AZ

EMLÉKTEREMTÉS
MŰVÉSZETE
HOGYAN ŐRIZZÜK MEG
A BOLDOG PILLANATOKAT

MEIK WIKING
 BEVEZETÉS

A 20. század egyik legnagyobb filozófusa, Micimackó

mondta: „Nem tudtuk, hogy emlékeket gyártunk, mi csak
jól éreztük magunkat a bőrünkben."
Én is ezzel a hozzáállással éltem egészen eddig, de idén történt valami: be­
töltöttem a negyvenet. A dolgok pedig megváltoztak.

Múlt héten találtam egy szőrszálat a homlokom kellős közepén. És most

nem egy olyan szőrszálról beszélek, amelyik úgy döntött, hogy fogja magát,
és a szemöldök környékére költözik. Hanem egy olyan kalandorról, aki
a háta mögött kívánja hagyni a civilizációt. Le akar kapcsolódni a hálózatról.
Nekiindul az ismeretlennek. Ő volt a szemöldökök Thoreau-ja. Negyven­
éves kor fölött az ember új barátja a csipesz lesz.

Amikor betöltöd a negyvenet, megváltozik a nyelvhasználatod is: most már

nyugodtan használhatod azt a szót is, hogy „manapság”. Másképp látod
a színeket: a haj nem ősz, hanem „érett szőke”. Új dolgokban leled örömödet,
például miután zöldséget sütöttél, szereted nyitva hagyni a tűzhely ajtaját,
hogy „egy kicsit felmelegedjen a konyha”.

6
De negyvennek lenni azt is jelenti, hogy a statisztikákat figyelembe véve
leéltem a fél életemet. Dániában a férfiak várható élettartama körülbelül
nyolcvan év, és bár nem hiszek a halál utáni életben, abban nagyon is hi­
szek, hogy a halálunk előtt a lehető legtöbbet ki kell hoznunk a rendelkezé­
sünkre álló időből.

Eddig 40 évet, azaz 480 hónapot, vagyis 14 610 napot éltem. Némelyik nap
csak úgy tovatűnt anélkül, hogy nyomot hagyott volna - és vannak olyan
szép pillanatok, amelyek örökre velem maradnak. Az életünket nem a tova­
tűnő, hanem az emlékezetes napok határozzák meg. És ez elgondolkodta­
tott: a 14 610 nap közül vajon melyikre fogok emlékezni? És miért? Mit tehet­
nék azért, hogy a lehető legtöbb napra emlékezni tudjak a jövőben? Hogyan
hozhatunk elő boldog emlékeket a múltból, és hogyan élhetjük meg úgy
a jelent, hogy később mosolyogva gondoljunk vissza rá?

Emlékszem minden egyes első csókra - de arra nem igazán, mi történt 2007
márciusában. Emlékszem az első alkalomra, amikor mangót ettem - viszont
fogalmam sincs, mi mindent ettem tízéves koromban. Amikor gyerekek vol­
tunk, egy mezőn játszottunk, és a mai napig emlékszem a fű illatára - de
a többi gyerek neve sehogy sem jut eszembe.

Miből lesznek emlékek? Miért van az, hogy egy dallam, egy illat, egy íz ké­
pes felidézni bennünk olyasmit, amiről már azt hittük, hogy elfelejtettük?
Továbbgondolva: hogyan szerezzünk olyan élményeket, amelyek szép em­
lékké válnak majd? És hogyan erősíthetjük az emlékezőképességünket?

Ezek a kérdések merültek fel bennem, és ezekre próbáltam megtalálni a vá­

laszt boldogságkutatóként. Az a munkám, hogy a boldogságot tanulmá­
nyozzam, hogy megértsem, mi teszi boldoggá az embereket, hogy felderít­
sem, milyen a jó élet, és rámutassak, hogyan tehetjük jobbá az életünket.
A Boldogságkutató Intézet (Happiness Research Institute) egy olyan ta­
nácsadó szervezet, ahol a jólléttel, a boldogsággal és az életminőséggel fog­
lalkozunk; a feladatunk az, hogy felfedezzük a boldogság kiváltó okait, és
tegyünk azért, hogy világszerte javítsuk az emberek életminőségét.

Néhány napra azért emlékszünk élesen, mert valami szomorú dolog történt.
Ezek az emlékek is részei az emberi tapasztalatnak, belénk épülnek, és for­
málják a személyiségünket. A boldogság kutatójaként azonban érdeklődé­

7
 sem középpontjában az áll, milyen hozzávalók szükségesek a boldog emlé­
kek készítéséhez.

A kutatás abból az előfeltevésből indul ki, hogy az emberek elégedettebbek

az életükkel, ha a múltra pozitívan, nosztalgiával gondolnak vissza. A nosz­
talgiázás egy egyetemes, ősi emberi viselkedés, és ma a világ számos pont­
ján tanulmányozzák a tudósok, hogyan ébreszt bennünk pozitív érzéseket,
miként növeli az önbecsülésünket, és hogyan segít elhinnünk, hogy szeret­
nek bennünket. Ez azt jelenti, hogy a hosszú távú boldogságunk attól is
függ, mennyire vagyunk képesek a saját életünket pozitívan szemlélni, illet­
ve mennyire tudunk a múltunkról kedvező képet festeni.

A kutatás során arra fókuszáltam, hogy megtudjam, miből lesz pontosan

boldog emlék. Elég trükkös ez a kérdés. Hogyan kérdezel meg erről egy ide­
gent anélkül, hogy ne emlékeztetnéd Hannibál Lecterre? „Meséljen a gye­
rekkori emlékeiről, Clarice.”

Igyekeztem régészként is megközelítem ezt a kérdést: elmerültem a saját

múltamban, hogy értékes és szép emlékeket hozzak felszínre. Ellátogattam
a házba, ahol felnőttem (az egykori otthonunkat húsz évvel ezelőtt adta el a
család), hogy megtapasztaljam, egy hely illata hogyan hat az emlékekre.
Szerencsére az új tulajdonos nem csapta be az ajtót az orrom előtt, amikor
bekopogtam és megkérdeztem: „Bejöhetek körbeszimatolni?”

Az elveszett kincsek keresése közben értettem meg, hogy a gyerekkori em­

lékeinket a szüléinkkel együtt hozzuk létre, alakítjuk és ápoljuk. Az édes­
anyám két évtizede halt meg, és ezzel együtt rengeteg emlék is elveszett.
Ilyen értelemben ez a történet kicsit Atlantisz kereséséhez is hasonlít. Kül­
detés az elveszett emlékek nyomában. Azért is éreztem fontosnak, hogy
megtaláljam és felidézzem őket, mert az emlékek az identitásunk sarokkö­
vei. Az emlékek kötik össze a darabokat, a memóriánk miatt észleljük, hogy
egész idő alatt ugyanaz az egy személy vagyunk. Ez a szuperképességünk,
amelynek segítségével utazhatunk az időben, és megszabadulhatunk a jelen
szűkös korlátáitól. Ezek az emlékek formálják a személyiségűnket, és alakít­
ják a tetteinket. Befolyásolják a hangulatunkat, és segítenek abban is, hogy
új álmokat szőjünk a jövőre.

8
1 000 BOLDOG EMLÉK

2O18-han a Boldogságkutató Intézetnél egy nagyszabású,

globális kutatást indítottunk el a boldog emlékekkel
kapcsolatosan: ez volt a Boldog Emlékek Kutatása.
A résztvevők a következő feladatot kapták: „Kérjük, mesélje el az egyik leg­
boldogabb emlékét.” Nem határoztuk meg, hogy ez a kellemes emlék milyen
típusú legyen, egyszerűen csak azt kértük az emberektől, hogy írják le az
első történetet, ami eszükbe jut.

Elképesztő, mennyi választ kaptunk. A Boldog Emlékek Kutatása, amennyi­

re én tudom, a szép emlékek valaha volt legnagyobb nemzetközi gyűjtemé­
nye. Több mint ezer történet érkezett szerte a világból. Összesen hetvenöt
országból jött válasz Belgiumtól Botswanáig, Norvégiától Nepálig. A kedves
emlékek csak úgy özönlöttek hozzánk.

Boldog emlékek a föld különböző szegleteiből, különböző életkorú és nemű

emberektől, olyanoktól, akik épp szomorúak, és olyanoktól is, akik épp na­
gyon jól érzik magukat. A források sokfélesége lényegtelen volt, minden
egyes boldog emlékkel azonosulni tudtam. Megértettem, melyik miért je­
lentett olyan sokat az illetőnek. Nem számít, hogy dán, koreai vagy dél-afri­
kai a származásunk, mert elsősorban és leginkább emberek vagyunk.

9
 Amikor alaposabban megvizsgáltuk ezeket a boldog emlékeket, bizonyos
minták rajzolódtak ki. Az emberek olyan eseményeket idéztek fel, amelyek
regényesek voltak, jelentőségteljesek, érzelmesek, vagy épp az érzékszer­
veikre hatottak.

Az emlékek 23 százaléka például regényes vagy különleges volt, mint egy

utazás, amikor eló'ször járunk egy bizonyos országban; 37 százalékuk jelen-
tó'ségteljes esemény volt, például esküvő vagy születés; és 62 százalékuk
olyan dologról számolt be, ami hatott az érzékeikre, például egy nő arról írt,
hogyan nézett ki, milyen illata és íze volt kislány korában annak a poblano
paprikának, amit az anyja gyakran sütött.

Azt is megkérdeztük az emberektől, mit gondolnak, miért épp ez az emlék

jutott eszükbe, és 7 százalékuk szerint azért, mert már korábban is történet­
ként mesélte, vagy épp naplófeljegyzésként, fényképként örökítette meg.

Regényes
vagy különleges: Multiszenzoros: Figyelem: Jelentőségteljes:
23% 62% 100% 37%

Érzelmes: Küzdelem és győzelem: Történetmesélés: Megörökítés:

56% 22% 36% 7%

Megjegyzés: egy emlék több kategóriába is tartozhat

10
Sok olyan történetet kaptunk, amelyben a nagy napokat elevenítették fel: az
esküvőt vagy a kislányuk első lépéseit.

Sok olyan történetet kaptunk, amelyik egyszerű dolgokról szólt: arról, mi­
lyen érzés volt, amikor a nap melegítette a bőrüket, vagy sajtos-uborkás
szendvicset ettek az apjukkal focinézés közben, vagy felébredtek a szerel­
mük mellett.

Sok olyan történetet kaptunk, amelyik kalandokról szólt: kutyaszánozásról,

magányos utazásról Olaszországba, vagy arról, milyen jó volt Amszterdam­
ba költözni.

És történeteket arról, amikor őrültségeket csináltak: ugráltak a szénában,

narancságyúval lőttek, vagy egy üveg bort akartak kinyitni a befagyott ta­
von egy sportcipő segítségével.

1 1
 Győzelemről szóló történeteket, amelyekben letettek végre egy vizsgát,
minden várakozás ellenére megnyertek egy meccset, vagy amikor ki mertek
állni a színpadra, és elénekelték a saját dalukat.

Néhány sztori a mindennapokról szólt: nézték, ahogy a nap besüt az abla­

kon, sétálgattak egy könyvesboltban, sütit ettek az anyukájukkal délután,
vagy A külsőre adni kell című sorozat egyik részét nézték (a brit sitcom a
sznob Hyacint Bucketről szól, aki arról szeretné meggyőzni a világot, hogy
a nevét Bouquet-ként kell ejteni).

Más emlékek a természethez kapcsolódtak: arról, milyen érzés volt egy sváj­
ci tóban úszni az éjszaka kellős közepén, a csillagos égbolt alatt, bejárni a
norvég vadvidéket, vagy lepillantani a Big Surról úgy, hogy senki nem volt
a közelben, csak ők meg a Csendes-óceán.

12
Sokan idézték fel a régi szép napokat: csatákat vízzel töltött lufikkal, hógo­
lyózásokat, vagy épp korcsolyázást a tükörsima jégen, egy üres pályán.

Több emlék szólt arról, milyen jó, ha számíthatunk másokra: amikor a lehető'
legjobb pillanatban ölelt meg valaki, vagy amikor a munkatársak feldíszítet­
ték egy nó' íróasztalát, mert tudták, hogy nehéz idó'szakon megy keresztül.

Ezek az emlékek olyanok, mint egy kirakós darabkái, és ha összeillesztjük

őket, látjuk, mibó'l lesznek a boldog emlékek, milyen hozzávalók kellenek
a szép emlékekhez, és miért épp arra emlékszünk, amire. Az elkövetkezendő'
fejezetekben ezeket az összetevőket fogjuk sorra venni.

13
 EMLÉKKIÁLTVÁNY

A BOLDOG EMLÉKEK 8 HOZZÁVALÓJA

Tartsd számon az első alkalmakat. Koncentrálj minden érzékedre.

Keresd a regénybe illő Nem csak a látvány számít.
kalandokat, és tedd különlegessé Az emlékeknek van hangjuk,
a napjaidat. illatuk, tapintásuk és ízük is.

Figyelj oda. Bánj úgy a boldog Teremts jelentőségteljes

emlékekkel, ahogyan pillanatokat. A jelentőségteljes
a kedveseddel bánnál. pillanatokat pedig
Fordíts rájuk figyelmet! tedd emlékezetessé.

14
 Használd az érzelmi Fordíts figyelmet a nagy küzdelmekre
szövegkiemelődet. és győzelmekre. A mérföldkövek
Pezsegjen a véred! emlékezetesek, de a hozzájuk vezető
küzdelem felejthetetlen.

Meséld tovább a történeteidet, Örökítsd meg az emlékeket,

hogy ne merüljenek feledésbe. írd le, fényképezd le, vedd fel,
Oszd meg őket. gyújtsd. Légy Marié Kondo
Emlékszel, amikor te meg én...? főellensége.

15
 A Boldogságkutató Intézet Boldog Emlékek Kutatásának
egyik fontos célkitűzése az volt, hogy felfedezzük, képesek
vagyunk-e hatással lenni az emberek aktuális lelkiállapotára
azzal, hogy boldog emlékek felidézésére vesszük rá őket.
Arra kértük az embereket, hogy képzeljenek el egy létrát, amelynek tíz foka
van, és mindegyik be van számozva. Alul van a nulla, legfelül pedig a tízes.
„A létra csúcsa képviseli az ön számára elérhető legjobb életminőséget,
a létra alja pedig a legrosszabbat. Hogy érzi, jelen pillanatban a létra melyik
fokán áll?” Ez a kérdés elgondolkodtatja az embert arról, mennyire elégedett
az életével, és mennyire tartja magát boldognak - méghozzá hosszú távon,
tehát elmereng azon is, mit tehetne, hogy növelje az elégedettségi szintjét.
Ezt a kérdést használják az ENSZ éves felmérése során is a boldogsági index
meghatározásához.

Mi azt is megkérdeztük az emberektől: „Mennyire érzi magát boldognak

ebben a pillanatban, ha a nulla jelzi a rendkívül boldogtalant, a tíz pedig a
rendkívül boldogat?” A választ itt több dolog is befolyásolta, például, hogy
a hét melyik napján tettük fel, milyen volt az időjárás, milyen esemény zaj­
lott épp - és akár az is, hogyan tekintett vissza az alany a saját múltjára.

Azt találtuk, hogy kismértékű, de szignifikáns kölcsönviszony van aközött,

hogy hány szóban jellemezték az emberek a saját boldog emléküket, és hogy
mennyire boldogok jelen pillanatban. Minél több szót használtak ugyanis
a kellemes emlékeik felidézése során, annál boldogabbak voltak a felmérés
időszakában. Nem tudhatjuk biztosan, hogy attól lettek-e boldogabbak, hogy
felidéztek egy kellemes emléket. Lehet, hogy ennek épp az ellenkezője igaz.
Ha jó hangulatban vagy, hajlamos lehetsz több időt szánni kutatók idétlen
kérdéseinek megválaszolására - de ez a terület további kutatásokat igényel.

16
És valami érdekes dologra is fény derült. Tudom, hogy megosztó világban
élünk, és nem szeretném tovább élezni az ellentéteket, de úgy érzem, tudós­
ként kötelességem megosztani az igazságot. Ahogy végigolvastam az em­
berek legszebb emlékeit, akaratlanul is feltűnt, hogy tizenheten tettek emlí­
tést a kutyájukról, és csak ketten a macskájukról. Minek a jele lehet ez? Nos,
egyrészt mutathatja azt, mennyivel többen tartanak kutyát. És ha több em­
bernek van kutyája, mint macskája, akkor valószínű, hogy gyakrabban tűn­
nek fel kutyák a boldog emlékekről szóló sztorikban. A másik elmélet sze­
rint a kutyák egyszerűen fanmancstikusak. Ki mondja meg, melyik a helyes
elmélet? Döntsd el te.

17
 EPIZODIKUS EMI.EKEZET

Akkor most kapsz egy kérdést, próbáld megválaszolni:

Mit ettél tegnap vacsorára? Igyekezz visszaemlékezni
a tegnap estére. Mit ettél? Hol voltál, és kivel?
Mit ittál a vacsora mellé? Te készítetted az ételt,
és te is mosogattál el?
És most válaszolj a következő kérdésekre is: Mi Kambodzsa fővárosa? Me­
lyik a világ legmagasabb hegye? Ki volt a brit miniszterelnök a második vi­
lágháború befejezésekor?

A tegnap esti vacsorával kapcsolatos információk felelevenítése nagyon kü­

lönbözik a Winston Churchill-lel kapcsolatos információk felelevenítésétől.
Ez az emlékezet és a tudás közti különbség. És ez a különbség az autobio-
grafikus vagy epizodikus emlékezet és a szemantikai emlékezet között.

Amikor az emlékezésről beszélünk, meg kell különböztetnünk az emlékezet­

nek ezt a két típusát. A szemantikus emlékezet képességének segítségével
jut eszedbe, hogy Franciaország fővárosa Párizs. Az epizodikus emlékezet
képességével pedig fel tudod idézni a te saját párizsi utadat. Erre a különb­
ségre Endel Tulving pszichológus, a kognitív idegtudomány professzora
hívta fel először a figyelmet a torontói egyetemen 1972-ben.

Amikor az epizodikus emlékeink közül idézünk fel emlékeket, vissza kell

utaznunk az időben, és újra át kell élnünk azokat. Amikor pedig az jut
eszünkbe, hogy a második világháború végén ki volt a brit miniszterelnök,
egy egészen más dolgot élünk át. Valószínűleg nem emlékszünk arra, mikor
és hol szereztük meg az információt. Csak úgy tudjuk. Nem kötődünk hozzá
személyesen. Az emléknek nincs íze, illata, sem hangja. Hiányzik belőle az
az érzéki gazdagság, ami a tegnap esti vacsorához nagy valószínűséggel
ho zzátartozik.

20
Az epizodikus emlékeket áthatják a személyes, sajátos, konkrét élményeink,
ezeket a saját múltunkból tudjuk felidézni. A szemantikus emlékek közé pe­
dig olyan időtlen tudásanyagok tartoznak, amelyeken a többi emberrel, kol­
lektiven osztozunk.

Úgy is mondhatnánk, hogy az epizodikus emlékezet a hatodik érzékünk -

amivel a múltat érzékeljük. Ezzel a képességgel tudunk utazni az időben.
Koszi, Marty McFly, de nincs szükségünk a 88 mérföld/óra sebességgel köz­
lekedő DeLoreanra!

Tulving számára az időutazás (egy esemény újbóli átélésének érzése) volt az

epizodikus emlékezet meghatározó jellemzője. Az epizodikus emlékezet
gyakran úgy működik, hogy egy bizonyos perspektívából (a saját nézőpon­
tunkból) látjuk az elmúlt eseményeket, rövid időszeletekre tagolva, amelyek
nagyjából a történések sorrendjében követik egymást. Épp halat sütöttél
serpenyőben, a rádióból Nat King Colé dala szólt, belekortyoltál a borodba,
amely hideg és száraz volt, majd megégetted az ujjad a serpenyővel, hango­
san káromkodtál, a párod pedig azt kiáltotta a szobából: „Mi történt?” „Sem­
mi - felelted. - Kész a vacsora!” Majd kivetted a sütőből a zöldségeket, a sütő
ajtaját persze nyitva hagytad egy kicsit, hogy kijöjjön a meleg, majd moso­
lyogva helyet foglaltál.

Az epizodikus emlékezetünk nagyon összetett, és gyerekkorunk során csak

később kezd el fejlődni, mint a szemantikus emlékezetünk. A világgal kap­
csolatos különböző információkat előbb sajátítjuk el, mint hogy a világgal
kapcsolatos saját élményeinkre emlékeznénk. Mindkét emlékezet a hosszú
távú memória része; a harmadik típus, amit Tulving megállapított, a proce-
durális emlékezet. (A hosszú távú emlékezet típusain kívül pedig létezik rö­
vid távú emlékezet is.) Miközben a szemantikus és epizodikus emlékezet
explicit, a procedurális emlékezet implicit. Lehetővé teszi, hogy anélkül hajt­
suk végre mindennapi feladatainkat, hogy gondolkodnunk kellene rajtuk,
így biciklizünk, mosunk fogat, mosogatunk, írjuk alá a nevünket, vagy kez­
dünk egyiptomi járásba a The Bangles dala hallatán. Ebben a könyvben az
epizodikus emlékezetről lesz szó. Ha tehát arra akarsz emlékezni, hogyan
kell a „Macarená”-ra táncolni, vagy be akarod magolni a pi értékét tízezer
tizedesjegyig, akkor sajnálom, de nem tudok segíteni.

21
 BOLDOG EMLÉKEK
JÓ HATÁSSAL VANNAK
AZ EGÉSZSÉGEDRE

A munkámból kifolyólag gyakran beszélek olyan emberekkel,

akik tudják, mit jelent depressziósnak lenni.
Az egyik közös bennük az, hogy amikor igazán mélyen vannak, nemcsak
hogy örömet nem képesek érezni, de nem tudnak felidézni olyan múltbeli
eseményeket sem, amikor örömet éltek át. És nem elég, hogy nem férnek
hozzá a kellemes emlékeikhez, de a depresszióban szenvedó'k hajlamosak
arra is, hogy a negatív élményeiken rágódjanak.

Szerencsére a tudomány ma már sokat tud tenni a depresszióval küzdőkért.

A University of Cambridge klinikai pszichológusa, dr. Tim Dalgleish kidol­
gozta az úgynevezett hely-módszert (a vizualizációra és a térbeli memóriára
építve), amely segít a betegeknek, hogy könnyebben vissza tudják idézni
a szép emlékeiket. Dr. Dalgleish és kollégái az egyik kísérletük során negy­
venkét depresszióval küzdő emberrel dolgoztak együtt, segítettek nekik fel­
idézni legalább tizenöt boldog emléket, amitől javulhat a pillanatnyi érzelmi
állapotuk. Ez nagy erőfeszítést igényel, mivel a depresszió gyengíti a pozitív
emlékek felidézésének képességét. Néhány résztvevő így reagált: „Tizenöt
sok, nekem nincs annyi pozitív emlékem.” így a kutatók arra kérték őket,
élénkítsék az emlékeiket illatok, színek vagy hangok felidézésével. A követ­
kező lépés során a tizenöt emléket el kellett helyezniük térben, számukra
ismerős otthonokban, utcákon a hely-módszer használatával.

A kontrollcsoport másféle kísérletben vett részt, ahol a kutatók arra bátorí­

tották a résztvevőket, hogy az emlékeiket csoportosítsák helyszínek vagy

22
más szempontok szerint, és ismételgessék őket - ez a stratégia gyakran be­
válik, ha vizsgára készül az ember.

Mindkét csoport résztvevőinek sikerült javítani a memóriáján, és közel egy

hét leforgása alatt kis híján optimális szintre emelkedett az emlékezőképes­
ségük. Újabb egy hét elteltével aztán a kutatók előzetes figyelmeztetés nélkül
felhívták a résztvevőket, és ismét próbára tették őket. Csak azok tudták fel­
idézni a boldog emlékeiket, akik a kísérlet során a hely-módszert használták.

Hozzá kell tenni, hogy bár a résztvevők azt állították, hogy jobban érzik ma­
gukat, szignifikánsan nem jutottak feljebb a depressziós skálán. Ráadásul
mivel tudták, mi a kísérlet célja, talán a placebohatás következtében nyilat­
koztak úgy, hogy javult az állapotuk. Bárhogyan legyen is, a szép emlékek
felidézésének képessége a fejlődés jele, és ma a nosztalgiát hasznos pszicho­
lógiai mechanizmusnak tartják, amellyel csökkenthető az elszigeteltség ér­
zése, a szorongás, és jelentősen javul a közérzetünk.

23
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
LÉPJ BE A PALOTÁBA!
Ahogy belépek a gyerekkori otthonomba, látom,
hogy a folyosón a három muskétás harcol.
Leguggolok, hogy kikerüljem Porthos kardját, majd begurulok a kony­
hába. Ott van Beethoven, aki épp kiveszi a csirkét a sütőből. Az étke­
zőasztal mellett áll a kandalló. Ferenc pápa próbálja beizzítani a tüzet,
a sapkája kormos lesz, mire káromkodni kezd. A másik szobában Neil
Armstrong zongorázik. A szkafanderét viseli, úgyhogy az ujjaival egy­
szerre több billentyűt is leüt.

Ez nem álom. Hanem egy gondosan felügyelt emlékpalota. Hadd ma­

gyarázzam meg! Több, ma is használatos memóriafejlesztő technikát
még az ókori görögök és rómaiak fedeztek fel. Ezek közé tartozik a
locus technika (hely-módszer), más néven emlékpalota-módszer is.
Vagy ha szereted a BBC krimisorozatát, a Sherlockot (ki ne szeretné?),
akkor Benedict Cumberbatch Holmes-karaktere után „elmepalota”
néven is ismerheted.

A legenda szerint Szimónidész görög költő használta elsőként a mód­

szert Kr. e. 500 körül. Szimónidészt „mézes nyelvűnek” is nevezték,
mert versekkel szórakoztatta az embereket a fesztiválokon és ünnepi
eseményeken. Az egyik ünnepségen, abban a pillanatban, hogy Szi­
mónidész befejezte az előadást, és elhagyta a templomot, a tető be­
szakadt, és mindenki szörnyethalt odabenn. Annyira összeroncso-
lódott a testük, hogy azonosítani sem sikerült őket. Szimónidész
azonban fel tudta idézni a jelenetet korábbról, és emlékezett rá, ki hol
ült a műsor alatt. Később visszaidézte ezt az élményt, és megfogal­
mazta a hely-módszer lényegét.

25
 A módszert ma is gyakran használják memóriaversenyek során, ahol
a játékosoknak a lehető legrövidebb idő alatt fel kell idézniük, a kár­
tyák milyen sorrendben hevertek egymás mellett az asztalon. Ilyenkor
a versenyzők előre létrehoznak egy emlékpalotát - egy olyan hely
alapján, amelyet jól ismernek, például a gyerekkori otthonuk vagy az
utca alapján, ahol laknak. Majd minden egyes kártyalaphoz hozzáren
delnek egy karaktert vagy személyt.

Az én szisztémámban a pikk hatos például Marilyn Monroe. A kör

bubi a bátyám. A treff király pedig King Kong. Úgy találtam ki, hogy
minden treff kitalált személy legyen (ott van köztük Robinson Crusoe
és Jack Sparrow is); a körbe olyanok tartoznak, akik személyes isme­
rőseim; a káróba mai hírességek (mint mondjuk Donald Trump és
II. Margit, dán királyné); a pikkbe pedig olyan történelmi alakok, akik
már meghaltak (ilyen Frank Sinatra és Kleopátra). Ezenkívül minden
nyolcas szemüveges embert takar (pl. Gandhit); a kilencesek némete­
ket (mert az angol „nine” úgy hangzik, mint a német „nein”); a négye­
seknek pedig vannak négylábú barátaik (pl. Tintin, akinek ott van
Milu). A lapokon található színek és számok kombinációit sokkal
könnyebb megjegyezni ezzel a módszerrel; a pikk kilences például
egy német híresség, aki már nem él: Beethoven.

Amikor megmutatják az első kártyalapot, a karaktert, akit magadban

a laphoz rendeltél, helyezd el az emlékpalotád első helyén, majd kép­
zeld el őt valamilyen helyzetben. A módszer annál hatásosabb, minél

26
különlegesebb cselekvést találsz ki számára - minél mocskosabb, betegebb
és politikailag inkorrektebb, annál jobb.

Szóval próbáld ki, és ne feledd: ki vette ki a csirkét a sütőből a konyhában?

Beethoven volt. És ki volt az, aki megpróbálta begyújtani a tüzet, de lángra
kapott a ruhája, és káromkodni kezdett? Ferenc pápa, igaz? (Nálam ő a káró
tízes.) És ki ült a zongoránál? Neil Armstrong a szkafanderében: ő a pikk
ász. Kis zenei lépés egy embernek, maradandó kép az elme számára.

Egy dologra azonban hadd hívjam fel a figyelmet. Miközben ezen a mne-
monikai rendszeren dolgoztam, épp Kanadába repültem. Annyira elmerül­
tem abban, hogy megjegyezzem, melyik kártyalaphoz kit rendeljek, hogy az
előttem lévő ülés zsebében hagytam a laptopomat. Igen, értem, mennyire
ironikus a helyzet. Ha olvastad a Lykke - A boldogság nyomában című
könyvemet, tudod, hogy nem ez az első alkalom, hogy egy repülőgépen fe­
lejtettem a számítógépem. Hogy harmadjára ne fordulhasson elő velem
ugyanaz, újabban úgy utazom, hogy az egyik cipőmet az előttem lévő ülés
zsebébe rakom.

Az emlékpalota használatával tehát képes vagyok hat percen át fejben tarta­

ni a kártyalapok sorrendjét, de a módszer természetesen a partitrükköknél
sokkal fontosabb dolgokra is alkalmas.

27
 NOSZTALGIA MÁSKÉPP,
MINT EDDIG

Az egyik kedvenc jelenetem a Mad Mén - Reklámőrültek

című sorozatból (ami a hatvanas években játszódik, és egy
kitalált reklámügynökségrój szól) a „Forog a kerék" című
részből van.
A Kodak kifejlesztett egy új projektort, amelyben kör alakban követik egy­
mást a diák, és a cég nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy „keréknek” nevezzék
el a hirdetési kampányban. Amikor a Sterling Cooper kreatív vezetője, Don
Draper találkozik az ügyfeleivel, bekapcsolja a projektort, majd a vásznon
régi felvételek jelennek meg róla és a családjáról. Ott van a felesége. A gye­
rekeik. Boldog pillanatok. Szép emlékek.

Don Draper arról beszél, milyen készségekre van szükség a reklámszakmá­

ban, és azt mondja, a legfontosabb összetevője egy hirdetésnek az, hogy ki
váltsa azt az élményt, hogy: Új! Felkelti az érdeklődésünket, megteremti ben­
nünk az igényt, majd bebizonyítja, hogy kizárólag a termék segíthet rajtunk.
De arról is beszél, hogyan lehet mélyebb kötődést kialakítani a termék iránt.
Érzelmi köteléket: „Nosztalgia. Olyan finom dolog! De hatásos. A nosztalgia
egy szúrás a szívbe, sokkal erősebb, mint amilyet egy egyszerű emlék ki tud
váltani.” A projektorból így lesz több projektornál: hordozható nosztalgia­
generátor lesz, időgép, amellyel az emberek visszautazhatnak a múltba, va­
lahová, ahová nagyon vágynak. „Ne keréknek hívjuk, inkább körhintának.
Mert úgy utazhatunk vele, ahogy a gyerekek. Körbe-körbe, egészen hazáig.
Egy helyre, ahol tudjuk, hogy szeretnek.”

Bár ez egy kitalált jelenet, a nosztalgia nagyon is valóságos marketingesz­

köz. A drága óráktól kezdve, amelyek a jövőbeni nosztalgia ígéretével ke­
csegtetnek („Egy Patek Philippe sosem lehet az öné teljesen. Ha ránéz, mar

28
 a következő generációt latja”), egészen a csirkenuggetsig. Amikor a McDo­
nald’s 2016-ban kivonta a csirkenuggetsből az antibiotikumokat és a mes­
terséges tartósítószereket, az új kampányukat a nosztalgiára építették.
A képernyő jobb oldalán egy fiatal fiút, a bal oldalán pedig egy fiatal lányt
látunk. A zene is fontos szerepet játszik: Cyndi Lauper dala, a „Time After
Time” akusztikus verziója szól. A fiatal srác átnyújt pár cuccot a lánynak,
csupa olyasmit, amit szeret. A biciklijét, a joystickjét, az egyik játékát. És
ahogy átnyújtja neki, a nyolcvanas évekbeli tárgyak mai, modern dolgokká
változnak Ha szülő vagy, te is jobbat akarsz adni a gyerekednek annál, mint
ami annak idején neked jutott. A reklám végén aztán egy adag csirkenug-
getst nyújt át a fiú a lánynak. És abban a pillanatban, ahogy odaadja neki,
már nem is kisfiú, hanem felnőtt, méghozzá (micsoda meglepetés!) a lány
apukája. A reklám nagyszerű. Én kis híján elbőgtem magam, amikor először
láttam. Pedig nem is szeretem a csirkenuggetst.

A Forhes magazin szerint a nosztalgiával azért könnyű eladni, mert „szere­

tünk pozitív emlékeket és régi, hőn szeretett ikonokat felidézni”. Muehling
és Pascal 2ol2-ben, a Journal ofPromotion Managementben publikált tanul­
mánya, az „An Involvement Explanation fór Nostalgia Advertising Effects”
(A nosztalgikus hirdetések involváló hatásának magyarázata) azzal a követ­
keztetéssel zárul, hogy a hirdetésekben megjelenő nosztalgikus elemek ha­
tással vannak arra, mennyire figyel oda az ember az adott reklámra, és meny­
nyire tekinti pozitívnak a reklámozott termék márkáját. Ennek következtében
a nosztalgiafaktor természetes összetevője a reklámoknak, a tévéműsorok­
nak, a múzeumi kiállításoknak, a divatnak, a zenének, a lakberendezésnek és
a politikának is.

A Mad Ment és a Foglalkozásuk: amerikai című sorozatot nézzük (ez utóbbi

a nyolcvanas években játszódik, és kémekről szól). Vintage ruhákat, bútoro­
kat és bakelitlemezeket vásárolunk. Régiségkereskedésekbe járunk, és a Né­
met Történelmi Intézet kiállításán megcsodáljuk azokat a töltőtollakat, ame­
lyeket német menekültek vittek magukkal Nagy-Britanniába. Mindeközben
pedig Trump elnök azt ígéri, hogy Amerika „ismét nagy lesz”. Nosztalgia.
Finom, de hatásos módszer. De ez nem volt mindig így.

A „nosztalgia” szót a svájci orvostanhallgató, Johannes Hofer használta elő­

ször 1688-ban egy orvosi disszertációban. Hofer orvosi vagy neurológiai

30
betegségnek tartotta a jelenséget. Az általa megállapított tünetek pedig
a következők voltak: megrögzött honvágy, sírás, szorongás, rossz alvás és
szabálytalan szívverés. A paranoiához hasonlította, hangsúlyozva a különb­
séget, miszerint a nosztalgiában szenvedő ember egy meghatározott helyre
vágyik vissza melankóliával.

Maga a „nosztalgia” szó a görög nosztosz ('visszatérés, hazatérés’) és a szin­

tén görög algosz ('fájdalom’) szavakból ered, és nem más inspirálta Hofert
a kifejezés megalkotásában, mint a történelem egyik legkorábbi és legna­
gyobb szabású történetének hazavágyódó hőse.

A trójai háború után Odüsszeusz és legénysége a győzelemtől ittasan hajóra

szállnak, hogy hazatérjenek Ithakába. Trója és Ithaka közt mindössze 565
tengeri mérföld a távolság, de Odüsszeusznak tíz évébe telt, amíg célba ért.
Elismerem, sok idő kell ahhoz, hogy az ember túljárjon a küklopsz eszén,
ellenálljon a szirének énekének, és túlélje Poszeidón haragját. Mindenesetre
a tízből hét évet Odüsszeusz Ogügié szigetén, Kalüpszóval töltött. A gyö­
nyörű nimfa beleszeretett Odüsszeuszba, és halhatatlanságot ígért neki,
cserébe pedig annyit kért, hogy vegye feleségül. O viszont inkább haza­
vágyott a hitveséhez. „Jól tudom én is, s biztosan azt, hogy nálad a jóeszü
Pénelopeia gyarlóbb szépségű és kisebb, hogyha tekintjük: földi halandó ő,
te örök vagy s meg nem öregszel. Ám még így is vágyva kívánom minden
időben otthonomat s hazatértem napját látni, elérni.”* Hogy rövidre fogjam:

* Devecseri Gábor fordítása

31
 Odüsszeusz hazatér, látja, hogy hűséges feleségét körbeveszik a kérők, és
megkezdődik a Trónok harca-stílusú vérengzés.

Johannes Hofer azt állította, hogy a nosztalgia betegsége különösen gya­

kori a katonák körében, főleg az Alpokból származó, svájci zsoldosok között,
akik Európa alföldjein, síkságain harcoltak, és hiányolták a svájci hegyeket.
A feltételezett okok közé tartozott az erősen különböző' légnyomás, ami
a disszertáció szerint agyi károsodásokat okoz, tönkreteszi a dobhártyát, de
ugyanezt váltja ki a svájci Alpokban folyamatosan zúgó kolompok hangjá­
nak hiánya is. A 18. és 19. század során több doktor próbálta megtalálni
a „kóros nosztalgiát okozó csontot”. A 19. század derekán a nosztalgiát már
nem idegrendszeri rendellenességnek tartották, hanem a depresszió egyik
formájának - és ez a nézet még a 20. században is közkeletű volt.

A nosztalgia ma a tudományos kutatások egyik fontos területe, és különbö­

ző skálákat hoztak létre, amelyeken az mérhető, mennyire koncentrálnak az

32
emberek a múltra a jelen helyett, illetve hogy ki mennyire hajlamos a nosz­
talgiázásra. A Holbrook nosztalgiaindexe alapján készülő felmérések során
például azt kérdezik az emberektől, egyetértenek-e az olyan állításokkal,
mint például „a termékek egyre silányabbak”, „a GDP állandó növekedésé­
vel párhuzamosan az emberek elégedettségi szintje is emelkedik” és „min­
den jobb volt a régi szép időkben”. A Southamptoni Egyetemen található
a terület egyik vezető kutatóközpontja, az ő nosztalgiaskálájukon pedig
olyan kérdések szerepelnek, mint például: Mennyire értékes az ön számára
a nosztalgia? Milyen gyakran idéz fel magában nosztalgikus élményeket?

Jó okuk van a tudósoknak arra, hogy ilyen behatóan tanulmányozzák a

nosztalgiát. Először is azért, mert ez egy olyan élmény, amit mindannyian
ismerünk. Nagyon is. Egy kutatás során megállapították, hogy a brit egyete­
misták több mint 80 százalékának vannak nosztalgikus periódusai hetente
legalább egyszer. És ez egy általános jelenség. Világszerte mindenhol meg­
emlékezünk a szeretteinkről és a különleges eseményekről. Az esküvőkről,
a naplementékről, azokról az éjszakákról, amelyeket ébren töltöttünk, mi­
közben a tűznél melegedtünk, vagy néztük, hogyan emelkedik ki a nap az
óceánból. Ezekben a sztorikban gyakran mi vagyunk a főszereplők, de olyan
élmények körül forognak, amelyek megerősítik a hozzánk közel állókhoz
való kapcsolatunkat.

Másodsorban pedig egyre egyértelműbbé válik, hogy a nosztalgia pozitív

érzéseket vált ki, növeli az önbizalmunkat, és azt az érzésünket, hogy szeret­
nek bennünket, miközben csökkenti az olyan negatív érzések erejét, mint
a magány vagy a feleslegesség érzése.

Az, hogy mennyire vagy elégedett az életeddel (vagyis mennyire vagy bol­
dog), nagyban függ attól, hogy mennyire sikerült pozitív képet kialakítanod
a múltadról. Ha visszatekintesz, bukásokat és hibák sorozatát látod, vagy az
öröm és a boldogság pillanatait?

Milyen összetevők szükségesek az emlékekhez, hogy azok nosztalgikussá

váljanak? Hogyan lehet fenntartani és felidézni a helyekhez vagy esemé­
nyekhez fűződő boldog emlékeinket, ha nincsenek szuvenírjeink? Miből
lesznek boldog emlékek, és mitől lesz egy emlék emlékezetes? Vizsgáljuk
meg ezeket a kérdéseket közelebbről.

33
 I. FEJEZET

TARTSD SZÁMON
AZ ELSŐ
ALKALMAKAT!
 REMINISZCENCIAKI UGRÁS

Ismered a„Glory Days” (Dicső napok) című dalt Bruce

Springsteentől? Ha nem, adj egy kis gin-tonikot, és eléneklem
neked. De előre figyelmeztetlek: lehet, hogy be akarod majd
fogni a füled. Figyeld a szövegét, mert arról szól, mennyire
szeretnek az emberek a régi időkről beszélgetni. A régi szép
időkről. A dicső napokról.
Kérd meg bármelyik idős embert, hogy meséljen neked egy régi történetet,
és jó esély van rá, hogy az életének egy olyan szakaszát fogja feleleveníteni,
amikor tizenöt és harminc között volt. Ez az úgynevezett reminiszcenciaha­
tás vagy reminiszcenciakiugrás (tény, hogy egyik kifejezést sem olyan köny-
nyű beleerőszakolni egy dalba, mint a „dicső napok”-at).

Az emlékezetkutatást néha kulcsszavak használatával végzik. Ha azt mon­

dom, „kutya”, mi jut róla eszedbe? Vagy arról, hogy „könyv”? És a „grépfrút­
ról”? Az a legjobb, ha olyan szavakat használunk, amelyek nem kötődnek
egy konkrét életkorhoz. A „jogosítvány” szó például nagy valószínűséggel
egy meghatározott életkorhoz kötődő emléket idéz majd fel, nem úgy, mint
mondjuk a „lámpa”. Nyugodtan próbáld ki te is a módszert.

36
Milyen emlék jut eszedbe az alábbi szavak
kapcsán?

Naplemente:

Autó:

Cipó':

Óra:

Hal:

Táska:

Málna:

Hó:

Napló:

Gyertya:
 Amikor a felmérés során a résztvevőknek egy sor kulcsszót mutatnak, és
arra kérik őket, hogy a szóra asszociálva idézzenek fel egy emléket, majd
árulják el, hány éves korukból bukkant fel az emlék, a válaszuk a legtöbb
esetben egy jellegzetes görbét rajzol ki: a reminiszcenciakiugrást. A lap al­
ján egy olyan felmérés eredménye látható, amelyet dán és amerikai kutatók
végeztek száz év körüli emberekkel. A reminiszcenciahatás egyértelműen
látszik, ahogy a recenciahatás is - ezt a görbe felfelé ívelő vége jelöli. Pél­
dául amikor megkérdezték a résztvevőktől, milyen emlék jut eszükbe a
„könyv” szó hallatán, a legtöbben egy olyan olvasmányt említettek, amivel
az elmúlt tíz évben találkoztak.

Az ábrán az látható, hogy a száz év fölötti résztvevők élettörténetéhez kap­

csolódó emlékek mekkora hányada életük melyik évtizedére esett. A meg­
kérdezés során az élettörténet- és a kulcsszómódszert használták.

Forrás: Pia Fromholt és mások: Life-narrative and Word-cued Autobiographical Memories in Cen-
tenarians: Comparisons with 8o-year-old Control, Depressed and Dementia Groups (A száz év
felettiek élettörténete és kulcsszavas önéletrajzi emlékei: összehasonlítva a 8o-as éveikben járó,
depressziós és demens emberek kontrollcsoportjával), 2003.

38
A kutatók a kulcsszómódszer használata mellett a résztvevó'ket az életük
történéseiró'l is kérdezték. Megállapították, hogy az élettörténet-módszerrel
az emlékek még nagyobb hányada tartozik a reminiszcenciakiugrásba, a re-
cenciahatás pedig csökken.

Néhány önéletrajzban is feltűnő' a reminiszcenciahatás megjelenése, ugyan­

is általában a kamaszkorról és a fiatal felnőttkorról szóló részek foglalják el
a legtöbb oldalt. Vegyük például Agatha Christie 544 oldalas önéletrajzát,
amelyben az anyja haláláról a 346. oldalon értesülünk, Christie ekkor volt
harminchárom éves. Szóval a reminiszcenciakiugrásba tartozó periódusban
egy év emléke körülbelül tíz oldalt tesz ki. Ezzel szemben az 1945 és 1965
közti időszakot, amikor negyvenöt és hatvanöt között járt, elintézi huszon­
három oldalban - egy évnek épphogy egy oldal jut.

Én is a reminiszcenciahatás áldozata vagyok. Ha összehasonlítom, mire em­

lékszem huszonegy és harmincegy éves koromból, a következőkre jutok:

Emlékszem, hogy a huszonegyedik születésnapomon meglátogattam Ha­

noiban a Ho Si Minh-mauzóleumot. Azon gondolkodtam, vajon Bili Clinton,
Tony Blair és a dán miniszterelnök, Paul Nyrup Rasmussen számára építe­
nek-e valaha hasonló épületet 1999-et írtunk.

Emlékszem, hogy nyáron kertészként dolgoztam. Emlékszem a fű és a ben­

zin egymással keveredő szagára, ahogy a füvet nyírom, meg arra is, hogy
akkor jelent meg a Red Hot Chili Peppers új albuma, a Californication.

Emlékszem, ellátogattam Párizsba. A Búcsú a fegyverektőlt olvastam Ernest

Hemingwaytől a Luxembourg-kertben. Kemény fedelű könyv volt, barna és
kék színű.

39
 Emlékszem, találkoztam egy sevillai lánnyal. Vele töltöttem a délutánt, el­
mentünk a Musée d’Orsay-be. A múzeumokban közel kell hajolni egymás­
hoz, és suttogni kell, én pedig a fülemen éreztem a lány leheletét. Emlék­
szem, a neve America volt. Átsétáltunk a Pont de Sullyn, és az ajkának olyan
íze volt, mint a spanyol sonkának.

Emlékszem, három hónapig Baezában laktam, az andalúz hegyek közt, egy

kis városban, körülbelül 100 kilométerre északra Granadától.

Emlékszem a szobámra a Hostal el Patióban. Egy ágy, egy szék, egy asztal.
Kenyeret ettem manchengo sajttal, és az ablak külső párkányát használtam
hűtőszekrény gyanánt. Emlékszem, melyik két könyvet vittem magammal:
A rózsa nevét Umberto Ecótól. és egy másikat, ami a dán filozófusról, Sorén
Kierkegaardról szól. Ez utóbbiban olvastam azt a mondatot, hogy „az életet
előrenézve kell élni, de csak hátranézve értjük meg”. Ez a két könyv, egy fel-
vevős kazetta meg egy Walkman jelentette minden szórakozásomat. Renge­
teget sétáltam. Emlékszem, egyszer arra értem haza este, hogy véletlenül

40
kizártam magam, és fel kellett másznom az ereszcsatornán, hogy be tudjak
jutni az ablakon. Eltévesztettem, melyik az én szobám, és nagyon megijesz­
tettem egy idős hölgyet.

Reggelenként a Café Mercantilba jártam, ahol a pincér, amikor meglátott,

azt kiabálta: „Un café con leche!”, én pedig a kávézó sarkában ültem, és bor­
zalmas irodalmi szövegeket írtam egy A5-ÖS füzetbe, amely fekete és szürke
színű volt. Emlékszem, leírtam azt a mondatot: „Vajon mi hagyjuk el a helye­
ket, vagy a helyek hagynak el bennünket?” Mély gondolat, mi? A kávé 225
pesetába került.

Esténként eljártam egy Caché nevű bárba, Four Roses whiskyt ittam két jég­
gel, és a pultos lánnyal flörtöltem, akit Venturának hívtak. Fekete bőrdzsekit
viselt, és volt egy kutyája, Chulo.

Emlékszem, hogy amikor visszajöttem Dániába, egy pékségben kezdtem el

dolgozni. A munkaidőm hajnali 1-tő] reggel 9-ig tartott, és emlékszem a re­
ceptre, hogy mi kell 140 kiló fahéjas csigába: 70 kg margarin, 5 kg fahéj...

41
 Emlékszem, hogy ősszel a J. Marquettes szőlészetben dolgoztam, Cham-
pagneban. Reggelenként Jacques Marquette mély hangján lármás „Bon-
jour!”-ral ébresztette a munkásokat. Emlékszem, hogy volt egy üvegbúra
tele sajtokkal, amiből lehetett válogatni a reggelihez. Rengeteg sajt volt alat­
ta, erős sajtok Emlékszem, hogyan kellett úgy megemelni a búrát, hogy ne
áramoljon ki cunamiként az összesűrűsödött, tömény sajtszag. Kinn dolgoz­
tunk a sávokra osztott mezőn, nem messze a falutól. Emlékszem, mennyire
fájt a lábam. Meg arra is, hogy amikor a metszőollóval megvágtam magam,
az nem volt annyira rossz, mint amikor a szőlő' túloldalán dolgozó srác
vágott meg. Az rettenetes volt. Ha az ember magát vágja meg, megállítja
a mozdulatot, amint észleli a fájdalmat.

Emlékszem a fekete szemű szőlőre. Úgy kellett facsarni, hogy a lé kifolyjon

a héj alól, így a bor nem vette át a gyümölcs színét. Ha odatartottam egy po­
harat a prés alá, ihattam egy kis frissen facsart szőlőlevet. A nap legjobb ré­
sze az volt, amikor fáradtan, mocskosán és éhesen hazatértünk a földről. Es­
ténként rusztikus vacsorákat tartottunk. Emlékszem, volt egy külön
hűtőszekrény, amelyben csak pezsgő volt. Meg arra is, milyen kényelmesen
aludtam a vékony kis matracon, amely a betonpadlóra volt letéve. Emlék
szem, milyen boldog voltam ott.

Emlékszem az illatokra, a hangokra, a látványra, az ízekre, és arra, hogy ér­

zem, milyen fiatal a huszonegy éves testem. Emlékszem, miről beszélget­
tem, mire gondoltam, a kávé árára, a kutyák nevére, az étlapokra. Emlék­
szem, milyen volt huszonegy évesnek lenni.

Ezzel szemben harmincegy éves koromból leginkább arra emlékszem, mi­

lyen sok időt töltöttem az irodában.

Az egyetlen szóváltás, amire emlékszem abból az évből, egy rövid beszélge­

tés volt, amelyet dr. Rajendra Pachaurival, az éghajlatváltozással foglalkozó
kormányközi testület elnökével folytattam. Abban az évben Koppenhágá­
ban tartották a klímacsúcsot. A cég, ahol dolgoztam, rendezett egy eseményt
a helsingori Kronborg-kastélyban, Koppenhágától északra, amely Hamlet
kastélyaként is ismert.

42
 Nem tudja, merre van a mosdó? - kérdezte tőlem dr. Pachauri.

- Megmutatom. Az udvarban lesz. Ez az egyetlen vécé az egész kastélyban.

- Hmm - felelte. - Egyetlenegy vécé van az egész kastélyban? Komolyan?

- Igen.

- Nem lehet, hogy rosszul idézték Hamletet?

- Miért?

- Talán inkább azt mondta: „Vizelni vagy nem vizelni: ez itt a kérdés.”

Ennyi. Összesen ennyire emlékszem abból az évből. Vicces volt, tény, de va­
jon mély, „az élet itt zajlik a szemem előtt” élmény? Biztosan vannak pillana­
tok, amelyek fontosabbak, mint a vizelős poénokról szólók. Bennem min­
denesetre csak ez maradt meg.

Es mi a helyzet veled? Te emlékszel arra, milyen volt huszonegy évesnek

lenni? Vagy fiatalnak? Es mennyire hasonlítanak a különböző évtizedeid
emlékei?

Az egyik elmélet szerint a reminiszcenciakiugrás oka az, hogy a kamaszko­

runk és a fiatal felnőttkorunk a legmeghatározóbb korszakunk. Az identitá­
sunk és az önképünk ekkor fejlődik a legtöbbet, és néhány tanulmány sze­
rint azokat az élményeket meséljük el újra meg újra, amelyek arról szólnak,
milyennek látjuk magunkat - és valószínű, hogy később is ezekre emlék­
szünk majd vissza.

Egy másik elmélet szerint pedig ezekben az években tapasztalunk meg sok
mindent első alkalommal. Az első csók, az első lakás, az első munkahely.
Ahogy azt már említettem, a Boldog Emlékek Kutatása során arra jutottunk,
hogy az emberek emlékeinek 23 százaléka regénybe illő vagy különleges
élmény volt.

44
Minél érdekesebb egy élmény, annál biztosabb, hogy megmarad az emléke­
zetünkben. Több tanulmány bebizonyította, hogy a regénybe illő napokra és
a közelmúlt különleges napjaira emlékszünk leginkább, amikor a megszo­
kottól eltérő dolgokat csináltunk. Két brit kutató, Gillian Cohen és Dorothy
Faulkner kísérletéből az derül ki, hogy a legélénkebb emlékeink 73 százalé­
ka olyan élményekhez kapcsolódik, amikor először találkoztunk valamivel,
vagy különleges eseményen vettünk részt. A különleges és regénybe illő
tapasztalatokat nagyobb és bonyolultabb kognitív folyamat során dolgoz­
zuk fel, ami azzal jár, hogy jobban rögzülnek. Ez az első alkalmak ereje.
A rendkívüli napok egyben emlékezetes napok is.

45
 TIPP A BOLDOG EMLÉKHEZ:
ÉVENTE EGYSZER MENJ EL VALAHOVÁ,
AHOL MÉG NEM VOLTÁL!
Tervezd el, hogy új helyeket fedezel fel - legyen ez egy
egzotikus úti cél vagy akár a város túlsó végén lévőpark.
Szeretek visszamenni olyan helyekre, ahol már jártam. Minden nyá­
ron elmegyek Bornholmba, egy kis szigetre a Balti-tengeren. Van ott
egy kicsi ház. Szeretem tudni, merre nő a vadmeggy, hol tudok lán­
dzsával lepényhalra vadászni. De újabban szívesen keresek fel más
tájakat is, hogy új emlékeket szerezzek. Ha tiz év múlva visszatekintek
majd, szeretném azt érezni, hogy lassan telt az idő. És ahhoz, hogy ide­
gen helyeket fedezzen fel az ember, nem kell rögtön Északnyugat-
Mongóliába vagy Ouagadougouba mennie. Azt is jelentheti, hogy el­
megyünk végre a város végén elterülő parkba.

Tavaly elmentem megnézni Mán fehér szikláit. A hatalmas sziklák

100 méter magasra emelkednek ki a Balti-tengerből - ez Dánia egyik
legfenségesebb része. (Na jó, igazság szerint nem túl éles a verseny
ebben a palacsintalapos országban. A legmagasabban fekvő pont Dá­
niában 171 méteren van.) A szikla környéke azért is különleges, mert
rengeteg fosszíliát lehet itt találni. Gyakran fedeznek fel a környéken
70 millió éves ősmaradványokat (plusz-mínusz néhány év), nemrég
pedig egy kisfiú bukkant rá a tengerek T-Rexének, egy moszaszau-
rusznak a fogára. Koppenhágai otthonomtól mindössze egy óra negy­
ven perc az út - mégsem jártam ott eddig soha. Délután fosszíliákat
kerestem, és az Indiana Jones-filmek zenéjét dudorásztam közben.
Persze nem találtam egy ősleletet sem, de egy új, kalandos emlékkel
tértem haza.

Te hová mész legközelebb? Mindannyiunk listáján van egy olyan hely,

amelyre gyakran gondolunk, de még mindig nem kerestük fel. A te
listádon melyik ez a hely? Lehet, hogy messze van, de talán nem elér­
hetetlen távolságban. Vedd elő a naptáradat. És szedd elő a térképeket.

46
 | 2 évvel a diplomaosztás után
40
12 évvel a diplomaosztás után

(p 22 évvel a diplomaosztás után

Forrás: Dávid B. Pillemer és mások: Very Long-Term Memories of the First Year in College
(Nagyon hosszú távú emlékek a főiskola első évéből), Journal ofExperimental Psychology:
Learntng, Memory and Cognition, 1988.

Az első élmények fontossága azt is jelenti, hogy amikor például az ember

egyetemre megy, leginkább az első év kezdetéről vannak emlékei, nem pe­
dig a végéről. Egy kutatás során, amelyet a University of New Hampshire
pszichológiaprofesszora, Dávid Pillemer vezetett, a résztvevőket arra kérték,
meséljenek a felsőoktatásban eltöltött első évükről. „Nem számít, milyen tí­
pusú ez az élmény - mondták a kutatók -, csak meséljék el az első dolgot,
ami eszükbe jut.”

A kutatók 182 nőt kérdeztek meg, akik kettő, tizenkettő vagy huszonkettő
évvel ezelőtt végeztek a Wellesley College-ban. A kutatás második részében
a résztvevőket arra kérték, hogy elemezzék egyenként az összes emléket,
amelyet korábban felelevenítettek. Az emlékeket az alapján kellett pontozni,
mennyire intenzív érzéseket váltanak ki bennük, milyen hatással volt az
adott élmény az életükre akár abban a pillanatban, akár visszatekintve, to­

48
vábbá próbálják meg megmondani azt is, körülbelül melyik hónapból szár­
mazik az élmény.

A tanulmányból az derült ki, hogy a megkérdezett egykori egyetemisták

legtöbb emléke az iskolai év elejéró'l származik: körülbelül 40 százalék szep­
temberből, nagyjából 16 százalék pedig októberből.

Ez az eredmény azt mutatja, hogy a tranzicionális és - ahogy majd később

látni fogjuk - az emocionális élmények különösen sokáig megmaradnak az
emlékezetben. Ilyen nagy hatalma van az első alkalmaknak.

Az általunk begyűjtött boldog emlékek több mint 5 százaléka kifejezetten

első élményekről szólt. Első randevúról, első csókról, első lépésekről - de
volt olyan is, aki azt elevenítette fel, hogyan utazott el életében először
Olaszországba egyedül, hatvanéves korában. Első munka, első táncelőadás,
vagy az első alkalom, amikor valaki moziba ment az apjával.

Ezért emlékszem minden első csókra - köztük a legelsőre is. A ’ányt Kristy-
nek hívták, én tizenhat éves voltam, és rettegtem az apjától, aki profi rögbi­
játékos volt.

49
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
MANGÓLESEN
Az új és emlékezetes élmények sokszor egy új étellel
függnek össze. Szóval gondoskodj arról, hogy az ízlelő­
bimbóid is felfedezőútra induljanak.
Tizenhat éves voltam, amikor életemben először ettem mangót. 1994-
et írtunk. Cserediákként tanultam Ausztráliában, és akkoriban még
nem lehetett mangót vásárolni a dán szupermarketekben, legalábbis
ott nem, ahol én laktam.

Emlékszem az édes ízre és a különleges textúrára. Emlékszem, arra

gondoltam: Te meg hol jártál eddig? Azóta is folyton mangólesen va­
gyok - hiszek abban, hogy rengeteg új íz vár még felfedezésre. Kóstol­
tam már erjesztett izlandi cápát, Marokkó egyik piacán pedig csigát.
Mindkettőtől felfordult a gyomrom, de a lényeg az, hogy élénken él­
nek bennem az élmények. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem min­
dig kell ahhoz új helyre utaznunk, hogy új élményeket szerezzünk, eh­
hez a gasztronómia is remek terep. Ha emlékezetes estét szeretnél
eltölteni a vacsoravendégeiddel, szolgálj fel nekik valami olyat, amit
még sosem ettek (de a fermentált cápával inkább ne próbálkozz, ha
szeretnéd, hogy legközelebb is eljöjjenek).

Legyen valami olyan, amivel nem találkoznak újra meg újra. Szóval ne
egy kis pohár vodka legyen hajnali háromkor: az ilyesmire senki nem
emlékszik, több okból kifolyólag. Próbálkozz inkább az articsókával,
amelynek már az elfogyasztása is erőfeszítést kíván, ugyanis egyen­
ként kell lehúzni a leveleit, majd vajba mártani őket, és élvezni, ahogy
a csodálatos íz átjárja a szánkat. Az ilyesmitől mintha lelassulna az
idő, ráadásul több érzékszervet is igénybe veszünk közben.

Talán ezért tűnik úgy, hogy ahogy öregszünk, egyre gyorsabban telik
az idő. Tizenévesen rengeteg új dologgal találkozunk, ötven felett

52
azonban már nem sok első alkalom adódik. Fiatalon változatosabb a
környezetünk is. Hasonlítsd csak össze Hanoit, Párizst, Champagne-t
vagy Baezát egy irodában töltött nappal.

A tanulmányokból kiderül az is, hogy akik spanyol ajkú országokból

az Egyesült Államokba emigrálnak, azoknál a reminiszcenciakiugrás
máskor bukkan fel - természetesen attól függően, hány évesek voltak
a költözés időpontjában.

Egy másik városba köl tözni személyes időbeli mérföldkövet jel ent, de
vannak általános és kollektív mérföldkövek is, mint mondjuk Kennedy
meggyilkolása vagy 9/11.

Az időbeli mérföldköveket jelentő első alkalmak és a körülményválto­

zások minden esetben nagy szerepet játszanak abban, hogyan látjuk
a saját élettörténetünket. Ezek jelölik ki a viszonyítási pontokat, tőlük
számítjuk az előtte és az utána élményeket.

Ha szeretnénk, hogy lassabb tempóban teljen az idő, hogy több emlé­

kezetes emlékünk és összességében felejthetetlen életünk legyen,
nem feledkezhetünk el az első alkalmak erejéről. Még a napi rutinunk­
ba is beépíthetünk olyan elemeket, amelyek a megszokottat külön­
legessé teszik, ezzel pedig el tudjuk nyújtani az időt. Kis dolgokra
gondolj! Ha például mindennap a tévé előtt vacsorázol, kicsit különle­
gesebbé teheted az estédet azzal, ha feldíszíted az asztalt, meggyúj­
tasz egy gyertyát, és együtt eszel a családoddal - de ha mindennap
gyertyafényes vacsorát tartasz, akkor nagyon jóleshet mozimaraton
közben elfogyasztani az ételt.

53
 A KOLIBRI

Néhány évvel ezelőtt a mexikói Guadalajarában nyaral­

tam. Épp a könyvemet fejeztem be - és megtehettem, hogy
onnan dolgozzak, ahonnan akarok -, ja és az egyenletben
szerepelt még egy nő is.
Egyik délután épp egy fodrászüzlet előtt várakoztam, amikor váratlanul
megjelent egy kolibri. Egy-két percig ott maradt velem, lebegett, és be­
mutatta, mi mindent tud az állatok helikoptere. Ez elképesztő. Még sosem
láttam kolibrit - gondoltam.

Egy évvel később az apám, a bátyám meg én felidéztük az élményt, ami­

kor bejártuk az Államokat - tizenkét éves voltam akkor. Láttuk New Yor­
kot, a Grand Canyont, a Kennedy Űrközpontot, és átkeltünk a Rio Gran-
dén Texasból Mexikóba.

- Emlékszel a kolibrikre? - kérdezte az apám.

- Mikre?

- A kolibrikre, amiket Utakban láttunk.

Kiderült, hogy nem Mexikóban láttam először kolibrit. Evekkel azelőtt is

láttam, ráadásul többet. Talán azért nem emlékeztem erre, mert tizenkét
éves voltam. Abban az életkorban a kolibrik nem tűnnek érdekesnek.
Csak madarak. A madarak pedig nem menők. Tudod, mi számított menő­
nek? Nem, nem kerül több milliárd dollárba - a Cherry Coke meg az
MTV. Tizenkét éves fejjel az agyam úgy érezte, ezeket kell elraktározni
magamban.

Vagy ahogyan Friedrich Nietzsche mondta: „A rossz memória előnye,

hogy az ember többször is úgy örülhet ugyanannak az egy jó dolognak,
mintha először történne meg.”*

* Romhányi Török Gábor fordítása.

54
Ami számodra átlagos és felejthető, az másnak lehet, hogy különleges és
emlékezetes. így eshet meg, hogy ugyanarról az eseményről minden em­
bernek más emlékei vannak. Ha próbát akarsz tenni, menj el sétálni az
egyik barátoddal vagy családtagoddal, és utána hasonlítsátok össze, ki mit
vett észre útközben. Ha van gyereked, idézd fel számára, milyen különleges
élményeket éltetek át együtt - talán kiderül majd, mennyi minden fel sem
tűnt neki.

Bálna, ló, macska, sas, tehén, pulyka, sajttorta, elefánt

A különleges, rendkívüli, oda nem illő dolgokra emlékszünk. Ezt nevezik

elszigetelő hatásnak, más néven von Restorff-hatásnak a német pszichiáter,
Hedwig von Restorff után, aki 1933-ban megfigyelte, hogy ha mutat az em­
bereknek egy szavakból álló listát, amelyben az egyik szó különbözik a töb­
bitől, akkor arra emlékeznek a legtöbben. Az előző listából például a sajt­
tortára fogsz visszaemlékezni. Egyébként nagyon okosnak fogsz tűnni, ha
egy vacsorapartin bedobod a „von Restorff-hatás” kifejezést.

55
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
HA ELŐADÁST TARTASZ, VIGYÉL MAGADDAL
EGY ANANÁSZT A SZÍNPADRA!
Ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád az emberek,
mutass nekik valami emlékezeteset.
Körülbelül tíz évvel ezelőtt tánc közben megsérült a szaruhártyám,
ami miatt egy hétig szemkötőt kellett viselnem. Életem. Legjobb.
Hete. Volt. Akkoriban egy fenntarthatósággal foglalkozó cégnél, a
Monday Momingnál dolgoztam. A szemkötő nemcsak felhatalmazott
mindenkit, hogy korlátlan mennyiségben süssön el kalózos poénokat,
és minden meetingen én irányítottam a dolgokat (ugyan ki merne
ellenkezni egy szemkötőssel?), de emlékezetesebbé is tett a többiek
szemében. Meik a Monday Morningtól? Az a fickó, aki...? Igen, az a fic­
kó, akinek szemkötője van.

Azt hiszem, mindannyian szeretnénk, hogy emlékezzenek ránk, hogy

gondoljanak ránk, miután meghalunk. Az Iliászban Akhilleusz azon
morfondírozik, a hosszú és békés élet jobb-e, vagy a rövid, amely örök
hírnevet hoz neki.

Hogyha a trójai vár körül itt maradok

verekedve, elvesz visszaütöm, de sosem
hervadhat a hírem: ámde ha megtérek
szeretett földjére hazámnak, elvész nagy
hírem, hanem éltem hosszúra nyúlik,
és gyorsan nem is ér el végzete már
a halálnak.
*
* Devecseri Gábor fordítása.

56
És valóban: a mai napig olvasunk és beszélünk Akhilleuszról, de ha nyo­
mot akarunk hagyni magunk után, van annál jobb módja is, mint hogy
csatába vonulunk Trója falainál.

Szóval, ha emlékezetes benyomást akarsz kelteni, merj különleges lenni,

és kilógni a sorból. Én például, ha előadást tartok egy konferencián,
gyakran kitűnők a tömegből, mert az emberek úgy emlékeznek rám,
mint „a boldogságfickóra” - de mi lenne, ha csak egy lennék húsz bol­
dogságkutató közül? A válasz: vinnék magammal egy ananászt a szín­
padra. A konferencia végén mindenki emlékezne az ananászos előadóra.
Persze meg kell magyaráznod az embereknek, miért vittél fel magaddal
egy gyümölcsöt a pulpitusra, különben szimplán furcsának fogsz tűnni.
Úgy értem, furcsábbnak, mint szeretted volna. Alig észrevehető határ­
vonal választja el a jófajta furcsát az őt-biztosan-nem-hívjuk-meg-többet
fajta furcsától. Ha a miniszterelnökkel való találkozóra viszel rr agaddal
egy ananászt, az megint más kategória. Ja, egyébként sok szerencsét
ahhoz, ha legközelebb anélkül szeretnél ananászt enni, hogy ez a törté­
net eszedbe jusson.

57
 II. FEJEZET

KONCENTRÁLJ
z
MINDEN
z
ÉRZÉKEDRE!
 „Modestának hívták, de igazából nem illett hozzá ez a név"
- mesélte Lola. Lola a spanyol szerkesztőm, akivel
a San Miguel piacon ettünk tintahalat, rögtön a Plaza
Mayor mögött, Madridban.
A modesta spanyolul 'szerényei’ jelent, és Lola a nagyanyjáról beszélt, aki
olyan különleges karakter volt, hogy simán beillett volna egy Isabel Allende-
regénybe vagy egy Pedro Almodóvar-filmbe. Amikor eszembe jut, mindig
úgy képzelem, hogy büszkén és higgadtan ül, a pillantásával pedig képes
lenne megállítani egy lovas kocsit.

„Ha egyetemre mész, sosem lesz férjed” - figyelmeztette Modestát az apja.

Ez még a húszas években történt, Spanyolországban, amikor az egyetem
szigorúan a férfiak felségterülete volt. Sőt, az apja, annak ellenére, hogy or­
vos volt, úgy gondolta, hogy az oktatás károsítja a női agyat, és meggyőző­
dése szerint a tanulás miatt halt meg olyan korán Modesta nővére.

60
Modesta azonban makacs lány volt, és a figyelmeztetéssel nem törődve je­
lentkezett az egyetemre. Ment vele a nagynénje is, hogy vigyázzon rá, és az
osztályterem végében kötögetett, miközben Modestát meg a fiúkat figyelte.
Ez azért tényleg filmbe illő, nem gondolod, Almodóvar?

Tanítás után Modesta és a nénikéje gyakran elmentek a La Mallorquinába,

a Plaza dél Solon álló, 1894-ben alapított pékségbe, és ettek egy kis süte­
ményt, amelyet estrellas de hojaldrének hívnak.

Modesta végül három diplomát szerzett, két tanári képesítést és egyet

gyógyszerészeiből. Ja, és férjhez is ment, túlélte a spanyol polgárháborút, és
kilencvenhét éves korában hunyt el. Utolsó éveiben gyakran megkérte Lolát,
hogy hozzon neki estrellást a La Mallorquinából.

A La Mallorquina ma is létezik. Pár hónappal azután, hogy megismertem

Modesta történetét, ismét Madridban jártam, és elmentem a Plaza dél Soha,
hogy megkeressem. A Calle Mayor sarkán van, egy KFC-vel és egy McDo-
nald’sszal szemben. Sajnos már évek óta nem árulnak estrellas de hojaldrét.
„Nagyon egyszerű sütemény volt - magyarázta a cukrász. - Ma már jobbakat
árulunk.”

De nem ez itt a lényeg, legalábbis számomra. Arra vágytam, hogy megtud­

jam, mi volt az az íz, amit Modesta majdnem egy évszázaddal ezelőtt érzett,
mert bele akartam kóstolni az emlékeibe. Bár, gondolom, nem is a konkrét íz
volt a lényeg számára. Néha nem az íz milyensége számít, hanem hogy mire
emlékeztet bennünket. Modesta talán a fiatalságát élte át olyankor. A süte­
mény aromájáról talán az jutott eszébe, hogyan csattogtak a nénikéje kötő­
tűi, miközben a professzor a kémiai törvényekről beszélt. Talán a szabadság
íze volt.

Nem Modesta az egyetlen, akinek az ízekhez kapcsolódnak élete legfonto­

sabb emlékei. A Boldog Emlékek Kutatása során, amelyet a Boldogságkuta­
tó Intézet végzett, az emberek gyakran megemlítették az ételek illatát.
A hozzánk beérkezett történetek 62 százalékában pedig egynél több érzéki
inger is megjelent.

61
 Akkor voltam boldog, amikor...

„Végigsétáltam a szülővárosom főutcáján az

anyukámmal, és közben olasz citromfagyit ettünk.”

„Az anyám poblano paprikát sütött a sütőben.

Gyerekkoromban gyakran csinálta ezt, én pedig
imádtam a paprika héjának az illatát, ami sülés
közben izzott és sistergett a lángok között.”

„Smore-t [olvadt mályvacukor és csoki keveréke,

amit két keksz közé csurgatnak] ettem a legjobb
barátaimmal és a terepfutó csapattársaimmal
gimis másodikosként - életemben nem ettem
olyan finom smore-t Ősz volt, és egy tábortűz
körül ültünk. A vidéki New England gyönyörű
ebben az évszakban. Abban a pillanatban azt
gondoltam, ennél nem is lehetnék boldogabb,
és ma is úgy gondolom, hogy az volt az egyik
legboldogabb pillanat az életemben.”

62
Mindannyian ismerjük azt az érzést, hogyan tud egy íz triggerként viselked­
ve visszaröpíteni bennünket az időben. Iszol egy kis limoncellót, és máris
eszedbe jut az a régi nyár Olaszországban, még a meleg, esti levegőt is érzed
a bőrödön. Ez az az érzés, amikor a múltbeli boldogságot egy pillanatra újra
átéljük. Mindannyian ismerünk olyan ízeket, hangokat, illatokat, olyan lát­
ványt vagy érintést, amelyik vissza tud bennünket repíteni, eszünkbe juttat­
ja, mennyire szerettek bennünket, milyen boldogok voltunk.

Az érzékeink és az emlékeink közti kapcsolat sűrűn előforduló irodalmi

téma. Gábriel García Márquez azzal a meglepő kijelentéssel kezdi a Szere­
lem a kolera idején című regényét, hogy dr. Juvenal Urbinót a keserű man­
dula illata mindig az üldözött szerelemre emlékeztette. Az érzékszerveink
képesek emlékeket kiváltani és felidézni. Gyakran utalnak erre Proust-jelen-
ségként vagy madeleine-pillanatként. Az eltűnt idő nyomában Marcel Proust
legmonumentálisabb írói teljesítménye. Hét kötete összesen 3000 oldalt
tesz ki. Az első részben a Marcel nevű szereplő beleharap egy teába áztatott
inadeleine-be, mire felrémlenek a gyerekkori emlékei:

A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek

nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi,
dundi formája mintha csak egy rovátkás kagyló­
héjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen,
fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú
holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy
kanál teát, amelybe előtte már beáztattam
egy darabka süteményt. De abban a pillanat­
ban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott
morzsáival keverve, odaért az ínyemhez (...)
úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik
bennem. (...) Honnan jött ez a roppant öröm?
*

Gyergyai Albert fordítása.

63
 Több kutató rámutatott mar, hogy Proust eredeti madeleine-pillanata való­
jában nem ugyanaz, mint amit mi ma madeleine-pillanatnak nevezünk.
A madeleine-pillanat egy spontán, élénk emlék, amely könnyedén felbuk­
kan bizonyos triggerre, például ízek hatására, Marcelnek azonban sokat kel­
lett dolgoznia azon, hogy hozzáférjen az emlékeihez, többször is megpróbál­
kozott vele, mire rájött, honnan ismerős a sütemény íze.

Tudom, hogy Prousté az érdem, amiért olyan jól leírta az ízlelés és az emlé­
kezés közti kapcsolatot, de véleményem szerint Micimackó fogalmazta meg
legjobban. Malackával arról beszélgetnek, mire fognak elsőként gondolni,
ha másnap reggel felkelnek. „Reggeli!” - vágja rá azonnal Micimackó, mire
Malacka visszakérdez: „Hát nem arra, ami ma történt?” Micimackó pedig azt
feleli: „Dehogynem. De az ugyanaz.”* Micimackó tudja jól, hogy az élmé­
nyeinknek, az emlékeinknek az ízek adnak formát. És tessék, ehhez nem is
kellett megtölteni 3000 oldalt!

Akár Proustot, akár Micimackót tekinted mesterednek, a lecke ugyanaz:

használd az érzékszerveidet, mert megéri. Figyelj oda rá, mit látsz, milyen
illatot észlelsz, mit hallasz, és mit érzel, amikor boldog vagy.

* Karinthy Frigyes fordítása.

64
Nagyon jő példát mondott erre a Boldogságkutato Intézet által végzett Bol­
dog Emlékek Kutatása során egy ötvenes éveiben járó amerikai.

Hat egymást követő napot egy tengerparti

házban töltöttünk. Kora reggel ébredtem,
amikor még sötét volt, és hallgattam az óceán
zúgását, és néztem, hogy kel fel a bőrömet
lágyan melegítő nap. Később életem
szerelmével sétálgattam a parton, és néztük
a madarakat. Séta után az okostelefonommal
beküldtem a madárles során észlelt adatokat
egy nemzetközi, madárkutatási adatbázisba,
miközben együtt megkávéztunk. Attól volt
olyan különleges ez az út, hogy láttam
és hallottam a természetet, az ujjaim közt
éreztem, a homokot, és miközben életem, nője
ott volt velem, még a madárkutatásban is
részt tudtam venni. Azért emlékszem ennyire,
mert nemrég történt, és mert minden együtt
volt, amit szeretek: a természet, a madár­
les és csupa olyan tevékenység, amit én
és a párom is szeretünk. Az pedig, hogy
a sötétben, napfelkelte előtt hallgattam az
óceánt, és sétáltam a parton, elmélyítette
a belső békémet.

Figyelj oda! Fogadd be az élményt! Ez a férfi több különböző érzéki hatást is

észrevett: a hullámzó óceán zúgását, az égen repkedő madarak látványát,
a felkelő nap melegét. És azt hiszem, megállapíthatjuk azt is, hogy nagyon
szereti nézni a madarakat.

65
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
GONDOSKODJ KÜLÖNLEGES
EMLÉKTRIGGEREKRÓL!
Asszociáció révén emlékszünk vissza dolgokra - szóval
jól teszed, ha odafigyelsz arra, hogy az élményeid során
legyen valami, ami visszarepít majd az adott pillanatba.
Ha nem is olvastuk, hogyan merült el Proust elbeszélője a tudatfo­
lyamban egy teába mártott madeleine hatására, akkor is átélhetjük
a prousti pillanat erejét.

Minél több érzékszervre hat egy élmény - látásra, szaglásra, hallásra,

ízlelésre és érintésre -, annál élénkebben tudunk majd visszaemlékez­
ni; és minél több jel vesz körül, annál valószínűbb, hogy meg tudod
őrizni és képes leszel felidézni azt a bizonyos emléket.

A spontán felbukkanó emlékek tipikusan asszociáció eredményei. Az.

emlék egy részlete megismétlődik a jelenben, és a trigger aktiválja az
emléket. A legjobb triggerek azok, amelyek kizárólag egy emlékhez
kötődnek.

Amikor beleszagolok a kávémba, borzasztóan élvezem az aromáját, de

mivel már annyiszor éreztem ezt az illatot, nem kötöm egy bizonyos
emlékhez, nem jut eszembe egy konkrét esemény, amikor megcsapja
az orrom. Ha viszont száradt hínár illatát érzem, rögtön eszembe jut
egy gyönyörű, júliusi nap. Lándzsával vadásztam halra, és elkaptam há­
rom lepényhalat, majd leültem egy meleg kőre, és a tengert bámultam.
Jó nagyokat sóhajtoztam, békésnek és boldognak éreztem magam.
Szerettem volna elcsípni ezt a pillanatot, és elraktározni. Úgyhogy fog­
tam egy nagy marék száradt hínárt, hogy növeljem ennek az esélyét.

Azt tanácsolom, hogy ha legközelebb igazán boldognak érzed magad,

és szeretnéd megragadni a pillanatot, nézz körül, és találd ki, milyen
inputtal tudnál szolgálni az érzékszerveid számára. Van a közelben va­
lami különleges illat, hang, anyag vagy íz? Dolgozd be jól a hosszú
távú memóriádba.

68
Amikor csők Londonba megyek, általában ugyanabban
a hotelbe?!, szállók meg.
Két dolog van, ami mindig feltűnik itt nekem. Az első az, hogy bármelyik
szobát kapom is, mindegyikben van egy másolat Da Vinci Hölgy hermelinnel
című festményéről, és ez általában az ágy felett lóg. A hermelin egy görény­
hez hasonlító állat, és ez a példány különösen ijesztő: a szeme vörös, a kar­
mai élesek, és folyton az jut eszembe, hogy valamikor a szálloda története
során lehetett egy meeting, ahol valaki azt mondta: „Ismeritek azt a fest­
ményt az ijesztő hermelinnel? Tegyük azt a képet mindegyik szobába!”

69
 A másik dolog, ami erősen megmaradt bennem, az illat. Néhány hotelnek
megvan a maga saját rendelésre készített parfümje, amely a márka szerves
részét képzi. Az egyik svájci szállodalánc például azt szerette volna, ha világ­
szerte minden vendégük Svájc illatát érzi, ezért készítettek egy saját parfü­
möt. A jellegzetes illat a hegyi levegő és a pénz szagának a keveréke.

Az olyan vállalatok, mint az Air Aroma és a ScentAir, szállodák és üzletek

részére készítenek illatspecifikus helyiségeket. A ScentAir egyik kliense
a londoni Leiceste Square-en található M&M’s World. „Az áruházban előre­
csomagolt termékeket árulnak - magyarázta a ScentAir brit ügyvezető igaz­
gatója, Christopher Pratt az IndependentneV adott interjújában -, vagyis bár
a hely úgy néz ki, mint ami csokitól illatozik, valójában nem érződik semmi
ilyesmi.” Illetve most már igen. Na jó, gondolom, érted, miről beszélek.

De miért számít annyira az illat? Azért, mert a helyiségben áradó illat külön­
leges, multiszenzoros élményt nyújt, ami aztán a nézelődőkben és a vásár­
lókban könnyebben raktározódik el emlékként. „Hosszan tartó emlékeket
gyártunk - mondja Carly Fowler az Air Aromától. - Az illattal befolyásolni
tudjuk, milyennek észlelünk egy helyet, és hogyan emlékszünk rá. Abban
a pillanatban, hogy a vendégek megérkeznek, azt szeretnék érezni, hogy va­
lami különleges élménynek a részesei.”

A helyzet az, hogy az illatnak nincs is más jelentősége azon túl, hogy egy
élményhez kapcsoljuk. Amikor valaminek a megtapasztalása során egy illa­
tot érzünk, később arra asszociálunk, illetve az illat azt a bizonyos dolgot
képviseli majd. A szemét szagát azért utáljuk, mert tudjuk, hogy az a szemét
szaga. Vagy hogy Shakespeare-t idézzem: „mert nincs a világon se jó, se
rossz; gondolkodás teszi azzá”*. Várj, mi ez a rohadó szag? Oké, ki a fene
bontott fel egy sürströmminget? (Erjesztett hering, aminek olyan erős a sza­
ga, hogy csak a szabadban lehet enni.) Le merném fogadni, hogy Claudius
bácsi. Valami bűzlik körülötte.

* Arany János fordítása.

70
SZERINTED ENNEK AZ EMLÉKNEK
VICCES AZ ILLATA?

Azt hiszem, ha Marié Kandó (ct korszakalkotó Rend a lelke

mindennek című könyv szerzője) szuperhős lenne, Andy
Warhol lenne az ősellensége. És egyébként a szuperereje
szerintem az lenne, hogy képes lenne párosítani a zoknikat.
Warholt a leveskonzervjeiről, a Marilyn Monroe-iról és a „tizenöt perc hír­
név” frázis megalkotásáról ismerik leginkább. Azt már kevesebben tudják,
mennyire szeretett gyűjtögetni. A ’6o-as évek elejétől kezdve 1987-es halá­
láig több mint hatszáz időkapszulát készített, amelyekbe több százezer tár­
gyat helyezett el: van köztük hamutartó, amelyet valami drága étteremből
emelt el, karácsonyi csomagolópapír, felbontatlan levelek, kiállítási meghí­
vók, egy kép Elvisről, névjegykártyák, szórólapok, rajongói levelek, lemezek,
levágott lábkörömdarabkák, döglött hangyák, egy darab beton és egy „Ké­
rem, ne zavarjanak” feliratú tábla a Beverly Wilshire Hotelből.

A levágott lábkörömdarabkákat leszámítva, azt hiszem, van annyi cucc

a szekrényeim mélyén, hogy én is hasonló időkapszulákat tudjak összeállíta­
ni. Ma bárki megnézheti Warhol időkapszuláit a pittsburghi Andy Warhol
Múzeumban tíz dollárért. Warhol legérdekesebb gyűjteménye viszont sze­
rintem a Museum of Scent, azaz az illatmúzeuma, amely egy állandó szag­
kollekció.

Warhol szenvedélyesen szerette a parfümöket. Önéletrajzában, az Andy

Warhol filozófiájában arról ír, hogyan cserélgette folyamatosan a parfümjeit,
hogy minden egyes illathoz más emlékek társuljanak.

71
 Ha egy parfümöt három hónapon át
használok, utána kényszerítem magam, hogy
abbahagyjam, még akkor is, ha szeretem,
így ha újra megérzem az illatát, mindig az
a bizonyos három hónap fog eszembe jutni.
De soha nem kezdem el újra viselni, része lesz
az állandó illatkollekciómnak.

Warhol abban hitt, hogy a látás, a hallás, a tapintás és az ízérzékelés nem

annyira erősek, mint az illatok észlelése, ha emlékek felidézéséről van szó.
Azzal, hogy üvegcsékben tárolt különböző illatokat, úgy érezte, ellenőrzése
alatt tudja tartani az emlékeit, és válogathat, mikor melyiket akarja felidézni,
a hangulatától függően. „Ez a visszatekintés egy nagyon letisztult módsze­
re” - mondta. Az illat fontosságával kapcsolatos egyik elmélet szerint az illat
az agy limbikus rendszerével áll összeköttetésben, ahol az emlékeink és az
érzéseink is találhatók.

Warholt egy üveg parfümmel temették el, Estéé Lauder Beautiful nevű illatá­
val. A parfümöt úgy jellemezték, hogy „ezernyi virág illata”. A fejillatban van
a többi közt rózsa, liliom és mandarin, az alapillata pedig meleg borostyán és
szantálfa. 1985-ben jelent meg. Kíváncsi vagyok, vajon mi történhetett abban
az évben, amiért úgy döntött, szeretné, ha ezzel az illattal temetnék el.

A kedvenc parfümöddel eltemettetni magad talán egy kissé extravagáns öt­

letnek tűnik. Ha eljön az én időm, szeretném, ha egyszerű temetésem lenne.
Tudod, a szokásos skótdudák, fegyveres tisztelgés és öt elhaladó harci repü­
lő. És az egyszobás lakásomban lehetne egy minibár is (gin-tonikkal meg
Óban whiskyvel), ja, és persze egy Hölgy hermelinnel-másolat.

72
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
MINDEN BOLDOG EMLÉK MEGÉRDEMEL
EGY FILMZENÉT
Mi jut eszedbe, ha meghallod a „Gongsta’s Paradis”-t
Cooliótól, a. „Baila.mos”-t Enrique Iglesiastól vagy
a „White Flag”-et Didótól? 1995-ben, 1999-ben és
2004-ben voltak slágerlistásak.
1995‘ben egy moziban dolgoztam, ekkor mutatták be a Veszélyes köly­
kök című kimet Michele Pfeiffer főszereplésével. 1999-ben Spanyolor­
szágban éltem, és minden bárban a „Bailamos” szólt; 2004-ben pedig
folyton Didó dalát hallgattam, amikor Koppenhágában bicikliztem.
Szóval ezek a helyszínek jutnak eszembe, amikor a fenti dalokat meg­
hallom. Azonnal beugrik a popcorn illata, a whisky íze, és a város képe,
amelyet ingázás közben a nyeregből láttam.

A zene ugyanúgy képes visszavinni bennünket az időben, mint bár­

melyik illat. Elég egyetlen hangjegy, és máris ott vagyok, akkor és
ugyanabban a hangulatban. Mintha nem is történt volna azóta semmi.
Ahogy mondani szokás, minden kedvenc dal mögött egy el nem me­
sélt történet rejlik.

74
Ez az időutazás még a zenei ízlésűnket is befolyásolhatja.

2018-ban Seth Stephens-Davidowitz közgazdász és a The New York Times

szerzője a Spotifyról szerzett adatokat analizálta. Minden olyan dalt meg­
vizsgált, amely 1960 és 2000 közt slágerlista-vezető volt, és azt ügyelte meg,
hogy különböző emberek milyen gyakran hallgatták meg ezeket a dalokat.
Nem nagy meglepetés: az életkorunk nagy befolyással van a zenei ízlésűnk­
re. Nem sok nyolcvan feletti férfinak a lejátszási listáján szerepel a „Shake It
Off” című Taylor Swift-daL (Csak a negyvenes éveikben járó rendőrök hall­
gatják. Ha nem érted, miről beszélek, guglizz rá most azonnal.) A tanulmány
azzal zárult, hogy a felnőtt férfiak és nők ahhoz a zenéhez ragaszkodnak,
amelyet kora kamaszkorukban szerettek.

A „Creep” című Radiohead-dal például különösen kedvelt az 1977-ben szüle­

tett férfiak körében. Ez a 164. legkedveltebb dal ebben a korosztályban - de
az 1967 és 1987 között született emberek top háromszáz kedvence közt nem
szerepel. A „Creep” akkor jött ki, amikor az ezt kedvelő férfiak tizennégy éve­
sek voltak - és ez egy konzisztens mintának tűnik. Stephens-Davidowitz
arra jutott, hogy a férfiak azokat a dalokat szeretik a legjobban, amelyek ti­
zenöt-tizenhat éves korukban jelentek meg, a nők számára viszont a mági­
kus zeneidőszak tizenegy és tizennégy éves kor közé tehető. Szóval, ha tini­
ként szeretted a zenét, akkor mindig fogod.

Ez a tudás talán hasznodra lesz, ha be akarod indítani a bulit, vagy ha arra

szeretnéd rávenni az embereket, hogy a kamaszkori emlékeikről beszélje­
nek - illetve ha arról akarsz gondoskodni, hogy a legboldogabb emlékeid­
nek hímzenéjük legyen.

75
JaneL Jackson: That's the Way Lőve Goes, 1993

A 35 éves nők
kedvelik a leginkább
(11 évesek voltak
a megjelenésekor)

The Cure: Just Like Heaven, 1987

1OOO

A 41 éves nők
kedvelik a leginkább
(11 évesek voltak
a megjelenésekor)

Roy Orbison: Oh, Pretty Women, 1964

A 69 éves nők
kedvelik a leginkább
(17 évesek voltak
a megjelenésekor)
Savage Garden: Truly Madly Deeply, 1997

A 38 éves férfiak
kedvelik a leginkább
(18 évesek voltak
a megjelenésekor)

A 63 éves férfiak
kedvelik a leginkább
(16 évesek voltak
a megjelenésekor)

A 72 éves férfiak
kedvelik a leginkább
(17 évesek voltak
a megjelenésekor)

77
 TÉVES EMLÉKEN ALAPULÓ ÉTREND

Most már tudjuk, hogy az érzékszerveinken keresztül képesek

vagyunk több élénk emléket elraktározni és felidézni.
Az ízlelés triggerként hat az emlékezetre. De az emlékeink is
hatással vannak arra, hogy melyik ízt szeretjük és keressük,
és ez még a téves emlékek esetében is igaz.
Elizabeth Loftus, az irvine-i University of Califomia professzora írt néhány
érdekes tanulmányt a téves emlékekről, és arról, hogy azok hogyan befolyá­
solják a viselkedésünket.

Az egyik kísérletében 231 ember vett részt, akik azt hitték, hogy a felmérés
a személyiségtípusok és a táplálkozási szokások kapcsolatáról szól, és ki­
töltöttek egy sor tesztet. Az egyik kérdés arra vonatkozott, mennyire szere­
tik a különböző ételeket: a listán harminckét fogás szerepelt, köztük a párolt
spárga, amely egy hagyományos menü részét alkotta előétellel, levessel és
így tovább.

Egy másik felmérés az ételek áráról szólt, és arról, hogy a résztvevők milyen
szívesen vásárolják a boltban a felsorolt huszonegy különböző élelmiszert,
köztük rizst, tortillachipset, cukkinit és spárgát.

A kísérletet többször is elvégezték, majd a felmérés után Loftus és kollégái

azt a hamis emléket ültették el a résztvevőkben, hogy gyerekkorukban sze­
rették a spárgát. A kontrollcsoportba tartozókat nem manipulálták, velük
nem hitették el ezt.

78
A kontrollcsoportot leszámítva minden résztvevő, aki most már úgy emléke­
zett, hogy gyerekkorában szívesen evett spárgát, az új (és hamis) emlékéről
tanúbizonyságot téve azt állította, hogy ma is nagyon szereti, előszeretettel
rendel spárgát az étteremben, és örömmel költ akár több pénzt is spárgára
a boltban.

A tanulmányról eszembe jutott valami. Amikor gyerek voltam, a barátaim,

az anyám és én úgy tettünk, mintha kalózok lennénk, és zellerszárakkal kar-
doztunk. Nem szeretem a zellerszárat, de akkor is veszek otthonra időről
időre. Tudod - arra az esetre, ha visszatérnének a kalózok.

79
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
KÉSZÍTS EMLÉKÉTELT!
Ha szeretsz főzni, próbáld ki azt, hogy bizonyos
ízekhez vagy ételekhez boldog emlékeket társítasz.
Idén nyáron a barátnőmmel „emlékkaját” készítettünk, miután egy
csodás napot töltöttünk Bornholm szigetén. Szerettem volna ké­
sőbb is emlékezni erre a napra. Ráérősen megreggeliztünk, közben
megfejtettünk egy keresztrejtvényt, délután aztán elmentünk úsz­
ni, és hol a hideg Balti-tengerben áztunk, hol a napsütötte, me­
leg sziklákon száradtunk. Később ittunk egy kis gin-tonikot, talán
emiatt nem emlékszem már arra, mi volt a vacsora. Arra viszont
nagyon jól emlékszem, hogy desszertként cseresznyét ettünk egye­
nesen a fáról, az egyik közeli erdőben.

A víz partjáról néztük a naplemente színeit, majd visszasétáltunk

a kabinba, és ekkor vettük észre, hogy milyen szépek a fények
Gudhjem (szó szerint azt jelenti: 'Isten otthona’) fölött. A bájos kis­
város a sziget északi partján található, és róla kapta a nevét a klasz-
szikus dán smerrebrod, a Sol over Gudhjem (azaz 'nap Isten ottho­
na fölött'). Csak óvatosan a dán kiejtéssel - irritábilis magánhangzó
szindrómát okozhat.

A következő fény a horizonton az emelkedő hold volt. Az új ételt

tehát természetesen „Hold Isten háza fölött”-nek neveztük el. Bugy-
gyantott tojást és füstölt rákot (ez egy bornholmi specialitás) hal­
mozunk a kenyérre. Amikor kettévágjuk a buggyantott tojást a sö­
tét húsú rákon, mindig eszünkbe jut a felkelő hold - meg az
a tökéletes, nyári nap.

80
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
AZ EMLÉKEK TÚRAÚTVONALA
Látogass el olyan helyekre, amelyek eszedbe juttatják
a régi szép időket.
Most már tudjuk, hogy ha elmegyünk egy helyre, ahol valami fontos
esemény történt, jobban emlékszünk arra a bizonyos esetre. A látvány
segít, hogy felidézzük az emlékeket. Ezt a jelenséget érdemes kihasz­
nálni, mert nagyon jó móka lehet, ha szó szerint visszasétálunk
a múltba.

Tavaly nyáron, miközben ehhez a könyvhöz gyűjtöttem adatokat,

a barátnőmmel meglátogattuk az apámat, Wolfot. Megkértem, hogy
tervezzen nekünk egy Wolf-túrát, és mutassa be Dánia második leg-
nagyobb városát, Aarhust a saját szemén keresztül. Apám még a hat­
vanas években élt ott, amikor a reklámszakmában dolgozott, és pár
éve visszaköltözött oda.

„Szeretném látni, hol laktál, hol dolgoztál, és hol rúgtál be” - mond­
tam neki.

Aznap délután meglátogattuk azokat a helyeket, ahol dolgozott. Más­

nap reggel pedig végigsétáltunk azon az úton, amelyiken munkába
járt. Láttuk a Teater Bodegát, ahol a kollégáival gyakran vacsoráztak
és iszogattak, az utcákat, ahol egyenruhás sofőrök álltak a házak előtt,
vagy a kocsikat fényesítették, meg a gyógyszertárat, ahol az anyám
dolgozott, amikor a szüleim először találkoztak. Emlékszem, anya me­
sélt arról történeteket, mennyire utálta a piócákat, és hogy a főnökét
Herr Apotekerennek ('Gyógyszerész úr'-nak) kellett szólítania.

Korábban is hallottam már a történetek nagy részét, de azzal, hogy

a saját szememmel láttam a helyszíneket, az emlékek új élettel telítőd­
tek. És most apám néhány emléke, pár története beágyazódott az Aar-
husban töltött napos, nyári délutánunk közös emlékébe. Szóval csak
azt tudom tanácsolni, hogy járj be te is egy múltbeli sétát. Vagy a sa­
játodat, vagy valaki olyanét, akit szeretsz.

82
 A TOJÁSOK NAGYKÖVETE -
A VIZUALIZÁCIÓ EREJE

Képzeld el, hogy meghívtalak egy vacsorapartira

(csak mellékesen mondom, hogy articsókát fogunk enni
tintahallal), és megismerkedsz néhány barátommal.
- O itt Mikkel. Orvos, és szeret repülni.

- Szia, Mikkel, örülök, hogy megismertelek.

- O pedig Jess: van egy saját ruhamárkája, és ő a legjobb síelő, akit ismerek

- Örülök a találkozásnak, Jess.

- Ö itt Lise. Újságíró, és rendszeresen jár focizni.

- Szia.

- Ö Jens. Ügyvéd, és Pekingben él.

- Nahát, Pekingben. Szia, Jens.

- Ö pedig Ib. IT-területen dolgozik, és hetente kétszer jár teniszezni.

- Szia, örülök, hogy megismertelek.

- Ö Ida. PR-területen dolgozik és méheket tart.

- Váó, méheket?

- És végül ő itt Nikolaj. Pénzt gyűjt éppen, és van egy gyümölcsöse

Fejő szigetén.

Na, és most meg tudod nekem mondani, hogy hívták az első nőt, akit bemu­
tattam neked? Talán nem. Az is lehet, hogy egyik név sem jut hirtelen eszed­
be, de a munkájukat és a hobbijaikat könnyebben fel tudod eleveníteni.

84
Ezt nevezik Pék-pék paradoxonnak. Ha bemutatnak nekünk egy Pék úr nevű
fickót, kevesebb a valószínűsége, hogy emlékszünk később a nevére, mint
ha a foglalkozása lenne pék. Ha ugyanis valaki pék, akkor az agyunk meg­
jelenít egy képet róla, amint épp lisztet szór az asztalra, kenyeret gyúr, vagy
egy magas, fehér sapkát visel.

A pékekkel kapcsolatban sok asszociációhoz tudunk nyúlni - talán olyan

élményekkel is rendelkezünk, amelyek multiszenzorosak. Ereztük már
a pékségből kiáradó édes illatot, és talán ettünk is már frissen sült kenyeret.
El tudjuk képzelni, hogyan dolgozik egy pék. A Pék név azonban nem mond
semmit: csak egy sor betű egymás mellett. A nevek számunkra véletlensze­
rűen egymás után kővetkező szótagok, jelentés nélküli hangok halmazai.

Sőt, talán arra is könnyebben visszaemlékszel, hogy Mikkel orvos, Nikolaj-

nak pedig gyümölcsöse van, mint arra, hogy Ib IT-s, Ida pedig PR-os. Köny-
nyebb elképzelni Mikkelt, amint épp operál, és Nikolajt az almafái között,
mint azt, hogy vajon mit csinálhat Ida, miközben épp „PR-területen dol­
gozik”.

Cicero, római államférfi, filozófus és szónok írta: „Érzékeink közt a látás

a legélénkebb, így hát mindenre, amit fülűnkkel vagy más érzékszervünkkel
észleltünk a múltban, úgy tudunk visszaemlékezni leginkább, ha az elménk­
ben látvány is kapcsolódik az észlelethez.”

2016 nyarán Kuala Lumpurban jártam előadást tartani, és a dán nagykövet,

valamint a felesége meghívtak vacsorázni. Akkor kezdtem bele az emléke­
zettel kapcsolatos kutatásaimba, és erre a témára terelődött a szó. Arról be­
szélgettünk, milyen nehéz felidézni neveket, és hogyan segíthet ebben a vi-
zualizációs technika.

A nagykövet házaspárt Rugének hívták, ami dánul ’kiköltést’ jelent. Van két
barátom, akiknek ugyanaz a keresztnevük, mint nekik (Nikolaj és Astrid),
szóval nem volt nehéz megalkotnom a képet: a két barátom, Nikolaj és Ast­
rid egy rakás tojáson ül. Ennek a képnek a segítségével a mai napig emlék­
szem a nagykövet és a felesége nevére - azokét viszont, akiket nemrég is­
mertem meg, már elfelejtettem. Ez csak egy kis példa arra, hogyan műkö­
dik a vizualizáció, és hogy mennyivel nagyobb az ereje a vizuális memóriának
a verbális memóriáénál. Ezt a kanadai Bishops University pszichológiapro­
fesszora, Lionel Standing figyelte meg.

85
1973-ban Standing egy rakás kísérletet végzett az emberi emlékezőképes­
séggel kapcsolatban. A résztvevőknek képeket vagy szavakat mutattak, és
felkérték őket, hogy próbálják megjegyezni, amit látnak, mert a memóriáju
kát szeretnék tesztelni. Minden egyes képet és szót csak egyszer mutattak
meg, öt másodpercen keresztül.

A szavakat véletlenszerűen választották ki a Merriam-Webster szótárból,

és 35 mm-es diákra másolták őket - olyan szavakról volt szó, mint „saláta”,
„pamut”, „csökken”, álruha” vagy „tonna”.

A képeket 1OOO fotó közül választották ki: a legtöbbjük tipikus nyaralási kép
volt strandokkal, pálmafákkal és naplementékkel, amelyeket a kanadai
McMaster University hallgatói ajánlottak fel önként. Ezen az egyetemen ta­
nított akkoriban Standing. Voltak különlegesebb fotók is: egy lezuhant repü­
lő, egy pipázó kutya, ilyesmik. De ne feledjük: ez a hetvenes években volt,
akkoriban minden kutya pipázott.

Két nappal később a kísérlet résztvevőinek egyszerre két képet vagy két szót
mutattak fel: az egyik teljesen új volt, a másikat pedig már mutatták nekik az
előző alkalommal. A feladat az volt, hogy mondják meg, melyik ismerős
a kettő közül.

A kísérlet során bebizonyosodott, hogy a vizuális memóriánk fejlettebb

a verbális memóriánál. A kísérleti alanyok a szótárból véletlenszerűen kivá­
lasztott 1OOO szó 62 százalékára emlékeztek, az 1OOO kiválasztott fotónak vi­
szont a 77 százalékára. Minél több szó vagy kép vett részt a vizsgálatban,
annál alacsonyabb volt a felismerési ráta. Ha például a fotók számát meg­
emelték 10 OOO-re, a felismerési ráta 66 százalékra csökkent. De még így is
jobban emlékeztek vissza képekre, mint szavakra. Ez lehet az oka annak,
hogy könnyebben tudjuk felidézni az emberek arcát, mint a nevét. Szóval, ha
bemutatnak neked egy Pénelopé nevű nőt, talán segít, ha elképzelsz mellet­
te egy fotót Penélope Cruzról.

Azt is megfigyelték, hogy ha különlegesebb fotókat mutatnak az emberek­

nek, akkor a felismerési ráta 1OOO képnél máris felugrik 88 százalékra. Minél
bizarrabb egy kép (mint mondjuk a barátaim, amint épp költik a tojásokat),
annál könnyebb rá emlékezni. Tehát minél viccesebb, minél mocskosabb,
minél több tabut sért, annál emlékezetesebb. Ezt se feledd, amikor Penélope
Cruzra gondolsz az épp most megismert Pénelopé mellett állva.

87
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
MUTASD BE A TELJES JELENETET!
Ha vezetsz naplót, jegyezd le minden érzékszerved
összes benyomását.
Amikor elhelyezek valamit az emlékbankomban, figyelek arra, hogy
a jó emlékeket raktározzam el, így a jövőben úgy emlékszem majd
vissza, hogy boldog voltam. Minden érzékszervünk vissza tud repíte­
ni bennünket a múltba (abba a korba és arra a helyre, amikor és ahol
boldogok voltunk), mert triggerként működnek. Szóval, ha rendszere­
sen írsz a naplódba, figyelj oda arra, hogy leírj minden pozitív benyo­
mást, amelyet az érzékszerveid közvetítenek.

Tavaly volt szerencsém eltölteni néhány közös napot a barátaimmal,

Johnnal és Millie-vel. John a Világboldogsági Jelentés egyik szer­
kesztője - de ha létezne Világkedvességi Jelentés is, akkor John és
Millie a csúcson végeznének. Életemben nem találkoztam még ilyen
kedves emberekkel. Egy bejegyzés is született róluk a naplómba, ame­
lyet most megosztok veled. Miközben olvasod, jusson eszedbe a Kon-
fuciusznak tulajdonított, kínai közmondás: „A leghalványabb tinta is
többet ér, mint a legélesebb emlékezet.”

90
Hornby-sziget, Kanada
2018. június

Minden este meglátogatnak a szarvasok. Néha egészen közel jönnek

a házhoz, és lelegelik Millie virágait a verandán. Amikor a dagály lemegy,
és a nap kisüt, fókák másznak elő a zátonyra napozni, halljuk a hangjukat
a házból.

A Hornby-sziget Brit Columbia nyugati partjánál található. Vancouverből

három komppal lehet eljutni ide hat óra alatt.

A család immár negyedik generációja jár ki a szigetre. John apja vette a tel­
ket, és most már John és Millie gyerekei és unokái is rendszeresen látogat­
ják. John apja a föld nagy részét az államnak adományozta, hogy nyilvános
parkot működtessenek rajta (ez az úgynevezett Helliwell Park), mert, ahogy
mondta, „olyan gyönyörű, hogy ezt meg kell osztani másokkal is".

Amikor a nap feljön, olyan meleg van, hogy nagyon jólesik kinn írni, a ve­
randán. A vízen túl, északon hófödte hegycsúcsok merednek az ég felé, és
amikor a szél fújni kezd, érzem arcomon a hideg levegőt.

Az új könyvön dolgozom. Itt nincs wifi, és a figyelmemet nem vonja

cl semmi, csak az eperlekvár vagy a rebarbarás sütemény illata, amit
Millie készít. John is ír - két ujjal, hangosan pötyög a billentyűzeten.
TAK-TAK-TAK.

Ma kirándultunk egyet az erdőben - nagyon finom, erős illatot éreztem,

azt hiszem, duglászfenyő lehet -, felkerestük a sasok fészkét, Millie pedig
közben a kertben tevékenykedett. Nagyon rég nem láttam ilyen hatalmas
kertet. Van benne paradicsom, articsóka, kaliforniai paprika, málna, alma
és körte is, hogy csak néhányat említsek. Mindez kerítéssel körbevéve,
hogy a szarvasoktól megóvják.

Esténként fehérbort iszunk, rákot meg spárgát eszünk, és Párizsról, politi­

káról és krumplisalátáról beszélgetünk - meg mindenféléről, ami éppen
eszünkbe jut.

91
 III. FEJEZET

FIGYELJ ODA!
 A Tanulmány vörösben című regényben Sherlock Holmes
azt mondja dr. Watsonnak, hogy ő olyannak látja az emberi
agyat, mint egy üres padlást.
Mindenki szabadon eldöntheti, milyen bútorokkal rendezi be a sajátját, de
a hely nagysága adott. Szóval, ha egy új emlék vagy egy új tudás jön be, akkor
egy másiknak mennie kell. Al ihoz, hogy Holmes helyet csináljon olyan fontos,
új információknak, mint például, hogy melyik típusú fegyver milyen sebet ejt,
és hogy különböző mérgek hogyan hatnak, megszabadul az olyan, kevésbé
lényeges tényéktől, mint mondjuk az, hogy a Föld a Nap körül kering.

- Maga is lát mindent, csak éppen nem figyeli meg - leckézteti Holmes Wat-
sont a Botrány Csehországban című részben.

94
 - Ugye világos a kettő közti különbség?
Példának okáért nézzük a lépcsősort,
amelyik a bejárattól eddig a szobáig vezet.
Elég gyakran megjárta már, igaz?
- Igaz.
- Mit gondol, hányszor?
- Több százszor legalább.
- Akkor alkalmasint azt is tudja, hány foka van?
- Hány foka? Sejtelmem sincs.
- Na látja! Mert nem figyelte meg. Pedig látta,
éppúgy, ahogy én. Ugye érti már, mire célzok?
Én pontosan tudom, hogy tizenhét lépcsőfok
vezet ide föl, mivel én nemcsak nézek, hanem
*
figyelek is.

Holmes a nézés és a megfigyelés közti fontos különbségre hívja fel a figyel­

met az emlékezéssel kapcsolatban. Utóbbihoz figyelem szükséges. Egy cso­
mó dolgot látunk anélkül, hogy nyilvántartanánk, és később emlékezetbe
tudnánk idézni. Amikor valamire tényleg koncentrálunk, akkor nyilvántar­
tásba vesszük, és később vissza tudjuk idézni az emlékét. Holmesnak azon­
ban a memória méretével kapcsolatban nincs igaza. A memóriánk nem kis
padláshoz, inkább egy hatalmas raktárépülethez hasonlít.

Ahhoz, hogy továbbmenjünk, szeretnélek megkérni, hogy menj fel egy kicsit
az internetre. Üsd be a Google-be, hogy „Selective Attention Test", és nézd
rneg a videót. Figyeld meg, hogy a fehér ruhás játékosok hányszor passzol­

* Takácsy Gizella fordítása.

95
ják egymásnak a kosárlabdát Nézd meg (körülbelül egy percedbe kerül),
majd gyere vissza.

Köszönöm, hogy visszajöttél. Nos, gondolom, láttad a kérdést a videó végén:

„Észrevetted a gorillát?” Azok számára, akik nem végezték el a tesztet, itt
egy gyors beszámoló a videóról. Ahogy említettem, az a feladat, hogy meg
kell számolni, a fehér ruhás szereplők hányszor dobják át egymásnak a lab­
dát. Három ember visel fehéret, három pedig feketét, és két labda van játék­
ban. A fekete ruhások egymásnak adogatják a kosárlabdát, a fehér ruhások
pedig szintén egymásnak passzolják a lasztit. Közben körbe-körbe mozog­
nak, néha helyet is cserélnek, és folyamatosan dobálnak. Te arra figyelsz,
hány passz történik a fehér ruhások közt, de a videó körülbelül tizedik má­
sodpercében megjelenik egy hetedik alak talpig gorillaszerelésben (az egy­
szerűség kedvéért nevezzük őt gorillának a továbbiakban), aki a képernyő
bal oldalán sétál be. A játékosok továbbra is egymásnak hajigálják a labdát,
mintha mi sem történt volna. A gorilla lassan átsétál a játékosok közt, meg­
áll középen, a mellkasát veri, majd szépen kisétál.

Amikor először néztem meg a videót, tudtam, hogy mit akarnak szemléltet­
ni vele, és nem akartam elhinni a beszámolóból, hogy csak minden második
ember veszi észre számolás közben azt a bizonyos gorillát.

Amikor a résztvevőknek elmondták, hogy a videóban feltűnt egy majom is,

sokan meg voltak róla győződve, hogy csak szórakoznak velük. Az nem le­
het, mondogatták, hogy ilyen röhejes dolog történt a kisfilmben, és ők nem
vették észre. „Egy gorillának öltözött ember a mellét verte? - kérdezték döb­
benten. - Na, azt biztosan észrevettem volna.” Nemcsak arról van szó, hogy
nem vesszük észre az egyértelmű dolgokat, hanem arról is, hogy nem vesz-
szük észre a saját vakságunkat.

A videót 1999-ben készítette Dániel Simons és Christopher Chabris, a Uni-

versity of Illinois, illetve a Union College pszichológiaprofesszorai. Simons
szerint „ösztönösen azt gondoljuk, hogy észrevesszük az ennyire feltűnő, kü­
lönleges dolgokat, de ez a feltételezésünk téves”. A valóság az, hogy a világ­
nak csak egy nagyon kis részét észleljük. Más kísérletek más módszerekkel
ugyanerre a végkövetkeztetésre jutottak.

A modern embert folyamatosan ingerek bombázzák. Jelenleg Tokióban va­

gyok, és egy szállodában reggelizem. Egy órája csak az előttem megnyitott
dokumentumra koncentrálok, és kizártam, ami körülöttem történik - de
amint próbálok jobban tudatában lenni a környezetemnek, máris érzem
H frissen sült omlett illatát a közeli pultról. A mellettem lévő' asztalnál két
spanyol üzletember ül, és arról beszélgetnek, mennyit számlázzanak az ügy­
ieleiknek. Pörgős zene ritmusa vegyül az evőeszközök csilingelő hangjával,
mivel a vendégek nem pálcikával esznek. Az asztalomtól látom Tokiót, a Szi-
vnrványhíd újra meg újra fénybe borul. Már órák óta ugyanabban a testhely-
zctben ülök, és érzem, hogy a lábam kezd fájni a széktől. Egy sor látvány, il­
lőt, hang és benyomás ér szüntelenül, és az érzékszerveim folyamatosan
dolgoznak, hogy mindezt befogadják, feldolgozzák és szelektálják.

I ízt nevezik szűrési folyamatnak vagy szelektív figyelemnek, és tulajdonkép­

pen folyamatosan így működünk. A bejövő információknak csak egy kis há­
nyadára figyelünk, a többit egyszerűen mellőzzük. Ahogy Sherlock Holmes
fogalmazott: látunk ugyan, de nem figyelünk. Minden emlék, amit a Boldog
Emlékek Kutatása során kaptunk, olyan jelenségről szól, amelyet észrevet­
ték, amelyre figyelmet fordítottak, koncentráltak - ezért írtam azt a könyv
legelején, hogy a történetek 100 százalékában regisztráltuk a figyelem ösz-
szetevőjének jelenlétét. Valójában ez nem is annyira összetevő, sokkal in­
kább maga a tepsi - mindennek az alapja.

Meglepő lehet, hogy mennyi mindent látunk a világból, és ehhez képest mi­
lyen keveset fogadunk be belőle. És most nemcsak az előszobái lépcsőfokok
számára gondolok, vagy a kosarazó emberek közt a mellkasát csapkodó go-
i illára, hanem arra, milyen íze van az ételnek, amit épp eszünk, hogyan vál­
toznak szép lassan az évszakok, vagy hogy milyen illata van az esőnek egy
meleg nyári napon.

Közhelyesen hangzik, hogy álljunk meg néha, és szagoljuk meg a rózsát, de

a kutatások megerősítik, hogy ez igenis jó tanács, mert növeli az elégedettsé­
gi szintünket. A Rutgers University pszichológiaprofesszora, Nancy Fagley
egyik tanulmánya a dolgok megbecsülésének nyolc aspektusát vizsgálta,
ezek közé tartozik a ráesődálkozás, illetve annak az érzésnek a megtapaszta­
lása, hogy össze vagyunk kötve a természettel és magával az élettel. A kísér­
letében 250 ember vett részt, és a végeredmény azt mutatja, hogy a dolgok
megbecsülése és a boldogság nagyon is összefügg.

A figyelmünk azonban olyan, mint egy pénzkeret. Véges, jól kell vele gazdál­
kodni, és el kell döntenünk, minek szenteljük Mondjuk is, hogy figyelmet for-

97
 dítunk valamire, mintha költenénk belőle. A mai világban mindenki a figyel­
münkre áhítozik, mert rengeteg nyereséget jelent. A legértékesebb dolog
a jelenlegi piacon a szemünk. Miközben a Netflix azt állítja, hogy legnagyobb
konkurenciájuk az alvás, a marketingügynökségek azt lesik, hogyan tudnának
elcsípni egy darabot a megmaradt, még nem foglalt figyelmünkből.

A hirdetések ott vannak a vécéfalon, a mozgólépcső kapaszkodóján, az isko­

lai ellenőrző hátulján, és még a bankautomaták kijelzőjén is felbukkannak,
mielőtt elkezdjük beírni a PIN-kódot. A repülőtársaságok is reklámokkal
szakítják meg a fedélzeten leadott filmeket - hacsak nem utazik az ember
bizniszosztályon. A hirdetésmentes élmény a luxus netovábbja lett.

Azon dolgozol, hogy minél több tételt le tudj húzni a tennivalóid listájáról,
figyeled a mobilodat, válaszolsz gyorsan Linda üzenetére, csekkolod, mi új­
ság a Facebookon (jaj, milyen édes kutyás videó!), visszatérsz a tennivalók
listájához, csörög a telefon, Linda az, megmondod neki, hogy „igen, a hétfő
jó lesz”, kinyitod a naptáradat, rájössz, hogy lesz egy mítinged hétfőn, majd
felírod a listádra a „prezentációt készíteni” tételt. Ismerősen hangzik?

Vajon mi történik a memóriánkkal, amikor a figyelmünket ennyi figyelem­

elterelő fegyver támadja, és ennyi dolgunk van egyszerre?

Nos, először is az a helyzet, hogy valójában nem létezik olyan dolog, hogy
multitasking. Nem tudunk egyszerre több dolgot csinálni - ehelyett az törté­
nik, hogy a figyelmünk oda-vissza mozog, ugrálunk egyik dologról a másik­
ra és vissza, de egyszerre mindig csak egyre fókuszálunk.

100
2018-ban megjelent egy metatanulmány a Proceedings ofthe National Aca-
demy of Sciencies folyóiratban, amelyik összefoglalja, milyen kutatások
folytak az elmúlt évtizedben a multitasking és az észlelés (beleérte az em­
lékezést és a figyelmet is) közti összefüggéssel kapcsolatban. (A „Minds
and Brains of Media Multitaskers: Current Findings and Future Directions”
[A média-multitaskerek elméje és agya: friss tanulmányok és új kutatási
irányzatok] című tanulmányt Anthony D. Wagner, a Stanford University
pszichológiaprofesszora és a Stanford Memory Laboratory igazgatója, vala­
mint Melina R. Uncapher, a San Franciscó-i University of California neuro­
lógiai tanszékének egyetemi adjunktusa írta.)

A metatanulmány rámutat, hogy a friss kutatásokban növekvő trend, hogy

azok az emberek, akik egyszerre több dolgot csinálnak, szignifikánsan rosszab­
bul teljesítenek a memóriateszteken. Habár nem minden tanulmányból ez de­
rül ki. A vizsgált kutatások nagyjából fele zárult azzal a konklúzióval, hogy
nincs szignifikáns különbség, de az anyagok másik fele azt mutatta, hogy akik
szélsőségesen gyakran multitaskingolnak, szignifikánsan alulteljesítenek a fi­
gyelem és a memória tekintetében. Továbbá egy olyan tanulmány sincs,
amelyből az derült volna ki, hogy a multitaskirig jó hatással van a memóriára.

Arról nincsenek adataink, hogy a vadászó-gyűjtögető őseinknek mennyire

terelték el a figyelmét bizonyos dolgok. (A gyűjtögetők akkoriban nem ilyen
adatokat gyűjtöttek.) Én azonban erősen hiszem, hogy az okostelefonok az
elmúlt évtizedben óriási hatással voltak a figyelmünk megoszlására. 2018-
ban a The Guardian egyik cikke beszámolt arról, hogy az Egyesült Királyság
médiahatósága, az Ofcom jelentése szerint az emberek az ébren töltött ide­
jük alatt minden tizenkettedik percben ránéznek a telefonjukra.

Szóval igen, helytálló az állítás, miszerint a tömeges figyelemelterelés kor­

szakában rosszabbul működik a memóriánk - vagy legalábbis nem tudunk
kellően odafigyelni.

101
 KRAMPUSZ A RENDEZŐI
SZÉKBEN

A halántéklebenyünk csúcsán található a hippokampusz,

amely az érzésekért, a viselkedésért és a hosszú távú
memóriáért felelős limbikus rendszer része.
Ha keresnéd, a füled mögött találod meg, öt centiméter mélyen. Olyan szer­
vet keress, amelyik egy csikóhalra hasonlít.

A hippokampusz kulcsszerepet játszik abban, hogy a rövid távú memóriából

a hosszú távú memóriába raktározódjon az információ, és abban is, hogy az
emlékeket fel tudjuk idézni. A hosszú távú memória azonban nem kizárólag
az agy egy bizonyos területére lokalizálódik, inkább úgy képzeld el, hogy
a hippokampusz begyűjti az adatokat a különböző helyekről, majd továbbít­
ja a memóriába. Olyan, mint egy rendező, aki újraalkotja a jeleneteket a szí­
nészek, a fények, a hangok, a forgatókönyv és a többi részlet felhasználásá­
val. Ha szeretnéd magad előtt látni, képzelj el egy krampuszt a rendezői
székben. A rendező az agy többi részétől inputokat kap. Milyen érzékszervi
input érkezett be az emlékkel kapcsolatban: tapintás, hang, látvány, íz, illat?
Hogyan érzek ezzel kapcsolatban? Itt lép be a képbe az amigdala. Mandula
formájú, és döntéshozatalkor, valamint az érzelmi reakciók feldolgozásakor
és elraktározásakor lép működésbe. Rémült voltam, vagy mérges? Az amig­
dala emlékezteti a hippokampuszt, hogy az egyes ingereknek milyen érzel­
mi minőségük volt, vagyis hogy hogyan éreztük magunkat tőlük. Az agy
különböző részei összedolgoznak, hogy összeálljon a teljes kép: Csendet ké­
rünk a kamerák előtt! Fények! Felvétel indul. Csapó!

A múltbeli tapasztalatainkra való emlékezésért és a jövő elképzeléséért rá­

adásul az agynak ugyanaz a területe felel. Az agyi felvételekből kiderül,
hogy akár a múltra, akár a jövőre gondolunk, az agynak nagyjából ugyanaz
a területe aktív. Az emlékeink tehát formálják a terveinket és a jövővel kap­
csolatos álmainkat.

102
103
 KONTEXTUSTRIGGEREK -
HOGYAN HAT A MEMÓRIÁDRA
AZ, HA BELÉPSZ AZ AJTÓN?

Mind ismerjük a szituációt: ülsz otthon a számítógéped

előtt, majd váratlanul felállsz, mert meg kell nézned a konyha­
asztalra kitett levelet.
Kimész a konyhába, csak állsz ott egy darabig, és nem tudod, miért jöttél ki.
Kinyitod a hűtőszekrényt. Nem, nem ezért jöttél. Visszamész a laptopodhoz
- és akkor eszedbe jut: Á, igen, a levél!

Ez egy gyakori, rövid távú memóriával kapcsolatos hiba. És valószínűleg

nem az okozza, hogy nem Egyelsz eléggé, hanem inkább az, hogy kimentéi
az ajtón. Azt a jelenséget, amikor kimész egy szobából, és elfelejted, miért is
indultál el, „ajtónyitási hatásnak” nevezik.

2011-ben az amerikai University of Notre Dame pszichológusokból álló

csapata publikált egy tanulmányt, „Walking through Doorways Causes For-
getting” („Ha kimész az ajtón, az felejtést okoz”) címmel. (Tudományos kö­
rökben, úgy tűnik, nem fontos odafigyelni a spoilerezésre. A kutatók való­
színűleg a Hatodik érzéknek is olyan címet adnának, hogy A fiú halottakat
lát, a férfi pedig rájön, hogy halotti)

„Ha belépünk vagy kilépünk egy ajtón, az elmérik ezt »eseményhatárként«

érzékeli, ami elválasztja az epizódokat, és külön tárolja azokat” - magyaráz­
za Gábriel Radvansky, a tanulmány egyik kutatója a Live Science-ben.

Más szavakkal, amikor átmegyünk egy ajtón, az agyunk azt hiszi, hogy egy
új jelenet kezdődik, amelyben már nincs szükség az előzó' jelenetben szer­
zett emlékekre.

104
A tanulmányban Radvansky és a kollégái arra kérték a résztvevőket, hogy
játsszanak egy olyan videojátékkal, amelyben kőrbe-körbe kell mászkálni,
tárgyakat összeszedni, és egy másik asztalra vinni. Ez volt a feladat. Amikor
a tárgyakat mozgatták, azok a virtuális hátizsákjukba kerültek, más játéko­
sok számára láthatatlanul. A résztvevőknek néha ugyanabban a szobában
kellett egy asztalra helyezni a különböző dolgokat, néha viszont egy másik
szobába kellett átmenniük, és az ottani asztalra pakolniuk (a távolság ugyan­
akkora volt). A kísérlet egy másik verziójában a résztvevők igazi tárgyakat
hordtak ide-oda, a labor egyik asztaláról a másikra, cipősdobozokban (hogy
elrejtsék mások elől). Időről időre a kutatók megkérdezték az alanyokat, mi
rejlik a virtuális hátizsákjukban vagy a cipősdobozukban.

Az eredmény: a férfi végig halott volt, csak a kisfiú látta. Bocs, azt akartam
mondani, hogy amint kimentek az ajtón, elfelejtették, mi van náluk. Micsoda
meglepetés!

Egy másik kísérletben, amit Baddeley és Godden végeztek, mindketten a

University of Sterling pszichológiaprofesszoraiként, búvároknak kellett egy
sor szót megjegyezniük két különböző helyszínen: egyszer a víz alatt, egy­
szer pedig a szárazföldön. A víz alatt a tanulás körülbelül 6 méter mélyen
folyt. Harmincnyolc, egymással nem összefüggő szót kellett memorizálniuk
- minden szóra négy másodperc jutott -, amelyeket kétszer hallottak az ok­
tatóktól (a búvároknál voltak kommunikációs eszközök a víz alatt).

Huszonnégy órával később a kísérletben résztvevőknek vissza kellett idéz­

niük a listán szereplő szavakat - vagy ugyanabban a környezetben, ahol
megtanulták őket, vagy más helyen. Godden és Baddeley arra jutottak, hogy
j víz alatt megtanult szavakra a víz alatt emlékeztek leginkább, a szárazföl­
dön bemagolt szavakra pedig a szárazföldön. Körülbelül 50 százalékkal job­
ban ment a visszaidézés, amikor a tanulás és az emlékezés környezete meg­
egyezett.

Ez csak egy kis kísérlet volt tizennyolc búvár részvételével, és még 1975-ben
végezték. De ma már tudjuk más forrásból is, hogy a memóriánk bizonyos
körülmények közt jobban működik. Az emlékek felidézése akkor a leghatá-

105
 sosabb, ha ugyanolyan feltételek vesznek körül, mint a kódolás idején -
vagyis amikor az emlék készült. A rendőrök ezért viszik vissza a tanúkat
a bűntény helyszínére, hogy kikérdezzék őket. Ezt a jelenséget „kódolásspe-
cifikussági elvnek” nevezik, és ennek kidolgozását Endel Tulvingnak kö­
szönhetjük (igen, ezt is neki).

Tulving elmélete kiemeli az emlékeztető jelek szerepének fontosságát: ha

ezekjelen vannak, könnyebben tudunk hozzáférni az epizodikus emlékeink­
hez. Asszociáció révén emlékszünk vissza. Ez pedig azt jelenti, hogy talán
azért felejtünk el bizonyos dolgokat, mert nem találkozunk a megfelelő trig-
gerekkel, amelyek beizzítanák a memóriát.

Ez a trigger lehet egy emlékeztető vagy az egyén mentális állapota is. De

a nyelv szintén sokat számít. Megfigyelték, hogy könnyebb felidézni az em­
lékeket, ha az interjúk olyan nyelven készülnek, amilyen nyelven az emlék
szerzésének idején beszéltünk. Az egyik felmérésben kutatók kétnyelvű ala­
nyokat interjúztak angol és orosz nyelven. Amikor a résztvevőkkel oroszul
beszélgettek, az alanyok könnyebben felidézték azokat az emlékeiket, ame­
lyeket oroszul beszélő környezetben szereztek, amikor pedig angolul folyt
a beszélgetés, olyan emlékek jutottak eszükbe inkább, amelyeket angolul
beszélő környezetben szereztek. Ez megerősíti, miért fontos ugyanabban
a környezetben lennünk, ha fel akarunk idézni és vissza akarunk szerezni
bizonyos szép emlékeket. Most talán kedvet kaptál visszalátogatni azokra
a helyekre, ahol életedben a legboldogabb voltál.

1 06
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
FIGYELJ ODA ARRA,
HOGY MIRE FIGYELSZ ODAI
Ha egy estére vagy egy hétvégére digitális detoxot
iktatsz be, emlékezetesebbé teheted a dolgokat.
A Boldog Emlékek Kutatásában, amelyet a Boldogságkutató Intézet
keretein belül végeztünk, több ember olyan élményekről számolt be,
amikor épp nem volt áram- vagy internetelérésük. Az egyik család­
nál például egész este nem volt áram. Gyertyákat gyújtottak, és az­
zal töltötték az időt, hogy elmesélték egymásnak a kedvenc családi
történeteiket.

107
 Egy harmincéves brit nő az alábbi boldog emléket osztotta meg velünk:

Épp munkaszüneti nap volt, úgyhogy

a pasimmal elmentünk kirándulni a hosszú
hétvégén. A második nap azonban nagy
vihar kerekedett. Bátran útnak indultunk
a vízálló ruhákban, de csak három órán át
bírtuk, aztán átnedvesedve, vacogva vissza­
mentünk a szállásra, és Scrabble-öztünk
a nappaliban. Csak mi ketten voltunk;
nagyon kényelmes, meleg és otthonos volt.
Az esős kirándulás is kellemes volt, de
a kontraszttól nagyon ellazultam, és jól
éreztem magam. Egyébként pedig szeretem
a Scrabble-t is, de nem szoktunk játszani,
mert nekünk nincs otthon, és a barátom
egyébként sem szeret társasjátékozni. Ezen
az esős délutánon azonban nem tudtunk
mást csinálni, és én nem is bántam.
Ha nincs nálunk a telefon, vagy nincs áram, arra kényszerülhetünk,
hogy jobban figyeljünk a környezetünkre. Ha nincs mobil, és nincs tévé,
akkor kevesebb szirén csábít bennünket, nincs, ami elvonja a figyel­
münket, és jobban urai lehetünk annak, hogy mire fordítjuk. Az Ameri­
kában székelő The Center fór Humáné Technology az emberiség érde­
kében átszervezett technológia mellett kampányol, amelyik sokkal
inkább összhangban van azzal az életmóddal, amelyre valójában vá­
gyunk. íme néhány tanács tőlük arra vonatkozóan, hogyan használjuk
tudatosabban az elektromos kütyüinket:

108
1. Kapcsolj ki minden emlékeztetőt!
Nyomj. Meg. Most. A piros pöttyök folyton a figyelmedre vágynak.
Lépj be a beállításokba, és kapcsolj ki minden értesítést.

2. Válts szürkére!
Ó, azok az élénk, csodás színek! A kűtyüd kevésbé lesz csábító, ha
a beállításokban megváltoztatod az árnyalatokat.

3. A nyitóképernyőn csak eszközök maradjanak!

A nyitóképernyődön ne legyen más, csak a legszükségesebb ikonok,
úgymint a térkép, a kamera és a naptár. Száműzd a figyelemelterelő
applikációkat egy másik oldalra vagy egy mappába.

4. Ne legyenek kirakva főképernyőre az appjeid!

Keress rá külön az applikációra, ha meg akarod nyitni, ahelyett hogy
kényelmes közelségben ott lenne az ikonja a képernyődön.

5. Szöveg helyett küldj hangüzenetet vagy telefonálj!

Sokkal kevesebb stresszel jár, ha beszélsz, mint ha írsz. Ráadásul
gazdagabban ki tudod fejezni magad. A hangod tónusa pedig értékes
pluszinformációt hordoz.

Ahogy azt később látni fogjuk, a fénykép az emlékek megőrzésének nagyon

jó módja. De bármilyen kényelmes is végigfotózni a nyaralást, ez azzal is jár,
hogy nem figyelsz oda eléggé. Ha valamit anélkül látsz, hogy odafigyelnél
rá, akkor kevesebb az esély rá, hogy vissza fogsz rá emlékezni utólag.

D 1 G 1 | T Á L 1 S

D e T O x

109
 HARCOM - A FIGYELEMMEL

„Es miről beszélgettetek?”

Egy esős estén Vancouverben George Akerloffal, az amerikai közgazdász­
professzorral szemben ültem, és arról beszélgettünk, miért épp arra emlék­
szünk, amire - és rengeteget tudtunk erről dumálni. George 1940-ben szüle­
tett. Emlékezett, hogy a folyosón állt, amikor hallotta a hírét, hogy Bobby
Kennedyt lelőtték. Emlékezett, hogy a vietnámi háború idején, az 1969-es
tüntetésen könnygáztól fuldoklott. És arra is jól emlékezett, hogyan ismerte
meg a feleségét.

Egy kirándulós bulin találkoztak először, de ott még nem beszélgettek; má­
sodik alkalommal ugyanahhoz az asztalhoz ültették őket, és az egész estét
végigbeszélgették. Ez kíváncsivá tett.

- És miről beszélgettetek? - kérdeztem. Azt hittem, hosszú, érdekfeszítő vá­

lasszal áll majd elő. George zseniális elme volt, amit egy közgazdasági Nobel-
emlékdíjjal is bizonyítani tud.

- Nem emlékszem. Minden olyan dologról, amiről az ember elbeszélget,

amikor második alkalommal találkozik valakivel.

Azt hiszem, George észlelte a csalódottságomat.

- Ha regényíró lennék, bizonyára el tudnám neked mondani. - Majd hozzá­

tette: - Kari Öve Knausgárd bizonyára el tudná neked mesélni.

Kari Öve Knausgárd norvég író, aki Harcom címmel monumentális önélet­
rajzot írt. A hat kötet összesen 3600 oldalt tesz ki.

- Igen, emlékszem, egyszer három oldalon keresztül írt arról, hogyan mosta
meg a krumplit egy alkalommal - jegyeztem meg.

- Te meg én egyszerre csak egy dologra tudunk fókuszálni, de a regényírók

emlékeznek minden részletre.

1 12
 I

Azt hiszem, van abban valami, amit George mondott; Hemingway egyszer
azt írta, hogy az tesz egy könyvet hitelessé, ha aprólékosan ábrázolnak ben­
ne minden részletet.

A harmadik emeleten vagy, ugye? - kérdeztem később. Akerloffal ugyan­

abban a szállodában szálltunk meg, és korábban együtt lifteztünk.

Nem, az én szobám az ötödiken van, a tiéd meg a hatodikon.

Ha figyelted az állást, az eredmény: Nobel-emlékdíjas fickó vs. én, 1-0.

Azóta többször is megpróbáltam felidézni azoknak a pillanatoknak a részle­

teit, amikor boldog voltam, azokat az emlékeket, amelyeket szeretnék visz-
szaszerezni.

Ő homárt evett. Én halat. Nem emlékszem, milyet. De nagyon finom volt.

1 13
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
BÁNJ ÚGY A BOLDOG EMLÉKEIDDEL,
AHOGYAN A PÁRODDAL TENNÉD!
Figyelj oda!
„Az emlékezés igazi művészete - írta Sámuel Johnson, 18. századi an­
gol író, A Dictionaiy of the English Language (Az angol nyelv szótára)
szerzője - a figyelem művészete.”

Képzeld el, hogy most randevúzol valakivel először Nem csak látsz, de
meg is figyelsz mindent.

Eszreveszed a szeme színét, a nevetése hangját - talán még a parfümje

illatát is, amikor először köszöntök egymásnak. Az is feltűnik, hogy
amikor nagyon élvezi a beszélgetést, hevesen gesztikulál a kezével.
Talán még azt is észreveszed, hogy melyik témától hogyan változik
a hangszíne, vagy hogy milyen elégedetten mocorog, szinte táncol a
székében, amikor ízlik neki az étel.

Más szavakkal: a szomszédos asztalnál akár gorillák is vacsorázhatná­

nak, te kizárólag a randipartneredre figyelsz. És ez jó. Hadd romanti-
kázzanak a gorillák is kedvükre - te a saját boldog emlékedet akarod
majd visszaidézni. Emlékszel a rendezői székben ücsörgő krampusz­
ra? Be kell vetned valamit, hogy rögzüljenek a részletek. Szóval figyelj
oda mindenre, ami körülvesz benneteket. Milyen zene szól a háttér­
ben? Ha egy regényben kellene ábrázolnod a helyiséget, mit írnál
róla? Adj a krampusznak muníciót!

Az emlékezés igazi
művészete a figyelem
művészete.

1 15
 IV. FEJEZET

TEREMTS
JELENTŐSÉGTELJES
PILLANATOKAT!
 X»/

Akkor emlékszünk, ha odafigyelünk - és akkor figyelünk oda,

ha jelen vagyunk, elköteleztük magunkat, vagyis ha az,
ami történik, amit látunk, érdekel bennünket, fontos nekünk.
Ahogy azt az előző fejezetben láttuk, az, hogy valami megtörténik velünk,
nem jelenti automatikusan, hogy emlékszünk is majd rá. Ha számunkra nem
fontos, nem jelentőséggel teli az a bizonyos dolog, akkor nem fogjuk észre­
venni, feldolgozni, kódolni és tárolni.

Ha nem hiszel nekem, áruld el, hány vízszintes vonal húzódik a jobb tenye­
redben. Valószínűleg rengeteg alkalommal láttad már a saját tenyered, de
nem figyeltél oda eléggé, így azt sem tudod megmondani, hány vízszintes
vonal található rajta. És ez nem is baj, mert az, hogy hány vonal van a jobb
tenyeredben, nem fontos, nem jelentőségteljes információ.

Ritkán mutatkozol be úgy, hogy: „Szia, Sandra vagyok. Három vízszintes vo­
nal húzódik a jobb tenyeremen.” Ha mégis, akkor ne haragudj, de most el
kell intéznem egy fontos hívást.

Ám ha fontos számodra a tenyéijóslás, hiszel az ilyesmiben, és tudod, hogy

a kiromancia szerint a hosszú és ívelt szívvonal (ez található legfelül) azt je­
lenti, hogy jól ki tudod fejezni az érzéseidet, akkor nagyon valószínű, hogy
tudod, hogy néz ki a saját tenyered. Ha azok a vonalak fontosak neked, akkor
figyelsz és emlékszel is rájuk.

1 18
A NAGY NAPOK

A legtöbbenjól ismeijük a napi hajtást, a rutint: felkelünk,

megreggelizünk, munkába megyünk, dolgozunk, hazautazunk,
megvacsorázunk, nézzük a Netfíixet, megyünk aludni.
Aztán ugyanez elölró'l.
Könnyű elveszni az ilyen egyforma napok közt. Az emberek a nagy napokra
emlékeznek vissza: a mérföldkövekre, azokra a pillanatokra, amikor értel­
mesnek érezzük az életünket, amikor közel érezzük magunkat a szeretteink-
hez, a világhoz és magához az élethez. A Boldog Emlékek Kutatása során
a vizsgált emlékek 37 százaléka jelentőségteljes eseményhez kapcsolódott,
úgymint „aznap volt az esküvőnk”, „a házassági évfordulónkon elutaztunk,
és a tengerparton sétálgattunk”, „megszületett a fiam”, „egy szombat reggel
elmentem sétálni a nagyapámmal a partra”, „kaptam egy köszönőlevelet
a lányomtól”, „amikor megkaptam az örökbe fogadott ham, és először utaz­
tunk együtt: 200 kilométeres út volt az autópályán egy havas, téli délután”.
A boldog emlékek gyűjteménye tele van ilyen „nagy” pillanatokkal.

Az egyik legmeghatóbb történetben egy negyvenes éveiben járó nő vissza­

gondolt a nagyanyja tíz évvel azelőtti temetésére. A tengerparton sétált az
unokahúgával. Kellemes téli nap volt, nem sok ilyen akad. „Ott voltam én
meg a kicsi unokahúgom, akit mindennél jobban imádok, és hirtelen elön­
tött a felismerés, hogy élek. Elöntött a hála, amiért ismerhettem a nagyit, és
ízért is, hogy ott voltunk mi ketten, mentünk előre, a következő generáció,
ami készen áll, hogy felfedezze a világot.”

Hasonló jelentőségteljes pillanatokról számoltak be a leggazdagabb embe­

rek is: Dánia leggazdagabb embereit is megkérdeztük ugyanis, a legfelső
1 százalékba tartozókat. Tavaly Michael Birkjaert, az egyik zseniális kollégá­
mat meghívták, hogy beszéljen a legtöbbet kereső dán emberekkel, és vé­
gezzen kutatást a körükben. A legboldogabbak azok a napjaik voltak, ami­
kor másokkal, a szeretteikkel lehettek: ezeket érezték a legértelmesebb és
legfontosabb pillanatoknak.

1 19
A KA LATOK

Kétségkívül azok a pillanatok a legfontosabbak

és a legemlékezetesebbek számunkra, amikor más
emberekkel vagyunk együtt.
És nem kell, hogy ezek különleges napok legyenek, esküvők vagy egy új
gyerek érkezése. A mindennapos kapcsolatok is nagyon sokat számítanak.
Az apró dolgok, amelyeket mások talán észre sem vesznek, amelyeket nem
tartanak fontosnak, de bennünk mégis mély nyomot hagynak, azok a pilla­
natok, amelyek végül az élet legnagyobb pillanataivá növik ki magukat.

„Az a pillanat, amikor a lányom felnézett rám, és életében először azt mond­
ta: »Olyan boldog vagyok!«”

„Ma reggel, amikor éreztem, hogy a férjem befekszik az ágyba, és szorosan

mögém bújik. Majd megjelent a kutyánk is, és összevissza nyalogatott ben­
nünket.”

„A barátaimmal négyesben játszottunk Bogotá utcáin. Aztán amikor már

nagyon kifáradtunk, megittunk együtt egy üveg kólát, és kenyeret ettünk
hozzá.”

„A munkatársaim feldíszítették a munkahelyi asztalomat, mert tudták, hogy

nehéz időszakon megyek keresztül, és fel akartak vidítani.”

Több ezer hasonló történeten osztozunk egymással mi, emberek. Ezek a pil­
lanatok a kapcsolataink atomjai. Amikor az emberek boldog emlékekről szó­
ló történeteit hallgatod vagy olvasod, az tűnik fel, milyen gyakran említenek
meg bennük másokat: a nagyapát, az unokahúgot, barátokat, gyerekeket,
szülőket, a szerelmüket, a nagynénit, az unokatestvért, fiúkat és lányokat,
anyákat, nagyanyákat, férjeket és feleségeket.

121
 Vagy ahogy Forrest Gump fogalmazott: „Igazán fura, mik maradnak meg az
ember fejében. A születésemre például nem emlékszem. És nem bírom fel­
idézni az első karácsonyi ajándékomat, vagy hogy mikor vittek először a
folyópartra piknikre. Viszont arra jól emlékszem, mikor hallottam először
a világ legédesebb hangját”

A szeretteinkre emlékszünk legjobban, és keressük a velük kapcsolatos em­

lékeket, mert szeretnénk mindenre emlékezni.

A más emberekkel kapcsolatos boldog emlékeinkre jólesik visszagondolni,

vigaszt merítünk belőlük. Ezért van az, hogy amikor magányosak vagyunk,
hajlamosabbak leszünk a nosztalgiázásra.

Korábban említettem, hogy rengeteg bizonyíték mutat arra, hogy a nosztal­

gia pozitív érzéseket ébreszt, növeli az önbizalmunkat és azt az érzésünket,
hogy szeretnek bennünket, miközben csökkenti az olyan negatív érzéseket,
mint a magány vagy a feleslegesség érzése.

A Southampton University kutatói elvégeztek egy kutatást, amely során az

alanyokat arra kérték, hogy olvassanak fel szomorú esetekről (mint amilyen
a 2004-es cunami) és vidám eseményekről (például egy jegesmedve születé­
séről) szóló történeteket, hogy negatív vagy pozitív hangulatba kerüljenek.
A kutatók arra jutottak, hogy a negatív hangulat jobban hajlamosít a nosz­
talgiára, mint a pozitív.

A kísérlet részeként arra is megkérték az alanyokat, hogy töltsenek ki egy

személyiségtesztet, de a kutatók meghamisították a válaszaikat, így a részt­
vevők azt az eredményt kapták, hogy az átlaghoz képest sokkal magányosab­
bak. A tanulmány során kiderült, hogy azok, akiket negatív hangulatba hoz­
tak (vagy azzal, hogy szomorú történetet olvastattak fel velük, vagy azzal,
hogy a személyiségtesztjük szerint magányosak voltak), sokkal szívesebben
nosztalgiáztak, szívesebben tekintettek vissza a múltba, olyan időkre, ami­
kor boldogok voltak, és körbevették őket a szeretteik. Ez a hangulatjavító
stratégia pedig be is vált, mert azt nyilatkozták, hogy utána kevésbé érezték
magukat szomorúnak és magányosnak.

A Boldogságkutató Intézet kísérlete során mi is ugyanerre a következtetés­

re jutottunk. Egy huszonéves nő a pár évvel ezelőtti emlékét elevenítette fel.

122
A középiskolai barátaival egy befagyott tó körül ültek bebugyolálva, forró
csokit ittak termoszból, történeteket meséltek, és egy sportcipővel próbálták
kibontani a borosüveget. Tényleg szórakoztató estének hangzik. Amikor az
utánkövetés során megkérdeztük az illetőtől, hogy mit gondol, miért épp ez
az emlék jutott eszébe, azt mondta, szereti felidézni a meghitt emlékeket, és
hiányolja azt az időszakot, amikor ilyen közel lehetett más emberekhez.

Nem ő az egyetlen, aki nosztalgikus emléket osztott meg velünk. A Boldog

Emlékek Kutatása során szívmelengető és szívfacsaró, szerelemről és szerel­
mi csalódásról szóló történeteket is kaptunk.

A boldog emlékek néha keserédesek. Az 1942-es, Casablanca című film,

amiben Humphrey Bogart és Ingrid Bergman alakították a főszerepet, töké­
letes példa a keserédes visszaemlékezésre.

Ilsa és Rick a második világháború idején szeretó'k Párizsban. Ilsa úgy tudja,
hogy a férjét, Lászlót, az ellenállás egyik kulcsfiguráját megölték. Amikor
a nácik megtámadják Franciaországot, Rick és Ilsa azt tervezik, hogy vonat­
tal elmenekülnek. Rick szeretné elvenni feleségül Ilsát azon a vonaton, de
Ilsa visszautasítja, amikor tudomására jut, hogy László életben van, majd
minden magyarázat nélkül elhagyja Ricket. A szerelmi kapcsolatuknak
vége. Később Hsa és László felbukkannak Marokkóban, Rick bárjában, és
felszínre kerülnek Rick és Hsa párizsi emlékei.

Az utolsó jelenetben Rick elfogadja, hogy már sosem lehet együtt Hsával
(a világban ennél sokkal fontosabb dolgok történnek), és azt mondja: „Ne­
künk mindig megmarad Párizs.” Ha együtt nem is lehetnek, a közös párizsi
emlékeik megmaradnak. Nagyszerű szerelem volt az övék, de már vége. Ez
dióhéjban a nosztalgia lényege. Egyszerre segíthet és fájhat, de mindenek­
előtt a miénk, és nem veheti el tőlünk senki.

A boldog emlékek tehát lehetnek keserédesek, de meg is nyugtathatnak,

mert eszünkbe juttatják, hogy értékes emberek vagyunk, hogy mély kapcso­
lataink vannak, és hogy értelmes életet éltünk.

Amikor boldog emlékek felidézéséről van szó, nem csak az emberekhez kap­
csolódó kötődés merül fel. A természettel, a saját testünkkel vagy a világgal
való összekapcsolódásunk is közös nevező az örömteli pillanatok tekintetében.

1 23
 Lehet ez egy élmény, amikor meztelenül elmerültünk egy finn tóban, amikor
a skót hóesésben játszottunk, vagy megmásztak a Tábla-hegyet Fokváros­
ban. Lehet, hogy a naplementét vagy a napfelkeltét néztük, vagy a hóesést
az Alpokban. Talán túrabicikliztünk, szörföztünk, mezítláb futottunk a fű­
ben, egy kavicsos tóparton, vagy a Kancsendzönga csúcsán üldögéltünk, és
néztük a lábunk alatt elterülő' világot. Lehet, hogy hóbicikliztünk a fiunkkal
Uj-Fundlandon, vagy Pembrokeshire csendes tengerpartján ácsorogtunk az
egyik barátunkkal. Lehet, hogy lovagoltunk, kutyát sétáltattunk, vagy lát­
tunk egy kék bálnát az Arktiszon. Röviden: a boldog emlékek teszik az életet
varázslatossá és fontossá.

Egy dán nő, aki a húszas évei végén jár, egy tizenkét éves kori emlékét idézte
fel. Egy nyári délutánon feküdt egy mezőn, a hosszú-hosszú fűszálak között.

1 24
A családommal együtt kirándultunk a mezőre,
amit a nővérem osztálya szervezett. Kicsit
hamarabb véget ért, mint gondoltuk, és
mindenki hazament. A nővérem mellettem
feküdt, és a makulátlan, kék eget nézte,
közben pedig beszélgettünk. Abban a pilla­
natban éreztem legtisztábban, mit jelent
a boldogság. A késő délutáni nap melege,
az érzés, hogy olyan közel vagyok a termé­
szethez, hogy fekszem a fűben, a szeretet,
amely összeköt a testvéremmel, és a kont­
raszt a kirándulással (olyan sokan voltunk,
mindenki fecsegett, és mindenfélét játszot­
tunk): egy békés és bensőséges pillanat
volt, amit csak én meg a nővérem éltünk át,
miután mindenki más hazament.

125
 Boldog emlékeinkben ott vannak velünk a szeretteink, és
amikor másokkal vagyunk, vagy átérezzük a világhoz való
kapcsolódásunkat, jelentőséggel telik meg az életünk - de
akkor is átéljük, ezt, amikor elérünk valami nagy célt, egy
küzdelmes út végéhez vagy fontos mérföldkőhöz érkezünk.
„Sikeresen letettem egy nagyon nehéz vizsgát.”

„2016 októberében lefutottam életem első maratonját.”

„Felvettek az egyetemre.”

„Egy tökéletes fonákütéssel kaptam el a teniszlabdát múlt héten.”

Amikor az emberek visszaemlékezéseit olvasod, érzed, mennyire büszkék.

Amikor az emberek visszaemlékezéseit olvasod, hallod a győzelmi énekük
visszhangját. Amikor az emberek visszaemlékezéseit olvasod, megismered
a céljaikat és az álmaikat.

A hegyek, amelyeket megmásztak, a maraton, amelyet lefutottak, az értesítő

levelek, amelyeket felbontottak, és az üzlet, amelyet sikeresen megkötöttek
- ezek mind emlékezetes pillanatok, olyanok, amelyek fontosak nekünk.

Az egyik fiatal, iraki férfi arra emlékezett vissza, hogy tizenegy évesen a sa­
ját pénzéből vett magának játékot.

Egy nő azt elevenítette fel, hogy harmincnyolc éves korában végre megsze­
rezte a diplomát.

Egy férfi céget alapított, hitelt vett fel egy nagy projekt kivitelezéséhez, bele­
adott apait-anyait, majd elnyerte a projektet.

1 28
Egy fiatal visszaidézte az első tesztoszteronkezelését, ami a nemváltoztatá­
sához volt szükséges, egy nagymama pedig azt, amikor élete egyik legna­
gyobb álmát beteljesítve vett magának egy motort.

Az ilyen fontos pillanatok az életünk történetének mérföldkövei. A rendkí­

vüli eseményeket, amelyek meghatározzák, kik vagyunk, kivé válhatunk,
nem felejtjük el soha.

Boldogságkutatóként arra jöttem rá, hogy a boldogság általában akkor talál

ránk, ha három nézőpont találkozik: kinek érezzük magunkat, kik akarunk
lenni, és hogyan látnak bennünket mások. Ha mások látják, milyenek va­
gyunk, és ilyennek szeretnek bennünket, mi pedig olyan emberekké tudunk
válni, ahogy azt elterveztük, akkor rálelünk a boldogságra.

129
 Ml AD ÉRTELMET AZ ÉLETNEK?

Hogyan méred a boldogságot? Mi számítjó életnek? Amikor

elmondom az embereknek, hogy boldogságkutatóként
dolgozom, rengeteg ilyen kérdést kapok.
A boldogságkutatások mindig kitérnek a jelentőségteljes és céltudatos élet
kérdésére. Ez olyannyira integrált része a jóllétnek, hogy a brit Nemzeti
Statisztikai Hivatal az éves jólléti kísérlete során felteszi ezt a kérdést is:
„Összességében mennyire érzi azt, hogy van értelme annak, amit csinál?”
A másik három kérdés az alanyok életükkel való általános elégedettségére,
a boldogságszintjükre és arra vonatkozik, mennyire szorongtak a kísérletet
megelőző' napon.

A négy téma összefügg. Ha úgy érezzük, hogy van értelme az életünknek,

akkor általánosságban elégedettek leszünk, és így valószínű, hogy előző nap
is jókedvünk volt.

Más kutatások mélyebben vizsgálják az élet értelmét, és rákérdeznek, meny­

nyire érzi az alany hasznosnak és támogatónak a társas kapcsolatait, meny­
nyire érdekli, kötelezi el a napi tevékenysége, és hogy a számára fontos el­
foglaltságok területén mennyire érzi magát kompetensnek, tehetségesnek.

Számomra a jó élet (a teljes, gazdag élet) olyan, amelyben vannak célok és

élvezetek is. Az élet akkor jó, ha elégedett vagy a jelennel, nagy reményeid
vannak a jövőddel kapcsolatban, és megbékéltél a múlttal. A boldogság
nem egyetlen hozzávalóból készül.

1 30
 HANNAH ÉS NŐVÉREI -
NAGYON LEEGYSZERŰSÍTETT
PÉLDA A MEMÓRIA MŰKÖDÉSÉRE

A memória segít nekünk abban, hogy az információkat

képesek legyünk kódolni, tárolni és felidézni.
Kz emlékezés folyamata során kódolunk Hannah, a nővérem”), tárolunk,
valamint megerősítjük az információkat (Hannah Bob testvére), és felidé­
zünk („Szia, Hannah! Örülök, hogy újra látlak”).

A világot elsősorban az érzékszerveinken keresztül fogadjuk be. Amikor

először találkozol valakivel, talán a szeme színét, a hangja mélységét vagy
a parfümje illatát, a kézszorítása erősségét veszed észre. A potenciális em­
lékhez ez a kódolási fázis első része.

Mindezek az érzékszervi benyomások egy közös élménnyé állnak össze,

majd az agy elemzi és eldönti, hogy vajon el kell-e raktározni hosszú távra.
Erre különböző tényezők hatnak. Például, ahogy azt korábban láttuk, ha fi­
gyelmet szánunk valamire, az máris növeli annak az esélyét, hogy emlék­
szünk majd rá. És ahogy azt majd a következő fejezetben látjuk, az érzések
még intenzívebbé teszik az élményt, valamint befolyással vannak arra, hogy
nagyobb figyelemmel forduljunk bizonyos tapasztalatok felé.

A potenciális emléket először rövid távra jegyezzük meg - így kerül be a rö­
vid távú memóriába. Ezt munkamemóriának is nevezik: ez a terület felel
azért, hogy limitált számban, átmeneti időre hozzáférjünk bizonyos adatok­
hoz. Gondolj rá úgy, mint a számítógép RAM-jára. A megfigyelt érzékszervi
inputra koncentrál, és addig őrzi, amíg fel nem használjuk ezt az inputot, és
meg nem oldjuk az aktuális feladatot. „Szia, Hannah” - szemkontaktus, mo­
soly, finom kézszontás. (,Koszi, agy, ügyes vagy!”)

I 32
Átlagosan hét (plusz-mínusz kettő) információegységet vagyunk képesek
megjegyezni egyszerre húsz-harminc másodpercen keresztül. Ezért van,
hogy könnyebben idézel fel magadban telefonszámokat, mint a saját bank­
számlaszámodat. A jelenségről 1956-ban írt először George Miller, a Har-
vard pszichológusa a „The Magica! 7, Plus or Minus 2” (A bűvös hetes,
plusz-mínusz kettő) című tanulmányában, így gyakran Miller-törvényként
utalunk rá.

- Ó, és hadd mutassalak be Hannah hat nővérének.

- Nagyszerű!

- És a házastársaiknak.

- %&€###

Többféle memorizációs módszert bevethetünk, hogy megjegyezzünk vala­

mit egy időre: például úgy, hogy ismételgetjük a számot, ezzel újra meg újra
átállítva a rövid távú memóriánk óráját, vagy úgy is, hogy egységekre bont­
juk, így például az 18006169335-ből 1-800-616-9335 lesz.

Miller szerint a jelentéssel bíró információegységek jelölik a határt. Szóval

miközben valószínűleg gondot okozna megjegyezni a huszonkét betűből
álló CIANHSNASABBCFBISOKMTV szót, jóval könnyebb visszaemlékez­
ni arra, hogy Hannah nővérei a CIA-nál, az NHS-nél, a NASA-nál, a BBC-nél,
az FBI-nál, a SOK-nál és az MTV-nél dolgoznak. Annak pedig, hogy számod­
ra nehezebb megjegyezni a SOK szót, mint számomra, az az oka, hogy én
tudom, minek a rövidítése: a dán tengerészeti hatóságé (Savaernets Opera­
tíve Kommandó).

A kódolás általában egy adott esemény átélése alatt zajlik, a konszolidáció

pedig (azaz az emlék megtartása) általában az esemény befejezése után tör­
ténik.

133
Minél fontosabb egy információ, annál valószínűbb, hogy a hosszú távú em­
lékek közé raktározod. Olyan emberről van szó, akivel nagy valószínűséggel
soha többé nem fogsz találkozni, vagy úgy gondolod, hogy most mutattak
be életed szerelmének? („Ja, a pedig Hannah kollégája. Már egy ideje be
akartalak benneteket mutatni egymásnak, annyi közös van bennetek”)

Szóval a fontos élmények (az első alkalom, amikor a jövendőbeliddel talál­

kozol, az esküvőtök napja, amikor a kettőből három lesz, és így tovább) nagy
eséllyel a hosszú távú emlékeid közé kerülnek, és ezért kaptunk olyan renge­
teg fontos, jelentőségteljes eseményről szóló történetet a Boldog Emlékek
Kutatása során.

Ha pedig kódoltuk és tároltuk az információt vagy az eseményt, akkor lehe­

tőségünk van arra, hogy felidézzük vagy helyreállítsuk. Egy emlék csak ak­
kor emlék, ha fel tudod idézni. Olyan ez, mint a Télapó: ha senki nem gondol
rá, akkor megszűnik létezni.

Minél többször gondolsz egy bizonyos emlékre, annál nagyobb a valószínű­

sége, hogy meg fog maradni később is. Hajlamosabbak vagyunk azokra az
élményeinkre visszaemlékezni, amelyek fontosak, jelentőségteljesek voltak
számunkra. Egy-egy emlék hatására az agyi neuronok szinapszisokat alkot­
va összekapcsolódnak egymással. Ahhoz, hogy ezek a kapcsolódások épek
maradjanak, edzeni, aktiválni kell őket rendszeresen. Az emlékek felidézése
az egyik legjobb módja a memória erősítésének. Ilyen értelemben a memó­
ria is úgy működik, mint egy izom.

„Na várjunk, az előbb nem azt mondtad, hogy a memória olyan, mint a Tél­
apó? - kérdezheted ebben a pillanatban. - Akkor most melyik: Télapó vagy
izom?” Legyen egy izmos Télapó, rendben? Tesztoszteron Télapó. Úgyis csak
egy napot dolgozik egy évben. A játékgyárban minden kemény munkát
a manók végeznek. Maximum egyszer egy héten, ha megjelenik a helyzet­
jelentésen. Mit gondoltál, mit csinál a rengeteg szabadidejében? Gyúr. Iga­
zából a Télapónak olyan szálkás teste van, hogy felajánlottak neki egy szere­
pet a Magic Mike-filmben is, de nem vállalhatta el, mert a szerződés kissé
sarkos volt, és pechére nem északi értelemben. Na mindegy, a memória
olyan, mint a kigyúrt Télapó. Remélem, beég ez a kép a memóriabankodba.

135
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
GONDOSKODJ TÖBB MÉRFÖLDKŐRŐL,
ÉS ÜNNEPELD MEG ŐKET!
Kapd elő a naplódat, aztán egy üveg pezsgőt.
Az egyik kedvenc filmem az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag
mellett az Alom luxuskivitelben. Ha nem ismernéd, a film Truman
Capote regényéből készült, és egy szerelmi történetet mesél el a pén­
zes pasikra hajtó, gyémántrajongó Holly Golightly (Audrey Hepburn)
és az írással küzdő', jól kereső' barátja, Paul Varjak (George Peppard)
között.

Egyik reggel Paul elmeséli Hollynak, hogy publikálták az egyik novel­

láját. Holly ünnepelni akar, és megkéri a férfit, hogy bontsa ki a pezs­
gősüveget reggeli előtt. Paul sosem ivott még pezsgőt reggelizés
előtt, így hát az jut Holly eszébe, hogy aznap csináljanak csupa olyan
dolgot, amit korábban még soha. (Ügyes húzás, Miss Golightly - egye­
nesen az első alkalmak hatalmából dolgozik!) A nap további részében
tehát elmennek a New York-i központi közkönyvtárba, ahol Holly még
soha életében nem járt, és Paul autogramot hagy a Kilenc élet című
regénye egyik példányában.

A film egy klasszikus. Szívmelengető. Audrey Hepburn játszik ben­

ne. A film alatt pedig többször felcsendül Henry Mancini zenéje, töb­
bek közt az ikonikus „Moon River” című dal is. Nem lehet nem imádni.

Amióta először láttam a filmet, azóta szeretném követni Paul Varjak

példáját, szóval az egyik hosszú távú célom az lett, hogy szeretném
beleírni a nevem a könyvembe a New York-i közkönyvtárban. így hát
tavaly, amikor megtaláltam a könyvemet az 5. sugárút és a 42. utca
sarkán, autogramot firkantottam bele. Ha újra látom a filmet, azóta

136
mindig az a csodás New York-i nap jut eszembe: a nap, amikor elértem egy
mérföldkő jelentőségű célt.

Tervezd el, mely mérföldeket szeretnéd megünnepelni. Ezek lehetnek nagyok

és kicsik is, mondjuk az, hogy egy hónapon keresztül minden egyes nap meg­
teszel tízezer lépést, felújítod a konyhát, vagy új munkát találsz magadnak. Ne
felejtsd el leírni azt sem, hogyan fogod megünnepelni az adott mérföldet. El­
mész valahová vacsorázni, vagy megengeded magadnak azt a luxust, hogy
otthon maradsz egész hétvégén, és a kedvenc filmjeidet nézed? Tavaly vettem
két-két üveg pezsgőt a Boldogságkutató Intézet minden munkatársának, és
megkértem őket, hogy írják le, életük mely mérföldkövét osztanák meg a töb­
biekkel a pezsgőkért cserébe. Végül mondtunk tósztot esküvőkre, befejezett
jelentésekre, és arra, hogy leelőztük az ősellenség agytrösztcéget az egyik kö­
zösségi oldalon azzal, hogy több követőt szereztünk náluk.

137
 V. FEJEZET

HASZNÁLD
AZ ÉRZELMI
SZÖVEG­
KIEMELŐDET!
 2017. szeptember 6-án. a This Moruincj televíziós adás
londoni míívészszobájában ücsörögtem arra várva, hogy
a műsorban az új könyvemről beszéljek.
Ideges voltam. A műsornak majdnem annyi nézője volt, mint ahányan Dániá
bán élnek - ja, és az adás élőben ment. Csodálatos sajtósom, Júlia is ott volt
velem, és segített felkészülni. Már elfelejtettem, mit is mondott pontosan, de
arra emlékszem, hogy két fontos infó közt így könyörgött: „Ne cseszd el,
Meik!”

Vigyázat, spoiler: elcsesztem.

Az interjú nagyon jól haladt, de ahogy a végéhez közeledtünk, Phil, a műsor

egyik házigazdája megkérdezte:

- Szóval megírtad a Hygge és a Lykke című könyveidet. Mi jön ezek után?

Arra gondoltam, hogy nagyon szépen ejti a dán hygge és lykke szavakat, és
szerettem volna megdicsérni. Tudtam azt is, hogy a britek közül sokan néz­
nek olyan dán tévésorozatokat, mint a Borgen, A híd és az Egy gyilkos ügy,
méghozzá eredeti nyelven, szóval úgy véltem, ez az oka annak, hogy Phil
ilyen szépen ejti a dán szavakat.

- Nagyon jó a dán kiejtésed, gratulálok - mondtam. - Biztosan sok dán Bor-

gent nézel.

Valami egészen más szót hallhatott, mert elvörösödött, majd nevetni kezdett
ő is, meg a másik műsorvezető is. Nem értettem, miért nevetnek ennyire.

140
- Mit mondott? - szólalt meg a másik házigazda, Holly.

Nem merem megkérdezni tó'le - felelte Phil.

És így ért véget az interjú.

Aznap, valamivel később olvastam egy cikket ezzel a címmel: „A műsorve­

zető félrehallotta dán vendégét.” Eszembe jutott, hogy az angolok két szó­
tagot ejtenek a Borgen szóban, de dánul máshogyan mondjuk, szóval Phil
azt hallotta, hogy: „Biztosan sok dán pornót nézel” Amikor erre rájöttem,
legszívesebben elbújtam volna valami egészen pici, sötét lyukba. Gyakran
eszembe jut ez az emlék. Amikor élő adásban adok interjút, mindig emlékez­
tetem magam: „Hát, annál nem lehet rosszabb, mint amikor a dán pornóról
beszéltem.” Mindannyiunknak vannak ilyen arcpirító élményei, amelyeken
még évek múltával sem tudjuk túltenni magunkat. A legváratlanabb pillana­
tokban bukkannak elő, amikor nagyon nem szeretnénk.

Azért olyan ragadósak, mert az érzések szövegkiemelőként viselkednek:

például a zavar is, amelyet a tévés baki miatt éreztem. A félelemhez és a za­
varhoz hasonló érzelmi reakciókat az agy amigdalája dolgozza fel (ez felelős
a „harcolj vagy menekülj” helyzetekre adott reakcióért is), ami bizonyos ta­
pasztalatokhoz olyan érzéseket társít, amilyeneket már átéltünk hasonló szi­
tuációkban. Az agy így próbál tanulni. Ezért van az, hogy amikor kigyúlnak
a fények, és elkezdődik az élő televíziós interjúm, akkor eszembe jut, hogy
semmiképp ne beszéljek dán tévésorozatokról.

Az érzelmi reakciók emlékezetessé teszik az élményeket és a pillanatokat,

ami azt jelenti, hogy megéri használni az érzelmi szövegkiemelőt, ha mara­
dandó élményekre vágysz.

A Boldogságkutató Intézet által végzett Boldog Emlékek Kutatása során

a beszerzett történetek 56 százaléka volt kifejezetten érzelmes emlék: egy
gyerek születése, esküvő, első csók.

„Az egyik legboldogabb napom az volt, amikor a férjemmel összeházasod­

tam - írta egy fiatal nő az Egyesült Államokból. - Épp lediplomáztam, és
készen álltunk arra, hogy kövessük az álmainkat, vagyis nyugatra költöz­
zünk. Nem volt sok pénzünk akkoriban, és egyikünk családja sem tudott
besegíteni az esküvő költségeibe, úgyhogy nagyon szerényre fogtuk. Osz-

141
 szesen 300 dollárból kihoztunk mindent. A szépművészeti múzeum kertjé­
ben fogadtunk egymásnak örök hűséget, mert ott randiztunk először. Mi
írtuk a saját fogadalmunkat, és a ceremónia alatt fehér virágok hulltak ránk
a fáról. Nem is lehetett volna tökéletesebb ez a nap. Olyan szépség rejlett
ebben az egyszerűségben, mert arra koncentráltunk, ami fontos (vagyis
arra, hogy házastársak legyünk!), nem pedig arra, hogy felvágjunk az extra­
vagáns körítéssel.”

Ezért emlékszünk olyan jól az első csóku nkra is. Valószínűleg nagyon élénk
élményed van az első csókoddal kapcsolatban. Tudod, hol volt. Mit csinálta­
tok a csókot megelőző percekben vagy órákban. Arra is biztosan emlékszel,
becsuktad-e előtte a szemed, tudtad-e, hogy most fog megtörténni, vagy
pedig meglepetésként ért. Az érzelemgazdag napjaink a legboldogabbak
közé tartozhatnak - vagy éppenséggel a legboldogtalanabbak közé. Mind­
annyiunknak vannak szomorú és fájdalmas emlékeink, ezek közül néhány
kifejezetten számunkra fontos csak, és vannak olyanok is, amelyeken több
emberrel osztozunk.

142
MILYEN EGY BOLDOG NAP
A TWITTER SZERINT?

Mi minden történik az emberekkel, amikor boldognak

vagy boldogtalannak érzik magukat? A Hedonométer is
meg tudja adni erre a választ.
A Hedonométer Peter Dodds és Chris Danforth matematikaprofesszorok
kutatásának eredménye, akik a University of Vermont számítógépes sztori-
laborjának csapatával dolgoztak együtt.

Az eszköz azt méri, hogyan fejezik ki az emberek az érzéseiket online, azon

belül is a Twitteren. Körülbelül tízezer szót választottak ki, ezeket pedig 1-től
9-ig pontozták aszerint, hogy mennyire fejeznek ki boldog állapotot: az 1 je­
lölte a mély szomorúságot, a 9 pedig a rendkívüli boldogságot. A „szeretet”
szó például 8,42, a „sírás” 2,2, a „csalódott” 2,26, a „pillangók” 7,92, az „emlé­
kek” pedig 7,08 pontot kapott.

A Hedonométer naponta 50 millió tweetet elemez, és összesíti, hogy a posz­

tolt szövegek boldogságpontjai alapján melyik nap mennyire boldog. Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy a világnak (vagy legalábbis a Twitter-felhasználók
világának) érzelmi hó'mérsékletét mérik. Az adatok 2009 óta gyűlnek.

Nagyon alacsony pontszámot érünk el terrortámadásokkor, híres emberek

halálakor, kiugróan jók az értékek viszont karácsony, hálaadás és anyák nap­
ja környékén. Vannak boldogabb és szomorúbb napok, a skála két vége közt
nagy az ingadozás - a közös nevezó' azonban az, hogy könnyebben emlék­
szünk vissza az érzelemgazdag napokra.

143
 íme, néhány példa:

A
2017- december 25., hétfő
Karácsony
Boldogságátlag: 6,25

2014. május 11., vasárnap

Anyák napja
Boldogságátlag: 6,14

2011. április 29., péntek

Vilmos herceg és Kate Middleton esküvője
Boldogságátlag: 6,08

2014. június 15., vasárnap

Apák napja
Boldogságátlag: 6,07

2010. május 24., hétfő

Egy nappal ezelőtt adták le a Lost legutolsó epizódját
Boldogságátlag: 6,03

2014. augusztus 12., kedd

Robin Williams író és komikus halála
Boldogságátlag: 6

2016. november 9., szerda

A választások eredményeként Donald Trump lett
az Egyesült Államok 45. elnöke
Boldogságátlag: 5,87

Szerintem ez egy alapvetően vicces eszköz, de nem igazán használható, ha

mélyebben el akarunk merülni az egyes emberek boldogsággal kapcsolatos
tapasztalataiban. A hétfők mindig kevesebb ponttal járnak, mint a péntekek.
De vajon a „mártás” (6,32) tényleg szomorúbb szó a „szendvicsénél (7,06)?
Azt hiszem, ez egy eléggé vitatható tudományos állítás. Mindenesetre a He-
donométer megmutathatja azt is, mely napokon keletkeznek a legerősebb
emlékeink.

1 44
EMLÉKVILLANÁS

Bizonyára élénken emlékszel, hol voltál, amikor értesültél

g/ll-ről. Vagy amikor meghallottad, hogy Diana hercegnő
meghalt, hogy az első ember a holdra lépett, vagy hogy
leomlott a berlini fal.
Ha ezek közül bármelyik a te életed során következett be, valószínű, hogy
villanófényemlékként maradt meg benned. A villanófényemlékek olyan el­
kapott pillanatok, amikor fontos esemény történik; a kifejezést a Harvard
két pszichológusának, Roger Brownnak és James Kuliknak köszönhetjük,
akik 1977-ben fogalmazták meg a jelenség lényegét. Úgy hitték, hogy amikor
fontos eseményt élünk át, azt élénken és részletesen tárolja az agy, hogy ké-
só'bb hozzá tudjunk férni, elemezni tudjuk, vagy ha veszélyt is hordoz, akkor
el tudjuk kerülni a hasonló tapasztalatokat a jövőben.

Amikor villanófényemlékekről van szó, gyakran nemzeti vagy nemzetközi

történelmi eseményekre gondolunk, pedig egy kísérlet során, amelyben
amerikai egyetemisták vettek részt, az derült ki, hogy a villanófényemlékek­
nek mindössze 3 százaléka tartozik ide. A legtöbb inkább személyes tapasz­
talat: első csók, vizsgák, balesetek.

A boldog emlékeket ugyanúgy villanófényemlékként őrizzük, mint a veszé­

lyes vagy traumatikus emlékeket. A villanófényemlékekkel kapcsolatos
egyik tanulmányban, amelyet Dorthe Bemtsen és Dorthe K. Thomsen, az
aarhusi egyetem pszichológusprofesszorai készítettek Dánia második világ­
háborús éveit érintően, kétféle emlék került vizsgálat alá: először arra voltak
kíváncsiak, hogyan fogadták Dánia náci megszállásának tragikus hírét 1940
áprilisában, majd arra, mit éreztek 1945- május 4-én, a felszabadulás napján.
Száznegyvenöt hetvenkét és nyolcvankilenc év közötti dán emberrel készí­
tettek interjút, a válaszaikat pedig objektív feljegyzések is alátámasztották
(például az időjárásra vagy arra vonatkozóan, hogy a hét melyik napján kez­
dődött a megszállás). A felszabadulásról a Rádió London számolt be első­
ként este fél kilenckor.

145
 Az egyik nő így emlékezett vissza:

A Tivoliban voltam, egy iskolai barátommal

találkoztam. Nagyon vártuk a kivonulást,
és haza akartunk menni, hogy az angol rádió­
ban meghallgassuk a híreket. De még csak
a Monasvejen tartottunk, amikor egy férfi
kilépett a Bastholm étteremből, és azt kiáltotta:
„Gyerekek! Dánia szabad!” Úgy emlékszem rá,
mintha csak tegnap lett volna.

A résztvevők 96 százaléka emlékezett arra, mikor hallott először Németor­

szág kapitulációjáról. Érdekes, hogy az a csoport, amelyik tagja volt az ellen­
állási mozgalomnak, élénkebb, részletesebb és pontosabb emlékeket tudott
felidézni, mint azok, akik nem vettek részt benne. Az ellenállási mozgalom
tagjai érzelmileg elkötelezettek voltak, és így erősebb emlékeik voltak a né­
met megszállással kapcsolatban. Ezt a jelenséget más kutatások is megerő­
sítették. Minél jobban kötődünk egy eseményhez, annál jobban vissza tu­
dunk rá emlékezni.

146
Egy másik tanulmányban azt vizsgálták, hogy Margaret Thatcher lemondá­
sának híre milyen villanófényemlékeket hozott létre brit és nem brit embe­
rekben. Egy évvel a miniszterelnök lemondása után a kísérlet brit résztvevó'i
még mindig élénken és pontosan emlékeztek vissza arra a bizonyos napra,
ellentétben a nem britekkel, akiknek elhalványultak az emlékeik, és nem si­
került felidézniük az eseményhez kötődő személyes emlékeiket. Ugyanez
a hatás jelentkezett Diana hercegnő halálát illetően is: a briteknek sokkal
pontosabb emlékeik vannak ezzel kapcsolatban, mint más országok polgá­
rainak. Van egy másik érdekes eset is: a Rónáid Reagan elnök és a II. János
Pál pápa ellen elkövetett merényletek közt mindössze pár hónap telt el.
Mégis, amikor feltették a kérdést a kísérletben részt vevőknek, az amerikaiak
úgy emlékeztek, hogy a Reagan elnök elleni merénylet híre frissebb, miköz­
ben a katolikusok úgy vélték, a pápával kapcsolatos incidens történt később.

Az előző tanulmányokban szomorú emlékeket vizsgáltak, de ugyanez a me­

chanizmus működik a boldog emlékek esetében is. Úgy emlékszel, mintha
a te esküvőd csak nemrég lett volna, a barátodé pedig régebben. Azért érez­
zük azt, hogy valami nemrég történt, mert a villanófénye miékeink sokkal
élénkebbek és részletesebbek az egyéb emlékeinknél.

Mit is tanulhatunk mindebből arra vonatkozóan, hogyan szerezzünk emlé­

keket? Az lenne a tanulság, hogy csatlakozzunk az ellenállási mozgalomhoz
egy esetleges náci megszállás esetén? Nos, egyébként igen, tegyük ezt, de
ha emlékeket akarunk gyűjteni, akkor az igazi lecke az, hogy ne féljünk hasz­
nálni az érzelmi szövegkiemelőnket. Azokon a napokon, amikor érzelem­
gazdag eseményt élünk át (legyen az jó vagy rossz), gondoskodjunk róla,
hogy közel kerüljünk a szeretteinkhez, és mondjuk el nekik, mennyire sze­
retjük őket. Mindenki szívesen emlékszik vissza erre, és az is jó érzés, ha
tudjuk, milyen nagy örömöt okoztunk másnak. Az is tanulság, hogy tegyünk
gyakrabban olyasmit, amitől félünk, amitől beindul a vérkeringésünk - mert
ez felébreszti az amigdalát, és ezek az események az érzelmi töltet miatt sok­
kal emlékezetesebbek lesznek.

147
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
NÉZZ SZEMBE A FÉLELMEIDDEL!
Ha kilépsz a komfortzónádból, máris elindultál
az emlékgyártás útján.
Becsukja a szemét, miközben némán, egymást ölelve suhannak ke­
resztül a parketten. Az arcán felvillan egy halvány mosoly, ahogy ke­
zét a férfi vállára simítja. Minden nő ugyanolyan ruhát visel, a húsz
pár körbe-körbe táncol egy üres tér körül, ahol a nem létező együttes
játszik. A padlón finoman suhanó cipők szűrőjén át Carlos Gardel
dala, a „Por una cabeza” hallatszik.

Dánia vidéki részén nőttem fel. A férfiak vadásztak vagy halásztak - de

semmiképp sem táncoltak. Ráadásul nekem személy szerint botlábam
van. Én abban hiszek, hogy az ujjal mutogatás és a száj harapdálása is
elegendő táncmozdulat. Mindezek ellenére az egyetemen a barátnőm
rávett, hogy járjak el vele tangót tanulni. Teljesen kiborultam ettől.

A tangóban nincsenek fix lépések. Tánc közben találsz ki mindent -

csak mozogtok csöndesen, egymásra figyelve, terv és szavak nélkül.
Hogyan lehet kommunikálni beszéd nélkül, az egyensúlyt és a moz­
dulatokat használva? Abba kellett hagynom a gondolkodást, és át kel­
lett adni magam az érzéseknek.

Az első órámon a tanárnő egy csörgődobot helyezett a mellkasunk

közé, és olyan közel volt a szája a fülemhez, hogy éreztem a leheletét.
Ezzel azt a leckét akarta megtanítani nekünk, férfiaknak, hogy ne a ka­
runkat használjuk ebben a fajta kommunikációban, hanem koncent­
ráljunk a mellkasunkra.

„Nyomd erősebben, különben leesik a csörgődob! - figyelmeztetett

a tanár. - Erősebben. Ez az. Ne hagyd abba! Ne hagyd abba!” Hát ilyen
volt az első tangóórám - amit aztán négy év tánctanulás követett. Szó­
val gondold végig, mibe vághatnál bele, ami a komfortzónádon kívül
esik, és gondoskodj arról, hogy elegendő emléked legyen a jövőben.
 LGY REGI-REGI ISMERŐS

Wendy Mitchell Yorkshire-ből származik. Évtizedeken át

a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál dolgozott osztály­
vezetőként. Nagyon aktív nő volt: futott, hegyet mászott, és
egyes-egyedül felnevelt két lányt, Sarah-t meg Gemmát.
Majd 2012 szeptemberének egyik reggelén Wendy futni ment a yorki Ouse-
folyó partjára. Megcsúszott. Csúnyán elesett. Bement a baleseti sebészetre,
ahol ellátták Később aztán visszament a baleset helyszínére. Meg akarta
találni azt a követ vagy azt a lyukat, amelyik miatt elesett. A vér alapján
be tudta azonosítani a helyet, de annak nem találta nyomát, mi vezethetett
a balesethez.

Újra futni indult. Ismét elesett Majd máskor is. Kezdte furcsán érezni magát.
Mintha ködösebb lenne az agya, nem olyan éles, mint korábban. Tudta,
hogy valami nincs rendben. 2014. július 31-én, majdnem két évvel az első
esése után Wendynél kezdeti stádiumú Alzheimer-kórt diagnosztizáltak.

Ma már könnyebbnek érzi az írást a beszédnél, és egy szellemíró közremű­

ködésével írt egy könyvet Somebody I Used to Know (Egy régi-régi ismerős)
címmel. Döbbenetes és szívfacsaró történet - és segít megértenünk, mit
vesztünk el akkor, amikor elvesztjük az emlékeinket. Megmutatja, milyen az
élet demensként. Hogyan válik nehéz feladattá, hogy hazatalálj a kedvenc
kávézódból. Vagy hogy megtaláld, a konyha melyik polcán van a tea.

De Wendy sztorija inspiráló és szívmelengető is. Kiderül belőle, hogyan vet­

te kezébe az élete irányítását. Wendy rugalmas, feltalálja magát, és amíg le­
het, megtalálja a módját, hogyan járjon túl a betegség eszén.

Mindenhová post-iteket ragasztott. Az óra csörög, amikor be kell vennie

a gyógyszert. A konyhapulton egy kép jelzi, hol a tea helye. És vett egy pink
biciklit - nem azért, mert ez a kedvenc színe, hanem mert könnyebb észre­
venni és emlékezni rá. Regényeket már nem tud olvasni, de nagyon szereti
a verseket és a rövid novellákat is.

1 50
 A legnehezebb mégis az lehet számára, hogy a demencia ellopja az értékes
emlékeit. Egy tolvaj minden este eljön hozzá, hogy magával vigyen valamit.
Wendy ez ellen is igyekszik küzdeni. Van egy fényképe 1987-ből. Homokos
tengerpart, kék ég. Rajta van a két lánya, az egyik hat-, a másik hároméves,
és mindketten mosolyognak. Próbálja felidézni a részleteket, de tudja, hogy
eljön majd az a nap, amikor már ezt a két mosolygó lányt sem fogja megis­
merni - és ez rettenetesen szomorú.

Kialakított egy emlékszobát, ahol fotók sorakoznak egymás mellett a falon.

Mindegyiket fel is címkézte: „hol”, „ki” és „miért” szerepel rajtuk. Az egyik
sorban a két lánya, egy másikban a hely, ahol Wendy lakott, egy harmadik­
ban pedig a kedvenc helyei, a Laké District és a blackpooli strand.

„Leülök az ágy szélére, a képekkel szemben, és mindig ugyanaz a boldog­

ság, nyugalom tölt el. Ha az emlékeim el is tűnnek odabenn, idekinn meg­
maradnak - és folyamatosan emlékeztetnek majd, hogy milyen boldog vol­
tam egykor” - írja.

Wendy szerint a különböző emlékrendszereink tulajdonképpen olyanok,

mint a könyvespolcok. Van egy polc a tényeknek, egy másik pedig az érzé­
seknek. A tények polca magas, és bizonytalan lábakon áll, a tetején helyez­
kednek el a legfrissebb emlékek; az érzelmek polca viszont alacsony, de
stabil.

1 52
„Az érzéseinket sosem veszítjük el, mert az agynak egy másik részén helyez­
kednek el - mondta Wendy egy interjúban, a The Guardian könyves pod-
castjében. - Részletekről, adatokról mindennap megfeledkezünk. Holnap
például valószínűleg nem fogok emlékezni arra, miről beszélgettünk ma -
de arra igen, hogy éreztem magam itt. Az érzelmek polcára fontos emlékez­
ni, mert azt elfelejtjük, hogy kik a szeretteink. De arra emlékezni fogunk,
hogy van közöttünk érzelmi kötődés.”

Vagy ahogyan az amerikai költő, énekesnő és polgárjogi aktivista, Maya An-

gelou fogalmaz: „Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik, amit mondtál, és
elfelejtik, amit tettél. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak, hogy mi­
lyen érzéseket váltottál ki belőlük.”

Wendy ma az Alzheimer’s Society egyik nagykövete. Elkötelezetten dolgo­

zik azon, hogy segítsen a szakembereknek, gondozóknak és a demenciával
együtt élőknek, miközben küzd a betegség körül kialakult tévhitek eloszla­
tásán is. Érdemes olvasgatni a blogját, a Which Me Am I Todayt (whichme
amitoday.wordpress.com).

1 53
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
TÍZÉVES IDÓTESZT
Ha nem tudod eldönteni, mit csinálj, gondolj arra, mire
fogsz visszaemlékezni vajon tíz év múlva.
Az elmúlt tizenkét évben többször is vitorláztam a barátaimmal, Mik-
kellel és az apjával, Améval. Körülhajóztuk a dán szigeteket, bejártuk
a svéd fjordokat, és lehúztunk közben néhány ír kávét. Olyan gyakran
indultunk útnak, hogy már nem is tudom megkülönböztetni a sok ki­
rándulást.

Éppen ezért eldöntöttük, hogy idén valami mást csinálunk. Kibérel­

tünk egy vitorlás hajót az Adrián, és olyan városokban kötöttünk ki,
mint Trogir, Miina és Hvar. Szűk, sikátoros városkákat látogattunk
meg, csodaszép várakat, tornyokat láttunk, és felfedeztük, hogy sok
helyen olyan kőből építkeztek, amelyek szabályosan ragyognak a nap­
sütésben. Ezeken a helyeken simán leforgathatták volna a Trónok har­
ca Királyvárban játszódó jeleneteit. Idén Arne veje, Deny is csatla-

1 54
kozott hozzánk. Az ő különleges kalózképessége az, hogy pontosan érzi,
mikor van szüksége a legénységnek Aperol spritzre.

Egyik délután, félúton Hvar felé, a vízbe hajítottuk a vasmacskát egy öböl­
ben, hogy megebédeljünk és ússzunk egyet. A hajónk egyik végét körbe­
vette egy hatalmas, kék halraj. A víz kristálytisztán ragyogott, és ahogy
lejjebb engedtük a horgonyt, egészen a tengerfenékig leláttunk

Ha megnézed az öblöt a térképen (nagyjából két kilométerre van Hvartól),

láthatod, hogy kicsit hasonlít a Megváltó Krisztus szobrára, amely Rio de
Janeiróban van. Kézenfekvő volt, hogy Jézus-öbölnek neveztük el.

Másnap, miután megnéztük a várat Hvarban, Mikkel és Deny azt ajánlot­

ták, hogy béreljünk jet-skit, és azzal menjünk vissza délután a Jézus-öböl­
be. A jet-skizés sosem vonzott, bevallom. Nem rajongok a gyors gépekért.
Én inkább az a típusú fenegyerek vagyok, aki nem retten vissza egy nehéz
keresztrejtvénytől vagy egy hosszú regénytől. És igazából azt terveztem,
hogy a délutánt a hajón töltöm, egy jó könyv társaságában.

Aztán megkérdeztem magamtól: „Vajon mire fogok visszaemlékezni tíz év

múlva?” Esélyesebbnek tűnt, hogy a jet-skizésre. Egy órával később már
a Jézus-öböl felé száguldottunk, a víz felszíne felett lebegve. Emlékezetes
délután volt. „Amikor közel cikáztam hozzád - mesélte Mikkel -, mindig
azt láttam, hogy fülig ér a szád.” Igen, azt hiszem, hosszú ideje nem érez­
tem magam annyira jól.

Este rumot iszogattunk, Bruce Springsteent meg Rolling Stonest hallgat­

tunk, és azon vitatkoztunk nevetgélve, kinek a hibája volt, hogy felborul­
tam és a vízbe estem.

Szerintem Mikkelé.

Szóval, ha legközelebb választási lehetőség elé kerülsz, jusson eszedbe

a tízéves teszt. Mire emlékszel majd egy évtizeddel később?

155
 AZ ÉRZELMI SZÖVEGKIEMELŐ
HASZNÁLATA AZ ISKOLÁKBAN

Tíz érzelmi szövegkiemelőnek nagy szerepe van a memori­

zálásban, és erre már az iskolák is rájöttek: néhány helyen
már használják az epizodikus emlékezetről szerzett tudást,
hogy fejlesszék a szemantikus memóriát.
„Egy lány most vizsgázott történelemből. Speciális nevelési szükségletű ta­
nuló, és a korábbi iskolájában nem igazán ment neki a tanulás - meséli az
0sterskov Efterskole oktatási intézet igazgatója, Mads. Az iskolájába kilenc-
venen járnak. - Azt hiszem, a tanára kicsit aggódva tette fel neki a vizsga­
kérdést, de amikor a lány azt a feladatot kapta, hogy mutassa be a római köz­
társaság szenátusának működését, kiderült, hogy nagyon is átlátja az ókori
Róma politikai berendezkedését, és azt is értette, milyen kapcsolat volt
a kormány és a köztársaság egyéb szervei között. Végül jelest kapott.”

Amikor a vizsgabizottság elnöke megkérdezte, mennyire volt nehéz számá­

ra a vizsga, a lány így felelt: „Nem volt nehéz. Mert ott voltam”

Az efterskole dánul annyit tesz: 'iskola után’. A független oktatási intézetbe

tizennégy és tizennyolc év közötti fiatalok járnak. A diákok eldönthetik,

1 58
hogy egy, kettő vagy három évet szeretnének e itt eltölteni az általános isko­
la elvégzése után. Néhányan csak egy évet töltenek itt a nyolcadik osztály
befejezését követően, hogy felkészüljenek a középiskolára.

Az 0sterskov Efterskole azért is különleges, mert LARP-ot használnak taní­

táshoz. A LARP a Live Action Roleplaying rövidítése (jelentése: ’élő szerep­
játék’), és valahogy úgy kell elképzelni, mintha kevernénk a Dungeons and
Dragonst meg azokat az eseményeket, amikor műkedvelők eljátsszák az
amerikai polgárháború csatáit.

Minden hétre kitűznek egy témát, a diákok pedig kapnak egy-egy szerepet
meg egy küldetést. Az egyik héten, mondjuk, egy civil szervezet tagjai, akik
egy klímakonferenciára készülnek, hogy meggyőzzék valamiről a világ tör­
vényhozóit. A következő héten aztán a Wall Street bankárai, az ókori Róma
szenátorai vagy épp brüsszeli külügyminiszterek, akiknek Európa jövőjéről
kell dönteniük.

A Római Köztársaságról szóló héten a tanulók ókori római, nemes családok

tagjait alakították. A céljuk a hatalomra jutás volt, és az, hogy nyomot hagy­
janak a történelemben. Matematikaórán a diákoknak a trigonometria segít­
ségével kellett megoldaniuk a vízellátást, hogy megemelt víztározókon, ak-
vaduktokon keresztül Róma minden részére eljusson a víz.

Fizikaórán a fémekről tanultak: a tulajdonságaikról, arról, melyiknek hol

a lelőhelye, és hogy melyik volt legalkalmasabb arra, hogy kardokkal és pán­
célokkal lássák el a római hadsereget. Németórán egy németül beszélő ke­
reskedőtől kellett rabszolgákat vásárolni, hogy azok megműveljék a földe­
ket; ezzel arra ösztönözték a diákokat, hogy tanulják meg a szavakat, mert
csak így tudtak hasznos munkásokhoz jutni. A hét későbbi felében a német­
tanáruk gót hadúrnak öltözött be, aki váratlanul megjelent a rómaiak biro­
dalmában, és magának meg a törzsének követelt egy területet. A diákoknak
meg kellett vitatniuk vele a szerződési feltételeket, hogy fennmaradjon
a béke Róma és Németország között.

A dán aalborgi egyetem tanulási és filozófiai tanszékének professzora, Lisa

Gjedde vezette azt a kutatást, amelynek eredménye megmutatta, hogy
a LARP használata nemcsak motiválja a diákokat, de fejleszti a hosszú távú
memóriájukat is. A módszer segítségével vagy stagnáltak, vagy javultak
a kísérletben részt vett diákok érdemjegyei.

1 59
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
FESZENGÉS KIIKTATVA
Ha megosztod másokkal a zavarba ejtő sztorijaidat,
megszabadulsz a negatív mellékhatásaiktól.
Még mindig élénken emlékszem a dán külügyminisztériumban
töltött első napjaimra. Az épület Koppenhága központjában talál­
ható, a part felé néz, és tele van a dán dizájn ikonikus klassziku­
saival. Emlékszem, hogyan sétáltam végig a harmadik emelet sző­
nyeggel borított folyosóján az irodám felé. Emlékszem, amikor
először találkoztam Sunéval, az egyik új kollégámmal. Az afrikai
irodánál történt az eset.

Beszélgettünk egy kicsit, majd pár perc után a következő szavakat

használta (pontosan emlékszem rájuk): „Ne haragudj, de azt hi­
szem, beleléptél valamibe.”

És tényleg. Kutyagumiba. Egy jó nagyba ráadásul. Egy olyan hatal­

mas példányba, ami teljesen beborította a cipőm talpát. Az új iroda
szőnyegét teljesen összepiszkoltam vele, ahogy az emeleti folyo­
sót is. Százméteres megaláztatás.

Ha te is az a típus vagy, akinek a legváratlanabb pillanatokban

jutnak eszébe a múltbeli, kínos szituációk, ne aggódj, nem vagy
egyedül.

A zavarba ejtő emlékek megmaradnak. De szerencsére meg lehet

tőlük szabadulni. Rájöttem, hogy akkor tudom kivenni a hatalmat
a kezükből, ha föléj 'ik kerekedek, és nevetek rajtuk.

Ha valaki eljön hozzánk dolgozni a Boldogságkutató Intézetbe,

kap egy kis bemutatkozó brosúrát, amelynek az első oldalán meg­
osztom a külügyminisztériumban szerzett tapasztalatomat. Azt

160
akarom, hogy a munkatársaim megnyugodjanak, bármilyen hibát
követnek is el az első hetük alatt, az semmi ahhoz képest, amit én
csináltam.

Néha pedig azzal kezdem az előadásaimat, hogy elmesélem a „dán

pornós” sztorit, csak hogy a hallgatóság tudtára hozzam, az angol
nem az anyanyelvem, szóval ha valamit nem értenek, nyugodtan
emeljék fel a kezüket, és kérdezzenek. Gondold végig te is, melyik
kínos sztoridat hogyan változtathatod szórakoztató anekdotává - és
már nem is fogsz feszengeni miatta többet.

161
 VI. FEJEZET

FORDÍTS FIGYELMET
A NAGY
KÜZDELMEKRE ÉS
GYŐZELMEKRE!
 Hadd kérdezzek valamit! Képzeld el, hogy a következő
nyaralásod végén váratlanul elfelejtesz mindent.
Nem fogsz visszaemlékezni Kiotó gyönyörű templomaira, arra, hogyan
másztad meg a Fudzsit, azt pedig végképp nem tudod visszaidézni, milyen
gyalázatosán bénán adtad elő a „Yesterday”-t az egyik tokiói karaokebárban.
Az emlékeid egyszerűen eltűnnek. Ahogy a fotóid is.

A kérdés a következő': Ha előre tudnád, hogy olyan gyógyszert szedetnek be

veled a nyaralás végeztével, amelyik amnéziát okoz, és nem emlékszel majd
semmire, akkor hogyan terveznéd meg az utat? Ha szereznél ugyan élmé­
nyeket, de nem emlékezhetnél vissza rájuk később, mit tennél?

A gondolatkísérlet Dániel Kahnemantól, a Woodrow Wilson School és

a Princeton University közügyekkel és pszichológiával foglalkozó professzo­
rától származik, aki annak ellenére, hogy nem közgazdász, 2002-ben közgaz­
dasági Nobel-emlékdíjat kapott. Az American Psychological Association
életműdíjjal tüntette ki, Obama elnöktől pedig Elnöki Szabadság-érdemren­
det kapott. Nem könnyű megjegyezni mindezt, úgyhogy gondolj rá csak úgy,
mint a behaviorista gazdaságtan Beyoncéjára.

164
Kahneman a többi közt azt tanulmányozta, mennyire másképpen észleli
a boldogságot a „tapasztaló én” és az „emlékező én”. A tapasztaló én a jelen­
ben él, maximum három másodperces időtartamban, 500 millió alkalommal
életünk során, az emlékező én pedig viszonylag állandó, és igyekszik meg­
tenni mindent, hogy rögzítse az élményeket, amelyekkel találkozik. Más sza­
vakkal, az emlékező énünk az, aki számon tartja életünk történetét.

Visszatérve a nyaralásra: a tapasztaló én számára az út második hete ugyan­

olyan jó, mint az első. Vagyis a kéthetes nyaralás számára kétszer olyan
jó, mint az egyhetes. Az emlékező én számára azonban, ha a második hét
hasonló az elsőhöz, akkor nem keletkeznek új élmények, vagyis nincs plusz
hozadéka. A sztori ugyanaz: lementéi Cancúnba, a víz meleg volt, a Marga-
rita finom. Jó kis út volt.

Ez csak egy gondolatkísérlet volt, de a tényleges kutatásokból is az derült ki,

hogy a tapasztaló én és az emlékező én nem értenek egyet.

Az egyik kísérlet során Kahneman és csapata arra kérték a résztvevőket,

hogy az egyik kezüket helyezzék 14 Celsius-fokos hideg vízbe hatvan má­
sodpercre. A National Centre fór Cold Water Safety (a hideg víz veszélyei­
vel foglalkozó intézet) szerint a 14 fok a „nagyon veszélyes” kategóriába
tartozik. (Dániában mi ezt már nyárnak nevezzük. Csak mellékesen jegy­
zem meg, hogy a kísérletben a kaliforniai egyetem hallgatói vettek részt.
Na mindegy... térjünk vissza a tanulmányra.) Ez volt az első feladat. A má­
sodik feladat során arra kérték az alanyokat, hogy helyezzék a másik tenye­
rüket is 14 fokos vízbe szintén hatvan másodpercre, majd hagyják benne
még harminc másodpercig, miközben a folyadék hőmérsékletét 15 fokra
emelték, ami még mindig fájdalmas, de a legtöbb résztvevő bevallása sze­
rint, akiknek értékelniük kellett a kellemetlenség mértékét, határozottan
kevésbé.

A két feladat után (a rövidebb az volt, amikor hatvan másodpercen át kellett

a 14 fokos vízben tartani a kezüket, a hosszabb pedig az, amikor hatvan má­
sodpercen át kellett a 14 fokos, majd további harminc másodpercig a 15 fo­
kos vízben tartani a kezüket) megkérdezték az alanyokat, melyik feladatot
ismételnék meg. Szignifikánsan többen választották a második, hosszabb
feladatot, ami ugyanannyi fájdalommal járt, mint az első, meg még egy kicsi­
vel többel. Vagyis a több fájdalmat választották a kevesebb helyett.

165
 Kahneman kísérlete azzal az eredménnyel zárult, hogy a tapasztalatokra
visszatekintve az időtartam nem játszik számottevő szerepet; az számít in­
kább, milyen volt a kellemetlenség a legrosszabb pillanatban és az esemény
végső pillanataiban. Ezt a jelenséget nevezik csúcs-vég hatásnak vagy
csúcs-vég szabálynak.

Kahneman és kollégái tesztelték és újratesztelték ezt a csúcs-vég hatást úgy

is, hogy olyan videófelvételeket mutattak alanyoknak, amelyekben más em­
berek kényelmetlen helyzetet vészeltek át - például vastagbéltükrözést.

A vastagbéltükrözésre utalt betegeket véletlenszerűen két csoportra osztot­

ták. Az elsőbe tartozók normális, megszokott kolonoszkópiás procedúrán
mentek keresztül. A második csoportba tartozók is ugyanazon a vizsgálaton
estek át, de a vékony, száloptikás eszközt három perccel hosszabb ideig tar­
tották benn a végbélben. Viszont nem mozgatták, tehát bár kényelmetlen
volt maga az élmény, de fájdalommal nem járt.

Kahneman és csapata azt figyelték meg, hogy miután a betegeket meg­

kérték, hogy számoljanak be a tapasztalataikról, azok, akiket hosszabb ideig
vizsgáltak, kevésbé kellemetlennek értékelték a folyamatot, mint akik a szo­
kásos procedúrán mentek át. Sőt, azok, akik a második, hosszabb kezelésen
vettek részt, nagyobb arányban tértek vissza későbbi vizsgálatokra, mivel
a kevésbé fájdalmas utolsó szakasz miatt úgy emlékeztek, hogy annyira nem
is volt kényelmetlen a tükrözés.

Kahneman szerint a csúcs-vég szabály arról szól, hogy egy múltbeli tapasz­
talat (legyen az kellemes vagy kellemetlen) nem egy átlag pozitív vagy ne­
gatív érzést eredményez, hanem a legszélsőségesebb és a végső epizódja
marad meg bennünk.

Úgy is mondhatnánk, hogy a memóriánk meglehetősen zsarnoki módon vi­

selkedik. A basáskodó emlékező én olyan élményt erőszakol rá a tapasztaló
énre, amely a tapasztaló én számára a lehető legkellemetlenebb. Ilyen érte­
lemben az emlékező énünk egy seggfej.

Több tanulmány is kimutatta, hogy a csúcs-vég szabály létezik És nemcsak

a fájdalommal kapcsolatban, hanem az anyagi javak területén is - mint ami­
lyenek mondjuk, a halloweeni cukorkák.

I 66
Amy Do, Alexander Rupert és George Wolford, az amerikai Dartmouth Col
lege kutatói egy olyan házban végeztek kutatást, amelyet halloween estéjén
kifejezetten sok gyerek szokott látogatni.

Halloween napján huszonnyolc gyerek érkezett a házhoz „csokit vagy csa­

lunk!” kiáltással, az átlagéletkoruk tíz volt. Minden gyerek más összeállítás­
ban kapott különböző édességeket, majd megkérdezték tőlük, mennyire elé­
gedettek. Hét különböző smiley közül választhattak, hogy kifejezzék az
érzéseiket, a semlegestől a nyitott szájjal vigyorgóig. Voltak gyerekek, akik
egy teljes tábla Hershey’s csokit kaptak, mások egy darab rágót, volt, aki elő­
ször egy Hershey’s csokit kapott, majd egy rágót, és volt, akinek először egy
tábla csokoládét adtak, majd még egyet. Azt gondolná az ember, hogy minél
több édességet kaptak a gyerekek, annál jobban örültek. De meglepő mó­
don azok, akiknek először egy csokit, majd utána egy rágót adtak, nem vol­
tak olyan elégedettek, mint azok, akik csak egy csokit kaptak.

Forrás: Do, Rupert és Wolford: Evaluations of Pleasurable Experiences: the Peak-End Rule
(Örömteli tapasztalatok értékelése: a csúcs-vég szabály), Psychonomic Bulletin & Review, 2008.

167
 Egy hasonló kísérlet során öt holland pedagógus és oktatási kutató azt fi­
gyelte meg, hogy a csúcs-vég szabály milyen hatással van arra, hogy a gye­
rekek hogyan értékelik a barátaiktól kapott visszajelzéseket.

Hetvennégy tíz év körüli, általános iskolás gyerek vett részt a kísérletben,

akiknek azt mondták, hogy az osztálytársaiktól visszajelzéseket fognak kap­
ni a viselkedésükkel kapcsolatban, különböző' területeken, mint például:
„Mit gondolsz, mennyire kommunikál jól Meik az osztálytársaival?”, „Mit
gondolsz, Meik mennyire tartja be a szabályokat?” A következő' értékelé­
sek közül válogathattak: „elégtelenül”, „elégtelenül/elégségesen”, „elégsé­
gesen”, „elégségesen/jól” vagy „jól”.

A résztvevőktől eló'ször azt kérték, hogy jellemezzék két osztálytársukat,

majd később visszajelzést kaptak arról, őket hogyan jellemezték mások.
A diákok abban a hitben voltak, hogy a jellemzéseket az osztálytársaik ké­
szítették, de nem: valójában a kísérletet vezető munkatársak írták őket. Ezen
a ponton szúrnám közbe, hogy az alanyok szüleit tájékoztatták a kísérletről,
akik beleegyeztek, a gyerekekről pedig megállapították, hogy nem depresz-
sziósok, valamint nincsenek szorongási problémáik. A kísérletet a rotterda­
mi Erasmus Egyetem pszichológiai intézetének etikai bizottsága felügyelte.
De én még így is azt gondolom, hogy kicsit gonoszak voltak a gyerekekkel.

Harminc gyerek olyan összegzést kapott, amelyben (a) négy negatív értéke­
lés („elégtelen”) szerepelt, illetve (b) a négy negatív értékelést egy nem any-
nyira negatív követte („elégtelen/elégséges”).

Negyven gyerek szintén két jellemzést kapott, de ők negatív helyett pozitív

értékeléseket: először négy pozitívat (c), majd egy olyat, amelyben négy po­
zitív értékelést egy kevésbé pozitív követett (d).

A diákoktól aztán megkérdezték mennyire voltak elégedettek az eredmény­

nyel, és hogy legközelebb is örülnének-e egy ugyanilyen értékelésnek Egy
O-tól lOO-ig tartó skálán kellett bejelölniük a választ. Ahogy azt a kísérlet
vezetői várták a negatív értékelést kapott diákok nagyon elégedetlenek
a pozitív értékelést kapottak pedig nagyon elégedettek voltak.

Azok a diákok akik negatív értékelést kaptak, a (b)-t többre értékelték az

(a)-nál - vagyis azt a visszajelzést, amelyik egy kevésbé negatív jellemzést

168
is tartalmazott; azok pedig, akik pozitív visszajelzéseket kaptak, inkább a
(c)-nek örültek, mint a (d)-nek - azaz annak, amihez nem kapcsolódott a ke­
vésbé pozitív értékelés.

A tanulmány azzal a következtetéssel zárult, hogy a diákok akkor voltak

a legelégedettebbek a visszajelzéssel, ha az jól végződött, és hogy az értéke­
lések sorrendjének hatása lehet a motivációra, a tanulásra és a diákok közti
kapcsolatra.

A számunkra fontos tanulság tehát az, hogy az emlékgyártás művészete so­

rán figyelembe kell vennünk, mennyire fontos a lezárás és a csúcsélmény.
Néha pedig ahhoz, hogy elérjünk a csúcsra, nehézségeken kell átmennünk
- de ha emlékezetes élményeket akarunk szerezni, ez végeredményben nem
is olyan rossz dolog.

169
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
A CSÚCSON KELL ABBAHAGYNI
Hagyd a legjobbat a végére!
Több különböző tanulmány bebizonyította, hogy egy esemény­
re való visszaemlékezésünket nagyban befolyásolja a csúcs­
pont és a befejezés. Szóval, ha azt tervezed, hogy több ajándékot
is adsz valakinek karácsonyra vagy a születésnapjára, akkor fi­
gyelj oda, hogy a legjobbat a legvégén nyújtsd át. És mivel a jö­
vőbeli döntéseinkre nagy hatással vannak az emlékezetes sike­
reink is, ha szeretnéd, hogy a gyerekeid legközelebb is részt
vegyenek valamiben, tegyél arról, hogy a csúcson hagyják abba.

1 70
A KÜZDELMEK TÉNYLEG
EMLÉKEZETESEK

Tavaly Rómában jártam, hogy részt vegyek a Világboldogsági

Jelentés konferenciáján.
Azzal a céllal érkeztem meg az olasz fővárosba, hogy részt vegyek a rendez­
vényen, beszélgessek más boldogságkutatókkal, és amit legalább ennyire
vártam: hogy szerezzek egy ókori római érmét. De nem akármilyet, hanem
egy olyat, amelynek a hátulján a római istennő, Felicitas szerepel.

Felicitas a béke, a gazdagság és az általános jószerencse istennője volt. Az

érmén az egyik kezében egy kornukópiát (ismertebb nevén bőségszarut)
tart, amely a bőség és a termékenység jelképe. A másik kezében pedig egy
caduceust fog, azaz egy rövid pálcát, amelyre két kígyó tekeredik - ezt Mer­
kúrral, Hermész római megfelelőjével azonosították, és a kereskedelmet
meg a gazdagságot szimbolizálja.

171
 A Boldogságkutató Intézetben egy ideje már gyűjtjük a leleteket, amelyeket
kiállíthatunk majd a Boldogság Múzeumában, Koppenhágában, amelyet
a tervek szerint ennek a könyvnek a megjelenése után nyitunk meg. A kiál­
lítás több különböző területet érint majd: A Boldogság Tudománya. Hogyan
mérjük a boldogságot? A Boldogság Anatómiája. Az agy melyik részében
foglal helyet a boldogság? A Boldogság Atlasza. Miért boldogabbak egyes
országok a másiknál? És a Boldogság Történelme. Hogyan alakult az idők
során a boldogságról alkotott fogalmunk? Az ókori római érmének is helye
van a gyűjteményben.

Találtam online ilyen érmét, de én Rómában akartam beszerezni, mert úgy

gondoltam, akkor értékesebb emlékem kötődik majd hozzá. Igen, úgy értem,
több erőfeszítésbe kerül, mint hogy belehelyezem a virtuális kosaramba.
Utánanéztem, és három numizmatikai üzletet is találtam Rómában. Az
egyik a sarkon túl volt, közel a szállodához, Vatikánváros mellett. Egy pici
üzletet képzelj el, amely alig 7 négyzetméter. Elég gyér volt a választéka,
olyan érméje pedig nem volt, amelyiken az istennőm szerepel. Elindultam

172
hát gyalog a második üzletbe, amely a legnagyobb bevásárlóutcában, a Via
dél Corsón található. Egy ideig keresgéltem, de aztán rá kellett jönnöm,
hogy a bolt megszűnt, és a helyén egy divatüzlet nyílt. Úgyhogy minden re­
ményemet a harmadik boltba helyeztem, a Via due Macellin található Filate-
lia Centralba, ötpercnyi sétára a Spanyol lépcsőtől. A boltot egy szűk sikáto­
ron át lehetett megközelíteni. Az imént sétát mondtam, de valójában futnom
kellett, mert esteledett, és féltem, hogy bezár az üzlet. Végül időben megta­
láltam a helyet, és elmondtam az úrnak, hogy mit keresek.

- Talán lesz valamink - mondta -, de meg kell keresnünk.

Az érméket aszerint rendszerezték, hogy melyik császár van az írás részén,

nem pedig az alapján, hogy mi van a fejen, úgyhogy több száz érmét kellett
megfordítani, és nagyító alatt megvizsgálni. Nagyító alatt! Milyen menő
már! Ott jöttem rá, milyen ritkán használok nagyítót a hétköznapokban.

1 73
 Háromnegyed óra múlva végre előbukkant Felicitas az egyik érmén, a nagyí­
tó alatt. Az írás oldalon Publius Septimius Geta virított, aki mindössze három
évig volt császár. Geta annak a Septimius Severusnak volt a ha, aki Commo-
dust követte a trónon: tudod, azt a fickót, akit Russel Crowe jól seggbe rúgott
a Gladiátor című filmben. Geta és a bátyja, Caracalla egyformán alkalmasnak
tűntek az uralkodásra - együtt talán nagyobb tekintélyt tudtak volna kivívni
a dinasztia számára is -, és apjuk halálos ágyán megesküdtek rá, hogy együtt
fognak kormányozni. Pár hónappal Severus halála után azonban a két hú már
hevesen rivalizált, és folyton a saját felsőbbrendűségüket bizonygatták. Cara­
calla úgy tett, mintha békülni hívná az öccsét, és meghívta egy megbeszélés
re az anyjuk házába, ahol aztán Getát megtámadták, és meggyilkolták. Cara­
calla ezután megparancsolta, hogy a testvéréről készült minden szobrot,
érmét és képet pusztítsanak el, hogy a történelem ne is emlékezzen Getára.

Erről az jutott eszembe, amit Dorothy Rowe pszichológus a testvérekről

mondott egyszer. Amikor a gyerekek kicsik, a szüleik figyelméért harcolnak,
ahogy azonban nagyobbak lesznek, azon versenyeznek, melyikük rendelke­
zik valóságosabb, pontosabb emlékekkel a közös múltjukkal kapcsolatban.

Caracalla azonban nem érte el a célját - nekem pedig meglett az érmém. Egy
kis kaland és nagyítós vagánykodás után.

Ettől olyan emlékezetes számomra ez az érme. A Boldogságkutató Intézet

által végzett Boldog Emlékek Kutatása során a megkérdezettek 22 százaléka
számolt be olyan emlékről, amelyik küzdelemről és győzelemről szólt. Néha
maga a küzdelem tette olyan fontossá az eseményt. Képzeld csak el, mi lett
volna, ha Indiana Jones csak úgy egyszerűen rátalál az elveszett frigyládára
(,,Ó, tudom már, hol felejtettem!”), vagy ha Krisztus serlegét az eBayről ren­
delte volna meg. Nagyon béna hírnek készültek volna róla. A küzdelmes út
miatt olyan nagy hős a szemünkben. A győzelem csak amiatt értékes, amit
előtte kiálltunk.

Ja igen, bevallom, részben azért is akartam rábukkanni erre az ókori római

érmére, hogy én is elsüthessem azt a bizonyos sort az Indiana Jonesból:
„Annak egy múzeumban volna a helye!”

Kár, hogy az eladó úr nem értette a poént.

1 74
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
VÁLASZD A HOSSZABB UTAT!
Legyen az utazás is az élmény része!
A türelmetlenség és az azonnali kielégülés korában azzal tehetünk
emlékezetesebbé dolgokat, ha késleltetjük a megérkezést. Ha
négyórás mászás után érsz fel egy hegy csúcsára, sokkal nagyobb
lesz az élmény, mint ha tizenöt perc alatt jutnál fel drótkötélpályás
felvonóval. Néha pedig jobb ötlet, ha vonattal indulsz neki az út­
nak repülő' helyett. Lassabban érsz ugyan oda, de sokkal több idó'd
lesz arra, hogy élvezd az utat. A vonat az utazás tantrája.

175
 MINÉL MEREDEKEBB AZ ÚT,
ANNÁL ÉDESEBB A MEGÉRKEZÉS

A foci számomra olyan, mintha a növekedő füvet nézném,

amelyen emberek rohangálnak. Sosem értettem, miért olyan
izgalmas, ha huszonkét ember egy labdát hajkurászik.
Körülbelül annyi racionalitás van benne, mintha az emberek
olyasmiért lelkesednének szenvedélyesen, mint az origami.
Képzeld el, milyen lenne, ha minden reggel, a hírek után bemondanák, mi­
lyen friss eredmények születettek az origamizás területén. A kínai hajtogató
csapat legyőzte a franciákat egy papírhattyúval. Nyolcvannyolc hajtással.
A nagy bejelentés előtt még egy reklámblokk is lemenne, majd végre meg­
tudhatnánk, mi lett a végeredmény a Barcelona-Madrid összecsapáson.
Mint köztudott, ők ősellenségek. Az előző szezonban Barcelona vezető haj
togatója, Takahasi 1,2 milliárd dollárt zsebelt be a Madrid elleni győzelem
mel. Barcelona rajongói (a Kihajítok) emiatt dühbe gurultak, és összevere­
kedtek a madridi rajongókkal.

Munkába menet origamihajtókat látsz a plakátokon. Milliókat kapnak azért,

hogy luxustáskákat, kocsikat és parfümöket reklámozzanak: A/( a Calvin
Klemtől. A munkahelyeden kávéspohárral a kezedben üdvözlőd a kollégái­
dat. „Láttad a tegnap esti hajtogatást? A franciák tutira kiesnek az OVK-n.”
Természetesen az Origami Világkupáról van szó, amikor is négy héten át
mindenhol azt közvetítik élőben, hogyan hajtogatnak a férfiak hattyúkat,
delfineket és zsiráfokat. Nagyon izgalmas! A nők is hajtogatnak, de ők nagy­
jából a tizedét keresik annak, mint a férfiak.

A profi hajtogatok, akik mára visszavonultak, kommentátorként dolgoznak

„Édes istenem, ebből víziló lesz! Megcsinálja a vízilovat. Micsoda pimasz­
ság! A jól bevált Takahasi-stratégia. Jaj, ne, úristen! Egy papírvágó! Jaj, ne -
na tessék, egy szezonból most már biztosan kizárják. Ez hatalmas veszteség
lesz a japán csapat számára.”

1 78
A világ minden országa azon görcsöl, hogy kijusson az OVK-ra - kivéve az
Egyesült Államokat, mert ők másfajta papírméretet használnak, ami rövi-
debb és szélesebb, mint az A4-es, szóval ők külön bajnokságot tartanak. Ha
a kocsmában odaállsz egy csapat férfi mellé, azt hallod, hogy dühösen vitat­
koznak azon, az A/;-es vagy pedig a 11 inches a jobb méret. „Ember, A4-esből
sosem tudsz rendes zsiráfot hajtogatni!”

A nap későbbi részében arról van szó ebéd alatt, hogy az amerikai origami-
bajnokot doppingvétség miatt kizárhatják. Kimutatták a vizsgálatok során,
hogy a hüvelyk- és a mutatóujjába egy kis fémet injekcióztak, hogy élesebb
sarkokat tudjon hajtani.

„Boldog születésnapot!” - üdvözölnek a barátaid munka után. „Kösz, srácok’

- feleled, miközben az ajándékod bontogatod. Egy könyv az, méghozzá egy
életrajz: a Megnyílók Takahasitól.

Röviden: egyáltalán nem érdekel a foci. Ennek ellenére most foglalkoznom

kell vele, bocsánat, méghozzá azért, mert a kedvenc 2018-as kutatásom tör­

1 79
 ténetesen a fociról szólt. Peter Dolton és George MacKerron tanulmányának
címe „Is Football a Matter of Life and Death - or is It More Important than
That?” (A foci élet-halál kérdése - vagy annál is fontosabb?), és a National
Institute of Economic and Social Research publikálta.

A kísérlet során azt vizsgálták, hogy a futballmeccsek eredményei mennyi­

re vannak hatással a rajongók boldogságára. Összesen 32 000 ember
3 millió válaszát használták fel a Mappiness Appon keresztül, amelyet
a London School of Economics kutatási projektjének részeként készítettek.
A cél az volt, hogy megértsék, a környezet milyen hatással van az emberi
érzésekre. A kutatásban résztvevó'ket az okostelefonjukon keresztül „pin-
gelték”, és arra kérték ó'ket, hogy töltsenek ki egy rövid kérdőívet, amelyen
az aktuális jóllétükkel kapcsolatos kérdések szerepeltek: mennyire boldo­
gok, nyugodtak, és mennyire érzik magukat ébernek. Meg kellett adniuk,
kivel és hol vannak, valamint hogy mit csinálnak. A „Mit csinálsz éppen?”
kérdés alatt negyven válasz közül választhattak, ezek közt szerepelt
a „sportmérkó'zésen vagyok” opció is. Az okostelefonokon keresztül az
applikáció GPS-adatokat is gyűjtött, így a kutatók ki tudták következtetni,
hogy az, aki az Old Trafforton van minden alkalommal, amikor a Manches­
ter United hazai pályán játszik (és bejelölte, hogy nem dolgozik, hanem
épp szórakozni ment egy sporteseményre), az nagy valószínűséggel Man­
chester United-rajongó, így megfigyelhették, hogy a csapat győzelme vagy
veresége milyen hatással van a boldogságszintjére. Ezeket az adatokat
a kutatók össze tudták vetni azokkal, amelyeket más csapatok játékakor
gyűjtöttek, a meccs végeredményével, valamint a fogadóirodák által gyűj­
tött várakozási adatokkal.

A kutatásból kiderült, hogy azok körében, akik nem a stadionban nézték vé­
gig a meccset, az adott mérkőzést követő egy órában az eltérés aközött, hogy
mennyire érzik magukat boldognak a kedvencük győzelme, döntetlen, illet­
ve vereség hatására: 2,4, -3,2, illetve -7,2 volt. Azok körében, akik élőben,
a stadionban szurkoltak, a győzelem 9,8 pontos boldogsággal járt, a döntet­
len -3-as értéket hozott, a vereség pedig még súlyosabbat, -14-et.

Ezt a jelenséget nevezik veszteségkerülésnek: ami azt jelenti, hogy jobban

utálunk veszteni, mint amennyire szeretünk nyerni. A tanulmányból az is
kiderült, hogy ha a várakozásaink ellenére nyer a kedvenc csapatunk (a fo­
gadóirodák adatait vették itt alapul), akkor a győzelem még édesebb. Ehhez

1 80
hasonlóan azok, akik a csapatuk győzelmét várták, jóval csalódottabbak let­
tek végül, mint ha eleve vereségre készültek volna.

Természetesen (néhányan) magát a meccset is nagyon élvezték, ahogy azt

is, hogy várhatják a meccs napját. A mérkőzést megelőzően kiugróan jó han­
gulatúak voltak az alanyok. Mindenesetre a tanulmány végkövetkeztetése
szerint „az embereket sokkal nagyobb mértékben érinti negatívan a csapa­
tuk vereségével járó kedvezőtlen eredmény, mint amekkora mértékben po­
zitívan érinti őket a győzelem”.

Röviden: a focirajongók irracionálisán működnek. A boldogság szempontjá­

ból nem jó ötlet focirajongónak lenni. A futball követése várhatóan rossz
hatással lesz az elégedettségünkre. Mégis alkalmas arra, hogy boldog emlé­
kek forrásává váljon. A Boldog Emlékek Kutatásában részt vett például egy
amerikai futballista anyukája, aki így írt: „Szemtanúja voltam, ahogy a lá­
nyom berúgja az első gólját a középiskolai bajnokságon. Ez volt a szezon
első meccsének első gólja, és a legelső alkalom az elmúlt öt évben, amikor
a lányom iskolája megverte a másik iskolát.”

181
 Na és melyik nap a legalkalmasabb arra, hogy boldog
emlékeket szerezz? Melyek a legboldogabb és
a legkeservesebb napjaink? Olyan egyszerű kérdésnek
tűnik -pedig a válasz korántsem olyan kézenfekvő.
A Mappiness-tanulmány során megfigyelték azt is, hogy egy 22 000 ember­
ből álló csoport tagjaira két hónap leforgása alatt milyen hatással van az,
hogy milyen nap van éppen, és nagy meglepetésre nem a hétfő került ki
vesztesként. A legrosszabb nap ugyanis a kedd. Az egyik elmélet szerint ez
azért van, mert hétfőn még a hétvége hatása alatt vagyunk, keddre azonban
ez elillan, a következő hétvége pedig még nagyon messzinek tűnik.

A Journal of Applied Social Psychology folyóiratban megjelent tanulmány

szerint azonban, amelyet a University of Sydney két kutatója végzett, a hét
fői napokat viseljük a legrosszabbul. Egy harmadik tanulmány pedig arra
jutott, hogy nincs számottevő különbség a hétköznapok között. Szóval a
zsűri úgy döntött, hogy a Szomorú Hétfő-effektusnak még mindig van lét­
jogosultsága.

Azt viszont minden tanulmány megerősíti, hogy a hétvége-effektus nagyon

is működik. Sok ember számára ezek a hét legjobb napjai. Az emberek na­
gyon boldognak vallják magukat péntekenként, szombatonként és vasárna­
ponként. Néhány tanulmány rámutat, hogy vasárnap már múlik a jókedv,
mert rájövünk, hogy hamarosan vége a hétvégének.

1 82
A legtöbben azért élvezik jobban a hétvégét, mint a hétköznapokat, mert
olyankor nagyobb szabadsággal rendelkeznek, többet pihenhetnek, és több
időt tölthetnek a számukra fontos emberekkel. Hét közben nincs akkora be­
folyásunk a dolgokra, és úgy éljük meg, hogy folyton időszűkében vagyunk
a sok meeting, a főnökünk és a határidők miatt. Olyan emberekkel kell töl­
teni az időnket, akikkel nem feltétlenül szeretünk együtt lenni. Hétvégén
azonban nagyobb mértékben választhatjuk meg, mire szeretnénk fordítani
az időnket: élvezetes dolgokra és a szeretteinkre. Sokaknak persze hétvégén
is dolgozniuk kell, és akik nem a szokásos kilenctől ötig menetrend szerint
élik az életüket, persze más tapasztalatokról számoltak be a kutatás során.

Konklúzióként megállapítható, hogy az emberek általában jobban érzik ma­

gukat hétvégén. Köszönjük, big data, ezt a megdöbbentő információt. De ha
figyelembe vesszük Kahneman csúcs-vég elméletét, talán a saját javunkra
fordíthatjuk a dolgokat. Ha a csúcson hagyjuk abba, akkor úgy emlékszünk
majd vissza, hogy ez jó kis hét volt.

1 83
 HÁZIMUNKA-HÁBORÚ:
MIÉRT VEZETNEK
VESZEKEDÉSHEZ AZ EMLÉKEINK?

2010-ben, egy felmérés során, amelyet az online családi

szervezőtábláiról ismert Cozi vállalat végzett, arra kértek
meg hétszáz, gyerekkel rendelkező férfit és nőt, hogy
számoljanak be a háztartási szokásaikról, amibe bele­
tartozik a bevásárlás, az ajándékvásárlás, a háztartási
kiadások vezetése, valamint az időbeosztások és ütem­
tervek kezelése is.
A kutatás tulajdonképpen arról szólt, mennyire keményen veszi ki a részét
anyu és apu a házimunkából - vagy legalábbis, mit gondolnak, mennyire.

A férfiak például azt állították, hogy az ütemtervek és az időbeosztás kezelése

45 százalékban az ő feladatuk. Miközben a nők úgy vélték, hogy ők ugyanen­
nek 91 százalékáért felelősek. Ez így együtt bizony 136 százalék. Hasonló ered­
mények születtek a többi területen is. A férfiak és nők házimunkához való ál­
lítólagos hozzájárulása minden egyes pontban meghaladta a 100 százalékot.

De mit akar ez jelenteni? Nos, a társadalomtudományi kutatások során

gyakran találkozunk a „szociális kívánatosság” fogalmával. „Milyen gyakran
adományoz jó célra?” - szól a kérdés. Mire rávágod: „Állandóan. És ha már
szóba került, tessék, egy kis pénz. Vegye el! Kérem, szeressen egy kicsit job­
ban.” Még ha online és anonim töltünk is ki egy felmérést, nem tudjuk el­
kerülni a szociális kívánatosság hatását. Szeretjük, ha a rólunk szóló történe­
tekből az derül ki, hogy mennyire jók vagyunk.

Előfordulhat, hogy egy másik tényező is szerepet játszik ebben: a memó­

riánk. Vegyük, mondjuk, a bevásárlást, amivel kapcsolatban a férfiak és a
nők is azt vallották, hogy övék a munka oroszlánrésze. Saját bevallásuk sze-

1 84
rint a férfiak a bevásárlások 46 százalékát, a nők pedig 77 százalékát végzik
el - ami együtt 123 százalékra jön ki.

Igazából arról lehet szó, hogy amikor mi végzünk el valami feladatot, az jobban
megmarad az emlékezetűnkben. Ha én megyek vásárolni, akkor én vagyok az,
aki mindent tűvé tesz, hogy articsókát találjon (csak a harmadik boltban akad­
tam rá végül), én vagyok az, aki rossz sorba állt be (jaj ne már, az almát le kell
mérni, és rá kell ragasztani a vonalkódot a zacskóra!), és én cipeltem haza a ne­
héz szatyrokat (miért ugyanabba raktam az összes nehéz cuccot?).

Ha viszont te mentél el vásárolni, mindössze erre emlékszem: „Nyami, arti­

csóka! Jaj de jó, van itthon tej is.” Arról azonban nincs emlékem, hogyan
vettél tejet. Amikor erről a tanulmányról olvastam, erős késztetést éreztem,
hogy végighívogassam az exbarátnőimet.

• • ••
A férfiak A nők szerint Ennyit
szerint ennyit ennyit végeznek el
végeznek ők végeznek ők együtt

Időbeosztás és ütemterv 55 91 146

Tanévkezdő bevásárlás 57 88 145

Karácsonyi ajándékok beszerzése 60 80 140

Élelmiszer-vásárlás 46 77 123

Otthoni javítások, karbantartás 79 37 116

Kiadások vezetése 70 62 132

Kerti munka 69 42 111

Szezonális projektek 65 63 128

185
 VII. FEJEZET

MESÉLD TOVÁBB
A TÖRTÉNETEIDET,
HOGY NE
MERÜLJENEK
FELEDÉSBE!
 „Idén nyáron, amikor a férjemmel és a gyerekekkel lementünk
a tengerhez, jéghideg volt, és vadul fújt a szél” - írta
egy harmincas éveiben járó, angol nő a Boldogságkutató
Intézetünk Boldog Emlékek Kutatásában.
„Eldöntöttük, hogy zabkását és zabkekszet készítünk majd reggelire a tűz­
nél, de végül hideg, nyers kását és gumiállagú, homokízű sütit ettünk. Ren­
geteget nevettünk, felejthetetlen családi hétvége volt.” Amikor megkérdez­
tük tőle, mit gondol, miért emlékszik erre az eseményre ilyen élénken, azt
felelte: „Mert bár minden összeesküdött ellenünk, ez lett életem egyik leg­
viccesebb élménye, amit ráadásul a családommal éltem át. Nem volt telefon,
tévé, csak mi négyen: bebújtunk egy hatalmas takaró alá, néztük a vadul
csapkodó hullámokat, a kis tábortüzünket, rettenetes ételeket ettünk, és
mindenünk tiszta homok lett.”

Szeretem ezt a történetet. Ha nem csinálunk hülyeségeket, ha nem fordul­

nak néha rosszra a dolgok, akkor nem lesz miről mesélnünk. Biztos vagyok

1 88
benne, hogy ezt a sztorit sokszor fogják még emlegetni abban a családban.
Ez egy olyan közös történet, amelyik összeköti az embereket. A Boldog Em­
lékek Kutatása során összegyűjtött történetek 36 százalékára azért emlékez­
nek vissza a résztvevők, mert az emlékekből anekdoták, sztorik lettek.

Ráadásul a közérzetünket nagyban befolyásolja, mennyire vagyunk képesek

kedvező képet festeni a saját múltunkról. Vajon a kudarcokat és a vesztesége­
ket emeljük ki, vagy meglátjuk azt is, milyen haszna volt a küzdelmeinknek?
Melyik aspektusra koncentrálunk, amikor az életünkről mesélünk, amikor
elmondjuk, hogyan lettünk olyanok, amilyenek, hogyan formált bennünket
az élet?

Az illinois-i Northwestern University pszichológusprofesszora, Dán Mc-

Adams egy tanulmányában arról írt, hogy a képességünk, mennyire tudunk
az életünkre fejlődéstörténetként tekinteni, szoros összefüggésben van
a mentális egészségünkkel és a jóllétünkkel. Fejlődéstörténetnek nevezi azt,
ami rosszul kezdődik, de jól végződik, mint mondjuk a hideg zabkása: po­
csék lett, de jót nevettek ezen, úgyhogy végül jó élményként maradt meg.

Olyan ez, mint a kigyúrt Télapó (ha egy emléket felidézünk, azzal meg is
erősödik), vagyis úgy emlékszünk majd vissza az életünk eseményeire, aho­
gyan a történeteinket alakítjuk. A sztorikkal adunk értelmet a világnak. Ha
egy élményből történet születik, akkor megismétlődik, ezzel pedig az infor­
mációdarabok közti kapcsolódás szorosabb lesz az agyban - magyarul az
élmény emlékezetessé válik. Ahogyan az amerikai költő és politikai aktivis­
ta, Muriéi Rukeyser fogalmazott: „A világegyetem nem atomokból, hanem
történetekből áll.”

189
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
GYÚJTS OLYAN TÁRGYAKAT,
AMELYEK TÖRTÉNETEKET IDÉZNEK FEL!
Gondoskodj róla, hogy a cuccaid mesélni tudjanak.
Ha körbenézek a szobámban, festményeket, fényképeket és különbö
ző tárgyakat látok. Az egyik festmény azt a farmot ábrázolja, ahol
a nagyapám felnőtt. Csak egy udvari vécéje volt, és egy délután, ami
kor épp kinn ült és a dolgát végezte, hallotta, hogy megérkezik dr.
Brenner. A városban elsó'ként dr. Brennernek volt autója, szóval ami
kor felharsant a motor hangja, nagyapám tudta, hogy ez csak ő lehet.
Mivel kíváncsi volt a kocsira, felmászott, hogy kikémleljen a budi ab
lakán, de megcsúszott, és beleesett a latrinába. Lehet, hogy nem a lég
szebb festmény, de mindig az jut róla eszembe, hogy ha az ember túl
kíváncsi, könnyen szarba kerülhet.

Van kinn egy olyan fotóm is, amely valamikor 1912 és 1919 között ké
szült a spanyol költőről, Antonio Machadóról és a baezai iskola sze
mélyzetének többi tagjáról (Machado ide járt suliba). Ha még emlék­
szel a reminiszcenciakiugrásomra, három hónapot töltöttem Baezában,
hogy írjak. A képet ajándékba kaptam egy ottani tanártól, aki szerkesz­
tőként dolgozott a magazinnál, ahol megjelent az egyik novellám.

Az egyik polcon egy fényképezőgép van, amelyet a nagyapám adott

az apámnak 1958-ban. Apám abban az évben tíz körül lehetett; Hrus­
csov ekkor lett a Szovjetunió vezetője, Eisenhower elnök ekkor alapí­
totta meg a NASA-t, Elvis pedig ekkor vette meg memphisi házát,
Gracelandet 100 000 dollárért. Ha lenyomom a fényképezőgép gomb
ját, kellemes, fémes kattanás hallatszik, és erről mindig eszembe jut az
idő múlása, meg az, hogy hogyan alakíthatjuk, milyen örökség marad­
jon utánunk.

190
Ha körbenézek, rájövök, hogy nem is festményekkel és tárgyakkal, ha­
nem tulajdonképpen történetekkel rendeztem be a szobámat.

A történetek megnyilvánulásainak nem kell drága dolgoknak lenniük.

Ha van családi sztoritok arról, hogy nyers zab kását ettetek egy jéghideg,
szeles parton, akkor egy, a partról származó egyszerű kő arra emlékezte­
ti majd a gyerekeidet, milyen jól szórakoztatok, és hogy az őrült élmé­
nyek milyen közel hozták egymáshoz a családot. De persze mindent
csak mértékkel: nem kell átmenni Andy Warholba.

191
 A TÖRTÉNETEK EREJE

Előfordult már veled, hogy egy buliban valaki mesélt egy

vicces sztorit (mondjuk arról, hogy a tesója régebben
egyenesen az üvegből ette a mustárt, és a heréinél ragadta
meg a kutyát), majd rájöttél, hogy épp a te sztoridat meséli?
Az a te vicces történeted. A te emléked. John a te mustár-
zabáló-kutyatök-markolászó testvéred.
Ha ez már előfordult veled is, akkor átéltél egy másik memóriajelenséget:
vitás emlékekről akkor beszélünk, ha az emberek nem értenek egyet azzal
kapcsolatban, ki tapasztalt meg valójában egy bizonyos emléket.

Egy 2001-ben publikált tanulmányhoz, amelyet Mercedes Sheen és Simon

Kemp (ma mindketten más egyetemen pszichológusprofesszorok, de akkor
az új-zélandi University of Canterburyn tanítottak), valamint az amerikai
Duke University tanára, Dávid Rubin készítettek, három kísérletet végeztek
el testvérekkel, köztük ikrekkel.

Az egyik kísérlet során húsz ikerpárt kértek meg arra, hogy idézzenek fel
egy saját emléket negyvenöt megadott szóval kapcsolatban. A húsz pár kö­
zül tizennégyen álltak elő minimum egy vitás emlékkel: összesen harminc­
hat ilyen sztori gyűlt össze. Tizenötről már korábban sem tudták eldönteni,
melyikük emléke - de akadt huszonegy olyan történet, amelyről a kísérlet
során derült ki, hogy nem biztosak benne, melyikük élménye.

Az ikerpárok egyneműek és átlagosan huszonhét évesek voltak a kísérlet

idején, a vitatott emlékeik pedig az öt- és tizennégy éves koruk közötti idő
szakból származtak.

192
Volt egy eset, ahol mindkét testvér meg volt róla győződve, hogy Ő végzett
a tizenkettedik helyen a nemzetközi terepfutáson; egy másik pár azon vitat­
kozott össze, melyikük ült az apjuk mellett a csónakban, amikor megláttak
egy tigriscápát; egy harmadik esetben pedig mindkét testvérnek meggyőző­
dése volt, hogy ő esett le a traktorról, és ránduit meg a csuklója.

A mustáros-kutyaherés sztorival kapcsolatban pedig mindketten azt állították,

hogy a másikról szól. Azt hiszem, a kutyát kellene felkérnünk döntőbírónak.

A másik kísérlet során hasonló korú testvérpárokat (de nem ikreket) hallgat­
tak meg ugyanígy: köztük is akadtak egyet nem értések az emlékeket ille­
tően, de nem olyan sok, mint az ikrek esetében. Logikus, hogy az ikreknek
több problémát okoz annak eldöntése, melyikük szerzett egy bizonyos em­
léket: pont ugyanannyi idősek, és az átlagos testvérpárokhoz képest jóval
több közös élménnyel rendelkeznek.

Egy harmadik kísérletet is végeztek, amelynek során arra jutottak, hogy a vi­
tás emlékekre jóval élénkebben emlékszünk (pontosabban fel tudjuk őket
idézni, és érzelmileg is jobban kötődünk hozzájuk), mint a nem vitás emlé­
kekre. Ez részben annak tudható be, hogy ezek valóban vitás emlékek, és
a két fél azon volt, hogy meggyőzze róla a kutatókat, ezek valóban a saját
emlékei, nem a másiké.

De miért alakulnak ki egyáltalán ilyen vitás emlékek? Hogy lehet az, hogy
két vagy több ember ugyanazzal az emlékkel rendelkezik?

Nos, ha gyémántszintű összeesküvéselmélet-hívő vagy, akkor számodra ez

tipikus hiba a mátrixban. De az is lehet, hogy az emlékforrás-problémához
van köze.

Mondok egy példát. Korábban írtam egy könyvet a hyggéről (a dánok mód­
szere arra, hogyan teremtsünk meghitt hangulatot), és amikor a hyggéről
beszélek, gyakran a következő történettel próbálom ábrázolni, mit jelent ez
az egész:

1 93
 Egyszer decemberben - éppen karácsony
előtt - egy öreg menedékházban töltöttem
a hétvégét a barátaimmal. Az év legrövidebb
napját csupán a környező tájat takaró hó
derítette fel egy kicsit. Amikor a nap lement
délután négy körül, elkezdődött a tizenhét órás
sötétség, és mind bementünk a házba, hogy
megrakjuk a tüzet. Fáradtak voltunk a túra
után, szinte félálomban, a házban ültünk
félkörben a kandalló előtt vastag pulóverben
és gyapjúzokniban. Csak a ragu rotyogását és
a tűz ropogását lehetett hallani, és azt, amikor
valaki belekortyolt a forralt borba. Egyszer
csak az egyik barátom megtörte a csendet.

- Szerintetek lehetne ennél hyggébb ez

a pillanat? - tette fel a költői kérdést.

- Igen - mondta az egyik lány egy kis idő

múlva - ha kint tombolna a vihar.

Mind bólintottunk.

194
Tavaly elmeséltem ezt a történetet Szentpéterváron, és később az egyik
résztvevő megjegyezte, hogy hallotta közben a tűz ropogását. Néha meg­
esik, hogy sikerül életre kelteni egy történetet. Olyan élénken adjuk át,
hogy a hallgatóink a saját érzékszerveikkel élik át. Ehhez a személyes élmé­
nyeinket is felhasználjuk persze. Amikor meghallod a hygge-sztorit, a saját
élményeidnek köszönhetően fel tudod idézni, milyen a tűz ropogása, mi­
lyen illata van a száraz fa füstjének, és hogyan táncolnak a vörös, sárga és
kék lángok. Tudod, milyen a tűz melege, amely elölről felmelegít, miközben
a hátad még fázik.

Szóval más tapasztalatokból, más forrásokból veszel elő részleteket, és azo­

kat rendeled hozzá a történethez. A sztori így válik élénkebbé, benne van­
nak a saját élményeid is, és a végén kezded azt hinni, hogy ez a te saját
történeted - a te emléked. Úgy érzed, hogy a saját szemeddel láttál min­
dent, pedig valaki mástól hallottad, csak a rendezői székben ülő krampusz
nagyon kreatív volt.

A legnagyobb történetmesélők életre keltik a történeteket. A jól előadott

sztori tapasztalattá válik, olyan elevenné, mintha te magad élted volna át.
Mindebből azt tanulhatjuk meg, hogy a szeretteinknek segíthetünk abban,
hogy képesek legyenek újjáépíteni egy elveszett emléküket - akár úgy is,
hogy nekik fogalmuk se legyen arról, hogy ez egy másolat.

195
 A MANDELA-EFFEKTUS

Az egyik legnépszerűbb tévésorozat Dániában a Matador,

amely egy kis dán városka életéről szól a nagy gazdasági
világválság és a náci megszállás idején.
Rz egyik részben a Missé nevű szereplő, aki egy szorongó, idősebb vénkis­
asszony, férjhez megy egy tanárhoz, Andersenhez. Az esküvőt követő éjszs
kán aztán Andersen „vadállattá” válik Missé elmondása szerint, mivel sze
retné elhálni a házasságot. A nő kizáija férjét az erkélyre, ő pedig az egész
éjszakát odakinn tölti, ordibálva.

Sok dán emlékszik erre a történetre, emlegetni is szokták. Arra, ahogy An

dersen pizsamában kiabál Missével. Ahogy az ajtót csapkodja. Az egyetlen
gond csak az, hogy ezt a jelenetet soha nem mutatták, talán fel sem vették.
Mégis sok dán állítja, hogy igenis látta, pedig a jelenetet a képzeletük téréni
tette, és ez vált később emlékké bennük.

Ezt hívják Mandela-effektusnak: amikor az embereknek téves emlékük van

valamiről. Azért hívják így, mert sok ember úgy emlékszik, hogy Nelson
Mandela meghalt a börtönben a nyolcvanas években, és hogy erről, vala
mint a temetésről még a tévében is beszámoltak - pedig Mandela kiszaba
dúlt a börtönből, elnök lett, és 2013-ig élt.

Lehet, hogy te is Mandela-effektusban szenvedsz. Emlékszel például a Star

Wars - A birodalom visszavág című hímből Luké és Darth Vader ikonikus
harcára? „Nem tudod, milyen erős a sötét oldal! Obi-Wan soha nem mondta
el neked, hogy mi történt az apáddal?” - kérdezte Vader, mire Luké így felelt:
„Épp eleget mondott! Elmondta, hogy te ölted meg!”

A kérdés a következő: Mit válaszolt erre Vader? Egy csomó ember azt feleli,
hogy ezt: „Luké, én vagyok az apád.” Pedig ez egy téves emlék. Az idézet va­
lójában így hangzik: „Nem. Én vagyok az apád.”

Ó, és ha már említettem korábban a Casablancát, akkor hadd hozzam szóba

azt is, hogy a karakter, akit Bogart alakít, sosem mondja azt a filmben, hogy:

1 96
„Játszd újra, Sam!” Rick csak annyit mond türelmetlen, mérges hangon:
„Játszd!”

Gyakran rosszul emlékszünk a dolgokra. Még a fontos, világrengető dol­

gokra is.

Az egyik példa erre az, hogyan emlékezett vissza George W. Bush arra, ami­
kor szeptember 11-én látta az első repülőt becsapódni a World Trade Center­
be. Pár hónappal az eset után kérdezték meg tőle, hogyan érezte magát, ami­
kor hallott a támadásról.

Floridában voltam a vezérkari főnökömmel,

Andy Carddal együtt - igazából épp egy iskola
osztálytermében számoltam be az olvasási
programról, elmondtam, mennyire jól működik.
Előtte kinn ültem az osztályterem előtt, vártam,
hogy bemehessek, a tévé természetesen be volt
kapcsolva a folyosón, és láttam, hogy egy
repülő becsapódik a toronyba. Mivel gyakran
repülök, azt gondoltam: „Ez egy rettenetes
pilóta lehetett." Azt gondoltam, hogy valami
szörnyű baleset történhetett. De nem volt sok
időm ezen gondolkodni, mert márjöttek értem,
beültem az osztályterembe, majd odasétált
hozzám Andy Card, a vezérkari főnököm, és
azt súgta a fülembe: „Egy másik repülő is be­
csapódott a toronyba. Amerikát megtámadták”

A helyzet az, hogy aznap reggel a tévében nem mutattak felvételt arról, hogy
repülő ment neki az épületnek. Bush nem láthatta azt a felvételt, amelyre
emlékszik. Az emlékező énünk felülírja a tapasztaló énünk élményeit, és
a történetekből emlékeket gyárt.

197
 HOL HAGYTAM
A FELEJTÉSI GÖRBÉMET?

Melyik sorozatot láttad legutóbb? Én a Babilon Berlint, egy

zseniális német krimisorozatot, amely 192g-ben, a Weimari
Köztársaság idején játszódik Berlinben - és azért emlékszem
ilyen könnyen, mert épp tegnap este néztem.
Ha a kérdés az lett volna, melyik sorozatot néztem két hónappal ezelőtt vagy
egy éve, akkor már sokkal nehezebben tudnék válaszolni, és valószínűleg
rosszul emlékeznék.

A frissen szerzett emlékeinket könnyebben fel tudjuk idézni. Erről Hermann

Ebbinghaus német pszichológus írt először. Persze, hogy német. Ilyen név­
vel, hogy Hermann Ebbinghaus - ízlelgesd csak -, az ember nem lehet más,
mint német pszichológus.

Ebbinghaus fedezte fel a felejtési görbét, mégpedig úgy, hogy önmagán

kísérletezett.

Azt figyelte meg, mennyire képes olyan, három betűből álló, mássalhang-
zó-magánhangzó-mássalhangzó összetételű szótagokat megjegyezni, ame­
lyeknek nincs jelentésük, és amelyekről nem asszociálhat hangzás alapján
értelmes szóra. Szóval a WID és mondjuk a ZOF alkalmasak a kísérletre, de
a HAS nem, mert az egy értelmes szó, és a FÓR sem, mert az úgy hangzik,
mint a „forr” ige.

Azt hiszem, Ebbinghausból remek üzleti tanácsadó vált volna. „A B2B port­
folió Q<-ének KPI-ja nagyon lecsökkent. Talán a SEO miatt, mert a CR is
leesett, a CPC viszont nőtt 30 százalékkal.”

Ebbinghaus visszatérően újra meg újra tesztelte magát ezekkel a szótagok­

kal, és folyamatosan jegyezte az eredményeket. Ez még az 1880-as években
történt, amikor sokkal kevesebb lehetőség volt a szórakozásra.

198
Ebbinghaus az egyik első olyan tudós volt, aki konkrét kísérleteket vég­
zett annak érdekében, hogy megértse, hogyan működik a memória. Előtte
az emlékezéssel leginkább filozófusok foglalkoztak, akik spekuláció vagy
megfigyelés útján jutottak következtetésekre. Ebbinghaus egy grafikonon
ábrázolta az emlékezőképességét: ezt nevezzük ma „felejtési görbének”.
A görbe azt mutatja, hogy idő múltával hogyan csökken az emlékezőké­
pesség.

Hermann Ebbinghaus felejtési görbéje

0 5 1O 15 20 25 30 35
Napok száma

Látható, hogyan vesznek el az információk az idő múltával, amikor nem te­

szünk külön erőfeszítést arra, hogy megjegyezzük őket. Húsz perc után az
adatok 40 százalékát elveszítjük, egy nappal később pedig már az informá­
ció körülbelül 70 százaléka tűnik el.

199
 TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
CSELEZD KI A FELEJTÉSI GÖRBÉT!
Segíts a gyerekeidnek és szeretteidnek, hogy
megőrizzék a szép emlékeket - azzal, hogy vidám
anekdotákat mesélsz nekik.
Ebbinghaus még egy felfedezést tett: a felejtési görbe ívén azzal
tudunk változtatni, ha bizonyos időközönként elismételgetjük
magunkban a megtanult információt. És nem elég maga az ismét­
lés: fontos az is, hogy két gyakorlás között idő teljen el. Annak
nem sok haszna van, ha egy órán belül hússzor elismételsz vala­
mit, amit meg akarsz jegyezni. Ha az információ az agyad előteré­
ben van, nem kell megdolgoznod azért, hogy fel tudd idézni. Már­
pedig az agynak edzésre van szüksége. Ha időszakosan idézel fel
egy információt, akkor az agynak ismét és ismét újra kell építenie
az emléket, ami ettől megerősödik. Ma „elosztott gyakorlásnak”
nevezzük ezt a módszert, és azt jelenti, hogy az anyagot, amit meg
akarunk tanulni, pihenők beiktatásával, elosztva sajátítjuk el, nem
tömbösítve, így épül fokozatosan a tudásunk.

Szerintem minden szülő szeretné, ha a gyerekeinek megmarad­

nának a boldog emlékei - nos, ezen ügy segíthetünk, ha a felejté­
si görbét kicselezve újra meg újra elmeséljük nekik a szép emlé­
keket.

És ha azt akarod, hogy egy szép emlék örökre megmaradjon a

gyerekben, akkor ne csak aznap este beszéld át vele, amikor az
élményt szereztétek, hanem másnap is, majd egy héttel, egy hó­
nappal, három hónappal és egy évvel később is.

200
KISKUTYÁK ÉS PELENKÁK

„Mi a legelső emléked?”

Az elmúlt években egy csomó embernek feltettem ezt a kérdést. A válaszok
nagyon eltérőek, kezdve onnan, hogy valaki kapott egy kiskutyát, egészen
addig - ahogy az egyik barátom felelt, aki megkért, hogy ne nevezzem ne­
vén -, hogy kicserélték a pelenkáját. Az én első emlékem négyéves korom­
ból származik. „Hány éves vagy?” - kérdezték a nagyszüleim, én pedig úgy
raktam egymásra a két lábamat, hogy egy négyest formáljak velük. Tudom,
a kiskutyákhoz meg a pelenkához képest ez egy elég unalmas első emlék.
Különböző, gyerekkorral foglalkozó kutatások más-más eredményre jutnak,
de az emlékezetkutatás területén kezd kialakulni egy konszenzus azt ille­
tően, hogy a legelső gyerekkori emlékünket átlagosan három és fél évesen
szerezzük.

Ez nem jelenti azt, hogy fiatalabb korban nem emlékszünk az élményeinkre.

Katherine Nelson pszichológus volt az első tudós, aki a kora gyerekkori epi­
zodikus emlékezetet vizsgálta a nyolcvanas években. Rejtett felvételeket ké­
szített arról, miket beszélnek a gyerekek magukban, mielőtt elaludnának -
történetek a bölcsőből. Az egyik kislány, Emily, aki huszonegy hónapos volt
a felvétel készítésének idején, elmesélte magának a napját. Elromlott a ko­
csi. A zöld autóval kellett menni. Világos, hogy ez egy epizodikus emlék.

Vannak, akik azt állítják, hogy emlékeznek a megszületésük pillanatára, de

nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ezek valódi emlékek lennének.
Sigmund Freud vezette be a „gyermekkori amnézia” kifejezést, ami azt a je­
lenséget írja le, hogy az első éveink epizodikus emlékeit nem vagyunk képe­
sek felidézni. Az elmúlt években végzett kutatások fényt derítettek rá, mi­
lyen típusú gyerekkori emlékek maradnak meg bennünk.

2014-ben például Wells, Morrison és Convey, három brit pszichológus a

Quarterly Journal of Experimental Psychology folyóiratban jelentetett meg
egy tanulmányt: azt vizsgálták, hogy felnőttként a gyerekkori emlékeink
mely részleteit tudjuk felidézni.

201
 A kísérletben százhuszonnégy ember vett részt, a feladatuk pedig az volt,
hogy írják le két pozitív és két negatív kora gyerekkori emléküket - összesen
tehát 496 emlék állt a pszichológusok rendelkezésére. Minden egyes emlék
esetében kilenc kérdésre kellett választ adni: Ki volt jelen? Hol került sor az
eseményre? Milyen volt az időjárás? Milyen ruhát viseltek? És így tovább.
Megkérték őket, hogy ne találgassanak, hanem kizárólag akkor írják le a vá­
laszt, ha pontosan emlékeznek.

Az emberek jobban emlékeztek a pozitív, mint a negatív emlékekre: a 9 kö­

zül átlagosan 4,84 részletet idéztek fel a szép dolgokból, miközben 4,56-ot
a rosszakból. A legtöbben (a résztvevők 85 százaléka) emlékezett arra, hol
került sor az eseményre, minden második tudta, hány éves volt akkor, de
mindössze 10 százalékuk tudta felidézni, milyen ruha volt rajta az adott pil­
lanatban.

A pozitív emlékek 18 százaléka valamilyen eredménnyel volt kapcsolatos

- például az első önálló biciklizéssel -, 13 százalék születésnapokról vagy
a karácsonyról szólt, ajándékok bontogatásáról, 10 százalékuk pedig kirán­
dulásokról, nyaralásokról.

A negatív emlékek tipikusan betegségekről vagy balesetekről szóltak, pél­

dául lábtörésről (25 százalék), vagy félelemről, bántalmazásról (14 százalék),
illetve egy családtag vagy háziállat haláláról (11 százalék).

Azt hiszem, a gyerekkori emlékezetről szóló tanulmányokból azt a kézenfek­

vő tanulságot szűrhetjük le, hogy az emlékeinknek a nyelvhasználathoz van
közük, azaz az emlékeink akkor maradnak velünk, ha már képesek vagyunk
történeteket mesélni az életünkről - ez pedig azt jelenti, hogy az a történet
marad meg, amelyikről eldöntjük, hogy mesélni fogjuk. És a fordítottja is
igaz: ha olyan tevékenységeket végzünk a gyerekeinkkel, amelyekről érde­
mes lesz mesélni később, azok emlékezetessé válnak.

A gyerekeid talán elfelejtik a legelső emlékeiket: de ott vagy te is, gyújtsd

a szép emlékeket az első évekből, és ha már elég idősek lesznek hozzá, oszd
meg velük, hogy bennük is meglegyenek.

202
203
 HOGYAN LEHETSZ
EMLÉKÉPÍTÓ?

Több gyerekkori szép emlékem is ahhoz a tájhoz kötődik,

amely a kis kunyhót vette körül, ahol május és szeptember
közt laktunk.
A júniusi, kék estéken a partot tábortűz világította meg. Az erdőben fára
mászhattunk, és bogyókat gyűjthettünk. A hegyekben rókalyukakat fedez­
tünk fel, és a nácik elrejtett aranya után kutattunk. A réten „segítettünk”
a traktoroknak, és házakat építettünk a szalmabálákból. A patak mentén ha­
lakra vadásztunk, és gátakat raktunk. A tengerparton lehetett úszni, és ha
fáztunk, akkor bebújtunk a felfordított hajó alá, a jó melegbe.

204
A szalma illata, a málna íze vagy egy csónak érintése, amely megszívta ma­
gát a nap hőjével, még mindig képes visszarepíteni a gyerekkoromba.
A régi szép időkbe, amikor minden olyan egyszerű volt. Amikor olyan bol­
dogok voltunk.

Nem vagyok ezzel egyedül: a legtöbb brit gyerek számára a fára mászás, és
a késő estig tartó mezítláb rohangálás a nyári szabadban a legfontosabb
gyerekkori emlékek közé tartozik.

2016-ban a New Covent Garden Soup elvégzett egy kutatást, amely során
2.000 brit felnőttet kérdeztek meg a gyerekkori emlékeiről. Az eredmények
nagyon jellemzőek voltak: 73 százalékuk arról számolt be, hogy a tenger­
parti játék a legboldogabb emlékeik közé tartozik. A tanulmány szerint rá­
adásul a gyerekkori emlékeink közt tízszer annyi nyári emlék van, mint más
évszakból származó.

Sőt, úgy tűnik, nagyon odafigyelünk arra, hogy a mi gyerekeink is hasonlóan

szép élményekben részesüljenek, mint annak idején mi. A felmérésben részt
vett szülők több mint 50 százaléka elmondta, hogy felnőttként meglátogatta
a családjával azokat a helyszíneket, ahol gyerekként olyan jól érezte magát
- hogy ismét átéljék azokat a fontos élmenyeket.

205
 1. Családi ünnepek

2. Bújócskázás

3. Kagylógyújtés a tenger
parton

4. Ugróiskolázás

5. A Top of the Pops a tévében

6. Sportnapok

7. Gyerekműsorok a tévében

8. Fish and chips

9. Gumicukorkák

10. Játszótéri játékok

(közjátékok stb.)

11. Tolltartók

12. Fára mászás

13. Tojásvivó' verseny

14. Dalok rögzítése kazettára

a vasárnapi toplista alatt

15. Iskolai ebédek

16. Játékok/kártyák/stb.
gyűjtése

206
VJ. Jégkrém a fagyis- 24. Ebihalvadászat
autóból a tóparton

18. A szabadban játszani 25. Lemezvásárlás

késő estig a Woolworthsben

19. Pancsolás a tengerben 26. Hintázás az erdőben

20. Babazsúr 27. Iskolai tantúrák

21. Amikor kiesik a fogad, 28. Az unokatestvérek

és berakod a párnád alá meglátogatása

22. Puszivadászat 29. Virágfüzérek készítése

es viselése
23. Veszekedés a tesókkal

207
30. Tanévkezdő bevásárlás
a nyári szünet végén

31. Nagyon korai kelés, mert

nyaralni megy a család

32. Magazinok

33. Sziklák felfedezése

a tengerparton

34. Vetődéssel kivédeni a gólt

35. Vásárlás az iskolai büfében

36. Játék a pancsoló­

medencében
41. Úszás a hideg tengerben
37. Jégkásák
42. Teniszezés a ház tálával
38. Mezítláb szaladgálni
a szabadban 43. Illatos matricák

39. Pizsamaparti a barátoknál 44. Amikor először szól rád

egy tanár
40. Csomagolt szendvicset enni
az iskolában 45. Amikor késő estig
fennmaradhatsz
szilveszterkor

46. Csúszkálás a fűben

iskolai köpenyben

47. Újságkihordás

48. Kempingezés

49. Játék a kocsiban hosszú

utazás alatt

50. Éneklés a kocsiban

209
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
NEVEZD ÁT A HELYEKET EMLÉKEKKEL!
Kombináld az önéletrajzi és a térbeli memóriádat.
A térbeli memória rögzíti a környezetünkkel és a térbeli tájékozódás­
sal kapcsolatos információkat, és segít, hogy ne tévedjünk el egy is­
merős városban. Emlékeztet arra is, melyik tárgynak hol a helye, és
nagy szerepe volt fajunk túlélésében. A diók erre vannak; a friss víz
arra. Vagy ahogy ma mondanánk: a kávézó erre van, a telefonom töl­
tője pedig arra. A lényeg ugyanaz. A mindennapokban nagyon fon­
tos, hogy ne tévedjünk el, és valószínűleg sokkal jobb vagy ebben te
is, mint hogy a buliban megismert emberek nevére emlékezz.

Arra is használhatod a térbeli memóriád, hogy könnyebben eszedbe

vésd a szép emlékeket. A módszer pofonegyszerű: nevezz át helye­
ket. Ha egy helyen nagyon jól érezted magad egykor, ezentúl hívd
úgy, hogy a név felidézze a boldog emlékeidet.

Minden nyáron elmegyek Bornholm szigetére, amely egy gyönyörű,

sziklás sziget a Balti-tengeren. Van ott egy kis kunyhóm, és a kör­
nyékhez rengeteg szép emlék fűz. A legtöbb az élelmiszerkészlet­
felhalmozáshoz kapcsolódik. Ott van a Vadmeggy-erdő, a Boróka­
utca, a Bodza-csapás, a Málna-erőd, a Lándzsavadász-öböl és a Pucér-
pancsi-barlang.

Van ezeknek a helyeknek hivatalos nevük is persze, legalábbis né-

hányuknak. A Málna-erődöt például Lilleborgnak hívják, és valójá­
ban az itt található, 12. századi, viking vár romjairól nevezték el, de
ez az egyszerű név nem juttatja eszembe azt, milyen érzés itt dél­
utánonként málnát enni - vagy hogy jövő nyáron hol keressem
majd a málnát.

21 1
 Vili. FEJEZET

ÖRÖKÍTSD MEG
AZ EMLÉKEKET!
 Van egy weboldal, a The Burning House, ahová bárki
beküldheti a saját fotóját arról, mit vinne magával,
ha kigyulladna az otthona. A világ legkülönbözó'bb
helyeiró'l érkeztek már képek, és nagyon érdekes élmény
bepillantani más emberek gondolat- és érzésvilágába.
Mik a legféltettebb kincseink?
Naplók, a nagymama halála előtt írt levelei, vázlatfüzetek, Marilyn Monroe
autogramja, a nagynéni kazettaválogatása, a nagyapa régi tengeri iránytűje,
egy baba a legjobb baráttól, egy üveg Nutella meg egy Jack Daniels.

A válaszok különbözőek, és hol azt bizonyítják, hogy az anyagilag értékes

dolgokhoz ragaszkodunk, hol pedig azt, hogy a legfontosabb tárgyainknak
érzelmi értékük van. Egy közös pont azonban akad a válaszokban. Szinte
minden ember kimenekítené magával az égő házból a fényképeit.

2 14
Én is ezt tenném. A fényképek olyanok, mint egy emlékeket őrző trezor kul­
csa. Ha a kulcsot elhagyjuk, attól félek, az emlékek is elúsznának örökre.

Idén hazahoztam magammal egy rakás fotóalbumot - olyan gyerekkori ké­

peket, amelyeket az édesanyánk halála után a testvéremmel gyűjtöttünk ösz-
sze. Legalább húsz éve nem láttam ezeket a fényképeket.

Az idő múlásáról tanúskodnak: a nyolcvanas évekről, a kezeslábasokról,

a tárcsás telefonokról...

A fotók nem a legjobb minőségűek. Nem profi fényképész készítette őket.

Az anyámnak különös képessége volt ahhoz, hogy minden fotón az ember­
nek csak a fél arca látsszon.

Viszont nagyon erős asszociációs triggerek. Ahogy rájuk nézek, emlékek

vagy érzelemfoszlányok jönnek felszínre, majd beindul bennem egy sor
egyéb dolog.

215
 Van egy kép a kutyánkról, Pussyról (igen, tudom, elég furcsa névválasztás):
ha ránézek, eszembe jut, hogyan szakadt be alatta ajég, és hogyan mentette
meg az apám.

Egy másikon az első biciklimmel pózolok - és emlékezetembe is idézi az

első balesetemet, amikor egyenesen egy kukában kötöttem ki.

Van egy fotó, ahol a háttérben feltűnik anya aranyszínű Volkswagen Bogara
- emlékszem, mindig benne felejtette a kulcsot, és tízéves koromra már egy
drótdarabkával is ki tudtam nyitni a zárat.

Egy másik képen nagyapámmal ülök egy fotelben - itt szerettem a legjob­
ban olvasni a nyári kunyhónkban -, és eszembe jut, hogy Astrid Lindgrent
és Tzntzn-könyveket olvasgattam a takaró alatt, miközben a saját kalandjai­
mat tervezgettem.

216
És ahogy a képeket nézegetem, hálát adok minden egyes pillanatért, amikor
valaki vette a fáradságot, és lenyomta a gombot.

Ezek a fotók életem legszebb pillanatait idézik fel bennem. Azt hiszem, va­
lójában ezért élvezem annyira a fényképezést - ugyanazért, amiért a boldog­
ságkutatás is szívügyem. A munkám abból áll, hogy mérhetővé tegyem
a mérhetetlent. A szabadidőmben pedig az elillanó dolgokat igyekszem tar­
tóssá tenni. A munkám és a hobbim is arról szól, hogy megpróbálom elcsíp­
ni ezt a boldogságnak nevezett, megfoghatatlan jelenséget. Megállítani az
időt. Hogy azokat a pillanatokat ízlelgethessük, amikor minden rendben lé­
vőnek tűnt a világban. Hogy megmentsem azt a boldogságot, amelyet az az
1/250 másodperces záridő rejt.

217
 És ezzel nem vagyok egyedül. Amikor a Boldog Emlékek Kutatása során
megkérdeztük az embereket, miért emlékeznek egy adott élményre, 7 száza­
lékuk azt mondta, hogy azért, mert van valamilyen emlékeztetőjük az ese­
ményről - mondjuk, egy fénykép. Az emberek évente több mint egybillió
képet készítenek. A billió ezermilliárdot jelent - ennek utána kellett néznem.
Nem csoda, hogy néha úgy érezzük, belefulladunk más emberek fotóiba. Azt
hiszem, a mennyiséget jól szemlélteti a holland művész, Erik Kessels kiállí­
tása, amelyen 350 000 képet nyomtatott ki a Flickrről - ennyi új poszt szüle­
tett egy nap leforgása alatt -, majd kiállította egy múzeumban.

220
221
Fényképeink legtöbbje felhőben, meghajtókon, applikációkban vagy a kő
zösségi oldalakon marad, nem nyomtatjuk ki őket soha. Ma már nem régi
iskolai albumokat lapozgatunk, hanem egyre inkább az Instagram- és Face-
book-falunkat görgetjük vissza, ha nosztalgiázni támad kedvünk.

Csütörtökönként és péntekenként a feedem tele van #tbt és #fbf taggel ella

tott fotókkal - az egyik a Throwback Thursday (egy régi csütörtök), a másik
a Flashback Friday (egy régi péntek) rövidítése. A Timehop még egy lépéssel
továbbment: úgy is nevezik, mint a „#tbt mindennapra” applikációját. A fel­
használók közösségi posztjaiból és fotóiból készít időkapszulákat ugyanar­
ról a napról, de különböző évekből, az eredményt pedig megoszthatja bárki.
A Timehop mottója az, hogy „Ünnepeld a legjobb emlékeidet mindennap”,
a célja pedig, hogy felidézze bennünk az emlékeket, és segítsen abban, hogy
új módon, a közös múlt felfedezésén keresztül kapcsolódjunk egymáshoz.

Azzal, hogy az emlékeinket megosztjuk az interneten, kicsit megbonyolítjuk

a dolgokat. Az Instagram-generáció tagjai nemcsak önmaguk PR-mene-
dzserei, hanem a jövőbeni emlékeik építészei is. Azzal pedig a digitális am­
nézia esélyét növeljük, hogy az értékes fényképeinket és üzeneteinket a tele­
fonon vagy a laptopon tároljuk. A kutatások azt mutatják, hogy ha úgy
gondoljuk, egy információt bármikor el tudunk majd érni, akkor nem válik
olyan fontossá, hogy elraktározzuk a memóriánkban.

A Trinity College Dublin neuropszichológus-professzora, lan Robertson

3000 brit részvételével végzett el egy kutatást, amely azt mutatta, hogy
a harminc alattiak egyharmada nem tudja a saját telefonszámát, csak ha
megnézi a mobiljában. A felmérés 2007-ben készült - és azóta sem mondhat­
juk, hogy függetlenebbé váltunk volna az elektromos készülékeinktől.
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
AHOGY TE LÁTOD A BOLDOGSÁGOT
Nem szeretnél egy privát közösségimédia-profilt,
ahol az emlékeidet tárolod?
A közösségi oldalakat remekül használhatod arra, hogy visszautazz
néha az időben. A képeid, a videóid, a gondolataid időrendi sorrend
ben követik egymást: olyan ez, mint egy multimédiás emlékirat.
A gond csak az, hogy nagy valószínűséggel nem teszel ki olyasmit,
ami nem az Instagramra való. Szépen szerkesztett legyen a feed, vagy
hiteles? Folyton ezzel a kérdéssel nézünk szembe, mert újra meg újra
rájövünk, hogy az Instagram nem más, mint az emberek tökéletes ké­
pekbe komponált élettörténeteinek gyűjteménye. Én igyekszem a kü­
lönleges és a hétköznapi élmények megosztását egyensúlyban tarta­
ni, és próbálom rendszeresen felhívni az emberek figyelmét, hogy: „Az
Instagramra és Facebookra posztolt fotóim nem a mindennapjaimat,
hanem a különleges perceket mutatják be. A mindennapjaim azzal tel­
nek, hogy magamra öntöm a kávét, próbálok magamhoz térni, és
a kulcsomat keresem.” Ezenkívül sok dolog fontos nekem, de nem
akarom megosztani azokkal, akikkel online tartom a kapcsolatot, mert
számukra teljesen irreleváns.

Az egyik megoldás az lehet, ha létrehozol egy privát fiókot, ahol bár­

mikor visszatekinthetsz a múltadba - vagyis alapítasz egy magánmú­
zeumot a mindennapjaidról. Talán rájössz majd, milyen felszabadító
érzés, ha kizárólag önmagadnak készítesz és posztolsz képeket.

Ahelyett hogy azon az imidzsen dolgoznál, milyennek akarod láttatni

magad, inkább a jövőbeni énedet tartsd szem előtt, aki szívesen em­
lékszik majd vissza. Ha pár év vagy évtized múlva vissza akarsz majd
tekinteni, vajon mit látnál szívesen?

A mindennapjaidat, igen. Például a tárgyakat, amelyek most körül­

vesznek - lehet, hogy most nem tűnnek különlegesnek, de húsz, har­
minc vagy negyven év múlva nagyon vicces lesz viszontlátni őket
a képeken. A nyolcvanas és kilencvenes években készült fotóim hát
terében néha olyan korabeli érdekességek bukkannak fel, mint a tár­
csás telefon, a batár nagy komputer és a képcsöves tévé.
ÉLETNAPLÓZÁS - A MINDENRE
KITERJEDŐ EMLÉKEZET ÉS
A DIGITÁLIS AMNÉZIA KORA

Képzeld el, hogy egy archívumból előveheted életed

bármelyik napját, és újra átélheted. Újra ugyanazt
csinálhatod. Találkozhatsz ugyanazzal az emberrel.
Ugyanazt eheted ebédre.
Tetszene egy ilyen képesség? Igen, bizonyára jő lenne újranézni az esküvő­
det, a nagy bulikat és az emlékezetes pillanatokat - végre rájönnél, hol is
léptél kutyagumiba, amit aztán szétkentél a külügyminisztérium szőnye­
gén de tuti, hogy van sok olyan dolog is, amit legszívesebben elfelejtenél.

Ha viszont te vagy Gordon Bell, akkor lehetőséged van utazni az időben.

Gordon Bell, a Microsoft kutatója 1998-ban elkezdte összegyűjteni a lehető
legtöbb digitális információt, amit az életéről csak lehet. A Microsoftnál el­
indított egy kísérletet is MyLifeBits néven - valami olyasmi volt, mint ma
a Quantified Self mozgalom, vagy az olyan aktivitásmérők, mint a Fitbit.
Bellt Andy Warhol digitális verziójának is nevezhetjük, azzal a különbség­
gel, hogy a pop-art művésznél sokkal jobban szerette a rendet.

Bell emlékei egy kereshető archívumba kerültek: nemcsak a fotók meg a vi­
deók, hanem a szívverés! és testhőmérsékleti adatai, a bejövő e-mailjei és az
általa felkeresett weboldalak listája is. A MyLifeBits-projekt során össze­
gyűlt több mint 1000 videó, 5000-nél több hangfájl (köztük beszélgetések),
több tízezer fénykép, több mint 100 000 e-mail, minden bejövő és elküldött
sms és az összes meglátogatott weboldal. Gordon Bell írt is egy könyvet er­
ről Totál Recall (Tökéletes emlékezet) címmel. Nagyszerű cím.

Gordon talán szélsőséges figura, de nincs ezzel egyedül. Az emberek világ­

szerte fotódokumentációkat vezetnek, a lépéseiket számlálják, és naplózzák
az életüket.

225
 Az életnaplózás nem annyira új dolog. Régen naplóírásnak nevezték. Ma
azonban a rengeteg appnak és kütyünek köszönhetően részletesebb és élet­
telibb nyomot tudunk hagyni az élményeinkről. Rengeteg életnaplózó ka­
mera elérhető a piacon, amely napközben, véletlenszerű pillanatokban ké­
szít fotókat. Van, amelyiket a nyakunkban kell viselni, és naponta körülbelül
2000 képet lő, egy másik pedig másodpercenként két fotót készít, és a be­
épített GPS-nek köszönhetően azt is jegyzi, melyik hol készült.

A készülékeinknek és a közösségi oldalaknak köszönhetően halomban áll­

nak az életünkről szóló emlékeink, de ezeket sosincs alkalmunk rendszerez­
ni. Azt hiszem, a probléma nem azzal van, hogy nem gyűjtögetünk, hanem
azzal, hogy nem felügyeljük és nem rendszerezzük ezt a gyűjteményt.

A digitális könyvtárunk egyszerűen kaotikus. Van egy csomó megőrzött fo­

tónk, de alig nézegetjük őket. Mintha elvesznénk a rengeteg adatunkban. És
ami még rosszabb, nemcsak mostohán bánunk a fotókkal, de a digitális am­
nézia veszélye is fenyeget bennünket. Mert ellentétben azzal, amit sokan
gondolnak, a digitális felvételeket általában nehezebb emlékezetben tartani,
mint a kézzel foghatókat.

Tizenkét évvel ezelőtt egy esküvőn voltam Sienában. Lenyűgöző volt. A nő­
kön hatalmas kalapok, a férfiakon lenvászon öltöny. Egy héten keresztül
a város mellett, egy nagy villában laktunk, hosszú asztaloknál vacsoráztunk,
és sokat kirándultunk a hegyekben. Valószínűleg több ezer fotót készítet­
tem azon a héten, de mind eltűnt. Nem emlékszem már, mikor és hogyan.
A fényképezőgépemen voltak. Aztán átmásoltam őket a számítógépre. Ami
egyszer csak tönkrement. Száz évvel az elveszett nemzedék után megjelent
az elveszett emlékek nemzedéke.

Ez az élmény éles kontrasztban áll azzal, hogy idén hozzájutottam ahhoz

a sok régi fényképhez. A fotóalbumokhoz, amelyeket több mint húsz éve
nem láttam. Igaz, néhány kép megkopott. És igen, pár arc félbe van vágva.
De akkor is megvannak. Mostanában pedig rászoktam arra, hogy kinyom­
tassam azokat a digitális fotóimat, amelyek tényleg fontosak nekem.

226
 Történeteket osztunk meg a szeretteinkkel. Emlékeket
osztunk meg, és emlékeket cserélgetünk egymással. Tovább­
adjuk okét. Kölcsönadjuk és kölcsönvesszük. A folyamat
során pedig az emlékek csiszolódnak és átalakulnak.
1985-ben a családommal nyaralni voltam az akkori Jugoszláviában. Dániá­
ból indultunk kocsival, és két nap alatt érkeztünk meg. Egyetlen kazettát
vittünk magunkkal. Whitney Houston nagyon szeretett volna táncolni vala­
kivel, mialatt keresztülvágtunk Európán.

Útközben meglátogattunk egy lovardát. Azt hiszem, versenylovakat nevel­

tek. Mindenesetre volt egy kis szamaruk is, amelynek a hátára én meg a bá­
tyám ráülhettünk. A szamár makacs és lusta volt, jobb szeretett volna füvet
legelni, mint turistákat cipelni. Élénken emlékszem rá, és még mindig ér­
zem durva tapintású szőrét.

Harminc évvel később a réges-régi fotóalbumot lapozgattam - az albumot,

amelyet húsz éve nem láttam. Kiderült, hogy nem is volt szamár azon a far­
mon. Egy kis, fehér lovon ültem. Egyértelműen egy szamárra emlékeztem -
pedig nyilvánvaló bizonyíték van arra, hogy ez az emlék hamis.

A dánok sok más néphez hasonlóan úgy gondolják, hogy a szamarak ma­
kacs állatok. Van is egy ilyen szólás, hogy „csökönyös, mint a szamár”. Való­
színűleg az történhetett, hogy a makacs lóról szóló történetet addig mesél­
tük egymásnak a családban, hogy a lóból a szemantikai zavar és a rossz
memóriánk következtében szamár lett.

Az emlékezet tehát nemcsak az emlékeink múzeumának kurátora - hanem

nagy művész is. Nemcsak arról van szó, hogy válogat a kiállításra érdemes
darabok közül, hanem ő maga is fest, sőt, belefest az emlékeinkbe. Néha
impresszionista, máskor expresszionista festőként, és néha úgy, mintha
Dali LSD-tripen lett volna.

228
Az emberek tévesen úgy vélik, hogy a memória olyan, mint egy kamera vagy
egy iratszekrény. Ha emlékezni akarsz valamire, csak kikeresed, és már előt­
ted is van. Csakhogy az emlékezet nem így működik. Az emlék nem egy vál­
tozatlan dolog, hanem folyamat. Az emlékek mentális konstrukciók, az itt és
most rekreációi, amelyekre nagy hatással vannak a jelenlegi elképzeléseid is.

Amikor összerakod a részleteket, azok közül néhány az adott eseményhez

tartozik, de párat valószínűleg utólag tettél hozzá. Nem létezik mentális
YouTube, ahol tökéletes állapotban fennmaradtak a tapasztalataid, és ahol
az eredeti felvételeket bármikor újra meg tudod nézni. Minden alkalommal,
amikor lejátszód, más egy kicsit.

- Emlékszel, amikor elvesztél a bevásárlóközpontban?

- Nem, nem hiszem - feleled.

- Elmondom, a szüleid hogyan számoltak be az esetről - mondja a kísérletet

vezető kutató, majd átnyújt egy darab papírt.

Elolvasod az esetről szóló történetet. Hároméves voltál akkor. Elkeveredtél

a szüléidtől a forgalmas bevásárlóközpontban, de egy idős néni észrevette,
hogy sírsz, és segített neked.

229
 - Emlékszel ra? Emlékszel rá, hogy érezted magad?

Ezen elgondolkodsz egy kicsit.

- Meg voltam ijedve - válaszolod. - Nem találtam a szüléimét.

- És mit csináltál?

- Azt hiszem, a kedves, idős asszony segített nekem... aztán a hangosbemon­

dóban bemondták a szüleim nevét.

- Emlékszel, hogy nézett ki a hölgy?

- Nem tudom, talán szemüveges volt. És zöld ruhát viselt.

Ismét Elizabeth Loftusnál kötöttünk ki, és egy újabb, téves emlékkel kapcso­
latos kutatásánál. O és a kollégái huszonnégy emberrel ültek le, és négy
olyan történetet adtak át nekik, amely négy- és hatéves koruk közt esett meg
velük. A résztvevők azt hitték, hogy a kísérlet arról szól, mennyire képesek
felidézni a gyerekkori emlékeiket. De nem erről szólt. A tanulmány azt vizs­
gálta, mennyire hajlandóak elfogadni a téves emlékeket.

A négy emlék közül, amelyeket megosztottak velük, három valós volt - a ku­
tatók ugyanis interjúkat készítettek a rokonokkal is. De a négyből egyet ki­
találtak: igen, a bevásárlóközponti eltévedésről szóló sztori. Hihető volt per­
sze - a kutatók megtudakolták azt is a rokonoktól, melyik bevásárlóközpontba
jártak akkoriban de ahogy azt a családtagok is megerősítették, a kísérlet­
ben részt vevők egész biztosan nem éltek át ilyen élményt.

Az inteijú után nem sokkal ismét leültek beszélgetni a résztvevőkkel. Fel­

idézték a négy emléket, és megkérték az alanyokat, hogy számoljanak be
róluk a lehető legrészletesebben. Majd egy héttel ezt követően újra lezajlott
ugyanez a procedúra. Végül mindenkinek, aki részt vett az inteijúban, pon­
toznia kellett az emlékei élességét.

A kísérlet végén elárulták az alanyoknak, hogy a négy közül az egyik em­

lékük hamis volt, és megkérdezték, mit gondolnak, vajon melyik lehetett
az. A huszonnégyből öten nem a bevásárlóközpontban eltévedős emléket
említették, ugyanis meg voltak róla győződve, hogy az tényleg megtörtént
velük.

230
 INSTAGRAM-EMLEKEK

Amikor ezt írom, több mint egymillió poszt található Instag-

ramon a #makingmemories (emlékszerzés) hashtag alatt,
és több mint 70 milliót láttak el ttmemories (emlékek) taggel.
To vábbi 17 OOO poszt szerepel a #memoriess alatt is, ami azt
mutatja, hogy még azok is szeretnek az emlékeikről posztol-
ni, akik nem emlékeznek, hogyan kell leírni a szót.
A Boldogságkutató Intézetben végeztünk egy kutatást a #makingmemories
hashtaggel kapcsolatban. Véletlenszerűen kiválasztottunk néhány fotót, fi­
gyelve arra, hogy véletlenül se essünk abba a hibába, hogy kizárólag ugyan­
abból az időzónából és évszakból válogatunk, és nem használtuk cégek
posztjait, sem kereskedelmi célú tartalmakat. Azonban kizárólag egy nyelv­
re koncentráltunk, ugyanis csak angol nyelvű posztokat vizsgáltunk. Ha te­
hát a kutatás a dán vagy az orosz nyelvre koncentrált volna, előfordulhat,
hogy más eredményt értünk volna el.

Szóval mit csinálnak az emberek, amikor állítólag maradandó emlékeket

szereznek? Nos, a vizsgálódás során az derűit ki, hogy a #makingmemories
hashtaggel ellátott posztok durván négy kategóriába sorolhatók.

Először is ott van a #momlife, sdadlife, #familylife, azaz a családi kategória.

A faragott tökök, a karácsonyfák és a Disneylandbe tett utazások. A másik
a menő #SassyPOTD (Post of the Day, azaz a nap posztja) kategória. Csajos
este, hús este, barátok, öribarik és haverok. Koktélok, rövidek és mindenféle,
ami akkor, abban a pillanatban nagyon jó ötletnek tűnt. A harmadik kategó­
ria a #Love, vagyis a szerelem. Esküvők és évfordulók. Közös kiruccanások
és hosszú hétvégék. Kamerába mosolygó párok. Nevezhetjük „nézzétek,
milyen kapásom volt” kategóriának is. De a legtöbb poszt a negyedik kate­
góriába tartozik, a #Wanderlustba. Vakációk. Nagy felfedezések. Kalandok.

232
 A hegyek, amelyeket megmásztunk, a városok, amelyeket bejártunk, a nap­
lementék, amelyeket megnéztünk. Uj-Zéland, Új-Mexikó és újabb meg újabb
tájak. Akkor szerzünk maradandó emlékeket, amikor szabad utat engedünk
a kalandvágynak. Amikor utazunk. Amikor felfedezünk dolgokat. Amikor
barangolunk.

Akkor keletkeznek emlékeink, amikor Dávid Livingstone, Marco Polo és

Vasco da Gama nyomába eredünk. Amikor vitorlát bontunk, felszállunk,
vagy felhúzzuk a túrabakancsunkat. Amikor kincsre vadászunk - és erre
a kincsre egész életünkben emlékezni fogunk.

Akkor lesznek emlékeink, ha magunkévá tesszük az „utazz gyakran” mant-

rát. Pénzt bármikor lehet keresni - de kalandokat csak ritkán.

234
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
BOLDOG SZIPPANTÁSOK, I IIM 111 I
ÉS PONTOZÁSOK
Legyél kreatív az emlékőrzés területén.
Nem csak fényképeken keresztül tudod megörökíteni a nnill.il
Ha vannak gyerekeid, ráveheted őket, hogy rajzolják le valame
lyik szép, közös emléketeket. Ha van zenei tehetségük, vagy jó
a ritmusérzékük, talán szívesen írnának róla dalt is. Vagy csináljá­
tok azt, amit a nagyszerű szerkesztőm, Emily: állítsatok össze egy
lejátszási listát Spotifyon minden egyes hónapban. Már néhány
éve követi ezt a hagyományt, és örömmel hallgatja vissza az el­
múlt hónapjait.

Mivel minden érzékszervünk képes emlékeket előidézni, példát

vehetsz Warholról is parfümfronton, és összeállíthatsz egy listát
a kedvenc illataidról. Minden szép emlékhez párosíts egy illatot.
Nemrég beszélgettem egy nővel, aki elmondta, hogy az esküvőjé­
re vett magának egy különleges parfümöt, amit csak a nagy na­
pon viselt. Én pedig nemrég arra szoktam rá, hogy amikor jól ér­
zem magam, rögzítem, milyen hangokat hallok épp. Felvettem
már, hogyan csapkodják a hullámok Bornholm szikláit, a szél ho­
gyan suhogtatja a fákat az egykori királyi vadászföldeken, Kop­
penhágától északra, és azt is, hogyan tépi a szél a vitorlákat a hor­
vátországi Split kikötőjében.

De lehet, hogy Alejandro Cencerrado Rubio módszere jön majd

be neked. O az egyik zseniális kollégám a Boldogságkutató Inté­
zetnél, adatelemzőként dolgozik.

Alejandro imádja a big data összeállításokat, és ő a felelős a Bol­

dogságkutató Intézet több izgalmas kísérletéért. Azt hiszem,
amikor a boldogság nyomában járunk, valójában mind azt szeret­
nénk, ha valaki úgy nézne ránk, ahogy Alejandro néz az adatokra.

235
 A munkája mellett Alejandro immár tizenhárom éve gyűjti a saját bol­
dogságát dokumentáló adatokat. Minden nap 1-től 10-ig pontozza az
aktuális boldogságszintjét. Mennyire volt jó ez a napom? Mit csinál­
tam? Mennyire éreztem magam boldognak? Szívesen megismétel­
ném majd egy másik alkalommal?

íme egy bejegyzése 2017. február 25-ről:

A mai azon ritka napok egyike, amikor

tényleg éreztem, hogy van értelme az
életemnek. Épp most találkoztam Mamen-
nel, ma volt az első randink, és érzem,
hogy nagyon hosszú ideig leszünk együtt.
Tudom abból, ahogy nevet, ahogyan rám
néz, és abból, ahogy a beszélgetés folyt.
Itthon vagyok, az eső kopog az ablak­
üvegen, és nincs itt senki rajtam kívül, csak
a magányom, ami már évek óta üldöz.
Folyton az járt a fejemben, hogy biztosan
van valaki odakinn, aki ki tudna engem
rángatni a magányomból, és aki mellett
olyan különlegesnek érezném magam,
hogy a mostani, magányos Alex örökre
a múlté lenne. A ma esti jeleneteket látom
magam előtt: ahogyan a gyertya fénye
visszatükröződött a szemében, ahogy rám
nézett, és teljesen rám koncentrált. Nem
tudnám megmondani, hogy hangosan
vagy halkan beszéltem-e, és azt sem, kik
voltak körülöttünk, hgyeltek-e bennünket,

236
mert csak a beszélgetésünk érdekelt, és el sem
hittem, hogy egy ilyen lánynak tetszhetek,
pedig a gesztusai egyértelműek voltak; milyen
kár, hogy nem tudjuk mindig úgy közvetíteni
az érzéseinket, mint ma, mert ma elég volt
hozzá pár szó, és olyan őszinte, igaz volt
minden megnyilvánulás. Csak nagyon kevés
ilyen pillanatot élünk át életünk során - csak
egész ritkán fordul elő, hogy két ember ilyen
könnyen megérti és megkedveli egymást
anélkül, hogy bármi kétely merülne fel. Nem is
tudom, minek nevezhetném ezt az érzést. Azt
hiszem, a legjobb, ha illúziónak nevezem, nem
pedig boldogságnak, elvégre nem tudhatom
biztosan, valóban kedvel-e engem, számítok-e
neki, de mindenesetre úgy érzem, hogy ez
a nap ígéret a boldogságra, ígéret a magány
befejezésére, ígéret arra, hogy nem kell már
tovább várnom. Egyébként nagyon meglepő,
hogy olyan tájfotókra, amelyek kapcsán
általában nem érzek semmi különöset, ma
egészen másképp tekintek. Odaképzelem
magunkat Mamennel, ölelkezve, összeolvadva,
kettesben, szeretetben. A vihar szépnek tűnik,
mintha csak azért zúgna a szél, hogy meg­
erősítse a tényt: elég hozzá egy randi, és elég
hozzá egy lány, aki tetszik, akire odafigyelek,
hogy életre keljek.

237
 Ezt a napot 6-osra pontozta.

Egyébként Mamennek nagyon is bejött Alejandro. Idén házasod­

tak össze.

Mivel Alejandro minden napját pontozta és részletesen leírta,

könnyebben megértette, mi teszi őt boldoggá. Arra jött rá, hogy
azok a legjobb napjai, amikor másokkal van - olyanokkal, akiket
különösen szeret. A barátaival, a családtagjaival, a szerelmével.
Mert mellettük különlegesnek érzi magát.

Szerintem Alejandro adatgyűjtésében az a legvagányabb, hogy

megengedi a tapasztaló énnek, hogy hallassa a hangját az adott
pillanatokban. Az egy dolog, hogyan emlékszünk vissza dolgok­
ra, de az megint más, ahogy a tényleges helyzetben éreztük ma­
gunkat. Például lehet, hogy Alejandro úgy gondol vissza az indo­
néz nyaralására, hogy a napsütötte tengerpartot látja maga előtt,
miközben az aznapi feljegyzései arról tanúskodnak, hogy nagyon
zavarta a meleg meg a sok szúnyog. Ha tudsz spanyolul, kövesd
Alejandro blogját a llanhosymedio.blogspot.com oldalon. Meríts
tőle nyugodtan inspirációt, és gondolkodj el azon, milyen alter­
natív módon vezethetnél te is naplót. Nem kell, hogy te is pon­
tozz - ismerek valakit, aki minden egyes nap készített egy egy­
perces videót, majd összeállított egy gyönyörű montázsfilmet az
elmúlt éveiről.

238
A TÖKÉLETES METAMEAAÓRIA

Képzeld el, hogy egy csapat újságíró eló'tt be kell mutatnod,

az új könyved, amely arról szól, hogyan szerezz maradandó
emlékeket.
Egy sor előadó van jelen, és mindenki az új, nagyon izgalmas könyvéről be­
szél, de te azt akarod, hogy a közönség később rád emlékezzen a legjobban.
És akkor eszedbe jut az ananász-szabály: vigyél magaddal valamit a szín­
padra, amire felfigyelnek, és amivel beégsz a memóriájukba. Körbenézel
a hotelszobában. Van egy lófejet ábrázoló kis szobor. Tökéletes lesz. Felvi­
szed magaddal a színpadra, és a beszéded remekül sikerül. Látod, hogy
mennyire éberen reagál a közönség a szavaidra. Ragyogó arccal figyelnek.
Bólogatnak. Felnevetnek. Arról beszélsz, hogyan tehetjük felejthetetlenné az
életünket azzal, hogy maradandó élményeket szerzünk, és rájössz, hogy ez is
egy olyan pillanat. Ami megmarad majd. Egy emlék, amely épp most jön
létre, a könyveddel kapcsolatban, amely az emlékkészítésről szól. Ez nagyon
méta. Visszaviszed a szobrot a szobádba, és rájössz, hogy ez a szobor most
már az emlékedet hordozza, jobban mondva ennek a meta-emlékszerzésnek
az élményét. Ez a szobor egy tökéletes meta-emléktárgy. És most nem az jön,
hogy lenyúlod a szobrot. Csak azért, mert vikingvér folyik az ereidben, még
nem biztos, hogy ki kell fosztanod az angolokat, ha az országukban jársz.
A zsákmányszerzés annyira 9. századi! A 21. századi vikingek az egyenlőség­
ben és a vagyonelosztásban hisznek. Úgy viszik el a csinos kis szobrot, hogy
hagynak kétszáz font borravalót a szobalánynak, meg egy kis levelet, amely­
ben azt tanácsolják, hogy a pénzt költsék emlékgyártásra. Persze most csak
egy képzelt helyzetről beszélek.

239
TIPP A BOLDOG EMLÉKEKHEZ:
HASZNÁLD A MEMOKEKSZET!
Hozz létre betűszavakat, és használd is őket, hogy
vissza tudj emlékezni dolgokra.
A gyerekeknek az éneklés és a ritmus segít abban, hogy megtanul­
ják az ábécét - mi, felnőttek pedig azzal erősíthetjük a memórián­
kat, ha betűszavakat használunk a tanuláshoz. Abban például, hogy
meg tudjuk jegyezni az észak-amerikai Nagy-tavak, a Húron, az
Ontario, a Michigan, az Erié és a Superior [Felső-tó] nevét, segíthet
a HOMES betűszó.

Vagy ha meg akarod jegyezni a Naprendszer bolygóinak nevét,

méghozzá sorrendben (azaz: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter,
Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz), akkor használd mondjuk azt a
mondatot, hogy „Mami Végtelenül Figyelmes Módon Jóízű Szend­
vicsekkel Udvarol Nekem”, de ha nem szeretnéd kihagyni szegény,
mostoha sorsú Plútót sem, akkor a „Mami Végtelenül Figyelmes
Módon Jóízű Szendvicsekkel Udvarol Nekem, Porontyának”.

Arra is használhatod a betűszavak erejét, hogy megalkotsz egy

olyan szót, amelyik arra figyelmeztet, hogy ne feledkezz meg a ma­
radandó emlékek készítéséről. Ilyen például a „memokeksz”.

Multiszenzoros, Emocionális, Megörökítés, Odafigyelés, Különle­

ges, Első alkalom, Küzdelmek, Sztorik. De variálhatod is a sorren­
det, ha könnyebben jegyzed meg mondjuk azt, hogy „mek-mek szó”.
Ahogy neked tetszik!

241
 A MÚLTNAK
FÉNYES JÖVŐJE VAN

Ha azt szeretnéd, hogy beléd szeressen valaki, az egyik

leghatásosabb módszer, ha megosztod vele a múltad.
1996-ban a New York-i Stony Brook University pszichológusprofesszora,
Arthur Áron összeírt harminchat olyan kérdést, amelyek segítségével intim
közelségbe kerülhet egymással két idegen - olyan kérdéseket, amelyek nö­
velik a szerelem fellángolásának esélyét. Több kérdés is az emlékekhez kap­
csolódik:

■ Mi a legféltettebb emléked?

• Mi a legrosszabb emléked?

• Meséld el az életed a lehető' legrészletesebben négy perc alatt!

• Mi a legnagyobb dolog, amit életed során elértél?

• Ha változtathatnál bármit abban, hogyan neveltek fel, min változtatnál?

• Meséld el nekem életed egyik leginkább zavarba ejtő élményét!

• Szerinted a gyerekkorod boldogabb volt, mint a legtöbb emberé?

Ha tudod valakiről, milyen jó és rossz dolgok történtek vele a múltban, akkor

közelebb érzed magadhoz. Ha megosztjuk egymással a legnagyobb eredmé­
nyeinket és a zavarba ejtő emlékeinket, akkor közelebb kerülünk a másikhoz.
Ha elmeséljük valakinek az életünket, akkor egymás szemével láthatjuk a vi­
lágot. A kérdések kitalálója szerint: „A vizsgált alanyok mintáját megfigyelve
arra jutottunk, hogy a közeli kapcsolatokban a következő vonások közösek:
hosszú távú odafigyelés, fejlődés, kölcsönösség, kizárólagosság.” A kölcsö­
nös sebezhetőség közelebb hozza az embereket, állítják.

244
Érdekes volt ebből a szempontból olvasni a Boldog Emlékek Kutatására be­
érkezett történeteket. Habár minden emlék egy számomra idegen ember
története volt, mégis úgy éreztem, hogy jobban megismertem őket. Úgy
éreztem, kötődöm hozzájuk, mert sokuk történetét át tudtam érezni. Értet­
tem, miért volt fontos az a befagyott tó mellett töltött éjszaka. Értettem, ho­
gyan hozta közel a család tagjait a hideg időben elfogyasztott nyers zabkása.
Értettem, mennyire fontos az a séta az unokahúgoddal a nagymamád teme­
tése után.

Számomra ez is annak újabb bizonyítéka, mennyire egyformák vagyunk leg-

belül. Amikor arról van szó, mi tesz bennünket boldoggá - és hogy mi válik
szép emlékké -, akkor mindegy, hogy dánok, britek, amerikaiak vagy kínaiak
vagyunk, mert elsősorban mind emberek vagyunk. Mindannyian szeret­
nénk emlékezni bizonyos dolgokra, ahogy mind szeretnénk elfelejteni bizo­
nyos dolgokat örökre.

Számomra az egyik legnagyobb felfedezés az volt a kutatás és a könyv írása

közben, hogy tényleg mennyire fantasztikusak az emlékek. Nemcsak az idő­
ben utazhatunk vissza és előre nekik köszönhetően, befolyásolva ezzel a je­
lenlegi hangulatunkat, hanem abban is segítenek, hogy jobban kapcsolód­
junk önmagunkhoz és más emberekhez. Egy emlék azonban teher is lehet.
Nem mindegyik boldog és szép.

245
 AZ ELENGEDÉS MŰVÉSZETE -
HA TÚL SOKAT VAGY
A MÚLTBAN, AZ LEBÉNÍT

Az Egy makulátlan elme örök ragyogása című Rímben

a szakítás után egy pár két tagja keresztülesik egy
procedúrán, amely során kitörlik a romantikus, de fájdalmas
szerelmükkel kapcsolatos emlékeket.
Mindannyian rendelkezünk olyan emlékekkel, amelyektől szeretnénk meg­
szabadulni, de közben azt is tudjuk jól, hogy az emlékeink - köztük a rosszak
is - tesznek azzá, akik vagyunk. Sőt, sokan arról álmodoznak, bárcsak tökéle­
tes memóriájuk lenne: hogy emlékezzenek mindenre, amit valaha láttak, hal­
lottak, olvastak, átéltek. Úgyhogy nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, mi­
lyen hátulütője van a tökéletesen működő emlékezetnek.

k m-g

246
Mit csináltál 1981. január 10-én? Ha még nem születtél meg, akkor legyen
1991- vagy 2001. január 10-e. Milyen idő volt? A hét melyik napja? Mi ment
a híradóban? Ha rám hasonlítasz, akkor fogalmad sincs mindezekről. A leg­
több, amit mondhatok, hogy 1981. január 10-én Koppenhágában minden bi­
zonnyal nagyon hideg és sötét volt. Én pedig hároméves voltam, szóval va­
lószínűleg azzal voltam elfoglalva, hogy felváltva egyek, sírjak és fecsegjek.

De ha olyan vagy, mint Jill Price, akkor emlékezhetsz rá, hogy 1981. január
10-én gerillaháborút indítottak a kormány ellen El Salvadorban, ami aztán
további tizenegy éven át tartott. Jill épp vezetett. Életében harmadjára.
A Teen Autónál vett vezetési órákat. Tizenöt éves volt. És azt is tudja, hogy
10-e szombatra esett.

Jill egyike azon keveseknek, akik hipermnéziában szenvednek. Tizennégy

éves kora óta élete minden napjára vissza tud emlékezni.

A Kaliforniában élő Jill volt az első ember a világon, akit hipermnéziával

diagnosztizáltak. A hipermnézia azt jelenti, hogy Jill agyában folyamatosan
és automatikusan játszódnak le az élete során szerzett élmények. „Mondd,
melyik napra vagy kíváncsi, és megtalálom. Vissza tudok menni, és meg tu­
dom mondani, mi mindent csináltam aznap” - írja. Éveken át tanulmányoz­
ták őt szakértők. Egyikük, James McGaugh, aki neurobiológus és behavio-
rista pszichológusprofesszor az irvine-i University of Californián. McGaugh
professzor és kollégái felfedezték, hogy Jill esete nem egyedi. A világon
majdnem száz ember szenved ugyanettől a jelenségtől.

Jill a The Woman Who Can’t Forget: The Extraordinary Story of Living with
the Most Remarkable Memory Known to Science (A nő, aki nem tud felejteni:
Rendkívüli történet arról, hogyan lehet együtt élni a tudomány által ismert
legfigyelemreméltóbb memóriával) című könyvében úgy jellemzi a memó­
riáját, mintha megállás nélkül, újra meg újra ugyanazok a családi videófelvé­
telek játszódnának le benne, hol régebbiek, hol korábbiak - rövid jelenetek,
folyamatosan variálódva.

247
 Jill történetéből kiderül, hogy az emlékezés egyszerre lehet áldás és átok.
Annak örül, hogy emlékek hatalmas tárháza áll rendelkezésére, és bármikor
vissza tud röppenni az időben, ha egy kis vigaszra vágyik, de ez az emlékek
kel zsúfolt tárház börtön is lehet. Valószínűleg más, hipermnéziában szenve­
dő ember is ugyanígy éli ezt meg.

Mielőtt a világ tudomást szerzett volna erről a diagnózisról, Jorge Luis Bor-
ges is írt a jelenségről. Borges gyakran írt filozófiai tárgyú szövegeket, és az
1942-ben megjelent „Funes, az emlékező” című novellája arról szól, milyen
következményei lehetnek annak, ha valakinek tökéletesen működik a me­
móriája. A történetben Funes vissza tudja idézni az április 30-án reggel lá­
tott felhők alakját, egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv márványos
erezetét, és egy tajték körvonalát, amelyet egy evező kavart fel a folyó vizén,
közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Röviden: Funesnek elég jó me­
móriája volt.

Funest aztán egy sötét szobába kényszerítik, ahol semmilyen érzékszervi ha­
tás nem éri. Amikor visszagondol az előző nap eseményeire, az emlékei any-
nyira épek és teljesek, hogy huszonnégy órájába kerül, mire mindent felidéz.
Az emlékei lassan az emlékeiről szóló emlékek emlékéből állnak. Funes
nemcsak minden valaha látott erdő összes fájának minden egyes levelére
emlékszik, hanem mindazokra az alkalmakra is, amikor minden valaha lá­
tott erdő összes fájának minden egyes levelére gondolt.

A történet végére Funes már nem képes feldolgozni az emlékei részleteit.

Nem egy boldog történet, de az olvasó betekintést kap általa a tökéletesen
működő memória működésének árnyoldalába.

Emlékezetünk a legjobb esetben is olyan - Virginia Woolf szavaival élve -,

mint egy vázlat a múltról. De annak ellenére, hányszor hibádzik, és mennyi­
re meghatározza a csúcs-vég hatás, mégiscsak ér valamit. És a boldogsá­
gunkhoz talán nemcsak az járul hozzá, mi mindenre emlékszünk, hanem az
is, hogy mit felejtettünk el. A túl sok múlt bénító hatású lehet. Szeretnénk
megőrizni a szép emlékeinket, de arra is vágyunk, hogy a múlt szorítása el­
engedjen bennünket, hogy a jelenben tudjunk élni, és tervezgetni tudjuk
a jövőnket.

248
 Képzelj el egy létrát, ahol a fokokat O-tól lO-ig megszámozták
lentről fölfelé. A létra csúcsa képviseli a számodra elérhető
legjobb életminőséget, a létra alja pedig a legrosszabbat.
Hogy érzed, a létra melyik fokán állsz jelenleg?

És mit gondolsz, a létra melyik fokán leszel öt év múlva?

Ha a többséghez tartozol, akkor a második kérdésnél magasabb számot

mondtál, mint az elsőnél. Az emberek általában optimisták. Arra számítunk,
hogy a jövőben boldogabbak leszünk, mint most.

2018-ban Angus Deaton, Nobel-emlékdíjas közgazdász közreadott egy tanul­

mányt, amelyben azt vizsgálta meg, milyen válaszokat adott a fenti két kérdés­
re 166 ország 1,7 millió lakosa 2006 és 2016 között a Gallup jelentése szerint.

Deaton arra jutott, hogy az emberek világszerte optimisták. A föld minden

régiójában bízunk a szebb jövőben, de vannak országok, ahol optimistábbak
az átlagnál. Ha a dániai adatokat nézzük, azt látjuk, hogy a nagyobb városok­
ban élők jóval optimistábbak: a Koppenhágában és Aarhusban élők úgy vé­
lik, öt év múlva sokkal jobban élnek majd, mint most, miközben a vidékiek
úgy látják, hogy öt év múlva is nagyjából olyan lesz minden, mint most.

Ennek részben az az oka - ahogy arra egy másik tanulmányában mutat rá

Deaton -, hogy a fiatalabbak jóval optimistábbak a jövőt tekintve. Mivel

250
Koppenhágában és Aarhusban is van egyetem, ezekben a városokban na­
gyobb koncentrációban élnek fiatalok. Amikor összehasonlítják a jelenlegi
boldogságszintjüket azzal, mire számítanak öt évvel később, a fiatalok leg­
többje hatalmas előreugrást képzel el. A tizenöt és huszonnégy év közöttiek
jelenlegi boldogságszintje átlagosan 5,5 egy O-tól 10-ig terjedő skálán, de azt
remélik, hogy öt év múlva már 7,2-en állnak majd. A különbség 31 százalék
- szép remények!

Az optimizmus csodálatos dolog. Azt remélni, abban bízni, hogy a jövő bol­
dogabb lesz, csodálatos dolog. A fontos kérdés azonban szerintem az, ho­
gyan érjük el azt a boldogságot. Ahogy már említettem, az epizodikus emlé­
kezetünk segítségével tudunk utazni az időben. Arról már volt szó, hogyan
utazhatunk a múltba, de arról még nem, hogyan röppenhetünk előre az idő­
ben. Az fMRI-vizsgálatok azt mutatják, hogy akár a múltra, akár a jövőre
gondolunk, az agy frontális és halántéklebenyének ugyanaz a területe akti­
válódik. A Harvard pszichológusa, Dániel Schacter is ezzel a témával foglal­
kozik, és azt írja, hogy az agy „alapvetően egy előretekintő szerv, amelyet
arra terveztek, hogy a múltban és jelenben szerzett információt felhasználva
megbecsülje, milyen jövőre számíthatunk. A memóriára úgy is gondolha­
tunk, mint egy eszközre, amelyet a jövőre koncentráló agy arra használ,
hogy a lehetséges jövőbeli események szimulációit létrehozza”. Magyarul: a
szép emlékeinket arra tudjuk használni, hogy szép élményeket tervezzünk
a jövőre vonatkozóan.

Hogyan szeretnél letétet helyezni a boldog emlékeid gyűjteményébe? Ho­

gyan gondoskodsz olyan napokról, amelyek mindörökre emlékezetesek ma­
radnak? Remélem, mostanra már van néhány ötleted a leendő nosztalgikus
élményekkel kapcsolatban. Kezdj csak el tervezgetni!

251
TERVEZZ MEG EGY BOLDOG
ÉS EMLÉKEZETES ÉVET!

Ne feledd: az emlékekben az a legjobb, amikor létrehozod,

amikor épp megalkotod őket. Es bár a legtöbb emlékünk
nyáron keletkezik, ügyelj oda arra, hogy a többi évszakban
is maradandó élményeket szerezz.
Következzen néhány ötlet arra vonatkozóan, hogyan tervezz be előre emlé­
kezetes eseményeket januártól decemberig.

253
 JANUÁR:
ASSZOCIÁCIÓS TERV NAPOK SZERINT
Ha nincs asszociációs kapcsolat a dolgok között, akkor nem lesz könnyű
megjegyezni őket. Vegyük például a március 14-ét: Mit szoktál csinálni az­
nap? Nem tudom, te mit tudsz felidézni ezzel kapcsolatban, de én nem sok
mindent. Ám ha utánanézek, rájövök, hogy egy március 14-i napon jelent
meg a Világboldogsági Jelentés európai verziója a Vatikánban - és már
eszembe is jut egy sor emlék arról a napról. Emlékszem, hol reggeliztem,
ebédeltem és vacsoráztam. Emlékszem, hogy a vatikáni kertben sétálgattam
egy rakás boldogságkutatóval, és teknősöket láttunk a szökőkútban. Emlék­
szem, hogy Andrea Illy a nagy kávévállalattól rámutatott, hogy a világ leg­
boldogabb országai egyben a legnagyobb kávéfogyasztók is.

Szóval januárban fordíts időt arra, hogy kitalálod, mit csinálsz majd az év
jeles napjain:

A boldogság nemzetközi világnapja (március 20.), a költészet és az erdők

világnapja (március 21.), a víz világnapja (március 22.), nemzetközi jazznap
(április 30.), a vándormadarak világnapja (azt hiszem, a nem vándorló mada­
rak fel lehetnek háborodva, amiért nekik nincs külön világnapjuk; május má­
sodik szombatja), a szülők globális napja (június 1.), a biciklizés világnapja
(június 3.), a jóga világnapja (június 21.), a barátság nemzetközi napja (jú­
lius 30.), az idősek világnapja (október 1.), a tanárok világnapja (október 5.),
a tudomány világnapja (november 10.), a talaj világnapja (december 5.)
és a hegyek nemzetközi napja (Dániában és Hollandiában nem ünneplik;
december 11.).

A biciklizés világnapjára például betervezhetsz egy nagy biciklitúrát a bará­

taiddal vagy a családtagjaiddal. Júniusra esik, és a világ legtöbb pontján
olyankor kifejezetten szép idő van. Ha a déli féltekén élsz, a talaj világnapján
ültethetsz mondjuk fát. Vagy kipróbálhatod a jógát a jóga világnapján - ne
feledd, milyen ereje van az első alkalmaknak; én a mai napig emlékszem az
első jógaórámra. Amikor a tanár azt a feladatot adta, hogy nyújtsuk ki a lá­
bunkat egyenesen, majd tegyük a tenyerünket a talpunk alá, rám nézett és
hozzátette: „Vagy csak nézzük meg, milyen mélyen tudjuk megérinteni a
lábszárunkat.”

254
FEBRUÁR:
NÉZZ SZEMBE A FÉLELMEIDDEL!
A kutatás során kaptunk egy nagyon jó történetet, amely egy belga nőről
szólt. Arra az estére emlékezett vissza, amikor annak ellenére, hogy mennyi­
re rettegett a közönség előtti szerepléstől, színpadra lépett. Együtt tudok
érezni vele. Nyolcadik osztályban, amikor körülbelül tizenhárom éves vol­
tam, az osztályom az egész iskola előtt előadott egy karácsonyi műsort. Én
voltam a 13-as számú manó - nagyon fontos szerep, mondanom sem kell!
Egy sorom volt mindösszesen, így hangzott: „Van valaki a műhelyben!” Még
ma is emlékszem erre a mondatra, és nemcsak azért, mert rengeteget próbál­
tunk, hanem mert (sok emberhez hasonlóan) glosszofóbiás vagyok, azaz fé­
lek a nyilvánosság előtti beszédtől, tehát ez egy rettegéssel teli élmény volt
számomra.

Azzal viszont, ha szembe merünk nézni a félelemmel, és felül tudunk kere­

kedni rajta, használatba vesszük az érzelmi szövegkiemelőt, azaz elmélyítjük
az emléket. Szóval nézz szembe a félelmeiddel, iratkozz be arra a hegymászó
tanfolyamra, franciaórára, vagy menj el egy open-mic estre, és hódítsd meg
a színpadot. És ne felejts el magaddal vinni egy ananászt!

257
 MÁRCIUS:
TEDD EMLÉKEZETESSÉ!
Akkor vagyunk boldogok, ha vannak céljaink. Ahogy korábban láttuk, a je­
lentőségteljes pillanatok nagyon is számítanak, amikor a memóriánkról van
szó A márciust fordítsd arra, hogy közelebb kerülj azokhoz az emberekhez,
akik fontosak számodra. Ezért már egy olyan aprósággal is tehetsz, hogy se­
gítesz nekik valamiben, de ha szeretnéd, írj nekik levelet, amelyben kifejted,
mennyire hálás vagy azért, hogy mindig melletted vannak. Az ilyen levelek
nagyon sokat jelentenek a másiknak: a Boldog Emlékek Kutatása során is
felmerült ezzel kapcsolatos emlék.

258
ÁPRILIS:
FORDÍTS FIGYELMET A BOLDOGSÁGRA!
Milyen dolgok tesznek boldoggá? Mint láttuk, az emlékezés egyik feltétele
a koncentráció. Olyan dolgokra emlékszünk vissza, amelyekre annak ide­
jén odafigyeltünk. Tehát nagyon fontos, hogy észrevedd (és figyelmet for­
díts) azokra a dolgokra, amelyek hatással vannak a boldogságodra. Április­
ra általában öt hét esik. Habár ebből kettő valószínűleg rövid lesz, arra
mégis elegendőek, hogy mind az öt érzékszervedre szánni tudj egy-egy
külön hetet. Milyen hangok, illatok, ízek, minek a látványa és tapintása tesz
boldoggá? Egy frissen kibontott kávészacskó illata? Az érzés, ahogy egy
meleg, tavaszi napon a lágy eső végigcsorog a bőrödön? A gyereked hang­
ja, vagy a legjobb barátod nevetése? Próbáld megfigyelni, hogyan is hang­
zik ez. Ha egy filmben őt alakítanád, hogyan utánoznád a nevetését? Ezeket
a dolgokat akár le is írhatod. így azt is figyelemmel követheted majd, hogy
az idő múlásával mi minden tesz boldoggá, és lesz egy kész katalógusod
arról, mi derít jobb kedvre, ha mondjuk inspirációra lesz szükséged, mit is
csinálj hétvégén.

Ez a gyakorlat hálanaplóként is működhet - gyakran találkozunk ennek ha­

tásával a boldogságkutatások során. A tanulmányok azt mutatják, hogy
jobb, ha nem naponta, hanem alkalomszerűen csináljuk, hogy ne váljon
rutinná.

261
 MÁJUS:

TERVEZZ BE EMLÉKEZETES ÉLMÉNYEKET!

Ne felejts el előre tervezni, ha maradandó emlékeket akarsz szerezni. Milyen
álmaid vannak az elkövetkezendő évvel kapcsolatban? Milyen lenne az
a jövő, amelyre elégedetten, mosolyogva tekintenél vissza? Most van itt az
ideje, hogy tervezgetni kezdj, ha azt akarod, hogy valóra váljon.

Az én egyik 2O2O-ra vonatkozó álmom, hogy összehozzak egy íróbarátokból

álló csoportot, és közösen elvonuljunk alkotni. Mondjuk, béreljünk ki egy
bazinagy villát Olaszországban. Napközben írnánk, délután kirándulnánk,
este pedig hosszú asztaloknál vacsoráznánk. Ja, és sok-sok bort innánk.

Nagyon szeretném ezt megvalósítani. „Ami megtörténhet, meg is fog tör­

ténni” - ezt általában Murphy törvényének nevezik, és míg kockázatkezelés­
kor nagy hasznunkra válhat, álomkezeléshez nem ajánlom, mert elég po­
csék stratégia lenne.

A májusod szóljon arról, hogy a feltételes módból kijelentőt csinálsz. Bontsd

lépésekre a jövő évre vonatkozó álmodat, és vágj is bele az elsőbe, hogy
tényleg legyen valami a dologból. Az álmomhoz az volt az első lépés, hogy
találjak egy megfelelő villát, amelyet ki lehet bérelni, és találtam is egyet egy
hegyen, közel Poppianóhoz, nagyjából egyórányira Firenzétől. Egy öreg kő­
ház, csempézett padlóval és fagerendás mennyezettel, meg hatalmas, kőből
készült kandallóval. A kertben többféle gyógynövény található, és ha fel­
megy az ember a hegy csúcsára, 360 fokban körbe tud nézni, rá lehet látni
a környező völgyekre, a szomszédos városkákra és falvakra, ahol hétvégen­
ként szabadtéri piac is van. Azt hiszem, tökéletes hely ahhoz, hogy maradan­
dó emlékeket szerezzünk.

262
JÚNIUS:
TEGYÉL EGY SÉTÁT AZ EMLÉKÚTON!
Emlékszel rá, volt róla szó, hogy ha visszatérsz egy olyan helyre, ahol koráb­
ban jól érezted magad, az segít emlékezni - meg is kértem az apámat, hogy
szervezzen egy emléktúrát Aarhus körül. A június kiváló alkalom a sétához,
úgyhogy fogd a családod vagy a barátaidat, és induljatok el egy különleges
helyre, amelyhez szép emlékek kötnek benneteket.

Egy másik alkalommal meglátogattuk apámmal az aarhusi óvárost, amely

valójában egy szabadtéri múzeum hetvenöt régi épülettel, ahová be lehet
menni és szét lehet nézni. A legtöbb épület a 18. század közepéről, 19. század
elejéről származik: van köztük szabóság, patkolókovács-műhely, sörfőzde és
így tovább. A múzeumban színészek mászkálnak fel-alá korabeli ruhákban.

Az óváros kis része az 1970-80-as éveket mutatja be. Olyan lakásokat lehet
bejárni, amilyenekre én is emlékszem abból az időből: van egy közért is, ahol
a nyolcvanas évek termékeit mutatják be, meg egy műszaki üzlet lemezek­
kel, kazettás magnókkal és képcsöves tévékkel. Azonnal felismertem, mi­
lyen tévénk volt otthon, és eszembe jutott róla, hogyan néztünk apámmal
német nyelvű westerrfilmeket.

A német határhoz közel nőttem fel, és akkoriban csak egy dán csatorna volt,
szóval gyakran néztünk német adókat. Apám, aki félig német, fordított ne­
kem. Abban a tévéüzletben jöttem rá, miért gondoltam azt tízéves koromig,
hogy Clint Eastwood német.

Az óváros egyébként rendszeresen szervez „emlékkommunikációs” túrákat

demens időseknek. A múzeum létrehozott egy lakást, amelyet az ötvenes
évek középosztálybeli családjainak ízlése szerint bútoroztak be, abban bíz­
va, hogy a környezet emlékeket vált ki a látogatókból.

265
 JÚLIUS:

INDULHAT AZ APOLLO-PI KN I K
Első lépések, első kóstolások - minden első alkalom nagyon emlékezetes.

Ettél már valaha kimcshit? Csípős erjesztett káposzta, nagyon finom.

Dél-Koreában iszonyú népszerű étel, olyannyira, hogy fotózáskor is „kim­
cshit” mondanak „csíz” helyett. Vagy mit szólnál egy kis habanero csilihez?
Vagy homoktövisléhez?

Júliusban nagyon jókat lehet piknikezni. Meleg van, az esték pedig hosszú­
ak, úgyhogy hívd el a barátaidat vagy a családtagjaidat egy piknikre. Legyen
bátyus buli, vagyis kérj meg mindenkit, hogy hozzon valamit otthonról - az
egyetlen szabály az legyen, hogy mindenki olyasvalamit hozzon, amit ko­
rábban még nem kóstolt.

A bulit hívhatod Apollo-pikniknek is, és tarthatjátok július 2O-án, az 1969-es

holdra szállás évfordulóján. így létrehozol egy asszociációs triggert is plusz­
ban. Azzal pedig, hogy valami újat próbálsz ki, és a határaidat teszteled, az
érzelmi szövegkiemelőt is használod. Ráadásul, amikor legközelebb meglá­
tod vagy megkóstolod valamelyik hozzávalót, eszedbe jut majd a vicces kis
piknik.

Kis falat ez egy embernek - de hatalmas lépés a maradandó emlékekért.

266
AUGUSZTUS:
IDEJE MEGKAVARNI A SZOKÁSAIDAT
Dániában ilyenkor mennek vissza a gyerekek az iskolába, a felnőttek pedig
munkába (ha a te országodban más a szokás, cseréld fel nyugodtan a hóna­
pokra adott tippeket). Itt az ideje, hogy új szokásokat alakíts ki, és alternatí­
vákkal kísérletezz, hogy a napi rutinod ne ugyanolyan legyen, mint eddig.
Talán indulj melóba egy másik útvonalon, vagy hazafelé egy másik helyen
vegyél vacsorát.

Ha változtatsz a szokásaidon, úgy érzed majd, hogy lassabban telik az idő -

és talán rájössz, hogy néhány alternatíva sokkal élvezetesebb, úgyhogy be is
építed az új rutinodba.

269
 SZEPTEMBER:
KERESS EGY CSÚCSOT, AMELYET
MEGMÁSZHATSZ!
A küzdelmes időszakokat nem tudjuk feledni. Nagyjából húsz évvel ezelőtt
a barátnőmmel és két barátommal négynapos túrára indultunk Svédország­
ba. Vittünk magunkkal egy kiló rizst, egy kiló hagymát meg egy kis csili­
szószt. Nem tapasztalatlanok voltunk, csak hülyék. Az volt a tervünk, hogy
„túlélőtúrára’' megyünk. Volt nálunk egy gitár, egy szaxofon és egy jávor-
szarvasos sapka is - a szokásos túlélőkészlet. Hogy rövidre fogjam: azzal telt
a négy napunk, hogy süteményekről fantáziáltunk. Ja, és Mikkel csizmája
egyszer kigyulladt. Mindenesetre nagyon emlékezetes kirándulás volt.

Jövőre is tervezek egy kirándulást, ezúttal Bornholm szigetére. A 120 kilo­

méter hosszú parti útvonalon több kis város, barlang, várrom, vízesés, füstö­
lő, viking rúnával vésett emlék, természetvédelmi terület, gránitszikla és
hosszú, fehér partszakasz akad.

A szeptember tökéletes alkalom a túrázásra. Nincs főszezon, és Bornholm,

amely egy jobbára köves sziget, ilyenkor még meleg, ahogy a tenger vize is.
Ráadásul ilyenkor érik a füge, egy csomó bogyós gyümölcs meg gomba, és
a lepényhalnak is szezonja van. Lehet, hogy ezúttal is hülyék leszünk, és a
120 kilométeres túrázás mellett még bevállalunk extra kalandokat is, hogy
a túlélésre játsszunk, de majd lesz nálunk jávorszarvasos sapka. Találd ki te
is, milyen erőt próbáló kalandba szeretnél fogni szeptemberben. Melyik csú­
csot érdemes megmászni?

270
OKTÓBER:
VILÁGOK HARCA
Fogd a barátaidat vagy (ha már elég idősek) a gyerekeidet, és próbáljátok ki
az agyaggalamb-lövészetet. Sokak számára ez nemcsak regénybeillő él­
mény, de mivel a fegyverek alapból veszélyesek, még az érzelmi szöveg­
kiemelő is használatba kerül. (Azért persze fő a biztonság, ezt ne feledd!)
A fegyverek ráadásul hangosak. A tölténypornak van egy karakteres illata.
Az pedig, hogy a levegőben röppenő lemezek hirtelen darabjaikra törnek
a lövéstől, nagyon izgalmas.

Extra pontok járnak hozzá, ha még a történetmesélést is beveted. Ha vannak

gyerekeid (vagy rászedhető felnőtt barátaid), akkor kitalálhatsz egy keret­
történetet is, mondjuk, hogy a marslakók megtámadták a Földet, és ki kell
lőnötök a repülő csészealjakat, mielőtt landolnának. Bemelegítésként meg­
hallgathatjátok az 1938-as rádiós klasszikust, H. G. Wells Világok harcát Or­
són Welles előadásában. Tízévente megemlítik és megvitatják annak az év­
fordulóját, amikor „a rádióadás halálra rémítette az országot”. A rá következő
héten pedig nézzétek meg a Tóm Cruise főszereplésével készült filmet is,
amelyet triggerként használhatsz, hogy a felejtési görbét ne engedje lefelé
konyulni.

273
 NOVEMBER:
ÍRJ EGY LISTÁT ARRÓL, MILYEN ÚJ
DOLGOKAT AKARSZ KIPRÓBÁLNI!
Ne feledd: a kísérletek azt mutatják, hogy jobban emlékszünk a különleges
és új dolgokra. Minél regényesebb egy élmény, annál hosszabb ideig emlék­
szünk majd rá, úgyhogy a novembert fordítsd arra, hogy elsőként próbálsz ki
ezt-azt.

írj egy listát arról, milyen új dolgokat akarsz kipróbálni. Talán el akarsz
menni valahová, ahol még sosem jártál, bele szeretnél fogni egy különleges
hobbiba, vagy tanulni szeretnél valami újat. Ha képes vagy elsajátítani új
készségeket, akkor sikerélményed lesz, és még az önbizalmad is erősödik
- márpedig mindkettő nagyon kedvező hatással van a jóllétedre. Ha egy kis
inspirációra lenne szükséged, használd az Action fór Happiness novemberi
naptárát, amelyet magyar nyelven is megtalálsz a honlapon.

274
DECEMBER:
VÁLASZD KI A SZÁZ LEGBOLDOGABB
PILLANATOT!
A karácsony és szilveszter közti időszak alkalmas arra, hogy végignézzétek
a digitális fotókat, amelyeket te és a családtagjaid készítettetek. Osszátok
meg egymással a legboldogabbnak vélt pillanatokat ábrázoló képeket, és
válasszátok ki, melyik százat lenne érdemes kinyomtatni.

Ez épp ugyanolyan, mint amikor az ötleteidet jegyzed le a könyvedhez vagy

egy üzleti tervhez. A jó ötletek a MacBookodon kötnek ki. A szuper ötletek
a Moleskine jegyzetfüzetedben. A különleges dolgok különleges helyet ér­
demelnek - és ez a fontos fotókra is vonatkozik. Szóval tegyél azért, hogy a
fotók ne merüljenek feledésbe, és védd meg magad és a családod tagjait
a digitális amnéziától. Fogd a digitális világban rekedt képeket, és segítsd
őket világra.

Ráadásul maga a folyamat is szép emlék lesz, amíg azon dolgoztok, hogy
a digitális fényképeket megóvjátok az elkövetkezendő évtizedek és az utá-
natok következő generációk számára.

277
VISSZATÉRÉS ATLANTISZBA

Luis Bunuel, a spanyol szürrealista filmrendező írta azt

egyszer, hogy az emlékeink jelentik a koherenciánkat: az
események felidézésének képessége biztosítja, hogy mindig
ugyanazok az emberek legyünk. Ennek a könyvnek az írása
közben visszatértem a szülővárosomba, hogy könnyebben
hozzá tudjak férni a szép emlékeimhez, hogy elmerüljek
a múltban, és felvegyem a kapcsolatot egykori önmagámmal.
Haderslev egy kisváros Dánia legdélibb pontján, egy fjord tövében, körül­
belül 50 kilométerre a német-dán határtól. Akadnak itt 16. század’ épületek
is, az egyik téren pedig két favázas ház úgy simul egymásnak, mint egy idős,
kedves házaspár.

Egy szép tavaszi napon tértem vissza Haderslevbe. Kampányidőszak volt,

a főutcán a Szociáldemokrata Párt tagjai szórólapokat meg ingyen kolbászt
osztogattak, és végtelenítve játszották le Bruce Springsteen „Born to Run”
című dalát.

Bejártam azt az útvonalat, amelyet gyerekként szoktam. Elmentem a könyv­

tárba, ahonnan minden alkalommal egy nagy halom könyvvel jöttem ki.
A mozihoz, ahol esténként dolgoztam gimis koromban. A városházához,
ahol Mikkellel Frank Sinatra-dalokat énekeltünk, miközben ő valamiért egy
keményre főtt tojást tartott a kezében. Elmentem a henteshez, a sajtboltba és
a könyvesboltba is, hátha új emlékek bukkannak elő bennem. A könyves ­
boltban ismerős illat csapta meg az orrom. Abban a reményben, hogy made-
leine-pillanatom lesz, próbáltam előbányászni magamból valamit, de nem
jött semmi.

Elsétáltam a házhoz is, ahol felnőttem. A város szélén túl, egy fjordra néző
hegyen. Sárgatéglás ház lapos, fekete tetővel, ahová gyakran felmásztam
annak idején, az anyám nagy rémületére.

279
 A belső udvarában volt egy japán cseresznyefa, és időnként a ház mögötti,
meredek lejtőn fácánok randalíroztak.

Az új lakók nagyon kedves emberek. Steen jogászprofesszor, Lene pedig

a helyi fiúkórus vezetője. Nagyon kellemes délutánt töltöttem náluk, kávéz­
tunk, a házról és az emlékekről beszélgettünk.

A fácánok már nem szoktak felbukkanni. A japán cseresznyefa azonban

megvan - csak nem ott, ahol emlékeztem. A régi szobám ma könyvtárszoba.

Ha őszinte akarok lenni, az járt a fejemben, hogy ez az én gyerekkori ottho­

nom, és az egóm sértve érezte magát, amiért nem alakították még át mú­
zeummá. Koppenhágában alig lehet végigsétálni az utcán anélkül, hogy ne
botlana az ember egy emléktáblába, amelyen az virít, hogy itt élt, itt kávézott
Hans Christian Andersen, vagy itt lakott egy fickó, aki ismert egy fickót, aki
jóban volt Andersennel. Na mindegy, végül nem kértem meg a tulajdonoso­
kat, hogy biggyesszenek ki a ház elé egy „Itt élt Meik Wiking” táblát.

A városba visszatérve egy régiségboltban válogattam, és vettem egy Kodak

fényképezőgépet, amely a negyvenes évekből származott. Végigsétáltam

280
a főutcán, balra néztem, megláttam egy boltot egy szűk utcácskában, és
máris ott voltam egy emlékem mélyén.

Tizenhat éves koromban készítettem egy fotót Uluriban, Ausztráliában

a naplementéről. Valamiért úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon jól sikerült
kép, úgyhogy bementem egy posztereket árusító boltba Haderslevben, és
megkérdeztem, nem akarják-e eladni a fotómat. A bolt itt volt, ebben a szűk
utcában, ahol most álltam. Aztán erről eszembe jutott egy másik emlék is:
egy beszélgetés az anyám és egy barátja közt. „Szerinted tényleg el tudja
adni azt a fényképet?” - kérdezte a barátja. „Szerintem igen” - felelte anya.

Nem tudtam eladni. De több mint két évtizeddel később képes voltam fel­
idézni egy emléket arról, hogy az anyám hitt bennem. És ez mindennél
többet ér.

Idén életemben először jártam Kínában. Meg Oroszországban is. És ez volt

az az év is, amikor nagyon messzire vissza tudtam menni a saját múltamba.

281
 Mind utazók vagyunk - méghozzá időutazók, akik felfedezik a múltat, és egy
szebb jövőről álmodoznak.

Ennek a küldetésnek részben az volt az oka, hogy betöltöttem a negyvenet,

ami azt jelenti, hogy már félig lejárt a szavatossági időm (legalábbis a sta­
tisztikák szerint). A múltba tett utazásom hatására alaposan átgondoltam
az előttem álló utat. Az első felén túl vagyok. Mit kezdjek a második felével?

Seneca egyszer azt írta: „Míg élsz, mindig tanulnod kell.” Azt hiszem, az élet
iskolájában az időről szóló lecke az egyik legfontosabb. Mire fordítjuk? Ho­
gyan rendelkezünk felette? Melyik múltbeli élményünkre szeretünk legjob­
ban visszaemlékezni? Ha néha visszatekintünk - újralátogatjuk a kedvenc
helyeinket, felidézzük a szép időket akkor szerintem könnyebben tudunk
tervezni a jövőnkkel kapcsolatban is. Meg tudjuk tervezni előre a jövő szép
emlékeit. A boldog napokat. Egy szebb és boldogabb jövőt.

És ne feledd: egy nap lepereg majd előtted életed filmje. Tegyél róla, hogy
érdemes legyen végignézni. Remélem, lesz benne nyers zabkása és jég­
hideg szél is.

282
 A The Times magazin a világ legboldogabb emberének nevezte
Meik Wikinget. Ő alapította a világ első boldogságkutató intézetét,
a Happiness Research Institute-ot 2013-ban Koppenhágában.
Emellett társkutatója a Boldogság világadatbázisának és tagja
a Világboldogsági Jelentés tanácsadó szervezetének.

Munkája részeként világszerte konzultál városok vezetőivel, országok

kormányképviselőivel és vállalatok irányítóival arról, mit jelent
boldognak lenni, illetve hogyan lehet a gazdagságot jóllétre váltani.
Több mint negyven országban tartott már vitaindító előadást.

Üzleti és politikatudományi diplomája megszerzése után

a dán külügyminisztériumban dolgozott. Amikor épp nem könyvet ír
(köztük olyan nemzetközi bestsellereket, mint a Hygge és a Lykke'),
vagy nem a boldogsággal, a jólléttel és az életminőséggel
kapcsolatos jelentéseken dolgozik, akkor szívesen fényképez
és teniszezik (elég rosszul).

Instagram @meikwiking
Twitter @meikwiking
Facebook @meikwikingl

287
 KÖSZÖNET

Szeretnék köszönetét mondani azoknak, akik nélkül nem lennének

a következő emlékeim. Köszönöm a föld alatti alagutakat és a fára épített
bunkereket. A hógolyócsatákat meg a péntek esti korcsolyázásokat.
A fű illatát Solbíekben, és azt, hogy kibontottál még egy üveg vörös bort
karácsonykor. A fedélzeten elfogyasztott ír kávét, és azt, hogy az utcán
skateboardoztál velem. Az extrém túlélőtúrát Skáne-ben, meg azt,
hogy a csillagos ég alatt, tábortűznél sütöttünk csirkét. A dzsipes utat
Fejőben, és a páros teniszezést a salakon. A kemény popsikat, a ragyogó
elméket, és azt a rengeteg szépséget, amit a világban láttam.
A pastisokat, a pétanque-ozást, és azt, hogy egy vízi parkban keríthettünk
sort a boldogságkutatásra. A kirándulást a Fudzsi-hegyen, és a síelést
a lejtőkön. A kelstrupi utat, a kék mohikánsérót meg a gu-gu-gu-gut.
Hogy elengedtél a halloweeni buliba, pedig hupikék törpikének
öltöztem. A metálvillát, a csatát a Kronborg-kastélyban, és azt, hogy
mindig ügyeltél rá, hogy Pan Kimun vizes pohara %-ig legyen tele.
Az éjszakai narancságyúzást, és azt, hogy az ausztráliai outbacken az
„In the Air Tonight”-ot hallgattuk. Azt, hogy kinyitottad nekem
az éttermet zárás után, és megosztottad velem azt a darabka
mennyországot, ami túl szép ahhoz, hogy egyedül élvezze az ember.
A lóversenyeket, a munka utáni úszásokat, és a „You’ve Lost That
Loving Feeling”-nek azt a csodás feldolgozását. A hokimeccseket,
a filmezős estéket meg azt a szülinapot Párizsban. A számtalan kávét,
a végtelen beszélgetéseket és a 2015-ös kolbászkatasztrófát.
Hogy táncoltál velem a „My Sharona” című dalra, és a Beethoven-témájú
társasjátékokat. Azt, hogy kibővült az Oxford Dictionary, és a hygge
szót megismerte az egész világ. A Salt Lake-i sámánizmust,
és hogy harcoltál velem azért, hogy a világ boldogabb hely legyen.
A vasárnap reggeli erős kávékat és lágy csókokat.

288