Brian McClellan: Blood of Empire

Copyright © 2019 by Brian McClellan

Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2020

Hungarian translation © Fumax Kft., 2020

Fordította: Rusznyák Csaba

Szerkesztő: Németh Vladimir

Korrektor: Friedrich Zoltán
Tördelő és műszaki szerkesztő: Hársfai László
Borítóillusztráció: Thom Tenery
Térképek: Isaac Stewart
Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ kiadványainkról

és kedvezményes vásárlási lehetőségek:
www.fumax.hu
Facebook-oldalunk:
www.facebook.com/fumaxkiado

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

ISBN 978-963-470-146-0
 Brian McClellan művei

A LŐPORMÁGUS-TRILÓGIA

Vérrel írt ígéretek (Promise of Blood 2013)

Karmazsin hadjárat (The Crimson Campaign 2014)
Őszi köztársaság (The Autumn Republic 2015)

A VÉR ÉS LŐPOR ISTENEI

A birodalom bűnei (Sins of Empire 2017)

A birodalom haragja (Wrath of Empire 2018)
A birodalom vére (Blood of Empire 2019)
 Brandon Sandersonnak
Mert ő volt az első profi, aki komolyan hitt az írói
képességeimben, és mert megtanított rá, hogyan tudok
megélni ebből a fura melóból
 PROLÓGUS

Ka-Sedial napfényben fürödve meditált Lindet kancellár

asszony egykori felső-szárazparti otthonának legfelső emeletén.
Csodálatos szoba volt, tele művészeti alkotásokkal, asztronómiai
eszközökkel, ritka könyvekkel és mérnöki szerszámokkal;
olyasvalaki játszótere, aki látható szenvedéllyel viszonyul az
oktatáshoz. Ka-Sedial jobbára érintetlenül hagyta, amióta
átvette az uralmat, és arra jutott, hogy meglehetősen kedveli
előző tulajdonosát. Nagyon hosszú és érdekes beszélgetést fog
majd folytatni Lindettel, mielőtt levágja a nő fejét.
Egy párnázott széken ült, kelet felé tekintve egy nagy festett
üvegablakon át, és behunyt szemmel élvezte a csendet. Elvégre a
csend ritka luxusnak számított. Azon tűnődött, vajon a
következő napokban végleg megszűnik-e. A többség szerint az
uralkodás is luxus. Ennek már a gondolatától is felhorkant. Az
uralkodás kötelesség, szörnyű felelősség, amelyet csak kevesek
képesek tényleges sikerrel végezni.
Kopogás szakította félbe merengését, mire Sedial
megdörzsölte a bal szemét, amely mögött makacs fájdalom
kínozta, majd higgadtan a térdére tette a kezét.
– Szabad.
Az ajtót egy középkorú, szögletes vonású, markáns állkapcsú
és katonás testtartási! férfi nyitotta ki. Középmagas, erős
termetét egy sárkányember fekete tetoválásai ékesítették. Ji-
Noren hivatalosan Sedial testőre volt, valójában azonban a kéme
és a katonai parancsnoka, valamint egyike annak a nagyjából
tucatnyi sárkányembernek, akik neki, nem pedig a császárnak
tartoztak hűséggel.
– Igen? – kérdezte Sedial.
– Megtaláltuk a lányt.
– A lányt?
– Akit ön Ichtraciának adott.
Sedial felhorkant áruló unokájának említésére.
– Hozd be.
Pár másodperccel később Ji-Noren bevezetett egy nagyjából
tizenkilenc éves apró palo nőt. Sedial nagyon vonzónak találta
volna, ha elég fiatal, hogy még érdekelje az ilyesmi. A lány
erősen megremegett, ahogy Ji-Noren a vállára tette a kezét.
Zöldtűzmély hatalmas nyomornegyedének szegény őslakosai
közül választották ki, hogy békejobbként nyújtsák át
Ichtraciának, hadd lelje örömét benne mint rabszolgában.
Ichtracia ehelyett egyszerűen szabadon eresztette a lányt, és
semmibe vette Sedial parancsait.
Sedial pár röpke pillanatig a lányt tanulmányozta, és a
mágiájával próbálta meglelni rajta az unokája akár
leghalványabb nyomát. Ha csak egy kis időt is együtt töltöttek,
megérez rajta valamit.
Semmi.
Sedial elővett egy ruhájába rejtett bőrtárcát, és kiterítette,
mire láthatóvá váltak a benne tárolt tűk és üvegcsék. Kihúzta az
egyik tűt.
– Add a kezedet. – A nő vett egy nagy levegőt. Szeme úgy
forgott, akár egy rémült lóé, és Sedial már majdnem parancsot
adott Norennek, hogy pofozzon belé egy kis értelmet. Végül
inkább maga kapta el a csuklóját. Megbökött egy eret a lány
kézfején, a hüvelykujjával szétkente rajta a vércseppet, majd
elengedte.
Nem foglalkozott a lány ijedt kiáltásával, csak meredten
bámulta a karmazsin foltot. Sedial vett néhány reszketeg
levegőt, megérintette mágiájával a vért, és érezte, hogy hidat ver
kettejük teste, kettejük elméje közé.
– Mikor láttad utoljára Ichtraciát? – kérdezte.
A lány alsó ajka megremegett. Sedial egészen gyengéden
megszorongatta a mágiájával, mire hirtelen kibuktak belőle a
szavak.
– Aznap, amikor otthagyott vele. Percekkel a maga távozása
után elküldött!
– És azóta semmilyen kapcsolat nem volt köztetek?
– Nem!
– Van egyáltalán bármi fogalmad róla, hogy hol lehet?
– Nincsen, Nagy Ka! Sajnálom!
Sedial felsóhajtott, és a mellette lévő asztalról elvett
ruhadarabbal letörölte a vért a hüvelykujjáról. Visszatette a tűt a
tárcájába, feltekerte, majd hanyagul legyintett egyet a kezével.
– Nem tud semmit. Vidd vissza a Mélységbe.
Ji-Noren megragadta a lány vállát, az azonban nem hagyta
elvezetni magát. Vacogó fogakkal nézett farkasszemet Sediallal.
– Maga...
– Én mi, kedvesem? – kérdezte Sedial türelmetlenül. – Nem
foglak megkínozni? – Rávillantotta legkedvesebb
nagypapamosolyát. – Hidd el, ha úgy érezném, bármit is elérnék
vele, már úton lennél a csontszeműekhez. De csak egy gyönge
akaratú senki vagy, és bármit mondtak is neked rólam,
valójában nem szokásom rovarokat eltaposni puszta
kedvtelésből. Csakis szükségből. – Újfent intett egyet, és a
következő pillanatban a lány eltűnt.
Ji-Noren néhány perccel később visszatért. Megállt az
ajtónál, és némán várakozott, miközben Sedial igyekezett
visszamerülni abba a boldog meditálásba, amelyből korábban
kirángatták. De hiába. A béke pillanata elillant. Fájt a feje, a
szeme mögötti lüktetés a mágia minden használatával még
jobban kínozta. Halkan felsóhajtott, nehézkesen felállt, leült az
íróasztal előtti székbe, és nekiállt aláírásokkal ellátni a palo
munkaerőt az északi házépítkezésektől a déli erődépítésre
átcsoportosító parancsokat.
– Nincs más módunk Ichtracia meglelésére? – kérdezte
halkan Ji-Noren.
– Nincs – válaszolta Sedial, ahogy átfutott egy munkarendet,
majd ellátta a szignójával. – Egyáltalán nincs. Az e világi
eszközök kudarcot vallottak. Kihallgattunk mindenkit, aki
bármiféle kapcsolatban állhatott vele.
– És a mágikus eszközök?
– A daníz Kiváltságosok rég megtanulták, hogyan
maradjanak rejtve a csontszeműek előtt. Még a családi vér sem
elég erős, hogy áttörjem a védelmét.
– És a Bravis nevű kém?
Sedial lepillantott sérült csuklójára. A horzsolást az egyik
unokájának köszönhette – Ichtracia mágiája okozta –, a szeme
mögött lüktető fájdalmat a másiknak.
– Ka-poel védelme alatt áll – mondta halkan, és tekintete a
polcon heverő kis dobozra tévedt. Abban lapult a kém ujja és
vérének több üvegcséje. Nem vette hasznukat, mégis
megtartotta őket.
– Kiterjesztettem a kutatást ötszáz kilométerre – jelentette Ji-
Noren.
– El fogjuk kapni őket.
A bátorítás dühödt kitörést provokált Sedial mellkasában.
Elfojtotta, majd aláírt egy újabb munkarendet, és ellátta a
hivatalos pecsétjével is. Nem kellene katonákkal pincéket és
padlásokat felforgattatnia az unokájának meg annak a mocskos
kémnek a nyomában. Elvégre ő a világ legnagyobb
csontszeműje. Játszi könnyedséggel meg kellene találnia őket.
A szeme gyötrelmesen fellüktetett. Legalábbis a világ
második legnagyobb csontszeműje. Fájdalmai ellenére Ka-poel
képességei némi büszkeséggel töltötték el. Fantasztikus
tanítvány lehetett volna belőle – vagy óriási erejű véráldozat.
Utóbbi még mindig lehet.
– Ichtracia és a kém mostanra vagy a kontinens túlsó végén
vannak, vagy az orrunk előtt rejtőzködnek. Továbbra is a
városra összpontosítsd az erőidet. – Ismét felállt,
kinyújtózkodott, és Ji-Norenre vigyorgott. – Ka-poel
elszámította magát. Többtucatnyi embert védelmez a
mágiájával, ahelyett hogy fegyverként használná. Ha jobban
összpontosítana, már megölhetett volna.
Ji-Noren úgy fintorodott el, mintha nem értené, hogyan
lenne ez lehetséges.
Sedial megveregette a vállát.
– Nem fogja korrigálni a hibáját. Idővel eléggé legyengül
majd, hogy hatékonyan megtámadhassam, és akkor végre
megtöröm őt.
 – Á. Tudjuk, hol van?
– Még mindig nyugaton. Nem tudom, pontosan hol, de
felteszem, az utolsó istenkövet keresi.
– Nem tudja, hogy már nálunk van.
– Nem, azt hiszem, valóban nem. – Sedial a sárkányemberhez
fordult.
– Még mindig fintorogsz.
– Sok ellenségünk van itt – jegyezte meg Ji-Noren.
– Ahogy arra számítottunk.
– Több, mint amennyire számítottunk. És sokkal erősebbek
is. Olvasta a jelentéseket arról, hogy mit tett az a két lőpormágus
a Lady Flint után küldött hadseregünkkel?
Sedial figyelmen kívül hagyta a kérdést. Egyszerre csak
egyvalamivel volt hajlandó foglalkozni.
– Ne aggódj, barátom. – Elindult az ajtó felé. Eljött a teázás
ideje, és talán képes lesz békében élvezni egy csészét, mielőtt
újabb futár bukkan fel valami röhejes problémával. – Szinte
minden eddigi csatánkat megnyertük ezen a rohadt
kontinensen. A háromból két istenkő nálunk van. Ha megtörjük
Ka-poel mágiáját a szárazparti istenkövön, akcióba
lendülhetünk.
– És Lady Flint meg az az új adrói hadsereg északon? –
kötötte az ebet a karóhoz Ji-Noren. – Náluk van a harmadik
istenkő.
– De fogalmuk sincs, hogyan használják. – Elhallgatott, majd
bátorítólag hozzátette: – Hány katonájuk is van, harmincezer?
Csak abban a régióban négyszeres túlerőben vagyunk ellenük.
– Most már vannak Kiváltságosaik és lőpormágusaik is.
 – Majd lefizetjük őket. Az adrói delegáció sokkal
rugalmasabb lesz Lady Flint makacsságánál. Lehet, hogy nemrég
kapott egy hadsereget, de azzal együtt jár a Kilencek politikája
is. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbit sokkal nehezebb lesz
kezelnie, mint az előbbit. – Épphogy megérintette az ajtót,
amikor sietős léptek dübörgését hallotta a lépcsőn. A szemét
forgatva nyitotta ki az ajtót, mire az izzadságtól meg az út
porától ellepett hírnök lélekszakadva megtorpant előtte. – Mi
az? – csattant fel.
– Sikerült, uram.
Sedial hátrahőkölt.
– Micsoda?
– Az istenkő, uram. A Kiváltságos és a csontszemű azt
mondja, megoldották.
Beletelt pár másodpercbe, hogy Sedial felfogja a szavak
jelentőségét.
– Biztosak benne? Feltörték az unokám mágiáját?
– Igen, Nagy Ka. Teljesen biztosak benne.
Sedial érezte, ahogy szétterül az arcán a mosoly.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, kurtán biccentett a hírnöknek,
majd becsukta az ajtót, és visszabicegett az íróasztalhoz.
– Megcsináltuk, Noren – sóhajtott fel.
– Gratulálok, Nagy Ka – válaszolta lelkesen Ji-Noren.
Sedial elővett az asztal alól egy kis szivardobozt, melyen
Háztartása címere virított. Amikor hozzáért, lüktetni kezdett a
mágiától, és egyre melegebbé és melegebbé vált, mígnem
felsebezte az ujját, ő pedig rányomta a vérét a doboz aljának egy
különleges bütykére. Felpattant a doboz fedele. Alatta
többtucatnyi, védő bűbájjal ellátott boríték hevert. Sedial szinte
áhítatosan vette ki őket, majd mindet átadta Ji-Norennek.
– Azonnal küldd vissza ezeket Danízba.
– Biztos, hogy készen állunk erre? – kérdezte némileg
meglepve Ji-Noren.
– Elérkezett a csapás ideje. Megkezdjük az irtást.
– És a császár?
– A császár is csak egy báb. Azt hiszi majd, hogy az irtás az ő
nevében történik.
Ji-Noren lepillantott a parancsokra, és Sedial mintha egy
pillanatig habozást látott volna rajta. Ami persze érthető. Egy
ilyen hosszú és kegyetlen polgárháború után a legtöbb daníz
nem szívesen ontotta a honfitársai vérét. Ám ez elkerülhetetlen
volt. El kellett pusztítaniuk az ellenségeiket, otthon és külföldön
egyaránt.
– Bízhatok benne, hogy mellettem állsz, barátom? – kérdezte
Sedial. Ji-Noren tekintete megkeményedett.
– A halálig.
– Helyes.
– Így kezdődik hát.
– Nem – helyesbített gyengéden Sedial. – Már évtizedekkel
ezelőtt elkezdődött. Így végződik.
 1. FEJEZET

Michel Bravis egy kis kressiai kápolna ajtajában állt, és a

hideg reggeli kávéját kortyolgatva figyelte az utcán elhaladó
palo halászokat, akiknek válláról hosszú rudakon lógott korai
fogásuk. Gondosan szemügyre vett minden férfit és nőt, új
arcokat, gyanús pillantásokat vagy bármiféle irányában
tanúsított kíváncsiságot keresett. Az emberek egymásnak
dicsekedtek a zsákmányukkal, vagy a komor sikertelenség
csendjében lépkedtek, de Michellel egyikük sem törődött.
Az elmúlt egy hónapban lenövesztette és levágta haja
szőkeségét, és kitartó rendszerességgel időzött a napon, hogy
mind a hajából, mind a szakállából előjöjjön annak természetes
epervöröse. Kemény diétával közel tizenhárom kilótól szabadult
meg, és minden kirakatüveg emlékeztette rá, hogy amennyire
csak lehet, megváltoztatta a külsejét Szárazpart elhagyása óta.
Ebben a Szárazparttól durván harminc kilométerre fekvő kis
palo halászfaluban Michel csak egy újabb palo csavargó volt, aki
a daníz invázió következtében elveszítette az otthonát. A
reggeleket a kápolna padsorában töltötte, délutánonként halat
pucolt az egyetlen helyi feldolgozóüzemben, esténként pedig a
tucatnyi kocsma egyikében pletykákat hallgatott, és beszédes
daníz katonákkal kártyázott. Információkat gyűjtött, meghúzta
magát, és várt a lehetőségre, hogy Ichtraciával leléphessenek
ebből a faluból, és Ka-poel keresésére indulhassanak.
Amikor Michel végzett a kávéjával, a kanálisba öntötte a
zaccot, eltette a bádogcsészéjét, és besurrant a kápolnába. A
nagy ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte. Igyekezett
nem megpiszkálni még mindig sajgó, kötszerek és álsín alá
rejtett ujjcsonkját, amelyet Sedialnak köszönhetett. Vett egy
nagy levegőt, és besétált a kápolna közepére.
Ichtracia úgy festett, mint egy gyászoló özvegy. A második
sor padjában görnyedt imapózba fekete sáljában és fátylában.
Michel körbesandított az üres kápolnában, majd odalépett
mellé, és felpillantott az oltár fölött lógó Kresimir Kötelére.
Valaki azt írta a templomhajó egyik festett üvegablaka alá:
KRESIMIR HALOTT.
A városi lelkészként funkcionáló iszákos halásznő nem
vacakolt a lemosásával.
– Minden kressiai templom ilyen? – kérdezte Ichtracia
anélkül, hogy felnézett volna.
– Milyen?
– Unalmas.
Michel elgondolkodott a kérdésen.
– A katedrálisok lenyűgözőbbek.
– A szárazpartit bejártam. Kétségkívül nagy volt. – Nem úgy
tűnt, mint aki le van nyűgözve.
– Danízban nincsenek templomok? – Ez a kérdés korábban
fel sem merült benne.
 – Nem igazán, legalábbis nem ilyen értelemben. Nekünk a
város terén kellene imádnunk a császárt, de valójában senki sem
csinálja, legfeljebb ünnepnapokon.
Ez nagyban hasonlított Michel kapcsolatára a vallással.
Fiúkorában sosem foglalkozott vele, felnőttként pedig már
biztosan tudta, hogy Kresimir valóban halott. Elvégre annak a
két embernek dolgozott, akik maguk ölték meg a kressiai istent.
– Legalább így nem a szobádban kuksolsz egész nap –
jegyezte meg Michel.
– Ez a pad fog kinyírni. – Ichtracia hirtelen felállt, felemelte
a fátylát, és szinte istenkáromlón ásított egyet. Amióta elszöktek
Szárazpartról, Michel testvérének özvegyét játszotta. Legalábbis
ezt a fedősztorit találták ki maguknak, de még senkinek nem
keltették fel annyira a figyelmét, hogy rákérdezzen. A danízok
csak egyetlen elszigetelt, átutazóban lévő szakasszal voltak jelen
a környéken, a palók meg egyszerűen a maguk dolgával
törődtek.
De Michel tudta, hogyan működnek az álszemélyiségek –
sokáig feleslegesnek tűnnek, aztán egyszer csak megmentik az
életedet.
– Rájöttél már, hogyan tűnhetünk el innen? – kérdezte
Ichtracia.
Michel elfintorodott. Ichtracia mindeddig egész jól viselte a
megpróbáltatásaikat. Mintha még élvezte is volna a névtelen
özvegy szerepét, tetszett neki, hogy a tekintetek a felismerés
minden jele nélkül siklanak tova róla. De Sedial testőrének
pépes hullája még élénken élt Michel emlékezetében, ahogy
Ichtracia azon követelése is, hogy vigye el őt a nővéréhez.
Továbbra is kínosan tudatában volt a kettejük közti hatalmi
kiegyensúlyozatlanságnak, és tartott a pillanattól, amikor elfogy
a nő türelme.
– Még nem – válaszolta. Valami megvillant Ichtracia
szemében, amitől Michel hátán végigfutott a hideg. Magára
erőltette legelbűvölőbb mosolyát. – Igyekszem.
– Biztos vagyok benne – mondta minden meggyőződés
nélkül Ichtracia. – Hallottál valamit a háborúról?
Michel leült a padra, és megvárta, hogy a nő is
visszatelepedjen a helyére.
– Egy rakás pletykát. Lindet visszavette a Kalapácsot, és
keletre nyomul Fatrasztán át. A hadserege hatalmas, de főleg
újoncokból áll, a danízok pedig egyesítik a seregeiket, hogy
leverjék őt. – Homloka ráncokba futott. – Északról
ellentmondásos hírek özönlenek. Egy egész daníz hadsereg
eltűnt. Egy másik ostrom alá vette Új-Adopestet, és minden jel
szerint jövő hétre beveszik, majd délre indulnak. – Igazság
szerint aggasztotta az a hadsereg. Ha a parton haladnak, ezen a
kisvároson is átvonulhatnak, márpedig Michelt nem dobta fel a
közelében Kiváltságosokkal és csontszeműekkel táborozó
harmincezer daníz katona gondolata. Ichtracia azt állította, hogy
mindenféle mágia elől el tudja rejteni őket, de Michel nem
szerette volna ekkora megpróbáltatásnak kitenni a képességeit.
– Szárazpartról mit tudni?
– Sedial megerősíti a pozícióját. Erődöt épít az istenkő köré,
és fatrasztai munkásokat használ hozzá. Senki sem tudja, hány
kressiait és palót bérelt fel, de állítólag jó pénzt és kosztot
kapnak, úgyhogy nem sokan panaszkodnak.
Ichtracia felhorkant.
– Mintha meglepne, hogy jól bánnak a palókkal.
 – Eddig jó esetben is másodosztályú állampolgárok voltunk –
válaszolta Michel. – Rosszabb esetben rabszolgák és igavonó
barmok. – Már a nyelve hegyén volt valami más is: a gondosan
őrzött titok, amelyet a Feketekalapos je Tura árult el neki a
halála előtt. Már hetek óta meg akarta kérdezni Ichtraciától, mit
tud a nagyapja szándékairól az istenkő aktiválását illetően, és
hetek óta nyomta el magában ezt a késztetést. Maga sem volt
biztos benne, vajon attól tart-e, hogy a nő nem tud majd új
információkkal szolgálni, vagy attól, hogy épp ellenkezőleg,
mindent tud a dologról.
– A palók és a danízok rokonok – magyarázta Ichtracia. –
Természetesen Sedial nem fog olyan jól bánni velük, mint a saját
népünkkel, de azért nem is külföldiek a számára. – Megrázta a
fejét. – Erőd az istenkő körül. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg
Lindet és az újoncai miatt aggódik-e, vagy valami mást forgat a
fejében.
– Fogalmam sincs – válaszolta Michel, és Ichtracia arcát
tanulmányozta. Vajon tudja? Vajon e pillanatban is hazudik
neki a nő? Egy ideje már társak és szeretők voltak, de még
mindig sok fal húzódott közöttük. Méghozzá jó okkal. Michel
igyekezett elhessegetni a gondolatait. Nem számított. Most arra
kellett összpontosítania, hogy kijussanak ebből a faluból, és
elérjék a kontinens túlsó felét. Miután elvitte Ichtraciát Ka-
poelhoz, visszatérhet Szárazpartra, hogy megpróbáljon fényt
deríteni az igazságra.
Michel kissé összerezzent a kápolna ajtajának
megnyikordulására, és ellenállt a késztetésnek, hogy
hátrasandítson a válla fölött, miközben
 Ichtracia előrehajolt, és felvette az imádkozó özvegy
szerepét. Michel megérintette a vállát, mintha csak vigasztalni
akarná, aztán felállt. Ha most elmegy, még van pár órája, hogy a
délutáni műszak előtt pletykákat hallgasson az ivóban.
Megdermedt, amikor meglátta a kápolna ajtaja előtt álló
férfit, és többször is pislognia kellett, hogy megbizonyosodjon
róla, nem káprázik a szeme.
– Tániel? – nyögte ki.
Kétlövetű Tániel úgy nézett ki, mintha egy évtizedet
öregedett volna, amióta pár hónapja utoljára beszéltek.
Lovasszerelése bekoszolódott, tartása meggörnyedt, arca
megnyúlt és lesoványodott. Halántékába ősz szálak vegyültek.
Fáradtan Michelre mosolygott.
– Helló, Michel. – Beletúrt a hajába. – Micsoda istenverte
kaméleon vagy. Ha nem szólítasz meg, fel sem ismerlek, és
simán kisétálok innen.
– Mi az ördög történt veled? – kérdezte Michel, és kilépett
Ichtracia mellől az oldalhajóba.
– Megharcoltam pár daníz dandárral – válaszolta Tániel.
Viccnek hangzott, csakhogy nem mosolygott közben. – Lehet,
hogy kicsit túlzásba vittem. – Tekintete Ichtraciára siklott, majd
vissza Michelre.
Ichtracia felállt, és úgy nézett Tánielre, ahogy Michel nézne
egy ajtón besikló viperára. Ujjai megrándultak, mintha a
zsebében lévő Kiváltságos-kesztyűt hiányolnák. Bizonytalanság
suhant át az arcán. Michel megköszörülte a torkát.
– Tániel, Ichtracia. Ichtracia, Tániel.
– Ichtracia – ízlelgette Tániel a nevet. – Ő a téglánk?
 – Ha minden igaz, a sógornőd vagyok – válaszolta szárazon
Ichtracia.
Tániel állta a tekintetét.
– Azt hittem, Marának hívnak.
– Becenév – magyarázta Michel. – Belegebedtem, mire
megtaláltam, de sikerült. Miért nem mondtad, hogy Ka-poel
húga? – Nem akarta feltenni ezt a kérdést. Sosem sült el jól, ha
vádló hangot ütött meg Tániellel szemben, de most egyszerűen
kicsúszott a száján.
Tániel szeme először dühösen megvillant, aztán fáradtan
felsóhajtott.
– Gondoltam, neked ezt nem kell tudnod.
– Pedig egyszerűbbé tette volna a dolgomat. – Michel
hallotta, ahogy óhatatlanul emelkedik a hangja. Bosszúsága
Tániel titkolózása miatt, legyen az bármilyen szükséges, kezdte
legyűrni az önuralmát. – Azt is közölhetted volna velem, hogy
Kiváltságos.
– Igaz is. – Tániel úgy döntötte oldalra a fejét, mintha valami
hangot hallott volna a távolból. – Nagyon jól leplezed. Semmit
sem éreztem, amikor beléptem az ajtón.
– Sokat gyakoroltam – válaszolta Ichtracia. Eddig száraz
hangja immár bosszúsan csengett. – Szóval te vagy az istenölő?
Tániel arca elkomorodott.
– Mit mondtál neki? – kérdezte.
Michel feltartotta a kezét, de Ichtracia megelőzte a válasszal.
– Nem mondott semmit. A danízoknak az egész világon
vannak kémeik. Neked tíz éve halottnak kellene lenned.
Amikor Michel elmondta, kinek dolgozik, és kinek a felesége a
nővérem, feltételeztem, hogy bevégezted a dolgodat Kresimiren.
 Tániel felhorkant, majd elsétált a kápolna leghátsó padjához,
és nehézkesen leült.
– Mennyi pletyka – mondta fáradtan. – Sajnálom, hogy
félrevezettelek, Michel. Pole meg én úgy döntöttünk, jobb, ha
magad jössz rá, ki és mi Mar... Ichtracia valójában. Mi csak a
Mara névből tudtunk kiindulni. Szóval ez csak egy becenév?
– A nagyapánk mindkettőnket így hívott gyerekkorunkban.
Arra utal, hogy az ő kis véráldozatai vagyunk.
Tániel sajnálkozó mosolya Michelről Ichtraciára vándorolt.
– Értem. Köszönöm, hogy Michellel jöttél. Gondolom, sok
mindent kell megosztanunk egymással. És gondolom, látni
akarod a nővéredet.
– Hol van? – Ichtracia hangját vágyakozás színezte.
Tániel habozott.
– Nyugaton. Épp hozzá tartok.
Michel Ichtraciát figyelte. El akarta mondani neki, hogy egy
nagyszerű ember társaságában van. Hogy mutathatna némi
tiszteletet. De Tánielnek sikerült annyira felbosszantania, hogy
most csendben maradjon. Különben is, Ichtracia sem éppen
akárki.
– Apropó, hogy is találtál meg minket?
– Először Szárazpartra mentem – válaszolta Tániel. –
Találkoztam Smaragddal, aki elmesélte, hogy elvégezted a
küldetésedet, és errefelé irányított. Beletelt... pár hétbe.
Michel a homlokát ráncolta.
– Mi azóta próbálunk átsurranni a daníz útblokádokon, hogy
eljöttünk. Hogy lehet, hogy te csak úgy idelovagoltál
Szárazpartról?
 – Smaragd egyik embere hamis papírokkal várt rám a város
északi részén. – Tániel megtapogatta a mellzsebét. – Senki sem
keres egyetlen szál kressiai lovast, a papírok szerint pedig daníz
kém vagyok. Belefutottam pár kínos kérdésbe, de megúsztam.
Michel frusztráltan felhorkantott. Ha neki meg Ichtraciának
is ilyen könnyű dolga lett volna, mostanra a kontinens túlsó
végén járnának, és nem egy kis halászfaluban várnának a
kínálkozó lehetőségre.
– Szóval azért jöttél, hogy elvidd Ichtraciát Pole-hoz?
Tániel vetett egy hosszú pillantást a nőre.
– Igen.
– Várjunk csak. – Ichtracia zavartan nézett Michelre. – Te is
velünk jössz, ugye?
– Nyugodtan jöhetsz – tette hozzá Tániel.
Michel esetlenül rájuk mosolygott.
– Jó lenne. De vissza kell mennem a városba.
– Te megőrültél! – fakadt ki Ichtracia. Összenézett Tániellel,
majd folytatta: – Ugye tisztában vagy vele, hogy Sedial szétszedi
érted a várost? Amint valaki felismer téged, elfognak,
megkínoznak és megölnek.
Michel pár másodpercig a kezét bámulta, és a válaszon
töprengett.
– Michel? – érdeklődött Tániel.
– Befejezetlen ügyem van.
– Miféle ügy?
Michel kerülte Ichtracia tekintetét. Gondosan megválogatta a
szavait:
– Amíg ott voltam, segítettem a danízoknak levadászni a
város utolsó Feketekalaposait.
 – Smaragd ezt is elmesélte – mondta Tániel.
– Megtaláltam és megöltem Val je Turát.
– Az az Aranyrózsás a rohadt hosszúkardjával?
– Az bizony. A halála előtt elmondott nekem valamit. –
Michel ismét habozott, és Ichtraciára sandított. – Állítása szerint
a danízok összefogdosott palókat használnak egy
vérszertartáshoz, hogy aktiválják az isten-követ. – Amint az
utolsó szó elhagyta a száját, már tudta, hogy tévedett
Ichtraciával kapcsolatban... hogy hetekkel ezelőtt el kellett
volna mondania neki. A nő arcából kifutott a vér, szeme
elkerekedett. Michel meglepett kiáltásra vagy tagadásra
számított, vagy... valamire. De végül a nőnek csak megfeszült az
állkapcsa.
– Pokolba – motyogta Tániel.
– Vissza kell mennem a városba, hogy kiderítsem, igaz-e, és
ha igen, megpróbáljam megakadályozni.
– Csak megöleted magad – tiltakozott Ichtracia, szavai
esetlenül buktak ki a száján.
Michel rámosolygott.
– Tániel, miért is dolgoztam mindvégig?
– A palo függetlenségért – vágta rá a lőpormágus.
Ichtracia megdöbbentnek tűnt.
– Azt hittem, a nagyapám ellen szervezkedsz... hogy
megakadályozd az istenkövek használatában.
– Az... az Tániel és Ka-poel harca – válaszolta Michel. –
Nekem egyetlen célom van: felszabadítani a palókat a rajtuk
élősködők, az őket rabszolgasorba taszítok uralma alól.
Legyenek azok akár kressiaiak, akár fatrasztaiak, akár danízok.
Nekem a népem ellenségeivel kell szembeszállnom. Nincs
értelme veled meg Tániellel mennem. Vissza kell térnem
Szárazpartra.
– Nem azt mondtad, hogy a palókkal jobban bánnak a daníz
uralom alatt? – Michel nem igazán tudta hova tenni Ichtracia
hanglejtését. Kétségbeesettnek hangzott.
– Nem tudom – vont vállat Michel. – Talán. Vagy talán csak
propaganda az egész. Akárhogy is, vissza kell térnem, hogy
kiderítsem az igazságot.
A csend elviselhetetlenné nőtt köztük. Ichtracia a falat
bámulta. Tániel Michelt. Michel az arcukat tanulmányozta,
olvasni próbált belőlük. Végül Tániel megköszörülte a torkát.
– Ka-poel úton van Danízba.
– Micsoda? – robbant ki Ichtraciából, ahogy a lőpormágus
felé fordult.
– Meg fogja keresni a harmadik istenkövet, és én is
csatlakozom hozzá.
– Ő is meg fogja öletni magát! Miért akartok mind meghalni?
– Tániel arckifejezése összezavarhatta őt, mert elhallgatott, és
vett egy nagy levegőt. – Hát nem tudod?
– Mit?
– A harmadik istenkő már nálunk van. Danízban őrizzük.
Tániel motyogott valamit az orra alatt.
– Hát, még jó, hogy Pole-nak van egy testőre. Ha igaz, amit
mondasz, egyetlen vesztegetni való percem sincs. Át kell
kelnem a kontinensen, hogy felszálljak egy hajóra, és
belopakodjak Danízba. Hónapokba fog telni, hogy utolérjem.
Michel felhorkant. Tániel olyan optimizmussal beszélt,
mintha csak egy sétahajózásra indulna. Hónapok alatt azonban
bármi megtörténhet, főleg, ha Ka-poel fejjel előre ront be
Danízba. Majdnem azt mondta Tánielnek, hogy felejtse el, és
jöjjön vele Szárazpartra, de tudta, hogy reménytelen
próbálkozás lett volna. Tániel oda megy, ahol Ka-poel van.
– Jössz? – kérdezte Tániel sietősen Ichtraciától. Michel látta a
szemében, hogy már túl van ezen a beszélgetésen, és alig várja,
hogy indulhasson, akár egy startpisztoly hangjára váró
versenyló.
– Nem.
Michel a nő felé pördült.
– Hogy érted, hogy nem?
– Veled megyek. – Ichtracia arcába visszaköltözött némi szín,
állkapcsa makacsul megfeszült.
– Nem mehetsz vissza Szárazpartra – tiltakozott Michel. –
Veszélyben leszel.
– Nem jobban, mint te – vágott vissza a nő. Bal szeme és arca
megrándult, egyetlen pillanat alatt egész sornyi érzelem futott
végig rajtuk.
– A nővéred...
– Majd találkozom vele, ha ennek az egésznek vége! – fakadt
ki Ichtracia, majd halkabban, mintegy önmagának,
megismételte: – Ha ennek az egésznek vége. Vissza tudunk jutni
a városba? – kérdezte Tánielt.
– Smaragd küldött nektek daníz útleveleket – válaszolta
Tániel. – Ezzel jöttetek volna velem vidékre, de gondolom,
Szárazparton is beválnak majd.
Michel nyelt egy nagyot. Elég régóta ismerte Ichtraciát, hogy
tudja, nem fogad el nemleges választ. A véráldozatok említésétől
eltört benne valami. Úgy érezte, tudnia kellene, hogy mi, de
túlságosan lekötötték a saját problémái, semhogy a nő érzéseivel
foglalkozzon. Gyorsan átgondolta a helyzetet, elvetett minden
ötletet, amelyet magányos útjához kitalált, és dolgozni kezdett
az új, két főre szabott terveken.
– Elfogadjuk az útleveleket – jelentette ki Ichtracia.
– Azt hiszem... – kezdte Michel.
– Te csak ne higgy semmit – csattant fel a nő. – Szólnod
kellett volna a szándékaidról. Szólnod kellett volna a
véráldozatokról. Mara! – Megdöngette a mellkasát. – Mara!
Áldozat. Az a vér az enyém lett volna! Ehelyett a nagyapám
most ártatlanok ezreit fogja megölni, hogy elvégezze a szükséges
munkát. Veled megyek, és erről nem nyitunk vitát.
 2. FEJEZET

Ben Styke egy Seaward nevű kis szállítóhajó előfedélzetén

pihent, nagy boz késével az egyik kezében, egy köszörűkővel a
másikban, és az óceán hullámzását meg a sirályok énekét
hallgatva élesítette a pengéjét. Nagy, lötyögő kalapot viselt, hogy
védje az arcát a naptól, noha Celine többször is értésére adta,
hogy röhejesen fest benne.
Látta, hogy az egyik tengerész őt bámulja, és azon tűnődött, a
kalapja teszi-e, vagy ő maga. Két hete szálltak tengerre, és a
matrózokat még mindig nyugtalanította, hogy köztük alszik
húsz őrült lándzsás és Ben Styke. Őt nem zavarta, hogy félnek
tőle – ha valaki gyorsabban ugrik, amikor rászól, hogy ugorjon,
az csak megkönnyíti az életét. Vajon mit szólnának, ha
elmesélné nekik, hogy az első tiszt kabinját egy igazi daníz
vérboszorkány foglalta el?
Most, hogy eszébe jutott, Styke felemelte a fejét, és
végigpásztázta a fedélzetet Ka-poel nyomában. Nem sűrűn látta
őt, amióta tengerre szálltak. Ami azt illeti, a csillagfényi csata
óta kimerültnek tűnt, és nem kevesebb, mint napi tizennégy
órát aludt. Styke gyanította, hogy a nagyapjával folytatott
mágikus hatalmi harc nagyobb kárt tett benne, mint azt
beismerte. Azon tűnődött, rákérdezzen-e – csúcsformában volt
szüksége rá a küldetéshez –, de rögtön elvetette a gondolatot.
Ka-poel még él, még mozog, és van elég energiája, hogy Styke
kalapján kuncogjon.
Nem lesz semmi baja. Nem lehet semmi baja.
Feljebb emelte a tekintetét a főárbócra, ahol Celine éppen
elrugaszkodott a kötélzetről, és kisétált – nem is, kifutott – a rúd
végére. Styke lenyelte a gombócot a torkában, és elfojtotta
kiáltását, emlékeztetve magát, hogy ebben a korban ő vágtató
lovak között ugrándozott. Összeszűkült szemmel figyelte, ahogy
a lány kiold egy csomót, lazábbra ereszti az egyik vitorlát, majd
újra megköti a kötelet, és visszatér a kötélzethez, ahol három
tengerész büszke üdvrivalgással fogadja. Styke-nak el kellett
ismernie, hogy az utóbbi két hétben nagyszerűen megtanulta
kezelni a hajó kötélzetét, vitorláit és csomóit.
Esze ágában sem volt közölni vele, hogy elbeszélgetett az első
tiszttel, nehogy a matrózok bármi olyat kérjenek tőle, ami
meghaladná az erejét.
Styke visszanézett a késére, még néhányszor végighúzta a
köszörűkövön, és igyekezett nem a hajó jobb oldala felé
pillantani, ahol a sziklás, ciprusfákkal borított daníz part uralta a
horizontot. Tudta, hogy az a látvány csak felbosszantaná: olyan
közel a cél, hogy szinte megérinthetné, valójában mégis messze
van.
Négy napja, amikor már közeledtek Danízhoz, egy hatalmas
vihar szétszórta a flottáját. Tucatnyi szállítóhajó és fegyveres
kíséretük tűnt el az orkánban. Amikor végre kitisztult az ég, a
Seaward egyedül találta magát, több száz kilométerrel északra a
daníz parton kijelölt találkozási ponttól. Styke-nak fogalma sem
volt, hány hajó süllyedt el, vagy menynyire szóródtak szét.
Lehet, hogy a lándzsásai fele vízbe fúlt vagy összezúzódott a
sziklákon, de az is lehet, hogy a kétezer-ötszáz lovasból álló
teljes hadserege partra szállt, és jelenleg is türelmetlenül vár rá.
Akárhogy is, a Seaward teljes sebességgel délnek tartott,
remélve, hogy behozhatja az elveszett időt, és közben
elkerülheti a daníz hadihajókat.
Egy kiáltás visszairányította a figyelmét a főárbócra, ahol az
árbóckosárban álló fiú kétségbeesetten integetett a tat felé.
Hirtelen zúgolódás támadt, mire a matrózok leküldték Celine-t
a kötélzeten, mert a vidámság helyét átvette a komolyság. Az
őrszem ismét felkiáltott, és a déli horizont felé mutatott, de
hangját elvitte a szél.
Styke eltette a kését meg a köszörűkövét, vonakodva
feltápászkodott, és átvágott az előfedélzeten, a főfedélzeten,
majd megérkezett a tatra, ahol Bonnie kapitány elgondolkodva
fürkészte látcsövével a délkeleti horizontot. Bonnie vén tengeri
medve volt: fúria szakadt nadrággal, háromszögletű kalappal és
olyan sötét, napszítta bőrrel, hogy akár deliv is lehetett volna.
Styke odasompolygott mellé, és várta a jelentését. Hamarosan
csatlakozott hozzájuk Sakál és Celine is. A palo lándzsás
összeborzolta Celine haját, cserébe kapott egy könyököt a bordái
közé, aztán komoran biccentett Styke-nak.
– Mondtak valami újat azok a te szellemeid? – kérdezte Styke
épp csak annyira hangosan, hogy a szél ellenére is hallható
legyen.
 – Nem – válaszolta Sakál, és lepillantott az első tiszt kabinja
felé, ahol Ka-poel pihent. – Még mindig nem jönnek a hajó
közelébe, addig nem, amíg ő is itt van. Egyet majdnem sikerült
idecsalogatnom tegnap... ilyen közel a parthoz akadnak erre
daníz tengerészek szellemei is, akik valamivel kevésbé félnek
tőle, de... – Megvonta a vállát.
Styke szóra nyitotta a száját, de Bonnie megelőzte.
– Tessék – nyomta a kezébe a látcsövet. – Egyenesen
délkeletnek, előttünk, egy pont a horizonton.
Styke a szeméhez illesztette a látcsövet. Gyorsan megtalálta
az említett pontot. Mi több, három pontot: három szett fekete
vitorlát, közepükön ívet alkotó vörös csillagokkal.
– Daníz hajók – állapította meg.
– Roppant éleslátó – válaszolta gúnyosan Bonnie. – Van
ötlete, mik azok? – Styke lesújtó pillantást vetett rá, mire a nő
megköszörülte a torkát, és folytatta. – Két fregatt kísér egy olyan
gigászi szörnyeteget, amit a danízok sorhajónak neveznek. Az
ilyen triók a daníz invázió kezdete óta járják az óceánt. Mi csak
háromfejű kígyónak hívjuk őket.
– Észrevettek minket?
– Sokkal magasabb árbocaik vannak, mint a Seawardnak,
úgyhogy meglepne, ha észrevétlenek maradtunk volna. És ha
mégis, hát ez bármelyik pillanatban változhat.
Styke szorongva latolgatta a lehetőségeket. Kis szállítóhajójuk
meglehetősen szegényes fegyverzettel volt felszerelve. Nem a
mérete vagy az ereje miatt választotta, hanem azért, mert
Bonnie volt a legtapasztaltabb kapitány a rekvirált flottában, és
mindenkinél jobban ismerte a danízokat.
– Picsába – mondta.
 – Picsába bizony. – A nő ismét a szeméhez emelte a látcsövet.
– Máris erre tartanak. – Elhallgatott, és a homlokát ráncolta. –
Á. A fregattok leválnak a sorhajóról. Bizonyosan megláttak, és
készülnek kiszélesíteni a hálójukat. Valószínűleg abban
reménykednek, hogy a bal oldalunkra kerülhetnek, mielőtt
észrevennénk őket. – Félig az első tiszt felé fordult, és hangosan
rárivallt. – Fordulás jobbra!
A tengerészek futottak irányba állítani a vitorlákat. Styke-
ban egyre nőtt a riadalom.
– Megfordulunk? – kérdezte.
– Igen, megfordulunk – válaszolta fanyarul Bonnie. – És meg
ne lóbálja a képem előtt a kését, mert azzal úgyse ér el szart se.
Lehet, hogy maga Őrült Ben Styke, én viszont Nagyon Is Épeszű
Bonnie vagyok. Különösebb probléma nélkül meglóghatok a
fregattok elől, de ha megpróbálok átslisszolni köztük,
uszadékfává lőnek.
Styke azon tűnődött, vajon elpróbálta-e ezt a beszédet, hogy
egy efféle alkalommal hatásosan előadhassa. Délre pillantott, és
gyors fejszámolást végzett.
– És mi is a terve...?
– A tervem az, hogy addig menekülünk északnak, amíg szem
elől tévesztenek minket. Aztán teszünk egy nagy, nagyon nagy
kerülőt keletre, és úgy térünk vissza a találkozási pontra. Kis
szerencsével azt hiszik majd, hogy elkergettek minket, és tovább
járőröznek a part mentén.
– És mennyi időbe fog ez telni?
Bonnie megvonta a vállát.
– A széltől függ, meg az időjárástól, meg attól, belefutunk-e
további őrjáratokba. Tizenöt napba? Talán tízbe, ha mázlink
lesz. Húszba vagy harmincba, vagy még többe, ha nem. Még az
is lehet, hogy vissza kell mennünk Csillagfénybe újratölteni a
készleteket.
Styke a fogát csikorgatva nézett össze Sakállal. Még húsz nap,
amíg újra találkozhatnak Ibanával és a többiekkel. Húsz nappal
később a tervezettnél. Micsoda rohadt katasztrófa. Egy pillanatig
elgondolkodott rajta, mennyire vennének szerencsétlen irányt
az események, ha tényleg meglóbálná a kését Bonnie orra előtt.
Lehet, hogy félelmetes hírneve van, de a nő tengerészei
háromszoros túlerőben voltak a lándzsásaival szemben, ráadásul
azokra a tengerészekre szüksége volt, hogy partra juttassák őket.
Más sem hiányzott, mint hogy lázadás törjön ki ellene a
fedélzeten.
A hajó megnyikordult, ahogy fordulni kezdett, és a daníz
hajótrió lassan mögéje, a part pedig a bal oldalára került.
Matrózok kiáltoztak és sürgölődtek, és lenyűgözően rövid idő
alatt vitték véghez a manővert.
Styke-nak eszébe jutottak a Bonnie kabinjában lévő régi
térképek – ezek voltak a létező legpontosabbak Danízról, ami
persze csak annyit jelentett, hogy a partszakaszokat illetően
pontosak, hiszen a szárazföld belsejét száz éve nem látta senki.
De ez elvileg nem számít, már ami az ő céljait illeti.
– Keressen egy helyet, ahol partra tud tenni minket –
mondta.
– Hogy micsoda? – Bonnie hitetlenkedő képpel fordult felé.
– Hallotta. Vigyen minket olyan közel a parthoz, amennyire
csak tud, és dobja ki a horgonyt. Állítsa fel mindkét emelőjét, és
tegye a lovaimat az óceánba. Adja oda nekünk három
dereglyéjét és minden ellátmányunkat, aztán futhat, amerre lát a
fregattok elől, és visszatérhet Csillagfénybe.
– Maga megőrült.
Styke megtapogatta a kését.
– Keressen egy partszakaszt, ahol kiúsztathatok huszonöt
lovat anélkül, hogy vízbe fúlnának.
– Nem akarja, hogy visszavigyük majd Fatrasztába?
– Nem, ha megtaláljuk a flotta maradékát.
– És ehhez átkel a szárazföldön?
Styke rávigyorgott.
Bonnie vonakodva végigtekintett a parton, és fáradtan
felsóhajtott.
– Azt hiszem, közel járunk egy megfelelő helyhez. Kiadom a
parancsot. Mondja meg az embereinek, hogy egy órán belül
legyenek készen. Ez lesz a leggyorsabb partra szállás, amelyben
valaha része volt. – Bonnie parancsokat vakkantva vágtatott el,
Styke pedig Sakálhoz fordult.
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? – kérdezte Sakál.
– A legkevésbé sem. De inkább átvágok százötven
kilométernyi mocsaras vadonon, mint hogy még három hétig
vesztegeljek ezen az istenverte hajón, miközben Ibana az ujját
szopogatja.
– És ha Ibana nem is ért el a találkozási pontra?
– Akkor ez lesz minden idők legkisebb inváziója. – Styke
letérdelt, és átkarolta Celine-t. – Emlékszel még arra a sok
szarra, amit apád tanított neked?
Celine gyanakvó pillantást vetett rá.
– Mintha azt mondtad volna, soha többé nem kell lopnom.
– Nem akarsz lopni?
 – Ezt nem mondtam.
– Helyes. Mert szeretném, ha felmarkolnád Bonnie összes
daníz térképét.
Celine elkomorult.
– Ha elkap, lehajít a hajóról.
– Nagy ostobaságra készülünk, és azok a térképek az egyetlen
esélyünk, hogy sikerrel járjunk. Különben meg amúgy is
elhagyjuk a hajót.
Celine végiggondolta a dolgot, majd rávillantott egy olyan
komisz kis vigyort, amelyet Styke szerint egész biztosan Ka-
poeltól tanult el.
– Rendben, megcsinálom. De csak akkor, amikor készülünk
beugrani a dereglyékbe. Az lesz a legjobb alkalom, hogy gond
nélkül meglóghassak.
– Okos kislány. Most pedig ébreszd fel Ka-poelt. Szólj neki,
hogy hazatért.

***

Styke egy sziklás kiszögellésen állva figyelte, ahogy a

Seaward eltűnik egy közeli kanyar mögött, és dagadó vitorlákkal
szökik észak felé, épphogy csak a két daníz fregatt ágyúinak
lőtávolságán kívül. Szoros verseny lesz, de Bonnie kapitány
biztos volt benne, hogy meg tud lógni az üldözői elől. A daníz
fregattok megeresztettek egy lövést egy kis orrágyúból, de Styke
látta, hogy az ágyúgolyó ártalmatlanul csapódik az óceánba,
bőven a célpont mögött. Megvárta, hogy a Seaward teljesen
eltűnjön, majd lemászott a kiszögellésről, és visszasietett az
ártérbe, ahol az emberei épp kipakolták a dereglyéket.
– Jelentést – szólt oda Sakálnak, ahogy begázolt a vízbe, és
egy hosszú orrú mocsári sárkányt vizslatott, amely kissé odébb
kukucskált ki az ártér vizéből.
– Mindenki biztonságban partot ért – válaszolta Sakál.
Halkan felszisszent. – Az egyik tartalék lónak lába tört azon a
zátonyon. Le kellett lőni.
– Csak egynek? – Styke hallotta az állat nyerítését és a
fájdalmától megszabadító pisztolylövést.
– Csak egynek – biccentett Sakál.
– Jobb, mint vártam. – Mélyen legbelül felnyögött. Öt extra
lovuk volt, és jó százhatvan kilométert kellett megtenniük velük
a vadonban, nehéz terepen, mocsári sárkányok, nagy kígyók és
ki tudja, miféle egyéb szörnyűségek közepette. Jó pár ló
elvesztésére számíthatott, mielőtt újra találkoznak Ibanával. De
legalább ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt. Legalább ismét
ura volt a saját sorsának. – Mindenkinek megvan a páncélja?
– Meg bizony. Markus megpakolta Amrecet, Sunin pedig
segít Celine-nek felnyergelni Margót.
– A nyergek szárazak maradtak?
Biccentés.
– Sunin elejtette a karabélyát. Adnom kellett neki egyet a
tartalékok közül.
Styke az égre emelte a tekintetét.
– Miért ilyen öreg?
– Szerintem...
– Költői kérdés volt. – Körülnézett Ka-poelt és Celine-t
keresve, akik a kis öböl túlsó partján üldögéltek, és odaintette
őket. Ka-poel még kétheti pihenés után is vékonynak és
megviseltnek tűnt, de a szeme éberen villogott. Elmutogatott
pár jelet, nagy részüket Styke is felismerte. De azért hagyta,
hogy Celine fordítson neki.
Ez úgy fest, mint a Trisztan-medence.
– Tényleg úgy fest, mi? – Valami belerepült Styke szájába,
mire gyorsan kiköpte. – Ugyanolyan rohadt fák és bogarak és
kígyók és... – Elhallgatott, amikor meglátta, hogy egy másik
mocsári sárkány figyeli őket bő tíz méterről a folyóban. – Bár a
mocsári sárkányok kicsit másképp festenek. Tartsátok nyitva a
szemeteket. A nagyobb példányok egy embert is
megtámadhatnak, sőt akár még egy lovat is.
Ka-poel a szemét forgatta. Tudom, fordította Celine a
következő gesztusát.
– Na igen. Te ebben a szarveremben nőttél fel, mi? – Styke
végighordozta tekintetét a környező terepen. A hasonlóságok
dacára meglehetősen másnak találta, mint a fatrasztai Trisztan-
medencét. Annak síkságát sűrű, szinte járhatatlan növényzet
borította, ezt a mocsarat viszont sziklás kiszögellések, amelyek
fél-egy méteres vándorkövektől a ciprusfák csúcsáig törő
sziklaképződményekig terjedtek. Még el sem indultak a
szárazföld belseje felé, de Styke máris tudta, hogy a folyók
mélyebbek, a síkságok kiszámíthatatlanabbak lesznek, a terep
pedig komoly problémát jelent majd a lovaknak. – Csak
vigyázzatok a mocsári sárkányokkal – ismételte meg, mielőtt
megfordult, és visszagázolt a dereglyékhez.
Hangosan megköszörülte a torkát, és jelzett az embereknek,
hogy gyűljenek köré. Szigorú tekintettel mustrálta őket,
miközben kikötötték a lovaikat, lepakolták a készleteket, és
odaléptek hozzá. Vett egy nagy levegőt. Húsz ember. Több mint
százötven kilométernyi kiszámíthatatlan mocsár. Szörnyű útnak
néztek elébe.
– Na jó, íme a terv. Néhányotok már hallotta: azért szálltunk
partra, mert máskülönben egészen Csillagfényig futottunk volna
Bonnie kapitánnyal, és onnan kellett volna elvergődnünk az
Ibanával megbeszélt találkozóra. – Jelzett Celine-nek. – Hozd a
térképeket! – Azzal folytatta:
– Innen van rá esélyünk, hogy három hétnél sokkal
gyorsabban vágjunk át ezen az istenverte helyen.
Valaki köhintett.
– Ki volt az? – kérdezte Styke. – Zac? Beszélj!
Zac ismét köhintett, és félénken körülnézett. A felderítő a
testvére támogatását várta, Markus azonban csak megrázta a
fejét.
– Öhm, Ben – bökte ki végül. – Az egész vadon ilyen?
– Amennyire tudom, igen.
– Kizárt, hogy ezen a terepen megtegyünk százötven
kilométert húsz napnál gyorsabban.
Styke fogta a viaszbőr tasakot, amelyet Celine ellopott
Bonnie kapitánytól, felnyitotta a tetejét, és addig turkált benne,
míg megtalálta a keresett térképet. Óvatosan kiterítette a
dereglye peremére, mire mindenki odagyűlt köré. A térkép
Daníz északkeleti régióját ábrázolta, amelyet Csorba
Ingoványnak neveztek.
– Itt vagyunk – mutatott Styke egy jellegtelen kis öbölre. – A
találkozási pont itt van. – Egy másik pontra mutatott, amely a
térképen ugyan elhanyagolható távolságra volt, de Zac nem
tévedett: e körülmények közt lehetetlen volna időben odajutni.
– Látjátok ezt?
Néhányan közelebb hajoltak, úgy mustrálták a papírt.
– Az egy út? – kérdezte Markus.
– Egy ingoványon átvágó part menti főút.
– Ez a térkép százéves – jegyezte meg halkan Sakál. – Ott van
még egyáltalán ez az út?
Ajánlom, hogy ott legyen, gondolta Styke. A terv kevésbé
tetszett őrültségnek, amikor a Seawardon felmerült benne.
Hangosan csak ennyit mondott:
– Már miért ne lenne ott? Csak pár kilométerre vagyunk tőle
keletre. Szerintem reggelre odaérhetünk. Amint döngölt talajon
leszünk, gyors tempóban lovagolhatunk egészen a találkozási
pontig. Útba esik majd néhány kisebb város is, de legrosszabb
esetben felkapjuk a páncélunkat, és átzúzunk rajtuk.
Az emberek elgondolkodva mormogtak egymás közt, és
Styke látta, hogy gyökeret vert bennük az ötlete. Ő maga már
nem volt ilyen biztos a dolgában. Ami azt illeti, egyre inkább
kezdte úgy érezni, hogy ez az ostobább ötletei közé tartozik. De
a lényeg most az, hogy kijelöljön egy célt a lándzsásainak, és
útnak indítsa őket. A komplikációkkal majd megbirkózik menet
közben.
Styke feltekerte a térképet, majd visszaadta a tasakot Celine-
nek.
– Tartsd biztonságban – mondta neki. – Ami pedig
benneteket illet... fejezzétek be a leltározást meg a nyergelést, és
készüljetek fel az útra. Minél előbb el akarok tűnni a partról.
A csapat munkához látott, Styke pedig végignézett Amrecen,
majd megbizonyosodott róla, hogy Celine és Ka-poel lovai is
útra készek. Alig fél óra múlva a katonák készen álltak a
távozásra. Szólt nekik, vigyék feljebb a dereglyéket a folyón,
aztán megfordult, amikor valaki a nevét kiáltotta. Celine volt az:
ott állt, ahol korábban ő, amikor a távolodó Seawardot. kísérte
tekintetével.
Styke felmászott mellé, és azonnal látta, mi a probléma. Nem
messze attól a partszakasztól, ahol a Seaward kitette őket,
megérkezett a nagy daníz sorhajó, és lehorgonyzott. A hatalmas
fedélzet nyüzsgött a tengerészektől meg a katonáktól, utóbbiak
tucatjával szálltak be a dereglyékbe. Az első csónakot Styke
szeme láttára eresztették vízre. Aztán jött a második és a
harmadik.
Styke arra számított, hogy az egyik fregatt kitesz egy kis
csapatot, hogy utánanézzenek, miben mesterkedik. Ehelyett a
nagy sorhajó legalább hatvan tengerészgyalogost küldött utána.
Túl sokat, semhogy egyetlen brutális támadással ellássa a
bajukat, és valószínűleg egyébként is képzettebbek a közönséges
matrózoknál. Az Örült Lándzsásoknak azonnal el kellett
tisztulniuk a partvonalról.
– Ez rossz hír? – kérdezte Celine.
Styke gyengéden noszogatni kezdte a várakozó lándzsások
felé.
– Igen – válaszolta. – Nagyon rossz hír.
 3. FEJEZET

Vlora háttal állt a sátra bejáratának, és szórakozottan

lapozgatott egy régi naplót, amelyet pár másodperce túrt elő az
utazóbőröndje aljáról. Egykor egy meglehetősen díszes
zárszerkezet ékesítette, ez azonban már tönkrement a több
tízezer kilométernyi utazástól. A feketebőr borítás megkopott,
az oldalakat elsárgította a kor meg a nedvesség, a fedél közepén
alig lehetett kivenni az Adrót jelképező hímzett könnycseppet.
Tamás naplója volt, két évtizedre való, dátumokkal ellátott
jegyzetek és emlékek zagyvaléka, tele rég elhunyt feleségének
szóló vagy éppen tőle származó levelekkel. Vlora óvatosan
forgatta a lapokat, időnként pedig megnézett magának néhány
dátumot és levelet, amelyek nagy részét még az ő születése előtt
írták.
Amikor átvágott a sátrán, hogy letegye a naplót az ágyára,
valaki megköszörülte mögötte a torkát, mire szembefordult a
kérésére összegyűlő kis csapattal. Minden mozdulata fájt, így
majdnem olyan óvatosan bánt a saját testével, mint a naplóval,
és igyekezett leplezni a többiek előtt, hogy mennyire ellátták a
baját. Majdnem kinevette az erőfeszítését. Hát a
legmegbízhatóbb barátai és társai előtt sem hajlandó kimutatni a
fájdalmát? Nem számít. Hamarosan úgyis tudomást szereznek
róla.
Borbador keresztbe tett lábbal ült egy széken a sátor
sarkában, ujjaival műlábán dobolt, és ráérősen pöfékelte
nevetségesen nagy pipáját, amelyet egy kézzel folyamatosan
tartania kellett, csak hogy a szájában maradjon. Kifejezéstelen
arcot vágott, szemében azonban ott ült az a sajátos, merengő és
szórakozott pillantás, mintha épp valami vicces jutott volna
eszébe. Amióta Vlora utoljára látta, megnövesztette rőt
szakállát, és határozottan jól állt neki ez az új külső.
Nila Kiváltságos Bo mögött állt, és a férfi vállára
támaszkodva, kissé bosszúsan játszott a férfi egy hajtincsével. A
nő haját szorosan összefonták a válla fölött, és az egyik olyan
vörös ruháját viselte, amelyet annyira kedvelt. Hirtelen
egyenesen felnézett Vlora szemébe, aki pedig azon kapta magát,
hogy elkapja róla a tekintetét.
A társaság maradéka Vlora három lőpormágusából állt: a
sötét hajú Davdból, az őszülő, rendkívül tapasztalt Norrine-ból
és a halk Buden je Parstból, az egykori kez nemesből. Vlora
megállapította, hogy Bo köszörülte meg a torkát, úgyhogy
hosszan a szemébe nézett, mielőtt sorban a többiekre vetette
volna a tekintetét.
– Úgy látom, szépen gyógyulsz – dicsérte meg Nila, mielőtt
Vlora megszólalhatott volna.
– Már... jobban néz ki – tette hozzá Davd.
A pisztolyát tisztogató Norrine is felnézett rá.
– Aggódtunk magáért.
 Vlora csak legyintett a bátorító szavak hallatán, és elnyomott
egy fintort, amely a karjába hasító fájdalom miatt kívánkozott az
arcára. Úgy nézett ki, mint egy agyonfoltozott rongybaba. Az
egész testét a Ráncokban vívott, bő öt héttel ezelőtti csata
sebhelyei borították. A kisebbek egész szépen gyógyultak. A
nagyobbak... nem annyira. Sem Bo, sem Nila nem
specializálódott gyógyító mágiára, bár mindketten komolyan
tanulmányozták. Az is négy napjukba telt, hogy egyáltalán
megmentsék Vlora életét, és további ötbe, hogy mozgatni tudják
az úton lévő hadsereggel együtt. Vlora csak további egy hét
múlva tudott a saját lábára állni.
Ez volt az első nap, amikor összehívta a lőpormágusait; az
első nap, amikor bármit csinált a menetparancs kiadásán, a
fedett hordágyon való utazáson vagy a nyirkos, forró sátorban
való gőzölgésen túl. Lenyelte a haragját, és ökölbe szorította a
kezét a háta mögött.
– Köszönöm a kedves szavakat – mondta halkan. – De most
valami fontosat kell megbeszélnem veletek. Bo már tudja.
Nila felkapta a fejét, majd felvont szemöldökkel nézett le
Bóra.
– Mi az?
Vlora végignézett a csapaton, nyelt még egyet,
megköszörülte a torkát, és rájött, hogy képtelen hangot adni
mindannak, ami azóta kísértette a gondolatait, hogy először
magához tért. Köhögött, és igyekezett állni alárendeltjei
tekintetét, de hiába. Pár másodperc után kényszerítenie kellett
magát, hogy Norrine szemébe nézzen – elvégre ő volt a
legtapasztaltabb mágusa. Neki kell majd átvennie a feladatai
nagyját.
 – Nem tudja használni a mágiáját – jelentette be Bo. Vlora
dühös pillantást vetett rá, de a férfi folytatta. – A Ráncokban
vívott csata kiégette őt, lőporvakságot okozott.
Vlora mindhárom mágusa rábámult. Látta a tekintetükből,
hogy Norrine nincs meglepve – valószínűleg számított rá,
miután látta a mészárlást –, de a másik kettőt nyilvánvalóan
megdöbbentette a hír. Davd hitetlenkedő pislogással lépett
hátra, Buden arca pedig elkomorult. Mielőtt azonban kérdéseket
tehettek volna fel, Vlora gyorsan ott folytatta, ahol Bo
abbahagyta.
– Ez lehet, hogy végleges, lehet, hogy nem. – Ugyan kit akart
átverni? Lehetséges kigyógyulni a lőporvakságból, de időbe
telik. – Mind hallottátok a történeteket a jegyzetekről,
amelyeket Tamás vezetett a tanítványairól. – Szünetet tartott,
hogy elpislogjon pár könnyet, és vegyen egy nagy levegőt. –
Most az a legfontosabb, hogy mindent úgy csináljunk, mint
eddig. A jelenlévőkön kívül erről egyáltalán senki sem tudhat.
Világos?
Lanyha biccentések érkeztek válaszul.
– Ez rátok is vonatkozik – nézett Vlora Bóra és Nilára.
– Ugyan már – tiltakozott sértetten Bo.
– Kicsit pletykás vagy, szívem – mondta Nila Bónak, és
közben olyan intenzitással meredt Vlorára, ami egyáltalán nem
tetszett neki. – Természetesen – tette hozzá. – Egy szót sem
szólunk.
– Persze, persze – egyezett bele Bo. Lebámult a pipájára, majd
hozzáütögette a műlábához, és bedugta a kabátzsebébe. –
Amióta csak felébredtél, folyamatosan délre irányítasz minket.
Felteszem, konkrét célod és terved van mindezzel, ugye?
 Jöhet hát a következő téma. Jellemző Bóra, és Vlora hálás
volt ezért neki. Kétség sem férhetett hozzá, hogy halála napjáig
minden nyugodt pillanatában gyötörni fogja mágiájának
elvesztése.
– Természetesen. Neked köszönhetően én irányítom a
kontinens legnagyszerűbb hadseregét. Feltett szándékom, hogy
Szárazpartra vezetem, ahol aztán megszabadítjuk a danízokat az
istenkövüktől, és elpusztítjuk.
Norrine úgy bólogatott a szavait hallva, mintha pontosan erre
számított volna. A másik két lőpormágus továbbra is túlságosan
le volt döbbenve, hogy reagálni tudjon. Bo úgy emelte fel a
kezét, akár egy kisdiák.
– Igen? – adott szót neki Vlora.
– Szép kis hadsereget adtam a kezedbe, de ez még mindig
messze a legkisebb harci egység a kontinensen. A danízok és a
fatrasztaiak legalább ötszörös túlerőben vannak. A danízok a
halálodat akarják, a fatrasztaiak pedig le akarnak tartóztatni.
Mindkettejükkel harcba akarsz szállni?
– Ha szükséges.
– Ez mégis mit jelent? – kérdezte Bo.
Vlora maga sem tudta biztosan. A danízokat tekintette az
első számú ellenségeinek – veszélyesen közel jártak hozzá, hogy
végezzenek vele és a zsoldosdandárjával. De ami Fatrasztát
illeti? Lindet szárazparti árulása még mindig nagyon fájt neki.
Vlora nem bízott – nem bízhatott – bennük. Vagyis egy idegen
kontinensen volt, ellenséges hadseregektől körülvéve.
– Azt jelenti, hogy az istenkő elpusztítása az egyetlen célunk.
És bárkin átgázolunk, hogy elérjük.
 Bo összenézett Nilával. A pillanat kicsit túl sokáig tartott, de
a férfi végül így szólt:
– Világos.
Vlora igyekezett nem túl sokat belelátni a habozásukba.
Tániel eleinte tanulmányozni akarta az istenkövet, úgy kellett
meggyőznie őt az elpusztítása szükségességéről. Bo
összehasonlíthatatlanul kíváncsibb természet volt Tánielnél,
úgyhogy tudta, rajta kell tartania a szemét. Bár sosem árulná el
őt, tény, hogy nem állnak távol tőle a hátsó szándékok.
– Még nem közölted, hogyan tervezed mindezt véghez vinni
– mutatott rá Nila.
Vlora minden vidámság nélkül mosolygott rá.
– Adrói módra.
– Ja, hát ez mindent megmagyaráz.
Vlora fel se vette a szarkazmust.
– Csak szólni akartam nektek az... állapotomról. Most, hogy
ezzel megvagyunk, vissza a tárgyhoz. Bo, szeretném, ha te meg
Nila felkeresnétek a tüzérségi parancsnokot. A következő pár
hétben előbb-utóbb belefutunk egy igazi csatába, és jó lenne, ha
mindenkit össze tudnánk koordinálni. Mágusok, egyikőtök
folyamatosan legyen kéznél. Ti lesztek az én mágiám:
értesítsetek mindenről, amit tudnom kell, és ha szükséges,
védjetek meg. Nyolcórás műszakokban, mindennap. A beosztást
rátok bízom. Leléphettek.
A lőpormágusok szalutáltak, és szó nélkül távoztak a
sátorból. Nila követte őket, de a bejáratnál még visszanézett. Bo
ott maradt, és úgy figyelte Vlorát a sarokba állított székéből,
ahogy egy elmegyógyintézet orvosa tartja szemmel a páciensét.
 – Ez rád is vonatkozik – közölte vele Vlora, ahogy
visszalépett az ágyához, és kézbe vette Tamás naplóját.
Bo megvárta, hogy Nila távozzon, aztán gyengéden így szólt:
– Biztos vagy benne, hogy elég erős vagy ehhez? Már nincs
itt Tániel. Elment Adom tudja, hová, és fogalmam sincs, mikor
tér vissza.
– Persze hogy biztos vagyok benne. – Egyáltalán nem volt
biztos benne. Közel sem, és ezt jól tudta. Már Tamás naplójának
felemelésébe is beleremegett a keze, márpedig a katonái sosem
láthatják őt ilyen gyengének. – Erősnek kell lennem.
– Világos – vágta rá Bo. Nem hitt neki. – A közelben leszek.
Ha szükséged lenne rám... – Kiment a sátorból, műlába minden
lépésével kattogott.
Vlora hosszú percekig meditált lehunyt szemmel, győzködte
a testét, hogy ne remegjen, elnyomta a benne lüktető fájdalmat.
Ehhez minden összpontosítására szüksége volt, és közben
ösztönösen, újra meg újra a mágiájához nyúlt volna, csak hogy
aztán beléhasítson a gyötrelem, amikor rájön, hogy nem érheti
el.
Végül reszketegen kieresztette a levegőt, és felkapta a
sarokból a kardját. A penge lényegében tönkrement a
Ráncokban vívott csata során: az acél kicsorbult, a hegy
elgörbült, a maradékot rozsda emésztette. A legmélyebb
vájatokban még mindig maradt daníz vér, mert hiányzott az
energiája egy tisztességes tisztításhoz. Legalább a hüvely jó
állapotban maradt, így aztán a fegyvert botként használva lépett
ki a mozdulatlan reggeli levegőbe.
A Gazember-folyóvölgy egy dombján állították fel a sátrát,
szinte karnyújtásnyira a vezérkari központtól. Előtte terült el a
hadsereg, amelyet Bo Adróból hozott neki: harmincezer fős
gyalogság, nyolcezres lovasság és minden dandárnak saját
tüzérség. Ahogy bajtársainak mondta, ez a legjobb haderő a
kontinensen: a legjobban képzett, a legjobban felszerelt, a
legjobban felfegyverzett.
A völgy túlsó felén, a kis Gazember folyó másik oldalán, egy
festői faliget mellett terült el Alsó-Gazember városa. Vlora
serege csak múlt éjjel érkezett, úgyhogy most először láthatta a
saját szemével – bár a helyi térképek tanulmányozásának
köszönhetően már jól ismerte a környéket. A várost csak
nagyjából ötszázan lakták – a helyi dohány- és
gyapotültetvények kereskedelmi központjaként szolgált –, de
határait most elmosta a sátorváros. A fatrasztai zászlót
lecserélték a vörös-fekete daníz lobogóra.
Vlora elszakította tekintetét a zászlóról, és körülnézett. A
katonák megdermedtek, amikor meglátták, és nyíltan
megbámulták. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a Ráncok óta
most először látják őt a saját két lábán és a sátrán kívül. Sorban
hideg, elutasító pillantást vetett rájuk, majd Davdhoz fordult,
aki a sátor mellett állt vigyázzban.
– Hol van Olem?
Davd összerezzent.
– Öh, még nem jött vissza, asszonyom.
Vlora Davdra meredt. Az utóbbi hetek történéseiből
kimaradt számára egy s más. Például Olem. Nem emlékezett,
hogy valaha is szóltak volna neki a távozásáról.
– Honnan?
– Az istenkő csúcsát kíséri az adrói flottához, asszonyom,
meg a sebesült puskamestereket.
 – Á, már emlékszem. – Nem emlékezett. – Köszönöm.
Azonnal szólj, ha visszajött.
Davd idegesnek tűnt.
– Igenis, asszonyom. Tehetek még valamit önért?
– Megmondhatod, hol találom a tüzérséget.
– Erre, asszonyom.
– Mutasd az utat. – Vlora a kardjára támaszkodva megkezdte
lassú, módszeres leereszkedését a dombról. Davd tartotta vele a
tempót, és olyan nyílt ellenségességgel bámult az elhaladó tábori
követőkre és tisztelgő katonákra, mintha a puszta jelenlétük
felzaklathatná Vlorát. Oltalmazása egyszerre volt megkapó és
irritáló, de Vlora nem törődött vele. Ha Davd sötét tekintete
biztosít neki még pár órát, mielőtt az emberek elkezdik hülye
kérdésekkel zaklatni, annál jobb.
Átvágtak a völgy oldalán, és közel nyolcszáz méterrel később
megérkeztek egy helyre, ahol a talajt elegyengették tizenhat
gyönyörű, ragyogó négyfontos ágyúnak és a
kezelőszemélyzetüknek. Egy ötvenes évei közepén járó rövid,
barna hajú és sovány arcú nő járkált köztük parancsokat
vakkantva és az ágyúkat ellenőrizve. Szilvia ezredesnek hívták,
ő volt az adrói hadsereg legtapasztaltabb tüzérségi tisztje.
Vlora érkezése észrevétlen maradt, amíg két löveg közé nem
ért. Egy tüzér akkor felismerte, haptákba vágta magát, és
vigyázzt kiáltott. Pillanatokon belül tizenhat fős
kezelőszemélyzet állt vigyázzban az ágyúk mellett. A
parancsnok tisztelgett Vlorának, aztán melegen megrázta a
kezét.
– Jó látni, hogy talpon van, tábornok.
– Jó talpon lenni. Mi a helyzet?
 Szilvia Alsó-Gazember felé pillantott.
– Nagyjából négyezer bádogfejű ásta be magát a városban és
környékén. Van védvonaluk, de elég szedett-vedett. Alig egy
órája hoztunk be egy dezertőrt, épp most jövök az eligazításról.
Vlora felvonta a szemöldökét.
– Csak nem?
– Úgy tűnik, ez azon dandárok maradéka, amelyeket ön és
Kétlövetű felkoncolt a Ráncoknál. Nincs Kiváltságosuk vagy
csontszeműjük, és tisztjük is csak néhány. A felük sebesült.
Vlora alig hallott bármit a „Ráncok” szó után. Ennyi maradt
egy dandárból, amelyet azért küldtek utána, hogy végezze ki őt,
ölje le az embereit, és vegye el tőlük a Sárga Szurdokból elhozott
istenkődarabot. Szeme előtt felvillantak a harc szórványos
emlékei, mágiájának fájó hiányába beleremegett a térde.
– Tudjuk, mit terveznek?
– A dezertőr szerint parancsuk van, hogy tartsák a várost az
erősítés megérkezéséig. Szerintem ha tisztességesen bekerítjük
őket, holnap ilyenkorra megadják magukat.
E pillanatban valami ocsmányság ütötte fel a fejét Vlora
gondolatai között. Arca kontrollálhatatlanul elfintorodott, és
óhatatlanul is eszébe jutott, milyen makacsul hajszolták őt a
danízok, milyen rútul elárulták őt a fatrasztaiak, és milyen
személyes és szakmai veszteségeket szenvedett el, amióta a
danízok megérkeztek Szárazpartra.
– Ezredes, azt akarom, hogy lője szét a várost, amíg meg nem
adják magukat.
Szilvia bizonytalan pillantást vetett rá.
– Nem kellene előbb felszólítanunk őket a megadásra?
– Szerintem vették az üzenetet.
 – És a város civil lakosai?
Fatrasztaiak. Árulók. Ellenségek.
– Próbáljon meg nem túl sokat eltalálni – válaszolta hűvösen
Vlora.
– Davd.
– Igen, asszonyom!
– Szólj Norrine-nak és Budennek. Végezzenek minden
tiszttel, akit meglátnak. Nem fogadom el egyetlen tiszt
megadását sem az alhadnagyi rangtól felfelé.
Davd nyelt egy nagyot.
– Nem kéne erről értesítenünk őket?
– Mint mondtam, vették az üzenetet. – Vlora elfordult, és
jelzett nekik, hogy hajtsák végre a parancsait. Az az ocsmány
dolog mostanra szívós gyökereket eresztett benne, és úgy érezte,
mintha kívülről szemlélné magát, ahogy elrendeli egy ellenséges
dandár lemészárlását. Megpróbálta kiásni magát a dühnek ebből
a friss gödréből, de hiába.
– Hová megy, asszonyom? – kérdezte Szilvia.
– Keresek egy jó helyet, ahonnan végignézhetem.
 4. FEJEZET

Vlora Alsó-Gazember szétlövésének végignézésével töltötte a

napot. A délelőtt és a délután folyamán további tüzérek
érkeztek a többi dandártól. Elegyengették a domboldalt,
behozták az ágyúikat, és csatlakoztak Szilvia ezredes
könyörtelen támadásához.
Alighanem híre kelt, hogy Vlora kijött a sátrából, mert délre
állandósult az üzenetet hozó hírnökök és a jókívánságokkal
érkező tisztek sora. Vlora végighallgatta a frázisaikat meg a
jelentéseiket, ugyanazzal a kimért biccentéssel nyugtázta
mindet, és csak üldögélt a tábori székben, ölében a kicsorbult
karddal. Élvezte, hogy annyi idő után végre ismét süti a nap az
arcát, az ágyúdörgés pedig olyan melegséggel töltötte el, ami
már szinte rémisztőnek tűnt.
Délután kettőkor bukkant fel Alsó-Gazemberben az első
fehér zászló. Vlora a lakkozott mellvértből rögtön tudta, hogy
egy tiszt tartja, és a nő az adrói sorokig lévő távolság felét sem
tudta megtenni, amikor elesett az egyik lőpormágus golyójától.
A második fehér zászló egy órával később bukkant fel, és
ugyanerre a sorsra jutott.
Vlora rögtön ezután vette észre, hogy Nila tart feléjük a
táboron át. A Kiváltságos odalépett a tüzérségi álláshoz, és
váltott pár szót Szilviával meg több ágyúkezelővel, de nem
csatlakozott mágiájával a tüzérséghez. Vlora gyanakodva
figyelte, és azon tűnődött, mennyi időbe telik majd Nilának,
hogy megkérdőjelezze a módszereit.
– Lelöveted a hírnökeiket, mielőtt megadhatnák magukat –
állapította meg egy hang.
Vlora összerezzent, és halkan átkozta magát. Annyira
összpontosított Nilára, hogy észre sem vette a hátulról közeledő
Bót. A férfi kinyitotta a vállán cipelt összecsukható tábori
széket, és leült Vlora mellé, majd egy elégedett sóhajjal
lecsatolta műlábát, és matatni kezdett a bokaszerkezettel.
– Esküszöm, ez az izé csak akkor zajong, amikor elvárod tőle
– vetette a szemére Vlora.
Bo elmosolyodott, de nem nézett fel.
– Bünteted őket – biccentett a völgy túlsó vége felé.
– Ha így akarod hívni, hát legyen – válaszolta Vlora. Hirtelen
zsémbes hangulatba került, és egyáltalán nem érdekelte senki
ellenvetése. Még a fogadott testvéréé sem, aki megmentette az
életét. Felkészült a vitára, és sorra vette magában Bo múltbeli
atrocitásait, hogy a szemére hányja, mindent csupán önérdekből
csinál.
Meglepte, amikor a férfi egyszerűen csak vállat vont.
– Még jól jöhet. De biztos jó ötlet agyonlőni a fehér zászló
alatt közeledő hírnököket?
 Vlora szóra nyitotta a száját, aztán becsukta, és érezte, ahogy
fortyog a düh a mellkasában.
– Ők habozás nélkül ugyanezt tennék velem.
– Biztos vagy ebben?
– Igen.
– Á. – Bo végre kipiszkálta a bokaszerkezetbe ragadt koszt, és
visszacsatolta a műlábat a térdére. – Akkor hát folytasd!
– Örülök, hogy beleegyezésedet adod.
Bo végignézett a völgyön, de azzal a távoli tekintettel, amely
arra utalt, hogy gondolatban már egy másik, fontosabb témánál
jár. Vlora megpróbált valami mélyebb jelentést kiolvasni az
arcából, de hiába. Felsóhajtott, és hátranézett Davdra, aki úgy
három méterre ült mögötte a domboldalon – elég távol, hogy ne
alkalmatlankodjon, de elég közel, ha hirtelen szüksége lenne rá.
Davd éppen cigarettázott, és Vlora azon tűnődött, mikor
szokhatott rá. Meg akarta kérdezni Bot, hogy látta-e Olemet, de
aztán eszébe jutott, hogy Olem nincs itt. Hiánya éppolyan
fájdalmat okozott, mint sajgó testrészei. Azt kívánta, bárcsak itt
maradt volna vele.
– Milyen állapotok uralkodnak Fatrasztában itt és Szárazpart
között? – kérdezte Bo.
Vlora elszakította tekintetét a bombázástól.
– Azt akarod mondani, hogy már több mint egy hete itt vagy,
és még nincs helyén a kémhálózatod? Azt hittem, mindenről
előbb tudsz, mint én.
– Ne légy ilyen csacsi. Majdnem mindenről előbb tudok,
mint te, de azért mégsem mindenről. A katonáid pedig jelenleg
különösen hűségesek, tekintve, hogy a tábornokuk feláldozta
magát a bajtársaikért, aztán feltámadt a hamvaiból. Nehéz
bármit is kihúzni belőlük.
Vlora felhorkant.
– Milyen megnyugtató. – Elidőzött tekintetével egy csapat
közlegényen, akik nagyjából húsz méterről bámulták őt. Nem
tudta kivenni az arcukat, főleg lőportransz nélkül nem, de
valami nyugtalanította bennük. Megpróbálta kiverni őket a
fejéből, előredőlt a székében, és a kardot használva felkapart
némi földet a füves talajból, hogy rajzolhasson bele. – Ez itt a
part – magyarázta, miközben húzott egy vonalat. – Itt vagyunk
mi, és itt van Szárazpart. – A Ráncoktól indultak, Szárazparttól
közel ötszáz kilométerre, északra. A hadsereg az út felét akkor
tette meg, amikor Vlora még lábadozott.
Újabb pöttyöt rajzolt a talajba.
– Az adrói flotta oldalról követ minket, és elintézi a daníz
hajókat, hogy semmi se szállhasson partra mögöttünk, valamint
gondoskodik az ellátmányunkról.
– És az ellenség? – kérdezte Bo.
– Hadseregek itt, itt és itt – válaszolta Vlora. – Mind daníz. A
fatrasztaiak csúnya vereségeket szenvedtek, de még játékban
vannak. Állítólag legalább négyszázezer emberrel táboroznak
idelent. – Rajzolt egy kört Szárazparttól északnyugatra. – Főleg
újoncok. Jobban fel vannak fegyverkezve, mint a danízok,
viszont fegyelem és mágia tekintetében hátrányban vannak. De
Lindet ravasz perszóna, nem írom le, amíg nem látom egy
lándzsán a fejét.
– Így tervezel elbánni vele? – kérdezte Bo.
Vlorának felfordult a gyomra.
 – Majd akkor foglalkozom Lindettel, ha muszáj lesz.
Akárhogy is, semmit sem fogunk tudni a fatrasztai katonaság
tényleges állapotáról, amíg délről meg nem kerüljük a Vasfok-
hegységet. Jelenleg a danízok seregei jelentik a fő problémánkat,
különösen... – Rábökött a földbe rajzolt egyik pontra. – Ez itt. –
Rajzolt egy kis szarvat a partból, rajta Új-Adopest városával.
Legutóbbi hírszerzési információi szerint a várost daníz seregek
ostromolták. – Értékes időt veszítünk, ha mindenképpen harcba
akarunk szállni velük, ha azonban nem, negyvenezres
gyalogságot hagyunk a hátunkban.
Bo futólag áttekintette a térképet, majd hátradőlt a tábori
székében.
– Hm.
Vlorának beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjön, milyen
kevéssé érdekli a férfit a magyarázata, aztán még egy kis időbe,
hogy rájöjjön, miért.
– Neked ez egyáltalán nem újdonság, ugye?
– Pont úgy beszélsz, mint ő, tudod?
– Ki?
Bo addig turkált a zsebében, mígnem elővette nevetségesen
túlméretezett pipáját, hozzá meg egy gyufát. Addig nem is
válaszolt, amíg pöfékelni nem kezdett.
– Tamás.
Enyhe viszketés futott fel Vlora gerincén, és egy horkantással
elvetette a gondolatot.
– Mármint úgy beszélek, mint bármilyen kompetens
tábornok, nem?
– A portérképre mutatott. – Ezt már mind tudtad.
– Persze.
 – Akkor mi az istenért magyaráztattad el velem?
Bo vigyorgott.
– Na?
– Látni akartam, hogy még mindig érted a dörgést.
Vlora erre igazán bedühödött. Feltápászkodott, és
rátámaszkodott a kardjára.
– Mégis miért ne érteném? Attól, hogy félig lerokkantam,
gondolkodni még tudok. A mágiámat vesztettem el, nem az
agyamat! – Az utolsó szavak sokkal hangosabban buktak elő
belőle, mint szerette volna, mire rögtön körülnézett, nem
hallotta-e meg valaki. Csak Davd volt a közelben, ő meg
látványosan másfelé fordította a tekintetét.
Vlora megnyomogatta a hátát, és közben meghúzta karjának
egy félig gyógyult izmát. Végül arra jutott, hogy a dühöngés
rohadt fájdalmas.
– Pokolba veled – vágta Bo arcába.
A férfi csak megvonta a vállát.
– Adtam egy hadsereget egy nőnek, aki az utóbbi pár hétben
megmozdulni se tudott segítség nélkül. Csak meg akartam
bizonyosodni róla, hogy nem követtem el hibát.
– Kösz a bizalmat – fakadt ki Vlora.
Bo szeme összeszűkült, és Vlora látta, hogy közönyének
maszkja egy pillanatra félrecsúszik.
– Ne téveszd össze testvéri szeretetemet az ostobasággal.
Eleve nem adtam volna át neked a hadsereget, ha nem hittem
volna, hogy képes vagy elvezetni.
– Jaj, hagyd már. – Vlora dühe kezdett tovaszállni. – Ezt a
sereget Tánielnek szántad. Ne mondd nekem, hogy nem lepett
meg, amikor azt mondta, hogy nem akarja vezetni.
 Bo égre emelt tekintettel dőlt hátra a székében, és tovább
pöfékelt a pipájával. A dohánynak kellemes, enyhén cseresznyés
illata volt – közel sem olyan durva, mint Olem cigarettáinak.
Vlora füsttel teli orrlyukakkal, ágyúdörgéssel teli füllel, szemét
Alsó-Gazemberen tartva mélyedt el a gondolataiban, és azon
tűnődött, mikor fog végre visszatérni Olem.
Kicsivel öt után egy egyszerű acél mellvértet viselő,
magányos katona sétált ki lassan a daníz táborból, és magasba
emelt kézzel kiabált valamit, ami beleveszett a tüzérségi
kakofóniába. Amikor elérte az adrói vonalat, összeesett.
Pár perccel később egy futár sietett oda Vlorához. A fiatal nő
haptákba vágta magát.
– Flint tábornok, asszonyom, egy daníz katona jött, hogy
felajánlja feltétel nélküli megadásukat.
– Egy közönséges katona?
– Igen, asszonyom. Úgy tudom, a parancsai szerint csak
őrmestertől vagy közkatonától fogadhatjuk el a megadást.
Az az ocsmányság Vlora gondolatai között majdnem szavakat
adott a szájába, és rá kellett harapnia a nyelvére, nehogy
parancsba adja, hogy egész éjjel folytassák az ágyúzást.
– Igen. Valóban. Továbbítsa Szilvia ezredesnek a tűzszüneti
parancsot. A harmadik sereg vonuljon be a városba, és vegye át a
hatalmat Alsó-Gazemberben. Napszálltára teljes jelentést kérek
a városról és a daníz foglyokról. Leléphet.
Bo a hírnök távozása után pár perccel megköszörülte a
torkát.
– Majdnem folytattad a lövetést, ugye? Láttam a szemedben.
– Fogd be! – csattant fel Vlora, és felállt. Érezte a tarkóján Bo
tekintetét, miközben lassan visszasétált a sátrába, magához vette
Tamás naplóját, és elindult a vezérkar főhadiszállása felé. Mire
odaért, már megérezte magán a megtett távolságot, úgyhogy
mielőtt biccentett Davdnak, hogy hajtsa fel a sátorlapot, kihúzta
magát, és megigazította a gallérját.
Amikor belépett, a társalgás egy pillanat alatt elhallgatott.
Minden szem rászegeződött. A nagy sátort megtöltötték a
tisztek és a segédeik – dandártábornokok, ezredesek, őrnagyok.
Legtöbbjük már meglátogatta pár órája, hogy átadják
jókívánságukat, de még így is megdöbbentette őket, hogy itt
látják.
– Szép napot – szólalt meg halkan. Körülnézett, hogy itt van-
e a harmadik sereg parancsnoka, és elégedetten látta, hogy
nincs. Azt akarta, hogy személyesen felügyelje a daníz tábor
fegyverletételét. – Tudom, hogy sokan parancsokra várnak –
folytatta és hogy mind kíváncsiak, mit csinálunk idegen földön,
egy olyan háború kellős közepén, amelyhez semmi közünk.
– Talán hallották a pletykákat, melyek szerint a danízok
megszereztek egy nagy hatalmú ereklyét, a fatrasztaiak pedig
vissza akarják lopni maguknak. Ezek a pletykák igazak. Magam
is láttam az ereklyét, és nálunk van egy másik példány csúcsa.
Egy harmadik példány is létezik, ennek hollétéről egyelőre nem
tudunk. A hírszerzés szerint ha a daníz vezető megszerzi
mindhárom úgynevezett istenkövet, olyan mágikus
képességekre tesz szert, hogy új istent faraghat magából vagy a
császárából. Most rögtön szeretném leszögezni: nem azért
vagyunk itt, hogy akár a fatrasztaiaknak, akár a danízoknak
megnyerjük a háborút. Azért vagyunk itt, hogy elvegyük a
szárazparti istenkövet az ellenségeinktől, majd pedig
elpusztítsuk, aztán visszavonuljunk, hadd öldököljék kedvükre
egymást ezek a rohadékok. Világos?
A tisztek bólintottak. Hátul az egyik ezredes felemelte a
kezét. Vlora figyelmen kívül hagyta.
– Köszönöm, hogy ilyen messzire jöttek Borbador mágus
szava... és kranája kedvéért. – Engedélyezett magának egy kis
vigyort, aztán megvárta, hogy elhaljanak az elszórt kuncogások.
– Köszönöm, hogy lehetőséget adtak, hogy ismét csatába
vezethessem önöket. Az Alsó-Gazemberben lévő danízok
megadták magukat. Itt végeztünk, és már csak a felderítők
jelentéseire várok, hogy megtervezzem a következő lépésünket.
Egy óra múlva szeretnék szemlét tartani a seregben. Ez minden.
Vlora a rá záporozó kérdésekkel mit sem törődve vágott át a
helyiségen, majd megkönnyebbülten leült az egyik sarokban
lévő székre, kinyitotta Tamás naplóját, és a külvilágot teljesen
kizárva olvasni kezdett. Csak akkor csukta be a kötetet, amikor
egy hírnök jelentette, hogy alakzatba álltak a csapatok – erre
felállt, és a naplóval a hóna alatt kibicegett a sátorból.
Azonnal elakadt benne a levegő.
A parancsnoki sátor alatti völgy megtelt vigyázzban,
tökéletes mozdulatlanságban és csendben álló katonákkal.
Csaknem negyvenezer szempár meredt rá rezzenéstelenül.
Óhatatlanul is azon tűnődött, mit ígérhetett Bo ezeknek a
férfiaknak és nőknek, hogy átkeljenek az óceánon, és fejest
ugorjanak egy háborúba, meg azon, vajon az ő hírneve
befolyásolta-e néhányukat.
Gyorsan elhessegette a gondolatot. Bo nyilván egy vagyont
ígért nekik. Megengedhette magának.
Felharsant egy távoli hang:
 – Sereg, tisztelegj!
Robbant a levegőben a „Há!”, majd negyvenezer kar csattant
szalutáló pozícióba. Vlora lenyűgözve figyelte a látványt, és
azon gondolkodott, vezetett-e már valaha ekkora sereget.
– Elég jól festenek, mi? – lépett ki mögötte Bo a parancsnoki
sátorból.
Vlorának sikerült kicsikarnia magából egy biccentést.
– Tudod, lényegében tábornagynak kellene szólítanunk
téged.
Vlora ezen elgondolkodott, és megküzdött szörnyű egójával,
amelynek meglehetősen tetszett a Flint tábornagy titulus
csengése.
– Egyelőre megteszi a „tábornok” – válaszolta. Elsétált Bo
mellett a közelben összegyűlő vezérkarhoz. Alig tudta levenni a
szemét a seregről, és hirtelen eszébe jutott Tamás naplójának
egyik sora.
Ha sikerülne megtisztítanom az adrói hadsereget a
pojácáktól, és megfelelő ellátmányt tudnék biztosítani hozzá,
írta a gurlai háborúk idején, meghódíthatnám vele a világot.
Vlora egy pillanatra átérezte azt az izgatottságot, amely
annak idején e szavakra sarkallhatta Tamást.
– Barátaim – szólította meg végül a vezérkart –, a hangom
nem áll készen egy nagy beszédre, de kérem, továbbítsák a
katonáknak, hogy ez a legnagyszerűbb hadsereg, amelyet valaha
láttam. – Amikor felnézett, éppen egy lovas kelt át a dombtetőn.
Az elé táruló látvány megállásra kényszerítette, de Vlora intett
neki, hogy jöjjön közelebb.
 Az egyik felderítője volt az. A férfi a parancsnoki sátornál
lendült le a nyeregből, látható hódolattal megközelítette őket,
majd szalutált Vlorának és a vezérkarnak is.
– Mi hír? – kérdezte Vlora. – Hangosan, hogy a tábornokok is
hallják.
– Délkeletről jövök – jelentette a felderítő. – Új-Adopestről
hozok hírt.
– És mi a helyzet?
– Még mindig ostromolják őket a danízok. Könyörögnek
Lindetnek a segítségért, de egyetlen fatrasztai hadsereg sem
tudott áttörni északon. A hírnökök szerint, akikkel találkoztam,
a város nem húzza ki még egy hétig.
Vlora a vezérkarára sandított, és tudta, mi jár a fejükben. Már
közölte velük, hogy nem foglalnak állást a háborúban, ám a
fatrasztaiak szinte mind kressiaiak voltak, ráadásul sokuk
Adróból emigrált. A vezérkar néhány tagjának alighanem akadt
pár barátja vagy rokona Új-Adopestben. Elvégre a felmenőik
alapították.
Mindnyájukra ráfért egy lecke – a tisztekre, a fatrasztaiakra,
a danízokra. Hangosan így szólt:
– Továbbítsa a parancsaimat a flottának. Söpörjék el a daníz
tengeri blokádot, de a várossal ne lépjenek kapcsolatba.
– És mi? – kérdezte az egyik dandártábornok.
– Ezeknek az embereknek a többsége nem látott vért a kez
polgárháború óta. Nem akarok berozsdásodott csapatokkal
megérkezni Szárazpartra. Adjunk nekik egy kis
gyakorlatoznivalót.
 5. FEJEZET

Styke a sűrű, szúrós aljnövényzetben térdelt, miközben

igyekezett nem tudomást venni a tarkóján mászó lényről, bármi
legyen is az, és két szakasz daníz tengerészgyalogost figyelt, akik
olyan közel gázoltak mellette a patakban, hogy szinte
megérinthette volna őket. A katonák éberen és figyelmesen
haladtak: mindenki másfelé nézett, hogy egyszerre fedjenek le
minden lehetséges irányt, két vezetőjük Styke lándzsásait
követte a saras, vizes és sziklás terepen át.
Styke hozzásimult a mocsárból élesen kiemelkedő egyik nagy
kőkiszögelléshez. Hang nélkül – lélegzetvétel nélkül. Túl közel
volt. Az egyik katona elnézett mellette, és centikre Styke
térdéről szúrta bele rövid bajonettjét a növényzetbe. A nő
elégedetten ment tovább. Pár másodperccel később az utolsó
katona is elhaladt Styke mellett. Mondott valamit daníz
nyelven, amit Styke nem egészen értett, aztán egyenesen felé
fordult, és elkezdte kigombolni a nadrágját.
Styke mindenféle csúszó-mászó izét eltűrt magán a rajtaütés
érdekében, azt azonban mégsem hagyhatta, hogy egy ember
levizelje. Felmordult, és egy gyors mozdulattal elmetszette a
férfi torkát, mielőtt akár egyetlen hangot is kinyöghetett volna.
Még össze sem esett, amikor Styke már előugrott a fedezékéből.
Rárontott a következő katonára, elvágta egy harmadik torkát,
majd két lépést hátrált, mielőtt az egész szakasz felé fordulhatott
volna.
– Most! – kiáltotta, ahogy visszavetődött az aljnövényzetbe.
Feljebb a patak mentén húsz karabély dördült el egyszerre,
hogy ólmot zúdítson a kétszakasznyi gyalogságra. Styke
hallgatta a közelben elfütyülő és centikre a fejétől sziklába
csapódó golyókat, majd elszámolt tízig, és ismét kiugrott a
fedezékéből.
Csak hat ember maradt talpon a két szakaszból. A lándzsások
kardot és kést lóbálva estek nekik, de meg kellett hagyni, a
danízok nem adták fel harc nélkül. Sérülten is összezártak,
viszonozták a tüzet, majd felszegezték a bajonettjükét. Styke
várta, hogy elkezdjenek visszavonulni feléje, de nem tették.
Egy percen belül lerohanták őket, de addigra Styke négy
lándzsása is megsérült, közülük kettő ráadásul a földön hevert.
Csatlakozott a többiekhez, beletörölte a pengéjét egy elesett
daníz katona zubbonyába, majd felkiáltott:
– Nincs időnk lassítani! Még legalább hat szakasz lohol a
sarkunkban. Sakál, hozd a lovakat. Sunin, gondoskodj a
sebesültekről. Nem hagyhatjuk, hogy utolérjenek a rohadékok,
vagy ez a mocsár lesz a temetőnk.
Miközben a lándzsások ugrottak, hogy teljesítsék a
parancsait, Styke fülsiketítőt füttyentett. Pár másodperccel
később előlépett a fák közül a patak mellett rejtőzködő Ka-poel
és Celine. Celine úgy nézett végig a hullákon, akár egy gyermek,
akit egyáltalán nem nyűgöznek le a tönkrement játék babák, Ka-
poel arcán viszont hűvös, szinte tudományos érdeklődés ült.
– Ha valamelyik még lélegzik – szólalt meg Styke –, jó lenne
szóra bírni. Képes vagy rá?
Ka-poel keze jeleket mintázott, Celine fordított: Azt hittem,
nem szereted a módszereimet.
– Nem is. De most eléggé szeretnék életben maradni.
Ka-poel elhúzta a száját, és elindult a nagyjából tizenhat
elesett daníz felé. Hármukat is szemügyre vette, mire végül
leguggolt egy negyedik férfi mellé, aki a megviselt arca alapján
tapasztalt veterán volt. Szája megtelt vérrel, fogsora erősen
összeszorult, de a tátongó hasi sebéből kilógó beleit dédelgetve is
dacos vigyorral meredt rájuk. Ka-poel belemártotta ujját a
vérébe, majd szétkente a homlokán és az arcán. A katona szeme
összeszűkült, majd kitágult, amikor rájött, mi történik. Vadul
reszketni kezdett, és úgy karmolászta a hasát, mintha siettetni
igyekezne a halálát.
– Úgy tűnik, tudják, mire képes egy csontszemű – állapította
meg Styke. Hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon róla,
végrehajtják a parancsait. Az emberek már nekiálltak
visszahozni a lovakat a patakmederből és a sziklás üregből, ahol
elrejtették őket.
Ka-poel rányomta két ujját a haldokló katona torkára. A férfi
küszködése alábbhagyott, tekintete elrévedt a semmibe. A lány
biccentett.
Styke letérdelt a katona mellé, és ahogy ránézett, orrát
megtöltötte Ka-poel mágiájának rezes szaga.
– Érted, amit mondok? – kérdezte palo nyelven, bedobva azt
a kevés daníz szót, amelyet ismert.
 – Igen – válaszolta a férfi.
– Jó. Hányan vagytok a nyomunkban?
– Kilenc szakasz.
– Hány ember van egy daníz szakaszban?
– Nyolc-tíz. – Válaszai gépiesen hangzottak, a daníz nyelv
mintha erős akcentussal fűszerezett palo lett volna.
– Mik a parancsaitok?
– Megölni benneteket. Párat elfogni. Kideríteni, miért szállt
partra egy ilyen kis csapat a hazánkban.
– A hajótok üldözőbe vette a miénket?
– Csak a kísérők. A sorhajónk visszatér a kikötőbe, hogy hírt
adjon a potenciális invázióról.
– Húsz ember már invázió?
A katona vakon pislogott.
– Nagyon óvatosak vagyunk. A hazánk védelme most nem
valami erős.
Styke azon gondolkodott, milyen más kérdését tudná még
megválaszolni egy közkatona. Utóbbi szavai jó hírnek
számítottak, de Styke tudta, hogy nem feltétlenül hihet neki.
Valószínűtlen, hogy tényleg tudja, mekkora erőkkel őrzik a
danízok a városaikat. A „nem valami erős védelem” eleve
relatív, tekintve a daníz inváziós erő nagyságát.
Ugyanakkor ez azt jelentette, hogy valaki már tudni fogja:
Styke partra szállt. Hogy a danízokat érdekli-e ez annyira, hogy
utánajöjjenek, már más kérdés. Mindenesetre igyekezniük
kellett.
– Milyen messze vannak mögöttünk a bajtársaid?
 Izzadság csurgott le a katona homlokán. Haldoklott,
méghozzá gyorsan. Styke kíváncsi lett volna, hogyan tartja őt
életben Ka-poel.
– Nem tudom. Szétszóródtunk, hogy csapdát állítsunk. Lehet,
hogy a többiek már az oldalatokba kerültek.
– Büdös lószar. – Styke felállt, és az égre pillantott. – Még az
éj leszállta előtt meg kell találnunk azt az utat! – kiáltotta. –
Felsorakozni, indulásra felkészülni. Azt akarom, hogy...
Egy távoli hollórikoltás szakította félbe, amelyet egy másik,
aztán egy elnyújtott harmadik követett. Körülnézett, hogy
megkeresse tekintetével Sakált.
– Te is hallottad?
Sakál zavartan biccentett.
– Ez Markus jele volt.
– Hogy elintézte a bal oldalunkra került ellenséget. – Styke
meg sem próbálta leplezni értetlenségét.
– Igen.
– Egyedül?
– Nem is tudom – válaszolta Sakál. – Megkeressem?
Styke gyomra görcsbe rándult. Valami nagyon nem stimmelt,
és még csak azt sem tudta megmondani, hogy mi.
– Mozgásban kell maradnunk. Ha a bal oldalunk rendben
van, nyugodtan felmehetünk az útra. Markus majd beér minket.
Szálljatok lóra – mondta Ka-poelnak és Celine-nek. Amikor
Celine elfordult, Styke letérdelt a katonához, akit kihallgatott,
és gyorsan végzett vele.
– Ben – szólalt meg Sakál.
 – Mi az? – Styke Sakálra pillantott, és látta, hogy a palo
teljesen megdermedt, akár egy ugrani készülő kutya. Styke a
kését megmarkolva követte a tekintetét.
Két alak bukkant fel a jobbjukon lévő dombon. Az egyikük
Zak volt, Markus testvére. A másik is ismerősnek tűnt, és Styke-
nak végigfutott tőle a hideg a hátán.
Az a sárkányember volt, aki otthagyta a csillagfényi csatát. Ji-
Orz. Ugyanazt a tengerészgyalogos-egyenruhát viselte, amelyet
a Styke körül heverő halott katonák is, és most érdeklődve
fürkészte a lándzsások csapatát. Lejöttek a dombról, és bár Zak
kissé kimérten lépkedett, nem úgy tűnt, hogy kényszer hatására
cselekszik. Amikor odaért a patakhoz, nyelt egy nagyot, és
megköszörülte a torkát.
– Főnök, ez az ember azt állítja, hogy a haverja.
Styke Ji-Orz szemébe nézett, és két ujjával lassan letörölte a
vért a késéről.
– Sárkányember.
– Üdv, Ben Styke – köszöntötte Orz adrói nyelven. – Azért
jöttem, hogy üzletet kössek.
– Várjunk csak – szakította félbe Styke. – Először is, hogy a
pokolba kerülsz ide? – Gyorsan végignézett a lándzsásain.
Kétségkívül el tudnának bánni a sárkányemberrel... de sokba
kerülne nekik.
Orz felvonta a szemöldökét. Egykedvűen – túlságosan
egykedvűen – végignézett a lándzsásokon, majd tekintete egy
pillanatra megállapodott Ka-poelon.
– Mit gondolsz?
– Potyautasként jöttél a Seawardon? – bukott ki Zakból.
A sárkányember kifejezéstelen arccal nézett rá.
 – Igen.
– Hol? – kérdezte Zak. Styke szerette volna elhallgattatni, de
ő is kíváncsian várta a választ. A Seaward nem volt valami nagy
hajó.
– A hajóorr alatt. Pont van ott annyi hely, hogy elférjen egy
ember a kötélzeten, és senki se vegye észre. Ha a kapitány egy
eseménytelen napon bármiféle munkát rendelt volna el a
hajógerincen, lelepleződöm.
– Ott lógtál két héten át? – kérdezte nyersen Styke. O az út
nagy részét faragással meg a sirályok nézegetésével töltötte az
előfedélzeten. Orz mindeközben alig pár lépésre lehetett tőle.
Nyugtalanító gondolat volt.
– Két éjjel fellopakodtam a fedélzetre élelemért és vízért. De
egyébként igen – válaszolta Orz, mintha nem lenne ebben
semmi különös.
– A vihar alatt is?
– Az... kellemetlen volt. A legtöbb ruhám leszakadt. El
kellett dobnom a sárkánybőreimet. Ezért hordom ezeket. –
Megrántotta magán az alkatára alig illeszkedő daníz egyenruhát.
– Ezzel kielégítettem a kíváncsiságotokat? Vagy jobb szeretnétek
azt hallani, hogy úszva jöttem idáig?
Styke elgondolkodott a kérdésen. Ji-Orz több mint egy
hónapja hagyta ott a csillagfényi csatát. Elméletileg elég idő állt
rendelkezésére, hogy leutazzon a parton, elcsípjen egy daníz
hajót, aztán partra szálljon az őket üldöző katonákkal együtt. De
rohadt nagy véletlen kellett volna hozzá, hogy Orz ugyanazon a
hajón kössön ki, amelyik végül üldözőbe vette a Seawardot.
Megrázta a fejét. Így is, úgy is különös történettel állt szemben.
Se így, se úgy nem bízott a sárkányemberben.
 – Jól van. Tegyük fel, hogy valóban a mi hajónkkal jöttél...
miért?
Komisz mosoly villant fel Orz arcán.
– Mert haza kellett jutnom.
– És nem találtál daníz hajót?
– Egy csata kellős közepén léptem le, megtagadva Ka-Sedial
közvetlen parancsait. Aligha várnak... hogy is mondjátok... „tárt
karokkal” Danízban.
– Mégis visszajöttél.
Orz biccentett.
– Az árulásom híre mostanra elterjedt a fatrasztai danízok
körében. Nyilván sárkányembereket küldtek rám. Ka-Sedial arra
számít a legkevésbé, hogy visszatérek ide.
Styke Orz arcát tanulmányozta, próbálta kitalálni, hová tart
ez az egész.
– De előbb-utóbb itt is megtudják.
– Így van. – Orz komor arckifejezése valahogy még
feszültebbé vált.
– Sedial tudja, hogy engem nem képes megbüntetni, úgyhogy
azokon fogja kitölteni a haragját, akik közel állnak hozzám.
Bizonyára ügynököket küldött a családom után. Azért tértem
vissza, hogy megvédjem őket a bosszútól.
Styke oldalra sandított. Ka-poel meredten bámulta a
sárkányembert, és bár odapillantott Styke-ra, a gondolataiból
semmit sem árult el.
– Igazat mond? – kérdezte Styke.
Ka-poel kivett a zsebéből egy bicskát, és kinyújtotta a
tenyerét Orz felé. A sárkányember szeme azonnal összeszűkült.
 – Nem – mondta határozottan. – Feltételezem, te törted meg
Sedial fölöttem gyakorolt hatalmát. Ha így van, köszönettel
tartozom neked. De ha rajtam múlik, nem hagyom, hogy egy
csontszemű még egyszer vegyen a véremből.
Ka-poel felhorkant. Elmutogatott pár gyors jelzést, majd
visszalépett a lovához. Szerintem igazat mond, fordította Celine.
– Rendben. – Styke végre megtörte mozdulatlanságát: azon
kapta magát, hogy válla megfeszült, és olyan erősen szorította a
kését, hogy belesajdult a keze. Igyekezett ellazítani a tagjait, és
eltette a fegyverét is. – Tudjuk, miért vagy Danízban. Most áruld
el, miért vagy itt. Mi a javaslatod? És igyekezz, mert legalább
ötven honfitársad nyüzsög mögöttünk a mocsárban, és vagy meg
kell lógnunk előlük, vagy csapdába kell csalnunk őket.
– Hatvannégy – mondta halkan Orz.
– Hatvannégy mi? – Styke kezdte elveszíteni a türelmét, és
emlékeztetnie kellett magát, hogy ne nyúljon a kése után.
– Hatvannégy honfitársam. Nem fognak zargatni titeket.
Styke hátán végigfutott a hideg. Zakra pillantott, aki rögtön
bevetette magát a mocsárba, hogy ellenőrizze Orz állításának
valóságtartalmát. Orz közben folytatta:
– A javaslatom a következő: segítsetek hazajutnom és
biztonságba vinnem a rokonaimat, én pedig segítek nektek
eljutni a lovasságotok maradékához.
– Miből gondolod, hogy szükségünk van a segítségedre?
– Abból, hogy harminc kilométerre se juttok nélkülem. – Orz
egy pillanatra elhallgatott, hogy a többiek megemésszék a
szavait, majd folytatta: – Hetek óta hallgatom a lándzsásaid
pletykálását. Hallgattam Csillagfényben, és hallgattam a hajón
is. Tudom, hogy el akarjátok pusztítani az istenkövet, és tudom,
hogy csatlakozni akartok a többi lándzsáshoz, hogy
megkeressétek a követ a mocsár közepén. Ami az istenkövet
illeti: helyes. Daníz jobban jár, ha Sedial nem teheti rá a kezét
egy ilyen fegyverre. Ami a terveteket illeti... alapvetően hibás.
A környező lándzsások mormogni kezdtek egymás közt,
összenéztek, és a fegyverük után nyúlkáltak. Styke érezte rajtuk
a növekvő bizonytalanságot, márpedig az ilyesmi aligha fogja
megkönnyíteni az útjukat. Megfordult a fejében, hogy lecsap a
késével, és szétvágja a sárkányembert, mielőtt további
kételyeket ültetne el a katonáiban, de végül úgy döntött, ennek
rossz vége lenne.
– Miért hibás a tervünk? – kérdezte összeszorított fogakkal.
Ismét Ka-poelra pillantott. A lány oldalra döntött fejjel hallgatta
a sárkányembert, láthatólag nagyon érdekelte a mondandója.
Orznak mintha fel sem tűnt volna, milyen indulatokat
váltottak ki a szavai.
– Mert nincsenek friss térképeitek Danízról. Több mint száz
éve nem lépett a hazánk földjére idegen úgy, hogy aztán
távozott is innen, vagyis fogalmatok sincs, mennyit változott a
Csorba Ingovány, amióta a térképeitek elkészültek. Az ingovány
már nem vadon. Igen, kívülről nézve annak tűnik, mert
gondoskodtunk róla, hogy a partvonalat változatlannak lássák a
külföldi tengerészek. De az ingoványt már megszelídítettük. Az
istenkő, amelyet kerestek, nem egy mocsárban hever. Negyven
évvel ezelőtt bukkantak rá újra, és kiásták. A tudósok és a
mágusok bölcsebbnek érezték, ha nem mozdítják el, úgyhogy
inkább építettek köré egy várost. Az egész fővárost
elköltöztettük. Az istenkő immár a császári palota asztaldísze,
alig száz kilométerre a jelenlegi pozíciónktól. Az út, amely felé
igyekeztek, egy rendkívül forgalmas főút, nem pedig holmi isten
háta mögötti csapás, és legalább nyolc további lakóhely van még
a főváros előtt.
Styke úgy tántorodott hátra, mintha megütötték volna. A
pokolba a vadonban való lovaglás veszélyeivel. Ha Orz igazat
beszélt, számos város és azok védelmi ereje állt közte és a serege
meg a célpontja között.
Orz széttárta a karját.
– Láthatom a térképeteket?
Styke bénultan biccentett. Celine átnyújtotta neki a térképes
táskát, Styke pedig továbbadta a sárkányembernek. Orz
óvatosan kivette a régió térképét, kicsévélte, és átfutotta.
– Az alapján, amit hallottam, itt terveztetek partra szállni,
ugye? – A találkozási helyre mutatott.
– Igen. – Styke-ban felmerült, hogy ezzel talán fontos
információt szolgáltat ki az ellenségnek. Mi van, ha Orz felkapja
a térképeket, és elrohan, hogy elmondja a népének, amit az
invázióról megtudott? De Styke még mindig Orz állításainak
igazságtartalmát fontolgatta, és úgy érezte, nem maradt több
energiája a lehetséges intrikák mérlegelésére.
– Jó hely a partra szállásra. Lakatlan, sűrű mocsárvidék.
Szerencsétek van, mert lesz némi idejük felkészülni és
felderítőket kiküldeni, mielőtt felfedezik őket. – Orz
megkocogtatott egy másik helyet a part mentén, nagyjából a
köztük és a találkozási pont közti út kétharmadánál, durván
harminc kilométerre a tengerparttól. – Ez a daníz főváros, az
istenkő otthona. Talunlikának hívják. Útban a találkozási
ponthoz vagy a városon kell átmennetek, vagy a közvetlen
közelében kell elhaladnotok, úgyhogy mindenképpen fel fognak
fedezni benneteket.
– Mint mondtam – folytatta Orz –, segítek, ha ti is segítetek
nekem. A szüleim a fővárosban élnek. Egykor egy Háztartást
vezettek, de azóta lemondtak erről az előjogról. Ti ezt úgy
mondjátok, „visszavonultak”, ugye? Ha segítetek nekem
biztonságban kijuttatni és elrejteni őket, gondoskodom róla,
hogy elérjétek a hadseregeteket.
Styke-nak fogalma sem volt, mire mennek vele, ha elérik
Ibanát és a többi Örült Lándzsást. Kétezer-ötszáz lovast hozott
át az óceánon – eleget, hogy birtokba vegyen és őrizzen egy
ereklyét a mocsár közepén, amíg rájönnek, hogyan pusztíthatják
el. Csakhogy a danízok egy egész várost húztak fel a rohadt kő
köré. Mégis hogyan lenne képes találkozni Ibanával, lerohanni
egy várost, összezúzni egy helyőrséget, és elég időt adni Ka-
poelnak, hogy felfejtse annak az izének a titkait?
Vett egy nagy levegőt, hagyta, hogy elárasszák az érzelmek,
és összpontosítást faragott a bizonytalanságából. Egyszerre csak
egy dologgal foglalkozhat.
– Hogyan akarsz átjuttatni húsz külföldi lovast a kormányzat
centrumán, egy olyan országban, ahová nem engednek be
külföldieket?
A csibészes mosoly visszatért Orz arcára.
– A külföldiek nem egészen idegenek Danízban.
Ka-poel jelentőségteljesen elmutogatott valamit. Ezt
magyarázd meg.
– Hajótörötteknek, ostoba felfedezőknek és néhány
kereskedőcsalád leszármazottjainak is megengedték, hogy
Danízban maradjanak, amikor lezárultak a határok. Egy egész...
– elhallgatott, a megfelelő szót kereste. – ...„szubkultúra” alakult
ki a külföldiek körül, már ha így kell mondani. Sokáig tartana
elmagyarázni, de a legtöbbjük rabszolga... a birodalom utolsó
legális rabszolgái.
– Azt akarod, hogy rabszolgának adjuk ki magunkat? – fakadt
ki Styke. Rögtön a munkatáborban eltöltött ideje jutott eszébe,
amikor más fegyencekkel láncolták össze, és gödröket kellett
ásnia az esti zabkásáért. Most úgy kellett elnyomnia a benne
felgyúló haragot.
– Igen, rabszolgának. – Orz gyorsan beszélt, mert több
lándzsásban is hasonló félelem ébredt, mint Styke-ban. – De azt
hiszem, a „rabszolga” nem ugyanazt jelenti nektek, mint nekem.
Danízban a rabszolga a Háztartás tagja. A Háztartásukat ugyan
nem választhatják meg, de van munkájuk, családjuk, és
gondoskodnak a biztonságukról. Sokan a Háztartás őreként
szolgálnak. Ettől még rabszolgák, de jól bánnak velük.
Styke kissé ellazult, megmozgatta a vállát, és biccentett
Orznak, hogy folytassa.
– Én sárkányember vagyok. E tetoválások láttán kevesek
merészelik megkérdőjelezni a szavamat. Nyugodtan elkísérhetek
húsz rabszolgát és – az Amrec nyergéhez szíjazott páncélra
mutatott – északról szerzett kressiai páncélt. Egy olyan
Háztartás tagjainak adjuk majd ki magunkat, amely nem, vagy
csak alig van jelen a fővárosban. Amíg habozás és késedelem
nélkül utazunk, aligha ütközünk bármiféle problémába.
– Orz széttárta a karját, szétnézett a lándzsásokon, és
tekintete ismét pár másodperccel tovább időzött Ka-poelon,
mint a többieken.
 Sürgető érzés birizgálta Styke elméjét. A mocsárra sandított,
remélve, hogy felbukkan valamelyik felderítője. Azok a tetves
daníz katonák bármelyik pillanatban a nyakukon lehetnek,
úgyhogy vagy indulniuk kell, vagy csapdát kell állítaniuk.
– Nekünk több hasznunk van ebből, mint neked – jegyezte
meg. – Miért?
– Mert a ti tervetek felkavarja a helyi politikát, és elleplezi a
szüleim eltűnését. És nem hiszem, hogy van bármi esélyetek
sikerrel járni. Reménytelen vállalkozás, ami éppúgy vonz
engem, mint ahogy az a lehetőség is vonzott, hogy leköpjem egy
számomra korántsem kedves császár lábát, noha tudtam, hogy
meg fogom szenvedni a következményeit.
– Azt hiszi, szívességet tesz egy rakás baleknak – szólalt meg
valaki dühösen a csoport hátsó sorából.
Orz feltartotta egy ujját, szája széle őszinte mosolyra
húzódott.
– Ellenkezőleg. Láttam, amint Ben Styke több sárkányembert
is legyőz tisztességes párbajban. Láttam, amint az Örült
Lándzsások eltiporják a daníz lovasság krémjét. És láttam őt –
mutatott Ka-poelra –, amint megtöri a világ legerősebb
csontszeműjét. Ez az egyetlen csapat, amelyről el tudom hinni,
hogy sikerrel véghez viszi ezt a küldetést, és még ha el is
patkoltok közben, sok álmatlan éjszakát okoztok Ka-Sedialnak.
Nekem ennyi elég.
Styke a lehetőségeit mérlegelte. Lehetséges, hogy átverés az
egész? Vagy minden, amit Orz mondott, igaz? És ha igen, van
Styke-nak bármi egyéb választása, mint hogy megbízzon benne?
Ka-poelra sandított, és fontolgatta, hogy követeli Orztól, adjon
neki a véréből. De mi van, ha Orz tényleg igazat mond, és épp
ezzel űzi el? Styke és emberei akkor ellenséges terepen
ragadnak, és esélyük sem lesz elérni a többi lándzsást.
Figyelmét két alak vonta magára, akik a mocsár
növényzetéből rohantak ki, és átgázoltak egy széles, de sekély
patakon. Zak és Markus. Mocsártrutymóban ázva, koszos arccal,
elkerekedett szemmel. Átnyomakodtak az összegyűlt
lándzsásokon, majd Markus vett egy mély levegőt, kissé riadtan
Orzra pillantott, és izgatottan biccentett Styke-nak.
– Ohm, uram...
– Bökd ki.
– Ben, a danízok halottak.
– Hogy érted, hogy halottak?
– Mind a hatvannégy. Mind halottak. Úgy tűnt, kis
csoportonként végeztek velük, többségüknek arra sem nyílt
lehetősége, hogy elővegye a fegyverét. – Orz ruhájára sandított.
– És az egyikük meztelen volt.
Styke lassan Orz felé fordult.
– Megölted a saját honfitársaidat.
Orz vállat vont.
– Nem először fordult elő. És nem is utoljára. Egy olyan
Háztartáshoz tartoztak, amely a háború alatt az ellenségem volt,
úgyhogy nem mardos a bűntudat. Különben meg másképp nem
tudtalak volna meggyőzni a szándékaimról.
Hatvannégy embert mészárolt le valószínűleg szűk egy óra
alatt, miközben a mocsárban haladtak. Styke ez idő alatt
egyetlen lövést sem hallott. Elgondolkodva forgatta ujján a
gyűrűjét, és olyan erősen nyomta rá hüvelykujját az ezüst
lándzsahegyre, hogy az már fájt.
– Mi kell, hogy átvigyél minket Talunkán?
 – Talunlikán – helyesbített Orz. – Először is daníz ruhák.
Útlevelek. Fegyverek. Bármit, amit nem tudunk elvenni a
halottaktól, megszerezzük a következő nagyobb városban. És az
embereidnek teljes csendben kell maradniuk a következő egy
hétben... nem kockáztathatjuk meg, hogy bárki rájöjjön, nem
beszélnek danízul.
– Rendben. – Styke ismét Ka-poelra pillantott. A lány kurtán
biccentett. Azt kívánta, bárcsak Ibana is itt lenne vele, hogy
megvitathassa vele a dolgot. Ő tisztábban látta az efféle
helyzeteket. – Hátra arc, fiúk. Fosszuk ki a halottakat, és szedjük
rendbe magunkat. Orz megtanítja nektek, hogyan kell daníz
nyelven leírni, hogy „némasági fogadalmat tettem”. Ha kiérünk
az útra, a gyűrűmmel töröm be a koponyáját bárkinek, aki
hozzászól valaki máshoz rajtam kívül. Világos? – Vonakodó
biccentések válaszoltak neki, aztán a lándzsások elindultak arra,
amerről jöttek. Elhaladtukban többen is bizalmatlanul
méregették Orzot.
A sárkányember felhorkant.
– Vészhelyzetben beválhat.
– Helyes. Mert rohadtul nem bízom benned, de annyit
tudok, hogy legalább egyvalamiben igazat mondtál.
– Tényleg?
– Ez egy reménytelen küldetés – mondta Styke halkan –, és
valószínűleg mind meg fogunk halni.
 6. FEJEZET

– Biztos vagy ebben?

Michel tudta, hogy a kérdés három napot késett. Ichtracia
előtt állt egy bérelt szobában, Alsó-Szárazpart peremén, ahová a
daníz útleveleknek köszönhetően jutottak be, miután átkeltek a
városból ki- és bevezető utakat ellenőrző utolsó nagy
útlezáráson. Az apró, zsúfolt szoba nagyját egy jókora, bolhás
ágy foglalta el, amelyen általában hat idegen aludt, hogy a
panzió minél több vendéget tudjon fogadni, amikor megteltek a
kikötő ivói.
A maradék kevés helyen egy kis faszék árválkodott. Az ágyon
egy beretva, némi zöldcitrom- és kőrisfakeveréket tartalmazó tál
meg egy színész sminkkészlete hevert. Ichtracia ruháit – a közel
egy hónapja viselt fekete gyászornátusokat – a padlóra
hajították, tűzhalál várt rájuk. Ichtracia egyenes gerinccel ült a
széken, akár egy hercegnő, akinek épp a portréját festik.
Tekintete kurtán Michelre villant.
– Már mondtam, hogy igen, nem?
– Mondtad.
 – Gyakran megkérdőjelezel. – A nő hangja figyelmeztetően
csendült.
Michel igyekezett nem felvenni, de megfeszült az állkapcsa.
– Igen, mert a legtöbben csak hiszik, hogy kémmé válhatnak.
Ténylegesen kémnek lenni már egészen más kérdés. – A nő
homloka ráncokba futott, a szája kinyílt, mire Michel feltartotta
a kezét, hogy elejét vegye a vitának. – Igen, tudom, hogy szíved
szerint egyszerűen csak odarontanál Szárazpartra, és válaszokat
követelnél. De saját bevallásod szerint viszolyogsz a honfitársaid
megölésétől. És még ha nem is viszolyognál, Sedialt
sárkányemberek, csontszeműek és Kiváltságosok őrzik. Nem
fogunk berontani sehová. Az én módszeremmel csináljuk.
Rendben?
– Rendben – válaszolta Ichtracia hosszas őrlődés után.
– Helyes.
– De előbb van egy kérdésem.
Michel homlokráncolva nézett a nőre.
– Mi az?
– Miért nem szóltál nekem a véráldozatokról?
– Mert... – Michel habozott. Ha bevallja, hogy nem tudta,
bízhat-e benne, azzal nem segíti elő a kapcsolatuk fejlődését.
Vagyis marad a féligazság. – Mert nem tudtam semmi biztosat,
és feltételeztem, hogy te sem tudsz. Elvégre az egészet egy
haldokló Feketekalapostól hallottam.
Ichtracia másodpercekig csak bámulta – elég hosszan, hogy
Michel attól tartson, tovább kérdezősködik majd –, aztán kurtán
biccentett.
– Folytasd.
 – Rendben. – Michel igyekezett nem kimutatni a
megkönnyebbülését. – Kiképzés. A lehető leggyorsabban fogunk
haladni, ami egy kívülálló számára még így is határozottan
csigatempónak tűnik majd.
– Hogyhogy?
– A kémek nem futnak. Hanem őgyelegnek. Mindent, amit
csinálunk, gondosan ki kell kalkulálnunk, de úgy, hogy közben
spontánnak hasson. Be kell olvadnunk, és nagy
elővigyázatossággal kell eljárnunk. A második feladatunk az
lesz, hogy kapcsolatba lépjünk Smaragddal, és megtudakoljuk
tőle, pontosan mi folyik a városban... hogy van-e bizonyítéka a
véráldozatokról. Ha kiderítettük, pontosan hogyan használják
fel a danízok a palókat... Nos, akkor kezdődik a harc.
Összegyűjtjük a palókat, és feltüzeljük őket.
Ichtracia kíváncsian megdöntötte a fejét.
– Kihagytad az első feladatot.
– Az első feladatunk az, hogy kémet csináljunk belőled. Nem
lesz szép látvány. – Michel felkapta a beretvát, kezébe vette a nő
hosszú, gesztenyebarna haját, és vágni kezdte. Közben tovább
beszélt.
– Először a külsődet változtatjuk meg. Aztán jönnek a
gesztusaid. Nincs időm megtanítani téged palóként viselkedni,
úgyhogy menet közben foglak kiokosítani. Az adrói akcentusod
kiváló, nagy hasznunkra válik majd. A palód... hát, azon sokat
kell dolgoznunk. Azt mondjuk majd, hogy egy északi családból
származol adrói kapcsolatokkal és adrói oktatással. Nagyjából
hihető.
Óvatosan forgatta a beretvát a nő füle körül. Hajtincsek
hulltak a padlóra, és szoknyát formáltak a szék lábai körül.
Michel gondoskodott róla, hogy a fejtetőn maradjon úgy három
centi, oldalt pedig másfél centi haj – egy palo nő tipikus modern
frizurájához illően. A színárnyalat megfelelő volt, de Michel a
palókat és a danízokat is meg akarta győzni, hogy Ichtracia
őslakos... ehhez pedig felismerhetetlenné kellett tennie. Ezt
különösen megnehezítette az, hogy a daníz felső osztály jól
ismerte az arcát, ezért kellett világosabbra színeznie a haját a
zöldcitrom és kőrisfa keverékével.
– Ki kell találnunk neked egy nevet is.
– Nem ismerek palo neveket.
– Az „Avenyára” gondoltam.
Ichtracia többször is elismételte.
– Tetszik.
– Volt egy Avenya nevű nagynénim – magyarázta Michel. –
Pár évig segített felnevelni engem, mielőtt meghalt. Nem a
legszokványosabb palo név, de ismert.
– Avenya – mondta ki Ichtracia ismét. – Igen, megteszi.
– Helyes. – Michel folytatta az instrukcióit. – Amikor
beszivárogsz egy csoportba, az önbizalom már fél siker. Járj,
beszélj és tégy úgy, mintha oda tartoznál. Légy hasznos,
megnyerő, elbűvölő. Kerüld a konfliktusokat.
– Legyek olyan, mint te.
Találkozott a tekintetük. Ichtracia már világossá tette, hogy
folyamatos egymásrautaltságuk és együttélésük ellenére nem
bocsátotta meg Michelnek, hogy hazudott neki a kilétéről.
– Igen. Mint én.
Ichtracia biccentett, hogy folytassa.
– Mivel nem tudjuk, kiben bízhatunk, az álnevünket
használva közelítjük meg a palókat. Ők ugyan nem az
ellenségeink, de ha rájönnek, kik vagyunk valójában, azt fogják
hinni, hogy mi az ellenségeik vagyunk. Úgyhogy részünkről ők
a megtévesztésünk célpontjai. A danízoknak valószínűleg több
száz, talán több ezer kémük és informátoruk van
Zöldtűzmélyben, úgyhogy még kevésbé tudjuk, kiben bízhatunk
odalent.
– Van egyáltalán bárki? – A legtöbbek hangjából kiérződött
volna némi kétségbeesés egy ilyen kérdés megfogalmazásakor,
Ichtracia azonban száraz tényszerűséggel beszélt.
– Akiben bízhatunk? Lesz. Kezdve Smaragddal. – Végzett a
beretvával, ledobta az ágyra. – Kontármunka, de ilyen rövid idő
alatt nem találtam ollót. A Mélységben még majd igazítok rajta.
– Ollót nem találtál, de sminkkészletet igen?
– Meglepődnél, hány embernek van ilyenje kéznél, még egy
palo halászfaluban is. Nem számít, hol jársz... az emberek jól
akarnak kinézni az aktuális vásáron, vagy le akarják nyűgözni a
szeretteiket. – Felkapta a készletet, és addig matatott, amíg talált
benne egy kis darab rajzszént. Hátralépett, és Ichtracia arcát
tanulmányozta. – A vonásaid látványosan danízok. Bármilyen
kókler azonnal megmondja ránézésre.
– És ezen sminkkel fogsz segíteni?
– Nem mázolok neked rózsás arcot és kék homlokot –
nyugtatta meg a nőt. – Találkoztam sminkesekkel... profikkal,
akik sosem süllyednének egy utcai gyerekfesztivál szintjére. A
legjobbak úgy kifestenének, hogy pont úgy néznél ki, mint én.
– Most viccelsz.
– Egy esős nap vagy egy különösen izzadságos délután
tönkretenné a dolgot, de nem. Azok az emberek istenverte
művészek, de én semmi olyan drasztikusai nem fogok csinálni.
Hanem azt fogom csinálni, hogy felviszek egy kis alapozást az
orrodra meg az arcodra. Egy kicsit ide – végigsimított ujjaival a
nő tarkóján, majd a halántékán – és ide. Óvatosan ellágyítom a
szögeket.
– És ez egyáltalán nem lesz feltűnő mindenkinek, aki rám
néz?
– Bízom benne, hogy nem – válaszolta csak félig viccelődve
Michel.
– A legtöbb vizsgálódást ki kell állnia, ugyanakkor nem lehet
olyan hangsúlyos, hogy ha tényleg esőben találod magad,
mindenkinek feltűnjön a különbség. Így csak érzik majd, hogy
valami nem igazán stimmel, de nem fognak törődni vele. Az
embereket az agyuk százféleképpen átveri, ha egyszer már azt
hiszik, hogy tudják, ki vagy.
Michel a nő álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét, majd
percekig tanulmányozta az arcát, mielőtt végre munkához látott
a rajzszénnel. Amikor találkozott a tekintetük, a férfi különös
elszántságot látott Ichtracia szemében. Azt már megfigyelte,
hogy tetszik neki, ha senki sem ismeri fel, és most azon
gondolkodott, hogy ez a reakció talán csak ennek a következő
fokozata. A gondot az jelentette, hogy palo életet fognak élni a
Mélységben. Nincs több saját szoba. Nincs több szolga, sem
ingyenpia és -mala. Semmi olyasféle luxus, amihez egy magas
rangú Kiváltságos hozzá lehet szokva. Michel napok óta próbálta
felkészíteni erre, de semmilyen érzelmi reakciót nem tudott
kicsikarni belőle.
Fontolgatott magában valamit, amin azóta gondolkodott,
hogy Sedial csatlósaival a nyomukban elmenekültek
Szárazpartról. Szóra nyitotta a száját, meggondolta magát, aztán
többször is megnyalta a száját, mielőtt végül belevágott.
– Van számodra egy kérdésem.
– Igen? – A nő felvonta egyik szemöldökét.
– Miért bízol meg bennem?
– Nem bízom – vágta rá Ichtracia határozottan.
– Nyilván megbízol – válaszolta Michel kissé erélyesebben,
mint akarta.
– Hagytad, hogy elhozzalak Szárazpartról, szinte zokszó
nélkül hetekig rejtőzködtél velem egy halászfaluban, és most
hagyod, hogy megváltoztassam az egész arcodat, és elvigyelek
Fatraszta egyik legveszélyesebb zugába...
– Zöldtűzmély ennyire rossz hely?
– Igen, az. És ne tereld el a szót. – Michel lendületben volt, és
nem akart megtorpanni. – Azon túl, hogy látni akarod a
nővéredet, mégis mi győzött meg arról, hogy velem gyere?
– Azt akarod kihúzni belőlem, hogy szerelmes vagyok beléd?
A kérdés meghökkentette Michelt. Úgy állt ott kiszáradt
szájjal, akár egy megdermedt szarvas. Ez fel sem merült benne.
Esetlenül kutatott magában a válasz után.
– Mert nem vagyok – folytatta higgadtan Ichtracia. –
Mindezek után még abban sem vagyok biztos, hogy kedvellek.
De azt hiszem, tényleg bízom benned. Emlékszel, amikor a
halászfaluban azt mondtad nekem meg Tánielnek, hogy vissza
kell jönnöd Szárazpartra megmenteni a népedet? Akkor láttam
először a valódi énedet. Azt hiszem, megismertem az igazi
szándékaidat, és ez komolyan foglalkoztat. – Vett egy nagy
levegőt.
– És persze ott vannak a véráldozatok.
 Erről Ichtracia halászfalubeli kifakadása óta nem beszéltek.
– Szerinted igazat mondott je Tura? – kérdezte óvatosan
Michel.
– Szerinted igen.
– Igen, de én csak egy kém vagyok. Én csak a gyanúimra
támaszkodhatom. Te viszont egy daníz Kiváltságos vagy. –
Ichtracia ki akart bújni a válaszadás alól, de Michel szigorú
tekintettel igyekezett éreztetni vele, hogy ezt nem hagyja neki.
Hosszú másodpercek teltek el így. A nő végül azt felelte:
– Azt hiszem, van benne igazság. A nagyapám már
gyerekkoromban világossá tette számomra, hogy eszköz vagyok.
Az ő kis Marája. A vér jelenti a kulcsot a kövekhez, márpedig
Kiváltságosként és az ő unokájaként az én vérem erősebb, mint a
legtöbbeké. De én nem vagyok ott, úgyhogy...
– Miért nem említetted ezt korábban?
– Mert sosem merült fel bennem, hogy más módszerekhez
folyamodna. Ostobaság, tudom. Sedial sosem hagyná, hogy a
távollétem felborítsa a terveit.
– Vagyis szerinted mások vérét használja, hogy megnyissa a
követ?
– Sok másét – válaszolta szárazon Ichtracia.
– Mennyire sokét?
– Ezrekét.
Michel megborzongott.
– Pokolba.
– Pontosan. – Ichtracia dölyfösen felszegte az állát. – Nem
különösebben érdekelnek a palók. Nem azért jöttem, hogy a
szabadságukért harcoljak. De nem tudok nem arra gondolni,
hogy ezt a sok gyilkosságot megakadályozhattam volna, ha
egyszerűen csak önként jelentkezem. Nem nézhetek csak úgy
félre.
– Tudod, hogy ez nem a te hibád, ugye?
– Tudom! – csattant fel a nő. Könnyek csillogtak a szeme
sarkában, de letörölte őket, mielőtt kicsordulhattak volna. Ezzel
szétkente arcán a sminket, Michel pedig megjegyezte magában,
hogy korrigálnia kell majd. – Nem vagyok ostoba. De valami
azóta szorítja a gyomromat, hogy először említetted a
véráldozatokat. Valamit tennem kell. Tudod, hogy mindennél
jobban vágyom rá, hogy találkozzak a nővéremmel. Tudni, hogy
van egy testvérem, és tudni, hogy harcol valamiért, nem csak
úgy tesped a malakábulatban... tettekre sarkall. Ha ennek az
egésznek vége, találkozhatok vele.
Michel úgy döntött, bölcsen teszi, ha nem erőlteti tovább a
témát. Kurta biccentéssel nyugtázta a nő szavait.
Ichtracia ismét megtörölte a szemét, majd váratlanul
elmosolyodott.
– Nem kedvellek, Michel, de élvezem a társaságodat. Azt,
ahogy dolgozol. Lenyűgözőnek találom. Egy egész daníz
Háztartást meggyőztél róla, hogy kém vagy, aztán meggyőzted
őket, hogy végleg átálltál. Aztán pedig kiderült, hogy soha nem
is voltál azoknak a kéme, akinek a kémeként eredetileg kiadtad
magad. Ha nem lettem volna magam is nyakig az ügyben,
nagyon jót nevettem volna rajta. Érdekes lesz látni, mit teszel
legközelebb.
– Fura, de ezzel most komoly nyomást helyeztél rám –
válaszolta Michel.
– Helyes. Megérdemled. Végeztél már? – mutatott a nő a
hajára és az arcára.
 Michel elnémította a gondolatait, és közelebb lépett hozzá.
– Még be kell festenünk a hajadat.
– Jó. Csináld. Megválaszoltam a kérdésedet?
Tényleg bízott benne, de nem kedvelte. És mégis egy ágyban
aludtak. Érzelmileg zavaros válasz.
– Igen. Köszönöm.
– Akkor te is válaszolj az enyémre: hogyan tervezed elrejteni
a kezedet? Michel nyelt egy nagyot. Napok óta kerülte ezt a
témát, és most felfordult tőle a gyomra.
– Ugyanúgy, ahogy a testem többi részét: közszemlére
teszem. Ichtracia értetlenül nézett rá.
– Az a mágikus sebészi technika, amelyet rajtam használtál...
– Ha azt akarod, hogy visszategyük az ujjadat, ahhoz kéne
maga az ujj is.
Michel idegesen felnevetett.
– Nem egészen erre gondoltam.
 7. FEJEZET

Michel Zöldtűzmély déli peremén állt, és igyekezett

figyelmen kívül hagyni a bal kezében lüktető szörnyű fájdalmat.
Az immár két hiányzó ujjának csonkja mintha lángolt volna, és
jó pár pohárral le kellett hajtania a legrosszabb fajta pancsolt
palo whiskyből, hogy legalább nagyjából elviselhetőnek érezze.
Noha még friss élmény volt a gyűrűsujja elvesztése, és a kisujja
csonkjának sebe is felszakadt, mindkét ujj maradékát precízen
lekezelték mágiával és némi sminkeléssel.
A seb gyógyulása természetesnek tűnt, mintha legalább
egyéves lett volna, és nem látszott körülötte semmiféle zúzódás.
Michel egészen biztos volt benne, hogy ennél rosszabbat sosem
tett egy szerep felöltése érdekében. Remélte, hogy nem hiába
tette. A danízok egy olyan embert kerestek, akinek egy hónapja
hiányzik az egyik ujja – nem olyat, akinek régóta hiányzik kettő
is.
Vett egy mély levegőt, megpróbálta kiűzni elméjéből a
fájdalmat, és beszívta a szemét, a fekália és az izzadság ismerős
bűzét, ami a Mélységből emelkedett fel a délutáni hőségben. A
szagok kavalkádját az égett fa és szemét poshadt bukéja
egészítette ki, amely a Szárazpart ostroma alatti zavargások
tüzéből maradt hátra. Michel jóval a megszállás előtt járt
utoljára a Mélységben. A Feketekalaposok sosem mentek le oda
egyedül, és még csoportosan is csak ritkán. Még ő is az életét
kockáztatta odalent, akinek pedig számos barátja volt a tátongó
nyomornegyedben.
Most, tiszta vérű palónak álcázva elvileg biztonságban
járhatta az utcaként szolgáló zárt folyosók labirintusát – legalább
nappal.
Elvileg.
De a gondolatra, hogy le kell mennie oda, így is összeszorult
a gyomra. Mellette Ichtracia enyhe undorral bámulta a
környéket. Az ő jelenléte hazardírozásnak számított. Ha
veszélybe kerülnek, gondolkodás nélkül a mágiájához fog
folyamodni, azzal pedig rögtön nagy, vörös célkeresztet
mázolnak magukra a szárazparti Kiváltságosok és csontszeműek
örömére.
A nő beleszokott az álcájába. Michel azt hitte, hajának
levágása és vonásainak megfinomítása aláássa impozáns
megjelenését, ehhez képest inkább csak fokozta. Bő
munkásnadrágjával, gyapjúingére vett takaros mellényével,
sápadt bőrével és magabiztos fellépésével egy északi palo
üzletasszony benyomását keltette, aki hozzászokott a gyárakhoz
vagy a politikai épületekhez, méghozzá olyasvalakiként, aki
parancsokat osztogatott bennük.
Legalábbis Michel remélte, hogy mások ezt látják, amikor
ránéznek. Rendkívül nehéz illő álcát választani egy amatőr
számára.
 – Ténylegesen élnek idelent emberek? – kérdezte Ichtracia,
ahogy a nyakát nyújtogatva igyekezett jobban megnézni
magának a lenti szedett-vedett épületeket magában foglaló
hatalmas bányát.
– Hiszen már láttad, nem? – kérdezte meglepetten Michel.
– Kocsiban ülve elgurultam mellette – válaszolta a nő. –
Sosem álltam meg szemügyre venni.
– Nem hangzol valami lelkesnek.
– Biztos Danízban is vannak nyomornegyedek, de sosem
láttam egyiket sem.
Michel már nyitotta is szóra a száját, de Ichtracia megelőzte:
– Ha még egyszer megkérdezed, hogy biztos vagyok-e ebben
az egészben, lelöklek a mélybe. Levágattad velem az egyik
rohadt ujjadat egy álca kedvéért. Azt hiszem, meg tudok
birkózni egy nyomornegyeddel és pár veszélyes palóval.
Michel becsukta a száját.
– Világos. Jelenésünk van, és nem késhetünk. Indulhatunk?
A Déli Lépcső nevű, sziklafalba vájt keskeny, cikcakkos
ösvényen haladtak lefelé, olyan meredeken, hogy Michel
sípcsontja pokolian megfájdult, mire leértek az aljára. A föléjük
tornyosuló épületcsoportok kitakarták a napot és kívül tartották
a nappali hőség nagyját, így a lépcső hideg, sötét és nyirkos
maradt. A korom szaga olyannyira áthatott mindent, hogy
belesajdult a feje, és óhatatlanul is azon tűnődött, hogyan
képesek a palók megélni egy ilyen helyen.
A levegő tömörebbnek, súlyosabbnak érződött, és Michelnek
kényszerítenie kellett magát, hogy lélegezzen, nehogy
elhatalmasodjon rajta a klausztrofóbia. Ichtracia szeme
összeszűkült, állkapcsa pedig megfeszült, de nem tette szóvá a
megváltozott körülményeket.
Michel attól tartott, hogy a nyomornegyed kiürült a tüzek
után, és a palo népesség vagy kényszermunkát végez a
danízoknak, vagy elmenekült a környékről. Ehhez képest a
lépcső alja éppolyan zsúfolt volt, mint mindig, és hamarosan
már lökdösődő emberek tömegében találták magukat. Senki sem
foglalkozott sem vele, sem Ichtraciával, bár tíz lépésen belül
Michelnek három beazonosíthatatlan húst, félig rothadt
zöldséget és valószínűleg adrói zsoldosok hullájáról lerángatott,
használt csizmákat tukmáló utcai árust kellett elhessegetnie.
Kimért tempóban folytatták útjukat a Mélység belseje felé, és
Michel szinte riasztó könnyedséggel vette fel a hely ritmusát, az
ideillő kemény ne szólj hozzám arckifejezést, és úgy hatolt át
vállával a lökdösődő tömegen, akár kés a vajon. Pár
másodpercenként hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla,
Ichtracia nem maradt le. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a nő
nincs hozzászokva a tömeghez; elvégre az emberek szoktak
kitérni az ő útjából, nem pedig fordítva. Olyan durván lökdösték
és taszigálták ide-oda, hogy kevés híján a mocsokréteggel
elborított földön kötött ki.
Amikor Michel észrevette, hogy dühében a zsebébe nyúl,
visszament érte, és elkapta a kezét.
– A kesztyűd – suttogta, ahogy húzni kezdte maga után. – A
zsebedben van?
– Igen.
Michel némán szitkozódott.
– Remek célpont a zsebtolvajoknak.
– Nem hagyhattam a szobában.
 Michel behúzta őt egy zugba két furcsán illeszkedő épület
között, és levette a táskáját a válláról.
– Tedd ide. A táskámat kisebb valószínűséggel rabolják ki,
mint a zsebedet.
– Azt akarom, hogy kéznél legyen – tiltakozott Ichtracia,
inkább kérlelő, mint parancsoló hangnemben. Michel látta rajta,
hogy a hely máris megtette rá a hatását. Kezdte érteni, miért
bűzös nyomornegyed Zöldtűzmély még mindig, Lindet
évtizedes erőfeszítései ellenére is.
– Van egy extra párod a cipőd talpában, nem?
– Van, de...
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy valaki kizsebeljen, és
eladja a kesztyűdet Sedialnak – szakította félbe Michel halkan,
de sürgetően. – Gondolod, Sedial akár egy pillanatig is habozna,
hogy leküldjön ide egy egész hadsereget, kerül, amibe kerül? –
Egy ér jól láthatóan lüktetni kezdett Ichtracia halántékán. Végül
elővette a zsebéből a kesztyűt, és begyömöszölte Michel
táskájának aljára. – Legközelebb, ha kettesben leszünk, mutatok
neked egy kis trükköd, amelyet még Tánieltől tanultam, ő meg
egy barátjától, aki el tudta rejteni a kesztyűjét úgy, hogy mégis
mindig kéznél legyen.
Ichtracia biccentett. Nyilvánvalóan pocsék passzban volt, és
Michel igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy megérzése
beigazolódott. Most már te is tudod, szerette volna közölni vele,
milyen érzés tehetetlennek lenni. De inkább bölcsen hallgatott.
Ahogy mentek tovább, Michelnek feltűnt, hogy nem csak a
tüzek változtatták meg Zöldtűzmélyt. Mindenfelé daníz
propagandát látott: poszterek és röplapok éktelenkedtek a
kereszteződésekben meg a folyosókon, és mind jobb életet
ígértek a palóknak a daníz uralom alatt. A közös motívum két
szeplős kéz volt, amint barátságosan megszorítják egymást, a kép
mellett pedig ott virított a „DANÍZ ÉS PALO: EGYÜTT A
ROKONOK” felirat palo, adrói és daníz nyelven.
Michel megállt, hogy jobban megnézze az egyik posztert, és
észrevett egy aprócska pipát a rajz bal kezének egyik szeplőjébe
rejtve. Megmutatta Ichtraciának.
– Ismerem a rajzolót. Régen Feketekalapos
propagandistaként dolgozott. A danízok ezek szerint átállították.
– Egyszerűbb barátokat szerezni, mint ellenségeket –
jegyezte meg Ichtracia.
– Bárcsak Lindet is így látná. – Michel elharapta
mondandójának maradékát. Még mindig csak félig-meddig hitte
el, hogy a danízok palókat áldoznak fel. Képtelen volt teljesen
elfogadni. Az összes újság és propaganda a két nép egyesüléséről
harsogott, és a jelek szerint tényleg jól bántak a palókkal.
Igyekezett közös nevezőre hozni a változásokat mindazzal,
amire számított. Mégis mire számított? Tűz ide, propaganda oda,
ez még mindig Zöldtűzmély.
Megérkeztek egy keskeny útra, ahol kő került a lábuk alá, és
ég a fejük fölé – egy csíknyi kékség két magas, dülöngélő épület
között. A tiszta ég látványa ritkaságszámba ment a Mélységben,
és az utat szinte embertelenül szorosan szegélyezték a boltokba,
bordélyokba, mala- és szerencsejáték-barlangokba vezető
bejáratok, valamint a kis nyílások ezrei. Az itteni tömegben
megmozdulni is alig lehetett, Michelnek úgy kellett magával
vonszolnia Ichtraciát, és utat törni maguknak.
Észrevett egy kis kapualjat, mire átvágott az emberáradaton.
Amikor elérték az utca túlsó oldalát, megálltak egy küszöbön,
ahol Michel alaposan megnézte magának az ajtó fölötti cégért.
Egy péksapkát viselő, pádon ülő férfit ábrázolt letolt nadrággal,
fölötte A GUGGOLÓ MOLNÁR felirat állt. Ichtraciát maga után
húzva belépett.
Három lépcsőfokkal lejjebb egy hideg, nyirkos,
gázlámpásokkal halványan megvilágított helyiségbe értek. A
kinti tömeggel ellentétben itt csak néhányan tartózkodtak.
Michel megállt a legalsó lépcsőfokon, hogy szeme hozzászokjon
az új fényviszonyokhoz, aztán gyorsan kiszúrta az ismerős
alakot az egyik sarokban.
Smaragd háttal a falnak ült, egyik térdét felhúzta magához a
padra, és egy ónkupából kortyolgatott. A férfi zöld lencséjű
szemüvegét feltolta a homlokára, élénkfehér bőrével és hajával
kirítt a helyiségben lévő palók közül. Michel átevickélt a padok
és asztalok között, és leült vele szemben.
– Meglepett, hogy nyilvánosan akar találkozni. Ráadásul a
Mélységben.
Smaragd előredöntötte a fejét, mire szemüvege az
orrnyergére csúszott.
– Kresimirre – szitkozódott, miközben ide-oda hordozta
köztük a tekintetét. – Még csak nem is hasonlítanak önmagukra.
– Ez volt a cél – válaszolta Michel, miközben Ichtracia
megállt mögötte, és nekitámaszkodott a falnak.
– A danízok miatt – világosította fel Smaragd, némi
nyugtalansággal a hangjában. – Elkezdték a saját embereikkel
feltölteni a hullaházat. Papíron még mindig én vagyok a főnök,
de nem bízom a körülöttem lévő szemekben és fülekben. Ezért
találkozunk itt.
 – Szeretik erősen kézben tartani a közintézményeket –
magyarázta Ichtracia, Michel válla fölé hajolva. – Meglep, hogy
ilyen sokáig tartott nekik.
Smaragd Ichtraciát fürkészte. Amikor Michel odabicegett
hozzá a Ka-Sediallal való konfrontációt követően, Smaragd
egyenesen megmondta neki, hogy nem bízik a nőben. A jelek
szerint azóta sem változott az álláspontja.
– Nos, így mindenesetre bajos lesz hódolni a hobbimnak. A
Mélységben jól ismernek. Időről időre besegítek az egyik palo
klinikán. Tettem már annyi szívességet, hogy békén hagyjanak...
úgyhogy igen, mostantól minden találkozónkat itt kell
tartanunk.
– Jó sok szívességgel tartozhatnak – jegyezte meg Michel. –
Kémfőnöknek lenni már hobbinak számít?
– Igen! – csattant fel Smaragd. – És nem árt, ha ezt észben
tartja. Ha túlságosan rám támaszkodik, egy nap arra eszmél
majd, hogy összecsomagoltam, és leléptem Brudániába.
Michel a fogát csikorgatta. Smaragdnak természetesen igaza
volt. Már rég tisztázta, hogy csak akkor lehet a hasznára, ha nem
kell veszélybe sodornia magát.
– Akkor zárjuk rövidre ezt a találkozót. Szükségem van
minden információra, amit csak meg tud osztani velem.
Smaragd kétkedve nézett rá.
– Miről akar hallani, csapatmozgásokról? Daníz politikusok
érkezési üteméről?
– Nem, nem – dörzsölte meg Michel az orrnyergét. –
Bocsánat, le kéne szűkítenem a kört.
– Le kéne bizony.
– A palókról akarunk hallani – szólalt meg Ichtracia.
 – Konkrétan mire kíváncsiak?
– Pletykákra – válaszolta Michel. – Közhangulatra.
Eseményekre. Bármire, ami a távozásunk óta történt.
Smaragd elfintorodott.
– Igazából nem sok minden történt. A zavargások elhaltak,
még mielőtt maguk elmentek volna a városból. Az első daníz
támadás alatt pusztító tüzeket leszámítva úgy tűnik, a palók
szenvedték meg a legkevésbé a megszállást. Persze néhányan
elmentek. Mások beköltöztek Felső-Szárazpart elhagyatott
házaiba. De mindenki más... – Körbemutatott. – Egyszerűen
csak éli tovább az életét.
Michel aggodalmas pillantást vetett Ichtraciára.
– Ez minden?
– Ha többre kíváncsi, konkrétabb kérdéseket kell feltennie –
jegyezte meg Smaragd kissé ingerülten.
– Eltűnések – dobta be Ichtracia.
Michel bólintott.
– Igaz is. Eltűnt emberek. Gyerekek, idősek. Olyanok, akik
senkinek sem hiányoznak.
Smaragd elgondolkodott.
– Az ilyenek gyakran tűnnek el háborúk alatt. Valami
specifikus irányba tapogatóznak?
– Igen, de azt hiszem, jobb, ha nem tudja. Egyelőre.
– Világos. – Smaragd minden további nélkül elfogadta az
információ elhallgatását. – Semmi ilyesmiről nem tudok, de
szaglászhatok kicsit. Ránézek a halottasházak feljegyzéseire.
Óvatosan körbekérdezek. Mint mondtam, az emberek
hajlamosak eltűnni konfliktusok idején, de ha tényleg valami
rendkívüli van folyamatban, előbb-utóbb kibújik a szög a
zsákból. – Elfintorodott. – Az azért megnehezíti majd a
dolgomat, hogy a danízok ezrével bérlik fel a palókat.
– Mire?
– Építkezésre. Közmunkára városszerte. Egy nagy erődöt is
felhúznak délen, az istenkő köré. Még egy besorozóprogramot is
elindítottak. Ha azt vesszük, hogy nagyjából kétszázezer palo
maradt Szárazparton, annak durván a negyede a danízoknak
dolgozik.
Michel már hallott hasonló pletykákat, de ki akarta kérni
róluk Smaragd véleményét.
– És maga szerint ez nem gyanús? – kérdezte.
– Nem igazán. Meglehetősen jól bánnak a palókkal. Nagyon
ritkán hallani panaszt akár a munkatáborokból, akár a katonai
tartalékból, bár gondolom, a danízok felügyelik, hogy milyen
információ jut ki vagy be. – Smaragd biccentett. –
Körbeszaglászhatok, de azon túl... – Tehetetlenül széttárta a
karját.
Michel némán átkozódott magában. Remélte, hogy Smaragd
képes lesz megerősíteni vagy cáfolni az emberáldozatokról szóló
beszámolót. Ehelyett problémamentes besorozásról és
bürokratikus ügyeskedésről beszélt. Ha a danízok el akartak
tüntetni pár ezer embert, egy ilyen felfordulásban könnyedén
megtehették.
– Tegye meg, amit tud, de legyen nagyon óvatos.
– Abban vagyok a legjobb.
Michel hátrapillantott Ichtraciára, aki megrázta a fejét. Nem
volt hozzáfűznivalója. Dolgoznia kell a saját ötletén, és közben
remélnie, hogy Smaragd előás valamit. Csalódottan továbblépett
a következő témára.
 – Mit gondolnak most a palók a danízokról? Támogatják a
megszállást?
– Akár azt is kérdezhetné, hogy minden kressiai hódol-e
Kresimirnek – válaszolta szelíden Smaragd. – Mindenkinek
megvan a maga véleménye a danízokról. Mint mondtam,
meglehetősen jól bánnak a palókkal. Tisztességes fizetés,
potenciális tiszti rangfokozat a hadseregben, egyenlő lakhatás.
Lindet rezsimjéhez képest ez egy megvalósult álom nekik.
Michel nem ezt akarta hallani. Ha a palóknak tényleg jobban
megy a soruk a daníz uralom alatt, kénytelen lesz a teljes
támadási tervét átgondolni. Mi több, talán el kell vetnie a
támadási tervét. Mégis hogyan segíthetné Tánielt a megszállók
elleni harcban, ha a megszállók sokkal jobbak, mint az
alternatíva? Ugyanakkor ha a danízok tényleg véráldozatnak
használják fel a fiatalokat meg a gyengéket, azt egyetlen palo
sem fogja elfogadhatónak tartani.
– De azért nem mindenkinek, ugye? – kérdezte.
– Persze hogy nem. Megbecsülni sem tudnám, a palók hány
százaléka támogatja a danízokat. De az biztos, hogy sokan.
– Van vezetőjük? Egy helyi, aki a danízok áldásával áll az
élükön?
– Van. Meln-Dun.
Michel felhorkant. Az a kígyó, aki átverte Vlora Flintet, hogy
elfogja az utolsó Palo Mamát? Persze logikus. Nyilván már rég
eladta magát a danízoknak, és a Mélység legnagyobb
munkáltatójaként eleve hatalmi pozícióban volt.
– Kinevezett Ka-poel egy új Palo Mamát a távozása előtt?
– Igen. Palo Mama a másik nagy politikai vezető. Nem sok
mindent csinált a megszállás óta... Amikor Meln-Dun rájött,
hogy elvétette a célpontját, teljesen begőzölt. A saját kis
akciócsoportja hónapok óta kergeti őt. Palo Mamának meg kell
húznia magát, és mozgásban kell maradnia, így sok potenciális
támogatóját elveszti.
– A danízok nem üldözik?
– A danízokat nem érdekli. Számukra Meln-Dun a
szárazparti palók vezetője, és nem szólnak bele a belügyeibe.
– Amíg úgy érzik, hogy a zsebükben van – szólalt meg
Ichtracia –, nem fognak törődni vele meg a palókkal a háború
végéig. A külső fenyegetések prioritást élveznek a belsőkkel
szemben.
Michel töprengve dőlt hátra a székében.
– Szóval itt magunk vagyunk?
– Nagyjából – válaszolta Smaragd. – A propagandistáikat meg
néhány kémüket leszámítva a danízok nem bajlódnak a
Mélységgel, amíg két fronton kell háborút vívniuk.
Michel agyában forogni kezdtek a fogaskerekek, és egyelőre
félretette a véráldozatok kérdését, hogy a nyilvánvalóbb
ellenségre koncentráljon: Meln-Dunra. Meg kellett
szabadulniuk a danízok bábjától. Michel jól ismerte a Mélységet,
és jól ismerte a palókat is. Meln-Dun pozíciója a közösségi
vezetőként és munkáltatóként betöltött szerepétől függött.
– Megölhetnénk – vetette fel Ichtracia.
– Kémek vagyunk, nem orgyilkosok.
– Te vagy kém.
– Hogyan tervezed anélkül megölni, hogy közben felhívnád
magadra a nagyapád figyelmét?
Ichtracia elfintorodott, de nem válaszolt.
 – Ez az én népem – szögezte le Michel. – Hacsak lehet,
szeretném elkerülni a megölésüket... vagy a megöletésüket.
Gondolom, ezt meg tudod érteni.
Ichtracia komoran biccentett.
– Meln-Dun megölése egyébként is csak káoszhoz vezetne.
Márpedig mi nem akarunk káoszt. Együtt akarunk fellépni egy
közös ellenséggel szemben. – Michel egyre csak törte a fejét, és
lassan körvonalazódni kezdett benne egy terv. Halkan
felkuncogott.
– Látom, jól szórakozik – jegyezte meg Smaragd.
– Igen – válaszolta Michel. – Kifejezetten.
– Mégis min?
Michel nem törődött a kérdéssel.
– El tudja intézni, hogy beszállhassak Meln-Dun
akciócsoportjába, amely Palo Mamát üldözi?
– Most hülyéskedik, ugye?
– Egyáltalán nem.
Smaragd az állát vakargatta.
– Be tudom mutatni az illetékeseknek az egyik
kapcsolatomon keresztül. Van megfelelő fedősztorija?
– Azt bízza rám. – Michel megkocogtatta köztük az asztalt. –
Ha sikerül csatlakoznom az akciócsoporthoz, befolyásolhatom a
nyomozásuk irányát, és lesz ürügyem, hogy a bányában
szaglásszak.
– Minek? – kérdezte Ichtracia.
– Hogy bemártsam Meln-Dunt.
– Hitelteleníteni akarod?
– A danízok szemében, igen.
– És a palók szemében is? – kérdezte Smaragd.
Michel elvigyorodott.
– Palo mártírt fogunk csinálni abból a kígyóból.
 8. FEJEZET

Másnap reggelre Styke és kis csoportja elérte a Csorba

Ingovány főútját. Ahogy a holtaktól zsákmányolt, sebtében
megfoltozott egyenruhájukban, a daníz tengerészgyalogosok
útlevelével kiléptek a vadonból, gyorsan nyilvánvalóvá vált,
hogy Orz tényleg igazat beszélt.
Forgalmas, kikövezett úton találták magukat, mely
gazdaságok, tanyák, fogadók, postaállomások és táborok mentén
kanyargóit a mocsáron át. Hat kilométeren belül áthaladtak egy
városon, amelynek saját helyőrsége volt, és félreállva figyelték,
ahogy elmasíroz mellettük egy zöldfülű újoncokból álló,
egyetlen karcolás nélküli mellvérteket viselő szakasz.
Styke készséggel elismerte, hogy megdöbbentik és
lenyűgözik a látottak. A danízok már egy évszázada
rejtőzködtek zárt határaik mögött, de egy-egy matróz kósza
beszámolóját vagy időnként egy-egy kíváncsiskodó újságcikket
leszámítva Fatrasztában senki sem törődött velük. Így senki sem
sejtette, hogy felhúztak egy teljesen új fővárost nem messze a
fatrasztai partvonaltól.
 Utazásuk első napján Styke összeszorított fogakkal várta,
hogy valami rosszul süljön el, vagy hogy Orz valamiképpen
elárulja őket. Tény, hogy mindenki, aki mellett elvonultak,
kíváncsi tekintettel tüntette ki őket, de amint meglátták Orzot –
aki mezítelen mellkassal ült Styke egyik tartalék lován, hogy
büszkén közszemlére tegye kacskaringós, fekete tetoválását és
csontkését –, siettek másfelé fordítani a figyelmüket.
Még a felületes szemlélőnek is nyilvánvalóvá vált volna,
hogy a sárkányembereknek nagy hírnevük van a népük
körében.
Orz viselkedése ugyanakkor meghazudtolta az utazók iránta
tanúsított félelmét. Le-föl lovagolt a kis menetoszlop mentén, és
fáradhatatlanul okította Styke lándzsásait a daníz szokásokról,
hétköznapokról, Háztartásokról, politikáról, gondolkodásmódról
és nyelvről. Könnyedén váltogatott az adrói, palo és daníz nyelv
között, bár az utóbbit csak akkor használta, amikor idegenek
kerültek hallótávolságon belülre. Egész nap, sőt éjjelbe nyúlóan
beszélt, kimért, de barátságos hangon, mintha fellelkesítette
volna, hogy megint emberek között lehet.
Minden incidens nélkül táboroztak az út mentén, és másnap
Orz a menet élén, Styke mellett kezdte a lovaglást. Styke nem
talált akkora tengerészgyalogost, akinek a ruhája ráment volna,
úgyhogy a normál utazógönceit viselte, bal mellén egy sebtében
felhímzett Háztartás-címerrel – ezt Sunin készítette Orz
útmutatása alapján, és Orz felvilágosította Styke-ot, hogy a
profilból ábrázolt vándorsólyom a Tetle Háztartás őreként
azonosítja őt a kíváncsi tekintetek számára.
Napi utazásuk első fél óráját nyájas csendben tették meg, és
Styke-nak feltűnt, hogy Orz sűrűn pillantgat hátra Ka-poelra.
Styke nem látott rajta tényleges félelmet, de kétség sem
férhetett hozzá, hogy Orz hasonlóképpen érez a csontszeműek
iránt, mint a közemberek iránta.
– Nem örülsz neki, hogy mögötted lovagol – állapította meg
Styke az ötödik ilyen hátrasandítás után.
Orz úgy rezzent össze, mintha neki magának eddig fel se tűnt
volna, hogy Ka-poelt mustrálja, aztán megrázta a fejét.
– A csontszeműekben nem lehet megbízni.
– Ezen nem fogunk összeveszni – válaszolta Styke. – Még
nem találkoztam személyesen a te Ka-Sedialoddal, de igazi
szarházinak tűnik.
Orz gyorsan körbepillantott.
– Sose mondj ilyet hangosan ebben az országban – dorgálta
meg Styke-ot. – Semmilyen nyelven. Sedialnak minden
Háztartásban vannak informátorai, még azokban is, amelyek az
ellenségeihez tartoznak. Hiába van a tengerentúlon jelenleg,
akkora befolyással bír, hogy a puszta megsértéséért is
kivégezhetnek.
Styke elnyomta magában kikívánkozó válaszát. Kevesebbért
is próbálták már megölni, de az Fatrasztában történt, ahol
számíthatott a barátaira meg a hírnevére. Ha hirtelen egy teljes
városi helyőrség ellene fordulna, nem fogadna rá, hogy élve
kijut a kontinensről.
– Rendben – válaszolta végül. – Észben tartom.
– Egyébként meg – folytatta halkan Orz – minden
csontszeműre értettem, amit mondtam.
– Rá gondolsz? – Styke hátranézett Ka-poelra, aki belemerült
egyik kis viaszbábuja készítésébe. – Bevallom, kezd hozzám
nőni a kis vérboszorka.
 – Megkapta a véredet? Vagy bármit a testedből? Egy köröm-
vagy hajdarabot?
– Valószínűleg igen.
– Van fogalmad róla, mire képes?
Orz kimért hangon beszélt, de Styke mintha kiérzett volna
némi riadalmat a szavaiból.
– Neked van? – kérdezett vissza.
– Megtörte Sedial fölöttem gyakorolt hatalmát, ami azt
jelenti, hogy rendkívül erős.
Styke felidézte magában a csillagfényi csatát, majd pedig a
Csánkot és a daníz dragonyosokat, akik végigűzték őket fél
Fatrasztán.
– Említetted, hogy láttad az Örült Lándzsások és a
dragonyosok harcának következményeit. Jártál a táborukban?
Orz rábámult.
– Két mészárlás nyomait kellett látnod. Az egyikét az úton,
ahol rajtuk ütöttünk. A másikét a táborban, ahol...
– Mindkettőt láttam – szakította félbe Orz.
Styke féloldalasan rásandított.
– A másodikat ő csinálta. A mágiájával átvette a hatalmat a
tábor nagy része fölött, és kihallgatta a parancsnokot. Amikor
végzett, egymás ellen fordította őket, míg végül egy sem maradt
életben. Később elmondta, hogy sok előkészületbe került neki
mindezt véghez vinni, de... nos, sosem láttam semmi ahhoz
foghatót. A Kiváltságosok csak álmodhatnak arról, hogy
ilyesfajta közvetlen hatalmuk legyen az emberek fölött.
– Imádkozz, hogy soha ne is láss újra semmi ilyesmit. – Orz
feje már fordult volna hátra, amikor az utolsó pillanatban észbe
kapott. Összeszűkült a szeme. – Azt mondod, a tábor nagy része
fölött? – Hosszan, reszketegen felsóhajtott. – A legtöbb
csontszemű egyszerre csak egy bábot tud mozgatni. Néhányan
egy maréknyit. Azt beszélik, Ka-Sedialnak többtucatnyi bábja
van, de közvetlenül csak egyet vagy kettőt tud egyszerre
irányítani. Na de százakat?
Styke-ot meglepte az Orz hangjában bujkáló csodálat. Hát
Ka-poel tényleg ennyire rendellenes lett volna? Tényleg olyan
elképesztően nagy hatalommal bírt volna, hogy még egy ilyen
erős ember is félt tőle? Amikor belegondolt ebbe az utóbbi
kérdésbe, felnevetett. Hát persze hogy akkora hatalommal bírt.
Elvégre Orz csak a csánki táborban történtek következményét
látta, Styke viszont ott volt a történtek sűrűjében.
– Valamit viccesnek találsz a csontszeműekben? – kérdezte
Orz.
– Nem, másvalami járt a fejemben. – Styke megforgatta ujján
a lándzsás gyűrűjét, és elnézett egy daníz családot, amint
elhaladnak mellettük egy ismeretlen gyümölccsel megrakott, ló
vontatta kocsival. – Ez a ti polgárháborútok... mikor ért véget?
– Kilenc éve.
– És addig két császárotok volt?
Orz bólintott.
– Mivel érdemelte ki a tiéd, hogy ilyen lojális legyél hozzá?
Orz szóra nyitotta a száját, de aztán még gondolkodott kicsit
a válaszán.
– A kedvességével.
– A kedvességével? – Styke-ból óhatatlanul kiszakadt egy kis
nevetés is.
Orz nem sértődött meg. Egyszerűen csak bólintott.
 – Nem csak hétköznapi értelemben. Gyerekkoromban
koronázták meg, a polgárháború legvéresebb időszakában. A
Háztartásom természetesen kezdettől fogva az ő pártján állt, de
ő annak szentelte az életét, hogy véget vessen a háborúnak.
Nem annak, hogy megnyerje... hanem csak hogy véget vessen
neki. Hevesen, büszkeség nélkül tárgyalt, egyszerűen csak
igyekezett módot találni a vérontás beszüntetésére. Végül
felajánlotta, hogy lemond a hatalmáról, Ka-Sedial pedig
ahelyett, hogy hagyta volna békében visszavonulni, elrendelte a
meggyilkolását.
– Hibáztatod? – kérdezte Styke. – Egy visszavonult császár a
lázadás gyújtózsinórja.
Orz felmordult.
– Értem a gondolatmenetet. De én találkoztam vele. Még a
testőreként is szolgáltam tizenhárom hónapig, a képzésem
befejezését követően. Mindig tartotta a szavát. Előbb tépte volna
ki a saját szívét, semhogy hagyta volna ismét fellobbanni a
polgárháborút. Nem érdekel, hogy Sedial gondolatmenete
mennyire helyes. Az érdekel, hogy ő meg a hamis császára
lemészárolta az enyémet, aztán elvárta tőlünk, hogy mögé
álljunk.
– Ott voltál, amikor... – Styke nem fejezte be a kérdést.
– Meghalt? Nem. Ha ott lettem volna, vagy még ma is élne,
vagy halálomig védelmeztem volna.
Styke eltűnődött rajta, miféle ember képes ilyen hűséget
ébreszteni másokban.
– Mi köze mindehhez a csontszeműeknek? – kérdezte, és
ellenállt a késztetésnek, hogy hátrapillantson Ka-poelra.
Mostanra a lány kicsit közelebb lovagolt hozzájuk, és
kétségkívül hallgatta a beszélgetésüket.
– A csontszeműek elvileg olyanok, mint a Kiváltságosok vagy
a sárkányemberek... mind az állam eszközei vagyunk. A császár
őrzői. A polgárháború kezdetén a csontszeműek szinte fele-fele
arányban oszlottak meg a két oldal között. Ahogy telt az idő,
különösen miután Ka-Sedial hatalomra emelkedett, egyre
többen kerültek az ő vezetése alá. Létrehozták a saját
társaságukat. Azt a kevés csontszeműt, aki végig kitartott
mellettünk, a császárral együtt gyilkolták meg.
– Tehát a csontszeműek Ka-Sedial tulajdonában vannak?
Orz bólintott.
– És az alapján, amire ő képes – bökött hátra Styke a
hüvelykujjával –, lényegében Sedial vezeti az országot.
Újabb bólintás.
– És a többség elégedett ezzel a helyzettel? – Styke
nekikocogtatta gyűrűjét a nyeregkápának, közben egy szakasz
fiatal daníz újonc elvonulását figyelte.
– Egyáltalán nem – válaszolta Orz. – De félnek a
csontszeműektől. És félnek a polgárháborús vérontás
visszatérésétől. Meg kell értened, hogy ez a háború évtizedekig
dühöngött. Miután Sedial meggyilkolta a császárunkat, senkiben
nem maradt energia a további harcokhoz. A békét fontosabbnak
ítélték. Mindkét oldal politikusai azon voltak, hogy
bebiztosítsák pozíciójukat az új rendszerben. Sedial teljes
amnesztiát ajánlott az ellenségeinek, ők pedig elfogadták.
– Aztán hagyták, hogy Sedial mindenkit belerántson egy
újabb háborúba.
Orz keserűen fészkelődött a nyeregben.
 – Ez a... mi is a megfelelő szó? „Egyesítést” szolgálta. Egyfajta
egyesítő taktika volt. Az emberek egyrészt belefáradtak a
harcba, másrészt viszont pont a harchoz értettek a legjobban.
Sedial legokosabb húzása éppen az volt, hogy mindezt a
tapasztalatot és energiát egy külső ellenség ellen fordította. –
Orz elhúzta kezét az arca előtt. – Sedial ambíciója határtalan.
Félek, ha arra gondolok, mit kezd majd a három istenkővel.
– Azért vagyok itt, hogy ne kezdhessen velük semmit –
jegyezte meg Styke.
Orz hűvös pillantást vetett rá.
– Félek, ha arra gondolok, mit kezd bárki a három istenkővel.
– Világos. – Styke egy pillanatig Orz arcát tanulmányozta, és
azon tűnődött, vajon meg kell-e majd küzdenie vele valamikor a
jövőben. Mindene, a késeitől a tetoválásain át a tartásáig,
erőszakot sugárzott. Kivéve a beszédmodorát. Orz éppúgy
belefáradt a vérontásba, ahogy mindenki más. Styke ezt sehogy
sem tudta felfogni. Az erőszak volt élete főműve. Sosem fáradt
bele. Még a munkatáborban is csak egy kis szünetet tartott.
Vajon milyen érzés lenne végképp maga mögött hagyni?
Képes lenne rá egyáltalán?
– Életben hagytál volna Csillagfényben? – kérdezte.
Orz nem nézett rá.
– Nem.
Styke jól emlékezett a küzdelemre. Súlyosan megsérült.
Teljesen kimerült, és csak olyan erőtartalékok hajtották előre,
amelyekben nem is lehetett biztos, hogy a sajátjai. Orz
könnyedén végezhetett volna vele és Lindettel is.
– Nem kellett volna ennyire őszintének lenned.
 – Megöltelek volna, mert nem lett volna más választásom –
válaszolta Orz. – Ha csak egy pillanatnyi habozást mutatok,
Sedial átveszi fölöttem az irányítást. Megerőszakolja az
elmémet, és bábként használja a testemet. Bármire képes lettem
volna, hogy ebben megakadályozzam. De... – Ezúttal
szándékosan visszanézett Ka-poelra, és hangosabban folytatta,
hogy őt is bevonja a beszélgetésbe. – Az utolsó pillanatokban
éreztem, hogy megtörik a fölöttem gyakorolt hatalma.
Feltételezem, a csontszeműd akkor csinálta ezt, amikor közel
került Sedial másik bábujához... a régi bajtársadhoz, akit az
uralma alatt tartott. Mintha egy hatalmas teher került volna le a
vállamról, és ekkor... – Orz elmosolyodott – nem tehettem mást,
mint hogy a lába elé köpjek, ahogy a császára lába elé köpnék. –
Tisztelete jeléül biccentett Ka-poelnak, majd visszafordult előre.
– Ezért nem öltelek meg.
– És aznap éjjel, az anyám sírjánál?
– Sedial akkor nem figyelt. Egy csontszemű szemének lenni
olyan, mintha valaki folyton a vállad fölött állna. Némi
gyakorlattal meg tudod állapítani, mikor figyelnek, és mikor
nem. – Megköszörülte a torkát, és gyorsabb ügetésre sarkallta a
lovát. – Gyere, mutatni akarok valamit.
Styke utánaeredt, majd amikor utolérte, látta, hogy Orz a
bozótosba mutat.
– Mi az?
– Semmi – válaszolta Orz. – Csak nem akartam, hogy a
csontszeműd halljon minket. Nem vagyok biztos benne, hogy
meg tudtalak volna ölni, Ben Styke. Rajtad van a jele, márpedig
az a jel iszonyúan erős.
 Styke már nyitotta volna a száját, hogy közölje vele, feltette
ezt a kérdést Ka-poelnak, ő pedig tagadta, hogy egy kis
ösztönzésen túl bármiben segített volna. De rájött, hogy a
lánynak semmi oka nem volt igazat mondani.
– Milyen értelemben?
– Nem irányít téged. Azt észrevennéd. De a védelme alatt
állsz.
– Egy kis védelem sosem jön rosszul.
– De hol ér véget? Mikor jön el az a fatális pillanat, amikor
tényleg átveszi fölötted az irányítást? Baráti figyelmeztetés: légy
óvatos. – Orz megfordult, és csatlakozott a kis oszlophoz, majd
ismét biccentett Ka-poelnak.
Styke hagyta, hogy ellovagoljanak mellette, figyelte a
katonáit, és szemmel tartotta az elhaladó danízokat. Lassan az
orrához emelte az egyik karját, és jó alaposan megszagolta.
Aligha nevezhette tökéletesnek a Fortélyát, de a mágiát mindig
ki tudta szagolni vele. Mintha nagyon enyhe rezet érzett volna
magán. Erezte Ka-poelon, és érezte Orzon is.
Mégis mekkora befolyása lehetett rajta Ka-poelnak? Styke
felidézte magában a találkozásuk óta megvívott csatákat – a
sérüléseket, amelyektől harcképtelenné kellett volna válnia, a
kimerültséget, amelytől össze kellett volna rogynia. Mégis
mindegyik csatát végigküzdötte, mert ehhez szokott hozzá –
elvégre ő volt Örült Ben Styke. Csakhogy a legendás Őrült Ben
Styke egy fiatalember volt, akit még nem tört meg a
munkatábor. Ezt már aligha mondhatta el magáról, és talán
nagyon is rejlett némi bölcsesség Orz figyelmeztetésében. Talán
nem olyan erős már, mint amilyennek hiszi magát.
 E gondolat felkavart benne valamit mélyen legbelül. Lehet,
hogy Ka-poel a szövetségese, de akkor sem tetszett neki, hogy
vérmágiát használ rajta.
 9. FEJEZET

Michel keresztbe tett lábbal ült bérelt lakásának padlóján,

Zöldtűzmély bugyraiban, és egy gázlámpás tompa fényénél
dolgozott. A lámpást egy selejtes külsejű cső táplálta, amely a
plafonból tört elő, és a lámpás hátoldalát érintve egy akkora
lyukon vezetett át a falon a szomszéd szobába, amelyen egy
macska is át tudta volna préselni magát. Michel tisztán hallotta a
beszédet meg a nevetgélést a papírvékony falak túloldaláról,
úgyhogy amikor neki kellett beszélnie, gondoskodott róla, hogy
halkan tegye.
Eltávolította a varrásokat Ichtracia mellényzsebének egyik
oldaláról, aztán kifordította a ruhadarabot.
– Add a bal kesztyűdet – mondta. A nő mellette ülve figyelte,
ahogy dolgozik, és néha hangosan, mesterkélt északi akcentussal
felolvasott egy palo könyvből. Vagy legalábbis ő ezt északi
akcentusnak hitte.
Odaadta neki a kesztyűt.
 – A palókat évszázadokon át elnyomták – olvasta. – Egészen
a kressiaiak érkezése óta, akik ellopták a földünket, megtörték
az akaratunkat, és rabszolgasorba taszították a népünket.
– Nem, nem – szakította félbe Michel. – Erősebben ejtsd az
„o” hangot. Nagyon zavaros az akcentusod. Ennél
következetesebbnek kell lenned.
Ichtracia szeme összeszűkült, de aztán megismételte mindkét
mondatot, és végigolvasta a bekezdést.
– Jobb?
– Kicsit. Gyakorolnod kell, ha hihetően akarsz
beszélgetéseket folytatni az északról jövő utazókkal.
– Sor kerülhet ilyesmire?
– Előfordulhat, úgyhogy készen kell rá állnod. – Michel
hozzávarrta a Kiváltságos-kesztyű szegélyét a mellény
belsejéhez, elég erősen, hogy ne essen ki, de elég lazán, hogy
egyetlen gyors mozdulattal ki lehessen rántani. – Próbáld ki.
Ichtracia felállt, és magára vette a mellényt. Lassan benyúlt a
zsebébe. Többször kellett próbálkoznia, de végül sikerült úgy
kirántania a helyéről a kesztyűt, hogy szakadt fonalaival a
kezére kerüljön. Elmosolyodott.
– Jobban működik, mint hittem. – Felemelte a kezét, és
szemügyre vette a kézfejen lévő szimbólumokat. – Nem érte
olyan kár, ami miatt ne tudnám használni a mágiámat.
– Helyes. Visszateszem, és bevarrom a párját is. Minden este
gyakorold el a mozdulatot pár tucatszor.
– Komolyan? Hiszen tökéletesen működött.
– Igen, elsőre – válaszolta Michel. – De másodszorra vagy
harmadszorra talán nem fog. Annyira hozzá kell szoknod a
mozdulathoz, hogy akkor is el tudd végezni, amikor valaki épp
le akar lőni vagy döfni. Láttál már kártyatrükköt? Vagy
megfigyeltél már valakit, amint egy kést pörget?
– Igen.
– Több ezerszer el kellett próbálniuk, mire simán ment
nekik. Ez is egy ilyen trükk. Nem olyan bonyolult, de
megmentheti az életünket. Visszavarrom. Gyakorolj.
Ichtracia kelletlen horkantással adta vissza neki a kesztyűt,
majd a mellényt is.
– Hülyén hangzik, de most, hogy láttam ezt az egyszerű
trükköt, nem értem, miért nem hord minden Kiváltságos egy
tartalék pár kesztyűt a ruhájába varrva.
– Lehet, hogy hordanak – vetette fel Michel.
– Lehet. De a legtöbb Kiváltságos, akit ismerek, sosem
ereszkedne le egy ilyen trükk szintjére.
Michel hozzálátott, hogy visszavarrja a kesztyűt a mellénybe.
– Tániel barátja, Borbador tele van efféle trükkökkel.
Legalábbis Tániel szerint. Borbador utcagyerek volt, és sosem
szokott igazán hozzá a Kiváltságos-társasághoz. Nem ő volt a
legerősebb vagy a legokosabb, de messze ő volt a
legleleményesebb. Amennyit hallottam róla, az alapján vagy
kedvelnéd, vagy utálnád a pofáját.
Ichtracia leült mellé.
– Ezt észben tartom, ha esetleg valaha találkoznék vele.
– Lehet, hogy fogsz. Ha igazak az északon járó adrói hadsereg
hírei, jó esély van rá, hogy Borbador ott van velük. – Aggódni
kezdett, hogy talán túl hangosan beszél, mire a falra pillantott,
amelynek túloldalán elhalkult a nevetés. Nyögés és vihogás
ütötte meg a fülét, erre aztán maga is felkuncogott. A
szomszédaik új elfoglaltságot találtak maguknak. Michel végzett
a kesztyű bevarrásával, és már épp hozzálátott volna a másik
zsebhez, amikor hallotta, hogy lépések állnak meg az ajtajuk
előtt. Igaz, csak egy pillanatra: egy darab papírt csúsztattak be az
ajtajuk alatt, aztán a lépések továbbhaladtak a folyosón.
Rejtjelezett üzenetet kaptak. Halkan felolvasta:
– Meln-Dun olyan katonákat keres Palo Mama
levadászásához, akik nem kötődnek a városhoz. Háromkor
találkozója van a bányában. A kapcsolata neve Dahre.
Feláldozható. – Többször elolvasta magában is, aztán feltartotta
a feje fölött égő gázlámpa lángjába. Az üzenet pillanatokon belül
hamuvá és füstté égett. – Úgy tűnik, Smaragd munkát szerzett
nekünk.
– Nem kéne kapcsolatba lépnünk ezzel a Palo Mamával,
mielőtt dolgozni kezdünk az ellenségnek?
– Ha tudnám, hol találom, így tennék – válaszolta Michel. –
De rejtőzködik.
– Szóval Meln-Dunt használod fel, hogy megtaláld?
– Ha egyszer adott az eszköz, akár használhatom is. Készen
állsz?
Ichtracia nyelt egy nagyot, majd bólintott.
– Helyes. Gyakorold az akcentusodat, amíg én befejezem a
kesztyűt. Aztán irány Smaragd kapcsolata.

*.*.*

Michel és Ichtracia a Zöldtűzmély lakóházait összekötő

utcák, sikátorok, rozoga hidak és járdák labirintusában próbáltak
eligazodni. Lementek a folyóhoz, és folyásiránnyal ellentétesen
követték a hatalmas bánya egyetlen olyan sarkáig, ahol még
mindig fejtettek ki követ az építkezésekhez.
Ezt a működő bányát egy magas palánkkerítéssel választották
el Zöldtűzmély többi részétől, de kapuja nyitva állt, és nagy
tömeg gyülekezett előtte. Egy művezető beszélt egy nagy
mészkő tömb tetejéről, körülötte gumibottal felfegyverzett
fogdmegek álltak. Michel benyomakodott a tömegbe, vigyázva,
nehogy levegye a kezét Ichtracia karjáról. Átmentek a kapun, és
megérkeztek az egyik nagy, fából épült raktár elé, a bánya
aljának egyik sarkában.
A nap közvetlenül fölöttük sütött le a palo lakóházak és
Zöldtűzmély fala közt nyíló égboltszeletről. Michel leárnyékolta
kezével a szemét, odalépett az irodaépület ajtajához, és
megemelte sapkáját a gumibotos őr előtt. Megköszörülte a
torkát, kihúzta magát, és felvette választott szerepét.
– Munkaügyben jöttünk – jelentette ki egy északi palo
akcentusával. Magabiztos, elegáns férfiként beszélt, nyugodt
testtartással, kissé fáradt, de éber szemmel, udvarias hangjában
némi energikus éllel.
A zúzott arcú, régi sebhelyekkel tarkított fiatal őr mögéjük
intett a gumibotjával.
– Ahogy mindenki más is. A daníz parancsoknak
megfelelően csak harminc új munkást vesznek fel, úgyhogy sok
sikert.
– Nem – válaszolta Michel. – Nem olyan munka ügyében.
Találkozóm van Dahréval.
Az őr felvonta a szemöldökét.
– Értem. Menj be. Fel a lépcsőn, aztán az első ajtó balra.
 Michel biccentett Ichtraciának, hogy kövesse. Egy tágas és
hosszú helyiségben találták magukat, ahol zörgő, kaparászó
kőművesek faragtak ezernyi különféle formájú kőtömböt,
miközben művezetők gondoskodtak róla, hogy a száncsapatok ki
vonszolják a már kész termékeket a folyóhoz. A legközelebbi fal
mentén egy vaslépcső vezetett fel a munkaterületre lenéző,
gerendákról meredeken lógó nagy irodák sorához. Michel
megállt az első ajtó előtt, bekopogott, majd lazán neki
támaszkodott a falnak, és végighordozta tekintetét a méretes
műhelyen.
Nem látott semmi rendkívülit. A kőművesek a művezetők
gondos felügyelete alatt dolgoztak, és bár akadt pár
bikacsöklóbáló fogdmeg is, ők inkább az ajtókat figyelték, és
nem a munkarend betartását. Michel észrevett egyetlen szál
daníz katonát is könnyű karimás sisakban és mellvértben, aki
vigyázzban állt az irodák előtt húzódó gyalogjárón.
– Ki az? – szólt ki egy hang az irodából.
– Tellurin vagyok – válaszolta Michel. – Találkozóm van
Dahréval.
Neszezés hallatszott, hátralöktek egy széket.
– Azt hittem, ketten jönnek. – Kopasz fej bukkant fel az
ajtónyílásból.
– A. Tényleg ketten vagytok.
– Tellurin és Avenya – mutatkozott be Michel. – Azt a tippet
kaptuk, hogy nézzünk el ide, és talán kapunk munkát.
– Ti vagytok azok a tolvajfogók a Brannon-öbölből? – Dahre
alaposan végigmérte őket, és Ichtracia egyértelműen nagyobb
benyomást tett rá, mint Michel. Álcázás ide vagy oda, a nő
spontán tiszteletet parancsoló tartását nem lehetett leplezni.
 Michel elfojtotta mosolyát, amely Dahre elismerő biccentése
nyomán kívánkozott ki belőle.
– Mi vagyunk.
– Helyes, helyes. – Dahre kilépett az irodájából, becsukta
maga mögött az ajtót, és megrázta mindkettejük kezét. Magas
volt, jóval több mint száznyolcvan centi, deréktájékon pedig
kicsit vaskos a sok asztal mögötti üldögéléstől. Vidám fickónak
tűnt, nem olyannak, akit Michel szívesen hátba szúrt volna.
Nagy kár. – Gyertek csak, megkeressük a főnököt.
Amint hátat fordított nekik, Michel összenézett Ichtraciával.
Egyáltalán nem tervezte, hogy találkozni fog Meln-Dunnal. Egy
helyettessel minden bizonnyal, de nem személyesen vele.
Jobban a bögyében lehetett Palo Mama, mint azt Michel
sejtette. Dahre a válla fölül beszélt nekik, miközben
átkanyarogtak pár irodán, majd végigmentek az épület teljes
hosszán átfutó gyalogjárón a túlvégen lévő iroda felé.
– Mi szél hozott ide a Brannon-öbölből? A legtöbben
elhagyják Szárazpartot, nem pedig idejönnek.
– Nincs munka – válaszolta Michel. – A várost elárasztották a
menekültek, minden iparágban megy a spekuláció.
– Azt hinné az ember, hogy ez aranybánya egy
tolvajfogónak.
– Azt hinné. – Michel némi bosszúságot csempészett a
hangjába. – De mindenki meg akar keresni valakit, és senki sem
akarja megfizetni az árát.
– Igen, igen – nevetett Dahre. – Ez már csak így van. Hiszed
vagy sem, a danízok meglehetősen jól bánnak velünk. – Michel
nem tudta, Dahre a palókról beszél, vagy Meln-Dun
szervezetéről. Valószínűleg mindkettőről. – Az érkezésük óta
meg kellett háromszoroznunk a bánya méretét. Kell a kő ahhoz
az erődhöz, amit a várostól délre építenek. Vannak
munkatáboraik meg gyáraik, és fizetnek mindennel, amit csak el
tudsz képzelni... ételadagokkal, jádéval, arannyal, még adrói
kranával is.
Amikor elérték a gyalogjáró végét, Dahre félreállt, jelezve,
hogy lépjenek az ajtóhoz, majd folytatta:
– Meglep, hogy hozzánk jöttetek munkáért. A danízok meg
vannak győződve róla, hogy a város tele van kémekkel. Jó pénzt
fizetnek bárkinek, aki hajlandó segíteni nekik a Lindethez
köthető kressiaiak elfogásában.
Michel diplomatikusan megköszörülte a torkát.
– Gondoltuk, nem árt, ha olyasvalakinek dolgozunk, akiben
megbízhatunk, mielőtt külföldi munkaadókra támaszkodunk.
– Okos gondolat. – Dahre bekopogott az ajtón. Nyers
vakkantás jött válaszként, mire ellépett mellettük, és intett
nekik, hogy kövessék.
Michel kissé elsápadt, amikor kinyílt előtte az ajtó. A tágas
irodát a Kilencek régimódi stílusában rendezték be, dohos
szőnyegekkel, tompa fénnyel és sötét fa-, valamint
bőrbútorokkal. De elsőként egy sarokban, karba font kézzel ülő
nőre esett a tekintete, akinek egy sárkányember tetoválásai
kígyóztak fel a nyakán. Mocsári sárkány bőrét viselte, és
miközben egyik lábát átdobta a szék karfáján, szórakozottan
vagdosta a körmeit egy boz késsel.
A sárkányember szemügyre vette Michelt, majd Ichtraciát,
aztán tekintetét ismét a késére fordította. Michel szíve
dübörgött a mellkasában, és csak remélhette, hogy Ichtracia
nem fog reagálni a nő jelenlétére. Felvont szemöldökkel nézett a
sárkányemberre, mint valami különlegességre, majd az alacsony
vasfa íróasztal mögötti férfi felé fordult.
Az ötvenes éveiben járó palo Meln-Dun egy méretre szabott
kressiai öltönyt viselt nagy, elefántcsont gombokkal és felhajtott
gallérral. A férfi egyenes gerinccel ült a székében, és úgy tartott
fel maga elé egy darab papírt, akár egy rövidlátó, aki nem
hajlandó szemüveget viselni. Dahre megkerülte az asztalt, és
belesúgott valamit Meln-Dun fülébe. A bányafőnök ugyanolyan
súlyos pillantást vetett Michelre és Ichtraciára, mint korábban
Dahre, aztán a sárkányemberhez fordult.
– Magunkra hagyna egy percre? Helyi ügyről van szó.
A sárkányember meg sem moccant.
– A helyi ügy daníz ügy – válaszolta, tekintetét továbbra is a
késén tartva.
Meln-Dun elhúzta a szája szélét.
– Nem olyan jellegű helyi ügy. Ha lenne olyan kedves.
Michel alaposan megfigyelte a rövid szóváltás ütemét,
kíváncsi volt, milyen kapcsolatban áll Meln-Dun a danízokkal.
Olybá tűnt ő a főnök, azonban a sárkányember egyáltalán nem
ugrott a szavára. Érdekes. A nő végül lassan, szinte hanyagul
feltápászkodott, és kisétált az irodából, nyitva hagyva maga
mögött az ajtót. Michel utánafordult, és kihasználta az alkalmat,
hogy összenézzen Ichtraciával. A nő alig észrevehetően
megrázta a fejét.
Ezek szerint egyikük sem ismerte fel a másikat.
– Maguk a tolvajfogók, akikről beszéltek nekem? – kérdezte
Meln-Dun. Elővett egy cigarettát az egyik asztalfiókból, és
meggyújtotta, de Michelt és Ichtraciát nem kínálta meg. –
Örülök, hogy a danízok előtt találtunk magukra. – Tekintete egy
pillanatra lesiklott Michel hiányzó ujjaira, majd visszatért az
arcára. – Dahre már hónapok óta próbál egy problémát
megoldani a Mélységben, és egyelőre semmilyen kézzelfogható
eredményt nem tud felmutatni. Remélem, maguk ezen
változtatnak majd.
– Én is remélem. – Michel levette a kalapját, és biccentett
Meln-Dunnak, majd leült a sárkányember még mindig meleg
helyére. Az udvariasság és magabiztosság kényes keveréke
mindig jó szolgálatot tett neki az ilyen beszivárgások alkalmával.
– Ha meg akar találni valakit, mi vagyunk a megfelelő emberek
a munkára. – Ichtracia nekitámaszkodott az ajtónak, Michel
pedig egy pillanatra elkapta Dahre tekintetét, ahogy a nő testét
mustrálja, mielőtt odalépett a helyiség egyetlen apró ablakához,
és kibámult rajta.
Meln-Dun párszor beleszívott a cigarettájába. Ujjai enyhén
megremegtek, és Michel azon tűnődött, a lelke mekkora
darabkáját kellett eladnia a danízoknak, hogy Zöldtűzmély
királya lehessen.
– Kíváncsi vagyok, hogyan akarnak bármit is megtalálni
Zöldtűzmélyben, ha egyszer a Brannon-öbölből jönnek. Ez a
hely, ahogy az már bizonyára feltűnt önöknek, meglehetősen
különleges.
– Én innen származom – válaszolta Michel egy gúnyos
horkantással.
– A szüleim gyerekkoromban meghaltak. Pár évig az utcán
éltem, aztán egy nagybácsi a Brannon-öbölből megkeresett, és
munkát adott nekem. Való igaz, hogy ide ostobaság lenne vakon
belépni, de ami engem illet, jól ismerem a helyet. Avenya pedig
gyorsan tanul.
 – Még mindig vannak helyi kapcsolatai? – kérdezte Meln-
Dun, szinte túlságosan is gyorsan.
– Mint mondtam, utcagyerek voltam. Ha maradtak is
kapcsolataim, a forradalom kezdete óta nem beszéltem velük.
– Kitűnő. Szükségünk van nyomkövetőkre, de jobb szeretjük
a Mélységhez fűződő... lojalitás nélküli szemeket és füleket. Egy
nőt kell megtalálnunk... egyfajta helyi népi hőst. Palo Mamának
hívják.
– Hallottam róla. – Michel úgy turkált a fülében megmaradt
kisujjával, mintha egyáltalán nem izgatná a szóban forgó illető. –
Szabadságharcos, ugye?
– Úgy van.
Michel kiköpött a fapadlóra.
– Volt már dolgom a fajtájával. Idealista seggfejek, mind egy
szálig.
Halvány mosoly terült szét Meln-Dun cigarettája mögött.
– Azt hiszem, kedvelem önt, Mr...
– Tellurin.
– Kedvelem önt, Mr. Tellurin. Önt és a barátját felvettük.
Beszéljék meg a feltételeket Dahréval. Ő irányítja a keresést, és
már van pár embere, akiknek az a dolguk, hogy felforgassák ezt
az istenverte patkányfészket.
– Holnap bemutathatom nekik – tette hozzá Dahre, aki
bólogatással kísérte főnöke szavait.
Michel felállt, oldalra döntötte a fejét, és megigazította az
ingét.
– Nagyon köszönöm, uram. Nem fogja megbánni. Egyébként
milyen állapotban hozzuk be a hölgyet? Megbotozva, porban
vonszolva?
 – Holtan – válaszolta zordan, megkeményedett vonásokkal
Meln-Dun. – Azt akarom, hogy mészárolják le az összes
követőjével együtt. Ez talán problémát jelent?
– Akkor hát késsel kínáljuk meg – grimaszolt Michel. – így
magasabb lesz az ár, főleg, ha tényleg olyan népszerű, mint
mondják, és gyorsan kell felszívódnunk a munka elvégzése után.
– Az ár nem probléma.
– Akkor megegyeztünk. – Michel visszatette fejére a kalapját,
és megérintette a karimát. – Hát rendben. Uram? – mondta
Dahrénak.
Dahre kivezette őket az irodából, majd vissza a gyalogjárón.
Michel kicsit lemaradt, és hátranézett Ichtraciára, ahogy
elhaladtak a várakozó sárkányember mellett. Amikor messze
maguk mögött hagyták, és ott álltak a többi iroda előtt,
megvárta, hogy Dahre jócskán előremenjen, és megkérdezte:
– Ismered azt a sárkányembert?
– Nem hiszem. Sok sárkányember van. Szerintem ő sem
ismert fel engem.
– Nem úgy tűnt. De azért tartsd nyitva a szemed.
– Meln-Dun nem akarja, hogy a danízok tudják, problémái
akadtak Palo Mamával – jegyezte meg Ichtracia.
Michel ellenállt a késztetésnek, hogy megvakarja két sajgó
ujjcsonkját.
– Én is így éreztem. Ki kell találnunk, hogyan fordíthatjuk
ezt a javunkra.
– Nagyon könnyen bíznak az emberekben – mondta
Ichtracia halkan, miközben Dahre irodája felé tartottak. Nem
látszott rajta, hogy ideges lenne, de kicsit túlságosan hevesen
kapkodta ide-oda a tekintetét, mint aki egyszerre akar figyelni
minden irányba.
– Ez nem kormánypolitika – válaszolta Michel gyorsan.
Később lesz idejük megbeszélni a dolgot, de bármi, amivel meg
tudja kicsit nyugtatni Ichtraciát, segíthet, hogy megőrizze az
álcáját. – Idelent, a palók között kézfogással, biccentéssel és
ismertséggel szerzel állást. Az emberek itt folyton átutazóban
vannak. Ha mindegyiküket lenyomoznák, nem lenne idejük
semmi másra.
– Ez így... zavarba ejtően könnyűnek hangzik.
– Nem ez a dolog neheze. A neheze az lesz, hogy lerázzuk
magunkról ezeket a seggfejeket, amikor készek leszünk
továbbállni.
 10. FEJEZET

Az adrói hadsereg négy napon át masírozott a tengerparton,

mire elérte Új-Adopest Fokát, és leereszkedett a dombos
vidékről a roppant folyótorkolathoz, ahol a régi erdőségeknek
már írmagja sem maradt. Gyapot- és dohányültetvények
terjeszkedtek a horizontig, soraikat csak az Új-Ad folyó
egymásba gabalyodó ágai törték meg.
Vlora lóháton, egy elhagyatott ültetvényesház melletti
dombtetőről figyelte, ahogy a serege átvonul az első hídon a sok
közül, amely Új-Adopestig még rájuk vár. Nem jártak messze –
nagyjából húsz kilométerre lehettek de biztos volt benne, hogy
keményen meg kell majd küzdeniük ezekért a kilométerekért,
az útjuk végén pedig felégetett hidakra és beásott ellenségre
számíthatnak.
A katonák szalutáltak neki, ahogy elmentek előtte, Vlora
pedig eleinte viszonozta a gesztust, de aztán túlságosan
belefáradt a karja emelgetésé-be, és már csak egy-egy
biccentéssel nyugtázta a tisztelgéseket.
– Jól van, asszonyom?
 A kérdés kiszakította ködös gondolatai közül, és amikor
megfordult, látta, hogy Norrine lovagolt oda hozzá. Kipislogta
szeméből az izzadságot.
– Mikor értél ide? Hol van Davd?
– Most váltottam le, asszonyom – mutatott Norrine az útra,
ahol Davd lovagolt a seregük felé. – Akarja, hogy idehívjam?
– Nem – válaszolta Vlora, és érezte, hogy túl gyorsan bukott
ki a szó a száján. – Nem, semmi baj, csak... – Pár másodpercig
habozott, aztán halkan folytatta: – Kicsit hiányos az
emlékezetem, ami a Ráncban történteket illeti.
– Ez tökéletesen érthető, asszonyom. Hiszen majdnem
meghalt.
Vlora szóra nyitotta a száját, frusztrálta, hogy nem tud
hangot adni a frusztrációjának.
– Tudom, tudom. Csak aggaszt, hogy emlékezetem hézagai
tágulnak. Hogy a dolog még mindig folyamatban van. Érted?
Folyton Olemet keresem, noha te, Davd meg Bo már vagy
tucatszor mondtátok, hogy dolga van valahol.
Norrine lepillantott a nyeregkápájáról lógó puskájára, majd
válasz nélkül elnézett a horizont felé. Talán nem is volt válasz.
Vlora lemondóan legyintett.
– Bocsánat, nem a te problémád.
– De az én problémám, asszonyom – válaszolta lassan
Norrine. – Maga a parancsnokom. De nem vagyok valami jó
tanácsadó. Inkább csak a lövöldözéshez meg a harchoz értek.
– Én is, Norrine.
– Állítólag az idő minden sebet begyógyít. Talán csak időre
van szüksége.
– Nincs időm.
 Kényelmetlen csend ereszkedett rájuk, aztán Vlora
megkönnyebbülten látta, hogy Bo és Nila feléjük tart a
hadoszloptól. Amikor odaértek, a Norrine-étól átellenes oldalára
vezették a lovukat. Bo a fejét vakargatta, és Új-Adopest felé
biccentett.
– Nincs ebben valami fura?
Vlorának beletelt egy pillanatba, hogy átkalibrálja a
gondolatait, és a következő pár naphoz szükséges stratégiákra
fókuszáljon. Reggel óta dolgozott benne valami enyhe
nyugtalanság, de felírta a hézagos emlékezete számlájára.
Végigtekintett a horizonton, és amikor nem talált semmi
aggasztót, Bo felé fordult.
– Nem egészen értem, mire gondolsz.
– Én magam sem – válaszolta Bo. – Te vagy a képzett
stratéga. Én csak úgy érzem, mintha... – Az ajkát harapdálta.
Végül Nila mondta ki.
– Miért van még mindig ott az a híd?
A kérdés szikrát csiholt Vlora elméjében, és a nyugtalanság
érzése megerősödött benne. Bónak igaza van. Valami tényleg
nem stimmel. Nila szemébe nézett.
– Tudniuk kell, hogy jövünk.
– Pontosan. Egy egész hadsereggel masírozunk. Hetek óta
tudniuk kell, hogy jövünk, bőven volt idejük felkészülni. És még
ha valahogy el is kerültük a figyelmüket, a flottánk már
megütközött az övékével. Tudják, hogy itt vagyunk. Tudják,
hogy jövünk.
– Nem tudlak követni – szólalt meg Bo.
Vlora felhorkant. Amilyen zseniális Bo, néha olyan
szánalmasan lassú a felfogása.
 – Van egy daníz hadsereg köztünk és Új-Adopest között,
ugye?
– Igen.
– Ha tudnád, hogy az ellenség úton van megsegíteni az
általad ostromlott várost, nem égetnéd fel az összes hidat
előttük?
Bo néma „ahára” nyitotta a száját.
– Már nem vagyunk messze – folytatta Vlora. – Estére
megközelítjük a hátvédjüket. Szóval miért nem próbáltak
lelassítani minket? Hol vannak a késleltető akcióik?
– Lehet, hogy a tábornokuk egy idióta – vetette fel Bo.
– Lehet. – Vlora dél felé fordította a tekintetét, ahol az Új-Ad
folyó főága horizontálisan kettészelte a Fokot a térképen.
Úticéljuk a széles, mély folyó északi partján várta őket, úgyhogy
a seregét végig ezen az oldalon tartotta. Most azonban valami
zavarta a pozíciójukban. – Lehet, hogy ez egy csapda?
– Milyen módon? – kérdezte Nila.
Vlora a fejét ingatta.
– Talán be akarnak csalogatni a Fokba, hogy bezárjanak
minket egy nagyobb hadsereggel?
– Pocsék csapda lenne – mutatott rá Bo. – Hatalmas flottánk
van a parttól nem messze. Csak annyit kellene tennünk, hogy
kihajózunk, aztán partra szállunk valahol a Foktól délre vagy
északra.
– Egy-két héttel lelassítana minket – magyarázta Vlora. –
Annyi idő alatt erősítést kaphatnak.
– Nem lehet, hogy túl sokat látunk bele ebbe a szituációba? –
kérdezte Nila. – Lehet, hogy ez nem több az ellenség
önteltségénél vagy ostobaságánál... – Egy vállvonással
elhallgatott. – Vitasd meg a tábornokokkal. Vagy hagyj itt egy-
két dandárt.
Erős volt a kísértés, hogy megossza az erőit, de Vlora ellenállt
neki. Ha feldarabolja a csapatait most, hogy több hadsereg is van
még tőlük délre, a szárazföldön, azzal talán csak az ellenség
kezére játszik. Ezt az új-adopesti kitérőt rövid akciónak szánta,
hogy elkülönítse és megtörje az ellenség erejének egy részét.
– Együtt maradunk. – Felemelte a kezét, és jelzett a szavára
váró féltucatnyi futár egyikének. Egy alig tizenöt éves fiú
lovagolt fel a dombra lötyögő ruhában, és tisztelgett neki.
– Parancsaim vannak Sabastenien tábornoknak – mondta
Vlora. – Küldje át a lovasságát az Új-Adón, onnan kövessenek
minket. Derítsék fel a folyó déli oldalát, és rendszeres
időközönként jelentsenek. Leléphet.
– A hírnök már ügetett a lovával, mielőtt Vlora a
mondandója végére ért volna, ő pedig homlokráncolva nézett
utána. – Nagyon úgy érzem, mintha elfeledkeznék valamiről.
– Vannak felderítőid az előőrs előtt? – kérdezte Nila.
– Persze. – Vlora csak főtt a bizonytalanságában. – Ha
egyetlen hidat sem égettek fel, napszálltára megpillantják az
ellenséges ostromzárat. Akkor kiderül, mi vár ránk.

*.*.*

Az ellenség, mint kiderült, egyetlen hidat égetett fel. Ez volt

az Új-Ad egyik kisebb mellékfolyója és a daníz tábor közötti híd.
A folyó ahhoz elég sekély volt, hogy átgázolhassanak rajta,
ahhoz azonban elég mély, hogy az ellenség megnehezítse nekik
az átkelést, ha úgy döntenek. Márpedig a védelmüket elnézve
úgy fognak dönteni.
A daníz hadsereg félhold alakú sáncok sorozatát állította fel
Új-Adopest távoli városa körül, árkokkal, lőállásokkal és
őrtornyokkal. De ugyanezt csinálták a másik oldalon is, kifelé
fordulva, és ezzel magát az ostromló sereget is egy ostromnak
ellenállni képes várossá erősítették meg. A legközelebbi sáncok
alig ötven méterrel emelkedtek a folyó mögött. Vlora a
távcsövében látta rajtuk a karimás sisakú katonákat és az ő
támadására váró tüzérségi csapatokat, amelyek éppen az
ágyúikat ellenőrizték.
– Határozottan tudták, hogy jövünk – jegyezte meg Vlora
csak úgy magának. Körülötte ott várakozott a vezérkara nagy
része, mind lóháton, és a saját látcsövükkel szemlélték az
ellenséget meg a mögötte elterülő várost.
– Azokat mágiával könnyen elpucolhatjuk – javasolta valaki.
Vlora le sem eresztette a látcsövét, hogy megnézze, ki.
– Aligha – vágott vissza Nila. – Legalább nyolc Kiváltságosuk
van ott. Erős vagyok ugyan, de Bóval kettőnknek nem lesz
könnyű egyszerre megküzdenünk mindegyikkel.
– Davd? – kérdezte Vlora.
A lőpormágus egy pillanatig habozott a válaszadás előtt.
– Azok a Kiváltságosok baromi hátul vannak. Szinte az Új-
Adopesttel vívott harcuk frontján. Ha nem tudnám jobban, azt
mondanám, rájöttek, hogy nem érdemes elbizakodottnak
lenniük, ha lőpormágusokról van szó.
– Tehát erős a pozíciójuk, és megjött az eszük – foglalta össze
Vlora.
 – Nagy kár. – Leküzdötte a frusztrációját. Mindez sokkal
könnyebben menne a saját mágiájával. Nem kellene jelentéseket
kérnie az ellenséges Kiváltságosokról, és nem kellene látcsővel
szemlélnie a sáncokat.
– Be tudjuk venni – szólalt meg Frylo tábornok, egy idősebb
veterán, aki még Tamás hadseregében harcolt az adrói-kez
háborúban, és újonnan érkezett Bóval meg Nilával. – De ha nem
találunk ki valamit, sok embert fogunk elveszíteni közben.
Vlora végigpásztázta távcsövével az ellenséges sáncokat, a
táboruk közepét, majd a délutáni félhomályban alig látható Új-
Adopest épületeit. Nem sok magaslati pontot talált, úgyhogy a
láthatóság pár kilométerre korlátozódott, és még azt se
nevezhette tisztának. Az ellenség lényegében bármit forralhat a
sáncok mögött, semmit sem tudna róla. Látcsövét a folyó felé
fordította, ahol pár száz daníz lovas gázolt a vízben a város déli
oldalán állomásozó jelképes erő felé.
– Sabastenien tábornok, kaptunk már hírt a folyón átküldött
felderítőktől?
Sabastenien megrázta a fejét. A harmincas évei második
felében járt, nem lehetett sokkal idősebb Vloránál. Egy időben
az Adom Szárnyai zsoldossereg dandártábornoka volt, aztán
Tamás felvette a reguláris hadseregbe.
– Amint átkeltek, ellenállásba ütköztek. A daníz lovasság
megpróbálja megakadályozni, hogy megvethessük a lábunkat
odaát.
– Hány lovast küldött?
– Kétszáz dragonyost, és parancsba adtam nekik, hogy ne
bocsátkozzanak harcba.
 – Küldjön négyszázat. Legkésőbb holnap délutánra tudni
akarom, mi folyik tőlünk délre.
– Igenis, asszonyom.
Vlora átgondolta a parancsát, azon merengett, nem kellene-e
még többet küldenie. Lehet, hogy az ellenség valamiféle
létfontosságú okból akadályozza a felderítőit, de az is lehet,
hogy csak össze akarják zavarni Vlora hírszerzését. Akárhogy is,
tudnia kell. De milyen áron?
– Legyen ötszáz lovas – helyesbített. – És bízza a
parancsnokukra, hogy harcba bocsátkoznak, vagy sem.
– Igenis, asszonyom. Intézkedem.
Vlora tovább fürkészte az ellenséges tábort, és a távoli
ágyúdörgést hallgatta. A danízok még az érkezése előtt
kezdhették lőni Új-Adopestet, de most leálltak a támadással.
Talán úgy vélték, jobb lenne, ha feléje fordítanák az ágyúikat?
Természetesen nem tévednének.
– Látja ezt? – kérdezte valaki.
– Mit? – Vlora leeresztette a látcsövét, és végigpásztázta a
horizontot.
– Ott. – Sabastenien beszélt. – Egy óránál. A táborukból
jönnek.
Vlora követte az instrukciókat, és meglátta a távcsövével,
hogy két daníz lovas közeledik a sáncokon át. Átgázoltak a
mellékfolyón, és fehér zászlót lóbálva indultak meg az adrói
sorok felé vezető hosszú úton. Egyik lovas sem viselt mellvértet
vagy bármiféle rangjelzést.
– Dezertőrök vagy hírnökök? – kérdezte Bo.
– Hírnökök fehér zászlóval – válaszolta Nila.
 Vlora érezte, hogy egy kimondatlan kérdés lóg a levegőben.
Az egész vezérkara egy bizonyos parancsra számított, és szinte
várta, hogy Bo megkérdezi, lelöveti-e őket. Az az ocsmány
dolog a gondolatai között kétségkívül szerette volna, ha igennel
felel. De ezek nem azok a katonák voltak, akik majdnem
megölték őt. Uralkodnia kellett magán. Leeresztette a látcsövét,
egyik kezével megragadta a kantárt, és lassan elindult, hogy
találkozzon a hírnökökkel.
– Bo, Davd – szólt hátra. – Utánam.
Megállt pár száz méterre a saját erői előtt, hogy ott várja be a
futárokat. Az egyik egy középkorú férfi volt rövid hajjal, komoly
tekintettel és simára borotvált arccal. A másik egy idősebb nő –
nagyon idős, szinte már törékeny. Haját olyan feketére festette,
amilyen Vloráé is volt, arcát mély mosolyráncok barázdálták. A
férfi szólalt meg tört adrói nyelven.
– Flint tábornokot keressük.
– Megtalálták Flint tábornokot – válaszolta Vlora. – Mit
akarnak?
– A Császár Halhatatlan Hadseregének Pókdandárjait vezető
Etepali tábornok nevében jöttünk.
– Mi célból?
– Hogy találkozót kérjünk Flint tábornoktól.
Vlora szemügyre vette a két hírnököt, közben akaratlanul is
elfintorodott. Túl éles szeműek, tiszták és illedelmesek voltak
közkatonáknak, mégsem viseltek semmit, ami tisztként
azonosíthatta volna őket. Lehetséges, hogy az Alsó-
Gazemberben történtek híre megelőzte őt? Felidézte
találkozóját a daníz tábornokkal a Szeles folyó csatája előtt. Az a
férfi puszta trófeaként tekintett Vlora fejére. Arrogáns barom.
 – Miért akarnék én találkozni a tábornokukkal?
– Kölcsönös tiszteletből – tárta szét a karját az idős nő.
– Még egyetlen tisztjükkel sem találkoztam, aki ne
agyonlövendő veszett kutyát látott volna bennem.
A hírnökök beszédes tekintettel néztek össze.
– Hibát követtünk el – válaszolta a férfi.
– Én pedig szétkentem a hibájukat Fatraszta dombjain.
– Annál jobb okunk van, hogy inkább beszéljünk, mint
harcoljunk, önnel, nem igaz? – kérdezte a nő. Sokkal jobban
beszélte az adrói nyelvet, mint a férfi. Kifinomultabban és
gyakorlottabban. Tolmács lett volna? Vagy valaki fontosabb?
– Jó ok maguknak, hogy beszéljenek velem – vágott vissza
Vlora. – Nem fordítva. – Bo megköszörülte a torkát. – Mit
tanácsol, Borbador mágus? – csattant fel Vlora, sokkal több
méreggel a hangjában, mint szerette volna.
– Egy kis beszélgetés sosem árt – jegyezte meg halkan Bo.
– Nem? Nekem most is árt, és ezt daníz késeknek meg
golyóknak köszönhetem.
A hírnökök ismét összenéztek. A nő pár lépéssel előrébb
ösztökélte a lovát.
– Ajándék – mondta, és odadobott Vlorának egy csomagot.
Vlora ügyetlenkedett vele egy kicsit, de elejtésének szégyene
elől megmenekült. Egy zsinórral átkötött szövetet tartott a
kezében. Kioldozta, mire egy kis fémdarab esett a kezébe. Egy
ezüst lőporos hordó. Nem, nem csak egy akármilyen ezüst
lőporos hordó. Az övé. Látta a monogramját a hátoldalába vésve.
A barázdáiban még mindig ott volt a beleszáradt vére.
– Honnan szerezték? – kérdezte.
 – Egy dragonyostól – válaszolta a nő. – Azelőtt vágta le az
egyenruhájáról, hogy megérkeztek az adrói barátai. Halottnak
tettette magát, hogy átvészelje a mészárlást, aztán elmenekült.
Két napja botorkált be a táborunkba.
– És miért adják vissza?
– Szokásunk, hogy trófeát veszünk a halottaktól. – A nő két
ujja közé fogott egy fülében lévő kis pecket, amely szörnyen
hasonlított egy emberi fogra. – De nem az élőktől. Etepali
tábornok úgy érezte, vissza kell adnia önnek.
– Kedves a tábornok úrtól.
– A tábornok asszonytól – helyesbített a férfi.
Vlora nagyon szerette volna a két futár fejével együtt
visszaküldeni az ezüst lőporos hordót. De alig fogant meg a
fejében ez a gondolat, rögtön el is vetette. Miféle válasz lenne
az? Mit érne el vele? Hát tényleg ilyen emberré akar válni?
– Találkozom a tábornokukkal – csattant fel. – A
táboromban. Nyolc órakor.
– Szavát adja adrói tisztként, hogy nem esik bántódása? –
kérdezte az idős nő.
Davd előreugratta a lovát, hogy közvetlenül a hírnök paripája
mellé léptessen vele.
– Ne kérdőjelezze meg Lady Flint szándékait.
Az idős nőt nem sikerült felzaklatnia.
– A maga Lady Flintje számos daníz tiszttel végzett. A
tábornokom szeretné biztonságban tudni magát, legalább addig,
amíg a tényleges harc kezdetét veszi.
– Pihenj, Davd – parancsolta Vlora. Más sem hiányzott neki,
mint hogy beszélnie kelljen egy daníz tiszttel. Tudta, hogy
úgysem ér el vele semmit. A danízok nem fognak lemondani az
istenkövekről, ahogy Vlora sem fog lemondani a
megszerzésükről. De egy szelet tisztesség megszökött a benne
gyökeret verő ocsmányság karmaiból. Maga Tamás tűzte a
mellkasára ezt a lőporos hordót. Értékelte, hogy ismét az övé,
még ha el is veszítette a mágiát, amelyet jelképez. – Szavamat
adom. Beszélek vele. De ha egyszer a harc kezdetét veszi... –
Megvonta a vállát.
– Világos. – A hírnökök meghajoltak, majd megfordultak, és
visszaügettek a daníz sáncokhoz.
Vlora visszatért a vezérkarához. Annyira elmerült a
gondolataiban, hogy szinte meg sem hallotta, amikor valaki
megkérdezte, mi történt, és minden más érdeklődést is gyorsan
elhessegetett.
– Verjünk tábort – parancsolta. – Reggelre legyenek készen a
saját sáncaink ellentámadás esetére. Tartsuk tisztán a partot,
hogy fennmaradjon a kommunikációs vonalunk a flottával.
Valaki nézzen utána, visszatért-e már Olem. Ja, és állítsák fel a
vezérkari sátort. Ma este vendégem lesz.
 11. FEJEZET

– Beszélnünk kell – szólalt meg Styke.

Bevárta a hadoszlop végét, ahol Ka-poel az utolsó Őrült
Lándzsás után tucatnyi lépéssel lemaradva lovagolt a nyergében,
dallamtalanul fütyörészve, és lustán méregetve az elhaladó
danízokat. Amikor Styke odaért hozzá, abbahagyta a fütyülést,
és nyitott kezével a bal oldalára mutatott, Celine jelét formálva.
– Nem – rázta meg a fejét Styke. – Csak mi ketten. Azt
hiszem, értem már annyira a jeleidet, hogy el tudjunk
beszélgetni.
A lány lebiggyesztette a száját, azt sugallva, hogy
valószínűleg már tudja, miről van szó. Az elmúlt pár napon jó
ütemben haladtak – Orz szerint alig harminc kilométerre
járhattak a fővárostól. Az emberek kipihentek voltak, a sérültek
kezdtek meggyógyulni, és egyelőre senki sem vonta kérdőre
őket, hogy mit keres itt egy csoport külföldi katona egy
sárkányember és egy csontszemű társaságában. Styke
lenyűgözőnek találta, hogy ilyen jól működött a csel, bár tény,
hogy szilárd logikára épült.
 Rendszerint senki sem igyekszik megkérdőjelezni
hatalommal bíró embereket, és a jelek szerint Danízban ez
fokozottan igaz.
E nyugodt körülmények alkalmasnak tűntek arra, hogy
négyszemközt kapja Ka-poelt, és kiderítse, mi folyik kettejük
közt mágiaszempontból. Styke Ka-poel lova mellé vezette
Amrecet, és felvette a ritmusát.
– Védelmezel engem a mágiáddal. – Nem kérdés volt. Ka-
poel nem is válaszolt rá, ezért folytatta. – Korábban azt
mondtad, nem teszed.
A lány ezt követő jelrohama már majdnem túl soknak
bizonyult neki.
– Lassabban, lassabban – mondta.
Ka-poel elismételte lassabban. Melyik verzióban hiszel?
– Abban hiszek, hogy védelmezel engem.
Ezt úgy mondod, mintha rossz lenne.
– Ezt úgy mondom, mintha hazudtál volna nekem.
Ka-poel felhorkant. Hazugság barátok között.
– A barátok közti hazugság az, amikor biztosítom róla
Markust, hogy nem úgy néz ki abban a kabátban, mint egy
felöltöztetett szardarab. Az nem barátok közti hazugság, amikor
mélyen a húsomba vájod a vérboszorkányos karmaidat.
Hogy megvédjelek. A jelzés hevessége kihangsúlyozta a
„védelem” szót. Ka-poel folytatta: Megvédem a barátaimat.
Téged. Tánielt. Mindazokat, akik veszélyben lehetnek más
csontszeműektől.
– És ezek közül hányat erősítesz fel a mágiáddal? Hányan
képesek legyinteni a sebeikre, figyelmen kívül hagyni a gyötrő
fájdalmat, és döbbenetes erővel küzdeni?
 Ka-poel összeszűkült szemmel nézett rá. Csak te és Tániel.
– Aha. És ami Tánielt meg téged illet, szarok rá. A ti
kapcsolatotok ilyen, értem én. De ami engem meg téged illet...
Azért vagy dühös, mert Tániellel ellentétben veled nem
fekszem le? Gesztusait egyértelmű gúny járta át.
– Ne gyerekeskedj. Azért vagyok dühös, mert Tániel
engedélyt adott rá. Én nem.
És miért nem kérsz a védelmemből?
Styke ezen elgondolkodott.
– Mert Örült Ben Styke vagyok. Lehet, hogy kicsit
belezúgtam a saját legendámba, és ezzel talán hibát követtem el.
De ami az erőmet és az elszántságomat illeti, azt akarom, hogy
ezek a sajátjaim legyenek. Nem kölcsönkapott erények egy
vérmágustól. Érted egyáltalán, miről beszélek?
Ka-poel egy pillanatra szinte mogorvának tűnt. Dühösen
elfordult tőle, és majdnem egy teljes percbe telt, hogy
visszanézzen rá. Akkor aztán kurtán biccentett, és így válaszolt:
Talán. De bolond vagy, ha nemet mondasz egy ilyen ajándékra.
Nem mintha könnyelműen osztogatnám.
– Igen, de mint mondtam: én nem kértem. Nem
kényszeríthetsz rá valakit, hogy fogadjon el egy ajándékot,
amelyre nem tart igényt.
Csak annyit adok, hogy életben tartsalak. Nem sokat. Eleve
nagyon erős vagy.
Styke úgy érezte, a lány végre hallgat rá. Alkudozik. Az
egóját simogatja. Leesett egy kis súly a válláról, és rájött,
mindeddig attól tartott, hogy a lány egyszerűen közli vele, most
már az övé. De ez érezhetően nem egy gazda és egy rabszolga
beszélgetése volt. Vett egy nagy levegőt.
 – Jól van. Kezdjük az elejéről. Hogyan működik?
Ez egyfajta összeköttetés kettőnk között. Hagyhatom, hogy
táplálkozz a mágiám erejéből, adhatok többet, amikor kell, vagy
elvághatlak tőle, amikor nincs rá szükséged. Ha egyszer létrejött
a kapcsolat, nem kerül sok energiámba a fenntartása. De ha túl
sok erőt kölcsönzök neked, az tényleg kimeríthet. A magyarázat
olyan hosszúra nyúlt, hogy Styke-nak kétszer is el kellett
ismételtetnie vele, mire teljesen megértette.
– Ezért fáradtál el annyira Csillagfény után? Mert annyi erőt
kölcsönöztél nekem? Úgy tűnik, mintha csak most kezdenéd
igazán kiheverni.
Ka-poel elvigyorodott. Nem. Tényleg elszívtál tőlem némi
energiát a harcban, de a legtöbb Tánielnek ment.
– Gondolom, szüksége volt rá.
A kommunikációnk nem tökéletes, de amennyire tudom,
több daníz dandárral szállt szembe.
Styke épp a kulacsából ivott, de erre az ital felét kiköpte
maga elé.
– Egyedül?
Nem tudom biztosan. De elég erőt elszívott hozzá.
– Tényleg ennyire erős?
Mi vagyunk ennyire erősek, helyesbített Ka-poel. Ekkor
felismerte saját arroganciáját, és korrigált egy alázatosabb
gesztussal. Majdnem mindketten belehaltunk. Egyikünk sem
lesz képes még egyszer ilyesmire. Ami azt illeti, szóltam neki,
hogy csatlakozzon hozzánk, de időbe telik, mire utolér minket.
Styke elismerte magában, hogy Tániel jelenléte sokat
segítene. Még akkor is, ha csak töredék annyi ereje is van,
amennyivel szembeszállhatna pár daníz dandárral. Elhessegette
a gondolatot, és a jelenre összpontosított.
– Nézd, tudom, hogy szerinted szükség van erre. De az
erőmnek... a sajátomnak kell lennie.
Biztos vagy benne?
– Teljesen.
Kisebb háború dúlt Ka-poel arcán. Styke szinte érezte, ahogy
fontolgatja a lehetőségeket, és azon tűnődik, hogy talán
dönthetne helyette, vagy egyszerűen csak ismét hazudhatna
neki. Szája végül határozottan elkeskenyedett, és mutogatni
kezdett a kezével. Visszavonom az erőmet. De nem akarom,
hogy egy másik csontszemű hatalmat szerezzen fölötted.
– Szóval szemmel akarsz tartani?
De csak a beleegyezéseddel.
És íme, az alku. Styke felmordult, mert úgy érezte, valahogy
még mindig manipulálják. De Ka-poelnak igaza volt. Ka-Sedialt
ugyan egy fél világ választotta el tőlük, így nem férhetett
hozzájuk, azonban akadhattak a fővárosban más csontszeműek
is, akik az irányításuk alá vonhatták. És ha döntenie kellett,
inkább Ka-poel mágiáját kockáztatta meg, mint egy idegenét.
– Rendben. De csak tarts szemmel. Én nem Tániel vagyok.
Nem a bajnokod vagyok. Csak egy ideiglenes testőr.
Ka-poel közelebb hajolt hozzá, és megpaskolta az arcát. A
gesztus tartalmazta egy agg nagymama minden gyengédségét, de
amint a lány ujjai hozzáértek Styke bőréhez, elektromos sokk
járta át a testét az arcától az ujjai és lábujjai hegyéig.
Összerezzent, de az érzés olyan gyorsan elmúlt, hogy azt hitte,
csak képzelte az egészet. Pár másodperccel később összeszűkült
szemmel fogadta a hirtelen fejfájást. Lenézett a kezére,
megmozgatta az ujjait, és érezte, hogy egészen kicsit lassabban
reagálnak a parancsaira. Olyan enyhe fájdalmak tolakodtak
előtérbe, amelyeknek eddig a létezéséről sem tudott: a régi,
golyó ütötte begyógyított sebektől a mágiával összevarrt
csillagparti vágásokig és döfésekig.
A kín visszhangzuhatagja teste minden porcikájába
beléhasított, ő pedig egyszerre gyűlölte és hálálkodott érte.
Levegő után kapkodott, és égett a szeme, de a szabadságérzettől
szárnyra kapott a szíve. Biccentett Ka-poelnak, és azon kapta
magát, hogy ostobán vigyorog.
Tetszik?, jelezte Ka-poel felvont szemöldökkel.
– Nem tetszés kérdése – válaszolta Styke. – Tudás kérdése.
Érzem, hogy a testem ismét a sajátom.
De én sosem..., kezdte a lány, de aztán hagyta, hogy lehulljon
a keze. Lemondóan legyintett, és elhúzta a száját.
A társalgás félbeszakadt, minthogy a csapat lefordult előttük
az útról egy több épületből álló fogadóhoz. Számítottak erre a
megállóra, és mivel a hely meglehetősen elhagyatottnak tűnt, a
Lándzsások leszálltak a nyergükből, és odavezették a lovukat
egy nagy itatóhoz. Styke otthagyta Ka-poelt, hogy ellássa
Amrecet, aztán ellenőrizte, hogy Celine is tisztességgel gondját
viseli-e Margónak.
Miközben figyelte, ahogy Celine lekeféli a lovat, és időnként
adott neki egy-egy tanácsot, odalépett hozzá Markus és Zak.
– Hol van a helyi vezetőnk? – kérdezte Styke.
– Ellátmányt kér a hely tulajdonosától – válaszolta Zak.
Styke felpillantott az útra, és végignézte, ahogy nagyjából
tizenöt katona bemasírozik a fogadó nagy udvarába. A legtöbben
alig voltak elég idősek, hogy egyenruhát viseljenek, karimás
kalapjuk és mellvértjük szabályosan lógott róluk. Többük
leégett, ami az egész napos menetelést illető
tapasztalatlanságukról árulkodott.
– Valami baj van? – kérdezte, miközben a katonákat figyelte.
– Csak kíváncsi vagyok, tudunk-e majd valamikor felderítést
végezni – válaszolta halkan a fivére helyett Zak. – Tudom,
mennyire utálsz vakon rohanni a falnak, és már napok óta
lovagolunk annak a külföldinek a szavára hagyatkozva. Könnyű
célpontot nyújtunk így, egyetlen csoportba tömörülve, főleg,
hogy fogalmunk sincs, mi van akár előttünk, akár utánunk.
– Igazad van, nekem sem tetszik a helyzet – válaszolta Styke.
Palo nyelven beszéltek, ami nem egészen daníz, de eléggé
hasonlít, hogy ha valaki meghallja, jó eséllyel összetévessze a
rosszul beszélt danízzal. – De a barátunk eddig nem hazudott
nekünk. És ha bármelyikőtök előremegy vagy lemarad, csak
növeli annak kockázatát, hogy valaki megállít és kérdőre von
benneteket. Nem, a sárkányemberrel maradunk. Mindnyájan.
A fivérek boldogtalanul bólintottak.
– Esetleg Sakál beszélhetne a szellemeivel, nem? Hogy
tudjuk, hányadán állunk ezen a földön – szólalt meg Markus a
bizonytalanság és a remény keverékével.
– Az utóbbi időben nem kérdeztem. A vérboszorkánynak
köszönhetően nem járt sok szerencsével. Jut eszembe... – Styke
Sakált kereste. Tekintete megállapodott az udvar közepén lévő
nagy, kerek kúton, ahol az újonnan érkezett katonák a
szomjukat oltották, és a lovukat itatták. Styke-ot és a többi
kressiait csak pár kósza, kíváncsi pillantásra méltatták...
gondolkodás nélkül elfogadták a tengerészgyalogos-
egyenruhákat.
 Sakál azonban a kút mellett térdelt, bedugta a fejét a vízbe,
majd megrázta, és aztán megismételte a folyamatot. Mindenki,
akinek volt szeme, láthatta, hogy Sakál nem igazán daníz, és ez
egyre kíváncsibbá tette a katonákat.
Három daníz egyenruhás gyűlt köré egyre szorosabb körben.
Zak és Markus mindketten elindultak feléjük, de Styke
megragadta a vállukat.
– Hozzátok ide Orzot – mondta, majd lassan, szórakozottan a
kút felé indult, kezével a háta mögött, nem pedig a kését
szorongatva, ahogy szíve szerint tette volna. Remélte, hogy a
helyzet még azelőtt megoldódik, hogy odaérne a kúthoz.
– Honnan származol? – kérdezte az egyik őr danízul.
Sakál a többi katonával együtt tanulgatta a nyelvet, de
akárcsak a többiek, semmiképpen nem tudott volna
elbeszélgetni egy helyivel. Mintha nem is hallotta volna a
kérdést, ismét a vízbe dugta a fejét. Amikor kihúzta, az egyik
katona – egy magas nő, aki az egyetlen bóbitája körül kopaszra
nyírta a koponyáját – megragadta a vállát.
– Honnan származol? – kérdezte ismét, ezúttal kissé
agresszívabban.
Sakál rámosolygott, és a fülére, majd a torkára mutatott,
végül pedig megrázta a fejét.
– Mi van, néma vagy? – A nő hangjából csöpögött a gúny. A
társaságában lévő két férfi nevetett a kérdésen, bár Styke nem
értette, mi olyan vicces benne. Az egyik hirtelen elkapta Sakál
karját, és talpra rántotta. Sakál engedett neki, így szándékosan
nekidülöngélt a két férfinak, elleplezve ezzel kést rántó
mozdulatát.
 Styke pár fürge lépéssel odaért hozzájuk. Gyorsan
benyomakodott Sakál és a három katona közé, kimért
higgadtsággal végigtekintett rajtuk, és igyekezett nem előrántani
a saját kését.
A nő akaratlanul is elhátrált egy lépést. Styke rátette kezét az
egyik férfi mellkasára, és finoman meglökte. Orz megtanította
neki a „Meghívlak egy italra” daníz megfelelőjét, úgyhogy most
ezt használta.
– Hosszú napot töltöttetek a napon – szólalt meg tört daníz
nyelven.
– Valami baj van? – A csapat őrmestere lépett oda Styke-hoz.
Egyetlen hosszú pillantással tetőtől talpig végigmérte, aztán a
három katona felé fordult. – Nos?
Bóbita elfintorodott.
– Ez a rabszolga tiszteletlenül viselkedett – mutatott Sakálra.
– És ez is – mutatott Styke-ra. – Meg kell őket korbácsolni.
Styke úgy érezte, egy hajszál választja el az erőszaktól. Sakál
meg ő játszi könnyedséggel elbánhatott volna ezzel a néggyel,
de a másik tizenegy már problémát jelentene.
– Elnézést kérek – mondta, és enyhén meghajolt derékból.
Orz már felvilágosította, hogy a meghajlás fontos errefelé. – Ez a
rabszolga nem tud beszélni.
– Attól még válaszolhat a kérdésre! – Bóbitának forrt a vére.
– Hogyan? – érdeklődött Styke, remélve, hogy a
hangsúlyozása nyilvánvalóvá tette, milyen egyértelmű a kérdés.
Óhatatlanul is a nő származási hátterén töprengett. Valamiféle
nemesnek kellett lennie, vagy legalábbis olyasvalaminek, ami a
danízoknál nemesi számba megy. Talán egy jelentős Háztartás
fattya, akit azért küldtek a gyalogsághoz, hogy benőjön a feje
lágya. Nem lehetett több tizenhétnél, de máris annyira
kiütközött rajta az arrogancia, mint egy kez tiszten.
A nő dühösen meredt rá, kérdését meg sem próbálta
megválaszolni.
– Sajnálom – ismételte Styke.
Az őrmestert nem különösebben érdekelte a vita. Styke felé
fordult, és szánakozón felsóhajtott.
– Joga van hozzá. Elvégre valóban rabszolgák vagytok. – Arca
és hanglejtése együttérzésről tanúskodott.
– Bocsánatot kértem. – Styke azon kapta magát, hogy a kése
nyelét markolja, mire gyorsan kényszerítette magát, hogy
engedje el. – Nem hiszem, hogy tovább kéne erőltetnünk a
témát.
– Én viszont...!
Bóbita válaszát Orz időszerű érkezése szakította félbe. A
sárkányember könnyedén belépett a konfrontáció kellős
közepébe, és úgy helyezkedett Styke meg az őrmester közé,
ahogy korábban Styke Sakál meg a katonák közé.
Az őrmester orrlyukai kitágultak, a katonák pedig azonnal
elhátráltak.
– Ez itt nem a te tulajdonod – figyelmeztette Orz Bóbitát
ijesztően mély hangon.
Az őrmester elsápadt. Hátrálni kezdett, és minden lépésénél
meghajolt.
– Nem, nincs semmi probléma, Isten Szolgája. Elnézésedet
kérem.
Orz addig bámulta a katonákat, amíg vissza nem kotródtak az
udvar túlsó végére, aztán ráérősen odasétált az Örült
Lándzsásokhoz.
 – Ideje mennünk – mondta halkan, de egyértelmű sürgetéssel
a hangjában. Hamarosan ismét úton voltak, és miután bevették
az első nagy kanyart, kikerülve ezzel a fogadó látóteréből, Orz
javaslatára gyors ügetésbe kezdtek.
– Mi történt? – kérdezte Orz, amikor Styke odalovagolt
hozzá.
Styke megint azon kapta magát, hogy a kését markolássza.
Elengedte.
– Kipécézték maguknak Sakált.
– Nem sok palót látnak errefelé. A kressiaiak is ritkák, de
rabszolgákkal mindenki találkozott már, és tudja, hogy jobb, ha
nem szórakozik velük. Na de a palók? – Orz megeresztett egy
sor kifejezést, amelyet Styke még nem ismert. – Azok az
újoncok csak tetves gyerekek – tette hozzá végül. – Olyan sok
katonát küldtünk külföldre, hogy levitték a toborzási korhatárt
tizenhatra. A Háztartások büszkeségi kérdést csinálnak belőle,
hogy a kevésbé hasznos tagjaikat beküldjék a hadseregbe,
mindegy, milyen képzetlenek vagy kiváltságosak.
Ezek szerint Styke nem tévedett nagyot.
– Honnan tudod mindezt?
– Onnan, hogy az utóbbi pár napban kikérdeztem mindegyik
fogadóst, akivel dolgunk akadt. Évek óta nem vagyok szabad
ember Danízban. Információra van szükségem. Ezért tartott
olyan sokáig, hogy ellátmányt szerezzek.
– Lehet ebből problémánk?
– Csak ha követnek minket. – Orz hátrapillantott a válla
fölött.
– Amikor téged megláttak, nem tudtak elég gyorsan
elkotródni.
 – Még szerencse. Egy vak is látja, hogy izzik benned az
erőszak.
– Visszafogtam magam – tiltakozott Styke.
– Akár egy kutya a lánc végén – köpte dühösen Orz. – A
rabszolgák nem sugároznak magukból efféle erőszakot, Styke.
Még a Háztartás őrei is tudják a helyüket. Nem mondanak ellent
egy daníznak.
– Mire jó egy őr, akinek nem szabad harcolnia?
Orz elkáromkodta magát.
– Ez bonyolult! Ha én is ott vagyok, és megparancsolom,
hogy öld meg őket, az elfogadható. De magadtól nem tehetsz
ilyet.
– Ez ostobaság.
– Itt így mennek a dolgok!
Styke a nyelvére harapott, és minden erejével igyekezett
elfogadni Orz érveit. Ez nem az ő földje. Itt nem lehet önmaga,
ha azt akarja, hogy élve végigcsinálják ezt a küldetést.
– Nem hagyom nekik, hogy megtámadják egy emberemet.
– Még akkor sem, ha ezzel megmented a többieket?
– Nem.
Orz vett egy nagy levegőt, és Styke arcát tanulmányozta.
Néhány gyors lélegzetvétel után lenyugodott, és megrázta a
fejét.
– Te egy csoda vagy, Ben Styke.
– Tiszt vagyok. Többnyire szar tiszt, de mindig megvédtem
az embereimet a zsarnokok igazságtalanságától. Ez a kevés jó
kvalitásaim egyike, és ebben a korban már nem vagyok hajlandó
engedni belőle. – A szavak gondolkodás nélkül buktak ki Styke
száján, és egy kicsit önmagát is meglepte. Mindig is tudta, hogy
határozott véleménye van ezekről a dolgokról, de agyának
logikus szeglete azt sugallta, hogy rugalmasabbnak kellett volna
lennie. Hagynia kellett volna, hogy Sakált elverjék a többiek
érdekében.
Ám Fatrasztában sosem hagyta annyiban, amikor életekről és
háborúkról volt szó. Itt miért tenné?
– Rendben – biccentett végül Orz. – Csak maradjunk jócskán
a katonák előtt. Előttük érjük el a várost, aztán felszívódunk.
Lehet, hogy pletykálkodni fognak, de amíg mozgásban
maradunk, nem lehet belőle probléma. – Nem úgy hangzott,
mint aki elhitte a saját okfejtését.
– Olyan ritka, hogy egy rabszolga kiálljon magáért?
– Igen. – Orz habozás nélkül válaszolt.
– Miért?
– Mert kondicionálva vannak. Mielőtt bármilyen rangra
emelkedhetnének a Háztartáson belül, megtörik és átformálják
őket. Akit nem lehet betörni, azt megölik. – Styke a nyelvére
harapott, hogy elejét vegye a visszavágásnak. A dühe még
korántsem múlt el, továbbra is ott forrongott benne. A gyűrűjét
csavargatta, hogy ne a karabélyával kezdjen matatni.
– Mit gondolsz, a sárkányemberekkel mi történik? – kérdezte
Orz sokatmondó tekintettel. – A sárkányemberek, a
csontszeműek és a Kiváltságosok mind az állam eszközei. De az
igazság az, hogy Danízban mindenki valaki más tulajdona. Még
a Háztartások vezetői is mind a császár tulajdonában vannak. A
külföldi rabszolgák pedig alacsonyabb státusban vannak, mint a
Háztartás lóti-futijai. Így aztán könnyen célpontokká válnak.
– Ezt korábban is említhetted volna.
 – Egy sárkányember és egy csontszemű társaságában vagy.
Nem tartottam túl valószínűnek, hogy célpontot látnak majd
benned.
Styke a fogát csikorgatta. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte
magát, és azon tűnődött, Ka-poel mágiája korábban extra
energiát biztosított-e neki. Valószínűnek tűnt, hogy igen.
Kimerült, fájdalmak gyötörték, és határozottan nem akart még
tíz órát lovagolni alvás előtt.
– Jól van. Ma későig lovagolunk. Nem akarok újra találkozni
azokkal a katonákkal. Magunk mögött hagyjuk a kérdéseiket.
 12. FEJEZET

El kellett ismerni, Meln-Dun emberei meglehetősen alapos

parancsnoki központot állítottak fel Zöldtűzmély átkutatásához.
Méghozzá a raktár fölötti irodák egyikében. Két falat Palo
Mama ismert társainak rendőrségi fantomképei borítottak,
valamint hosszú leírások mindazokról, akikről nem sikerült
rajzokat készíteniük. A fény a harmadik fal nagy, törött ablakain
szűrődött be. A negyediken Zöldtűzmély óriási térképe lógott,
rajta jegyzetekkel és nagy, vörös X-ekkel.
Michelt leginkább a térkép érdekelte, de amint belépett,
először a meglehetősen vegyes keresőcsapatot vette szemügyre.
Két nőből és hat férfiból állt, mármint rajta, Ichtracián és
Dahrén kívül. Természetesen mind palók voltak, bár Michel az
öltözékükön látta, hogy az élet legkülönfélébb területeiről
érkeztek – vagy legalábbis ezt a benyomást akarták kelteni. Csak
ketten viselték a munkások tradicionális barna pamutruháját,
amely a leggyakoribbnak számított a városi palók körében.
Mindkét nő szarvasbőrbe öltözött. Egy másik egy brudániai
kereskedő külsejét öltötte magára, háromszögletű kalappal és
elegáns, kék pamutkabáttal.
Maga Dahre egy széken hintázva ült, lábát egy rozoga szófa
szélén pihentette, kezében egy óncsésze kávét tartott. Úgy
festett, mint egy öreg, fáradt rendőrkapitány, aki éppen reggeli
eligazítást tart az őrmestereinek, és Michel már a puszta
látványától is visszasírta Blasdell századost. Azon tűnődött, mi
történhetett vele. Remélte, hogy még a daníz tisztogatások előtt
kijutott a városból.
Dahre üdvözlésképp a homlokához érintette a kezét.
– Figyelem, ez itt Tellurin és Avenya, tolvajfogók a Brannon-
öbölből. Segíteni fognak nekünk a keresésben. – Körbement, és
bemutatta nekik az embereket. Michel emlékezetébe véste a
neveket, de két alakot különösen megjegyzett magának: egy
idősebb, nyúlszájú férfit, aki meredten bámult rájuk a
„tolvajfogó” szó hallatán, és az egyik szarvasbőröset; egy fiatal
nőt, aki vigyorogva pillantott Ichtraciára, majd látványosan
pofákat vágott Michelre.
Úgy tűnt, a többiek örültek a pluszsegítségnek, de az a kettő
problémát jelenthetett.
– Elég jó bázist építettetek itt ki – jegyezte meg Michel,
ahogy odalépett Zöldtűzmély térképéhez. – Gondolom,
valamelyikőtöknek rendőrségi tapasztalatai is vannak.
Az idős férfi vonásai kissé megenyhültek.
– Igen, nekem. Huszonöt évet húztam le az Irreguláris Palo
Osztályon, itt, a Mélységben.
– Couhila, ugye? – kérdezte Michel.
– Úgy van.
– Szép munka.
 Az öreg tekintete tovább enyhült, és köszönetképpen
biccentett Michelnek. A rendőrök általában nem kedvelték a
tolvajfogókat: leginkább helyi fejvadászokat láttak bennük,
ugyanakkor egyesek szerint egy tapasztalt tolvajfogónál senki
sem tud biztosabban nyomára akadni egy rejtőzködő
célpontnak. Michel ezt a hírnevet használta ki tekintélyt
parancsoló hanghordozásával.
Dahre arra a fiatal nőre mutatott, aki korábban Michelre
vágott pofákat.
– Devin-Mezi segített a danízoknak, amikor azt a
Feketekalapos bombamerénylőt kerestük a katakombákban. A
kutatást koordináló Háztartásnak dolgozott, és sok jó ötlete volt.
Michel igyekezett nem összerezzenni. Ezen a nőn
mindenképpen rajta kellett tartania a szemét. Ha
együttműködött a Yaret Háztartással, jó esély van rá, hogy
többször is látta az arcát.
– Jó – bólintott. – Ez itt mind nagyszerű. – Az X-ekre
mutatott. – Ezeket a helyeket ellenőriztétek már?
Egész sor biccentés válaszolt neki. Azonnal nyilvánvalóvá
vált számára, hogy ez az akció nagy gyengesége.
Véletlenszerűen kiválasztott helyekre utaztak – valószínűleg
füleseket és hamis nyomokat követve. Nem volt rendszer az
őrületükben, és Michel ezt meg is mondta nekik.
– Nem fogunk elkapni egyetlen palo szabadságharcost sem,
ha csak fülesek után megyünk. Nem, ez a Palo Mama...
valószínűleg állandó mozgásban van, és folyamatosan változtatja
a rejtekhelyeit. Ha csak egy kicsit is helyén van az esze, van egy
hordozható térképe, amely hasonlóan fest, mint ez itt, és
azonnal tudomást szerez minden razziájukról.
 – Honnan tudná, hol fogunk lecsapni legközelebb? –
kérdezte a homlokát ráncolva Devin-Mezi.
Michel rá és Couhilára nézett. E kettő aggasztotta őt, ezért
most úgy döntött, az egyikből ellenséget, a másikból barátot kell
faragnia. Couhilát már megpuhította az elismerésével.
– Onnan, hogy nyilvánvalóan nem ostoba! – csattant fel. –
Egy szabadságharcos sem húzza sokáig, ha nem tud egy lépéssel
a helyi hatóságok előtt maradni. Valószínűleg legalább annyi
kéme van a Mélységben, mint nektek. – Biztosan tudta, hogy így
is van, ahogy azt is, hogy Palo Mama nagyon is okos. Ka-poel
nyilván a legrátermettebb ügynökét hagyta hátra a pozícióban.
– Akkor hát mit csináljunk? – kérdezte Couhila.
Michel tiszteletteljesen bólintott.
– Ezek mind remek módszerek – mutatott körbe a
helyiségben. – De okosabban kell használnunk őket. A
Brannon-öbölben ugyan nincs olyasféle patkányfészek, mint
Zöldtűzmély, de attól még ugyanúgy vannak nyomornegyedei.
Csak módszeres munkával lehet belőlük előcsalogatni valakit. –
Hogy aláhúzza mondandóját, rámutatott egy helyre a Mélység
délkeleti sarkában, majd egy másikra, aztán egy harmadikra,
egyre beljebb a Peremtől. – Lecsapunk mindenkire, aki ismeri
őket. Bőkezűen bánunk a pénzzel és a fenyegetésekkel, és
bármerre megyünk, informátorok hálózatát hagyjuk magunk
után.
Dahre felemelte ónbögréjét, belekortyolt, aztán a bemutatása
óta most először megszólalt.
– Hát ez nagyon ambiciózus.
Michel csak megvonta a vállát.
 – Dolgoztam pár tapasztalt fejvadásszal meg az ő rendkívül
gazdag ügyfelükkel a Brannon-öbölben. Ti azt mondtátok, a
pénz nem akadály.
– Észszerű határokon belül – szólt közbe Dahre.
– Észszerű határokon belül – nyugtázta Michel. – Ezt nem
úszhatjátok meg olcsón, de az alapján, amit eddig itt elértetek,
talán őrült költségekbe sem kell vernetek magatokat. Még pár
csatlós, ötvenezer krana megvesztegetésekre…
Ismét félbeszakították, ezúttal Devin-Mezi. Nevetésben tört
ki.
– Ötvenezer fejenként? Miért, minden megvesztegetési
pénzből le akarod venni a magad százalékát?
– Összesen! – rivallt rá Michel. – Osszatok szét okosan
ötvenezret a Mélységben, és hamarosan meglesz az a
szabadságharcos. – Ichtraciára pillantott, aki még mindig az ajtó
mellett állt, és zsebre vágott kézzel fürkészte az akciócsoportot.
Máris kezdte fesztelenebbül érezni magát a palók között, de
Michel még mindig látta a bizalmatlanságot a szemében. Teste
ugrásra készen várakozott, mintha harcra számítana. – Nézd –
mondta Devin-Mezinek. – Ha árnyékokat akarsz kergetni,
nekem az is megteszi. Engem hetibérben fizetnek. Viszont annál
nagyobb bónuszt kapok, minél előbb lezárom az ügyet,
márpedig ezt az ügyet így lehet lezárni. Máskülönben lelépek.
Dahre gyorsan felpattant, és megköszörülte a torkát.
– Nem, nem! Ne lépj le. Nekem tetszik, amit mondasz. Talán
pont egy ilyen módszerre van szükség, hogy elkapjuk ezt a
ribancot, és végre gatyába rázzuk a Mélységet.
Devin-Mezi vicsorogva nézett Michelre. Couhila
elégedettnek tűnt. Michel észrevette, hogy az öreg rendőr
őrmester nem rajong az ifjú jöttmentért. Ez az információ még a
hasznára válhat.
– Rendben. Említetted a katakombákat. Rajta vannak a
térképen? – kérdezte.
– Már amennyiről tudunk. A nagy Feketekalapos-tisztogatás
során több ezer kilométernyi katakombát fésültek át, úgyhogy
kicsit többet tudunk róluk, mint korábban, de még mindig sok a
felfedezetlen terület. – Dahre hunyorogva lépett oda a
térképhez. – Őszintén szólva a konzervatívabb palók félnek
tőlük. Babonák, meg ilyesmi. Lehet, hogy Palo Mama ott
rejtőzködik, de a katakombákban számolni kell a beomlásokkal,
a rejtett csapdákkal, a rossz levegővel és az eltévedés
kockázatával. Fogadok a következő havi bérembe, hogy a
Mélységben van.
Michel még azelőtt csóválni kezdte a fejét, hogy Dahre a
mondandója végére ért volna. Egyetértett ugyan a művezetővel,
ám nem akarta, hogy ténylegesen elkapják Palo Mamát. Azt
akarta, hogy közel kerüljenek hozzá – olyan közel, hogy ő maga
megtalálja. Az nem árthat, ha kicsit felkavarja az állóvizet.
– Minden tisztelettel, meg kell mondanom, hogy nem értek
egyet. Lehet, hogy vannak, akiket a veszély távol tart a
katakombáktól, de nem egy szabadságharcost. Nekik az egész
életük a veszélyről szól. A potenciális eltévedés nem rémíti meg
őket. Be kell néznünk minden kő alá, át kell kutatnunk minden
alagutat. Ha vannak pluszembereid, állítsd rá őket rendszeres
keresésekre.
Dahre a homlokát ráncolta, de vonakodva biccentett.
Michel pár másodpercig a térképet tanulmányozta.
 – Itt kezdjük – mutatott egy helyre, nem messze a bányától. –
Először házalni fogunk. Kis megvesztegetésekkel kezdjük,
munkát és pénzt ígérünk, aztán gyorsan utánajárunk minden így
szerzett információnak.
Villámrazziákat tartunk, hogy rátegyük a kezünket egy
helyettesre, vagy bárkire, aki tudhat valamit Palo Mama
hollétéről.
– Ez a technika nagyon emlékeztet a Feketekalaposokéra –
jegyezte meg Couhila. A hangjából kiindulva csak segíteni akart,
ám szavait komor tekintetek követték.
Michel kiköpött a padlóra, és undorodó arcot vágott.
– Sajnos igen. Azok a szarháziak jók az ilyesmiben.
– Nem szívesen használom az ő stratégiájukat – szólalt meg a
brudániai kereskedőnek öltözött palo.
– Azt hiszed, a Feketekalaposok találták ki ezt a módszert? –
fordult Michel agresszívan a férfi felé. – Nem. Ennek ezer éve ez
a módja. Ha politikai állásfoglalást akarsz csinálni belőle, csak
rajta, de majd azután, hogy végeztünk. – Végighordozta a
tekintetét az embereken, és látta, hogy Dahre vigyorog.
Pontosan tudta, mit csinál Michel, és a jelek szerint támogatta.
Hát persze. Számára ez csak egy újabb munka volt, amelyet
el kellett végezni.
– Jól van, lássunk hozzá – mutatott a csoportra Michel. – A
Mélységnek húsz szintje van, ugye? Ti ketten a felső szinteket
dolgozzátok meg. Ti hárman alattuk lesztek. Ti hárman az alsó
szinten. Én és Avenya intézzük a többit. Ne feledjétek, nem
akarunk elkapni senkit, legalábbis rögtön az elején nem.
Egyelőre csak kérdezősködünk, és költjük a pénzünket. Meg
talán némi daníz fejadagot. Ha találtok valamit, jelentsétek
nekem és Dahrénak.
A csoport szétszéledt. Michel megvárta, hogy mindenki
elmenjen, aztán odalépett Dahréhoz.
– Elnézést, amiért magamhoz ragadtam az irányítást –
mondta halkan. – Nem akartam a fejedre nőni.
Udvarias és kedvelhető. A legjobb módszer az ellenség közé
való beszivárgásra.
Dahre csak legyintett.
– Tudod, mit csinálsz. Én csak egy bánya művezetője vagyok,
akiben megbízik a főnök. – Elfintorodott. – Ha gyorsan a végére
jársz ennek a tetves ügynek, meghívlak egy piára. A pokolba is,
javasolni fogom, hogy tartsunk alkalmazásban.
– Megteszem, amit tudok – ígérte Michel, aztán az ajtó felé
indult. Amikor kellő távolságra jutottak a bányától, és maguk
mögött hagyták új munkatársaikat, mindkét kezével beletúrt a
hajába, és előregörnyedve, hosszú, egyenetlen légzéssel bámulta
a mocskos talajt. Lassan leolvadt róla a fedőszemélyisége,
elveszítette csendesen magabiztos mosolyát és megfontolt
tekintetét. A testén kibukott az álca egész napos fenntartásának
feszültsége, ujj begyei kissé megremegtek.
– Sosem tudatosult bennem, hogy milyen félelmetes vagy.
Michel felnézett Ichtraciára. Testtartása még mindig
nyugtalanságról árulkodott, de most különös csillogással a
szemében figyelte őt.
– Én?
– Igen, te. Úgy váltasz személyiségeket, mint más ruhákat.
Megnyerő vagy. Meleg és barátságos. Amikor kiderült, hogy
nem az vagy, akinek mondtad magad, úgy éreztem, Yaret meg
én is bolondok voltunk, amiért magunk közé engedtünk. De
most, hogy láttam, hogyan végzed a munkádat... – Kurtán
felnevetett, és megrázta a fejét. – Tudtam, hogy jó vagy abban,
amit csinálsz, de ez hihetetlenül félelmetes.
Michel mosollyal díjazta a bókot, de csak fél szívvel. Nem
tudott szabadulni a gyomrát szorító érzéstől – amiben nem most
először volt része. Dahre, Couhila, még Devin-Mezi is: a Meln-
Dunnak dolgozó palók nem rossz emberek.
– Kedvelem Dahrét – jegyezte meg halkan Michel.
– Kompetens fickónak tűnik. És rögtön szimpatikus lettél
neki.
– Nagy kár.
– Nem akarod elvégezni a munkádat? – kérdezte Ichtracia
némileg meglepetten.
– Nem arról van szó, mit akarok. El kell végeznem, hát el is
fogom. De napról napra átverni ezeket az embereket... – Michel
elhallgatott. Azt akarta mondani, hogy „végül visszaüt”, ám
tekintve, hogy Ichtracia is azok közé tartozott, akiket
megvezetett, nem számíthatott sok együttérzésre. Lassan
visszahelyezte magára a maszkját. – Dolgozzunk egy kicsit
Dahre csoportjának. Hátha sikerül Palo Mama nyomára
akadnunk.
Ichtracia bizonytalanul mustrálta, egyértelműen felkavarta,
hogy Michel újra visszasüllyedt a szerepébe.
– Gondolod, hogy megtaláljuk?
– Muszáj megtalálnunk. Az egész tervem azon múlik, hogy
kapcsolatba lépjünk vele. De van más dolgunk is.
– Meln-Dun felültetése?
Michel elvigyorodott.
– Igen, az lesz a dolog szórakoztató része.
 13. FEJEZET

A daníz tábornok tíz perccel korábban érkezett. Harmincfős

díszőrséggel és két Kiváltságossal lovagolt el az adrói tábor
széléig. Vlora gyalogosan fogadta őt Davd, Nila és Bo
társaságában, miközben Norrine és Buden távolabbról figyelték
a találkozót az esetleges trükközések megelőzése érdekében.
Vlora üdvözlésképpen intett nekik. Oldalán kardját viselte,
díszegyenruháján pedig ismét ott virított a visszakapott lőporos
hordós kitűző. Minden erejére szüksége volt, hogy a frissen
felvert tábor egész napos ellenőrzése után talpon tudjon
maradni, és most félig-meddig abban reménykedett, hogy ez az
ellenséges tábornok éppakkora seggfejnek bizonyul, mint
korábbi kollégái, és ürügyet szolgáltat majd neki, hogy gyorsan
rövidre zárja az értelmetlen találkozót.
Igyekezett elhallgattatni pesszimista gondolatait. Mögötte a
katonák végeztek a vezérkari sátor felállításával a sáncok
mellett, behordták a székeket meg a frissítő italokat, és épp
fáklyákat gyújtottak, hogy felkészüljenek a közelgő alkonyatra.
 A daníz tábornok egy ötvenes évei közepén járó, vaskos nő
volt, akinek arcán egy sebhely vonult végig, egyik szeme pedig –
valószínűleg ugyanennek a sebnek köszönhetően – tejesen
fehérlett. Türkizkék díszegyenruhát és tarka toll fülbevalókat
viselt, az oldalán lógó lovassági szablya markolatát szalagok
ékesítették.
– Lady Flint – köszöntötte a tábornok, és leszállt a lováról.
Vlora kinyújtotta felé a kezét. A tábornok megragadta, de
olyan erősen, hogy fájt, bár Vlora nem tudta volna
megmondani, hogy szándékosan tette, vagy egyszerűen csak ő
ilyen törékeny. Erőltetett mosollyal ellenpontozta a fájdalmat.
– Etepali tábornok?
– Úgy van.
Vlorát maga alá temette a kimerültség, és eltiporta kevés
megmaradt türelmét is.
– Tábornok, nem igazán értem, miért kérte ezt a találkozót.
Meglehetősen értelmetlennek tűnik, hisz mindketten tudjuk,
hogy holnap csatázni fogunk.
A tábornok kíséretének több tagja is felháborodottan kapott
levegő után.
– Nem akartam faragatlan lenni – tette hozzá Vlora –, csak
időt kívánok spórolni mindkettőnknek. – Szavai még a saját
fülének is mesterkéltnek tűntek, és rájött, milyen elutasítónak és
dühösnek hangozhat. Nem is csak faragatlanul, hanem
egyenesen sértőn viselkedett.
Etepali vett egy nagy levegőt, és motyogott magában valamit,
mielőtt végül így szólt:
– Ily megvetést tanúsít egy másik tábornok iránt? –
Arckifejezése ugyanarról a gőgről árulkodott, amit Vlora a többi
daníz tábornok részéről is tapasztalt, mire bosszúsan
felsóhajtott.
– Nincs nekem időm erre – mondta, és már készen állt, hogy
hátat fordítson a tábornoknak és társaságának.
– Várjon, várjon. – A hang a kíséret hátsó sorából jött. Egy ló
nyomakodott át a kis tömegen, rajta azzal az idős nővel, aki
korábban hírnökként érkezett. Odaléptetett a tábornok lova
mellé, majd egy tapasztalt lovas ösztönös mozdulatával leszállt a
nyeregből. Gyorsan mondott valamit daníz nyelven, aztán
Etepali tábornok kurtán meghajolt, és elhátrált.
Vlora dermedten állt, egyik lábával a levegőben, minthogy
már éppen készült visszatérni a táborba.
– Mi ez az egész? – kérdezte óvatosan.
– Nem ő Etepali tábornok – válaszolta az idős nő. – Hanem
én. – Előrelépett, és úgy fonta a karját Vloráéba, akár egy
nagymama. – Kint hagyjuk a Kiváltságosokat meg a tiszteket,
hogy elbeszélgethessünk kicsit?
– Hát... – Vlora azon kapta magát, hogy gyengéden elvezetik
a vezérkari sátorba a saját testőrei mellett. Finoman jelzett
Davdnak, hogy maradjon, és mielőtt eltűnt volna a sátorban,
Bóra pillantott.
A sátrat húsz embernek készítették elő. A túlsó végén álló
asztalt megpakolták adrói szeszekkel és különféle kenyerekkel,
édességekkel meg sózott húsokkal, amelyeket Bo valahogy a
tábori követőktől varázsolt ki. Az idős nő a sátron belül
elengedte Vlora karját, és kritikus szemmel körülnézett.
– Ez nagyon kedves, köszönöm. – Egyenesen a frissítős
asztalhoz lépett, lehajolt, hogy elolvashassa a palackok címkéjét,
majd kiválasztott egyet, és töltött belőle két pohárral. Az egyiket
odaadta Vlorának, aztán odahúzott magának egy széket, és leült
rá.
Vlora bambán meredt az italra a kezében.
– Elnézést, de nem egészen értem, mi folyik itt.
– A tisztjeim – magyarázta Etepali – ragaszkodtak hozzá,
hogy semmiképpen ne találkozzak önnel személyesen. Azzal
nyugtattam meg őket, hogy megfigyelőként jövök el, és hagyom,
hogy valaki más játssza a szerepemet.
– Azt hitték, megölöm tűzszüneti zászló alatt?
Az idős nő belekortyolt az italába, és élénk, intenzív
tekintettel fürkészte Vlorát a pohár pereme fölül. Némasága
megválaszolta Vlora kérdését.
Vlora megdörzsölte az állkapcsát, hogy ellazítsa az izmait,
majd átvágott a sátoron, és leült Etepalival szemben.
– Nem állt szándékomban gorombának lenni. De
megismétlem a korábbi kérdésemet.
– Minek vesztegetem az időmet erre a találkozóra? – kérdezte
Etepali. – Ki ne akarná vesztegetni? Ön Vlora Flint. Az adrói-
kez háború hőse. A kez polgárháború hőse. A felülmúlhatatlan
zsoldosparancsnok!
– Utóbbi címet kedves gúny lengte körül, mintha semmi
keresnivalója nem lenne az első kettő társaságában.
– Kizárt, hogy a hírnevem egészen Danízba eljusson – vágta
rá szárazon Vlora.
Etepali szemérmes mosolyt villantott rá. Vlora már
másodszor kapta azon magát, hogy megpróbálja megtippelni a
tábornok korát. A hatvannál mindenképp idősebbnek kellett
lennie. Talán inkább hetven felé járhatott már.
 – Meg lenne lepve. – Etepali ránézett a poharára,
elvigyorodott, majd folytatta. – De nem, nem jutott el. Viszont
van egy életrajzi kötetem Tamás tábornagyról, amelyet egy kém
hozott nekem még évekkel ezelőtt. Önt csak röviden említi, és
azt leszámítva nem is tudtam önről semmit, amíg meg nem
érkeztünk Szárazpartra. Azóta azonban sokat olvastam, és a
híres Vlora Flintről kisebb könyvtárnyi irodalom gyűjthető
össze.
– Na és mi van velem?
– Az, hogy maga érdekes. Tüzes. Lojális. Fegyelmezett.
Ellentmondásos. Önmagamra emlékeztet.
Más körülmények közt Vlora megkedvelte volna ezt a nőt.
Ezt azonnal tudta. Most azonban fáradt és bosszús volt, és az a
szörnyű, kitörésre váró erőszak még mindig ott lobogott benne.
Csak néhány óra alvás és az elkerülhetetlen holnapi csata járt a
fejében.
– Gondolom, ezt bóknak kell vennem.
Az idős nő lassan és látványosan kifújta a levegőt, mielőtt
válaszolt volna.
– Nem kívánom felmagasztalni magamat, de ön nem tudja, ki
vagyok. Nem tudhatja. Úgyhogy elmondom. – Kiitta a poharát,
amelyben adrói malátawhisky volt, és ezt már Vlora is tudta
most, hogy belekortyolt a sajátjába, aztán folytatta: – Én is
fiatalon lettem tábornok. Harmincöt évesen léptettek elő, a
daníz polgárháború legbrutálisabb időszakában. Több mint
hatvan csatában harcoltam. A felüknek én voltam a
parancsnoka, és csak kettőt veszítettem el. – Két ujját feltartotta,
hogy nyomatékosítsa szavait.
– Meg akar félemlíteni? – kérdezte Vlora kissé döbbenten.
 – Természetesen nem. Csak kontextust kínálok önnek.
Amikor olvastam azt a bizonyos életrajzot Tamás tábornagyról,
mintha önmagam kísérteties tükörképét láttam volna. Persze
nem Tamás élettapasztalataiban és a hadjárataiban. Hanem a
gondolkodásmódjában. A szenvedélyeiben. Az erősségeiben és a
gyengeségeiben. Elképesztő volt. Aztán kiderült, hogy volt
három gyermeke: egy harcos, egy mágus és egy tábornok. És
mint mindenki, én is szívesen megismerném a harcost és a
mágust.
– A sátorlap felé pillantott, mintha jelezni akarta volna, hogy
pontosan tudja, kicsoda Borbador. – De a tábornok... – Halvány
mosollyal rázta meg a fejét. – Nekem nincs gyerekem. Nem
izgatnak a férfiak, ha érti, mire célzok. De ha lett volna lányom,
szeretném azt gondolni, hogy nagyon hasonlított volna önre. –
Újra italt töltött magának. – Hát ezért akartam találkozni önnel,
drága.
Vlora meglepetten pislogott az idős nőre.
– Ennyi?
– Hát persze. Öreg vagyok, Vlora. Hívhatom Vlorának? Igen,
nos, öreg vagyok, Vlora, és annyi csatát vívtam meg, hogy
sokkal kevésbé érdekelnek az eredmények, mint a harcoló felek.
– Maga egyáltalán nem olyan, mint a többi daníz tábornok,
akikkel találkoztam.
– Sedial ölebei? Persze hogy nem. Azok mind seggfejek...
ahogy a mesterük is.
Vlora felhorkant.
– Meglepi, hogy seggfejnek nevezem a Nagy Kát? – Etepali
megvonta a vállát. – Ha egyszer az. Meg is mondtam egyenesen
a szemébe, és nem én vagyok az egyetlen, aki azt kívánja,
bárcsak másvalaki vetett volna véget a polgárháborúnak. Az
unokatestvérem, Yaret, nos... – Elnevette magát. – Sajnálom,
túlságosan eltértem a tárgytól.
– Nem, nem... ez meglehetősen érdekes.
Etepali tudálékos mosolyt villantott rá.
– Daníz pletykára vágyik? Kíváncsi, hová kellene döfnie a
kését? Nem fogok meghátrálni, Vlora. Holnap összecsapunk.
Lehet, hogy valamelyikünk meghal a harcban, és találkozni
akartam önnel, mielőtt ez megtörténhetne.
Vlora homlokráncolva nézett bele a poharába. Eszébe jutott a
hajtókáján lévő ezüst lőporos hordó, mire letette a poharát,
óvatosan kivette a kitűzőt, és feltartotta a lámpás fényébe.
– Mi történt azzal az emberrel, aki ezt elvette tőlem? –
kérdezte.
– Lelövettem.
– Miért?
– Mert a saját bevallása szerint lovassági rohamot vezetett
egyetlen szál félholt nő ellen, aztán halottnak tettette magát,
amikor nem vált be a dolog. Nem tűröm a seregemben az efféle
gyávaságot.
– Gondolom, csak parancsokat követett.
– Akkor a legvégéig ki kellett volna tartania a parancsai
mellett. Meg kellett volna próbálnia végezni önnel, ahelyett
hogy magára húz egy hullát, és reménykedik, hogy a maga
Kiváltságosa nem veszi észre őt. Egyébként – megmozgatta a
pohárban lévő borostyánszínű italt – ez nagyon finom.
Megkaphatnám a teljes palackot?
Vlora az öklébe zárta a lőporos hordót.
– Az öné.
 Etepali valósággal sugárzott.
– Csodálatos. Értékelem a nagylelkűségét. – Fogta a palackot,
és megállt a széke mögött, mintha ezzel akarná jelezni, hogy a
találkozónak vége, majd megrázta az italt Vlora felé. – Ha
holnap én nyerek, remélem, este megosztozik velem ezen a
palackon.
– Mielőtt elviszi a fejemet Ka-Sedialnak?
Etepali gúnyosan felhördült.
– Lehet, hogy Ka-Sedial császárnak hiszi magát, de nem az.
Én pedig nem vagyok vadember. Az én felügyeletem alatt
semmilyen bántódás nem fogja érni.
– Gondolom, ez is valami.
Az idős nő intőn emelte rá az ujját.
– Nem csak valami. Az ígéretem. Az adott szónak nagy az
értéke, Vlora. Erről gyászában és dühében se feledkezzen meg.
Vlora metsző pillantást vetett rá, de Etepali már elfordult
tőle. Néhány öles lépéssel távozott a sátorból, magára hagyva
Vlorát a félig kiivott whiskyspohárral a kezében. Pár
másodpercnyi egyedüllét után fellebbent a sátorlap, és belépett
Bo.
– Ez igencsak rövid volt – állapította meg.
– Tényleg az volt, mi? – kérdezte szórakozottan Vlora.
– Előállt követelésekkel?
– Nem.
– Egy kétezer kranás whiskysüveggel távozott.
– Én adtam neki. Ezért. – Vlora feltartotta a fénybe a lőporos
hordós kitűzőjét.
– Szóval mit akart? Ne mondd, hogy csak valami adrói piáért
jött idáig.
 – Találkozni akart velem.
Bo felhúzta az orrát.
– Azt mondanám, a whisky jobban megszolgálta az idejét.
Valami baj van?
Vlora megmozgatta orra alatt az alkoholt, majd három nagy
nyeléssel kiürítette a poharat. Örömmel fogadta a torkát égető
hatást.
– Olyan fura érzésem van, hogy lemaradtam valamiről.
– Etepalival kapcsolatban?
– A találkozóval kapcsolatban. Elmulasztottam valami
mögöttes jelentést. – Letette a poharát Etepali székére, és
feltápászkodott. – Az emberek pakoljanak össze idebent. Én
lefekszem. Reggel meg kell nyernünk egy csatát.
 14. FEJEZET

– Tudod, ki ő valójában?
A kérdés váratlanul érkezett, ahogy az Őrült Lándzsások
tábort vertek a sötétben, az egyetlen üres területen hosszú
kilométerek óta. Styke épp a nyeregtáskájában hordott apró
lámpását gyújtotta meg. Felnézve látta, hogy Orz árnyékos arca
bámul rá a sötétségben. Nem kellett rákérdeznie, hogy kire
gondol.
Styke végzett a lámpás meggyújtásával. Talált egy helyet a
tábor területének szélén, ahol magára maradhatott, és ahol
kizárólag Celine volt hallótávolságon belül. Megfordult a lóval,
és nem törődött a kérdéssel, amíg a saját lámpásával
meggyújtotta Celine-ét, aztán pedig lesegítette a lányt Margo
nyergéből. Ezután visszatért Amrechez, és felakasztotta a
lámpását egy magas faágra.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ő maga tudja, ki ő
valójában – válaszolta végül.
– Ne beszélj félre, Ben Styke – mondta Orz. – Tudnom kell.
 Styke eleinte nem tudta, Orz azért teszi-e fel ezt a kérdést,
mert Ka-poel vérvonalát akarja megvitatni vele, vagy azért, mert
a sárkányember maga sem biztos a válaszban. Ez azonban
nyilvánvalóvá tette, hogy az utóbbiról van szó. Styke szóra
nyitotta a száját, és már a nyelvén volt a válasz, amikor eszébe
jutott a saját, Lindethez fűződő viszonya. Amelyet egész
életében titokban tartott.
– Nem az én tisztem megválaszolni ezt a kérdést – mondta
végül.
– De tudod? – Orz hangjában sürgetés érződött.
– Tudom.
Orz állkapcsa megfeszült a lámpás által vetett árnyékban.
Styke azon merengett, hogy ha valaki más lenne, Orz most talán
erőszakkal próbálná kiszedni belőle a választ. Aztán azon
merengett, hogy talán így is megpróbálja, és kezét lassan a
nyeregtáskába csúsztatta, ahol ujjai rákulcsolódtak az egyik
tartalék késére. Hosszúra nyúlt köztük a csend.
– Ezt eleinte nem tartottam fontosnak. Ostoba mulasztás volt
– szólalt meg végül Orz. – Feltételeztem, hogy a palóknak is
megvannak a maguk csontszeműi, és ő is egy közülük.
– Megvannak nekik – biccentett Styke. Amennyire tudta,
van pár vérmágus a mocsár mélyén, de a legtöbb palo csak
névleg csontszemű: a törzs vénei, bölcsei és nagyasszonyai.
– Talán igen. De tanulmányoztam az arcát, amióta
találkoztunk azokkal a katonákkal. Ez a lány nem palo. Hanem
daníz. Nem is értem, hogy nem vettem észre korábban.
– Ne légy ilyen szigorú magaddal. – Styke kihúzta a kezét a
nyeregtáskából, és elkezdte lepakolni Amrecről a terheit,
kiterítette a hálózsákját, és rátette a nyeregtáskát is.
 Orznak vagy nem tűnt fel válasza nyeglesége, vagy nem
törődött vele.
– Most, hogy tudom, daníz, sok új kérdés merül fel. Mit
keresett Fatrasztában? Hogy lehet, hogy nem tudtam egy ilyen
erős csontszemű létezéséről? Lehet, hogy Sedial társaságának
tagja, aki szakított a mesterével, és átállt? Lehet, hogy a
fatrasztaiak titkos fegyvere? Vagy egy másik Háztartás tagja?
Styke rá se hederített a kérdések áradatára, csak némán
ügyködött tovább: levette a nyerget Amrecről, majd lekefélte a
lovat, és ellenőrizte a patáit. Orz frusztrált tekintettel figyelte, és
úgy guggolt a lámpásfény határán, akár egy különös lény, ami a
mocsárból mászott elő, és nem tetszett neki, amit lát.
– Ha vannak kapcsolatai Danízban – szólalt meg Orz ismét –,
tudnia kellett a fővárosról. És tudnia kellett a Csorba
Ingoványról is. Figyelmeztetett rá?
– Nem tudott róla – válaszolta halkan Styke.
– Nem Danízból származik, de daníz neve és daníz arca van.
– Orz elfintorodott. – Hallottam pletykákat danízokról, akik
elmenekültek az országból. A polgárháború kezdetétől egészen a
végéig történtek ilyesmik. Egy elveszett Háztartás tagja lenne?
Sok ilyen van Fatrasztában?
– Nem tudok róla.
Styke végzett a dolgával, és Orz felé fordult. Feltűnt neki,
hogy a sárkányember gondosan uralja az arckifejezését, és
tudatosan választja meg, mikor üljenek ki rá az érzelmei.
Jelenleg mélyen a gondolataiba merült, agyában bőszen forogtak
a fogaskerekek. Csaknem egy teljes perc eltelt, és a
sárkányember szemében nem villant fel a megértés fénye.
Hirtelen kiegyenesedett, és magához vette Styke lámpását.
 – Gyere velem, te lány. Fordítanod kell nekem – szólt
Celine-nek, majd elindult a táboron át.
Celine döbbenten nézett Styke-ra. A lándzsás szíve
megdobbant. Ebből konfrontáció lesz, ami azt jelentette, hogy
neki is ott kell lennie.
– Gyerünk – fogta meg a lány kezét. – De ha kezdene
bedühödni, kerülj mögém. – Követték a sárkányembert.
Ka-poel a patak mellett vert tanyát, alig harminc méterre a
tábor szélétől. Egyedül üldögélt a sötétben, térdét az álla alá
húzta, lábát átkarolta. Egy rettegő gyermek póza volt ez, és bár a
sárkányember ott állt fölötte, kezében ringó lámpásával, ő
továbbra is úgy bámult a távolba, mintha egészen máshol
járnának a gondolatai.
– Ka-poel – szólította meg Orz.
A lány szeme megrezzent. Egyik ujja megrándult. Az apró
gesztus egy olyan ember dühétől izzott, aki jobb szerette volna,
ha békén hagyják. Mit akarsz?, követelte a választ a mozdulat.
Orz megérthette a jel lényegét, de ha felfogta is a hozzá
társuló érzelmet, nem törődött vele.
– Tudnom kell, ki vagy, és mi a terved az istenkövekkel.
Styke lassan odavezette Celine-t, és intett a lánynak, hogy
lépjen közelebb, ahonnan látja Ka-poel arcát és kezét. Ka-poel a
feje rezdülése nélkül nézett fel rájuk. Tekintete elsötétült, majd
valamiféle beletörődés költözött belé. Jelezni kezdett a kezével.
Hosszú történet, fordította Celine.
Orz leguggolt Celine mellé.
– Van időm.
Nem akarok most beszélni róla.
– Nem érdekel.
 Ka-poel tüzes szemmel, kihívóan állta Orz tekintetét, de a
sárkányember nem hátrált meg. Az akaraterejükkel küzdöttek,
Styke pedig lélegzet-visszafojtva várta, melyikük törik meg
először. Ha Orz bármilyen, erőszakra utaló mozdulatot tesz,
közbe kell lépnie. Ugyanakkor pontosan tudta, mekkora
szükségük van Orz segítségére. Legszívesebben mindkettőt jó
alaposan megrázta volna a grabancánál fogva, de sejtette, hogy
ezzel csak késeket kapna a gyomrába.
Egyikük sem nézett félre, de Ka-poel keze lassan mozogni
kezdett.
Nem ismerem a teljes történetet.
– Ezt magyarázd meg.
Ka-poel habozott. Közel sem tudta olyan jól leplezni az
érzelmeit, mint Orz, így most egyértelműen le lehetett olvasni
az arcáról a bosszúságot. Styke nem tartotta kizártnak, hogy
pusztán makacsságból nemet mond a lány, és csak amikor végül
folytatta, akkor vette észre magán a férfi, hogy mindaddig
visszatartotta a lélegzetét.
Árva vagyok. Nyugat-Fatrasztában, a Trisztan-medence
egyik palo törzsében nőttem fel. Mindig is tudtam, hogy más
vagyok. Mindig is tudtam, hogy daníz vagyok, és erős a mágiám.
A többit csak nemrég kezdtem összerakni magamban. A
bizonytalanság lefelé mozgó gesztusát Celine vagy nem tudta
fordítani, vagy csak nem vesződött vele. Annak többségét, amit
önmagámról tudok, én is csak az utóbbi pár hónapban tudtam
meg.
– Ha egyszer daníz vagy, hogyan kerültél Fatrasztába? –
kérdezte Orz.
Ezt még én is csak mostanában próbálom kideríteni.
 – De tudod, ki vagy?
Nagyjából. Tudom, ki, de nem tudom, miért. Tudom, hogy a
dajkám hozott el Danízból. Háborúkról és palotákról mesélt
nekem, de ezek nevét már rég elfelejtettem. Azt mondta, félnem
kell a többi csontszeműtől – félnem kell a sárkány embereitől
meg a türkizkék katonáktól.
Celine egy pillanatra abbahagyta a fordítást, és kíváncsian
nézett Ka-poelra.
– Sárkányemberek és daníz katonák?
Ka-poel bólintott, és szomorú mosollyal jutalmazta meg
Celine-1, mielőtt folytatta:
Tudom, hogy Ka-poelnak hívnak. Tudom, hogy van egy
Mara nevű nővérem. Azt is tudom, hogy a nagyapám a Ka-
Sedialnak nevezett csontszemű.
Styke élénk pillantást vetett Orzra. A sárkányember
mélyebbre guggolt, de az állát kissé felszegte, és az orra hegye
fölül nézett Ka-poelra. Mintha ez az információ inkább
bizonytalanságot, mintsem izgatottságot ébresztett volna benne.
– Ka-Sedialnak egyetlen unokája van. Ichtraciának hívják.
Mondd még egyszer a nevét. Ka-poel jelei mohóságról
árulkodtak.
– Ichtracia.
Halvány mosoly törte át Ka-poel kimerültségének mázát,
majd elmutogatott pár jelet, amelyeket Celine nem fordított le.
Styke rájött, hogy a nővére nevét betűzte le.
– Nem Marának hívják – ismételte meg Orz.
Ez egy becenév, magyarázta Ka-poel. Csak ennyire
emlékszem. Még abban sem vagyok biztos, hogy magam
hallottam-e, vagy a dajkám említette. Túlságosan rég történt.
Még egyszer lebetűzte kezével az „Ichtracia” nevet. Lassan.
Szeretettel. Kitörölt valamit a szeme sarkából. Gyűjtöttem a
pletykákat a danízoktól, akikkel találkoztam. Néhányan
önszántukból beszéltek. Mások... nem. Megpróbáltam
összerakni a saját életem darabkáit. Amennyire tudom, Ka-
Sedial megölette a saját fiát és menyét, valamint az ő három
gyerekük közül kettőt. Ichtracia a harmadik gyerek.
Orz immár teljesen leült, és többé nem olyan benyomást
keltett, mint egy kihallgatást vezető férfi, hanem olyat, mint egy
történetet hallgató gyermek.
– Vannak ilyen pletykák – mondta. – De a tények nem
ismertek. Ka-Sedial fia és családja rég eltűnt... Ichtracia
kivételével. Állítólag megfojtották és elégették őket valamiféle
ismeretlen árulásért. Egyedül Ichtraciát kímélték meg.
Én egyike vagyok a másik két gyereknek, akiket állítólag
megöltek.
Orz arcára nagyon egyértelműen ült ki a hitetlenkedés.
– Nem akármilyen történet.
Tudsz róla bármi mást? A múltamról? Ka-poel nagy
várakozással hajolt előre.
– Nem. – Orz megköszörülte a torkát. – Mint mondtam, csak
pletykák vannak. Amit elmondtál, az a nem hivatalos
magyarázat, Ka-Sedial pedig sosem szolgált hivatalossal.
Tudod, kik voltak a szüleim?
Orz a homlokát ráncolta.
– Nagyjából. Tudom, hogy az anyád az én oldalamon harcolt
a polgárháborúban. – Dühösen felmordult. – Az anyád. Hiszek
neked, de ez akkor is túlságosan hihetetlenül hangzik.
 Hihetetlen vagy sem, ez az életem. Sosem tudtam, mit jelent.
Még mindig nem tudom.
– Szóval mire használod ezeket a katonákat? – mutatott
körbe Orz a lándzsások táborán. – Miféle rejtett céljaid vannak?
Melyikükre erőltetted rá a befolyásodat a tudtuk nélkül? –
Hangja emelkedni kezdett, szavai egyre gyorsabban követték
egymást.
Styke lépett egy nagyot előre, és Celine vállára tette a kezét.
– Elég – mondta.
Orz olyan gyorsan pattant fel, hogy Styke védekezőállásba
helyezkedett. A sárkányember megpördült, és egyetlen további
szó nélkül beviharzott az éjszakába, a düh és a
megkönnyebbülés keverékével hagyva hátra a többieket. Styke
lenézett Ka-poelra, aki szintén Orz után bámult.
– Lehet baj belőle?
Nem tudom, jelezte a lány. Azt hittem, már tudja, ki vagyok.
– Én is azt hittem. De nem tudta, és azzal, hogy most
elmondtad neki, nem fog jobban bízni bennünk – Styke a fogait
csikorgatta. – Miért dühítette fel ennyire a dolog?
Nem tudja, higgyen nekem, vagy ne. De még ha hisz is
nekem, hogyan bízhatna bennem? Ka-Sedial vére vagyok. Ka-
poel elfintorodott. Azt hiszem, ez egy rendkívül zavaros időszak
számára.
Styke megkocogtatta a lámpása oldalát, és Orz után bámult a
sötétségbe.
– Nagyon remélem, hogy még mindig itt lesz, amikor reggel
felébredünk.
 15. FEJEZET

Vlora a lován ült, és le-lekókadó fejjel nézett a reggeli nap

felé, kétségbeesetten próbálva ébren maradni, miközben távoli
dobütemek jelezték a három adrói dandár katonáinak
felsorakozását. Feje sajgott a pihenés nélküli éjszakától, teste fájt
a Ráncokban szerzett sebektől, az agya pedig még mindig az
Etepali tábornokkal folytatott beszélgetésén pörgött. Ösztönösen
tudta, hogy valamit elmulasztott a találkozó alkalmával, és ez a
gondolat azóta sem hagyta nyugodni.
– Jól aludtál? – kérdezte tőle vidáman Bo, amikor odalovagolt
mellé.
– Egy szemhunyásnyit sem. Te?
– Akár egy kisbaba. Nila behozott a sátorba egy fiatal
századost, és meg kell mondanom... – Bo egy nő alakját utánozta
a kezével.
– Inkább ne – szakította félbe Vlora. – Különben is, mi a
frászt képzelsz, hogy a tisztjeimet döngeted?
– Szörnyen unalmas itt az élet – védekezett Bo. – Különben
is, Nila ötlete volt. Gondolta, mire ennek a hülyeségnek vége,
lesz alkalmunk, izé, elidőzni a hadsereg minden ezredének
egyik tagjával.
– Most nagyon utállak. – Vlora fogta a kulacsát, ráöntött
belőle némi vizet a zsebkendőjére, és a homlokára szorította.
Természetesen tudott Nila és Bo hajlamairól, elvégre
Kiváltságosok voltak, vagyis óriási libidó járt együtt a mágikus
erejükkel, de mindez csupán arra emlékeztette, hogy Olem még
mindig nem tért vissza. Csak most tudatosult benne, hogy a
hiánya miatti fájdalom szinte fizikaivá vált, és lüktető
sebhelyeivel együtt gyötörte őt agya egy hátsó szegletében. –
Készen álltok elbánni az ellenséggel?
Bo a száját húzta.
– Na, ez különös.
– Mi?
– Nem találjuk őket.
– Az ellenséges Kiváltságosokat?
– Igen. Vagy elmentek, vagy nagyon, nagyon ügyesen
rejtőzködnek.
– Kijöttél a gyakorlatból. Beszélj Norrine-nal és Davddal.
– Már megtettem. Ők sem találják a Kiváltságosokat. – Bo
széttárta a karját. – Sok mágikus zaj van odakint... maradék
színek Új-Adopest bombázásából... de annyi nincs, hogy
elrejtsenek egy rakás Kiváltságost. Tegnap nyolcan voltak, ma
meg...
– Picsába – szitkozódott halkan Vlora. A horizontot
fürkészte, és ösztönösen nyúlt a mágiájáért, de persze nem talált
semmi. Most az egyszer akart mindent maga csinálni, és szó
szerint képtelen volt rá. Odahívott egy hírnököt. – Küldjön
embereket az első, második és ötödik dandárhoz. Értesítse őket,
hogy nem tudjuk, mikor számíthatunk mágikus bombázásra,
úgyhogy én is tartalékolom az erőinket, hogy később
reagálhassunk a meglepetésekre. Csináljanak mindent az eredeti
csataterv szerint.
A hírnök elindult, Vlora pedig intett Bónak, hogy
csatlakozzon a feleségéhez a frontvonalon, aztán tovább figyelte
az előkészületeket. A balszárny észak felé masírozott a
horizonton, nehézlovassági támogatással kerülve meg az
ellenséges sáncokat. A jobbszárny szoros formációban a folyó
mellett maradt, ágyúik súlyos fedezőtűzzel foglalták le a daníz
tüzérségi állásokat. A sereg Vlora előtt elterülő központi része
négyemberes sorban, felszegezett bajonettel menetelt előre,
készen rá, hogy átgázoljon a mellékfolyón, amint a szárnyak
nyomás alá kerülnek.
Vlora fel-alá lovagolt a mellékfolyó mentén a látcsövével, és
az a furcsa bizonytalanság továbbra is szorgalmasan markolászta
a gyomrát. A danízok nagy ágyúi viszonozták a támadást, de
mire a katonák elérték a mellékfolyót, Vlorának az a különös
érzése támadt, hogy az ellenséges tűz túlságosan szórványos, és
hogy nincs elég mozgás azokon a sáncokon.
Némi meglepetéssel nyugtázta, hogy a lovassága
végigdübörög a sáncokon, még mielőtt a sereg középső része
egyáltalán átérne a folyón. Lerohantak néhány danízt és több
tüzérségi állást, majd belovagoltak a sáncok mögé. A katonái
átkeltek a folyón, és az ellenség bármiféle védekezése nélkül
követték őket.
A hírnökök hamarosan sorra érkeztek egymás után, és mind
ugyanazt az információt hozták: csak jelképes ellenállásba
ütköztek. Pár száz daníz katona azonnal letette a fegyverét,
amint meglátták a közeledő adrói gyalogságot. Etepali
tábornoknak, a tisztikarának, a Kiváltságosainak és a főseregnek
senki sem látta nyomát sem.
A danízok eltűntek.

*.*.*

Vlora végigsétált a daníz táboron, megtévesztésük magvai a

szeme előtt bontakoztak ki.
A sereg nagyja nyilvánvalóan elvonult már azelőtt, hogy
múlt éjjel találkozott Etepali tábornokkal. Minden harmadik
sátrat ott hagytak, a tábortüzeket meg épp annyira szították fel,
hogy sokáig füstölögjenek. Döbbenetesen tiszta visszavonulás
jeleit látta – magukkal vittek mindent a sátrakon kívül –, szó
sem lehetett semmiféle fejvesztett menekülésről. Új-Adopest
szeme láttára, ám Vlora seregének figyelő szeme elől rejtve
keltek át a folyón.
Kimerültség húzta Vlora vállát és lassította a lábát,
ugyanakkor a düh felvillanyozta. Egyre tágabb és tágabb
körökben járta be a tábort, mit sem törődve a katonákkal, akik
megbámulták, ahogy magában káromkodva elhaladt mellettük.
A harmadik köre közben belefutott Sabastenien tábornokba
meg a testőreibe. Sabastenien a lováról leszállva tanulmányozta
a talajt. Amikor látta, hogy Vlora közeledik hozzá, megrázta a
fejét, mondott valamint az egyik testőrének, és elébe ment.
– Asszonyom.
– Ugyanaz a rohadt módszer.
– Hogyan, asszonyom?
 – Ugyanaz a rohadt módszer, amellyel én lógtam meg a
fatrasztaiak meg a danízok elől, amikor sarokba szorítottak
minket a Szeles folyónál. Ezért nem tudtam aludni az éjjel.
Gyanítottam, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam
összerakni magamban a képet. – Vlora mindenkire dühös volt: a
tisztjeire, a felderítőire, az ellenségre, de leginkább saját magára.
– A lovassága. Sikerült tegnap este előretörniük a folyótól délre?
Sabastenien savanyú arcot vágott.
– Most jelentettek. Sötétedésig masszív ellenállásba ütköztek,
aztán visszavonultak, és éjfél után keltek át a folyón. Reggel úgy
tűnt, mintha az ellenség soha ott se lett volna. Kivéve...
– Kivéve mit?
– Egy nagy elvonulás jeleit. Legalább harmincezren lehettek.
Valószínűleg folyamatosan keltek át a folyón az elmúlt
napokban, és nyugatra tartottak, miközben mi kelet felé
igyekeztünk.
– Igen – válaszolta Vlora mogorván. – Sejtettem. – Most már
minden világossá vált. A mellékfolyó hídjait direkt azért
hagyták meg, hogy Vlora könnyen átkelhessen rajtuk. Ha
felégetik őket, több időbe telt volna eljutnia Új-Adopestbe.
Szétküldte volna a csapatait, hogy keressenek jobb útvonalakat,
több felderítőt küldött volna a folyótól délre, és megneszelte
volna az ellenség visszavonulási tervét. Azok a lovasok, akiket
tegnap délután látott átkelni, a főcsapat utóvédjét képezhették. –
Miért? – kérdezte félig-meddig önmagától. – Miért surrant el
Etepali, ha egyszer ilyen jó védelmi pozíciót épített ki magának?
Sabastenien összefonta a kezét a háta mögött.
– Ha csak harmincezres sereggel jött, és tudta, mi hányan
vagyunk, és mekkora flottánk van, bölcs döntés a részéről, hogy
nem akart itt harcba bocsátkozni. Megkerül minket, és visszatér
a szárazföld belsejébe. Elveszíti ugyan Új-Adopestet, de így
könnyebben erősítést kaphat a daníz sereg maradékától.
Egy futár lépett oda hozzájuk, és kissé megszeppent, amikor
meglátta Vlora arckifejezését.
– Mi az? – csattant fel Vlora.
– Elnézést, asszonyom. Az egyik daníz katonánál volt önnek
egy üzenet.
Vlora kikapta a papírt a hírnök kezéből, és feltörte rajta a
pecsétet. Adrói nyelven, gyönyörű, hömpölygő kézírással, vörös
tintával írták.

Drága Vlorám. Örömömre szolgált, hogy

megismerhettem tegnap este. Elnézést az átverésért, de
úgy éreztem, nem állok készen rá, hogy ilyen
hátrányos helyzetben nyílt csatát vállalhassak önnel. A
whisky maradékát eltettem. Remélem, lesz még
alkalmunk megosztozni rajta, bárhogy végződjék is a
következő találkozónk. A legjobbakat: Etepali.

Vlora összegyűrte a levelet, eldobta, és az orrnyergét

dörzsölte.
– A saját taktikámat használta fel ellenem, és nekem még
csak fel se tűnt.
Patadobogást hallott, és felnézve látta, hogy Bo meg Nila üget
feléje. A két Kiváltságos leszállt a nyeregből, Nila pedig
odalépett Vlorához, és felvette az elejtett levelet. Némán
elolvasta, aztán átadta Bónak.
 – Ha nevetni merészelsz, Borbador Kiváltságos, arcon lőlek –
figyelmeztette Vlora.
Bo köhögésre módosította kuncogását, majd krákogott és
köpött egyet.
– Sosem tenném – mondta, miután összeszedte magát.
– Ez nem vicces.
– Egy kicsit azért vicces.
– Nem, egyáltalán nem az. Most a hátam mögött van Daníz
legnagyszerűbb tábornoka. Olyan pozícióba manőverezte magát,
hogy elvághasson a Foktól, és bevárhassa az erősítést. Mindezt
ráadásul egy olyan egyértelmű megtévesztéssel érte el, amit
észre kellett volna vennem.
– Mindnyájunknak vannak rossz napjai – vigasztalta Bo.
– Az én rossz napjaimba emberek halnak bele.
Sabastenien megköszörülte a torkát.
– Asszonyom, üzeneteket kaptunk a városból.
Megmentőként ünnepelnek minket, és felkérték önt, hogy
találkozzon a polgármesterrel.
– Nincs rá idő – válaszolta Vlora. – Az egész sereg forduljon
vissza. Vegye át a parancsnokságot a teljes lovasság fölött, és
induljon fel a folyó mentén. Próbáljon Etepali serege elébe
kerülni. Zargassa őket. Lassítsa le őket.
– Utánamegyünk?
– Igen. Ha egy mód van rá, nem hagyom, hogy erősítéshez
jusson.
– Mi legyen a foglyokkal?
Vlora száján majdnem kicsúsztak a „végezzék ki őket” szavak.
A gondolatai közt megbúvó szörnyű késztetés majdnem kilökte
őket, de végül sikerült visszafognia magát.
 – Adják át őket Új-Adopest városi helyőrségének.
– És a város?
– Ürítsék ki a magtáraikat meg a fegyverraktáraikat.
Hozzanak mindent, amire szükségünk lehet a Szárazpartig
vezető úton.
Sabastenien szeme elkerekedett.
– Kifosztjuk a várost?
– Nem fosztjuk ki – válaszolta Vlora. – Fegyelmezze az
embereit, de rekviráljon mindent, ami kell. Ha vonakodnának,
jelezzen a flottának, hogy adjanak le pár figyelmeztető lövést a
kikötőjükre. – És íme, a második lecke, amelyet meg kellett
tanítania mind a szövetségeseinek, mind az ellenségeinek: a
fatrasztaiak nem a barátaik. Az adrói hadsereg nem azért jött,
hogy felszabadítsa őket. Azért jött, hogy elvégezzen egy
küldetést. – Lásson hozzá, tábornok. Egy órán belül a danízokat
hajtó lovasságunk élén akarom látni.
 16. FEJEZET

Michel nem rajongott Zöldtűzmély elhagyásának

gondolatáért. Valami szörnyű, kifacsarodott logika
következtében ez vált számára a legbiztonságosabb hellyé
Szárazparton. Vonakodva mászott ki bűzlő, nyomorult
öleléséből, hogy becsatlakozzon a fennsíkon keletre tartó
forgalomba vastag, pamutból készült munkásnadrágjában,
mellényében és egy arcát leárnyékoló – valamint elrejtő – széles
karimájú földműves-szalmakalapban.
Hagyta, hadd sodorja magával a tömeg, és csak pár
blokkonként igazított az irányán, míg végül kikötött
Proktorban, nem messze onnan, ahol az anyja élt, amíg Tániel
ügynökei ki nem menekítették a városból. Nem először tűnődött
el rajta, vajon hol van most, és mi lehet vele. Hogy
megbocsátotta-e neki, amiért annyi éven át elhitette vele, hogy
a Feketekalaposok embere.
Michel lesurrant a fennsík peremén álló egyik nagy lakóház
pincéjébe, és végigment egy dohos folyosón, mígnem elérte az
utolsó bal oldali ajtót. Valami csoda folytán épen maradt a zár,
és az ajtón sem látszott illetéktelen matatás jele. Elővette az
egyik kilazult tégla mögé rejtett kulcsot, és bement. Az
egyszobás lakást egy fejénél alig nagyobb négyszögletes ablakból
beszűrődő fény világította meg, az állott levegőt pókháló szőtte
be.
Csak az percekbe telt, hogy kihúzza a sarokból a matracot,
felgyűrje az alatta lévő régi, poros szőnyeget, és megkeresse a
padlódeszkák görcseit. Azok segítségével aztán felemelte a
deszkákat, hogy hozzáférjen az alattuk lévő rejtett kamrához,
amelyben vészhelyzet esetén egy ember is meghúzhatta magát.
Most Tániel néhány régi, hamis útlevelét tartalmazta, valamint
néhány ezer kranát és egy hosszú térképtáskát, amelyet Yaret
Háztartásától lopott el a szárazparti katakombák sikeres
átkutatása után.
Magához vette a pénz egy részét, az útleveleket otthagyta,
majd a következő órát a katakombák régi térképeinek
tanulmányozásával töltötte. Amikor végzett, lemásolta az egyik
térkép egy szegmensét, aztán mindent visszatett oda, ahonnan
kivette, és pontosan úgy hagyta a helyet, ahogyan találta.
Visszatért Zöldtűzmélybe, elment Ichtraciáért a közös
lakásukba, aztán együtt elindultak Meln-Dun bányájába, hogy
találkozzanak vadásztársaikkal.
A csapatot jó hangulatban találták. Michel parancsait követve
lementek a Mélységbe, hogy pénzt szórjanak és pletykákat
hallgassanak. Michel kapott Dahrétól egy köteg költőpénzt meg
egy rakás daníz fejadagot. Kivezette Ichtraciát az utcára, el a
folyó mentén, aztán be az egyik lakóházba, amelyet nekik
kellett átkutatniuk. Michel percekig várakozott odabent, és a
házfal egy repedésén át figyelte az utcát.
 – Mit csinálunk? – kérdezte Ichtracia.
– Megbizonyosodunk róla, hogy senki sem követ minket.
– Szerinted követnek minket?
– Nem – nyugtatta meg Michel –, de jobb félni, mint
megijedni. Jól van, azt hiszem, minden rendben. Kövess. –
Felmentek a második emeletre, és kiléptek a házból a Mélység
pókhálójába. Michel még egy korrekt, noha régi térképpel a
fejében is háromszor tévedt el, mire rátalált a célállomásukra:
egy magas épületre, amely szinte teljesen megőrizte épségét a
Mélység kellős közepén.
– Itt vagyunk – jelentette be Michel.
– Mi az az itt? – kérdezte szkeptikusan Ichtracia.
Michel bekopogott az ajtón. Kinyílt egy kémlelőablak, és egy
szempár meredt rájuk.
– Van időpontjuk?
– Nincs – mondta Michel –, de van valami másom. –
Leszámolt pontosan nyolcvanhárom kranát adrói
bankjegyekben, és feltartotta az ablakba. A férfi gyorsan kikapta
őket a kezéből, és bezárta a kémlelőnyílást. – Ez – magyarázta
halkan Ichtraciának – Fatraszta legsikeresebb palo
fegyverkereskedőjének otthona. Ne szólj egy szót sem, csak tégy
fenyegető benyomást. – Feltartott ujjal nyomatékosította szavait.
– De ne túlságosan fenyegetőt.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy púpos gurlai mosolygó arca
köszöntötte őket. A férfi kétszer is fejet hajtott előttük.
– Fel az emeletre – mutatott egy keskeny lépcsőre. – A
legtetejére.
 Michel homlokráncolva nézett a lépcső melletti apró liftre.
Ajtaján a NEM ÜZEMEL szavak álltak. Megvonta a vállát, és
biccentett Ichtraciának. Elindultak a lépcsőn.
Már a hatodik emeleten jártak, amikor Michel meghallotta a
gőzhajtású masina jellegzetes zúgását valahonnan az épület
gyomrából. Majdnem ugyanabban a pillanatban jutottak fel a
nyolcadik emeletre, amikor a lift is. Kilépett belőle a púpos
ajtónálló, ravasz mosollyal meghajolt előttük, és kinyitotta nekik
az ajtót. Michel megállt, hogy kifújja magát, aztán biccentett, és
kilépett a napra.
Egy enyhén lejtő, keskeny, zsindelyezett tetőre jutott, amely
magasabbra nyúlt szinte a Mélység összes többi épületénél –
majdnem egészen Felső-Szárazpart pereméig. Egy férfi hevert
mezítelenül egy takarón – csak az arcát fedte egy
mosogatórongy. Aszalt szilvához hasonlatos bőrét vaskos, sötét
szeplők pöttyözték. Lehetett akár egy gyertyát mindkét végén
égető negyvenéves vagy egy rendkívül fitt nyolcvanéves is.
Michel nem tudta, ahogy senki más sem, aki vele dolgozott.
Amikor kiléptek a tetőre, vendéglátójuk felemelte a
mosogatórongyot, aztán visszaeresztette a szemére.
– Kellemes délutánt – köszöntötte Michel. – Te vagy Halifin?
– Ő persze már háromszor is találkozott Halifinnel, de neki ezt
nem kellett tudnia.
– Találkoztunk már? – kérdezte a férfi hanyatt fekve.
– Nem. – Michel nem vesződött azzal, hogy bemutassa
Ichtraciát a fegyverkereskedőnek, vagy a fegyverkereskedőt
Ichtraciának. Az effajta üzletben nem számítottak a nevek. –
Egy rendelést szeretnék leadni.
 – Ha még sosem találkoztunk, honnan tudtad, hol találsz? –
mormogta Halifin a mosogatórongy alól.
Michel kissé megfeszült, és lopva hátrapillantott a púposra.
Az idióta arcán még mindig ott ült az a széles vigyor, de most
már egy pisztolyt tartott a kezében. Nem szegezte sehová, csak
úgy készenlétbe helyezte. Ichtracia szeme összeszűkült, mire
Michel kurtán megrázta felé a fejét.
– Javasoltak téged.
– Hát persze hogy javasoltak – válaszolta Halifin. – Minden
új barátomnak javasolnak. – A púpos fegyvere olyan gyorsan
tűnt el, mintha csak egy bűvésztrükköt adott volna elő. – Mit
tehetek érted? – Halifin hozzá sem ért a mosogatórongyhoz, és a
meztelenségét sem próbálta takargatni.
Michel elővette a térképet, amelyre lemásolta a szárazparti
katakombák egy kis zugát, aztán belecsomagolta egy köteg adrói
kranába, és átadta a púposnak.
– Szállíts le nekem tizenkét láda Hrusch puskát erre a helyre,
holnap estére.
– Biztos vagy benne, hogy nem találkoztunk még? – kérdezte
Halifin szinte játékosan.
– Egész biztos – válaszolta nyersen Michel. – Megegyeztünk?
Halifin horkantott egyet.
– A Hrusch puskákra nagy a kereslet. A danízok úgy
habzsolják őket, mint gyerekek a cukorkát. Fel akarják javítani
velük a seregüket.
Michel benyúlt a zsebébe, és elővett még ezer kranát, majd
átadta az összehajtott köteget a púposnak.
– Ez megteszi?
 Semmi látható kommunikáció nem zajlott a púpos és Halifin
között, utóbbi mégis hangosat ásított, és így szólt:
– Igen, azt hiszem, megteszi. – A púpos a férfi egy intésére
odaadta neki a pénzt és a térképet is. Halifin egyik kezével
felemelte mosogatórongyának sarkát, a másikkal pedig
szétnyitotta a térképet.
– Meln-Dun bányája mögött? Annak a vén sólyomnak
dolgozik?
Michel halványan elmosolyodott.
– Problémát jelent a helyszín?
– Alig hinném. Senki sem megy szívesen a katakombákba,
amióta a danízok múlt hónapban kipucolták. Jó rejtekhely lesz
azoknak a fegyvereknek.
– Nagyszerű. – Michel megemelte a kalapját, és kellemes
délutánt kívánt Halifinnek. Nemet mondott a púposnak a liftre,
és csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor ismét
kiértek az utcára, vagy legalábbis az utca környékbeli
megfelelőjére. Kicsit meglazította a gallérját, és letörölte az
izzadságot a homlokáról.
– Tényleg egy meztelen férfitól vettünk fegyvereket? –
kérdezte Ichtracia, ahogy hátrapillantott az ajtóra.
– Tényleg. – Michel átgondolta magában, mennyi pénze
maradt a zsebében.
– Miért veszünk fegyvereket Meln-Dunnak? – kérdezte
Ichtracia.
– Gondold végig. – Michel már a terve következő lépéseit
fontolgatta magában.
– Így fogsz mártírt csinálni belőle?
– Részben, igen.
 – Nem akarod elmagyarázni?
– Nem. Információ-visszatartás. Ha elfognak, nem kell amiatt
aggódnom, hogy a tervem egyéb részletei is lelepleződnek.
– Ha elfognak, jobban teszed, ha pár másodperc alatt lelépsz a
környékről – mutatott rá Ichtracia.
– Valószínűleg igazad van. De nem azért éltem ilyen sokáig,
mert óvatlan voltam. – Megrázta a fejét. – Nézd, lehet, hogy
hülyén hangzik, de akkor vagyok a legjobb, ha nem kell túl
sokat gondolnom a saját terveimre.
– Attól tartasz, hogy valaki meghallja a gondolataidat?
– Mélyen elzárva tartom – megtapogatta a mellkasát – saját
magamat. Az igazi önmagamat. Amikor a Feketekalaposoknak
dolgoztam, még csak gondolni sem voltam hajlandó Tániel
nevére. Nem a gondolataim elrejtéséről van szó, hanem arról,
hogy minél inkább az az ember legyek, akinek mások elvárnak
engem. Így kisebb a hibák esélye. Máris százszor olyan gyorsan
haladunk, mint szerettem volna, te meg menet közben dolgozol
az akcentusodon. – Megrázta a fejét. – Jobb lesz, ha visszatérünk
a posztunkra, és úgy teszünk, mintha hasznos munkát
végeztünk volna.
Visszamentek a keresési zónájukba. Michel szólt
Ichtraciának, hogy maradjon kicsit le, és tanulmányozza,
hogyan dolgozik, aztán mosolyt erőltetett az arcára. Az utca
egyik végéről kezdte, és ráérős tempóban haladt a másik vége
felé. Úgy veregette meg a férfiak vállát, mintha régi barátok
lennének, gyengéden könyökükön fogta a nőket, és
mindenkihez volt egy kellemes mosolya meg pár csendes szava.
 – Hé, keresek valakit – mondta, és egy kétkranás bankjegyet
nyomott az illető kezébe. – Valakit, akit „Palo Mama” néven
ismernek. Van ötlete, hol találom?
– Nem – jött a válasz. – Úgy hallottam, meghalt. – Vagy: –
Nem fogja megtalálni, elutazott északra. – Néha valaki elfordult,
vagy gyorsan lelépett, miután Michel magára hagyta. Az ő
arcukat megjegyezte, de aztán ment tovább.
Órák teltek el így, és Ichtracia már éppen elkezdett egyedül
dolgozni az utca másik oldalán, amikor Michel észrevette, hogy
egy ismerős arc siet feléjük integetve a tömegen át. Couhila volt
az. A vénember arcát széles vigyor ragyogta be.
– Megtaláltuk! – hadarta, mielőtt egyáltalán odaért volna
Michelhez.
– Dahre találkozót hívott össze. Vissza kell mennünk!
Michel meglepett mosolyt erőltetett az arcára, és óvatosan
jelzett Ichtraciának, hogy uralkodjon riadt arckifejezésén.
– Basszus, basszus, basszus – motyogta halkan. Máris? Miféle
borzalmas, elkúrt szerencse folytán? A szíve dübörögni kezdett,
agyában közben aggasztó gondolatok cikáztak. Mi van, ha máris
elkapták? A picsába, mi van, ha máris megölték? Ahogy Couhila
közelebb jutott hozzá, még szélesebben mosolygott. – Ez
nagyszerű. – Úgy kellett kipréselnie magából a szavakat, aztán
intett Ichtraciának, hogy jöjjön. – Gyorsan, nyomás vissza!
Követték Couhilát Meln-Dun bányájába, onnan pedig fel
Dahre irodájába, ahol a csoport maradéka már várta őket.
Izgatottság szikrázott a levegőben, Dahre arcán pedig olyasféle
jól megérdemelt vigyor ült, amilyen hasonló szituációban
Michel képén is elterült volna. Pár másodpercig egészen
elfelejtette, hol van – pár másodpercig úgy tekintett ezekre az
emberekre, mint jófiúkra, a közelgő győzelmüket ünneplő
szövetségeseire. Michel befogadta ezt az érzést, elfogadta a
bajtársiasságot, és visszaszorította gyötrő félelmeit.
– Jól van, jól van – intett az embereknek Dahre, hogy
csituljanak. – Azért még nem kaptuk el.
Michel elnyomott magában egy megkönnyebbült sóhajt.
– De a keresésnek hála rábukkantunk az eddigi
legígéretesebb nyomunkra – folytatta Dahre. Átvágott a szobán,
hogy levegye Palo Mama ismert szövetségeseinek egyik rajzát a
falról, és meglobogtassa a levegőben. – Ez az ember Kelinar,
Palo Mama egy alacsonyabb rangú helyettese. Devin-Mezi
bukkant rá. Sikerült hatnia rá, adott neki némi pénzt, és komoly
jutalmat ajánlott fel neki az információért cserébe. Kelinar
bekapta a horgot.
Devin-Mezi olyan önelégülten hallgatta mindezt, mintha
máris elfogta volna Palo Mamát. Michel mindent megtett, hogy
ne emelje égre a szemét, és inkább a rajzra összpontosított. A
Kelinar név valahogy ismerősnek tűnt neki, ahogy az arc maga
is. Talán már összefutottak valamikor, vagy talán látta az arcát a
Feketekalaposok körözöttjei között. Amennyire tudta, nincs
valami magas rangja Palo Mama szervezetén belül – de ez
változhatott, vagy talán most csak épp jó pozícióban van ahhoz,
hogy feladja a munkáltatóját.
– Mit tud? – kérdezte Michel.
– Tudja, hol van Palo Mama, tudja, hányan vigyáznak rá, és
még azt is tudja, melyik szobában alszik. – Dahre elvigyorodott.
– Azt mondja, most készül biztos házat váltani, és megszerezheti
nekünk a következő címét. Ha tényleg megteszi... akkor Palo
Mama máris a markunkban van.
 – Helyes, helyes – mondta hangosan Michel. Magában
tovább szitkozódott. Mellette Ichtraciának kevésbé sikerült
lepleznie igazi érzéseit. Magára erőltetett ugyan egy mosolyt, de
kissé riadtnak tűnt. Michel csak remélhette, hogy senkinek sem
tűnik fel. Kétségbeesetten vette sorra a lehetőségeit, vagyis pont
úgy, ahogy egy kémnek nem szabadna dolgoznia, amint azt épp
nemrég magyarázta Ichtraciának. Lehet, hogy meg kell találnia
ezt a köpönyegforgatót, hogy elhallgattassa, vagy magának kell
előásnia Palo Mamát, hogy figyelmeztesse.
Mindennek egyáltalán nem így kellett volna történnie.
– Őrizetbe vettük? – kérdezte Michel.
Dahre megrázta a fejét.
– El kellett engednünk, máskülönben a barátai gyanút
foghattak volna. Ma este tesz jelentést. Legalábbis ha kell neki a
pénzünk.
– Elárulta már, hol vannak?
– Nem, majd csak akkor fogja, ha már megkapta a pénzét.
Michel kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen.
Lehet, hogy a köpönyegforgató berezel, és sosem tér vissza.
Vagy a rohadt életbe is, lehet, hogy csak át akarja verni Dahrét.
Remélte, hogy ezek egyikéről van szó. Még nem állt készen a
Meln-Dun elleni akciójára, és főleg nem engedhette meg, hogy
elveszítse Palo Mamát és az erőforrásait, mielőtt egyáltalán
alkalma nyílhatna kapcsolatba lépni vele.
– Mikor csapunk le rá?
– Új barátunk szerint ma este hagyja el a rejtekhelyét, és
holnap foglalja el az új biztos házát. Adunk neki egy kis időt,
hogy felengedjen. Mondjuk három napot.
 Michel igyekezett kiagyalni egy érvet, hogy tovább halogassa
az akciót, de nem ment vele semmire. Jobb híján annyit tett
hozzá:
– Ha visszajön az emberünk, alapos kihallgatásnak kell
alávetni. Nem erőszakosnak, persze, de azért ijesszünk rá egy
kicsit. Jobb, ha megbizonyosodunk róla, hogy pontosan azt
kapjuk, amiért fizetünk.
– Jó ötlet – értett egyet Dahre. – Couhila, rád bízhatom?
– Természetesen – válaszolta az öreg.
Nem sokon múlt, hogy Michel hangosan szitkozódni
kezdjen. Szerette volna ő végezni a kihallgatást. Egyedül. Büdös
picsába. Most már nem tehetett mást, mint hogy sodródik az
árral... és gyorsabb fokozatra kapcsolja a saját terveit. Hagyta
beszélni a többieket, és csak félig-meddig figyelt oda, ahogy
megbeszélték a sok kihallgatási taktikát, a köpönyegforgatónak
szánt kérdéseket meg Palo Mama rejtekhelyének bekerítési
módszereit. Az első adandó alkalommal félrevonta Ichtraciát.
– Most mi a szart csinálunk? – sziszegte a nő. – Ha megölik...
– Ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk. Addig
is dolgom van. Ma éjjel ne számíts rám.
– Hová mész?
– Felső-Szárazpartra. – Többet nem mondott Ichtraciának.
Tudta, ha elárulja neki a részleteket, biztosan nem engedi el.
 17. FEJEZET

Egy nappal Etepali tábornok megtévesztő manővere után

Vlora megfordította a teljes hadseregét, átkelt vele az Új-Ad déli
partjára, és erőltetett menetben masírozott a furmányos daníz
sereg nyomában. Érezte azt a bizonyos energiát a katonáiban –
az érzést, hogy elcsaltak tőlük egy csatát, a késztetését, hogy
összecsapjanak a danízokkal, és mindebben ő maga is osztozott.
Olyan pletykák keringtek, hogy a danízok félnek Vlorától, és a
katonák ettől jó hangulatba kerültek. Bo informátorai szerint az
emberek úgy érezték, máris megkaparintották Szárazpartot – és
az istenkövet.
Vlora tudta, hogy egy menetelő hadsereg jó hangulata
ingatag, de azt is tudta, hogy jobb, ha nem csapja agyon, amíg
tart.
Per pillanat nem lehetett ráfogni, hogy vágna az esze, a testét
pedig mindenféle fájdalmak gyötörték, amelyektől képtelen volt
szabadulni. Hamar rájött, hogy a lőporvaksága ellenére az
alkohol még mindig kevéssé befolyásolja az érzékeit – több
palack bort is le kellett gurítania, hogy legalább egy kicsit
bágyadtnak érezze magát. Énjének egy kis része remélte, ez
annak a jele, hogy a mostani állapota csak ideiglenes. Énjének
egy sokkal nagyobb része dühödten fakadt ki, mondván, nincs
semmi, amit szesszel kellene tompítania.
E belső viharokat egy gondosan felépített maszk mögé
rejtette, hogy szemében remegő könnyek nélkül tudjon a
katonái elé állni. Ezt a maszkot viselte akkor is, amikor
Borbador odaléptetett hozzá késő délután, miközben az
embereit figyelte. Kétnapnyi erőltetett menet után már kezdtek
lankadni.
– Hogy bírod? – kérdezte Bo, amikor a lova az övé mellé ért.
– Élek – válaszolta Vlora.
– Hát, azt örömmel hallom. – Nem erőltette a témát. –
Különös kérdés, tudom, de rendesen kapod a jelentéseket a
tisztjeidtől?
Vlora lerázta magáról a közönyt, és szúrós tekintettel nézett
Bóra.
– Miért?
A férfi megvonta a vállát.
– Csak mintha mindenki tojáshéjon járkálna körülötted.
– Nem tudom – válaszolta Vlora frusztrál tan. – Általában
Olem az összekötő köztem és... hát, mindenki más között.
– Ő most nincs itt.
– Igen, tudom. – Nem fogta vissza a megjegyzés hallatán
feltörő haragját. Olemnek itt kellene lennie. Ő a
parancsnokhelyettese. A barátja és a szeretője. Szüksége van rá.
– Jut más bölcsesség is számomra?
A hangjából csöpögő méreg úgy folyt le Bóról, akár a víz egy
teknős páncéljáról.
 – Bölcsesség nem. Csak információm. Hallottad, hogy Új-
Adopest polgármestere tegnap este óta a nyomunkban van?
– Ötven kilométerre vagyunk Új-Adopesttől.
– Pontosan. Üldöz minket, hogy találkozhasson veled.
– Senki sem szólt.
– Számított volna?
– Hogyan?
– Találkoztál volna vele?
Vlora csak legyintett.
– Nem.
– Persze. De azért valószínűleg tudnod kéne az ilyesmikről. –
Bo a szájába harapott. – Nézd, nem fogom az összekötő szerepét
játszani, mint Olem, de arról azért gondoskodni fogok, hogy a
fontos fejleményekről megkapd a jelentéseket.
– Miért minősül Új-Adopest polgármestere fontosnak?
– Mert annak a városnak a polgármestere, amelyet a flottád
éppen kifoszt.
– Nem fosztom ki. Rekvirálok.
– Az akarata ellenére.
– Ezt jelenti a rekvirálás.
Bo az égre emelte a tekintetét.
– Az ő szemükben a kettő szinte ugyanaz, és ne tégy úgy,
mintha te ezzel nem lennél tisztában. A megadás határán voltak,
amikor megérkeztünk. Nem sok készletük, lőszerük és
gyógyszerük maradt, és mi most még azt is elvesszük tőlük.
Vlorát feldúlta a gondolat, és makacs dühét arra próbálta
felhasználni, hogy agyonnyomja vele az együttérzését. Vajon
helyesen cselekedett? A fatrasztai tél lényegében balzsamos az
adróihoz képest, de most jártak a derekán, ami azt jelentette,
hogy sok idő van még az aratásig. Éhezésre ítéli azokat az
embereket, ha a háború tovább folyik? Megkeményítette a
szívét, és elnémította a fejében zúgó kérdéseket. Azon
ügyködött, hogy megmentse a világot egy újabb istentől. Ehhez
áldozatokat kellett hozni.
– Mikor kezdett így vérezni a szíved? – vágott vissza Bónak.
– Ez nem a vérző szívről szól. Ez a parancsnokságról szól.
Tudnod kell az ilyesmikről, hogy minden döntésedet kellő
alapossággal gondolhasd át. Meglehetősen biztos vagyok benne,
hogy ezt mindketten ugyanattól az embertől tanultuk.
Vlora keze védekezőn rándult a nyeregtáskájához, ahol
Tamás naplója pihent.
– Ne csináld ezt – mondta halkan.
Bo pár másodpercig kemény tekintettel fürkészte, de végül
megenyhült.
– Bocs.
Egy darabig némán lovagoltak tovább, aztán Vlora beletúrt
izzadt hajába, és odahívott egy hírnököt.
– Parancs a flottának – mondta a fiúnak. – Mondja meg
nekik, hogy mértékkel rekviráljanak. Hagyjanak gabonát a
városban... de a lőszert mind hozzák el.
A fiú szalutált, és ment a dolgára.
Vlora Bóra pillantott, aki a nyeregkápáját tanulmányozta.
Elmondta, amit akart. Vlora engedett egy keveset. Az élet megy
tovább.
– Davd – szólt hátra a válla fölött.
A lőpormágus elhagyta szokásos pozícióját pár tucat lépéssel
mögöttük, és odalovagolt hozzájuk.
– Igen, asszonyom?
 – Hallottunk már Olem felől?
Davd elsápadt.
– Nem, asszonyom.
Vlora sötét tekintettel meredt rá.
– Hogy érted, hogy „nem”?
Davd Bóra pillantott, de a válasz mintha magát Bót is
meglepte volna.
– Úgy értem, nem hallottunk Olem ezredes felől, asszonyom.
– Amióta megérkeztünk a Fokra, állandó kapcsolatban állunk
a flottával. Olem hetekkel ezelőtt távozott az istenkő csúcsával
és a sebesültjeinkkel, de felőle nem hallottunk?
Davd immár izzadt. Az egésznek nem volt semmi értelme.
Történt valami Olemmel? Rejtegették előle? Felfoghatatlan volt.
– Davd! – csattant fel. – Mi folyik itt?
– Semmi, asszonyom. Csak nem hallottunk felőle.
Bo Davd másik oldalára irányította a lovát.
– Valószínűleg jobb lesz, ha egyszerűen kimondja, amit ki
kell mondania – jegyezte meg halkan.
Davd hátranézett a válla fölött, nyelt egy nagyot, aztán végre
belenézett Vlora szemébe. Nem volt egy gyáva ember, ezt Vlora
jól tudta a közösen megvívott csatákból, viszont még fiatal volt,
és mindig kényelmetlenül érintették felettese
hangulatváltozásai. Megköszörülte a torkát.
– Olem hetekkel ezelőtt elvitte az istenkő csúcsát a flottához
– mondta.
– És?
– A sebesültekkel együtt.
Vlora kezdte elveszíteni a türelmét.
– És most hol van? – sziszegte.
 – Senki sem tudja. – Davd elkapta a tekintetét. – Otthagyta az
egyenruháját meg az utazóládáját az egyik hajón, felült egy lóra,
és eltűnt. Amikor utoljára látták, nyugat felé lovagolt. Azt
hitték, hozzánk indult vissza. Átkutattuk érte a vidéket, de nem
találtuk nyomát sem neki, sem a lovának.
Vlora képtelen volt megemészteni Davd szavait.
– Eltűnt? – kérdezte ostobán.
– Igen, asszonyom.
– Mondott valamit? Szólt bárkinek arról, hogy hová megy?
– Nem, asszonyom.
Vlora látta Bo és Davd arcán, hogy ennél több van a
háttérben – Davd arcán azért, mert ő tudta, Bo arcán pedig
azért, mert rájött magától. Legszívesebben odahajolt volna
hozzájuk, hogy kirázza belőlük a válaszokat, de hirtelen félelem
ülte meg a gyomrát. Akarta egyáltalán hallani azokat a
válaszokat? Nagyon úgy tűnt, hogy Olem lemondott a tiszti
rangjáról. Csakhogy ő sosem tenne ilyet. Vlora ezt sehogy sem
tudta elhinni.
– Mi történt Olemmel? – kérdezte Davdtól, és igyekezett
kimért hangot megütni. De hiába.
Davd úgy festett, mint aki alig várja, hogy elnyelje a föld.
– Tudják mások is? – folytatta Vlora. – Ez valami vicc a sereg
soraiban? Titok a tábornok előtt?
– Nem, asszonyom.
– Akkor mi?
– Nem tudom biztosan, asszonyom.
– Találgass.
Davd ismét körülnézett, majd vett egy nagy levegőt, és nyelt
egyet.
 – Az ezredes szörnyen bedühödött a Ráncok után,
asszonyom. Sosem láttam ilyen indulatosnak. Eltörte egy katona
karját, és kiverte egy másik fogait. Nyolc embernek kellett
lefognia, amikor megtudta, hogy ön egyedül maradt hátra
tartani a Ráncokat.
Az a félelemérzet egyre súlyosbodott Vlora gyomrában. Szíve
vadul kalapált a mellkasában.
– Csak akkor tért észhez, amikor megérkezett az adrói
hadsereg. Bo és Nila megesküdött neki, hogy mindent
megtesznek az ön megmentése érdekében, de azt hiszem,
addigra túl késő volt. Még csak nem is ment velük, hogy
segítsen. Néma düh lett úrrá rajta. Ijesztőbb volt, mint amikor
karokat tört el. Csak addig maradt, amíg kiderült, hogy ön túléli
a történteket. Utána elindult a sebesültekkel meg a csúcskővel a
flottához.
Vlora ezer okfejtést futtatott végig a fejében, és igyekezett
elfojtani a benne növekvő pánikot.
– Késő volt? – ismételte, hangja kísértetiesen csengett. –
Mihez volt késő?
– Ön elárulta őt, asszonyom. – Davd ezúttal egyenesen a
szemébe nézett. Halálosan komolyan beszélt.
Vlora pánikját kizárólag a dühe tartotta féken. Szabadon
engedte, hagyta, hogy a hóna alá nyúljon, és felemelje a
levegőbe.
– Távozz – suttogta.
– Parancsba adta, hogy fogják le, és hurcolják el, akár egy
zsák krumplit – folytatta Davd, egyre hangosabban. – Szereti
magát, és maga még azt sem hagyta neki, hogy ön mellett haljon
meg. Túl sok volt ez neki. Valami eltört benne.
 – Jobb lesz, ha most mész – jegyezte meg hangosabban Vlora.
– Nem hiszem, hogy visszajön – tette hozzá Davd.
– Tűnj a szemem elől! – Amikor a szavak kirobbantak Vlora
szájából, azon kapta magát, hogy félig kivont karddal áll a
kengyelben. Davd megsarkantyúzta a lovat, és csatlakozott a
menetoszlophoz. Vlorának alig tűnt fel, hogy elment, csak a
kardgombját bámulta. Szükségtelenül nagyot rántott a kantáron,
hogy megállítsa a lovát, majd elfordult Bótól és a menetoszloptól
és mindenkitől, aki esetleg láthatta volna az arcát.
Olem elment. Mi értelme ezek után ennek az egésznek?
 18. FEJEZET

Michel visszatért elhanyagolt biztos házába a proktori

lakóépület pincéjében. Rövid látogatás volt – csak magához
vette az útlevelet, amelyet a Yaret Háztartástól kapott, amikor
még nekik dolgozott. A papír a Yaret Háztartás tagjaként
azonosította őt, ugyanakkor a nevét nem tartalmazta. Talán elég
lesz, hogy szükség esetén kihúzza őt egy szorult helyzetből.
Visszament zöldtűzmélyi lakásába, és gyorsan elaludt
Ichtracia mellett, ahol aztán árulásról, börtönről és kínzásról
álmodott. Amikor hideg verejtékben ázva felébredt, a zsebórája
majdnem hajnali kettőt mutatott. Halkan felöltözött, nehogy
felébressze Ichtraciát, aztán egyedül elindult a Mélységbe.
A Mélység éjszakára sem változott – továbbra is veszélyes
hely maradt, még egy palo számára is, úgyhogy Michel folyton
lépések után hallgatózott, éber szemével pedig a sikátorok
sötétjét fürkészte. De legalább nem annyira daníz ügynökök,
mint inkább csak közönséges tolvajok miatt kellett aggódnia.
Amikor azonban elérte Felső-Szárazpartot, az idegei kezdték
felmondani a szolgálatot. Az utcák itt szinte teljesen kiürültek,
csak daníz őrjáratokat és hivatalos ügyeket intéző futárokat
lehetett látni. A kijárási tilalmat tegnap este óta
megszigorították. Michelt háromszor állították meg a fennsíkon
átvezető útján, de mindegyik alkalommal kérdés nélkül
továbbengedték az útlevél felmutatásakor.
A sötét parlamenti épületet csak néhány unott katona őrizte
tarka egyenruhában és ezüst mellvértben. Michel várt és figyelt,
megbizonyosodott róla, hogy vannak emberek – bárkik –, akik
még ilyen későn is használják az épületet, nehogy az ő jelenléte
kirívó legyen. Amikor már látott jönni-menni pár fáradt
tisztviselőt és görnyedt küldöncöt, nyugodtabban közelítette
meg az ajtót.
A Yaret Háztartás útlevelére kósza pillantást is csak alig
vetettek az őrök. Michel bejutott, és halkan visszhangzó
léptekkel haladt végig a márványfolyosókon. Néhány gázlámpás
hosszú, vibráló fénye elmélyítette az árnyékokat, és baljós
hangulatot kölcsönzött a daníz zászlóknak, a háztartási
jelvényeknek meg a katonás színeknek.
Csak elvétve találkozott másokkal a folyosókon – olyan éjjeli
baglyokkal, akiket odakint is látott, valamint néhány
szobalánnyal, gondnokkal és őrrel, akik az éjszakai rutinköreiket
rótták. Egyikük sem méltatta különösebb figyelemre, és
hamarosan már lefelé haladt a lépcsőn az épület gyomrába.
A hely kellemetlen emlékeket idézett benne – amikor
legutóbb ezeket a fokokat szedte, egy nőt követett, akiről azt
hitte, hogy Yaret Háztartásának tagja. Az illető durván
összeverte, mielőtt Yaret megtalálta őt. Michel ugyan később
bosszút állhatott, de még mindig érezte a tarkóján a nő
bikacsökének nyomát.
 Három lépcsőn ereszkedett le. Itt nem voltak ablakok,
amelyeken át beszűrődhetett volna a holdfény, a néhány
meggyújtott lámpás pedig nem annyira a sötétséget kívánta
meghódítani, inkább csak az elveszett hivatalnokoknak segített
visszatalálni a felső szintekre. Michel örömmel fogadta a
visszhangzó ürességet, és igyekezett még halkabban lépkedni.
Más sem hiányzott, mint hogy valami segítőkész őr rábukkanjon
ilyen mélyen az épület forgalmasabb részei alatt.
Pusztán a leírások emlékei alapján talált meg egy sor szobát –
újabb előnye a Yaret Háztartásnál eltöltött idejének. Lindet
rezsimje alatt ezeket irathelyiségként használták, itt tárolták a
hírszerzési és információs anyagokat, amíg a szakemberek
fontosságuk szerint szétválogatták őket. A danízok nem látták
szükségét, hogy változtassanak az eredeti funkcióikon. Yaret
emberei több ezer doboznyi aktát hordtak le ide. Mindet
Szárazpart különböző zugaiban szerezték, a legtöbbet
Feketekalapos-archívumokból és biztos házakból. Ezeket az
aktákat elég fontosnak ítélték, hogy megtartsák őket, de nem
olyan fontosnak, hogy sürgősen át kelljen nézni őket.
Mindegyik ajtót egy nagy számmal és egy kis táblával jelölték
– utóbbin az állt, hogy honnan hozták el a bent található
aktákat. Egyes szobák többtucatnyi, míg mások csak egy vagy
két helyszínről származó aktákat tartalmaztak. Gyengéden
megérintette mindegyik táblát, és magában suttogta a neveket,
amíg meg nem találta azt az ajtót, amelyen egyszerűen csak az
állt: KALAPSZALON. ELSŐ EMELET.
A Feketekalaposok egykori kalapszalonos főhadiszállása
fontos információforrást jelentett a danízok számára, de a
legtöbb hasznos holmit a harmadik szinten találták. Az első
emeleten inkább csak nyilvános és enyhén bizalmas
feljegyzéseket tároltak.
Kinyitotta az ajtót, belépett, és apró fényforrásuk alapján
megkereste a gázlámpásokat. Egyenként felerősítette a
lángjukat, míg az egész szoba fényben úszott, és láthatóvá vált a
több száz iratszekrény. Egy gyors keresésből kiderült, hogy a
felüket már rendszerezte egy hatékony daníz hivatalnok. A
másik felük kusza és szortírozatlan maradt. Michel elmormolt
egy imát, hogy az információ, amelyet keres, az előbbiek között
legyen.
Magában motyogva látott munkához. Lindet hirtelen
távozása és a danízok újraszervezése ellenére meglehetősen
biztos volt benne, hogy itt vannak az akták, amelyeket keres.
Csak ki kellett találnia, hogy melyik iratszekrénybe dugták őket.
Módszeresen dolgozott: a felcímkézett dobozokkal kezdte,
átfutotta a papírokat nevek, dátumok és bármi olyan alapján,
ami segíthetett leszűkíteni a keresését. Mind az eredeti
Feketekalapos, mind a daníz hivatalnokok őrületében rejlett egy
rendszer. Michelnek egy órájába telt, hogy rájöjjön, e két
rendszert pontosan hogyan keverték össze. További másfél
órájába telt, hogy megtalálja a szoba megfelelő sarkát, aztán még
egybe, hogy rátegye a kezét a Lady Flint szárazparti akciója
feliratú aktára.
Alaposan átnézte, hogy megbizonyosodjon róla, valóban ezt
keresi, aztán elővette a zsebóráját. Majdnem reggel hat volt.
Legfőbb ideje indulnia, ha még a reggeli roham előtt fel akar
szívódni. Körbement a szobában, és gondosan eltávolította
minden bizonyítékát annak, hogy valaki járt itt az éjjel.
 Már épp kiment volna az ajtón, amikor fütyülést és
bizonytalan, bicegő lépéseket hallott. Halkan elkáromkodta
magát, majd átvágott a szobán, és lejjebb tekerte a világítást. Épp
végzett az utolsó lámpással, és beugrott egy sor doboz mögé,
amikor a füttyszó elhallgatott az ajtó túloldalán. Másodpercek
teltek el. Michel visszafojtott lélegzettel várakozott, mígnem az
ajtó végül kinyílt, és fény zúdult be az elsötétített szobába.
Valaki belépett, és átvágott a sötétben a helyiség túlsó
végébe. Michel élt az alkalommal, hogy kisurranjon a
rejtekhelyéről, és lopakodva meginduljon a kijárat felé. Már
majdnem odaért, amikor egy lámpás fénye hirtelen megnőtt
mögötte, és egy daníz hang határozottan felkiáltott:
– Te ott! Megállj!
Michel megdermedt, és a lehetőségeit mérlegelte. Még
mindig háttal állt az idegennek. Megpróbálhat elfutni, hátha az
őrök nem hallják meg a kiáltozást ilyen mélyen az épületben,
vagy megpróbálhatja kidumálni magát szorult helyzetéből.
Talán az útlevele elég lesz, hogy elhallgattassa a kérdéseket. Ez
teljesen egészében a mögötte álló férfi személyén múlt – hogy
alacsony rangú hivatalnok-e, vagy valaki fontos.
Ilyen korán valószínűbb, hogy egy alacsony rangú
hivatalnokkal van dolga, aki rutinmunkát jött elvégezni. Michel
fel töltötte leghatásosabb Miért zavarsz meg a munkámban?
arckifejezését, és az idegen felé fordult.
Álarca azonnal leolvadt róla, és a helyére kiülő döbbenetet
sem tudta leplezni. Egy kopasz, vékony, alacsony férfi állt előtte.
Fatrasztai stílusú pamutöltönyt viselt, de határozottan daníz
volt. Egyértelmű zavarodottsággal, homlokráncolva meredt
Michelre. Másodpercekbe telt, mire kigyúlt szemében a
felismerés fénye, és leesett az álla.
– Michel?
Michel nyelt egy nagyot.
– Tenik. – A szoba két végéből bámultak egymásra. Michel
fontolgatta, hogy elfut. Tenik nyilvánvalóan nem tudná tartani
vele a tempót: bal lábára sántított, bal karját hámban pihentette.
De vajon milyen közel vannak az épület őrei? Meghallanák
Tenik kiáltásait, mielőtt Michel kislisszolna az utcára? – Nem
számítottam rá, hogy itt talállak.
– Én sem, hogy téged. – Tenik vonásai megkeményedtek. –
Mit keresel itt?
Michel nem válaszolt. Tenik valószínűleg nem is számított
másra. Michel tekintete végigsiklott Tenik bal oldalán.
Pillanatokkal azelőtt látta utoljára Yaret pohárnokát, hogy egy
robbanás elszakította őket egymástól a katakombákban, két
hónappal ezelőtt.
– A karod... – mondta ügyefogyottan.
– A robbanás – magyarázta Tenik. – Nem tudom már úgy
mozgatni, mint egykor, úgyhogy Yaret kinevezett levéltárossá.
Az a dolgom, hogy mindezt felügyeljem. – Szemét gyorsan
végighordozta a szekrényeken. – Szétválogatjuk az iratokat.
Igyekszünk találni valamit, ami a hasznunkra lehet.
Michel szorosabban markolta a kezében tartott aktát.
– Sok szerencsét hozzá. Nem kevés anyagon kell átrágnod
magad.
– Látom, te már találtál valami hasznosat. – Tenik szeme az
aktákra villant. – Yaret sejtette, hogy egy napon visszatérsz
majd.
 – Ide? – kérdezte meglepetten Michel.
– Nem feltétlenül. De a városba. Szerinte túlságosan kötődsz
Szárazparthoz. Ide köt a szakértelmed, azt pedig mindenképpen
használni akarod.
Michel a homlokát ráncolta.
– Megtaláltuk az aktádat – világosította fel Tenik.
– Á. – Michel Feketekalapos-aktája. Ő maga sosem látta, de
sejtette, hogy mi állhat benne: szigorúan bizalmas információk a
fedett műveleteiről. Pár dicséret, amelyről rajta kívül csak két-
három Feketekalapos Aranyrózsás tudott. Azon tűnődött, vajon
tartalmazta-e az az akta, hogy mit csinált pár héttel a daníz
megszállás előtt, vagy a Fidelis Jesnek végzett munkája már
elveszett a káoszban. Az utóbbiban reménykedett. Minél
kevesebben tudnak róla és a tetteiről, annál jobb.
– Tudtuk, hogy kém voltál – mondta Tenik –, de érdekes volt
látni, mi mindent tettél a Feketekalaposokért. Hogyan lettél
kémből bürokrata. De valójában mindig is kém maradtál, ugye?
Michel ezúttal sem válaszolt.
A meglepetés árnyalata eltűnt Tenik hangjából, és határozott
csalódottság költözött a helyére.
– Utoljára a katakombákban láttunk. Yaret hazaküldött a jól
végzett munka után, aztán... – Tenik rejtélyes gesztust tett. –
Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a nyakunkba
szakadnak Ka-Sedial emberei. Sedial üvöltve közölte,
bizonyítéka van, hogy még mindig az ellenségnek dolgozol, és
Yaret többé nem védhet meg téged.
– Sedial rám támadt Ichtracia házában. Megkínzott.
– A jelek szerint helyesen tette – horkant fel Tenik. – Hogy a
pokolba szöktél meg?
 Michel sötét tekintetet vetett rá. Ha Tenik nem tud Ichtracia
szerepéről, ő nem fogja felvilágosítani.
– Szóval elmentél Szárazpartról? – kérdezte Tenik egy
másodpercnyi hallgatás után. – Én arra fogadtam, hogy itt
maradtál... hogy elrejtőztél egy olyan helyen, ahol eszünkbe sem
jutna keresni.
– Elmentem. Egy időre.
– De most visszajöttél.
A feszültség egyre nőtt. Michel igyekezett nem nézni az
ajtóra, nehogy elárulja a következő lépését. Futnia kellett, ám
lábát mintha odaragasztották volna a padlóhoz.
– Igen.
Tenik testbeszéde többről árulkodott a sérüléseinél.
Fáradtnak tűnt, arca lesoványodott, válla legyőzötten
megereszkedett. Michelre pillantott, aztán az ajtóra, aztán
elsántikált a sarokba, és hálás sóhajjal leült egy székre.
– Ka-Sedial az állam ellenségének minősített. Azt állítja,
hogy még mindig a Feketekalaposoknak dolgozol.
– Tudja, hogy nem így van – válaszolta Michel, mielőtt
megálljt parancsolhatott volna magának.
– Mi is tudjuk – biccentett Tenik. – A baj az, hogy senki a
Háztartásban nem tudott rájönni, kinek dolgozol valójában.
Nem vagy Feketekalapos. Túl sokukat segítettél nekünk
levadászni, megölni és átállítani.
– Előrehajolt. – Ki a pokolnak dolgozol? Nincsen senki más.
Michel szárazon Tenikre mosolygott. Nagyon is tudatában
volt annak, hogy minden szót, amit most kiejt a száján,
felhasználhatják ellene. De ő is elfáradt. Belefáradt a színlelésbe
meg a hazugságokba. Yaret befogadta őt. Tenik Michel társa
volt. Néha arra ébredt az éjszaka közepén, hogy azon
gondolkodik, hogyan segíthetne Yaretnek a szárazparti
ellenségeivel szemben, csak hogy aztán eszébe jusson, immár ő
maga is egyike azoknak az ellenségeknek.
– Tényleg nektek dolgoztam.
Tenik arca megremegett.
– Nem dolgoztál nekünk. – Csöpögött a méreg a hangjából. –
Felhasználtál minket. Még mindig nem tudjuk, mi célból...
Sedialhoz lehetett valami köze, ennyiben vagyunk biztosak. Az
unokája eltűnt, de mást nem tudtunk kideríteni. Mi történt,
Michel? Yaret befogadott téged. A barátomnak tartottalak. Mik
az igazi szándékaid?
A Tenik hangjából kicsengő őszinte fájdalomtól görcs állt
Michel gyomrába. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne
árulja el minden titkát, hogy ne álljon neki bármi áron
magyarázkodni.
– Mi vagyok én? – kérdezte.
– Kém. Áruló.
– Nem. Mi vagyok én? – Michel most már bedühödött. Tenik
megjegyzése, hogy nincs senki más, akinek dolgozhatna,
felkavart benne valamit.
– Melyik az a nép, amelyet mindenki kihasznál, de amelyre
senki sem gondol? Kik Fatraszta jogos örökösei? Kiket
rugdostak, vertek és hajtottak rabszolgasorba, amióta csak az
első kressiaiak partra szálltak? – Szavai most már visszhangozni
kezdtek, ezért kénytelen volt kissé visszafogni a dühét.
Teriiknek hirtelen elakadt a lélegzete.
– A palók?
 Michel összeszorította az állkapcsát. Máris túl sokat mondott.
Elárulta magát. Átkozta magát, amiért még nem futott el.
– A halott istenünkre mondom, hiszen te palo
szabadságharcos vagy! Ez mindent megmagyaráz. – Tenik vonási
ellágyultak, majd egyszer csak felnevetett.
Ez még jobban feldühítette Michelt.
– Mi olyan vicces?
– Ugyanazon az oldalon állunk! – mondta izgatottan Tenik. –
Hát nem látod? Mi felszabadítjuk a palókat. Visszatereljük őket
a nyájba. Jobban bánunk velük, mint korábban bárki. A
rokonaink vagytok. A vérünk vagytok.
– A palók nem tartoznak hozzátok – jelentette ki szárazon
Michel.
Az izgatottság eltűnt Tenik arcáról, és zavar vette át a helyét.
– Nem gondolod, hogy a császár iránti hűség alacsony ár egy
jobb életért cserébe?
– Nem, ha a császárotok máskülönben kardot ragad –
válaszolta Michel, de aztán feltartotta a kezét. – Egyvalamit
elismerek. Tényleg jobban bántok a palókkal, és ez némi
békével és reménnyel tölt el a jövőre nézve. De valami rohad a
te birodalmad szívében. Mit gondolsz, miért harcolok tovább?
Sedial ott van ennek a rothadásnak a kellős közepén. Tudja,
hogy én tudom, ezért gyűlöl ennyire. – Ez így nem volt teljesen
igaz. De nem volt teljes hazugság sem.
Tenik bizonytalanul méregette Michelt.
– Nem az vagy, akinek hittünk.
– Ezért keményen megdolgoztam. – Michel elhallgatott.
Szóváltásuk ellenére fájt neki, hogy ilyen állapotban kell látnia
Teniket. – Biztosítanak neked Kiváltságos gyógyítót?
 – Várólistán vagyok. – Tenik elkapta a tekintetét. Ezer apró
rándulás futott végig az arcán, túl gyorsan, semhogy Michel
bármit kiolvashatott volna belőlük. Amikor végül újra ránézett,
már a düh maszkját viselte.
– Távozz.
Michel összerezzent a szó hallatán. Annyi düh izzott benne.
Olyan véglegesnek hangzott. Kíváncsian pillantott Tenikre.
– Tetszik vagy sem, egy nyár erejéig a testvérem voltál –
magyarázta Tenik. – Nem fogom idehívni az őröket, és nem
foglak elvonszolni a Nagy Ka elé. Elmondom Yaretnek, hogy
láttalak, és ő majd eldönti, hogy jelenti-e Ka-Sedialnak. – Tenik
előrehajolt. – Hagyom, hogy elvidd, amit találtál, bármi legyen
is az. Felhasználtál minket, de jól csináltad, és Yaret a te
tetteidnek köszönhetően jobb pozícióba manőverezhette a
Háztartást. Ezért elengedlek.
Michel szóra nyitotta a száját, Tenik azonban feltartotta egy
ujját.
– Egyszer! – folytatta. – Csak most az egyszer. A Yaret
Háztartás megtagadott téged. Kitörölt a feljegyzéseiből. Az állam
ellensége vagy. Ha újra látlak, habozás nélkül őrt hívok,
amennyiben nem tudlak magam megölni vagy elfogni. Javaslom,
hagyd el a várost. Ne kényszeríts rá, hogy beváltsam a
fenyegetésemet.
Tenik tekintete a padlóra szegeződött.
– Tényleg sajnálom – mondta Michel.
Nem kapott választ. Michel lassan kihátrált a szobából,
közben egyre várta a végzetes kiáltást. Amikor kiért a folyosóra,
vett néhány gyors levegőt, aztán kisietett az archívumból, fel a
földszintre. Gyorsan, fejét leszegve haladt, és remélte, hogy nem
ismeri fel senki a korán érkező személyzet tagjai közül.
Minden gond nélkül érkezett meg Zöldtűzmélybe. Másra
sem vágyott, mint hogy visszatérjen a biztos házba, bemásszon
az ágyba Ichtracia mellé, és aludjon végre egy kicsit. De a
Tenikkel való találkozás felkavarta, és sejtette, hogy nem lesz
képes álomra hajtani a fejét. Átvágott a kora reggeli forgalmon
Zöldtűzmély egyetlen postahivatala felé.
A danízok furcsamód fenntartották a postahálózatot.
Szárazpartról persze nem jutott ki semmilyen levél vagy csomag,
de a városhatárokon belül bárki szabadon küldözgethette őket.
Michel hallotta, hogy a danízok maguk is használják a postát
hivatalos, de nem létfontosságú kommunikációra – ezzel egy
újabb olyan rendszert tettek magukévá, amely már az érkezésük
előtt is létezett Fatrasztában.
Michel egy posta előtti széken ülve még egyszer átfutotta az
aktát. Gondosan végigolvasta, kisatírozta azt a három helyet,
ahol említették a nevét, és gondoskodott róla, hogy semmi ne
vezethessen el hozzá. Amikor végzett, becsomagolta az aktát egy
papírba, és betette egy borítékba.
Udvariasan rámosolygott a pult mögött álló nőre, és átadta
neki a csomagot.
– Helló. Kérem, szállítsák ezt el a Yaret Háztartásba holnap
reggel. Nyolc órakor. Ne előbb, és ne később. – Odacsúsztatott a
nőnek egy százkranás bankjegyet. – Nagyon fontos.
 19. FEJEZET

Styke Ka-poel mellett lovagolt, közben végig szemmel

tartotta a kis oszlop elején haladó sárkányembert. Orz immár
két napja nem szólt egyikükhöz sem, ami erős kontrasztban állt
a partraszállás utáni beszédességével, és ez meglehetősen
nyugtalanította Styke-ot. Igyekezett nem gondolni rá. Nem
sokat tehetett.
– Nem tudtad, hogy hívják a húgodat? – kérdezte Ka-poelt.
A lány is a saját merengéséből zökkent most ki. Jelzett neki,
hogy ismételje meg a kérdést, majd közelebb hajolt a mellette
lovagló Celine-hez, és megtapogatta a térdét. Celine
kötelességtudóan fordította a válaszát.
Nem. Csak halvány emlékeim vannak egy lányról és egy
hozzá tartozó névről. Mara. Ka-poel egy pillanatra abbahagyta a
mutogatást, arcán azonosíthatatlan érzelmek suhantak át. Ami
azt illeti, beszéltem vele. Nem. A „beszéltem” rossz szó. Ujjával
megkocogtatta a halántékát. Tanácskoztam vele.
 – Ez is amolyan csontszeműképesség? Mint amikor Ka-Sedial
azon a szerencsétlen nyomorulton keresztül beszélt
Csillagfényben?
Ez más. Közvetlenebb. Egy-két éve fedeztem fel ezt a
képességet, amikor Ka-Sedial először próbált olvasni a
gondolataimban. Ezzel találtam meg Marát, és ezzel szereztem
tudomást a közelgő megszállásról.
– Te tudtál a megszállásról? – kérdezte Styke. – És
méltóztattál szólni valakinek?
Ugyan ki hitt volna nekem? Lindet? Nem. Tániel meg én
elkezdtünk magunk felkészülni. De ez a fajta kommunikáció
nem tökéletes. Vérkötelék és erős akarat kell hozzá, és még
akkor sem egészen olyan, mint egy beszélgetés, inkább olyan,
mint – több olyan kézmozdulatot tett, amelyre Celine csak a
fejét rázta, aztán folytatta –, olyan, mint amikor két néma
gyerek rajzol egymásnak. Halványan elmosolyodott. Tániel meg
én elküldtünk valakit, hogy keresse meg Marát. Az alapján, amit
Tániel elmondott nekem a saját kötelékünkön keresztül, az
emberünk megtalálta őt, és kihozta Szárazpartról El sem tudom
képzelni, mennyire kiakaszthatta, amikor kiderült, hogy
valójában nem Marának hívják. De sikerrel járt. Remélem, a
húgom biztonságban van. Remélem, túlélem a következő pár
hónapot, hogy találkozhassak vele.
Ka-poel most először ismerte el, hogy küldetésük akár
kudarcot is vallhat, és ez felkészületlenül érte Styke-ot.
– Ma nagy önvizsgálatot tartasz.
Ka-poel homlokráncolva nézett rá.
Próbálok rájönni, hogy ki vagyok. Hogy honnan jöttem.
Belenéztem a nagyapám szívébe, és láttam a hataloméhségét.
Ocsmány látvány volt, de ami még rosszabb, hogy ugyanezt
láttam a saját szívemben, amikor átvettem az irányítást a
dragonyosok fölött a Csánkban. Tudod, milyen érzés megtudni,
hogy ki vagy? Hogy mi vagy?
– Igen. – Styke nagyot sóhajtott. Azokra az emberekre
gondolt, akiket a bosszúhadjárata során megölt, és azokra, akiket
megkímélt. – Igen, azt hiszem, tudom, milyen érzés.
Akkor tudod, milyen borzalmas tud lenni.
Ka-poel keze megpihent, és komor csend telepedett rájuk.
Styke még fürkészte az arcát pár másodpercig, aztán felemelte a
fejét, és végigtekintett a menetoszlopon. Az emberek
panaszkodás nélkül szoktak bele a szerepükbe, bár még mindig
gyanakvó pillantásokat lövelltek Orz felé, amikor a
sárkányember nem figyelt oda. Csendben maradtak, amikor
mások is jártak az úton, nem énekeltek és nevetgéltek az
éjszakába nyúlóan, és megfogadták a sárkányember leckéit. De
hát mind tapasztalt lándzsások voltak, Styke nem is várt tőlük
ennél kevesebbet. A forradalomban nehezebb időket is
átvészeltek, bár most talán magasabb tétekkel néztek szembe.
Nagyjából délben értek ki a mocsárból. Letértek a főútról, és
nyugatnak fordultak, egy dombos vidékre, amely egy kis
hegység mögé vezette őket. Az utat itt házak szegélyezték, így
szinte külvárosi hangulatot kölcsönöztek a környéknek. Pár
órányi emelkedő után Styke végre odaléptette a lovát Orz mellé,
vetett egy sanda pillantást a sárkányemberre, majd így szólt:
– Azért kanyarodtunk el, hogy megkerüljük a várost?
Orz megrázta a fejét.
– Az túl sok időbe telne.
– Akkor hová megyünk?
 – Egy nyugati körzetbe. De teszünk egy kis kitérőt.
Styke izmai megfeszültek.
– Miért?
– Mutatni akarok neked valamit.
– Mit?
– Hamarosan meglátod – válaszolta Orz titokzatoskodva,
majd előremutatott. Styke lassított, hogy újra csatlakozzon az
oszlop végéhez. Kezét a karabélya tusán tartotta, és éberen
figyelte az utat. Ha Orz csapdába akarná csalni őket, már
megtette volna. Nem igaz? Igyekezett elhessegetni a
bizalmatlanságát, de azért némán jelzett Sakálnak, hogy
mindenki tartsa nyitva a szemét. A jel Orz háta mögött utazott
végig az oszlopon.
Hamarosan bevettek egy kanyart, és felértek az út tetejére.
Styke-ot annyira lefoglalta az út menti terület szemmel tartása,
hogy először csak a döbbent sóhajokra figyelt fel. Előreszegezte
a tekintetét, és gyorsabb iramra ösztökélte Amrecet, hogy aztán
a csúcsra érve ő is keményen megrántsa a kantárt.
Egy hatalmas völgy terült el előttük a nyugati oldal alacsony
hegységétől és a keletre húzódó Csorba Ingoványtól
szegélyezve. Legalább nyolc kilométer széles és tizenhat
kilométer hosszú lehetett, és a nagyját egy tó töltötte ki, bár az
Örült Lándzsásoknak nyilván nem a geográfiától állt el a
lélegzetük.
Egy várost építettek fel közvetlenül a tó vizére – a hatalmas
metropolisz földből és kövekből álló töltések mentén húzódott,
és hol sikátornyi, hol főutcányi méretű csatornák hálózták be.
Az utcákat és a csatornákat is kővillák szegélyezték, azok körül
pedig piacterek terültek el, amelyekbe archaikus városfalak és
féltucatnyi szinttel a többi épület fölé emelkedő hatalmas
templomok nyúltak be.
– Talunlika – jelentette be Orz, és egy széles gesztussal
körbemutatott a völgyön.
Styke annyira előrelovagolt, hogy Amrec patái a szikla
peremén állapodtak meg, és előrehajolva bámult le a városra.
Első látásra végtelenül komplexnek tűnt. Több szektorra
osztották fel, amelyek maguk is további szektorokra tagolódtak.
Styke látott már tervezett városokat – a fatrasztai határvidék
néhány gondosan kialakított települését –, de egyik sem érhetett
ennek még csak a közelébe se. Még gyakorlatlan szemének is
feltűnt, hogy az egészet előre megtervezték, hogy minden követ
adott helyre szántak, hogy minden útnak adott rendeltetése
volt.
Ezt a várost nemcsak azért emelték, hogy éljenek benne,
hanem azért is, hogy megcsodálják.
– Gyönyörű, ugye? – kérdezte Orz rá nem jellemző
önelégültséggel.
– Az. – Styke-ot őszintén lenyűgözte a látvány, és rögtön
látta, miért döntött úgy Orz, hogy ezen a kerülő úton jönnek.
Ha egyenesen belovagolnak a városba, nehéz lett volna
elmagyaráznia nekik, nehéz lett volna megértetnie velük, hol
vannak. Még most is, hogy felülről vehették szemügyre, úgy
érezte, olyan mintázatok rejlenek a város kialakításában,
amelyeket a szeme egyszerűen nem képes észrevenni. Mint egy
gazdag ember házának legszebb gurlai szőnyegében.
Tekintete a város centrumára siklott, arra a nagy szigetre,
amelyből ember alkotta utak és csatornák indultak ki
sugárirányban. A szigetet gigászi kőhomlokzatok vették körül,
és minden sarkukból akkora zömök tornyok nőttek ki, amelyek
ránézésre egy teljes tüzérségi ütegnek is otthont adhattak. Styke
szeme továbbvándorolt a falakon belülre, egy nagy, fekete
monolitra, amely a sziget közepéből emelkedett ki. Ebből a
távolságból kicsinek tűnt, de a perspektíva egészét figyelembe
véve legalább olyan magas lehetett, mint a Szárazparti Fennsík.
– Az az? – kérdezte rekedten suttogó hangon.
– Az az – válaszolta Orz.
Styke most először figyelt fel rá, hogy Ka-poel is ott van
mellette, és épp úgy dől előre a nyergében, ahogyan ő. A lány
szeme ide-oda cikázott a városban, mintha igyekezett volna
minden részletét befogadni. Ha észre is vette, hogy a közepén
ágaskodó monolit, küldetésük tárgya egyenesen az arcukba
bámul, nem mutatta jelét.
– Gyertek – mondta végül Orz. – Az egyik nyugati körzetbe
megyünk. Ismerek egy fogadót, amely rabszol... külföldiekre
szakosodott. Ott meg tudjuk húzni magunkat egy-két éjszakára,
amíg elintézzük a városban, amiért jöttünk.
– Nem kellene inkább megkerülnünk a várost? Bemehetnénk
a szüleidért ketten, csak te meg én.
– Megtehetnénk – biccentett Orz –, de túl sokáig tartana. Ha
belátható időn belül akarjuk elérni a sereged maradékát, át kell
mennünk Talunlikán.
Styke szórakozottan bólintott, szemét az istenkőre
tapasztotta. Mintha még ebből a távolságból is érezte volna a
szélben a vérmágia rezes szagát, de végül arra jutott, hogy csak a
képzelete játszik vele.
Orz ellovagolt, majd lassan követték a lándzsások is, míg
végül Styke egyedül maradt.
 Nem, nem egyedül.
Ka-poel közelebb vezette hozzá a lovát, és váratlanul
megszorította Styke kezét. Aztán leadott egy gyors jelzést – csak
pár egyszerű gesztust, ami egyáltalán nem igényelt fordítót.
Köszönöm, hogy hazahoztál.

*.*.*

Leereszkedtek a hegytetőről, hosszú kilométerek árán

megkerülték a tavat, majd ráfordultak a Talunlikát a
partszakasszal összekötő hosszú, egyenes sugárutak egyikére. A
forgalom sűrűbbé vált, az emberek érdeklődése pedig ritkábbá,
ahogy az Örült Lándzsások megérkeztek egy olyan helyre, ahol
a külföldiek látványa megszokottabbnak számított, mind Daníz
többi részében.
A hálózatok, csatornák és falak ellenére Styke meglepetten
konstatálta, hogy a várost nem önvédelmi szempontok szerint
építették. Az esztétikája a szépséget és a polgári
használhatóságot szolgálta. A vízi utakat legalább annyi uszály
és kenu járta, mint amennyi kocsi és hintó a földutakat. Minden
utcán vízvezetékek szállították a friss vizet a hegyi forrásokból,
valamint Orz elmondása szerint vissza is szállították a
szennyvizet oda, ahol a tó egy a Csorba Ingoványt tápláló
folyóba vezetett. Mindenfelé buja növényzet burjánzott, a kis
tereket kitöltő, magas ciprusfáktól a lebegő szigetek közösségi
kertként működő agyagos talajáig.
A már említett fogadó egy nagy területen terpeszkedett az
egyik nyugati körzetben. Orz elmagyarázta, hogy ez a város
régebbi épületei közé tartozik: az egyik szigetre építették, és
eredetileg annak a Háztartásnak a főhadiszállásául szolgált,
amely a háború alatt külföldi rabszolgák adásvételéből
gazdagodott meg. Most a városba érkező vagy onnan elutazó
rabszolgák pihenőhelyeként működött. A kapun kívülre
helyezett régi réztábla szövegét könnyen le lehetett fordítani:
KRESSIAI FOGADÓ ÉS SZÁLLÓ.
A tulaj, egy unott képű, középkorú férfi szeme elkerekedett,
amikor meglátta Orzot, és kellett neki egy-két másodperc, hogy
visszanyerje üzleties nyugalmát. Egy alacsony kőpult mögött ült
a birtok udvarának sarkában, és vékony pamutinget viselt,
hosszú hajának egyetlen copfjában pedig egyetlen szál toll
lógott. A közelben néhány istállófiú kockázott.
Orz leszállt a lováról, intett Styke-nak, hogy kövesse, majd
együtt odaléptek a tulajdonoshoz. Orz elővett egy érmét –
ránézésre bélyegzett rezet –, és letette a fogadós asztalára. Styke
először látott efféle érmét, a tulaj viszont úgy biccentett, mintha
nagyon is helyénvaló fizetőeszköz lenne.
– Ezek itt a gyámjaim – mondta neki Orz. – Adj nekik egy
helyet, ahol ihatnak, és ahol nem fogják zavarni őket. – Mintha
némán azt is hozzátette volna: És ők sem zavarnak másokat.
– Természetesen, Szolga.
– Ezt az embert Bennek hívják – bökött Orz Styke-ra. – Az ő
szava az enyém is. Világos?
A fogadós ismét biccentett, aztán gyors parancsokat
vakkantott az istállófiúknak. Perceken belül elvitték a lovakat,
tiszta vizet adtak a katonáknak, és bevezették őket a birtok egy
túlsó sarkán álló kétszintes, lapos tetejű épületbe két nagy
nappalival és többtucatnyi cellával, amelyek kis alvózugként
szolgáltak. Néhány rabszolgát – ötvenes éveik végén járó gurlai
nőket – elhessegettek a fogadó egy másik részébe.
– Itt elengedhetjük magunkat? – kérdezte Styke halkan
Orztól, miközben a fogadós a szobában tett-vett, gondoskodott
róla, hogy minden rendben legyen, és minden katona
kényelembe helyezhesse magát.
– Egyelőre – válaszolta a sárkányember. – Nem maradhatunk
egy-két napnál tovább, mert felhívnánk magunkra a figyelmet.
De annál több időre úgysincs szükségünk.
Styke odaintette Sakált.
– Jól viselték magukat az emberek. Hadd eresszék ki a gőzt
ma este. Játsszanak, igyanak. De tartsák távol magukat a
helyiektől. – Elkapta a tulajdonos tekintetét, és kimondta az
egyik első daníz szót, amelyet Orz tanított neki: – Sört!
Halvány mosoly jelent meg Orz arcán.
– A daníz röviditalok nem valami jók – mondta Styke-nak –,
a sörünk viszont a legjobbak közül való.
– Én is legurítok egyet – válaszolta Styke. Már érezte is az
ízét a szájában.
– Várnod kell vele.
– Csak nem?
– De. Hozd Ka-poelt és Celine-t. Bemegyünk a központba.
 20. FEJEZET

Vlora gyors elvonulását Új-Adopest Fokáról egy hírnök

szakította meg, akit Sabastenien tábornok küldött. Az
izzadságban és porban úszó fiatal férfi fáradtnak tűnt, és mintha
kisebb sokkban lett volna. Fél szívvel tisztelgett csak, és a lova is
sántított.
– Üzenet a lovasságtól, asszonyom – jelentette, amikor még
meg sem állt Vlora és néhány tisztje előtt, akik épp megbeszélést
tartottak.
Vlora kábán pislogott a hírnökre, és azon tűnődött, vajon ő
maga is olyan fáradtnak és feszültnek tűnik-e, mint a futár.
Immár csaknem harmincnégy órája nem aludt. Olem távozását
még mindig nem tudta kiverni a fejéből, pedig mindent megtett,
hogy eltemesse a gondolatait egy rakás munka alá. Minden
energiáját felemésztette, hogy egyáltalán semleges maradjon az
arca, száraz a szeme, és összpontosíthasson a feladataira, ahogy
az egy hadsereg parancsnokától elvárható. Azt sem tudta,
hogyan képes egyáltalán egyenesen ülni a nyergében.
– Jelentést – vetette oda a hírnöknek.
 – Igenis, asszonyom. Sikerült utolérnünk a danízokat. Pár
óráig hajszoltuk a hátvédjüket és zargattuk a menetoszlopukat.
Sajnos pár órával ezelőtt elérték az erősítésüket, és vissza kellett
fordulnunk, mielőtt ellentámadásba lendülhettek volna.
– Erősítésüket? – visszhangozta Vlora.
– Igen, asszonyom. Csatlakozott hozzájuk egy másik daníz
hadsereg. Egy kis dombos vidéken álltak fel a csatához, amikor a
Fokról átlovagoltunk a szárazföld belsejébe. Sabastenien
tábornok azt mondja, megpróbálják a terep adottságaival
semlegesíteni a lovasságunk nyújtotta előnyöket.
– Nagyon úgy hangzik. – Pont ettől tartott Vlora a Fokkal
kapcsolatosan: hogy a danízok megpróbálják beszorítani őket.
Most így is tettek, és kétszeres túlerőbe kerültek velük szemben.
Átkozhatná magát az ostobaságáért, ha nem lenne tisztában
vele, hogy bármi más esetben Etepali szabadon
garázdálkodhatna mögötte. – Van még valami?
– Sabastenien tábornok talált egy védhető pozíciót, ahol ma
éjjelre tábort verhetünk, és most ott várakozik... bő három
kilométerre van a menetoszlop fejétől. Ez minden.
– Rendben. Pihenjen egy kicsit, közlegény. Egy saját
futáromat küldöm vissza a válasszal.
– Köszönöm, asszonyom.
Vlora visszafordult a tisztjei felé, akik homlokráncolva
suttogtak egymás közt, és máris a két hadsereggel egyszerre való
megütközés stratégiáján dolgoztak. Vlora kíváncsi lett volna,
hibáztatják-e őt Etepali eloldalgásáért. O bizonyosan hibáztatta
önmagát.
– Barátaim – szólalt meg. – Hallották a jelentést.
– Igen, asszonyom – válaszoltak egyszerre.
 – Javaslatok?
Hátulról megszólalt egy ezredes, akinek a neve nem jutott
eszébe.
– Egyszerűen megkerülhetjük őket. Szólunk a flottának, hogy
vigyenek le minket a part mentén.
– Talán – mondta Vlora –, de az kockázatos lenne. Meg
kellene osztanunk hozzá az erőinket.
– Elmehetünk északra, és megpróbálhatjuk külön-külön
megtámadni a két hadsereget – vetette fel valaki más.
– Ahhoz rohadtul gyorsnak kellene lennünk – rázta meg a
fejét Vlora. Már eldöntötte magában, hogy elismeri Etepali
parancsnoki ravaszságát, vagyis feltételeznie kellett, van olyan
okos, hogy könnyedén ellenpontozza minden egyszerűbb
stratégiai fogását. Úgy látta, két választási lehetősége maradt:
gyorsan és keményen csap le rájuk, hogy ne legyen idejük
felkészülni; vagy visszahúzódik védekező pozícióba, és hagyja,
hogy a danízok indítsák meg a támadást. Előbbi kockázatos
lenne, és azt jelentené, hogy leszegett fejjel rohannak neki egy
túlerőben lévő ellenségnek. Utóbbival értékes heteket
vesztegetnének el, és azon a vak feltételezésen múlna a
győzelmük, hogy az új hadsereg tábornoka agresszív és
félkegyelmű.
Vlora elmerült a gondolataiban, és csak félig-meddig figyelt
oda főtisztjeinek stratégiai felvetéseire. A szituáció egyetlen
pozitívumát abban látta, hogy a jelek szerint egyiküket sem
zavarta különösebben a túlerőben lévő daníz sereggel való
szembenézés. Hosszú percekig hallgatta őket, és egyre
aggodalmasabbnak találta hetyke hozzáállásukat. Végül
összeszedte magát.
 – Hölgyeim és uraim – szólalt meg hangosan, mire a többiek
elhallgattak. – Szeretném emlékeztetni önöket, hogy bár
technológiailag nálunk az előny, a danízoknak több
Kiváltságosuk van, nem is beszélve a csontszeműekről. Ha pedig
bármelyikük kételkedne a csontszeműek hatékonyságában,
nyugodtan beszéljenek a zsoldostársaságom tisztjeivel. Ők majd
elmesélik, mennyire megtörhetetlennek bizonyultak a danízok
Szárazpartnál.
A tisztekre csend telepedett.
– Ettől még le fogjuk győzni őket – tette hozzá Vlora, annyi
magabiztosságot sűrítve a szavaiba, amennyit csak tudott. – Csak
jobb szeretném minimalizálni a veszteségeinket. Ezért örülnék,
ha nem arra az ostoba gondolatra alapoznák a terveiket, hogy a
danízok elmaradott vademberek, akiken simán átgázolunk majd.
Merthogy egyáltalán nem azok.
– Igenis, asszonyom – jött a válasz kórusban.
Biccentett nekik, hogy folytassák a tervezést, majd
előrefordult a nyergében, hogy visszasüllyedjen rossz
közérzetébe. Minden lehetséges stratégia, minden potenciális
terv szétesett, mielőtt teljessé válhatott volna
a fejében. Az agya folyton arra jutott, hogy mindez sokkal
könnyebben menne, ha Olem itt lenne mellette – ettől aztán
egyszerre tüzelte a düh, és mardosta a bűntudat. Végigfürkészte
a horizontot, hátha talál valamit – bármit –, ami elvonja a
figyelmét a gondolatairól.
Szeme egy felforduláson akadt meg, nagyjából száz méterre a
menetelő oszlop másik oldalán. Túl messze, semhogy ki tudta
volna venni a részleteket, de nagyon úgy tűnt, hogy legalább
tucatnyi lovasa igyekszik sarokba szorítani egy másik lovast. Az
egyik embere végül elszakadt a többiektől, és az oszlopon
keresztül megindult feléje.
– Mi folyik ott, katona? – biccentett Vlora a felfordulás felé.
– Elnézést, asszonyom. Normál esetben nem háborgatnám
ezzel, de van egy kis gondunk egy helyivel.
– Miféle gond?
– Egy palo az, asszonyom. Azt állítja, ismeri önt, és fontos
információja van az ön számára.
Vlora dühösen pillantott rá.
– És miért nem küldte ide?
– Hát mert palo, asszonyom.
– Na és aztán?
A lovas szóra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta, és
láthatóan roppant kényelmetlenül érezte magát.
– Azt hittem, nincsenek szövetségeseink az őslakosok között,
asszonyom.
Vlora a fogát csikorgatva emlékeztette magát, hogy ezek a
katonák nemrég érkeztek a Kilencekből, ahol a palókra még
mindig fura, primitív szerzetekként tekintenek.
– Hozza ide – parancsolta. – Várjon csak, elárulta ez a palo a
nevét?
– Azt hiszem, Burtnek nevezi magát.
– Barnamedve Burt? – Vlora fáradt elméjén kissé csökkent a
nyomás.
– Mindegy, vigyen hozzá. Most rögtön!
Követte a lovast a menetoszlopán át Barnamedve Burthöz,
aki katonái szoros gyűrűjében várakozott. Egyik kezében
pisztolyt tartott, a másikban boz kést, és mindkettőt a lovasokra
fogta, miközben a kantárt a fogaival szorongatta. Leizzadt,
összekoszolódott és kimerült, lovaglózubbonyának bal ujján
vérfolt éktelenkedett. A lova még rosszabbul festett, mint ő
maga: egyik lábára lesántult, és csúnyán dülöngélt.
Vlora belovagolt az emberei közé.
– Mi a büdös pokol ez itt? – fakadt ki. – Ez az ember a
barátom és a vendégem, hát bánjanak úgy vele! Maga! Hívjon
egy orvost. Maga! Hozzon neki egy kipihent lovat. Pattanjanak
már, a rohadt életbe is! – A lovasok szétszéledtek, Vlora pedig
magára maradt Burttel.
Burt kiköpte a kantárt, majd egy több nyelven megeresztett,
választékos káromkodássorozat után eltette a pisztolyát meg a
kését.
– A fiaid nagyon komolyan veszik a védelmedet – jegyezte
meg végül.
– Sajnálom, egyszerűen...
Burt egy legyintéssel elhessegette a bocsánatkérést.
– Ha egy állig felfegyverzett, zilált külföldi követeli, hogy
látni akarja a parancsnokukat, valószínűleg ez a legmegfelelőbb
reakció. – Hunyorogva és pislogva nézett Vlorára. – Úgy nézel
ki, mint akin átrohant egy marhacsorda. Mi a fene történt
veled?
– Hosszú történet. Mit keresel itt, Burt? Azt hittem, úton
vagy az istenkő törzsével a Palo Nemzetbe.
Burt nagyot sóhajtott, majd levette a kabátját, és alaposan
végigmérte a karját.
– Csak felszíni seb – motyogta. – De pokolian fáj. – A sérülés
frissnek tűnt.
– Ezt nem az embereim tették, ugye? – kérdezte Vlora.
 – Nem, nem. A tetves danízok voltak. Idegesek lesznek, ha
nem állsz meg válaszolni a kérdéseikre. Tényleg északra
indultam az istenkővel, de sok minden történt, amióta eljöttél
Sárga Szurdokból.
Vlora úgy érezte, jelenleg egy kis szellő is kiütné a nyergéből,
márpedig Burt szemében viharfelhőket látott, és tudta, hogy
csakis rossz hírt jelenthetnek. Megkapaszkodott a
nyeregkápájában.
– Amikor utoljára láttam, nem sok maradt Sárga Szurdokból.
– Mostanra pedig semmi. – Burt köpött egyet. – Pár nappal a
távozásod után egy egész daníz dandár érkezett. Hátrahagytam
pár emberemet, hogy tartsák nyitva a szemüket, és utánam
jöttek, amikor bemasíroztak a danízok.
– Az istenkövet keresték?
– Először azt hittük, igen. Az egész várost lemészárolták.
Kivétel nélkül mindenkit. Férfiakat, nőket, gyerekeket. Akit
nem tudtak elkapni, azt beüldözték a hegyek közé. Aztán
behoztak pár Kiváltságost, és munkához láttak azon a kavicsos
lejtőn, ahol Kicsi Flerring felrobbantotta az istenkövet.
Vlora elborzadva meredt Burtre.
– Miért?
– Kihúztak valamit a hegyoldalból – horkant fel Burt. –
Valamit, amit mélyen az istenkő alatt tartottak elrejtve.
– Elrejtve? – visszhangozta Vlora.
– Eltemetve – helyesbített Burt. – Valószínűleg nem
szándékosan.
– Mi volt az?
 – Egy nagy, régi kőtömb. Lapos, akár egy hatalmas asztal.
Pont úgy néz ki, mint az istenkő, és szerintem valamiféle
talapzat lehet.
Vlora beletúrt a hajába. Az istenkő csúcsát a flottája gondjaira
bízta, és mindenki, aki bármit is tudott róla – konkrétan Prime
Lektor és Julene –, azt a rohadt tömböt őrizte. Az istenkő
gyökerét Burt vitte magával. Akkor mégis mit találhattak a
danízok? Ha tényleg egy talapzatot, akkor az akár szerves része
is lehet az istenkő egészének. Körülnézett egy hírnökért.
– Beszélnem kell Prime-mal – motyogta.
– A sárga szurdoki Kiváltságossal?
– Igen.
– Legszívesebben tüzet raknék a talpa alatt, hogy kiderítsük,
mit hagytunk figyelmen kívül... mindannyian. – Burt legyűrte a
kimerültségét, arcvonásai megkeményedtek. – Bármi is az, a
danízok sok barátomat megölték, hogy eltitkolják.
Vlora előtúrt a nyeregtáskájából egy kulacs rumot, és
átnyújtotta Burtnek. A férfi belekortyolt, majd köhögött és
köpött egyet.
– Kresimir valagára, azt hittem, víz. – Amikor ezen túltette
magát, ismét, némileg óvatosabban kortyolt bele a kulacsba,
aztán visszaadta Vlorának, és a kabátujjával letörölte az arcát. –
Kösz. Ez nagyon kellett.
– Szóval mit csináltak azzal a kővel, amelyet a hegyoldalból
húztak ki? – kérdezte Vlora.
– Délre vitték. Már félúton jártam a Vasfok-hegységben,
amikor utolért az üzenet. Továbbküldtem az istenkő maradékát,
fogtam annyi embert, amennyit csak tudtam, és elindultam
visszafelé. Mire elértük Sárga Szurdokot, a danízok már
elmentek: elvontatták a szerzeményüket a Hadshaw-hoz, és
felpakolták egy folyami bárkára. Majdnem kétszázötven
kilométert tettek meg, mire utolértük őket.
– Nyomába eredtél egy daníz dandárnak egy kis irreguláris
csapattal?
Burt egyenesen a szemébe nézett.
– Gondolod, hagytam volna, hogy megússzák a barátaim
lemészárlását? Persze hogy a nyomukba eredtem. Sikerült
levágni néhányukat egy folyótorkolatnál, megöltük három
Kiváltságosukat is. De sokat vesztettünk a saját fiaink közül.
– Három Kiváltságost – ismételte Vlora szárazon.
– Igen, három szarházit. A mágusölés Ben Styke-féle
elméletét osztom: lecsapni rájuk gyorsan és keményen. Megölni
őket, még mielőtt felvehetnék a kesztyűjüket. A Palo Nemzet
irregulárisai a világ legjobb gerillaharcosai, Flint. – Úgy
mozgatta a kezét, mintha térképet rajzolna a levegőbe. –
Sikerült eléjük kerülnünk, és elsüllyesztenünk a talapzatot
szállító bárkát, de mint mondtam, komoly veszteségeket
szenvedtünk. A maradék irregulárisaim még mindig ott vannak,
és vég nélkül basztatják a danízokat, hogy ne tudják kihalászni a
követ. Elküldtem erősítésért, de amikor hírét vettem, hogy ilyen
közel vagy egy egész hadsereggel, gondoltam, veled jobban
járok.
– Picsába – fakadt ki halkan Vlora. Zakatoló aggyal képzelte
maga elé a régió térképét. – Ha Sárga Szurdoktól durván
kétszázötven kilométerre süllyesztetted el a bárkájukat, az azt
jelenti, hogy... szinte egyenesen nyugatra vannak tőlünk.
– Így van.
– Két daníz sereg van köztük és köztem.
 Burt fintorogva tapogatta meg sérült karját.
– Észrevettem.
Vlora egyik katonája visszatért egy orvossal. Mind leszálltak
a lóról, aztán az orvos kitisztította és bevarrta Burt sebét,
miközben egy másik katona hozott neki egy új lovat, és áttette
rá a nyerget meg a táskákat.
– Ne hagyd, hogy az a sánta átverjen – mondta Burt a
katonának –, még mindig bírja a strapát. Vissza akarom kapni,
úgyhogy le ne lődd a délutáni raguhoz. Au. – Az orvos
meghúzta a varratot, és rákötött egy csomót. Amikor végzett,
Vlora elbocsátotta, így megint kettesben maradtak Burttel.
– Nem tudom, mit tehetnék – szólalt meg vonakodva.
– Én sem – válaszolta Burt. – De ha nem lenne szükségem a
segítségedre, nem is kérném. Bármire tették is rá a kezüket a
danízok, nagyon kellett nekik, úgyhogy el akarom venni tőlük.
– Nem mondhatnám, hogy nem értek egyet. – Vlora fejében
kezdett alakot ölteni egy terv. – Mikor süllyesztettétek el a
bárkájukat?
– Úgy nyolc napja.
– És mit gondolsz, meddig tudjátok még lefoglalni őket?
– Talán még egy vagy két hétig, ha szerencsénk van.
Mocskosul kitartóak, és közelebb vannak a társaikhoz, mint mi a
mieinkhez. Nem lepne meg, ha azóta már elindult volna feléjük
pár dandár a folyón.
– Nem – biccentett Vlora elgondolkodva. – Engem sem. – Az
agya veszett iramban vette sorra a száz különböző lehetőséget.
Ha megfoszthatnák a danízokat mágikus kirakós játékuk újabb
fontos darabkájától, azzal jelentős előnyre tehetnének szert.
Odaintette az egyik hírnököt. – Üzenet a tisztikarnak. Mondja
meg nekik, hogy egyenesen nekivezetjük a hadoszlopot a daníz
tábornak.
A futár meglepetten pislogott.
– Ma éjjel, asszonyom?
– Igen, ma éjjel. A küszöbükön akarok tábort verni, olyan
közel, hogy kövekkel dobálhassuk meg egymást. A
lőpormágusaim azonnal keressék meg az ellenséges
Kiváltságosokat, és szóljon Bónak meg Nilának, hogy nekik
külön parancsom lesz. – Egy pillanatra elhallgatott, amíg átvette
magában félig kidolgozott tervét. – Ja, és küldessen Szilvia
ezredesért. Tudni akarom, hány jelzőfénye van a
tüzérségünknek.
 21. FEJEZET

– Tényleg nem tartasz tőle, hogy felismernek? – kérdezte

Styke, ahogy kiléptek a Kressiai Fogadó és Szállóból.
Válaszképpen Orz megállt a kapun kívül, és feldobott a vállára
egy könnyű sálat, majd úgy hajtogatta, hogy leárnyékolja arcát a
naptól... és elrejtse a tetoválásait. Pár másodpercig szórakozottan
bámult Styke-ra, mintha valahol egész máshol járnának a
gondolatai, aztán így szólt:
– Nem, nem tartok tőle – tapogatta meg a sálját. – Ez csak
elővigyázatosság. Szerintem mindenki, aki felismerhetne,
Fatrasztában harcol.
– És ha mégsem? – kérdezte Styke.
– Arra az esetre itt van ez. – Orz elővett a zsebéből egy kis
borítékot, és átnyújtotta Styke-nak. Egy feltört, fekete
viaszpecsétet látott rajta három csillaggal, benne pedig egy
hivatalosnak tűnő levelet. Mind a borítékhoz, mind a benne
lévő levélhez nehéz, viaszos papírt használtak, ami
megmagyarázta, hogyan vészelhette át épségben Orz potya útját.
– Ez a Ka-Sedialtól kapott kegyelmi levelem – magyarázta a
sárkányember. – Ha valami történne velem, vedd magadhoz.
Nem olyan jó, mint ha személyesen veled lennék, de átsegíthet
pár ellenőrző ponton és kínos kérdezősködésen.
Styke gondosan végignézett a levélen, majd visszaadta
Orznak. Csapdát érzett benne – lehetőséget, hogy Orz ellen
forduljon, ellopja a levelet, és azzal jusson el a céljához.
– Ennyire megbízol bennem?
Orz megvonta a vállát.
– Nincs okom nem bízni. Hetek óta figyellek, emlékszel? És
sokkal régebb óta követlek. Gyilkos vagy, de nem orgyilkos.
Styke felmordult.
– Gondolom, ez bók akart lenni.
– Az. – Orz tekintete Ka-poelra és Celine-re siklott. – Te
csontszemű, lovagolj előre velem. Te lány, maradj Styke-kal, pár
lépéssel mögöttünk.
– Minden további magyarázat nélkül megszaporázta a lépteit,
Ka-poel pedig igyekezett utolérni. Styke kézen fogta Celine-t,
homlokráncolva fürkészte a sárkányember hátát, és követte
őket.
Az első, ami feltűnt Styke-nak, amikor beértek a város
közepébe, hogy mindenki megbámulja őket. A legtöbben nem
nyíltan csinálták, de a szeme sarkából látta, hogy a járókelők
kíváncsian sandítanak rájuk, felvonják a szemöldöküket,
néhányuknak egyenesen elkerekedik a szeme. De amint feléjük
fordította a fejét, mind törődtek tovább a maguk dolgával,
mintha ő ott sem lett volna.
Styke igyekezett tudomást sem venni róluk, és figyelmét
inkább Orzra és Ka-poelra összpontosította. Régi barátokként
sétáltak egymás mellett, Styke még hallotta is, hogy Orz halkan
beszél a lányhoz. Ka-poel keze válaszokat mutogatott neki, de
előtte haladtak, Styke nem tudta értelmezni a gesztusait.
Érdekesnek találta, hogy Orz azt kérte, Celine is jöjjön velük,
most mégsem akarta, hogy fordítson neki. Ilyen gyorsan
betanulta volna Ka-poel jelbeszédét?
Mélyen felkavaró gondolat merült fel benne – ha Ka-poel
megtörte Sedial Orz feletti uralmát, lehet, hogy azóta is fennáll
valamiféle kapcsolat közte és Orz között. Mely esetben hogy a
pokolba nem tudta, hogy a férfi potyautasként velük van a
Seaward fedélzetén? Vagy éppenséggel tudta? És ha igen, miért
nem szólt róla egy szót sem?
A gondolat nem hagyta nyugodni, és sorra vette magában a
lehetőségeket meg a motivációkat. Egyre kellemetlenebbül
érezte magát, már csak azért is, mert tudta, hogy ha közvetlenül
rákérdez, nem számíthat egyenes válaszra.
– Ben, miért szorítod ilyen erősen a kezemet?
Styke lenézett Celine-re, aki épp nagyon igyekezett
kiszabadítani a kezét az övéből. Styke elengedte, mire a lány
majdnem elesett, és szemrehányó pillantást vetett rá.
– Bocs – szabadkozott Styke. – Gondolkodtam valamin.
– Túl erősen gondolkodsz – válaszolta Celine. –
Megrémiszted az embereket.
Styke körbesandított, és látta, hogy egy közeledő daníz nő
hirtelen letér egy kereszteződésbe, amint találkozik a
tekintetük. Elsietett, Styke pedig igyekezett enyhíteni sötét
arckifejezésén.
– Nem lennél valami jó színész – jegyezte meg Celine.
– He?
 A lány a száját húzta, és szökellni kezdett mellette. Kezének
megszorítása mégsem viselte meg különösebben.
– Képtelen vagy leplezni a gondolataidat. „Nyílt arcod van”,
ahogy a papám mondta mindig. Úgy lehet olvasni belőled, mint
egy könyvből.
– Apádnak kifordítottam volna a beleit, ha találkozunk az
utcán.
Celine kuncogott.
– Áh, messze elkerült volna. Látja, miféle vagy, és letér egy
másik utcába.
– Okosabb volt, mint hittem.
– Talán – vonta meg a vállát Celine –, vagy talán nem. A
lényeg, hogy messze keveredtünk az otthonunktól, és ha vissza
akarunk jutni, úgy kell tenned, mintha ide tartoznál. – E súlyos
és átgondolt szavakat egy gyermek könnyed dallamosságával
ejtette ki, mintha fel se fogná a jelentőségüket.
– Honnan a pokolból veszel te ilyesmit? – kérdezte Styke. –
Túl fiatal vagy az efféle beszédhez.
– Sunintól. Ka-poeltól. A lándzsásoktól. – Celine
továbbszökellt.
– Tudják, hogy megteszed, amit tudsz, de egy kicsit
aggódnak.
– Mi aggasztja őket?
Celine hirtelen megállt, pár lépést lemaradt, aztán
futólépésben érte utol. Olyan képet vágott, mintha rájött volna,
hogy ha így kibeszéli az emberek pletykálkodását a tisztjüknek,
azzal besúgóvá válik.
– Semmi – válaszolta kitérően.
– Ki vele.
 Celine újabb, ezúttal komikusabb képet vágott, aztán
folytatta:
– Az, amit mondtam.
– És most ki fogod fejteni.
– Az, hogy ki tudsz-e juttatni minket innen – magyarázta
hadarva.
– Nem a harc aggasztja őket... tudják, hogy te vagy a
legnagyobb és a legszívósabb, és bármikor utat vágsz az ellenség
sorai között, hogy hazavezesd őket. De most nem egy olyan
szituációban vagyunk, amiből ki tudjuk küzdeni magunkat.
Most alázatosnak kellene lenned, márpedig nem hiszik, hogy
képes vagy ilyesmire.
Styke a szája szélét harapdálta. Az első reakciója a
felháborodással fűszerezett düh volt. A katonái elvesztették
benne a hitüket? De ezen gyorsan túllépett, és kényszerítette
magát, hogy gondolkodjon el – tényleg gondolkodjon el – az
elhangzott szavakon. Celine mintha egy másik lándzsás
véleményét mondta volna vissza. Valószínűleg Suninét. A vén
szarrágó.
– Hogy érted az „alázatosságot”?
– Így – mutatott körbe Celine. – Orz mögött sétálunk, mégis
lerí rólad, hogy te vagy a főnök, pedig a rabszolga szerepét
kellene játszanod.
– Styke intett neki, hogy ne ilyen hangosan, mire Celine
halkabban folytatta. – Rabszolgának kellene lenned, de nem úgy
viselkedsz.
– És hogyan kellene csinálnom? Nem tehetek róla, hogy
ekkorára nőttem.
– Nem, de a tartásodon változtathatsz. Az arckifejezéseden.
 – Nem értem.
– Görnyedj meg egy kicsit – javasolta Celine. – Ne bámulj
ilyen zordan mindenkire. Ne teremts szemkontaktust.
Emlékszel, milyen volt a munkatáborban?
Styke önkéntelenül is felhördült.
– Igen.
– Viselkedj úgy.
– Nem leszek megint rabszolga.
– De annak tettetheted magad, hogy megmentsd
mindnyájunk életét.
– Nem hiszem el, hogy ezt egy ilyen kis csitrivel vitatom
meg.
Celine komoly tekintetet vetett rá.
– Én emlékszem a táborra – mondta komoran. – És
emlékszem, hogy amikor a papám tivornyázott, nekem egyedül
kellett helytállnom az utcán. Emlékszem, milyen az, amikor
észrevétlennek kell maradni.
Ez a fiatalos komorság végül megtette a hatását. Styke
felnézett Talunlika egére – ismeretlen égre egy ismeretlen
városban, egy ismeretlen országban.
Tudta, hogy a lándzsások pletykálnak egymás közt, a katonák
már csak ilyenek. De az utóbbi héten betűre pontosan
teljesítették a parancsait, egy pillanatnyi habozást nem
tanúsítottak, és egyszer sem hagyták, hogy meglássa rajtuk a
kételyüket. Adott nekik egy tervet, ők pedig követték.
Megdörzsölte a tarkóját. Hiányzott neki Ibana. Szüksége lett
volna valakire, aki közli vele, hogy idiótaként viselkedik, aki
rámutat, hogy a parancsai már nem csupán ostobák, hanem
egyenesen önpusztítók. Mint ahogy talán maga ez a kiruccanás
is.
– Jó gyerek vagy – állapította meg végül.
Celine rávigyorgott.
– Mintha azt mondtad volna, hogy egy kora... korva...
– Koravén kis szar vagy. Igen, az is igaz. – Styke ismét
megfogta a kezét.
– Na jó, mit szólsz ehhez? – Ellazította az arcát, és leszegte a
tekintetét. Séta közben igyekezett leejteni a vállát, és felidézni,
de tényleg felidézni magában a munkatábor délutánjait.
Elkerülni az őrök verését. A többi rabbal való harcot.
Egyszerűen csak túlélni. Felidézte, hogyan vonult vissza
önmagába, hogy kihúzza az időt a következő szabadlábra
helyezési meghallgatásig.
Már nem is emlékezett, mi törött el benne, amitől ilyen
kisegérré változott. Bármi volt is az, azóta begyógyult. És inkább
meghal, mint hogy ismét olyanná váljon. De... Celine-nek igaza
volt. Ha egyszer ki akarta juttatni az embereit ebből a rohadt
városból, el kellett játszania, hogy megint egy olyan kisegér.
– Sokkal jobb – válaszolta Celine, miután kritikus tekintettel
végigmérte őt. – Ne teremts szemkontaktust az emberekkel.
– Te tényleg figyelsz az ilyesmire?
– Te nem?
Styke elfintorodott.
– Na jó. Majd gyakorlom. És amikor már nem kell többé
„rabszolgának” lennem, porig égetem ezt a várost.
Celine úgy kuncogott, mintha a férfi valami vicceset mondott
volna, aztán mindketten elhallgattak. Styke igyekezett leszegni
a fejét, közben mégis nyitva tartani a szemét, és lassan úgy
érezte, működik a dolog. Az emberek kevésbé bámulták meg,
amikor kicsit görnyedten járt. Néhányan mintha észre se vették
volna. A saját érzékelése is kiszélesedett, és olyasmiket vett
észre, amiket korábban nem – az alkalmankénti külföldi
rabszolgákat és a danízok különböző kasztjait, beleértve a
változatos ruhákat, a jól megkülönböztethető járásstílusokat, sőt
testtartásokat.
Mindeközben folyamatosan egészítette ki a fejében a város
térképét. Talunlika nyíltan és szélesen terpeszkedett el, és csak
kevés hatalmas épülete takarta el a horizontot meg a környező
hegységek sok jellegzetes tájékozódási pontját. Kialakításának
természete egészen más kihívásokkal szembesítette Styke-ot. Az
utcák szigetről szigetre ugrottak, a távolságot kisebb hidakkal és
töltésutakkal lehetett lerövidíteni. Nemcsak a tényleges utakat
kellett megjegyeznie, hanem a vízi utakat is azok szélességével
és mélységével együtt, amelyet egyébként mindenhol jeleztek,
hogy segítsék a meglehetősen sűrű hajóforgalmat.
Olyan erősen összpontosított minderre, hogy nem is tűnt fel
neki, hová mennek, csak amikor már odaértek. Celine
megrángatta a kezét, így sikerült elkerülnie, hogy egyenesen
nekisétáljon Orznak. Styke meglepetten nézett fel, megdörzsölte
az orrát, és hirtelen ráeszmélt, hogy az orrlyukai poros, bősz
szaggal teltek meg.
Egy tágas téren, számos sugárút találkozásánál kötöttek ki.
Orz kivezette őket a forgalomból egy oldalsó, parkszerű
területre. A tömeg ellenére maga a park csendesnek és
megnyugtatónak bizonyult. Az emberek piknikeztek,
társalogtak, még imádkoztak is, és Styke-nak beletelt pár
másodpercbe, hogy rájöjjön, miért.
 Az istenkő emelkedett föléjük. Noha nem a talapzatánál
álltak – azt egy nagy kőfal vette körül, amely elválasztotta a
birodalmi létesítményt Talunlika maradékától a parkot
nyilvánvalóan a kő imádkozóhelyének szánták. Egy alacsony
kerítés különítette el az úttól, a magas fák árnyékkal szolgáltak,
a környéket pedig az istenkő Styke-kal nagyjából egymagas,
díszes hasonmásai tarkították.
Styke nem tudta levenni a szemét az istenkőről. Még csak
nem is a mágia szaga babonázta meg, és nem is a gyomrában
képződő görcs. Nem, egyszerűen csak a nagysága – az egyetlen
szál kődarab legalább hatvan méter magasra nyúlt a levegőben.
A szárazparti példányt természetesen fekvő pozíciójában látta.
Ez azonban nagyobb volt annál, és egy város közepén állt,
amelyet köréje építettek fel. Ez a pompa egyesítette a modernt
az ősivel, és még Styke-ot is lenyűgözte.
Orz elvezette őket a park egyik sarkának elhagyatott részébe,
a vízparthoz. Styke nekitámaszkodott egy kőfalnak, és leesett
állal bámult fel a kőre.
– Nem semmi, ugye? – kérdezte Orz.
– Voltak kételyeim – válaszolta Styke.
– Megéri háborút vívni érte?
– Azért ne essünk túlzásokba.
Orz felnevetett.
– Na és te, Pole nővér?
Ka-poel sokkal objektívebb tekintettel fürkészte a követ,
mint Styke. Tetőtől talpig végigmérte, közben ujjával az
állkapcsán dobolt. Celine kötelességtudóan fordította jelzéseit:
Közelebb kell jutnom.
 – Ennél közelebb nem lehet – ábrándította ki Orz. – Ez a
park lényegében a birodalmi létesítményhez tartozik, de beljebb
vitték a falakat, amikor rájöttek, hogy a kőhöz imádkozó
emberek feltartják a forgalmat.
– Hallottam egy pletykát – szólalt meg Styke –, mely szerint
a szárazparti kőtől megőrülnek az emberek.
– Nem csak pletyka – válaszolta Orz. – Ennek a kőnek az
erejét csontszeműek fojtják le, de pár hetente még így is
megtébolyodik valaki.
– Ezek után nem szívesen vagyok a közelében.
Orzot szórakoztatta a Styke hangjából kicsengő kétely.
– Nem? Egy egész várost építettek azoknak, akiket
megőrjített a kő. Ott van azon a hegyen, nagyon szép kilátás
nyílik róla – mutatott északkeletnek. – Szent embereknek
tartják őket. Sokan abban a reményben jönnek ide imádkozni,
hogy ők lesznek a következők.
Styke felhorkant. Őt magát sosem érdekelte a vallás.
– Túl azon, hogy olyasmivel babrálnak, ami nyilvánvalóan a
normál emberi felfogóképességen felül áll, megdöbbent, hogy
ugyanaz a nép, amely elég felvilágosult egy ilyen város
megépítéséhez, egyben elég ostoba, hogy imádjon egy követ,
amelytől megőrülnek. – A szeme sarkából sandított Orzra,
kíváncsi volt, sértőnek találja-e a szavait.
A sárkányember azonban csak megvonta a vállát.
– Mindenkinek hinnie kell valamiben, ha teljesnek akarja
érezni magát. Néha az a valami egy császár vagy egy isten vagy
egy politikus. Néha saját maga. Máskor meg egy olyan ősi kő
ígérete, amelytől megőrülnek. Azt hiszem, ez csökkenti a való
élet fájdalmát.
 – Ezt akartad megmutatni nekünk? – kérdezte Styke. Ka-poel
még csücsörítve bámulta a követ, ujjai értelmezhetetlenül
rángatóztak. Úgy tűnt, tényleg nagyon szeretné közelebbről
szemügyre venni.
– Többek között – válaszolta Orz.
– És mik azok a többek?
– Csak ez – mutatott körbe Orz. – Meg akartam mutatni a
várost, hogy érezzétek a szívverését. Még mindig meg akarjátok
támadni, ha nem tévedek.
Styke körbenézett, de senkit sem látott halló távolságon
belül.
– Ez a cél.
– Meg akartam mutatni, hogy ez tényleg csak egy város. Tele
normál emberekkel, akik élik a maguk normál életét.
– A legtöbb város ilyen normál emberekkel van tele. – Styke
nem egészen értette, mire céloz Orz.
– Igen, erről beszélek – sóhajtott fel Orz. – Ezek nem gonosz
emberek. Igen, egy gonosz ember belehajszolta őket egy külföldi
háborúba, de a többségük sosem fogja látni Fatrasztát. Nem
tudnak Ka-Sedial ármányairól, még csak nem is érdekli őket.
Csak élik az életüket, és az istenkő számukra valami jobbat
jelképez.
– Egy új istent? – kérdezte szkeptikusan Styke.
– Egy egyesítő istent. Egy egyetlen zászló alatt, békében élő
félteke múltbeli dicsőségét.
Styke felhorkant.
– Bűn talán valami jobban reménykedni? – kérdezte Orz.
– Az én népem kárára? Igen.
 – A te néped is bitorlókból áll. Generációkkal ezelőtt átkeltek
az óceánon, aztán lemészárolták, leigázták, rabszolgasorba
taszították a palókat, és elvették tőlük a földjüket.
– A fatrasztaiakra gondoltam – válaszolta Styke kissé
hevesen. Igyekezett visszafogni a dühét.
– A fatrasztaiakra? A fatrasztai nép koncepciója alig egy
generáció óta létezik.
– Számít, hogy egy nép egy évtizedes vagy húsz évszázados?
– Azt hiszem, igen – biccentett Orz.
– Úgy érzem, mintha amellett érvelnél, hogy a danízoknak
joguk van megtámadni a népemet. De a jognak ehhez semmi
köze. Ők akkor is az én népem, és akkor is támadás alatt állnak.
– Nem amellett érvel – horkant fel Celine, ahogy felmászott a
Styke melletti kőkerítésre.
– He? – Styke és Orz is értetlenül bámult rá.
– Csak arra céloz, hogy az emberek mindenütt
ugyanolyanok. Csak élik az életüket. – Celine elővett a zsebéből
egy kavicsot, és bedobta a válla fölött a mögöttük folyó vízbe,
majd elmosolyodott a jellegzetes csobbanást hallva. – Arra
próbál megkérni, hogy ne mészárolj le mindenkit, amikor
megtámadod a várost.
Orz pár másodpercig csak pislogott, aztán széles vigyor terült
el az arcán.
– Ez a gyermek újra és újra lenyűgöz engem. Igen, Ben Styke.
Ezt kérem tőled.
Styke tétovázott. Ez egyszerre volt egyszerű és nehéz kérés.
Egy város megtámadása sosem szép látvány, és általában
mindkét oldalon rengeteg vérontással jár. Mindegy, milyen
fegyelmezettek és felvilágosultak a támadók, mire bejutnak a
városba, garantáltan bevadulnak – ez pedig gyakran vezet
öldökléshez és fosztogatáshoz. Az ösztöne azt súgta, közölje
Orzzal, hogy az Őrült Lándzsások felette állnak az ilyesminek,
de jól emlékezett, mit mondott neki Valyaine még
Harangrévben. Az Őrült Lándzsások bármit megtehettek, és
meg is tettek a forradalom alatt, és mindig tudták igazolni
önmaguk felé a tetteiket. Itt is ugyanígy lenne.
Celine hirtelen lecsusszant a helyéről, és átvágott a parkon.
Styke már épp utánaszólt volna, amikor rájött, hogy hová tart –
a gyerekekhez, akik nem messze ültek tőlük egy félkörben, egy
fekete függönnyel ellátott nagy faláda körül. Összenézett
Orzzal, majd követte a lányt.
Egy bábjátékot láttak, és Styke azon kapta magát, hogy
mosolyogva csatlakozik Celine-hez a félkör mögött. A bábok
valamiféle konfliktus kellős közepén voltak. Az egyik oldalt
könnyű karimás sisakot viselő, szeplős arcú figurák képviselték.
A másik oldalon komikusan túlméretezett óriások álltak
napraforgósárga öltözetben. Styke rögtön rájött, hogy a
fatrasztai háborút látja. Egy pillanatig azt hitte, az óriások őt
akarják szimbolizálni, de aztán világossá vált, hogy csak
közönséges fatrasztai katonákat, akiket a veszély érzékeltetése
érdekében készítettek ilyen nagyra.
Gyorsan ráérzett a műsor lényegére. Az egyik oldalon a
danízok: hódító hősök, akik lerohanják a nagyobb, dühösebb
fatrasztaiakat. A másik oldalhoz még több szeplős bábu
csatlakozott: ezek mindaddig görnyedtnek és elnyűttnek
látszottak, amíg a fatrasztaiak el nem veszítették a csatát. Palók,
akiket felszabadítottak a szolgaság igája alól.
 Az egyik fatrasztai óriás a hasába szúrt karddal esett össze,
mire a bábos kihajította a talajra. Styke tekintete erre a
kövezeten összetörtén heverő bábura tévedt, és közben
óhatatlanul Orz szavain tűnődött. Könnyű lett volna
propagandaként legyinteni az előadásra, ugyanakkor nehezebb
lett volna tagadni, hogy Lindet pontosan ugyanilyen
propagandával eteti a saját népét.
Mindenki önmagát akarta jófiúként ábrázolni, ahogy Styke is
mindig tagadta az Örült Lándzsások igazságtalan tombolását a
saját fejében.
Megfogta Celine kezét, és visszakísérte őt Orzhoz meg Ka-
poelhoz.
– Itt mindenki azt hiszi, hogy szörnyetegek vagyunk? –
kérdezte a sárkányembertől.
– Sokan igen – ismerte be Orz. – A kultúránkba több ezer éve
mélyen beleivódott a felsőbbrendűség érzete. Erre könnyű
építeni. Mindennek persze semmi köze a valósághoz. Láttam a
népedet, és nem gondolnám, hogy mások, mint az enyém. Ezért
kezdtem bele ebbe a társalgásba.
– Nem mondhatnám, hogy egyetértek.
– Tényleg?
– Legalábbis személyes szempontból. – A nagy, levágott
bábukra gondolt. – Én szörnyeteg vagyok. Annak kellett
lennem, hogy megvédjem a hazámat. Ahogy nektek,
sárkányembereknek is.
Orz nem válaszolt.
Styke lassan folytatta:
– Nem tervezek itt maradni. Amint megtaláljuk Ibanát,
gyorsan elvégezzük a dolgunkat. Berontunk a létesítménybe,
elfoglaljuk az istenkő környékét, és addig védjük a pozíciónkat,
amíg Ka-poel el nem pusztítja.
– A tartalék terveit persze nem említette: a császár elrablását,
a tűzgyújtásokat, a káosz elszabadítását. Remélte, hogy ilyesmire
nem lesz szükség. Mielőbb elpusztítják az istenkövet, annál
jobb. De ez a kis séta azt is egyértelművé tette számára, hogyan
éreznek a danízok az istenkő iránt, és most azon tűnődött,
dolguk végeztével hajlandóak lesznek-e elmenekülni a városból
az Örült Lándzsások egy dühös csőcselékkel a nyomukban.
Ezen a hídon majd akkor kelnek át, ha odaérnek.
– Menjünk – mondta Orz, és visszavezette őket a birodalmi
létesítmény közeléből arra, amerről jöttek. Lefordultak egy
sugárútról, és keskeny töltésúton mentek tovább, míg végül
szinte egyedül maradtak a tó közepén, a város két szigete között.
Orz előremutatott. – Látod azt az utcát ott, amelyik kilóg a víz
fölé?
– Igen.
– Ott él az anyám és az apám. Az pedig ott – végigmutatott a
partvonalon, majd ujja megállapodott egy fallal körülvett
birtokon, amely nagyjából másfél kilométerre lehetett az
istenkőtől –, az a Háztartásom. Most a fivérem vezeti.
– Egy egész birtoka van?
– Tartsd nyitva a szemed, és mindenfelé látni fogsz ilyeneket
a városban. Több százat. Igazából a fivéremé kisebb az átlagnál.
Etzinek hívják, és ő a csatornázási miniszter.
Styke felhorkant.
– Ne nevess! Ez egy kis Háztartás, de fontos munkát végez.
Etzi feladata megakadályozni, hogy a város víz alá kerüljön az
esős hónapok alatt, vagy hogy a tó kiszáradjon a szárazság
idején. Ő felügyeli a csatornázást és a tóba keveredő mocsári
sárkányok levadászását.
– Hogyan fogjuk meggyőzni a fivéredet, hogy hagyja el a
Háztartását, és rejtőzzön el?
– Sehogy. Még csak nem is akarom, hogy tudja, itt vagyunk.
– Akkor miért mutattad meg a birtokát?
– Hogy elkerüld, amikor megszállod a várost.
– Á.
– Nem akarom, hogy a fivérem belekeveredjen ebbe az
egészbe. Ő nem olyan, mint a szüleim... szerette a császárunkat,
és időbe telt meggyőzni, hogy fogadja el Sedialt, miután
meggyilkolták. De most jó élete van. Még csak beszélni sem
fogok vele, mielőtt távozunk.
– Sedial nem jelent rá veszélyt?
– Nem hinném. Túl fontos... – Orz elhallgatott, és tekintete a
város fölött derengő horizontra révedt. – Ez az ára annak, ha
„szörnyeteg” vagy – folytatta halkan. – Elveszítesz mindent,
amit szeretsz. Javaslom, hogy amennyire csak lehet, nyerd vissza
az emberségedet, Ben Styke. – Mielőtt Styke válaszolhatott
volna, megköszörülte a torkát. – Gyere, menjünk vissza a
fogadóba. Pihenjünk kicsit, mielőtt éjjel elmegyünk a
szüleimért.
 22. FEJEZET

Michel a következő nap nagyját Dahre csapatával töltötte:

átfésülték a Mélységet potenciális újabb nyomokért, és
megtárgyalták a Palo Mama elleni támadásuk részleteit. Némi
hihető kifogással sikerült kisurrannia a bányából, hogy
elvégezze a saját előkészületeit – térképeket tanulmányozott,
végigment a menekülési útvonalon, még egy pisztolyt is
vásárolt. Magával vitte Ichtraciát is, hátha rosszul sülnek el a
dolgok.
Ösztönei dacára elkezdte beavatni őt a tervébe. Immár túl
gyorsan pörögtek az események, semhogy nyugodtan
titkolózhatott volna előtte. A nő, mint általában mindent,
higgadtan fogadta a magyarázatát, elszántan és a felszín alatt
talán kicsit idegesen.
Már besötétedett, mire visszaértek a lakásukba. Michel az
ágyon fekve, Ichtracia lágy horkolását hallgatva újra és újra
végigvett a fejében mindent. A saját idegeit túlságosan
pattanásig feszítette a helyzet bizonytalansága.
 Már kezdett volna maga is elaludni, amikor lépéseket hallott
a folyosóról, és erre teljesen éberré vált. Beletelt egy zavart
pillanatába, hogy rájöjjön, mit akar közölni vele a tudatalattija –
elvégre mindennap többtucatnyi ember sétál ide-oda ezen a
folyosón. Ám ezek a lépések határozottan megálltak az ajtajuk
előtt.
Épp csak felfogta ennek jelentőségét, amikor újabb zajt
hallott – egy zár kattanását. Michel adrenalinszintje azonnal az
egekbe szökött, a szíve dörömbölni kezdett. Ezernyi magyarázat
futott végig a fejében, hogy miért jönne be valaki a szobájukba
szó nélkül: egy ártalmatlan tévedés, egy orgyilkos, egy üzenet
Smaragdtól. A másodiktól tartott, bár nem tudta, ki akarná
megölni őt. A danízok egyszerűen elárasztották volna az
épületet, és rárúgták volna az ajtót.
Mindez abban a pár pillanatban cikázott át az agyán, hogy
kinyílt az ajtó. Olyan gyorsan történt, hogy még megbökni sem
tudta Ichtraciát. A nő mélyen és egyenletesen lélegzett tovább
mellette, ő pedig résnyire nyitott szemmel, feszülten figyelte,
ahogy egy alak jelenik meg az ajtóban. Vadonatúj pisztolya az
ágya alatt hevert, vagyis nem érhette el, és egyébként sem
töltötte meg. A bokszereit viszont a párnája alatt tartotta.
Ő is egyenletesen lélegzett, nehogy elárulja éberségét. Egy
másik alak is felbukkant az ajtóban. Michel látta, ahogy baljósan
megvillan egy kés. Az első alak megállt a matracuk elejénél, és
visszafordult a második felé. Valamit sugdostak egymás között.
Michel kirúgott, és érezte, hogy a lába belecsapódik egy
térdbe. Az alak felkiáltott, és összeesett. Michel egy pillanat alatt
felpattant. Előkapta a bokszereit, és miközben igyekezett
mindkettőt felhelyezni az ujjaira, felmérte maga körül a szobát.
Az első alak megeresztett egy káromkodássorozatot palo
nyelven, míg a második megpróbált nekiugrani Michelnek, de
padlón fetrengő társa akadályozta a mozgásban.
Michel újabb villanást látott a földön, mire rálépett a kés
pengéjére, mielőtt a tulajdonosa ismét kézbe vehette volna. A
következő pillanatban a nő hirtelen felpattant, vállával Michel
gyomrába öklelt. Michel keményen a falhoz vágódott, lélegzete
sípolva szakadt ki belőle, és ököllel ütötte a nő hátát.
Hosszú másodpercekig birkóztak, Michel figyelmét pedig
teljesen lekötötte a derekát átfogó nő, mígnem egy másik kéz
belemarkolt a hajába, és oldalra rántotta a fejét. Valami éles ért a
torkához, és egy cseppnyi meleget érzett a bőrén – egy pillanatig
biztos volt benne, hogy elmetszették a torkát. Megdermedt,
kezével a torkához kapott, de a haját markoló második támadó
durván megrázta a fejét.
– Egyetlen mozdulat – sziszegte egy hang –, és halott vagy.
Michel szeme kiguvadt, egész teste remegett. Messze nem
mondhatta magát harcosnak, és a támadói mozdulatai is inkább
veszett dulakodásra hasonlítottak. Ez a kés azonban minden erőt
kiszorított belőle, és azon kapta magát, hogy teste védekezőn
megmerevedik. Egy halk hang a fejében azt súgta neki, hogy
tudja, mi lesz ebből: pár gyors kérdés, majd egy véres mosoly.
Egyetlen esélye, ha visszavág. Csakhogy a végtagjai nem
engedelmeskedtek a parancsainak.
Mindkét kezét felemelte, és nekidőlt a falnak. Az alak, aki
átfogta a derekát, elhúzódott tőle, és Michel döbbenettel ismerte
fel az arcát a folyosó fényében. Devin-Mezi. Hitetlenkedve
mordult fel:
– Mi a szar?
 – Ébreszd fel a barátodat – parancsolta Devin-Mezi. –
Elmegyünk sétálni. Nyisd ki az ajtót – mondta a társának. – És
csinálj fényt. – A nő átvette a férfitól a Michel torkánál tartott
kést, majd letolta Michel ujjairól a bokszereket. A férfi becsukta
maga mögött az ajtót, és feltekerte a lámpást. Amint a fény
betöltötte a szobát, két gondolat nyilallt Michelbe:
Az első, hogy a nő társa nem más, mint Kelinar – az a
köpönyegforgató, aki eladta Palo Mama tartózkodási helyét
Meln-Dun vadászainak. Michelnek alig jutott ideje rá, hogy
mindezt felfogja, amikor észrevette, hogy Ichtracia nemcsak
ébren van, de éppen felül.
És rajta van a kesztyűje.
Kelinar karja hátracsapódott, csontja átütött a húson, és vért
spriccelt a falra. A férfi a karja felé kapott, de hirtelen
megdermedt, szája hangtalan sikolyra nyílt. A kés kirepült
Devin-Mezi kezéből, és a falnak csapódott. A nő is megdermedt,
bár ő mindkét kezét tudta mozgatni. A torkát kaparászta, és
egyetlen hang sem jött ki a száján.
A két támadó már másodpercek óta mozdulatlanságra
kárhoztatott, mire Michel szíve végre lenyugodott kissé. Ellökte
magától Devin-Mezit, és mindkettejük kését magához vette.
Valaki átdörömbölt a falon.
– Ti odaát, halkabban! Van, aki aludni akar!
– Elnézést! – kiáltott vissza Michel. – Máris!
Pár válogatott szitkozódás szűrődött át a falon, aztán csend
lett.
– Hagyd őket lélegezni – mondta Michel halkan
Ichtraciának. A nő még mindig az ágyon ült, ujjai gyengéden
rángatóztak, vonásai afféle enyhe bosszúságot tükröztek, mintha
csak a lóversenyen veszített volna némi váltópénzt. Kurtán
biccentett, mire Devin-Mezi és Kelinar levegőért kezdtek
kapkodni. Kelinar összeesett, és magzatpózba kuporodott törött
karja körül, Devin-Mezi pedig nekirogyott a falnak.
– Ha sikoltotok – szólalt meg Ichtracia –, kipukkantom a
fejeteket, akár egy hólyagot. Világos?
Devin-Mezi sietve bólogatott. Kelinar remegve és öklendezve
dédelgette összezúzott karját.
Michel igyekezett figyelmen kívül hagyni a Kelinar alatt
gyűlő vértócsát. A saját keze is remegett a küzdelem
feszültségétől, és mélyen kellett lélegeznie, hogy lenyugtassa
magát. Majd később kiakadhat. Most válaszokat kellett kapnia.
Devin-Mezire pillantott.
– Ki a pokol vagy, és miért akartál megkéselni minket?
A botcsinálta orgyilkos kitágult szemmel, remegő ujjakkal
meredt Ichtraciára. Michelnek emlékeztetnie kellett magát,
hogy milyen érzés egy civilnek szembekerülni egy
Kiváltságossal – mindenképpen rémisztő.
– Nem úgy alakult, ahogy elterveztétek, mi?
Devin-Mezi megrázta a fejét.
– Nem akartunk megkéselni – suttogta. – Csak fel akartunk
tenni pár kérdést.
– És mi történt volna a kérdések után? – vágott vissza Michel.
Tudta ő, hogyan megy az ilyesmi. Elmegyünk sétálni, mondta a
nő. Ez Feketekalapos-nyelven annyit jelent, hogy elkísérünk a
sírodig
Devin-Mezi ismét megrázta a fejét.
– Miért akartatok megkéselni minket? – ismételte meg a
kérdést Michel, ezúttal erélyesebb hangon. Két szívverésnyi
ideig tűrte a csendet, majd hozzátette: – Ha nem kezdesz
válaszolni, megkérem a barátomat, hogy csinálja azt minden
egyes ujjaddal, amit az ő karjával csinált.
– Túlságosan profi – motyogta Devin-Mezi. – Túl gyors.
– Ezt hogy érted?
Devin-Mezi Ichtraciát bámulta, majd halkan, összeszorított
állkapoccsal és résnyire szűkült szemmel így szólt:
– Inkább meghalok.
Michel számba vette a saját érzéseit, majd kurtán jelzett
Ichtraciának, hogy álljon le. Nem szívesen kezdett volna
kínzásba, és bár jó pár Feketekalapos „kikérdezést” végigült
annak idején, neki magának sosem volt gyomra hozzá. Úgy
döntött, legfeljebb végső esetben folyamodik hozzá.
Szórakozottan nézte, ahogy Ichtracia feláll és felöltözik,
gondolatai közben az ok és okozat körül forogtak.
Lehetségesnek tartotta, hogy Devin-Mezi Feketekalapos.
Lehet, hogy felismerte, és úgy döntött, megöli. A városban
maradt Feketekalaposoknak kétségkívül jó okuk lenne rá. Az
„elmegyünk sétálni” határozottan Feketekalapos-kifejezés, de ez
nem feltétlenül bizonyít semmit. Közismertnek számított
Szárazparton, és könnyedén bekerülhetett bárki szótárába, aki
eltöltött már némi időt a törvény rossz oldalán.
Talán Devin-Mezi egyszerűen csak az, akinek mindig is
mondta magát. Talán Meln-Dun egyik embere felismerte
Michelben a Feketekalapost, és úgy döntöttek, megszabadulnak
tőle. Csakhogy ez itt a Mélység. Ha valakinek, hát Meln-
Dunnak nem kell titokban tevékenykednie.
Ha viszont a nő nem Feketekalapos, és nem is Meln-Dunnak
dolgozik, akkor kicsoda?
 Michel Kelinarra pillantott – Palo Mama egy alacsonyabb
rangú helyettesére, aki elvileg eladta a társait. De tényleg így
történt volna? Ekkor pár dolog a helyére kattant a fejében, mire
Michel horkantva felnevetett.
– Csapdába csaljátok Meln-Dunt, ugye? – kérdezte. Devin-
Mezi metsző pillantást vetett rá. Michelnek más sem kellett a
gyanúja megerősítéséhez. – Tégla vagy. Beépített ember. Ez a
szerencsétlen barom meg a bűntársad.
– Nem értem – szólt közbe Ichtracia, aki közben teljesen
felöltözött, és harcias vicsorral fordult újra a két támadójuk felé.
– Tippem szerint – magyarázta Michel, miközben továbbra is
szemmel tartotta Devin-Mezit – ez a kettő Palo Mamának
dolgozik. A nő beszivárgott Meln-Dun csoportjába, és egy
csapda felé vezette őket. Mi a terv, Devin-Mezi? Elcsaljátok
valahová Dahrét meg a csapatát, lemészároljátok őket? Nézd,
előbb vagy utóbb úgyis beszélni fogsz. – Jelentőségteljes
pillantást vetett Ichtraciára.
Devin-Mezi követte a tekintetét.
– Többé-kevésbé – válaszolta végül.
– Pokolba. – Michel megdörzsölte a szemét, és megtapogatta
a nyakát, amelyből még mindig csöpögött a vér. Kezdett sajogni
a sebe. De közel sem annyira, amennyire Kelinar karja
sajoghatott. – Hol van Palo Mama?
– Tégy, amit akarsz – vakkantotta Devin-Mezi. – Nem
mondok semmit.
– Nem gondolkodtál még el rajta, hogy miért van velem egy
titkos Kiváltságos? – kérdezte Michel. – Nem merült esetleg fel
benned, hogy talán én sem az vagyok, akinek mondom magam?
 – Meg kellene ölnünk őket – vágott közbe Ichtracia. –
Tudják, mi vagyok.
Michel nem tudta, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak
segíteni akar Devin-Mezi megfélemlítésében. Akárhogy is...
– Nézd, én a saját céljaim érdekében keresem Palo Mamát.
Csak azért dolgozom Meln-Dunnak, hogy információhoz jussak.
Érted?
Devin-Mezi mélyen a szemébe nézett.
– Akkor mi vagy? Daníz ügynök?
– Aligha.
– Nem hiszek neked.
– Higgy, amit akarsz – vont vállat Michel. – De nincs sok
időm. Mikor tervezitek időzíteni ezt a csapdát, holnap estére?
A nő nem válaszolt, de Michel látta a szemében, hogy
ráhibázott. Devin-Mezi a késre pillantott, amely még mindig
Michel kezében lógott.
– Mindkettőnket meg fogtok ölni – mondta. – Nem árulok el
nektek semmit.
Michel vett egy nagy levegőt, és Ichtraciára pillantott. Nagy
kulimászba keveredtek. Ichtracia használta a mágiáját, amivel
valószínűleg riasztotta Sedialt... ha nem is konkrétan az ő
jelenlétéről, de legalábbis egy Kiváltságos jelenlétére hívhatta fel
a figyelmét. Devin-Mezi szintén tudott róluk, még ha azt nem is
tudta, hogy kik ők. Tudta, hogy le kéne írnia a veszteségeit, és
ott kellene hagynia ezt a kettőt elrohadni egy árokban. De ha
egyszer nem volt gyomra a kínzáshoz, hát főleg nem volt
gyomra a hidegvérű gyilkossághoz.
– Engedd el őket – mondta Ichtraciának.
 – Micsoda? – Ichtracia és Devin-Mezi szájából egyszerre,
ugyanakkora döbbenettel bukott ki a kérdés.
– Nem foglak megkínozni, és nem foglak megölni sem –
magyarázta Michel. – Nem hiszel nekem, de ugyanazon az
oldalon állunk. Úgyhogy nem húzom tovább az időt, inkább
elengedlek. Vidd el a barátodat valahova, ahol gondoskodnak a
karjáról, aztán értesítsd Palo Mamát, hogy keresem őt.
– Nem ismer téged – válaszolta Devin-Mezi, szavaiból
csöpögött a gyanakvás.
– Pedig ismernie kell. – Michel nem tudta, ki ez az új Palo
Mama. Csak remélhette, hogy elég magas pozíciót töltött be a
szervezetben ahhoz, hogy tudja a nevét, vagy legalább az egyik
álcaszemélyisége nevét. Úgy döntött, a sajátja kiadásával túl
sokat kockáztatna, ezért az utóbbi mellett döntött. – Mondd
meg neki, hogy Gömbhal bejönne a hidegről. Beszélni akar vele,
méghozzá mielőbb.
– Gömbhal? – kérdezte Devin-Mezi. – Ez komoly?
– Teljesen komoly. Ez egy régi kódnevem. Ha Palo Mama
elég régóta űzi az ipart, ismernie kell. – Michel Kelinar felé
biccentett. – Menj, mielőtt meggondolom magam. Még három
óráig itt leszek. Gyere vissza, ha választ kaptál. Egyedül. –
Ichtracia kétkedő arckifejezésével mit sem törődve nézte, ahogy
Devin-Mezi felkaparja társát a padlóról. Kelinar halkan még
akkor is nyöszörgött, amikor a nő kivezette az ajtón. Michel
kilépett a folyosóra, követte őket a tekintetével, amíg el nem
tűntek, aztán visszasietett a szobába.
– Ez meg mi a kénköves pokol volt? – kérdezte Ichtracia,
ahogy levette a kesztyűjét.
 – Kapcsolatteremtési kísérlet. Értékelem a közbelépésedet, de
mennünk kell. – Azonnal elkezdte bepakolni a holmiját egy
válltáskába. Ichtracia követte a példáját, zsebre tette szerény
ingóságait, és Michel kezébe nyomta az egyetlen váltás
ruházatát.
– Hová megyünk? Mintha azt mondtad volna neki, hogy itt
maradunk.
– Ennek az épületnek két kijárata van. Három emelettel
fölöttünk van egy jó hely, ahonnan szemmel tarthatjuk
mindkettőt. Az éjszaka maradékát ott töltjük.
– És ha több orgyilkossal tér vissza?
– Akkor felszívódunk, és minden tervünk dugába dől.
 23. FEJEZET

Vlora körbejárta a sietve összetákolt adrói tábort. A

parancsainak megfelelően a dombokon állították fel, a Fok
határán, olyan közel a danízokhoz, hogy látta lobogni a
tábortüzeiket az alacsonyan húzódó nyugati felhőtakaró előtt.
Vakmerően közel. Ha a talaj lapos, a láthatóság pedig jó lett
volna, a danízok tüzet nyithattak volna rájuk az ágyúikkal, hogy
egész éjjel zargassák Vlora táborát – de a nehéz terep az ő
lehetőségeiket is korlátozta, és Vlora ezt használta ki ellenük.
A közelben táborozás célja nyilvánvalónak tűnt – Vlora a nap
első fényénél kikényszerítheti a csatát az ellenséget elvakító
napkeltével a háta mögött. Az embereinek alig kell kikelniük az
ágyukból, hogy támadásba lendüljenek, vagyis teljesen frissek
lesznek, és készen állnak majd az egész napos közelharcra és
bajonettrohamokra. A mozgástér hiánya miatt a danízoknak
nem sok lehetőségük marad a kitérésre vagy a manőverezésre.
Legalábbis Vlora remélte, hogy ezek a félelmek vertek tanyát
az ellenségei fejében. Az igazi terve ugyanis, már ha sikerül
valahogy végigvinniük, sokkal röhejesebb volt.
 Vlorának a kávé, a nyeregben szundikálás és a nem kevés
vérszomjas energia kombinációjával sikerült megőriznie egyenes
tartását. Valójában a sátrában kellene lennie, és aludnia vagy tíz
órát, mielőtt beleveti magát egy nagy csatába. De nem
engedhetett meg magának ekkora luxust, úgyhogy minden
dühét, gyászát és gyűlöletét rettenthetetlen szándékká gyúrta.
Eljött az ideje, hogy összecsapjon a danízokkal – ezúttal tényleg
–, és megmutassa nekik, milyen egy adrói hadsereggel harcolni.
Vlora tábora félhold alakban terült el. Tőle nyugatra
gyülekeztek az újonnan érkezettek – nagyjából harmincezer
gyalogost számláló daníz erősítés. Északnyugatra állt fel Etepali
tábornok főserege. Vlora gondoskodott róla, hogy látványosan
beássa magát – sáncokat emeltek a tábor minden oldalán –, de a
mérnökei nagy része az északnyugati oldalon dolgozott. Amiatt
aggódott a leginkább.
Gyorsan végzett az adrói tábor szemlézésével – az éj leszállta
után kezdte, és a vezérkari sátorban fejezte be. Amikor belépett,
mindent megtett, amit csak tudott, hogy a testét marcangoló
fájdalmak ellenére kipihentnek és tettre késznek tűnjék. A
sátort megtöltötték a tisztjei, az ezredesektől a
dandártábornokokig, valamint három lőpormágusa, Nila, Bo és
Barnamedve Burt.
Amikor felbukkant, elhalt a beszélgetés. Viszonozta a
tisztelgéseket, majd körbehordozta tekintetét az emberein. Az
arcok sok mindent tükröztek a buzgóságtól a hajthatatlanságig,
és Vlora az utóbbiak szemében látta, hogy néhány főtisztje kezdi
kapiskálni, milyen rohadtul dühös is valójában.
Sabastenien tábornok állt hozzá a legközelebb.
– Milyen hangulatban vannak az emberek?
 – A katonák? Vagy a tisztek?
– Mindnyájan – válaszolta elég hangosan Vlora, hogy a
sátorban mindenkit bevonjon a beszélgetésbe.
– A katonák jól vannak. A harmadik, ötödik, hatodik és
nyolcadik dandár a parancsainak megfelelően mind pihenéssel
töltötte az elmúlt órákat. Némi feszültség azért van bennük az
éjszakai támadás miatt. Senki sem akarja véletlenül
bajonettvégre tűzni a barátját, csak mert szart se lát a sötétben.
– Érthető. És a tisztek?
– Nagyjából ugyanez a helyzet – válaszolta Sabastenien némi
habozás után.
Vlora halványan elmosolyodott, és végignézett a vezérkarán.
– Tudom, hogy az éjszakai csatározás... szokatlan. Bizonyosan
számolnunk kell zavarodottsággal. Bizonyosan számolnunk kell
baráti tűzzel. Ha vannak kérdéseik vagy fenntartásaik, most van
itt az ideje, hogy hangoztassák őket.
A tisztek kakofóniában törtek ki. Vlora felemelt kézzel
csendesítette le őket, és egyenként ment végig a kérdéseken –
átvette velük az előkészületeket, a támadási tervet és a tucatnyi
különböző eshetőséget. A kérdéseket mintha óvatosan aszerint
fogalmazták volna meg, hogy kiderüljön, Vlorának teljesen
elment-e az esze. A végére a tisztjei többsége elfogadta a
négydandárnyi gyalogság éjszakai támadásának koncepcióját,
még ha meg nem is szerette.
Amikor minden kérdést megválaszolt, Vlora elbocsátotta a
tiszteket, hogy gondoskodjanak a dandárjaikról, és egyedül
maradt a Kiváltságosaival meg a lőpormágusaival. Először
utóbbiakhoz szólt:
– Megvan a magaslati pozíciótok?
 Bólintottak. Davd kerülte a tekintetét. Egy szót sem szólt
Vlorához, amióta tegnap kiabálva elzavarta. Vlora tudta, hogy
bocsánatot kellene kérnie – elvégre Davd csupán a rossz hírek
hozója volt. Makacssága azonban kitartott, hangja nyers és
személytelen maradt.
– Biztos benne, hogy mágus nélkül akar maradni? – kérdezte
kétkedve Norrine.
– Igen, biztos vagyok benne – válaszolta Vlora. – A tábor
szélén leszek a testőrségemmel. Nem lesz semmi bajom.
– De a mágiája nélkül nem lát a sötétben – mutatott rá
Norrine. – Vak lesz.
– Ahogyan ők is – válaszolta Vlora. – Különben is, ha egyszer
elkezdődött a csata, már nem fogok parancsokat adni. Ehhez
csak megadom az irányt, aztán minden megy a maga útján.
– Ez aztán a fesztelenség – szólalt meg az ujj begyei
tanulmányozása közben Bo.
– Van jobb ötleted? – Vlora korábban már beszámolt nekik
Burt üzenetéről és a rejtélyes ereklyéről, amelyet a danízok
Sárga Szurdokból hoztak el. Mind egyetértettek benne, hogy
létszükséglet megtalálni és ellopni tőlük. – Ha a seggünkön
maradunk, azt kockáztatjuk, hogy a danízok meglógnak azzal az
izével.
– Miért nem támadhatunk reggel? – kérdezte vontatottan Bo.
– Mert pontosan arra számítanak. Nem hallottad a kérdezz-
felelek játékot, amelyen az imént mentem végig a tisztjeimmel?
Vagy elbóbiskoltál?
– Elbóbiskolt – szólt közbe Nila.
Vlora a nőre pillantott, de visszafogta magát. Bóval volt olyan
viszonyban, hogy rárivallhasson, és még mindig a barátjának
tarthassa másnap reggel, Nila viszont lehet, hogy jobban a
szívére venné az ilyesmit.
– Nem akarom, hogy ti ketten részt vegyetek a támadásban.
Bo felvonta a szemöldökét.
– Eleve túl kaotikus lesz – magyarázta Vlora. – Semmi
szükség rá, hogy még mágiát is rászabadítsunk erre a káoszra.
Nem, azt akarom, hogy amikor megadom a jelet, segítsetek
Szilvia ezredesnek a fényekkel.
– Szóval két óriási lámpásként akarsz használni minket? –
kérdezte nyersen Nila.
– Nem. A tábor északnyugati sarkába helyezlek titeket, hogy
ott legyetek, amikor Etepali tábornok ellentámadást indít.
– Amikor?
– Amikor – erősítette meg Vlora. – Nem csak sejtem, hogy
oldalba fog támadni minket, számítok is rá. Nektek kell
gondoskodnotok róla, hogy alaposan rábasszon.
– És a többi Kiváltságos? – kérdezte Bo.
Vlora a lőpormágusaira bökött.
– Fűbe harapnak, mielőtt bármit tehetnének ellenünk.
A csapat vonakodva beleegyezett a parancsokba, mire Vlora
kiküldte őket a tisztek után. Napok óta először maradt magára.
Lerogyott a vezérkari sátor egyik székébe, és megdörzsölte a
szemét. Minden porcikája lüktetett a fájdalomtól meg a
kimerültségtől. Valahányszor megmozdította egy végtagját,
szinte hallotta, amint tiltakozón felüvölt. Ennél persze sokkal
keményebben is hajtotta már magát, de nem a mágiája segítsége
nélkül.
 Erőt vett magán. Nem volt más választása. Nem hagyhatta,
hogy lelassítsa egy olyan pitiáner dolog, mint az emberi
gyengeség.
Lehunyta a szemét, és Olemre gondolt. Vajon hová mehetett?
Mi járhatott a fejében? Ilyen könnyű lett volna neki elszakadni
tőle? Ennyire megbántotta? Azt kívánta, bárcsak itt lenne, hogy
bocsánatot kérhessen tőle. Azon rágódott, vajon elfogadná-e a
bocsánatkérését – vagy már úgysem tehetne semmit, hogy
helyrehozza a dolgokat.
Ilyen sötét gondolatok kavarogtak benne, mígnem egy futár
belépett, és szólt neki, hogy itt az idő.
Az éjszakát a felhők közt épphogy átsütő holdfény színezte
be. Vlora aligha mondhatta ideálisnak ezeket a körülményeket –
egy felhőtlen, teliholdas éjszaka megkönnyítette volna a
katonáinak, hogy ne egymást lőjék le a támadás alatt –, de
szándékában állt az ebből fakadó zavarodottságot a danízok
ellen fordítani. Miközben a szeme fokozatosan alkalmazkodott a
sötéthez, egy hírnök elvezette a tábor szélére, ahol több ezer
katonája térdelt halkan. Csak a tisztek elsuttogott parancsai, a
bőrszerelések nyikorgása és a puskák tompa zörgése hallatszott.
Ha lettek volna daníz felderítők a közelben, baromira
gyanakodtak volna, de Vlora lőpormágusai már megtisztították a
területet a két tábor között. Minden kémet és őrt késéire
hánytak.
Kis idő elteltével Vlora szeme hozzászokott az éjszakai
fényviszonyokhoz. Egy futár lépett oda hozzá óvatosan.
– Flint tábornok? – szólalt meg egy hang.
– Itt vagyok.
– Mindenki bejelentkezett, asszonyom.
 – Minden tisztnél van letakart lámpás és zsebóra?
– Igen, asszonyom. – A futár belenyomott egyet-egyet
ezekből Vlora kezébe. A fedett lámpásból csak egy egészen
kevés fény jutott ki.
Vlora odatartotta hozzá a zsebórát. Majdnem hajnali egy volt.
Szemét a mutatókra tapasztotta, és némán számolta vissza a
perceket, majd a másodperceket.
Az óra alig ütötte el az egy tízet, amikor mindkét oldalán
halk parancsok vonultak végig a seregen. Ruhák susogása és
felszerelések zörgése hallatszott, ahogy az emberek
megindultak. Vlora a sötétségben állva figyelte, amint a
holdfényben csillogó acél és a tisztek meg-megvillanó
lámpásfénye lassan leereszkedik a gerincen az adrói meg a daníz
tábort elválasztó két meredek völgy közül az elsőbe.
A vér izgatottan lüktetett a fülében, korábbi sötét gondolatai
mintha az egész testét viszketéssel irritálták volna. Tennie
kellett valamit, hogy megvakarja. Csakhogy már elvégezte a
feladatát – előállt a tervvel, kiadta a parancsokat –, így most már
csak annyit tehetett, hogy vár.
– Ördög és pokol – suttogta tíz gyalogosból álló kis
testőrségének. – Nem fogok itt üldögélni. Menjünk, öljünk meg
pár bádogfejűt. – Még a végére sem ért a mondatnak, máris
elindult, és átvágott a gerincen. A testőrei igyekeztek nem
lemaradni mögötte. Csatlakozott az első vízmosásba leereszkedő
gyalogsághoz. Gépiesen haladt előre, tudomást sem véve sajgó
tagjairól. Már félúton járt a harmadik gerinc felé, amikor rájött,
milyen pocsék ötlet is ez.
De már nem fordulhatott vissza. Igenis a katonáival tart.
 Elérték a gerincet. Vlora majdnem megbotlott egy hullában,
amelynek fültől fülig elmetszett torka úgy festett a sápadt
holdfényben, akár egy széles, fekete vigyor. Egy daníz őr.
Otthagyta a holttestet, és szemügyre vette a daníz tábort.
Nyugodt volt, de csendesnek nem lehetett nevezni. Katonák
és tábori követők mozgolódtak a tábortüzek árnyékaiban:
vizeltek, egyenruhákat tisztogattak a fény mellett, vagy csak
idegeskedtek a reggelre várt csata miatt. Vlora olyan közel volt
hozzájuk, hogy még horkolást is hallott. Valaki halkan énekelt.
Körülötte adrói katonák guggoltak készenlétben, visszafojtott
lélegzettel, szinte az ellenség szájában.
Egy pillanatra fájdalom nyilallt belé. Ez nem csata lesz.
Ebben nem lesz becsület vagy igazság.
Az érzést egy hangos puffanás nyomta el. Azt egy másik
követte, majd egy harmadik, túl gyorsan, semhogy szét lehessen
őket választani. A levegő távoli, de egyre hangosabb és
hangosabb visítással telt meg, aztán hirtelen vörös fény virágzott
ki a fejük fölött. Ezt egy újabb követte, majd még egy, mígnem
az egész eget jelzőfények ragyogták be.
Egy közeli őrmester, egy nő adrói nyelven felkiáltott:
– Akár a disznók az ólban, fiúk! Roham!
Vlora kirántotta a kardját, és hagyta, hogy a gyalogság
áradata magával sodorja.
 24. FEJEZET

Styke megvárta, hogy a lándzsásai olyan szintre igyák

magukat, ahol már nem sok kárt tudnak okozni. Akkor
kisurrant az ajtón a fogadó hálóbarakkjába, megkerülte a
latrinákat, és találkozott Orzzal az út mellett. A sárkányember
hosszú ujjút, köpenyt és csuklyát viselt, hogy elfedje a
tetoválásait. Könnyedén beleolvadt az árnyékba. Styke remélte,
hogy a kiruccanásuk nem igényel túl sok lopakodást, mert
ahhoz sem megfelelő képzettséget, sem ideális méreteket nem
tudott felmutatni.
Orz adott neki egy csuklyát.
– A fejedre – mondta halkan. – Csak hogy rejtve maradjon az
arcod. Minél kevesebb kérdéssel szembesülünk, annál jobb.
– Számíthatunk problémákra? – kérdezte Styke, miközben
felvette a csuklyát.
– Elvileg nem, bár a rabszolgáknak alkonyatkor kezdődik a
kijárási tilalom. Ha tényleg megállítanának minket, elegendőnek
kell lennie, hogy velem vagy. De jobb szeretném, ha nem
zargatnának.
 – Világos. – A sárkányembernek sikerült kellőképpen nagy
méretű helyi ruházatot szerezni Styke-nak: türkizzel és zafírral
dekorált krémszínű nadrágot és kabátot. Az öltözék nagyobbnak
bizonyult rá, mint valaha bármi, ezért az utóbbi pár órát
gyakorlással töltötte, remélve, hogy nem fog folyton megbotlani
a lelógó darabokban. Lehúzta az ujjrészt a csuklójára, és zsebre
vágta a kezét.
– Mindent megteszek, hogy észrevétlen maradjak.
Orz fanyar pillantást vetett rá.
– Ők meglesznek nélkülünk? – biccentett a mögöttük álló
fogadó felé.
– Elvileg igen – válaszolta Styke. – Sakál a főnök. Manapság
nem sokat iszik. Ka-poel józan, és ha van valami, amire biztosan
számíthatok, az az, hogy ezek a seggfejek gyorsabban ugranak
Celine szavára, mint az enyémre.
– Olyan, mintha a lányuk lenne, aki sose volt?
– Sokuknak van gyerekük. A felük meghalt a forradalom
alatt, többnyire a kezek áldozataiként. Kényeztetik Celine-t, de
szerencsére túl okos, hogy a fejébe szálljon. – Styke
megigazította nadrágjának lelógó szárát, és kísérletképpen tett
pár lépést. – Messzire megyünk?
– Csak néhány kilométerre. – Orz déli irányba mutatott. – A
szüleim annak a palotának a túloldalán élnek, már ha még
mindig ott vannak. Amikor a fivérem átvette a Háztartást,
összevesztek. Anyám egy olyan helyet választott, ami elég közel
van, hogy szemmel tarthassa őt, de elég messze, hogy ne legyen
a befolyása és a védelme alatt. Indulhatunk?
Styke intett Orznak, hogy mutassa az utat. Fél lépéssel a
sárkányember mögött haladt, közben felidézte magában, mit
mondott neki Celine. Leszegte a fejét, leejtette a vállát, és eléggé
a szemébe húzta a csuklyáját, hogy leárnyékolja az arcát, de
azért még lásson is. Egy ideig Orz vállát figyelte, és olyan
sietséget vett észre a lépéseiben, amilyet korábban nem
tapasztalt – talán az idegesség jele –, aztán igyekezett
emlékezetébe vésni a tájékozódási pontokat meg az utcaneveket.
– Neked jó a viszonyod a szüleiddel? – kérdezte.
Orz szúrós szemmel pillantott hátra.
– Szeretném tudni, mibe sétálunk bele – magyarázta Styke.
Orz felmordult.
– Nem jó a viszonyunk. Sem a szüleimmel, sem a fivéremmel.
– És ennek jó oka van? – Styke gondosan megválogatta a
szavait. Sosem szeretett erről a témáról beszélni, de most
szükségesnek tűnt. – Vagy csak régi családi sebek? Magam
mindkettőt ismerem.
– A régi családi sebekre már nem is emlékszem. Apróságok
miatt gyűlöltük meg egymást, ebben biztos vagyok. De a
viszályunk, a fivérem és köztem meg a szüleim között, ennél
mélyebbre hatol. Amikor a császárom... – Elhallgatott, és
megköszörülte a torkát, ahogy elhaladt mellettük néhány
kuncogó nő és férfi, akik alighanem egy szórakoztató este után
tartottak hazafelé. – Amikor a császárunkat megölték, a szüleim
átálltak. Nemcsak hivatalosan, ahogy azt a békeszerződés
megkívánta, hanem lelkesen. Órákkal a hír kirobbanása után
odaadták Ka-Sedialnak az elméjüket, a szívüket, a lelküket. Egy
gramm bűntudat nem volt bennük, és a fivéremre is ráerőltették
ugyanezt. Ezt nem tudtam megbocsátani nekik.
Ez az új információ megszólaltatta a vészharangokat Styke
fejében.
 – Akkor biztos, hogy ez az egész jó ötlet? Honnan tudjuk,
hogy nem adnak át téged Ka-Sedial embereinek, amint
felbukkanunk náluk?
– Nem tudjuk.
Styke szó nélkül megragadta Orz karját, és megállásra
kényszerítette. Orz feléje pördült.
– Azért segítek neked, mert kihoztál minket a dzsungelból.
De ha ellenünk fordulnak... ha ez visszaüt rám és az
embereimre...
Orz lenézett Styke kezére, orrcimpája dühösen kitágult.
– Nem hagyom, hogy visszaüssön az embereidre. Nem fejjel
megyek a falnak. Tudom, hogy elárulhatnak minket, és vigyázni
fogok. Ha nem egyeznek rögtön bele, hogy velünk jönnek,
hátrahagyjuk őket.
– Biztos?
– Biztos.
– És a fivéred? Őt figyelmezteted majd?
– Arra semmi szükség. Ka-Sedial nem fog bérgyilkosokat
küldeni egy háztartásfőre. A fivérem közkedvelt ember, és
nyilvános támogatója Ka-Sedialnak. – Egyenesen Styke szemébe
nézett. – Nem azért csinálom ezt, mert ostoba vagyok. Vannak
barátaim, akiket ifjúkorom óta ismerek, de akiket tíz éve nem
láttam... és akik valószínűleg el fognak tűnni annak
következményeképp, amit Fatrasztában tettem. Megkínozzák és
megölik őket. Talán azt se fogják tudni, hogy miért. De most a
szüleimről van szó. Legalább meg kell próbálnom megmenteni
őket egy efféle sorstól.
Styke elengedte Orz karját, és mentek tovább. Styke mellkasa
fokozott óvatosságtól szorult össze, amely már túlment azon,
hogy idegen helyen jár. Erre a kockázatra semmi szükségük nem
volt. Ám Orz nélkül nem jutottak volna el idáig. Styke mostanra
meglehetősen sokkal tartozott neki. Nem volt más választása,
mint hogy vegyen egy nagy levegőt, és segítsen a küldetése
végrehajtásában.
És remélje, hogy nem fog elszaródni az egész.
Megkerülték a palota külső falát, és keletnek fordultak,
maguk mögött hagyva a széles sugárutakat, és belépve egy olyan
környékre, amely már jobban hasonlított Szárazpart
külvárosaira. A házak kisebbek lettek, szorosabban sorakoztak,
előttük egy út, mögöttük pedig egy csatorna húzódott, és
döngölt földdel körülvett kőalapokra épültek. Többségük élénk
színű téglákból állt, amelyeket nádtetővel fedtek le. A késői óra
ellenére itt-ott még mindig játszott néhány gyerek a lebegő
kertekben. A házak egyik felében már nyugovóra tértek a lakók,
a másik felét lámpások világították ki.
Rátértek egy rövid útra, amelyet már nem is lehetett útnak
nevezni, csak egy kis földes és kavicsos csapásnak, amely a vízbe
torkollott, és további szorosan sorakozó házak szegélyezték. Orz
hirtelen megtorpant.
– Látsz valamit? – Styke a zsákutcában lévő ablakokat,
tetőket és kerteket fürkészte, de nem látott semmit, aminek nem
kellene ott lennie.
Orz megrázta a fejét.
– Ha Ka-Sedial figyelmeztette az egyik bábuját, a szüleim
máris halottak. Ha nem, legalább egy héttel megelőztük Sedial
embereit. Gyere. Balra az utolsó előtti ház.
Az épület azok közé tartozott, amelyeknél még mindig égett
egy lámpás. Amikor megközelítették, Styke észrevett egy idős
nőt, amint magányosan üldögél egy asztallal, két székkel és egy
agyagsütővel felszerelt kis szobában. A nő a hatvanas évei végén
járhatott, karján és arcán olyan sűrűn sorakoztak a szeplői, hogy
bőre teljesen hamuszínűnek tűnt. A hasonlatosság első ránézésre
nyilvánvaló volt: Orz tőle örökölte az arcélét és figyelmes
tekintetét is. A nő a fejét egy kötés fölé hajtotta, amely a térdei
közül nyúlt be az asztal alá.
Orz jottányi érzelem nélkül figyelte az öregasszonyt, majd
feltartotta a kezét.
– Legfeljebb tíz percet kérek. – Minden további magyarázat
nélkül odament az ajtóhoz, és belépett rajta. Styke a nyitott ajtó
mellé helyezkedett, ahonnan láthatta a ház belsejét, így az
öregasszony arcát is, amikor Orz becsukta maga mögött az ajtót,
és lehajtotta a csuklyáját.
Az öregasszony szája meglepetten szétnyílt. Hosszú
másodpercek teltek el így, aztán a szeme körül megfeszült a bőr,
és a nő visszatért a kötéséhez.
– Te halott vagy számomra – szólalt meg.
– Anyám – válaszolta Orz, mintha a nő nem épp most tagadta
volna ki a családból.
Az öregasszony dühödten kötögetett.
– Elszöktél?
– Nem. – A nő metsző pillantást vetett rá. Orz megkerülte az
asztalt, hogy mellé álljon, és a vállára tegye a kezét. – Hol van
apa?
– Meghalt. Már öt éve.
Orz csak egy nagy nyeléssel reagált.
– Nekem nem mondták.
 – Mert te is halott vagy. Ha nem szöktél meg, hogy kerülsz
ide? Mit keresel itt?
– Ka-Sedial elengedett.
– Hazudsz. – Az öregasszony lesöpörte Orz kezét a válláról.
Styke látta a fájdalmat a sárkányember szemében, és szeretett
volna elfordulni. Ezt a drámát nem lett volna szabad
idegeneknek látniuk. Mégis ott maradt az ablaknál, nem tudta
levenni szemét a jelenetről.
– Nem – válaszolta mereven Orz. – Ka-Sedial elengedett.
Aztán pedig elárult. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek,
mielőtt megbüntet téged az én bűneimért.
– Engem már megbüntettek a bűneidért – csattant fel az
öregasszony, és végre felnézett a fia arcára. – Kiközösítettek
minket. Megaláztak. Az apád a szégyenbe halt bele. A tudatba,
hogy leköpnéd a császárunkat. Az istenünket!
Styke látta, hogy Orz igyekszik tűrni a kioktatást, szemében
kihuny a fény, állkapcsa összeszorul.
– Ő nem az én császárom, és főleg nem isten. Nem több Ka-
Sedial bábjánál, és... – Nyilvánvalóan nehezére esett uralkodnia
magán. Kicsit odébb becsukódott egy ajtó, és egy alak sétált el a
főutca felé. Styke megpróbált még jobban beolvadni az
árnyékba.
Az öregasszony hirtelen felpattant, és átvágott a szobán,
mintha nem tudott volna a fia közelében maradni.
– A háborúnak vége, Orz. Annyira beleszerettél, hogy azóta
sem tudod abbahagyni a harcot?
– A harcot? – Orz kelet felé mutatott. – Szerinted befejezte
bármelyikünk is a harcot? Mit gondolsz, mi folyik ezekben a
pillanatokban is? Fatrasztából jövök, ahol a mi dicső
hadseregünk éppen feldúl egy földet, amely nem a miénk.
– Jog szerint a miénk – horkantott az öregasszony. Sötét
tekintetet vetett a fiára, majd odalépett az asztalhoz, és magához
vette a lámpást, hogy aztán felakassza a szemben lévő, sütő
fölötti ablakra. Kinyitotta a sütőt, tett bele pár gallyat, és életre
fújt néhány megmaradt széndarabot.
– Hát, ha már itt vagy – mondta dühösen –, csinálok egy kis
teát.
– Nem maradok teára – válaszolta hűvösen Orz. – Azért
jöttem, hogy figyelmeztesselek. Hogy elvigyelek innen, mielőtt
bajod eshetne.
– Mégis hová vinnél? – kérdezte keserűen az öregasszony.
– Valahová, ahol elbújtathatlak, amíg ez az egész véget ér.
– Mi ér véget? – bámult rá a nő.
– A háború.
– Na de miért? Úgy beszélsz, mintha arra számítanál, hogy
elveszítjük. Az árulás...
– A realizmus nem árulás, bármit akarnak is elhitetni veled a
csontszemű propagandisták. Talán győzünk. Talán veszítünk.
Ka-Sedial jobban felhívta magára figyelmet, mint azt szeretné
beismerni. Kétlem, hogy az újságokból bármit megtudsz az
igazságról.
– Győzni fogunk. Mi mást kéne tudnom?
Styke-ot megdöbbentette az öregasszony szándékos
balgasága. Nyilvánvalóan nem volt ostoba, de vonásai
keménységén látszott, hogy eldöntötte magában, hogyan
működik a világ, és nem hajlandó változtatni a véleményén.
 – Kressiai figyelmet – tette hozzá Orz. – Fatrasztai ellenállást.
Olyan hadászati technológiát, amivel nem tudunk versenyre
kelni. Sok mindent láttam Fatrasztában. – Styke mintha
megérzett volna valamit Orz hangjában. Mintha magát
győzködte volna arról, hogy Ka-Sedial veszíthet.
– Nem számít – mondta az öregasszony, ahogy levett a sütő
fölül egy fazekat. – Tessék, hozz bele vizet a kútból, én addig... –
Szavait köhögés szakította félbe, aztán hirtelen felgyorsultak az
események. Styke mozgolódást látott a szemben lévő ablakon
túl, és egy üveglámpás összetörésének megtévesztően halk zaja
hallatszott. Ezt egy ismerős lágy, pengő hang követte, amitől
Styke karján rögtön felállt a szőr.
Ugyanebben a pillanatban nyílvesszők sokasága vágódott bele
az öregasszonyba, megtépázva törékeny testét. Styke
hátrahőkölt, és amikor ismét benézett az ablakon, a nő már a
padlón hevert, Orz pedig a gyomrát markolászva tántorodott
neki a falnak. Legalább egy nyílvesszőt kapott a hasába, egyet a
vállába, egyet pedig a mellkasába. Valahogy mégis talpon
maradt.
Styke még szinte mozgásba sem lendült, amikor a szomszéd
ház ajtajából hat sötét alak ugrott elő. Hasonlóképpen öltöztek,
mint ő, csak sötétebb színekbe, és különös számszeríjat tartottak
a kezükben. Ketten megálltak a csapás mellett, a harmadik pedig
berúgta az ajtót.
Styke megdermedt. Annyira Orzra fókuszáltak, hogy észre
sem vették őt a sötétben térdelve.
Csodálattal eltelve figyelte az ablakon át, ahogy Orz kezében
felbukkannak a csontkései. A sárkányembernek sikerült
levágnia az első két orgyilkost, akik beléptek a házba. A
harmadik higgadtan megvetette a lábát a csapáson, és belelőtt
két nyílvesszőt Orzba. A sárkányember hátratántorodott,
megbotlott, és átesett az asztalon az anyja holttestére.
Amikor a harmadik orgyilkos belépett a fénybe, Styke rögtön
észrevette a fekete tetoválásokat a nyakán. Az új sárkányember
zordan vigyorgott Orzra.
– Nem lett volna szabad visszajönnöd, öreg barátom. – Orz
sípolva válaszolt valamit. A sárkányember lehajolt, és felvette
Orz egyik elejtett kését. Az öregasszonyra mutatott. – Nagyon
készségesen segített nekünk a csapda felállításában. Jó asszony
volt. Lojális asszony. Lojalitása nem fog feledésbe merülni.
Styke a fogát csikorgatta a hirtelen fordulat láttán. Egyelőre
egyik életben maradt orgyilkos sem vette őt észre – a
sárkányember bent volt, másik kettő lövésre kész számszeríjjal
állt az ajtó előtt, a negyedik pedig elesett bajtársainak életjeleit
ellenőrizte. Amennyire Styke látta, simán elfuthatna, és joggal
reménykedhetne benne, hogy nem veszik észre. Visszamegy a
fogadóba, kijózanítja a lándzsásokat, és útnak indulnak. Aztán
bízik benne, hogy Ka-poel át tudja venni Orz helyét a daníz
vezetőjükként, és biztonságban el tudja juttatni őket az Őrült
Lándzsások maradékához.
Tudta, hogy ez lenne az okos döntés. Orz sokat segített
nekik, de annyit azért nem, hogy megharcoljon érte egy másik
sárkányemberrel. Különben is, annyi nyílvessző állt ki belőle,
hogy úgy nézett ki, akár egy sündisznó. Lényegében már halott
volt.
Styke szíve megremegett. Felidézte magában, hogy Orz nem
volt hajlandó harcolni vele az anyja sírja fölött. Igazságtalannak
találta, hogy most végig kellett néznie az ő anyjának a halálát.
Ujjai megrándultak, fogai összeszorultak.
– Kurva életbe – suttogta, majd lehajtotta a csuklyáját, és
előhúzta a kését.
Az ajtónál álló két orgyilkosnak még megfordulni sem volt
lehetősége. Beledöfte a kését az egyik nyakába, majd rögtön ki is
rántotta, és belemélyesztette a másik veséjébe. Vállával
nekirontott a férfi hátának, felemelte a levegőbe, és a testet
pajzsként használva rohamozott.
A sárkányember félreugrott – vagy legalábbis megpróbált.
Styke pár lépés után megszakította a rohamát, és letaszította a
haldokló orgyilkost a kése hegyéről, neki egyenesen a
sárkányembernek, aki ilyen szűk helyen nem tudott kitérni
előle.
A negyedik orgyilkos már talpon volt, mire Styke
megfordult. Felemelte a számszeríját, Styke kését így annak
nyelével hárította. Styke nem vacakolt a fegyverekkel, bal
kezével elkapta a nő torkát, meglendítette, és hozzávágta a
sárkányemberhez, aki épp akkor kászálódott ki az előbb
rádobott test alól. Egyszerűen elhajolt az újabb elől, és úgy
rontott rá Styke-ra, akár a kilőtt golyó.
Styke-nak sikerült elkapnia a sárkányember csuklóját,
kivédve ezzel a bordái közé szánt késszúrást, ám közben a
sárkányember ugyanígy hárította az ő döfését. Hosszú
másodpercekig maradtak ebben a pózban, minden az erejükön
múlt. Styke karja remegni kezdett, és lelki szemei előtt már látta
is Ka-poelt, ahogy önelégült arccal méregeti a hulláját.
Belefejelt a sárkányember orrába. Ellensége feje
hátracsapódott, és mindkettejük arcát vér színezte be. Styke-nak
sikerült néhány centi mélyen beledöfnie boz kését a
sárkányember combjába, míg annak csontkése a karján húzott
véres, cikcakkos vonalat. A holttesteken forogva, csúszkálva,
botladozva birkóztak. Styke ferdén megrántotta a kését, hogy
felnyissa a sebet, és ugyanezzel a mozdulattal nekitaszította a
sárkányembert a felhevített sütőnek.
Még az égő hús bűze és a combja húsába maró kés is csak egy
halk morgást tudott kicsikarni a danízból. Styke nagyobb súllyal
támaszkodott rá a nyélre, hogy artériát érjen a pengével, de a
sárkányember hirtelen oldalra lépett, majd átgurult a sütőn, és
ki ugyanazon az ablakon, amelyen alig egy perce berepültek a
nyílvesszők.
Az utcán kiáltások harsantak, és Styke bármibe lefogadta
volna, hogy a sárkányember az egyik különös számszeríj felé
tart. Elrúgta az útjából a haldokló orgyilkosokat, megragadta
Orz grabancát, és miután felvette a vállára, kifutott az ajtón. A
csapásról emberek bámultak rá, a házak között pedig egy sötét
figurát látott. Styke nem pazarolta arra az idejét, hogy jobban
megnézze magának. Beledugta a kését a tokjába, aztán rohanni
kezdett az utca vége felé.
– Remélem, a csontszeműek mágiája, amelyet belétek
karcolnak, távol tartja tőletek a mocsári sárkányokat – lihegte
futás közben. Amint elrugaszkodott a szilárd talajról, maga elé
dobta Orzot, majd szökellését fejessé változtatta, és olyan erősen
csapódott a sötét, zavaros vízbe, hogy kiszakadt belőle a levegő.
 25. FEJEZET

Vlora átbotorkált a daníz tábor átláthatatlan zűrzavarán,

közben füsttől fuldoklott, és összezavarodott a lángoló sátrak
meg a vibráló jelzőfények együttes ragyogásától. Túl sok volt ez
egyszerre: alakok és árnyak ugráltak át az éjszakában, ahogy a
danízok kitántorogtak a sátrukból, egyenesen az adrói katonák
hullámának bajonettjeire.
Vlora most először vívott csatát a mágiája nélkül, és rosszabb
körülményeket nem is választhatott volna hozzá. Nem volt
ilyesmihez szokva, nem volt tapasztalata a vérontás felfokozott
zűrzavaráról, a sötétben folytatott harc hangjainak és
látványának bizonytalan természetéről. A mágiája ezt mind
lelassította volna, hogy legyen ideje gondolkodni és
alkalmazkodni. Nélküle úgy érezte magát, mint egy zöldfülű, és
ez megrémítette.
– Asszonyom! – kiáltott valaki a fülébe. – Az egyik
Fortélyosunk észlelt egy csontszeműt!
Vlora igyekezett úrrá lenni az érzékein, hogy felfogja, mi
zajlik körülötte, és parancsokat adhasson. A testőrségét tíz
gránátos alkotta – nyolc férfi és két nő, a gyalogsága legnagyobb
és legkeményebb tagjai. Azzal, hogy Vlora csatlakozott a
csatához, lényegében elszabadította őket, és most arra
számítottak, hogy velük együtt ugrik fejest a véres mészárlásba.
Látta a zavarodottságot a szemükben, amikor feltűnt nekik,
hogy nem mozog könnyedén, nem reagál gyorsan, és nem
vakkant parancsokat. Nem úgy viselkedett, mint egy
lőpormágus, és ezt ők is tudták.
– Hol? – kérdezte az egyik gránátostól. – Vezessen oda!
Alig tudott lépést tartani vele, ahogy átkocogtak a füstön.
Egy köhögő daníz gyalogos előmászott a sátrából, csak hogy
rögtön megállítsa egy lapockái közé döfött bajonett. Egy tiszt,
félig felöltözve, kardot lóbálva bukkant elő a ködből. Vlora
gránátosai lerohanták, mielőtt akár egyetlen szó is elhagyhatta
volna a száját.
– Itt, asszonyom! – kiáltotta az egyik gránátos, miközben egy
sátor felé szaladtak. Vlora látta benne az emberalak sziluettjét,
amely éppen egy mellvért felcsatolásával babrált.
– Intézzék el.
A parancsot gyorsan és kegyetlenül hajtották végre: a
bajonettek tűpárnaként álltak bele a szerencsétlen csontszeműbe
a saját sátrában, aztán kivonszolták a haldoklót a fényre, ahol
valaki elvágta a torkát, hogy bevégezze a munkát. Vlorát
elborzasztotta a kivégzés.
Óhatatlanul is azon tűnődött, hogy talán a mágiája
valamiképpen tompította számára ezeket a szörnyűségeket.
Lehetséges, hogy megkeményítette őt? Lehetséges, hogy leplezte
előtte a véres csata igazi természetét? Vagy talán ez itt valami
egészen más – valami, amit nem is lehet csatának nevezni? Ezek
a danízok még hozzávetőlegesen sem álltak készek a harcra. A
katonái könnyedén eltaposták őket. Körbepillantott, és
végignézett a vibráló fényben kirajzolódó arcokon. Néhányan
gyermeki mosollyal vágták le sátrában a tehetetlen ellenséget. A
legtöbben elszántan, módszeres, gépies hatékonysággal
dolgoztak. Tudták, hogy minden katona, aki most életben
marad, reggel esetleg visszalőhet rájuk.
Vlora ebbe a gondolatba kapaszkodott bele. Hiszen helyesen
cselekedett, ugye? Csak az számított, hogy minimalizálta a saját
embereire leselkedő veszélyt. A daníz gyalogosok csak
bedarálásra váró hústömegek voltak.
– Asszonyom! Asszonyom!
Vlora az egyik női gránátosára nézett. Rájött, hogy egyikük
nevét sem tudja. Ezek az emberek azért álltak mellette, hogy
védjék az életét. Miért nem vette dobni a fáradságot, hogy
megtudja, kik ők?
– Jól van, asszonyom?
– Igen-igen. Mi az?
A gránátos a horizontra mutatott. Vlorának beletelt pár
másodpercbe, hogy észrevegye az égen villogó különféle fények
közti különbséget – immár mágikus tüzek is csatlakoztak a
jelzőfényekhez. Egy tapasztalt szemnek rögtön feltűnt, hogy
ezek nem Nila és Bo hozzájárulásai a tűzijátékhoz; hanem
harcba szálltak valakivel, valószínűleg Etepali tábornok
Kiváltságosaival.
– Bo és Nila elintézik – válaszolta a gránátosnak. –
Összpontosítsunk a táborra!
– Igenis, asszonyom!
 Telt az éjszaka, és a csata hangulata megváltozott. Időnként
felbukkant egy-egy csapat daníz, akiket általában egy szál tiszt
szervezett össze, és legalább némi jelképes ellenállást fel tudott
mutatni az ámokfutó adróiakkal szemben. Vlora is úrrá lett
zavart elméjén, és e csapatok ellen irányította a testőrségét, hogy
mielőbb szétverjék őket, nehogy a danízok koherens védelmet
állíthassanak fel ellenük.
A mágia tovább dühöngött az északi horizonton, és segített
Vlorának eligazodni a káoszban. Futárok lovagoltak át a
felforduláson, néha őt keresték, máskor századosokat és
őrmestereket értesítettek az új fejleményekről. Ezekből végül az
is kiderült, hogy Etepali valóban indított ellentámadást. A
Kiváltságosai harcba szálltak Bóval meg Nilával, a gyalogsága
pedig megpróbált Vlora seregének oldalába kerülni. A katonák,
akiket azoknak a megerősített sáncoknak a védelmére
hátrahagyott, egyelőre állták a sarat.
Vlora elveszítette idő- és térérzékét. Az egyik gránátosa
elesett egy daníz tiszt kezétől. Az egyik ellenálló csoport két új
vágást vitt be a bal combjára, minek következtében sántítani
kezdett. Képtelen volt többet tenni a kardja felemelésénél, és ez
borzalmas érzéssel töltötte el, valamint azzal a tudattal, hogy
semmi keresnivalója a csata sűrűjében. Nemcsak az életét tette
kockára, hanem a hírnevét is.
Tovább nyomult előre az ellenállási gócpontok felé,
igyekezett annak a vezéralaknak mutatkozni, akinek már nem
érezte magát. Sántikálva futni kezdett, kiabált az embereinek.
Szürreális élmény volt, mintha felülről figyelte volna a saját
testét, amelyet éppen valaki más irányít.
 Annyira beszippantotta az őt körülvevő káosz, hogy alig
vette észre a tőle alig hat méterre lévő daníz tisztet.
Az ellenséges tábornok egy alacsony férfi volt hosszú, fonott
bajusszal. Könnyű karimás sisakot és lakkozott mellvértet viselt,
feje fölött pedig egy lovassági kardot forgatott. Szinte
ugyanabban a pillanatban vette észre Vlorát, amikor ő maga
feléje fordult, és a pillanat hevében mindketten ledermedtek.
Vlora szerencsétlenségére a tábornok testőrsége reagált
gyorsabban.
Két alak ugrott neki jobbról a gránátosainak, akár két
ágyúgolyó. Csontkések és kígyózó fekete tetoválásokkal borított,
csupasz hamuszín-szeplős mellkasok villantak meg a szeme
előtt. A sárkányemberek olyan gyorsan lekaszálták Vlora három
gránátosát, hogy azoknak még reagálni sem maradt idejük.
– Alakzatba! – kiáltotta Vlora kicsit későn. – Sárkányemberek
balról! Bajonettet szegezz! – Hátravetette magát, eldobta a
kardját, és felkapta egy elesett gránátos bajonettel felszerelt
karabélyát. És ostobaságának homályos tudata aznap éjjel
először konkrétabb formát öltött: annak borzalmas érzését, hogy
pillanatokon belül meghalhat.
Egy bajonett felnyársalta az egyik sárkányembert a gyomrán
át, de az mintha meg se érezte volna: kihasználta a lehetőséget,
hogy magához rántsa a legközelebbi gránátost, és egyik késével
elvágja a torkát. Hamarosan eltűnt a többiek bajonettjei alatt,
azonban a társa az így keletkezett résnek köszönhetően
megkerülhette a gránátosokat, és hátba támadhatta őket. Kettő
kivételével mindegyik elesett, az a kettő pedig dühös üvöltéssel
vetette magát Vlora és a sárkányember közé. Pengék villantak,
bajonettek lendültek.
 Az egész ütközet mindössze pár pillanatig tartott, és oly
hirtelen ért véget, hogy Vlora alig tudta követni az
eseményeket. Ostobán állt a zsibbadt ujjaiból lógó karabéllyal a
kezében, miközben az utolsó gránátos is elesett a sárkányember
késétől. Az ellenséges tábornok a bajnoka mögé húzódott, daníz
nyelven felkiáltott, és Vlora felé lóbálta a szablyáját. A
sárkányember nem úszta meg sértetlenül a harcot – testét
vágások borították, és legalább két helyen keresztüldöfték.
Könnyű préda lenne Vlorának, ha még meglenne a mágiája,
vagy akár egyenlő küzdelem, ha jobb kondícióban lenne.
Sebeivel mit sem törődve a sárkányember Vlora felé indult,
akinek minden bátorságára szüksége volt, hogy megvesse a
lábát, és szorosabban markolja a karabélyát. Egy ideig köröztek
egymás körül, aztán a sárkányember lebukott, és a Vlora
bajonettje alatt megvillanó késsel nekiugrott. Vlora gyorsan
hátrált, de a penge még így is felszakította a zubbonyát és a
húsát. Megbotlott, elcsúszott, és olyan durván vágódott el, hogy
a sárkányember is átesett rajta.
Vlorában a Ráncok csatájának jelenetei villantak fel, ismét
átélte azt a pillanatot, amikor már tudta, hogy a sorsa
megpecsételődött. Megremegett a keze. A mellkasához
szorította a karabélyát, hogy jobb fogást találjon rajta, és bele
tudja döfni az immár fölé tornyosuló és késével a végső csapásra
készülő sárkányemberbe.
Hirtelen dübörgést hallott, látótere megtelt villanó patákkal.
Összerezzent a rohamtól, még csak mozdulni sem mert. A paták
éppolyan gyorsan tovarobogtak, mint ahogy felbukkantak, Vlora
pedig a nyakát nyújtogatva figyelte az adrói vértesek szakaszát,
ahogy visszaolvadnak a tüzes sötétségbe.
 A sárkányember és a tábornoka eltűnt. Vlora lassan,
bizonytalanul feltápászkodott, és addig keresgélt, mígnem végül
ráakadt ellenségeire – mindkettőjüket pépesre taposták az adrói
paták. Körülnézett, befogadta lemészárolt testőrségének
borzalmas látványát, majd továbbsiklott a tekintete a daníz
katonákra, akiknek holttestei a látóhatárig beterítették a tábor
környékét.
Összegörnyedt, és lehányta a saját csizmáját. A torkát
vakarva, levegő után kapkodva botladozott vissza a táboruk felé.
A történelem, jutott eszébe egy józan pillanatában, ezt
győzelemként jegyzi majd.
 26. FEJEZET

Michel és Ichtracia felmászott a nyirkos tető egy kiálló

részére, ahonnan egykori biztos házuk mindkét kijáratát
szemmel tarthatták. A zug egy másik gyalogút alatt húzódott,
úgyhogy aligha vehették észre őket, viszont roppant
kényelmetlennek bizonyult. Ichtracia melléje telepedett le, és
egyik kezét Michel térdén nyugtatva, komoran bámult bele a
sötétségbe. Michel megszorította a kezét.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Persze – válaszolta a nő. A hangja magabiztosságról
árulkodott, az arca azonban, már amennyire látni lehetett az
árnyékban, nem.
Michel megköszörülte a torkát.
– Öhm... biztos? – kérdezte óvatosan.
Ezt hosszú csend követte. Michel végül érezte, hogy a nő
ránéz, és hallotta, hogy reszketegen felsóhajt.
– Csak az emlékek – csóválta a fejét. – Jó pár év eltelt azóta,
hogy utoljára meg kellett birkóznom egy gyilkossági kísérlettel.
Képtelenség hozzászokni.
 – Az bizony. Szóval volt már részed ilyesmiben?
– Neked nem?
– Ébresztett-e már orgyilkos? Egyszer. Nem örültem neki, és
azóta is éber alvó vagyok.
Ichtracia hosszú perceken át csendben maradt. Michel
érezte, hogy a nő nem szívesen beszélne a dologról, így
meglepte, amikor végül mégis folytatta.
– Nyolc és tizenhárom éves korom között alig aludtam,
annyira féltem, hogy eljönnek, hogy megöljenek. Aztán
rászoktam a malára.
Michel mindig is feltételezte, hogy Ichtracia a nagyapjával
való viharos kapcsolata miatt használ malát. Sosem merült fel
benne, hogy sokkal konkrétabb – és személyesebb – okból nyúlt
a szerhez. Kiengedett egy halk á-t, és átkarolta Ichtracia vállát.
A nő hozzádőlt, fejét a vállára hajtotta.
– Hogyan tudsz ilyen könnyen köpönyeget fordítani? –
kérdezte a Kiváltságos.
– Nem mondanám, hogy könnyű.
– Könnyűnek látszik – Ichtracia elhallgatott egy pillanatra. –
Dahre és az emberei olyan... tisztességesnek tűnnek.
Átlagembereknek, akik egyszerűen csak élik az életüket. Csak
pár napot töltöttem köztük, és azt is eléggé zárkózóttan, de
folyton azon kapom magam, hogy ők járnak a fejemben... a
magánéletük, mindaz, amit szeretnek és gyűlölnek, a
gondolataik. Azon merengek, hol lesznek egy év vagy egy
évtized múlva.
– Ezt hívják empátiának – jelentette ki Michel, és próbált
nem túl leereszkedő hangot megütni. – Minden kémnek fontos
eszköze.
 – Mint már mondtad is. De minél közelebb kerülök ezekhez
az emberekhez, annál jobban törődöm velük.
Michel nem válaszolt. Ő maga is ezzel az érzéssel küszködött
minden egyes alkalommal, amikor meg kellett tévesztenie
valakit. És az előző éjjel is, amikor ismét összefutott Tenikkel.
– Nehéz ügy – suttogta.
– El sem tudtam volna képzelni. – Ichtracia hangja
megremegett. – Azt hiszem... azt hiszem, kezdem érteni, miért
csinálod.
– Tényleg?
– Átverjük őket, ugyanakkor itt vagyunk velük. Mármint a
palókkal. Kezdem átérezni az elfojtott dühöt. Ahogy
fuldokolnak az erősebbek elnyomó hatalmától. Mindenkinek
látom a szemében. Még az olyan gazdagabbak szemében is, mint
Dahre. Minden palo tekintetében ott az a kis fájdalom, ami a
kressiaiakéból vagy a danízokéból hiányzik... – Egy pillanatra
elhallgatott, aztán elgondolkodva folytatta: – Mintha találtam
volna egy egész népet, amely tudja, milyen a nagyapám uralma
alatt élni. Rémisztő, ugyanakkor... valahogy csodálatos is.
Hülyeségeket beszélek?
– A baj nem jár egyedül, mi?
Ichtracia halkan felnevetett.
– Nem, azt hiszem, tényleg nem.
Michel meglepődött, amikor a nő hirtelen odahajolt hozzá,
megcsókolta, azután visszahelyezkedett várakozó pozíciójába. Ő
maga is elmerült a gondolataiban. Ichtracia szavait mérlegelte
magában, és azon töprengett, milyen egy bizonyos néphez
tartozni, ugyanakkor mégse tartozni senkihez. Végül
elhessegette ezeket a gondolatokat, mielőtt túlságosan sötét útra
vezették volna őt.
A következő pár órában lassan alábbhagyott a szorongása,
ugyanis nem jött senki. Se orgyilkosok. Se danízok. Egyáltalán
senki. Csalódást keltő, de nem végzetes fejlemény. Kezdte
fontolgatni, hogy ideje elhagyniuk a rejtekhelyüket, és keresni
egy új biztos házat, amikor meglátta, hogy Devin-Mezi
közeledik az épület egyik bejáratához. Megállt nem sokkal az
ajtó előtt, egy gázlámpás alatt, és lopva körülnézett. Michel
megbökte Ichtraciát.
– Visszatért a barátunk.
– Még mindig azon az állásponton vagyok, hogy meg kellett
volna ölnünk – ásított Ichtracia.
– Mindjárt kiderül, igazad van-e.
Devin-Mezi elindult befelé. Michel addig maradt a helyén,
amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy Devin-Mezi valóban
nem hozott magával rejtőzködő társakat. Lecsusszant a
szegélyről.
– Gyere – mondta Ichtraciának, majd lement egy szűk
lépcsőn, és leugrott az eggyel lentebbi emeletre. Egy meredek
rámpán érkeztek meg a bejárathoz, majdnem ugyanabban a
pillanatban, amikor Devin-Mezi is felbukkant. Arcát bosszús
kifejezés torzította el.
– Elkéstél – közölte vele Michel.
Devin-Mezi összerezzent, és kést rántva megpördült. Egy
pillanatig Michelt, majd Ichtraciát méregette, aztán eltette a
fegyvert.
– Azt mondtad, három óra.
– Három óra tizenöt perc telt el.
 – El kellett vinnem Kelinart egy orvoshoz.
– Rendbe jön?
– Fogalmam sincs. – Devin-Mezi dühösen Ichtraciára meredt.
Ichtracia kedvesen rámosolygott.
– Legközelebb vigyázz, kire rántasz kést.
– Nem lesz legközelebb – szólt közbe Michel. – Nos.
Visszajöttél. Gondolom, most elviszel minket Palo Mamához.
– Igen. De arra utasítottak, előbb vegyem el a Kiváltságos
kesztyűjét.
– Csak a holttestemen át – csattant fel Ichtracia.
– Vagy megkapom a kesztyűdet, vagy nem viszlek
benneteket sehová.
– Devin-Mezi karba fonta a kezét. Michelnek el kellett
ismernie, hogy kemény csaj. Ahhoz, hogy visszajöjjön, és ilyet
mondjon egy Kiváltságosnak, kellett bátorság és ostobaság is.
Ahogy Ichtracia részéről is ostobaság volna feladni egyetlen
kesztyűjét, mielőtt elindulnak vadidegenekkel találkozni.
Szerencsére Ichtracia több rejtett kesztyűt is tartott magánál.
Michel úgy csinált, mintha habozna, aztán a nő felé fordult.
– Odaadom neki a kesztyűdet – mondta, és levette a táskáját
a válláról. Kikotorta belőle a kesztyűt, és átnyújtotta Devin-
Mezinek.
Ichtracia elfintorodott, de nem szólt egy szót sem.
– Így jó lesz? – kérdezte Michel.
Devin-Mezi gyanakodva tartotta fel a kesztyűt a fénybe.
– Mint már mondtam – folytatta Michel –, ugyanazon az
oldalon állunk. Ha ez nem bizonyíték rá, hát nem tudom, mi az.
– Rendben – válaszolta Devin-Mezi vonakodva. –
Kövessetek.
 Riasztó sebességgel vezette át őket a Mélység kanyargós,
zegzugos járatain, tucatnyi különböző szinten fel, le és keresztül.
Michel meg sem próbálta megjegyezni az utat, inkább a
tájékozódási pontokat figyelte. Mire megérkeztek, csak
nagyjából sejtette, hogy valahol a Mélység gyomrában lehetnek
– a legalján, talpuk alatt igazi talajjal.
Miután bementek egy jellegtelen, fehér ajtón, hirtelen két
állig felfegyverzett palo állt az útjukba. Mindkét férfinél volt két
pisztoly meg egy kard, és az egyik pisztolyt mindketten a
kezükbe vették, amikor kinyílt az ajtó. Devin-Mezi láttán
megnyugodtak, de azért rajta tartották a szemüket Michelen és
Ichtracián.
– Ezek azok a látogatók, akiket Mama idehívatott – jelentette
be őket Devin-Mezi.
Akár tudta a két őr, hogy mi is Ichtracia valójában, akár nem,
mindenesetre szó nélkül besoroltak Michel és a nő mögé.
Michel benyúlt a táskájába, és átadta nekik töltetlen pisztolyát.
– Ezt majd kérem vissza – mondta, mielőtt bevezették volna
egy másik ajtón.
A következő szoba olyannyira kirítt a Mélység egészéből,
hogy akár egy nemes villájának része is lehetett volna. Tágas,
nyitott tér kifogástalan vakolattal, gázlámpásokkal alaposan
megvilágítva, falon lógó eredeti műalkotásokkal. A padlót borító
matracokon alvó alakok hevertek, ami alaposan meglepte
Michelt. Olyan érzése támadt, mintha Tániel egyik biztos
házában lenne, a létszám alapján pedig alighanem Palo Mama
főhadiszállásán járt.
Átvágtak a rögtönzött hálótermen, majd ráfordultak egy
folyosóra. Ennek falain további festmények sorakoztak. A
vakolathoz és a szegélyezéshez olyan anyagokat használtak,
amilyeneket Szárazpart felsőbb társadalmi rétegében szokás.
Michel Palo Mamával kapcsolatos kíváncsisága
megtízszereződött. Bárki volt is, jó ízléssel bírt.
Devin-Mezi bekopogott a folyosó végén lévő ajtón, majd
amikor tompa hang szólt ki hozzá válaszul, benyitott. Michel
vett egy nagy levegőt, összenézett Ichtraciával, majd Devin-
Mezi nyomában átlépte a küszöböt.
A szobát a méretei alapján egykor szalonként használhatták,
de azóta átalakították hálónak és irodának, benne egy nagy,
baldachinos ággyal az egyik sarokban, íróasztallal és néhány
egyéb asztallal a tér többi részében. Michel elképzelése, mely
szerint egy főhadiszálláson jár, rögtön megerősítést nyert,
amikor végignézett a minden felületet beborító térképeken és
papírokon. Az egyik sarokban még puskával teli ládák is
sorakoztak, rajtuk a Hrusch család lógójának pecsétjével.
Michel az íróasztal mögött ülő nőt vette szemügyre utoljára.
Mint sok palo, ő is apró termetű volt. Derekáig érő haját egyik
vállára fésülte. Pár évvel fiatalabb lehetett, mint Michel, de még
a hálóingében és leeresztett hajával is tekintélyt parancsoló aura
lengte körül. Állát egyik öklén nyugtatta, másik kezében egy
könyvet tartott a lámpás fényébe, és csak a szeme mozdult meg,
amikor a kis csoport belépett a szobába. Jinielnek hívták, és
amint Michel meglátta, egyszerre kellett elnyomnia magában a
vigyorát és a félelmét.
Érthető reakció ez, gondolta, amikor valaki évek óta először
látja újra egy régi szerelmét.
 – Kuzin – szólalt meg Devin-Mezi –, itt az a fickó, aki
Gömbhalnak hívja magát. A nővel légy óvatos. Elvettem a
kesztyűjét, de attól még veszélyes lehet...
– Kifelé – mondta Jiniel.
– Kuzin?
– Nem te. A másik kettő. Semmi szükség őrökre.
– Kuzin, biztos...
Jiniel hangosan felmordult, mire a két őr kiszaporázott az
irodából, és becsukta maga mögött az ajtót. Jiniel letette a
könyvét, kinyújtózkodott, és óriásit ásított.
– A nőt Ichtraciának hívják. Daníz csontszemű. – Devin-
Mezi elkáromkodta magát, és a késéért nyúlt, de Jiniel
feltartotta a kezét, hogy elejét vegye a küzdelemnek. – Michellel
van itt, és nekem ez elég.
– Michel? – motyogta Devin-Mezi, majd zavartan Michel felé
fordult. Aztán hirtelen leesett az álla. – Te vagy Michel Bravis?
Michel még sosem hallotta ilyen csodálattal kiejteni a nevét.
Nem igazán értette, mire vélje, de pillanatok alatt eldöntötte,
hogy tetszik neki.
– Én vagyok.
– Fogalmam sem volt, de...
Michel finoman félbeszakította egy kérdéssel, amely azóta
foglalkoztatta, hogy először bemutatták őket egymásnak Meln-
Dun bányájában.
– Tényleg a Yaret Háztartásnak dolgoztál?
– Igen. Ugyanakkor, amikor te. Csak egyszer láttalak, de
egyáltalán nem úgy néztél ki...
– Michel – szólt közbe Jiniel – a legjobb kémünk.
Megdöbbentem volna, ha ugyanúgy nézne ki, mint egy
hónappal ezelőtt. Az biztos, hogy még csak nem is hasonlít a
három évvel ezelőtti önmagára. Hogy vagy, Michel? Rég
találkoztunk. – Némi kimerültség csendült ki Jiniel hangjából,
ami aggodalmat ébresztett Michel elméjének egy hátsó zugában.
Igazából nem lepődött meg túlságosan, hogy itt találta a nőt Palo
Mamaként. Kora ellenére kevés nála okosabb embert ismert.
Intelligenciája és karizmája Ka-poel szárazparti hatalmának
magától értetődő örökösévé tette. De Michel emlékeiben mindig
szinte végtelenül energikus emberként élt. Nem örült neki,
hogy most ilyen fáradtságot hall ki a hangjából.
– Rég bizony – biccentett, és három felemelt ujjával
nyugtázta, hogy mennyire rég. – Bocs, hogy így rád török. A
kuzinod megpróbált megkéselni ma éjjel.
– Hallottam. – Jiniel előrehajolt, könyökével
megtámaszkodott az íróasztalon, állát a kezén pihentette.
Szigorú pillantást vetett Michelre, majd pedig Ichtraciára. –
Sajnálom. Fogalmunk sem volt, hogy te vagy az... tényleg azt
hittük, hogy valami zsoldos készül romba dönteni a terveinket.
– Semmi baj. Nem tudtam, hogy van egy kuzinod. Vagy hogy
te vagy az új Palo Mama. Elfelejtettem megkérdezni Tánielt,
amikor legutóbb találkoztunk.
– Lefogadom, hogy máshol jártak a gondolatai.
– Az biztos. – Michelnek feltűnt, hogy Jiniel még mindig
Ichtraciát bámulja, mire hátrapillantott, és látta, hogy a nő
zsebre tett kézzel áll az ajtó közelében. Egy szót sem szólt,
amióta beléptek, és tekintete most arról árulkodott, hogy
ugyanúgy méregeti Jinielt, ahogyan az őt.
Ezernyi kérdéssel teli pillantást lövellt Michelre, aki tudta,
hogy később ezekre kénytelen lesz választ adni. Most azonban
meg kellett magyaráznia Ichtracia jelenlétét. Sok mindenről
kellett beszélniük, és nem tudta, kiben bízhat, és mennyire
bízhat bennük.
– Miért van veled egy Kiváltságos? – kérdezte végül Jiniel.
Michel egy pillanatig őrlődött magában, de végül úgy
döntött, elmondja az igazat Jinielnek. Nem mintha lett volna
választása. Viszont attól még nem kellett másnak is megtudnia.
Jelentőségteljesen Devin-Mezire pillantott, mire Jiniel azonnal
megszólalt.
– Hagyj egy kicsit magunkra, kuzin.
Devin-Mezi csak egy pillanatig habozott, mielőtt kivonult a
szobából. Michel kieresztette az addig öntudatlanul visszafojtott
lélegzetét.
– Nem bízol benne?
– De igen – válaszolta Jiniel. – De minél kevesebbet tud,
annál jobb.
– Információ-visszatartás – jegyezte meg Ichtracia.
– Pontosan. Látom, Michel elkezdett kiképezni az ő
gondolkodásmódjára.
– Elég... tanulságos.
– Igen. Engem is ő tanított. Michel, elárulod, miért van a
Nagy Ka unokája a társaságodban?
Michel a fogát szívta.
– Ichtracia Ka-poel húga.
Michel nem emlékezett, hogy valaha is látta volna Jinielt
őszintén meglepődni, úgyhogy ezt a mostani arckifejezését
elraktározta magában, hogy élete végéig örömét lelhesse benne.
Hagyta, hogy a mondat csak úgy lógjon a levegőben egy darabig,
aztán röviden elmesélte az utóbbi hónapok eseményeit. Jiniel
végig csendben maradt, mélyen elgondolkodva hallgatta a
történetet, melybe olykor Ichtracia is közbevetett ezt-azt.
Amikor Michel végzett, Jiniel kihúzott egy fiókot, elővett
három poharat, és mindegyikbe töltött egy ujjnyi palo whiskyt.
Michel elvett két poharat, majd az egyiket átnyújtotta
Ichtraciának. Mindhárman szó nélkül gurították le a néma
tósztot.
Jiniel felkuncogott, és végigsimított az arcán.
– Azt hittem, pokoli évem volt. De ti... Kresimirre, ez aztán
nem semmi.
Michel óvatosan dörzsölgette hiányzó ujjai csonkját.
– Amikor egyhuzamban elmesélem, valóban nem semmi. –
Ismét Ichtraciára pillantott. Nem először tartózkodott egy
helyiségben egy szeretőjével és egy volt szeretőjével, de ettől
még nem érezte kevésbé kényelmetlennek a szituációt. Bármibe
lefogadta volna, hogy mostanra mindkét nő sejtette az igazat a
másikról... Jiniel túl barátságosan beszélt, Ichtracia pedig túl
közel húzódott hozzá. Természetesen egyikük sem szólt egy szót
sem, de Michelt feszélyezte a levegőben vibráló energia.
– Ezek az emberáldozatok – mondta Jiniel, miközben töltött
nekik egy újabb kört. – Biztos vagy a dologban?
Michel történetének erre az egyetlen részére reagált Jiniel
ronda fintorgással, úgyhogy nem lepte meg, hogy ilyen gyorsan
visszatért rá.
– Épp ez a baj. Egy Feketekalapos szavára és Ichtracia
személyes meggyőződésére kell hagyatkoznom.
– De nincs bizonyítékod.
– Az nincs.
Jiniel fáradtan felsóhajtott.
 – Én nem hallottam semmit. Eltűnésekről persze igen, de az
természetes egy ilyesféle háború és káosz idején. Az emberek
meghalnak, elsodródnak, vagy ellenséges ügynökök markában
végzik.
– Ez esetben... több ezer eltűnésről lenne szó a megszállás
óta.
– Az nem egy nagy szám egy ekkora városban. Sajnálom. Mi
nem figyeltünk fel semmire.
– Ki kell derítenem, igaz-e – mondta Michel. – És ha igaz, el
kell híresztelni.
– Természetesen! De ahhoz is alig van elég erőforrásom, hogy
életben tartsam a szervezetünket. Menekülünk Meln-Dun
emberei elől, igyekszünk kihámozni a daníz propagandából,
hogyan bánnának velünk valójában, és kerülgetjük azt a kevés
Feketekalapost, aki a danízokkal végzett tisztogatásod után még
megmaradt. – Jiniel elhallgatott, arca elkomorult. – A történeted
annyira különös, hogy mindenképpen szükségünk lesz
bizonyítékra.
– És mit tudsz tenni, ha tényleg megszerezzük a
bizonyítékot? – kérdezte Ichtracia. Karba font kézzel ült le Jiniel
íróasztalának sarkára, és úgy nézett a nőre, mintha csak várná,
hogy merészeljen szólni miatta.
– Visszaütünk. – Jiniel hangjából tehetetlenség csendült. –
Megtesszük, amit tudunk.
– Nekem van egy tervem – szólt közbe Michel –, de ahhoz
segítségre lesz szükségem.
– Akkor adj valamit, amiből ki tudunk indulni.
Bizonyítékot arról, hogy Sedial valamiféle vérszertartásban
áldoz fel ártatlan embereket. Amikor Michel ilyen kurtán
fogalmazta meg a problémát, olyan egyszerűnek tűnt. De ha
mindeddig még senki sem figyelt fel semmire? Talán csak a saját
farkát kergette, je Tura szelleme pedig jót röhögött rajta a
túlvilágon. Az állát dörzsölte. Nem arról van szó, hogy senki
sem figyelt fel semmire. Hanem arról, hogy senki fontos nem
figyelt fel semmire. Olyan jelentéktelen embereket kellett
találnia, akik talán már nagyon is észrevettek valamit.
– Szerzek bizonyítékot. Egyelőre szeretném, ha lefújnád a
csapdát, amelyet Meln-Dun embereinek állítottál.
– Lefújni? – horkant fel Jiniel. – Az akcióra ma este kerül sor.
És nem is csak egy kis csapdáról van szó. Azzal egy időben, hogy
megtámadjuk a csatlósait, akciócsapatot küldünk a bányájába.
Michelben elakadt a levegő.
– Meg akarod ölet ni?
Jiniel bólintott.
– Ne tedd.
– A terv már mozgásban van.
– El kell vetned. – Michel átgondolta a dolgot. – Várj. Nem,
nem kell elvetned. De azt hiszem, szükségtelenné tudom tenni.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte gyanakodva Jiniel.
– Valamit, ami megszünteti a Meln-Dun jelentette
fenyegetést, de nem kell hozzá palókat ölnünk, és a nyakunkra
hoznunk a danízokat.
– Hallgatlak.
Michel szárazon elmosolyodott.
– Információ-visszatartás.
– Már el is felejtettem, mennyire utálom, amikor ezzel a
szóval jössz – válaszolta Jiniel.
– Ugye? – tette hozzá Ichtracia.
 – Jól van, Michel – folytatta Jiniel rövid gondolkodási idő
után. – Ha szükségtelenné tudod tenni a támadást, nos...
baromira le fogsz nyűgözni.
– Így lesz – ígérte Michel. – Adj nekem tizenkét órát.
 27. FEJEZET

Styke addig úszott, amíg már kezdte érezni, hogy lassan

elhagyja az ereje. Ekkor behúzta Orzot Talunlika számtalan apró
csatornájának egyikébe. Dagadó félhold világította meg sápadt
fényével a várost, éppen annyira, hogy Styke tájékozódhasson,
és – reményei szerint – pont annyi sötétséget hagyott, hogy
elrejtőzhessen. Talált egy apró beömlőnyílást, elég sekélyt, hogy
leérjen benne a lába, az egyik lebegő kertből pedig letört némi
belógó nádat, hogy Orz hóna alá tekerje. Orz másik karját a
vállára vette, és belemerült a vízbe annyira, hogy csak orrtól
fölfelé látszódjon ki belőle.
Olykor távoli kiáltásokat hallott. Eleinte csobbanásokra és
fáklyafényre is fel-felfigyelt, de úgy tűnt, a danízok nem
készültek fel egy komolyabb hajtóvadászat megszervezésére.
Styke a lehetőségeit mérlegelte. A sárkányember túlélte a
küzdelmüket, és látta az arcát. Tudta, hogy egy hatalmas
termetű külföldit kell keresniük. Csak egy egészen kis időre van
szüksége, hogy több embert gyűjtsön össze, és hatékonyabb
kutatást indítsanak, akkor pedig esélyes, hogy megtalálja a
vízben rejtőző Styke-ot – vagy akár Styke lándzsásait a
fogadóban.
Styke-nak döntenie kellett: magára hagyja-e Orzot, hogy
minél előbb visszajuthasson az embereihez, és kivihesse őket a
városból, vagy maradjon itt a sárkányemberrel? Lassan az előbbi
verzió felé kezdett hajlani. Orz egyébként is halálra volt ítélve,
csontszeműmágia ide vagy oda, és még ha életben marad is, csak
holtsúlyként tudja magával vonszolni.
Gondolatai elakadtak, amikor Orz megmozdult. Styke
mindkettejüket kicsit kijjebb emelte a vízből, és Orz szájához
hajolt a fülével.
– Még mindig lélegzet, te kivarrt seggfej? – suttogta Styke.
Egy darabig azt hitte, Orz végül feldobta a talpát, de
meglepetésére a sárkányember hirtelen egy mélyet lélegzett.
– Nyílvesszők... ki kell... venni...
– Jelenleg egyedül azok a nyílvesszők akadályoznak meg
abban, hogy elvérezz – világosította fel Styke. – Arról ugyan
fogalmam sincs, miféle fertőzéseket kaphatsz ebben a rohadt
tóvízben, de kétlem, hogy most ez a legfontosabb.
– A... any... anya.
– Sajnálom – válaszolta Styke. Lehunyta a szemét, és ismét
látta maga előtt, ahogy az öregasszony testét szétszaggatják a
nyílvesszők. Eszébe jutott a lámpás, amelyet korábban az
ablakba akasztott... valószínűleg az volt a jel. Arra is élénken
emlékezett, hogy a nő a rajtaütés előtt kiküldte Orzot vízért.
Styke azon merengett, hogy az utolsó pillanatban talán
meggondolta magát. De ezt már sosem fogják megtudni. Nem
mintha számított volna.
 Orz légzése kezdett kicsit erősebbé, de szaggatottabbá és
hangosabbá válni. Styke a nyakát nyújtogatva próbálta felmérni
a közeli utcát. Az egyik olyan kis zsákutca végébe jutottak,
amilyenből korábban megszöktek. A csatorna egy távolabbi
végén valaki az ellenkező irányba nézve cigarettázott az esti
levegőben, de a környék egyébként elhagyatottnak tűnt, a lakók
aludtak.
– Kell aggódnom a mocsári sárkányok miatt, vagy azok nem
jönnek a tóba? – suttogta Orznak.
Nem kapott választ.
– Rohadt életbe már. – Ismét a nyakát nyújtogatta, ezúttal a
környező hegyek sziluettjeit próbálta kivenni a sötétségben.
Nem a legjobb módja a pozíciója belövésének, de kezdetnek
megteszi. Felemelte Orz karját, és rákulcsolta a sárkányember
erőtlen ujjait a lebegő kert nádszálaira, aztán kiúszott pár
méterre, hogy jobban fel tudja mérni a környezetét. Beletelt pár
percbe, de végül észrevette a távolban az égbe nyúló istenkő
fekete árnyékát. Nagyjából négyszáz méterre lehetett, tőlük
északnyugatra.
Egyetlen lehetősége maradt: elvinni Orzot Ka-poelhoz. Ő
talán megerősítheti benne a vérmágiát, amely mindeddig
életben tartotta. Ehhez azonban olyan utcákon kellene átkelnie,
ahol állandóan járőrözik a városi őrség, és perceken belül
felfedeznék őket. Talán úszhatna, vagy mehetne hajóval.
Bármelyik lehetőséget választja is, jó esély van rá, hogy eltéved.
Visszaúszott Orzhoz.
– Van ötleted arra, hogyan jussunk ki innen?
Orz reszketegen lélegzett, de nem válaszolt.
 Styke az egyik közeli házhoz kötözött kenut mustrálta. Talán
mégis van másik lehetősége. Kibogozta Orzot a nádszálakból, és
a férfit magával húzva átúszott a csatornán. Amikor elérte a
túlsó partot, egy épphogy vízszint fölötti téglalépcsőn végül
kimászhatott a vízből, és partra vonszolhatta a sárkányembert –
lassan és óvatosan, nehogy túl nagy zajt csapjon.
– Bocs – suttogta Orznak, majd legurította a szárazföldről,
bele a kenuba. A hangos puffanás után félve nézett körül a
sötétségben, várva, hogy megjelenjen egy arc egy ablakban, vagy
kinyíljon egy ajtó.
Percek teltek el így, és senki sem jött megnézni, mi csapta a
zajt.
Styke talált egy lapátot, és mielőtt beszállt a kenuba,
eloldozta annak kötélzetét. Mély, lassú evezőcsapásokkal
távolodott el a parttól a csatorna közepe felé.
A fejében felépített várostérkép alapján próbált tájékozódni.
Nem sok mindenből tudott kiindulni: egyszer látta a várost
felülről, egyszer elsétáltak a palotakomplexumig, egyszer pedig
Orz anyjának házához. De úgy döntött, ennek is elégnek kell
lennie. Elvégre nem tervezett messzire menni.
Amikor már úton volt, megnézte, mi van a kenuban, és talált
a farban egy régi gyapjútakarót. Bár áradt belőle a halszag, azért
a fejére terítette csuklyaként, és folytatta az evezést.
A nyílt terepen jobban tudott tájékozódni. Pánik fűtötte
úszásával nem kis távolságot tett meg. Egy legalább nyolcszáz
méteres, széles csatorna húzódott közte és a rajtaütés helyszíne
között. Az ottani házakban égtek a fények, az utcákon lámpások
mozogtak. A vízben is látott pár csónakot, de egyik sem
távolodott el a parttól, mintha a keresőknek meg sem fordult
volna a fejükben, hogy messzire juthatott egy haldoklót
vonszolva.
Miután betájolta magát, úgy döntött, közel marad a
szárazföldhöz, és folyamatosan szemmel tartotta a távolban
utána kutatókat. Lassan és viszonylagos csendben haladt, az
éjszakában időnként felbukkanó idegenek pedig legfeljebb egy
barátságos intéssel reagáltak a jelenlétére. Viszonozta a
köszöntéseket, és tovább evezett.
Azt már eldöntötte, hogy túl kockázatos lett volna a vízen
visszatérni a fogadóba. Egyáltalán nem ismerte a csatornákat, ha
pedig eltéved, óriási veszélybe kerül.
Azt viszont nagyon is tudta, hol találja a csatornázási
minisztert.
Megkerült jó pár kis szigetet és külvárosi földnyelvet, és már
egészen maga mögött hagyta a keresők lámpásait, amikor
észrevette az őrtornyot a sötétben. Remélte, hogy ez ugyanaz az
őrtorony, amelyik az Etzi Háztartás pozícióját jelezte. A birtok
végül kirajzolódott előtte a sötétségben: nagy, fallal körülvett
villa egy mesterséges partfok végén. Az alacsony falak fölé
emelkedő többtucatnyi épülettel nagyjából egy kisebb falu
méretének felelt meg. Elég nagy, hogy otthont adjon egy kisebb
hadseregnek, vagy ahogy Orz fogalmazott, egy kisebb
Háztartásnak.
Mire Styke odaért a birtokhoz, teljesen kimerült. Karja és
válla sajgóit, szeme fájt a sötétben való állandó hunyorgástól.
Kievezett a villához vezető egyetlen kikövezett úthoz, és
kitámolygott a partra. Egy kis pihenés után kihúzta a kenuból
Orzot is.
 Csodával határos módon a sárkányember még mindig élt,
hangosan fel is mordult, amikor Styke felemelte.
Styke azt tervezte, hogy otthagyja Orzot a testvére küszöbén,
aztán elmenekül. Zajongására azonban felfigyeltek: szavak
harsantak a falakon belül, a következő pillanatban pedig egy sor
kattanás és halk nyikorgás kíséretében kinyílt a birtok egyik
nagy, vaspántos kapuja. Egy ősz szakállú öregember Styke felé
lökött egy hosszú pózna végén himbálózó lámpást.
– Mi ez itt? – kérdezte mély hangon.
Styke halkan elkáromkodta magát. Fontolóra vette, hogy
futásnak ered a kenu felé, de nem imponált neki a gondolat,
hogy még egy szituációból rohanva meneküljön. Meghozta a
döntését. Ideje volt, hogy mások kegyelmére bízza magát. Ha
pedig az nem válik be, még mindig ott a kése.
A férfi közelebb lépett hozzá.
– Kérdeztem valamit! Az ott egy holttest?
Styke kezdetleges danízsággal válaszolt, a fejéből hiányzó
szavakat a nyelv palo megfelelőivel pótolta.
– Meln-Etzit keresem. Ez az ő otthona?
Az öregember hátrált egy lépést, és hátraszólt valamit a válla
fölött.
– Igen, ez az Etzi Háztartás. – Aztán előresietett, és
leeresztette a lámpást, hogy megvilágítsa Orz arcát. Elakadt a
szava. – Hívd a mestert! – vakkantott egy fiatal lánynak, aki
közben felbukkant az ajtóban. Felemelte a lámpást, és Styke-ra
meredt. Aztán egyenesen visszafutott az ajtóhoz, és egyik kezét
annak peremén tartotta, hogy becsapja Styke orra előtt, ha az
esetleg készülne valamire.
– A rabszolgája vagyok – magyarázkodott Styke.
 Az idős őr nem válaszolt. Pár perc elteltével mozgolódás
támadt odabent, mire bement, de aztán rögtön vissza is jött.
Styke idősebbnek képzelte Orz fivérét, így meglepődött,
amikor egy harmincas évei közepén járó, szemüveges férfi jelent
meg előtte, aki sietve kaphatott fel egy köntöst a
selyempizsamájára. Akárcsak Orz anyja esetében, ezúttal is
hihetetlen volt a hasonlóság. Ám Orz kemény, szikár vonásaival
ellentétben ez az ember kifinomultságot és figyelmességet
sugárzott magából. Megállt az ajtóban, az őr pedig a válla fölül
leskelődött, mintha a gazdájától várná, hogy megvédje a
nagydarab idegentől.
– Ki vagy te? – kérdezte Etzi.
Styke felidézte magában Celine leckéjét, a nyelvére harapott,
és tiszteletteljesen fejet hajtott.
– Orz rabszolgája vagyok.
Etzi egy mordulással felelt.
– Tudod, én ki vagyok?
– A testvére.
Etzi elvette az őrtől a lámpást, és pár másodpercig Styke
arcába világított vele, majd újra felmordult, és letérdelt Orz
mellé. Sóhajtott egy nagyot, tetőtől talpig végigmérte a fivérét,
aztán Styke-ra mutatott.
– Te hozd be őt. Te. – Ujja az őrre siklott. – Hozd ide
Maetlét. De gyorsan, és ne ébressz fel senki mást.
Styke engedelmeskedett. Felemelte Orzot, némileg
gyengédebben, mint eddig, és követte Etzit az ajtón át. Nem
mentek messzire: beléptek a birtok külső részének egy sötét
cselédbejáratán, és egy magas mennyezetű, hosszú konyhába
jutottak, amelyhez hasonlókat uracskák vagy kereskedők
nagycsarnokaiban látni. Etzi intett Styke-nak, hogy tegye le
Orzot az egyik hosszú előkészítő asztalra, majd gyorsan végigjárt
a konyhában, hogy becsukja az ablakokat, és meggyújtsa a
lámpákat.
Aztán odalépett az asztalhoz, és homlokráncolva bámulta a
testvérét, mintha Styke ott sem lett volna. Styke örült a
csöndnek – hamarosan eljön a kérdések ideje, és ő sosem volt
valami jó hazudozó. Minél több ideje van, hogy kitaláljon
valami jól hangzó történetet, annál jobb.
Az őr hamarosan visszatért egy húszas éveiben járó nő
társaságában. Styke meglepetésére nem daníz volt – vagy
legalábbis nem tiszta vérű daníz. Haja sötétbarna árnyalatot
öltött, karján és arcán pedig csak nagyon halvány szeplőket
látott. Hálóinget viselt, egyik vállán egy táska lógott, és még
mindig az álmot törölgette a szeméből, amikor belépett a
helyiségbe.
Orz láttán először megdermedt, és elakadt a lélegzete, de
aztán odasietett mellé, és vállal félrelökte Styke-ot az útjából.
Styke beállt a konyha sarkába, ahonnan mindhárom bejáratot
éppúgy szemmel tudta tartani, mint az Orz körül sürgölődő
alakokat. Kezét mintegy mellékesen a kése markolatán
nyugtatta.
Etzi Maetlét hívatta, és Styke csak feltételezhette, hogy ez ő
lehet. Nem érzett rajta mágiát, de sok sebészt látott már, és ő is
annak tűnt. És mintha csak a gyanúját akarná megerősíteni, a nő
kiborította táskája tartalmát az asztalra, Orz feje mellé:
üvegcsék, kötszerek, apró szütyők, és egy egész gyűjtemény
pengékből, csipeszekből, fűrészekből és olyan eszközökből,
amelyeket Styke még csak fel sem ismert. Kellékeit gondos
rendben tartotta, mindent felcímkézett, és most gyorsan
közelebb húzott párat, a többit pedig eltolta magától.
– Nos? – kérdezte Etzi.
Maetle mindkét keze Orz mellkasa fölött lebegett. Még
mindig lehetett látni az enyhe emelkedés és süllyedés
ismétlődését. Maetle danízul válaszolt a mesterének, és olyan
gyorsan beszélt, hogy Styke alig tudta követni.
– Még él.
– Azt én is tudom!
– És talán életben is marad. Nem tudhatom biztosan. –
Habozott.
– Olvastam már ilyenekről, de még sosem találkoztam velük.
– Tűpárnás bolondokról beszélsz? – kérdezte Etzi.
– Nem! – csattant fel Maetle. – A sárkányemberekről meg az
ő csontszeműmágiájukról, ami ilyen... – Megköszörülte a torkát,
és visszafogottabban folytatta. – Bocsánat, mester. A
csontszeműmágiájukról, ami ilyen erőssé teszi őket. Elvileg
segíthet nekik túlélni olyan sebeket is, amelyekbe bármilyen
normál ember belehalna. Ez itt... rég el kellett volna véreznie...
te ott, mióta van ilyen állapotban?
Styke felkapta a fejét. Arra eszmélt, hogy a nő mondandója
közben kezdett elbóbiskolni.
– Pár órája.
Maetle különös pillantást vetett rá.
– Hogy mondtad?
– Azt mondtam... – Rájött, hogy adróiul válaszolt. Magában
szitkozódva átváltott gyenge danízára, és megismételte a szavait.
Maetle tekintete egy pillanatig még elidőzött Styke-on,
mielőtt visszafordult volna páciense és mestere felé.
 – Már halottnak kellene lennie. El kellett volna véreznie. De
a sárkányemberek képesek belépni egy mágikus transzba, amely
lelassítja a szívüket és a vérzésüket.
– És nem tudod, hogy életben marad-e? – kérdezte Etzi.
– Nem. De el kell távolítanom belőle ezeket a nyílvesszőket,
ki kell tisztítanom a sebeket, és meg kell győződnöm róla,
sérült-e valami lét-fontosságú szerve. Elkezdjem?
Etzi az állát morzsolgatva nézte eszméletlen testvérét, a
csend meg csak nyúlt és nyúlt. Eltelt egy perc. Kettő. Styke
mintha érezte volna, hogy Orz egyre lassabban veszi a levegőt.
Végül Celine minden alázatos viselkedésről szóló leckéje
kevésnek bizonyult, hogy ne veszítse el a türelmét.
– Na, most akkor megmentitek, vagy sem? – fakadt ki.
Mindhárman metsző pillantást vetettek rá. Az őr átvágott a
szobán, és képen törölte Styke-ot. Az ütés csípése lerázta róla a
fáradtságot, és összeszorult az állkapcsa.
– Nem beszélhetsz így a ház mesterével! Te egy rabszolga
vagy, egy... – Ismét meglendítette a kezét, mire Styke elkapta a
csuklóját, még mielőtt az ütés célba érhetett volna. Az
öregember zavarodottnak tűnt, majd rögtön küszködni kezdett
Styke szorítása ellen.
– Engedd el – parancsolta Etzi.
Styke a fogát csikorgatta.
– Megmented a testvéredet, vagy nem?
– Engedd el – ismételte Etzi.
Styke jól ismerte ezt a hangnemet, bármilyen nyelv társult is
hozzá. Hallotta fiatalon a hadseregben, és hallotta a
munkatáborban eltöltött tíz évének minden egyes napján.
Emberfeletti akaraterőre volt szüksége, hogy ne roppantsa el az
őr csuklóját. Végül elengedte.
Az őr a kezét szorongatva tántorgott hátrébb.
– Miféle rabszolga...
– Ez itt – szakította félbe Etzi – nem rabszolga. Mi a neved,
külföldi?
Styke keményen ráharapott a nyelvére. A konfliktusokat
mindig is csak erőszakkal tudta megoldani, de ez a módszer most
nem válna be – vagy legalábbis nem vezetne jóra.
– Ben – válaszolta.
– Ez az ember – mutatott Etzi Orzra – már halott. Még akkor
meghalt, amikor leköpte a császár lábát. Börtönbe vetették, és
nememberré nyilvánították. Most meg itt van, mintha csak
kiásta volna magát a sírból.
– Ezután egy olyan kifejezést használt, amely nagyon
hasonlított az élőholtak egy régi palo legendájának szavára. – Az
én kötelességem ugyanaz, ami mindenki kötelessége, ha egy
zombival találkozik: hívja a hatóságokat, hogy pusztítsák el.
Mondd csak, Ben, mit tennél a helyemben?
Styke felhorkant.
– A metaforák mit sem érnek az igazság színe előtt – mondta
adróiul, és közben próbálta meglelni a megfelelő szavakat a
daníz nyelvben.
– Nekem csak a metafora maradt – válaszolta Etzi szintén
adróiul.
Styke nem most először lepődött meg azon, hogy egy daníz
tűrhetően beszéli az adróit. A saját nyelvén folytatta.
– Temettél el valaha embert véletlenül?
Etzi felvonta a szemöldökét.
 Miközben Styke folytatta, és próbálta egyensúlyba hozni a
szituáció kényességét a sürgősségével, azt kívánta, bárcsak több
ideje lenne.
– Néha előfordul. Valaki kómába esik, vagy ledönti a lábáról
egy szív-betegség, és olyan mély álomba merül, hogy mindenki
azt hiszi, meghalt. Egyszer hallottam egy nőről, aki szó szerint
kiásta magát a saját sírjából. Más történetekben különös
hangokat hallani éjszaka a temetőben, és amikor előássák a
holttestet, karmolások nyomait találják a koporsó belsejében.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Arra akarok kilyukadni, hogy néha az ember azt hiszi,
meghalt valaki. De valójában nem. Csak az számít, ami ott van
előtted.
Az őr visszavonult az udvarra vezető ajtóhoz, mintha csak
engedélyre várna, hogy hívhassa a városi őrséget. Maetle Orz
mellett maradt. Egyik kezét a sárkányember mellkasán tartotta,
szemét le sem vette Styke-ról. Etzi az Orz és Styke közti padlót
bámulta, homloka még mindig ráncokba gyűrődött, szemüvege
az orra hegyére csúszott.
– Sebészért küldettél – folytatta Styke. – Nem tetted volna,
ha nem érdekelne a fivéred élete.
A feszültséget hirtelen megtörte, hogy a birtok kapuján
bedörömbölt valaki, majd felkiáltott az éjjeliőr. A konyhában
mindenki Etzire nézett, mire ő bosszúsan fordult a hang forrása
felé.
A dörömbölés folytatódott.
– A városi őrség, mester – jelentette be halkan az éjjeliőr, és
jelentőségteljes pillantásokat vetett Orzra. – Majd ők elintézik az
ügyet.
 Styke azon kapta magát, hogy megszorítja a kése markolatát,
a gyomra pedig görcsbe rándul. Hát így történik. Így fog
meghalni. Egy idegen otthonában, idegen földön, cserben
hagyva az embereit, akik közben a fogadóban részegednek le. A
hatóságok pár nap alatt a végére járnak az egésznek. Otthon
senki sem fogja megtudni, mi történt. Nem lesz benne dicsőség.
Nem lesznek emlékek. Örült Ben Styke és az Őrült Lándzsások
egyszerűen eltűnnek.
– Válaszolj nekik – mondta szigorúan Etzi. – Erről ne szólj
egy szót se. Hagyd őket odakint, aztán gyere értem a szobámba.
– Mester?
– Menj! Maetle, oltsd el a lámpásokat. Ben, emeld fel a
testvéremet.
– A parancsokat mély hangon, határozottan és gyorsan
vakkantotta. Etzi lebukott az egyik előkészítő asztal alá, és egy
maroknyi liszttel a kezében állt fel újra. Styke épphogy csak
felemelte Orzot, amikor Etzi az asztalra szórta a lisztet.
Felkapott egy lapos pengét, és lesöpörte vele a padlóra a mocskot
némi vízzel és Orz vérével együtt, majd az egészre rászórt még
egy kis lisztet. A felületes szemlélő aligha láthatott többet benne
egy tipikus konyhai rendetlenségnél.
– Utánam – parancsolta Etzi, és a helyiség sarkába lépett.
Kinyitott egy tágas éléskamrába vezető ajtót, fürgén átrendezett
pár ládát, majd lenyúlt, és beledugta az ujját egy gyűrűbe.
Amikor felemelte, láthatóvá vált alatta egy sötét, szűk lyuk. –
Régi csempészrejtek – magyarázta gyorsan. – Le kell ejtened oda
a fivéremet, aztán utána kell menned, mielőtt túl sok vizet
nyelne.
– Most viccelsz – jegyezte meg Styke adróiul.
 – Nem én.
Zsigeri félelem szorongatta Styke torkát – félelem a
sötétségtől, félelem a partot nem sokkal alattuk lágyan nyaldosó
víz hangjától. Most nem hajtotta az adrenalin, így aztán elsápadt
a rá váró megméretéstől, ugyanakkor érezte félelmének
ostobaságát is.
– Még csak be se férek.
– Vagy lemész, vagy kezdheted azzal, hogy megölsz engem,
aztán folytathatod a városi őrség tagjainak mészárlásával, amíg
végül le nem vágnak. A te döntésed. A kés vagy a nyílás.
Styke hátrahőkölt. Semmiféle félelmet nem látott Etzin,
csupán kimért várakozást. Különös érzés volt egy ilyen
bürokrata fölé tornyosulni úgy, hogy semmilyen aggodalmat
nem váltott ki belőle. Felmordult, változtatott a fogásán, hogy
Orzot a hóna alatt ragadhassa meg, és lábbal előre leeresztette a
nyílásba. Addig tartotta, ameddig csak tudta, aztán elengedte,
mire a sárkányember belecsobbant a vízbe. Styke követte, vállát
féloldalasan erőltette bele a nyílásba. Amint a feje a padló szintje
alá került, a nyílás lezárult fölötte, és hallotta, ahogy Etzi több
mindent rámozgat álcázásképpen.
Teljes sötétség burkolta magába, lába csúszós kövezeten
nyugodott másfél méterrel a vízfelszín alatt. Egyik kezével
felemelte Orzot, a másikkal pedig óvatosan körbetapogatózott.
Egy nyitott, téglalap alakú térbe került – csak akkorába, hogy
legyen hely benne egy evezős csónaknak, amelyet kívülről
tolhatnak be közvetlenül a nyílás alá, hogy aztán azon át
kirakodhassák. Mindent vaskos iszap borított, még a létra
vasfokait is, vagyis jó ideje nem használhatták.
 Styke félredöntött fejjel próbálta kihallgatni az udvaron folyó
beszélgetést.
– Külföldi... sárkányember... árulás... keresés... – Csak
részleteket tudott kivenni, de így is gyorsan nyilvánvalóvá vált,
hogy őt keresik. Etzi tiltakozik. Kérdések. Követelések. Erősödő
hangerő. Aztán lépések a konyhapadlón. Legalább féltucatnyi
emberé. Styke lassan arrébb lökte magát, arra az esetre, ha
felnyitnák a nyílást.
Ajtók csapódtak be.
– Ezt kutassák át – parancsolta valaki a konyhában. Edények
és serpenyők csattogtak, fiókok csúszkáltak, szekrényajtók
nyikorogtak.
– Ha kiürítik, utána pakolják is vissza – csattant fel zaklatott
hangon Etzi. – Ó, a császár szerelmére. Komolyan azt hiszi, hogy
elrejtettem egy óriást meg egy halottat az evőeszközös fiókban?
Maga, tegye azt vissza oda, ahonnan levette!
Kinyílt az éléskamra ajtaja. Vékony fénycsík vágott be a
deszkapadlók között Styke rejtekhelyébe. Lassan, nehogy zajt
csapjon a vízben, előhúzta a kését. Valaki felrúgott egy ládát. Az
ajtó ismét becsukódott. Styke óvatosan fellélegzett, miközben
lépések dübörgése jelezte, hogy többen is távoznak a konyhából.
Visszatette a kését, és feljebb lökte magát a csempészrejtek
iszapos fala mentén, hogy tovább hallgassa a szobák
átkutatásának távoli zaját.
Telt az idő, és Styke-nak már ahhoz is igénybe kellett vennie
utolsó erő tartalékait, hogy a víz fölött tartsa Orz fejét. Fogalma
sem volt róla, mióta van idelent, vagy mióta szűnt meg a
kutatással járó zajongás. Már kezdte azt hinni, hogy vége,
amikor ismét kinyílt a konyhaajtó, és két ember lépéseit, majd
hangját hallotta.
Az egyik Etzihez tartozott, aki fáradt, társalgási hangnemet
ütött meg.
– ...mindig örömmel szolgálom a császárt, de roppant hálás
lennék, ha legközelebb el tudná kerülni a teljes Háztartásom
felverését.
– Teszem, amit tennem kell – válaszolta a másik hang
nyersen és pattogósán. Styke felismerte. Ahhoz a
sárkányemberhez tartozott, aki Orz anyjának házában ütött
rajtuk. Feltűnt neki, hogy erősen sántít, és ez mosolyt csalt az
arcára. Mosolya azonban gyorsan lelohadt, amikor rájött, hogy a
sárkányember valószínűleg nem ismerte el az Etzi anyjának
megölésében játszott szerepét.
– Én pedig panaszt teszek a császárnál, ha ez még egyszer
előfordul – jelentette ki Etzi. – Tudja, van egy nagyon tehetséges
sebészem, ha szeretné, hogy valaki ránézzen a lábára. – Az
udvarba vezető ajtó ismét kinyílt, és a hangok túlságosan
elhalkultak, semhogy Styke kibogozhatta volna a szavaikat.
Bő egy óra is eltelhetett, mire sietős lépteket, majd padlón
súrlódó ládákat hallott, és végül felnyílt a Styke fölötti csapóajtó.
Egy pillanatra elvakította a leeresztett lámpás fénye, de aztán
meglátta Etzi, Maetle és az éjjeliőr arcát. Etzi bosszúsnak tűnt,
Maetle nyugtalannak, az éjjeliőr rezignáltnak.
– Gyerünk – szólalt meg Etzi adróiul. – Emelje fel nekünk.
Remélem, még lélegzik.
Miután Orzot kiemelték, Styke is kipréselte magát a
nyílásból, majd csuromvizesen felállt, miközben azok hárman
egymás közt értekeztek. Az éjjeliőrt elküldték, Etzi pedig Styke
felé fordult. Elmélkedő arccal és kíváncsi tekintettel méregette
Styke-ot.
– A sárkányember. Miattad sántít?
Styke csak megvonta a vállát. Másra nem maradt ereje.
– Azt állította, hogy Orz sebezte meg, és megölte az
embereit. De rajtaütés nélkül nem tudtak volna ennyi
nyílvesszőt Orzba ereszteni, azután pedig aligha lehetett
harcképes állapotban. Úgyhogy csak te tehetted. Nos, örülök,
hogy a testvérem jól választotta meg a társaságát. Gyere, vidd fel
Maetle szobájába. Ott te is megpihenhetsz.
– És Orz? – kérdezte Styke.
– Neked csendben és rejtve kell maradnod. Szinte biztos
vagyok benne, hogy a császárnak vannak kémei a
Háztartásomban. Maetle majd megteszi, amit tud, de csoda lesz,
ha reggel még mindig lélegzik.
 28. FEJEZET

Styke lefordult kényelmetlen nádmatracáról, felült, és

durván beverte a fejét egy bútordarabba. Dühödten
megdörzsölte a homlokát, és pár másodpercig zavartan
forgolódott a sötétben, mielőtt rájött, hogy Maetle irodájában
van, és a nő íróasztala alatt aludt. A nyakát nyújtogatva mászott
ki alóla, és lassan feltápászkodott. Úgy tippelte, nagyjából hajnali
öt lehet.
Az Etzi Háztartás sebészének lakhelye a létesítmény nyugati
sarkában kapott helyet. Nem lehetett valami nagynak mondani
– egy hálóból, egy irodából és egy gyengélkedőből állt –, viszont
különválasztották a többi szállástól. Styke utolsó emléke az volt,
hogy lefekteti Orzot a gyengélkedő ágyára, aztán összerogy a
nádmatracon, miközben Maetle dolgozni kezd a
sárkányemberen. Átvágott a helyiségen, bedugta a fejét a
hálóba, ahonnan egy nő halk horkolását hallotta, majd belépett
a gyengélkedőbe.
Orz még mindig ott feküdt. A ruháját levágták róla, a
mellkasát bekötözték. Styke-nak egészen a szájához kellett
hajolnia a fülével, hogy hallja erőtlen légzését. Azon tűnődött,
vajon Ka-poel mágiája lehetővé tenné-e neki, hogy túléljen
efféle sebeket, aztán azon, hogy talán elkapkodta segítségének
elutasítását.
De most már mindegy. Indulnia kellett – el kellett tűnnie
innen még napkelte előtt, és visszajutni a fogadóba. A városi
őrség mostanra javában keresheti az ismeretlen külföldieket.
Styke-nak mielőbb ki kellett juttatnia az embereit a városból.
Egyetlen esélyük az, ha délnek vágtatnak Ka-poel útmutatásai
alapján, és nem állnak meg válaszolni senkinek. Harmincöt-
ötven kilométerre lehetettek a találkozási ponttól. Ha
igyekeznek, két nap alatt odaérhetnek.
Azon merengett, tényleg sor került-e a partraszállásra,
tényleg húsz lándzsásával lovagolt-e be az üres dzsungelbe daníz
katonákkal a nyomában. Most már késő volt habozni. Csakis
előrefelé menekülhettek. Még akkor is, ha mindannyian
belehalnak. Hosszasan káromkodott, miközben felkapta a ruháit
Maetle irodaszékéről. Még mindig nyirkosak voltak, de ez
ügyben semmit sem tehetett. Öltözni kezdett.
– Ben?
Styke megpördült, és látta, hogy Maetle közben felült az
ágyában. Gyorsan felhúzta a bakancsát. Maetle egy pillanat alatt
felkelt, meggyújtott egy lámpást az ágya mellett, és kisietett
hozzá.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
Styke túlságosan kifáradt, semhogy rögtön tudott volna
válaszolni. Esetlenül kereste a daníz szavakat.
– El kell mennem.
– Nem teheted.
 – Muszáj. – Befejezte bakancsa bekötését, és az ajtó felé
indult. Maetle fürgén megkerülte, és széttárt karral az ajtónak
támaszkodott.
– Nem mehetsz – jelentette ki határozottan.
Styke dühösen szívta a fogát. Nem vesztegethette azzal az
idejét, hogy végighallgatja egy derekáig is alig érő lányka
kioktatását. A válla felé nyúlt, hogy a lehető leggyengédebben
eltolja az útjából.
– Ha hozzám érsz, sikítani fogok.
– Mi ütött beléd? – mordult fel Styke. – Mennem kell.
Vannak emberek, akik számítanak rám odakint.
– Vannak emberek, akik számítanak rá, hogy itt maradsz!
Styke homlokráncolva meredt rá.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Arról, hogy Etzi mester az egész Háztartását kockára tette
miattad. Ha észrevesznek téged a birtokon kívül, elfognak,
kikérdeznek, és akkor rájönnek, hogy a mester egy szökevényt
rejteget.
– Akkor nem fognak észrevenni – válaszolta Styke, és ismét a
lány felé nyúlt, ám annak elszánt tekintete megakadályozta a
mozdulat véghezvitelében.
– Nehéz téged nem észrevenni.
– Ha pedig sikítasz, a létesítményben mindenki tudni fogja,
hogy itt vagyok.
– Inkább itt törjön ki a balhé, mint hogy a városi őrség
odakint rád találjon.
– Pokolba – morgolódott Styke. Kezdett kétségbeesni. A
rohadt danízok bármikor ráronthatnak az embereire. Ott van a
helye mellettük. A gyűrűjét tapogatva bámulta az ajtót.
 – Mennem kell – ismételte meg halkan. – Hidd el, nem
akarsz az utamba állni.
Maetle feltartotta egy ujját.
– Várj. Csak egy percet. – Styke a szemét forgatta. Úgy
döntött, még tíz másodpercig a kedvére tesz, aztán elindul. A nő
a gyengélkedő sarkába sietett, beletúrt egy szekrénybe, majd
visszatért hozzá. – Tessék – mondta, és Styke orra alá tartott
valamit. – Szagolj bele.
Styke önkéntelenül is szippantott egy nagyot, majd
tehetetlenül hátrahőkölt az édeskés, vegyi szagtól, amely pár
másodperc alatt megtöltötte az orrlyukait, a száját és a tüdejét.
Tett hátra egy lépést, majd még egyet, lába hirtelen
elnehezedett.
– A rohadt életbe – szitkozódott. – El sem hiszem, hogy
bedőltem ennek a hülyeségnek. – Látása elhomályosult, és
megindult felé a padló.

***

Amikor magához tért, a hátán feküdt a gyengélkedő

padlóján, az ablakokból nappali fény szivárgott be. Ébrenléte
első perceiben homályos látással küszködött, és beletelt neki egy
kis időbe, hogy fel tudja idézni, hogyan került ebbe a pozícióba.
Ettől aztán még erősebben kezdett lüktetni a feje, és le kellett
gyűrnie az indulatát, hogy tisztábban tudjon gondolkodni.
– Nem tart sokáig a hatása. Legfeljebb pár óráig.
 Styke még mindig olyan súlyosnak érezte a testét, akár egy
sziklát, úgyhogy csak a fejét döntötte a hang irányába. Maetle
bámulta őt izgatottan az ágya szélén ülve.
– Miért van ilyen szar íze a számnak? – kérdezte Styke.
– Közvetlenül kellett beadnom a dózist – magyarázta Maetle.
– Pár cseppet a szádba, hogy egy ideig ne tudj felkelni. Akkora
adagot kaptál, amekkora egy lovat is kiütött volna, úgyhogy még
vagy harminc percig nem nagyon fogsz tudni mozogni.
Styke kíváncsiságból – és nem kevés dacból – megmozgatta
az ujjait. Érezte megrándulni az egyik karját, aztán a másikat, és
hamarosan úgy tűnt, az egész teste reagál a parancsaira – igaz,
csigalassúsággal. Felmordult, majd arrébb fordult, és ülő
pozícióba tornázta magát.
– A császárra – szitkozódott Maetle.
Nem sokat ért el vele, Styke mégis elvigyorodott. Mit neki
Ka-poel meg a mágiája. Ő Ben Styke. A vigyora gyorsan
szertefoszlott, amikor felharsant a rezesbanda a fejében. Celine-
re, Ka-poelra meg a lándzsásaira gondolt, és aggodalom nyilallt
belé. Lehet, hogy még mindig várnak rá – de az is lehet, hogy
már fogságba estek.
– Pokolba is, ez fáj. Mennyi az idő?
– Délután kettő körül van.
Styke megpróbált összekaparni magában némi dühöt az apró
termetű nő iránt. Határozottan ott volt benne, valahogy mégsem
tudta megragadni. Maetle csupán azt tette, amit helyesnek
érzett, hogy megvédje az otthonát. Más kérdés, hogy ezzel talán
megölette Styke embereit. Ránézett, próbálta a helyébe képzelni
magát, és rájött, hogy ez a nő semmit sem tud róla – sem azt,
hogy miért van itt, sem azt, hogy ki ő. Csak annyit tudott, hogy
Styke egy külföldi óriás, aki egy haldokló embert hozott a
küszöbükre.
Azon tűnődött, mennyit tud vagy gyanít Etzi, és neki
mennyit szabad megosztania vele. Nagyon úgy nézett ki, hogy
Styke legalább naplementéig ennek a helyiségnek a foglya
marad.
– Hol a mestered? – kérdezte.
– Elment a játékokra.
– A játékokra? – ismételte Styke.
– Ez egy fórum. Egy hely, ahol a hatalmasok összegyűlnek
pletykálni és üzletelni.
– Á. Alig tudok... – Palo szavakkal kellett kipótolnia a
mondatait, és csak remélhette, hogy nem lő velük túlságosan
mellé. – Jelenleg alig tudok danízul gondolkodni. Beszélsz
valamilyen kressiai nyelvet?
Maetle arca felragyogott.
– Beszélek – válaszolta kezül. – Generációkra visszamenőleg
ez a családom nyelve. Érted, amit mondok?
– Nagyon furcsa akcentussal beszélsz – mondta szintén kezül
Styke –, de igen, értelek. Szóval kez vagy?
– Félig kez, félig daníz. – Maga alá húzta a lábát. – A
családom itt kereskedett, amikor lezárták a daníz határokat, és
itt ragadt.
– Tehát rabszolgák vagytok?
Maetle felvonta a szemöldökét.
– A családom? Nem, nem. Minket szabad külföldieknek
hívnak. Beilleszkedtünk. Lenéznek, de eltűrnek minket. –
Elfintorodott. – Ha nem rabszolga vagy, mit keresel Danízban?
– Tudod, mi folyik Fatrasztában? – kérdezte Styke.
 – A földünkért harcolunk. Az istenkőért.
– Az én földemért harcoltok – helyesbített Styke. – Ott
találkoztam Orzzal. Idejöttünk. – Megvonta a vállát, mert ennél
többet nem akart mondani.
Maetlét nem különösebben zaklatta fel a háború témája.
Styke látta az arcán és a viselkedésén, hogy a háború számára
valami távoli dolog, amivel itt és most nem kellett törődnie.
Ugyanezt a távolságtartó lekicsinylést látta mindenki szemében,
akivel valaha külföldi háborúkról beszélt. Számukra nem volt
tétjük, így nem is igazán éreztek irántuk semmit. Legrosszabb
esetben épphogy eseményszámba mentek nekik, legjobb esetben
is alig futó érdeklődést tanúsítottak irántuk. Valószínűleg maga
Styke is volt már ilyen helyzetben.
Csakhogy ez most az ő háborúja volt, és le kellett küzdenie
magában a nő érdektelensége miatti méltatlankodását.
– Te harcos vagy Fatrasztában? – kérdezte Maetle.
Styke biccentett. Keze a kése felé rándult, és csak most vette
észre, hogy nincs a helyén.
– Hol a késem? – érdeklődött halkan.
– El kellett vennem. Erőszakra hajlamos embernek tűnsz.
Styke térdre állt, majd feltápászkodott.
– A késemet. Most.
Maetle állkapcsa összeszorult. Eltelt pár másodperc, mielőtt
az irodája felé intett.
– Az íróasztal alatt van.
Styke megtalálta a kését, bedugta a helyére, majd lerogyott
Maetle irodaszékére. Az dühösen megnyikordult alatta, de végül
elbírta a súlyát. Styke még mindig a gondolatai és a teste fölötti
teljes uralomért harcolt. Lassan haladt, de a beszéd segített.
 – Senki sem fedezett fel minket?
– Kitettem egy jelet az ajtóra, hogy beteg vagyok – válaszolta
Maetle.
– És senki sem követeli a jelenlétedet a saját bajaik és
betegségeik miatt? Ezen a birtokon legalább száz ember élhet. –
Styke hallotta őket, ha összpontosított: játszó gyerekek, a kis ház
közelében elhaladó emberek. Úgy döntött, halkabban beszél,
nehogy valaki véletlenül meghallja.
– A danízok nem kérdezősködnek – világosította fel Maetle.
– Á. Ezt Orz is említette. Milyen engedelmes nép.
– Nem helyesled az ilyesmit?
– Az engedelmességnek megvan a maga haszna.
– A társadalom szempontjából?
– A hatalmasságok szempontjából.
Maetle sötét tekintetet vetett rá.
– Nem hiszel az ország iránti engedelmességben? A
törvényekben?
– Én katona vagyok. A törvények rám csak békeidőben
vonatkoznak.
– Nem úgy tűnik, mintha ez örömmel töltene el.
– Jó lenne, ha a társadalom következetesebben működne.
Ismered Fatraszta történetét?
– Egy kicsit. Amit az invázió előtt tanítottak nekünk.
– Én harcoltam a fatrasztai forradalomban. Szörnyeteg
voltam a népem érdekében, és amikor a háború véget ért, ezt
tették velem. – Az arcán végighúzódó sebre mutatott, amely a
kétszeres mágikus kezelés ellenére még mindig látható maradt.
Aztán felemelte a kezét. – És ezt. Nem voltam hajlandó
meghalni, ezért börtönbe dugtak.
 Maetle egészen elborzadt.
– És ennek ellenére továbbra is értük harcolsz?
– Az élet bonyolult. – Styke néha elmerengett a helyzet
iróniáján, de végül mindig úgy döntött, hogy Fatrasztáért harcol,
a népért magáért, nem pedig azokért a seggfejekért, akik láncra
verték. Megrázta a fejét.
– Mikor tér vissza Etzi? Mennem kell. Meg kell találnom... a
többieket.
– Más külföldi katonákat?
Styke nem válaszolt. Talán már így is túl sokát mondott.
– Hamarosan vissza kell jönnie. Sosem tölt a kelleténél több
időt a játékokkal. – Kerülte Styke tekintetét, amikor Etziről
beszélt, és Styke-nak mintha feltűnt volna benne valami.
– Kedveled a mesteredet?
– Hát persze! Jó ember.
– Lefekszel vele.
Maetle elvörösödött.
– Hogy merészeled!
Styke védekezőn tartotta fel a kezét.
– Felejtsd el, meg se szólaltam. Mesélj róla.
Maetle szája elkeskenyedett, és hosszú másodpercig állta
Styke tekintetét, de végül egy bosszús sóhajjal félrenézett.
– Ő a Háztartás feje. Jó mester. Megfontolt és tisztességes.
Mindent megtesz a Háztartás érdekében. Amióta ismerem,
testvére befogadása az első önző tette.
– Önző? – ismételte Styke.
– Úgy értem, a Háztartás szempontjából. Nagyon veszélyes
döntés.
 Maetle pedig védte a mesterét. Styke a halántékát
masszírozta. Maetlének köszönhette, hogy itt ragadt sötétedésig,
pedig mostanra már a külvároson vágtathatna át az emberei
élén.
– Azt hiszem, értem. – Felkapta a fejét, és látta, hogy egy
függönyt húztak el a gyengélkedő meg Maetle hálója és irodája
közé. – Orz még...
– Igen – vágta rá Maetle egy kicsit túlságosan is hirtelen. – A
sárkányemberek nagyon szívósak. Ami azt illeti, még
szívósabbak, mint hittem. Az egyik nyílvessző átfúrta a bal
tüdejét, de a jelek szerint nem telik meg vérrel. – Habozott, és
Styke látta a nyugtalanságot az arcán. – Tudom, hogy a
csontszeműmágia más, mint a Kiváltságos-mágia. De ezen túl...
– Ennyi is elég lehet – mondta Styke. Úgy érezte,
közönyösnek kellene lennie Orz életben maradásával
kapcsolatban. Pusztán a tartozását rótta le azzal, hogy idehozta.
De még mindig jól emlékezett arra az éjszakára az anyja sírjánál,
és azon kapta magát, hogy reméli, a sárkányember végül felépül.
Beletelt pár másodpercbe, hogy rájöjjön, valószínűleg a saját
túlélése is ezen múlik: ha Orz meghal, lehet, hogy az egész
Háztartás ellene fordul.
Styke feje kezdett kitisztulni, és mivel mással úgyse nagyon
tudta eltölteni az időt, a következő pár órában Maetlét faggatta
az országáról, a nyelvéről, a hagyományairól és mindenről, ami
csak eszébe jutott. A nő szívesen beszélt – sőt lelkesen –, és
Styke-ban felmerült, hogy valószínűleg sosem találkozott még
kressiaival, aki ne rabszolga lett volna, vagy legalábbis nem
olvasztották volna be valahogy a daníz társadalomba. A
kíváncsisága meglepte Maetlét, és bár nem mondott ilyet, Styke-
nak az a benyomása támadt, hogy a danízok barbároknak
tekintik a külföldieket, akiket meg kell menteniük saját
maguktól.
Ő pedig meglehetősen biztos volt benne, hogy a kressiaiak
fordított helyzetben ugyanígy vélekednének a danízokról.
A beszélgetés segített csökkenteni a fogadóban ragadt
emberei miatt érzett szorongását – de el nem űzte. Gyakran
sandított az ablakra, számolta az órákat az alkonyaiig. Késő
délután már épp kezdte elveszíteni a türelmét, amikor valaki
halkan bekopogott az ajtón. Maetle intett neki, hogy bújjon el,
aztán fogadta a látogatót. Etzi volt az.
A háztartásfő elmerült a gondolataiban – Styke úgy érezte, ez
elég gyakori nála –, és mielőtt megszólalt volna, lepillantott
Styke késére.
– Azt elfelejtetted közölni velem, hogy az anyám halott.
Styke szája kiszáradt. Maetlére sandított, aki teljesen
elsápadt.
– Úgy gondoltam, nincs itt az ideje.
– Azt is elfelejtetted közölni, hogy az a sárkányember ölte
meg, aki tegnap éjjel itt járt. – Etzi felemelt kézzel vette elejét a
válasznak. – Jó, hogy nem tetted. Nem vagyok erőszakos ember,
de ha tudom, megtagadom a belépését a Háztartásba, azzal pedig
magamra vonom a gyanúját. Ez a vesztünket okozhatta volna. –
Vett néhány nagy levegőt. – Úgy halt meg, hogy azt tette, amit
helyesnek hitt.
Styke ráharapott a nyelvére. De keményen.
– A fivérem? – fordult Etzi Maetléhez, kérdése súlyosan
lógott a levegőben.
 – Él – válaszolta a nő. – Egyelőre. – Besietett a függöny mögé,
majd kis idő múlva egy sötét folyadékkal teli üvegcsével tért
vissza. Olyan illata volt, mint a bourbonnek. Etzi belekortyolt,
majd egy köszönettel visszaadta a nőnek.
– Ki kell jutnom innen – mondta halkan Styke. – Más
kötelességeim vannak.
Etzi végigmérte.
– Ebben biztos vagyok. Azok az emberek a fogadóban a tieid?
Styke megdermedt.
– A városi őrség ma kora reggel elfogta őket.
– Mekkora veszteségeket szenvedtek? – Styke felkészült a
legrosszabbra.
– Veszteségeket? Egyáltalán nem álltak ellen. A felük olyan
részeg volt, hogy állni is alig tudott. A másik felük különösebb
zűr nélkül hagyta, hogy letartóztassák őket.
– És a kislány, aki velük volt?
Etzi megrázta a fejét.
– Nem volt velük kislány.
– És egy daníz nő?
Újabb fej rázás.
Styke az ajkát harapdálta, nem tudta eldönteni, ez most jó
hír, vagy rossz. Valószínűleg Sakálnak köszönhette, hogy az
emberei nem álltak ellen. Tudnia kellett, hogy jobb, ha együtt és
életben maradnak, mint ha mindnyájukat lemészárolják. De
vajon hová tűnt Ka-poel és Celine? A többiekkel ellentétben Ka-
poel feltűnés nélkül járhatta az utcákat, Celine-nek pedig
színezte annyi palo a keverék vérét, hogy a legtöbben ne
figyeljenek fel rá.
– Mit csinálnak velük? – kérdezte.
 – Kikérdezik őket. – Etzi szeme összeszűkült. – És nem
mennek velük semmire. Van velük egy palo, aki azt állítja, hogy
az egész csapat rabszolgákból áll, és mind némasági fogadalmat
tettek. Pedig nyilvánvalóan nem rabszolgák. Hogy mik is
valójában, arra mindenki nagyon kíváncsi.
Styke higgadtan állta Etzi tekintetét, és nagyon szerette volna
tudni, hogy a danízok vajon segítségül hívnak-e hozzájuk egy
csontszeműt. Csak reménykedhetett, hogy Ka-poel megtette a
szükséges óvintézkedéseket.
– Muszáj lesz hát rákérdeznem? – vonta fel a szemöldökét
Etzi.
Styke nem szólt egy szót sem.
– Kik ők? Ki vagy te? Mit keres húsz külföldi katona
Danízban egy kegyvesztett sárkányemberrel?
Styke karba fonta a kezét.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy inváziós erő vagyunk?
– Nem – vágta rá Etzi. – Nem hinném el.
– Helyes. – Styke megdörzsölte a szemét. Az emberei
rabságban. Ka-poel és Celine felszívódtak. Ő pedig nem
hagyhatja el ezt a helyet, mert odakint elfognák. Valahol délen
az Őrült Lándzsások csak várnak és várnak a dzsungel mélyén,
hogy Styke végre eljusson hozzájuk. Most mégis mi a fenét
csináljon?
Ismét kopogtattak az ajtón, mire Styke elbújt a sarokban,
amíg Etzi megnézte, ki az. Valaki zavarodottan danízul hadart.
Mintha az éjjeliőr lett volna tegnap estéről.
– Mester, van itt valaki, aki követeli, hogy beszélhessen az
óriással.
Styke a késéért nyúlt.
 – Ki? – kérdezte Etzi. Ugyanolyan értetlennek hangzott, mint
az éjjeliőr.
– Egy néma nő és egy külföldi rabszolgalány. Utazáshoz
vannak öltözve, és három csataló van velük.
– Várj. – Etzi becsukta az ajtót, és felvont szemöldökkel
Styke felé fordult.
Styke elengedte a kése nyelét, és végigsöpört rajta a
megkönnyebbülés hulláma. Az a tetves vérmágus elhozta
Celine-t, és még arra is gondolt, hogy legyenek lovaik a
szökéshez.
– Javaslom, bánj vele udvariasan – mondta Styke Etzinek.
– Ki ő?
– A csontszemű, aki megtörte Ka-Sedial hatalmát a fivéred
fölött.
 29. FEJEZET

Michel röviddel hajnal előtt surrant be a katakombákba

Felső-Szárazpart egy elhagyatott villájának régi pincebejáratán
keresztül. Meredek folyosókon és lépcsőkön ment végig egy
olajlámpás és az emlékezetébe vésett térkép segítségével. Még
így sem tudta biztosan, hogy tényleg jó irányba tart-e, amíg
végül kiegyenesedett a talaj, és megérkezett az alagút egyik
oldalába vájt alkóvhoz.
Ebben az alkóvban rejtettek el tizenkét láda adrói puskát.
Michel lehúzta róluk a ponyvát, és kinyitotta az egyiket.
Minden ott volt, pont, ahogy kérte. Nem tudta visszatartani a
mosolyát. A jó öreg Halifin. Takaros, pontos és megbízható.
Biztos, ami biztos, Michel mindegyik láda tartalmát
ellenőrizte. Tele kellett lenniük, hogy tényleg meggyőzőek
legyenek, és semmiképpen nem akarta a lustaságával
kockáztatni a tervét. Amikor végzett, letakarta a ládákat, majd
elővette a válltáskájából a pisztolyát, és megtöltötte. Ideje
mozgásba lendíteni a dolgokat.
 Alig ötven lépésre a rejtett fegyverektől bukkant elő a
katakombákból, Meln-Dun bányájának egy sarki kiszögellése
mögött. Tompa reggeli fény fogadta, és mielőtt kidugta volna a
fejét, percekig csak hallgatózott, nem járnak-e a közelben
katonák vagy munkások. A bánya kerítése és a Mélységet
határoló sziklafal találkozásánál állt. A bányának ezt a részét
már rég nem használták, távol esett a legtöbb robbantástól és
kőfejtéstől, és olyan messze Zöldtűzmély zajától és szagától,
amennyire az csak a hely tényleges elhagyása nélkül lehetséges
volt.
Michelnek alig kellett jobbra fordulnia, hogy felülről
rálásson egy kicsi, de takaros művezetői házra: ez szolgált Meln-
Dun otthonául, amikor nem tudott visszavonulni a vidéki
kúriájába. Michel egy darabig figyelte, hátha észrevesz őröket,
mozgást vagy bármi gyanúsat. De semmi. A vállára vette a
táskáját, lemászott a rejtekhelyéről, és mindössze pár lépéssel
megérkezett a ház mögé.
A szíve zakatolt, de a gondolatai tiszták maradtak. Minden
lépését gondosan végigvette magában. Itt nincs helye hibáknak.
A bejárati ajtó zárját mindössze pár másodperc alatt feltörte.
Besurrant, és megtorpant, hogy felmérje a környezetét. Egy
egyszobás épületbe jutott, amelynek egyik sarkában fatüzelésű
sütő állt, egy másikban egyfős ebédlőasztal, a helyiség közepén
pedig egy kártyaasztal. Ahogy odakint, idebent is rend
uralkodott. Meln-Dun szobalánya naponta kétszer bukkant fel,
az ételt a kedvenc étterméből szállították ide, és csak a
művezetői látogatták meg, akikkel hetente két este itt
kártyázott.
 Meln-Dun nagy becsben tartotta a magánéletét, a danízokat
mindig a kis háztól pár száz méterre lévő irodájában fogadta. Se
kurvák, se barátok. Michel biztos lehetett benne, hogy egyedül
találja.
A ház gondos áttanulmányozása után résnyire nyitotta a
hálóba vezető ajtót. Egyetlen alak feküdt az ágyon. Halkan, de
mélyen horkolt. Michel nem látott fegyvereket. Levette a
válláról a táskáját, előhúzta a pisztolyát, és vett pár nagy levegőt,
ahogy maga mögött hagyta Michel Bravist, és átlényegült a
tolvajfogó Tellurinná. Aztán kiabálva rontott be a hálószobába.
– Meln-Dun! Meln-Dun!
A bányamester kapálózó karral, szétnyíló hálóinggel és
leírhatatlanul zavart arckifejezéssel ugrott ki az ágyából.
Michel kezében ott lógott a pisztoly, de nem szegezte Meln-
Dunra.
– Gyorsan, mester, van itt valaki más?
– Micsoda? Nem, dehogyis van!
– A danízok! – kiáltotta kétségbeesetten Michel. – A
közelben vannak?
– Nem, én... – Meln-Dun szeme fókuszálni kezdett, és
meglelte Michel pisztolyát. – Mit művel? – kérdezte elborzadva.
Michel úgy nézett a pisztolyra, mint aki maga is zavarban
van, aztán a mennyezetre emelte.
– Elnézést, mester, de biztosra kellett mennem.
– Hogy érti? – Gyanú költözött Meln-Dun hangjába. – Ki
maga? Várjunk csak, hiszen ismerem magát! A neve...
– Tellurin – segítette ki Michel. – Dahrénak dolgozom.
Figyeljen, most nincs idő a magyarázkodásra, de Dahre utasított,
hogy vigyem ki innen.
 – Miről beszél?
– Lelepleztünk egy összeesküvést. – Michel megragadta
Meln-Dun egyik vállát. – Palo Mama, az az álnok ribanc
csapdába csalta magát! Meggyőzte a danízokat, hogy
fegyverekkel kereskedik, és Lindet kancellár asszonynak
kémkedik!
– Ez agyrém! – Meln-Dun tovább izgett-mozgott,
nyilvánvalóan az álom maradékát igyekezett kiverni a szeméből.
– Hol van Dahre?
– Persze hogy agyrém, mégis sikerült neki. Egy órája jöttünk
rá az összeesküvésre. Dahre megpróbálja elrendezni a dolgokat,
de a danízok bármikor itt lehetnek. Ha elkapják, habozás nélkül
kivégzik. – Michel hosszasan káromkodott, kétségbeesett dühbe
erőltette magát.
– De hát én a barátjuk vagyok! Jól bántak velem!
– Ezek nem bíznak senkiben – sziszegte Michel. – Mit
gondol, miért ólálkodik a bánya körül az a sárkányember?
Meln-Dun szeme elkerekedett, amikor megértette.
– A sárkányember. Pokolba. Ó, a pokolba – siránkozott. –
Most mit tegyünk? – Meln-Dun megkapaszkodott Michel
karjában, aki erre elmosolyodott magában. Megfogta.
– Semmi baj. Elintézzük. El kell tűnnünk innen. Pár hétig
bujkálnia kell, amíg elsimítjuk a dolgokat a danízokkal. Bele fog
telni egy kis időbe, hogy eltüntessük Palo Mama hamis
bizonyítékait, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. –
Michel intett neki. – Gyorsan, öltözzön fel. Hozzon mindent,
ami értékes. Gyorsnak kell lennünk!
Meln-Dun akcióba lendült, és hamar világossá vált, hogy bár
nem most először gondolja át, mit visz magával, ha menekülni
kényszerül, a becsomagolásukat sosem gyakorolta. Veszett
energiával esett neki az asztalának, és öltözködés közben
viharzott keresztbe-kasul a halójában. Feltépte a szekrényajtót,
felkapott egy kilazult padlódeszkát, és magához vett egy kis
dobozt. Fogott egy csekkfüzetet, két vaskos adrói kranaköteget
meg néhány kis bőrszütyőt, majd mindet belehajigálta egy
Micheléhez hasonlatos válltáskába.
Öt perc múlva zihálva nézett körbe a szoba közepén állva.
– Azt hiszem, megvan minden – biccentett rémülten
Michelnek.
– Megyünk?
– Nem arra. – Michel elkapta Meln-Dun karját. – Hátul. Az
ablakon át. Nyomás.
Először Meln-Dun mászott ki. Utoljára még maga Michel is
végignézett a szobában, de amíg Meln-Dun azon gondolkodott,
hogy mindent magához vett-e, ő kritikus szemmel méregette a
jelenetet. Még az amatőr szemnek is úgy tűnt, hogy Meln-Dun
rémülten menekült el.
Tökéletes.
Michel is kimászott az ablakon, és nyitva hagyta maguk után.
Megragadta Meln-Dun karját.
– Erre. – Felkapaszkodtak a sziklafalon, Michel pedig
gondoskodott róla, hogy jól látható nyomokat, karcolásokat
hagyjon hátra a köveken. Amikor felértek a tetejére, Michel
megmutatta Meln-Dunnak a szűk bejáratot.
– Pokolba – fakadt ki csodálkozva Meln-Dun, ahogy
bemászott. – Csak méterekre onnan, ahol álomra hajtottam a
fejemet. Fogalmam sem volt róla, hogy ez itt van!
 Michel nem válaszolt. A főcsatornában már fel tudtak
egyenesedni. Michel a lámpását kereste. Miután meggyújtotta,
fény vetült az alagútra és Meln-Dun ijedt arcára. Ezt látva
Michelnek majdnem – majdnem – megszólalt a lelkiismerete.
De azért mégsem. Meln-Dun kivégeztetett egy öregasszonyt,
hogy bebetonozza a saját pozícióját, majd kiárusította a palókat a
daníz megszállásnak. Egy ilyen ember nem érdemel
együttérzést.
– Most hová megyünk? – kérdezte Meln-Dun.
– Erre. – Michel végigvezette Meln-Dunt az alagúton, el a
letakart adrói puskás ládák mellett. Nagy rémületében Meln-
Dun még csak futó pillantást sem vetett rájuk. Befordultak
jobbra, és továbbmentek egy hosszú folyosón, amely egy darabig
nagyjából párhuzamosan kanyargótt Zöldtűzmély falával.
Michel fél füllel hallgatta Meln-Dun motyogását, ahogy a
félelem és a kétségbeesés lassan felháborodásba, majd dühbe
fordult.
– Hogy merészelik? – fortyogott. – Hogyan fordulhattak így
ellenem, mindazok után, amiket értük tettem? Zöldtűzmély az
enyém! Az enyém! Szükségük van rám, ha kordában akarják
tartani a palókat.
Motyogásával Meln-Dun végképp eloszlatta Michel maradék
bűntudatát is. Amikor egyre nőtt a dühe, maga elé engedte
Meln-Dunt. A bányafőnöknek fel sem tűnt a váltás, ahogy az
sem, hogy Michel immár pisztolyt szegez a hátának.
– Balra. Itt le. Jó, most pedig jobbra. Mindjárt ott vagyunk.
– Mi az az ott? – kérdezte Meln-Dun.
– Egy biztonságos hely. – Felmentek egy kopottas lépcsőn,
elhaladtak pár megjelölt sírkő mellett, és egy régi kressiai
templom pincéjében kötöttek ki. Michel szólt Meln-Dunnak,
hogy másszon fel a kápolnába, és hamarosan egy leharcolt, csak
pár paddal teli helyiségbe jutottak, amelyet mindössze Michel
lámpása és a magasba nyúló tető festett üvegablakán beszűrődő
reggeli fénycsík világított meg.
– Ez az? – nézett körbe Meln-Dun.
Michel nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, és lerogyott
az egyik padra.
– Ez az.
Csaknem egy percig csendben maradtak, de aztán Meln-Dun
kezdett idegeskedni.
– Mire várunk?
– Barátokra – válaszolta hangosan Michel. A jelszó
visszhangot vert a kápolna mennyezetéről. Alig hangzott el,
máris két alak lépett elő az oltár mögül. Egy harmadik az egyik
pad mögül. Kinyíltak a kápolna ajtajai, és újabb négy ember
lépett be.
Meln-Dun ide-oda forogva meredt a félhomályba burkolózó
arcokra.
– Dahre? Te vagy az? – Tett egy lépést hátra. – Nem ismerlek
benneteket. Tellurin, kik ezek az emberek?
Michel elsőként Jinielt ismerte fel. Ichtracia pár
másodperccel később lépett be lámpása fénykörébe. Michel
Meln-Dunra szegezte a pisztolyát.
– Meln-Dun, bemutatom Palo Mamát.
A bányafőnök futásnak eredt. Menekülését egy
gyomorszájütés szakította félbe, mire összerogyott Jiniel egyik
emberének lába előtt. A nő szenvtelenül nézett le rá, aztán egy
másik katona is szemügyre vette az arcát.
 – Ő az, asszonyom.
– Mi folyik itt? – nyögte Meln-Dun a padlóról. Egy gyors
rúgás elhallgattatta.
– Mindjárt összeszarom magam – hitetlenkedett Jiniel. – El se
tudom hinni, hogy tényleg megcsináltad.
Michel feltartotta a pisztolyát.
– A tiéd – mondta.
– És milyen nyomokat hagytál hátra?
– Egy órán belül a Yaret Háztartás anonim forrásból
bizonyítékot kap arra, hogy Meln-Dun összedolgozott az
ellenséges tábornokkal, Lady Flinttel. Amikor kiszállnak hozzá,
hogy szembesítsék ezekkel a bizonyítékokkal, látni fogják, hogy
elszökött a vádak elől. Ráadásul találni fognak a háza alatt egy
rakomány adrói puskát. A bizonyíték mind ott lesz. Leállítják a
bányáját, és vérdíjat tűznek ki a fejére.
– Hogy lehetsz mindebben ilyen biztos? – kérdezte Jiniel.
– Nem vagyok teljesen biztos benne, de általában így intézik
az ilyesmit. A legjobb az egészben az, hogy szét fogják cincálni a
szervezetét. Néhány tagját bebörtönzik, hogy kikérdezzék őket,
a többieket szétkergetik. Ha pedig megpróbálják eltitkolni
állítólagos együttműködését Lady Flinttel, kiszivárogtatjuk az
újságoknak.
– Átvertél – sziszegte elborzadva Meln-Dun.
Ichtracia felnevetett. Színtiszta örömmel, valamint épp csak
egy árnyalatnyi, de így is rémületes kegyetlenséggel. Michel
felállt.
– Viszlát, Meln-Dun. – Karon fogta Jinielt, és kivezette őt a
kápolnából, majd a szemébe nézett. – Ne feledd, nem ölheted
meg.
 – Megérdemelné – horkantott fel Jiniel.
– Okom van életben tartani.
– Ellágyultál?
– A lágyságnak semmi köze hozzá – válaszolta Michel. – A
gyors halálnál valami sokkal jobbat tartogatok Meln-Dunnak.
 30. FEJEZET

Vlora az adrói és a daníz táborokat is megszemlélte a reggeli

homályban. A déli daníz tábor elszenesedett maradványai még
mindig füstölögtek, akadályozták a látását, csípték a szemét. Az
egész úgy nézett ki, mint egy nemrég leégett hentesbolt: a sátrak
és ellátmányos kocsik izzó romjai között haldoklók és sebesültek
szőnyege borította a talajt.
Az északi daníz tábor – Etepali tábornoké – ehhez képest
szinte idillt árasztott magából. A hajnali órákban gyorsan
kiürítették, ott hagyták a sátrakat, a szükségtelen felszereléseket
és a néhány rendezetten maradt helyet, ahol a tábori követők
túl lassúnak bizonyultak, és nem tudták időben követni a
visszavonuló hadsereget. Vlora katonái most a tábor káoszában
keresgéltek, hátha Etepali tábornok hátrahagyott valami
értékeset.
Vlora fáradt tekintettel szemlélte a jelenetet. Mindössze pár
órányi alvás jutott neki, mert még fájtak sebeinek friss varratai.
Az elmúlt éjszaka mintha egy rémálom lett volna, alig tudott
teljesen visszaemlékezni a zavaros eseményekre. És most mégis
az akkor történtek következményeit bámulta.
Valaki, valamikor a vállára terített egy takarót, és Vlora most
úgy kapaszkodott ebbe, akár a fuldokló ember egy deszkába.
Mellette Sabastenien tábornok olvasta fel neki a jelentéseket.
Csak félig figyelt oda, biccentett, amikor elvárták tőle, és
mondott egy-két szót, amikor helyénvalónak tűnt.
– Befutottak a teljes jelentések a felderítőinktől – magyarázta
éppen Sabastenien. – Úgy tűnik, amint Etepali tábornok rájött,
mi történik, felébresztette a katonáit, és támadást vezényelt.
Keményen oldalba támadtak minket... azok a barikádok
egyébként zseniális húzásnak bizonyultak... de amint világossá
vált számukra, hogy nem tudnak áttörni, lemondtak az
előrenyomulásról, és visszavonultak. Most tőlünk úgy nyolc
kilométerre járnak, délnyugatnak.
– Nagyjából erre számítottam – válaszolta unottan Vlora.
– Nem értem, miért a mi táborunkra csapott le – merengett
Sabastenien –, nem pedig a saját szövetségeseit mészároló
csapatainkra.
Vlora összeszedte magát annyira, hogy Sabastenienre nézzen.
– Mert nem számított rá, hogy bárkit ott hagyunk hátvédnek.
Azt hitte, teljesen belemerülünk a mészárlásba, ő meg
elsöpörheti az egész táborunkat, és teljesen a hátunkba kerülhet.
Hatásosabb lett volna, mintha a társai segítségére siet.
Sabastenien értetlenül pislogott.
– Figyelemelterelésképp hagyta, hogy vérbe fojtsuk a
csapatait?
– Be is válhatott volna. Ezért hagytam Nilát és Bót a
táborunkban.
 – Alighanem igaza van. – Sabastenien megköszörülte a
torkát. – Némi kárt azért okozott, ezt el kell ismerni. A legtöbb
embert az ő ellentámadása alatt veszítettük. Nagyjából kétezer
halottunk és sebesültünk van.
– Félig sóhajtva, félig nevetve tette hozzá: – A danízok
veszteségei a kezdeti becslések szerint húszezer főre rúgnak. Ezt
én elsöprő győzelemnek nevezném. Gratulálok, Lady Flint.
Vlora megpróbált elmosolyodni.
– Köszönöm – suttogta.
– Megbocsátana nekünk egy percre, tábornok? – Bo lépett
oda Vlora baljára, és biccentett Sabasteniennek. Kissé
megviseltnek tűnt. Szeme alatt táskák éktelenkedtek, haja kissé
megpörkölődött a feje tetején. Vlora kíváncsi lett volna, milyen
közel kerültek hozzá Etepali Kiváltságosai, hogy maguk alá
gyűrjék őt meg Nilát.
– Természetesen. – Sabastenien meghajtotta fejét Vlora felé.
– Lady Flint. Borbador mágus. – Azzal lesétált a dombról.
Vlora hagyta, hogy Bo a könyökénél fogva bevezesse a
sátrába. Alig léptek be, amikor Bo eleresztette, dühödten
járkálni kezdett, majd végül felé fordult.
– Mi az isten bajod van? – fakadt ki.
Vlora kereste a szavakat, de hiába.
– Meg akarod öletni magadat? Tényleg annyira elborult az
agyad, hogy elkíséred az embereidet egy éjszakai támadásra a te
állapotodban?
Normál körülmények között Vlora azonnal felvette volna a
kesztyűt: Bo hangjából csöpögött a vád és a méreg, márpedig
vele senki sem beszélhetett így. Csakhogy Vlora folyton a halott
gránátosai arcát látta maga előtt.
 – Az előbb beszéltem Davddal – folytatta Bo. – Látta azt az
összecsapást a sárkányemberekkel. Azt mondta, meghaltál
volna, mielőtt újra tudja tölteni a puskáját, ha pár vértes nem
tiporja el azt a sárkányembert. Vakszerencse. A vértesek még
csak észre se vettek téged. – Előrehajolt, és gyengéden a két keze
közé fogta Vlora arcát. A nő látta, hogy szemében a harag
aggodalommal viaskodik. – Már nem vagy lőpormágus, Vlora.
Nem csinálhatsz ilyet!
– Az, hogy nem vagyok többé gyilkológép, még nem jelenti
azt, hogy nem az első sorból kell vezetnem az embereimet –
nyögte ki Vlora.
– De igen – vágta rá Bo. Elengedte az arcát, és folytatta a fel-
alá járkálást. – És nem csak a mágiád hiányáról beszélünk. Két
hónappal ezelőtt majdnem meghaltál. Még az ágyadat sem lenne
szabad egy-két óránál tovább elhagynod, nemhogy támadást
vezetned egy ellenséges tábor szívébe az éjszaka közepén. Te... –
Elakadt a szava, és egyenesen Vlorára meredt. Hirtelen fény
gyúlt a szemében. – Te tényleg meg akartad öletni magadat –
suttogta.
– Ne beszélj hülyeségeket. – A puszta gondolat is teljesen
ledöbbentette Vlorát.
– Nem Olemről van szó, ugye? Vagy tényleg azért találtad ki
az egész csatatervet, hogy megölesd magad holmi katona miatt?
– Olem nem csak holmi katona – csattant fel végül Vlora. –
Életem szerelme és a te barátod. Elhagyott minket. Engem.
Maga mögött hagyta ezt az egészet, és... – Vlora hangja
elcsuklott, szavai köhögésbe torkolltak, mely kevés híján
ledöntötte a lábáról. – Nem találtam ki semmit – sikerült végül
kiböknie. – Taktikai döntést hoztam.
 – Taktikai döntést az öngyilkosságodról – emelte fel a hangját
Bo. – Ugye tudod, hogy ez nem csak rólad szól? Itt egy egész
hadsereg, amely azért kelt át egy óceánon, hogy segítsen
megakadályozni valami borzalmasat. Tekintsünk most el attól,
hogy Olemnél fontosabb dolgok miatt kell aggódnod... ezek az
emberek itt készek meghalni érted, Vlora. Néhányan meg is
haltak. Vagy már elfeledkeztél a gránátosokról, akiket széttéptek
azok a sárkányemberek?
Arcok suhantak el Vlora szeme előtt. Véres, rémült arcok.
Még csak a nevüket sem tudta azoknak a gránátosoknak.
Bo kirohanását a sátorlap félrehúzása szakította félbe. Nila
viharzott be, hogy megragadja Bo vállát.
– Kifelé – parancsolta, és már ki is lökte a sátorból, mielőtt a
férfi akár egy szót szólhatott volna.
Vlora a semmibe révedt, nem tudott megmozdulni, nem
tudott megszólalni. Tényleg megpróbálta volna megöletni
magát? Az ellenség általi öngyilkosság létező koncepció. Tisztek,
akiknek élete sötét fordulatot vett, és veszélyes küldetésekre
jelentkeznek. Katonák, akik parancs nélküli rohamra indulnak.
Lehetséges lenne, hogy ő is megpróbált végezni magával,
anélkül hogy egyáltalán tisztában lett volna vele?
Hirtelen belémartak Bo szavai – hallotta, amikor kimondta
őket, de most, hogy a férfi távozott, lórúgásként érték. És
természetesen igaza volt. Megölette a testőreit. Mindannyian
élnének még, ha nem ragaszkodott volna hozzá, hogy a
gyalogsággal együtt rohamozzon. Nilára nézett, bár látni nem
látta őt.
– Győzelemnek fogják nevezni – motyogta.
Nila felsóhajtott.
 – Igen. Ahogyan te is.
– Nem tehetem. Láttad azt a felfordulást? – mutatott a daníz
tábor felé.
– A reggel nagy részét a sebesültek ápolásával töltöttem –
válaszolta lágyan Nila. Odalépett Vlora mellé, ő pedig hagyta,
hogy az ágyához vezesse. Mindketten leültek, aztán Nila a
vállára húzta Vlora fejét.
A következő pillanatban Vlora már sírt is. Még csak a
kezdetét sem érezte: egyszer csak arra eszmélt, hogy folynak a
könnyei, és rázkódik a válla. Nila gyengéden simogatni kezdte a
haját, és halk, nyugtató hangon beszélt hozzá.
– A győzelem abban keresendő, hogy milyen kevés sebesült
és halott van a saját honfitársaid között. Nagyon kevés. Felelős
vagy ezekért a katonákért, és ha mocskos trükkökhöz kell
folyamodnod a túlélésük érdekében, hát legyen. Döntöttél, és
most tovább kell lépned. A danízok nem a te felelősséged.
Annak a felelőssége, aki ideküldte őket, hogy a te kezedtől
haljanak meg.
– Tudom, hogy hiányzik neked Olem. Mindnyájunknak
hiányzik. Fantasztikus parancsnok és jó barát. Nem tudom, hová
ment. Még csak azt sem tudom, tényleg itt hagyott-e minket.
Amit Davd mondott neked a minap, az igaz... a Ráncoknál
elárultad őt. Szeretőként tetted, nem pedig parancsnokként, és
ez az, ami igazán fájt neki. Ebbe bele kell törődnöd. Ha Adom is
úgy akarja, megkeresheted, amikor mindennek vége, és
jóváteheted a hibádat.
– De itt és most újabb döntést kell hoznod: kihátrálhatsz
ebből az egészből. Lemondhatsz a parancsnokságról. Van
legalább fél tucat tábornokod, aki mind gond nélkül állná a sarat
a danízokkal szemben, és egyiküknek sem csökkennél a
szemében, ha visszalépnél a történtek után. Tudják, hogy
szenvedsz. Aggódnak érted. Hagyhatnád, hogy a változatosság
kedvéért ők gondoskodjanak rólad. – Vagy – folytatta Nila –
vállalhatod a felelősséget. Kikiáltod ezt a mészárlást
győzelemnek, és továbblépsz. Összeszeded magadat, és
fellelkesíted az embereidet. Erősebben lépsz fel, mint valaha.
Elsöpröd az ellenséget. Elfeledkezel Olem távollétéről. A
céljaidra összpontosítasz, az önvádat pedig félreteszed, amíg a
végére nem járunk ennek az egésznek.
Nila elhallgatott, Vlora pedig kisírta magából dühét, gyászát,
fájdalmát és frusztrációját. Egy ideig ebben az ölelésben
maradtak, még jóval azt követően is, hogy Vlora könnyei már
felszáradtak, agya és szíve kiürült, és végre megszabadult attól az
örvénytől, mely mindaddig dühöngött benne. Visszatért belé a
racionális gondolkodás képessége, Vlora pedig kihasználta az
alkalmat, és önvizsgálatot tartott, kereste azt a ronda, dühödt
valamit, ami oly régóta uralkodott rajta. Még mindig ott volt,
meghúzódott elméje egy hátsó zugában, de már kisebbnek és
gyengébbnek érződött.
Végül felült, és Nila szemébe nézett.
– Köszönöm.
– Szívesen. Bo sok mindenben jó, de a bonyolultabb
érzelmek nem tartoznak közéjük.
Vlorából kitört a nevetés.
– Ahhoz kicsit fel kellene engednie.
– Úgy mondod, mintha ez nem családi vonás lenne.
– Ez nem szép.
 – De igaz. – Nila felemelte ruhája szegélyét, és szárazra
törölte vele Vlora arcát. Amióta csak ismerték egymást,
alighanem ez volt köztük a legbensőségesebb gesztus.
Egy ideig barátságos csendben üldögéltek. Vlora a
gondolataiba merülve bámulta a kezét, és Nila szavait
fontolgatta magában. Természetesen igaza volt. Megtehetné,
hogy lemond a parancsnokságról. Bármelyik tábornoka
levezényelhetné a hadjáratot, és Adró méltán lenne büszke a
teljesítményére. De egyikük sem látta az istenkövet, egyikük
sem érezte sötét hatalmát. Egyikük sem tudta első kézből
mindazt, amit ő. Egyikük sem találkozott Lindettel vagy Ka-
Sediallal. Egyikük sem vett részt Szárazpart védelmében.
Amikor elfogadta a hadsereg parancsnokságát, elfogadta az
azzal járó felelősséget is. Ebből nincs visszaút. Lehet, hogy most
fizikailag és érzelmileg is sebezhető, de mindig támaszkodhat ép
elméjére és erős akaratára. Bármilyen ürüggyel mondana is le a
parancsnokságról, mindenki más elfogadná. Ő azonban sosem
lenne képes megbocsátani önmagának.
Vlora felállt, átvágott a sátron, és kidugta belőle a fejét.
Norrine pár méterre állt őrt, és Vlora most azon tűnődött,
hallotta-e a benti beszélgetésüket. Ha hallotta is, semmi jelét
nem adta.
– Parancsom van a vezérkarnak – szólította meg Norrine-t. –
Az embereink kapjanak egy nap pihenőt. Az orvosok először a
sebesültjeinket lássák el, aztán az ellenséget. Tudassák Etepali
tábornokkal, hogy nyugodtan összeszedhetik a halottaikat. A
foglyokat nem tartjuk meg... akiket összegyűjtünk, azokat az ő
gondjaira bízzuk.
Norrine biccentett.
 – Igenis, asszonyom. Bármi egyéb?
– Mondd meg a vezérkarnak, hogy holnap délután nyugat
felé indulunk. Megerősítjük Burt palo nemzetes irreguláris
seregeit, és kiderítjük, mire fájt annyira a danízok foga Sárga
Szurdokban. – Vlora visszalépett a sátorba, és Nilára mosolygott.
– Még egyszer köszönöm – mondta halkan. – Sok mindenen kell
túltennem magamat. De menni fog. Ezt a háborút saját kezűleg
kell megnyernem.
 31. FEJEZET

Az Etzi Háztartás gyengélkedőjébe bezsúfolódott emberek az

eszméletlenül heverő Orz körül helyezkedtek el. Ka-poel állt a
fejénél, Celine-nel az oldalán, Styke pedig a lábánál. Maetle és
Etzi a túlsó oldalon maradtak. Ez utóbbi kettő úgy bámult Ka-
poelra, mint valami bokájuk körül tekergő viperára, ő viszont
rájuk se hederített.
Fel tudom gyorsítani a gyógyulását, fordította Celine adróira
Ka-poel kézjeleit, de nem sokkal. A sárkányembereket
körüllengő mágia ugyan hasonló a Tániel és köztem lévő
kötelékhez, ám azzal ellentétben nem mágikus energia állandó
áramlása, hanem egyszeri aktus: egyfajta áldás. Azt hiszem, meg
tudom erősíteni egy kicsit. Olyan, mintha az eredeti
alkotóelemeknél erősebb anyaggal javítanék meg egy hajót.
– Tedd meg, amit tudsz – mondta Styke. – Szükségünk van
rá.
Ka-poel Etzire pillantott. Te a testvére vagy. Ha beleegyezel,
felhasználom az erőd egy részét.
 – Sem Orz, sem én nem rajongtunk soha a csontszeműekért –
válaszolta Etzi. – Orz nem képes kinyilvánítani az akaratát, de
én semmiképpen nem tűröm, hogy belém vágj.
Ka-poel egy olyan gesztussal reagált, amely félig
beletörődésnek, félig gorombaságnak érződött. Akkor a saját
erőmet használom. Azonnal munkához is látott: egy szütyőjéből
vett tűvel megszúrta a hüvelykujját, és Orz szájára kente a vérét.
Lassan és kimérten dolgozott, teljes figyelmét az előtte heverő
testre összpontosította. A többiek hosszú percekig némán
bámulták, végül Etzi megtörte a csendet:
– Szóval a fatrasztaiaknak csontszeműik is vannak. Ezt
egyetlen kémünk sem jelentette.
Styke a nyelvére harapott. Bár az egyenes beszédet
részesítette előnyben, annyit még ő is belátott, hogy néha jobb
meghagyni valakit a tévhitében. Ha bárki, akár Etzi rájön,
kicsoda valójában Ka-poel, könnyen lehet, hogy mind ebben a
rohadt városban fognak meghalni. Gyengéden megkocogtatta
Celine hátát – jelezve, hogy hallgasson –, és felmordult.
– A te Ka-Sedialod sok olyasmivel szembesül Fatrasztában,
amiről mit sem tudott.
– Én pedig kívánom, hogy szörnyű fejfájás gyötörje őt emiatt
– válaszolta Etzi, mintha csak átkot mondana, és megdörzsölte a
halántékát.
Styke Etzit méregette.
– Azt hittem, hű vagy Ka-Sedialhoz.
– A birodalomhoz vagyok hű. – Etzi kissé leszegte a fejét,
mintha rájött volna, hogy túl sokat mondott. – A családomhoz
és a Háztartásomhoz vagyok hű. Ka-Sedial egyiknek sem tagja.
Mihez kezdjek most veled?
 Styke erre nem tudott mit felelni. Nem volt terve. Mindent
arra tettek fel, hogy észrevétlenül átsurrannak a városon, és a
parton találkoznak Ibanával. Egyelőre semmi hírt nem kapott
arról, hogy Ibana serege egyáltalán partra szállt – ami vagy azt
jelentette, hogy nem szállt partra, vagy azt, hogy sikerült
elrejtőznie. És most húsz emberét letartóztatták a danízok. Az
utóbbi pár órában ezernyi lehetőséget vett sorra, de mindegyik
kész öngyilkosságnak tűnt. Egyszerűen nem tudott eleget a
városról, annak őrségéről és népéről, hogy bármi használhatóval
előállhasson.
– Segíteni fogsz nekünk, ugye? – szólalt meg Celine. Ennyit
arról, hogy csendben marad.
Etzi meglepve pislogott rá.
– Bátor kislány vagy.
– Ha tudnád – motyogta Styke.
– A fivéred életben marad – folytatta Celine. –
Megmentettük őt, úgyhogy most te fogsz megmenteni minket.
Ugye?
– Bonyolultabb ez a fivérem életénél. A Háztartásom minden
tagjának élete forog kockán. – Tekintetét Styke-ra szegezte. –
Nem fogok mellébeszélni. A testvéri szeretet csak az egyik oka
annak, hogy múlt éjjel elrejtettelek téged és Orzot a
sárkányember elől.
Styke kihúzta magát, és figyelmesen hallgatta Etzit.
– Orz valószínűleg maga sem tudja, hogyan állnak jelenleg a
dolgok. Ha csak pár hónapja engedték el, nem sok fogalma lehet
a helyi aktuálpolitikáról.
– Vagyis?
 Etzi sóhajtott egy nagyot, és mondott valamit danízul
Maetlének, de túl gyorsan, semhogy Styke megérthette volna.
– A te döntésed, mester – válaszolta a nő.
Etzi ismét a halántékát dörzsölte.
– Daníz lassan két éve áll egy újabb polgárháború peremén.
Sedial hatalmának megerősödése megosztotta az országot,
Fatraszta megszállása pedig egyrészt próbára tette mindenki
hűségét, másrészt elejét vette a belső konfliktusok
elmérgesedésének. A kém-bábjainak köszönhetően valószínűleg
ő is sejti, hogy a főváros jelenleg egy politikai lőporos hordó, de
ha igazán tudná, hogy mennyire, valószínűleg most itt lenne a
legnagyobb hadserege élén.
Ez nagyon olyan információnak hangzott, amit Styke a javára
fordíthat. Amint rájön, hogy hogyan. Elvégre katona volt, nem
pedig politikus.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Ennyire. Az anyám halála, az utánatok indított keresés,
még a katonáid letartóztatása is... ez mind alig pár órája történt,
és máris hosszas vitákat szított mindenféle témában a
rabszolgákkal való bánásmódtól kezdve a kormányzatilag
használt mágián át Sedial hatalmának jogosságáig. Azért
mentem ma el a játékokra, hogy belehallgassak a pletykákba.
Időről időre természetesen előfordulnak orgyilkosságok, de
általában nem egy... nos, mondjuk azt, hogy „középosztálybeli
külvárosban”. Anyám egykor egy Háztartást vezetett. Nem lett
volna szabad járulékos kárként végeznie.
– Szóval azért rejtettél el minket, mert talán a hasznodra
lehetünk?
Etzi szárazon elmosolyodott.
 – Mint mondtam, ezek bizonytalan idők. Bár a fivérem
kegyvesztett, attól még továbbra is sárkányember. Te pedig
megmentetted őt, vagyis...
– Igyekszem hasznosnak maradni.
– Nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog. –
Nyugtalanság suhant át az arcán, majd egy hosszú
másodpercekig nyúló csend után elővett a zsebéből egy tekercs
papírt, és megkocogtatta vele a fivére lábát.
– Árulj el valamit, Ben.
Styke egy vállvonással jelezte, hogy folytassa.
– Amikor Fatrasztában valaki elvégzi az egyetemet, általában
a tanulmányainak megfelelően helyezkedik el?
– Általában... De nem mindig.
– Én jogot végeztem.
– Csak nem? – Styke reakciója szarkasztikusabbra
sikeredhetett, mint amilyennek szánta, mert Etzi szárazon
felnevetett.
– A mi társadalmunk sem csak hagyományokra és császári
ígéretekre alapozva működik – magyarázta Etzi. – Ami azt illeti,
a császár ritkán folyik bele a napi politikába. Ezt rábízza Sedialra
és a Háztartástestületre, a kormányzó hatalomra. Sedial pedig
most távol van.
Styke szinte látta kavarogni a gondolatokat Etzi fejében.
– És az egyetemek?
– Bocsánat. – Etzi elhúzta kezét a szeme előtt. – Jogot
végeztem. Jól is ment, és úgy terveztem, ügyvédként csinálok
karriert magamnak. Akkoriban úgy gondoltam, legfeljebb
öregkoromban öröklöm majd meg a Háztartást, de amikor Orzot
kegyvesztetté nyilvánították, a szüleim lemondtak, és hirtelen
ebben a pozícióban találtam magamat. – Végigmutatott az őket
körülvevő birtokon. Ismét megkocogtatta fivére lábát a
papírtekerccsel, majd letekerte. – A törvények mögött sokszor a
hatalmasok azon szándéka áll, hogy kordában tartsák a
gyengéket. Ugyanakkor a hatalmasok ellen is fel lehet használni
őket, különösen, ha azok a hatalmasok távol vannak. Tudod, mi
ez?
Styke megrázta a fejét.
– Maetle vette ki Orz zsebéből tegnap éjjel. Viaszba
mártották, hogy megvédjék az elemektől. Sedial pecsétjével
zárták le, a saját aláírása van rajta, és az áll benne, hogy Orz
feltételes szabadlábon maga a Nagy Ka parancsára cselekszik.
Styke lassan kezdte felfogni, mire céloz Etzi.
– Mit akarsz tenni vele? Nyilvánosságra hozod azzal, hogy
Orzot jogtalanul támadták meg az orgyilkosok?
– Pontosan. – Etzi szemében különös fény csillogott. Styke
látott már ilyet... például Ibanán, amikor úgy érezte, az aktuális
őrült ötlete akár be is válhat.
– De az orgyilkos csakis Sedial parancsára várhatott rá –
ingatta a fejét Styke.
– Vegyük sorra az eseményeket. Mikor árulta el a fivérem
Ka-Sedialt?
Styke végigvette az elmúlt hat hét történéseit, kihagyva azt
az apróságot, hogy elszakadt a seregétől, melynek célja e város
elfoglalása. Nem hazudott mindenben, de úgy adta elő, mintha ő
és emberei azért jöttek volna idáig Csillagfényből, hogy
segítsenek Orznak, amiért az megkímélte Styke életét. Celine és
Ka-poel vetett rá pár kíváncsi pillantást, de egyikük sem szólt
bele a meséjébe.
 Etzi bólogatva hallgatta végig Styke mondandóját, majd így
szólt:
– Az elmondásod alapján Sedial hírnöke nem érhetett
korábban vissza Danízba, mint a fivérem.
– Akkor Sedial nyilván egy bábján keresztül adta ki a
parancsot.
Etzi csettintett.
– Pontosan! A bábokat nem ismeri el a jogrendszer.
Mindenki tudja, hogy léteznek, és mindenki tudja, hogy ez nem
helyes. De a csontszeműeknek mindig is volt hatalmuk, és azzal
kerülik el a felelősségre vonást, hogy úgy tesznek, méghozzá a
jogalkotás kihasználásával, mintha a bábok nem léteznének.
– Azt akarod mondani, hogy minden, bábokon keresztül
kiadott parancs illegális?
– Nem a szó szoros értelmében. Egyszerűen csak jogilag nem
értelmezhető. – Etzi meglobogtatta a papírt. – Ez viszont
értelmezhető jogilag.
– Akkor nem is próbálod elrejteni a fivéredet? – kérdezte
Styke.
– Ostoba lennék így tenni. Minél tovább rejtegetem, annál
biztosabban állíthatják, hogy valami rosszat tettem. Ha viszont
nyilvánosságra hozom az ittlétét, a feltételes szabadlábának
tényével együtt...
– Támadásba lendülhetsz Sedial itteni képviselői ellen.
Etzi vigyora Orzra emlékeztette Styke-ot.
– És a szarházi ellen, aki megölte az anyámat.
Styke azonnal tudta, hogy mély vízbe került. Még a saját
hazája jogrendszerét sem ismerte, nemhogy e különös országét.
Mindössze abban bízhatott, hogy Etzi tudja, mit csinál. De
mindez még csak Orz és az Etzi Háztartás problémáját érintette.
– És mi lesz velem meg az embereimmel?
Etzi gondolatai láthatólag máshol jártak.
– Megmentetted a fivéremet az orgyilkosoktól. Jog szerint
arra kötelez a becsület, hogy megvédjelek.
Styke visszafogta magát, és azon merengett, mit mondjon
Etzinek. Egyrészt lehetséges, hogy a sereg soha nem is szállt
partra délen – talán elsüllyedtek, vagy visszafordultak Új
Csillagfény felé, esetleg valahol nagyon messze kötöttek ki.
Másrészt viszont ha hirtelen hír érkezik a városba Styke
seregéről, melynek lobogóját ugyanaz a koponyás-lándzsás
szimbólum díszíti, ami az ő nyeregtáskáján is látható, jó eséllyel
őt és Etzi Háztartásának tagjait is kémként végzik ki.
Nehezére esett így bánni egy vendéglátójával, de elsődleges
célja most az volt, hogy életben maradjon – legalábbis addig,
amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy Ibana valóban partra
szállt, és úgy döntött, hogy megvárja az érkezését.
– Akkor mit tegyek?
– Itt maradsz a vendégemként. Sedial itteni képviselői
közvetlenül tőle fognak parancsot kérni, ami legalább hat hétbe
telik majd. Én jogilag megkavarom a szart, Orz addig
meggyógyul... eléggé annyira, hogy lovagolni tudjon... és már
mehettek is a dolgotokra.
– És az embereim?
– Mint mondtam, megkavarom a szart. Mindent megteszek,
hogy szabadon eresszék őket mint Orz küldetésének segítőit. –
Etzi elfintorodott. – Daníz most egy gyújtóbomba. Sedial
szövetségesei vagy megpróbálják mindezt a szőnyeg alá söpörni,
és hagyják, hogy úgy intézkedjek, ahogy jónak látom, nehogy
tovább fokozódjon az elégedetlenség...
– Vagy? – kérdezte Styke.
– Vagy nagy hűhót csapnak.
Styke Etzi arcát tanulmányozta, és olyasféle elszántságot
látott rajta, amilyet tegnap éjjel még hiába is keresett volna.
Kezdte megkedvelni őt, még a tudálékos természete ellenére is.
– Biztos vagy benne, hogy meg tudsz védeni minket?
– Ha minden kötél szakad, még mindig színlelhetek
tudatlanságot. Csak védelmeztem a fivéremet, mert abban a
tudatban voltam, hogy kegyelmet kapott. – Etzi elgondolkodott,
orrlyukai kitágultak, és közelebb hajolt hozzá Orz fölött. – Nem.
Ennél többről van szó. Az a sárkányember megölte az anyámat.
Hagyjuk a politikát... pokolba minden kapcsolatrendszerrel és
intrikával. Ezt nem hagyhatom annyiban. Meg tudod érteni?
– Azt hiszem, igen.
– Helyes. Arra kérlek, hogy bujkálj itt még egy napig, amíg
elvégzem az előkészületeket.
 32. FEJEZET

A szerelmem halott.
Csaknem tizenhárom hónapig ez volt az utolsó bejegyzés
Tamás tábornagy naplójában, és Vlora most azon kapta magát,
hogy órák óta ezt bámulja. A harmincéves könnycseppekkel
szennyezett papírt tanulmányozta. A remegő kézzel írt betűket
vizsgálta. Tűnődve üldögélt a nyitott naplóval az ölében, és csak
bámult a semmibe.
Két nap telt el azóta, amit az emberei az éjféli mészárlásnak
neveztek el. Ez aligha mutat majd jól Vlora neve mellett a
történelemkönyvekben, mégsem ellenezte. Hogyan is tehette
volna? E két nap alatt ezt a naplót bújta, és Tamás hibáit kereste
benne – balsorsú hadjáratokat, az ő nevében elkövetett
atrocitásokat, vagy olyan győzelmeket, amelyekért lesújtóan
nagy árat kellett fizetnie. Vlora mindegyikre talált példát,
azonban Tamás sosem számolt be mardosó bűntudatról. A
legközelebb akkor járt hozzá, amikor három bejegyzését azzal a
sorral zárta: „Ebből tanulni fogok.”
 Vlora tudta, hogy a férfit mardosta a bűntudat.
Tinédzseréveit az ő otthonában töltötte, és a vacsoraasztal
mellett újra meg újra meghallgatta történeteit a gurlai
hadjáratokról. Azon tűnődött, hogy talán tudta, halála után
mások is olvasni fogják a naplóját, és a történelem számára
megőrizte benne határozottságát.
Amitől ez a kurta bejegyzés csak annál nagyobb súllyal esett
latba. A szerelmem halott. Semmi több. Csak egy dátum – azé a
napé, amikor hírét vette, hogy a kezek kivégezték a feleségét.
Érthető módon az egész oldal gyászról árulkodott. Ha Tamás
közönséges ember lett volna, ez az oldal nem lenne több a
szeretett nő elhalálozásának puszta feljegyzésénél. De Tamás
nem volt közönséges ember, és a következő – tizenhárom
hónappal későbbi – bejegyzéstől kétségkívül mindenkinek
lúdbőrözne a háta, akinek van bármiféle halvány fogalma a
történelem elmúlt éveiről.

Bosszú. Megtorlás. Igazság. Nincs olyan súlyú szó,

amely kellőképpen kifejezné, hogy mit készülök
mozgásba lendíteni. Akár sikerrel járok, akár elbukom,
a történelem ambiciózus emberként emlékszik majd
rám. Köpök erre a szóra. Ez nem az ambícióról szól.
Semmi olyat nem nyerhetek, ami képes megtölteni a
szívemet. Egyetlen célom, hogy eltöröljem azokat, akik
elvették őt tőlem. Kitörlöm a történelemből a nevüket,
vagy belehalok a próbálkozásba.
Fogalmuk sincs, mit tettek.
 Bő egy évtizeddel e bejegyzés után Tamás megbuktatta az
utolsó adrói királyt, és kiprovokált egy háborút, amelynek
következtében Kez királyával annak saját családja végzett. Vlora
beleborzongott e sorok olvasásába.
A történelem kontextusában ez az oldal egy hadüzenet két
ország nemesi intézménye ellen. Egy olyan háború kezdete,
melyet egy napon egy szegény gyógyszerész fia nyer majd meg.
Súlyos szavak. Jelentősek. De az éjféli mészárlás után Vlora már
azt is látta, hogy mibe kerültek. Milliók szenvedtek. Egyetlen
férfi gyásza miatt. Vlora ezt nem tudta megbocsátani neki,
ahogy magának sem tudta megbocsátani az őt ért veszteség
hatására hozott saját rossz döntéseit.
Ebből tanulni fogok. Vlora vett egy nagy levegőt, becsukta a
naplót, letette a párnájára, és hosszú, mély merengésbe süllyedt.
Odakint éppen tábort bontott a sereg. Két hordár egymással
viccelődve várta, hogy Vlora elhagyja a szállását, ők meg
tehessék a dolgukat, és kocsira pakolhassák a sátrát.
Felvette a zubbonyát meg a kalapját, majd a kardját botnak
használva kibicegett a sátrából, és belehunyorgott a reggeli
fénybe. A Kelet-Fatraszta repedezett talaján kavargó enyhe köd
gyorsan oszladozott a felkelő nap ereje alatt. A hadsereg jó pár
dombon és gyapotfarmon sorakozott fel, és Vlora úgy érezte, új
szemmel néz a sátortengerre. Meg kellett változnia. Tanulnia
kellett. Jobbá kellett válnia.
Davd állt őrt a sátra előtt. Amikor Vlora kilépett, a férfi
megmerevedett, és szalutált neki. A két fiatal hordár elsütött
még egy poént, majd vigyázzba állt. Vlora elhessegette őket.
– Öt perc. Szívódjanak fel, aztán jöjjenek vissza, és bontsanak
le mindent.
 – Igenis, asszonyom! – válaszolták, majd egymást kergetve
rohantak tova a táborban.
Távozásuk után sokatmondó csend maradt Vlora és Davd
között. A férfi fájdalmasan merev tartásban, vállára vetett
puskával meredt maga elé.
– Pihenj – mondta Vlora.
A férfi meg sem moccant.
Vlora a fogát csikorgatta. Tanulj. Lassan kieresztette a
levegőt, majd így szólt:
– Davd, szeretnék bocsánatot kérni a múltkoriért. Csak azt
mondtad, amit kérdeztem tőled, a kirohanásom pedig
teljességgel elfogadhatatlan volt.
Lehetetlennek tűnt, hogy Davd még jobban megmerevedjen,
és mégis: válla megfeszült, keze olyan erővel markolta a
puskáját, hogy elfehéredtek a bütykei.
– Az én hibám volt, asszonyom.
– Nézz rám.
Davd összerezzent.
– Nézz rám – parancsolta Vlora.
Davd végül lassan felé fordult, és egymás szemébe néztek.
– Asszonyom – mondta, és nyelt egy nagyot.
– Nem a te hibád. Az enyém. Az elmúlt két évben ti,
lőpormágusok a legértékesebb társaim közé tartoztatok. Nem
csak alárendelt tisztek vagyok, hanem barátok is. Ezt a
kapcsolatot nem lett volna szabad kikezdenem. Kérlek, bocsáss
meg.
Pár másodpercet követően Davd végre leeresztett, akár egy
lufi.
– Természetesen, asszonyom.
 Vlora megérintette Davd könyökét.
– Köszönöm. Igyekszem jobb tisztté válni. Igyekszem tanulni
a hibáimból.
– Ön nem...
Vlora gyengéden elhallgattatta.
– Csak semmi közhely. Kapok eleget a vezérkaromtól. A
háború hátralévő része gyötrelmes lesz. Minden barátomra
szükségem van, és remélem, te is azok közé tartozol, akikre a
leginkább számíthatok.
– Ez nem is kérdés. – A formalitás ugyan végre kiveszett a
hangjából, testtartása azonban továbbra is merev maradt. Időbe
fog telni, hogy a kapcsolatuk helyrejöjjön. Vlora remélte, hogy
egy nap ugyanolyan lesz, mint egykor. Hálája jeléül biccentett a
férfinek.
– Megkeresem Bót. Elkísérsz?
A cifra selyemköntöst viselő Borbadort pipát pöfékelve
találták. Mellette tucatnyi hordár bontotta szét a kis
vászonpalotát, amelyet ő meg Nila utazósátorként emlegettek.
Nilát sehol sem lehetett látni, viszont fél tucat tiszt gyülekezett
Bo körül, és mind csupán köntöst viseltek, amelyet valószínűleg
magától Bótol kaptak. Kialvatlan szemmel bámulták a dolgozó
hordárokat, mintha elaludtak volna, és úgy kellett volna kirúgni
őket a sátorból. Csak Bo tűnt teljesen ébernek, mint aki számára
ez mindennapi rituálé.
Az egyik tiszt észrevette Vlorát, odasúgott valamit a
többieknek, mire mind szétfutottak. Vlora igyekezett nem
megjegyezni az arcukat – nem akarta tudni, kik azok és végül
megállt Bo mellett. Davd tartotta a tiszteletteljes távolságot.
 – Tényleg nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy
végigmész az összes tisztemen, ugye?
– Persze hogy nem – válaszolta vidáman Bo.
– Ragaszkodhatnék hozzá, hogy hívj meg az egyik partidra,
de gondolom, az bizarr lenne.
Bo felvonta a szemöldökét.
– Nem arról van szó, hogy bizarr lenne. Hanem arról, hogy
teljesen földbe döngölnéd a hangulatot.
– Tudok én szórakoztató társaság lenni.
Bo olyan hangosan nevetett fel, hogy rátört egy
köhögésroham. Kétrét görnyedt, és addig csapkodta a térdét,
míg végül Vlora úgy érezte, muszáj megveregetnie a hátát. Bo
kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, majd egy utolsó
kuncogást követően összeszedte magát.
– Persze. Igazi mókamester vagy. Különösen manapság.
– Ez fájt – válaszolta Vlora. Tényleg fájt egy kicsit, de Bo
barátságosan átkarolta őt, és ez valamennyire elvette a
megjegyzés élét.
– Drága nővérem, fogalmad sem lenne, mihez kezdj egy
orgián. És ezt bóknak szánom. Te egy igazán rendezett, tisztes
ember vagy. A mindenfelé hajlongó végtagok tucatjai csak
feldühítenének.
– Kösz. Azt hiszem.
– Nincs mit. Mikor indulunk?
– A menetoszlop eleje már úton van.
– Á. Valószínűleg ideje felvennem a nadrágomat. Hé! Te ott,
azt az utazóládát hagyd békén. Abban van a nadrágom!
Vlora Bo arcát mustrálta. Könnyű volt extrém züllését egy
Kiváltságos szokásainak számlájára írni, de a férfi a saját mély
traumáit is ezzel leplezte. A közelmúlt fejleményei után Vlora
úgy döntött, nem siet elítélni miatta.
– Kérnék tőled egy szívességet – mondta.
– Igen?
– Komoly, őszinte választ várok. Van bármi fogalmad róla,
hová ment Olem?
Bo megdermedt.
– Nem... – próbálkozott bizonytalanul.
– Most hazudsz nekem?
– Nem – válaszolta a férfi kissé magabiztosabban.
Vlora addig meredt egyenesen a szemébe, amíg Bo
fészkelődni nem kezdett.
– Van egy tippem – tette hozzá végül. – De nem lehetek
biztos benne, hogy igazam van. Nem mondott semmit, amikor
elment, de mindenki, akinél kérdezősködtem, azt állította,
egyértelműen nem akarta, hogy kövessék vagy megtalálják.
– Tudod nélkülözni néhány civil ruhás felderítődet?
– Úgy érted, kémemet?
– Igen, úgy értem.
– Azt akarod, hogy vadásszam le? – kérdezte Bo grimaszolva.
– Csak azt akarom, hogy találd meg. Megírok egy levelet
négy példányban, hogy a kémeid magukkal vihessék. Ha
megtalálják, csak adják át neki a levelet. Ez minden.
– Mi áll a levélben?
– Bocsánatkérés.
– Valószínűleg jó ötlet.
Vlora szeme összeszűkült.
– Nos?
– Nos mi?
 – Segítesz?
Bo elgondolkodva csettintett a nyelvével.
– Persze hogy segítek. Ki vagyok én, hogy útjába álljak az
igaz szerelemnek?
– Ne csináld – figyelmeztette Vlora.
– Bocs – vágta rá Bo. – Nem akartam ezzel viccelődni.
Tudom, menynyire fáj ez neked. Megteszem, amit tudok, de
nem ígérhetek eredményeket.
– Csak a levelet kell kézbesíteni. Semmi egyéb
magyarázkodásra nincs szükség.
Bo ezen elmerengett egy pillanatra.
– Jó, rendben. Ennyit megtehetek.
– Köszönöm – válaszolta halkan Vlora. – Mint mondtad,
rendezett ember vagyok, úgyhogy igyekszem rendbe tenni a
magánéletemet, hogy befejezhessem ezt a hadjáratot.
– Remek ötlet.
Vlora elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Hogy fest a vidék köztünk és a Felső-Hadshaw között?
– Úgy húsz perce beszéltem az egyik felderítőddel. A jelek
szerint Etepali tábornok hadserege még mindig az éjféli
mészárlás helyszínén van, takarítanak, és a sebesülteket ápolják.
Szerintem Etepali a jövőben meggondolja, hogy az utadba
álljon-e.
– Tudod, le kéne lövetnem azt a felderítőt, amiért előbb
jelentett neked, mint nekem – jegyezte meg szárazon Vlora.
– Jaj, ne duzzogj már. Először a vezérkarodnak jelentett, csak
utána nekem. Egyébként is, te meg én ugyanazon az oldalon
állunk. – Bo rávigyorgott, de a mosoly végül lehervadt az
arcáról. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet a hátunk mögött
hagyni Etepalit?
– Egyáltalán nem, de most a gyorsaság a legfontosabb. Ha
leállok vele babrálni, talán bottal üthetjük a nyomát annak a
valaminek, amit a danízok Sárga Szurdokban ástak elő.
Bo a száját húzva bólogatott.
– Világos. Amennyire tudjuk, a Felső-Hadshaw-hoz vezető út
tiszta. Nagyjából harminc kilométerre tőlünk, délre még mindig
van egy daníz hadsereg, de az egyelőre tartja a pozícióját. Egy
másik daníz hadsereg nagyjából hatvan kilométerre jár, tőlünk
délnyugatra, és az első felé tart. Valószínűleg tegnap szereztek
tudomást az éjféli mészárlásról, és ahogy Etepalit, alighanem
őket is nagyobb óvatosságra inti.
– Helyes. Akkor erőltetett menetben indulunk a Felső
Hadshaw-hoz. Ha magunk mögött hagyjuk a folyót, nem lesz
már a hátunkban senki.
– Előttünk viszont lesz három hadsereg is.
– Azon a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk.
– Hát ez remek – jelentette ki szárazon Bo. – De azért van
némi rossz hírem.
Vlora egy pillanatra a kezébe temette az arcát.
– Akarom én ezt hallani?
– Nem, de hallanod kell.
– Basszus. Mondd.
Válasz helyett Bo egyszerűen elsétált. Nem ment messzire:
megállt az utazóládánál, amely miatt nemrég rákiáltott a
hordárokra. Felnyitotta, majd minden formaság vagy akár egy
gramm illendőség nélkül ledobta magáról a köntösét. Egy
hangos „Aha!” kíséretében előtúrt a ládából egy nadrágot, és
öltözni kezdett. Miután talált egy inget is, végre síri
arckifejezéssel felnézett Vlorára.
– Megérkeztek a politikusok – közölte vele.
– Hogy mondod?
– Sok huzavonába került ám, hogy egy egész hadsereget
kivezényeljek Adróból. Noha e katonák többsége épp nem volt
aktív szolgálatban, attól még mindig adrói állampolgárok, és ez
nem csak holmi zsoldosszerepben tetszelgő kósza dandár. A
távozásuk az egész adrói törvényhozást felizgatta. Reméltem,
hónapokba telik majd nekik, hogy összeszedjék magukat, és
utánunk küldjenek valakit.
Vlorába belemarkolt a kétségbeesés.
– Utánam küldtek valakit, hogy állítson meg?
– Negyvenezer adróit vontál be egy külföldi háborúba –
jegyezte meg Bo. – Persze hogy utánad küldtek valakit, hogy
állítson meg. Ez még nem jelenti azt, hogy sikerrel is fognak
járni, de valószínűleg bazi sokat fognak kellemetlenkedni.
– Tudod, kit küldtek ide?
– Tegnap késő este kaptam a hírt. Egy szakasz adrói érkezett
egy különleges követtel, hogy kiderítsék, mi a pokolban
mesterkedsz.
Vlora szíve elnehezedett.
– És ki az a követ? – kérdezte ismét, kissé nyersebben.
– Delia Snowbound.
– Á. – Lady Snowbound nem csupán Vlora politikai
ellenfelének számított, egyike volt azon kevés nemeseknek is,
akik annak idején túlélték Tamás tisztogatását. A családja
maradéka még az adrói-kez háború előtt meghalt, ő pedig
általános amnesztia keretében tért vissza az országba. Az egész
karrierjét annak szentelte, hogy lerombolja Tamás örökségét:
felügyelte az általános lefegyverzést, a tisztek
kényszernyugdíjazását, és még Ricard Tumblarnál, a kormány
vezetőjénél is befolyásra tett szert.
Nagyon is valószínűnek tűnt, hogy ö maga kérte, küldjék ide
különleges követként. Bármire képes lenne, hogy kiszúrjon
Vlorával.
Ez nem holmi bonyodalom volt. Hanem katasztrófa.
– Úton van ide? – kérdezte Vlora, és hirtelen nagyon
gyengének érezte magát.
– Pár nap múlva megérkezik.
– Tudjuk, mik a parancsai?
– Nem. Csak annyit tudunk, hogy az adrói kormány teljes
körű felhatalmazásával cselekszik.
– Pokolba.
Bo lezárta a ládáját, leült, hogy felhúzza a csizmáját, és
halkan szidta a műlábát.
– Én valami erősebb szót használtam volna. Akarod, hogy
történjen vele valami?
– Arra célzol, hogy rendeljem el a saját kormányom egy
ügynökének meggyilkolását? – Vlora felkapta a fejét, hogy
megbizonyosodjon róla, senki sincs hallótávolságon belül. Ez
még Bótol is túl sok volt.
A férfi megvonta a vállát.
– Csak kérdeztem.
– Nem. Nem fogjuk megöletni, bármennyire szeretném is. –
Tanulj. Légy jobb ember. – Egyéb javaslat?
– Sajnos kétlem, hogy lenne annyi pénz a világon,
amennyivel lefizethetnénk. Jobban gyűlöl téged, mint te őt.
 – Használható javaslat?
Hosszú csend ereszkedett rájuk, és nyugtalanul bámulták
egymást. Ez Vlora egész hadjáratát kisiklathatta. Számított rá,
hogy valamikor szembe kell majd néznie az adrói kormány
vizsgálatával, elvégre mélyen belefolyt egy külföldi háborúba,
amelyhez még csak fel sem bérelték a zsoldostársaságát. Épp
csak arra nem számított, hogy erre az elszámoltatásra még a
hazatérése előtt sor kerül. Már elfogadta magában a lehetőséget,
hogy korai nyugdíjazásba kényszerítik, vagy akár száműzik a
történek miatt. De ha minderre most kerül sor?
Röviden fontolóra vette Bo javaslatát, majd ismét elvetette.
Nem fog a saját honfitársa megöletésének szintjére süllyedni.
– Úgy nézel ki, mint akinek támadt egy ötlete – jegyezte meg
Bo. Vlora ismét végigvette magában a lehetőségeket, és
igyekezett előállni bármivel, ami felkészítheti a különleges
követ érkezésére.
– Nem valami jó ötlet. De mégis valami.
– Mi?
– Hoztál magaddal katonai ügyvédeket?
– Párat – vonta meg a vállát Bo. – A legtöbb hadseregben
akadnak. A tiédben nem?
– De igen, de minél többükkel konzultálni akarok Lady
Snowbound érkezése előtt. Ebéd után küldd őket hozzám.
 33. FEJEZET

Két nappal Meln-Dun elrablása után Michel megkapta az első

jelentését Smaragdtól. Az aktát egy lakóház álfala mögött
hagyták hátra, Zöldtűzmély peremén. Michel magához vette, és
visszavitte a szobába, amelyet Ichtraciával kaptak Jiniel
főhadiszállásán. Bement, becsukta az ajtót, és feltekerte a lámpás
fényét, hogy alaposan elolvashassa a jelentést.
Már másodszor ment végig a szövegen, amikor Ichtracia
bejött, és leült mellé.
– Senki sem beszél velem.
– Hmm? – Michel újraolvasott egy mondatot, aztán
újrafókuszálta a figyelmét, és Ichtraciára nézett.
– Félnek tőlem – tette hozzá a nő.
– Hibáztatod őket? Egyetlen csettintéssel eltörted az egyik
verőemberük alkarját.
– Igazából csak egy mozdulat volt.
– Mi?
– Egy ujjmozdulat. – Ichtracia feltartotta csupasz kezét, és
demonstrálta a szavait. Gyűrűs- és mutatóujjával apró, de
veszélyes gesztust tett.
 Michel hűvös pillantást vetett rá.
– Ezzel nem segítesz. Miért akarsz egyáltalán barátokat
szerezni?
– Nem ez lenne a dolgom? Barátságosnak és segítőkésznek
lenni?
– Kémként, igen.
– Kívülállóként – helyesbített Ichtracia. – Akár kémkedem
utánuk, akár nem, ezeknek az embereknek tudniuk kell, hogy
az ő oldalukon állok. Emlékszel, mit mondtam a minap? Arról,
hogy találtam egy népet, ami osztozik az én... sajátos
szolgaságomban?
– Emlékszem.
– Komolyan gondoltam. Közelebb akarok kerülni hozzájuk.
Mellettük akarok állni.
Michelt meglepte Ichtracia hangjának komolysága. Félretette
az aktát, és a nő szemébe nézett. És rájött, hogy magányos.
Michel rátalált az övéire, ezzel azonban elszigetelte Ichtraciát.
Már nem egymagukban bujkáló szökevények voltak. Michel
harcolt, Ichtracia pedig csak várta, hogy véghez vigye a tervét,
amelyet nem osztott meg azokkal az emberekkel, akiket ő még
csak nem is ismert.
– Mellettem állsz – válaszolta neki gyengéden. – Ezek az
emberek nem ismernek téged. Nem bíznak benned. Jiniel az én
szavamra befogad téged, de a többiek igazából még engem sem
ismernek. – Hagyta beszivárogni a hangjába a saját
boldogtalanságát. – Hallgattam őket az elmúlt napokban.
Akaratlanul is. Mint kiderült, afféle legenda vagyok számukra.
Látták, ahogy beszivárogtam a Yaret Háztartásba, és azt hiszik,
valamiféle varázsló vagyok, amiért kieszközöltem a
Feketekalaposok bukását. De Jiniel az egyetlen, aki tényleg
ismer engem, és vele se beszéltem évek óta.
– Ez az én népem – folytatta –, de én is kívülálló vagyok
köztük. Nekünk kettőnknek össze kell tartanunk. Meg kell
tennünk, amit csak tudunk, hogy elnyerjük a bizalmukat. De ők
közben száz különböző feladaton és küldetésen dolgoznak. Mi
végezzük a dolgunkat, és felhasználjuk azokat az erőforrásaikat,
amelyeket nélkülözni tudnak a kedvünkért. Ami szinte
bizonyosan nem lesz elég.
– Nem hiszel bennük? – kérdezte kíváncsian Ichtracia.
– Nem arról van szó, hogy nem hiszek bennük. Csak... ahogy
mondtam. Nekik megvannak a maguk küldetéseik, amelyek
szerintük fontosabbak. Nem bánják, ha a danízok ellen kell
dolgozniuk, de szerintük a véráldozat csak mesebeszéd.
Ichtracia dühösen felhorkant.
– Ha ők sem segítenek nekünk, akkor mihez kezdünk?
– Okot szolgáltatunk nekik arra, hogy segítsenek.
Bizonyítékot keresünk. – Michel egy pillanatig elhallgatott, az
információ-visszatartást fontolgatta. Végül józan ítélőképessége
dacára úgy döntött, fontosabb, hogy Ichtracia bízzon benne,
mint hogy tudatlanságban tartsa. Átnyújtotta neki a Smaragdtól
kapott jelentést, és várt, amíg végigolvasta.
Ichtracia pár perc múlva visszaadta neki.
– Semmi – fakadt ki undorodva. – Nyoma sincs eltűnt
embereknek. Semmilyen bizonyíték nincs a véráldozatokra. Ez
nem segít!
– Tényleg nem – bólintott Michel. – De a jelentés többi része
igen.
Ichtracia felsóhajtott.
 – Meln-Dun felültetése bevált.
– Nem csak bevált. Gyönyörűen bevált. Ezek itt tényleges
memók a daníz kormányon belülről. – Michel meglobogtatta
kettejük közt a jelentést. – A Yaret Háztartás három különböző
alkalmat is talált az elmúlt évtizedben, amikor Meln-Dun adrói
ügynökökkel dolgozott együtt. Ezekről még én sem tudtam.
Önmagukban ezek csak megvesztegetések és enyhe
szélhámoskodások, a Feketekalaposok rá se hederítettek volna.
De a daníz paranoia szemüvegén át ezek az állam ellenségévé
teszik Meln-Dunt.
– Szóval Meln-Dunnak vége, Palo Mama pedig ismét nyíltan
tevékenykedhet. Miért is jó ez nekünk? – kérdezte érezhető
frusztrációval Ichtracia.
Michel elmosolyodott, és igyekezett nem túl leereszkedő
hangot megütni.
– Mert ezzel pontosan úgy törhetjük meg Meln-Dunt, ahogy
reméltem.

***

Az immár néhai bányafőnököt egy nyirkos kis cellában

tartották Zöldtűzmély alatt. A kő idelent hideg volt, és víz
szivárgott belőle, amelyet a padló repedései nyeltek el. Amikor
Michel a sikamlós falra tette a kezét, érezte a gőzpumpák
vibrálását – ezek akadályozták meg, hogy a Mélység alsó szintjei
víz alá kerüljenek. Bőven a Hadshaw folyó alatt voltak, sőt a
közelben lévő óceán alatt.
 Michel belépett a cellába, felakasztotta a lámpását az
alacsony mennyezet egy kampójára, és a sarokban kuporgó férfi
felé fordult. Két nap telt el az elrablása óta, és Meln-Dun nem
festett valami jól. Sápadtan reszketett. Szedett-vedett, nyirkos
szalmából álló ágyát épphogy összetartotta egy ágyterítő-
szerűség. A dolgát csak egy sarokba tett vödörben végezhette el.
A szaga alapján azóta nem cserélték, hogy bedugták ide.
Ichtracia is jönni akart, de az efféle kikérdezés mindig
hatásosabbnak bizonyult, ha Michel egyedül lehetett a fogollyal.
Szomorkásan Meln-Dunra mosolygott.
– Sajnálom, hogy ilyen körülmények közt tartanak.
– Dehogy sajnálod. – Meln-Dun szavaiból áradt a düh, ám
semmiféle erő nem maradt bennük. Végtelenül szánalmasan
festett: egy ember, akit egy hajszál választott el attól, hogy
teljesen megtörjön. Michelnek emlékeztetnie kellett magát,
hogy a legtöbben előbb-utóbb szintén ide jutnak. Mindegy,
milyen bátornak képzeli magát valaki, ez semmit sem számít, ha
egyszer elveszít mindent, ami fontos neki. – Te mit keresel itt?
Meg akarsz kínozni?
Michel Meln-Dunra meredt. Úgy tűnt, a kérésének
megfelelően nem bántották.
– Szerinted ezért jöttem?
– Nem tudom. De hallom őket beszélni. Azt tervezik, hogy
megölnek. Gyűlölnek engem. És biztosak akarnak lenni benne,
hogy lassú halálom lesz.
Nyilvánvalóan a cella előtt álló őrökre utalt. Michel azon
gondolkodott, hogy talán véget kellene vetnie az efféle
beszédnek. Ha tényleg be akarják váltani a fenyegetésüket, az
egész tervét tönkretehetik. Ha viszont csak a szájuk járt... nos, az
még jól is jöhet.
– Persze hogy gyűlölnek – sóhajtott fel. – Eladtad a vezetőjük
elődjét Lindetnek, aztán eladtad magadat a danízoknak.
– Azt tettem, amit tennem kellett.
– Önmagadért. Persze, értem én. Azért jöttem, hogy arról
beszélgessünk, mi mindent tehetsz még magadért.
Meln-Dun hosszú másodpercekig bizalmatlanul méregette.
– Mit akarsz tőlem?
– Információt.
– Semmi hasznossal nem tudok szolgálni neked.
– Azt majd én eldöntőm.
Meln-Dun arcvonásai eltorzultak.
– Nem fogok mondani neked semmit.
Michel eljátszotta, hogy az egész világ terhét ő cipeli a vállán.
Nem esett nehezére. Talált a falon egy majdnem száraz helyet,
mire nekidőlt, és sóhajtott egy nagyot, miközben a lehető
legközömbösebb képet vágta.
– Ez a te döntésed.
– Az... az enyém?
– Persze. Nem akarom lehorzsolni a bütykeimet az arcodon.
Csak azért jöttem, hogy feltegyek pár kérdést.
– És ha nem válaszolok?
Michel megvonta a vállát.
– Nem az én bajom.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy megfordulok, és kisétálok innen. Semmi
sem változik. Idelent maradsz, reszketsz a sötétben, hallgatod az
őrök brutális fantáziálását, és eszegeted a moslékot, amelyet eléd
öntenek, míg végül tüdőgyulladást kapsz, és meghalsz.
Meln-Dun fogai jól hallhatóan vacogni kezdtek.
– Vagy – folytatta Michel – válaszolsz a kérdéseimre, én meg
itt hagyok neked egy lámpást, egy takarót meg egy száraz
matracot. Apró kedvességek, érted?
Meln-Dun úgy bámult rá, mintha valami pokolból szalajtott
démon lenne.
– Mi lesz velem? – suttogta.
– Most vázoltam fel a lehetőségeidet – válaszolta Michel. –
Persze az is előfordulhat, hogy a többiek elveszítik a türelmüket,
és kivégeznek. Tiszta és gyors halál. Valószínűleg jobban járnál
vele. – Michel igyekezett különbséget tenni önmaga és a többiek
között. Két külön entitás. Egy remény, amelybe a fogoly
belekapaszkodhat.
– Már ha segítek neked.
Michel vett egy nagy levegőt.
– Sosem leszel ismét szabad, nagy hatalmú ember, Meln-
Dun. De ha segítesz nekem, azzal lehetővé teszed nekem, hogy
én is segíthessek neked. Legjobb esetben valahol vidéken kötsz
ki a háború után, állandó őrség alatt, de bizonyos fokú
kényelemben és önállósággal.
Ez a legjobb eshetőség nem hangzott különösebben jól Meln-
Dunnak. Még jobban összegörnyedt, tekintetébe borzalom
költözött, kezével a térdét markolászta.
– Nem fogtok nyerni, ugye tudod? – mondta némileg
megerősödött hangon. – A danízok... le fognak verni
benneteket.
– Én a helyedben nem szurkolnék a danízoknak.
 – Ki fognak szabadítani – szegte fel az állát Meln-Dun. –
Kiszabadítanak engem, amikor kifüstölnek benneteket.
Elmagyarázom nekik, mi történt, és...
Michel elveszítette a türelmét, és Meln-Dun ölébe dobta
Smaragd jelentésének néhány gondosan kiválogatott részletét.
– Felteszem, értesz annyit danízul, hogy el tudd olvasni.
Meln-Dun lassan felemelte a jelentést, és hunyorogva
átlapozta.
– Ezek az áruló Meln-Dunról szóló belső feljegyzések –
magyarázta Michel.
– Ezek nem valódiak.
Michel ismét vállat vont, mintha nem számítana.
– Valószínűleg tényleg meg tudnám hamisítani őket. A
nyelvtan hibátlan belövése ugyan problémás lenne, hacsak nem
találnék egy anyanyelvű danízt, aki hajlandó hamisítványokat
készíteni nekem. De semmi ilyesmire nem volt szükség. Ezeket
a kormányépületből loptuk el.
Meln-Dun ismét átlapozta a jelentést, majd metsző pillantást
vetett Michelre.
– Felültettél. Minden, amit mondtál nekem, amikor a minap
felébresztettél...
– Igaz volt – fejezte be helyette szelíd mosollyal Michel. –
Kivéve azt a részt, hogy Dahrénak dolgozom. Tényleg kelepcébe
kerültél, és a danízok tényleg kiszálltak hozzád, hogy
letartóztassanak. Ez nagyjából egy órával a távozásunk után
történt, és minden addigi gyanújuk, amiért egyébként
meglehetősen keményen megdolgoztam, megerősítést nyert,
amikor azzal szembesültek, hogy minden értékeddel
elmenekültél. – Michel megvakarta a tarkóját. – Te már halott
vagy számukra, Meln-Dun. Mindegy, mi az igazság. Azt hiszik,
tudják az igazságot, és ha valaha rád találnak, gondolkodás
nélkül kivégeznek.
Meln-Dun elborzadva meredt Michelre, akinek el kellett
ismernie magában, hogy ez is a kínzás egyfajta formája. Elővett a
zsebéből egy újságot, és Meln-Dun kezébe nyomta.
– Harmadik oldal. A danízok máris átvették a bányádat. Több
művezetődet is bevitték kikérdezésre. Ennél többet
természetesen nem mondanak, mert nem akarják nagy dobra
verni az árulásodat. Fű alatt viszont vérdíjat tűztek ki a fejedre.
– Mik a kérdéseid? – A szavak hirtelen szakadtak ki Meln-
Dun szájából. Michel végre megtörte.
– A danízok tényleg palókat rabolnak el a saját céljaik
érdekében?
Meln-Dun szeme olyan gyorsan villant meg, hogy Michel
észre sem vette volna, ha nem figyeli nagyon alaposan.
Felismerés. Aztán félelem. A néhai bányafőnök elfordult, és a
lábára szegezte a tekintetét.
– Erről semmit sem tudok.
– Egész biztos? – ösztökélte türelmesen Michel.
– Egész biztos. – Tiltakozását kétségbeesett véglegességbe
csomagolta, mintha abban reménykedett volna, hogy ha elég
erélyes, akkor annyiban hagyhatják a témát. – Mi mást akarsz
még tudni?
– Az eltűnésekről akarok tudni – erősködött Michel.
Meln-Dun hirtelen talpra ugrott.
– Semmit sem tudok róluk! – Egész testében remegve bámult
Michelre, majd visszarogyott az ágyára, és a fal felé fordult.
 Michel adott neki pár percet. Egyikük sem szólt egy szót sem,
csak a csorgó víz hangját és Meln-Dun bizonytalan légzését
lehetett hallani. Michel a kétség legapróbb szikrája nélkül tudta,
hogy rátapintott valamire. De bármi volt is az – ha Meln-Dun
ismerte az elrablások mögötti igazságot, melytől Michel annyira
félt –, túl sötét lehetett, semhogy a kapzsi, vén kígyó nyíltan
beszéljen róla. Michelnek időt kellett volna adnia neki, de abból
éppen kifutott.
– Tudod, miért nem kínoztak és öltek még meg?
Meln-Dun rettegve rázta meg a fejét.
– Mert én kordában tartom a farkasokat, Meln-Dun. Mert
szerintem többet érsz a palóknak élve, mint holtan. Okét is
meggyőzhetem erről, de csak akkor, ha adsz némi útmutatást. –
Semmi válasz. Michel némán káromkodott. – Kapsz huszonnégy
órát. Vagy válaszolsz nekem, vagy hagyom, hogy Palo Mama
döntsön a sorsod felől. – Michel kinyitotta az ajtót. – Itt hagyom
a lámpást és a papírokat. Hogy legyen mit olvasgatnod. És
legyen min gondolkodnod. – Bezárta maga mögött az ajtót,
biccentett az őröknek, és felment az utcaszintre.
Ichtracia már várt rá. A cellák fölötti egyik szoba falának
dőlve ült.
– Van valami? – kérdezte, miközben felállt. Hangját és
tartását izgatottság színezte. Tudni akarta... igazoltnak akarta
érezni a nagyapja iránti gyűlöletét. Ez a gondolat egy pillanatra
valamiért szomorúsággal töltötte le Michelt.
– Valami – válaszolta Michel. – Valami határozottan van.
– Pedig ez nem úgy hangzik, mintha lenne.
Michel végiggondolta a lenti beszélgetést.
 – Szerintem jó irányba tapogatózunk. Az az érzésem, hogy
Meln-Dun tudott az eltűnésekről, talán még szerepet is játszott
bennük.
– De nincs bizonyíték, mi? Nem adott semmi nyomot, amit
követhetnénk?
– Még nem. – Michel lenézett a cellák felé. Huszonnégy óra.
– Még nem, de fog.
 34. FEJEZET

Styke a padlón feküdt, Maetle gyengélkedőjének plafonját

bámulta, és azon a több ezer órán merengett, amelyet
hasonlóképpen töltött el a Szárazpart határain kívüli
munkatáborban. Időtöltés gyanánt játékokat talált ki –
kavicsokat válogatott, gondolatkísérleteket végzett, még új
háborús himnuszokkal is előállt. Most egyik sem jutott eszébe,
mindet elmosta a szabadon eresztése utáni izgatott felfordulás.
Azt kívánta, bárcsak emlékezne rájuk. Akkor talán egy kicsit
elviselhetőbbnek érezné ezt a bezártságot az Etzi Háztartás
egyik eldugott sarkában.
Azóta nem érezte ilyen tehetetlennek magát, hogy eljött a
munkatáborból. Na jó, mégis: a Fidelis Jesszel vívott párbajában.
A Seaward kabinjában való ücsörgésnél viszont rosszabbul ítélte
meg jelenlegi helyzetét. Akkor legalább kimehetett a fedélzetre,
hogy elnézegesse a hullámokat, most meg napokig kellett
rejtőzködnie egy idegen város apró szobájában, bízva egyetlen
ember szavában.
 Valahol mélyen legbelül azt kívánta, bárcsak rosszul sülne el
valami; bárcsak hirtelen bajonetteket maguk elé szegező
katonák bukkannának fel az ajtóban, hogy letartóztassák vagy
megöljék. Akkor legalább előhúzhatná a kését, és csinálhatna
valamit.
Zaj ütötte meg a fülét, mire összerezzent, és az ajtóra
pillantott. A birtok folyamatos hangok kavalkádja volt – játszó
gyerekek, karbantartói munkálatok, dolgukat végző férfiak és
nők a Háztartás falain belül, állandó jövés-menés a falakon
kívül. Ez a serény, virágzó hely az ültetvényen töltött
gyerekkorát idézte fel Styke-ban. A legkorábbi emlékeit az apja
megtébolyodása előttről.
Ez a konkrét zaj azonban több forrásból eredt, és mindegyik
egyre közeledett. Lassan feltápászkodott, és épp akkor fordult az
ajtó felé, amikor belépett rajta öt látogató: Etzi, Maetle, az
éjjeliőr, Ka-poel és Celine. Utóbbi kettő szabadon mozoghatott a
Háztartáson belül. Senki sem kereste őket, és senki sem
kérdőjelezte meg a jelenlétüket.
Etzi ünnepélyesen biccentett Styke-nak.
– Sajnálom, hogy a tervezettnél tovább tartottalak itt. –
Beletúrt a hajába. Fáradtnak, de elégedettnek tűnt. – De végre
haladunk. Gyere velem.
Styke felvette a bakancsát, megbizonyosodott róla, hogy nála
van a kése, majd követte Etzit ki a gyengélkedőből. Le kellett
árnyékolnia a szemét a tűző délutáni nap elől, és hunyorogva
próbálta felmérni a környezetét. Háromnapi tétlenség után a
lába begörcsölt, a válla megmerevedett. Etzi végigvezette egy sor
tökéletes rendben tartott kavicsösvényen, amely a birtok
különböző épületeit kötötte össze, majd egy szűk sikátoron át
megérkeztek egy füves udvarra. Az itteni talajt kissé
megsüllyesztették, hogy egyfajta amfiteátrumot hozzanak létre,
melyet most több száz ember töltött meg.
Styke-ot megrohanta a pánik, amikor az összes daníz arc
feléje fordult. Ostoba érzés uralkodott el rajta, mintha egy
majom lett volna az állatkertben, de végül sikerült kihúznia
magát, összekulcsolnia a kezét a háta mögött, és szenvtelen
kifejezést öltenie. A legtöbb arcra kiült a meglepetés. Az
emberek nyílt kíváncsisággal bámultak rá, közben egymás
között pusmogtak.
– Összehívtam a Háztartást – világosította fel Etzi, és
odavezette az apró amfiteátrum elejére.
– Figyelmeztethettél volna.
– Á. Azt hittem, Maetle már szólt. Bocsánat. – Etzi
elkomorodott, és nem hagyott időt Styke-nak, hogy
megbékéljen a gyülekezés látványával.
– Meg kell bocsánatod nekik. Eleve ritka madárnak
számítanak errefelé a kressiaiak, de ráadásul kétlem, hogy
bármelyikük látott volna ekkora embert életében. És most... –
Felemelte az egyik kezét, mire az amfiteátrum olyan gyorsan
csendesedett el, mint Styke lándzsásai, amikor ő ad parancsot
nekik.
– Barátaim – szólította meg a Háztartását Etzi. – Az elmúlt
három napban két szökevényt rejtegettünk. E szökevények
ugyanazon igazságtalan és törvénytelen támadásnak estek
áldozatul, ami az anyám életének is véget vetett. – Együttérző és
dühös suttogások terjedtek az egybegyűltek soraiban. Etzi
egyetlen intéssel elhallgattatta őket. – A szökevények egyike a
fivérem, Ji-Orz. – A bejelentést felhördülés követte, és ezt a
kollektív izgatottságot már nem lehetett olyan könnyen
lecsendesíteni. Etzi ennek ellenére folytatta: – Orzot a Nagy Ka
engedte szabadon, miután kegyelemben részesítette
Fatrasztában. Hogy miért támadták meg, nem tudjuk. De a
végére fogunk járni, miközben ő az életéért küzd a
gyengélkedőnkön.
Sokan Maetlére pillantottak, bólogatva és suttogva
egyeztették össze rejtélyes elvonulását Orz jelenlétével.
– Mester! – kiáltott fel valaki. – Ki ez az óriás?
Halvány mosoly villant fel Etzi arcán. Ahelyett, hogy
megdorgálta volna a kérdezőt, Styke-ra mutatott.
– Ez az ember Ben. Fatrasztai harcos, és a fivérem
szövetségese. Ami azt illeti, ő mentette meg Orz életét. A
vendégünk lesz, amíg a fivérem felépül a sebeiből, és azt
akarom, hogy úgy bánjatok vele, mint e Háztartás bármely
tagjával. Világos?
Styke megköszörülte a torkát, és az összegyűlteket mustrálta.
Közönséges arcokat látott, olyanokat, amilyenekkel bármilyen
más városban találkozhatna: férfiak, nők, gyerekek; kereskedők,
munkások, diákok; még néhány katona is. Ez ismét gyerekkori
otthonára, az ültetvényre emlékeztette, azzal a különbséggel,
hogy ott egyértelmű szakadék húzódott az ő családja és a
szolgálók között. Itt viszont mintha mindenki a családhoz
tartozott volna. Különös érzés volt, de nem rossz.
Észrevette Celine-t meg Ka-poelt a hátsó sarokban, és kurtán
biccentett nekik. Celine visszaintegetett. Senkinek sem tűnt fel.
Etzi szólt még néhány szót, aztán elbocsátotta a Háztartását.
Styke-hoz fordult, és szárazon rámosolygott.
– Immár nyitva áll előtted a Háztartás kapuja.
 – És bölcs dolog tudatni velük, hogy itt vagyok?
– Mindenki tudja, hogy itt vagy – válaszolta Etzi. – Az utóbbi
két napot azzal töltöttem, hogy megalapozzam a pert Ka-Sedial
ügynökei ellen, akik megtámadtak benneteket. Ma reggel vittem
az ügyet a Háztartástestület elé.
– És biztos vagy benne, hogy nem jönnek majd ide
kérdezősködni?
– Hetekbe fog telni nekik, hogy megtegyék ezt a lépést –
jelentette ki magabiztosan Etzi. – Egy magányos sárkányember
és egy maréknyi külföldi katona kétségkívül érdekességnek
számít, de sokkal jobban izgatja őket az anyám, egy visszavonult
háztartásfő meggyilkolása és a Ka túlkapása. Mint mondtam,
forrongó a hangulat. Senki sem boldog, Sedial pedig nincs itt,
hogy elhallgattassa a vitákat.
Styke szóra nyitotta a száját, de félbeszakította egy gyermek –
egy nagyjából Celine-nel egykorú kisfiú, kusza, sötétvörös hajjal,
széles arccal és vaskos, csaknem pufók testalkattal. Hangosan
megköszörülte a torkát, mire mind Styke, mind Etzi lenézett rá.
– Uram – szólalt meg egy egészen enyhe remegéssel a
hangjában. – Celine szerint ön a Háztartása vezetője.
Styke zavartan pislogott a gyerekre, majd a sarok felé
pillantott, ahonnan Celine figyelte őt, végül Etzire nézett, aki
csak megvonta a vállát.
– Ez végül is igaz.
– Játszhatok Celine-nel, uram?
Etzi látványosan és sikertelenül igyekezett leplezni mosolyát.
Styke mögé lépett, és halkan így szólt:
– Az egyik fiú tegnap megpróbálta megcsókolni.
– És én erről miért nem hallottam?
 – Celine kiverte a fogát. A tejfogát, szóval majd nő helyette
új... de a gyerekek azóta félnek tőle.
Styke felvont szemöldökkel pillantott Celine-re, majd
lenézett az előtte álló fiúra.
– És ez itt?
– Erre itt nem olyan könnyű ráijeszteni. Jerio a neve. Távoli
rokonom. Sokkal udvariasabb, mint az a másik fiú. És sokkal
okosabb.
Styke megköszörülte a torkát.
– Ez Celine döntése – válaszolta gyatra daníz kiejtésével,
majd leguggolt a fiúhoz, és feltartotta elé az egyik ujját. – De
javaslom, ne dühítsd fel.
– Köszönöm, uram! – Jerio még ki se ejtette a száján az utolsó
szót, máris rohant Celine-hez. Amikor odaért, váltottak
egymással pár szót, majd együtt végigszaladtak az
amfiteátrumból kivezető egyik folyosón. Styke úgy érezte,
mintha valami különös, gyermeki rituálé szemtanúja lett volna.
Celine demonstrálta, hogy egyrészt képes a sarkára állni,
másrészt hogy neki van a városban a legmegtermettebb
oltalmazója. És most szövetségeket kötött. Styke ráébredt, hogy
Celine-ből félelmetes tinédzser lesz.
– Uram! – szólalt meg valaki. Ezúttal Etzit keresték. Egy
fiatalember sietett oda sápadt arccal, és belesúgott valamit Etzi
fülébe. Etzi jelentőségteljes pillantást vetett Styke-ra.
– Mi az?
– Az a sárkányember. Odakint van.
– Nem azt mondtad, hogy beletelik pár hétbe, mire
kopogtatnak az ajtódon?
 Etzi halkan elkáromkodta magát, majd a fiatalember után
eredt. Styke követte, közben megtapogatta a kését. Folyosókon
vágtak át, és hamarosan megérkeztek a kapuhoz. Styke most
látta először azóta, hogy három nappal ezelőtt behurcolta rajta
Orzot. A napfényben kisebbnek tűnt, egyfajta nyitott átjárónak,
amely féltucatnyi irányba vezetett el. A nagy ajtószárnyakat
zárva tartották, az emelvényen pedig egy aggodalmas képet vágó
katona fürkészte a falon túli területet. Etzi felmászott mellé.
Styke úgy döntött, lent marad: háttal a falnak támaszkodott,
és a kaput szemmel tartva hallgatózott.
– Jó reggelt, Isten Szolgája – szólalt meg formális
hangnemben Etzi.
Styke nem látta ugyan a sárkányembert, de el tudta képzelni
arcán a leereszkedő, gúnyos mosolyt. Mert pontosan ilyen
embernek tűnt.
– Nyissa ki a kaput – válaszolta a sárkányember. – Árulók
vannak odabent, akiket le kell tartóztatnom.
– Bizonyára téved.
– Nem tévedek, és nincs kedvem a játszadozáshoz. Nyissa ki a
kaput.
Etzi, becsületére legyen mondva, nem tűnt olyan
megszeppentnek,
mint mindenki más. Valószínűleg azért nem, mert a saját
fivére is sárkányember. Megrázta a fejét.
– Ismeri a törvényt, Szolga. Fogja a csatlósait, és tűnjön el. Az
itt tartózkodók az én és a Háztartástestület védelme alatt állnak.
– Nem kell, hogy maga is ráfázzon erre az egészre.
 – Nem fogok – válaszolta Etzi immár erélyesebb hangon. – A
kötelességemet végzem. Vagy már elfelejtette, milyen az, ha
anyja és fivére van az embernek?
– Hibát követ el.
– Ha betör erre a birtokra, és akár csak egy ujjal hozzáér a
fivéremhez és a barátjához, a Háztartás testület olyan dühvel
veti rá magát a mesterére, amilyenre garantáltan nincs
felkészülve. Menjen csak, és kérdezze meg. Beszéljen Sedial egy
bábjával, és derítse ki, mennyit hajlandó kockára tenni egyetlen
szál sárkányemberért.
– Nem csak Orzról van szó. – A sárkányember úgy beszélt,
mint egy felnőtt, aki egy rendetlen gyerekre igyekszik hatni. –
Hanem arról az óriásról is.
– Ő is a védelmem alatt áll.
– Fogalma sincs, miféle kígyót melenget a keblén.
– Nekem inkább ökörnek tűnik. Menjen vissza a mestere
egyik bábjához. Közölje vele, hogy neki ugyanúgy ki kell várnia
a törvényes procedúra végét, mint mindenki másnak.
Styke hallotta, hogy valaki leköpi a kapu alját, majd tucatnyi
lépés távolodott el a birtokhoz vezető gyalogúton. Etzi az
őrhelyről nézte végig az elvonulásukat, majd lemászott. Arcán
nyugtalan kifejezés ült.
– Ez a fickó még problémákat fog okozni nekünk.
– Ezt eddig is tudtad – mutatott rá Styke.
– Igen, tudtam. Hogy értette, hogy egy kígyó vagy?
Styke megvonta a vállát. Nem állt szándékában beszámolni
neki a hadseregről, amely a várostól délre lehet.
– Még mindig sántít?
 – Á, igen. El is felejtettem, hogy számára ez személyes ügy
lehet. Ugyanakkor úgy éreztem, ennél többről van szó. Hogy ez
fontos Sedialnak.
– Megöltem pár sárkányemberét.
– Nem gondoltam volna, hogy kérkedő ember vagy –
jegyezte meg Etzi olyan hangnemben, amiből Styke számára
világossá vált, hogy nem hisz neki.
Megvonta a vállát, és témát váltott.
– Orz azt mondta, a császár Sedial befolyása alatt áll.
– Ez csak... pletyka. – Etzi feszengett, mintha Styke
valamiféle isten-káromlást követett volna el.
– Mi lesz, ha maga a császár parancsolja, hogy nyisd ki a
kaput, és adj át engem meg Orzot a sárkányembernek?
– A császár nem folyik bele ilyesmibe. – Etzi megköszörülte a
torkát, kerülte Styke tekintetét, és a kapuőr felé fordult. – Tartsd
zárva a kaput. Idegeneknek se ki, se be. – Sóhajtott egy nagyot,
és biccentett Styke-nak.
– Még egyszer köszönöm a türelmedet. Sok a tennivalóm, ha
fel akarok készülni az elkövetkező napokra. Nyugodtan járd be a
birtokot. Ha el akarsz menni, küldök veled egy kíséretet. Szép
napot. – Azzal elsétált, mielőtt Styke válaszolhatott volna.
Az egész annak a ténynek a sietős elmaszatolására szolgált,
hogy nem felelt Styke kérdésére. Styke a fogát csikorgatta,
merthogy sokkal többet nem tehetett. Igyekezett felidézni
magában Celine tanácsát: ne vond magadra a figyelmet. Ennek
megfelelően kellett viselkednie Orz felépüléséig.
Ugyanakkor realistának kellett lennie. Tudta, hogy Etzi a
saját céljaira használja őt. Bármikor változhat a széljárás, akkor
pedig ez a menedék csapdává válik. Styke-nak mozgásba kellett
lendítenie a saját terveit.
Gyorsan Etzi után eredt, aki közben befordult egy sarkon, és
már parancsokat osztogatott a Háztartása néhány tagjának.
Kíváncsian nézett fel, amikor Styke odalépett hozzá.
– Sajnálom, Ben, de rengeteg dolgom van.
– Csak egyetlen kérés: meg akarom látogatni a katonáimat a
börtönben.
Etzi ezen elgondolkodott, majd vonakodva biccentett.
– Megpróbálom elintézni.
 35. FEJEZET

Michel és Ichtracia azzal töltötte a szabadidejét, hogy

beilleszkedjenek Palo Mama parancsnoki rendszerébe. Ehhez
pont jól jött Ichtracia vágya, hogy tartozzon valahová, és bár a
nő fenntartotta távolságtartó modorát, folyamatosan jelen volt –
minden pillanatban Jiniel és a helyettesei körül legyeskedett,
felvilágosította őket a danízok módszereiről, és ahol csak tudott,
besegített.
A kesztyűjét nem mutogatta, igazi természetét pedig csak
Palo Mama belső köre ismerte, melynek tagjait titoktartásra
eskették. Michel közben nyitva tartotta a fülét, arra az esetre, ha
a daníz Kiváltságosok és csontszeműek felfigyeltek volna
Ichtracia minapi mágiahasználatára. Ahogy múlt az idő, és nem
masíroztak be ezrével daníz katonák a Mélységbe, Michel
kezdett felengedni.
Szerencséjük volt.
Michel éppúgy belevetette magát a munkába, mint Ichtracia.
Jiniel ranglétráján közvetlenül maga Palo Mama alatt kapott
helyet. De amíg a nő helyettesei látszólag elfogadták a dolgok
állását, Michel érezte rajtuk, hogy kellemetlenül érinti őket.
Vakmerő kémként szerzett hírnevével a csodálatukat nyerte el,
nem a hűségüket. Ahogy Ichtraciának is mondta, még mindig
kívülállónak számított. Ezen változtatnia kellett.
Addig is az a tény, hogy hírnevet szerzett magának,
szorongással töltötte el. Az ismert kém rossz kém. Elég lett
volna egyetlen informátor, vagy akár nevének óvatlan
elsuttogása rossz helyen és rossz időben, hogy Ka-Sedial teljes
dühe lecsapjon rájuk. Azon tanakodott, hogy ismét
megváltoztassa az identitását, és tovább dolgozzon az árnyékból,
vagy inkább végleg hagyja el a várost. Jinielnél jobb vezetőt nem
kívánhattak maguknak a Vöröskéz Fiai: kompetens, intelligens,
tettre kész. Ugyanakkor egyedül nem birkózott meg a
helyzettel, figyelmét ezer különböző dolog követelte. Majdnem
annyira szüksége volt Michelre, mint Michelnek rá.
Ezen a helyzeten töprengett Jiniel irodájának sarkában
üldögélve, amikor Ichtracia diadalmas vigyorral az arcán
beviharzott az ajtón.
– Téged meg mi lelt? – kérdezte Michel.
– Meln-Dun hívat téged. Belement, hogy beszél veled.

***

Ichtracia ezúttal maga is bement Michellel Meln-Dun

cellájába, aki a matracán kuporgott a mennyezetről lógó, de már
kialudt lámpás alatt, ölében a Micheltől kapott újságokkal és
jelentésekkel. Azzal az üres tekintettel révedt a semmibe,
amelyet Michel már sok megtört rabon látott. Michel kicserélte
az elaludt lámpást a sajátjával, és lazán neki támaszkodott a fal
egyetlen száraz pontjának.
– Beszélni akartál.
– Garantálnod kell, hogy nem fognak megkínozni – nyögte
Meln-Dun.
– Nem garantálok semmit – válaszolta hűvösen Michel. –
Mint mondtam, megteszem, amit tudok, hogy kényelmesebben
teljenek a napjaid. De ennek eredményessége teljes egészében
attól függ, hogy mennyire leszel a hasznunkra.
Meln-Dun hosszú pillanatokig csak bámult rá, arcán
érzelmek kavalkádja suhant át. Ichtraciát szinte észre se vette.
Michelben ismét felvillant a szánalom szikrája, de felidézte, mi
mindent tett Meln-Dun, és megkeményítette a szívét.
– Az eltűnésekről akarsz hallani – mondta végül Meln-Dun
leszegett tekintettel.
– Igen.
– Ka-Sedial műve.
Michel Ichtraciára pillantott. A nő meredten bámulta Meln-
Dunt, miközben az szégyenkezve kerülte mindkettejük
tekintetét.
– Folytasd.
– Közvetlenül a megszállás után keresett fel. Azt mondta,
szüksége van emberekre, akik senkinek sem fognak hiányozni.
Azt mondta, ha adok neki hetente kétszázat, elintézi, hogy a
bányám független maradjon, és gondoskodik a népemről.
Michel pontosan erre számított. Tudta, milyen sötét helyre
vezet mindez, mégis görcsbe rándult a gyomra, amikor Meln-
Dun szájából hallotta.
– Mit tettél?
 – Megadtam neki a heti kétszáz embert – suttogta Meln-Dun.
– Kresimir segítsen meg, megadtam neki. Öregembereket.
Gyerekeket. Csavargókat és otthontalanokat. Rábíztam az
összegyűjtésüket néhány művezetőre. Nem akartam tudni a
részleteket.
– Szörnyeteg vagy. – Ichtracia hangjának teljes
érzelemmentessége jobban megragadta Michel figyelmét, mint
bármekkora dühkitörés tette volna. A nő arca kifejezéstelen
maradt, de a szeme izzott. Michel felkészült rá, hogy Meln-Dun
és Ichtracia közé ugorjon, ha szükségessé válik.
Meln-Dun vicsorogva nézett fel rájuk.
– Azért tettem, hogy életben maradjak.
– Azért tetted, hogy meggazdagodj.
– És hogy megmentsem a népemet! Ezreknek adok munkát!
Tízezrek támaszkodnak a bányámra és a projektjeimre a
túlélésük érdekében! Nélkülem az egész Mélység pusztulásra
van ítélve!
– Ne hízelegj magadnak – válaszolta Michel, és igyekezett
kordában tartani a saját dühét. Közönyösnek, szenvtelennek
kellett látszania. – Szóval összegyűjtötted a nincsteleneket. Mi
történt velük?
– Mint mondtam, nem akartam tudni a részleteket.
Michel majdnem fennhangon elkáromkodta magát. Egy
halálraítélt vallomása talán meggyőző bizonyíték Palo Mama és
a helyettesei számára, de a népességet ennyivel még nem lehet
feltüzelni. Többre lett volna szükségük.
– Nem tudsz semmit?
Meln-Dun összerezzent.
 – Tudom, hogy minden éjjel, egy óra körül vitték el őket
folyami hajóval. Egyszerre egypárat.
Ez már valami. Michel előrehajolt.
– És?
– Felfelé mentek velük a folyón.
– Az öböl felé?
Meln-Dun biccentett.
– Nem tudom, azután mi történt velük. Nem kérdeztem...
nem akartam tudni.
– Még mindig szállítod nekik az embereket? – kérdezte
Ichtracia.
– Nem. Nem! Már... Ka-Sedial nem kér többet. Azt mondta,
már elég embert kapott.
Michelnek nem tetszett az Ichtracia arcán átsuhanó rémület,
így meg sem próbálta megállítani őt, amikor átvágott a szobán,
és a grabancánál fogva felmarkolta Meln-Dunt. Kisebb mérete
ellenére szemmagasságba emelte a férfit, és durván megrázta.
– Mikor szállítottál neki utoljára?
– Hetekkel ezelőtt! Azt mondta, nincs szüksége többre. Azt
hiszem... azt hiszem, összesen pár ezer embert adtunk neki.
Ichtracia elengedte Meln-Dunt, és arrébb tántorgott. Egész
testében remegett, és egyetlen további szó nélkül viharzott ki a
cellából. Michel nézte, ahogy távozik, majd visszafordult Meln-
Dun felé.
– Ez minden, amit tudsz?
– Igen – suttogta a bányafőnök. – Semmi mást nem tudok
mondani. Megadom a művezetők nevét, akikkel elvégeztettem a
munkát. Megadom a folyami hajó indulásának helyét. Ez
minden, amit tudok, esküszöm.
 Michel lenyelte az undorát. Meln-Dunnak nem kellett
pontosan tudnia, mire használják ezeket a „nincstelen” palókat,
hogy biztos lehessen benne, semmi jóra. Eladta a saját
honfitársai életét, ráadásul olyanokét, akik megvédeni se tudták
magukat. Komoly kísértésbe esett, hogy megszegje az adott
szavát, és hagyja, hogy Palo Mama katonái széttépjék a
rohadékot. Másodpercekig küszködött ezzel a gondolattal, míg
végre viszolyogva kiment a cellából.
– Adjatok neki egy jobb matracot – mondta Michel az
őröknek. – Meg fényt. – Elindult megkeresni Ichtraciát.
A nő az utcára vonult vissza. Michel egy széken talált rá,
minden porcikája remegett. Gyengéden megfogta a kezét, és
leült mellé.
– Látnom kellett volna, mi történik – suttogta Ichtracia. –
Véget kellett volna vetnem neki.
– Nem tudhattad.
– De tudnom kellett volna. Szándékosan jártam lehunyt
szemmel. – Olyan erősen dörzsölte meg az arcát, hogy
belevörösödött a bőre. – Tudtam, hogy Ka-poel... bár akkor még
nem tudtam, hogy hívják, csak azt, hogy a nagyapámnak van
egy ellensége... tudtam, hogy Ka-poel valamiképp lezárta az
istenkövet. Tudtam, hogy Sedial és a Kiváltságosai meg a
csontszeműi megpróbálják feltörni ezt a zárat. Csak azt hittem,
hogy... – tett egy misztikus kézmozdulatot – mágikus
módszerekkel próbálják megoldani a problémát. Én sose
mentem az istenkő közelébe. Tudnom kellett volna, hogy
azokhoz a mágikus módszerekhez vér szükségeltetik, méghozzá
sok. – A kezébe temette az arcát. – És annak a vérnek az
enyémnek kellett volna lennie.
 Michel a homlokát ráncolva igyekezett követni a
gondolatmenetét, és lassan rájött, honnan fuj a szél.
– Szóval ha azoknak az embereknek a vére Ka-poel
mágiájának semlegesítéséhez kellett, és már hetek óta nincs
szükség további szállítmányokra, az azt jelenti, hogy...
– Ka-Sedial már feltörte az istenkövet – fejezte be helyette
Ichtracia.
– Pokolba.
– Bizony. Pokolba.
– Ha ilyen régóta feltörte, mire vár még? – értetlenkedett
Michel.
Ichtracia a fejét csóválta.
– Ő sem tud mindent. Talán még tanulmányozza, próbál
rájönni, hogyan kell aktiválni. Vagy talán meg akarja várni,
hogy megszerezzék a harmadik istenkövet is. Vagy hogy
leszámoljanak az ellenségeivel. Nem tudom, biztos jó oka van,
hogy miért nem használta még.
Michel reszketegen felsóhajtott.
– Ez nem jó. – Azt kívánta, bárcsak értesíthetné valahogy
Tánielt és Ka-poelt. Muszáj tudniuk erről. Amint lehet, szól
Smaragdnak, de még ha tudja is, hogyan érheti el őket, hetekbe
telik, mire eljut hozzájuk az üzenet. – Na jó, haladjunk szép
sorjában. Ezek után még fontosabb, hogy feltüzeljük a palókat,
ahhoz viszont bizonyítékra van szükségünk.
– Gondolod, érdekelné őket egyáltalán? – kérdezte Ichtracia
kiábrándultan.
– Saját népük ezreinek elrablása és feláldozása? – Michel
végre kiengedte a haragját. Forrt benne a düh, de tehetetlennek
immár nem nevezhette magát. Igenis tehetett valamit, hogy
megbosszulja ezeket az embereket. – Persze hogy érdekelné
őket. Ka-Sedial hibát követett el. – Felállt.
– Hová mész?
– Követem a Meln-Duntól kapott nyomot. Bizonyítékot
keresek. Jössz?

***

Miután Michel megkapta Meln-Duntól a folyami hajó nevét,

Ichtraciával minden gond nélkül megtalálták Zöldtűzmély
délkeleti kijárata közelében. A rakpartot közönséges helynek
találták, többtucatnyi hasonló akadt a Mélységben. Michel
alaposan átkutatta, kérdezősködött néhány helyi munkásnál a
csempészési lehetőségekről, szórt egy kis kenőpénzt. Senki sem
látott semmi rendkívülit. Michel nem volt meglepve. A
legutóbbi incidens óta hetek teltek el, ezek az emberek akkor
talán még nem is voltak itt.
Michel kibérelt egy kis, kétszemélyes kenut. Ichtracia
előreült, ő pedig hátra, és ahogy kijutottak a folyó közepére,
gyorsan felvilágosította a nőt a csónak használatáról.
A folyón nagy volt a forgalom, részben a Mélységnek,
részben pedig a fentebbi területeknek köszönhetően, ahol ide-
oda szállították az ellátmányt és a katonákat. Michel hagyta,
hogy sodorja őket az enyhe áramlat, tekintetét a fennsík
sziklafalán tartotta. Hamarosan kijutottak a Mélységből, és a
kanyon mélyén jártak. Michel csempészzugokat keresett,
kiszögelléseket és katakombákba vezető alacsony bejáratokat –
bármi olyan helyet, ahová a danízok elvihettek egy
öregemberekkel és gyerekekkel teli folyami hajót.
– Az istenkőhöz szállították őket, a várostól délre, ugye? –
kérdezte Ichtraciától.
A nő szomorúan bólintott.
– Amennyire tudom, a vér ereje folyamatosan csökken, ha
egyszer kivonják az áldozatból. Akkor a leghatásosabb, ha
közvetlenül a testből folyatják.
– Je Tura is így írta le a folyamatot. – Michel beleborzongott
az emlékbe. – A férfiak, nők és gyerekek vérét egyenesen az
istenkőre ontják ki.
– Hiteles leírásnak hangzik.
– Tehát ha a Mélységből rabolták el, majd felpakolták őket
egy hajóra, akkor...
– Délnek tartottak velük.
– Igen. – Michel továbbra is a fennsík falát fürkészte, de
kezdett kételkedni benne, hogy bármit is találni fognak. Ha
felrakták az embereket a hajóra, egyszerűen csak átvihették őket
az öblön, majd le a part mentén. – Van az istenkő közelében
elterülő parti síkságon egy bárkakikötő. Lefogadom, hogy oda
vitték az embereket.
Csendben folytatták útjukat a folyón, kerülgetve a rajta
közlekedő hajókat meg az uszályokat, hagyva, hogy az áramlat
kisodorja őket az öbölbe, ahol aztán elhaladtak a lehorgonyzott
nagy daníz hajók mellett. A tiszta időben az óceán úgy festett,
akár egy nagy üveglap. Gond nélkül elkenuztak a hullámtörők
mellett, és délre fordultak a part mentén. Nem voltak egyedül –
rengetegen utaztak le-föl ezen az útvonalon, így
beleolvadhattak a több száz hajóból, csónakból, bárkából és
kenuból álló sűrű forgalomba.
Amint kiértek a kikötőből, eloszlott a döglött halak meg a
városi csatorna bűze, és Michel örömmel szívta be az óceán
levegőjét. Nem is értette, miért nem csinálja ezt gyakrabban, de
aztán eszébe jutott, hogy felnőtt élete nagy részében
informátorként tevékenykedett, ami nem sok lehetőséget
hagyott neki az ártalmatlan élvezetekre.
– Úgy érzem, nem először csinálod ezt – szólalt meg
Ichtracia.
Közel egy óra telt el, amióta utoljára megtörte valamelyikük
a csendet, és Michel most csak vonakodva eszmélt fel kellemes
transzából.
– Gyerekkoromban néha elloptam egy kenut a nagyobb
viharok után, és végigeveztem a part mentén, hátha az
elsüllyedt hajókból kisodort valami értékeset a víz.
– Nem... veszélyes az ilyesmi?
– Rendkívül. De a vízről jobban látni. A trükk az, hogy elég
közel kell maradnod a parthoz, nehogy elsodorjon az ár,
ugyanakkor meg elég nagy távolságot kell tartanod tőle, nehogy
szétkenődj a sziklákon. Egy ilyen nap, mint a mai, kész ajándék.
– Michel hosszú, egyenletes evezőcsapásokkal terelte előre a
kenut a nyugodt vízfelszínen. Kezdett megfájdulni a karja, de
nem érdekelte.
A part miatt aggódott leginkább. A mocsaras, bozótos terület
egyfajta határt képezett az óceán és a síkság között – arra a
borzalmas lápvidékre emlékeztette, amelyet Lindet az utóbbi tíz
évben a kényszermunkásaival igyekezett megművelhetővé tenni
a fennsík körül. Ezt itt néha sziklák, ritkábban pedig tényleges
partként funkcionáló homokpadok szakították meg.
– Van bármi konkrét, amire figyelnem kellene? – kérdezte
Ichtracia.
Michel lassan ingatta a fejét.
– Magam sem tudom biztosan. Bármire, ami nem illik a
képbe.
– Fogalmam sincs, mi nem illik a képbe egy ilyen parton.
Michel nem válaszolt. Kezdte gyanítani, hogy leginkább
azért jött el erre a kis expedícióra, hogy kiszabaduljon a
városból. Mégis miben reménykedett, mit találhat idekint? Egy
nyomot, mint mondta, de a legvalószínűbb nyom egy
bárkakikötőhöz vezetett, amelyet most már látott is nagyjából
másfél kilométerre, tőlük délre. Hamarosan kénytelenek lesznek
visszafordulni. Azt a kikötőt valószínűleg erősen őrzik.
Ichtraciával az oldalán nem akart azzal próbálkozni, hogy
átdumálja magát az ottani őrökön.
További nyolcszáz méter megtétele után Michel az
evezőjével megfordította a kenut, hogy visszainduljanak északra.
Azt a kellemes érzést immár felváltotta a csalódottság. Tényleg
egy teljes délutánt vesztegetett arra, hogy végigevezgessen a part
mentén? Egyre romlott a kedve, és már kezdett kevésbé
koncentrálni, amikor Ichtracia megszólalt.
– Te is látsz ott valamit, azoknál a szikláknál?
Michel követte tekintetével a nőnek az egyik sziklás
kiszögellésre mutató ujját. Nem látott benne semmi kivételeset –
az alapjánál egy rövid, kavicsos part terült el, abból emelkedett
ki az egyik óriási fa törzse. Gyerekként imádta ezeket a fákat.
Felmászott rájuk, kincseket keresett a gyökereik között, és
elképzelte, hogy valójában hatalmas, partra futott hajók.
– Semmit – válaszolta Michel.
– Egy gyerek bujkál a gyökerek mögött.
Michel percekig meresztette a szemét, mire végül észrevett
egy villanásnyi színt és mozgást.
– Igen, tényleg. Két gyerek, ha jól látom. – Behúzta az
evezőjét, hadd sodródjanak, és közben sorra vette a
lehetőségeiket. Viszonylag kevés embert láttak a folyó mentén,
amióta elhagyták Szárazpartot. Megtehették volna, hogy gyalog
mennek vissza, és útközben kikérdezgetnek mindenkit, de azok
a hosszú, mocsaras részek igencsak megnehezítették volna a
dolgukat.
– Nagyon messze vannak a legközelebbi halászfalutól –
jegyezte meg Michel, ahogy végigtekintett a parton. Úgy tűnt, a
gyerekeket csapdába ejtette a mocsár azon a kiszögellésen. – De
lehet, hogy helyiek. Megkérdezhetjük őket, láttak-e bármi
rendkívülit.
A part felé fordította a kenut, ám mire odaértek, mindkét
gyerek eltűnt. Michel végighordozta a tekintetét a környéken.
Nem szívesen ment volna el keresgélni a sziklák közé. Teljesen
kitolta a kenut a partra.
– Te maradj itt – kérte Ichtraciát. – Nem szeretném, ha az a
két tetves kölyök meglepne minket, és ellopná a kenunkat.
– Tényleg megtennék?
– Én ezt tettem volna az ő korukban – szólt hátra Michel a
válla fölött. Átvágott a parton, el az óceántól ostromlott fatörzs
mellett, és mászni kezdett a sziklákon. Amikor felért,
körülnézett. A kiszögellést valóban mocsár zárta körül. A
gyerekeket nem találta sehol, és ránézésre azt sem tudta, milyen
úton jöhettek ide.
Viszont innen látni lehetett az istenkövet. Pár kilométeres
távolságban emelkedett ki a síkságból, akár egy homokba szúrt
gally. Körülötte egy kisebb város nyüzsgött, amelyet a danízok
húztak fel a megérkezésük óta. Munkások, katonák, tudósok,
Kiváltságosok és csontszeműek nyüzsögtek ott. Magát a
monolitot egy hatalmas, de még befejezetlen, állványzattal
ellátott erőd falai vették körül.
A gondolattól, hogy az a kő több ezer ártatlan vérében
fürdött meg, aminek következtében immár aktív és használható,
rosszullét tört rá. Nem tudta, hogy a monolit mágiája vagy
csupán a saját borzalmas tudása teszi, de mintha az egész
horizont sötét szándékkal lüktetett volna. Megborzongott, és
visszafordult a kenu felé.
És szembetalálta magát egy öreg, meghajlott hátú, ősz palo
férfival.
Meglepetésében Michel majdnem leesett a szikláról. Az
öregember egy uszadék fát tartott a feje fölé, mintha épp le
akarta volna csapni vele. Ruhája szakadtan lógott róla, szakálla
és haja rendezetlen, mosdatlan csomókban állt. Éppúgy
meglepődött azon, hogy Michel megfordult, mint ő azon, hogy
ott találta a férfit. Száján kiszaladt egy „hopp!”.
– Csak nem le akart ütni azzal a tuskóval? – kérdezte
szigorúan Michel.
Az öregember meglengette a botot.
– Adja nekünk a kenuját.
Michel a szedett-vedett fegyvert méregette. Az öregember
karja olyannyira remegett, hogy majdnem kiesett a kezéből, így
erősen kételkedett benne, hogy képes lenne kellő erővel
meglendíteni. Michel egyik kezét az öregember, a másikat pedig
a part felé emelte, ahol Ichtracia alighanem látta, mi történik.
Nem akarta, hogy valami meggondolatlanságot tegyen, főleg
nem egy ilyen nyílt terepen.
– Nyugalom – mondta lágyan Michel. – Hé, öreg, segíthetek
valamiben?
– Ideadhatja nekünk a kenuját. – Remegő tagjai ellenére a
férfi hangja erősen csengett.
– És mihez kezdene vele? – kérdezte Michel. – Nem úgy
nézem, hogy képes lenne evezni.
Az öregember ismét megszorította a botot, de aztán
legyőzötten felsóhajtott, és hagyta kicsúszni a kezéből. Michel
most alaposabban is szemügyre vette. Csont és bőr volt, beesett
arca alultápláltságról árulkodott. Michel kíváncsi lett volna,
mióta van itt. Talán egy remete? Vagy egy hajótörött matróz?
Lehet, hogy van valami köze az istenkőhöz? Ez az utóbbi
gondolat indította be Michel kíváncsiságát.
– Ki az a „mi”? – kérdezte Michel.
Az öregember leroskadt a földre.
– Senki – legyintett Michelre. – Csak én. Menjen, tűnjön
innen.
Michel nagyon furcsának találta ezt az egészet. Óvatosan
körülnézett, mert még emlékezett a két alakra, akiket a folyóról
látott. A két gyerekre. Akkor azt hitte, csak helyi kölykök, akik
a part mentén játszanak, ahogyan egykor ő is tette. De az
öregemberrel együtt...
– Szüksége van segítségre?
Az öreg nem nézett fel.
 – Ha vissza akar jutni Szárazpartra – folytatta Michel –,
szívesen elviszem. De nem ragadhatok itt a barátommal maga
miatt. – Próbált olvasni az öregemberből, próbálta kitalálni,
kiféle, miféle lehet. Őrült lett volna? Nem tűnt őrültnek. Csak
kiéhezettnek. – Nézze, kössünk üzletet. Szeretném tudni, van-e
valami különös abban az új citadellában. Ha segít... –
Elhallgatott, mert amikor az istenkő felé intett, az öregember
összerezzent. És még csak nem is kicsit. Teljesen összehúzta
magát. Michelnek elakadt a lélegzete.
Egy öreg palo férfi és két gyerek. Nincstelenek, akik senkinek
sem hiányoznak.
Michel leguggolt, és egyenesen a férfi szemébe bámult.
– Tud valamit arról a helyről?
– Nem – mordult fel az öreg. – Semmit. Tűnjön el.
Nyilvánvalóan hazudott. Michel gyengéd, de határozott
hangon folytatta.
– Mióta van itt?
Nem kapott választ.
– Zöldtűzmélyből jött?
Még mindig semmi válasz.
Michel a gyerekeket keresve nézett körül. Mintha vörös haj
tincset látott volna kilógni egy közeli szikla mögül.
Megmozdult. Nem adta jelét, hogy észrevette volna, fél szemét
az öregen, fél szemét a sziklán tartotta.
– Én a Mélységből jöttem. Embereket keresek, akik onnan
tűntek el. Úgy tudom, néhányukat ahhoz az új daníz
citadellához vitték.
– Fogalmam sincs, miről beszél. – Az öreg szörnyen
hazudott. És egyértelműen rettegett. Michel szeme megakadt
karja ráncos bőrének egy tetoválásán: egy ciprusfa gyökerein.
Michel ismerte ezt a jelet: palo katonák egy nagy csoportja
viselte, akik a fatrasztai függetlenségért harcoltak.
Michel a szájába harapott, és erős, magabiztos hangot ütött
meg.
– A Vöröskéz Fia vagyok, és nem kell félned tőlem, testvér.
Az öregember erre felkapta a fejét. Egész testében
megrázkódott, és hirtelen előrelendült. Michel meglepve kapta a
karjába, és a következő pillanatban már egy zokogó férfit tartott
az ölelésében.
– Egy barát! – sírt fel amaz. – Istenemre, egy barát!
Beletelt egy kis időbe, hogy lecsillapítsa őt, de végül a
gyerekeket is sikerült előcsalogatni a rejtekhelyükről – hárman
voltak, éppolyan toprongyosak, mint az öreg, de nem olyan
kiéhezettek. Odagyűltek Michel köré, a ruháját és a haját
tapogatták. Michel felismerte beszédükben a zöldtűzmélyi
utcagyerekek zsargonját, és ennek megfelelően válaszolgatott
nekik. A gyerekek tapsoltak és nevetgéltek, és azt kérdezték,
mikor mehetnek haza.
Michel igyekezett a feladatára összpontosítani.
Természetesen visszaviszi majd őket a Mélységbe, de előbb
tudnia kellett, mi történt velük. Kétszer is feltette a kérdést az
öregnek, míg végül tömör, szaggatott mondatokban ömleni
kezdtek belőle a szavak.
– Katonák szedtek össze minket. Vagy legalábbis azt hiszem,
katonák voltak. Daníz muskétákkal felfegyverzett palók. Késő
éjjel rángattak ki az otthonomból, figyelmeztettek, hogy
hallgassak. Levittek minket a kikötőbe. Öregembereket, mint
én. Gyerekeket. Rengeteg gyereket. – Az öreg nagyokat
sóhajtott, minden lélegzetvétellel majdnem elsírta magát.
– Hajókba zsúfoltak minket, és levittek a folyón. Végig a part
mentén. Elvezettek minket a citadellához. Ahhoz az... izéhez.
Amikor odaértünk, a danízok étel ígéretével nyugtattak meg.
Egy fennkölt ügy szolgálatáról beszéltek. Vallásról. Istenekről.
Nem értettem mindent, amit mondtak. Tudod, hallottam én már
ígéreteket. – Megtapogatta karján a tetoválást. – Amikor
alkalmam nyílt rá, elosontam. Eltévedtem. Aztán megláttam... a
holttesteket. Először csak a szagukat éreztem. Aztán jött a
látvány. A citadellán belül. Egy tömegsír. Vértelen hullák.
A férfi remegni kezdett. Michel a vállára tette a kezét, hogy
megnyugtassa. Percek múltak el, mire ismét meg tudott szólalni.
– Láttam, ahogy kivéreztetnek egy gyereket. Egy gyereket, a
rohadt életbe is! Elvágták a kis torkát, mintha csak egy
pörköltbe szánt állat lenne, aztán hozzácsapták a fejét a monolit
alapjához. Menekülőre fogtam. Közben sikerült összeszednem
ezt a hármat. Nem hiszem, hogy bárkinek feltűnt volna.
Rengetegen voltunk, az éjszaka sötét volt, a katonák pedig
álmosak. A citadella falának egy vízelvezető árkában jutottunk
ki. De... de eltévedtem a sötétben. A mocsáron keltünk át. Csak
reggel jöttem rá, hogy csapdába estünk ezen az istenverte
sziklán.
– Miért nem mentél vissza a városba? – kérdezte Michel.
– Féltem – válaszolta minden szégyenkezés nélkül a férfi. –
Féltem a kígyóktól meg a feneketlen mocsártól. Féltem a
danízoktól. Féltem, hogy amint visszatérünk, ismét
összefogdosnak minket.
– Mióta vagytok itt?
 Az öregember a legidősebb gyerekre nézett, aki széttárt
ujjakkal tartotta fel a kezét.
– Öt hete. Puszta kézzel fogott halakon élünk. A sziklák alatt
van egy kis barlang. Ahhoz elég nagy, hogy megóvjon a naptól
meg az esőtől.
Michel végignézett a gyerekeken. Nem reagált a hallottakra.
Nem engedhette meg magának ezt a luxust. Meg kellett
acéloznia magát. Borzalmas dolgokat hallott, de neki most el
kellett végeznie a küldetését. Azon tűnődött, mióta lehet itt, de
amikor a part felé nézett, észrevette, hogy Ichtracia alig tíz
lépésre áll tőle. Dühödt arckifejezése arról árulkodott, hogy
mindent hallott. Michel vett egy nagy levegőt, hogy
lecsillapodjon, és visszafordult az öreg felé.
– Van még erőd harcolni?
Az öreg lenézett remegő kezére. Ezúttal szégyen csillogott a
szemében.
– Nem olyan harcra gondoltam – nyugtatta meg Michel. –
Egészen másra. Gyere vissza velem a Mélységbe. Elviszlek Palo
Mamához. Mondd el a történetedet.
– Kinek?
– Mindenkinek.
 36. FEJEZET

Vlora nem kis zaklatottsággal szemlélte a közeledő

hadoszlopot, tudván, hogy ha még mindig meglenne a mágiája,
hosszasan tanulmányozhatná politikai ellenségei arcát, hogy
korai előnyre tegyen szert velük szemben. Ehelyett most csak
főtt a saját türelmetlenségében, és minden múló pillanattal
egyre sötétebb hangulatba került.
A hadsereg letáborozott éjszakára, és Vlora érezte a tüzek
füstjét, ahogy az egyes századok szakácsai nekiálltak valami
vacsoraszerűséget kotyvasztani a fejadagokból. Úgy
tájékoztatták, ő szarvashúst csemegézhet az este – az egyik
tábori követő lőtte, majd eladta a vezérkar szakácsának. Vlora
aligha hitte, hogy tényleg élvezni fogja. Mostanság mindennek
olyan íze volt, mint a hamunak, még a közelmúltbeli
fejlemények után is.
Parancsnokként a fontosabb kötelességei közé tartozott, hogy
a látogatóba érkező politikusokat meghívja vacsorára. Vlorának
esze ágában sem volt így tenni, és úgy döntött, ki fogja élvezni a
kicsinyes húzásból fakadó elégtételt.
 – Majdnem kétezer katona – jegyezte meg Bo. Nila a
sebesültekkel foglalkozott, Bo azonban úgy döntött, csatlakozik
Vlorához. Sabastenien tábornok is velük tartott. Senki más nem
fáradt a megjelenéssel. Delia Snowbound nem számított valami
népszerűnek a katonák körében, a magas rangú tisztek körében
még annyira sem. Vlorának még a legideálisabb körülmények
közt is nehezére esett megőrizne a higgadtságát Delia közelében,
márpedig ezeket távolról sem nevezhette ideális
körülményeknek.
– A főrendészek – köpte megvetően Vlora. Még ebből a
távolságból is felismerte a gyalogság fölött lobogó zászlókat. Az
egyik klasszikus karmazsin színben virított, hegyeket és
könnycseppet ábrázolt. Az alatta lévő kisebb zászló hasonlóan
hivalkodó látványt nyújtott: kontrasztos katonai kékjét ugyanaz
az embléma díszítette, épp csak egy rendfokozati csíkkal a
könnycsepp alatt. A főrendészek katonai rendőrségét az adrói-
kez háború után alapították az új minisztériumi kormányzás
egyfajta királyi testőrségeként. Delia Snowboundnak és
szövetségeseinek sikerült magukhoz ragadni a főrendészek
fölötti irányítást, és onnantól kezdve az ország katonai
vezetésének sakkban tartására használták őket. Elsősorban a
főrendészek ellenőrizték az adrói hadsereg feloszlatását is.
Delia önmagában is komoly sértésnek számított, de a kétezer
főrendész jelenléte valóságos arculcsapás volt, és nyilvánvalóvá
tette Delia szándékait – nem egyszerűen azért jött, hogy a
külföldi háborút vívó Vlora körmére nézzen. El akarta távolítani
Vlorát a hadsereg éléről.
Vlora nem hagyhatta, hogy Delia kihozza a sodrából. Most
nem. Higgadtnak kellett maradnia.
 Bo rásandított, és hátrahőkölt.
– Jól vagy?
– A barátságos mosolygást gyakorlom – válaszolta Vlora.
– Úgy festesz, mint aki a saját lábát készül lerágni.
– Ezért gyakorlom.
– Talán inkább egyáltalán ne mosolyogj. Próbálkozz a teljes
semlegességgel.
Vlora megdörzsölte az állát, hogy enyhítse a belé állt
feszültséget.
– Na és most?
– Úgy nézel ki, mint akinek székrekedése van.
– Sabastenien? – fordult Vlora a tábornoka felé.
Sabastenien megköszörülte a torkát, mint aki mondani készül
valamit, de aztán meggondolta magát.
– Egyetért velem – jelentette ki magabiztosan Bo. – Csak
nyugi. Nem olyan rossz a helyzet.
– Kétezer főrendész és Delia Snowbound. Mégis hogyan
lehetne rosszabb a helyzet?
– Négyezer főrendésszel? – próbálkozott Sabastenien.
– Ezzel nem segít. – Vlora hátradőlt a nyergében, hogy
megpróbálja eloszlatni a válla közé állt görcsöt. Az oszlop tovább
közeledett, és Vlora észrevette, hogy több száz katonája vonult
ki a tábor szélére, hogy szemügyre vegye az érkezőket. Félelem
hasított belé. A főrendészeket jobban fizették, mint a reguláris
hadsereget, és sokukat azon nemesi családok túlélő
leszármazottjai közül toborozták, akiket Tamás és a
szimpatizánsai kiirtottak. Attól tartott, a katonái az ő egyetlen
szava vagy biztatása nélkül is ellenük fordulhatnak.
 És bármit tesznek a saját akaratukból, az mind Vlorára üt
majd vissza.
Az oszlop végre elérte a tábor szélét, és ott megállt. Egy kis
csapat levált a főerőről, és fellovagolt a dombon Vlorához. Vlora
felismerte Deliát, valamint a mellette lovagló férfit is. Delia
magas, vékony nő volt, sólyomszerű vonásokkal és agresszív
aurával, felszegett orral és szinte állandó fintorba merevedett
arccal. Hosszú, szőke haja egészen a lova hátáig lógott.
Lovaszubbonyt és – nadrágot viselt, mintha csak rókavadászatra
készült volna, nem pedig katonai küldetésre.
A férfit Valeernek hívták, és alacsony termetét – alig pár
centivel nőtt Vlora fölé – arroganciájával kompenzálta. Az
eredeti parancsnoktól örökölte a főrendészeket, és mindent
megtett, hogy Delia kis magánhadseregévé faragja őket. A
főrendészek bal váll-lapos, kék-karmazsin egyenruháját viselte.
Pont úgy néztek ki, mint a régi arisztokrácia tagjai, és Vlora
jól tudta, hogy ez nagyon is szándékos.
– Valeer főmarsall – szólalt meg Vlora, amikor azok ketten
már közel jártak. – Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?
Egyikük sem válaszolt, amíg közvetlenül oda nem értek
Vlora és társai elé. Valeer Bót és Sabastenient méregette, mielőtt
Vlorához fordult.
– Egy katonai válsághelyzetnek – válaszolta ekkor.
– Lady Flint – biccentett Vlorának Delia.
Vlora nem vette fel Valeer nyilvánvaló célzását, és
viszonozta Delia biccentését.
– Lady Snowbound. Milyen örömteli látogatás.
Delia körülnézett.
– Értesült az érkezésünkről?
 – Igen.
– Akkor hol van a vezérkara maradéka?
– Azt hiszem, vacsoráznak.
– Akkor csatlakoznunk kellene hozzájuk.
– Valóban? – reccsent rá Vlora. Bo megköszörülte mellette a
torkát.
– Elnézést. – Vlora a mellkasára helyezte a kezét, és
felköhögött. – Úgy értem, nem szívesen zavarnám meg a
vacsorát. A tisztek ma este a csapataikkal étkeznek.
– Értem. – Delia hosszú pillantást vetett Bóra. A férfi csak
mosolygott rá.
– Tehetek valamit önért, Lady Snowbound? – kérdezte Vlora
a tőle telhető legsemlegesebb hangon. Még a saját fülének is
védekezőn hangzott. – Csak tegnap reggel értesültünk a
jöveteléről, és...
– Lady Flint – szakította félbe Delia. – Valeer marsall és én
azért jöttünk, hogy felmentsük önt a parancsnokság alól. Jobb
szerettem volna formálisan közölni önnel a hírt, a vezérkara
előtt, de be kell érnem ezzel.
– Úgy érti, tanúk előtt? – kérdezte társalgási hangnemben
Vlora.
Delia rá se hederített.
– Azt az utasítást kaptuk, hogy küldjük vissza önt, Borbador
mágust és Nila Kiváltságost Adróba, hogy a kormányzói tanács
előtt feleljenek a tetteikért. Sokáig szemet hunytak az ön
zsoldosserege fölött, de ön továbbra is az Adrói Társaság tagja,
valamint továbbra is adrói tábornok, és azzal, hogy most egy
teljes hadsereget vezet egy idegen kontinensen, veszélybe
sodorja a teljes nemzetközi diplomáciánkat. Miután ön távozott,
Valeer és én megkíséreljük feloldani a konfliktust, amelybe ön
és Borbador belehajszolt minket.
Vlora ráhajolt a nyeregkápájára, és Deliára fintorgott. A
csend csaknem egy percig nyúlt köztük, és végül a nyergében
kényelmetlenül fészkelődé Valeer törte meg.
– Nem hallotta? – kérdezte. – Azonnali hatállyal fel van
mentve a posztja alól. Hívja össze a vezérkarát, közölje a hírt a
tisztjeivel, és gondoskodjon a parancsnokság átadásáról.
– Azt várhatja – válaszolta Vlora.
– Hogy mondta? – kérdezte döbbenten Delia.
Vlora látványosan végigkutatta a zsebeit, majd elővett az
egyikből egy kis könyvecskét. A Puskamesterek katonai
ügyvédjétől vette kölcsön. Megnyalta az egyik ujját, belelapozott
a könyvbe, majd végighúzta az ujja hegyét az egyik oldal előre
aláhúzott soráig. Olvasni kezdte:
– Rendkívüli körülmények között, amennyiben olyan tudás
birtokába kerül, mely szerint az anyaföld veszélyben forog, a
rangidős tábornok az adopesti parancsoktól függetlenül is
belátása szerint vezényelheti a hadseregét idegen földön.
Delia szája megvető mosolyra húzódott.
– Azt hiszi, rám olvashatja Tamás záradékát?
Beletelt pár másodpercbe, hogy Valeernek is leessen, miről
van szó, de akkor elkerekedett a szeme.
– Ezt a záradékot a gurlai háborúk alatt írták, hogy Tamás
tábornagy parancsok nélkül is cselekedhessen, minthogy
azoknak hónapokba telt volna eljutniuk hozzá.
– A záradék még ma is érvényben van – biztosította Vlora.
– És maga szerint vonatkoztatható erre a helyzetre?
 – Abszolút – válaszolta magabiztosan Vlora. – Ezek
rendkívüli körülmények, én pedig olyan tudás birtokában
vagyok, mely szerint az anyaföld veszélyben forog. – Megvonta
a vállát. – Attól tartok, hogy mivel hat-nyolc hete kellett
elhagyniuk Adopestet, önök mit sem tudnak ezekről a
rendkívüli körülményekről. Így aztán felülbírálom azon
kérésüket, hogy adjam át a hadsereg parancsnokságát.
– Ez nem kérés volt – csattant fel Valeer. – Hanem a maga
kormányának parancsa!
– Ha még egyszer ilyen hangot üt meg Lady Flinttel
szemben, lepofozom a képéről a bajuszát – szólalt meg hűvösen
Sabastenien.
Vlora és Delia egyszerre tartotta fel a kezét, hogy
elhallgattassa alárendeltjét. Ez csaknem nevetésre ingerelte
Vlorát.
– A kormány nincs birtokában a kellő információknak –
biztosította őket Vlora.
– Tamás záradéka nem jogosítja fel arra, hogy büntetlenül
garázdálkodjon – figyelmeztette Delia.
– Nem, persze hogy nem. Nem is álmodnék ilyesmiről.
Éppen ezért íratok önnek és Valeernek egy tájékoztatót.
Holnapra meglesz. Biztos vagyok benne, hogy amint a
birtokában vannak minden szükséges információnak, belátják
majd, hogy ezek valóban rendkívüli körülmények, és
visszatérnek a főrendészeikkel Adróba.
Vlora maga is tudta, hogy ez utóbbi hiú remény, de meg
kellett próbálnia ebbe az irányba terelni őket. Delia orrlyuka
kitágult, lova pedig úgy toporgott alatta, mintha teljesen
átérezné gazdája dühét. Összeszorított foggal szólalt meg:
 – Felhatalmazásunk van rá, hogy átvegyük a
parancsnokságát.
– Nekem pedig felhatalmazásom van rá, hogy azt mondjam,
kopjanak le – válaszolta Vlora. – Ne higgyék, hogy nem tudom,
miért hoztak magukkal kétezer főrendészt. Lehet, hogy
gyűlölnek az apám miatt, de bolondnak azért aligha tartanak.
Nem áll szándékomban egy külföldi ország engedély nélküli
megszállásával kockáztatni az örökségemet. Tetteim igazolást
nyernek majd.
Delia felhorkant, és elfordította a lovát.
– Készítse elő a tájékoztatóját – vetette hátra a válla fölött,
ahogy visszaindult a főrendészeihez. – Majd mi eldöntjük.

***

Vlora ismét a saját bőrén érezte Olem hiányát, miközben

átnézte A daníz-fatrasztai konfliktus címet viselő, sietve
összeeszkábált tájékoztatót. Normál esetben az ilyesmi Olem
dolga lenne, ő pedig annyira bízott a férfiban, hogy nem is
érezné szükségét az anyag átolvasásának.
Az ebből fakadó magány nagyon mélyen érintette, és minden
egyes alkalommal tudatosan kellett elterelnie róla a gondolatait.
Most nem volt ideje az önsajnálatra. Túl sok múlt azon, hogy
tiszta fejjel tudjon gondolkodni.
Negyedszer és ötödször is elolvasta az összefoglalót, itt-ott
ceruzával módosított kicsit a megfogalmazáson. Végül behívott
egy titkárt, hogy elvigye néhány puskamester tisztjéhez, akik
majd szintén elolvassák. A titkár helyett Bo lépett be a sátrába.
 Szó nélkül elvette tőle az összefoglalót, ledőlt az ágyra, és
gyorsan átolvasta.
– Jónak tűnik – adta végül vissza Vlorának. – Azt a részt,
hogy „fenyegetést jelent az adrói érdekeltségekre a régióban”,
megváltoztatnám arra, hogy „az adrói érdekeltségekre
világszerte”. Elvégre egy új isten az egész világra fenyegetést
jelentene.
Vlora némán végrehajtotta a változtatást.
– Add át a titkárnak odakint.
Bo teljesítette a kérését, majd visszajött, leült Vlora ágyára, és
homlokráncolva bámulta a falat.
– Nos? – kérdezte Vlora.
– Nos mi?
– Feltételezem, az utóbbi pár órát azzal töltötted, hogy
kapcsolatba léptél a főrendészek között lévő kémeiddel és régi
szövetségeseiddel.
– Á. Igen, valóban. Sajnos nincsenek túl sokan. Delia
gondoskodott róla, hogy az idehozott főrendészek többségének
jó oka legyen gyűlölni engem.
– Mindig is bosszantóan alapos volt.
– Igaz. De azért sikerült megvesztegetnem egy hadnagyot.
– Megtudtál tőle valami hasznosat?
– Igen, elárult pár érdekes apróságot. Kiderült, hogy amikor
Delia elkezdte összeállítani ezt a csapatot, teljes mértékben meg
volt győződve arról, hogy meg akarom szállni Fatrasztát.
– Mégis mit mondtál az embereknek, mi dolgod itt?
– Csak hogy társasági ügy – vonta meg a vállát Bo.
– Felvezényeltél negyvenezer katonát a flottára azzal az
indokkal, hogy „társasági ügy”?
 – Könnyebb, mint amilyennek hangzik, ha kis részletekben
csinálod végig. Csak a tábornokok tudták, mire készülünk. A
katonák azt hitték, kisebb, egymástól független küldetésekre
indulnak. Csak akkor derült ki számukra, hogy miről van szó,
amikor a flotta összegyűlt a nyílt óceánon.
– Úgy mondod ezt, mintha egyáltalán nem egy
hátborzongató méreteket öltő megtévesztés lett volna.
– Tény, hogy igényelt némi tervezést – ismerte el Bo. –
Őszintén meglepett, hogy el tudtunk jönni egy nagy
miniszterelnöki vizsgálat nélkül.
– Végül azért csak utolért.
– Igaz! Szóval... azt hitték, meg akarom szállni Fatrasztát. Ám
csak az indulásunk után értesültek a daníz invázióról, és nem
kaptak semmilyen új információt, amíg pár napja el nem érték a
flottánkat. Azt hitték, renegát tábornokokat és pár Kiváltságost
jönnek letartóztatni... a rendészek közt akad féltucatnyi
mágustörő is. Ehhez képest azzal szembesültek, hogy átadtam a
parancsnokságot neked, és senki sem tervez semmiféle külföldi
megszállást. A flottában, sőt a vezérkarban is mindenki úgy érzi,
hogy békefenntartó küldetést végzünk.
Vlora a homlokát ráncolta, és pislákolni kezdett benne az
optimizmus.
– Azt akarod mondani, hogy talán képesek leszünk
meggyőzni Deliát a tetteink jogosságáról?
– Azt akarom mondani, hogy Delia a következő pár napot a
pozíciója átgondolásával fogja tölteni. Még csak azt sem tudta,
hogy itt leszel, amíg nem találkozott a flottaparancsnokokkal. Ez
kissé elbizonytalanította. Aztán Tamás záradékának
felemlegetése dührohamba kergette. Szemernyi kétségem sincs
afelől, miszerint mindent megtesz, hogy a lehető
legkellemetlenebb helyzetbe hozzon téged... De abban is
meglehetősen biztos vagyok, hogy megtarthatod a
parancsnokságodat anélkül, hogy nyíltan fel kellene lázadnod az
adrói kormány ellen.
– És ha mégis erre kényszerülök? – kérdezte Vlora.
Bo elnyújtózott az ágyon, és szórakozottan dobolt a műlábán.
– Ne szaladjunk ennyire előre. Sok szabályt megszegek, mert
tudom, hogy úgyis megúszom, de azért tényleges árulásba
inkább nem folynék bele. Felteszem, a vezérkar nagy része is
hasonlóan érez.
– Akkor hát az árulás kizárva – merengett Vlora. – Észben
tartom. – Vett néhány nagy levegőt. Delia már megérkezett,
ennek ellenére Vlora maradt a parancsnok. Csak lépésről
lépésre. De ébernek kellett maradnia. Delia gyűlölte őt, Bot és
minden tisztet és katonát, aki tíz éve segített Tamás puccsának
véghez vitelében. Nem fogja feladni, csak mert meglobogtatott
előtte egy záradékot, amelyet épp arról az emberről neveztek el,
aki kivégeztette a családját.
 37. FEJEZET

Styke az Etzi Háztartás udvarának sarkában ült, és

ciprusfából farigcsált lovakat az árnyékban, miközben Celine-t
figyelte, aki az amfiteátrum sekély medencéjében játszott. Kora
délutánra járt, és a hőségtől máris teljesen átizzadt az inge.
Körülötte a Háztartás tagjai végezték napi rutinjukat: mosónők,
takarítók és kertészek járkáltak fel-alá. Két nap telt el azóta,
hogy Styke-ot bemutatták, és még mindig vonzotta a lopott
pillantásokat.
A gyerekeket kevésbé zaklatta fel a jelenléte. Jerio, Celine
csendes, komoly, vaskos kis barátja minden reggel süteményt
lopott a konyhából, hogy elhozza Styke-nak. Nem volt valami
kifinomult gesztus – nyilvánvalóan Styke kegyeit akarta
elnyerni vele –, de jól működött. Ha egy fiú elég okos, hogy
fenntartsa Celine figyelmét, Styke is kiegyezik vele.
És hát a sütik sem ártottak.
Végzett egy lóval, és miután lefújta a fűrészport az ujjairól,
letette a féltucatnyi másik társaságába. Már a birtokon élő
minden gyerek kapott tőle egyet, de ezeket egy különleges
alkalomra tartogatta.
Megigazította a lovakat, hogy tökéletes sorban álljanak a
kőlapon, aztán felpillantott, és Ka-poelt kereste. Celine-nel
ellentétben ő nem tudott beolvadni a Háztartásba. A nyelvi
korlátok erről gondoskodtak. Ideje nagy részében Styke-ot
követte, figyelte a jövő-menő embereket, és kis holmikkal
babrált, amelyeket az ölében rejtett el a kíváncsi tekintetek elől.
Tudván, hogyan működnek a képességei, Styke azon tűnődött,
hogy vajon a Háztartás ellen készülődik, vagy csupán a már
meglévő dolgait rendezgeti. Őt mindenesetre nem világosította
fel.
Etzi nyomatékosan elhallgatta a Háztartása elől, hogy Ka-
poel csontszemű. Amennyire Styke tudta, semmit sem mondott
róla, csak annyit, hogy ő is a vendégük, és ennek megfelelően
kell bánniuk vele. Még a Styke-hoz fűződő kapcsolatát sem
magyarázták meg az embereknek, bár valószínűleg maguktól is
ráéreztek már.
Styke nem avatkozott Ka-poel dolgába. Közelgő lépések
hangja felé fordult, és a következő pillanatban Etzi bukkant fel
egy folyosóról. Styke felé tartott, nem sietősen, de céltudatosan.
Styke most látta először azóta, hogy bemutatta őt a
Háztartásnak. Továbbra sem tudta megállapítani, hogy Etzi
kerüli-e, vagy csak túlságosan elfoglalt.
Hűvösen biccentettek egymásnak, majd Styke
feltápászkodott, és leporolta a nadrágját.
– Kellemes délutánt.
 – Kellemes délutánt, Ben – válaszolta Etzi barátságos, de
fáradt mosollyal. – Elnézést, amiért így eltűntem, de ez a per
minden időmet felemésztette az elmúlt napokban.
– Megértem. – Styke ellenállt a kísértésnek, hogy beszámolót
követeljen. Még mindig igyekezett követni Celine tanácsát,
hogy maradjon észrevétlen, ehhez pedig meg kellett hazudtolnia
önnön természetét. Udvariasnak kellett lennie. Hálásnak.
– Vannak híreim, jók és rosszak egyaránt – mondta Etzi. – A
rossz hír, hogy nem tudtam elintézni, hogy a felügyeletemre
bízzák az embereidet.
Styke-ot ez nem lepte meg.
– És a jó hír?
– Engedélyt kaptál, hogy beszélj velük. Épp van egy szabad
órám, és vár ránk odakint egy kocsi. Simábban megy majd a
dolog, ha én is elkísérlek.
– Kiváló. – Styke mosolyt kényszerített magára. Mozgásba
kellett lendítenie a saját terveit, és bár Etzi jobb társaság, mint
egy rakás börtönőr, sajnos tökéletesen beszéli az adróit... vagyis
érteni fogja, mit mond az embereinek. – Nagyra értékelem.
Celine! – A kifaragott lovakra mutatott. Celine abbahagyta a
játékot, és biccentett. Styke összenézett Ka-poellal. – Menjünk –
mondta Etzinek.
A kocsit éppenséggel nem lehetett ideálisnak mondani. Kicsi
és szűk volt, két ülése egymással szemben helyezkedett el a
fedett dobozban, és egyetlen lovat kötöttek be eléje. A kerekek
hangosan nyikorogtak Styke súlya alatt, és Etzi meglepett arca
arról tanúskodott, hogy az effajta zaj egyáltalán nem
megszokott. Pár percig csendben haladtak, aztán a háztartásfő
szégyenkezve elmosolyodott.
 – Legközelebb nagyobb kocsit kérek – ígérte. – Könnyű
megfeledkezni róla, hogy mekkora vagy.
Styke összehúzta magát, nehogy a válla megrepessze a
vékony fatákolmányt, s ellenállt a késztetésnek, hogy kiszálljon,
és inkább sétáljon.
– Ne is törődj vele.
– Jobb ez így – folytatta Etzi. – Most az egész város rólad
beszél, és valószínűleg még gyalogosan is vonzanád a tömeget.
Styke előrehajolt, hogy kinézzen a szűk ablakon, és figyelte
az embereket, akik mellett elsuhantak. Néha valaki észrevette
őt, és döbbenten mutogatva szólt a társának, de mire jelenetet
rendezhettek volna, a kocsi rég messze járt.
– Bizonyára örömmel hallod, hogy sikerült visszaszereznem
az embereid lovait a külföldieket kiszolgáló fogadótól, ahol
tartották őket – mondta Etzi.
Styke kihúzta magát.
– Tényleg örömmel hallom. Köszönöm. És...
– És azt a furcsa páncélt, igen, azt is visszaszereztem. –
Etzinek különös kifejezés ült az arcán. Elővett egy összetekert
valamit az ülése alól.
– Szerencséd, hogy a fogadós nem kutatta át a
nyeregtáskátokat, máskülönben annak a páncélnak az első nap
végére lába kélt volna. Mágikus páncél. – Az utolsó két szót
épphogy csak motyogta, aztán egyik sarkánál fogva felemelte a
köteget kettejük közé, és hagyta kibomlani. Az Örült
Lándzsások koponyás-lándzsás zászlaja volt. Valószínűleg
egyenesen Sakál nyeregtáskájából.
– A század lobogója – magyarázta Styke. Etzi sajátos
arckifejezése kezdte aggasztani.
 – Igen, sejtettem. Rendkívül feltűnő darab. Olyannyira
feltűnő, hogy megpiszkálta az emlékezetemet. – Etzi ismét az
ülése alá nyúlt, és elővett egy könyvet: egy szép, bőrfedelű, bár
meglehetősen kopottas példányt. Styke felismerte az oldalára
varrt címet: A fatrasztai forradalom története. A munkatáborban
csak ritkán jutottak könyvekhez, de ezt szinte mindenki olvasta.
Négy évvel a forradalom után írták, és a megjelenésekor azonnal
hatalmas sikert aratott.
Styke összeszorított állkapoccsal figyelte, ahogy Etzi egy
megjelölt oldalra lapozik.
– A kémeink sok könyvet csempésztek be az utóbbi években
– magyarázta Etzi. – Elsőként persze mindig a nagyobb
Háztartások válogathattak belőlük, de néhány azért hozzám is
eljutott. Itt az áll, hogy ez az Őrült Lándzsások zászlaja. Még egy
rajz is van róla, ez indította be az emlékezetemet. – Etzi
megfordította a könyvet, hogy Styke is lássa a lapon az Etzi
ölében heverő lobogó képmását.
Etzi becsukta a könyvet, letette maga mellé, majd gondosan
összehajtogatta a zászlót. Styke mindeközben egyetlen szót sem
szólt. Amikor végzett, Etzi folytatta:
– Különösnek találtam, hogy Ben Styke ezredest, a háború
hírhedt hősét árulásért kivégezték. Az Örült Lándzsásokat
feloszlatták. Még különösebbnek találtam, hogy egy
lovascsapatot e lobogó alatt láttak Fatraszta danízok általi
elfoglalása idején. Amint a fatrasztaiak oldalán harcoltak.
Styke a lehetőségeit fontolgatva bámulta a zászlót. Kényes
szituációba került, és sosem volt jó hazudozó. Mit is mondott
mindig Markus? A legjobb hazugság a féligazság? A beszélgetés
irányítása?
 – Ben Styke-ot nem végezték ki – válaszolta végül. – Falhoz
állították, és lelőtték.
– Nekem ez nagyon kivégzésgyanúsan hangzik.
Styke megtapogatta az állkapcsán húzódó, majd pedig a
kézfején éktelenkedő sebhelyét.
– Nem, ha makacsabb vagy egy tucat golyónál.
– Értem. – Etzi ismét kinyitotta a könyvet, és látszólag
találomra belelapozott. – Ez a Ben Styke egy igazi óriás volt, hős
és szörnyeteg. Isten az emberek között, ha lehet hinni a
szerzőnek.
– Vannak túlzások vele kapcsolatban.
– Az is túlzás, hogy puszta kézzel megöltél egy kez
Felügyelőt?
Styke figyelmét nem kerülte el, hogy Etzi elhagyta az egyes
szám harmadik személyt a közvetlen megszólításért cserébe.
Elfintorodott.
– Akkor sokkal fiatalabb voltam.
– Tudod, amikor azt állítottad, hogy már öltél
sárkányembereket, azt hittem, csak hencegsz. Gondoltam, talán
végeztél eggyel a csatatéren. De az az ember, akit ebben a
fejezetben, ebben a túlzó mesében leírnak, valóban könnyedén
állhatná a sarat a császárunk egyik szent harcosával szemben is.
Styke megköszörülte a torkát, és kinézett az ablakon. Ha Etzi
tudja, ki ő, és tudja, hogy Styke a fatrasztaiakért harcol, azzal
mindkettejüknek gyengül a pozíciója. Sőt, Styke pozíciója
kifejezetten veszélyessé válik.
– Nem akarom tudni – tette hozzá Etzi.
– He? – Styke metsző pillantással nézett rá.
 – Nem akarom tudni – ismételte Etzi. – Nem akarom tudni,
miért vagy itt. Nem akarom tudni, kinek az oldalán állsz, vagy
mik a szándékaid a hazámban. Nem hiszem, hogy kém vagy, ha
pedig egy inváziós erő részeként jöttél, az itteni jelenléted
tanúbizonysága annak, hogy ez az invázió csúfos kudarcot
vallott.
– A nem tudás – folytatta – erény. Belekezdtem egy jogi
csatározásba, amelyet nem tudok, és amelyet nem is akarok
félbeszakítani, és amelynek te meg Orz vagytok a tartópillérei.
Ez az egész – a könyvre meg az összehajtogatott csatalobogóra
mutatott – titok marad. Nincs értelme közhírré tenni, amíg te és
az embereid csendben maradtok. Neked pedig csak pár hétre
van szükséged, hogy Orz felgyógyuljon, és képes legyen utazni.
Akkor kikerültök a kezem közül, és onnantól mondhatom, hogy
én semmiről sem tudtam.
Styke úgy döntött, nem avatja be abba, hogy milyen közel jár
az igazsághoz.
– Nagy kockázatot vállalsz ezzel.
– A bosszú nem édes némi kockázat nélkül – válaszolta Etzi
olyan hideg mosollyal, ami Orzra emlékeztette Styke-ot. –
Reményeim szerint Ji-Pattent kivégzik majd az anyám
meggyilkolásáért, de a legrosszabb esetben is okozok Ka-
Sedialnak pár álmatlan éjszakát.
– Az nem valami nagy eredmény – jegyezte meg Styke.
– Keményen kell dolgoznod, ha azt akarod, hogy a Nagy Ka
álmatlanul forgolódjon miattad.
Beszélgetésüknek a kocsi megállása vetett véget. Etzi
előrehajolt, és kinézett az ablakon.
 – Itt vagyunk. – A következő pillanatban a kocsis kinyitotta
nekik az ajtót, Styke pedig követte Etzit a napfénybe.
Styke egy durva, vörös kőfallal körülvett udvaron találta
magát, amely tucatnyi ilyen kocsit fogadhatott be, és most csak
félig volt tele. Az emberek tovább jöttek-mentek, nyüzsögtek
körülöttük, többen megálltak, hogy megbámulják Styke-ot. Etzi
rájuk se hederített, úgyhogy Styke se foglalkozott velük, csak
követte a vendéglátóját a poros behajtón, és fel egy tágas
lépcsőn. Végigmentek egy magas, boltíves folyosón, aztán
befordultak egy irodákhoz vezető mellékfolyosóra.
Az épület a maga archaikus külseje ellenére – a város
egészéhez képest egy ősi kastélyra hasonlított – rendkívül
modern hangulatot árasztott magából, ami Styke-ot a fatrasztai
börtönökre emlékeztette. A folyosókon rengeteg ember sietett a
dolgára, itt-ott városi őrök masíroztak, hosszú kabátos
nyomozók hivatalnokokkal és ügyvédekkel társalogtak halkan,
vagy éppen megbilincselve csoszogó bűnözőket vezettek tova.
Etzi megállás nélkül haladt el mellettük, mígnem
megérkeztek egy nagy, hivatalos helyiségre utaló ajtóhoz. Etzi
bejelentette magát az őrnek, aki katonásan biccentett, majd
eltűnt, hogy aztán a következő pillanatban egy rakás kulccsal
térjen vissza.
– Kellemes délutánt, Meln-Etzi – köszöntötte, és biccentett a
háztartásfőnek, bár szemét közben le nem vette Styke-ról. – Már
intézkedtünk. Kérem, kövessen.
Styke igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy elhaladtában
megáll körülötte a munka, és hogy a lapockája viszket az őt
követő tekintetektől. Átvágtak a csarnokon, majd kimentek a
szabad levegőre, ahol egy úton eljutottak egy második épületbe.
Ez már inkább emlékeztetett börtönre, mint kormányépületre –
rácsokkal fedett ablakok, kétszárnyú ajtók. A nyirkos folyosó
mindkét oldalán cellák sorakoztak, és a sarkon túl is
folytatódtak.
– Ben? – Nevét tucatszor visszhangozták, majd hirtelen arcok
bukkantak fel a cellák rácsai mögött. Egy-egy cellában három-
négy lándzsása raboskodott, akik most mind zajongani kezdtek,
az őrök meg hiába is próbálták lecsendesíteni őket.
Styke pár másodpercig az arcukat fürkészte. Úgy tűnt,
egyiküket sem bántották. Meglepődtek, hogy itt látják őt, az
öröm és az óvatosság keverékével reagáltak rá.
– Jól van, csituljatok – mondta. A cellákra csend ereszkedett.
Az őrök sötét tekintettel meredtek Benre.
– Három napig egy szót se szólnak, erre megérkezik ez itt, és
nem lehet elkussoltatni őket – motyogta az egyik danízul.
Styke ismét végignézett a cellák során, majd Etzire pillantott.
– Egyedül maradhatnék velük egy kicsit?
– Attól tartok, nem. – Etzi beleköhögött a kezébe. – Nem úgy
volt, hogy némasági fogadalmat tettek?
– Nem nagyon megy nekik a betartása. Mindenki jól van?
A lándzsások bólintottak.
– Szar az itteni kaja, Ben – mordult fel valaki hangosan.
– Inkább enném a fejadagunkat.
– Úgy látom, jól elvannak – jegyezte meg Etzi.
– Nehéz letörni őket. Jól van, idióták. Ez itt Etzi, Orz fivére.
Egy peres eljáráson dolgozik, hogy kiszabadítson benneteket. A
barátunk.
Az egyik őr előrelépett.
– Danízul beszélj – csattant fel.
 Styke rávigyorgott.
– Talán nem érted, amit mondok? – kérdezte adróiul.
– Szemmel tartalak – figyelmeztette az őr.
– Na és ezt érted? – váltott Styke kezre. Az őr értetlenül
bámult rá, úgyhogy Styke kezül folytatta: – Etzi megpróbál
kihozni innen benneteket – ismételte –, de ne bízzatok senkiben
idebent. Senkinek ne mondjatok egy szót sem. Világos?
Ezúttal is mindenki biccentett.
– Hogy van Celine és Pole? – kérdezte valaki.
– Velem vannak, semmi bajuk. Etzi birtokán vagyunk. Orzot
és engem ellenséges ügynökök támadtak meg. Etzi befogadott
minket. Egyelőre elég, ha ennyit tudtok. Remélhetőleg nem
lesztek már itt sokáig. – Újabb biccentések. Styke végighúzta a
kezét az arcán. Nem mordult fel senki. Nem tiltakozott senki.
Pedig megérdemelte volna. Neki köszönhetően kerültek ebbe a
szarba. Ismét azt kívánta, bárcsak itt lenne vele Ibana, csak hogy
valaki a képébe vágja, mekkora idióta.
– Miféle nyelv ez? – kérdezte Etzi.
– Kez. – Styke Sakált kereste az arcok között, és meg is
találta: a palo a folyosó vége felé támasztotta a falat. Styke arra
indult, az őrök pedig dühösen, kelletlenül követték. Styke rájuk
vigyorgott a válla fölött.
Sakál biccentett neki, amikor odaért, majd halkan így szólt:
– Az a nő ott beszél egy kicsit kezül, szóval ne hagyd, hogy
átverjenek. Az egyik férfi meg egész jól tud adróiul. Figyelnek.
Styke nekitámaszkodott a cellának, egyik kezét a hideg kőre
tapasztotta.
– Bocs a történtekért. Rajtunk ütöttek.
 – Sejtettem. Minket azzal akartak megetetni, hogy elfogtak
téged, de ahogy Pole meg Celine eltűnt, tudtam, hogy rendbe
jönnek majd a dolgok.
– Kikérdeztek benneteket?
– Elég alaposan. De nem meséltünk nekik semmit.
– A danízok ott hagyták a holmitokat a fogadóban – mondta
Styke. – Etzi visszaszerezte. Tudja, kik vagyunk, de tartja a
száját. – Hadarva beszélt, remélve, hogy egy kezül félig értő
daníz őr nem lesz képes követni a ritmust. A nő zavarodott
arckifejezéséből kiindulva igaza is lett.
– Biztonságban vagyunk?
– Hangosabban! – kiáltott fel dühösen az egyik őr. – Semmi
sugdolózás! Beszéljetek danízul!
– Egyelőre – válaszolta Styke, mit sem törődve az őrrel. – De
Ibanáról még mindig nem tudok semmit.
Sakál kurtán biccentett.
– Emlékszel arra a marsallra Új-Adopestben?
Styke-nak meg kellett erőltetnie az emlékezetét. A
Forradalom egy ritka, eseménytelen időszaka alatt az eltávon
lévő Sakált letartóztatta egy új-adopesti marsall „rendháborítás”
címén. Styke-nak a kisujját sem kellett mozdítania – Sakál simán
megszökött a városi börtönből, és visszatért a lándzsásokhoz,
mielőtt letartóztatásának híre egyáltalán eljuthatott volna hozzá.
– Hasonló a helyzet? – kérdezte Styke, és ellenállt a
kísértésnek, hogy megtapogassa a zárat, a rácsokat, a falakat.
– Igen.
– Helyes. Ha szükséged van valamire, bármire, keresd Etzi
Háztartását.
Újabb kurta biccentés.
 – Igenis, uram.
A beszélgetésüknek az őrök vetettek véget, akik előálltak az
időkorlát ürügyével. Gyorsan kikísérték Styke-ot meg Etzit a
börtönből, vissza a kormányépületbe. Etzi folyamatosan
vitatkozott velük – panaszkodott az időkorlát miatt –, de
fizikailag nem állt ellen. Az őrök az idegen nyelvek és a titkos
ügyletek miatt morgolódtak. Styke nem tiltakozott. Elintézte,
amiért jött.
Hamarosan egyedül maradtak az udvaron, és várták, hogy
visszatérjen a kocsijuk.
– Több időt kaphattál volna, ha danízul beszélsz –
világosította fel Etzi Styke-ot.
– Az embereim alig értenek danízul. – Elgondolkodva bámult
fel az égre. Azon tűnődött, mikor próbálkozik meg Sakál a
szökéssel. Az hiányzott most a legkevésbé, hogy megöljék őt...
vagy ami még rosszabb lenne, élve elfogják. De vállalni kellett a
kockázatot. Styke-nak tudnia kell, mi a helyzet Ibanával.
Etzi megvonta a vállát.
– Kérvényezhetem, hogy újra beszélhess velük, de
valószínűleg bele kell egyezned, hogy olyan nyelvet használsz,
amit az őrök is megértenek.
– Semmi baj – biztosította Styke. – Csak meg akartam
győződni róla, hogy jól bánnak velük.
– És elégedett vagy?
– Igen. Egyelőre. Gondolom, nem tetszik az illetékeseknek,
hogy így meglátogatjuk őket.
– Jól gondolod.
– Könnyebb lenne elintézni, hogy a Háztartásod egy tagja
nézzen rájuk mindennap?
 – Jelentősen.
– Akkor tégy így. – Styke emlékeztette magát, hogy a végén
tegye hozzá, hogy „kérlek” és „köszönöm”, és remélte, hogy
nagyjából őszintének hangzik. Nem mintha hálátlan lett volna,
épp csak nem szokott hozzá az efféle udvariaskodáshoz.
– Nem tesz semmit – legyintett Etzi. Homlokráncolva nézte
az udvarba bekanyarodó kocsijukat. Egy fiú állt a fellépőjén, és
amint meglátta Etzit, már le is ugrott, hogy előreszaladjon.
– Mester, mester!
– Igen? – Etzi üdvözlésképp megérintette a fiú vállát.
A fiú elkerekedett szemmel nézett körül, majd közelebb
hajolt hozzá, és suttogva így szólt:
– Felébredt Orz, mester!
 38. FEJEZET

Michel adott az öregnek egy napot, hogy felépüljön – egy

tartalmas étkezés, alvás egy igazi ágyban, fürdés és
borotválkozás, egy kellemes beszélgetés. De még ezek után sem
árulta el a nevét. Hogy nem akarta-e felfedni sötét múltját, vagy
csak attól tartott, hogy történetének elmesélése később kísérteni
fogja, azt Michel nem tudta megállapítani. Elnevezte az öreget
Túlélőnek, elvitte őt meg a három gyereket Jinielhez és a
helyetteseihez, majd végighallgatta, ahogy felidézi nekik a
történteket.
Szinte mindenki másképp reagált a hallottakra. Devin-Mezi
elborzadt. Egy másik helyettes arca rémült hitetlenkedésbe
torzult. Ketten nyíltan elsírták magukat. Maga Jiniel sztoikus
csendben figyelt, de ahogy egyre több részlet került napvilágra,
állkapcsa összeszorult, homlokán kidagadtak az erek. Amikor
Túlélő végzett, intett a három gyereknek, hogy ők is meséljék el
a történetet a saját szemszögükből. Végül mindenkit elküldtek,
és csak Michel meg Ichtracia maradt ott Jiniellel meg a négy
helyettesével.
 Senki sem szólt egy szót sem. Michel látta az arcukon a sokk
jeleit. Jó pár percet hagyott nekik, hogy feldolgozzák az
információt, mielőtt végül megköszörülte a torkát.
– Bizonyítékot akartatok.
Devin-Mezi elkáromkodta magát.
– El sem tudtam képzelni, hogy... – Jiniel elhallgatott.
– Én sem – válaszolta Michel. – Sejtettem bizonyos részleteit,
de nem gondoltam, hogy ekkora horderejű a dolog.
Jiniel végignézett a helyettesein, majd Michelre szegezte a
tekintetét.
– Mit tegyünk? – Hangjában tehetetlenség csendült. – A
danízok túlerőben vannak. Állig fel vannak fegyverkezve. És
mindent a kezükben tartanak. Mindent megtettünk, hogy az
itteni pozíciónkból gondoskodjunk a palók biztonságáról, de
abból a feltételezésből indultunk ki, hogy a danízok a barátaink.
Most már tudjuk, hogy nem azok. Csak kihasználnak minket,
ahogy mindenki más is csak kihasznált minket.
– Egyvalamiben tévedsz – válaszolta Michel. Már hetek óta
ezen gondolkodott. Tervezett. Fontolgatott.
– Miben?
– Hogy túlerőben vannak. A danízok az életük minden
területén palókat fogadtak a soraik közé. Mi takarítjuk a
házaikat, mi vezetjük a munkatáboraikat, mi építjük a
citadellájukat az istenkő körül. Még ki is képeznek minket, hogy
harcolhassunk értük. Lehet, hogy vannak hadseregeik, de ez itt
a mi földünk. Tízszeres túlerőben vagyunk. Mi itt létezünk.
Hoztak egy stratégiai döntést, hogy integrálnak minket az új
birodalmukba, ami az ő szempontjukból érthető. De aztán úgy
gondolták, hogy elrabolhatják a legszerényebb körülmények
közt élő polgártársainkat, és felhasználhatják őket a
vérmágiájukhoz. Ha az első lépésnél megálltak volna, lehet,
hogy most te meg én segítenénk nekik legyűrni Lindetet. De
nem álltak meg.
– Tehát mögöttünk áll a nép – válaszolta keserűen Devin-
Mezi. – Csakhogy mi nem vagyunk állig felfegyverkezve. Hány
harcosunk van, pár ezer?
– Most? Igen. De egy feldühödött népesség hátborzongatóan
rövid idő alatt képes fegyvert ragadni.
– Azt javaslód, hogy lázadjunk fel? – kérdezte Jiniel.
– Igen.
– Le fognak mészárolni minket.
– Lesznek áldozatok – ismerte el Michel. A gondolat késként
hasított a gyomrába, de ezzel most nem foglalkozhatott. – Lehet,
hogy rengeteg áldozat lesz. De ha nem állítjuk meg a danízokat
most, örökre a rabszolgáik maradunk.
Jiniel a szája előtt összetett kezzel tanulmányozta őt.
– Michel, Ichtracia, adnátok nekünk egy percet?
Michel biccentett. Ichtraciával kivonultak a folyosóra, ahol
csendben álldogáltak, miközben halk beszélgetésfoszlányok
szűrődtek ki hozzájuk Jiniel irodájának ajtaján keresztül.
Ichtracia még mindig nem tért magához a dühtől. Az összes
jelenlévő közül őt érintette a legmélyebben Túlélő története.
Michelnek eszébe jutott, mit mondott hetekkel ezelőtt – hogy
ezt a rengeteg vért nem kellett volna kiontani, ha ő felajánlja a
sajátját. Azon tűnődött, vajon még mindig így érzi-e. Azon
tűnődött, vannak-e kételyei. Mert tudta, hogy neki magának
vannak.
 – Lehet, hogy arra készülök rávenni a népemet, hogy
vágóhídra vonuljon – szólalt meg halkan.
– Nem vagy biztos a tervedben?
– Persze hogy nem vagyok biztos benne. Mint mondtam,
lehet, hogy arra...
– Ne – suttogta rekedtesen Ichtracia. – Egyszerűen... ne.
Ennek a népnek... a te népednek... harcolnia kell. A te terved az
egyetlen reményük.
Michel nem válaszolt. Elmerült a gondolataiba, és újra meg
újra átvette magában a terveit. Úgy érezte, mintha közben órák
teltek volna el, de végül visszahívták őket az irodába.
Palo Mama és a tanácsa zaklatottnak, de elszántnak
mutatkozott.
– Nyilvánvalóan már átgondoltad a dolgot – mondta Jiniel. –
Mi pedig megegyeztünk, hogy neked kell vezetned a felkelést.
Hogyan csináljuk? Hogyan lázítjuk fel a palókat? Hogyan ütünk
vissza?
Michel leült.
– A Mélységben gyorsan terjednek a hírek. Ugyanúgy fogunk
harcolni a danízokkal, ahogyan Lindet kihasznált és megosztott
minket, ahogyan a danízok kihasználtak minket. Nem telik sok
időbe mozgásba lendíteni a dolgokat, de az eredményekre
heteket vagy akár hónapokat is várnunk kell majd. Úgyhogy
azonnal elkezdjük a propagandakampányunkat.
– Van rá kész terved? – kérdezte Jiniel.
– Van. De egyvalamit értsetek meg: ha ezt egyszer elindítjuk,
nincs visszaút. Ezt nem tudjuk az irányításunk alatt tartani.
Szárazpart szenvedni fog. Mi is szenvedni fogunk.
Jiniel egyenként végignézett a helyettesein.
 – Nem hátrálunk meg.
– Helyes. Ideje meggyújtani a tüzet, mely mindent feléget.

***

Styke az Etzi Háztartás gyengélkedője előtt állt, és igyekezett

nem odafigyelni a bentről kiszűrődő, egyre hangosabb
szóváltásokra. Vele szemben Maetle bámulta a padlót, miközben
a hüvelykujjaival malmozott.
Most egy különösen hangos kiáltás harsant, amely ráadásul
nagyrészt obszcén szavak sorozatából állt. Mostanra mindenki
eltisztult a birtoknak ebből a szárnyából, csak Styke és Maetle
maradt ott. Styke azt kívánta, bárcsak lenne nála valami
faragnivaló vagy könyv, vagy bármi, amivel elüthetné az időt,
amíg a fivérek odabent acsarkodnak.
– Nem lenne jobb, ha elmennék? – kérdezte Maetlét.
A nővér végre felnézett, és tekintetük egy pillanatra
találkozott, de aztán a szemközti falat kezdte bámulni.
– Etzi azt mondta, itt várjunk – vonta meg a vállát. –
Úgyhogy itt várunk.
– Normális az ilyesmi?
– A kiabálás? Dehogyis. – Maetle úgy ráncolta a homlokát,
mintha már a kérdés is tiszteletlenség lett volna. – Az ember
néha fül tanúja veszekedéseknek és kisebb drámáknak a
Háztartásban, de Etzi gyengéd ember. A családjával való
viszonya ellenben... – Elhallgatott.
Styke nem erőltette a témát.
– Értem.
 Legalább tizenöt perc telt el, mire a veszekedés emberibb
hangnemre tompult. A szavakat halkabban ejtették ki, és
kevésbé lehetett hallani őket. Újabb tíz percet követően kinyílt
az ajtó, és Etzi lépett ki rajta elvörösödött képpel és összekócolt
hajjal.
– Makacs szarházi – motyogta, és végigsimított az arcán.
Maetlére, majd Styke-ra nézett, mintha csak most jött volna rá,
hogy nincs egyedül.
– Nem lett rosszabbul? – kérdezte lágyan Maetle.
Etzi szégyenkező arcot vágott.
– Lehet, hogy kicsit megerőltette magát.
– Jobb lesz, ha megvizsgálom.
– Várj – emelte fel a kezét Etzi. – Először Bennel akar
beszélni. Az irodámban leszek, ha szükség lenne rám. – Etzi
halkan motyogva és dühösen gesztikulálva viharzott el.
Styke egy darabig csak nézett utána, aztán Maetle felé
fordult. A nő a fejét csóválta.
– Próbáld meg nem felizgatni. Tudom, hogy a
sárkányembereket kemény fából faragták, de minél inkább
kifárad, annál több idő kell majd, hogy felépüljön.
– Rendben. – Styke belépett, és becsukta maga mögött az
ajtót. Orz a hátán feküdt, fejét felemelte. Fehér volt, akár egy
kísértet, és izzadság csurgott végig a homlokán meg az arcán.
Amikor Styke odalépett mellé, kinyitotta a szemét. Kellett neki
pár másodperc, hogy rá tudjon fókuszálni az arcára.
– Te ostoba fosadék – nyögte ki adrói nyelven.
Styke a szemét forgatva ült le az ágy mellé, majd előhúzta a
kését, és piszkálni kezdte vele a körmei alatti koszt. Nem először
szállt rá egy dühös, sérült katona haragja, és tudta, ilyenkor csak
annyit tehet, hogy kivárja az elmúlását.
– Szívesen.
– Ne „szívesen”-ezz itt nekem. Megmondtam, hogy nem
akarom bevonni a fivéremet.
– Ja, csak hát nem sok választásom volt, miután belesétáltál
egy csapdába.
– Hagynod kellett volna, hogy meghaljak.
– Talán – vonta meg a vállát Styke. – De nem hagytam. Még
mindig a hasznomra lehetsz.
Hosszú csend támadt. Orz lehunyta a szemét, nehézkesen,
egyenetlenül lélegzett. Amikor Styke már azt hitte, elveszítette
az eszméletét, ismét felpattant a szeme.
– Azt hiszi, én ölettem meg az anyánkat.
– Szegről-végről igaza van.
Orz homloka ráncokba futott. Újabb feszült csend támadt,
majd a sárkányember sípolva felnevetett.
– Szörnyű orvos lett volna belőled.
– Nem véletlenül csinálom azt, amit.
– Igen. És bármit gondoljon is Etzi, tiszta a lelkiismeretem.
Nem öltem meg. Meg akartam menteni. – Ökölbe szorította,
majd ellazította a kezét, és úgy ismételgette a mozdulatot,
mintha csak az erejét tesztelné.
– Azt hittem, tisztában vagyok azzal, hogyan gondolkodik
Sedial. Nem követem el még egyszer ugyanezt a hibát.
– Azt jól teszed – jegyezte meg Styke.
– Etzi semmit sem tud az itteni terveinkről?
– Én nem árultam el neki semmit, ő meg nyilvánvalóvá tette,
hogy nem akarja tudni.
 – Etzi nem ostoba.
– Szólt neked a perről?
– Igen. Ez a legjobb esélyünk a bosszúra, de még így is
belepusztulhat ő meg az egész Háztartása is. Van olyan óvatos,
hogy ne közvetlenül Sedialt támadja, de a Ka akkor is úgy fogja
érezni, hogy arcul csapták. És amikor visszatér...
– Ha visszatér.
Orz vett pár nagy levegőt.
– Szerinted a húgod képes lesz legyőzni? Amikor eljöttünk,
már csaknem az egész kontinenst elveszítette.
– Rosszul állt a szénája – ismerte el Styke. – De ő sem bolond,
és nem fogja majd vissza magát.
Orz Styke-ot bámulta.
– Nem, azt el is hiszem. Tudod, éppen néhány, Csillagfény
előtt táborozó tiszt után kémkedtem, amikor felreppent a
pletyka, hogy a testvére vagy. Az egyik tiszt szó szerint ráköpte
az italát két társára. – Orz erőtlenül felkuncogott.
– Okkal tartottuk titokban életünk nagy részében.
– A család olyan gyengeség, amit az ellenség kihasználhat. –
Orz két ujjával megérintette bekötözött mellkasát.
– Többek között, igen. – Styke a kése hegyével kipiszkált egy
szedermagot a fogai közül. – Ez a mágia, amely életben tart...
van olyan erős, hogy visszaültessen a nyeregbe?
– Egyelőre nem. De sokkal hamarabb, mint ahogy arra egy
normál ember képes lenne.
– Mennyi időbe fog telni?
– Úgy tippelnék, pár hétbe. Fájni fog, de képes leszek
lovagolni.
Styke nem hitte, hogy van annyi idejük.
 – Minél előbb ki kell vinnünk innen. Lehetőleg még azelőtt,
hogy valaki rábukkan a hadseregemre délen.
– Már hírt kaptál a partraszállásukról?
– Nem. De már küldtem valakit, hogy derítse ki, mi történt.
– És ha nem szálltak partra?
– Akkor gyorsan változtatnom kell a terveimen. – Styke
egyetlen ujjával forgatta meg lándzsás gyűrűjét. – Kiviszünk
téged a városból, végiglovagolunk a parton, és keresünk egy
kikötőt, ahonnan megvesztegetéssel, fenyegetéssel vagy
könyörgéssel visszajuthatunk Fatrasztába.
– Megalázó vége lenne ennek a te küldetésednek.
– Igencsak.
– Lemondasz az istenkőről?
– Azt nem mondtam. De át kell gondolnom a helyzetünket.
– Jó, ha vannak az embernek tartalék tervei.
– Sokra lesz szükség. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy
Etzi ki tud juttatni engem a városból, meg tudja menteni az
embereimet Sedial csatlósaitól, vagy akár képes életben maradni
a következő pár hétre. A kezem ügyében fogom tartani a
késemet.
Orz nem válaszolt, de alig észrevehetően biccentett, mintha
csak jelezné, hogy egyetért Styke helyzetértékelésével.
– Megmentetted az életemet – mondta hirtelen.
– Minta nem örültél volna neki túlságosan.
– Nem számít, örülök-e neki. A lényeg, hogy megmentetted
az életemet, és ezért köszönettel tartozom.
– Segíts kijutni a városból, és kvittek vagyunk.
– Rendben. De van egy másik kérésem, még ha nem szívesen
terhellek is vele.
 Styke habozott. Orz már nem az ellensége volt, de barátnak
sem nevezte volna. Egyfajta rokon lelkekké váltak, ennyi biztos,
de nem tudta, akar-e még jobban belefolyni a sárkányember
életébe.
– Mi lenne az?
– Ha meghalok – válaszolta Orz –, és hatalmadban áll
teljesíteni a kérésemet, azt akarom, hogy öld meg a
sárkányembert, aki meggyilkolta az anyámat.
Styke megfontolta magában Orz kérését. Már szert tett annyi
tapasztalatra a sárkányemberekkel kapcsolatban, hogy úgy
érezze, képes lehet végezni az illetővel. De azt is tudta, hogy
valahányszor szembeszáll egy sárkányemberrel, az életét
kockáztatja. Nem könnyű döntés.
– Meggondolom.
– Egy okos ember gondolkodás nélkül nemet mondana.
– Talán okos embernek ismertél meg?
– Okosabbnak, mint hajlandó vagy elismerni, Styke. – Orz
hagyta lecsukódni a szemét, és visszahullani a fejét a párnára.
Megint egyre erősebben izzadt, keze remegett. – Hogy van Ka-
poel?
– Meghúzza magát.
– Etzi nem örült neki, hogy csontszeműt hoztál a
háztartásába.
– Nekem egy szót sem szólt.
– Mert fontolgat valamit.
– Mit fontolgat?
Orz nem válaszolt. Pár másodperc után Styke előrehajolt.
– Orz?
 Semmi. A sárkányember nehézkes légzése lassúvá és
gyengévé, de egyenletessé vált. Kiütötte magát. Styke felállt,
megkocogtatta gyűrűjével a hüvelykujját, majd halkan kiment a
szobából.
– Alszik – mondta Maetlének, aki köszönetképpen biccentett
neki, és belépett az ajtón.
Styke zsebre dugta a kezét, és felnézett a felhőtlen égre,
csodálta élénk kékségét. Valahol a közelben felnevetett Celine,
játszópajtásai boldogan kiáltoztak. Ez javított a kedvén, de tudta,
hogy e pillanatnyi megnyugvás csupán illúzió. Minden, amit itt
látott és tett, komplikálta a Danízzal kapcsolatos érzéseit –
márpedig ilyen komplikációkat nem engedhetett meg magának.
Sedial ügynökei hamarosan visszavágnak, és neki még mindig
volt elintézni való dolga ezen a kontinensen.
Vihar gyülekezett a horizonton. Egyetlen kérdés maradt:
kinek szakad először a nyakába, neki vagy az ellenségeinek?
 39. FEJEZET

Vlora egy segédet hallgatott, aki most ért a végére egy

hosszú, átfogó beszámolónak a daníz-fatrasztai konfliktusról egy
főtisztekkel és újonnan érkezett méltóságokkal csurig telt
sátorban – de főleg Delia Snowboundot és Valeer főmarsallt
figyelte, akik az első sorban ültek. A beszámoló azonnal
megkezdődött, amint a hadsereg másfél órával korábban sátort
vert, és azóta is mindenki néma csendben hallgatta.
Bo és Nila gondosan választotta ki az előadót, egy fiatal,
takaros tisztet, akinek volt érzéke a nyilvánosság előtti
beszédhez. Az elmúlt két évet Fatrasztában töltötte Vlorával,
úgyhogy személyes szenvedélyből és tapasztalatból szólalhatott
meg, de semmilyen szálak nem kötötték a tíz évvel korábbi
adrói puccshoz, vagyis elméletben nem sérti Deliát és Valeert a
puszta jelenlétével.
Vlora csak fél füllel hallgatta a segéd beszámolóját, elvégre a
nagyját ő maga írta. Inkább a különleges küldöttek arcát
figyelte, és kétségbeesetten remélte, hogy sikerül belevernie
kemény fejükbe a kontinensen zajló események fontosságát.
 Az információt azonban kifejezéstelen arccal szívták
magukba, ami nem sok okot adott az optimizmusra.
Az ifjú segéd az éjféli mészárlás áttekintésével zárta a
beszámolóját. Vlora úgy döntött, nem szépíti a történteket,
remélve, hogy ha muníciót ad Deliának, hogy megszégyenítse őt
az adrói kormány előtt, a különleges küldöttség nem fog itt és
most mindent tönkretenni. Aprócska hazardírozás volt ez a
dolgok nagy rendjében – Delia előbb-utóbb úgyis tudomást
szerzett volna az éjféli mészárlásról, ha ugyan eddig ez még nem
történt meg. De ha Bo egyvalamire megtanította a politikával
kapcsolatban, hát arra, hogy játsszon rá az ellenségei terveire és
előítéleteire.
A segéd megköszörülte a torkát, köszönetét mondott a
közönségnek, és leült. Vlora várt pár másodpercet, majd
feltápászkodott, és a kardjára támaszkodva kibicegett a sátor
közepére. Végignézett tisztjeinek zord ábrázatán. Ok
természetesen már ismerték az elmondott történetet, de Vlora
azt akarta, hogy ennek ellenére is legyenek itt, hogy
megerősítsék az iránta táplált hűségüket. Delia megpróbálja
majd maga mellé állítani őket a következő hetekben. Vlora azt
akarta, hogy érezzék át a problémáit – és álljanak mellé e
problémák kezelésében.
– Kétlövetű Tániel él – törte meg a csendet Delia.
Vlora nem hitte, hogy ez lesz a nő első reakciója, ki is
zökkentette vele a gondolatmenetéből.
– Így van – válaszolta, és némán elkáromkodta magát.
Számítania kellett volna erre. Tániel most nyilvánvalóan előlép
Delia első számú ellenségévé, úgyhogy Vlora örülhetett, hogy a
férfi felszívódott a Ráncokban történtek után.
 – Nagyon úgy hangzik, hogy az őslakosok oldalára állt. –
Delia elhallgatott, mintha választ várt volna. Amikor Vlora
csendben maradt, folytatta. – Több információra lesz szükségem,
de addig is azt akarom, hogy hozzák be őt kikérdezésre.
Jegyezze fel, főmarsall. Kétlövetű Tánielt az adrói állam
ellenségeként kell kezelni. A kihallgatásáig egyetlen szavában és
tettében sem bízhatunk.
Vlorának felfordult a gyomra. Letartóztatási parancs Tániel
ellen? Persze nem érte aggódott. Amennyire tudta, mostanra a
kontinens másik végén járt. Összenézett Bóval.
– Lady Snowbound, nem javasolnám, hogy ellenséges
szándékkal közelítsen Tánielhez.
– Nem-e? – kérdezte amaz.
Vlora érezte a csapdát, de ettől függetlenül is folytatta.
– Tániel segített megmenteni a zsoldos katonáim életét, és
mindenki halálból visszatért háborús hősként tekint rá. Ront a
morálon, ha az emberek megtudják, hogy ki akarják hallgatni.
– Ez nem az én problémám, Lady Flint – vágott vissza Delia
pattogós, hivatalos hangnemben. – Amíg ön a hadsereg
parancsnoka, elvárom, hogy tartson fegyelmet az emberei
soraiban. A parancsom változatlan.
– Elővett a mellzsebéből egy olvasószemüveget, feltette, és
lenézett vele egy a beszámoló alatt folyamatosan gyarapodó
rakásnyi jegyzetre. – Folytathatom?
– Csak rajta – válaszolta összeszorított állkapoccsal Vlora.
– Az első ügyrendi pontom a következő: ön abban a
pillanatban szűnt meg közönséges zsoldos bérenc lenni, és az
adrói kormány ügynökeként tevékenykedni, hogy elfogadta e
hadsereg parancsokságát. Mikor történt ez napra és órára
pontosan?
Vlora Bóra sandított, majd megvonta a vállát.
– Nem vagyok teljesen biztos benne. Utána kell néznem.
– Tegyen úgy. Mint már említettem, Kétlövetű Tánielt
külföldi nemzetiségűként fogjuk kezelni. Bármiféle interakció
vele vagy az ügynökeivel fokozott gyanú alá esik. Az ön
szerencséjére úgy tűnik, Kétlövetű Tániel távozott ebből a
táborból, mire ön átvehette a sereg parancsnokságát. – Bóra
pillantott. – Borbador mágus esetében azonban nem ilyen
egyszerű a helyzet. Mágus, lehet, hogy a kormányzótanács sok
tagját sikerült fenyegetéssel és megvesztegetéssel a maga
oldalára állítania, de rá fog jönni, hogy én nem nézem el ilyen
könnyen az adrói törvények otromba hajlítgatását. Ön egy
külföldi nemzetiségű kérésére állított fel egy adrói hadsereget! –
Felhorkant. – Többtucatnyi törvényt szegett meg.
– Adróban hagytam a jogi képviselőmet – válaszolta könnyed
hangnemben Bo. – Attól tartok, várnia kell ezzel, amíg
hazaérek.
– Mint mondtam, többtucatnyi törvényt szegett meg! Egy
ellenséges ügynökkel közösködött, egy teljes hadsereget
kicsempészett Adróból, és harcba bocsátkozott egy szuverén
nemzet erőivel, mindezt a feljebbvalói engedélye nélkül. Éppen
ön emlékeztetett rá korábban, hogy ez már nem a puccs előtti
Adró. A Kiváltságosok nem tehetnek meg csak úgy bármit, amit
akarnak.
Bo közömbös képet vágott. Elővette a zsebéből a pipáját,
lassan, gondosan kitisztogatta, új dohányt tunkolt bele, majd
kesztyűs ujjai egy csettintésével meggyújtotta. Előadása ellenére
Vlora látta a szemében, hogy forrong benne a düh. De hát
tudnia kellett, hogy Delia ezt mind a fejére olvassa majd.
Annyira biztos lett volna a saját pozíciójában, hogy nem is
készült semmiféle cáfolattal?
– Lehet, hogy az isten háta mögött vagyunk – folytatta Delia
–, de biztos vagyok benne, hogy fel tudunk állítani egy abszolút
törvényes bíróságot az ügy megtárgyalására. Nem áll
szándékomban megvárni, hogy Adróban kelljen foglalkoznom a
társasági ügyvédeivel.
Bo hűvösen méregette a nőt a pipájából felszálló füstön
keresztül.
– Próbálja csak meg.
– Fenyeget engem, Borbador mágus? – A legtöbben még
manapság is összepiszkítanák a nadrágjukat, ha egy
Kiváltságossal kerülnének szembe, Deliának azonban a szeme se
rebbent.
– Eszemben sincs – válaszolta Bo. – Mindössze emlékeztetni
kívántam, hol van, ahogy pár perccel ezelőtt Lady Flint is tette.
– Háborús uszítókkal vagyok körülvéve – köpte Delia, ahogy
körülnézett a sátorban. – Ne higgye, hogy nem tudom. És ne
higgye, hogy ha valamiképpen eltűnök ezen a küldetésen, nem
ér azonnali véget mindnyájuk karrierje, amint visszatérnek
Adróba. Egyetlen szál ember sincs önök között, aki ellen nem
fognak vádakat emelni, amiért részt vettek ebben a komédiában.
Hogy milyen súlyosak lesznek ezek a vádak, az csak az
együttműködésüktől függ.
Általános kényelmetlenség lett úrrá a hallgatóságon. A
vezérkar sok tagja szemmel láthatóan komolyan vette a
fenyegetést – arcok sápadtak el, a hátsó sorban nyugtalan
sugdolózás támadt. Mások vonásai megkeményedtek, mintha
valamiféle kihívást intéztek volna hozzájuk. Deliát olyan
embernek ismerték, akivel nem jó packázni, de e dühös
tekinteteket látva Vlora azon tűnődött, hogy talán nem árt, ha
kijelöl egy plusz őrt Delia sátra elé, nehogy az egyik tisztje a
saját kezébe vegye az ügyet.
– „Komédia?” – Vlora hangja reccsent, ahogy megismételte a
szót.
Valeer közelebb hajolt Deliához, és belesúgott valamit a
fülébe. A nő összerezzent, majd visszafordította a figyelmét
Vlorára.
– Szerencsétlen megfogalmazás – tette hozzá, és egy darabig a
jegyzeteivel matatott, mintha csak a gondolatait rendezgette
volna. Aztán végre folytatta: – Kölcsönös ellenérzéseink dacára
mind adróiak vagyunk, ez pedig, tetszik vagy sem, egy adrói
hadjárat. Alapos beszámolóval készült, és én sem vagyok
ostoba... nyilvánvalóan olyasmivel állunk szemben, ami
nemcsak Adró, hanem valószínűleg a világ összes kormánynak
figyelmét követeli. – Szünetet tartott, hogy visszasúgjon valamit
Valeernek. Gyorsan megbeszéltek valamit, aztán folytatta.
– A különleges küldöttként rám ruházott hatalmamnál fogva
a következő döntést hozom: e hadjárat megszervezése és
elindítása jogilag kérdéses. Ugyanakkor ezzel a kérdéssel akkor
kell majd foglalkoznunk, ha visszatértünk Adróba. Továbbá... –
Felsóhajtott. – Továbbá a hadjárat, legyen akár törvényes, akár
törvénytelen, már folyamatban van, és egyetértek azzal, hogy a
szituáció megkívánja Tamás záradékának életbeléptetését.
A hallgatóság egy emberként lélegzett fel, Vlorát is beleértve.
A válla közti csomó egy egészen kicsit ellazult, de azért nem
hagyta, hogy túlságosan leengedjen. Delia még nyilvánvalóan
nem végzett.
– És? – kérdezte Vlora.
A különleges küldött hosszú, merengő pillantást vetett rá.
– Tamás záradéka megköveteli, hogy a szóban forgó hadsereg
vezetője állandó, jóhiszemű tárgyalásokat folytasson az
ellenséges hadsereggel. Megtette ezt?
– Találkoztam a daníz tábornokkal Új-Adopest előtt –
válaszolta Vlora némileg zavartan. A záradéknak ez a része
túlságosan sokféleképpen értelmezhető. Delia nem nagyon
kenhet rá árulást ennek alapján.
– És az éjféli mészárlás előtt?
– A stratégiai megfontolások lehetetlenné tették, hogy
közvetlenül csata előtt találkozzunk az ellenséggel.
– Értem. – Delia lejegyzett valamit. Kétségkívül azon lesz,
hogy Vlora megszenvedjen még ezért a hibáért. De még mindig
nem végzett, és Vlora azon kapta magát, hogy szorongva várja a
csapást. – Rendben. – Delia felnézett. – Nos, most, hogy itt
vagyok, élek a különleges küldöttként rám ruházott
hatalmammal, és Adró nevében magamhoz veszem a daníz és a
fatrasztai kormánnyal való tárgyalások teljes körű feladatát.
Vlora úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Hát
erre készült Delia. Ezzel kinevezte magát a régió adrói
vezetőjének. Vlora lényegében megmaradt a hadserege
tábornagyaként, de Delia újdonsült politikai hatalma – melyet a
Vlora által citált Tamás záradékénak köszönhetően ragadhatott
magához – lehetővé tette neki, hogy Vlora minden döntését
megkérdőjelezze, közben pedig tárgyalásokat folytasson a
danízokkal, és Vlora bármelyik tervét pillanatok alatt megfúrja.
 Vlora hirtelen nagyon gyengének és fáradtnak érezte magát.
Minden munkája, minden gyötrődése feleslegesnek tűnt. Ez
persze bármilyen különleges küldött érkezése esetében
megtörténhetett volna, és mélyen legbelül tudta, hogy Deliának
igaza van – az adrói kormány nem engedheti meg magának,
hogy egy hadserege minden felügyelet nélkül külföldön
háborúzzon. De ez a különleges küldött éppen Delia, vele pedig
ezerszer rosszabbul jártak, mint bárki mással. Vlora
egyvalamiben egészen biztos lehetett: Delia mindent megtesz
majd, hogy lépten-nyomon akadályozza őt.
– Rendben – bólintott lemondóan. – Van még valami?
– Nagyon is, de minden egyéb várhat, amíg kellőképpen
feltérképezem az itteni politikai klímát. – Delia megtapogatta
ceruzájával az állát.
– A hadseregnek meg kell állnia, hogy felvehessem a
kapcsolatot a danízokkal és a fatrasztaiakkal.
– Kizárt dolog. – Vloránál betelt a pohár. Még felháborodásra
sem futotta tőle. Csak egyszerű bosszúságra.
– Hogyan? Talán nem figyelt rám, amikor azt mondtam...
Vlora félbeszakította.
– Maga a politikai vezető, de a hadsereget még mindig én
irányítom, és éppen egy istenverte háború kellős közepén
vagyunk.
– Az én feladatom az, hogy véget vessek ennek a háborúnak!
– Ez független az én erőfeszítéseimtől – válaszolta Vlora. –
Kezdje meg a tárgyalásait. Lépjen kapcsolatba Sediallal.
Gondolom, jól szót értenek majd egymással az irányomban
táplált gyűlöletükre alapozva. De nem fogok lemondani egy
stratégiai előnyről, csak hogy maga ajánlatot tehessen egy
vérszomjas hadúrnak. Ha van még kérdése, nyugodtan tegye fel
Sabastenien tábornoknak vagy Borbador mágusnak. Én most
pihenni fogok egy kicsit.
Az utolsó, amit hallott, mielőtt kijött a sátorból, Delia
méltatlankodó fúj tatása volt, de még ez sem szerzett örömet
neki. Egy darabig csak állt odakint, és igyekezett összeszedni a
gondolatait. Aztán odalépett mellé Bo. Vlora feltartotta a kezét,
hogy elejét vegye a mondandójának, bármi legyen is az.
– Túl fáradt vagyok, Bo.
– Tudom, de valamit látnod kell.
– Nem várhat reggelig?
Bo megköszörülte a torkát, körülnézett, hogy
megbizonyosodjon róla, senki sem hallja őket, majd halkan így
szólt:
– Ahogy akarod, de kaptam egy kódolt üzenetet Tániel tői.
Új tűz lobbant Vlorában, és hirtelen érzett magában annyi
friss energiát, hogy reagáljon.
– Ide vele.
Bo elővett egy összehajtogatott papírt, és suttyomban
átnyújtotta neki.
– Pár órája hozta egy futár. A találkozó alatt fordítottam le.
Vlora kihajtogatta a papírt. Hosszú levél volt, tele rengeteg
olyasféle unalmas zagyvasággal, amilyenhez hasonlót egy
távolba szakadt jegyes hord össze, hogy tájékoztassa a párját a
fejleményekről. Az alján egyetlen rövid bekezdés állt Bo
kézírásával: az igazi üzenet.

A harmadik istenkő Danízban van. Styke elment

érte Ka-poellal. Problémás volt az átkelés. Veszélyes
 pozícióban vannak. Potenciális daníz szövetségesek.
Igyekszem mielőbb csatlakozni hozzájuk. Amikor
megérkezel Szárazpartra, lépj kapcsolatba Michel
Bravisszal. Abszolút megbízható kém. Ez az utolsó
üzenetem, mielőtt hajóra szállók.
–T

– Danízban – sóhajtott fel Vlora. – Vagyis minden bizonnyal

máris a kezükben van. – A gondolattól összeszorult a gyomra.
– Valószínűleg.
Vlora ismét elolvasta a levelet, majd felnézett Bóra.
– Az utolsó üzenete? Volt több is?
– Fogalmam sincs. Lehetséges, hogy küldött párat, amelyek
sosem érkeztek meg hozzánk. Vagy csak figyelmeztet, hogy egy
darabig nem hallunk felőle.
Az egész napos fárasztó menetelés és a beszámoló
végigülésének feszültsége után Vlora valósággal szédült.
Visszaadta a levelet Bónak.
– Tánieltől nem számíthatunk segítségre. Legfeljebb a
Szárazparton hagyott emberére támaszkodhatunk.
– Ő még jól jöhet. Érdekes, hogy Styke most Danízban van.
– Igen, több száz lovassal, akiket én adtam neki kölcsön.
Micsoda őrült. – Megdörzsölte az arcát. Styke-ért és Tánielért
semmit sem tehetett, csak a saját terveivel tudott foglalkozni.
Ahhoz pedig... nos, ahhoz aludnia kell. Elbúcsúzott Botol, és a
sátra felé indult, de az utolsó pár tucat lépéshez már Davd
karjára kellett támaszkodnia. Amikor bement, egyenruhástul
zuhant rá az ágyára.
 Pár órát alhat, aztán gyertyafénynél elolvassa a napi
jelentéseket. Nem maradt elég ideje a teljes pihenésre. A dolgok
sürgetőbbnek tűntek, mint valaha.
 40. FEJEZET

Vlora lóháton ült egy elhagyatott város közepén, nem messze

egy főúttól, Fatraszta közép-keleti részén. A levegő teljesen
megtelt a szomszédos dombon átvonuló sereg felverte porral, az
izzó délutáni nap alatt pedig másra se vágyott, mint hogy
leheveredhessen egy fa tövébe, és szunyókálhasson kicsit. De az
előhegység után kijutottak a síkságra, amelyen csak gyapot- és
dohányföldek nyújtóztak a messzeségbe. Fákat csak elvétve
lehetett látni.
Sabastenien tábornok mellette ült, és homlokráncolva
fürkészte a néma várost.
– Csak az utóbbi huszonnégy órában tucatnyi ilyen várost
láttunk – szólalt meg. – Mindet teljesen kiürítették. Nem
hagytak semmi használhatót, csak halottakat, és nincs senki, aki
elmondhatná, mi történt.
– Halottakat? – visszhangozta Vlora. Készséggel elismerte,
hogy ijesztőnek találja a várost. Ajtók lógtak a zsanérjukról, szél
süvített át a nyitott ablakokon. A jószágok karámjai üresen
tátongtak. Sehol egyetlen lélek. Vlora még kutyákat vagy
macskákat sem látott. Valahol a látóhatáron túl egy varjú
rikoltott fel.
– Tömegsírokat – válaszolta komoran Sabastenien.
– Adomra.
– Még tudtunk időt szakítani rá, hogy kiássunk néhányat, de
nagyon úgy tűnik, hogy a teljes lakosságot kivezényelték a város
szélére, ahol agyonlőtték, majd pedig eltemették őket.
– Ki tenne ilyet?
– Csak két lehetőség van: a danízok vagy a fatrasztaiak. És
lehet, hogy Lindet diktátor, de sosem néztem ki belőle, hogy az
a fajta, aki lemészárolja a saját népét.
– Lehet, hogy a seregei végigfosztogatják a vidéket, és
megölik a szemtanúkat? – Vlora maga sem hitte el.
– Nem tudom, lehetséges.
– Miért tennének ilyet a danízok?
Sabastenien a fejét ingatta.
– Fogalmam sincs.
– Nekem erről miért nem szólt senki?
– Mint mondtam, csak az utóbbi huszonnégy órában
tapasztaltuk mindezt. Jókora távolságot tettünk meg Új-Adopest
Fokától, mielőtt belefutottunk ezekbe az elhagyatott városokba.
Vlora homlokán elmélyültek a ráncok. Egy rejtéllyel került
szembe, amelyet egyelőre sehogy sem tudott kezelni. Nem
lehetett független a folyamatban lévő háborútól, mégsem tudott
előállni elég jó ürüggyel, hogy megálljanak, és kinyomozzák a
történteket. Ennél sokkal sürgősebb dolgokkal kellett
foglalkoznia.
 – Lehetséges, hogy valami másról van szó? Egy helyi
hadúrról, aki a háborút kihasználva építi ki a saját hatalmi
bázisát?
Sabastenien széttárta a karját.
– Bár tudnám.
– Na igen. – Vlora felsóhajtott. – Meg nem állhatunk, de
szeretném, ha összeállítana egy taktikai csapatot néhány
sebésszel. Amikor legközelebb beérünk egy ilyen városba, adjon
nekik egy órát, hogy utánanézzenek a történteknek. Ja, és
szóljon Nilának meg Bónak. Derítsék ki, nem használtak-e a
környéken mágiát.
– Igenis, asszonyom.
Vlora hátán rögtön végigfutott a hideg, amint rájött a
hibájára. Sabastenien nem tartozott azon kevesek közé, akik
tudtak az állapotáról. A férfi csak biccentett, és visszafordította a
lovát a menetoszlop felé. Ha fel is tűnt neki az elszólás, nem
adta jelét. Vlora lecsillapította dübörgő szívét, és a férfi után
lovagolt.
Nagyjából nyolcszáz méterrel odébb, a menetoszlop mellett
találta meg Bót. Befurakodott a lovával Bo és Nila hátasai közé.
Azok ketten erre egymásra sandítottak, majd kuncogni kezdtek,
végül Bo hangos nevetésben tört ki.
– Mi olyan vicces? – méregette őket Vlora.
– Semmi, semmi – válaszolta Bo.
– Egyáltalán semmi – tette hozzá Nila.
– Kiváltságosok csak ne kuncogjanak – mordult fel Vlora. –
Rombolja a tekintélyüket.
Nila megköszörülte a torkát, és kihúzta magát.
– Tudod, igaza van.
 Bo ünnepélyesen biccentett.
Bármennyire az idegeire ment ez a kettő, Vlorának el kellett
ismernie, hogy jólesik őszinte nevetést hallania. A vezérkara
leginkább idősebb, komolyabb tisztekből állt, a katonái meg
mindig nagyon hivatalos modorban viselkedtek körülötte. Bo és
Nila mintha minden szituációban képes lett volna örömet
találni, és ez Vlora elgyötört szívét is megmelengette.
– Hallottatok azokról az elhagyatott városokról?
Mindketten megrázták a fejüket.
– Beszéljetek Sabasteniennel. Valami nem stimmel errefelé,
és meg akarok bizonyosodni róla, hogy nincs köze a mágiához.
Bo megvonta a vállát.
– Nem gond.
– Szemmel tartjátok Deliát?
– Még kell kérdezned? – fakadt ki méltatlankodva Nila.
– Találtatok valamit?
Bo felmordult.
– Semmit, amire nem számítottunk. Nem vesztegette az
idejét, gyorsan kiküldte a követeit. A lovasok már tegnap este, a
beszámoló után elhagyták a főrendészek táborát. Úgy tűnik,
küldött embereket mindhárom, a nyomunkban járó
hadseregnek, valamint Szárazpartra és még a Vasfokon túlra is,
hogy Lindet nyomára akadjanak.
– Gyorsan intézkedik – jegyezte meg Vlora.
– Nagyon gyorsan – bólintott Nila. – Tegnap este, miután
lefeküdtél, személyesen beszélt a vezérkarod minden tagjával.
Vlora ellenállt a késztetésnek, hogy megvadult kutyaként
morduljon fel. Delia mindent meg fog tenni, ami a hatalmában
áll, hogy ellene fordítsa a tábornokait.
 – És?
– A találkozók zárt ajtók mögött zajlottak, úgyhogy a
kémeink nem hallgathatták ki – válaszolta Bo. – De beszéltem
néhány tiszteddel, és a jelek szerint Delia ugyanazt a módszert
alkalmazza mindnyájukon: burkolt fenyegetések, bizonytalan
ígérgetések, információk követelése. A vezérkarod egyik fele
retteg tőle, a másik fele meg el akarja ásni ugyanabba a jelöletlen
sírba, ahová Tamás temette nemes rokonait tíz évvel ezelőtt.
– Rettegnek tőle – köpte Vlora. Igyekezett visszafogni az
undorát. Ha úgy tartja kedve, ő holnap visszavonul, és élete
hátralévő részében különösebb bűnbánat nélkül utazgat a
világban. Vele ellentétben a tábornokai többsége nagyon is sokat
veszíthetett: nekik volt családjuk, kemény munkával felépített
karrierjük, hírnevük, és még sok minden, amivel Delia
megfenyegethette őket. Egyikük sem volt ostoba, és csak a
legmakacsabbak merészelnének nyíltan szembeszegülni vele. –
Mit gondolsz?
– Túl korai még bármit mondani. Annyit meg kell
jegyeznem, hogy Delia nem bolond, és sosem utalt olyasmire,
hogy elárulná a hazáját, csak hogy kibabráljon az ellenségeivel.
Vlora habozott. Delia meg ő jó párszor egymásnak estek már
annak idején, a kez polgárháború alatt is. El kellett ugyan
ismernie, hogy Delia valóban nem árulta el őt soha, mégis sok
olyan döntést hozott, amelyeknek egyetlen célja Vlora dühítése
volt – és részben épp ez tette őt olyan kiszámíthatatlanná. Mikor
teszi azt, ami Adrónak a legjobb, és mikor teszi azt, ami Tamás
régi szövetségeseinek és rokonainak a legrosszabb?
Hagyta, hogy a gondolatai Sedial felé sodródjanak. A daníz
hadúr is kész rejtély volt előtte. Egyaránt demonstrált
kíméletlen ravaszságot és kicsinyes bosszúszomjat. Vajon kitart
a Vlora iránti dühe, és tovább harcol? Vagy az adrói hadsereg
láttán inába száll a bátorsága, és elfogadja Delia ajánlatát a
konfliktus feloldása érdekében? A danízok összességében újabb
rejtélyt jelentettek. Sok erős hadseregük volt, és képtelenség lett
volna megmondani, még hány van nekik otthon bevetésre
várva.
Vlora grimaszolva nézett fel az égre, és azt kívánta, bárcsak
elég későre járna már, hogy megállást rendelhessen el. De még
sok-sok kilométert kellett ma megtenniük.
– Prime Lektor velünk van?
– Igen – válaszolta Nila. – Azt hiszem, a poggyászkaravánban
bujkál.
– Bosszúsan horkantott egyet.
Vlora felvonta a szemöldökét.
– Találkoztál vele?
– Nilának az a benyomása támadt, hogy Prime egy féreg –
magyarázta Bo.
– Csak nem? Ugye tudod, hogy mi ő?
– Pontosan tudom, mi ő – mordult fel Nila. – Egy embernek,
aki ekkora hatalommal bír, felelőssége van. De ez egy gyáva
alak. Inkább elbújik egy kő alá, hogy a könyveit bújja, mint
hogy szerepet vállaljon a történelem alakulásában.
– Szerintem a „pacifista” kifejezést keresed – vetette fel Bo.
– Tudom, mit jelent a pacifizmus – tiltakozott Nila –, és
találkoztam már pacifistákkal, akik egy légynek sem tudtak
volna ártani, de ennek ellenére is az emberiség megjobbításán
dolgoztak.
 – Prime – jegyezte meg Bo mintegy mellékesen Vlorának –
retteg Nilától.
– Elképzelni sem tudom, miért – emelte égre a tekintetét
Vlora. – Tartsátok a közelünkben. Az a talapzat, amit a Palo
Nemzet irregulárisaitól kapunk majd, a Sárga Szurdokban
tanulmányozott istenkőnek a része. Szükségünk lesz a
szakértelmére.
Nila gúnyosan felhorkant, de nem fűzött hozzá további
megjegyzést.
– Lady Flint! – A hang elvágta Vlora következő gondolatát.
Sabastenien tábornok lovagolt felé. Amikor elég közel ért hozzá,
Vlora üdvözlésképpen felemelte a kezét. A férfi viszonozta a
gesztust. – Asszonyom, híreim vannak az elhagyatott
városokról.
– Máris?
– Az egyik felderítőnk talált egy túlélőt. Kíván találkozni
vele?
Vlora visszapillantott Bóra és Nilára, aztán bólintott.
– Mutassa az utat.
Otthagyták a két Kiváltságost, és elindultak a
poggyászkaraván felé, ahol Sabastenien az egyik kocsi
hátuljához vezette. A kocsi az út mellett állt, és egy ponyvát
terítettek rá, hogy árnyékot adjon. A kocsis mellette itatta a
szamarat, közben egy tiszt meg egy sebész a kocsi hátuljában ülő
alakkal foglalkozott. Vlorának kellett egy pillanat, hogy
ráeszméljen, az alak nem egy gyerek, hanem egy
összekuporodott, a csupasz vállára terített takaróját szorongató
fiatalember.
 Vlora leszállt a lováról, és tisztes távolságban megállt. A tiszt
figyelmesen nézte, ahogy a sebész szelíden kérdezgeti a férfit.
– Mikor történt?
A fiatalember erősen megremegett.
– Azt hiszem, három hete. Milyen nap van ma?
Megmondták neki a dátumot.
– Akkor nem... négy hete. Emlékszem, mert éppen Nan
szülinapja volt.
– És azóta itt bujkálsz a dombok között?
A fiatalember felnézett, Vlorára sandított, majd tovább
bámulta lába között a talajt.
– Nagyjából egy hete szedtem össze a bátorságomat, hogy
lejöjjek a városba... de teljesen kifosztották. Se jószágok, se liszt,
se gyümölcs vagy zöldség. Még a szeszt is megtalálták, amit apa
a padlódeszkák alatt tartogatott a szűkösebb napokra.
– Kik? – szólt közbe Vlora.
A tiszt biccentett Vlorának, majd halkan így szólt:
– Donovel, ez itt Flint tábornok, a hadjáratunk vezetője.
Megtennéd, hogy elmeséled neki, amit pár perce nekem
mondtál?
Donovel ismét felnézett, de ezúttal mohó felismerés ült a
szemében.
– Flint? Flint? – ismételte. – Maga zúzta össze a danízokat
Szárazparton?
– Én – válaszolta komoran Vlora.
A férfi hirtelen leugrott a kocsi hátuljáról, és majdnem orra
bukott, ahogy megragadta Vlora kezét.
– A danízok tették – fakadt ki kétségbeesetten. – Úgy
vonultak itt át, akár a sáskák. Elvittek mindent, amink volt,
összeszedték a palókat, majd a kressiaiakat kivonszolták a város
szélére, és agyonlőtték. Az apámat, a nagyimat. Mindenkit, akit
ismerek és szeretek.
Vlora arca megkeményedett.
– Tudod, miért?
– Nem voltam ott. – Donovel szeme kezdett könnyekkel
megtelni. – A kecskéket őriztem. Amikor meghallottam az első
lövéseket, elbújtam. Pár óra múlva eljöttek a kecskéimért, de
engem nem kaptak el. Sikerült elrejtőznöm a régi
szélmalomban... onnan jól rálátni a városra. Láttam, mit tettek
az emberekkel, és láttam, amikor elmentek. – Szavai most már
pániktól fűszerezve, csaknem érthetetlenül csúsztak ki a száján.
Vlora ellenállt a késztetésnek, hogy lerázza magáról a kezét,
és inkább gyengéden megszorította. Tehát a danízok. De miért?
Mégis mit nyerhetnek ártatlan kressiaiak lemészárlásával és
palók elrablásával? Munkaerőt? Ha igen, miért nem vitték el a
kressiaiakat is? Hirtelen új gondolat hasított belé.
– Ez egy hónapja történt?
Donovel biccentett.
– Milyen zászló alatt vonult ez a hadsereg?
Donovel leírta nekik a jól ismert fekete alapot vörös
csillagokkal, de amellett még sok különböző formájú, színű és
tervezésű másodlagos lobogót is említett. Vlora a tisztre és a
sebészre sandított.
– Ismerősen hangzik valamelyik?
– Nem az a sereg volt, amelyik meglógott előlünk Új-
Adopestnél – jegyezte meg a tiszt.
– Etepali tábornoké.
– Nem ők voltak.
 A sebész bólogatott.
– Nem, asszonyom. Az a hadsereg volt, amelyet ön és
Kétlövetű Tániel... – Ekkor elhallgatott.
Vlora türtőztette magát, és visszafordult Donovelhez.
– A rokonaidat már megbosszultuk.
A férfi szeme elkerekedett.
– Biztos benne?
Vlora kigombolta a zubbonyát, és megmutatott neki egy
redős sebhelyet, amely a kulcscsontjától indult ki, és
végighúzódott a bal karján. Még ennyi idő után is meglehetősen
ocsmányul festett.
– Ezt a dragonyosaiktól kaptam. Én élek. Ők nem.
Donovel a vállára borult, és csaknem mindkettejüket a földre
döntötte. Most már nyíltan zokogott, egésze testében rázkódott
és remegett. Vlora megdermedt, majd köré fonta a karját, és
hagyta, hogy telesírja a mellkasát. Percekig tartotta magát ebben
a pózban, miközben a tiszt és a sebész tiszteletteljesen elfordult.
Még a lován kicsit odébb ülő Sabastenien is leszegte a fejét.
Vlora végül intett a sebésznek, és a segítségével sikerült
visszaterelnie Donovelt a kocsira. Aztán elindult, a tiszt pedig
követte.
– Van bármi más jelentenivalója? – biccentett hátra, Donovel
felé.
A tiszt homlokráncolva pillantott Sabastenienre.
– Nos, asszonyom, engem csak percekkel ezelőtt bíztak meg
ezzel a feladattal... pont azelőtt, hogy ez a szerencsétlen
belebotlott a poggyászkaravánunkba.
– Értem, persze. Folytassa csak.
 – Köszönöm, asszonyom. Igyekszem kideríteni, amit csak
lehet.
– A legfontosabb a dolog miértje – mondta Vlora, majd
visszasétált a lovához, és hagyta Sabasteniennek, hogy leszálljon,
és felsegítse őt a nyeregbe. Már lovagoltak, amikor a
dandártábornok megköszörülte a torkát. Vlora féloldalas
pillantást vetett rá.
– Valami baj van?
– Nem, asszonyom. Csak hát... – Tekintete elkomorult. –
Tudja, hogy Gustar őrnagy a barátom, ugye?
– Nem tudtam.
– Vettem a bátorságot, hogy utánanézzek az üzeneteknek,
amelyeket azt követően kaptunk tőle, hogy ön elküldte a
lovasságot Styke ezredessel.
– És?
– És elolvastam mindet... és határozottan említett pár
ugyanilyen állapotban lévő várost, amikor átutaztak Fatraszta
közepén. Akkor egyáltalán nem tulajdonítottam neki
jelentőséget, de most...
– Ez nagyon nem vall a danízokra. Minden elfoglalt
nagyváros továbbra is teljesen ép, nem igaz?
– A kémeink jelentése szerint igen.
– Akkor miért bántak így el ezekkel a városokkal? – A fejét
csóválta.
– Roppant különös. Az a szegény ördög meg... intézkedjen
róla, hogy a gondját viseljék. És tartsa nyitva a szemét, hátha
vannak még hozzá hasonlók. Ha egy meglógott a danízok elől,
többnek is sikerülhetett. Várjunk csak! – Megrántotta a kantárt.
– Asszonyom?
 – Találkozott palókkal, amikor a segítségünkre sietett a
Ráncoknál?
– Nem, asszonyom. Egy szállal sem.
Vlora megfordította a lovát, és visszaügetett Donovelhez.
– Még egy gyors kérdés – szólt oda neki. – Van bármi
elképzelésed róla, hogy mi történt az elhurcolt palókkal? A
hadsereggel mentek?
Donovel könnyezve pislogott Vlorára. Elsőre mintha nem is
értette volna a kérdést, de aztán fény gyúlt a szemében.
– Nem, asszonyom. Nem mentek velük. Nyugatra küldték
őket, arra, ahonnan a danízok jöttek. Néhány őr kíséretében
masíroztak el.
– Láncra verve?
– Nem. Simán sétáltak. És amennyire láttam, magukkal
vihették az értékeiket is.
Vlora elfintorodott.
– Értem. Köszönöm. – Visszafordult Sabastenienhez, aki épp
akkor érte utol. – Amikor legközelebb foglyokat ejtünk,
személyesen gondoskodjon róla, hogy válaszokat kapjunk
tőlünk.
– Természetesen, asszonyom.
Vlora egy biccentéssel visszalovagolt a hadoszlopba, és
besorolt Norrine mellé. A lőpormágus egy intéssel köszöntötte,
de nem szólt egy szót sem. Vlora örült a csendnek. Ezek az üres
városok felzaklatták, és kellett neki az egyedüllét, hogy
elmerengjen a jelentésükön.
 41. FEJEZET

Michel egy sötét sarokból figyelte, ahogy Túlélő és ifjú

gyámjai előadják a daníz horrortörténetet Zöldtűzmély egy
zsúfolt kocsmájának. Ez mindössze a negyedik nyilvános
megjelenésük volt, de a hír máris futótűzként terjedt. A palók be
se fértek mind a helyiségbe, sokan az utcáról hegyezték a
fülüket. Folyt az ital, forrt a düh, szárnyra keltek a pletykák.
Michel hallotta a növekvő felháborodást a suttogásukban, látta a
testbeszédükben.
Jiniel furakodott oda hozzá és Ichtraciához a sarokba. Pár
másodpercig a történetet hallgatta, majd komoly, de elégedett
kifejezéssel az arcán fordult feléjük.
– A Mélység minden zugából érkeznek a kérések – szólalt
meg halkan. – Mindenki azt akarja, hogy Túlélő nála is mondja
el a történetet.
– Gratulálok – válaszolta Michel. – Te lettél a város
legnagyobb műsorszámának ügynöke.
– Ez nem műsorszám – szólt közbe Ichtracia, aki, bár már
féltucatnyiszor hallotta a történetet, most is feszülten figyelt az
előadó minden szavára. Ugyanaz a borzalom ült az arcán, mint
az első alkalommal, és nem úgy tűnt, mintha mostanra kevésbé
lennének hatással rá a hallottak. Mi több, mintha mindig csak
fokozódott volna az érzelmi reakciója. Michel emlékezett rá,
hogy egyszer az állam szolgálatában álló szörnyetegnek hívta
magát. Ha akkor még hitt is neki, most már nem. Nyilvánvalóan
éppúgy törődött az eltűntekkel, mint ő.
– Talán annak kellene lennie – vágta rá cinikusan Jiniel. –
Gyorsabb eredményt értünk volna el, ha felbérlünk pár színészt.
Michel látta Ichtracián, hogy reagálni készül a megjegyzésre,
mire gyorsan közbeszólt.
– Nem. Először is, nem ismertük a részleteket. Másodszor...
nos, egy színésszel nem mentünk volna semmire. Egy színész
nem tud ilyen meggyőző lenni. – El kellett ismernie, hogy
Túlélő született történetmesélő. Nem színművészeti értelemben,
hanem egy tucatnyi háborút megjárt nagyapa hitelességével.
Tiszta, kimért hangon beszélt, szavaiból minden alkalommal
fáradt érzelmek szivárogtak. Sosem mosolygott, sosem próbált
megfelelni a közönségnek. Olyan nyers őszinteség rejlett a
szavaiban, amelyet egyetlen színész sem tudott volna visszaadni.
Jiniel egyetértőn biccentett, mire Ichtracia hátradőlt a
székében.
– Sikerült felkavarni a hullámokat azon túl is, hogy a
kocsmárosok ingyenreklámot látnak a dologban? – kérdezte
Michel.
– A hullámok tajtékoznak – válaszolta Jiniel. – Szerte a
Mélységben. Úton ide láttam pár kamaszt, akik éppen egy daníz
propagandaposztert téptek le. A Peremen élő barátaimtól
hallottam, hogy a pletyka már eljutott Felső-Szárazpartra is,
azokhoz a palókhoz, akik az evakuáció után odaköltöztek.
Michel bízott Jinielben, hogy nem színezi ki a híreket, de
azért igyekezett visszafogni a lelkesedését. Túlélő csak ma reggel
kezdte ezeket a nyilvános beszámolókat. Most közel járt az idő
éjfélhez. Durván tizennyolc óra nem sok idő a hír elterjedésére,
de ha máris elérte Felső-Szárazpartot, akkor ennek az
előadásnak, ahogy azt egy színházbeli barátja szokta
mondogatni, „van jövője”.
Csakhogy többnek kell lennie egy előadásnál. Egy egész
népet kell fellázítania.
– Mi egyebet tudtunk még meg mostanában? – kérdezte
Michel. – Ma egész nap Túlélővel voltam. Holnap átadom őt
Devin-Mezinek, de addig is fel kell zárkóznom a hírekből.
Jiniel elővett a zsebéből egy lezárt borítékot, és átcsúsztatta
neki az asztalon.
– Üzenetet kaptunk a titokzatos barátodtól.
Smaragd. Michel nem látta okát, hogy felfedje a
személyazonosságát. Még Palo Mama előtt sem. Kinyitotta a
borítékot, és gyorsan átolvasta, majd megérintette Ichtracia
csuklóját.
– Hmm?
– Megerősítés – mondta boldogtalanul Michel. – A barátunk
fülébe eljutottak a pletykák a déli citadelláról. Megnyitották az
istenkövet, és bőszen tanulmányozzák. Nem tudni, rájöttek-e
már, hogyan működik, és csak óvatoskodnak, vagy várnak még
valamire.
– Valószínűleg mindkettő – vetette fel Ichtracia. – Sedial
minden fellelhető információmorzsát összegyűjtött arról a
rohadt kőről. Ha valaki tudja, hogyan működik, az ő. Évekig
tanulmányozta a talunlikai istenkövet.
– Talunlika? – értetlenkedett Jiniel.
– A daníz főváros – világosította fel Michel. – Ott tartják a
második istenkövet.
Jiniel sötét tekintetet vetett rájuk.
– Ahhoz is árvákat öltek meg?
– Nem... nem hiszem. – Még Ichtracia is bizonytalannak
tűnt. – A mocsárban találták, és felépítettek köré egy várost. De
azon nem volt védelmező mágia, amelyet fel kellett volna törni.
Nem kellett hozzá vér.
– Nem is tudom, hogy az jobb-e, vagy rosszabb – jegyezte
meg Michel.
– Én sem. – Ichtracia bizonytalansága elmélyült. Mintha
mondani akart volna még valamit, de aztán meggondolta magát.
Jelentőségteljesen Jinielre pillantott, mire Michel az
emlékezetébe véste, hogy meg kell kérdeznie, mi jár a fejében,
amikor legközelebb kettesben maradnak.
Michel meglobogtatta a Smaragdtól kapott borítékot.
– Ez pusztán megerősíti, amit már eleve sejtettünk.
Mindenesetre sürgősebbé teszi a dolgunkat. Kell valami, amit
felhasználhatunk Ka-Sedial ellen.
– Miért, hogy megzsaroljuk? – kérdezte Jiniel.
– Még ha lenne is valami a kezünkben, Sedialnál nem
működne a zsarolás – jelentette ki szárazon Ichtracia. –
Próbálkoztak már vele. Megöl mindenkit, akinek a neve akár
csak szóba jöhet a zsarolással kapcsolatban, és legfeljebb utólag
válogatja szét a hullákat.
 – Nem zsarolásra gondoltam. – Michel szórakozottan
megkocogtatta az asztalon heverő borítékot. – Csak kell valami,
amit felhasználhatunk ellene vagy a danízok ellen. A kémeid
igyekeznek minden információt felhajtani?
Jiniel biccentett.
– Nyomatékosítottam előttük az ügy fontosságát.
– És azt is, milyen fontos, hogy ne kapják el őket?
– Azt is.
– Helyes. Vékony jégen járunk. Más se kell, mint hogy
valakit elfogjanak, megkínozzanak, és az egész szervezet
lebukjon.
– Ugyan már – mosolyodott el féloldalasan Jiniel. – Ennél
jobban tanítottál. Egyikük sem tudja, kinek dolgozik. Legalább
három réteg választja el őket tőlem.
– Helyes.
– Á – intett Jiniel az állával. Devin-Mezi tolakodott át a
tömegen. Amikor odaért az asztalukhoz, föléjük hajolt.
– Mutatnom kell valamit – mondta nekik.
– Itt?
– Nem. A csaposnak van egy kis hátsó szobája. Kiüríttettem.
Michel és a többiek átnyomakodtak a kocsmán az említett
hátsó helyiségbe, amelyet egy kis kockázóasztal uralt, és alig
fértek el benne négyen. Amikor leültek, Devin-Mezi elővett egy
vaskos papírköteget, és az asztalra dobta.
– Mi ez? – kérdezte Michel.
– Információ – válaszolta Devin-Mezi. – Az egyik
emberünket múlt héten felvették szobalánynak egy villába, a
parlamenti épület szomszédságában. Mint kiderült, a
tulajdonosa egy sárkányember... túl veszélyes lett volna, hogy
hosszabb ideig ott maradjon. A kérésünkre ma reggel felmarkolt
minden fontosnak látszó dokumentumot, amit csak tudott, és
lelépett.
Michel felvont szemöldökkel nézett a kötegre.
– Én erről miért nem tudtam?
– Más dolgokkal foglalkoztál – biccentett Devin-Mezi a
kocsma zajos főterme felé.
– Én hagytam jóvá az akciót – szólt közbe Jiniel. – Ahogy
Devin-Mezi mondta, biztonságosabb volt megszervezni egy
gyors lopást, mint huzamosabb ideig egy sárkányember
közelében tartani valakit.
Michel Ichtraciára pillantott, aki megvonta a vállát.
– Valószínűleg igazuk van. A sárkányemberek többnyire
arrogánsak, de az átlagnál jobban ügyelnek a közvetlen
környezetükre, és nagyobb eséllyel figyelnek fel a gyanúsan
viselkedő személyekre.
– Rendben. – Michel eloldotta a köteget összetartó zsinórt,
mire a papírok kiomlottak elé az asztalra. Rögtön meglepődött.
Nem úgy néztek ki, mintha egy harcostól származtak volna...
inkább egy tábornoktól vagy politikustól. Lepecsételt borítékok,
munkarendek, katonai üzenetek, szállásmesteri jelentések. És
mindez csak egyetlen pillantásra. – Ejha – nyögte ki. – Ez aztán
merész húzás volt.
Devin-Mezi önelégült vigyort vetett rájuk.
– Szerintem is.
– Biztos vagy benne, hogy ezek egy sárkányember papírjai? –
hajolt Ichtracia a kupac fölé, miközben Michel elkezdte
szétválogatni.
– Teljesen.
 – Hogy hívják?
– Ji-Noren.
A név Michel emlékezetét is megpiszkálta, de Ichtracia
reakciója sokkal beszédesebb volt. Szeme elkerekedett, lélegzete
elakadt.
– Most viccelsz.
– Azt hiszem, így hívják...
– Nem, nem, hiszek neked. – Ichtracia halkan káromkodott.
– Kiraboltátok Ka-Sedial jobbkezét.
Ettől egy pillanatra mindenki elhallgatott.
– Ó – válaszolta Devin-Mezi.
– Ji-Norent nem lehet csak úgy kirabolni – folytatta
Ichtracia. – Ő az egyik legveszélyesebb ember a birodalomban.
Ami azt illeti, simán benne van az első ötben, Ka-Sedial
társaságában. – Devin-Mezire pillantott. – Bármit tettél is, hogy
elbújtasd azt a nőt, aki ellopta az iratokat, kevés volt. Juttasd ki a
városból. Jó messzire innen. Ji-Noren azóta bizonyosan
észrevette, hogy eltűntek a papírjai, és hozzálátott a
keresésükhöz.
– Ichtracia beletúrt a hajába. – Jól kiborítottátok a bilit, a
pokolba is.
Michel a többiek reakcióját figyelte. Devin-Mezi védekezni
készült, Jiniel komoran bámulta a papírokat. Mielőtt bárki
megszólalhatott volna, Michel beszélni kezdett:
– Rendben, rossz embert raboltunk ki. Devin-Mezi,
intézkedj! Tedd, amit Ichtracia mondott, és juttass ki a városból
mindenkit, akit láthattak a villa környékén. – Az asztal alá
nyúlt, és megszorította Ichtracia lábát. A nő erre kicsit mintha
felengedett volna. – Meglátjuk, mire megyünk ezekkel a
papírokkal. Lehet, hogy véletlenül valami hülyeséget csináltunk,
de ez még nem jelenti azt, hogy nem lehet hasznunk belőle.
Devin-Mezi megvárta Jiniel biccentését, aztán kisietett a
szobából.
– Tényleg ennyire rémisztő az a fickó? – kérdezte Michel
Ichtraciától.
– Én Kiváltságos vagyok, és még én is félek tőle. Hogy is
hívták azt az embert, akiről beszéltél, Lindet kancellár asszony
végrehajtóját?
– Fidelis Jes?
– Igen, ő. Ji-Noren az Sedialnak, aki Fidelis Jes volt
Lindetnek. Nem olyan vérszomjas vagy egoista, de ugyanolyan
hatékony.
– Rendben. Elsimítjuk a dolgot. Addig is... – Michel tovább
matatott a papírhalomban. Nem látta értelmét már elkövetett
hibákon aggodalmaskodni.
Ichtracia hirtelen kiegyenesedett, előrehajolt, és egyik
kezével beletúrt a halomba, majd kihalászott a közepéből egy
kisebb köteget: ezeket a borítékokat fekete szalaggal fűzték
össze, és a daníz császár háromcsillagos jelével pecsételték le.
– Ezeket láttam már – jelentette ki.
Valami a hangjában felkeltette Michel figyelmét.
– Konkrétan ezeket?
– Igen – mondta a nő tűnődő arckifejezéssel. – Sedial
dolgozószobájában. Véletlenül láttam meg.
– Nos, lássuk, mi mondanivalója van a vénembernek – szólalt
meg Jiniel, és a halom felé nyúlt.
Ichtracia elkapta előle.
 – Ne. Védő bűbáj van rajtuk. Alig észrevehető. Én is
majdnem elmulasztottam, de most, hogy megérintettem,
nyilvánvaló, hogy valamiféle ocsmányságot szőttek bele. Ha
kinyitsz egyet, lehet, hogy felgyullad a boríték, vagy
megnyomorodsz, vagy akár a tulajdonos értesül róla, hogy
illetéktelen kézbe került az anyag.
– Pokolba – fakadt ki Michel. – Tudsz kezdeni vele valamit?
Ichtracia pár másodpercig szó nélkül bámulta a borítékokat,
majd így szólt:
– Ezek a védő bűbájok nagyon erősek, de talán egy-két nap
alatt le tudom bontani őket.
– Van fogalmad róla, mi állhat a levelekben?
A nő megrázta a fejét.
– Rendben. – Michel visszafordította a figyelmét a többi
papírra. – Lássuk, mihez tudunk kezdeni velük. A védett
borítékokról Ichtracia gondoskodik. – Jinielre mutatott. – Ami a
többit illeti, te és én kiválogatjuk azokat, amelyeknek hasznát
vehetjük, a maradékot meg elküldjük a városból.
– Hová?
Michel a fogát szívta.
– Lindetnek vagy Lady Flintnek.
– Lady Flintnek? Annak, aki megölte a legutóbbi Palo
Mamát? – hitetlenkedett Jiniel.
– Vagy Lindetnek.
– Ezek szörnyű lehetőségek.
– Lehet. De Lady Flint Tániel és Ka-poel barátja, és azon
dolgozik, hogy távol tartsa az istenköveket Sedialtól. Lindet
pedig... nos, Lindet patthelyzetig harcolt a danízokkal nyugaton.
Valószínűleg veszíteni fog, de jelenleg jól jön bármi, amivel
leköthetjük Sedial figyelmét.
– Mi lenne, ha lemásolnánk ezeket, és elküldenénk
mindkettejüknek?
– Fantasztikus ötlet.
– Szarkasztikus voltam.
– Én nem. Intézd el. – Michel az Ichtracia kezében lévő
borítékokra sandított. Valami nem stimmelt velük. Teljesen
másnak tűntek, mint a paksamétában talált többi üzenet és
jelentés. A hivatalos pecsét ellenére mintha inkább szerelmes
levelek lettek volna, nem pedig parancsok: nehéz, drága
papírból készült, vaskos borítékba zártak. Michel a kocsma fő
terme irányában hegyezte a fülét, ahol éppen Túlélő egyik ifjú
gyámja beszélt a daníz citadella borzalmairól.
– Akárhány megjelenése van Túlélőnek, duplázd meg –
mondta Jinielnek. – A nyomtatóink pedig kezdjenek dolgozni a
megbeszélt propagandán. Azt akarom, hogy a hétvégéig
Zöldtűzmélyben mindenki lásson egy posztert vagy röpiratot,
ami a danízok gonoszságait taglalja. Fogalmunk sincs, mikor
fogja használni Sedial az istenkövet. A lehető leggyorsabban kell
dolgoznunk.
 42. FEJEZET

Styke-ot az Etzi Háztartás felbolydulása ébresztette. Felült az

ágya szélére, az ölébe helyezte boz kését, és igyekezett
kihámozni az értelmet a halk, de dühös szóváltásból. Nem sokat
hallott belőle, de az biztos, hogy több hang vett részt benne.
Őt, Ka-poelt és Celine-t egy kis szobában helyezték el, nem
messze a konyhától. Kicsit szűkösen fértek el benne, és folyton
beszűrődtek a konyha meg a kapu zajai, de legalább félreeső
volt. Styke a másik ágyra nézett, amely az övére merőlegesen
állt a fal mellett, és Celine szuszogását hallgatta. A lány és Ka-
poel egymáshoz bújva aludtak, de amikor Styke utóbbi arcát
kereste, látta visszatükröződni a szemében a kora reggeli fényt.
Őt is felverte a lárma.
A fény alapján Styke arra tippelt, hogy öt, esetleg fél hat
körül járhat az idő. Megdörzsölte a szemét, felcsúsztatta ujj ára a
gyűrűt, majd felvette a nadrágját és a zubbonyát is. Odakint
közben folytatódott a szóváltás. Bár könnyen lehet, hogy nincs
hozzá semmi köze, de...
 Gondolatmenetét halk kopogás szakította meg. Felállt, és
kinyitotta az ajtót. Maetle állt előtte feszengve,
– Felöltöztél?
– Hallottam a lármát.
– Jobb, ha jössz.
Styke bedugta a kését az övébe, és követte a nőt a szabadba.
Két rövid forduló után meg is érkeztek a kapuhoz. Két csoport
már odagyűlt. Az egyiket Etzi, az éjjeliőr és a Háztartás négy őre
alkotta. A másik csoport láttán Styke majdnem megbotlott,
száján halk szitkozódás csúszott ki. Ji-Patten állt ott hat városi őr
társaságában.
– Te! – csattant fel Ji-Patten, és tett két öles lépést Styke felé.
Styke belépett az udvarra, de csak épphogy, és a konyha
falának nekitámaszkodva állta Ji-Patten tekintetét. Nem is
kellett eljátszania az ásítást – spontán jött, és meg sem próbálta
elfojtani.
– Hogy van a lábad?
A sárkányember orrlyuka kitágult, de nem kapta be a csalit.
– Mit mondtál a minap az embereidnek? – kérdezte.
Styke felvonta a szemöldökét.
– Csak tudni akartam, jól bánnak-e velük.
– És még?
– Csak ennyit.
– Hazudsz.
Styke megdermedt, és Etzi felé fordult.
– Mi ez az egész?
Etzi a sárkányemberre fintorgott, majd ugyanazzal az
arckifejezéssel Styke-ra nézett.
 – Komoly vádakat fogalmaztak meg, Ben. Javaslom, bánj
velük tisztelettel.
– Ő vádaskodik? – bökött Styke Ji-Patten felé az állával.
– Igen – biccentett Etzi némileg vonakodva. – Ő a császár
ügynöke.
Styke ismét ásított, majd kihúzta magát, és hanyagul
meghajolt Ji-Patten felé.
– Ó, nagy sárkányember, mitől vagy ily zord hangulatban ma
reggel?
– Ben! – sziszegte Etzi.
– Nem engedem, hogy gúnyolódj rajtam, külföldi –
csikorogta Ji-Patten. – Ha a törvények lehetővé tennék,
megtanítanálak a tiszteletre.
– Gondolod, hat emberrel képes lennél rá? – biccentett Styke
a Ji-Patten mögött álló őrökre. Kezdte ő is elveszíteni a
türelmét. – Nem sántítasz még eléggé? Esetleg el akarod
veszíteni a lábadat? – Ekkor eszébe jutottak Celine szavai, és az
is eszébe jutott, hogy ő itt vendég. A fogát csikorgatva kihúzta
magát, és elnyomta növekvő haragját. Etzi homlokán
elmélyültek a ráncok, mire Styke felemelte egyik kezét, hogy
elejét vegye a feddésnek. – Elnézést kérek – morogta. – Csak
kialvatlan vagyok. Mit tehetek a Császár Szolgájáért?
Etzi vett egy nagy levegőt, egy biccentéssel nyugtázta Styke
bocsánatkérését, aztán várakozón a sárkányemberre pillantott.
Ji-Patten továbbra is összeszűkült szemmel méregette Styke-ot,
de fékezte a nyelvét, amikor megszólalt:
– Az egyik embered megszökött.
– Tényleg? – Styke igyekezett meglepetést színlelni.
 – A palo. Éjfélkor, őrségváltásnál. Csak egy órával ezelőtt
vették észre.
– Próbálták megkeresni?
– Természetesen. Átkutatjuk a várost, és egyre bővítjük a
keresési területet. Meg fogjuk találni. Azt akarom tudni, miről
beszéltetek, amikor meglátogattad a börtönben.
– Már mondtam – kötötte az ebet a karóhoz Styke. –
Megkérdeztem, jól bánnak-e velük. Semmi másról nem esett
szó. Nem is lett volna rá idő, mert az őreid kizavartak.
– Ha nincs közöd a szökéséhez, segítened kell, hogy
megtaláljuk. Vissza kell vinnünk a cellájába, amíg ez a te... pered
megoldódik. – Tekintete röviden Etzire villant.
– Mégis mit kellene tennem? – értetlenkedett Styke. –
Lovagoljak végig a városon a nevét kiáltozva? Egyikünk sem tud
semmit erről a helyről. Nem tudom, miért szökött meg, de
biztosan nem az én parancsomra tette... és feltételezem, nem
lesz nehéz megtalálni. – Styke szeme összeszűkült. – Honnan
tudjam, hogy nem te magad ragadtad el a cellájából?
Ji-Patten hátrahőkölt.
– Már demonstráltad – folytatta Styke –, hogy könnyű
szívvel meggyilkolsz egy hálóinges öregasszonyt egy éjszakai
rajtaütés során. Honnan tudjam, hogy nem vagy képes elrabolni
az egyik emberemet kikérdezésre? – Styke titkon attól félt, hogy
talán rátapintott az igazságra. Mi van, ha Sedial emberei tényleg
elvitték Sakált, mielőtt megszökhetett volna, és most
csontszeműek hallgatják ki? Meg kell kérdeznie Ka-poelt, hogy
Sakál a védelme alatt áll-e.
– Ez abszurd – tiltakozott Ji-Patten. Nyilvánvalóan nem
szokott hozzá az efféle vádaskodásokhoz. Sárkányemberként
alighanem arra számított, hogy az emberek kúsznak-másznak
előtte... még a háztartásfők is.
– Ajánlom, hogy az legyen – válaszolta Styke. – Az embereim
az én védelmem alatt állnak. Találd meg őt, a saját biztonsága
érdekében, vagy nekem kell felelned. – Félelmei ellenére
legbelül bőszen vigyorgott. Kár, hogy Celine most nem láthatta.
Még hogy szörnyű színész, ugyan már!
Ji-Patten Styke-ra nézett, majd Etzire, aztán vissza Styke-ra.
– A pokolba mindkettőtökkel. Ennek következményei
lesznek. – Styke-ra mutatott. – íme az első következmény: a
császár ügynökeként megtiltom, hogy a per végéig ismét
meglátogasd az embereidet. – Azzal megpördült, és kiviharzott a
nyitott kapun a hosszú bekötőút túlsó végén várakozó lovak
felé. Styke látta rajta, hogy már kevésbé sántít, mintha
különösen gyorsan gyógyult volna, és a mágiára gondolt, amely
Orzot is életben tartotta kilyukadt tüdeje ellenére. Ha harcra
kerül a sor köztük, az a seb nem jelent majd akkora előnyt Styke
számára, mint eddig remélte.
A birtok kapuját bezárták, Etzi végigsimított az arcán.
Kimerültnek tűnt, arca kipirult, szeme alatt táskák húzódtak,
haja összekócolódott. Néhány nagy sóhajtás után Styke felé
fordult.
– Mit... – kezdte, majd feltartotta a kezét. – Hagyjuk. Nem is
akarom tudni. – Előrelépett, halkan, hogy az őrei ne hallhassák
meg, majd hozzátette: – Az egyik lovad hiányzik. Immár két
órája. Az istállót figyelő fiú szerint egyszerűen eltűnt. Tudsz
erről valamit?
 – Nem – válaszolta Styke. Tényleg nem tudta, hogyan
lopakodhatott be Sakál a birtokra, és hogyan juthatott ki egy
csatalóval anélkül, hogy bárkit felébresztett volna.
– Helyes. – Etzi reszketegen felsóhajtott. – Remélem, bármit
is csinálsz, megéri, hogy nem beszélhetsz többé az embereiddel.
Ezek után nehezebb dolgom lesz.
– Nem csinálok semmit. – Styke tiltakozása erőtlennek és
sekélyesnek érződött. Nem valami meggyőzőnek.
– Persze hogy nem – legyintett Etzi. – Visszafekszem aludni.
Javaslom, tégy ugyanígy.
Styke megfogadta Etzi javaslatát, és visszatért a
vendégszobába, ahol már Ka-poel és Celine is ébren ült az
ágyon. Levette az ingét, és ő is leült a sajátjára.
– Tudsz valamit erről a Ji-Pattenről? – kérdezte Ka-poelt.
Ka-poel megrázta a fejét, majd jeleket mutogatott: A
sárkányemberek óvatosabbak, nem nagyon hagynak hátra olyat,
amit a csontszeműek felhasználhatnának. Styke-nak nem volt
szüksége Celine fordítására.
– Érthető. Nos, ha lehetőség adódik, ragadd meg. Az a
rohadék kezd az agyamra menni.
Ka-poel szája elvékonyodott. Túl sok mindenre kell
figyelnem.
– Szóval nem tudsz segíteni?
Megteszem., amit tudok, de egy sárkányember keményebb
dió az erejüket adó mágia miatt.
– És mi a helyzet a lándzsásaimmal? Ha kikérdezi őket egy
csontszemű, meg tudod akadályozni, hogy válaszokat csikarjon
ki belőlük?
 A vékony száj most komisz kis mosolyra görbült. Már
megpróbálták.
– És nekem nem is szóltál? – Styke elkerekedett szemmel
káromkodott.
Nem jártak sikerrel. És fogalmuk sincs, hogy miért nem.
Styke elfintorodott.
– Helyes. Várjunk csak. Nem lehet, hogy ezzel felfeded
magad Ka-Sedial előtt? Még nem tudja, hogy itt vagy, de ha
rájön...
Tudom. Nagyon óvatos vagyok.
– Remélem is. – Styke Celine-re nézett. – Aludnod kellene,
kicsikém.
– Fogok is. – A lány ásított egyet. – Harcolni fogsz Ji-
Pattennel?
– Talán.
– Ne hagyd, hogy megöljön.
– Nem áll szándékomban.
Celine felállt, leült Styke ágya szélére, és a férfi inkább
karjára hajtotta a fejét. Nagyon komoly képet vágott.
– Komolyan mondom. Tilos hagynod, hogy megöljön.
– Mit gondolsz az itteni gyerekekről? – váltott témát Styke.
– Jópofák – válaszolta szórakozottan Celine. – Sokkal
kedvesebbek, mint a szárazpartiak. De Jerio a kedvencem. –
Neve említésére hirtelen izgatottság költözött a hangjába. –
Nagyon okos. És nagyon vicces is. Nem engedi, hogy zargassák a
nagyobbak. Majdnem annyira félnek tőle, mint tőlem.
– Miért?
– Mert nem hátrál meg. – Celine a homlokát ráncolta. –
Pedig az ilyesmi itt nem megengedett.
 – Itt?
Ka-poel keze jeleket rajzolt a szoba másik végében. Styke
biccentett neki, hogy ismételje meg a mozdulatsort. Úgy érti,
ebben a társadalomban.
– Á. Az itteniek nem állhatnak ki magukért? – kérdezte
Celine-től.
A lány ide-oda ingatta a fejét.
– Valami ilyesmi. Nem arról van szó, hogy tilos nekik,
inkább csak elvárják tőlük, hogy engedelmeskedjenek az
erősebbek és hatalmasabbak akaratának. Az egyik felnőtt
bajkeverőnek nevezte Jeriót, mert megvan a maga véleménye a
dolgokról.
– Velem udvariasan viselkedett.
– Mint mondtam, okos.
– Elég okos, hogy udvarias legyen a birtokon lévő
legtermetesebb emberrel? – kérdezte szórakozottan Styke.
Celine komolyan biccentett.
– Szóval ez a Jerio nem hunyászkodik meg a nagyobb
gyerekek előtt... csak azok előtt, akiket arra érdemesnek tart?
– Mit jelent az, hogy meghuny... meghuny...
– Meghunyászkodik? – Styke elmagyarázta a szó jelentését.
– Pontosan. Nem hunyászkodik meg azok előtt, akik nem
tudják bántani.
Styke megtapogatta a gyűrűjét. Az járt a fejében, hogy Ji-
Patten mintha nem tudta volna, hogyan bánjon egy katonával,
aki kiáll magáért vele szemben. Styke szinte egyáltalán nem
érzékelte az itteni társadalmi rend bizonyos árnyalatait. Etzi
pontosan értette ezeket az árnyalatokat, Celine pedig mintha
maga is megfejtette volna ezeket. Azon merengett, hogy ha
túlélik ezt a háborút, a lány talán eltölthetne némi időt
Lindettel. Vagy imádni, vagy rühellni fogják egymást. Celine
gondolkodásmódja máris jobban rímelt Lindetére, mint Styke-
éra.
Sóhajtott egyet, és felidézte Orz szavait – a kérését, hogy
Styke ölje meg Ji-Pattent.
– Ha valami történne velem, húzd meg magad. Maradj
életben.
Celine megszorította a kezét, és álmos hangon így válaszolt:
– Ne aggódj, úgy lesz. De semmi sem fog történni veled, Ben.
Túl erős vagy.
Styke Ka-poelra pillantott, aki halvány mosollyal az arcán
bámulta Celine-t. Amint észrevette, hogy Styke őt nézi, elillant
a mosolya, lefeküdt, és hátat fordított neki. Styke nem először
tűnődött el azon, hogy vajon mivel tölti a napjait. Várja, hogy
elérkezzen az ő ideje. Terveket forral. Készül a viharra, amelyet
már ő is megérzett a horizonton.
Valószínűleg hasznosabban tölti az idejét, mint Styke, aki
fakatonákat farigcsál a Háztartás gyerekeinek. Ledőlt az ágyra,
és hagyta, hogy Celine a vállának támaszkodjon. A lány
hamarosan elaludt, hangja ütemes szuszogással töltötte be a
szobát.
Styke-ot ismét kopogás ébresztette. Gyengéden arrébb tolta
Celine-t, és kinyitotta az ajtót. Etzi állt ott, mögötte az egyik
őrével. Styke még nem látott rá példát, hogy így kísérgették
volna.
Etzi homloka fáradt ráncokba rendeződött. Felnézett Styke-
ra, egy pillanatig habozott, majd így szólt:
 – Nem tehetsz semmit, de azt akartam, hogy tudd, Sedial
ellentámadásba lendült.
– Milyen formában?
– Csőcselék. Ma reggel kezdték. Elégedetlen munkásokként
járják az utcákat, mondván, hogy dühösek a városban lévő
külföldiek miatt. Sok rabszolgát elfogtak és meglincseltek.
– Biztos vagy benne, hogy ez rólunk szól?
– Nincs rá bizonyítékom – válaszolta Etzi –, de igen, biztos
vagyok benne. A csőcselék csak hét danízt ölt meg. Mind a hét
az én Háztartásomhoz tartozott.
– Rohadt életbe – fakadt ki Styke.
– Igen. Bizony. Elkezdődött, Styke. Szívesen mondanám,
hogy biztonságban vagy a birtokomon, de... jobban teszed, ha a
késeddel a kezed ügyében alszol.
 43. FEJEZET

Amikor Michel végzett a reggeli teendőjével, visszavonult

egy kis, sötét ivóba, nem messze Palo Mama főhadiszállásától,
majd rendelt egy italt, és feltette a lábát a szemben lévő székre.
Csaknem harminc órája dolgozott folyamatosan, de hetek óta
most először érezte úgy, hogy tartanak valahová: a palo
nyomornegyedekben Túlélőről és ifjú gyámjairól beszéltek, és
mindenkinek továbbadták borzalmas történetüket.
És úgy tűnt, mindenki kíváncsi is ezekre a történetekre. Az
elégedetlenkedés a pletykák gyorsaságával terjedt. Máris palók
ezrei hagyták el a városon kívüli katonai táborokat. Munkások
ezrei hagyták ott tiltakozásul a munkahelyüket. A közösségi
vezetők válaszokat követeltek az építés alatt álló citadellával és a
benne lévő istenkővel kapcsolatban.
Michel és Palo Mama népe a színfalak mögött
fáradhatatlanul dolgozott a tűz felszításán.
Propagandaanyagokat állítottak elő, közösségi vezetőkkel
találkoztak, és telesuttogták a megfelelő füleket.
 Ami a danízokat illeti, alig tűnt fel nekik, hogy valami nem
stimmel. A történetek alig két napja keringtek a városban.
Michel most azon tűnődött, mikor eszmélnek fel a danízok – és
utána mennyi idő kell, hogy reagáljanak is valahogy. Tudta,
hogy a reakciójuk sok különböző formát ölthet: erőszak, tagadás,
nyomok eltüntetése és ezek mindenféle kombinációja. Jiniellel
terveket dolgoztak ki a danízok szóba jöhető válaszlépéseinek
elhárítására. Remélte, ennyi elég lesz.
Hinnie kellett, hogy elég lesz.
– Ezt láttad?
Összerezzent, ahogy egy újság landolt előtte az asztalon, és
rájött, hogy félig-meddig elszunyókált a székében. Ichtracia
leült vele szemben, fogta a sörét, amelyről Michel eddig nem is
tudta, hogy kihozták, és legurította a felét. Michel megdörzsölte
a szemét, ásított egyet, és kinyitotta az újságot. Mielőtt a vezető
hír címénél többet is elolvashatott volna, Ichtracia felkapta
előle, és olvasni kezdte. Szeme dühödt gyorsasággal követte a
sorokat.
– Megnézhetem én is? – kérdezte végül Michel.
A nő odaadta neki az újságot, és elfordult tőle. Michel pár
másodpercig profilból tanulmányozta őt. Állkapcsa összeszorult,
arca kivörösödött. Valami kétségkívül felkavarta. Az újságcikk
lett volna a ludas?
– A felbujtási terved működik – közölte vele Ichtracia. – A
palók kezdenek begőzölni.
– Mintha nem örülnél neki.
– Attól tartok, túl jól működik. – Ichtracia megkocogtatta az
újságot. – Elkaptak egy palo nőt, aki bemocskolta a
kormányépületet. Azt írta lóvérrel a falra, nagyon nagy
betűkkel, hogy Soha többé nem leszünk rabszolgák.
Michel átfutotta a cikket. Vajon Jiniel egyik ügynöke tette,
vagy csak valaki, akit feltüzeltek a pletykák? Akárhogy is, a
tettest börtönbe vágták. Az újság szerint az illető egy őrült, és
kesztyűs kézzel fognak bánni vele, de a daníz őrség a következő
pár héten jobban érezteti majd a jelenlétét. Eltolta magától az
újságot, és felnézett Ichtraciára. A nő feszengett, és nem nézett a
szemébe.
– Jól vagy? – kérdezte Michel.
– Alig telt el említésre méltó idő. Olvastam a Jinielnek írt
jelentéseket. Ezek a történetek egy, talán másfél napja
keringenek a városban, ugye? És az emberek máris épületeket
rongálnak meg, és köveket hajigálnak. Hallottam, hogy pár óra
múlva felvonulás lesz Felső-Szárazparton át.
Michel lázasan gondolkodott. Ez új fejlemény, és nem
tartozott az ő tervei közé. Lehet, hogy Jiniel szervezte.
– Ezek a történetek igazak. A megfelelő politikai légkörben
az igazság szárnyra kap.
– Nem számít, hogy igaz, vagy sem. Sokkoló, hogy az
emberek ilyen gyorsan benyalják. Tudom, hogy jó vagy abban,
amit csinálsz, Michel, de ennyire nem.
Michel elfojtott egy mosolyt.
– Mire célzol?
– Mi ez az egész? Pár napja a palók dicshimnuszokat zengtek
a danízokról, most meg egy hajszál választja el őket a
lázongástól.
Michel pár másodpercig merengett a dolgon.
 – Meg kell értened a népünket. Olyan régóta nyomnak el és
rugdosnak minket, hogy kétségbeesetten szomjazzuk az
enyhülést... bármilyen enyhülést. Lindet és a Feketekalaposai
tétlenségre kárhoztattak minket, mert rettegtünk tőlük, és jó
okkal: Lindet brutális eszközökkel élt. Úgyhogy amikor
megérkeztek a danízok, és jól bántak velünk, különösebb
kétkedés nélkül üdvözöltük az új helyzetet. Hogy is van az a
régi mondás? Ajándék lónak ne nézd a fogát?
– Danízban úgy hangzik, ajándék kecskének ne nézd a
patáját – válaszolta Ichtracia. – Értem, hová akarsz kilyukadni.
De nem válaszoltál a kérdésemre.
Michel megkocogtatta a halántékát.
– Nem fintorogtunk az ajándékot látva. Ugyanakkor jó
párszor megégettük már magunkat... több tucatszor
emberemlékezet óta. Mindenki, akit itt látsz körülöttünk a
Mélységben, valamennyien örültünk a danízok bánásmódjának.
De közben mindegyikünk fejében ugyanaz a gondolat bujkált:
eddig mindenki elárult minket, mikor fognak elárulni minket a
danízok is? Mi, palók végig csak azt vártuk, hogy a danízok
kimutassák a foguk fehérjét. És most, hogy megtették, dühösek
vagyunk.
– Ilyen egyszerű?
– Ilyen egyszerű – biccentett Michel. – Pontosan ezt a dühöt
kell fűtenünk.
– Mint mondtam, attól tartok, túl jól működik a dolog.
Michel elhúzta a száját.
– Miért?
Ichtracia nyugtalanul feszengett.
 – Túl gyorsan változik a helyzet. Félek, mit tesz majd Sedial,
amikor végül rájön, mi történik. Képes ugyan a
visszafogottságra, de nem akkor, amikor meglepetést okoznak
neki.
– Őszintén szólva ez engem is aggaszt. – Michel kiitta a söre
maradékát, és az asztal szélére lökte a poharat. – Ez zavar
ennyire?
Hosszú, aggasztó csend következett.
– Nem.
– Hanem...?
Ichtracia mélyet lélegzett, kivett valamit a mellénye belső
zsebéből, és letette az asztalra Michel elé. Azok a borítékok
voltak, amelyeket a sárkányembertől ellopott jelentések közt
találtak.
– Máris feltörted a védő bűbájokat? – kérdezte meglepetten
Michel.
– Sedial azt hiszi, a kedvenc Kiváltságosai mindenben a
legjobbak. Pedig a bűbájokban nem valami jók.
– Te jobb vagy?
– Ahhoz elég jó, hogy egyetlen nap alatt szét tudjam szedni
az övéket. Amint az egyiket semlegesítettem, a többi már
könnyen ment. – Ichtracia elmosolyodott, de vonásai fájdalmat
tükröztek. – Megnézed ezeket?
Michel végig a nőn tartotta a szemét, miközben felvette a
legfelső borítékot, és kinyitotta. Csak ekkor nézett le. A levelet
takaros betűkkel írták, és Michel tudott annyit a danízokról,
hogy felismerje a hivatalos hangnemet is. Lassan olvasta át,
folyamatában fordítva a szöveget, és a hideg minden egyes sorral
kicsit feljebb kúszott a gerincén. Ez állt a levélben:
 A Nagy Ka parancsára., a Daníz Császár teljes körű
meghatalmazásával A megjelölt órában e parancs
címzettje felhatalmazást kap rá, hogy teljes és
mindenre kiterjedő irtást végezzen Yaret Háztartása
ellen.
A Háztartás minden férfija, nője és gyermeke
kivégezendő. A Háztartás minden alárendelt tagja
rabszolgaként megbélyegezendő és szétkergetendő.
Minden ingóság eltulajdonítandó, minden ingatlan
felégetendő. A Yaret név törlésre kerül a birodalmi
jegyzékekből.
Eme ítélet végrehajtása a Császár parancsa, az Ő
uradalma védelmében. Aki megkérdőjelezi, a
Háztartásával együtt elűzetik.

Michel nagyot szusszant, és újra végigolvasta.

– Jól fordítottam?
– Ez egy irtási parancs Yaret és a Háztartása ellen.
– Akkor hát igen. – Letette a borítékot. – Miért Yaret? –
nyögte ki. – Miattam lenne?
– Miattad? – Ichtracia csak pár másodpercet követően jött rá,
hogy Michel a Yaret Háztartásba való beépülését gyanítja az
irtási parancs mögött. – Ó, nem. Egyáltalán nem. Sedial és Yaret
mindig is gyűlölték egymást. Nézd a dátumot a jobb felső
sarokban. Ezt még azelőtt írták, hogy a megszálló flotta elindult
Danízból, és maga a császár írta alá. Különben is, nézd meg a
többi borítékot.
Michel egyenként felvette és elolvasta a papírokat.
Mindegyik az első másolata volt, csak a célpontként kijelölt
Háztartás neve változott bennük. Amikor rájött, hogy ugyanaz
áll bennük, abbahagyta az olvasásukat, és megszámolta, hány
borítékból áll a halom. Mint kiderült, huszonháromból. Minden
a helyére került.
– Ezek mind Sedial daníz ellenségei, ugye?
Ichtracia kurtán biccentett.
– Azok, akik Szárazparton vannak, igen. Meglehetősen alapos
tisztogatás. Célpont lett mindenkiből, aki az elmúlt évtizedben
bármilyen komolyabb formában ellentmondott neki. Néhány
név hiányzik, de nem tudom, hogy azért-e, mert úgy döntött,
azokat a Háztartásokat megkíméli, vagy csak azért, mert azokat
az irtóparancsokat egy másik helyettesének adta. Az utóbbira
tippelnék.
Michel elkáromkodta magát, és ismét megnézte a
végrehajtásra kijelölt napot. Kilenc nap volt addig. Mélyeket
lélegzett, hogy lenyugtassa hirtelen feltámadó aggodalmát, és
megpróbálta leválasztani magát a szituációról. Logikusan kellett
gondolkodnia. Használhatná ezt az információt – jól jönne a
palo ügynek. Ha bekövetkezik az irtás, a danízok káoszba
süllyednek, a palók pedig fellázadhatnak, és...
A gondolatai megállás nélkül kavarogtak a fejében, képtelen
volt összpontosítani. Megdörzsölte az orrnyergét.
Pokolba.
– Jobb lesz, ha visszamész a főhadiszállásra – mondta
Ichtraciának. Otthagyta a fizetséget a sörért, és bedobálta az
irtóparancsokat a táskájába.
Ichtracia nem mozdult.
– Mit fogsz csinálni?
– Gondterheltnek tűnsz. – Michel lágyan elmosolyodott.
 – Te meg elszántnak. Nem tetszik ez nekem.
Michel hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. És ez nem is
csak a szokásos kimerültség volt, hanem valami mélyebb.
Ugyanezt érezte aznap éjjel, amikor szembetalálta magát
Tenikkel, és bevallotta neki, hogy a palóknak dolgozik. A
gyötrelem, amiért oly sok embernek kellett lennie egyszerre.
Rájött, miért olyan nyugtalan Ichtracia: tudta, mit fog tenni
Michel, ha meglátja ezeket a parancsokat. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, és megtámaszkodott az asztalon, hogy
összeszedje magát.
– Nem mehetsz Yarethez – mondta gyengéden Ichtracia. –
Azzal mindent kockára teszel.
– Nem vagyok hülye. – Ellökte magát az asztaltól, és az ajtó
felé indult. Hallotta, hogy Ichtracia káromkodik, és utánaered.
Odakint érte utol, és együtt vágtak át a rendszertelen
csöpögésen, amelyet a Zöldtűzmély tetői és csatornái ezrein
lecsurgó eső okozott. Michel a Mélység pereme felé tartott, a
gondolataiba merült, és legyűrte magában az önfenntartás
bivalyerős ösztönét, amely folyton azt kiabálta, hogy forduljon
meg, menjen vissza, és találjon valami más módot az
irtóparancsok felhasználására.
Átvágott Felső-Szárazparton a kormányzati negyedbe, és
keresett egy palo utcakölyköt, aki sok társával egyetemben az
itteni nagy Háztartások kémeként és futáraként tevékenykedett.
Ichtracia elbújt egy közeli sikátorban, Michel pedig odaintette
magához a gyereket, és felmutatott neki egy kétkranás érmét.
– Tudod, hol van a Yaret Háztartás?
A gyerek komolyan biccentett. Az arcát borító koszréteg
miatt Michel alig tudta megállapítani róla, hogy palo... vagy
hogy egyáltalán fiú vagy lány. Beleejtette az érmét a kezébe,
majd felé nyújtott egy sietve lekörmölt üzenetet.
– Vidd el ezt Teniknek a Yaret Háztartásba. Mondd meg
neki, hogy húsz krana jár neked a fáradozásodért.
A gyerek szeme elkerekedett. Kikapta Michel kezéből az
üzenetet, és minden további kérdezősködés nélkül rohant a
dolgára. Michel követte a sarkon és három utcán át, hogy a saját
szemével lássa, valóban a Yaret Háztartáshoz megy. Amikor
biztos lehetett benne, hogy az üzenete nem valahol máshol köt
ki, Michel visszament Ichtraciához.
– És most? – kérdezte a nő.
– Megkértem Teniket, hogy találkozzunk holnap délután.
Vagy egyedül bukkan fel, és átadjuk neki az irtóparancsokat...
– Vagy?
– Vagy – folytatta komoran Michel – egy kisebb hadsereggel
jön, hogy elfogjon engem.
 44. FEJEZET

Vlora az esti tábort járta körbe egy korai lefekvés és kiadós

pihenés reményében, amikor Bo felbukkant fürge léptekkel,
hangosan nyikorgó műlábbal és a szája sarkából lógó pipával.
Vlora felvonta a szemöldökét, amikor odaért hozzá.
– Jó estét.
– Jó estét – válaszolta a férfi, és karon fogta őt. – Visszatért
Delia első követe... méghozzá társasággal.
– Basszus. Máris? Alig két napja mentek el.
– Három napja.
– Kivel jött?
– Etepali tábornokkal.
– Személyesen?
– Biza.
Vlora megeresztett pár cifra káromkodást.
– Azt hittem, Etepali még mindig halottakat temet Új-
Adopest Fokánál.
– Mint kiderült, nagyjából tizenöt kilométerről követett
minket.
 – Tudhattam volna. Már itt is van?
– Delia első kis csúcstalálkozóján – válaszolta Bo. – Öt perce
kezdődött a sátrában.
Vlora olyan hirtelen váltott irányt, hogy majdnem kicsúszott
a kezéből botként használt kardja, és nem sokon múlt, hogy szó
szerint pofára essen. Bo karjának köszönhetően nyerte vissza az
egyensúlyát, aztán együtt indultak a tábor azon sarka felé, ahol
Delia főrendészei felállították a sátrukat. Bo némán lépkedett
mellette, Norrine pedig követte őket.
– Delia összes találkozóján jelen akarsz lenni? – kérdezte Bo,
amikor már közel jártak a tábor széléhez.
– Még nem tudom.
– Delia ennek nem fog örülni.
– Nem érdekel. Különben is a sarkában akarok loholni. Egy
pohár pisit sem bíznék rá, és... – Vlora elhallgatott, ahogy
megkerült néhány tábortüzet, és odaért a főrendészek
emblémájával jelölt nagy sátorhoz. Néhány daníz tiszt és a
testőrségük őgyelgett előtte, ugyanannyi rendész társaságában.
Utóbbiak gyorsan elállták Vlora útját.
– Sajnálom, asszonyom, de ezen a találkozón csak a
különleges küldött és a vendégei vehetnek részt.
– Félre.
– Sajnálom, asszonyom, de...
Vlora halkan félbeszakította:
– Ha csak egy ujjal hozzám érnek, gondoskodom róla, hogy
sose találják meg a holttestüket. Félre.
A rendészek vezetője megköszörülte a torkát, a társaira
nézett, majd elállt az útból.
 – Köszönöm – mondta neki elbűvölő hangon Vlora. –
Borbador, megtennéd, hogy elszórakoztatod ezeket az
úriembereket? – Elengedte Bo karját, és belépett a sátorba.
Csak négy embert talált bent: Deliát, Valeert, Etepalit és
Etepali egyik főtisztjét. Úgy tűnt, csak nemrég ültek le, és most
meglepetten néztek fel a belépő Vlorára. Delia szeme kissé
összeszűkült, Valeer pedig nyílt ellenségességgel meredt rá.
– Lady Flint... – kezdte.
– Elnézést a késésért – szakította félbe Vlora. Körülnézett egy
ötödik széket keresve, és amikor talált egyet a sarokban,
odahúzta a többiek mellé, majd hálásan rátelepedett. – Tudják,
az esti szemlék sok időt felemésztenek.
Politikai „szövetségeseinek” tekintete félreismerhetetlen volt,
és Vlora azt is látta, milyen hűvös tekintettel méregeti
mindhármukat Etepali. Egy pillanatig azon tűnődött, hogy talán
hibát követett el. Még egy bolond is megérezte volna az adróiak
közti feszültséget, márpedig Etepalit aligha nevezhette
bolondnak. Valószínűleg máris azon gondolkodott, hogyan
tudna hasznot húzni ebből a belső konfliktusból. Az arcán ebből
persze semmi sem látszott. Megemelte a poharát Vlora felé.
– Drága Lady Flint. Jó újra látni önt. Már jobb egészségnek
örvend?
– Igen, köszönöm.
– Nagyszerű. Ezt igazán örömmel hallom.
– Be kell vallanom, nem hittem, hogy ilyen gyorsan utolér
minket – jegyezte meg Vlora.
Etepali társának arca elsötétedett, maga Etepali azonban csak
barátságosan elmosolyodott.
 – Természetesen sok holttestet kellett eltemetnünk, de
végtére is háború folyik. Hátrahagytam pár segédemet, hogy
gondoskodjanak a halottakról.
– Még mindig reméli, hogy megihatja azt az üveg whiskyt?
– Mindaddig magamnál tartom, amíg közösen el nem
fogyaszthatjuk.
– Ha a danízok moráljára gyakorolt is bármi hatást az éjféli
mészárlás, Etepali kivételnek számított. Vlora érezte magán,
hogy kezd halványulni a mosolya, úgyhogy visszafordult Delia
felé.
– Bocsánat, Delia. Ne hagyja, hogy félbeszakítsam. Én csak
megfigyelőként jöttem a béketárgyalásra.
Súlyos csend ereszkedett a sátorra, majd Delia átnyúlt a
mellette lévő asztalon, és átrendezett egy halom papírt meg
jegyzetet. Vlorát méregetve megköszörülte a torkát, majd
Etepali felé fordult.
– Mint Lady Flint érkezése előtt mondtam, nagyon
köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat.
– Ez csak természetes. – Etepali meglötyögtette poharában az
italt. – Csak nemrég ismerkedtem meg az adrói alkohollal, de
teljesen belezúgtam. A világért sem hagynám ki.
Delia pár másodpercig csak zavartan pislogott az idősebb
nőre.
– Khm, értem. Szeretnék felvázolni egy tervet a háború adrói
oldalának lezárására.
– Máris? – kérdezte látszólag meglepetten Etepali. – Hiszen
csak most érkeztek.
 – Valóban, de nem azért jöttünk, hogy háborúzzunk. Inkább
azért, hogy biztosítsuk a régióhoz kötődő adrói érdekek
védelmét.
Etepali előrehajolt.
– Elnézést, de mik pontosan a régióhoz kötődő adrói
érdekek? Úgy tudom, már Fatraszta egyetlen része sincs a
birtokukban.
– Valóban nem – válaszolta Delia száraz mosollyal. –
Azonban van egy kereskedelmi szövetségünk az országgal, és ezt
a szövetséget nagyban rongálja a sok fatrasztai város daníz
elfoglalása.
– Nem tudtam, hogy egy kereskedelmi szövetség ilyen
drasztikus válaszlépést követel. Egy teljes hadsereg bevetését
holmi kereskedelmi útvonalak miatt! Egek, biztos vagyok
benne, hogy a Nagy Ka kétszer is meggondolta volna ezt a
megszállást, ha sejti, hogy egy kressiai ország beavatkozik majd
Fatraszta érdekében.
Vlora nem tudta megállapítani, hogy Etepali gúnyolódik-e,
vagy sem. Azzal az idősebb nőknél oly gyakori, sajátos
hanghordozással beszélt – részben leereszkedéssel, részben
őszinteséggel, részben értetlenséggel. Vlora kíváncsian figyelte
Delia reakcióját.
A nő ismét a papírjait rendezgette.
– Szigorú értelemben véve nem Fatraszta érdekében
avatkoztunk be.
– Tényleg? – döbbent meg Etepali. Ezúttal határozottan
gúnyosan.
– Az úgynevezett istenkövekről van szó.
– Értem. Nos, én azokról nem tudok semmit.
 – Valóban? – kérdezte meglepve Delia.
– Mármint tudok a létezésükről – ismerte be Etepali. – De
semmilyen velük kapcsolatos parancsot nem kaptam. Ami azt
illeti, arra sem kaptam parancsot, hogy önökkel
foglalatoskodjak. A Nagy Ka utolsó utasítása az volt, hogy
foglaljam el Új-Adopestet. Eszerint vissza kellett volna
indulnom a városba rögtön azután, hogy Lady Flint elvonult az
éjféli mészárlás után.
– Akkor miért nem tette? – szólalt meg Vlora.
– Tábornok vagyok – válaszolta Etepali. – Követem ugyan a
kapott parancsaimat, de némi kezdeményezőkészséget azért
megengedhetek magamnak. Úgy ítéltem meg, hogy az adrói
hadsereg fontosabb egy kis tengerparti városnál.
Delia homlokráncolva nézett Etepalira.
– Amikor azt mondja, nem kapott parancsot...
– Arra, hogy önökkel foglalatoskodjak? Inkább úgy kéne
fogalmaznom, hogy nincs felhatalmazásom foglalatoskodni
önökkel. – Etepali megvonta a vállát. – Nincs semmiféle
politikai hatásköröm. Egyik tábornoknak sincs, hacsak nem tart
velük a Nagy Ka egyik segédje.
Delia lelkesedése látványosan lelohadt, Valeer pedig szúrós
tekintettel méregette mind Etepalit, mind Vlorát.
– Úgy érti, hogy mindez csak időpazarlás? – kérdezte Delia.
– Attól tartok, igen. – Etepali felhajtotta a pohara tartalmát,
majd előrehajolt, és megpaskolta Delia térdét. – Természetesen
semmi személyes. Ön és a barátja igazán nagyon kedvesek. És
persze Flint tábornok is, noha valószínűleg dühösnek kellene
lennem rá a Foknál végrehajtott manővere miatt. – Felkelt, és
odasétált a sarokban álló asztalhoz, hogy töltsön magának még
egy pohárral.
– Nekem van egy kérdésem, amit, azt hiszem, nyugodtan
megválaszolhat – szólalt meg Vlora, megragadva a Delia
zavarodottsága kínálta alkalmat. – A katonáim sok üres városon
haladtak át. A túlélők szerint a daníz hadsereg lemészárolja a
kressiaiakat, és elrabolja a palókat. Mit tud erről?
Etepali higgadtsága, ha csak egy pillanatra is, de megingott.
Azzal leplezte, hogy belekortyolt az italába.
– Semmit.
– Biztos benne?
– Teljesen. Mint mondtam, minden hadseregnek külön
parancsai vannak. – Etepali megvonta a vállát.
Csend ereszkedett a sátorra. Etepali tisztje és Valeer főmarsall
farkasszemet néztek. Delia az ölében lévő papírokat bámulta.
Etepali másodszor, majd pedig harmadszor is ivott egy
pohárkányit. Vlora igyekezett mindenkit egyszerre szemmel
tartani.
Etepali végül megeresztett egy halk, de vidám kis böfögést,
aztán letette a poharát.
– Nos. Attól tartok, nekem nem veszik sok hasznomat.
Kénytelenek lesznek megvárni, hogy visszatérjenek a
Szárazpartra küldött követeik. De az italt köszönöm. Kellemes
estét! – Etepali intett nekik, majd a tisztjével együtt magukra
hagyta az adróiakat. A sátorban elhúzódott a csend, mígnem pár
perc múlva hallották ellovagolni Etepali teljes csapatát.
Vlora a zubbonyával törölgette a körmeit.
– Ne vegye rossz néven tőle – mondta Deliának. – Velem
ugyanezt művelte a Fokon. Meglehetősen biztos vagyok benne,
hogy csak azért csinálja végig ezeket a találkozókat, hogy
információt szerezzen az ellenségei jelleméről.
Delia pár másodpercig nem szólt egy szót sem, de aztán
felkapta a fejét.
– Magának nincs joga itt lenni.
Vlora úgy csinált, mint akit meglep a nő kifakadása.
– Én vagyok ennek a hadseregnek a parancsnoka. Jogom van,
hogy ott legyek, ahol csak akarok.
– Én vagyok az adrói különleges küldöttség vezetője! Én...
– Elég – figyelmeztette Vlora. – Ezt a vitát úgyse fogja
megnyerni. Ötven év telt el az utolsó olyan alkalom óta, amikor
egy parancsnok egy különleges küldött alárendeltje volt, és
nincs semmi az adrói törvényekben, ami ezen változtathatna.
Nyugodtan tegyen ajánlatokat, és nyugodtan próbáljon véget
vetni a háborúnak. De itt az enyém a végső szó. A stratégiai
szükségszerűség üti a politikai manőverezést.
– Úgy beszél, mintha bármit megtehetne – vádaskodott
Delia.
– Egyáltalán nem – válaszolta nyersen Vlora. – Ön itt van, és
ez ellen semmit sem tehetek. Végezheti a munkáját. De nekem
is el kell végeznem az enyémet, és ennek része az, hogy
vigyázzak rá, nehogy a tárgyalásaival valamiképp veszélybe
sodorja a katonáim életét.
– Tehát végig itt fog állni a vállam fölött?
– Nagyon remélem, hogy nem. Ahhoz nincs meg a kellő
energiám. – Vlora azt kívánta, bárcsak nagyobb elégtételt
jelentene neki Delia dühe. Persze némi örömet azért lelt benne.
De azt is tudta, hogy Delia számára ez csupán ideiglenes
visszalépés. Pár héten belül felveszi a kapcsolatot Ka-Sediallal,
és Vlora megtippelni sem tudta, akkor hogyan alakulnak majd a
dolgok. Felállt, és kurtán meghajolt Valeer és Delia előtt. –
Szeretnék javasolni valamit.
– Mit? – kérdezte félig vicsorogva Delia.
– Hogy tegyük félre a nézeteltéréseinket, és dolgozzunk
együtt. Ez a konfliktus jelentősen gyarapíthatja Adró vagyonát,
és növelheti a presztízsét.
Delia teljesen mozdulatlanná vált, és gyanakodva méregette
Vlorát.
Vlora ezt bátorításnak vette, hogy folytassa:
– Egy háború közepébe csöppentünk. Az ellenség óriási
túlerőben van, de a miénk a kontinens legjobban felfegyverzett
és legjobban képzett hadserege. Ebből a pozícióból képesek
vagyunk engedményeket kicsikarni Fatrasztából és Danízból is.
Pénzt, kereskedelmi lehetőséget, akár földet is. A fatrasztaiak
vesztésre állnak. A danízok túlvállalták magukat. Egy tehetséges
politikus ezt kihasználhatná. Alkudja ki a békét, és közben
törjön le egy darabot a tortából Adrónak. A pokolba is, ha
képesek vagyunk ezt véghez vinni, mielőtt a Kilencek többi
része is kénytelen beszállni a konfliktusba az érdekeik
védelmében, akár még hősként is ünnepelhetnek minket.
Vlora szinte látta fordulni a fogaskerekeket Delia fejében. A
gyanúja lassan eloszlott, és dölyfös hűvösség vette át a helyét.
Csücsörítve méregette Vlorát.
– Megfontolom a tanácsát.
A dölyfös hűvösségnél többre Vlora nem számíthatott
Deliától.
– Rendben. Köszönöm. És ha a jövőben idejében értesít,
gondoskodom róla, hogy én vagy egy képviselőm itt legyen
ezeken a találkozókon. És talán meg tudok osztani önnel olyan
információkat, amelyeknek köszönhetően nem fogja az idejét
vesztegetni.
Delia kurtán biccentett. Vlora ezt úgy értelmezte, hogy ideje
visszavonulnia. Elbúcsúzott, és kilépett a sátorból. Odakint Bót
teljesen körbevették a rendészek, és ahogy Vlora feléjük tartott,
hangos nevetésben törtek ki. Vlora kivonta Bót a körükből, és
együtt visszaindultak a sátra felé, továbbra is Norrine-nal a
nyomukban.
– Ez meg mi volt? – kérdezte.
– Vicceket meséltem – válaszolta Bo.
– Adomra – sóhajtott fel Vlora.
– Jaj, ugyan már. A kressiai pap meg a Felügyelő történetét
egy kicsit még te is viccesnek találod.
Vlora a szemét forgatta.
– A találkozó felesleges volt. Etepali megitta Delia piáját,
aztán közölte vele, hogy nincs felhatalmazása tárgyalni.
– Kíváncsi vagyok, mi lehet ezzel a célja.
– Etepalinak? Szerintem csak ravasz, és unatkozik. Akárhogy
is, Delia forrongott, de sikerült elültetnem egy gondolatot a
fejében.
– Tényleg?
– Javasoltam, hogy dolgozzunk össze, és használjuk fel ezt a
hadjáratot Adró javára.
– Gondolod, belemegy?
– Talán. Csak próbálom lefoglalni őt. Bármi történjék is, nem
távozom erről a kontinensről a második istenkő és remélhetőleg
Sedial feje nélkül.
 – Á, helyes – mondta vidáman Bo, és elővette kabátjából
hatalmas pipáját. Ráütögette a csuklójára, hogy kiürítse, aztán
megtöltötte friss dohánnyal, felvette az egyik kesztyűjét, és
megrántotta egyik ujját. A pipa azonnal füstölni kezdett, mire
Bo szélesen elvigyorodott. – Ez jó móka lesz.
 45. FEJEZET

Etzi most először tördelte idegesen a kezét azóta, hogy Styke

megérkezett a birtokára. Mindketten a konyhával szemben álló
istállóban álltak. Etzi fel-alá járkált a szalmán, közben Styke az
Amrec boksza melletti keresztgerendáról lógó nyeregtáskájában
turkált. Átnyúlt az ajtó fölött, hogy Amrec a tenyerébe túrhassa
az orrát, majd megpaskolta a csatalovat, és folytatta a keresést.
Etzi arcát zavart fintorgás torzította el, majd fel-alá járkálva
felmordult:
– Nem tudom, miért hívatnak téged a Háztartástestületbe.
– Már mondtad – válaszolta Styke, és végre megtalálta az
összehajtogatott díszegyenruháját tartalmazó viaszpapíros
csomagot. Letette a padlóra, széthajtogatta, és ellenőrizte, nincs-
e sérülés vagy folt az öltözéken. – Ki tudja valaki vasalni ezeket?
– kérdezte.
– Gorlia! – kiáltott fel Etzi. Egy istállólány gyorsan odaszaladt
hozzá a helyiség másik végéből. – Tiszta a kezed? Jó. Vidd el
ezeket a ruhákat az inasnak. Harminc percen belül legyenek
kész. – Az istállólány elrohant, Etzi pedig tovább járkált. –
Elvileg semmi szükség a jelenlétedre. Ji-Patten próbálkozni akar
valamivel. Érzem.
Styke mindkét kezével átnyúlt az ajtó fölött, és megvakarta
Amrec pofáját. Az istállót megülte Etzi nyugtalansága, de Styke-
é is érezhető volt. Sosem tudott bánni a politikusokkal, a
tisztekkel és úgy általában a hatalmi pozíciókat betöltő
emberekkel. Egyenként sem, csoportban pedig főleg nem. Most
mégis ki kellett állnia a Háztartástestület elé, ráadásul Etzi
szerint ott lesz mindenki, aki számít: nagyjából ötszáz
háztartásfő vagy képviselő, akik mind az egyik társuk által
védelmezett külföldit fogják bámulni.
Már ennek a gondolatától is törni-zúzni lett volna kedve.
– Van bármi, amit tudnom kellene, mielőtt megjelenek
előttük?
Etzi összerezzent.
– A Háztartástestülettel nem beszélhetsz úgy, és ezt nem
tudom kellőképpen hangsúlyozni, mint ahogy Ji-Pattennel
beszéltél. A mi népünk a hagyományok és illemszabályok
szerint él és hal. Már az is hallatlan, hogy egy külföldi egyáltalán
beléphet a Testületi Csarnokba, de ha akár csak megemeled a
hangod...
– Akkor mi lesz? Megkorbácsolnak?
Etzi felhördült.
– Nem vagyunk barbárok. A rád váró emberek felének már
van rólad kialakult véleménye. Egy részük Sedial szövetségese,
akiknek megmondták, mit kell gondolniuk, egy részük pedig
Sedial ellensége, akik remélik, hogy felhasználhatnak téged.
– És a többiek?
 – A többieket remélhetőleg képes leszek befolyásolni. A
peres eljárásomban Orz utazó társaként és barátjaként
neveztelek meg. Kíváncsiak lesznek, miféle ember egy
sárkányember barátja.
Styke megfordult, és a boksz ajtajának támaszkodott. Amrec
megnyalta az arcát.
– Nem lenne egyszerűbb, ha kihívnám Ji-Pattent?
– Mi?
– Párbajra. Nem lehet elintézni az ügyet valami
párviadalszerű erőpróbával?
Etzi szeme elkerekedett.
– Nem! Nem – ismételte meg a fejét rázva. – Nálunk ez nem
így működik. Ne feledd, hogy a sárkányemberek a császár
tulajdonai. Ha párbajozni próbálsz eggyel, az olyan, mintha
magát Istent hívnád ki. Ez esetben bizonyosan barbárnak
könyvelnek el. – Feltartott ujjal figyelmeztette. – Viselkedj úgy,
mintha a saját kormányoddal beszélnél.
Styke a nyelvére harapott, és biccentett.
– Akkor beszélj, ha kérdeznek – folytatta Etzi. – Ji-Patten
tudja, hogy erőszakos ember vagy. Lehet, hogy megpróbál
kiprovokálni belőled egy támadást.
– Nem reagálhatok a provokációjára?
– Nem. És ez fontos. – Érzelmek kavalkádja suhant át Etzi
arcán. – Fontosabb, mint hinnéd. A Testületi Csarnokban
mindenféle erőszakot a tagok megsértéseként értelmeznek.
Tudom, hogy nem szolgálok neked elég magyarázattal, és hogy
be vagy zárva erre a helyre, de meg kell értened: jelenleg
eszmék háborúja zajlik a Háztartástestületben. Ezzel a perrel
nagyobb vihart szabadítottam el, mint sejtettem, és még az is
lehet, hogy megrengeti Sedial hatalmának alapjait.
Styke az összefont ujjai mögé rejtette az idegességét. Inkább
indulna magányos rohamra ötszáz katona ellen, mint hogy
kiálljon eléjük, mint egy engedelmes kisgyerek.
– Szerinted ez tényleg ilyen fontos?
Etzi habozás nélkül biccentett, és olyan őszinteség sugárzott
az arcáról, hogy Styke úgy érezte, muszáj hinnie neki.
– Rendben – mondta. – Jól fogok viselkedni. Az egyik fiú
nyergelje fel a lovamat. Hol találom azt az inast az
egyenruhámmal?

***

Styke belovagolt az Etzi Háztartás őrei közé – háromtucatnyi

mellvértes, sisakos és fehér-türkiz egyenruhás katona, a városi
őrség és a reguláris sereg öltözékétől enyhén eltérő stílusban.
Etzi felszegett állal és jéghideg tekintettel lovagolt mellette,
minden idegességét az istállóban hagyta. Styke követte a
példáját. A díszegyenruháját viselte, amelyet eredetileg azért
hozott, hogy ebben fogadja egy ellenséges hadsereg megadását,
nem azért, hogy tárgyalásra jelenjen meg benne.
Fehér kesztyűjével megragadta a kantárt, és félig-meddig azt
kívánta, bárcsak elhozta volna a koponyás-lándzsás lobogót,
hogy feltűzhesse a lándzsájára. De most nem azért jött, hogy
megfélemlítse a várost. Azért jött, hogy mosolyogjon Ji-
Pattenre, válaszoljon néhány kérdésre, aztán menjen a dolgára.
Tiszteletteljesen. Meg egy picit arrogánsán – de tényleg csak egy
picit. Egyenes gerinccel. A kegyelmet nyert sárkányember, Orz
barátjaként.
Styke eddig csak legyintett Etzi azon állítására, hogy afféle
hírességgé vált a városban, de a tömeget látva változtatott az
álláspontján. Az Etzi Háztartásából a Testületi Csarnokba vezető
út tömve volt emberekkel. Bámulták őt az utcáról, az
ablakokból, a tetőkről. Zsebkendővel integettek neki. Átkokat
szórtak rá. Egy elhajított gyümölcs alig hibázta el a fejét, nem
sokkal később pedig három fiatal és csaknem pucér nő bukkant
fel egy ablakban, és tört adróisággal szólongatták.
Valóban megosztotta a várost.
A főutcán lovagoltak a palotakomplexum felé, de aztán
élesen balra fordultak, mielőtt rájuk vetülhetett volna az istenkő
árnyéka. Átvágtak egy tágas, márványköves téren egy hatalmas,
poros, vörös kövekből épült ház felé, amelynek homlokzata a tér
teljes oldalát elfoglalta, sőt még túl is nyúlt rajta. Egy magas
boltív jelezte a bevezető utat. Styke követte Etzit, leszállt a lóról,
és átadta Amrec kantárját a Háztartás egyik istállófiújának.
– Készen állsz? – kérdezte Etzi.
Styke ettől csak idegesebb lett. Mosolyt kényszerített az
arcára.
– Persze.
Etzi kurtán biccentett, majd átvezette Styke-ot a boltíven, és
végig egy hosszú csarnokon. Styke a hóna alá csapta a sisakját, és
élvezte a combjához csapódó lovassági kard megnyugtató
jelenlétét. Lépteik visszhangokat vertek a csendben, amelyet
egyébként csak távoli morajlás zavart meg. A zaj minden
lépésükkel egyre erősödött. Befordultak a csarnok végén,
átmentek egy másik boltív alatt, és a morajlás több száz ember
hangjává vált szét egy hatalmas koncertteremben.
A csarnok egy amfiteátrum formáját öltötte: ülőhelyei három
irányban emelkedtek felfelé a fehérmárvány emelvényről.
Egyenesen erre az emelvényre sétáltak fel, és Styke gyanította,
hogy a magas kupolás mennyezet, az emelkedő széksorok és a
beléptükre elcsendesülő tömeg kiváltotta kisebbségérzet mind
szándékos tervezés eredménye.
A hirtelen támadt csend következtében képzelt visszhang
csengett a fülében. Kihúzta magát, és merev vigyázzállásba
helyezkedett, közben már nem is emlékezett, mikor mutatott
ilyen formális tiszteletet valaki vagy valakik iránt. Talán még a
kiképzése alatt?
– Meln-Etzi – jelentette be magát halkan Etzi. Szavai
betöltötték a termet, nem kellett hangosabban beszélnie. – Hadd
mutassam be a Háztartástestületnek a vendégemet, a fatrasztai
Ben ezredest, fivérem, Ji-Orz társát.
Csend.
Etzi homloka ráncokba futott.
– Azt az utasítást kaptam, hogy hozzam ide.
– Valóban – dörmögte egy hang.
Styke jobbra nézett, ahol Ji-Patten sétált fel a szónoki
emelvényre, tőle nagyjából tízlépésnyi távolságra. A
sárkányember otthon érezte itt magát: könnyed mosoly ült az
arcán, szemében különös diadal csillogott. Styke egy pillanatra
zavarba jött, aztán tekintete a közönség sorai előtt, éppen Ji-
Patten válla fölött ülő csoportra siklott.
Az emberei voltak, mind a húsz – vagyis Sakál nélkül
tizenkilenc – lándzsása. Styke keze óhatatlanul ökölbe szorult,
és vissza kellett fognia magát, nehogy a késéért nyúljon. A
lándzsásai a saját kíváncsi pillantásukkal viszonozták az övét.
Egy szót sem kellett szólniuk, Styke így is érezte az
idegességüket és a zavarodottságukat. Ők éppúgy nem tudták,
hogy mit keresnek itt, ahogyan maga Styke sem.
Etzi tiszteletteljesen fejet hajtott Ji-Patten előtt.
– Szolga – üdvözölte formálisan. – Megkérdezhetem, mi a
szándéka a császár képviselőjének a vendégemmel?
Styke végignézett a közönségen. Éppolyan változatosnak
találta, mint bármilyen utcai tömeget – idősek és fiatalok, férfiak
és nők. Gyerekek természetesen nem voltak. Mindenki
hivatalos, Háztartás-címerekkel díszített, bő ruhát viselt.
Ötszáznál többen gyűltek össze a teremben, és Styke-nak
feltűnt, hogy sokuk asszisztens vagy helyettes. Mindenki eljött,
hogy a szemtanúja legyen ennek az eseménynek.
De miféle eseménynek? Feltűnt neki valami más is, mégpedig
az, hogy senki sem keltett olyan benyomást, mint aki részt akar
venni a dologban. Olyan emberek kíváncsi arcával várakoztak,
akik egy bokszmeccsre jöttek. Styke úgy érezte, ez egy
látványsport, és ő az egyik résztvevője.
De miképpen?
– Megkérdezheted – válaszolta Ji-Patten egy pillanatnyi
színpadias hallgatás után. Válaszát ugyanilyen szünet követte.
Etzi közönyösen köhintett bele a tenyerébe.
– Szolga, engem úgy tájékoztattak, a Testület nem fogja
zargatni a vendégemet. Ő a Nagy Ka küldetését végző Ji-Orz
társa, és mint ilyen, feddhetetlen.
– Ez az ügy nem a vendégedről szól.
– Akkor miért van itt?
 – Az egyik katonájáról szól.
Moraj támadt a tömegben, de gyorsan elült. Az emberek
előredőltek a székükben.
Etzi értetlenül pislogott Ji-Pattenre. Styke vett egy nagy
levegőt, és emlékeztette magát, hogy ez most fontos – hogy
csendben kell maradnia. Hagynia kell, hogy Etzi intézze a
dolgot. Bármit mondana, a Testület úgyis csak ellene használná
fel. Etzi végül megköszörülte a torkát, és fürkésző pillantását
végighordozta a csarnokon.
– Nem egészen értem.
– A vendéged... Ben ezredes. – Úgy hangsúlyozta a „Ben”-t,
mintha tudná, hogy nem ez a teljes neve. – Nem a Ji-Orz mellett
betöltött szerepét kérdőjeleztem meg. De parancsnoki posztot
tölt be, nem igaz?
– De igen.
– Ezeknek a katonáknak a parancsnoka? – mutatott Ji-Patten
a mögötte ülő lándzsásokra.
Styke-nak feltűnt, hogy a katonái közül sokan a saját
társaikra pillantgatnak. Értettek annyit danízul, mint Styke, és
még azoknak is leesett, nagyjából miről lehet szó, akiknek nem
erősségük a nyelvtanulás. Zak erősen izzadva feszengett a
székében, testvére gyorsan belesúgott valamit a fülébe. Styke
szeretett volna odalépni melléjük, és követelni a Testülettől,
hogy árulják el, mi ez az egész.
– Igen, ő a parancsnokuk – válaszolta Etzi sokkal halkabban
és sokkal vonakodóbban, mint korábban. Bármi készült is,
teljesen váratlanul fogja érni.
– Helyes. – Ji-Patten odamasírozott a lándzsásokhoz,
megragadta Zaket a grabancánál fogva, és felrángatta a székéből
a pódiumra. A többi lándzsás felpattant, de a daníz katonák
rögtön reagáltak körülöttük, és bajonettjeikkel
visszakényszerítették őket a helyükre.
– Mi folyik itt? – suttogta dühösen Styke.
– Csendet – torkolta le Etzi. – Ji-Patten, magyarázatot
követelek!
Ji-Patten elvonszolta a markában küszködő Zaket az
emelvény közepére, mígnem fél méterre sem álltak Styke-tól és
Etzitől. Zak próbált szabadulni a sárkányember szorításából, de
mindhiába. Ji-Patten egyenesen Styke szemébe nézett, foglyával
csak annyira törődött, mintha egy rúgkapáló nyúl lenne.
– Tegnap reggel az embered megölt egy másik foglyot.
– Önvédelemből! – kiáltotta Zak.
– Csendet! – Ji-Patten akkora pofont kevert le Zaknek, hogy
az rögtön felhagyott azzal, hogy szabadulni próbáljon, arcára
pedig ostoba zavarodottság ült ki. – Megölt egy másik foglyot –
ismételte.
– Akkor tárgyalást kell tartani – préselte ki magából a
szavakat Styke, és közben igyekezett nem Zakre nézni, és főleg
nem az emberei aggódó arcára.
– Pontosan! Örülök, hogy egyetértesz, Ben ezredes, mert a
tárgyalást már lefolytatták. A katonádat bűnösnek találták
gyilkosság vádjában, és a bíróság halálra ítélte.
– Miféle bíróság? – kérdezte fennhangon Etzi. – Miféle
tárgyalás? Ez abszurdum!
Styke-nak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne
ugorjon neki Ji-Pattennek a késével a kezében. Jeges kéz
markolt a gyomrába, meggyengült és megszédült tőle. Ez az hát?
Ez lenne Sedial első igazi csapása? Ezzel vág vissza Styke-nak
anélkül, hogy egy ujjal is hozzáérne, és hathatósan demonstrálva
előtte, hogy azt tesz a börtönben lévő katonákkal, amit csak
akar?
Ji-Patten izzó tekintete visszakényszerítette Etzit Styke
oldalára.
– Meln-Etzi, tudd, hol a helyed! A tárgyalás lefolyt, vitának
nincs helye.
– Mit akarsz? – kérdezte Styke.
– Ben! – suttogta figyelmeztetően Etzi.
– Mit akarok? – kérdezte Ji-Patten. – Igazságot. Semmi mást.
– Hirtelen egy csontkés termett a kezében, mintha csak a
levegőből húzta volna elő. A közönség levegő után kapkodott.
Ji-Patten megpörgette az ujjai között, és a markolatával Styke
felé nyújtotta. – Tiszteletem jeléül megengedem, hogy te, a
parancsnoka hajtsd végre a kivégzést.
Styke a kés markolatára meredt. Ujjai megrándultak. Etzi
megérintette a karját, és idegesen a fülébe suttogott.
– Erőszakra vagy ellenállásra akar provokálni. Ha nem
ismered el az ítéletet, megvádol a bíróság megsértésével, és
belekever téged a perbe. Ha... – Styke nem figyelt tovább. Csak a
közönség moraját hallotta. Csak a dühöt érezte. És csak vöröset
látott.
– Nem fog az én kezemen száradni a vére – válaszolta
mereven.
– Értem. – Ji-Patten fürgén hátralépett, és akár egy
rongybabát, a grabancánál fogva oldalra rántotta Zaket. A kés
hirtelen, a szemnek szinte követhetetlenül mélyedt a testébe.
Zak megdermedt, elakadt benne a levegő, majd kicsúszott Ji-
Patten kezéből, és elterült a padlón. Vér ömlött ki a nyakából az
emelvényre. Etzi majdnem egészen a bejáratig hátrált előle.
Styke meg sem mozdult, hagyta, hogy a vértócsa szétterjedjen a
lába körül.
A Testületre olyan csend ereszkedett, hogy egy gombostű
leejtését is hallani lehetett volna. Valaki hirtelen sírásban tört
ki. Markus igyekezett átjutni az őt visszatartó katonákon. Ji-
Patten egy jelére végül átengedték.
Fivére vérében csúszkálva-botladozva futott oda, és az ölébe
vette Zak fejét. Zokogása az egész csarnokot betöltötte.
Ji-Patten visszadugta a kését az ingébe, és odalépett Styke-
hoz. Styke egy fejjel magasabb volt nála, mégis csak centikre állt
meg tőle. Styke nem is törődött vele, a testvérét ringató Markust
bámulta.
– Nem vagy elég erős, hogy magad tedd meg, amit meg kell
tenni, ugye? – kérdezte Ji-Patten.
Agyának egy félreeső szeglete azt jelezte Styke-nak, hogy
győzött. Valahogy, valami bizarr módon fölébe kerekedett Ji-
Pattennek. Ez az egész az akaraterők csatájáról szólt. Ha most
lecsap az öklével, mindent tönkretesz. Megremegett a keze.
– Neked kellett volna megtenned – mordult fel Ji-Patten. –
Nem vagy elég férfi? – Lassan felemelte a kezét. Kinyitotta a
tenyerét. Gesztusának célja félreérthetetlen volt. Ji-Patten
hátrahúzta a kezét, és képen törölte Styke-ot.
Styke tekintette Ji-Pattenre villant.
– Figyelsz már rám, Ben Styke? – suttogta Ji-Patten.
– Szolga! – kiáltott fel dühösen Etzi. – Azonnal hagyd ezt
abba!
 – Nem ütsz vissza? – kérdezte a sárkányember. Ismét
felemelte a kezét. A következő pofon jóval erősebb volt, mintha
egy övvel csapta volna állón Styke-ot.
Styke horkantott egyet.
– Ez minden, amit tudsz? – kérdezte épp elég hangosan, hogy
mindenki hallja.
Ji-Patten hátralépett, és újra felemelte a kezét. És ezúttal
ökölbe szorította.
– Ha ezzel az ütéssel megöllek, alig kapok bármi büntetést –
suttogta. Styke nem válaszolt, némán állta Ji-Patten tekintetét.
Az első ütés a szíve alatt érte, és úgy érezte, mintha egy
csataló rúgta volna meg. Styke belehajolt, hogy a súlya elnyelje a
becsapódást, és egyetlen lépést se tántorodjon hátra. Beletelt pár
másodpercbe, hogy újra lélegzethez jusson, de az arca
rezzenéstelen maradt. Lassan és számítóan gúnyos vigyorra
kunkorította a száját. Minden dühét beleadta.
Ji-Patten arca megrándult, szeme elkerekedett. Tekintete
arról árulkodott, hogy ezzel az ütéssel ölt már embert – és Styke
nem is kételkedett benne. Valyaine is büszke lett volna erre a
csapásra.
– Az istenednek új szolgára van szüksége, Ji-Patten – mondta
hangosan Styke. – Mert gyermekek is ütöttek már meg ennél
erősebben. – Szavai végigvisszhangoztak a csarnokban. A
Testület tagjai kivétel nélkül leesett állal bámulták a jelenetet.
Ji-Patten újabb ütésre készült.
– Szolga! – kiáltott fel Etzi. – Elég.
E szavak végre megtették a hatásukat. A sárkányember
pislogva rázta meg a fejét, és mintha csak most vette volna észre,
hogy Zak vérében áll. Undorodva végignézett rajta, majd
megfordult, és vörös lábnyomokat hagyva maga után leviharzott
az emelvényről az oldalsó bejárat felé.
– Vigyék vissza őket a cellájukba, a gyilkos testét pedig
égessék el – vakkantotta az embereinek.
Styke mozdulatlanul állt, miközben a katonáit kikísérték.
Csak nézte, ahogy Markust végigrángatják a fivére vértócsáján,
és ahogy elviszik Zak holttestét. Szolgák jöttek feltakarítani a
vért, közben a Testület tagjai egymást kiabálták túl, elnyomva
Styke minden ébredező gondolatát. Csak akkor mozdult meg,
amikor egy kéz gyengéden megérintette a karját, és vezetni
kezdte a nagy folyosó felé, ahonnan beléptek. Amikor kiértek a
Testület csarnokából, nekirogyott a falnak, a mellkasára tette a
kezét, és összevérezett bakancsát bámulta.
– Sajnálom. – Styke felnézett a halk szó hallatán. Etzi állt
vele szemben, falfehéren és legyőzötten. – Nem hittem, hogy
ilyen mélyre süllyednek majd.
– A gonosz emberek bármilyen mélyre hajlandók lesüllyedni
– válaszolta érzéketlenül Styke. – Magam is megtettem. –
Legszívesebben üvöltött és kapálózott volna, legszívesebben
felkapta volna Etzit, hogy hozzávágja a falhoz. A halott testvérét
ölelgető Markus látványa örökre beleégett az emlékezetébe.
– Köszönöm, hogy türtőztetted magad. – Etzi Styke arcát
bámulta. Még mindig lángolt, és Styke sejtette, hogy tűzpiros.
– Nagy ritkán előfordul, hogy azt teszem, amit mondanak –
válaszolta Styke. A dühe még mindig ott tombolt a gyomrában,
de tompának és távolinak érezte. Addig nyomta rá nagyujját a
gyűrűje lándzsahegyére, amíg kiserkent a vére. – De a te
arrogáns, pöcsfej Nagy Kád még mindig nem tanulta meg a
leckét.
– Melyik leckét?
– Hogy én vagyok Ben Styke.
 46. FEJEZET

Michel a szárazparti fennsík déli peremén állt, és a lenti

parkot mustrálta, ahová négyre kért találkozót Teniktől. Még
csak délre járt az idő, mert korán érkezett, hogy senki se
előzhesse meg. Igyekezett lenyugtatni az idegeit, végigvette a
fejében a vészterveket, és közben tudta, hogy ostobaságra
készül.
– Jól láthatóan ideges vagy – jegyezte meg Ichtracia. Ott állt
mellette a fennsík peremén, élvezte az arcát érő napsütést, és az
árterületeken túl tornyosuló istenkövet fürkészte.
Megjegyzése váratlanul érte Michelt.
– Hogy mi vagyok?
– Ideges. – Ichtracia kurtán felnevetett. – Még sosem láttalak
idegesnek.
– Ez nem vicces.
– Még akkor sem, amikor a nagyapám megkötözött, és
levágta az ujjadat – folytatta Ichtracia. Szinte örömmel
nyugtázta a felismerést, és ezzel Michel idegeire ment. – Dühös
voltál, kétségbeesett, és szenvedtél, de nem voltál ideges. Ez... –
Megdörzsölte az arcát, fizikailag tüntetve el a mosolyát. – Nem
kéne nevetnem. Igazad van, ez nem vicces. De látni, hogy
ennyire gyötör a dolog, olyan...
– Önigazoló? – kérdezte Michel dühösen vicsorogva.
– Egy kicsit – válaszolta Ichtracia, mintha fel se tűnt volna
neki a férfi haragja. – De én az emberi szóra gondoltam. Az igazi
Michel Bravis egy újabb darabkája. – Hirtelen közelebb lépett
hozzá, Michel meglepetésére a kezébe vette az arcát, és mielőtt
bármit reagálhatott volna, gyengéden szájon csókolta. – Semmi
baj. Csak figyelmeztetjük Yaretet, ugye?
Michel nyelt egy nagyot. Tényleg ideges volt. Ideges és
gyötrődő. Szembement minden képzésével és ösztönével. Egy
esztelen terv alapján dolgozott, és ezért az életével fizethet –
vagy, még rosszabb esetben, azzal, hogy végigvonszolják az
utcán Ka-Sedial színe elé.
– Igen. Csak odaadjuk neki ezeket. – Megtapogatta a táskáját,
amelyben az irtóparancsokat tartotta. – Azt akarom, hogy
tudják, kitől származnak, hogy tudják...
– Hogy tudják, nem hagytad cserben őket – fejezte be
helyette Ichtracia.
Michel lenyelte a torkában lévő gombócot, és biccentett.
Ichtracia megértette a döntését, és ettől jobban kellett volna
éreznie magát. De valahogy csak még inkább átjárta a
tehetetlenség.
– Azt mondtam Teniknek, hogy abban a kertben
találkozzunk, ahol annak idején megláttuk Forgulát. Remélem,
elég konkrét utalás ahhoz, hogy megértse, ugyanakkor elég
homályos ahhoz, hogy ha Sedial ügynökei elcsípik, ne tudják
értelmezni.
 – És hol az a kert?
Michel lemutatott Alsó-Szárazpart egy pontjára. A fennsík
pereméről jól ráláttak a parkra.
– Ugye tudod, hogy ez kockázatos? – kérdezte Ichtracia, és
Michel kihallotta az aggodalmat a hangjából.
– Nagyon is. Ezért lenne jobb, ha te nem...
Ichtracia rögtön a szavába vágott.
– Azért kísértelek el Szárazpartra, hogy vigyázzak rád. Nem
fogom most abbahagyni, csak mert helyesen cselekedsz.
Ettől Michel tényleg jobban érezte magát, bár nem úgy,
ahogy arra számított. A szavak még bensőségesebbnek hatottak,
mint az imént kapott csók.
– Tényleg helyesen cselekszem? – kérdezte. – A palók...
– Megadtál nekik mindent. Nem kell még a barátaidat is
nekik adnod. – Michelnek feltűnt, hogy Ichtracia szeme a
sarkoknál bevörösödött. – Nekem sosem lehettek barátaim. Csak
szövetségeseim és ellenségeim. És... irigylem, hogy lehetőséged
van megmenteni olyanokat, akik fontosak neked.
Michel reszketegen felsóhajtott.
– Köszönöm.
Elindultak a fennsíkról a lenti Claden Park felé. Michel nagy
ívben körüljárta a parkot, és talált egy régi gyárat, amely egy sor
lakóházra nézett, de az egész környéket is be lehetett látni róla.
Meg kellett kerülniük a gyárat, hogy találjanak egy tetőre vezető
rozsdás vaslétrát. Michel rácsapott az épület falára.
– Jól van. Irány a tető.
– Te nem jössz?
– Nem. Te fentről figyelsz, és vigyázol rám, ahogy mondtad.
Azt kértem Teniktől, hogy itt találkozzunk négy óra múlva,
úgyhogy lehet, hogy várnunk kell egy ideig. Ha kétszer intek,
gyere le hozzám. Ha háromszor intek, maradj a helyeden. Ha
egyszer intek... nos, akkor húzz innen mielőbb.
Ichtracia egy pillanatig habozott, majd biccentett. A
fennsíkon mutatott intimitást és aggodalmat felváltotta benne a
hűvös, számító attitűd. Mászni kezdett.
Michel nem várta meg, hogy pozícióba kerüljön, rögtön
elsétált a gyár előtt álló házakhoz. Úgy tervezte, hogy felmászik
az egyik tetejére, ahonnan Ichtraciának is szem előtt lesz, és ő is
megfigyelheti Tenik érkezését – így látni fogja, hogy egyedül
jön-e, ahogy kérte. Ha minden simán megy, sötétedésre
visszaérhetnek Zöldtűzmélybe.
A házsor végén megtalálta a tetőre vezető feljárót – egy
kéményseprőknek kialakított keskeny vaslépcsőt. Nagyjából
három méterrel a talaj fölött kezdődött, úgyhogy éppen keresni
kezdett valamit, amit létraként használhatna, amikor lépéseket
hallott a háta mögül. Elfordult a lépcsőtől, és bicegni kezdett,
hogy aki meglátja, csak egy sikátoron átvágó nyomoréknak
higgye.
– Ezzel nem versz át, Michel.
A szavak jéghideg késként hasítottak a gyomrába.
Megdermedt, és futásnak eredt, de alig pár lépést tudott
megtenni, mielőtt többen is elállták a sikátorból kivezető utat.
Karimás sisakot viseltek, muskétát tartottak a kezükben,
mellvértjükön pedig a Yaret Háztartás szimbóluma díszelgett.
Michel megtorpant, és visszafordult.
Tenik úgy ötven lépésre tőle támaszkodott a botjára. A
pohárnok fáradtnak és közönyösnek tűnt. További négy katona
vette körül. Michel kétségbeesetten kereste a menekülési
lehetőséget. Ennek nem így kellett volna történnie. Egyáltalán
nem. Ichtracia itt nem láthatta őt, és még ha látta is volna,
Michel nem akarná, hogy rátámadjon Tenikre. Az ajkába
harapott, és kiút után kutatott, de mindhiába.
Tenik odasántikált hozzá. Arca kivörösödött, homloka
izzadságtól gyöngyözött.
– Mintha azt mondtam volna, hogy a parkban találkozzunk –
szólalt meg Michel, mert semmi más nem jutott eszébe.
– Pontosan ezért vártunk rád itt – mosolyodott el halványan
Tenik. – Tanítottál nekem egy s mást a kémkedésről, nem
emlékszel? Gondoltam, csak annyit kell tennem, hogy előbb
érek ide, és kifundálom, honnan akarod szemmel tartani a
környéket.
– Nos. – Michel nyelt egy nagyot. – Le vagyok nyűgözve.
Tenik felhorkant.
– Mit keresel még itt, Michel? Figyelmeztettelek, nem?
– De igen.
– Én mindig megtartom az ígéreteimet.
– Tudom. – Michel ismét a katonákat méregette, aztán
hátrapillantott a válla fölött. Ebből nincs kiút. Ichtracia
hamarosan eltűnődik rajta, mi tart neki ennyi ideig, de még tíz
vagy húsz percbe is beletelhet, hogy lejöjjön ide. Fontolgatta,
hogy elfut, de még ha sikerülne is túljutnia a katonákon, elég
volt Tenik szemébe néznie, hogy tudja, golyót kapna a hátába.
– Vagy megöllek, vagy beviszlek – mondta sajnálkozva
Tenik. – Dönts.
– Meg sem kérdezed, miért akartam találkozni veled?
– Ha bejössz, úgyis sok mindenről fogunk beszélgetni.
– Nem úgy tűnik, hogy sok választásom van.
 – Az embernek mindig van választása. Neked is van most
kettő. – Felemelte a kezét, és Michel látta, hogy egy kocsi áll
meg mögötte a sikátor végében. Az ablakokra húzott függönyt a
katonák mellvértjén is látható jelzés díszítette. Michel még a
kocsisban is felismerte Yaret Háztartásának egyik tagját, bár a
nő nevére már nem emlékezett.
Ekkor rájött, hogy Tenik tényleg adott neki választási
lehetőséget – egy kiutat. Michel elfuthat, mely esetben
agyonlövik az utcán. Nem egy kellemes választási lehetőség, de
ezzel megmentheti a fejében tárolt információkat, és
megmentheti önmagát a végtelen kínzástól, amelynek Sedial
kétségkívül ki fogja tenni.
– Sedial tudja, hogy megtaláltál? – kérdezte Michel.
Tenik ismét a kocsi felé intett.
Michel tudta, ha beszáll, halott ember, és mindenki más is
vele hal majd, akit ismer – Jiniel, Smaragd, Palo Mama teljes
szervezete. A csontszeműeknek úgyis mindent elárul.
Megfeszült, felkészülve a futásra.
– Tenik – szólalt meg egy hang hirtelen. – Ne légy ilyen
színpadias, kérlek. Hozd őt ide.
Michel megfordult, és meglepve látta, hogy maga Yaret néz
ki a kinyíló kocsiajtón. A háztartásfő türelmetlenül intett neki. –
Ha beszélni akar velem, Michel, igyekeznie kell, mielőtt Sedial
kémei rájönnek, hogy elhagytam a házat. Jöjjön!
Michel még egyszer fontolóra vette a szabadságba – vagy
halálba – menekülés lehetőségét, majd a kocsi felé indult, és
csatlakozott Yarethez. A kocsi még azelőtt elindult, hogy
leülhetett volna, és hallotta, hogy Tenik a fellépőről osztogat
utasításokat a testőrségnek. Táskáját az ölébe helyezte, és Yaret
szemébe nézett.
Yaret nagyjából ugyanúgy festett, mint amikor legutóbb
találkoztak, talán csak kicsit elnyűttebben. Atyai mosollyal
ingatta a fejét.
– Tenik említette, hogy drasztikusan megváltoztatta a
kinézetét, de nem hittem, hogy ennyire. Nem csoda, hogy senki
sem ismeri fel. – Lepillantott
Michel két hiányzó ujjára, és csettintett a nyelvével, de nem
tett rá megjegyzést. – Kedvelem önt, Michel, de a sorsa most
kizárólag azon múlik, hogy mit akart elmondani nekünk.
Michel kissé ellazult a kocsi padján, és igyekezett olyan
magabiztosnak látszani, amilyennek pedig egyáltalán nem érezte
magát. Fordult a széljárás: immár tárgyaláson vett részt, nem
pedig a saját kivégzése előkészítésén.
– Mondta Tenik, hogy ki vagyok valójában?
– Mondta, hogy palo szabadságharcosnak vallja magát, bár
hogy tényleg az-e, nos... – Yaret megvonta a vállát. –
Különösnek találom, hogy most a danízok ellen harcol, tekintve,
hogy úgy vélem, százszor jobban bánunk a palókkal, mint a
kressiaiak valaha.
– Ez majd... egy későbbi diskurzus tárgya lesz – válaszolta
Michel.
– Ha lesz később.
– Szerintem lesz. – Michel kivette a táskájából az
irtóparancsot, amelyet a többitől elkülönítve tartott, és átadta
Yaretnek. – Ezt tegnap reggel loptam Ji-Noren lakásából.
– Kirabolta Ka-Sedial legjobb sárkányemberét? –
hitetlenkedett Yaret. Elővett a mellzsebéből egy
olvasószemüveget, és ismét csettintett a nyelvével. – Maga aztán
merész egy... – Amikor az orrára helyezte a szemüvegét, és
kinyitotta a borítékot, elhallgatott.
Michel figyelte a szemét, ahogy végigsiklik az oldalon, és az
arcát, ahogy kifut belőle a vér. Yaret megkocogtatta a kocsi
tetejét.
– Tenik!
– Mester?
– Állítsd meg a kocsit, és szállj be.
Yaret pohárnoka követte az utasításokat, és hamarosan már
ott ült Michel mellett. Yaret odaadta neki a levelet.
– Honnan szerezted? – kérdezte elhűlve Tenik, miután
végzett az olvasással.
– Ji-Noren lakásából – válaszolta Michel.
– Lehet hamisítvány? – kérdezte Yaret.
Tenik szigorú tekintettel méregette Michelt, majd lassan
megrázta a fejét.
– Ez itt birodalmi pecsét. Ez Sedial macskakaparása. Ez az ő
aláírása. Ez a császár aláírása. – Tenik megszagolta a papírt. – Ez
pedig az a por, amellyel Sedial megszárítja a tintát. Ha ez
hamisítvány, sosem láttam ehhez foghatót.
Michel benyúlt a táskájába, és elővette az irtóparancsok
kötegét. Odaadta Teniknek, aki rögtön elkezdte kinyitogatni
őket, és hangosan sorolta a Háztartások neveit.
– Mester, ezek mind a szövetségeseink. A rokonaink.
Mindenki, aki...
Yaret feltartott kézzel hallgattatta el, és Michel felé fordult.
– Tudja, mit jelent mindez, ugye?
 – Sedial megszilárdítja a hatalmát – válaszolta Michel. –
Méghozzá a császár támogatásával. Leszámol mindenkivel, aki a
jövőben felléphetne ellene.
– Nem csak itt. Nyilván ötször ennyi parancsot küldött vissza
Danízba. A Háztartásom ott is veszélyben van. – Yaret vett egy
nagy levegőt, és igyekezett úrrá lenni az érzelmein.
Összeszűkült szemmel nézett Michelre. – Mindent kockára tett,
hogy ezeket elhozza nekünk, ugye?
Michel nem válaszolt.
– Tudta, hogy Tenik beteljesíti az ígéretét, mely szerint
legközelebb végez önnel. Még most is elvihetnénk Sedialhoz, és
átadhatnánk neki, hogy megkíséreljük visszavonni az ítéletét. –
Yaret megrázta a borítékot Michel orra alatt.
– Számoltam ezzel az eshetőséggel – ismerte el Michel.
– Mégis eljött.
Michel Tenikre sandított.
– Elég jó emberismerő vagyok, és sem önről, sem Tenikről
nem tudom elképzelni, ahogy elárulnának valakit, aki segíteni
próbál maguknak. És ahogy Tenik mondta... egy nyár erejéig
barátok voltunk. Egy család voltunk. Lehet, hogy kém vagyok,
de nem vagyok szörnyeteg. Nem fogom tétlenül nézni, ahogy
lemészárolják a Háztartását, csak hogy mentsem a saját bőrömet.
Yaret az állát ütögette a borítékkal, és közben a Tenik ölében
heverő irtóparancsokat bámulta. Valaki hirtelen bekopogott.
Résnyire nyílt az ajtó, majd bedugta rajta az orrát az egyik
katona. Elkerekedett szemmel, rémülten szólalt meg.
– Mester.
– Mi az? – csattant fel Tenik. – Ki vele, ember! A Nagy Ka az?
 – Nem, csak... nem tudom biztosan, de szerintem egy
Kiváltságos figyel minket a tetőről.
– Egy Kiváltságos? – értetlenkedett Tenik. – Mégis ki lehet...
– Ő is másképp néz ki, de valószínűleg Ichtracia az.
Yaret és Tenik Michelre pillantottak, aki lenyelte a nő
felfedezése miatti bánatát, és megvonta a vállát.
– Velem van. Jobb lenne, ha nem tennének semmi hirtelen
mozdulatot, amíg ki nem szállok a kocsiból.
Meglepetésére Yaret kuncogni kezdett, és egy legyintéssel
elbocsátotta az őrt.
– Maradjunk, ahol vagyunk – parancsolta. – Szóljon, ha
közelebb jön, vagy felveszi a kesztyűjét. – Amint az ajtó
becsukódott, Michelre szegezte a tekintetét. – Átállította Sedial
unokáját.
– Nem tudom, átállítottam-e – válaszolta Michel talán csak
több választási lehetőséget adtam neki.
Yaret felsóhajtott, és a kezében lévő irtóparancsra nézett.
– Ez – megkocogtatta a papírt – aligha váratlan.
– Mester? – szólalt meg aggodalommal a hangjában Tenik.
– Semmi baj. Lehet, hogy Michel nem a mi oldalunkon áll, de
nem is az ellenségünk. Legalábbis nem a Yaret Háztartás
ellensége. – Egy darabig az ujj begyeit bámulta, majd amikor
meghozta a döntését, így folytatta: – Michel, immár két éve
tervezzük megbuktatni Sedialt.
Michel felhördült.
– Hogy mi?
– Régóta dolgozunk rajta a legnagyobb titokban, kizárólag
bizonyos háztartásfők és legmegbízhatóbb pohárnokaik
részvételével. Az irtóparancsok tartalmazzák a legtöbbjük nevét.
– Szomorkásan Michelre mosolygott. – A Danízban
tevékenykedő szövetségeseinkkel egy vértelen puccsot
terveztünk, amely nyugdíjba kényszerítené Sedialt, véget vetne
a császár fölötti befolyásának, és elejét venné, hogy ez a mi
rohadt háborúnk az egész Kilencekre kiterjedjen.
– Mikor akarják végrehajtani ezt a tervet? – kérdezte
nyílegyenesen Michel.
– Ez a baj a sokfős összeesküvésekkel. Még nem sikerült
megegyezésre jutnunk. De mindenképpen azelőtt, hogy Sedial
használhatná az istenkövet.
– Akkor jobb, ha igyekeznek, mert az istenkő már aktív.
– Az nem lehet – tiltakozott Tenik. – Arról be kellene
számolnia.
Michel megrázta a fejét.
– Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy sikerült
aktiválnia, és csak arra vár, hogy megszerezze a harmadik követ
is. Ichtracia is ezen a véleményen van.
Yaret meglobogtatta az irtóparancsot Tenik előtt.
– Azt hiszem, nyugodtan leszámolhatunk a Nagy Ka iránti
bizalmunk maradékával is. Aligha kellene meglepődnünk, hogy
titokban tartja előttünk a fejleményeket. Ez pedig itt... ez
mindent megváltoztat. – Az állát dörzsölve, mélyen a
gondolataiba merülve bámulta a papírt.
– Tenni fog ellene? – kérdezte Michel.
– Nem tudom, mit tehetnénk. Nagyon gondosan dolgoztuk ki
a Nagy Ka megbuktatását. Mindenáron el akartunk kerülni egy
újabb polgárháborút. Úgy terveztük, hogy meggyengítjük a
támogatottságát, elszakítjuk a szövetségeseitől, és végül
lemondásra kényszerítjük. – Yaret újra kinyitotta a borítékot,
hogy másodszor is átolvassa az irtóparancsot. – Nyolc nap. Nem
tudom, mit tehetnénk. – Legyintett egyet. – Michel, menjen
vissza Ichtraciához, mielőtt idegeskedni kezd. Nem akarom,
hogy incidens legyen a dologból.
Michel félig-meddig arra számítva pillantott Tenikre, hogy
tiltakozni fog az elengedése ellen, de a pohárnok mintha már
meg is feledkezett volna a jelenlétéről.
– Sajnálom – mondta.
Yaret felnézett.
– Ne sajnálja – mosolyodott el. – Nem tudom, a Háztartásom
bármely része túléli-e a jövő hetet, de legalább esélyt adott
nekünk, hogy harcoljunk az életünkért. Köszönöm. És most
menjen, mielőtt az Emberevő elveszíti a türelmét.
Michel kilépett a kocsiból, és látta, hogy Ichtracia
megkönnyebbülten néz rá a tetőről. Nemcsak észrevette és
követte a kocsit, de sikerült egy magaslati pontból az oldalukba
kerülnie. Némi büszkeséggel a szívében indult el egy közeli
sikátor felé. Egyik katona sem próbálta megállítani.
Találkozott Ichtraciával, és már a város túlsó felén jártak,
amikor először megtörték a csendet.
– Majdnem szívrohamot kaptam, amikor nem bukkantál fel
azon a tetőn – jelentette ki Ichtracia.
– De megtaláltál. Köszönöm.
– Ezek szerint Tenik hálás volt a hírekért?
Michel besétált egy kávézóba, leült, és rendelt két jegeskávét.
Nem akart sokáig nyilvános helyen mutatkozni, de most
szüksége volt egy kis energialöketre. A Yarettel való találkozás
teljesen kimerítette érzelmileg.
– Yaret volt az. Eljött, hogy személyesen találkozzon velem.
 – Tényleg? – Ichtracia felhorkant. – Sedial mondta, hogy a
vén bolond jobban kedvel téged, mint kellene.
Michel a nő szemébe nézett.
– Sedial tudja, hogy puccs készül ellene?
– Senki nem merészelne ilyesmivel próbálkozni.
– Yaret most mondta. Többtucatnyi háztartásfő van benne.
– Viccelsz? – Ichtracia hátradőlt a székében, és elmélyülten
tanulmányozta Michel arcát. – Nem viccelsz. Basszus. Nem,
amennyire tudom, fogalma sincs róla. Sosem hittem, hogy a
Háztartásoknak van tökük fellépni ellene.
Michel egy hajtásra kiitta a kávéját, aztán csak bámult az üres
csészébe. Felkavarta az a kellemetlen érzés, hogy soha többé
nem látja Teniket vagy Yaretet.
– Úgy tűnik, hogy nem lesz rá lehetőségük. Évek óta tervezik
a lépésüket, de Sedial túl gyorsan fog lecsapni rájuk. – Megvárta,
hogy Ichtracia is végezzen a kávéjával, aztán felállt, és
igyekezett száműzni a Yaret Háztartást a gondolataiból. Nem
foglalkozhatott többet velünk. Nem engedhette meg magának
ezt a luxust. – Menjünk. Dolgunk van.
 47. FEJEZET

A közelmúltban történtek – az éjféli mészárlás, a különleges

küldöttség érkezése, a mágiája elvesztése és a saját rendkívül
zavaros érzelmi állapota – ellenére Vlorát delejes izgatottság
járta át. A kengyelben állva, sajgó testének tiltakozásával mit
sem törődve figyelte a horizontot, és valahányszor a sereg
megállt, elővette a térképet, hogy tanulmányozza.
Közeledtek a Hadshaw folyóhoz. Most már felismerte a
környéket: a síkságokat felváltó dombokat, a nyugaton árnyékos
kísértetként emelkedő Vasfok-hegységet és az északra elterülő
előhegységeket. Ő és Tániel pár hónapja itt rendeztek őrült
rohamot Sárga Szurdok felé. Mindez már álomnak tűnt csupán,
és szomorúan idézte fel a vénájában villámként cikázó mágiát,
amely még bőven azután is hajtotta őket előre, hogy a lovuk
kidőlt a kimerültségtől, és a helyiektől kellett újakat szerezniük.
Burt a délután közepén léptetett oda mellé, ami hirtelen, ha
nem is váratlan fejlemény volt. Akkor érte be, amikor Vlora a
horizontot pásztázta, és szivarral a szájában csatlakozott hozzá a
messzeség tanulmányozásában, amíg a nő le nem eresztette a
látcsövét.
– Tudod – szólalt meg Burt üdvözlésképpen elég gyorsan
felismertelek Sárga Szurdokban. Jártam Adróban, és hallottam a
történeteket, olvastam az újságokat. De átkozott legyek, ha nem
vagyok mégis lenyűgözve.
Vlora zavartan fordult felé.
– Hogy érted?
A férfi a mellettük elmasírozó hadoszlopra mutatott.
– Egy igazi adrói hadsereg. Gyerekkoromban mindent
elolvastam Tamás tábornagyról, amit csak tudtam, úgyhogy ez a
látvány piszkosul kielégítő nekem.
– Mindig is úgy éreztem, hogy ez csak olyan, mint minden
más hadsereg – válaszolta fesztelenül Vlora, noha maga is érezte
a hangján, hogy hazudik.
– Ah – legyintett Burt. – Láttam már pár hadsereget.
Fatrasztait, kezt, delivet. Most már danízt is. De az adrói
katonákban van valami különleges. Egy magasabb minőséget
képviselnek, hatékonyabban menetelnek és táboroznak. Tudtad,
hogy egy adrói hadsereg napi átlag öt kilométerrel messzebb
menetel, mint a világ második leggyorsabb serege?
Vlora elbiggyesztette a száját. Bizonyosan hallotta már ezt
valahol.
– Mindez azoknak a reformoknak köszönhető, amelyeket
Tamás a gurlai háborúk alatt vezetett be – világosította fel
Burtöt. – Már előtte is nagyon jók voltunk... a Kilencek
legkisebb országaként annak is kellett lennünk. De amikor
Tamást előléptették tábornaggyá, minden megváltozott.
Lecserélte a tisztikart, és kizárólag érdem szerint osztogatta az
előléptetéseket. Kevésbé támaszkodott a hadjárataiban a
Kiváltságosokra. A nemesi származású tisztek dicsőségszerzésére
berendezkedett régi rendszert gyorsasággal és szervezettséggel
helyettesítette.
– Meg is látszik – hamuzta le Burt a szivarját egy
biccentéssel. – Akárhogy is, csak szólni akartam, hogy
kapcsolatba léptünk az irreguláris seregünkkel.
Vlora felkapta a fejét.
– Ilyen közel vagyunk?
– Mindössze pár kilométerre a folyótól. El kell ismernem, a
fiaim rossz bőrben vannak. Beszorították a danízokat a folyónál,
de az ellenség túlerőben van, és ez kezd csúnyán
megmutatkozni. Most indulok a táborukba, hogy felmérjem a
terepet.
– Veled megyek – szaladt ki Vlora száján, mielőtt
átgondolhatta volna a dolgot. Némán elkáromkodta magát.
Többé nem hozhat ilyen hirtelen döntéseket. Óvatosnak,
megfontoltnak kell lennie. Mi van, ha ez egy csapda? Mi van, ha
a danízok ellentámadásba lendülnek, amíg ő Burtöt kísérgeti? –
Ha nem gond – tette hozzá. – Csak ki kell még osztanom pár
parancsot, és össze kell gyűjtenem egy testőrséget.
– Természetesen – válaszolta Burt felvont szemöldökkel. –
Megtisztelsz minket.
– Adj harminc percet. – Azzal Vlora megfordult, és ellovagolt
a hadoszlop mellett.
Sabastenien tábornokot és Bot az út mellett találta. Dél felé
bámulva pipázgattak.
– Mindenki szív valamit ebben a tetves hadseregben? –
kérdezte, ahogy odaért hozzájuk.
 – Asszonyom. – Sabastenien egy biccentéssel üdvözölte. Bo
odaintett neki, és kifújt egy hatalmas füstpamacsot.
– Pont magukat keresem. Van bármi jelentenivaló a danízok
és a palók ügyében?
– Semmi új – válaszolta boldogtalanul Sabastenien. – Nem
úgy tűnik, mintha az emberrablásoknak lenne mágikus
vonatkozása... csak faji. A danízok összefogdossák az összes
palót, és a folyóhoz küldik őket. Azt már csak feltételezhetjük,
hogy ott hajóra pakolják őket.
– Százával kell vinniük őket.
– Inkább ezrével – szólt közbe Bo.
– Kényszermunka?
– Már nem vagyok biztos benne. – Bo feltartott valamit
Vlorának: egy megsárgult röplapot, amely két szeplős kezet
ábrázolt, és a DANÍZOK ÉS PALÓK: ROKONOK KÉZ A
KÉZBEN felirat állt rajta.
Vlora hitetlenkedve mordult fel.
– Azért rabolják el őket, hogy szövetségeseket csináljanak
belőlük?
– Úgy néz ki – válaszolta Sabastenien. – Persze fogalmunk
sincs, hogy ezek az egyenlőségi ígéretek jelentenek-e bármit is.
De ha igen, a danízok kétségkívül demonstrálják, hogy kiket
tartanak a saját népüknek. Talán munkára viszik őket, talán
sorozásra, talán népszámlálásra... lényegében bármire.
– De miért ölik meg a kressiaiakat?
– Tisztogatás? – találgatott Bo. – A gurlai háborúkban nem
egy shah akadt, aki végzett minden útjába kerülő kressiaival.
Hitük szerint meg kellett tisztítaniuk a kontinenst, mielőtt
választott isteneik visszatértek volna.
 Vlora megborzongott.
– Ez szörnyű.
– És messzire vezethet. A nagyvárosokból még semmi
hasonlót nem hallottunk, de ha a danízok úgy döntenek, hogy ki
akarják irtani a kressiaiakat a kontinensen, elég katonájuk van,
hogy bármikor hozzáfoghassanak.
– Csessze meg – fakadt ki Vlora. – Jól van. Sabastenien,
ismertesse ezt az elméletet Deliával. Használja fel a
megingatására. Még ő sem annyira elvakult, hogy hagyja
tízezrével meghalni a kivándorolt adróiakat, csak hogy engem
bosszantson.
– Igenis, asszonyom.
– És ha már úgyis ott van, üljön be a kis találkozójára. Ma
újabb képviselők érkeznek hozzá a táborba, ugye?
– Igen – biccentett Sabastenien. – A nyomunkban járó másik
két hadseregtől.
– Üljön be a tárgyalásokra – ismételte Vlora. – Jegyzeteljen.
Ne szóljon egy szót se, hacsak Delia eget-földet nem készül
ígérni a követeknek.
Sabastenien határozottan bólintott.
– Bo, gyere velem.
– Hová megyünk?
– Találkozunk Burt irregulárisaival.

***

Valamikor az elmúlt hét folyamán Burt és Bo a legjobb

cimborákká váltak. Vlorának egyáltalán nem kellett volna
meglepődnie rajta, és most, hogy először látta őket együtt,
amikor megindultak Burt irregulárisainak tábora felé, örömmel
konstatálta, hogy nevetgélnek, viccelődnek, és úgy általában
nagyon jól megvannak egymással. Még Burt szivarjain is
megosztoztak.
Vlora ezúttal semmit sem bízott a véletlenre. Nemcsak
Norrine-t, Davdot és Bót hozta magával, hanem egy háromszáz
fős lovasságot is. Ha a danízok valamiképpen meglepik őket,
pokoli csata lesz a jutalmuk.
Az út rövidebb volt, mint várta. Bő egy kilométerre lehettek
csupán a főúttól, amikor Burt futára bevezette őket egy
elhagyatott ültetvényes-épület mögé, majd végig egy meredek,
fás vízmosáson, amely elválasztotta ezt az ültetvényt a
következőtől. A vízmosás távolról közönségesnek tűnt, de
amikor leereszkedtek a szűk öszvércsapáson, kiszélesedett, és
egy viharvert táborba torkollott.
Ott megállította őket egy őr, aki Burt és a vezetője
azonosítása után csatlakozott hozzájuk a csapáson. A fiatal nő
tisztelgett Burtnek, és tágra nyílt szemmel méregette Vlorát, Bót
meg a kíséretüket.
– Nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy segítséget hozol,
főnök – jegyezte meg.
– Mindig is mondtam, hogy fontos barátokat szerezni – intett
Burt a szivarjával Vlorára.
Vlora homlokráncolva mustrálta a tábort.
– Hol van mindenki?
– Lefoglalják a danízokat – válaszolt az őrszem. – Az utóbbi
napokban nagyon felpezsdültek a szarháziak.
Burt elkáromkodta magát.
 – Sikerült kihalászniuk azt a rohadt talapzatot a folyóból?
– Igen. Legutóbbi információim szerint felrakták egy hajóra,
és arra készülnek, hogy egy hajóraj kíséretében ismét útnak
indítsák. Tomm és a srácok megpróbálják elsüllyeszteni.
Mintha csak nyomatékosítani akarná a nő szavait, egy távoli
robbanás döreje visszhangzott végig a vízmosáson.
– Ezek ők lesznek – jegyezte meg az őrszem.
– Gránátok – magyarázta Burt. – Néhány irregulárisom Kicsi
Flerring tanonca volt Sárga Szurdokban. Némileg
továbbfejlesztették az adrói hadsereg közönséges robbanószereit.
De még így is veszettül közel kell kerülniük a célpontjukhoz. –
Újabb cifra káromkodások csúsztak ki a száján. – Partizánokként
nem sokat tehetünk. Ha elég közel kerülünk, hogy gránátokat
használjunk, a danízok lehetőséget kapnak az elsöprésünkre.
– Vlorára pillantott, tekintetében kimondatlan kérdés vibrált.
Vlora megdermedt. Megesküdött magának, hogy nem fog
hülye döntéseket hozni, amelyekkel szükségtelen veszélybe
sodorja magát és az embereit. Két-három kilométerrel járt
mögötte a hadserege, ami azt jelentette, hogy hamarosan elsöprő
erővel nyomulhat a danízok ellen. Semmi értelme nem lenne
most kockázatot vállalni. Csakhogy a Palo Nemzet irregulárisai
jelenleg is az életüket kockáztatják, hogy megállítsák a
danízokat. Nem hagyhatta, hogy csak úgy lemészárolják őket.
Biccentett Burtnek, majd pedig az őrszemnek.
– Vezessen. Erősítsük meg a pozíciójukat.
A nő több száz méteren át vezette a csapatot a vízmosásban,
mígnem kiértek a másik oldalán, és ismét nyílt terepen álltak.
Átvágtak egy másik ültetvényen, majd miután megkerültek egy
dombot, feltárult előttük a Hadshaw-folyóvölgy.
 A folyó talán háromszáz méterre tőlük, a domb aljában
nyalogatta a mindkét partján végighúzódó ültetvényeket.
Magukat a partokat egy daníz dandár tartotta a folyó mindkét
oldalára vert táborral, hogy őrizni tudjon egy széles kőhidat,
amely, ha Vlora jól ítélte meg, azt a főutat vitte át a folyón,
amelyen Vlora és a katonái jelenleg is masíroztak. A folyó tele
volt a parthoz és a hídhoz kikötött dereglyékkel.
Vlora egyetlen pillanat alatt kiszúrta a célpontjukat – a
legnagyobb dereglyét, benne egy négyszögletes kővel, mely
nagyjából akkora lehetett, mint a pionírok szállításra használt,
fedett kocsijai. Ilyen távolról csak egy közönséges kődarabnak
tűnt. Hiányoztak róla a díszítőelemek, és bár színe megegyezett
a Sárga Szurdokban felrobbantott társáével, Vlorát ez nem
töltötte el akkora rettegéssel. Talán csak azért nem, mert már
hiányzott belőle a mágia.
A hajó közvetlenül a kőhíd alatt állt, amely egy tekintélyes
mérnöki munka középpontját képezte – daruk, ellensúlyok,
stabilizálófelszerelések gondoskodtak a kő kiemeléséről és
hajóra helyezéséről.
Vlora rögtön látta azt is, hogy Burt irregulárisai vad
tűzharcot vívnak a danízokkal a folyó mellett. A többezres
ellenséghez képest az ő csapatuk csak pár száz főből állt, de
keményen nyomultak előre, és sikerült a danízok egy jelentős
részét odaszorítaniuk a hídra. Az irregulárisok lenyűgöző
sebességgel tüzeltek és töltöttek újra, a lőporfüst szorgalmasan
kígyózott az ég felé a csapatuk felől, ahogy a támadásuk ereje
alatt megingó védőket ostromolták. Olykor egy-egy gránát
robbant fel a danízok között, ami tovább fokozta a káoszt az
ellenség soraiban.
 De az irregulárisok még e roham lendületével sem
remélhették, hogy elérik a hidat. A danízok jelenleg hátráltak
ugyan, de túlerőben voltak. Vlora lépésre fogta a lovát, nagyot
szippantott a lőporfüstös levegőből, és kiosztotta a parancsokat:
– Százados – vakkantotta a testőrsége parancsnokának –,
vigye a dragonyosait az irregulárisok megsegítésére. Burt, vond
ki onnan az embereidet. A katonáim biztosítják a fedezőtüzet a
visszavonuláshoz.
– Az a hajó a híd alatt kezd elindulni – figyelmeztette Burt. –
Akkor pedig már nem fogjuk tudni megállítani.
– Nem megy az sehová. Nyomás! – Vlora dragonyosai teljes
sebességgel vágtattak le a dombon, közben elővették a
karabélyukat. Burt utánuk iramodott. – Közelebb kell menned,
hogy elsüllyeszd a hajót? – kérdezte Vlora Bot.
Bo úgy mozgatta meg az ujjait, akár egy apa, aki
bűvésztrükköt készül mutatni a gyerekének, majd felvette a
kesztyűjét, és színpadiasan szorosra húzta a kezén.
– Egyáltalán nem. És elsüllyesztenem sem kell.
Egy egészen kurta pillanatig mintha Vlora is megérzett volna
valamit. Talán csak a hideg szellő volt a ludas, vagy talán csak
régi emlékeket idézett benne a sok egykori mágia, de amikor Bo
ujjai rángatózni kezdtek, meg mert volna esküdni rá, hogy
viszketés kúszott fel a hátán. Elővette a látcsövét, és a hajóra
irányította.
– Nekünk mik a parancsaink? – kérdezte Norrine. Ő és Davd
is leszálltak a nyeregből, és megragadták a puskájukat.
– Egy pillanat. – Vlora a hidat figyelte. Majdnem eltelt egy
perc, és ő mit sem törődött a dragonyosai kiáltásaival meg az
irregulárisokat támogató karabélylövésekkel. A hajó kiúszott a
híd alól, de ahelyett, hogy lendületet vett volna, lassulni
kezdett. Másodperceken belül teljesen megtorpant, a fedélzeten
lévő daníz katonák pedig kétségbeesetten ügyködtek az
evezőikkel, hogy újra mozgásra bírják. A következő pillanatban
Vlora észrevette, hogy a hajótest körül jéggyűrű képződött,
amely rögvest terjedni kezdett, és teljes tehetetlenségre
kárhoztatta. – Jól van – mondta Norrine-nak. – Hagyjátok a
tiszteket. Csináljatok szellemhajót abból a teknőből, aztán senkit
ne engedjetek újra a fedélzetére.
Majdnem tizenöt perc telt el, mire Burt visszatért az
irregulárisaival és Vlora dragonyosaival. Előbbieket csúnyán
megtizedelték, nagyjából ugyanannyi sebesültet és halottat
vonszoltak magukkal, ahányan a saját lábukon tudtak járni.
Utóbbiak is szenvedtek ugyan enyhe veszteségeket, de forrt a
vérük, és a századosuk engedélyt kért, hogy folytathassák a
csetepatét a danízokkal.
– Engedély megtagadva – válaszolta Vlora, miközben
megdörrent Davd puskája. Egy hajóra igyekvő daníz katona
belefordult a vízbe. Az ellenséges dandár átkelt a folyón, és
végre felsorakozott ezen az oldalon. Bizonytalanul toporogtak a
parton, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy
megrohamozzák-e Vlora kis csapatát, vagy ott maradjanak
védeni a zsákmányukat. Vlora beletúrt a nyeregtáskájába,
elővett belőle egy fehér zsebkendőt, és átadta a századosnak. –
Kösse ezt a kardja hegyére, és közölje az ellenséges tábornokkal,
hogy nagylelkű leszek a megadási feltételeknél, ha az emberei
most rögtön leteszik a fegyverüket.
 Vlora hátradőlt, és megvárta, hogy a százados néhány
kísérővel lekaptasson a domboldalon. Egy kis csapat vált ki a
daníz sorokból, és a két küldöttség tárgyalni kezdett.
Mindeközben Vlora hadseregének első sorai előbukkantak a
mögötte húzódó kanyarból. Hamarosan csatlakozott hozzá
Sabastenien tábornok és Nila. Sabastenien haptákba vágta
magát.
– Hallottuk a csatazajt, és idesiettünk a lovassággal,
asszonyom.
– Szép munka. – Vlora az odalent zajló tárgyalásra mutatott.
– Remélhetőleg nem lesz rá szükség, de...
Elhallgatott, mert a tárgyalások hamarabb abbamaradtak,
mint arra számított. A százados visszatért a jelentésével.
– Nem adják meg magukat.
– Látták, hogy már csak a lovasságunk is túlerőben van az
összes katonájukkal szemben?
– Látták. A tábornok...
– Nem bízik bennem? – tippelt Vlora.
– Nem erről van szó – válaszolta a százados. – Az az érzésem
támadt, hogy jobban fél attól, aki Szárazpartról parancsokkal
látja el, mint öntől.
– Istenverte bolondok – motyogta Vlora. – Jól van. Akkor a
fájdalmasabb módszerrel csináljuk. Nila, égesd el az első
soraikat. A hajókat ne gyújtsd fel, azokra sértetlenül van
szükségünk. Sabastenien, rohanják le, ami megmarad belőlük.
Küldjön le ezer dragonyost a folyó mentén, keressenek egy
gázlót. Kerüljenek a danízok mögé, és öljenek meg vagy
fogjanak el mindenkit, aki menekülni próbál.
– Igenis, asszonyom.
 Nila megigazította a kézelőjét, és fintorogva nézte az
ellenséget.
– Ne adjak le egy figyelmeztető lövést?
– Megkapták a figyelmeztetésüket. A daníz tábornok jobban
fél Ka-Sedialtól, mint attól, hogy az ellenünk való harcban esik
el. És egyébként is, azt akarom, hogy az a kő estére a kezünkben
legyen. Három ellenséges hadsereg követ minket, és szeretném,
ha semmi se maradna ebből a csőcselékből, mire hátat fordítunk
a folyónak. Nincs más hátra, mint nekilátni. Ja, és Sabastenien!
– Igen?
– Ha leteszik a fegyverüket, kíméljék meg az életüket.
– A saját morálunknak is jobb úgy – biccentett amaz
egyetértően, majd átvette a gyeplőt egyik kezéből a másikba,
előhúzta a kardját, és odakiáltott a tisztjeinek. A lovassági oszlop
csapatokra oszlott, és szétszéledt a völgyben. Vlora
kényszerítette magát, hogy odaforduljon, és végignézze a csatát.
 48. FEJEZET

Az adrói hadseregnek több időbe telt összezúzni a danízokat,

mint arra Vlora számított. Nila égből rájuk zúduló tűzesője
ellenére a délután nagyobbik részében, sőt egészen az estébe
nyúlóan állták a sarat a vértesek ellen. Mire a dragonyosok a
hátukba kerültek, és a danízok végre összeomlottak a kétoldalú
támadás súlya alatt, már besötétedett. Letették a fegyvert, Vlora
gyalogsága pedig végre átvonult a dombon, hogy tábort verjen,
gondoskodjon a foglyokról meg a halottakról, valamint
biztosítsa a hajókat és az erőfeszítéseik célpontját jelentő
kőtalapzatot.
Vlora álma aznap éjjel szeszélyes volt, és a korai ébredés után
Davd kíséretében lement a folyóhoz. A talaj még mindig
füstölgött Nila mágiájától, de legalább a holttesteket már
eltakarították – Vlora egyik dandárja azzal töltötte az éjszaka
nagyját, hogy elvigye a hullákat jó másfél kilométerre, ott pedig
elégesse őket, nehogy járvány törjön ki miattuk a katonák
között, akik a csatatéren ásták be magukat.
 – Mi ennek a hídnak a neve? – kérdezte Davdtól, ahogy a
partról fellépett a kőhídra, amelyen a korán kelő gyalogosok
már javában igyekeztek elmozgatni a mérnöki szerkezeteket,
hogy a híd teljes szélességét használatba vehessék.
– Azt hiszem, Révhíd – válaszolta Davd. – Régen egy rév állt
itt. A híd maga viszonylag új.
– És masszív. – Vlora belerúgott egy kőbe. Nem csoda, hogy
Burt irregulárisai nem pusztították el. Valószínűleg nem voltak
hozzá megfelelő eszközeik. Átsétált a hídon, viszonozta a
katonái tisztelgését, és kiért a szemközti partra, ahol megtalálta
a zsákmányukat tartalmazó, kikötött dereglyét. Nila tarka
ruhában járkált a talapzat mellett, Bo pedig a parton állt egy
csapat daníz fogoly társaságában. Vlora odalépett hozzájuk.
– Kik ezek? – kérdezte.
Bo kicsit eltávolodott a danízoktól.
– Tisztek. A tábornokuk meghalt a csatában, de maradt egy
ezredesük és három őrnagyuk. Próbálok rájönni, mi a tetves
szart akarnak kezdeni ezzel a kővel.
– Burt szerint ez egy talapzat.
– Igen, és talán igaza is van. De... az is lehet, hogy téved.
– Mi másra lehet jó?
Bo megvonta a vállát.
– Dögvész rágjon, ha tudom. Nila egész éjjel lámpásfény
mellett vizsgálgatta, hátha rájön valamire.
– Ezek itt segítenek valamelyest? – biccentett Vlora a foglyok
felé. A három férfi és egy nő leverten bámulta előttük a földet.
Lefegyverezték, de nem kötözték meg őket, noha mindegyikük
mellé kirendeltek egy puskás őrt, felszegezett bajonettel.
 – Emlékszel, hogy Etepali azt mondta, minden hadseregnek
külön parancsai vannak?
– Igen?
– Nos, úgy látszik, Sedial nagyon komolyan veszi a jó öreg
„Ne hagyd, hogy az egyik kéz tudja, mit csinál a másik”
módszert. A tiszteknek nem csak fogalmuk sincs semmiről, még
azt sem tudták, hová tartanak, amíg meg nem érkeztek Sárga
Szurdokba. Ott aztán kiásták ezt az izét a hegyoldalból, és
közölték velük, hogy el kell szállítaniuk Szárazpartra. Több
információt nem kaptak.
– Ki adta nekik ezeket a parancsokat?
– A Kiváltságos, akit Burt irregulárisai megöltek a támadás
során.
– Á. – Vlora savanyú képet vágott.
– Mint kiderült, tegnap volt velük egy csontszemű is.
Vlora megmerevedett.
– Sem te, sem a lőpormágusok nem vették észre?
– De nem ám. Nem volt különösebben erős, és úgy tűnik,
inkább végzett magával, mint hogy fogságba essen.
Vlora tehetetlenül az égnek emelte a kezét.
– Belebotlottunk volna Sedial legelhivatottabb, vakhitű
követőibe?
– Lehetséges – válaszolta komolyan Bo.
– Bélsár és pokol. Hol van Burt?
– Valószínűleg még alszik.
– Te is egész éjjel fenn voltál?
Bo biccentett.
– Most fut be az ellátmánykaraván. Még a sátrunkat sem
tudtuk felállítani.
 – Nos, akkor nézd meg, mi mást tudsz még szerezni tőlük. Ja,
és tégy nekem egy szívességet.
– Igen?
– Gondoskodj róla, hogy senki egy istenverte szót se szóljon
Deliának erről a kőről.
– Meglesz.
– Kösz. – Vlora megfordult, és egy nagy sóhajjal fellépett a
talapzatot szállító hajóra. Ahogy arra számított, semmit sem
érzett a kő jelenlétében. Sem rettegést, sem mágikus aurát, még
némi természetfeletti óment sem. Csak egy vágott kődarabot
látott maga előtt. Egyvalamiben azonban tévedett: ilyen közelről
már látta, hogy a kő felszínét mégiscsak betűk és szimbólumok
fedik, amelyek, hacsak az emlékezete nem csalta meg,
meglehetősen hasonlítottak az istenkövön látottakhoz.
Megkerülte a kő végét, és megállt a másik oldalán, ahol Nila
guggolva, összeszűkült szemmel, elvékonyodott szájjal mustrálta
a feliratokat.
– Nem kellene Prime Lektornak is itt lennie? – kérdezte
Vlora.
– Tegnap éjjel az ellátmánykaravánnal utazott – válaszolta
Nila anélkül, hogy felnézett volna. – Elküldtem érte valakit, és
ha egy órán belül nem jön meg, magam hozom ide.
Vlora felhorkant. Nila ugyan eszméletlenül nagy hatalmú
mágusnak számított, de egy ősi Predeii ilyen hanyag lenézése
már nem annyira szórakoztató volt, mint inkább őrülettel
határos. Lehet, hogy Nila még erősebb, mint mutatja? Vagy csak
ennyire zavarja Prime tétlensége?
– Megtudtál valamit? – kérdezte.
 – Semmit. – Nila rátapasztotta a tenyerét a kőre, és megrázta
a fejét. – Még nem láttam istenkövet egészben, de ez a darab itt
teljesen más, mint a csúcskő, amit a flottánk őriz. Ugyanabból az
anyagból készültek, és ugyanolyan írás fedi őket, de a csúcskővel
ellentétben ez teljesen inaktív. Morzsányi mágiát sem észlelek
benne.
– Burt azt állította, csurig van sötét mágiával.
– Talán. Lehet, hogy most valamiért szunnyad az ereje. Vagy
lehet, hogy aki ezt mondta neki, túlzott. Erre csak akkor tudok
majd választ adni, ha már volt elég időm tanulmányozni.
Vlora a homlokát ráncolta, és azon töprengett, hogy mi van,
ha óriási hibát követett el. Ez a gyors parti menetelés életekbe,
időbe és pozícióba került, ráadásul a flottával való gyors
kapcsolat lehetősége is elveszett. Három hadsereg lihegett a
nyakában. Lehet, hogy mindezt egy végső soron teljesen
jelentéktelen kődarabért áldozta be? Nem tudta elhinni. Nem,
Sedial okkal küldte el érte a katonáit. Az ő dolga pedig az, hogy
rájöjjön, miért.
Egy darabig még figyelemmel kísérte Nila vizsgálódását, és
már épp visszaindult volna a túlpartra, a vezérkarához, amikor
meglátta, hogy Prime Lektor lassan feléje sétál a hídon át.
– Fesd a falra, és megjelenik – motyogta.
Nila felhorkant, de továbbra sem nézett fel.
Prime rögtön megtorpant a parton, amint lelépett a hídról, és
savanyú arccal méregette a talapzatot. Vlora tekintetét kerülte,
Nilára pedig még csak ránézni sem akart. Földbe gyökerezett a
lába, és még akkor sem mozdult, amikor Vlora odaintette
magához. Vlora bosszúsan kiszállt a hajóból, és odalépett hozzá.
– Most mégis mi baja van? – szegezte neki a kérdést.
 A Predeii hátrahőkölt.
– Hogy érti?
– Mit ácsorog itt azzal a székrekedéses ábrázatával? Nila és Bo
egész éjjel ezt az izét tanulmányozták.
– Biztos vagyok benne, hogy jó munkát végeznek.
– Én pedig biztos vagyok benne, hogy csak azért hoztuk
magunkkal, hogy segítsen rájönnünk, mi az isten ez, és miért
kell annyira a danízoknak.
Prime Vlora felé fordult, ám a tekintete nem mozdult el a
kődarabról. És nem válaszolt.
– Miért nem akar közelebb menni hozzá?
Prime végre ránézett, és hangjába olyasféle gőg költözött,
amit Vlora már illőbbnek érzett egy ősi mágushoz.
– Szeretném emlékeztetni arra, hogy ki vagyok, és arra, hogy
a barátja, Tániel már nincs itt. Nem tűröm, hogy
zsarnokoskodjon és tiszteletlenül bánjon velem.
Vlora ellenállt a késztetésnek, hogy meghátráljon. Prime
valóban iszonyatos hatalommal bírt, de ez most egyszerűen nem
tudta érdekelni. Nem engedhette meg magának, hogy érdekelje.
Vagy olyan fenyegetést jelentett rájuk, amely mindnyájukat
elpusztíthatja, vagy nem. És Vlora gyanította, hogy bár Sárga
Szurdokban készséggel végzett volna vele, ahhoz már nincs
bátorsága, hogy rátámadjon négy lőpormágusra, két
Kiváltságosra és egy egész hadseregre.
– Miért fél Nilától? – kérdezte.
Prime arcizmai látványosan megrándultak.
– Erősebb magánál? – faggatózott tovább Vlora.
– Nem – válaszolta magabiztosan Prime. – Egyáltalán nem.
– Akkor miért fél tőle?
 – Nem... – Elhallgatott, aztán bosszankodva fújtatott egyet. –
Nincs szüksége kesztyűre.
– Ez olyan ijesztő?
– Nem kell neki kesztyű, hogy megérintse a Mást. Erre csakis
az istenek képesek. Ha ehhez hozzávesszük az erejét, akkor
igen, ez rémisztő. De nem ő személyesen. Nem azért, amit
gondol.
– Hát akkor miért?
Prime komoly, megfontolt tekintetet vetett rá.
– Azért, mert ez azt jelenti, hogy a mágia továbbfejlődik. Azt
jelenti, hogy a dolgok ismét változóban vannak. Lehet, hogy
Nila egy aberráció, de az is lehet, hogy valami újnak a kezdete.
– Úgy érti, hogy a jövőben a Kiváltságosoknak nem lesz
szükségük kesztyűre? – Vlorának el kellett ismernie, ez egy
kicsit valóban ijesztő. A kesztyű iránti szükségletük volt az
egyik legnagyobb gyengeségük.
– Nem hirtelen változás lesz. Ha ez tényleg egyfajta evolúciós
fejlődés, valószínűleg évszázadokba telik majd. – Prime
elmélkedő csendbe merült, majd elővette a zsebéből a saját
kesztyűjét, és felhúzta. – És igen, nem szívesen megyek a kő
közelébe. Nem tudom, mi ez, és ez félelemmel tölt el. Nem
érzékelek rajta semmit, ugyanakkor nyilvánvalóan az
istenkőhöz tartozik. A tudásom hiánya, ahogy a barátja, Nila
esetében is, halálra rémít. De most már itt vagyok, úgyhogy akár
hozzá is láthatok. – Azzal elhessegette Vlorát. – Hagyjon minket
dolgozni. Elmondjuk majd, amit megtudunk, amikor megtudjuk.
Addig is, ha jól sejtem, egy meglehetősen nagy csatára kell
felkészülnie.
 49. FEJEZET

Styke a díszegyenruhájában állt a Testületi Csarnok külső

folyosóján, és igyekezett nem kimutatni a bosszúságát. A lába és
a háta fájt a többórányi álldogálástól, a feje sajgott a
koncentrálástól, hogy kihallgasson valamit a benti
diskurzusokból és vitákból, amelyekben a hangok gyakran
egymásba vágtak és összekeveredtek, így aztán külföldiként
különösen nehezére esett tartani velük a tempót.
Etzi biztosította róla, hogy nincs szükség a jelenlétére, de
Styke úgy érezte, kötelessége, hogy megjelenjen a Zak kivégzése
óta eltelt három napon. Több oka is volt rá: egyrészt úgy vélte,
ezzel talán megakadályozhatja, hogy még egy emberét
sakkfigurának használják ellene, másrészt ürügyet szolgáltatott
neki, hogy kitegye a lábát a birtokról, harmadrészt büntetésként
fogta fel, amiért képtelen volt megakadályozni Zak halálát.
E három nap alatt Styke alig aludt. Folyton zakatolt az agya,
és rángatózott a késforgató keze. A világ mintha a katasztrófa
peremén táncolt volna, és ő még csak nem is beszélhetett a többi
lándzsásával. Azon tűnődött, hová tűnhetett Sakál – hogy vajon
sikerült-e megtalálnia Ibanát –, és mikor tér vissza. Styke a nagy
koponyás gyűrűjét bámulta, és szórakozottan csavargatta az
ujján.
A Testületi Csarnokot betöltötte Etzi mennydörgő hangja.
Dühöngött – szenvedélyesen érvelt a császár eszközei fölötti
ellenőrzés szükségessége és Ka-Sedial helyi hatalmának
csökkentése mellett, valamint az olyan jogi kiskapuk ellen,
amelyek lehetővé tették, hogy a csontszeműek bármiféle
felelősségre vonás nélkül tevékenykedhessenek. Néha
csatlakozott hozzá egy szövetségese, hogy hozzátegye, a
provinciáiknak képviseletre van szükségük, vagy hogy
rámutasson, a császár immár két teljes éve nem teljesítette
szokásos birodalmi körútját.
Ez utóbbi érvek kezdték igazán ráébreszteni Styke-ot arra,
hogy milyen hatalmas is valójában Daníz. Természetesen látta
az országot a világtérképen, de a tapasztalata a keleti
partvidékére korlátozódott – sőt annak is csak egy apró
szeletére. Daníz akkora volt, mint a Kilencek egésze, és bár az
emberek mind ugyanabba a rasszba tartoztak, most számára is
nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon is megosztottak. Az összesen
harminc provinciából négy nyugati máris nyíltan lázongott,
miután Ka-Sedial megfosztotta őket az erőforrásaiktól a
fatrasztai háború érdekében. Hét másik küldötteket menesztett
a fővárosba, hogy kérvényezze Ka-Sedial kényszerű
nyugdíjazását.
Ahogy Etzi fogalmazott, ez egy lőporos hordó. Csak
remélhette, hogy képes lesz az uralma alatt tartani. Styke kezdte
úgy érezni, hogy azzal járna a legjobban, ha tisztulna a
fővárosból, és egyszerűen megvárná, amíg felrobban – de
fogalma sem volt, hogyan csinálja.
Csak szép sorjában, emlékeztette magát, miközben Etzi egyik
ellensége azon „gyenge akaratú egerek” ellen uszított, akik a
birodalom összeomlását okoznák. Styke jól ismerte ezt a fajta
retorikát. Akkor használták a politikusok és a támogatóik,
amikor hasznot reméltek az éppen zajló konfliktus folytatásától.
Lindet is ugyanezzel a retorikával hallgattatta el az ellenségeit a
forradalom után – bár ő a titkosrendőrség megalapítására
használta fel, nem egy külföldi háború elhúzására.
Styke rájött, hogy Ka-Sedialnak és a szövetségeseinek
szükségük van erre a háborúra, hogy megszilárdítsák a
hatalmukat. A császár vagy a bábjukká vált, vagy tehetetlen volt.
Styke óhatatlanul azon kezdett merengeni, vajon mikor fogja
Ka-Sedial Lindethez és a Feketekalaposokhoz hasonlóan a belső
ellenségei ellen fordítani a késeit.
Valószínűleg amint megnyeri a háborút.
Gondolatmenetének az vetett véget, hogy a szenvedélyes
beszédek helyét átvette a sok száz ember közti beszélgetések
halk moraja. Etzi kilépett a Testületi Csarnokból. Határozottan,
felszegett állal és kipirult arccal lépkedett, olyasvalakiként, aki
már látja a győzelmet a horizonton – de amikor közelebb ért,
Styke észrevette rajta a kimerültség apró jeleit, a szarkalábakat, a
megereszkedett vállat, a mély, lassú sóhajokat.
Etzi sötét tekintettel lépett oda hozzá.
– Három napja mindig megkérem őket, hogy hozzanak
neked egy széket. – Hátrapillantott a válla fölött. – Nem
hajlandók rá. Micsoda kicsinyesség, hogy...
Styke csak legyintett.
 – Hogy alakulnak a viták?
– Nos – Etzi beletúrt a hajába, és megigazította díszes
tunikáját –, ahogy a viták szoktak. – Azzal megvonta a vállát,
mintha csak azt akarná mondani, majdhogynem
jelentéktelenek. – Ezek a megbeszélések az igazán fontosak. Az
ilyen tízperces szüneteket a mellékhelyiség meglátogatására és a
felfrissülésre szánják, de szinte mindenki a Csarnokban marad,
hogy megtárgyalja a vitát, alkukat kössön, megerősítse a
szövetségeit... vagy éppen felkészüljön a megtörésükre.
– Nincs nagy tapasztalatom a politikában, de az ilyesmi nem
zárt ajtók mögött szokott történni? – Styke Lindet sok partiján
részt vett a háború alatt, és akkor jött rá, hogy minden fontos
döntés az ilyen eseményeken születik meg.
– De igen – biccentett Etzi –, de a döntések alapjait itt
fektetik le. Egy pillantás, egy gesztus, néhány jelképes szó...
mind későbbi találkozók előjelei. Ma mindenkinek sűrű estéje
lesz. A Testület az utóbbi pár napban az embered kivégzésével
kapcsolatban próbál zöld ágra vergődni.
Styke igyekezett elfojtani a még friss sebbel kapcsolatos
dühét.
– Még a nevemet sem hallottam, nemhogy a történtekkel
kapcsolatos diskurzust.
– Hivatalosan? – Etzi megrázta a fejét. – Persze hogy nem.
Senki sem akar nyilvánosan véleményt formálni a császári
igazságszolgáltatásról. De sokat beszélünk a túlkapásokról és
Sedial hatalmi pozíciójáról.
– Szóval minden a sorok között zajlik?
– És zárt ajtók mögött, igen.
 – Szóval... – Styke a fogát csikorgatta. – Mit gondolnak az
emberek?
Etzi megköszörülte a torkát, és kerülte Styke tekintetét.
– Mindenki úgy véli, hogy Ji-Patten jogosan cselekedett,
amikor kivégzett egy gyilkosságért elítélt külföldit.
– De hát... – fakadt ki dühösen Styke.
Etzi a szavába vágott:
– Ugyanakkor ők sem ostobák. Mindenki, még Sedial
szövetségesei is elismerik, hogy az ítélet aligha nevezhető
legitimnek, a kivégzést pedig elsiették. Ji-Patten ezt
egyértelművé tette, amikor provokálni próbált téged.
Styke az állát dörzsölgette. Még mindig érezte a pofon
csípését, a szíve alá mért teljes erejű ütés helyén pedig akkora
zúzódás éktelenkedett, mintha egy szamár rúgta volna meg.
– Tenni is fognak valamit ellene?
– Tenni? Képtelenek rá. Viszont az eset több független
Háztartást is meggyőzött arról, hogy Sedial túl messzire ment.
– Ennyi nem elég. – Styke hallotta saját hangjában a haragot,
és hiába is próbálta kordában tartani.
Meglepetésére Etzi önelégülten elvigyorodott.
– Mi az? – értetlenkedett Styke.
– Csak... – Etzi megdöntötte a fejét, mintha a megfelelő
szavakon rágódna. – Ji-Patten megütött téged. Háromszor.
– És?
– És te a képébe nevettél. Ócsároltad őt. Bármilyen más
esetben ezt a császár megsértéseként értékelték volna, de a
jelenlegi közhangulatban meglehetősen sok támogatóra tettél
szert azzal, hogy egy sárkányember arcába köptél.
 – A Csarnokban? – kérdezte zavarodottan Styke. Mindent
megtett, hogy uralja a dühét, ennek ellenére arra számított,
hogy viselkedésének gyászos politikai következményei lesznek
rá nézve.
– A Csarnokban. Az emberek között. A hírek elterjedtek.
Emlékszel az utcákat járó csőcselékre, akik öldösik a
külföldieket és a Háztartásom tagjait? Az egyiküket ma reggel
megtámadta egy másik banda. Szétcincálták egymást. Nincs
semmiféle érdekeltségem a fővárosban portyázó csőcselékekben,
de bizonyos szintű elégedettséggel tölt el, hogy a nép nem
hajlandó csak úgy lefeküdni Sedial fizetett verőembereinek.
– Biztos vagy benne, hogy az a csőcselék fizetett
verőemberekből áll, és nem csak dühös polgárokból?
Etzi kurtán, de magabiztosan bólintott.
– Kiszivárgott az információ Sedial Háztartásából. Az egyik
pohárnoka munka nélküli civileket fegyverzett fel és fizetett le,
hogy külföldi rabszolgákat támadjanak meg. Az egyik
szövetségesem tanúkat gyűjt, és pert készít elő a pohárnok ellen
lázadás szításáért.
Styke a nyelvére harapott, hogy elejét vegye a perek,
ügyvédek és politikusok elleni kirohanásának. Etzi
nyilvánvalóvá tette, hogy ő és a szövetségesei nem akarnak
újabb polgárháborút kirobbantani – hogy a törvényt
felhasználva akarják elpusztítani Sedial hatalmi bázisát. Styke
azonban már végigkövette az újságokban ezt a fajta naivitást a
nővére hatalomra emelkedése során. Lindet azért győzött, mert
az ellenség ügyvédeit lekötötte a sajátjaival, miközben ő maga
alattomos módon használta a zsarolás, kémkedés és erőszak
eszközeit.
 Ha Sedial kicsit is hasonlít Lindethez, nem hagyja addig
húzódni Etzi játszmáját, hogy tényleges károkat okozhasson
neki. Ugyanakkor Sedial egy másik kontinensen tartózkodott,
ahol lekötötte a figyelmét egy háború. Talán, reménykedett
óvatosan Styke, talán Etzi emberei mégis végig tudják majd
vinni a tervüket.
Etzi megveregette Styke vállát.
– Ne aggódj, barátom. Sedial elveszíti a független
Háztartásokat. Változik a széljárás. Megbosszuljuk anyámat és az
emberedet.
– Biztos? – kérdezte halkan Styke.
– Ígérem. – Azzal Etzi biztatóan biccentett neki, majd
visszament a Testületi Csarnokba.
Styke a falnak dőlve nézett utána. Abban egyáltalán nem
kételkedett, hogy Etzi az ő oldalán áll – bár abban továbbra sem
lehetett biztos, hogy ha minden kötél szakad, nem fogja a
farkasok elé vetni. De a legjobban attól tartott, hogy Etzi
veszíteni fog.
Styke azon merengett, amit Valyaine mondott neki még
Harangrévben. Hogy az Örült Lándzsások mindig is
szörnyetegek voltak, akik a mocskos vágyaik kielégítésére
használták a háborút. Minél többet gondolkodott e szavakon,
annál igazabbnak tűntek, ugyanakkor Styke azt is tudta, hogy
Fatraszta sosem nyerte volna meg a nagyobb, kegyetlenebb
ország ellen vívott háborúját a saját szörnyetegei nélkül.
Egyfajta szükséges rosszként tekintett magára.
Etziben nem volt meg ez a szükséges rossz. Nem akarta, nem
érezte úgy, hogy szüksége van rá. Styke-nak azonban megvoltak
a saját tervei, és megvolt a saját bosszúvágya.
 Egy kis csoport lépett ki a Testületi Csarnokból. Styke hűvös
tekintettel méregette őket. Ji-Patten volt az négy fekete ruhás
katonája kíséretében. Styke ellenállt a késztetésnek, hogy a
késéért nyúljon. Ji-Patten és a társai végigvonultak a folyosón, és
hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogják tudomásul venni
Styke jelenlétét.
– Hallottál egy Ji-Kushel nevű sárkányemberről? – kérdezte
Styke danízul.
Ji-Patten jó pár lépést megtett még, mielőtt lelassított. Intett
az embereinek, akik erre megálltak.
– Kérdezd meg a főnököd egyik bábját, hogy mit tettem Ji-
Kushellel. Aztán kérdezd meg, hogy mit tettem a Ji-Kushel
megbosszulására küldött sárkányemberekkel. Kérdezd meg tőle,
miért gyűlöl engem ennyire.
– Odakint várjatok – parancsolta Ji-Patten pattogó,
érzelemmentes hangon, mire a kísérete habozás nélkül
elmasírozott, és magára hagyta őt a folyosón Styke társaságában.
Ji-Patten ekkor feléje fordult.
– Mit tettél Ji-Kushellel?
– Párbajoztam vele.
Ji-Patten orrlyukai kitágultak.
– Egy egész napig tisztogattam az agyvelejét a gyűrűmről –
folytatta Styke. – Sedial előásta Orzot és öt másik kegyvesztett
sárkányembert, hogy utánam küldje őket. Kettejüket én öltem
meg. A többiek az embereimmel vívott harcban haltak meg. –
Közelebb hajolt Ji-Pattenhez. – Nincs bennetek semmi
különleges.
– Minket megáldottak a csontszeműek.
 – Nem sokra mentetek vele. Sedial nem csak gyűlöl engem.
Fél tőlem. Fél mindentől, ami erősebb a drágalátos
sárkányembereinél.
Ji-Patten felhorkant.
– Nem vagy erősebb egy sárkányembernél.
– Az a három rovátka a késemen másról tanúskodik. Kérdezd
csak meg Sedialt. Vagy az egyik bábját, vagy hogy a pokolba
kommunikálsz vele.
– Provokálni próbálsz engem.
– Micsoda? Ahogy te próbáltál engem azzal a harmatgyenge
pofonnal?
– Styke csupa fog vigyort villantott rá, és igyekezett inkább
pimasznak tűnni, nem pedig dühösnek, amilyennek érezte
magát. Nem akarta megadni Ji-Pattennek az örömöt, hogy tudja,
milyen közel járt a sikerhez.
– Nem. Tudom, hogy itt, Danízban nem szokás párbajozni,
úgyhogy semmi értelme a provokációnak. Ez persze Ji-Kushelt
nem zavarta, de végül is az egy másik kontinensen történt. –
Styke megvonta a vállát. – Csak szólok, hogy Sedial igyekszik
fátylat borítani a testvériséged hibáira. Megpróbálta
megbosszulni a becsületeteken esett csorbát, és csak rontott a
helyzeten.
Ji-Patten szeme megvillant, de semmi mással nem árulta el
magát. Hosszú másodpercekig csak bámulták egymást, aztán a
Testületi Csarnokból kiszűrődő moraj elhallgatott, és Etzi
belekezdett egy újabb hosszú, szenvedélyes beszédbe.
– Várnak az embereid – biccentett Styke a kijárat felé. – Légy
jó kutya, és menj, terrorizálj valakit, akit Sedial nem kedvel.
 Ji-Patten felmordult, megpördült, és egyetlen szó nélkül a
kijárat felé indult. Styke utána se nézett. Fejét a falnak döntötte,
ellazította megfeszült vállát, és nagyot sóhajtott. Ma még
kénytelen lesz kivárni azt a pár órát, amíg Etzi végez a
Testületben, de holnap már nem kell visszajönnie.
Kézbesítette az üzenetét.
 50. FEJEZET

Michel egy Felső-Szárazparton gyülekező tömeg hátsó

soraiban állt. Meglepte a mérete – több ezren jöttek
transzparenseket lóbálni és jelszavakat skandálni. Főleg palók.
Teljesen betöltötték a tér közepét, körülöttük pedig további
tüntetők keringtek. Mindenkiben forrongott a düh, Michelt
pedig egyszerre töltötte el a büszkeség, a bűntudat és a rémület.
Büszkeség, mert ő gondoskodott a felvonulás mögötti
haragról. Bűntudat, mert tudta, hogy ezek az emberek ezt nem
fogják büntetlenül megúszni.
És rémület, mert ezt a tüntetést egyáltalán nem a Vöröskéz
Fiai szervezték. Mindaz az indulat, amelyet Túlélő történetével
korbácsoltak fel az emberekben, immár önálló életet élt. Michel
megnyert az ügynek közösségi vezetőket, levezényelt egy
hatalmas propagandakampányt, százakat pénzelt, hogy
terjesszék a híreket, de ez... ez már nem az ő keze munkáját
dicsérte. Mélyen a mellkasában érezte a dühödt tömeg rezgését.
Erezte a kitörni készülő erőszakot.
 A tüntetésre azon a téren került sor, amelyen a
Feketekalaposok tavaly kivégezték a csalétekként használt Palo
Mamát. Azon tűnődött, vajon ez szándékos-e, vagy csak véletlen
egybeesés. Azon tűnődött, emlékszik-e egyáltalán valaki a
szegény öregasszonyra.
Továbbra is a tömeg szélén maradt, de közben megindult a
tér egyik oldalán felállított pavilonok felé. Pár tucatnyi palo már
ott állt rajtuk, és egymás közt társalogtak, vagy a tömeget
tüzelték fel a kiáltozásaikkal. Michel sokukban felismerte a palo
közösség egy-egy szószólóját, aktivistáját és vezetőjét. Egyikük
sem volt olyan gazdag vagy nagy hatalmú, mint Meln-Dun a
bukása előtt, de korántsem lehetett semmibe venni őket.
Miután Michel talált egy helyet, ahonnan hallgathatta a
beszédeket, a közeli utcák felé kezdte nyújtogatni a nyakát.
Máris sziklaarcú daníz katonák gyülekeztek az utakon és a
tetőkön. Muskétáik még a vállukon pihentek, de Michel tudta,
hogy ez gyorsan megváltozhat. Remélte, hogy nem fog
elszabadulni az erőszak, és gyorsan átgondolta a tömegen belül
betöltött pozícióját.
Arra jutott, hogy inkább ne hallja jól a beszédeket, viszont
legyen tiszta menekülési útvonala, ha elfajulnának a dolgok.
Épp akkor vette fel új pozícióját egy széles fasorban, amikor a
tömeg elcsendesedett. A pavilonoknál álló egyik férfi fellépett a
pódiumra. Egyik kezében egy szöveggel telerótt papírt
szorongatott, a másikkal integetett, és végighordozta zord
tekintetét az összegyűlteken.
Horiallen néven mutatkozott be, és Michel emlékezett rá,
hogy az övé a Zöldtűzmély nagy részét gabonával ellátó malom.
Jiniel két napja találkozott vele.
 – Barátaim! – kezdte. – Köszönöm, hogy eljöttetek, és hogy
velünk tartotok. – Üdvrivalgás támadt, de hamar elhalt. – Azért
gyűltünk össze, hogy kérdéseket tegyünk fel Szárazpart új
urainak... és válaszokat követeljünk. – Daníz lovasok egy
különösen feltűnő csapatára mutatott.
– Gonosz pletykák terjednek új feljebbvalóinkról. Túl
borzalmasak, hogy elismételjem őket, de bizonyosan tudom,
hogy mostanra mind hallottátok őket. Daníz mágiáról szóló
pletykák. Véráldozatokról szóló pletykák!
– Hangereje a tetőfokára ért. A tömeg morgolódott, az
emberek dühösen feszengtek.
– Tudni akarjuk, igazak-e ezek a pletykák! Tudni akarjuk, ki
fog fizetni a gyermekeink és nagyszüleink véréért!
A morajlás erősödött. Egyetértő kiáltások harsantak. Michel
idegesen körülnézett, és hátrált pár lépést. A feszültség szinte
tapintható volt, és tudta, hamarosan eljön az idő, amikor pár
ostoba barom megpróbálja a tüntetést figyelő daníz katonákon
kitölteni a dühét. Halkan káromkodott, de a torkán akadt a szó,
amikor valaki hirtelen elkapta a csuklóját.
Megpördült, a zsebébe nyúlt a bokszeréért, és Tenikkel
találta szemben magát. Ide-oda cikázó tekintettel kereste a
rajtaütés jeleit, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy Tenik
egyedül jött. Az is bárki számára nyilvánvaló lehetett, aki Tenik
mélyen arcába húzott kalapja alá nézett, hogy egy daníz áll a
dühös palók tengerében.
– Mit keresel itt? – Michel hátrébb lépett, hogy Tenik mellé
álljon.
 – Téged. – Tenik adróiul, de árulkodó akcentusa miatt halkan
beszélt. Elengedte Michel csuklóját, és teljes súlyával a botjára
támaszkodott.
– Nem kéne most itt lenned – figyelmeztette Michel.
– Erre kezdek én is rájönni. Úgy érzem, egy rohadt zavargás
készül kitörni. Ez a te műved?
– Részben. De már nem tudom az irányításom alatt tartani. –
Egy közeli férfi gyanakodva méregette Teniket. Michel vállon
ragadta, és átvezette a tömegen. – Ne állj meg. Jobb, ha senki
nem veszi észre, ki vagy. A pokolba is, ha beszélni akarsz velem,
valószínűleg jobb, ha eltűnünk innen.
– Bizonyosan jobb, ha eltűnünk innen.
– Ideges vagy a palók között? – kérdezte incselkedve Michel.
– Igen. És Sedial ideküldött négyszáz husángos verőlegényt,
hogy oszlassák fel a tömeget. Gyorsan el fognak fajulni a dolgok.
Ha az imént nem talállak meg, egyedül lépek le.
– Basszus. – Michel elindult a sikátor felé, amelyet már
korábban kinézett menekülési útvonalnak. A gyülekezet
ujjongva fogadta a beszélő szavait, és elnyomta Tenik hangját.
Beletelt pár percbe, de végül kijutottak a tömegből, és odaértek
egy sikátorhoz. Éppen készültek befordulni a sarkon, amikor
Michel észrevette, hogy a tér másik végére megérkezik egy
nagyobb csapat daníz lovasosztag. – Épp időben – morogta.
Bementek a következő utcába. Még itt is sokan hallgatták a
beszédet, de legalább már nem kellett tolakodniuk. Erélyes,
valószínűleg mágiával erősített hang szólította fel mögöttük a
tömeget a szétoszlásra. Dühös harsogás érkezett válaszul.
– Gyorsabban. – Michel felkínálta Teniknek a karját. A
pohárnok elfogadta, és olyan sebesen bicegett mellette, ahogy
csak tudott. A tömeg haragos kiáltásaiba hamarosan sikolyok
vegyültek. Félelem hullámzott végig az utcán. Néhányan a
felfordulás felé futottak, de a legtöbben az ellenkező irányba.
Michel és Tenik talált egy biztonságos helyet Zöldtűzmély
peremének egy kiégett épületében. Tenik zihálva lerogyott a
földre, és fintorogva dédelgette sérült lábát. Michel a távoli
káosz zajait hallgatta. Egyelőre legalább lövések nem dördültek.
Az is valami.
– Átkozott bolondok.
– Kik? A tüntetők, vagy akik leverni jöttek őket?
Michel lenézett Tenikre.
– Mind. A tüntetőknek a Mélységben kellett volna tartaniuk
a felvonulást, ahol kisebb az esélye, hogy megzavarják őket. A
danízok pedig...
– Michel kiköpött. – Csak rontanak a helyzeten.
– Mit vártál, hogyan fognak reagálni? – Tenik kérdése
sértettnek érződött. A tüntetés megrázta őt, annak ellenére is,
hogy nyilván a saját honfitársai mellett foglalt állást.
Michel nem válaszolt. Kezet nyújtott Teniknek, és
felsegítette.
– Ez a pletyka az utcagyerekekről és véráldozatokról. Igaz? –
kérdezte a pohárnok.
– Mit gondolsz? – sandított féloldalasan egykori barátjára
Michel.
Tenik feszengve helyezte át a testsúlyát a jó lábáról a rosszra,
majd vissza.
– Nem mondhatnám, hogy meglepne, ha igaz lenne.
– Igaz.
– Biztos vagy benne?
 Michel bólintott.
Tenik megeresztett egy sor daníz káromkodást.
– Hogy gondolhatta Sedial, hogy képes lesz az irányítása alatt
tartani egy ilyen szituációt? Micsoda arrogáns szarházi... – Egyre
emelkedett a hangereje, de végül észbe kapott. Michel felé
fordult. – A Yaret Háztartás ismét az adósod.
Michel a homlokát ráncolta.
– Hogy érted?
– Még aznap, amikor figyelmeztettél minket az
irtóparancsokra, eljöttek Yaretért.
– Gyilkossági kísérlet?
– Egy hatfős csapat. Addigra megháromszoroztuk az őrséget,
mégis megölték kilenc emberünket, megsebesítettek
ugyanannyit, és Yaret alig úszta meg ép bőrrel. – Tenik olyan
erővel harapott az ajkába, hogy kiserkent a vére. – Sedial
megpróbálta megöletni a mesteremet, Michel! És ha nem
figyelmeztetsz minket, sikerrel is jár. Ha küldött volna néhány
sárkányembert, a Háztartásom már nem létezne.
Michelre is átragadt Tenik dühe és izgatottsága. Igyekezett
ellenállni a sodrásának.
– Biztos vagy benne, hogy Sedial emberei voltak?
– Kettejüket azonosítottuk. Ez bőven elég a bizonyossághoz.
– Azt hittem, az egész irtóparancsnak az a lényege, hogy
legálisan küldhesse rátok a katonáit.
Tenik összerezzent.
– Így is van. De azokat az irtóparancsokat maga a császár
készítette elő. Mivel elloptad őket, Sedial nem rendelheti be
csak úgy a sereget a városba. Ezért aztán orgyilkossághoz
folyamodott, és előbbre hozta a terveit. Minden bizonnyal attól
tart, hogy a parancsok illetéktelen kezekbe kerülnek. – Tenik
reszketegen felsóhajtott. – Ha te nem avatkozol közbe, mostanra
mind halottak lennénk.
– Egy enyveskezű szobalánynak köszönheted. – Michel
végigsimított a haján, és nyugtalanul járkálni kezdett. A tömeg
dühös kiáltásai elhaltak, helyüket sikoltások vették át. Michel
még itt, többutcatnyi távolságban is látta a fel-alá rohangáló
embereket.
– Sedial igyekszik elkerülni a halálos áldozatokat – intett
Tenik a tér felé. – Nem ostoba. Reméli, hogy pár száz tüntető
megverése eltántorítja a palókat a további kérdezősködéstől.
Michel elgondolkodott rajta, hogy beválhat-e a módszer.
Talán. A palók meghunyászkodtak a kressiaiak, majd pedig
Lindet előtt is. Talán a danízok előtt is meg fognak. Csakhogy a
danízok alatt belekóstolhattak az igazi szabadság ízébe. Vajon
hajlandók lemondani róla?
– Újra próbálkozni fognak.
Michel visszafordult Tenik felé.
– Az orgyilkosok?
– Kétségkívül. Sedial nem fogja föladni, máris nekiállt a terve
végrehajtásának. Az utóbbi három napban három nagy
Háztartás fejét találták holtan. Az egyik bizonyosan orgyilkosság
áldozata lett. A másik kettőt rablásnak és balesetnek álcázták.
– A néped bedől ezeknek az álcáknak?
– Vannak, akik igen – ismerte el Tenik. – Sedial néhány
szövetségese pedig kétségkívül nyakig van az ügyben. Sok jó
ember áll az oldalán... olyanok, akik sosem támogatnák, ha
biztosan tudnák, mire készül... és sajnos minden szavát elhiszik.
Magasra kell tornyosulnia a hullahegynek, hogy elhiggyék,
tényleg irtás folyik.
– Szóval ők is éppolyan rosszak, mint Sedial többi
szövetségese.
– Egyelőre igen. Yaret csendben tapogatózik, próbálja a maga
oldalára állítani néhány ellenfelét, és igyekszik elültetni a kétség
magvait Sedial belső körének becsületesebb tagjaiban. Nem
tudom, megy-e vele valamire. – Tenik lehajolt, hogy
megdörzsölje rossz lábát, és végül lehunyt szemmel egészen
kétrét görnyedt. Michel látta a pózában a reménytelenséget:
valószínűleg úgy érezte, máris halott.
– Yaret tényleg nem tehet semmit a Háztartása védelmében?
– Ha Sedial holtan akar látni minket, végezni is fog velünk –
válaszolta Tenik. – Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk harc
nélkül, de... – Egy pillanatra elhallgatott. – Yaret unokahúga az
egyik legmegbecsültebb tábornokunk. A hadserege Lady Flintet
üldözi északon. Hírt küldtünk neki az orgyilkossági kísérletről.
Ő a legközelebbi szövetségesünk, de nem tudom, mit tehetne,
hacsak nem azt, hogy bemasíroz a seregével a városba, és
követeli Sedialtól, hogy állítsa le a tisztogatást. Márpedig nem
hinném, hogy ezt megteszi.
– És ha időt tudnék nyerni nektek? – kérdezte Michel, mert
egy terv kezdett körvonalazódni a fejében.
Tenik felkapta a fejét.
– Hogyan?
– Még nem tudom biztosan. De talán el tudnálak bújtatni
benneteket... hogy legyen időtök tárgyalni, egységbe fogni
Sedial ellenségeit, vagy csak kivárni a tisztogatás végét, hogy
elmenekülhessetek Yaret unokahúgához.
 Tenik felhorkant.
– Ez képtelenség. A Háztartás több száz tagját kellene
elbújtatnod. Vagy még többet, ha beleszámoljuk a seregben
szolgáló tisztjeinket is. A többiek elég jelentéktelenek, hogy ne
szoruljanak védelemre, Sedial velük nem fog törődni... de így is
több száz emberről beszélünk. Mégis hol tudnál elbújtatni
minket?
Michel elnyomta a mosolyát. Tenik olyannyira kétségbeesett,
hogy nem látta a választ, pedig szó szerint ott virított az orra
előtt.
– Továbbra is csak a Yaret Háztartásnak van meg a
katakombák minden térképe?
– Leszámítva azokat, amiket elloptál, amikor... – Tenik arca
döbbenten rándult meg, aztán kiült rá a megkönnyebbülés. – A
fenébe is, Michel. Hogy a pokolba nem gondoltam erre? – Úgy
állt fel, mintha új erő költözött volna belé. – Azok a katakombák
végtelenek. Eltűnhetünk úgy, hogy Sedial észre se vegye, vagy
ha mégis, akkor is hetekig kitarthatunk odalent. Kiváltságosokat
kellene küldenie, hogy megtaláljon minket, de most egyet sem
nélkülözhet. – Fel-alá járkált a botjára támaszkodva, és szinte
hadarta a szavakat. – Össze kell szednünk az értékeinket.
Hoznunk kell ételt, ágyneműt, lámpásokat, kötelet. Nagy
területre kell szétszórnunk az embereket, hogy ne romoljon
meg a levegő. Alaposan meg kell tervezni, de kivitelezhető. Van
egy lejárat nem messze a Háztartástól. Pár nap alatt mindnyájan
felszívódhatunk.
– A logisztikába besegíthetek kicsit – ajánlkozott Michel,
noha tudta, hogy Jiniel képen törölné, ha hallaná. A Vöröskéz
Fiait épp eléggé lekötötték a saját terveik, nem fogadhattak be
több száz menekültet. Michel azonban máris kidolgozta az
érveket, amelyekkel meggyőzheti a nő helyetteseit:
szövetségesek a danízok soraiban. Komoly, hiteles információk
magától a pergamenminisztertől. Olaj a kitörni készülő daníz
polgárháború tüzére.
Ő pedig megmentheti néhány barátját, akiknek égető
szükségük van a segítségére.
Elővett egy darab papírt és egy ceruzacsonkot.
– Küldd a két legmegbízhatóbb emberedet erre a címre –
mondta írás közben. – Összedolgozhatunk, hogy minél
hatékonyabban tudjuk eltüntetni az embereiteket az utcáról.
Néhányukat akár a Mélységben is elrejthetjük. Talán a
tartalékainkból is tudunk adni valamennyit.
Tenik elvette tőle a papírt, de hirtelen kétely ült ki az arcára.
– Mi az? – kérdezte Michel.
– Nem... nem kell ezt tenned.
– Tudom.
– Mégis megteszed. Nem kértem a segítségedet. Yaret azért
küldött, hogy kérjem, és terveztem is, de végül képtelen voltam
rá.
– Nem kell kérned – nyugtatta meg Michel. Megveregette
Tenik vállát. – Mint már mondtam, kém vagyok, nem
szörnyeteg.
– De...
– Tenik, mi barátok voltunk... vagyunk. Yaret egy rövid ideig
a mesterem, méghozzá jó mesterem volt. És erről nem kell
lemondanom.
Tenik egy darabig a papírdarabot bámulta, de végül
belenézett Michel szemébe.
 – Köszönöm.
– Nem gyakran fordul elő, hogy segíteni tudok másoknak. Jó
érzés, hogy most igen.
Tenik hirtelen az ölelésébe vonta, és erősen magához
szorította. Aztán kisietett az utcára, és beleolvadt a tömegbe.
Michel pár percig még elálldogált ott a város zajait hallgatva. A
sikoltozás majdnem teljesen megszűnt, bár néha még fel-
felkiáltott egy katona. Valahol a közelben kitört egy ablak.
– Mióta állsz itt? – kérdezte.
Ichtracia előlépett a téglaépület sarkának árnyékából, és
csücsörítve nézett végig az utcán.
– A tüntetéstől követtelek titeket idáig.
– És nem akartad tudatni velünk a jelenlétedet? – Michelnek
dühösnek kellett volna lennie, de valahogy szórakoztatta a
dolog. Sőt, kicsit még büszke is volt Ichtraciára: csendben
maradt, lopakodott, kihallgatott egy beszélgetést. Napról napra
jobb kémmé válik.
– Kíváncsi voltam, miről beszéltek. És arról is meg akartam
bizonyosodni, hogy Tenik nem vezet téged valamiféle csapdába.
Bízol benne?
– Igen. De azért felkeresem Smaragdot, és megpróbálom rajta
keresztül is megerősíteni az információkat. Más sem hiányzik,
mint hogy segítsek nekik, aztán kiderüljön, hogy Yaretből vagy
Tenikből Sedial bábja lett.
– Légy óvatos.
– Az leszek – ígérte Michel. – Köszönöm, hogy ismét
vigyáztál rám.
Ichtracia elvigyorodott.
– Honnan tudtad, hogy a sarok mögött vagyok?
 – Láttam az árnyékodat.
A nő visszafordult iménti rejtekhelye felé, és a fejét csóválta.
– Basszus. Én meg azt hittem, tökéletes munkát végeztem. De
azt honnan tudtad, hogy én vagyok, és nem valaki más?
– Sajátos, izé, alakod van. Még az árnyékodnak is.
Ichtracia felhorkant.
– Aha. Ezt majd észben tartom. Szerinted vége a tüntetésnek?
– Úgy hallom, Sedial verőemberei még kergetik a palókat, de
szerintem elég messze vagyunk tőlük, hogy ne keveredjünk
bajba.
– Helyes. – A mellényzsebével babrált, amelyben a rejtett
Kiváltságos-kesztyűjét tartotta. – Menjünk, együnk valamit. A
kémkedéstől mindig megéhezem.
 51. FEJEZET

Vlorát komoly meglepetésként érte, hogy Delia Snowbound

meglátogatta őt a délután közepén. Három napja érkeztek meg a
Hadshaw folyóhoz, hogy összezúzzák az itteni daníz csapatokat,
és Vlora éppen a folyó melletti sátrában bujkált a tomboló
délutáni hőség elől. Tamás naplója nyitva hevert mellette a
jelentések és a saját stratégiai tervei káoszában. Amikor Norrine
bejelentette Deliát, Vlora annyira meghökkent, hogy elfelejtette
letagadni magát.
Delia félrelökte a sátorlapot, belépett, és úgy vette szemügyre
Vlora rezidenciáját, mintha egy szörnyűséges bestia barlangjába
jutott volna. Kurtán biccentett Vlorának, majd összekulcsolta a
kezét a háta mögött, és tisztelettudóan megállt a bejárat előtt.
Vlora meglepve pislogott rá, de aztán összeszedte magát, és
elpakolta a térképeit meg a jegyzeteit a tartalék székéről.
– Lady Snowbound. Nem számítottam önre. Kérem, foglaljon
helyet.
Delia úgy pillantott a székre, mintha egy skorpió lenne. Egy
alighanem mosolynak szánt grimasszal nézett Vlorára, majd
gyorsan átvágott a sátoron, és leült a felkínált helyre. Kezét a
térdére helyezte, állát felszegte, és gondosan végighordozta a
tekintetét mindenen, Vlorát kivéve.
Vlora vett egy nagy levegőt.
– Mit tehetek önért?
– Lady Flint. Tudatni akartam önnel, hogyan alakulnak a
tárgyalások.
– Igen? – Vlora legutóbb tegnap reggel kapott jelentést ez
ügyben Sabastenientől. Ha nem tévedett, Delia ma reggelre
további találkozókat szervezett, amelyekről Vlora estére várta a
tábornok beszámolóját. De nem szakította félbe Deliát. Úgy
vélte, érdekes lesz az ő szemszögéből hallani a dolgot.
– Igencsak megnehezítette a helyzetemet.
Vlora összepréselt szájjal készült fel a kioktatásra.
– Három hadsereg hág a sarkunkra – folytatta Delia –, és
végre megkapták a velünk kapcsolatos parancsukat
Szárazpartról. Szabad ugyan tárgyalniuk velünk, ám a három
tábornok a jelek szerint egyetért abban, hogy nem kell
tárgyalniuk velünk. Úgy érzik, az ő három hadseregük bőven
elég hozzá, hogy elbánjon a mi egyetlen hadseregünkkel. Inkább
megkockáztatnak egy csatát, mint hogy bármiről is
lemondjanak.
– Eddigi tapasztalataim alapján azt kell mondanom, ez
jellemző a danízokra.
– Ezért vagyok én itt. – Delia vett egy nagy levegőt, idegesen
újra körülnézett, aztán egy ideges sóhajjal végre kényelembe
helyezte magát a székében. – Meg kell vitatnunk a stratégiát.
Bármilyen gyűlölet forrongjon is köztünk, félre kell tennünk,
hogy őszintén beszélhessünk a helyzetünkről.
 – Nem bennem forrong a gyűlölet. – A szavak még azelőtt
csúsztak ki Vlora száján, hogy átgondolhatta volna őket.
– Mert nem az ön családját mészárolták le! – csattant fel
Delia. Láthatólag igyekezett úrrá lenni a dühén, és végül sikerült
is visszanyernie a normál hanghordozását. – Igen, gyűlölöm önt.
Gyűlölöm a családját. Gyűlölök mindenkit, aki segített
végrehajtani Tamás véres puccsát. De nem vagyok bolond.
Kétségbeejtő helyzetben vagyunk, és szükségem van a
segítségére.
Vlora nem kapta be a csalit. Tamás halott, akarta mondani.
Különben is, az ön szülei részét képezték a régi rendszernek,
amelynek pusztulnia kellett. Ehelyett semleges arckifejezést
ötlött.
– Folytassa.
– Mint mondtam, a danízok nem érzik úgy, hogy tárgyalniuk
kell velünk. Nagylelkű feltételekkel álltam elő, és
emlékeztettem őket, hogy a további konfliktusokkal azt
kockáztatják, hogy az egész Kilencek belép a háborúba. Az
utóbbi miatt nem igazán aggódnak, elvégre bármelyik országnak
közel egy évbe telne, hogy összeszedje és idehajózza a
hadseregét, és a danízok szerint ez a szituáció addigra rég
megoldódik.
– Ön mit gondol? – kérdezte Vlora.
– Szerintem dühösek. Hogy a vezérkar és Borbador mágus
miféle bűnöket követtek el, amikor bevontak minket ebbe a
háborúba... nos, ezzel majd foglalkozunk később. És bármit
gondolok is az adrói hadseregnek a puccsban betöltött
szerepéről, tény, hogy maga a legjobb tábornok a világon. A
danízoknak óvatosnak kellene lenniük, ehelyett támadásra
készülnek.
Vlora megdermedt. Az utolsó jelentések szerint mindhárom
daníz sereg a folyótól nagyjából nyolc kilométerre, félkörös
elrendezésben várakozik. Néhány századot leküldött délre,
nehogy a danízok a hátukba kerülhessenek, de egyébként nem
kerültek velük semmilyen konfliktusba.
– Biztos benne?
– Jelenleg nem politikusokkal tárgyalok, hanem
tábornokokkal, márpedig ők nem olyan jók a szándékaik
leplezésében. Ha alkut akarnának kötni, agresszívabban
tárgyaltak volna. De nem akarnak.
– Pontosan mik a követeléseik?
Delia elfintorodott.
– Először is az ön fejét akarják.
– Értem. – Vlora felsóhajtott. Még mindig Sedial kicsinyes
ostobaságánál tartottak.
– Bármilyen élvezettel csapatnám is le a fejét, egyrészt nincs
rá felhatalmazásom, másrészt meg egyébként sem tenném meg.
Ön Adró polgára.
– Köszönöm.
– Ne köszönje. Csak a munkámat végzem. – Delia
megkocogtatta a térdét. – További feltételük a teljes
lefegyverzés. Azt akarják, hogy adjunk át nekik mindent, ami
veszélyesebb egy kenyérvágó késnél, masírozzunk el egyenesen
a flottánkhoz, és hátra se nézve hajózzunk vissza Adróba.
Személy szerint úgy gondolom, ennél jobb pozícióban vagyunk.
A flotta továbbra is uralja a tengert Fatrasztának ezen az oldalán,
és a számbeli hátrány ellenére mégiscsak mi vagyunk az adrói
hadsereg.
Vlorát mulattatta, hogy Delia ekkora bizalommal beszél a
katonáiról, és azon kapta magát, hogy némi szimpátia támad
benne a nő iránt. Gyorsan agyoncsapta. Egy ilyen embertől
mindig számíts csapdára.
– Az én helyzetértékelésem is hasonló az önéhez – mondta
lassan.
– Gondoltam. Mégis kénytelen vagyok egyenesen feltenni a
kérdést: ha mindhárom hadsereg nekünk esik, van reményünk a
győzelemre?
Közvetlen és lényegre törő kérdés. Vlora hátradőlt a
székében, és lassan, elgondolkodva fújta ki a levegőt.
Körülnézett kaotikus sátrában. Jegyzetek és térképek
mindenfelé, tucatnyi különböző csataterv vázlata, mindegyikhez
tucatnyi vészhelyzeti forgatókönyv. Ennyi felkészülési idővel
hónapok óta nem számolhatott, ám a danízok immár óvatosan
bántak bele, és nekik is volt idejük kidolgozni a saját terveiket.
Elfintorodott.
– Nem akarom megvívni ezt a csatát – válaszolta.
– Mert nem győzhet benne?
– Ezt nem mondtam. Csak azt mondtam, hogy nem akarom
megvívni. Győzhetünk. Legyőztünk már erősebb ellenséget is.
– A kezeket, akiknek nem voltak vérmágusaik.
– A vérmágusok éppolyan könnyen halnak, mint a
Kiváltságosok, nekem pedig még mindig vannak
lőpormágusaim. A csontszeműek nem aggasztanak. A számok
igen, de a hátunkban a folyó van, azon pedig több száz hajó,
amelyekkel gyorsan mozgathatjuk a csapatainkat. Mi tartjuk az
egyetlen hidat tizenöt kilométeren belül. Az ágyúink a
mögöttünk lévő domboldalon vannak, vagyis az ellenség
lőtávolságán kívül, de remek pozícióban ahhoz, hogy a pokolba
küldjék az ő tüzérségüket, amennyiben megpróbálják közelebb
hozni. És végső soron a gyalogságunk meg a lovasságunk is jobb,
mint az övék.
Delia csendben emésztette az elhangzottakat, majd pár
másodperc múltán így szólt:
– Nem említette Nilát és Bot.
– A csata elején mindketten el lesznek foglalva az ellenséges
Kiváltságosokkal. De amint a lőpormágusaim kiiktatták őket...
– Nila tüze.
– Nila tüze – erősítette meg Vlora. – A danízok még mindig
nem értik, mekkora szakadék tátong az ő harcképességük és a
miénk között. A lőpormágusok túl erős ütőkártyák, és ezt
egyszerűen nem hajlandók elfogadni. – Etepali tábornokon
merengett. Az idős nő több kreatív gondolkodást és ravaszságot
mutatott fel, mint a szövetségesei, de még nem demonstrálta,
hogy valóban rászolgál a jelzőkre, amelyeket első
találkozásukkor önmagára aggatott. Vagy eltúlozta a saját
képességeit, vagy még van pár trükk a tarsolyában. Vlora jobb
szerette volna, ha nem derülne fény a dilemmára.
– De azt mondta, nem akar harcolni – válaszolta Delia.
– Igen. Mert bármi történjék is, rengeteg katonámat fogom
elveszíteni, és én a szívemen viselem a katonáim sorsát.
– Gondolja, hogy a győzelem megéri majd a veszteségeket?
Vlora állkapcsa megfeszült. Ez a beszélgetés rávilágított
valamire, amit mindeddig nem tudott megfogalmazni magában.
Delia még mindig úgy tárgyalt, mintha egy közönséges háborút
vívnának. Nem értette, milyen súlyos tétekről van szó.
– Ez a győzelem bármilyen veszteséget megér, Lady
Snowbound. Ha a danízok új istent teremtenek, nem csak ezt a
háborút nyerik meg. Az egész féltekén ők fognak uralkodni. A
rengéshullámok még a Kilenceken is továbbgyűrűznek majd.
Delia Vlorára bámult, és Vlora ebből a tekintetből kezdte
sejteni, hogy Delia számolt ezzel az eshetőséggel – csak
egyszerűen nem hisz benne. Vlora folytatni akarta, de inkább
lakatot tett a szájára. Delia nem találkozott Kresimirrel. Nem
élte át a jelenlegi háború kezdetét. Kizárólag az egyszerű
politika kontextusában tudta szemlélni a szituációt. Vlora
hirtelen nagyon megrémült.
Sosem akart dogmatikus hívőket, mert azok veszélyesek, de
azt azért szerette volna, ha a körülötte lévők hisznek neki,
márpedig Delia hallgatása arról árulkodott, hogy bolondnak
tartja őt. Rémületéhez jó adag tehetetlenség csatlakozott. Nem
volt ehhez sem ideje, sem energiája. Csak annyit tehetett, hogy
Delia saját módszereivel próbálja a helyes irányba terelni őt.
– Meg fogja támadni őket? – kérdezte hirtelen Delia.
Vlora habozott. Nem mintha nem bízott volna Deliában, de
nem is akarta minden tervét felfedni előtte.
– Védekezésre rendezkedem be. Ebben az esetben
nyerhetünk. Abban egyetértünk, hogy a daníz feltételek
elfogadhatatlanok.
– Helyes – mondta ki a végső szót Delia. Felállt, és újra
rávillantotta Vlorára azt a grimaszszerű mosolyát. – Ennyit
akartam tudni. A csata végéig felfüggesztem a tárgyalásokat.
Gyanítom, hogy ha a háromszoros túlerejük ellenére legyőzzük
őket, szinte bármilyen alkura rábólintanak majd.
Miután Delia távozott, Vlora hitetlenkedve felhorkant.
Színtiszta, cápaszerű politizálás. Nem több, nem is kevesebb.
Vlora tisztelte az ilyesmit, néha akár még irigyelte is. De itt nem
volt helye a politikai játszadozásnak. Ha megnyeri ezt a csatát,
Delia kezébe adja a lehetőséget, hogy úgy vessen véget a
háborúnak, ahogy csak akar. Ha pedig nem nyeri meg... nos,
akkor úgyis mind meghalnak.
Vlora várt még tíz percet, aztán átkelt a folyón a talapzathoz.
Prime, Nila és Bo összedugott fejjel vizsgálgattak egy feliratot a
hajó túlsó felén.
– Van valami? – kérdezte.
Bo úgy hessegette el, hogy fel sem nézett.
– Dolgozunk rajta – válaszolta érezhető bosszúsággal. – Majd
szólunk, ha találtunk valamit.
Vlora lement a hajóról, és a parton kezdett sétálni. Hirtelen
kétségbeesett vágy rohanta meg, hogy csináljon valamit. Az első
reakciója az volt, hogy kitervel egy támadást – egy merész
csapást a három hadsereg egyike ellen, hogy beszorítsa őket, és
kicsit javítson az esélyeiken. De ellenállt a késztetésnek – nem
mert ismét ilyen trükkhöz folyamodni Etepali jelenlétében és
inkább visszatért a sátrába, ahol várták a már felvázolt tervei és
vészforgatókönyvei.
Megállt a sátra előtt, mert eszébe jutott az egyik ilyen
vészforgatókönyve.
– Davd – fordult az őt követő mágushoz. – Mi hír a hajókról?
– Nagyjából háromszáz áll a rendelkezésünkre – válaszolta
Davd.
 A dereglyék mögöttük sorakoztak a folyón, a Bo által kavart
ködbe burkolózva. Az ellenség természetesen tudta, hogy
vannak hajóik, de azt nem, hogy mennyi, és Vlora szerette
volna, ha ez így is marad. Több vészforgatókönyvében is
szerepet játszottak, és még az is lehet, hogy ezek fogják
eldönteni a közelgő csatát.
– Még mindig százzal kevesebb a kelleténél – motyogta. –
Szólj, ha találunk még. – Azzal belépett a sátrába.
A Deliával folytatott beszélgetésnek meg kellett volna
nyugtatnia őt, ehelyett remegett az izgatottságtól és a
zaklatottságtól.
 52. FEJEZET

Styke halk kopogásra ébredt, és amikor kinyitotta az ajtót,

Jerio állt előtte a holdfényben. Feltartott kézzel mutatott neki
valamit. Styke körülnézett. Éjjel kettőre járhatott az idő, és
senkit sem látott a környéken. A birtok falain az éjjeliőr
fáklyájának fénye villogott, a fiú arcát a folyosó egyetlen
gázlámpása világította meg.
– Mi az? – suttogta Styke.
Jerio addig lobogtatta a kártyát, amíg Styke elvette tőle.
– Ezt a kapuhoz hozták önnek. Ma éjjel az őr mellett
posztolok, úgyhogy... – Elhallgatott, és Styke-ot figyelte, ahogy
megforgatja az összehajtott kártyát a kezében, majd szétnyitja.
– Ki hozta? – Styke kilépett a folyosóra, becsukta maga
mögött az ajtót, és odasétált a gázlámpáshoz, hogy elolvashassa
az üzenetet. Csak annyi állt benne: Egység tér. Semmi más.
Jerio hátranézett a válla fölött, majd elkerekedett szemmel,
suttogva így válaszolt:
– Az arca el volt fedve, de... azt hiszem, egy sárkányember
volt.
 – Miből gondolod? – Styke a fiút fürkészte.
Jerio egy pillanatig habozott, majd mindkét csuklóját
megérintette.
– A tetoválásokból.
Styke az ujjai közé szorította a kártyát. A legtöbben különös
rejtjelet látnának az üzenetben, de ő elég régóta harcolt már,
hogy pontosan tudja, mi ez: kihívás. Még csak meglepőnek sem
mondhatta; nagyon is számított rá. A Ji-Pattennel folytatott
beszélgetése felért egy arcba hajított kesztyűvel. A
sárkányember csak válaszolt rá.
Styke szíve rögtön dübörögni kezdett, ujjai megremegtek,
dühe fellángolt. Szinte érezte a harc ízét – a vért az ajkán, a kést
a kezében, Ji-Patten testének állati marcangolását. Közel járt a
szörnyű gyilkosság általi bosszú kielégítő érzéséhez. Tudatosan
kellett elfojtania őrült vigyorát.
– Elolvastad? – kérdezte a fiút.
Jerio megrázta a fejét.
– És az éjjeliőr?
Újabb fej rázás.
– Derék kölyök. Hogyan jutok el az Egység térre?
Jeriónak kétszer kellett elmagyaráznia az útvonalat danízul,
hogy Styke megértse. A tér nem esett messze – pár utcányira –,
de a fejében lévő mentális térkép alapján nagyjából biztosra
vette, hogy egy elszigetelt hely, amelyet három oldalról víz
határol. Jó helyszín egy párviadalhoz. Elbocsátotta Jeriót, és
visszatért a szobájába, ahol halkan öltözködni kezdett. Fejében
stratégiák és aggasztó gondolatok kavarogtak. Lehet, hogy
csapdába csalják? Vajon egyedül jön Ji-Patten? Képes lesz Styke
megnyerni ezt a harcot? Mi lesz, ha veszít?
 Ez az utolsó kérdés makacs légyként zümmögött a
koponyájában. Nem ismerte még ezt a fajta aggodalmat – sosem
számolt azzal, hogy veszíthet. Elvégre ő Ben Styke. Még Ka-poel
mágiája nélkül is bezúzta a gyűrűjével egy sárkányember fejét.
Nem lehet, hogy csak szerencse volt?, kérdezte egy halk hang
a fejében. Mi van, ha legközelebb máshogy fordul a szerencse?
Mi van, ha a sárkányember kicsit túl erősnek vagy túl gyorsnak
bizonyul? Igyekezett elhallgattatni magában ezt a hangot.
Pokolba a kockázattal. Bosszút kellett állnia.
Styke tekintete az alvó Celine-re tévedt, aki Ka-poelhoz
bújva aludt a tartalék ágyon. Mindketten halkan horkoltak. A
lovakra gondolt, amelyeket neki meg a barátainak faragott, és
komor tekintettel nézett le a csupasz lába előtt heverő boz
késére. Azon merengett, hogy Celine-nek vannak barátai –
azóta, hogy a munkatáborban a szárnyai alá vette, most először
látta, hogy jól érzi magát vele egykorú gyerekek között.
Döntése nem tudatos gondolatfolyam eredménye volt. Az
egyik pillanatban felvette a kését, hogy elinduljon a párbajra, a
következőben meg már az ágy mellett térdelt, és
homlokráncolva érintette meg a rajta heverő egyik alakot.
– Ka-poel – szólalt meg halkan.
A lány kinyitotta a szemét, amely visszatükrözte az ablakon
beszűrődő holdfényt. Styke adott neki pár másodpercet, hogy
kivonja magát Celine karjaiból, és kimásszon az ágyból.
Kimentek az udvarra, ahol Styke jól láthatta a lány kézjeleit. Mi
az?, kérdezte.
– Az a Ji-Patten nevű sárkányember. Készítettél rá terveket?
Fintorogva döntötte félre a fejét. Azt parancsoltad, hogy
húzzam meg magam.
 – És arra is megkértelek, hogy készíts rá terveket. Készítettél?
Igen.
– El kell bánnom vele. – Styke tekintete a közös szobájuk
ajtajára villant, amely mögött Celine békésen aludt tovább. – De
a kockázatok...
Ka-poel értetlenül pislogott rá. Kockázatok? A gesztus nem
tartalmazott szarkazmust, az azt kísérő féloldalas mosoly viszont
annál inkább.
– Igen, a kockázatok – vicsorogta Styke. – Nem vagyok
legyőzhetetlen, és nem is akarok az lenni. Az egyik emberem
már meghalt miattam, és egyszer az életben végig akarom
gondolni a következményeket, mielőtt cselekszem.
Ka-poel vigyorát elmélyült ráncok váltották fel. Próbálom az
istenköre tartogatni az erőmet.
– Nagy erőfeszítésedbe kerül irányítani egy sárkányembert?
A csontszemű-mágia, amely olyan erőssé teszi őket, egyben
más csontszeműek ellen is védelmet nyújt, ahogy az a védelem
is, amelyet én adtam neked és az embereidnek. Szeretnéd, ha
elvágná a saját torkát az éjszaka közepén? Egy ilyen súlyos tettre
nehéz lenne rávenni, de nem lehetetlen. Ka-poelnak kétszer is
meg kellett ismételnie a kézjelek hosszú sorozatát, mire Styke
teljesen megértette a válaszát.
– Ugyanakkor ezzel riasztanád a fővárosban lévő összes
csontszeműt, hogy egy másik csontszemű ellenük dolgozik? –
kérdezte.
Valószínűleg riasztanám vele magát Ka-Sedialt.
Styke az üzenetben álló szavakra gondolt: „Egység tér.”
– És ha nem kéne ilyen grandiózus módszerhez folyamodni?
 Ka-poel kíváncsian oldalra döntötte a fejét, és azt jelezte:
Mire gondolsz?

***

Styke jól emlékezett: az Egység tér egy nyilvános kert volt

nem messze az Etzi Háztartástól, benne virágágyásokkal,
gondozott gyeppel, kikövezett utakkal és még egy szökőkúttal is.
Az egész a tavon helyezkedett el, és egy olyan sugárút kötötte
össze a várossal, amelyen hajnali háromkor szinte a madár se
járt.
Styke rögtön látta, hogy rajtaütéshez korántsem ideális
helyszín: nincs a közelben magas épület, fal vagy torony,
ahonnan nyilazni lehetne, és csak a szökőkút körüli fák
szolgáltak valamiféle rejtekhelyül. Rajtaütéshez nem ideális,
párbajhoz azonban igen. Ji-Patten kétségkívül éppen ezért
választotta. Ez eloszlatta Styke azon félelmeit, hogy esetleg
csapdába sétál. Minden alattomos húzása ellenére Ji-Patten
mégiscsak harcos. A harcosok pedig büszkék, különösen a
testvériségükre. Nem a mesteréért akarta megölni Styke-ot.
Hanem a becsületért. Mint egy istenverte bolond.
Ahogy közelebb ért, látta, hogy egy alak áll a szökőkút
mellett. A kertet nem világították ki, de Ji-Patten így is
összetéveszthetetlen volt az erős holdfényben. Magas, izmos
alakja lazán dőlt a szökőkútnak, és egy tárgyat dobálgatott fel a
levegőbe – az egyik csontkését. Styke nem nyúlt a zsebébe,
ahogy közeledett hozzá, tekintetével a park legsötétebb zugait
pásztázta, és mélyeket lélegzett, hogy megőrizze nyugalmát.
 Amikor odaért a kis liget elé, megállt, és előhúzta a kését.
– Meglep, hogy eljöttél, külföldi – szólalt meg Ji-Patten, majd
leeresztette a kését.
– Meglep, hogy bevállalsz egy harcot a mestered háta mögött.
– Ki mondja, hogy a háta mögött teszem? – Mindketten
társalgási, már-már baráti hangot ütöttek meg, de Styke hallotta
a mohó várakozást Ji-Patten szavai mögött. A sárkányember
éppúgy véget akart vetni ennek az egésznek, mint ő. Meg akart
szabadulni a bajkeverő külfölditől, aki viszályt szít a város
politikai elitjén belül.
– Én mondom – válaszolta Styke. – Ha a mestered a
halálomat akarná, az utóbbi tíz nap bármelyikén késsel a
bordáim között ébredhettem volna.
Ji-Patten áthelyezte a testsúlyát. Csak nem ideges?
– Hogy aztán Etzi még több munícióval folytathassa a
hadjáratát? – köpte vissza. – Itt és most – mutatott körbe az üres
parkon – nincsenek szemtanúk. Még csak a testedet sem fogják
megtalálni. Egyszerűen... eltűnsz.
– Etzi pedig talál egy általad írt és kézbesített üzenetet,
amelyben párbajra hívsz engem az éjszaka közepén – mutatott
rá Styke. – Nem vagy te ostoba, sárkányember. Csak együgyű.
Át tudom érezni. Általában én is az vagyok.
– Az üzenet nem jelent problémát. – Ji-Patten felemelte a
kését. Ingerült hangja elárulta Styke-nak, amit tudni akart: ha
nem is szeg konkrét parancsot ezzel a párbajjal, annyi biztos,
hogy nem is kért rá engedélyt.
– Gyere, külföldi. Eleget beszéltünk.
Styke végre belépett a ligetbe, és szorosabban markolta a boz
kését. Ji-Patten nem vesztegette az idejét. Elrugaszkodott a
szökőkút mellől, átugrotta az egyik fa kusza gyökereit, és teljes
sebességgel nekirontott. Mozgását nappal is nehéz lett volna
követni, a holdfényben pedig csak elmosódott kékségnek
látszott. Styke meg sem próbált szembemenni vele. Két széles
lépéssel kitért oldalra, hogy egy fa kerüljön kettejük közé.
Ji-Patten Styke felé csapott a késével, és vállal a fatörzsnek
szaladt. Hangosan felmordult, és ahogy megremegtek az ágak, a
sárkányember olyan erősen pörögve pattant vissza a fáról, hogy
a kése kirepült a kezéből, és a ligeten kívüli kőúton állapodott
meg. Amikor Ji-Patten feltápászkodott, úgy festett, mint aki
négy pohárral többet ivott a kelleténél, de senki sem tudta
meggyőzni, hogy aludja ki magát az ivó padján.
Styke tartotta a távolságot, és figyelt. Ji-Patten széttárta a
karját, mintha csak az egyensúlyát próbálta volna megőrizni.
Meredten bámulta Styke-ot, és még a sötétben is lehetett látni,
hogy teljesen össze van zavarodva. Tett előre egy lépést, majd
még egyet, aztán egyenesen az arcára esett.
– Vége van – szólalt meg hangosan Styke.
Pár másodperc múlva előlépett egy kis alak a szemközti
sugárút árnyékából, és kényelmes tempóban besétált a parkba.
Ka-poel odalépett Styke-hoz, és felszegett állal nézett le a
sárkányemberre. Styke-ban némi együttérzés támadt a
sárkányember iránt. Nincs szörnyűbb egy tapasztalt harcos
számára, mint amikor olyan erők tépázzák meg, amelyekkel
szemben teljesen tehetetlen. Aztán eszébe jutott a fivére
holtteste fölött síró Markus, és elnyomta magában az
együttérzést.
 Odalépett Ji-Pattenhez, és a lábával a hátára fordította.
Gyorsan átkutatta, megtalálta a tartalék kését, és eltette. Aztán
rátérdelt a sárkányember egyik karjára, és megragadta az állát.
– Ka-Sedial hallani fog minket? – kérdezte Ka-poeltól kez
nyelven.
A lány megrázta a fejét.
– Normális esetben – váltott Styke danízra, hogy Ji-Patten
megértse őt – elfogadtam volna a kihívást. Szeretem a jó
küzdelmet, és három szarházit már megöltem a fajtátokból. De
amikor meggyilkoltad az emberemet, emlékeztettél a
kötelességeimre... és rájöttem, hogy nem érdemled meg egy
tisztességes harc méltóságát.
– Mit tettél velem? – suttogta rekedten Ji-Patten.
Styke Ka-poel felé fordította a sárkányember fejét.
– Nem én voltam.
Ji-Patten szeme összeszűkült, majd elkerekedett.
– Nem lehet. A csontszeműek a mieink.
– Nem az összes – válaszolta Styke. Megforgatta lándzsás
gyűrűjét, és a nagyujjával kitapogatta rajta a lándzsát meg a
koponyát. Nem maradt benne semmi együttérzés, mégis az
egész ügyet mocskosnak érezte. Alávalónak. Elhessegette a
gondolatot. – A városban garázdálkodó csőcselék. A ti művetek,
ugye?
Ji-Patten vad tekintettel rázkódott és csapkodott. Styke még
erősebben hajolt rá a karjára, a másikat pedig a kése hegyével
szögezte a talajhoz. A sárkányember fájdalmas mordulást
hallatott.
– Kérdeztem valamit.
– Igen – sziszegte Ji-Patten.
 – Mi mást terveztetek még velem és Etzivel?
Újabb rázkódások. Styke Ka-poelra pillantott, aki ökölbe
szorult kézzel, megfeszült vállal, elszántan bámulta Ji-Pattent. A
szavak végül kibuktak a sárkányember szájából:
– Nem tudom. Csak parancsokat követek.
– És mik a parancsaid?
– Tüzelni a csőcseléket. Megvesztegetni és megfenyegetni a
Testület tagjait. Megvárni a Fatrasztából érkező hajót.
– Hajót? – kapta fel a fejét Styke. – Orz megbélyegzését
hozza?
– Nem. A Nagy Ka azzal egyáltalán nem vesződött.
– Akkor mi van azon a hajón?
Ji-Patten abbahagyta a küszködést. Styke-ra meredt, és most
arra a lovassági parancsnokra emlékeztette, aki felett Ka-poel a
fatrasztai Csánkban vette át a hatalmat.
– Parancsok.
– Miféle parancsok?
– Nem tudom.
– De sejted.
Ji-Patten egyre áthatóbban bámulta. Styke ismét Ka-poelra
pillantott, aki kezdett elkókadni.
– Hé!
A lány jelzett valamit, amit Styke nem tudott értelmezni.
Halkan elkáromkodta magát. Ka-poel még mindig gyengébb,
mint hitte, és ehhez túl sok energiáját használta fel. Egészen Ji-
Patten füléhez hajolt.
– Zakért ennél sokkal rosszabbat érdemelsz. De azzal
vigasztalom majd magam, hogy lerombolok mindent, amit te
meg a szararcú mestereid építettek. Erre megesküszöm. – Fogást
váltott a késen, felrántotta a karját, és keményen lecsapott vele.
A test pár másodpercig még remegett. Amikor
mozdulatlanná vált, Styke felállt, odalépett Ka-poelhoz, és a
kezét nyújtotta feléje. A lány elhessegette, majd odatántorgott a
szökőkúthoz, és leült a kőperemére. Styke hunyorogva próbálta
kivenni a holdfényben mutogatott kézjeleit.
A védelme erősebb volt, mint gondoltam. És az akarata is.
– Jól vagy?
Aludnom kell.
– Menj vissza a birtokra. Én ezt itt elintézem.
Ka-poel biccentett, majd elindult a sugárúton. Styke
megvárta, hogy eltűnjön az utcán, közben potenciális
szemtanúk után kutatott, aztán visszatért Ji-Patten holttestéhez.
Ellensége halála ellenére különös nyugtalanság szállta meg.
Beletelt pár másodpercbe, hogy azonosítsa eme érzés okát, és
még párba, hogy felismerje, ez az ok kettős. Az első ok az, hogy
Ka-poel még mindig nem olyan erős, amilyennek lennie kéne. A
második a titok, amelyet Ji-Patten nem volt hajlandó elárulni
neki.
Miféle parancsokra várt? És mikor érkezik meg a futár
Fatrasztából? Styke semmit sem tehetett azon túl, hogy találgat,
és reméli, hogy Sakál hamarosan visszatér az Ibanáról szóló
hírekkel.
Ismét elkáromkodta magát, a sárkányembert, Sedialt és a
többi danízt átkozta. Sedial frakciója készült valamire. Valamire,
ami túlmutat rajta vagy Etzin. De mire? Megkerülte a ligetet,
hogy megkeresse a kerti úton a Ji-Patten kezéből kirepült kést.
Eltette a másik mellé, aztán visszalépett a holttesthez.
 Letérdelt, és megkocogtatta a sárkányember homlokát a boz
kése hegyével.
– Könnyen megúsztad – mondta, aztán hozzálátott hosszú
éjszakai munkájához.
 53. FEJEZET

Vlorát gyengéd vállrázás és lámpásfény ébresztette nyugtalan

álmából. Megfordult az ágyban, és Buden arcába hunyorgott.
Buden sok éjszakai műszakot vállalt Vlora testőreként, mert így
nem kellett parancsokat közvetítenie és a hadsereg kisegítőivel
meg futáraival foglalkoznia. Vlora még egy évtized után sem
tudta megállapítani, hogy félig hiányzó nyelve vagy nemesi kez
származásának szégyene miatt tartja ilyen sokra a magányát.
– Buden? – Vlora igyekezett kipislogni a szeméből az álmot.
– Mi történt?
– Lágató – motyogta a férfi alig érthetően.
– Ki?
– E... E... – Buden elfintorodott. – Yni ábornok.
– Etepali?
Buden biccentett.
– Kárhozat és pokol. – Vlora átfordult a másik oldalára,
kihalászott egy zsebórát levetett kabátjából, és feltartotta Buden
lámpásának fényébe. Kicsivel múlt éjjel kettő. – Mi a szar folyik
itt?
 A férfi a fejét ingatta.
– Gyújtsa meg a lámpásokat, adjon nekem pár percet, hogy
felöltözhessek, aztán küldje be.
Buden úgy tett, ahogy kérte, Vlora pedig igyekezett némi
tisztánlátást kicsikarni álomittas agyából. Leült az ágya szélére,
és csupasz lábát bámulva azon tűnődött, mégis miért akar
Etepali találkozni vele hajnali kettőkor. Az öreg tábornok újabb
trükkje lenne? Vlora jellemét kívánja tesztelni vele? Vagy ez
valamiféle fortély része? Utóbbi aggasztotta a legjobban, és végül
ez bírta mozgásra. Végigvette magában, mi mindenről kell
gondoskodnia azon nyomban, hogy Etepali elment: ellenőrizni
az őrszemeket, felderítőket küldeni az ellenséghez, felébreszteni
a vezérkart.
Még mindig ezek a teendők jártak a fejében, amikor
begombolta a zubbonyát, és valaki bekopogott a sátor
főpóznáján. A szívós, öreg daníz tábornok félrelökte a
sátorlapot, és Buden mogorva tekintetétől kísérve belépett.
Vlora biccentett a férfinak, aki erre visszavonult.
Vlora átbicegett a sátoron, szabaddá tett egy széket –
ugyanazt, amelyen tegnap délután Delia ült –, és felajánlotta
Etepalinak. A nő azonban a sapkájával a kezében ott maradt a
sátorlap előtt. Nem a díszegyenruháját viselte, hanem egy bő
inget és nadrágot, amilyenhez foghatót Vlora csak olyan daníz
foglyokon látott, akiket váratlanul ért az elfogásuk. Civil
öltözék.
– Tábornok – üdvözölte vonakodva.
Etepali szárazon elmosolyodott. Le sem vette a szemét Vlora
arcáról.
– Lady Flint. Köszönöm, hogy ilyen későn is fogad.
 Vlora megtalálta a saját székét, és leült. Itt valami nem
stimmelt, de még nem volt eléggé ébren, hogy rájöjjön, mi az.
– Egyedül jött? – Gyorsan körülnézett, le vannak-e takarva a
csatatervei, de aztán eszébe jutott, hogy lefekvés előtt a
legtöbbet átvitte a vezérkari sátorba.
– Igen.
– Értem. Mit tehetek önért, tábornok? Italt?
– Nem, köszönöm. – Etepali csücsörítve bámulta a kezét,
majd újra Vlorára nézett. – El akartam mondani valamit, amit
legutóbb nem tettem.
Vlora szó nélkül intett, hogy folytassa.
– Az eltűnt palókról és a halott kressiaiakról kérdezett.
– Valóban.
– Nos, igen. Nem voltam őszinte. Pontosan tudom, miről
beszélt.
Vlora erre teljesen felébredt. Lélegzet-visszafojtva hajolt
előre, és még az is felmerült benne, hogy talán ide kellene
hívnia Bot és Sabastenient.
– A parancs nem sokkal az érkezésünk után jött – folytatta
Etepali.
– Az én hadseregem Szárazparttól bő harminc kilométerre
északra szállt partra, nagyjából három nappal azután, amit, ha
jól tudom, az ön katonái a Szeles folyó csatájának neveznek. A
parancsunk szerint biztosítanunk kellett a pozíciónkat, majd
meg kellett indulnunk a part mentén, hogy útközben minden
kikötőt elfoglaljunk. Ebben nincs is semmi különös. De kaptunk
egy másodlagos parancsot is, méghozzá egyenesen Ka-Sedialtól.
Valahányszor belebotlottunk egy kicsi, elszigetelt városkába,
teljesen ki kellett fosztanunk, le kellett mészárolnunk a kressiai
lakókat, és Szárazpartra kellett küldenünk a palókat.
– Csak a kisvárosokra vonatkozott a parancs?
– Csak a kisvárosokra. És hangsúlyozták, hogy elszigeteltnek
kell lenniük. Arra az egyértelmű következtetésre jutottam, hogy
Sedial nem akar szemtanúkat hagyni.
Vlora óvatosan méregette az idős nőt.
– Van fogalma róla, hogy miért?
– Miért kell elhurcolni a palókat, vagy miért nem szabad
szemtanúkat hagyni?
– Mindkettő. Bármelyik.
Etepali fáradtan felsóhajtott.
– Sedial semmilyen döntésére nem szeret magyarázattal
szolgálni. Ahogy önök, adróiak mondják, nem szívesen fedi fel a
kártyáit. Van néhány tippem. A megszállással kapcsolatos egyik
propaganda szerint felszabadítjuk a palókat... visszavesszük a
rokonainkat a birodalom kegyeibe. Noha rengeteg erőforrással
rendelkezünk, nem tudjuk korlátlanul idehajózni azokat,
úgyhogy Sedial munkaerőt és újoncokat gyűjt.
Ahogy Bo gyanította. Vlora biccentett.
– Ami a kressiaiak megölését illeti... szerintem Sedial így
csinál helyet a saját bevándorlóinknak. Több tízezer olyan
családnak ígért földet, amelyek a polgárháború alatt érte
harcoltak. Azzal, hogy megszabadítja a kressiaiaktól az
elszigetelt gazdaságokat és falvakat, területeket jelöl ki a saját
népünk számára, és elhallgattatja a szemtanúkat, akik
jelenthetnék mindezt a Kilenceknek.
– Hogy ne avatkozzunk be?
– Gyanúm szerint igen.
 – Idővel úgyis megtudnánk.
– Lehetséges. De csak évek múltán, mire bebetonoztuk a
jelenlétünket a kontinensen. Senkit sem érdekelnek holmi
évtizedekkel korábban elkövetett atrocitások, ha virágzik a
kereskedelem, és a gazdagok tovább gazdagodnak. – Etepali
elhúzta a kezét a szeme előtt. – De ez mind csak találgatás. Nem
ismerem Sedial gondolatait. Senki sem ismeri, csak a
legközelebbi helyettesei. – Egy pillanatra elhallgatott. –
Bármiféle szándék álljon is a parancs mögött, én megtagadtam.
Nem szokásom civileket lemészárolni. A polgárháborúnk alatt
sem tettem, és nem fogom most elkezdeni. Ez az egész
számomra vérszomjas őrültség. Sedialnak sok hibája van, de a
legjelentősebb az, hogy azt hiszi, mindent irányíthat, és a saját
képére formálhatja a világot.
– Ezért kellenek neki az istenkövek.
Etepali savanyú képet vágott, mintha Vlora rátapintott volna
a lényegre.
– Talán – válaszolta kitérően.
– Miért mondja el nekem mindezt?
– Jut eszembe – emelte fel az ujját Etepali. – Észrevettem,
hogy hajókat gyűjt. Nos, ha még nem találta volna meg őket,
van több mint száz a Hadshaw mellékfolyóján, jó tizenegy
kilométerre tőlünk, északra.
Tizenegy kilométer. Épphogy kívül a jelenlegi kutatósugarán.
Trükköt sejtett a dologban, mire ösztönösen kívül helyezte
magát a beszélgetésen, hogy lássa, mit akarhat ezzel Etepali
elérni. Még száz dereglye jelentősen megnövelné az eddigi
lehetőségei számát – majdnem az egész hadseregét szabadon
mozgathatná le-föl és át a folyón. Számára sugárút lenne a
Hadshaw, a danízok számára pedig akadály. Ezzel jelentős
előnyre tenne szert a közelgő csatában.
– Miért mondja el nekem mindezt? – kérdezte ismét, immár
szigorúbb hangon. Ha Etepali csőbe akarja húzni, rá kell jönnie
a tervére.
– Nem fordulna a szövetségesei ellen holmi meggyilkolt
civilek miatt.
– Egy szóval sem mondtam, hogy a szövetségeseim ellen
fordulok! – csattant fel Etepali. Észbe kapott, és fintorogva
megregulázta a temperamentumát. Vlora rájött, hogy most
először látta kijönni a sodrából. Etepali a fejét csóválta. –
Emlékszik, hogy említettem az unokatestvéremet?
– Homályosan.
– Van egy Yaret nevű unokatestvérem. Egy Háztartás feje...
miniszter Fatraszta kormányában. Sokkal fiatalabb nálam, sok
szempontból olyan, mintha a fiam lenne. Értelmes, megfontolt
ember. Keveseket szeretek úgy, mint őt. – Az arca
megkeményedett. – Pár órával ezelőtt hírt kaptam egy
orgyilkossági kísérletről.
– Az ön Yaretje ellen?
Etepali biccentett.
– A Háztartás sok tagja elesett Yaret védelmében.
– Ki rendelte el az orgyilkosságot? – kérdezte Vlora. –
Lindet? Miért akarna megöletni egy...
– Az orgyilkosok danízok voltak – szakította félbe Etepali.
Vlora visszasüllyedt a székébe, ezer lehetőség kavargott a
fejében. Az Etepali iránti bizalmatlansága repedezni kezdett, és
őszinte kíváncsiság ébredt benne.
 – Mint én – folytatta Etepali, mielőtt Vlora bármit
kérdezhetett volna. – Yaret a polgárháborúban a másik oldalon
harcolt. Sedial ellenségei voltunk, és bár félretettük a
nézeteltéréseinket, kisebb politikai ügyekben továbbra is
maradtak köztünk konfliktusok.
– És úgy gondolja, Sedial rendelte el a merényletet?
– Tudom, hogy Sedial rendelte el a merényletet. A ma kapott
üzenetben volt egy különleges jegyzet, amelyet maga Yaret írt
láthatatlan tintával. Eszerint bizonyítéka van rá, hogy Sedial
tisztogatásra készül a hazai szövetségesei között. – Etepali
mostanra bedühödött, bár jól leplezte. Orrlyuka kitágult,
homlokán izzadság gyöngyözött. Ha csak színészkedett, nagyon
jól csinálta. – Évek óta megyőződésem, hogy eljön a nap, amikor
Sedial többé nem talál hasznosnak minket, egykori ellenségeit.
És akkor ellenünk fordul.
– És most eljött ez a nap?
– Eljött. Mindig is azt hittem, hogy csak az istenkövek
használata után fog megszabadulni az ellenségeitől. Nem pedig
előtte.
– Felkészült rá bármilyen módon?
Etepali felhorkant.
– Ez csak gyanú, semmi több. Nincs konkrét bizonyítékom.
És különben sem vagyok politikus. Csak annyit tehettem, hogy
hűséges katonákkal vettem körül magamat. A hadseregem teljes
egészében szövetséges Háztartások tagjaiból áll...
hasonlóképpen, ahogy Tamás tábornagy is Adopestbe gyűjtötte
leghűségesebb csapatait a puccs előtt. Most azonban attól tartok,
hogy egy helyre gyűjtöttem Sedial ellenségeit, így csak annál
könnyebb lesz elbánnia velük.
 Vlora a homlokát ráncolta, nem egészen értette, hová akar
Etepali kilyukadni. Aztán lassan leesett neki.
– Úgy gondolja, hogy a másik két hadsereg maguk ellen fog
fordulni?
– Igen, azt hiszem, ilyesféle parancsaik vannak. Mindkét
tábornok Sedial belső körébe tartozik. A saját két hadseregük
közé ékeltek be minket, nem pedig oldalra, amit különösnek
találok. Továbbá nem kaptunk tényleges támadási parancsot.
Az egészséges kétely visszatért Vlorába. Nem azt mondta
Delia, hogy azonnali támadásra számít?
– Akkor mit várnak öntől?
– Hogy tartsam önt beszorítva, amíg újabb parancsokat nem
kapok. Furcsa taktika, tekintve, hogy túlerőben vagyunk, nem
gondolja? – Etepali szája elkeskenyedett. – Feltételezem, hogy
amikor végül megkapjuk a támadási parancsot, nekem kell
vezetnem a rohamot, és mi fogjuk elszenvedni a legnagyobb
veszteségeket. A csata után pedig a másik két hadsereg ellenem
fordul. Legalábbis én így csinálnám.
Vlora hitetlenkedve horkant fel, igyekezett teljes mértékben
felfogni a hallottakat. Természetesen meg kell bizonyosodnia
róla, hogy Etepali igazat állít, de ha a danízok között valóban
belső konfliktus dúl, az mindent megváltoztathat! Kényelmesen
végignézheti, ahogy a danízok lemészárolják egymást, és
kivárhatja a megfelelő időpontot a közbelépésre. A lelkesedése
nőttön-nőtt, mígnem egy újabb gondolat hasított belé, akár egy
lándzsa egy hólyagba.
– Sedial kétségbeesésében cselekszik? – kérdezte halkan.
– Miféle kétségbeesésben? Fatraszta teljes délkeleti régiója az
uralma alatt áll. Lindet nagy erőkkel támadja, de nincs okom
feltételezni, hogy győzni tud. Sedialnál van két istenkő. A daníz
kormány és a hadseregek mind az ő befolyása alatt állnak.
– És ravasz ember?
– Nagyon. És effajta dicséretet nem osztogatok könnyelműen.
Amennyiben ez mind igaz, és Sedial lecsapni készül a belső
ellenségeire... az azt jelenti, hogy tökéletes pozícióban van.
Megszerzett két istenkövet, vagyis Styke kudarcot vallott. Lehet,
hogy eleve csak ez a kettő kellett a tervéhez? Elhessegette a
bizonytalanságot. Ez most nem számít. Csak az számít, hogy
Sedial olyan magabiztosnak érezte magát, hogy lecsapni készült
a belső ellenségeire. Vlora kezdett kifutni az időből.
– Mit fog tenni? – kérdezte.
– Yaret négy napja írta azt az üzenetet – válaszolta lassan
Etepali. – Amennyire tudom, Sedial talán már meg is valósította
a tervét. Várnom kell, amíg újabb híreket nem kapok. Nem
történt annyi, hogy nyíltan cselekedhessek.
– Szóval azért jött ide, hogy beavasson abba, amit tud?
– Igen. Kényes helyzetben vagyok. Mint mondtam, Yaret
üzenetén túl nincs bizonyítékom Sedial szándékait illetően,
mégis bármelyik pillanatban egy szövetséges kardjának
rosszabbik végén találhatom magam.
– Etepali arca megkeményedett, keze ökölbe szorult. – Én
továbbra is jó daníz polgár vagyok, de a Nagy Ka iránti hűségem,
ha korábban ingatagnak volt nevezhető, az unokaöcsém elleni
merénylettel bizonyosan elszállt. – Etepali hirtelen felállt, és
úgy rázta meg a fejét, mintha egy álomból ébredne. – Van még
valami.
Vlora éberen méregette a nőt.
– Igen?
 – A politikusa, az a Lady Snowbound.
– Mi van vele? – Vlora érezte, hogy a szeme önkéntelenül is
összeszűkül.
– Valamilyen alkut kötött. Nem tudom, pontosan mifélét, de
suttyomban ki-be jártak a futárai a tábornoktársaim táborában.
És már szóltak, hogy ha elkezdődik a harc, az ő főrendészeit el
kell kerülnünk.
Vlora a fogát csikorgatva próbálta eldönteni, hogy vajon
bízhat-e Etepaliban, vagy sem. Sok információval látta el –
szaftos, robbanékony információkkal, amelyek Vlora minden
tervét megváltoztathatják.
– Szemmel tartanak engem, nem maradhatok sokáig távol –
mondta hirtelen Etepali. Átható pillantást vetett Vlorára, majd
gyorsan, mintha csak attól félne, hogy meggondolja magát,
kibökte: – Az utolsó információim szerint Szárazpartot
hetvenezer katona őrzi. Nagyjából a kétharmaduk daníz és palo
újoncokból áll, és egy erősebb szellő is elfújja őket. A többiek
Sedial legjobb katonái. Az erődöt alaposan megerősítették
mágiával és tüzérséggel. – Azzal lakatot tett a szájára.
Vlora is felállt. Most már szinte zihált, fejében egymást
kergették a lehetőségek és a kétségek.
– Tudja, hogy nem bízhatok a szavában.
Etepali fáradtan felsóhajtott.
– Tudom. Ön és én továbbra is ellenségek vagyunk, és a
korábbi trükközéseink megnehezítik az igazi együttműködés
lehetőségét. De mindezt az információt jó szándékom jeléül
adom, és önön múlik, hogyan használja fel. És egy utolsó
biztosíték: ha parancsot kapok a támadásra, addig fogom
halogatni, ameddig csak lehetséges.
 – Ez... nagylelkű.
Etepali felvette a kalapját, kurtán meghajolt, majd egyetlen
további szó nélkül kisietett a sátorból. Amint elment, Vlora
zakatoló gondolatokkal a fejében kezdett járkálni. Hosszú
percek töprengése után odalépett a sátor bejáratához, és szólt
Budennek, hogy hívjon egy futárt.
Amint a legény megérkezett, Vlora vakkantani kezdte neki a
parancsok sorozatát.
– Az őrség számát megduplázni... nem is, megtriplázni. A
következő pár napban mindent tudni akarok a danízokról. A
pozíciójukat, a manővereiket, a frontvonalon lévő embereik
számát. Ha csak megmoccan valaki, azonnal értesítsenek róla. És
küldjenek ki egy felderítő csapatot a folyóra. Lennie kell egy
mellékfolyónak nagyjából tizenegy kilométerre innen északra.
Keressenek hajókat, és ha találnak, hozzák ide azokat. Ébressze
fel Sabastenient. Az expedíció az ő legjobb katonáiból álljon, és
egy órán belül induljon útnak.
A hírnök futólépésben távozott, Vlora pedig visszarogyott a
székébe, hogy Etepali szavain rágódjon. Leginkább egy konkrét
információ zavarta: Delia elárulta. Ha igaz is, nem éppen
meglepő. De hogyan? Miféle alkut köthetett ilyen rövid idő alatt
Ka-Sediallal?
A teste másra sem vágyott, mint hogy visszamásszon az
ágyba, és aludjon még pár órát, de tudta, hogy az elméje úgysem
engedné. Meggyújtott egy lámpást, és elindult a vezérkari sátor
felé, hogy a csatatervein dolgozzon.
Kemény munka várt rá.
 54. FEJEZET

Styke Etzi birtokának étkezőjében ült, és meleg

lepénykenyeret meg kígyóhúsos kebabot reggelizett, miközben
Celine és Jerio a sarokban játszottak. A tágas helyiségben sok
asztal elfért, és két ajtó is nyílt belőle a konyhába. A Háztartás
legtöbb tagja már elköltötte a reggelijét, és megkezdte a napját,
így Styke viszonylagos nyugalomban ehetett, ahogy igyekezett
kirázni az álmot a fejéből.
Feltűnt neki, hogy Celine és Jerio elkezdtek más gyerekeket
is befogadni a kis csoportjukba. Most már féltucatnyian
játszottak együtt, méghozzá valamilyen képzeletbeli háborút,
már amennyire Styke meg tudta állapítani. Egyértelműen Celine
volt a főnök, Jerio pedig a jobbkeze. A többiek halálos
komolysággal követték a mímelt parancsokat, és „csatasorba”
álltak, hogy megrohamozzák az asztal túlsó oldalát, majd Celine
kiáltására rögtön fel is másztak rá.
A rohamot Celine vezette.
Amikor Styke végzett a reggelijével, a gyerekek a
sebesültjeiket ápolták, és a következő támadásra készültek.
Styke megnézte, nem véresek-e az ujjai, majd hátradőlt a
székében, és az ajtót figyelte. Azt hitte, mostanra elszabadul a
pokol – elvégre már viszonylag közel jártak a délhez –, de nem
történt semmi.
Mintha csak az elvárásait akarná igazolni, kinyílt az étkező
ajtaja, és Etzi lépett be rajta. Megállt, hogy a szeme
hozzászokjon a halványabb fényhez, majd Styke-ra pillantott.
– Öltözz fel – mondta nyersen. – Hívatnak minket a Testületi
Csarnokba. – Egyetlen további szó nélkül távozott.
Styke ráérősen letörölgette a morzsákat az álláról meg az
ingéről, majd feltápászkodott. Számított erre az idézésre, de arra
nem számított, hogy minden felfordulás nélkül érkezik. Sem
riadó, sem gyorsan terjedő pletyka a városban. Senki sem csinált
úgy a birtokon, mintha titkolna előle valamit, ő meg tegnap óta
nem látta Etzit.
Közelebb ballagott a gyerekekhez, és intett Celine-nek. A
lány otthagyta a többieket, és a legutóbbi rohamtól kimerültén
odalépett hozzá. Styke homlokráncolva tette a vállára a kezét.
– Elmegyek Etzivel a Testületi Csarnokba.
– Megint? Azt hittem, ma befejezed a hadsereget. – Celine
Styke faragott lovassági katonáira utalt.
– Remélhetőleg már nem tart sokáig. Dolgozni fogok rajta,
ígérem. – Elfordult, Celine pedig visszatért a barátaihoz, de
aztán Styke várt még egy pillanatot, hogy elkapja Jerio
tekintetét. Egy biccentéssel odahívta magához.
– Tartsd rajta a szemedet – mondta neki halkan Styke. – Ha
velem történik valami, neked kell vigyáznod rá. Megértetted?
– Igen, uram! – Jerio felnőttes komolysággal szalutált neki.
 Styke egy darabig még elnézte, ahogy egy újabb rohamra
készülnek, aztán bement a szobájába, hogy felöltse a
díszegyenruháját. Végül az udvaron csatlakozott Etzihez, aki
már egy kocsiban ülve várt rá. Styke-nak feltűnt, hogy Etzi
testőrsége mintha minden látogatásukkal egyre nagyobbra nőne
– amikor Zak kivégzésére hívták őket, még csak pár főből állt,
most meg már harminc gyalogos és négy lovas kísérte őket.
Styke majdnem odahozatta a lovát, de letett róla, amikor Etzi
intett neki, hogy üljön be a kocsiba.
Hamarosan már a birtokot a várossal összekötő töltésúton
haladtak. Az első pár percben Etzi rosszkedvű csendben
üldögélt. Styke egészen addig követte a példáját, amíg már
képtelen volt tovább elfojtani a kíváncsiságát.
– Miért hívattak minket? – kérdezte.
Etzi tekintete Styke késére villant, kicsit elidőzött rajta, aztán
megállapodott az arcán.
– Ma reggel találtak egy fejet a Testületi Csarnokban.
Styke meglepetést színlelt.
– Tényleg?
– Igen.
– És ezért hívatnak minket?
Etzi egy pillanatig hallgatott.
– Rosszul teszik?
Styke némán, kifejezéstelenül viszonozta a tekintetét. Etzi
világossá tette számára, hogy nem akar többet tudni annál, amit
feltétlenül tudnia kell, és Styke nem látta okát, miért épp most
kellene változtatnia ezen.
Etzi megköszörülte a torkát, és végre elkapta a tekintetét.
 – A fej Ji-Pattené. A testét nem találták meg. A Testületi
Csarnokot egész éjszaka őrzik, úgyhogy senki sem tudja
megmagyarázni, hogyan került oda a fej. Egész reggel egy
vészhelyzeti tanácskozáson vettem részt.
– Etzi hirtelen nagyon fáradtnak és megviseltnek tűnt. – A
Testület egyharmada szerint te tetted. Egy másik harmada nem
hajlandó elhinni, hogy bárki képes egyedül megölni egy
sárkányembert, főleg nem egy külföldi katona.
– És a harmadik harmad?
– Ők megosztottak. Külföldi ügynökökre gyanakodnak, akár
rád is, vagy a Sedial emberei közötti belharcokra, vagy akár egy
utcákon járó misztikus lényre. Egyelőre meg tudtuk
akadályozni, hogy a hír kiszivárogjon, de előbb-utóbb erre is sor
kerül. A csőcselék félelménél nincs rémületesebb. A fej mellett
egy vérrel írt üzenetet találtak a padlón: „áruló”. Danízul írták,
ami erősen kétségbe vonja a külföldi ügynök szcenárióját.
Styke nem válaszolt, csak némán gratulált magának. Maetle
könyvtárában talált a minap egy daníz szótárat, úgyhogy
odafigyelt rá, hogy helyesen betűzze és ragozza a szót. Nincs is
annál jobb, mint amikor az ember kétséget tud ébreszteni az
ellenségei sorai között.
Etzi felsóhajtott.
– Hogy megválaszoljam a kérdésedet, fogalmam sincs, miért
hívattak. A hírnök rég esedékes álmomból riasztott fel. A
Testületnek csak vacsora után kellett volna ismét összegyűlnie.
Vagy tévedés történt, vagy...
– Vagy azt hiszik, én öltem meg a sárkányemberüket.
Etzi a homlokát ráncolta.
 – Biztos tévedésről van szó. Ha le akarnak tartóztatni,
sárkányemberekkel jöttek volna a birtokomhoz.
Az út maradékát kényelmetlen csendben tették meg. A
Testületi Csarnok előtt kiszálltak, és ahogy Styke végignézett a
téren, a gallérjánál megigazította magán túlságosan is meleg
zubbonyát. Kevesebb embert látott a szokásosnál, mire felmerült
benne, hogy Ji-Patten lefejezésének híre talán máris elterjedt, és
félelmet plántált a lakosság szívébe – ami egyáltalán nem állt
szándékában, de hasznos mellékhatás lehet.
Követte Etzit a hosszú folyosón, és hamarosan beléptek a
Testületi Csarnokba, amely azonban csaknem teljesen üresen
tátongott előttük. Mindössze néhány szolga takarított a székek
között, itt-ott pedig háztartásfők meg képviselők kis csoportjai
beszélgettek halkan. Senki sem törődött Etzi és Styke
érkezésével.
– Nem azt mondtad, hogy a Testület hívatott minket? –
kérdezte Styke.
– De igen – válaszolta zavarodottan Etzi. – Maradj itt. –
Felsietett a lépcsőn, és kiment a Testületi Csarnok egy másik
bejáratán, magára hagyva Styke-ot a pódiumon. Styke
fintorogva nézett végig a teremben tartózkodó keveseken, és
egyre nőtt benne a nyugtalanság. Azonnal feltámadt benne a
gyanú. Lehet, hogy csak a birtokról akarták valamiért elcsalni
őket? Sedial emberei valamiféle játékot játszanak? Vagy csak
kezd paranoiás lenni?
Etzi hamarosan visszatért, és a fejét csóválta.
– Beszéltem a Testület adminisztrátorával. Nem hívattak
minket.
– Lehet, hogy ez az egész egy csel?
 – Mi célból?
– Hogy elcsaljanak minket a birtokról. – Styke válla
megfeszült. Celine. – Vissza kell mennünk. – Mire a mondat
végére ért, már futólépésben haladt kifelé a Csarnokból. Etzi
követte, és amikor odaértek a kocsihoz meg a testőrséghez,
felkiáltott:
– Vissza a birtokra! Gyorsan!
Styke leült Etzivel szemben, a kocsi pedig meglódult a
kikövezett úton. Mostanra pattanásig feszültek az idegei, egyik
kezét a késén tartotta, a másikat ökölbe szorította. A Háztartás
őrségének tekintélyes része kísérte őket, így a birtokon most
nagyrészt csak a nappal ott dolgozó férfiak és nők tartózkodtak.
Szinte teljesen védtelenül maradt. Egyre nőtt benne a
kétségbeesés, és úgy kellett visszafognia magát, nehogy ráüvölt-
sön az ablakból a kocsisra. Amreckel kellett volna jönnie, a
fenébe is.
Miután a kocsi befordult egy sarkon, olyan hirtelen állt meg,
hogy Etzi majdnem ráesett Styke-ra. A megállást a kocsis
káromkodásai és a mellette kocogó katonák meglepett kiáltásai
kísérték.
– Uram – szólalt meg valaki –, van egy kis problémánk.
Etzi kimászott, és Styke látta, ahogy teljesen elsápad. Követte
a háztartásfőt az utcára.
Az útjukat eltorlaszolták – kordákból, hordókból és
mindenféle nagyobb törmelékből hordtak össze rá egy
barikádot. Nem egy kis sikátorban álltak, de nem is egy széles
sugárúton – hanem egy keskeny út-kanyarulatban rossz látási
viszonyokkal, és ami még fontosabb, olyan helyszűkében, hogy
nem tudtak megfordulni a kocsival. A blokádot legalább ötven
furkósbottal, fáklyával és machetével felfegyverzett férfi és nő
jelenléte erősítette meg. Hátborzongató csendben bámulták Etzi
kocsiját.
– Mi ez az egész? – csattant fel Etzi. – Hordják ezt el az útból!
Testőrségének több tagja is elsápadt. A négy lovas vonakodva
előreléptetett, a testőrség századosa pedig követelte, hogy
beszélhessen a barikád főnökével. Styke visszaindult a másik
irányba, és látta, hogy a sarkon túl egy kisebb csőcselék épp egy
másik barikádot épít mögöttük. Elkáromkodta magát, és
visszasietett Etzihez.
– Bezárnak minket – mondat. – Ez egy istenverte csapda.
Azonnal cselekednünk kell. – Látta, hogy Etzi belemerevedik a
döntésképtelenségbe, akár egy nyuszi, amely épp most vette
észre, hogy egy ragadozó közelít felé. Styke elkapta a karját, és
megrázta.
– Uram – szólt oda a testőrség századosa. – A külföldit
akarják.
Styke felmordult, és visszafordult a barikád felé. Még több
ember özönlött ki a közeli épületekből, hogy csatlakozzon a
csőcselékhez. Keveseknél látott lőfegyvert, viszont az utca
fölötti ablakokból több muskétacső is kandikált kifelé. Görcsbe
rándult a gyomra. Eljött hát a pillanat. Styke büntetése Ji-Patten
meggyilkolásáért. Kétségkívül gyorsan megszervezték.
Etzi végre magához tért a pánikból.
– Mondja meg nekik, hogy én egy háztartásfő vagyok, és
azonnal oszoljanak! – válaszolta dühösen. – Ez a rohadt
csőcselék talán terrorizálhatja a polgárokat, de én a
Háztartástestület tagja vagyok! – Most már kiabált, szavait
inkább a csőcselékhez intézte, mintsem a századoshoz.
 Styke megszorította Etzi karját.
– Ez nem csőcselék – figyelmeztette. – Nézz rájuk. Semmi
üvöltözés, semmi inkoherencia. Álltam már szemben
csőcselékkel, és az sosem ilyen szervezett. Hátul is elvágták az
utunkat. Ezt a csapdát Sedial emberei állították. – Ez már
túlment a törvényeken és a politikán. Kicsúsztak Etzi
birodalmából, és a háztartásfő pillanatnyi kétségbeesése
megmutatta Styke-nak, miféle emberrel van dolga.
Etzinek nem lesz más választása, mint hogy átadja őt. Styke
igyekezett nem hibáztatni érte. Nem vesztegethette az idejét
ilyesmire. Gondolatban utat tört magának a csőcselék között,
megkereste a leggyengébb pontjait. Észrevett egy ajtót, amelyen
bejuthatna az egyik közeli épületbe. Odabent vagy kitart a
támadókkal szemben, vagy keres egy hátsó kijáratot. Utána
visszamegy Etzi birtokára, és elhozza Amrecet, Ka-poelt meg
Celine-t.
– Add át a külföldit, vagy viseld a következményeket! –
kiáltotta valaki. Etzi testőrei a parancsra vártak. Styke feszülten
kutatta a legyőzöttség jelét Etzi szemében, és felkészült, hogy
előrántsa a kését, és megrohamozza az ellenséget.
– Következményeket? – ordított fel hirtelen Etzi, teljesen
meglepve Styke-ot. – Te beszélsz következményekről? A
véretek a saját kezeteken szárad, hálatlan csürhe! Hozzám,
katonák, hozzám! Bajonettet szegezz!
Hurien, nem hátrálunk meg! Kepuli, hagyja a kocsit, és
vezessen vissza minket arra, ahonnan jöttünk! Levágunk
mindenkit, aki az utunkba áll!
Styke a következő pillanatban szorosan Etzi mellett találta
magát, a testőrség főerejével körülvéve. A csapat felszegezett
bajonettekkel masírozott el a sarokig, közben Etzi néhány őre
hátramaradt, hogy a fegyverükkel sakkban tartsák a barikád
előtti tömeget. A csőcselék egyik tagja felkiáltott, mire az
ablakból kilógó muskéták tüzet nyitottak. Etzi egyik őre
összeesett, a többi pedig sorozatot eresztett a tömegbe.
Styke elveszítette szem elől a hátvédjüket, ahogy Etzivel
befordultak a sarkon, és megközelítették a visszavonulásuk
megakadályozására épített félkész barikádot. A testőrség egy
emberként szegezte előre a bajonettjét, és üvöltve indult
rohamra. Gyorsan és keményen csaptak le, és bárki szervezte is
meg ezt a csürhét, nyilvánvalóan alábecsülte Etzi vészhelyzeti
döntéshozó képességét. Az ellenség megfutott a bajonettek elől a
sugárút vagy a közeli szövetségesek felé. A felük sem állta ki a
rohamot.
Styke előhúzta a kését, de Etzi elkapta az alkarját.
– Nem! – csattant fel. – Ezt a vért mi ontjuk ki... egyetlen
késsebet sem akarok látni Sedial verőlegényein.
Styke vonakodva visszacsúsztatta a kést a hüvelyébe.
Az Etzi testőrsége és a kétszeres túlerőben lévő fegyveres
közemberek összecsapása rövid és vériszamós volt. Azok, akik
nem röppentek szét az első rohamtól, szenvedélyesen
küzdöttek, de teljesen esélytelennek bizonyultak a polgárháború
veteránjaiból álló testőrség bajonettfalával szemben. Mire
minden ellenség meghalt, sebesülten fetrengett vagy szétfutott,
és a testőrök bevették a barikádot, Etzi új parancsokat
vakkantott.
– Maga, hívja a városi őrséget! Kepuli, adjon mellém és Ben
mellé négy embert, akik visszakísérnek a birtokra, a többiekkel
menjenek vissza segíteni a barátainknak.
 – Csak négyet, uram?
– Annyit mondtam, nem? A sugárutakon megyünk, ahol nem
szívesen rontanának ránk. És most indulás!
Styke figyelte, ahogy a százados összeszedi az embereit, és
visszavezeti őket a sarkon túlra. Tombolt benne az adrenalin, a
rajtaütés miatti düh épp csak megérkezett a kielégítetlen
vérszomj nyomában. Vonakodva követte Etzit és négy testőrét a
sugárútra, ahol egy hosszú és nagyon forgalmas úton indultak
vissza a birtokra.
Egyszer látta, amint egy csapat városi őr a rajtaütés helyszíne
felé siet. Egyikük sem vette észre Etzit és Styke-ot. A visszaútjuk
innentől eseménytelennek bizonyult, és hamarosan meg is
érkeztek a birtokra, ahol Etzi felrendelte a falra a megmaradt
őröket.
Celine még mindig Jerióval és a többiekkel játszott az
étkezőben. Styke ellenállt a késztetésnek, hogy megölelje, és
csendben kihátrált a helyiségből.
Gyorsan rájött, miből táplálkozott a rajtaütés közben érzett
félelme – nem a saját életéért aggódott, hanem attól tartott,
hogy Celine a védelme nélkül marad egy idegen országban. A
szíve még mindig veszettül dobogott, amikor Etzi Háztartásának
testőrsége csaknem egy órával később visszatért. Odahívták
Maetlét, hogy lássa el a sérülteket. Féltucatnyi letakart
hordágyat is hoztak magukkal – a rajtaütés áldozatait. Styke
hallotta Etzi századosának jelentését: a városi őrség szétkergette
a csőcselék maradékát, néhányat pedig bevittek kihallgatásra.
Maetle megkezdte a sérültek kezelését, Etzi pedig az egyik
folyosó árnyékaiba olvadva, sápadtan figyelte az eseményeket.
Styke megkerülte az udvart, és hátulról lépett oda a
háztartásfőhöz. Etzi rápislogott, majd visszafordult a halottak és
a sebesültek felé. Arcán merengő, sokkos kifejezés ült. Eleinte
mintha észre sem vette volna Styke-ot, de aztán
megkeményedtek a vonásai.
– Te ölted meg Ji-Pattent?
– Tényleg tudni akarod?
– Igen.
– Várj. – Styke visszament a szobájába, és kihozta Etzinek Ji-
Patten egyik kését. – Orznak akartam odaadni. Emlékeztetőül
anyátok halálának megbosszulására.
Etzi két kézzel vette el tőle a kést, megforgatta az ujjai
között, tekintete elidőzött a csontfehér pengén.
– Hogyan halt meg?
– Mint egy kutya. Ka-poel rajtaütött, én pedig bevégeztem a
dolgot.
– A lány megtört egy sárkányembert?
– Igen.
Etzi sóhajtott néhányat, majd eltette a kést a zsebébe.
– Helyes. Nem érdemelt jobb halált.
– Én is így gondoltam.
Etzi szigorú pillantást vetett Styke-ra.
– Ez – mutatott az udvarra – eszkaláció. Nem tudom, hogy
még Ji-Patten halála előtt tervelték-e ki, vagy annak közvetlen
következményeként, de ez már nem is számít. Sedial strómanjai
megtámadtak egy háztartásfőt. Túlságosan elbízta magát, és
most gondoskodni fogok róla, hogy a bőrén érezze a
következményeit.
Styke nem először érezte úgy, hogy a dolgok kicsúsznak az
irányítása alól, ezúttal azonban úgy tűnt, hogy kicsúsznak Etzi,
Sedial és mindenki más irányítása alól is. Nagyobb szüksége lett
volna az Őrült Lándzsásokra, mint valaha. Némán szuggerálta
Sakált, hogy mielőbb hozzon hírt Ibanáról.
– Értékelem, hogy nem adtál át a csőcseléknek. – Komolyan
is gondolta, nem csak udvariaskodni akart a házigazdájának. Etzi
valószínűleg megmentette az életét, méghozzá saját testőreinek
az élete árán.
– Ne köszönd – válaszolta dühösen Etzi. – Csak a
Háztartásom és a vendégem iránti kötelességemet teljesítem. Azt
hitték, harc nélkül átadlak majd nekik, és ez nemcsak tévedés a
részükről... hanem sértés is. Csak egyvalamit bánok.
– Mit?
Etzi letörölte a homlokát, tekintetét az udvaron heverő
sebesültekre szegezte.
– Hogy ez nyilvánvalóan csak az első lépés a még több
erőszak felé vezető úton. És mi egyenesen a sűrűjébe tartunk.
 55. FEJEZET

Michel a szárazparti katakombák egy mellékalagútjában

guggolt, onnan figyelte a Yaret Háztartás több száz alatta
elhaladó tagjának ingadozó lámpásfényeit. Pohárnokok járkáltak
köztük halk, nyugodt utasításokat osztogatva, és külön figyelmet
fordítva mindazokra, akik óhatatlanul átadták magukat a
pániknak a szűk alagutak nyirkos sötétségében. Michel a saját
lámpása fényénél elővette a zsebóráját. Majdnem hajnali négy
volt.
Négy teljes napjukba telt a kivonulás megtervezése – ebből
kettő arra ment el, hogy Michel megerősítse Tenik történetét, és
előkészítse a több száz ember alagutakba költöztetését, további
kettő pedig arra, hogy Yaret összeszedje a szükséges készleteket,
visszahívja a közeli katonai táborokból a Háztartás magasabb
rangú tagjait, és felkészítse a pohárnokait az előttük álló
feladatra. Amennyire Michel meg tudta állapítani, kifogástalan
munkát végeztek. A Háztartás nagyja nem is tudta, hogy
menekülni fognak, amíg fel nem verték őket az éjszaka közepén,
hogy levonuljanak velük a katakombákba.
 Mégis egyre rágta őt az aggodalom, hogy valami rosszul fog
elsülni. Elég lett volna egyetlen kém, hogy értesítse Sedialt a
rejtőzködésről.
Michel zavartan kapirgálta bakancsával a talajt, és próbálta
elűzni gyötrő gondolatait.
– Nem hiszem, hogy bárki felismert volna – mondta
Ichtraciának.
A nő mellette állt, és a bosszúság meg a szórakozottság fura
keverékével figyelte az elvonuló politikai menekülteket.
– Senki felénk se néz – válaszolta. – Nem fogok addig lógni
itt, amíg ez egyszer csak megváltozik. Különben is, azt mondtad,
Yaret egyik katonája felismert engem a parkban.
– Őt titoktartásra eskették – ígérte Michel. – A Háztartás
mindössze három tagja tudja, hogy Szárazparton vagy.
– Hárommal több a kelleténél – rázta meg morogva a fejét
Ichtracia.
– De gondolom, már túl késő. Hogyan fogod etetni ezt a sok
embert?
– Én is ezen gondolkodom. – E szavak akár Micheltől is
származhattak volna, de valójában a háta mögül érkeztek.
Felállt, és biccentett Jinielnek, aki odalépett kettejük mellé. –
Megőrültél – tette hozzá.
– Százakat mentek meg egy zsarnok késétől – válaszolta
Michel.
– Olyan erőforrásokkal, amelyeknek a palók is hasznát
vehetnék. – Érezhetően nem veszekedni akart, de némi
szemrehányás azért lapult a hangjában. Jiniel nem értett egyet a
döntésével, ettől függetlenül az utóbbi napokban együtt
dolgoztak a terven, és végül úgy döntött, többet nyernek rajta,
mint veszítenek. Ekkor észrevette, ki mellett áll, és Ichtraciára
nézve kissé leszegte a fejét. – Sajnálom.
– Ne sajnálkozz. Yaret nekem nem a barátom.
Michel feltartott kézzel vetett véget a további vitának, ahogy
két alak kivált az alattuk elhaladó csoportból, és feléjük indult
az alagútban. Michel felkapta a lámpását, és a feje felé tartva
látta, hogy csak Yaret és Tenik az. Komoran biccentettek neki,
bizalmatlan pillantást vetettek Ichtraciára, és kíváncsian
méregették Jinielt.
– Ez egy barátom – mutatott rá Michel. – Minél kevesebb
nevet tudnak, annál biztonságosabb lesz ez az egész.
– Nektek – jegyezte meg Tenik nyersen, kivörösödött
szemmel.
Michel nyugtalanul nézett rá.
– Igen, nekünk.
Yaret elhessegette a pohárnoka aggodalmait.
– Tenik azt akarja mondani, hogy köszönjük. – Meghajolt
Jiniel előtt.
– Sok embert mentenek meg ma éjjel.
– Legalábbis ideiglenesen – emlékeztette Ichtracia. – Sedial
végül rájön, hol bujkálnak, és a keresésükre indul.
– Igen, de addig is nyerünk egy kis időt – Yaret fáradtnak, de
optimistának hangzott –, hogy kitaláljuk, hogyan juthatunk ki a
városból, hogy találkozzunk Etepalival.
Michel megragadta Tenik vállát.
– Megteszem, amit tudok. Ennyi embert sokkal nehezebb
lesz kicsempészni Szárazpartról, mint beterelni egy alagútba, de
ebben a káoszban talán mégis sikerülhet.
Tenik sötét pillantást vetett a mesterére.
 – Ma este újra próbálkoztak.
– Mivel? – Tenik hangjában olyan mély kétségbeesés bujkált,
ami már megrémisztette Michelt.
– Újabb orgyilkos jött. Egy magányos sárkányember. Megölte
két pohárnokunkat és tizenhét katonánkat. Én... – Elhallgatott,
és lehunyta a szemét.
Michel néma „á”-t formált a szájával. Nem csoda, hogy Tenik
ilyen rossz hangulatban van.
– Az egyik ember, aki engem védelmezve halt meg – mondta
halkan Yaret –, az unokatestvére volt. Közel álltak egymáshoz. –
Michel mintha némi bűntudatot látott volna megvillanni Yaret
szemében, de a lámpás fényénél nem lehetett biztos benne. A
háztartásfő megköszörülte a torkát. – Szolgálhatok némi hasznos
információval. Köszönetképpen.
– Bármi segít – jegyezte meg Jiniel.
Yaret elővett egy köteget a kabátjából, és átadta a nőnek.
– Pár órája elfogtunk néhány levelet. Hozzánk kellett volna
jönniük, de egy másik Háztartásnak küldték őket. A tartalmuk
szerint Sedial seregeinek átkozottul meggyűlik a bajuk Lindettel.
Már ötven kilométerre megközelítette Szárazpartot, bár lassan
kimeríti az erőit. A tábornokaink még mindig biztosak benne,
hogy győzni fognak, ennek ellenére erősítést kértek Sedialtól.
Lindet rátermettebb parancsnok, mint bárki gondolta volna.
– Nem lep meg – válaszolta Michel. Lindet előrenyomulása
jelenthetett jót és rosszat, attól függött, honnan nézi. Egyáltalán
nem számíthatta a szövetségeseik közé, de jelenleg kétségkívül
lekötötte Sedial figyelmét.
– A baj az – folytatta Yaret hogy az ellene harcoló csapatok
többsége az irtólistán szereplő Háztartásokhoz tartozik. Sedial a
farkasok elé veti őket, a lojális követőit pedig maga körül tartja.
Megüzentem a Háztartásom minden szövetségesének, hogy
vonuljon vissza, és tudom, nem én vagyok az egyetlen
háztartásfő, aki így tett.
– Reméljük, kijutnak a barátai a húsdarálóból – jegyezte meg
Jiniel, és Michel meglepetésére őszintének hangzott. De hát
mindig is értett a finomságokhoz: szövetségeseket találni az
ellenségei között, és tudni, mikor bocsásson meg az
utóbbiaknak. Michel azon tűnődött, vajon ha Lindet megnyeri a
háborút, Jiniel ki tud-e csikarni belőle engedményeket. Talán.
Lindet mindig is szívesen tett ígéreteket. A betartásukkal
akadtak problémák.
– Van valami hír a városbeli felfordulásról? – kérdezte
Michel Jinieltől és Yarettől is.
– Az éj leszállta óta minden csendes – válaszolta Jiniel. –
Proktorban volt ugyan egy zavargás, de még azelőtt elcsitult,
hogy veszélyessé vált volna.
– Sedial valamiféle megtorlást tervez – vette át a szót Tenik.
– Az első merénylet óta sok kommunikációs csatornából
kihagynak minket, de azt tudjuk, hogy a legjobb katonáit küldi a
városba.
– Hát ezt nem akartam hallani – jegyezte meg Michel, és
halkan káromkodott egyet.
– Erőfitogtatás – magyarázta Yaret. – Állandó járőrözés,
szigorú kijárási tilalom. – Megdörzsölte a vállát. – Aggaszt ez a
lépése. Sedial rendszerint akkor fokozza a feszültséget, ha már
készen áll cselekedni.
 – Közel jár a céljához – vicsorogta Ichtracia. – Megkapta a
vért, amellyel feloldhatja az istenkövet. Kettő már a birtokában
van. Lehet, hogy már ennyivel is megpróbál istent teremteni.
– Sikerülhet neki? – kérdezte megborzongva Yaret. – Azt
hittem, ahhoz kell a harmadik kő is.
– Talán. – Ichtracia idegesen állt egyik lábáról a másikra.
Dühösnek és bizonytalannak tűnt. – Talán nem.
Egy gondolat járt táncot Michel agyának hátsó zugában –
valami, ami azóta foglalkoztatta, hogy először találkozott
Sediallal.
– Még mindig úgy csinálunk, mintha Sedial nem saját
magából akarna istent faragni? – Tenik, Yaret és Ichtracia mind
olyan hitetlenkedve fordultak felé, mintha Michel valami
szörnyűséges blaszfémiát követett volna el. – Bevallom, nem
tudom, hogyan működik a folyamat, de amennyit hallottam, az
alapján az új isten nem a semmiből jön. Egy létező személy
egyfajta felemelkedéséről van szó.
– A császáréról – bólintott magabiztosan Yaret. – Mindig is
ez volt a terv. A császárunk isten lesz, és újdonsült hatalmával
összefog minket... – Elhallgatott, és két daníz honfitársára
nézett. Tenik tekintete még jobban elsötétült, Ichtracia
hitetlenkedése pedig szörnyülködésbe fordult.
– Michelnek igaza van – szakadt ki a nőből. – A pokolba is,
miért nem láttuk előre?
– Nem – hördült fel Yaret. – Még Sedial sem követne el efféle
bűncselekményt. Szomjazza a hatalmat, de hogy saját magára
használja az istenkövek erejét, az... még szavaim sincsenek rá! –
Ichtracia felé fordult.
– Komolyan gondolja, hogy képes lenne rá?
 Ichtracia vonakodva bólintott.
– Rendet akar. Ez a leghőbb vágya. Hogyan tudna a
leghatékonyabban rendet teremteni, ha nem istenként? –
Megrándult az arca, és Michel egy pillanat erejéig azt hitte,
elhányja magát. – Egyetértek Michellel. Képes rá.
Yaret halkan szitkozódott. Michel látta, hogy gyorsan jár az
agya, vonásai eltökélten megkeményednek.
– Értem. Tenik, küldj futárokat a legközelebbi
szövetségeseinknek. Mondják meg nekik, hogy szerintünk
Sedial magán akarja használni az isteni ajándékot.
– Nincs rá bizonyítékunk – válaszolta Tenik.
– Nem számít. Láttad, milyen képet vágtam? Mert ha olyat,
mint te, mindketten vakok voltunk. – Ismét szitkozódott. –
Egyikünk sem vette fontolóra a lehetőséget, de amint Michel
hangosan kimondta, percek alatt beláttuk az igazát. Tudjuk,
miféle ember Sedial. Csak nem akartuk elfogadni. Menj!
Tenik kurtán biccentett Yaretnek, majd végigbicegett az
alagúton. Yaret beleöklözött a falba, és Michelre pillantott.
Iménti optimizmusa elszállt, szemében mély bánat tükröződött.
– Miféle végromlásba vezettem a Háztartásomat?
– Ez még nem végromlás – válaszolta Michel, reményei
szerint biztatóan.
– Még ha sikerül is megszöknünk... egy isten ellen nem
harcolhatunk.
– Először még istenné kell válnia – emlékeztette fintorogva
Ichtracia.
– Ugyan ki állíthatná meg? – Yaret kissé elveszítette az
egyensúlyát, de elutasította a segítő kezet. – Gondoskodnom kell
az embereimről. Még egyszer köszönöm, Michel. Egy
szövetségestől sem vártam volna ilyen kedvességet, nemhogy...
– Egy árulótól? – kérdezte Michel.
Yaret felhorkant.
– Ezt a szót soha többé nem használjuk önnel kapcsolatban.
Az én Háztartásomban nem. Ami engem illet, maga továbbra is
Devin-Michel, egy Yaret... már ha ez a cím jelenteni fog még
valamit a hét végén is. – Biccentett, és tovasétált az alagútban.
Michel nyugtalanul nézett utána. A felvetését, mely szerint
Sedial magának akarja az istenkövek erejét, félig viccnek szánta
– azt hitte, a többiek is csak nevetnek majd rajta. Nem gondolta
volna, hogy ilyen demoralizáló hatása lesz Yaretre és Tenikre.
– Jiniel, ki tudsz jelölni melléjük valakit, hogy segítsen nekik,
amiben lehet?
Jiniel Ichtraciára sandított.
– Így is rengeteg a dolgunk, Michel.
– Csak egyetlen embert. Egy összekötőt. Yaret még mindig a
hasznunkra lehet.
– Mit tanítottál nekem az egykori célpontok iránti
szentimentális érzésekről? – Ezzel a kérdéssel Jiniel visszatalált
régi önmagához. Ichtracia bosszúsan felmordult, Michel pedig
védekezőn emelte fel a kezét.
– Nem mondom, hogy nincs igazad. De... meg kell tennem.
Jiniel szemmel láthatóan a tiltakozás határán egyensúlyozott,
végül mégis biccentett.
– Adok melléjük egy összekötőt.
– Köszönöm, majd...
Michelt félbeszakította valaki, aki az alagút végéből a nevét
kiabálta. Egy lámpás igyekezett feléjük, gazdája végül Tenikké
formálódott a fényben. A pohárnok a lábát markolászva, a
fájdalomtól grimaszolva bicegett, amilyen gyorsan csak tudott.
– Michel!
– Itt vagyok! Mi a baj?
– Az egyik emberem most jelentett a parlamenti épületből.
Azért küldtük oda, hogy elhozzon néhány Feketekalapos-aktát,
de végül kihallgatta Sedial pár helyettesének találkozóját. –
Tenik hátrapillantott a válla fölött, és halkabban folytatta. –
Sedial a Mélység ellen indul.
– A Mélység ellen indul? – kérdezte zavarodottan Michel. –
Ezt meg hogy érted?
– Elege lett a zavargásokból. Elküldött három Kiváltságost,
hogy égessék fel Zöldtűzmélyt. Teljesen meg akarja semmisíteni
az összes lakosával együtt.
Michel úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Százezer emberről beszélünk. Sőt még többről. Tényleg
csak úgy lemészárolná őket? A büdös pokolba is! Mikor?
– Rögtön virradat után.
Michel Jinielhez fordult.
– Riadóztass! Szedj össze mindenkit, akit csak tudsz. Ki kell
ürítenünk a Mélységet!
– Kiüríteni? – sziszegte Jiniel. – Az napokba telne. Hetekbe!
– Csak néhány óránk van.
– Legalább a mi embereinket kijuttathatjuk. Nyomás! – Jiniel
megragadta Michel kezét, és húzni kezdte maga után az
alagútban. Michel kitépte magát a szorításából, és visszafordult
Ichtraciához.
 – Jobb lesz, ha te itt maradsz. – Az utolsó szó még el sem
hagyta a száját, amikor meglátta a nő arcát a pislákoló lámpás
fényei által rávetített árnyékban: maga a megkövült harag.
– Nem – köpte Ichtracia, és elviharzott mellette.
– Várj!
A nő nem állt meg.
– Értesz hozzá, hogy megválogasd a csatáidat, Michel. Most
én is kiválasztom a magamét. Nem hagyom Sedialnak, hogy ezt
véghez vigye. Ennyi emberrel. Azt hiszik, a palóknak nincs
Kiváltságosuk. De van. Én itt vagyok nektek.
Michel összenézett Tenikkel, majd biccentett Jinielnek.
– Vidd ki az embereinket. Küldj futárt minden palo
vezetőnek, akit ismerünk. Mindenki, aki nem tud elmenekülni,
készüljön az élet-halál harcra. Meg kell mentenünk, akit csak
lehet. – Futásnak eredt.
– Te hová mész? – kiáltott utána a nő.
– Ichtraciával. Igyekszünk minél több időt nyerni nektek!
 56. FEJEZET

Vlora felderítőinek egy teljes napba telt megkeresni és

elhozni a hajókat, amelyek hollétéről Etepali világosította fel.
Kora reggel tértek vissza, halkan eveztek le a közel száz hajóval
a Hadshaw-n, egy távoli csata zajával a háttérben. Bo Vlora
egyik oldalán állt, Nila a másikon, mindketten a
hálóköntösükben.
– Van valami oka annak, hogy ilyen korán felkeltettél
minket pár hajó érkezéséhez? – kérdezte Bo, és elnyomott egy
ásítást.
Vlora a kardjára támaszkodott, és kiélvezte a folyópart saras,
szivacsos, szinte fájdalomcsillapító puhaságát a talpa alatt.
– Igen.
– El is fogod árulni nekünk? – kérdezte Nila.
– Prime azt állítja, tudja, micsoda valójában a talapzat.
Ez rögtön mindkettejüket felébresztette.
– Biztos vagy benne? – vonta fel a szemöldökét Bo. – Éjjel
beszéltünk vele utoljára, és akkor még nem említett semmit.
Várjunk csak... ezek szerint a kő nem egy talapzat?
 – Végigdolgozta az éjszakát, és megvilágosodott. Itt találkozik
velünk, elmondja, mit talált, majd ti ketten megerősítitek az
elméletét. – Vlora a zsebórájára nézett. – Tizenöt perc múlva.
– Még tizenöt percig hagyhattál volna aludni minket –
tiltakozott Nila.
– A futár szerint, akit értetek küldtem, a sátratokban lévő
tizenhárom ember egyike sem aludt. És szerettem volna, ha
kitisztul a fejetek, mielőtt Prime ideér.
Nila bosszúsan fújtatott. Bo lenézett a hálóingére.
– Nadrágot kellett volna húznom. – Intett Vlora egyik
hírnökének, aki a part mellett várakozott. – Hé, te. Igen, te.
Menj, hozz nekem egy nadrágot!
– És hozd az én ruhámat is, édes – tette hozzá Nila.
– Keresd meg Javiniát, ő majd mindent összeszed. – Bo
felsóhajtott, elővette hálóingéből gigászi pipáját, és életre
pöfékelte. Hamarosan már cseresznyeillatú dohányfüst lengte
körül őket. Vlora kilegyezte az arcából, és ránézett az órájára,
remélve, hogy Prime korán érkezik. Sűrű nap elé nézett.
– Nem elég – motyogta halkan, ahogy az elhaladó
dereglyéket számolgatta.
– Mi nem elég? – kérdezte Bo.
Vlora nem válaszolt, csak számolt tovább. Érezte magán Bo
tekintetét, és azon tűnődött, rájött-e már a tervére. Mintha csak
olvasott volna a gondolataiban, a férfi szájából halkan kicsúszott
egy „aha!”.
– Igen? – érdeklődött Vlora.
– Nem fogunk harcolni velük, ugye?
Vlora a füléhez emelte a kezét, mert éppen játékos kedvében
volt.
 – Talán nem harcot hallasz?
– Nem – válaszolta halkan Bo. – Az egy lovassági
figyelemelterelés. – Ágyútűz nyomatékosította a szavait. – És
némi tüzérség a látványosabb káosz kedvéért. – Az üres folyóra
mutatott, tőlük délre, ahová nemrég egy egyszerű, de hatásos
ködfüggönyt vont a mágiájával, hogy elrejtse a hajók sokaságát.
– Azt hittem, hogy a hajókkal fogsz okoskodni... hogy ide-oda
szállítod velük az embereidet, kihasználva a folyó adottságait,
amire a danízok képtelenek.
– Ez volt az eredeti tervem, igen.
– De már nem az, ugye? Egyenesen a fődíjra hajtunk:
Szárazpartra. Mégis mit mondott neked tegnap Etepali?
– Hogy attól fél, elárulják. Jelenleg nincs támadási parancsuk,
ha pedig mégis megkapják, addig dacol vele, ameddig csak tud.
– Nem kéne kihasználnunk a kételyei kínálta lehetőséget, és
megtámadnunk a két szövetségesét?
– Én a magam részéről kétszeres túlerő ellen sem sietnék
harcba. És tartok tőle, hogy nem is kell megtámadniuk minket.
Ha Sedial csak húzza az időt, hogy véghez vihesse a tervét...
– Akár a harmadik istenkő nélkül?
– Akár a harmadik istenkő nélkül – biccentett Vlora. –
Úgyhogy... amint elég hajónk lesz, megyünk a dolgunkra.
– És Szárazparton van dolgunk – szólalt meg Nila.
Vlora bólintott.
– Egyenesen a bestia gyomrába – jegyezte meg Bo.
Tömködött a pipájába még egy kis dohányt, szája komisz
vigyorra görbült. – Az nagyon veszélyes lesz.
– És kizárt, hogy Sedial számítson rá. Rajta tartottad a
szemedet Delián?
 – Természetesen. De csak végzi a dolgát. Semmi bizonyítékát
nem láttam, hogy elárult volna minket. Á! Erről jut eszembe... –
Bo elhallgatott, mert hirtelen megérkezett Delia Snowbound. A
politikus és kísérete elszántan közeledett feléjük egy közeli
dombon át. – Nincs valami jó kedve – motyogta halkan Bo.
Vlora megpróbálkozott egy barátságos mosollyal, de még
saját maga is grimasznak érezte, ezért inkább semleges arcot
vágott.
– Jó reggelt, Lady Snowbound. Remélem, jól aludt.
Delia Vlorára szegezte az ujját, és már azelőtt beszélni
kezdett, hogy odaért volna hozzá.
– Mi az ördögöt művel? – fakadt ki. – Most szóltak, hogy
egyetlen futárom sem hagyhatja el a tábort.
– Így van – erősítette meg Vlora.
– Azt hittem, megegyeztünk. Hát nem azon dolgozom, hogy
véget vessek ennek a háborúnak?
– Valóban megegyeztünk – válaszolta hűvösen Vlora. –
Abban egyeztünk meg, hogy továbbra is én vagyok a hadsereg
parancsnoka. Kritikus ponthoz érkeztünk, ezért most csak a
legszükségesebb mozgások engedélyezettek.
– Ezt nem teheti!
– Megtehetem, és meg is tettem. – Vlora lenyelte a
bosszúságát, és más taktikához folyamodott. Továbbra sem
lehetett biztos benne, hogy Delia elárulta őket. Óvatosnak
kellett lennie. – Ebben nincs semmi személyes, Delia. Nagyon
kényes manőverek vannak folyamatban. Hallja azt a csatározást?
A teljes lovasságunk figyelemelterelő akciót végez, hogy
szabadon mozgathassam a csapataimat. Nem akarom, hogy ide-
oda járkáljanak a futárai, mert ha kikérdezik őket a
csapatmozgásaimról, az egész stratégiám összeomolhat.
A mérsékelt hangnem megtette a hatását. Delia kicsit
megenyhült, és fanyalogva pillantott Bo meg Nila
hálóköntösére.
– Nem azt mondta, hogy nem fogja megtámadni őket?
– Ez nem is egy igazi támadás. Csak egy figyelemelterelő
hadművelet.
– És meddig fog tartani?
– Csak harminchat óráig – nyugtatta meg Vlora.
– Értem. – Delia hűvös tekintettel méregette Vlorát. –
Elárulja, miféle manővereket végez?
– Nem. Mint mondtam, nagyon kényesek. Nagyon titkosak. –
Vlora széttárta a karját. – Nyugodtan beszéljen a
vezérkarommal, de a legtöbbjük szintén nem ismeri a
részleteket. Megértik, hogy szükség van a titkolózásra.
Delia felhorkantott, aztán minden további nélkül
megpördült, és visszamasírozott a táborába. Vlora örült a
távozásának, ugyanakkor óhatatlanul eltöltötte némi
nyugtalanság is. Nem lett volna szabad ilyen mély
bizalmatlanságot éreznie a politikai összekötője iránt. Képesnek
kéne lenni megvitatni vele a stratégiáját. De hát ez van.
– Ez egy nagy rakás baromság, ugye? – kérdezte Bo.
– Egyáltalán nem.
– Szóval a vezérkar tényleg nem tudja, hogy Szárazpartra
menekülünk?
– Ó, dehogynem tudják. Negyven perce közöltem velük. De
azt is tudják, hogy ehhez szereznünk kell még ötven hajót. Ha
nem sikerül, átállunk a másodlagos tervre.
 – És az mi?
– Itt és most összeroppantjuk a két hadsereget, aztán
menetelni kezdünk Szárazpart felé. Á, itt jön Prime. – A Predeii
a túlsó parton sétált az istenkövet tartalmazó hajó felől. Vlora
Bóval és Nilával a nyomában a híd felé indult. A híd közepén
találkoztak, ahol az öregember üdvözlésre emelte a kezét, és
nyomatékosan kerülte Nila tekintetét.
– Jó reggelt, Lady Flint. Borbador. Nila.
– Jó reggelt, Prime. Szóval mi ez a szaros kődarab? Megérte a
fáradságot?
Prime végigsimította az arcán és a feje tetején végighúzódó
anyajegyet.
– Igen, igen, azt hiszem, megérte. És ahogy gyanítottam, nem
talapzat. Jöjjenek velem.
A kis csapat követte Prime-ot a túlsó partra, majd fel a
hajóra, ahol Prime felhívta a figyelmüket néhány kőbe vésett
szimbólumra. Vlora szemében csak zagyvaságnak tűnt, Nila és
Bo a homlokát ráncolta.
– Nem megegyeztünk abban, hogy ezek jelentéktelenek? –
kérdezte Bo.
– De igen! – válaszolta izgatottan Prime. – Csakhogy tegnap
éjjel eszembe jutott egy régi emlék, így aztán összevetettem
ezeket a szimbólumokat egy könyvvel, amely az ódeliv
legkorábbi ismert írásjeleit tartalmazza. És egyeznek. Legalábbis
ha fejjel lefelé fordítjuk őket.
– És? – kérdezte Vlora.
– És ezek a szimbólumok egy egyszerű útmutatóvá állnak
össze. A fordítása szó szerint: „Ide tedd a vért.” – A kő oldalára
mutatott, ahol az anyag kissé behorpadt a szavak alatt. Vagy
inkább, világosodott meg Vlora, ahogy a nyakát nyújtogatta, a
szavak fölött.
– Várjunk csak, ezek szerint oldalvást látjuk ezt az izét?
– Oldalvást és fejjel lefelé – jelentette ki Prime. Rácsapott a
kőre. – Ez itt a teteje.
– Ide tedd a vért – merengett Vlora. – Ez valamiféle
véráldozatot jelent?
– Látja ezt? – Prime gyorsan megkerülte a követ, és egy
létrán felmászott egészen a tetejére. Vlora követte. A férfi egy
oromra mutatott, és elővett egy darab papírt. – Ezt a vázlatot az
elpusztítása előtt készítettem az istenkőről. Amikor világossá
vált, hogy a tetejét nézzük, nem pedig az oldalát, és most az
oldalán állunk, nem pedig a tetején, arra jutottam, hogy ez az
orom illeszkedik az istenkő alapjához. Mint egy kirakós játék
darabkája.
Vlora lenézett Bóra és Nilára, akik még mindig a
szimbólumokat tanulmányozták.
– Tudjátok követni?
Nila és Bo összenéztek. A nő az egyik szimbólumra mutatott,
és súgott valamit Bónak, mire ő megrázta a fejét. Aztán Nila
súgott valami mást, mire a férfi elfintorodott, és lassan bólintott.
Nila felnézett Prime-ra.
– Maga szerint ez egy oltár?
– Igen, méghozzá véráldozathoz – válaszolta szárazon Prime.
– Szerintem ez az istenkő egyfajta kulcsa. Túlságosan passzolnak
egymáshoz a vonalak, hogy ne az legyen. Odacsúsztatja az
istenkő talpához, mágiával összekapcsolja őket, ráereszti a
kívánt vért, és... – széttárta a karját.
 – Ezt azelőtt is mondhatta volna, hogy felmásztam ide. –
Vlora hirtelen erős késztetést érzett rá, hogy megfürödjön.
Lemászott a kőről, a folyópartra sétált, megvárva a többieket.
– Szóval most már tudjuk, mi ez. Mihez kezdjünk vele?
– Ha lehet, semmisítsük meg – válaszolta Prime.
– A kevés megmaradt robbanóolajat a szárazparti istenkőre
tartogatjuk.
Prime elfintorodott.
– Kétségkívül ahhoz előástak egy hasonló oltárt.
– Ezzel majd akkor foglalkozunk, ha odaértünk. – Vlora
mélységes nyugtalansággal meredt a kőre. Egy oltár
véráldozatokhoz. Nem voltak illúziói afelől, hogy honnan
származik a csontszeműek ereje, de egy ekkora oltárt aligha az
alkalmankénti néhány csepp vérért építettek. Elképzelni sem
tudta, hány torkot metszettek el fölötte. – Jól van. Magunkkal
visszük Szárazpartra. Amikor találkozunk a flottával, feltesszük
egy hajóra, kivisszük a tengerre, és kidobjuk valami jó mély
helyen.
– Nem veszélyes egy kicsit az eredeti úti célja felé vinni? –
kérdezte Prime.
– Három hadsereg áll köztünk és a part között – válaszolta
szárazon Vlora. – Van jobb ötlete?
– Nincs.
– A jó hír az – mutatott rá Bo –, hogy Sedialnak
mindnyájunkkal végeznie kell, ha rá akarja tenni a kezét.
– Ez nem jó hír, édes – jegyezte meg gyengéden Nila.
– Úgy értem, a mi fejünk már nem fog fájni az újonnan
teremtett isten miatt.
Vlora megdörzsölte a halántékát.
 – Igen, gondolom, minden rosszban van valami jó. – A
következő pillanatban döbbenten kapta fel a fejét a folyókanyar
környékén felharsanó üdvrivalgást hallva. Hosszú
másodpercekig tartott, aztán lassan elhalt, de maradt utána némi
zajongás. Vlora értetlenül csóválta a fejét. – Van fogalmad róla,
mi folyik ott?
– Gőzöm sincs – válaszolta Bo. – Valami a hajóflottánk másik
oldalán.
Vlora visszasétált a hídhoz, átkelt a túlpartra a tábor
széléhez. Az első üdvrivalgást továbbiak követték. Szívesen
felderítette volna a forrását, de a lovassága felől hallatszó
lövéseket érdemesebbnek ítélte a figyelmére. Be kellett néznie a
tisztjeihez és a tüzérségéhez, hogy megbizonyosodjon róla,
minden rendben megy.
– Húzz nadrágot, és nézd meg, minek örül mindenki ennyire
– vetette hátra a válla fölött Bónak, ahogy elindult a part
mentén.
Még fel se ért a domb tetejére, amikor patadobogásra lett
figyelmes. Davd jött utána, arca teljesen kipirult. Megrántotta a
kantárt, megnyugtatta a lovát, és zihálva tisztelgett.
– Mi történt? – kérdezte Vlora.
Davd rávigyorgott.
– Visszajöttek!
– Kik?
– A katonák, akiket ott hagytunk a Szeles folyónál.
Vallencian és a sebesültek.
Vlora örömmel fogadta a hírt. Ez több ezer felépült veteránt
jelentett. Nem szívesen hagyta hátra őket, és sokat
aggodalmaskodott amiatt, hogyan fogja megmenteni őket a
fatrasztaiak elől, mielőtt elhagyja a kontinenst.
– Helyes, helyes. Mondja meg a Jégbárónak, hogy keressen
fel, amint lehetősége lesz rá. – Indult volna tovább, de
megtorpant. – Várjunk csak, hogyan találtak meg minket?
Davd vigyora kiszélesedett.
– Ez nem minden, asszonyom. Olem ezredes is velük van.

***

Vlora elnézte, ahogy a többtucatnyi dereglye kiköt a

Hadshaw partjánál, és lesorolnak róla a katonák, akiket a
Jégbáró gondjaira bízott a Szeles folyó csatája után. Akadtak
köztük sebesültek és felépültek is, és úgy tűnt, sokkal több
ellátmányt hoztak magukkal, mint amennyivel otthagyták őket.
A karmazsin egyenruhás zsoldosok megölelték reguláris
katonatársaikat, a két csapat boldogan vegyült egymással. Az
újra teljessé vált szakaszok felől spontán hurrázások
hallatszottak.
Vallencian ott sürgölődött a parton, igyekezett szervezett
mederben tartani a partraszállást – nem mintha különösebben
foglalkoztak volna vele. Végül megadóan feldobta a karját,
körülnézett, és amikor észrevette Vlorát, felragyogott az arca.
Vlora felkészült a rohamra, ahogy a férfi futni kezdett felé a
domboldalon.
– Lady Flint! – üvöltötte.
– Vallencian – nyújtott neki kezet Vlora. Nem akart
udvariatlan lenni azzal az emberrel, aki az elmúlt hónapok alatt
a sebesültjeit gondozta, de óhatatlanul is Olemet kereste
mögötte, a folyóparton gyülekező arcok között. A mágiája
nélkül nem volt könnyű dolga. – Várjon, ne... – Vallencian alig
lassított le, amikor odaért hozzá, aztán átölelte, és szabályosan
felemelte a földről. Vlora fájdalmában a szájába harapott,
mosolyt erőltetett az arcára, és finoman megpaskolta a férfi
karját.
Vallencian letette, de a kezét továbbra is a vállán tartotta,
akár egy szülő, aki egy év után először látja a gyerekét.
– Jól van?
– Alakulok, igen.
– Elismerem, nézett már ki jobban.
– Két hónappal ezelőtt pedig rosszabbul. – A férfi nyers
törődése valamiért őszinte mosolyt csalt az arcára.
– De azt már maga mögött hagyta. Erősebb és bölcsebb lett. –
Meglapogatta Vlora vállát, amivel majdnem ledöntötte a lábáról.
– Alig várom, hogy halljam, mi minden történt. Ragaszkodom
hozzá, hogy miután kirúgtuk a danízokat Szárazpartról,
vendégül láthassam a város környéki házamban. Gondoskodom
majd ételről, italról és táncosokról. Mindenből a legjobbat kapja!
– Vadul széttárta a karját, majdnem arcul csapva közben a
hátrahajoló Vlorát.
– Nem biztos, hogy olyan sokáig maradunk. És amikor
legutóbb vendégül látott egy házában, nem voltak benne
bútorok.
Vallencian ezen elgondolkodott.
– Majd szerzek. Az ön kedvéért.
– Ha még mindig a városban leszek – ígérte Vlora.
 – Helyes. Helyes! Na most, három napja nem ittam egy korty
whiskyt sem. Hol találok egy kis piát?
Vlora már nyitotta a száját, hogy áldásával a szállásmester
felé irányítsa, de a torkán akadtak a szavak, amikor meglátta
Olemet. Vallencian mögött bukkant fel, mintegy varázsszóra, és
némán állt ott a háta mögött összekulcsolt kézzel. Vlora csak
bámulta őt, és közben az érzelmek oly vadul kavarogtak benne,
hogy felfogni sem tudta azokat. A megkönnyebbülésből
bűntudat lett, abból szorongás, abból pedig ismét
megkönnyebbülés. A férfi arcát tanulmányozta. Kicsit hosszabb
lett a haja, és kinőtt a szakálla. Nem viselte az egyenruháját.
Vonásai békések voltak.
– Vallencian – mondta Vlora gyorsan. – Hadd mutassam be
önnek Borbador mágust és Nila Kiváltságost. – Vlora Bo felé
fordult, aki a zubbonyát gombolgatva közeledett feléjük. –
Borbador, ez itt az én kedves barátom, a Jégbáró. Barátkozzatok
össze. – Szinte belelökte Vallenciant Bo karjába, aztán
visszafordult Olem felé.
Hatlépésnyi távolságból nézték egymást. Vlora a benne
kavargó érzelmi viharral küszködött. Bár Olem egyáltalán nem
tűnt idősebbnek, úgy érezte, mintha évek óta nem látta volna.
– Asszonyom – törte meg a csendet Olem. Levette a kalapját.
– Olem ezredes szolgálatra jelentkezik. Hoztam önnek
harminchét dereglyét és négyszáznyolcvankilenc kipihent
katonát. Valamint némi extra ellátmányt Lindet kancellár
asszony kegyéből. Elnézést, amiért nem viselem az
egyenruhámat. Azt hiszem, a flottánál hagytam.
Vlora tett felé két lépést.
– Sajnálom – suttogta.
 – He? – Olem egy ujjával a füle mögött hajolt közelebb
hozzá.
– Azt mondtam, sajnálom.
– Á, igen. Csak biztos akartam lenni benne, hogy jól
hallottam.
– De kis gonosz vagy.
Olem csücsörített, szája széle felfelé kunkorodott.
– Jobban érzed magad?
– Lassanként.
– Bocs, hogy így elviharzottam. Egy nagybácsim mondogatta
mindig, hogy jobb lesétálni a dühöt, mint kiereszteni. És, hát, jó
hosszú sétát kellett tennem.
Vlora odalépett hozzá, és lassan, bátortalanul megfogta Olem
kezét. A férfi minden figyelmeztetés nélkül az ölelésébe vonta.
Vlora átkarolta, teljes erejével megszorította, arcát a
mellkasának nyomta. Jó ideig így maradtak. Aztán Vlora végül
vett egy nagy levegőt, és elengedte Olemet. Hátrébb lépett, majd
szárazra törölte a szemét.
– Hiányoztál.
– Te is nekem. Csak egy részét hallottam a történteknek, de
lefogadom, hogy nem unatkoztál.
– Így is lehet mondani.
Olem elővett egy cigarettát a mellzsebéből meg egy gyufát a
hajtókájából. Pár másodperc múlva már fehér füstfelhő lebegett
körülötte. Felköhögött, kivette a cigarettát a szájából, majd
odahajolt Vlorához, és megcsókolta. Inkább csak egy kis puszi
volt, de Vlora szíve így is nagyot dobbant. Még a cigarettája
szaga is jobban esett neki, mint a legdrágább kölni.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte a nő.
 – Már megbocsátottam. – Olem nagyot szívott a cigarettába.
– Te és én túl elfoglaltak vagyunk, semhogy haragot tartsunk.
Az egyetlen kérdés az volt, hogy visszajöjjek, vagy se.
– Örülök, hogy visszajöttél.
– Én is. És hoztam egy üzenetet Lindettől.
Vlora lelkesedése kissé lelohadt.
– Ő meg mit akar?
– Azt mondta, tegyük, amit szükségesnek tartunk.
– Nem fog harcolni velünk az istenkőért? – kérdezte
homlokráncolva Vlora.
– Állítása szerint nem. Van egy hatalmas hadserege, amely
szinte teljes egészében újoncokból áll, és nem messze
Szárazparttól nagyon megkeserítik a danízok életét. De nem
hiszem, hogy meg tud nyerni egy elhúzódó háborút, és ő sem
hiszi. A danízok túlságosan tapasztaltak, és jobb a
mágiatámogatottságuk.
– Szóval megkaptuk az engedélyét, hogy berongyoljunk
Szárazpartra, és megsemmisítsük az istenkövet?
– Lényegében igen.
– Ez... egy kicsit kiábrándító.
– Inkább szeretnéd arcul köpni az egész felfordulás
közepette?
– Természetesen.
– Én is – vigyorodott el Olem. – Sajnálatos módon Lindet
realista. Tőle kaptam ezeket a dereglyéket, és megadta az egyik
katonai raktára koordinátáit is. Egyébként nagyon örülök, hogy
itt vagy, mert nem szívesen vonszoltam volna át a szárazföldön
ennyi anyagot. – Megszorította a kezét, és a tábor felé nézett. –
Azok lövések?
 – Elterelő hadművelet. A lovasságunk távol tartja tőlünk a
danízokat, hogy ne lássák, mire készülök.
– Hányan vannak a danízok?
– Három teljes hadsereg, de az egyikük tábornoka attól tart,
hogy el fogják árulni, ezért nem támad majd meg minket.
– Hiszel neki?
– Nem számít.
Olem felvonta a szemöldökét.
– Hogy érted, hogy nem számít?
Vlora végigmutatott a folyón.
– Látod azt a ködöt?
– Egy mágikus ködöt látok. Mit rejtegetsz benne?
– Nagyjából négyszáz hajót. Nem fogunk megküzdeni
ezekkel a seggfejekkel. Egyenesen a városba megyünk.
Olem füttyentett egyet.
– Ez nagyon veszélyesen hangzik.
– Veszélyes is lesz. De a te hajóiddal együtt már az egész
hadsereget el tudjuk szállítani... a lovasságot leszámítva. Ők
majd fedeznek minket, aztán utánunk vágtatnak a folyó mentén.
Azt akarom, hogy Sedial csak akkor szerezzen tudomást rólunk,
amikor már lecsaptunk rá. – Vlora vett egy nagy levegőt, és
várta Olem ellenvetéseit. Elvégre mindig ő volt a lelkiismerete.
Ha túl kockázatosnak ítéli meg ezt a manővert, a szemébe fogja
mondani.
Ehelyett kisimított egy tincset Vlora arcából.
– Hallom, nem voltál önmagad.
– Valóban nem. Egy darabig.
– Na, ez már az én hölgyem. Örülök, hogy újra formában
vagy. Remélhetem, hogy nálad van az egyik tartalék
egyenruhám? Ha be fogunk rontani Szárazpartra, illene
tisztességesen felöltöznöm.
 57. FEJEZET

Michelt magával sodorta Ichtracia dühöngése. A fennsík

alatti katakombák alagútlabirintusában kanyarogtak, útjukat az
Ichtracia kesztyűs kezén pislákoló lángok világították meg.
Michel teljesen elveszítette az időérzékét odalent, de mire végre
kijutottak Szárazpart utcáira, a nap már felkelt a keleti
horizonton.
Először azt hitte, elkéstek, de nem érzett füstszagot, és
Ichtracia sem adta jelét, hogy a Mélység mágiatámadás alatt
állna. Aztán felmerült benne, hogy valami egészen más történik,
és hamarosan a saját szemével láthatta, hogy pontosan mi is.
Katonák egész századai masíroztak fel a fennsíkra. Sisakjaik
és mellvértjeik úgy csillogtak a reggeli fényben, hogy
elvakították Michelt, ahogy Ichtraciával egyik sikátortól a
másikig suhantak. Mintegy válaszul az utcákon masírozó
katonáknak, hatalmas barikádok állták el az útjukat. Palók ezrei
vonultak ki bunkósbotokkal, kardokkal, mordályokkal és bármi
egyéb fegyverrel, amire rá tudták tenni a kezüket. Tegnap éjjel
sokuk még valószínűleg az utcákon tombolt és fosztogatott.
Most a katonákra üvöltöztek, akik hiába is szólították fel őket a
távozásra. Zsindelyeket hajigáltak a tetőkről, és utcaköveket
téptek fel muníciónak.
Az erőszak nem csak készült elszabadulni. Már elszabadult.
Michel egy zászlóaljnyi daníz mögött lépett ki az utcára. A
katonák mind az emeleti ablakokból kiabáló palo partizánokra
koncentráltak. Rémülten figyelte a parancsnokot, aki szemmel
láthatóan azt fontolgatta, hogy visszavonulást vagy támadást
vezényeljen-e. Michel eleget tudott a felkelésekről, hogy biztos
lehessen benne, ezek a partizánok estére mind halottak lesznek.
Ichtracia mögötte bukdácsolt ki a sikátorból, és rögtön
felemelt kézzel fordult a katonák felé. Michel odalépett hozzá,
és elkapta a karját.
– Egyelőre nem lesz bajuk – mondta. – Ha megakadályoztuk,
hogy a Kiváltságosok elpusztítsák a Mélységet, és még életben
leszünk, majd visszajövünk segíteni.
A nő csak egy pillanatig habozott, aztán leeresztette a kezét,
és elszántan biccentett. Michel elborzadt a gondolatra, hogy
Ichtraciát csak egy paraszthajszál választotta el attól, hogy a saját
honfitársaira támadjon – amiről pedig azt mondta, hogy
mindenáron el fogja kerülni. Michel a következő sikátor felé
vonszolta, aztán további utcákon mentek végig, és átvágtak egy
épületen, amivel a barikádok mögé kerültek.
Amikor már Zöldtűzmély peremén jártak, Ichtracia hirtelen
megtorpant, és felemelte a kezét. Michel megdermedve nézte,
ahogy felszegett fejjel szaglászik a levegőbe, akár egy vadászó
véreb. Mintha egy örökkévalóságig lett volna ebben a pózban,
mire így szólt:
– Itt vannak.
 – A Kiváltságosok?
– Igen. Hárman vannak, és még csak meg sem próbálnak
rejtve maradni. – Fintorogva mutatott a falra, majd kicsit balra,
azután onnan még inkább balra. – Ott, ott és ott.
– Ismered őket?
– Minden bizonnyal. A társaságunk hatalmas, de azért nem
annyira hatalmas.
Michel elnézte az arcát, és azon tűnődött, meghátrál-e a
társai megtámadásának gondolatától. Látta, hogy érzelmek
kavalkádja rángatja a vonásait, és elárulja pillanatnyi
gyengeségét, mielőtt tekintetébe ismét elszántság költözik.
– Nem számít, kik azok – folytatta. – Ártatlan embereket
jöttek lemészárolni.
Lassan és óvatosan, a fejét lehúzva lépett ki a sikátorból.
Michel követte őt a következő rejtekhelyükre – egy felfordított
kocsi mögé az út szélén –, ahol Ichtracia ismét felemelte a kezét,
és ránézett. Bár vonásai hűvösséget és közönyt tükröztek,
Michel meglepve látta, hogy könnyek csurognak végig az arcán.
– Ichtracia?
A nő hirtelen a kesztyűs kezébe vette Michel arcát.
– Kezdettől fogva kedveltelek, Michel. Megnevettettél, aztán
felébresztetted a lelkiismeretemet. Köszönöm.
– Kezd elegem lenni abból, hogy az emberek megköszönik
nekem, hogy végzem a munkámat – válaszolta Michel erőltetett
hencegéssel. A gyomra közben egyetlen hatalmas görcsbe
rándult. – Nem kell megköszönnöd semmit. Csak maradj
életben.
– Attól tartok, az nehéz lesz. Ők hárman vannak, én meg
egyedül.
 – Ruhaujjával törölte le az arcát. – Nem lenne szabad
megríkatnod egy Kiváltságost, Michel.
– Meg tudjuk csinálni – harapott az ajkába Michel.
– Nem. Én tudom megcsinálni. Te most elrejtőzöl. Ezúttal
nem te vagy a főnök, édes. Hanem én. Menj, keresd meg Jinielt.
Segíts neki a szervezésben. – Egyetlen további szó nélkül rontott
ki a rejtekhelyükről, és teljes erőből futni kezdett.
Michel utána akart kiáltani, de a torkán akadtak a szavak.
Ichtracia hamarosan eltűnt, ő pedig egyedül maradt a
sikátorban, amely mintha az egész forrongó város utolsó
nyugodt helye lett volna. Hátranézett kelet felé, ahonnan már
hallatszott a muskétatűz és a sikoltozás. Délen a felkelők
ordítoztak – és a katonák, akiket a leverésükre küldtek oda.
A katakombák csak pár utcányira voltak. Ott talán
viszonylagos biztonságban lehetne – hacsak Ichtracia és a társai
összecsapásától össze nem omlik az egész fennsík. Csikorgó
fogakkal lépett ki a rejtekhelyéről. Ichtracia nem magányos
halált érdemelt.
Végigfutott az utcán, merőlegesen arra a sikátorra, amelyben
Ichtracia eltűnt. Egy robbanás döreje majdnem ledöntötte a
lábáról, mire megtorpant, és a Mélység felé nézett, ahol
füstfelhő emelkedett a magasba a legközelebbi épületek fölött.
De nem a Mélységből. Hanem a pereméről. A füstöt
villámcsapás világította be, majd egy szívfacsaró hang
hallatszott, mintha csak a világ legnagyobb ablaküvege tört
volna össze. Még több füst tört az ég felé.
Megtett még háromutcányi távolságot, majd bevágott egy
jobbján húzódó sikátorba. Tovább dühöngött a közelben a
mágikus kakofónia – még a fogsora és a keze is beleremegett.
Mindenki, akinek van egy kis esze, az ellenkező irányba futott
volna.
Egy keskeny utcába jutott, amely bizonytalanul követte a
perem kanyarulatát, és megállt, hogy felmérje a terepet.
Távolabb, a perem görbületénél meglátta Ichtraciát, épp
amikor egy égből kiváló tűzgolyó csapódott belé. Michel
döbbenetére csuklója egyetlen rándulásával magába szívta a
mágiát, és a haja szála sem görbült. A perem egy része hirtelen
beomlott, por robbant fel a levegőbe. Michel észrevette az első
Kiváltságost – a nő éppen időben rugaszkodott el a dőlő
földtömegről a biztos talajra, majd újabb tűzgolyók jelentek meg
a feje fölött, hogy aztán kilőjenek Ichtracia felé.
Michel a második és a harmadik Kiváltságost kereste, és meg
is találta őket: mindketten közte és a csatatér között álltak. A
második Kiváltságos látható zavarodottsággal figyelte a
küzdelmet, kesztyűs kezét a szájára tapasztotta. A harmadik alig
kéttucatnyi lépésre állt Micheltől. Közönyösen szemlélte a
harcot, majd elfordult, és lenézett a Mélységre. Pár másodperc
múlva felemelte a kezét, mire a Mélység egyik legmagasabb
épületét elnyelték a lángok.
Michel a Kiváltságos felé lopakodott, és egyszerre igyekezett
szemmel tartani Ichtracia párbaját meg az előtte lévő varázslót.
A Mélységben újabb tűz lángolt fel, aztán még egy. A
Kiváltságos elégedetten mosolygott. Ha észre is vette Michelt a
szeme sarkából, nem mutatta jelét. Michel elővette a zsebéből a
bokszerét.
Hirtelen éles sikoly hasított át a reggeli levegőn egy újabb
robbanás kíséretében. A Kiváltságos Ichtracia párbaja felé
fordult. Ichtracia széles, vágó gesztussal csapta le a karját. Az
ellenfele megtántorodott, ismét felsikoltott, aztán összerogyott.
A Michelhez legközelebbi Kiváltságos bosszúsan felsóhajtott,
és felemelt kézzel Ichtracia felé fordult.
– Hé! – kiáltott rá Michel, ahogy nekirontott.
A Kiváltságos még meg sem pördült, Michel máris a veséjébe
könyökölt, mire a mágus fájdalmas nyögéssel lerepült a
peremről. Csattanások hallatszottak. Michel megkapaszkodott
egy korlátban, és lepillantott a mélybe, ahol törött zsindelyeket
és egy leszakadt ereszcsatornát látott. A Kiváltságos testét
viszont nem. Michel a korlátot szorongatva igyekezett
lehiggadni, aztán amikor megfordult, látta, hogy a második
Kiváltságos őt bámulja.
Michel tekintete elsiklott mellette Ichtracia felé, majd
tovább, egy másik alakra, aki a nő válla fölött emelkedett ki a
peremből, és éppen felvette fehér, rúnás kesztyűjét.
Egy negyedik Kiváltságos.
– Vigyázz! – kiáltotta Michel.
– Mondtam, hogy menekülj! – kiáltott vissza Ichtracia.
Meglendítette felé a kezét, mire Michel a levegőbe emelkedett,
és háromemeletes épületek fölött pörgött tova. Utoljára akkor
látta Ichtraciát, amikor kiült az arcára a meglepetés a nyakába
zúduló tűz és szikla gigászi robbanásától. Michel gyorsan, de
egyenletesen repült egy nyilvánvalóan irányított buborékban,
mielőtt az eloszlott volna. Az utolsó három méteren már zuhant,
és épphogy enyhíteni tudta a becsapódást háromujjú kezével. Az
egész bal oldalába éles fájdalom nyilallt.
Hosszú másodpercekig hevert így, mielőtt a gondolat, hogy
Ichtraciát felemészti a mágia, ismét mozgásra késztette. Tett egy
lépést, majd még egyet, rákényszerítve testére az akaratát,
mígnem egy láthatatlan erő hátrataszította. Minden levegő
kiszakadt a tüdejéből, és nekicsapódott egy ház oldalának, a
következő pillanatban pedig hangos morajlás támadt.
Porzuhatag és lángoszlop forrt egybe fojtogatóan, aztán egyszer
csak ismét tudott lélegezni.
Mozdulatlanul feküdt, és a porfelhőbe hunyorgott. Amikor
eléggé eloszlott, végre meglátta, mi van mögötte... semmi.
Minden épület eltűnt, ami közte és a perem között állt, csak
szétrepült törmelék maradt utánuk. Még a szerencsétlen
bámészkodók holttesteit is alig lehetett felismerni a káoszban, és
Michel mindössze pár másodpercnyi pásztázás után
megbizonyosodott róla, hogy Ichtracia eltűnt.
 58. FEJEZET

Styke a szobájába vezető folyosón ült, és miközben lovakat

faragott a lámpásfénynél, az alvó város távoli zajait hallgatta.
Tapasztalata szerint Talunlika rendkívül csendes volt sötétedés
után, még a nappali zavargások ellenére is. De ez nem jelentette
azt, hogy néma lett volna: hallotta a szállítókocsik robaját, a
járőröző városi őrök masírozását, a kutyák ugatását és a birtok
falait nyaldosó hullámok csobbanását. Az álmatlanság óráiban
megnyugtatónak találta ezeket a zajokat, akárcsak a birtok
békéjét.
Befejezte az egyik lovat, de azért feltartotta a lámpás fényébe,
hogy itt-ott kicsit még finomítson rajta, aztán letette, és nekiállt
a következő fadarab kifaragásának. Már majdnem végzett az
egész szettel. A faragásnak hála le tudta foglalni a kezét,
miközben azt tervezgette, hogyan juttassa Ka-poelt az istenkő
közelébe.
Etzi tartott a konfliktus elmérgesedésétől és az erőszak
elszabadulásától. Styke szomjazta. Késtartó keze folyton
megrándult, és tegnap este hosszú órákat töltött az istállóban a
lándzsások lovainak ápolgatásával, csak hogy lekösse magát.
Másra se vágyott, mint hogy ismét nyeregbe pattanjon,
előreszegezze a lándzsáját, és nekirontson az ellenségnek.
De vissza kellett fognia magát. Itt most vendég volt. Ka-poel
és Celine a védelme alatt álltak, ő pedig Etzi védelme alatt állt.
Nem érzett bűntudatot a tegnapi utcai támadás miatt, de tudta,
hogy akár Ji-Patten megölésére is lehetett válasz, és hogy a
továbbiakban nem kellene személyesen hozzájárulnia a helyzet
súlyosbodásához. Nem kellene visszaélnie Etzi
vendégszeretetével.
Valaki megköszörülte a torkát, mire Styke abbahagyta a
faragást, és egy éjféli sétán lévő Etzire vagy Maetlére számítva
nézett fel. Ehelyett egy daníz utazóköpenybe burkolózó alakot
látott lazán a folyosó végi falnak támaszkodni, mintha már
percek óta figyelte volna Styke-ot.
– Sakál? – kérdezte óvatosan.
A palo harcos lehajtotta köpenyének csuklyáját, majd
belépett a lámpás fénykörébe, és úgy ült le Styke mellé, mintha
csak véletlenül akadtak volna össze a parkban vagy az utcán.
Sakál jelentősen viharvertebbnek tűnt, mint kilenc nappal
korábban: arca sötétebbé, haja vörösebbé vált. Talán csak a
ruházat tette, de furcsamód egészen daníznak tűnt, mintha
magába szívta volna a nép energiáját.
– Nem sietted el – horkant fel Styke.
– Bocs. Tovább tartott megtalálnom Ibanát, mint sejtettem. A
szökésem után riadóztatták az őrséget, és hosszabb úton kellett
mennem.
– De végül megtaláltad? – Styke letette a fadarabot, és mohó
várakozással meredt Sakálra.
 – Amikor eltávolodtam az istenkőtől, már csak el kellett
kerülnöm a járőröket, és hallgatnom kellett a szellemekre. –
Sakál megkocogtatta a halántékát.
– És?
– A flottánk durván kilencven százaléka biztonságban
megérkezett. Nagyjából egy hónappal ezelőtt szálltak partra a
találkozási ponton. Ahogy Orz említette, a találkozási pont elég
mélyen van a mocsárban, így nem fedezték fel őket. A danízok
szeretik hangoztatni, hogy megszelídítették a Csorba Ingoványt,
de valójában csak a főút körüli szakaszt tisztították meg. Minden
más... – Sakál megvonta a vállát. – Senki sem megy olyan mélyre
a mocsárban, és Ibana rohadtul óvatos volt. Még a flottát is
menesztette, nehogy valaki észrevegye őket a tengerről.
Styke szeme elkerekedett.
– Menesztette a flottát? Most viccelsz.
– Ibana biztos benne, hogy ha elvégeztük a feladatunkat,
tudunk majd új flottát szerezni magunknak.
– Van bármi fogalma róla, mennyire ráfáztunk a
térképekkel? – Styke a körülöttük lévő városra intett.
– Valamelyest – válaszolta vonakodva Sakál. – A palóinkat
küldte ki felderítőknek, remélve, hogy be tudnak olvadni.
Vadásztak is, hogy tartalékolhassák a készletet, és távol tartották
magukat az utaktól. Néhány katonát és lovat elragadott a
mocsár, de összességében jobb hangulatban vannak, mint amire
számítottam. Egyelőre nem fedezték fel őket.
– Felvilágosítottad őket a helyzetünkről?
– Igen. Ibana nem fogadta valami boldogan a híreket.
– Azt el tudom képzelni.
– De örült, hogy élsz. Jól leplezte, de én láttam rajta.
 – Hogy érted, hogy „jól leplezte”?
– Hosszan emlegette a nevedet válogatott szitkok közepette.
Az az érzésem támadt, hogy megbánta a flotta menesztését, és
ha időben kapcsol, mostanra valószínűleg visszahajózott volna
Fatrasztába. – Sakál elhallgatott, de Styke látta rajta, hogy még
mondani akar valamit.
– Bökd ki.
– Nosss – húzta el a szót Sakál. – Fogynak a készleteik. Most,
hogy Ibana tudja, élsz, és tudja, hol van Talunlika, le akarja
rohanni a várost.
Styke gyomra összehúzódott. Teljesülni fog a kívánsága, hogy
végre történjen valami.
– Mikor?
– Már készülődött, mire eljöttem.
– Az mikor volt?
– Két napja.
– Rohadt életbe – fakadt ki Styke, és úgy kellett visszafognia
magát, nehogy áthajítsa a faragókését a folyosón. – Vissza kell
fognia magát.
Sedial pribékjei még mindig bebörtönözve tartják a
lándzsásokat. Amint rájönnek, hogy van itt egy hadseregünk,
mindnyájukat kivégzik.
– Meséltem neki Zakről. Azt mondta, elfogadható veszteség.
Styke hátán felállt a szőr.
– Mégis honnan tudsz Zakről? Már két napja elhagytad a
várost, amikor kivégezték.
Sakál ismét megkocogtatta a halántékát. Azok az istenverte
szellemek.
Styke szitkokat szórt.
 – Hát engem is meg akar öletni?
– Abból indul ki, hogy biztonságban vagy.
– A nagy francokat vagyok biztonságban. Etzi eddig kiállt
értünk, de kétlem, hogy Ka-poel meg én szívesen látott
vendégek leszünk, ha egyszer tudomást szereznek a partjukon
állomásozó külföldi hadseregről.
Sakál tehetetlenül tárta szét a karját.
– Ibanának elfogyott a türelme.
– Hát nincs mit tenni. A rohadt életbe is, pedig kettőnk közül
elvileg ő az óvatos. – Styke dühödten piszkálta hüvelykujjával a
lándzsás gyűrűjét. Valószínűleg örülnie kellene, hogy az Örült
Lándzsások eljönnek érte, de a városban uralkodó káosz
kiszámíthatatlan volt. Lehet, hogy Talunlika összeomlik a
külföldi hadsereg felbukkanásától, mely esetben könnyedén
lerohanhatják és eltiporhatják a városi őrséget. Vagy lehet, hogy
a megjelenésükkel egyesítik a danízokat a közös ellenséggel
szemben. Styke hajlandó lett volna fogadni az utóbbira.
– Jól van – sóhajtott fel. – Mondom, mit fogunk tenni. Menj
vissza Ibanához, amilyen gyorsan csak tudsz. Ha odaérsz,
mielőtt elhagyná a rejtekhelyét, mondd meg neki, hogy
maradjon, ahol van... ez az én közvetlen parancsom. Ha nem...
nos, meg kell akadályoznod, hogy belovagoljon a városba.
Csábító célpont lesz neki, de kell még néhány nap, hogy
kijuthassunk innen a többiekkel együtt. Mondd meg neki, hogy
álljon meg hat kilométerre a várostól, és ott várja a parancsomat.
Ha két napon belül nem hall felőlem, felgyújthatja a várost.
– Hat kilométer, két nap – biccentett Sakál. – Sietek, ahogy
tudok.
– Helyes. Indulj.
 Sakál éppolyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megjelent. Styke
csak annyit hallott, hogy valaki átcsusszan a birtok falán, semmi
többet. Percekig hallgatózott, aztán gondterhelten felkapta a
fadarabját. Most már esélye sem lesz aludni, hacsak le nem tud
nyugodni egy kicsit – az agya zakatolt, a szíve harcra szomjazott,
de a gondolatai óvatosak maradtak.
Harcos volt, nem stratéga. Millió dolog sülhet el rosszul
Ibana megérkezéséig. Ellenállt a késztetésnek, hogy most rögtön
menekülőre fogja – hogy felnyergelje a lovát, felkapja Ka-poelt
meg Celine-t, és Sakál nyomában elvágtasson a városból. Nem a
szökés kockázata izgatta: esze ágában sem volt hagyni, hogy
Markus, Sunin és a többiek egy daníz börtönben haljanak meg.
Végül eldobta a fadarabot, és feltápászkodott.
Két napja beszélt utoljára Orzzal. A sárkányember egy kis
szobában lábadozott, Maetle gyengélkedője mellett, és a
birtokon terjedő pletykák szerint lenyűgöző sebességgel
gyógyult. Tegnap már látták a saját lábán sétálni – igaz, lassan.
Sajnos Styke most nem elégedhetett meg a „sétálással”.
Felkereste Orz szobáját, halkan bekopogott, majd belépett az
ajtón. Elég szűkös kis zugba jutott. Mint a birtok minden
épületét, ezt is úgy tervezték, hogy minél kevesebb helyet
foglaljon. Styke már azzal a kiságy mellé került, hogy átlépte a
küszöböt.
Valami a combja belső hajlatának nyomódott. Végigfutott a
hátán a hideg.
– Styke vagyok – mondta.
– Tudhattam volna – válaszolta Orz. – A császárnak
nincsenek ekkora árnyékot vető orgyilkosai. – Orz hangja
gyenge volt, suttogásnál alig erősebb. Eltette a kését. – Híreid
vannak?
Styke leguggolt Orz mellé. A sárkányember nem próbált
felülni, fekvő pozícióból nézett fel rá. Styke óhatatlanul is azon
tűnődött, hogy vajon nem tud, vagy csak nem akar
megmozdulni.
– Miért van az, hogy mindenki előbb tud mindent, mint én?
– Hallottam, hogy valaki átcsusszan a falon, aztán hallottam a
suttogást, aztán hallottam, ahogy az illető visszamászik a falon.
Feltételezem, az az embered volt, aki a felébredésem napján
szökött meg. Sakál, ugye?
– Ez a birtok másik végén történt – mordult fel Styke.
– Nagyon jó a hallásom, és nem tudok aludni, mert Maetle
csak holnap este ad újabb malaadagot.
Styke megkocogtatta a gyűrűjét.
– Igazad van, hírekkel jöttem. Sakál megtalálta Ibanát.
– Ott van, ahol lennie kell?
– Igen, és valami csoda folytán még mindig nem fedezték fel.
De fogynak a készletei, azokkal együtt pedig a türelme is. Nem
kizárt, hogy rögtön azt követően eljött a mocsárból, hogy Sakál
elindult vissza hozzám.
– Tehát a hírek bármikor elérhetik a várost. – Orz hangja
beletörődésről árulkodott.
– Így van.
– Eljönnek értünk. Sedial emberei pont egy ilyen alkalomra
várnak. Tökéletes ürügy.
– Egyetértek.
– Etzi pedig nem fog tudni megvédeni minket, még akkor
sem, ha akar. Még ma éjjel távoznunk kellene.
 Styke feltartotta két ujját, bár nem tudta, Orz látja-e
egyáltalán.
– Először is, nem vagyok biztos benne, hogy tudsz lovagolni.
Másodszor, nem hagyom ott a lándzsásaimat a börtönben, hogy
megkínozzák és kivégezzék őket.
– Tudok lovagolni. – Orz felült, mintha csak demonstrálni
kívánná az erejét, ám majdnem kiesett az ágyból. Styke elkapta a
vállát.
– Nem hagyom itt őket – ismételte. – Az nem érdekel, ha
feldoblak egy nyeregbe, és hetekkel vetem vissza a
felépülésedet. Túléled. De a többiek... – Styke elhallgatott.
Szinte érezte Orz ellenvetését. Valószínűleg egyetértett
Ibanával: az elfogott katonák elfogadható veszteségnek
számítottak. Ha húsz sehonnai újoncról lenne szó, talán Styke is
erre az álláspontra helyezkedne. De ezek a legrégibb lándzsások,
olyan férfiak és nők, akik már a fatrasztai függetlenségi háború
óta lovagoltak vele, néhányan pedig még annál is régebben. –
Szóljak Etzinek a hadseregről?
Orz egy ideig hallgatott. Styke már kezdte azt hinni, hogy
elbóbiskolt, amikor végül újra megszólalt.
– Etzi mondta, hogy megölted Ji-Pattent.
– Meg.
– Odaadtad neki Ji-Patten egyik kését. Kinek tartogatod a
másikat?
– Markusnak. Zak testvérének.
Újabb hosszú szünet.
– Szerettem volna magam megölni őt.
– Nem tisztességes harc volt.
– Etzi ezt is mondta. – Orz habozott. – Valamit tudnod kell.
 – Mit?
– Etzi terveket forral. Neked nem említett terveket.
Styke mélyet sóhajtott.
– És?
– Lehetőséget lát Ka-poelban. Sok időt tölt vele mostanában.
– Nekem erről senki sem szólt – ráncolta a homlokát Styke.
– Nem sok köze van hozzád, annál több Ka-poelhoz.
– Ka-poelt az én gondjaimra bízták. – Styke kezdett
bedühödni és kissé összezavarodni. Egyszer sem látta beszélni
kettejüket, ami azt jelenti, hogy tudatosan a háta mögött
csinálták. Mi más okuk lehetne erre, ha nem az árulás?
– Ez tőled független – ismételte meg Orz, mintha csak
olvasott volna Styke gondolataiban. – Épp elég bajod van így is,
Ka-poel ezért nem akart terhelni vele.
– Miben mesterkednek?
– Nem tudom pontosan.
– Akkor miért hoztad fel egyáltalán? – Styke legszívesebben
torkon ragadta volna a sárkányembert.
– Hogy figyelmeztesselek – válaszolta Orz. – Etzi fel akarja
használni Ka-poelt a politikai játékaihoz. Rájött a kilétére, és
több szövetségese előtt is felfedte a jelenlétét.
Styke úgy érezte magát, mintha leöntötték volna egy vödör
jeges vízzel.
– És Ka-poel ebbe belement?
– Kellett egy kis idő, hogy Etzi meggyőzze. Ka-poel semmit
sem akar jobban, mint elpusztítani az istenkövet, és visszatérni
Fatrasztába. Etzi viszont Sedial ellenpontjaként akarja használni.
Ka-poelnek megvan hozzá az ereje és a születési előjoga is. Csak
el kell fogadnia.
 – És bele kell ütnie az orrát a daníz belpolitikába. Amint
Sedial rájön, hogy Ka-poel itt van, sárkányembereket küld érte.
– Etzi óvatosan járt el – védte a fivérét Orz.
– Azt rohadtul ajánlom is neki – háborgott Styke. Először
Ibana, most meg Ka-poel. Már egy hónappal ezelőtt kicsúsztak a
kezéből az események, és ami kevés kontrollja még maradt, az
most hirtelen mind köddé vált. Most már nem tehetett mást,
mint hogy kivárja a szökőárat, és reméli, hogy át tudja vészelni.
– Mihez kezdjek mindezzel? – suttogta magában.
Egy pillanatnyi hallgatás után Orz így szólt:
– Ha Ka-poel beleegyezik Etzi és szövetségesei tervébe, talán
védve leszel. Ka-poel felhasználja születési előjogát mint a
császár tanácsadója, megtagadja Ka-Sedialt és a Fatrasztával
vívott háborút, aztán kinevez téged meg a lándzsásokat a
testőrségének. Nem lesz könnyű dolga, de ha sikerül, a város
talán nem végez ki téged azonnal, és nem vezényelnek ki egy
hadsereget Ibana fogadására.
– Ez egy kicsit túl optimistán hangzik – mordult fel Styke.
– Igaz. De néha csak egy kis optimizmus marad az embernek.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ha rosszul sül el a dolog, te
is velem fogsz meghalni? – kérdezte Styke ingerülten.
– Nagyon is.
– Jó. Ezt tisztázni akartam. – Csupa negatív érzelem
kavargott benne. A harci vágy és a bizonytalanság miatti düh
alatt ott örvénylett a félelem... felrobbanni készült körülötte a
világ, és nyilván Celine is ott lesz a detonáció kellős közepén.
Etzi Háztartása szintén, és bár nem akarta beismerni magának,
de értük is aggódott. Etzi tegnap megmutatta, milyen ember is
valójában, amikor a saját katonái élete árán is védelmezte Styke-
ot. Gondos, hűséges házigazdája volt, ez a város meg hamarosan
rájön, hogy egy ellenséges tisztnek nyújtott menedéket. Ebből
semmiképp nem fogja tudni kidumálni magát.
És ez egyáltalán nem tetszett Styke-nak.
– Meg kellene próbálnod aludni – mondta halkan Orz.
– Na persze. – Styke felállt, és az ajtó felé fordult.
– Akkor mit fogsz tenni?
– Ez az egész politika túl magas nekem, úgyhogy a magam
módján látok hozzá a készülődéshez: megélesítem a késemet, és
kifényesítem a páncélomat.
 59. FEJEZET

Vlora mélységes nyugtalansággal ébredt, és hosszú

másodpercekig feküdt a sötétben, hallgatva a nyikorgó fát meg a
csobogó vizet, mire eszébe jutott, hol van: egy hajó rakterében, a
készleteiket tartalmazó hordók és ládák között.
Megnyugvásképpen nagyokat lélegzett, ahogy az alvás
zavarodottsága lassan eloszlott a fejében. Barátok között,
gyorsan, határozott terv szerint utazott. Még mindig ő Lady
Vlora Flint, az egykori lőpormágus és a jelenlegi katonai
parancsnok.
De ezektől az egyszerű igazságoktól csak egy árnyalatnyit
érezte jobban magát. Valami nem stimmelt, és nem igazán tudta
megfogalmazni, hogy mi.
Halkan felszisszent, és megfordult, hogy megtapogassa a
mellette lévő hálózsákot. Üresnek és hidegnek találta, jó ideje
nem feküdt benne senki. De ott volt. Olem visszatért. Nagyokat
sóhajtott, majd feltápászkodott, és egy takarót terített a vállára.
Szinte kétrét görnyedve, csupán a kezével tájékozódva jutott fel
a raktérből a fedélzetre.
 Odafent halkan horkoltak a testőrei és a pihenő evezősök,
akik napi tizenhat órában hajtották előre a hajót a Hadshaw-n.
Mivel ez szolgált Vlora személyes szállítóeszközeként, kevésbé
tömték meg emberekkel, mint a flotta többi hajóját, így át tudott
jutni az alvó testek között anélkül, hogy bárkit is felébresztett
volna. A tatba tartott, ahol egy fejmagasságba akasztott lámpás
világította meg a fedélzetről lábát lógatva ülő alakot. Vlora
bárhol felismerte volna ezt a sziluettet, de a cigarettafüst és a
sötétben csillogó zsarátnok végképp elűzte minden maradék
kétségét.
Különös szorongás tört rá, ahogy leült Olem mellé. Lába
centikkel lógott a vízfelszín fölött.
– Aludnod kellene – szólalt meg halkan a férfi.
– Nem érzem valami jól magam.
– Beteg vagy?
– Nem hiszem. – Vlora a megfelelő szavakat kereste. – A
zsigereimben érzek valamit. Mintha tudnám, hogy valami
rosszul fog elsülni.
– Ez természetes. Egy nagyobb haderőt készülünk
megtámadni a saját erődjében.
– De ez valami más.
– Biztos vagy benne? – Olem kíváncsi pillantást vetett rá.
– Nem tudom. – Vlora mélyen felsóhajtott. Mintha a teste
közölni akart volna vele valamit, de elképzelni sem tudta, hogy
mit. Tehetetlenség és düh járta át. Megpróbálta elhessegetni
mindkettőt. – Hallottunk valamit Delia emberei felől, amióta
elindultunk?
– Nem. A főrendészeknek sikerült szerezniük pár hajót,
úgyhogy tudom, hogy itt vannak valahol.
 – Delia valószínűleg dühöng, amiért egyenesen a danízok
központjába megyünk. Ott kellett volna hagynunk őket.
– Nem mintha sikerült volna.
– Csak remélhetjük, hogy belerondítottunk a Ka-Sedial
tábornokaival kötött alkujába. Na mindegy. Mennyi az idő?
– Három körül járhat.
– Milyen messze vagyunk Szárazparttól?
– Durván harminc kilométerre.
– Olyan közel? – Vlora maga elé képzelte a régió térképét. –
Akkor még tegnap elhagytuk a Szeles folyó csatájának
helyszínét?
– Igen.
– Fel sem tűnt. – Legyintett egyet.
– Túlságosan el voltál foglalva – válaszolta melegen Olem, és
megszorította a kezét.
Az utóbbi pár napot együtt töltötték a hajón. Alig kerültek
egymástól pár tucat lépésnél távolabb, és Vlora különös módon
úgy érezte, mintha Olem sosem ment volna el. Mintha egy
végtagját kapta volna vissza vele, és most azon tűnődött, hogy a
mágia elvesztésével együtt járó veszteségérzetet legalább
részben nem a férfi elvesztése váltotta-e ki. Még mindig maradt
köztük némi távolság – habozások, megosztatlan gondolatok –,
de idővel ez is eltűnik majd.
Akkor viszont miért érzi még mindig ilyen furcsán magát?
– Holnap délután fogunk partra szállni – mondta Vlora. –
Mindenki megkapta a parancsokat?
Olem végignézett a folyón és a flottájuk többtucatnyi
dereglyéjének fényein.
 – Igen. Túl gyorsan haladunk, semhogy a felderítőknek nagy
hasznát vegyük, de az előreküldött lovasok szerint a régió
nagyrészt elhagyatott. Lindet csapatai nagyjából nyolcvan
kilométerre vannak tőlünk nyugatra, így a daníz seregek is oda
összpontosítják az erejüket. Csak néhány kósza utazóval
találkoztunk, de egyébként ez a terület teljesen védtelennek
tűnik.
– Lehetséges, hogy csapdába sétálunk?
Olem felkuncogott.
– Szóval ennyire ideges vagy?
– Komolyan kérdezem!
– Szerintem még Sedial sem számít rá, hogy elosonsz három
hadserege mellett, és mindössze pár nap alatt végigsuhansz a
folyón, hogy belelépj az arcába. Ha meg mégis, akkor
megérdemeljük, hogy kirúgja a fogainkat.
– Ezzel nem nyugtattál meg. – Vlora a tervein és a
vészforgatókönyvein merengett. Nappal, amikor az utazásuk
gyorsaságától megrészegülve nézett végig a hajóraján, úgy
érezte, tökéletesen ura a helyzetnek. Az éj sötétjében azonban,
amikor az élet oly törékenynek, a világ pedig oly hatalmasnak
tetszett, kétségek gyötörték. Mi lesz, ha a tervei hibásak? Mi
lesz, ha a hadserege nem áll készen az előtte álló
megmérettetésre? Mi lesz, ha ő nem áll készen? Mi lesz, ha
Sedialnak több mágia vagy több ember áll a rendelkezésére,
mint hiszi?
– A vezérkar előtt magabiztosan viselkedtem, hogy
meggyőzzem őket a tervem hatékonyságáról – ismerte el Vlora –
, de rettegek, hogy a vesztünkbe hajszolom magunkat.
 – Hm – mordult fel Olem. – Bagatellizáltad a veszélyt, de
nem hiszem, hogy bárkit megvezettél volna. Mind tisztában
vagyunk vele, hogy ez egy tébolyult rohanás vagy a győzelembe,
vagy a halálba. Bo és Nila bizonyosan tisztában vannak vele, és a
vezérkar sem idiótákból áll. Még a katonák is érzik az igazságot.
Vlora megdörzsölte a szemét.
– Lassítanom kellett volna. Egyesével kellett volna
szétkergetnem azt a három hadsereget, és fokozatosan kellett
volna végigmasíroznunk Szárazpartig, eltaposva mindenkit, aki
az utunkba áll. Az adrói módszerrel.
– Egyáltalán nem ez az adrói módszer – nevetett fel Olem.
Vlora összeszűkült szemmel pillantott rá.
– Szerintem nem veszed elég komolyan a dolgot.
– Emlékszel, amikor Tamás átvezetett három dandárt egy
barlangrendszeren, hogy oldalba támadja a Budwiel előtti kez
sereget?
– Igen. És alaposan ráfáztunk.
– Többtucatnyi hasonlóan vakmerő manővert tudnék
felemlegetni Tamás karrierjéből. És a legtöbbjük bevált. Az
adrói módszer lényege az, hogy mindenben mi legyünk a
legjobbak. Kevesebben vagyunk, de az embereink képzettebbek,
jobb felszereléssel harcolnak, és erősebb sorfalat alkotnak. A
minőség fontosabb, mint a mennyiség. Az adrói módszer
pontosan az, hogy lándzsahegyként süvítünk Sedial szíve felé. És
ezt a vezérkar is tudja. És ne feledd, hogy a legtöbbjük ott volt,
amikor megküzdöttünk Kresimirrel. Tudják, mi vár ránk, ha
nem akadályozzuk meg Sedialt annak a kőnek a használatában.
Hisznek az ügyünkben. Hisznek benned.
Vlora Olem vállára hajtotta a fejét.
 – Talán igazad van. Nem kellene ennyit aggodalmaskodnom.
– Az aggodalmaskodással nincs semmi baj. De azt azért nem
lenne szabad hagynod, hogy megakadályozzon az alvásban. Ha
valakinek, hát neked tényleg szükséged van a pihenésre.
– Komolyan mondom, nem az aggódásról van itt szó. Csak...
különös érzésem van. – Megdörzsölte a karját. – Cidris vagyok!
Igen. Ez az egész kikezdte az idegeimet.
Olem metsző pillantást vetett rá a „cidris” szó hallatán. Vlora
nem törődött vele. Semmit sem tehetett azon kívül, hogy
megpróbál aludni egy kicsit. Már elintézett mindent, amit
kellett, a részletekről a tisztjei gondoskodnak majd. Legközelebb
akkor lesz oka izgatottnak lenni, amikor a danízok észreveszik a
hajórajukat.
Végighordozta tekintetét a hajón, el a fedélzeten alvó alakok
fölött, a folyó felé. Valahol a flottában halkan énekelt valaki –
nyilván egy katona, aki nem tudott aludni. Különös érzés volt
egy csata előtti éjszakán hajózni egy folyón, fedélzetet használva
sátor helyett, lámpást tábortűz helyett, és a partot nyaldosó
hullámokat hallgatni az őrszemek kiáltásai helyett. Valahol a
távolban felnyerített egy ló, és Vlora azon tűnődött, milyen útja
lehet a lovasságnak. A folyó mentén, megfeszített tempóban
haladtak, hogy tartani tudják az iramot a flottával, így igencsak
elfáradnak majd, mire Szárazpartra érnek. A jelenlétüknek hála
azonban Vlora megnyugodhatott, hogy nem fogják váratlanul
oldalba támadni a hajóraját.
Olem hirtelen felsuttogott mellette:
– Maradj itt. Mindjárt jövök. – Bement a kabinba, és egy-két
percre egyedül hagyta Vlorát a sötétségben. Amikor visszatért,
egy serleget nyomott a kezébe.
 – Mi ez?
– Egy kis bor. Nem valami különleges, de...
– Ünnepiünk valamit? – Vlora beleszagolt az italba.
Szinte érezte szétterülni Olem arcán az óvatos mosolyt.
– Csak gondoltam, nem árt valami, ami kicsit ellazít.
Vlora felhorkant.
– Bárcsak ellazítana. Még a lőporvakság ellenére sem tudok
berúgni.
– De azért nagyot kortyolt a borból. Már lenyelte, amikor
valami különöset érzett, és az ital belemart a torkába. – Adómra
– szitkozódott. – Ez rettenetes. – A kénes íz makacsul a nyelvére
ragadt, hiába köpködött. – Mi a pokol van...
Elhallgatott, mert delejes feszültség áradt szét a szájában,
ahonnan továbbterjedt a vérébe és az elméjébe, és ismerős, bár
határozottan visszafogott módon élesítette ki az érzékeit. A keze
izgatottan remegni kezdett.
– Lőpor – válaszolta Olem. – Csak egy kanálnyi.
– Gratulálok a bor tönkretételéhez – jegyezte meg Vlora, és
kiürítette a serleget. Igyekezett nem túlságosan elragadtatni
magát, miközben az érzékei egyre jobban kiélesedtek. A távoli
énekszó hangosabbá vált, az éjszaka sötétsége pedig addig
enyhült, mígnem már hunyorgás nélkül is átlátott rajta. Még a
bor szörnyű íze is jellegzetesebbé vált. Az elméje felgyorsult,
hogy fel tudja dolgozni az új információkat. A keze tovább
remegett, az arca kipirult. – Hogy a pokolba... – Olem felé
fordult.
A férfi kíváncsian figyelte.
– Működik?
– Igen.
 Olem rögvest elvigyorodott, majd megkönnyebbülten
felsóhajtott.
– Még jó, máskülönben nagyon pipa lettél volna.
Vlora feltartotta maga elé a kezét. Minimális akaraterővel is
képes volt megszüntetni a remegését. A kimerültsége és a
fájdalmai nem múltak el, de eltávolodtak és elszigetelődtek agya
egy sötét zugában, mintha csak elüldözte volna őket a
lőportransz hirtelen érkezése.
– Honnan tudtad?
– A tested elvonási tünetek jeleit mutatta.
– Nem értem.
– Az a különös érzés, amiről beszéltél. – Olem meglóbálta a
cigarettát Vlora orra alatt. – Hasonlónak hangzott ahhoz, amit
én érzek, ha pár napig nem gyújtok rá. A „cidris” szó vezetett rá.
Cigaretta, mala, kávé. A lőpormágusok ezekre nem reagálnak
úgy, mint a közönséges emberek, de látva, hogy a tested hirtelen
elvonási tünetekkel küszködik, hónapokkal a mágiád elvesztése
után... – A vigyora kiszélesedett. – Na? Milyen?
Vlora óvatosan kinyúlt az érzékeivel. Érezte az összes lőport
a közelben: a hajók rakterében, a katonák szarujában és
becsomagolt tölteteiben. Igyekezett visszafogni az izgatottságát,
és megkísérelt egy objektív öndiagnózist.
– Tompa.
– Hogy értve?
– Hát... nem olyan éles, mint korábban. Nem látok olyan jól a
sötétben, és a hangok sem olyan kivehetők. Talán azért, mert
borral keverted, de azt hiszem, jobb lesz, ha vigyázok.
– Szerintem is. A tested még mindig a gyógyulási fázisban
van.
 Vlorából kiszakadt egy bizonytalan nevetés, melyben
meghallotta a saját megkönnyebbülését. Visszatért a mágiája!
Talán gyengébben, de visszatért. És majd tovább gyógyul. Ismét
mágus lehet belőle.
– Pokoli nehéz lesz visszafognom magam, ha megérkezünk
Szárazpartra.
– Márpedig elvárom, hogy visszafogd magad. Hagyd a munka
dandárját Davdra.
Vlora ökölbe szorította, majd ellazította a kezét, és próbálta
letörölni a mosolyt az arcáról. Hónapok óta először szeretett
volna puszta örömből, nem pedig könnyek közt végződő
kifakadásból szétrobbantani valamit. Kelletlenül ugyan, de
visszafogta az érzékeit. Holnap bőven lesz alkalma tesztelni
őket. És Olemnek igaza volt. Óvatosnak kell lennie. Visszatért
ugyan a mágiája, de lehet, hogy még törékeny. Jobb lesz, ha csak
vészhelyzetben használja.
Odahajolt Olemhez, és gyengéden megcsókolta.
– Köszönöm.
– Előbb-utóbb magad is rájöttél volna. De én jól ismerem ezt
a cidris érzést. – Megtapogatta az orrnyergét. – Ezzel most
végképp felébresztettelek, vagy tudsz még aludni?
– Soha többé nem akarok aludni. – Vlora még egyszer
végignézett a folyón. Az utóbbi pár hónapban a teste az
ellensége volt. Még mindig hegek és gyógyulófélben lévő sebek
borították, de most már izgatottan sóvárgott az akció után.
Fájdalom nélkül tudta mozgatni a karját. A pokolba is, még a
végén képes lesz megint harcolni. Felállt, és lenézett Olemre. –
Lehet, hogy holnap meghalunk.
– Ez mindig benne van a pakliban – erősítette meg a férfi.
 – Visszajössz velem a kabinba?
Olem szívott egy utolsó slukkot a cigarettából, majd
belepöckölte a vízbe, és felállt.
– Mutassa az utat, Lady Flint.
 60. FEJEZET

Styke az Etzi birtoka és a város többi része közötti töltésútra

néző kis őrtoronyban találkozott a háztartásfővel és Ka-poellal.
Mögöttük füst gomolygott a város északnyugati sarkából, a
legközelebbi sugárúton pedig közemberek tömege vonult végig
fegyvereket lóbálva és dühösen kiabálva, épphogy a muskéták lő
távolságán kívül. Utcaköveket és téglákat feszegettek ki a
helyükről, és a közeli boltok ablakainak hajították, a lakók
minden irányba menekültek a közelgő káosz elől.
Innen képtelenség lett volna megmondani, hogy a csőcselék
Sedial csatlósaiból áll-e, vagy épp az ellenük ágáló polgárokból,
vagy mindettől teljesen független randalírozókból.
Mindenesetre a Háztartás védőinek megkönnyebbülésére nem
érdekelte őket a bekötőút vagy a körülfalazott birtok.
Etzi megrendülve bámulta a felfordulást, hangulata a
bánkódás és a düh között ingadozott.
– Sedial azt hitte, képes lesz az irányítása alatt tartani a
csőcseléket – morogta. – De csak mindnyájunkra rászabadította
a poklot. – Mintha csak igazolni akarná a szavait, émelyítő
csattanás hallatszott pár utcányi távolságból. Porfelhő
emelkedett a város egy megüresedett helyén, és Styke csak
feltételezni tudta, hogy a lázongó tömeg egy egész őrtornyot
összeomlasztott.
– Egy csőcseléket senki sem tud az irányítása alatt tartani –
jegyezte meg. Lehúzta a gyűrűjét, és megvakarta az ujját.
– A Nagy Ka ezernyi kilométerre van. Magasról leszarja, mi
történik ebben a városban. – Etzi az öklével a tenyerébe csapott.
– Istenverte barom. – Vett néhány mély levegőt, majd Styke és
Ka-poel felé fordult, végigmérte őket, és végül így szólt: – Orz
azt mondja, szólt neked az alkunkról. – Ka-poelra és magára
mutatott.
– Annyit mondott, hogy igyekszel rávenni Ka-poelt,
csatlakozzon hozzád a politikai arénában.
– Többé-kevésbé.
Styke felvont szemöldökkel pillantott Ka-poelra.
Még nem döntöttem, jelezte a lány.
– Döntened kell – sürgette Etzi. – Ez az ügy kezd teljesen
irányíthatatlanná válni. Dühöngő tömegek járják az utcákat, és
megnehezítik a Háztartások közti kommunikációt. Néhány nap
múlva lehet, hogy teljesen elvágnak minket a külvilágtól, és a
falak mögött fogunk kuporogni, remélve, hogy nem vonjuk
magunkra a csőcselék figyelmét.
– Hol van a városi őrség? – kérdezte Styke.
– A felük csatlakozott a zavargókhoz. – Etzi tehetetlenül
tárta szét a karját. – A többiek visszavonultak a saját
Háztartásukba, hogy segítsenek a rend fenntartásában. Én is
visszahívtam a falakra a saját húsz emberemet. – Elhallgatott, és
úgy bámult Ka-poelra, mintha csak szuggerálná, hogy döntsön
végre, majd összeszorított állkapoccsal visszafordult Styke felé. –
A helyzet innentől csak romlani fog. Állítólag egy hadsereg van
a várostól délre. – Etzi szeme összeszűkült. – A te hadsereged.
Styke nekitámaszkodott a birtok falának, és hűvösen állta
Etzi tekintetét. Ennyit arról, hogy Sakál időben visszajut
Ibanához, és gondoskodik róla, hogy az Örült Lándzsások
észrevétlenek maradjanak.
– Á – válaszolta.
– Á? Ennyi? – Etzi ökölbe szorította a kezét, aztán ellazította,
aztán idegesen járkálni kezdett, de feladta, mert a torony teteje
ehhez túlságosan szűknek bizonyult. – A vendégszeretetemet
élvezted, én pedig voltam olyan udvarias, hogy ne
kérdezősködjek, aztán egyszer csak a tudomásomra jut, hogy
többezres lovasságot hoztál a partjainkra.
Styke előhúzta a kését, és elkezdte kipiszkálni vele a piszkot
a körmei alól.
– Semmiről nem akartál tudni.
– Egy ellenséges hadsereg jelenléte nyilvánvalóan
létszükségletű információ.
– Mennyit tudsz valójában? – kérdezte Styke.
– Orz mindent elmondott. Tudom, hogy elszakadtál a
flottádtól, tudok a vele kötött megállapodásodról, tudok a
hadsereggel kapcsolatos bizonytalanságodról. Azt is tudom,
hogy az istenkövet jöttél elpusztítani.
– A szeme Ka-poelra villant, aki rezzenéstelenül állta a
tekintetét.
Styke mintegy spontán védekező pozícióba helyezkedett, és
gyorsan végignézett az alattuk elterülő udvaron. A falakon
posztoló néhány őrt leszámítva senkit sem látott, aki valamiféle
rajtaütést vagy támadást készíthetne elő ellene. Etzi nem azért
hívta fel ide, hogy csapdába csalja, vagyis nem vált ellenséggé.
Még.
Visszadugta a kését a tokjába, és széttárta a karját.
– És most, hogy mindent tudsz, mit fogsz tenni?
– Normál esetben már itt lenne pár sárkányember és több
tucat városi őr, hogy letartóztasson. Az utolsó üzenet szerint,
amit a szövetségeseim a Testületből küldtek, mindenki gyanítja,
hogy van valami közöd ahhoz a hadsereghez.
– De? – mondta ki Styke a kimondatlan kérdést.
– De... senki sincs olyan állapotban, hogy cselekedjen. Most a
klikkesedés dívik. A tábornokaink és a katonáink többsége
Fatrasztában harcol. A többiek a Háztartásaikkal maradnak, és
bizonyos vagyok benne, hogy azok a Háztartások meghúzzák
magukat a falaik mögött, és remélik, hogy a lovasságod éppúgy
nem tud majd mit kezdeni a káoszba fulladó utcákkal, ahogy a
városi őrség sem.
Styke felhorkant.
– És ha a katonáim úgy döntenek, hogy kardélre hányják a
csőcseléket?
– Pár hadsereg eltiprásával megfélemlíthetsz minket, ha arra
kerül a sor – válaszolta szárazon Etzi. – De ebben a városban
egymillió ember él, akiknek már így is forr a vérük. Komolyan
gondolod, hogy akár a világ legképzettebb lovassága
megszelídíthet egy ekkora tömeget?
Styke felmordult. El kellett ismernie, hogy Etzinek
valószínűleg igaza van. Nem akarta, hogy az Őrült
Lándzsásainak többtucatnyi – vagy talán több száz – dühös
csoportosulással kelljen szembenéznie. Az egyetlen nagy
előnyük az, hogy világos céllal érkeznek ide: bejutni a városba,
megkaparintani az istenövet, időt adni Ka-poelnak, hogy
megsemmisítse... nos, ez most kivitelezhetőnek tűnt.
Bár minél tovább gondolkodott rajta, annál abszurdabbnak
érezte.
– Nem válaszoltál a kérdésemre. Mit fogsz tenni?
Etzi a homlokát ráncolva figyelt egy délről felcsapó
füstfelhőt.
– Engem nem érdekel az istenkő – válaszolta halkan. – Más
Háztartások talán kockáztatják az embereik életét a védelmében,
de én nem. Kijuttatlak a városból téged és Orzot, és onnantól
kezdve nem leszek többé felelős értetek. Aztán pedig segítek
felkészíteni a Háztartástestületet az ellened való harcra.
Styke tudta, hogy mindkettejüknek egyszerűbb lenne, ha itt
és most megpróbálnák megölni egymást. De látta a legyőzöttség
csalódottságát Etzi szemében, és tudta, hogy ő maga sem képes
hidegvérrel a vendéglátója ellen fordulni. Etzi túl jól bánt vele.
– Sehová sem megyek az embereim nélkül.
– Orz figyelmeztetett rá, hogy ezt fogod mondani. – Etzi
homlokán még jobban elmélyültek a ráncok. – Amint a
Háztartásom minden tagja visszatér a városi őrségből, elküldöm
őket, hogy ha kell, erőszakkal hozzák ki a börtönből a
katonáidat, és kísérjék őket ide. Azután... – legyintett egyet. –
Mehettek, amerre láttok.
– Nem veszélyes ez egy kicsit?
– Rendkívül veszélyes. Arra a rövid útra rámehet az egész
napjuk. De ha így vérontás nélkül eltüntethetlek a városból... –
Etzi Ka-poel felé fordult, és hosszú másodpercekig csak bámulta.
Amikor a lány nem szólt semmit, frusztrál tan felsóhajtott, és
lemászott az őrtoronyból.
Styke egy északon, a folyón túl tomboló csőcseléket figyelt.
Mintha kergettek volna valakit, bár ilyen távolságból nem
lehetett biztosan megállapítani.
– Miről beszéltetek Etzivel, mit akar tőled? – kérdezte Styke,
ahogy visszafordult Ka-poel felé, és a kezére nézett.
A lány elfintorodott. Nem akartam a hátad mögött csinálni,
jelezte.
– Nem ezt kérdeztem.
Azt akarják, hogy ártsam bele magam a helyi politikába.
– Ennyi nekem is átjött.
Nagyon mélyen. A császár elé akarnak vinni, hogy átvegyem
Ka-Sedial helyét a legfőbb tanácsadójaként.
Ahogy Orz állította. Styke azon gondolkodott, mit várhat
mindettől Etzi koalíciója. Talán bábként akarják használni Ka-
poelt? Mert ha igen, kellemetlen meglepetésben lesz részük. A
dühöngő tömegeket nézte, és Zak kivégzése járt a fejében. Sedial
ezernyi kilométerről is annyi félelmet plántált az emberekbe,
hogy egy egész város az összeomlás határára sodródott, és
Háztartások sokasága hajlott meg az akarata előtt. Talán Etzi és a
barátai már olyannyira a kétségbeesés peremére sodródtak, hogy
két kézzel kaptak minden szalmaszál után.
– Tudják, hogy ki vagy pontosan?
Ka-poel biccentett.
– És hisznek neked?
Újabb, de kevésbé határozott biccentés. De lehet, hogy ez
nem is számít. Nagy hatalmú csontszemű vagyok, elég erős,
hogy kihívást jelentsek Sedialnak. Más talán nem is érdekli őket.
 – De nem válaszoltál nekik.
Ka-poel habozott.
– Vársz valamire – elmélkedett hangosan Styke.
Biccent és.
– Mire?
Tánielre.
Styke értetlenül ráncolta a homlokát, majd felvonta a
szemöldökét, amikor végre leesett neki. Ka-poel már említette,
hogy Tániel utol akarja érni őket, csak az elmúlt hetekben
megfeledkezett róla.
– Tániel idejön. A városba?
Jelenleg egy gyors hajón tart felénk. Nem fogom az ő tanácsa
nélkül belevetni magamat a daníz politikába.
Styke nyugtalanul felsóhajtott. Tániel önmagában kitett egy
kisebb hadsereget, így a jelenléte óriási megkönnyebbülés lenne.
– Tudod, mikor érkezik?
Ka-poel megrázta a fejét. Napok, legfeljebb egy hét múlva.
Túl sokára, hogy addig csak üljenek a babérjaikon. Styke-nak
azonnal cselekednie kellett. Amint visszakapja a katonáit,
kilovagol a városból, és csatlakozik Ibanához. Akkor majd
megvitatják, hogyan tovább, de gyanította, hogy huszonnégy
órán belül visszajönnek, és átrongyolnak minden útjukba álló
csőcseléken és őrségen. Egyetlen feladatuk van. El kell
végezniük, aztán gyorsan vissza kell vonulniuk.
Azon tűnődött, mekkora nehézséget okozna elrabolni vagy
megölni a császárt, miután betörtek a palotakomplexumba.
Talán pont így tudnának kijutni Danízból.
Ka-poel meg ő egy darabig együtt bámulták a várost.
Hamarosan végigmasírozott a töltésúton egy szakasz városi őr,
akiket az éjjeliőr üdvözölt, majd beengedett. Alig egy órával
később, amikor a délutáni fények fakulni kezdtek, a Háztartás
negyven állig felfegyverzett, páncélos őre vonult vissza a
bekötőúton, hogy visszahozza a börtönből Styke katonáit.
Styke tudta, hogy velük kellene mennie, de Etzi
visszautasította az ajánlatát. Úgy ítélte, a jelenléte csak felhívná
rájuk a csőcselék figyelmét, és alighanem igaza is volt. Ettől
persze Styke nem viselte könnyebben, hogy másvalaki katonái
vívják meg helyette az ő csatáját.
Tovább figyelte az őrtoronyból a várost, még jóval azután is,
hogy Ka-poel már magára hagyta. Celine néha átszaladt az
udvaron, de egyébként nem zavarta meg semmi és senki.
Épp indulni készült az étkezőbe, amikor egy kis lovascsapat
bukkant fel a töltésúton: teljes vágtában érkeztek az utcából, és
csak a kapu előtt lassítottak le. Váltottak pár szót a birtok
megmaradt őreivel, akik aztán odahívták Etzit, ő pedig
kinyittatta velük a kaput.
A csoport három nőből és két férfiből állt. Porosan, tágra
nyílt szemmel ziháltak, kimerítette őket a vágta. Négyük a
Háztartás ruháját viselte, és állig felfegyverkezett, az ötödik
pedig egy politikus összetéveszthetetlen auráját sugározta
magából. Alighanem egy háztartásfő lehetett. Styke mind az öt
lovon vágásokat látott, mintha egy tomboló tömegen kellett
volna átverekedniük magukat az idevezető úton.
Styke lemászott az őrtoronyból, és csatlakozott Etzihez meg a
vendégeihez az udvaron.
A tömör üdvözlések után a csapat vezére Styke-ot méregette.
– Beszélnünk kell – mondta a nő Etzinek remegő hangon.
 – Ben – mutatott Etzi az újonnan érkezőkre –, ez itt Meln-
Sika, az egyik legmegbízhatóbb szövetségesem, és a Sika
Háztartás feje. Magunkra hagynál egy kicsit? Az irodámban
négyszemközt beszélhetünk, Sika.
– Nem. – A nő Styke felé intett. – Hadd hallja a külföldi is.
Lehet, hogy szükségünk lesz rá.
Styke addigra már elindult az étkező felé, de erre
megtorpant, és kíváncsian megfordult. Sika hangját igazi félelem
színezte, és ezt a félelmet nem a csőcselék váltotta ki belőle. Etzi
zavartan nézett Styke-ra, majd Sikára, aztán intett az előbbinek,
hogy jöjjön közelebb.
Sika az ingében turkált, és elővett belőle egy kártyát.
– Ez Ka-Sedial pecsétje – állapította meg Etzi, amikor a
kezébe vette, és kinyitotta. Végigfutott a tekintete az egyetlen
oldalon, és elsápadt. Amikor a papír aljára ért, remegő ujjakkal
kezdte elölről. Végül visszaadta a nőnek. – Irtóparancs? –
suttogta.
– Magától a Nagy Kától – köpte Sika.
– Nem értem – szólt közbe Styke. Alig mondta ki, máris a
helyére kattant valami a fejében: ezekre a rejtélyes parancsokra
utalhatott Ji-Patten a halála éjszakáján.
Etzi és Sika összenéztek.
– Ez még nem minden – folytatta Sika, és Styke felé fordult,
hogy őt is bevonja a beszélgetésbe. – Tegnap éjjel gyülevész
népség tombolt az egyik szövetségesünk, Donnolian Háztartása
előtt. A túlélők elmondása szerint a tömeg az átlagnál jobb
fegyvereket használt, és néhány városi őr is akadt a soraik
között. Azt állították, hogy letartóztatási parancsuk van maga
Donnolian ellen. Még jogi iratokat is tudtak mutatni. Amint
Donnolian kinyitotta a kapukat, a csőcselék berontott, és az
egész Háztartást lemészárolta.
– Donnolian halott? – szisszent fel Etzi.
– Igen. Ugyanez történt két másik Háztartással, és talán még
többel, akikkel még nem sikerült kapcsolatba lépnem. Pár órája
az én kapuim előtt is összegyűlt egy dühös tömeg, de engem
addigra figyelmeztettek, és a katonáim szét tudták kergetni őket.
Ezt – rázta meg az irtóparancsot – az egyik vezetőjüktől vettük
el.
Styke-nak kellett pár másodperc, hogy felfogja a dolog
jelentőségét.
– Amikor azt mondja, hogy ez Sedialtól származik...
– Saját kezűleg írta meg és küldte el Fatrasztából – fejezte be
a mondatot Sika. – Ez a parancs többhetes. Nem értettem, miért
nem lépnek fel a szövetségesei agresszívabban Etzi jogi
huzavonái ellen, de most már tudom, hogy ezért nem. Mert
tudták, hogy hamarosan úgyis megérkezik a megölésünkről
szóló parancs. – Sika hangjából áradt a düh. – A városszerte
tomboló söpredék az irtás álcázására szolgál, hogy ne tudjunk
összefogni.
Styke elvette az irtóparancsot Sika kezéből. Csak mostanság
kezdett megtanulni danízul írni és olvasni, úgyhogy a
bekezdések értelmezhetetlennek bizonyultak számára. De az
oldal nagyját kitevő háztartásnevek listája önmagában is
beszédes volt. Styke látta Sika és Etzi nevét is, valamint tucatnyi
másikat, amelyet korábban már hallott Sedial ellenfeleként
emlegetni.
Etzi odatántorgott a falhoz, és nekirogyott. Styke Sika felé
fordult. "
 – Miért van szükség az irtóparancsra? – kérdezte. – Miért
nem az egyik bábján keresztül adja ki?
– Ezzel teszi legálissá – vicsorogta Sika.
– Mit számít az? Daníz polgárokat öl.
– A Ka azt állítja, hogy az állam ellenségeit pusztítja el.
Persze mindenki, akinek van egy csöpp agya, láthatja, hogy a
saját hatalmát szilárdítja meg. De természetesen nincs mindenki
ezen a listán. Több mint száz semleges Háztartás van. Egy saját
kezével írt parancs hivatalos kormányzati rendeletnek minősül,
vagyis azok a semleges Háztartások kisebb valószínűséggel
vesznek minket a védelmükbe, ha úgy érzik, hogy ők lehetnek a
következők.
– És a császáruk mindezt ölbe tett kézzel nézi?
– Ez a legrosszabb az egészben. – Etzi kissé összeszedte
magát, visszalépett az udvar közepére, és felmutatta a borítékot
Styke-nak. – Az alján lévő aláírás a császáré. Jóváhagyta a
parancsot.
Styke ide-oda hordozta a tekintetét a két háztartásfő között.
Sika arcára ráfagyott a düh, Etzi sokkban ténfergett. De
mindkettejük szemében látta a mélységes félelmet. Rájött, hogy
két olyan embert lát, akik már halottként tekintenek magukra.
Ezért akarta Sika, hogy ő is hallja mindezt.
– A hadseregemet akarja – jelentette ki szárazon.
– Még csak pár háztartásfővel beszéltem – válaszolta halkan
Sika. – De a Nagy Ka elrendelte a halálunkat. Vagy csendben
kimúlunk, vagy harcolunk.
– És ehhez külföldi hadsereget akarsz hívni a városba? –
kérdezte elborzadva Etzi.
 – Köpök erre a városra! – fakadt ki Sika. – Köpök Sedialra, és
köpök a császárra! Ez nem egyszerűen az egyén becsületéről
vagy egy ügy iránti hűségről szól! – Kikapta az irtóparancsot
Styke kezéből, és Etzi orra alá dugta. – Ez itt a teljes
Háztartásunk lemészárlásának parancsa. Férfiaké, nőké és
gyerekeké. Ha úgy érezném, hogy a halálom megerősíti a
birodalmat, boldogan fogadnám a véget. De nem fogom több
ezer emberem életét feláldozni, csak hogy egy vén szarrágó még
nagyobb hatalmat ragadhasson magához. És ne merészeld azt
mondani, hogy te igen!
Érzelmek vihara tombolt Etzi arcán, és néhány másodperc
múlva Styke előtt már az az ember állt, aki megparancsolta a
katonáinak, hogy vágjanak utat maguknak a dühös csőcselék
között. Megfeszült az állkapcsa, és biccentett.
– Igazad van, nem fogom azt mondani. De annyira szét
vagyunk szórva, hogy semmi esélyünk. Még ha szövetséget
kötünk is ezzel a lovassággal, túlságosan el vagyunk vágva
egymástól.
– Én megteszem, amit tudok – emelte égnek a kezét Sika. –
Te vagy a harmadik háztartásfő, akit sikerült figyelmeztetnem.
Most az a legfontosabb, hogy elterjesszük az információt. Minél
többünknek sikerül visszahívni a katonáit a helyőrségektől, és
bezárni a kapuit, annál valószínűbb, hogy meg tudjuk védeni
magunkat a söpredék ellen. Ha túléljük a következő pár napot,
talán gyorsabban össze tudjuk szedni a csapatainkat, mint Sedial.
Sika magabiztosnak hangzott, de Styke látta rajta, hogy
szalmaszálakba kapaszkodik. Abban igaza volt, hogy Sedial
szövetségesei a csőcseléket használják az irtás álcázására, de azt
nem gondolhatta komolyan, hogy Etzi meg a többiek nagyobb
sereget tudnak összeszedni, mint Sedial, még ha sikerül is
megúszniuk a kezdeti vérontást. Sedial előre eltervezte az
egészet. A szövetségeseinek tartalék katonái lesznek, akik végül
szétverik a tömegeket, és lemészárolják a megmaradt ellenséget.
És mivel a Háztartások a városban szétszórva helyezkednek el...
– Védtelenek vagyunk – szólalt meg Styke.
– Hogy micsoda? – fakadt ki Sika.
Etzi vett egy nagy levegőt.
– A legtöbb katonámat elküldtem, hogy hozzák ki Styke
embereit a börtönből. Lehet, hogy még órákig nem térnek
vissza.
– Imádkozz, hogy az irtási hadművelet vezetője téged
holnapra tartogasson – tárta szét Sika a karját. – Én senkit sem
tudok nélkülözni, nem kockáztathatom, hogy... –
Tehetetlenségében elhallgatott.
– Nincs is rá szükség – válaszolta Etzi magabiztosan. – Erősek
a falaink. A katonáim pár óra múlva visszatérnek. Nem lesz
semmi bajunk.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Igazad van. Nem nélkülözhetsz senkit, és nem is
maradhatsz itt. Minél több szövetségesünket figyelmeztetned
kell. Én is kiküldők pár futárt.
Styke Etzire sandított. Ha hírnököket küld ki, még kevesebb
őr marad a falakon. Némán káromkodott magában, és
szuggerálta az őröket, hogy térjenek vissza a lándzsásaival.
Onnantól már lenne pár lehetősége: védheti Etzit, elmenekülhet
a városból, vagy akár átkísérheti Etzi teljes Háztartását egy
nagyobb birtokra. Próbálta a maga teljességében átlátni az új
helyzetet. Természetesen kihasználhatja a danízok belső
konfliktusát, csak az a kérdés, hogy pontosan hogyan.
Menjen el Ibanáért, és vágtassanak be az istenkőhöz, a
danízok meg hadd mészárolják le egymást? Vagy avatkozzon be
Etzi érdekében? Előbbi lett volna az okos döntés, utóbbi pedig...
a tiszteletre méltó? A régi Styke röhögve ellovagolt volna. Nincs
jobb az önmagával háborúzó ellenségnél. De mi a helyzet a
mostani Styke-kal?
Sika és a lovasai kaptak némi innivalót és muníciót, aztán
visszavágtattak a városba. Styke Etzihez fordult.
– Ha tudsz nélkülözni valakit, bárkit, küldd el délre, hogy
értesíthessük a parancsnokhelyettesemet a dolgok állásáról. Én
magam írom meg az üzenetet.
– Elintézem.
– Ka-poelnak is el kell mondanod, mi történik – tanácsolta.
– Ha az embereid nem érnek ide időben, valószínűleg máris
elvesztünk – válaszolta Etzi.
– Nem ígérhetem, hogy Ka-poel is ezen az állásponton lesz,
de ha a katonáid visszahozzák az enyémeket a börtönből,
felfegyverezhetjük őket, és lovakat adhatunk alájuk. Legalább
elkísérhetjük a Háztartásodat egy védhetőbb birtokra.
Etzi legyintett.
– Értékelem az ajánlatot, de nincs védhetőbb birtok. Itt kell
tartanunk magunkat. – Biccentett magának. – Megyek, beszélek
Ka-poellal.
Alig tíz perccel később az egyik kapuőr riadót kiáltott. Styke
gyorsan felmászott az egyik toronyra, és elnézett a város felé.
Tömeg gyülekezett a töltésűt túlsó végén. Máris legalább ötven
emberből állt, és gyorsan növekedett. Styke városi őröket is
látott közöttük, sőt: egy tiszt vált ki a csőcselékből, hogy
végigsétáljon a bekötőúton, majd pár méterre a kaputól
megálljon.
– Letartóztatási parancsom van Meln-Etzi ellen!
Etzit kihívták, és felmászott Styke mellé. Arca elsápadt,
ugyanakkor elszántságot türközött. Styke egyetlen pillantásból
látta, hogy Etzi pontosan tudja, mire megy ki a játék.
– Én vagyok Meln-Etzi – válaszolta a tisztnek.
– A császár és a Nagy Ka nevében, kinyitni a kaput. Árulás
vádjával letartóztatom!
– Ha kinyitom ezt a kaput – suttogta Etzi –, mind
meghalunk.
– Egyetértek – biccentett Styke.
– Ha viszont nem nyitom ki, megrohamozzák a falakat, és
akkor is meghalunk. – Hosszú másodpercekig dermedten állt,
aztán lemászott a toronyból.
– Meln-Etzi! – kiáltotta a tiszt. – Meln-Etzi, követelem, hogy
nyissa ki a kaput!
– Tartsák zárva – parancsolta Etzi. Egy kis csapat máris
összegyűlt az udvaron, Etzi pedig gyors, erélyes hangon
utasításokat osztogatott nekik.
– Maetle, vidd el a legkisebb gyerekeket és a terhes nőket a
csempészrejtekbe. Küldjetek hajókat a tavon át a legközelebbi
szövetségeseinkhez, és szóljatok nekik, hogy segítségre van
szükségünk. Mindenki előtt nyissátok ki a fegyverraktárt. Időt
kell nyernünk a katonáink visszatéréséig.
Az emberek kérdés és habozás nélkül mentek a dolgukra,
majd perceken belül visszatértek régi, rosszul illeszkedő
mellvértekben és páncélsisakokban, muskétával
felfegyverkezve. Styke szenvtelenül figyelte őket, és épp azon
gondolkodott, hogy ő is felmarkol valamit a fegyverraktárból,
amikor észrevette Celine-t és Jeriót.
Utóbbit egy muskétával a kezében. Alig tudta felemelni,
mégis egy tapasztalt katona komolyságával mustrálta. Styke
hallotta, hogy Celine-nel vitatkozik.
– A vendégem vagy – mondta neki Jerio, ahogy nemegyszer
Etzi mondta ugyanezt Styke-nak. – Menj a gyerekekkel a
csempészzugba!
– A falat fogom őrizni – kötötte az ebet a karóhoz a lány, és
Jerio muskétája után kapott. Arca elszántságot sugárzott, de
Styke látta, hogy a helyzet komolysága jobban megérintette,
mint Jeriót. Megremegett a hangja, és nehezen lélegzett.
Rettegett.
Valami elpattant Styke-ban. Megrándult az arca, és
összeszorult a gyomra. Odamasírozott a vitatkozó gyerekekhez,
és kikapta a muskétát Jerio kezéből.
– Azt már nem. – Az utóbbi hetek tétlensége és visszafojtott
haragja végül eluralkodott rajta. Alig látott a dühtől.
– Ben! – Celine könnyes szemmel fordult felé. – Meg fogják
ölni a barátaimat, Ben. Ezt nem hagyhatjuk. Igenis harcolni
fogok!
Styke mindkettejüknek megragadta a vállát, és az istálló felé
lökte őket.
– Nem harcoltok. Menj Jerióval.
– Nem fogok elbújni! – kiáltotta Celine.
– Persze hogy nem, te kis szarzsák. Jerio, töltsd meg a
karabélyomat. Celine.
A lánynak már csurogtak a könnyei.
– Ben?
Styke letörölt egy cseppet az arcáról.
– Menj, készítsd elő a páncélomat.
 61. FEJEZET

Styke végigsimított hüvelykujjával a nyaka alsó tájékán, ahol

a megbűvölt páncél nekinyomódott a bőrének, és megigazította
az alatta lévő gyapjúinget, amely egyfajta bélésként óvta őt a
horzsolásoktól. Máris nagyon melege volt – szinte felforrt –, de a
vállát nyomó páncél elfeledtette vele minden baját,
kényelmetlenségét és fájdalmát. Óvó, megnyugtató súlya is
megtette a hatását, de a mágia szagától szárnyalt csak igazán a
szíve: éppolyan erősen érezte, mint tíz évvel korábban. Egy
keserű sör illataként kavargott be az orrába.
A katonára leselkedő egyik legnagyobb veszély a saját
sérthetetlenségének illúziója. Ez a fajta ostobaság bárkinek a
vesztét okozhatja. Styke egész életében kacérkodott ezzel az
érzéssel, de ez a páncél... ez a páncél kivonta a képletből ezt a
sajátos vakfoltot. Már-már gyenge pont nélküli, sétáló erődöt
csinált belőle.
Előrelépett, és igazított egy kicsit Amrec páncélján. A
hatalmas csataló idegesen topogott, és rázta a fejét tiltakozásul a
vértezet súlya miatt, de Styke megfogta az orrát, és addig
suttogott a fülébe, amíg le nem csillapodott.
– Semmi baj, te nyápic. Már rád adtuk egyszer
Csillagfényben. Megbirkózol vele. – Végigsimított Amrec
oldalán, kényelmetlen gyűrődéseket keresett a páncélon. Az
istálló előtt kiáltások harsantak. A csürhe kezdte elveszíteni a
türelmét, és azzal fenyegetőzött, hogy betöri Etzi birtokának
kapuját.
– Hogy festek? – fordult szembe Styke kis közönségével.
Celine komoly tekintettel mérte végig.
– Mint egy lovag.
Jerio szkeptikusabbnak tűnt. Hallotta a kinti felfordulást, és
kezdett megszeppenni tőle.
– Biztos benne, hogy működik?
Styke belélegezte a mágia keserű illatát.
– Biztos vagyok benne.
– A nagybátyám százados. Szerinte a páncél, még ha
megbűvölt is, semmit sem ér egy jó muskétagolyóval szemben.
Styke megragadta Amrec nyeregkápáját, belelépett a
kengyelbe, és felrántotta magát a lóra.
– Normál esetben egyetértenék vele. De ez esetben... –
Megpaskolta Amrec nyakát, és biccentett az istállóajtó felé.
Celine rohant, hogy kinyissa, de az látszólag magától kitárult
előtte.
– Ben, itt... – Etzi volt az. Styke láttán megtorpant, és
elkerekedett a szeme. – Mit csinálsz?
– Szétoszlatom a csőcseléket.
 Etzi hitetlenkedve horkant fel, majd odasietett, hogy elkapja
Amrec kantárját. A ló prüszkölt és dobbantott, mire Etzi inkább
elhátrált tőle.
– Az nem csak egy csőcselék. Muskétáik és lándzsáik vannak.
Igazi fegyverek. Bármire vagy is képes egy megbűvölt páncéllal,
nem lesz elég. Mostanra száznál is többen vannak. Lerántanak a
nyeregből, és végeznek veled. – Vett egy nagy levegőt, állkapcsa
megfeszült. – Felajánlom magam nekik a kapu kinyitása nélkül.
Remélem, ennyi elég lesz, hogy nyerjek egy kis időt mindenki
másnak.
Styke megvakarta a nyakát. A gyapjúing megint lejjebb
csúszott. Több hónapnyi szabadság után még mindig jó tizenkét
kilóval kevesebbet nyomott, mint amikor utoljára viselte ezt a
páncélt. Nem veszélyesen, de azért kényelmetlenül bő volt rajta.
– El az útból – mondta Etzinek.
A háztartásfő vonakodva félreállt. Styke intett Celine-nek,
aki erre elrohant az istálló sarkába, ahol felkapta a férfi sisakját
és lándzsáját. Styke a sisakot vette el elsőként. Feltette a fejére,
és kiélvezte a védelmező klausztrofóbiát, ami még mindig
szaglott évtizedes izzadságától. Felmarkolta a lándzsáját is, aztán
behúzta a nyakát, és kilovagolt az istállóból.
Az udvaron a Háztartás különféle tisztségeket betöltő tagjai
gyülekeztek, akik most meglepetten bámultak rá, miután
félreugrottak az útjából. Styke azon tűnődött, mi járhat a
fejükben, és ez régi emlékeket idézett fel benne. Amikor
Szárazparton a lándzsások először mutatkoztak nyilvánosan a
páncéljukban, mindenki őrültnek, gyengeelméjűnek, ősrégi
dekorációban bohóckodó idiótának tartotta őket. Csak több
győztes csata után kezdték kántálni a nevüket, amikor
belovagoltak a városba.
– Kaput kinyitni – parancsolta Styke.
Senki sem mozdult. Egy kő repült el a fejük fölött, és
csapódott neki a birtok egyik házfalának. Egy másik a kapu
fölött repült be, ezt egy harmadik követte. Kitört egy ablak.
Styke látta a félelmet a Háztartás tagjainak arcán. Idős
asszonyok, fiúk, rokkantak. Mindegyikük egy Háztartás
fegyverraktárából szerzett muskétát szorongatott, mindegyikük
a kapun beözönlő halált várta.
Styke a saját félelmét ízlelgette. Etzinek természetesen igaza
volt. Egyetlen ember, viseljen bár megbűvölt páncélt, nem képes
visszatartani egy dühöngő tömeget. Amint lelassul, lerántják
Amrecről, és megtalálják a sodronyinge réseit. Ha kilovagol az
ajtón, az egyenlő lehet a halálos ítéletével.
Végül arra jutott, hogy a félelem nem számít. Ezek az
emberek vendégül látták és védelmezték őt. Befogadták Ka-
poelt és Celine-t. Úgy bántak vele, mintha egy lenne közülük.
Most pedig nem is remélhették, hogy képesek lesznek
megvédeni magukat a kapujukon dörömbölő csőcselék ellen. O
azonban képes lehet rá. A pajzsuk lehet, és időt nyerhet nekik,
amíg Etzi őrsége visszatér a lándzsásaival. Elvégre ő Ben Styke,
és már legfőbb ideje, hogy ezen a rohadt kontinensen is
megtudják, mit is jelent ez.
Leeresztette a sisakrostélyt.
– Kaput kinyitni! – üvöltötte.
Celine és Jerio átrohant az udvaron, és rávetették magukat a
kaput zárva tartó szerkezet hatalmas rúdjára. De még együtt sem
bizonyultak elég erősnek, hogy akár csak meg tudják mozdítani.
Etzi követte őket, és ő is nekiveselkedett, erre pedig már a
Háztartása tagjai is feleszméltek rémült révületükből. A rudat
felemelték, a súlyos kapuszárnyak pedig kitárultak.
Az első szerencsétlen flótást, aki berohant a nyíláson, Amrec
patái fogadták: akkora erővel repült vissza a tömegbe, hogy
féltucatnyi társát is a földre döntötte. A banda előrenyomulása
megtorpant, így jó páran belezuhantak a töltésűt széléről a tóba.
A Styke-hoz legközelebbiek hátrálni kezdtek, dühük elpárolgott
Styke lándzsája és Amrec járdakőn szikrázó patája láttán.
Styke addig léptetett előre, amíg Amrec már teljes egészében
a bekötőúton állt. Körülvették ugyan, de a hozzá legközelebbiek
félve húzódtak visszább tőle.
– Kaput bezárni! – kiáltott hátra. Teljesítették a parancsát, és
a rúd egy nagy csattanással visszaereszkedett a helyére. Styke
mélyen beszívta a levegőt, érezte maga körül a mágia, az
izzadság, a félelem és a düh szagát. Ideges remegésben kellett
volna kitörnie, ehelyett nevetés készült kiszakadni a torkán.
Erre teremtették.
– Ki a vezetőtök? – kérdezte danízul.
A gyülekezet próbált lassan tovább hátrálni, ám míg az elöl
lévők visszafelé igyekeztek, a hátul lévők továbbra is
előretolakodtak, így végül gátat vetettek a visszavonulásnak.
– A külföldi óriás az! – kiáltotta valaki.
– Etzit akarjuk! – hördült fel egy másik.
Styke a legközelebbiek arcába vágott a lándzsával.
– Nem Etzit akarjátok. Engem akartok.
– Etzi áruló!
– Felejtsétek el Etzit, ez az a külföldi! Húzzátok le a lóról!
 – Te húzd le a lóról! – szólt hátra a válla fölött egy nő Styke
lándzsájának hatótávolságán kívül, mielőtt beugrott volna a
tóba. Néhányan követték a példáját, a többiek azonban
kitartottak. Styke érezte, hogy nő a bátorságuk, hogy kezdenek
rájönni, egyetlen páncélozott ember áll az útjukban. A tömeg
közepéről suttogó biztatásokat hallott, bizonyára Sedial fizetett
felbujtóinak szájából. Igyekezett azonosítani valakit, aki egyfajta
vezetőnek tűnhet, de hiába.
Amrec is érezte a növekvő feszültséget. Styke szorosabban
markolta a lándzsáját. i
Mozgolódás támadt a tömegben. Egy fiatalember felemelte a
muskétáját, megtámasztotta egyik társa vállán, és meghúzta a
ravaszt. Styke látta a füstpamacsot, hallotta a durranást, és érezte
a sisakrostélyának ütődő golyót, amelynek erejétől
hátracsapódott a feje. Mindez a másodperc törtrésze alatt
játszódott le.
Döbbent csend következett. Styke a bal kezével húzta elő a
karabélyát, felemelte, és rálőtt a fiatalemberre, aki vért
fröcsögve dőlt el.
Elszabadult a pokol.
A tömeg üvöltve előrelendült. Styke eltette a karabélyát,
megragadta a kantárt, és megsarkantyúzta a lovát. Amrec
habozás nélkül rontott a csőcselék közé. A következő
pillanatban a közel tonnányi súlyú páncélozott csataló és lovasa
végigrobogott a töltésúton, szanaszét szórva az ott álló
embereket. Styke lándzsája letépte egy követ hajigáló öregember
fejét, vállakon és gyomrokon hatolt át, és hamarosan túlságosan
elnehezedett, semhogy tartani tudja. Egy mordulással elengedte,
elővette helyette a szablyáját, és kaszálni kezdett vele. Golyók,
lándzsák, kövek és bunkósbotok pattantak le a páncéljáról. A
fülsiketítő kakofóniával kísért ostrom egy gyengébb lovast már
kivetett volna a nyeregből.
Gyomrából feltört a nevetés. Közben elérte a töltésűt végét,
és továbbindult a sugárúton. Amrec lelassult, amikor egy még
nagyobb tömegbe ütköztek. Az utat sűrű és dühös, darázsrajként
hemzsegő csőcselék töltötte meg. Akiknek hosszú fegyverük
volt, megpróbálták Amrec lábai közé vetni, a többiek rémülten
tisztultak az útjából.
Styke megfordította a lovat, és visszavezette a töltésúton,
hogy teljesen megtisztítsa, aztán ismét a város felé fordult, és
belevágtatott a nagyobb tömeg kellős közepébe. A töltésúton
nem maradt ember, aki még állni tudott volna. A Háztartás
biztonságban volt. A tömeg teljes dühe Styke-ra irányult.
Amrec fáradhatatlanul villogó patákkal zúzott végig a
felháborodott csürhén, Styke szablyája pedig csak kaszált és
kaszált. Fél szemét a töltésúton tartotta, közben várta, hogy
megtörjön előtte a tömeg.
De nem tört meg. Egységként harcoló, szervezett városi őrök
váltak ki belőle. Nem próbálkoztak tovább a lelövésével, inkább
rövid bajonettekkel mentek neki. Újabb lándzsák is előkerültek,
mintha a közeli sikátorokban segédek bujkáltak volna. Elszánt
hullámokban törtek Styke-ra, aztán visszavonultak őrült
csépelése elől, majd újra próbálkoztak.
Styke teljesen elveszítette az időérzékét. Kezdett lelassulni,
szablyacsapásai ereje egyre csökkent. Érezte, hogy Amrec is
kimerült.
A ló egy pillanattal azelőtt nyerített fel, hogy megrándult és
elvágódott volna. Mindketten a földön kötöttek ki, és Styke csak
a régi ösztöneinek és gyakorlatának köszönhette, hogy el tudott
vetődni, és nem Amrec súlyos teste alatt végezte. Odébb gurult,
közben elveszítette a szablyáját, de előhúzta a kését, majd
bizonytalanul felállt, és a lova felé fordult.
Amrec megpróbált felállni, és ismét felnyerített.
Kétségbeesett hangja eltört valamit Styke-ban, ahogy nézte
visszahanyatlani, majd újra próbálkozni és ismét
visszahanyatlani.
Ezek a másodpercek sokba kerültek neki. Valami a páncélját
karistolta, majd az oldalába mélyedt. Megpördült, és egy daníz
arcot látott közvetlenül maga előtt. A középkorú nő vicsorogva
sziszegett be a rostélya mögé.
– A Nagy Ka küldi. – Styke felszisszent, ahogy amaz
kirántotta belőle a vértől csöpögő kést, majd felemelte, és a
szeme felé döfött vele. Alig tudatosult benne a kés fehér
csontszerűsége és a nő karján tekergő tetoválás.
Csak a lova üvöltését hallotta.
Lefejelte a nőt, mire a penge egy ártalmatlan csikorgással
lecsúszott a rostélyáról. A becsapódás következtében vér
spriccelt a szemébe, ami ideiglenesen elvakította, de mivel
addigra megragadta a nőt a bal kezével, már úgysem kellett
látnia. Késhegye beleakadt a mocsári sárkányból készült
bőrpáncélba. Styke teljes erejével, üvöltve nyomta át rajta a
fegyvert.
A sárkányember összecsuklott, ő pedig belehajította a
kibelezett hullát a tömegbe, majd levette a sisakját, hogy
kitörölhesse a vért a szeméből. Amikor kitisztult a látása, egy
rémálom rajzolódott ki előtte.
 Katonák lepték el Amrecet, hogy hosszú lándzsáikkal
végezzenek a sikoltva nyerítő, rúgkapáló állattal. A társaik
Styke-ra rontottak, a hozzá legközelebb lévők pedig döbbenten
bámulták a sárkányember holttestét.
– Kutyák! – köpött ki Styke. – Gyávák! Még egy lovat sem
tudtok elintézni! – Felkészült a rohamra, haragja majd
szétfeszítette a mellkasát. Néhány városi őr felfigyelt valamire,
és hátrafordult. Styke kihasználta az alkalmat, hogy megvesse a
lábát, és lendületet vegyen.
Bármiféle megfontolás nélkül rontott nekik. Egyik kezében a
kést forgatta, a másikban bunkósbotként lengette a sisakját.
Pillanatokon belül mindkettő vérben ázott. Az őrök
bogarakként hulltak el, sikolyaik és könyörgéseik süket fülekre
találtak.
Elveszítette a sisakját, mire megfordult, elkapta egy férfi
grabancát, és felemelte a kését.
– Ben! – sikoltott fel a férfi. – Én vagyok az!
A kés még így is majdnem lecsapott. Styke feleszmélt a
vérszomjából, és felismerte a kinyújtott karjában lógó Markust.
Szinte kelletlenül engedte el, és eresztette le a kését. Amikor
ismét körülnézett, lenyűgöző látvány fogadta: páncélos alakok
rohanták le a daníz csürhét, vágtatva rajzottak Styke körül. A
városi őrség megmaradt tagjai futásnak eredtek, és végül
felnyársalták magukat Etzi sugárúton masírozó őreinek
bajonettjeire.
Styke eltántorgott Markus mellől, és mélyeket lélegzett. Az
egyik páncélozott lovas megállt előtte, és lekapta a fejéről a
sisakját. Ibana volt az. Épphogy csak ránézett, mielőtt
parancsokat kezdett osztogatni.
 – Biztosítsátok azt a sikátort! Ne hagyjátok, hogy
meglógjanak! Néhányat hagyjatok élve, hogy kikérdezhessük
őket! A többit zsigereljétek ki!
– A lova toporzékolt és dobogott alatta, és Styke látta, hogy
nyaka és mellső lába a lerohant ellenség vérétől vörösük.
Reszketegen felsóhajtott.
– Hogyan találtál meg?
– Sakál szellemei figyelmeztettek, hogy bajba keverted
magad – válaszolta, miközben továbbra is a mészárlást figyelte. –
Úgy látszik, épp időben érkeztünk.
Styke-ból már kiveszett a csata öröme. Csak üres, távoli gyász
maradt a helyén. Visszapillantott Amrecre, aki immár az oldalán
hevert, de még mindig lélegzett. Az egyik patája az ináról lógott.
Az őrült bestia még mindig igyekezett felállni, pedig majdnem
lemetszették az egyik lábát.
– Nem, elkéstél – válaszolta Styke Ibanának. – Add a
karabélyodat.
 62. FEJEZET

Michel immár másodszor látta lángolni Szárazpartot.

Az első alkalomra még a forradalom alatt került sor. A
fatrasztai partizánok és a kez katonák pusztító kötélhúzást
végeztek egymás között a fennsíkon, közben Ben Styke Őrült
Lándzsásai épphogy meg tudták akadályozni, hogy a kez flotta
erősítést okádjon ki a sziklás partvidékre. Lindet kancellár
asszony az utolsó pillanatban érkezett, bevette a Nied erődöt, és
visszaszorította a kezeket az óceánba. Michel azonban most nem
látott csillogó páncélban vágtató Őrült Lándzsásokat. Nem látott
felmentő sereget.
Egy templom harangtornyából figyelte, ahogy az ideges
daníz katonák fel-alá rohangálnak a fennsíkon, módszeresen és
brutálisan verve le a zavargó palókat. Tucatnyi negyed
füstölgött, köztük Zöldtűzmély is. De legalább még ott volt.
Nem döntötték romba a Kiváltságosok, és nem küldtek új
Kiváltságosokat, hogy bevégezzék elődeik félbehagyott
munkáját.
 Michel két napja veszítette el Ichtraciát, és még mindig
sajgott utána a szíve. Még csak egy holttestet sem talált – sem az
övét, sem a Kiváltságosokét, akikkel harcolt. Azóta az őrjáratok
elől bujkált, igyekezett valamiféle szervezettséget találni a
zavargásokban, és Jinielt kereste. Palo Mama főhadiszállását
kiürítették, az emberek ezrével hagyták el a várost. Ha a
danízokat érdekelték is a menekülők, nem próbálták megállítani
őket. A város minden figyelmüket lekötötte.
A felkelés elkerülhetetlen bukása ellenére palók százai
harcoltak a barikádok mögött, és elnyúló csatákat vívtak a
danízokkal. Michel látta, ahogy egymás után verik le az
ellenálló csapatokat, és szövetségesek után kutatott az utcákon.
A templomi harangtorony volt az egyik előre megjelölt
találkozási pontja, konkrétan a kilencedik, amelyet az utóbbi
időben felkeresett. És még mindig nem látta jelét Jinielnek vagy
a többieknek.
Egy daníz csapat a szeme láttára lőtt le egy kövekkel
dobálózó palo fiút, mire elfordította a fejét. Számított rá, hogy
elszabadul majd az erőszak, de ennyire? Ez már egyszerűen túl
sok. Nem ezt akarta. Mégsem háríthatta el a felelősséget.
Összeszedte a Palo Mama főhadiszállásáról kimentett kevéske
holmiját, lement a harangtoronyból, átvágott az üres
templomon, és az ajtóban állva várta, hogy kicsit elcsituljon a
kinti csatazaj.
– Michel! – kilátott fel valaki, mire összerezzent, és
megpördült. Az oltár mögött felbukkanó ismerős arc láttán
megkönnyebbülten sóhajtott fel: Devin-Mezi volt az, Jiniel
rokona. Michel a szívére tette a kezét, és biccentett. A nő
odasietett hozzá. – Ördög és pokol, tényleg te vagy az. Azt
hittük, elveszítettünk.
– Még nem. Én is kerestelek titeket. Hol van Jiniel?
– Visszavonultunk a katakombákba. – Komor tekintetet
vetett Michelre. – Yarettel és a Háztartásával bujkálunk.
Michel fáradtan bólintott.
– Érthető. Elveszítettem a térképeimet, és nem igazán
akartam eltévedni odalent, miközben titeket kereslek.
– Nekünk vannak térképeink – nyugtatta meg Devin-Mezi. –
A legtöbb emberünket kijuttattuk a... mindegy. Elviszlek
Jinielhez, tájékoztatni akar a helyzetünkről. – Homlokán
elmélyültek a ráncok. – Megsérültél?
Michel ösztönösen elrejtette a bal kezét. A sebe csúnyán
kinyílt a Kiváltságosok harcának véget vető robbanásban, és
azóta is szivárgott belőle a vér. Csak egy egykezes, kapkodó
varrás tartotta össze valamennyire. Halványan Devin-Mezire
mosolygott.
– Hol van a katakombák legközelebbi lejárata?
Átvágtak az utcai harcokon, és egy pékség pincéjén át
lementek a fennsík mélyére. Devin-Mezi elővett egy rejtett
lámpást és két pisztolyt, az egyiket Michel kezébe nyomta.
– Biztos, ami biztos. Néha lejön ide pár katona, bár ritkán
merészkednek messzire, mert félnek, hogy eltévednek.
Michel túl fáradt volt a gyanakváshoz vagy a félelemhez.
Követte Devin-Mezit az alagutak labirintusában, egyre
mélyebbre és mélyebbre, mígnem befordultak egy sarkon, és
fény árasztotta el előtte a területet. Egy palo őrszem volt az, aki
megállította őket, de végül félreállt az útból, amikor Devin-Mezi
megadta neki a jelszót. Még mélyebbre hatoltak, és végül tágas
kamrák olaj lámpásokkal megvilágított sorához érkeztek, ahol
sokan – palók és danízok – nyüzsögtek.
Michel hagyta, hogy az ismerős arcok láttán ismét átjárja a
fájdalom, de nem engedett a kísértésnek, hogy zokogva
összeessen, és csak ment tovább. Devin-Mezi átvezette egy
csoporton, majd megálltak egy zsinórról lógó köpennyel
leválasztott kamra előtt. A nő félrehúzta a köpenyt.
– Megtaláltam!
Michel bebotorkált utána, és odabent megkönnyebbült
arcok, hátba veregetések, elsuttogott kérdések és mindenféle
hírek fogadták. A fájdalomtól pislogva leintett mindenkit, majd
belerogyott egy felkínált székbe, és végre végignézett a köré
gyűlt embereken. Jinielt és a helyetteseit látta maga előtt,
valamint Yaretet, Teniket és a Yaret Háztartás néhány
pohárnokát.
– Kresimirre – szitkozódott Jiniel. – Michel, te csupa vér
vagy.
– Szükségem lenne whiskyre, tűre, cérnára, és valakire,
akinek nem remeg a keze – válaszolta.
Jiniel parancsokat vakkantott, és perceken belül megkapott
mindent, amit kért. Tenik térdelt oda Michel mellé tűvel és
cérnával a kezében. Egy nedves ruhával letörölte Michel karját.
Michel minden érintésre elfintorodott, de aztán addig
kortyolgatta a whiskyt, mígnem kicsit ellazult, és immár
tisztább fejjel vehette szemügyre a körülötte lévő arcokat.
Jinielre koncentrált, és a sziklára mutatott fölöttük.
– Jártál mostanában odakint?
A nő biccentett.
 – Az embereink rendszeresen ellátnak minket a hírekkel.
Kockázatos a jövés-menés, de igyekszünk tájékozottak maradni.
– Az embereinket lemészárolják odafent.
Jiniel leszegte a tekintetét.
– Tudom.
És nem tehetett ellene semmit. Egyikük sem tehetett ellene
semmit. Michel a kezét bámulta, és nagyon igyekezett
kigondolni valamit. Elő kellett állniuk egy tervvel, legyen az
bármilyen egyszerű vagy gyáva. Menekülés. Harc. Megmozdulni
is alig tudott, nemhogy ilyen döntéseket hozni. Ivott még egy
kortyot a whiskyből, és a Kiváltságosokra meg a halálába rohanó
Ichtraciára gondolt. Megnyerte volna a csatát, ha nincs az a
negyedik. Összerezzent, ahogy Tenik végzett a keze
letörölgetésével, és hozzálátott a szedett-vedett varratok
eltávolításához.
– Van valamilyen tervünk? – kérdezte Michel.
– Dolgozunk rajta – válaszolta Jiniel, és összenézett Yarettel.
A háztartásfő megköszörülte a torkát. – Koordinálunk a
harcolók nagyobb csoportjaival, és terjesztjük az evakuációs
parancsot a közösségnek.
Yaret vette át a szót:
– Most kaptunk hírt Etepalitól. Északon ragadt Sedial két
hadserege és Lady Flint között. Kétli, hogy el tudna surranni, de
ha odamegyünk, számíthatunk a segítségére.
A menekülés jelenleg nagyon jó ötletnek tűnt. De hogyan
juthatnának ki a városból?
– Maguknak menekülniük kell – mondta Yaretnek. – Minél
előbb, amíg Sedial Lindet seregével és a palók leverésével van
elfoglalva.
 – Fontolgatjuk a dolgot – válaszolta komolyan Yaret.
– Helyes. – Michel Jinielre pillantott, aki fintorogva bámulta
a kezét, mígnem észrevette, hogy őt nézi. Akkor megpróbált
mosolyt fakasztani a fintorgásából.
– Te és Ichtracia megmentettétek Zöldtűzmélyt. Gondolom,
azt a mágikus harcot a peremen ti vívtátok.
– Csak ő – válaszolta Michel egy szomorú mosollyal, és a fejét
ingatta. Tenik végre elkezdte összevarrni a kezét. Mélabújában
alig érezte a ki-be járó tűt.
– Az emberek tömegével hagyják el a Mélységet – folytatta
Jiniel. – Senki sem áll az útjukba, Sedial pedig nem küldött
további Kiváltságosokat a hely felégetésére.
– Észrevettem. – Michel a sebesült kezén dolgozó Tenikre
szegezte a tekintetét. – Még a holttestét sem találtam meg.
Jiniel és Yaret ismét összenéztek.
– Kinek a holttestét?
– Ichtraciáét.
– De hát... Ichtracia él – mondta Yaret.
Michel feléje fordult, és ezzel csaknem kitépte a kezéből az új
varratokat.
– Dehogy él – mordult fel, szavai keményen csattantak. –
Láttam azt a mágiarobbanást. Senki sem élhette túl.
Yaretet nem hatotta meg a kifakadása.
– Az egyik pohárnokom látta őt a csata után. Sedial emberei
elkapták. Rossz bőrben volt, de élt. – Közelebb hajolt
Michelhez. – Az Emberevőt nem olyan könnyű megölni.
Valami fellángolt Michel gyomrában, és a mellkasán át az
elméjébe kúszott, ahol forgatni kezdte a fogaskerekeket.
Igyekezett megragadni ennek a lángnak az energiáját, hogy
kirántsa magát kialvatlan, fájdalmas letargiájából. Ha Ichtracia
tényleg túlélte azt a csatát, most szörnyű bajban lehet. Sedial
megbüntetheti valahogy, vagy a pokolba is, talán még mindig
szüksége lehet a vérére. Felfordult a gyomra, ha arra gondolt,
hogy Ichtraciából véráldozat lehet. Valamit tennie kell. De mit?
A világ legnagyobb hadseregére lenne szüksége, hogy
megmentse Sedial karmai közül – vagy a világ legnagyszerűbb
kémére. Utóbbinak még a legjobb napjain sem mondhatta
magát, főleg nem a jelenlegi állapotában, az előbbi pedig nem
állt rendelkezésére.
– Hol van Sedial? – kérdezte.
– Kapcsolatban állunk néhány baráti Háztartással a
parlamenti épület közelében – válaszolta lassan Yaret. –
Állítólag Sedial visszavonult a déli erődbe.
– Hogy használja a köveket? – kapta fel a fejét Michel.
– Vagy csak hogy kivárja a káosz végét – vonta meg a vállát
Yaret.
Suttogás hallatszott a kamrán kívülről, mire Tenik végzett
Michel varrataival, majd némi fájdalom árán feltápászkodott, és
odalépett a szedett-vedett ajtóhoz. Beszélt valakivel a túloldalán,
aztán visszatért Yarethez.
– Új információk a fennsíkról.
– Folytasd – sürgette Yaret.
– Sedial összegyűjti a csapatait, kivonja őket Felső-
Szárazpartról.
– Újrapozicionálja az erőit? – tippelt Michel.
Tenik halkan váltott még néhány szót a kinti hírnökkel, majd
visszafordult feléjük.
 – Nem tudjuk biztosan. Úgy tűnik, a Hadshaw déli partjára
gyűjti a csapatait. Legalább húszezren vannak már ott.
– Húszezren – suttogta hitetlenkedve Michel.
– És egyre többen lesznek. Mindenkit kivont a fennsíkról. A
katonái a tűzharcok és csörték kellős közepén távoztak.
– Biztos új támadást készít elő a város ellen. – Michel
körülnézett a barátai arcán, és igyekezett értelmezni az új
információkat.
– De miért adja fel az eddigi pozícióit? – kérdezte Yaret.
Senki sem tudta a választ.
– Küldj ki még több embert – mondta Michel Jinielnek. –
Még ha ezzel a felfedezésünket kockáztatjuk is. Tudnunk kell,
mi folyik odakint.
– Máris terveket forgatott a fejében, próbált kitalálni valamit
Ichtracia kiszabadítására, legyen az bármilyen képtelenség.
Egyre nőtt benne a félelem, hogy Ichtraciát véráldozatként
használják majd. A többieknek azonban nem szólt erről a
félelméről. Semmi értelmét nem látta, hogy pánikot okozzon,
amíg nincs épkézláb terve. – Mi van a szövetségeseivel? –
kérdezte Yarettől. – Kialakult már a Sediallal szembeni
ellenállás?
– Figyelmeztettem mindenkit, aki rajta van az irtólistán –
tárta szét a karját Yaret. – Hetük már halott. Sokan mások
elmenekültek a városból. Néhányuknak sikerült visszahívniuk a
csapataikat, hogy felkészüljenek a harcra, a többiek pedig... nos,
a többiek meghúzzák magukat, és remélik, hogy Sedial
meggondolja magát. Istenverte bolondok. Még a saját
pusztulásuk előestéjén is egy isteni cselekedet kellene, hogy
elszánják magukat valamire.
 – Akkor hát innen nem számíthatunk segítségre?
– Talán egy kevéskére.
– Azokat, akik felkészültek a harcra, nem lehet egyesíteni?
Erre Tenik válaszolt:
– Éppen ezen dolgozunk, és... alakul a dolog. Ha lenne még
két hetünk, Sedial minden ellenségét egyetlen zászló alá
gyűjthetnénk.
Michel megoldást keresett – bármilyen megoldást –, de nem
jutott semmire. Mozgolódás támadt odakint, mire Tenik ismét
az ajtóhoz lépett, és egy új hanggal kezdett értekezni. A halk, de
izgatott beszélgetés után megpördült.
– Tudjuk, miért gyűjti össze Sedial a csapatait!
– Miért? – Michel felállt, ahogy mindenki más is a
helyiségben.
Tenik felhorkant, megkérdezte a hírnököt, biztos-e a
dolgában, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Észrevettünk egy flottát. Több száz folyami hajó érkezik a
Hadshaw-n. Már csak kilométerekre vannak a várostól.
– Lindet? – kérdezte zavarodottan Michel.
– Nem. Lady Flint és az adróiak.
Sokakban elakadt a levegő, Yaret pedig Tenikre meredt.
– Hogyan lehetséges ez? Ma kaptuk a hírt Etepalitól, hogy az
adróiak ötnapi járásra vannak innen, északra.
– A flotta – magyarázta Michel izgatottan, és máris az ajtó
felé sántikált. – Ha elég hajót szerzett, Flint feleannyi idő alatt
idehozhatta a seregét a folyón. Próbáld csapatokba szervezni a
fennsíkon lévő palókat – mondta Jinielnek. – Oltsák el a tüzeket,
és amennyire lehet, állítsák helyre a rendet. Yaret, használja ki
az alkalmat, és gyűjtse össze a szövetségeseit.
 – Te hová mész? – kérdezte Jiniel.
– Ha vissza akarom kapni Ichtraciát, szükségem lesz egy
hadseregre. És Lady Flinté a kontinens legjobbja.
 63. FEJEZET

Vlora a széllel szemben állt a hajóorrban, és az evezőket

hallgatta, ahogy fel-alá járnak a hajótest mellett. A folyón több
száz dereglye zsúfolódott össze, olyan közel egymáshoz,
amennyire csak az evezők összeakadása nélkül lehetséges volt.
Körülötte katonák ellenőrizték a puskájukat és a felszerelésüket,
miközben az őrmestereik bátorító szavakat, trágárságokat és
parancsokat osztogattak. Vlora érezte a pillanat feszültségét,
szíve zakatolt a közelgő csata ígéretétől.
Enyhe lőportransz zúgott a fejében, hogy a gondolatait
tisztán, a testét pedig fürgén tartsa. Nem mert egy csipetnyi
lőpornál többet bevenni, de azzal biztatta magát, hogy ennyi is
elég lesz. A látcsövével végigpásztázta a horizontot, és
megjegyezte magának a környék legfontosabb tájékozódási
pontjait.
A legnagyobb a Szárazparti-fennsík volt, amely bő három
kilométerre tornyosult előttük, és egyre növekedett. Belső
konfliktusra utaló füst gomolygott belőle. Az emberek riasztó
számban menekültek Alsó-Szárazpart külvárosaiból. De rájuk
kár volt gondolatokat vesztegetni, ők nem jelentettek veszélyt.
A veszély, mint kiderült, egy folyókanyarulatban várt rájuk,
ahol a Hadshaw az óceán felé fordult, és a nyugati part déli
parttá vált. Több ezer katona – több tízezer katona – sorakozott
fel a síkságon. Karimás sisakjuk és mellvértjük csillogott a
délutáni napfényben, miközben a tisztjeik alakzatokba
rendezték őket. További ezrek özönlöttek a városból, a
külvárosokból és a Szárazparttól délre, az istenkő köré emelt
hatalmas, félkész erődből.
– Úgy látszik, már tudják, hogy jövünk – jegyezte meg Bo.
Ott állt Vlora mellett, a saját látcsövével máris kesztyűs
kezében. – A felderítőik villámgyorsak lehetnek.
– Vagy az egyik hadseregük északra küldte a leggyorsabb
futárait, miután meglógtunk előlük – válaszolta Vlora. – Halálba
kellett hajszolniuk a lovukat, ha előttünk akartak ideérni, de
nem lehetetlen.
– Akárhogy is, nehéz harc előtt állunk.
– Ahogy arra számítottunk. Látod azt a magaslati pontot hét
óránál?
– Nem... de igen. Ágyúkat állítanak fel.
– Úgy néz ki. – Vlora leeresztette a látcsövét, és megfordult,
hogy végignézzen a flottáján, éppen időben, hogy lássa, amint az
egyik hajó veszélyesen közel manőverezik az övéhez. Mindkét
dereglye abbahagyta az evezést, aztán Olem átugrott hozzá a
másik hajóról. Alig érkezett meg a fedélzetre, az evezősök máris
újra munkához láttak. Olem leporolta az egyenruháját,
visszanyerte az egyensúlyát, és kipirult arccal odalépett
Vlorához.
 – Ugrottam már egyik lóról a másikra – jelentette ki –, de
hajóról hajóra ugrani valahogy még rosszabb. Híreket kaptam a
partról.
– A lovasságunktól? – kérdezte Vlora.
– Eléggé kimerítette őket az út – jelentette Olem. –
Sabastenien csak akkor küldené őket csatába, ha nagyon muszáj.
De felderítést azért tudtak végezni pár tartalék lóval.
– És?
– Huszonötezres gyalogság vár ránk, bár ez a szám egyre
növekszik, ahogy erősítéseket kapnak. Van a fennsíkon egy
tüzérségi állásuk, de nem a folyóra néz, hanem nyugatra. A
partraszállásban nem fog megzavarni minket, viszont azonnal
tűz alá veszi majd a szárnyunkat, amint megindulunk az istenkő
felé. Magán a síkságon nem nagyon tudnak ágyúkat felállítani,
de így is van legalább három tüzérségi állásuk, amelyek miatt
fájhat a fejünk.
Mintha csak Olem szavainak igazát akarná demonstrálni,
füstfelhő emelkedett fel a védők tömegének közepéből. Vlora
mintha látott volna egy csobbanást a folyóban, messze előttük.
A következő pillanatban eljutott hozzájuk az ágyú dörrenése is.
– Belövik a távolságot – állapította meg. – Van még valami?
– Igen. Az a déli erőd ugyan nincs kész, de van pár igencsak
ocsmány tüzérségi tornya és ferde fala. Ha a mezőt el is
foglaljuk, azzal az erőddel csúnyán meggyűlik majd a bajunk.
– Majd aggódunk miatta, ha eljön az ideje. Szólj
Sabasteniennek, hogy a lovassága kezdje zargatni az ellenség
északi szárnyát. Ne bocsátkozzon harcba velük, csak idegesítse
őket. Davd és Buden táncoltassa meg a tüzérségi állásokat, amíg
elég közel nem érünk, hogy Nila elintézze őket. Norrine a
Kiváltságosokkal foglalkozzon. Bo majd gondoskodik róla, hogy
ne robbantsák le az arcunkat, amikor partra szállunk.
– Azonnal! – Olem jelzett egy közeli dereglyének, aztán
átugrott rá, hogy továbbítsa Vlora parancsait.
Vlora mélyeket lélegzett, hogy felkészítse magát a közelgő
harcra, és Bóra sandított. A férfi némi aggodalommal a
szemében figyelte őt.
– Mi van?
– Biztos készen állsz erre?
Vlora elővett a zsebéből egy lőportöltetet, és összenyomta a
végét, hogy pár szemcse a tenyerébe potyogjon. Egyetlen
gondolattal begyújtotta őket, mentális parancsát kis villanás és
füstpamacs követte.
Bo felvonta a szemöldökét.
– Ördög és pokol.
– Jön vissza a mágiám – magyarázta Vlora. – Nem elég
gyorsan, és nem fogom megerőltetni magam, de jön vissza.
– Gratulálok. Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi
hülyeséget.
– Igyekszem.
– Nem mondhatnám, hogy megnyugtattál.
Ahogy folytatták útjukat a folyón, a tüzérségi lövegek egyre
közelebb és közelebb csapódtak be a flottához. Kisebb ellenséges
csapatok bukkantak fel a parton valamilyen közeli táborból.
Vlora egyetlen pillantásra is látta, hogy zöldfülűekből állnak, a
tisztjeik alig tudtak rendet tartani a soraikban. Azon tűnődött,
hogy talán megússzák ennyivel, de rögtön elvetette a
gondolatot. Sedial túl okos ahhoz, hogy ne vegye körbe magát
legalább néhány dandárnyi veteránnal. Ezeket a bokorugrókat
ereszti majd rájuk elsőként, hogy kifárasszák őt, aztán jönnek a
harcedzett csapatai.
Visszatért Olem.
– Parancsok továbbítva – jelentette. – Nagy
megkönnyebbülés lesz, ha partra szállunk, és nem kell ezt
csinálnom tovább.
– Viselkedj már férfiként – cukkolta Vlora.
Olem felmordult, elvett egy puskát Vlora egyik testőrétől, és
megigazította a sapkáját.
– Még sosem vettem részt komolyabb partraszállásban.
– Lehet, hogy rázós lesz – figyelmeztette Bo, és felemelte a
karját, ahogy egy ágyúgolyó csapódott a vízbe pár száz lépéssel
előttük.
Vlora a partot figyelte, ahol a katonák egyre sűrűbben és
rendezettebben sorakoztak. A folyókanyaron túli sekélyesnél
készültek partra szállni, és erre az ellenség is egyértelműen
rájött. Legalább két dandár fogja fogadni őket. Vlorának persze
több embere volt, csakhogy hajók százairól kell majd
levezényelnie őket. A „rázós” nem kifejezés.
– Ó – tette hozzá váratlanul Bo. – Hoztam neked valamit. –
Gyorsan kihalászta a zsebéből, és mielőtt Vlora tiltakozhatott
volna, a nyaka köré dobta. Egy vörös-kék csíkos vállszalag volt
az, rajta az Adró hegységeit és az Ad-tenger könnycseppjét
mintázó aranymedalionnal. Amikor Vlora felismerte,
szabályosan felszisszent. Utoljára akkor látta ezt a medaliont,
amikor Tamás valamilyen állami rendezvényen viselte. Bár
abszolút jogában állt volna, ritkán vette fel, és sosem kérkedett
vele.
Vlora nyakában az adrói tábornagy rangjelzése lógott.
 – Ez nem az enyém – mondta zavarodottan, és megpróbálta
levenni. Olem elkapta a kezét.
– Emlékszel – kérdezte Bo amikor azzal vádoltál, hogy
Tánielnek hoztam a hadsereget, aztán amikor neki nem kellett,
a te irányításod alá helyeztem? Nos, valójában sosem Tánielnek
szántam a hadsereget. Hanem neked. Akár tetszik, akár nem,
immár Flint tábornagy vagy. A vezérkar tegnap megszavazta.
Méghozzá egyhangúan. Úgyhogy le ne merészeld venni.
Vlora nem tudta, mit mondjon. Az aranymedaliont piszkálta,
és egy pillanatra elveszett az emlékeiben, mígnem egy
ágyúdörrenés vissza nem rántotta a jelenbe. Előhúzta a kardját,
és megfordult. Meglepetésére máris több száz szem szegeződött
rá. Az emberek felszegezett bajonettel, töltött puskával
guggoltak a hajókon. Hátborzongató csend ereszkedett a
flottára.
– Katonáim! – kiáltott fel hangosan és tisztán. – Barátaim! Ma
nem dicsőségért vagy gazdagságért harcolunk. Nem a népünk
vagy a határaink azonnali biztonságáért. Olyan fenyegetéssel
kell megharcolnunk, amelyhez hasonlóval a modern emberek
közül egyedül mi néztünk szembe korábban. Ma olyasvalakire
emeljük a fegyverünket, aki isten akar lenni. Velem vagytok? –
Ezrek ugrottak fel, emelték puskájukat a levegőbe és törtek ki
üdvrivalgásban. – Nem hagyjuk, hogy ez a fenyegetés valóra
váljon! – üvöltötte Vlora. – Arcul köpünk mindenkit, aki uralni
akarja a világot!
Vlora megfordult, és a levegőbe döfött a kardjával. Előtte ott
terpeszkedett a homokos folyópart. A hajók ráfordultak, nem
folytatták tovább útjukat a kanyarban. Egy ágyúgolyó süvített el
Vlora feje fölött, majd belecsapódott egy hajóba mögötte, és
katonák tucatjait szórta szanaszét. Az üdvrivalgások nem
hallgattak el – csak erősödtek.
Bo felemelte a karját, ujjai rángatóztak. A levegő mintha
meghasadt volna fölöttük, mire egy ágyúgolyó lecsúszott a férfi
mágiájáról, és ártalmatlanul csapódott be a túlsó parton. Bo
elfintorodott, szeme elkerekedett.
– Kapaszkodni! – kiáltott fel, és megvetette a lábát valami
ellen, amit csak ő láthatott.
Vlora fél másodperccel azelőtt érezte meg a mágiát, hogy
nekicsapódott volna Bo pajzsának. Recsegő és sziszegő villámok
vontak pókhálót köréjük. Egy jégcsap materializálódott Bo válla
fölött, majd a part felé röppent. – Elkaptam! – rikoltotta. –
Norrine, igyekezned kell, ha nem akarod, hogy én öljem meg
helyetted azokat a seggfejeket! Most, Nila!
Amint Bo kiejtette a nő nevét, kék tűzoszlop csapódott ki a
hajó jobb oldalából. A lángok végigsisteregtek a vízfelszínen,
majd úgy fordultak el a parton, mintha saját akaratuk lenne.
Százával emésztették fel az ellenséges katonákat, ahogy
végigsöpörtek a seregen. Pár másodperc múlva csak üszkös hús
és megfeketedett fű maradt a parton, így Vlorára több száz
méter hosszú és kétszer olyan széles hídfőállás várt. Megvetette
a lábát, ahogy az emberek lefordították az evezőket, és
lelassították a hajót, így végül szinte gyengéden siklottak ki a
homokpadra.
Vlora felnyalt még néhány szem lőport az ujjairól, kirántotta
a pisztolyát, és a kardjával együtt meglengette a levegőben.
– Roham! – kiáltotta, ahogy kiugrott a térdig érő vízbe.
Tízezer hang válaszolt neki, és a hatalmas adrói hadsereg
elárasztotta a folyópartot.
 ***

Hogy Vlora katonái elfoglalták a hídfőállást, az nem

kifejezés. Harminc percen belül az egész folyópart az övék volt.
Nila mágiájának köszönhetően három daníz tüzérségi állásból is
csak izzó romok maradtak. A mezőn fémsisakos danízok
hevertek holtan, a levegőt a sebesültek sikolyai töltötték meg.
Az ellenség maradéka figyelemre méltó fürgeséggel szedte a
lábát – félig menekülve, félig visszavonulva, de seregük nagyját
végig Vlora és az istenkő között tartva. A hajók kiürültek, az
ágyúkat deszkákon tolták ki a homokos talajra, Sabastenien
lovassága pedig nyugaton zargatta a danízokat.
A partraszállás alatt kifordult Vlora bokája, amikor a part felé
futott. Sétálgatással igyekezett elmulasztani a dicstelen sérülés
fájdalmát. Olem arcát súrolta egy golyó, és bődületesen sok
vérrel öntözte meg az állát és a gallérját. Bo a műlábából
tisztogatta a homokot, miközben Nilának valahogy sikerült úgy
elérnie a partot, hogy még a ruhája szegélye sem lett nedves.
Vlora parancsba adta Burt irregulárisainak, hogy támogassák a
lovasságot, majd a fennsíkra pillantott. Épphogy ki tudta venni
rajta a tüzérségi állást, amely megkeseríti majd az életét, ha az
istenkő felé indul.
– Nem tetszik ez nekem – jelentette ki csak úgy a vakvilágba.
– Mármint mi? – kérdezte Olem, miközben egy zsebkendővel
töröl-gette az arcát. Elhessegetett egy sebészt, és odalépett
Vlorához.
– Fel kellett volna tartóztatniuk minket. Rengeteg emberük
van. Elég lett volna egy kis fegyelmet verniük a csapataikba,
meg némi csontszemű- és Kiváltságos-támogatást biztosítaniuk
nekik, hogy keményen megizzasszanak minket a part
elfoglalásáért.
Olem homlokráncolva nézett végig a homokos területen.
– Most, hogy mondod...
– Igazam van, ugye?
– Két Kiváltságos és egyetlen csontszemű. Nem valami
komoly támogatás ennyi katonának.
– Még mindig érkeznek a csapataik?
– Méghozzá mindenhonnan. A felderítőink becslései szerint
mostanra harmincötezer emberük van a köztünk meg az istenkő
közti mezőn, és ez a szám egyre csak nő és nő. De akkor miért
fogják vissza magukat ennyire?
Vlora komoran bámulta a pár kilométerre tőlük, délre
emelkedő monolitot, amely annak a nagy, ronda erődnek a
kellős közepéből nőtt ki. Ismét érezte az istenkőből sugárzó
baljós sötétséget, ami rögtön nyugtalanná tette. Ráadásul attól
tartott, hogy befolyásolja a döntéshozói képességeit.
– Lehet, hogy túl kevesen vannak. Mármint a mágusok.
Lindet nyugatra van, néhány másik hadsereg északon, a
szárazparti ostrom során pedig jókora csapást mértünk a
társaságukra, úgyhogy talán csak nem képesek kellő mennyiségű
varázslatot felvonultatni ellenünk, és inkább védekezésre
rendezkedtek be.
– Talán. – Olem válaszát kimondatlanul is követte egy „de”.
– Te mit gondolsz? – kérdezte Vlora.
– Mi van, ha tudták, hogy jövünk, és az erőd felé csalogatnak
minket? Lehet az istenkőnek bármi olyan képessége, amelyről
nem tudunk?
Vlora már a puszta gondolattól is rosszul lett.
 – Kérdezd meg Nilát és Bot. Mondd meg nekik, hogy
készüljenek fel bármire. – Nem adhatta át magát annak a
reménynek, hogy teljesen letolt gatyával érte Ka-Sedialt. De ha
mégis, és van esélye elkerülni a vérontást... – Küldj egy futárt
Ka-Sedialhoz. Harminc perce van, hogy átadja nekünk az
istenkövet, máskülönben erővel vesszük el tőle.
– Ez nem Delia munkája?
– Látod őt valahol? És még mindig nem tudjuk, hogy tényleg
elárult-e minket, vagy sem. – Olem kerített egy hírnököt, aztán
elment keresni egy politikai tisztet. Vlora visszafordította a
figyelmét a partraszállásra. A katonái már kezdtek alakzatba
állni. A felsorakozó ezredek középső főerejét a legjobb csapatai
alkották, akik közül sokan még mindig a Puskamesterek
zsoldosegyenruháját viselték. A segédcsapatok alkották a
jobbszárnyat, a fennsíkhoz legközelebbi balszárny pedig egy
rendíthetetlen gránátosszázadból állt. Ha Sedial közvetlenül a
városból küld csapatokat, ők fogják fogadni őket.
Olem ide-oda rohangált, futárokat igazított el, parancsokat
osztogatott, és olyan pontossággal gondoskodott a részletekről,
amilyenre Vlora nem lett volna képes. Hamarosan visszajött
hozzá, és halkan így szólít:
– Alaposan benne járunk már a délutánban. Támadunk még
ma este, vagy verjünk tábort?
Vlora csak egy pillanatig habozott a válasszal. Ha támadást
indítanak, de nem tudnak kellőképpen előrenyomulni, az
ellenség éjjel visszaszoríthatja őket a hajóikba. Ha viszont
beássák magukat, hogy kivárják a hajnalt, Sedial rengeteg időt
kap a védelme átszervezésére.
 És még mindig nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy
Sedial csak az istenkő használatához akar időt nyerni.
– A segédcsapatok ássanak árkokat a szárnyunkon,
ugyanakkor álljanak készen, mert bármikor indulhatunk. Még
ma támadunk, hacsak Sedial meg nem adja magát.
Olem elment továbbítani a parancsot, Vlora pedig magára
maradt a készülődések közepette. Szórt egy csipetnyi lőport a
nyelvére, kiélvezte a testén végigsöprő hatását, és ellenállt a
késztetésnek, hogy még többet vegyen be. Alig pár perccel
később egy lovas vágtatott oda Vlorához, és még csak le sem
szállt, máris kiabálni kezdte a figyelmeztetését:
– Lady Flint! Sabastenien tábornok üzenetét hozom. Azt
mondja, a rendészek...
– Vlora Flint tábornok! – szakította félbe egy dörgő hang.
Vlora megpördült, és egy egész hadoszlopnyi rendészt látott
felbukkanni a saját emberei mögött. Legalább kétszázan
nyomakodtak át a katonák között Valeer főmarsall vezetésével.
Vlora hűvös tekintetet vetett rá, és karba fonta a kezét.
– Valeer! Azt hittem, a szárnyakon vár, amíg el nem
kezdődik a csata. Azért jött, hogy vezesse a rohamot?
A főmarsall felszegett állal, kezével a kardja markolatán,
eltorzult vonásokkal masírozott Vlora felé, és csak pár lépéssel
előtte állt meg. Olem Vlora elé lépett, és Valeer lába elé
hamuzta a cigarettáját.
– Most már „tábornagy” – világosította fel.
Valeer megvetően fintorgott a Vlora nyakából lógó
vállszalagra.
– Majd meglátjuk. Vlora Flint, ezennel parancsba kapja, hogy
azonnal vessen véget ennek az offenzívának. Lady Snowbound
tűzszüneti megállapodást kötött Daníz Nagy Kájával. Álljon le,
vagy viselje a következményeket.
Vlora Valeer rendészeit méregette, ahogy szétszéledtek, hogy
körbevegyék őt meg Olemet, és feltűnt neki, hogy Bo és Nila
nincs a közelben
– Valeer nyilvánvalóan így is tervezte. Vlora megőrizte
hidegvérét.
– Tűzszüneti megállapodást, valóban?
– Valóban, és ragaszkodnom kell hozzá, hogy azonnal adja ki
a parancsot a harci tevékenység beszüntetésére.
– Nem adok ilyen parancsot, amíg nem tudom a tűzszüneti
megállapodás feltételeit.
– A feltételek nem tartoznak önre. Adró nemzetközi
kapcsolatainak stabilitása tartozik önre, márpedig éppen egy
hosszú és reménytelen konfliktusba készül belehajszolni az
országunkat. Álljon le!
Vlora testőrsége Olem egy intésére feléjük indult. Bár a
rendészek jelentős túlerőben voltak velük szemben, vállal utat
törtek maguknak köztük, hogy odaférkőzhessenek Vlorához. A
rendészek kordonja mögött a tisztek és a reguláris katonák is
nagy érdeklődéssel szemlélték az eseményeket.
– Olem – szólalt meg Vlora, le sem véve a szemét Valeerről
küldj egy futárt a vezérkarnak. Várjanak a további parancsomra.
– Azt mondtam, álljon le! – csattant fel Valeer.
– Már az első pár alkalommal is hallottam – válaszolta Vlora
–, de mint mondtam, nem állok le, amíg nem tudom, milyen
alkut kötött Lady Snowbound. Hol van?
– A Nagy Kával.
 Vlora felhorkant. Deliának a rendészek partraszállása után
lényegében sprintelni kellett, hogy máris tető alá hozzon egy
megállapodást Sediallal.
– És mik a tűzszünet feltételei?
Valeer kihúzta magát.
– Amíg maga északon katonásdit játszott, mi megoldást
kerestünk a konfliktus befejezésére. Lady Snowbound átadta a
danízoknak a sárga szurdoki istenkő csúcskövét. A danízok
cserébe ígéretet tettek...
– Hogy micsoda? – fakadt ki Vlora.
– Átadta a...
Vlora, mielőtt egyáltalán végiggondolta volna, mit csinál, a
kardja kirántásával szakította félbe.
– Miféle elmebaj vette rá magukat, hogy tálcán kínálják
annak az őrültnek a hatalmat, mely után annyira sóvárog?
– Hogy merészel kardot rántani rám? – Valeer hátralépett, és
rászegezte az ujját. – Eszement vérszomja mindnyájunk életébe
kerülhet... De Delia és én gondoskodtunk róla, hogy erre ne
kerülhessen sor. Azonnal átadtuk a danízoknak a csúcskövet,
amint a hadsereg elhagyta a partszakaszt. És most tegye le a
kardját, ha valaha viszont akarja látni Adrót!
– Vegye el tőlem – vicsorogta Vlora.
– Tudjuk a titkát, Lady Flint – vágta a képébe ön telten
Valeer. – Nem tudja használni a mágiáját. Rendészek! Az Adrói
Köztársaság nevében tartóztassák le ezt a nőt!
Szavait zavarodottság követte. A rendészek úgy bámultak a
vezetőjükre, mintha el se tudták volna képzelni, hogy idáig
fajulhat a dolog.
 Ebben a pillanatban Olem előrántotta a kardját meg a
pisztolyát, és felkiáltott:
– A rendészek Lady Flint ellen fordultak. Fegyverbe!
Vlora testőrei tettek előre két lépést, és előreszegezték
bajonettes puskájukat, acélsün-formációval véve körbe a
tábornagyukat. Csak Valeer előtt maradt szabad az út, a
főmarsall pedig ki is használta az alkalmat: kardot rántott, és
Vlorára vetette magát. Egy teljes lépést sem tudott megtenni,
amikor lövés dördült. Valeer felnyögött, és megtántorodott,
aztán csak bámulta az Olem pisztolyának csövéből kígyózó
füstöt. A mellkasához kapott, és összeesett.
– Ha most rögtön leteszik a fegyverüket, élve visszatérhetnek
a bajtársaikhoz – jelentette ki hangosan Olem.
A legközelebbi rendészek haldokló vezetőjükre, majd
Olemre bámultak. Legtöbbjük a régi nemesség utolsó képviselői
közé tartozott, és jó okuk volt rossz szemmel nézni Vlorára és
Olemre. Ugyanakkor pontosan tudták, hogy hol vannak. Vlora
látta az arcukon, tudják, kicsi a valószínűsége, hogy élve
kijutnak innen, ha megpróbálják teljesíteni Valeer utolsó
parancsát.
Először a legközelebbiek tették le a fegyvert, aztán a többiek
is követték a példájukat.
– Tüntessék el innen – intett Vlora Valeerre –, és kísérjék
vissza ezeket az embereket a társaikhoz. – A reguláris katonák
körbeállták és elvezették a rendészeteket, Vlora pedig élt az
alkalommal, hogy kifújja magát. Vadul zakatolt a szíve, és még
egy újabb lőporszippantás sem tudta beszüntetni keze
remegését. Olemhez fordult. – Tudjuk, hogy a flottánk
megérkezett-e már a parthoz?
 – Ma éjjelre vagy holnapra várjuk őket.
– Küldj egy futárt a fennsík északi oldalára, hogy jelezhessen
nekik. Tudnunk kell, Delia tényleg átadta-e a csúcskövet. –
Halkan szitkozódott, és rájött, hogy az adrenalin nem a
konfrontáció miatt tombol benne, hanem Valeer szavainak
potenciális következményei miatt. – Az a sok találkozó. A saját
megbeszéléseink. Delia végig teljesen hülyére vett. A rohadt
életbe! – Valeer felé fordult, aki két embere között feküdt a
földön, miközben a szájából vér szivárgott. Mintha azt sem tudta
volna, hol van, és úgy tűnt, egy órán belül kileheli a lelkét. –
Delia tényleg azt hitte, hogy majd csak úgy megadom magam? –
kérdezte Olemtől. – Nem értette meg, hogy ez fontosabb, mint
bárki karrierje, beleértve az enyémet? – Frusztrációjában
majdnem elhajította a kardját. – Hívják vissza a politikai tisztet –
vetette oda a várakozó futároknak. – Mondják meg a
vezérkarnak, hogy készüljenek az előrenyomulásra.
– Asszonyom! – kiáltott fel egy hang. – Elnézést a zavarásért,
de...
– Mi van? – rivallt rá Vlora, ahogy a mögötte álló katona felé
fordult.
A katona egy palót tartott a grabancánál fogva. A
középmagas, sovány arcú férfinak rövid, ritkás szakálla volt, a
bal kezét véres kötszerbe tekerte, és mintha hiányzott volna
néhány ujja.
– Elnézést, asszonyom. Ez az ember megadta magát az
őrszemeinknek. Azt állítja, hogy Kétlövetű Tánielnek dolgozik,
és sürgős hírei vannak. Gondoltam, talán beszélni akar vele.
A palo levette a sapkáját.
– Michel Bravis, Vöröskéz Fia, szolgálatára.
 64. FEJEZET

Michelt kísérője végigrángatta a folyóparton Lady Flint

nyomában. Oda tartottak, ahol pár tábori követő sietve felvert
egy nyitott oldalú sátrat. Néhány fontosnak látszó, adrói
kékjükön arany váll-lapot viselő tiszt már bevonult a sátor
árnyékába. Hoztak egy asztalt, amelyet aztán pillanatok alatt
beterítettek térképekkel és jelentésekkel. Lady Flint megkerülte
az asztalt, kritikus szemmel szétválogatta a papírokat, majd
parancsokat vakkantott. A várakozó hírnökök szétfutottak a
szélrózsa minden irányába.
Aztán a nő végre Michel felé fordult, és a homlokát ráncolva
nézett a kíséretére.
– Leléphet. – A katona eleresztette Michelt, és a futárok után
eredt.
Michel a sátor árnyékán kívül állva körülnézett, és remélte,
hogy nem fog elájulni a vérveszteségtől. Az egész bal karja
lüktetett a fájdalomtól, és bár Tenik varratai szorosnak
bizonyultak, az új kötések máris úsztak a vérében.
Legszívesebben ott helyben lefeküdt volna a földre, hogy
aludjon egy jót. De nem tehette. Addig nem, amíg Ichtracia a
nagyapja fogja.
– Tániel mondta, hogy ön a legjobb kéme, és keressem fel,
amikor elérem Szárazpartot – szólalt meg Vlora hirtelen, bár
továbbra is a térképeket tanulmányozta. Michelnek beletelt egy
pillanatba, hogy rájöjjön, hozzá beszél, mire hálásan belépett a
sátorba.
– Ez hízelgő.
– Én pedig teljesen elfeledkeztem volna magáról, ha nem
bukkan fel.
– Nyers, hivatalos hangnemet ütött meg, és mintha minden
második lélegzetével egy újabb közelben álló futárnak vagy
tisztnek adott volna utasítást. Néhány másodperc alatt a
parancsnoki sátor vált az éppen kezdődő csata középpontjává. –
Kicsit sok most a dolgom, úgyhogy jobb lenne, ha mielőbb
letudná a jelentését. – Vlora felkapta a fejét, és elnézett Michel
fölött a távolba. – Kezdje azzal, hogy mi folyik a városban.
Michel átgondolta a fejében kavargó információkat, és
fontossági sorrendbe rendezte őket.
– Megtudtuk, hogy Sedial palók vérével töri fel a mágikus
zárat, amelyet Ka-poel a szárazparti istenkőre helyezett. A palók
fellázadtak, azóta zavargások, utcai és barikádharcok folynak a
városban. Vagy legalábbis folytak. Sedial azóta kirendelte a
katonákat Szárazpartról az ön fogadására.
Vlora felnézett a helyettesére. Michel emlékezett Olem
ezredesre, minthogy annak idején ő volt a Feketekalapos
összekötőjük. Egy kicsit sem változott, még a cigaretta is
ugyanúgy lógott a szája sarkából. Olem kurtán biccentett.
 – Ez megmagyarázza az északi falvakban történteket.
Valószínűleg az ottaniakat is véráldozatnak használták.
– Nem értem – rázta meg a fejét Michel.
– Sedial bűnei egyáltalán nem csak Szárazpartra
korlátozódnak – válaszolta Olem, de nem fűzött hozzá további
magyarázatot. – Folytassa.
– Az embereim kapcsolatba léptek Sedial daníz ellenségeivel.
Mindent megteszünk, hogy felépítsünk egy belső ellenállást
Sedial ellen, de nem hiszem, hogy van rá elég időnk. Az
istenkövek már egy hónapja aktívak. Sedial alighanem az utolsó
istenkőre vár, hogy véghez vigye a tervét, de ha ön győz,
valószínűleg nélküle is megpróbálja.
Vlora most már a teljes figyelmét neki szentelte. Komoly,
megfontolt tekintettel meredt rá.
– Már mindhárom istenkő nála van.
– Ó.
– Az utolsó törött – szólt közbe Olem –, de a csúcsköve az
övé. Fogalmunk sincs, hogy ez elég-e neki.
Michel levette a sapkáját, jó kezével beletúrt a hajába, és
felnevetett. Kétségbeesett nevetésnek hangzott.
– Ha más nincs, használni fogja őket.
– Biztos benne?
– Tudom, miféle ember Sedial. Nem fogja megkockáztatni a
háború elvesztését. – Michel az istenkő és a tőlük délre
formálódó csata felé intett. Hallotta a tisztek kiáltását, majd a
muskéták meg a puskák dörgését. Lőporfüst emelkedett a
levegőbe, a katonák üvöltve rontottak előre. Olyan közelinek
hallatszott, hogy Michel legszívesebben visszamenekült volna a
katakombák viszonylagos biztonságába. A jelen lévő tisztek
mintha nem is hallották volna a csetepatét.
Vlora láthatólag Michel szavain merengett.
– Van bármi fogalma róla, hogy milyen előkészületeket kell
elvégeznie Sedialnak az istenkövek használatához?
– Nem. De valószínűleg szüksége van hozzá vérre.
– És tudjuk, mire képesek az istenkövek? – kérdezte Olem.
– Azon túl, hogy istent teremtenek? Bármire képesek
lehetnek.
Vlora halkan felnevetett.
– Tehát nem tudjuk, mikor, és nem tudjuk, mit, de biztosak
vagyunk benne, hogy Sedial csinálni fog valamit. Rettenetes. –
Vlora nem úgy festett, mint aki retteg, inkább úgy, mint aki
azon bosszankodik, hogy nagyobb munkát kapott, mint várta,
ráadásul közölték vele, hogy feleannyi idő alatt kell elvégeznie,
mint eredetileg hitte. – Rendben. Annál fontosabb, hogy
rárúgjuk az ajtót, és elvegyük tőle a játékait. Olem, szólj a
dandároknak, hogy kifutunk az időből. Értesítsd Szilviát, hogy
álljon készen a jelzőfényekkel, mire leszáll az éj. Nem hagyunk
fel a támadással, amíg az erődöt el nem foglaltuk.
– A veszteségek... – kezdte Olem.
Vlora vett egy nagy levegőt, és egy biccentéssel elhallgattatta.
– Vállalom a kockázatot és a felelősséget.
– Igenis, asszonyom. – Továbbította a parancsokat, majd
visszatért Vlora mellé. A következő szavait halkan ejtette ki,
Vlorán kívül csak Michel hallhatta. – Van egy másik
lehetőségünk.
– Folytasd.
– Megpróbálhatjuk megölni.
 Vlora ismét felpillantott a térképeiből.
– Ha kidugná a fejét, már engedélyeztem a mágusoknak,
hogy lyukasszák ki.
– Nem fogja kidugni a fejét – válaszolta Olem –, de sötétedés
után beküldhetünk pár mágust, hogy másszák meg a falat, és
keressék meg.
Michel döbbenten kapkodta ide-oda a fejét a két adrói
között.
– Abban az erődben lesz mellette legalább néhány
sárkányember és csontszemű. Meg valószínűleg egy többezres
helyőrség is – szólalt meg.
– Öngyilkos küldetés lenne – értett egyet Vlora az állát
morzsolgatva.
– De talán még így is megérné – hangsúlyozta Olem.
Vlora gondterhelten járkált fel-alá, tekintetét a földre
szegezte. Michel szinte érezte, ahogy magában mérlegeli a
lehetőségeit. Nem tudta elképzelni, hogy akár egy lőpormágus is
áttörheti a Sedial körüli őrséget, de Vlora és Olem nyilván
másképp gondolták.
Megfeszült az állkapcsa, és az erőd mélyén raboskodó
Ichtraciára gondolt. Egyedül van, valószínűleg megsérült, és
tehetetlenül várja, miféle sorsot szán neki a nagyapja. Vajon
belőle is véráldozat lesz? Vagy csak egyszerű áldozat? És mi lesz,
ha Vlora tényleg berúgja az ajtót a tüzérségével meg a
mágiájával meg a bajonettjeivel? Túlélhet Ichtracia egy ekkora
káoszt? Terv kezdett formálódni Michel fejében, és fontolgatni
kezdte az orgyilkosok ötletét, de nemcsak orgyilkossági, hanem
figyelemelterelési céllal is.
– Nekem kellene mennem – szólalt meg végül Vlora.
 Még be sem fejezte, Olem máris rávágta:
– Szó sem lehet róla.
– Tamás maga ment volna – Vlora szeme körül makacsul
megfeszült a bőr.
– Te nem Tamás vagy – válaszolta Olem, és Michel számára
világossá vált, hogy ez egy nagyobb vita részét képezi, amelyet
nem ért. – És ha a merénylet kudarcot vall, neked itt kell
lenned, hogy a hadsereg sikerrel járjon. Adj mellém két mágust
és húsz gránátost, és majd én elintézem.
– Nem! – kiáltott fel Vlora szinte kétségbeesetten. – Nem.
Nem mész sehová. Ha én nélkülözhetetlen vagyok, akkor te is.
Olem vitatkozni akart, de végül inkább csak a fejét ingatta.
– Akkor erről ennyit.
– Majd megyek én. – Miután a hang végigzengett a sátorban,
egy férfi furakodott át a tisztek csoportján, hogy megálljon Vlora
és Olem között. Egy puskát tartott a kezében, és egy lőpormágus
ezüsthordós kitűzőjét viselte.
Vlora szigorú pillantást vetett rá.
– Davd. Neked az ellenséges tüzérséggel kellene
foglalkoznod.
– Szilvia gondoskodik róluk – válaszolta Davd. – Legalábbis
amíg az erőd lőtávolába nem érünk. Igazából azért jöttem, hogy
javasoljam, sötétedés után küldjünk valakit közelebb, hogy
kiiktassa a tüzérséget, de ha meg akarják ölni Ka-Sedialt, én
vagyok az emberük.
Vlora habozott.
– Csak egyetlen golyó kell hozzá – mutatott rá Davd. –
Bejutok, találok egy magaslati helyet, lelövöm, és kijövök. Ha
leérek a falon, onnantól kezdve már nincs az a sárkányember,
aki utolérne.
Olem és Vlora összenéztek, és egyértelmű volt, hogy Olem
jobban támogatja az ötletet, mint a tábornagya. Michel érezte,
hogy a helyére kerülnek a saját terve darabkái. Beválhat a dolog.
Be kell válnia. Felidézte a Túlélővel folytatott beszélgetéseit, és
maga elé képzelte az öregember útját az erődből a mocsáron át.
– Én oda tudom vezetni – bökte ki hirtelen.
Minden fej feléje fordult, ő pedig alig létező önbizalommal
biccentett. Elég lehet egyetlen figyelemelterelés, legyen az akár
egy Sedial elleni sikertelen merénylet, hogy bejusson, és
kiszabadítsa Ichtraciát.
– Meg tudom csinálni – erősködött. – Bízzák rám a mágust, és
én gondoskodom róla, hogy bejusson az erődbe.
 65. FEJEZET

Styke az Etzi birtokára vezető töltésűt végén állt, szemben a

várossal, törött lándzsájára támaszkodva. Oldala lángolt a
sárkányember késétől, a teste többi része pedig sajgott a
veréstől, amely a következő napokon zúzódásokkal borítja majd
a testét.
Feltéve persze, hogy megéri.
Nem tudta levenni a szemét Amrec teteméről. Valaki a
Háztartásból egy órája áhítatosan ráterített egy takarót, de a
szerencsétlen teremtmény ettől csak még jobban kirítt Sedial
bérenceinek hullái közül. Maetle a vérző testek között járkálva
igyekezett ellátni mindkét oldal sérültjeit, de nyilvánvalóan
túlvállalta magát. A legtehetségesebb sebész sem lehet
felkészülve egy igazi mészárlás első látványára. Styke
együttérzett vele. Máskor talán lubickolt volna az általa okozott
pusztításban, de most golyót kellett röpítenie a saját lova fejébe,
ez pedig a tettei minden dicsőségét semmivé redukálta. Kifáradt,
mindene fájt, és forgott a gyomra.
 Csak néhány lándzsását látta maga körül. A többiek
kilovagoltak a városba, hogy a lándzsájuk hegyével vívják ki a
békét Etzi birtoka környékén. Néha visszaért Styke-hoz egy
jelentés, de alig figyelt rá. Ibanát bízta meg a pozíciójuk
biztosításával. Az imént történtek után neki semmi kedve nem
volt részt venni benne.
– Ben. – A vékony hang hallatán levette a szemét Amrec
letakart holttestéről. Celine állt mellette. Nyugtalanul nézett
végig a pusztításon, majd megállapodott a tekintete Styke vérrel
borított arcán.
– Mintha azt mondtam volna, hogy maradj bent – feddte meg
gyengéden Styke.
– Kiküldtek érted.
– Ki?
– Etzi. Érkezett néhány háztartásfő. Próbálják rávenni Ka-
poelt, hogy vegye fel a Nagy Ka címét, és kössön szövetséget az
Örült Lándzsásokkal. Szerintük te majd segítesz meggyőzni.
– Miért nem ők maguk jöttek ki? – mordult fel Styke.
– Szerintem félnek tőled.
Styke még utoljára végignézett az egykori csőcselék
maradványain, és félrehajította a lándzsáját.
– Jól teszik. – Hagyta, hogy Celine a vérlucskos kesztyűjét
fogva visszavezesse őt a töltésúton. Azon tűnődött, hogy talán
nem ártana lehámozni magáról a páncélját, és kezeltetnie a
sebet, még mielőtt elvérzik. Amikor beléptek a kapun, Etzi
Háztartásának őrsége némán bámulta Styke-ot. Csak Jerio lépett
oda hozzá egy bögre sörrel a kezében. Styke hálás köszönettel
elvette tőle, két kortyra felhajtotta, majd követte Celine-t a
Háztartás amfiteátrumába.
 A helyiség közepén egy asztalt állítottak fel. Ka-poel az egyik
végén ült, Etzi a másikon, közöttük kilenc alak foglalt helyet.
Styke mindegyiküket látta megérkezni, noha egyáltalán nem
jegyezte meg, hogy kicsodák. Csak feltételezhette, hogy ők az
említett háztartásfők. Csak Meln-Sikát ismerte fel, azt a nőt, aki
figyelmeztette Etzit a titkos irtásra.
– Kérlek, ülj le, Styke ezredes – mutatott Etzi az asztal
melletti egyetlen üres székre.
Styke lenézett véres páncéljára, majd a székre, aztán
odasántikált Ka-poel mögé. Mindegyik háztartásfőre vetett egy
jó hosszú pillantást.
Néhányuk kényelmetlenül fészkelődött, mások hűvösen
méregették őt, mintha immár új szemmel néztek volna rá.
Meln-Sika végül megköszörülte a torkát.
– Szegényes testület ez, barátaim, de azt hiszem, most ez a
legjobb, amit tehetünk. Egyéb szövetségeseink vagy halottak,
vagy csapdába estek a saját birtokukon. Mind egyetérthetünk
abban, hogy folytassam? – A tíz háztartásfő felemelte a kezét,
mire Meln-Sika egy biccentéssel nyugtázta a szavazást, majd Ka-
poel felé fordult. – Hajlandó a segítségünkre sietni most,
legsötétebb óránkban? Hajlandó Nagy Ka lenni, és segíteni
nekünk, hogy rávegyük a császárt Ka-Sedial elmozdítására?
Styke nagyon kicsinek és törékenynek látta a mellette ülő
Ka-poelt, arca azonban határozottságot tükrözött. Gesztikulálni
kezdett, Celine pedig fordított. Nem vagyok tanult politikus.
Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan pontosan tudják,
mekkora segítségre lesz szükségem, ha felveszem a Nagy Ka
címét.
 – Megtisztelő feladat lenne ön mellett állnunk – hajtott fejet
Meln-Sika.
– Nem így értette – mordult fel Styke.
Ka-poel rámutatott, szája széle halvány mosolyra görbült.
Nem leszek báb. Ismerik a nagyapámat, úgyhogy már ismerik a
vérmérsékletemet. Ha Nagy Kát csinálnak belőlem, elfogadják
az uralkodásommal együtt járó kockázatot. Iránymutatást
elfogadok, de irányítást nem.
Csend ereszkedett az asztalra. Styke látta a Háztartásfőkön,
hogy a lány szavait mérlegelik. Etzi volt az egyetlen, aki
egyértelműnek vette és elfogadta.
– Világos – válaszolta. – Vannak további követeléseid?
Ka-poel ujjai mozgásba lendültek. Nem szívesen hozom meg
ezt a döntést a férjem nélkül, de tudom, hogy szorít az idő, és
nem várhatunk rá. Halkan felsóhajtott. Egyetlen további
követelésem van: hogy senki ne avatkozzon közbe, amikor
megsemmisítem az istenkövet.
Meln-Sika felszisszent. Több háztartásfőt is sokkoltak Ka-
poel szavai. Etzi ezúttal sem lepődött meg, ám neki hetek álltak
a rendelkezésére, hogy kiismerje a lányt. Tudta, mire számítson.
– Az istenkő az örökségünk – válaszolta Meln-Sika, remegő
hangja elárulta félelmét. – A népünk egyetlen reménye.
Reménye?, kérdezte Ka-poel Celine-en keresztül, és
elfintorodott. Az egy milliónyi halott erejével átitatott kődarab.
Semmilyen remény nem származhat belőle. Nem több egy
hatalomhoz vezető sugárútnál. A daníz nép egyetlen reménye az
egység.
 – Nem voltunk egységesek az istenünk meggyilkolása óta –
tiltakozott egy férfi az asztal közepéről. – Egészen addig, amíg
Sedial reményt nem adott nekünk az istenkövekkel.
Sedial azért hozakodott elő az istenkövekkel, mert annyira
gyűlölik őt, hogy tudta, sosem lesz képes egymaga egységbe
kovácsolni a népet. Előttem nem áll ilyen akadály. Ka-poel
elgondolkodva megkocogtatta ujjaival az asztalt, majd folytatta.
Itt vagyok. Megsemmisítem az istenkövet. Hogy hatalmi
pozícióba emelnek-e, miután elvégeztem a feladatomat, az
magukon múlik. Döntsenek gyorsan.
Ka-poel immár másodszor utalt az időre, úgyhogy Styke
lehajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– Sietnünk kell?
A lány biccentett. Igen.
– Miért?
Ka-poel nem válaszolt. Etzi felemelte a kezét, és amikor
mindenki rá figyelt, így szólt:
– Beszéltem a testvéremmel. A városban ma látott
sárkányemberek számából kiindulva a császár lényegében
védtelen. Ha rá akarjuk kényszeríteni Ka-Sedial megtagadására,
ez lehet az egyetlen esélyünk. – Megkeményedtek a vonásai. –
Lehet, hogy neked kell majd – nézett Ka-poelra – megtörnöd
Sedial uralmát a császár fölött, mielőtt rákényszeríthetnénk az
akaratunkat. Szentül hiszem, hogy Sedial előbb öli meg a
császárt, mint hogy lemondjon a hatalmáról.
Meln-Sika felhorkant.
– Feltéve, hogy mind belemegyünk az istenkő elpusztításába.
– És ha nem? – fordult Etzi a kollégája felé, majd Styke-ra
mutatott. – Elvárnád, hogy megharcoljunk Sedial hordájával, és
megvédjük az istenkövet az Örült Lándzsások ellen? Nincs
választásunk. Ka-poelnak igaza van. Az istenkő az egyesítésünk
szimbóluma volt. Gondolod, hogy ha hatalmat lehet szerezni
belőle, Sedial majd megosztozik rajta? Nem egy isten kell ahhoz,
hogy ismét egységesek legyünk, hanem egy Nagy Ka, aki nem
akar rabszolgasorba taszítani minket.
– Alig ismerjük ezt a lányt – vágott vissza Meln-Sika. –
Honnan tudjuk, hogy nem pontosan ez a szándéka?
Etzi égnek emelte a kezét.
– Választhatunk egy ellenséget, aki mindnyájunkat meg fog
ölni, vagy egy szövetségest, akit még nem ismerünk. Több
választási lehetőségünk nincs... senki más nem bír olyan
születési előjoggal, amely egyesíthetne minket, és amellyel
megkérdőjelezhetné Ka-Sedial hatalmát. Döntsétek el, melyik
sírba feküdtök bele.
– De... – kezdte Meln-Sika, ám ekkor Ka-poel az öklével az
asztalra csapott. Mindenki összerezzent, még Styke is. Ka-poel
vad tekintettel, elszánt arccal hajolt előre, és nyomatékosan
gesztikulált.
Most kell dönteni!, fordította Celine.
– Alig volt időnk megbeszélni – tiltakozott Meln-Sika.
Ka-poel felpattant, mire Styke megragadta a karját. A lány
lerázta magáról a kezét, és átható tekintetet vetett a csoportra.
Ka-Sedial cselekedni készül. Döntsenek!
Etzi pislogva bámult rá, majd intett a többi háztartásfőnek.
– Akkor hát szavazzon ez a kis testület. Kik támogatják, hogy
Ka-poel legyen az új Nagy Ka? – Felemelte a kezét.
Két másik kéz is azonnal a levegőbe emelkedett. Ezeket
lassan további három követte. Meln-Sika elfintorodott, és végül
vonakodva ő is felemelte a kezét. Utána már a maradék négy is
követte a példáját. Újabb egyhangú szavazás, bár Styke látta,
hogy a legtöbben nem örülnek a megbeszélés siettetett
lefolyásának. Jó, jelezte Ka-poel. Styke, szedd össze a
lándzsásaidat. Azonnal indulunk a birodalmi palotába.
Ez még Etzit is meglepte.
– Össze kéne gyűjtenünk a seregünket – vetette ellene. –
Egy-két órát még megengedhetünk magunknak, hogy több
háztartásfőt és katonát szerezzünk az ügyünk mellé.
Nem, jelezte Ka-poel. Nem engedhetjük meg magunknak.
Sedial megkezdte az istenkövek felébresztésének rituáléját. Ha
most nem indulunk, túl késő lesz.
Kiáltás harsant a kapu felől, majd futó lábak dobogása
hallatszott. Maetle rontott be a megbeszélésre, szabályosan
félrelökve az egyik háztartásfő őrét.
– Meln-Etzi, Meln-Sika, Ka-poel! Valami történik az
istenkővel! Az egész város vörösen ragyog!
A többiek zavarodottan bámultak egymásra, Styke viszont
Ka-poel felé fordult. A lány vonásai megkeményedtek, lopva
jelzett neki, hogy a danízok ne láthassák.
Vigyél az istenkőhöz. Ezeknek a bolondoknak fogalmuk sincs
róla, mi következik. Ha nem szállók szembe Ka-Sediallal most,
később már semmit sem tehetek.
 66. FEJEZET

Michel és Davd hosszú kerülő úton vágtak át a partvidéki

mocsáron, és kelet felől közelítették meg az erődöt. Több időbe
telt nekik, mint Michel szerette volna, és az is gyorsan világossá
vált, hogy a lőpormágus türelmetlen Michel lassabb haladása
miatt. Legszívesebben ellátta volna Davdot holmi homályos
útmutatással, hadd menjen a dolgára – de tudta, hogy ez az
egyetlen esélye Ichtracia kiszabadítására. Északnyugatra
tüzérség és mágia recsegett egy füstös csatamező fölött, ahol az
adrói és a daníz hadigépezetek akkora erővel feszültek
egymásnak, hogy Michel még ebből a távolságból is a
csontjaiban érezte. Az ütközethez a lenyugvó nap szolgált
háttérül, és pár percre ragyogó, feketével színezett narancsba
öltöztette a horizontot.
Miután kikeveredtek a mocsárból, folytatták útjukat a
murvamezőn és a távoli csata meg a szárazparti zavargások elől
rejtőzködő rémült palo munkások szedett-vedett sátorvárosán
át. Davd gyorsan szerzett magának egy daníz katonai zubbonyt,
amelyet rávett adrói egyenruhájára. Michel arra számított, hogy
a munkásfaluban statárium lesz, de nem látott senkit, aki
betarthatna egy ilyen rendelkezést – a közkatonák, már akik itt
maradtak, a messzi csatát bámulták. Michel és társa
észrevétlenül haladtak tovább.
Hamarosan már ott magaslott fölöttük az erőd. Sokkal
nagyobbnak – és sokkal félkészebbnek – bizonyult, mint Michel
várta. A keleti fal nagyját még állványzat fedte, az alsó
építőkövek habarcsban úsztak, a felsőkből pedig még alig
néhányat tettek a helyére. A talapzatánál emelők, kocsik,
szerszámok és kövek hevertek nagy összevisszaságban.
Túlélő egy félkész kúton, a környék egy természetes
forrásánál szökött ki. Michelnek azonban elég volt egyetlen
pillantást vetnie rá, hogy lássa, azóta befalazták – immár egy
nagy csatorna torkollott a forrásba. Át lehetett volna mászni
rajta, csakhogy masszív vascsövek zárták le.
– Ez így nem lesz jó – motyogta Michel, és a fal menti
állványzatra pillantott. – Ez lett volna a bejáratunk – közölte
Davddal –, de már befalazták.
– Az állványzaton is fel tudok mászni.
– Én is erre gondoltam.
A lőpormágus homlokráncolva nézett fel a fal tetejére.
– Nem kell továbbjönnie. Itt vagyunk. Innentől megtalálom a
rohadékot.
– Nem – vágta rá Michel szinte túlságosan gyorsan. – Én is
jövök.
Szinte még ki sem mondta, amikor Davd elkapta a grabancát,
és behajította egy nagy kődarab mögé. Michelnek még tiltakozni
sem maradt ideje, mielőtt reccsenő hangot hallott. Mintha maga
a föld indult volna meg. Egy pillanatig azt hitte, az eső zendített
rá, de aztán látta, hogy apró kődarabkák záporoznak körülöttük.
Kezét a fejére téve hallgatta a nyugtalanító zajt. Davdra meredt.
– Flint nem vesztegeti az időt! – kiáltotta a lőpormágus, és a
magasba mutatott. Amikor Michel felnézett, látta, hogy az egyik
északi tüzérségi torony egyszerűen megszűnt létezni. Csak egy
füstbe és villámlásba burkolózó kőrom maradt a helyén. – Ha
Nila elég közel van ehhez, a sereg sem lehet messze! – Michel
zavartan meredt Dadvra. Nem értette, miért kiabál, de aztán
rájött, hogy a hang távolinak és zavarosnak tűnik. Csengett a
füle.
– Attól még bemegyünk? – kiáltotta vissza.
– Lehet, hogy még meg tudják fékezni Flintet – válaszolta
Davd, ahogy felállt, és az állványzat felé indult. – Itt kell
maradnia, nem várhatok magára.
Michel tehetetlenül figyelte, ahogy Davd elővesz valamit a
zsebéből, mélyen beleszippant, majd a vállára dobja a puskáját,
és könnyedén felszökken az állványzatra – közel kétméteres
ugrást produkált, aztán pókként mászott tovább. Pillanatokon
belül elérte a félkész fal tetejét, Michel pedig magára maradt.
– Ennyit a figyelemelterelésemről. – Halkan káromkodva
eredt a lőpormágus után. Keserves lassúsággal mászott.
Metodikusan dolgozott, megkereste a létrákat és a
legbiztonságosabb útvonalakat, és minden szinten megállt egy
pillanatra, hogy csengő fülével megállapítsa az erőd északi fala
mögött folyó csata távolságát.
Egy újabb robbanás rázta meg veszélyesen az állványzatot.
Michel minden erejével a kőfalhoz tapadt, amíg a remegés meg
nem szűnt. Nem tudta megítélni, hogy a robbanást mágia, vagy
tüzérség okozta-e.
 A tető két nagy kődarabja közti résen lépett át, amikor
hirtelen vakító fényesség támadt. A nap szinte teljesen
lenyugodott, így az erőd mostanra sötétségbe burkolózott, és
Michel egy pillanat erejéig azt hitte, hogy a danízok jelzőtüzeket
lőttek ki. Hunyorogva kereste az új fényforrást.
Félelem nyilallt belé, amikor rájött, hogy maga az istenkő
kezdett ragyogni. A piramisszerű csúcs sárga fényben fürösztötte
a csatamezőt, mintha csak egy második nap kelt volna fel.
Michel annyira megrémült, hogy majdnem visszamászott az
állványzat viszonylagos biztonságába, de végül sikerült rávennie
magát, hogy lecsússzon a falról a befejezetlen bástyára.
Guggolva hunyorgott az istenkőre, és igyekezett összeszedni
magát.
Az erőd legalább akkora volt, mint a szárazparti kormányzati
épület, de azonnal látszott, hogy tervezői kizárólag a külső falak
és tüzérségi tornyok felépítésére helyezték a hangsúlyt. A belső
tér üresen tátongott, a munkálatok eszközeit leszámítva. Michel
mindent látott a rejtekhelyéről. A nagy erődkapu hozzá képest
ferdén állt, és mindkét oldalról magas bástyák határolták. A
terület nyüzsgött a katonáktól, akik fapallókon le-föl rohangálva
szállították a lőszert a tornyoknak. Akik azonban nem a védelmi
feladatokat látták el, mind tátott szájjal bámultak az istenkőre.
Michelt senki sem vette észre. Legalábbis egyelőre.
Magát az istenkövet egy nagyon is késznek tűnő belső várfal
zárta körül. Ezen nyoma sem volt állványzatnak, a hatalmas
kapu pedig nyitva állt ugyan, de nagy erőkkel őrizték. Ha csak
futólag arra pillantott, Michelt sötét nyugtalanság rohanta meg,
de még így is látta, hogy holttesteket hurcolnak ki a várfalból –
méghozzá borzasztóan sokat.
 Valami más is felkeltette a figyelmét: az udvaron egy
viszonylag kicsi piramis, egyetlen darab kő hevert az oldalára
fordulva. Senki sem törődött vele, pedig ez is némileg kevésbé
erős, karmazsin fénnyel lüktetett a nagyobb istenkő
lüktetésének ritmusára. Rájött, hogy ez lesz az a csúcskő,
amelyről Flint beszélt.
Végigsietett a belső várral párhuzamos falon, az erőd hátsó
része felé, szem előtt tartva a rámpát, amelyen majd lejuthat a
földszintre. Látott odalent néhány épületet is: két hosszú
barakkot és féltucatnyi kisebb tákolmányt. Mind fából készült.
Biztos volt benne, hogy Ichtraciát ezek valamelyikében találja.
Néha megállt a pulzáló istenkő vetette mély árnyékokban, az
építkezési anyagok mögött, hogy az őröket figyelje.
Az egyik ilyen alkalommal vette észre Davdot. A lőpormágus
az erőd túlsó oldalán kötött ki, és egy befejezetlen torony, a
környék legjobb lövészpozíciója felé tartott. Végigrohant a
bástyán, közben végzett egy csapat daníz katonával, akiket
teljesen váratlanul ért a támadása.
Ment tovább, de végül az egyik daníz észrevette, és
riadóztatott. A tüzérség robaja ellenére rengeteg szem
szegeződött Davdra. Michel tudta, a lőpormágusnak szentelt
figyelem egyszerre áldás és átok. Neki így könnyebb lesz
belopakodnia, viszont lehet, hogy Sedial megölésének terve
ezzel elpárolgott.
– Sok szerencsét – kívánta a lőpormágusnak, majd
leereszkedett a falról a barakkok felé.
Nagyjából félúton járt, amikor fájni kezdett a feje. Valósággal
lüktetett, mintha szörnyen másnapos lenne. Megtántorodott, és
majdnem leszédült a rámpáról. Sikerült megtámaszkodnia az
épületben, és kétségbeesetten dörzsölte a halántékát. Egy
pillanatig azt sem tudta, ki is ő egyáltalán. Aztán zavarodottsága
elmúlt, feltápászkodott, és immár óvatosabban folytatta lefelé az
útját.
A rámpa egy alkóvnál fordult el, amely a külső fal egy
folyosójára vezetett. Michel megállt, őrök után kutatott, majd
lelépett a rámpáról. Legalábbis szándéka szerint így tett volna.
Valójában azonban nyugodt tempóban elindult a folyosón. A
teste maradéka továbbra is engedelmeskedett neki – a fejét el
tudta fordítani, a karját fel tudta emelni –, a lába azonban nem.
A zavarodottsága aggodalommá nőtt, aztán a tizedik lépés után
már kezdett pánikba esni. Az adrenalinszintje az egekbe szökött,
ahogy a saját testével küzdött, és minden erejével igyekezett
megfordulni.
De mindhiába. Ment tovább az istenkőből sugárzó fény
nyomában, mígnem a folyosó a külső fallal együtt
elkanyarodott, és megérkezett egy ajtóhoz, amely előtt két daníz
sárkányember őrködött. Kíváncsian néztek Michelre, aki
megpróbált elhátrálni, de rá kellett ébrednie, hogy minden
igyekezete hiábavaló.
– Hozzám jött – szólalt meg egy hang odabentről. Amikor
végre megértette, hogy mi történik, Michelt végképp elöntötte a
félelem. Izzadva és remegve sétált be az ajtón a két
sárkányember között.
Egy kis helyiségbe jutott, amelyet valószínűleg őrposztnak
vagy talán egy tiszt hálószobájának szántak. Egy íróasztal és egy
szék állt benne, utóbbi a belső erődre néző ablakrés mellett. Ka-
Sedial ült rajta barátságos mosollyal, és a nyakát nyújtogatva
figyelt valamit, amit csak ő láthatott. Ichtracia mögötte ült a
padlón. Még mindig a négy nappal korábbi mellényt és nadrágot
viselte. Zúzódások borították, arca véres masszává vált, egyik
égett sebhelye egészen a halántékától a nyakáig húzódott. Volt
rajta egy különös iga is – egy farúd, amely a tarkója mögött
nyúlt ki mindkét oldalra, és jól látható pozícióba rögzítette a
kezét. Mindegyik ujját egy-egy külön kis vázhoz szorították.
– Üdv, Michel – szólalt meg kedvesen Sedial, ahogy elfordult
az ablaktól. – Talán már feltűnt, hogy nem élvezi többé Ka-poel
védelmét.
– Michel szeme az íróasztalra villant, amelyen egy kis, vérrel
teli üvegcse állt egy lila, fonnyadt ujj mellett. Az ő vére. Az ő
ujja. A rettegés olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy
megakadályozta a racionális gondolkodásban.
Neve említésére Ichtracia feje megmozdult, szeme
megrebbent. Némi nyál csurgott ki a szája sarkából.
– Alaposan bedrogoztuk – magyarázta Sedial. – Védtelen,
akár egy kisbaba. – Ujjaival végigsimított a nő homlokán, majd
megérintette a válla mögötti igát. – A merevítőt csak a biztonság
kedvéért használjuk. Mi a baj, Michel? A beszédkészségét
meghagytam. Semmi szellemes megjegyzés? Semmi könyörgés
Ichtracia szabadságáért? – Sedial elfintorodott, mintha csak
rájött volna, milyen kicsinyesnek hangzik, és újra kinézett az
ablakon. – El kell ismernem, amikor felbukkant az érzékeim
határmezsgyéjén, igencsak meglepődtem, hogy idejön. Bár talán
nem kellett volna. Arrogáns kis kém maga. A lőpormágus
tényleg meglepetést okozott... de a sárkányembereim hamarosan
elbánnak vele.
 Sedial vidáman a térdére csapott, felállt, és úgy ropogtatta
meg a hátát az öklével, akár egy parkbeli sétára készülő
öregember.
– Mindjárt itt az idő, fiam! Tudja, nagy megtiszteltetésben
lesz része.
– Megfogott egy bőrzsinórt, és gyengéden addig rángatta,
amíg Ichtracia térdre emelkedett, majd esetlenül
feltápászkodott. Szeme vörös és zavaros volt, és Michel szíve
összeszorult dühében és félelmében, látva, hogy valakit, aki
ilyen erős, ennyire megaláznak. Hirtelen megfordult anélkül,
hogy akarta volna, és követte a folyosóra az Ichtraciát vezető
Sedialt.
– Kifejezetten jó kedve van ahhoz képest, hogy hamarosan
eltiporja magát az adrói hadsereg – szólalt meg Michel, ahogy a
folyosón lépkedtek. Jobbat nem tudott kitalálni, és még ebből is
hiányzott a meggyőződés. Tompán csengett a hangja.
Legyőzőtten.
Sedial nem válaszolt. Kiért a rámpára, és lesétált a belső
erődbe. Ichtracia kábán követte, és Michel lába is óhatatlanul
vitte őt utánuk. Érezte, hogy a sárkányemberek besorolnak
mögé, de hiába akart hátranézni, nem tudott. Imádkozott, hogy
Davd puskája feldörrenjen, és egy mágikus golyó széthasítsa
Sedial koponyáját, de nem volt ilyen szerencséje.
– Az utóbbi napokban sokat beszélgettünk az unokámmal –
rángatta meg kicsit Sedial Ichtracia pórázát. – Állítólag maga
szerelmes belé. Igaz ez?
Michel a nyelvére harapott, ám egy gyomrából kiinduló
nyomás válaszra kényszerítette.
 – Nem tudom. – Szavait érzelmek kavalkádja követte, és ha
képes lett volna rá, lehet, hogy elsírja magát.
Sedial kissé csalódottnak tűnt.
– Ichtracia meglehetősen biztos benne. Az a minimum, hogy
kedveli, ha megpróbálta kiszabadítani őt. De mindegy is. A
„kedvelés” ugyanúgy megfelel a céljaimnak. – Megkerülték az
istenkövet tartalmazó belső erődöt, és megálltak a kapuja előtt.
Megvárták, hogy a katonák kivigyenek egy újabb holttestet,
aztán bementek. Az erőd külső részével ellentétben idebent
tisztaság és rend uralkodott, nyomát sem lehetett látni
törmeléknek vagy felszerelésnek. A padló és a falak is csiszolt,
fehér márványból készültek. Semmi sem volt bent, csak maga az
istenkő, nagyjából húsz ember és egy széles, véres oltár az előbbi
talapzatánál.
Michel erősebben küzdött Sedial uralma ellen, és Ka-poelért
kiáltott az elméjében. Nem kapott választ.
Sedial kissé fintorogva állt meg az oltár előtt, szandálja körül
vértócsa terjedt. Robbanás hasított bele a levegőbe, és az egyik
tüzérségi torony elnémult.
– Azok az emberek... maguk – fordult Michel felé – mind
szörnyetegnek gondolnak engem. Érthetetlen. Én csupán rendet
akarok teremteni, az ellenségek mégis sáskaként rajzanak
körülöttem. – Halkan felsóhajtott. – De pár perc múlva mindez
már nem fog számítani. Irány felfelé!
– Megbökte Ichtraciát, hogy egy kis létrán felvezesse a
véráztatta oltárra. Michel mintha látta volna megvillanni a
szemét és megrándulni a vállát. Némán szuggerálta, hogy
harcoljon.
 Ehelyett a nő letérdelt. Az egyik sárkányember felmászott
mögé, és óvatosan eltávolította róla a karját lefogó igát, majd
finoman a hátára lökte.
– Ichtracia azt hitte – magyarázta Sedial, miközben az
előkészületeket figyelte –, hogy Ka-poel mágikus zárának
feloldásához van szükségem a vérére. Tényleg szükségem volt
vérre, nem is kevésre, de hogy ő mire kellett nekem, az egészen
más kérdés. Az unokám nem közönséges véráldozat. Ahhoz,
hogy az istenkő megnyíljon előttem, a vérnek erősnek kell
lennie. Márpedig az övé rendkívül erős. Az unokám segíteni fog
nekem megváltoztatni a világot, Michel. Jó halála lesz. Az
önével ellentétben. – Kedvesen megveregette Michel vállát, és a
kezébe nyomott egy kést. – Felfelé.
Michel rettegése a csúcspontra ért, miközben felmászott a
létrán. Sötétség ereszkedett a perifériás látására, ahogy lénye
minden porcikájával küzdött a természetfeletti késztetés ellen.
Üvöltött magának, hogy álljon meg
– hogy forduljon meg, és nyomja tövig a kést Sedial
mellkasába. De csak fellépett az oltárra, letérdelt Ichtracia
mellé, és a magasba emelte a kést.
– Várjon – szólt rá Sedial. – Össze kell koordinálni a
talunlikai fő istenkőnél zajló véráldozattal. – Elhallgatott, szája
némán mozgott, mintha egy fejében lévő hanghoz beszélne.
Eltelt még néhány pillant. – Á, igen. Pozícióban vagyunk. Rajta,
Michel.
Könnyek csurogtak végig Michel arcán, ahogy a karja
lecsapott. A kés belemélyedt Ichtracia bordái közé. A nő halkan
felnyögött, a teste megrándult, Michel pedig kirántotta belőle a
kést, és térdre rogyott. Nem tehetett semmit, csak nézte, ahogy
a vér kibugyog a nő mellkasából.
Sedial cöcögött.
– Elhibázta a szívét, fiam. Gondolom, magának tényleg ez az
első alkalom. Megpróbáljuk újra?
– Kérem, ne – suttogta Michel, ahogy kést tartó keze ismét
Ichtracia mellkasa fölé emelkedett. Enyhe fuvallatot érzett a
nyakán, és halk sóhajt hallott.
– Á. Nem kell. Ennyi vér is elég lesz – mondta boldogan
Sedial. – Nézze.
Hagyta Michelnek, hogy az istenkő felé fordítsa a fejét. Egy
ajtó méretű téglalap jelent meg a kő felszínén. Ugyanolyan
fénnyel ragyogott, mint az istenkő teteje, bár sokkal
halványabban. Michel meleg leheletet érzett a fülén, és tudta,
hogy Sedial fellépett mellé az oltárra.
– Nem tudom, mennyi figyelmet leszek képes szentelni a
halandó élvezeteknek, ha egyszer istenné válók, de azt
megígérhetem, hogy önről semmiképpen sem fogok
elfeledkezni. Az a gyötrelem, amelyet az utóbbi percekben
érzett, semmi. – Ismét megveregette Michel vállát. – Most pedig
belépek a Másba! – jelentette be Sedial az asszisztenseinek, és
kihúzta magát az istenkő színe előtt. – Mindennemű támadás
ellen védelmezzék ezt a helyiséget, amíg vissza nem térek.
Azzal Sedial, hátra sem nézve, átsétált az istenkő ragyogó
ajtaján.
 67. FEJEZET

Styke-nak el kellett ismernie, hogy a főúton a császár palotája

felé tartó menet lenyűgözően festett. Az Őrült Lándzsások
vezették – csaknem négyszáz fős nehézlovasság ősi
páncélzatban, fejük fölött lobogó koponyás-lándzsás zászlóval.
Mögöttük jöttek a háztartásfők és a testőreik, hátul pedig a
továbbra is Gustar őrnagy vezette adrói lovasság, amelyet Styke
mintha évekkel ezelőtt kapott volna kölcsön Flinttől. Mindenki
büszkén és éberen lovagolt, tudták, hogy a palotának rendeznek
díszfelvonulást.
A daníz csőcseléket és lojális támogatóikat főleg az Őrült
Lándzsások fatrasztai útja során verbuvált újoncai tartották
vissza attól, hogy megzavarják a menetet. Styke mindenhonnan
kiáltásokat és lövéseket hallott, a tó túloldalán folyó csetepatét
pedig a saját szemével is látta. Igyekezett nem törődni egyikkel
sem. Most fontosabb dolga volt.
És még arra is alig tudott kellőképpen koncentrálni. Meg-
megdőlt a nyeregben, feje elnehezült a vérveszteségtől.
Senkinek sem beszélt az oldalsérüléséről, és most azon
merengett, hogy ezzel talán hibát követett el. A seb környéke a
kölcsönzött ló minden lépésével felüvöltött, a páncélján vér
csöpögött végig. A lándzsások néha aggódó pillantást vetettek rá,
de senki sem kérdezett rá a sebére.
Amikor megérkeztek a palotakomplexum nagy kapuja elé,
Styke felemelt kézzel állította meg a menetoszlopot, és alaposan
végigmérte az előtte tornyosuló építményt. Tervezésénél inkább
tartották szem előtt az esztétikumot, mint a védhetőséget. A
falak magassága a hat métert is alig érte el, a kapu fölötti boltív
pedig nem kőből, hanem fából készült. A boltívet és a kaput is
élénk színekkel festették ki. Styke-nak az az érzése támadt, hogy
az embereknek itt nem szokásuk ténylegesen megtámadni a
császárt. Az szentségtörés lenne. Csakhogy őt ez nem érdekelte.
A fal fölött, tőlük kicsit balra tört az ég felé az istenkő. A
teteje úgy ragyogott, akár a nap: hosszú árnyékot vetett a falak
és az épületek mögé, Styke-nak pedig le kellett árnyékolnia a
szemét, hogy lássa a falon álló páncélsisakos katonák néma sorát.
A katonák ugyanúgy öltöztek, és ugyanolyan fegyvereket
viseltek, mint a daníz gyalogosok vagy a Háztartás őrei, arcukat
azonban maszk takarta el, amelyet a palota kapujával megegyező
élénk türkizre, sárgára, zöldre és kékre festettek.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta Styke halkan a mellette
lévő lándzsásnak.
Ibana felmordult.
– Megmentettem az életedet. Megint.
– Valóban.
Ibana meghallhatott valamit Styke hangjában, mert
megenyhültek a vonásai, és kesztyűjét a férfiéhez érintette.
– Örülök, hogy még mindig élsz.
 Kellemes csend telepedett rájuk, aztán Etzi odaléptetett
hozzájuk, és kicsit előrelovagolt a fölötte lobogó
háztartászászlóval. Felkiáltott a birodalmi őröknek.
– A Háztartástestület audienciát követel a császártól. Kaput
kinyitni!
Az egyik őr levette a maszkját, és ráhajolt a falra.
– Én csak külföldieket és árulókat látok. A kapu zárva marad.
Azonnal oszoljanak!
Etzi bizonytalan pillantást vetett Styke-ra, aki halkan így
szólt Ibanához:
– Ha beengednek minket, mérd fel, hány katonájuk van, és
ne hagyd, hogy Ka-poel közelébe jussanak.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem fognak beengedni –
válaszolta Ibana.
– Akkor erővel megyünk be.
– Ez esetben is tudni akarod, hány őr van odabent?
– A hullákat később is megszámolhatjuk.
Ibana csupa fog vigyort villantott rá. Egy másik napon Styke
viszonozta volna. Megérintette az oldalsebét, és grimasszal az
arcán pillantott fel a birodalmi őrre, aki még mindig arrogánsán
bámulta Etzit. A háztartásfő pár másodpercig habozott, aztán
megköszörülte a torkát.
– A Háztartástestület tagjait és szövetségeseit látja maga előtt.
Békés megoldást keresünk a ma történtekre. Nyissák ki a kaput,
hogy beszélhessünk a császárral. Senkinek nem kell meghalnia.
Az őrségkapitány elutasítóan legyintett.
– Figyelmeztettem magukat.
Styke odaléptetett Etzi mellé.
– Nem fognak tárgyalni.
 – Talán ha...
Ka-poel is előrelovagolt, és kézjeleket villantott Styke-nak.
Csak időt akarnak nyerni, fordította Styke Etzinek.
– Azt mondja, nincsenek felesleges óráink. Talán perceink
sem.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Etzi még a történtek után sem akar
támadást elrendelni a birodalmi palota ellen. Styke viszont nem
osztozott a fenntartásaiban. Biccentett Ibanának, és felkiáltott:
– Vagy maguk nyitják ki a kaput, vagy mi magunk!
Muskéta dörrent, és egy golyó pattant le a kövezetről Etzi
lova előtt. Figyelmeztető lövés. Kár volt ezzel vesződniük.
– Rajta! – kiáltott Styke Etzire, majd leengedte a rostélyát, és
a fal meg Ka-poel közé állt.
– Szóval így állunk? – bömbölte el magát Ibana. – Hallottátok
őket, fiúk! Döntsétek le a kaput!
Rögtön felgyorsultak az események. Ibana parancsára a
lándzsások szétszóródtak a kapu előtt, és mindegyikük elővett
egy kötelet meg egy horgot. A birodalmi őrök tüzet nyitottak a
muskétájukkal, golyóik Styke feje körül röpködtek, és le-
lepattantak a páncéljáról. Ka-poel elővette a táskáját, egyik
kezével kinyitotta, a másikkal pedig a magasba emelt néhány
apró viaszfigurát, amelyek darazsakként kezdtek lebegni
körülötte. Az egyik birodalmi őr hirtelen a bajtársa ellen
fordította a bajonettjét. Egy másik előrántott egy kést, és eltűnt.
A tisztek kiáltásai kétségbeesett sikolyokká torzultak,
golyózáporuk pedig kósza lövésekké ritkult, ahogy a saját
társaikra támadtak.
Lándzsások tucatjai dobták fel a horgot a kapu boltívére. A
köteleket nyergekhez erősítették, a lovak pedig húzni kezdték
őket. Ibana parancsokat vakkantott. Újabb horgok kerültek a
helyükre. Styke némán figyelte az eseményeket, és hallgatta az
őrök egymás közt dúló harcát. Most már érezte is a mágia rezes
szagát, bár azt nem tudta volna megállapítani, hogy Ka-poeltól,
vagy az istenkőtől ered-e. Vett néhány nagy levegőt, és
meglapogatta kölcsönzött lova nyakát.
Ibana egy utolsó kiáltására a lovak összehangolt mozdulattal
letépték a helyéről a boltívet. A kapu egyik szárnya teljesen
levált a zsanérjairól, a másik nyikorogva meghajlott, de kitartott.
Styke kivonta a kardját.
– Lándzsások, utánam!
Berontottak a palotakomplexum széles gyakorlóterére, és
szétszéledtek. Legalább kétszázadnyi birodalmi őr várt rájuk, és
még Ka-poel beavatkozása mellett is brutális erejű ellenállást
tanúsítottak. Styke érezte a lova mellpáncélja alatt recsegő
testeket, és dühödten lóbálta a kardját az őt körülvevő
bajonettek felé. Egy pillanatig azt hitte, lerántják a nyeregből,
ám a kapun átzúduló lovasság puszta súlya meghátrálásra
kényszerítette a danízokat, és Styke-ot hamarosan már a saját
emberei vették körül. Lovak estek el a bajonettektől, emberek és
állatok üvöltöttek, ahogy az Örült Lándzsások bevették a kaput.
Styke hirtelen kiszabadult a tömegből, és véres karddal a
kezében markolta a nyeregkápát, nehogy a földön kössön ki. A
csata káosza egyre csak dühöngött körülötte. Megfordult, és Ka-
poelt látta maga mellett. Rácsapott Styke páncéljára, és
nyomatékosan jelzett neki: Nincs időnk! Erre! Azzal ráborult a
lova nyakára, és machetével a kezében átrohamozott a
csetepatén, mintha a legkevésbé sem törődne a veszéllyel.
Styke-nak nem maradt más választása, mint hogy kövesse.
 Ka-poel nem a palota belsejébe tartott, hanem elkanyarodott,
és a fallal párhuzamosan lovagolt tovább. Lebuktak egy boltív
alatt, végigdübörögtek egy hosszú, keskeny folyosón, és egy
hatalmas kertbe jutottak.
Ka-poel profi lovasként állt meg, és szállt le a nyeregből.
Styke ugyanígy tett, egyik kezében a kardját tartva, a másikkal
sebes oldalát dédelgetve. A kert többhektárnyi területet foglalt
el – egész kis mennyország volt tavacskákkal, patakokkal,
mutatós fákkal, virágokkal és sok egyébbel. A küzdelemtől,
noha Styke tudta, hogy a közelben zajlik, mintha kilométerek
választották volna el őket. Orra megrándult a mágia illatától,
amelyet ugyan nem tudott beazonosítani, de amely enyhe
kontrasztot képezett a vér mindent átitató bűzével.
Az istenkő a kert közepén állt. Az indák úgy nőtték körül a
talapzatát, mintha valami régi rom lenne, és tökéletesen békés
látványt nyújtott volna, ha nem emelkedik egy többtucatnyi
holttestből álló hullahegy a kert túlsó végében. Az istenkő előtt
egy vérben ázó oltár állt, azon pedig egy Kiváltságos-kesztyűt
viselő hulla hevert. Az oltár fölött egy ajtó alakú fény bukkant
fel. Ka-poel elszántan indult meg feléje.
– Arra nem mehetsz – szólalt meg valaki.
Hirtelen felállt egy alak a túlsó falnál, akit Styke mindaddig a
holttestek egyikének hitt. Egy negyvenes éveiben járó férfi volt
simára borotvált arccal és koponyával, de egy palo bőrével és
vonásaival. Styke meglepetésére legalább akkorára nőtt, mint ő,
ha nem még nagyobbra. Fekete tetoválások kígyóztak végig a
csuklóján, csupasz mellkasán és nyakán, felsőtestét vér
fröcskölte tele. Még ebből a távolságból, még az istenkő
árnyékában is mágia szagát árasztotta. Unott, félig lehunyt
szemmel figyelte Ka-poelt és Styke-ot.
– Miért nem engedelmeskedtek nekem? – kérdezte mély,
dörgő hangon. – Janen császár vagyok. Nekem mindenki
engedelmeskedik.
Ka-poel jelzett neki: Intézd el, de légy óvatos. Olyan, mint
Tániel.
– Hogy érted, hogy olyan, mint Tániel? – kérdezte Styke.
Ka-poel egyetlen további szó nélkül futásnak eredt.
Egyenesen az istenkő felé tartott. Styke káromkodva követte.
Bár húsz lépéssel előbb kellett volna odaérniük a császárnál, az
egy szempillantás alatt ott termett, és Ka-poel felé nyúlt. Styke
meglengette kardját a feje fölött, mire a császár megpördült, és
úgy ütötte félre, mintha csupán egy lustán elhajított labda lett
volna.
Ezzel azonban Styke időt nyert még néhány lépésre, és
amikor a császár ismét Ka-poel felé kapott, Styke oldalról
nekirontott. Minden erejét, teste és páncélja minden súlyát
beleadta az öklelésbe. Janen elzuhant, és még földet sem értek,
amikor Styke már a késéért nyúlt.
Még félig is alig húzta ki a hüvelyéből, amikor egy tenyeret
érzett a mellkasán. Kiszakadt belőle a levegő, és több bordája is
eltört, émelyítő reccsenésüket az ujjaitól a lábfejéig érezte. Egész
teste beleremegett az ütésbe. Janen egy pillanat alatt rajta volt,
császári vonásait enyhe bosszankodás torzította el. Styke bal
kézzel sújtott le rá, ám Janen megragadta az öklét, és mintegy
mellékesen megszorította.
Ereje meghajlította az elvarázsolt acélt. Styke szája sikolyra
nyílt, ahogy keze összezúzódott a páncélkesztyűjében, a
fájdalom pedig végigsüvített a karján, és elgyengítette a térdét.
Lerázta magáról a kínt, és immár kivont késével megcélozta a
császár bordáit. A penge hegye épphogy csak átszúrta a bőrt,
amikor visszakezes ütés csattant Styke állán. Egész teste
felemelkedett, megpördült a levegőben, majd négy méterrel
arrébb, összezavarodva és kínok között landolt a hátán.
Janen még mindig azzal a bosszús fintorral az arcán indult
meg felé.
Styke három foga kilazult a szájában. Vér ömlött az ajkai
közül. Egész életében nem vágták pofon még tizedekkora erővel
sem. És abban a pillanatban tudta, hogy meg fog halni. Janen
mögött Ka-poel odaért az oltárhoz, és fejjel előre belevetette
magát a ragyogó fénybe. Egy szempillantás alatt eltűnt.
A császár felszisszent, és az oltár felé pördült. Styke
megpróbált feltápászkodni. Nem tudta, hogy Janen követni
akarja-e Ka-poelt azon az ajtón át. Itt kellett tartania a
rohadékot. De hogyan?
Egy fegyverdörrenés rántotta ki Styke-ot gyötrelmes
kábulatából. Janen megpördült, és úgy kapott a tarkójához,
mintha egy méh csípte volna meg. Styke a nyakát nyújtogatva
kereste a lövés forrását, remélve, hogy megpillantja Ibanát vagy
Sakált, vagy lehetőleg az összes Őrült Lándzsását. Ehelyett egy
férfi ugrott le a külső fal tetejéről, és úgy érkezett a földre,
mintha csak egy sámliról lépett volna le.
– Ka-poel bent van? – kérdezte Tániel, ahogy eldobta
füstölgő pisztolyát.
– Igen – nyögte Styke. Kiköpte az egyik fogát.
– Akkor elvégezted a dolgod. Sedial teremtményét majd én
elintézem.
– Azzal kihúzta a kardját, és előrelendült.
 68. FEJEZET

Michel nem emlékezett, mikor sírt utoljára úgy

istenigazából. Természetesen sírt már fájdalomtól. Megsiratta
néhány barátja halálát. De a testét most rázó zokogás borzalmas,
gyötrelmes szűkülésként tépett utat magának a torkában.
Megragadta Ichtraciát, igyekezett úrrá lenni önmagán, és
mindeközben csak félig volt tudatában a körülötte elszabaduló
káosznak.
Sárkányemberek és Kiváltságosok rohantak ki az erődből. Az
ajtókat lezárták és elreteszelték. A talaj robbanások erejétől
remegett, a falakról vakolatdarabok hullottak. Emberek százai
kiáltoztak daníz nyelven.
Michel nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el,
amióta Sedial átlépett a portálon, de egyszer csak arra eszmélt,
hogy már nem áll az irányítása alatt. Magához ölelte Ichtraciát.
Feltérdelt. A hirtelen szabadságérzet úgy cikázott át rajta, akár
egy villám. Próbálta abbahagyni a sírást, mocskos ingujjával
megtörölte a szemét. Lefektette Ichtraciát a földre, letépte róla a
mellényét, és a mellkasi sebére nyomta a kezét, hogy elfojtsa a
vérzést.
Elvétette a szívét.
Vér bugyogott ki az ujjai közül. Még erősebben szorította le a
tenyerét, mire Ichtracia hörögni kezdett. Szeme felpattant, a
fehérje bevörösödött a belé adagolt malától. Egy vérbuborék
fújódott fel a száján, aztán kipukkant. Amikor ezt egy újabb
buborék követte, Michel rájött, hogy a nő beszélni próbál.
– Sajnálom – mondta Michel. – Sajnálom. Sajnálom.
Sajnálom. – Tenyere lecsúszott a sebről. Megpróbálta
visszatenni, de alig látott a szemét elhomályosító köd miatt.
Nagy meglepetésére Ichtracia megmozdult a karjában. Igaz,
olyan lassan, fokozatosan, hogy talán fel se tűnt volna neki, ha
nem látja hirtelen kihullani a kezét a zsebéből. Az egyik rejtett
kesztyűjét viselte, amelyet pár cérnaszál még mindig a
mellényéhez kötött. A kesztyű elfeketedett a vértől. Erőtlenül
megrángatta, hogy kiszabadítsa, aztán mintha feladta volna.
Egész teste elernyedt. Michel eltépte a cérnákat, megragadta a
nő kezét, és rászorította kesztyűs ujjait a sebére.
– Gyerünk! Képes vagy elállítani a vérzést!
Hirtelen erős kéz markolta meg a vállát, és elfordította
Ichtraciától. Egy sárkányemberrel találta szemben magát, aki
metsző pillantást vetett rá, és éppen készült félrehajítani őt az
útból. Michel igyekezett ellenállni. Hátranézett Ichtraciára,
akinek a másik keze is kiesett a zsebéből. Rajta volt a kesztyűje.
Ichtracia ujjbegyei megrándultak.
Ordítás robbant Michel fülébe. Hő öntötte el az arcát, akár
egy tűz zsarátnokrohama, és hirtelen szabad volt. Átölelte
magát, hogy véget vessen a remegésének, közben láthatatlan
erők pofozták.
Pillanatokon belül semmi sem maradt Sedial őreiből.
Katonák, sárkányemberek, Kiváltságosok. Legalább kéttucatnyi
emberből vált hamu egyetlen pillanat alatt. Michel levegőért
kapkodva zuhant térdre Ichtracia mellett. Megpaskolta az arcát,
aztán ellenőrizte a pulzusát. Nem érzett semmit.
Nem tudatos gondolat vezérelte. Újdonsült erővel vette az
ölébe Ichtraciát. Lassan, fokozatosan állt rá az egyik, majd a
másik lábára is. Egy pillanatig habozott, és a feledés ismeretlen
ragyogásába bámult. Aztán két lépéssel átment a portálon, és
bejutott az istenkőbe.

***

Michel süket csendbe érkezett. Egy szürke téglás szobában

állt, amelynek dimenziói minden egyes pislogása után
megváltoztak – a mennyezet hol magasan volt, hol alacsonyan, a
falak hol közel, hol távol. Három ragyogó ajtó lebegett
egymástól állandó távolságra, viszonyítási pontként szolgálva
Michel elméjének. Mindháromtól ugyanakkora távolságra
lebegett egy folt, a legfeketébb fekete színben, amelyet Michel
valaha látott. Vonzotta a szemét. Egyszerre találta csábítónak és
taszítónak, ahogy a talaj fölött úszott a semmiben. Nem lehetett
nagyobb egy almánál.
Michel előrelépett, és a fejét terhelő zavarodottság ellenére
próbált tisztán gondolkodni. Valami nem stimmelt ezzel a
hellyel – valami, ami meg-megpiszkálta az elméjét, és ide-oda
cikázott a látóterében, mégsem tudta megragadni.
Másodpercekbe telt, hogy felismerje, itt nem léteznek színek:
mindenütt csak feketét, fehéret és szürkét látott. De nem emiatt
kezdett lassan megőrülni.
Tett még egy lépést előre, igyekezett felidézni, miért is van
itt. A tégla puhának és kilazultnak érződött a talpa alatt. Ez
mosolyra késztette, és ugrálni kezdett. Lenézett Ichtracia vérben
ázó testére. Mintha egyáltalán nem lett volna súlya. Nem
emlékezett, miért hozta ide, vagy miért érdekelte egyáltalán.
További másodpercekbe telt felismernie, hogy nincsenek
egyedül. Két alak állt a legfeketébb feketeség mindkét oldalán,
egymással szemben, teljesen mozdulatlanul, egymást bámulva.
Szavak jutottak el hozzá, de olyan tompán és lassan, mintha egy
vastag fal választotta volna el őt a forrásuktól. Hegyezni kezdte a
fülét, és a koncentrálás közben már azt is látta, hogy a két
alaknak mozog a szája.
– Nem pocsékolhatod el – mondta Ka-Sedial.
Michel enyhe meglepetéssel nyugtázta, hogy Ka-poel
fennhangon válaszol neki.
– Akkor sem engedem, hogy magadhoz vedd.
– Nincs más választásod. Nem lehetséges elpocsékolni –
válaszolta Sedial. – Itt vagyunk. A hatalmat meg kell ragadni.
Egyikünk sem tudja elképzelni a következményeket, ha nélküle
távozunk. – Eddig dermedten álló teste mintha egy egészen
kicsit előrehajolt volna. – Nem kell szembeszállnod velem,
gyermekem. Ez a hatalmi rítus Kresimirnél is öregebb. A vér
arra való, hogy kiontsák. Hogy felhasználják. Megosztozhatunk
rajta. – Közelebb lépett a legfeketébb feketeséghez.
 Izzadság csurgott végig Ka-poel homlokán, és lecsöppent az
ajkáról.
– Nekem nem kell még több hatalom. Nincs hasznomra.
– A hatalom mindenkinek hasznára van. – Sedial egy picit
hátrébb lépett. – Te és én. Megosztjuk magunk között, ahogy
Kresimir is megosztotta a hatalmat a testvérei között. Nagy
dolgokat vihetünk végbe. – Kissé megremegett, és még tovább
hátrált.
Ka-poel szeme hirtelen Michelre villant. Ebben a pillanatban
a torz valóság mintha stabilizálódott volna, és Michelnek végre
eszébe jutott, miért könnyes az arca.
– Te nem lehetsz itt! – kiáltott rá Ka-poel. – Bele fogsz halni!
– A húgod – nyögte Michel. – A húgod... – Nem tudta
befejezni. Minden erejével feljebb emelte Ichtracia testét, és Ka-
poel felé nyújtotta. A lány szemében bizonytalanság villant. Ka-
Sedial hirtelen előrelendült, megdermedt teste centikre a
legfeketébb feketeségtől állt meg. Szája vicsorgásba torzult,
szemében az elszántság tüze lángolt. Valami mintha levált volna
Ka-poel ujjairól. Egy árnyék lebegett hintázva Michel felé, akár
egy tollpihe, hogy végül lágyan Ichtracia homlokán állapodjon
meg.
– Ez minden, amit tehetek – mondta remegő hangon Ka-
poel. – Menned kell. Vagy meghalsz.
– Akkor vele halok meg – válaszolta Michel. Érezte, hogy az
elméje ismét elszállni készül, hogy pillanatnyi önuralma
elillanóban van.
– Hadd haljon meg – recsegte Sedial. – Hadd haljanak meg
mind! Hagyd magad mögött világi bajaidat. Isten lehetsz, Ka-
poel! – Az öregember ujjai olyan lassan nyúltak a legfeketébb
feketeség felé, mintha szirupon hatoltak volna át.
Michel valósága kezdett felbomlani. Ichtracia kicsúszott a
kezéből, megfeledkezett róla. Tekintete a legfeketébb
feketeségre szegeződött. El akart indulni felé, de valamiért nem
tudott. Valami mintha megfogta volna a gallérját. Ichtracia a
lába előtt hevert egy vértócsában. Távolodott tőle, ő pedig
utánanyúlt volna, de nem maradt hozzá elég ereje. Valami –
valaki – hátrafelé húzta. Zavarodottan fordult meg.
Lady Flint állt az ajtó előtt, amelyen Michel nemrég belépett.
Nem zavarták a helyiség dimenziói, tekintete és arca
elszántságot tükrözött.
– Hallotta Ka-poelt – szólalt meg. – Kifelé.
Michel a portál felé röppent, és tehetetlenül figyelte, ahogy a
helyiség a legfeketébb feketeséggel együtt eltűnik. Lerogyott a
Szárazpart közelében álló erőd vérfoltos oltárára. A szobát adrói
katonák töltötték meg. Legtöbbjük csúnyán megsebesült. Olem
két Kiváltságos között állt, egyikük éppen egy homlokán
éktelenkedő vágást látott el. Michelnek visszatért a
felfogóképessége, mire ismét a portálra vetette magát, ám puszta
sziklának csapódott. Gyászos üvöltéssel kaparta a meleg kő
felszínét.
A portál eltűnt.

***

Vlora visszahajította a kémet a való világba, és a legfeketébb

feketeség előtt álló két alak felé fordult. Elindult feléjük, de
minél közelebb ért, annál nehezebben haladt. Megállt, és
elsétált oldalra, ahonnan mind-kettejük arcát láthatta. Bár
mozdulatlannak tűntek, akár a jégbe fagyott halak, Vlora
mágikus érzékei sikoltva közölték vele, hogy láthatatlan csata
dúl közöttük. Orrlyukai égtek a lőportól, testét legyengítették a
Ráncokban szerzett sérülések.
– Eljöttél – szólalt meg hirtelen Ka-poel.
– Őt üldöztem – biccentett Vlora. – Nem hittem, hogy téged
is itt talállak. – Előrelépett, de mintha egy mézzel teli kádban
próbált volna mozogni. – Elveszítettem a hadseregem felét és
egy csomó jó barátomat, de itt vagyok. Bármi legyen is ez az itt.
A Más?
– Igen.
Vlora körülnézett a különös téglaszobában. A fénynek nem
volt látható forrása, bár a világ a mágia pasztelljeiben örvénylett.
A színek Ka-poel és a nagyapja körül tömörültek, és úgy tűnt,
végül átváltoznak azzá a legfeketébb feketeséggé. Vlora kérdőn
mutatott rá.
– Egymillió elátkozott ember lelke – magyarázta Ka-poel. –
Vagy a vérük mágikus esszenciája. Nevezd, ahogy akarod... az
istenkövek szíve. Így lesz az emberből isten.
– Kresimir építette mindezt?
– Nem tudom.
– Ő miért nem szólal meg? – intett Vlora Ka-Sedial felé.
– Mert nem hajlandó megosztani a koncentrációját. – Ka-
poel elnémult, dermedt arca lassan grimaszba torzult. O és a
nagyapja is erősen izzadtak. Sedial közelebb állt a legfeketébb
feketeséghez, ujjai lassan közeledtek felé.
 Vlora néhány pillanatig még nézte a küzdelmüket, majd
hátralépett, elővette a pisztolyát, és tüzelt.
– Várj! – Ka-poel figyelmeztetése túl későn érkezett. A lövés
végigvisszhangzott a szobán. Vlora látta a golyót Ka-Sedial feje
felé száguldani. De ahogy közelebb ért, az is lelassult, és végül
alig pár centire a halántékától megállt. Ka-poel dühösen
felmordult. – A megtámadásával nem mész semmire. Egy
bizonyos fokig képesek vagyunk manipulálni ezt a helyet. Ezért
nem tudsz közelebb jönni sem.
Vlora az arcátlan golyóra bámult, és kihúzta a kardját.
– Biztos vagy te ebben?
Ka-poel nem válaszolt, de Vlora látta, hogy amikor csupasz
pengéjével gázolni kezd a mézszerű levegőben, Sedial tekintette
feléje rebben. Közben mintha távoli morajlás zavarta volna meg
a szoba csendjét.
– Takarodjon innen! – rivallt rá Sedial.
– Csak ön után – vágott vissza Vlora. Bevett egy kis lőport,
persze valójában túl sokat, többet, mint amennyit ebben a
törékeny állapotában meg kellett volna kockáztatnia, és tovább
nyomult előre.
– Ez az én születési előjogom! – csattant fel Sedial. – Ez a
hatalom nekem jár. Magának itt nincs keresnivalója,
lőpormágus. Belenézhet a Másba, de nem léphet be.
Vlorát enyhén megtaszította... valami. Ka-poel kissé közelebb
került a legfeketébb feketeséghez, Sedial távolabb rándult tőle.
Vlora tovább hajtotta előre legyengült testét, minden maradék
erejét összegyűjtötte hozzá – minden dühét és elszántságát.
Kinyújtotta a karját, és Sedial torka felé tolta a kardot. Mintha
csak egy fa közepét akarta volna keresztüldöfni vele. A fém
hajlani kezdett, Sedial ujjai pedig ismét közelebb kerültek a
legfeketébb feketeséghez.
– Senki sem akarja, hogy maga legyen az istene – sziszegte
Vlora.
– Senki sem választhatja meg az istenét – válaszolta Sedial.
Hirtelen oldalra ugrott, és zavartan rázta meg a fejét. Ujjai
elhaladtak a legfeketébb feketeség mellett, a levegőben
megdermedt golyó pedig folytatta az útját, elfütyült a füle
mellett, és egy porfelhő kíséretében a túlsó falba csapódott.
Vlora teste is szabaddá vált, mire a saját lendülete túlrepítette
Sedialon. Ka-poel felszisszent, elbotlott, és el is esett volna, ha
nem kapja el valaki. A másik nő, a „holttest”, akit Michel
hátrahagyott a padlón. Véráztatta kesztyűs kezét Sedialra
emelte.
– Ichtracia! Itt nem manipulálhatod az elemeket! – kiáltotta
Sedial.
Ichtracia mindkét kezét felemelte. Ismét hallották azt a távoli
morajt, és a Kiváltságos felnevetett.
– Ez nem én voltam, nagyapa.
– A rohadt lőpormágus! Ezt a helyet nem az ő fajtájának
építették! – Sedial épp akkor pördült Vlora felé, amikor az
feltápászkodott. Kinyújtotta a karját, Vlora pedig érezte, hogy
lebegni kezd az egyik ragyogó portál felé. – Segíts kilökni innen,
és megosztozhatunk a hatalmon! Ichtracia... Marám. Add az
erődet az enyémhez.
A Kiváltságos pár másodpercig csak bámulta Sedialt.
– Nem – válaszolta halkan.
 A morajlás egyre erősödött. Repedés támadt a falon, és
pókhálószerűen terjedni kezdett. Sedial kétségbeesetten nézett
körül, szemében pánik vert tanyát.
– Idióták. Mindnyájunkat megöl! – Megvillant valami Vlora
észlelésének peremén, és egy magas, kövér férfi árnyéka jelent
meg a falon, egyik kezében merítőkanállal, hasán egy köténnyel.
– Adom? – kérdezte Vlora a pillanatnyi csendben.
Az alak kacsintott eget, aztán eltűnt. A morajlásnak vége
szakadt, a sűrű levegő pedig eleresztette Vlorát, aki így ismét
szabadon mozoghatott.
Sedial a legfeketébb feketeség felé ugrott, de Ka-poel
gyorsabb volt. Kinyújtott karral ugrott bele a mágikus
forgatagba. A Más omladozni kezdett körülöttük.
Michel az Ichtracia és ki tudja, hány más áldozat vérétől
koszos oltár szélén ült, és sérült kezét dédelgette. Körülötte
adrói katonák sürgölődtek, tisztek osztogattak parancsokat,
hírnökök tettek jelentéseket, miközben a távoli muskétalövések
hangjába időnként egy-egy ágyú dörrenése vegyült. Amennyire
Michel a beszélgetésfoszlányokból meg tudta állapítani, nagy
veszteségek árán vették be az erődöt. A danízok még mindig
túlerőben voltak velük szemben, és minden oldalról fenyegették
őket.
A káosz közepén Olem a nyugalom szobraként forgolódott,
szemrebbenés nélkül fogadta a rossz hírek sorozatát.
– Uram, megerősítést kaptunk a kilencediktől. Sabastenien
tábornok megadta magát a sebeinek!
– Küldjön előléptetési parancsot a helyettesének – válaszolta
Olem.
 – A harmadik összeomlani készül a nyugati szárnyon,
erősítést kérnek.
– Adjon nekik két századot a hetedikből, és vonuljanak vissza
háromszáz métert.
– Uram, hírek Nila Kiváltságostól. Elintézte azt a
lovasezredet, amely el akart vágni minket északon, de teljesen
kiégett.
– Mondja meg neki, hogy vonuljon vissza, és ne engedje
Borbador mágusnak, hogy támadásba lendüljön. Szükségünk van
rá a megmaradt ellenséges Kiváltságosok kiiktatásához.
– Uram, jelentés Norrine századostól. Buden százados elesett.
Egy újabb rohadt sárkányember tette.
– Él még?
– Azt nem mondta.
– Küldjön oda egy orvost és egy hordágyat, hozzák ki onnan.
Hogy van Davd?
Egy orvos bukkant fel az erőd ajtajában. Keze vérben úszott,
a kérdésre csupán fej rázással felelt.
Olem szitkokat szórt.
– Mindenki, figyelem! Egyetlen lőpormágusunk és egyetlen
Kiváltságosunk maradt. Az ágyúink kipurcantak, a danízok
pedig igencsak felpaprikázták magukat, amiért elfoglaltuk a
rohadt obeliszkjüket. Nem tudom, képesek leszünk-e tartani ezt
a pozíciót, de rohadtul meg fogjuk próbálni. A jó hír az, hogy a
flottánk megérkezett, és a szart is kilövi a kikötőben lévő
danízokból, vagyis a visszavonulás és az erősítés útja nyitva áll
előttünk. Arra vigyék a sebesülteket. Nyomás!
A parancsokat pillanatok alatt teljesítették: a sérülteket
hordágyra rakták, az erősítésként érkező puskás katonák pedig
pozícióba álltak az erőd falán. Michel zsibbadtan szemlélte az
eseményeket, és azon tűnődött, hogy esetleg követnie kellene a
visszavonulókat Szárazpartra. De még az oltárról is
képtelenségnek tetszett lelépnie. Talán úgy illő, hogy itt haljon
meg, amikor a danízok visszaveszik az erődöt.
– Michel!
Összerezzent, és rájött, hogy Olem közvetlenül ott áll előtte.
– Huh... Uram?
– Sok vért vesztett, katona. El kellene tűnnie innen.
Michel megrázta a fejét, és a mellkasához szorította
összeroncsolt kezét.
– Sehová sem megyek Ichtracia nélkül.
– Bátor szavak, de itt csak útban lesz.
– Nem megyek sehová.
– Pokolba. Nos, adok Vlorának még öt percet, aztán
önkénteseket kérek, akik tovább tartják majd az erődöt, és
mindenki mást visszaküldők a partra. Ha szeretne velünk együtt
meghalni, akik itt maradunk, hát csak tessék. – Olem elfordult
tőle, rákiáltott egy hírnökre, és elsietett meghallgatni az új
jelentéseket.
Michel az istenkőre nézett, szuggerálta, hogy ismét
felbukkanjon rajta a portál. De csak a fekete kő bámult vissza rá.
A feje elnehezedett, és lekókadt. A benne lévő gyakorlatias kém
tervet szőtt az adróiakkal való visszavonulásra, az orvosok keze
alá fekvésre, majd a katakombákban való elrejtőzésre, hogy
biztonságban, lábadozva várja ki a csata végét.
Szorosan lehunyta a szemét, lecsúszott az oltárról, és talpra
állt. Semmi értelme maradnia. Megtett mindent, amit tudott.
 Éles pukkanás hangjára rezzent össze, mintha egy puskát
sütöttek volna el a füle mögött. Visszafordult az istenkő felé, és
látta, hogy immár egy hatalmas repedés fut végig rajta az aljától
a tetejéig. Az egész kő megingott, és úgy tűnt, el is fog dőlni, de
az utolsó pillanatban visszahúzta a saját súlya. Michelt annyira
megbabonázta a törésvonal, hogy szinte észre sem vette az
oltáron felbukkanó két alakot.
Vlora és Ichtracia egymást támogatták, ruhájuk gőzölgött.
Michel azon kapta magát, hogy Olem félrelöki az útból, és
odarohan, hogy segítsen Vlorának. Együtt ugrottak le, és Vlora
pillanatokon belül parancsba adta a rendezett visszavonulást. Az
adróiak összeszedelőzködtek, és most, hogy a tábornokuk
visszatért, készen álltak otthagyni az istenkövet.
Michel szeretett volna odarohanni Ichtraciához, de még az is
nehezére esett, hogy állva várja meg, amíg ő odajön hozzá. A
nőt elborította a vér, és még mindig viselte a kesztyűjét, de
szakadt mellénye alatt látszott, hogy a késseb, amelyet Michel
Sedial befolyása alatt ejtett rajta, nyom nélkül begyógyult.
Megereszkedett válla fájdalomról tanúskodott, szeme pedig még
mindig vöröslött a mély malakábulattól.
– Úgy nézel ki, ahogy én érzem magam – üdvözölte
Ichtracia.
– Olyan jól? – Michel megszédült, látóterét elkezdte felfalni a
sötétség. – Örülök, hogy visszajöttél.
– Michel?
A nő hangja távolinak tűnt. Michel feje elnehezedett, aztán
egyszer csak térden állva találta magát, és egy puha helyet
keresett, ahová leülhet.
 – Csak lefekszem egy kicsit – mondta. – Bocs, hogy
ledöftelek.
 69. FEJEZET

Styke egy fának támaszkodott az istenkő kertjében, és éppen

az összezúzott páncélkesztyűjétől próbált megszabadulni. A
fogától a lábujjáig mindene fájt. Mintha végigcsörtetett volna
rajta egy elszabadult szamaras szekér, és még mindig nem tudta
túltenni magát rajta, hogy milyen könnyen leiskolázta a császár.
Soha életében nem tapasztalt még ekkora természetfeletti erőt.
Az istenkő mellett Tániel és a császár két civakodó kakasként
tépte egymást. A császár Styke kardját kapta fel a földről.
Látszott, hogy mindketten képzett párbajozók. Mozdulataik
elmosódtak, kezük kolibriként cikázott, lábmunkájuk porfelhőt
vert fel körülöttük. Még Styke is nehezen tudta megállapítani,
hogy mi történik pontosan, pedig egész életében harcokat nézett
és vívott.
Annyi azonban nyilvánvalónak tűnt, hogy nem Tániel áll
nyerésre. Arcát és ingét vér áztatta, nyakán mocskos izzadság
csurgott le. A császár mély összpontosítással küzdött, csupasz
mellkasán egyetlen kardvágás sem éktelenkedett.
 Styke felszisszent, amikor a páncélkesztyű végre lecsusszant.
A földre ejtette, és szemügyre vette a kezét. Két ujja biztosan
eltört. A másik három rendben volt, és maga a keze is
sértetlennek tűnt. Odébb rúgta az összezúzott páncélkesztyűt.
Igyekezett összeszedni magát, és próbálta megtippelni, hány
bordája törhetett el, és mennyi vért veszíthetett.
Egy kiáltás elszakította a tekintetét a párbajról, mire kilesett
a pihenőhelyéül választott fa mögül. Nem messze onnan, ahol ő
belépett a kertbe, kinyílt a palotakomplexum egy ajtaja, és
birodalmi ruházatot, valamint lakkozott maszkot viselő katonák
egy csoportja sorjázott ki rajta. Összesen heten voltak, és mind
csodálattal torpantak meg a kressiai idegennel küzdő császár
látványától.
De csak néhány másodperc erejéig. Az egyik odaszólt valamit
a többieknek, mire kocogni kezdtek az istenkő felé, kihúzva
közben a kardjukat és ellenőrizve a pisztolyukat. Styke fejét
fájdalmas kimerültség húzta lefelé.
Összeszedte erejének utolsó kis maradványait, és
végigbicegett egy sor bokor mögött, hogy oldalról közelíthesse
meg az őröket. Épp akkor érte be őket, amikor megközelítették
kölcsönzött lovát. Kiugrott a bokrok mögül, és jobb
páncélkesztyűjének egy jól irányzott csapásával azonnal földre
küldte a vezetőjüket, majd előrántotta a kését.
Az őrök nem sárkányemberek voltak, de itt véget is ért Styke
szerencséje. Vezetőjük eleste nem különösebben rázta meg őket:
öten szétszóródtak körülötte, a hatodik pedig kivont karddal
rontott neki.
Styke a bal alkarpáncéljával hárította a támadást, és
előredöfött a késével. De hiába csúszott le a penge az őr
díszpáncéljáról, és mélyedt a húsába, Styke rögtön tudta, hogy
nem mozog elég gyorsan. Oldalt elsült egy pisztoly, és érezte,
ahogy a váll-lemeze beleremeg a golyó becsapódásába. Amíg ő
azzal volt elfoglalva, hogy kiszabadítsa a pengét az áldozatából, a
megmaradt őrök váltottak pár gyors szót egymás között. Valaki
odalépett Styke-hoz, és mielőtt bármit tehetett volna,
halántékon vágta a pisztolya agyával.
Ez egy átlagembert rögtön kifektetett volna, és még Styke is
kábán, csillagokat látva tántorodott hátra. Talán el is vágódott
volna, ha nem hátrál neki egy fának. Nekitámaszkodott, örült a
pillanatnyi pihenőnek, és szaporán pislogott, hogy kitisztítsa
lassan elhomályosuló látását.
Egy közeli sikoly vonta magára támadói figyelmét. Styke
kihasználta a lehetőséget: vért köpött legközelebbi ellensége
arcába, majd a késével kaszabolva a többiek közé vetette magát.
Esetlenül mozgott, de még így is sikerült végeznie kettővel,
mielőtt a másik három meghátrált. Styke botladozva követte
őket, késével ügyetlen íveket írt le a levegőben, és átkokat szórt
a hátukra.
Megtámaszkodott egy másik fában, és a visszavonuló őrük
után nézett. Ekkor jött rá, hogy a csetepatéban elveszítette a
tájékozódási képességét: már nem állt köztük és a császár között,
így az őrök úgy döntöttek, hogy otthagyják őt, és inkább az
uralkodójuknak segítenek.
A sikoly a jelek szerint a császárból tört fel. Arca a
homlokától az áliáig kettéhasadt, a véres árokban orra és ajka
egy része is eltűnt. A seb ellenére megkettőzte erőfeszítéseit, és
beszorította Tánielt a kert egyik sarkába.
 Az őrök nem értek oda a császárukhoz. Lövések dörrentek
Styke mögött, és mindhárman összeestek a golyózáporban.
Styke majdnem elveszítette az egyensúlyát, ahogy megfordult,
és szembetalálta magát a gyalogos lándzsások és háztartásőrök
füstölgő fegyverekkel teli sorával. Ibana lépett elő mögülük,
nyomában Etzivel.
Amikor Ibana meglátta Styke-ot, megkettőzte mindaddig
kimért tempóját. Csörgő páncéllal futott oda hozzá, és a válla alá
nyúlt.
– Adomra, Ben, pokolian festesz!
– Semmi bajom. – Megpróbálta elhessegetni a nőt.
– Mi a szar történt a kezeddel?
Styke a császár felé intett.
– Ő.
Etzi és a Háztartás őrei elkerekedett szemmel bámulták a
párbajt. Senki sem mozdult, hogy beavatkozzon.
– A császárnak – suttogta csodálattal a hangjában Etzi – erőt
adtak a csontszeműek. Egyiküket fonnyadt arccal találtuk a
főcsarnokban, állni is alig tudott. A császár hihetetlen mértékű
erőt szívhat el tőlük. Ki az az ember, és hogyan képes
szembeszállni a császári társaság roppant hatalmával?
– Az az ember – válaszolta Styke – Ka-poel férje.
– Elképesztő. De akkor sem remélheti, hogy győz a...
Bármit készült is mondani, félbeszakította egy hangos
reccsenés. Mintha egy ágyú sült volna el a kertben, Styke körül
mindenki összerezzent. Az összes szem az istenkőre szegeződött.
Új, szilánkos repedés kanyargott végig rajta az aljától a
csúcskőig. Az oltáron két alak jelent meg füstölgő ruhában.
 Ka-poel úgy festett felszegett állával, akár egy bosszúálló
angyal, és mit sem törődött az előtte térdelő öregemberrel.
Aztán megragadta a nyakánál, és lehajította a földre, ahol a férfi
szánalmasan zokogva kuporodott össze.
Ugyanebben a pillanatban Tániel hirtelen előrelendült,
félreütötte a császár kardját, és két kézzel belemélyesztette a
sajátját ellenfele szegycsontjába. A császár hangosan felnyögött,
és elhátrált az istenkő felé. Bár Tániel hatvan centiméternyi
acélt nyomott át a mellkasán, valahogy állva maradt. Csak akkor
tántorodott meg, amikor az istenkő felé fordult, és Ka-poelra –
meg a lábánál heverő öregemberre – nézett. Vér csurgott ki a
szájából, és Daníz császára összerogyott.
– Hagyjátok! – csattant fel Ka-poel. Hangja megállásra
késztette Etzit és a háztartásőröket, akik elesett császáruk felé
siettek. Valamint meglepett pillantást váltott ki Tánielből. –
Végezzetek a birodalmi őrökkel – parancsolta Ka-poel, majd az
előtte fekvő vénemberre mutatott. – Aztán hozzátok őt és a
túlélőket a trónterembe. Sok megbeszélnivalónk van.
Styke szédült, feje elnehezedett. Mégis kuncogni kezdett.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Ibana.
Styke addig nevetett, míg már fájt neki. Az oldalához kapott,
és majdnem megszúrta magát a saját késével.
– Egy isten után ment be oda, és egy hanggal jött ki.

***

Több mint egy órába telt a lándzsásoknak és a

háztartásőröknek, hogy együtt megtisztítsák a birodalmi
komplexumot. Mindenfelé futárokat küldtek ki, hogy véget
vessenek a további erőszaknak, de Styke még az említett egy óra
elteltével is hallott lövéseket és összecsattanó kardokat a
birtokon belülről.
A falak mögött Talunlika tovább lángolt, ahogy a gyülevész
népség és a katonák fel-alá járva tomboltak a városban.
A birodalmi trónterem egy hosszú, magas kamra volt,
amelyet élénk színűre festett fából emeltek. Mindkét oldalon
gázlámpások világították be, a plafonról pedig itt-ott
gázcsillárok is lógtak. A tetőgerendákat több száz Háztartás
zászlaja díszítette, soruk egészen a trónig ért, amelyet egyetlen
nagy vörös kőből faragtak ki két mocsári sárkány képmására.
A termet sebesült lándzsások és háztartásőrök, elfogott
birodalmi katonák és bürokraták töltötték meg. A háztartásfők a
trón közelében tanácskoztak Ka-poellal és Tániellel. Styke a
falnak döntötte a fejét, és próbált talpon maradni. Maetle ugyan
sínbe tette az ujjait, és bekötözte az oldalát, de Ibana aggodalmas
pillantásaiból tudta, hogy még mindig úgy néz ki, mint aki
mindjárt feldobja a talpát. Legyengítette a vérveszteség, a
páncélja teljesen bevörösödött.
Valaki figyelmet kért. Styke csak akkor jött rá, hogy állva
elbóbiskolt, amikor kinyitotta a szemét. A trónra emelte a
tekintetét. A háztartásfők, köztük Etzivel, leléptek az
emelvényről, hogy a tömeg elejére álljanak. Styke érdeklődéssel
fürkészte az arcukra kiülő különböző érzelmeket: remény,
öröm, zavarodottság. Félelem.
Csak Ka-poel és Tániel maradt az emelvényen. Megvárták,
hogy a háztartásfők elfoglalják a helyüket, aztán Ka-poel
közvetlenül a trón elé állt. Tániel csatlakozott hozzá.
 Mindenki Ka-poelra figyelt. Senki sem szólt egy szót sem.
Senki szinte levegőt sem vett.
– Hol van a nagyapám? – kérdezte Ka-poel.
Pár másodperc múlva két lándzsás vonszolta be az
öregembert, akit Ka-poel áthozott az istenkövön. A hasonlóság
elképesztő volt, de Styke valahogy többre számított a Nagy
Kától. Sedial sértetlennek, mégis teljesen megtörtnek tűnt: arca
elfehéredett, tekintete kiüresedett, szája lebiggyedt. Otthagyták
az emelvény legfelső lépcsőfokán, ahonnan aztán kábán bámulta
a padlót, miközben nyál csöpögött az álláról.
Ka-poel egy darabig csak a nagyapját bámulta. Az egész
terem lélegzet-visszafojtva várakozott. Ka-poel elfintorodott,
szeme összeszűkült. Végül felhorkant, és vett egy nagy levegőt.
– A császár halott – jelentette ki. Tisztán zengő szavai
visszhangot vertek a terem minden sarkában. – A Nagy Ka
beleőrült mindabba, amit az istenkőben látott. A birodalmi
társaságnak egy évszázadba is beletelik majd, hogy felépüljön a
veszteségekből, amelyeket e háborúval vontak a fejükre, a
hatalmas daníz seregek pedig százezres veszteségeket
szenvedtek.
– Nincs semmitek – folytatta. – A ti országotok egy
megosztott ország eltorzult eszmékkel és kicsorbult hírnévvel,
ami nem fogja kiállni a modern idők próbáját. Sok nagy
Háztartásotokat ezen a mai napon semmisítették meg Ka-Sedial
ármánykodásai. Nincs semmitek... csak én. Nem akarok az
istenetek lenni. De kénytelen voltam kettőnk közül választani. –
Lábával megbökte Sedialt. – Nem fogok imákra válaszolni. Nem
fogok csodákat tenni. De leszek az istenetek... a császárnőtök...
és segítek nektek összerakosgatni ennek a széthasadt földnek a
darabkáit. Megkaptátok, amit a Nagy Ka ígért nektek. Van egy
új istenetek. Elfogadtok engem?
Az utolsó szavakat szinte félénken ejtette ki, teljesen más
hangon, mint a beszéde többi részét. Styke biztos volt benne,
hogy ha az összegyűlt Háztartások nemet mondanak, Ka-poel
gondolkodás nélkül otthagyja őket.
A kérdést baljós csend követte, amely egy, majd még egy
percig nyúlt. Aztán a háztartásfők lassan, egyenként letérdeltek.
Sorban követte a példájukat a teremben tartózkodó összes daníz,
a Háztartások őreitől a foglyokig. Csak a páncéljukat viselő,
többnyire sérült és vérben-bélben ázó lándzsások maradtak
állva. Styke-ra néztek. Ahogy Ka-poel és Tániel is.
– Ben Styke ezredes – zengte Ka-poel. – Szeretném, ha az
Örült Lándzsásokból állna az új kormányom birodalmi őrsége.
Hordoznád a lobogónkat a sajátod alatt?
Alatt. E szó hallatán olyan erővel szakadt ki a nevetés Styke-
ból, hogy majdnem összeesett a fájdalomtól. Kitörölte szeméből
a könnycseppeket.
– Máris nagyon jó vagy ebben az egészben, kis vérboszorka
barátom.
Több háztartásfő is ijedten szisszent fel, de Ka-poel csak
elvigyorodott.
– Bár isten vagy, gondolom, így is sok munka vár még ránk –
folytatta Styke. – Sok erőszak.
– Így van.
Styke Ibanára pillantott. A nő csak megvonta a vállát.
– Átgondolom. Megbeszélem az emberekkel.
– Begyógyíthatom a sebeidet? – kérdezte Ka-poel gyengéden.
– Most már Kiváltságos vagy?
 – Nem. Valami egészen más.
– Á. Jó neked. Bele fogok halni ezekbe a sebekbe?
– Nem hiszem.
Styke megfontolta az ajánlatot. Nem volt ismeretlen számára
a mágikus gyógyítás, de már érezte is, ahogy megcsontosodik
benne a makacssága. Ő aztán nem lesz egy isten lekötelezettje.
– Egy kis fájdalom jót tesz az embernek – mondta végül, és
kihúzta magát. A trónterem közepére sétált, hátat fordított Ka-
poelnak, és lassan a kijárat felé indult. Etzi felszisszent mögötte.
– Mégis hová mész? – kérdezte. – Egy isten születésének vagy
szemtanúja!
– Istenek – legyintett Styke. – Császárok. Országok. Bah.
Újrarendezem az Örült Lándzsások sorait, és megvárom az új
parancsokat. Aztán megkeresem a lányomat.
 70. FEJEZET

Michel sok őrültséget csinált életében – nagy hatalmú

embereket manipulált, barátoknak hazudott, diktátorokkal
dacolt, még a saját ujját is levágta egy puszta álca érdekében.
Ennek ellenére sosem volt még olyan ideges, mint most, amikor
a folyami hajó elvitte őt és Ichtraciát egy kis kikötőhöz a
talunlikai birodalmi palota mellett.
Igyekezett megcsodálni a várost, hogy elfoglalja magát.
Elképesztő hely volt, amelyet szívesen bejárt volna töviről
hegyire, de hiába találta magát egy külvilágtól száz éve elzárt
országban, így sem tudott megfeledkezni a közelgő találkozóról.
Elpróbálta, hogy mit mond majd. Játékokat játszott a fejében.
Könyveket olvasott. De semmi sem segített.
A viszonylag kis kikötő nagyját a birodalmi háztartás élénk-
lilájára és türkizére festett hajók foglalták el. Michel folyami
hajója beúszott az egyetlen üres helyre. Hordárok ugrottak ki,
hogy rögzítsék őket a parthoz, majd gyorsan kipakolták a
poggyászokat. Két ismerős alak várt rájuk, ami kissé
megnyugtatta Michel zaklatott idegeit a furcsán idegen
környezetben.
Kétlövetű Tániel állt ott háta mögött összekulcsolt kézzel, a
daníz egyenruha részét képező nadrágban és zubbonyban, de
adrói kék és ezüst-karmazsin színben pompázó szegéllyel, amely
éles kontrasztot képezett a körülöttük uralkodó türkizzel. Egy
magas alak állt mellette ősréginek tűnő páncélzatban. Felcsapott
rostélya mögött egy kressiai nő sebhelyes, kemény vonásai
lapultak. Michel őt nem ismerte fel, de a bal váll-lemezén virító
koponyás-lándzsás jelvényt annál inkább.
Az egyik hordár intett nekik, hogy lépjenek ki a partra, mire
Michel Ichtraciára nézett. A nő hűvös, kifejezéstelen és arrogáns
arcot vágott, de amikor finoman megszorította Michel ujjait, a
férfi érezte, hogy remeg a keze. Tániel előrelépett, és kezet
nyújtott neki. Ichtracia elfogadta. Michel utána szállt ki a
hajóból.
– Ichtracia, Michel. Örülök, hogy újra látlak benneteket. Ez
itt Ibana je Fles, a császári őrség kapitánya. Sajnos Ka-poel nem
tudott elétek jönni. Az egyik audienciája elhúzódott, de véget
vet neki, amint értesül róla, hogy már a palotában vagytok.
Az udvariassági körök után Tániel végigvezette őket a
kikötőn, majd be a palotába. Michel kicsit lemaradt: a környéket
fürkészte, és bár igyekezett megnyugodni, minden lépéssel csak
még idegesebb lett.
Tániel nem adta jelét, hogy feltűnt volna neki, séta közben
folyamatosan beszélt.
– Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértetek. Biztos vagyok
benne, hogy a Daníz és Fatraszta közti utakon még mindig teljes
a káosz.
 – Nem is hinnéd, mennyire – válaszolta Ichtracia. – A béke
egyelőre kitart, de mindenki, aki nem kapta parancsba, hogy
maradjon Szárazparton, ideigyekszik. Rettegnek attól, mi
történik majd velük, ha elfajulnak a dolgok most, hogy a
hadseregek távozóban vannak.
Még csak két hónapja értek véget a harcok, és Ichtracia
egyáltalán nem túlzott a háború résztvevőit sújtó pánik és
bizonytalanság ügyében. Amikor Michellel elindultak,
Szárazpart egy lőporos hordóra hasonlított: a palók, a kressiaiak
és a danízok mind késélen táncoltak, és azon tanakodtak, mi lesz
most, hogy Daníznak új császárnője van. Michel fontolgatta,
hogy megszólal, de inkább hallgatott. Tániel később kétségkívül
teljes beszámolót követel majd tőle. Egyébként is, ez már nem az
ő dolga, elvégre ő nem Kiváltságos vagy rokon vagy politikus
vagy bármilyen szempontból fontos személy. Csak egy újabb
parancsok nélküli kém.
Végigsétáltak a palota hosszú, magas mennyezetű folyosóin.
Mindenfelé szolgák forgolódtak, de mindig csak Michel
látómezejének peremén, sosem kerültek az útjukba. Az egyik
kereszteződésnél Ibanát elhívta egy katona. Michel utánanézett,
majd végre megszólalt:
– Ő nem Ben Styke parancsnokhelyettese volt?
Tániel biccentett.
– Szóval az Őrült Lándzsások tényleg egymagukban szállták
meg Danízt?
– Ka-poel kíséreteként, igen. – Tániel felkuncogott.
Idősebbnek tűnt, mint korábban, de lényegesen
kipihentebbnek. – Amikor Ka-poel elfoglalta a trónt,
felajánlottuk nekik a testőrség pozícióját. – Egy pillanatra
elmerengett. – Styke elutasította az ajánlatot. Ibana viszont nem.
– Elutasította Ka-poel ajánlatát? – kérdezte döbbenten
Ichtracia. – Az ember nem utasítja vissza a daníz császárnő
megtisztelő ajánlatát.
– Azt hiszem – válaszolta Tániel –, Ka-poel másfajta uralkodó
lesz, mint amilyenhez hozzászoktatok. Jó és rossz értelemben is.
Egyébként mindegy volt, kitől származik az ajánlat, Styke-ot
nem érdekelte a dolog. De kapott... valami mást hálánk jeléül.
Miután befordultak egy sarkon, Ichtracia hirtelen
megtorpant. A csarnok másik végén, kis kísérete társaságában
ott állt Ka-poel. Olyan egyenruhát viselt, mint Tániel, csak lila
és türkiz színekkel, valamint a férfi adrói szereléséhez illeszkedő
árnyalatokkal. Ka-poel egy kézmozdulattal elhallgattatott
valakit, majd intett. A kísérete szétoszlott.
Pár másodpercnyi csend következett, aztán a nővérek
egymás felé futottak, és hosszas ölelésben forrtak össze. Michel
meglepetésére azonnal beszélni kezdtek. Értetlenül bámulta
őket.
– Ka-poel tud beszélni? – kérdezte Tánielt.
Tániel mosolyogva figyelte a találkozást.
– Akkor nyerte el a hangját, amikor bement az istenkőbe,
hogy szembeszálljon Sediallal. Fogalmunk sincs, hogyan vagy
miért.
– És... – Michel nyelt egy nagyot. – Tényleg istenné vált?
Tániel féloldalas pillantást vetett rá.
– Mit hallottál?
 – Csak néhány pletykát az érkezésünk óta. Az itteni danízok
sokat pusmognak róla, de Fatrasztában semmit sem tudtunk
kideríteni.
– Ez az egész... bonyolult.
– Ez nem nemleges válasz.
– Rengeteg hatalom rejlett azokban a kövekben, sok istent
lehetett volna kreálni velük. Ka-poel egy részét magához vette.
A többit... nos, a többit az istenkövek megsemmisítésére
használta. Remélhetőleg ennyi elég, hogy a Más örökre elzárva
maradjon.
– Értem. – Michel bizonytalanul figyelte Ichtraciát és Ka-
poelt, gyomra görcsbe rándult.
– Valami baj van? – kérdezte homlokráncolva Tániel.
– Túl sok ez nekem – válaszolta lassan Michel. – Több
szempontból is.
– Igyekezett nem tudomást venni Tániel aggodalmas
pillantásáról. – Szóval ha Pole az új császárnő, mi vagy te?
– A hitvese.
– Nem a császár?
Tániel felhorkant, és megrázta a fejét.
– Az nem lenne szerencsés politikailag, és nem is vágyom rá.
Semmi szükségem hatalomra és felelősségre. Sokkal inkább állok
Ka-poel mögött, mint mellette. Így jobban meg tudom védeni
mindenkitől ebben a rohadt országban, amelyet dühít, hogy
magához ragadta a hatalmat.
– Nem halhatatlan?
– Talán az. Talán nem. Nem fogjuk hagyni, hogy kiderüljön.
Egyelőre azon vagyunk, hogy összeragasztgassuk az országot.
Hogy egyesítsük a népet, megnyissuk a határokat, és bevezessük
Danízt a modern korba. Ha ezzel végzünk... – megvonta a vállát.
– Remélhetőleg Daníznak nem lesz többé szüksége uralkodóra,
és egyszerűen felszívódhatunk.
– Ez elég idealisztikusan hangzik.
– Addig még rengeteg munka vár ránk. Biztos örömmel
hallod, hogy máris tárgyalásokat folytatunk a szárazparti
palókkal. Nagy befolyást szereztünk Lindet fölött, és ezt arra
fogjuk használni, hogy jobb bánásmódot csikarjunk ki belőle a
palókat illetően.
– Ezt tényleg örömmel hallom – válaszolta Michel. Mire
Ichtraciával eljöttek Szárazpartról, Jiniel már küldött hírnököket
Ka-poelhoz. Méghozzá vérmes reményekkel.
– Jut eszembe... – Tániel elhallgatott, ahogy a nővérek
odaléptek hozzájuk. Ka-poel valósággal sugárzott. Ichtracia
valamivel jobban uralkodott magán: vonásai illettek az
Emberevőhöz, akinek visszatérésére a palota szolgái számítottak,
ám olyan erősen szorította húga kezét, hogy mindkettejük ujjai
elfehéredtek. Tániel biccentett Ka-poelnak. – Akkor elintézzük?
Ka-poel halvány mosollyal üdvözölte Michelt, akinek az
idegei majdnem felmondták a szolgálatot. Gyorsan megszólalt,
mielőtt a lány bármit mondhatott volna.
– Nézd, nem tudom, mit keresek itt. Mondjátok, hová
szívódjak fel, és már itt sem vagyok, hagyom, hogy... –
Elhallgatott. – Mit intéztek el?
– Örülök, hogy látlak Michel – szólalt meg Ka-poel. A hangja
hátborzongatóan hasonlított Ichtraciáéra.
Michel ide-oda hordozta a tekintetét Ka-poel és Tániel
között, próbált rájönni, mit forgatnak a fejükben. Kurtán fejet
hajtott.
 – Császárnő.
– Jaj, hagyd már ezt. Nyilvánosan viselkedhetsz velem
formálisan, mert ezt várják el, de a palotában nem. – Ka-poel
vett egy nagy levegőt, és összemosolygott a férjével. – Michel és
Ichtracia, feladatunk van számotokra, már amennyiben
elfogadjátok. Ichtracia, szeretném, ha te lennél az új császári
társaságom főmágusa. Michel, neked pedig a birodalmi
kémfőnök szerepét szánom. Nincs senki, akit nálatok jobban
szeretnék a hátunk mögött tudni.
Ichtracia úgy fogadta a hírt, mintha számított volna rá,
Michelnek azonban leesett az álla.
– Most viccelsz?
– Természetesen nem – válaszolta Ka-poel kissé bosszúsan. –
Miért viccelnék ilyesmivel?
– De... – Michel a fogát szívta, és vett egy nagy levegőt.
Végül sikerült összeszednie magát annyira, hogy a hangja
remegése nélkül tudjon beszélni. Ichtracia szemébe nézett. Az
imént jelentette ki, hogy az ember nem utasítja vissza Daníz
uralkodójának megtisztelő ajánlatát. – Változtat ez azon, amit
megbeszéltünk?
– Részemről nem. Részedről igen?
– Nem.
Most Tánielen és Ka-poelon volt az értetlenkedés sora, és
mindketten izgatott várakozással néztek Michelre. Michel pár
másodpercig még Ichtracián tartotta a szemét, aztán a nővére
felé fordult. Legyen isten, császárnő vagy csak egykori
munkaadója – meg tudja csinálni.
– Ichtracia és én összeházasodunk. Pár hónapot itt
szeretnénk tölteni, de aztán eleget tennénk egy meghívásnak a
Palo Nemzetbe, Észak-Fatrasztába, ahol úgy érezzük, jó sorunk
lenne. Ott senki sem tudja, kik vagyunk, és senkit nem is
érdekel.
– Ó – válaszolta Tániel és Ka-poel egyszerre. Michel a
nyelvére harapott. A daníz császárnő testvérét készült feleségül
venni. Az engedélyét kellene kérnie, nem tényként kellene
közölnie vele. De Ichtracia világossá tette, hogy többé nem lesz
senki tulajdona. Ha Michel nem mondta volna el nekik,
megtette volna ő. Feszülten várta a dorgálást.
A csend már éppen kezdett kínossá válni, amikor Ka-poel
elvigyorodott.
– Gratulálok! Nem... nem egészen erre számítottam.
A szokás szerint kifejezéstelen arcú Ichtracia ellépett a
nővére mellől, és megfogta Michel kezét.
– Az utóbbi egy évben sok időt töltöttünk együtt. A jövőben
még többet szeretnénk, lehetőleg felelősségek nélkül.
– Ezt meg tudjuk érteni – biccentett Tániel. – De ez még nem
jelenti azt, hogy nem próbálunk rábeszélni benneteket valamire.
Esetleg egy nagyköved címre? – Aztán folytatta, mielőtt
bármelyikük válaszolni akarhatott volna. – Nem számít. Bőven
lesz még időnk megbeszélni. Gondoskodtam róla, hogy a
palotakancellár szabaddá tegye Pole napját. Mehetünk ebédelni?
Michel érezte, ahogy a testét az utóbbi napokban görcsökbe
rántó feszültség végre felenged benne. Lába elgyengült, de
szívéről nagy kő esett le.
– Az remek lenne. Segíthetsz meggyőzni Ichtraciát, hogy
bemutathassam az anyámnak, amikor visszamegyünk
Fatrasztába.
 71. FEJEZET

Vlora a Nied erőd bástyafaláról bámulta a feléje tornyosuló

Szárazparti-fennsíkot, és azon merengett, fogja-e valaha újra
látni a várost. Különös gondolat volt, egyszerre szomorú és
megnyugtató. Nem messze innen, némi könnyed zsoldosmunka
reményében szállt partra, hogy pár évre kikeveredjen Adróból,
aztán végül két nagy csatát vívott a városért, összecsapott egy
diktátorral meg egy önjelölt istennel, és megölette több ezer
katonáját.
Otthagyta a kézjegyét Fatrasztán, és akár tetszett neki, akár
nem, Fatraszta is otthagyta a kézjegyét rajta.
– Lady Flint! – kiáltott fel valaki hozzá az erődből. – Harminc
percen belül döntenie kell, asszonyom!
Vlora egy intéssel fogadta a figyelmeztetést, és Szárazpartra
emelte a tekintetét. Hat hónappal azt követően, amit az
emberek az istenkő háborújának neveztek el, a város egykori
önmaga árnyéka volt csupán. Még mindig szerteszét hevertek az
első daníz tüzérségi támadásokban összeomlott épületek romjai,
és nem kezdtek semmit a háború utolsó szakaszának palo
felkeléseiben kiégett házakkal sem. De a pusztítás nyomai
mellett azért itt-ott megmutatkoztak az új kezdet jelei is: egy
frissen indult építkezés, csinos, nemrég befejezett lakóházak, az
otthonukba végre visszatérő emberek sűrű forgalma.
Vlora a kikötő felé fordult, ahol két hajó horgonyzott. Az
egyik egy erős, lomha óriás volt fekete vitorlákkal – inkább tűnt
úszó palotának, mintsem igazi sorhajónak. Alig egy hete
érkezett az új daníz császárnő diplomatáival és küldötteivel. A
másik egy adrói zászló alatt futó kicsi és gyors, rosveli hajó volt.
Mindkettő visszaindul a saját országába a következő
dagállyal.
– Vlora?
Felkapta a fejét, és megfordult. Olem állt mögötte a lépcsőn,
orrából dőlt a füst. Lehamuzta a cigarettáját, és odalépett mellé.
– Még mindig nem döntöttél? – kérdezte.
Vlora megrázta a fejét.
– Az utolsó koporsók is felkerültek az adrói hajóra?
– Igen.
– Davd és Sabastenien?
– Jó helyük lesz. A kapitány biztosított róla, hogy egyikük
koporsója sem fog csúszkálni.
– Helyes. Még... még mindig azon tűnődöm, helyesen
cselekedtem-e.
– Mind ezen tűnődünk – sóhajtott fel Olem.
– Hogy én helyesen cselekedtem-e?
– Mind saját magunkkal kapcsolatban tűnődünk ezen –
helyesbített Olem.
– Csak vicceltem.
 Olem felhorkant, és közelebb hajolt hozzá, hogy csókot
nyomjon az arcára, aztán meggyújtott egy újabb cigarettát.
– Döntened kell. Huszonöt perced van, mielőtt a
csomagunkat be kell pakolniuk valamelyik hajóba.
Vlora előhúzott a zsebéből két levelet, mindkettőt kinyitotta,
majd kiterítette a bástyafalra, és egyik kezével kisimította a
gyűrődéseiket. A bal oldalit Tániel küldte, hogy meghívja őt és
Olemet az új daníz császárnő udvarába. A jobb oldaliban Adró
kormánya követelte, hogy térjen haza, és magyarázza meg,
miért kevert bele adrói katonákat egy külföldi háborúba.
Ez utóbbi levélen merengett. A legtöbb katonája már
hónapokkal ezelőtt hazatért Bóval, Nilával és a flottával együtt.
Elvégre ez már nem adrói ügy volt. A hadseregük feloszlott, a
konfliktus véget ért. Győztek. Vlora megállított valakit, aki isten
akart lenni.
Kizárólag Olemnek mesélt arról a pillanatról a Másban,
amikor Ka-poel magához ragadta a legfeketébb feketeséget. Az
új „császárnő” semmilyen kommunikációja nem utalt isteni
mivoltára. Vlora azon tűnődött, mennyi idő kell, hogy a hír
elterjedjen – hogy az otthoni társai megtudják, Vlora valójában
kudarcot vallott a küldetésében.
Valamint azon tűnődött, készen áll-e Ka-poel az isteni
szerepre, vagy egy új rémálom született vele.
– Ha hazamegyünk – mondta Olemnek –, elképzelhető, hogy
mindkettőnket letartóztatnak, és hadbíróság elé állítanak. Delia
már négy hónapja otthon van, és a saját verzióját hangoztatja,
többek között minden bizonnyal azt, hogy hidegvérrel
meggyilkoltad Valeer főmarsallt.
Ha a tárgyalás lehetősége zavarta is Olemet, nem adta jelét.
 – Bo és Nila is hónapok óta otthon vannak, ahogy a vezérkar
nagy része is. Delia árulása után nem hagyják szó nélkül a
hazugságait.
– Mégis lehetséges, hogy letartóztatnak minket.
Olem megkocogtatta az Adróból küldött levelet.
– Valóban. Elmehetünk Danízba. Tániel lényegében
kitüntetést, nagyköved címet és a daníz trón teljes védelmét
kínálja neked.
– És a saját szemünkkel láthatnánk, mi lett Ka-poelból – tette
hozzá Vlora.
– Úgy hallom, Gustar őrnagy egyelőre ott maradt, hogy
legyen Adrónak legalább némi képviselete a daníz udvarban,
amíg meg nem érkezik egy tényleges nagykövet. Jó lenne látni
őt.
Vlora egyik levélről a másikra nézett, majd vissza. Valóságos
háború dúlt benne, ahogy a lehetőségeket, az előnyöket és a
veszedelmeket mérlegelte. Túl sok volt mindegyikből.
Megrémítette a gondolat, hogy visszatérjen egy olyan Adróba,
amely világossá tette, hogy nem látja szívesen a háborús hőseit.
Bizonyos fokig vonzotta a konfliktus lehetősége – hogy a
tehetségét Danízban kamatoztassa.
– Bárhogyan döntök, mellettem állsz? – fordult Olemhez, bár
az elmúlt napokban már több tucatszor feltette neki ezt a
kérdést.
– Igen.
Felkapta a Danízból küldött levelet, összehajtogatta, és
visszatette a zsebébe.
– Nem menekülök a hazám elől – mondta, majd felvette a
másik levelet, és átnyújtotta neki. – El kell mesélnem Adróban,
hogy mi történt, és el is fogom, bármit tegyen is velünk Delia és
a sleppje.
– Jó lesz újra látni a hegyeket – jegyezte meg Olem egy
halvány mosoly kíséretében. – És mi lesz Ka-poellal?
– Elfáradtam, Olem. Isten vagy sem, évekbe fog telni neki,
hogy gatyába rázza Danízt. Szerintem kiérdemeltem, hogy egy
ideig személyesebb ügyekkel foglalkozzak. Különben is. –
Grimaszolva gondolt vissza a Másban töltött néhány percére. –
Adom is ott volt, és nem állította meg őt. Van egy olyan
érzésem, hogy nem lesz vele semmi baj.
– Aha. Gondolom, pár hónap múlva személyesen is
megkérdezhetjük róla. – Olem felajánlotta neki a karját. – Nos,
drága Lady Flintem. Elkísérne a hajónkra?
Vlora belekarolt.
– Örömmel.
 72. FEJEZET

Styke az eldőlő fát figyelte, és hallgatta az ágak kielégítő

reccsenését, ahogy a törzs egyre gyorsabban zuhant, és végül az
egész erdőn végigvisszhangzó csattanással földet ért. Vett egy
nagy levegőt, letörölte homlokáról az izzadságot, és a vállára
vetette a fejszéjét. Szörnyen fájt a bal keze, az ujjai, amelyeket
Janen császár eltört, mindig sajogtak a hideg napokon, és az
oldala is kellemetlenkedett a kemény munka következtében.
De ez mind jó fájdalom volt. Emlékeztette őt, hogy él, de
halandó.
Styke a törzs lecsupaszításával folytatta a munkát. Órákba
telt, hogy végezzen, és addigra már délre járt az idő. Celine
kijött hozzá, és lehelyezett két hadseregnyi faragott lovasságot
egy múlt héten kidöntött fa csonkjára. Styke pár másodpercig
elnézte, ahogy játssza a csatát, majd fogott egy megerősített
bőrszíjat, egyik végét rátekerte a fatörzsre, a másikat rögzítette a
vállára, és elvonszolta a tönköt az irtás területéről, amelyen egy
nap az új háza és kertje áll majd.
 – Ben, ugye tudod, hogy vannak lovaink? – nézett fel a játék
háborújából Celine.
Styke leejtette a fatörzset, hadd guruljon le egy enyhe lejtőn
a többi tönk közé.
– Minek lovat használni olyasmihez, amivel az ember maga
is megbirkózik?
Nyerítést hallott, mire a saját karámja, majd az erdő felé
fordult. Nagyjából harminc méterre egy csapat bámulta őt
lóhátról – a húgával az élen. Kifejezéstelen arccal,
kiegyenesedve és büszkén ült a nyeregben. Az őt körülvevő
testőrök és szolgák sokkal lenyűgözőbbnek találták a látványt,
mint az úrnőjük.
Amikor látta, hogy Styke észrevette, Lindet megrántotta a
kantárt, és közelebb léptetett hozzá. Styke az ingével törölte le
arcáról az izzadságot.
– Annyi mindenen mentél át – szólalt meg Lindet –, és még
mindig egy ökör vagy. El se hiszem.
Styke kinyújtóztatta a karját, és igyekezett figyelmen kívül
hagyni megsajduló oldalát.
– Talán azt hitted, visszavonulásom után már csak a
semmittevés marad nekem?
– Egyáltalán nem hittem, hogy visszavonulsz – horkant fel
Lindet. Követői egyetlen intésére megálltak, ő maga pedig
odaléptetett Styke mellé, és leszállt a nyeregből. A kantárt egy
közeli ágra tekerte. – Csak hogy jól értem-e: ez az új daníz
császárnő az egész Kalapácsot kifeszegeti a kezemből, cserébe
azért, hogy a csapatai békésen kivonuljanak Fatrasztából, majd
fogja magát, és neked adja az egészet? Mi az ördögöt műveltél
Danízban, hogy ekkora hálát érdemelsz?
 – Csak egy kis földdarabról van szó.
– Több ezer négyzetkilométerről van szó, ami nagyrészt
lakatlan, és magában foglal sok elhagyatott határvidéki erődöt,
valamint egy tökéletes állapotban lévő parti erődöt is. És ezek
szerint ez mostantól mind a tiéd? – Lindet hangja a csodálat és a
bosszúság keverékétől csengett.
Styke megvakarta a tarkóját, és elnyomott magában egy
mosolyt.
– A terület egy jelentős hányadát odaadtam a
lándzsásaimnak, a városoknak meg meghagytam a földjüket, de
ja. A Kalapács az enyém.
– És mihez kezdesz vele?
– Dögöljek meg, ha tudom. Még sosem birtokoltam földet.
Egyelőre felépítek rajta egy házat, aztán meg egy istállót. Pár
éven belül valószínűleg lesz egy tisztességes lovasfarmom.
Ígértek nekem háromszáz daníz lovat is. Összepárosítom őket a
sajátjainkkal, és meglátjuk, mi lesz belőle.
Lindet felsóhajtott.
– Te. Mint lovász. Sok őrültséget láttam életem utóbbi pár
évében, de ez a legnagyobb mind közül. – Elhessegetett egy
legyet, de sikerült úgy tennie, mintha Styke butaságára
legyintett volna. – Hát jó. Mutasd a sírt.
Styke Lindet kíséretére pillantott. A nyergükben maradtak,
és tartották a távolságot. Styke vonásai megkomolyodtak, és
előrebiccentett.
– Erre. – Bevezette Lindetet a tisztásról jó ötvenméternyire
az erdőbe, majd át egy folyón, és el egy nyíl alakú szikla mellett.
Egy nagy bükkfa tövében egy fehér márványlap hevert, rajta a
Marguerie je Lind névvel. Styke csak alapvető karbantartást
végzett a műemléken azóta, hogy tavaly egy éjjelen átkelt a
Kalapácson. Az árnyékos, kellemes hely ellenére félig-meddig
arra számított, hogy Lindet számonkéri rajta, miért nem épített
valami monumentálisabbat.
Ehelyett a húga hosszú percekig csücsörítve, összekulcsolt
kézzel, némán meredt a márványlapra.
– Mindig is kíváncsi voltam, hová temetted.
– Azt hittem, nem akarod tudni – válaszolta Styke. A szeme
sarkából észrevette Celine-t: elég közel járt, hogy kihallgassa
őket, de nem annyira, hogy tiszteletlen legyen.
– Nem is. Legalábbis azt hittem. Gyengének tartottam, amiért
nem tudott megvédeni minket tőle. De azóta változtak a
nézeteim.
Styke-ban feltámadt a kísértés, hogy újra felhevítsen egy rég
elfeledett vitát, de inkább a nyelvére harapott.
– Az jó.
Lindet halványan elmosolyodott, mintha tudta volna, mi jár
Styke fejében.
– Körbejárom az országot – jelentette ki hirtelen, és a férfi
szemébe nézett.
– Igen?
– Csaknem egy év telt el a háború óta. A Kilencekkel való
kapcsolatunk kezd visszatérni a régi kerékvágásba. A daníz
császárnő a kezdeti engedmények kicsikarása óta nagyon
barátságosan viselkedik. A palók bizalmatlanok, de majd
megenyhülnek. Ideje tényleg újjáépíteni az országot, ahhoz
pedig ismernem kell minden segítségre szoruló zugát.
– Értem. – Styke a húgát méregette. Valami megváltozott
benne... olyan enyhe bizonytalanságot látott rajta, amilyet
korábban soha. – Pár hete Harangrévben jártam. Az újságok
szerint még hat évig kancellár asszony maradsz, aztán szabad
választásokat tartasz. Igaz ez?
– Igen.
– Nem gondoltam volna, hogy lemondasz a hatalomról.
– Nem gondoltam volna, hogy lovász leszel – vágott vissza
Lindet.
– Jogos. – Styke megkereste tekintetével az egyik tartalék
lándzsáját, amelyet egy közeli fánál hagyott. Rátámaszkodott, és
a húgára szegezte a tekintetét. – Igazi választásokat fogsz
tartani?
Lindet hosszú pillanatokig mérlegelte a kérdést, majd halkan
így felelt:
– Az utóbbi tíz évet azzal töltöttem, hogy egy daníz invázióra
készültem, mert tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az ideje. Így is
történt, és minden áldozathozatalom, óvintézkedésem és
hatalmam ellenére sem álltam rá készen. Ez... értékes lecke volt.
– Jövő héten bejelentem a Feketekalaposok feloszlatását –
folytatta. – Nem lesz több titkosrendőrség. Nem lesz több
rendszerszintű elnyomás. Korábban sem működött, és most,
hogy ezt beláttam... – Megvonta a vállát. – Életem maradékát
vagy azzal töltöm, hogy két kézzel kapaszkodom a hatalomba,
mert félek, hogy mi lesz, ha elveszítem, vagy felépítek egy
rendszert, amiből aztán békével visszavonulhatok anélkül, hogy
az egész kontinens a fejemet akarná venni. Úgyhogy igen. Igazi
választásokat fogok tartani.
– Indulni fogsz rajtuk?
– Az attól függ, sikerül-e addig elfeledtetnem az emberekkel,
hogy mennyire rühellik a pofámat.
 – Hat év alatt? Ambiciózus – élcelődött Styke.
– Ugyan mikor nem voltam én ambiciózus?
– Jogos. – Styke megkocogtatta gyűrűjével a lándzsáját. –
Maradsz pár napig? Nem beszélgettünk el hosszabban már... jó
ideje.
– Valóban nem.
– Egy közeli városkában van egy tisztességes házam, amíg be
nem fejezem ennek az újnak az építését.
Kislánykora óta Styke most először látta elmosolyodni a
húgát – igazi mosollyal, kegyetlenség vagy hátsó szándék nélkül.
– Az jó lenne, köszönöm. – A nő benyúlt a zsebébe, és
előhúzott belőle egy borítékot. – Hallom, legálisan is örökbe
fogadtad a lányt.
Styke bizonytalanul méregette a papírt.
– Igen.
– Helyes. Ez itt Fatraszta legjobb iskoláinak és a világ legjobb
egyetemeinek listája. Tudom, hogy te mindent a nyeregben ülve
tanultál, de az unokahúgom tisztességes oktatásban fog
részesülni. A lehetőségeket majd vacsora közben megbeszéljük.
– Lindet vetett még egy utolsó pillantást az anyjuk sírjára, majd
megfordult, és visszaindult a kísérete felé.
Celine megvárta, hogy elmenjen, aztán csatlakozott Styke-
hoz a márványlap mellett. Styke lenézett rá, és felhördült.
– Lindet iskolába akar küldeni téged.
– Hallottam – válaszolta a lány megfontoltan. – Nem tudom,
szeretnék-e iskolába járni.
– Jót tesz majd neked.
– Te is jártál iskolába?
 – Igen. Bentlakásosba, majd egyetemre, aztán a kontinentális
katonai akadémiára. Minden percét gyűlöltem, de tanultam egy
s mást. Most mennél iskolába, vagy előbb inkább segítenél
nekem felhúzni a farmot?
Celine homloka ráncokba futott. Mély gondolatokba merülve
révedt a semmibe, majd felnézett rá.
– Miért nem meséltél Lindet néninek a Ka-poellal kötött
alkudról?
– Nem lenne jó vége, ha közölném vele, hogy egy külföldi
császárnő kijelölt engem a börtönigazgatójává. Lindet fejlődik,
de még mindig büszke asszony. Vagy ismét úrrá lesz rajta a
hataloméhség, és rájön, azért vagyok itt, hogy az útját álljam,
vagy sosem merül fel a dolog. Az utóbbiban reménykedem.
Celine bólogatva hallgatta végig a magyarázatot.
– Mikor akarja Lindet, hogy iskolába menjek?
– Gondolom, most rögtön.
– És Ibana mikor jön vissza Danízból?
– Még egy évig felügyeli az új birodalmi őrséget, aztán
csatlakozik hozzánk. Itt akarja újjáépíteni az apja
kovácsműhelyét – mutatott Styke az erdőre.
Celine pár másodpercig elgondolkodva hallgatott.
– Szeretnék itt lenni, hogy lássam nőni az új városodat.
Iskolába mehetek majd később is, nem?
– Dehogynem. – Styke fogta a lándzsáját, és az anyja sírjához
lépett. Rátámaszkodott a nyélre, hogy belenyomja a puha
földbe, míg a hegye mellmagasságban mutatott az ég felé.
Levette nagy lándzsás gyűrűjét, ráhelyezte a fegyver hegyére,
majd hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye a keze munkáját.
Elégedetten biccentett, és kezet nyújtott Celine-nek. –
Megegyeztünk. Most pedig menjünk, és csináljunk úgy, mintha
érdekelnének minket Lindet iskolái.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Köszönöm csodálatos szerkesztőmnek, Brit Hvidének, hogy

segített nekem ilyen ütős befejezést kanyarintani a sorozathoz.
Köszönöm fantasztikus ügynökömnek, Caitlin Blasdellnek és
kollégáinak a Liza Dawson Associatesnél, mert nélkülük nem
nőhetett volna ekkorára a Lőpormágus-univerzum. Köszönöm
az Orbit nagyszerű alkalmazottainak is, akik kemény munkával
gondoskodtak a könyveim szerkesztéséről, terjesztéséről,
kinyomtatásáról, borítójáról és még sok minden másról.
Köszönöm a feleségemnek, Michele-nek, hogy ilyen sok időt
töltött a könyvek szerkesztésével – hogy kiváló ötleteket adott,
hogy rámutatott a hibáikra, és ünnepelte az erényeiket.
És persze köszönöm a béta-olvasóknak, Mark Lindberbnek és
Peter Keepnek, akik végigmentek a korai kéziraton, és értékes
tanácsokkal láttak el. Segítségük számtalan fejfájástól óvott meg.
És végül köszönöm régi szerkesztőmnek, Devi Pillainak. Új
állása okán nem tudta befejezni velem a sorozatot, de neki
köszönhetem az első nagy lehetőséget, ő vette meg tőlem mind a
Lőpormágus-trilógiát, mind a vér és lőpor isteneit. Az ő
támogatása nélkül aligha jutottam volna idáig.