Bronnie Ware

ÉLETKÖNYV
Bevezetés
A trópusokról a havas tájba
Pályafutásom váratlan fordulatot vesz
Őszinteség és önátadás
Első megbánás:
Hasonulni a környezethez
Csapdák
Második megbánás:
Célok és szándékok
Egyszerűség
Harmadik megbánás:
Bűntudat nélkül
Rejtett ajándékok
Negyedik megbánás:
Igazi barátok
Engedd meg magadnak
Ötödik megbánás:
Boldogság, most
Nézőpont kérdése
Változnak az idők
Sötétség és hajnal
Semmit sem bánok
Mosolyogj, és ne feledd
Tartalomjegyzék
ÉLETKÖNYV
az öt leggyakoribb dolog, amit megbánunk halálos ágyunkon

Reneszánsz Könyvkiadó Kft.

Budapest, 2013

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Bronnie Ware

The Top Five Regrets of the Dying - A Life Transformed by the

Dearly Departing

Hay House UK Ltd, 292B Kensal Rd, london W10 5BE

www.hayhouse.co.uk

Previously published by Balboa Press

Fordította: Orzóy Ágnes

Lektorálta: Lőrinszky Ildikó

Copyright © 2011, 2012 Bronnie Ware

Hungarian Translation © Orzóy Ágnes

Kiadta a Reneszánsz Könyvkiadó Kft., Budapest

info@reneszanszkiado.hu

Felelős kiadó a Reneszánsz Kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő Dietz-Blaskó Judit

A borítót Tabák Miklós tervezte

A tipográfia Kondor Imréné munkája

Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.

Felelős vezető: Vágó Magdolna, vezérigazgató

www.dabasinyomda.hu

ISBN 978-615-5336-03-4
Bevezetés
Egy kellemes nyári délutánon ketten beszélgettek egy vidéki
kisvárosban. Ez a beszélgetés látszólag semmiben sem különbözött
a világ más pontjain ezzel egy időben zajló vidám beszélgetésektől.
Két ember találkozott, és elmesélték egymásnak, mi történt velük az
utóbbi időben. Ám ez a beszélgetés mégsem olyan volt, mint a többi,
mert később kiderült, hogy egyikük életében komoly fordulópontot
jelentett. Az enyémben.

Cec egy kitűnő ausztrál népzenei magazin, a Trad and Now

szerkesztője. Sokan ismerik és szeretik mint az ausztrál népzene
támogatóját, és széles, vidám mosolyáról is híres. Arról
beszélgettünk, hogy mindketten mennyire szeretjük a zenét (ami
nem meglepő, hiszen épp egy népzenei fesztiválon voltunk). Aztán
arra terelődött a szó, milyen nehéz szponzort találni ahhoz
a programhoz, amelyet épp akkor szerettem volna beindítani: gitárt
és dalszerzést akartam tanítani egy női börtönben. - Ha sikerül
megcsinálnod, szólj, és közlünk róla egy cikket - biztatott Cec.

Sikerült megvalósítanom a tervet, a tapasztalataimat meg is írtam

egy cikkben, a magazin le is közölte. Amikor befejeztem az
írást, elgondolkodtam: miért nem írok többet az életemről? Hiszen
amióta az eszemet tudom, mindig írtam. Szeplős kislány koromban
az egész világon voltak levelezőpartnereim. Ez még akkoriban
történt, amikor az emberek kézzel írtak levelet, aztán borítékba
tették, és bedobták a postaládába.

Felnőttkoromban sem hagytam abba az írást. Továbbra is kézzel

írtam leveleket a barátaimnak, és éveken át naplót vezettem.
Később pedig dalokat szereztem, vagyis tulajdonképpen továbbra is
írtam (csak éppen gitárt is tartottam a kezemben, nem csak tollat).
Amikor a börtönsztorit írtam a konyhaasztal mellett - papírra,
régimódi tollal olyan öröm fogott el, hogy újra fellángolt bennem az
íráskedv. Így hát írtam egy köszönőlevelet Cecnek, és hamarosan
eldöntöttem, hogy blogot fogok írni. Az ezután következő események
a lehető legjobb irányban változtatták meg az életemet.

Az Inspiration and chai című blogot egy barátságos kis házban

kezdtem írni az ausztrál Kék-hegységben, természetesen egy
csésze csáj tea mellett. Az egyik első bejegyzés arról szólt: mi az az
öt dolog, amelyet az általam ápolt haldoklók a legjobban bántak.
Közvetlenül a börtönben végzett munkám előtt ápolónőként
dolgoztam, így még egészen frissek voltak az élményeim.
A rákövetkező hónapokban ez a blogbejegyzés olyan elképesztő
sebességgel terjedt el, amely csakis az internet létezése óta
elképzelhető. Ismeretlen emberektől kaptam emaileket, akik előbb
emiatt, majd a további cikkek kapcsán kerestek meg.

Egy évvel később már egy másik házban éltem egy farmon. Egyik
hétfő reggel kiültem a verandára dolgozni, de előbb még - ahogy
időnként máskor is - megnéztem a statisztikákat a weboldalamon...
Meghökkent, ugyanakkor derült képet vághattam. Másnap megint
megnéztem az adatokat, aztán harmadnap is. Láthatóan valami
nagy dolog történt. „Az öt leggyakoribb dolog, amelyet a haldoklók
megbántak” című cikkem szárnyra kapott a világban.

Özönleni kezdtek az emailek a világ minden részéről, köztük más

blogok szerzőitől, akik engedélyt kértek, hogy idézzék a cikket a
blogjukon, és lefordítsák a legkülönfélébb nyelvekre. Svéd
vonatokon, amerikai buszpályaudvarokon, indiai irodákban, ír
reggelizőasztaloknál olvasták a cikket, mely egyre nagyobb
hullámokat vetett, és egyre szélesebb körben terjedt. Nem mindenki
értett egyet vele, de ahhoz épp elég vitát váltott ki, hogy világ körüli
útja tovább folytatódjék. Akik nem értettek egyet velem, azoknak ezt
válaszoltam (ha egyáltalán válaszoltam nekik): „Ne lőjétek le
a hírvivőt!” Én egyszerűen csak azt osztottam meg másokkal, amit a
haldoklók osztottak meg velem. A visszajelzések legalább
kilencvenöt százaléka viszont csodálatos volt, és megerősítette
bennem a hitet, hogy a kulturális különbségek ellenére mennyi közös
dolog van az emberekben.
Mindeközben a kis házban éldegéltem, és gyönyörködtem a
madarakban meg más vadon élő állatokban, amelyeket a házzal
szemben folydogáló patak vonzott oda. Mindennap kiültem a
verandára dolgozni, és igent mondtam a kínálkozó lehetőségekre.
Az elkövetkező hónapok során több mint egymillió ember olvasta el
„Az öt leggyakoribb dolog, amelyet a haldoklók megbántak” című
cikket. Egy év múlva ez a szám több mint háromszorosára nőtt.

Azért határoztam el, hogy részletesen kifejtem ezt a témát, mert

hihetetlenül nagy számú embert szólított meg, és sokan kifejezetten
ezzel a kéréssel kerestek meg. Ahogy sokan mások, én is mindig
szerettem volna egy egész könyvet írni. Fokozatosan kiderült, hogy
csak a saját történetemen keresztül tudom tökéletesen
megfogalmazni azokat a tanításokat, amelyeket a haldoklók ápolása
során kaptam. A könyv, amelyet mindig is meg akartam írni, végre
készen állt arra, hogy megírjam. Ez az a könyv.

Ahogy majd kiderül belőle, sohasem követtem hagyományos utakat

az életemben, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Arra megyek, amerre az
élet vezet, ezt a könyvet pedig egyszerűen úgy írom, mint egy nő,
aki a történetét szívesen megosztja másokkal. És mivel ausztrál
vagyok, ezért - noha igyekeztem közérthetően fogalmazni - az
ausztrál helyesírást és nyelvjárást követtem.

A családok és a barátaim magánéletének védelme érdekében a

könyvben szereplő neveket szinte mind megváltoztattam. Kivéve az
első jógatanáromét, a főnökömét a szülésfelkészítő központban, a
lakókocsis kemping tulajdonosét, a mentoromét, akitől a
börtönrendszerről tanultam, és a könyvben említett dalszerzőkét,
akik mind az eredeti nevükön szerepelnek. Kissé az időrendet is
módosítottam, hogy a hasonló témákat egyszerre tudjam tárgyalni.

Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, akik a legkülönfélébb

módon segítettek az utamon. Támogatásukért és/vagy szakmai
segítségükért külön köszönet illeti a következőket: Marié Burrows,
Elizabeth Cham, Valda Low, Rob Conway, Reesa Ryan, Barbara
Gilder, apa, Pablo Acosta, Bruce Reid, Joan Dennis, Siegfried
Kunze, Jill Marr, Guy Kachel, Michael Bloeme, Ana Goncalvez, Kate
és Col Baker, Ingrid Cliff, Mark Patterson, Jane Dargaville,
Jo Wallace, Bernadetté; és mindazokat, akik az írásaimat és a
zenémet azzal támogatják, hogy érdeklődve olvassák és hallgatják.

Köszönet illeti mindazokat, akik az idők során segítettek, hogy fedél

legyen a fejem fölött: Mark Avellino, Jo nagynéném, Sue Greig,
Helen Atkins, Fred nagybátyám, Di és Greg Burns, Dusty Cuttell,
Mardi McElvenny és mindazokat a csodálatos klienseimet, akiknek a
házára vigyáztam, és akiknek az otthonát úgy szerettem, mintha a
sajátom lenne. És köszönet mindazoknak a kedves embereknek,
akiktől valaha enni kaptam.

A hosszú, kacskaringós úton nyújtott személyes támogatásért

köszönet a barátaimnak - a régieknek és a mostaniaknak, a
közelieknek és a távoliaknak. Köszönöm, hogy olyan sokféle módon
gazdagították az életemet. Külön köszönet jár a következőknek:
Mark Névén, Sharon Rochford, Julié Skerrett, Mel Giallongo,
Angeline Rattansey, Kateea McFarlane, Brad Antoniou, Angié
Bidwell, Theresa Clancy, Barbra Squire, akik a
meditációs központban dolgoznak a hegyekben, ahol rátaláltam a
lelki békémre és a társamra. Rátok mindig támaszkodhattam, amikor
nagy szükségem volt a pihenésre.

Természetesen köszönet illeti anyámat, akinek a neve Joy, vagyis

öröm, és találóbb neve nincs senkinek a világon. Csodálatos tanítást
kaptam tőled a szeretetről, a személyes példádon keresztül. Örök
hála neked, te nagyszerű asszony!

Mindazoknak a feledhetetlen embereknek, akik azóta elmentek, és

akiknek a története nemcsak ezt a könyvet tölti meg, hanem az
életemre is óriási hatást tett: ezzel a könyvvel rólatok emlékezem
meg. Köszönet a hátramaradt családtagoknak az emlékezetes,
szívmelengető időkért, amelyeket együtt töltöttünk. Köszönet
mindenkinek.

És végül köszönet a szarkának, amely a patak mellett cserreg a fán,

miközben e sorokat írom. Társaiddal együtt mindig vidám
társaságot jelentettetek nekem munka közben. Köszönöm, Istenem,
hogy megtartasz, és annyi szépséget küldesz felém.

Néha csak sokkal később tudjuk meg, hogy egy adott pillanat más
irányba fordította az életünket. Ebben a könyvben nagyon sok
ilyen pillanatról írok. Köszönöm, Cec, hogy újraélesztetted bennem a
szunnyadó írót. És köszönet neked, Olvasó, a sok jóért, ami benned
van, és a köztünk levő kapcsolatért.

Szeretettel, Bronnie

A verandán, naplementekor Kedd délután

A trópusokról a havas tájba
- Nem találom a fogamat. Nem találom a fogamat. - Épp az
eltervezett szabad délutánomat próbáltam kihasználni, amikor a jól
ismert mondat bekúszott a szobába. Abbahagytam az olvasást, és
kimentem a nappaliba.

Ahogy várható volt, Agnes ott állt, zavarodott és ártatlan képpel,

fogatlan mosollyal az arcán. Mindketten nevetésben törtünk ki. Kissé
már szakállas vicc volt, hiszen pár naponta elhagyta a fogsorát. De
még mindig tudtunk nevetni rajta.

- Biztos csak azért csinálod, hogy kijöjjek hozzád - mondtam

nevetve, és közben kutakodni kezdtem a szokott helyeken. Kint
egyre csak hullott a hó, s ettől a ház még meghittebbnek és
melegebbnek tűnt. Agnes határozottan megrázta a fejét: - Dehogyis,
drágám! Alvás előtt kivettem, aztán mikor felébredtem, sehol sem
találtam. - Az emlékezetkiesésektől eltekintve nagyon is helyén volt
az esze.

Négy hónappal korábban költöztem hozzá. Egy hirdetésre

jelentkeztem, amelyben bentlakásos gondozót kerestek.
Ausztráliából érkeztem Angliába, és egy sörözőben vállaltam szállás
fejében munkát, hogy fedél legyen a fejem fölött. Szerettem ott
dolgozni, és nagyon jó barátokat szereztem a munkatársak és a
helybeliek között. Az otthoni bárokban szerzett korábbi
munkatapasztalataim kapóra jöttek, mert így az országba érkezésem
után azonnal kaptam munkát. Ezért hálás voltam. De már ideje volt
váltani.

Angliába érkezésem előtt két évet egy trópusi szigeten töltöttem,

olyan festői helyen, amilyet csak a legszebb képeslapokon lehet
látni. Előzőleg több mint egy évtizedet dolgoztam a bankszakmában,
és egy időre ki akartam szabadulni a hétfőtől péntekig, kilenctől ötig
tartó mókuskerékből.
Egyik nővéremmel fogtuk magunkat, és elmentünk nyaralni egy
szigetre Queensland állam északi részére, ahol elvégeztünk
egy búvártanfolyamot. Miközben ő összejött a búvároktatóval, ami
persze előnyös volt nekünk a vizsgánál, én megmásztam egy hegyet
a szigeten. Egy hatalmas szikla tetején ültem, körülöttem a tiszta ég,
és ekkor megvilágosodtam: egy szigeten szeretnék élni!

Négy hétre rá felmondtam a bankban, a vagyontárgyaim egy részét

eladtam, a többit pedig elküldtem a szüleim farmjára, a fészerbe. Két
szigetet választottam ki a térképről, pusztán a földrajzi
elhelyezkedésük alapján. Semmi mást nem tudtam ezekről a
szigetekről, csak annyit, hogy tetszik a fekvésük, és hogy mindkettőn
van egy üdülőközpont. Ez még az internet előtti időkben történt,
akkor még nem lehetett egyetlen pillanat alatt bármit kideríteni.
Feladtam a jelentkezési lapokat a postán, és elindultam
északnak, ismeretlen úti célom felé. Mindez 1991-ben történt, pár
évvel azelőtt, hogy a mobiltelefonok tömegesen beáramlottak
Ausztráliába.

Útközben a gondtalanságomat kissé beárnyékolta egy - szerencsére

még időben érkező - figyelmeztetés, ugyanis volt egy stoppolási
kalandom, amely után sürgősen letettem az utazásnak erről a
formájáról. Váratlanul egy földúton találtam magam a nagy semmi
közepén, távol a várostól, ahová igyekeztem, s ez az élmény épp
eléggé megszólaltatta bennem a vészcsengőt ahhoz, hogy egyszer
s mindenkorra abbahagyjam a stoppolást. A fiú azt mondta,
megmutatja, merre lakik. Kezdtek elmaradozni a házak,
egyre sűrűbb lett a bozót, s a földúton látszott, hogy ritkán járnak
rajta. Szerencsére erős és határozott maradtam, így sikerült
kivágnom magam a helyzetből. A fiú csak néhány nyálas csókot
kísérelt meg, amikor beértünk a városba, ahova tartottam, és
villámgyorsan ki akartam szállni az autóból. S ezzel véget is ért a
stoppos pályafutásom.

Ezután már maradtam a tömegközlekedésnél, így ezen a kínos

tapasztalaton kívül csakis remek kalandokban volt részem.
Különösen azt élveztem, hogy sosem tudtam, hol fogok aludni
aznap. A buszozás és a vonatozás során ráadásul lenyűgöző
emberekkel akadtam össze, miközben egyre melegebb tájak felé vitt
az utam. Amikor már néhány hete úton voltam, felhívtam az
anyámat, akihez időközben levelem érkezett: arról értesítettek, hogy
az egyik kiválasztott szigeten munka vár rám. Mivel mindenáron
szabadulni akartam a bankból, azt az ostoba hibát követtem el, hogy
bármilyen munkát hajlandó voltam elvállalni, így pár nappal
később tényleg egy gyönyörű szigeten találtam magam, de könyékig
turkáltam a mocskos edényben.

Az élet a szigeten még így is csodálatos élmény volt: nemcsak a

hétfőtől péntekig tartó robotolástól szabadultam meg, de még azt
sem kellett tudnom, hogy éppen milyen nap van. Nagyon szerettem
ott lenni. Miután egy teljes évet konyhamalacként töltöttem - ezzel a
nem túl hízelgő elnevezéssel illették a munkámat -, sikerült
bedolgoznom magam a bárba. Tulajdonképpen élveztem a konyhán
töltött időt, rengeteg mindent tanultam a kreatív főzésről. De szörnyű
meleg volt, izzadtam a kemény trópusi munkában, ráadásul még
légkondicionáló berendezés sem volt a konyhában. De legalább a
szabadnapjaimat azzal tölthettem, hogy a csodálatos esőerdőkben
barangoltam, néha csónakot béreltem, és a közeli
szigeteken búvárkodtam, vagy egyszerűen csak heverésztem a
paradicsomban.

Azzal, hogy hajlandó voltam a bárban dolgozni, végül is megnyílt

előttem a vágyott élethez vezető ajtó. Millió dolláros látványban volt
részem - tökéletesen nyugodt, kék tenger, fehér homok, hajladozó
pálmafák -, így aztán a munkám sem volt túl nehéz. Elégedett
vendégeknek kellett felszolgálnom, akik életük legszebb vakációját
töltötték ott, közben kitanultam az utazási irodák brosúráihoz méltó
koktélok keverését - mindez fényévekre volt a bankszakmában
eltöltött időszaktól.

A bárban találkoztam egy európai férfival, aki munkát ajánlott a

nyomdaipari cégénél. Az utazás iránti vágy mindig erős volt bennem,
és miután több mint két évet töltöttem a szigeten, újra változtatni
szerettem volna, hogy megint ismeretlenül élhessek valahol. Amikor
az ember minden napját ugyanabban a közösségben tölti, kezd arra
vágyni, hogy tartsák tiszteletben a magánszféráját.

Nem csoda, hogy kulturális sokk éri azt, aki a szigeten töltött évek
után visszatér a kontinensre. Én ráadásul egy ismeretlen országba
vetettem bele magam, ahol még a nyelvet sem beszéltem, ami
enyhén szólva komoly kihívás volt. Néhány kedves ember is
keresztezte az utamat ezekben a hónapokban, és örülök, hogy
ezekben az élményekben is részem lehetett. Azonban hozzám
hasonló barátokra vágytam, így végül Angliába vettem utamat. Annyi
pénzzel érkeztem oda, ami csupán arra volt elég, hogy eljussak az
egyetlen emberhez, akit az országban ismertem. Maradt egy
font hatvanhat penny - ennyivel kezdődött életem új fejezete.

Nev kedves arcán széles mosoly ült, és ritkuló ősz fürtök lobogtak a
fején. Borszakértő volt, és szerette is a bort, így nem csoda, hogy a
Harrods áruház borrészlegén dolgozott. A nyári kiárusítás első napja
volt. Alig pár órája keltem át a csatornán az éjszakai komppal, és
úgy nézhettem ki, mint egy csavargó, amikor beballagtam az
elegáns, forgalmas áruházba. - Szia, Nev. Bronnie vagyok. Egyszer
találkoztunk. Tudod, én vagyok Fiona barátja. Pár éve egyszer a
babzsákomon aludtál - jelentettem be neki a pult fölött vidáman
mosolyogva.

-    Ja persze, Bronnie - érkezett a válasz, mire

azonnal megkönnyebbültem. - Mi a helyzet?

-    Szállásra lenne szükségem pár éjszakára - mondtam

reménykedve.

Nev előhalászta a zsebéből a kulcsát, és azt mondta: - Oké. Tessék.

-

Máris fedél volt a fejem fölött. Nev kanapéján elalhattam.

Elmagyarázta, hogyan jutok el a lakásába.

-    És kölcsönkérhetnék még tíz fontot is? - kérdeztem

bizakodva. Habozás nélkül elővett tíz fontot. Megköszöntem,
vidáman rámosolyogtam, és már mentem is. Volt már ágyam is,
ennivalóm is.

Az utazási magazin, amelyben munkát akartam keresni, épp aznap

reggel jelent meg, így hát vettem egy példányt, elmentem Nev
lakásába, és telefonáltam három helyre. Másnap reggel máris
behívtak állásinterjúra: szállást is biztosító munkát hirdettek egy
sörözőben, Surrey megyében. Aznap délután már ott is laktam. Úgy
ment minden, mint a karikacsapás.

Néhány évig így éltem, közben barátságok és szerelmek szövődtek.

Klassz idők voltak. Tetszett a falusi élet, néha kicsit emlékeztetett a
szigeten megismert közösségre, ráadásul olyan emberekkel voltam
körülvéve, akiket az idők során nagyon megszerettem. Nem messze
laktunk Londontól, rendszeresen be is mentünk a városba, amit
többnyire nagyon élveztem.

Csakhogy ismét utazni vágytam. El akartam jutni a Közel-Keletre.

Szerettem a hosszú angliai teleket, és örültem, hogy volt
alkalmam megtapasztalni őket. Tökéletes ellentétei a hosszú, forró
ausztrál nyaraknak. De aztán választanom kellett, hogy megyek
vagy maradok, és úgy döntöttem, maradok még egy telet, hogy
megspóroljak egy kis pénzt az útra. Ehhez egy kicsit el kellett
szakadnom a sörözők világától, és attól a kísértéstől, hogy minden
este együtt bulizzak a barátaimmal. Sosem voltam nagyivó, sőt
azóta már teljesen leszoktam az ivásról, de a mindennapos bulizás
így is elvitte a pénzt, amit utazásra is költhettem volna.

Szinte abban a pillanatban, amikor meghoztam a döntést, a szemem

elé került egy álláshirdetés: gondozót kerestek Agnes mellé a
szomszéd megyében. Az első beszélgetés után azonnal megkaptam
az állást, amikor Bill, aki gazdálkodó volt, megtudta, hogy farmon
nőttem fel. Édesanyja, Agnes a nyolcvanas évei végén járt, vállig érő
ősz haja volt, vidám hangja és hatalmas hordóhasa, amelyet szinte
mindig ugyanazzal a piros-szürke mintás kardigánnal takart el. A
farmjuk mindössze félórányi autóútra volt, így a szabadnapjaimon
könnyedén összefuthattam a barátaimmal. Amíg náluk voltam,
mégis úgy éreztem, mintha más világban lennék.
Nagyon elszigeteltnek éreztem magam, hiszen vasárnap estétől
péntek estig napi huszonnégy órában Agnes mellett voltam. Két
szabad órát kaptam minden délután, de ez korántsem volt elég arra,
hogy társas programokat szervezzek, noha időnként azért
találkoztam az angol barátommal.

Dean nagyon helyes fiú volt. A humor hozott össze bennünket a

találkozásunk első percétől fogva. Meg a zene szeretete. Ahogy
Angliába érkeztem, már másnap összetalálkoztunk, közvetlenül az
állásinterjú után, és hamarosan kiderült, hogy mindkettőnk élete
gazdagabb és szórakoztatóbb lett, mióta megismertük egymást. Ám
sajnos akkoriban ritkán élvezhettem Dean társaságát. Általában a
behavazott farmon üldögéltem Agnes mellett, és rendszerint a
fogsorát keresgéltem. Bámulatos, hogyan tudta annyi
helyen elveszíteni a fogsorát egy ilyen kis házban.

Agnes kutyája, Princess tízéves német juhász volt, és mindenhová

hullatta a szőrét. Jó természete volt, de a köszvény miatt alig
tudta vonszolni a hátsó lábát. Állítólag ez gyakori betegség ennél a
fajtánál. A korábbi tapasztalataimból kiindulva ekkor is felemeltem a
hátsóját, és benéztem alá, hátha ott van Agnes fogsora. Ma nem volt
szerencsém. Pedig egyszer rajta ült, úgyhogy mindig érdemes volt
benézni alá. Princess megcsóválta hosszú farkát, aztán ismét
álomba szenderült a tűz mellett, egy szempillantás alatt elfelejtette,
hogy megzavarták. Keresés közben időnként összefutottam
Agnesszel. - Itt sincs - kiabált ki a hálóból.

-    És itt sincs - válaszoltam a konyhából. Aztán én kutattam át a

hálót, Agnes pedig a konyhát. Egy ilyen kis házban a helyiségek
száma véges, így hát a kétszeres biztonság kedvéért mind a ketten
végignéztük mindegyiket. Ezen a bizonyos napon abban a zsákban
leltünk rá a fogsorra, amelyben Agnes a kötését tartotta, a fotel
mellett.

-    Jaj, drágám, igazi kincs vagy! - mondta, és betette a protézist

a szájába. - Gyere, nézz velem tévét, ha már úgyis kijöttél! - Ezt a
stratégiát gyakran alkalmazta, úgyhogy csak mosolyogtam, de
ráálltam a dologra. Nagyon idős volt már, és régóta élt egyedül, így
hát nem csoda, ha örült a társaságnak. A könyv pedig várhatott. A
munkám általában cseppet sem volt fárasztó. Agnesnek egyszerűen
a társaságomra volt szüksége, és nem vettem zokon, ha a
munkaóráimon felül is igényt tartott rá.

A fogsor korábban már előkerült a párnája alól, a mosdó alatti

fürdőszobaszekrényből, a konyhaszekrény mélyén rejtőző
teáscsészéből, a retiküljéből és számos más, alig hihető helyről.
Előfordult, hogy a televízió mögött, a kandallóban, a
szemeteskosárban, a hűtőszekrény tetején vagy a cipőjében találtuk
meg. És persze Princess, a hatalmas német juhász feneke alatt.

Sokan szeretik a megszokott napi rutint. Ami engem illet, én az

állandó változástól virágzom ki. De a rutinnak is megvan a maga
helye, és sokaknál az működik a legjobban, különösen ahogy egyre
öregszenek. Agnesszel is megvolt a heti rutinunk és a napi rutinunk.
Hétfőnként orvoshoz mentünk, mert rendszeresen vért kellett venni
tőle. Minden héten pontosan ugyanakkorra volt időpontja. Napi egy
dolog bőven elég volt, annál több már megzavarta a délutáni rutinját,
amikor általában pihent és kötögetett.

Princess mindenhová velünk jött, akár esett, akár fújt. Először

felnyitottuk a teherautó platóját. Az öreg kutyus türelmesen várt,
közben kitartóan csóválta a farkát. Tüneményes teremtés volt. Utána
feltettem a mellső lábait a platóajtóra, gyorsan megragadtam a hátsó
felét, és felemeltem, mielőtt még a hátsó lábai összecsuklottak
volna, és kezdhettük volna elölről. Ilyenkor a kiruccanásunk további
részét homokszínű kutyaszőrrel borítva töltöttem.

A leugrás könnyebben ment, bár akkor is szüksége volt segítségre.

Maga lökte le saját magát, úgy, hogy a mellső lábaival érkezett a
földre, de utána megvárta, hogy én emeljem le a hátsó lábait. Ha
Agnesnek közben segítségre volt szüksége, Princess ugyanebben a
pózban, fenekét az ég felé fordítva várta ki, hogy visszatérjek. Ahogy
földet ért, vidáman és fájdalom nélkül továbbállt, miközben
folyamatosan csóválta hatalmas, öreg farkát.
Keddenként vásárolni mentünk a közeli faluba. Az idős emberek
közül, akik mellett később dolgoztam, sokan nagyon szerényen
éltek. Nem úgy Agnes: tücsköt-bogarat össze akart vásárolni nekem,
rendszerint csupa olyasmit, amire nem volt szükségem, és nem is
vágytam rá. Az arra járók ebből annyit láttak, hogy két nő, az egyik
idős, a másik fiatal, minden sarkon megáll, és vitatkozik. Közben
mindketten mosolyogtunk, néha még nevettünk is, de azért
mindketten kötöttük az ebet a karóhoz. Végül aztán a felét vettük
meg annak, amit Agnes akart venni nekem: különféle vegetáriánus
finomságokat, import mangót, egy új hajkefét, egy pólót, vagy valami
borzalmas ízű fogkrémet.

Szerdánként bingózni jártunk, megint csak a faluba. Agnesnek

akkorra már megromlott a látása, így hát én voltam a szeme, én
ellenőriztem a bingót. A számokat többé-kevésbé pontosan ki tudta
silabizálni, és egész jól hallott, de a biztonság kedvéért velem is
ellenőriztette a számokat, mielőtt bejelölte őket. Nagyon szerettem
az ottani öregeket. A húszas éveim végén jártam, én voltam ott az
egyetlen fiatal, és ettől Agnes nagyon különlegesnek érezte magát.
Úgy emlegetett: „a barátnőm”.

- A barátnőmmel tegnap vásárolni voltunk, és vettem neki egy új

bugyit - jelentette be komolyan és büszkén idős barátainak a
bingóteremben. Mindenki bólogatott, és mosolygott rám, én pedig
azt gondoltam magamban: „Te jó ég!” De ő csak folytatta: - Az
édesanyja írt a héten Ausztráliából. Ott most szörnyű meleg van. És
unokaöccse született. - A többiek megint bólogattak és mosolyogtak.

Hamarosan megtanultam, hogy gondosan megszűrjem a hozzá

eljutó információkat. Rémes belegondolni, hogy különben mi mindent
tudhattak volna meg az életemről, különösen amikor anya
fehérneműket és más ajándékokat küldött nekem, hogy
kényeztessen a távolból. De Agnes mindezt ártatlanul és szeretetből
csinálta. Így hát valahogy elviseltem, hogy néha pironkodnom és
szégyenkeznem kellett miatta.

A csütörtök volt az egyetlen nap, amikor nem otthon ebédeltünk. Az

ilyen alkalom mindhármunk számára nagy esemény volt,
természetesen Princesst is beleértve. Autóval mentünk egy
kisvárosba Kent megyébe, ahol a lányánál ebédeltünk. Angol
mércével mérve harminc mérföld nagy útnak számít, de ausztrál
szemmel nézve olyan volt, mintha épp csak átugrottunk volna a
szomszédba. A távolság megítélése teljes mértékben kultúrafüggő.

Angliában az ember néha csupán két mérföldet megy, és máris

egészen más faluba érkezik. Lehet, hogy még a kiejtés is egészen
más, mint az előző faluban, és az ember senkit sem ismer, még
akkor sem, ha egész életét a szomszéd faluban töltötte.
Ausztráliában előfordul, hogy valaki ötven mérföldet utazik egy vekni
kenyérért. Van, akinek olyan messze lakik a szomszédja, hogy csak
telefonon vagy walkie-talkie-n tudnak köszönni egymásnak, mégis
szomszédnak tekintik egymást. Egyszer egy olyan félreeső vidéken
dolgoztam az ország északi részén, ahol a legközelebbi
kocsmába repülővel kellett menni. A kis kifutópálya kora este tele
volt egy- és kétszemélyes gépekkel, másnap reggel pedig üresen
állt, mert akkorra a tulajdonosaik már mind visszarepültek a
marhafarmjaikra, miután feltankoltak groggal.

A csütörtöki nagy kirándulónap tehát valóban komoly kalandot

jelentett Agnesnek, nekem viszont csak rövid, kényelmes vezetést.
Nagyon kedves lánya volt, mindig jól éreztük magunkat nála. Ők
ketten parasztebédet ettek - marhahúst, sajtot és savanyúságot.
Mindig ámulattal néztem, mennyire szeretik az angolok a
savanyúságot. De Anglia a vegetáriánusok számára is jó hely.
Mindig volt miből választanom. A hideg idő miatt rendszerint meleg
levest ettem vagy egy kiadós tésztaételt.

Péntekenként nem mentünk messzire. Marhafarmon éltünk,

amelynek saját hentesüzlete is volt. A farmot Agnes két fia igazgatta.
Péntek reggel a hentesüzletbe zarándokoltunk el. Agnes
ragaszkodott hozzá, hogy alaposan, ráérősen végignézzen mindent,
pedig minden héten hajszálpontosan ugyanazt vásárolta. A hentes
fel is ajánlotta, hogy házhoz szállítja a rendelését, de ő hallani sem
akart róla. - Nagyon köszönöm, de inkább eljövök, és magam
választok - felelte udvariasan.
Akkoriban vegetáriánus voltam. Ma már vegán vagyok. És közben
egy marhafarmon éltem, éppúgy, mint gyermekkoromban. Noha nem
pártoltam a húsevést, az üzletmenetet és az életmódot nagyon is jól
ismertem. Ismerős világ volt.

Lassan sétáltunk haza a hentesüzletből, keresztülmentünk a pajtán,

közben elbeszélgettünk a munkásokkal és a tehenekkel. Agnes
lassan cammogott a botjával, én szorosan mellette, Princess
mögöttünk. Hidegben is mindig megtettük ezt az utat, csak akkor
több réteg ruhát vettünk fel. A pénteki napokat mindig így töltöttük,
előbb felkerestük az üzletet, aztán a teheneket a pajtában.

Csodálkozva néztem, mennyire másképp bánnak az angolok a

tehenekkel, mint az ausztrálok - meleg az istállójuk, és mindegyikük
külön figyelmet kap. Persze az ausztrál teheneknek nem kell olyan
hideg teleket kibírniuk, mint az angoloknak. Az viszont nagyon
elszomorított, hogy miközben minden egyes tehénnel
megismerkedem, tudtam, hogy később az ő húsukat fogjuk
megvenni a hentesnél. Ezt nehezen tudtam megemészteni, sőt
igazán sohasem sikerült.

A vegetarianizmus témája gyakran előjött otthon, annak ellenére,

hogy igyekeztem hallgatni róla, és tiszteletben tartottam a család
választott életmódját. Sohasem voltam az a fajta vegetáriánus vagy
vegán, aki folyamatosan erről szónokol. Ám azok után, amit
gyermekkoromban láttam, és a vágóhídnál tett iskolai kirándulás
után, amelyet soha életemben nem fogok elfelejteni, azt is
megértem, hogy vannak olyan vegák, akik hangosan és
szenvedélyesen fejezik ki a véleményüket. Szívszorító élményben
van része annak, aki összeszedi a bátorságát, és kendőzetlenül látni
akarja, mi történik ezekben az iparágakban, és pontosan mi zajlik a
falak mögött.

Én a magam részéről inkább csendesen, egyszerűen éltem, jó

példát mutatva, és tiszteletben tartva, hogy mindenkinek joga van
úgy élni, ahogy helyesnek tartja. Csak akkor beszéltem a
meggyőződésemről, ha kérdeztek, de olyankor nagyon szívesen,
már ha őszintén érdeklődtek. Mindenesetre érdekes, hogy az évek
során olyanok, akik a húsevést választották, szinte ismeretlenül is
támadóan léptek fel velem szemben, anélkül hogy provokáltam
volna őket, pusztán azért, mert én úgy döntöttem, hogy nem eszem
húst. Részben talán ezért határoztam el, hogy csendes
vegetáriánus leszek. Én csak békességet akartam.

Így hát, amikor Agnes faggatni kezdett, hogy miért vagyok

vegetáriánus, először haboztam. Hiszen ő a marhafarmból
származó jövedelemből élt. Sőt, én is abból éltem, noha erre csak
később döbbentem rá. Egyszerűen azért vállaltam el ezt a munkát,
hogy pénzt takarítsak meg, és felvidítsam egy idős hölgy életét.

Agnes azonban kitartóan faggatott. Így hát elmondtam neki, mit

éreztem gyermekkoromban, amikor láttam, hogyan ölik meg a
marhákat és a juhokat, mennyire megviselt a dolog, mennyire
szeretem az állatokat, és hogy megfigyeltem: a tehenek másképp
bőgnek, amikor tudják, hogy hamarosan meg fognak halni. A páni
félelem hangjai máig kísértenek.

Ennyi elég is volt. Agnes azonnal kijelentette, hogy mától ő is

vegetáriánus lesz. ,Jesszusom” - gondoltam. „Hogy fogom én
ezt megmagyarázni a családjának?” Hamarosan elmondtam a dolgot
a fiának, aki kijelentette Agnesnek: szeretné, ha továbbra is enne
húst. Ő eleinte hallani sem akart róla. Végül is belement abba, hogy
heti egy nap fogyasszon vörös húst, egyszer halat, és egyszer
csirkét. A szabadnapjaimon a család adott neki enni, így ezeken a
napokon is evett húst.

Vegetáriánus meggyőződésem az idők során egyre határozottabb

lett, és ma már eszembe sem jutna elfogadni olyan munkát, ahol
húst kell készítenem. De akkor még hajlandó voltam erre, noha
gyűlöltem a munkának ezt a részét. Valahányszor húst készítettem,
mindig elszomorított a gondolat, hogy ez valaha egy csodálatos
élőlény volt, akinek érzései voltak, és joga az élethez. Így hát rögtön
megörültem az új rendnek, noha persze a hal és a csirke is állat.

Kiderült, hogy Agnes csak a békesség kedvéért hátrált meg a fia, Bill
előtt. Esze ágában sem volt húst enni a hét akármelyik napján. Így
hát a megmaradt téli és tavaszi hónapokat azzal töltöttem, hogy
finom vegetáriánus lakomákat készítettem: diós kenyeret, isteni
leveseket, színpompás sült zöldségeket, és ínyenc pizzákat. De azt
hiszem, Agnes boldogan elélt volna keménytojáson is, és persze sült
babon. Végtére is angol volt, és az angolok imádják a babot.

Aztán elolvadt a hó, és a tavasz közeledtével kinyíltak a nárciszok.

Egyre hosszabbak lettek a napok, s az ég ismét kéken ragyogott. A
farm is újjáéledt, újszülött bocik futkároztak vékony, remegő
lábaikon. Visszatértek a madarak, és mindennap dalukkal
köszöntöttek minket. Princess még jobban vedlett. Mi pedig eltettük
a télikabátot és a kalapot, és még néhány hónapon keresztül éltünk
a megszokott napirend szerint, miközben élveztük a tavaszi
napsütést. Több nemzedék választott el bennünket
egymástól, mégis nap mint nap karonfogva sétálgattunk, közben
folyamatosan beszélgettünk és nevettünk.

Azonban eljött az utazás ideje. Mindketten kezdettől fogva tudtuk,

hogy el fogok menni. Dean is hiányzott. A hétvége kevés volt az
együttlétre, és mindketten arra vágytunk, hogy végre együtt
utazhassunk. Az állásomat újra meghirdették, és Agnesszel töltött
napjaim lassan a végükhöz közeledtek. A vele töltött hónapok
különleges, megkapó élményt jelentettek. Noha tulajdonképpen
azért vállaltam el ezt a munkát, hogy végre utazhassak, végül is
gyönyörű feladatnak találtam, hogy társaságot nyújthattam
egy másik embernek.

Sokkal jobban szerettem, mint sört csapolni. Szívesebben

támogatok valakit azért, mert idős és törékeny, mint azért, mert fiatal
ugyan, de részeg, vagy öreg és részeg. Mindkettőben volt részem a
szigeten és az angol sörözőben. Sokkal szívesebben keresgéltem
egy idős hölgy fogsorát, mint hogy koszos hamutartókat és üres
söröskorsókat pakolgassak.

Így hát elutaztunk Deannel a Közel-Keletre, ahol gyökeresen más,

lenyűgöző kultúrákat csodálhattunk meg (és rengeteg finomságot
ehettünk). Egy évig tartott ez a bámulatos utazás, utána
visszamentem meglátogatni Agnest. Közben egy másik ausztrál lány
érkezett a helyemre, akivel nagyon jót beszélgettünk, amikor Agnes
elszunyókált a karosszékében. Egyszer csak szóba hozta, hogy
kicsit meglepődött az első kérdésen, amelyet Bill az állásinterjún tett
fel neki. Mi volt az? - kérdeztem, és amikor elárulta, nevetésben
törtem ki.

Bill első kérdése ez volt: - Ugye, maga nem vegetáriánus?

Pályafutásom váratlan
fordulatot vesz
Az Angliában és a Közel-Keleten eltöltött évek után végre
visszatértem szeretett hazámba, Ausztráliába. Nagyon
megváltoztam, ahogy utazás közben mindenki. Újra egy bankban
találtam munkát, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez a munka
többé nem elégít ki engem. Az egyetlen örömöt az ügyfélszolgálat
jelentette, és noha könnyen találtam volna állást bármelyik városban,
nem tudtam nyugton ülni, és rettenetesen elégedetlen voltam
a munkámmal.

A kreatív önkifejezés is állandó igényemmé vált. Ekkoriban Nyugat-

Ausztráliában éltem, és egy nap a perthi Hattyú folyó partján
üldögélve két listát írtam össze. Az egyikben azt soroltam fel, mi
mindenben vagyok jó. A másikban azt, hogy mit szeretek csinálni.
Rájöttem, hogy valamiféle művész lakik bennem, mivel egyedül a
kreativitás szerepelt mindkét listán.

„Merjem elhinni, hogy akár művész is lehetek?” - morfondíroztam.

Bár zenészek között nőttem fel, idejekorán az eszembe vésték, hogy
az embernek megbízható, „jó állásra” van szüksége, és senki sem
értette, miért nem felel meg nekem a rendes, kilenctől ötig tartó
munka a banki szektorban. Pedig ezek „jó állások” voltak - csakhogy
engem ezek a jó állások kezdtek lassan, de biztosan felőrölni.

Komolyan magamba tekintettem, és igyekeztem kitalálni, mi az, amit

jól is tudnék csinálni, és élvezném is. Nehéz idők voltak, hiszen
minden változott bennem. Végül arra a következtetésre jutottam,
hogy olyan munkát szeretnék, amelyhez a szívemre is szükségem
van, mert az eddigi munkámtól, ahol csak az agyamat használtam,
egyszerűen kiüresedtem, és állandó elégedetlenség volt bennem.
Így hát fejleszteni kezdtem a kreatív képességeimet, írással és
fényképezéssel, ami aztán hosszú kerülőutakon elvezetett a
dalszerzéshez és az előadóművészethez. Eközben továbbra
is megmaradtam a bankszakmában, de most már inkább csak
ideiglenes munkákat vállaltam. A teljes munkaidős állás csapdáját
ekkor már egyszerűen elviselhetetlennek éreztem.

Perth azonban túlságosan messze volt mindentől, és bármennyire jó

is volt ott élni, hiányzott, hogy gyakrabban láthassam a szeretteimet,
így hát elhatároztam, hogy visszatérek a keleti államokba. El is
indultam a Nullarbor-síkságon keresztül, a Flinders-hegységen át, a
Nagy Óceáni Út mentén, föl a New England-i autópályán keresztül
egészen Queenslandig, ahol egy ideig otthonra leltem. Egy darabig
diszpécserként dolgoztam, egy pornófilmeket sugárzó csatornára
lehetett előfizetni nálam. Ez a munka néha sokkal érdekesebb volt,
mint a banki állás.

-    Hmmmm...

Csend.

-    A férjem nevében telefonálok.

-    A „Night Moves”-ra szeretne előfizetni, ugye? -

kérdeztem barátságos, elfogadó hangon, hogy megnyugtassam a
nőket.

A férfiak néha megkérdezték: - És az milyen? Márminthogy mindent

mutatnak?

-    Sajnos, még nem néztem meg, uram. De ajánlhatok egy próbát,

egy éjszaka 6 dollár 95, aztán ha tetszik, akkor visszahív, és
elintézzük a havi előfizetést.

És persze, mint az várható volt, kaptam olyan hívásokat is, hogy: -

Milyen színű bugyi van rajtad? - Bronnie ilyenkor lecsapta a telefont.
De miután a vihogás alábbhagyott, olyan volt, mint bármely más
irodai munka. Összebarátkoztam a munkatársaimmal, és ettől még
jobban éreztem magam. Ám a nyughatatlanság továbbra sem múlt
el belőlem.
Visszaköltöztünk Új-Dél-Wales államba, ahonnan származom. Dean,
akivel Angliában és a Közel-Keleten éltem együtt, Ausztráliába is
eljött velem. Ám nem sokkal azután, hogy visszaköltöztünk Új-Dél-
Wales-be, szakítottunk. Évekig nagyon szerettük egymást, és szinte
mindvégig nagyon jó volt a kapcsolatunk. Nagyon elkeserített, hogy
egyre jobban eltávolodtunk egymástól. De a köztünk levő
életmódbeli különbségeket nem lehetett többé a szőnyeg alá
söpörni, vagy egy nevetéssel elintézni, mint ahogy korábban tettük.

Én vegetáriánus voltam, ő húsevő. Én egész héten egy irodában

dolgoztam, és hétvégén a szabadba vágytam. Ő egész héten a
szabadban dolgozott, és hétvégén a lakásban akart maradni. És így
tovább, s a lista mintha hétről hétre növekedett volna. Ami az
egyikünknek örömet szerzett, az a másiknak már nem. A zene
szeretete továbbra is összekötött, és egy darabig még együtt tartott
bennünket. De aztán végleg eldugultak a kommunikációs
csatornáink, és külön-külön kellett megküzdenünk
a veszteségünkkel, miközben tétlenül néztük, hogy közös álmaink a
szemünk előtt foszlanak szerteszét.

Nagyon fájdalmas volt a kapcsolatunk lezárását követő időszak,

amikor rádöbbentem a veszteségre. Összekuporodva zokogtam, és
azt kívántam, bárcsak sikerült volna működőképessé varázsolni a
kapcsolatunkat, de közben a szívem mélyén tudtam, hogy erre nem
volt esély. Más irányba szólított bennünket az élet, és kapcsolatunk
egy idő után inkább akadályozott, mint segített minket.

Egyre elszántabban kerestem, milyen értelmet adhatnék az

életemnek, s ennek következtében egyre sürgetőbbé vált a munka
kérdése. Rájöttem, hogy művészként nagyon nehezen lehet
megélni, amíg az ember művei ismertté és egészséges mértékben
híressé nem válnak, így előbb más irányba kellett elindulnom. Végül
sikerülni fog az is, hogy művészként éljek meg. Ha meg tudom
álmodni, meg is tudom majd valósítani.

Azonban ismét valamilyen pénzkereső foglalkozás után kellett

néznem, méghozzá olyan területen, ahol a szívemet is bele kell
adnom a munkába, és természetes módon önmagam lehetek. A
bankszakmában egyre erősödött a nyomás, hogy eladjuk a
termékeket, én pedig ehhez már túlságosan megváltoztam. Már nem
illettem bele abba a világba - kérdés persze, beleillettem-e valaha is.
Eltökéltem, hogy a kreativitás útján haladok tovább, és úgy
döntöttem, ismét az lesz a munkám, hogy valakinek
társaságot nyújtok. Így legalább a lakbér- vagy jelzálogfizetés
mókuskerekébe sem kerülök bele, és nem kényszerülök ismét rá a
szigorú napi rutinra.

Noha a végső döntés évekig tartó belső vívódás eredménye volt,

mégis szinte spontán módon, mellékesen hoztam meg. Egyszerűen
a kreatív utamon való haladás érdekében vállaltam el ezt a munkát,
meg hogy szívből dolgozhassam, miközben ráadásul lakbért sem
kell fizetnem. Akkor még nem tudtam, hogy a szívből jövő munka
iránti vágyódásom egyértelműen meghallgatásra talált, és hogy a
rákövetkező évek ennyire fontosak lesznek az életemben és a
munkámban.

Két hét sem telt el, és máris beköltöztem egy kikötő melletti házba,
Sydney egyik legelegánsabb kertvárosába. Kliensemet, akit Ruthnak
hívtak, bátyja egyik nap eszméletlenül találta a konyhapadlón. Több
mint egyhónapos kórházi kezelés után hazaengedték, de azzal,
hogy huszonnégy órás gondozásra szorul.

Az ápoló-gondozói szakmában szerzett eddigi egyetlen

tapasztalatom az Agnes mellett végzett társalkodónői munka volt.
Sohasem gondoztam még betegeket, és ezt őszintén elmondtam a
munkát közvetítő ügynökségnek is, de ők nem bánták. Ritka árucikk
volt az olyan gondozó, aki bentlakásra is hajlandó, nem akartak
kiengedni a markukból. - Csak tegyen úgy, mintha pontosan tudná a
dolgát, és hívjon fel, ha segítségre van szüksége. -
Hűha, gondoltam. Hát akkor most ápolónéniset játszunk...

Természetes empátiám segítségével újonchoz képest viszonylag jól

elláttam a munkámat. Egyszerűen úgy bántam Ruth-tal, ahogyan a
saját nagymamámmal bánnék, aki nagyon fontos volt számomra.
Folyamatosan elláttam a felmerülő igényeket, és szépen,
fokozatosan ráéreztem a dolgokra. A helyi ápolónő néhány naponta
ellátogatott hozzánk, és olyasmiket kérdezett, amikről fogalmam sem
volt. Mivel őszintén feltártam a helyzetemet, nagyon sokat segített,
rengeteget tanultam tőle a gyógyszerekről, az ápolásról és a
szakzsargonról.

Néha a munkaadóim is beugrottak hozzánk. Nekik elég volt, hogy a

kliens elégedett, így ők is elégedettek voltak, és már tovább is
álltak. Fogalmuk sem volt arról, hogy gyors ütemben kezdtem
kimerülni, érzelmileg és fizikailag egyaránt. Még abban sem vagyok
biztos, hogy én magam felfogtam-e ezt.

A családja örült, mert halálosan elkényeztettem Ruthot.

Masszíroztam a lábát, manikűröztem, kozmetikáztam, és rengeteg
meghitt beszélgetést folytattam vele az ágya mellett, teázás közben.
Ahogy már mondtam, úgy bántam vele, mintha a saját drága
nagymamám lett volna. El sem tudtam képzelni másféle
bánásmódot.

Volt, hogy Ruth éjszaka is csengetett, olyankor pillanatok alatt lenn

termettem, és segítettem, hogy rá tudjon ülni az ágya mellett
álló szobavécére. - Jaj, de gyönyörű vagy! - mondta mindig, amikor
beléptem hozzá. Azért látott gyönyörűnek, mert néha kontyba fogott
hajjal feküdtem le este, mert egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz,
hogy kibontsam a hajam. A „gyönyörű” hálóingem pedig anyámnak
volt köszönhető, aki addig kérlelt, amíg el nem fogadtam tőle.

- Nem alhatsz meztelenül vagy valami régi vacakban annál a

hölgynél - könyörgött az anyám. - Légy szíves, fogadd el, és ígérd
meg, hogy hordani fogod. - Így hát drága anyám kérésének eleget
téve szatén hálóingben aludtam. Gyönyörű lehettem, ahogy
éjszakánként négyszer-ötször álomittasan bebotorkáltam Ruth
hálószobájába, összeragadt szememmel hunyorogva, halálos
kimerültségemben csöppnyi pihenésről álmodozva. Ruthnak
azonban másnap is reggeltől estig szüksége volt rám, így hát
csak nagyon ritkán volt esélyem arra, hogy bepótoljam az elvesztett
alvásórákat. Házimunkát is kellett végeznem, amivel Ruth délutáni
szunyókálása során birkóztam meg.
Ruth a szobavécén ülve is beszélgetni akart. Nagyon örült, hogy
annyi magányosan töltött év után végre figyelmet kap. Én is
élveztem a barátságunkat, kivéve, amikor azt részletezte, hogy
milyen csészét és csészealjat használtak valamelyik harminc évvel
ezelőtti vacsoravendégségnél, miközben ő a vécén ült hajnali
háromkor, az én testem pedig csak arra vágyott, hogy mihamarabb
visszakerüljön az ágyba.

Az együtt töltött hetek során Ruth elmesélte, milyen volt régen az

élet az öböl mellett, hogyan játszadoztak a gyerekek a kikötő
közelében. Akkoriban még a csendes utcákon végigdöcögő
lovasszekerekkel szállították a kenyeret és a tejet. Vasárnaponként
mindenki felöltötte a legszebb ruháját, és templomba indult. Ruth
mesélt a gyermekei kiskoráról és rég elhunyt férjéről is. Lánya,
Heather, akit nagyon bájosnak találtam, mindennap vagy minden
másnap beugrott, és mindig olyan volt, mint egy friss fuvallat.
Ruth fia valahol vidéken lakott a családjával, és ha Heather nem
említette volna néha a bátyját, el is felejtettem volna, hogy létezik.
Nem játszott jelentős szerepet az anyja életében.

Heather volt a kőszikla, amelyre Ruth özvegysége évtizedeiben

támaszkodhatott. Ruth bátyja, James is segített. Minden délután
ellátogatott hozzánk a tőlünk egy mérföldre levő otthonából. Egy
svájci óramű pontosságával. Minden áldott nap eljött, mindig
ugyanabban a pulóverben. Már nyolcvannyolc éves volt, és
sohasem nősült meg. Fantasztikusan tiszta elméje és áldott jó
természete volt, igazán örültem, hogy megismerhettem,
és csodálhattam egyszerű életét.

Ruth azonban csak nem akart meggyógyulni, és még egy hónap

múltán is ágyhoz volt kötve. További vizsgálatoknak vetették alá,
majd közölték velem, hogy meg fog halni.

Könnyes szemmel sétáltam a kikötő mellett, és minden teljesen

valószerűtlennek tűnt. A sekély vízben gyerekek játszottak. Az öböl
feletti gyaloghíd szelíden ringatózott, ahogy vidám emberek sétáltak
rajta. A vízen kompok jártak a rakpart és a városközpont között.
Szinte álomban jártam, egy piknikelő társaság nevetése
visszhangzott felém.

Leültem egy homokkő sziklára, a víz csaknem a lábfejemig ért, és

felnéztem a tiszta égre. Csodálatos téli nap volt, balzsamos
meleg napsütéssel. Sydneyben soha nincs olyan hideg tél, mint
Európában. Gyönyörű nap volt, csak egy könnyű kabátot viseltem.
Mivel közel kerültem Ruthhoz, a halála gondolatára könnyek szöktek
a szemembe a saját elkerülhetetlen fájdalmam miatt. Az első
reakcióm az elvesztése fölött érzett megdöbbenés volt. Folytak a
könnyeim, közben egy yacht úszott előttem, tele boldog, egészséges
emberekkel. És akkor rádöbbentem, hogy én leszek mellette, én
fogom ápolni, amíg meg nem hal.

Mivel marhafarmon, később juhfarmon nőttem fel, sok haldokló és

halott állatot láttam. A dolog nem volt újdonság számomra, de
továbbra is rettenetesen érzékenyen reagáltam rá. Ugyanakkor a
társadalom, amelyben éltem, a modern nyugati kultúra nem teszi ki a
polgárait annak, hogy rendszeresen lássanak haldokló embereket.
Nem úgy, mint más kultúrák, ahol az emberek halála a nyilvánosság
előtt történik, és a mindennapi életnek nagyon is látható részét
képezi.

A mi társadalmunk kirekesztette a halált, szinte tagadja a létezését.

Emiatt a haldoklót is, a családját és a barátait is teljesen
készületlenül éri valami olyasmi, ami elkerülhetetlen. Mindannyian
meg fogunk halni. Ám ahelyett, hogy elfogadnánk a halált, inkább
igyekszünk elleplezni. Mintha megpróbálnánk meggyőzni magunkat
arról, hogy „amit nem látunk, az nincs is”. Pedig ez tévút, mert emiatt
az anyagi világban, és a hozzá társuló, félelmek táplálta
viselkedésformákban próbálunk értéket találni.

Ha viszont megtanulunk szembenézni az elkerülhetetlen halállal, és

őszintén elfogadjuk, mielőtt bekövetkezik, akkor még
idejekorán változtathatunk azon, hogy mit tekintünk fontosnak az
életben. S ez lehetővé teszi, hogy az energiáinkat olyan irányba
tereljük, ahol valódi értéket hozunk létre. Mihelyst elfogadjuk, hogy
az időnk korlátozott, még ha nem tudjuk is, hogy évekig, hetekig
vagy csupán órákig tart még, nem fogjuk hagyni, hogy az egonk
vagy mások rólunk alkotott véleménye vezéreljen
bennünket. Ehelyett inkább a szívünkre fogunk hallgatni. A
feltartóztathatlanul közelgő halál elfogadása teremti meg a
lehetőséget arra, hogy a fennmaradó időben több értelmet és
kielégülést találjunk az életünkben.

Rádöbbentem, mennyire káros ez a tagadás a mi társadalmunkban.

Ugyanakkor azon a napfényes téli napon egyszerűen fogalmam sem
volt arról, mi vár Ruthra, és a gondozójaként mi lesz az én
szerepem. A homokkő sziklának dőltem, és lelkierőért imádkoztam.
A neveltetésem és felnőtt életem során jó pár kihívásban volt már
részem, ezért úgy éreztem, nem kerültem volna ebbe a helyzetbe,
ha nem tudnék megbirkózni vele. Ez persze nem enyhítette a
szomorúságomat és a fájdalmamat.

De ahogy ott ültem aznap a meleg napsütésben, és némán hullottak

a könnyeim, tudtam: dolgom van, mégpedig az, hogy a haldoklása
heteiben megadjam Ruthnak mindazt az örömöt és kényelmet, amit
csak tudok. Sokáig üldögéltem, tűnődtem az életen, és arra
gondoltam, mennyire nem láttam előre, hogy most ez következik. De
közben azt is elfogadtam, hogy vannak adottságaim, amelyeket
mások javára fordíthatok, és hogy most éppen ezt várják tőlem.
Ahogy visszafelé sétáltam a házhoz, erős elhatározás
született bennem. Minden tőlem telhetőt megteszek - és majd utána
kialszom magam.

Később benézett a munkaadóm. Elmagyaráztam neki, hogy még

halottat sem láttam soha életemben, nem hogy haldoklót ápoltam
volna, de a szavaim süket fülekre találtak. - A család nagyon szereti
magát. Maga jó lesz.

„Maga jó lesz” - „You’ll be right” - ez annyira közkeletű kifejezés az

ausztrál nyelvjárásban, hogy elfogadtam: biztos így lesz. Ettől a
ponttól kezdve Ruth állapota rohamosan romlott. A
szabadnapjaimon más gondozók helyettesítettek, és ahogy egyre
szaporodtak a teendők, az éjszakai műszak alól is felmentettek. A
többi gondozó azért időnként felhívott, hiszen én felügyeltem a
dolgokat. De legalább tudtam néha aludni.

A nappalok még mindig nagyon szépek voltak, és rendszerint csak

mi ketten voltunk Ruth-tal. Csendes környéken lakott, a fákon át
néha beszűrődött a nevetés a kikötő melletti parkból. Heather
gyakran beugrott, James is, és több szakorvos, akik tették a
dolgukat. Rengeteg tanulnivaló volt, és hihetetlen sokat fejlődtem a
munkámban, anélkül hogy ezt akkor észrevettem volna. Egyszerűen
csináltam, amit kellett, és rengeteg kérdést tettem fel mindenkinek,
akinek csak lehetett.

Egyik reggel, amikor éppen készültem elmenni két napra, és

izgatottan vártam, hogy elhagyhassam a várost, meglátogassam az
unokatestvéremet, és egy kicsit könnyedebb napjaim legyenek a sok
súlyos nap után, furcsa szag csapta meg az orrom a hálószoba felől.
Az éjszakai ápolónő vagy nem vette észre, vagy nem akarta
észrevenni a dolgot, azt remélve, hogy majd az őt váltó ápolónő
megoldja. Az elkövetkező években gyakran láttam ilyesmit.

Szó sem lehetett róla, hogy drága barátnőmet akár csak egy percig
is hagyjam benne feküdni. Egyáltalán nem tudta visszatartani a
székletét, az egészet kiengedte. Ernyedten feküdt, és csak halk
horkantásokkal reagált a kérdéseimre. A legfontosabb szervei
kezdték felmondani a szolgálatot. Az éjszakai ápolónő kelletlenül
elszakadt a pletykalaptól, amelyet éppen olvasott, és segített
tisztába tenni a beteget, meg kicserélni alatta a lepedőket. Nagyon
megkönnyebbültem, amikor megérkezett a nappali ápolónő, aki
letette a holmiját, és azon nyomban kedvesen a
segítségünkre sietett. Tisztába tettük és kényelmesen elhelyeztük
Ruth-t, aki annyira elfáradt, hogy pillanatok alatt mély álomba merült.

Amikor aznap később kinn ültünk a szabadban az

unokatestvéremmel, lélekben még mindig Ruth házában maradtam.
Örültem a fesztelenségnek és a humornak, amelyet az
unokatestvérem társasága biztosított. De úgy éreztem: lehetetlen,
hogy két éjszakára távol maradjak. Túlságosan Ruth körül forogtak a
gondolataim, és biztos voltam benne, hogy már nem sok ideje van
hátra. Alig néhány órát töltöttem az unokatestvéremnél,
amikor felhívott a munkaadóm, hogy Ruth az utolsó fázisba érkezett,
vissza tudnék-e menni.

Sötétedés körül értem vissza, s még be sem léptem a házba, máris

éreztem a bent uralkodó komor hangulatot. Heather ott ült a férjével
és az új éjszakai gondozóval, aki épp akkor érkezett. Egy bájos ír
lány volt.

Heather megkérdezte: baj lenne-e, ha ő hazamenne. Szelíden azt

válaszoltam, hogy tegye, amit jónak tart. Így hát hazament. Miután
elhagyta a szobát, eleinte kicsit nehéz volt, hogy ne ítélkezzem
felette. Arra gondoltam, hogy ha az én anyám haldokolna, én
biztosan minden követ megmozgatnék, hogy vele lehessek, amikor
távozik a világból.

Azt mondják, mindennek a szeretet vagy a félelem a gyökere:

minden érzelemnek, minden cselekedetnek, minden gondolatnak.
Arra jutottam, hogy Heather döntését nyilván a félelem vezérelte, és
ettől máris megrohant az iránta való együttérzés és szeretet.
Ismeretségünk kezdete óta nagyon gyakorlatiasnak és kissé
távolságtartónak véltem. Ám ez a helyzet ismeretlen volt számomra,
és nem akartam, hogy a saját vélekedéseim és beidegződéseim
miatt igazságtalan legyek valakivel, akit megszerettem, pusztán
azért, mert másképp viselkedett egy adott helyzetben, mint ahogy én
viselkedtem volna.

Ahogy ott üldögéltem a sötét szobában Erinnel, a másik

gondozónővel, lassanként elfogadtam és már tiszteletben tudtam
tartani Heather viselkedését. Azt tette, amit tennie kellett, hiszen
korábban is megtett mindent, amit csak tudott. Évtizedeken át rendet
tartott az édesanyja és a saját családja körül. Mostanra tökéletesen
kimerült, testileg-lelkileg egyaránt. Mindent megadott, amire képes
volt, és azért ment el akkor, amikor édesanyja békésen aludt, mert
így akarta megőrizni az emlékezetében. Elmosolyodtam, mert úgy
gondoltam, hogy megértettem a viselkedését, és így már tiszteletet
éreztem iránta.
Aztán amikor pár nappal később beszélgettem Heatherrel, kiderült,
hogy Ruth kifejezetten nem szerette volna, ha ott marad. Heather
elég jól ismerte az édesanyját ahhoz, hogy megértse a kimondatlan
kívánságait is. Vagyis a szeretet vezérelte, amikor elment, nem a
félelem. Az elkövetkező években sok hasonló helyzetet láttam. Nem
minden haldokló akarta, hogy a családja ott legyen vele. Inkább
akkor búcsúztak el tőlük, amikor még öntudatuknál voltak. Volt, aki
azt akarta, hogy inkább a gondozó legyen mellette, amikor meghal,
hogy a család ne ezt az emléket őrizze meg róla.

Halkan beszélgettünk Erinnel Ruth szobájában, a közelgő halál

szinte tapintható volt. Erin azt mondta, hogy az ő családjában a
szoba most tele lenne. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek,
szomszédok és gyerekek -mindenki eljönne, hogy elbúcsúztassa a
haldoklót.

Néha hosszasan hallgattunk, néztük Ruth-t, és vártunk. Az éjszaka

hihetetlenül csendes volt, s én némán küldtem a szeretetemet Ruth
felé. Kicsit megint beszélgettünk, aztán ismét elhallgattunk. Nagyon
jó volt, hogy Erinnel oszthattam meg ezt az élményt, mert őt is
megérintette a dolog. Ilyen volt a természete.

-    Kinyitotta a szemét - szólalt meg hirtelen, riadtan Erin. Egészen

addig Ruth félig kómában feküdt. - Téged néz.

Közelebb léptem az ágyhoz, és megfogtam Ruth kezét. - Itt vagyok,

drágám. Minden rendben.

Egyenesen a szemembe nézett, és egy pillanattal később a lelke

kezdte elhagyni a testét. Egy rövid ideig remegett. Aztán minden
mozdulatlan lett.

Abban a pillanatban hullani kezdtek a könnyeim. Némán, szívből

beszéltem hozzá, megköszöntem, hogy megosztotta velem ezt az
élményt, azt mondtam neki, hogy szeretem, és minden jót kívánok
az utazásához. Nagyon áhítatos pillanat volt, tele nyugalommal és
szeretettel. Ahogy ott álltam az elsötétített szobában, mindent
éberen érzékelve, arra gondoltam: milyen áldást jelentett nekem,
hogy együtt tölthettem vele ezeket a perceket.

Ekkor Ruth teste váratlanul ismét mély levegőt vett. Visszahőköltem,

és káromkodtam egyet, a szívem majd’ kiugrott a helyéről: - A
fenébe! -mondtam Erinnek.

Elnevette magát. - Ez teljesen szokványos, Bronnie. Gyakran

megtörténik.

- Ja, igen? Kösz, hogy mondod - feleltem döbbent arccal, és

rámosolyogtam. A szívem vadul dobogott, és az áhítatos pillanat
tovaszállt. Ismét az ágy felé léptem, tétovázva. - Lehet, hogy megint
megtörténik? - kérdeztem suttogva Erintől.

-    Nincs kizárva.

Csendben vártunk még egy percig, alig vettünk levegőt. - Elment,

Erin. Érzem, hogy elment - mondtam végül.

-    Isten áldja - mondtuk mindketten halkan, egyszerre. Közelebb

vittük a székünket, és egy darabig ott ültünk vele, áhítatos csendben,
tiszteletteljes szeretettel. Kissé meg is kellett nyugodnom az előbbi
rémület után.

Heather és a munkaadóm megkértek, hogy hívjam fel őket, amikor

bekövetkezik a dolog, s ezt meg is tettem. Hajnali fél három körül
lehetett. Már nem volt mit tenniük. Nekem korábban elmondták, hogy
mi ilyenkor a teendő. Így hát felhívtam az orvost, hogy jöjjön el, és
állítsa ki a halotti bizonyítványt. Miután ezzel végeztünk, felhívtuk a
temetkezési vállalatot.

Erinnel a konyhában ültünk, amíg el nem vitték Ruth testét, ami

körülbelül napfelkeltekor történt meg. A várakozás órái alatt
időnként mindketten bementünk a szobába, hogy megnézzük Ruth-t.
Szinte kényszert éreztünk arra, hogy még mindig vigyázzunk a
testére, pedig ő már eltávozott belőle. Nem akartam egyedül hagyni.
A távozása utáni különös, sötét időszak bizonyos tekintetben nagyon
különleges volt. De szinte tapintható üresség honolt a lakásban
aznap éjjel, miután eltávozott.

Másnap felajánlották, hogy maradjak Ruth lakásában, és vigyázzak

rá. Heather azt mondta, hogy az örökösödési eljárás hónapokba
telhet, és a család biztonságosabbnak tartaná, ha nem állna üresen
a ház. Így hát egy darabig még Ruth otthonában laktam, ami az
anyagi helyzetemet tekintve nagy áldás volt. Ráadásul ismerős
helyen lehettem.

Addigra rájöttem, hogy a huszonnégy órás, bentlakásos gondozás

túlságosan kimerítő nekem. Noha az a fajta ember vagyok, aki
sohasem tud félmunkát végezni, el kellett fogadnom, hogy jobb, ha
minden éjjel elszakadok a betegtől, és hazamegyek két műszak
között. A gondozói munka sokkal inkább kiszívta az erőmet, mint az
egyszerű társalkodónői munka.

Az elkövetkező hónapok során végignéztem, ahogy Heather új

helyekre szállította Ruth holmijait, és segítettem is neki. Ruth anyagi
világa darabonként bomlott le, mint mindenkié. Én magam már olyan
régóta éltem nomád életet, hogy még mindig ódzkodtam a túl sok
vagyontárgytól. Ezért sok mindent visszautasítottam azok közül a
tárgyak közül, amelyeket Heather kedvesen felkínált nekem. Végül is
csak tárgyak voltak, noha egykor barátnőm, Ruth tulajdonát
képezték. Én azonban tudtam, hogy az emlékét úgyis megőrzöm a
szívemben, ami így is történt. Néhány régi lámpába
azért beleszerettem, s ezek máig velem vannak.

Ruth házát az új tulajdonosok később lebontották, és modern

betonépítményt emeltek a helyébe. Az öreg frangipánifát, amely
évtizedeken át árasztotta magából a nyár illatát az egész házba,
azonnal kivágták, és úszómedencét építettek a helyére. A
házavatóra én is meghívást kaptam.

Az új tulajdonosokat zavarták a kert fáin élő pókok a hálóikkal. Pedig

hányszor néztük a verandáról Ruth-tal, hogyan szövi a nephila pók a
hálóját, amely olyan erős, hogy fel lehet emelni, és átsétálni alatta.
Sokat gyönyörködtünk együtt ebben a csodában. Ahogy ott álltam az
úszómedence mellett, és néztem az új, divatos növényeket,
amelyeket a szeretettel gondozott régi kert növényei helyébe
ültettek, vidáman állapítottam meg, hogy egy nephila pók már szövi
is a hálóját a magasban az egyik új növényre.

Szeretettel gondoltam Ruthra, elmosolyodtam, és tudtam: a maga

módján ő látogatott meg engem akkor. Az otthona eltűnt a föld
színéről, de a lelke bennem él. Megköszöntem az új tulajdonosnak,
hogy meghívott, kicsit elbeszélgettem a vendégekkel, aztán
lesétáltam a kikötőbe. Leültem ugyanarra a helyre, ahol akkor ültem,
amikor megtudtam, hogy Ruth halálos beteg, és eltöltött a hála
mindazért, amit együtt éltünk át, és amit az ismeretségünk során
tanultam.

Csak ültem ott azon a nyári napon, és mosolyogva gondoltam arra,

mennyi mindent kaptam viszonzásul, sokkal többet annál, mint hogy
lakbérfizetés nélkül élhettem a házában. Ahogy telt-múlt az a
gyönyörű nap, én egyre csak hálásan mosolyogtam. És azzal, hogy
megmutatta a nephila pókot, Ruth már vissza is mosolygott rám.
Őszinteség és önátadás
Ruth halála után néhányszor felkértek kisegítőnek más gondozók
mellé. A kollégáimmal csak műszakváltáskor találkoztam, olyankor
tudtam beszélgetni velük egy kicsit. A hosszú, tizenkét órás
műszakok során nem volt részem fecsegésben és nevetgélésben,
hiszen csak műszakváltáskor láttuk egymást. Társaságot csak a
kliens jelentett, valamint a családja és a szakorvosok, akik néha
benéztek hozzá.

A klienseimmel ettől csak még személyesebb lett a kapcsolatom. És

időnként legalább volt lehetőségem olvasni, írni, meditálni vagy
jógázni is. Sok gondozó valósággal megbolondult attól, hogy túl sok
időt töltött egyedül - nem volt ritka, hogy amikor megérkeztem a
lakásba, már reggeli előtt be volt kapcsolva a tévé. Hálás voltam,
amiért én élvezem a saját társaságomat, és kifejezetten örülök, ha
hosszú órákat kell csendben töltenem. Hiszen még ha voltak is
emberek a házban, a haldoklóknál általában békés
hangulat uralkodott.

Amikor beléptem Stella otthonába, amely egy fákkal övezett

kertvárosban volt, egyértelműen ezt a békés hangulatot éreztem. És
nem csak azért, mert Stella haldoklott. A férjével együtt mindketten
békés, barátságos emberek voltak. Stellának hosszú, egyenes szálú
ősz haja volt, és amikor megismerkedtem vele, azonnal az jutott
eszembe: milyen elegáns, finom nő, pedig betegen feküdt az
ágyban. A férje, a szintén csodálatos George természetes
kedvességgel üdvözölt.

Az életünk már attól is teljesen megváltozik, ha el kell fogadnunk,

hogy haldoklik egy családtagunk. De amikor a haldoklónk abba
a szakaszba ér, amikor már huszonnégy órás gondozásra szorul,
olyankor végleg megszűnik addigi életünk. Nincs többé
magánszféra, nincsenek meghitt pillanatok, mint mikor egy házaspár
kettesben van a házban.
A gondozók jöttek-mentek, reggel és este műszakot váltottak. Volt,
aki rendszeresen jött, volt, aki csak egyszer, a saját kliensénél töltött
két műszak között. Folyamatosan új arcokat kellett megismerni,
új személyiségekkel és különféle munkaerkölcsökkel kellett
megbirkózni. Egy idő után azonban én lettem Stella rendszeres
nappali gondozója. Néha a közösségi ápolónő is ellátogatott hozzá,
és felkereste a palliatív orvos is, akivel az elkövetkező években sok
kliensemnél összefutottam, s aki igazán különleges, szívderítően
jólelkű ember volt.

Ruth gondozása után a munkaadóm úgy ítélte meg, hogy remekül

megbirkóztam a feladattal, és felajánlott egy képzést,
ahol haldoklógondozást tanulhatok, ha szeretnék elmenni ebbe az
irányba. Elfogadtam az ajánlatot, mivel úgy éreztem, az élet most
erre hív. A Ruth-tal töltött idő és a mellette tanultak mélységes hatást
gyakoroltak rám, így hát vágytam arra, hogy továbbfejlődjem, és
több tapasztalatra tegyek szert ezen a területen.

A képzésem két gyakorlatból áll. Az egyiken bemutatták nekem és a

többi gondozónak, hogyan kell szakszerűen kezet mosni. A másik
egy nagyon rövid demonstráció volt a különféle emelési technikákról.
Ezek után a munkaadóm elküldött Stellához, és a lelkemre kötötte,
nehogy megmondjam a családnak, hogy még csak egy kliensnél
végeztem haldoklógondozást. Úgy vélte, alkalmas vagyok erre a
munkára, és magam is így gondoltam.

Mindig is őszinte ember voltam. De amikor a család kérdezgetni

kezdett a korábbi tapasztalataimról, mégis azon kaptam magam,
hogy hazudok, egyszerűen azért, mert szükségem volt erre a
munkára. Akkoriban kezdték bevezetni az új törvényeket, amelyek
speciális képzettséget kívántak meg, amellyel én nem rendelkeztem.
Nem volt tapasztalatom sem, de azt akartam, hogy Stella családja
nyugodt legyen felőlem. A szívem mélyén tudtam, hogy jól fogom
végezni a munkát, hiszen leginkább kedvességre és intuícióra volt
szükség hozzá. Így hát belementem a hazugságba: amikor feltették
ezt a kérdést, azt válaszoltam, hogy már több haldoklót
is gondoztam. De olyan kényelmetlenül éreztem magam emiatt,
hogy többé sohasem hazudtam egyik kliensemnek sem.

Stella tisztaságmániás volt, mindennap cserélni kellett az

ágyneműjét. És mivel szeretett stílusosan öltözködni, ahhoz is
ragaszkodott, hogy a hálóingje passzoljon az ágynemű színéhez és
mintájához. Az egyik nap George nevetve mesélte, hogy bajba
került, mert nem megfelelő ágyneműt választott a hálóinghez,
amelyet Stella fel akart venni. Én is nevettem, és azt feleltem, amit
aztán szinte mindegyik jövendő kliensem családtagjainak: -
Ha ennek örül, akkor legyen így.

Így hát ez a magas, finom hölgy a maga választotta ágyneműk

között, a maga választotta hálóingjében haldoklott, amikor egyszer
csak az életemről kezdett kérdezni.

-    Szoktál meditálni?

-    Igen - válaszoltam boldogan. Erre a kérdésre nem számítottam.

Stella folytatta. - Melyik utat követed? - Megmondtam neki, s ő értőn

bólintott.

- Jógázol is? - kérdezte.

-    Igen - válaszoltam ismét. - De korántsem annyit, amennyit

szeretnék.

-    Mindennap meditálsz?

-    Igen - feleltem. - Naponta kétszer.

Önkéntelenül elmosolyodtam, amikor egy pillanatnyi hallgatás után

lágy hangon azt mondta: - Hála Istennek. Mióta várok rád! Most
már meghalhatok.

Stella negyven éven át jógaoktató volt, akkoriban kezdte, amikor a

jóga még egyáltalán nem volt megszokott dolog a nyugati
kultúrában. Kezdetben valami keleti furcsaságnak számított.
Többször is járt Indiában, és nagyon elkötelezetten haladt ezen az
úton.

Mivel a jóga furcsán hatott abban a világban, amelyben éltek, ha

megkérdezték Stellát, hogy mivel foglalkozik, eleinte azt felelte:
tornát tanít. De ahogy a jóga társadalmilag egyre elfogadottabbá
vált, lassanként levetette álruháját, és számos tanítványt tanított
meg ennek az útnak a művészetére és bölcsességére.

A férje nyugdíjas értelmiségi volt, néha még dolgozott egy kicsit

otthonról. Békésen szöszmötölt, s én örültem a jelenlétének. A
házi könyvtáruk tele volt klasszikus spirituális művekkel. Sokat már
olvastam közülük, de sokat még csak akartam. Igazi kincsesbánya
volt egy olvasni szerető ember számára, különösen, ha annyira
érdekli a filozófia, a pszichológia és a spiritualitás, mint engem.
Faltam a könyveket, ahogy csak bírtam. Stella időnként felocsúdott
álmából, olyankor megkérdezte, melyiket olvasom, hol tartok benne,
és megjegyzéseket fűzött hozzá. Mindegyiket ismerte. Amikor elég
éber volt a beszélgetéshez, ami nem túl gyakran esett meg, mindig
filozófiáról beszélgettünk. Számos elmélet szóba került, és kiderült,
hogy hasonlóképpen gondolkodunk.

A jógagyakorlásban is sokat fejlődtem. Nem éreztem úgy, hogy

titkolnom kell, amit csinálok, vagy hogy át kellene mennem egy
másik szobába. A Stella hálószobájába vezető ajtó sohasem volt
bezárva, így a friss levegő folyamatosan, akadálytalanul áramlott
befelé. Nagyon jó volt ott dolgozni. Stella békés fehér macskája,
Yogi, ott feküdt az ágy végében, és figyelt. Mivel a délutánok
különösen békések voltak azon a környéken, általában olyankor
végeztem a nyújtó- és légzőgyakorlataimat. Sokszor azt hittem, hogy
Stella alszik, de aztán örömmel hallottam, hogy megjegyzést tesz
arra, amit épp csinálok - hogyan javítsak a testtartásomon, vagy
hogyan próbáljak ki egy másik hasonló, de esetleg dinamikusabb és
nehezebb gyakorlatot, aztán ismét elszundikált.

Akkor már vagy öt éve jógáztam. A Perthhez közeli Fremantle-ben

kezdtem, amikor Nyugat-Ausztráliában éltem. Hetente kétszer
biciklire ültem, és néhány külvároson keresztülhajtottam, mire
Fremantle-be értem. A tanáromat Kale-nek hívták, és igazán örülök,
hogy ő ismertette meg velem a jógát. Ő maga csak egészen későn
talált rá erre az útra, egy gerincsérülés következtében. Nyilvánvaló
volt, hogy az élet nagy terveket tartogat számára, és meg is találta a
hivatását, számos odaadó tanítványa nagy szerencséjére.

Amikor elköltöztünk Perthből, az életem egy darabig bizonytalanná

vált. De a jóga mindig megmaradt. Akárhol éltem, mindig kerestem
egy csoportot, és néha egy időre csatlakoztam valamelyikhez. Ám
egyetlen csoporthoz sem tudtam annyira ragaszkodni, mint Kale
csoportjához. Olyat többé nem találtam.

Stella hálószobájában rájöttem, hogy még mindig nem vált igazán

bensővé a gyakorlásom, hiszen még mindig a tanártól vártam
útmutatást, ahelyett, hogy önmagammal teremtettem volna
kapcsolatot. Stella segítségének köszönhetően azonban ez
végérvényesen megváltozott. Azóta már más csoportokba is jártam,
mivel csoportban kicsit jobban fejlődöm, mint ha csak otthon
gyakorolnék. És az is nagyon jó benne, hogy hasonló gondolkodású
emberekkel lehet találkozni. De azóta már az otthoni gyakorlásom
sem hullámzó színvonalú, hiszen maga a gyakorlás vált
a tanítómesteremmé. Stellának sikerült nyomot hagynia az utolsó
tanítványán.

Azt viselte a legnehezebben, hogy készen állt a halálra, és az mégis

késlekedett. Reggelenként, amikor megkérdeztem, hogy van, csak
ennyit mondott: - Hát mit gondolsz, hogy vagyok? Még mindig itt
vagyok, pedig már nem akarok itt lenni.

Már meditálni sem tudott. Annyi év fegyelmezett szellemi munka

után, amikor a meditáció révén folyamatosan megtapasztalta a
kapcsolatot önmagával, azt hitte, hogy ez akkor is természetesen
fog menni, amikor közeleg a hazatérés. Sőt, azt gondolta, hogy még
erősebben tud majd gyakorolni. Ehelyett az én gyakorlásom lett
erősebb. Amikor Stella délutánonként elszunyókált, mindig leültem
meditálni. - Olyan jó neked -mondta később. - Annyira nehéz ez
nekem. Nem tudok meditálni, és nem tudok meghalni.
- Lehet, hogy miattam vagy még itt. Lehet, hogy még tanulnom kell
tőled, és ezért nem jött még el az időd - vélekedtem.

Bólintott. - Ezt elfogadom.

Azonban két ember kapcsolatában mindkettő azért van ott, hogy

egymáson keresztül tanuljanak. Amikor megemlítettem az
önátadást, Stella egyre jobban megbékélt a helyzetével. Érdeklődve
hallgatta, amikor az ágya mellett ülve elmeséltem neki, hogyan
tanultam meg elengedni a dolgokat.

Az idők során mindig a hit lendületéből merítettem. Elmeséltem neki,

hogyan indultam el egyszer évekkel ezelőtt délnek egyetlen tank
benzinnel az autómban és ötven dollárral a zsebemben, azzal a
szándékkal, hogy egy darabig hűvösebb tájon telepedjem le. Egy
bizonyos város volt a fejemben, Új-Dél-Wales déli partján, és
nagyjából arrafelé vettem az irányt. Útközben meglátogattam egy
pár barátomat, akik mindig segítettek munkát találni néhány napra,
így volt miből továbbmennem. Mivel egy ideje már nomád életet
éltem, mindenhol akadtak barátaim, és mindig örültem, ha
újra találkoztam velük - volt, akit már csaknem egy évtizede nem
láttam. Végül megérkeztem abba a városba, ahova indultam, de már
alig volt pénzem.

A legszebb kilátás a hegycsúcson levő lakókocsis kempingből nyílt,

amely a hatalmas Csendes-óceánra nézett. Így hát éjszakára ott
szálltam meg. Felszedtem az öreg terepjáróm hátsó ülését, és
leterítettem egy matracot. Reggel csak elhúztam a függönyt, és
máris készen álltam az indulásra. Amikor másnap körülnéztem, hogy
milyen munkalehetőség akad a városban, először kissé rémisztőnek
tűnt a helyzet. Éppen ősz volt, a kedvenc évszakom. Így hát pár
napig egyszerűen csak élveztem a csodálatos időjárást, és
rengeteget sétáltam.

De egy idő után már nem tudtam fizetni a helyemet a kempingben.

Fogytán volt a pénzem, és végül is csak a zuhanyzás miatt laktam
ott, meg hogy legyen egy bázisom, amíg ismerősökre nem teszek
szert. Így hát vettem ennivalót, és elindultam az erdő felé, követve a
jelzéseket, amelyek egy nem túl messzi folyóhoz vezettek. Mivel
korábban már többször is megtapasztaltam a „hit ugrását”, tudtam,
hogy ismét szembe kell néznem a félelmeimmel. Ha egyedül a hitre
támaszkodva akarok elérni valamit, akkor az agyamat el kell
hallgattatnom, márpedig mindig ez a legnehezebb.

A fejemben azonnal megjelentek a korábbi neveltetésemből fakadó

káros szokásminták. Úgy éreztem, a társadalom azt sugallja: nem
szabad így élnem. Miközben azon tűnődtem, mi a csudát kezdjek
magammal, felütötte bennem rút fejét a félelem. Ilyenkor mindig az
mentett meg, ha visszarántottam magam a jelenbe, és most is
tudtam, hogy ezt kell tennem. Sehol sem tud az ember úgy
szembenézni a félelmeivel, mint a természetben, ahol visszatérhet
az élet valódi ritmusához.

Amikor a félelem aludt, olyankor csodálatos napjaim voltak, élveztem

a bonyodalmaktól mentes, egészséges napirendet: egyszerű, kiadós
ételeket ettem, úsztam a kristálytiszta folyóban, gyönyörködtem a
vadon élővilágának furcsa vonásaiban, hallgattam a madarak
változatos énekét, és olvastam. Áhítatos időszak volt, tágasság és
szépség vett körül.

Csaknem két hétig még embert sem láttam. Aztán egy szép napon
emberek közelítettek. Egy család érkezett a folyóhoz piknikezni:
gyerekek, szülők és nagyszülők. Ebből arra következtettem, hogy
hétvége lehet. Nyitva hagytam a terepjárót, és elmentem kirándulni,
hogy nyugodtan kiélvezhessék a helyet. Késő délután lefeküdtem a
terepjáró hátsó részébe, nyitott csomagtartóval és ablakokkal, és
egy kicsit olvastam. Varázslatos volt, ahogy a gyönyörű alkonyi
fények átszűrődtek a fákon.

Amikor a család szedelőzködni kezdett, a velem egykorú nő, a két

gyermek édesanyja elszakadt a csoporttól. A férje, a szülei és a
gyerekei továbbmentek az autójuk felé. Csendesen odalépett
hozzám, és behajolt a terepjáróba. Feltekintettem a könyvemből, és
rámosolyogtam. Egyszerűen annyit súgott: - Irigylem a szabadságát.
- Mindketten nevettünk, aztán a nő sarkon fordult, és elment, anélkül
hogy bármi mást mondott volna, még válaszra sem hagyott időt.
Aznap éjjel, ahogy a terepjáróban feküdtem, az ablakokon nyitott
függönnyel, a folyóból a békák kuruttyolása hallatszott, és
társaságom a millió csillaggal teleszórt égtakaró volt,
elmosolyodtam, amikor erre a nőre gondoltam. Igaza volt. Annyira
szabad voltam, amennyire csak lehetséges. Csupán néhány napra
elegendő pénzem és ennivalóm volt, de abban a pillanatban olyan
szabad voltam, amennyire egy ember csak szabad lehet.

Sokan faggattak azóta a vadonban és az ország más tájain tett

utazásaimról, és mindig felmerült a kérdés, hogy nem féltem-e. A
válaszom az, hogy nem, ritkán volt okom félelemre. Voltak baljós
helyzetek, például amikor stoppoltam. De mindig épségben kerültem
ki ezekből a ritka helyzetekből, és sokat tanultam belőlük. Mivel a
megérzéseim után mentem, és nyugodt szívvel hagyatkozhattam
rájuk, igyekeztem bizalommal fordulni az újszerű
megmérettetésekhez.

Azonban az ember társas lény, így hát ismét a város felé vettem
utamat. Felhívtam az anyámat, akivel egészséges, szeretetteli
kapcsolatban vagyok. Ahogy egy anyától elvárható, kissé mindig
aggódott a hogylétem miatt. Mégis megértette, hogy el kell fogadnia
nomád életemet. Nem ítélte el a döntéseimet, de azért mindig
megkönnyebbült, amikor jelentkeztem. Előző nap éppen vett két
dollárért egy lottószelvényt, hogy pénzt nyerjen nekem. Mivel
nagylelkű természet, ezúttal is ajándékot kapott az élettől.

- Én annyi mindent kapok tőled - mondta. - Ragaszkodom hozzá,

hogy elfogadd ezt a pénzt. Egyébként is rajtad akartam segíteni, és
úgy nyertem. -Hálásan fogadtam a pénzt, amely több hétre elegendő
volt.

Másnap reggel, amikor a lakókocsis kempingben felébredtem a

terepjárómban, elindultam a sziklákhoz, hogy megnézzem a
napfelkeltét az óceán fölött. Nagyon szeretem látni az első fényt,
amikor még nem tűntek el a csillagok, de már kezdődik az új nap.
Ott üldögéltem a sziklákon, ahogy az ég rózsaszínűre, majd
narancssárgára váltott, és néztem az előttem elúszó delfincsoportot,
amint időnként kedvükre felbuknak a vízből. Akkor tudtam, hogy
minden rendben lesz.

Később hosszas, élvezetes beszélgetést folytattam az életről és az

utazásról a kemping tulajdonosával. A beszélgetés után a tulajdonos
kulccsal a kezében jött vissza a terepjárómhoz. - A nyolcas számú
lakókocsira most tíz napig nem lesz szükségem. Úgyhogy a tiéd, és
egyetlen centet sem fogadok el tőled. Ha egyszer majd a lányomnak
az autójában kell aludnia, remélem, érte is megteszi ezt valaki -
jelentette ki Ted.

- Isten áldjon, Ted, köszönöm! - mondtam, hálakönnyekkel

küszködve.

Így hát az elkövetkező tíz napra fedél volt a fejem fölött, és volt hol
főznöm. Ebben az időszakban azonban ismét erősen rám tört a
félelem, hogy mi lesz velem. Pénzt kellett keresnem. Fogytán volt az
ennivalóm. Mindennap elmentem a város összes üzletébe, és noha
rengeteg derék emberrel találkoztam, semmilyen munkára nem volt
kilátás. Ahogy mentem föl a hegyre a kemping felé, mély lélegzetet
vettem, és igyekeztem a jelenben maradni, ugyanakkor valamilyen
megoldást találni.

Ezt nagyon utáltam az életemben, hogy előbb-utóbb mindig

késztetést éreztem arra, hogy az óvatosságot sutba dobva
túlságosan nagy fába vágjam a fejszémet. Szinte már rászoktam
erre. Valahányszor ez történt, mindig nekimentem a félelmeimnek,
és végül valahogy mindig, de mindig talpra estem. Bizonyos
tekintetben a hit minden újabb ugrása egyre nehezebb volt, mivel
egyre közelebb kerültem legmélyebb, legbenső
félelmeimhez. Ugyanakkor minden ugrás egyre könnyebb is lett.
Korábban már sokszor a végsőkig feszítettem a hitemet, ezáltal
fokozatosan nagyobb bölcsességre tettem szert, és egyre
erősebben hittem önmagamban. S az életet is jobban értettem,
bármilyen nehéz volt is néha. Egyszerűen nem
tudtam beleilleszkedni a társadalom szokványos működésébe.
Ahogy néztem a felcsapó, majd visszahúzódó hullámokat, eszembe
jutott, milyen fontos az önátadás - elengedni a dolgokat, és hagyni,
hogy a természet csodát tegyen. Ugyanaz az erő, amely a dagályt
és az apályt vagy az évszakok váltakozását okozza, s amely életet
teremt, bizonyára képes arra is, hogy megmutassa nekem a
lehetőséget, amelyre szükségem van. Csak előbb el kell engednem
a dolgokat. Hiába is próbálnám irányítani az időzítést és az
eredményt. A szándék már megfogalmazódott bennem, és meg is
tettem minden tőlem telhetőt. Már csak el kell állnom az útból.

Szelíden nevettem magamon, amiért ezt elfelejtettem. Pedig már

korábban megtanultam. Amikor bizonytalan, remegő lábakon állok,
az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy megadom magam, és
meglátom, mi sül ki a dologból. Ideje volt ismét megadnom magam.

Az önátadás egyáltalán nem azonos a feladással, távolról sem. Az

önátadáshoz óriási bátorságra van szükség. Gyakran csak akkor
vagyunk erre képesek, ha már elviselhetetlen fájdalommal jár, hogy
mi akarjuk irányítani a dolgok kimenetelét. Tulajdonképpen
felszabadítóan hat, amikor elérkezünk erre a pontra, noha persze
egyáltalán nem kellemes. Az áramlást végül az teszi lehetővé, ha
elfogadjuk, hogy már semmit, de semmit nem tehetünk, csupán azt,
hogy átadjuk magunkat egy nagyobb erőnek.

Másnap reggel újra lementem a víz melletti sziklákhoz, ahol

napfelkeltekor ismét játszadozó delfinek fogadtak. A félelem, a
fájdalom, az ellenállás rohama és a végső önátadás után úgy
éreztem magam, mintha mindent kiszívtak volna belőlem. Érzelmileg
teljesen kimerültem. A delfineket nézve azonban elmerültem az új
hajnalban, és lassan, szelíden hagytam, hogy ismét feltöltődjem
reménnyel.

Pár nappal később a kempingben beszélgetésbe elegyedtem

néhány nyaralóval, akik munkát ajánlottak nekem Melbourne-ben,
körülbelül hét óra autóútra dél felé. - Miért ne? - gondoltam. Szabad
voltam, oda mehettem, ahova akartam, és egyébként is hűvösebb
tájakra vágytam. Melbourne csakhamar a kedvenc ausztrál városom
lett, és máig is az maradt. Pedig magamtól eszembe sem jutott volna
oda költözni, fogalmam sem volt, mennyire javamra szolgál majd, ha
egy ennyire kreatív városban élek. Egyedül az önátadás és a
jelenben élés tette lehetővé, hogy találkozzam ezzel a
munkalehetőséggel.

Amikor befejeztem a mesélést Stellának, mindketten

elmosolyodtunk. Megette a félbevágott epret, és helyeslően bólintott.
Egészen addig ő akarta meghatározni a távozása pillanatát. Ideje
volt, hogy kiengedje a kezéből ezt a dolgot, és noha nehezen
barátkozott meg a gondolattal, most már elfogadta, hogy időbe
telhet, mire elérkezik a napja. A test kialakulásához kilenc hónapra
van szükség. Az is időbe telhet, mire végleg abbahagyja a
működést.

Ekkor már nagyon gyenge volt, és szinte egyáltalán nem evett. Nem
volt ereje hozzá, csak gyümölcsdarabokat fogadott el, azokat is csak
az íz kedvéért. Előző nap két szem szőlőt. Ma egy fél epret.

Halála előtt nagyon sok fájdalmat kellett volna elviselnie, már csak
azért is, mert igen előrehaladott állapotban volt a betegsége,
amikor megállapították a diagnózist. Azonban alig volt fájdalma,
amin az orvosa nagyon csodálkozott. Ahogy a betegség terjedt,
inkább csak egyre kimerültebbnek érezte magát. A szellemi útja
során végzett munkája következtében nagyon erős kapcsolata volt a
saját testével, s ennek köszönhetően most szinte fájdalommentes
volt. Ezért is tudott olyan könnyen elmenni, amikor eljött az idő.

Két-három nappal korábban észrevettem: az ujjai annyira

megdagadtak, hogy a jegygyűrűje mélyen belenyomódott a
gyűrűsujjába. Attól tartottam, hogy ez a keringésére is hatással van.
Felhívtam a munkaadómat, és az ápolónő azt javasolta, vegyem le a
gyűrűt. Miközben George mellette feküdt az ágyban, óvatosan
leszedtem az ujjáról szappanos vízzel. Nagyon lassan ment a dolog,
és mire sikerült, addigra mindketten sírtak. Úgy éreztem magam,
mint az ördög ügyvédje, de mire leszedtem a szerelmük
jelképét, amely több mint fél évszázada Stella kezén volt, már én is
sírtam.
A drága George ekkor a régi becenevén szólította Stellát. Kimentem
a szobából, hogy zavartalanul megélhessék a bensőségesség ritka
pillanatát, és talán utoljára fekhessenek egymás karjában. Ahogy ott
álltam sírva a fürdőszobában, arra gondoltam: milyen óriási ajándék,
hogy tanúja lehettem ennek a mélységes szerelemnek, amely
összekötötte őket. Soha nem láttam még ilyet. Igazi jó barátok
voltak, mindketten kedvesen és figyelmesen viselkedtek
mindenkivel, de főleg egymással. De nagyon fájt látni, hogy sírnak,
amikor a jegygyűrűt örökre le kellett venni Stella ujjáról.

A fiuk és a lányaik rendszeresen látogatták őket, mostanában egyre

gyakrabban, ahogy közelgett az idő. Mindannyiukat kedveltem.
Nagyon különböztek egymástól, de mindegyikük kedves, jóravaló
ember volt. Az egyik lányukat különösen közel éreztem magamhoz.

Egyik nap váratlanul lehűlt az idő, és nem volt nálam meleg ruha.
George unszolt, hogy vegyem fel Stella egyik kardigánját. Aztán
mindketten megállapították, hogy nagyon jól áll nekem. Olyan
ruhadarab volt, amit nem vennék észre az üzletben, mert nem az én
stílusom volt. De ahogy felvettem, rögtön megszerettem. Aznap a
család, Stellával együtt, nekem ajándékozta a kardigánt. Évek teltek
el, de azóta is hordom. Stellának remek ízlése volt.

Aznap éjjel Stella kómába esett, mialatt én otthon aludtam. Másnap

reggel ünnepélyes hangulatra érkeztem. George és a fiuk, David
fogadott. Lágy szellő fújdogált a hálószobaajtón keresztül, George
az ágyon feküdt, gyönyörű felesége mellett. Fogta a kezét, amely
egyre hidegebb lett. Stella még élt, de az ilyen betegség esetén a
halál közeledtével gyengül a vérkeringés a végtagokban. Már a lába
is kezdett kihűlni. David egy széken ült, és Stella másik kezét fogta.
Én az ágy végénél ültem le egy székre, és a lábára tettem a kezem.
Azt hiszem, nekem is szükségem volt arra, hogy megérinthessem.

Miután tizenkét órát töltött mély kómában, Stella felnyitotta a szemét,

és rámosolygott valamire a mennyezeten. George felült: - Mosolyog
- mondta riadtan. - Valamire mosolyog.
Stella már nem volt tudatában a jelenlétünknek. De ahogy ott
mosolygott, nem tudni, mire vagy kire, bennem megerősödött
valami, ami azóta sem tűnt el. Mivel a meditációim során korábban
már többször eljutottam a szokványos emberi szint fölötti boldog
tájakra, sohasem kételkedtem a halál utáni életben. De mióta Stella
földöntúli boldogságát láttam, ahogy nyitott szemmel nézett a
mennyezet felé, többé semmi sem ingathat meg ebben a hitemben.
Van valami más, ami felé haladunk, vagy ami felé visszatérünk.

A mosoly után Stella picit sóhajtott, felakadt a szeme, és

mindannyiunkra csend borult. George és David rám nézett,
hogy megerősítsem a dolgot. Mivel addig még csak Ruth halálánál
voltam jelen, vártam a nagy sóhajt, de nem jött. - Meghalt? Meghalt?
- kérdezték kétségbeesetten, szívszorító bánattal a hangjukban.

Megpróbáltam megkeresni a nyaki ütőerét, de olyan erősen vert a

szívem, hogy csak azt a ritmust éreztem. Óriási nyomás nehezedett
rám, és fogalmam sem volt, mit csinálok. Kétségbeesetten néztek
rám. Nem akartam kijelenteni, hogy meghalt, hátha él még egy-két
napig, vagy akár csak sóhajt még egy nagyot. Így hát útmutatásért
imádkoztam.

Aztán egyszerre nyugalom öntött el, mert ahogy ránéztem, rögtön

tudtam, hogy már nincs köztünk. Annyira sima, finom és elegáns
távozás volt, hogy alig lehetett észrevenni. De a szeretethullám,
amely akkor elöntött, megerősítette bennem, hogy távozott.
Bólintottam, s ekkor George és David azonnal elhagyták a szobát.
Szívettépő zokogás visszhangzott a házban, ahogy George
tudomásul vette szeretett felesége távozását. Némán ültem Stella
mellett, és akkor már nekem is hullottak a könnyeim.

Néhány óra múlva, amikor a többi családtag is megjelent, túlestünk a

gyakorlati tennivalókon, majd elbúcsúztunk egymástól. A reggelből
addigra nagyon forró délelőtt lett, s én azon tűnődtem, mit kezdjek
magammal. Valami felszínes kikapcsolódásra vágytam. Még mindig
ugyanazzal a terepjáróval jártam, amellyel már annyi mérföldet
megtettem, és a vezetőoldalon nagyon erősen be kellett vágni az
ajtót, hogy rendesen becsukódjon. Ez már egy ideje így volt. Most,
amikor bevágtam, kitört a vezetőülés melletti ablak, és a szilánkok
az autóba hullottak. Csak ültem és bámultam, a reggeli
eseményektől kábán, amit tovább erősített a törést kísérő fülsiketítő
zaj. Kinéztem az ablakon, amelyből csak néhány
üvegcserép maradt, és beletörődtem, hogy valószínűleg az lesz a
legjobb, ha most hazamegyek.

Az új ablak csak három nap múlva érkezett meg. Így ezeket a

napokat otthon és a kikötőben töltöttem. Ezalatt folyamatosan
hálálkodtam Stellának, amiért hazaküldött. Ez volt a legjobb, amit
tehettem, mert így egyszerűen csak elvoltam. Néhány hónappal
később levelet kaptam Therese-től, Stella lányától, akivel annak
idején összebarátkoztam. Azt írta, hogy az édesanyja halála utáni
napon ment az utcán, és közben természetesen Stellára
gondolt. Egyszer csak egy hatalmas fehér kakadu szállt le elé, olyan
közel, hogy érezte a szárnycsapása szelét. Ilyen volt Stella, képes
volt jeleket küldeni. Nagy örömmel olvastam Therese levelét.

Egy évvel később vacsorára voltam hivatalos a családhoz. Nagyon

vártam azt az estét, különösen a drága George-dzsal való
találkozást, tudni akartam, hogyan boldogul. Therese is eljött a
férjével. Az este jól indult, örömmel hallottam, hogy George egyre
többet jár társaságba, bridzsezni és más programokra. De aztán
valahogy úgy alakult a beszélgetés, hogy megint hazudni kellett.
Therese valami olyasmit kérdezett, hogy mennyiben volt más az
édesanyja halála, mint a korábbi klienseimé. Itt volt a nagy
alkalom, hogy tisztázzam magam, és eláruljam, hogy teljesen
tapasztalatlanul fogtam bele Stella gondozásába.

Szerintem akkor már nem bánták volna, hiszen nagyon meg voltak
elégedve azzal, ahogy Stellát gondoztam. Végül mégsem volt
alkalmam tisztázni magam, mivel George annyira örült nekem, hogy
folyton azt mondogatta, milyen jó megint együtt lenni. Ettől biztosan
megint közel érezte magát Stellához. Félre akartam vonni Therese-t,
hogy elmondjam az igazságot, de aznap már nem nyílt erre
lehetőség.
Ezután az élet elsodort bennünket egymástól. Néhány év múlva
azonban ismét összejöttünk, és akkor végre bevallhattam a
családnak, hogy annak idején tapasztalatlanul kerültem hozzájuk.
Azt is elmondtam, mennyire sajnálom, hogy nem voltam velük
őszinte az elejétől kezdve. Csodálatosan elfogadóan és
megbocsátóan viselkedtek, és azt mondták, hogy az empátiám és az
együttérzésem tökéletesen pótolta a tapasztalatot. Az elejétől fogva
érezték, hogy én vagyok a megfelelő ember az
édesanyjuk gondozására, ahogy én is. Nagyon jó volt újra találkozni
velük, és emlékezetünkbe idézni közös élményeinket. Telente még
ma is hordom a kardigánomat, és néha most is gondolok Stellára.
Tavaly télen is épp az volt rajtam, amikor egy tőle kapott könyvet
olvastam, meg-megállva, néha elmosolyodva az emlékeimen. Ez a
munka csodálatos emberekkel ismertetett meg, annyi bizonyos.

A hazugságból fakadó kellemetlenség mindenesetre komoly

tanulsággal szolgált. A Stellával töltött idő után elhatároztam, hogy
soha többé nem fogok hazudni a klienseimnek. A lényeg az volt,
hogy tanultam a dologból. Őszinte ember vagyok, és bármilyen
nehéz is néha az őszinteség, számomra ez az egyetlen út.

Miután tanultam a történtekből, képes voltam megbocsátani

magamnak, márpedig az ember magának bocsát meg a
legnehezebben.
Első megbánás:
Bárcsak lett volna bátorságom hűen élni önmagamhoz, ahelyett
hogy mások elvárásainak akartam volna megfelelni

Grace szinte az első pillanattól az egyik legkedvesebb palliatív

kliensem lett. Apró termetű nő volt, hatalmas szívvel. Ezt a gyerekei
is örökölték tőle, akik már maguk is szülők voltak, és ugyancsak
remek emberek.

Grace egészen másfajta környezetben élt, mint a többi kliensem.

Átlagos kertvárosi utcában lakott, egyik oldalon sem álltak hatalmas
paloták. Az első benyomásom az volt, hogy nagyon alkalmas lenne
egy tévésorozat helyszínének, mivel érezhetően áramlott benne a
családi energia. Magában Grace-ben és a családjában is azt
szerettem a legjobban, hogy két lábbal álltak a földön, és őszintén,
barátságosan fogadtak.

Az első napok hasonlóan teltek, mint a többi klienssel, meséltünk

egymásnak magunkról, hogy kicsit megismerkedjünk. A
mellékhelyiségben elhangzottak az ismerős történetek arról,
mennyire nehéz neki, hogy elvesztette a méltóságát, mióta más törli
ki a fenekét, és hogy egy ilyen csinos fiatal lánynak, mint én, nem
kéne ilyen undorító munkát végeznie. Én azonban addigra már
hozzászoktam a munkának ehhez a részéhez, és azzal igyekeztem
könnyíteni Grace és a többi kliensem helyzetén, hogy nem csináltam
nagy ügyet a dologból. Az biztos, hogy a betegség segíthet az
egó kioltásában. A végső állapotban a méltóság egyszer s
mindenkorra megszűnik. A beteg kénytelen elfogadni a helyzetét,
többek között azt is, hogy másvalaki törli ki a hátsóját, hiszen egy idő
után már túlságosan rosszul van ahhoz, hogy efféle dolgok miatt
aggódjék.

Grace több mint ötven évig volt házas, és mindvégig úgy élt, ahogy
elvárták tőle. Nagyon kedves gyerekeket nevelt fel, és sok örömöt
talált az unokáiban, akik akkoriban tizenévesek voltak. Azonban úgy
tűnt, hogy a férje kissé zsarnokoskodott fölötte, és évtizedeken át
keserítette Grace életét. Megkönnyebbülést jelentett mindenkinek,
főleg Grace-nek, amikor a férje végül ápolóotthonba került, alig
néhány hónappal azelőtt.

Grace egész házasélete során arról álmodozott, hogy egyszer majd

függetlenedik a férjétől, felszabadul a zsarnoksága alól, utazni fog,
és főleg egyszerűen, boldogan él. Noha már a nyolcvanas éveiben
járt, korához képest jól tartotta magát, és egészséges is volt. A jó
egészség biztosítja a mozgásszabadságot, amely végre megadatott
neki, amikor a férjét felvették az otthonba.

Ám nem sokkal azután, hogy rátört a várva várt szabadság, Grace

nagyon rosszul lett. Pár nappal később előrehaladott állapotban
levő, halálos betegséget állapítottak meg nála. A történetet még
fájdalmasabbá teszi, hogy a betegségét a férje káros szokása
okozta, ugyanis hosszú éveken át dohányzott, bent a lakásban is. A
betegség nagyon agresszív volt, Grace egy hónap alatt teljesen
legyengült, és ágynak esett, már csak a vécére tudott lassan
kibotorkálni, és még oda is csak járókerettel és segítséggel. Az
álmok, amelyeket egész életében szőtt, semmivé foszlottak. Már
késő volt. Emiatt folyamatosan gyötrődött, és szörnyű lelki kínokat élt
át.

-    Miért nem csináltam azt, amit akartam? Miért engedtem,

hogy uralkodjon rajtam? Miért nem voltam elég erős? - tépelődött
állandóan. Nagyon haragudott magára, amiért nem volt elég bátor. A
gyerekei is megerősítették, hogy nehéz élete volt, és nagyon együtt
éreztek vele, ahogy én is.

- Sose hagyd, hogy bárki megakadályozzon abban, amire

vágysz, Bronnie - mondta. - Ígérd meg ezt egy haldoklónak. -
Megígértem, és elmeséltem neki, milyen szerencsém van, hiszen
csodálatos anyával vagyok megáldva, aki saját példájával tanított
függetlenségre.
-    Nézz rám - folytatta Grace. - Haldoklom. Haldoklom! Hogy lehet
az, hogy annyi évet vártam a szabadságra és a függetlenségre,
most meg már késő? - A helyzete kétségtelenül tragikus volt. Biztos
voltam benne, hogy Grace esete örök tanulság lesz arra, hogy a
saját életemet éljem.

Az első hetekben órákat beszélgettünk nosztalgikus tárgyakkal és

családi fotókkal teli hálószobájában. Azonban rohamosan romlott az
állapota. Grace leszögezte, hogy egyáltalán nem házasságellenes.
Sőt, úgy gondolja, hogy a házasság csodálatos is lehet, és
fantasztikus lehetőséget nyújthat a fejlődésre, a közös tanulásra. Az
ellen lázadt, hogy az ő idejében bármi történt, nem volt szabad
kilépni a házasságból. Így hát benne maradt, és közben eljátszotta a
boldogságát. A férjének szentelte az életét, aki viszont teljesen
magától értetődőnek vette a szeretetét.

Most, hogy haldoklott, már nem érdekelte, ki mit gondol róla, és azon
gyötrődött, miért nem jutott el ide korábban. Grace mindig
igyekezett fenntartani a látszatot, és mások elvárása szerint élni.
Csak most döbbent rá, hogy a döntés mindvégig az ő kezében volt,
és hogy a döntése félelmen alapult. Igyekeztem támogatni, és
rábírni, hogy bocsásson meg magának, de továbbra is nyomasztotta
a tény, hogy már késő.

A legtöbb munkám ilyen volt: egyedül gondoztam a klienst, hosszú

ideig, egészen a végóráig. Az évek során azonban sok más
kliensem is akadt, akikhez a gondozójuk távollétében ugrottam be
néhány alkalomra helyettesként. Grace gyötrelemmel,
kétségbeeséssel és frusztrációval teli szavait később sokszor
hallottam másoktól is. Az összes bánkódás és tanulság közül,
amelyeket a haldoklók megosztottak velem, miközben ott ültem
az ágyuk szélén, a leggyakoribb ez volt: miért nem éltem
önmagamhoz hűen? Ez volt az oka a legtöbb frusztrációnak is,
hiszen a felismerés túl későn érkezett.

- Nem arról van szó, hogy nagy lábon akartam volna élni -
magyarázta Grace számtalan beszélgetésünk egyike során az
ágyból. - Jó ember vagyok, senkit sem akartam bántani. - Grace
tényleg az egyik legaranyosabb ember volt, akivel életemben
találkoztam, és képtelen lett volna bárkit is bántani. - Csak éppen a
magam kedvére is szerettem volna csinálni egyet-mást,
és egyszerűen nem volt meg hozzá a bátorságom.

Grace akkor már tudta: mindenkinek jobb lett volna, ha elég bátor
ahhoz, hogy megvalósítsa ezt a vágyát. - Vagyis a férjemen
kívül mindenkinek - mondta, és közben láthatóan irtózott magától. -
Akkor boldogabb lettem volna, és nem hagyom, hogy az én
gyötrődésem évtizedeken át megkeserítse a család életét. Miért
tűrtem, amit csinált? Miért, Bronnie, miért? - Szívettépő zokogásban
tört ki, és egyre csak sírt, én pedig szorosan magamhoz öleltem ezt
a kedves asszonyt.

Amikor alábbhagytak a könnyei, elszántan rám nézett. - Komolyan

beszélek. Ígérd meg egy haldoklónak, hogy mindig hű leszel
önmagadhoz! Hogy bátran élsz, úgy, ahogy te akarod, és nem
törődsz mások véleményével! - Lágyan lengedeztek a
csipkefüggönyök, a napfény besütött a hálószobába, s mi
szeretettel, tisztán és elszántan néztünk egymásra.

- Megígérem, Grace. Egyébként is igyekszem így élni. De most meg

is ígérem neked, hogy mindig igyekezni fogok - válaszoltam szívből
jövőn, őszintén. Megfogta a kezemet, és elmosolyodott, hogy
legalább másvalakinek hasznára lesz, amit az élete során megtanult.
Elmeséltem Grace-nek, hogy a felnőtt életemből több mint egy
évtizedet töltöttem lélekölő munkákkal, banktisztviselőként és
adminisztrátorként. Így lassanként kezdett megérteni engem, és
nagy érdeklődéssel hallgatott. Amikor hazatértem külföldről, néhány
évet még eltöltöttem a bankszakmában. De ezeket én már úgy
fogtam fel, mint az elválasztás éveit - úgy kellett elválasztanom
magam ettől a szakmától, mint amikor a kisbaba leszokik a
szopásról.

Az iskola befejezése utáni első éveket nagyon élveztem. Sok

gyakornokkal dolgoztam együtt, így a munka mindenekelőtt
társaséletet jelentett. Az összes gyakornok tizenhét-tizennyolc éves
volt. Így hát a dolog lényegében arról szólt, hogy találkozom a
barátaimmal, és pénzt keresek, hogy tudjam finanszírozni a
hétvégéket. Maga a munka eleinte nagyon könnyű volt, és talán az
is maradt volna, ha szívvel-lélekkel tudom végezni. Csakhogy ez
sohase ment. A kezdeti évek után hamarosan nem volt maradásom,
és töprengeni kezdtem az élet értelmén. Mégis folytattam azt
az életet, amelyet elvártak tőlem, még egy teljes évtizeden át, de
közben tudtam, hogy valami más is vár rám, csak nem volt
bátorságom, hogy a keresésére induljak.

Leginkább azért maradtam ebben a szakmában, mert féltem, hogy a

családban páran kinevetnek, ha kitörök abból a keretből, amelybe az
ő elvárásuk szerint bele kell illeszkednem. Másvalaki életét éltem a
saját testemben, s ez nyilvánvalóan nem volt rendben. Mégis
kitartottam, noha rendszeres időközönként váltogattam a banki
állásokat, az egyenruhákat és a lakóhelyeimet. Egyre gyorsabban
ívelt felfelé a karrierem, hiszen már a legtöbb bankban volt
munkatapasztalatom, ráadásul több munkakörben, mint a velem
egykorúak nagy részének. Így hát automatikusan sikeres lettem.

Rettenetesen boldogtalan voltam, mégis egy olyan tevékenységnek

szenteltem az egész munkahetemet, amely semmit sem tett a
lelkemért. Sokan szeretik a banki munkát, aminek én is nagyon
örülök. A bankoknak ilyen emberekre van szükségük. Ma is megvan
a lehetőség, hogy olyan területen helyezkedjen el az ember, ahol a
közösségért és más nemes célokért dolgozhat. Én azonban - Grace-
hez hasonlóan - mások elvárásai szerint éltem, nem úgy, ahogy én
szerettem volna.

Mivel egyes családtagjaim minden mozdulatomba belekötöttek, és

folyamatosan küzdenem kellett azért, hogy olyan legyek, amilyennek
ők akarnak látni, a „jó munkahely” azt is garantálta, hogy legalább az
életemnek ebbe a részébe nem szólnak bele. Csapdába estem, mert
féltem a fájdalomtól, attól, hogy rokonaim még az addiginál is
szigorúbban ítélnek el.

Nem könnyű a család fekete bárányának lenni. A fekete báránynak

külön szerepe van a családi dinamikában. Ha a csoport egyes
meghatározó tagjai attól kapnak erőre, hogy másokat gyengítenek,
akkor meglehetősen fáradságos a felfelé vezető út. De mióta a
munkám révén rengeteg családdal találkoztam, megfigyeltem, hogy
szinte minden családban vannak valamilyen szintű konfliktusok.
Minden egyes családnak tanulási folyamatokon
kell keresztülmennie. Az enyém sem volt más, mint a többi, bár ez a
felismerés annak idején nem feltétlenül enyhítette a fájdalmamat.

Amióta az eszemet tudom, a család kedvenc sportja volt kinevetni

engem. Én úsztam, a család többi tagja lovagolt, én vegetáriánus
voltam, a család meg juhtartásból élt, én nomád életet éltem, a
többiek telepesek voltak, és így tovább. Sokszor csak ugratni
akartak, és talán nem is vették észre, hogy milyen fájdalmat
okoznak. De amikor már évtizedek óta hallgattam ezeket a vicceket,
nem tudtam nevetni rajtuk. Máskor viszont - kissé túl gyakran -
szándékosan bántottak meg, és egész egyszerűen kegyetlen
dolgokat mondtak. Sok év elteltével ez nagyon ki tudja meríteni
az embert, még akkor is, ha ezerszer erősebb, mint az átlag.
Különösen akkor, ha csak nagy nehézségek árán tud az eszébe
idézni egy olyan időszakot, amikor nem nevették ki, nem ordítoztak
vele, és nem mondták rá, hogy reménytelen eset.

Így hát mind a mai napig kevés örömöt lelek a családi dinamikában.
Akkoriban az volt a legkönnyebb, ha egyszerűen úgy éltem, ahogy
elvárták tőlem. Amikor pedig velük voltam, visszahúzódó és
bezárkózó lettem. Csak így tudtam elviselni ezt a helyzetet.

A művészek az egész világon azzal küzdenek, hogy nem értik meg

őket, és én már akkor is művész voltam, csak ezt akkor még nem
ismertem fel. Csupán azt tudtam, hogy nem az én műfajom
biztosítási termékeket árulni olyan embereknek, akik csak arra
szeretnék használni a bankot, hogy a fizetésüket oda utalják. A
hóvégi elszámolások tökéletesen hidegen hagytak. Semmi sem
érdekelt, csak az, hogy az ügyfelet barátságosan,
figyelmesen szolgáljam ki, s ezt nagyon jól is csináltam. Azonban a
változásban levő bankszakmában ennyi nem volt elég. Ott csak az
számított: eladni, eladni, eladni.
Azt mondják, az ember többet tesz azért, hogy elkerülje a fájdalmat,
mint hogy örömöt szerezzen magának. Csak akkor vesszük a
bátorságot, hogy változtassunk, amikor a fájdalom már
elviselhetetlenné válik. Egy ideig egyre csak gennyedt a sebem, míg
végül aztán felfakadt.

Amikor otthagytam a soron levő „jó állásomat”, és elmentem

dolgozni a szigetre, mindenki megrökönyödött. - Mi a fenének
csinálja ezt? Hova megy már megint? - Én meg tele voltam
lelkesedéssel, és csak arra tudtam gondolni: „Egy szigeten fogok
élni!” Minél messzebb, annál jobb. Ott majd a saját életemet
élhetem, és az jó. Csak az édesanyámmal tartottam kapcsolatot a
kontinensről, aki igazi támaszom és a legdrágább barátnőm volt.

A szigeten töltött évek alatt kóstoltam bele először a meditációba.

Később olyan utat találtam, amely lehetővé tette, hogy minden
addiginál erősebb kapcsolatot teremtsek a bennem levő jósággal. Ez
az út értette és tapasztaltatta meg velem a részvét hatalmas,
bámulatos erejét.

A mások által okozott fájdalom voltaképpen az ő saját fájdalmuk volt,

amelyet belém vetítettek. A boldog emberek nem bánnak így
másokkal. Nem ítélnek el valakit azért, mert hűen él önmagához.
Inkább tisztelik érte. Miután felismertem a fájdalmat, amelyet a
korábbi nemzedékek örökítettek tovább az én nemzedékemre, már
az én választásomon múlt, hogy a saját életemben megszabaduljak
tőle. Én sohasem tudtam volna, és nem is akartam másvalakire
rákényszeríteni az akaratomat. Az emberek azért változnak meg,
mert meg akarnak változni, és akkor, amikor készen állnak rá.

Felszabadító érzés volt, amikor megtanultam részvéttel szemlélni az

életet, és elfogadni, hogy nekem talán soha nem lesz részem olyan
megértő, szeretetteli kapcsolatban, amilyenre vágytam. Ez több
szinten is átalakította az életemet. Mivel jól tudtam, mennyi
fájdalommal jár a gyógyulás, elfogadtam, hogy nem mindenki elég
bátor szembenézni a múltjával, legalábbis addig, amíg ez a
szembenézés elodázható.
A korábbi dinamika bizonyos mértékig még éveken át megmaradt,
de egyre kevésbé hatott rám. Sok erőre és időre volt szükségem
hozzá, de ekkor már tudtam, hogy a dolog nem rólam szól. Hanem
arról az emberről, aki kritizál vagy megítél engem.

Egy buddhista történet szerint egy ember mérgesen rákiabált

Buddhára, aki rezzenéstelenül hallgatta. Amikor megkérdezték,
hogyan volt képes ilyen nyugodt maradni, egy kérdéssel válaszolt:
„Ha valaki ajándékot akar adni neked, és te úgy döntesz, hogy nem
fogadod el, akkor kié az ajándék?” Természetesen az ajándékozóé.
Így voltam én azokkal a megjegyzésekkel, amelyeket igazságtalanul
tettek rám. Ezentúl egyszerűen nem vettem fel őket, inkább
részvétet éreztem a bíráló iránt. Hiszen ezek a szavak
nem boldogságból fakadtak.

Ám a legfontosabb mindabból, amit életem során megtanultam, az,

hogy a részvétet önmagunkon kell kezdenünk. Ahogy részvétet
kezdtem érezni mások iránt, megkezdődött és fokozatosan haladt
előre a gyógyulási folyamat. Ezzel valamennyire sikerült kivonnom
magam az egyenletből, amikor továbbra is jelentkeztek a régi
viselkedésminták. Felismertem a szenvedést, és hogy a dolog
egyáltalán nem rólam szól. Valaki másnak a fájdalma jött felszínre.
Ez persze nemcsak a családi kapcsolatokra volt igaz, hanem minden
kapcsolatra: személyes, közösségi és szakmai
kapcsolatokra egyaránt. Mindannyian szenvedünk néha.
Mindenkinek vannak fájdalmai, minden egyes embernek.

Viszont sokkal nehezebb volt megtanulnom részvétet érezni saját

magam iránt, és noha akkor ezt még nem tudtam, ez a folyamat
évekbe telt. Önmagunkkal különösen keményen bánunk, és ez nagy
igazságtalanság. Nagyon nehéz volt megtanulnom, hogy kedves
legyek saját magammal, és felismernem, hogy én is nagyon sokat
szenvedtem. Szinte könnyebb volt meghallgatni mások igazságtalan
véleményét, és magamra venni őket, hiszen ehhez már hozzá
voltam szokva. Ettől ugyan nem lettem boldogabb, de még nagyon
hosszú folyamat állt előttem, mire megtanultam kedvesen és
főleg együttérzőn fordulni önmagam felé. De legalább elindultam a
gyógyulás útján.

Miután megszületett bennem az önmagam iránti szeretet, tisztelet és

részvét szándéka, gyengülni kezdett a régi családi dinamika
hatalma. Erőt vettem magamon, és a visszavonulás helyett reagálni
kezdtem: végre én is hallattam a hangomat. Persze ez sem a
többiekről szólt, én is csak a saját fájdalmamat szólaltattam meg.
Mindenki a maga módján értelmezi a vele történteket. Én is így
voltam ezzel, amikor végre hangot adtam az érzéseimnek, és
kimutattam a fájdalmamat. A több évtizede kialakult
sémák megtöréséhez nagy bátorságra volt szükség. A fájdalmam
azonban nagy bátorsággal töltött el, és különben sem volt veszteni
valóm. Egyszerűen nem tudtam tovább hordozni a hallgatás
fájdalmát.

De valójában mindannyiunkban az a vágy táplálta a fájdalmat, hogy

szeressenek, fogadjanak el és értsenek meg bennünket. Ezért a
részvét volt az egyetlen járható út: a részvét és a türelem.
Mindennek ellenére a szeretet - ha törékeny álarcban is -, még
mindig megvolt közöttünk.

Olyan volt ez az egész, mintha mindig ugyanabban a folyóban

úsznék, és minden alkalommal szembetalálnám magam egy
hatalmas sziklával, amely megakadályozza a természetes áramlást.
A szikla mindig ott volt. És egy nap rájöttem: lehet, hogy mindig ott is
marad. Ezért ahelyett, hogy újra és újra szembeúsznék vele, inkább
másfelé kezdtem úszni, ahol szabadon és természetesen tudtam
előrehaladni. Semmi szükség nem volt arra, hogy újra és újra
szembemenjek az akadállyal, amely gátolt a szabad
mozgásban, minden alkalommal eltorlaszolta az utamat, és
fájdalmat okozott.

Ideje volt másképp csinálni a dolgokat. Ideje volt más utat választani,
kiállni magamért, és azt mondani: elég. Többé nem voltam hajlandó
eltűrni, hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv játszódjon le. Lehet,
hogy az általam választott út magányosabb lesz, de legalább
elvezethet a lelki békéhez. A másik út egészen biztosan nem a béke
útja volt.

Miután elkezdtem kimondani, amit gondolok, bennem is

megváltoztak a dolgok. Jobban tiszteltem és világosabban ki tudtam
fejezni magam. Végre új, a korábbinál egészségesebb magvakat
vetettem el. Azt még nem tudtam, hogyan kell táplálni őket, de
legalább már elvetettem őket. Ideje volt elkezdeni úgy élni, ahogy
szerettem volna, lépésről lépésre.

Amikor ezt elmeséltem Grace-nek, azonnal közel kerültünk

egymáshoz. Egyetértett velem abban, hogy minden családnak
keresztül kell mennie egy tanulási folyamaton. Egyetlen családot
sem ismert, amelynek ne lettek volna meg a maga nehézségei, és
hitt abban, hogy a legtöbb ember számára a család az egyik legjobb
tanulási terep. Megbeszéltük azt is, hogy csak úgy
lehet megtapasztalni a szeretetet, ha teljesen elfogadjuk az
embereket olyannak, amilyenek, és nem támasztunk elvárásokat
velük szemben. Ezt persze sokkal könnyebb mondani, mint
megvalósítani, de ilyen az igazi szeretet.

Grace sokat mesélt az életéről, a gyerekei neveléséről, a környék

átalakulásáról, és minduntalan visszatért arra, amit a legjobban bánt.
Azt kívánta, bárcsak lett volna bátorsága a szíve szerint élni,
ahelyett hogy mások elvárásait követte. Amikor az embernek lassan
lejár az ideje, az őszinteséggel nincs mit veszítenie. Ekkor már a
legfontosabb dolgokat osztottuk meg egymással. Sohasem
fecsegtünk, csakis mélységesen személyes témákról beszéltünk.
Váratlan gyógyító hatással volt rám, hogy megnyíltam Grace előtt,
az én figyelmes hallgatásom pedig őrá.

Aztán az is szóba került, hol tartok most az életben, milyen irányt

vett a zenei fejlődésem, és hogyan kezdtem dalokat szerezni és
előadni. Teázás közben Grace unszolni kezdett, hogy másnap
hozzam el a gitárt, és játsszam neki valamit, aminek nagyon
megörültem. Boldogan énekeltem Grace-nek, ő pedig az ágyban
ülve mosolygott és dúdolgatott. Minden dalnak külön örült, úgy
fogadta őket, mintha a világ legszebb dalai lennének. Aztán a család
is bejött meghallgatni őket, és ők is nagyon kedvesen bátorítottak.
Az egyik dal különösen tetszett Grace-nek, mivel mindig is szeretett
volna utazni. A dal címe az volt: „Az ausztrál ég alatt”.

Ezt követően rendszeresen megkért, hogy énekeljek neki. Gitár se

kell hozzá, mondta. Így hát ott ültem a hálószobában, énekeltem
ennek a kedves kis teremtésnek, ő meg behunyt szemmel,
elmerülten hallgatta a dalokat.

Mindig újabbat kért, s én sohase fáradtam bele az éneklésbe.

Grace állapota napról napra romlott. Addig is pici volt, de most már
egészen összetöpörödött. A régi barátok egymás után jöttek
elbúcsúzni tőle. A rokonai megpróbáltak csevegni az ágya mellett,
de közben a könnyeikkel küszködtek. A családja nagyon segítőkész
volt, törődtek vele, és rendszeresen látogatták. Én is örültem, amikor
jöttek, mert nagyon rokonszenves emberek voltak. De ahogy
elmentek, és ismét kettesben maradtunk, Grace mindig kérlelni
kezdett, hogy énekeljek. Nagyon különleges időszak volt.

Már nagyon nehezen mozgott, és bár hajlandó volt ráülni a

szobavécére, a nagydolgát nem akarta abba végezni. A rendes
vécét akarta használni, hogy ne kelljen kipucolnom utána a
szobavécét. Ettől nem tágított, akárhogy próbáltam meggyőzni arról,
hogy nekem ez egyáltalán nem gond. Így hát rengeteg időbe telt,
míg kivánszorogtunk a fürdőszobába, amely szerencsére a
hálószoba mellett volt. Nagyon gyenge volt már. Amikor végzett,
megmosdattam, segítettem neki talpra állni, és felhúztam a
bugyiját. Ezt villámgyorsan kellett csinálni, nehogy elessen közben.

Ahogy visszaindultunk a hálószobába, Grace a járókeretre

támaszkodva, én mögötte, észrevettem, hogy sietségemben hátul
kissé begyűrtem a hálóingét a bugyijába. Mosolyogva néztem,
ahogy botorkált vissza az ágyába ez a kedves kicsi nő, aki utolsó
napjait élte ezen a földön, és hirtelen elöntött a boldogság, mert
egyszer csak elkezdte énekelni „Az ausztrál ég alatt” című dalomat.
Kicsit összekeverte a szöveget, de a pillanat ettől csak még
kedvesebb volt.
Tudtam, hogy zenei pályafutásom csúcsára értem. Soha semmi sem
múlhatja felül azt az örömöt, amelyet abban a pillanatban éreztem.
Az sem zavart volna, ha soha többé nem írok egyetlen dalt sem. A
tudat, hogy ennek a drága teremtésnek annyi örömöt szereztem a
zenémmel, és hogy még vissza is kaptam ezt az örömöt azzal, hogy
az utolsó napjaiban ezt a dalt énekelte, jobban megnyitotta a
szívemet, mint bármi, amit valaha is remélhettem volna a zenétől.

Amikor néhány nappal később megérkeztem hozzá, nyilvánvaló volt,

hogy az lesz Grace utolsó napja. Hívni akartam a családot, de ő
eleinte tagadóan rázta a fejét. Alig volt ereje, de azért felemelte a
karját, és átölelt. Lefeküdtem az ágyra, és megöleltem, hogy ne
kelljen akkora erőfeszítést tennie. Ez jólesett neki, s egy darabig így
feküdtünk, halkan beszélgetve, miközben ujjaival simogatta a
karomat. Miért nem akarja, hogy eljöjjön a családja, kérdeztem. Azt
mondta, nem akar még több fájdalmat okozni nekik. Túlságosan
szerette őket.

De hát el kell búcsúzniuk tőle, mondtam, és ha nem kapják meg ezt

a lehetőséget, akkor talán fájdalmat és bűntudatot fognak érezni,
amivel nehéz lesz együtt élniük. Megértette, és beleegyezett, mert
nem akarta, hogy bűntudatuk legyen, amiért nem voltak ott vele. Így
hát telefonálni kezdtem, s a családtagok hamarosan meg is
érkeztek. De előtte Grace még nagy nehezen kipréselte magából
ezeket a szavakat: - Bronnie, ugye, emlékszel, mit ígértél?

Könnyek között bólintottam: - Persze.

-    Hallgass a szívedre. Sose aggódj amiatt, hogy mit szólnak a

többiek. Ígérd meg, Bronnie - a hangja ekkor már alig hallható
suttogás volt.

-    Megígérem, Grace - mondtam kedvesen. Megragadta a kezemet,

majd elaludt, és ezután már csak pillanatokra ébredt fel, olyankor
nyugtázta a családtagjai jelenlétét, akik mindvégig az ágya mellett
maradtak. Grace pár óra múlva már máshol járt. Eljött az ideje.
Amikor később csendben üldögéltem a konyhában, szinte még
hallottam az ígéretemet, amelyet az imént neki tettem. És nem csak
neki. Hanem magamnak is.

Néhány hónappal később a színpadon álltam, és bemutattam az új

albumomat. Ezt a dalt Grace-nek ajánlottam. A családtagjai ott ültek
a közönség soraiban. A vakító reflektorfényben nem látszottak az
arcok, de nem is volt rá szükségem, hogy lássam őket. Éreztem a
szeretetüket, miközben visszaemlékeztem arra a kedves kicsi nőre,
aki nem úgy élt, ahogy szeretett volna, de engem arra biztatott, hogy
a saját életemet éljem.
Hasonulni a környezethez
Anthony még csak a harmincas évei végén járt, amikor egy szombat
délután először találkoztunk. Göndör, sötétszőke haja volt, és
betegsége ellenére látszott rajta, hogy zűrös fickó. Nagy újdonság
volt számomra, hogy egy ennyire fiatal embert kellett gondoznom.
Szempillantás alatt barátok lettünk, és kapcsolatunkban a
körülmények dacára az elejétől fogva jelen volt a humor.

Anthonynak egy öccse és négy húga volt, és olyan családból

származott, amelyben neves üzletemberek voltak. Nagyon
elkényeztette az élet. Mindent megkapott, amit csak kívánt, és
fiatalabb korában ezt ki is használta. Viszont sokat is vártak el tőle,
hiszen a család pénzügyileg rendkívül sikeres volt. A rá nehezedő
nyomás épp ellentétes hatást váltott ki belőle - intelligenciája
és kitűnő lehetőségei ellenére rendkívül alacsony volt az
önértékelése. Ezt humorral és bajkeveréssel palástolta, méghozzá
meglehetősen jól. Anthony nem volt képes azzá válni, amit a család
elvárt volna tőle, és legidősebb gyermekként ez komoly lelki terhet
jelentett neki.

Felnőttkora első éveit azzal töltötte, hogy gyors autókkal

száguldozott, rendszeresen meggyűlt a baja a rendőrökkel, a
legdrágább prostituáltakat szedte fel, és mindenkit kikészített, aki
csak az útjába került. Ez az életmód nem volt ritka a gazdag
kertvárosokban élő fiatal férfiak körében. Anthony múltjában akadtak
olyan ügyek is, amelyek aligha váltak a dicsőségére. Mivel nagyon
rossz volt az önértékelése, meglehetősen vakmerően élt, és
gyakran sodorta veszélybe magát. Az egyik ilyen eset után kórházba
került, sérült belső szervekkel és végtagokkal, és azzal a kilátással,
hogy talán örökre elveszíti az egészségét, az egészség biztosította
szabadsággal együtt.

Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy visszaadják a

szabadságát, de a helyzet nem volt túl szívderítő. Anthony
azonban beletörődött a dologba. Felfogta, hogy talán örökre
megnyomorította magát, és azt kérte az orvosoktól, hogy
mihamarabb végezzék el a soron következő műtétet, hogy legalább
kiderüljön a dolog. Több sebészeti beavatkozásra is sor került.
Utána Anthony egy hétig folyamatosan aludt a fájdalomcsillapítóktól,
én pedig mindvégig ott ültem mellette a kórházi szobájában. Ezután
már nem volt mit tenni, csak várni, hogy mi sül ki a dologból, és
reménykedni a fokozatos felgyógyulásban.

Azt a szokást alakítottuk ki, hogy felolvastam neki. Egy este

kezdődött, amikor megkérdezte, mit olvasok. A közel-keleti utam
után nagyon szerettem volna egyszer ismét visszatérni oda. A
kezemben tartott könyv egy intelligens, elfogulatlan áttekintés volt a
térség életéről és történelméről. Tagadhatatlan, hogy a térség
némelyik országában a nők elnyomás alatt élnek, és hogy a vallás
nevében a szélsőségesek rettenetes dolgokat követnek el (hiszen
minden vallás szélsőséges képviselőire jellemző, hogy szemük
elől veszítik a jóság parancsolatát, amely pedig minden vallásban
közös), de én azt az oldalát is láttam ennek a kultúrának, amelyet a
médiában sajnos sohasem mutatnak meg.

Ezek a melegszívű népek rendkívül családközpontúak, és ritkán

találkozni náluk vendégszeretőbb emberekkel. Kitárták a szívüket,
és habozás nélkül befogadtak. Ugyanezt tapasztaltam azóta
Ausztráliában is olyan embereknél, akik ebből a térségből
származnak. Nyugaton ma már sokkal lazábbak a családi
kötődések, különösen az idősebb generáció marad magára. Ezt
saját szememmel láttam, amikor néha ápolóotthonokba
kellett beugranom egy-egy műszakra, ahol számtalan magányos
emberrel találkoztam.

Lenyűgöznek a távoli kultúrák és a miénktől eltérő életmódok. Meg

persze a finom ételek is, amelyeket más kultúrák révén fedezhetünk
fel. Ugyanakkor úgy látom, hogy bizonyos tekintetben mindannyian
egyformák vagyunk. Sohasem fogom megérteni a rasszizmust.
Alapvetően mindenki ugyanolyan - mindenki csak boldog akar lenni.
És valamennyire mindenki szenved.
Anthony kíváncsi volt, mit tudtam meg a könyvből. Így hát főztem
egy kanna gyümölcsteát, és miközben a tea illata lágyan belengte a
szobát, elmeséltem neki, amit addig olvastam. Majd folytattam az
olvasást, de akkor már fennhangon. Mindennap egy-két órát
töltöttünk így, s ezt mindketten élveztük. Mivel ez jó pár hétig így
ment, olyan könyveket ismertethettem meg Anthonyval, amelyekkel
különben nem találkozott volna. Több témát is javasoltam, de ő
mindig csak azt mondta, hogy bármi jó lesz, amit én amúgy is
szívesen olvasnék.

Így hát megismertettem néhány klasszikus spirituális művel. Az

életről, a filozófiáról és a kreatív gondolkodásról szóló könyveket
osztottam meg vele. Utána természetesen adódott, hogy
megvitassuk őket, miközben gondoztam - felemeltem az egyik karját,
amely lebénult, miközben a másik gipszben volt, bekötöttem a sebet
a lábán, amelyet szintén nem tudott használni, megetettem,
megfésültem, és egyéb személyes ápolási munkákat végeztem.

Végül kiderült, hogy a baleset során keletkezett károsodás olyan

súlyos, hogy a műtétek nem tudták tökéletesen helyrehozni.
Bizonyos dolgokat sikerült megoldani, de maradandó
károsodásokkal is számolni kellett. Így hát nem mehetett haza, mivel
onnantól fogva élete végéig állandó személyes gondozásra szorult.
Úgy döntöttek, hogy ápolóotthonba költöztetik, a város egyik legjobb
otthonába, legalábbis a brosúra és az árak alapján.

Anthony fiatal volt, de mostantól drapp színűre festett falak és idős

haldoklók között kellett élnie. Rettenetes környezet volt,
legszívesebben nekiestem volna a falnak, és átfestettem volna
élénkebb színekre. Anthony eleinte mégis egész vidám volt.
Békességgel töltötte el, hogy megszűnt a családi nyomás, hiszen
tudták, hogy Anthony ápolásra szorul. Felvidította az idős
gondozottak életét, akik nagyon szerették. Egy idő után azonban
megfakult a csillogása, és a külső ingerek hiánya eltompította az
agyát. Hasonulni kezdett a környezetéhez.

Mindannyian meglehetősen képlékeny, hajlítható anyagból vagyunk.

Noha a saját fejünkkel gondolkodhatunk, és szabad akaratunk
lehetővé tenné, hogy a szívünk szerint éljünk, a környezetünk óriási
hatással van ránk, különösen amíg el nem kezdünk tudatosabb
döntéseket hozni az életünkben.

Jó példát láthatunk arra, hogyan befolyásolja az embereket a

környezetük, ha megnézzük: az életükkel elégedett, józan
embereket hogyan kapja el a gépszíj előléptetés után, hogy mindig
többet, többet, többet akarjanak. És mivel a magasabb kereseti
szinten is tartani akarják a lépést az új barátokkal, így sokan belül is
megváltoznak, hogy alkalmazkodjanak a környezetükhöz. Például
már nem felel meg nekik az addigi lakókörnyékük, ahol pedig
boldogan éltek, és inkább jobb helyre költöznek. Ez persze
néha valóban boldoggá teszi őket, de nem mindig.

Sok vidéki ember alkalmazkodik a városi élethez, és hagyja magát

befolyásolni a városi divatok és a rohanó életstílus által. Nem mintha
vidéken nem lenne divat. Nagyon is van. De az embereket ebben is
a lakóhelyük befolyásolja. Vannak olyanok, akik városban nőttek fel,
aztán vidéken élve lelassulnak, sutba vágják a márkás holmikat,
boldogan húzzák magukra a farmert meg a gumicsizmát, és abban
caplatnak a földjükön. Bárhová vetődünk, a környezetünk mély
nyomokat hagy bennünk, ha elég időt töltünk valahol.

A húszas éveim derekán nagyon jól éreztem magam a bőrömben.

Az évtized eleje nehéz volt. Tizenkilenc éves koromban már el
voltam jegyezve, és komoly felnőtt életet éltem, amelyből a jelzálog-
kötelezettség sem hiányzott. Alapvetően egészségtelen kapcsolat
volt. Aztán valahogy túléltem azt az időszakot. Visszatekintve
fogalmam sincs, hogyan sikerült. A lelki terror, a pszichés játszmák
és a partnerem állandó dühkitörései folyamatosan aláásták az
önbizalmamat.

Nagyjából akkor lett elegem ebből, amikor új munkát találtam, nem

meglepő módon egy bankban. A munkahelyemen remek
csapatban dolgoztam, és újra élvezni kezdtem az életet. Az állandó
munkahely azt is lehetővé tette, hogy jobb életről álmodozzam, és
végül felmondtam. Nem sok időbe telt, és máris az északi parton
találtam magam egy új munkahelyen, ahol mindent elölről kellett
kezdenem.

Azonnal szabadjára engedtem magam: a tánc és a bulizás jelentette

számomra az élet vidám, gondtalan oldalát. Alaposan
megismerkedtem a drogokkal is. Addigra már tudtam, hogy az ivást
nem nekem találták ki, és noha akkor még nem mondtam le teljesen
az alkoholról, nem játszott jelentős szerepet az életemben. Másfajta
szerekből viszont elég nagy volt a kínálat, s egy év alatt a legtöbbet
ki is próbáltam. Akkor még nem voltak szintetikus drogok, mint a jég
meg a többi, amelyeknek még a becenevét sem ismerem. A baráti
körömben sokan marihuánát termesztettek otthon, egy barátom
pedig egyszer megkínált ópiummal, amit el is fogadtam.

Akkoriban úgy éreztem, hogy nyugodtan kipróbálhatok új dolgokat,

de ahhoz elég tisztán láttam, hogy a legtöbbet egyetlen alkalom után
ejtsem. A heroinnal hálistennek nem kísérleteztem. Még csak a
közelébe se mentem. És szerencsére csak egyetlenegy kalandom
volt az ópiummal, a varázsgombával, az LSD-vel és a kokainnal -
mindegyik ugyanabban az egy évben, és soha többé. Azt hiszem,
muszáj volt, hogy kicsit vakmerően éljek, a szigorú neveltetésem és
a korábbi kapcsolatom miatt. De ennél mélyebben, a tudattalan
szintjén mindez a rossz önértékelésem miatt történt, amely addigra
már a részemmé vált, és magam is tovább tápláltam.

A túl sok drog azonban nem nekem való volt. Ezt rögtön tudtam, és
noha szívesen próbáltam ki mindenfélét, közben azt mondtam
magamnak: azért teszem, hogy élettapasztalatra tegyek szert, nem
azért, hogy kiüssem magam. A tudatommal elég hamar rájöttem,
hogy egészségesebb életet szeretnék élni. A tudattalan szintjén
azonban még sok mindent le kellett építenem magamban, miután
évtizedeken át hagytam, hogy mások véleménye befolyásolja a saját
hitrendszeremet. A boldogságom még mindig külső forrásoktól
függött.

Néhány évvel később, amikor a szigeti kalandot követően Angliában

éltem, sört mértem a helyi kocsmában. A szpíd mindennapos dolog
volt. A helyi fiúk néhány szippantás után tágra nyílt pupillával jöttek
vissza a kocsmába, aztán egész éjszaka csikorgatták a fogukat.
Évről évre minden áldott nap ugyanaz volt a napirendjük. A szpíd
segített nekik abban, hogy máshogy lássák a körülöttük levő
valóságot. Egyszerűen az unalomtól akartak megszabadulni, de
amikor elnéztem őket másnap, ahogy búskomoran és kimerülten
lézengtek, nem voltam biztos abban, hogy megérte.

A barátommal néhányszor mi is csatlakoztunk hozzájuk. De

hamarosan rájöttünk, hogy ez nem a mi világunk. A szpíd után a
másnaposság iszonyú volt, és utáltam magam, amiért ezt tettem a
testemmel. Egy hónappal később azonban életreszóló élményben
volt részem, amely azért eshetett meg, mert alkalmazkodtam a
környezetemhez, és mert hiányzott belőlem az akaraterő és a
tudatos döntés, hogy jobb életet akarok élni.

Dean egész hétvégén dolgozott, így hát csatlakoztam a többi falusi

fiatalhoz, akik arra készültek, hogy bevonatoznak Londonba, és ott
töltik az éjszakát. Bár a húszas éveim végén jártam, még sohasem
voltam rave partin, egyszerűen azért, mert nem szerettem ezt a fajta
zenét. De a többiek meggyőztek: ahelyett, hogy otthon maradok, és
bámulom a falat, inkább menjek el velük, higgyem el, istenien fogom
magam érezni. Jóban voltam mindegyikükkel, így hát elmentem.

Az előző - és egyetlen - ecstasy-élményem során nem volt semmi

baj. Éjszaka kába voltam, és a kijózanodást is túléltem, noha nem
volt valami kellemes. Borzalmasan fájt a gyomrom, és napokon át
csak vonszoltam magam. Úgy gondoltam, ennyi épp elég is volt, és
aztán már mindig visszautasítottam, ha megkínáltak. Ráadásul
nagyon utáltam magamat utána, és igazán nem hiányzott, hogy még
jobban irtózzam magamtól. Ilyen gondolatokból már így is épp elég
volt a fejemben. Erre most itt ülök a Londonba tartó vonaton nyolc
pasival, akik mind arra próbálnak rávenni, hogy vegyek be egy
ecstasy-tablettát.

Akik rendszeresen járnak a londoni éjszakába, azok hetente több

tablettát is lenyelnek, nekem miért olyan nagy ügy bekapni egyetlen
picike tablettát? Egyáltalán nem hibáztatom ezeket a fiúkat. Nekik jó
volt, és azt akarták, hogy én is velük tartsak. A végső döntést én
hoztam meg, amikor lenyeltem a tablettát abban a pillanatban,
amikor a vonat befutott a Victoria Station-re. Tél közepe volt, és
pokoli hideg, ahogy ez Londonban akkortájt lenni szokott.

Ahogy beléptünk a klubba, rögtön borzalmasnak találtam a zenét, és

azt akartam, bárcsak mihamarabb véget érne az éjszaka. Mindig is
sokkal jobban szerettem az akusztikus zenét, mint a digitálisat, de
persze mindenkinek más az ízlése. A hangszórókból dübörgött a
techno. Elhatároztam, hogy abbahagyom az ítélkezést, és
elfogadom, hogy napkeltéig itt kell lennem, így aztán ellazultam, és
én is beszálltam a táncba a többiekkel. Ők rögtön elszálltak, én épp
hogy csak elviseltem a dolgot.

Aztán a tabletta egyszer csak hatni kezdett, méghozzá elég durván,

és tudtam, hogy most azonnal ki kell szabadulnom a tömegből.
Szakadt rólam az izzadtság. Valahányszor összeütköztem valakivel
a táncparketten, azonnal rám tört a klausztrofóbia.
Körbebotorkáltam, és próbáltam egy kicsit tágasabb helyet keresni.
A basszus dübörgött a padlódeszkákon, át a testemen. A
közelemben táncoló haverok mosolygós arca elhomályosult, és
a távolba veszett. Vészes ütemben vesztettem el az önkontrollt,
sürgősen biztonságos helyre kellett jutnom.

A zaj, a nevető arcok és a fények egyre jobban eltorzultak, miközben

kétségbeesetten, tompán próbáltam eljutni a női vécébe. Nem
foglalhattam le egy fülkét magamnak egész éjszakára, hiába
szerettem volna. Miután ezt felmértem, egy idő után vonakodva
ugyan, de átadtam a privát zugomat, amikor egy pár lány dörömbölni
kezdett az ajtón, hogy van-e benn valaki.

Túl hideg volt ahhoz, hogy elhagyjam a klubot, s az első vonatom

csak reggel hatkor indult. A jövő-menő emberek nevetése és a női
vécé hangjai kavarogtak a fejemben, közben teljesen kába voltam.
Aztán észrevettem az ablakpárkányt. Ott a menedék, gondoltam.
Felmásztam a mosdóra, onnan felküzdöttem magam a párkányra,
amely elég széles volt ahhoz, hogy a lecsúszás veszélye nélkül
üldögélhettem rajta. Végigkúsztam rajta, és találtam egy jó kis
félreeső sarkot, amely a női vécében levő mosdókagylókra nézett.
Alattam állandó jövés-menés és káosz volt. De most legalább
az ablaknak dönthettem a hátamat és a fejemet, és
megpróbálhattam egy kis nyugalmat találni.

Továbbra is szakadt rólam a veríték. Csak a jeges ablak jelentett

némi megkönnyebbülést, amelynek nekidőltem. De most legalább
már a saját világomban voltam, és reménykedtem, hogy így jobban
el tudom viselni a helyzetet. Közben szegény szívem jóval
gyorsabban vert, mint ami egy emberi szívnek természetes lehet, és
imádkoztam, hogy túlélje az éjszakát. De csak nem akart lelassulni.
Mégsem jutott eszembe, hogy orvost keressek. Talán azért, mert
tudat alatt féltem a törvénytől, hiszen illegális drogot használtam.
Nem tudom. Egyszerűen úgy éreztem, arra van szükségem, hogy ott
üldögéljek, fejemet a jéghideg ablaknak döntve.

-    Hahó, minden oké? - szólított meg egy angol lány, és rángatni

kezdte a farmerom szegélyét, amely éppen szemmagasságban volt
neki.

Távolról hallottam, amit mond, de csak ültem tátott szájjal,

hátravetett fejjel, a plafont bámulva. Egyszerűen nem bírtam felelni.
Összevissza vert a szívem, és képtelen voltam megmozdulni.

De ő csak nem tágított: - Jól vagy? - kérdezte megint.

Összeszedtem minden erőmet, ránéztem, és bólintottam.

-    Van vized? - kérdezte. Vállat vontam, erre eltűnt, és egy üveg

vízzel tért vissza, nekem hozta. - Idd meg - unszolt. Engedelmesen
megittam, mire odament a csaphoz, és újra megtöltötte a flakont.

- Kösz - nyögtem ki, és megpróbáltam rámosolyogni. A beszélgetés

jót tett, pedig nem volt könnyű. Így legalább muszáj volt
koncentrálnom, és nem vesztem bele teljesen az utazásba, amelyre
a testem és a lelkem indult. Egy kicsit tudtam beszélgetni vele. Igazi
angyal volt.

Egész éjszaka ott maradtam az ablakpárkányon, mozdulni sem

tudtam, a szívem majd’ kiugrott a helyéről, és csak a mögöttem levő
ablakból áradó jéghideg éjszakai levegő enyhítette a testem
forróságát. Az a fantasztikus lány rendszeresen bejött megnézni,
minden alkalommal feltöltötte a vizespalackomat, és beszélgetett
velem egy kicsit. Máig sem tudom, ki volt, de gondolni sem merek
arra, hogy mi lett volna velem nélküle.

A klub zárása előtt félórával segített leszállni az ablakból. Még

mindig rettenetesen szédültem, és egyáltalán nem éreztem jól
magam, de most már tisztábban tudtam beszélni. Kicsit még
mosolyognom is sikerült, miközben beszélgettünk. Igyekeztünk
elviccelni a dolgot, de mindketten tudtuk, mennyire súlyos dolgon
mentem keresztül, és hálából megöleltem. Utána visszakísért a
klubba, hogy felkutassuk a fiúkat, akik a fél éjszakát az
én keresésemmel töltötték, és rettentően megkönnyebbültek, amikor
megláttak. - Vigyázzatok rá - mondta a nő, az egyiküknek a kezébe
nyomta a kezemet, búcsúzóul megpuszilt, és rám mosolygott.

A vonatúton hazafelé a srácok folyamatosan nevettek, és arról

beszéltek, micsoda fantasztikus éjszakájuk volt, és bárcsak tartana
még az anyagok hatása. Az ablaknak dőltem, és úgy tettem, mintha
aludnék, bár tudtam, hogy egy darabig még nem fogok tudni
elaludni. A szívem még mindig majd’ kiugrott a helyéből, és csak
arra tudtam gondolni: bárcsak vége lenne már.

S ezzel véget ért az az időszak, amikor kincset érő testemet

mérgező kemikáliákkal tömtem tele. Két teljes napot átaludtam, és
teljesen kicserélve ébredtem, hála ennek a meglehetősen
tanulságos élménynek. Feküdtem, a mennyezetet bámultam,
tökéletesen kimerülve az utazástól, amelyet szegény testemnek el
kellett szenvednie, és megkönnyebbülten, hogy túléltem ezt
a kalandot. Ideje volt több tiszteletet tanúsítani saját magam iránt, és
vigyázni erre a hatalmas kincsre: az egészségemre.

Pár évvel később egy koncerten valaki megkínált egy ecstasy-

tablettával, amit habozás nélkül, udvariasan visszautasítottam. Az
ilyesmi akkor már teljesen idegen volt az én világomtól. Akkor jöttem
rá, hogy ismét hasonultam a környezetemhez, de szerencsére az új
környezetemhez, ahol az egészséges élet volt a norma. A
barátaimmal való találkozások során egészséges ételeket ettünk,
teát ittunk a tűz mellett, kirándultunk, és úsztunk a folyóban. Ez a
környezet sokkal inkább nekem való volt. Cseppet sem bántam,
hogy hasonultam hozzá.

Anthony viszont a lehető legrosszabb értelemben hasonult a

környezetéhez. Az otthonban töltött első évben még szerette
megvitatni velem a híreket, amelyekről a rádióból vagy a tévéből
értesült. Nagyon éles esze volt, mindig akadt egy intelligens vagy
ironikus meglátása. Faggatott, meséltetett az életemről, és őszintén
érdeklődött a dolgaim iránt.

Idővel azonban kihunytak a belső fényei, és már ahhoz sem volt

kedve, hogy kivigyem a szabadba. Pedig korábban mindig nagyon
jókat sétáltunk, sütkéreztünk, és szóba elegyedtünk a járókelőkkel.
Néha csak a kertben üldögéltünk, és beszélgetés közben figyeltük a
madarakat. De mindig jól éreztük magunkat, sokat nevettünk és
jókat beszélgettünk.

Amikor a barátai vagy a családtagjai azt javasolták, hogy tanuljon

meg új dolgokat, és éljen teljesebb életet, rájuk sem hederített. -
Ugyan minek? - mondogatta nekem. - Jó így, ahogy van, elfogadom,
hogy ez lett a sorsom. - Anthony úgy érezte, megérdemelte, ami vele
történt, mert korábban sok kárt okozott másoknak.

- Már levezekelted, Anthony - mondogattam neki. - Tanultál belőle,

és ez a lényeg. - De ő nem volt hajlandó megbocsátani magának. A
kisujját sem mozdította, hogy jobbítson az életén. Lelassult az
életritmusa, hozzáigazította a napirendjét az ápolóotthon életéhez,
és egyáltalán nem törekedett arra, hogy visszatérjen a
társadalomba, a normális életbe. A mozgáskorlátozottság bizonyos
tekintetben megkönnyebbülést jelentett neki, hogy végre nem kell
bizonyítania. Pedig rengeteg olyan ember él a földön, aki
rokkantsága ellenére kiteljesedett és mások számára is
erőforrást jelentő életet él. Ő azonban úgy érezte: végre megvan a
mentsége, és többé nem kell tartania attól, hogy kudarcot vall.
Amikor faggatni kezdtem, bevallotta: nem elég bátor ahhoz, hogy
erőfeszítést tegyen. Ha nem próbálkozik, kudarcot sem fog vallani.
Egy fikarcnyi motiváció sem maradt benne - a nap mindig újra felkelt
és lenyugodott, de Anthony azt választotta, hogy végigalussza az
életét.

Még egy évig időnként benéztem hozzá, pedig nagyon nyomasztóan

hatott rám a környezet. Az egyoldalú barátság azonban nagyon
kimerítő dolog, s ez kezdett azzá válni. Anthonyból kiveszett minden
motiváció, már senkit sem hívott fel, engem sem, pedig régebben
mindig telefonált két találkozás között. A látogatásaim során a
társalgás Anthony bélműködése és a személyzet udvariatlan
viselkedése körül forgott. Azt is észre kellett vennem, hogy már a
külsejét is egyre jobban elhanyagolja.

Anthony idő előtt megöregedett, és noha még mindig legalább

harminc évvel fiatalabb volt a legtöbb bentlakónál, lassan idomulni
kezdett hozzájuk. Tökéletesen hasonult a környezetéhez. Ahogy
végignéztem, hogyan halványodik el fokozatosan ennek a
szeretetreméltó fiúnak a ragyogása, megint csak eszembe jutott,
mennyire fontos a bátorság, ha a szívünk szerint akarunk élni. Az ő
élete sajnos arra volt példa, hogyan nem akarok én élni.

Pár évvel később felhívott az öccse, hogy Anthony meghalt.

Egészen addig semmi változás nem állt be az életében, továbbra
sem volt hajlandó kimozdulni az otthonból, még a családi
összejöveteleken sem vett részt. Mindig azt mondta, hogy semmi
kedve hozzá - mesélte az öccse. Akaratlanul is arra gondoltam,
vajon mik lehettek az utolsó gondolatai, amikor ott feküdt, és
visszatekintett az életére.

Anthony kudarca felrázott engem. Semmilyen erőfeszítésre nem volt

hajlandó, így nem is volt lehetősége javítani vagy bármiképpen
változtatni az életén. A kudarca még csak nem is arról szólt, hogy
nem sikerült megcsinálnia valamit. Ha csak megpróbálta volna, már
azt is sikernek lehetett volna elkönyvelni. Anthony legnagyobb
kudarca az volt, hogy teljes mértékben hasonult a környezetéhez, és
egyáltalán nem vágyott arra, hogy erőfeszítést tegyen valamiért, s
ezáltal javítson az életén. Rossz volt látni, hogy egy ilyen jóravaló,
okos ember így elpazarolja a természetes adottságait.
Ha már mindenkinek az a sorsa, hogy hasonuljon a környezetéhez,
engem is beleértve, akkor a leghelyesebb, gondoltam, ha mostantól
fogva mindig úgy választom meg a környezetemet, hogy segítsen
haladni az utamon. Tudtam, még így is bátorságra lesz szükségem
ahhoz, hogy a saját életemet éljem. De most már azt is tudtam, hogy
a környezetem milyen nagy hatással lehet rám, s ez megkönnyítette
az utamat.

Minden bátorságomat összeszedtem, és sokkal jobban elkezdtem

figyelni arra, milyen életet teremtek magamnak, és hogy mekkora
erő rejlik a választás szabadságában.
Csapdák
Nem minden kliensemmel alakult ki rögtön jó kapcsolatom. Általában
haldoklókkal dolgoztam, de voltak olyan klienseim is, akik
elmebetegség miatt szorultak ápolásra. Mivel pozitív, megnyugtató
hatással voltam néhány kliensre, akiket rövid ideig gondoztam, egy
idő után már nehezebb esetekkel is kezdtek hozzám fordulni. Nincs
olyan élettapasztalat, amelynek ne lenne értelme. A múltamban épp
elég irracionális viselkedést láttam már, így a nehezebb emberekkel
is jól boldogultam.

Általában nem borítottak ki a nehéz kliensek. Általában nem, de

időnként azért igen. Néha hiába voltam nyugodt, a klienst egyáltalán
nem sikerült megnyugtatnom, bármennyire igyekeztem. Amikor
egyszer beléptem egy meseszép házba - a város egyik legszebb
házába -, a ház asszonyát meglátva azonnal eszembe jutott, hogy
nemhiába figyelmeztettek. Florence hallani sem akart róla, hogy
gondozót fogadjanak mellé, azt mondta, nincs szüksége segítségre.
Számomra ez akkor már nem volt újdonság. Sok idős ember nem
hajlandó elfogadni, hogy már nem tud olyan független életet élni,
mint korábban. Nem mindig könnyű belenyugodni abba, hogy ennek
is eljött az ideje.

De arra azért nem voltam felkészülve, hogy menekülnöm kell majd

egy őrült nő elől, aki seprűvel hadonászva üldöz végig a
kocsifeljárón, és teli torokból ordít velem. A haja időtlen idők óta nem
látott fésűt. A körmét ki tudja milyen piszok szegélyezte. Fél
papucsban szaladt ki, de cseppet sem emlékeztetett Hamupipőkére.
És úgy látszott, hogy már legalább egy éve ugyanaz a ruha van
rajta.

- Tűnj innen! Tűnj el a házamból! - visított. - Megöllek, ha nem mész

el! Tűnj el innen! Olyan vagy, mint a többi. Tűnj innen, vagy
megöllek!
A seprű elsüvített mellettem, és majdnem eltalált. Én sok mindent
kibírok, de hülye nem vagyok. És mártír sem. Próbáltam mondani
valamit, hogy megnyugtassam Florence-t. De mivel a szavaim süket
fülekre találtak, és továbbra is fennállt a veszély, hogy a seprűvel
betöri a szélvédőmet, beláttam, jobb, ha távozom. - Jól van, jól van -
mondtam. - Megyek már, Florence. Semmi gond. - Vad volt és
zabolátlan, ahogy ott állt a kocsibejáró végében, és a seprűjét
szorosan markolva védte a területét.

Miközben elhajtottam, a látvány még egy darabig kísért a

visszapillantó tükörből, amíg teljesen látótávolságon kívül nem
kerültem. Florence ott állt mozdulatlanul. Egy kívülállónak biztosan
vicces volt ez a jelenet, de nekem fájt a szívem érte, nagyon
sajnáltam. Vajon ki lehetett, tűnődtem, milyen életet élt, és mitől lett
ilyen?

Amikor egy hónappal később visszatértem, választ kaptam a

kérdéseimre. Florence-t közben erőszakkal elkapták, és
benyugtatózták. Nem szívesen képzeltem el ezt a jelenetet.
Mennyire félhetett! Egy hónapra ideiglenesen elhelyezték egy
pszichiátriai intézetbe, és most már jól volt. Az orvosok szerint jól
reagált a gyógyszerekre, ezért hazaküldték, azzal
a szakvéleménnyel, hogy huszonnégy órás gondozásra szorul.

A közösségi ápolónő ott várt rám. - Most alszik, de nemsokára fel

fog ébredni. Azt még megvárom magával - mondta. Kinyitotta a
dupla ajtót, és beléptem. Hatalmas márványlépcső fogadott,
csillárok, és gyönyörű antik bútorokkal berendezett ház. Meg
rothadásszag.

- Az előtérrel már végeztünk - mondta az ápolónő a takarító brigádra

utalva, akikkel a másik szobában összefutottunk. - Jöjjön,
körbevezetem. - Florence mocsokban és szemétben élt több mint tíz
éve, anélkül hogy ez bárkinek is feltűnt volna, míg végül az egyik
szomszéd nemrégiben bejelentette a közösségi ápolónőnek, hogy
Florence furcsán és szeszélyesen viselkedik. Amikor az ápolónő
felkereste, kiderült, hogy Florence leírhatatlan mocsokban él. Ezt
persze nem egyenesen Florence-től tudta meg, hiszen hozzá senki
sem közelíthetett, hanem benézett az ablakon, és látta,
milyen állapotok uralkodnak odabenn.

Florence konzerveken élt, a spájzban körülbelül egy évi adagot

tárolt. Más ételnek nyomát sem láttam, nem volt se friss áru, se
bármilyen főzni való nyersanyag. A konyhapadló alig látszott ki a
szemétből. Ami kilátszott, azt is vastag koszréteg fedte. Florence
fürdőszobája sem volt jobb állapotban. Gusztustalan koszfészek volt,
teledobálva mocskos törölközőkkel meg kiszáradt
szappandarabokkal, és nyilvánvaló jelek mutattak arra, hogy időtlen
idők óta nem használta senki se a zuhanyzót, se a kádat.

Az ápolónő lekísért az alsó szintre, ahol vagy hat hasonló állapotban

levő szoba és több fürdőszoba fogadott bennünket. A takarítóknak
az egész házat rendbe kellett tenniük, ami több hétbe telt. Az alsó
szinten az ajtók egy mocskos úszómedencére nyíltak - biztos vagyok
benne, hogy még a békák is lakhatatlannak találták. Ahogy ott álltam
a medence mellett, és felnéztem a pazar felső szintre, eltűnődtem,
vajon mi mindent mesélnének ezek a falak, ha beszélni tudnának.

A higiénét illetően Florence pozitív változáson esett át a kórházban,

s most tiszta, csinos hálóingben feküdt. A haját kibogozták,
megmosták és levágták, a körme is tiszta volt. Mintha nem is
ugyanazt a nőt láttam volna magam előtt.

Az eredeti ágya helyébe kórházi ágyat hozattak. Nagyon határozott

utasítást kaptam arra, hogy Florence-nek mindig az ágyban kell
maradnia, felhúzott oldaltámlákkal, amikor egyedül vagyok vele
otthon. Délelőtt és délután két-két órára egy másik gondozó is jön
majd segíteni. Délelőtt zuhanyzunk, rendbe tesszük Florence-t, és
reggelizünk. Délután kivisszük levegőzni a kertbe vagy az erkélyre.
Florence kezelése nagyrészt erős nyugtatókon alapult. A nap kisebb
részében pedig enyhe nyugtatókat kapott. A kezelés hatására
Florence sokkal együttműködőbb lett.

Eltelt egy hónap, és már makulátlan házban éltünk. A takarítók

végeztek a munkával, ezután hetente egyszer jöttek takarítani.
Florence-nek ekkor már néha voltak tiszta percei, ilyenkor nagyon
kedvesen mesélt az életéről. Izgalmas, nagyvilági életet élt.
Luxushajókon járta a világot, és csodálatos helyeken fordult meg.
Rámutatott egy fiókra, elővettem a fényképeket, és mindegyikről
mesélt. Alig volt hihető, hogy ugyanaz az ember fekszik előttem,
pedig néha ráismertem a fotókon a kacagó, gyönyörű fiatal nőre.

Túlzás lenne azt állítani, hogy közel kerültünk egymáshoz, de eléggé

megkedveltük egymást ahhoz, hogy elfogadjuk a helyzetet,
amely összehozott bennünket. De továbbra is voltak pillanatok,
amikor megláttam benne a vad, őrült nőt. Mindenképpen szükség
volt másik ápolóra, mert egyedül nem tudtam kiemelni az ágyból.
Engedelmesen bevette a gyógyszereit, azonban továbbra is
mindennap szörnyű jelenetet rendezett, amikor a zuhanyzásra került
a sor, a hajmosás napjától pedig mindig előre rettegtem. Zuhanyzás
után viszont nagyon kedves volt, a tükör előtt illegette magát, és úgy
nevetett, mint az a dáma, aki valaha lehetett.

A családja emberemlékezet óta vagyonos volt. Ők régesrégi

gazdagok, mondogatta. A férje is vagyonos családból származott, de
az semmi volt az ő klánjához képest. A férjét aztán kétes üzleti
ügyekből kifolyólag évekre leültették. Az egyetlen rokon, akit
Florence akkor még beengedett az életébe, azt mesélte, hogy
Florence akkoriban kezdett gyanakodni mindenkire, és valósággal
paranoid lett.

Aztán a férje kiszabadult, de egy évre rá meg is halt. Így hát

Florence-nek nem volt lehetősége arra, hogy kigyógyuljon a
paranoiából, vagy legalább alábbhagyjon a gyanakvása, s az
elmeállapota egyre romlott. Maximálisan megbízott a férjében, azt
gondolta, hogy mindenki más csak az ő pénzére pályázott, és
börtönbe is mások miatt került. A mi kapcsolatunk szempontjából
végső soron mindegy volt, hogy bűnös volt-e a férje vagy sem, így
hát nem foglalkoztam ezzel a témával.

Florence általában elfogadta, hogy a kórházi ágyban kell töltenie a

napjait. Örült, hogy legalább otthon lehet, időnként még azt is
bevallotta, hogy örül a társaságunknak. Néhány órával a másik
gondozó érkezése előtt azonban minden délután átalakult. Szinte
órát igazíthattam volna hozzá.

- Engedj ki! Engedj már ki ebből a rohadt ágyból! Segítség.

Segítség. Segítség! SEGÍTSÉG! - kiabálta, s a kiáltása
visszhangzott az egész házban, még a márványpadlóról is. Ilyenkor
bementem hozzá, és néha sikerült egy-egy pár másodpercre
lecsillapítanom, de maximum három másodpercre. Aztán megint
újrakezdte: - Segítség. Segítség. Segítség. SEGÍÍÍTSÉÉÉÉÉÉÉG!

Ha nem luxusvillában lettünk volna, vastag falakkal és távol a

szomszédoktól, biztosan naponta jelentették volna a rendőrségnek,
hogy valaki segítségért kiabál. Az sem számított, hogy benn vagyok-
e a szobában vagy sem. Addig kiáltozott segítségért, meg hogy
engedjék ki az ágyból, amíg a másik gondozó meg nem érkezett, és
végre kiengedhettük.

Az észérveknek ilyenkor semmi értelmük sem volt, s noha együtt

éreztem vele, és kísértést éreztem, hogy kiengedjem, az érem másik
oldalával is tisztában voltam. Tudtam, hogy ezért nem érdemes
kockára tennem a saját testi épségemet. Nem felejtettem el a
látványt, amikor a seprűvel üldözött, arcán vad elszántsággal.
Amikor a délutáni ordítozások idején betekintést nyertem a
személyiségének ebbe az ellenséges oldalába, megértettem,
hogy hallgatnom kell a szakemberek tanácsaira. De azért együtt
éreztem vele. Milyen szörnyű lehetett neki csapdába esni a saját
otthonában.

Oldaltámlák az ágyon, törvényi szabályozás, szakmai döntések -

most ezek a tényezők tartották fogságban Florence-t. Azelőtt pedig a
paranoia. A betegsége megfosztotta mozgásszabadságától, hiszen
nem tudta elhagyni az otthonát, mert megszállottan gyanakodott,
hogy azonnal meglopják, mihelyst elmegy otthonról. Noha legtöbben
nem vagyunk az ágyunkhoz kötve, sokan vergődünk a saját magunk
által gyártott csapdákban, kétségbeesetten várva, hogy valaki
kinyissa őket.
Az egyik legkorábbi emlékem az, amikor beszorultam egy dobozba.
Akkor tulajdonképpen nem is éreztem úgy, mintha csapdába estem
volna. Egy nagy fadoboz állt a házunk mellett a kertben. Az egyik
nagyobb testvérem rábeszélt, hogy másszam be, aztán rám csukta a
fedelét. Még ma is emlékszem arra az érzésre, amikor ott ültem a
sötétben, mégis biztonságban éreztem magam, és boldog voltam.
Már akkoriban, két-három éves koromban is élveztem a saját
társaságomat, és csodálatos békességet éreztem. Egy idő után
meghallottam, hogy az anyukám kétségbeesetten kiabál, így hát
visszakiabáltam neki, hogy itt vagyok, és máris minden rendben volt.
Kiengedtek, és visszatérhettem a mozgalmas családi
élet zűrzavarába.

Persze felnőtt életemből sem hiányoztak a csapdák. Noha lépésről

lépésre egyre bátrabban követtem a saját magam által szabott
irányt, a régi beidegződéseim továbbra is sokat ártottak. Amikor
elkezdtem kiszabadulni a saját magam által készített csapdákból, az
egyik legnehezebb próbatétel az volt, hogy leküzdjem a rettegést a
színpadtól.

Ha valaki régebben azt mondta volna nekem, hogy a fényképezés

és az írás egyszer majd odavezet, hogy színpadra állok, kinevettem
volna ezért az abszurd feltételezésért. A dolog úgy kezdődött, hogy
árulni kezdtem a fényképeimet a piacon, aztán galériákban. Nem
adtam el eleget ahhoz, hogy megéljek belőlük, de elegendő biztatást
kaptam, így aztán lassan, de biztosan haladtam tovább ezen az
úton.

Az apró biztató jelek után elhatároztam, hogy a fotóiparban fogok

elhelyezkedni, és hamarosan kaptam is munkát egy profi
fotólaborban, Melbourne-ben. Ez viszont sajnos irodai munka volt, s
miután egy évig egy ablaktalan, neonfénnyel megvilágított
helyiségben üldögéltem és unatkoztam, beismertem magamnak,
hogy ez semmivel sem kielégítőbb munka számomra, mint bármelyik
korábbi banki állásom. Fel sem merült az esély, hogy részt vegyek a
munka kreatív oldalában, s mivel egy idő után teljesen
elvesztettem az érdeklődésemet, egyre több ostoba hibát követtem
el. Emlékszem, sokat sóhajtoztam a munkahelyemen. A könyökömre
támaszkodtam, államat a tenyerembe fektetve, és igyekeztem
kitalálni, hogyan lehetnék elégedettebb a munkámmal, aztán megint
sóhajtottam egyet.

Annyi haszna azért volt ennek a munkának, hogy legalább

megértettem: nem szükséges a fotóiparban dolgoznom ahhoz, hogy
szép képeket készítsek. Néhány új barátom segítségével, akik
értettek a digitális technológiához, összeállítottam egy fotókból és
inspiráló idézetekből álló kis könyvet. Ismét sok pozitív visszajelzést
kaptam a munkám minőségéről, a könyvet azonban nem sikerült
kiadnom. A kiadók elsősorban a színes nyomtatás magas költségére
hivatkoztak, de többen azért azt is megjegyezték, hogy nagyon szép
a könyv.

Éveken keresztül dolgoztam rajta, minden figyelmemet és

energiámat beleadtam a dologba. Ám az elutasító levelek egyre
csak gyűltek, noha továbbra is volt köztük olyan, amelyben őszinte
biztatást is kaptam. A sok hiábavaló erőfeszítés miatt hullatott könny
miatt vettem elő a gitáromat. Alig tudtam játszani rajta, de félig
megírtam a legelső dalomat. Akkor még nem tudtam, milyen jelentős
pillanat volt ez az életemben.

Miután megértettem az önmegadás erejét, elfogadtam: végül is

teljesen mindegy, hogy sikerül-e kiadnom valaha is a fotós
könyvemet. A saját szememben már így is sikeres voltam, hiszen
volt bátorságom megpróbálni. A siker nem attól függ, hogy valaki
végül azt mondja: „igen, kiadjuk a könyvét”, vagy „nem adjuk ki”.
Hanem attól, hogy merünk-e önmagunk lenni, mindentől függetlenül.
Miután úgy éreztem, hogy már így is rengeteget tanultam a könyv
kapcsán, végül képes voltam elengedni a dolgot. Lehet, hogy
egyszerűen a saját tanulási folyamatomhoz volt szükség arra, hogy
ezt a könyvet átengedjem magamon. De az is lehet, hogy
később egyszer sikerül megvalósítanom, amikor tényleg készen
állok rá.

Mindegy, mi az igazság. El kellett engednem a könyvet. Borzasztóan

igénybe vett a dolog, és túlságosan ragaszkodtam a
megjelentetéséhez. Ideje volt újra visszatérni az élethez, és nem
ragaszkodni görcsösen ahhoz, hogy én határozzam meg a dolgok
kimenetelét. Már-már elfeledkeztem a félig megírt dalról, miközben
válaszok után kutattam, és egyre több időt töltöttem a meditáció
gyógyító útjával. Azonban a sok csendes meditációs elvonulás
egyike után erős késztetést éreztem, hogy befejezzem a dalt. Attól a
naptól kezdve tudtam, hogy a dalszerzés a munkám része lesz,
mivel nemcsak az első dalt fejeztem be, hanem még aznap írtam
egy másikat is. Miután elkezdtem, egyszerűen nem tudtam
abbahagyni. Áradtak belőlem a dalok.

Gyermekkorunkban gyakran rendeztünk koncertet a rokonainknak

és a barátainknak. A zene a génjeimben volt. Úgynevezett „rendes”
munkája mellett az apám gitározott és dalokat is írt abban az időben,
amikor megismerkedett anyámmal, aki akkoriban énekesnő volt.
Ennek ellenére tudatosan sohasem vágytam arra, hogy színpadra
lépjek. És most sem vágytam rá egy cseppet sem. Sőt, rettegéssel
töltött el már a gondolat is. Nemcsak a színpad gondolata, hanem
az, hogy a munkámmal közönség elé lépjek. Szerettem a
névtelenséget. A dalszerzők egy része nem ad elő, és én is ilyen
akartam lenni. Azonban tudtam: ahhoz, hogy a dalaimat
megismerjék, kezdetben muszáj lesz színpadra lépnem.

Ez hosszú időn át rettegéssel töltött el, és rengeteget vívódtam. Már

az is fájdalmas kihívást jelentett nekem, hogy olyan munkát találjak,
amit szeretek, s ezen sohasem tudtam túltenni magam. Most pedig
azt nem tudtam elfogadni, hogy ezzel a munkával, amely felé olyan
világosan vezet az utam, a nyilvánosság elé kell lépnem, holott
mindig is annyira szerettem és óvtam a privát szférámat. Cseppet
sem vágytam arra az életre, amely előttem állt.

A tanulás gyógyít, de nem mindig jár örömmel. Szörnyű időszak volt,

sok mindennel kellett szembenéznem. Az sem tett jót, hogy
egyesektől rengeteg negatív megjegyzést kaptam az újonnan
választott utamra. Én azonban csak arra vágytam, hogy az élet
beszippantson, és észrevétlenül haladhassak a magam útján.
Rengeteg időt töltöttem egyedül, elmentem az egyik kedvenc
folyómhoz, heteken át mindennap csak úsztam, és igyekeztem
elfogadni, hogy az életem ebbe az irányba megy tovább. A friss
víztől minden egyes tempó után egyre tisztábbnak éreztem magam.
A víz alá merülve eltűnt a kinti világ. A folyónál semmi mást nem
hallottam, csak madárdalt és a szellő lágy susogását a part menti
fákon. Ez a békesség gyógyító hatással volt rám, és igyekeztem
minél gyakrabban belekóstolni. Egyik nap még egy
kacsacsőrű emlőst is megpillantottam, amely közismerten félénk
állat, és nagyon ritkán merészkedik emberek közé. Ettől az
ajándéktól új erőre kaptam.

Ahogy ott ültem a parton, és hagytam, hogy a természet varázsujja

megérintse végsőkig kimerült lelkemet, miközben az arcomat lágy
szellő simogatta, őszintén szembenéztem önmagammal. Ahogy
számba vettem az eddigi élettapasztalataimat, azt láttam: valahol
mélyen mindig is pontosan tudtam, hogy egyszer valahogy majd ki
kell lépnem a nyilvánosság elé. Az már rajtam múlik, hogy képes
leszek-e megőrizni magamnak a magánszférámat, és úgy éreztem,
képes leszek. Végül is a saját életemről van szó, és rajtam múlik,
hogyan birkózom meg mindazzal, ami rám vár.

Így hát végül elfogadtam, hogy ha ez a munka az életutam része, és

segíthetek vele másoknak, akkor remélhetően belenövök majd a
szerepembe. Azért is sikerült elfogadnom a dolgot, mert bíztam
abban, hogy a tanulás az én fejlődésemet is segíti majd, függetlenül
attól, hogy rajtam kívül még ki fogja hallgatni a zenémet. És
akkoriban létfontosságú volt számomra zenész barátaim támogatása
is.

Ha visszagondolok a kezdeti időkre, amikor először léptem

színpadra, magamat is sajnálom, meg a közönségemet is. Noha a
zene viszonylag tűrhető volt, sokáig nyilvánvalóan látszott, hogy
lámpalázam van. Remegett a kezem, a gitár összevissza ugrált,
folyton melléfogtam, a hangom pedig állandóan elfúlt. Rettenetesen
utáltam az egészet, az idegességtől gyakran rosszullét környékezett.
A meditáció nagyon sokat segített. És persze a gyakorlás is. Ha az
ember kitartóan gyakorol, mint mindenben, a zenében is egyre jobb
lesz. Az idegesség és a rettegés ellenére valami mindig
hajtott tovább: a tudat, hogy ez az életem része, és a vágy, hogy
valamit adjak az embereknek. És persze arra is vágytam, hogy
hallassam a hangomat. Végre lehetőséget kaptam arra, hogy
megosszam a gondolataimat, amelyeket oly hosszú időn át
magamba fojtottam.

Már a harmincas éveimben jártam, amikor az első dalt befejeztem,

és eltelt még egy-két év, mire a közönség elé álltam. Mivel ekkor
már egyáltalán nem ittam alkoholt, egyedül kellett szembenéznem a
félelmeimmel, mesterséges szerek segítsége nélkül. De a színpad
sokat segített abban, hogy megnyíljak. Rengeteg ajándékot hozott
az életembe. Abban az időben, amikor Florence-t gondoztam, a helyi
sörözőkben léptem fel a dalaimmal. Ezt meglehetősen utáltam.
Akkoriban nagyon magányos voltam, mivel a lelki sebeim miatt
erősen visszahúzódó lettem. Éppenséggel fel tudtam lépni
a színpadra és elénekelni a dalaimat, de ezt sokáig egyáltalán nem
élveztem.

Mégis sokat fejlődtem ettől. Ha az ember egy egész teremnyi

idegennel osztja meg a személyes gondolatait, utána még jobban
megnyílik. Rendszeresen kaptam pozitív visszajelzéseket a dalaimra
és a mondanivalómra, s ez komoly biztatást jelentett a
dalszerzői pályafutásomon.

Később rájöttem, hogy a fellépéseim helyszínei mennyire nem

illettek a stílusomhoz és az egyéniségemhez. Az egyik zajos buli
után megelégeltem a dolgot, és örökre búcsút mondtam a
sörözőknek. Addigra már épp elég tapasztalatra tettem szert. Lehet,
hogy kevesebb munkám lesz, gondoltam, de mivel nem az volt a
vágyam, hogy sörözőkben lépjek fel, és így tegyek szert
ismertségre, ez cseppet sem zavart. Akkor már folkzenei
fesztiválokon is felléptem, és megtapasztaltam azt az örömöt,
amelyet az értő közönség jelent, akik nemcsak meghallgatják, de
tökéletesen meg is értik az előadó dalait. A hasonló gondolkodású
emberekkel való kapcsolat fantasztikus érzés. Onnantól fogva tehát
csak szép környezetben vagy hozzám illő fesztiválokon léptem fel.

Ha arra gondolok, milyen voltam, amikor először felléptem, alig

ismerek magamra abban a törékeny teremtésben. Mostanában,
amikor élőben játszom, magabiztos vagyok, hiszen a megfelelő
helyeken és a megfelelő közönségnek adok elő. A dalaim
sokatmondóak és általában szelídek. És most már szabad is
ilyennek lenniük. Már nem kell versenyre kelnem a hústombola
mikrofonba ordított nyerőszámaival, vagy attól tartanom, hogy
elveszítem a közönségemet, mert a falon vetíteni kezdték a tévében
zajló bokszmeccset. Ha hibázom, elnézően nevetek magamon,
és játszom tovább. Hiszen az előadóművész is csak ember.

Az is rendkívül megnyugtató, hogy már nem kell tűrnöm Macsó úr

csábos pillantásait, aki hullarészegen Johnny Depp ikertestvérének
képzeli magát. Mindig volt egy ilyen csávó, aki odaállt a színpaddal
szembe, és folyamatosan meresztgette rám a szemét, miközben
ütemesen ingatta a felsőtestét, de azért a tizennyolcadik söréből egy
cseppet se hagyott a földre folyni. Az ilyennek semmi kételye nincs
afelől, hogy őt a Jóisten is a nők boldogítására teremtette. Rád
kacsint, jelentőségteljesen bólogat, közben egyedül neked rázza a
csípőjét. És ha jó leszel, kinn megvár a színpad mellett, s akkor az
isteni szeretőért rebegett imáid végre meghallgatásra találnak.
Jól ismertem a fajtáját. Isten áldja őket.

Így hát a fellépéstől való rettegés mellett emiatt is mindennap össze

kellett szednem a bátorságomat, hogy haladjak tovább a magam
választotta utamon. Közben egy évig zenét is tanultam. Mivel
elhatároztam, hogy többet szeretnék tudni erről a szakmáról,
önállóan tanultam egy kis zeneelméletet, épp csak annyit, amennyi
elég volt ahhoz, hogy felvegyenek a képzésre. A meghallgatáson az
egyik, akkor még meglehetősen ingatag lábakon álló saját dalomat is
elő kellett adnom. De a lényeg, hogy felvettek. Harmincas éveimben
járva ismét diák lettem, és élveztem minden percet.

További eszközökre is szükségem volt, hogy legyőzzem a

lámpalázamat. Az egyik persze a gyakorlás volt. Az
állandó megmérettetésnek köszönhetően javult a gitárjátékom, az
éneklésem és az önbizalmam. Ám a legtöbbet az a két dolog
segített, amellyel felszabadítottam magam az elmém rabsága alól.
Ezek bármire alkalmazhatók, nem csak a fellépésre, és azóta is sok
mindenben segítettek.

Amikor lámpalázas lettem, vagy negatív gondolatok törtek fel

bennem - például „hogy a fenébe képzelem, hogy színpadra lépek!”
-, olyankor a dal kellős közepén elkezdtem meditálni. Persze nem
hagytam abba a dalt, és nem ültem lótuszülésbe. Nem egészen így
történt. Tovább énekeltem és gitároztam. Közben azonban a
légzésemre kezdtem koncentrálni: megfigyeltem, ahogy a levegő
beáramlik a testembe, aztán kiáramlik belőle. És erősen hittem, hogy
az izmaim majd emlékezni fognak, hová kell helyezni az ujjaimat a
gitáron, és a szöveg is zökkenőmentesen megy majd tovább. Abban
a pillanatban csupán a légzésemre figyeltem. Ez hihetetlenül
jól működött, mivel kellőképpen megnyugodtam, s így sokkal
kifejezőbben tudtam tovább zenélni, és jobban jelen tudtam lenni.

A másik dolog, amely megváltoztatta a gondolkodásomat, és örökre

megszüntette a lámpalázat, az volt, amikor kivontam saját magamat
az egyenletből, és teljes mértékben az adás gesztusára
koncentráltam. Fellépés előtt elmondtam magamban egy egyszerű
imát, amelyben megköszöntem a zenének, hogy átáramlik rajtam, és
örömöt szerez az ott lévő embereknek. Utána egyszerűen
félreálltam, és örültem a zenének meg a közönségnek.

Az előadóművészetből sok fontos dolgot tanultam meg. Nagyon

hálás vagyok, amiért az élet rákényszerített, hogy még akkor is
folytassam, amikor nem igazán akartam. Honnan tudhatnánk meg,
milyen ajándékokat tartogat számunkra az élet, ha nem vagyunk
hajlandóak keresztülmenni a tanulási folyamatokon? Nem tudjuk
meg, amíg bele nem vágunk. Ma már egyáltalán nem fontos
számomra, hogy fogok-e még valaha is előadni. Ha úgy
adódik, fogok, és nagyon is élvezem majd. Ha másként alakul, akkor
nem fogok, és akkor majd annak örülök, amit helyette csinálok.
Akárhogy lesz is, nekem teljesen mindegy. Arra megyek, amerre az
utam vezet.

Ahogy a fellépések során sikerült legyőznöm a lámpalázamat,

máskor is egyre inkább uralkodni tudtam az elmémen. Fokozatosan
kezdtem megszabadulni a káros beidegződések csapdáitól,
amelyeket életem során önmagamnak állítottam. Mindannyiunknak
vannak csapdái, amelyekből ki kell szabadulnunk. Ezek nagy része
nem anyagi jellegű, vagy ha igen, valószínűleg akkor sem anyagi
jellegű csapdákból ered - inkább káros gondolatokból vagy negatív
hiedelmekből.

Szegény drága Florence viszont az ágyába volt bezárva, legalábbis

amíg a másik gondozó meg nem érkezett. Mivel a jelenlétemtől nem
csökkent az ordítás hangereje, jobban jártam, ha kimentem a
szobából. Néha azért bedugtam a fejem. Ilyenkor pár másodpercre
abbahagyta, rám nézett, aztán elfordította a fejét, és ismét
segítségért kezdett kiabálni. Énekesnőnek kellett volna mennie. Az
biztos, hogy a tüdeje megvolt hozzá.

Yachtok suhantak el Sydney kikötője mellett. Eszembe jutott, hogy

régebben jóban voltam néhány sráccal, akik vitorláztak, és
elmosolyodtam: vajon mi lehet velük? A kapucsengő ébresztett fel a
merengésemből.

Ahogy leeresztettük az ágy oldaltámláit, a visítás egy szempillantás

alatt abbamaradt. Kész, ennyi volt. Florence ránk mosolygott: -
Hát szervusztok! Hogy telt eddig a napotok? - érdeklődött.
Mosolyogva néztünk egymásra, miközben segítettünk neki leszállni
az ágyról. Noha a másik gondozónak nem kellett minden nap órák
hosszat hallgatnia Florence ordítozását, azért egy pár percre ő is
belekóstolt minden délután, amikor megérkezett.

-    Köszönöm, jól, Florence, és neked? - kérdeztem.

-    Semmi különös, drágám. A hajókat néztem a kikötőben.

Szerdánként verseny van, tudtad?
Bólintottam: - Persze, tudom, Florence.

Aztán együtt sétálgattunk a kertben, és gyönyörködtünk a

színpompás levelekben. Az évek során Florence a kertet is nagyon
elhanyagolta. Ám az a rokon, aki nemrég Florence hivatalos
vagyonkezelője lett, fontosnak tartotta, hogy a kert szép legyen,
hátha tisztább pillanataiban még gyönyörködni tud benne. Így hát
kertészeket hívtak, akik csodát tettek, még a medencét
is kitisztították.

- Nézzétek a gyönyörű kertemet - mondta Florence. - Ebben

az évszakban mindig olyan mesés! - Némán bólintottunk. A kert
ápolatlansága ellenére is szép maradt, és lassanként kezdte
visszanyerni régi pompáját.

- Ezeket a virágokat a minap ültettem. Folyamatosan gondozni kell a

kertet, különben elszaporodnak a kúszónövények. - Mosolyogtunk,
és ismét bólintottunk. Tekintve, hogy a kertet pár hónappal korábban
kuszán, sűrűn benőtt őserdőnek ismertük meg, érdekes volt hallani,
hogyan látta Florence.

Néhány indát lefejtett a virágokról, és folytatta: - Akinek kertje van,

az nem lustálkodhat. A kerthez sok szeretet és idő kell. -
Kérdezgetni kezdtük a virágokról, és Florence megdöbbentően
világos, szakszerű válaszokat adott. -Ezek az indák csapdába ejtik a
virágokat, és megfojtják őket - mondta, és megint lefejtett egy pár
indát. Bólintottam, ő pedig folytatta: - Sohase engedném, hogy
csapdába ejtsenek, és azt se, hogy a virágaimat csapdába ejtsék.

Miközben Florence tépkedte gyönyörű kertjét fojtogató gyomokat,

néma hálaimát mondtam, amiért voltam elég bátor ahhoz, hogy
letépjem magamról az engem fojtogató gyomokat. Ahogy a virág,
most már én is szabadon nőhettem és virágozhattam.
Második megbánás:
Bárcsak ne dolgoztam volna annyit

Miközben az edényeket törölgettem, hallottam, hogy John, a

kliensem a dolgozószobájában vihog, mint egy gyerek: - Aha, és
korban is pont hozzám illik - mondta kuncogva. Éppen engem
jellemzett a barátjának a telefonba. John majdnem kilencvenéves
volt, én a harmincas éveimben jártam. Eszembe jutott, amit egyszer
egy hetvenéves férfi mondott nekem: „Minden férfiban egy kisfiú
rejtőzik.” Elmosolyodtam magamban, és megcsóváltam a fejem.

Amikor később kilépett a dolgozószobájából, John visszavedlett

diplomatikus úriemberré, a huncutság legkisebb jelét sem mutatta.
Viszont bejelentette, hogy el akar vinni étterembe, és megkérdezte,
van-e rózsaszín ruhám. Ha nincs, vehet-e nekem egyet? Elnevettem
magam, és udvariasan elhárítottam az ajánlatot, mármint a
ruhavásárlásra vonatkozót, ugyanis történetesen volt rózsaszín
ruhám. És bár ez a ruha nem része a munkaruházatomnak, tettem
hozzá, szívesen eleget teszek egy idős, haldokló ember
kívánságának. Borzasztóan örült.

Asztalt foglalt két személyre egy méregdrága étteremben. A legjobb

asztal volt, elöl, a terem közepén állt, és a kikötőhöz vezető parkra
nézett. John aranyszegélyes, tengerészkék zakóban feszített, és
arcszesz illata lengte körül. Kezét finoman a derekamra téve az
asztalhoz vezetett. Megcsodáltam a kilátást, aztán Johnra
pillantottam, és épp tanúja voltam, ahogy rákacsintott a közeli
asztalnál ülő négy férfira. A férfiak vihorászva méregettek, de
azonnal közömbös képet vágtak, mihelyst észrevették,
hogy rajtakaptam őket.

- A barátai? - kérdeztem mosolyogva. Dadogva magyarázkodni

kezdett: bevallotta, hogy el akart dicsekedni a barátainak a rendkívül
csinos ápolónőjével. Kacagni kezdtem. - Persze, a nyolcvankilenc
évesek szemében minden nő rendkívül csinosnak tűnik. - De el kell
ismernem, hogy kifogástalan volt a modora. Bárcsak az én
generációmban is több olyan férfi lenne, aki ennyire udvarias, és az
asztalnál így betartja az etikettet! Kitűnő ebédet ettünk. John előre
telefonált, és bejelentette, hogy vegán vendéggel érkezik. Finom
zöldséges kenyeret sütöttek, kifejezetten nekem.

A barátainak megtiltotta, hogy megzavarják az ebédünket, vagy akár

csak odajöjjenek az asztalunkhoz. Majd utána bemutat - mondta
nekik. Így hát hiába fogyasztották el már régesrég az ebédjüket,
türelmesen várakozniuk kellett, amíg Johnnal mi is befejeztük az
ebédet és a beszélgetést. Utána - a kezét ismét a derekamon
nyugtatva - odavezetett az asztalukhoz, ahol tökéletes barátnőhöz
illően mindannyiukat elbűvöltem, közben arra is ügyelve, hogy John
kapja a legtöbb figyelmet. Párzani készülő kakas jutott eszembe
róla, akinek minden tolla égnek mered. Nagyon jól szórakoztam.

Csak éppen egy haldokló férfiról volt szó. Ugyan mi rossz volt
abban, hogy belementem egy ilyen ártatlan játékba, amely számára
élete egyik utolsó kiruccanását jelentette? Hazaérve kibújtam a
rózsaszín ruhából, felvettem a jóval praktikusabb munkaruhámat, és
John mélységes csalódására segítettem neki lefeküdni. Noha
nagyon jól érezte magát, meglehetősen ki is merült.

A haldoklók annyira legyengülnek, hogy egy kis kimozdulás olyan

nekik, mint másnak egy nyolcvanórás munkahét, vagy egy egész
napos téglacipelés. Maximálisan igénybe veszi őket. Sokszor a
családtagok és a barátok sem fogják fel, hogy egy jó szándékú
látogatás mennyire kimeríti a beteget. Az utolsó héten már öt-tíz
perc is komoly erőfeszítést jelent, pedig általában éppen ilyenkor
özönlenek hozzájuk a látogatók.

Aznap délután egyedül voltam Johnnal, aki azonnal mély álomba

zuhant. Összehajtogattam a rózsaszín ruhámat, betettem a táskába,
és boldog voltam, hogy ekkora örömöt szereztem neki az ebéddel.
Nekem is örömöt szerzett vele.
John más módon is kihasználta a fiatalságomat. Mivel jobban
értettem a számítógépekhez, mint ő, átvettem a munkát, amelyet
egy hónapja kezdett el, még az irodájában. Korához képest
bámulatosan nyitott volt a számítógépre, igyekezett megérteni az új
technológiát. A fájljai között viszont óriási rendetlenség uralkodott,
mivel fogalma sem volt a dossziékról és a fájlrendezésről. Amíg
aludt, folyamatosan gyártottam az új mappacímeket, amelyekbe a
több száz dokumentumot rendeztem, közben indexet is készítettem,
hogy később megtaláljam, amit keresek. De ahogy említettem, a
korához képest figyelemre méltó módon kiigazodott a számítógépen.

Amikor a rákövetkező héten észrevettem, hogy John állapota

romlani kezdett, örültem, hogy elmentünk az étterembe. Többé nem
fog kilépni a házból - gondoltam. Pár hete van hátra, vagy talán
annyi sem, mindenesetre rohamosan fogyott az ereje. Aznap késő
délután kiültünk az erkélyre, és néztük, ahogy megy le a nap a
Kikötő híd és az Operaház mögött. John háziköntösben és
papucsban volt, enni próbált, de nem nagyon ment neki. -Nem baj,
John, egyen csak annyit, amennyit akar vagy amennyit bír -
mondtam, és mindketten tudtuk, ami kimondatlanul a szavak mögött
rejlett. John haldoklott, és a vég már nem volt messze. Bólintott, a
tányérra tette a villát, és az egészet a kezembe adta. Félretettem a
tálcát, és tovább néztük a naplementét.

A békés délutánt John szavai törték meg: - Bárcsak ne dolgoztam

volna annyit, Bronnie. Mekkora marha voltam. - A másik fotelben
ültem, ránéztem. Nem kellett biztatnom, anélkül is folytatta. - Annyit
dolgoztam, erre most itt vagyok, egy magányos, haldokló ember. A
legrosszabb az egészben az, hogy a nyugdíjas éveimben végig
egyedül voltam, pedig ennek nem kellett volna így lennie. - Mesélni
kezdett, s én hallgattam.

John és Margaret öt gyereket nevelt fel, közülük négynek ekkor már

saját gyereke is volt. Az ötödik a harmincas évei elején halt meg.
Amikor a gyerekek mind felnőttek, és elhagyták a szülői házat,
Margaret azt szerette volna, ha John nyugdíjba vonul. Mindketten
fittek és egészségesek voltak, és volt annyi pénzük, amennyiből
kényelmesen leélhették volna a hátralévő éveiket. John azonban
mindig azt mondogatta, hogy még több kéne. Erre Margaret mindig
azt válaszolta, hogy ha szükség van rá, eladhatják hatalmas, ekkor
már majdnem üres házukat, és vehetnek egy nekik
megfelelőbbet, amivel egy csomó pénzt takarítanának meg. Ez a
csata tizenöt évig zajlott közöttük, John közben szakadatlanul
dolgozott.

Margaret magányos volt, és arra vágyott, hogy újra felfedezzék

egymást, gyerekek és munka nélkül. Éveken át bújta az utazási
irodák brosúráit, újabb és újabb javaslatokat tett, hogy milyen
országba vagy térségbe utazzanak. John is szeretett volna többet
utazni, és mindig beleegyezett mindenbe, amit Margaret javasolt.
Csak sajnos a munkahelyi státusát is nagyon élvezte. Magát a
munkát nem annyira szerette - mondta nekem -, inkább a munkával
járó szerepet, amellyel a társadalomban és a baráti körben
érvényesült. És a sikeres üzletkötés is szinte a szenvedélyévé vált.

Egyik este, amikor Margaret könnyek között kérlelte, hogy menjen

végre nyugdíjba, ránézett szép feleségére, és rádöbbent: nemcsak
arról van szó, hogy Margaret magányos, és kétségbeesetten vágyik
a férje társaságára, hanem arról is, hogy időközben mindketten
megöregedtek. Ez a csodálatos nő mindvégig türelmesen várta,
hogy John nyugdíjba menjen. John akkor is ugyanolyan
gyönyörűnek látta, mint aznap, amikor megismerkedtek. Azonban
életében akkor gondolt először arra, hogy nem fognak örökké élni.

Noha egészen megrémült - most már nem tudta megmagyarázni,

miért -, ekkor megígérte, hogy nyugdíjba megy. Margaret felugrott,
átölelte, s a könnyei most már nem bánatában, hanem örömében
hullottak. De az öröme nem tartott sokáig - abban a pillanatban
lefoszlott az arcáról, amikor John hozzátette: egy év múlva. A cégnél
épp tárgyalni kezdtek egy új üzletről, és azt még végig akarta
csinálni. Margaret tizenöt évet várt arra, hogy a férje nyugdíjba
menjen. Csak bír várni még egyet! Tehát
kompromisszumos megoldást választottak. Margaret vonakodva bár,
de beleegyezett. Amikor a nap lebukott, John épp azt mesélte, hogy
már akkor is önzőnek érezte ezt a döntést, de egyszerűen képtelen
volt nyugdíjba menni anélkül, hogy ezt az utolsó üzletet még nyélbe
ütötte volna.

Annyi év álmodozás után a felesége azt hitte, hogy végre valóra

válnak a tervei. Rendszeresen hívogatta az utazási irodát, és
előkészületeket tett. Amikor John este hazatért, mindennap vacsora
várta. A vacsoraasztalnál, amely körül valaha ott ült az egész család,
Margaret izgatottan osztotta meg férjével az ötleteit és a terveit.
Ekkor már John is kezdte beleélni magát a nyugdíjazás ötletébe, bár
továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy letöltse a maradék tizenkét
hónapot, hiába próbálta Margaret néha megpendíteni, hogy mi
lenne, ha nem tenné.

Négy hónap telt el azóta, hogy beleegyezett a nyugdíjazásba, és

még nyolc volt hátra, amikor Margaret gyomra émelyegni kezdett.
Először csak hányingere volt, de még egy hét után sem akart
elmúlni. - Időpontot beszéltem meg az orvossal holnapra - mondta
Margaret, amikor John belépett az ajtón. Már sötét este volt. A
távolból hallatszott a forgalom zaja, ahogy az emberek hazafelé
tartottak a munkából. - Biztos nincs semmi gond - mondta Margaret
erőltetett vidámsággal.

Bár John aggódott Margaret rosszulléte miatt, az meg sem fordult a

fejében, hogy komoly problémáról lehet szó, egészen másnap estig,
amikor Margaret azzal fogadta, hogy az orvos további vizsgálatokat
javasolt. Ha a következő héten elvégzett vizsgálatokból nem derült
volna ki, Margaret fokozódó rosszullétéből, majd erősödő
fájdalmaiból mindenképpen tudni lehetett volna, hogy valami nincs
rendben. De arra azért nem számítottak, hogy ekkora baj van.
Margaret haldoklott.

Annyi időt töltünk a jövő tervezgetésével - arra számítunk, hogy

valami később bekövetkező dolog hozza meg majd számunkra a
boldogságot, vagy azt hisszük, hogy még rengeteg időnk van, holott
az igazság az, hogy mindig csak a mai nap áll előttünk. Nem volt
nehéz megérteni, milyen mélységes megbánással kellett együtt élnie
Johnnak. Persze az ember nagyon szeretheti a munkáját, és emiatt
senkinek nem is kell lelkifurdalást éreznie. Ekkor már én is nagyon
szerettem a munkámat, annak ellenére, hogy
sokszor szomorúsággal járt.

De amikor azt kérdeztem tőle, vajon akkor is annyira élvezte volna a

munkáját, ha nincs ilyen támogató családi háttere, John a fejét rázta.
- Szerettem a munkámat, ez igaz. És persze imádtam a státust,
amivel járt, de most aztán mire megyek vele? Kevesebb időt
szántam arra, ami valóban éltetett: Margaretre és a családomra. A
drága Margaretre. Az ő szeretete és támogatása mindig velem volt.
Én viszont nem voltam ott neki, amikor szüksége lett volna rám.
Pedig annyira jól éreztem magam vele! Olyan jó lett volna együtt
utazgatni!

Margaret három hónappal előbb halt meg, mint hogy John a tervek
szerint nyugdíjba ment volna - bár végül is már korábban nyugdíjba
ment, Margaret betegsége miatt. John elmondta nekem, hogy a
nyugdíjas éveit mindvégig beárnyékolta a bűntudat. Még amikor
valamennyire képes volt belenyugodni a „hibába” - ahogy ő hívta -,
amelyet elkövetett, akkor is csak arról ábrándozott, milyen lenne
Margarettel utazni, és sokat nevetni.

- Azt hiszem, megijedtem. Igen. Valamiért rettenetesen

megrémültem. Bizonyos tekintetben a státusommal azonosítottam
magamat. Persze most, hogy itt ülök, és készülök meghalni,
pontosan látom, hogy épp elég, ha valaki jó emberként éli le az
életét. Miért függünk annyira az anyagi világtól, miért hagyjuk, hogy
az határozza meg az értékünket? - John hangosan gondolkodott,
néha összefüggéstelen mondatokat mondott, amelyekből áradt a
szomorúság, a múltbeli és a jövőbeli nemzedékek miatt, akik
mindent akartak, és aszerint ítélik meg magukat, hogy mijük van és
mit értek el, nem pedig aszerint, hogy a szívük mélyén valójában kik
is ők.

- Nincs abban semmi rossz, ha az ember jobb életre vágyik. Ne

értsen félre - mondta. - Csak épp az állandó hajsza a mindig több
után, meg hogy állandóan elismerésre ácsingózunk az elért
eredményeink és a vagyonunk miatt, mindez elvon minket az igazi
dolgoktól, a szeretteinkkel töltött időtől, meg olyan céloktól,
amelyekre mi magunk vágyunk, és persze az
egyensúly megtalálásától. Tulajdonképpen ez az egész az
egyensúlyról szól, nem?

Csendesen bólintottam. Addigra fölöttünk már megjelent néhány

csillag, és a város színes fényei tükröződtek a vízen. Az
egyensúly megtalálása nekem is mindig nagy feladatot jelentett.
Állandóan a minden vagy semmi között ingáztam, ebben a mostani
munkámban is. A munkanapjaim rendszerint tizenkét órás
műszakokból álltak, és ahogy közeledett a vég, a kliensek és a
családjaik a lehető legnagyobb rendszerességre törekedtek, a
gondozókat illetően is. Így hát az utolsó hónapban nemritkán heti hat
napot dolgoztam, és néha két műszak között még éjszakai műszakra
is ott maradtam, vagyis harminchat órát voltam ott egyvégtében.
Márpedig a nyolcvannégy órás munkahét semmiképpen
sem egészséges, még akkor sem, ha az ember szereti a munkáját.

A kliens néha elaludt, de akkor is ott kellett maradnom mellette. És

közben akadt egy csomó más tennivalóm is. Úgy éreztem, mintha a
saját életemet félbehagytam volna, noha visszatekintve ezt most már
nem így látom, hiszen ez is az én életem része volt. Amikor a kliens
élete véget ért, addigra én is mindig teljesen kimerültem. Az ilyen
időszakok után egy darabig általában nem jelentkezett új rendszeres
kliens. Így hát örültem a szabadidőnek, ismét találkoztam a
barátaimmal, írtam és zenéltem, aztán kezdtem elölről az egészet. A
szabadságom mindig remekül telt, különösen amikor hosszabb ideig
tartott egyvégtében, és közben csak egyszer-kétszer kellett
beugranom néhány műszakra. A jövedelmemnek azonban
nagyon nem tett jót ez a rendszertelenség. Ha nem volt munka, pénz
sem volt.

Ekkoriban heti egynapos irodavezetői munkát ajánlottak nekem egy

szülésfelkészítő központban. Ez végre rendszeres munka volt, és
nagyon szerettem. A központban terhes nőknek és anyáknak
tartottak tanfolyamokat. Néha olyan emberektől érkeztem, akik még
azon a héten vagy nem sokkal később meghaltak, ott pedig pici
gyerekek másztak rám munka közben, és cuppanós puszikat
nyomtak a képemre.

Jót tett ez a munka, mert eszembe juttatta az élet örömeit, és

emlékeztetett az élet körforgására. Amikor egy kliensem elhunyt,
a központba egy új baba érkezett. A kicsik hihetetlenül törékenyek
és gyönyörűek voltak. A főnököm, Marie az egyik legcsodálatosabb
ember, akit valaha ismertem, óriási szíve van. Nagyon szerettem, és
máig is szeretem. A feladatom részben abban állt, hogy frissítsem a
szülésfelkészítő tanfolyam anyagát. Ezért a napom nagy részében
arról olvastam, a különböző kultúrákban élő nők hogyan
viszonyulnak a terhességhez és a szüléshez. Az olvasmányaim
megerősítették bennem azt az érzést, hogy a nyugati civilizáció
emberébe mennyire beleültetik a szüléstől való félelmet, miközben
számos kultúrában teljesen természetesen viszonyulnak a dologhoz,
és emiatt sokan lényegesen kevesebb fájdalmat élnek át. A
szülést elejétől végéig örömteli, csodálatos ünnepnek tekintik.

Nagyon jót tett nekem, hogy a születés, az élet körül

tevékenykedtem. Néha rettenetesen kimerültem attól, hogy
haldoklókkal töltöttem az időmet, és erősen együtt éreztem a
kliensekkel és családjukkal. Sokan vannak a világon, akik egész
életükben haldoklókkal dolgoznak. Talán nekik jobban sikerül
megtartaniuk a távolságot, mint nekem. Vagy az egyensúlyt.
Nem tudom. Mindenesetre minden tiszteletem az övék. Annyi biztos,
hogy az én életembe hihetetlen felszabadulást hozott az a heti egy
nap, amely az élet kezdete, és nem a vége körül forgott, és csak
ekkor értettem meg, hogy ez már sok-sok éve hiányzott nekem.
Friss, életerős energiák keletkeztek bennem, mintha valaki kitárta
volna az ablakot, és friss levegőt engedett volna be.

A heti rendszerességgel megtapasztalt kontraszt abban is segített,

hogy képes legyek úgy tekinteni haldokló klienseimre, mint akik
valaha maguk is kisbabák voltak. És miközben az újdonsült anyukák
büszkén mutogatták bájos újszülöttjeiket, arra gondoltam, hogy ezek
a babák egyszer majd remélhetően idősek lesznek, és teljes életet
fognak élni. S egy nap ők is az életük végére érnek, mint az én
klienseim. Meglehetősen érdekes volt ez az időszak, amikor a
spektrum két végpontjával voltam állandó napi kapcsolatban. Igazi
áldás volt.

Onnantól kezdve egyre jobban együtt tudtam érezni az életemben

szereplő emberekkel is, hiszen rájöttem, hogy valaha ők is törékeny
kisbabák voltak, és egyszer majd ők is meg fognak halni, ahogy én
is. Kezdtem úgy látni a szüleimet, testvéreimet, barátaimat és az
idegeneket, mint kisbabákat és pici gyerekeket, akik valaha a
kisgyermekek ártatlanságával és reménységével bíztak az életben.
Arra gondoltam, milyenek lehettek régen, mielőtt mások - a család, a
kortársak, a társadalom - megsebezték volna velük született
természetes bizalmukat és nyitottságukat. Megértettem, hogy az
emberek eredendően jószívűek, és onnantól fogva egy gondos
anya védelmező szeretetével szerettem őket.

Már nem úgy gondoltam az évek során fejemhez vágott bántásokra,

mint amelyek valóban tőlük jöttek. Ezeket a szavakat a sebeik
mondatták velük, nem azok a gyönyörű, tiszta lények, amelyeknek
születtek. Az évtizedekkel azelőtt született drága kis csecsemő ma is
bennük él. Mindegyikükben ott rejlik egy kedves, kicsi, ártatlan
gyermek. És egy nap ők is megkapják a visszatekintés
bölcsességét, mint annyi más haldokló.

Volt idő, amikor nem szerettem az életem egyes szereplőit. Ekkor

viszont megértettem, hogy csak a viselkedésükkel és a szavaikkal
van bajom. Most megszerettem ártatlan szívüket, amely valaha
bízott abban, hogy a világ megadja nekik a boldogságot, és vigyáz
rájuk. Amikor ez mégsem történt meg, szenvedni kezdtek, s a
fájdalom és a csalódás egészségtelen reakciókat váltott ki belőlük.
Én sem voltam különb. Én is okoztam fájdalmat másoknak a saját
szenvedésem és az afölötti csalódás miatt, hogy az élet nem úgy
alakult, ahogy egykor reméltem. A kislány, akinek megtört a bizalma,
amikor mások fájdalmával szembesült, maga is a saját fájdalmából
válaszolt.

Az én drága családomnak és mindenki másnak a szívében még ma

is ott van az eredendő tisztaság. Egyszerűen eltakarta a fájdalom és
az élet. Továbbra is kérdéses maradt, vajon rátalálok-e arra a
boldogságra és barátságra, amelyet valaha reméltem egyes
emberektől. De akárhogy is, ez már nem számított. Most már
tudtam, hogy valaha mindannyian csodálatos kisbabák voltak, és
egy kisbaba bizalma és ártatlansága volt meg bennük. Egyszerűen a
szenvedés diktálta azokat a bántó dolgokat, amelyeket másoknak
mondtak, egy eltévedt kisgyermek szólt belőlük, ahogy énbelőlem is.
S ennek tudatában ismét meg tudtam szeretni őket.

Ahogy ott ültem az erkélyen John mellett, benne is megláttam a

törékeny gyermeket, a drága kisfiút - ki tudja, mit élt át, ami miatt
úgy döntött, hogy ha a munkájában bizonyít, akkor boldogabb lesz,
mint ha utazni megy a feleségével. Idős ember volt, de a benne élő
ártatlan gyermek még ekkor is jól látszott. Néha mélyet sóhajtott, és
súlyos könnycseppek gördültek alá lassan a szeméből. Magára
hagytam a gondolataival, kivittem a tányérokat, és elmosogattam.
Amikor visszatértem, egy pokrócot tettem a lábára, megpusziltam,
és visszaültem a helyemre.

-    Ha mondhatok neked valamit az életről, Bronnie, akkor ezt

mondom: ne élj úgy, hogy később sajnálnod kelljen, hogy túl sokat
dolgoztál. Én most már elmondhatom: nem tudtam, hogy meg fogom
bánni, egész mostanáig, amikor már közel a vég. De a szívem
mélyen tudtam, hogy túl sokat dolgozom. Nemcsak Margaret miatt,
hanem saját magam miatt is. Bárcsak korábban sem törődtem volna
azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. Miért csak akkor jövünk rá
ezekre a dolgokra, amikor haldokolni kezdünk? -Megcsóválta a fejét,
és folytatta: - Nincs abban semmi rossz, ha az ember szereti a
munkáját, és szorgalmasan dolgozik. De az élet nemcsak ebből
áll! Az egyensúly a lényeg, arra nagyon kell figyelni.

- Egyetértek, John. Ezt már megtanultam a magam kárán, de

tényleg igyekszem szem előtt tartani, ne aggódjon - vallottam be
őszintén. Tudta, miről beszélek. Addigra már eleget meséltünk
egymásnak ahhoz, hogy pontosan értse. Egyszer csak nevetgélni
kezdett magában. Faggatni kezdtem, mesélje el, mi az, amit olyan
viccesnek talál. - Az előbb azt mondtam, ha lehet egy kérésem,
akkor azt mondom, hogy ne dolgozzon annyit. De közben eszembe
jutott még valami, ami majdnem ugyanolyan fontos.

- Hát akkor mondja - mosolyodtam el.

Huncutul rám nézett, és kibökte: - Azt a rózsaszín ruhát, azt ki ne

dobja!

Nevetve rábökött a székemre, aztán megveregette a saját széke

karfáját, hogy hozzam közelebb hozzá az enyémet, így hát nevetve
közelebb vittem. Még jó pár órát üldögéltünk egymás mellett,
pokróccal a térdünkön, és néztük a kikötőt. Beszélgettünk, néha
elhallgattunk, egy kicsit üldögéltünk meghitt csendben, majd ismét
beszélgetni kezdtünk. A hallgatást néha John mély sóhajtása törte
meg. Megfogtam a kezét, ő válaszképpen megszorította.

Rám nézett, szomorúan elmosolyodott, és azt mondta: - A

családomon kívül ez a tanács az egyetlen jó dolog, amelyet magam
után tudok hagyni a világban. Ne dolgozzon túl sokat. Ügyeljen az
egyensúlyra. Ne csak munkából álljon az élete. - Kedvesen
rámosolyogtam, felemeltem a kezét, és megcsókoltam.

John nem sokkal ezután meghalt. Akkor még nem tudtam, hány
gondozottamtól fogom hallani ezeket a szavakat. De tőle hallottam
először, és többé sosem felejtettem el őket.
Célok és szándékok
A lakáshelyzetemre jó hatással volt, hogy kezdett terjedni a hírem.
Már régóta nem laktam Ruth-nál. Az ismerősi körömben azonban
sokan kezdtek rájönni, hogy mindkét fél számára előnyös, ha
vigyázok a házukra, amíg távol vannak. Néha nagyon fárasztó volt
pár hetente vagy havonta költözni, így viszont rengeteg gyönyörű
otthont ismerhettem meg. Az egyik az ország leggazdagabb
emberének a házára nézett. Szóval néha igazán
jómódú környékeken is éltem.

Sokszor takarító és kertész is jött a házhoz, néha még külön

ablaktisztító munkás is. Nekem csak annyi volt a feladatom, hogy ott
lakjam a házban, mintha az enyém lenne, és élvezzem. Mondanom
sem kell, hogy ez nem okozott nehézséget. Ebben a társaságban az
emberek nemcsak nagyon gazdagok, de olykor hihetetlenül
kreatívak is voltak. Így hát az otthonuk általában világos, színes és
barátságos volt.

Pearlt is egy olyan kliensemen keresztül ismertem meg, akinek a

házára vigyáztam. Az otthona vidám volt, akárcsak ő maga, már
amennyire egy haldokló vidám lehet. Rögtön szimpatikusnak találtuk
egymást. Volt három kutyája, az egyik rendszerint félt az
idegenektől, de nekem perceken belül már az ölemben ült. (Az
állatok rögtön felismerik az állatbarátokat.) A kis fekete kutya
reakciója azonnal megalapozta a kapcsolatomat Pearllel.

Néhány hónappal korábban, nem sokkal a hatvanharmadik

születésnapja előtt gyógyíthatatlan betegséget állapítottak meg nála.
A kutyái miatt - és mert nagyon ragaszkodott az otthonához - úgy
döntött, hogy a saját ágyában fog meghalni. Egy barátja felajánlotta,
hogy mindhárom kutyát örökbe fogadja, amikor eljön az ideje, így hát
Pearl afelől is nyugodt lehetett, hogy a kutyák együtt maradnak. A
saját közelgő halálába is belenyugodott.
Korábban sok olyan kliensem volt, akik eleinte nem voltak
hajlandóak elfogadni a helyzetüket. Sok érzelmi viharon mentek
keresztül, mire beletörődtek a megváltozhatatlanba. Másokat azért
sokkolt a hír, mert elviselhetetlen módon tudatták velük. Előfordult,
hogy a hír bejelentője túlságosan tárgyilagosan fogalmazott, és nem
fogta fel, milyen hatással lesz a közlés a betegre. Ez néha egy
családtag volt, néha egy kórházi szakember. Pedig az ilyen
alkalmakkor nagyon fontos az igazi tapintat.

Pearl azonban nagyon is elfogadta, hogy elérkezett az ideje. Saját

elmondása szerint ezt az is megkönnyítette, hogy több mint harminc
évvel azelőtt egy év leforgása alatt veszítette el a férjét és egyetlen
gyermekét, a kislányát. Szíve mélyén tudta, hogy hamarosan
viszontlátja őket.

A férjét hirtelen vesztette el, egy munkahelyi balesetben, bár ő nem

szívesen használta a „baleset” szót, mert nem hitt benne. - Így kellett
lennie - mondta. - Iszonyú fájdalmat okozott nekem, de az azóta
eltelt harminc évben megértettem: ez a veszteség segített abban,
hogy azzá váljak, ami azóta lettem, és másoknak is tudjak segíteni.
Nem az lennék, aki vagyok, ha nem élem át a férjem halálát.

A kislánya elveszítését is filozofikusan fogta fel. Tonia nyolcéves

korában halt meg leukémiában. - Elveszteni a gyerekedet, az
tényleg olyan rettenetes, mint ahogy az emberek elképzelik.
Egyetlen szülőnek sem lenne szabad ezt megélnie. Csak hát mégis
minden áldott nap megtörténik a világban. Én csak egy vagyok a sok
közül. - Hallgattam, és gyönyörködtem a belőle áradó békében,
ahogy a lányáról beszélt. - Örülök, hogy nem szenvedett sokáig.
Hiszek benne, hogy azért jött az életembe, hogy megtanítson a
feltétlen szeretet örömére. Azóta ezt másoknak is meg tudtam adni,
még olyanoknak is, akiket nem ismertem. Drága Tonia, drága
kis angyalom!

Az emlékek addigra elhalványultak benne, de a szívében egyáltalán

nem fakultak meg a képek. Pearl éppúgy szerette a lányát, mint
régen. A szeretet sose hal meg - mondta derűsen. Aztán elmesélte,
hogy Tonia halála után egy darabig nagyon nehéz volt az élete, és
évekbe telt, mire a dolgok ismét visszatértek a normális
kerékvágásba. De sohasem tekintette magát áldozatnak. Bár tudta,
milyen fájdalommal jár egy gyerek elvesztése, és senkinek se
kívánta volna, azt is tudta, milyen boldogsággal jár a
gyermek születése, s ez nem mindenkinek adatik meg.

Egyetértettünk abban, hogy minden megpróbáltatás áldással is jár. -

Az emberek szeretik áldozatnak feltüntetni magukat - folytatta. - És
ugyan mire mennek vele? Csak saját magukat fosztják meg
valamitől. Az élet semmivel sem tartozik nekünk. És a többi ember
sem. Csak te magad tartozol saját magadnak. Akkor tudod a
legtöbbet kihozni az életből, ha ajándéknak tekinted, és elhatározod,
hogy nem vagy hajlandó áldozattá válni.

Elmeséltem Pearlnek, hogy már jó pár olyan emberrel találkoztam

életem során, akik áldozatok voltak, de a legjobban az rázott meg,
amikor ezt saját magamban kellett felismernem. Mélységes
döbbenettel láttam: a sebeim annyira lefoglaltak, hogy csak azzal
tudtam foglalkozni, mennyire mostohán bánt velem az élet.

Helyeslően bólintott, de nem ítélkezett fölöttem. - Néha mindannyian

beleesünk ebbe a hibába. Nagyon keskeny a határvonal az
együttérzés és az áldozati mentalitás között. Csakhogy az
együttérzés gyógyít, és az önmagunkkal szembeni kedvességből
fakad. Az áldozat szerepében tetszelegni viszont mérgező és
időpazarló dolog, amivel elriasztjuk az embereket, és megfosztjuk
magunkat a lehetőségtől, hogy valaha is megismerjük az igazi
boldogságot. Senki sem tartozik nekünk semmivel -ismételte meg. -
Csak mi tartozunk saját magunknak azzal, hogy békén hagyjuk
magunkat, örüljünk annak, amink van, és nézzünk szembe
a nehézségeinkkel. Ha az ember ebből a szemszögből nézi a
dolgokat, akkor bőséges ajándékokat kap az élettől. - Nagyon
szerettem ezt az asszonyt.

Aztán azzal folytatta, hogy sokaknak mennyire gyötrelmes az életük,

mennyien vannak, akik iszonyú nehézségekkel küzdenek, mégis
kitartanak, és a kis dolgokban is örömöt lelnek. Mások pedig
egyfolytában panaszkodnak, és nem fogják fel, mennyire jó dolguk
van. Erre én is csak bólogatni tudtam, mert annak ellenére, hogy a
fájdalom még nem tűnt el teljesen a lelkemből, világosan láttam,
milyen sokat kaptam az élettől. Mindig volt körülöttem valaki, akinek
sokkal nehezebb volt a sorsa.

Amikor a férje és a lánya halála után Pearlnek végül sikerült

újrakezdenie az életét, éveken át a munkájába temetkezett. Örömet
talált a munkájában. Kedvelte a munkatársait és az ügyfeleket, és
úgy érezte, részben azért is van ott, hogy inspirálja és feldobja őket,
s ezt nagyon jól csinálta. Legbelül mégis mindig ürességet érzett.
Ezt csaknem két évtizeden át a családja elvesztésének
tulajdonította.

Egy nap aztán egy mellékes megjegyzés megváltoztatta az életét,

és onnantól kezdve munkaidő után is bent maradt, és még órákig
segített egy ügyfélnek, aki egy új közösségi projekten dolgozott.
Pearl észre se vette, de egyre jobban belefolyt a dologba,
egyszerűen azért, mert tetszett neki a projekt is, meg az azon
dolgozó emberek is. - Több mint húsz év után először éreztem
szenvedélyt valami iránt. És tudod, miért? - kérdezte, mire
én várakozóan néztem rá. - Mert volt célom, valódi célom. Ezért
éreztem korábban ürességet. Hiába volt munkám, nem adott
számomra valódi célokat.

Ezt igazán nem volt nehéz megértenem. Beavattam Pearlt a korábbi

munkáim történetébe, és elmeséltem, milyen küzdelmeken
mentem keresztül, mire kikötöttem a haldoklógondozásnál és a
zenénél, amelyekben egyre több örömöt találtam. Egyetértett abban,
hogy a munkámnak valóban van értelme, különösen a korábbi
munkáimhoz viszonyítva. Azonban hozzám hasonlóan ő is úgy vélte,
bárki találhat értelmet a munkájában, ha megtalálta a helyét. Az
egész csak szemlélet kérdése.

Pearl otthonában volt egy télikert, a tetején beáradt a téli napfény.

Csodálatos volt, ahogy átjárta a fény. Minden reggel kitoltam oda
Pearlt, rendszerint legalább egy, néha mindhárom kutyával az
ölében. Rengeteg friss gyógynövény teát ittunk, minden új napot
ajándéknak tekintettünk, és örültünk neki. Amikor megjegyeztem,
hogy nem az az érzésem, mintha dolgoznék, felragyogott az arca, és
azt mondta: - Hát persze, hogy nem, és ez így van rendjén. Ha az
ember olyan munkát végez, amit szeret, úgy érzi, mintha nem is
dolgozna. A munka ilyenkor egyszerűen csak olyan, mint
a természetes kiterjesztése annak, amik vagyunk.

A közösségi projekt révén Pearl megtalálta élete munkáját. Egy éven

belül otthagyta a régi munkahelyét, és mindenestül az új feladatnak
szentelte magát. Eleinte kevesebbet keresett, de ezt se bánta. Idővel
aztán a jövedelme is növekedett. - Ugrás előtt néha pár lépést
hátrálni kell, mielőtt nekifutunk - mondta nevetve. - A pénzről sokan
annyira tévesen gondolkodnak. Inkább életük végéig megmaradnak
az utált munkahelyükön, mert azt hiszik, hogy nem fognak tudni
pénzt keresni, ha azt csinálják, amit szeretnek. Pedig fordítva is
lehetne. Aki teljes szívéből szereti, amit csinál, az nyitottabb a pénz
áramlására is, mert jobban belemerül a munkájába, és ettől
boldogabb lesz. Persze időbe telik, mire az ember megváltoztatja a
gondolkodását, és abbahagyja a tépelődést, hogy honnan lesz
pénze.

Ezt egyszer egy barátom is jól megfogalmazta - mondtam Pearlnek:

Túl nagy hangsúlyt helyezünk a pénzre. Pedig inkább azt kellene
eldöntenünk, mit akarunk csinálni, aztán nekilátni, és
összeszedetten, elszántan, hittel dolgozni érte. Nem szabad, hogy a
pénzről szóljon a dolog. Magáról a projektről kell szólnia. És akkor a
pénz is természetes módon megérkezik, gyakran olyan forrásokból,
amelyekre nem is gondolnánk.

A hit ugrásai ezt korábban már megtanították nekem. Amikor hirtelen

elfogyott a pénzem, az rendszerint azért történt, mert a hiánytól
való félelemre koncentráltam, amitől aztán még több hiány
keletkezett. Amikor viszont arra gondoltam, milyen szép a mai nap,
örültem annak, amim volt, és arra haladtam, amerre az élet vezetett,
mindig megkaptam, amire szükségem volt.

Amikor például az első albumomat vettem fel, óriási jutalmat kaptam

azért, mert volt bátorságom haladni az utamon. A felvétel
időzítése tökéletesnek ígérkezett, mivel épp az egyik kedvenc
házamban tartózkodtam, amelyikre rendszeresen vigyáztam, és
kiválóan alkalmas volt a lemezfelvételre. A meseszép, sötét
rózsaszínű ház az esőerdőre nyílt. Az időpont is megfelelt minden
érintettnek. A zenészek mellett a produceremnek is sikerült
szabaddá tennie magát, pedig rendkívül elfoglalt ember volt. Már
csak egy dolog hiányzott. A pénz! Nekem volt egy kevés, de nem
elég.

Azonban valami belül azt súgta: készüljek úgy, hogy meglesz az is.
Szerződést kötöttem a zenészekkel. Elég időt szántam a dalok
finomítására és a próbára is. De ahogy közeledett a nap, fogyatni
kezdett a hitem, amely egészen addig lelkesített. Szívem mélyén
tudtam, hogy nem jutottam volna el idáig, ha a dolog nem lenne
lehetséges. Ezért jobb pillanataimban töretlen volt a hitem, tudtam,
hogy minden rendben megy majd. A hit ugrása már korábban sem
volt ismeretlen számomra. Hittem magamban, és abban, hogy képes
leszek magamhoz vonzani mindazt, amire szükségem van. Ám
a félelem egyre jobban elhatalmasodott rajtam, és a végén már
hiába próbáltam kordában tartani a hitemmel.

Hétfőn kellett volna elkezdenünk a felvételt. Már péntek délután volt,

s a pénz még mindig sehol. Elöntött a rémület. A producernek
muszáj volt kifizetni az idejét. És a többi zenész sem ért rá
bármeddig. Kezdtem pánikba esni, így hát odamentem a meditációs
párnámhoz, és leültem. Kibuggyantak a könnyeim. Már hónapok óta
gyűltek, miközben igyekeztem összeszedett és erős maradni. De
most ömleni kezdtek. Zokogtam, kiengedtem magamból az összes
frusztrációmat, és beismertem, hogy nem bírom tovább, elfogyott
az erőm. Arra mentem, amerre az utam vezetett, mégsem bírtam
tovább haladni rajta. Túlságosan nehéz volt. Egyszerűen nem bírtam
tovább.

És ekkor - az önmegadás csodálatos pillanata! Eljött végre. Nem

tehettem többet, most már nálam nagyobb erők kezébe kellett
letennem a dolgot. Szorongtam, és ki is voltam merülve, így hát
elhatároztam, hogy kikapcsolódásképpen elmegyek valahová zenét
hallgatni. Egy barátnőm épp akkor hívott fel, és anélkül, hogy tudta
volna, mi van velem, meghívott, hogy menjek el vele meg egy másik
barátnőjével egy könyvesbolt kávézójába. Vonzóbb lehetőségnek
tűnt, mint egyedül elzarándokolni egy koncertre, így hát igent
mondtam. Megígértem magamnak, hogy jól fogok szórakozni,
és igyekszem nem gondolni a helyzetemre. Vidáman elindultam,
azzal az elhatározással, hogy majd másnap foglalkozom a dologgal.
De ma este muszáj kiverni a fejemből.

Míg a barátnőm, Gabriela a könyveket böngészte, a másik

barátnőjével leültem a kávézóba, és beszélgettünk. Azelőtt csak
egyszer találkoztam Leanne-nel, pár évvel korábban, és akkor is
csak röviden. Megkérdezte, hol lakom, és én elmeséltem, hogy
házvigyázásból élek. Nagyon érdekelte a dolog, és még segíteni is
tudtam neki: épp akkor készült körülnézni a lakáspiacon, és kíváncsi
volt, mi a véleményem a különböző kertvárosokról. Tovább
kérdezgetett, és hamarosan szóba került az is, hogy azért alakult
így az életem, mert szerettem volna megszabadulni az albérlettel
járó költségektől, hogy a kreatív tevékenységeimnek, főleg a
zenének szentelhessem magam. Leanne épp egy nagyon zűrös
válás kellős közepén volt, és ugyanolyan jólesett neki, hogy egy kis
időre elfelejtkezhetett a saját életéről, mint nekem, így hát
kellemesen csevegtünk tovább. Aztán az albumomról kezdett
kérdezgetni, majd megint visszaterelődött a szó a az akkori
helyzetemre, aminek egyáltalán nem örültem. De ha már így
esett, őszintén elmondtam neki, miként áll a dolog, és hogy most
épp egy csodára várok, mert már csak az menthet meg.

Tovább kérdezgetett az albumról, meg az emberekről, akikkel együtt

dolgoztam, milyen hangszerelést tervezünk, hogyan jutottam el a
zenéhez, milyen indíttatásból kezdtem el fellépni, s én mindent
töviről hegyire elmeséltem. Ekkor határozottan kijelentette, hogy ő
mindig is támogatni akarta a művészetet, de nem ismert senkit, akit
támogathatna, és mivel elég rémes életszakaszban van, szeretné,
ha valami jót tehetne, így hát hétfő reggel ott lesz nálam a pénzzel.

Ömleni kezdtek a szememből a megkönnyebbülés és a hála

könnyei. Nem akartam elhinni. Gondolkodás nélkül megöleltem,
közben alig tudtam visszatartani a zokogást. Vége. Sikerült. Meglesz
az album. Tényleg megtalált a pénz.

Leanne néha eljött a felvételre. Nagyon jó volt, amikor ott feküdt a

hosszú szőnyegen, és fejhallgatón keresztül hallgatta, ahogy
énekeltünk és zenéltünk, vettük fel egyik számot a másik után.
Meglehetősen távolságtartó volt. Egyszerűen csak örült, hogy
sikerült a dolog, ez épp elég volt neki. Csodálatos, nagylelkű nőt
ismertem meg benne. Ez az eset a későbbiekben is erőt adott a hit
ugrásaihoz. Mindig megjön a segítség. Egyszerűen csak félre kell
állnunk az útból.

Pearlnek nagyon tetszett ez a történet, hiszen megerősítette

mindazt, amiben hitt. - Így van, pontosan. A félelem mindent
leblokkol. A pénz is csak egyfajta energia, amely boldogságot akar
hozni mindannyiunk életébe. Csak épp rosszul használjuk,
hatalommal ruházzuk fel, üldözzük, félünk tőle, és megszállottan
hajszoljuk, még az életünket is felborítjuk érte - jelentette ki. - Pedig
éppolyan könnyen elérhető, mint a levegő, amelyet
belélegzünk. Azon sem aggódjuk halálra magunkat, hogy vajon lesz-
e elég levegőnk. Úgyhogy azon se kéne aggódnunk, hogy lesz-e
elég pénzünk. Épp ezek a gondolatok akadályozzák meg, hogy ez a
szeretetteli, kreatív energia hozzánk áramoljon. - Pontosan értettem,
amit mondott, és ugyanezt gondoltam.

Amikor Pearl beszállt a közösségi projektbe, azt tapasztalta, hogy az

új munkatársai állandóan aggódnak a finanszírozás miatt. Minden
energiájuk arra ment, hogyan szerezzék meg a pénzt, ahelyett hogy
azzal foglalkoztak volna, amihez szükségük lett volna rá.
Szerencsére nyitottak voltak Pearl elképzeléseire. Eleinte nem hittek
eléggé saját magukban, ezért azt sem tudták elképzelni, hogy
képesek magukhoz vonzani a projekt különböző részeihez
szükséges összeget, Pearl hitében azonban ők is hittek. Így
hát hajlandóak voltak tovább dolgozni a projekten, abban bízva,
hogy majd a pénz is megjön, és addig is minden szükséges lépést
megtettek. Megtanulták elengedni mindazt, amiért már semmit sem
tehettek, és úgy dolgozni, mintha a pénz már úton lenne. Pearl hitét
semmi sem ingathatta meg, és ez rendkívül inspirálóan hatott a
csapatra.

A pénz csakhamar áramlani kezdett, különféle váratlan forrásokból,

s ez óriási örömöt okozott a csapatnak. A projektet ezután egy
másik városnegyedre is kiterjesztették, s így még több embernek
tudtak segíteni. Pár év múlva Pearl és néhány munkatársa már
tisztességes fizetésre tett szert. Tovább bővítették a projektet, egyre
több rászorulónak segítettek, és közben soha egyetlen pillanatig
sem érezték úgy, hogy dolgoznak.

Eközben a nap a ház fölé ért, így hát visszamentünk a nappaliba,

ahol korábban már begyújtottam a kályhába. Pearl ki volt merülve,
de amikor bírta erővel, estig sose feküdt be az ágyba. Napközben a
kanapén pihent, a tűz mellett. Segítettem neki kényelmesen
elhelyezkedni, megigazítottam a párnákat, és ráterítettem egy szép
nagy takarót. A takaró is színes volt, akárcsak Pearl és az otthona. A
tűz gyönyörűen megvilágította és meghitté varázsolta a szobát.
Amikor Pearl elhelyezkedett, a kutyák felugrottak, és befészkelték
magukat mellé. Annyi év után is előttem van még ez a gyönyörű
látvány: Pearl, a kutyák, a tűz és a színpompás lakás.

- Ez az egész pénz-dolog leginkább csak szándék kérdése -

jelentette ki Pearl. Közelebb húztam a székemet, és tovább
hallgattam, nagyon tetszettek a gondolatai. - A pénz akkor áramlik a
legjobban, ha a szándék tiszteletre méltó. Azért tudtunk pénzt
szerezni erre a projektre, mert mások javát szolgálta. Persze azért
nekünk magunknak is a javunkra szolgált, hiszen azzal kereshettünk
pénzt, amit szívesen csináltunk, és közben annak is örülhettünk,
hogy van értelme az életünknek.

Pearl azt mondta: ezért olyan fontos, hogy legyen célja a

munkánknak. Ha van célunk vele, akkor természetes módon és
helyes szándékkal közelítjük meg. Ha egy munkának célja van,
mindenképpen javára válik annak, aki elvégzi. És a szándékot
szolgáló pénz is megérkezik, ha megteszünk minden tőlünk telhetőt,
és a félelmünk nem áll az áramlás útjába. A középkorúakra
különösen jellemző, hogy egyszer csak kételyek merülnek fel
bennük, és szeretnének a munkájukon keresztül kapcsolódni
a világhoz. Erről a természetes vágyódásról - a fontos cél iránti
vágyról - beszélt Pearl.

Éleslátó, bölcs asszony volt, és nagyon oldottan beszélt. Biztosan

akkor is ilyen jól elbeszélgettünk volna, ha nem haldoklik. Így
folytatta: a szülők például nem mindig hisznek abban, hogy értéket
hoznak létre, ha arra törekszenek, hogy boldog gyerekeket
neveljenek fel, pedig ez az egyik legnagyobb dolog, amelyet a
társadalomért tehetnek. Hiszen így értékes felnőtteket adnak a
világnak. Nem tetszett neki, ha egy anya azt mondta, hogy ő „csak”
családanya, hiszen ez a legfontosabb a világon, igazi életcél.
És ugyanez vonatkozik azokra, akik a kertjükkel foglalatoskodnak,
hiszen ezzel a földünk szépségét hirdetik.

Eszembe jutott egy kedves nő, akit Perthből ismertem. Elmeséltem

Pearlnek, hogy a vasútállomásra menet mennyit gyönyörködtem
ennek a nőnek a kertjében minden áldott reggel. Addig csodáltam a
virágait és a színpompás fáit, hogy végül egyszer bedobtam egy
képeslapot a postaládájába, amelyen megköszöntem, hogy ennyi
örömöt okozott nekem. A kert tényleg minden napomat bearanyozta.
A sokszínű virágok és az egzotikus növények csodálatos
szimmetriát alkottak, minden nap újabb változást, új látványt hozott.
Az emberek néha nem mérik fel, mennyi örömöt szereznek
egymásnak. Egy nap aztán végre megpillantottam magát a kertészt,
egy nyolcvanéves asszonyt, és elmondtam neki, mennyire
szeretem a kertjét. Yvonne mindjárt rájött, hogy én írtam a
képeslapot, és azonnal barátok lettünk.

- Igen, ez volt az ő életcélja: a kert. Nincs is annál fontosabb, mint

hogy az ember megtalálja az életcélját - folytatta Pearl. - Bizonyos
mértékig sajnálom, hogy annyi évet elvesztegettem egy olyan
állásban, amely bár nem volt kellemetlen, nem sokat számított az
igazi munkám szempontjából, ezt ugyanis a projektben találtam
meg. Ugyanakkor persze a régebbi munkám vezetett el oda, ahol
lennem kellett, hiszen egy ottani ügyfél segített megtalálni a
változáshoz vezető utat. Évekbe telhet, mire az ember kitalálja, hogy
mit akar, nekem legalábbis évekbe telt. De az út végén ránk
váró kiteljesedé bőven megéri a keresést.

Eszembe jutott, mennyi küzdelmembe került, hogy olyan munkát

találjak, amelyben örömöt lelek, és egyetértettem Pearllel: érdemes
volt. Ahogy ott ültem a tűz mellett ezzel a tüneményes asszonnyal és
három édes kutyájával, elöntött a hála, hogy ezt a munkát
végezhetem. Ezt Pearlnek is elmondtam, aki helyeslően mosolygott.

- Ha valamit megbántam, Bronnie, akkor legfeljebb azt, hogy annyi

évet töltöttem el egy átlagos munkahelyen. Olyan rövid az élet. Ezt
már akkor fel kellett volna fognom, amikor elvesztettem a
családomat. De sajnos gyakran előfordul, hogy az ember régóta tud
valamit, mégis csak sokára képes cselekedni. Szóval sajnálhatnám,
de nem teszem. Inkább elnézően megbocsátom magamnak, hogy
nem voltam képes korábban otthagyni azt a munkát, mert sokáig
nem láttam tisztán a jeleket. - Helyeslően bólintottam: az
önmagunknak való megbocsátás szerintem is sokkal
egészségesebb lelkiállapot, mint a megbánás. Elmondtam Pearlnek,
mennyi mindent tanulok a klienseimtől. Nevetve mondta: - Hát
persze. Úgyhogy neked nincs mentséged. Te nem mondhatod a
halálos ágyadon, hogy jaj, bárcsak már korábban is tudtad volna. A
mi hibáink neked áldást jelentenek. - Nevetve bólintottam. Közben
észrevettem, hogy a beszéd már fárasztja Pearlt, s ezt ő is kénytelen
volt elismerni. Így hát még kényelmesebben helyeztem el az ágyon,
és a függönyt összehúzva magára hagytam, hadd pihenjen a
tűz fényénél. Ahogy ott álltam az ajtónál, és rápillantottam Pearlre
meg a három kutyára, súlyos könnycsepp gördült végig az arcomon.

Bár még mindig igyekeznem kellett, hogy felismerjem az igazi

értékeimet, elöntött a hála, hogy végre olyan munkám van, amelyet
szívből végezhetek. Mosolyogva mentem ki a konyhába. Főztem egy
csésze teát, és egy másik, csendes szobában üldögéltem, amíg
Pearl aludt. Nyugodt délután volt, az utcán is alig jártak, noha bent
úgysem lehetett volna észrevenni. Pearl otthona mindig békés volt, a
hangerő és az energiák szempontjából is.
Még néhány hetet töltöttem Pearllel, ezalatt napról napra gyengébb
lett, míg végül beletörődött, hogy már nem képes felkelni az
ágyból. Bevallotta, hogy mindig nagy kedvét lelte az otthonában, és
arra kért, hogy az ő kedvéért élvezzem ki én is, ameddig még ott
maradok. Emiatt ne fájjon a feje - mondtam mosolyogva. De magát
Pearlt még a gyönyörű lakásánál is sokkal többre értékeltem.

Aztán szállingózni kezdtek a barátok, akik jöttek elköszönni tőle,

köztük azok is, akikkel együtt dolgozott a közösségi projekten.
Elmesélték, hogy Pearl megváltoztatta az életüket, rengeteg
embernek segített, és a munkája örökre nyomot hagyott a világban.
De nem csak egy nagyszabású munka lehet valódi életcél. Van, aki
ezreknek tud segíteni. Van, aki csak egykét embernek. Ám akár így,
akár úgy, mindannyiunk munkája egyaránt fontos. Mindannyiunknak
van célja, s ennek a célnak a megtalálása mindenkinek a javára
szolgál. Persze saját magunknak is. És akkor a munka már nem is
munka, hanem - ahogy Pearl mondta - saját magunk
örömteli kiterjesztése.

Amikor Pearl halála napján becsuktam magam mögött az ajtót,

gyönyörű, napsütéses téli idő volt. Megálltam, mély lélegzetet
vettem, és hagytam, hogy a téli napsütés beragyogja az arcomat. A
bankszakmában eltöltött kereső éveim során végig az volt az
egyedüli célom, hogy olyan munkát találjak, amelyet szeretek.

Ott álltam a téli napsütésben, és mosolyogva gondoltam Pearlre.

Milyen lenyűgöző ember volt. Végre sikerült a szívemhez közel álló
munkát találnom, és ezért hálás voltam. Időbe telt, mire sikerült
elszakadnom Pearl előkertjétől, egészen elmerültem az
emlékeimben, és hálával, szeretettel gondoltam rá. De semmi sem
számított. Mosolyogtam, és ezt a munkámnak köszönhettem.
Egyszerűség
Természetesen a haldoklók családtagjai is rettenetesen
megszenvedik az utolsó heteket. A klienseim gyermekei közül a
fiatalabbak a negyvenes éveik elején, az idősebbek az ötvenes éveik
végén jártak, s a legtöbbjük már maga is szülő volt.

A szülő elvesztésétől való félelem - és talán a saját fájdalmuktól való

félelem is - néha szélsőséges viselkedést váltott ki belőlük. Ez
gyakran eszembe juttatta, mennyire káros olyan társadalomban élni,
amely elrejti a halált az emberek szeme elől. Így nemcsak
készületlenül kell megbirkózniuk a feltörő rettenetes indulatokkal, de
ráadásul kétségbeejtően rémülten és sérülékenyen viselkednek
ebben a helyzetben, gyakran a család még inkább, mint a haldokló.
A klienseim távozás előtt megtalálták lelki békéjüket.
A gyermekeiken azonban sokszor teljesen eluralkodtak a rettegésből
fakadó indulatok.

Mivel magánotthonokban dolgoztam, rengeteg család életstílusát és

dinamikáját ismertem meg. Megtanultam, hogy szinte minden
családnak vannak nehézségei, begyógyítani való sebei, és olyan
dolgaik, amelyeket egymáson keresztül tanulnak meg. Némelyikük
nem is volt teljesen tudatában annak, hogy a másik mit vált belőle,
bár ez a kívülálló számára egyértelmű volt. Amikor észrevettem,
hogy az egyik testvér türelmetlen vagy ideges a másikkal,
igyekeztem tiszteletben tartani őket, nem avatkoztam be, és a lehető
legnagyobb együttérzéssel próbáltam szemlélni a helyzetet.

Ebben az utolsó időszakban is gyakran az a legfontosabb kérdés,

hogy ki irányítja a dolgokat. Sokszor mindent az egyik testvér akart
intézni: a lakás rendben tartását, a bevásárlólistát, a gondozókat, a
közelgő temetést, mindent. Ha a többi testvér is részt akart venni
ezekben a feladatokban, vagy beleszólni valamibe, néha
veszekedés tört ki. Persze mindenkinek joga van hozzátenni a
magáét, már csak azért is, mert ahogy fogy az idő, mindenki egyre
inkább tenni szeretne valamit. Csakhogy az uralkodó
családtagban ilyenkor gyakran még jobban felerősödik az uralkodási
vágy. Szívszorító volt végignézni, ahogy fitogtatták, vagy inkább
csak próbálták fitogtatni a hatalmukat, miközben látszott, hogy a
félelem motiválja őket.

Számomra azonban a kliensem közérzete volt az elsőrendű, ez

mindent felülírt. Így hát amikor azt hallottam, hogy két családtag
egyre hangosabban kiabál Charlie ágya fölött, egy szempillantás
alatt a szobában termettem. Ott feküdt a drága kliensem, miközben
felnőtt gyermekei, Greg és Maryanne elkeseredetten ordítoztak
egymással az ágya fölött, egészen elvesztették a fejüket. - Kérem,
hagyják ezt abba - mondtam kedvesen, de határozottan. - Ha
muszáj folytatniuk, akkor menjenek át a másik szobába. Nézzenek
rá az édesapjukra. Hát nem veszik észre, hogy haldoklik?

Maryanne könnyekben tört ki, és bocsánatot kért az apjától. Charlie

békésen feküdt, láthatóan mindig is szelíd ember volt. - Állandóan
piszkál -panaszkodott Maryanne a bátyjára. Maryanne-nek gyönyörű
kék szeme és hosszú fekete haja volt. Modellt kéne állnia egy
festőnek - gondoltam magamban. Szomorú szeme azonban vörös
volt a sírástól.

Greg gondolkodás nélkül, dühösen vágott vissza: - Egyszerűen nem

értem, miért kéne neked ugyanannyit örökölnöd, mint nekem.
Elhagytál minket. A kisujjadat se mozdítottad. Én sokkal többet
dolgozom, és mégis én vagyok a legtöbbet Apa mellett, mióta Anya
meghalt. - Ahogy Greg ezt mondta, belesajdult a szívem. Szavaiból
egy törékeny, megsebzett kisfiú hangja hallatszott ki.
Mindkettőjükben láttam az édesapjukat, de azt hiszem, Greg az
édesanyjára is hasonlíthatott. Barna haja volt, és világosabb
bőre, mint a nővérének. Ő nem sírt, hanem dühöngött.

Kérdőn néztem Charlie-ra, de ő csak vállat vont, és bánatosan

nézett a nagy kék szemével. Erre kitessékeltem a gyerekeit. - A
legjobb, ha most mind a ketten elhagyják a szobát. Ez senkinek sem
tesz jót, legkevésbé az édesapjuknak. - Teát készítettem, leültünk a
konyhában, és hallgattam a beszélgetésüket. Maryanne ritkán
szólalt meg, s amikor megkérdeztem, miért, azt mondta: semmi
értelme. A bántó szavak mögül mégis kihallatszott a testvérek
egymás iránti szeretete. Eszembe jutott, hogy az én
családomban hogyan kezdtek helyreállni az őszinte kapcsolatok,
ezért biztattam őket, hogy beszélgessenek egymással.

Az apámmal való kapcsolatom például valaha meglehetősen zűrös

és fájdalmas volt. Az őszinteség, az együttérzés és az idő azonban
csodálatos módon begyógyította a sebeket, és ma már kölcsönös
tiszteletre épülő, humorral és szeretettel teli baráti kapcsolatban
vagyunk egymással. Ezt régebben el sem tudtam volna képzelni,
pedig minden családi kapcsolat begyógyítható, ha a szeretet még
megmaradt, és ha mindkét fél hajlik a megbékélésre, ahogy ez a mi
esetünkben történt. Nyilvánvalóan látszott, hogy Greg és Maryanne
között is megvan még a szeretet és a megértés iránti vágy. Csak
éppen a fájdalom mindezt eltorzította.

Miután elmondták egymásnak a sérelmeiket, megkérdeztem tőlük,

hogy mit szeretnek a másikban. - Semmit - válaszolta Greg
mogorván. Igyekeztem humorral elütni a dolgot, végül aztán Greg
felsorolt pár tulajdonságot. Aztán Maryanne is. Ehhez azért küzdeni
kellett az egojukkal, főleg Gregnek, hiszen gyűlölni akarta a nővérét.
Azért javasoltam ezt a módszert, mert korábban már nálam is bevált,
amikor a saját családtagjaimra gondoltam. Azokban az években,
amikor a legfájóbb volt a viszonyom velük, mindig igyekeztem
azokra a vonásokra gondolni, amelyeket szerettem bennük. Eleinte
én is úgy voltam ezzel, mint Greg, és nehezen
tudtam megfogalmazni bármi pozitívat. Pedig csak a fájdalom
beszélt belőlem, amely elvakított, és ezért nem láttam bennük a jót.
Ahogy ezt elengedtem, rögtön megértettem, hogy noha az
életstílusunk közötti különbségek miatt talán sohasem leszünk
meghitt viszonyban, azért ők is rendes és jószívű emberek.

Ezután már sok minden eszembe jutott, amit egykor jó szándékkal

tettek. Noha volt, amit aztán sajnos ellenem fordítottak, eredetileg jót
akartak. Most már azt is megértettem, hogy a maguk módján
néha megpróbálták kifejezni a szeretetüket. Csakhogy én magam is
annyira meg voltam sebezve, hogy nem kértem belőlük, és ellöktem
őket magamtól. Pedig a félreértések dacára legbelül mindannyian
értékes emberek voltak. Hiszen mindenki az - csak éppen annyi
minden van, ami eltakarja a legjobb énjét. Aznap tehát Gregnek és
Maryanne-nak is meg kellett fogalmazniuk a köztük levő ellentéteket.

Kiderült, hogy Greg már évtizedek óta neheztel a nővérére, pusztán

azért, mert Maryanne vette magának a bátorságot, és a saját
elképzelése szerint élte az életét. Pedig nem Maryanne akadályozta
meg, hogy Greg is ezt tegye, hanem maga Greg. Aznap délután
rengeteg indulat jött elő belőlük, és noha az túlzás, hogy estére
összeborultak volna, mindenképpen sokkal előrébb tartottak, mint a
beszélgetés elején. Aztán mindketten külön bementek Charlie-hoz.
Utána ismét kettesben maradtunk.

Miután a testvérek elmentek, beléptem Charlie szobájába. A fejét

csóválta, és kedvesen mosolygott. - Nos hát, kedveském, amit most
látott, az már húsz éve készülődött. Már vártam, mikor tör ki a vulkán
- kuncogott. - Örülök, hogy még megértem, a végén talán még össze
is barátkoznak, mielőtt elmegyek.

Az ablak előtt álló ősfákról madárdal hallatszott, s egy narancssárga

lepke repült el előttünk. Mindketten észrevettük, elmosolyodtunk,
aztán tovább beszélgettünk. Charlie elmesélte, hogy a testvérek
gyerekkorukban nagyon közel álltak egymáshoz. Greg mindig
vigyázott a kishúgára, ő pedig rajongott a nagy testvéréért. Ám
amikor Maryanne kamaszkorában függetlenül kezdett gondolkodni,
állandóan veszekedtek, és többé sohasem tudtak közel kerülni
egymáshoz. - Nem Maryanne miatt izgulok, Bronnie. Ő elég jól van.
Sokkal inkább Greg miatt. Mindig csak bizonyítani akar. Amikor azt
mondja, hogy többet tett értem, mint Maryanne, bizonyos tekintetben
igaza van, bár Maryanne is sokat segített nekem, csak nem olyan
kézzelfogható módon. De hát nem is kellett volna! Legtöbbször olyan
dolgokat intézett el helyettem, amiket én is elintézhettem volna, sőt
még jobban is örültem volna, ha magam teszem meg. - Charlie
felsóhajtott, aztán tovább folytatta. - Elképesztően sokat dolgozik,
egy olyan munkahelyen, amit utál, a gyerekei sosem látják, és
én egyszerűen nem értem, minek csinálja.

-    És azt tudja, hogy maga szereti őt, Charlie? - kérdeztem

nagy merészen. Meghökkenve nézett rám.

-    Hát biztos. Mindig megdicsérem, ha valamit jól megcsinál itt

nálam. Tudja, hogy büszke vagyok rá.

-    Honnan? Meg szokta neki mondani egyenesen, hogy büszke rá,

őrá magára, nem pedig arra, amit csinál? - kérdeztem.

Egy pillanatig elgondolkozott. - Így kimondottan nem. De azért tudja -

felelte Charlie.

-    Honnan? - erősködtem tovább.

Charlie elnevette magát. - Rémesek maguk, nők! Nem nyugszanak,

amíg a mélyére nem ásnak a dolgoknak, igaz? - Én is elnevettem
magam, aztán elmondtam, mit gondolok a helyzetről. Tisztelettel és
nyitottan hallgatott. Azon tűnődöm, mondtam neki, nem azért van-e,
hogy Greg mindig bizonyítani akar, mert az apja szeretetét és
helyeslését szeretné ezzel kiváltani. Bevittem zuhanyozni, és
visszatoltam az ágyába, közben mindvégig erről beszélgettünk. A
délutáni zuhanyzást szerette, de az utóbbi időben már ez is nagyon
kifárasztotta, és hamarosan áttértünk az ágyban való mosakodásra.
Nehezen lélegzett, és amikor visszakerült az ágyába, még sokáig
zihált. Napról napra fogyott az ereje. Így hát hagytam pihenni.

Amikor pár órával később bedugtam a fejemet, odafordult hozzám,

és elmosolyodott. Leültem az ágya mellé, megitattam, és
megkérdeztem, hogy van-e még szüksége valamire. Megrázta a
fejét, és megint elkezdett beszélni a gyerekeiről. - Én csak azt
szeretném, hogy boldogok legyenek. Egy szülő nem kívánhat ennél
többet a gyerekeinek. Azt szeretném, ha Greg nem dolgozna annyit,
és egyszerűbbé tenné az életét. Greg jó ember, de nincs
megelégedve magával. Pedig aki egyszerűen él, az sokkal
boldogabb. Az édesanyjukkal mi mindig is így éltünk. Persze nekünk
nem volt választásunk. Akkor sokkal nehezebb volt. De ma is lehet
egyszerűen élni. És jó, ha az ember ezt választja.

A kandallópárkány közepén volt egy fénykép a jóképű, fiatal Charlie-

ról, amint a menyasszonya mellett áll. Arra gondoltam, milyen
lehetett, amikor Charlie és a felesége a kis Greget és Maryanne-t
nevelte. Charlie szókimondó ember volt, ezt nagyon szerettem
benne. Volt valami régimódi az őszinteségében. Kimondta, ami az
eszébe jutott, szinte hangosan gondolkodott. - Tulajdonképpen lehet,
hogy nem is tudja, hogy szeretem. Ezt így sosem mondtam neki.

-    Mindenki más, Charlie - mondtam. - Van, aki ért a tettekből is, de

a legtöbb embernek a szavakra is szüksége van. Lehet, hogy Greg
is ilyen. Egyébként meg mibe kerül megmondani neki?

Bólintott. - Meg kell neki mondanom. Micsoda szörnyű világban

élünk, ahol egy hetvennyolc éves férfi lámpalázas lesz, ha meg kell
mondania a fiának, hogy szereti. Tudja, nincs benne gyakorlatom -
mondta nevetve. Aztán elkomolyodott. Látszott, hogy eltökélte
magát. Majd így folytatta: - Maga szerint meg tudom győzni arról,
hogy éljen egyszerűbben, ha már nem kell bizonyítania nekem? Ha
tudja, hogy szeretem? Mert tényleg szeretem!

-    Senki sem tudja előre, hogyan fog reagálni egy másik ember -
mondtam Charlie-nak. Semmi garancia nincs arra, hogy Greg
ettől megváltoztatja az életstílusát. De a lényeg az, hogy
megnyugszik, ha tudja, hogy az apja szereti és becsüli.

Ahogy múltak a napok, az egyszerű élet egyre fontosabb lett Charlie

számára. - Az emberek általában mindenféle okokat találnak arra -
mondta -, hogy miért kell annyit dolgozniuk. Sokan azt hiszik, hogy
nincs más választásuk, mert a számlákat be kell fizetni, a családot el
kell tartani, így nem tudnak kiszállni a mókuskerékből. És ez érthető
is - mondta Charlie.

Sokan valóban a túlélésért küzdenek, ugyanakkor Charlie úgy vélte,

hogy az embernek mindig van választása. - Néha csak arról van szó,
hogy kicsit más perspektívából kell nézni a dolgokat. Biztos, hogy
ilyen nagy házban kell élnünk? Biztos, hogy ilyen menő autóval kell
járnunk? - kérdezte. Néha - tette hozzá -, egyszerűen arról van szó,
hogy másképp kell gondolkodni, és új megoldást kell találni.
Komolyan számba kell venni, mi a fontos számunkra, és közösen
dolgozni azon, hogy megtaláljuk az egyensúlyt.

A közösség is sokat segít abban, hogy egyszerűbb életet éljünk -

mondta Charlie. Ha a közösség összetart, kevesebb anyagi forrásra
van szükség. Kevesebb szemét keletkezik, és megtanulunk segíteni
egymásnak. Sokszor az önzés vagy a büszkeség miatt nem jön létre
egy közösség, vagy nem fejlődik tovább - mondta. Pedig ha
leleményesebben és egyszerűbben akarunk élni, meg kell értenünk,
mennyire fontos, hogy közösségre lépjünk azokkal, akikkel egy
helyen élünk. Kár, hogy az élet annyira felgyorsult, és kizökkent az
egyensúlyból, hogy elfeledkeztünk erről - mondta szomorúan.

Charlie azt is elismerte, hogy manapság nagyon nehezen lehet

megélni. A társadalom szem elől vesztette a valóban fontos
dolgokat, magának a társadalomnak kellene megtanulnia az
egyszerűséget. Ám ez csakis úgy történhet meg, ha először
mindenki megváltozik, külön-külön. Akkor majd a társadalom is
követni fogja a többség gondolkodását és életmódját, ahogy mindig.
A hatalmon levőkre pedig ráférne egy jó nagy fenékbe rúgás -,
vélte Charlie. Persze a politikusok között is vannak rendes emberek.
De gyakran őket is korlátok közé szorítja a bürokrácia, meg azok,
akiknek még több pénzük és még több hatalmuk van. Ezért ha valódi
változást akarunk elérni, akkor mindannyiunknak tenni kell érte. Az
első lépés lehet az, hogy egyszerűbbé tesszük az életünket.

Charlie maga is felnevelt két gyereket, így hát pontosan tudta, hogy
mekkora nyomást jelent a megélhetés és a család eltartása. De
mivel haldoklott, más távlatból látta a dolgokat, és ki tudta mondani:
bárcsak korábban rájött volna minderre, és máshogyan nevelte
volna Greget. - A gyerekek boldogabbak, ha a szüleikkel lehetnek,
mint ha sok játékot kapnak. Eleinte talán panaszkodnak. De végül
azok a gyerekek lesznek a legboldogabbak, akikkel értékes időt
töltenek el a szüleik, ha lehet, mindkét szülő. A kisfiúknak nagyon
fontos, hogy férfi is legyen körülöttük. Mi lesz Greg fiaival, ha Greg
állandóan dolgozik, mert folyton bizonyítani akar? - Charlie
gondolataiba merülve ült, és láttam, hogy új felismerések
születnek benne. - Tényleg szeretem a fiamat. Akkor meg is kell
mondanom neki, ugye?

Boldogan bólintottam. Aztán egyszer csak azt kérdezte: - Maga

egyszerű életet él? - Szelíden elnevettem magam.

- Igen, Charlie, fizikai értelemben eléggé egyszerű életet élek. És

azon is dolgozom, hogy az érzelmi életem is egyszerűbb legyen, de
nem megy minden egyszerre - válaszoltam őszintén, és közben
kicsit mulattam magamon, ahogy eszembe jutott a sok érzelmi
bonyodalom, amelyeken az utóbbi években keresztülmentem, mert
sok mindennek voltak nevezhetők, de egyszerűnek biztos nem. - A
meditáció rengeteget segített abban, hogy leegyszerűsítsem a
gondolkodásomat. És így vagy úgy, de az életem minden területén
hasznát látom ennek. Egészen átformált ez a gondolkodás, és
sok mindenen tovább tudtam lépni, ami addig visszatartott. Szóval
a gondolkodásom mostanában már sokkal, de sokkal egyszerűbb.
És igen, a fizikai életem is elég egyszerű.

Charlie más nemzedékhez tartozott, és más életstílushoz szokott.

Nem sokat tudott a meditációról, legfeljebb csak annyit, hogy azt
valahol máshol csinálják az emberek, narancssárga ruhában,
lehunyt szemmel. Kérdezgetni kezdett róla. Igyekeztem a lehető
legegyszerűbben elmagyarázni, hogy ha megtanuljuk
összpontosítani a gondolatainkat, akkor jobban meg tudjuk figyelni
az elménk működését. És akkor rájövünk, hogy az életünket
sokszor elszabadult, vadul csapongó gondolataink alakítják, amelyek
szükségtelen szenvedést és félelmeket gerjesztenek. Ahogy ezek az
egészségtelen gondolati sémák egyre jobban felerősödnek,
lassanként azonosulni kezdünk az így kialakuló személyiséggel, és
ennek megfelelően alakítjuk az életünket. Pedig ez nem mi vagyunk
- mi mások vagyunk, ennél sokkal több rejlik bennünk.

Bölcs, intuitív lények vagyunk, akiket elvakítottak a félelmek és a

helytelen megfigyelések, amelyek az évek során keletkeztek az
elménkben, a külvilágra adott - pozitív és negatív - reakciók során.
Ha a meditációban megtanuljuk összeszedettebbé tenni az elménket
- erre egyszerű példa a légzés megfigyelése -, lassanként
visszaszerezzük az irányítást a saját gondolataink fölött, s így
lehetővé tesszük, hogy tudatosan pozitívabb gondolataink legyenek.
És ezáltal boldogabb életet éljünk.

Charlie szótlanul ült, és bámult. Várakozóan elmosolyodtam. - Hűha!

- mondta végül. - Miért nem találkoztam magával ötven évvel
ezelőtt? -Elnevettem magam, felpattantam, és ismét megitattam.

- Miért nem találkoztam én saját magammal már évekkel korában? -

kérdeztem nevetve. - Mennyi fájdalmat spórolhattam volna meg
magamnak!

Tovább beszélgettünk, végül megkérdezte, mit jelent az, hogy a

fizikai életemet tekintve egyszerűen élek. Annyi év állandó
költözködés után - meséltem - elgondolkodtam, tényleg olyan
fontosak-e a vagyontárgyak. Néhány költözés során a bútoraimat is
magammal vittem. Máskor ingyen tárolták őket a családi farmon,
vagy pénzért egy pajtában. Valahányszor a vagyontárgyaim nélkül
éltem, mindig rádöbbentem, mennyire boldog vagyok nélkülük.
Ilyenkor azon tanakodtam, egyáltalán minek tartom meg őket.

Így hát eladtam a bútoraimat, és csak a háztartási eszközöket

tartottam meg, hogy be tudjak rendezkedni, amikor újra erre kerül a
sor. És ez rendszeresen be is következett, mert szerettem, ha saját
konyhám volt. Sodródni is szerettem, mert nagy szabadsággal járt.
De a szabadságnak is megvan az ára. Mindennek megvan a maga
ára. Általában azért telepedtem le időről időre, mert hiányzott a saját
konyhám.

De aztán egy-másfél évnyi megállapodás után mindig újra hiányozni

kezdett az izgalom, az ugrás az ismeretlenbe. A tárgyak birtoklása
rettenetes súllyal nehezedett rám. Amikor felismertem ezt az
ismétlődő sémát, arra jutottam, hogy az életemnek ebben a
szakaszában jobb lenne, ha szinte semmit sem birtokolnék.
Valahányszor újrakezdtem, mindig könnyen jutottam bútorhoz -
hallomás útján, használt bútorüzletből, kiárusításból. Ez nagyon
tetszett nekem. A használt tárgyak vásárlása a Föld
iránti szeretetemnek is jobban megfelelt, hiszen nem fogyasztottam
tovább amúgy is egyre fogyatkozó erőforrásait. Mai társadalmunk,
amely mindent gyorsan elhasznál és kidob, elfelejti, hogy minden új
dolognak meg kell valahol teremnie, a régi dolgoknak pedig szintén
kerülniük kell valahová. És legtöbbször mindkét folyamatnak a Föld
viseli a terhét. Így veszélybe kerül a bolygónk a rajta élő összes
lénnyel, beleértve bennünket, embereket is.

Mindig úgy alakult, hogy fantasztikus dolgokhoz jutottam hozzá,

amelyekből teljesen új otthont tudtam berendezni magamnak. Meg
sem fordult a fejemben, hogy esetleg bútor nélkül maradok. Így hát
mindig lett is bútorom, méghozzá nagyon könnyen. Az évek során
gyönyörű darabokra tettem szert. Márpedig ha ilyen egyszerűen
jutok bútorokhoz, valahányszor letelepszem, akkor nyilván minden
más is ugyanilyen könnyen fog menni - gondoltam magamban.

Miután egy teljes éven át fizettem azért, hogy tárolják a

vagyontárgyaimat, arra jutottam, hogy ez pénzkidobás és
szükségtelen teher. Így hát egy kedves barátommal, akire mindig
számíthattam, garázskiárusítást rendeztünk a házában.
Evőeszközök, könyvek, szőnyegek, ágynemű, díszek, festmények -
mindentől megszabadultam. És mennyire élveztem a dolgot: az
emberek izgalmát, ahogy a holmim a birtokukba került, ráadásul
jutányos áron. Ami megmaradt, azt még aznap elvittem
a jótékonysági boltba.

Az autóm akkor már cipősdoboz méretű volt. A terepjáró már egy

éve kilehelte a lelkét, méghozzá meglehetősen látványosan, egy
hatsávos autópályán. A mostani autóm rendkívül gazdaságos és
fürge járgány volt, aminek a városban nagy hasznát vettem, de
annyira pici volt, hogy „puffasztott rizsnek” becéztem. A
garázskiárusítást tehát azért rendeztem, hogy csak annyi tulajdonom
maradjon, amennyit be tudok gyömöszölni a puffasztott rizsbe.

Összesen öt dobozom maradt. Ebből kettőt a kedvenc könyveim

töltöttek meg. Csak azokat tartottam meg, amelyekről tudtam, hogy
egyszer majd újraolvasom, vagy másoknak adom őket, kölcsön vagy
ajándékba, hogy ők is ihletet meríthessenek belőlük. A többi
könyvem új tulajdonoshoz került - mostantól ők örülnek majd nekik.
A többi dobozban CD-k, újságok, fényképalbumok, néhány apró
emléktárgy, az anyám által varrt folttakaró és a ruháim voltak. A
dobozokat begyömöszöltem a puffasztott rizsbe, feltettem egy CD-t,
és útnak indultam egy új életszakasz felé.

A zenék, amelyek elkísértek utamon, Guy Clark, a Waifs, Ben Lee,

David Hosking, Cyndi Boste, Shawn Mullins, Mary Chapin
Carpenter, Fred Eaglesmith, az Abba, a Waterboys, JJ Cale, Sara
Tindley, Karl Broadie, John Prine, Heather Nova, David Francey,
Lucinda Williams, Yusuf, és az Ozark Mountain Daredevils dalai
voltak. Egyik jobb, mint a másik - mindegyikük remek útitársnak
bizonyult. Boldogan, szabadon énekelve róttam a mérföldeket, és
közben tudtam, hogy minden földi javam ott van velem a
kis puffasztott rizsben. Ezer kilométer után megálltam a szüleim
házánál, és letettem a dobozokat. Ezután már csak a ruháim
maradtak, meg én.

Charlie élvezettel hallgatta a történetemet, néha izgatottan

összedörzsölte öreg, ráncos kezét. Aztán elmeséltem neki azt is,
hogy az utazás után egy darabig ide-oda sodródtam. Most pedig
Sydneyben élek, exkluzív házgondnoki minőségben, s ami az anyagi
javakat illeti, az életem valóban meglehetősen egyszerű. Charlie
ekkor már tudta, hogy nagyon is értettem, amit az egyszerűség
fontosságáról mondott. Egyetértettünk abban is, hogy az emberek
gyakran nem is tudják, mekkora súlyként nehezednek rájuk a
fölösleges vagyontárgyak, még akkor is, ha nem akarnak költözni.
Az ember mindig szabadabbnak érzi magát, ha megszabadult
a vagyontárgyaitól.

Másnap eljött Greg, és a látogatása ideje alatt végig bent ült az

édesapjánál. Charlie kérésére felhívtam Maryanne-t, és megkértem,
hogy aznap ne jöjjön. Másnap fordítva volt: az apa egész nap
Maryanne-é volt, és Greg nem jöhetett. Charlie előtte megkért: néha
kukkantsak be diszkréten, hogyha esetleg kínosan alakul a helyzet
kettőjük között, a jelenlétem elsimítsa a problémákat. Erre azonban
nem volt szükség. Valahányszor bementem, és teát vittem nekik,
vagy átadtam egy üzenetet, nyilvánvalóan látszott, hogy fontos
személyes beszélgetés zajlik köztük, és lényeges dolgokat osztanak
meg egymással.

Nem sokkal azelőtt, hogy Gregnek indulnia kellett, mert az

édesapjának pihenésre volt szüksége, engem is behívtak. Gregnek
vörös volt a szeme a sírástól, és egymás kezét fogták. - Bronnie, azt
szeretném, ha maga is tudná -jelentette be Charlie. - Teljes
szívemből szeretem ezt az embert. Nagyon jó fiú, és csodálatos
ember.

Erre én is majdnem elsírtam magam. - Greg már így is épp elég

értékes ember - mondta Charlie. - Nincs mit bizonyítania. Semmit
sem kell csinálnia vagy megszereznie, hogy jobb legyen. Teljes
szívemből szeretem ezt az embert, aki itt ül az ágyam mellett. Óriási
öröm számomra, hogy az apja lehetek.

Én erre sírva-nevetve azt mondtam: - Greg is nagyon szerencsés,

hogy ilyen apja van, mint Charlie. Greg helyeselt, és az ingujjával
letörölte a könnyeit. - Apa azt mondja, hogy tanulhatnék magától
egyszerűséget.

Nevetve válaszoltam: - A papájának még van ideje, hogy ő maga

tanítsa meg erre a fiát. Nem kell elvégeznem helyette ezt a munkát. -
De azért amikor elbúcsúztam tőle, megjegyeztem: - Én csak annyit
tennék hozzá, hogy éljen egyszerűen.

Másnap Maryanne jött el Charlie-hoz. Kihallatszott, ahogy hol sírtak,

hol nevettek. Nagyon sok szeretet áramlott ebben a lakásban, és ez
rám is jó hatással volt. Az elkövetkező néhány hétben sok időt
töltöttek hármasban, és sokkal közelebb kerültek egymáshoz.
Charlie sohasem köszönt el tőlük anélkül, hogy külön-külön el ne
mondta volna mindkettőjüknek, mennyire szereti őket, és ők is
minden alkalommal elmondták ugyanezt. Időben megnyílt a
csatorna, amelyen keresztül végre érintkezhettek egymással, s
így még Charlie életében begyógyultak a sebek.
Charlie halála napján Greg és Maryanne mindketten édesapjuk
mellett ültek, és fogták a kezét. Kérésükre én is benn maradtam a
szobában. Charlie békésen távozott - a légzése egyre lassabb lett,
míg végül teljesen megszűnt. Tiszta reggel volt, a madarak, mint
mindig, most is daloltak az ablaka előtt. Arra gondoltam, mennyire
megszépíti ez Charlie elmúlását. Mintha a madarak őt búcsúztatnák
a dalukkal.

Aztán magukra hagytam Greget és Maryanne-t, és kicsit kiültem a

verandára. Charlie-ra emlékeztem, imádkoztam, és jó utat kívántam
neki, bármerre járjon is. Amikor ismét beléptem, Greg és Maryanne
már egymás mellett ültek az ágyon, fogták egymás kezét, és nézték
az édesapjukat. Örömmel beszélgettek róla, s a könnyeiken
keresztül nevettek és mosolyogtak.

Egy év múlva emailt kaptam Gregtől. Eladta nagy családi házukat.

Máshová kérette magát a cégtől, ahol dolgozott, így most
kevesebbet keresett, viszont egy kisvárosban élt. Ugyanannyit
utazott a munkahelyére, mint korábban, de most egy kis mellékúton
járt abba a nagyobb vidéki városba, ahol a munkahelye volt, s ez
időben kevesebb mint a fele volt a korábbinak. Így naponta másfél
órával többet tudott lenni a gyerekeivel. A megélhetési költségeik is
alacsonyabbak voltak, hiszen egyszerűbb lett az életük. Az
életminőségük mégis rengeteget javult. A felesége is boldog volt, és
mindannyian szerették az új barátaikat és az új életüket.

Megköszönte, hogy gondoztam az édesapját, és szeretettel beszélt

Maryanne-ról, aki nem sokkal korábban épp náluk járt.

Mondanom sem kell, hogy ezzel az emaillel nagy örömet okozott

nekem, hiszen eszembe jutott róla Charlie, a kék szeme, az
elragadó mosolya és a beszélgetéseink. Nagyon jó érzéssel töltött el
az is, hogy nemcsak meghallgatták, de meg is szívlelték Charlie
szavait.

De annak örültem a legjobban, hogy Greg felmondott. Az email

végén minden jót kívánt, és a lényeget két szóban foglalta össze.
Ahogy ezeket a szavakat olvastam, hatalmas mosoly öntötte el az
arcomat.

Élj egyszerűen.

Igen, Greg és Charlie. Igen.

Harmadik megbánás:
Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni az érzéseimet

Ahhoz képest, hogy a kilencvennegyedik évében járt, és haldoklott,

József megdöbbentően jól nézett ki, amikor először találkoztunk.
Kedves férfi volt, elragadó mosollyal, amelytől néha egészen kisfiús
lett az arca. Finom humora volt, mindig gyorsan vette a lapot, így
aztán rögtön megkedveltem.

József családja úgy döntött: nem árulják el neki, hogy halálos beteg.
Nekem ezt elég nehéz volt megemésztenem, de a lehetőségekhez
mérten igyekeztem tiszteletben tartani a döntésüket. A következő
néhány hét során azonban rohamosan romlott József állapota, és
ezt már lehetetlen volt nem észrevenni. A segítség nélküli élet már a
múlté volt. Minden nappal egyre jobban rászorult a támogatásra.
Többé már nem kellett emlékeztetni arra, hogy beteg, hiszen ez
nyilvánvalóan látszott, valahányszor megpróbált felállni vagy leülni,
és ezt minden újabb erőfeszítése után mindketten
némán konstatáltuk. Miközben a család továbbra is titkolózott, ő
magától is kezdett rájönni a dologra. Nagyon beteg volt.

Amennyire lehetett, gyógyszerekkel igyekeztek csillapítani a

fájdalmait. De ahogy sokaknál, a gyógyszerek nála is azzal a
mellékhatással jártak, hogy állandóan székrekedése volt. Aztán a
székrekedésre is kapott valami szert, de az nem segített. Így hát
szegénynek a végbelén keresztül kellett bejuttatni a gyógyszert.
Amikor az ember már ilyen súlyos beteg, megszűnik a magánszféra.
És a méltóság is odavan, gondoltam, miközben József az oldalára
fordult, hogy felhelyezhessem a vékony kis csövet. Persze
igyekeztem könnyíteni a helyzetén, azokkal a szavakkal, amelyeket
később aztán sokszor mondtam másoknak is.

- Az ember élete a hamival és kakival kezdődik, József, és úgy is ér

véget - tréfálkoztam kedvesen. A haldoklókkal végzett munkám
során sok mindent megértettem az élet körforgásáról. Az élet
hajnalán a csecsemő akkor érzi jól magát, ha tud enni, kakilni és
szellenteni. S az élet végén is mindenki azt kérdezi, hogy a haldokló
tud-e még enni, és rendben van-e a bélműködése.

Mindenki megkönnyebbül, amikor egy haldoklónak, aki erős

fájdalomcsillapítókat kap, nagy nehezen sikerül végre székelnie, és
legalább ez a fájdalma enyhül. Így volt ezzel József családja is,
amikor nem sokkal a gyógyszer beadása után futott a vécére, és
szinte kirobbant belőle a széklet. Ez persze nekem is nagy
megkönnyebbülést jelentett - nemcsak azért, mert a kliensem ettől
jobban érezte magát, hanem mert életemben először csináltam, és
szerencsére sikerült.

József egyik fia egy közeli negyedben lakott, és naponta

meglátogatta. A másik fia egy másik államban élt. A lánya pedig
külföldön. József mindennap beszélgetett egy kicsit a fiával, főleg az
újságok üzleti híreiről, amíg el nem fáradt. Ez elég hamar
bekövetkezett, mivel az állapota rohamosan romlott. Kedveltem a
fiát, bár nem volt különösebb kapcsolatom vele. De semmi
okom nem volt arra, hogy ne kedveljem. Amikor egyszer
megemlítettem Józsefnek, hogy milyen kedves fia van, ő azt felelte: -
Csak a pénzem érdekli. - Mivel én szeretem saját magam eldönteni,
hogy mit gondolok valakiről, igyekeztem elkerülni, hogy ez a
megjegyzés befolyásolja a fiáról alkotott véleményemet.

A következő hetek során a kliensem sokat mesélt magáról, főleg

arról, hogy mennyire szerette a munkáját. József és a felesége,
Gizella, holokauszt-túlélők voltak, és a felszabadulásuk után
vándoroltak ki Ausztráliába. A táborban töltött időről mindig újabb és
újabb történetfoszlányokat mesélt el. Nem faggattam. Szívesen
meghallgattam, de nem akartam eldönteni helyette, hogy mit oszt
meg velem. Nyilvánvaló volt, hogy mindkettőjüknek könnyebb, ha
nem beszélnek róla. Igyekeztem a lehető legnagyobb
empátiával viszonyulni a helyzethez. Szörnyű volt arra gondolni,
mennyi fájdalmat hordozhatnak magukban, és nagyon együtt
éreztem velük.
Jó viszonyba kerültem Józseffel, és más témákról sokat meséltünk
egymásnak. Hasonló volt a humorunk, és mindketten elég
csendes természetűek voltunk. Így hát megkedveltük egymást. A
köztünk levő korkülönbség sem számított, mivel napról napra egyre
jobban elbeszélgettünk. Közben Gizella mindig bejött, hozott nekünk
enni, és biztatta Józsefet, hogy egyen. Remekül főzött, és noha
József már alig evett, még mindig óriási mennyiségeket készített.
Részben talán megszokásból, de részben azért, mert nem volt
hajlandó tudomásul venni az igazságot.

A család valahogy József orvosát is meggyőzte, hogy ne mondják

meg neki, hogy halálos beteg. Mindenki tagadott. De nemcsak hogy
nem árulták el neki az igazságot a betegségéről és az
elkerülhetetlen végről, hanem kifejezetten arról megpróbálták
meggyőzni, hogy nemsokára jobban lesz. - Egyél már, József.
Nemsokára jobban leszel - mondogatta Gizella. Vele is nagyon
együtt éreztem. Szörnyű teher lehetett számára, hogy ennyire félt
az igazságtól.

József akkor már mindössze napi egy pohár joghurton élt, és

rettenetesen gyenge volt, már segítséggel sem volt képes kimenni
a nappaliba, de még mindig azzal áltatták, hogy nemsokára jobban
lesz. Én hallgattam, amíg maga József meg nem kérdezte tőlem
egyenesen a dolgot.

Gizella éppen akkor ment ki a szobából. József feltámaszkodottt az

ágyon, én pedig a lábát masszíroztam. Addigi élete során még
sohasem volt része ebben, de az előző hetek során már nagyon
hozzászokott. Szerettem kényeztetni a klienseimet, talán ezért is
tudtunk mindig olyan közel kerülni egymáshoz. Gyakran akkor
beszélgettünk a legjobbakat, amikor a lábukat masszíroztam, a
hajukat fésültem, a hátukat nyomogattam vagy a körmüket vágtam.

-    Meg fogok halni, ugye, Bronnie? - kérdezte József, amikor

Gizella elhagyta a szobát.

Kedvesen ránéztem, és bólintottam. - Igen, József.

Ő is bólintott, láthatóan megkönnyebbült, hogy megtudta az
igazságot. A Stella családjával történtek után fel sem merült
bennem, hogy ne legyek őszinte. Egy darabig nézett kifelé az
ablakon, én közben csendben masszíroztam tovább a lábát.

-    Köszönöm. Köszönöm, hogy megmondta az igazat - mondta

végül, vaskos akcentusával. Kedvesen mosolyogtam, és bólintottam.
Pár pillanatig csend volt. Aztán ismét megszólalt. - Egyszerűen nem
tudnak mit kezdeni ezzel - mondta a családjára utalva. - Gizella nem
bírná elviselni, ha erről kéne beszélnie velem. Pedig utána majd
rendbe jön. Csak egyszerűen nem tud beszélni róla.

Békességgel töltötte el, hogy végre tisztán látott, engem pedig az,
hogy őszinte voltam vele. - Már nincs sok hátra, ugye?

-    Azt hiszem, nincs, József.

-    Hetek, hónapok? - faggatott.

-    Tényleg nem tudom. De azt hiszem, inkább csak hetek vagy

napok. Nekem ez az érzésem, de tényleg nem tudom - válaszoltam
őszintén. Bólintott, és ismét kinézett az ablakon.

Nem sokan tudják pontosan megmondani, mikor fog meghalni

valaki, kivéve ha az illetőnek már szemmel láthatóan csak napjai
vannak hátra. A kliensek és családjuk mégis mindig feltették nekem
ezt a kérdést, néha többször is. Addigra már nagyjából fel tudtam
mérni az emberek állapotát, és azt is, hogy milyen ütemben fog
változni. Gyakran előfordult, hogy a klienseim egy rövid időre jobban
lettek, mielőtt végleg hazaindultak volna. Azért voltam jó gondozó,
mert intuitív módon dolgoztam. Intuícióból válaszoltam József
kérdésére is, kissé vonakodva. Egyszerűen nem akartam azt
hazudni, hogy hónapjai vannak hátra, ha egyszer ez teljességgel ki
volt zárva.

Befejeztem a lábmasszázst, és én is csak néztem kifelé az ablakon.

Végül egy idő után ő törte meg a csendet. - Bárcsak ne dolgoztam
volna annyit. - Csendben vártam, hadd folytassa. - Nagyon
szerettem a munkámat, tényleg szerettem. Azért dolgoztam annyit,
meg hogy eltartsam a családomat és a gyerekeim családját.

-    Hát ez nagyon szép dolog. Akkor miért sajnálja?

Elmondta, hogy részben a családja miatt sajnálja, akik alig látták,

mióta Ausztráliában éltek. De főleg azért, mert úgy érezte: nem adott
nekik lehetőséget arra, hogy megismerjék. - Túlságosan féltem,
azért nem mutattam ki az érzéseimet. Így hát inkább csak dolgoztam
és dolgoztam, és távol tartottam magam tőlük. Pedig igazán nem
érdemelték meg, hogy ennyire magukra hagyjam őket. Most már
bánom, hogy nem ismertek meg.

Aztán hozzátette, hogy tulajdonképpen ő sem ismerte magát,

egészen a legutóbbi évekig - hogyan is lett volna esélye a
családjának arra, hogy megismerjék? Szomorúan nézett szép
szemével, miközben arról beszélgettünk, hogy minden kapcsolatban
vannak olyan beidegződések, amelyeket nagyon nehéz
megszüntetni. Aztán arról beszéltünk, mennyire fontos, hogy egy
kapcsolatból kihozzuk a maximumot. József úgy
érezte, elszalasztotta a lehetőséget, hogy meleg, szerető
kapcsolatba kerüljön a gyermekeivel. Egyedül abból mutatott nekik
példát, hogyan kell megkeresni és megbecsülni a pénzt. - Aztán
most mire megyek ezzel? - sóhajtott.

-    De hát - próbáltam érvelni - elérte, amit akart. Kényelemben

élnek. Megadta nekik, amit szeretett volna.

Magányos könnycsepp gördült végig az arcán. - De nem ismernek.

Nem ismernek. - Szeretettel néztem rá. - Pedig mennyire szeretném
- mondta, és folyni kezdtek a könnyei. Csendben ültem, József pedig
sírt.

- Még mindig nem késő - mondtam egy idő után. De József nem
értett egyet velem. Túlságosan elesett volt már, nem lett volna ereje
hosszasan beszélni. És azt is bevallotta, nem is tudná, hogyan
beszéljen velük ilyen mély érzésekről. Felajánlottam, hogy behívom
Gizellát és a fiukat, és együtt folytatjuk a beszélgetést - talán
könnyebb, ha én is benn maradok. Megrázta a fejét, és letörölte a
könnyeit. - Nem. Már túl késő. És ne mondjuk meg azt se, hogy
tudom. Könnyebb nekik. Elég, ha én tudom, hogy meg fogok halni.
Jó ez így.

József épp annyi idős volt, mint az én drága nagymamám, amikor

meghalt. Egészen más életet éltek, de valahogy mégis mindig jól
éreztem magam ezzel a korosztállyal. Nagyival nagyon könnyedén
beszélgettünk a halálról. Azt mondta, könnyebben tud beszélni
velem erről, mint a saját gyerekeivel.

A nagymamám - fiú ikertestvérével együtt - tizenegy gyerek közül

volt a legidősebb. Mindössze tizenhárom éves volt, amikor meghalt
az édesanyja, így ő nevelte fel az összes többi gyereket. Az apja -
ahogy ő fogalmazott -„nehéz ember” volt. Máskor nemes
egyszerűséggel „elfajzottnak” nevezte. Enni ugyan adott nekik, de
mást nemigen, szeretetet pedig végképp nem, mesélte Nagyi. Egy
évvel az édesanyja halála után a legkisebb testvére, Charlotte is
meghalt.

Nagyi előbb felnevelte a testvéreit, majd hét saját gyereket is, köztük
az édesanyámat. Amikor megszülettem, dús, sötét fürtjeim voltak és
nagy, kíváncsi szemem, s Nagyi rögtön azt gondolta: tiszta
Charlotte. Emiatt az első naptól kezdve nagyon szoros kapcsolat
alakult ki közöttünk.

Mindannyian nagy izgalommal vártuk, amikor látogatóba jött

hozzánk. A legtöbb gyerek imádja, ha vendég érkezik a házhoz, s
ezzel mi is így voltunk. Alig százötven centi magas nagymamám
fantasztikus, tűzrőlpattant asszony volt. Persze nem csoda, ha
végignézzük az élettörténetét. Engem feltétel nélkül szeretett, és
mindig tökéletesen elfogadott. Ennek számtalanszor adta tanújelét,
például akkor, amikor egyszer az édesanyám éppen külföldön
töltötte jól megérdemelt nyaralását az ikernővérével. Az édesapámat
a munkája minden héten elszólította néhány napra, ezért
Nagyi vigyázott ránk. Tizenkét éves voltam, illetve a tizenharmadik
születésnapom közelgett, és első osztályba jártam az apácák
leánygimnáziumában. Az iskola három méter magas, dupla téglából
épített falakkal volt elkerítve. A tanító apácák némelyike nagyon
kedves volt. Nem úgy a meglehetősen zord igazgatónő, aki a
„Vaspofa” gúnynevet érdemelte ki. Az idősebb diákok már első nap
figyelmeztettek, hogy vigyázzunk vele. Felnőttként ma már
nem hallgatok a szóbeszédre. Lehet, hogy a zord külső mögött
nagyon is kedves ember rejtőzött. Legalábbis remélem.
Mindenesetre tény, hogy keménykezű vezető volt, és az iskolában
töltött éveim alatt egyetlen egyszer sem láttam mosolyogni.

A gimnázium első évében természetesen új dolgokra vágytam, és az

elején egy ideig a két legzűrösebb osztálytársammal barátkoztam.
Elég jó gyerek voltam, és mindaddig nem nagyon tűntem fel az
igazgatónőnek, amit nem is bántam.

Egyszer az ebédszünetben felmásztunk egy fára, átlopóztunk a

kerítésen, és futásnak indultunk a város felé. Bementünk egy
üzletbe, ahol mindhárman loptunk egy-egy pár fülbevalót, amelyre a
nevünk kezdőbetűje volt vésve. A könnyű sikertől elbíztuk magunkat,
és betértünk a mellette levő üzletbe is, ahol meg ajakfényt csórtunk.
Ahogy nevetve nyalogattam a finom, édes ízt a számról, egyszer
csak súlyos kezet éreztem a vállamon, s egy hang így szólt: - Na,
add csak ide!

A lábam szinte megbénult a félelemtől, miközben bekísértek az

üzletvezető irodájába, engem meg az egyik lányt. A harmadik lány
elfutott. Felhívták az igazgatónőt, aki már várt bennünket, amikor
beoldalogtunk az iskolába. A vonalzóval ütötte a tenyerét. - Az
irodámba - reccsent ránk.

- Igenis, Nővér - rebegtük alázatosan, egyszerre. Ha lett volna

farkunk, addigra már a lábunk közé húztuk volna.

Az üzletvezető megegyezett az iskolával, hogy nem jelentenek fel.

Viszont haza kellett mennünk, és elmondani a szüleinknek, hogy mit
tettünk. A szülőknek ezután fel kellett hívniuk az igazgatónőt, hogy
megerősítsék, valóban bevallottuk a gaztettet. Abban a félévben
nem vehettünk részt a sportfoglalkozásokon, ami nagyon elkeserített
bennünket, mivel mindketten imádtunk sportolni. És el kellett
viselnünk, hogy tizenkétszer rácsapott a lábunkra a vonalzóval.
Kemény nő volt.

Anya külföldön, apa is csak hétvégére jött haza, én pedig rettegtem,

hogy most mi lesz. Érzékeny, kedves gyerek voltam, és féltem
mindenkitől, aki kieresztette a hangját. De szerencsére ott volt
Nagyi, akit hazaérkezésem után azonnal félrevontam. Remegő
szájjal elmondtam neki, mit tettem. Csak ült, és hallgatott, nem
vágott félbe, arcizma sem rándult. Megvárta, amíg befejeztem. Akkor
már zokogtam.

-    Na és fogsz még ilyet csinálni? - kérdezte.

-    Nem fogok, Nagyi. Megígérem - jelentettem ki ünnepélyesen.

-    Tanultál a dologból?

Biztosítottam róla, hogy igen, és soha többé nem teszek ilyet.

-    Na jó - mondta végül. - Akkor nem mondjuk el apádnak, majd

holnap én telefonálok be az iskolába.

És ennyi volt. Hála neki. Ettől függetlenül szörnyű rettegést éltem át

az eset kapcsán, és nemcsak hogy nem vetemedtem többé bolti
lopásra, még csak a környékére sem mentem többé annak az
üzletnek.

Évekkel később, amikor befejeztem a gimnáziumot, elköltöztem

abból a kisvárosból, ahol felnőttem. Alig vártam az első lehetőséget
a szárnypróbálgatásra, így hát azonnal elfogadtam az első kínálkozó
állást. Egy bankban volt, abban a tőlünk öt órára levő városban, ahol
Nagyi is lakott, méghozzá a lakásához közel. Az tűnt a
legpraktikusabbnak, ha Nagyihoz költözöm, aki a nagynénémmel élt.

Tizennyolc éves voltam, és épp csak elhagytam a farmot meg a

zárdaiskolát, így hát nem csoda, ha nyitott voltam minden
újdonságra. Amikor még abban az évben az anyám rájött, hogy már
nem vagyok szűz, rettenetesen kiborult, és majdnem kitagadott.
Nem akarta elhinni, hogy nekem, egy ilyen józan, értelmes
kislánynak ennyire könnyen elcsavarták a fejét. Akkor is Nagyi
simította el a dolgokat: - Ne aggódj - mondta anyámnak -, változnak
az idők, és azért Bronnie jó kislány a maga módján. Azután egyre
csak erősödött a kapcsolatom ezzel a két csodálatos nővel.

Amikor pedig az alkohollal is megismerkedtem, és egyszer részegen

mentem haza Nagyihoz, a biztonság kedvéért odatett egy vödröt az
ágyam mellé. Bölcs, elfogadó asszony volt, és nagyon pozitív
szerepet töltött be az életemben. Persze azért megkönnyebbült,
amikor még viszonylag fiatal koromban kijelentettem, hogy az
alkohol egyszerűen nem nekem való.

Nagyi túlélte minden testvérét, ami borzasztóan megviselte, hiszen

neki olyanok voltak a testvérei, mintha a gyerekei lettek volna.
Bárhová vetődtem, mindig rendszeresen írtunk egymásnak, az
életünk nyitott könyv volt a másik számára. Együtt éreztem vele,
amikor az utolsó húgát is elveszítette, és amikor kezdett elkeseredni
amiatt, hogy egyre idősebb lett, és fokozatosan le kellett mondania
az önállóságáról. Nekem is szívszorító volt látni, ahogy az évek
során egyre lassabb lett, hiszen szembe kellett néznem azzal, hogy
nem fog örökké élni.

Már alig tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor beszélgettünk.

Egyenesen megmondtam neki, mennyire szeretem, és mennyire
fog hiányozni, ha eljön a távozás ideje. Ezután már teljesen őszintén
tudtunk beszélgetni a halálról. Annyira örülök ennek. Mivel
tudomásul vettük, mi vár ránk, a beszélgetéseink minden percét
kiélveztük, és ő meg tudta osztani velem a halállal kapcsolatos
gondolatait. Már évekkel korábban készen állt.

Amikor több év külföldi tartózkodás után hazatértem, alig vártam,

hogy újra lássam. A változás megdöbbentő volt. Haja hófehér lett,
bottal járt, és még jobban összetöpörödött. Ősöreg néni lett a
nagymamám. A kilencvenes éveit taposta, de még mindig ugyanaz a
jól ismert, varázslatos nő volt. Az agya teljesen tiszta maradt, és
még egy éven át megadatott nekünk, hogy beszélgessünk
egymással, mindkettőnk nagy örömére.
Egyik hétfőn épp a bankban voltam, amikor telefonhívást kaptam. Ez
volt az egyik utolsó banki állásom, a helyi fiókot vezettem. Nagyi
előző éjjel halt meg álmában. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna
alólam a talajt. Becsuktam az ajtót. Fejemet a kezembe temettem,
és az asztalra dőlve zokogtam, sirattam az imádott, drága
nagymamámat és a saját veszteségemet. - Jaj, Nagyi, jaj, Nagyi -
zokogtam.

Korán eljöttem a munkahelyemről, kisírt szemmel, bénult aggyal.

Otthon kinyitottam a postaládát. Kábultan futottam át a frissen
érkezett leveleket és számlákat, aztán döbbenten megálltam. A
levelek közt volt egy képeslap a drága kis nagymamámtól. Pénteken
adta fel, és vasárnap éjjel halt meg álmában, természetes halállal. A
szomorúságtól és az örömtől ömleni kezdtek a könnyeim, szívemhez
szorítottam a képeslapot, és hol zokogtam, hol nevettem.

Nagyon hálás voltam a kapcsolatunkért, és azért, hogy őszintén

beszélt velem a halálról. Semmi sem maradt köztünk kimondatlanul.
Tudta, hogy szeretem, és én is tudtam, hogy szeret engem, s ahogy
gyönyörű levelét olvastam, ez még jobban megerősödött bennem:
„Nagyon szeretlek, drágám. Annyit gondolok rád. Járj mindig
napfényes utakon, életed minden napján, Bron. Szeretettel, Nagyi.”

Persze sírtam, amikor arra gondoltam, hogy Nagyi meg fog halni. És
akkor is sírtam, amikor bekövetkezett. Ugyanakkor békesség volt
bennem, hiszen tudtam, hogy őszintén, nyíltan szembenéztünk az
elkerülhetetlennel. És azóta is békességet érzek. Az ő arca
mosolyog rám az íróasztalomon álló képről. Noha az évek során
voltak napok, amikor rettenetesen hiányzott, szemernyi kétségem
sincs afelől, hogy az őszinteség annyira különleges és szép
kapcsolatot alakított ki köztünk, amelynek máig érzem a
pozitív formáló erejét.

Az én drága kliensemnek, Józsefnek viszont korántsem volt ilyen

könnyű dolga. Az őszinteség ekkor már túlságosan fájdalmas lett
volna neki is, a családjának is. Nagyon sajnáltam, mert láttam,
milyen gyötrelmet és tehetetlenséget érez. Szörnyű volt arra
gondolnom, mi mindent élhetett át ez a derék ember. Gizella
továbbra is hatalmas tál ételekkel jelent meg, és biztatta Józsefet,
hogy egyen. Ő meg minden alkalommal csak mosolygott rá, és
visszautasította az ételt.

Esténként néha más gondozók is jöttek, de napközben én voltam a

fő gondozója. Ismertük egymást, s ez megkönnyítette a dolgát,
és megnyugtatta, főleg most, hogy legalább nekem meg tudott nyílni.
Így hát meglepett és elszomorított, amikor kiderült, hogy leváltanak.
A fia sokallta a gondozási díjat. Próbáltam megértetni vele, hogy az
apjának már csak egykét hete van hátra, de ő nem tágított, és azt
mondta, ki tudja, lehet, hogy még sokáig fog élni. Úgyhogy inkább
azt a megoldást választotta, hogy keresett egy illegális munkást, aki
fillérekkel beérte.

Könyörögtem Gizellának, hogy győzze meg a fiát, de ez sem

segített. Hajthatatlanok voltak. Más munkám is akadt, nem erről volt
szó. Hanem arról, hogy József végre megnyílt, és velem nyugodtan
mert beszélni. Márpedig az élete utolsó egy-két hetében semmi nem
lehetett fontosabb, mint az ő boldogsága. Szörnyű volt arra gondolni,
hogy a másik ápolónő esetleg majd személytelenül fog viselkedni
vele, főleg mivel József a gyengesége és a légzési problémái miatt
már alig tudott beszélni. Sajnáltam az új ápolónőt is, akinek még
nyelvi nehézségei is lehettek.

De már nem rajtam múlt a dolog, ezért abban bíztam, hogy bizonyos
értelemben ez is hozzátartozik József életútjához. Honnan is
tudhatnánk, kinek mit kell megtanulnia itt a Földön? Így hát
elbúcsúztunk egymástól egy öleléssel és egy mosollyal, amely
többet mondott minden szónál. Utoljára még megálltam a szobája
ajtajában, és ránéztem. Ismét egymásra mosolyogtunk, és most sem
szóltunk, de a mosolyunk mindent elárult. Aztán már ideje volt
indulni. Ahogy ültem az autóban, és egyre távolodtam az otthonától,
arra gondoltam, hogy József már biztosan az ablakon bámul kifelé,
gondolataiba merülve, és folyni kezdtek a könnyeim. A munkám
révén olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel egyébként
sohasem találkoztam volna. Nagyra értékeltem mindazt, amit
egymástól tanultunk, és amit megosztottunk egymással, még ha
időnként nem is volt könnyű.

Egy héttel később József unokája felhívott, és közölte, hogy a

nagyapja előző éjjel meghalt. Örültem, hiszen a betegsége miatt
minőségi életet már úgysem élhetett volna. Így volt a legjobb.
Eltűnődtem a dolgokon, és úgy éreztem, a munkám csakis áldással
jár. Ritka ajándék volt, hogy haláluk előtt tanulhattam ezektől a drága
emberektől, és ezért nagyon hálás voltam. Mindenkinek meg kell
halnia, ez a munka azonban arra hívta fel a figyelmemet: saját
magunk választjuk meg, hogyan élünk.

Miután láttam József szenvedését, amiért nem volt képes kifejezni

az érzéseit, eltökéltem magamban, hogy én mindig igyekszem majd
bátran megosztani másokkal az érzéseimet. Elkezdtem lebontani
magamban a féltve őrzött falakat, és lassan már csodálkoztam azon,
hogy miért is félünk annyira a nyíltságtól és az őszinteségtől.
Részben persze azért, mert el akarjuk kerüljük a fájdalmat, amely az
őszinteségünk nyomán fakadhat. Csakhogy a magunk állította falak
is fájdalmat szülnek, hiszen megakadályozzák, hogy mások
olyannak ismerjenek meg bennünket, amilyenek valójában vagyunk.
A lecsorduló könnyek ennek a kedves idős férfinek az arcán, aki arra
vágyott, hogy megismerjék és megértsék, örökre megváltoztattak.

A József távozását hírül adó telefonhívás után kiültem a tengerpartra

egy parkba, és csak szívtam magamba a látványt. Mindenütt
gyerekek játszadoztak, és megfigyeltem, milyen természetesen
fejezik ki az érzéseiket. Ha valakit szerettek, megmondták neki. Ha
szomorúak voltak, sírtak - elengedték magukat, és utána máris
minden rendbejött. Nem is tudták, hogyan kell elfojtani az érzéseket.
Nagyon jó volt látni őszinte arcukat. Üdítő látvány volt, ahogy együtt
játszottak és tevékenykedtek.

Napjainkban olyan társadalmat hoztunk létre, amelyben a felnőttek

egymástól elszigetelve élnek. Ezeknek a gyerekeknek viszont
természetes volt, hogy együtt dolgoznak, kifejezik az érzéseiket, és
jókedvűek. Noha elszomorodtam azon, hogy mi, felnőttek, mennyire
nem tudunk már megnyílni, ugyanakkor reménykedni is kezdtem. Ha
valaha mi is ilyenek voltunk - márpedig különböző mértékben, de
ilyenek voltunk -, akkor talán ismét megtanulhatunk természetesen
viselkedni.

És akkor ott, abban a tengerparti parkban tettem egy elhatározást.

Én sohasem fogok abba a helyzetbe kerülni, mint a drága József,
hogy ennyire bánnom kelljen valamit. Ideje, hogy bátrabban éljek, és
jobban kifejezzem az érzéseimet. Nincs szükségem többé a szívem
köré húzott falakra. Végre elkezdhetem lebontani őket.
Bűntudat nélkül
A csengő berregni kezdett, s én felriadtam álmomból legújabb
otthonomban. Valamit a lábamra húztam, és köpenybe burkolózva
elindultam az emeletre, hogy megnézzem, mire van szüksége Jude-
nak. Mondott valamit, ami tapasztalatlan fül számára talán csupán
horkantásnak hangzott volna, de valójában azt jelentette, hogy
fordítsam egy másik testhelyzetbe, mert fáj a lába. Amikor Jude
ismét kényelmesen feküdt, és mosolygott, leoltottam a lámpát, szép
álmokat kívántam neki, és visszabotorkáltam a gyönyörű, kényelmes
ágyba.

Jude-dal úgy kerültem kapcsolatba, hogy hallott rólam egy

ismerősömtől. A zenész köreimben volt valaki, aki tudta, hogy
gondozóként és házvigyázóként dolgozom, és megadta neki a
számomat. Korábbi palliatív klienseim többsége idős volt, vagy
legalábbis középkorúnál idősebb, és általában rákban, illetve annak
valamilyen kísérőbetegségében haldokoltak. Jude viszont
mindössze negyvennégy éves volt, és motoros neuron betegségben
szenvedett. A férje és a kislánya - bájos kilencéves kislány, göndör
hajjal és tündéri mosollyal - ugyanolyan melegszívű és kedves
volt, mint maga Jude.

Amikor gondozóként hozzájuk kerültem, már elegük volt a különféle

ügynökségekből, akik mindig mást küldtek hozzájuk. Jude mellett
rengeteg, meglehetősen különleges igénynek kellett megfelelni.
Főleg az egyre romló beszédét volt nehéz megérteni, és kitalálni,
hogy mitől érzi magát kényelemben. Ezért a legfontosabb szempont
az volt, hogy állandó gondozót találjanak neki. A szabadnapjaimon
más gondozókat is alkalmaztak, de szerencsére akkor már
kellőképpen tapasztalt voltam, és be tudtam tanítani őket. Mivel Jude
már nem bírta el a saját súlyát, hidraulikus emelővel tettük át a
kerekesszékébe és az ágyába. Napról napra romlott az állapota -
örültem, hogy akkor érkeztem hozzájuk, amikor még viszonylag
jól kommunikált, így később is értelmezni tudtam a horkantásait.
Jude nagyon jómódú családból származott, és fiatal korában óriási
nyomás nehezedett rá, hogy előnyös házasságot kössön, és úgy
éljen, ahogy elvárják tőle. Az első autója luxusmodell volt, többe
került, mint a legtöbb embernek az egyévi fizetése. A húszas évei
közepéig közönséges áruházba be sem tette a lábát. Csakis
divattervezők által készített ruhákban járt. Így nevelték.

Pedig mindig is kreatív és józan ember volt. Ő egyszerű életre

vágyott, mondta nekem. A szülei ragaszkodtak hozzá, hogy
egyetemre járjon. A közgazdaságtan és a jog közül kellett
választania. Más választási lehetősége nem volt, pedig egyszer
megemlítette, hogy művészettörténetet szeretett volna tanulni. Így
hát a nyomás és az elvárások hatására Jude a jogot választotta.
Méghozzá azért, mert arra számított, hogyha a szülei
meghalnak, akkor majd valami nemesebb cél, a művészetek vagy a
közösség szolgálatába állíthatja a tudását. Az élet azonban
máshogy alakult. Az apja már meghalt, de nagyon valószínű volt,
hogy Jude hamarabb fog meghalni, mint az anyja. Persze már
úgysem tudott volna dolgozni.

A művészet iránti érdeklődéséből fakadt az is, hogy beleszeretett

Edwardba, aki művész volt. Mindketten elmesélték, hogy az első
pillanattól kezdve vonzódtak egymáshoz, és az azóta eltelt évek
során ez az érzés láthatóan semmit sem változott. Noha eleinte
mindketten kissé félénkek voltak, a kölcsönös vonzalom
kölcsönösen magabiztossá és bátorrá tette őket. Pillanatok alatt
beleszerettek egymásba, és az egész világról elfeledkeztek, csak
egymásnak éltek. Jude családja elszörnyedve nézte a dolgot, hiszen
Edward alacsonyabb néposztályból származott, és az
egyszerű életet szerette, csak a művészetével foglalkozott.
Egyébként meglehetősen sikeres volt. De nem járt öltönyben, és
nem volt rendes munkahelye, márpedig Jude szülei ezt nem
tűrhették.

Választás elé állították: vagy ők, vagy Edward, és Jude Edwardot

választotta. Hát persze - mondta nevetve. Nem is volt kérdés. Teljes
szívéből szerette Edwardot, és Edward is őt. A család kiközösítette
Jude-ot. Csak pár közeli barátja maradt meg a korábbi évekből. De
most már egy másik, boldogabb és elfogadóbb világban mozgott, és
örült az új barátainak.

Pár évvel később megérkezett Jude és Edward kislánya, Layla.

Rengeteg erőfeszítést tettek, hogy kibéküljenek a szülőkkel, hiszen
Jude azt szerette volna, ha megismerik az unokájukat. Jude apja
végül beadta a derekát, és igazi, szeretetteljes kapcsolatot tartott
fenn az unokájával, amíg meg nem halt. Jude-dal is sokat javult a
viszonya. Edwarddal is udvariasan beszélt, de sehogy se tudott
megbarátkozni a gondolattal, hogy egy művész nyerte el a lánya
kezét. Szoros kapcsolat nem alakult ki köztük. Laylával
való kapcsolatának köszönhetően Jude apja végül megvette nekik
ezt a villát a kikötőnél, ami nagyon felháborította Jude anyját.

Aztán minden jól ment - mesélték nekem -, egészen addig, amíg

Jude egyre ügyetlenebb nem lett, s ez egy idő után már odáig fajult,
hogy nem lehetett nem észrevenni. Jude és Edward pontosan
ugyanúgy mesélték el ezeket a történeteket, és azt gyanítottam,
hogy ez akkor is így lenne, ha Jude nem lenne beteg. Annyira közel
álltak egymáshoz. A szerelmük rám is inspirálóan hatott, ugyanakkor
persze szívszorító is volt. Egyidősek voltak velem.

Órákig tartó mély, őszinte beszélgetéseket folytattunk. Arról is

beszélgettünk, hogyan lehet elfogadni a halált ebben a korban.
Könnyű azt hinni, hogy örökké élünk. Csakhogy az élet másképp is
alakulhat. Az élet viharainak néha a fiatalok is áldozatul esnek, és
még a korai virágzás idején elmennek, mielőtt gyümölcsöt
érlelnének, mielőtt kibontakoztatnák a bennük rejlő lehetőségeiket.
Mások virágzásnak indulnak, és az erejük teljében mennek el.
Megint mások lassan hervadnak el, és hosszú évek után végleg
kiszáradnak.

A Jude-hoz hasonló esetekre gyakran azt mondják, hogy az illető idő

előtt hal meg, pedig ez nem igaz. Mindannyian akkor megyünk el,
amikor elérkezett az időnk. Milliók vannak, akiknek nem adatik meg
a hosszú élet. Azért vagyunk annyira megdöbbenve és elkeseredve,
ha valaki fiatalon hal meg, mert azt képzeljük, hogy örökké fogunk
élni, vagy legalábbis nagyon sokáig. Pedig a halál minden fajnál az
élet természetes része. Van, aki fiatalon hal meg, van, aki
középkorúként, és van, aki csak öreg korában. Persze elszorul az
ember szíve, amikor fiatal embereket lát elmenni, hiszen úgy tűnik,
mintha még az egész élet előttük állt volna. Nekem is
vannak barátaim, akik elvesztették a kisgyermeküket, és nagyon
együtt éreztem velük a fájdalmukban, amely egész életükben
végigkísérte őket. Pedig ezek a gyerekek és fiatal felnőttek
egyszerűen csak rövid időre jöttek le közénk. Megérkeztek, egy
darabig fényesen világítottak, és örökké tisztán maradnak meg az
emlékezetünkben mindazért, amit kaptunk tőlük a nekik szabott rövid
idő alatt.

Jude több mint negyven évet leélt jó egészségben, mégis

hajlamosak vagyunk azt gondolni: milyen borzasztó, hogy egy ilyen
csodálatos nő alig negyvennégy évesen már haldoklik. Azonban ő is,
és Edward is elfogadták ezt a helyzetet, és egyszerűen hálásak
voltak, hogy megismerték és ennyire szerették egymást. Meg azért
is, hogy világra hozhatták Laylát. Jude e tekintetben teljes
békességet érzett, és nagy kitüntetésnek tartotta, hogy az első kilenc
évében ő nevelhette ezt a helyes kislányt. Természetesen fájt
a szíve, amiért már nem lesz mellette, amikor nagylánnyá érik, és
azért a szenvedésért is, amelyen Laylának kell majd
keresztülmennie, amikor elveszíti a mamáját. Mindazonáltal sokat
segített neki a tudat, hogy a lánya mellett továbbra is ott lesz szerető
édesapja, aki tovább segíti az útján.

Jude akkorra már teljesen elvesztette az önállóságát és a

mozgásképességét, de leginkább az frusztrálta, hogy a
beszédképessége is rohamosan romlott. Legjobban attól retteg -
mondta egyik éjjel, amikor kényelembe helyeztem az ágyában -,
hogy eljön az idő, amikor már nem fogja tudni kifejezni, hogy fáj
valamije, és tehetetlenül fekve kell kibírnia a fájdalmat. Milyen
gyötrelmes tud lenni az élet - gondoltam -, és mennyire különböző
leckéket kell megtanulnunk. Milyen borzasztó, hogy valakinek úgy
kell végigcsinálnia az utolsó heteit vagy hónapjait, hogy tudatánál
van, de nem tud kommunikálni. Ráadásul még testi fájdalmakat is el
kell szenvednie, anélkül, hogy bárki észrevenné vagy tudná,
pontosan hogyan segítsen. Nyilván ez történik más betegségekben
szenvedőkkel is, például sztrók vagy agykárosodás esetében.
Istenem, de borzasztó lehet. Ettől mindjárt más megvilágításban
láttam a saját életemet.

Jude beszéde minden nappal tovább romlott. Egyes napokon még

viszonylag tűrhető és egész érthető volt. Máskor csak azért fogtam
fel, amit mondott, mert ismertük egymást, és az intuíciómat
követtem. Az ilyen napokon Jude néha egy számítógépes program
segítségével kommunikált. Kapott egy külön erre a célra készült
szemüveget: az üvegrétegek között lézer volt, amely elért a
számítógép monitorján levő betűkig. Jude egy darabig rajta tartotta a
szemét egy adott betűn, amelyet a gép beütött, aztán továbbment a
következőre. Ha már leírt egy pár betűt, a gép több
lehetőséget felkínált, és így tovább. Meglehetősen lassú módszer
volt, de legalább lehetővé tette, hogy Jude tudjon kommunikálni.
Némán köszönetet mondtam azoknak, akik a számítógépes program
feltalálásával ezt megadták neki. Ám hamarosan elérkezett az idő,
amikor Jude már meg sem tudta mozdítani a fejét.

A jobb napokon tehát hallgattam Jude-ot, amennyit csak lehetett.

Sok mindent el akart még mesélni. Szájához emeltem a
gyümölcslevet, és vártam, hogy lassan, kortyonként iszogassa, mert
csak így tudott beszélni. Volt valami, amit nagyon sokszor elmondott:
- Bátran ki kell fejezni az érzéseinket. - Mennyire aktuális ez most
nekem - gondoltam, visszatekintve a saját utamra.

Noha megszakadt a kapcsolata az anyjával amiatt, hogy Edwardot

választotta, boldoggá tette a tudat, hogy legalább volt bátorsága
meghozni ezt a döntést, és ezt sohasem bánta meg. Most azonban
szerette volna megosztani az érzéseit az anyjával, aki sohasem
ismerte őt anyaként. Mivel tudta, hogy erre talán soha többé nem
lesz alkalma, Jude nemrégiben levelet írt az anyjának. A levél
Edward dolgozószobájában hevert, a fiókban. Jude anyja tudott a
lánya betegségéről, azonban továbbra is hajthatatlan maradt, és
nem bocsátott meg neki, egyszerűen képtelen volt meglátogatni
haldokló lányát.

-    Meg kell tanulni kifejezni az érzéseinket, méghozzá most azonnal

- hangsúlyozta Jude. - Nem akkor, amikor már késő. Senki sem
tudhatja, mikor lesz túl késő. Ha szeretsz valakit, mondd meg neki.
Mondd meg, hogy sokra tartod. Ha nem képes elfogadni az
őszinteségedet, vagy nem úgy reagál, ahogy remélted, az sem
számít. A lényeg úgyis az, hogy megmondtad.

Jude szerint ez éppolyan fontos a haldoklóknak, mint a

hátramaradóknak. Aki elmegy, annak fontos, hogy ne maradjon
benne semmi kimondatlanul. Ettől tud megbékélni. Ha a
hátramaradottak is képesek összeszedni a bátorságukat, és
őszintén kifejezni az érzéseiket, akkor nem kell bánkódniuk emiatt
egész életükben. Nem kell együtt élniük a bűntudattal, hogy
elveszítettek valakit, akit szerettek, és már nem tudják elmondani
neki, amit akartak.

Jude-nak azért is volt annyira fontos, hogy ezt megértesse velem,

mert egy évvel korábban váratlanul elveszítette egy barátnőjét. Egy
világ dőlt össze benne. Tracey nagyon energikus nő volt, minden
összejövetel lelke. Mindenki szerette, mert hatalmas szíve volt, és
sohasem ítélkezett mások fölött.

-    Az embert könnyen elsodorja az élet, aztán nem tölt elég időt
a szeretteivel, se a családjával, se a barátaival. Vissza kell térnünk
a kapcsolatokhoz és az őszinteséghez. Az emberek csak akkor
fogják fel, mennyire fontos ez, amikor maguk is haldokolnak, vagy ha
együtt kell élniük a bűntudattal, miután valakit elveszítettek - mondta
Jude.

Semmi szükség arra, hogy bűntudatot erezzünk, ha valóban

megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy kifejezzük az érzéseinket,
és időt töltsünk a szeretteinkkel. De nem szabad azt hinnünk, hogy
szeretteink örökké velünk lesznek. Egy pillanat, és vége -
emlékeztetett Jude. Hálás volt, hogy neki még van ideje elbúcsúzni a
szeretteitől, de ez nem mindenkinek adatik meg, ismételte. Sőt,
milliók vannak, akiknek nincs erre lehetőségük, mert hirtelen és
váratlanul mennek el.

Noha az anyjával megszakadt a kapcsolata, miután bevallotta az

Edward iránt érzett szerelmét, Jude örült, hogy bátran és
őszintén viselkedett. Így nemcsak abban a kiteljesedett szerelemben
lehetett része, amely Edward és őközötte máig megmaradt, hanem a
békességet is megtalálta, hiszen abban a tudatban halhatott meg,
hogy a szívére hallgatott. Azt is akkor értette meg, amikor Edwardot
választotta, hogy mindaddig mennyire a szülei - különösen az anyja -
uralma alatt élt. Ha egy kapcsolat alá-fölé rendeltségen alapul -
mondta -, hogyan kerülhet az ember valaha is egészséges
viszonyba azzal, aki uralkodik fölötte? Ha csak ilyen
kapcsolat lehetséges köztük - gondolta -, akkor inkább nem kér
belőle.

Később azonban megpróbált kapcsolatba lépni az anyjával - tette

hozzá -, így hát bűntudat nélkül fog meghalni, mert volt bátorsága
kifejezni az érzéseit. Szerencsére ez igaz volt a barátnőjével,
Traceyvel való kapcsolatára is. Jude mindig is nagyon őszinte volt,
és noha Tracey elvesztése rettenetes megrázkódtatást jelentett
számára, vele kapcsolatban sem kellett bűntudatot éreznie. Pár
nappal a barátnője elvesztése előtt együtt ebédeltek.
Amikor búcsúzóul átölelték egymást, Jude elmondta Traceynek,
mennyire szereti, és mennyire fontos számára a kapcsolatuk.

A barátnője családja és a többi barátjuk azonban nem így volt ezzel.

Tracey annyira eleven teremtés volt - nehezen lehetett elképzelni,
hogy egyszer majd nem lesz. Hirtelen - autóbalesetben - vesztette
életét. Jude baráti köréből még egy év után sem múlt el a
megdöbbenés és a bűntudat.

- Tracey megváltoztatta az emberek életét, és ezt sosem mondták el

neki! Nem mintha az a típus lett volna, akinek megerősítésre van
szüksége. De a többieknek azóta együtt kell élniük a bűntudattal, és
sok példát láttam már arra, hogy a bűntudat megmérgezheti az
egész életet, mert az ember egyfolytában azon őrlődik, mit kellett
volna másképp csinálnia. - Nagyon is értettem, hogy miről beszél. -
Meg aztán - folytatta Jude -, Traceynek ugyan nem volt szüksége
megerősítésre, de biztosan örült volna, ha néha biztatást kap. Olyan
csodálatos, nyitott ember volt. És most már nincs köztünk.

Én persze egyetértettem Jude-dal abban, hogy az érzések

kifejezése és az őszinteség fontos dolog. Az élet már nagyon is
megtanított erre, és a Jude-dal folytatott beszélgetésekből is sokat
tanultam. Gyönyörű nő volt, és még mindig sugárzott belőle a
természetes elegancia, pedig már alig tudta tartani magát. Néha
nyáladzott, és akkoriban már inkább praktikus, mint
divatos holmikban járt. De a szelleme és az, ami egykori önmagából
megmaradt, még mindig fényt árasztott körülötte. Egyetértően
rámosolyogtam, és én is megosztottam vele a gondolataimat. -
Bizony. Annyi minden marad kimondatlanul a büszkeség, az apátia,
a megtorlástól vagy a megaláztatástól való félelem miatt. De néha
óriási bátorságra van szükség hozzá, Jude, és néha gyengének
bizonyulunk.

- Persze, Bronnie, bátorság kell hozzá - folytatta Jude. - Épp ezt

magyarázom. Bátorság kell ahhoz, hogy kifejezd az érzéseidet, főleg
ha nem vagy jól, és segítségre van szükséged, vagy ha még
sohasem beszéltél róluk őszintén a szeretteiddel, és nem tudod,
hogyan fogadják majd. De minél többet gyakorlod az érzések
kifejezését, bármilyen érzésekről legyen szó, annál jobb lesz
minden. A büszkeség egyszerű időpazarlás. Most őszintén: nézz
csak rám! Még a fenekemet sem tudom kitörölni. De mit számít
ez? Mindannyian emberek vagyunk. Szabad sebezhetőnek is
lennünk. Ez is az élet része.

Mielőtt Jude-ékhoz kerültem volna, nagyon nehéz időszakon

mentem keresztül. Elhatároztam, hogy ezt megosztom Jude-dal,
mert a történetem összefüggött azzal, hogy néha milyen nehéz
kifejezni az érzéseinket.

Egy ideje már nagyon kevés palliatív kliensem volt. Ez a munka

persze gyakran hullámzó volt - hol túl sokan kerestek meg, hol senki.
De ez nem zavart, mert az üresjáratokat alkotómunkával tölthettem.
Csakhogy amikor már közel két hónapja alig volt munkám, a helyzet
kezdett aggasztóvá válni, és továbbra sem volt semmi a láthatáron.
Amennyi pénzt kerestem, azt rendszerint visszaforgattam az
alkotómunkámba, így hát nem sok tartalékom maradt. De mivel
korábban is mindig túléltem valahogy az ilyen időszakokat, sosem
aggódtam különösebben.

Házvigyázás is hol volt, hol nem. Néha nem is nagyon foglalkoztam

azzal, hogy hol fogok lakni, csak azt tudtam, mikor jönnek haza
a tulajdonosok. Az utolsó pillanatban általában mégis akadt egy
újabb lehetőség. A jobb időkben bizonyos mértékig élveztem ezt a
kockázatot és izgalmat. Adrenalinban nem szenvedtem hiányt, az
biztos. Nemegyszer előfordult, hogy valaki teljes pánikban hívott fel:
tudnék-e vigyázni az otthonukra, már másnaptól, mert hirtelen el kell
utazniuk. Az efféle hívásokat mindig hatalmas, megkönnyebbült
sóhajok és mosolyok kísérték. Hiszen mindkét fél számára
életmentőek voltak.

Néha a klienseim időpontot egyeztettek egymással, hogy biztosan

elérhető legyek, amikor szükségük lesz rám: arra a napra időzítették
a nyaralás kezdetét, amikor a barátaik visszajöttek, mert tudták,
hogy akkor leszek szabad. Így aztán sokszor hónapokra előre be
voltam táblázva. Ez persze nagyon kényelmes volt nekem, mert
sokkal könnyebbé tette az életemet.

Ám voltak olyan időszakok is, amikor a betervezett házvigyázások

között néhány napig vagy akár egy-két hétig is lakás nélkül
maradtam. Ilyenkor elhagytam a várost, meglátogattam vidéki
ismerőseimet, és élveztem a pihenést. Vagy ha épp volt egy
kliensem, akit nem akartam magára hagyni, ideiglenesen
megszálltam egy barátom vendégszobájában, vagy meghúzódtam a
kanapéján. Eleinte ez egészen jól ment, de amikor már évek óta így
éltem, lassacskán nem mertem sehová bekéredzkedni. Úgy
éreztem, hogy visszaélek barátaim vendégszeretetével, hiába
erősködtek, hogy erről szó sincs. Továbbra is támogattak, és mivel
jól ismertek, tudták, hogy nem lesz ez mindig így. Amikor volt állandó
otthonom, én is mindig fogadtam vendégeket. Nekem azonban
sokkal nehezebb volt megtanulnom kapni, mint adni.
Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, amiért állandóan
kuncsorognom kellett a barátaimnál. A régi sebeim közül addigra
már sokat sikerült begyógyítanom, ezért képes voltam részvétet
érezni mások iránt, de továbbra is rengeteg munkámba és
fájdalmamba került, hogy képes legyek másképp gondolkodni saját
magamról. Több évtized rossz beidegződéseit kellett felszámolnom,
és ez lassan ment - nehéz volt teljesen átalakítani
a gondolkodásomat. Az új magokat már elvetettem, s ezek az
életem több területén is csírázni kezdtek. Azonban még hátravolt,
hogy gyökerestől kiirtsam a régi magokból kinőtt gyomokat, amelyek
itt-ott még mindig felütötték a fejüket.

Ez alkalommal már réges-rég nem volt munkám, a pénzem

majdnem az utolsó fillérig elfogyott, és ismét elszállt minden
reményem. Felhívtam a legközelebbi barátnőmet, és megkérdeztem,
lakhatok-e nála. Ő azonban éppen olyan helyzetben volt, hogy erről
egyszerűen szó sem lehetett. Egyáltalán nem miattam, hanem a
saját dolgai, a saját élete miatt. De az akkori
gondolkodásmódommal, az akkori érzelmi állapotomban én ezt
teljes elutasításnak vettem, és még amiatt is én éreztem rosszul
magam, hogy az adott helyzetben nemet kellett mondania.
Vonakodva bár, de felhívtam még néhány barátomat - az egyiknek
éppen vendégei voltak egy másik államból, a másik nem volt otthon,
a harmadik nyakig ült egy projektben, amelyhez teljes
koncentrációra volt szüksége. Még ahhoz is kölcsön kellett
volna kérnem, hogy elhagyjam a várost, de attól csak még
nyomorultabbul éreztem volna magam. Így hát beletörődtem, hogy
az autóban fogok aludni.

Amikor pár évvel azelőtt állandóan úton voltam a terepjárómmal, ez

egyáltalán nem jelentett gondot. Sőt, sehol sem szerettem jobban
aludni, mint a régi autóm hátsó ülésen, a kényelmes kis ágyon. De a
puffasztott rizsben?! Olyan pici volt, hogy ki sem tudtam nyújtani a
lábamat, amikor megpróbáltam lefeküdni. Függöny - és így intim
szféra - sem volt benne, ráadásul a tél kellős közepén jártunk. De
már senki sem jutott eszembe, akit felhívhatnék anélkül, hogy emiatt
még rosszabbul kellene éreznem magam. Bár némi félelemmel
töltött el, hogy ennyire kiszolgáltatottan töltsem az éjszakát a városi
utcákon, kezdtem beletörődni, hogy egy ilyen reménytelen alak, mint
én, néhanapján erre kényszerül.

Sötétedés előtt autóval bejártam a környéket, és találtam néhány

viszonylag biztonságosnak és megfelelőnek tűnő helyet. Arra is
gondolnom kellett, mi lesz, ha vécére kell mennem. Az akkori
lelkiállapotomban igazán nem szerettem volna azzal hívni fel
magamra valakinek a figyelmét, hogy az éjszaka közepén odapisilek
a pázsitjára.

Hosszúak a napok, ha az ember hontalan, és nem akar feltűnést

kelteni. Napkeltekor már talpon kell lenni, hogy mihamarabb
eltűnhess, és csak akkor lehet nyugovóra térni, amikor már mindenki
hazament, és nyugovóra tért. A kettő között meg persze nem lehet
elütni az időt otthon, hiszen nincs otthonod. Nagyon hosszúak voltak
a napok, az éjszakák pedig nagyon kényelmetlenek, metszően
hidegek és magányosak.

Egyik este betértem egy kávéházba, zenét hallgattam, és amíg csak

lehetett, ott üldögéltem az egyetlen csésze teám mellett. Úgy
éreztem magam, mint Ralph McTell „Streets of London” című
dalában az öregember, aki lassan kortyolgatja az egyetlen csésze
teáját, hogy reggelig kitartson. A sors iróniája - gondoltam -, ez volt
az egyik első dal, amelyet megtanultam gitározni.

Napkeltekor megjelentem a nyilvános mosdónál, és megvártam a

nyitást. Aztán megmosakodtam, fogat mostam, vécére mentem,
közben el kellett viselnem az ajtót nyitó önkormányzati alkalmazott
megvető tekintetét. Biztosan azt hitte, hogy potyázó turista vagyok.
Csakhogy semmi olyat nem gondolhatott rólam, ami rosszabb lett
volna annál, amit én gondoltam saját magamról. Így hát nem sokat
törődtem vele. A haldoklókkal töltött időm egyik gyümölcse az volt,
hogy addigra már tényleg nem érdekelt, mit gondolnak rólam mások.
Épp elég volt nekem a magam baja.

Egyik este elmentem a krisnások ingyenkonyhájára. Mindig

bőkezűen bántam a pénzzel, amikor volt. Így aztán még furcsábbnak
láttam a helyzetemet, hogy most itt állok sorba, régebben meg
gyakran tíz-húsz dollárt is bedobtam a vödörbe, valahányszor
megláttam, hogy a krisnások erre a programra gyűjtenek. Szerettem
a krisnásokat. Vegetáriánusok, vidám zenét játszanak, és megetetik
az éhezőket. S ez nekem elég volt. Most azonban magam is az
adományaikra szorultam, s ezt nagyon megalázónak éreztem.

Aztán egyik reggel, amikor a kikötőben ültem egy sziklán, és

lelkierőért, kitartásért és csodáért imádkoztam, épp arra úszott
egy delfincsapat. Játszadoztak, ki-kiugráltak a vízből. Addig a
pillanatig borzasztóan súlyosnak éreztem a helyzetemet, de ebből a
látványból most ismét némi reményt merítettem. Ekkor eszembe
jutott egy pár, akik a barátaim voltak. Kicsit messzebb laktak ugyan,
de azért úgy döntöttem, felhívom őket, és megkérdezem, nem
lakhatnék-e náluk egy darabig. Mindig olyan kedvesek voltak. De
mivel egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, már
egyszerűen senkitől sem mertem segítséget kérni, sőt eszembe sem
jutott senki, akit megkérdezhetnék. Nem volt bátorságom kifejezni
az érzéseimet, noha egyszerűen és őszintén ennyit kellett volna
mondanom ezeknek a kedves embereknek: „Az a helyzet, hogy
ramatyul vagyok. Nem költözhetnék hozzátok egy kis időre?”

Jobb kedvre derültem, és sétálni indultam a kikötőbe. De mielőtt

még felhívhattam volna a barátaimat, megszólalt a telefonom.
Edward volt - akkor hívott fel, hogy szabad vagyok-e, el tudom-e
vállalni Jude gondozását, és tudnék-e azonnal kezdeni. Ha esetleg
szükségem lenne rá, ugyanazon a telken van egy szép lakás, amely
rám vár. Aznap éjjel ismét kinyújtott lábbal feküdtem az ágyban, és
nem kellett szenvednem a hidegtől és a görcsbe rándult végtagoktól.
Frissítő fürdőt vettem, majd puha paplan alatt melegedtem, miután
három kedves ember társaságában elfogyasztottam egy egészséges
vacsorát. És megint volt pénzkereső munkám. Milyen
gyorsan változik az élet!

Ahogy most visszagondolok erre az időszakra, mondhatnám éppen

azt is, hogy persze, mindez azért alakult így, mert pont nem akadt
munka és szállás. És fizikai értelemben valóban így volt. Csakhogy
ezt a helyzetet én magam idéztem elő a rossz önértékelésemmel és
azzal, hogy olyan magokat hagytam kicsírázni a lelkemben, amelyek
nem váltak a javamra. Persze új magokat is vetettem, hiszen volt,
amikor nagyívű és gazdagító módon kezdtem élni. Mindazonáltal
időbe telt, mire sikerült elhallgattatnom a régi nótákat a fejemben, és
sokat nehezítettem a helyzetemen azzal, hogy nem voltam képes
segítséget kérni.

Amikor egyszer később megint szállás nélkül maradtam, rögtön

felhívtam a barátaimat, akik aznap reggel jutottak eszembe, amikor
a delfineket láttam. Lelkesen, szeretettel befogadtak a
vendégszobájukba. Ismét képes voltam arra, hogy magamhoz
engedjem a jóságot. Még mindig tanulnom kellett, hogyan fejezzem
ki az érzéseimet, de már jó úton haladtam.

Elmeséltem Jude-nak, hogy nekem tanulnom kell a nyitottságot,

mert régebben nagyon zárkózott voltam. Így hát nagyra értékeltem,
hogy elmondta a véleményét, és hogy lehetőséget adott nyíltan
beszélni a dologról. - Mindannyiunknak szükségünk van
emlékeztetőkre, Bronnie. Mindenkiben vannak olyan dolgok,
amelyeket ki kell mondani, akár szívesen hallják az emberek, akár
nem. Ki kell fejeznünk az érzéseinket, ha fejlődni akarunk. Ez
mindenkinek segít, akkor is, ha épp nem fogja fel. Az
őszinteség mindennél többet ér.

Elmosolyodtam, és a kikötőre pillantottam, ahol a hajók a telihold

fényében ringatóztak a vízen. Csodaszép látvány volt. Jude
visszatért a bűntudat témájához, és azt mondta, hogy ha őszintén
kifejezzük a bennünk feltörő érzéseket, nem lesz bűntudatunk.
Sohasem kell majd azt éreznünk, hogy már késő, még akkor sem,
ha valaki váratlanul távozik közülünk. Ráadásul gátlások nélkül
élhetünk, mint gyermekkorunkban. Sohasem szabad bűntudatot
éreznünk azért, mert kifejezzük az érzéseinket, és sohasem szabad
másban bűntudatot keltenünk, ha vette magának a bátorságot, hogy
kifejezze, amit érez.

Pár hónap után Jude olyan súlyos állapotba került, hogy felvették
egy hospice otthonba. Az ügynökségtől újból kaptam munkákat, és
egy hosszabb távú házvigyázás is ígérkezett. Egyik nap beugrottam
Jude-hoz az otthonba, és örömmel láttam, hogy Edward és Layla is
épp nála van. Az ágy másik végében egy hölgy ült, akivel sohasem
találkoztam, de azonnal észrevettem, mennyire hasonlít Jude-ra. Az
édesanyja volt.

Kiderült, hogy Edward úgy döntött, elküldi Jude levelét az

édesanyjának, még mielőtt szeretett felesége meghal. Jude már
nem tudott beszélni, de a levélben mindent megírt. Elmondta az
anyjának, hogy szerette, és ma is szereti. Felsorolta boldog, máig
becsben tartott emlékeit, és azt a sok jó dolgot, amit tőle tanult. A
levél semmilyen kritikát nem tartalmazott, mivel Jude gyűlölte a
bűntudatkeltést, és éppen azt akarta közölni az anyjával, hogy
szereti, annak ellenére, hogy ilyen szomorúan alakult a kapcsolatuk.
Pár napra rá Jude anyja váratlanul megjelent, és azóta mindennap
eljött, fogta Jude kezét, és végignézte lánya haldoklását.

Egy darabig beszéltem Jude-hoz, majd arcon csókoltam, végső

búcsút vettem tőle, és köszönetet mondtam neki mindenért. - Odaát
majd találkozunk, Jude - mondtam könnyek között, mosolyogva.
Válaszképpen horkantott, és a szemével mosolygott, mert a szájával
már nem tudott.

Edward és Layla kézen fogva kikísértek a kis puffasztott rizsemhez.

Mindannyiunknak könnyes volt a szeme. De a szeretet olyan
őszintén áramlott köztünk, hogy a könnyek sem számítottak. Edward
elmesélte, hogy Jude mamája sokat beszélt a lányához, és olyankor
Jude arcán patakzottak a könnyek, különösen akkor, amikor azt
hallotta az anyjától, hogy szereti őt.

Jude anyja bocsánatot kért a lányától, amiért ennyire szigorúan

elítélte. Bevallotta, hogy titokban irigyelte, amiért volt bátorsága
szembemenni a társadalom véleményével, amely őt magát
megfosztotta az igazi boldogságtól.

Egy öleléssel elbúcsúztam Edwardtól és Laylától, és a legjobbakat

kívántam nekik az életben. A gyönyörű Jude-ra gondoltam, ahogy ott
fekszik, mellette az édesanyja. Milyen nagy a szeretet hatalma! Fájt
a szívem, ugyanakkor örültem is.

Pár évvel később kellemes meglepetésben volt részem: emailt

kaptam Edwardtól. Azt írta, hogy Layla és a nagymamája néhány
szép hónapot töltöttek együtt, mielőtt az idős hölgy meghalt. Addigra
már egészen kicserélődött - írja Edward -, néha kifejezetten az ő
gyönyörű Jude-jára emlékeztette. Amikor az örökösödési eljárás
véget ért, Edward és Layla úgy döntöttek, hogy elhagyják a várost,
és a hegyekbe költöznek, ahol közelebb lehetnek Edward apjához,
és a levegő is tisztább. Edwardnak egy éve új barátnője lett, és
Laylának nemsokára kishúga születik.

Válaszlevelemben a legjobbakat kívántam mindannyiuknak.

Örömmel emlékeztem Jude-ra: a mosolyára, a türelmére, amellyel a
betegségét viselte, az elfogadásra, és arra, hogy milyen eltökélten
igyekezett megértetni a mondanivalóját másokkal. A bűntudat
mérgez. Az érzések kifejezése a boldog élet előfeltétele.

Ma is emlékszem, ahogy ott ültem az ágyán, miközben a telihold

visszatükröződött a vízen, és Jude csak beszélt, beszélt eltökélten,
ameddig csak a hangja engedte.

Megszívleltem a tanácsát, és most már tudom, milyen nagy öröm, ha

olyan őszintén fejezem ki az érzéseimet, ahogy az a delfin fejezte ki
az örömét, amikor kiugrott a vízből.
Rejtett ajándékok
Amikor néha be kellett ugranom egy-egy műszakra idősotthonokba,
előfordult, hogy Alzheimer-kórban szenvedő kliensekkel is
dolgoztam. De Nanci volt az első otthon gondozott, privát palliatív
kliensem, aki ebben a betegségben szenvedett. Kedves nő volt,
három gyermekkel és tíz unokával. A férje is ott lakott, de csak ritkán
jött be a szobájába. Tulajdonképpen el is lehetett felejtkezni róla.

Nancit három nővére és két bátyja a hét különböző napjain felváltva

látogatták, eleinte néhány barátnője is eljárt hozzá, de észrevettem,
hogy ezek a látogatások egyre ritkultak. Nanci gondozása nehéz,
kimerítő feladatot jelentett. Nagyon nyugtalan volt, és nehéz volt
felügyelni rá, mert egy percnél tovább soha nem akart egy helyben
maradni, és rendszerint nagyon rosszkedvű volt. Ritkán adódtak
békés pillanatai, így nekem is ritkán volt részem ilyesmiben.

A szenvedése végül már annyira aggasztó lett mindenki, főleg a

család számára, hogy megemelték a gyógyszeradagját. Ezután
Nanci a nap egy részét átaludta. Amikor ébren volt, teljesen
értelmetlen szavakat és mondatokat mondott, ami az Alzheimer-
kórosokra általában jellemző. Egyik szó szótagjait összekeverte egy
másik szóéval. Néha annyit fel lehetett ismerni, hogy angolul beszél,
de semmilyen rendszert vagy összefüggést nem lehetett fölfedezni a
beszédében. Mégis ugyanúgy bántam Nancivel, mint az összes
többi kliensemmel, kedvesen és szeretettel, és munka közben
sokat beszéltem hozzá. Olykor jelét adta annak, hogy észrevett,
máskor messze járt, és ha tíz fejem lett volna, akkor sem vett volna
észre.

Időnként én zuhanyoztattam le, amikor reggel nyolckor

megérkeztem, ez azonban rendszerint az éjszakai ápolónő feladata
volt. Csak akkor kellett nekem fürdetnem, ha különösen nehéz
éjszakája volt, és még aludt, amikor megérkeztem. De általában
éppen akkor zajlott a zuhanyzás, amikor nyolc óra körül befutottam.
Nanci a zuhanyzószéken ülve néha rám mosolygott, miközben az
éjszakai ápolónő mosdatta.

Az egyik gondozó egészen más módszerekkel dolgozott, mint mi,

többiek, és ragaszkodott is hozzájuk, mert - mint mondta - ott,
ahonnan jött, ez a szokás. Az első eset egy rendkívül hideg téli
reggelen történt. A szobába belépve az ágyon fekve találtam Nancit,
meztelenül, a hidegtől reszketve és teljesen kitakarva. Épp azelőtt
zuhanyozott, és zuhanyzás közben kiengedte a székletét, amely a
zuhanyzószék alatt hevert egy nagy halomban. Ez nem
volt újdonság. Gyakran megtörtént a kliensekkel, ha a fenekük a
szék nyílásánál szabadon maradt, mivel a beleik úgy reagáltak,
mintha vécéülőke lenne. Ezeket a székeket egyébként néha a
vécére is rátették, ha a kliensnek magasításra volt szüksége. Így hát
nem meglepő, hogy néha ilyesmi történt a zuhanyzóban.

Nanci szemérmes nő volt, és szemérmes családból származott. Már

az is épp eléggé traumatikus élmény lehetett neki, hogy ott fekszik
meztelenül, takaró nélkül, de ráadásul reszketett a hidegtől, és úgy
nézett ki, mint egy törékeny kisgyerek. Ahogy beléptem, és
megláttam, azonnal megtörölgettem, és betakartam egy meleg
pokróccal. A másik ápolónőt a fürdőszobában találtam, épp
feltakarított. Nem tudtam megjegyzés nélkül hagyni a dolgot, noha
diplomatikusan tettem - csak annyit mondtam, hogy a takarítással
engem is megvárhatott volna. A kliens kényelme fontosabb, mint a
tiszta fürdőszoba. De az éjszakai ápolónő csak megrándította a
vállát.

A másik eset néhány héttel később, műszakváltáskor történt,

ugyanezzel a gondozóval. Általában nem szeretek karórát hordani, s
ha lehet, kerülöm a pontos időbeosztást. De ha mégis muszáj
szigorúan szabályozott órarend szerint dolgoznom, akkor inkább a
szükségesnél több időt hagyok magamnak, hogy odaérjek valahová,
mintsem hogy a rohanással stresszeljem magam. Így jobban
élvezem az utat, akár hosszú, akár rövid, és mindvégig jobban jelen
tudok lenni. Ezen a reggelen azonban a szokásosnál kisebb volt
a forgalom, ezért a vártnál korábban érkeztem.
A múltkori incidens után az éjszakai gondozó rászokott arra, hogy
még korábban zuhanyoztassa le Nancit. Így hát nem láttam, hogy
csinálja. Egyébként meglehetősen jó viszonyban voltunk. Régebben
sem akadt gondunk egymással - már több közös kliensünk volt, és a
korábbi évek során gyakran összefutottunk műszakváltáskor.
Csakhogy mivel tanúja voltam annak, hogy milyen kevés empátiát
tanúsít Nanci és más kliensek iránt, már nehezen tudtam jó
szakembernek tekinteni. Ez az érzés tovább erősödött bennem,
amikor beléptem a fürdőszobába, hogy köszönjek, és azt
láttam, hogy a kedves kis Nanci vacogva, a hidegtől vacogó fogakkal
ül a zuhanyzószéken.

Megkérdeztem, mi történik, mire a gondozó elmagyarázta, hogy

náluk így zuhanyoztatják a betegeket. Perceken át jéghideg vizet
zúdított a testére, majd pár perc kellemes meleg víz következett,
megint pár perc hideg, aztán megint meleg, s a legvégén mindig
hideg. Beindítja a vérkeringést -, mondta, ami épp igaz is lehet. Nem
tudtam, és nem is érdekelt, bár azt elismertem, hogy engem is
mindig nagyon felvillanyozott, ha hideg vízben úsztam.

A baj csak az volt, hogy a tél kellős közepén jártunk. Kint süvített a
szél, rázta az ablakokat, és még a lakásban is rétegesen kellett
öltözködni. Ez a kis termetű, idős asszony halálos beteg volt. Nem
sok esély volt már arra, hogy egyszer csak erőre kap, és körbefutja a
háztömböt. Nanci már mindenhez túlságosan elesett volt, csak annyi
kellett neki, hogy melegen és kényelemben tartsák. Nekünk a jó
közérzete fölött kellett őrködnünk, amibe beletartozott a kényelem is,
és hogy ne kelljen rettegve ülnie egy zuhanyzószéken, vacogó
fogakkal. Szegénykének már nem kellett más, csak hogy
kényelmesen bevackolhasson, és szeretettel gondoskodjanak róla.

Sose voltam túl erélyes, de azért ha kell, a sarkamra tudok állni. És

ezt leginkább az igazságtalanság és a kegyetlenség tudja kiváltani
belőlem.

Kedvesen, de őszintén elmondtam a véleményemet a gondozónak,

aki vette az üzenetet, és beleegyezett, hogy kizárólag meleg vízzel
folytassa a zuhanyoztatást.
A napok a szokott rendben haladtak. Az éjszakai ápolónő
szabadságra ment, jó hosszú időre. Egy másik gondozó jött helyette,
Linda, akivel már sokszor találkoztam futólag. Mindig nagyon üdítő
volt, ha őutána következtem, mert jól lehetett beszélgetni vele, és
munkaerkölcs tekintetében is magasra tette a mércét.
Megkönnyebbültem, és hálát adtam, hogy a kliensünknek mostantól
jobb lesz az élete.

Nanci továbbra is összefüggéstelenül beszélt. Majdnem mindig

nyugtalan és zaklatott volt, amikor nem aludt. De a
gyógyszeradag növelésének köszönhetően ezek a periódusok nem
tartottak sokáig. Az ágya oldaltámláit állandóan felhúzva kellett volna
hagyni. Én azonban visszatoltam őket, amikor nyugodt volt, hogy
megszüntessem a köztünk levő korlátot. Nanci néha jól reagált
midenféle kényeztetésre, szerette például, ha krémmel kenegettem
a lábát. Nyugodtabb pillanataiban még beszélt is, de mindig csak
azon a nyelven, amelyet csak az Alzheimer-kórban
szenvedők értenek meg. Csak szótagokat mormolt, amelyek
sehogyan sem álltak össze világos szerkezetté. A beszéde már
hónapokkal a megismerkedésünk előtt ilyen volt.

Egyik nap, miután segítettem neki vécére menni, a kezemet fogva

csoszogott vissza az ágyhoz. A másik kezemben volt valami, amit
leejtettem, úgyhogy nevetve lehajoltam érte. Mindig ugyanúgy
viselkedtem Nancivel, mint bármelyik klienssel, még olyankor is,
amikor láthatóan máshol járt az agya. Miután felegyenesedtem,
tovább beszéltem hozzá. Ekkor Nanci egyenesen a szemembe
nézett, és világosan, érthetően azt mondta: - Nagyon aranyos vagy.

Széles mosoly öntötte el az arcomat. Egy teljes percig ott álltunk, és

mosolyogva néztünk egymásra. Egy tökéletesen jelen levő, ép
elméjű nő állt szemben velem. Abban a pillanatban teljesen
tisztában volt azzal, hogy mi történik. Így hát őszintén azt
válaszoltam: - Te is, Nanci. - Még szélesebben mosolygott,
megöleltük egymást, aztán megint összemosolyogtunk. Csodálatos
volt.
Akkoriban már gyakran elvesztette az egyensúlyát, így hát továbbra
is kézen fogva csoszogtunk az ágy felé. Miközben leültettem az ágy
egyik oldalára, és lehajoltam, hogy felemeljem a lábát, Nanci
motyogott valamit Alzheimer-nyelven, amit esélyem sem volt
megérteni. Ismét elszállt, de egy röpke, kristálytiszta percre ott volt
velem.

Senki sem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. Az Alzheimer-kórban

szenvedők legtöbbször valóban nem értik, mi zajlik körülöttük, de
attól, hogy nem tudják tisztán megfogalmazni a gondolataikat, és
gyakran teljesen zavart az elméjük, még lehet, hogy valamennyit
felfognak abból, ami körülveszi őket. A saját tapasztalatom
megváltoztatta a betegségről és egyéb dolgokról alkotott
elképzeléseimet.

Pár héttel később megemlítettem az esetet Lindának, a másik

gondozónak, aki egyetértett abban, hogy ez különleges esemény
volt. Nem sokkal később Linda maga is tanúja volt Nanci egyik tiszta
pillanatának, bár az korántsem volt olyan meghitt. Az éjszakai
műszakban Nancit négyóránként meg kellett fordítani, nehogy
felfekvései legyenek. Gyakran mélyen aludt, de az orvos utasítása
az volt, hogy akkor is meg kell tenni. Aznap éjjel azonban, amikor
Linda hajnali négy körül bement, hogy megfordítsa, Nanci
megszólalt, és nagyon határozottan, tisztán azt mondta: -Ne merj
hozzám nyúlni.

- Jól van, Nanci - felelte Linda meghökkenve. - Szép álmokat. - Linda

megdöbbent, de aztán visszafeküdt aludni.

Mindennap eljött valaki a családból felváltani egy félórára. Hosszú,

kimerítő műszakjaim voltak, úgyhogy szívesen vettem, ha
pihenhettem egy kicsit. Nanci háza egy tengerparti negyedben volt,
így hát ilyenkor lesétáltam a hegyről, megálltam egy szikla peremén,
és néztem a tengert. A sziklákat kagyló és a dagályból ott maradt víz
borította, de azért mindig volt hova lépni, így biztonságosan meg
tudtam közelíteni a peremet. Beszívtam az óceáni levegőt, élveztem
a friss szellőt és a hatalmas víz látványát. Néha kissé távolabb, az
óceánhoz legközelebb eső sziklákon másvalaki is ott állt. Egy férfi,
aki szaxofonozott. Varázslatos volt nézni és hallgatni, ahogy a
tökéletes dallamok egybeolvadnak az óceán ritmusával. Csak álltam
elbűvölve, és az utolsó pillanatig szívtam magamba az élményt,
amíg vissza nem kellett mennem a dombra. A zene aztán a műszak
végéig tartotta bennem a lelket.

Természetesen Nancinek is meséltem erről, még akkor is, amikor

láthatóan egészen más világban volt. Engem ez egyáltalán nem
zavart. A lehetőségekhez mérten megpróbáltam stimulálni azzal,
hogy a külvilágról mesélek neki. Nanci világa akkor már csak a
hálószobából, a fürdőszobából és a nappaliból állt.

Hónapokon át meséltem neki a szaxofonosról, anélkül hogy

bármilyen reakciót vagy az érdeklődés legkisebbjeiét láttam volna
rajta. Aztán egy nap, amikor visszatérve lelkesen megpróbáltam
leírni neki a dallamot, amelyet aznap játszott a szaxofonos (persze a
zenét szavakkal sohasem lehet igazán leírni), Nanci a szemembe
nézett, és elmosolyodott. Amikor pár perccel később a mosott ruhát
hajtogattam, egyszer csak elkezdett dúdolni egy dallamot. Általában
ebben a napszakban volt a legzaklatottabb. Most
azonban hosszasan dúdolt. Aztán amilyen váratlanul jött a dolog,
olyan hirtelen véget is ért, és Nanci már ismét messze járt,
érthetetlen szófoszlányokat mormolva.

Ezek a tiszta pillanatok hálával töltöttek el, örültem, hogy mindvégig

beszéltem Nancihez, noha rendszerint nem reagált rá úgy, ahogy
szerettem volna. De pusztán azért, mert valaki nem reagál úgy,
ahogy szeretnénk, még nem kell sajnálnunk, hogy megpróbáltuk
kifejezni magunkat.

A másik ember reakciója őrajta múlik, ahogy a mi reakcióinkat sem

róhatjuk fel senkinek, csak saját magunknak. Ahogy a magam köré
épített falak téglánként kezdtek leomlani, fokozatosan nőtt az
igényem arra, hogy kifejezzem önmagam. Egyre fontosabb lett, hogy
megfogalmazzam, ki vagyok én. Másfelől viszont egyre kevésbé volt
fontos, hiszen már sokkal kevesebbet törődtem azzal, hogy mások
hogyan látnak engem. Végül is azt hiszem, főleg arról szólt a dolog,
hogyan látom én saját magamat. Mostantól bátor és őszinte akartam
lenni, mindentől függetlenül kezdtem megnyílni, és ez is jó érzés
volt, nagyon jó érzés.

Ugyanakkor persze azt is tudtam, hogy mások nem feltétlenül

fogadják lelkesen, hogy pozitív irányba változom. Új
gondolkodásmódra tettem szert, amely lassanként felszabadított a
múltamtól, és erővel töltött el. Ezt mások nem mindig fogadták jól, de
akkor is annak kellett lennem, aki vagyok, nem pedig annak, aminek
az emberek megszoktak. Kezdett megszületni bennem egy új
ember, aki egyre inkább teret kért, hogy megmutathassa új önmagát.

Volt egy barátság az életemben, amely ekkor nagyon megingott - bár

tulajdonképpen már évek óta kiegyensúlyozatlan volt. Ez
nyilvánvalóan a határok tiszteletben tartásáról szóló lecke volt
számomra, amelyet lassan kezdtem is megtanulni. Ahogy egyre több
változás indult el bennem, s többek között az őszinte önkifejezés
örömét is megismertem, egy idő után már muszáj volt kimondanom,
mit érzek. Így hát őszintén elmondtam a gondolataimat, abban a
reményben, hogy a barátnőm meg fog érteni. Nem támadásnak
szántam, egyszerűen csak megosztottam vele, hogy úgy érzem,
a találkozásaink során mindig az az elvárás, hogy egyedül én
tegyek erőfeszítést, és ez kiegyensúlyozatlan kapcsolathoz vezet.

Régi barátok voltunk, és azt hittem, az őszinteség majd átsegít

bennünket ezen a nehézségen. Ehelyett az derült ki, hogy az utóbbi
időben már csak a múlt és a megszokás tartott össze bennünket. A
barátnőm olyan dühösen támadt rám, ahogy azt korábban el sem
tudtam volna képzelni róla. Értettem, hogy a félelem és a sértettség
váltotta ki belőle ezt a reakciót, de a haragja teljesen megbénított.
Rádöbbentem, hogy eddig nem is ismertem ezt az embert. Olyan
gonoszság volt benne, amelyet sohasem sejtettem, mivel addig nem
adta jelét. Így hát amikor ezután teljesen megszakította velem
a kapcsolatot, elfogadtam a döntését, és belenyugodtam a dologba.
Ideje volt továbblépni.

Mindenesetre ezek után is úgy gondoltam - és ma is úgy gondolok -

a barátságunk éveire, mint igazi ajándékra. Végül csak a szép
emlékek maradnak meg, s a barátság elengedése viszonylag
fájdalommentes volt, hiszen nem láttam értelmét, hogy fenntartsak
egy olyan kapcsolatot, amelyben nem lehet őszintének és
kiegyensúlyozottnak lenni. Senki sem tökéletes, én sem vagyok az.
Tudatosan vagy öntudatlanul én is hozzájárultam a barátságunk
megromlásához, de nem érdemes pusztán a béke kedvéért
fenntartani egy olyan kapcsolatot, amelyben az ember nem tud
őszintén megnyilvánulni, hiszen sohasem lesz
kiegyensúlyozott, egészséges kapcsolat abból, ha az egyik ember
uralkodik a másikon.

Ennek épp az ellenkezője történt, amikor pár évvel később egy

másik barátságom épp az őszinteségnek köszönhetően erősödött
meg. Az élet nagyon sokat változott körülöttem. Így hát néha
felhívtam ezt a barátnőmet, hogy kiönthessem a szívemet valakinek,
aki jól ismer engem, de ő szinte sosem ért rá, csak amikor neki volt
rám szüksége. Egy nap aztán betelt a pohár, és a fáradtságomat
legyűrve kereken megmondtam neki, hogy most tényleg szükségem
van arra, hogy egy darabig rá támaszkodhassam. Az őszinteség
sokkal közelebb hozott bennünket egymáshoz, és
csodálatos beszélgetést eredményezett. Ő is sok mindent elmondott
nekem, s a barátságunknak nagyon jót tett a kölcsönös tisztelet és
az érzelmi érettség. Végül mindketten megállapítottuk, hogy ő nem
az a fajta ember, akire teljesen rábízhatom magam. Ehelyett inkább
elkezdtem egyre jobban önmagamra meg a régebbi barátaimra
támaszkodni. Emiatt persze kevésbé kerestem az ő barátságát, de
így legalább neki is hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy én sem
vagyok mindig elérhető. Ehhez ugyanis korábban nem voltam mindig
elég erős, és nem is éreztem szükségét ennek a szerepnek.
Egymás gyarlóságainak az elfogadása és a bátran vállalt őszinteség
más tekintetben viszont még közelebb hozott bennünket
egymáshoz. Ma már egyikünk sem érzi azt, hogy a másik bármilyen
nyomást gyakorolna rá. A barátságunk érett, nagyon őszinte, és
mindig sok örömet tartogat számomra.

Ma már ritkábban találkozunk, és az életünk nincs annyira

összefonódva a másikéval, mint régebben. Azonban idővel minden
kapcsolat változik, és ez alól a barátság sem kivétel. A történtek
ellenére közelebbi barátok vagyunk, mint korábban bármikor.
Őszinték vagyunk egymáshoz, és tökéletesen elfogadjuk a másikat
olyannak, amilyen - nem pedig olyannak, amilyennek látni
szeretnénk. Amikor sikerül összefutnunk, mindketten élvezzük az
együtt töltött idő és a kölcsönös megértés ajándékát.

Az érzések kifejezésének tehát néha megvan a maga ára, ahogy ezt

az előző barátságom esetében megtapasztalhattam, de most már
tudom, hogy a megmaradt barátságaim érett őszinteségre alapulnak,
és valódi minőséget képviselnek. Az önkifejezés számomra ma már
az egyik legfőbb mozgatóerő. S az őszinteség és a megnyílás idővel
egyre könnyebb lesz. Hosszú időbe telt, mire eljutottam idáig, de
hihetetlenül felszabadító ez a tapasztalat. És azt is lehetővé teszi,
hogy megértsem, milyen küzdelembe kerül másoknak is. Ám ha arra
gondolok, hogy az őszinte önkifejezés mennyi ajándékkal jár,
csak remélni tudom, hogy mások is megtalálják magukban a hozzá
vezető utat.

Nanci röpke reakciója a kusza motyogás közepette életem egyik

legszebb pillanata volt. Ha korábban nem beszéltem volna annyit
hozzá, akár reagál, akár nem, akkor sohasem kaptam volna ekkora
ajándékot, mint amilyen az a pillanat volt.

Rendkívül kockázatos azt hinni, hogy mások tudják, mit érzünk

irántuk, vagy azt, hogy mindig mellettünk lesznek, hiszen bárki
bármelyik pillanatban meghalhat. Mi magunk is. Túl nagy ára van
annak, ha magától értetődőnek vesszük az embereket. Nem minden
napunk boldog. Mindannyian fejlődünk, és vannak nehéz napjaink,
de vannak gyönyörű gondolataink is, amelyeket megoszthatunk
egymással. Ezért fontos annyira, hogy őszintén megosszuk
egymással az érzéseinket, és rendszeresen meghallgassuk
egymást. Az ember könnyen belemerül a maga kis világába,
és elfelejtkezik erről.

Mick Thomasnak, az közismert és népszerű ausztrál dalszerzőnek

és előadónak van egy dala, amely tökéletesen megfogalmazza,
milyen az, amikor természetesnek vesszük, hogy valaki mellettünk
van. Egy olyan férfiról szól, akit annyira lefoglal a saját élete, hogy
még azt sem veszi észre, ha a felesége más színűre festeti a haját,
vagy bármilyen más változás történt vele. A dal üzenete a refrénben
fogalmazódik meg: „Elfelejtette, hogy milyen szép".

Ebben a dalban történetesen egy férjről van szó, aki adottnak veszi
a feleségét, de ez bárki másra is vonatkozhat az életünkben. A nők
is sokszor így vannak a mellettük levő férfival, és elfeledkeznek
belső vagy külső szépségükről. A nők sokszor azt sem fogják fel,
hogy a férfiak másképp fejezik ki a szeretetüket, például tesznek
valamit a párjukért. A gyerekek is magától értetődőnek veszik, hogy
vannak szüleik. Néha a szülők is így kezelik a gyerekeiket. Barátok,
unokatestvérek, testvérek, munkatársak, nagyszülők és közösségek
tagjai sokszor mind így vannak ezzel.

Könnyen meg tudjuk fogalmazni, mit nem szeretünk valakiben - ami

valójában részben rólunk szól. Sokszor viszont éppen azokat a
dolgokat nem méltányoljuk másokban, amiket szeretünk bennük.
Néha valóban bátorságra van szükség az őszinte beszédhez, és az
is tény, hogy a másik ember reakciójára nincs befolyásunk. Az ő
igényeikre is figyelnünk kell.

Én azonban úgy tapasztalom, hogy az őszinteség elnyeri jutalmát,

bár lehet, hogy másképp, mint gondolnánk. Például önbecsülésre
tehetünk szert, vagy nem kell bűntudattal élnünk, amikor valaki
meghal, gazdagabbak lesznek a kapcsolataink, megszabadulunk az
egészségtelen kapcsolatoktól, és még sok más olyan formában is
érkezhet a jutalom, amilyet el sem tudunk képzelni. A lényeg az,
hogy ha bátran kifejezzük az érzéseinket, akkor nemcsak magunkat
ajándékozzuk meg, hanem másokat is. Viszont minél tovább
halogatjuk a dolgot, annál tovább kell magunkban hordoznunk
sok mindent, amit ki kellene mondanunk.

Ezután már egyetlen érthető szó sem hangzott el Nanci szájából, de

ez már nem számított. Az ajándék, amelyet azon a napon kaptam,
több mint elegendő jutalom volt. Aztán még volt egy tiszta pillanata,
amelyet az unokája vett észre, amikor egyik délután énekelt
Nancinek. Nanci nem szólt semmit, csak a szemébe nézett az
unokájának, és szeretettel mosolygott rá - nem Alzheimer-kóros
módjára, hanem úgy, mint egy nagymama, aki büszkén mosolyog az
unokájára, és derűsen hallgatja az énekét.

Sohasem tudjuk előre, milyen ajándékot fogunk kapni, amíg meg

nem érkezik, egy dologban azonban biztos vagyok. A bátorság és az
őszinteség mindig elnyeri a jutalmát.
Negyedik megbánás:
Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a

barátaimmal

Néha idősotthonokba is be kellett ugranom egy-egy műszak erejéig,

a saját otthonukban ápolt, állandó klienseim mellett. Ilyesmire nem
túl gyakran került sor, és ez nagy megkönnyebbülés volt, mert
rettenetesnek találtam ezeket a helyeket. A kliensek, akiket gondozni
kellett, nem mindig palliatív kliensek voltak. Sokszor csak valamilyen
segítségre volt szükségük, és az is előfordult, hogy egy meglévő
csapatba vettek fel póttagnak, vagyis nem egy bizonyos klienst
kellett gondoznom.

Aki a mai társadalmat illetően szeretné homokba dugni a fejét, az

kerülje el az idősotthonokat. Aki viszont elég erősnek érzi magát
ahhoz, hogy őszintén szembenézzen az élettel, az jól teszi, ha eltölt
egy kis időt egy ilyen intézményben. Rengeteg magányos ember van
ezeken a helyeken - rengeteg. És bármelyikünkkel bármikor
megtörténhet, hogy ilyen helyre kerülünk.

A dolgozókkal való találkozás hol elkeserített, hol inspirált. Az évek

során találkoztam csodálatos, meleg szívű emberekkel, akik
nyilvánvalóan a helyükön voltak. Derűs, szeretetteljes emberekkel.
Öröm volt megismerni őket. De mivel a legtöbb idősotthon
munkaerőhiánnyal küzd, nem volt könnyű vidámságot sugározniuk.

És ott volt az érem másik oldala: azok a dolgozók, akik vagy

belefásultak a munkájukba, vagy eleve nem rajongtak érte. Egy
kis empátiával már sokra lehet menni, az empátia azonban fájóan
hiányzott abból a csapatból, amelybe Dorisszal való
megismerkedésem napján kerültem.
A bentlakók bottal vagy járókerettel becsoszogtak a közös ebédlőbe.
Viszonylag jómódú emberek voltak, ugyanis ez egy privát és
úgymond „luxus” otthon volt, gyönyörű berendezéssel, szépen
rendben tartott kerttel, és tiszta közös helyiségekkel. Az étel viszont
ehetetlen volt. Minden készen érkezett az otthonba, a mikroban
melegítették fel, és csupa ízetlen, jellegtelen ételt szolgáltak fel.
Semmiféle tápláló, friss ételt nem láttam. A bentlakók minden hét
végén feladták a következő heti rendelést, a dolgozók pedig
odavágták eléjük az ételt, köszönés és kedves szavak nélkül.

Végre vidám arcot láttak, így hát elkezdték szorongatni a kezemet,

hogy ott maradjak az asztalnál, és beszélgessek velük. Normális
emberek voltak, tiszta aggyal, és szerették a társaságot. A testük
egyre törékenyebb és öregebb lett, de más bajuk nem volt. Egy-két
évvel azelőtt ugyanezek a kedves, elragadó emberek még teljesen
önálló életet éltek. Amikor visszamentem a konyhába egy újabb
tálca ételért, egyik-másik dolgozó máris mogorván nézett rám. Pedig
csak egy kicsit beszélgettem és nevetgéltem a bentlakókkal, s ez
máris rosszallást váltott ki. De én rájuk sem hederítettem.

Egy tányér báránysülttel a kezemben odamentem a vezetőjükhöz,

és barátságosan azt mondtam: - Bernie csirkét rendelt, nem bárányt.

Félig nevetve válaszolt: - Azt eszi, amit kapott, és kész.

-    Ugyan már - mondtam erre, mert nem hagytam magam ilyen

ostoba módon lerázni. - Csak tudunk adni neki egy adag csirkét.

-    Vagy megeszi a bárányt, vagy éhen marad - mondta

gorombán. Részvéttel néztem rá, mert láttam rajta, hogy
boldogtalan, de a viselkedéséről lesújtó véleményem volt.

Az egyik kedves dolgozó utolért, amikor visszavittem a bárányt

Bernie-nek. - Ne törődj vele, Bronnie. Mindig ilyen - mondta
Rebecca.

Rámosolyogtam, örültem, hogy ilyen nyílt szívű emberre találtam. -

Egyáltalán nem miatta aggódom, hanem a bentlakók miatt, akiknek
nap mint nap el kell viselniük ezt a bánásmódot.

Rebecca egyetértett velem. - Amikor idekerültem, engem is nagyon

elkeserített. De most már beérem azzal, hogy a lehető
legkedvesebben bánjak velük, persze a saját korlátaimon belül.

- Jól teszed - mondtam mosolyogva.

Mielőtt a másik irányba indult volna, végigsimította a hátamat. - Azért

vannak köztünk is olyanok, akik törődnek velük. Nem elegen, de
azért vannak.

Miután felszolgáltuk az ételt, a bentlakók valahogy megették, és a

konyhát is kitakarítottuk, a dolgozók közül egy páran kimentek
dohányozni. Néhányan benn maradtunk, és beszélgettünk a
bentlakókkal, akik lassan szedelőzködtek. Derűs hangulat alakult ki,
vagy tízen is körénk sereglettek, és együtt nevetgéltünk.
Megdöbbentett, mennyire szellemesek és vidámak, csodáltam, hogy
ilyen rugalmasan alkalmazkodtak az új környezetükhöz.

Minden bentlakónak külön szobája és fürdőszobája volt. Ahogy este

körbejártam a szobákat, és segítettem nekik átöltözni, megfigyeltem,
hogy minden szobán meglátszik a lakójának az egyénisége. Az
összes szoba tele volt mosolygós családi képekkel, festményekkel,
horgolt terítőkkel és a lakók kedvenc teáscsészéivel. Némelyik
erkélyen cserepes virágok díszelegtek.

Doris már bebújt a rózsaszín hálóingjébe, amikor vidáman

beviharzottam hozzá, és bemutatkoztam. Csak mosolygott, egy szót
sem szólt, aztán félrenézett. Megkérdeztem, jól van-e, mire
könnyekben tört ki. Azonnal leültem mellé az ágyra, és átöleltem.
Egyetlen szót sem szólt, csak zokogott, és kétségbeesetten
kapaszkodott belém. Lelkierőért imádkoztam, és vártam.

Doris könnyei egy szempillantás alatt elapadtak, ugyanúgy, ahogy

jöttek, és máris zsebkendőért nyúlt.
-    Jaj, de ostoba vagyok - mondta, a szemét törölgetve. - Bocsáss
meg, kedveském. Csak egy buta öregasszony vagyok.

-    Mi baj van? - kérdeztem kedvesen.

Doris felsóhajtott, aztán elmesélte, hogy négy hónapja él az

otthonban, és azóta szinte egyetlen vidám arcot sem látott. A
mosolyomtól sírta el magát - mondta, ettől meg majdnem én sírtam
el magam. Az egyetlen lánya Japánban élt, és bár elég gyakran
beszéltek telefonon, már nem álltak igazán közel egymáshoz.

-    Amikor az ember még fiatal anya, és gyönyörű kislányát

dédelgeti, el sem tudja képzelni, hogy valaha elveszítheti ezt a
közelséget. Mégis így történt. Elsodorta az élet. Nehogy azt gondold,
hogy összevesztünk. Egyszerűen csak ilyen az élet - mondta.

-    Most már neki is megvan a maga élete, és az évek során

megtanultam, hogy el kell engednem. Mi hozzuk világra a
gyerekeinket, de nem a mieink. Épp csak annyi adatik meg nekünk,
hogy utat mutassunk nekik, amíg ki nem bontják a szárnyukat, s az
én lányom most éppen itt tart.

Azonnal rokonszenvet éreztem ez iránt a kedves asszony iránt, és

megígértem neki, hogy félóra múlva visszajövök, és akkor majd
beszélgetünk egy nagyot, ha fenn tud maradni, amíg végzek a
tennivalóimmal. Nagyon örülne neki, mondta.

Így hát később Doris ott üldögélt az ágyában, és csak beszélt és

beszélt. Én pedig egy széken ülve hallgattam. Végig a kezemet
fogta, időnként játszott az ujjaimmal vagy a gyűrűmmel, anélkül hogy
észrevette volna. - Olyan magányos voltam itt, kedveském, már
majdnem belehaltam. Azt mondják, bele lehet halni, és el is hiszem.
A magány ölni tud. Néha annyira ki vagyok éhezve az emberi
érintésre - mondta szomorúan. Több hónap után én öleltem át
először.

Nem akart a terhemre lenni, de én unszoltam, hogy folytassa. Látta,

hogy őszintén kérlelem, így hát mondta tovább. - Legjobban a
barátaim hiányoznak. Van, aki meghalt. Van, aki olyan helyzetbe
került, mint én. Van, akivel megszakadt a kapcsolatom. És ezt
nagyon bánom. Az ember azt hiszi, hogy a barátai mindig ott lesznek
neki. Csakhogy az élet megy a maga útján, és az ember hirtelen
azon veszi észre magát, hogy már senkije sincs a világon, aki
megértené, vagy aki bármit is tudna a múltjáról. - Azt javasoltam,
hogy próbáljunk kapcsolatba lépni velük. De erre csak a fejét rázta: -
Azt se tudnám, hol kezdjem.

- Én tudnék segíteni - ajánlottam fel, és meséltem neki az internetről.

Dorisnak teljesen ismeretlen volt ez a dolog, de valamennyire
azért megértette. Először tiltakozott, nem akarta igénybe venni az
időmet. De aztán végül meggyőztem róla, hogy nagyon szívesen
segítenék. Nagyon szeretek nyomozni. Amikor még a
bankszakmában dolgoztam, egy rövid ideig csalásokkal és
hamisításokkal foglalkoztam, és nagyon élveztem. Elnevette magát
a hasonlatomon. - Úgy szeretném, ha beleegyezne - kérleltem. Így
hát végül reménykedő, vágyakozó mosollyal az arcán igent mondott.

Több okból is segíteni akartam Dorisnak. Azonnal megkedveltem, és

örültem, hogy segíteni tudok neki. Megvoltak a szükséges
képességeim ahhoz, hogy megtaláljam a barátait, és azért is
segíteni akartam neki, mert tudtam, hogyan érezhet. Én is ismertem
a hosszú ideig tartó magány bénító fájdalmát, és a vágyakozást arra,
hogy valaki megértsen.

Régebben annyira megviselt a múltam által okozott fájdalom, hogy

egészen magamba fordultam. Sokakhoz hasonlóan én is azt hittem,
hogy ha távol tartom magamtól az embereket, akkor a fájdalom is
távol marad. Ha senki sem tud közel kerülni hozzám, akkor bántani
sem tud senki. Pedig csak akkor gyógyulhatunk meg, ha hagyjuk,
hogy a szeretet belénk áramoljék és átjárjon bennünket, nem pedig
akkor, ha kizárjuk - csakhogy sok időbe telhet, mire idáig eljutunk.

A felszínen továbbra is barátságos voltam az emberekkel, de a

fájdalom, amelyet a múlt terhei miatt magamban hordoztam,
továbbra is óriási súlyként nehezedett rám. Akkor már részvétet
éreztem azok iránt, akik korábban negatívan álltak hozzám. Ez nem
jelentett gondot többé. Az viszont még időbe telt, hogy a saját
magamról alkotott gondolataim is átalakuljanak. Több évtized
negatív gondolkodásától kellett megszabadulnom, s ez
időnként elviselhetetlen fájdalmat okozott. Noha az eszemmel
tudtam, hogy többet érek annál, mint amit elhitettek velem, érzelmi
szinten a gyógyulás még odébb volt.

Kris Kristofferson „Sunday morning coming down” című dala lett a

főtémám. Mindig is szerettem a zenéjét, az írásaimra is erősen
hatott, és úgy éreztem, ez a dal fejezi ki a legjobban a magányomat.
Mindig a vasárnap volt a legrosszabb. Lucinda Williamsnek is van
egy jó száma erről, amelyben arról énekel, milyen nehezen bírja ki a
vasárnapot.

De nemcsak a vasárnappal volt baj. A magány kiüresíti a szívet, s ez

az üresség szó szerint megöli az embert. A fájdalom
elviselhetetlenné fokozódik, s ha nagyon sokáig tart, a végén már
kétségbeeséssé fajul. Mérföldeket gyalogoltam ezekben az években
- városi utcákon, vidéki utakon és más helyeken. A magány nem az
emberek, hanem a megértés és az elfogadás hiánya. Milliók vannak,
akik zsúfolt termekben is magányosak. Sőt, ha az ember zsúfolt
termekben is magányos, az csak még jobban fokozza a magányt.

Mindegy, hányan vannak körülöttünk. Ha nincs senki, aki megért, aki

elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, a magány gyorsan felüti rút
fejét. A magány egészen más, mint az egyedüllét - azt sokszor
nagyon szerettem. Az egyedüllét során az ember lehet magányos,
de boldog is. A magány vágyódás valakinek a társaságára, aki
megért bennünket. Az egyedüllét és a magány néha együtt jár, de
nem mindig.

A magány ekkor már annyira elviselhetetlenné vált, és a fájdalom

annyira állandósult a szívemben, hogy néha már az öngyilkosság
gondolatát forgattam a fejemben. Persze nem akartam meghalni.
Élni akartam. Néha azonban hihetetlen lelkierőre volt szükségem
ahhoz, hogy megszabaduljak a fájdalomtól, és hogy valóban
megértsem: értékes ember vagyok, még akkor is, ha ennek az
ellenkezőjét akarták elhitetni velem. Időnként már-
már elviselhetetlenül nehéz volt hagyni, hogy a szeretet és a
boldogság újból áramolni kezdjen az életemben - sőt még az is,
hogy elfogadjam: valóban rászolgáltam erre -, hogy már az
öngyilkosság gondolata is vonzóbbnak tűnt.

És amikor a fájdalom és a magány végül már tényleg elviselhetetlen

lett, amikor olyan fájdalmat tapasztaltam meg, mint még soha, az
imáim meghallgatásra találtak, és kedvességben, megértésben volt
részem. Egy barátom épp a legjobbkor hívott. Tudta, hogy nehéz
időszakot élek át, de azt nem tudta, hogy épp abban a pillanatban
írtam a búcsúlevelemet, megtört szívvel, könnyek között. Készen
álltam arra, hogy elmenjek. Egyszerűen nem tudtam tovább élni úgy,
hogy állandóan fáj a szívem.

Azt mondta, ne szóljak egy szót se. Csak hallgassak. Kimerülten,

könnyeimmel küszködve, vonakodva beleegyeztem. Egyszer csak
azt hallottam a telefonban, hogy gitározni kezd, és Don McLean
„Vincent” című dalának az első szavai - „Starry, starry night” -
hangzottak fel. A barátom elénekelte az egész dalt, „Vincent” helyett
mindig „Bronnie”-t mondott. A könnyeim még jobban záporozni
kezdtek, ahogy egyre jobban beleéltem magam a dalba, a tragikus
fájdalomba, a lágy dallamba, amely Vincent Van Gogh
szenvedéséről mesélt. Aztán befejezte, de én még mindig
zokogtam. Egyszerűen nem voltam képes semmi másra.
Türelmesen, csendben kivárta, végül aztán megköszöntem, és még
mindig zokogva letettem a telefont. Egyetlen szóval sem tudtam
volna többet mondani.

Aznap éjjel, amikor elaludtam, érzelmileg teljesen kimerültnek

éreztem magam. De el kellett ismernem, hogy a barátom megértése
és jó szándéka valami apró reménysugarat jelentett. Másnap este
váratlanul felhívott egy angliai barátom. Hosszasan, őszintén
beszélgettünk, s az erőm kezdett fokozatosan visszatérni.

Egy másik alkalommal, amikor kicsit később, de ugyanazokban a

magányos években egyszer megint nagyon nehéz időszakot éltem
át, segítségért könyörögtem és imádkoztam, és borzasztóan
igyekeztem erősnek lenni. Éppen autóban ültem, és a város felé
haladtam, amikor elütöttem egy madarat. Jókora madár volt, s a
koppanás a szélvédőmön bőven elég volt ahhoz, hogy felébredjek.
Mivel szeretem az állatokat, ettől persze bizonyos tekintetben még
nyomorultabbul éreztem magam, de az eset mégis hasznos
ébresztőnek bizonyult. Az élet egy szempillantás alatt véget érhet -
tényleg azt akarom, hogy az enyémmel is ez történjék?

Megköszöntem a madárnak, hogy ráébresztett erre, és most már

óvatosabban vezettem tovább. Ekkor egy klasszikus zenei darab
csendült fel a rádióban, amelytől csodálatos magasságokba
emelkedtem. A hihetetlenül finom hangok enyhülést hoztak, lágyan
elsöpörték a fájdalmamat, s helyette gyönyörű, ihletett pillanattal
ajándékoztak meg, ahogy a zene a magasba szárnyalt. Az élet erről
szól - gondoltam akkor - a gyönyörű, tiszta pillanatokról. Ennyi, ilyen
egyszerű. A gyönyörű pillanatokról. S én élni akartam, hogy minél
több ilyet tapasztaljak meg és fogadjak be.

Mivel már én is megismertem ezt a mélységes szomorúságot és

magányt, pontosan tudtam, hogy a Doris által érzett fájdalom az ő
számára nagyon is valódi és kézzelfogható. Az étkezések idején és
napközben néha voltak ugyan körülötte emberek, ő azonban
megértésre és elfogadásra vágyott, és hiányoztak a barátai, mert
csak ők értették meg igazán. Ha enyhíthetem a fájdalmát, miért ne
tenném?

A következő héten, amikor beugrottam hozzá, egy listával várt,

amelyre négy barátnője nevét írta fel szép kézírásával. Elmondott
mindent, amit tudott róluk, azt is, hogy hol laktak, amikor utoljára
kapcsolatban volt velük. Teáztunk, közben a barátnőiről mesélt.

Egyiküket könnyen megtaláltam, de ő korábban sztrókot kapott, és

nem tudott beszélni. Amikor ezt közöltem Dorisszal, lediktált nekem
egy rövid üzenetet a barátnőjének, és megkért, intézzem el, hogy a
fia olvassa fel neki. Bár elszomorodott, amikor megtudta, milyen
állapotban van a barátnője, nagy békességet jelentett számára a
tudat, hogy legalább egy üzenetet átadhatott neki.
Drága Elsie! Szomorúan hallom, hogy nem vagy jól Hány éve nem
láttalak! Alison még mindig Japánban él. Eladtam a házat, és egy
otthonban élek. Egy fiatal hölgy írja ezt a levelet a nevemben.
Szeretlek, Elsie.

Üdvözlettel, Doris

Egyszerű levél volt, de mindent elmondott benne, amit akart. Még

aznap este felhívtam Elsie fiát, és felolvastam neki a levelet. A fia
később visszahívott, és elmondta, hogy Elsie boldogan mosolygott
az üzenet hallatán. Átadtam a hírt Dorisnak, és ő is elégedetten
elmosolyodott.

A következő hetek során még két barátnőjéről sikerült információt

szereznem. Sajnos már mindketten meghaltak. Doris bólintott,
tudomásul vette a dolgot. Felsóhajtott, és azt mondta: - Hát,
édesem, ez sajnos várható volt.

Eltökélten nekiálltam a negyedik barátnő felkutatásának.

Böngésztem az internetet, rengeteget telefonáltam, de semmi
biztatót nem találtam. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt,
amikor felhívtam őket, de mindenki azt mondta: a név stimmel, de
sajnos ez nem az a család.

Közben hetente kétszer meglátogattam Dorist. Amint leültem,

azonnal megfogta a kezemet, és beszélgetés közben végig a
kezében tartotta. Néha azt mondta, hogy biztosan van jobb dolgom
is, és próbált elküldeni vagy meggyőzni, hogy ne jöjjek többé. Amikor
biztosítottam róla, hogy én is nagyon élvezem a társaságát, ami igaz
is volt, láttam az arcán a megkönnyebbülést, és hogy alig várja a
következő látogatásomat.

Rengeteget lehet tanulni az idős emberektől - annyi történelmet

hordoznak magukban. Hogy is ne élveztem volna
kellemes beszélgetéseinket? Nagyon izgalmasak voltak.

Végül aztán a negyedik barátnő esetében sikerült áttörést elérnem.

Felhívott egy idős úr, aki azt mondta, hogy valaha Lorraine
szomszédja volt. Megmondta, hogy melyik városrészbe költözött a
család, és ezután rögtön sikerült a nyomára lelnem. Sőt, maga
Lorraine vette fel a telefont -reszketeg, de barátságos hangja volt.
Elmagyaráztam, ki vagyok, és mit akarok. Az örömtől szinte elállt a
lélegzete, és teljes szívéből mondott igent, amikor megkérdeztem,
megadhatom-e a számát Dorisnak.

Persze azonnal rohantam Dorishoz. Széles mosollyal az arcomon

megöleltem, és a kezébe nyomtam a cetlit Lorraine nevével
és telefonszámával. Izgatottan megragadta a karomat, és ismét
átölelt. Csodálatos pillanat volt. Mutatta, hogy hozzam a telefont, alig
várta, hogy visszaérjek vele. Mielőtt tárcsázni kezdett volna,
felajánlottam, hogy kimegyek, mert nem akartam hallgatózni. Kicsit
tiltakozott, de láttam, hogy valójában nem bánja. Túlságosan izgatott
volt. Csak azt kérte, hogy addig maradjak benn, amíg Lorraine fel
nem veszi. Így hát egy meleg, szerető búcsúölelés után tárcsázni
kezdtem Lorraine számát. A szívem közben kalapált az izgalomtól.

Miközben a kagylót szorongatta, Doris arca felragyogott az örömtől,

amikor meghallotta a barátnője hangját. Noha Dorisnak is öreges
hangja volt, mint Lorraine-nek, a telefonban az első pillanattól két
fiatal nő beszélgetett egymással. Azonnal nevetgélni kezdtek, és
csak úgy folyt belőlük a szó. Egy kicsit rendbe raktam a szobát,
pakolgattam, képtelen voltam elszakadni ettől a hihetetlen
boldogságtól. Aztán végül is kimentem. Az ajtóból némán integettem
a ragyogó arcú Dorisnak. Egy pillanatra abbahagyta a beszélgetést,
megkérte Lorraine-t, hogy várjon egy picit, és azt mondta: -
Köszönöm, drágám. Köszönöm. - Bólintottam, közben fülig érő
szájjal mosolyogtam, már szinte megfájdult tőle az arcom. Ahogy
mentem a folyosón, egész végig hallottam Doris nevetését, amíg be
nem záródott mögöttem a kapu. A mosoly hazáig nem hagyta el az
arcomat.

Csodálatos nap volt, hívogatott a tenger. Belecsobbantam a vízbe,

és órákig úsztam. Végig emelkedett hangulatban maradtam,
miközben élveztem a körülöttem hullámzó vizet. Amikor nem sokkal
naplemente után hazaértem, telefonhívást kaptam Rebeccától, a
kedves gondozótól, akivel aznap találkoztam, amikor
megismerkedtem Dorisszal.

A drága Doris még aznap délután meghalt álmában.

Azonnal hullani kezdtek a szememből könnyek, de a szomorúságba

öröm is vegyült. Hiszen boldogan halt meg a drága.

Hihetetlen, mennyire rövid idő kell ahhoz, hogy az ember élete

megváltozzék. Ha arra a magányos nőre gondolok, akivel az első
este találkoztam, aztán arra, akit búcsúzóul megöleltem az utolsó
napján, nincs az a pénz, amennyiért elcserélném azt a boldogságot.

A világon ezer meg ezer csodálatos, de nagyon magányos ember él

idősotthonokban. És számtalan fiatal ember is van, aki
ápolóotthonban tölti az életét. Akár fiatal, akár idős emberről van
szó, egy új barátság - akár heti néhány együtt töltött óra is - teljesen
megváltoztathatja ezeknek az embereknek az életét, s az életük
utolsó fejezetét. Persze az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem
kerülne senki otthonba, de ez sajnos nem mindig lehetséges. Sokan
laknak otthonokban, akiknek nem kellene ott lenniük, akiktől
egyszerűen csak megszabadultak. Szörnyű ezt látni. De már
egészen kevés idő ráfordításával is óriási változást lehet elérni
ezeknek az embereknek az életében.

Doris távozásának az időzítése szerintem tökéletes volt. Egyszerűen

eljött az ideje, és előzőleg ismét megízlelhette a boldogságot.
Betöltöttük a nekünk szánt szerepet egymás életében, s ezért mindig
hálás leszek. Nagyon kedves teremtés volt. Nem sokkal később
találkoztam Lorraine-nel. Órákig telefonáltak, mesélte. Amikor
letették a telefont, mindketten nagyon boldogok voltak. Egy
kávéházban ültünk, fák alatt, vidáman beszélgettünk Dorisról és
általában az életről, aztán hazavittem Lorraine-t. Nagyon jó
volt, hogy találkozhattam Doris barátnőjével. És persze csodálatos
élmény volt megismerni Dorist.

Remélem, Doris a többi barátnőjével is találkozott, amikor átért a

túlsó partra.
Igazi barátok
Kezdett kimeríteni a rohanó élet Sydneyben. Házvigyázási munka
nem volt a láthatáron, és semmi sem kötött a városba. Így hát délre
költöztem, ismét Melbourne-be. Több éve hagytam el ezt a
lenyűgöző, kreatív várost, most is örömömet leltem benne, és régi
barátaimmal is jó volt találkozni. Házvigyázó hírnevem megelőzött, s
a naptáram ismét pillanatok alatt betelt.

De eleinte Marie nyaralójában laktam. Marie volt a főnököm a

szülésfelkészítő központban Sydneyben. A nyaraló egy órára volt
Melbourne-től délre, a gyönyörű Mornington-félszigeten, s az egész
házban érezhető volt Marie energiája, amitől azonnal otthon éreztem
magam. Ősz volt, amikor megérkeztem, s az első néhány hetet
azzal töltöttem, hogy sétáltam az érdes sziklákon, a víz csapkodott a
lábam alatt. Élek - ezt éreztem, miközben mérföldeket tettem meg
fejemre kalapot húzva, nagykabátba burkolózva, a jéghidegen süvítő
óceáni szélben. Szerettem így sétálni, és sétáltam is, amennyit csak
tudtam. Aztán hazamentem, kényelmesen befészkeltem magam a
kandalló mellé, és írással, gitározással töltöttem az estéimet.

Nem bántam volna, ha örökké tart ez az élet, azonban bevételre is

szükségem volt. Így kerültem gondozóként Elizabeth mellé.
Bizonyos tekintetben szívszorító volt a helyzete, de akkoriban már
kezdtem elfogadni, hogy mindannyiunkra más és más lecke vár az
életben. Ami mások számára tragikus helyzetnek tűnhet, az érintett
számára sokszor óriási lehetőség a fejlődésre és tanulásra.

A saját küzdelmeim megtanítottak arra, hogy a tanulás során sok

ajándékot kap az ember, s így fokozatosan egyre több áldást
fedeztem fel a múltamban. Rájöttem, mennyi jó dolog van, amihez
egyáltalán nem jutottam volna hozzá, ha tökéletes családban
nevelkedem, már ha egyáltalán létezik ilyen. Erőt, megbocsátást,
részvétet, kedvességet, és még sok más értékes dolgot tanultam a
körülményeimből kifolyólag, amiért nemcsak hálás voltam, de
egyenesen úgy éreztem, mindezek napról napra jobb
emberré formálnak engem.

Ezért mindig igyekeztem egy kis távolságot tartani klienseimtől,

hiszen nem tudhattam, mit kell megtanulniuk. Bármilyen okból
vonzották is magukhoz azt az életet, amely nekik jutott, nem az én
feladatom megmenteni őket. Nekem az a dolgom, hogy szeretettel
gondozzam őket, s hogy barátságot, elfogadást és kedvességet
kapjanak tőlem utolsó heteikben. Ha ez segít nekik abban, hogy
megtalálják lelki békéjüket - ahogy többször segített is -, akkor még
nagyobb megelégedést találtam a munkámban. Aki ad, az kap is -
tartja a mondás, és én rengeteg ajándékot kaptam a munkám során.

A haldoklók mellett dolgozni külön megtiszteltetés volt. Ahogy

visszaemlékeztek, és elmesélték a történetüket, az én életemet
is megváltoztatták. Hihetetlen nagy ajándék volt, hogy ilyen
fiatalon részesülhettem ezekben a felismerésekben, amelyekre ők
vezettek rá. A kliensektől tanultakat elkezdhettem alkalmazni a saját
életemben, anélkül hogy meg kellett volna várnom, amíg a halálos
ágyamon fekszem, és ugyanezeken a dolgokon bánkódom. Minden
új kliens otthona újabb tanulási terep volt számomra - új tantermek,
új tananyagok, vagy az addig tanultak új nézőpontba helyezve. De
mindenképpen rengeteget szívtam magamba.

Elizabeth még nem volt idős, csak kb. ötvenöt éves. Tizenöt éve
alkoholista volt, s egy ezzel összefüggő betegségben haldoklott.
Aznap, amikor megérkeztem, még aludt, a fia magyarázta el a
tudnivalókat a házról és Elizabeth állapotáról. Azt is elmondta, hogy
a család úgy döntött, nem árulják el neki, hogy meg fog halni. - Ajjaj -
gondoltam magamban. - Már megint.

Mivel a folyamatos fejlődést és a lelki békét tartottam szem előtt,

mindig igyekeztem a jelen pillanatban élni, amennyire csak lehet.
Tudtam, hogy Elizabeth esetében is ez az egyetlen megoldás. Ha
megkérdezi tőlem, hogy meg fog-e halni, az adott pillanatban majd
szembenézek ezzel a kérdéssel, ahelyett hogy addig is azon
tépelődnék, mit mondjak, ha megkérdezi. Hiszen lehet, hogy soha
nem fogja megkérdezni - de hazudni nem fogok.
Elizabeth fejében zűrzavar és kétségbeesés volt. A család minden
alkoholt eltüntetett a lakásból, levitték az üvegeket a garázsba, és
bezárták egy szekrénybe. Ők maguk persze bármikor ihattak, amikor
kedvük tartotta. Elizabeth haldoklott, s ők úgy döntöttek, hogy
teljesen megvonják tőle az alkoholt. Ez volt az egyik dolog, amitől
majdnem megszakadt a szívem. Ha már úgyis meg fog halni, miért
kell még a megvonás kínjait is elszenvednie? De persze erre is csak
azt tudtam mondani magamban, hogy nem az én életem, nem az én
döntésem.

Az alkoholizmussal már korán, túlságosan is korán találkoztam.

Aztán később, amikor a vendéglátóiparban dolgoztam a szigeten,
meg amikor utaztam, még többet találkoztam vele. Az alkohol
sokszor nem éppen a legjobb tulajdonságokat hozza ki az
emberekből, és nemcsak magát az alkoholistát roncsolja, hanem
családokat, barátságokat, karriereket, és ártatlan gyerekeket is
tönkretesz. S ez így van a többi szerrel is, amelynek a rabjává lehet
válni. Egyedül a szeretet hozza ki a legjobbat mindenkiből.

Ugyanakkor az alkoholizmus betegség is. És bár kezelhető, a

páciensnek állandó szeretetre és támogatásra van szüksége ahhoz,
hogy a szokás erejét megtörve elkezdjen hinni önmagában és egy
jobb élet lehetőségében. Elvonni egy krónikus alkoholistától az italt,
szerető támogatás és magyarázat nélkül - ezt elég szörnyűnek
találtam.

Elizabeth csak annyit tudott, hogy beteg. Teljesen elfogyott az ereje.

Szinte mindenhez segítségre volt szüksége, és az étvágya is
rohamosan romlott. Közben iszonyúan hiányzott neki az alkohol. A
családja azt mondta neki, hogy az orvos tanácsára kellett „egy időre”
megvonni tőle. Nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy ne
ítélkezzem fölöttük, főleg mivel láttam, hogy ők maguk titokban
rendszeresen kortyolgatnak, miközben megtagadják az alkoholt egy
haldoklótól. De hát ki vagyok én - gondoltam -, nem tudhatom, mit
kell Elizabethnek megtanulnia az életben.

Elizabeth már túl gyenge volt ahhoz, hogy eljárjon otthonról. A

család némelyik barátnőjét is eltiltotta tőle, mert ők is ittak. Nem
csoda, hogy Elizabeth kétségbe volt esve és össze volt zavarodva,
hiszen minden örömétől megfosztották.

Csendesen beletörődött abba, hogy eltiltották tőle alkoholista

barátnőit, pedig ezzel rengeteget veszített. Mielőtt ennyire beteg lett
volna, Elizabeth több jótékonysági szervezetben is részt vett
bizottsági tagként. Ezek a barátnői jelentették a kapcsolatot a
külvilággal és a korábbi életével.

Már vagy hat-hét hete dolgoztam mellette, amikor az ereje

rohamosan fogyni kezdett, és egyre gyakrabban kellett lepihennie.
Elizabeth a maga diszkrét módján meglehetősen vicces volt. Nagyon
száraz humora volt, amely a legváratlanabb pillanatokban tört elő
belőle. Néha otthon, a műszak vége után eszembe jutott egy-egy
megjegyzése, és önkéntelenül elmosolyodtam, ahogy rágondoltam.
Megkedveltük egymást, és néhány közös szokást is kialakítottunk,
amennyire a betegsége még engedte. Az egyik az volt, hogy minden
reggel az üvegezett verandán teáztunk. Az volt a ház
legszebb helyisége, s az évnek ebben a szakában csodálatosan
besütött a nap. Akkor is épp a verandán üldögéltünk, amikor a
kapcsolatunk új szintre lépett.

-    Bronnie, szerinted miért nem javul az állapotom? Nem iszom,

mégis napról napra gyengébb vagyok. Szerinted miért? - kérdezte
Elizabeth.

Egyenesen, szeretettel ránéztem, és egy kérdéssel válaszoltam. -

Szerinted mi az oka? Biztosan gondolkoztál már ezen. - Nagyon
óvatosan beszéltem hozzá, előbb tudnom kellett, mit gondol ő maga.

-    Nem merem kimondani, amit gondolok - sóhajtott. - Túl nagy

dolog, még nem tudom felfogni. De legbelül azért sejtem a választ.

Egy darabig csendben ültünk, néztük az ablakból a madarakat, a

nap melegen sütött ránk. - Ha megkérdezlek, elmondod?
Szükségem van az őszinteségre - vallotta be. Szeretettel
bólintottam.
- Arról van szó, amit gondolok? - kérdezte, de mivel a kérdés kicsit
befejezetlen maradt, vártam, közben szeretetet küldtem felé, és
néztem, vajon akarja-e folytatni. Akarta. - Istenem, tehát igen -
válaszolta meg a saját kérdését, és sóhajtott. - Meg fogok halni,
ugye? Úgymond jobblétre szenderülök. Beadom a kulcsot.
Eltávozom, elhunyok, satöbbi. Meghalok! Meg fogok halni! Igaz? -
Elfacsarodott a szívem attól a boldog-szomorú tudattól, hogy végre
tudja, és lassan bólintottam.

Csendben ültünk, és néztük a madarakat, amíg Elizabeth ismét

készen nem állt a beszélgetésre. Beletelt egy időbe, de én akkor
már megszoktam a csendben üldögélést a klienseimmel, és nem
éreztem kényelmetlennek a dolgot. Annyi mindent kellett
átgondolniuk és megemészteniük, hogy a beszélgetés néha csak
zavaró tényező volt. Ilyenkor nem volt szükség arra, hogy betöltsük
a csendet. Amikor készen álltak rá, úgyis megszólaltak. Egy idő után
Elizabeth is megszólalt.

Már egy ideje gyanakodott erre, és nagyon bántotta, hogy a családja

nem volt őszinte hozzá. Nem volt szép tőlük, hogy elvették tőle a
barátait és a társasági életet - tette hozzá -, amivel kénytelen voltam
egyetérteni. Tudta, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy elhagyja a
házat, de néha szerette volna látni a barátait. Időnként ugyan jöttek
hozzá ismerősök, akiket a család beengedett, mert megbíztak
bennük, és tudták, hogy alkohol nélkül érkeznek. - Kedves emberek
- mondta Elizabeth -, de nem állnak közel hozzám.

Amikor már az őszinteségnek erre a szintjére értünk, a beszélgetés

akadálytalanul folyt közöttünk. Nem volt idő arra, hogy
visszafogjuk magunkat. Így hát napról napra jobban élveztük
egymás társaságát. Azok után, hogy évekig annyira visszahúzódó
voltam, néha magam is meglepődtem, mennyire könnyedén ki
tudom fejezni a személyes gondolataimat. A küszöbön álló halál
tudatában Elizabeth is élvezte folyamatos, nyílt beszélgetéseinket.

Az első reakciója a harag volt, amiért a családja nem mondta el neki,

hogy meg fog halni. Végül aztán a harag elfogadássá változott. Ő
maga fogalmazta meg, hogy nyilván azért akarják ennyire
kontrollálni, mert félnek. És így már képes volt megbocsátani nekik.

De nem tudta eltitkolni előlük, hogy tisztában van a helyzetével, s az

egyik szabadnapomon szóba hozta a dolgot. Ettől aztán közelebb
kerültek egymáshoz, a család pedig megkönnyebbült, hogy
egyiküknek sem kell magára vállalni a közlést. Örültem, hogy így
reagáltak, és hogy nem haragszanak rám az őszinteségem miatt. De
továbbra is hajthatatlanok voltak: az alkoholista barátnőivel csak
telefonon érintkezhetett.

Elizabeth azonban rengeteget fejlődött, és ezt is elfogadta, de ez

már nem puszta beletörődés volt. Bevallotta nekem - noha a
családjának nem -, hogy talán csak az ivás tartotta össze a baráti
kört. Erre elmeséltem neki, hogyan alakult át a baráti köröm egy pár
éve, amikor kezdtem elszakadni a füvezők világától. Ekkor derült ki,
hogy kik az igazi barátaim, és kik azok, akik csak azért vannak jóban
velem, mert együtt szívunk. Volt, akiről azt hittem, hogy igazi
barátom, de kiderült, hogy valójában nem érzi jól magát velem, ha
nem szívunk be. Ez nem azt jelenti, hogy ezek rossz emberek
lettek volna. De ahogy kikerültem ebből a világból, rájöttem, hogy
némelyik kapcsolatot csak a füvezés tartotta össze. A fű nélkül már
nem volt közös nevező. Így hát természetesen eltávolodtunk
egymástól, és egészen más irányba mentünk tovább.

- Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a barátaimmal, az igazi

barátaimmal - mondta ki ekkor Elizabeth azokat a szavakat,
amelyeket már másoktól is hallottam. - Az ivás miatt eltávolodtam a
régi ismerőseimtől, és most, tizenöt év után már nemigen lenne miről
beszélgetni a régi barátaimmal. Persze már amúgy is elköltöztek.

Azokról az ismerősökről, akik időnként meglátogathatták, Elizabeth

úgy nyilatkozott, hogy nem is igazán nevezhetők barátoknak.
Megbeszéltük, sokszor mennyire tág értelemben használjuk ezt a
szót, és hogy a barátságnak hányféle szintje van. Akkoriban én is
kezdtem úgy gondolni némelyik „barátomra”, mint inkább kedves
ismerősömre. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé értékeltem volna
őket. Továbbra is nagy ajándéknak tartottam, hogy ismerhetem őket,
de mivel addigra már bejártam lelkem pár sötétebb zugát, pontosan
tudtam, mit jelent az igazi barátság. Ismerősökre könnyedén szert
tehet az ember, s én szerettem is az ismerőseimet, hiszen
kellemes szerepet töltöttünk be egymás életében. A válságos
pillanatokban, a legnagyobb fájdalom idején azonban nem sok
ember marad, aki kitart mellettünk. Akik mégis kitartanak, azok az
igazi barátok.

- Talán arról van szó, hogy minden alkalomra másfajta barátok

kellenek - tűnődött Elizabeth. - És nekem egyszerűen nincsenek
megfelelő barátaim erre az alkalomra: a haldoklásra. Érted?

Bólintottam, és elmeséltem neki, hogy noha egyáltalán nem ilyen

súlyos dologról volt szó, mint az ő esetében, nagyon tisztán
emlékszem egy olyan alkalomra, amikor nekem sem volt megfelelő
barátom a megfelelő alkalomra. Ezért nagyon is jól tudtam, hogy
különböző szintű barátságok és társaságok vannak, és néha egy
bizonyos fajta barátságra vágyódunk, nem csupán valakire, akárkire.

A szigeten töltött évek után rövid ideig Európában dolgoztam egy

nyomdában. A munkatársaim kedvesek voltak, s én értékeltem az
új lehetőségeket, amelyektől még jobban megnyílt előttem a világ.
Előtte azonban a szigeten éltem, ahol a közösség olyan volt, mint
egy család. Amikor valamelyikünk elutazott a szigetről, például
nyaralni ment, visszatértekor mindig megjegyezte, milyen jó volt
hazajönni a „családhoz”.

Aztán Európában új barátokat szereztem, bár visszatekintve ma már

inkább kedves ismerősöknek nevezném őket. Három velem egykorú
ottani barátommal végigutaztam pár országon, s végül az olasz
Alpokban kötöttünk ki. A magas hegyek közt kibéreltünk egy
kunyhót, ahol nem volt se villany, se vezetékes víz. Káprázatos vidék
- szeretett hazámban, a szintén gyönyörű Ausztráliában nincs hozzá
hasonló. Egészen lenyűgözött az Alpok.

A hegyoldalon lefelé futó vízesésben fürödtünk, amelynek még

nyáron is jéghideg volt a vize. Valójában olvadó hó volt, amely
lezúdult a hegyoldalon. Beleültem a közepébe, a száguldó víz
körbefogott, levegőért kapkodtam. Közben gyönyörködtem a
meseszép tájban, és úgy éreztem, új erőre kapok. Szörnyen hideg
víz volt, szinte marta a testemet, ahogy végigfutott rajtam, és
zuhogott tovább.

Valahányszor minden bátorságomat összeszedve belevetettem

magam egy jéghideg folyóba vagy óceánba, úszás után mindig
játékos lettem, mint egy kutya fürdés után. A kutyák olyankor
összevissza rohangálnak, mint az őrültek, tele energiával, akár
élvezték a fürdést, akár nem. Én is valahogy így éreztem magam,
miután megfürödtem ebben a fagyos hegyi patakban. Egészen lüke
lettem tőle.

Megszáradtam, felöltöztem, visszamentem a kunyhóba, s az

izgalomtól és a pajzán hangulattól kicsit úgy viselkedtem, mint
akinek elmentek otthonról. Kedélyesen poénkodtam, ostoba
történeteket meséltem új barátaimnak, s közben eszméletlenül jól
szórakoztam. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy cseppet sem
tartják viccesnek, amiket mondok. Arcukon gondterhelt mosollyal
összenéztek, mint aki azt kérdezi: „Hát ez meg mit műsorozik itt?”
Csakhogy döbbent arckifejezésük láttán én még szélesebb jókedvre
derültem. Legalább hadd szórakozzam én a saját
vicceimen! Különben nagyon is jó kedélyűek voltak, csak épp
nagyon másfajta humorhoz szoktak saját kultúrájukban. Megsajdult
a szívem, annyira hiányozni kezdtek régi barátaim. Ők nemcsak
értették volna a vicceimet, de velem együtt hülyéskedtek és
poénkodtak volna.

Aznap hatalmasat túráztunk a hegycsúcsra, este pedig leültünk a

lámpások köré, eszegettünk és beszélgettünk. Jó volt. De aztán
hamarosan mindenki lefeküdt, kivéve engem. A gyönyörű kirándulás
után még mindig felfokozott hangulatban voltam. Arra vágytam, hogy
még sokáig ott üldögéljünk, és nagyokat nevessünk együtt, hogy így
zárjuk le ezt a fantasztikus napot. Lefeküdni még semmiképp nem
akartam.

Csakhogy minden elcsendesedett, a barátaim sorra elaludtak.

Bevittem egy lámpást a kis szobámba, az asztalra tettem, s a
következő két órát írással töltöttem. A távolból kolompszó hallatszott,
a tehenek mozgolódtak az éjszakában. Arra gondoltam, hogy itt ülök
egy szép kis kunyhóban az Alpok hatalmas hegyei közt, lámpás
fényénél írok, miközben távoli kolompszót hallgatok, s ettől boldogan
elmosolyodtam. Egy világ választott el a megszokott környezetemtől,
és bár a pillanat békességgel töltött el, borzasztóan hiányozni
kezdtek a barátaim.

Tökéletes éjszaka volt, csak éppen nem a megfelelő emberekkel

töltöttem. Az ottani barátaim is nagyon aranyos emberek voltak,
tényleg kedveltem őket. De szerettem volna a megfelelő emberekkel
megosztani ezt a rendkívüli pillanatot, olyan barátokkal, akik valóban
ismernek engem. Persze lehetetlent kívántam. Így hát igyekeztem
egyedül kiélvezni a pillanat ajándékát.

Jól tudtam tehát, miről beszél Elizabeth, amikor azt kívánja, bárcsak
a megfelelő barátok lennének körülötte. Vannak olyan helyzetek,
amikor csak pár ember ért meg bennünket: a régi barátaink. Aznap
éjjel én is ezt éreztem az Alpokban, és ezt érezte Elizabeth is,
amikor kezdte elfogadni, hogy az élete hamarosan véget ér.

Amikor eljött az orvos, félrevontam, és megkérdeztem: a jelenlegi

állapotában számítana-e, ha Elizabeth inna. Megrázta a fejét. - Most
már úgyis a végét járja. Mondtam a családnak, hogy este nyugodtan
adjanak neki egy kis brandyt. Nem adnak? - kérdezte. Megráztam a
fejem. Megismételte, hogy most már úgyis mindegy.

Később halkan szóba hoztam a dolgot a családnak. De ők csak azt

hajtogatták, hogy nem, ezt már eldöntötték, szó se lehet arról, hogy
igyon. Aztán meg is indokolták. Úgy tűnik, hogy az az Elizabeth, akit
én ismertem, és akit ők ismertek, amikor még ivott, két teljesen
különböző személyiség volt. El sem akarták hinni, hogy milyen
kedves lett megint, mivel legalább tizenöt éve nem látták ilyennek.

A következő hetekben kicsit kérdezgettem Elizabethet az ivásról, de

csak ha ő maga hozta fel ezt a témát. Azt mondta: bár nagyon
kívánja az italt, bizonyos tekintetben mégis örül, hogy nem iszik,
mert így eszébe jutott, milyen volt, mielőtt az alkohol eluralkodott az
életén.

Eleinte nem jelentett nagy ügyet az ivás. Vacsorához mindig ittak

néhány pohár bort a családdal, s ez hosszú éveken át semmilyen
gondot nem okozott. Aztán elkezdett társadalmi életet élni, több
jótékonysági szervezetben is bizottsági tagságot vállalt. Az új
ismerősei közül sokan egyáltalán nem ittak - ismerte el -, de ő
azokhoz vonzódott, akik ittak. Úgy érezte, otthon őt már észre sem
veszik. Az új barátai viszont érdeklődtek iránta. Most, hogy
tisztábban tudott gondolkodni, rájött, hogy a többiek is épp annyira
rászorultak a megerősítésre, mint ő maga - s ezt mindannyian ettől a
baráti körtől és az alkoholtól várták.

Az alkohol magabiztossá tette - mesélte tovább -, vagy legalábbis

magabiztosnak érezte magát, amikor be volt rúgva, de valójában
szókimondó és nagyhangú lett tőle, végül aztán megkeseredett, és
meglehetősen undokul kezdett viselkedni. Emiatt elvesztette régi
baráti körét. Megpróbáltak utánanyúlni, szeretettel, támogatással
fordulni hozzá, és megértetni vele, hogy elindult a lejtőn, amit fájó
szívvel néztek, ő azonban mindannyiukkal arrogánsan viselkedett, s
végül valamennyiüket eltaszította magától.

Az alkohol befolyása alatt ebből azt szűrte le, hogy lám, az új barátai
bezzeg mennyire lojálisak hozzá, hiszen ők nem ítélik el, amiért
iszik. Persze, hogy nem, mivel ők is ittak. Az ivás mellett szóló másik
érve hosszú éveken át az volt, hogy most legalább őt is észreveszi a
család. Bár ezt nem pozitívan mutatták ki, legalább nem érezte úgy,
hogy semmibe veszik, mint korábban, mielőtt rászokott az ivásra.
Amikor elvesztette az önuralmát, kénytelenek lettek odafigyelni rá.

Minél jobban romlottak Elizabeth képességei az alkohol miatt, annál

többet kellett segítenie a családnak, és emiatt végül ő maga is egyre
rosszabbul érezte magát. Eleinte még élvezte, hogy odafigyelnek rá.
A végén azonban már képtelen volt ellátni magát, a kontrollvesztés
miatt még bizonytalanabb lett, és még lesújtóbb véleménye lett saját
magáról, illetve arról, akivé addigra vált. Korábban amiatt bánkódott,
hogy a családja nem értékeli kellőképpen a jelenlétét vagy a
véleményét, de végül teljesen rájuk kellett támaszkodnia, és ekkor
már emiatt utálta saját magát. Ettől az ördögi körtől csak még
alacsonyabb lett az önértékelése.

- Tudod, Bronnie, nem mindenki akar meggyógyulni. Én például

sokáig nem akartam. A beteg ember szerepében legalább úgy
éreztem, hogy vagyok valaki. Persze ezzel a saját fejlődésemet
akadályoztam. De legalább odafigyeltek rám, én meg elhitettem
magammal, hogy így boldogabb leszek, mint ha bátor és
egészséges lennék. - Elizabeth vallomása egy olyan
ember visszaemlékezése volt, aki ekkor már gyors ütemben haladt a
bölcsesség felé. Csaknem három hónapja nem ivott, és tudta, hogy
meg fog halni - s ettől hihetetlenül gyorsan változott.

Miután teljes képet kaptam Elizabeth alkoholizmusáról, őt és a

családját is jobban megértettem. A család szigora végül is segített
neki, hogy ismét jobb emberré váljék. A helyükben én ezt nem ilyen
ellentmondást nem tűrően és titkolózva tettem volna, de most már
méltányolni tudtam, hogy valójában segíteni akartak neki is és
önmaguknak is. És ez sikerült is. Azonban a siker részben
Elizabethnek volt köszönhető. A halállal szembenézve már egészen
másképp látta az életet, és volt bátorsága végigmenni ezen a
tanulási folyamaton.

Az utolsó két hétben rendkívüli összebékülésnek lehettem tanúja

Elizabeth és a családja között. Az egyik legszebb dolog, amit a
haldoklók gondozása során megtanultam, az, hogy sohasem szabad
lebecsülni az emberek tanulási képességét. Azt a békességet,
amelyet Elizabethnél láttam az élete vége felé, már korábbi
klienseimnél is tapasztaltam. S ezt nagyon jó volt látni.

Körülbelül egy héttel Elizabeth halála előtt megemlítettem a férjének

és az egyik fiának, mennyire sajnálja Elizabeth, hogy elveszítette a
régi barátait, és megkérdeztem, vajon túl késő lenne-e elérni őket,
akár csak egy telefonbeszélgetés erejéig. A család akkor már nem
aggódott amiatt, hogy egy barátnője esetleg alkoholt csempész be
hozzá. Ez volt a legkisebb gond. Csak Elizabeth kényelme számított,
és mivel akkor már a család is megbékélt a helyzettel, kapva kaptak
az ötleten.

Pár nappal később két bájos, egészséges hölgy lépett be Elizabeth

szobájába, épp azután, hogy segítettem neki felülni az ágyban, és
teát adtam neki. Az egyikük a városon kívül lakott a hegyekben,
körülbelül egy órára. A másik Queenslandből, a Sunshine Coastról
érkezett Melbourne-be - azonnal repülőre szállt, amikor megkapta a
hírt. És most ott ültek Elizabeth ágyánál, beszélgettek vele, fogták a
kezét, és mosolyogtak.

Magukra hagytam őket, örömömben kicsit könnyeztem. Közben még

hallottam, hogy Elizabeth bocsánatot kér tőlük, s ők azonnal
megnyugtatják. Ami volt, elmúlt. Már nem számít - mondták. Kiültem
a konyhába Elizabeth férjével, Rogerrel, mindkettőnk szeme
könnyes volt, de örültünk is.

A barátnők néhány órát töltöttek nála, Elizabeth ezalatt teljesen

felvillanyozódott, de tökéletesen ki is merült. Azonnal mély
álomba szenderült, és már nem is tudtam szót váltani vele, mielőtt
hazamentem. Amikor pár nap múlva ismét megérkeztem hozzá,
nagyon gyenge volt, mégis beszélgetni akart.

-    Ugye, milyen csodálatos volt? Olyan jó volt újra látni őket -

mondta boldog mosollyal. Ekkor már fel sem tudta emelni a fejét a
párnáról, oldalról nézett fel rám, ahogy mellette ültem.

-    Csodálatos volt - feleltem.

- Sose veszítsd el a kapcsolatot a legértékesebb barátaiddal,

Bronnie. Aki elfogad olyannak, amilyen vagy, és jól ismer téged, az
mindennél többet ér. Nekem elhiheted - erősködött, közben erőtlenül
mosolygott. - Ne engedd, hogy az élet közétek álljon. Mindig tudd,
hol találod meg őket, és mindig mondd meg nekik nyíltan, hogy
mennyire sokra tartod őket. Ne félj attól se, hogy sérülékenynek
mutatkozol. Én annyi időt vesztegettem el azzal, hogy titkolni
próbáltam, milyen rettenetes állapotban vagyok. - De
Elizabeth addigra már megbocsátott magának, és többé nem
ítélkezett. Megtalálta a lelki békéjét, és megtalálta a barátait.

Amikor eljött az utolsó reggel, épp a száját nedvesítettem be. A

szája már nem termelt elegendő nyálat, ezért nehezen formálta a
szavakat, de egyébként sem volt már semmi ereje. Amikor
befejeztem, mosolyogva rám nézett, s az ajkai ezt a szót formálták:
„Köszönöm.” Ránéztem, és egy mosollyal jeleztem, hogy én is hálás
vagyok neki. Aztán homlokon csókoltam, és egy pillanatra
megfogtam a kezét, ő pedig megszorította.

A szoba tele volt olyan emberekkel, akik szerették őt. Ott volt az
egész család, és ott volt a két bájos hölgy is, akikkel pár nappal
korábban már találkoztam. Hátraléptem, hogy csak azok maradjanak
körülötte, akiket a legjobban szeretett.

Elizabeth még épp időben engedte be újra a szeretetet az életébe.

Ismét értékelni tudta a családját és az igazi barátait. Szeretettel
körülvéve hagyta el ezt a földet, annak tudatában, hogy örültek neki,
amíg itt volt, s hogy a barátai is tudták, hogy szerette őket.
Engedd meg magadnak
Harry gondozása volt életem legkönnyebb munkája. Nemcsak azért,
mert csodálatos ember volt, hanem azért is, mert a családja
ragaszkodott hozzá, hogy mindent ők csináljanak. Harry öt lányából
három ugyanabban a negyedben élt, és majdnem mindennap hoztak
neki enni, az egyik fia pedig ragaszkodott hozzá, hogy maga
gondozza a papáját. Amikor ezek után megkérdeztem,
tulajdonképpen szükség van-e rám egyáltalán, a lányai és a fiai is
egyhangúlag biztosítottak róla, hogy mindenképpen azt szeretnék,
ha ott lennék.

Így azonban az ott töltött időm nagy részét olvasással vagy írással
töltöttem. Nem sok házimunka akad egy tiszta, rendes otthonban,
ahol az egyetlen lakó ágyhoz van kötve. Azért néha főztem egy
finom levest a konyhájában.

Harrynek bozontos szemöldöke, szőrös füle, vörös képe és őszinte

nevetése volt. Azonnal megkedveltük egymást. Ahogy
megérkeztem, máris poénkodni kezdtünk. Így hát az elejétől kezdve
könnyed, természetes kapcsolat alakult ki köztünk.

A fia, Brian már más tészta volt. Brian sokat idegeskedett. Pár évvel
korábban összeveszett Harryvel, és noha továbbra is tartották a
kapcsolatot, többé már sohasem lett ugyanolyan a viszonyuk. A
család többi tagja szerint Brian hibájából történt a dolog. Mivel én
akkor még nem ismertem őket, és nem tudtam az ő fejükkel
gondolkodni, fogalmam sincs, mi az igazság. De nem is érdekelt. Az
viszont nyilvánvaló volt, hogy Brian azokat az időket igyekszik
bepótolni, azért ragaszkodik hozzá, hogy elsősorban ő gondozza
az édesapját.

Valahányszor segíteni akartam Harrynek, Brian mindig

megakadályozta. Akkoriban már mindig nagyon ügyesen
megtaláltam a helyes pózt, amelyben a kliens a legkényelmesebben
tudott feküdni. Ez az intuíciómon múlott, és sok kliens meg is
jegyezte, hogy jól csinálom. A család azonban gyakran átrendezte a
párnákat és a támasztékokat. Jót akartak, egyszerűen nem voltak
tudatában annak, hogy mennyire érzékeny ilyenkor a test, és hogy
még a legkisebb elmozdulás is megszüntetheti azt a minimális
komfortérzést, amellyel a beteg még rendelkezik.

Amikor a fia vonakodva bár, de mindennap elment dolgozni néhány

órára, az első dolgom az volt, hogy ismét kényelembe helyezzem
Harryt. Ha napközben akadt egy perc, amikor sikerült egy kicsit
ránéznem Harryre anélkül, hogy a fia kizavart volna, mindig az volt
az első dolog, amit Harry kért, hogy sürgősen igazítsam meg a
párnáit.

Délután volt néhány óránk együtt, mielőtt a családtagok befutottak

vacsorára - az édesapjuk akkor persze már alig evett. Ezek
csodálatos időszakok voltak, Harry kedves fordulattal „békés
óráknak” nevezte őket. Beszélgettünk és nevetgéltünk, közben
segítettem neki, ha valamire szüksége volt. Ezt általában egy csésze
tea követte, aztán még egy kis beszélgetés.

Harry húsz évvel azelőtt elvesztette a feleségét, de utána is jól élt.

Szerette a munkáját, és nyugdíjazása után még a korábbinál is
elfoglaltabb lett, mert több sportklubba és társadalmi szervezetbe is
belépett. A mostani, végzetes betegsége előtt egész életében kitűnő
egészségnek örvendett.

- Én mindig hálás voltam, hogy az élet egészséggel ajándékozott

meg - mondta Harry. - S ezt azzal mutattam ki, hogy aktív maradtam,
és nem törődtem azzal, hogy ilyen idős korban már így vagy úgy
kéne viselkednem. Tudja, az emberek sokszor idő előtt öregítik
magukat. - Annak ellenére, hogy haldoklott, Harry volt a
legegészségesebb nyolcvanéves, akit életemben láttam. A betegség
szemmel láthatóan kezdte kimeríteni, de a korábbi jó erőnlétének
még ekkor is nyilvánvaló jelei voltak. Például amikor a lábát
masszíroztam, még mindig éreztem a túrázástól feszes izmait.
-    Amikor az ember már nyugdíjas, és a gyerekei a saját
gyerekeiket nevelik, még nagyobb szükség van a barátokra -
jelentette ki Harry. - Ezért amikor a feleségem meghalt, Isten
nyugosztalja, beiratkoztam az evezősklubba. Aztán meg egy
túraklubba. Nem is tudom, hogy maradt időm dolgozni!

Harry nagyon fontosnak tartotta a nagycsaládot, szerinte a

nagyszülőknek is részt kell venniük a gyerekek életében, és minél
több alkalmat kell kapniuk arra, hogy időt töltsenek velük. A naponta
felbukkanó unokákkal való viszonyából nyilvánvalóan látszott, hogy
nagyon pozitív hatással volt mindannyiukra, és szerette őket.

-    Nekem az első a család, de az is nagyon fontos, hogy az

embernek vele egykorúakkal is legyen kapcsolata. Ha nem lennének
barátaim, akikkel a klubokban ismerkedtem meg, öregkoromra
nagyon magányos lettem volna. Nem a társaság hiányzott volna,
hiszen itt vannak a gyerekeim meg az unokáim, hanem a velem
egykorú, hasonló gondolkodású emberek társasága.

Órákig beszélgettünk a szobájában, amíg csak a késő délutáni

napsütés nem figyelmeztetett minket arra, hogy nemsokára vége a
békés óráknak. Hamarosan megrohant bennünket a család, de
addig Harry csak beszélt, ameddig lehetett. Sohasem értette -
mondta, miért csak akkor jönnek rá az emberek, milyen fontos a
barátság, amikor már késő. Szép dolog, ha az idős embereket
szeretettel és tisztelettel veszi körül a család, de nagy hibát követ el,
aki nem hagy időt a barátokra.

-    Majd rájönnek, de akkor már késő lesz - mondogatta. -

Egyébként ez nem csak az én generációmra jellemző. A fiatalokon is
azt látom, hogy rettenetesen elfoglaltak, nincs idejük semmi
olyasmire, amivel örömet szereznek maguknak. Teljesen elveszítik
önmagukat. Pedig ha csak egy kis időt töltenének a barátaikkal,
máris eszükbe jutna, hogy kik is ők voltaképpen, amikor épp nem
papást-mamást, vagy nagypapást-nagymamást játszanak. Érti, miről
beszélek?
Egyetértően bólogattam, hogy már én is sokaknál láttam ugyanezt,
és megemlítettem, hogy azért ismertem olyanokat is, akik mindig
fenntartottak egy kis időt maguknak, és ettől sokkal boldogabbak
voltak. Ráadásul ezek az emberek sokkal kellemesebb társaságot is
jelentenek.

-    Bizony! - mondta nevetve, és egyetértése jeléül az ágyat

csapkodta. -A jó barátság ösztönzően hat az emberre. Épp attól
szép a barátság, hogy a barátaink olyannak fogadnak el bennünket,
amilyenek vagyunk, nem amilyennek valaki más szeretne látni
bennünket, mondjuk a partnerünk vagy a családunk. Bizony, kislány,
vigyázni kell a barátokra!

A rendszeres látogatók özönéből ítélve Harry nem olyan ember volt,

aki vizet prédikál, és bort iszik. A barátai mind jó kedélyű, boldog
emberek voltak, és sok vidámságot hoztak a házba. Ugyanakkor
respektálták a betegségét, megértették, hogy néha pihennie kell, és
olyankor nem szabad zavarni.

Egyik délután Harry kérdezgetni kezdett az én barátaimról. Így hát

meséltem neki a közeli barátaimról, és arról, hogy az utóbbi időben
sokat változtak a barátságaim is, meg én magam is.

-    Hát ez természetes - mondta erre. - A barátok jönnek és mennek.

Épp ezért kell megbecsülnünk őket, amíg megvannak. Néha
egyszerűen már nincs mit tanulni egymástól, és nincs mit
megosztani egymással. De vannak, akik végig megmaradnak, és
nagyon megnyugtató érzés, amikor az ember az út végén
visszaemlékszik, és rádöbben erre.

Mindketten úgy gondoltuk, hogy a nők egészen másképp állnak a

barátsághoz, mint a férfiak. A nők inkább érzelmi szinten élik meg
a barátságot, ezért a női barátságok annál jobban megerősödnek,
minél többet beszélnek érzelmi dolgokról. A férfiaknak is szükségük
van a baráti beszélgetésekre - mondta. De ők akkor tudnak a
legjobban beszélgetni, amikor együtt csinálnak valamit, például
teniszeznek, bicikliznek vagy valami más tevékenységet folytatnak.
A férfiak az olyan barátságokat szeretik, ahol problémákat tudnak
megoldani, akár fizikai, akár érzelmi jellegű problémákat, s ezt
gyakran valamilyen aktivitás közben tudják a legjobban megtenni.

- Például ha kerítést húznak egy legelő köré - mondtam.

Harry nevetésben tört ki. - Azt a mindenit! Ha elszakad a lány a

vidéktől, a vidék akkor se szakad el a lánytól. Ez épp egy falusi
példa volt, Bronnie, de erről van szó. A férfiak között attól épül a
barátság, ha kerítést húznak fel együtt, vagy valami más
kézzelfogható munkát csinálnak.

Nem bírta abbahagyni a nevetést, és hozzátette, hogy ha egyszer

netán össze akarok jönni egy jóképű fickóval, legjobb, ha segítek
neki kerítést építeni. Ezt feltétlenül észben tartom - mondtam.

Miközben megosztotta velem a legkedvesebb barátkozós sztorijait,

Harry folyamatosan ápolta a meglevő barátságait. Minden áldott nap
eljöttek hozzá rokonszenves barátai. Felváltva jöttek, hogy ne
fárasszák ki. Így mindegyiküknek lehetősége nyílt arra, hogy időt
töltsön Harryvel. Ilyen hűségesek és fantasztikusak voltak.

Azt is megbeszéltük, hogy a „békés órák” új barátságot hoztak

mindkettőnk életébe. Nagyon bosszantotta Harryt, hogy a nap többi
részében egy másik szobában olvasok vagy írok, amikor ott is
lehetnék az ő szobájában, és beszélgethetnénk. Elnevettem magam,
és buzgón helyeseltem. De megértette - és én is megértettem -,
hogy Briannek fontos, hogy jóvátegye a régi dolgokat, és segítsen az
apjának. Harry nem akarta, hogy Briannek bűntudata legyen, noha
biztos volt benne, hogy sajnos ettől függetlenül bűntudata lesz. Ezért
készségesen belement a dologba, és hagyta, hogy a fia úgy érezze,
az apjának szüksége van rá az utolsó heteiben. - Még akkor is, ha
nem tudja rendesen megigazítani a párnákat - sóhajtott.

Harry filozofikusan viszonyult a betegségéhez, és ahhoz, ami rá várt.

Teljes életet élt - mondta -, és készen áll arra, hogy megtudja, mi
következik utána. Időnként ugyan beszélgettünk a közelgő halálról
is, de többnyire a barátság témájára terelte a beszélgetést: arra,
hogy mennyire fontosak az emlékek, és mennyire szükség van rájuk
a boldogsághoz és a dolgok elfogadásához. Engem is biztatott, hogy
osszam meg vele néhány kedves emlékemet az eddigi
barátságaimról. - Kezdjük egy gyerekkori emlékkel. Hadd lássam,
honnan jött - mondta, aztán vidáman felnevetett, amikor meghallotta,
hogy a történetem vidéki környezetben kezdődik, egy búzatáblában.

Tizenkét éves koromban elköltöztünk a farmról, ahol marhát

tenyésztettünk és lucernát termesztettünk, és egy másikon
telepedtünk le, ahol juhtenyésztéssel és búzatermesztéssel
foglalkoztunk. Messze voltunk a várostól, az ég hatalmasan,
fenségesen terült el fölöttünk. Egy éve voltunk ott, amikor egyszer
csak eltűnt az első kutyám. Akkor volt hétéves. Valószínűleg kígyó
marta meg, sohasem került elő, ami nem csoda, hiszen a farm
hatalmas volt. Számomra azonban szörnyű csapást jelentett a dolog.
Pár hónappal később a család vett nekem egy másik kutyát. Kis
fehér máltai selyemkutya volt, és nem akarta tudomásul venni, hogy
ő lakásba való. Azzal töltötte a napjait, hogy a pásztorkutyákat, a
collie-kat és a kelpie-ket üldözte a legelőkön.

A gimnáziumi éveimben - és még utána is sokáig - Fiona volt a

legjobb barátnőm. Bár ő a városban lakott, az időnk nagy részét a
farmon töltöttük. Néha én is aludtam a szülei lakásában, főleg
amikor már nagyobbak lettünk, és csókolózni akartunk a fiúkkal. De
az egyik legfontosabb kapcsolódási pontot a gyaloglás jelentette
közöttünk. Meg sem tudnám számolni, hány mérföldet tettünk meg a
barátságunk évtizedei alatt: tengerpartokon, esőerdőkben, városi
utcákon, más országokban, erdei utakon - mindenütt. Eleinte pedig a
búzatáblákban.

Szokás szerint velünk jött a kutyám és még néhány másik kutya. Ha

hátranéztünk, gyakran még egy-két macskát is megpillantottunk,
amelyek szintén követtek minket. Mi, kislányok, a legtávolabbi
búzatáblákhoz vezető ösvényen bandukoltunk, a kutyák viszont
átvágtak a búzán. Ez rendben is volt egészen addig, amíg a búza
alacsonyan állt, de ahogy megnőtt, a kiskutyám már nem látszott ki
belőle. Aznap Fiona meg én hihetetlenül bájos, komikus jelenetnek
voltunk tanúi.
A nagy kutyák mögött, akiket jól láttunk a legmagasabb búzaszálak
fölött is, csak valami mozgást lehetett észlelni, ahogy a kiskutyám
vakon futott a nagyok után. Aztán néha abbamaradt a mozgás.
Ilyenkor előbukkant egy kis fehér fej, és körülpásztázta a mezőt, mint
a tengeralattjáró periszkópja, amíg észre nem vette a többi kutyát.
Aztán megint eltűnt a búzában, és ismét csak a mozgást lehetett
látni, most már más irányban. Majd ismét megállt, felbukkant a pici
fehér fej, belőtte a célt, eltűnt, és futott tovább. Ez nagyon sokáig
ment így, és valahányszor megpillantottuk a kis fehér buksit,
ahogy körülnézett, hisztérikus kamasznevetésben törtünk ki
Fionával. A végén már fájt az arcunk a nevetéstől, csorogtak a
könnyeink, és egymást támogatva vártuk, hogy megint felbukkanjon
a pici kutya, hogy ismét kétrét görnyedjünk a nevetéstől. A végén
már alig álltunk a lábunkon.

Ahogy ezt az egyszerű, számomra mégis oly kedves emléket

megosztottam Harryvel, egy szempillantás alatt ismét átéltem,
mennyire fontos dolog a barátság. Együtt nevettem Harryvel, s
közben arra gondoltam, mennyire hiányzik a fiatalkori ártatlanság és
az a gondtalan, felszabadult nevetés. - És Fiona most hol van? -
kérdezte Harry. Külföldön él - feleltem -, és már nem tartjuk a
kapcsolatot. Az élet ment tovább, most mások vannak az életemben,
akik közelebb állnak hozzám. Később más tényezők is befolyásolták
a barátságunkat, más emberek, és ízlésbeli,
életmódbeli különbségek is. Harry egyetértett abban, hogy a múltat
nem lehet visszahozni, de talán még alakulhat úgy az élet - mondta
-, hogy az útjaink ismét keresztezzék egymást. Ezzel egyetértettem,
hiszen már annyi visszatérő dolog volt az életemben. De mindegy is
- gondoltam. Örömmel nyugtáztam az emlékeket, és jóindulattal
gondoltam Fionára - csendben megköszöntem neki az egykori
barátságot, és mindazt, amit tőle tanultam.

A barátságaim legszebb emlékei a séták, a beszélgetések és a

nevetések. A következő egy-két hét során más barátságaimról is
sokat meséltem Harrynek. Ő is nagyon szeretett gyalogolni, így
beszámolt a saját kirándulásairól és a barátairól, akikkel együtt járt
túrázni. Biztos voltam benne, hogy Harry minden társaságot
felvidított a nevetésével. Ezen elmosolyodtam, és amikor
megkérdezte, min mosolygok, boldogan elmondtam neki. Harry
megerősítette, hogy a túrák során valóban mindig sokat nevettek.

Épp akkor készültem egy hosszú gyaloglásra, így hát a következő

héten magára hagytam Harryt. Amikor jelentkeztem erre a
programra, nem voltam biztos benne, hogy Harry még életben lesz.
Noha nagyon vártam, hogy végre kimozduljak a városból, kicsit
szomorkodtam amiatt, hogy ott kell hagynom, hiszen nem tudtam,
életben lesz-e még, amikor visszajövök. De amikor elmondtam neki,
hogy mire készülök, lelkesen, szívből biztatott, és azt mondta, hogy
lélekben velem lesz, akár megéri a visszajövetelemet, akár nem.

A gyalogtúra egy messzi vidéken volt. Minden évben megtartották,

és mindig ugyanannál a tónál ért véget. Minden évben egy másik
mellékfolyó folyását követtük. Ebben az évben egy farmról indultunk,
amely a folyó torkolatánál terült el. Az utunk nagyrészt száraz
vízmosásokon vezetett keresztül, és a tónál ért véget.

A túra lényege az volt, hogy a résztvevők helyreállítsák a

kapcsolatukat a Földdel, mivel olyan ösvényeket tapostunk, ahol ősi
civilizációk jártak előttünk. Régen a folyók olyanok voltak, mint ma az
autópályák vagy legalábbis a főutak. A törzsek a folyók partján éltek,
és a folyás mentén gyalogoltak egyik helyről a másikra. Egy öreg
őslakó megáldott bennünket, miután részt vettünk egy tisztító
szertartáson, ahol növények füstölésével űzte el az ártó szellemeket.
Ezután elindultunk, és hat napig gyalogoltunk.

Mindenkinek kialakult a saját ritmusa. Körülbelül tizenketten

lehettünk. Voltak, akik csoportosan mentek, és végig beszélgettek.
Mások hol csatlakoztak a beszélgetőkhöz, hol leszakadtak tőlük.
Volt, aki állandóan megállt, és mindent lefényképezett, és volt, aki
inkább egyedül ment. Esténként néhány önkéntes megérkezett az
utánfutóval, amely a holminkat szállította, és tábort vertünk. Aztán
megfőztük a közös vacsorát a békésen lobogó tábortűznél, és szép
barátságok szövődtek a fenséges, csillagokkal teli ég alatt.
A Földdel való kapcsolatunk minden egyes lépéssel erősödött. Bár a
pihenők idején kellemes beszélgetésekben volt részem, nagyobb
örömömet leltem abban, ha egyedül mentem, amit a gyaloglási
tempóm lehetővé is tett. Mivel korábban már sokat gyalogoltam,
megszokott ritmusomban haladva a csoport nagy részét
megelőztem. Egy másik gyalogló - az a bölcs és szerető lélek, akitől
a kirándulás ötlete származott - mindig előttem járt, szintén a saját
ritmusában haladva.

A magányos gyaloglással töltött idő arra is nagyon jó volt, hogy

ismét kitisztuljanak a gondolataim. Ekkor jöttem rá, hogy már nem
szeretnék sokáig házakra vigyázni. Valami azt súgta bennem: milyen
jó lenne ismét a saját konyhámban főzni! A folytonos költözködés,
amit régen annyira szerettem, kezdett kimeríteni. Új magokat
ültettem el magamban, különösebb csinnadratta nélkül, egyszerűen
csak csendesen elfogadtam, hogy bizonyos dolgok változnak
bennem. Aztán békésen mentem tovább.

Manapság ritka, hogy ilyen hosszú utat tehessen meg gyalog az

ember, mivel a földek általában valakinek a tulajdonában vannak.
Szerencsére a szervezők előre engedélyt kértek a tulajdonosoktól,
így hát gond nélkül vághattunk át a farmokon. A mai rohanó világban
könnyen megfeledkezünk a lábunk alatt elterülő Földről. Legtöbben
persze érezzük a Földdel való kapcsolatot, amikor megállunk, és
magunkba szívjuk a természet szépségét. De miután hat napig
gyalogoltam akadálytalanul, hihetetlenül erős kapcsolatba kerültem a
Földdel, amiről azelőtt nem is tudtam, hogy hiányzik, noha már
korábban is rengeteg időt töltöttem azzal, hogy derűsen szemléltem
a bolygónkat.

Útközben találtunk néhány ősi faragványt, és gyönyörködtünk a

fenséges, háromszáz éves vörös gumifákban. Bonyolult
mintázatú faragványokat láttunk, és bevágásokat, ahonnan
lefejtették a kenuépítéshez hoz szükséges kérget. Ezek a nyomok,
amelyek rég kihalt törzsek tagjainak a munkájáról árulkodtak,
egyszerre voltak szívszorítóak és inspirálóak. Egyik-másik helyen
hihetetlenül erős energiákat éreztem, és megértettem, miért nevezik
ezt gyógyító gyaloglásnak.

Ráadásul a farmvidék, amelyen átvágtunk, gyerekkorom tájaira

emlékeztetett. Még a birkaürülék szagától is megrohantak az
emlékek, és nagyon élveztem, hogy legalább egy kis időre ismét
megtapasztalhatom a jól ismert száraz, poros klímát. Minden
lépéssel jobb erőben voltam, és arról álmodoztam, hogy egyszer
majd visszatér az a világ, ahol a gyaloglás a fő közlekedési mód.
Több értelmét láttam, mint a modern életre jellemző rohangálásnak
és tülekedésnek.

Amikor az egyik nap rövid időre szem elől vesztettem a csapatot,

rátaláltam egy hűs vizű tóra, s az úszástól nagyon felfrissültem.
Ahogy levetkőztem, és megmártóztam ebben a tiszta, frissítő vízben,
szinte megfiatalodtam, s a víz nemcsak a testemet, hanem az
elmémet is megtisztította. A hét minden egyes pillanata igazi áldást
jelentett, s a természettel való kapcsolatom egyre mélyült.

Reggel nyolctól délután ötig gyalogoltunk - közben folyamatosan

változott a táj -, aztán tábort vertünk. A korábbi életek nyomai
végigkísérték az utunkat. Egy régi szekér, amely egykor - talán több
mint száz éve - elsüllyedt a folyóban, mára a kiszáradt meder
részévé vált. Egy kőből épült, tetejét vesztett házikó is az egykori
lakókról adott hírt. De a legszebb az volt, amikor a faragások láttán
rádöbbentünk, milyen különleges tanítást kapunk az egykor itt élő
népekről, akiknek a nyomdokain járunk.

Hat teljes nap gyaloglás - körülbelül nyolcvan kilométer - után

fáradtan, de felvillanyozva érkeztünk meg. Szomorúan mondtam
búcsút társaimnak, de még szomorúbb voltam amiatt, hogy véget ért
a túra. Másnap még öt órát gyalogoltam a száraz tó körül, mert
egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Pár nappal később volt egy kis
zenei fesztivál, amelyet ugyanolyan tiszteletadással szerveztek meg,
mint a túrát. A fesztiválra még ott maradtam, aztán visszaindultam
Melbourne-be.
Harry szerencsére még életben volt, így hát maradt még egy kis
időnk együtt. Az elmúlt tíz nap során azonban a betegség végleg
átvette az uralmat a teste fölött, és rettentően lesoványodott. A
valaha izmos lábak legyengültek, Harry nagy, kerek képén
petyhüdtté vált a bőr. De azért továbbra is Harry volt - az a kedves,
remek ember, akinek megismertem.

Brian azonban egyre elkeseredettebben ragaszkodott ahhoz, hogy ő

gondozza az édesapját. Még a korábbinál is jobban kontrollált
mindent, és délutánonként maximum egy órára hagyta el a házat.
Örültem, hogy a túra előtt kiélveztük a békés órákat, mivel ekkor már
nemigen lehetett részünk bennük. Brian mánikus viselkedése mellett
azért sem, mert Harry sokkal többet aludt.

Az élet azonban úgy hozta, hogy egyik reggel Briannek váratlanul el

kellett mennie, így vonakodva bár, de rám bízta a gondozást.
Szerencsére ez épp akkor történt, amikor Harry a legtisztább
állapotban volt - bár ez a „legtisztább” állapot sem volt már túl jó. De
legalább ébren volt, és tudott egy kicsit beszélgetni.

Kérésére részletesen beszámoltam neki a túráról, és hogy mire

jutottam önmagammal kapcsolatban. A túratársaimról is kérdezett,
és hogy ők is észrevettek-e magukon pozitív változást, vagy én
hogyan láttam a dolgot kívülről. Annyi megbeszélnivalónk volt!

-    És mit tesz ezen a héten a barátságaiért, Bronnie? - kérdezte

egyre gyengülő hangján. - Mikor fog a héten időt tölteni az igazi
barátaival? Erre volnék kíváncsi. - Elnevettem magam, hogy mindig
ilyen kitartóan visszatér ehhez a témához, és azt feleltem, hogy lesz
még épp elég időm találkozni a barátaimmal később is. Most inkább
vele, Harryvel szeretném kiélvezni az együtt töltött perceket, hiszen
ő is a barátom.

- Ez nem elég, kedves kislányom. Pont azt csinálja, amit a többiek.

Csak megtanulta már, hogy saját magára is időt kell szánnia! Találja
meg az egyensúlyt, és szánjon időt rendszeresen a barátaira. És
inkább maga miatt, mint őmiattuk. Szükség van a barátokra. - Harry
szigorúan, feddően nézett rám. Persze mindketten tudtuk, hogy
emögött szeretet rejlik.

Igaza volt. Rendszeresen kellett volna találkoznom a barátaimmal,

ahelyett hogy rengeteg tizenkét órás műszakot dolgozom végig, és
csak utána keresem meg őket. Bármennyire szerettem ezt a munkát,
és bármennyire jókat nevettem is néha a kliensekkel és a
családjaikkal, azért meglehetősen súlyos, komor világban éltem. A
haldoklókkal és szomorú családjukkal való együttlétet ellensúlyozni
kellett egy kis könnyedséggel, amit csak a barátok tudnak megadni.
Hiányzott az öröm az életemből, s ezt csak most kezdtem bevallani
magamnak.

-    Igaza van, Harry - ismertem be. Elmosolyodott, és ölelésre tárta

a karját. Lehajoltam az ágyra, és mosolyogva átöleltem.

-    Nem csak arról van szó, hogy tartania kell a kapcsolatot a

barátaival, kedvesem. Hanem arról is, hogy saját magát is meg kell
ajándékoznia a társaságukkal. Világos? - kérdezte a szavaival és a
tekintetével.

Meggyőződéssel bólintottam: - Világos, Harry. - Később, amikor

magára hagytam, hogy pihenni tudjon, elgondolkodtam, milyen szép
tőle, hogy ilyen közvetlenül és őszintén beszélt velem, és ilyen
fontos tanácsot adott.

Harrynek könnyű halála volt. Éjszaka halt meg, álmában, pár nappal
később. Amikor a lánya felhívott, hogy tudassa velem a dolgot,
őszintén megköszönte a munkámat. Én is rengeteget kaptam
Harrytől, feleltem neki. Nagy örömömre szolgált, hogy
megismerhettem.

-    Hagyjon időt magának a barátaira - még ma is hallom, ahogy

ezt mondja. A drága, bozontos szemöldökű, vörös képű, széles
mosolyú embernek a szavai ma is bennem élnek.
Ötödik megbánás:
Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb
legyek

Rosemary vezető pozíciót töltött be egy globális cégnél, s ezzel

megelőzte a korát. Akkoriban lépett egyre magasabbra és
magasabbra a ranglétrán, amikor ilyen szerepkörökben nőket még
nem lehetett látni. Azelőtt viszont a korabeli társadalom elvárásainak
megfelelően élt, és korán ment férjhez. Sajnos a házassággal együtt
megismerte a testi és lelki bántalmazást is. Amikor majdnem belehalt
az egyik verésbe, rájött: ideje örökre elmenekülni.

Noha érthető okból lépett ki a házasságból, a válás akkoriban mégis

botrányosnak számított. Mivel el akarta kerülni, hogy csorba essék a
család jó hírnevén a kisvárosban, ahol jól ismerték őket, Rosemary
beköltözött a nagyvárosba, és mindent elölről kezdett.

Az élet megkeményítette a szívét és a gondolkodását. A férfiak által

uralt világban kivívott sikerrel szerezte meg a család jóváhagyását,
és nyerte vissza az önbecsülését. Eszébe sem jutott, hogy valaha is
új kapcsolatba kezdjen. Ehelyett folyamatosan haladt előre a
ranglétrán, hatalmas eltökéltséggel, magas IQ-val és rengeteg
munkával, míg végül ő lett az első nő az államban, aki ennyire
magas posztra jutott.

Rosemary parancsoláshoz volt szokva, és élvezte is a hatalmat,

amelyet megfélemlítő modorával vívott ki magának. A gondozóival
sem bánt másképp. Egyiket a másik után fogyasztotta el, sohasem
volt megelégedve egyikükkel sem, míg végül meg nem érkeztem én.
Engem szimpatikusnak talált, mert eredetileg a bankszakmában
dolgoztam, és ezzel bebizonyítottam, hogy nem vagyok teljesen
hülye. Ez a fajta gondolkodásmód nem egészen olyan volt,
amilyenre én könnyen rá tudtam hangolódni, de mivel már nem
akartam semmit bebizonyítani másoknak, azt gondoltam: tőlem
aztán ítéljen meg úgy, ahogy jólesik neki. Végül is a nyolcvanas
éveiben jár, és haldoklik. Aztán Rosemary egy idő után úgy döntött,
hogy én leszek a fő gondozója.

A reggelek különösen rémesek voltak, olyankor mindig undok volt és

basáskodó. Mivel akkorra már én is meglehetősen önérzetes lettem,
egy bizonyos pontig tűrtem a viselkedését, de tudtam, hogy ez nem
mehet tovább a végtelenségig. Amikor az egyik nap a szokásosnál is
undokabb és személyeskedőbb volt, ultimátumot adtam neki. Vagy
megpróbál kedvesebb lenni, vagy már itt sem vagyok. Akkor tűnjek
el - visította -, azonnal menjek ki a házából. Az ágya szélén ült, és
ömlöttek belőle a korábbinál is undokabb szitkozódások.

Miközben ordított velem, egyszerűen odamentem, és leültem mellé.

-Kifelé! Takarodj innen! - kiabálta tovább, és az ajtóra mutatott. De
én csak ültem tovább, szeretetet küldtem felé, és vártam, hogy
alábbhagyjon a dühkitörés. Aztán csend lett. Egy percig csak ültünk,
nem szóltunk semmit, csak ültünk, olyan közel egymáshoz, hogy
szinte összeért a testünk. -Befejezted? - kérdeztem, kedvesen
mosolyogva.

-    Egyelőre - lihegte. Bólintottam, és egy szót sem szóltam. Ismét

csend lett. Végül egyszerűen átkaroltam, arcon csókoltam, és
kimentem a konyhába, majd pár perccel később visszatértem egy
kanna teával. Rosemary ugyanabban a helyzetben ült, és úgy nézett
ki, mint egy gyámoltalan kislány.

Segítettem neki leszállni az ágyról, és átmentünk a pamlaghoz. A

tea ott várta az asztalon. Rosemary leült, mosolyogva felnézett rám,
amikor egy szép takarót terítettem a lábára, aztán én is leültem. -
Annyira félek, nagyon egyedül érzem magam. Ne hagyj itt, kérlek -
mondta. - Veled biztonságban érzem magam.

-    Nem megyek sehova. Semmi gond. Ha tisztelettel beszélsz

velem, itt maradok - válaszoltam őszintén.

Rosemary úgy mosolygott, mint egy szeretetre éhező kislány. -

Akkor maradj itt, kérlek. Szeretném, ha maradnál. - Bólintottam, és
ismét arcon csókoltam, ettől aztán elöntötte az arcát a mosoly.

Ettől a pillanattól kezdve rendbe jöttek a dolgok közöttünk. Beszélt a

múltjáról, ami segített abban, hogy jobban megértsem, miért lökte el
mindig magától az embereket. Mivel a saját tapasztalatomból már
ismertem ezt a viselkedést, és azt is, mennyi haszna származik az
embernek abból, ha képes megszabadulni tőle, azt mondtam neki,
hogy sohase késő magunkhoz engedni az embereket. Rosemary azt
válaszolta: nem tudja ugyan, mi ennek módja, de igyekszik
kedvesebb lenni.

A betegsége lassan uralkodott el rajta, de határozott jelek mutattak

arra, hogy napról napra súlyosbodik, főleg az, hogy egyre gyengébb
lett. Először lassú volt a változás, és bár én észrevettem, Rosemary
néha még mindig a tagadás állapotában volt. Tervei voltak velem,
hogy majd megcsinálom a könyvelését, és rendbe teszem a
befektetési portfolióit - mindent részletesen elmagyarázott. Én csak
hallgattam, de közben tudtam, hogy ebből nem lesz semmi. Majd ha
lesz energiája, egy pár órát eltöltünk ezzel, hogy belejöjjek - mondta.
Korábban is láttam már olyat, hogy a haldoklók a jövőt tervezgették,
miközben napról napra fogyott az erejük.

Rosemary ahhoz is ragaszkodott, hogy különböző találkozókat

beszéljek meg a városban az ő nevében, és arra is ügyelt, hogy a
hálószobai telefonról intézzem a hívásokat, ahol minden szót
hallhatott. Állandóan közbevágott, az egész beszélgetést
kontrollálta. Aztán persze minden alkalommal időpontot kellett
módosítani - lemondásról szó sem lehetett. Tagadhatatlanul zsarnoki
természet volt. Bizonyos értelmetlen dolgokat szívesen
megcsináltam neki, de volt, amikor kereken megtagadtam
valamit, például nem voltam hajlandó arra pocsékolni az időmet és
az energiámat, hogy olyan dolgokat kutassak fel, amelyeket már a
lakás minden zugában kerestem.

A saját maga köré épített falak lassanként leomlottak, és egyre

közelebb kerültünk egymáshoz. Rosemary rokonai messze laktak,
nem jártak hozzá, bár rendszeresen telefonáltak. A barátai és a régi
üzleti partnerei viszont gyakran meglátogatták. Általában azonban
csendes volt az otthona s a szép kert, amelyet gyakran élveztünk
együtt.

Egyik délután, miközben a kerekesszékéből nézte, ahogy a

fehérneműt pakolom, Rosemary egyszer csak rám szólt, hogy
hagyjam abba a dúdolást. - Idegesít, hogy állandóan vidáman
dudorászol - jelentette ki keserves képpel. Befejeztem, amit
csináltam, becsuktam a szekrény ajtaját, megfordultam, és derűs
képpel néztem rá. - Így van, bizony. Mindig dúdolsz, és mindig
vidám vagy. Szeretném, ha néha kicsit szomorkodnál.

Ez annyira jellemző volt Rosemaryre, hogy egyáltalán nem is

lepődtem meg rajta. Pedig nem mindig voltam vidám, de amikor az
voltam, még abba is belekötött. Nem szóltam semmit, csak
ránéztem, aztán megpördültem, kinyújtottam rá a nyelvemet, és
nevetve kimentem a szobából. Ezzel sikerült elnyernem a tetszését,
és amikor egy kis idő múlva visszamentem a szobába, huncutul és
elfogadóan mosolygott. Soha többé nem szólt rám, amikor
jó kedvem volt.

-    Miért vagy ilyen vidám? - kérdezte egyik reggel. - Nemcsak

ma, hanem úgy általában. Mitől vagy te ilyen boldog? - Erre a
kérdésre elmosolyodtam, és arra gondoltam: milyen nagy utat tettem
meg saját magamban, mire valaki ilyen kérdést tehetett fel nekem.
Ha arra gondoltam, mi mindenen mentem keresztül, mialatt
Rosemaryt gondoztam, a kérdés meglehetősen jogosnak tűnt.

- Mert a boldogság választás kérdése, Rosemary, és én

igyekszem mindennap ezt választani. Vannak napok, amikor nem
sikerül. Ahogy neked, nekem is nehéz életem volt, másképpen
ugyan, de nehéz. Csak én ahelyett, hogy azon rágódnék, milyen
nehéz az élet, igyekszem meglátni a szépséget minden napban, és
értékelni a pillanatot, amennyire tudom - válaszoltam őszintén. - Az
embernek szabadságában áll megválasztani, hogy mit vesz észre.
Én igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni, például hogy
megismertelek téged, szeretem a munkámat, nincs rajtam nyomás
az eladási számok miatt, élvezem, hogy hogy élek és egészséges
vagyok. - Rosemary elmosolyodott, merőn nézett rám, és nagyon
figyelt.

Nem tudta, hogy miközben őt gondozom, én magam is betegséggel

küzdök. Nemrég egy kisebb műtéten estem át. Amikor a szakorvos
felhívott a leletekkel, azt mondta, hogy az eredmény kétes, és
azonnal végre kell hajtani egy nagyobb műtétet. Még meggondolom
- feleltem.

- Nincs min gondolkozni - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. -

Meg kell műteni, különben egy éven belül akár meg is halhat. - Erre
megint azt mondtam neki, hogy gondolkodási időre van szükségem.
Addigra már rengeteget tanultam a testemtől, ami nem csoda,
hiszen a test tárolja a múltunkat. Minden fájdalmunk és örömünk, így
vagy úgy, de a testben is megnyilvánul. Miután korábban már
sikerült megszabadulnom néhány kisebb betegségtől azáltal, hogy a
különféle lelki fájdalmak begyógyításán dolgoztam, arra jutottam,
hogy most is nyitva áll előttem a lehetőség, hogy ilyen módon
gyógyuljak meg. Ebből a szemszögből fogok közelíteni
a betegségemhez.

De mivel épp elég volt megküzdenem a saját félelmemmel, csak

egy-két emberrel tudtam megosztani a dolgot. Teljes erőbedobásra
volt szükségem ahhoz, hogy végigcsináljam ezt a folyamatot, és a
lényegre, vagyis az egészségemre koncentráljak. Így hát nem
vállalhattam annak a kockázatát, hogy mások véleményét vagy
félelmét is magamra vegyem. Még akkor sem, ha szeretetből
fakadtak, mert a gyógyító utazás során nem volt egy szemernyi
helyem sem mások félelme számára. Most még a korábbinál
is fontosabbá vált, hogy összeszedjem a bátorságomat, és
kifejezzem az érzéseimet, hogy egészen mélyen levő dolgokat is
felszínre tudjak hozni, s egy ideig nagyon sötéten láttam a helyzetet.
Rengeteg múltbeli dolog bukkant elő a mélyből.

Egy bizonyos ponton annyira nehézzé, érzelmileg annyira

fájdalmassá vált a dolog, hogy a végén már úgy éreztem, jobb is
lenne meghalni, és kértem a betegséget, hogy vigyen el engem.
Ahogy komolyan végigtekintettem az életemen, és elfogadtam, hogy
az erőfeszítéseim ellenére belehalhatok ebbe a betegségbe, és nem
érem meg az idős kort, elérkeztem egy pontra, ahol végül csodálatos
békességet találtam. A felismerés által, hogy már eddig is
fantasztikus életet éltem, hiszen volt bátorságom a saját szívemet és
hivatásomat követni, képessé váltam arra, hogy szembenézzek
a halállal, és elfogadjam, bármi következzék. Az elfogadást követő
békesség csodálatos volt.

Miközben tovább folytattam a szokásos meditációs gyakorlataimat,

különféle gyógyító könyvekkel és vizualizációs technikákkal is
dolgoztam amellett, hogy a kikívánkozó érzéseimet is engedtem
felszabadulni. Többféle elmozdulást is érzékeltem saját magamban.
Végül elértem egy szintre, ahol már azt éreztem, hogy a
legrosszabbat magam mögött hagytam, és elindultam az egészség
felé vezető úton.

Közben egy gyönyörű házra kellett vigyáznom, egy vadszőlővel

felfuttatott, magas kerítés mögött rejtőző furcsa kis lakra. Egy
meglehetősen jómódú negyedben volt, de alaposan elrejtőzött a
járókelők szeme elől, és nagyon tetszett nekem. Néha valósággal az
életemet mentette meg egy forró fürdő, és ebben a házban hatalmas
fürdőkád volt. Ha már ennyire megfelelő környezetbe kerültem,
elhatároztam, hogy (mint korábban már sokszor) léböjtkúrába
kezdek, és néhány napig csendben meditálok.

A testem mindig kiválóan jelezte az érzéseimet. Valahányszor egy

kisebb betegség jelentkezett, mindig pontosan tudtam azonosítani,
hogy az előző napokban vagy hetekben merre jártak a tetteim és a
gondolataim. Következésképpen egy idő után már nagyon tisztán és
közvetlenül tudtam kommunikálni a testemmel, mindig hallgattam rá,
és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy javítsak a helyzeten. A
klienseim és a barátaim gyakran számoltak be arról, hogy már jóval
korábban érezték, valami nincs rendben a testükkel, mint hogy tettek
volna valamit ez ügyben. De mivel én sokszor voltam tanúja, hogy
amint az egészség elillan, az élet elveszti a minőségét, megtanultam
azonnal és a lehető leghatékonyabban cselekedni, amikor a testem
jelzéseket adott. Az egészség fantasztikus szabadságot ad, de
ha megszűnik, gyakran vele együtt a szabadság is örökre elvész.

Az egyik meditációt egy nemrég vásárolt könyv útmutatásai szerint

végeztem, de már korábban is sokat dolgoztam ezen a témán, és
addigra már jó néhány lépcsőfokon túl voltam. Ez a könyv a sejtjeink
intelligenciájával és a velük való együttműködéssel foglalkozott.
Elmagyarázta, hogyan kérjük meg őket, hogy irtsák ki a betegséget
a testünkből, vagyis a sejtszintű gyógyításról szólt. Délelőttönként
leültem a meditációs párnámra, és mélyen, békésen belesüppedtem
saját magamba. Végigcsináltam a vizualizációs és a kérő
gyakorlatokat, megkértem a sejtjeimet, hogy szabadítsanak meg
a betegségem maradványaitól, ha még bármi maradt volna belőlük.

Egyszer csak hirtelen szaladnom kellett a vécére, és elkezdtem

sugárban hányni. A testem legmélyebb pontjairól jött az öklendezés,
és hosszú időn át hánytam, míg végül már úgy éreztem, hogy semmi
sem maradt bennem. Aztán teljesen kimerülve leroskadtam a
padlóra, nekidőltem a fürdőkádnak, és kábultan vártam, hogy jön-e
még valami. Jött, és megint jött, aztán végül abbamaradt. A
fürdőkádra támaszkodva felálltam, teljesen kimerülten az
erőfeszítéstől. A gyomrom is fájt az
öklendezéstől. Visszatántorogtam a meditációs szobába.
Rettenetesen szédültem, ledőltem a puha szőnyegre, magamra
húztam egy jókora takarót, magzatpózba gömbölyödtem, és hat
teljes órán át aludtam.

A késő délutáni nap besütött a szobába, s a hűvösödő esti levegő

lágy simogatása ébresztett fel. Ahogy ott feküdtem, még mindig a
takaró alá bújva, és néztem a gyönyörű fényeket, úgy éreztem
magam, mint egy új élet hajnalán.

Hálaimát mondtam az útmutatásért és a bátorságért, amely ezt a

gyógyulást lehetővé tette, és elmosolyodtam magamban. A testem
még mindig le volt kicsit gyengülve. De ahogy egyre mozgékonyabb
lettem, felkeltem és tettem-vettem, fokozatosan elöntött az eufórikus
boldogság. Könnyű, böjt utáni vacsorát készítettem, az arcom fájt a
boldogságtól. Vége.
A testem meggyógyult, és az azóta eltelt évek során soha többé
nem újult ki a betegség. Tiszteletben tartom, hogy mindenki maga
választja meg a saját gyógymódját - sebészi beavatkozást,
természetes terápiákat, keleti hagyományos gyógymódokat vagy
nyugati gyógyszeres kezelést -, nekem mindenesetre sikerült
megtalálnom a számomra helyes módszert. Mindenre szükség volt
abból, amit korábban tanultam, hogy megküzdjek ezzel a dologgal,
de végül sikerült.

Sohasem éreztem helyénvalónak, hogy megosszam ezt a történetet

a klienseimmel, hiszen az általam használt módszerek csaknem
négy évtizednyi előkészítő munkát igényeltek - az összes
élettapasztalatomat -, és jó néhány hónap gyógyítást. Nem lett volna
tisztességes hamis reményekkel kecsegtetni őket. Mire
megismertem a klienseimet, már túlságosan közel voltak a
betegségük és az életük végéhez.

E tapasztalat után sokkal jobban értékeltem az élet adományát, és

arra jutottam, hogy a boldogságot mindennap újra és újra
választanunk kell - ez egy új szokásom lett, amelyet be kellett építeni
a gondolkodásomba. Voltak napok, amikor nem voltam képes
boldognak lenni, de azt hiszem, ez a tudat mindenképpen békésebb
élethez vezet. Lehetővé teszi, hogy elfogadjuk a nehezebb napokat
is, hiszen azoknak is megvan a maguk ajándéka. Aztán elmúlnak,
nyomukban pedig már ott a boldogság. A tudatos választás, hogy
a boldogságra és az ajándékokra koncentrálok, mindenképpen
pozitív változást hozott az életembe.

Ezért amikor Rosemary megkérdezte, miért dúdolok és miért vagyok

mindig olyan boldog - hát azért voltam az, mert épp akkor éltem át
egy „házi készítésű” csodát, amelytől erősnek és szerencsésnek
éreztem magam.

Rosemary is boldog szeretett volna lenni - ezt aznap később be is

vallotta nekem -, de nem tudta, hogyan lehet eljutni oda. -
Egyszerűen tegyél úgy, mintha az lennél, mondjuk egy félóráig.
Lehet, hogy annyira fogod élvezni, hogy tényleg boldog leszel. Már
maga a mosolygás is megváltoztatja az érzéseket, Rosemary.
Lássuk, meg tudsz-e lenni félóráig szemráncolás, panaszkodás és
negatív megjegyzések nélkül? Ehelyett inkább mondjál mindenféle
szép dolgokat, koncentrálj a kertre, ha muszáj, a lényeg, hogy
ne felejts el mosolyogni! - javasoltam neki. Emlékeztettem
Rosemaryt, hogy korábban nem ismertük egymást, s így most az
lehet, aki lenni akar. A boldogsághoz néha tudatos erőfeszítésre van
szükség.

-    Tudod, azt hiszem, mindig úgy éreztem, hogy én nem érdemiem

meg a boldogságot. A házasságom felbomlása foltot ejtett a
családom hírnevén. De hát hogy lehet az ember boldog? - kérdezte
olyan őszintén, hogy elfacsarodott a szívem.

-    Úgy, hogy megengeded magadnak. Csodálatos nő vagy,

és megérdemled, hogy megismerd a boldogságot. Engedd meg
magadnak, és határozd el, hogy boldog leszel. - A saját múltamból
én is jól ismertem mindazt, ami Rosemaryt gátolta. Figyelmeztettem,
hogy a családja véleménye és hírneve csak akkor akadályozhatja
meg a boldogságban, ha ezt ő maga is hagyja, aztán egy kis
viccelődéssel elütöttem a helyzet komolyságát, hogy ezzel is
elősegítsem a boldogság áramlását.

Bár eleinte kissé vonakodott, Rosemary végül is engedélyt adott

magának a boldogságra. Napról napra jobban elengedte magát,
gyakran összemosolyogtunk, végül néha már össze is nevettünk.
Amikor időnként beütött a régi hangulata, és gorombán rám
parancsolt, hogy csináljak meg valamit, olyankor csak nevettem, és
azt mondtam: - Inkább nem! - Ilyenkor ahelyett, hogy még
gorombábban szólt volna, elnevette magát, és kedvesebben kért,
mire én készségesen engedelmeskedtem.

Azonban napról napra romlott az állapota, s most már ő sem tudott

elsiklani efölött. Bár néha még mindig szóba hozta, hogy majd
megmutatja, mi a teendő a könyvelésével, láthatóan nem lepődött
meg, amikor erre nem feleltem semmi biztatót. Már egyre ritkábban
hagyta el az ágyat. Bele kellett törődnie, hogy az ágyban mosdatom
meg, mivel túlságosan kockázatos lett volna az ő állapota és az én
derekam szempontjából is, ha megpróbálom kivinni a zuhanyzóba.
Ha túl sok időt töltöttem a ház többi részében foglalatoskodva,
olyankor mindig visszahívott, hogy legyen társasága. Mivel
Rosemary ekkor már kórházi ágyban feküdt a hálószobájában, a
saját ágya üresen állt mellette. Azért volt szükség kórházi ágyra,
mert már nem tudott segíteni, ha valamiért ki kellett szállnia az
ágyból. A kórházi ágy emelője azt is lehetővé tette, hogy fel tudjon
ülni anélkül, hogy beletörne a derekam vagy az éjszakai gondozó
dereka. Így hát amikor nem volt más dolgom, csak az,
hogy társalogjak vele, lefeküdtem a régi ágyára, és úgy
beszélgettünk. Rosemary oldalt szeretett feküdni, így kevesebb
erőfeszítéssel tudott beszélgetni velem, s ez az új helyzet nekem is
kényelmes volt.

Egy idő után rászoktunk a délutáni alvásra. Az utca olyankor

csendes volt, s ha bármi kellett neki, ott feküdtem mellette. Én is jól
aludtam, kényelmesen betakarózva. Amikor felébredtünk, elmeséltük
egymásnak, ki mit álmodott, és még egy darabig fekve
beszélgettünk, amíg csak fel nem kellett kelnem, mert dolgom volt.
Ezek különleges, kedves pillanatok voltak mindkettőnk számára.

Egyik délután, ahogy ott feküdtünk és beszélgettünk, Rosemary

megkérdezte tőlem, milyen a halál, mármint konkrétan a meghalás.
Erre más kliensek is rákérdeztek. Ugyanolyan ez, mint amikor más
tapasztalatokról faggatják egymást az emberek, például amikor a
terhes nők megkérdezik, milyen a szülés. Vagy az utazók
megkérdezik más utazóktól, milyen egy bizonyos ország. Csak épp
ebben az esetben egy haldokló nem kérdezheti meg valakitől, aki
már meghalt, hogy milyen a halál, hiszen ő már nemigen tud
beszámolni az élményeiről. Így hát sokszor engem faggattak
a véleményemről és a tapasztalataimról. Mindig elmeséltem nekik,
hogy Stella mosolyogva távozott. Azt is elmondtam, hogy
valahányszor tanúja voltam, mindig hamar vége lett. Stella története
mindig békességgel töltötte el őket, ahogy engem is, amikor a saját
szememmel láttam.

A mai társadalom a haldoklók és egyáltalán a betegek kezelése

során nagyon kevés hangsúlyt helyez a lelki és érzelmi
szempontokra. Ha a haldoklónak nincs szerencséje, és nem olyan
intézménybe kerül, ahol az életnek ezeket az oldalait is
hangsúlyozzák, rendszerint tanácstalanul áll az efféle kérdések előtt.
Ez borzasztóan félelmetes a számára, és elszigetelve érzi magát. A
modern társadalomban hatalmas szakadék tátong a testi állapot
kezelése és az ezzel összefüggő lelki-érzelmi egészséggel való
törődés között, még azt sem mindig ismerik el, hogy a kettőt nem
lehet elválasztani egymástól. Ha ezeket az igényeket egységben
szemlélnénk, és az ember földi útjának minden aspektusát
figyelembe vennénk, a haldokló sokkal jobban össze tudná békíteni
mindezeket saját magában, jóval az utolsó hetei vagy napjai előtt.

Ez az egyik legnyilvánvalóbb probléma a sok közül, amelyek abból

fakadnak, hogy elrejtjük az emberek elől a halált. A haldoklónak sok
olyan kérdése van, amelyeket jóval korábban is feltehetett volna, ha
belegondolt volna abba, hogy egy nap, ahogy mindenki, ő is meg fog
halni. Ha korábban feltennék a legmélyebb dolgokról szóló
kérdéseket, hamarabb megtalálnák a válaszokat és a lelki békéjüket.
És akkor nem kellene hárítaniuk a közelgő halál gondolatát, puszta
félelemből és rettegésből, ahogy gyakran tapasztaltam.

Eljött hát az idő, amikor Rosemary már nem tagadhatta tovább maga
elől, hogy közeleg a halála. Volt, amikor egyedül akart lenni. - Van
min gondolkoznom - mondta.

Amikor egyik este beléptem a szobájába, kijelentette: - Bárcsak

megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.
Milyen szerencsétlen voltam. Egyszerűen nem hittem el, hogy
megérdemlem. Pedig megérdemlem. Most már tudom. Ahogy ma
reggel együtt nevetgéltünk, rádöbbentem, hogy nem kell bűntudatot
éreznem, ha boldog vagyok. - Leültem az ágya mellé, és hallgattam.
Így folytatta:

- Hát, tényleg a mi választásunkon múlik. Ha azt hisszük, hogy nem

érdemeljük meg a boldogságot, vagy ha magunkévá tesszük mások
véleményét saját magunkról, akkor megakadályozzuk a
saját boldogságunkat. Pedig nem azok vagyunk, amit mások
gondolnak rólunk, nem igaz? Azzá válunk, amire engedélyt adunk
magunknak. Istenem, miért nem jöttem rá hamarabb? Micsoda
veszteség!

Szeretettel mosolyogtam rá. - Ezt én is ismerem, Rosemary. De

sokkal jobb, ha kedves és együttérző vagy saját magaddal. És
különben is, a lényeg, hogy rájöttél, és legalább most megengeded
magadnak, hogy boldog legyél. Annyi szép pillanatot töltöttünk
együtt. - Rosemarynek eszébe jutott, mekkorákat nevettünk,
kuncogva helyeselt, és ismét jókedvre derült.

- Kezdem szeretni magamat olyannak, amilyen mostanában vagyok,

Bronnie, tetszik nekem ez a könnyedebb önmagam. - Mosolyogva
mondtam, hogy nekem is nagyon tetszik. - Te jó ég, micsoda
zsarnok voltam! -kuncogott, ahogy eszébe jutottak az első együtt
töltött hetek.

Azért nemcsak kacarásztunk. Voltak szomorú, ellágyult pillanataink

is, amikor egymás kezét fogva sírtunk, miközben arra gondoltunk, mi
vár Rosemaryre. De legalább az utolsó hónapjaiban egy kicsit
megtapasztalta a boldogságot. Olyan szép mosolya volt. Még mindig
magam előtt látom.

Az utolsó nap délutánján tüdőgyulladást kapott, és a torka tele volt

váladékkal. Addigra befutott néhány rokona és egy pár kedves
barátja. Noha a távozása nem volt könnyűnek nevezhető,
hihetetlenül gyorsan véget ért. És hamarosan már messze járt.

Épp aznap délutánra vártuk a közösségi ápolónőt, aki tíz perccel

később érkezett. Amíg a rokonok és a barátok a konyhában
beszélgettek, az ápolónővel megmosdattuk Rosemaryt, és tiszta
hálóinget adtunk rá. Az ápolónő korábban nem találkozott
Rosemaryvel, és ahogy rendbe tettük a testét, megkérdezte, milyen
ember volt.

Ahogy rápillantottam kedves barátnőm testére és békés arcára,

amely mostantól örökké aludni fog, elmosolyodtam. Megrohantak az
emlékek: eszembe jutott, ahogy feküdtünk egymás mellett a
szomszédos ágyakon. Felvillantak a képek a nevető, piszkálódó
Rosemaryről.

- Boldog volt - feleltem őszintén. - Igen. Boldog nő volt.

Boldogság, most
Az összes kliensem közül Cath volt a leginkább filozofikus alkatú.
Mindenről volt véleménye. Méghozzá cseppet sem elhamarkodott,
hanem nagyon is átgondolt véleménye. Szerette a tudást és a
filozófiát, s élete ötvenegy éve alatt rendkívül elmélyült ismeretekre
tett szert. Cath ugyanabban a házban lakott, ahol született. - Az
anyám itt született, és itt is halt meg. És én is így leszek ezzel -
jelentette ki.

Ő is nagyon szeretett fürödni, az első együtt töltött hónapjainkban a

legjobb beszélgetéseink úgy zajlottak, hogy ő a fürdőkádban ült, én
pedig mellette, egy hokedlin. Mivel én magam is szerettem és
értékeltem a fürdést, elhatároztam, hogy igyekszem minél tovább
segíteni Cathnek, hogy használhassa a kádját. Egy idő után
azonban már nagyon legyengült, és nem volt elég ereje be- és
kiszállni, még a segítségemmel sem. És attól is tartani kellett, hogy
elesik.

Amikor rájött, hogy most fürdik életében utoljára, Cath sírni kezdett,
záporoztak a vízbe a könnyei. - Szép lassan mindennek vége. Most
a fürdésnek - mondta sírva. - Aztán a járás következik. Utána már
állni sem fogok tudni, aztán meg én magam is elmegyek. Minden
elmúlik. Vége az életemnek. - A sírásból csakhamar keserves,
feltartóztathatatlan zokogás lett. Noha együtt éreztem vele, és én
magam is könnyekkel küszködtem, nagyon jó volt látni, hogy valaki
ilyen őszintén ki tudja mutatni az érzéseit.

Cath egész könnyfolyót árasztott ki magából, a lelke legmélyéről.

Amikor úgy tűnt, hogy már semmi sem maradt benne, csak ült a
fürdőkádban csendesen, a zokogástól kimerülve, a vizet bámulta, és
az ujjaival rajzolgatott a felszínére. Aztán megint elölről kezdte, és
minden zokogás egyre mélyebbről, egyre ősibb rétegekből tört fel.
Elsírta minden szomorú emlékét, elsiratott mindenkit, akit elveszített,
és akit el fog veszíteni, amikor meghal. De elsősorban saját maga
miatt sírt.

Valahányszor megkíséreltem magára hagyni, minden alkalommal a

fejét rázva kért, hogy maradjak. Így hát csak üldögéltem a
hokedlin, szeretetet küldtem felé, és egy szót sem szóltam, csak
végig mellette maradtam, amíg zokogott. Szívszorító volt, de
ugyanakkor jótékony hatású -jó volt látni, hogy engedi feltörni az
érzéseket a lelke legmélyéről.

Amikor eltelt még egy félóra, s a víz kezdett kihűlni, felajánlottam,

hogy töltök hozzá meleget. Cath megrázta a fejét. - Nem, köszönöm.
Ideje kiszállni - kihúzta a dugót, és rám nézett, hogy segítsek neki.
Utána kitoltam a kerekesszékét a napra, beburkoltam halványkék
köntösébe, s a lábára ráadtam tűzvörös papucsát. Ekkor már
békésnek látszott.

- Hallgasd a madarat - mondta mosolyogva. Mindketten csendben

ültünk, gyönyörködtünk a madárdalban, és még jobban
elmosolyodtunk, amikor meghallottuk, hogy a társa válaszol neki egy
távolabbi fáról. - Tudod, minden nap egy ajándék. Mindig az volt, de
csak most, hogy lelassultam, csak most látom, mennyi szépséget
tartogat számunkra minden egyes nap. Nem mehetünk el ennyi
minden mellett, mintha olyan magától értetődő lenne. Hallgasd csak.
- Különféle dallamok hallatszottak a közeli fákról.

Cath elmesélte, hogyan értette meg, mekkora ereje van a hálának.

Az ember hajlamos arra, hogy mindig többet akarjon az élettől,
mondta, s ez egy bizonyos szintig rendben is van, hiszen az is része
az álmodozásnak és a növekedésnek, hogy tágítjuk a határainkat.
De mivel sohasem kaphatunk meg mindent, amit csak akarunk,
viszont mindig fejlődni fogunk, a legfontosabb, hogy mindig
értékeljük, amit eddig kaptunk. Az élet olyan gyorsan elmúlik -
jelentette ki -, akár húsz, akár harminc vagy negyven évig él az
ember. Igaza volt. Minden nap már önmagában is ajándék és áldás.
És egyébként sincs másunk, csak a jelen pillanat.
Húsz éve vezetek egy hálanaplót, amelybe a nap végén beleírok egy
pár dolgot, amiért hálás vagyok. Gyakran rengeteg dologért kell
hálát adnom. De a sötétebb időszakokban az is előfordult, hogy
nehezen tudtam előrukkolni bármivel, amiért hálásnak kellene
lennem. Az érzelmi kimerültség néha annyira elszívta az
energiáimat, hogy még az is erőfeszítésembe került,
hogy összeszedjem az ajándékokat. Mégis kitartottam. Még ilyenkor
is képes voltam előállni néhány olyan dologgal, amelyekért hálát
éreztem, például a tiszta vízért, vagy azért, hogy volt hová lehajtani
a fejemet, az élelemért, egy idegen mosolyáért, vagy egy madár
daláért.

Amikor este összeírtam ezeket a dolgokat, olyankor értékeltem őket,

mondtam Cathnek, de azt még gyakorolnom kellett, hogy olyankor
is értékeljem őket, amikor megtörténtek, különösen a
bonyolultabbakat. Kialakítottam azt a szokást, hogy némán
köszönetet mondtam, valahányszor ajándékot kaptam az élettől.

A természetnek mindig könnyű volt az adott pillanatban köszönetet

mondani. Például - meséltem -, ha egy lágy szellő meglegyintette
az arcomat, hálát adtam, amiért az egészségem megengedi, hogy
kinn legyek a levegőn, és érezhessem a simogatását. De más
dolgokért is hálás akartam lenni. A naplóírás miatt sokkal nyitottabb
lettem a hálára, a mindennapi élethelyzetekben pedig azért tudtam
egyre hálásabb lenni, mert megtanultam jobban benne élni a jelen
pillanatban. Rájöttem, hogy minden órában van mit megköszönni,
ezért szokásommá vált óránként köszönetet mondani.

-    Akkor biztosan sok ajándékot kaptál az élettől, ha mindig hálás

vagy, ugye? - kérdezte Cath.

-    Amikor hagyom, Cath, amikor eszembe jut, hogy értékes

ember vagyok, és hagyom, hogy áramoljanak hozzám, akkor igen.
És persze, tényleg kaptam egy pár nagy ajándékot az élettől.
Egyébként néha elég félreállni az útból. Mint mindenkit, engem is
könnyebben megtalálnak az ajándékok, ha a hála és a szabad
energiaáramlás állapotában vagyok.
Cath elnevette magát az elmélet hallatán, de egyetértett vele. - Ez
igaz, az ajándékok tényleg áramlani akarnak hozzánk. És ha nem
vagyunk hálásak, ha nem engedjük át őket magunkon, akkor
akadályozzuk az áramlást. A legtöbben fel sem fogják, milyen jó
dolguk van. Sokáig én sem fogtam fel. De szerencsére már
elkezdtem dolgozni rajta, mielőtt jött ez a betegség, így aztán sikerült
mozgósítanom a jobbik énemet.

Miután egy kicsit élveztük a napsütést, Cath kérte az ebédjét, aztán

pihenni akart. Az ebédje fagylaltból és kompótból állt. Ekkor már
csak ennyit volt képes megenni. Minden mást túl nehéz megrágni -,
magyarázta, ráadásul ízetlennek is érezte a többi ételt. Feltettem a
lábát az ágyra, kényelmesen elhelyeztem, és behúztam a
függönyöket. Nemrég megemelték a fájdalomcsillapító-adagját,
amitől kicsit tűrhetőbben érezte magát, de sokkal fáradtabb volt. Így
hát pillanatok alatt mély álomba merült.

Kora este beugrott Cath barátnője, egykori élettársa. Egyáltalán nem

nehezteltek egymásra. Jó barátok maradtak, miután - több mint egy
évtizede - szakítottak egymással. Kedvesen és tisztelettel bántak
egymással. Voltak más rendszeres látogatók is, Cath bátyja a
feleségével meg a gyerekeivel, és Cath öccse. Némelyik
szomszédja naponta beugrott, a barátai és a kollégái is jöttek,
ahányszor csak alkalmuk nyílt rá. Sokan szerették.

A látogatóktól hallott történetekből az derült ki, hogy Cath nagy

erőbedobással dolgozott, de általában mások számára is maradt
pozitív energiája. Ahogy minden haldokló, ő is szerette, ha a
látogatói meséltek az életükről, és hírt hoztak a nagyvilágból. Amikor
a haldoklók már nem tudnak részt venni a világ életében, minden
egyes hírmorzsának örülnek a külvilágból. A barátok és a rokonok
gyakran nem tudják, mit mondjanak. Pedig ha a külvilágról hallanak,
a betegek úgy érezhetik, hogy közük van a dolgokhoz, és ez
egyáltalán nem rossz nekik, sőt inkább jó.

Cathre ez mindenképpen igaz volt. Minél több vidám dolgot hallott,

annál jobban örült. Ez persze a látogatóknak nehéz volt, hiszen
nekik gyakran majd’ megszakadt a szívük a szeretett személy
közelgő elvesztése miatt. Mivel jó viszonyban voltunk, bármiről
nyíltan tudtam vele beszélni. Így hát barátnője, Sue kérésére egyik
nap szóba hoztam a látogatók érzéseit.

Sue mindennap küszködött, hogy próbáljon derűs maradni a

barátnője előtt, pedig legszívesebben csak zokogott volna,
valahányszor meglátogatta. Elmondta, hogy minden látogatás előtt
sokáig csak üldögél kinn az autóban, és igyekszik összeszedni
magát, hogy erősnek és vidámnak látszódjék. És amikor kijött tőle,
akkor is csak ült, és kisírta mind a két szemét. - Tulajdonképpen már
észrevettem ezt - vallotta be Cath. - Csak nem hiszem, hogy képes
lennék a sajátomon kívül még Sue szomorúságával is törődni. Nem
hordozhatom még ezt a terhet is.

- De hát nem is kell hordoznod - mondtam. - Egyszerűen csak

hagyd, hogy őszintén kifejezhesse az érzéseit, és ne tereld el mindig
a témát, amikor erről beszél. Muszáj kimondania bizonyos dolgokat,
neked egyszerűen csak hagynod kell. Semmit nem kell hordoznod
helyette. Nem ezt kéri tőled. Egyszerűen csak azt, hogy
elmondhassa, mennyire szeret téged, de nem tudja elmondani sírás
nélkül, meg ha nem hagyod.

Cath megértette, és azt mondta, olyan rossz embernek érzi magát,

amiért ennyi szomorúságot okoz másoknak. Szinte szégyellte magát
miatta. - Istenem, Cath, szerinted a te helyzetedben számít a
büszkeség? - kérdeztem egyenesen, de kedvesen. Válaszul
elnevette magát. - Egyszerűen csak kezeld nyíltan ezt a dolgot, és
hagyd, hogy mások elmondhassák neked, mennyire szeretnek -
mondtam.

Cath rám mosolygott, és csendben ült egy pillanatig, mielőtt

válaszolt volna. - Nemrég, amikor megértettem, mennyire súlyos
beteg vagyok, megtanultam elfogadni az érzéseimet, ahelyett hogy
elutasítanám őket. Most már hagyom, hogy a felszínre törjenek.
Ezért tudtam ilyen szabadon zokogni előtted a múltkor a kádban.
Megtanultam elfogadni a pillanatnyi érzéseimet úgy, ahogy vannak,
anélkül hogy megtagadnám és elutasítanám őket. Egyébként is csak
a gondolataim, az elmém melléktermékei. Tudom, hogy más
érzéseket is létrehozhatok, ha jobb dolgokra gondolok. De a már
bennem lévő érzések a mostani énem részei, úgyhogy jobb, ha
kiengedem, és nem tartom tovább magamban őket. Erre most
kiderül, hogy nem tisztelem, hanem elutasítom mások érzéseit, és
megakadályozom, hogy őszintén kifejezzék őket! - Cath a fejét
csóválta, és felsóhajtott. Aztán egy pillanatnyi gondolkodás után
mosolyogva rám nézett, és azt mondta: - Szóval úgy látszik, itt az
ideje, hogy összeszedjem a bátorságomat, és nekik
is megengedjem, hogy hullassák a könnyeiket.

Helyeslően bólintottam, és megjegyeztem, hogy azért a következő

látogatások során is lehet majd könnyedén beszélgetni. De a
barátainak és a rokonainak muszáj megosztaniuk vele a
felgyülemlett érzéseiket. Hiszen szeretik, és szükségük van arra,
hogy ezt kimutassák, és kimondják, még akkor is, ha ezt néha csak
könnyek között tudják megtenni.

Ezután jó néhány sírós beszélgetés zajlott Cath és a látogatói között,

de a szabadon áradó szeretet nagyon inspiráló tapasztalat volt. A
szívek megnyíltak, és noha borzasztóan fájtak, elindultak a
gyógyulás útján, miután végre szabadon kifejezhették a
szeretetüket.

Egy különösen könnyes nap végén épp Cath utolsó látogatóját

kísértem ki. Egyszerre sírt és nevetett, mert mindvégig viccelődtek
egymással. Amikor a barátnője kilépett az ajtón, Cath szeretettel rám
nézett, és azt mondta: -Tényleg nagyon fontos, hogy hagyjuk feltörni
az érzéseinket. Hogy elfogadjuk őket. És a barátaimnak is sokkal
jobb így - tette hozzá. - Szebb emlékeik maradnak. Nem gátolja
őket, hogy vissza kell fojtaniuk az érzéseiket.

Nagyon tetszett Cath helyzetelemzése, és megértően bólogattam. A

gyötrelmesebb időkben nagy nehezen megtanultam, hogy saját
magamat külön kell választanom az érzéseimtől, hiszen azok
csupán a fájdalmam vagy az örömöm kifejeződései, de nem
azonosak velem. Az én lelkem is bölcs, mint mindenkié. De ahhoz,
hogy megismerjem a valódi énemet, a bennem élő isteni
bölcsességet, a felszínre kell engednem az érzéseimet. Ha nem
teszem, akkor állandóan akadályozni fogják, hogy megvalósítsam az
igazi önmagamat - azt, akinek lennem kell. Ezért hát örültem, hogy
Cath hasonló következtetésekre jut, csak éppen a saját szavaival
fejezi ki ugyanazt.

Cath eleve vékony volt, és a betegségtől csak még tovább fogyott,

így hát nagyon hamar meglátszott rajta, hogy beteg. - Fogytán az
időm. Most már elég nehéz lenne eltitkolni a jeleket magam elől -
jelentette ki egyik reggel a szobavécén ülve. Sokat beszélgettem a
klienseimmel, amikor reggel a dolgukat végezték a hordozható
vécén, én pedig mellettük üldögéltem. Amiatt sose zavartattuk
magunkat, hogy a vécén ültek. Az is csupán a napi rutin része volt,
és semmi okát nem láttuk, hogy megakadályozzon egy
jó beszélgetést. Miközben segítettem Cath-nek visszafeküdni az
ágyba, bólintottam: bizony, a jelek arra mutatnak, hogy fogy az idő.

Miután elhelyezkedett az ágyban, azt mondta: - Nem bánom, hogy

úgy éltem, ahogy éltem, mert a legtöbb dologból sokat tanultam. De
azért van valami, amit másképp csinálnék, ha kapnék még egy
lehetőséget: biztos, hogy több boldogságot engednék meg
magamnak. - Kissé meglepődtem ezektől a szavaktól. Persze már
más kliensektől is hallottam, de Cath boldognak látszott. Mármint
amennyire az ember boldog lehet, amikor haldoklik, és borzalmasan
érzi magát a testében. Így hát rákérdeztem, mire gondol.

Azt felelte, nagyon szerette a munkáját, de túlságosan nagy

hangsúlyt helyezett az eredményekre. Cath problémás fiatalokkal
dolgozott, és az volt a véleménye, csak az lehet boldog, aki
valamivel hozzájárul a világhoz. -Mindenkinek van valamilyen
tehetsége. Minden egyes embernek, akármilyen munkát végez. A
lényeg az, hogy tudatosan igyekezzen hozzájárulni a világ jobbá
tételéhez - magyarázta Cath. - A dolgok csak akkor fordulnak jobbra,
ha rájövünk, hogy mindannyiunknak közünk van egymáshoz.
Egyedül semmi jót nem lehet csinálni. Az lenne a megoldás,
ha megtanulnánk együtt dolgozni mindannyiunkért, ahelyett hogy
egymás ellen dolgoznánk, szüntelen rettegés és versengés
közepette
Bár Cath ekkor az ideje nagy részében már ágyhoz volt kötve, még
mindig sok mondanivalója volt. Úgy sejtettem, hogy utoljára a
filozófus énje fog elmenni (aminek persze én nagyon örültem).
Tovább beszélt, miközben én krémmel kenegettem a kezét és a
karját. - Mindenki hozzá tud járulni valami jó dologgal a világhoz. Ezt
én is elmondhatom magamról. De miközben az életcélomat
kerestem, elfelejtettem jól érezni magam. Csak az eredményre
koncentráltam, hogy végre megtaláljam, amit keresek. Aztán amikor
megtaláltam a munkát, amit szerettem, és amit szívből és
segítő szándékkal végezhettem, továbbra is csak az eredményekkel
foglalkoztam.

Ilyesmit már sokszor hallottam. Más klienseimtől is ismerősek voltak

ezek a szavak. Miközben az ember a jövőbeli célokért dolgozik,
gyakran elsikkad a jelen pillanat. Cath is erről beszélt. A boldogsága
az eredményektől függött, az oda vezető utat nem élvezte.
Megjegyeztem, hogy ezt a hibát néha mindannyian elkövetjük,
például én sem vagyok kivétel.

Cath folytatta: - Igen, csak én így megfosztottam magamat a

boldogság lehetőségétől. Ezért mondom, hogy most már másképp
csinálnám. Persze nagyon fontos, hogy az ember megtalálja az
életcélját, és valamilyen módon hozzájáruljon a világhoz. De nem
szabad, hogy a boldogság a végeredménytől függjön. Minden napért
hálásnak kell lenni, mert az ember csak úgy ismerheti meg a
boldogságot, már most. Nem akkor, amikor megjönnek
az eredmények, vagy amikor nyugdíjba vonulunk, vagy amikor ez
vagy az bekövetkezik. - Cath felsóhajtott, mert kimerült a heves
érzelemkitöréstől, ugyanakkor nagyon fontos volt neki, hogy
elmondja a gondolatait. Gyakran volt így ezzel.

Miután meghallgattam, és elmondtam neki, mennyire megértem,

megigazítottam a takaróit, és elindultam a konyha felé teát főzni.
Téptem egy kis friss citromfüvet a kertből, és közben Cath szavain
gondolkoztam. Eszembe jutottak más haldoklók hasonló szavai.
Ahogy főztem a teát, madárdal hallatszott, a teáskannában levő
citromfű illata belengte a konyhát - abban a pillanatban nagyon
könnyű volt tökéletesen jelen lenni, és hálát érezni.

Cath akkor már inkább pihenni szeretett volna, és engem hallgatni.

Megkérdezte, hol lakom. Nevetve válaszoltam, hogy a barátaim első
kérdése a telefonban az szokott lenni: - Merre laksz mostanában? -
úgyhogy ez igazán ismerős kérdés számomra. Elmeséltem Cathnek,
hogy régebben inkább csak sodródtam, majd az utóbbi években
elkezdtem házakra vigyázni, de mostanában már úgy érzem, nincs
többé energiám arra, hogy mindig csak átmeneti szállásom legyen.
A házvigyázás Melbourne-ben nem ment olyan könnyen, mint
Sydneyben. Kezdtem belefáradni abba, hogy sose tudom, hol fogok
lakni, meg az állandó költözködés is fárasztott. Régebben
lelkesedtem ezért az életért, de most már kezdtem kimerülni tőle.

Miután néhányszor már barátokhoz kellett bekéredzkednem két

házvigyázás között, nemrég szobát béreltem egy ismerősöm
házában. Noha borzasztóan hálás voltam a kedvességéért, meg
hogy nem kellett néhány hetente újra költöznöm, a szoba nagyon is
az ő territóriuma volt. Sohasem éreztem magam igazán otthon
benne, így hosszú távra ez sem volt ideális megoldás.

De végül is ez nem volt baj, hiszen ez a helyzet ismét felerősítette a

saját tér iránti igényemet. Már csaknem egy évtizede nem volt saját
konyhám és otthonom. És napról napra jobban vágytam arra, hogy
legyen. Cath megjegyezte: ő el sem tudná képzelni, hogy így éljen,
hiszen ötvenegy éve lakik ugyanabban a házban. Mire én azt
válaszoltam, hogy én meg az ő életét nem tudom elképzelni. Noha
mostanában néha már vágyom arra, hogy saját terem legyen, azért
továbbra is szeretnék majd vándorolni. Most azonban vágyom egy
kis állandóságra, hogy legyen egy bázisom, ahonnan utazgathatok,
anélkül, hogy az egész otthonomat fel kellene pakolni, valahányszor
égni kezd a lábam alatt a talaj.

Az egész felnőtt életemet meghatározó vándorévek

elválaszthatatlanul hozzátartoztak a régi énemhez. De sok változás
történt bennem, és már se kedvem, se energiám nem volt arra, hogy
fenntartsam a régi életemet. Csupán saját konyhára vágytam, és
arra, hogy ismét legyen privát terem.

Cath egyetértett abban, hogy a változás szüntelenül hozzátartozik az

élethez, és nevetve megjegyezte, legalább javítom az átlagot azzal,
hogy ilyen gyakran változtatom az életemet. Ilyen emberekre is
szükség van - mondtam erre, hogy ellensúlyozzák az olyanokat, mint
ő, akik egy fél évszázadon át ugyanabban a házban élnek. Ezen
aztán mindketten jót nevettünk. Annyira más volt az életünk, mégis
olyan közel álltunk egymáshoz. És ez a filozófia iránti
szeretetünknek volt köszönhető.

Aztán Cath arra volt kíváncsi, hogyan kezdtem el haldoklók

gondozásával foglalkozni, és egészen megdöbbent, amikor
elmeséltem neki, hogy évekig dolgoztam a bankszektorban. - Nahát,
ezt el sem tudom képzelni rólad - mondta meglepődve.

-    Hál’Istennek, már én sem - mondtam nevetve. Én is

meglepődtem, ahogy eszembe jutottak a régi idők, mennyi minden
fér bele egyetlen életbe! És ma már mennyire nehéz elképzelnem,
hogy abban a világban éltem, ráadásul olyan sokáig!

-    Egyszerűen nem volt nekem való a harisnya, a magas sarkú cipő

meg a céges egyenruha, és persze a szigorúan szabályozott élet
sem.

-    Ez nem lep meg, miután ezt a mostani életet választottad

magadnak - mondta kuncogva, majd komolyabbra váltott, és
megkérdezte, meddig akarom végezni ezt a munkát, és van-e más
elképzelésem.

Nem volt értelme titkolózni. Addigra már megtanultam, milyen fontos

az őszinteség, és csodálatos érzés volt ilyen szabadon beszélni erről
a témáról. Az utóbbi időben sok minden járt a fejemben, és azzal,
hogy Cathnek elmondhattam ezeket a dolgokat, magam is
világosabban kezdtem látni.
Már egy éve lehetett, hogy azon kezdtem gondolkodni: szívesen
tanítanék dalszerzést egy börtönben. Semmit sem tudtam
a börtönrendszerről, de ez az ötlet valahogy mégsem hagyott
nyugodni. Idővel az elültetett mag lassanként kicsírázott a földből.
Nemrég felvettem a kapcsolatot egy remek nővel, aki a szárnya alá
vett, és segít végiggondolni a finanszírozási lehetőségeket.

- Helyes, menj vissza az élőkhöz, Bronnie. Csodálatos munkát

végzel, és most biztosan ez ad célt és értelmet az életednek. De
néha azért biztos kiborulsz tőle - mondta Cath. Elmeséltem neki,
hogy már majdnem nyolc éve dolgozom ebben a szakmában, és
közben azt éreztem: valami megváltozik bennem, és be kellett
látnom, hogy valóban közel állok a kiboruláshoz. Kezdtem kiégni.

Hihetetlenül nagy megtiszteltetés volt végignézni, ahogy az emberek

megtalálják a lelki békéjüket, és tanúja lenni, milyen fejlődési utat
járnak be életük alkonyán. Számomra ez óriási örömöt és jutalmat
jelentett. Tagadhatatlanul szerettem ezt a munkát, régebben is, és
most is. De most már olyan helyen akartam dolgozni, ahol még van
egy kis remény, olyan emberek között, akiknek még van lehetőségük
arra, hogy sokat fejlődjenek, és jelentősen megváltoztassák az
életüket, mielőtt meghalnak. Egyre jobban vágytam az
alkotómunkára, és arra is, hogy minél többet
dolgozhassam otthonról, amikor majd újra kialakítom a saját teremet.

Most, hogy hangosan kimondtam ezeket a gondolatokat Cath előtt, a

projekt érezhetően telítődni kezdett energiával. Azon vettem észre
magam, hogy a börtönben való tanítással kapcsolatos ötletek egyre
jobban lefoglalták a gondolataimat. A haldoklók gondozásával töltött
életszakaszom lassan a végéhez ért. S ez így volt jó. Hiszen
mindent beleadtam, amit csak tudtam.

Halála előtt nem sokkal Cath kissé erőre kapott, és pár napig úgy
tűnt, mintha jobban lenne. Ezzel a jelenséggel már korábban is
találkoztam, így hát felhívtam azokat, akik rendszeresen meg
szokták látogatni, hogy jöjjenek el hozzá, mert Cath hamarosan
elindul a végső lejtőn. Voltak, akik a látogatás után nem akartak hinni
nekem, annyira jól nézett ki, és annyival több energiája volt. Hosszú
betegeskedés után sokan részesülnek ebben az áldásban, amely a
hátramaradóknak is segít visszaemlékezni arra, milyen volt a
haldokló régen, amikor még tele volt élettel, mielőtt úrrá lett
volna rajta a betegség. Két napon át folyamatos nevetés hallatszott
Cath szobájából, sokat viccelődött, és tiszta tudattal örült a barátai
és a családja társaságának.

De amikor másnap beléptem hozzá, napnál világosabb volt, hogy

egy haldoklót látok, aki már alig tudja kipréselni a száján a szavakat.
Cath ernyedten feküdt, egy csöpp ereje sem volt. Három napig
hevert így. Nagyrészt aludt, de ha ébren volt, mindig rám mosolygott,
amikor kicseréltem a betétjét, és megmosdattam. Már a szobavécé
luxusa is a múlté lett.

A barátai ismét eljöttek hozzá, majd megrendülten távoztak, mivel

tudták, hogy végső búcsút vettek a drága Cathtől. A harmadik nap
végére nyilvánvaló volt, hogy nem éli túl az éjszakát. Így hát amikor
véget ért a műszakom, ott maradtam Cath öccsével és sógornőjével.
Az éjszakai gondozó még sohasem látott holttestet, és borzasztóan
megkönnyebbült, hogy nem hagyom magára. Eszembe jutott, amikor
annak idején én voltam ebben a helyzetben, és akkor döbbentem rá,
milyen nagy utat tettem meg azóta. Akkor még nem tudtam, mennyi
csodálatos emberrel fogok megismerkedni, mennyire közel kerülök
hozzájuk, és a sok értékes tanítást sem láthattam előre.

Az utolsó néhány nap során Cath intravénásan kapta a

fájdalomcsillapítót, mivel már nem tudta volna lenyelni a tablettákat.
Este megérkezett a palliatív ápolónő, hogy beadja neki a következő
adagot. Cath akkor már nem volt magánál. - Ez lesz az utolsó -
mondta az ápolónő Cath öccsének és nekem. - Már nem éli túl az
éjszakát. - Kedvesen megköszöntük, és kikísértem. - Egy órán belül
meg fog halni - mondta az ápolónő, amikor a kapuban elköszöntem
tőle. Annyi öröm és fájdalom volt ebben a munkában: fájdalom, mert
el kell búcsúzni, és el kell engedni a haldoklót. De öröm is, mert
véget ér a szenvedésük, és mert szerettük egymást. Egyszerre
volt keserű és édes. Néhány könnycsepp gördült le lassan a
szememből.
Cath már egy órát sem várt. Éppen akkor halt meg, amikor beléptem
a szobájába. Egyszerűen lelassult, majd megállt a légzése. Néztem,
ahogy ott feküdt, miközben gyönyörű lelke már máshol járt, s a
könnyeimen keresztül elmosolyodtam, mert még mindig hallottam a
hangját: - Ne legyél állandóan haldoklók közt, engedd vissza az
örömöt az életedbe - mondta elhaló, suttogó hangon előző reggel.

Kibuggyantak a könnyeim. Hagytam, hadd folyjanak, s csak álltam

az ágya mellett. - Jó utat, barátnőm - mondtam némán, teljes
szívből. Az öccse és a sógornője megkerülték az ágyat, odaléptek
hozzám, és könnyek között, szeretettel átöleltek. Ezután eleget
tettünk a formaságoknak, amelyekhez a család ragaszkodott.
Közben még utoljára rápillantottam Cath testére, amelyet annyiszor
mosdattam és masszíroztam. Maga Cath azonban már nem volt
benne. A lelke már máshol járt. De a szívemben továbbra is ott
volt, és gyengéd mosollyal végső búcsút vettem tőle és a családjától.
Az éjszakai gondozó is elbúcsúzott, majd útra kelt. Utoljára léptem ki
Cath otthonából. Az utcai lámpák fényesen ragyogtak a csendes
kertvárosi utcán, amikor behúztam magam mögött a kaput.

A világ mindig valószerűtlennek tűnt, valahányszor tanúja voltam az

elmúlásnak. Ilyenkor felfokozódtak az érzékeim, és úgy éreztem,
mintha valahonnan máshonnan pillantanék a világra. Ahogy fölfelé
lépkedtem a villamos lépcsőjén, alig vettem észre a körülöttem levő
embereket. A világ ment tovább, de én csak Cathre és az együtt
töltött csodálatos időkre gondoltam.

Amikor a villamos megállt egy piros lámpánál, egy társaságot láttam,

épp beléptek egy étterem ajtaján, és nevettek. Balzsamos este volt,
a járókelők mind derűsnek látszottak. Ennyi öröm láttán még az én
égő, fáradt szemem is elmosolyodott. Lassanként a villamoskocsi
lármája is elért a fülemhez - addig egészen máshol jártam. Az
utasok is mind vidáman beszélgettek. Olyan éjszaka volt, amikor
boldogság kering a levegőben. Noha az én éjszakámban bőven volt
szomorúság is, azért boldog is voltam, mert örültem, hogy
megismerhettem Cath-t.
Vibrált körülöttem a nevetés, és engem is jókedvre derített. Amikor a
villamos ismét elindult, kinéztem az ablakon, és arra gondoltam:
milyen jószívűek az emberek mindenütt, körülöttem is. Hála öntött el,
és akaratlanul elmosolyodtam.

Nem a múltra vagy a jövőre gondoltam. A boldogság most van. És

én is most vagyok.
Nézőpont kérdése
Az egyik utolsó kliensem maradandó hatást gyakorolt rám.
Csodálatos ember volt, aki ápolóotthonban élt. Továbbra sem
szívesen vállaltam el az ilyen műszakokat. Valahányszor beléptem,
azonnal elkeseredtem, majd’ megszakadt a szívem, látván, milyen
körülmények között élnek ezek az emberek. Csak olyankor vállaltam
efféle munkát, amikor egyáltalán nem volt kilátásom saját
otthonában élő magán kliensre. Ebben az esetben csöppet sem
bántam meg, hogy elvállaltam ezt a munkát.

Lenny már a végét járta, amikor megismertem. A lánya kiegészítő

gondozónak vett fel engem, mert tudta, hogy az ápolóotthon
állandó személyzetének túlságosan sok dolga van, és nem tudja úgy
gondozni az apját, ahogy ő szerette volna. Lenny a nap nagy
részében aludt, néha elfogadott egy csésze teát, de az ennivalót
elutasította. Amikor felébredt, megveregette az ágy szélét, ezzel
jelezve, hogy üljek közelebb hozzá, mert már nem volt ereje
hangosan beszélni. - Jó életem volt - mondogatta. - Igen, jó életem
volt.

Lenny esetében ez határozottan nézőpont kérdése volt, és a vele

való ismeretség erősítette meg bennem azt a meggyőződést, hogy a
boldogság sokkal inkább az ember döntésén, mintsem a
körülményeken múlik. Lenny élete egyáltalán nem volt könnyű. A
szüleit már tizennégy éves kora előtt elveszítette, és a rákövetkező
években a testvérei is mind meghaltak vagy szétszéledtek, végül
minden kapcsolata megszakadt velük. Huszonkét éves korában
találkozott Ritával, élete nagy szerelmével, és - ahogy ő fogalmazott
- „viharos gyorsasággal” el is vette feleségül.

A házasságból négy gyerek született. A legnagyobb fiuk a vietnami

háborúban esett el. A háború említésére Lenny még mindig csak a
fejét csóválta. Hevesen kikelt ellene, őrült dolognak tartotta.
Sohasem lesz képes megérteni, mondta, hogyan gondolhatja bárki,
hogy a háború tartós békét eredményezhet. Lenny szerint a mostani
világ is lesújtó helyzetben van, mert elhatalmasodott rajta az őrület.
Az elejétől fogva nagyra értékeltem ennek a kedves embernek az
intelligenciáját és a gondolatait.

Néha benézett egy dolgozó, és ennivalóval kínálta. De ő mindig

visszautasította, közben mosolygott, és megrázta a fejét, amelyet
már nem volt ereje felemelni a párnáról. Egy idő után már teljesen
kirekesztettük a külvilág zaját, mintha egy másik dimenzióban lettünk
volna, amelyben a közeli hangok már nem hatottak ránk.

Az idősebb lányuk férjhez ment egy kanadai férfihez, és

hozzáköltözött. Hat hónapra rá meghalt, mert egy hóviharban
elvesztette az uralmát az autója fölött. - Ragyogó csillag volt -
mondta Lenny. - Mindig is az volt, és most már örökre az is marad.

Mióta ebben a szakmában dolgoztam, már régen feladtam, hogy

megpróbáljam visszatartani a könnyeimet. Ahogy fejlődtem,
egyébként is egyre természetesebben, gondolkodás nélkül fejeztem
ki az érzéseimet. A mi társadalmunkban rengeteg erőfeszítést
fektetnek az emberek a látszat megőrzésébe, ám ennek nagy ára
van.

Az érzéseim őszinte kifejezése néha a családoknak is segített, mert

mintegy felhatalmazta őket arra, hogy ők is szabadon engedjék a
könnyeiket. Olyan emberrel is találkoztam, aki egész felnőtt életében
egyetlenegyszer sem engedte meg magának, hogy sírjon. Én
viszont egyre inkább az őszinteséget hirdettem. Így hát jó néhány
könnyet hullattam akkor is, amikor Lenny megosztotta velem a
történeteit. Volt valami ebben a csodálatos emberben és a
beszédmódjában, amitől mindig megindultak a könnyeim.

Lenny legkisebb fia túl érzékeny volt, nem e világra való, és egyre
inkább kiütköztek rajta az elmebetegség jelei. Abban az időben még
nem alakult ki a támogatói rendszer az elmebeteg családtaggal
rendelkező családok megsegítésére, és ha a család nem tudott
megbirkózni a helyzettel, a beteget elmeotthonba vitték. Lenny és
Rita otthon akarta tartani Alistairt, hogy szerető környezetben éljen,
de az orvosok ezt nem engedték. Alistair a hátralevő éveit tompa
kábulatban élte le, Lenny soha többé nem látta mosolyogni.

A megmaradt egy szem lányuk Dubaiban él, ahol a férje építőipari

vállalkozóként dolgozik. Többször telefonált, amikor épp műszakban
voltam, és beszéltünk is. Kedves nőnek tűnt, de sajnos nem tudott
hazajönni az édesapjához.

Lenny szerelme, Rita a negyvenes évei végén halt meg, alig pár
évvel az után, hogy Alistair elmeotthonba került. A diagnózistól az
elmúlásig mindössze néhány hét telt el. S ez a fantasztikus ember
mindezek után azt mondta, hogy jó élete volt. Könnyek között tettem
fel a kérdést: hogyan képes így látni a helyzetét? - Megismertem a
szerelmet, s ez a szerelem az évek során mit sem változott -
válaszolta.

Azon kaptam magam, hogy a műszak végén nem akarok

hazamenni. Lennynek azonban pihenésre volt szüksége. Mindennap
azért imádkoztam, hogy még életben találjam. Ez persze nem volt
könnyű, hiszen tudtam: ő már menni akar, hogy végre ismét Ritával
és az elveszített gyerekeivel lehessen. Emiatt azt kívántam neki,
hogy mihamarabb elmehessen. A saját fejlődésem és a vele való
kapcsolatom miatt viszont azt szerettem volna, hogy minél tovább
maradjon.

Lenny nagyon sokat dolgozott, túl sokat. Kezdetben azonban a

munka legalább tompította a fájdalmat, mivel Lenny nem ismert más
módszert arra, hogy feldolgozza a veszteségeit. Később Dubaiban
élő lánya, Rose tanácsára szakembertől kért segítséget, és
megtanult beszélni a dolgairól. A veszteség kibeszélése
begyógyította a sebeit, és most már szabadon tudott mesélni
az életéről. És én mondtam neki, hogy mennyire hálás vagyok ezért.

Ő is kérdezett az életemről, és egészen lenyűgözte, hogy fiatal nő

létemre képes voltam eladni az összes vagyonomat, és a maradék
holmimat egy autóba pakolva elindulni egy új élet felé, anélkül, hogy
tudtam volna, hol fogok kikötni. És hogy ezt többször is megtettem.
Elmondtam neki, hogyan hatott az első komoly kapcsolatom az
életem alakulására. Már akkor is úgy éreztem, hogy sok
felfedeznivaló van saját magamban (és ez mindig így is lesz). De a
kapcsolat során annyi mindent elfojtottam, hogy miután véget ért,
erősen csábítani kezdett az ismeretlen. A szakítás után olyan nagy
szabadságot éreztem, mint még soha. Nagyon fiatalon ismerkedtünk
meg, és azelőtt lényegében nem volt részem a felnőtt élet
szabadságában. A kapcsolat végére huszonhárom éves lettem,
és belevetettem magam abba, amit minden huszonhárom évesnek
csinálnia kellene: a szórakozásba.

Pár hónappal később hat órán át kellett vezetnem, hogy odaérjek

egy barátom esküvőjére, és akkor felfedeztem magamban valamit,
ami olyan volt, mint egy hazaérkezés: azt, hogy az úton egyszerűen
otthon érzem magam, s hogy ez mindig is így lesz. A lehető
legtermészetesebb dolog volt számomra a hosszú vezetés. Azóta a
szabadságvágy az egyik legerősebb mozgatórugóm. A legtöbb
kérdésben aszerint döntök, hogy milyen hatással lesz
a szabadságomra. Mindig ennek megfelelően alakítom az életemet.
A szabadságot persze rendszeres életvitel mellett is meg lehet élni.
A szabadság elsősorban lelkiállapot, s a legnagyobb szabadság az,
ha valaki képes önmaga lenni, függetlenül a lakóhelyétől.

Lenny erre azt mondta, nagyon sok párkapcsolatban élő ember hiszi
azt, hogy birtokolja a párját. Természetesen minden kapcsolatban
szükség van kompromisszumokra és elkötelezettségre, különösen
ha gyerekeik is vannak, de mindenkinek jogában áll, hogy
megmaradjon önmagának. Őszinte kíváncsisággal kérdezgetett az
életemről, és figyelmesen hallgatott, amikor bevallottam neki: azt
fontolgatom, hogy abbahagyom ezt a munkát. - Helyes -mondta erre.
- Szép élet vár rád, Bronnie, nem szabad minden idődet a
halál közelségében tölteni. Térj vissza az élők közé. - Igazán drága
ember volt, és elmosolyodtam, ahogy ezt az áldást mondta.

Az ápolóotthont egy keresztény felekezet működtette. Rita halála

után Lenny többé nem járt templomba. Nem mintha elvesztette volna
a hitét, hanem mert túlságosan fájdalmas lett volna neki, ha úgy kell
részt vennie a szertartáson, hogy nem hallja a mellette levő padban
drága felesége éneklését. Lenny azt mondta, neki teljesen mindegy
volt, hogy az ápolóotthon, ahová kerül, keresztény, vagy valami más
valláshoz tartozik, vagy nem is egyházi intézmény. Mindegyikben
megtalálta volna a jót. Egyébként is, készült hazatérni Ritához, és
csak ez érdekelte. Mindenesetre végül is keresztény intézménybe
került, ahol a személyzeten kívül sok önkéntes is dolgozott.

Az egyik önkéntest Roynak hívták. Mindennap körbejárt, és

felolvasott a rezidenseknek a Bibliából. Néhány hónappal korábban
Lennynek is felajánlotta a szolgálatát, de Lenny udvariasan
elhárította. Roy azonban nem tágított, és azóta is számtalanszor
ajánlkozott, Lenny pedig továbbra is minden alkalommal udvariasan
elhárította.

Most, hogy Lennynek már csak néhány napja volt hátra, és nem
maradt ereje a tiltakozásra, Roy úgy döntött, hogy mégiscsak bejön
minden délután, és felolvas neki a Bibliából. Hosszú ideig olvasott. A
mindennapos monoton felolvasás még egy jobb karban levő és a
Biblia iránt rajongó embert is megviselt volna. Udvariasságból én is
igyekeztem figyelni, de néha azon kaptam magam, hogy
elbóbiskolok. Tényleg rettentő sokáig olvasott, és teljesen
kifejezéstelenül.

Ezek után ráadásul meg akarta vitatni az olvasott részt Lennyvel.

Lenny gondozójaként számomra a kliensem közérzete volt a
legfontosabb. Így hát kedvesen elmagyaráztam neki, hogy Lenny
csak akkor tud beszélni, ha éppen van ereje, nem szabad erőltetni.

- Tudom, hogy maga nagyon kedves nő, Bronnie - mondta Lenny

egyik nap halkan, miután Roy továbbment egy másik szobába. - És
tudom, hogy szeret jót gondolni az emberekről. De ha ez a fickó még
egyszer idedugja a képét, úgy fenékbe rúgom, hogy innen
Timbuktuig repül. - Mindketten felkacagtunk, hiszen jól tudtuk, hogy
Roy másnap is meg fog jelenni ugyanabban az időben.

-    Ha nem a mennyországban fogom végezni, akkor most már mi a

fene értelme van az egész vallásnak? - kuncogott. - Egyébként sem
tudok odafigyelni. Nincs elég erőm hozzá.

-    Jót akar, Lenny. Ez a lényeg, nem? - feleltem. Mindketten

jót mulattunk ezen a helyzeten. Roy kedves ember volt, és noha
nyilvánvalóan jót akart, a dolog valóban kezdett komikussá válni.
Valahányszor befutott délután, mindketten tudtuk, hogy komoly
megpróbáltatások várnak ránk. A Biblia bölcs szavai igazán többet
érdemeltek volna ennél a monoton, élettelen felolvasásnál. -
Legalább tud közben aludni- mondtam nevetve Lennynek.
Mosolyogva bólintott.

Múltak a napok, és közben kaptam egy másik munkaajánlatot, de

visszautasítottam. Ha csak lehetett, végig ott akartam maradni e
mellett a csodálatos ember mellett. Úgy éreztem, a lányának, Rose-
nak is tartozom ezzel. Borzasztó érzés lenne neki, ha az apja egy
másik országban haldokolna, és mindennap más gondozó látná el.
Azt is tudtam, hogy nemsokára véget érnek halk beszélgetéseink, és
nem akartam korábban lemondani róluk, mint ahogy muszáj volt.
Egyébként is nagyon hamar eljött az idő.

Forgalmas csütörtök délután volt az egyébként is forgalmas

negyedben. Mindenhol nagy volt a nyüzsgés, az utakon, a boltokban
és az ápolóotthonban is, amikor megérkeztem. A dolgozók a
folyosókon sietve tolták az ételhordó kocsikat. Az orvosok épp
viziteltek. Az ápolónők fel-alá futkostak, ki se láttak a munkából. A
betegeket tolószékben tolták, volt, akinek folyt a nyála a szája
sarkából, és üres tekintettel nézett maga elé. Az ápolóotthonok
rettenetesen elkeserítő helyek, és ez a nap sem volt kivétel.

Ahogy végigmentem a folyosón, az irodán dolgozó lányok épp egy

távol levő kollégájukra panaszkodtak. Eltűnődtem, hogyan képesek
energiát pazarolni arra, hogy csip-csup ügyek miatt panaszkodjanak,
miközben a halál veszi körül őket. Persze addigra én már rengeteget
tanultam csodálatos klienseimtől és a saját életemből, és tudtam,
hogy azok a dolgok, amelyekre az emberek rengeteg energiát
fordítanak, hosszú távon sokszor teljesen lényegtelennek
bizonyulnak.
Attól a pillanattól fogva, hogy beléptem Lenny szobájába, szokás
szerint mintha egy másik világban találtam volna magam. Ebben a
kissé elsötétített szobában a belépés pillanatától békesség költözött
az ember leikébe. Ez kezdettől fogva így volt, már az első nap meg
is jegyeztem Lennynek. Elmosolyodott. - Hát igen, ez egy békés
hely. De nem mindenki veszi észre. Annyi dolgozó van, aki beront
ide, és fel sem tűnik neki. - Ezt később magam is megfigyeltem.
Némelyik látogatója viszont szelíd ember volt, és ők
azonnal megérezték.

Közelebb húztam a székemet az alvó Lennyhez, és egy darabig

olvastam. De csak rá tudtam gondolni. Egy kis idő múlva
megmozdult, és észrevette, hogy ott vagyok. Az ágyat veregetve
jelezte, hogy kéri a kezemet, odanyújtottam neki. Mosolyogva
visszaaludt. Órák teltek el. Néha megmozdult, ilyenkor adtam neki
egy korty italt, vagy csak megcsókoltam a kezét.

-    Jó életem volt - törte meg a csendet, amikor felébredt. - Jó

életem volt. - Ismét elszenderedett, s én szeretettel néztem rá. Fájt a
szívem, és néhány könnycsepp hullott a szememből. Eltűnődtem,
miért nem választottam könnyebb munkát, amelybe nem kellene
ennyire bevonódnom érzelmileg. Néha egyszerűen túl nagy
fájdalmat kellett elviselnem. Persze azt is tudtam, hogy más munka
nem jár ennyi áldással, mint amennyit a klienseimtől kaptam.

-    Hmmm. Jó életem - ismételte meg, aztán megint kinyitotta

fáradt szemét, és rám mosolygott. A könnyeimet látva megszorította
a kezemet. -Ne aggódjon, kislány, készen állok. - A hangja szinte
már csak suttogás volt. -Ígérjen meg valamit.

Zokogni szerettem volna, de csak mosolyogtam a könnyeimen át. Az

a fajta mosoly volt, amely igazából nem is mosoly, csak annak a jele,
hogy valaki megpróbál hősies lenni, de hiába. - Persze, Len.

-    Ne aggódjon a kis dolgok miatt. Nem számítanak. Csak a

szeretet számít. Ha nem felejti el, hogy a szeretet mindig jelen van,
akkor jó élete lesz. - A légzése akadozott, és egyre nehezebben
préselte ki magából a szavakat.
-    Köszönök mindent, Len - mondtam nagy nehezen, könnyek
között. -Annyira örülök, hogy megismerhettem. - Gyerekesnek tűntek
ezek a szavak, hiszen annyi mindent mondhattam volna és
szerettem volna mondani. De végül is a lehető legegyszerűbb
módon közvetítették az érzéseimet. Lehajoltam, megcsókoltam a
homlokát, és láttam, hogy megint elszenderedett.

Csak ültem, és hagytam, hogy szabadon folyjanak a könnyeim.

Néha elég egy kicsit megnyitni a könnyek csapját, és máris kiderül,
hogy egy egész tengernyi könny vár kiáradásra. Az ember ilyenkor
azt sem tudja, miért sír. Megnyitottam a csapot, csak sírtam és
sírtam. Lenny még órákig aludt. Lehetséges volt, hogy sohasem
ébred fel többé. Amikor elapadtak a könnyeim, csendben üldögéltem
tovább, és gyengéden néztem Lennyt. Ekkor ki más lépett be, mint
Roy.

Majdnem felnevettem, mert tudtam, hogy Lenny milyen viccesnek

találná a helyzetet, ha ébren lenne. De nem volt ébren. Szelíd
mosolyom, amelyet véreres szemekkel, több vödörnyi könnytől
kimerülten küldtem Roy felé, mindent elmondott. Lehet, hogy Lenny
soha többé nem fog felébredni.

Néhány lassú könnycsepp gördült végig az arcomon. De most már

nem tört fel belőlem a zokogás, hamarosan elálltak a könnyeim. Azt
hiszem, Roy kedves arca és a jó szándéka indított meg, pedig
tudtam, hogy Lenny nem különösebben vágyik a jelenlétére.

Roy leült az ágy másik oldalára. Kinyitotta a Bibliát, és olvasni

készült, de előbb rám nézett, hogy jóváhagyom-e a dolgot. Olyan
képet vágtam, mint aki azt mondja: „Hát, nekem mindegy, de
szerintem jobban szeretné, ha békén hagynák.” Bólintott. A Biblia
nyitva maradt a kezében, de nem olvasott. Akkor nagyon
megszerettem, amiért tiszteletben tartotta ezt az áhítatos pillanatot.
Nem mintha a Biblia-olvasás nem az áhítatot szolgálta volna. De
egyszerűen nem volt rá szükség, mert a pillanat már meg
volt szentelve.
Lenny ekkor csukott szemmel a kezemért nyúlt. Felálltam, és
odanyújtottam neki. Hörgött, és szabálytalanul lélegzett. Azt a már
nagyon is ismerős, leírhatatlan szagot éreztem. A halál szagát.

Aztán Lenny kinyitotta a szemét, egyenesen rám nézett, és

elmosolyodott. Csakhogy az már nem az én Lenny barátom volt,
hanem Lenny a lelke teljes dicsőségében. Abban a mosolyban a
betegségnek nyoma sem volt. Egy olyan lélek mosolya volt, amely
megszabadult az éntől és a személyiségtől.

Tiszta, mindentől szabad szeretet volt - ragyogó, tündöklő és derűs.

Őszintén visszamosolyogtam rá, s a szívem teljesen megnyílt.

Mindketten boldogan mosolyogtunk, mert tudtuk, hogy végül minden
csak szeretet. Soha életemben nem volt részem ilyen nyílt
mosolyban - se nem kaptam, se nem adtam még ehhez foghatót.
Semmi nem állt az útjában. Csupán tiszta derű volt. Ragyogó
mosollyal néztünk egymásra, az idő szinte megállni látszott.

Egy idő után Lenny lehunyta a szemét, de a békés mosoly ott

maradt az ajkán. Nekem is ott maradt az arcomon a mosoly, mert
egyszerűen annyira megnyílt a szívem, hogy nem tudtam
abbahagyni.

Pár perccel később Lenny eltávozott.

Roynak, aki mindezt az ágy másik oldaláról nézte végig, ez az

esemény teljesen megváltoztatta az életét. Becsukta a Bibliát, és
halkan azt mondta: most már érti, milyen Isten szeretete. Úgy érezte,
egy csodának volt szemtanúja, amikor meglátta a békességet Lenny
arcán a halála előtt. Isten útjai kifürkészhetetlenek - mondta, s én
bólintottam.

Sokáig ültünk még ott csendben, Roy meg én. Tudtam, hogy a
pillanat azonnal elillan, mihelyst értesítem a személyzetet, amit
nemsokára meg kell tennem. Amikor elbúcsúztunk egymástól, Roy
hosszasan szorongatta a kezemet, keresgélte a szavakat, nem
tudta, hogyan fogalmazza meg azt, ami történt. Nem akart
elengedni, mintha attól félt volna, hogy kipukkan a léggömb, ha már
nem leszek ott, és nem lesz kivel megosztania a történteket.

-    Nagy áldásban volt részünk, Roy. Elég, ha ennyit tudunk -

mondtam lágyan. Megragadta a karomat, és szorosan átölelt, mint
egy rémült kisgyerek, aki nem akar egyedül maradni. - Semmi baj,
Roy - mondtam.

-    De hogy fogom tudni ezt elmondani másoknak? - kérdezte

könyörgő hangon.

-    Szerintem sehogy - mosolyodtam el. - Vagy akárhogy.

Mindenesetre ugyanaz az erő, amely az imént ebben a csodában
részesített minket, ott lesz, és segít, hogy megtalálja a megfelelő
szavakat, ha szüksége lesz rájuk.

Egyre csak ingatta a fejét, és boldogan mosolyogva azt mondta: -

Örökre megváltozott az életem. - Szeretettel rámosolyogtam, és
ismét átöleltük egymást.

Amikor befejeztük a papírmunkát, én is elhagytam az ápolóotthont.

Túl nagy volt a sürgés-forgás Lenny teste körül, és mi már elég időt
töltöttünk együtt. A forgalom addigra alábbhagyott, s a késő délutáni
nap gyönyörű fénnyel világította meg a fasort. A szívem továbbra is
nyitva volt, és mosolygott. Szerelmes voltam mindenbe és
mindenkibe.

Igen, ebben a munkában volt jó is, rossz is. De bármilyen képesítést

szereztem volna, bármilyen gondosan terveztem volna meg a
karrieremet, sehol nem kaptam volna annyi ajándékot, mint ebben a
szakmában.

Az imént kapott ajándéktól mámorosan, szélesen mosolyogva

lépkedtem, közben az öröm és a hála könnyei gördültek végig az
arcomon.

Igen. Tényleg szép az élet, Lenny. Tényleg szép.

Változnak az idők
A haldoklókkal való foglalkozás lelkesített, de teljesen ki is merített.
A munkám rengeteg pozitív fejleményt hozott az életembe, de most
már megérett a helyzet a változásra, így hát nekiálltam
megvalósítani az ötletemet, hogy dalszerzést fogok tanítani női
börtönökben.

A hivatalos út meglehetősen bonyolult volt, sok mindent meg kellett

tanulnom a magán jótékonysági szektorról: mely alapítványok
rendelkeznek olyan irányelvekkel, amelyekbe az én projektem
finanszírozása belefér, és hogyan kell beadni a pályázatot. Sok
útmutatást kaptam egy női csoporttól, amelynek tagjai már évek óta
tartottak színjátszást börtönökben. Kiderült, hogy egy évtizeddel
korábban a szomszédaim voltak Melbourne-ben. Persze abban az
időben még az első dalomat sem írtam meg, így hát meg
sem fordulhatott a fejemben, hogy dalszerzési programot indítsak.
Furcsa, de jó érzés volt ismét végigmenni a régi utcámon -
elgondolkodtam, mennyi változás történt azóta az életemben és a
lelkemben.

Kezdeti próbálkozásaim Victoria állam egyik börtönében sem jártak

sikerrel, így hát elhatároztam, hogy Új-Dél-Wales-ben folytatom.
Ebben az is közrejátszott, hogy épp egy Új-Dél-Walesben élő férfivel
folytattam távkapcsolatot. Nem sokat vártam ettől a kapcsolattól, de
úgy gondoltam, mégiscsak több esélyünk van, ha egymás közelében
lakunk, mint ha ezer kilométer választ el bennünket egymástól. Egy
kedves unokatestvérem is az általam kiválasztott környéken lakott,
és felajánlotta, hogy megszállhatok nála, amíg lakást nem találok
magamnak.

A börtönprogram megvalósításában a legnagyobb segítséget Liztől

kaptam, aki már korábban is a szárnyai alá vett. Mindig azzal
biztatott, hogy bármit meg lehet csinálni, ha kihasználjuk az emberek
kapcsolati hálóit, és összekötjük egymással a megfelelő
személyeket. Sokszor eszembe jutottak egy klienseim szavai is:
semmilyen jó dolgot nem lehet egyedül megvalósítani. Együtt kell
dolgoznunk másokkal. Liz azt is elmagyarázta, hogy a
finanszírozáshoz pártfogóra is szükség van. A legtöbb
jótékonysági alapítvány csak akkor tudja finanszírozni a programot,
ha van egy jótékonysági szervezet, amely a nekem küldött pénzeket
felveszi, s így az alapítvány fel tudja használni a jótékonysági célra
történő adományozás után járó adókedvezményt. Én pedig
kiszámlázom a jótékonysági szervezetnek a teljes összeget, és
ebből lesz nekem bérem mint önálló vállalkozónak. Eleinte nem volt
könnyű olyan szervezetet találni, amely hajlandó lett volna felvenni a
pénzt. Aztán a dolgok végül is úgy alakultak, hogy ismét
bebizonyosodott: az élet állandó körforgás, folytonos visszatérés.

Mielőtt abba a kis vidéki városba költöztünk volna, ahol felnőttem, a

családom Sydney környékén élt. Akkoriban - a hetvenes években -
ez agrárvidék volt. Itt töltöttem az első iskolaévemet. És most,
számtalan telefonhívás és email után a pártfogó ajtaja annak az
egyháznak a közvetítésével nyílt meg előttem, amellyel az első
iskolám kapcsolatban állt. Harmincöt év múltán ott ültem egy
irodában, amely arra a játszótérre nézett, ahová óvodás koromban
jártam. A börtön-projektem így még nosztalgiával is gazdagodott.

Azokban az időkben, amikor kétségesnek tűnt a finanszírozás, az

általam választott női börtön nevelőtisztjének a lelkesedése is
kitartásra ösztönzött. Haladó szellemű, lelkes nő volt, tökéletesen hitt
a tervemben, és meggyőzően adta elő a javaslatomat a regionális
vezetőknek. Korábban már két női börtönnel is felvettem a
kapcsolatot, de ők egészen máshogyan álltak hozzá a tervemhez.
Az egyikben azt mondták, hogy még tollat és füzetet sem hajlandóak
adni. Vigyem még azt is én. A másikban adtak volna tollat és füzetet,
sőt még gitárt is, és bármi mást, amivel segíteni tudnak. De
ahogy egyre jobban beleástam magam a dologba, nyilvánvalóvá
vált, hogy épp elég lesz egy börtönnel és egy csoporttal foglalkozni.
Az pedig világos volt, hogy a kettő közül melyik börtönt fogom
választani.
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy semmit sem halad a dolog, de amikor
végre összeállt, már villámgyorsan ment minden, és pár nap múlva
úton voltam észak felé. Egy hónapig az unokatestvéremnél laktam,
akinek jó nagy családja volt. Furcsa, de nagyon jó érzés volt ismét
ennyi ember között lenni, az addigi csendes munkám és csendes
otthonaim után. A házban állandóan zűrzavar uralkodott, hiszen
három generáció, hét macska és három kutya élt együtt benne.
Egyre jobban vágytam saját konyhára, és bár mindenki azt mondta,
hogy nehéz albérletet találni, mihelyst elhatároztam magam,
még aznap találtam egy házat. A Kék-hegyek alacsonyabb részén
állt, a közelben patak és erdő - meseszép volt.

Semmilyen holmim nem volt, de ettől cseppet sem jöttem zavarba.

Úgy éreztem, ez teljesen rendjén van. Nagyon megerősödött a hitem
attól, hogy ilyen könnyen találtam házat. Ami kell, az majd lesz is -
gondoltam, és így is történt. Özönleni kezdtek a tárgyak. Egy
fészerraktárakat üzemeltető vállalkozás tulajdonosai felajánlottak pár
dolgot, amitől meg kellett szabadulniuk, az egyik raktárból egy fotelt,
a másikból ágyneműt. Az unokatestvérem évtizedek óta lakott ezen
a környéken, és kiterjedt baráti köre volt. Rajtuk keresztül kaptam
egy mosógépet, amely valakinek a pincéjében hevert. Aztán érkezett
egy hűtőszekrény, majd könyvespolcok, konyhai eszközök,
függönyök meg egy antik íróasztal. Rengetegen vetették bele
magukat ebbe a projektbe, és mindenfélét adtak, mert lenyűgözte
őket a tervem, és mert jószívűek voltak. Csodálatos élmény volt.

Ahogy megérkeztem Új-Dél-Wales-be, rögtön vettem egy egyterű

autót. Le akartam telepedni, de gyakran jártam folkzenei
fesztiválokra, és emiatt már nagyon kellett egy kerekeken guruló
ágy. Jobban szerettem, mint a sátrat, mert szabadabbnak éreztem
magam, hiszen tudtam, hogy bármikor továbbállhatok. Az
autóvásárlás is, a költözés is a legjobb pillanatban történt. Éppen
abban a hónapban költöztem be, amikor az éves lomtalanítás volt a
környéken.

A fölöslegessé vált bútordarabok ott hevertek a járdán, bárki

elvihette őket, mielőtt az önkormányzat szemétszállító kocsija
megérkezett. Az emberek kiintegettek a verandáról, amikor látták,
hogy kisebb tárgyakat válogatok a kikészített halomból, mosolyogva
biztattak, hogy vigyek, amit csak akarok - találtam egy fonott
szennyeskosarat, egy keskeny konyhaszekrényt a kamrámba meg
egy kerti asztalt. Aztán lett néhány klasszikus bútordarabom is. A
korábbi tulajdonosok néha még segítettek is felpakolni a bútorokat
az egyterűmbe, köztük volt egy öreg, de még kitűnő fotel is, amely a
verandámra került.

Aztán garázsvásárokon is részt vettem, amit mindig nagyon

élveztem. Az egyetlen dolog, amelyet újonnan akartam vásárolni, a
matrac volt. Olyan matracra vágytam, amelyik jót tesz a hátamnak,
és még senki sem aludt rajta, csak az én energiámmal telítődik meg.
Aztán egy kedves ismerősöm küldött egy házavató ajándékot, mert
örült, hogy annyi év után végre letelepszem. Az ajándékból
hajszálpontosan kitelt egy matrac. Így hát három hét leforgása alatt
hat darab, egy kis autóba begyömöszölhető doboz tulajdonosából
egy tökéletesen bebútorozott, kétszobás ház bérlőjévé váltam,
amely úgy nézett ki, mintha már évek óta benne laktam volna.

Az első éjszakát a nappali közepén fekve töltöttem, széttárt karokkal,

széles mosollyal az arcomon. Az én saját terem! Végre megint van
saját terem! Annyira elöntött a megkönnyebbülés, a hála és az öröm,
hogy egy álló hónapig emberek közelébe se mentem. Egyszerűen
nem tudtam otthagyni a házat, csak dolgozni jártam el. Amikor
hazaértem, körülnéztem az otthonomban, s az arcomat ismét
elöntötte a mosoly.

Noha nem kaptam meg a teljes összeget, amelyre pályáztam, az

odaítélt összeg már elég volt a börtönprogram elindítására. Arra
számítottam, hogy idővel majd más alapítványokhoz is pályázhatok.
Hihetetlen izgalmas volt, hogy egyáltalán bármennyi pénzt is
kaptam, és megtapasztalhattam, ahogy a gondolat valósággá vált.
Mivel a pénz a magán jótékonysági szektorból származott, és a
börtönrendszer nem adott hozzá semennyit, az ő szemükben én
önkéntesnek számítottam. Jóváhagyták a kurzusvázlatomat,
amelyben leírtam, hogy mit szeretnék tanítani, és hová szeretnék
eljutni. Mivel a programomat nem akkreditálták, tanári képesítéssel
sem kellett rendelkeznem. A börtön nevelési osztálya egyszerűen
ugyanúgy hitt az ötletemben és az elképzeléseimben, mint én, és
ennek alapján meg tudták szerezni a jóváhagyást, ami most utólag
visszatekintve elég fantasztikusnak tűnik! Akkor azonban nem
furcsálltam a dolgot, egyszerűen lépésről lépésre haladtam előre,
míg végül ott találtam magam egy szobában, tele elítélt bűnözővel,
és dalszerzést tanítottam nekik!

Mivel még soha életemben nem voltam tanári szerepben,

meglehetősen érdekes volt ott állni a leendő tanítványaim előtt. Több
tucat szempár szegeződött rám, és némelyikük elég barátságtalanul
méregetett. Ha akkor egy percre megállok, és elgondolkodom a
helyzeten, talán meg is ijedtem volna, de nem álltam meg.
Egyszerűen csak nekiláttam a munkának.

Mielőtt a nevelési osztályon jártam volna, még sohasem láttam

börtönt belülről. Alaposan felkészültem az első órára, és nagy bátran
belevágtam. Eleinte elég nagy adag száraz humorra volt szükség
ahhoz, hogy bármilyen reakciót kiváltsak belőlük - mindenki csak ült,
fapofával méregettek, és gondosan ügyeltek arra, hogy le ne
égjenek a többiek előtt. Egy idő után azonban rájöttek, hogy egész
normális vagyok.

Először a rímes verselést kezdtük gyakorolni. Úgy döntöttem, hogy

lemondok az előkészített feladatokról, és inkább improvizálok.
Igyekeztem viccesebb és a helyzethez jobban illő rímeket kitalálni,
és velük együtt nevettem saját magamon.

„Itt ülök, és várom, hogy végre énekeljünk már

De a tanárnő nem hagyja abba, egyre csak dumál.

Gitározni akarok, hogy sztár lehessek én,

Mit tehetek? Várok még, hátha van remény.”

Egyik-másik nő ezen a ponton kuncogni kezdett, és onnantól fogva
ők is beszálltak a poéngyártásba, amitől aztán a többi fegyenc is
jobban elengedte magát, és ők is elkezdtek hozzászólogatni.

„Hát kezdjük el már, tanárnő, nem kell a sok duma,

A rímelést, azt leszarjuk, mert rettentő fura."

A nevetés egyszer s mindenkorra megtörte a jeget. És ahogy közös

témát is találtunk, ami ebben az esetben Emmylou Harris zenéje
volt, már minden a legnagyobb rendben ment, villámgyorsan
haladtunk előre.

„Oké, oké, értem én, de van egy-két dolog,

Amit muszáj megtanulnotok, ne háborogjatok.

Először jön a rímelés, csak aztán a gitár,

Ha ezen gyorsan túlvagyunk, sokkal jobb lesz már”

Erre válaszul ezt kaptam:

„Jól van, na, ha muszáj, akkor írunk rímet, bár

Nagy baromság, de húzzunk bele, és jöjjön a gitár.”

Ez a rímes hülyéskedés még egy jó darabig ment, és az első óra

végére már felszabadultan kacagtunk. A legtöbb nő aktívan részt
vett az órán, és végül mindannyian nagyon jól szórakoztunk.

A nevelési osztályon csupa jólelkű ember volt, s én örültem, hogy

ismét csapatban dolgozhatom, azok után, hogy hosszú ideig mindig
kettesben voltam a klienseimmel az otthonukban. Arra azonban
figyelmeztettek, nehogy túl közel kerüljek a fogvatartottakhoz, és
megértettem, hogy erre a biztonságom és a magánszférám védelme
miatt van szükség. Persze azért nem tudtam kivetkőzni magamból:
nem fegyenceknek láttam őket, hanem egyszerűen nőknek, akik
gitározni akarnak, meg dalokat írni. Már eléggé tapasztalt voltam, így
sose felejtettem el, hogy börtönben vagyok, de mivel az őszinteség a
lételemem, ott is csak önmagamat tudtam adni.

Az őszinteségem és a beléjük vetett hitem következtében idővel

megszűntek a gátak, ahogy kialakult és egyre erősödött közöttünk a
bizalom. Úgy beszéltünk egymással, mint egyik nő a másikkal, s
ahogy biztattam őket, hogy a dalszerzésen keresztül mutassák ki a
gyengédebb vonásaikat is, fokozatosan lebontották a falakat,
amelyeket önvédelemből építettek maguk köré. Az órám nagyon
személyes, gyógyító térré vált a résztvevők számára. Az óraterv
összeállításánál a továbbiakban mindig a gyógyítást tartottam szem
előtt.

Az írásgyakorlatok során a nők megtanulták kifejezni az érzéseiket,

és végül elkezdtek hangot adni a reményüknek is. Persze a harag és
a fájdalom is megjelent a dalokban. De írtak az álmaikról és a
vágyaikról is. Amikor megkérdeztem: mihez kezdenének, ha bármit
megtehetnének, ha semmilyen pénzügyi, földrajzi, képességbeli
korláttal nem kellene számolniuk, álmodozni kezdtek, és évek óta
először a szívükre hallgattak. Az egyik azt szerette volna, ha
szabadon élhetne a gyerekeivel, anélkül hogy kormányhivataloknak
tartozna elszámolással, a másik zenés videóklipekben szeretett
volna szerepelni, a harmadik felvarratta volna a hasát, a
negyedik azt kívánta, bárcsak családi erőszak nélkül élhetne (ahogy
még sohasem élt), az ötödik azt kívánta, bárcsak örökre
megszabadulna a kábítószerfüggéstől, a hatodik a mennyországba
szeretett volna ellátogatni, és megmondani az édesanyjának, hogy
szereti.

Ahogy a nők egyre őszintébben kitárulkoztak, alig volt olyan óra,

amikor ne hullottak volna könnyek. Azonban már az elején
megállapodást kötöttünk, hogy bármi történjék is, támogató
környezetet biztosítunk egymásnak. Így hát még azok a nők is, akik
addig nem bírták egymást, egyre toleránsabbak lettek a másik iránt
az órán, és végül igazi támaszt jelentettek egymásnak. Az egyik nő
el sem akart jönni az órára, mert a másik ott volt. Aztán végül is
eljött, és négy alkalom után már őszintén biztatták egymást, és az
udvaron is jól kijöttek egymással. Ilyen volt a dolog természete.
A kendőzetlen önkifejezés bátorságával kivívták egymás tiszteletét,
és empatikusan, őszinte érdeklődéssel hallgatták az alakuló dalokat.

Az is óriási kihívás volt számukra, hogy megtanulják előadni a

dalaikat a csoport előtt. De ebben is biztatták egymást, mivel
átérezték a dalokban kifejeződő fájdalmat. Az egyik tanítványom,
Sandy, arról írt, milyen nehéz neki, hogy félig őslakó, félig fehér, és a
város egyik felébe sem tud beilleszkedni. A csoport más tagjai is
ismerték ezt az érzést, ezért folyamatosan biztatták Sandyt, s ezzel
megerősítették benne az igényt, hogy kifejezze az érzéseit.

Egy másik tanítványom, Daisy, már annyiszor volt börtönben - főként

erőszakos cselekedetek miatt -, hogy már azt sem tudta, mennyi
ideig kell benn maradnia. Elmesélte, hogy a tárgyalóteremben
mindig eltompul az agya, és elkalandozik a figyelme, mert
túlságosan nyomasztónak érzi a légkört. (Nem sokkal ezután
kiderítette, mennyi időre ítélték el.) Így hát erről az érzésről írt, meg
arról, milyen szörnyű, hogy az ő élete már a rendszeré, és nem is
érzi a magáénak. Egy másik csoporttag, Lisa a fiának írt egy dalt,
amelyben elmondta, mennyire büszke rá. Valahányszor eljátszotta, a
feltörő érzelmektől mindig elfúlt a hangja, de azért magára is
nagyon büszke volt.

Nagyon felszabadító érzést jelentett nekik, hogy a csoport előtt

eljátszhatták a dalaikat, hiszen sokkal jobban beleadhatták magukat,
mintha csak leírták volna, bár persze meg is viselte az idegeiket. De
mivel én magam is voltam már hasonló helyzetben, és ugyanilyen
félénk és ideges voltam, kedvesen biztattam őket, így a félelemből
rakott falak is leomlottak. Pár hónappal később, amikor az egyik
tanítványom, aki eleinte nagyon gátlásos volt, kiállt egy fegyencekből
és látogatókból álló százfős hallgatóság elé, és egyedül eljátszotta
az egyik új dalát, már én magam sírtam, de az örömtől.

A csoportlétszám sosem volt túl nagy, de ez mindenkinek megfelelt.

Az első csoportokba túlságosan sokan jártak ahhoz, hogy komoly
eredményeket lehessen elérni, de a későbbiekben már általában
csak tízen látogatták rendszeresen az óráimat. Mindig voltak, akik
jöttek, de aztán el is mentek, amikor megértették, hogy nem fognak
egyetlen alkalom után olyan szinten gitározni, mint Eric Clapton, de
a legtöbben azért mentek el, mert rájöttek, hogy itt komoly munka
folyik. Így volt a legjobb, kis csoportokban. Ezeknek a nőknek sok
figyelemre volt szükségük, és így mindannyiukkal egyenként tudtam
foglalkozni. A megszülető dalok és történetek inspirálóak,
gyógyítóak és gyönyörűek voltak. A köztünk áramló szeretet
mindannyiunkat táplálta, de ennél is többről volt szó. A
megkeményedett külső mögött ők is olyanok voltak, mint te meg én -
szerették a gyerekeiket, vágytak a szeretetre és tiszteletre,
hasznosnak szerették volna érezni magukat, és tiszteletre
méltó életre vágytak.

Nagyon kevés volt köztük, aki ne érzett volna bűntudatot a tettei

miatt. A legtöbb fogoly jobb ember szeretett volna lenni. Amikor
megismertem a személyes történetüket, azt láttam, hogy
mindegyiküknek tragikus az élettörténete, rendkívül alacsony
önértékeléssel küzdenek, és nem képesek kiszakadni az ördögi
körből. Különböző bűnökért ítélték el őket, némelyiküket illegális
prostitúcióért. Volt köztük olyan is, aki tulajdonképpen kihasználta a
rendszer előnyeit. Tudták, mennyi időre ítélik el őket kisebb
bűncselekményekért, így minden évben elkövettek egyet, hogy a téli
hónapokban ne kelljen a hideg utcákon hálniuk, hiszen a
börtönben legalább fűtött szállás és rendszeres étkezés várta őket.
Mások kábítószerhasználatért vagy -birtoklásért, erőszakért,
csalásért, bolti lopásért (ezt eleinte azért követték el, hogy a
családnak legyen mit ennie, de aztán rászoktak) vagy többszöri ittas
vezetésért ültek.

Bármi volt is a konkrét bűnük, a börtönrendszer a bűnnel és az

okozatokkal, nem pedig az elkövető sebeivel, vagyis a tetteik mögött
rejlő okokkal foglalkozott. Noha javító-nevelő intézménynek
nevezték, csak korlátozott lehetőségek álltak rendelkezésükre
azoknak a foglyoknak, akik komolyan változtatni akartak a
gondolkodásukon és a múltbeli beidegződéseiken. Pedig ezen a
szinten volt leginkább szükség a gyógyításra, hogy megtörjék a
rossz önértékelés, a kábítószerhasználat, a családon belüli erőszak
és a mindebből következő bűnöző-lét ördögi körét. Lehet, hogy
van olyan bűnöző, aki akkor is visszatérne a korábbi életmódjához,
ha segítséget kapna. De akiket én megismertem, azok biztosan
megváltoztatták volna a szokásaikat, ha folyamatos segítséget
kaptak volna a börtönbüntetésük alatt és után.

A börtönrendszerben dolgozók között ismertem néhány nagyon

kedves embert, de ezt a fajta segítségnyújtást még ők is ellenezték.
Voltak egyházi csoportokból érkező önkéntesek is, akiknek sikerült
kapcsolatba kerülniük néhány emberrel, és segítettek megváltoztatni
az életüket. De az igazság az, hogy a börtönrendszer sokkal több
pénzt költött a biztonságra és a bürokráciára, mint a gyógyításra és
a támogatásra. Egy háromszáz fegyencet fogva tartó intézményben
mindössze két pszichológust foglalkoztattak, és ők is ritkán voltak
elérhetőek az időhiány meg a rengeteg elfoglaltságuk miatt. Ha
valaki esetleg még nem volt elég rossz véleménnyel saját magáról,
mielőtt börtönbe került, a büntetése letöltése alatt egész biztosan
megutálta magát.

Miután megnéztem egy hasznos dokumentumfilmet arról, hogy

milyen sikerrel vezették be a meditációt egyes börtönökben, sokak
életét megváltoztatva, megemlítettem a dolgot a
börtönigazgatóságnak, és hozzátettem: tudom is, hogy kikkel kellene
kapcsolatba lépniük ez ügyben. Azt a fajta meditációt, amelyet én is
gyakoroltam, már sikerrel vezették be más országok börtöneiben, itt
azonban csak annyit mondtak nevetve, kétkedve: „Hát, sok
szerencsét!” Ezért a saját képességeimre hagyatkoztam, és
igyekeztem segíteni a csoportom tagjainak, hogy megtanuljanak
hinni a saját szépségükben és jóságukban. S ezt azzal tettem, hogy
megtanítottam őket dalokat írni, és kifejezni magukat a saját eredeti
szerzeményeiken keresztül, amelyek kizárólag az övéik voltak, s
amelyeket előadhattak, és megoszthattak másokkal. Sokan közülük
még soha életükben nem kaptak dicséretet, és csak úgy itták a
pozitív visszajelzéseimet, amelyeket valóban őszintén is gondoltam.
Ha módosításokat javasoltam a dalok jobbítása érdekében, azt is
mindig kedves, értékelő megjegyzések kíséretében tettem.
Ahogy egyre jobban bíztak bennem, néha érdekes helyzetek
adódtak, amikor megtudtam egyet s mást a börtönéletről. Egyszer
például az egyik nő hangosan mesélte a másiknak, hogyan sikerült
szert tennie egy plusz pár futócipőre. Amikor észrevette, hogy én is
hallom, azonnal elhallgatott. De miután a csoport többi tagjával
együtt biztattam, elmagyarázta a rendszert. Milyen okosan kitalálta -
jegyeztem meg, mire ő csak annyit mondott: -Sittesek vagyunk,
nem? A tanárnő elfelejtette, hol van? - én meg nevetésben törtem ki.
Addigra már megjött az önbizalmam, és nagyon viccesnek
találtam ezt a megjegyzést.

Egy másik tanítványom egyszer nagyon felspannolva, ugyanakkor

láthatóan kimerülten érkezett az órára. Amikor megkérdeztem, jól
van-e, azt felelte: - Most már igen. De reggel elég szörnyű volt. Az
egyik hülye ribanc már régóta szívatott, úgyhogy belenyomtam a
fejét a ruhaszárítóba. De most már minden oké. - Némileg
meghökkenten bólintottam, hogy aha, most már értem. - Szóval
nincs gond, tanárnő. Most itt vagyok, és zenélni fogunk. Semmi nem
érdekel, amikor itt vagyok. Ha nem épp ide jöttem volna, lehet, hogy
hazavágom. De akkor nem jöhetnék ide, az meg engem vágna haza.
- Ezzel leült, és folytatta az előző héten írt dalát. Egyébként remek
dalszerző volt, és kevés olyan szép hangot hallottam, mint az övé.
Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna! Olyan jó lett
volna tábortűznél énekelgetni egymásnak. De ez sajnos nem jöhetett
szóba.

Hétről hétre egyre több pozitív fejleménynek lehettünk tanúi.

Csodálatos volt ezt látni, igazi öröm. A nevelési osztályon is örültek
a tanítványaim sikerének és a pozitív változásoknak. Az óra
hamarosan a hét fénypontja lett - nekik és nekem is.

Akkor már kiléptem abból a bizonyos távkapcsolatból, annak

ellenére, hogy most közelebb laktunk egymáshoz. Ha azzal az
emberrel maradok, sohasem tudtam volna arra menni, amerre a
szívem húzott. Egyszerűen más volt az értékrendünk. Noha
megkönnyeztük a szakítást, és persze fejlődtem is az elengedés
szomorú folyamata során, már túlságosan messzire
jutottam önmagamban ahhoz, hogy megint olyan életet kezdjek élni,
amelyben nem lehetek hű a saját értékeimhez.

Csodálatos volt ismét a saját otthonomban lakni, és örömmel láttam

vendégül a néha felbukkanó barátaimat, ahelyett hogy mindig csak
én jártam volna vendégségbe, mint az elmúlt egy-két évtized során.
Annyi vándorlás után igazán nem volt meglepő, hogy otthonülővé
váltam. Ritkán éreztem indíttatást arra, hogy kimozduljak, és
elhatároztam, hogy hosszú távon feltétlenül szeretnék minél többet
otthonról dolgozni.

Így hát a szabadidőmben felépítettem egy online dalszerző kurzust,

annak alapján, amit a börtönben tanítottam a nőknek. Közben
komolyabban elkezdtem írni is, a cikkeim megjelentek különféle
magazinokban, és blogot is vezettem. A blogot sokan olvasták, s ez
megerősítette bennem, mennyire szeretek hasonló gondolkodású
emberekkel kapcsolatba kerülni a munkámon keresztül. És az is
felmerült bennem, hogy biztos-e, hogy továbbra is az
előadóművészek nehéz életét akarom élni? Amíg a
börtönben tanítottam, a saját zenémet kissé elhanyagoltam, bár
néha azért még volt egy-egy fellépésem színvonalas helyeken.
Amikor a megfelelő közönséggel kerültem kapcsolatba, és teljesen
belemerültem a zenélésbe, olyankor nagyon élveztem a dolgot, de
az írásban és az otthonról végzett munkákban sokkal több
örömömet leltem.

Bár a házamat és a börtönben végzett munkámat nagyon szerettem,

más nem nagyon volt, ami azon a vidéken tartott volna. A
barátaim elköltöztek, s az élet is nagyon más volt, mint régen
Sydneyben. Meg hát azt is sejtettem, hogy egyszer ismét vidéken
kötök majd ki. Több mint két évtizednyi vándorlás után még mindig
vágyódtam a farmok hatalmas tereire. Új barátokra sem tettem szert
azon a vidéken, hiszen a hosszú vándorélet után visszavonultan
éltem, és szerettem otthon lenni.

Anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna, leginkább a

tanítványaim lettek a helybeli barátaim. Idővel a tanár és tanítvány,
alkalmazott és fegyenc közötti falak is egyre inkább leomlottak. A
kurzus egyszerűen olyan hellyé vált, ahol nők egy csoportja zenélt.
Úgy éreztem, nem sok minden választ el a fogvatartottaktól, olykor
szinte egy lehettem volna közülük. Legalábbis néha így éreztem.
Persze adódtak olyan pillanatok is, amikor ez nem így volt. Én nem
követtem el semmilyen bűnt, amely indokolhatta volna az
ottlétemet, de mindig közel éreztük magunkat egymáshoz, mint
olyan nők, akiket összeköt az őszinteség, amelyet együtt
tapasztaltunk meg. A törékenységem és a fájó múltam bizonyos
mértékig még rányomta a bélyegét a viselkedésemre, noha
korántsem annyira, mint korábban. Talán ez is erősítette a
kapcsolatot a tanítványaimmal, hiszen az ő múltjuk tele
volt fájdalommal, bántalmazással és az ezekből fakadó rossz
önértékeléssel.

Amikor először léptem át a börtön küszöbét, eligazítást kaptam arról,

hogyan hárítsam el a magánéletemmel kapcsolatos kérdéseket.
Nem mondtam meg nekik, hol lakom, de amikor megkérdezték, csak
annyit feleltem, hogy nem árulhatom el, ahelyett hogy bizonytalan
irányba böktem vagy hazudtam volna. A nők ezt tiszteletben
tartották, hiszen már bizalommal voltunk egymás iránt, és egyébként
is igyekeztem minél több kérdésükre választ adni. Haldokló
klienseimmel folytatott korábbi őszinte beszélgetések nyomán egyre
jobban élveztem a nyíltságot. A magánszféra védelmében felhúzott
falak egyszerűen kirekesztik a jószívűséget. Az igazság viszont
összehozza az embereket. Kérdezgettek a múltamról, én
pedig őszintén válaszoltam, és elmeséltem pár olyan dolgot, amelyet
ostoba módon túl sokáig hittem és tűrtem el.

Ezeknek a nőknek a kedvessége - csoportban és külön-külön

egyaránt - felébresztett valamit a lelkemben, ami már nagyon régóta
szunnyadt benne. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kell elfogadni a
kedvességet. Adni tudtam, de elfogadni nem. Így hát amikor
megéreztem, hogy szeretnek, és pontosan értik a fájdalmamat, ez
egészen elsöprő érzés volt. Tényleg hihetetlenül kedves, csodálatos
nők voltak. Mindannyian sokat szenvedtek, és
sokuknak rettenetesen hiányoztak a gyerekeik és a családjuk. De a
szívük mélyén nagyon kedvesek voltak. Igen, ostobaságokat
csináltak, hibákat követtek el, amelyek börtönbe juttatták őket, de
kevés volt közöttük, aki ne bánta volna meg, amit tett, és
egyetlenegy sem, aki ne lett volna jószívű és szeretetteli.

A pénz kezdett elfogyni, és miután csaknem egy évet töltöttem a

börtönben, rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a haldoklók
gondozásától égtem ki. Hanem magától az élettől. Egyszerűen túl
sok szomorúság volt körülöttem. Az élet még nehezebbé vált, amikor
közeli barátaimat tragédia érte, s én igyekeztem mellettük lenni.
Mivel már tudtam, mennyire nehéz megfinanszírozni ezt a projektet,
nem voltam biztos benne, hogy lesz energiám újrakezdeni az
egészet. Egyik este, amikor félálomban hallgattam új szomszédaim
ordítozását, döntöttem. Ideje visszatérni a vidéki élethez. Mindent
elvégeztem, amire akkor és ott képes voltam.

Az első tanítványaimat addigra már szabadon engedték, vagy a

büntetésük végén jártak, ami nekem is szabadságot adott. Ahhoz
nem éreztem magamban elég energiát és tisztánlátást, hogy új
tanítványokkal kezdjek foglalkozni. Ideje volt, hogy megtanuljak
vigyázni saját magamra. Így hát a börtönben is és a főbérlőmnek is
bejelentettem, hogy felmondok, és elkezdtem új terveket szőni.

A szüleim is idősek voltak már. Az édesanyámhoz meghitt kapcsolat

fűzött, mint mindig, és az édesapámmal is nagyon jóban voltam. Így
hát közelebb akartam kerülni hozzájuk, legfeljebb néhány órányi
autóútra, hogy bármikor elérhessenek. Néhány óra autóút ausztrál
mércével mérve nem sok. És a partvidékhez is közelebb akartam
lenni.

Kiválasztottam a megfelelő környéket, és elkezdtem nézegetni az

interneten a kiadó házakat. Eldöntöttem, melyik két város között
szeretnék élni, és mennyi lakbért tudok fizetni. Amikor néhány hét
után még mindig nem találtam megfelelő házat, feladtam egy
hirdetést a helyi újságban, amelyben világosan leírtam, mit keresek.
Több lehetőséget is ajánlottak, és ugyan egyik sem tűnt
megfelelőnek, legalább ismerősökre tettem szert, akik hamarosan a
figyelmembe ajánlottak egy helyes kis házat. Pontosan ott volt, ahol
szerettem volna, és pontosan annyi volt a lakbér, amennyit még
ki tudtam fizetni, így hát mire egyet pislantottam volna, máris egy
nyolcszáz hektáros farmon éltem.
Sötétség és hajnal
A ház előtt patak csörgedezett, így folyamatosan szemlélhettem a
természet állandóan változó, szépséges arcát. Mindenfelé fenséges,
hatalmas fák álltak. Egész nap énekeltek nekem a madarak, éjjel
pedig a békák. Amikor beköszöntött az este, lámpafények helyett
csillagok milliói ragyogtak a fejem fölött. Tökéletesen boldog voltam,
különösen amikor a verandán a naplementét nézve gitároztam, vagy
amikor az eső kopogott a bádogtetőn. A mennyországban éreztem
magam, és számtalanszor mondtam köszönetet.

A vidéki élet persze áldozatokkal is jár, hiszen a szórakozáshoz és a

művészetekhez nehezebb hozzáférni, de én megelégedtem azzal,
ami körülvett. Az életstílusom úgyis olyan volt, hogy időről időre
elutaztam. Így hát ez sem jelentett problémát. Ismét együtt
mozogtam a természettel, és végre olyan életet élhettem, amely
igazán közel állt hozzám. A hatalmas hegyvölgyes területre öt ház
épült, köztük a farm tulajdonosának a háza. Bérlőként nekem csak
annyi volt a dolgom, hogy élvezzem ezt a teret.

Rögtön úgy éreztem, hogy minden könnyebb és egyszerűbb lett.

Igazi hazatérésnek éltem meg, hogy ismét vidéken lakhattam. A sok
haldokló gondozása és a börtönben folytatott munka után alig
maradt energiám, így hát nagyon örültem, hogy egy kis szünetet
tarthatok, és egy darabig a megtakarított pénzemből élhetek.
Közben majd körülnézek egy kicsit - gondoltam -, és majd kitalálom,
hogy merre induljak el, ha készen állok - lépésről lépésre, ahogy
alakul. Minden nappal jobban éreztem magam, lassanként egészen
megfiatalodtam. Ismét áramlani kezdtek bennem a pozitív energiák
és gondolatok. Ahogy a legelőkön, dombokon sétáltam,
és gyönyörködtem a természetben - milyen egyszerű és milyen
bonyolult -, elindultam a gyógyulás és a regenerálódás útján.

Az elmúlt évek, a fejlődés évei, amikor annyi csodálatos, bölcs

ember ágya mellett ültem, egyértelműen számos pozitív változást
indítottak el bennem. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott egy-egy
gyengéd pillanat vagy szép beszélgetés. Noha úgy tűnt, azt az életet
már messze magam mögött hagytam, főleg most, ahogy a
dombokon és völgyekben sétálgattam, valójában azonban
rengeteget alakított rajtam, és emiatt továbbra is óriási hálát
éreztem.

Amellett, hogy szükségem volt egy kis otthon töltött időre és

alkotómunkára, ismét a hit ugrására készültem, és reméltem, hogy
időben felismerem, merre kell indulnom. Hiszen korábban szinte
mindig ez történt. Annyi természeti szépséggel voltam körülvéve,
hogy az írás és a zene szinte magától áradt belőlem. A ház és a
patak körüli természet bősége segített abban, hogy pillanatok alatt
hozzászokjak az egyszerű élethez.

De legbelül, a tudatom mélyén tovább éltek az alacsony önértékelés

romboló mintái. Az utóbbi évtizedben tudatos szinten rengeteget
változott a gondolkodásom, ezért az élet sokkal könnyebbnek tűnt,
mint korábban. Emiatt béke és hála töltött el, és minden nappal
egyre jobban éreztem magam a bőrömben. Érzelmi szinten minden
jól ment. Legalábbis ezt gondoltam.

Aztán a dolgok egészen váratlan fordulatot vettek. Addig remekül

éreztem magam, így hát rettenetesen megviselt, amikor egyszer
csak a legsötétebb mélységekben találtam magam. Hirtelen feljött
minden, méghozzá sokkal mélyebbről, mint valaha. A maradék
energiám - amelyről azt hittem, épp elég lesz a regenerálódáshoz -
nyomtalanul eltűnt, szinte egyik napról a másikra, mintha valaki
kihúzta volna a dugót a konnektorból. Egyszerűen összeroskadtam.
Mindez iszonyú hirtelen történt. Az utolsó csepp energiám is eltűnt,
mintha a föld nyelte volna el.

Ezzel az a lehetőség is szertefoszlott, hogy találok valami munkát, s

így megismerkedem a helybeliekkel. Lehetetlennek éreztem, hogy
odaálljak bárki elé. Kizártnak tűnt, hogy elvállaljak bármilyen munkát,
akár egészen rövid időre. Egyszerűen képtelen lettem volna rá.
Kénytelen voltam behatolni önmagam legmélyébe, hogy
szembenézzek ezekkel a változásokkal, és mondhatom:
meglehetősen viharos utazásban lett részem. Ám nem volt más
választásom. Egyszerűen kibukott belőlem az egész, akár tetszett,
akár nem, és ahogy ömleni kezdtek a könnyek, már nem lehetett
őket megállítani. A sebeimnek be kellett gyógyulniuk, hogy azzá
válhassak, akinek születtem, hogy teljesen megszabaduljak a
múltamtól. Ezek voltak életem legnehezebb hónapjai - hirtelen,
váratlanul zuhanni kezdtem fejjel lefelé a súlyos depresszióba, s már
az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben.

Akik a legjobban ismertek, nem akarták elhinni, hogy ez én vagyok.

Ha nem saját magamról lett volna szó, talán én sem hittem volna.
Korábban már volt alkalmam közelről látni másokat a depresszió
állapotában, és el sem tudtam képzelni, hogy ez velem is
megtörténhet. De pontosan ez jellemző a depresszióra, és éppen
ettől viselik olyan nehezen, akik elszenvedik - hogy villámcsapásként
éri őket.

Volt olyan barátom, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni a

dolgot. Hogy lehet az, hogy Bronnie, aki mindig mindenkit felvidított,
most így összeomlott? Volt, aki egyszerűen nem tudott mit kezdeni
azzal, hogy ilyen sérülékeny állapotban lát. Aztán olyan barátom is
volt, akiről azt hittem, hogy nagyon jól ismer, de amikor felhívott,
annyira nem tudtam mit kezdeni a tanácsaival, hogy ettől csak még
magányosabbnak és meg nem értettnek éreztem magam. Ha
lehetett volna még szomorúbbnak lenni, mint amilyen voltam, akkor
még jobban elkeseredtem volna. A legkevésbé sem érdekelt, mi van
másokkal. Csak magammal tudtam foglalkozni - sőt, néha
még magammal sem.

Folyamatosan érkeztek a jó tanácsok, hogy mihez kezdjek ebben a

helyzetben. Csakhogy aki depresszióval küzd, annak a leginkább
elfogadásra van szüksége. A depresszió olyan betegség, amely a
pozitív átalakulás legjobb katalizátora lehet, igazi ajándék - feltéve
ha hagyják, hogy az ember a saját ütemében menjen végig rajta.
Depresszió: ezt a nevet csak a modern társadalom aggatta erre az
állapotra. Valójában páratlan lehetőség, fantasztikus alkalom a lelki
átalakulásra és ébredésre. Persze összeomlással kezdődik - de
áttöréssé válhat, ha eltökélten, önmegadásra fogékonyan és hittel
közelítünk hozzá. Persze ettől még nem válik örömünneppé.

Reggelente már zokogva ébredtem, még mielőtt az első gondolat

megfogalmazódott volna az agyamban. Arra volt szükségem, hogy
aki ismer, az legyen irántam részvéttel és türelemmel. Ahogy
ébredezni kezdtem, a gondolataim néha még el sem jutottak a
tudatos szintig, és már ömleni kezdtek a könnyeim. Máskor
egyszerűen csak szomorú voltam saját magam és a helyzetem
miatt, hogy az élet ennyire vállalhatatlanul nehéznek tűnt ezekben a
napokban, és tulajdonképpen már évek óta. Megállapítottam,
hogy nincs energiám újrakezdeni, ugyanakkor tudtam, hogy muszáj.
De ez is csak elkeserített, hiszen még elképzelni sem tudtam,
honnan lenne hozzá energiám - arról szó sem lehetett, hogy
összeszedjem az energiát. Nem sok esély volt arra, hogy valaki
besétál hozzám, és felajánl egy remek állást, főleg mivel alig
ismertem valakit azon a vidéken.

A legközelebbi baráti körömben senki sem tudott mit kezdeni ezzel a

mélységes szomorúsággal és gyengeséggel. Továbbra is
hívogattak, javaslatokat tettek, hova menjek, mit csináljak, hogy
megint működőképes legyek. De ez csak fokozta a rajtam levő
nyomást, hiszen még nem álltam készen erre. Ha egy nap sikerült
felporszívóznom, az már annyi energiámba került, hogy hatalmas
eredményként könyveltem el: „Ügyes voltál, Bronnie, sikerült valamit
megcsinálnod!” Máskor kiporszívóztam öt házat, utána elmentem
ebédelni, gyalogoltam egy pár mérföldet, és úsztam egy órát.
De ilyen a depresszió, amikor először csap le az emberre. Eleinte ő
az úr.

Az ember barátai és szerettei ilyenkor azzal segítenek a legtöbbet,

ha elfogadják az illető állapotát. Vagy vége lesz egyszer a dolognak,
vagy nem. Jó esély van arra, hogy túllesz rajta, különösen ha neki is
ez a szándéka. Ha azok, akiket szeret, így is elfogadják, akkor
nagyobb az esély a kilábalásra. Ha nyomást gyakorolnak rá, azzal
csak rontanak a helyzeten. Magának a szenvedőnek is el kell
fogadnia, hogy most épp ezt hozta az élet, mert akkor legalább ő
nem gyakorol nyomást saját magára, hiszen az csak súlyosbítja
a tüneteket. Időbe telt, mire sikerült elfogadnom magamat, miközben
azzal küszködtem, hogy nem vagyok működőképes a
mindennapokban.

A visszatérés az anyaföldhöz rendkívül mély hatással volt rám,

visszavezetett a fiatalkoromban eltemetett fájdalomig, amely
akkor keletkezett, amikor hasonló környezetben éltem. Azáltal, hogy
lelassultam és visszatértem a gyökereimhez, hogy nem
koncentráltam minden erőmmel mások gondozására, az
évtizedekkel ezelőtt némi erőszakkal, de biztonságosan lefedett,
fortyogó fazékból most kirobbantak volna a felgyülemlett fájdalmak.
Az elmúlt évtized során, ahogy elindultam a tudatos tartalmak
elengedésének és a gyógyulásnak az útján, már
folyamatosan szivárogtak kifelé. Csakhogy ez a rettenetes
szomorúság, amely felszakadt belőlem, ez a nyers, fájó érzés most
már nemcsak tudatos, hanem tudattalan helyekről is érkezett. Az
állandó kritizálás éveiből származó fájdalom, amikor nem fogadtak el
annak, aki vagyok, az ordítozás és a kigúnyolás nyomán keletkezett
fájdalom - mindaz, amit magamban tároltam, anélkül hogy
ennek tudatában lettem volna - most a felszínre került. Csak sírtam
és sírtam.

Az igazi gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy szembenézzünk

mindazzal, amit látunk - a fájdalommal, a szenvedés elfogadásával,
a fejlődés lehetőségével, a gyógyulás szükségességével és azzal,
hogy össze kell szednünk minden erőnket a fájdalom leküzdése
érdekében. Azonban mindenki csak maga tud végigmenni a tanulási
folyamaton. Senki sem végezheti el helyettünk. Ha szeretnek
bennünket, az persze segít, nekem is óriási támogatást jelentett
drága édesanyám és néhány régi barátom felém áradó szeretete.
De nem ugorhattam át a gyógyulási folyamatot. Ideje
volt szembenézni önmagammal. És ideje volt szabadjára engedni a
legmélyebben rejlő dolgokat.

Az érzelmeim többféle módon szakadtak fel. Először persze sírással.

Aztán volt, amit kiírtam magamból. Életemben először sikítottam is -
nem ordítottam, hanem valóban sikoltoztam, (illetve tulajdonképpen
egyszer már korábban is sikítottam, önkéntelenül, amikor kiugrottam
egy repülőgépből.) De ez valódi, ősi sikoltozás volt. Nagyon hálás
voltam, hogy ilyen messze vagyok a többi háztól, s így zavartalanul
végigcsinálhatom ezt az egész zűrzavaros időszakot, méghozzá
úgy, ahogy az adott nap diktálta. Kikiabáltam magamból mindent,
amit fiatalabb koromban kellett volna elmondanom azoknak, akik
megbántottak. Néha csak fájdalmas hangokat adtam ki, szavak
nélkül. Sikítottam, mert tehetetlennek éreztem magam a helyzetben,
amelybe kerültem, és mert rettenetes fájdalmakat éltem
át. Féktelenül zokogtam. Aztán kimerülten leheveredtem, és szép
lassan meggyógyultam.

Régebben, amikor még szentimentálisabb voltam, a tanulási

folyamatot gyakran hasonlítottam egy rózsához. Rétegenként
bontjuk ki szépséges, törékeny önmagunkat, míg végül elérünk a
középpontig, saját magunk bimbójáig. A teljes szomorúság és
reményvesztettség állapotában azonban egyszer s mindenkorra
elvetettem ezt az elképzelést, és arra jutottam, hogy a fejlődés
inkább olyan, mint egy jó nagy fej hagyma meghámozása. Az
újabb rétegek lehántása egyre fájdalmasabb lesz, és minden újabb
rétegtől egyre jobban zokogunk. Ez történt velem abban az időben.
Meghámoztam egy jól kifejlett hagymát - szép nagy volt, annyit
mondhatok. Minden kiontott könny, minden leírt mondat, minden
megosztott gondolat segített abban, hogy egy újabb réteget
hámozzak le.

Nem a boldogságot tűztem ki magam elé nap mint nap, csupán azt
kívántam, hogy legyen erőm elfogadni a helyzetemet. Eleinte nem
nagyon volt energiám másra, csak a sírásra, aztán még arra, hogy a
verandáról nézzem a természet változását. A naponta előtörő
érzelemhullámoktól annyira kimerültem, hogy mindig csupán a jelen
pillanatra koncentráltam. Néha egyszerűen képtelen voltam az adott
pillanatnál messzebbre látni. Épp elég feladatot jelentett, hogy napról
napra túléljem az erős érzelmeket. Tompa voltam, érzelmileg
kimerült, és rettenetesen fárasztott az élet.
Igyekeztem emlékeztetni magamat arra, hogy a boldogság választás
kérdése, és tudatosan azt választottam, hogy erőnek erejével
felkelek az ágyból, vagy a könnyeimen keresztül keresek valami
szép látványt. Olyan döntések és apró sikerek, amelyek más
szemében jelentéktelennek tűnhetnek, számomra ekkor óriási
eredmények voltak. Azok a dolgok, amelyek egykor igazán
egyszerűek voltak - felkelni, visszahívni valakit, kigubancolni a
hajamat, szépen felöltözni, vagy egészséges ételeket
készíteni, miközben legszívesebben sült babot ettem volna
konzervdobozból -, most óriási teljesítménynek számítottak.

Már nem az voltam, aki régen, és ha azzá akartam válni, amivé

válnom kell ezen a földön, akkor el kellett fogadnom az érzéseimet,
ahelyett hogy elutasítom őket - a felszínre engedni őket, hogy
egyszer s mindenkorra megszabaduljak tőlük. Mindenkinek a maga
módján kell meggyógyulnia. A hangulatjavító gyógyszerek szedése
nem az én utam, noha senkit sem ítélek el azért, ha ezt választja,
nekem azonban a a saját utamat kellett választanom. Minden nap
más volt. Némelyik tele volt sötétséggel, könnyekkel és szívszaggató
fájdalommal. Máskor valamennyire működőképes voltam, és
tompán, kimerülten, de eltökélten nekiláttam, hogy megfőzzek
valami egészséges ételt, amelyből aztán valamennyit le
is fagyasztottam, hogy a sötétebb napokon is rendesen tudjak enni.
Megint máskor, ha volt rá energiám, sétálni indultam a távolabbi
dombokra és legelőkre, messze az emberektől, és magamba
szívtam a természet hangjait és látványát.

A meditáció ekkor is a mindennapi életem része maradt. Gondolni

sem merek arra, hogy mi lett volna velem e nélkül a lehetőség
nélkül. A meditációból korábban már megtanultam, hogy a
szenvedést az elménk hozza létre. A korábbi évek gyakorlása pedig
segített abban, hogy számtalan káros gondolatot száműzzek a
fejemből. Így hát a meditáció továbbra is nagy szerepet játszott a
gyógyulásomban. Azon tűnődtem, vajon hogyan képes bárki is
megbirkózni ezzel a betegséggel meditáció nélkül, amely
megtanít arra, hogy megfigyeld a gondolataidat, és rájöjj: nem vagy
azonos velük. A gondolatok csak az elmében vannak, és noha az
elme is hozzánk tartozik, nem azonos velünk, ráadásul a
gondolataink sem mindig a sajátjaink. Számos gondolatunk mások
ránk vetített gondolatából származik.

Ez a tudat hihetetlenül nagy segítséget jelentett, amikor napjában

legalább kétszer leültem meditálni, azzal a szándékkal, hogy
átveszem az uralmat a saját gondolataim és elmém fölött. Óriási
elszántságra volt szükség ahhoz, hogy a gyakorlásra figyeljek,
miközben annyi fájdalom tört a felszínre, és próbált meg elterelni a
gyakorlástól. A meditáció óráiban azonban rendszerint sikerült
megtartanom az uralmat önmagam fölött. Ahogy meditálás közben
figyeltem a gondolataimat, anélkül hogy leragadtam volna
bármelyiknél, visszatértem arra a helyre, ahol nyugalom, szeretet
és bizonyosság van, és tudtam, hogy ez a felbolydulás egy nap majd
biztosan véget ér, hiszen valahol még mindig ott van bennem a
békesség. Egyszerűen csak még jobban, sokkal jobban kell
dolgoznom azon, hogy elérkezzen ez a pillanat. A meditációval járó
fegyelem is nagyon jót tett, hiszen ez biztosította, hogy hullámzó
hangulataim ellenére legyen valamilyen mindennapos
elfoglaltságom: rá kellett venni magamat, hogy leüljek,
és gyakoroljak, bármilyen nyavalyásan érzem is magam. Van, aki
azért vészeli át az ilyen időszakokat, mert el kell mennie dolgozni,
vagy valami más szokásos napi foglalkozást kell végeznie.
Számomra ez a meditációs gyakorlás volt.

Persze sírtam is, a lelkem legmélyéről. Igyekeztem, nehogy szem

elől veszítsem azt a csodálatos életet, amely talán még várhat rám,
ha túlleszek ezen a borzasztóan fájdalmas időszakon és a
gyógyulási folyamaton. Ebbe a reménybe kapaszkodtam, amikor
képes voltam rá. Amikor a jelen pillanatot ennyire gátolja a múltbeli
fájdalom, csak a szebb jövő reménye jelent időnként némi kis
örömöt. A remény tehát nagy szerepet játszott a gyógyulásomban. A
kissé nyugodtabb pillanatokban arról álmodoztam, hogy egyszer
majd megint működőképes leszek, és ismét használni fogom
a tehetségemet (hiszen mindannyian tehetségesek vagyunk
valamiben), jól keresek, olyan munkát végzek, amelyet szeretek,
nagyokat nevetek a barátaimmal, saját birtokom lesz egy édesvízű
folyó mellett, ismét merek majd szeretni, és gyermekem lesz. De
leginkább arról álmodoztam, hogy ismét megtapasztalom majd a
boldogságot, hogy egyszer majd megint örömmel és izgatottan
ébredek - pusztán azért, mert élek. Arról álmodtam, hogy boldog
leszek, és sóvárogva vágytam arra, hogy ne csupán egy
gyorsan elillanó pillanat erejéig tudjam felidézni, milyen is a
boldogság. Igen, a boldogságban reménykedtem.

Ám pusztán annyit tehettem, hogy megpróbáltam a lehető legjobban

jelen lenni, amikor képes voltam rá, és megbirkózni az adott
pillanattal. Sokat segített, hogy ilyen csodálatos környezetben éltem,
hiszen annyi minden történt a természet világában körülöttem,
amiben teljesen el tudtam merülni - néztem a rovarokat és a
madarakat, hallgattam a szellő susogását a fákon, figyeltem az
állandóan változó eget.

Nagy áldást jelentett egy csodálatos szociális munkás, akitől

segítséget kértem. Ugyanazt a meditációs technikát gyakorolta, mint
én, és bizonyos tekintetben tükröt tartott elém. Az ő segítségével
más szemszögből, nagyobb megértéssel szemléltem magam, és
rájöttem, mennyire szép a lelkem. Azt is megértettem, hogy
miközben rengeteg energiát fektettem mások gondozásába,
önmagamat teljesen elhanyagoltam, mert a lelkem mélyén
nem hittem el, hogy megérdemlem a gondoskodást. Ez nagyrészt
azért volt, mert tudattalan szinten még mindig hatott rám mások
egykori véleménye, olyanoké, akik nem ismertek, pedig azt
gondolták, hogy ismernek. Ez az időszak részben épp arról szólt,
hogy elszántam magam: teljesen megszabadulok ezektől a
visszahúzó erőktől. Eközben ráadásul nagy fájdalmat okozott egy
barátnőm, aki nehéz időszakot élt át, s én igyekeztem jó barátnőként
mellette állni. Csakhogy miközben beúsztam, hogy megmentsem,
magam is fulladozni kezdtem. Muszáj volt egy időre elhatárolni
magamtól a mások iránt érzett részvétet és empátiát,
és együttérzéssel, de távolságtartóan viszonyulni hozzájuk.

Nagyon fontos és felszabadító érzés volt, amikor a szociális munkás

emlékeztetett arra, hogy önmagam iránt is részvétet kell éreznem.
Ez a remek nő segített felismerni azt a rossz szokásomat is, hogy
hajlamos voltam és vagyok mentegetni mások viselkedését,
régebben azért, hogy a felszínen megmaradjon a békesség, az
utóbbi időben pedig részvétből. Nagyon nagy szükség volt a
közvetlenségére, egyenes tanácsadói stílusára és az őszinteségére.
Különösen célba talált az a kérdése, vajon arra hajtok-e,
hogy aranyérmet szerezzek a gondozók olimpiáján.

Túl gyakran feledkeztem meg arról, hogy nekem is jár a részvét,

gondolatokban és tettekben egyaránt. De azért a korábbi évek
során megtanult dolgok sem vesztek kárba, bár néha így éreztem.
Hiszen most a sebeim mélyére hatoltam, az igazi eredetükhöz, és
végre képessé váltam arra, hogy örökre begyógyítsam őket.

Ahhoz, hogy eljussak a fájdalmak gyökeréhez, hogy kimondjam,

milyen hatással voltak rám az évtizedeken át rám záporozó kritikák
(amelyeket épp azoktól kaptam, akiknek a szeretetére a legnagyobb
szükségem lett volna), hogy ne mentegessem tovább a bántó
viselkedést, és hogy mindezt kibeszéljem - ehhez bátorságra volt
szükség, önmagamnak adott engedélyre, és az eltökéltségre, hogy
örökre megszabaduljak ezektől a beidegződésektől. Ez csak úgy
ment, ha megtanultam, hogyan legyek kedves önmagamhoz, és azt
is, hogy miként kell elfogadni ezt a kedvességet. Megérdemeltem a
jóságot és a boldogságot, teljes mértékben megérdemeltem. Még ha
mások nem így gondolták is. Ők nem tudták, milyen utakat jártam
be, és ez már egyébként sem számított. Hiszen most már tudtam:
megérdemlem, hogy jó dolgokat kapjak az élettől. Ez a fontos
felismerés, hogy igenis megérdemlem, tette lehetővé, hogy
elfogadjam a saját magam iránti kedvességet. Bizonyos szinten ezt
már korábban is elhittem, de ennyire mélyen még nem.
Az átprogramozás most azon a szinten zajlott, amely alapvetően
meghatározta a működésemet. Ideje volt beengedni a kedvességet.
Hiszen én is megérdemlem.

Csakhogy az alacsony önértékelésből származó beidegződések

elkeseredetten állták a rohamot, és továbbra is voltak olyan napok,
amikor minden erőmet össze kellett szednem, hogy erősebb legyek,
mint a fájó érzések és gondolatok. Ahogy újabb és újabb rétegeket
győztem le, nagy néha elkezdett belém szivárogni a szépség és az
egész lelkemet elöntő boldogság, ami üdítő és inspiráló hatással volt
rám. Olyan egyszerű dolgok, mint a közeli fák levelein ragyogó
napsütés, hihetetlenül gyönyörűnek tűntek, és váratlan boldogsággal
töltöttek el. Új dolgokat fedeztem fel magamban, amelyek már évek
óta lappangtak bennem, és most egyre természetesebbé váltak.
És komoly változások is történtek: egyik-másik régi beidegződéstől
valóban sikerült megszabadulnom.

Rájöttem, hogy korábbi gondolati sémáim bizonyos elemeivel

sikerült megbirkóznom, és valóban megszabadultam tőlük, amiért
nagyon hálás voltam. A lakóhelyem szépsége továbbra is segített
abban, hogy teljes mértékben jelen legyek. Erről persze a
megmaradt fájdalmak is gondoskodtak. De a ház körül kibontakozó
természeti világ nap mint nap táplálta a lelkemet. Valahányszor
lehámlott rólam egy újabb réteg, az érzékeim egyre jobban
felfokozódtak, és még jobban ráhangolódtam a természet világára.
Ez nagyon ösztönzően hatott rám, noha továbbra is akadtak rossz
pillanataim.

Néha dühös lettem magamra, amiért nem vagyok képes elég

gyorsan legyőzni a depressziót. De a harag mindig annak szól, aki
nem felel meg az elvárásainknak. Így hát elengedtem ezt az
elvárást, és visszatérítettem magamat a jelen pillanatba - valami
szép látványt kerestem az ablakomból, zenét tettem fel, és együtt
énekeltem az énekessel, vagy egyszerűen tudatosan figyelni
kezdtem a légzésemre vagy a körülöttem levő hangokra. És akkor
ismét el tudtam fogadni a helyzetemet, és belenyugodtam, hogy
a fejlődésem szempontjából a lehető legmegfelelőbb ütemben
haladok.

Az egyik régi barátom folyamatosan küldözgetett nekem isteni bio

bőrápoló krémeket. Rászántam az időt, és gondosan bedörzsöltem
velük a testemet, vagyis mentálisan és fizikailag is ápoltam és
tápláltam magam, hogy ellensúlyozzam a korábbi ridegségemet
önmagam iránt. Ettől mindig jobban lettem, nem beszélve arról, hogy
csodás illat áradt a bőrömről. Ahogy így kényeztettem a testemet,
eszembe jutott, hogyan ápoltam haldokló klienseimet. Most végre
magamat is olyan szeretettel gondoztam, mint annak idején őket.

Ennek ellenére nagyon nehéz volt erősebbnek maradni a

fájdalomnál, és noha pár hónap után időnként volt egy-egy jobb
napom, a depresszió és a negatív gondolatok egy ilyen nap után
még vadabbul támadtak rám. A depresszió nem adta fel
egykönnyen, az már biztos. Hiszen több mint negyven év negatív
beidegződései táplálták, amelyeket azzal hoztam létre, hogy
hagytam mások véleményét eluralkodni a saját hitrendszeremen.
Az elmém tőlem függetlenül zsarnokoskodott rajtam, és nem akarta
kiengedni a kezéből az irányítást.

Most azonban végre kezdtem a magam urává válni, felismertem a

saját értékeimet és szépségemet, és tudatosan azt választottam,
hogy pozitívabb hitrendszerek felé terelem az agyamat. Ahelyett,
hogy a régi szokásokkal nyűglődtem volna, tisztelettel és szeretettel
kezdtem bánni önmagammal. Miközben otthon tettem-vettem,
önkéntelenül énekelgetni kezdtem arról, hogy milyen jó és értékes
vagyok. Azt a vicces szokást vettem fel, hogy amikor a tükör előtt
mentem el, köszöntem magamnak, ennek a szép teremtésnek, s ez
nagyon jó érzéssel töltött el. Arra is ügyeltem, hogy a testemet
rendszeresen ápoljam fürdőkkel és egészséges ételekkel, s
ennek sok boldog percet köszönhettem. Lassanként kezdett
visszatérni a boldogság. A régi gondolkodásom ennek egyáltalán
nem örült, ilyenkor a depresszió belém vájta ronda karmait, és nem
volt hajlandó elengedni. Már évek óta dolgoztam azon, hogy
átalakítsam a gondolkodásomat. Ez volt a végső párbaj, amelyet
csak az egyik fél élhetett túl.

Elérkezett hát a végkifejlet, amikor teljes mértékben és örökre búcsút

kellett mondanom a régi önmagamnak - és ekkor feladtam.
Egyszerűen túl nehéznek éreztem a dolgot. Hiába történt egyre több
pozitív változás és boldog pillanat a mindennapi életemben,
érzelmileg teljesen ki voltam merülve. Annyi energiámba került, mire
idáig eljutottam, hogy hirtelen eltűnt minden maradék erőm, és
öngyilkosságot kezdtem fontolgatni. Jottányi erőm sem volt már,
nem tudtam sem fegyelmezetten gondolkodni, sem reménykedni.
Mindent megpróbáltam, de már egyszerűen belefáradtam. Meg
akartam halni. Véget akartam vetni ennek az életnek, egyszer
s mindenkorra.

Egy barátom, akivel már húsz éve jóban voltam, ekkoriban olyan volt
számomra, mint egy angyal. Rendszeresen felhívott, hálistennek a
maga sajátos stílusában. - Vedd fel a telefont. Idefigyelj, nehogy
kinyírd magad! Vedd már fel azt a k...va telefont. Hagyd ezt abba, és
vedd fel azt a k...va telefont - mondogatta mindaddig, amíg végül
már muszáj volt fölvennem, könnyek között, de nevetve. Noha a
megközelítése nem éppen ortodox, ő az egyik legnagyobb szívű
ember, akit ismerek, és a humor már a múltban is sok mindenen
átsegített mindkettőnket. Nekem bevált a stílusa. Nevetésre
volt szükségem, és tudtam, hogy nagyon szeret, ahogy én is nagyon
szerettem őt. A nevetést általában nem értékelik kellőképpen, pedig
a gyógyulás fontos eszköze.

Csakhogy egyik nap, amikor épp nem hívott fel, olyan mélyre
jutottam, mint még soha életemben. Lefirkantottam egy búcsúlevelet
- még írni sem tudtam rendesen -, és úgy döntöttem: végleg
feladom. Egyszerűen nem bírtam tovább.

Azt mondják, a hajnal mindig a legsötétebb óra után jön el. Ez volt
életem legsötétebb órája. Egyszerűen nem voltam képes tovább
élni. Ennél már nem érezhettem volna rosszabbul magamat a
bőrömben. Utáltam magam, amiért minden erőfeszítésem ellenére
sem voltam képes legyőzni az elmémet. Utáltam, amiért annyi
gonoszságot viseltem el másoktól az életem során. Utáltam, amiért
mindig beletörődtem a nehézségekbe. Utáltam, hogy annyi
bátorságra lenne szükségem ahhoz, hogy úgy éljek, ahogy
szeretnék, és ahogy megérdemlem. Utáltam magamban szinte
mindent. Tényleg a legsötétebb óra volt.

Abban a pillanatban, amikor befejeztem a búcsúlevelet, amelyben

bocsánatot kértem, és megírtam, hogy mennyire el vagyok
keseredve, megszólalt a telefon. Először nem akartam felvenni, de
aztán vonakodva ugyan, de felvettem. Azt hittem, a barátom hív, de
nem ő volt. Még csak nem is egy ismerősöm. Hanem egy vidám női
hang, kedvesen köszöntött, és azt mondta, hogy mentőbiztosítást
szeretne ajánlani!

Hát ez remek - gondoltam. Még az öngyilkosságot sem tudom

rendesen végigcsinálni. Nyilván szükségem lesz egy rohadt
mentőre. Már korábban kinéztem magamnak egy szakadékot a
környéken, ha abba hajtok bele az egyterűmmel, gondoltam, biztos
nem maradok életben. Elég sokat töprengtem a dolgon, mert nem
akartam elrontani. Az apró részletekre is gondoltam.

A biztosítási ajánlat (amelyet tompa aggyal visszautasítottam)

eszembe juttatta, hogy a kísérlet vagy sikerül, vagy nem. Aztán
eszembe jutott a sok kedves mentős, akiket az évek során
megismertem, és rádöbbentem: mennyire érzéketlen voltam,
mennyire elborított a saját fájdalmam. Arra nem gondoltam, milyen
hatással lesz a tettem azokra, akik megtalálnak, és akik szeretnek.
Aztán az is eszembe jutott, hogy nem szeretném bénán leélni az
életemet, különösen nem úgy, hogy csak saját magamat okolhatom
érte. De nemcsak arról volt szó, hogy a mentő említése mennyi
mindent juttatott az eszembe - persze keresve sem találhattam volna
ennél jobb ébresztőt -, hanem arról is, hogy a telefonhívás megtörte
a varázst, eloszlatta a ködöt, amely mélységes fájdalmamban
beborított engem.

Ez a pillanat volt a fordulópont, életem legkomolyabb fordulópontja.

Nem akartam kárt tenni ebben a testben, amelynek a
szabadságomat és a mozgékonyságomat köszönhettem, ebben a
szép, egészséges testben, amely annyi mindenen keresztül
mindvégig hordozott engem. És meghalni sem akartam. Szeretni
kezdtem a lábamat, amiért annyi mérföldön végigvitt engem, és
utána már egész önmagamat megszerettem.

Amikor a telefon megszólalt, egy pillanatra megfájdult a szívem.

Akkor döbbentem rá, hogy az én szegény, kedves, szép szívemnek
már épp eleget kellett elviselnie. Nem bírt már több szenvedést és
öngyűlöletet. Szeretetre volt szüksége, hogy begyógyuljon, és ennek
a szeretetnek mindenekelőtt éntőlem kellett jönnie.
Semmit sem bánok
Ezek után elképesztő sebességgel változtak meg a dolgok. A
depresszió az éjszaka folyamán eloldalgott, és magával vitte súlyos,
sötét fellegét. Mindaddig csupán a szeretetre várt, s ahogy a
szeretet megérkezett, tudta, hogy az ő szerepe itt véget ért, így hát
távozott. A következő néhány napot a feltöltődésnek szenteltem:
meditáltam, köszönetet mondtam, és gyönyörködtem önmagamban.
A lelkemet ezzel tápláltam, a testemet pedig azzal, hogy fürdővízbe
merültem. Hosszú, könnyű kirándulásokat tettem a hegyekbe, nem
erőltettem meg magam, csak kényelmesen sétáltam, és
egy újjászületett ember szemével csodálkoztam rá az életre. Mintha
annyira gyönyörű lett volna a világ, amelyben felébredtem, hogy a
régire alig emlékeztem.

Új életemet azzal pecsételtem meg, hogy elhatároztam: rendezek

egy ünnepséget, amely egyszerre lesz búcsú- és köszöntő
szertartás. Rozsét gyűjtöttem a rétről, és gyönyörű tüzet gyújtottam.
Bizonyos dolgokat tisztességesen el kellett búcsúztatnom az
életemből, a régi énem egyes részeit, és mindazt, ami belőlük
fakadt. Így hát leírtam ezeket is, meg az újonnan beköszöntött
dolgokat is. Amikor aztán lement a nap, és felbukkantak az első
csillagok, boldogan álldogáltam a gyógyító, melegítő tűz előtt.
Köszönetet mondtam a régi részeimnek, tűzbe dobtam a
papírdarabot, amelyre ráírtam a nevüket, és elbúcsúztam tőlük. Az
újonnan jötteket is egyenként köszöntöttem. Ahogy utána ott
üldögéltem a táj közepén, és bámultam a tüzet, határtalan szeretetet
éreztem önmagam és az élet iránt. És óriási hálát.

Melegen lobogott a tűz. Mosolyogva néztem a rám boruló hatalmas

csillagos eget, és megállapítottam, hogy mindazok után, amin
keresztülmentem, valóban újjászülettem. Most végre az voltam, aki
évek óta lenni akartam, akiért annyit dolgoztam. Ez a valaki végre
engedélyt kapott a megszületésre. Többé nem volt szükség arra a
valakire, aki másokat mentegetett, több évtized fájdalmát hordozta,
és nem volt hajlandó elfogadni, hogy ő is megérdemli a boldogságot.
Betöltötte a szerepét. Kedvesen megköszöntem neki, hogy részt
vállalt a fejlődésemben, és végleg elengedtem.

Minden új nap újabb örömöket tartogatott számomra. Szinte olyan

volt, mintha először fedezném fel az életet. Sohasem éreztem
magam ennyire szabadnak. A boldogság - olyan boldogság, amilyet
korábban még sohasem ismertem, a tökéletesen akadálytalan,
örömteli, bűntudatmentes boldogság - természetes állapotommá
vált. Új madarak szálltak a kerítésre, és nekem énekeltek. A régiek
utánam repültek, amikor boldogságban úszva a réten sétáltam.
Felfokozódtak az érzékeim, úgy éreztem magam, mintha épp
akkor fejeztem volna be egy többhetes csendes meditációt, csak
éppen ez az éber állapot hosszan megmaradt. A természet hangjai
tisztábban szóltak, a színek élénkebbek lettek. A zöldnek legalább
harminc árnyalatát különböztettem meg a házamat körülvevő tájban.

Világosság volt bennem, és szabad terek nyíltak, amelyekről mindig

is sejtettem, hogy ott vannak, csak éppen nem ismertem őket. A
múltam most már alig számított. Az utam során megszerzett
bölcsesség végleg a részemmé vált. A múltam rengeteg tanulsággal
szolgált, amelyek korántsem vesztek kárba. De a szenvedés, amely
azzá tett, aki lettem, mostanra betöltötte a szerepét, és elenyészett.
Nem kellett semmit bizonyítani, magyarázni vagy indokolni. Az
arcom elzsibbadt a sok mosolygástól. Az életem szinte
egyetlen éjszaka leforgása alatt egészen más síkra került. És annyi
év gyakorlás után végre valóban a jelen pillanatban éltem.

Szélesre tárultak a lehetőségek kapui. Kreatív utam során tett

korábbi erőfeszítéseim - a koncentrálás, a kitartás és az áldozatok -
lassanként elnyerték jutalmukat. A munkámat egyre energikusabban
végeztem, és egészen váratlan helyekről kaptam új lehetőségeket
az írásra. A kapukat az önmagam iránti szeretet nyitotta meg -
csakis az tette lehetővé, hogy fantasztikus dolgok áramoljanak
felém, amelyek már évek óta ott várták türelmesen, hogy végre
készen álljak.
Az azóta eltelt idő során a jóság egyre akadálytalanabbul folytatta
természetes áramlását. Új szakmai és személyes támogatói
rendszerek alakultak ki körülöttem. Persze mindig lesz mit tanulnom
magamról, de ma már az élet legkisebb ajándékát sem veszem
magától értetődőnek.

Az elmúlt évek során tudatosan olyan életet teremtettem, amilyet

elképzeltem magamnak. Rétegenként hántottam le magamról
mindazt, ami ebben meggátolt. Ennek a folyamatnak természetesen
az is része volt, hogy nagyon világosan lássam, milyen életet
szeretnék élni, és milyen ember szeretnék lenni. Ma már, ha
időnként megakadok, türelemmel és szeretettel viseltetem magam
iránt, miközben igyekszem túllépni az akadályon. Önmagunk
felfedezése igazán örömteli folyamat, és ma már tudok mosolyogni a
gyarlóságaimon.

Mindazok után, ami történt, még sokkal közelebb éreztem magam

azokhoz a csodálatos emberekhez, akiket haldoklásuk idején
ápoltam. Fokozatosan kibontakozó új életem aszerint alakul, amit ők
akkor láttak meg, amikor visszatekintve arról beszéltek, mi az, amit a
legjobban megbántak. Életük végén döbbentek rá arra, hogy valaha
mindez lehetséges lett volna. Az utolsó hetekben és napokban,
amikor már mindennek vége volt, egyszer csak meglátták, mennyi
örömöt tartogatott volna nekik az élet, ha másképpen éltek volna.

Persze nem mindenki számolt be arról, hogy bármit is megbánt

volna. Volt, aki azt mondta: néhány dolgot másképp csinált volna, de
azért alapvetően nem bánt meg semmit. Volt, aki csodálatos
megelégedettséggel beszélt az életéről. Vagy legalábbis szépen
elfogadta az életét. Sokan azonban megbánták, ahogy éltek, és erős
késztetést éreztek arra, hogy ezt elmondják valakinek, aki
meghallgatja a gondolataikat. Az őszinteséget, amely az
összes kliensemmel való kapcsolatomat jellemezte, valószínűleg az
is elősegítette, hogy hosszú időt töltöttem velük. Ezért mindig hálás
leszek.

Amikor elmondták, mi mindent bántak meg, elhatároztam: én nem

leszek így, amikor az időm véget ér, bármikor történjék is. Azután,
hogy ilyen bölcsességgel ajándékozott meg az élet, nem lehet, hogy
ne tanuljak belőle. De most, hogy ilyen nagy megpróbáltatáson
mentem keresztül, megértettem, hogy az élet néha iszonyú nehéz
kihívásokat tartogat. De azt is megtudtam, hogy milyen csodálatos
jutalom vár arra, akinek sikerül végigcsinálnia.

A kiteljesedés és az öröm lehetősége, amelybe ezek a drága

emberek mind bepillantást nyertek a távozásuk előtt, mindannyiunk
előtt ott áll most is, mielőtt még eljönne a távozásunk ideje. Engem
minden egyes új nappal egyre jobban elbűvöl a jóság természetes
áramlása. El akar jutni hozzánk, és el is jut, ha megtanuljuk
magunkhoz engedni, hittel és önmagunk szeretetével. Ott vár
mindenkire. Csak ehhez először el kell állnunk az útjából, s ez nem
kis munka - meg kell tanulnunk, hogyan legyünk urai a saját
gondolatainknak, miután eltakarítottuk az útból a törmeléket,
amely megakadályozza az áramlást.

Az embernek folyamatosan tanulnia kell. Nincs olyan, hogy elérünk

egy bizonyos fejlődési szintre, ahol azt mondhatjuk: „Remek. Akkor
most hátradőlök, mert már mindent tudok, úgyhogy mostantól
minden nap sétagalopp lesz, már semmit sem kell tanulnom.” -
Időnként még Stellát is emlékeztetni kellett az elengedésre és az
önmegadásra, pedig ő annyira előrehaladt már a belső utazásban.
Miután sikerült neki, nagy békesség töltötte el a fennmaradó
napjaiban, és ragyogó mosollyal az arcán távozott, amikor elérkezett
az átkelés ideje.

Ha tehát a tanulás sohasem ér véget, jobban tesszük, ha elfogadjuk,

mint ha ellenállunk neki. Egyetlenegy nap sem múlik el anélkül, hogy
valami újat ne tanulnék önmagamról. De ezt ma már szeretettel
fogadom, feltétlen szeretettel és ítélkezés nélkül. Még
zökkenőmentesebb a fejlődési folyamat, ha kedvesen nevetek
önmagamon.

Amikor Grace ezt mondta: - Bárcsak lett volna bátorságom

önmagamhoz hűen élni, nem úgy, ahogy mások várták el tőlem -
sütött belőle a szomorúság, amiért másképp alakult az élete.
Kár, hogy olyan nagy bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy
valóban önmagunk legyünk. De így van. Időnként hatalmas bátorság
kell hozzá. Annak lenni, aki vagy -az ember eleinte nem is mindig
tudja megfogalmazni, hogy az milyen, még saját magának sem.
Csak annyit tud, hogy van benne valamiféle vágyódás, amelyet a
jelenlegi élete nem elégít ki. Ha ezt olyanoknak kell elmagyaráznunk,
akik más cipőben járnak, néha csupán annyit érünk el, hogy még
jobban megkérdőjelezzük önmagunkat.

De ahogy a bölcs Buddha mondta több mint két évezreddel ezelőtt,

az elme nem ismeri a válaszokat, a szív nem ismeri a kérdéseket. A
szívünk vezet el bennünket az örömhöz, nem az agyunk. Ha
felülkerekedünk az elme uralmán, és elengedjük mások elvárásait,
akkor meghalljuk a szívünk szavát. S ha van bátorságunk követni is,
akkor megismerjük a valódi boldogságot. Közben jól tesszük, ha
ápoljuk a szívünket, és uralkodunk az elménk fölött. Ahogy egyre
nagyobb teret adunk a szívnek, az élet egyre több örömöt
és békességet biztosít nekünk. És akkor olyan boldog élet vár ránk,
amilyet csak szeretnénk.

Amikor Anthony ott feküdt az ápolóotthonban, és bevallotta: nincs

bátorsága ahhoz, hogy megpróbáljon jobb életet élni, szomorú
példát mutatott arra, hogy milyen következményekkel jár, ha ez a
félelem irányít bennünket. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy idő
előtt ápolóotthonban végezzük. De Anthony életéből hjányzott az
ösztönzés és a boldogság, és milliók élnek így közöttünk. Számukra
minden új nap csupán agyat tompító, biztonságos, de sohasem
kielégítő rutin.

A nagy változásokhoz nagy lelkierőre van szükség. Azonban minél

tovább maradunk egy számunkra rossz környezetben, amelyhez
hasonulunk, annál tovább tagadjuk meg magunktól a lehetőséget,
hogy megismerjük az igazi boldogságot és megelégedettséget. Az
élet túl rövid ahhoz, hogy csak nézzük, ahogy elmegy mellettünk,
pusztán azért, mert félünk, holott a félelmet le lehet győzni, ha
szembenézünk vele.
Ahogy Florence villájának a kertjében az indák fojtogatták a
gyönyörű virágokat, mi is mindannyian létrehozunk olyan dolgokat,
amelyek fojtogatnak bennünket. Persze sok olyasmi van, amit nem
olyan könnyű eltávolítani, mint Florence indáit. A bennünket fojtogató
gyomok általában sokkal erősebbek, hiszen évtizedeken át
engedtük, hogy körénk nőjenek, és nem is hagyják egykönnyen,
hogy megszabaduljunk tőlük. Küzdeni fognak az életükért, és
közben elfojtják a szépségünket, hogyha hagyjuk.

De ahogy időbe telt, mire megnőttek, idővel ki is lehet irtani őket.

Ehhez az érzékeny folyamathoz eltökéltségre, bátorságra és
időnként elengedésre van szükség. Bátorságra, hogy megszakítsuk
az egészségtelen kapcsolatokat, és azt mondjuk: Elég! Arra, hogy
tisztelettel és kedvesen bánjunk önmagunkkal, mert mindkettőt
megérdemeljük. De legfőképpen arra, hogy kiszabaduljunk a saját
csapdáinkból, és külső megfigyelőként tekintsünk a saját
gondolatainkra és szokásainkra. Ezzel a tudatossággal könnyebben
észrevesszük a megoldásokat is.

Az életünk a miénk, nem valaki másé. Ha nem találunk örömöt

abban, amit létrehoztunk, és semmit sem teszünk azért, hogy
javítsunk a helyzeten, akkor elvesztegetjük minden új nap ajándékát.
Egy kis lépés vagy egy apró elhatározás remek kiindulópont lehet,
és az is, ha magunkra vállaljuk a felelősséget a saját
boldogságunkért. A boldog élethez nem kell feltétlenül elköltöznünk,
vagy más ehhez hasonló drasztikus változást véghezvinnünk az
anyagi világunkban. Épp elég, ha megváltoztatjuk a szemléletünket,
és bátran felvállaljuk egyik-másik vágyunkat. Senki más nem tehet
boldoggá vagy boldogtalanná bennünket - csak akkor, ha hagyjuk.

Igen, talán óriási erőfeszítésre és őszinteségre van szükség ahhoz,

hogy legyen bátorságunk vállalni önmagunkat, ahelyett hogy mások
elvárásait teljesítenénk. De ahhoz is, hogy a halálos ágyunkon
kelljen bevallanunk, jobb lett volna másképp csinálni. A könyvben
említetteken kívül sok más kliensem is volt, és a legtöbben azt
bánták meg, hogy nem voltak hűek önmagukhoz.
Amikor John azt kívánta, bárcsak ne dolgozott volna annyit, azokat a
szavakat mondta ki, amelyeket a gondozással töltött éveim során
a leggyakrabban hallottam. Az utolsó hetekben, amikor az erkélyen
ülve nézte a kikötőt, súlyos teherként nehezedett rá a megbánás.
Nincs abban semmi rossz, ha az ember szereti a munkáját. Sőt, az a
jó. De meg kell találni az egyensúlyt, hogy az élet ne csak a
munkáról szóljon. Még ma is hallom annak a drága embernek a
sóhajtozását, ahogy megpróbálta megérteni és elfogadni a saját
döntéseit.

Amikor Charlie az egyszerű élet fontosságát hangsúlyozta,

egyetértettem mindazzal, amit a bölcsessége és az élettapasztalata
alapján mondott. Az igazi érték nem az, amit birtokolunk, hanem akik
vagyunk. A haldoklók ezt pontosan tudják. A véghez közeledve a
javaik már az égvilágon semmit sem számítottak. Mit gondolnak
róluk mások, milyen javakat sikerült összegyűjteniük - mindez ekkor
már fel sem merült a gondolataikban.

A végén már csak az számít, hogy mennyire tettük boldoggá a

szeretteinket, és mennyi időt töltöttünk olyan dolgokkal, amelyeket
szerettünk. Sokan azt is nagyon fontosnak érzik ilyenkor, nehogy a
hátramaradó szeretteik ugyanazokat a dolgokat bánják majd meg,
mint ők. Egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy a halálos ágyán
visszatekintve egy haldokló azon bánkódott volna, hogy nem
vásárolt több dolgot, hogy anyagi téren nem jutott előbbre -
egyetlenegyszer sem. Leginkább az foglalkoztatta őket, hogyan
éltek, mit csináltak, és hogy pozitív hatással voltak-e a
hátramaradottakra, akár a családra, akár egy közösségre.

Néha azok a dolgok tartanak fogva a beteljesületlen életben,

amelyekről csak hisszük, hogy szükségünk van rájuk. Az
egyszerűség a kulcs, amelynek segítségével változtathatunk ezen,
és az, ha nem akarunk mindenáron a javainkkal vagy a mások
elvárásainak való megfeleléssel elismerést szerezni. A
kockázatvállaláshoz bátorság kell. Ám nem tudunk mindent a
kezünkben tartani. Ha megmaradunk egy látszólag
biztonságos környezetben, az még nem garantálja, hogy észre sem
kell vennünk az élet által feladott leckéket. Attól még bármikor
felbukkanhatnak, olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rájuk. És
ez igaz azokra a jutalmakra is, amelyeket az élet azoknak tartogat,
akiknek van bátorságuk a szívükre hallgatni. Az óra
mindannyiunknak ketyeg. Rajtunk múlik, hogyan töltjük a hátralevő
napjainkat.

Pearl megértette, hogy a dolgok maguktól áramlanak felénk, ha

szükségünk van rájuk. Hitt abban, hogy a legfontosabb a célunkért
dolgozni, helyes szándékkal végezni a munkánkat, bármi legyen is
az, ahelyett hogy a nélkülözéstől való félelem miatt beleragadnánk
egy olyan munkába, amelyben nem találunk örömöt. Tanulni kell,
bátran megszabadulni a gondolkodásunkat bénító korlátoktól, és
engedni, hogy a dolgok szabadon áramoljanak. Az élet olyan hamar
véget ér - mondta. S ez így is van. Némelyikünk hosszú életet él,
mások nem. De ha ez alatt a rövid idő alatt megismerjük a
boldogságot és a kiteljesedést, akkor nem lesz mit megbánnunk,
amikor eljön az elkerülhetetlen vég.

Az érzelmek kifejezése sajnos sok felnőtt ember számára

túlságosan nagy feladat. Ez haldokló klienseimet, például Józsefet is
gyakran a tehetetlenség érzésével és megbánással töltötte el.
Szerette volna kifejezni magát, de nem tudta, hogyan, mivel nem volt
benne gyakorlata. Ez a kedves ember leginkább ezt bánta, és óriási
szívfájdalmat okozott neki a dolog, hiszen úgy halt meg, hogy azt
érezte: a családja valójában sohasem ismerte meg. Más kliensek
olyan betegségekben szenvedtek, amelyek a bennük lévő keserűség
miatt alakult ki, mert nem tanulták meg kifejezni önmagukat.

De mint mindenben, a gyakorlástól ebben is egyre jobb lesz az

ember. Ha apró, de bátor tettekkel kezdjük el az önkifejezést, idővel
egyre könnyebben tudunk majd megnyílni, sőt még élvezni is fogjuk
az őszinteséget. Mások reakcióit sohasem fogjuk tudni kontrollálni.
Lehet, hogy kezdetben kellemetlen reakciókat kapunk, de ha
egyszer csak elkezdünk őszintén beszélni, végül aztán egészen új
szintre kerül és sokkal egészségesebb lesz a kapcsolatunk. Vagy
egy egészségtelen kapcsolatunk egyszer s mindenkorra eltűnik az
életünkből. Mindkét esetben csak nyerhetünk a dolgon.

Sohasem tudhatjuk, meddig leszünk még itt a földön, akár mi, akár a
szeretteink. Úgyhogy ahelyett, hogy halálunk előtt kelljen
megbánnunk, amit nem tettünk meg, gondoskodjunk róla, hogy aki
fontos számunkra, az már most tudja meg, hogy érzünk iránta.
Ahogy a drága Jude is mondta, a bűntudat megmérgezi az ember
hátralévő éveit. Ráadásul az érzelmek kifejezése nagyon jó hatással
van az emberre, ha egyszer már hozzászokott. Csupán a félelem
tart vissza bennünket, mert tartunk a másik reakciójától. Hát adjunk
egy pofont a félelemnek, és merjük feltárni szépséges önmagunkat
mások előtt, amíg nem késő.

Ha már most is bűntudatunk van, amiért nem mondtunk ki valamit

valakinek, aki meghalt, akkor ideje megbocsátani magunknak. Ha
tovább hordozzuk a bűntudatot, akkor nem adjuk meg a kellő
tiszteletet az életünknek. Ideje kedvesebben bánni önmagaddal.
Akkor olyan voltál. De ez nem jelenti azt, hogy most is ilyen vagy. Az
önmagunknak való megbocsátás irányába mutató kedvesség első
kis csírája az, ha mostani önmagunkból visszatekintve részvétet
érzünk az akkori önmagunk iránt.

Ha úgy látjuk, hogy az életünkben szereplő emberek nem reagálnak

az érzelmeink őszinte kifejezésére, az nem azt jelenti, hogy nem
hallották meg, amit mondtunk, vagy hogy jobb lett volna, ha nem
lettünk volna őszinték. Jó példa volt erre az Alzheimer-kóros Nanci.
De a következetes kedvesség és őszinteség más kapcsolataimat is
átalakította. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a másik elengedi a füle
mellett, amit mondok. De amikor ő is készen állt arra, hogy kifejezze
az érzéseit, azonnal kiderült, hogy nagyon is jól hallotta minden
szavamat. Egyébként végső soron ez sem számított volna.
Nekem elegendő békét adott a tudat, hogy volt bátorságom őszintén
kifejezni magamat. Ha egyikünket váratlanul érte volna a halál, nem
lett volna okom bűntudatra. Senki nem volt, akit magától értetődőnek
vettem volna, akivel ne tudattam volna, hogy szeretem, még ha ők
nem voltak is képesek arra, hogy ugyanolyan őszintén adjanak
hangot az érzéseiknek. Mondd el az embereknek, mit érzel. Az élet
rövid.

Igazi örömöt és megelégedést jelentett számomra, hogy

megtaláltam Doris barátnőjét. Amikor arról beszélt, mennyire
sajnálja, hogy nem maradt kapcsolatban a barátnőivel, még
fogalmam sem volt, milyen gyakran fogom ezt hallani más
kliensektől. Most, hogy magam is sok mindenen átmentem,
és tudom, milyen sokat jelentettek a nehéz időszakok
átvészelésében a régi, hűséges barátok, ezt nekem sem nehéz
megértenem. A legtöbb embernek vannak barátai, de nem sok barát
tart ki mindvégig mellettünk, amikor a legnehezebb idők járnak. És a
haldoklás is csak egy ezek közül.

A barátságok közös múltat és megértést kínálnak. Amikor a kliensek

visszatekintettek az életükre, gyakran hiányolták a barátaikat, akikkel
együtt emlékezhettek volna a múltra. Az egyre gyorsuló élet során a
barátságok elhalványulnak. Mindig lesznek emberek, akik jönnek és
mennek, köztük barátok is. De akik igazán számítanak, akiket a
legjobban szeretünk, azok minden erőfeszítést megérnek. Ők azok,
akik mindig ott lesznek, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk,
és mi is ott leszünk számukra. Néha nem tudnak fizikailag ott lenni, a
nehéz időkben azonban még egy telefonhívás is sok erőt és nagy
megnyugvást adhat az embernek.

A barátoktól kapott elfogadás és megbocsátás segített a haldokló

Elizabethnek, hogy sok év alkoholizmusa után megtalálja a lelki
békéjét. Végül minden a szeretetről és a kapcsolatokról szól. De
nem mindenkinek volt ilyen szerencséje, hogy a véghez közeledve
megtalálja a barátait, hiába szerették volna. Ezért fontos, hogy ne
veszítsük el velük a kapcsolatot. Senki sem tudja, mi vár rá, és hogy
mikor jön el az idő, amikor majd hiába vágyódik a barátaira - és
addig is hatalmas kincset jelentenek az életében.

Ahogy végignéztem Harry támogatói csapatát, csak még jobban

megerősödött bennem, hogy az életünk végén mennyire fontos ez. A
barátok számára ugyan sötét, szomorú időszak ez, de a haldoklónak
jólesik, ha minél jobban kiélvezheti a hátralévő időt. A barátok egy
kis humort hoznak a szomorú napokba, s ez a humor jókedvre deríti
a haldoklót. Hiszen a barátok azok, akik nemcsak a haldoklás idején,
hanem máskor is - a legnehezebb időkben is - képesek
megnevettetni bennünket.

Amikor Rosemary ott ült mellettem az ágyon, miután előzőleg

ordított velem, hogy tűnjek el, őszintén bevallotta: sohasem engedte
meg magának, hogy boldog legyen. Ez az őszinteség rendkívül
jótékony hatással volt az utolsó napjaira. Rosemary addig nem hitte
el, hogy megérdemli a boldogságot, mivel nem olyan volt,
amilyennek a családja szerette volna. Amikor rádöbbent, hogy ez
választás kérdése, megtanulta, hogy magához engedje a
boldogságot, és képes lett arra, hogy ráleljen önmagában
valamire, ami a felnőtt élete nagy részében csak szunnyadt benne.
Ezután néha gyönyörű mosoly jelent meg az arcán az utolsó
hetekben.

A boldogság egyik kulcsa az, hogy értékeljünk minden egyes hozzá

vezető lépést, még a legapróbbat is. Amikor Cath visszatekintett az
életére, elmondta, hogy rengeteg lehetőséget hagyott ki a
boldogságra, mert túlságosan az eredményekre koncentrált, ahelyett
hogy a hozzájuk vezető utat élte volna meg. Sokszor azt hisszük,
hogy a boldogság egy konkrét dolog kimenetelétől függ, pedig ez
épp fordítva van. A dolgok akkor alakulnak jól, ha valaki már
megtalálta a boldogságot.

Az talán nem lehetséges, hogy az ember mindennap boldog legyen,

de az igen, hogy megtanuljuk abba az irányba kormányozni a
gondolatainkat. Például észrevehetünk valami szépet a
szomorúságon túl - valamit, ami segít, hogy visszataláljunk a lelki
békénkhez. Az elme nagy szenvedést képes okozni. De egy
csodálatos élet megteremtésére is használhatjuk, ha
képesek vagyunk uralkodni rajta, és megfelelően használni.
Mindenkinek van oka az önsajnálatra. Mindannyian sokat
szenvedtünk. De az élet semmivel sem tartozik nekünk. Csak mi
tartozunk saját magunknak azzal, hogy minél többet hozzunk ki az
életünkből, a maradék időnkből, és hogy hálásak legyünk az életért.
Ha elfogadjuk, hogy folyamatosan tanulnunk kell, és hogy a tanulás
részben szenvedést, részben örömöt jelent, akkor sokkal
nyugodtabbak leszünk. Ebből a nézőpontból szemlélve a boldogság
tudatosabb választás eredménye, és nem leszünk annyira kitéve az
élet hullámzásának. Ha tapasztalattal és bölcsességgel vértezzük fel
magunkat, akkor azokat a hullámokot is képesek leszünk
meglovagolni, amelyek korábban esetleg megsebeztek vagy
összetörtek volna bennünket.

Teljesen rendben van az is, ha néha kissé bohón és játékosan

viselkedünk. Azt is meg kell engednünk magunknak. Kábítószerek
és alkohol nélkül is jól érezhetjük magunkat. Nincs olyan szabály,
amely azt mondaná ki, hogy a felnőtteknek muszáj komolynak
lenniük, és nem bolondozhatnak. Ha az életet túlságosan kritikusan
szemléljük, vagy azon görcsölünk, hogyan látnak bennünket mások,
életünk végén bánni fogjuk, hogy ezek a gondolatok korábban
megakadályozhatták a boldogságunkat.

A boldogság szempontjából rengeteget számít, milyen

perspektívából nézzük a dolgokat, ahogy a csodálatos Lenny példája
mutatta. A veszteségei ellenére ő az élet ajándékaira koncentrált,
ezért úgy érezte, hogy jó élete volt. Ugyanaz a mindennapos látvány,
ugyanaz az élet egészen másnak tűnhet fel, ha nem a negatív
dolgokra, hanem az ajándékokra koncentrálunk. A perspektíva pedig
a mi választásunkon múlik, és ha hálával tekintünk az életre, ha
észrevesszük és értékeljük a jó dolgokat, akkor a perspektívánk
is megváltozik.

A rengeteg dolog ellenére, amelyeket a haldoklók megosztottak

velem, a legvégén mindegyikük megtalálta a lelki békéjét.
Némelyikük a legutolsó napokig nem volt képes megbocsátani
magának, de haláluk előtt mégis eljutottak ide. Sokukban a
legkülönfélébb érzések merültek fel, amíg ezt elérték - tagadás,
félelem, düh, lelkifurdalás és a legrosszabb: ítélkezés önmaguk
fölött. Sokan közülük pozitív érzéseket is átéltek, szeretetet
és határtalan örömet, ahogy az utolsó heteikben feltolultak bennük
az emlékek.
Ám mielőtt a vég eljött volna, békésen elfogadták, hogy itt az idő, és
képesek voltak megbocsátani maguknak mindazért, amit
megbántak, függetlenül attól, hogy előzőleg mennyit gyötrődtek.
Sokuk számára azonban elsőrendű fontosságú volt, hogy mások
tanuljanak abból, amit ők megbántak.

Mindannyiuknak megadatott, hogy átgondolják az életüket. Akik

hirtelen mennek el, azoknak nem adatik meg ez a luxus, és
sokunkra ez a sors vár. Nagyon fontos, hogy már most átgondoljuk
az életünket, hiszen talán alig lesz idő, hogy távozás előtt
megtaláljuk a lelki békénket vagy eltűnődjünk a dolgokon. És akkor
talán abban a tudatban halunk meg, hogy egész életünkben rossz
helyen keresgéltük a boldogságot, amely mindig elkerült bennünket,
mindig elérhetetlen maradt, mindig azon múlt, hogy egy bizonyos
dolog vagy helyzet hogyan alakul. S akkor arra kell
rádöbbennünk, hogy épp most foszlott szerte a lehetőség, hogy
változtassunk, amíg még nem késő.

Az a békesség, amelyet ezek a drága emberek a haláluk előtt

megtaláltak, már most elérhető mindannyiunk számára, nem kell a
végső óráig várnunk. Dönthetünk úgy, hogy megváltoztatjuk az
életünket, bátran hallgatunk a szívünkre, és olyan életet élünk, hogy
semmit nem kell megbánnunk a halálunk előtt.

A kedvesség és megbocsátás remek kiindulópont ehhez. Nemcsak

másokkal, hanem magunkkal szemben is. Ez a folyamat nem mehet
végbe anélkül, hogy megbocsátanánk önmagunknak. Hiszen ha
kemények vagyunk önmagunkhoz, akkor tovább tápláljuk a már
meglevő rossz magokat az agyunkban, ahogy én is tettem valaha.
Ha megbocsátóak és kedvesek vagyunk önmagunkkal, elhalnak
ezek a magok. Így egészségesebb magokat ültethetünk a helyükbe,
amelyek megerősödnek, idővel árnyékba borítják a rossz magokból
kikelt növényeket, és végül semmi sem marad, ami táplálná őket.

Az életünk megváltoztatásához szükséges bátorságra könnyebben

teszünk szert, ha kedvesek vagyunk önmagunkhoz. A jó dolgokhoz
is idő kell, ezért türelemre is szükségünk lesz. Mindannyian
csodálatosak vagyunk, kivétel nélkül, csupán a saját
gondolkodásunk határolja be a lehetőségeinket. Gondolj a
számtalan környezeti és genetikai hatásra, amelyek
formáltak, köztük a génekre, amelyek a saját, egyedi biológiai
mivoltodat alakították ki, és belátod, hogy mindezekből igazán
fantasztikus, különleges egyén jött létre. Az eddigi élettapasztalataid
- a jók és a rosszak egyaránt - ugyancsak hozzájárultak ahhoz, hogy
egészen más lettél, mint az összes többi ember ezen a bolygón. Már
eleve különleges és egyedi vagy.

Ideje felismerni a saját értékedet és mások értékeit. Hagyd az

ítélkezést. Légy kedves magadhoz. Mivel még soha senki nem bújt
mások bőrébe, nem nézett az ő szemével, és nem érzett az ő
szívével egy egész életen át, senki sem tudhatja pontosan, mennyit
szenvedett a másik. Egy kis empátiával sokra mehetünk.

Ha kedves vagy magadhoz, és az előítéleteidet kihajítod az ablakon,

saját magadnak is jót teszel, hiszen jobb magokat ültethetsz el.
Bocsáss meg magadnak azért, mert másokat okoltál a
boldogtalanságodért. Tanulj meg kedves lenni önmagadhoz, fogadd
el emberi gyarlóságaidat. Bocsáss meg másoknak is, akik téged
okoltak a boldogtalanságukért. Mindannyian emberek vagyunk.
Mindannyian mondtunk és tettünk már olyasmit, amit kedvesebben
is mondhattunk vagy tehettünk volna.

Az élet olyan hamar véget ér. Befejezheted úgy is, hogy nem bántál
meg semmit. Némi bátorságra van szükség, hogy helyesen élj, hogy
megbecsüld az életet, amelyet élned rendeltetett, de a döntés a tiéd.
És a jutalom is. Becsüld meg a megmaradt időt, mégpedig úgy, hogy
értékelj minden ajándékot, amelyet az életed során kapsz, köztük
elsősorban saját, csodálatos önmagadat.
Mosolyogj, és ne feledd
Ahogy most nézem az életemet, még ma is vannak pillanatok,
amikor nem akarok hinni a szememnek. Az élet, amelyet
elképzeltem magamnak, napról napra egyre inkább valósággá válik.
Olyan vagyok, amilyennek elképzeltem magamat. Ehhez bátorság,
kitartás és fegyelem kellett, s az, hogy megtanuljam szeretni a saját
szívemet. Az élet mégiscsak lehet könnyű és vidám. Van, hogy jól
mennek a dolgok. Sőt, ahogy egyre inkább alkalmazkodom és
fejlődöm, és folyamatosan elfogadom, hogy mindazt, amit kapok,
meg is érdemiem, egyre könnyebben mennek a dolgok.

Abban az utolsó sötét időszakban ezek a szavak tartották bennem

az erőt: Mosolyogj, és ne feledd! Az egyik különösen nehéz napon a
régi gondolkodásmódom vasmarokkal kapaszkodott belém, és azt
súgta, hogy nem érdemiem meg mindazt, amiről álmodom. Eközben
az új gondolkodásmód próbált meggyökerezni bennem, és
igyekezett megnyugtatni, hogy igenis megérdemlem. Egyszerű,
tiszta útmutatásért imádkoztam, olyan szavakért, amelyekre könnyek
között is képes leszek emlékezni, és amelyek segítenek megküzdeni
a nehezebb napokkal. Szükségem volt valamire, ami erőt és
reményt ad. Ekkor ezek a szavak jöttek: Mosolyogj, és ne feledd!

Leírtam ezt a mondatot, és kiraktam a ház néhány feltűnő helyére.

Valahányszor elmentem a felirat mellett, mindig eszembe jutott, mit
ígértem magamnak: elmosolyodtam, és nem feledtem, hogy elmúlik
ez az időszak, és jobb idők következnek. Sokkal könnyebb erősnek
maradni a hitben, ha az ember mosolyog. Így hát automatikusan
javult a hangulatom, és megnyugodtam, hogy nemsokára még több
okom lesz a mosolygásra. Nem is volt értelme mosolygás nélkül
olvasni ezeket a szavakat, hiszen az tette lehetővé, hogy ne
feledjem el, amit tudok. Így hát mosolyogtam.

Később még aláírtam: Köszönd meg, és ne feledd, amivel arra

emlékeztettem magam, hogy először hálaimát kell mondanom,
abban a biztos hitben és tudatban, hogy meg fogom kapni, amire
vágyom. Mosolyogj, és ne feledd; Köszönd meg, és ne feledd - ezek
lettek az én mantráim, így töltöttem a napjaimat, mosolyogtam, és
„nem feledtem”. Így aztán hinni kezdtem, amitől pedig természetes
módon feltámadt bennem a vágy, hogy köszönetet is mondjak. Az
imáim, az álmaim és a szándékaim meghallgatásra találtak. Már
csak annyi volt a dolgom, hogy mosolyogjak, és ne feledjek, s hogy
köszönetet mondjak, és ne feledjek. Ettől aztán sokkal
többet mosolyogtam, mint amennyit enélkül mosolyogtam volna.

Néha persze még ahhoz is gyenge voltam, hogy ezekből a

szavakból merítsek erőt, például azon a rettenetesen szomorú
napon, amikor mindenről lemondtam. De az a pillanat, amikor
megadtam magam, végül is fordulópont lett az életemben.
Egyszerűen nem voltam képes többé együtt élni a múlt fájdalmaival,
és ebben bizonyos értelemben igazam is volt. Az életem véget ért,
legalábbis az addigi életem. De fizikailag nem kellett meghalnom.
Csak a régi önmagam halt meg, lelki értelemben. A saját magam
iránti szeretet erős fényében az önmagamról alkotott
régi elképzelések nem élhettek tovább. Végre megszülethetett az új
élet, amely már évek óta csendesen készülődött.

Miközben „mosolyogtam, és nem feledtem”, úgy éreztem, az álmaim

igazak, és egyre jobban a részemmé válnak. Így aztán amikor végre
hinni kezdtem önmagamban, a lehetőségek kapui szélesre tárultak
előttem. Az álmok addigra már ott vártak, csak be kellett engedni
őket. Örömteli szívvel nyíltam meg, és hagytam, hogy áramoljanak a
dolgok. És azonnal áramlani is kezdtek, sokféle formában, mind a
személyes, mind a szakmai életemben.

Nem sokkal ezután kellemes meglepetésként ért drága szüleim

javaslata, hogy az idén tartsunk vegán karácsonyt. Teljes szívemből
mosolyogtam, hiszen ez volt számomra a világ legszebb karácsonyi
ajándéka. Több mint két évtizede álmodoztam arról, hogy bárcsak
vegetáriánus lenne a karácsonyunk. És amikor végre megtörtént,
olyan könnyedén ment minden, hogy a végén valamennyien
egyetértettünk: ez volt életünk egyik legszebb karácsonya. A
mamámmal zöldségeket aprítottunk, közben viccelődtünk
és nevetgéltünk, a papám zenéket válogatott. Ötvenes évekbeli
country-dallamok töltötték be a házat, mi pedig nevettünk,
beszélgettünk, és pompás ünnepi vacsorát főztünk. Vidám, könnyed
este volt.

A munkám egyre gyarapszik, és rengeteg örömöt találok benne.

Alkalmazottként is lehet olyan munkát találni, amelyet szeretünk, de
a mostanában nekem az a legjobb, ha a magam ura vagyok. Mindig
is ezt akartam - a magam útját járni, a munkámban is. Nagyon erős
motivációra és tisztánlátásra volt szükség, hogy idáig eljussak, s régi
önmagam legjobb tulajdonságai is elkísértek, például az önfegyelem.

Miután ismeretségeket kötöttem a környéken, rengeteg emberrel

találkoztam. Csak úgy özönlöttek az inspiráló ötletek. Egyre
nagyobb izgalommal vetettem bele magam újból a világba, rengeteg
új lehetőséget teremtettem saját magamnak. Helyi csoportok
közvetítésével dalszerző műhelyeket tartottam különféle hátrányos
helyzetű embereknek. Nagyon élveztem, hogy ismét taníthattam, és
a magam ura lehettem, s persze nagy megelégedéssel töltött el a
csoporttagok fejlődése.

A nehéz múltam után ideje volt, hogy több örömöt találjak a

munkámban is. Létrehoztam egy gyerekműsort, öt év alatti
gyerekeknek. Fantasztikus volt nézni ezeket a tündéri, gátlásoktól
mentes, pici embereket, ahogy ugrabugrálnak és táncolnak a
dalaimra. Számos felkérést kaptam cikkírásra, sőt még egy felnőtt
dalokat tartalmazó album készítésére is. Egyre csak ámulok, mennyi
alkotómunkára és mekkora fizikai teljesítményre képes az ember, ha
megszabadul mindentől, ami addig visszatartotta.

A blogom újabb hullámokat vetett, és egyre több embert ismertetett

meg a munkámmal. Közben vidám, pozitív feliratú pólókat, lökhárító
matricákat és sporttáskákat terveztem a dalaimból és cikkeimből
származó idézetekkel. Csak úgy záporoztak az ötletek, amelyeket
lendületes tettek követtek.
Az őszi estéken mostanában egy csodálatos férfival bújok össze.
Olyankor néha elmosolyodom: mennyire meg tud változni az élet!
Nagyon kedves ember. Mindkettőnknek meg kellett szabadulnunk
egy pár dologtól, mielőtt megtaláltuk volna egymást - az időzítés
csodálatos dolog. Ma már új módon szemlélem az életemet.

A tapasztalataim alaposan megtanítottak az élet körforgására.

Mások halálán keresztül közvetlenül tapasztalhattam meg a halált.
Amikor végignéztem, hogyan szűnik meg a régi önmagam, kicsit én
magam is meghaltam. Lelki értelemben vett halál volt, annak a
részemnek a halála, amely évtizedeken át uralkodott rajtam.
Ugyanakkor egy új lélek születése is, amelyről mindig gyanítottam,
hogy létezik, és amellyé válni szerettem volna. Fájdalmas halál volt,
de megszabadított a múltbeli beidegződésektől, a szükségtelen
terhektől és a visszahúzó erőktől.

Most, hogy az igazi önmagam akadálytalanul virulhat, továbbra is

folyamatosan fejlődöm azzá, ami igazán vagyok. Csak a régi rétegek
levedlése után ismertem meg igazi önmagamat, akit nagyon
szeretek. Szeretem a bátorságát. Szeretem a jó szívét. Szeretem a
kreativitását. Szeretem a gondolkodását. Szeretem a testét.
Szeretem a kedvességét. Szeretem az egész embert.

Az életem tehát új irányokat vett, s ez egy új kezdet, egy igazi

újjászületés. De másvalami is elkezdődött: a legcsodálatosabb
dolog. Egy drága kisbaba fejlődik bennem. Megkaptam az anyaság
ajándékát. Ahogy tágul a méhem, és duzzad a testem az isteni
nőiségtől, túláradó boldogságot és hálát érzek, hogy
megismerhettem ezt az élményt. Egy világ választ el az egykori
életemtől - az elszigeteltségtől, a szomorúságtól,
a reménytelenségtől. Ugyanakkor ez az élmény azt is eszembe
juttatja, hogy mennyi minden belefér egyetlen életbe. Micsoda
szerencse, hogy annak idején nem vetettem véget az életemnek.
Hála Istennek!

Az anya-gyermek kapocs napról napra erősebb. Nagyon jól érzem

magam, miközben más terhes nők reggeli rosszullétről
panaszkodnak, szegények. Egyszerűen imádok terhes lenni!
Nemsokára egy másik emberi lelket fogok vezetni földi útján, amíg
fel nem nő ahhoz, hogy a maga által választott irányban repüljön
tovább. Az élet során mindenkinek kijut a halálból és a
búcsúzkodásból, de a születésekből és a kezdetekből is.
Hálás vagyok, hogy mindkettőben olyan sokszor volt részem, szó
szerint és jelképesen is.

Valahányszor átéltem a hit ugrását, a dolgok sohasem úgy alakultak,

ahogy elképzeltem, de hosszú távon mindig jobbak lettek. A hit
hatalmas erő, és csodálatos gyümölcsöket terem. Ha átlépünk a
korlátokon, és igyekszünk a magunk kezébe venni az irányítást,
hihetetlen ajándékokat kapunk az élettől.

Furcsa módon sokak számára - számomra is - az egyik legnehezebb

dolog az, hogy megtanuljam elfogadni, amit kapok: rájönni,
hogy megérdemlem, és aztán engedni, hogy a jóság akadálytalanul
áramoljék felém. A csodálatos megoldások életem során legtöbbször
más emberektől érkeztek. Sokkal jobban össze vagyunk kötve
másokkal, és nagyobb szerepet játszunk egymás életében, mint
gondolnánk.

Ezért ha valóban nyitott vagy arra, hogy megvalósulni lásd az

álmaidat, feltétlenül meg kell tanulnod kapni. Akinek a természetéből
fakad az adás, az tudja, hogy adni nagy öröm. Ám aki ad, de közben
nem hagyja, hogy mások adjanak neki, az nemcsak gátolja a dolgok
természetes áramlását, és ezzel megbillenti az egyensúlyt, de
ráadásul megfoszt egy másik embert az adás örömétől. Engedd meg
másoknak is, hogy adjanak! Csupán a büszkeség vagy a rossz
önértékelés akadályozhat meg valakit az elfogadásban; ezt
az ajándékot mindenki megérdemli.

Ha nem tudsz adni, gyakorold. Próbáld ki elvárások nélkül. Jó érzés.

Adj pusztán az adás öröméért. Ha számításból adsz, az nem igazi
adás, és az sem, ha később egy haragos pillanatban emlékezteted
rá a másikat. Meg az sem, ha utána arra vársz, hogy mikor kapsz
valamit viszonzásul. Az igazi öröm abban rejlik, ha pusztán az adás
szándékával adunk, akár szeretetet, akár kedvességet vagy
cselekedetet. Persze aki így ad, az elnyeri a jutalmát, de nem mindig
azonnal, és nem feltétlenül úgy, ahogy elképzeli. És elfogadni
is tudni kell, hogy az áramlás mindkét irányban akadálytalan legyen.
És persze ugyanez vonatkozik önmagunk adására és kapására is.

Meg tudjuk változtatni a világot és önmagunkat is. Miközben egyre

jobbá tesszük az életünket, és afelé haladunk, hogy ne legyen
mit megbánnunk, jobbá tesszük a körülöttünk levők életét is.
Még visszafordítható a társadalmunkat jellemző széttagoltság és a
diszharmónia. Lehetünk még boldogok! Amíg élünk, és
egészségesek vagyunk, addig gondoskodhatunk arról, hogy ne
legyen mit megbánnunk a halálos ágyunkon.

A magunk módján mindannyian olyan törékenyek vagyunk, mint a

vékony üveggömbök. Képzeljünk magunk elé egy régimódi
villanykörtét - olyat, amelyben az izzót gömbölyű üveg veszi körül.
(Ha az új, energiatakarékos izzót képzeljük magunk elé, amelyik
olyan, mint egy cső, akkor nem ugyanúgy működik a kép, de
tulajdonképpen az is megfelel.) Van egy részünk, amelyik olyan, mint
egy törékeny fénygömb. Gyönyörű fény sugárzik belőle, amely
mindenütt megszünteti a sötétséget.

Születéskor mindenki fényesen ragyog, fényt és boldogságot visz

mindenkinek az életébe. Az emberek gyönyörködnek a szépségében
és a ragyogásában. Aztán idővel egyre több sarat dobálnak rá. Ez
nem az ő sara, hanem azoké, akik hozzávágják. De mégis
hozzávágják. Egy idő után már nemcsak a hozzánk közel állók
dobálnak ránk sarat, hanem az iskolatársaink, a munkatársaink, a
társadalom és mindenféle emberek, akik az utunkba kerülnek. Ez
különböző módokon érint bennünket - egyikünk áldozat
lesz, másikunk bántalmazó, a harmadikunk magába fojtja a
dolgokat, s végül olyan is van, aki nem törődik vele. De bárhogyan
érint is bennünket, mindenképpen megakadályozza, hogy az eredeti
fényünk és jóságunk teljes mivoltában ragyoghasson.

Mivel annyian dobálnak rád sarat, azt hiszed: nyilván igazuk van. Így
hát te is beállsz a sorba, és dobálod magadra a sarat. Miért ne
tennéd? Hisz az nem lehet, hogy az összes sárdobáló téved. És ha
már sarat dobálok magamra, akkor nyilván az is rendben van, ha
másokra is dobálok. Igen, dobálok én is, és továbbra is hagyom,
hogy mások pedig engem dobáljanak. A végén már annyi sarat
cipelsz, hogy egészen meggörnyedsz a súlya alatt, s a fényed már ki
sem látszik. Minden porcikádat sár borítja, amelyet nagyrészt mások
dobáltak rád, részben azonban te magad, amikor beálltál a sorba, és
te is dobálózni kezdtél.

Aztán egy nap eszedbe jut, hogy valaha csodálatos fény ragyogott
benned. Csakhogy már olyan régóta vesz körül a sötétség, hogy
alig emlékszel rá. Néha azért még észleled, amikor egyedül és
csendben vagy. Hiszen a meleg ragyogás mindvégig megmaradt,
hiába vette körül a sötétség. És ekkor rájössz, hogy ismét ragyogni
szeretnél. Emlékezni arra, ki vagy, amikor nem cipeled mások vagy
önmagad sarát.

Először azt mondod: elég volt! Többé nem hagyom, hogy sárral
dobáljanak! Ez másoknak általában nem nagyon tetszik. Te azonban
eltökélt vagy, és faképnél hagyod a sárdobálókat. Lassan, finoman
dörzsölni kezded magadról a sarat. Csak finoman, hiszen
rettenetesen törékeny vagy alatta. Ha túl durván vagy hirtelen
csinálod, akkor darabokra törsz, és sohasem látod meg újra a
fényedet.

Tehát lassan, türelmesen kezdesz hozzá a tisztításhoz. Ekkor egy

vékony fénysugár áttör a sárrétegeken, s így ismét bepillantást
nyersz a saját szépségedbe. Ez nagyon jó érzés. Aztán valaki
megint hozzád vág egy kis sarat, amit újra le kell tisztítani. Így hát
letörlöd az új sarat, meg valamennyit a régiből. De mivel megijedsz
attól, amit akkor megpillantasz, gyorsan hozzávágsz magadhoz egy
adagot. Nem érdemied meg, hogy ilyen fényesen ragyogj! Nesze,
még egy kis sár! De a fény akkor már megpillantotta a külvilágot, és
egyre fényesebben ragyog. Azt akarja, hogy észrevegyék.

Minden kis fénysugártól, amely utat talál a külvilág felé, jobban érzed
majd magad. Ízelítőt kapsz abból, milyen fantasztikus érzés lenne,
ha megszabadulnál mindattól, amit magadban hordozol. Arra is
rádöbbensz, hogy mások is mennyi mindent vonszolnak magukkal,
és részvétet fogsz érezni irántuk. Elhatározod, hogy te mostantól
már nem fogsz sarat dobálni másokra. Hogyan is ragyoghatnánk
teljes fényünkben, ha továbbra is sarat dobálunk egymásra? Így hát
tovább dolgozol magadon, és nagyon finoman ledörzsölsz még
valamennyit. Ehhez nagy türelemre és kedvességre van szükség, és
egyszerre csak egy vékony réteget szabad tisztítgatnunk.
De valahányszor egy újabb fénysugár tör át a szennyen, és újból
bepillantást nyersz a saját szépségedbe és ragyogásodba, egyre nő
benned az izgalom.

Néha kísértést érzel arra, hogy egy kis sarat dobálj magadra vagy
másokra, hiszen szinte egész életed során ehhez szoktál. Most
azonban már látod, hogy a belőled sugárzó vékony kis fénysugarak
mennyit segítenek másoknak. Ettől ők is bátrabbakká válnak, és ők
is elkezdik tisztítgatni magukról a sarat. Nekik is óvatosnak kell
lenniük, hiszen a szennyrétegek alatt ők is finomak és törékenyek, s
könnyen szilánkokra hullanak. Olyan szívesen segítenél nekik! De
ezt maguknak kell végigcsinálniuk, hiszen csak ők tudják, mennyire
törékenyek belül.

Megmutathatod másoknak, hogyan csináltad, és ezzel talán segítesz

nekik. Azonban saját maguknak kell elvégezniük ezt a munkát, a
saját ütemükben és a maguk módján. És persze nem mindenkinek
van bátorsága vagy ereje, hogy egyszerre végigcsinálja.
Türelemmel, tisztelettel és együttérzéssel kell bánnod velük, hiszen
most már tudod, hogy ez néha mennyire fájdalmas és rémisztő
tapasztalat.

Jól érzed magad a bőrödben. Ez új érzés, de nagyon tetszik neked.

Soha többé nem dobálsz sarat magadra, mert kezded megszeretni
azt a szépséget, amelyet felfedeztél, hiszen a fény egyre jobban
ragyog. Most már minden irányból fény árad belőled. A legrégebbi
sárrétegek azonban nagyon makacsak, ezeket a legnehezebb
eltávolítani. Az évtizedek során kényelmesen elhelyezkedtek,
köszönik szépen. Eszük ágában sincs távozni. Minél közelebb
kerülsz az üveggömbhöz, annál finomabban kell
dörzsölnöd. Csakhogy épp ott van a legmakacsabb, legkitartóbb
koszréteg.
Fárasztó ez a munka, és mostanra már nagyon kimerültél. Eredeti
önmagadhoz képest egész biztosan sokat javultál. Talán ennyi elég
is lesz - gondolod. Talán együtt tudok élni ezzel az utolsó
koszréteggel - elég lesz ennyi ragyogás. Csakhogy a fény is erős és
eltökélt. Teljesen meg akar mutatkozni. Ezért még több erőt ad, így
hát tovább dörzsölöd a maradékot.

Végre-valahára készen vagy, és a ragyogásod mindenkit

megdöbbent, főleg te magadat. Soha nem sejtetted, hogy ennyire
gyönyörű is lehetsz, és ilyen fényesen ragyoghatsz. Amikor más
fénygömbökkel találkozol, ők is fényesen akarnak ragyogni, mert
látják a szépségedet, s ez arra emlékezteti őket, hogy bennük is ott
szunnyad ez a lehetőség. Csak már elfeledkeztek róla, mert annyi
sarat cipelnek magukkal.

Némelyik fénygömb úgy gondolja, ragyogni nehéz, ezért inkább

összebújnak páran a sötétben, és igyekeznek meggyőzni magukat
meg egymást arról, hogy nekik így jó. Minek strapáljuk magunkat, ha
már megszoktuk a szennyünket? Jó ez így, ahogy van, inkább
dobálok még én is egy kis sarat. Már megyek is, dobok egy kicsit
azokra a fényes gömbökre, akik olyan rettentő jól szórakoznak. Hogy
merészelik ilyen jól érezni magukat?

Így hát sárral felfegyverkezve elindulnak a sötét gömbök, és dobálni

kezdenek. Csapatban ők is hatékonyabbak, nagyobb biztonságban
érzik magukat, ha sokan vannak. Viszont már nem látnak olyan jól,
mert minden olyan fényes, mióta a nagy tisztítás elkezdődött. De
azért észrevesznek egy pár fénygömböt, amelyek boldogan
ragyognak, mivel már majdnem befejezték a koszrétegek
eltávolítását. És a sötét gömbök dobálni kezdik a fényeseket.
Csakhogy a sár nem ragad rájuk. Hogyhogy? Eddig még
mindig rájuk ragadt!

Nem tudták, hogy bár a fény hosszú évekig rejtve maradt, közben
folyamatosan növekedett. Most már olyan melegen és fényesen
ragyog, hogy a sár soha többé nem tapad rá. Egyszerűen lecsúszik
róla, és nyoma sem marad.
Ilyen a te fényed is. Gyönyörű fény rejlik benned, amely egyszer
felragyoghat. Ám türelmesen, kedvesen kell bánnod önmagaddal, ha
el akarod tüntetni az összes sarat, amelyet évtizedek alatt magadra
szedtél. Mihelyst egy kis területet megtisztítasz, máris felragyog egy
kis rész az igazi énedből.

Mindazt, amit drága haldoklóim a halálos ágyukon megbántak, csak

bátorsággal és szeretettel lehet kivédeni. De a döntés a tiéd. Van
egy belső vezetőd - erősen, vidáman akar ragyogni, akár a fény -,
amely lépésről lépésre segít, hogy végig tudj menni az utadon.

Légy az, aki vagy, találd meg az egyensúlyt, beszélj őszintén,

értékeld a szeretteidet, és engedd magad boldognak lenni. Ha így
teszel, nemcsak saját magadnak adod meg a tiszteletet, hanem
azoknak is, akik az utolsó heteikben kétségbeestek, amiért nem volt
ehhez bátorságuk a saját életükben. A döntés a te kezedben van. Az
életed a tiéd.

Amikor nehézségekkel találod szembe magadat, és azon töröd a

fejedet, hogy a csudába küzdd le őket - hogyan tudsz megbékélni
egy kapcsolattal, hogyan teszel szert ismerősökre valahol, honnan
szerzel pénzt valamire -, emlékezz arra, hogy amire a szíved vágyik,
az téged is akar. Csak néha el kell állnod az útból. Tedd meg, amit
tudsz, aztán engedd el a dolgot. Állj el az útból.

Ha ilyen helyzetbe kerülsz, húzd ki magad, és lélegezz egy mélyet,

szeretettel. És menj tovább, büszkén arra, ami már vagy, hittel
és bizalommal, hogy megérdemled, hogy az imáid meghallgattattak,
és amire vágysz, az már úton van feléd. És emlékezz erre az
egyszerű kis mondatra: mosolyogj, és ne feledd. Csak mosolyogj, és
ne feledd.

***

Bronnie Ware ausztrál író, énekes, dalszerző és dalszerzés-tanár.

Ha többet szeretne tudni a munkájáról, látogasson el a hivatalos
oldalára: www.bronnieware.com.
Tartalomjegyzék
Bevezetés

A trópusokról a havas tájba

Pályafutásom váratlan fordulatot vesz

Őszinteség és önátadás

Első megbánás: Bárcsak lett volna bátorságom hűen élni

önmagamhoz, ahelyett hogy mások elvárásainak akartam volna
megfelelni 

Hasonulni a környezethez

Csapdák

Második megbánás: Bárcsak ne dolgoztam volna annyit

Célok és szándékok

Egyszerűség

Harmadik megbánás: Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni az

érzéseimet

Bűntudat nélkül

Rejtett ajándékok

Negyedik megbánás: Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a

barátaimmal

Igazi barátok

Engedd meg magadnak

Ötödik megbánás: Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy
boldogabb legyek

Boldogság, most

Nézőpont kérdése

Változnak az idők

Sötétség és hajnal

Semmit sem bánok

Mosolyogj, és ne feledd