. Semmit nem adhatnak neki, s
még kevésbé szolgálhatják a fejlődését bármiben is… Nyugtalanította a
gondolat, hogy csak vesztegeti az idejét. Elkomorodott.
Mogorva gondolataiba merülve nem vette észre, hogy a frissen faképnél
hagyott Patrick felé dobja a piros labdát, amely így a homlokát találta el.
Szivacsból volt, nem okozott fájdalmat. Csak az önérzetét sértette meg.
Ráadásul négykézlábra kellett ereszkednie, hogy felvegye. Egyre jobb!
Idegesen, kelletlenül, fensőbbségesen mutatkozott be. Látta, hogy
Romane pillantása az arcát fürkészi, aztán megállapodik a mellkasán
elzárkózón keresztbe font karján. Megfejthetetlen arckifejezést
kényszerített magára, és görcsös állkapoccsal odavetett néhány szót a
csoportnak. Semmit sem árult el magáról.
– Egy nagy nemzetközi kozmetikai cégnél dolgozom – magyarázta
kitérőn. – Azért vagyok itt, mert úgy tűnik, hajlamos vagyok kissé…
elérhetetlen lenni. És néha… túlságosan irányítónak.
Mindenki várta, hogy folytassa, de Maximilien egy megfellebbezhetetlen
„ennyi”-vel lezárta a bemutatkozást. Csak nem fog az életéről mesélni
ezeknek az embereknek, akiket alig egy órája ismer, ráadásul fel sem
érnek a szintjére?! Megmutatta a telefonját, amelyet a jelképének
választott, és el is magyarázta. Egy olyan embernek, mint ő, mindig, a
nap huszonnégy órájában elérhetőnek kell lennie. Az egész világgal
kereskedett, és a világ nem vár! Ez a jelmondata.
Romane megköszönte a bemutatkozást. A csodálat csillanását kereste a
szemében, de nem találta. Kicsit elbizonytalanodva hátradőlt a székén,
és várta a folytatást. Érezte, hogy homályos rosszkedv uralkodik el rajta.
Azt várta volna, hogy most egy előadás következik az erősebbkutya-
szindrómáról és annak negatív hatásairól, de nem így lett. Romane egy
játékot ajánlott. Így akarta munkára fogni őket? Maximilien az órájára
pillantott, és a dossziéhalomra gondolt, amely az asztalán várja,
miközben ő itt játszadozik.
– Készen állnak, hogy közösen megoldjanak egy kis rejtélyt?
Volt más választásuk?
– Nos. Egy férfi történetéről van szó, aki egy ház nyolcadik emeletén
lakik. Mindennap lifttel viszi sétálni a kutyáját. Visszafelé kiszáll az
ötödiken, és gyalog teszi meg az utolsó három emeletet. Kivéve az esős
napokon, olyankor a nyolcadikig megy a lifttel. Miért?
A résztvevők kifejezéstelen arccal bámultak. Angyal szállt el felettük. Mit
akarhat Romane ezzel az ostoba rejtvénnyel?
Patrick, a frissen elhagyott férj szólalt meg először.
– Egyszerűen csak így sportol!
Bruno, vagyis monsieur Robot rögtön félresöpörte a véleményt.
– Ugyan, gondolkozzon! Ha a sport lenne a cél, az összes emeletet gyalog
tenné meg! Nem csak hármat!
Nathalie, a csinos harmincas vette át a szót:
– És hogy magyarázza az esős napokat?
– Ööö… Nos, az eső mindentől elveszi a kedvét, úgyhogy olyankor még
három emeletet sincs ereje gyalog menni!
– Szó sincs ilyesmiről – kritizálta Émilie, a várúrnő. – Egyszerűen csak
azért áll meg az ötödiken, hogy meglátogasson valakit, ez magától
értődik! És az esős napokon először inkább hazamegy, átöltözik, és utána
látogatja meg a szomszédját!
– Nem! Énszerintem azért áll meg az ötödiken, hogy odapisiltesse a
kutyát az egyik szomszéd lábtörlőjére, akit nem szeret! Az esős napokon
azért nem, mert lábnyomokat hagynának ő is meg a kutya is!
Maximilien meghúzódott a sarokban. Félelmetes ez a Nathalie, minden
mondatát úgy kezdi, hogy „én”… elviselhetetlen.
Ő már régóta ismerte ezt a rejtvényt. Úgy érezte, itt az ideje, hogy véget
vessen az értelmetlen fecsegésnek.
– Sajnálom, egyáltalán nem erről van szó. A férfi törpe. Csak az ötödik
emelet gombjáig ér fel. Kivéve, amikor esik, olyankor az esernyőjével
meg tudja nyomni a nyolcadik gombját is.
Öt mérges szempár szegeződött rá.
– Ismerte? – kérdezte Romane.
– Ki ne ismerné? – vágott vissza Maximilien.
Kíváncsian leste a lány reakcióját. Elkedvetlenedik? Elrontották a
történetét… Semmi ilyen nem történt. Romane nyugodt és derűs maradt.
Idegesítő ez a jóindulatú türelem.
Bruno azonnal követelni kezdte, hogy magyarázzák el, mi volt a rejtvény
célja.
– Természetesen, Bruno, épp rá akartam térni – vett elő Romane egy
diktafont az asztal fiókjából, és lenyomta a lejátszás gombot.
– Azt javaslom, hogy hallgassuk vissza a szavaikat, és keressük meg
bennük az erősebb kutyaságra utaló jeleket.
Kérlelhetetlenül forgott újra az iménti beszélgetés, lemeztelenítve a
különféle hatalmaskodó vonásokat.
– A másik meg nem hallgatása. Kemény hang. Ítélkezés. És a nonverbális
jelekről még nem is beszéltünk…
– Miről? – kérdezte Patrick.
– A nonverbálisról! – szólt bele akaratlanul is Maximilien mogorván,
mintha ez magától értődő lenne. – A gesztusok, az arckifejezések, a
testtartások, a hanghordozások összessége, amely elárulja az alapvető
gondolkodását, amely a szavakban nem mindig mutatkozik meg.
Maximilien elgondolkozott, ahogy Patrickra nézett. Az előbb azt
mondta, hogy irodai alkalmazott… akkor már érthető, miért nem ismeri
az ilyen fogalmakat, melyeket inkább a menedzserképzésben tanítanak!
Ez az alak le fogja lassítani őket, folyton kérdései lesznek. Ez történik,
amikor nagyon különböző szintű embereket próbálnak összekeverni!
Maximilien bosszankodott magában, és arra gondolt, mennyivel jobban
megfelelt volna neki az egyéni ülés… Hogy fog boldogulni Romane
Gardener?
A stressz kis remegését vélte látni az arcán, ahogy türelmesen válaszolt
Patricknak:
– Semmi baj, Patrick. Joga van kérdezni.
Azután határozott tekintettel Maximilien felé fordult:
– Nem igaz, Maximilien?
– Micsoda?
– Hogy joga van kérdezni.
– Hm… – morogta az üzletember.
Romane azután felhívta a hallgatósága figyelmét arra, amit tréfásan az
erősebb kutyaság „tíz sebének” nevezett: gőg, ítélkezés, önzés,
figyelmetlenség, fensőbbségtudat, dominanciavágy, hajlam az
agresszióra, türelmetlenség, intolerancia, az empátia és az altruizmus
hiánya.
– Szerencsére természetesen senkit nem sújt az összes rossz tulajdonság
egyszerre! A ránk váró munka során mindannyian végiggondolják majd a
saját viselkedésüket, és megvizsgálják, mennyire befolyásolják az
„erősebb kutya sebei”. Miután beazonosították a problémákat,
hatékonyan kezdhetnek dolgozni rajtuk…
– Nem túl fényes képet fest rólunk – panaszkodott Émilie várúrnő, akit
kissé sértett a felsorolás.
– Ne aggódjon, Émilie! Nem a személyét vitatjuk, csak a viselkedése
egyes elemeit. Meglátja, némi erőfeszítéssel és kitartással remekül
javíthatók ezek az elemek, és hamarosan érezni fogja, milyen jótékony
hatással lesz a változás az életére…
Mindez nagyon szép, de Romane Gardener egyelőre még egyetlen
konkrétabb kulcsot sem adott ahhoz, hogyan kezdjenek neki a
munkának. Maximilien attól tartott, túlságosan elméleti marad a
megközelítés… Lehet, hogy a média szokása szerint eltúlozta a program
innovatív jellegét, csak hogy jobban fogyjanak a lapok? Ráadásul
Clémence hírességeket emlegetett a meggyőzésére, akik már elvégezték
a kurzust… Itt pedig egyelőre ő az egyetlen people, csupa közönséges
alak között. Még mindig morgott magában, ahogy a pillantásával követte
Romane-t, aki a helyiség sarkában megbújó szekrényhez lépett.
Kinyitotta, és egy nagy, teli zsákot vett elő. Szögletes, kartonpapírba
csomagolt tárgyak kerültek elő belőle, mindenki kapott egyet.
– Képkeret. Kérem, hogy a következő alkalomra keressenek bele valakit,
valós vagy képzeletbeli személyt, aki az önök szemében a nem erősebb
kutya modelljét megtestesítheti. Nyomtassák ki a képet, és tegyék bele a
keretbe. Kidíszítjük velük a termet. Ha megszállja magukat az ihlet,
nyugodtan hozhatnak többet is!
Romane könnyedebb hangra váltva zárta le az ülést.
– Mindannyiuknak köszönöm a mai részvételt. A legnehezebbet már
megtették: az első lépést! Tudom, mennyire nehéz a változás, ezért arra
kérem önöket, legyenek különösen kíméletesek önmagukkal a következő
hetekben. Ha mindannyian százszázalékosan beleadják az erejüket, nagy
utat fogunk megtenni!
– Azt javaslom – mutatott az asztalon álló hifitoronyra –, zenével
búcsúzzunk mára…
Georges Brassens dala csendült fel: aki hülye…
– Természetesen ne vegyék túlságosan komolyan. Szórakoztatásul
választottam ezt a dalt, és hogy eszükbe idézzem: a humor és az önirónia
két értékes gyógyszer az erősebb kutyaság ellen! Miért ne lehetne a
következő hetük jelszava a tolerancia és az engedékenység?
Egyre jobb, gondolta Maximilien meglepődve a dalválasztáson. Georges
Brassens mondatai kis korbácsütésekként csattantak a teremben,
miközben a többiek szedelőzködni kezdtek.
Az idő nem számít a kérdésben, aki hülye, az hülye! Húszéves vagy
vénember, aki hülye, az hülye! Vitának ebben nincs helye, kezdő hülye vagy
gyakorlott hülye, tejfelesszájú vagy őskövület, aki hülye, az hülye.
Romane már a termet rendezte, amikor Maximilien odalépett hozzá.
Összerezzent.
– Beszélni akarok magával – jelentette ki a férfi.
– Igen, Maximilien.
– Nézze, nem biztos, hogy eljövök legközelebb is.
Látta, hogy a lány elbizonytalanodik.
– Ó…
– Bevallom, nem számítottam ennyire… sokszínű csoportra!
Megmondom őszintén: nem látom be, mi közöm lehetne itt
némelyekhez, érti? Egy családanya, akinek megszökött a kamasz fia, egy
elhagyott férj, hogy a többiekről ne is beszéljünk… Ez nem értékítélet,
természetesen! Csak nem látom, hogyan segíthetné a fejlődésem, ha
velük megyek végig a programon.
Romane szálfaegyenesen kihúzta magát, és szembenézett vele.
– Maximilien, igazán kár lenne, ha itt megállna. Higgye el, minden
problémakör, amit a többiek felvetnek, magának is segíteni fog haladni
az útján. Egyébként ez a sokszínűség része a fejlődési folyamatnak…
– Nem értem, miért.

Milyen érveket állít szembe a tiltakozásával? Ugyan!

– Először is, mert rögtön nyitottabb hozzáállásra indítja, és
rákényszeríti, hogy érdeklődést mutasson a magáétól eltérő esetek iránt
is. Az Erősebbkutya-szelídítőben mindenkit azonos szinten kezelünk. Ez
már önmagában is hasznos az erősebb kutyaság szélsőségeinek
tompításában, amilyen az önzés, az erős fensőbbségtudat és a többi…
– A reklámanyagában VIP személyiségekről beszélt. Itt viszont én
vagyok az egyetlen VIP a csoportban.
– Egy olyan személyiség a csoportban, mint maga, már nem rossz, nem
gondolja?
Romane bizonyára megérezte, hogy nincs vicces kedvében.
– Komolyra fordítva a szót, számos VIP ügyfelem volt, aki keresztülment
ezen, és remekül beilleszkedett a „Less Important Person” társaságba.
Kérem, hogy olvassa el a gondolataikat a weboldalunkon… Ha csupa
olyan ember között lenne, mint saját maga, hogyan tapasztalná meg a
sokféleséget, az igazi különbözőséget? Továbbra is csak a
komfortzónájában maradna…
– Hm… értem, értem… – bólintott bizalmatlanul Maximilien. –
Köszönöm a magyarázatát, Romane. Végiggondolom, és majd
jelentkezem, ha folytatom a programot…
– Rendben.
Eljátssza a közönyöst?
– Csak azt kérem – tette hozzá –, hogy gyorsan jelezzen vissza, hogy
kiadhassam a helyét másnak, ha feladja.
Maximilien sértve érezte magát. Ő? Felcserélhető bárki mással? Ő
feladja? El kellett ismernie, Romane remekül játszik. Megérezte, hogy ha
érdeklődést akar kelteni egy hozzá hasonló személyiségben a programja
iránt, kedvet kell csinálnia ahhoz, hogy megoldja a feladatot. Mindezzel
együtt Maximilien is közönyt erőltetett magára. Pókerarcra pókerarc a
válasz.
– Így lesz. Szép estét, viszontlátásra…
Maximilien vissza sem fordulva távozott, érezte, hogy rá szegeződik
Romane tekintete. Gondosan ügyelt rá, hogy határozottak és
magabiztosak legyenek a léptei, mint az olyan férfiéi, aki mindig tudja,
merre tart. Legalábbis majdnem mindig.
 8.

Miközben Maximilien hazafuvaroztatta magát Dimitrivel, azon

tűnődött, milyen kár, hogy nem tudja megosztani valakivel az imént
átélteket. Közte és a sofőr között szó sem lehetett beszélgetésről, a rang
kötelez. Így aztán magában játszotta le az ülés filmjét, ami
ellentmondásos érzéseket hagyott benne. Először is zavarta, hogy a saját
világától ennyire idegen emberek közé kell vegyülnie. A problémáik
olyan távol álltak attól a valóságtól, amelyben ő a mindennapjait éli!
Azután Romane Gardener megközelítését egyelőre inkább légből
kapottnak semmint igazán konkrétnak találta, és kételkedett a módszer
hatékonyságában. Megszületett tehát a döntés? Igen. Vita lezárva. Akkor
miért nem tudja elszánni magát, hogy soha többé ne menjen vissza?
Maximilien mérgesen felsóhajtott. Végül is nem kényszeríti semmi.
Semmit sem kell bizonyítania, sem azoknak az embereknek, sem ennek a
Romane-nak. Az ülés végi beszélgetésük azonban az elevenére tapintott.
Nem volt ínyére, amit érzett: úgy tűnt, Romane nem hiszi, hogy képes
lenne végigmenni a programon. Lehet, hogy azt képzelte, fél a
szembenézéstől? Még hogy ő fél! Abszurdum! Meg akarta mutatni neki,
hogy nem az a fajta, aki megfutamodik. A büszkeségét piszkálta fel?
Igen. Maximilien tisztában volt vele, milyen csalétket alkalmazott a
lány… No de ne örüljön túl hamar: ha visszamegy az EX-be, örömmel
tesz majd meg mindent, hogy megizzassza Romane-t! Neki is
bizonyítania kell majd, mire képes! Az üzletembert csábította a
perspektíva, hogy próbára teheti. Valójában kíváncsian várta, hogy
munkában lássa. Ráadásul elég bájos jelenség volt, Maximilien ebben a
kérdésben igazán avatott szemlélőnek tartotta magát… Talán végül is
megéri elvonatkoztatni a többiektől, és folytatni a kísérletet Romane-
nal. Majd meglátják, hová vezet…
A háza kapujában Maximilien úgy döntött, gyalog megy fel a
nyolcadikra, hogy kifárassza a testét és pihenőt nyújtson a
gondolatainak. Sietősen dugta a kulcsot a zárba, és belépett a homályba
burkolódzó, hatalmas lakásba. Most először különös érzése támadt:
mellbe vágta a jéghideg tágasság. Mennyi tér, és mennyi üresség. Szép,
pazar, elegáns… személytelen. Funkcionális lakás, amely sosem lett több
átmeneti szállásnál. Pedig Maximilien a legnagyobb tervezőkre bízta a
berendezést. Mindamellett semmi személyeset nem vitt bele, soha nem
szánt rá időt, és teljesen háttérbe szorította a magánéletét a cége
érdekében.
A kis asztalon villogott az üzenetrögzítő. Julie hívta: Hívj vissza,
szükségem van rád. Elkezdted a programot a Kutyaszelídítőben? Majd
később felhívja. Imádta Julie-t, de tartott tőle, hogy órákig eltart a
beszélgetés. Még egy üzenet. Francesca. A gyönyörű marketingigazgató,
aki nem bírja elengedni. Ez volt a baj: utálta, ha gúzsba próbálják kötni.
Fulladozott tőle. Muszáj lesz lezárnia. Arra gondolt, micsoda vonzerőt
kölcsönöz a hatalom. Sikeres pályafutása hihetetlenül vonzotta a nőket,
mint a lepkét a fény. Maximilien keresztülsétált a szalonon, és
megsimogatta az egyik sarokban álló szobrot. Nagyon értékes szobor
volt, egy meztelen nőt formázott. Azonnal megtetszett neki, és egy
kisebb vagyonért megvette. Ma azonban csak bronz teste hidegségét
kínálta langyos tenyerének. Körberajongott férfi, híres férfi, és mégis
magányos férfi… Eszébe jutott Romane egyik mondata az ülésről, egy
Victor Hugo-idézet: „Önmagunkért élni betegség. Az önzéstől
berozsdásodik az én.” Maximilient bőszítette a kijelentés, nem tetszett,
amilyen képet festett róla. Talán az ő hibája, hogy több mint heti
nyolcvan órát dolgozik, és semmi másra nem marad ideje az összetett
problémák megoldása után, amelyek minden energiáját felemésztik, és a
végletekig kimerítik?
Az életük olyan, amilyenné teszik, sulykolta Romane. Tudatában kell
lenniük, hogy megvan a felelősségük abban, ami magukkal történik.
Maximilien enyhe iróniával gondolt vissza a szavaira: Romane semmit
sem tud az életükről, és máris bűntudatot akar kelteni bennük azzal,
hogy hibáztatja őket?
Elhaladt az étkező nagy tükre előtt, egy pillanatra megállt, és elnézte a
tükörképét.
Meg fogják látni: ha kiiktatják az erősebbkutya-szokásaikat, amelyek
elnyomják az igazi személyiségüket, felragyog magukban a pozitív energia!
Ugyanez a fény ragyog bennünk, ha megtaláljuk a belső békénket, és újra
birtokába kerülünk az életörömnek. Nagylelkűség, kreativitás, szeretet…
Nyitás másokra és a világra. Ez történik, amikor a felszínre hozzuk lényünk
legjobbját!
Az ő arcán látszik ez a ragyogás? Ott csillognak a szemében a szikrák?
Maximilien gondterhelten felsóhajtott. Mit számít ez? Tudta, hogy van
karizmája, és ez a lényeg. Mi szüksége lenne másfajta ragyogásra?
Ledobta magát a pazar kanapéra, és az alacsony asztalkára tette a lábát.
Élvezte a hihetetlen kilátást, amelyet a hatalmas üvegablakok nyújtottak,
és arra gondolt, igazán mindene megvan. Mégis, a lelke egy darabkája
meglengette a zászlót, hogy magára vonja a figyelmét. Tényleg mindened
megvan?, súgta gunyorosan egy belső hang. Maximilien nem akarta ilyen
mély kérdéseken törni a fejét, inkább felugrott, és töltött magának egy
pohárral. Tudja, hogyan élvezze az életet! Egyébként is, később majd
előveszi a sárga noteszát, amelyben legalább száz csinos nő
telefonszáma lapul. Mind készen állnak, hogy elűzzék a rosszkedvét. Ez
majd tökéletesen kitölti az átmeneti űrt.
Feltéve, hogy figyelmen kívül hagyja, mekkora csalás ez az eljárás.
 9.

Romane napok óta leste az üzeneteket a telefonján és a számítógépén.

Semmi. Maximilien Vogue nem érezte szükségét, hogy közölje vele,
folytatja-e a programot, vagy sem. Figyelmetlenség? Udvariatlanság?
Vagy tudatos szabotázs? Romane úgy érezte, valószínűleg a túlzott
fontosságtudata áll a háttérben, és az, hogy lealacsonyodásnak tekintené
a legalapvetőbb együttélési szabályok betartását. Meglepetést nem
okozott ugyan, de némileg idegesítette a hallgatás, és ahogy telt az idő,
egyre nőtt a haragja. A többi résztvevő miatt azonban lepleznie kellett a
nyugtalanságát. Mindenki más ott ült a teremben a második ülésen.
Minden várakozással ellentétben rendesen elvégezték a „nem erősebb
kutya” példaképre vonatkozó feladatot, és ahogy kérte, elhozták a
választott mentoruk fényképét. Romane mosolyogva nézte, milyen
sokszínű a kínálat. Több Gandhi, Buddha, Jézus, egy John Lennon
(amiért a béke szolgálatába állította a zenéjét), Martin Luther King,
Nelson Mandela, Teréz anya, és egy Audrey Hepburn a gyerekek
érdekében az UNICEF-nél kifejtett tevékenységéért.
– Remek munkát végeztek, bravó! – dicsérte őket Romane, ahogy
felakasztotta a képeket a falra. A siker visszaadta kissé a lelkesedését, és
egy pillanatra feledtette vele Maximilien Vogue zavaró távolmaradását.
Azután egyszer csak kopogtak. Ahol farkast emlegetnek… Maximilien
nyitott be az ajtón. Mindenki elhallgatott, és felé fordult. Meg sem
lepődött rajta. Megszokta, hogy a puszta jelenléte csendre int másokat.
Romane-t keresve végigfuttatta a szemét a termen, azután rá
mosolygott, mintha mi sem történt volna. Teljesen összezavarta a lányt.
Hogyan reagáljon? Utasítsa rendre? Nem válna Maximilien kárára.
Leckéztesse meg nyilvánosan? Azzal végleg elűzné. Romane felsóhajtott,
és úgy döntött, eltekint a szemrehányásoktól. Fátylat borít az
udvariatlanságra és a késésre. Legalábbis egyelőre.
Maximilien odament az üres székhez, levette és a támlájára akasztotta
méregdrága fekete kabátját, azután a rá szegeződő tekintetek ellenére
teljes nyugalommal elindult Romane felé.
A kezében egy kis csomag volt, amelyet feléje nyújtott.
– A hozzájárulásom – magyarázta. – Elnézést kérek a késésért. Általában
kifejezetten pontos vagyok, de egy nagyon fontos ügy hátráltatott…
Mit lehet erre mondani?
– Nem érdekes, előfordul az ilyesmi – motyogta Romane, és kinyitotta a
csomagot.
– Mi ez? Én… – kerekedett el a szeme értetlenül.
Maximilien ártatlanul mosolygott, ahogy a lány kiszabadította a
csomagolásból saját, bekeretezett fényképét.
– Úgy döntöttem, maga lesz a mentorom. Nem bánja, ugye? – kérdezte
évődve.
Szórakozik vele? Romane semmit sem értett. Csak annyit, hogy a férfi
nem veszi túlságosan komolyan a programot, és megtalálta a módját,
hogy ne végezze el a feladatát. Így túl egyszerű lenne, monsieur Vogue!
Talán olyan nőkhöz szokott, akiknek könnyű hízelegni? Még nem tudja,
kivel áll szemben…
– Nagyon kedves magától, Maximilien. Hízelgő, hogy egy sorba állít
Teréz anyával, bár legalább tizenöt centivel magasabb vagyok nála.
Gyerünk! Csengjen határozottan a hangod, Romane! Értesd meg vele, hogy
téged nem kenyerez le!
– Mégis inkább azt látom, hogy nem igazán volt kedve foglalkozni a
dologgal.
– Igen? És akkor? – mosolygott gunyorosan Maximilien.
Romane nem hagyta magát.
– Akkor válassza a pápát, Michel Druckert vagy a nagymamáját, nekem
mindegy, de a következő alkalomra hozzon egy személyes nem
erősebbkutya-modellt!
A férfi arcáról lehervadt a mosoly. Végigmérte Romane-t.
– Különben? – vetette oda kihívón.
A többiek feszülten figyeltek, lesték, hogyan felel Romane. A lány tudta,
hogy a hitelessége forog kockán. Egy csoport olyan, mint a majonéz.
Vagy összeáll, vagy nem, néha elég egyetlen zavaró elem, és oda az
egész…
– Különben egyszerűen kizárjuk a programból.
Mintha egy teniszmeccsen lettek volna. Mindenki azt leste, kié lesz a
következő pont.
Romane látta, hogy Maximilien szeme idegesen megvillan. Láthatóan
gyorsan felmérte magában a pró és kontra érveket.
– Kemény vezető.
– Csak amennyire kell.
– Rendben. Megteszem, főnök – vágta ki tréfálkozva a férfi, mire a
csoport elnevette magát. Romane fortyogott magában. Nem úszod meg
ennyivel, fogadkozott némán. Egyelőre úgy tűnt, Maximilien Vogue
bezárkózott az erődjébe, és belülről gondosan bezárta az ajtót. El kell
érni, hogy megtalálja a kulcsot, méghozzá gyorsan, ne maradjon ideje
feladni a programot. Nagyon nehéznek ígérkezett a küldetés. Romane
mosolyt erőltetett az arcára, miközben elfojtott egy nyugtalan sóhajt,
mintha csak rágógumit nyelne félre…
Ahogy nézte, hogy Maximilien visszamegy a helyére, akaratlanul is
felfigyelt elegáns járására, könnyed sármjára. Azután csendet kért, hogy
folytathassák az ülést. Fél órával később a terem falai megteltek az
antierősebbkutya-modellekkel. Az időszaki kiállítás új értékeket közvetít
majd a résztvevőknek. Romane szívből köszönetet mondott mindenkinek
a lelkes részvételért, amely a motiváció reménykeltően kimagasló
szintjéről árulkodott.
– A magunk szintjén hatalmunkban áll nap nap után gyakorolni a jót és a
szépet – jelentette ki a lány, miközben tudatában volt, hogy a szavai
néha úgy csengenek, mint a reklámszlogenek. Hátha így jobban
megragadnak a fejekben…
Látta azonban, hogy Bruno a homlokát ráncolja.
– Sajnálom, Romane, de nekem semmit nem mond az, amiről beszél,
nem érzem, hogy egy jó szamaritánus lelke élne bennem.
– Jól van, Bruno. Igaza van, hogy hangot ad az érzéseinek.
Természetesen amikor a jóról és a szépről beszélek, idézőjelben kell
érteni. Magától értődik, hogy nem változnak egy csapásra Pierre abbévá!
Mindamellett ahogy egy növény mellé is állíthatunk karót, hogy
egyenesen növekedjen, a jó és a szép fogalma inspiráló vezérfonal lehet a
viselkedésük alakításában, érti?
Bruno akkurátusan jegyzetelt. Később biztos újraolvassa a feljegyzéseit,
és elemzi, hogy érvényesnek tekintheti-e Romane szavait. Most azonban
folytatni kellett.
– Jól van. Legutóbb beszéltünk az erősebbkutya-szindróma tíz sebéről.
Melyek azok, amelyek igazán rányomják a bélyegüket a viselkedésükre?
Szeretném, ha önmagukat megfigyelve elgondolkoznának ezen. Milyen
körülmények között jönnek elő az erősebbkutya-tulajdonságok? Vannak
kiváltó elemek? Érdemes feljegyezni ezeket. Ezért készítettem maguknak
egy csinos kis noteszt, ez lesz a dogbookjuk. Mindenkinek kitettem egyet
az asztalára.
A résztvevők felvették a csinos kis darabokat, amelyek fekete borítóján
aranybetűkkel állt a cím: Dogbook. Romane sokat dolgozott a noteszok
megtervezésén és kivitelezésén, és remélte, hogy tetszést arat velük.
– Milyen szép! – kiáltott fel Nathalie.
Romane hálát adott magában a fiatal kommunikációs munkatársnak. Az
erősebbkutya-szindrómásoktól nem volt gyakori a dicséret, nem
szokásuk kifejezésre juttatni a hálájukat… Nathalie azonban folytatta.
– Ami engem illet, arra vagyok kíváncsi, nem mások erősebb kutyasága
indít-e hasonló viselkedésre. Elmagyarázom… A régi munkahelyemen…
Ezzel széltében-hosszában, bő lére eresztve mesélni kezdte az
anekdotákat a megbeszélésekről, amelyeken ő igazi aktivitással,
rengeteg ötlettel vett részt, felkínálva túlcsorduló energiáját a
csapatnak… csak azért, hogy végül kirúgják! Nem értette. Ő volt a
gyöngyszem a csapatban. Mindig mindent beleadott, nem kímélte
magát… De ha egyszer rosszak és igazságtalanok voltak hozzá, na, akkor
vége a kedvességnek: szemet szemért, fogat fogért! Kieresztette a
karmait.
Nathalie nem volt tudatában énközpontú erősebb kutyaságának, és
annak, milyen kimerítő a viselkedése mások számára: túl hangosan, túl
erősen beszélt, monopolizálta a figyelmet, ő akart lenni a középpont,
hogy mindenki lássa… Romane a szemébe nézett. Rebbenő volt a
tekintete, idegességről árulkodott. Százezer voltos személyiség.
Figyelempata és energiafaló.
– Igaza van, Nathalie. Az erősebb kutyaság erősebb kutyaságot vonz.
Mivel azonban csak saját magán tud változtatni, a saját erősebb
kutyaságán dolgozva változtathatja meg a másokkal való kapcsolatát.
– Fogalmazna valamivel pontosabban? – követelőzött Bruno, akit percek
óta idegesített a „Nathalie-ügynek” szentelt figyelem.
– Vegyük Nathalie példáját! Nathalie, ha fokozatosan rájön, hogy fontos,
hogy nagyobb teret hagyjon a másiknak a kapcsolataiban, ha megérzi,
milyen jótékony hatása van, ha meghallgat másokat és párbeszédre
törekszik, ha megérti, hogy az, hogy érvényre juttatja magát, nem
ugyanaz, mint hogy előtérbe tolja, akkor a többiek magával kapcsolatos
viselkedése is meg fog változni. Érti?
Nathalie zajosan felsóhajtott.
– És hogy lehet ezt elérni?
– Úgy, hogy végigcsinálja ezt a programot. Hogy megbízik bennem.
– No és konkrétan mit fog csinálni velünk? – türelmetlenkedett
Maximilien a székén fészkelődve.
Romane megremegett, ahogy keresztezte a pillantását, amely bármilyen
szép volt is, egy csepp helyet sem hagyott a kíméletnek. A lány kiérezte a
kérdésből az elvárások minden súlyát. Nem okozhat csalódást.
Diszkréten megérintette a szegycsontját, hogy csillapítsa a feltörő
feszültséget, és mélyen beszívta a levegőt. Azután a kifejezetten a
hasonló alkalmakra kifejlesztett mosolyát küldte Maximilien felé, amely
mindig lefegyverezte a résztvevőit.
– Igaza van, Maximilien, kezdjünk bele máris az egyik alapvető
technikába, amellyel módosíthatják a viselkedésüket: változtassák meg a
„belső frekvenciát”. Elmagyarázom: ahogy egy rádiófrekvenciát
kiválasztunk, ugyanúgy megtanulhatjuk, hogyan állítsuk a bensőnket
békés, jó szándékú és toleráns hullámokra. Meglátják, olyan hullámok
áradnak majd magukból, amelyektől mintegy varázsütésre átalakulnak a
kapcsolataik. Ha agresszivitást sugároznak, agresszivitást kapnak vissza.
Ha azonban szeretetet, szeretetet vonzanak… A tanulság: sugározzák
azt, amit vonzani szeretnének!
Romane szavai visszhangot keltettek a résztvevőkben.
– Mindjárt bebizonyítom, mennyire a maguk érdeke, hogy odafigyeljenek
a kibocsátott hullámaikra… Jöjjenek velem, mutatok valami érdekeset…
Romane érezte, hogy felébresztette a kíváncsiságukat.
A csoport követte a folyosón, egészen a Zen szoba feliratú helyiségig. Az
ajtó jobb oldalán zöld fény világított. Romane a közönségéhez fordult.
– Ha pirosan világít, azt jelenti, foglalt a szoba, semmilyen ürüggyel nem
szabad belépni! Most azonban bemehetünk…
Szokatlan, csodálatosan érdekes szobára nyílt az ajtó. A hátsó falat zen
vízeséssé alakították, a spotlámpák elhalványuló, váltakozó színekben
világítottak. A falakon számozott fényképek sorakoztak.
– Dibond lemezre nyomták őket – állapította meg Maximilien.
Romane-t meglepte a váratlan szaktudás, de megállta, hogy ne dicsérje
meg. Maximilien már így is bőviben volt az önbizalomnak. Végignézte a
képeket, a csodálatos vízcseppeket, amelyeket bizonyára erős
makroobjektívvel fényképeztek le, és élvezettel merült
formagazdagságukba, rajzolataik megkapó sokszínűségébe. Legalább a
szépre fogékony, gondolta magában Romane. A képek alatt szavak,
mondattöredékek álltak, mint „szeretet és hála”, „Öröm”, „Képes vagyok
rá”.
Egy másik falon merész vonalú polcon furcsa, megkapó műalkotás állt:
vízcsövek, amelyekre fekete kalligráfiával megrajzolt szavakat
ragasztottak. „Béke”. „Együttérzés”. „Öröm”. „Köszönet”. A mű, amelyet
csak még inkább kiemelt a hátsó megvilágítás, meglepő, egyszersmind
megnyugtató hatást keltett. Romane azonban érezte, hogy a csoport nem
igazán tudja, hogyan értelmezze a különleges kiállítást.
– Ez itt a zen szobánk. Bizonyára azon gondolkoznak, mi az értelme.
Mindjárt elmagyarázom.
– Azt jól teszi – jegyezte meg Bruno.
Romane úgy tett, mintha nem hallotta volna, és meg sem rezdült az
arcán a mosoly.
– Ehhez a helyiséghez Emoto Maszaru rendkívüli munkásságából
merítettünk ihletet.
Senki nem ismerte Emotót, még Maximilien sem. Romane folytatta.
– Emoto Maszaru a Jokohamai Egyetem alternatívorvoslás-professzora,
aki a csapatával kidolgozott egy módszert a fagyott vízkristályok
tanulmányozására. Az ő műveinek reprodukcióit látják a falon. Nos,
képzeljék el, hogy Emoto Maszarunak sikerült bebizonyítania, hogy a
rezgések hatással vannak a vízkristályok szerkezetére. Azt is kimutatta,
hogy a víz nagy érzékenységet mutat a szavak, a képek, a zene, sőt a
gondolatok által sugárzott energiára!
– Ez hülyeség! – csattant fel Nathalie, és a hangja végigzengett a termen.
Türelmetlen pisszegés intette le. Romane folytatta.
– Egyébként Albert Einstein és Thomas Edison kísérletei is ezt
bizonyították, már jóval korábban: amikor az agy kibocsát egy hullámot,
az kihat a környezetére. Mindjárt megértik, mire gondolok… Nézzék meg
a vízkristályokat. Mindegyiket pozitív szavak hatásának tették ki.
Csodálatos rajzokat alkotnak. Megmutatom Emoto Maszaru könyvében
az ellenkezőjét is, vagyis a negatív szavaknak vagy gondolatoknak – mint
„Gyűlölet”, „Nem fog sikerülni”, „Kétségbeesés”, „Kimerültség”,
„Ostobaság” – kitett kristályokat, és meglátják, milyen letaglózó a hatás:
a kristályok szétesnek, hiányosak, borzalmasak…
– És mi köze ennek hozzánk, emberekhez, és a belső frekvenciához,
amiről az imént beszélt? – szakította félbe Bruno, aki alig várta, hogy
megértse a lényeget, és aki láthatóan kényelmetlenül érezte magát az
elmélet hallatán, amelyet nehezen fogadott be karteziánus
gondolkodása.
– Egyszerű az összefüggés, Bruno: ha tudjuk, hogy a földünk hetven
százalékát víz borítja, hogy egy felnőtt teste is hetven százalékban vízből
áll, és ha tudjuk, miként hatnak a rezgések a minket alkotó sejtek
szerkezetére… nem is kell tovább magyarázni. Emoto Maszaru
munkássága arra indít, hogy tudatára ébredjünk, milyen fontos a
szavaink, a kibocsátott rezgéseink, sőt még a gondolataink minősége is!
Ha nap nap után ügyelünk rá, hogy pozitívan fogalmazzunk, és
határozottan derűs és jóindulatú hangulatban legyünk, nemcsak a
bensőnket alakítjuk át, de a körülöttünk lévők életét is…
– És hogy sikerült ennek az Emotónak lefényképeznie a vízmolekulákat?
– Jó kérdés, Émilie. Szavaknak vagy hangoknak teszi ki a vízcseppeket,
azután Petri-csészékbe helyezi őket, és mínusz huszonöt Celsius-fokra
fagyasztja.
Romane észrevette, hogy Maximilien nem figyel, és lopva a telefonját
nézegeti. Zavarta ugyan, de folytatta.
– Három órával később már mikroszkóp alatt tudja vizsgálni a
kristályokat, és egy mínusz öt Celsius-fokra hűtött laborban gyorsan
lefényképezi őket. Rendkívüli. Nem igaz, Maximilien?
Maximilien összerezzent, és zavartan bólintott, miközben a zsebébe
csúsztatta a telefont.
– És mire használják ezt a szobát? – kérdezte kitérőn.
– Ahogy a neve is jelzi, a zen szobát azért bocsátjuk a résztvevők
rendelkezésére, hogy ellazulhassanak, élvezhessék a nyugalom és a
meditáció jótékony hatásait. Ha nem akarják, hogy megzavarják
magukat, elég csak megnyomniuk ezt a gombot – mutatta Romane. –
Kint pirosra vált a lámpa.
– Praktikus találmány. Talán sokkal kevésbé zen tevékenységekre is
hasznosítható a szoba!
Maximilien utalása megnevettette a többieket, Romane-nak azonban
nem volt ínyére. Az pedig még jobban bőszítette, hogy semmi frappáns
visszavágás nem jutott az eszébe. A harag, sajnos gyakrabban, mint
szerette volna, szétzilálta a gondolatait. Dühösen hagyta el a helyiséget,
és arra gondolt, ebben a pillanatban egészen zavarosak lehetnek a belső
vízkristályai…
 10.

Néhány nappal később Romane meglepetten tapasztalta, hogy Émilie

már jóval az ülés kezdete előtt ott van a teremben. Kivörösödött, karikás
szemén látszott, hogy nincs valami jól.
– Jó napot, Émilie, hogy van? Beszélni akart velem?
– Jó napot, Romane. Igen, tudna rám szánni néhány percet?
– Jöjjön, átmegyünk egy csendesebb terembe.
Émilie, mintha hatalmas bánat súlya nyomná, görnyedten követte a
folyosón.
– Üljön le – kínálta hellyel kedvesen Romane.
Azután nagyon finoman, nagyon óvatosan kérdezgetni kezdte. Émilie
vonásai szinte szétestek, ahogy levetette az erős nő álarcát. Romane
látta, hogy remeg az ajka, mintha a sírás kerülgetné.
– Nemrég felhívott Denis Bernard nyomozó. Megtalálták Thomast, a
fiamat…
– Ó, ez remek hír! – kiáltott fel Romane, és hirtelen nem értette, miért
olyan elkeseredett Émilie.
– A nagybátyja fogadta be, és két hónapja bújtatja… Két hónapja, érti?!
– Hm… Értem… De ha tudja, hol van, rendbe jönnek majd a dolgok!

– Semmi nem jön rendbe – torzult el Émilie arca. – Hát nem érti? Nem
hajlandó hazajönni! Még csak… szóba sem áll velem!
Most már fojtogatta a feltörni készülő zokogás.
– Sírja ki magát, megkönnyebbül…
– A sírás nem hozza vissza a fiamat!
– Nem, de könnyít a szívén. Már az is valami.
Támogatása jeléül Romane bátorítón megérintette a karját, és Émilie
végre engedélyezett magának néhány könnycseppet.
– Minden az én hibám! Olyan ragyogó pályát álmodtam meg neki!
Kényszeríteni akartam, hogy ugyanazt az utat kövesse, amit én, tanuljon
rangos egyetemen. Nem vettem figyelembe az ő vágyait.
– És ő mire vágyik?
– Szakács akar lenni! Fel tudja fogni, micsoda botrány ez a mi
családunkban?
– Mi benne a botrányos?
– Látszik, hogy nem ismeri a családomat…
– Ha a fia lelki egyensúlya a tét, biztos vagyok benne, hogy hosszabb
távon mindenki elfogadja a vágyát…
– Nem tudom… kétlem.
– Ebben a pillanatban mindenben kételkedik – mosolygott rá kedvesen
Romane.
– Hogyne kételkednék, ha ilyeneket kapok?! – csapott Émilie mérgesen
egy papírlapra. Azután Romane-nak nyújtotta, hogy olvassa el. Thomas
levele volt.

Anya,
nem jövök haza. Nem bírom tovább, hogy irányítani akarod az életemet,
hogy rám kényszeríted a döntéseidet a sajátjaim helyett. Nem vagyunk
egyformák. Miért akarod erőltetni, hogy hasonlítsak rád? Miért nem
hagysz fel végre azzal, hogy mindent kézben tartasz, legfőképpen engem?
Semmi közöd ahhoz, amilyen vagyok, ami boldoggá tesz! Vége, anya.
Kezembe veszem az életem. Nem hagyom, hogy tönkre tedd, csak hogy
kielégítsd a nagypolgári családanyaegódat. Azt akarod, hogy visszatérjek
a csordába. Nekem viszont eszem ágában sincs! Szabad akarok lenni!
Ne aggódj, jól vagyok. Megvan mindenem, ami kell. Nem megyek haza…
Remélem, hogy egyszer megérted. De ha nem, az sem számít.
Szia,
Thomas

Romane felpillantott Émilie sápadt arcára. Most már értette a

kétségbeesését.
– Miért csinálja ezt velem? Amikor én csak a javát akartam!
Éppen ez volt a gond az „érted teszem!” típusú erősebb kutyasággal. Az
ilyen tulajdonságokat mutatók gyakran olyan viselkedésformákat
vesznek fel, amelyek a jó szándék álcája alatt azt célozzák, hogy másokra
kényszerítsék az akaratukat, és a befolyásukkal élve a saját
nézőpontjuknak szerezzenek érvényt, hisz azt tartják egyedül helyesnek.
És miként lehetne védekezni azok ellen, akik ennyi jót akarnak nekünk?
Esküdöznek, hogy csak a mi érdekünket nézik, meggyőződésük, hogy
helyesen járnak el, és mindent elkövetnek, hogy megfeleljünk az
elvárásaiknak. Mindenre készek ennek érdekében, és nem veszik észre,
végül ártanak azzal, hogy mindenáron jót akarnak…
Émilie-nek most ezzel kellett szembenéznie, és a fia szavai bizonyára
korbácsütésekként hatottak a szívére.
– Nyugodjon meg, Émilie. A harag beszél a fiából. Hallja ki az
elkeseredését a kemény szavak mögül. Amikor már nem tudjuk, hogyan
mondjuk el a dolgokat, nem marad más, csak az agresszivitás…
– De mi lesz velünk?
– Először is hagyjon egy kis időt a dolgoknak. Folytassa a programot,
amelynek során jobban megérti a miérteket és a hogyanokat. Bízzon
bennem, rendbe jönnek a dolgok.
Romane érezte, hogy a szavai megteszik a hatásukat. Émilie
megnyugodott kissé, és a lány elszántságot vélt kiolvasni a tekintetéből:
biztos, hogy ez az anya megküzd azért, hogy visszaszerezze a fia
bizalmát. Csak abban reménykedett, hogy az oda vezető úton nem lesz
túlságosan sok az akadály…
 11.

Romane leparkolt, és gyorsan memorizálta a parkolóhely számát.

Kikapta a csomagtartóból a teli hátizsákot, és kisietett a parkolóból.
Különösen kedvelte a helyet, ahová a csoportját hívta: a
természettudományi múzeum a Villette negyedben. Nagyra értékelte a
hely ama célkitűzését, hogy mindenki, akár az iskolázatlanok számára is
elérhetővé tegyék a tudomány és a technika felfedezéseit. Előre örült a
csoportnak szervezett programnak. A többiek már a bejáratnál
toporogtak. Mindenki eljött? Végigfutott az arcokon. Leginkább egyet
keresett… Egy kis villanás a szívében megadta a választ. Gépiesen
magához szorította a táskáját, hogy bátorságot merítsen.
– Jó napot – köszönt vidáman, elnyomva lámpalázát. – Jól vannak?
Készen állnak az újabb ülésre?
– Hová megyünk? – kérdezte Bruno bizalmatlanul.
– Meglepetés! Kövessenek!
– A világ végére is! – szúrta közbe Maximilien, félig tréfásan, félig
csábítón.
Vajon álmodik, vagy tényleg a vonzerejét próbálgatja rajta? Próbálkozzon
máshol! Ő már immunis az erősebb kutyákra… Vagy majdnem az. Volt
idő az életében, még a Peter Gardenerrel kötött házassága előtt, amikor
vonzódott hozzájuk. Ha százméteres körzetben felbukkant egy,
észrevette. Messziről felismerte az erősebbkutya-szindróma összes
jelét… Micsoda ambivalencia: az erősebb kutyák viselkedésterápiájának
szentelte az életét, végül mégis mindig ilyen férfiakhoz vonzódott.
Tetszett neki a természetük érdessége, a temperamentumuk ereje.
Amikor végül a józan eszét követve hozzáment Peter Gardenerhez, aki
épp az erősebb kutya ellentéte volt, kedves, gyengéd és türelmes,
hamarosan halálosan unatkozni kezdett, és belefakult a kapcsolatba.
Pedig Peter az ideális férfit testesítette meg! Mégsem tudott együtt
rezegni vele. A szívnek megvannak a maga útjai… Nagyon haragudott
magára, és néha még most is eltűnődött, nem a tökéletes társat
szalasztotta-e el.
Vajon miért pont most törnek rá ezek a gondolatok, most, hogy
Maximilien mellett lépdel? Egy futó pillantásból megkapta a választ:
képtelen érzéketlen maradni a magnetikus vonzereje iránt. Pedig
Maximilien Vogue az első perctől idegesítette! Szeretett volna távolságot
tartani, mégis erős, letagadhatatlan vonzódást érzett. Nehezen
magyarázta magában az ellentmondást. Valami elkerülhetetlenül arra
sarkallta, hogy megmérkőzzön vele, kimozdítsa a fedezékéből… Talán
győzni akar? No de miféle meccsen? Romane arra gondolt, sokkal
bölcsebb lenne, ha a fejében megszólaló vészcsengőre hallgat: vigyázat,
veszély, maradj távol, különben… Pontosan tudta, micsoda kockázatokkal
jár, ha túlságosan közelről érdeklődik egy erősebb kutya iránt… Érzékeny
lelkeknek nem ajánlott. Vagy csakis megfelelő páncélzatban. Romane
tehát felöltötte virtuális pajzsát és szigorú szenvtelenségét, úgy lépett
oda Maximilienhez, hogy újra felhozza a mentorgyakorlat kérdését. A
férfi sem bújhat ki alóla.
– Remélem, elhozta a mentorképét.
– Igen. Vagyis… ide nem. Nem cipelhetem végig, nem igaz?
Mindenre megvan a válasza? Romane nehezen leplezte a bosszúságát.
Nincs semmi oka, hogy Maximilien másfajta elbírálásban részesüljön,
mint a többiek: elengedhetetlen, hogy elvégezze a feladatát. Meg kell
hajolnia. Romane nem fog engedni.
– Maximilien – adott ultimátumot –, legközelebb el kell hoznia.
Rendben? Különben…
– Különben kitesz a csoportból, tudom – mosolygott lefegyverzőn a férfi.
Hogy lehet, hogy valaki egyszerre idegesít és vonz? Romane megfogadta,
hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Maximilien Vogue
beálljon a sorba! Szó sem lehet arról, hogy csak a kedve szerint kövesse a
programot. Meg kell törnie az ellenállását, el kell érnie, hogy felhagyjon
a provokálással. Ezek a kilengések a fejlődése kerékkötői, Romane
számára pedig személyes kérdéssé vált az ügy. Nem fog kudarcot vallani,
mondogatta magában, ahogy tovább lépkedett Maximilien mellett.
A résztvevők között lassan kezdtek kialakulni a kapcsolatok. Minden
várakozással ellentétben Émilie és Patrick, hiába jöttek egészen más
társadalmi közegből, összebarátkoztak. Émilie, az arisztokrata, és
Patrick, az egyszerű alkalmazott. Közel hozta őket, hogy hasonló jellegű
volt a gondjuk. A viselkedésük miatt mind a kettőjüket elhagyta valaki,
akit szerettek. Patrick és Émilie halkan, a szemérmes vallomások suttogó
hangján avatta a bizalmába egymást, az asszony a fiáról, a férfi a
feleségéről mesélt…
Bruno szinte szóhoz sem jutott a bőbeszédű Nathalie mellett, aki
megállás nélkül mesélte végeérhetetlen kis történeteit az irodai életről,
és az ott átélt szenvedésekről. Úgy tűnt, Bruno nehezen viseli a
szóáradatot, amely bizonyára a hosszú évekre emlékeztette, amelyeket
női beosztottjai körében élt át. Sosem fogy ki a panaszból?, tükröződött
elgyötört arcán.
Romane figyelte őket, és gondolatban jegyzeteket készített arról, mit kell
átadnia nekik, hogy fejleszthessék a magatartásukat és a világlátásukat…
A sokszínű csapat felment a második emeletre, a planetáriumba.
– Mit keresünk itt? – morgott Bruno kedvetlenül.
– Megnézünk egy vetítést az univerzum titkairól – felelte Romane. –
Utána pedig egy tematikus műhely következik. Menjenek csak be,
foglaljanak helyet…
Elég sokan voltak a teremben, egyetlen üres sor maradt, oda telepedett le
a csapat. Romane a kulisszák mögé ment, hogy üdvözölje a vetítő
kezelőjét, akit jól ismert. Mire visszaért a többiekhez, már csak egy üres
hely maradt. Maximilien Vogue mellett.
Ahogy igyekezett a lábához tenni a méretes hátizsákot, Romane
ügyetlenül leverte Maximilien kabátját és sálját. Utánakapott, és hirtelen
forróság öntötte el, ahogy a férfi is lehajolt, hogy segítsen.
– Sajnálom… – dadogta.
– Semmi gond.
Ahogy visszatette maga mellé a holmiját, Maximilien keze súrolta a
Romane-ét. A lány beleborzongott. Nem gondolta volna, hogy ennyi
elektromosság lehet egy kabátban… Összehúzta magát a székén, rá sem
nézett többé a férfira, s hagyta, hogy beburkolja a sötétség. Ügyelt rá,
hogy kellő távolságban maradjon.
Elkezdődött a film, és az univerzum felfedte néhány titkát előttük. Bár
Romane már többször látta az előadást, ezúttal is elkápráztatta. Remekül
működött az ívelt vászon mágiája. Feléledt benne kislány énje, és
gyermekien csillogott a szeme. Kényelmesen hátradőlt a széken, és
élvezte a műsort. Az előadó kifejtette, hogy a galaxis úgy száz-
kétszázmilliárd csillagból állhat, az univerzumban pedig néhány
százmilliárd galaxis lehet… Szédítő adat. Emellett milyen kicsi az
ember… Romane azt akarta, hogy ezt érezzék meg a csoport tagjai:
elektrosokk-erejű képpel veszi rá őket, hogy újragondolják a saját
helyüket a világban. Vajon a 360 fokos, lenyűgöző képek elérik a kívánt
hatást?
Maximilien egész előadás alatt futó pillantásokkal bombázta. Ideges lett,
és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor felgyulladtak a fények. Sálak
és sapkák kavalkádja, kis lökdösődés a kijárat felé, az elgémberedett
tagok kinyújtóztatása, az első benyomások megvitatása. A csoport
láthatóan élvezte a galaktikus bemutatót.
Romane megmutatta a műhelymunkához rendelkezésükre bocsátott
termet, és azt javasolta, találkozzanak némi kávészünet után, úgy húsz
perc múlva. Senki nem kérette magát.
 12.

Maximilien is a csoporttal tartott a mínusz egyedik szintre, a büfébe.

Kávéra vágyott. Őszintén, nem igazán nyűgözte le a vetítés. Romane
közelsége annál inkább. Érezte, hogy a lány… izgatott lesz mellette! Neki
magának is nehezére esett az előadásra összpontosítania. Ahogy a terem
sötétbe borult, hidegen hagyták az egymás után felvonuló bolygók
Romane mocorgásához képest, aki hol így, hol úgy vetette keresztbe a
lábát. Különben sem érdekelte, milyen helyet foglal el az univerzumban,
hisz az letaglózó kérdéseket vetett volna fel. Sokkal szórakoztatóbbnak
találta, hogy megpróbálja kitalálni, milyen fehérneműt visel Romane a
szoknyája alatt, amely kissé rövidnek hatott a szakmai programhoz. És
esküdni mert volna rá, hogy abban a pillanatban, amikor véletlenül
összeért a kezük, különös zavart érzett. Vajon idegesíti vagy vonzza a
lányt? Nem tudta volna megmondani. Ettől azonban csak érdekesebb lett
a program, amely iránt még mindig megvoltak a fenntartásai.
A kávézó pultjánál a csoport rendelések özönét zúdította szegény
kiszolgálóra. Nem lehetett nem észrevenni a résztvevők erősebb kutya
mivoltát: hangosan, erősen gesztikulálva beszéltek, ezt rendeltek, azt
rendeltek, meggondolták magukat. Maximilien becsmérlő pillantást
vetett Patrickra, aki három csokis párnát kért: nem csoda, hogy ilyen
pufók. A pocakja az akaraterő és az önfegyelem hiányáról árulkodott,
Maximilien pedig irtózott az ilyesmitől. Hogy hagyhatja el magát
ennyire?
– Van étvágya, látom… – vetette oda akaratlanul.
Patrick megvonta a vállát, jelezve, hogy törődjön a maga dolgával.
– Nem vagyok modell, kell a táplálék! Igaz is, hol hagyta a pingvinjét?
– Mit?
– Hát a pingvinjét. A mindenesét, aki mindenhová követi? – nevetett
Patrick.
– Nagyon vicces.
Szánalmas ez az alak.
– Mondja, nem zavaró, hogy egész nap egy dada lóg a nyakán?
Patrick élesen felnevetett, és keményen hátba vágta Maximilient.
– Csak viiiiiicccc!
Ezzel az egyik édességet a szájába tömve odább sétált.
Ez aztán a színvonal, morogta az orra alatt Maximilien. Ő került sorra a
pultnál.
– Egy dupla kávét, legyen szíves.
A kiszolgáló lány újonc lehetett, és rettenetesen izgult. Maximilien
tovább növelte a feszültséget:
– Ne! Ne finomított cukrot adjon, hanem édesítőt. Kettőt. És hosszú
legyen a kávé, kérem – tette hozzá természetes magabiztossággal. – A
kiskanalat elfelejtette…
A többiek is hasonló stílusban adták le a rendelést. Ahogy azt Maximilien
előre látta, a felszolgáló nem állta a sarat az erősebb kutyák sokaságával
szemben. Összekeverte a rendeléseket, és minden mozdulata
hihetetlenül lassú lett.
– Micsoda lajhár – sóhajtotta Bruno, aztán bizalmasan Maximilienhez
hajolt. – Maga nagyfőnök, biztos ismeri ezt. Észrevette, ugye? A
munkában a nők az első rázósabb helyzetnél összezavarodnak,
képtelenek helytállni, nem igaz? Aztán jön a hiszti, sírnak meg minden,
szíre-szóra kiíratják magukat… És ki a hibás? A főnök, csakis a főnök.
Magánál is ilyenek?
Maximilien elképedt. Micsoda bűbájos képet alkot a nőkről… Mit
mondhatna rá?
– Ööö, nem. Nálam nem így van. De gondolom, előfordulhat… Ó,
elkészült az itala!
Jobb, ha véget vet ennek a beszélgetésnek, amely ingoványos talajra
viheti őket. Különben is, miért próbálna meggyőzni egy ilyen alakot?
Nem az ő dolga…
– Na, igyekezzünk, még elkésünk…
Maximilien összerezzent. Gyűlölte, ha ilyen hangon beszélnek vele.
Várúrnő Émilie azonban láthatóan kinevezte magát órafelelősnek, és a
fejébe vette, hogy mint egy cserkészvezető, összetereli a nyájat. Még jó,
ha megússzuk a kettesével sorakozót…
Mind az öten megindultak az előadóterem felé.
Romane nyitva hagyta az ajtót. A távollétüket kihasználva nyugodtan
előkészítette a helyiséget. Mosolyogva fogadta Nathalie-tól a csapat
nevében neki hozott teát és süteményt.
Maximilien épp leülni készült, amikor Patrick egy „megengedi?”
felkiáltással kihúzta alóla a széket. Egyértelmű volt, hogy ők ketten nem
állhatják egymást. Maximilien felsóhajtott a gondolatra, hogy kénytelen
lesz elviselni pocakos Patrick negatív hullámait. Inkább a terem túlsó
végében foglalt helyet, és nézegetni kezdte az asztalára készített
tárgyakat: fapálcikák, mindenféle méretű poliésztergömbök, ragasztó,
filc… Az első ülés kitalálós játéka az általános iskolába vitte vissza őket.
Ma pedig már óvodai technikaóra következik… egyre jobb.
A résztvevők kérdő pillantásaira Romane magyarázni kezdett.
– Azért hoztam magukat ma ide, hogy igazán szimbolikus vetítésen
mérhessék fel, hol van a helyük az univerzumban. Nagyon érdekes ez a
nézőpontváltás a személyes fejlődésük szempontjából. Hadd
magyarázzam meg: akiben kifejlődtek bizonyos erősebbkutya-jegyek,
hajlamos az énközpontúságra, arra, hogy úgy képzelje, ő a világ közepe.
A planetáriumban látott film segíthet, hogy ne feledkezzenek meg róla,
milyen kicsik vagyunk: egészen aprócska pontként mozgunk a végtelen
nagyságban… És valójában nem vagyunk más, mint csillagpor. Ennek
tudatában alázatosabbak lehetünk, nem igaz?
A csoport tagjai csendben emésztették a szavait. Vajon most
letérdepelteti őket, hogy megérezzék, mi az alázat? Képes lenne rá,
gondolta Maximilien némi szarkazmussal.
Kopogtak.
– Tessék.
– Madame Gardener? Itt a földgömb, amit kért.
– Remek, köszönöm.
Az alkalmazott letette az asztalra, és szó nélkül távozott.
Romane kecses, hosszú kezével megforgatta a gömböt, majd a figyelmet
felpiszkáló hangon folytatta.
– A világ. A maguk világa. Nem ugyanaz, mint a szomszédjuk világa.
Tudatára kell ébredniük, hogy mindenki a maga szemszögéből nézi a
világot. Az pedig, ha azt hiszik, hogy a saját nézőpontjuk a legjobb,
rengeteg kommunikációs nehézséghez vezet másokkal. Ahhoz, hogy
szélesítsék a világképüket, nézőpontot kell váltaniuk, ki kell lépniük
saját magukból mint középpontból, új helyre, új perspektívába kell
helyezniük magukat… Előtte azonban fontos, hogy meghatározzák
maguknak a világukat! Erre kérem most magukat ezzel a gyakorlattal,
amelyet „a világom a világban”-nak neveztem el.
Romane odalépett az asztalon elhelyezett apró tárgyakhoz, hogy
megmutassa, hogyan használják őket.
– A poliésztergömbökből alkossanak egy makettet, amely a személyes
világuk jelképes megjelenítése lesz. Középen például a legnagyobb gömb
jelképezheti magukat. Hiszen a mostani rendszerükben maguk állnak a
középpontban. Azután elhelyezhetik a többi embert, mint a
naprendszerben a bolygókat: kisebbek vagy nagyobbak, közelebb vannak
vagy távolabb, attól függően, mennyire fontosak az életükben. Filctollal
írják rá a neveket a gömbökre. A hurkapálcákkal kössék össze a
bolygókat. Egy órájuk van. Jó alkotást!
A résztvevők odamentek az alapanyagokhoz, és nem minden
bizonytalanság nélkül dolgozni kezdtek. Maximilien meg sem próbálta
palástolni kétkedő arckifejezését. A többiek felvették a gömböket,
megnézték, megforgatták őket, gondolkoztak, hogyan kezdjenek hozzá.
Valaki a sarokban morgott. Patrick képtelen volt megállni: két golyóból
és egy pálcából egyértelmű alkotást hozott létre az asztalán. Úgy tűnt, az
agya mérete elmarad a hasáé mögött…
– Koncentráljanak kicsit, kérem! Nem olyan egyszerű a feladat,
csakugyan magukba kell nézniük hozzá. Javaslom, hogy először
készítsenek néhány vázlatot.
Romane papírlapokat és ceruzákat osztott ki. A csoport lassan
belemerült a feladatba, csend telepedett rájuk. Maximilien megütögette
a poliésztergömböket, és ahelyett, hogy ötleteket keresett volna, inkább
álmodozásba merült. Felpillantott Romane-ra, észrevétlenül figyelte,
ahogy a teát kortyolgatja, majd beleharap a sütibe. Egy morzsát törölt le
a szája sarkából, amikor észrevette, hogy a férfi őt nézi. Összeráncolta a
szemöldökét, és gyorsan visszatette a maradék süteményt a zacskóba.
Maximilien jókedvűen nézte. Azután Romane körbejárt, egyenként
odament mindenkihez. Elmondta, hogy a gyakorlat egyáltalán nem olyan
semleges, amilyennek tűnik, hamar rávilágít az életünk rossz
működéseire, inkoherenciáira, az egyenlőtlen kapcsolatokra. Ez pedig
hol gyengébb, hol erősebb érzelmi reakciókat válthat ki.
Maximilien a maga részéről semmi különöset nem érzett, és meglepte,
hogy a többieket hogy elragadja a feladat. Hogy engedhetik így el
magukat, ilyen szemérmetlenül, ráadásul ismeretlenek előtt? Kezdve a
várúrnő Émilie-vel. A fia, Thomas nevét írta fel egy gömbre, és egészen
szorosan maga mellé helyezte. Semmi távolság. Semmi levegő. Émilie
valószínűleg éppen most döbbent rá, hogy mindent megtett, hogy az
irányítása alatt tartsa a fiát… Könnyes szemmel, vigasztalást keresve
nézett fel Romane-ra. Hát nem szánalmas?, ítélkezett magában
könyörtelenül Maximilien.
– Nagyon jó, Émilie – bátorította Romane. – Ha gondolja, jegyezze fel a
magára törő érzéseket is. Remek, folytassa!
Milyen negédes, gondolta Maximilien. Mint egy rózsaszín felhőben!
Romane ezután Patrickhoz lépett oda, aki szinte ugyanolyan makettet
készített, mint Émilie, de ő a feleségét helyezte a világa középpontjába.
A két gyereke sokkal távolabb keringett körülöttük, és sokkal kisebbek
voltak. Úgy tűnt, mélyen megindítja a felismerés, hogy ilyen szélsőséges
fontosságot tulajdonít a feleségének. Pocak-Patricknak szíve is van
tehát? Maximilien gond nélkül el tudta képzelni, milyen kérdés
gyötörheti a férfit: hogyan bánhatott ennyire rosszul valakivel, akit így
szeret? Természetesen most már nem nevetett úgy, mint az imént…
Romane azután Robot-Bruno kompozícióját nézte meg, amely leginkább
egy önjáró univerzumra emlékeztetett: középen egy hatalmas gömb
jelképezte őt magát, jó messze tőle pedig egy tucat kicsi, névtelen bolygó
keringett, bizonyára a részlege tagjai, akiket még annyira sem becsült,
hogy feljegyezze a nevüket.
– Nocsak, Bruno! Nem írt neveket.
Monsieur Robot megvonta a vállát.
– Nem érdekes, csak irodai kollégák… Nem sokat számítanak az
életemben…
– Családja csak van valahol? Szülők?
– Meghaltak.
Hideg. Maximilien végighallgatta a beszélgetést, jobban érdekelte, mint
hogy a saját feladatán törje a fejét.
– Barátok?
– Nincs időm ilyesmire.
– Tényleg nincs senki, senki, de senki? – makacskodott Romane.
Hosszú percek után egy újabb bolygó tűnt fel az installációban. Astrée,
magyarázta a férfi, egy nagynéni, akit ezer éve nem látott. Astrée, aki
mindig süteményt sütött neki, amikor gyerekként meglátogatta, és
amikor az anyja hosszú órákra eltűnt, olyan elfoglaltságok miatt,
amelyeket jobbnak látott nem megosztani vele.
– Nem tudom, miért feledkeztem így el róla – vallotta be halkan Bruno. –
Mindig olyan kedves volt hozzám.
Mindjárt sírunk!, jegyezte meg magában Maximilien, félig gúnyosan, félig
meghatottan.
– Ez az Astrée nagynéni kicsit olyan, mint a madeleine Proustnál. Eszébe
idézi a gyerekkor illatát, a gondtalanság ízét. A boldogság apró
darabkáival teli emlékeket. Nagyon jó, Bruno! Építsen erre! – biztatta
Romane.
Bruno arca teljesen megváltozott. Kisimult, lágyabb lett…
Szkepticizmusa ellenére Maximilien kénytelen volt elismerni, hogy
Romane jól végzi a dolgát. Vajon mit csinál a következő résztvevővel?
Nathalie makettje a Brunóéra hasonlított: egy nagy központi bolygó,
körülötte néhány névtelen kis gömb. Nathalie elszorult torokkal, néhány
szóban adott magyarázatot. Maximilien szinte szemérmetlennek érezte,
ahogy bevallotta, hogy valószínűleg túl kevés helyet hagyott másoknak a
világában. Nincs férje, sem gyerekei. Eltávolodott a családjától. A
kollégáival nem sokat törődött. A barátai nehezen viselték énközpontú
erősebb kutyaságát, és elmaradtak mellőle. Az, ahogy mindig magának
akarta a figyelmet, fojtogatóvá vált, és nem hagyott helyet másoknak.
Ami az érzelmi életét illeti: kész katasztrófa. Csinos, így eleinte
természetesen tetszik. De megijeszti a férfiakat, túlságosan erős a
természete, túlságosan letaglózók az érzései, szélsőséges a viselkedése…
Mindig minden rólad kell hogy szóljon, vetették gyakran a szemére. Így
aztán fokozatosan légüres térbe került. Ismerős, gondolta Maximilien.
Egyelőre azonban semmi kedve nem volt ahhoz, hogy magára ismerjen
ebben a tükörben. Nathalie-t korbácsütésként érte a gyakorlat hatása, és
most, hogy mindennek tudatára ébredt, a központi gömb mintha a torkát
fojtogatta volna… Romane támogatón a vállára tette a kezét, és végtelen
gyengédséggel beszélt hozzá. Vajon vele is ilyen lesz, most, hogy rá kerül
a sor? Tekintve, milyen kevés energiát fektetett a feladatba, Maximilien
erősen kételkedett benne.
Romane értetlenül nézegette az alkotását.
– Mi… mi ez, Maximilien? Olyan, mint egy… egy nyárs!
Valóban, az üzletember figyelmetlenül felfűzött néhány gömböt egy
hurkapálcára.
– Semmi nem jutott eszembe – csattant fel ellenségesen.
Maximilien biztos volt benne, hogy Romane fortyog magában, és minden
profizmusára szüksége van, hogy ne robbanjon ki előtte. Bájosnak találta
visszafogott dühét. Mégis összerándult, ahogy meghallotta metsző
hangját.
– Meglepően hangzik a maga szájából.
A kemény hang rosszul leplezte a dühét és a csalódottságát.
– Ó! Vegyem ezt bóknak? – súgta oda.
Imádott játszani a lánnyal. Romane csípőre tette a kezét, láthatóan
rendre utasítani készült, de végül úgy tűnt, meggondolja magát. Még
nőiesebb mozdulattal megrántotta a csípőjét, és macskaszerűen
összeszűkült a szeme, hogy visszavágjon. A mindenit!, gondolta
Maximilien. Vajon csörtébe bocsátkozik velem?
– Kár! Pedig biztos voltam benne, hogy meg tud lepni…
Azután odahajolt hozzá, és félhangosan csak annyit mondott:
– Ebben a programban azok, akik nem vesznek részt a játékban, gyakran
veszítenek. Különös, de… magát nem képzeltem volna vesztesnek!
A mindenit! Maximilien nem tért magához. Így mernek beszélni vele!?
Vajon a lány a saját fegyverét fordítja ellene? Mindamellett tetszett neki
a merészsége, bár nem szerette, ha az elevenére tapintanak.
– Csinálja meg újra – lépett odább Romane.
Maximilien követte a pillantásával. Nyugtalanította, hogy nyugtalan.
A többiek elővették a telefonjukat, hogy lefotózzák a makettjüket.
– Gratulálok mindannyiuknak. Tudom, nem mindig könnyű felismerni,
hogyan néz ki a személyes világunk, a saját és a másoknak teremtett
helyünk. De megéri az erőfeszítés! Ez a gyakorlat volt az első lépés a
tudatosság irányába. Most pedig azt javaslom, tegyenek még egy lépést a
„székcsere” kísérlettel.
Mi a fene ez már megint?, nyugtalankodott Maximilien.
– Mivel? – csattant fel Patrick, aki gyűlölte, ha ismeretlen dologgal
került szembe.
– Székcsere. Egyszerű: az a lényege, hogy egy napra bújjon bele valaki
más bőrébe a környezetében, hogy jobban megértse az ő nézőpontját, és
azt, miket élhetett meg a maga erősebbkutya-magatartása miatt!
Végtelenül hasznos gyakorlat a fejlődéséhez…
A csapat dermedten, zavartan hallgatott. Maximilien úgy tett, mintha
oda sem figyelne, és folytatta a makettjét. Romane rendre utasította,
mire végre felemelte a fejét.
– Nos? Ki próbálja ki?
A résztvevők egymásra pislogtak, senki nem tolongott a kényelmetlen
szerepcsere ötletére. Romane pillantása ösztönzőként hatott. Várúrnő-
Émilie jelentkezett elsőként. Annyira bizonyítani akarta a fiának, hogy
képes megváltozni, hogy bármire készen állt. Az egók játszmája megtette
a többit: mások is felemelték a kezüket, hogy megmutassák, nem ijednek
meg a feladattól! Csak Maximilien és Bruno nem jelentkezett.
Romane mereven nézte őket, bizonyára abban reménykedett, hogy
meggondolják magukat. Monsieur Robot magába zárkózott. Sőt, dühödt
pillantást küldött a lány felé. Viharos összecsapás állt a küszöbön…
Azután Romane tekintete a Maximilienébe fúródott. Három pislogás.
A férfi nem ismert magára. Tényleg ő emelte fel a karját, mintha csak egy
kígyó emelkedne fel a furulyaszóra? Mi vehette rá, hogy önként
vállalkozzon egy ilyen ostoba szerepjátékra? Romane-nak sikerült
felpiszkálnia a férfi büszkeségét. Nem akarta, hogy azt higgye, kitér
előle, hogy fél, vagy ilyesmi…
Romane elégedett arckifejezése felbosszantotta. Érezte, hogy kicsúszik a
kezéből a dolog, ez pedig nem volt ínyére. Romane a következő órában
elmagyarázta, hogyan zajlik majd a szerepcsere. Kipakolta az asztalra a
kémekhez illő felszerelést, a beépített mikrofonnal ellátott minikamerát.
Honnan veszi ezeket az ötleteket? Valami rossz sorozatból?
– Azt javaslom, hogy ezzel a felszereléssel vegyék filmre a napjukat,
hogy jobban elmélyülhessenek a kísérletben! Később együtt elemezzük
majd a történteket.
Mindenki meglehetősen bizonytalannak tűnt.
– És kivel cseréljünk széket?
– Vagy valakivel a környezetükből, akinek természetesen nincs kifogása
ellene, vagy a cégünk egyik munkatársával, aki kész részt venni a
játékban… Együtt döntjük el.
A résztvevők morogva adtak hangot az aggodalmaiknak. Egyedül
Nathalie lelkesedett az ötletért.
– Én imádom az ilyen gyakorlatokat – magyarázta harsányan. – Mindig
is nagyon jó színész voltam…
Én kisasszony megint lecsap, mondta volna legszívesebben Maximilien. A
többiek sötét pillantást küldtek Nathalie felé, aki rájött, hogy megint
megfeledkezett az alázatról… Azután ömleni kezdtek a szemrehányó
kérdések.
– Ne aggódjanak. Most az egyszer ne próbáljanak meg irányítani,
engedjék, hogy elragadja magukat a gyakorlat. Egyszerűen csak figyeljék
meg, mit élnek át, mit éreznek.
A megbeszélés véget ért, a résztvevők ellenérzéseiket leplezve
szedelőzködni kezdtek. Az erősebb kutya tartja magát. Kifelé menet
egyenként elköszöntek Romane-tól, kivéve Brunót, aki egyetlen pillantás
nélkül haladt el előtte, csak úgy sütött belőle a rosszindulat. Maximilien,
aki közvetlenül mögötte állt, elkapta Romane sóhaját. Biztos vagyok
benne, hogy nehezen kezeli az agresszivitást.
Ő, aki az egész életét nehéz emberek irányításával töltötte, szakértőnek
tartotta magát a kérdésben. Nekem kellene leckéket adnom neki, gondolta
elégedetten. Romane annyira a gondolataiba merült, hogy észre sem
vette, amikor odalépett hozzá. Összerezzent.
– Ó, Maximilien… Minden rendben? Örömmel vesz részt a kísérletben?
– Azt hiszem, igen…
– És hogy áll a makettel? Jutott valamire?
– Elkezdtem, igen.
– Akarja, hogy gyorsan megnézzük?
– Sajnos nincs rá időm…
A lány bosszúsnak látszott, Maximilien azonban úgy érezte, nem lesz
eminens.
– Ahogy akarja. Viszontlátásra. Majd keressük a székcsere részletei
miatt.
– Rendben. Viszontlátásra, Romane.
Kifelé menet Maximilien még csábosan visszanézett rá, mintha azt
kérdezné, más egyéb?, de csalódottan látta, hogy elmarad a hatás.
Romane Gardener láthatóan felvértezte magát a George Clooney-k
ellen…
A sofőr a sarkon várta.
Maximilien megkönnyebbülten beszállt a kocsiba, és hagyta, hogy
Dimitri visszavigye az irodába. Néhány sürgős ügyet még el kellett
intéznie. A vezérigazgató megint csak kevésbé derűsen került ki Romane
Gardener üléséről, mint gondolta volna. Kezdetben csak a csinos, vonzó
nőt látta benne, akinek szívesen udvarolt volna, ahogyan a többi nőnek
is… Mára azonban kénytelen volt beismerni, hogy valami mást talál
benne. Még nem tudta volna megmondani, pontosan mit. Az ügyességét,
ahogy provokálja a hozzá hasonló erősebb kutyákat, hogy tudatára
ébredjenek a rossz viselkedésmintáknak. A gyengéd kitartását. A jó
szándékú akaratát. Különös. Ebben igazán jó volt. A csoport többi
tagjának gyorsan repedezni kezdett a páncélja. Maximilient meglepte,
hogy a gömbös feladat alatt többük szemében könnyet látott csillogni.
Engem nem hoz ilyen helyzetbe, az biztos, gondolta.
Ő már kisgyerekkora óta más rendszerhez szokott. A Vogue családban a
kedvesség nem volt szokásban. Egy pillanatra felvetődött előtte az apja
képe. Ő mindig az erőt és a határozottságot hirdette. Azok közé
tartozott, akik hatékonyabbnak tartják a keménységet, mint a bátorítást.
Kellő nyomásgyakorlás és büntetés – ez hozza meg az eredményt. Az ő
mostani sikere mintha az ő elképzelését igazolta volna, gondolta némi
keserűséggel Maximilien. Hányszor érezte, hogy átjárja az apja negatív
kisugárzása?! Vajon mennyire fertőzte meg? Egy sms szakította félbe az
elmélkedését. Julie volt az. Megint. Árnyalatnyi bűntudat tört rá: újra
elfelejtette visszahívni. Max. Hol vagy? Pocsékul vagyok… Szükségem van
rád. Hívj fel! Ju.
Maximilien érezte a kétségbeesését, de haragudott rá, amiért nem szedi
össze magát. Nem érti, mennyire maga alá temeti őt a munkája?
Nehezen viselte a sorok közül kiolvasható homályos szemrehányást. Nem
lehetek ott mindenütt! Úgy érezte, letaglózza a rengeteg tennivaló, és
szerette volna egy pillanatra, csak egy rövidke pillanatra megnyomni a
„szünet” gombot. Hogy róla gondoskodjon valaki, ahelyett hogy mindig
ő az, akire építenek… Fáradtan felsóhajtott.
– Minden rendben, uram? – érdeklődött a sofőr.
– Igen, minden, Dimitri, köszönöm.
Csak nem fogja a sofőrjével megosztani a lelki életét! Belefogott egy
válaszba Julie-nek. Mit írjon neki?
Ju, iszonyatosan elfoglalt vagyok mostanában. De ígérem, hamarosan
találkozunk. Ismerlek, szépségem! Erős vagy… Úgyhogy fel a fejjel!
Legközelebb elviszlek vacsorázni egy szuper helyre. Ígérem.
Épp megnyomni készült a küldés gombot, amikor csörögni kezdett a
telefonja. Clémence volt az, az asszisztense, rossz hírrel hívta. Baj volt az
angol üzlettel. A vevő elégedetlen volt az utolsó szállítmánnyal.
Maximiliennek azonnal intézkednie kell.
– Jövök – tette le a rá váró vitától idegesen, és gépiesen a zakója zsebébe
ejtette a készüléket…
 13.

Romane örült, hogy végre otthon lehet. Kimerítette a délután. Minden

energiáját beleadta az EX programjaiba. Az apja biztosan azt mondaná,
túlságosan a szívére vesz mindent, és igaza is lenne. Jutalmul készített
magának egy finom uzsonnát, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén,
hogy kiélvezze a nyugalom perceit. Összességében elégedett volt a
csoport tagjainak fejlődésével. Legtöbbjüknél már megmutatkoztak az
első pozitív jelek. Kivéve Maximilient és Brunót. Beleharapott a
narancslekváros pirítósba. Maximilienre gondolt: képtelen eldönteni,
mit csináljon vele. Vajon mikor veszi végre komolyan a programot?
Teljesen felborzolta az idegeit a gyakorlatok iránti közönye. Miután
mindenki elment, megnézte a gömbökből alkotott makettjét. Zavarba
ejtette, amit látott: miért vágta félbe a nagy, központi bolygót? A két
felet egy pálca kötötte össze, de messze voltak egymástól. Különös
séma… Romane hosszan tűnődött, mit jelenthet ez, de nyugtalanul
megállapította, hogy képtelen megfejteni, mit tükrözhet az alakzat…
Be kellett látnia: személyes ügyévé vált az eset, muszáj sikerre vinnie a
küldetését, Maximiliennek meg kell változnia, elfogadhatatlan a kudarc
gondolata. Pontosan tudta, hogy improduktív lehet, ha nagyon akar
valamit, és a változás kapcsolójának a program alanyában kell
elfordulnia. Mégis ökölbe szoruló kézzel megfogadta, hogy kerül, amibe
kerül, sikerre viszi az ügyet. A kritikusai néha szemére vetették ezt az
erősebbkutya-hajlamát, és Romane pontosan tudta, hogy hosszú még az
út, mire teljesen megszabadul tőle. Erősebb volt nála az érzés.
Végtelenül sértené, ha nem éri el a Maximilien Vogue-gal kapcsolatos
célkitűzéseit. Az ego kicsúcsosodása? Bizonyára. Bár nem ez az egyetlen
ok. Megérezte a férfiban a repedésféleséget, ez pedig arra indította, hogy
kitágítsa, megtudja, mi rejtőzik a tökéletes, mindig higgadt üzletember
páncélja alatt. Fel fogja törni belső reteszeit, vagy ne legyen Romane
Gardener a neve! Az izgalmas szakmai próbatétel talán elfedi majd a
dolgok másik vetületét: Maximilien Vogue mágneses vonzerejét. Megint
megtréfálja az erősebbkutya-temperamentum kiváltotta örökös igézet?
Muszáj lesz megtartania a távolságot, mindenképpen a szakmaiság
talaján kell maradnia. Ráadásul az elmúlt hónapokban sikerült
egyensúlyra jutnia, a válása után végre újra derűs lett. Valójában a
legkevésbé sem vágyott rá, hogy valaki megzavarja ezt a nyugalmat. Az
pedig biztos, hogy egy olyan alak, mint Maximilien Vogue, jól
összezavarná a gondolatait… Veszélyt jelentett, és anélkül, hogy
tudatában lenne, kinyithatta Pandóra mindent felforgató érzésekkel teli
szelencéjét. Romane belekortyolt a teába, és elhúzta a száját: elfelejtette
kivenni belőle a filtert. Kiment a konyhába, és öntött rá még egy kis forró
vizet.
Agya kis zugában újra felbukkant Bruno kérdése. Dühösnek látszott,
ahogy elhagyta a természettudományi múzeumot. Romane nem
engedhette, hogy tartósan fennmaradjon a feszültség, sem azt, hogy az
egyik résztvevő ennyire elégedetlen legyen. Nincs más megoldás: fel kell
hívnia. Minden bátorságára szüksége volt hozzá, hiszen gyűlölte az
összecsapásokat. Négy csengetés után Bruno felvette.
Egy jéghegy is melegebben fogadta volna. Romane arra kérte, mondja el,
mi a gond. Sikerült bizalmas hangulatot teremtenie, amit Bruno arra
használt, hogy sárlavinaként zúdítsa rá a haragját. Nem válogatta meg a
szavait.
Elfogadhatatlan, hogy ilyen szélsőséges helyzetbe hozza az embereket! Mit
gondolhattak róla a többiek? Romane miatt most azt hiszik, hogy beszari! De
meg kell értenie: nem engedheti meg magának, hogy valamelyik
munkatársnője bőrében töltsön egy napot! Nem veszítheti el a hitelességét!
Ha megteszi, soha többet nem engedelmeskedne neki a csupa nőből álló
részleg. Egy vezető nem eshet ki a szerepéből, keménynek kell lennie, hogy
tiszteljék! Nincs kivétel!
Romane messzire tartotta magától a telefont, hogy tompítsa az ordítozás
erejét. Nem haragudhatott Brunóra: bizonyára fogalma sem volt róla, mi
a különbség az egészséges és jogos, agresszivitás nélkül kifejezett harag
és a dühkitörés között, amely semmit nem old meg, csak az erőszak
hullámát indítja el.
Romane igyekezett megőrizni a nyugalmát, nem akarta, hogy magával
ragadja a negatív hullámok áradata. Mély lélegzetet vett, és néhány
pillanatra előhívta a nyugalom belső képét: egy nyugágyban feküdt egy
szép, napsütésben fürdő fa alatt, amely zöldes fények kaleidoszkópját
festette a testére. Beburkolta a langyos levegő, a tiszta, kék ég hipnotikus
szépsége… Máris jobban érezte magát.
– Hallja, Romane? – üvöltötte Bruno.
– Igen, Bruno, hallom…
Romane gond nélkül el tudta képzelni, hogyan mutatkoznak meg az
irodában Bruno erősebbkutya-vonásai. Ráadásul beszélt is a közvetlen
főnökével, aki befizette a programra. Brunót nagyra értékelte a
vezetőség: remek eredményeket ért el. Nagyon komoly volt, és nagyon
szorgalmas, sosem számolta a munkaóráit… Mindamellett valahogy ki
kellene jönnie a dolgozókkal… Az a sok pszichoszociális probléma… A
vezetőség nem szerette a problémákat…
Bruno gondja egyértelmű volt: nem volt sem felesége, sem gyereke,
minden idejét a pályafutásának szentelhette, és egy pillanatra sem jutott
eszébe, hogy lehetnek olyanok is, akiknek nem ez a vágyuk. Mostanáig
soha meg sem próbálta valamelyik beosztottja helyébe képzelni magát,
hogy megértse az illető életét, a családi kötelezettségeket: el kell menni
a gyerekért az iskolába, orvoshoz kell vinni, örökös rohanás… Amikor a
nők kicsivel a munkaidő vége előtt elmentek, vitriolos megjegyzésekkel
illette őket. Romane szinte hallotta: „Ma csak fél napot dolgozik?”
Romane őszintén remélte, Bruno tudatára ébred, hogy nem minden
ember személyisége egyforma. Mindenkinek megvannak a maga erényei,
de ha nagy a nyomás, a jellemző „árnyoldalai” is, amelyek nem kevésbé
erőteljesek. Bruno, aki szigorú, kitartó, rendszeres, módszeres és
hatékony, időnként feltehetően bántó, zsarnokoskodó, elbizonytalanító,
felcsattanó…
Bizonyára túl szigorúan ítéli meg a munkatársnői viselkedését, és nem
gondol bele, hogy az ő magatartása lehet az, ami kiváltja belőlük a
negatív reakciókat… Ez pedig még tovább mélyítheti közöttük a
szakadékot: nem fogadta el, hogy más a személyiségük, holott épp ez az,
ami egy csapat gazdagságát adja. Szélsőséges tökéletességre törekvése és
eredményközpontúsága hatására mindig a sarkukban jár, nem bízik
bennük, soha nem mutat hálát, soha nem bátorít… Igazi érzelmi
rombolás! Az pedig elkerülhetetlenül elvesz a csapattól minden
motivációt… Hogyan értesse meg vele, hogy ugyanannyit számít az,
ahogy mond valamit, mint maga a mondanivaló? És hogy végtelenül
fontos, hogy számításba vegye a női érzékenységet.
Ezért kell mindenképpen bevonni Brunót a székcserekísérletbe: hogy
rájöjjön minderre!
– Bruno, tudom, mennyire fontos magának, hogy sikeres vezető legyen.
Nagyra becsülik magát a főnökei, és minden tehetsége megvan hozzá,
hogy remek vezető legyen…
– Köszönöm.
– Ám azt maga is elismeri, hogy az elmúlt hónapokban nem volt mindig
könnyű a részlegével.
– Igaz…
– Nem szeretné, ha jobban mennének a dolgok, olajozottabb és
harmonikusabb lenne a kapcsolata a beosztottjaival?
– De, természetesen.
– Nos, akkor hajlandó lenne megbízni bennem?
– Hm, miért is ne. A székcseréről azonban szó sem lehet!
– És ha nem a saját cégénél kerülne sor rá?
– Hogy érti?
– Lehetne gyakornok egy olyan női csapatban, ahol nem ismerik.
– Nem is tudom… Talán… Megnézhetjük…
– Gondolja végig, és holnap megbeszéljük, rendben?
– Rendben, Romane.
– Szép estét, Bruno…
– Romane?
– Igen?
– Ööö… bocsásson meg… ha az imént kissé… elragadtattam magam.
– Ne aggódjon, Bruno, hozzá vagyok szokva. Hamarosan észre fogja
venni, hogy sokat nyerhet vele, ha másképp ad hangot a gondolatainak.
– Azt hiszem, kezdem érteni… Köszönöm, Romane. Holnap beszélünk.
Romane letette a telefont. Megkönnyebbüléssel töltötte el a megbeszélés
sikeres kimenetele. Elégedettnek, de üresnek érezte magát. Fürdővizet
eresztett, hogy elűzze a feszültség hullámait, amelyek kimerítették a
testét és elnehezítették a gondolatait. Ma estére szögre akasztja a
kutyaszelídítő köpenyét, és csak a nagy P marad: pihenés!
 14.

Maximilien korán érkezett az irodába, a legmogorvább napok

hangulatában: rosszul aludt. Az éjszaka jó részében a székcserekísérleten
járt az esze. Nem igazán volt ínyére, hogy szerepet cseréljen az
asszisztensével, Clémence-szal, és a megérzése azt súgta, semmi jó nem
sül ki belőle. Kinyílt a lift ajtaja, és az üzletember sietős léptekkel
megindult az irodája felé. Lazán a földre dobta az aktatáskáját, és
letelepedett a kényelmes fotelba, miközben gépiesen bekapcsolta a
számítógépét. Kopogtak. Clémence volt az. Ő is korán érkezett.
– Jó reggelt, Vogue úr.
– Jó reggelt, Clémence.
– Vogue úr… mit keres itt?
Maximilien értetlenül bámult rá.
– Hogy érti, hogy mit keresek itt? Egyértelmű, nem? Kezdem a
munkanapot.
– Csakhogy ma, Vogue úr, nem itt van a helye…
– Micsoda? Hogyhogy?
Clémence elégedetten mosolygott, és a szomszédos iroda felé mutatott.
Tényleg. Az az átkozott székcsere. Mosolyogjon csak, Clémence, meglesz még
ennek a böjtje…
Maximilien egy pillanatra habozott. Belemenjen a játékba? Mi tartaná
vissza, hogy most rögtön, végleg véget vessen a kísérletnek, és helyére
tegye az asszisztensét? No de elkötelezte magát a csoport előtt,
férfibecsületszava nem hagyná nyugodni. Nehézkesen felállt tehát, és
kihátrált a szomszéd szobába, miközben Clémence birtokba vette az
irodáját. Láthatóan élvezte a helyzetet. Ahogy Maximilien az ajtóhoz ért,
visszahívta.
– Maximilien? Ezt itt felejtette.
Felé nyújtotta a felszerelést, amelyet Romane bocsátott a
rendelkezésére, hogy megörökítse ezt az átkozott napot: a kamerát és a
mikrofont. Maximilien dühösen elvette, és kisietett a szobából. Amint
kikerült Clémence látószögéből, lázadásként az egyik fiókba hajította a
felszerelést. Ezt azért már nem vállalja. Soha az életben. Leült Clémence
keskeny székére, amely jóval kényelmetlenebb volt a sajátjánál, és
bekapcsolta a számítógépet. Talán innen is tud dolgozni néhány ügyön,
hátha megvannak ezen a gépen is. Felderült kissé a gondolattól.
Alighogy gépelni kezdett azonban, éles csengő szakította félbe. A végén
még infarktust kap! Mi lehet az? A házi telefon kis fekete dobozából
Clémence parancsoló hangja hallatszott.
– Maximilien? Hozna nekem egy kávét, kérem? Most!
Micsoda?! Csípje meg valaki! Teleportált a negyedik dimenzióba.
Hallucinál. Az volt a legrosszabb, hogy azt sem tudta, melyik gombot kell
megnyomnia, hogy azt felelhesse, menjen a pokolba, hozzon magának
kávét…
Még parancsolóbban harsant újra a hang.
– Maximilien? A narancssárga gombbal válaszolhat. Várom a kávém.
Köszönöm.
Első lehetőség: minden további nélkül elküldi Clémence-t a fenébe. A
második: átmenetileg félreteszi a büszkeségét, egy napig tartja magát
ahhoz, amit vállalt, és majd holnap bevasalja rajta. A második változat
győzedelmeskedett.
– Igenis, Clééééémence – nyomta meg a narancssárga gombot.
Úgy ejtette ki a nevét, mintha hadüzenetet intézne hozzá. Újra
megszólalt a házi telefon:
– Mademoiselle Mercier!
A mindenit! Clémence aztán nem kíméli! Már azt is megtiltja, hogy a
keresztnevén szólítsa? Milyen jól megy neki ez a székcserejáték… Nem
viszi kicsit túlzásba?
– Nos, jön az a kávé? Hozzon egy croissant-t is. Köszönöm.
Maximiliennek a fülébe sípolt a nyers, parancsoló hang. Mélységesen
sértette! A lakája legyen? Fortyogott magában. Különben is, honnan
vegyen kávét és croissant-t?
Kilépett az irodából, és megkereste a recepciós lányokat.
– Ööö… jó napot. Meg tudják mondani, hol találok kávét és croissant-t?
Úgy bámultak rá, mintha a Marsról csöppent volna közéjük, mégis
kedvesen válaszoltak. Noha beavatták őket a szerepcserébe, nem
hagyhatták bajban a főnöküket.
– Igen, monsieur Vogue. Kávét talál a pihenőben, van ott egy automata.
A croissant-ért viszont ki kell mennie. Biztosan ismeri a sarki pékséget.
Biztos, hogy nem ismerte! Mikor ment volna egy pékségbe, hogy vegyen
magának valamit? Mindig valaki más ment helyette…
Maximilien a croissant-nal kezdte. Észszerűbbnek tűnt ez a sorrend,
hiszen a kávénak melegen kell érkeznie. Kilépett az utcára, és a pékség
keresésére indult. A recepciós szerint a sarkon van. Oké, de melyik utca
sarkán? Elbizonytalanodva kért segítséget egy arra járótól. Mennyi időt
elvesztegetett! A pékségben a hiánygazdálkodás korához méltó sor
fogadta. Senki nem dolgozik ebben az országban? Miért pont most akarja
mindenki megtömni a hasát? Végre sorra került.
– Egy croissant-t kérek.
– Kilencven cent – felelte közömbösen az eladó.
Maximilien elővette Golden Prestige kártyáját, és könnyedén a mutató-
és a hüvelykujja közé fogva átnyújtotta. A péknek elkerekedett a szeme.
– Csak tíz euró felett fogadunk el kártyát – felelte mogorván.
Hihetetlen! Ezek a kis boltok még a kőkorszakban élnek? Maximilient
felbőszítette az időveszteség. Apró után kutatva kotorászni kezdett a
zsebében. Feltartotta a sort, a mögötte várakozók sötét pillantásokat
küldtek felé. Hiába keresgélt, nem volt nála apró. Ó, megmenekült!
Talált egy bankjegyet. Egy ötveneuróst. Az eladó most sem titkolta a
dühét.
– Nincs aprója?
– Nincs – felelte zordan, gyilkos pillantással Maximilien. – Gondot okoz?
Az eladó megvonta a vállát, jelezve, hogy menthetetlen esetnek tekinti.
Maximilien még idegesebb lett. A kiszolgáló visszaadott egy húszast, két
tízest, egy ötöst, negyven darab tízcentest és öt darab kétcentest.
Kicsinyes bosszú. Egyedül megtölthetett volna egy adománygyűjtő
ládát… Dugig tömött pénztárcája elcsúfította elegáns Versace nadrágja
hátsó zsebét. És mindezt egy croissant-ért! Ráadásul még csak a
küldetése felénél járt. A pihenőt sem volt egyszerű megtalálnia: soha
nem járt még ott. Amikor végre rátalált, miután kétszer is útbaigazítást
kért a folyosókon, megdöbbentette a helyiség siralmas állapota. Mióta
nem festették ki? Néhány lepattogzott festékű szék és egy pecsétes
asztal alkotta a berendezést. A nyitott szemetesben félig teli poharak és
ételmaradékok gyűltek fel, talán napok óta! A kávégép körül mintha
bomba robbant volna. Mindenfelé szétfröccsent a lé, mintha a rosszul
beállított gép kiköpködte volna magából a kávét… Ez a piszok különös
kontrasztot alkotott a cég többi helyiségének megjelenésével, ahol a
luxus és a szépség uralkodott. Miért nem szólt neki senki a pihenő
állapotáról? Vissza kellett azonban térnie a feladatához: kávét visz az
asszisztensének. Micsoda ostoba tréfa! Maximilien behelyezte a
kapszulát, mintha új fejtörővel került volna szembe. Dühödten benyomta
a gombot. A gép nyugtalanító zajt hallatott, rekedten felsikoltott, azután
szanaszét szórta a barna cseppeket.
A csészébe alig jutott. Maximilien megijedt, és úgy döntött,
szégyenszemre segítséget kér inkább az egyik recepcióstól.
Természetesen Clémence éppen ebben a pillanatban rontott ki dühösen
az irodájából.
– Na, mi van? Meddig várjak még? Mit csinál?
– Már majdnem megvagyok – hallotta Maximilien a saját hangját. –
Jövök!
Alázatossága láttán döbbenet ült ki a recepciósok arcára. Nem lesz
könnyű másnap rendbe tenni a helyzetet. Egyikük mégis odament hozzá,
hogy segítsen a kávéval. Kiderült, hogy fordítva tette be a kapszulát.
Nem volt egyszerű kijavítani a hibát, és a lány keze csupa kávé lett.
Maximilien elbizonytalanodott: sosem gondolta volna, hogy ilyen nehéz
kávét főzni! Végre megvolt Clémence rendelése, és bekopogott az
ajtaján, hogy bevigye. Megdöbbentette, ahogy az asszisztense
anyakirálynőként trónolt az irodában. Be kellene lépnie egy színjátszó
körbe, olyan tehetséges. Clémence rá sem pillantott. Kutyába se veszi?
– Tegye le.
Rendben, hölgyem. Mi a fene ez, álmodom? Maximilien a szobájába indult,
de Clémence visszahívta.
– Lassú volt – jelentette ki szemrehányón. – Bizonyára jó pár
telefonhívást elszalasztott. Gyorsan hallgassa meg az üzenetrögzítőt, és
azonnal hívjon vissza mindenkit.
A sürgős ügyekről engem is tájékoztasson. Elmehet…
Maximilien azt hitte, hallucinál, mintha valami rossz ecstasyt vett volna
be. Megszólalni sem bírt döbbenetében, inkább visszament asszisztensi
helyére.
Clémence-nak igaza volt, tizennégy hívás érkezett a távollétében.
Maximilien a következő órákat az iroda élmunkásaként töltötte, felváltva
telefonált és intézte az adminisztrációs teendőket. Clémence négyszer
szakította félbe. Vajon neki hogy sikerül mindent egyszerre
megcsinálnia? Fél kettőkor elcsigázottan, kimerülten reménykedett
abban, hogy végre elmehet ebédelni. Csakhogy nem számolt Clémence-
szal, aki három sürgős pluszfeladatot bízott rá. Huss, elillant az
ebédszünet.
– Viszlát. Négy körül jövök. Asztalt foglaltam a Dame de Pique-be…
Micsoda?! A híres csúcsgasztronómia étterembe? Miközben ő, Maximilien
beleszakad a munkába? Így akar játszani? Csak óvatosan, holnap már újra ő
lesz a király…
Háromkor az egyik munkatársnő megkönyörült rajta, vitt neki egy
szendvicset, egy almát és egy üveg ásványvizet.
A szendvics száraz volt, és műanyagízű. Biztosan túl sok időt töltött a
hűtőben, megszikkadt a kenyér. Maximilien az almából csak egyet
harapott, kásásnak és élvezhetetlennek érezte.
Clémence fél ötkor ért vissza. Nem végzett félmunkát a szerepcserével.
Gratuláljon neki, vagy fojtsa meg? Ötre megbeszélést szervezett, és
utasította Maximilient, hogy gyümölcslét szolgáljon fel a
munkatársaknak, azok legnagyobb örömére. Nagyon magányos pillanat
volt. Maximilien ügyetlenül felborított egy poharat, és eláztatott egy
dossziét. Papírtörlővel fel kellett itatnia, és közben megállapíthatta,
hogy senki a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen. Sőt, magukban mintha
ujjongtak volna. No de köztudott… az ünnepek után jön a kiábrándulás…
Azután gyorsan újra ki kellett nyomtatnia az elázott dokumentumokat.
Természetesen a nyomtató épp ekkor lépett sztrájkba, és semmiféle
munkára nem volt hajlandó. Micsoda csapás! Maximilien újra arra
gondolt, mekkora erővel állja Clémence a mindennapi
megpróbáltatásokat.
Este nyolcig tartott a játék, akkor úgy döntött, bedobja a törülközőt.
Clémence rendíthetetlenül trónolt a vezérigazgatói fotelban. Mire várt?
Kitüntetésre? Bizonyára megérezte a főnöke háborgását, mert
ösztönösen újra felöltötte beosztotti testtartását.
– Jól van, monsieur Vogue? – kérdezte kedvesen. – Ugye, tudja, hogy
csak a játék kedvéért csináltam, csak mert megkért rá…
– Persze, Clémence. Nem haragszom magára. Egyszerűen csak rossz
ötlet volt ez az egész. Nagyon rossz ötlet…
– Azért szép estét, főnök…
– Az biztos, hogy jobb lesz, mint a munkanap!
Clémence a pillantásával követte, ahogy a lifthez igyekezett. Miért érezte
magát kedvetlennek és szerencsétlennek? Mit várt ettől az ostoba
kísérlettől? Maximilien pattanásig feszült idegekkel hagyta el az
épületet. Odakint a sofőr várta. Besiklott a kényelmes ülésre, és
boldogan bújt vissza a kiváltságos vezérigazgató bőrébe.
 15.

Romane mindenkitől megkapta a székcserekísérleten készült filmeket,

kivéve Maximilien Vogue-ét. A férfi a kísérlet óta nem jelentkezett, és a
hiányzók sorába került. Romane-t végtelenül bosszantotta a helyzet.
Több üzenetet is hagyott neki, szóban és írásban, de mind válasz nélkül
maradt. A bosszúság aggodalomba csapott át. Romane-nak azonban a
csoport többi tagja érdekében össze kellett szednie az erejét. Nem
büntetheti őket egyetlen zavarkeltő elem miatt!
Az Erősebbkutya-szelídítőben volt vetítőterem, ott megnézhette a
felvételeket. Lelkiismeretesen kijegyzetelte a látottakat: nem filmet
nézett, hanem kőkeményen dolgozott. Építő és valódi összefoglalót kell
adnia a résztvevőknek. Gyakran megindították a képek. Néha meg is
nevettették. A vetítés végére azonban a büszkeség érzése maradt az
uralkodó. Büszke volt rájuk, a tanítványaira, akik a feladat elképesztő
nehézsége ellenére vállalták a játékot. Romane alig várta, hogy
megoszthassa velük a benyomásait, és aznap estére videokonferenciát
javasolt. Így még frissiben begyűjtheti a személyes élménybeszámolókat
is.
Pontban este hétkor mind bejelentkeztek. Meglepetten látták, hogy
Maximilien hiányzik.
– Más elfoglaltsága van… – improvizált Romane.
Úgy folytatta, mintha mi sem történt volna, de a hangja nem valódi
lelkesedésről árulkodott.
– Nos, hogy zajlott a székcsere? Hogyan élték meg a megváltozott
szerepeket?
A csoport tagjai egyszerre kezdtek beszélni.
– Bruno? – tett rendet Romane.
Bruno megköszörülte a torkát, összeszedte a gondolatait, aztán
kirobbant belőle:
– Őszintén, minden várakozással ellentétben… igazán gazdagító
tapasztalat volt.
Romane megdörzsölte a fülét, azt hitte, rosszul hall. Bruno folytatta.
– Mia mellett töltöttem a napot hajnaltól estig, és egy szavam sem lehet:
le a kalappal előtte. A nap végére totál kimerültem, ő meg még szó
nélkül elvégzett ezer dolgot… Megdöbbentem…
– És az irodában?
– Életemben először tapasztaltam meg, milyen egy nyitott iroda élete, és
nem is értem, hogy tud koncentrálni a csapat ilyen körülmények között.
Egyszer a felettese behívatta Miát, mentem vele én is. Letolták egy hiba
miatt, és…
– Mit érzett, Bruno?
– Helyette is rosszul éreztem magam. Különösen mivel nem igazán az ő
hibája volt: a csapat kommunikációjában és az információáramlásban
volt fennakadás.
Romane ujjongott magában. Megérezte, hogy Bruno valóban sok
mindenre rácsodálkozott. Gratulált magának.
– Milyen következtetésekre jutott a kísérletből?
– Azt hiszem, soha többé nem közelítem meg a vezetői szerepemet úgy,
mint eddig. Nagy változások jönnek!
Romane örömtáncot járt magában.
– Köszönöm, Bruno, nagyon értékesek a tapasztalatai! És a többiek?
Patrick vette át a szót.
– Brunóhoz hasonlóan én is nagyot néztem, ahogy beleláttam Bénédicte
mindennapjaiba. Hasonló élete lehet a feleségemnek is… Nem is
gondoltam volna, hogy ilyen nehéz ennyi mindennel zsonglőrködni:
gyerekek, háztartás, és még egy kis cég irányítása is otthonról. Szinte
emberfeletti feladat! Nekem, aki egyszerre csak egy dologgal tudok
foglalkozni…
– És mire jött rá a feleségével kapcsolatban?
– Nos… arra, hogy gyakran igazságtalan voltam vele. Nem értékeltem,
nem támogattam eléggé… Nem mértem föl, milyen nehéz a dolga. Azt
hittem, hogy könnyű otthon maradni, és elbíbelődni a kis cégével.
Gyakran ugrattam is ezzel… Valójában nem vettem eléggé komolyan.
– Hm… köszönöm, Patrick.
– Na én, nekem borzalmas napom volt – kezdte Nathalie –, egy kimerítő
alakkal, aki egyfolytában magáról beszélt. Egy percre sem hallgatott
meg, közbe sem tudtam szólni… Mindent a maga szemszögéből nézett,
borzalmas volt! Szégyenletesen viselkedett az étteremben: mindent
megtett, hogy rá figyeljenek, olyan hangosan beszélt és nevetett, hogy a
környező asztaloktól mindenki minket nézett.
– És mire jött rá a kísérletből, Nathalie?
– Ha ez azt jelenti, hogy én is hajlamos vagyok az efféle viselkedésre,
menten harakirit követek el!
– Ne aggódjon, Nathalie: pedagógiai okokból szándékosan eltúloztuk a
vonásait…
– Remélem – sóhajtotta Nathalie. – Mindenesetre nagyon erős élmény
volt. Határozottan éreztem, milyen utálatos dolog, ha valaki csak
magáról beszél, és nem hallgat meg másokat… Azt hiszem, van min
elgondolkoznom…
– Bravó, Nathalie… Köszönöm!
Émilie egy híres séf mellett, kuktaként töltötte a napot egy konyhán,
hogy megérthesse a fia szenvedélyét. Elbűvölte a tapasztalat, és úgy
érezte, ő is nagy lépést tett meg.
Miközben a csoportját hallgatta, Romane akaratlanul is rendre a
telefonját leste, hátha üzenet érkezik Maximilientől. De semmi. Még
mindig semmi…
Végül áttért a kísérlet lezáró szakaszára, amelynek lényege, hogy a
résztvevők elgondolkodjanak saját egocentrizmusukon. Minden
várakozással ellentétben Émilie sértetten tiltakozni kezdett.
– Sajnálom, Romane, de az én esetemben nem beszélhetünk önzésről!
Én ebben a történetben nem magamra gondoltam! Hanem a fiamra, az ő
jövőjére! – háborgott. – Mindent azért csináltam, hogy segítsek neki.
Csakis jót akartam neki…
Romane megnyugtatón, gyengéden válaszolt.
– Természetes, Émilie, hogy jót akart neki! Néha azonban a segítség nem
az, aminek mi gondoljuk. És néha árt, ha jót akarunk… Azon kell
elgondolkoznia, hogy valaki más helyett akar valamit. A saját világképét
és a saját vágyait vetítette a fiára, és közben megfeledkezett arról, hogy a
bőrébe képzelje magát. Emlékezzen vissza a bolygós gyakorlatra: ki kell
lépnie a világa közepéből, és el kell fogadnia a sajátjától eltérő
álláspontokat is. Élni és élni hagyni…
– No de a szülők feladata mégiscsak az, hogy irányítsák a gyerekeiket! Ha
a fiatalokra bíznánk, ők mindig beérnék a minimummal! Gyorskajával és
csokoládéval tömnék magukat, lógnának az iskolából…
– Egy darabig, talán, Émilie. Természetesen terelgetni kell a gyerekeket,
és meg kell szabni a kereteket. Mindamellett ezzel egy időben
megtanulhatjuk a bizalmat is. Ha mindig helyettük csinálunk mindent,
megfosztjuk a gyerekeket a saját erőforrásaiktól és az önbizalmuktól.
Néha nem is tudják, hogy egyedül is képesek dolgokra…
Émilie hallgatása jelezte, hogy Romane szavai bogarat ültettek a fülébe…
Telt azonban az idő, Romane tudta, hogy nem szabad túlterhelni a
résztvevőket, ezért úgy döntött, ideje lezárni a megbeszélést. Ebben a
pillanatban csipogott a telefonja. A várva várt üzenet.
Beszélnünk kell.
Maximilien nem húzta az időt felesleges udvariaskodással. A
„beszélnünk kell” pedig ritkán jelent valami jót… Romane
megborzongott, de összeszedte magát, és derűs hangulatban zárta le a
videotalálkozót.
– Nos, köszönöm a megbeszélést. Még beszélni fogunk a történtekről a
pénteki ülésen. Addig is jegyezzék fel a benyomásaikat a Dogbookba.
Szép estét!
– Viszontlátásra, Romane – felelték kórusban a többiek.
Romane bontotta a vonalat, és gyorsan válaszolt Maximiliennek.
R: Felhívjam?
M: Inkább találkozzunk.
R: Mikor?
M: Holnap? A kávézó az EX melletti sarkon? Kettőkor megfelel?
Ezt nevezik vezető személyiségnek. Romane elfogadta a találkozót.
Tartott a négyszemközti beszélgetéstől, de nem térhetett ki.
Nem emészthetem magam egész este.
Hazaérve meggyújtott egy gyertyát, törökülésben elhelyezkedett a
kedvenc párnáján, és igyekezett lágy meditációba merülni. Semmi nem
használt. Minden erőfeszítése ellenére a gondolatai folyton
visszakanyarodtak Maximilienhez, gondterhelt felhők lepték el az
égboltot.
 16.

Másnap Romane kicsit korán érkezett a kávézóba. Ideges volt, rossz

előérzettel töltötte el a találkozó, és tétovázva lépett a helyiségbe. Sem a
kávézó, sem a pincér nem volt bizalomgerjesztő. Romane mégis
kiválasztott egy bokszot a sarokban. Mielőtt leült, gondosan lesöpörte a
déli vendégek ott hagyta morzsákat, amelyeket a személyzet biztosan
nem fog letakarítani. A mogorva pincér kihozott egy nagyon szűken mért
koffeinmentes kávét, olyan keserű volt, hogy Romane undorral
elfintorodott. Kinyitotta a cukroszacskót, néhány kristály a csészealjra
esett. A mutatóujjával szedegette össze őket, élvezte a cukorszemek
csikorgó hangját, és a szájához emelte az ujját, hogy lenyalja. Maximilien
éppen ebben a pillanatban lépett oda hozzá.
– Jó napot, Maximilien – rezzent össze a lány. – Üljön le, kérem.
– Köszönöm.
Romane igyekezett az üzletember tekintetéből kifürkészni a szándékait,
az azonban sajnos megfejthetetlen maradt. Úgy döntött, nem kertel,
egyenesen a lényegre tér.
– Ha jól értem, nehezen élte meg a szerepcserét. Így van?
– És akkor még finoman fogalmaztunk. Nagyon… kellemetlen
tapasztalat volt számomra. És őszintén megmondom, szkeptikussá tett a
módszer iránt.
Tessék. Erről van szó. Megkérdőjelezi a munkáját… Romane-ra megint
csak kritika és szemrehányás várt. Igyekezett nem mutatni a csalódását.
– Értem, Maximilien. Elmondaná valamivel részletesebben, hogyan telt a
napja, hogy megérthessem, mi bőszítette fel ennyire?
Az üzletember kőkemény pillantást vetett rá. Beleremegett.
– Nem bőszített fel, Romane. Nem tudtam beleélni magam az eljárásba.
Őszintén nem értettem, mi értelme, hogy egy felborult, abszurd világban
találjam magam, ahol az asszisztensem osztogatja a parancsokat.
Romane belesápadt a nyílt bírálatba. Akarata ellenére érezte, hogy
felmegy benne a pumpa, nehezen leplezte a haragját. Idegesen
morzsolgatta a papírszalvétát, míg csak konfettivé nem tépkedte.
– Mondja el, miért!
Képtelen volt elviselni a saját hangja remegését, amely elárulta a
csalódottságát.
– Egyszerűen nem ismertem rá Clémence-ra! Pokollá tette az életem,
nagyon nehezen viseltem. Mintha gonoszul örömét lelné abban, hogy
ezer apró megaláztatást mér rám… Ez elfogadhatatlan!
– Milyen megaláztatásokat? – próbálta színvallásra késztetni Romane.
Maximilien ideges lett, szemében visszafojtott harag csillogott.
– El tudja képzelni, nem? Úgy beszélt velem, mint egy kutyával,
mindenféle szeszélyt kitalált, kávét főzetett és fénymásoltatott, rosszabb
volt a napom, mint egy kezdő gyakornoknak! Soha életemben nem
éreztem még ilyet!
Romane megvárta, amíg kiadja a mérgét, és kedves, jóindulatú kifejezést
erőltetett az arcára.
– Ne nézzen így rám! Olyan, mint egy ápolónő a beteg ágyánál. Nem
vagyok beteg, Romane! Üzletember vagyok, hatalmas felelősséggel a
vállamon, nincs időm ilyen… ilyen…
– Baromságokra? Így gondolja?
Maximilien bizonyára rájött, hogy megsérti Romane-t, ezért
higgadtabban magyarázott tovább.
– Ide figyeljen, képzelje csak magát a helyembe…
Ennek az alaknak aztán van humorérzéke!
– Képzelje, a kísérlet óta az asszisztensem elfogadhatatlanul kezdett
viselkedni. Azt képzeli, hogy most már felülbírálhatja az utasításaimat.
Értem a gyakorlat elméleti célját, de legyünk őszinték, a valóságban a
főnök főnök marad, és az asszisztensnek tudnia kell a helyét! Hová
jutunk, ha megsértődik, amikor megkérem, hogy hozzon egy kávét?
Romane fortyogott magában. Pont ez volt az az erősebbkutya-
hozzáállás, amit képtelen volt elviselni. Maximilien szavai akarata
ellenére húsz évvel visszarepítették az időben, abba a korba, amikor az
apja az erősebb kutyák minden jellemzőjét felvonultatta. Még ma is
érezte a testében a lázongás remegését, amelyet Jean-Philippe
viselkedése váltott ki, amikor túllépett a határon. Ez tette Romane-t
különösen érzékennyé mindenfajta igazságtalanságra, rosszindulatra,
hatalmi fölényre… Igyekezett érveket felsorakoztatni magában, arra
gondolni, hogy Maximilien reakciója csak a program adott szakaszában
természetes ellenállás következménye, el kell fogadni, nem szabad
elutasítani. Hatalmas erőfeszítéssel sikerült nyugodtan válaszolnia.
– Maximilien, ne keverje össze a dolgokat. Természetesen maga marad a
főnök, aki dönt, aki irányít… de meg kell tanulnia engedélyezni az
asszisztensének, hogy felállítsa a határait. Ha az, hogy kávét kér, épp
olyan időpontra esik, amikor nincs sürgős feladata, miért is ne. Ha nem,
fogadja el, hogy egyedül kell boldogulnia!
– Értem. Az ő pártját fogja…
Lélegezz. Ne ess neki…
– Dehogy! Nem erről van szó! Az volt a gyakorlat célja, hogy meglássa a
különbséget az intelligens és a zsarnoki, autokrata vezetés között.
– Azért nem kell túlozni!
Ez már sok volt, Romane képtelen volt türtőztetni magát, belevetette
magát a csatába.
– De igen! – csattant fel. – Maga, aki úgy szereti a hatékony
munkavégzést, igazán érdeklődhetne kicsit a jóindulatú motivációs
rendszerek iránt, ahelyett hogy archaikus viselkedési mintába zárkózik,
mint az ősember!
– Romane, értse meg, hogy a követelmények és az erő uralta viszonyok
között nevelkedtem. Arra tanítottak, hogy az érzelmek veszélyesek
lehetnek a munkában, hiszen a gyengeség jelei. A tapasztalat azt
támasztja alá, hogy az alkalmazottak hamar visszaélnek a jóindulattal,
sőt akár kötélhúzásba is bocsátkozhatnak a túlságosan megengedő
vezetőséggel.
– Nem arról van szó, hogy túlságosan sokat megengedjen. Legyen
határozott és igazságos, csak közben figyeljen oda rájuk – kiabálta szinte
Romane. – Bátorítson, buzdítson, közben adja jelét annak, hogy hálás, és
vázolja a perspektívákat. Ez a középút a vezetésben. Nem több, nem
kevesebb.
Néhány vendég feléjük fordult, felkeltette a figyelmüket a hangoskodás,
alig várták, hogy tanúi lehessenek egy jó kis veszekedésnek. Romane
lesújtó pillantást küldött feléjük.
A szentségit! Érezte, hogy elragadtatja magát, és kicsúszik a kezéből az
irányítás. Miért akarja mindenáron meggyőzni a férfit? Pontosan tudta,
hogy semmi értelme, ha azt akarja, hogy igaza legyen Maximiliennel
szemben, hisz ebben
a szakaszban úgysem lehet igaza… Még túl korán van. Sírni tudott volna.
– Látom, megtanulta a leckéjét – jegyezte meg Maximilien.
Tehát már cinikus is.
– Nem is kicsit! – vágott vissza a lány.
Angyal szállt el felettük. Vagy inkább démon. Pokolian feszült volt a
hangulat. Romane látta, hogy Maximilien mély levegőt vesz, aztán
egyenesen a szemébe fúrta a pillantását. Romane megremegett.
– Mindez nagyon érdekes, de… Bárhogy legyen is, úgy döntöttem, hogy…
– Hogy, Maximilien?
Romane-nak izzadt a tenyere, annyira félt attól, mit fog hallani.
– Hogy abbahagyom a programot.
Micsoda?! Bombaként robbant a bejelentés Romane fejében. Sebesebben
vert a szíve. Az nem lehet!, gondolta akaratlanul.
– Biztos benne? – dadogta.
– Tökéletesen. Megkönnyebbült, nem igaz?
– Miért könnyebbültem volna meg?
– Nem vagyok egy főnyeremény a programjának…
– Ezt csak maga hiszi. Hozzászoktam a magáéhoz hasonló ellenálláshoz,
és őszintén kimondom: nagy kár lenne, ha most abbahagyná. Bár nem
érzi, majdnem túl van a legnehezebb szakaszon. Nagyon gyorsan
haladna azután, és tapasztalhatná a kézzelfogható eredményeket…
Igyekezett uralni a hangja remegését. Ne, könyörgök, nem láthatja meg a
kétségbeesést. Ő nem! Meg kell őriznie a méltóságát. A férfi nem felelt.
Maximilien az asztalra könyökölt, és a kezébe támasztotta az állát.
Furcsa pillantást vetett rá, összehúzta a szemét, mintha jobban próbálna
látni. Romane érezte, hogy remegés fut végig rajta, és magára terítette a
blézerét, csak hogy megtörje a szemkontaktust.
– Jól van. Azt hiszem, elmondtunk mindent.
Maximilien szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Romane
igyekezett leplezni a csalódását. Maximilien intett, hogy hozzák a
számlát.
– Nem, a magam részét én fizetem.
– Egyetlen kávét? Ne vicceljen.
– Igen, még egyetlen kávét is – makacskodott Romane.
– Mondja, nincsenek magának is erősebbkutya-vonásai?
Romane gyilkos pillantást küldött felé. A férfi fel akarta segíteni rá a
kabátját, de ingerülten visszautasította.
Azután ott álltak kint az utcán, szemtől szemben, és nem tudták, mit
mondhatnának még.
– Nos, akkor… viszontlátásra…
A nézeteltérésük ellenére Maximilien igyekezett udvarias maradni, és
kezet nyújtott. Romane habozott, hogy elfogadja-e. Ha visszautasítja,
azzal viszont végleg beismeri a csalódottságát. Könnyednek szánt
mozdulattal kezet nyújtott hát ő is.
– Igen, viszontlátásra, Maximilien.
Áramütésként hatott, ahogy összeért a kezük. Maximilien az illendőnél
kicsit hosszabban szorította. Romane érezte, hogy elönti egy érzés. De
mi? Bizonyára a csalódás és a harag, hogy nem sikerült meggyőznie.
Hogy kudarcot vallott a küldetésében…
Lassan megindult az EX felé. Maximilien a másik irányba tartott.
Romane ostoba fogadást kötött magában: visszafordul, és ha a férfi is
hátranéz, van még remény, hogy hamarosan meggondolja magát…
Romane visszafordult. Maximilien gyors léptekkel, láthatóan minden
sajnálkozás nélkül távolodott.
 17.

Maximilien élete visszatért a régi kerékvágásba. Megkönnyebbülés

volt, hogy nem kell többé részt vennie az üléseken. Végre behozhatja az
elvesztegetett időt.
A Romane-nal megivott kávé utáni napokban gyorsabb fokozatra
kapcsolt, teljesen elmerült a feladatokban. Hajnalban érkezett az
irodába, amikor még a kukások szedték a szemetet a kihalt utcákon, és
este, az éjszakai karbantartók érkezésekor indult haza. Tíz kart
növesztett, és a munkatársai már azt találgatták, nem varázserőnek
köszönheti-e, hogy mindenhol ott van egyszerre. Mindig is tudták, hogy
rendkívül ellenálló a fáradtsággal szemben, és Maximilien büszke is volt
erre a tulajdonságára. Ugyanilyen tempót várt el az embereitől is, bár
tisztább pillanataiban belátta, hogy nem mindenkit faragtak olyan fából,
mint őt.
Mindamellett vezetőként nem az volt a feladata, hogy kimozdítsa a
csapatát a komfortzónájukból? Kényelmes tempóval nem lehet
kimagasló eredményt elérni… Egyik reggel, ahogy a napi sajtót futotta
át, hogy képben legyen a nemzetközi piacokról, egy interjúra esett a
pillantása: Romane-t kérdezték a híres programjáról. Két hét telt el.
Maximiliennek akarata ellenére is elszorult kicsit a szíve. Felállt,
odament a hatalmas üvegablakhoz, és belefeledkezett a kilátásba. Sokat
gondolt a lányra. Fel lehet hívni valakit, akinek otthagytuk az óráit?
Nem, határozottan nem. Kár. Nem találkoznak többé… Volt valami
Romane-ban, ami megragadta. Bizonyára a kedvesség és a határozottság,
a jóindulat és a vezetői készség elegye… Izgató ellentétek. Vonzó
ellentétek. Természetesen kedvére tudott volna ismerkedni: nők serege
forgolódott körülötte. Közülük azonban csak kevésben volt meg ez az
őszinteség, a személyiség ereje, anélkül hogy megbotránkoztatók vagy
öntörvényűek lettek volna. Maximilien meglátta Romane viselkedésében
„az erősebb kutyaság apró jeleit”, a szenvedélyességét, ahogy semmit
nem akart feladni… Mindamellett a kifelé mutatott erős jellem mögött
megérezte a törékenységet, az érzékenységet, amelyet a lány titkolni
próbált. Ezt pedig… meghatónak találta. De be kellett látnia: egy olyan
férfi, mint ő, és egy olyan nő, mint Romane… nos, sosem működne! Jobb,
ha nem is gondol rá. Igaz is, miért ne hívná vissza azt a csinos szláv
manökent, akivel előző héten egy kiállításmegnyitón találkozott? Épp
sms-t készült írni neki, amikor észrevette, hogy hangüzenete érkezett.
Julie volt az…
Düh és kétségbeesés áradt az üzenetből, Julie keményen a szemére
vetette, hogy legutóbb sem hívta vissza, egyszerűen eldobta, mint egy
öreg zoknit. Maximilien ekkor jött rá, hogy a múltkori sms-e a
piszkozatok mappában maradt. Ajjaj… Majd elmagyarázza a helyzetet,
amint lesz egy perce. Nem könnyű ilyesmiről beszélni az irodában, sok a
kíváncsi fül. Igen, ma este amint hazaér, felhívja. Annyira belemerült a
gondolataiba, hogy Clémence beléptére hirtelen összerezzent.
– Kopoghatna – jegyezte meg ridegen.
– Megtettem, de bizonyára nem hallotta.
Maximilien tudta, hogy Clémence-szal fizettet meg
a rosszkedvéért. Megenyhült kissé.
– Mit akar?
– A McKen-anyagot, elkezdeném sürgetni a beszállítókat…
– Fogja, itt van.
– Uram?
– Mi van még?
– Igaz, hogy végleg otthagyta az erősebbkutya-szelídítő programot?
Összeesküdött a világ, hogy mindenki ezzel jön?
– Meglehet.
– Nagy kár… – motyogta Clémence az orra alatt.
– Hogyan? – csattant fel Maximilien, tartva tőle, hogy jól hallotta.
– Semmi, uram.
– Akkor elmehet, Clémence.
Gyilkos hangulatát látva az asszisztens nem kérette magát. Helyes.
Maximilien egyedül akart maradni. Gépiesen megmasszírozta a vállát.
Két napja teljesen befeszültek az izmai, de nem volt ideje masszőrhöz
fordulni. Kihúzta a fiókot, amelyben egy levél fájdalomcsillapító lapult,
és bevett egy szemet. Bárcsak léteznének tabletták egy üzletember
gondjaira! Kedvetlenül visszatért a munkához, és késő estig fel sem
nézett belőle…
 18.

A kávézóbeli találkozásuk után Romane végleg becsukta a Vogue-aktát.

„Lezárt ügy”, ismételgette magában. Nem sikerült meggyőznie a férfit, és
akkor mi van? Nincs miért szemrehányást tennie magának. Minden tőle
telhetőt megtett. Mindenkivel előfordulnak balesetek az útja során…
Szoros munkabeosztása szüneteiben rendszeresen győzködte magát
erről. A program folytatódott, a csoport többi tagjának szüksége volt rá.
Mindennek ellenére nehezére esett a munka, hiába kutatott új lendület
után. Mennyire szeretett volna sikerrel járni Maximilien
személyiségváltozásában! Micsoda győzelem lett volna! Tudatában volt,
hogy személyes ügy lett számára a férfi. Túlságosan is személyes?
Bizonyára… és akkor mi van? Tilos talán emberinek lenni?
Nyomasztották ezek a gondolatok, ezért inkább betett egy esernyőt a
táskájába, a meteorológia borzalmas időt jósolt, csak hogy jobban érezze
magát, és sietve elindult: a versailles-i kapunál találkozott a csoporttal,
együtt megnézik a Titanic-kiállítást. Természetesen mint mindig, most
is megvan a vezérgondolat, amely elgondolkodásra készteti majd a
résztvevőket. Romane húsz percet késett, zavartan kért elnézést a
csapattól, de úgy tűnt, senki nem neheztel rá. Bruno rideg tekintetéből,
elkeskenyedő szájából azonban kiolvashatta a nemtetszését: ő nem
ismert tréfát a pontosság kérdésében.
– És Maximilien nem jön? – kérdezte rögtön a csinos Nathalie.
Romane mély lélegzetet vett.
– Nem jön többet – felelte tettetett könnyedséggel.
– Micsoda? Abbahagyta a programot?
– Előfordul az ilyesmi…
Nathalie csalódottnak tűnt. Romane nem lepődött meg rajta. Korábban is
észrevette, mekkora érdeklődést mutat Maximilien iránt, aki
természetesen belement a csábítás játszmáiba. Ugyanezt csinálta vele is.
Romane intett a csoportnak, hogy kövessék.
– A Titanic, mint tudják, az erősebbkutya-szindróma jellegzetes
áldozata, ezért tartottam érdekesnek, hogy eljöjjünk… A projekt mögött
álló férfiakat elvakította a hatalomvágy és az erő érzete, a józan ész és a
biztonság ellenében is követték a lázálmukat. Amikor érzik, hogy
felébred az erősebbkutya-énjük, képzeljenek el egy szeszélyes,
neveletlen gyereket, aki megpróbálja magához ragadni a hatalmat, és
minden idejét arra fordítja, hogy teljes erejéből akarja. Toporzékol,
hangoskodik, mindent akar, és mindent azonnal! „Több pénzt akarok”,
„Nagyobb hajót akarok”, „Nagyobb kocsit akarok”… Gyakran ugyanilyen
intenzitással akar „nem akarni”: „Nem akarok szenvedni”, „Nem akarok
egyedül lenni”… Az elfojthatatlan vágy áll a rengeteg szenvedés
hátterében. Ez az erősebb kutyaság, mint egy makacs és szeszélyes
gyerek, eredményeket vár, és folyamatosan nyomás alatt tartja magukat.
Ráadásul erősen romboló ez a nyomás, hiszen hibás viselkedéseket
sugall.
Nagyon régóta először fordult elő, hogy Romane rossz érzéssel hallgatta
a saját szavait. Furcsának, hiteltelennek érezte magát. Arról az erősebb
kutyaságról beszélt, amely arra indít, hogy túlságosan erősen akarjunk
valamit.
Ő maga talán nem akarta ilyen erősen, hogy Maximilien megváltozzon?
Nathalie árasztani kezdte a megjegyzései özönét. Bruno is csatlakozott,
szőrszálhasogatón igyekezett mindent megérteni. Patrick és Émilie pedig
oda sem figyelve csevegett. A máskor oly türelmes Romane érezte, hogy
eluralkodik rajta a felháborodás.
– Hagyják, hogy a gondolatok megjárják a maguk útját a fejükben – zárta
rövidre a dolgot –, nem lesz időnk itt megbeszélni az összes kérdést.
Induljunk…
Bizonyára átsütött a hangján az idegessége. Haragudott magára a
kevéssé szakmai viselkedésért, de ma nem volt egészen ura az
érzéseinek. Igyekezett félresöpörni a Maximilien okozta haragot, és nem
gondolni rá többet. Hiába.
Mégis végigvezette a csoportot a termeken, egészen az utolsóig, ahol
megépítették a hajó orrának mását, hogy a látogatók James Cameron
filmjének híres jelenetét utánozva fényképezkedhessenek.
– Nyilván mindannyian ismerik Leonardo DiCaprio híres szavait: „Én
vagyok a világ királya!” – kezdte Romane. – Most azt kérdezem: és
maguk? Mitől éreznék most magukat a világ királyának? Pár héttel
ezelőtt talán a pénzt, a hatalmat mondták volna… És ma? Milyen
elképzelésük van az igazi boldogságról?
Nem várt azonnali választ, inkább könnyednek szánt hangon folytatta:
– Most pedig akik fényképet szeretnének, álljanak a hajóorrba!
Mindenki akart fényképet. Émilie Patrickkal állt oda, felvéve a film
ikonikus pózát. Bruno ugyanígy tett Nathalie-val, bár kijelentette, hogy
nem szereti a kliséket. Csak Romane húzódott félre. Egy pillanatra arra
gondolt, mi történt volna, ha Maximilien itt van, ha vissza tudta volna
tekerni a filmet a vitájuk előttre… Együtt álltak volna be a képhez, ő
széttárt karral, mint Kate Winslet, Maximilien pedig szorosan mögötte, a
derekára tett kézzel, miközben érzi a leheletét a tarkóján? Hirtelen
félbeszakította magát. Ugyan már, Romane! Muszáj összeszednie magát.
Mégis eluralkodott rajta a szorongás, átkozta magában Maximilient,
amiért ilyen gőgös volt, és hagyta, hogy az erősebb kutyasága kerekedjen
felül… És ezért most kénytelen haragudni rá, miközben olyan érzések
ébredeztek benne, amelyeket mindenáron el kellett hallgattatnia. Nem
lazítottam eleget mostanában, ez minden, próbálta igazolni magában a
nem helyénvaló vonzalmat. El kell terelnem a gondolataimat…
A többiek a bolt felé igyekeztek, hogy átvegyék a képeiket. Kezdtek
érezhető kötődések kialakulni közöttük. Ez elég jó jelnek számított.
Romane elkísérte a csapatot a kijáratig, majd elbúcsúztak. Hosszú ideje
először örült, hogy véget ér egy ülés, alig várta, hogy hazamenjen és öt
percig a munkán kívül másra is gondolhasson. Hazafelé hatalmas dugóba
került, és azon kapta magát, hogy szidja az egész világot. Az egyik
kereszteződésnél, ahol egy lassú autós elállta az utat, dühödten dudálni
kezdett, és káromkodás szakadt fel belőle. Hevesen kalapált a szíve.
Örült, hogy a következő lámpánál megállhat, hogy összeszedje magát. A
visszapillantóban megnézte az arcát: kivörösödött dühében. Ó, istenem!
Milyen szörnyű erősebbkutya-roham!
Hogy lehet, hogy ennyi évnyi munka után ő, az erősebb kutyaság
szakértője még mindig képes engedni az agresszió hullámának? Lehet,
hogy a kemény munkával megszerzett ismeretei, amelyek egy bölcsebb
élet felé vezetnek, csak elméleti tudást takarnak, és a gyakorlatban
semmivé foszlanak? Romane megrémült. Nem, az lehetetlen, nem
történhet meg… Egy rosszindulatú kis hang azonban úgy döntött benne,
hogy megforgatja a kést a sebben: nem a büszkesége miatt akarta-e
mindenáron megváltoztatni Maximilient, megakadályozva, hogy előre
lássa, a székcserekísérlet túl sok lesz neki? Felindulásában padlógázzal
indított, és igyekezett elnyomni a zavaró gondolatokat… Öt percre
szeretett volna mindent elfelejteni. Hazaérve feltette tölteni a telefonját.
Csak ekkor vette észre, hogy üzenete érkezett. „Hahó, Romane, itt
Sandrine. Ma este lesz egy kis rockkoncert a tizennyolcadik kerületben.
Eljössz velünk? Puszi.” A legjobbkor jött a meghívás, ez majd eltereli a
gondolatait.
 19.

Maximilien fél kézzel félresimította a barna hajtincset, hogy szabadon

megcsókolhassa a felé kínált nyakat, miközben szabad kezével
kikapcsolni igyekezett a finom csipkés fekete melltartót. Alig tíz perc telt
el az óta, hogy kitöltötte az első pohár pezsgőt a szépséges
kisasszonynak, s a pohár azóta is ott várakozott a nappalija kis asztalán.
A pazar kanapé körül szétszóródott ruhadarabok mostanra selymes
szőnyeggé váltak, tökéletes helyszínt kínálva a szerelmi összecsapásnak.
Maximilien elégedett volt a teljesítménnyel, és próbálta kiélvezni a
pillanatot. Akkor mi az ördögért nem élvezi jobban? A lánynak
lélegzetelállító teste volt, mi több kellene még? Maximilien koncentrált,
megpróbált semmi másra nem gondolni, de megcsörrent a telefonja, és
széttörte a meghitt pillanatot. Mi van már megint? Úgy döntött, nem
veszi fel, úgyis bekapcsol az üzenetrögzítő.
Jó estét. Itt a párizsi Saint-Joseph kórház. Visszahívna, amint megkapja ezt
az üzenetet? Laetitia vagyok. Köszönöm.
Mi ez az egész? Maximilien ideges lett.
– Bocsáss meg. Azt hiszem jobb, ha ezt elintézem.
Félmeztelenül felpattant, és odaugrott a rögzítőhöz. Visszahallgatta az
üzenetet, és egy papírra ráfirkantotta a telefonszámot.
– Visszahívom, csak egy perc. Igyál egy kis pezsgőt addig…
A lány enyhe nemtetszéssel biggyesztette az ajkát, és felkapta
Maximilien ingét, hogy magára terítse. Belekortyolt a pezsgőbe. Még
véletlenül sem húzta volna össze az inget meztelen mellén. Maximilien
elfordult. Öt csengetés hallatszott, mire valaki felvette a telefont.
– Laetitia, Saint-Joseph kórház, jó estét.
– Ööö, igen, jó estét, az imént üzenetet hagyott nekem.
– Igen, köszönöm, hogy máris visszahívott. Maga szerepel sürgős
esetben értesítendőként az egyik betegünk telefonjában, akit egy órája
hoztak be.
– Igen?
Maximilien tompa aggodalmat érzett.
– Mi történt? – remegett meg a hangja.
– Ismer egy bizonyos Julie-t?
– Igen, persze – felelte feldúltan.
– Öngyilkosságot kísérelt meg…
– Micsoda?
Maximilien úgy érezte, darabokra hullik.
– Bevett egy levél altatót…
Ó, istenem!
– Családtagja?
– Igen! Az ikertestvére vagyok…
– Hogy hívják?
– Maximilien Vogue – csuklott el a hangja.
– Jöjjön be. A sürgősségi betegfelvételnél várom, elmondom a
részleteket.
 20.

Laetitia letette, mielőtt többet megtudhatott volna.

A döbbent Maximilien megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai.
Gyorsan kitessékelte a lányt, akin látszott, hogy nem igazán érti, mi
történik. Nem érdekelte. Csak az számított, hogy a lehető leggyorsabban
beérjen a kórházba. Túlságosan ideges volt ahhoz, hogy vezessen, inkább
taxit hívott. Élete leghosszabb húsz percének érezte az időt, amit a
kocsiban töltött. Lepergette magában az elmúlt hetek filmjét, az összes
alkalmat, amikor a testvére megpróbálta elérni, a kétségbeesett
hívásokat, amelyek válasz nélkül maradtak, mert ő ki tudja, mivel
foglalkozott éppen… Végre megérkezett a kórház elé. Ezen a késői órán
nem volt túl bizalomgerjesztő az épület. Az üzletember beleremegett a
gyászos hangulatba. A recepción nem volt senki. A hall elhagyatott volt.
Egy pillanatra rátört az ijedség, hogy nem találja meg, hová vitték Julie-t.
Szerencsére összetalálkozott valakivel, aki a személyzethez tartozónak
látszott.
– Elnézést, merre van a sürgősségi betegfelvétel?
– Balra a folyosó végén menjen le a lifttel a mínusz egyedikre – felelte a
nő viszonylag kedvesen, de mosolyra már nem maradt ereje.
– Köszönöm.
– Kérem – felelte a nő, akinek lábán az egy szezonra hatalmas sikerré
vált, fluoreszkáló műanyag Crocs papucs volt. Azután lassan kisétált az
épületből, és elővett egy doboz cigarettát.
Maximilien végigfutott a folyosón, és beszállt a liftbe. Egyedül maradt
nyirkos tenyerével, hevesen kalapáló szívével.
Végre megtalálta az éjszakai sürgősségi osztályt. Sok beteg várakozott,
de ő mindenkit megelőzve megrohamozta a recepciós pultot, amelynél
az ügyeletes érkezési sorrendben fogadta a pácienseket. A nővér
összeráncolta a szemöldökét, és már készült, hogy rendre utasítsa:
– Uram, várja ki a sorát, kérem.
Maximilien nem törődött a figyelmeztetéssel.
– Nem betegként jöttem. Egy órával ezelőtt hívtak. Behozták a húgomat.
Tudni akarom, hogy van. Kérem.
Nem gyakran fordult elő vele, hogy ennyire könyörgőre fogja…
– Ebben az esetben… Ki hívta fel?
– Laetitia.
– Várjon egy percet. Megpróbálom elérni.
Néhány szót mondott a telefonba, azután letette. Semmiféle különösebb
érzelem nem tükröződött az arcán. Felvértezte magát, hogy távolságot
tarthasson mindazzal, ami itt történhet. Bizonyára nagy szüksége volt
erre, nehogy megbolonduljon. Jobb, ha elzárja az érzékenységét.
– Menjen a váróterembe. Laetitia magáért jön.
Maximilien kétségbeesetten, őrült aggodalomtól gyötörten leült a
váróterem egyik műanyag székére. Az egyik oldalán egy anya ült, karján
síró kisbabájával, a másik oldalán egy férfi, aki egy kendővel szorította le
a sebet az arcán. Maximilien úgy érezte, a negyedik dimenzióba
csöppent, és ostorként csapott le rá a kontraszt az estéje kezdete és a
most átéltek között. Vánszorogtak a percek, és senki nem hozott híreket.
Őrjítő volt a várakozás, érezte, hogy tompa harag árad szét az ereiben.
Felpattant, és újra a pulthoz ugrott. Nehezen uralkodott magán. A nővér
kikezdhetetlen nyugalommal, minden szót megnyomva válaszolt.
– Legyen türelemmel, érti? Amint Laetitia felszabadul, magáért jön…
– No de tűrhetetlen, hogy így megváratják a családot! Csak annyit kérek,
hogy mondjanak valamit, a mindenségit!
A nővér rendíthetetlenül megkocogtatta a pultra kiragasztott kiírást.
„A büntető törvénykönyv két cikkelye alapján a kórházi személyzettel
szembeni minden támadás – akár fizikai, akár verbális – jogi
következményt vonhat maga után.”
– Üljön le – utasította.
Maximilien, bár emésztette a harag és az aggodalom, engedelmeskedett.
Tizenöt perccel és tizenhét másodperccel később a nevezett Laetitia
kilépett a sürgősségi osztály szentélyéből.
– Monsieur Vogue! – kiáltotta el magát.
– Én vagyok! – pattant fel Maximilien.
– Jöjjön velem, kérem.
Maximilien nem kérette magát, megindult a nyomában a folyosókon,
ahol a résnyire nyitott ajtók mögött betegek feküdtek hordágyakon.
Végre elértek egy üveges falú bokszhoz. Maximilien megpillantotta
öntudatlan húgát. Majd kiugrott a szíve a helyéről. Egy lány várakozott
mellettük, és feléjük fordult. Maximiliennek fogalma sem volt, ki lehet.
Az orvos világosította fel.
– A kisasszony találta meg a testvérét a lakásban. Lakótársak, nem tudta?
Még szerencse, hogy ott volt.
Maximilien a kezét nyújtotta, de a lány nem fogadta el. Szigorú pillantást
vetett rá.
– Maga Maximilien?
– Igen, miért?
– Semmi…
Miért néz rá ilyen ferdén? Nem érdekes… Nem alkalmas az idő ilyesfajta
kérdésekre. Nem is törődött tovább a lánnyal, Maximilien inkább
odafordult az orvoshoz, hogy részletes tájékoztatást kérjen.
– Gyomormosáson esett át. Valószínűleg megmenekült. Fizikailag
legalábbis.
Maximilien keservesen nyelt egyet.
– Alszik. Egyelőre mást nem tehetünk. Ha gondolja, jöjjön vissza holnap
reggel, megbeszéljük, hogyan tovább. Valószínűleg szanatóriumra lesz
szükség. Majd elmondom.
– Be… bemehetek hozzá? Hallja, ha beszélek hozzá?
– Ki tudja? Talán igen… Menjen, de ne maradjon sokáig. Hagyja pihenni.
– Nos, én megyek, holnap korán kelek – jelentette ki a lakótárs.
Az első kellemetlen benyomáson túllépve Maximilien megszólította.
– Várjon!
– Tessék?
– Én… meg akartam köszönni, amit a testvéremért tett. Őszintén.
– Nincs mit. Mindenki megtette volna a helyemben.
– Nem, nagy segítség volt. Hadd köszönjem meg… ööö… nem is tudom a
nevét.
– Pénélope. Nem kell, felesleges, nem magáért tettem. De egyet
megtehetne…
– Mit?
– Mostantól próbáljon elérhető lenni a számára.
Puff. A pofon. Maximilien némán fogadta. Felírta Pénélope
telefonszámát, és megígérte, hogy felhívja, ha változás van.
Bement a bokszba, és a húgához hajolt. Hosszan simogatta a haját,
gyengéd, megnyugtató szavakat mormolt.
– Itt vagyok, húgi. Most már minden rendben lesz.
Azután meggyőződött róla, hogy senki sem látja, és lágyan, csendben
szabad folyást engedett a könnyeinek. Csak az éjszaka volt a tanúja a
fogadalmának:.
– Drága Julie. Soha, soha többé nem hagylak magadra. Esküszöm!
Egy darabig még fogta az ikertestvére kezét, azután elindult. A folyosón
a műszerek pityegésének ritmusára kopogott a lépte.
 21.

Másnap Maximilien úgy ébredt, mintha úthenger ment volna keresztül

rajta. Rég nem volt ilyen borzalmas éjszakája. Rövid szendergései olyan
súlytalanok voltak, akár a cigarettapapír. Sokszor felriadt, hideg
verejtékben fürdött. Mielőtt rátört volna a valóság, abban reménykedett,
hogy rossz álom csak, ami történt. Korán reggelre felhúzta az órát, hogy
minél előbb Julie-nél lehessen. Sietve kávét főzött, de túlságosan
megtömte a gépet, borzalmasan erős és keserű valami lett a
végeredmény. Alig tudta legyűrni. Reggelizni nem is bírt, nem érzett
éhséget.
A kórházba érve megtudta, hogy Julie felébredt. Futott a szobájához, és
az ablakon át látta, hogy a testvére az ágy szélén ül, szeme megtörten
mered a falra, lába lassan kalimpál a semmiben, háta meggörnyed,
mintha a világ súlya nyomná. Bedugta a fejét az ajtón.
– Julie?
Semmi válasz. Maximilien kopogtatott, hogy felhívja magára a figyelmet,
azután újra próbálkozott.
– Julie… Én vagyok az…
Julie végre a bátyja felé fordult. Rá nézett, de mintha nem látta volna.
Maximilient megdöbbentette fakó arcszíne, a szeme alatt húzódó lilás
árkok. Elszorult a szíve. Mindez azonban semmi volt ahhoz a sokkhoz
képest, melyet a húga szavai keltettek:
– Menj innen – suttogta Julie.
Egyszerű, de kérlelhetetlen szavak. Julie elfordult, újra a falat bámulta,
megint lóbálni kezdte a lábát. A találkozó véget ért.
Maximilien úgy megrendült, mintha lövés érte volna, alig bírt
kibotorkálni az orvosi szobáig. Laetitia az adminisztrációval volt
elfoglalva, a számítógépbe írt éppen.
Maximilien bekopogtatott a nyitott ajtón. A doktornő végre felpillantott.
– Ó, maga az? Bent volt Julie-nél?
– Nem… nem akar látni.
Az orvos felsóhajtott, és megértőn rámosolygott. Jólesett az
együttérzése.
– Nem ritka a hasonló reakció egy ilyen sokk után. Ne keseredjen el. Van
a húgának oka, hogy haragudjon magára?
– Mostanában nem voltam annyira mellette, mint szerettem volna…
– Hm… Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, nem igaz? Ráadásul az ilyen
esetekben nem szabad alábecsülni a depresszió szerepét sem.
– Igen, értem…
– Negyvennyolc óránál tovább nem tartjuk itt. Azután mindenképpen
keresniük kellene egy jó szanatóriumot. Legyen ideje rendbe jönni… És
főként legyen felügyelet alatt!
– Így lesz – ígérte Maximilien.
– Felírtam magának a Forrásvíz Klinika elérhetőségeit. Ismerem a
terapeutáikat. Kiváló szakemberek.
Maximilien elvette a papírlapot. Táncoltak a betűk a szeme előtt. Hogyan
juthattak idáig?
– Bár nem akar látni, én jövök. Ha bármi történne, kérem, hívjon fel, akár
éjjel is.
– Rendben.
Maximilien tiszta szívből köszönetet mondott Laetitiának a húga mellett
végzett remek munkájáért, és elköszönt.
Az utcára lépve a nappali fénytől megfájdult a szeme. Lehet, hogy az
előző esti könnyek tették ilyen érzékennyé a pupilláját? Vaktában
kóborolt az utcákon, az iménti események után képtelen volt világosan
gondolkodni. Egy tengerimalac rohangált a fejében, és pörgette sebesen
a bűntudat mókuskerekét. Bárcsak figyelt volna a húgára, bárcsak időt
szakított volna rá, hogy megnyugtassa, hogy talán tanácsokkal lássa el!
Ahhoz azonban jobban át kellett volna éreznie a dolgokat, előre látni
őket, mielőtt ilyen szélsőségig jutnak!
Csakhogy a tagadhatatlan hatalommániája falat emelt közé és az érzései
közé, olyannyira, hogy a vészjelzések nem tudtak eljutni hozzá. Olyan jól
felépítette a páncélját, hogy az megvédte ugyan, de el is szigetelte
másoktól. Ezért nem vette észre, mennyire rosszul van a húga. Most
pedig itt bolyong az utcán, a balsorsa iránt közönyös járókelők között.
Csak egy névtelen fájdalom. Meddig gyalogolt így céltalanul? Maga sem
tudta.
Romane arca bukkant fel benne, és a gondolat: fel kell hívnia, beszélnie
kell vele… Ő mindent tud az erősebb kutyaságról, tudja, mi a baj vele.
Talán tud neki segíteni, vagy legalábbis megérti, nem ítéli el olyan
keményen, mint a többiek. Feloldozásra vágyott. Tíz csengetés után
bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Maximilien balszerencséjére Romane nem volt telefonközelben. Hacsak
nem akarattal nem vette fel. A férfi nem mert üzenetet hagyni.
Határozottan ellene fordultak az égiek. Tovább gyalogolt céltalanul, és
életében először igazán elveszettnek, és reménytelenül magányosnak
érezte magát…
 22.

Romane rég nem aludt ilyen jól. A fáradtság végre felülkerekedett az

elmúlt napokban felgyülemlett idegfeszültségen. Kedvesen megkérte az
agya jobb féltekéjét, hogy hozzon létre egy félreeső raktárat, amelybe
elrejtheti a Maximilien-ügyet, és engedélyezze a gondolatainak a jól
megérdemelt pihenőt. Jókedvűen kelt fel, kávét főzött, magos kenyérből
készült pirítóssal. Ez volt a környék legjobb kézműves pékjének a
specialitása. Ízletes reggelije közben végiggondolta a napi programját, a
rá váró különféle találkozókat. A program résztvevőinek egyetértésével
vállalta, hogy közvetítő lesz a hozzájuk közel állók felé, hogy semleges
félként tájékoztathassa őket, mennyit fejlődtek a képzés alatt. Találkozni
fog Thomas-val, Émilie fiával, aki kuktaként helyezkedett el. Azután
meglátogatja Patrick volt feleségét. Őszintén remélte, hogy ezek a
találkozások gyümölcsözők lesznek, és megnyitják az utat a kibékülés
felé.
Romane felsóhajtott. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Sohasem az.
Mégis ezt szerette a legjobban. Mindent be akart vetni, hogy a csoportja
tagjainak a lehető legnagyobb esélyük legyen sikerre vinni a változás
programját. Akár kockázatok árán is… Megérdemlik, nem igaz? Romane
megkedvelte őket. Hiszen bátrak voltak, változni akartak, miközben oly
sokan csak megvonják a vállukat, és nem hajlandók még elgondolkozni
sem. Időnként még fel-felbukkant Maximilien a hátsó raktárból, hogy
emlékeztesse a létezésére. Ő hamar feladta. Ám az ő döntése volt, senkit
nem lehet kényszeríteni… Valami azonban mégsem hagyta nyugodni
Romane-t: épp elég erősebb kutyával volt dolga, fel tudta ismerni, ki az,
aki soha nem lesz képes megváltozni… Maximilien, ezt pontosan érezte,
képes lenne a változásra. Igaz, elég sok rossz vonással bírt, de jók voltak
az alapok. Erre esküdni mert volna! Olyan sokat tanulhatott volna
magáról a programban. Ne gyötörd magad ezzel. Előre nézz, Romane,
korholta magát, és beindította a kocsiját.
Félórás út után, amely alatt háttérzenével hallgattatta el a gondolatait,
megérkezett Thomas munkahelyére. A fiú vállalta a találkozást, és kész
volt a beszélgetésre fordítani a pihenőidejét. Ez máris jó jel volt. Ahogy
Romane bemutatkozott, rögtön közölte, hogy tíz perce van. Romane
elővette a tabletet, és megmutatta az anyjáról készült felvételeket,
amikor kuktaként dolgozott a székcserekísérletben, hogy megértse a fia
szenvedélyét és jövendő foglalkozását. Thomas elbizonytalanodott.
– Igazán próbálkozik, tudod?
A fiú a ruhaujjába törölte az orrát, és lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az
érzéseit.
– Nagyon el van keseredve, nem titkolom előled… Mindennél jobban
szeret téged, és azt hiszem, tényleg megértette a múltbéli hibáit. Csak
egy gesztus az irányodból, és kitárt karral fogadna otthon…
– Nem állok még készen! – morogta Thomas.
Romane tudta, hogy nem szabad siettetni. Időt kell hagyni, hogy
megszelídüljön.
– Értem. Ha nem állsz is készen, hogy hazamenj, nagyon klassz lenne, ha
küldenél neki egy kis üzenetet, vagy még inkább, ha felhívnád. Csak egy
kis gesztus.
Thomas még egy sanda pillantást vetett a kuktaruhás anyja kimerevített
képére. Azután lassan bólintott. Igen, megteszi.
Romane mosolygott magában. Jól kezdődik. Egyelőre többet nem
várhatnak. Őszintén köszönetet mondott.
– Úgy hallottam – mondta búcsúzóul –, hogy nagyon tehetséges vagy a
konyhában. Lenne kedved részt venni a Sztárséf castingján?
Thomas arca felragyogott, de igazi kamaszként bizonytalanul megvonta
a vállát.
Romane odaadta a névjegyét.
– Üzenj, ha eldöntötted. Jól ismerem a producert, bevihet a castingra…
Köszönöm, hogy rám szántad az időd. Viszontlátásra, Thomas!
A fiú utána integetett, ahogy a kocsija felé tartott.
Romane újra a volánhoz ült, és elindult a következő célpontja felé.
Patrick volt felesége szívélyesen fogadta. Szerencsés természet, állapította
meg Romane. Patricknak igazán szerencséje volt, hogy ilyen
gyöngyszemet tudhatott maga mellett. Nagyon messzire kellett mennie,
hogy kikészítsen egy ilyen kedves és jóindulatú nőt… Janine finom
tízóraival várta Romane-t: ízletes zöld teát főzött, és házi készítésű
süteményt kínált hozzá. Egy egészen kis házban lakott, éppen hogy elfért
benne a gyerekeivel, de helyes, rendezett és gondos otthont teremtett
belőle.
Hamar megrepedt azonban a mosoly álarca, amint Patrick került szóba.
Janine tele volt nehezteléssel, kimondatlan sérelmekkel, frusztrációkkal,
a kiábrándult szerelem minden keserűségével, amely csak arra várt, hogy
kiáradhasson.
Az idő múlásával Janine láthatatlan lett a férje szemében. Bántotta, hogy
a férfit a legkevésbé sem érdekli a cége, amelyet felépíteni igyekezett a
gyerekek és a háztartás mellett. Patrick sértőn éreztette vele, hogy nem
keres eleget, mintha az online üzlet csak valamiféle zsebpénzt jelentene.
Fokozatosan az asszony is elvesztette a motivációt, hogy tessék, és hogy
kellemes társ legyen. Végül önmagáról is megfeledkezett, elhagyta
magát. Olyan kevés ideje jutott a saját jóllétére, a szépségére!
Mindennapossá váltak a veszekedések… Amíg végleg betelt a pohár. Egy
unokatestvér esküvőjén, ahol többet ivott a kelleténél, Patrick igazi
fajankóként viselkedett, és a szeme láttára flörtölt egy miniszoknyás,
butuska fiatal lánnyal. Ez a megaláztatás már túl sok volt.
Romane elnézte a sebzett asszony arcát, akinek a vallomásából
tökéletesen kirajzolódott, mit jelent a házastársi erősebb kutyaság. Végül
együttérzőn megérintette a kezét.
– Nagyon fájdalmas lehetett… – adott hangot a megértésének.
– Mit kellett volna tennem? – kiáltott fel Janine.
– Remek technikák léteznek, hogy megállítsuk az ilyen magatartást, és
elkerüljük a fájdalmas aránytévesztéseket.
– Most már késő…
– Soha nem késő, Janine. Miért nem vesz részt az egyik önvédelmi
kurzusunkon, amely felvértezi az erősebb kutyaság ellen? Lenne kedve
hozzá?
– Igen, miért is ne!
– Mindenesetre el akartam mondani, mekkora utat tett meg Patrick,
amióta belekezdett a programba. Rá sem ismerne! Az, hogy elhagyta,
hatalmas sokként hatott rá. Ritkán van ennyire elkötelezett
tanítványom. Nézze, mit megtesz magáért…
Romane megmutatta a kis videót a székcseréről. Patrick segít felöltözni
Mia gyerekeinek, kiveszi a részét a háztartási munkából, összekészíti a
rendeléseket a szintén vállalkozó Mia ügyfeleinek…
Romane-nak nem is kellett többet mondania. Elhintette a magot, most
már hagyni kell, hogy az idő tegye a dolgát… Elbúcsúzott. Szívélyesen
kezet szorítottak.
– Ugye elgondolkozik az önvédelmi kurzuson? Van egy csütörtök
délelőttönként.
– Igen, Romane, köszönöm…
Romane az EX felé hajtott, amikor megcsörrent a telefonja. Rápillantott
a kijelzőre. Maximilien Vogue? Majdnem félrerántotta a kormányt.
Megugrott a szíve. Ha létezik, kiakadt volna az érzelemmérő mutatója.
Természetesen nem vehette fel, vezetés közben nincs telefonálás.
A józan ész hallatta a hangját. Ha fontos, majd hagy üzenetet! Agya
limbikus része, az érzelmek központja azonban arra kényszerítette, hogy
félreálljon, és meghallgassa a hangpostáját. Csalódás: nem volt üzenet.
Annyi baj legyen, legyintett magában, bár az érzései nem éppen ezt
mondták. Nem hívhatja vissza, ha nem tudja, mit akar. Idegesen folytatta
az útját.
 23.

Romane három órán át megállás nélkül dolgozott az apjával az EX-ben.

Vacsorára szusit rendeltek, hogy azzal is időt spóroljanak. A lány élvezte
az együtt töltött órákat, a kettejük közötti néma cinkosságot. Hosszasan
nézegették a videószobában a filmrészleteket, hogy kiválasszák a
legmegfelelőbbeket. Romane új műhelymunkát készített elő a
csoportnak, és az apja szemére is szüksége volt, hogy a legjobb hátteret
adja meg hozzá… Épp egy új szakasznál tartottak, amikor Romane
táskájában rezegni kezdett a telefon. Kinyitotta a cipzárt, és a kijelzőre
pillantott. Megint Maximilien? Aznap már másodszor próbálta elérni.
Jean-Philippe kíváncsi pillantást vetett rá. Ez volt az egyetlen, ami
továbbra is zavarta Romane-t az apjában: mindig mindent tudni akart az
életéről, és néha úgy érezte, olyasmit is muszáj elmesélnie neki, amit
szíve szerint megtartana magának.
– Ismeretlen szám, nem veszem fel – jegyezte meg könnyedén, leplezve
a felindulását, amiért Maximilien kétszer is hívta.
Csak elhallgatás, nem hazugság. Ugye az megbocsátható? Makacsul
csörgött a telefon. Romane morgott magában. Maximilien gond nélkül
faképnél hagyta a programban, és elvárja, hogy egy csettintésére
ugorjon? Szó sem lehet róla! Bármit akar is mondani, várhat…
Megnyomta a hívást elutasító gombot.
Szeretetteljesen megölelte az apját, amikor este tíz után elköszöntek.
– Édesem, küldj egy üzenetet, hogy tudjam, rendben hazaértél, jó?
– Papa! – tiltakozott gyengéden Romane.
Jean-Philippe túlságosan védelmező volt vele, de hagyta. Végül is mi
rossz van abban? Mégis előfordult, hogy úgy érezte, túl nagy teret ad az
életében az apjának, és a kapcsolatuk kezd túlságosan szimbiotikus
lenni. Mit fog szólni az apja, ha újra lesz valakije? Nem fogja
megszenvedni, hogy egy kicsit eltávolodik tőle? Romane-t
elszomorította ez a gondolat, így nem is siettette, hogy eljöjjön az a nap.
Hazaérve ledobta a kulcsát az előszoba kis asztalára, és gyorsan
levetkőzött, hogy forró zuhanyt vegyen, ahogy arról órák óta álmodozott.
Érezni akarta, ahogy a víz végigfolyik a testén, és elmossa a feszültséget.
Hogy a forró vízsugár lágyan masszírozza a tarkóját. Mire elzárta a vizet,
párába burkolózott a fürdőszoba. Köntösbe bújt, és egy törülközővel
erőteljesen megdörzsölte a haját. Egyfajta Sába királynőjeként sétált át a
konyhába, vizet forralt egy gyógyteához, azután visszament a nappaliba,
hogy bekapcsolja a tévét. Jaj, az üzenet a papának!, jutott eszébe.
Elővette a táskájából a mobilját. Volt egy nem fogadott hívása. Megint
Maximilien Vogue! Romane-nak újra hevesebben vert a szíve. Mit
akarhat vajon? Száguldani kezdtek a gondolatai. Bocsánatot akar kérni?
Megbánta, hogy ott hagyta a programot? No de miért hívja ennyiszer,
főleg ilyen későn? 23.15! Ez alkalommal üzenetet is hagyott. Romane
először meg sem ismerte a hangját, olyan ideges és tétova volt.
Megdöbbentette felindult, szinte kétségbeesett csengése. Mi
történhetett vele? Gyorsan küldött egy jóéjt-üzenetet az apjának,
kitöltötte a teát, megszárította a haját, azután kényelmesen
elhelyezkedett a kanapén, és visszahívta Maximilient… Négy csengés,
nem vette fel. Romane már majdnem letette, amikor egy síri hang
válaszolt.
– Halló?
– Maximilien?
– Igen.
– Én vagyok az… Romane. Romane Gardener.
Hosszú csend következett. Romane arra gondolt, biztosan rosszkor hívta.
– Talán túl későn hívom?
– Nem, nem, nem! – kiáltott fel Maximilien. – Köszönöm! Hálásan
köszönöm, hogy visszahívott… Igazán… nagyon örülök, hogy hallom.
– Mi történt? Láttam, hogy többször is próbált elérni…
– Igen… így van. Bocsásson meg, hogy zavartam. De nagyon fontos
számomra, hogy beszéljünk.
Romane még sosem hallotta ilyen bizonytalannak, dadogónak.
– Maximilien, megijeszt. Mi történt magával?
– Ööö… Julie.
Na szép. Van képe egy másik nő miatt felhívni! Romane keze megfeszült
a telefonkészüléken.
– Ó…
– Julie az ikertestvérem!
Micsoda? Az ikertestvére? Romane homályos megkönnyebbüléssel
sóhajtott fel.
– Mi történt?
Maximilien mindent elmesélt. Romane végighallgatta, nem szakította
félbe, épp csak néhány szóval bátorította. Magával ragadta a hang
rekedtes, szilárd csengése a vonal végén. Azután Maximilien
elhallgatott. Romane hallotta, hogy szipog.
– Maximilien? Maga… sír?
– Dehogy, nem sírok!
Más körülmények között Romane-t megmosolyogtatta volna az ego
felvillanása. 0.20. Már jó ideje beszélnek. Ennek ellenére sok kérdés
nyitott maradt még.
– Maximilien, miért pont engem hívott fel? Nincsenek barátai, családja?
– Én… nem is tudom. Valamiért magával akartam beszélni. És el akartam
mondani, mennyire sajnálom, hogy csak úgy otthagytam a programot.
Sajnálom… Azt hiszem… nagy szükségem van rá.
Egy olyan férfi, mint ő, és egy ilyen vallomás, mint ez… Romane édesen
ízlelgette…
– Romane…
– Igen?
– Visszavenne a programba?
Ez már maga volt a jutalomjáték. Mégsem akart túlságosan könnyen
engedni.
– Nem ez a megfelelő pillanat, hogy erről beszéljünk.
– Kérem, Romane.
Nem hagyja magát! Hogy csinálja, hogy ilyen hipnotikus erejű a hangja?
Hogy lehetne ellenállni egy ilyen hangnak?
– Meglátjuk, rendben? Végiggondolom…
– Romane?
– Igen?
– Velem maradna még egy kicsit?
Mit mondhatna erre. Romane gépiesen összehúzta a köntöst meztelen
testén.
– Igen – suttogta. – De nem sokáig – tette hozzá, úgy érezve, hogy
muszáj tiszta helyzetet teremtenie.
– Nagyon kedves magától – felelte a férfi.
Romane pontosan érezte, hogy nemcsak a kedvesség vezérli, de jobb, ha
Maximilien így gondolja… Tovább mesélt a húgáról. A gyerekkorukról. A
hihetetlen cinkosságukról. A csínyeikről. Arról, mennyire össze voltak
nőve, egészen addig, míg az egyetem alatt szétváltak az útjaik… Azután
Romane mesélt az apjáról, amilyen azelőtt volt. Ahogy beszélgettek,
érezte, hogy Maximilien hangjába visszatér a melegség. Annyira fázott
azelőtt. Képtelenek voltak letenni a telefont. A percek órákba nyúltak,
mintha ők ketten kiléptek volna az időből, túl a valóságon, együtt ezen a
különös éjszakán. Egy idő után Romane bement a hálószobába, és
lefeküdt az ágyára. Bebújt a takaró alá, és a fülére szorította a telefont.
Félig lehunyt szemmel hallgatta Maximilien szavait. Olyan volt, mintha
ott feküdne mellette a férfi. Milyen különös…
– Itt van még? – aggódott Maximilien.
– Igen.
– Alszik?
– Majdnem.
– Hagyom akkor…
Ám nem úgy tűnt, mintha igazán erre készülne.
– Hm. Ha akarja, Maximilien, vonalban maradhatok, amíg elalszik…
– Megtenné?
– Igen…
– Romane?
– Pszt! Most már aludjon!
– Csak egy pillanat. Köszönöm.
Amikor Romane másnap reggel felébredt, hirtelen nem értette, hogyan
gabalyodhatott a hajába a telefon. Aztán meghallotta benne a
megszakadt vonal pityegését, és eszébe jutott. Maximiliennel együtt
aludtak el, hallgatták egymás szuszogását. A különös éjszaka emléke
végigszáguldott a neuronjain. Nagyot nyújtózva azon gondolkodott,
vajon jó volt-e így, vagy rossz.
Letette az egyik lábát a földre. A jobbat. A népi babonára építve arra
jutott, hogy jó.
 24.

Maximilien azzal az örömteli gondolattal érkezett az EX elé, hogy nem

egész öt perc múlva viszontláthatja Romane-t. Fél órával a
csoportfoglalkozás előttre beszélték meg a találkozót. Hogy „rendezzék a
helyzetet”, ahogy a lány mondta. Amikor az éjszakai telefonjuk után
másnap felhívta, Maximilien érezte, hogy megváltozott a hangulat.
Romane határozott volt, újra tartotta a távolságot. A férfit, bár maga sem
értette, miért, elbizonytalanította a változás. Azon az éjszakán olyan
közel érezte magát Romane-hoz! Bármennyire zavarosak voltak is az
elmúlt napok, felkavarta a kettőjük között születőben lévő kapcsolat.
Hacsak nem képzelődik, és nem fáradt, meggyötört agya játszik vele?!
Fantine széles, szívélyes mosollyal nyitott ajtót. Elragadó, gondolta
Maximilien. Romane érkezése azonban rögtön elhomályosította az
asszisztenst.
– Maximilien!
– Romane!
Szertartásosan kezet fogtak, és közben egymásba fonódott a tekintetük.
Maximilien az elmúlt este intimitásának nyomait kutatta Romane
szemében, de semmit nem talált. Romane Gardener résnyire nyitott
ablaka bezáródott, gondosan behúzták a függönyt. Egy kis tárgyalóba
mentek, amelyet a férfi még nem ismert. Romane leültette és vízzel
kínálta. Mintha állásinterjún lennének! Maximilien elfojtotta a mosolyát
a különös helyzetben. Nem kért vizet. Romane is leült, és kezdetét vette
a megbeszélés. Igazi profiként tömören összefoglalta a helyzetet.
– Tehát az után, hogy úgy döntött, kilép a személyiségfejlesztő
programból, most a húgával történt fájdalmas esemény miatt úgy
határozott, hogy visszatér.
– Igen, pontosan.
Bírónő, tette volna hozzá, ha Romane tiszteletet parancsoló arckifejezése
nem állítja meg. Nem volt tréfálkozásra alkalmas a pillanat, érezte, hogy
Romane nagyon komolyan veszi a megbeszélést.
– Gondolom, megérti, hogy a programban eltöltött néhány hét alatt
tanúsított magatartása nem igazán szól a visszavétele mellett.
Lesüsse a szemét és hajlítsa meg a hátát? Maximilientől idegen volt a
bűnbánat póza. Különös, de érdekes volt a tapasztalat.
– Ennek pontosan tudatában vagyok, és mostantól készen állok, hogy
teljes odaadással vegyek részt a programban.
Saját magát is meglepte, milyen őszintén gondolja a szavait. Nagy
szerepet játszott ebben, ami Julie-vel történt, de nem csak az. Valami
arra indította, hogy azt is megváltoztassa, ahogy Romane tekint rá. Úgy
tűnt, a lány elégedett a válaszával, de így is kimért maradt.
– Jól van. Kész vagyok adni még egy esélyt, de tudnia kell…
– Igen?
– Nem tűrök több ballépést. Az első kihágásra kizárom a programból.
Megállapodtunk?
Régen nem fordult elő, hogy egy nő ilyen hangon beszéljen vele.
Maximilien magát is meglepve hallotta, hogy igent mond.
– Nagy engedményt teszek, hogy visszaveszem a programba.
– Tudom.
– Bizonyítania kell, hogy újra elnyerje a bizalmam.
Maximilien Romane-hoz hajolt, hogy a lány kiolvashassa a szeméből az
elköteleződést.
– Számíthat rám.
Szezám, tárulj!-ként hatott ez a két szó. Romane melegen
elmosolyodott, és újra kezet nyújtott, hogy megpecsételjék az
egyezséget. Maximilien úgy tett, mintha nem venné észre, milyen
szikrázó az érintés, és felpattant. Romane szintén. A férfi másfél fejjel
magasabb volt. Nem kerülte el a figyelmét a Romane szemében
felcsillanó öröm: élvezi a győzelmét. A hangjából azonban egyértelmű
volt, hogy komolyan kell vennie a munkát: egyelőre csak ez számít.
– Öt perc múlva találkozunk a nagyteremben a csoporttal. Gyerünk!
Igenis, főnök!, gondolta Maximilien. Örömmel töltötte el, hogy a
sajátjához hasonló energiát és akaratot lát valakiben. Romane Gardener
sarkon fordult, de előtte még kihívó pillantást vetett rá, mintha azt
mondaná: bizonyítsd be, mire vagy képes. Maximilien nem mondott
nemet a felhívásra…
 25.

Romane igazán büszke volt arra, ahogy a Maximiliennel folytatott

beszélgetést kezelte. Örült, hogy a férfi nem olvas a gondolataiban: nem
okozott volna csalódást. Valójában Romane olvadozott a puszta
látványától is, és minden erejére szüksége volt, hogy tartsa magát.
Mielőtt bement volna a csoporthoz, elidőzött kicsit a konyhában, ivott
egy nagy pohár vizet, hogy megnyugodjon. Azután határozott léptekkel
besietett a terembe. Maximilien újra elfoglalta a helyét a többiek között,
akik kérdésekkel ostromolták, hogy megtudják, mi történt. Romane
csendet kért.
– Mint láthatják, Maximilien újra köztünk van, és folytatja a programot.
Minden szem a férfira szegeződött, különösen Nathalie-é, aki láthatóan
nagyon örült. Koncentrálj, Romane!
– Ami a többieket illeti, köszönöm, hogy mind eljöttek. Ma egy új, igen
ambiciózus projektet javaslok, amely tovább segítheti a viselkedésük
változását, hogy nyissanak mások irányába, adjanak többet magukból,
öltsenek fel új tulajdonságokat, mint a kedvesség, a jóindulat…
– Teréz anyát akar faragni belőlünk?! – nevetett Bruno.
– Addig még sok a munkánk – tréfálkozott hasonló stílusban Romane. –
Igaz, hogy amikor kedvességet és jóindulatot emlegetnek, az valahogy
kicsit divatjamúltnak hat… Holott ezeknek az értékeknek valódi erejük
van, nagy hatalommal bírnak, mégis kevéssé elismertek.
A tárgyhoz visszatérve Romane odament az asztalhoz, és bekapcsolta a
kivetítőt. Egymást átölelő emberek képei jelentek meg.
– Ismerik a free hugs mozgalmat, a csoportokat, amelynek tagjai ölelést
kínálnak a járókelőknek?
Mindenki bólintott.
– Arra kérem magukat, hogy találjanak ki valami hasonlót… Milyen
cselekedetekkel tudnák hirdetni a nagyközönségnek a kedvesség, a jó
szándék, a tolerancia és a pozitív gondolkodás jótéteményeit?
A résztvevők riadtan néztek össze. Romane azt javasolta, tartsanak
minden cenzúra nélküli brainstormingot. Megérintette, hogy Maximilien
milyen komolyan veszi a feladatot. Ha akarta, tudta, hogyan motiváljon
egy csapatot. Nagyon termékeny lett a megbeszélés: jó irányba indultak,
már csak el kellett mélyíteni az ötleteket.
A következő napokban a csoport egyszer az EX-en kívül is összegyűlt,
hogy folytassa a munkát. A következő ülésre mindent előkészítettek, és
bemutatták a projektjüket. Romane kíváncsian várta, mivé fejlesztették
az ötletüket… Maximilien vette kézbe a koordinációt, ő osztotta ki a
szerepeket. Egy állványra feltett egy kartonlapot, de a nagyobb hatás
kedvéért fekete vászonnal letakarta. Bruno hajtotta fel a leplet, felfedve
a társaság nevét és logóját. Romane őszinte érdeklődéssel olvasta:
BoldSzolg. Boldogság Szolgálat.
– Az az elképzelésünk – magyarázta Bruno –, hogy a lehető legtöbb
embernek közvetítsünk gondolatokat
a boldogságról…
– A logó pedig egy szárnyaló galamb, a körvonalait szavak alkotják, mint
mosoly, szolidaritás, kedvesség, tolerancia… A közepén pedig
természetesen egy szép, rózsaszín szív – tette hozzá Patrick, láthatóan
büszkén az alkotására.
Romane őszintén lelkesedett. Magában kiélvezte a pillanatot, hiszen
tudta, hogy az, hogy ennyire beleadják a szívüket a feladatba, azt jelenti,
hogy igazán hat a módszere…
Nathalie ragaszkodott hozzá, hogy Maximiliennel közösen készítse el a
bemutató anyagot. A kommunikációs szakember és a vezető üzletember
értett a legjobban a prezentációkhoz. Felosztották egymás közt a
pontokat.
– A gondolatmenetünk kiindulópontja az volt – kezdte Nathalie –, hogy
be akartuk mutatni, mi az, ami nincs rendben a társadalomban: a túlzott
fogyasztás, az, hogy minden a pénz körül forog… Ha az anyagi javak
alkotják az élet oszlopait, az emberek könnyen szem elől tévesztenek
néhány nagyon fontos értéket.
Maximilien felé fordult, és átadta a szót. Micsoda összhang! Kissé
nyugtalanító…
– Ebből született az ötlet – folytatta a férfi –, hogy kínáljon a
szervezetünk száz százalékban önkéntes alapon utcai happeningeket,
amelyeken újfajta bankjegyeket osztogatunk: nem pénzt, hanem
bölcsesség-, jókedv-, mosoly- és hasonló jegyeket. Így próbáljuk
népszerűsíteni az új szemléletet, amely a pozitív gondolkodást, az
altruizmust, a kedvességet, a széles körben értelmezett szeretetet
hirdeti!
Kétségtelen: Maximilien tudta, hogyan ragadja meg a hallgatósága
figyelmét. Romane csodálta erőteljes hangjának harmonikus csengését.
Az egész csoport felsorakozott mögé. Kivéve Patrickot, aki ferde
pillantásokkal figyelte. Láthatóan nehezen viselte, hogy Maximilien
került a figyelem középpontjába…
– A mélyebb üzenet pedig, amelyet át akarunk adni, az, hogy az „igazi
szabadság” az, ha tudunk adni, a legjobbat nyújtjuk magunkból
másoknak, nem pedig magunkra koncentrálunk, és mindig többet
akarunk birtokolni… A vezérgondolatunk: „A boldogságunk kulcsa az,
amik vagyunk, nem az, amink van…”
Romane elámult. A csoport leste a reakcióját, ő pedig nem is leplezte a
lelkesedését.
– Nagyon tetszik. Bravó! Remek munkát végeztek! Most már csak meg
kell szervezni az első happeninget. Nekilátunk…
Néhány napon belül az Erősebbkutya-szelídítő plakátokat nyomtatott,
amelyeket szendvicsemberek mutattak be a városban. A csoport
választotta ezt a módot a járókelők figyelmének felkeltésére. Elkészültek
a bölcsesség- és mosolyjegyek is.
Ugyanezzel a lendülettel Romane szervezett egy ülést az igazi mosoly
művészetéről is. Annyi tükröt állíttatott fel a teremben, ahány résztvevő
volt, hogy mindenki gyakorolhasson. Megérte a fáradságot!
Maximilien feszengett a tükre előtt. Mosoly. Nem mosoly. Mosoly.
Romane odament hozzá.
– Nem biztos, hogy megy! – nyögte Maximilien.
– Dehogynem, jól halad.
Romane odaállt mellé, megfogta a kezét és a szívére tette.
– Így. Érezze belülről a jó szándék pozitív, meleg érzéseit.
– Nem megy… Nem tudom, hogy kell.
– Vissza tud gondolni egy átélt történésre, amely megindította, vagy
pozitív érzéseket keltett magában?
– Hm. Igen, emlékszem, az egyik ázsiai utazásomon történt: különösen
felkavart egy nő, aki egy nincstelen férfi segítségére sietett, és
megosztotta vele azt a keveset, amije volt. Emlékszem a férfi tekintetére,
a szemében felragyogó hálára. Nagyon szép volt…
Romane legszívesebben megtapsolta volna! Igen! Megértette!
– Pontosan erről van szó – felelte mégis uralkodva magán. – Hívja elő
ezt az emléket, ahányszor csak kell. Hagyja, hogy átjárja az érzés. És
amikor az emberekre mosolyog a happening alatt, adjon át egy keveset
ebből a jóságból a mosolyával.
Maximilien Romane felé fordult, és lefegyverzőn rá mosolygott. Gyorsan
tanult.
Romane zavartan továbbsietett a többiekhez.
A következő napokban egyre odaadóbb lett a csapat, olyannyira, hogy
Romane úgy érezte, nagyobb léptékűre is tervezhetik a projektet. A
sajtóhoz fordult, hogy tudósítsanak az eseményről, és a közösségi
oldalakon létrehozott egy saját oldalt, amely a rengeteg ismerősének
hála sok embert elért. Végre eljött a nagy nap.
Az EX tárgyalóterme lett az előkészületi központ. Lázasan folyt a munka,
mindenki bőszen tevékenykedett. Eljött a ruhapróba ideje. Maximilien
azonban fellázadt, ahogy meglátta a neki szánt jelmezt. Soha az életben
nem fogják ráadni ezt a neonrózsaszín ruhát, még akkor sem, ha a
BoldSzolg logója van rajta!
– Nincs igaza – tréfálkozott vele Romane –, nagyon édes lenne benne!
Maximilien sötét pillantása véget vetett a vitának.
– Betoji – cukkolta Patrick, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el,
hogy bosszantsa az ellenfelét.
Maximilien megvonta a vállát, de nem engedett. Öltönyös-nyakkendős
szendvicsember lesz, vagy semmilyen. Az, hogy erőfeszítéseket tesz, egy
dolog, de hogy hülyét csináljon magából?! Száz öszvér sem lehetett
volna makacsabb nála. Végül maga mellé állította a csapat férfi tagjait,
Patrickot is beleértve, és csak a nők öltötték magukra a jelmezt. A
ruhakérdés rendezése után végre készen álltak az indulásra.
Az EX a rendelkezésükre bocsátott egy kisbuszt, amelyben mindannyian
elfértek. Irány a Trocadéro! Azt nem tudhatták, sikerül-e meglágyítani a
Vashölgyet, az Eiffel-tornyot, de azt őszintén remélték, hogy némi
optimizmust csöpögtethetnek a szürke párizsi hangulat tengerébe.
Jean-Philippe úgy parkolta le a minibuszt, hogy a csoport egyenesen a
téren szállhasson ki. Gyorsan magukra öltötték a szendvicsplakátokat.
Romane leplezetlen lelkesedéssel filmezte a jelenetet. Hamarosan
néhány újságíró és fotós is megérkezett. Kíváncsi járókelők léptek
közelebb megnézni, mi folyik itt. Romane hallotta, hogy egyikük azt
mondja: „Mit akarnak ránk sózni már megint?” A BoldSzolg tagjai
lelkesen osztogatni kezdték az ingyenüzeneteket, az igazi értékeket
képviselő hamis bankjegyeket, a mosolyokat és gyengéd üzeneteket,
amelyek meglepetést és lelkesedést váltottak ki.
Egy tévécsatorna interjút készített velük, Maximilien azonban
félrehúzódott. Nem engedhette meg magának, hogy felismerjék egy
hasonló riportban. A gazdasági élet egyik vezéralakjaként ez érthető is
volt. A lényeg, hogy itt van, gondolta magában Romane.
Az üzletember kihasználta a kis szünetet, és mintha csak bámészkodna,
odament hozzá.
– Nem semmi a harmadik típusú szervezet ötlete… Én mint
szendvicsember… mi jöhet még?! Még sok hasonló gyakorlata van?
– Ismerje be, hogy tetszik – mosolygott rá Romane.
– Az azért túlzás, de… érdekesnek találom! És jólesik ilyen rövid idő alatt
ennyi rokonszenv-nyilvánítást begyűjteni. Nem vagyok hozzászokva!
– Csak magán múlik, hogy gyakrabban előforduljon az életében.
– Igen… érzem, hogy maga mellett a legjobbtól tanulok!
Cinkos pillantást vetett rá, azután visszasétált a többiekhez. Romane
elnézte, ahogy odamegy a járókelőkhöz és osztogatja a pozitív
üzeneteket. Lenyűgözte, milyen könnyen teremt kapcsolatot.
Őstehetség! Remek porszívóügynök lehetett volna belőle!
Egy órával később összegyűlt a csoport, hogy megvonják az akció
mérlegét. Elfogytak a bankjegyek, a küldetés sikeresen teljesítve! Ideje
volt visszamenni az EX–be. Beszálltak a Jean-Philippe vezette
mikrobuszba. Eleinte lelkesen beszélgettek, aztán lassan csend
telepedett rájuk. Jelentőségteljes csend. Gondolatban mindannyian
ismét átélték az új érzésekkel teli tapasztalatot, örültek, hogy néhány
percnyi boldogságot adhattak a főváros ideges, sietős tömegének.
Romane a visszapillantó tükörből figyelte őket. Boldogan látta, hogy
valami megváltozott az arcukon.
 26.

Átkozott kocsi! – morgott Maximilien a kis, bérelt Fiat volánjánál.

Általában sofőr vitte, vagy amerikai stílusú automata kocsikat hajtott,
nehezen boldogult a hagyományos sebességváltóval, amely minden
kapcsolásnál hatalmasat reccsent… Egy pillanatra elfogta a vágy, hogy
Romane-t átkozza, amiért ráerőltette ezt az újabb kísérletet: előírta
számára, hogy egy időre mondjon le a sofőréről, hogy fejlessze magában
az úgynevezett „alázatfaktort”.
Csakhogy… egyre nehezebben tudta utálni bármiért is. Kénytelen volt
belátni, hogy ez a meglepő, zavarba ejtő, nyugtalanító nő nem hagyja
hidegen. Maximilien magyarázatokat keresett: megszokott dolog a
vonzalom mester és tanítvány között. Ez igaz… csakhogy neki nincs
hozzá joga. Nincs joga elengedni magát. Sőt, mélységesen elítélte ezeket
a gondolatait, most, hogy a testvére sötét napokat él meg, és
depresszióba merül, ami ellen tehetetlennek érezte magát. Julie-nek
szüksége van rá. És bár egyelőre nem hajlandó szóba állni vele,
Maximilien biztos volt benne, hogy szeretettel és kitartással sikerül
megnyitnia a kapukat, és elnyernie a bocsánatát, amiért nem volt ott,
amikor szükség lett volna rá. Vagyis… reménykedett benne…
Megfogadta, hogy hegyeket mozgat meg, hogy Julie visszaszerezze az
életkedvét és újra megajándékozza a bizalmával, amelyet soha többé
nem árul majd el.
Első lépésként követte az anyósülésen elhelyezett rózsaszín borítékban
talált utasításokat. Romane előző este adta oda, azzal a kikötéssel, hogy
csak akkor nyissa ki, amikor egyedül van. Maximilienben egy pillanatra
felvetődött, nem ég-e porrá az üzenet, amint elolvasta. Nem égett.
Rövidke levél volt: egy cím és néhány tömör szó. Jó utat az érzékek
világába. Mert fontos, hogy törődjünk magunkkal.
Útközben Maximilien megpróbálta elképzelni, mi vár rá a titokzatos
címen… Romane egy második borítékot is rá bízott, egy kéket, amelyet
majd csak a kísérlet végén szabad kinyitnia. Nagy volt a kísértés, hogy
már most belenézzen. Ki tudná meg? Mégis sikerült uralkodnia magán,
inkább a meglepetést választotta.
Megérkezett a megadott címre. Meg sem lepődött, hogy egy spa.
Szívélyesen fogadta egy hölgy, akin látszott, hogy az intézmény vezetője.
– Monsieur Vogue? Isten hozta. Már vártuk… A lányok már készítik a
lebegő buborékot…
– Mit? – riadt meg Maximilien.
A főnök asszony megnyugtató mosolya igyekezett utat törni az agyához,
de Maximilien kőkemény maradt. Bizalmatlan volt.
– Ismeri az elvet?
Természetesen nem!, csattant fel magában.
A főnök asszony mintha észre sem vette volna mogorva arckifejezését,
részletesen elmagyarázta a mesés módszer erényeit.
– Az érzékek elszigetelésének egészen egyedi tapasztalatáról van szó.
Az elszigetelés szótól azonnal működésbe lépett Maximilien
klausztrofóbiareflexe. A hölgy folytatta.
– A gömböt, amelybe beszáll, Epsom-sókkal dúsított vízzel töltjük fel,
amelynek a hőmérsékletét folyamatosan a testhőmérsékletéhez igazított
ideális hőfokon tartjuk…
– És mi fog történni?
– Lebegni fog. Szó szerint. A víz fenntartja a testét – magyarázta a nő,
mintha a reklámanyagot mondaná fel. – Így az összes izma ellazulhat!
Rendkívüli, könnyed állapotba kerül, ez pedig jótékony hatással van a
stresszkezelésre, az alvásminőségre, a koncentrálóképességekre és a
kreativitásra!
Maximilien rá mosolygott, remélve, hogy ezzel félbeszakíthatja a
szóáradatot. Egy nő lépett ki a kezelőhelyiségből, nyomában fiatal,
köpenyt viselő lánnyal, aki láthatóan a személyzethez tartozott. A nő,
aki ápolt megjelenéséből ítélve törzsvendég lehetett, mohó pillantást
vetett Maximilienre. Micsoda jóképű férfi, hogy tévedt egy szépségfarmra?
Talán útmutatásra vár, szegényke! Maximilien legszívesebben a nyaka
közé szedte volna a lábát, a főnök asszony azonban szorosan mellette
állt, és betessékelte a jó közérzet szentélyébe.
– Erre, kérem.
Maximilien kénytelen volt követni. Mindenfelé Buddhák, zen szobrok,
illatos gyertyák, keleties tükrök sorakoztak.
Megérkeztek a helyiségbe, ahol egy különös vízi jármű várta: maga a
lebegő buborék! Maximilien még nem tudta, milyen érzések várnak rá, de
a készülék leginkább egy űrhajóra emlékeztette. A főnök asszony
megnyomott egy gombot, és a gömb kinyílt, a felső része felemelkedett,
mint egy fehér acélkagyló. Odabent gyöngyként kínálta magát a víz.
Tiszta ékszer volt, amely ellenállhatatlanul csalogatott, hogy
elmerüljenek benne. Amióta megérkezett, Maximilien most először
érzett kedvet, hogy mégiscsak részt vegyen a kísérletben. A főnök
asszony egy kis faasztalkáról felvett egy távirányítót, és állítgatni kezdte
a gömb belső világításának színeit. Kékre, zöldre, narancssárgára váltott
a víz.
– Milyen színt kér?
– A kék jó lesz, köszönöm.
– Remek! Tengerkék! Garantált kikapcsolódás!
– Ha maga mondja…
A főnök asszony ezután elmondta az előírásokat: előtte és utána
kötelező zuhany, füldugó, nehogy a só elérje a dobhártyát, fürdőnadrág
(nem kötelező), vazelin az esetleges sebekre vagy az érzékeny területekre
(nehogy a só kimarja), melyik gombbal nyitható és zárható a gömb…
– Ez pedig egy kis édesvízspray és szivacs, ha véletlenül a szemébe
menne a sós víz. A szeánsz végén automatikusan kinyílik a gömb. Jó
pihenést!
– Köszönöm!
Maximilien egyedül maradt.
Romane, mibe rángatott bele!, sóhajtott fel vetkőzés közben, majd
belépett a zuhany alá. Erőteljesen beszappanozta a testét, megmosta a
haját. Ahogy végigfolyt a víz az arcán, a testén, érezte, hogy egyre jobban
magába szippantja a kísérlet. Olyan új volt neki mindez! Mikor fordított
utoljára egy órát magára, hogy pihenjen vagy lazítson? Ezer éve!
Maximilien úgy döntött, meztelenül száll be a gömbbe. Egyik láb, másik
láb, azután belefeküdt. Kényelmesen a feje alá csúsztatta a lebegő
párnát. A füldugó minden külső zajt kiszűrt, ezzel is növelve az érzékek
elszigetelését. Úgy érezte, készen áll, és határozottan megnyomta a
gombot, hogy becsukja a buborékot. Ugrott egyet a szíve, ahogy kis
kattanással bezárult a fedő, mint egy szarkofág teteje. Egyedül volt,
önmagában, szemtől szemben az érzéseivel. Pontosan mit is érzett?
Maximilien rájött, hogy szinte soha nem teszi fel magának ezt a kérdést.
Ennyire elszakadt volna a testétől? Egy pillanatra szorongással töltötte el
a bezártság, hamarosan azonban beburkolta a víz kellemes melege és a
fény, felülkerekedve a feszültségen.
Hihetetlen volt: tényleg lebegett! A tagjai sehogy sem maradtak a víz
alatt, mindig a felszínre emelkedtek. Megszabadult a gravitációtól és a
külső ingerektől. Ráébredt, hogy elsősorban belső utazásra indult. A két
lába és a nemi szerve úgy lebegett a vízfelszínen, mintha tőle független
tárgyak lennének. Milyen furcsa! Lehunyta a szemét és elengedte magát.
Eleinte gondolatok táncoltak a fejében, mintha csak felhők úsznának az
égen. Azután ritkulni kezdtek. Ezt hívnák módosult tudatállapotnak?
Valószínűleg. Egy pillanatra Maximilien úgy érezte, ilyen lehet a magzati
nyugalom. Igen, teljesen ellazult. Finoman, egy lassú, óvatos
mozdulattal eltolta magát a buborék egyik falától, hogy átlebegjen a
másik oldalra. Igen, ilyen lehetett az anyja hasában… Az a kilenc hónap
lehetett az egyetlen igazi anyai időszak, amellyel megajándékozta.
Árnyékként vetült a gondolat a lágy álmodozásra. Melege lett, résnyire
kinyitotta a gömböt, hogy beengedjen egy kis levegőt. Mélyet lélegzett.
Néhány perc múlva visszacsukta a fedelet. Egy lecsapódó páracsepp esett
az arcára, és lassan lecsurgott a szemébe. Kínszenvedés következett. Ha
megdörzsöli a szemét, csak még több sót juttat bele. Szerencsére hamar
eloszlott a maró érzés. Lassan kezdte hosszúnak találni a magányos
lebegést. Még nem volt járatos a meditációban. Akarata ellenére Romane
úszott be az álmodozásába. Rögtön gyorsabban telt az idő…
Kilépve nem is járt, szinte lebegett. Csak a kis Fiat nyugalmában nyitotta
ki a kék borítékot. Még mindig az érzéki tapasztalatok hatása alatt az
orrához emelte, hogy megérezze Romane parfümjét. Felismerni vélte az
illatot, amelyből a lány bizonyára néhány cseppet a nyakára permetez.
Kézzel írott üzenetet kapott. Romane egyenletes betűi határozott
jellemről, s közben érzékenységről árulkodtak. Megindította ez a
kettősség.

Kedves Maximilien!
Az érzékek rendkívüli tapasztalatát élte át… Alig várom az
élménybeszámolóját!
Semmi nem fogható ezekhez a „kék pillanatokhoz”, a kiváltságos
percekhez, amikor magunkkal törődünk, felfüggesztjük a tennivalók őrült
rohanását, és csak létezünk. Nem engedünk a sebesség diktatúrájának, a
nyugalmunkkal és a belső jólétünkkel törődünk, ez pedig csodálatos eszköz
az erősebbkutya-vonások lecsendesítéséhez!
Nagy szolgálatot tesz a környezetének, ha törődik magával. Ezt hívom
felvilágosult önzésnek. Tudom, hogy érteni fogja! Szép napot, a
viszontlátásra, Romane

Maximilien többször is elolvasta az üzenetet. Vajon Romane

mindenkinek személyre szólóan, kézzel írt? Tudni szerette volna. Azután
észhez tért. Persze hogy mindenkinek írt! Az a munkája, hogy
„rendkívüli dolgokat” mutasson meg nekik, hogy a jó útra terelje őket.
Nem szabad álmodoznia. Biztosan az is csak a túlzott egója műve, hogy
azt hiszi, kiváltságos helyet foglal el Romane életében. Miért gondolja
mindig, hogy neki különleges bánásmód jár? Elindította a kis Fiatot.
Lassan elfogadta a gondolatot, hogy akár egy kocsi is helyre teheti a
világban… Az út végén az erősebbkutya-szindróma szertefoszlása várja…
 27.

Romane kinézett a konyhaablakon. Gyakran engedélyezett magának így

néhány perc pihenőt, hogy feltöltődjön energiával. Szerette elnézni,
ahogy a szemközti fa éli az életét az évszakok ritmusára. Még csupaszon
is szépnek látta. Meghatotta a tél nyomán lecsupaszított ágsziluett,
amellyel mintha a százéves, lenyűgöző gesztenyefa végre meg merné
mutatni törékenységét anélkül, hogy úgy érezné, foltot ejt fenséges
mivoltán… A természet mindig az emberek előtt járt.
Egy pillanatra eltűnődött, vajon hogyan fogadják a csoport tagjai az
érzékeket érintő kísérletet. Mindenkinek személyre szabott koncepciót
dolgozott ki. Maximiliennek, aki nehezen lassított, és nem tudta
elengedni magát, a lebegő gömböt. Émilie számára is ugyanez tűnt a
legjobb ötletnek. Jelképesen rávezeti, hogy inkább magát zárja burokba,
mint a fiát, saját magával törődjön, és tanulja meg jobban elengedni a
gyerekét és a környezetét…
Brunónak fantasztikus négykezes masszázst választott: nem szokott
hozzá, hogy lazítson és elengedje magát. Patrick azért kapta ugyanezt,
hogy újra megérezze a kapcsolatot túlsúlyos testével, amelyet hajlamos
volt elhanyagolni. Nathalie egy közös tibeti szent éneklésen vett részt,
hogy az éneken keresztül átélje, milyen láthatatlan jótéteményei vannak
annak, ha kapcsolatot teremt és meghallgat másokat, ha eléri a
harmóniát.
Romane szemében a gondolatok kikapcsolása és az érzékek bekapcsolása
az egyik legjobb módszer volt arra, hogy az ember hétköznapi
kapcsolatba kerüljön az életörömmel és a derűvel. Ez pedig nagyon
fontos volt az erősebb kutyáknál. Hiszen valaki, aki aktívan dolgozik
azon, hogy jól érezze magát a bőrében, nyugodt és feltöltődött legyen,
hogyan eshetne az erősebbkutya-magatartások csapdájába? Sehogyan,
persze hogy sehogyan…
Jelentős lépés volt, hogy rávette a résztvevőket, hogy törődjenek
magukkal. Ezután még messzebbre kell eljutniuk: odáig, hogy kilépjenek
az énközpontúságból, és őszinte érdeklődés ébredjen bennük a
környezetük iránt… Romane-nak már megvolt hozzá az ötlete, és
elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a meglepetés, amelyet előkészített
számukra…
Kora délután ért az EX-be. Szatyrokkal telt meg a kocsija csomagtartója,
egész délelőtt különös ajándékokat keresett a csoportjának… Mire
mindent elrendezett, olyan lett a terem, mintha karácsonyeste lenne.
Izgatottan dörzsölte a tenyerét, remélve, hogy mindenkit sikerül
meglepnie. A legszebb ajándék azonban hús-vér valójában, három órakor
érkezett meg. Egy külön kis terembe kísérte.
Romane remekül szórakozott, ahogy elnézte a belépő csoporttagok
meglepett arcát. Nem tudták, mit rejthetnek a titokzatos csomagok.
És ha már csomag: Maximilien könnyedén odalépett hozzá, és átadott
egyet. Romane értetlenül felvonta a szemöldökét.
– Hoztam egy kis szuvenírt a szépségszalonból.
Fogadja el vagy utasítsa vissza? A férfi megérezte a zavarát.
– Vegye csak el – nyugtatta meg. – Semmiség. Csak egy apróság.
Romane kinyitotta a kis zacskót, egy csinos üvegcse volt benne,
levendula- és mandarinillatú párnapermettel. És egy kézzel írt üzenettel:
Hogy beillatosítsa az álmait… és hogy megköszönjem, amiért visszavett a
programba. M. V.
Romane-nak jólesett a figyelmesség, de gondosan ügyelt rá, hogy ezt ne
mutassa. Teljesen semlegesnek kell maradnia, különben nem tudná
megfelelően betölteni az irányító szerepet! Maximilien mellett nem volt
könnyű… Úgyhogy inkább beszélni kezdett.
– Jó napot mindenkinek! Először is szeretnék beszámolni a BoldSzolg
projektjük visszhangjáról: remek kritikák érkeztek. Nagy teret kapott a
sajtóban, és a tévébeszámoló hatalmas sikert aratott. Gratulálok! Úgy
érzem, ezzel az akcióval nagy lépést tettek meg a programban. Ezért is
javaslom, hogy ha nem bánják, mostantól tegeződjünk.
Mindenki helyeselt.
– Mint látjátok, mára meglepetésekkel készültem, hogy bátorítsam az
erőfeszítéseiteket és megünnepeljük a fejlődést. Egyúttal útjára indítjuk
a következő munkaszakaszt. Nemrég átélhettétek, milyen fontos, hogy
törődjünk magunkkal, nyugodtak és feltöltöttek legyünk, hogy
elkerülhessük az erősebb kutyaság csapdáit.
Az egyik csomag Romane beszédét félbeszakítva megmozdult.
Igyekeznem kell… Köhintett, hogy újra magára vonja a figyelmet.
– A következő szakaszban meg kell tanulnotok nem magatokat tekinteni
a középpontnak, és nyitni mások irányába. Jelképes módon az a cél,
hogy… – itt tartott egy kis hatásszünetet – …a napsugár legyetek valaki
más életében!
Romane látta, hogy egyelőre senki nem igazán érti, mire próbál utalni…
Pontosabb magyarázatot kell adnia.
– Adjatok magatokból, adjatok szeretetet, gondoskodjatok valamiről
vagy valakiről, ez a titka, hogy kapcsolatba kerüljetek a lényeggel, és
többé ne az erősebbkutya-magatartások uralkodjanak…
A résztvevők figyeltek rá, de a pillantásuk újra és újra a titokzatos
csomagokra vándorolt.
– Látom, hogy alig várjátok, hogy megnézhessétek a meglepetést.
Természetesen jelképes ajándékok, épp csak gondolatébresztők. Nem
váratlak benneteket tovább.
Romane elkezdte kiosztani a csomagokat. Az első, hosszúkás darabot
Nathalie kapta. Kíméletlenül letépte róla a papírt, és egy gyönyörű
orchideát talált. Egyszerre tűnt elégedettnek és zavarodottnak.
– Az orchideák odafigyelést és gondoskodást igényelnek. Úgy éreztem, jó
alanyok ahhoz, hogy megtanulj adni magadból…
A csoport tapsolni kezdett, mindenkinek tetszett az oldott, vidám
hangulat. A következő ajándékot, egy törpenyulat Bruno kapta. Romane
telibe talált: a férfi személyiségét ismerve kétséges volt, hogy képes lesz-
e gyengédséget adni az aprócska jószágnak… Ez volt a cél! Romane
örömmel látta, hogy Bruno nem haragudott meg. Inkább izgatott és
meglepett volt. Romane nem tudhatta, de gyerekkorában Brunónak soha
nem engedte az édesanyja, hogy kisállatot tartson, így most egy régi
álma vált valóra… Patrick egy bájos papagájpárt kapott, hogy nap nap
után emlékeztessék a gyengéd és feltétel nélküli szerelemre… Inspirációt
merít belőlük, hogy újragondolja a párkapcsolatról vallott nézeteit?
Romane őszintén remélte.
Émilie és Maximilien még várta az ajándékát, de nem maradt több
csomag az asztalon. Romane csalódottságot vélt kiolvasni a férfi
tekintetéből. Talán azt hitte, megfeledkezett róla, vagy mint frissen
visszakerült tag, nem érdemelte ki az ajándékot. Gyorsan eloszlatta a
kételyeket.
– A kettőtök ajándéka kicsit sajátos. A másik szobában várakoznak.
Gyertek velem…
Megindultak az EX folyosóján, Romane az élen, Émilie és Maximilien
szorosan mögötte, végül pedig a csoport többi tagja. A zen szoba előtt
Romane Émilie-hez fordult.
– Készen állsz?
Nyílt az ajtó. Émilie felsikoltott.
– Thomas!
Thomas enyhe tartózkodással ölelte magához az édesanyját. Mégis a
fülébe súgta, amire annyira vágyott.
– Hazajövök, anya, hazajövök…
A csoport boldogan nézte végig a megható jelenetet. Azután magukra
hagyták anyát és fiát, és Romane magával húzta Maximilient, aki
kíváncsian várta, neki mit tartogat. A konyhaajtóhoz léptek.
– Julie az, ugye? – kérdezte a férfi reménykedve.
Romane az ajka elé emelte az ujját.
– Felkészültél?
Kinyitotta az ajtót. Julie nem volt odabent. Üres volt a helyiség.
Maximilien választ keresve fordult vissza Romane felé. Láthatóan nem
értette a helyzetet. Romane állával a föld felé mutatott. Maximilien
odanézett, és egy aprócska szőrgombócot látott, egy darabka spárgával
játszott.
– Ez… valami vicc?
Ó! Nem volt éppen lelkes a reakciója, no de épp erre lehetett számítani…
– Nem, nem, egyáltalán nem – felelte Romane. – Úgy gondoltam, hogy
nálad lesz a legjobb helyen ez a védtelen kiscica. Csak rád számíthat,
hogy rendben felnőhessen. Ráadásul szerintem Pamacs remek tanár lesz,
megtanít gyengédséget adni.
– Pamacs?
– Igen, ez a neve! Nézd, milyen édes – kapta fel Romane a tüneményes
kiscicát.
Maximilien úgy bámulta a jószágot, mintha ufót látna.
– Na, vedd el!
– Nem! Én… én nem tudom! – tiltakozott Maximilien.
Késő. Romane máris a kezébe nyomta a cicát. Az üzletember olyan
riadtan állt ott, mintha kibiztosított kézigránátot tartana a kezében. A
két idegen méregetni kezdte egymást. Azután Pamacs odafúrta az orrát
Maximilien pulóveréhez, hogy megszaglássza. A férfi összerezzent.
Rendben, megvolt a bemutatkozás, gondolta Romane.
Igyekezett megnyugtatni a rémült Maximilient: búcsúzáskor biztosította
róla, hogy ha egy hónap múlva még mindig úgy érzi, végleg nem
boldogul, a tenyésztő kész visszavenni a cicát… A férfi szó nélkül
bólintott. Épp csak az arca lett még sápadtabb.
Szegény drága, gondolta Romane, bár maga sem tudta, a macskára vagy a
férfira gondol-e inkább. Ahogy Maximilien elhajtott a kis Fiattal,
csomagtartójában a legvalószínűtlenebb holmival, egy pillanatra
megsajnálta. Integetett utána, de a férfi nem viszonozta. Hohó! Lehet,
hogy mérgezett ajándéknak veszi a meglepetését? Talán. Ettől azonban
Romane elszántsága még nem inog meg. Maximiliennek meg kell élnie
ezt az új tapasztalatot, a javát szolgálja. Ezzel együtt sokat megadott
volna érte, ha láthatja Maximilien és Pamacs első közös pillanatait…
Igen, szívesen lett volna légy a falon. Vajon a szőrgombócnak sikerül
meglágyítania a kőkemény szívet? Megérinteni az érzékeny húrokat,
felszabadítani benne a gyengédséget, és elterelni a figyelmét a
gondjairól?
Folytatása következik, sétált vissza Romane az EX–be.
 28.

Maximilien igyekezett jó képet vágni a helyzethez, amíg Romane még

látótávolságban volt. Ahogy azonban eltűnt, harsány átkokat szórt a
fejére. Hogy hozhatta ilyen helyzetbe?
Milyen őrült ötletei vannak ennek a nőnek… Kezdte úgy érezni, a
forradalmi módszere túlmegy egy határon. A buborék még kellemes
volt… No de ez! Sokáig megmarad benne, ahogy átszeli Párizst, a macska
pedig megállás nélkül nyávog. A félelmetes visítástól pattanásig
feszültek az idegei. Mintha krétát húzogatnának a táblán.
Hazaérve úgy döntött, a felszerelést egyelőre a kocsiban hagyja, csak a
minimumot viszi fel: a vadállatot a ketrecében! Morogva kotorászott a
kulcsa után, és berontott a lakásba. A nappali közepén ledobta a
hordozót. A hülye macska továbbra is az idegein táncolt a rémes
nyávogásával, amelynek sehogyan sem akart vége szakadni. Hogyan
állíthatná meg a kínszenvedést? Az idegösszeomlás határán lement a
garázsba a többi holmiért. Fekhely, tálkák, juniortáp, egyéb
felszerelések, és egy 128 oldalas könyv: Hogyan éljünk boldogan a
kiscicánkkal. Vicc…
Maximilien zajosan becsapta az ajtót a lábával, és mindent odavonszolt a
ketrec mellé. Azután kimerülten hasra feküdt a földön a
perzsaszőnyegen. Lebegek, lebegek, próbálta mondogatni magában, hogy
visszatérjen a buborékban átélt kellemes érzés. A nyugalom azonban
szertefoszlott. A nyávogás pedig folyamatosan figyelmeztette. Odahajolt
a ketrechez, és a rácsok mögött meglátta a kis pofikát.
Micsoda feje van!, nézegette a koratokra jellemző szív alakú arcot. Kékes
fényben játszott a bundája. Hupikék macska, hupikék macskát varrtak a
nyakába!
– Pszt! Ne nyafogj! Ez parancs!
A mély hangtól a macska a ketrec végébe menekült. Egy pillanatra
elhallgatott, Maximilien már azt hitte, győzött. Néhány másodperc után
azonban még hangosabb nyávogás vette kezdetét.
Átkozott bestia! Valahogy véget kell vetni a nyavalygásnak! Vegye talán
ölbe? Igen, úgy tűnik, kénytelen lesz… Maximilien nem bírta tovább,
kinyitotta a ketrecet. Morgott egy sort, nem volt igazán praktikus a zár.
Azután két hatalmas kezével benyúlt, hogy kivegye az aprócska, remegő
állatot. Ügyetlen mozdulattal a mellkasához emelte. Mélyen a szemébe
nézett, hogy tisztázza a helyzetet:
– Ne várj csodát, rendben?
Kivitte a konyhába a macskát, szabad kezében a tápot cipelve. Mennyit
kell adnia? Lehajolt a zsákhoz, próbálta elolvasni a használati utasítást.
Állatorvos-asszisztensi végzettség kellett volna, hogy megértse a
szakszöveget. Mindegy. Elővett egy hatalmas salátástálat, és színültig
megtöltötte. Így legalább éhen halni biztosan nem fog… A kiscica
félénken felemelkedett, és megszaglászta az ennivalót, aztán sértetten
elfordult.
– Mi van? Nem tetszik a száraztáp?
Maximilien megpróbálta elkapni, de Pamacs azt hitte, kapj el, ha tudsz!-
ot játszanak, és néhány szökelléssel már kint is volt a konyhából.
– Gyere vissza, te pokolfajzat!
Valóságos futóverseny következett a lakásban, a cica ördögi sebességgel
cikázott.
– Azonnal gyere ide, te átkozott! – üvöltötte Maximilien.
Sosem hitte volna, hogy olyan nehéz elkapni egy kismacskát, mint egy
megvadult tyúkot! Összevissza rohangáltak a lakásban. Úgy tűnt, Pamacs
remekül szórakozik. Útközben több helyre odapisilt, például a csinos
kasmírpulóverre, amelyet a hálószobában talált. Hosszas kergetőzés után
Maximilien beismerte vereségét. Menjen a pokolba az az átkozott
macska! Kimerülten leroskadt a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Tíz
perc elteltével valami felugrott mellé, és bedugta a fejét a pulóvere
ujjába. Maximilien összerezzent.
– Ó! Te meg mit akarsz?
A szőrpamacs elhelyezkedett az ölében, és úgy döntött, megkezdi az
éjszakát. Maximilien mozdulni sem mert. Háromnegyed óra elteltével
azonban jelzett a gyomra. Muszáj lesz felébresztenie a bestiát. Előbb
azonban jobb, ha kidolgozza a stratégiát: szó sem lehet újabb pokoli
fogócskáról. Egy: a szállítóketrec megteszi, amíg feláll a rendszer. Kettő:
a kapott rácsokból összerakja a macska helyét. Maximilien munkához
látott. Örült, hogy újra képes a józan gondolkodásra. A rács összerakása
bonyolultabbnak bizonyult, mint gondolta, nem volt érzéke a kétkezi
munkához. Pamacs közben jól elvolt a ketrecében.
– Te csak maradj nyugton!
Végre elkészült minden. Maximilien betette a cicát a karámba, és
büszkén elnézte a végeredményt. Mindent számba véve nem is boldogult
rosszul… Vizet, tápot készített be a karámba, betette a macska játékát is,
és úgy érezte, teljesítette a küldetését. Végre bekaphatott valamit, aztán
kimerülten lefekvéshez készülődött. Micsoda este! Elképesztő! Már
majdnem elaludt, amikor felhangzott
a nyávogás. Jaj, ne! Csak ezt ne!
– Mi bajod? – ment ki a macskához. – Maradj csendben! Van, aki aludni
szeretne!
A macska amint meglátta Maximilient, abbahagyta a nyávogást, de
abban a pillanatban, hogy egyedül maradt, újra nyiválkolni kezdett. Ez
nem lehet igaz. Nem kelhetek fel ötpercenként! Komoly problémára komoly
megoldás: Maximilien kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját, és kivett belőle
egy füldugót. Olyan mélyen a fülébe dugta, amennyire csak bírta,
kényelmesen elhelyezkedett a párnán, és végre elaludt. Nyugtalan,
vámpírmacskák benépesítette álma volt.
Amikor felébredt, beletelt néhány percbe, mire eszébe jutott, mi a
helyzet. Kis híján szívrohamot kapott, ahogy meglátta a lábánál
összegömbölyödött szőrgombócot.
– Te meg mit keresel itt?
Nem zárta be este a karámjába? Maximilien felpattant, és kirohant a
nappaliba. Csatatérré változott a helyiség. Ne! Igazi bajkeverő macskát
kapott! Nem elég, hogy a bestiának sikerült átugrania a hatvan centi
magas kerítésen, ami önmagában is nagy hőstett, ráadásul ezernyi
akrobatatrükköt kipróbálhatott a nappaliban: körmével kapaszkodva
lecsúszdázott a kanapé hátulján, trambulinnak használta a bőrfotelt,
pokoli körhintává varázsolta a moherplédet… Azután… Jaj, ne!
Maximilien legszebb cipőjének fűzői előemésztett spagettivé szaggatva
hevertek szanaszét! Olyan hangos káromkodásfolyam szakadt fel belőle,
hogy még a földszintre is lehallatszott.
Amikor visszament a hálószobába, Pamacs már nem volt ott. Már csak ez
hiányzott! Hol a fenében lehet? Mint az őrült, mindenhol kereste,
megveszekedetten dobogott a szíve a pokoljárástól. Ez volt élete
leghosszabb negyedórája. Azután egyszer csak… végre! Megtalálta!
Kilógott a farkincája vége. Feltelepedett a könyvespolcra, Zweig és
Camus közé. Bár Maximilient büszkeséggel töltötte el macskája kitűnő
irodalmi ízlése, megragadta a jószágot a nyakánál, és visszatette az
utazóketrecébe. Rázárta az ajtót. Csak ekkor vette észre, hogy reszket.
Teljesen kikészíti ez az átkozott bestia. Muszáj lesz megoldást találnia…
Pamacs bűnbánón pislogott ki rá.
– Minden hiába! Engem aztán nem veszel le a lábamról… az első adandó
alkalommal megszabadulok tőled.
Beállt a zuhany alá, és elkezdte szövögetni a menekülés hálóját…
 29.

Maximilien felvette a legjobb öltönyét (a megjelenés sokat számít).

Idegesen becsöngetett a házmesterhez.
– Madame Rodriguez!
Az asszony végigmérte, várta, hogy elfogadható indokkal szolgáljon a
zavarásra. Sosem mosolygott.
– Gratulálok a kerthez, gyönyörűek a virágok!
Úgy siklottak le róla a bókok, mint egy kacsa tollazatáról.
Maximilient zavarba hozta a kudarc, kis köhécseléssel próbálta
összeszedni magát.
– Nos, madame Rodriguez… fent, a lakásban van nálam egy imádni való
kiscica, egy barátom kérésére fogadtam be… most azonban fontos
megbeszélésre kell mennem… Lenne olyan kedves, és besegítene…
– Na, ezt máris felejtse el, monsieur Vogue… tán segítenék, de allergiás
vagyok a macskaszőrre! Pokoli rosszul leszek!
A házmester mozdulatokkal is illusztrálta a szavait, eljátszotta, milyen
rémes tünetek törnek rá, amint egy macska közelébe kerül: viszket a
torka, kivörösödik a szeme, tüsszögni kezd… teljes összeomlás.
Maximilien félbeszakította a szóáradatot. Elég baj volt, hogy nem talált
megoldást a problémájára, nem fogja még a házmestere társalgásigényét
is kielégíteni.
Idegesen ment vissza a lakásba. Késésben volt. Nem látott más
megoldást, mint hogy magával viszi Pamacsot az irodába. A kocsiban
körvonalazódni kezdett benne a B terv. Alighogy megérkezett, letette a
ketrecet Clémence szobájában.
– Clémence, gondoskodna róla, kérem?
Az asszisztense máskor rajongással vette körül, és leste a kívánságait.
Most nem… Maximilienben felvetődött, hogy talán túlment egy határon.
Nem baj. Egyelőre nem látott más megoldást. Gyorsan össze kell szednie
magát, hogy a megbeszélésre koncentrálhasson.
– És… hogyan gondolja? – kérdezte sértetten, jéghidegen Clémence.
– Szabad kezet kap! – rázta le Maximilien.
A nap további része gond nélkül zajlott. Legalábbis Maximilien számára.
Clémence kétszer is berontott az irodájába. Először azért, mert Pamacs
megkarmolta, azután azért, mert lepisilte a szép selyemblúzát.
Amikor harmadszor is berohant (Pamacs elrágta a telefontöltője
zsinórját), már ultimátumot adott. Lecsapta a ketrecet Maximilien
íróasztalára, és drámaian kijelentette:
– Uram, nem vagyok hajlandó ilyen körülmények között dolgozni: vagy
ő, vagy én. Ha arra kérne, hogy holnap is vigyázzak rá, felmondok.
Na tessék. Beütött a krach. Maximilien nyugtatni próbálta Clémence-t,
elnézését kérte, amiért ilyen kényes feladatot bízott rá. Látszott, hogy az
asszisztense megfogadta Romane tanácsait, hogy tanulja meg meghúzni
a határait… Az üzletember mogorván felsóhajtott. Új megoldás után kell
néznie. Épp ezen törte a fejét, amikor üzenetet kapott. Romane írt.

„Készüljetek fel, ma a nőies oldalatokon fogunk dolgozni. Találkozó a

Brady moziban, este hétkor. Boulevard de Strasbourg 39. Ui.: Zsebkendőt
hozzatok! Viszlát este, Romane.”

Na ne! Már így is elég kalandos ez a nap, ez lesz a hab a tortán. A nőies
oldalunkon dolgozunk? Ajjaj, ajjaj… Maximilien a legrosszabbra
számított. Maga előtt látta, ahogy tűsarkokon kell billegnie a többiek
kéjes pillantásától kísérve… Nem, nem, nem, azt nem bírná elviselni!
Kísértést érzett, hogy kihagyja a találkozót. Azután kinyújtotta a kezét
Julie fényképe felé, amely a monitor jobb oldalán állt. A mosolygós Julie-
t ábrázolta, abból az időből, amikor még jól volt… Nem adhatja fel, végig
kell csinálnia, meg kell változnia. Ennyivel tartozik a húgának. És
Romane-nak is, aki elnéző volt vele, és visszavette a csoportba.
Maximiliennek eszébe jutott John C. Maxwell mondása: „Egy férfi legyen
elég emelkedett ahhoz, hogy belássa a hibáit, elég intelligens, hogy
tanuljon belőlük, és elég erős, hogy kijavítsa őket.”
No de mi legyen a macskával?
 30.

Romane-nak zsúfolt napja volt. Türelmetlenül várta az estét a Brady

moziban, előre tudta, hogy erős pillanatokat fognak átélni a csoportjával.
Egyelőre azonban egy új csoport fogadására készült Fantine-nal: erősebb
kutyákkal szembeni önvédelmi csoport volt. Már mindenki
elhelyezkedett, amikor belépett a terembe. Örömteli meglepetéssel látta,
hogy köztük van Janine, Patrick felesége is.
Négy nő volt, és egy férfi, aki elmondta, hogy a főnöke erősebb
kutyaságától szenved. Általában elmondható volt, hogy az aznap
délelőtti résztvevők mind azzal küszködtek, hogy nem tudják elmondani
azt, amit akarnak egy olyan valakinek, aki különösen hangsúlyos erősebb
kutyaként bánik velük… Romane kérésére Fantine különböző konyhai
eszközöket készített be a bemutatóhoz felállított rögtönzött konyhában.
Valami már készült a tűzhelyen.
A résztvevők kíváncsian várták, mivel áll elő Romane. A lány EX-logós
kötényt kötött, és a résztvevők derültségére szakácssapkát nyomott a
fejébe. Azután csinos, kerek betűkkel felírta a mögötte álló táblára:
Recept az erősebbkutya-jegyeket mutatók helyretételéhez.
– Kedves barátaim – kezdte –, mindannyiukkal megtörtént, hogy
szenvedést okozott egy erősebb kutyás megjegyzés, viselkedés, egy nem
helyénvaló, igazságtalan vagy agresszív fellépés…
Mindenki bólogatott.
– El tudom képzelni, milyen mérgesek voltak, felgyorsult a szívverésük,
hitetlenül elkerekedett a szemük, miközben összeszorította a gyomrukat
a félelem: senki nem érzi jól magát, ha agresszióval vagy
igazságtalansággal kell szembenéznie! És talán úgy érzik, nincs eszközük
a válaszra…
Romane telibe talált. Folytatta a bemutatót, megigazítva félrecsúszó
szakácssapkáját.
– Ezekben a helyzetekben háromféleképpen éljük meg a történteket.
Romane a kuktára mutatott, amely jó ideje melegedett a forró rezsón,
azután egy villával megemelte a szelepet. Kellemetlen, éles sípolás
kíséretében lövellt ki a gőz.
– Az egyik lehetséges reakció a harc, a harag. Mint ez a kukta, maguk is
fortyognak a feszültségtől. Óvatosan azonban a robbanással! Hamarosan
áttekintjük, hogyan adhatunk veszélytelenül hangot az egészséges és
arányos méretű haragnak. Az, hogy nem hagyjuk magunkat, egy dolog.
Az viszont, hogy belemegyünk egy szemet szemért, fogat fogért
játszmába, egészen más…
Romane felemelte a fedőt az egyik lábasról, és hagyta, hogy beburkolja
az arcát a pára.
– A második lehetséges válasz, ha párát játszunk – magyarázta –, vagyis
jelképesen köddé válunk! Más szóval elmenekülünk! Fizikai vagy verbális
erőszak esetén elengedhetetlen, hogy biztonságba kerüljünk.
– Vagy például – fordult a férfi felé –, jó választás lehet, ha otthagyjuk a
céget, ahol erkölcsi zaklatás ér.
Romane tudta, hogy érzékeny ponthoz ért. Később személyre szabott
terápiát javasol majd a férfinak, hogy sajátos helyzetében a segítségére
lehessen.
– És végül a harmadik módszer: a takaréklángon főzés.
Romane odalépett egy ovális edényhez, amelyben lassú tűzön hal főtt.
– Ez a lefojtás. A legrosszabb! Szó nélkül viselik a támadást, magukba
fojtanak minden érzést, haragot, frusztrációt, mígnem egyre súlyosabb
pszichoszomatikus tüneteik lesznek…
– Úgy érzem, ennek a kellős közepén vagyok – tört fel az egyik
résztvevőből.
Romane csupa jóindulat mosolyt küldött felé.
– Igen, most azonban vége a lefojtásnak! Megtanítom magukat, hogy ne
féljenek a konfrontációtól, utasítsák rendre az elkövetőt, álljanak a
sarkukra. Ne féljenek, és ne legyenek agresszívak…
Romane levette a kötényt és a szakácssapkát, és odalépett Janine-hoz.
– Janine, mit szólna egy kis szerepjátékhoz?
– Persze, ha gondolja…
– Jól van. Elárulom a három varázsmondat technikáját, amellyel
gyengéden, mégis határozottan helyre tehetnek bárkit. Janine, fel tudna
idézni valamit, ami nagyon zavarta a házasságukban, mégsem mert
miatta szólni a férjének?
– Igen, például mindig gúnyolódott a munkámon, és azon, milyen
keveset keresek vele… Mintha kislány lennék, akinek épp csak zsebpénz
jár! Nem mondtam semmit, de legbelül…
Romane nevetve félbeszakította.
– Igen, mind sejtjük, mit szeretett volna válaszolni! Tehát az első
varázsmondat: „Patrick, amikor többször is gúnyolódtál azon, milyen
keveset hoz a vállalkozásom…” Ezzel pontosan leírja a tényt. Csak az
egyértelműség kedvéért: a szemétbe a 365 oldalas regénnyel, amelyet a
nyakába szeretne zúdítani. Kukába a hosszú érzelmi tirádával, a
megemészthetetlen, szemrehányással teli érzelemkitöréssel, amitől a
másik azonnal megvadulna! Az ilyesmit mindenképpen kerülni kell…
Maradjunk a tényeknél, csakis a tényeknél! Azt is tartsuk meg
magunknak, amit legszívesebben a képébe üvöltenénk, az olyasmit, hogy
„te mocskos szájú kanári”, vagy „diszlexiás vasárnapi papagáj”, vagyis a
sértő madárnevek teljes kollekcióját. Hagyjuk az olyasmit is, hogy
„felszabdalom az összes nyakkendődet a gyerekek cikcakkollójával”, a
ruhatár-sorozatgyilkos szadista arckifejezésével. Felejtsük el. Nem
szükséges hülyeségre hülyeséggel válaszolni.
A csoport elnevette magát.
– Vagyis a felgyülemlett harag hatástalan kirobbanása helyett inkább
vegyük elő a második varázsmondatot, mint például: „Úgy éreztem, hogy
megsértesz, és nem értékelsz eléggé.” Így énként tudják megfogalmazni
az átélteket a „te” helyett, ami azonnal szemrehányásként hangzana, és
agresszivitást váltana ki.
– És azután? – kérdezett közbe Janine, alig várva, hogy megismerje a
technika többi részét.
– Azután, kedves Janine, tartózkodjon minden fenyegetéstől, mint
például: „Jobb, ha megteszed, különben Glenn Close-zá változom a
Végzetes vonzerőből!, netán „Vagy megváltozol, vagy olyan leszek, mint
Freddy, a legborzalmasabb rémálmod!”. Van ennél jobb, és főleg
hatékonyabb módszer: játssza ki a határozott és jó szándékú békülés
kártyát, amellyel mindenki nyerhet. A maga példájában úgy hangozhat a
harmadik varázsmondat: „Patrick, megállapodhatunk abban, hogy
mostantól kerülöd az ilyen bántó mondatokat, és értékeled kicsit ezt a
munkát, amely nekem olyan sokat jelent? Ha úgy érzem, hogy
támogatsz, kétszer annyi energiám és motivációm lesz a fejlődésre, és
meglátod, nem maradnak majd el az eredmények. Rendben?” Ezzel a
mondattal kifejezi az igényeit, az elvárásait, és mindkettőjük számára
kielégítő egyezséget kínál. Tisztán érezhető belőle, hogy mindketten
megtalálhatják benne a számításukat.
Úgy tűnt, hogy a résztvevőknek tetszik a módszer, lelkesen jegyzeteltek.
– No de vannak olyan helyzetek, amikor nem marad lehetőség a
párbeszédre! – jelentette ki az egyik nő.
– Abban az esetben, ha úgy érzi, hogy erőszak közeleg, kötelessége
elmenekülni. Ugyanígy joga van félbeszakítani a sértéseket, a bántó
megjegyzéseket, a megalapozatlan kritikákat. Jobb elmenni, és csak
akkor visszamenni, ha biztosak vagyunk a nyugodtabb beszélgetés
lehetőségében. A kulcs önmaguk érvényre juttatása: minél jobban bíznak
magukban, annál kisebb hatása lesz az erősebbkutya-szindrómának.
Valaki kopogott. Jean-Philippe volt, intett Romane-nak, hogy menjen ki
egy kicsit.
– Be tudsz jönni hozzám később? Kell egy kis segítség a Brady mozibeli
ülés újratervezéséhez. A megszokott cateringes nem ér rá… –
magyarázta feldúltan.
– Ne aggódj, mindjárt jövök. Már majdnem végeztünk…
Romane még egyszer körbejárt, arra biztatva a résztvevőket, hogy
mostantól a varázsmondatok segítségével álljanak ki magukért, azután
könnyed léptekkel átsietett az apjához, hogy a segítségére legyen.
 31.

Maximilien félretolta a sürgős elintéznivalókat, és másfél órán át

megoldás után kutatott, kire bízhatná a kiscicát. Az interneten
keresgélve felfedezte, hogy létezik egy különös foglalkozás:
macskaszitter. Remek! Elragadtatva ajánlott próbamunkát az egyik
munkaközvetítő oldalon egy fiatal lánynak, aki kitűnő értékeléseket
kapott. Annyi ideje már nem volt, hogy hazamenjen Romane üléséig,
ezért az irodába hívta a lányt, hogy ott vegye át Pamacsot. Nem
fukarkodott a bérezéssel, nyugalmat akart, ezért szép kis összeget
ajánlott Jennifernek, a macskaszitternek. Taxival mehet Maximilienhez,
ahol kényelmesen foglalkozhat Pamaccsal, míg a gazdája hazaér. Az
üzletember nem szívesen bízta rá a kulcsait egy idegenre, de nem volt
más választása: muszáj volt megbíznia benne, ráadásul a közvetítő oldal
is megbízhatónak tűnt… Jennifer azt rendelhet vacsorára, amit csak akar,
csupán arra kell figyelnie, hogy a macska ne tegyen több kárt a lakásban.
A lány úgy nézett rá, mintha megnyerte volna a lottófőnyereményt. Az ő
korában valóságos ajándék egy ilyen feladat…
Maximilien úgy megkönnyebbült, mint a szülő, akinek segítséget sodor
az útjába a gondviselés. Örült, hogy visszakapta az idejét, és a rá váró
kellemes estére gondolt.
Ahogy vette a kabátját, eszébe jutott, hogy még mindig nem veheti
igénybe a sofőrjét…
Romane utasítása. És tekintve, milyen környéken van a találkozó, arról
szó sem lehet, hogy kocsival menjen, képtelenség lenne parkolót találni!
Marad a tömegközlekedés… egyetemista kora óta nem használta…
Alighogy az utcára lépett, zuhogni kezdett az eső. Az ég határozottan
úgy döntött, hogy kiveszi a részét a kísérletből, és esőfüggönnyel teszi
izgalmassá a kalandot. Maximilien elmerült a párizsi metró lejárójában,
flanelnadrágja mellett csöpögött az esernyője. Jegyet vett, és lenyomta a
forgóajtót. Egy fiatal fiú úgy döntött, vele együtt megy be, mögé lapult,
mint egy szörfdeszka, aztán ahogy átértek, fülében dübörgő zenével
eltűnt, mint a villám. Maximilien elkövette azt a hibát, hogy egy
pillanatra elbizonytalanodott, merre menjen. Elsodorta a sűrű,
türelmetlen és ideges, lázasan lüktető tömeg. Természetesen a
csúcsforgalom közepébe csöppent. A zsúfolt peronok úgy festettek, akár
a sürgősségi osztály váróterme. Ugyanolyan szomorú, szenvedő arcokat
látott. Aztán befutott a szerelvény; olyan volt, mint egy medúza egyik
csápja. A tömeg berontott, mintha a túlélésért küzdene.
A középső kapaszkodó körül támadt a legnagyobb csoportosulás. Mások
diadalmasan elfoglalták az üléseket. Zárkózott, ellenséges arcukon
látszott, hogy történjék bármi, nem adják fel az ülőhelyüket. Esély sem
volt helyhez jutni. A Strasbourg–Saint-Denis állomásnál a szerelvény
megduzzadt verőérként ontotta kifelé az utasokat. Jót is tett az érvágás.
Valamivel könnyebbé vált a lélegzés. Nem tartott sokáig a
megkönnyebbülés: Maximilien a következő állomáson, a Château d’Eau-
nál leszállt.
Fellélegezve és elégedetten emelkedett fel a mélyből, mintha a
földalattijáratok rosszkedve hirtelen beoltotta volna a kedvetlenség
ellen, és kontrasztként őszinte örömöt ébresztett volna benne. Odakint
minden szépnek tűnt. A fények, a jellegzetes párizsi házak, a Brady
portálja.
Az EX megint kitett magáért! Romane és az édesapja a szponzoroknak
hála finanszírozhatta ezeket az eseményeket. Sokan támogatták Romane
nagy médiafigyelemmel kísért előadásait, a viselkedésterápia támogatói
nagylelkűek voltak. Aznap este a mozi egyik kisebb termét bérelték ki a
meglepetésekkel és érzelmekkel teli üléshez…
Maximilien, akit némileg kimerített a napja, örömmel látta, hogy szépen
megterített büféasztal várja a résztvevőket. A felszolgáló előzékenyen
kínálta az apró falatkákat és az italokat, és a csoporttagok nem kérették
magukat. Egy csapat szöcskeként élvezték a helyzetet.
Maximilien látta, hogy Romane felé indul.
– Pamacs hogy van?
– Jól, jól – hazudta lendületesen.
Csak nem fogja elmesélni a megpróbáltatásait! Milyen képet festene
magáról, hogy hagyta, hogy egy kiscica fölébe kerekedjen? Néhány szót
váltottak még, Maximilien figyelme azonban máshol járt, valahol a lány
szeme, szája, és pezsgőt tartó kecses keze között.
Azután a résztvevők elfoglalták a helyüket. Nathalie Maximilien mellé
ült. A BoldSzolg projekt óta összebarátkoztak. Maximilien elnézte, ahogy
szóáradata ritmusára libbennek barna fürtjei. Sok férfit elcsábított volna.
Maximilien is érezte a hívójeleket, és maga sem értette, miért nem reagál
rájuk. Ahogy Romane-ra pillantott, részben megkapta a választ.
Romane a vászon előtt állt, hogy bevezesse a témát: Hogyan fejlesszük a
bennünk lévő női vonásokat?
– Bármit gondoljunk is, ez a nőket is érinti. Ami pedig a férfiakat illeti,
nem kell aggódniuk: szó sincs arról, hogy el kellene nőiesedniük!
Maximilien megkönnyebbülten felsóhajtott magában: szertefoszlott a
tűsarkas szerepjáték réme…
– A természetben mindig egyensúlyban vannak az erők – folytatta
Romane. – Ismeritek a jin és jang elvét. Nos, ugyanez igaz a férfi és a női
oldalra. Ha valamelyik erős túlsúlyba kerül, megbomlik a harmónia.
Érdemes tehát kiegyenlíteni a két pólust. A vezérgondolat az, hogy az
érzékenység, a tapintat, a kedvesség, a harmóniára törekvés
fejlesztésével erősítjük meg a női oldalunkat. Értitek, ugye, hogy a női
oldal egyben azt is jelenti, hogy megnyitjuk az utat az érzelmek világa
felé.
– Nem azt kockáztatjuk ezzel, hogy védtelenek és sebezhetők leszünk? –
ijedt meg Bruno.
Romane megnyugtató mosollyal fogadta a félelmét.
– Széles körben elterjedt tévhit, kedves Bruno, hogy az érzelmek
felszabadítása sebezhetővé tehet. Éppen ellenkezőleg, az érzelmi
fogékonyság fejlesztésével hozzáférhetünk a hetedik érzékhez. Az pedig
még fontosabb emberi dimenziót nyit. Mintha egy fekete-fehér világból
átlépnénk egy színesbe! Egy új érzelmi dimenzió birtokbavételével
erősebbek, élőbbek, és még egyszer mondom, emberibbek leszünk.
Tudtátok, hogy az emóció szó hátterében a „mozgás” áll? Érzelem nélkül
mozdulatlanok vagyunk. Ha utat engedünk neki, hatalmas energiát
szabadítunk fel… Ezt fogjuk ma megtapasztalni…
– Mit találtál ki nekünk? – kérdezte Nathalie izgatottan az új kalandtól.
– Egy igazi érzelemvetítést… Veletek szemben fogok ülni a vetítés
közben, de ne is törődjetek velem…
Az nem lesz könnyű, gondolta Maximilien.
Romane intett a gépésznek, hogy indíthatja a filmet. Sötétbe borult a
terem. Visszafojtották a lélegzetüket. Megjelentek az első képkockák.
Nem film volt, hanem gondosan kiválogatott, érzelmekben gazdag
jelenetek füzére. Maximilien megértette, miért kaptak zsebkendőt
a bejáratnál. Szerencsére neki nem lesz szüksége rá. Soha életében nem
sírt még moziban, nem ma fogja elkezdeni.
Romane azonban a legérzékenyebb pontokat célozta meg. Először a Billy
Elliotból láttak részleteket, köztük az egyik utolsó jelenetet, amikor Billy
Alzheimer-kórban szenvedő nagymamája elbúcsúzik az unokájától:
szinte megfojtja, úgy szorítja magához, aztán az ajtó felé tereli, hogy a
fiúnak legyen ereje elmenni, miközben tudja, hogy nem látja többé…
Szívszorító.
Nathalie-nek csorgott a könnye, belecsimpaszkodott Maximilien karjába,
és erősen szorította. A férfi szabadulni próbált. Nathalie felé fordította
majdnem érintetlen arcát (a vízálló smink csodája!), és a könnyein át rá
mosolygott.
– Szép, nem?
– Hm… csodálatos.
Maximilien összeszorította a fogát. Szó sem lehet róla, hogy átadja
magát a felindultságnak, amely könnyen fertőzőnek bizonyulhatott.
Érezte, hogy megbirizgálták az érzékenységét.
Könnymirigyek aktiválva. Nyolcas riasztás, mondta magában Maximilien,
ahogy végignézett a társain. Az ő arcukon is látszott az elérzékenyültség.
Azután következett a Száll a kakukk fészkére. Romane itt is a
zárójelenetet választotta: amikor a Főnök párnával megfojtja Randle
barátját, mert túlságosan szereti ahhoz, hogysem hagyja, hogy vegetálva
éljen tovább.
A jelenetek közben Maximilien elnyomta az érzéseit, és azt ismételgette:
Egy férfi nem sír, egy férfi nem sír… Az apja arca tolakodott a színészeké
elé. Maga előtt látta a keménységét, ahogy megtanította rá, milyen egy
férfi, elmagyarázta, hogy az érzékenységet csak a lányok találták ki, hogy
igazolást találjanak a folyamatos hisztire. Az érzelmek női dolgok, csak
az a céljuk, hogy meggyengítsék a férfiakat. Réseket ütnek és törékennyé
tesznek velük. Holott egy férfinak erősnek kell lennie. Minden
körülmények között. Egy férfi nem arra született, hogy érezzen. Arra
született, hogy cselekedjen.
Maximilien keresztezte Romane pillantását, aki a velük szemközti
fotelból nézte. Mit remélt? Hogy végre elmorzsol egy könnycseppet?
Egymást követték a filmrészletek. Halálsoron, Schindler listája, Titanic,
Távol Afrikától, Az élet szép… Azután a Kramer kontra Kramer, amelyben a
válófélben lévő pár harcol egymással a fiuk felügyeleti jogáért. Romane
azt a jelenetet választotta, ahol az apa közli a gyerekkel, hogy nem neki
ítélték. A bátorság, az erő, hogy úgy tesz, mintha jól fogadná a döntést,
nehogy a fia megérezze a kétségbeesését, sőt még egy fagyira is
meghívja, hogy elterelje a figyelmét a saját bánatáról… maga a színtiszta
szeretet!
Maximilien hirtelen átérezte minden erejét és szépségét. A saját apjával
soha nem ismert ilyen köteléket. Irigyelte és meg is ijesztette a kötődés…
Vajon védekezés volt, hogy tudatosan kerülte, hogy teret adjon az
életében a hasonló érzéseknek?
Egyetlenegy, kövér könnycsepp gördült le az arcán. Hosszú kómából
ébredt az érzékenysége. Romane-ra pillantott. Ezt akartad, nem igaz? A
lány rá mosolygott, mintha büszke lenne rá. Büszke rá, egy átkozott
könnycsepp miatt? Na szép! Mégis visszamosolygott rá. Különleges
pillanat volt. Az, hogy engedi a szívét érezni, váratlan dolgokat
szabadított fel benne.
 32.

Néhány nappal a mozi után Maximilien még mindig az ott átélt

érzelmek hatása alatt igyekezett az EX–be. Lenyűgözte, milyen ügyesen
pengeti meg Romane az érzékeny húrokat, amelyek eddig némák
maradtak.
A terembe lépve az érkezők középen, az asztalon egy nagy méretű, fekete
kendővel letakart tárgyat láttak. Vajon most mivel készülhet Romane? A
lány némi hatásszünet után határozott mozdulattal lehúzta a kendőt,
felfedve egy antikolt bronz borítású szobrot.
Maximilien rögtön felismerte a híres hárommajom-csoportot.
– Mindjárt elmondom – kezdte Romane –, hogyan segít a három majom
barátunk, hogy többé ne jelentkezzenek rajtatok az erősebbkutya-
szindróma tünetei… Bizonyára ismeritek, mit jelképeznek a keleti
tanokban. Régre nyúlik vissza az értelmezésük! Konfuciusz már Krisztus
előtt ötszáz évvel azt mondta: „Ne nézd, ami ellentétes az erénnyel, ne
hallgasd, ami ellentétes az erénnyel, ne tégy semmit, ami ellentétes az
erénnyel.” Mahatma Gandhi mindig magánál tartott egy kis
hárommajom-szobrocskát. Ebből a tudatállapotból merítve kitaláltam
egy kísérletet…
Még egy kísérlet!, rezzent össze Maximilien. Romane észrevette, és
diszkréten bátorítón a férfira mosolygott. Csak nehogy olyan extra
legyen az ötlete, mint a székcsere!
– Arra kérlek benneteket, bizonyos értelemben bújjatok ezeknek a bájos
majmoknak a bőrébe – folytatta Romane a magyarázatot –, hogy
megtapasztaljatok három dolgot. Először a teljes odafigyelést,
meghallgatást annak a majomnak a megformálásával, amelyik a fülére
teszi a kezét, hogy elutasítsa a rossz hallgatást. Azután a szavak
pontosságát, azzal a majommal, amely a szájára teszi a kezét, nehogy
rosszat mondjon. És végül a helyzetekre vetett igaz, elhamarkodott
ítéletek befolyásától mentes pillantást annak a majomnak a segítségével,
amely a szemét takarja el, nehogy hamisan nézze az embereket és a
dolgokat. Eleinte talán nehéz lesz, de ahogy telik az idő, nagyon
hasznosnak bizonyul majd! Öröm lesz látni, hogy a kapcsolataitok
átalakulnak, egyre harmonikusabbak lesznek…
A csoporttagok hitetlenkedő pillantását látva folytatta:
– Tehát azt javaslom, hogy töltsetek el egy napot vakon, a látástól
megfosztva (az első majom, az első ítéletszűrő), hogy próbára tegyétek a
hallást (a második majmot), miközben csakis igaz és pozitív mondatokat
ejthettek ki a szátokon.
Csend támadt.
– Vicces, nem?
Maximilien a társai arcát elnézve kételkedett benne, hogy bárki is
belehalna a nevetésbe.
Romane tovább magyarázta a kísérlet elvét és célját. Maximilient
azonban nyugtalanította és bőszítette, hogy megint ilyen bonyolult
próbatételnek vetik alá, és a füle minden harmadik szót szűrte csak ki.
– Blablabla… vagy… Milyen a minőségi odafigyelés? A… tudni kell adni…
a jelenlét értéke. Blablabla… Mert különben az ember úgy van ott, hogy
közben nincs ott, negatív szűrőkön át figyel… A teljesen odaforduló
meghallgatás nagyon ritka… Blablabla… meg kell próbálni… Ugyanígy,
spóroljunk a szavakkal, csakis őszinték legyenek. Mert… blablabla… a túl
gyorsan kimondott szavak olyanok, mint a nyílvessző: miután kilőttük,
már hiába próbáljuk elkapni őket… És ahogy a mondás tartja…
blablabla… A cél tehát az, hogy bölcsen figyeljünk és beszéljünk!
Itt szólt közbe pocakos Patrick, aki szokása szerint nem igazán értette a
lényeget.
– Mit értesz azon pontosan, hogy bölcsen beszélni?
Meglepett volna, ha érti, gondolta mogorván Maximilien, és fészkelődni
kezdett a székén. Romane helytelenítő pillantást vetett rá, jelezve, hogy
Patricknak joga van a magyarázathoz.
– Képzeld el, Patrick – kezdte Romane kedvesen –, hogy az agyad olyan,
mint egy határállomás. Az a feladata, hogy megállítsa a rossz
gondolatokat: a feleslegeseket, a sértőket, az illetleneket, az
igazságtalanokat, a hamisakat. És minden szót ellenőrizni kell, mielőtt
átlépnek a szád kapuján, és megkapják a „helyzethez illő és jó szándékú”
pecsétet. Ez a bölcs beszéd lényege.
Maximilien óhatatlanul azokra a szavakra gondolt, amelyek az ő szájából
Romane füle irányába indulhatnának, de rögtön rájött, hogy a belső
vámvizsgálat egészen bizonyosan nem helyénvalónak ítélné őket…
Elnézte, ahogy Romane odalép a mindenfélével telepakolt asztalhoz.
– Mindenki kap egy teljes takarást nyújtó fekete szemüveget és egy fehér
botot. Majd meglátjátok, szem nélkül néha könnyebb figyelni!
– No de hogy fogunk tájékozódni, ha nem látunk? Ez őrültség! – kiáltott
Bruno.
– Ne aggódj, Bruno. Mindenre felkészültünk: mindenki mellett ott lesz
az az önkéntes, aki a székcserénél segített, és kalauzol majd.
– Muszáj tényleg megcsinálni ahhoz, hogy megértsük a metafora
lényegét? – aggodalmaskodott várúrnő-Émilie.
– Bízzatok bennem. Azzal, amit átéltek, óriási lépést tehettek előre. Nem
bánjátok meg.
Romane lelkesedése legyőzte az utolsó ellenállást is, a csoport tagjai
további tiltakozás nélkül átvették a felszerelést. Maximilien is követte a
példájukat. Azonnal felpróbálta a szemüveget. Teljes sötétség! Csalt egy
kicsit, felemelte, amíg odament Romane-hoz, aki háttal állt neki. Lágyan
megkocogtatta a vállát, mire a lány hirtelen visszafordult. Maximilien
úgy döntött, megtréfálja, hogy enyhítsen az újabb rá mért feladat
keltette idegességen. Úgy döntött, eljátssza a vakot, az arca felé
tapogatózik és összeborzolja a haját.
– Romane? Romane? Nem találom a kijáratot. Én…
Romane csettintett egyet nemtetszése jeléül, Maximilien azonban
esküdni mert volna rá, hogy ingadozik a nevetés és a letolás között.
Megállította Maximilien kezét, és levette a szemüveget, hogy újra lásson.
– Elég, Maximilien! Ez nem játék.
– Kár… – mosolygott rá lefegyverzőn.
Maximilient kitessékelték, de nem volt ostoba. Érezte, hogy Romane-t
nem hagyta hidegen a kis trükkje. A lift helyett inkább a lépcsőn futott
le, és egy Édith Piaf-dalt dúdolva lépett ki az utcára. A fejemet úgy
elcsavartad…
 33.

Három nappal később Maximilien a vakok teljes felszerelésével állt a

cége kapujában, hogy megkezdje a „hárommajom-napját”. Clémence
természetesen vállalta, hogy kalauzolja, örült, hogy a karját és a szemét
kölcsönözheti neki.
– Jó reggelt, monsieur Vogue – köszöntötték a munkatársai, úgy téve,
mintha semmi szokatlant nem vennének észre.
Maximilien megkérte Clémence-t, hogy kör-e-mailben küldjön
tájékoztatást a helyzetről. A kísérlet a cég vezetését szolgálja, ez volt a
magyarázat. Az alkalmazottai megint bolondnak fogják nézni. A
székcserekísérlet óta kezdték megszokni az őrültségeit.
Clémence a liftekhez vezette Maximilient; a férfi érezte a hangjából az
ujjongást. Kénytelen volt rá támaszkodni, hogy ne menjen neki a falnak
minden kanyarban, de az asszisztense keze a kalauzolás ürügyén talán
túlságosan hosszan időzött a karján, a hátán. Érezte Clémence érintését,
és nem volt biztos benne, hogy kellemesnek találja. Ugyan! Biztos a
kísérlet miatt ideges. Maximilien Romane-ra gondolt. Vajon meddig
megy el? El kellett ismerni, volt fantáziája. Csak azért ment bele
mindenbe, hogy ne okozzon neki csalódást, és állja a szavát. Ebben a
pillanatban ugyanis igencsak kényelmetlen volt a helyzete.
Maximilien, mint egy kiszolgáltatott kisgyerek, kénytelen volt mindig
Clémence-ra támaszkodni, aki lenyűgözően türelmes volt, de egyetlen
alkalmat sem mulasztott el, hogy hozzáérjen. Finom kis érintések voltak,
Maximilien életében először mégis megérezte, mit élhetnek át a nők
zaklatás esetén… A látásától megfosztva kiélesedett a többi érzéke.
Felfigyelt például Clémence vaníliás, erőteljes parfümjére. Soha nem volt
még ilyen „szembeszökő” az asszisztense csábító mivolta. A helyzet
iróniája. Mintha először látná Clémence-t, rádöbbent, miféle szándékai
vannak. Sokként érte a felismerés. Nem szabad bátorítania…
A nap folyamán Maximilien gyakran kényszerült segítséget kérni a
munkatársaitól, és a felelősség egy részét átruházni rájuk. Újdonságként
hatott rá a dolog, nagyon is megszokta, hogy csak magára számítson.
Most tudatosult benne, milyen pozitív oldalai vannak, ha jobban
támaszkodik másokra: nemcsak ideje és energiája szabadult fel, de a
munkatársai is értékesebbnek érezték magukat.
Délután háromkor Romane váratlanul meglátogatta. Biztatni akarta, és
megnézni, hogy minden rendben zajlik. Vidám hangja felderítette a
férfit.
– Egy percre kölcsönveszem – szólt oda nevetve Clémence-nak, majd
megragadta Maximilien karját, hogy elkísérje a következő
megbeszélésre. Az üzletember nem kérette magát, élvezte Romane
érintését. Ezúttal ő volt az, aki szívesen nyújtotta volna a pillanatot.
Együtt mentek végig a folyosón, Clémence előttük lépkedve mutatta az
utat. Romane az első benyomásairól kérdezte Maximilient. A férfi némi
dicsekvéssel megerősítette, hogy csodálatosan boldogul, minden
rendben. Érezte, hogy Romane büszke rá, és ez buta módon boldoggá
tette.
A terem elé érve Romane szólt, hogy ő itt megáll, és sok szerencsét
kívánt a nap hátralévő részére.
– Visszaadom – fordult Clémence-hoz.
Furcsa érzés volt, hogy két nő adja-veszi, mint egy tárgyat…
– Köszönöm, Romane. Kitalál?
Clémence hanghordozásában volt valami, ami meglepte Maximilient.
Talán észre sem veszi, ha nincs bekötve a szeme. De így… Egyértelmű
volt, hogy Clémence nem kedveli Romane-t! Miért? Ez már kevésbé volt
világos…
– Boldogulok! Köszönöm, Clémence. Viszlát, Maximilien!
Maximilien sajnálta, hogy elmegy. Clémence újra megragadta a karját, és
bevezette a tárgyalóterembe. Érezhetően megváltozott a hangulata…
ahogy görcsösen szorította… már-már fájt.
– Köszönöm, Clémence, most már itt hagyhat – küldte el kedvesen
Maximilien.
Szürreális megbeszélés következett. Maga elé képzelte a tucatnyi
igazgatót az asztal körül: Maximilien Vogue fekete szemüvegben, fehér
bottal, amint különös beszédet mond.
– Ma csak hallgatom magukat.
Mennyire eltért ez a megszokottól!
Maximilien ritkán szólt közbe, gyakorolta a takarékos és pontos
beszédet. Meglepte, mennyi információt begyűjtött pusztán a kollégái
hanghordozásából. A kis feszültségek, nyugtalanságok, érzések máskor
elkerülték volna a figyelmét… És mindennek megkoronázásaként a
megbeszélés után úgy érezte, határozottan erősödött a munkatársai
motivációja.
Amikor végre véget ért a kísérlet, és levehette a szemüvegét,
kimondhatatlan megkönnyebbülés töltötte el.
Már ezért a pillanatért megérte, dörzsölte meg a szemét, amely lassan
alkalmazkodott újra a fényhez.
Este érdeklődő üzenetet kapott Romane-tól. Bizonyára azt akarta tudni,
jól élte-e meg a kísérletet.
– Milyen volt a vakon töltött nap?
– Érdekes kísérlet, de…
– De?
– De úgy látszik, valami beleégett a retinámba…
– Hogy érted?
– Ha lehunyom a szemem, egy képet látok.
– Milyen képet?
– … téged! – felelte egy kacsintós szmájlival.
– Nagyon vicces!
Maximiliennek tetszett a mérges szmájli. Imádott csipkelődni a lánnyal.
– Szép estét, Romane – írt vissza egy mosolygós szmájlival.
A válaszul kapott nyelvet nyújtó szmájli mosolyt csalt az arcára.
Az üzenetváltásba belefeledkezve észre sem vette, hogy Clémence
odament hozzá.
– Jó hírek, uram? – kérdezte a mosolyát látva az asszisztense.
Maximilien egy pillanatra elgondolkozott.
– Igen. Jó hírek, Clémence – felelte végül. – Jó hírek…
Azután az órájára nézett. 19.45! Ajjaj! Teljesen megfeledkezett
Jenniferről, a macskaszitterről, nem hívta fel, hogy szóljon, mikor ér
haza… Gyorsan rátelefonált. A lány arra kérte, hogy igyekezzen, mert
vacsorameghívása van. Maximilien gyorsan összeszedte a holmiját, és
elsietett. Észre sem vette, hogy az asztalán felejtette a telefonját.
 34.

Este fél kilenckor Clémence egyedül maradt az elhagyatott irodában.

Besétált Maximilien szobájába, és szokása szerint beült a főnöke
székébe. Elhelyezkedett, kéjesen végigsimogatta a bőr karfát, a támlához
simult, lerúgta Louboutin cipőjét, és feltette a lábát az asztalra.
Felsóhajtott. Az asztalnak erről az oldaláról nézve volt valami
hihetetlenül izgalmas a világban.
Ekkor vette észre Maximilien telefonját. Csak elkövethet egy kis
indiszkréciót?! Átnézte az üzeneteket, és megtalálta a Romane-nal
folytatott, évődő üzenetváltást, mindez megerősítette abban, amit már
délután is megérzett: ezek ketten egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Kilépett az üzenetekből, és dühösen lecsapta a főnöke telefonját.
 35.

Csöngettek. Maximilien felriadt. 10.05. Előző este nagyon későn feküdt

le, és a kimerítő hét után úgy tervezte, addig alszik, amíg csak bír… Ki
zavarhatja vasárnap reggel? Újra felhangzott a csengő, az előbbinél
türelmetlenebbül. Maximilien morogva felkelt, és köntösbe bújt.
Kinézett a kukucskálón.
– Apa?
Mérgesen és csodálkozva nyitott ajtót az apjának, és köszönés nélkül
rögtön a konyhába indult kávét főzni.
Az apja úgy lépett be a lakásba, mintha hazajönne, fel sem vette a fia
udvariatlan fogadtatását. Általában ilyen volt a hangulat a
kapcsolatukban.
– Tudod, hogy vasárnap van? – kiabált Maximilien a konyhából. – Az
emberek vasárnap alszanak!
Az apja egy szót sem szólt, inkább alaposan körülnézett.
– Mit akarsz? – folytatta Maximilien, ahogy kezében forró kávéval
visszament a nappaliba.
– Köszönöm, hogy megkínálsz – háborgott az apja.
– Mit akarsz? – ismételte meg Maximilien úgy téve, mintha meg sem
hallotta volna.
– Add vissza a golfütőimet. Amennyit használod őket…
– Ez olyan sürgős?
– Igen. Délután egy barátommal játszunk.
– Vannak barátaid? – ironizált Maximilien.
Tapintható volt a feszültség a két férfi között.
– Nagyon vicces! Mi ez a borzalom? – kiáltott fel az apja, ahogy meglátta
Pamacsot.
Maximilien az ajkába harapott, nehogy túlságosan keményen
válaszoljon.
– Nos, mint láthatod, macska.
– Lenyűgöző – jegyezte meg gúnyosan az apja. – Állatbarát lettél?
– Van, hogy több szeretetet adnak, mint néhány ember…
– Igazán?
Az apja odalépett a macskához, hogy megsimogassa.
– Au! Ez a mocskos dög megkarmolt!
Felemelte a kezét, hogy megüsse a cicát. Maximilien odaugrott, és óvón a
karjába kapta Pamacsot.
– Hagyd már! Még kicsi, és megijesztetted.
Az apja mérgesen megnyalta a horzsolást, és tovább kötözködött.
– Szörnyen nézel ki. Sok a munka?
Mióta érdekellek téged?, vágott volna vissza Maximilien, de inkább beérte
egy kitérő válasszal.
– És Julie jól van? – folytatta az apja.
– Igen, igen…
Maximilien tudta, hogy a húga nem akarná, hogy az apjuk bármit is
tudjon. Gépiesen simogatta Pamacs kobakját, észre sem vette, puha
bundája mennyire megnyugtatja.
Az apja most a szekreteren heverő papírlapokat nézegette, és kezébe
akadt az EX szórólapja.
– Mi a… csak nem? – nevetett fel harsányan.
– De igen, apa, részt veszek a programban. Talán neked sem ártana…
Az apja kitörölte a szeme sarkából a nevetéstől kibuggyanó könnyeket.
– Örülök, hogy nem hagyott el a humorérzéked! Na, megyek. Igaz is,
anyád azt üzeni, hívd fel valamikor. Folyton emiatt rágja a fülem.
Amikor éppen nem bridzsel vagy manikűröztet, gondolta keserűen
Maximilien.
– Rendben – kísérte ki az apját.
– Viszlát, fiam – búcsúzott a férfi, és megpuszilta a homlokát.
Üvöltő volt a csend. Maximilien újra kapott levegőt.
 36.

Délután Maximilien feszülten érkezett az EX–be, még ott remegett

benne az apja villámlátogatása. Ahányszor találkoztak, mindig ideges
lett. Romane érkezése enyhítette a feszültséget. Egészen addig, amíg ki
nem jelentette, hogy az aznapi feladat nem lesz könnyű, és lehet, hogy
felkavarja őket… Már így is pattanásig feszültek az idegei!
– Ahhoz, hogy tovább dolgozzunk az erősebb kutyaságon, próbáljuk meg
jobban megérteni, honnan ered. Ehhez felteszek egy kérdést: mi áll
azoknak az erősebbkutya-viselkedéselemeknek a hátterében, amelyek
időnként még előtörnek az életetekben?
A csoporttagok hallgattak.
– Nos, a nem megfelelő viselkedés mögött gyakran az úgynevezett hamis
hiedelmek állnak. Ezek nagyon erős üzenetek, amelyek tudattalanul
rögzültek gyerekkorban, mint a rossz lemezek, amelyeket folyton újra és
újra lejátszunk, és amelyek akaratunk ellenére táplálják a téves
bizonyosságainkat önmagunkról, másokról és az életről. A következmény
pedig: ezek a „tanult”, „örökölt” gondolatok korlátok közé szorítanak,
lefékeznek… Lehet, hogy a nagyon szigorú nevelés miatt azt hiszitek,
soha semmit nem szabad feladni, és csak úgy boldogulhattok, ha minden
körülmények között kemények és erősek vagytok – nézett Maximilienre,
aki igyekezett rezzenéstelenül állni a tekintetét.
– Talán azt hiszitek – folytatta Romane –, hogy tilos eltérnetek a családi
hagyományoktól. Hogy kötelességetek hűségesnek lenni ahhoz, amit
elvárnak tőletek, és nem engedélyezhetitek magatoknak, hogy azt
csináljátok, amire igazán vágytok – fordult várúrnő-Émilie felé.
Romane kis szünetet tartott. Angyal szállt el felettük. Nagyon jó,
állapította meg csodálattal Maximilien.
– Talán azt hiszitek, hogy ha nem dolgoztok megfeszítve, nem vagytok
értékesek. Olyan is van, hogy a hiedelmeink túlzott általánosításokon
alapulnak, mint például „minden a nők miatt van” – nézett Romane a
zavart Bruno szemébe. – Talán annyira keveset törődtek veletek
gyerekkorotokban, hogy felnőve szentül hiszitek, erővel, hangosan kell
kikövetelnetek a helyeteket a világban.
Nathalie elvörösödött.
– Vagy azt a meggyőződést hagyományozták rátok, hogy ha
magabiztosnak, tiszteletet parancsolónak akartok látszani, nem szabad
kedvesnek mutatkoznotok.
Patrick a cipője orrát bámulta.
Maximilien elnézte a társait, és meg kellett állapítania, hogy Romane
mindenhol beletrafált.
– Most már értitek. Ahhoz, hogy ezeknek a hiedelmeknek a nyomára
bukkanjatok, figyeljétek az olyan megállapításokat, mint „én
túlságosan… én nem eléggé… nem fog menni… nem vagyok képes rá…
én mindig… az emberek…” és így tovább.
A magyarázat végeztével Romane határozottan odalépett a nagy
asztalon álló zsákhoz, és egy tucat régi, 33-as fordulatszámú lemezt vett
elő belőle.
– Ma szó szerint arra kérlek titeket, hogy „cseréljetek lemezt”. Az első,
„rossz lemezre” fehér filctollal írjátok fel a régi, korlátozó
hiedelmeiteket. Azután a második, „igen” lemezre képzeljetek el egy „új,
pozitív történetet”, amelyet nap nap után elmondtok magatoknak, és
pozitív kijelentésekkel kezdődik: „képes vagyok”, „megvan bennem az
erő”, „megérdemlem”, „bízom”. Ezek sokkal lendületesebb vélemények!
Adjatok magatoknak engedélyeket és felértékelő gondolatokat: ez lesz az
ellenszer! Jogotok van kimutatni az érzéseiteket. Jogotok van nem
tökéletesnek lenni mindenben. Jogotok van érzékenynek lenni…
Maximilien nagyot nyelt, jobban megindították ezek a szavak, mintsem
beismerte volna.
Romane mindenkinek kiosztott két lemezt és egy fehér alkoholos filcet.
Maximilien a társait figyelte. Romane magyarázatai ellenére nehezen
fogtak hozzá a feladathoz. Hamarosan kiütköztek az erősebbkutya-
jegyek. Kellemetlen sóhajok, ideges megjegyzések hallatszottak. Volt, aki
az égnek emelte a szemét. Összeráncolt szemöldökök adták hírül, hogy
„nincs kedvem törni a fejem”. A csoport látványosan berzenkedett.
Maximilien látta, hogy Romane elbizonytalanodik. Esküdni mert volna
rá, hogy elsápadt. Vajon ebből hogy keveredik ki? A lány ekkor váratlan
vallomásba fogott…
– Egész életemben helyt kellett állom, és az volt a meggyőződésem, hogy
ha elengedem magam, összeomlik a világ…
Lehetséges? Igen… Romane a saját hamis hiedelmeit mesélte el, hogy
segítsen nekik! A többiekhez hasonlóan Maximilien is feszülten figyelt.
– Még csak kislány voltam, amikor… amikor egy szörnyű balesetben
meghalt az édesanyám. Épp csak kiskamasz. Akaratom ellenére nagyon
hamar felnőtt lettem otthon… Az apám teljesen összeomlott, sok időbe
telt, míg talpra állt, helyette is nekem kellett erősnek lennem. Az a baj,
hogy még ma is túlságosan „éber” vagyok, nem mindig adok teret a
gyengeségeimnek, sőt nem is fogadom el őket… Mintha azzal, hogy
felfedem őket, tátongó szakadékot nyitnék, és belezuhannék!
A csoporttagokat fejbe kólintotta a vallomás. Maximilien pillantása
találkozott a Romane-éval. Beleremegett. Vajon a lány érezte, mennyire
megindította? Elképzelte a kislányt a túlságosan nehéz felelősség súlya
alatt, és összeszorult a szíve. Mennyit szenvedhetett akkoriban attól,
hogy nincs kire támaszkodnia! Maximilien megérezte Romane-ban ezt a
törékenységet, amelyet ő maga nehezen fogadott el, és legszívesebben
megmondta volna neki, hogy ettől csak még inkább szeretni való…
Most, hogy megnyitotta az utat az elvégzendő munka előtt, Romane
mindenkit megkért, hogy lássanak hozzá. Ceruzák siklottak az üres
lapokon. Lassan a felszínre bukkantak a hamis hiedelmek, mint az öreg
kacatok, amelyekről legszívesebben megfeledkeznénk… Néhány arc
bezárult. Sírás készült. Maximilient meglepte, mekkora érzelmi hatással
van rá a feladat. Érezte, hogy benne is előtörnek a régi démonok.
– Ha sírnotok kell, csak nyugodtan, ne fogjátok vissza magatokat. Néha
ki kell jönnie! Van elég zsebkendő – mosolygott Romane, hogy oldja a
hangulatot.
Valami elszabadult Maximilien fejében, és minden várakozással
ellentétben összeomlott. Csendben csorgott a könnye. Ennyit a
kőkemény férfiról. Romane gyengéden szóra bírta. Nem merte felemelni
az arcát, nehogy a többiek lássák, de lassan beszélni kezdett.
– Egész életemet abban a hitben éltem le, hogy egy férfi, egy igazi férfi
kemény. Nem mutatja az érzelmeit. Apám világában az érzelmek a
nőknek valók – magyarázta Maximilien ökölbe szoruló kézzel, utánozva
a mozdulatot, amelyet apjától annyiszor látott. – Egy férfi nem sír.
Összeszorítja a fogát, és megy tovább. Tudjátok, milyen megállás nélkül
erősnek lenni? Állandó kontroll alatt állni?
Letörölt egy könnycseppet. Belesajdult a gyomra, ahogy az apjáról
beszélt.
– Köszönöm, apa, hogy ezt a sémát adtad át a világról! Hála neked húsz
évig elmentem az életem mellett! Mindig pokoli nyomás alatt tartottál,
hogy első legyek, elmartál mellőlem mindenkit, nehogy az érzelmek
vegyék át az uralmat… És végül mire mentem vele? Elszakadtam az igazi
élettől. És önmagamtól. Mintha altatásban lennék. Nem láttam semmit.
Nem éreztem semmit. Úgy éltem, mint egy gép… És… és…
A legnehezebb nehezen akart kibukni belőle.
– És annál az embernél, aki a legfontosabb számomra, nem éreztem meg
a bajt, annyira a magam világába zárkóztam, csak a saját gondjaim, a
saját pályám érdekelt. A… az… ikertestvérem… Julie… ha arra gondolok,
hogy öngyilkos akart lenni! És én nem voltam ott! Semmit nem
sejtettem! Most pedig látni sem akar… teljesen elutasít! Elutasít az, akit
a világon a legjobban szeretek!
Maximilien most először beszélt Julie-ről a csoportban, felfedve azt, amit
Romane már tudott. A válla hevesen küzdött a feltörni készülő zokogás
ellen, amelyet ennyi ember előtt nem engedélyezett volna magának. A
többiek némán fejet hajtottak a vallomás hallatán.
– Tartunk némi szünetet, rendben? Tizenöt perc – javasolta Romane,
hogy időt hagyjon Maximiliennek, hogy összeszedje magát.
Maximiliennek jólesett a gesztus. A többiek finoman felé pillantva
kisétáltak a kávéautomatához. Biztosan úgy néztek rá, mint egy különös
vadállatra. Most megkapta! Ez történik, ha szabadon engedi az érzéseit.
Maximilien dühös volt magára, felpattant, és az ablakhoz sietett. Egy
pillanattal később Romane ott állt mellette, és egy pohár vízzel kínálta.
– Nem, köszönöm! – dörrent rá.
A lány a vállára tette a kezét, de megpróbálta lerázni magáról.
– Igyál – makacskodott Romane. – Jót fog tenni.
– Oké. Jól vagyok – felelte a férfi mogorván.
– Maximilien, ne bánd, hogy kiadtad magadból. Jó, hogy sikerült. Sok
embernek évekbe telik eljutni ide. Hatalmas lépés ez…
– Mi a véleményed egy férfiról – hitetlenkedett Maximilien –, aki
nyilvánosan sír, hm?
Romane mélyen a szemébe nézett.
– Szerinted hogyan ítélek?
Maximilien elfordult, és lehajtotta a fejét.
– Maximilien, nézz rám. Nem kell szégyellned, hogy sírtál. A
szégyenkezés tanult érzés. Légy büszke rá, hogy őszinte voltál.
Megérintették a lány szavai.
– Köszönöm – suttogta.
Romane bátorítón a hátán nyugtatta a kezét. Összefonódott a tekintetük.
Maximilien szánalomra számított, de meglepetten látta, hogy a lány
szemében büszkeség csillog. És valami más is… egy pillanatra megállt az
idő. Aztán visszajöttek a többiek, hogy a támogatásukról biztosítsák őt.
Romane távolabb lépett tőle, és visszament a tanári helyére. Az ülés
hátralévő részét azzal töltötték, hogy elkészítették a „rossz lemezeket” a
gúzsba kötő hiedelmekkel, és az „igen lemezeket”: a belső párbeszéddel,
amelyet ismételgetnek magukban, hogy megerősítsék az önbizalmukat,
és igent mondjanak az univerzumnak.
Amikor elkészültek a lemezek, Romane felállította a résztvevőket, és azt
javasolta, szimbolikusan törjék össze a rossz lemezt, és dobják hátra a
válluk felett. Vidám felfordulásban fejeződött be az összejövetel,
összevissza repkedtek a lemezdarabok. Romane a háttérben orosz
népzenét tett fel, az EX segítői pedig innivalót hoztak, hogy eloszlassák a
múló szomorúságot. Maximilien különös módon sokkal… könnyebbnek
érezte magát! A kijáratnál, ahogy a kis csapat szétoszlott, pocak-Patrick
odalépett hozzá.
– Merre mész?
– Arra – mutatott a távolabb leparkolt autója irányába Maximilien.
– Akarod, hogy elkísérjelek?
– Ha van kedved – felelte Maximilien önmagát is meglepve.
Az első métereket csendben tették meg. Maximilien azon tűnődött,
vajon mit akarhat Patrick. Az imént átéltek után semmi kedve nem volt
egy szócsatához!
– Tudom, hogy te meg én eddig nem jöttünk ki túl jól, de…
Maximilien reménykedett, hogy Patrick nem pont ezt a napot választotta
ki arra, hogy felelősségre vonja.
– Csak annyit akartam mondani, hogy az előbb… nagyon megindítottál!
Micsoda?! Megindította Patrickot? Maximilien elképedt. Patrick a szeme
sarkából leste a reakcióját.
– Igen, így van – folytatta. – Nagyon bátor dolognak tartom, hogy így ki
mertél állni a csoport előtt, és őszintén…
– Igen?
– Őszintén, nagyot nőttél a szememben.
– Örömmel hallom – gúnyolódott Maximilien, ahogy a piros lámpához
értek. – Jaj, vigyázz!
Patrick figyelmetlen volt izgalmában, és majdnem lelépett. Maximilien
visszarántotta a járdára, épp egy pillanattal az előtt, hogy egy kocsi
elsüvített előttük.
– Köszönöm!
Egy hajszálon múlt, hogy Patrick megúszta! Ennek ellenére folytatta a
mondandóját.
– Tudod, Maximilien, őszintén, ne vedd rossz néven, de a program
kezdete óta úgy éreztem, hogy csak játszol, különösen velem…
– Ugyan, én nem…
– De, de, éreztem! Nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek látszom!
Ebben a pillanatban Maximilien érezte ostobának magát.
– Sosem gondoltam így – magyarázkodott.
Patrickot természetesen nem csapta be.
– Ugyan, kár tagadni. És megmondom őszintén, én is egy kicsit…
– Hülyének találtál engem?
A két férfi egymásra mosolygott.
– Mindenesetre azt akartam mondani, hogy lenyűgöztél ma, hogy igazán
önmagad mertél lenni, levetetted a tökéletes pasi minden álarcát… Ezt
nevezem!
– Megértettem a lényeget, Patrick.
A férfi a torkát köszörülte. Láthatóan valami még nyomta a szívét.
– Tudod, az ikertestvéred története… hogy nem hajlandó szóba állni
veled, meg minden… Meghatott… Én… a feleségem…
– Ő sem beszél veled, igaz?
Patrick a cipője orrát bámulva bólintott.
– Tudom, hogy ettől még nem változnak meg a dolgok, de el akartam
mondani, hogy megértem, mit érzel, és nem vagy egyedül…
Maximilient meghatotta Patrick gesztusa, és a bajtársiasság hirtelen
támadt lendülete. Odaértek a kis bérelt kocsihoz. Megálltak egymással
szemben. Maximilien úgy nézett Patrickra, mintha először látna. Mit
mondjon neki? Egyszerűen kezet nyújtott, és a férfi szívélyesen
megszorította.
– Köszönöm, Patrick. Nagyon jólesett. Te sem vagy egyedül. Őszintén
remélem, hogy te és a feleséged…
– Igen. Én is.
Minden további érzelemnyilvánítás nélkül váltak el, a férfiszemérem
kötelez. Maximilien megfogadta magában, hogy sosem ítél meg
elhamarkodottan másokat.
 37.

Romane belépett a boltba, a kis harangok vidáman csilingeltek az

ajtónyitásra. Ragyogó idő volt. Párizs környékén ritka enyhe szombat. A
lány engedélyezett magának egy kényeztető vásárlódélutánt. Néhány
napja remek hangulatban volt. Örömmel töltötte el, milyen jól halad a
csoportja. Különösen Maximilien vallomása óta, amikor végre megrepedt
a páncélja…
És az a pillantás, ahogy egybefonódott a tekintetük! Mintha a lelkébe
látna, és a szemén át sokkal érzékenyebb bensőt fedezne fel, mint
gondolta volna… Tetszett neki. Romane felpróbált egy grafikus mintás
piros együttest, és a képzeletbeli Maximilien előtt forgolódott benne.
– Ezt kérem – mosolygott szélesen az eladóra.
Yasmina (ahogy a kitűzője hirdette) kimondta a három számjegyű
összeget, hallatán Romane először elpirult, majd elsápadt. Kit érdekel,
ha drága! Csak ne hagyja hidegen Maximilient. A férfit, aki
belebetegedett, hogy nem vette észre a húga kétségbeesésének intő
jeleit. Megható.
Romane beszélgetett vele erről, és Maximilien beismerte, hogy
mélységesen elkeseríti Julie viselkedése, aki még mindig nem hajlandó
találkozni vele. Végül abba is beleegyezett, hogy Romane felkeresse. A
lány elment tehát a Forrásvíz Klinikára. Szinte a lélegzete is elakadt,
ahogy meglátta Maximilien ikertestvérét. Annyira hasonlítottak
egymásra! Romane minden személyes meggyőződését bevetette, hogy
megbocsátást kérjen a tanítványa számára.
– A bátyját őszintén emészti, hogy nem tudott segíteni magának!
Julie csendben sírdogált. Romane megfogta a kezét.
– Tudom. Kemény voltam vele. Talán túlságosan kemény. Nem az ő
hibája, hogy ide jutottam… Olyan rosszul voltam, hogy rá akartam
terhelni a felelősséget azért, ami velem történt! Azt hiszem, nagyon
haragudtam rá, hogy ennyire eltávolodott az elmúlt években.
Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk. Még az egyetem alatt is.
Aztán teljesen beszippantotta a karrierje, meg sem lehetett állítani. Egy
darabig nekem is nagyon jól ment. A modellkedés azonban
kiszámíthatatlan. Egy pillanat, és máris pokolra szállunk. Egyre
ritkábban csörög a telefon. Egyre kevesebb a szerződés. Mintha
elfelejtenének. Mintha mindennap a semmivel flörtölnék. Jött hozzá egy
fájdalmas szakítás, elárult az, akiről azt hittem, életem férfija. Úgy
éreztem, elnyel egy sötét szakadék, és a testvérem szinte még tréfálkozik
is rajtam! Képtelen voltam elviselni…
A beszélgetésüknek hála Romane meggyőződhetett róla, hogy Julie kezdi
a maga valóságában látni a bátyja felelősségét a pokolra szállásában. Ez
hatalmas lépés. Igaz, Romane nem fukarkodott Maximilien dicséretével,
elmondta, mennyire elkötelezett a programban, és milyen hihetetlen
fejlődésen megy keresztül… Meggyorsította a békülést. Vajon Julie
megérezte, hogy nem csak szakmai szempontból érdeklődik a bátyja
iránt? Remélte, hogy nem. A látogatásnak az volt a célja, hogy
megértesse vele, az ő érdeke is, hogy visszaengedje a testvérét, hogy
legyen mellette valaki, aki szereti, és aki segít rendbe jönni.
– Mindenkinek kijár egy második esély, nem igaz?

Julie bólintott. És bár még nem érezte késznek magát, hogy találkozzon
Maximiliennel, eljön majd az is… Bizonyára időre van szüksége, hogy
megbocsássa neki, amiért nem volt ott, s még inkább ahhoz, hogy saját
magának megbocsásson…
Romane ezeken gondolkozott, ahogy belépett egy kávézóba, hogy igyon
valami frissítőt. A program résztvevői nem tudnak úgy továbblépni, ha
nem bocsátanak meg azok a szeretteik, akiket megbántottak. Vagy
legalábbis tesznek egy gesztust, amely jelzi, hogy van esély a békülésre.
Ez lesz a következő ülés témája. Romane belekortyolt a finoman
gyöngyöző hideg limonádéba.
 38.

Két nappal később Romane vázolta a tervét a csoporttagoknak: arra

kérte őket, hogy mindannyian találjanak ki egy kreatív bocsánatkérést
egy megbántott szerettüknek.
– Vessetek be mindent. Legyetek merészek!
Bocsánatot kérni, bocsánatot kérni… még mit nem?, olvasta ki Romane a
tekintetekből. Az ilyesmi messze nem magától értődő egy erősebbkutya-
jegyeket mutató számára. Hiszen a bocsánatkérés részben annak
beismerése, hogy hibáztak. A bocsánatkérés szavai felsértik a burkot és
csorbítják az egót.
– És mi van, ha visszautasítanak, erre nem gondoltál? – morogta a
vonakodó Patrick.
– Megtörténhet. De te, Patrick, csak nyerhetsz: ha bocsánatot kérsz,
nemcsak a feleséged megbecsülését, de az önbecsülésedet is
visszaszerzed. Megszabadulsz egy tehertől. Nem fogod bánni, hogy nem
próbáltad meg. Tehát ha nem használ, legalább könnyebb lesz a szíved,
tudni fogod, hogy azt tetted, amit kellett, és így méltósággal léphetsz
tovább. Ha pedig működik, egészséges és harmonikus alapokon
kezdhettek újra építkezni…
Ez az érvelés meggyőzte Patrickot. Vajon lassan ráébredt, hogy nem
lehetett könnyű vele élni, és a felesége megérdemli, hogy bocsánatot
kérjen az ezer és egy alkalomért, amikor érzéketlennek mutatkozott?
Romane bízott benne. Örömmel látta, hogy a férfi keményen töri a fejét a
hogyanon.
Ugyanilyen érdekes volt Brunót megfigyelni, ahogy körbejárja a kérdést.
Máskor alig mutatta ki az érzéseit, most azonban gyengédség jelei ültek
ki az arcára… Vajon az öreg Astrée nagynénire gondolt, akit régen
annyira szeretett, és akivel évek óta nem beszélt? Előadta, mit talált ki:
futárnak öltözik, és saját készítésű süteménnyel lepi meg a nagynénjét!
Romane lelkesen bólogatott.
Maximilien a gondolataiba merült, Romane inkább nem zavarta meg.
Nathalie-hoz és Émilie-hez lépett, akiknek a szó valódi értelmében nem
volt kitől bocsánatot kérniük. Romane azt javasolta, ők arra találjanak ki
valamit, hogy valakivel, akit kiválasztanak, felépítsék vagy megerősítsék
a kapcsolatukat. Émilie úgy gondolta, hogy minőségi időt tölt a fiával a
gasztronómia valamelyik fellegvárában. Nathalie megfogadta, hogy
felhívja az egyik volt kolléganőjét, akit kedvelt, de soha nem szánt
elegendő időt arra, hogy megismerje. Meghívja magához, és ő maga főzi
a vacsorát. Őszinte érdeklődést fog mutatni a lehetséges barátnő, az
élete, az érdeklődési köre iránt… A gyakorlatban alkalmazza mindazt,
amit megtanult az empátiáról és az értő figyelemről.
Romane mindenkinek gratulált a kreativitásáért. Maximilien megvárta az
ülés végét, hogy előadja a tervét. Romane egészen nagy ívűnek találta.
Maximilien két héttel később felhívta, hogy mindent elmeséljen.
Elmondta, hogyan várta ki a művelettel, hogy Julie-t az ápolója kivigye a
kertbe. Tizennyolc önkéntes leste a jelét, hogy megemelje a kartonlapját
a Forrásvíz Klinika különböző ablakaiban…
„B O C S Á S S M E G J U L I ”, olvashatta a húga az épület felé fordulva (a
második emeleti önkéntes fordítva tartotta a tábláját). Az első emelet
ablakaiban pedig az állt: „M A X”.
– Zseniális! És hogy fogadta?
– Amikor odamentem hozzá a klinika ajtajában, és mindenki minket
bámult, egyszerre sírt és nevetett. Aztán… a nyakamba ugrott!
– Ez csodálatos! Nagyon örülök.
– Elsősorban neked köszönhetem.
– Nem tettem mást, csak a munkámat végeztem!
– Túlzott szerénység. Nagyon sokkal tartozom neked. Nem is tudom,
hogyan köszönhetem meg, hogy visszaadtad a testvérem szeretetét.
– Úgy, hogy végigviszed a programot?
– Meglátjuk, mit tehetünk…
Romane kiérezte a hangja csengéséből, hogy kész minden erőfeszítésre.
 39.

Szent ég, miért telnek ilyen gyorsan a percek reggelente?, zsörtölődött

Romane, miközben félmaratont futott a lakásában, hogy összeszedjen
mindent a hétvégére. Az apja nem egész fél óra múlva jön érte… Nehogy
elfelejtsen valamit! Kell a bőrönd, de a sok kinyomtatott papír is, meg a
teljes felszerelés a csoportjának szánt meglepetéshez.
A hetek múlásával Romane legnagyobb örömére megerősödtek a tagok
közötti kapcsolatok. A barátság jó lépés távoli rokona, az altruizmus
irányába.
A programnak ebben a szakaszában tökéletes volt az időzítés egy félig
pihentető, félig tapasztalatszerző hosszú hétvégéhez, részben hogy
megünnepeljék a már elért fejlődést, részben hogy inspiráló
környezetben folytassák a munkát.
Az EX előtt találkoznak majd, amely két kocsit bocsátott a résztvevők
rendelkezésére. Megszólalt a csengő. Romane gyorsan ajtót nyitott, s
közben hevesen szidta a bőröndjét, amely csak nem akart becsukódni. Az
apja jól ismerte a lányát, és Romane hálás volt neki, hogy nem tesz
megjegyzést feszült idegállapotára. Jean-Philippe tudta, hogy az indulás
mindig feszültté teszi a lányát. Gyengéden eltolta a bőröndtől, hogy
becsukja helyette. Nyugalma és fizikai ereje hamar felülkerekedett a
lázadozó csomagon. Beszálltak a liftbe.
Jean-Philippe vezetett. Romane-t mindig meglepte, milyen nyugalomra
tett szert. Hatalmas volt a kontraszt korábbi, erősebbkutya-stílusával.
Csendben hajtottak. Romane ideges volt. Egy papír zsebkendőt
morzsolgatott a kezében. Vajon az apja megérzi? Igen, biztosan. De
diszkrét volt, és semmit sem kérdezett. Mindenki ott volt már, mire az
EX elé értek. Patrick, Émilie, Bruno, Nathalie és… Maximilien. Tábori
hangulat uralkodott, vidáman társalogtak. Romane is jókedvű
beszélgetésbe merült Maximiliennel. Úgy tűnt, mindez nem kerüli el az
apja figyelmét. Jean-Philippe feléjük fordult, mintha beélesített
antennákkal próbálna minél többet megtudni. Romane máskor mindent
megosztott vele, most azonban meg akarta tartani magának ezt a titkos
kertet. Mintha nyugtalanság és helytelenítés csillant volna az apja
szemében. Bizonyára attól félt, hogy ingoványos talajra téved ezzel az
erősebb kutyával, aki esetleg bántani fogja az ő kicsi lányát. Hosszú idő
óta először Romane-t határozottan zavarta az apja túlféltő magatartása.
Hátat fordított neki, hogy ne láthassa az arcát. Jean-Philippe ekkor
morogni kezdett, hogy telik az idő, és harsány gyerünk!, gyerünk!
kiáltásokkal indulásra noszogatta a csapatot.
Maximilien ajánlkozott, hogy vezet. Úgy tűnt, újra kedvet kapott hozzá,
amióta megvált a sofőrjétől. Romane ült előre, Nathalie hátra. Jean-
Philippe vezette a másik kocsit: Felső-Normandiában, ahová tartottak,
nem mindig működött a GPS, és hasznos lehet, ha olyan valaki halad
elöl, aki ismeri az utat.
Körülbelül kétórás utazás várt rájuk. Az úti cél:
„A lehetőségek almáskertje”, egy igazi kis kastély. Romane elmondta,
milyen koncepció szerint működik a hely, amelyet az apjával hoztak
létre, s amelyben a művészet, a filozófia és a személyiségfejlesztés
keveredik. A helyszínen megismerkednek majd Sofiával és Vincent-nal, a
rendhagyó párral, amely az EX–szel együttműködésben vezeti a kastélyt.
Zavartalanul telt az út, azt leszámítva, hogy Romane idegei pattanásig
feszültek. Két óra szorosan összezárva, érezve, hogy Maximilien keze
minden sebességváltásnál a térdéhez ér, maga volt a kínszenvedés. Édes
szenvedés, de akkor is szenvedés! Örült, amikor végre megérkeztek.
Alighogy kiszálltak a kocsikból, Romane összehívta a társaságot az öreg
normandiai épület szép szalonjában.
Félkör alakú, nagy lila párnákkal telerakott hatalmas piros kanapén
foglaltak helyet. Az óriási kandalló, amelynek faszerkezete egészen a
mennyezetig emelkedett, előkelő megjelenésűvé tette a helyiséget. A
fejük feletti csilláron gyertyaformájú égők szórták meleg fényüket.
A plafon szabad gerendái éles kontrasztot alkottak a közvetlenül a kertre
nyíló, nagy fehér üvegajtókkal.
Sofia és Vincent szeretettel köszöntötte a vendégeket.
A hosszú barna hajú Sofia fekete háremnadrágot viselt keleti mintás,
tarka felsővel. A nagydarab Vincent szinte kopasz volt, kis szakállt
hordott, markáns arcában vidáman ragyogott a szeme. Ragadós jókedv
áradt a párosukból.
– Sofia és Vincent megmutatják a szobákat, de előtte még kérlek,
bízzátok rám a kütyüiteket! – mosolygott Romane.
– Mit? – értetlenkedett Maximilien.
Romane rendíthetetlen mosollyal odalépett hozzá, és kinyújtotta a
tenyerét. Láthatóan azt várta, hogy a férfi beletegyen valamit…
– A telefonod, Maximilien.
A férfi döbbenten bámult rá.
– Szó sem lehet róla!
Egymásnak feszültek a tekintetek.
– Maximilien! Túl nagy helyet foglal el az életedben a telefon. Bízz
bennem! Meg kell tanulnod kikapcsolni.
Romane megemelhette kissé a hangját, mert az apja közelebb lépett.
– Valami gond van?
Romane-t megint felbőszítette, hogy Jean-Philippe úgy érzi, mindenbe
bele kell szólnia.
– Ugyan, papa, semmi baj. Épp csak elmagyaráztam Maximiliennek,
milyen fontos, hogy kicsit megváljon a telefonjától, és a lényegre fordítsa
a figyelmét…
Azután Maximilienhez fordult:
– Ígérem, kora este egy órára visszakapod, hogy megnézd az üzeneteid…
Maximilien elvesztette a csatát. Kivette a zsebéből a telefont, és morogva
Romane-nak nyújtotta. A lány meg sem rezdült. Nem számít, hogy
Maximilien mérges! Neki az a dolga, hogy új, kevésbé művi, sokkal
őszintébb érzéseket ismertessen meg vele, amelyeken keresztül
visszatalálhat önmagához. Mégis nehezére esett keménynek mutatkozni,
épp most, amikor inkább közeledni szeretett volna…
A többi résztvevőre is ugyanez a sors várt, Romane egy kis kosárba
gyűjtötte a mobilokat, mintha csak almát szedne a kertben. Röviden
elmagyarázta, hogy az eredetileg csakis funkcionális tárgyak igazi
zsarnokok lettek, rákényszerítik az emberekre az örökös elérhetőség
diktatúráját, elszívják az időt másoktól, káros függőséget teremtenek, és
ez a függőség tovább növeli a használó szorongását, hiszen folyamatos
készenléti állapotba kényszeríti.
Romane azt akarta, hogy a csoport megtapasztalja a nyugalom előnyeit.
Az igazi nyugaloméit, amelyben visszatalálunk önmagunkhoz.
Egyelőre a résztvevők még berzenkedtek, mogorva arckifejezéssel váltak
meg fétiseiktől, mintha lemeztelenítették volna magukat. Sötét
pillantásokat küldtek Romane felé, ahogy a szobájukba indultak.
Remélem, a program, amit a hétvégére terveztem nekik, elegendő lesz, hogy
megbocsássanak…
 40.

Maximilien elfoglalta a szobáját, azután kisétált a hatalmas kertbe.

Végre kezdett feloldódni. Induláskor még rettegett, hogy mit fog csinálni
itt a világvégén, távol a civilizációtól.
Útközben azon tanakodott, milyen szokatlan programot tartogathat a
hétvége… Nem igazán volt ínyére a gondolat, hogy körbezárja a
természet. Igazi városiként meggyőződése volt, hogy ő és a vidék sehogy
sem illenek össze. Belepusztul az unalomba. A kastély kapuján behajtva
igazolva látta a félelmeit: a semmi közepére érkeztek. Nincs bolt, se
szórakozási lehetőség a közelben. Csak zöld… rengeteg zöld.
Romane jelenléte azonban mindent megváltoztatott. Már egyedül miatta
is megérte az utazás. Bár nem volt biztos benne, Maximilien úgy érezte,
hogy kölcsönös a vonzódásuk. Nyomasztotta, amit megmutatott
magából a hamis hiedelmek ülésén. Énjének az az oldala, a könnyei talán
ellene dolgoznak. Mit gondolhat Romane egy olyan férfiról, aki így
feltárja a sérüléseit? Maximilien úgy gondolta, arra használja fel a
hétvégét, hogy kifürkészi, milyen érzelmeket táplál iránta a lány, s
közben tisztába jön a saját érzéseivel is.
Vihar közeledett. Maximilien kénytelen volt rövidre fogni a sétáját, és
visszamenni a többiekhez a szalonba. Az eső lehűtötte a levegőt.
Vincent, a házigazda begyújtott a kandallóba. A tűz hamarosan
beragyogta a helyiséget.
Sofia egy helyi mesternél készült, csinos fémtálcán forró csokoládét és
házi kekszet hozott be. Vidám és oldott hangulat uralkodott. Maximilien
nem szokott ilyesmihez. Saját magát is meglepte, milyen örömmel van
együtt a többiekkel, itt, a világ végén…
Néhányan Vincent köré gyűltek, aki rögtönzött gitárkoncertet adott.
Sofia közben elővett egy különös dobozt. Kártyajátéknak látszott.
Maximilien közelebb lépett. „Főnix játék”, olvasta le róla.
– Mi ez? – kérdezte kíváncsian.
– Filozofikus tarot – mosolygott rá Sofia.
– Látnokká változik?
– Nem, dehogy. Ez egyáltalán nem jóslásos játék. Valójában minden
kártyalap egyszerűen csak megvilágítja a húzó számára az élete egy
területét, egy helyzetét… Ezért nevezik a lapokat lángoknak.
– Érdekes.
– Kipróbálja?
Maximilien felhívást érzett ki a hangjából, és kísértésbe esett. Egyáltalán
nem hitt az ilyesmiben, de végül is nem volt más dolga, elvették a
telefonját és elvágták a külvilágtól. Sofia hellyel kínálta, és megkérte,
hogy tegyen fel egy kérdést. Maximilien kihasználta, hogy félrehúzódtak,
azt kérdezte meg, ami egy ideje mindennél erősebben foglalkoztatta:
hogyan alakulnak a kapcsolatai, elsősorban a nőkkel.
Sofia mosolyogva szétterítette előtte a lapokat, hogy különböző
szemszögekből megvizsgálják a kérdést.
Maximilien egymás után hat lapot húzott, közülük három különösen
felkeltette a figyelmét. Az első a pillanatnyi energiáiról beszélt: az Őrült
vihar kártya az üdvös változás forgatagát jelképezte, egy olyan hullámot,
amely képes elsöpörni a régi szokásokat és rossz beidegződéseket, és
elvezet a gyógyító új felé.
Elképesztő, gondolta Maximilien.
A második a legtitkosabb vágyait jelenítette meg a Méz képében.
Maximilien beleborzongott. A láng rávilágított arra a titkos vágyára,
hogy a „másik fele” megtalálásában elérje a boldogságot, az értékes
szerelmet, amely mint a méz nektárja, meggyógyítja a sebeit, és elhozza
számára a gyengédséget és az örömöt, amely eddig annyira hiányzott az
életéből…
– Érdekes – jegyezte meg tömören, hogy elrejtse zavarát.
A harmadik lap, amely azt fedte fel, hogyan látják őt a nők, grimaszba
torzította az arcát: tűzokádó sárkány! Elragadó!
– Maximilien, van, hogy úgy érzi, hogy megijeszt másokat, hogy
túlságosan uralkodó?
– Hm… talán… De hogy sárkánynak lássanak!
– A kártya azt üzeni a sárkányon keresztül, hogy ügyeljen rá, nehogy
megsebezzen másokat az „égető” szavaival. Különösen a nőkkel legyen
gyengédebb, kedvesebb.
Maximilien Romane felé pillantott, és arra gondolt, vajon ő is szörnyű
sárkánynak látja-e… Sofia megérezte az aggodalmát, és igyekezett
megnyugtatni.
– Ne féljen: semmi sem visszafordíthatatlan! A hatalmában áll
megszelídíteni a sárkányt…
Ebben a pillanatban lépett oda Nathalie az asztalhoz, és félbeszakította a
beszélgetést.
– Eszünk! – kiáltotta vidáman. – Jössz, Maximilien? – nyújtotta a karját.
Legalább nem mindenkinek a szemében vagyok sárkány, gondolta némi
megnyugvással az üzletember. Épp indulni készült, amikor Sofia
visszahívta.
– Ha akarja, vacsora után folytathatjuk… hogy alaposabban értelmezzük
az utolsó lapot.
Megkopogtatta a sárkányt, és Maximilienre kacsintott, aki zavartan
köhécselni kezdett.
– Remek, Sofia! Köszönöm. Akkor viszlát.
Utolérte Nathalie-t, és kart karba öltve léptek az étkezőbe. Romane
különös pillantást vetett rájuk. A férfi remélte, hogy nem érti félre a
közelségüket.
Figyelmetlenül evett, és még figyelmetlenebbül hallgatta Nathalie
csacsogását. Nem képzelődött: a lány csábítani próbálta. Más
körülmények között nem hagyta volna hidegen, most azonban Romane-
on kívül senkit sem látott, és a kártyák üzenete is rá vonatkozott, ő volt a
modern idők bölcse, de a régiek bölcs pillantása nélkül, különösen,
amikor két fogás között ő is a férfit nézte. Maximilien alig várta, hogy
hallja Sofia további magyarázatait, és megtudja, hogyan ne legyen
sárkány… Kár lenne, ha az egyetlen nő, akit szívesen beengedne a
barlangjába, nem viszonozná a tüzét…
 41.

A vacsora után lassan, kedélyesen visszasétáltak a nagy szalonba.

Romane behozta a résztvevők telefonjait tároló kosarat. Odalépett
Maximilienhez, hogy visszaadja a készülékét.
– Köszönöm, Romane – vette át a férfi a készüléket, és lazán a zsebébe
csúsztatta, majd Sofia felé fordult, aki leült vele szemben.
Romane sarkon fordult, Maximilien pedig követte a pillantásával.
Esküdni mert volna rá, hogy a lány szívesen maradt volna, hogy
meghallgassa Sofiát, ahogy megfejti a kihúzott lapok értelmét.
– Nos, Maximilien, azt javaslom, húzzon újra, hogy tanácsot kapjon arra,
hogyan ne lássák sárkánynak a nők… Húzzon!
Maximilien tartott is a laptól, amelyet felfordítani készült, de drukkolt is.
Hiába nem hitt a kártyák hatalmában, ez a játék tükröt tartott az elé, aki
merte használni…
A Kertet húzta, amely valóban egy szép kertet ábrázolt, egy erőd
közepén, magas falakkal körülvéve. Egy hatalmas láb állt a résnyire
nyitott ajtóban, mintha arra várna, hogy beinvitálják. Pompásan
burjánzott a kert, ellenállhatatlanul vonzotta a nézőjét. Maximilien Sofia
reakcióját leste.
– Ez a láng szimbolikusan azt üzeni, hogy engedje be a másikat a belső
világába… Mond ez magának valamit?
– Hm… Igen, nagyon is… – sóhajtotta Maximilien Romane-ra gondolva.
– Nagyon érdekes a Sárkány mellett: hiszen ha a sárkány egyszer
leereszti a védelmét, mihez enged utat?
– Nos… nem is tudom… Kincshez?
– Igen, Maximilien, pontosan! És mi az a kincs, amit megnyerhet?
Maximilienben ott volt a válasz, de nem merte engedni, hogy a szó
elhagyja a száját. Sofia felelt helyette halkan.
– Igen, Maximilien, erről van szó. A szeretetet! Ehhez azonban le kell
engednie a felvonóhidat, hogy utat nyisson a belső kertjéhez!
Maximilien elpirult, ami talán általános iskolás kora óta nem fordult elő
vele…
Romane a szalon másik végében sakkpartiba merült az apjával. Vajon
nyert? Az üzletember ebből a távolságból nem látta, de bájosnak találta
az elgondolkodó ráncot a homlokán.
– És hogyan nyitja ki azt az ajtót, Maximilien? – folytatta Sofia.
Maximilien húzott még egy lapot: a Gyermek.
– A Gyermek lapja! Arra szólítja, hogy ne legyen annyira „felnőtt”,
szórakozzon többet. Szerezze vissza a rácsodálkozás képességét, a
spontaneitást! Mostanáig nagyon erős irányítás alatt állt… „A felnőtt
megtanítja a gyereknek, hogy ne féljen az éjszakában, a gyerek
megtanítja a felnőttnek, hogy ne féljen nappal.” Maximilien, engedje
szóhoz jutni a szívét, ne akarjon mindig mindent racionálisan nézni!
Merje teljességében megélni a tapasztalatot, amelyet az élet kínál… Most
pedig megnézzük, min kell változtatnia a nőkkel való kapcsolatában.
Maximilien a Főnix kártyáját húzta, a pakli legösszetettebb lapját. Azt
jelképezi, hogy a régi, sárkánynak látott Maximiliennek meg kell halnia,
hogy megszülessen az új Maximilien, aki képes megnyitni a szívét. Újjá
kell születnie!
A kártyák sokkal jobban megérintették Maximilient, mint gondolta
volna. Felnézett a lépcső felé. Émilie, Patrick és Jean-Philippe indultak
lefeküdni. Sokáig tartott a játék.
– Hamarosan vége – jegyezte meg Sofia, mintha olvasna a
gondolataiban. – Az utolsó szakasz következik – jelentette
szertartásosan. – Minek kell tudatára ébrednie, hogy ki tudja nyitni a
kertje kapuját?
Maximilien keze remegett a kártyák legyezője felett, azután mintha az
egyik lap mágnesesen vonzani kezdte volna. Kihúzta az Ölelést.
Sofiából kis kiáltás szakadt fel. Maximilien beleremegett a lap
merészségébe: két meztelen, összefonódó testet, szenvedélyesen
ölelkező férfit és nőt ábrázolt.
Ejha, micsoda játék!
Még inkább melege lett, ahogy Romane odalépett hozzájuk.
– Nos, jól telik az idő? Szépeket hallasz, Maximilien?
Maximilien kissé gyerekes mozdulattal gyorsan lefelé fordította az Ölelés
kártyát. Nem akarta, hogy Romane lássa.
Olyasmit mormolt a foga között, hogy igen, érdekesnek találja a játékot.
A lány biztosan megérezte a zavarát, és láthatóan csalódottan odább
sétált.
– Nos, akkor jó éjszakát!
– Jó éjszakát, Romane – felelte Maximilien, és addig követte a
pillantásával, míg el nem tűnt. Csak azután fordította vissza a zavarba
ejtő kártyát.
– Ó, az Ölelés – folytatta Sofia. – Az érzéki improvizáció lapja… Szív a
szívhez, test a testhez! Nézze ezeket a meztelen testeket, ahogy teljes
nyugalomban egymásba feledkeznek. Csukva a szemük: megbíznak
egymásban… Nem ez a titka, hogy végre megtalálja a boldogságot női
másával?
Maximilient megdöbbentette a kártya, de nem mutatta. Kedvesen
köszönetet mondott Sofiának, amiért időt szánt rá.
– Van hozzá érzéke – dicsérte, ahogy együtt visszatették a kártyát a
dobozba. – Nagyon… szórakoztató dolog! Még ha csak játék is…
– Igen, természetesen… Az a lényeg, hogy visszhangot vessen magában,
és hozzásegítse, hogy tisztábban lásson az érzéseiben.
Maximilien akaratlanul is arra gondolt, milyen kecsesen ment fel a
lépcsőn az imént Romane, és ez milyen érzéseket keltett benne.
– Így van… Most már tisztábban látok – suttogta.
 42.

Romane-nak nyugtalanul telt az éjszakája a különös, kissé

kellemetlenül megélt este után. Maximilien teljesen belemerült Sofiával
a kártyavetésbe. Vajon mit mondhatott neki a nő, hogy ennyire
lekötötte? Alig figyelt rá, amikor odament hozzá… Az pedig, amilyen
közel került Nathalie-hoz a vacsora alatt, egyenesen illetlenség! Romane
a szobájában lógó kovácsoltvas keretes tükör előtt állva kifestette magát,
és elnézte az arcát. Felismerte a szemében tükröződő csillogást, ahogy
kihúzta a szemceruzával. Csak nem vagy egy kicsit féltékeny? Ugyan!
Nyugtalanító volt ez a belső párbeszéd, ezért inkább gyorsan lement
reggelizni.
A reggeli új lendületet adott. Élvezte a megkapó jelenetet, amelyben a
résztvevők, mint egy Vermeer-festményen, a verandáról besütő
aranyszín fényben fürödtek. Amikor Maximilien lejött, úgy tett, mintha
egyáltalán nem törődne vele: nem csak a férfi játszhatja a közönyöst.
Romane pontosan tudta, hogy van ebben valami nevetséges, és jobban
tenné, ha inkább a munkájára koncentrálna. Arra a küldetésre, amelyet
teljesítenie kell a csoporttal, benne Maximiliennel. Egész délelőtt
tartotta a távolságot, miközben Vincent lovas programot szervezett,
amelyen megtanulhattak a lovak fülébe suttogni…

Ebédnél a csoport megismerhette a főszakács, André által készített

csodás finomságokat. Csupa jellegzetes normandiai étel volt mindabból,
amit a tenger és a gazdag, bő termésű környék adott. André korábban egy
Michelin-csillagos párizsi étterem séfje volt, most békés
visszavonultságban élt itt, és szabadon, a nagyvilág nyomasztó elvárásai
nélkül alkothatott. Minden fantáziáját és tudását az EX-csoportok
szolgálatába állította, ízek és meglepetések kavalkádját kínálva.
Hatalmas sikert aratott a camembert-öntetes hurkás rétes (finomabb
volt, mint a neve sugallja!), helyi pinot noirral megöntözve.
– Ezután senki ne menjen randira! – kiáltotta Patrick, kimondva azt,
amit mindannyian gondoltak. Mindenki nevetett, Romane talán túl
erősen is, mire Maximilien különös pillantást küldött felé. Romane
zavarba jött. Jobb, ha nem úgy issza a bort, mint a vizet… Ideges volt. Az
apja is felfigyelt rá.
– Jól vagy, édesem? – súgta.
– Igen, igen, minden rendben – felelte nyugtatóan Romane.
Azután calvadosban flambírozott rákot szolgáltak fel, száraz, gyümölcsös
chardonnay-val. Romane a pohara fölé tartotta a kezét, jelezve, hogy
nem kér több bort. Jobb, ha tiszta marad a feje… Már amennyire… A
gyönyörűen tálalt, hihetetlenül ízletesnek és illatosnak ígérkező fogástól
a résztvevőknek a szava is elakadt. Almaboros kenyérrel és egy
bagelféleséggel kínálták, amely a középkori normann konyhaművészet
hagyományát idézte.
Pralinékrémmel töltött kis tekercs volt a desszert, két végén
csokoládégolyóval lezárva. Kidurranok!, gondolta Romane, ahogy kéjesen
beleharapott a süteménybe. Élvezet volt látni, milyen örömmel eszik,
Maximilien le sem vette róla a szemét. Romane kis híján félrenyelt, és
elpirult. Azután észrevette, hogy az apja egy pillanatot sem hagyott ki a
jelenetből. Látszott rajta, hogy mostantól nem tudja félrevezetni:
mindent megértett. Nem titkolhatta tovább, ami ennyire szembeszökő
volt. És úgy tűnt, Jean-Philippe egyáltalán nem örül az események efféle
fordulatának.
Romane megivott egy nagy pohár vizet, hogy kitisztuljon kissé a feje,
azután kávét kért. Mindenkinek jót fog tenni. Édes tompultság
uralkodott el a csoporttagokon, fel kellett kissé rázni őket: szieszta nem
szerepelt a programban!
– Nem alszunk! Negyedóra múlva kezdődik a meglepetésfoglalkozás
Sofia és Vincent vezetésével!
– Hol lesz? – érdeklődött Émilie.
– A melléképületben, a birtok kapuja mellett.
Az emésztés lassú ritmusára sétáltak át a kerten.
Ahogy Romane bekísérte őket, meglepetten látták, hogy színház van
odabent.
Nem ismerték fel azonnal a szereplőket, akik különös öltözékekben
vártak rájuk. Romane jókedvűen figyelte a reakcióikat, ahogy a bohócok
megindultak feléjük.
– Ez valami vicc, ugye? – kiáltott fel homályos aggodalommal Patrick.
Valóban megdöbbentő volt a hatás. Romane-t is minden alkalommal
meglepte a vendéglátójuk, Vincent átalakulása, szinte rá sem lehetett
ismerni, miközben feléjük tartott: hagyományos piros orr, fekete
keménykalap, szürke, nevetségesen lebegő zakó, barna, türkizkék
nadrágtartóval rögzített bő nadrág, csokornyakkendő, hatalmasra festett
szem, pirossal megrajzolt orca a fehérre meszelt arcban…
– Széééép napot mindenkinek! – kiáltotta el magát elváltoztatott
hangon.
A többiekkel ellentétben Romane rögtön felismerte Sofiát a hatalmas,
göndör fekete paróka alatt, ahogy tréfás meghajlással köszöntötte az
egybegyűlteket, meglengetve bő szoknyáját hatalmasra tömött fenekén.
Izgalmasnak ígérkezett a délután.
 43.

Maximilien nehezen szedte össze magát az ebéd után. Nem az ételek

tették. Romane viselkedése zavarta össze. Először is még nem látta ilyen
idegesnek, izgágának, aki minden szóra elneveti magát… És a
pillantások, amelyeket küldözgetett felé! Ami pedig azt a pillanatot illeti,
amikor kéjesen beleharapott a henger formájú desszertbe… Azt hitte,
nem bírja tovább! Ennyire nincs tudatában, milyen hatást gyakorol rá,
vagy direkt játszik megtépázott idegeivel?
Teljesen máshol jártak tehát a gondolatai, ahogy elindult a
melléképületbe, ahol a délutáni foglalkozás várta. Amikor megértette,
hogy bohócprogramról van szó, legszívesebben a nyakába szedte volna a
lábát. Semmi kedve nem volt az egészhez! Grimaszolt egyet Romane felé,
aki bátorító mosollyal felelt. Maximilien megadta magát. Mire nem
képes, hogy lenyűgözzön egy nőt!?
Vincent bohóc mindenkit megnyugtatott: a délutánt az öröm fogja
jellemezni. A kritizálást és a túlzott önkontrollt kéretik a ruhatárban
hagyni.
Sofia bohóc kipakolta az asztalra a teljes arzenálját (a legkülönfélébb
arcfestékeket, ruhákat, parókákat).
– Azért találtuk ki ezt a színjátszási formát – magyarázta Romane –,
hogy megtapasztalhassátok a spontán oldalatokat, amely inkább játszik,
mint ítélkezik, inkább felszabadul, mint irányít. A bohóc, akit ma
alakítotok, egyszerre lesz a karikatúrátok és a felszabadult képetek.
Felszabadul mások tekintete alól, mer szórakozni, örömét leli a játékban.
Remélem, hogy csodálatos percek várnak ránk!
– És te nem veszel részt benne? – kérdezte Maximilien.
– Én nem. Valakinek fényképeznie is kell!
Gyáva, súgta volna legszívesebben a férfi.
Romane mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Ne aggódjatok – nyugtatta a csapatot –, minden rendben lesz!
Használjátok fel arra ezt a műhelyt, hogy elszakadjatok mások
pillantásától, sőt attól a kritikus pillantástól is, amellyel magatokat
nézitek. Itt nincs elvárt teljesítmény. Nem kell semminek sikerülnie.
Csak legyetek önmagatok, és érezzétek jól magatokat!
Ezzel a fényképezőgépét kezdte állítgatni, hogy megörökítse a következő
perceket. Maximilien maga előtt látta, milyen arcot vágnának a
részvényesei, ha meglátnának egy fényképet róla mint bohócról!
Keserűen nevetett magában, és bizonytalan rossz érzés vett erőt rajta. A
többiek közben lassan átadták magukat az átváltozásnak. Vincent bohóc
megadta az alapelveket: mindannyian a saját bohócukat alkotják meg.
– Nem skizofréniáról van szó. A bohóc nem egy „másik én”, hanem a
lényünk egy része, amelyet talán másképp nem mernénk felfedni.
– Hogy kell feltenni az orrot? – kotyogott közbe Nathalie, alig várva,
hogy felpróbáljon egyet.
– Az orr fontos szabálya: soha nem közönség előtt tesszük fel, csakis
titokban! Azután pedig tilos hozzáérni. Majd meglátjátok: talán a világ
legkisebb álarca, de sok másik leeshet tőle…
Ez aztán nem nyugtatta meg Maximilient.
– Figurázzátok ki a személyiségetek elemeit, vagy legyetek teljes
ellenpólusai annak, amilyenek vagytok! – folytatta Vincent bohóc. –
Igen! Jól van, Émilie! – kiáltott fel, ahogy az asszony eltúlzott
anyabohócnak maszkírozta magát, hatalmas hassal és mellel.
Romane odament, hogy lefényképezze a születőben lévő alakokat.
Hirtelen kinyílt az egyik rögtönözött próbafülke ajtaja, és egy
felismerhetetlen Bruno lépett ki rajta. Monsieur Robot, a tökéletes,
kifogástalanul elegáns üzletember lenyűgöző átalakuláson ment
keresztül. Mindenkiből kitört a nevetés: sárga, kerek kis szemüveg, szív
alakúra festett piros száj, piros orr, hatalmas, fekete szemöldök, sárga
nyakkendő, rózsaszín ing, palackzöld zakó, és mindennek
megkoronázásaként úszósapka a fején.
Hú, ez aztán igen!, gondolta Maximilien. Csodálta Brunót a bátor
átváltozásért. Nem hitte volna, hogy egy olyan ember, mint ő, valaha is
képes ekkora szélsőségre. Be kellett látnia: nagy utat tett meg a program
kezdete óta…
Patrick közben olyan személyiséget öltött, amelyet Maximiliennek még
nem sikerült azonosítania… Kartonpapírt kért Sofiától, abból készített
éppen valamit. Titokzatos volt. Az első hónapokban sehogyan sem jöttek
ki Patrickkal, ám sok minden megváltozott a hihetetlen beszélgetésük
óta a hamis hiedelmekről szóló ülés után. Különbözőségük ellenére
összekötötte őket az a fájdalom, hogy egy szeretett személy nem
hajlandó beszélni velük.
Maximilien szorongani kezdett: a többieknek mind megvolt az ötletük,
de neki semmi… leblokkolt. És be kellett ismernie, attól is félt, mit
gondol majd róla Romane, ha nem előnyösen kerül ki a feladatból… Ha
mindenki másnak sikerül, nem maradhat szégyenben. Ahogy a
gondolataiban kutatott, hirtelen támadt egy ötlete. Miért ne alakíthatna
a sajátjával pont ellentétes személyiséget: egy csavargóbohócot.
Megosztotta az ötletet Sofia bohóccal, akinek rögtön megtetszett, és
felajánlotta a segítségét.
A tükörben látta, ahogy átalakul az arca: fehér festék kerül rá, aztán
piros a szája köré. A mélyen a fülére húzott szürke sapka szánalmas
megjelenésűvé tette. Épp ez volt a cél. Sofia bohóc szomorú szemöldököt
rajzolt neki. Egy magában kockás, jelentéktelen szürke zakó következett,
amelyet Maximilien összehúzott a mellkasán, mintha fázna. Egy rövid,
csúf nyakkendő és meggörbített hát tette teljessé az átalakulást,
megszületett a bocsánat, hogy élek személyiség.
Kezdődhetett a játék. Vincent bohóc a földön kötelekkel jelölt egy
területet, amelyből nem léphettek ki.
– Ma színpadra állítjátok a bohócotok születését… – jelentette be
szertartásosan Sofia, mire enyhe izgatottság futott végig a csapaton. –
Először is találjátok ki, mi lesz a neve! Gyerünk, ne gondolkozzatok rajta
túl sokat! És ne cenzúrázzátok magatokat!
Sofia mindenkinek segített nevet találni. Nathalie Patati lett, Bruno a
Szúnyog nevet választotta, Émilie a Tyúkanyócskát, Patrick Pacni, utalva
a zsírpárnákra, amelyeket igyekezett elfogadni… Már csak Maximilien
maradt. Semmi nem jutott eszébe.
– Olyan nehéz nevet találni, mint pompont a sapkára – morogta…
– Már meg is van a neved! – kiáltott fel Sofia bohóc.
– Micsoda?
– Pompon!
Maximilien nem tudta, mit gondoljon új becenevéről, de szívesen
kihagyta volna a társai nevető pillantását, Romane-éról már nem is
beszélve; úgy tűnt, a lány remekül szórakozik. Vincent bohóc kiadta az
utasításokat: a bohócok rendeződjenek párba. Kezdetnek a két alak alszik
a színpadon. Azután egy jelre az egyik felébred. A második jelre
megdermed, miközben a másik bohóc felébred. Végül a harmadik jelre a
két bohóc belekezd a közös improvizációs játékba, amelynek az az
egyetlen szabálya, hogy igent kell mondaniuk mindenre, amit a párjuk
javasol a színpadon.
– Én szívesen leszek Maximiliennel! – jelentette ki mindenkit meglepve
Patrick.
Maximilien is meglepődött. Igaz, elásták a csatabárdot, na de hogy
rögtön színpadi partnerek legyenek!
Nathalie mérgesnek látszott.
– Kár – súgta a fülébe. – Szívesen lettem volna veled…
Vincent bohóc a színpadra hívta az első párost. Maximilien mélyen a
székébe süppedt, nehogy észrevegyék. Nathalie mindig készen állt, hogy
előtérbe tolja magát, elsőként vállalta a kihívást, és magával húzta
Émilie-t. Azután Bruno következett Sofia bohóccal. Mind meglepő
könnyedséggel helyezkedtek a szerepükbe, Maximilien nem is értette,
honnan ez a lazaság. Ettől csak fokozódott a lámpaláza. Különös érzés
volt, neki, aki könnyűszerrel elnökölt ennél sokkal lenyűgözőbb
hallgatóság előtt megtartott értekezleteken. Ez a színházi lelki sztriptíz
azonban más volt… Elérkezett a rettegett pillanat. Minden szempár rá és
Patrickra szegeződött, várták, hogy a színpadra lépjenek.
– Én… nem is tudom… – próbálkozott Maximilien.
– Engedd el magad, Maximilien. Mondd, ami jön. Ne gondolkozz.
Patrick megragadta a karját, hogy megadja neki a kezdő lendületet.
– Na, gyere, kolléga! – húzta a paraván mögé.
– Gyerünk. Tedd fel az orrod. Lazíts!
Patrick buzdította? Feje tetejére állt a világ.
– Ne aggódj! Remekül fogunk szórakozni! – biztosította Pacni Patrick. –
Kezdjek én?
Cinkosan rá kacsintott, és kilépett a színpad elejére. Maximilien magára
maradt a paraván mögött. Nem futamodhatott meg. Az izgalom
elszorította a torkát. Gyerünk, Pompon!, mondta magában némi gúnyos
éllel. Mélyen beszívta a levegőt, hogy összeszedje a bátorságát.
Nevetséges az egész! Ösztönösen érezte azonban, hogy Romane-nak
csalódást okozna, ha kihagyná a feladatot. Látta, hogy Patrick már a
földön fekszik, mintha aludna. Eszébe jutott, hogy neki is így kell tennie,
ha játszani akar, amikor rá kerül a sor, amikor „megszületik” a bohóca.
Felhangzott az első jel, és Pacni az első nevetésektől kísérve
megmozdult. Milyen jól boldogul! Pacni Patrick elmesélte a történetét a
közönségnek, amely itta a szavait. Elmesélte, hogyan veszítette el a
szívét, amikor a nő, akit szeretett, elhagyta… Ezért van egy nagy luk a
mellkasán (Patrick középen eltépte az ingét, és fekete festékkel egy
jelképes lyukat festett a szíve fölé). Szívszorító szavai meghatották a
közönséget, ahogy kifejtette, hogy így lett szívszerelő mások számára…
ezért vannak különféle szerszámok a fehér köpenyében, és ezért húz
maga után egy zsinóron egy rajzolt kötéssel ellátott szívet.
Maximilient lenyűgözte, milyen fantáziája van Patricknak, mennyire
megindítja a hallgatóságát. Egészen elképesztő volt. Ki hitte volna, hogy
egy nap ezt gondolja erről a kövér alakról?
Maximilien a gondolataiba merült, és összerezzent, ahogy felharsant a
második jel. Pacni Patrick félbehagyta az improvizációt, és megdermedt.
Maximilien nagyot nyelt: ő következett. Mit hozhatna ki a
csavargóbohóc személyiségéből? Engedd el magad, ismételgette
magában, ne törődj vele, hogy néznek. Lassan mozogni kezdett. Nagyon
lassan. Kinyújtózott. Megdörzsölte a szemét. Mintha több évszázados
álomból ébredne. Nézegetni kezdte a ruháit, és hirtelen rádöbbent, hogy
rongyokat visel. Hosszú, rekedtes, szélsőségesen eltúlzott zokogás tört
fel belőle.
– Mi történt veleeeeeem?
Pompon Maximilien a zsebébe túrt, kifordította őket, hogy mutassa,
üresek.
– Utcára kerültem. Az utcááááááááára! – kiáltotta, éles, fájdalmas
visítássá torzítva a szótagokat.
Hallotta, hogy nevetnek. Nevetséges volt? Vagy vicces? Pompon nem
kételkedett, Maximilien annál inkább. Felharsant a harmadik jelzés. A
nézők tapsoltak. Megkezdődött a közös játék Pacni Patrickkal.
Maximilien Romane bravóját vélte hallani, bátorságot merített belőle a
folytatáshoz.
– Mindent elvesztetteeeem! A vagyonom, a birodalmam, a
hatalmaaaaaam… mindenem…
Pompon bohóc háta meggörnyedt a bánat súlya alatt, vállát zokogás
rázta.
– Hé, barátom, úgy látom, rossz bőrben vagy. Azt mondod, mindent
elvesztettél? No de biztos vagy-e benne, hogy az a sok vagyon és
hatalom boldoggá tett?
– Nem tudom… De ha az nincs, mi marad?
– Gondolkozz, barátom… megmarad a legértékesebb…
Maximilien nem tért magához. Patrick filozófiai magasságokba
emelkedik? Egy egyszerű kis improvizációs játék, és ilyen mély
kérdéseket vet fel…
– És mi a legértékesebb?
Pacni Patrick megütögette Maximilien mellkasát.
– A szív, barátom – kiáltott fel, mintha egyértelmű volna. – A szív. Mi
más lenne?
– Ó! Honnan tudod?
Pacni Patrick arca elfelhősödött.
– Nos… én a magam kárán tanultam meg. Merthogy elvesztettem a
szívem…
– Mutasd! Tényleg, nincs ott bent semmi. És az elveszett szívet meg
lehet találni valahogy?
– Nem tudom – siránkozott Patrick. – És nem csak tőlem függ… Addig is,
amíg én rendbe jövök, szívszerelő lettem másoknál.
– Még sosem hallottam ilyenről! – nézte csodálattal Maximilien a társát.
– Látod, senki nem tud mindent, akkor sem, ha a piramis csúcsán áll,
nagy vagyonnal és hatalommal! Akarod, hogy megnézzem, milyen a
szíved?
– Kérlek…
Pacni Patrick úgy tett, mintha nagyítót venne elő, hogy megvizsgálja
Pompon Maximilien szívét. A közönség nevetett.
– Ajjaj, nem túl szép a szíved! Csupa horpadás!
Maximilient teljesen magával ragadta a szerep, megindították Patrick
szavai, mintha egy csapásra maga elé képzelné a csupa horpadás szívét,
amellyel eddig nem sokat törődött.
– Megjavítjuk! – kiáltotta lelkesen Pacni Patrick, és a köpenyéből elővett
különös szerszámokkal eljátszotta a szerelőt. – Meg is van! Mintha
vadonatúj lenne! Újra úgy működhet, ahogy kell! De mostantól jobban
vigyázz rá.
– Köszönöm, drága barátom. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg…
Nem tudok pénzt adni a szolgálataidért…
– Nem az számít…
– De van egy ötletem… Ha már megjavítottad a szívem, elfogadnád egy
kis darabkáját, amíg megtalálod a sajátod?
– Nagyon kedves tőled – hatódott meg Pacni Patrick.
– És tudod, mit? Segítek neked megtalálni az elveszett szíved!
– Igazán?
– Igazán, barátom!
A két bohóc mélyen egymás szemébe nézett, és érzelemgazdag
kézszorítással pecsételték meg a megállapodást. Újabb jelzés hallatszott,
a jelenet véget ért. Hevesen tapsolt a közönség. Maximilien határtalanul
büszke volt, hogy végigcsinálta az improvizációt, s ilyen intenzív,
váratlan érzéseket élt át. Soha többé nem tud ugyanúgy nézni Patrickra!
Gratulálni akart neki.
– Bravó, Patrick! Hihetetlen voltál!
Úgy tűnt, Patrickot meglepi, hogy éppen Maximilien dicséri meg.
– Te sem voltál rossz! – mosolygott rá.
Aztán gyorsan véget vetettek a zavarba ejtő érzelemnyilvánításnak, és
belemerültek a felszerelésük elpakolásába.
A kulisszák mögött nagyban folyt a beszélgetés. Maximilient meglepte,
hogy így el tudta engedni magát. Mintha a színjáték idejére visszatalált
volna a gyermeki örömhöz, a gyerekhez, aki túlléphet a felnőtt szigorú
keretein, szétfeszítheti a politikai korrektség falait, és szabadon játszhat.
Részegítő érzés volt! A legszebb ajándék mégis a Romane szemében
felcsillanó büszkeség volt…
 44.

A foglalkozás befejeztével Romane segített a csoportnak összepakolni a

felszerelést. Öröm volt éreznie, mennyire fellelkesítette őket az élmény.
Ma a maga módján mindenki kicsit közelebb került önmagához és a
többiekhez, és gazdagabban került ki a feladatból.
Mindenkihez odament gratulálni. Mindannyiuk teljesítménye
lenyűgözte, de határozottan Maximilien vitte el a pálmát. Soha nem
gondolta volna róla, hogy ilyen messzire jut a játékban. Megindították a
csavargói arcjátékok, az átadott érzelmek. Lehull az álarc, gondolta. Most
már tisztán látta a férfi érzékeny énjét, amelyet sokáig magába zárt, és
most, hogy kiszabadult, új dimenzióval gazdagította a személyiségét. És
veszedelmesen vonzóvá tette…
Végéhez közeledett a hétvége. Összepakolnak, és ideje visszaindulniuk
Párizsba. A csoport szívélyes köszönetet mondott Sofiának és Vincent-
nak, akik mindenkit elbűvöltek.
Maximilien ült a volánhoz, Nathalie pedig sietve beszállt mellé előre,
hogy beszélgethessenek a hazaúton. Romane kissé mérgesen, de szó
nélkül beült hátra.
Jean-Philippe átadta a volánt Brunónak. Émilie és Patrick, a két jó barát
elhelyezkedett a hátsó ülésen.
Útközben Romane ismét megállapíthatta, hogy Nathalie-nak nincs párja
az órákon át tartó csacsogásban. Hangja betöltötte a csendet, a szavai
végül már amolyan altatódalként hatottak. Romane elbóbiskolt, de
Maximilien pillantásai a visszapillantó tükörben nem hagyták elaludni.
Bár elég nagy volt a forgalom az autópályán, hamarosan megérkeztek
Párizsba. Maximilien Nathalie-t tette ki először. Ahogy becsukta maga
mögött az ajtót, Nathalie még felé hajolt, hogy elköszönjön. Látszott a
tekintetén, mennyire sajnálja, hogy nem ő marad utolsónak Maximilien
mellett. Az útvonal azonban mást diktált. Romane még látta, hogy
integet utánuk, és a kocsi máris tovább haladt.
Kettesben maradtunk, gondolta Romane, miközben előreült.
– Jó, ha kiteszlek a házad előtt? Aztán visszaviszem a kocsit apádnak az
EX-be…
– Nagyon kedves tőled… Én is visszavihetem!
– Már így is rengeteget tettél értünk a hétvégén. Megérdemled a
pihenést.
Abban a pillanatban, ahogy Romane jellegzetes párizsi háza elé értek,
leszakadt az ég, mintha magukkal hozták volna Normandia egy
darabkáját. Maximilien megállt egy rakodásra fenntartott helyen, és
kitette a vészvillogót.
– Várj, ne mozdulj! Kinyitom neked! Láttam egy esernyőt a
csomagtartóban…
A rendetlenkedő kapcsolóval megküzdve Maximilien kinyitotta az EX
logójával díszített, hatalmas esernyőt, majd megkerülte a kocsit, és
gálánsan kinyitotta az ajtót Romane előtt. Gyorsan befutottak a
kapualjba.
– Maradj itt, hozom a bőröndöd.
Milyen figyelmes!
Maximilien felhajtotta a gallérját, az esernyőt nem is vitte magával, hogy
elhozza a csomagtartóból Romane csomagját. Egy perccel később finom,
hideg patakokban csorgó esővízzel az arcán tért vissza.
– Itt van – tette le a bőröndöt a lábához. Szinte ügyetlennek hatott,
bizonytalanul nézte a lányt, mintha mondani akarna valamit, de a szavak
elakadnának a torkában.
– Nagyon köszönöm ezt a… mesés hétvégét! Én…
Közelebb lépett. Romane magához szorította a táskáját, az utolsó
védvonalat kettőjük között. Hirtelen rövid pityegés, majd kattanás
hallatszott, valaki kijött a házból. Félrehúzódtak, hogy utat engedjenek
neki. Romane mosolygott. Csend telepedett rájuk, nem hallatszott más,
csak az eső kopogása az autókon. Nem szabad megtörténnie, nem szabad
megtörténnie. Romane azonban nem tudta megakadályozni.
Maximilien fékezhetetlen lendülettel magához húzta a gallérjánál fogva,
és szenvedélyesen megcsókolta.
A felelőtlen pillanatban Romane semmi másra nem tudott gondolni, csak
az ajkára az ajkán. Azután hirtelen kitisztult a feje, és keményen eltolta
magától.
– Maximilien, ne… Azt hiszem, nem jó ötlet – próbált magyarázkodni. –
A… a program még nem ért véget, és én… Ugye érted?
Maximilien értetlenül bámult rá, a meglepetéstől elkerekedett a szeme.
Látszott, hogy nincs hozzászokva, hogy bármit is megtagadjanak tőle.
Úgy tett, mintha megértené. Ideges mozdulattal a hajába túrt, majd
udvariasan köszönt és eltűnt.
Romane úgy osont be a házba, mint egy tolvaj.
– A francba! – tört fel belőle, ahogy becsukódott mögötte a kapu.
Felment a lakásba, és az ablakhoz lépve elhúzta a függönyt. Maximilien
már elment.
Igazad volt!, próbálta győzködni magát. Lényének egy része
megkönnyebbült, hogy ellenállt. Ha belekezd valamibe egy olyan
emberrel, mint Maximilien, vége a nyugalmának! Ráadásul a
munkakapcsolat sem engedi… A józan érvek ellenére a lelke egy másik
része mégis elkeseredett. Nem tagadhatta, hogy vágyott a csókra.
Mindenkinek jobb azonban, ha bizonyos vágyak lakat alatt maradnak…
 45.

Maximilient életében először utasították vissza. Teljesen

összezavarodott tőle. Hová lett a legendás hatodik érzéke? Esküdni mert
volna rá, hogy Romane viszonozza a vonzalmát… Ekkorát tévedett
volna? Mit gondoljon? Mi van, ha valójában nem is tetszik neki? Olyan
bosszantó volt ez az egész. A Főnix játékra és Sofiára gondolt, aki azt
tanácsolta neki, nyissa ki a kaput. Még hogy! Hát kinyitotta. Csakhogy
szépen az arcába csapódott! Maximilien nyugtalanul forgatta magában a
történteket, és magányos estéin lassan élvezni kezdte Pamacs társaságát.
Ő legalább nem tagadta meg tőle a szeretetét. Az ölébe vette, és selymes
bundáját simogatta, meglepte, milyen megnyugtató a kiscica. A
gondolatai mindig Romane-hoz kanyarodtak vissza. Régóta nem érzett
ilyen felindulást, és szinte lebegett a szokatlan érzések tengerében. Nem
volt gyakorlata az érzelmi dolgok kezelésében, különösen, amikor olyan
csúszós talajra tévedt, ahol semmi fogódzót nem talált. Miért nem lehet
mindent úgy irányítani, mint egy céget? Maximilien tanácstalanul
felsóhajtott. Ez alkalommal nem fordulhat Romane-hoz segítségért!
Ráadásul furcsa zavar telepedett kettejük közé, megmérgezve az utolsó
üléseket az EX–ben. Romane úgy tett, mintha semmi sem történt volna,
Maximilien pedig majd beleőrült a közönyébe. Büszkeségében végül
azonban maga is közömbös álarcot vett fel. Közelebb került Nathalie-
hoz, aki nagyon is örült a társaságának.
A következő találkozón Romane újabb tennivalót jelentett be. A
BoldSzolg csapatot meghívták egy a hátrányos helyzetű gyerekeknek
szervezett programra, amelynek természetesen pedagógiai hozadéka is
lesz: kitörölhetik magukból az egocentrizmus maradványait,
fejleszthetik az altruizmust és egyéb erényeket, amelyek megvédenek az
erősebbkutya-magatartástól: a kedvességet, az önzetlenséget, a
megosztás képességét…
– Legyetek formában! – jegyezte meg tréfásan. – Tele lesz meglepetéssel
a nap!
A többi titok maradt… A kérdéses napon busz jött a csoporttagokért.
Maximilien egész úton duzzogó hallgatásba burkolózott. Kétségtelenül
nem ez volt a legjobb módja, hogy meghódítsa Romane-t, de sebzett
csalódottságában egyelőre semmilyen taktikát nem tudott kitalálni.
Még mindig nem tudta, mi vár rá. A Cirque du Soleil impozáns és
fenséges épülete részben megadta a választ.
– Romane! Mit találtál ki már megint? – kiáltott fel Patrick.
– Ne félj. Bármi legyen is az, együtt vagyunk! – kacsintott rá cinkosan
Émilie.
Maximilient titokban lenyűgözte kettejük meglepő barátsága. Ők
legalább egymásra találtak…
Ebben a pillanatban egy iskolabuszból vidám, zajos gyereksereg rontott
elő. Kilenc és tizenkét év között lehettek.
Nem fogom kibírni!, esett pánikba Maximilien.
Romane végre elmagyarázta, mit várnak tőlük.
– A mai küldetésetek az, hogy ezek a gyerekek remekül érezzék magukat,
miközben kipróbálhatják a cirkusz alapjait. Semmi pánik: csak
segítenetek kell az artistáknak!
A ti odaadásotok és ragadós örömötök változtatja majd ezt a napot
felejthetetlen emlékké a gyerekeknek. Rajtatok a sor!
Azután odament a mogorva Maximilienhez.
– Mosolyogj – súgta neki.
– Egyetlen dolog tudná visszaadni a mosolyom – morogta válaszul a
férfi.
A megjegyzése visszapattant Romane-ról, aki könnyű léptekkel már
tovább is ment.
Úgy is van, tégy csak úgy, mintha nem hallottad volna!, zsörtölődött a
bajsza alatt, miközben egy rendező jelmezként egy kalapot és egy botot
nyújtott felé.
Azután egy nevelő ment oda hozzá.
– Maximilien, ugye? Örvendek. Magára bízom Stellát, Lamot, Momót és
Azizt. Elkísérné őket a különböző programokhoz?
Volt más választása? Négy szempár fürkészte, tele reménnyel és
megelőlegezett örömmel. Maximilien széles műmosolyra húzta a száját,
és lelkesedést erőltetett magára.
– Gyerünk, gyerekek!
Mindenki tapsolt, kivéve Azizt, aki távolságtartó maradt.
A négy gyerek először a kötéltáncot akarta kipróbálni. Az artista
megmutatta, hogyan lépkedjenek, és egyenként gyakorolni kezdtek, a
haverok elkerülhetetlen megjegyzéseitől kísérve. Szerencsére nem volt
magasan a kötél…
A kövérkés Stella nagyon nehezen boldogult. Maximilien látta, hogy
mindjárt elsírja magát.
– Látod, Stella?! Nem kellene annyi csokit zabálni! – gúnyolta Momo.
Maximilien a kislány védelmére kelt.
– Mindenkinek sikerülni fog – ígérte meggyőződéssel.
Odaugrott Stellához, és segített fellépnie a kötélre. Fogta a kezét, hogy
rá támaszkodva visszanyerhesse az egyensúlyát. Észrevette, hogy a
távolról Romane jóindulattal figyeli. De ő nem a jóindulatát akarta!
Összeráncolta a szemöldökét, jelezve, hogy ne álljon ott, mire a lány
arcára szomorú kifejezés ült ki. Maximilien megvonta a vállát. Mi más
lehetősége maradt? Nem az ő hibája, hogy így alakult a kapcsolatuk.
A kis Stella elégedett volt, Maximilien azonban felfigyelt rá, hogy Aziz
mindig lemarad.
– Megpróbálod a trapézt? – ment oda hozzá.
– Nem. Nekem semmi sem megy.
A kisfiú teljesen magába fordult. Maximilien akár hagyhatta is volna, de
ha már ott volt, eldöntötte, hogy igyekszik jó munkát végezni… Ezzel a
gyerekkel cselesnek kellett lennie.
– Pedig látom, hogy erős fiú vagy!
– Úgy gondolja? – méregette a fiú a bicepszét.
Maximilien pontot szerzett.
– Na, mutasd!
– Csak ha maga is megpróbálja!
– Tudod, én már… túl öreg vagyok hozzá – próbált kitérni Maximilien.
Aziz azonban mereven rá szegezte fekete szemét. Nem maradt kiút.
A Cirque du Soleil két trapézt állított egymás mellé. Már felszállni sem
volt egyszerű. Rajta maradni még kevésbé! Maximilien majdnem leesett,
mire Aziz elnevette magát. Látszott, hogy kezdi megkedvelni a férfit, aki
mindent megtesz, hogy szórakoztassa. Maximilien igyekezett jó képet
vágni a dologhoz, és az artista segítségével megpróbált bemutatni egy fél
lábon lógó figurát. Ekkor nyerte el végleg a kis Stella szívét. A többiek is
hevesen tapsoltak. Maximilien állta a fogadást, Aziz sem tehetett
másképp. Nyúlánk, könnyű gyerektestének hála remekül boldogult.
Maximilien nem fukarkodva a dicséretekkel lesegítette. A fiú boldog volt,
de zavarba jött: nem szokta meg, hogy elismerjék.
Romane-nak igaza volt, gondolta Maximilien. Hatalmas ereje van, ha
megbecsülnek. Bárcsak gyakrabban alkalmaznánk ezt az elvet!
Maximilien és a négy gyerek ezután vattacukrot vett, és a nézőtéren
leülve eszegettek.
– Van gyereked? – kérdezte Aziz.
– Nincs…
– Kellene. Jó apa lennél – tépett nagyot a cukorból Aziz.
Puff! Felkészületlenül érte a szívét az ütés.
– Nem tudom, hogy tudnám-e, hogy kell… Az apukám nem mutatott jó
példát.
– Az apukád nem vitt el a cirkuszba?
– Nem. Ilyesmi nem volt divat nálunk…
Maximilien nem akart túl messzire menni a vallomások terén, inkább
felvetette, hogy próbálják ki a hatalmas trambulint. A gyerekek
élvezettel ugráltak.
– Na, milyen volt? – kérdezte, mikor Aziz visszament hozzá.
– Csúcs!
Azután Aziz megtanította helyesen „lepacsizni”: megmutatta az igazi
menők mozdulatsorát.
Végéhez közeledett a nap. Maximilien kifáradt (egyszerűbbnek bizonyult
részvényesekkel tárgyalni, mint gyerekekre vigyázni!), de nem mutatta a
kicsik előtt.
Az artisták és az EX résztvevői mind összegyűltek a busznál. Stella, Lam
és Momo szeretettel búcsúztak Maximilientől. Aziz teljesen levette a
lábáról a kérdésével:
– Mondd csak, szerinted valamikor csinálhatunk még együtt valamit?
Maximilien meghatottan nézett rá.
– Igen. Igen… Megígérem – dadogta, magát is meglepve a válasszal.
A kisfiú a nyakába ugrott. A társai és Romane döbbenten bámultak.
Maximilien összeborzolta a fiú haját, és kedvesen a busz felé tolta,
nehogy észrevegye, hogy könnyes lett a szeme. Határozottan érzelgős
kezd lenni mostanában…
Az EX kisbuszában Maximilien egész úton a gondolataiba merült. Abban
a reményben kezdett a programba, hogy megváltozik. Minden
várakozása ellenére rádöbbent, hogy ha ő maga változik,
megváltoztathatja mások életét is… Messzebbre vezetett ez a felfedezés,
mint gondolta volna. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy lepergesse
maga előtt a délután filmjét. Amikor kinyitotta, elkapta Romane rá
szegeződő pillantását. Megremegett. Abban a pillantásban minden volt,
csak elutasítás nem.
 46.

A kapualjbeli csókjuk óta Romane idegesnek, nyugtalannak érezte

magát. Felzaklatta a dolog. Aznap délben, amikor együtt ebédeltek az EX
melletti kávézóban, még az apjával is kellemetlen vitába keveredett.
Jean-Philippe napok óta figyelte, milyen gondterhelt és fáradt.
– Maximilien miatt van, ugye?
Romane először tagadott, az apja pedig megbántódott.
– Értem – vágta oda rideg sértettséggel. – Nem mondod el nekem… Azt
hittem, szorosabb a kapcsolatunk. De azt csinálsz, amit akarsz. Nem
fogom erőltetni…
Romane nehezen viselte az érzelmi zsarolást, védekezni kezdett, és
végül kirobbant.
– Végül is mit akarsz, mit meséljek el? Hogy vonzódom hozzá? Hogy
szívesen járnék vele? Nos, igen, képzeld, így van! És képzeld el azt is,
hogy nem teszem meg, ha már mindent tudni akarsz! Elég ennyi
magyarázat?
Ezzel felkapta a holmiját, és kiviharzott a kávézóból, magára hagyva a
kirohanástól döbbenten álló apját.
Azóta természetesen Romane már megbánta, hogy elragadtatta magát. A
legkevésbé sem akart haragban lenni az apjával, különösen most, amikor
nagy szüksége volt rá. Kétszer is megpróbálta felhívni, de
üzenetrögzítőre kapcsolt a telefonja. Mennyire utált rosszban lenni
bárkivel is! Szinte örült a találkozójának Janine-nal, aki azzal kereste
meg, hogy minél előbb beszélni szeretne vele. Bizonyára a levélről,
amelyet Patrick küldött neki. A Nagy Bocsánatkérés… Hátha eltereli a
figyelmét. Legalább addig sem az apjára vagy Maximilienre gondol! Egy
kis pihenő megkínzott idegeinek… Patrick egykori feleségének lakásában
sült alma illata fogadta.
– Nagyon köszönöm, hogy eljött. Szeretném, ha megbeszélnénk ezt –
mutatott Janine a levélre, amelyet a hűtőszekrényre tűzött egy brüsszeli
hétvégéről hozott mágnessel. Az utolsó években ez volt az egyetlen
kiruccanásuk a férjével (vagyis… a volt férjével).
Merthogy volt vagy nem volt, ez itt a kérdés, olvasta ki Romane a
félszavakból. Janine elmondta, hogy napok óta ezen gyötrődik. Fejben és
szívben egyaránt. Holott azt hitte, már lezárta a dolgot… Erre ez a
személyiségfejlesztő program megint összezavart mindent!
– Tudja, kezdek hozzászokni ehhez a férfi nélküli élethez. Beletörődtem,
hogy nélküle éljek. Erre jön maga, és megtörténik a lehetetlen: a férjem
megváltozik. Még pár héttel ezelőtt sem adtam volna egy lyukas garast
sem érte. Bár, meg kell hagyni, mindennek ellenére hiányzott.
Kihúzta a papírt a mágnes alól, és Romane felé nyújtotta, hogy el tudja
olvasni.
– Kérem, olvassa fel hangosan.
Romane engedelmeskedett.

Janine,
Te vagy életem napsugara
Csillag az éjszakámban, az is te vagy
Fájó hiányod felébresztett
Mostantól csak tisztellek és szeretlek
Nélküled élni? Az lehetetlen
Nyisd ki újra felém a szíved, teleültetem virággal
Kertésze leszek szerelmünknek, egészen míg az életünk tart…
Patrick
Ui.: Egy Henry Thoreau nevű ember azt mondta, a dolgok nem változnak.
Mi változunk. Én megváltoztam, Janine. Bebizonyítom, ha adsz még egy
esélyt…

Romane látta, hogyan hatnak a szavak Janine-ra. Ügyetlen kis vers volt,
kissé gyerekes hasonlatokkal… Janine-t azonban az erőfeszítés hatotta
meg, amelybe a megírása kerülhetett egy oly kevéssé romantikus
férfinak, mint Patrick…
– Látja, szeret engem!
Janine szeme izgatottan csillogott. Romane-nak eszébe jutott az utolsó
ülés, amelyen a versírásról beszélgettek Patrickkal.
– Mit szól hozzá?
– Nem nekem kell bármit is szólnom hozzá… Csak annyit mondhatok,
hogy Patrick nagy gonddal és őszinteséggel írta a levelét. A maga
helyében…
– Igen?
– …a szívemre hallgatnék.
Janine az ablakhoz lépett, és néhány percig elgondolkodott a tanácson.
Romane tiszteletben tartotta a hallgatását.
– No de Romane, mondja meg őszintén, maga szerint félre lehet söpörni
annyi év rossz hozzáállását?
Hogyan mondhatta volna meg Romane, hogy ugyanezen tépelődik ő
maga is egy másik férfival kapcsolatban, aki kezd túl nagy teret nyerni a
gondolataiban? A lehető legőszintébben igyekezett válaszolni.
– Drága Janine. Akarata ellenére senkit nem lehet megváltoztatni.
Ellenben amikor valaki saját maga dönt úgy, hogy megváltozik,
elképesztő eredményeket lehet elérni. Őszintén úgy gondolom, hogy a
férjénél ez a helyzet… Az, hogy elhagyta, sokként hatott rá. Tudatára
ébredt a hibáinak. Tehát igen: azt gondolom, hogy bizakodhat. Semmi
nem lesz olyan, mint azelőtt. Ahhoz túlságosan fél attól, hogy újra
elveszítheti.
Janine szélesen elmosolyodott. Pontosan azt hallotta, amit szeretett
volna. Romane indulni készült: a küldetése itt véget ért. A kocsijába
szállva arra gondolt, Janine-nak szerencséje van: tisztábban látja a
helyzetét. Sajnos önmagáról ezt nem mondhatta el… És az apja még
mindig nem válaszolt az üzeneteire.
 47.

Maximilien végigkutatta a szekrényét, amelyben a legelegánsabb,

márkás öltönyök sorakoztak. Ma különösen fontos volt a megjelenése.
Romane a Sztárséf forgatására hívta a csoportot. Beajánlotta Thomas-t,
Émilie fiát a válogatásra. A fiú tehetséges szakácsnak bizonyult. Romane
bevallotta, hogy még egy kártyát kijátszott az érdekében: megkereste
Luca Morinit, a producert, aki egykor szintén az EX-program sikeres
résztvevője volt, és azóta minden alkalmat megragadott, hogy
viszonozza a kapott segítséget.
Amióta találkoztak a zen szobában, Émilie és a fia újra egy fedél alatt
laktak, és mindent megtettek, hogy új alapokra helyezzék a
kapcsolatukat. Maximilien nemrég hallotta, hogy Romane egyéni
foglalkozást kínál Émilie-nek, arról, „hogyan beszéljük a kamasz
nyelvét”. Együtt meghatározhatják, mi a legmegfelelőbb magatartás.
Ahogy Maximilien készülődött, Pamacs dugta elő az orrocskáját.
– Nahát, itt vagy?
Amióta a macska megkarmolta az apját, Maximilien más szemmel
kezdett nézni rá. Cinkosságféle alakult közöttük. Felkapott egy
gombócba gyűrt zoknit, odadobta a cicának, és élvezettel nézte, milyen
jót játszik vele.
Csengettek, megjött a macskaszitter. Maximilien könnyen elnyerte a
hűségét, nem sok gazdi volt, aki szabad kezet adott a felvigyázónak. A
férfi nyugodtan indulhatott a forgatás helyszínére.
Maximiliennek tetszett a hangulat. A forgatásokon mindig izgalom
uralkodott, amelyet lelkesítőnek, és a saját világához, a luxusiparhoz
közelinek érzett. Lenyűgöző volt elképzelni, hány láthatatlan résztvevő
serénykedik a kamerák mögött, hogy megszülessen az adás!
Romane a többiekkel együtt várta. Egy asszisztens értesítette Luca
Morinit az érkezésükről. Kisietett hozzájuk, és le sem vette a szemét
Romane-ról.
Maximilien rögtön utálatosnak találta. Féltékenyen figyelte, ahogy Luca
túláradó, Maximilien szerint igencsak illetlen lelkesedéssel magához
öleli Romane-t.
Aztán Luca egyszer csak észrevette, hogy Romane nincs egyedül. Kezet
szorított a csapat tagjaival. Maximilien kelletlenül nyújtotta a magáét.
Micsoda undorító kedélyesség.
Romane vidáman lépkedett egykori tanítványa mellett a forgatás
helyszínére, nevetett a tréfáin, boldogan itta a szavait.
Maximilien mogorván követte a színjátékot, miközben az ő sarkában
pedig Nathalie járt. Nem hagyná egy kicsit levegőhöz jutni? Elszégyellte
magát ezért a gondolatért, hiszen alapjában kedvelte Nathalie-t. Ám ma
rossz napja volt, bumerángként csapott vissza rá az erősebbkutya-
szindróma…
– Rosszkedvűnek tűnsz. Minden rendben? – próbálkozott Nathalie.
– Persze… – vetette oda a férfi, mintha a pokolba kívánná.
Hirtelen eszébe villant a sárkány képe, amely mindent feléget az útjában.
Tudta, hogy hibásan viselkedik, de nem bírt uralkodni magán, képtelen
volt kezelni a haragját és a csalódottságát. Leginkább pedig félt. Félt,
hogy elveszíti a legértékesebb kincsét. Félt, hogy Romane nem szereti…
Egyáltalán méltó arra, hogy szeressék? Az édesanyja erről sosem adott
bizonyosságot. Azt hitte, már behegedt a gyerekkori seb, de néhány
napja újra felfakadt, és szorongással töltötte el a szívét.
A csapat felment a sminkszobába. Thomas-t kezelésbe vették a
szakemberek, kapott némi alapozót, amely a férfiaknak is
elengedhetetlen a tévés szerepléshez, nehogy túl fényes legyen az arcuk.
Thomas felpattant, ahogy meglátta a csoportot. Először az édesanyját
ölelte magához, azután mindenki mást is üdvözölt. Luca Morini
megveregette a hátát.
– Minden rendben? Nem izgulsz? Egy kicsit azért igen? Nem baj. Majd
hozzászoksz! Hahaha…
Blablabla, morogta magában Maximilien.
És Romane csak nevetett. Bármin! Mintha a produceren kívül más ott
sem volna! Elviselhetetlen! Mi van, ha tetszik neki a férfi? Maximilient
hideg verejték verte ki a gondolatra. Pedig be kellett látnia: nem rossz
pasi… A nők szeretik ezt az ápolt, őszülő halántékú típust.
Azután elkezdődött a forgatás. Kigyulladt a piros lámpa. Csend. Felvétel.
A producer székeket hozatott a vendégeknek. Maximilien tehetetlennek
érezte magát a sötétben. Szerette volna félrevonni Romane-t, hogy
kettesben legyenek, és elmondhasson neki mindent… Romane azonban
fenntartott maga mellett egy üres helyet, amelyet Luca Morini örömmel
elfoglalt. A következő fél óra pokol volt Maximilien számára. Különösen
amikor Morini Romane füléhez hajolt, hogy súgjon valamit. Mintha a
lány szeme felragyogott volna a sötétben. Maximilien darabokra
szaggatta a zsebében talált papír zsebkendőt. Az idegei…
Az ebédszünetben büféasztal várta a jelenlévőket. Émilie ragyogott a
büszkeségtől: a fia remekül szerepelt. Hamarosan lelkes, jókedvű
beszélgetéssel telt meg a terem. Maximilien leült Romane-nal szemben,
aki mellett ott ült Luca Morini. Mintha ezer megbeszélnivalójuk lett
volna, állapította meg keserűen Maximilien. Negatív érzelmeit
szabadjára engedve egészen gyűlöletesen viselkedett a férfival. Először
ártatlanul a karrierjéről kérdezte. Aztán arra tett utalásokat, milyen
kevés, hogy egy producer csak követi a trendet, és egy nemzetközi műsor
átdolgozását forgatja. Nem elég merész? Nem elég eredeti? Luca
meglepetten vonta fel a szemöldökét, nem tudta mire vélni a kellemetlen
megjegyzéseket, mégsem bocsátkozott vitába, Maximilien nagy
csalódására, aki szívesen vett volna egy szócsatát.
A desszertnél Maximilien elment kávéért. Romane azonnal odaugrott
hozzá.
– Megtudhatom, mi van veled? – támadt rá dühösen.
Maximilien megvonta a vállát, megfogadta, hogy a végsőkig kitart
gyűlöletes magatartása mellett.
– Elviselhetetlenül viselkedsz! – folytatta a lány.
– Nem elviselhetetlenebbül, mint te… – sziszegte vissza Maximilien.
– Miért, mit csináltam? Várj! Tartok tőle, hogy értem… Ne mondd, hogy
zavar a barátságom Lucával!
Maximilien felé fordult, és mélyen a szemébe nézett.
– Talán igenis zavar!
Romane iszonyatosan dühösnek látszott.
– Akkor azt hiszem, jobb, ha elmész.
Maximilient megdöbbentették a szavai. Lecsapta a kávéscsészét, és
egyetlen pillantás nélkül sarkon fordult.
Menjen a pokolba Romane és az az átkozott, jól fésült olasz!
Visszafojtott haragjában a zsebébe mélyesztette a kezét, és a kijárat felé
csörtetett. Keményen nekiütközött egy befelé tartó férfinak. Patrick volt
az. Ragyogott az arca.
– Jól vagy, Maximilien?
Úgy mosolygott rá, ahogy egy barátra szoktak. Szeretettel. Micsoda
változás!
– El kell mennem. Jókedvűnek látlak.
– Janine miatt – vigyorgott Patrick. – Hajlandó találkozni velem!
Randevúnk lesz!
– Örülök neki…
A sors iróniája! A szomorú bohóc és a vidám bohóc találkozása.
Maximilien kimenekült a stúdióból, a benne élő csavargó bohóc
boldogtalanul járta az érzelmek utcáit.
 48.

Romane elköszönt Luca Morinitől, aki annyira élvezte a közösen töltött

napot, hogy megígértette vele, hogy hamarosan újra találkoznak.
Romane elleplezte előle rossz hangulatát, csalódását, szomorúságát és
Maximilien iránti haragját. Gyalog indult haza, hogy kiszellőztesse a
fejét, s közben akaratlanul is fortyogott magában: ekkorát tévedett volna
a férfival kapcsolatban? Kiirthatatlanok belőle a legrosszabb
erősebbkutya-vonásai? Féltékeny, birtokló, szélsőséges… ilyen férfit akar
szeretni? Hiszen be kellett látnia a tagadhatatlant, gyengéd érzelmeket
táplált iránta, akarta vagy sem. Maximilien felbőszítette és csalódást
okozott. Mindennek ellenére mégis betöltötte a gondolatait. És sajnos a
lopott csókjuk emléke végleg összezavarta őket. Meddig tart ki vajon a
szakmaiság pajzsa? Ellen tudna-e állni, ha Maximilien újra próbálkozik?
Szétfeszítette belülről a férfi iránti vonzalom és a sokarcú félelem. Félt
az érzései erejétől. Félt kapcsolatba bonyolódni egy olyan férfival,
amilyen ő. Félt, hogy elvarázsolja. Félt, hogy csalódni fog. Félt, hogy
megint fájni fog… félt, félt, félt, félt. Nem jutott eszébe más, mint hogy
felhívja az apját. Szüksége volt rá, a véleményére, a támogatására.
Reménykedett, hogy nem lesz túlságosan kemény vele.
Jean-Philippe rögtön felajánlotta, hogy menjen fel hozzá, Romane kapva
kapott a lehetőségen. Ahogy az apja ajtót nyitott, kétségbeesve omlott a
karjába. Jean-Philippe uzsonnát készített és kényelmesen leültette, hogy
nyugodtan mesélhessen. Romane elmondta, mekkora csalódást okozott
Maximilien féltékenysége, és micsoda kétségek ébredtek benne épp csak
kezdődő történetükkel kapcsolatban. Jean-Philippe sokáig hallgatta,
örült, hogy a lánya végre újra a bizalmába avatja. Még az egykori erősebb
kutyaságát is felhozta.
– Emlékezz csak vissza, milyen féltékeny voltam én is anyádra. A
féltékenység méreg. Bizonyos mértékben azonban annak is a jele, hogy
érez irántad valamit… És ha dolgozik rajta, a te segítségeddel, nincs
kizárva, hogy hosszú távon ebben is változik…
Talán az apja véleménye is megváltozott egy esetleges kapcsolatról
Maximiliennel? Romane szerette volna így gondolni. A kétségei felhőin
átszűrődő kis fénysugár pedig optimizmussal töltötte el. Felderülve
indult haza. Másnap reggel sokáig lustálkodott, azután bekuckózva
otthon töltötte a napot, ami régen fordult már elő. Estefelé éppen arra
készült, hogy megnéz egy filmet, amikor csengettek. Egy dobozfejű férfi
állt az ajtóban. Azután a méretes dobozt félretolták, és egy kifulladt futár
kerek, piros arca bukkant elő mögüle.
– Rossz a lift.
– Ó…
– Maga Romane Gardener?
– Igen.
– Akkor ez a magáé. Itt írja alá.
Romane-nak elképzelése sem volt, mi lehet a csomagban. Némi
borravalóval mondott köszönetet a futárnak, és gyorsan bevitte a dobozt
az asztalra. Ollóval izgatottan elvágta a celluxot, és kinyitotta a fedelét.
Felül egy fehér boríték volt benne. Feltépte. Maximilien írt. Majd
kiugrott a szíve a helyéről.

Mert bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi szörnyű erősebbkutya-

viselkedésemért (esküszöm, nem fordul elő többet), és mert virág vagy a
virágok között… M. V.

Romane meghatottan elmosolyodott. Izgatottan kinyitotta a

selyempapírt a csodálatos orchideán. A doboz aljára nyúlt, hogy kiemelje
a cserepet, amikor hirtelen érezte, hogy valami végigfut az alkarján.
Azonnal kirántotta a kezét a dobozból, és egy sikoltással elhajította az
egész csomagot. Egy borzalmas fekete szörnyeteg, egy csótány indult
hódító útra a karján. Romane újból felsikoltott, és védekezőreflexével
lesöpörte. Remegve hátrált két lépést, igyekezett úrrá lenni a rémületén.
Hevesen kalapáló szívvel átfésülte a padlót, mintha ellenséges
aknamezőt fürkészne. Nesztelenül levette a jobb cipőjét. Így
felfegyverkezve, egy intergalaktikus harcos magabiztosságát tettetve
lábujjhegyen közelített a fertőzött területhez, a földön kiborult
csomaghoz: kiszóródott föld, szétesett karton és az orchidea
maradványai. A cserép mögött pedig ott lapult az ellenség! Öt rettenetes,
a pánik által hatalmasra nagyított szörnyeteg tört elő, mintha körbe
akarnák fogni! Segítség, segítség! Romane iszonyodva kiáltott fel, és a
fegyver gyanánt használt cipőt a csatamezőn hagyva menekülőre fogta.
Elbarikádozta magát a hálószobában. Remegve, undorral telten meg
kellett állapítania, hogy nem alkalmas a nappali terminátorának
szerepére… Miközben igyekezett lecsillapítani ziháló légzését, és
elfogadni, hogy ezt a háborút nem tudja megnyerni, leült az ágyára, és
gondolkodni próbált.
Na, Romane! Maximilien küldte a virágot. Kell hogy legyen valami
magyarázat!
Remegő kézzel nyúlt a telefonja után.
– Romane vagyok – nyögte bele nehézkesen.
– Mi a baj, Romane? Történt valami? Meg… megkaptad a virágomat? –
próbálkozott a férfi.
– Igen… igen… Épp ez az! Most nyitottam ki a dobozt, és… és…
csótányok voltak benne! – üvöltötte a lány a telefonba.
– Micsoda? Nem értem. Mi ez az egész?
– Nekem… csótányfóbiám van!
– Romane?
– Igen?
– Ne mozdulj, jövök.
Romane még mindig remegett, amikor megérkezett. Azonnal kézbe vette
a dolgot. A csata hevében Romane kiborította a dobozt és a gyönyörű
orchideát. Mindenfelé szétszóródott a föld, Maximilien hamar meglátta a
még közé ragadt néhány dögöt.
– Állj fel ide – irányította Romane-t a kanapéra, nehogy újra
szembetalálja magát egy utálatos szörnyeteggel.
A nappali Rambójaként Maximilien hozott egy lapátot és egy
szemeteszsákot a konyhából, és nekilátott a hívatlan vendégek
összefogdosásának. Különös grimasz ült az arcán, Romane úgy látta,
csak a kedvéért emelkedik felül saját rettegésén. Két perc múlva már le is
vitte a szörnyetegekkel teli zsákot. Ahogy visszajött, gyorsan megmosta
a kezét, és odament a kanapén kuporgó Romane-hoz.
– Jól vagy? Megnyugodtál kicsit?
A lány bólintott, bár még nem tért teljesen magához.
– Még egyszer körülnézek, hogy tényleg nem maradt-e több, rendben?
– Kö… köszönöm.
Romane figyelte, ahogy Maximilien letérdel, négykézláb mászik, hogy
benézzen minden bútor, minden párna mögé az esetleges szökevények
után kutatva. Beleremegett az undorba, ahogy agyoncsapott még egy
utolsót.
– Na, kész.
Bizonyára úgy érezte, megérdemelnek egy kis szíverősítőt, mert két
talpas poharat hozott a konyhából, és kivett a borosrekeszből egy üveg
Saint-Émiliont.
Romane végre lemerészkedett a kanapéról, és úgy várta, mint a
megmentőjét.
– Igyál, jót fog tenni.
Leültek a kerek asztalhoz, és aprókat kortyoltak a finom nedűből.
Romane arcába visszatért a szín, kitisztultak a gondolatai, és végre
sikerült felfognia a helyzetét: Maximilien ott ül a lakásában,
karnyújtásnyira tőle. Pajzsként emelte az ajkához a poharat, és a kristály
védelméből pislogott rá. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a szobát
betöltő vágy súlyos hullámait.
– Nem értem, mi történhetett – szólalt meg Maximilien, csak hogy
mondjon valamit. – Felhívom a virágost. Érthetetlen… én csak
bocsánatot akartam kérni a tegnapért… nem sikerült…
– Igen. Vagyis, nem… sikerült azért. Örültem neki.
Az előző nap eseményeinek felidézése azonban újra felébresztette
Romane-ban a harag emlékét. Megtörte a szemkontaktust, felállt és
járkálni kezdett. El kellett mondania, ami a szívét nyomta, fel kellett
tennie a pontot az i-re, nem szabad, hogy a férfi azt higgye, máris
mindent elfelejt, csak mert megmentette néhány csótánytól.
– Figyelj, Maximilien, nagyra értékelem, hogy segítettél ezekkel a
szörnyekkel. De ez nem old meg mindent…
A tegnapi viselkedésed… nagyon megbántott!
– Tudom, de én…
Maximilien is felállt és magyarázkodni próbált.
– Ülj vissza, kérlek – utasította ellentmondást nem tűrve Romane. –
Nem, nem hiszem, hogy tudod! És éppen ez a gond. Nem tudod, milyen
érzés, ha azt látjuk, hogy valaki, akit kedvelünk (gondosan választotta
meg a szavait, remekül alkalmazva az eufemizmus művészetét), valaki,
akit kedvelünk, úgy viselkedik, mint egy utolsó követelőző macsó!
– Tudatában vagyok, hogy…
– Hadd fejezzem be! – szakította félbe Romane.
Maximilien elsápadt. Nem volt hozzászokva hasonló hangnemhez.
Romane azt hitte, vissza is vág, de nem így lett.
– Az óta az este óta – folytatta Romane –, amikor visszajöttünk
Normandiából… amikor te… amikor mi…
– Csókolóztunk.
– Igen! – vágta rá dühösen a lány. – Bizonyára a fejedbe vetted, hogy
meghódítasz, és mint mindenről, amit megkívánsz, azt hitted, hogy egy
csettintésre megkapsz…
– Nem, dehogy…
Maximilien újra felállt, és odalépett hozzá. Egészen közel. Romane
szeme villámokat szórt, és ellökte magától.
– Hagyd abba! Velem nem működik a varázserőd!
– Miféle varázserőm, Romane? – kezdett ideges lenni a férfi.
Elmondja neki, mi nyomja napok óta a szívét? Muszáj lesz…
– Azt hiszed, nem tudom, hogy nőcsábász vagy? Azt hiszed, nem láttam
a kis műsorod Nathalie-val, és a többi nővel?
– Micsoda? Ez nem lehet igaz! – bőszült fel most Maximilien. Fel-alá
járkált az ablak és a nappali asztala között. Romane reszketett, és félt,
hogy túl messzire ment.
– Jelenetet rendezel nekem – tört ki Maximilien –, amiért féltékeny
voltam tegnap Mr. Izé producerre, és most ez? Hallod, amit mondasz,
Romane? Te mit csinálsz éppen most?
– Ez egészen más – kiáltotta a lány.
– Igen? És mi a különbség?
Szemben álltak egymással, testüket megfeszítette a düh.
Romane minden bátorságát összeszedve az arcába vágta az igazságot.
– Az a különbség, hogy semmi kedvem egy számnak lenni a hódítási
listádon!
A vallomása megenyhítette kissé Maximilient, bár még mindig feszült
maradt az arca.
– Ez a veszély nem fenyeget – mondta végül.
– Nem? És miért nem?
Maximilien még közelebb lépett, megragadta a vállát, és magához húzta.
– Pontosan tudod, miért.
Romane beleremegett a pillantásába, amelyben minden kétséget
kizáróan ott tükröződött a válasz. Menekülni akart volna, de a férfi nem
eresztette. Megcsókolta, és nem maradt más választása, mint hogy
hagyja. Langyos, majd felforrósodó ajka érintése minden ellenállást
ellehetetlenített. Bizonyára megérezte benne a megadást, mert még
szenvedélyesebben kezdte csókolni. Istenem! Hogy tudja alig két perc
alatt így felhergelni! Mennyei, gondolta Romane, ahogy összefonódott a
leheletük. Meglepte, milyen határozottan, mégis milyen finoman érinti a
férfi. Gyengéden siklott végig rajta a keze, mintha megformálná a
simogatásaival. Romane beleremegett az ölelésbe, mire Maximilien még
merészebb lett. Átbotladoztak a nappaliból a hálószobába. Romane édes
ködbe burkolódzva teljesen átadta magát, és a szédítő érzések
forgatagában hagyta, hogy egymásra találjon a testük.
 49.

Maximilien korán érkezett az irodába. Órák óta fel sem emelte a fejét a
számítógépről, igyekezett behozni a napok óta felhalmozódott
lemaradását. Kiszólt Clémence-nak, aki azonnal jött is.
– Igen, monsieur Vogue?
– Clémence, ebédidőben elmegyek néhány órára. Meglátogatom a
húgomat a Forrásvíz Klinikán. Szeretnék vinni neki valami apróságot.
Megtenné, hogy választ egy ajándékot, kérem?
– Van valami elképzelése?
– Szabad kezet kap. Megbízom magában.
Maximilien rá mosolygott, azzal a boldog mosollyal, amelyből mindenki
részesülhetett aznap reggel. Azután rögtön visszamerült a munkába.
Eszébe jutott Romane, aki még aludt, amikor elindult tőle. Gyönyörű
volt, fenséges, csodálatos a lepedők keretében… Valójában nem egy, de
ezer gondolata szállt felé, és ha haladni akart a munkában, valahogy
muszáj lesz koncentrálnia!
Ellenőriznie kellett azt is, hogyan haladnak az átalakítási munkálatok a
második emeleten: egy pihenőbárt alakítanak ki a dolgozóknak, ahol
lazíthatnak kicsit. Az EX programjának hála néhány hete valóban
érdekelte a cége emberi oldala, nyitott volt az új ötletekre, amelyektől
a munkavállalók jobban érezhették magukat, boldogabbak, kevésbé
fáradtak és stresszesek lehettek a munkájukban. Természetesen ez volt a
teljesítmény egyik összetevője, de nem az egyetlen. Maximiliennek arra
is kinyílt a szeme, mi a lényege a sikeres csapatmunkának: az
összetartozás érzése, a tudat, hogy egy hajóban evezünk. Jobb tehát, ha
az a hajó nem gályára hasonlít, hanem fenséges vitorlásra!
Szépen alakult a pihenőbár. Maximilien elégedett volt. Kiszállították a
speciális fotelokat, amelyek a semleges gravitációs állásuknak és a
beépített masszázsprogramoknak hála elűzték a fáradtságot. Maximilien
abban is biztos volt, hogy a siacumasszázs-ágyak is nagy sikert fognak
aratni! Páratlanul ötvözték az infravörös meleg és a jádekövek jótékony
hatásait. A dolgozók mostantól „zenpontokat” kapnak, amelyeket
havonta két óra terjedelemben szabadon költhetnek az ebédidejükben.
Maximilien elégedett volt a munkálatok haladásával. Köszönetet
mondott a művezetőnek, és visszament az irodájába, ahol Clémence a
húgának szánt ajándékkal várta.
– Köszönöm, Clémence, micsoda hatékonyság! – mosolygott rá szélesen,
gondosan alkalmazva Romane tanítását az elismerés jeleinek
fontosságáról. – Igaz is, megtenné, hogy foglal nekem asztalt ma estére,
két főre az Itinéraire-be?
Az asszisztense pillanatnyi habozás után bólintott.
– Remek, köszönöm.
Clémence különös pillantással hagyta el az irodát. Maximilien felfigyelt
ugyan rá, de hamarosan újra teljesen elnyelte a munka.
A klinikán Julie-t sokkal jobb hangulatban találta. Visszatért a színe, és
úgy tűnt, egy hét múlva hazaengedik. Maximilien szeretetteljesen
megölelte.
– Hogy érzed magad?
– Jobban. Sokkal jobban. Örülök, hogy látlak!
– Hát még én!
– Tudod, bocsánatot akartam kérni, amiért olyan kemény voltam veled…
– Hagyd már…
– De igen. Mindent összekevertem, és rád vetítettem ki az összes
haragom, a félelmeim… Végül is nem te tehetsz róla, hogy a senki
földjére kerültem!
– Ennek már vége. Csak az számít, mit fogsz most csinálni. Olyan
tehetséges vagy! Biztos vagyok benne, hogy nemsokára újra sikeres
leszel… Ne aggódj. Hagyj időt magadnak, amíg megerősödsz, aztán majd
nyugodtan kitalálhatod, mi lesz az az út, ahol kiteljesedhetsz. Segítek, ha
kell. Szerintem ebben az egészben az volt a legnagyobb törés, hogy
szakítottál Walterral… Bocsáss meg, de én mindig is bizalmatlan voltam
vele kapcsolatban.
– Nekem is jobban kellett volna figyelnem! Az utolsó hónapokban
összevissza beszélt. Valójában sosem tervezett semmi komolyat velem…
Ha arra gondolok, hogy azért az olcsó kis nőért hagyott ott!
– A bokádig sem ér fel. Meglátod, meg fogod találni a másik feled.
Valakit, aki igazán szeret, azért, aki vagy.
Julie a testvére arcát fürkészve megkockáztatott egy indiszkrét kérdést.
– És te? Hogy állsz a szerelemmel? Szerintem ez a Romane igazán
kedvel…
– Miből gondolod?
– Amikor eljött hozzám… vannak jelek, amik nem hazudnak! A szeme
csillogása, ahogy rólad beszél, a pirulása…
– Ó…
Mit titkolhatna el az ikertestvére elől? Maximilien úgy mosolygott Julie-
re, mint az első szerelméről mesélő kisiskolás.
– Az elmúlt időszakban elég közel kerültünk…
– Maximilien, másnak beszélj mellé! – tréfálkozott a húga a születő
idillen. Maximilien boldogan fogadta a gyengéd cinkosság visszatértét.
Még egy kicsit beszélgettek, azután ideje volt indulnia.
– És hívj, ha bármire szükséged van, rendben?
Julie bólintott, Maximilien pedig boldog volt, hogy végre elfogadja a
támogatását.
– Ha bármire szükséged van – ismételte meg még visszafordulva az
ajtóból.
A húga elnevette magát. Megkönnyebbült szívvel ment vissza a
kocsijához. Jean-Philippe-pel volt találkozója az EX-ben: elvállalta, hogy
segít neki egy vitás ügy elrendezésében. Remélte, hogy ezzel jó pontot
szerezhet nála, hiszen nem kerülte el a figyelmét, milyen tartózkodó volt
vele a férfi a normandiai hétvégén. Érthető, hogy védeni akarja a lányát.
Maximilien bekopogott a tárgyaló ajtaján, és Jean-Philippe beinvitálta. A
nagy asztalon kiterített papírok fölé hajolt.
– Épp ideje, hogy besegítsek – indított Maximilien.
Jean-Philippe valóban megkönnyebbültnek tűnt, hogy nem remélt
segítőre talált. Másfél órán át megfeszítetten dolgoztak. Maximilien
érezte, hogy sikerült értékes segítséget nyújtania. Már indulni készült,
amikor Jean-Philippe hirtelen megszólalt.
– Maximilien? A lányom…
Maximilien a hanghordozásából érezte, hogy sokkal személyesebb
területre kanyarodik a beszélgetés.
– Igen?
– Tetszik magának, igaz?
Maximilien szóhoz sem jutott. Azt hitte, jól titkolta az érzéseit.
– Igen – mondta végül.
– Sejtettem. Csak egy dolgot hadd mondjak…
– Igen?
– Ne játsszon vele.
– Nem ez a szándékom.
– Remélem.
Jean-Philippe kikísérte a kijárathoz, és barátian megfogta a vállát.
– Köszönöm a segítségét, és… ne felejtse el. Vigyázzon a lányomra,
különben…! Kár lenne feléleszteni a régi erősebbkutya-vonásaimat…
Ennél világosabb nem is lehetett volna. Maximilien mindent megértett.
Felkavarták Jean-Philippe szavai. Bár még egészen friss volt a kapcsolata
Romane-nal, máris érezte, hogy ez más lesz, mint a többi.
Ki kellett ügyeskednie a kocsit a parkolóhelyéről: egy nagy Mercedes
szorosan rá állt. Néhány méter után különös érzése támadt, mintha
oldalra dőlne a kocsi. És milyen furcsa hangot adott! Amint lehetett,
félreállt megnézni, mi a baj. Az egyik gumi leeresztett. Már csak ez
hiányzott! Felhívta a biztosítóját, hogy küldjenek egy autómentőt,
azután Clémence-t, hogy értesítse, késik a következő megbeszélésről.
Különös. Az asszisztense nem vette fel. Megpróbálta a mobilját.
Clémence mentegetőzött: kiszaladt a patikába, nem érzi jól magát.
Maximilien megnyugtatta, semmi baj, nyugodtan hazamehet korábban.
Ahogy letette, megállapította magában, hogy szereti azt a főnököt, akivé
lassan válik. Azután hívott egy taxit, és visszament a munkahelyére.
Késő délután felhívta a szerelő.
– Monsieur Vogue? Csak szólni akartam, hogy holnapra kész lesz a gumi.
Cserélni kellett, a régi menthetetlen volt…
– Hogyhogy?
– Késsel kiszúrták. Azt nem lehet rendbe hozni.
– Micsoda? Ez hihetetlen…
– Ó, sok a vandál mostanában…
Maximilien elgondolkozott. Nincs szerencsém, gondolta. Épp vele kellett
ennek történnie. Nem baj, amilyen szerencsés a szerelemben, meg kell
fizetnie a balszerencse jussát is! Gyorsan újra munkához látott, hiszen
azt tervezte, hogy este vacsorázni viszi Romane-t. Tökéletesnek találta a
kiválasztott helyszínt: az Itinéraire eredeti koncepcióra épülő konyhát
kínált, amelynek alapját finoman fűszerezett virágszirmok alkották,
festői módon elrendezve a tányéron a színek kavalkádjában… Az
üzletember bízott benne, hogy sikerül elkápráztatnia Romane-t, és
felvillanyozni az érzékeiket… mintha szükség lett volna rá, ha kettesben
voltak…
Pontosan fél kilenckor érkezett. Romane már várta. Szenvedélyesen
megcsókolták egymást; egy járókelő tréfásan odaszólt nekik: éljenek a
szerelmesek!
Maximilien arrafelé fordult, egy pillanatra mintha valami különöset
látott volna az utca túloldalán parkoló egyik kocsi ablaka mögött. De
ahogy figyelmesebben megnézte, senki nem ült a volánnál. Biztosan csak
érzéki csalódás volt…
 50.

A program a végéhez közeledett, ideje volt, hogy az öt résztvevővel

megvonják a mérleget. Romane különleges szertartást talált ki: a megtett
út méltó lezárásaként eltemetik régi erősebbkutya-életüket. Varázslatos
helyszínt találtak: egy gyönyörű montmartre-i lakást, ahonnan a
hatalmas üvegablakokon át pazar kilátás nyílt Párizsra. Az elegáns,
nagyon trendi galérialakás ünnepi, és reményei szerint felejthetetlen
hangulatot teremt majd…
Jól haladtak az előkészületek. Romane megkérte Maximilient, hogy amíg
tart a program, a többi résztvevő előtt tartsa titokban bimbózó
kapcsolatukat. Amióta átlépték az intimitás kapuját, Romane-ban
ellentétes érzések sokasága dúlt: eufória, izgalom, de kétség és félelem
is… Valóságos csatatér lett az agya, ahol könyörtelen harcot folytattak
egymással a pozitív és a negatív gondolatok. Mi ez a belső konfliktus?,
nyugtalankodott. Egy rózsaszín felhőn kellene lebegnem! Ehelyett kérdések
emésztették. Túlságosan is. Lehet, hogy hiba volt ilyen hamar a karjába
omlania? Lehet, hogy csak szalmaláng lesz ez az egész, csak egy
szenvedélyes kis románc a nőcsábász Maximilien életében? Sikerül vajon
megtalálnia a helyét az életében, és nem csak két megbeszélés közé
szorítja be a túlzsúfolt naptárában?
Romane azon kapta magát, hogy az EX-ben töltött utolsó napjain
Maximilien tetteit és gesztusait lesi. Hogyan néz Fantine-ra, a csinos
asszisztensre, vagy akár Nathalie-ra, akivel kebelbarátokként
viselkedtek. Fel-felcsapott benne a féltékenység. Hogyan adhatja át
magát ezeknek az erősebbkutya-hajlamoknak? Ez elfogadhatatlan!
Valamit tennie kell. Azonnal át kell hangolnia az agyát. Romane tudta,
mi erre a leghatékonyabb módszer: most rögtön létre kell hoznia egy
belső coachot, hogy rendet teremtsen a gondolataiban.
Életre hívta Tihamért, aki Tücsök Tihamérről, Pinocchio kedves társáról
kapta a nevét. Kiskorában ez a mese volt a kedvence. Naponta többször is
az új coachához fordult, hogy a segítségével tisztábban lásson, és
elcsitítsa a félelmeit.
Néha különös belső párbeszédeket folytattak:
Romane: Tihamér! Mi lesz, ha érdekelni kezdi egy másik nő?
Tihamér: Bizalom, Romane! Kizárt, hogy ez megtörténjen, ha önmagad
maradsz, pont olyan, amilyennek szeret: mosolygós, életteli, nagylelkű…
Hányszor mondtam már, hogy a rossz gondolataid mentális mérgek, amelyek
a végén tönkretehetik a szerelmet!
Romane (suttogva): No de akkor mit csináljak, Tihamér?
Tihamér (végtelen jóindulattal): Drága Romane, miért nem ismételgetsz
magadban valami olyasmit, mint „bízom magamban és a kapcsolatunkban.
Elfogadom, ami történik. Igent mondok arra, ami van…”
Romane (negatív forgatókönyvre kapcsolva): És ha nem vagyok elég jó neki?
Ha nem érek fel hozzá?
Tihamér (elégedetlenül csettintve): Ajjaj, Romane! Ne siránkozz. A
szerelemben senki nem kéri, hogy érj fel hozzá. Csak légy hű ahhoz, aki vagy,
és engedd be a másikat a világodba… A többit elvégzi az univerzum.
Romane (kitartva a félelmei mellett): Könnyű azt mondani, Tihamér! Félek,
hogy sérülni fogok… Ha elárul, azt nem heverem ki…
Tihamér (gyengéden, de határozottan): Vedd le ezt a rossz lemezt, Romane!
Pontosan tudod, hogy nem élhetsz örökös félelemben… Bizakodj, és add át
magad. Minden rendben lesz. Légy gyengéd, először is önmagaddal. Nézz a
tükörbe, tedd a szívedre a kezed, és ismételd el: „Szeretem magam,
elfogadom magam, amilyen vagyok, a félelmeim és a kétségeim ellenére is…”
Meglátod, ez segít.
Romane (kissé felderülve): Rendben, Tihamér. Köszönöm, angyal vagy…
Tihamér: Nos, nem igazán, csak egy egyszerű tücsök, te is tudod!
– Kihez beszéltél? – kérdezte a konyhába lépve Jean-Philippe.
– Senkihez, apa, senkihez…
Így teltek a napok, mindig újabb lépésekkel a Maximiliennel való
kapcsolatában. Romane néha őszintén átadta magát az érzelmek és új
érzések kavalkádjának, amelyeket a férfi váltott ki belőle. Néha azonban
megijedt, és rátaposott a fékre.
 51.

Eljött az erősebbkutya-élet temetésének napja.

Romane joggal volt büszke: mindenki eljött. Természetesen teljes
létszámban ott volt a csoport, de mindazok is, akik így vagy úgy részt
vettek a nagy kalandban: Thomas, Émilie fia, Janine, Patrick felesége, és
Clémence, Maximilien asszisztense.
Mindannyian kiöltöztek az alkalomra. Romane málnapiros szaténruhát
választott korallszín muszlinövvel, amely kirajzolta kecses alakját.
Remélte, hogy elkápráztatja benne Maximilient.
Amikor azonban összetalálkoztak, a férfi épp hogy odaköszönt, és
átmenekült a bárba.
Romane: Segítség, Tihamér! Nem vesz tudomást rólam!
Tihamér: Nyugalom, Romane. Nem te kérted, hogy legyen diszkrét?
Valóban, ahogy a tekintete keresztezte Maximilien tüzes pillantását,
megértette, hogy feleslegesen aggódott. Huh! Sajnos nem sokáig tartott
a megkönnyebbülés: megpillantotta Clémence-t. Gyönyörű fekete
ruhában közeledett Maximilienhez. Meglepetésére puszival köszöntötte
a férfit! Puszival, a főnökét! Maximilien két kezébe fogta a titkárnője
kezét, hogy tetőtől talpig megcsodálja. Romane mintha azt olvasta volna
le az ajkáról: „Káprázatosan néz ki…” Egy szempillantás alatt
szertefoszlott az öröme. Szinte nem is hallotta, ahogy a többiek
köszöntik.
Sürgető vágyat érzett, hogy egy kis magányt keressen a mosdóban.
Mennyi ember, mennyi izgalom! Hirtelen irtózni kezdett az estétől! Ha
kettesben maradtak volna Maximiliennel, legalább nem kellene
végignéznie a csábító nők körtáncát körülötte! Romane megnézte magát
a tükörben, szánalmas volt a feldúlt arca, kibuggyanni készülő könnye.
Gyerünk, Romane, szedd össze magad! – kiáltotta Tihamér olyan hangosan,
amennyire csak tudta, de a lány süketnek tettette magát.
Romane: Hallgass, Tihamér! Hagyj békén… különben is mindegy…
Tihamér: Megharagszom! Hagyd abba ezt az ostobaságot! Gyönyörű vagy,
nézd csak meg. Igen, nézz bele abba az átkozott tükörbe!
Romane végre felnézett, és be kellett látnia, tényleg remekül fest ebben a
ruhában.
Téged szeret! – makacskodott Tihamér. – Vésd már az eszedbe. Egyvalaki
ront el mindent: te magad!
Romane zajosan szipogott egyet. Valaki bejött a mosdóba. Jaj, miért pont ő!?
Clémence állt ott ragyogó, szemtelen szépségében. Romane
összerezzent, de büszkén kihúzta magát, igyekezett összeszedni magát.
– Ó, Romane! Jól van?
Felesleges kedveskedni, szépségem. Engem nem csapsz be…
– Igen, igen, remekül, Clémence, köszönöm.
– Hm. Fáradtnak tűnik… kimerítő lehet ennyi programot szervezni!
– Valóban az – bólintott Romane. – De minden rendben, Clémence.
Viszlát később. Jó szórakozást…
Miért kell riválist látnia a nőben? Romane mérges volt magára az
irracionális reakcióiért…
Mégis, amikor Maximilien végre odalépett hozzá és egy gyengéd bókot
súgott a fülébe, távolságtartó maradt, és olyan figyelmetlenül mondott
köszönetet, hogy az láthatóan kellemetlenül érintette a férfit. Sarkon
fordult és odament ahhoz a kis csoporthoz, ahol Nathalie nevetgélt, és
szinte szó szerint tárt karokkal fogadta.
Tihamér rendre utasította Romane-t: le kell vezényelnie az estét. Ő a
ceremóniamester, be kell töltenie a szerepét!
Romane igyekezett összeszedni minden pozitív energiáját, és a
pezsgőspoharát megkocogtatva figyelmet kért.
– Jó estét, köszönöm, hogy eljöttek! Nagy öröm számomra, hogy együtt a
végére értünk a programnak, és áttekinthetjük, mekkora utat tettetek
meg. Hadd mondjam el, mennyire büszke vagyok rátok! Alig néhány
hónap alatt hihetetlen változást vittetek véghez. Bátran és elszántan
megkérdőjeleztétek a korábbi viselkedéseteket, holott a legtöbb ember
inkább olyan marad, amilyen… Azt hiszem, elmondhatom, leszámoltatok
az erősebbkutya-vonásaitokkal!
Az egybegyűltek az őszinte dicsérettől megindultan tapsolni kezdtek.
Romane a kezét felemelve csendet kért.
– Megtiszteltetés, hogy átadhatom a diplomákat, valamint egy kis
ajándékot emlékbe…
A meglepetést fekete lepel takarta. Romane hatásszünetet tartott,
azután színpadias mozdulattal lerántotta a takarót. A vendégek közelebb
léptek, hogy jobban lássanak.
Kis világító talapzatokon ott állt minden résztvevő háromdimenziós
portréja átlátszó gyantába öntve. Megkapó volt a látvány! Mindenkit
lenyűgözött az ötletes ajándék. Romane-t felderítette a lelkesedés,
visszanyerte benne minden lendületét.
– Hogy soha ne felejtsétek el a korábbi éneteket, a rossz erősebbkutya-
beidegződésekkel. Ma jelképesen bezártuk őket a gyantába. Remélem,
hogy ez a kis tárgy hozzásegít ahhoz, hogy megszilárdítsátok a megtett
utat, és ne felejtsétek el mindazt, amit együtt véghez vittünk…
Mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Az kizárt, Romane!
– Köszönöm, Romane!
– Bravó!
Tapsvihar tört ki.
Romane-t magával ragadta a tanítványaiból áradó hála és elismerés
hulláma. Boldogan, mosolyogva szólította ki a csoport tagjait, hogy
mindenkinek átadja a diplomáját és a kis figuráját. Tapintható volt a
meghatottság. Émilie egy könnycseppet elmorzsolva a nyakába borult.
Patricknak mintha gombóc szorította volna el a torkát. A máskor oly
tartózkodó Bruno a kezét nyújtotta Romane-nak, majd minden
várakozással ellentétben két cuppanós puszival mondott köszönetet.
Nathalie szintén nagyon hálásnak mutatkozott. Végül Maximilien
következett. Úgy tűnt, szertefoszlott az este elején közéjük telepedett
feszültség.
– Köszönöm, Romane – nézett mélyen, szerelmesen a szemébe. –
Megváltoztattad az életem…
Senki nem figyelt fel a szavak különös csengésére. A férfi egyetlen puszit
adott, a jobb arcára. Romane érzelmekkel tele pillantott fel rá. Mondania
sem kellett, hogy ugyanígy érez ő is. Romane pillantása az apjára esett.
Jean-Philippe meghatottnak látszott. Egyszerre volt szomorú és vidám.
Talán attól félt, hogy a kapcsolat Maximiliennel változásokat hoz majd a
kettőjük viszonyába? Bizonyára. Majd megnyugtatja…
Ebben a pillanatban Patrick elrikkantotta magát: hip, hip, hurrá,
Romane! Az egybegyűltek lelkesen csatlakoztak hozzá, hogy
megköszönjék a munkáját. Romane egy pillanatra megijedt, hogy nem
látja Maximilient, de a férfi hamarosan újra felbukkant, egy nagy
csomaggal a kezében. A csoport is meg akarta ajándékozni azt, akitől
annyi segítséget kapott. Romane meghatottan, izgatottan bontotta ki a
csomagolópapírt, és egy szépséges kristályszobrot fedezett fel. Lelkesen
mondott köszönetet, és mindenkit megölelt. Jean-Philippe diszkréten
intett a felszolgálóknak, hogy hozzanak még pezsgőt. Eljött a tósztok
ideje. Romane imádta a pezsgő finom buborékjait. Nagyot kortyolt
belőle, majd letette a poharát a bárpultra, és beállt egy fényképhez.
Amikor visszament érte, Clémence lefegyverző mosollyal nyújtotta felé.
Gyerünk, legyél egy kicsit kedvesebb! Igazán bájos ez a nő!, súgta Tihamér.
Romane megfogadta a tanácsát, beszélgetett egy kicsit Clémence-szal, és
azt is sikerült megállnia, hogy grimaszolva méregesse túlságosan kihívó
dekoltázsát. Idegességében három hajtásra kiitta a poharát. Túl sok volt
az izgalom!
A pincérek most kis falatkákat szolgáltak fel. Lelkesen folyt a
beszélgetés, a háttérben gondosan megválasztott zenével, amely lágy és
diszkrét hangulatba burkolta a helyiséget.
Romane egyiküktől a másikukig járt, igyekezett nem tudomást venni az
egyre inkább rá törő szédülésről. Odalépett Maximilienhez, akit Nathalie
majdnem teljesen kisajátított. Olyan idegesítő volt! Nem könnyű
szerelmesnek lenni! Maximilien félreérthetetlen, megnyugtató pillantást
küldött felé. Talán nem könnyű az érzés, de olyan jó! Romane
legszívesebben ott helyben megcsókolta volna, ehelyett azonban
kénytelen volt a karjába kapaszkodni, ahogy mindent elsöprő fájdalom
hasított a gyomrába. A férfi most már a szemöldökét ráncolva,
nyugtalanul figyelte.
– Jól vagy, Romane? Úgy elsápadtál.
– Igen, igen, jól vagyok – felelte a lány, de maga sem volt biztos benne.
Érezte, hogy kifut az erő a lábából, remegni kezdenek a tagjai.
– Mi… mindjárt visszajövök – dadogta nehézkesen.
A feltörő hányinger ellen a szájára szorította a kezét, és kirohant a
mosdóba. Nem sikerült elérnie.
Maximilien a folyosón talált rá.
Valaki lekapcsolta a zenét. Egy pillanat alatt szertefoszlott az ünnepi
hangulat.
 52.

Maximilien Romane betegágyánál töltötte az éjszakát. A lány nagy

nehezen elaludt. Másnap is vele maradt, körülvette a gondoskodásával.
Ebédre egy híres étteremből könnyű, illatos levest rendelt, amely
megnyugtatta kissé szegény Romane még mindig háborgó gyomrát.
Délután Jean-Philippe is meglátogatta a lányát. Maximilien kihasználta a
segítséget: egy sürgős ügy miatt muszáj volt bemennie az irodába.
Nyugodtan indult útnak, Romane jó kezekben volt. Ráadásul nem lesz
sokáig távol.
Maximilien beállt a cég parkolójába, és mosolyogva belépett a liftbe.
Kellemes csengetés jelezte, hogy megérkezett az emeletre. Üres irodákra
nyílt a lift ajtaja. Szombat volt. Maximilien keresni kezdte a dossziét,
amelyen dolgozni akart. Sehol sem találta. Hiába nyitogatta egyre
morcosabban a fiókokat, nem bukkant a nyomára.
Hova a fenébe rakhatta?, korholta magában Clémence-t.
Kedvelte az asszisztensét, de nem mindig értékelte a lelkes
magánakcióit, különösen az iratok rendezése terén.
Lehet, hogy átvitte a saját szobájába?, jutott eszébe. Átment a szomszédos
helyiségbe, és egyenként végignézte a Clémence asztalán sorakozó
anyagokat. Semmi. Kihúzta a fiókokat. Itt sem járt sikerrel. Az egyik
fiókot azonban kulcsra zárták. Mivel a keresett dosszié bizalmasnak
számított, Maximilien arra gondolt, talán elővigyázatosságból ide
rejtette. Igen, biztosan erről van szó. Ki kell nyitnia a fiókot… Eszébe
jutott, hogy egyszer látta, hogy Clémence az egyik ceruzatartó
edénykébe rejtett egy kulcsot. Hátha szerencséje lesz. Kiborította az
edényeket, és bár sajnálta, hogy ilyen felfordulást csinál,
megkönnyebbült sóhajjal talált rá a kulcsra.
Gyorsan kinyitotta a fiókot és keresgélni kezdett. A fiók alján a titkos
anyagok sárga fedőlapját pillantotta meg, apróságok valóságos
kirakodóvására alatt. Ceruzák, egy doboz gemkapocs, vérzőmákcseppek,
filctollak… vérzőmák? Milyen különös név… Miféle készítmény lehet?,
tűnődött Maximilien. Félretolta a különböző tárgyakat, és végre
megkaparintotta a dossziét, amelyet keresett. Megkönnyebbülten
kivette, és nekilátott, hogy mindent visszategyen. Ahogy betette a
kulcsot a ceruzatartóba, egy pillanatra rá tört a lelkiismeret-furdalás,
hogy kutakodott Clémence holmija között. Remélte, hogy az asszisztense
nem lesz mérges, ha bevallja neki. Egyébként meg muszáj megtudnia?
Maximilien visszaült az íróasztalához, hogy válaszoljon a bizalmas
anyaggal kapcsolatos sürgős e-mailekre. Ahogy gépelt, újra az eszébe
villant a kis vérzőmákcseppes üveg képe. Vajon mi lehet? Kíváncsiságból
beütötte a nevet a keresőbe. Hamar meglesz. Több oldal is felugrott. Az
első: „Hogyan hánytassuk magunkat?” Gyorsan átfutotta. Miért akarna
Clémence hányni? Bulimiás lenne? Felvillant előtte az alakja a fekete
ruhában. Azután Romane-é, ahogy hány az estélyen. Borzalmas gondolat
hasított belé. Nem… Az nem lehet. Biztosan téved… Félresöpörte a
gyanút, és újra a dossziéra próbált koncentrálni, de hiába. Tisztán kellett
látnia. Úgy döntött, felhívja Clémence-t.
– Jó napot, Clémence. Sajnálom, hogy szombaton zavarom. Sürgős
dologról lenne szó… Feltétlenül szükségem van a Springtown-dossziéra,
és sehol nem találom. Be tudna ugrani az irodába? Hétfő reggel
lecsúsztathat pár órát cserébe, ha gondolja.
– Semmi gond, monsieur Vogue. Nincs különösebb dolgom. Egy órán
belül ott vagyok…
Milyen készségesen segít! Szakmai önérzet, vagy…? Maximilien a hajába
túrt, és ellentétes érzések közt őrlődve letette a telefont: Clémence
mindig példás asszisztens volt. Lehet, hogy szégyellnie kellene magát,
hogy ilyen galád tettel gyanúsítja. Hamarosan kiderül az igazság, de a
tenyere is beleizzadt a szembesítés gondolatába.
Gondosan visszatette a dossziét Clémence fiókjába, és visszazárta.
Tudta, hogy amint az asszisztense megérkezik, ott fogja keresni, ő pedig
ártatlanul rákérdez azokra a cseppekre, és figyeli a reakcióját…
Egyre feszültebb lett, ahogy teltek a percek. Azután a lift ismerős
csilingelése jelezte, hogy valaki jön felfelé. Maximilien visszafojtotta a
lélegzetét. Egy perccel később Clémence ott állt az ajtóban.
 53.

Mint mindig, amikor meglátta Maximilient, Clémence-nak kihagyott

egy ütemet a szíve. Micsoda izgalom!
A főnöke arra hivatkozva, hogy sürgősen szüksége van a Springtown-
dossziéra, szombaton behívta az irodába! Habozás nélkül félredobott
mindent, hogy teljesítse a kívánságát. Sikerült nélkülözhetetlenné tennem
magam, töltötte el a büszkeség. Maximilien már jó ideje erősen
támaszkodik rá a munkában. Clémence azonban úgy érezte, hogy végre
már nemcsak az asszisztenst látja benne, hanem a nőt is: az ünnepségen
észrevette, hogyan néz rá a fekete ruhájában. Nemcsak bókolt neki, de
életében először meg is csókolta! Igaz, csak egy puszi volt… no de milyen
ígéretes! Ma végre itt a lehetőség, amelyre évek óta várt. Maximilien
talán végre leereszti a feddhetetlen főnök álarcát, és átlépi az intimitás
küszöbét… Végre itt az ő pillanatuk, amikor minden megváltozik. Csak
jól kell játszania.
Képtelen volt elfojtani az ajkán lebegő boldog mosolyt, ahogy csípőjét
ringatva közeledett a férfi felé. Biztosan felfigyel a harmonikus formáira
a végzetesen karcsúsító farmerban és a kis topban, amelyet
előszeretettel csak „ide nézz!”-nek nevezett magában.
– Máris megkeresem a dossziét – mosolygott annak a nőnek a diadalmas
arckifejezésével, aki tudja, hogy képtelenek meglenni nélküle.
Az asztalához lépve izgalomtól remegő kézzel borította ki a ceruzatartót,
amelyben a titkos dossziékat rejtő fiók kulcsát tartotta.
– Itt is van! – kiáltott fel, mintha bűvésztrükköt hajtott volna végre.
Ahogy kinyitotta a fiókot, látta, hogy Maximilien fölé hajol, és a
tartalmát nézegeti. Reménykedett, hogy nem zavarja túlságosan a vidám
összevisszaság, amelyben már hetek óta rendet akart vágni, de nem volt
rá ideje. Maximilien hirtelen kinyújtotta a kezét az egyik tárgyért. A
vérzőmákcsepp üvege volt.
– Nocsak, ez mi? – szegezte rá barna szemét.
Clémence-t elöntötte a hideg veríték.
– Semmi – igyekezett leplezni a félelmét, és kikapta az üvegcsét
Maximilien kezéből.
– Valami nagyon személyes lehet…
– Igen, nagyon is az! Monsieur Vogue, sosem mondták magának, hogy
nem szabad nézelődni egy nő holmijai között? – jegyezte meg
szemrehányón, zavart kis nevetéssel.
Mit akarhat? Clémence nagyon kényelmetlenül érezte magát, s gyorsan a
zsebébe rejtette a fiolát.
– Mondja csak, Clémence… Miért van a fiókjában… hánytató?
Bombaként hatottak a szavai. Clémence elsápadt. Kitalálta volna? Nem,
az lehetetlen…
– Nem… nem értem, mire gondol – fürkészte a tekintetét.
Teljesen összezavarodott. El akarta kapni a pillantását, de nem sikerült.
Kiolvasta Maximilien szeméből, hogy mindent tud. Elöntötte az ijedség.
Hogyan tagadhatna tovább? Most már leküzdhetetlen vágy égett benne,
hogy mindent bevalljon. Hiszen talán nincs minden veszve, ha a férfi
megérti, miért cselekedett így. Különben is túl régóta égették a szavak a
nyelvét… Képtelen volt tovább türtőztetni magát: beszélnie kellett!
– Ó, Maximilien! Azért tettem, amit tettem… mert… mert… szeretem
magát! Igen, Maximilien! Szeretem! Jobban, mint valaha is bárki mást
szeretni tudok! Hónapról hónapra, évről évre itt voltam maga mellett,
magának. Mi vagyunk a cég legjobb párosa, ezt maga is tudja, igaz? Maga
és én… Semmi nem állíthat meg minket…
Mennyire szeretett volna olvasni a férfi gondolataiban, hogy tudja,
milyen hatást tett rá a vallomása! Maximilien arca kifürkészhetetlen
volt, de nem fordította el róla a szemét. Clémence bátorításnak vette a
hallgatását, és folytatta.
– A kettőnk közötti cinkosság, a rendkívüli kapocs… Ez jel, nem igaz? És
aztán… az ünnepségen láttam, hogy másképp néz rám…
Most már szinte eufória uralkodott el rajta, boldog volt, hogy átlépte a
határt.
– Ugyan, Clémence, ez ostobaság! Nem hiszem, hogy valaha is jelét
adtam volna szerelmes közeledésnek!
– Merje csak azt mondani, hogy nem talál vonzónak!
– Nyugodjon meg, Clémence. Nem ezt mondtam! Üljön le!
Most már parancsokat osztogat… Clémence ismét könyörtelenül szépnek
látta. Mindig is lenyűgözte a személyisége ereje, még akkor is, ha néha
tűrnie kellett annak rossz vetületeit is.
– Maga nagyon csinos nő, de nem erről van szó! – folytatta Maximilien.
– Megmérgezte Romane-t, az isten szerelmére! Pokolian rosszul volt
maga miatt!
Maximilien fel-alá járkált az irodában, mint a ketrecbe zárt oroszlán.
Tapintható volt a haragja.
– Nyugtasson meg, Clémence, hogy a csótányokat nem maga tette
Romane orchideája mellé?
Clémence hallgatásba burkolódzott.
– Azt a rohadt…! – kiáltott fel Maximilien őrült dühében. – És… a kiszúrt
kerekem? Az is maga volt?
Clémence hirtelen lehajtotta a fejét, fuldoklott az arcán legördülő
hatalmas könnyektől. Hogyan magyarázzon meg valamit, amire nincs
épeszű magyarázat? Amikor végre felpillantott Maximilienre, látta, hogy
a könnyei elbizonytalanították a férfit. Közös munkájuk hosszú évei alatt
most először meztelenítette le előtte a lelkét, most először mutatta ki az
érzéseit.
– Bocsásson meg! Bocsásson meg! Soha nem akartam bántani magát,
hiszen szeretem, annyira szeretem! – tört ki belőle elfojthatatlan
zokogással.
Maximilien odalépett hozzá.
– Clémence, ne sírjon – enyhült meg megérintve a vállát.
A titkárnő egyfajta feloldozásként értékelte a mozdulatot. Elöntötte a
hála, a nyakába ugrott, és szenvedélyesen megcsókolta.
 54.

Romane szinte rohant a lifthez, igyekezett kiűzni gondolataiból a

Clémence irodájában elé tárult döbbenetes képet: félreérthetetlen
helyzetben találta Maximilient és hűséges titkárnőjét. Hogy tehette ezt
vele a férfi? Hogy merészeli ez a Clémence? Ez a nő pont ott csapott le,
ahol a legjobban fáj, és felélesztette az irracionális félelmet, hogy csak
egy Maximilien hódításainak sorában… Romane képtelen volt
lecsillapítani a szívdobogását. Megszólalt a telefonja. Maximilien volt az.
Képes lesz beszélni vele? Mindennek ellenére kíváncsi volt a
magyarázatára.
– Mit akarsz? – szólt bele jéghidegen a telefonba.
– Romane! Nem az történt, amit gondolsz! Clémence megbolondult,
elmondok mindent! Hol vagy?
– A földszinten, a recepciónál…
– Maradj ott, jövök!
Romane kinyomta a hívást, és bizonytalan mozdulattal eltette a telefont
a táskájába.
Elviselhetetlen volt az érzés, ahogy meglátta Clémence-t Maximilien
karjában, ahogy csókolja. Lehet, hogy mindenben tévedett
Maximiliennel kapcsolatban? Remegő kézzel, végtelenül idegesen és
türelmetlenül várta a férfi magyarázatát. Nyílt a lépcsőház ajtaja.
Nem Maximilien volt az, hanem Clémence.
A két nő hirtelen szembetalálta magát. Mindkettejüket megdermesztette
a döbbenet.
– Mindenről maga tehet! – üvöltötte azután Clémence vérben forgó
szemmel. – Amióta csak ide került, mindent tönkretett…
– Mit tettem tönkre, Clémence? – kérdezte Romane tompán.
– Mit gondol? Én már évek óta ismerem! Mindent tudok róla: olvasok a
mosolyából, felismerem, ha gondja van, tiszteletben tartom a
hallgatását, támasza vagyok… Maga erre azt képzeli, csak idejön, és
mindent elvehet tőlem? Ha belegondolok, hogy nekem köszönheti, hogy
megismerte!
– Maga megőrült, Clémence!
– Nekem elhiheti, én aztán láttam, ahogy jöttek-mentek a nők az
életében, engem nem fog megijeszteni…
– Megtiltom, hogy… – szakította félbe Romane, de sikerült ellenállnia a
kegyetlen vágynak, hogy keményen Clémence-nak támadjon.
– Én tiltom meg, hogy elrabolja tőlem! Már majdnem meghódítottam,
tudom. A meghittségünk, az az egyedi, rendkívüli kapocs napról napra
erősödött… Egymásnak lettünk teremtve, ehhez kétség sem fér!
Romane-nak zúgott a füle, de különös módon lénye legmélyéről valami
megtörhetetlen elszántság emelkedett fel. Pontosan tudta már, mi az: a
Maximilien iránt érzett szerelme, amelyet kész tűzön-vízen át
megvédelmezni.
– Sajnálom, Clémence, de téved. Maximilien engem szeret, és én is
szeretem őt. Egymásra találtunk. Ezt el kell fogadnia.
– Nem! Nem fogadom el! Maximilien készen állt, hogy szeressen, miután
éveken át mindent feláldoztam érte. Maga és az átkozott programja
megbabonázta! Maga kis…
Nem maradt ideje befejezni a mondatot. Romane engedett az
elfojthatatlan késztetésnek, hogy véget vessen az elviselhetetlen
szóáradatnak, és keményen pofon ütötte Clémence-t, aki
meglepetésében élesen felsikoltott. Elakadó lélegzettel, gépiesen az
arcához emelte a kezét.
Jaj, ne!, gondolta Romane. Megint elragadott az olasz temperamentum!
Egyúttal azonban megkönnyebbülés töltötte el: mintha a pofonban
testet öltött volna a Maximilien iránti érzései ereje, az elkötelezettsége
teljes mélysége. Mélyen beszívta a levegőt, és észrevette Maximilient, aki
döbbent arccal közeledett felé. Mintha megállt volna az idő, egyikük sem
mert megmozdulni, megszólalni… Végül Maximilien törte meg a
csendet, és megfogta Romane karját.
– Romane… amit az imént láttál, egyáltalán nem az, amire gondolsz…
Clémence rám vetette magát. Azért hívtam be az irodába, mert
felfedeztem valami szörnyűséget: ő mérgezett meg téged az estélyen!
Romane döbbenten mérte végig Clémence-t.
– Clémence – folytatta Maximilien –, mivel éveken át jó asszisztens volt,
nem fordulunk a rendőrséghez. Az azonban magától értődik, hogy el kell
bocsátanom. Remélem, hogy felfogja, milyen súlyos dolgot követett el…
Clémence holtsápadtan hallgatott. Hol Romane-t, hol Maximilient nézte.
Végre megértette a helyzetet. Vereséget szenvedett.
Sarkon fordult, és kisietett a hatalmas forgóajtón…
Romane-nak elszorult a szíve. Milyen szomorú történet! Talán őt magát
nem gyötörte nemrég a féltékenység? Igen, de mégsem tett semmi olyat,
mint Clémence. A titkárnő hagyta, hogy csakis a féltékenység vezérelje,
és azzal igazolta minden tettét. Mégis… mi lehetne szomorúbb, mint a
viszonzatlan szerelem? Őszintén sajnálta Clémence-t, és átérezte a
szenvedését. Azután visszafordult Maximilienhez, és szorosan magához
ölelte. Tudta, milyen szerencsés. A férfi beburkolta szerelmes
pillantásával.
– Mindent elmondok részletesen… Jól vagy? Nem dúlt fel nagyon? Igaz
is, miért jöttél be? Nem kellene még pihenned?
– Apám nem maradt sokáig, unatkoztam, és úgy gondoltam, megleplek!
– Tényleg meglepetés volt. Nem is akármilyen…
Vidámság csillant a szemében.
– Mondja csak, drága Romane, nincsenek véletlenül erősebbkutya-
hajlamai magának is? Nem hittem volna, hogy ilyen fenséges pofont
képes lekeverni az asszisztensemnek…
Romane zavarba jött, de Maximilien megemelte az állát, és végtelenül
gyengéden a szemébe nézett.
– Nincs ellenemre…
Romane-ból felszakadt egy sóhaj.
– Micsoda őrült sztori…
– Igen, de a legőrültebb része az, hogy mennyire megőrülök magáért,
kisasszony… – súgta a fülébe szerelmesen Maximilien.
Romane elolvadt. Maximilien szorosan átfogta a derekát, és megindult
vele a kijárat felé.
– Gyere, menjünk…
– Hová viszel?
– Meglepetés…
 Epilógus

Két évvel, hat hónappal és huszonöt nappal később egy szép júniusi
délután Romane és Maximilien a negyedik kerület festői utcácskáin
sétáltak, két lépésre a Notre-Dame-tól, élvezték az ég valószínűtlen
kékjét Párizs felett, és a lopott szabadság izgalmas hangulatát. Romane
gofrira vágyott. Egy ideje bármit megkívánt. A híres eperszindróma.
Maximilien elnézte, ahogy kéjesen beleharap az édességbe, és a lány
porcukros, illatos ajkára hajolt. Romane, mint egy torkos kislány, az
ujjait is megnyalta. Imádta látni a férfi szemében a szenvedélyt.
Elsétáltak a Marie hídig, megálltak egy pillanatra, hogy megcsodálják a
Szajnát és a napfény aprócska lángnyelvekre emlékeztető csillogását a
hullámokon, amelyek lélegzetelállítóan széppé tették a partot.
Maximilien szorosan magához ölelte, a legkevésbé sem zavarta
kikerekedett pocakja, és szenvedélyesen a nyakába csókolt, míg csak
gyöngyözve nevetni nem kezdett. Romane soha nem érezte még ennyire
élettelinek magát. Különösen ma, amikor megtudta, hogy kisfiuk lesz.
– Egy kis erősebb kutya! – tréfálkozott az ultrahangról kijövet.
Meghatottan nézegették az orvostól kapott háromdimenziós képet,
amelyen máris kirajzolódtak a fiuk vonásai. Szép, kerek arca volt,
harmonikus vonásokkal. Eltöltötte őket a büszkeség…
Azután mintha csak ketten lennének a világon, átszelték a Szent Lajos-
szigetet. Belevesztek a szerelembe, amely mint a sűrű erdő, arra várt,
hogy lépésről lépésre felfedezzék a titkait. Nem rajzoltak keresztet a
kincses térképre, hiszen már megtalálták a kincset.
Leültek egy kávézó teraszán. Romane egy pillanatra visszagondolt a két
és fél év alatt megtett útra, Clémence őrült támadása után. Miután
elbocsátották, Maximilien asszisztense eltűnt a szemük elől, de nemrég
küldött egy levelet. Különös.
Clémence a Paca vidékre költözött, és saját vállalkozásba kezdett,
megalapította a Visszautasított Szerelmesek Klubját. Úgy tűnt, remekül
megy… Küldött a borítékban két saját kezűleg készített szerencsehozó
karkötőt is. Remélte, hogy egy nap meg tudnak neki bocsátani azért,
amit tett, és boldog életet kívánt.
Julie és Maximilien között a napok múlásával a korábbinál is erősebb
kötelék szövődött, amilyen csakis ikrek között lehetséges. Julie hetekig
tartó gondolkodás után belátta, mekkora a szakadék a valódi vágyai és a
divatvilág felszínessége között, amelyben eddig mozgott, és úgy döntött,
új irányba indul. Visszatért régi szenvedélyéhez, az állatokhoz, és
Maximilien segítségével állatviselkedés-kutatói képzésbe kezdett.
Néhány hónappal a program befejezése után Maximilien megszervezte
Romane-nak a világ legszebb nem esküvői szertartását. Romane egyszer
már volt férjnél, nem érezte szükségét a hivatalos papírnak. Szép nap
volt. A program összes résztvevője megtisztelte őket a jelenlétével. Még
Peter Gardener, Romane volt férje is eljött az új élettársával. Romane
örömmel látta, hogy megtalálta élete párját, akivel sokkal
harmonikusabban illeszkedett a természetük, mint vele valaha is.
Szeretetteljesen megölelték egymást. Mély és őszinte barátság született
közöttük. Romane felidézte különös esküjüket is Maximiliennel. Patrick
előtt, aki vállalta a szertartásmester szerepét, nem gyűrűt húztak egymás
ujjára, hanem kölcsönösen megajándékozták egymást egy függővel. Két
egymásba fonódó aranyszív volt, finom kis láncon. Egy kapocs, amely
sosem szakad meg. Ilyennek látták a kapcsolatukat.
A csoport tagjai viszonylag jó hírekkel szolgáltak: Janine végül nem akart
visszatérni Patrickhoz. Ragaszkodott az új függetlenségéhez, inkább
újfajta kapcsolatot épített ki a férjével az amerikai látogató
partnerkapcsolat mintájára, vagyis együttes különélés, erős kötelék, de
ki-ki a maga lakásában élve, minőségi időt együtt töltve, jóban és jóban.
Ők így tartották életben a lángot. Hatékony módszer lehetett, mert
Patrickot mintha kicserélték volna! Tíz kilót fogyott, és úgy adott
magára, mint egy fiatal szerelmes, aki nap nap után meg akarja hódítani
szíve hölgyét.
Bruno is sokat fejlődött. Már a vezetési módszereiben is: csupa nőből álló
csapatában megváltozott a hangulat. Bruno a bizalom és a szolidaritás
kötelékeit építette ki, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Ma már csak úgy
emlegették őket a folyosókon: „Bruno és a klassz csajok”. A csapat a
remek együttműködéssel és teljesítménnyel kivívta a vezetőség
csodálatát… Bruno a magánéletében is állta a szavát, és egy nap futárnak
öltözve becsöngetett öreg Astrée nénikéje ajtaján… Azóta az öreg hölgy
életének napsugara lett… Még nem talált rá a szerelemre, de nem adta
fel a reményt, és hitte, hogy erősebbkutya-vonásaitól megszabadulva
magához vonzza majd a megfelelő párt.
Thomas-ra, Émilie fiára felfigyeltek a Sztárséf adásában, és az egyik
jelentős gasztronómiai iskola felvette a tanítványai közé. Máris felfigyelt
rá egy Michelin-csillagos étterem, kérve, hogy amint megszerzi a
diplomát, csatlakozzon hozzájuk. Émilie természetesen hihetetlenül
büszke volt rá, de az elmúlt időszak eseményei nyomán ráébredt, mi a
legnagyobb érték: hogy jó legyen a kapcsolata a fiával.
Nathalie végre állást talált cégen belüli kommunikációs területen, és
felhasznált mindent, amit a programban tanult, hogy beilleszkedjen a
csapatba. Nagyon népszerű lett, különösen mivel remekül meg tudott
hallgatni másokat! Titokban szerelmes volt Maximilienbe, és beletelt
némi időbe, míg kiheverte a kudarcát. Egy színházi estén, amelyet a
barátai szerveztek, megismerkedett egy jó kiállású, szép beszédű
színésszel. Az előadás után jót beszélgettek egy bárban, és Nathalie
tudta, hogy végre méltó társra talált a szerelemben.
Maximilien is állta a szavát, rendszeresen találkozott a kis Azizzal, és
remek programokat szervezett neki. Most már egyértelmű volt számára:
boldogságot adni boldogság. Nagyon összebarátkoztak, és Maximilien
felfedezte magában az addig nem is sejtett apai ösztönöket.
Pamacs közben végleg meghódította a szívét. Természetesen ha Romane
is ott volt, úgy tett, mintha büdös dögként kezelné, és hallani sem akarna
róla, de a lány pontosan látta, hogy simogatásokkal halmozza el.
A nem esküvő után Romane beköltözött Maximilien tágas lakásába, és
hétvégéről hétvégére csinosítgatta, felruházva az addig hiányzó
otthonossággal. Tökéletes szerelmi fészek, mosolygott magában az itala
fölött.
Romane még egy citromkarikát kívánt. Maximilien azonnal intett a
pincérnek. Kellemes volt lényének ez a szolgálatkész lovag oldala. A
szomszéd asztalnál egy kövér férfi szivarozott, és büdös füstöt eregetett
feléjük. Mintha egyedül lenne a világban.
– Elnézést, uram! A feleségem terhes… Megtenné, hogy nem errefelé
füstöl?
A férfi érzéketlen pillantással megvonta a vállát.
– Elég nagy a terasz. Üljenek át máshová – vetette oda, és szívta tovább a
szivarját. Romane érezte, hogy Maximilienből kitörhet a düh, ezért
gyengéden megfogta a karját, hogy nyugalomra intse.
– Gyere, menjünk – súgta oda lefegyverző mosollyal, amely
szertefoszlatta a férfi haragját.
Ahogy elindultak, azért még elővette az EX szórólapját, hiába tudta,
hogy mindenkit nem változtathat meg, főként, ha annyira hangsúlyos
benne az erősebbkutya-szindróma, mint ebben a férfiban. Egy próbát
azért megért! Minden viselkedésterápiás csoportja egy vízcsepp a
tengerben, és ki tudja, a pillangóhatás következtében a munkája talán
hozzájárul, hogy visszaszoruljon a világban az erősebb kutyaság. Ezért
tette le a prospektust a férfi asztalára.
– Gondolkodjon el rajta – kacsintott rá barátságosan.
A férfi morogva pillantott a szerelmesek után, aztán a szórólapra esett a
tekintete. Erősebbkutya-szelídítő? Ez meg miféle ostobaság!?
Összegyűrte a papírt, és kidobta a járdára. Egy perccel később egy
járókelő felvette, elolvasta, és zsebre tette…
 AZ ERŐSEBBKUTYA-SZINDRÓMA KIS KÉZIKÖNYVE

Antierősebbkutya-modellek
Keressünk magunknak olyan példaképeket, akik az erősebb kutyaság
ellentétét testesítik meg, a békét, az erőszakmentességet, az altruizmust.
Olvassuk el az életrajzukat, nyomtassuk ki a képüket. Bizonyos
helyzetekben képzeljük magunkat a bőrükbe. Hogyan reagálnának? Mit
csinálnának? Mit mondanának a helyünkben?

Árnyalatok
Fejlesszük az érzelmi intelligenciánkat abba az irányba, hogy ne „fekete
vagy fehér” szűrőn át ítéljük meg az embereket és a helyzeteket. A
szélsőségek elkerülése érdekében fejlesszük a kifinomultságot és az éles
elmét. Találjuk meg a pontos szavakat az érzéseinkhez és a
gondolatainkhoz. Tanuljuk meg megfigyelni magunkat, hogy
észrevegyük, ha egy érzelem kifejezése túlzó, nem helyénvaló vagy nem
jogos.

Belső coach
Amikor kétségek gyötörnek, emésztjük magunkat vagy nekikeseredünk,
képzeljünk el egy belső coachot (adjunk neki keresztnevet is), egy
legjobb-barát-féleséget, aki jó szándékú kalauzunk lehet: mit mondana
ez a legjobb barát? Mindenki könnyebben segít másokon, mint önmagán.
A belső coach megteremtésével pozitív hangot hallhatunk magunkban
(mint egy anya, egy szellemi vezető vagy egy legjobb barát hangja), és
eltávolodhatunk a szorongásainktól.

Belső frekvencia
Ugyanúgy, ahogy rádiófrekvenciát választunk, eldönthetjük, hogy
átállítjuk a belső frekvenciánkat, például békével, jó szándékkal,
toleranciával és kedvességgel telt állapotra. Innentől kezdve a belőlünk
áradó hullámok elkerülhetetlenül megváltoztatják a kapcsolatainkat és a
világhoz való viszonyunkat. Ez az újfajta rezgés nagy befolyással lesz
arra is, mit vonzunk magunkhoz (embereket, eseményeket), vagyis
összefügg a vonzás törvényével.

Bezárni a boltot
Túl sok a teendő. Túl sok a munka. Körömszakadtáig dolgozni egy
projekten vagy egy feladaton nem gyümölcsöző, és feleslegesen
kimerítő. Érdemes megtanulni megállni, elengedni magunkat és időt
hagyni a feltöltődésre.

Bocsánatkérés
Ha tudunk bocsánatot kérni, azzal megajándékozzuk saját magunkat és a
másikat. A bocsánatkérés erős, bátor és áldásos tett, segít rendbe hozni a
kapcsolatot, és jókora érzelmi érettségről tanúskodik. Ha bocsánatot
kérünk, megmutatjuk, hogy képesek vagyunk felülbírálni magunkat,
elismerni a hibáinkat, és megtenni az első lépést a másik felé. Nagyon
ritka, hogy ilyenkor a másik fél ne nyújtaná a kezét…

Bozó (reflex)
Ki ne ismerné Bozó bohócot? Ha úgy érezzük, túlságosan komolyan
vesszük magunkat (amiből soha nem sül ki jó), érintsük meg az orrunkat,
mintha bohócorrot tennénk fel, és mondjuk azt: Bozó. Ezzel
emlékeztetjük magunkat, hogy hasznos megtartani a kellő távolságot, és
egy kis humort, öniróniát vinni a helyzetekbe.

Dogbook
Egy mutatós kis füzetbe gyűjtsük össze erősebbkutya-jellemzőinket:
azonosítsuk be őket, határozzuk meg a kiváltó elemeket, képzeljünk el
olyan megoldást, amelyben nem a hibás, önmagukra és a környezetükre
egyaránt pusztító hatású erősebbkutya-magatartás szerepel.

Elengedés
Akarni, mindenáron. Gyorsan. Azonnal. Erőből. Ez gyakran gondokhoz
és kiábránduláshoz vezet. Az ellenszer: gyakoroljuk az elengedést.
Először is: tereljük el a figyelmünket, engedjük el a fókuszt.
Foglalkozzunk mással, lehetőleg fizikai vagy kézműves tevékenységgel.
Gyakoroljuk a belső békét és nyugalmat: segíthet a meditáció, jóga,
tajcsi, tudatos gyaloglás, vagy bármi olyan gyakorlat, ami nyugalmat
teremt a háborgó elmében.

Ellenszerek az erősebbkutya-szindrómára
Fejlesszük bőségesen a következő tulajdonságokat és erényeket: alázat,
tolerancia, jóindulat, empátia, értő figyelem, tapintat, kifinomultság,
nagylelkűség, szeretet, emberbarátság…

Erősebbkutya-szindróma
Olyan krónikus vagy eseti erősebbkutya-magatartások összessége,
amelyek negatív hatással vannak a szakmai vagy a személyes
környezetre. Példák: „kis támadások mások érzékenysége ellen”
(tapintatlanság, figyelmetlenség, az empátia hiánya, kicsinyesség);
hajlam a felesleges, könnyű agresszióra; rosszhiszeműség minden
helyzetben; megalapozatlan, gyors ítélkezés, igazságtalan,
igazolhatatlan és jogtalan kritizálás; elfojthatatlan vágy arra, hogy
másokat nyomás alá helyezzünk, vagy mindig igazunk legyen…

Az erősebb kutyaság tünetei, változó mértékben: hatalmas ego,

narcizmus vagy egocentrizmus, elnyomó ösztönök, kisebb-nagyobb
mértékű felsőbbrendűség-érzet, természetes vonzódás a hatalmi
játszmákhoz és erőből megoldott helyzetekhez, rugalmatlanság, szűk
látókörű gondolkodás, az önreflexió hiánya.

Az erősebb kutyaság tíz csapása: gőg, ítélkezés, egocentrizmus,

figyelmetlenség, felsőbbrendűség-tudat, agresszív hajlamok,
türelmetlenség, intolerancia, empátia- és altruizmushiány.

Felelősség
A konfliktusok, félreértések, haragok gyakran abból az alapreflexből
születnek, hogy minden helyzetben másokra hárítjuk a felelősséget, és
nem gondolkozunk el a saját felelősségünkön. Ha mindenki megtanulja,
hogyan tegyen egy lépést a másik irányába, és ismerje el akár a hibáit,
akár a felelősségét, mintegy varázsütésre feloldódnak az ellentétek!

Felvilágosult önzés
Ahogy mondani szokás: kényeztesd a tested, hogy a lelked szívesen
lakjon benne.
Ápoljuk gondosan önmagunkat, mind fizikailag, mind szellemileg, ez a
legnagyobb szívesség, amit tehetünk önmagunknak és a
környezetünknek! A belőlünk áradó jó hullámok pozitív aurát árasztanak
körülöttünk.

Hála
A hála messze túlmutat az egyszerű udvariasságon. Aktív szerepe van
azok érzelmi egészségében, akik rendszeresen élnek vele. Nap nap után
mondjunk köszönetet azért, amit az élet ad (azért is, amit
természetesnek vagy banálisnak érzünk, hogy tető van a fejünk felett,
hogy nyugodtan eszünk egy jót, hogy megöleljük, akit szeretünk), ezzel
remekül megerősítjük általános jó közérzetünket, és fejlesztjük a pozitív
pszichológiát, ami mindenkinek hasznára van, kezdve önmagunkkal!
Helyünk a világban
Ahhoz, hogy perspektívába helyezzük a dolgokat, és távolságot
teremtsünk, semmi sem jobb, mint ha eszünkbe idézzük, hol a helyünk
az univerzumban: icipici porszemek vagyunk. Vagyis nem mi vagyunk az
univerzum középpontja, ellenben szorosan kapcsolódunk mindenhez és
mindenkihez. Ezért olyan fontos, hogy felelősséget vállaljunk a
tetteinkért.

Jelen (jelenlét a jelenben)

Tegyük „kikapcsolt” módba a gondolatokat és „bekapcsolt” módba az öt
érzéket, ez a tudatos jelenlét kulcsa. Legyünk jelen önmagunkban,
figyeljünk a légzésünkre, figyeljük meg, mi történik bennünk és
körülöttünk.
Kommunikáció
A gyöngytechnika: kezeljük úgy a kapcsolatainkat, mintha gyöngyök
lennének egy ékszerdobozban.
1. Figyelem: hallgassuk a másikat figyelmesen, őszinte empátiával.
2. Megértés: értsük meg és fogadjuk el a másik üzenetét és érzéseit.
3. Újrafogalmazás: fogalmazzuk újra a másik üzenetét, hogy éreztessük
vele, megértettük és elfogadjuk a kérését.
4. Bevonás: vonjuk be a másikat működő megoldások és hasznos
kompromisszumok kitalálásába.
5. Táplálás: adjunk hálás visszajelzéseket a másiknak, hogy pozitív és
konstruktív végkifejletre jussunk.
Három varázsmondat-technika a kommunikációban:
Első varázsmondat: tömören és pontosan mondjuk el a tényeket.
Második varázsmondat: mondjuk el, mit érzünk. Énként fogalmazzunk,
ne „te”-ként, ami azonnal szemrehányásként hat, és agressziót szül.
Harmadik varázsmondat: mondjuk el a szükségleteinket, az
elvárásainkat. Találjunk olyan egyezséget, amely mindkét félnek
kielégítő, hogy mindenki megtalálja a számítását.

Lemezcsere
A rossz lemezeink a rossz történeteink, amelyeket gyakran gyerekkorunk
óta hordozunk, akaratlanul felnőttként is mesélünk magunknak tovább,
és amelyek negatív hatással vannak az életünkre: „Sosem tudtam…”,
„Mindig is béna voltam…”, „Képtelen vagyok…”. Hamis hiedelmek,
korlátozó gondolatok, régi, ismétlődő sémák, az önszabotálás
forgatókönyvei… Ébredjünk tudatára a rossz lemezeknek, dolgozzunk
rajtuk (coaching, terápia), és cseréljük le őket jó lemezekre, pozitív, erőt
adó gondolatokra: „Képes vagyok”, „Meg tudom csinálni”, „Bízom
magamban”.

Létállapotok
– Erősebbkutya-állapot: hajlam a felsőbbrendűség-érzetre; „Jobb
vagyok/jobban csinálom, mint mások”; különösen stressz hatása alatt
hajlam a szemrehányó, ítélkező, bíráló magatartásra…
– Az erősebb kutyától szenvedő állapot: hajlam a kisebbrendűségi
érzésre; „Mások jobbak, mint én, mások jobban csinálják, mint én”;
önostorozás; gyenge önértékelés, kételkedés önmagunkban, önkritika…;
hajlam a tűrésre, a passzivitásra.
– Nyerő állapot: határozott énkép, odafigyelés, párbeszéd, tisztelet, hogy
egészségesek és harmonikusak legyenek a kapcsolataink!

Majmok (a három majom bölcsessége)

– Az első majom, kezével a fülén: „Ügyelj rá, hogy ne rosszul hallgass!”
Igazi figyelemmel, minőségi jelenléttel forduljunk a másik felé.
– A második majom, a kezével a száján: „Ügyelj rá, hogy ne ejts ki rossz
szavakat!” Próbáljunk gazdaságosan és pontosan fogalmazni, hagyjuk el
az oda nem illő vagy rossz szándékú megjegyzéseket.
– A harmadik majom, a kezével a szeme előtt: „Ügyelj rá, hogy ne rossz
pillantással nézd a dolgokat!” Óvakodjunk a torzító szűrőktől: az
ítélkezéstől, a hiedelmektől, az előítéletektől, a téves ideáktól…
Igyekezzünk a lehető legpontosabban szemlélni a valóságot és az
embereket.

Mások tekintete
Ami nekünk őrülten fontos, másoknak valójában sokkal kevésbé az.
Tehát ha egyszer rádöbbentünk, hogy mindenki hajlamos a
köldöknézésre, nyugodtan kezeljük helyén mások tekintetét! Minél
hatékonyabban képviseljük azt, amik vagyunk, annál inkább elfogadnak
mások.
A kétségek, a bizonytalanságok teremtenek rést, utat a kritikáknak.

Mentális mérgek
Minden mérgező gondolat, amelyet az agyunk előállít, mentális méreg.
Féltékeny, irigy, gyűlölködő, önostorozó, ártón összehasonlítgató
gondolatok… Az első üdvös reflex a tudatosulás! Ha megfigyeljük, ahogy
a romboló gondolatokkal mérgezzük magunkat, meg tudjuk állítani őket!
Ahhoz, hogy végleg megszabaduljunk tőlük, kemény belső munkára
lehet szükség, amelyben megértjük, mik állnak az ilyen gondolati sémák
hátterében.

Napsugár (legyünk valaki életének napsugara)

Adjunk szeretetet és minőségi időt egy embernek, egy gyereknek, egy
állatnak, vagy akár egy növénynek! Ez az igazi boldogság egyik kulcsa.

Női–férfi oldal kiegyensúlyozása

A belső és külső harmónia titka, hogy megtaláljuk a megfelelő
egyensúlyt a női és a férfi oldalunk között. Jin és jang, nappal és éjszaka,
hideg és meleg… A női oldal fejlesztése például, ha lekerekítünk ott, ahol
túl sok volt az éles sarok, empátiát és toleranciát viszünk oda, ahol túl
sok az ítélkezés, nyugalmat és gyengédséget oda, ahol erőszak volt…

Pozitív szándék
Tanuljunk meg pozitív szándékot közvetíteni a mosolyunkkal és a
tekintetünkkel. Nap nap után ajándékozzuk meg ezzel a körülöttünk
lévőket: érezzük, hogy jóság, jóindulat, nagylelkűség lakik a bensőnkben,
tükrözzük ezt abban is, ahogy másokra nézünk és mosolygunk. Ezzel a
pillantással és mosollyal mondjuk el nekik, hogy rendkívüli emberek, és
azonnal tapasztalhatjuk a hatást.

Szembeszállni (az erősebb kutyasággal)

Három mód, ahogy reagálhatunk az erősebb kutya támadására:
1. Menekülés: az érzelmi mozgatórugó a félelem. Legnagyobb haszna,
hogy „biztonságba kerülünk”. Elpárolgunk, akár a gőz.
2. Harc: az érzelmi mozgatórugó a harag. Mint a kukta, nyomás alatt
fortyogunk. Ám óvatosan a robbanásveszélyes érzésekkel! Fontos, hogy
egészséges és a tettel arányos haragot fejezzünk ki, erőszakmentes
módon.
3. Lefojtás: nincs mozgatórugó. Az érzelmek odabent rekednek, mint
amikor lassú tűzön főzünk. Fulladozunk. Tűrünk és hagyjuk, hogy egyre
növekedjen a frusztráció, az elfojtott harag, a szomorúság, a levertség…
Ez a magatartás okozza a legnagyobb szenvedést. Jobb, ha minél előbb
kilépünk belőle.
Három mód, ahogy visszaverhetjük az erősebbkutya-támadást:
1. Tanuljuk meg meghúzni a határainkat. Ha nem jelöltük ki
határozottan a határainkat, mások nem is tudják tiszteletben tartani
őket. Egyértelműen mondjuk el tehát, mi az, ami elfogadható, mi az, ami
nem. Kössünk amolyan hallgatólagos szerződést a hozzánk közel
állókkal, vagy akár a kollégáinkkal.
2. Tanuljunk meg nemet mondani. Gyakoroljuk az agresszivitásmentes,
határozott és elszánt NEM-et. Alkalmazzuk az elakadt lemez taktikáját:
agresszivitás nélkül ismételgessük pajzsként a döntésünket, amíg a
másik el nem fogadja. Például: „Értem, hogy nem örülsz neki, de akkor
sem veszem meg neked.”
3. Gyakoroljuk a határozott fellépést. A fellépésünk megerősítésének
egyik technikája, ha hatékonyan tudatosítjuk magunkban az értékeinket,
a sikereinket és a belső erőforrásainkat. Kovácsoljunk tőkét ezekből a
kincsekből!

Teendő: készítsünk arany én-karkötőt

Gyöngyökből vagy kövekből készítsünk vagy vásároljunk karkötőt, amely
a fétisünk lesz az önbizalom megerősítéséhez: az egyes gyöngyök/kövek
egy-egy tulajdonságunkat testesítik meg, mások erőforrásul szolgáló
pillanatokat (amikor táncolunk, zenét hallgatunk, jól érezzük magunkat),
megint mások a legnagyobb sikereinket. Mint a rózsafüzérnél az imákat,
nap nap után ismételgethetjük az értékeinket, erőforrásainkat és
sikereinket!

Személyes naprendszer
Különböző méretű műanyag gömbök segítségével építsük meg a saját
univerzumunkat (mint egy naprendszert, amelyben a környezetünk
tagjai lesznek a bolygók), és jelöljük ki mindenkinek a helyét. Van, aki túl
sok helyet foglal el? Másokról megfeledkeztünk, vagy félreállítottuk
őket? Mérjük fel a kiegyensúlyozatlanságokat, azokat a viszonyokat,
amelyeken változtatni szeretnénk.

Székcsere
Merjünk nézőpontot váltani, és igazán valaki más helyzetébe
helyezkedni, megérteni, mit él meg. Értsük meg, hogy másképp érzékeli
a világot, más értékei vannak, mint nekünk. Ez a székcsere lényege.
Megnyílunk más nézőpontok irányába, nem akarjuk, hogy mindenáron
nekünk legyen igazunk, elfogadjuk a különbséget, sőt ha kell, alázatosan
újragondoljuk a saját szerepünket is… A haszon? Eloszlatjuk a
konfliktusokat, a süketek párbeszédét, amelyben mindenki ragaszkodik a
maga álláspontjához, gazdagodunk a különbségektől, rugalmasabbak,
toleránsabbak, empatikusabbak leszünk. Értsük meg a sokszínűséget, és
kovácsoljunk tőkét belőle.

Viselkedési vezérfonal
Kinek ne lenne szüksége inspiráló vezérfonalra a cselekedeteihez és a
viselkedése meghatározásához? Ha mindennap a jó és a szép
gyakorlására törekszünk, olyan életfilozófiát építünk magunknak, amely
boldogságot hoz számunkra és a környezetünk számára. Történjen akár
apró, akár nagy tetteken keresztül.
 RAPHAËLLE GIRORDANO

Író, festőművész, kreatív coach… Raphaëlle életében az alkotás a

vezérfonal. Alkalmazott művészeti diplomát szerzett az Estienne
főiskolán, évekig a szavak és fogalmak iránti szenvedélyének élt egy
párizsi kommunikációs ügynökségnél, majd megalapította saját
eseményszervező és kreatív coach cégét.
Már gyerekként megismerkedett a pszichológiával, számos eszközét
kitanulta, és másik nagy szakterületévé tette. Első könyvei újfajta,
kreatív megközelítést nyújtanak a személyiségfejlesztéshez, mind
tartalmukban, mind formailag (Les Secrets du docteur Coolzen, Mon carnet
de coaching 100 % bonheur, J’ai décidé d’ętre zen).
Első regényében, A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy
csak egy van-ban szívének kedves témát dolgoz fel: az élet
megváltoztatásának művészetét, amikor is rátalálhatunk a jó közérzet és
a boldogság útjára. Az a nap, amikor az oroszlánok salátát fognak enni a
második regénye.

Raphaëlle Giordano tevékenységét követhetik a

www.raphaellegiordano.com oldalon.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is:

www.muveltnep.hu
 Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó dr. Szilvásy György
Sorozatszerkesztő Kepets András