AZ ELMÚLÁS PÁNTJAI:

Egy Ködszerzet regény

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Brandon Sanderson: The Bands of Mourning – a Mistborn novel
Copyright © 2016 by Dragonsteel Entertainment, LLC
Hungarian edition © Delta Vision Kft., 2019
Hungarian translation © Vitális Szabolcs, 2019

Cover art © Chris McGrath, 2016

Interior illustrations by Isaac Stewart and Ben McSweeney
Térképek magyar változata: Giczi Gyula
All rights reserved

A mű a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei vagy kitalált dolgok. Bárminemű hasonlóság valós élő vagy halott személyekkel,
eseményekkel és helyszínekkel csupán a véletlen műve.

Fordítás © Vitális Szabolcs, 2019

Szerkesztés © Sárpatki Ádám, 2019
Tördelés, nyomdai előkészítés: Buda-Adám Krisztina
Korrektúra: Dobos Attila

Kiadja a Delta Vision Kft.

Minden jog fenntartva

ISBN 978-963-395-299-3
Delta Vision Kft.
1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3093
www.deltavision.hu

Kiadja a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Buda-Ádám Krisztina
Nyomtatta és kötötte a Páskum Nyomda Kft.
Felelős vezető: Farkas János
Megjelent 2019-ben, Budapesten
779 271 karakter terjedelemben
 BEN OLSENNEK
Aki nem bánja, hogy ilyen őrült írók a barátai,
És közben mindig szakít időt rá, hogy jobbá tegye a könyveinket.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
E könyv pontosan tíz évvel a Ködszerzet-sorozat első kötete után kerül ki a
kezemből, és a sok egyéb teendőmre való tekintettel azt hiszem, kijelenthetem,
hogy hat regény tíz év alatt elismerésre méltó teljesítmény! Még mindig
emlékszem a lázas munkával töltött korai hónapokra, arra, hogy mindenképpen
valami olyat akartam alkotni, amivel megmutathatom, mi is lakozik bennem
íróként. A Ködszerzet-trilógia vált írói védjegyemmé, és remélem, minden
olvasó méltó folytatásnak tartja majd ezt a kötetet.
Mint mindig, ezúttal is rengeteg közreműködő segítségére volt szükségem. A
művészi munkát Ben McSweeney-nek és Isaac Stewartnak köszönhetem – Ben
készítette az újságbetéteket, és Isaac rajzolta meg a térképeket és a fejezetek
elején látható ikonokat. Az újságcikkek megírásában is sokat segítettek, sőt
Szilaj Nicki történetét teljes egészében Isaac írta – mivel a történet szerint Jak
már másokat dolgoztat, úgy gondoltuk, egy új hang megfelelőbb lenne. Azt
hiszem, az ötlet bevált!
Az amerikai kiadás borítóját Chris McGrath készítette, míg az európaiét
(Egyesült Királyság) Sam Green. Mindketten régóta dolgoznak már a sorozaton,
és a munkájuk évről évre jobb lesz. A szerkesztői munkát a Tornál Moshe Feder
végezte, míg a Gollancz-nál, az Egyesült Királyságban, Simon Spanton
felügyelte a munkálatokat. Az Egyesült Államokban a Jabberwocky ügynökei,
Eddie Schneider, Sam Morgan, Krystyna Lopez, Christa Atkinson és Tae Keller
feleltek a terjesztői munkáért a fantasztikus Joshua Bilmes irányításával. Az
Egyesült Királyságban a Zeno Agency sokoldalú zsenije, John Berlyne tett meg
minden tőle telhetőt, hogy a könyveim betörhessenek a tengerentúli piacra.
Köszönet illeti a Tor Books munkatársait, Tom Dohertyt, Linda Quintont,
Marco Palmierit, Kari Goldot, Diana Phót, Nathan Weavert és Rafal Gibeket. Az
olvasószerkesztés Terry McGarry nevéhez fűződik. A hangoskönyv narrátora
Michael Kramer, a kedvencem – aki egészen biztosan elvörösödik, miközben
ezeket a sorokat olvassa nektek. Szeretnék köszönetét mondani a Macmillan
Audio munkatársainak, Robert Allen-nek, Samantha Edelsonnak és Mitali Dave-
nek.
A Makulátlan Peter Ahlstrom felelt a tartalom egységességéért és a teljes körű
szerkesztői visszacsatolásért a sok egyéb tennivaló mellett. A csapatom további
tagjai Kara Stewart, Karen Ahlstrom és Adam Horne. És természetesen bájos
feleségem, Emily.
A könyvet nem elemezte az írói csoportom, ezért különösen fontos volt a béta
olvasók véleménye. A csoport tagjai: Peter Ahlstrom, Alice Arneson, Gary
Singer, Eric James Stone, Brian T. Hill, Kristina Kugler, Kim Garrett, Bob
Kluttz, Jakob Remick, Karen Ahlstrom, Kalyani Poluri, Ben „hú, ezt a könyvet
nekem ajánlották, nézzétek, milyen fontos személy vagyok” Olsen, Lyndsey
Luther, Sámuel Lund, Bao Pham, Aubree Pham, Megan Kanne, Jory Phillips,
Trae Cooper, Christi Jacobsen, Eric Lake, és Isaac Stewart. (Aki nem tudná, Ben
az egyik alapító tagja az eredeti írói csoportomnak, Dan Wells és Peter Ahlstrom
oldalán. Hivatására nézve számítógépes szakember, és az egyetlen az eredeti
tagok közül, aki nem tör kiadói babérokra. Nagyra becsült olvasó és barát már
hosszú évek óta. Ráadásul ő ismertetett meg a Fallout-sorozattal, úgyhogy ez is
mellette szól.) A fent nevezett személyek többsége a közösségi korrektorok
csoportját is gazdagította, Kerry Wilcox, David Behrens, Ian McNatt, Sarah
Fletcher, Matt Wiens, és Joe Dowswell mellett.
Hát, vannak egy páran! Ezek a srácok csodálatosak, és ha összehasonítjuk a
korai műveimet a legutóbbiakkal, világosan látható, hogy a segítségük
megfizethetetlen, és nemcsak azért, mert kijavítják az elírásokat, de azért is, mert
általuk tudom finomítani a narratívát. Végül szeretnék köszönetét mondani az
olvasóknak, akik már tíz éve kitartanak mellettem, és zokszó nélkül elfogadják
vadabbnál vadabb ötleteimet. Annyi mindent tervezek, hogy a Ködszerzet-
sorozat még félúton sem jár. Alig várom, hogy elétek tárhassam mindazt, ami
még hátravan, és ez az a regény, ahol végre elkezd kiderülni pár dolog.
Kellemes olvasást!
 PROLÓGUS

– Telsin! – sziszegte Waxillium, miközben kimászott a tankunyhóból.

Telsin hátranézett. Rándult egyet az arcizma. Összébb húzta magát. A tizenhat
éves lány egy évvel volt idősebb az öccsénél. Hosszú, barna haj keretezte arcát,
pisze orrát és tetszetős ajkát. Színes V alakok futottak felfelé hagyományos
terrisi köpenyének elején. Mindig illett rá a köpeny, nem úgy, mint a fiúra.
Telsinen kifejezetten csinosan mutatott, Waxillium viszont mindig úgy érezte
magát, mint akire vászonzsákot húztak.
– Menj innen, Asinthew – mondta a lány, miközben a kunyhó oldala mentén
araszolt előrefelé.
– Elmulasztod a vecsernyét.
– Észre sem veszik, hogy nem vagyok ott. Sosem ellenőrzik.
Tellingdwar mester éppen a helyes terrisi magatartás alapjait magyarázta a
kunyhóban: engedelmesség, alázatosság és amit úgy neveztek: „a tisztes
méltóság”. A fiatalabb diákokhoz beszélt; az idősebbeknek, mint Waxillium és a
nővére, ilyenkor elmélkedniük kellett.
Telsin odébb mászott és keresztülvágott Elendel erdős részén, melyet csak
Közösségként emlegettek. Borzongás futott végig Waxillium gerince mentén. A
nővére után sietett.
– Bajba kerülsz – figyelmeztette a testvérét, miután sikerült utolérnie. Követte
őt és megkerülte egy hatalmas tölgyfa terebélyes törzsét. – Engem is bajba
sodorsz.
– És? Különben is, mióta érdekelnek téged a szabályok?
– Nem érdekelnek, csak hát...
A lány besurrant az erdőbe. A fiú lemondó sóhaj kíséretében követte. A fák
között találkoztak a három másik terrisi fiatallal: két lánnyal és egy nyurga
fiúval. Kwashim tetőtől talpig végigmérte Waxilliumot. Karcsú testalkatú, sötét
bőrű lány volt.
– Őt is elhoztad? – kérdezte.
– Követett – magyarázta Telsin.
Waxillium reményteljesen mosolygott Kwashimra, majd Idashwyra, a másik
lányra nézett. A szemei feltűnően távol ültek egymástól. Egyidősek lehettek. És
Harmóniára... lélegzetelállítóan festett. A lány észrevette, hogy a fiú őt bámulja.
Többször is pislogott. Csalafinta mosoly játszott az arcán, amikor oldalra
fordította a fejét.
– Lebuktat minket – aggódott Kwashim. Felcsattanó hangja észhez térítette a
fiút, aki azonnal levette a szemét a másik lányról. – Te is tudod.
– Nem! – csattant fel Waxillium.
Kwashim szigorú tekintettel meredt rá.
– Lehet, hogy ki kell hagynod az esti órát. Ki felel majd a kérdésekre? Kínzó
csend borul majd a teremre, ha nem lesz senki, aki nyalizzon a tanítónak.
Forch, a magas fiú valamivel odébb ácsorgott, félig az árnyékok takarásában.
Waxillium nem nézett rá, kerülte a tekintetét. Nem tudja, ugye? Honnan is
tudhatná. Forch volt a legidősebb közöttük, de csak ritkán szólt.
Ikerszerzet volt, akárcsak ő. Mostanában egyikük sem alkalmazta az
allomanciát. A Közösségben csak a terrisi énjüket, a ferukímiai képességeiket
értékelték. Az, hogy mindketten petákosok, mit se számított a terrisiek számára.
– Menjünk! – vette át az irányítást Telsin. – Elég a vitából! Nincs sok időnk.
Ha az öcsém velünk akar jönni, hát legyen.
Engedelmesen követték őt az erdőn át. A levelek harsányan sercegtek a talpuk
alatt. A sűrű közepén könnyen megfeledkezik róla az ember, hogy valójában egy
hatalmas város kellős közepén jár. A lakosok harsogása és a kemény utcakőhöz
csapódó lópatkók kopogása alig jutott el hozzájuk. Itt nem érezték a
kéményfüstöt. A terrisiek kínosan ügyeltek rá, hogy megőrizzék városrészük
békéjét és nyugalmát.
Waxilliumnak jól kellett volna éreznie itt magát.
Az öt fiatal gyorsan odaért az Elöljárók irodáit rejtő Zsinatházhoz. Telsin a
karjával jelzett a többieknek, hogy várjanak türelemmel, míg ő a megfelelő
ablakhoz megy, hogy hallgatózzon. Waxillium izgatottan figyelte az
eseményeket. Közeledett az est, félhomály ereszkedett az erdőre, ennek ellenére
bármikor bárki arra vetődhetett, hogy leleplezze őket.
Ne aggódj annyit, hajtogatta némán. Kénytelen volt utánozni a nővérét és
beszállni a többiek játékába, hogy emberszámba vegyék. Hogy közülük valónak
tekintsék. Minden rendben lesz.
Verejtékcseppek szánkáztak végig arca élén. Kwashim a közelben ácsorgott
egy fának támaszkodva. Az unott arcán tükröződő méla undor gúnyos mosollyá
laposodott, amikor felfedezte az új fiú izgatottságát. Forch az árnyékok
takarásában ácsorgott. Nem húzta meg magát, de a rozsdára... annyi életjelet se
mutatott, mint a körülötte növő fák. Waxillium a hatalmas szemű Idashwyra
nézett, aki elvörösödött és félrekapta a tekintetét.
– Bent van – mondta a visszatérő Telsin.
– Az a nagyanyánk irodája – emlékeztette Waxillium.
 – Persze hogy az! – mordult rá Telsin. – És az irodájába hívatták egy ügy
miatt, mely nem tűr halasztást, igaz, Idashwy?
A félszeg lány bólintott.
– Láttam Vwafendal elöljárót elhaladni a szoba előtt, ahol meditálni szoktam.
– Szóval akkor nem figyel – vigyorgott Kwashim.
– Mire? – kérdezte Waxillium.
– Az Ónkapura – felelte Kwashim. – Be tudunk menni a városba. Könnyebb
lesz, mint máskor!
– Máskor? – Waxillium rémülten nézett a lányról a nővérére.
– Te már csináltad ezt korábban?
– Naná! A Közösségben nehéz jó italhoz jutni. A jó kocsmák viszont itt
vannak kétutcányira.
– Te kívülálló vagy – vágta a fiú fejéhez Forch. Lassan, tagoltan besszélt,
mintha kétszer kellett volna meggondolnia minden egyes szót. – Mit érdekel
téged, hogy megyünk-e vagy sem? Te reszketsz. Mitől félsz? Életed nagy részét
odakint élted le.
Kívülálló vagy. Ezt mondták. A nővére miért tudja mindig minden társasággal
megkedveltetni magát? Miért kell neki mindig a körön kívül maradnia?
– Nem reszketek – tiltakozott Waxillium –, csak nem akarok bajba kerülni.
– Tényleg lebuktat minket – mondta Kwashim.
– Nem teszem! – Ezért legalábbis nem, tette hozzá Waxillium gondolatban.
– Menjünk! – Telsin az Ónkapuhoz vezette a csapatot az erdőn át.
Meglehetősen hangzatos név egy közönséges utcának, bár a tisztesség kedvéért
azért meg kell említeni a kőből faragott boltívet, amelyre ősi terrisi betűkkel
vésték fel a tizenhat fém szimbólumát.
A boltíven túl egy másik világ várt rájuk. Világító gázlámpák szegélyezték az
utcákat, az újságkihordó fiúk fáradtan bandukoltak haza a megmaradt lapokkal a
hónuk alatt. A kitikkadt munkások a lármás kocsmák felé igyekeztek, hogy
megigyák végre jól megérdemelt italukat. Waxillium sosem ismerte igazán ezt a
világot; ő egy pazar kúriában nőtt fel, finom kelméktől, kaviártól és bortól
körülvéve.
Hívogatta a könnyű élet. Most talán megleli. Amit sehogy sem talált. Azt,
aminek úgy tűnt, mindenki a birtokában van, miközben ő még csak nevet sem
tudott adni neki.
A másik négy fiatal kirajzott. Elsuhantak az épület mellett. Az ablakok, ahol
Waxillium és Telsin nagyanyja ezen az órán ücsörögve olvasgatni szokott,
sötétbe burkolództak. A terrisiek nem alkalmaztak ajtónállókat, de mindig
figyeltek.
Waxillium még maradt. Még várt. Lenézett. Felhúzta köpenye ujját, felfedve a
csukóján viselt fémelme csuklópántot.
– Nem jössz? – kérdezte Telsin.
A fiú nem válaszolt.
– Hogy is jönnél, sosem mersz kockáztatni.
Forch és Kwashim szó nélkül követték őt, Idashwy azonban tétovázott. A
szótlan lány kérdőn nézett rá.
Képes vagy rá!- buzdította magát Waxillium. Nem nagy ügy. Erőt vett magán.
Nővére becsmérlő szavaival a fülében csatlakozott Idashwyhoz. Rosszullét
kerülgette, de nem akart elszakadni a lánytól. Szerette félénk mosolyát.
– Mi volt az a vészhelyzet? – kérdezte tőle.
– Tessék?
– A vészhelyzet, ami elszólította a nagymamámat.
Idashwy vállat vont, majd levette a köpenyét. A fiú egy pillanatra megijedt, de
aztán észrevette, hogy a lány hagyományos szoknyát és inget visel alatta. Az
egyik bokor tövébe hajította a köpenyt.
– Nem tudok sokat – kezdte. – Láttam, hogy a nagymamád a Zsinatház felé
siet, és hallottam, hogy Tathed kérdéseket tesz fel neki. Valamilyen vészhelyzet
adódott. Mi amúgy is azt terveztük, hogy ma este kisurranunk, ezért úgy
gondoltam, ez még jól jöhet nekünk.
– De a vészhelyzet... – Waxillium nem tágított.
– Ha jól hallottam, egy rendőrkapitány akarja kikérdezni.
Egy rendőr?
– Most már menjünk, Asinthew. – A lány kézen fogta a fiút.
– A nagymamád vélhetően gyorsan végez a kívülállóval. Lehet, hogy máris
úton van ide!
A fiú ereiben megfagyott a vér.
Idashwy nyílt tekintettel meredt rá, azok az igéző barna szemek lehetetlenné
tették a józan gondolkodást.
– Gyere! – sürgette őt. – A kisurranás csak egy kis kihágás. Nem te éltél
idekint tizennégy évig?
A rozsdába!
– Mennem kell. – A fiú sarkon fordult, és az erdő irányába iramodott.
Idashwy szoborként nézte távolodó alakját. Waxillium belépett a fák közé és a
Zsinatház felé kanyarodott. Ugye tudod, hogy gyávának tart majd? – kérdezte a
vékony hang a fejében. Mind annak tartanak.
Nagyanyja irodájának ablakánál lekushadt a földre. A szíve majd’ kiugrott a
helyéről, úgy kalapált. A falhoz lapult, és igen, tényleg hallott valamit a nyitott
ablakon keresztül.
– Magunk tartjuk fenn a rendet – mondta Vwafendal nagymama. – De ez nem
újdonság.
Waxillium úgy döntött, feljebb óvakodik. Belesett az ablakpárkány pereme
felett. Az idős asszony az íróasztalánál ült. Copfba fogott hajával és makulátlan
köpenyével maga volt a terrisi ártatlanság.
A vele szemben álló férfi tisztelete jeleként a hóna alá csapta hivatali sapkáját.
Hosszú bajusza kókatagon lógott le az álla felé, a mellkasát díszítő jelvény
fennen hirdette, hogy kapitány és nyomozó egyszerre. Magas rangú, fontos
személy.
Ez az! – ujjongott magában Waxillium. Benyúlt a zsebébe, hogy elővegye a
jegyzeteit.
– Igen. A terrisiek maguk tarják fenn a rendet, mert nincs szükség
rendfenntartásra.
– Most sincs.
– A hírszerzőm szerint...
– Szóval már hírszerzője is van? – vágott közbe a nagymama. – Azt hittem,
csak névtelen fülest kapott.
– Névtelen, igen – dünnyögött a kapitány. Papírlapot tett az asztalra. – Az én
szememben ez több egyszerű „fülesnél”.
Waxillium nagyanyja kézbe vette a papírlapot. A fiú jól tudta, hogy mi áll
rajta. Ő küldte el a rendőröknek, egy levél kíséretében.
Egy füstös ing, az ajtó mögötti fogason.
Sáros csizma. A méret egyezik a leégett ház előtt talált lábnyomokkal.
Egy flaska olaj az ágya alatti ládában.
A lista tucatnyi egyéb olyan bizonyítékot tartalmazott, amelyek Forch
bűnösségére utaltak a felgyújtott étkező ügyében, amely a hónap elején égett
porig. Waxillium nem hitte, hogy a rendőrök komolyan veszik a levelét.
Beleborsódzott a háta.
– Nyugtalanító – ismerte el az idős asszony. – Ugyanakkor nem látom okát
annak, hogy a saját területünkön zaklasson minket, kapitány.
A rendőr előrehajolt. Megtámaszkodott az íróasztal szélében és úgy nézett le
az előtte ülő asszonyra.
– Amikor ideküldtük a tűzoltókat, hogy oltsák el a lángokat, valami különös
oknál fogva nem akartak elzavarni minket.
– Mindig köszönettel veszem az életmentő segítséget, az ellenkezőjéből
azonban köszönöm, de nem kérek.
– Azért viselkednek így, mert ez a Forch egy ikerszerzet? Félnek az erejétől?
Az idős asszony mogorván nézett fel rá.
– Elöljáró – folytatta a férfi –, egy bűnöző van a soraik közt, aki...
– Ha valóban így van – az idős nő ismét a szavába vágott –, elintézzük a
magunk módján. Jártam már a bú és enyészet házában, amit maguk kívülállók
börtönnek neveznek, kapitány. Nem hagyom, hogy oda zárják az egyikünket
holmi pletyka és postán küldött névtelen füles alapján.
A rendőr lassan fújta ki a levegőt a tüdejéből, majd kihúzta magát. Hangos
csattanással tett le valamit az asztalra. Waxillium erősen meresztette a szemét, de
a férfi rajta tartotta a tenyerét a tárgyon.
– Mit tud a gyújtogatásokról, elöljáró? – kérdezte a rendőr csendesen. – Az
ilyen eseteket nevezzük mi elterelő hadműveletnek. Általában betörést vagy
komolyabb csalási ügyet akarnak álcázni vele, de előfordulhat, hogy csak
közönséges rongálásról van szó. Jelen esetben a tűz talán csak a kezdet. Jó
esetben csak egy gyújtogató ütötte fel a fejét, arra várva, hogy újra lecsapjon,
rossz esetben azonban valami... nagyobb baj közeleg. Valami, amit később
mindenki bánni fog, elöljáró.
Az idős asszony ajka vékony vonallá húzódott. A rendőr elvette a kezét az
asztalról. Végre láthatóvá vált az asztalon csattanó tárgy. Egy golyó.
– Ez meg mi? – kérdezte a nagymama.
– Emlékeztető.
Az idős nő heves mozdulattal lesöpörte a töltényt az asztalról. Az pörögve
csapódott a falnak, nem messze onnan, ahol Waxillium kuporgott, aki erre
nagyot ugrott és összébb húzta magát. Lehetetlennek tűnt, de még hevesebben
kalapált a szíve.
– Ne merje erre a helyre hozni a halál eszközét! – sziszegte az asszony.
Waxillium időben lendült vissza az ablakhoz, hogy láthassa, ahogy a rendőr a
fejébe nyomja a sapkáját.
– Küldjön értem, ha a kölyök ismét felgyújt valamit – kérte jámboran. – Talán
még nem lesz késő. Jó estét!
Aztán szó nélkül távozott. Waxillium szorosan a falhoz lapult, félt, ha a rendőr
visszanéz, észreveszi őt. Nem tette. Egyenletes léptekkel követte a gyalogút
nyomvonalát, belesüppedve az est árnyékaiba.
Viszont a nagymama... nem hitt neki. Hát nem látja? Forch bűncselekményt
követett el. Annyiban hagyják? Vajon miért...
– Asinthew! – Waxillium terrisi nevét használta, mint mindig. – Csatlakoznál
hozzám?
A fiú felegyenesedett. Mély szégyenérzet váltotta a hirtelen támadt ijedtséget.
– Honnan tudtad? – kérdezte az ablakon keresztül.
– A tükörképedből, gyermekem. – Az asszony két kézzel szorongatta a teáját,
és nem nézett rá. – Mozdulj! Kérlek.
Waxillium bánatos képpel kerülte meg az épületet és lépte át a faház küszöbét.
Nehéz festékszag terjengett a levegőben. Ő is segédkezett a munkálatokban, és
még mindig nem tudta tisztességesen kisikálni a foltokat a körme alól.
Belépett a helyiségbe és becsukta az ajtót.
– Miért nem...
– Asinthew, ülj le, kérlek – mondta szelíden az asszony.
A fiú az asztalhoz lépett, de nem ült le a vendégszékre. Inkább állva maradt,
pontosan ott, ahol az imént a rendőr.
– A te írásod – szembesítette vele a nagymama, és a rendőr papírjára bökött. –
Nem megmondtam, hogy Forch ügye jó kezekben van?
– Sok mindent mondasz, nagymama. Én a bizonyítékoknak hiszek.
Vwafendal előrehajolt. Gőz szállt fel a tenyerében lévő csészéből.
– Ó, Asinthew. Azt hittem, be akarsz illeszkedni – sopánkodott.
– Így is van.
– Akkor miért hallgatózol az ablakom alatt ahelyett, hogy elmélkednél?
A fiú kivörösödő arccal nézett félre.
– A terrisi élet alapja a rend, gyermekem – magyarázta az idős asszony. – Nem
véletlenül hozzuk a szabályokat.
– Az épületek felgyújtása nem szabályellenes?
– Természetesen az, de Forch nem a te felelősséged. Beszéltünk a fejével, és
megbánta a tettét. Egy eltévelyedett gyermek fejével gondolkodott, aki túl sok
időt tölt egyedül. Megkértem néhány fiatalt, hogy barátkozzanak vele.
Megbűnhődik a bűnéért, de a magunk módján büntetjük meg. Vagy inkább
látnád a tömlöc alján sínylődni?
Waxillium nem felelt. Nagy levegőt vett és lerogyott az asztal előtt álló
székre.
– Én csak meg akarom érteni, hogy mi a jó. Csak helyesen akarok cselekedni
– suttogta. – Miért olyan nehéz ez?
Ráncok jelentek meg a nagymama homlokán.
– Könnyű különbséget tenni jó és rossz között, gyermekem. Bár elismerem, ha
mindig azt az utat választod, amiről tudod, hogy helyes...
– Nem! – tiltakozott Waxillium és rögtön összerezzent. Sosem okos döntés
félbeszakítani V nagymamát. Ő sosem kiabált, de a leghevesebb viharoknál is
erőteljesebben tudta érzékeltetni a rosszallását. A fiú békülékeny hangon
folytatta: – Nem, nagyanyám. Nem könnyű felismerni, hogy mi a helyes.
– Írva vagyon. Nap mint nap ezt tanulod az órákon.
– Az csak egyetlen hang, egyetlen vélemény – vitatkozott a fiú. – Sok egyéb...
Nagymama átnyúlt az asztal felett és rátette a tenyerét a fiú kézfejére. A
gőzölgő teától felhevült bőre melegen lüktetett.
– Ó, Asinthew. – Nagyot sóhajtott. – El tudom képzelni, mennyire nehéz lehet
neked két világ gyermekeként.
 Két világ, gondolta Waxillium, de sehol egy otthon.
– De követned kell a tanokat – folytatta az asszony. – Megígérted, hogy
követed a szabályainkat, amíg itt tartózkodsz.
– Igyekszem.
– Tudom. Tellingdwar és a többi tanító elismerően szólnak rólad. Azt
mondják, mindenki másnál jobban megy a tanulás... mintha egész életedben itt
éltél volna! Büszke vagyok az erőfeszítéseidre.
– A többiek nem fogadnak be. Azt teszem, amit javasoltál. Igyekszem
terrisiként viselkedni, jobban is mint ők, hogy bizonyítsam terrisi
származásomat. De a srácok... sosem leszek egy közülük, nagymama.
– Soha. Az ifjak gyakorta dobálóznak e szóval – mondta, s beszéd közben
kortyolt egyet a teájából –, de nem értik a jelentését. Engedd, hogy a szabályok
vezessenek. A szabályokban békére lelsz. Ha valaki megorrol a buzgalmad
miatt, hát legyen. A meditációk révén majd levedlik ezeket az érzéseket.
– Lehetne, hogy... szólsz néhányuknak, hogy barátkozzanak velem? –
Waxillium önkéntelenül tette fel a kérdést. Már beszéd közben érezte, mennyire
erőtlenül szállnak a szavai. – Mint Forch esetében?
– Meglátom – felelte a nagymama. – Most eredj! Nem teszek jelentést a
kihágásodról, de Asinthew, ígérd meg nekem, hogy felhagysz a Forch utáni
nyomozással! Bízd a Zsinatra az ítélkezést.
Waxillium a lábára helyezte a testsúlyát, hogy felálljon. Megcsúszott valamin.
A töltény.
– Asinthew?
A fiú a tenyerébe rejtette az apró tárgyat, miközben felegyenesedett, majd
sietve távozott.

– A fém az életetek! – harsogta Tellingdwar a kunyhó elejében. A vecsernye

befejező részéhez ért.
Waxillium térden állva meditált, és békés terrisiektől körülvéve hallgatta a
szavakat. Mind ájtatosan imádkoztak Oltalomhoz, az ősi idők egyik istenéhez.
– A fém a lelketek! – szállt Tellingdwar hangja.
Oly sok a jó ebben a békés világban. Miért érzi úgy, hogy már a puszta
jelenlétével tönkretesz mindent? Hogy az őt körülvevő világ a makulátlan
vászon, ő pedig a felcsapódó sárfolt a szélén, amely elrondítja a képet?
– Te oltalmazol minket – folytatta Tellingdwar –, mi szolgálunk téged.
Egy töltény. A fémdarab még mindig ott lapult Waxillium tenyerében. Miért
hagyott töltényt emlékeztetőül? Mit jelent? Különös egy szimbólum.
A szavalat végeztével a gyerekek, az ifjak és a felnőttek mind felálltak és
nyújtózkodtak. Néhányan kedélyes csevegésbe kezdtek, de közeledett az esti
nyugalom ideje, és a fiataloknak haza kellett menniük... ami Waxillium számára
a kollégiumot jelentette. Nem állt fel. Térdelt tovább.
Tellingdwar nekilátott felszedegetni az imaszőnyegeket a padlóról. A köpenye
citrom- és narancsszínben játszott, a fejét állandóan borotválta. Amikor
észrevette, hogy Waxillium nem ment el a többiekkel, megtorpant.
– Jól vagy, Asinthew?
A fiú bólintott. Fáradtan tápászkodott fel, a lábai elgémberedtek a sok
térdepeléstől. A kijárathoz bicegett. Habozott.
– Tellingdwar!
– Igen, Asinthew?
– Történt már erőszakos cselekmény a Közösségben?
Az alacsony termetű intéző megdermedt, két kézzel kapaszkodott a
szőnyegekbe.
– Miért kérded?
– Kíváncsiságból.
– Nem kell aggónod. Az már régen történt.
– Mégis mi?
Tellingdwar sietve kapkodta fel a maradék szőnyegeket a padlóról. Más talán
elengedte volna a kérdést a füle mellett, az intéző azonban egyenes férfi volt.
Hamisítatlan terrisi virtus – ha nem felelne a neki címzett kérdésre, az
hazugsággal érne fel.
– Nem lep meg, hogy még mindig suttognak róla – mondta. – Tizenöt év is
kevés, hogy lemossa a vért. Bár a pletykák túloznak, csak egy személyt öltek
meg. Egy nő halt meg a férje keze által. Mindketten terrisiek voltak – szünetet
tartott. – Ismertem őket.
– Hogy ölte meg?
– Muszáj tudnod?
– A pletykák szerint...
Tellingdwar nagyot sóhajtott.
– Pisztoly által. Külvilági fegyver volt, nem tudjuk, honnan szerezte. –
Tellingdwar a fejét csóválva ment a szoba oldalfalához, ahol halomba rakta a
szőnyegeket. – Bár nem kellene meglepődnünk. A férfiak mindenhol egyformák,
Asinthew. Ezt ne feledd. Ne hidd, hogy különb vagy a többinél, csak mert
köpenyt viselsz.
Nem akadt oly téma, amelyből Tellingdwar ne kerekített volna kiselőadást.
Waxillium bólintott, majd kisurrant az éjszaka sötétjébe. Morgott az ég, eső
közeledtét jelezve, de még nem szállt le a köd.
A férfiak mindenhol egyformák, Asinthew. De akkor mi értelme a tanoknak,
melyeket itt oktatnak, ha nem lehet meggátolni, hogy az emberek szörnyű
tetteket kövessenek el?
Odaért a fiúkollégiumhoz. A takarodóidő már elmúlt, ezért csend honolt
odabent. Bocsánatkérőn a szállásmester felé biccentett, majd végigrobogott a
folyosón és betért földszinti szobájába. Az apja ragaszkodott hozzá, hogy nemesi
származására való tekintettel saját szobát kapjon. Csakhogy ettől még jobban
elszigetelődött a többiektől.
Levette a köpenyét és kitárta a ruhásszekrény ajtaját. Régi gúnyája odabent
lógott. Miközben nadrágot húzott és gombos inget öltött, kopogni kezdett az eső
az ablakon. Így már sokkal jobban érezte magát, mint abban a rozsdás
köpenyben. Lámpát kapcsolt, majd hátát a falnak támasztva leült az ágyra, hogy
lefekvés előtt olvasson még egy kicsit.
A haragos ég tovább morgott odakint. Waxillium néhány percig erőltette az
olvasást, majd félrehajította a könyvet – kis híján leverve a lámpát –, és talpra
szökkent. Az ablakhoz lépett, és a lefelé szánkázó esőcseppeket nézte. A sűrű
lombtakaró miatt foltokban, illetve vékony oszlopokban esett. Oldalra nyúlt,
hogy eloltsa a lámpát.
Tovább bámulta az esőt. Kavarogtak a gondolatai. Hamarosan döntésre kell
jutnia. A nagyanyja és a szülei abban állapodtak meg, hogy eltölt egy évet a
Közösségben. Már csak egy hónap volt hátra. Azután dönthet, hogy megy vagy
marad.
Mi vár rá odakint? Fehér abrosz, orrhangon nyávogó előkelőségek és politikai
csatározások.
És mi vár rá idebent? Csendes szobák, elmélkedés és unalom.
Az egyik oldalon az élet, melyet megvetett, a másikon a zsibbasztó
egyhangúság. Nap nap után... és...
Járkál valaki a fák között?
Waxillium megelevenedett. A hideg ablakhoz nyomta az arcát. Valaki járkált a
nedves erdőben. Az árnyékba burkolódzó idegen alakja és termete valahogy
ismerősnek tetszett. Zsákot cipelt a vállára vetve. Forch vetett egy pillantást a
diákszállóra, majd zavartalanul folytatta az útját.
Visszatértek hát. Ez gyorsabban ment, mint várta. Mégis, hogy jönnek vissza
az épületbe? Mi lehet Telsin terve? Bemásznak az ablakon, és majd azt állítják,
hogy a takarodó előtt visszaértek, csak a szállásmester nem vette észre őket?
Waxillium várta, hogy a lányok is felbukkanjanak a fák között, de nem látta
őket. Csak Forchot, ahogy eltűnik az árnyak között. Vajon hová tarthatott?
Újabb tűzre készül, ugrott azonnal a következtetésre Waxillium. De ebben az
esőben Forch képtelen lenne rá, nem igaz?
Waxillium a falán csendesen kattogó órára pillantott. Egy órával múlt
takarodó. Észre sem vette, hogy ilyen régóta bámulja az esőt.
 Forch nem az én gondom, hajtogatta meggyőződéssel. Leheveredett az ágyra,
de kisvártatva azon kapta magát, hogy nyugtalanul mászkál fel-alá. Izgatottan
hallgatta az esőcseppek kopogását. Nem tudta nyugalomra inteni a testét.
Takarodó...
Engedd, hogy a szabályok vezessenek. A szabályokban békére lelsz.
Az ablaknál megállt. Kinyitotta és kiugrott. Csupasz talpa belesüppedt a
felázott, ruganyos talajba. A nyakát behúzva indult el. A fején koppanó
esőcseppek végigcsurogtak a hátán. Forch melyik irányba ment?
Waxillium a legvalószínűbb lehetőséget választotta. A fák faragott
monolitokként magasodtak a táj fölé. Alig látott a zuhogó esőtől, és
folyamatosan kerülgetnie kellett a fatörzseket.
Csizmatalp nyomát fedezte fel az egyik zöld óriás tövében. Egészen le kellett
hajolnia, hogy jobban szemügyre vehesse. A rozsdába, de besötétedett idekint!
És most? Waxillium körbefordult. Arra, gondolta. A raktár. Egy használaton
kívüli régi kollégiumi épület, melyben most feleslegessé vált bútorokat és
szőnyegeket tároltak. Ideális célpont a gyújtogatáshoz. Rengeteg a gyúlékony
anyag odabent, és a zuhogó esőben senki nem számítana tűzre.
De nagymama beszélt vele, jutott Waxillium eszébe. Időnként bokáig süppedt
a vizes levélágyba, és már fázott a lábfeje. Tudni fogják, hogy ő tette. Nem
érdekelte, amit mondtak neki? Forch bajba akart kerülni?
Waxillium a régi diákszálló előtt állt. A háromemeletes épület fekete
kockaként takarta ki az amúgy is sötét eget. Az ereszről csöpögő esőcseppek
egybefüggő vízsugárrá olvadtak össze. Waxillium ellenőrizte az ajtót.
Természetesen nyitva volt. Elvégre ez a Közösség. Besurrant.
Víztócsa a padlón. Valaki nemrég tényleg bejött ide. A fiú guggolva araszolt
előre, kitapogatva a vizes lábnyomokat. Egy lépcsősorhoz ért. Egy emelet
felfelé. Majd még egy. Mi van fent? Felért a felső szintre. Halvány fényt vett
észre. Szőnyeggel borított folyosón közelítette meg a fényforrást, egy pislákoló
gyertyát az egyik szoba közepén álló asztal tetején. Az egymásra hányt bútorok
mögött vastag szőnyegek lógtak a falakon.
Waxillium a gyertyához lépett. A láng árván remegett a kanóc végén. Forch
miért hagyta itt? Hacsak...?
Nehéz tárgy csapódott neki. Waxillium fájdalmas üvöltéssel tántorodott előre,
és két egymásra rakott székre zuhant. Csizmatalpak kopogását hallotta a háta
mögül. Sikerült időben oldalra vetődnie, és bukfencet hányva gurult odébb a
padlón. Forch egy elöregedett, fából hasított rudat fogott. Nagy erővel sújtott le a
célpontra, de ezúttal csak a két széket találta el.
Waxillium feltápászkodott a földről. Sajgott a válla. Forch egyenesen rá
nézett, arcát árnyékok takarták.
 Waxillium elhátrált előle.
– Forch! Minden rendben. Csak beszélni akarok veled! – Az arca fájdalmas
grimaszba rándult, amikor a háta a falhoz ért. – Nem kell ezt...
Forch ismét lesújtott rá, Waxillium pedig kimenekült a folyosóra.
– Segítség! – kiáltotta. Forch követte. – Segítség.
Összeakadó lábakkal botladozott a lépcső felé, de meggondolta magát, és egy
irányváltással az ellenkező irányba lódult. Előreszegezte a vállát és nekirontott a
folyosó végét záró ajtónak. Ha ezt a kollégiumot is úgy tervezték, mint az övét,
akkor az ajtónak a felső társalgóra kell nyílnia. És talán újabb lépcsősort is talál
odabent.
Benyomta az ajtót és bezuhant a fényes helyiségbe. Egymás tetejére rakott
asztalok sorakoztak a falak mentén, bezárva a középső nyitott teret. Mintha
színpadot akartak volna kialakítani a készülő előadás számára.
Waxillium ötéves-forma kisfiút pillantott meg a színpad közepén. Rákötözték
a két egymással szemben álló asztalt áthidaló deszkalapra, és pontosan tizenkét
gyertyával világították meg. Az ingét lehasogatták róla, ott hevert mellette a
padlón. Ronggyal tömték be a száját, hogy ne lehessen hallani a kiáltozását. A
fiú reménytelenül rángatta a kötelékeit. Túl gyenge volt.
Waxillium megtorpant. Egyetlen pillantással felmérte a kifeszített áldozatot, a
közeli asztalon csillogó késeket és a padlóra fröccsent vért. Vágásokat látott a fiú
mellkasán.
– A pokolba! – mormogta Waxillium.
Forch megérkezett. A zár nyelve jól hallható kattanással ugrott a helyére.
– A pokolba – Waxillium kiguvadó szemmel fordult meg.
– Forch! Mi ütött beléd?
– Nem tudom – felelte a fiú csendesen. – Csak látnom kell, hogy mi van a
bensőjében. Ugye megértesz engem?
– Elmentél a lányokkal, így van alibid – következtetett Waxillium. – Ha
kiderül, hogy nem vagy a szobádban, azt mondod majd, hogy velük voltál. Ezzel
a szabálysértéssel feded el a valódi bűntettet. A rozsdába! A nővérem és a
többiek nem tudják, hogy visszalopakodtál, ugye? Odakint vannak, és épp
lerészegednek. Nem is emlékeznek majd rá, hogy otthagytad őket. Azt vallják
majd, hogy te is velük...
Elakadt a szava. Forch felemelte a fejét. A gyertyák fénye megcsillant a
szemében, és megfestette az arcát. Semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni
róla. Maroknyi szöget tartott a kezében.
Tényleg. Forch egy...
Waxillium hangos üvöltéssel vetődött a bútorok közé. Forch rátaszított a
szögekre, amelyek gyilkos süvítéssel röpültek felé a levegőben. Hangos
kopogással csapódtak be az asztalokba, a széklábakba és a padlóba, mint
megannyi éles jégszilánk jégverés idején. Waxillium a lábával tolta magát
hátrafelé, de közben éles fájdalom hasított a karjába.
Önkéntelenül felszisszent. Miután sikerült fedezékbe húzódnia, megvizsgálta,
mi történt. Az egyik szög kihasított egy darabot a húsából közvetlenül a könyöke
felett.
Fém. Fémre van szüksége.
Hónapok óta nem égetett acélt. Nagymama azt akarta, hogy fedezze fel terrisi
énjét. Mindkét karját felemelte. Csupasznak érezte magát. A csuklópánt...
A szobádban van, te baromi- korholta magát. A zsebében kotorászott. Mindig
tartott ott egy...
Fémforgáccsal teli szütyőt.
Miközben tovább menekült az asztalokat és székeket borogató Forch elől,
kihúzta a szütyőt a zsebéből. A kifeszített kisfiú keservesen zokogott a háttérben.
Waxillium nem tudta egyetlen gyors mozdulattal kinyitni a szütyő száját,
annyira remegtek az ujjai. Az váratlanul kiröppent a kezéből, és átszállt a
szobán. Waxillium kétségbeesetten fordult Forch felé, aki éppen akkor tépte ki
az egyik asztal lábát és elhajította.
Waxillium azonnal lebukott. Későn. Az acéltaszítással útjára engedett rúd
egyenesen a mellkasának csapódott, hátrataszítva őt. Forch bizonytalanul
tántorgott. Összeszorított fogakkal hörgött. Nem fejlesztette az allomantikus
képességét, nem volt felkészülve a várható következményekre. A taszítás őt is
ugyanúgy hátrarepítette, mint a célpontját.
Waxillium fájdalmas nyekkenéssel kenődött fel a falra. Reccsenést hallott. A
hang a bensőjéből érkezett. Levegő után kapva esett térdre. Elsötétült előtte a
világ. Imbolyogni kezdett a helyiség.
A szütyő. Szerezd vissza a szütyőt!
Az eszét vesztve tapogatózott a padlón, nem tudott tisztán gondolkodni.
Kellett neki az a fém! Véres ujjai beleakadtak valamibe. Ez lesz az! Felmarkolta,
széthúzta a vásznat, hátraszegte a fejét és tátott szájába öntötte a kis zacskó
tartalmát.
Haragos árnyék vetült a testére. Keményen gyomron rúgták. A sérült csontja
eltört. Hangosan üvöltött, csupán egy csipetnyi fémport nyelt le. Forch kiütötte a
markából a szütyőt, szétszórva a fémforgácsot a levegőben, majd durván
felrántotta Waxilliumot a földről.
A fiatal férfi valahogy testesebbnek tűnt a kelleténél. Fémelmét csapolt.
Waxillium végső kétségbeesésében ellenfele csuklópántjára taszított, de a
ferukímiai fémelmékre köztudottan alig lehet allomanciával hatni. A taszítás
nem volt elég erős.
 Forch kilökte Waxilliumot a nyitott ablakon, és a nyakánál fogva tartotta. A
fiú fuldokolt. Esőcseppek kopogtak a feje búbján.
– Forch... – hörögte –, kérlek...
Waxillium az esőcseppekkel karöltve zuhant le, három emelet magasból. Egy
terebélyes juharfa lombkoronájába csapódott, és az ágakat letarolva közeledett a
nedves talaj felé.
Az acél fellobbant a gyomrában. Kék vonalak eredtek a mellkasából és
kígyóztak tova fémet keresve. Nem volt mire rátaszítani, amivel védhetné magát.
A zsebében lapuló fémdarabot leszámítva.
Nem maradt más esélye. Kétségbeesett kapálózás közepette taszított rá. A
fémdarab kilőtt a zsebéből, végigszáguldott a lába mentén és felsértette a lábfeje
oldalát, még mielőtt a saját súlyától hajtva belecsapódott volna a földbe.
Waxillium teste nagyot rándult. Amikor a fémdarab becsapódott, váratlanul
lelassult a zuhanása.
Talppal érkezett a nedves talajra. Nyilalló fájdalom futott végig a lábszárán.
Hanyatt vágódott. Csúnyán szédült, de lélegzett. A taszítás megmentette az
életét.
Az eső az arcát verte. Várt, de Forch nem jött le, hogy befejezze, amit
elkezdett. Becsukta a spalettákat, mintha attól félne, hogy a távolból észreveszik
a gyertyák fényét.
Waxillium minden porcikája sajgott. A válla a hátulról érkező ütéstől, két lába
a zuhanástól, a mellkasa a nekicsapódó asztallábtól. Hány bordája törhetett el?
Csak feküdt ott az esőben. Köhögés rázta. Nagy nehezen az oldalára fordult,
hogy megnézze, mi mentette meg az életét. Az allomantikus vonalat követve
könnyedén megtalálta. Mélyen beletúrt a talajba, hogy kibányássza a föld alól. A
szeme elé emelte.
A rendőr tölténye. A kezére hulló eső megtisztította a lőszert a kosztól. Már el
is felejtette, hogy zsebre vágta.
Jelen esetben a tűz talán csak a kezdet...
Segítséget kell hívnia. De a fiú már több sebből vérzik. A kések megfenve.
Valami... nagyobb baj közeleg. Valami, amit később mindenki bánni fog,
elöljáró.
Waxillium hirtelen meggyűlölte Forchot. Ez a hely tökéletes. Békés. Szép. Itt
nincs helye sötétségnek. Ha ő sárfolt a makulátlan festővásznon, akkor Forch
maga a feketeség.
Waxillium ádázul vicsorgott. Ellökte magát a talajtól, és a hátsó ajtón
keresztül visszatért az öreg épületbe. Majd’ összeesett a kínzó fájdalomtól, de
felment két emeletet, és benyitott a társalgóba. Forch véres késsel a kezében állt
a zokogó kisfiú felett. Lassan fordult Waxillium irányába. Csak az egyik szeme
látszódott, arcának másik fele a sötétben maradt.
Waxillium a kettejük közötti térbe dobta a gyertyafényben megcsillanó
töltényt, és teljes erőből rátaszított. Forch megpördült, és taszítással válaszolt.
A hatás azonnal érződött. A golyó megállt a levegőben, néhány ujjnyira Forch
arcától. Mind a ketten hátrarepültek, de Forchnak sikerült belekapaszkodnia az
egyik asztalba, megőrizve az egyensúlyát. Waxillium nagy erővel csapódott az
ajtó melletti falszakasznak.
Forch vigyorgott. Dagadtak az izmai. Erőt szívott ki a fémelméjéből.
Kitépte a késeket tartó asztal lábát és Waxillium irányába hajította. Waxillium
üvöltve taszított rá, hogy megakadályozza a becsapódást.
Nem bizonyult elég erősnek. Forch folytatta a taszítást, neki pedig alig maradt
acélja. A vasrúd tovább siklott a levegőben. Hozzáért Waxillium mellkasához, a
falhoz préselve őt.
Megállt az idő. Forch arca előtt ott lebegett a lövedék, Waxilliumot pedig a
vasrúd szorongatta, amely lassan, de megállíthatatlanul közelített a mellkasához.
Eltalálta. Fájdalom hullámzott végig a testén. Kiáltás hagyta el a száját.
Itt most meghal.
Csak helyesen akarok cselekedni. Miért olyan nehéz ez?
Forch tett egy lépést előre. Szélesen vigyorgott.
Waxillium a töltényt nézte. Aranylón csillogott. Nem kapott levegőt. A
töltény...
A fém az életetek.
A töltény. Három rész fém. A hegy.
A fém a lelketek.
A hüvely.
Te oltalmazol minket...
A csappantyú. A pont, amit az ütőszeg megüt.
Abban a pillanatban három vonal jelent meg Waxillium szeme előtt. A három
fémrész. Egyszerre ragadta meg mindhármat. Abban a pillanatban, amint a rúd a
mellkasához ért, kettőt elengedett közülük.
És rátaszított a csappantyúra.
A lőszer felrobbant. A hüvelyt Forch allomanciája hátrarepítette, miközben a
lövedék előre hajtotta magát a levegőben. Akadálytalanul fúródott Forch
koponyájába.
A vasrúd tovaszállt. Waxillium a földre hanyatlott, levegő után kapkodva
roskadt össze. Az esővíz sűrű cseppekben csöpögött az arcáról a deszkapadlóra.
Tompán ugyan, de hangokat hallott lentről. Meghallhatták a kiáltozást és a
robbanást. Maradék erejét összeszedve felállt és átbicegett a szobán. Nem
törődött a lépcsőn közeledő terrisiek hangjával. Eloldozta a fiút, megszabadítva a
szenvedéstől. Meglepő módon nem iszkolt el rémülten, csak átölelte
megmentője combját. Erősen kapaszkodott és hangosan zokogott.
Férfiak és nők szivárogtak be a helyiségbe. Waxillium lehajolt, felvette a
töltényhüvelyt a nedves padlóról, majd kihúzta magát, hogy szembenézzen a
jövevényekkel. Tellingdwarral. A nagyanyjával. Szembeötlő volt az arcukra
kiülő rémület. Tudta, hogy ettől kezdve gyűlölni fogják, amiért erőszakkal
szennyezte be a kis közösséget.
Gyűlölik majd, mert igaza volt.
Nem mozdult Forch teteme mellől. Egyik kezében a töltényhüvelyt
szorongatta, a másikat a zokogó kisfiú fejére tette.
– Meglelem a saját utamat – suttogta.

HUSZONNYOLC ÉVVEL KÉSŐBB

A falnak csapódó rejtekajtó felverte a port. Ködfal ereszkedett a betoppanó

férfira. A testét fedő ködkabát hosszú rojtjai szabadon lengedeztek a hirtelen
mozdulattól. Sörétes puskát tartott a teste mellett.
– Tűz! – kiáltotta Migs.
Nyolc, állig felfegyverzett férfi barikádozta el magát a régi kocsmában. Célba
vették az árnyékba burkolózó alakot és kiürítették rá a tárat. A golyók mérges
darazsakként szálltak a levegőben, de amikor a hosszú kabátot viselő férfi
közelébe értek, kitértek az útjából. Kicsipkézték a falat és mély lyukakat ütöttek
az ajtóban, szétforgácsolva az ajtókeretet. Alagutat fúrtak a sűrűsödő köd
belsejébe, a fekete szoborrá merevedő békebírónak azonban a szeme se rebbent.
Migs számolatlanul szórta a golyókat. Kiürült a tár. Másik pisztolyt vett
kézbe, és azt is kiürítette. Leakasztotta a válláról a karabélyt, és tüzelt, amilyen
gyorsan csak a karja bírta. Hogy kerültek ide? A rozsdába! Hogy történt ez?
Ennek nem így kellett volna történnie.
– Hasztalan! – kiáltotta az egyik fickó. – Végez velünk, Migs!
– Mit ácsorogsz ott?! – Migs teli torokból rivallt rá a békebíróra. – Már megy
a harc! – Még kétszer rálőtt. – Mi a fene bajod van?
– Talán csak el akarja terelni a figyelmünket – vélte az egyik pisztolyos. –
Hogy a cimborái a hátunkba kerüljenek.
– Hé, ez... – Migs elharapta a mondat végét. Az iménti férfira nézett: pufók
arc, keménykalaphoz hasonlatos, de annál laposabb, közönséges kerek
kocsiskalap. Ki ez a fickó? Megszámolta az embereit.
Kilenc?
A férfi elégedetten vigyorgott. Megpöckölte a kalapját, majd képen törölte
Miggst.
 Egy szempillantás alatt véget ért. A kocsiskalapot viselő férfi egyazon
lendülettel terítette le Slinket és Guilliant. Máris a túloldalon lévő két pisztolyos
előtt termett, akiket a párbajpálcáival ütött le. Migs megpördült és fegyver után
tapogatódzott. A békebíró átugrott a barikád felett, és állcsúcson rúgta Drawerst.
A kabátján lógó szalagok lelkesen lengedeztek a levegőben, amikor
mellmagasságba emelte a sörétes puskát és célba vette a túloldalon állókat.
Eldobták a fegyvereiket. Migs az egyik felborított asztal mellett térdelt. Folyt
róla a verejték. A lövést várta.
Elmaradt.
– A magáé, kapitány! – kiáltotta a békebíró. Rendőrök csődültek a helyiségbe,
felkavarva a ködöt. A hajnali napfény amúgy is elűzte volna. A rozsdába!
Valóban ráment az egész éjszaka?
A békebíró Migsre szegezte a sörétes puskát.
– A maga helyében én eldobnám azt a fegyvert, barátom – mondta a békebíró
társalgási stílusban.
– Lőjön csak le – mondta némi tétovázást követően. – Nyakig benne vagyok.
– Lelőtt két rendőrt – Az ujja a ravaszra simult. – De életben maradnak, és
magát nem kötik fel, ha rajtam múlik. Most dobja el a fegyvert.
Migs nem először hallotta ezeket a szavakat. Nemrég ugyanezt kiáltották be a
folyosóról. Csakhogy ezúttal elhitte őket.
– Miért? – kérdezte. – Egyetlen legyintéssel megölhetett volna minket. Miért?
– Mert nem érdemel halált. – A békebíró barátságosan mosolygott. – Már így
is nehéz a lelkiismeretem. Dobja el a fegyvert, majd kitalálunk valamit.
Migs engedelmeskedett. Intett Drawersnek, aki pisztollyal a kézben próbált
feltápászkodni a földről. Kelletlenül dobta el.
A békebíró sarkon fordult és egy allomantikus ugrással átvetődött a barikád
felett. A fűrészelt csövű sörétes puskát a combjára erősített tokba dugta. A
kocsiskalapot viselő fiatalabb férfi csatlakozott hozzá. Halkan fütyörészett.
Nagyon úgy festett, hogy lenyúlta Guillian kedvenc kését. Az elefántcsont
markolat kikandikált a zsebéből.
– Az öné a terep, kapitány – mondta a békebíró.
– Nem várja meg a jegyzőkönyvet, Wax? – kérdezte a rendőrkapitány.
– Sajnos nincs rá időm. Esküvőre kell mennem.
– Kiére?
– Attól tartok, a sajátomra.
– Az esküvője napján jött bevetésre?
Waxillium Ladrian békebíró megállt a küszöbön.
– Mentségemre szóljon, nem az én ötletem volt. – A kocsmában összeverődött
rendőrök és bűnözők felé biccentett, majd eltűnt a ködben.
 1

Waxillium Ladrian szapora léptekkel trappolt le a bűnügyi helyszínné

változott kocsma előtti lépcsőn. Barna ruhás rendőrök próbálták hasznossá tenni
magukat körülötte. A köd szép fokozatosan felszakadozott, a közelgő hajnal
véget vetett szürke uralmának. Wax megvizsgálta a karját, ahol egy kósza golyó
előbb kilyukasztotta az ingujját, majd távozóban átfúrta a kabátját. Ezt
megérezte.
– Ahoj! – Wayne felzárkózott mellé. – Jó kis terv volt, mi?
– Mindig ez a tervünk – így Wax. – Az, amelyikben én vagyok a csali.
– Nem én tehetek róla, hogy szeretnek rád lövöldözni – Időközben odaértek a
kocsihoz. – Inkább örvendj; úgy használod a képességeidet, ahogy azt egy
férfinak kell.
– Jobban örülnék, ha a „lelövésre alkalmasság” nem szerepelne a különleges
képességeim között.
– Használd, amid van. Én ezt vallom. – Wayne hanyagul a kocsi oldalának
támaszkodott és megvárta, hogy Cob, a kocsis kinyissa az ajtót Wax előtt. –
Ezért rakok mindig egy kis patkányt is a ragumhoz.
Wax benézett a kocsiba és végighordozta a tekintetét a puha párnázott ülésen
és a pazar bélésen, de nem szállt be.
– Minden rendben lesz? – kérdezte Wayne.
– Persze. Ez a második házasságom. Vén róka vagyok már a szakmában.
Wayne elvigyorodott.
– Szóval így megy ez? Csak mert én úgy látom, a házasság az a műfaj, amiben
annál rosszabb az ember, minél többet gyakorolja. Mint maga az élet.
– Ez mélyenszántó, Wayne.
– Hát igen, igyekszem.
Wax nem mozdult, csak meredten bámulta a kocsi belsejét. A kocsis kővé
merevedve tartotta az ajtót, de már a torkát köszörülgette.
– Ez ám a kelepce – jegyezte meg Wayne.
– Ne túlozz – Wax lehajolt, hogy bemásszon a kocsiba.
– Lord Ladrian! – harsant a háta mögött.
Wax hátranézett a válla felett. Magas testalkatú, csokornyakkendős, barna
öltönyt viselő férfi bújt át két rendőr között.
 – Lord Ladrian! Kaphatok egy percet? – kérdezte az idegen.
– Kaphat, amennyit akar, csak engem hagyjon.
– De...
– Ott találkozunk – Wax Wayne felé biccentett. Üres töltényhüvelyt dobott a
földre, majd rátaszított. A levegőbe emelkedett. Miért vesztegesse az időt a
kocsival, ha így is lehet?
Békésen égett az acél a gyomrában. Ellökte magát egy közeli villanyoszloptól,
amely a reggeli világosság ellenére még mindig fényt bocsátott ki, és magasra
szállt a levegőben. Elendel, a koromlepte, csodás város kiterített térképként nyúlt
el előtte. Füst szállt fel a mintegy százezer lakóház és különböző gyárépület
kéményeiből. Wax elrugaszkodott egy félkész épület fémvázáról, és hosszú
szökellésekkel szelte ketté a Negyedik Nyolcadot.
Bérelhető kocsik és tömött sorokban várakozó járművek felett suhant. Néhány
munkába igyekvő koránkelő észrevette őt, és a nyakukat tekergetve nézték a
röptét. Az egyikük kinyújtott karral mutogatott. Tán a ködkabátja keltette fel a
figyelmét. Elendelben gyakoriak voltak a petákos futárok, a magasban szárnyaló
alakok nem okoztak különösebb meglepetést.
Wax néhány ugrással letudta a hosszan elnyúló raktársort. Kellemes
borzongás futott végig a gerince mentén minden egyes újabb szökellésnél.
Hihetetlen, hogy még mindig elakad tőle a lélegzete, ahogy a szél az arcát
borzolja, és súlytalanná válik a teste egy-egy ív tetején.
A gravitáció és a kötelességtudat végül persze mindig a földre kényszeríti. Az
ipari negyedet elhagyva jobb minőségű utak következtek. Egyenletesen elterített
murva váltotta a macskakövet, simább útfelületet biztosítva az ugató
automobiloknak. Wax könnyen megtalálta a Túlélő templomát, az üvegkupolát
és a szárnyaló ablakokat nem lehetett eltéveszteni. Mállókő városában egy
egyszerű fából ácsolt kápolna is megtette volna, de Elendel pompájához valami
fenségesebb dukált.
Az épületet úgy tervezték, hogy a hívőknek tökéletes rálátása nyíljon az este
sötétjében gomolygó ködre. Wax sosem értette, miért nem jönnek ki az utcára.
De talán csak cinikus. A kupolát leginkább egy félbevágott narancshoz lehetett
hasonlítani, az egyes gerezdek fémvázak közé ékelt üveglapokból álltak, és úgy
építették őket, hogy befelé nyíljanak, beeresztve a sűrű ködöt a különleges
alkalmakkor.
Wax a templommal szemben lévő víztározó torony tetején szállt le. Amikor
épült, még a templom kupolája lehetett a legmagasabb pont a környéken, így
csodás kilátás nyílhatott a tetejéről, ma már azonban gombamód szaporodtak a
magasabbnál magasabb épületek, melyek mellett a templom már csupán
mélynövésű törpének tetszett. Wayne biztos tudná mihez hasonlítani. Trágár
képtársítás is akadna közöttük.
Wax guggolva méricskélte a templomot. Itt van hát. Nagy sokára. Finoman
megrándult a szeme, és lappangó fájdalom akarta felfedni magát a bensőjében.
Azt hiszem, még azon a napon is szerettelek. Nevetséges, mégis oly őszinte...
Hat hónappal ezelőtt meghúzta a ravaszt. A fülében még mindig visszhangzott
a lövés robaja.
Felállt. Összeszedte magát. Ezt a sebet egyszer már begyógyította. Újra képes
lesz rá. Ha mégis kérges hegek maradnak vissza a szívén, akkor annak úgy kell
lennie. Leugrott a víztározó tetejéről. Elhajított egy töltényhüvelyt és rátaszított,
hogy fékezze a zuhanást.
Gond nélkül ért földet. Elhaladt a hosszú kocsisor mellett. A vendégek már
megérkeztek – a Túlélő tanai kora reggeli vagy késő esti esküvőt írtak elő. Wax
biccentett néhány jelenlévőnek. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: kihúzta a
tokjából és a vállára dobta fűrészelt csövű sörétes puskáját. Fellépdelt a lépcsőn
és egy acéltaszítással belökte az ajtót.
Steris fel-alá járkált az előtérben. Testhez simuló fehér ruhát viselt. Azért ezt
választotta, mert a lapok szerint most ez számított divatosnak. Kifejezetten
csinos volt. A haját befonta, az arcát pedig erre szakosodott kezek kenték ki e
jeles alkalomra.
A férfi mosollyal üdvözölte. A bensőjét feszítő indokolatlan idegesség enyhült
valamicskét.
– Na?
– Élek. Ennyi.
– Késett – mondta a nő az órára pillantva. – Bár nem sokat.
– Hát... sajnálom. – Steris akarta, hogy vállalja a rajtaütést. Számolt is vele.
Semmit nem bízott a véletlenre. Az ő élete már csak ilyen volt.
– Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövetett. – Steris megfogta a férfi
karját. Meleg volt az érintése és enyhén reszketett. Magának való teremtés, az
igaz, de a többség véleményével ellentétben igenis voltak érzései. – A rajtaütés?
– Jól ment. Nincs veszteség. – A nő az egyik oldalsó helyiségbe vezette.
Drewton, az inas már odabent várakozott. Wax hófehér esküvői öltönyét
gondosan az asztalra terítette. – Ugye tisztában van vele, kedvesem, ha az
esküvőm reggelén még bevetésre megyek, azzal csak a rólam kialakult általános
képet erősítem?
– Miféle általános képet?
– Amelyik a rosszfiút ábrázolja. – Wax levette a kabátját és odanyújtotta
Drewtonnak. – A Végekről jött tanulatlan vadember képét, aki káromkodik a
templomban és fegyverrel jár esküvőre.
A nő a sörétes puskára nézett, amely időközben a kanapéra került.
 – Ön szeret az emberek érzéseivel játszadozni, nem igaz? Élvezi, ha
bizonytalanságban tarthatja őket, ha nem tudják, mit gondoljanak önről.
– Már csak ez az öröm maradt nekem az életben, Steris – vigyorgott szélesen
Wax, miközben Drewton kigombolta a mellényét. Wax egy határozott
mozdulattal lerántotta magáról, az inggel együtt. Félmeztelen maradt.
– Látom, én is azok közé tartozom, akiket el akar bizonytalanítani – mondta
Steris.
– Abból főzök, amim van.
– Ezért van patkány is a ragujában?
Wax az inas felé nyújtotta a ruháit, de a keze félúton megállt a levegőben.
– Önnek is bölcselkedett?
– Igen. Egyre inkább úgy hiszem, hogy próbára akar tenni – felelte Steris és
karba fonta a kezét. – A sunyi kis dög.
– Nem megy ki, amíg átöltözöm? – kérdezte Wax derűsen.
– Kevesebb, mint egy óra múlva összeházasodunk, Lord Waxillium. Azt
hiszem, elviselem a csupasz mellkasa látványát. Mellesleg megjegyzem, ön az
útkereső. A prűdség az ön hitrendszere sajátja, nem az enyém. Olvastam
Kelsierről, és annyi számomra is kiderült, hogy ő egyáltalán nem...
Wax kigombolta nadrágja fából faragott gombjait. Pír öntötte el Steris arcát.
Végre megfordult, hogy háttal legyen a férfinak. Csak egy szívdobbanásnyi időt
várt, majd újra beszélni kezdett. Idegesnek tűnt. – Azt azért nagyra értékelem,
hogy beleegyezett a szertartásba.
Wax mosolyogva ült le, már csak az alsóneműjében. Hagyta, hogy Drewton
gyorsan megborotválja az arcát. Steris csendben várakozott. A zörejeket
hallgatta. Amikor Drewton a záró arctörléshez ért, folytatta a beszédet.
– Megvannak a függők?
– Wayne-nek adtam őket.
– Te... tessék?
– Azt hittem, kalamajkát szeretne. – Wax felállt, és a mozdulat lendületét
kihasználva elvette Drewtontól a friss esküvői nadrágot. Belebújt. Mióta
visszatért a Végekről, alig hordott fehéret. Ott jóval nehezebben tudta tisztán
tartani, ezért megérte ilyesmit viselni. – Úgy gondoltam, ő majd gondoskodik
róla.
– Én tervezett kalamajkára gondoltam, Lord Waxillium! – csattant fel Steris. –
Ha előre eltervezett, irányított és tudjuk, mi vár ránk, akkor nem okoz
szívrohamot. Wayne ennek pont az ellentettje, nem gondolja?
Wax begombolta a nadrágot. Drewton levette az inget a mellette lógó
vállfáról. Steris azonnal megpördült, amikor meghallotta az árulkodó hangot.
Két kezét még mindig karba fonva tartotta. Zavartalanul folytatta, még korábbi
szemérmességéről is megfeledkezett.
– Szerencsére készíttettem másolatokat.
– Másolatokat készíttetett az esküvői függőinkről?
– Igen. – A nő az ajkába harapott. – Hatot.
– Hatot?
– A másik négy nem érkezett meg időben.
Wax mosolyogva gombolta be az inget, majd az inas felé nyújtotta a kezét,
hogy inkább ő vegye kezelésbe a mandzsettákat.
– Önnek nem akad párja, Steris.
– Ez már igaz. Ahogy Wayne-ből is csak egy van. És Romlásból is. Úgyhogy
ha jobban belegondolunk, ez bóknak bizony harmatos.
Wax felcsatolta a nadrágtartót, az inggallérhoz azonban ismét igénybe vette
Drewton kézügyességét.
– Valamit nem értek, Steris. – Végig mozdulatlanul, feszesen állt, hagyta,
hogy az inas végezze a dolgát. – Ön különös figyelmet fordít arra, hogy
felkészüljön a váratlan balesetekre. Tudván, hogy az élet kiszámíthatatlan.
– Igen. És?
– De hisz az élet kiszámíthatatlan. Ezért ha felkészül a balesetre, amiről úgy
hiszi, hogy bekövetkezik, akkor valami más alakul rosszul.
– Ez elég fatalista megközelítés.
– A Végek teszi. – Wax tetőtől talpig végigmérte őt, ahogy ott állt előtte a
hófehér ruhában, karba font kézzel, miközben a jobb mutatóujjával megállás
nélkül dobolt a bal karján.
– Csak... megnyugtat, ha teszek valamit – magyarázta Steris. – Ha végül
valóban rosszul alakul minden, akkor elmondhatom, hogy én megtettem a
magamét. Nyugtasson meg, hogy van értelme annak, amit mondtam.
– Azt hiszem, van.
Drewton elégedetten lépett hátrébb. Szép, fekete színű kravátli és mellény járt
az öltönyhöz. Hagyományos. Ahogy Wax szerette. A nyakkendő az
utazóügynököknek való. Magára kanyarította a zakót, a két hegyes farok egészen
a térdhajlatáig ért. Némi tétovázást követően felcsatolta a pisztolytáskát és a
helyére csúsztatta Vindikátor névre hallgató fegyverét. Az előző esküvőjén is
volt nála pisztoly, akkor most miért ne lenne? Steris bólintott. Ő nem bánta.
Az új pár cipő maradt a végére. Azok leírhatatlanul kényelmetlenek lesznek.
– Elég sokat késünk? – kérdezte Steristől.
A nő a sarokban lévő órára pillantott.
– Úgy terveztem, hogy két perc múlva megyünk be.
– Á, remek – felelte Wax és megfogta a nő kezét. – Akkor műveljünk valami
váratlant, és menjünk be idejekorán. Mármint késeikorán.
 Steris belekarolt és hagyta, hogy a férfi vezesse végig az oldalkápolnán a
templom bejáratáig. Drewton követte őket.
– Biztos, hogy... végig akarja csinálni? – kérdezte Steris. Közvetlenül a bejárat
előtt megállt, még mielőtt ráléptek volna az oltárhoz vezető útra.
– Meggondolta magát?
– Szó sincs róla – vágta rá Steris. – Ez az egyesülés a családom és a
társadalmi megítélésem szempontjából egyaránt kedvező. – Két markába fogta
Wax bal kezét. – Ugyanakkor, Lord Waxillium, nem szeretném, ha kényszerítve
érezné magát, főleg az év elején történtek miatt. – Egészen ellágyult a hangja.
– Ha ki szeretne hátrálni, tökéletesen megértem és elfogadom a döntését.
A kézfogás ereje azonban másféle üzenetet hordozott. Úgy tűnt, Steris nem
veszi észre, hogy a teste elárulja az érzéseit. Wax éber tekintettel fürkészte őt, és
mélyen magába nézett. Amikor igent mondott a házasságra, a háza iránti
kötelességből tette.
Most azonban úgy találta, hogy másféle érzelmek is munkálkodnak benne.
Ahogy a nő az elmúlt hónapokban támogatta őt a bánatában... Ahogy most
nézett rá...
Rozsda és Romlás! Megkedvelte Sterist. Amit érzett, az nem szerelem volt,
bár kételkedett benne, hogy valaha is újra szerelmes lenne. De ez is épp elég.
– Nem, Steris. Nem akarok kihátrálni. Az nem lenne tisztességes a házával
szemben. És a rengeteg kiadott pénz...
– A pénz nem...
– Rendben! – Wax finoman megszorította a nő karját. – Már kihevertem a
megrázkódtatást, készen állok.
Steris válaszra nyitotta a száját, ekkor azonban figyelmeztető kopogást
hallottak. Marasi dugta be a fejét az ajtón. Időszerűnek találta, hogy vessen rájuk
egy pillatást. Az arca kerekebb, a vonásai lágyabbak, a haja pedig sötétebb volt,
mint Sterisé, s vörös rúzst kent az ajkára. Az öltözéke a haladó szellemű hölgyek
ízlését követte: fodros szoknya, testre feszülő, gombos blézerrel.
– Na végre! – mondta. – A vendégek már nyugtalanok. Wax, van itt egy férfi,
aki beszélni akar önnel. Próbáltam elhajtani, de... szóval...
Beljebb lépett, szélesre tárva az ajtót. Wax ugyanazt a vékony testalkatú,
barna öltönyös és nyakkendős férfit látta, mint nemrég. A templomba vezető
előszobában ácsorgott a hamuszóró lánykák gyűrűjében.
– Megint maga?! – mondta Wax. – Hogy ért ide Wayne előtt?
– Attól tartok, a cimborája nem jön el – felelte a férfi. Kurtán biccentett,
amikor kikerülte Marasit. Becsukta az ajtót, kirekesztve a kinn várakozó
hamuszóró lánykákat. Megfordult és papírgalacsint dobott oda Waxnek.
Az megcsörrent, amikor lekapta a levegőből. A két esküvői medál lapult
benne. Néhány szót kapartak a papírlapra: Le kell innom magam, hogy járni se
bírjak. Sok boldogságot, s miegymást!
– Kedves szavak – dünnyögte Steris. Fehér kesztyűbe bújtatott tenyerébe vette
Wax függőjét, és megcsodálta. – Ezeket legalább nem felejtette el.
Marasi áthajolt Wax válla felett, hogy a saját szemével lássa az üzenetet.
– Köszönöm – mondta Wax a barna öltönyös férfinak –, de ahogy láthatja, épp
házasodni készülök. Bármit is akar tőlem, azzal...
A férfi arca áttetszővé vált, láthatóvá téve a koponyacsontokat és a csatlakozó
gerincoszlopot.
– Ó, te Szentséges! – suttogta Steris.
– Szent kín – mondta Wax. – Üzenem Harmóniának, hogy ezúttal keressen
mást. Most dolgom van.
– Üzenem... Harmóniának... – Steris szeme ki akart ugrani a helyéről.
– Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű. – Az idegen arca ismét emberivé vált. –
Harmónia elfoglalt mostanában.
– Hogy lehet egy isten elfoglalt? – kérdezte Marasi.
– Nem tudjuk, de aggódunk. Szükségem van önre, Waxillium Ladrian.
Érdekes megbízatásom van az ön számára. Megértem, hogy jelen pillanatban
elfoglalt, de a szertartás végeztével talán szánhatna rám néhány percet az
idejéből, hogy...
– Nem.
– De...
– Nem.
Wax belekarolt Sterisbe, kitárta az ajtót és elrobogott Marasi mellett, faképnél
hagyva a kandrát. Mindössze hat hónapja történt, hogy ezek a teremtmények
rászedték. Játszadoztak vele és hazudtak neki. És mi lett a vége? Egy nő a
karjában halt meg.
Átkozottak.
– Ez valóban egy Arctalan Örökkévaló volt? – hüledezett Steris, ahogy
hátranézett a válla felett.
– Igen, és nyilvánvaló okokból a hátam közepére sem kívánom őket.
– Nyugalom. – Steris lágyan a karjára tette a kezét. – Szüksége van egy
percre?
– Nincs.
– Biztos?
Wax megtorpant. A nő várt. A férfi mélyeket lélegzett és próbálta messzire
fújni annak a borzalmas, szívet tépő eseménynek az emlékét, amikor
magányosan térdelt a híd közepén, Lessie-vel a kezében. A nővel, akit őszintén
megvallva, sosem ismert igazán.
 – Jól vagyok – mondta Sterisnek szorosan zárt fogain keresztül. – De Isten
tudhatná, hogy most ne zaklasson. A mai napon ne.
– Ön meglehetősen... különös életet él, Lord Waxillium.
– Tudom. – Újra elindultak, de az utolsó lépés előtt még egyszer megálltak.
Biztosra kellett menni. – Készen áll?
– Igen, készen. – Csak nem könnyek csillantak a nő szemében? Ilyen erős
érzelemnyilvánítást még sosem látott tőle.
– Jól van? – kérdezte.
– Igen. Bocsásson meg. Csak... ez csodásabb, mint vártam.
Belökték az ajtót. A hatalmas, csillogó kupola befogta a nap sugarait, majd
aranyló permetként szórta rá az alant várakozó vendégekre. Ismerősök, távoli
rokonok, Wax házának szövőnői és kovácsai. Wax Wayne-t kereste a
tekintetével, és az üzenet ellenére csalódottan vette tudomásul, hogy nincs jelen.
Ő volt az egyetlen igazi családtagja.
A hamuszóró lánykák szökdécselve törtek az élre, hogy hamuval hintsék be a
kupolaterem pereme mellett futó, szőnyeggel takart gyalogutat. Az ifjú pár
méltóságteljes léptekkel kelt útra, elegendő időt hagyva a vendégeknek, hogy
kigyönyörködjék bennük magukat. A Túlélő híveinek esküvőjén nincs zene.
Csupán néhány parázstartó pattogott a rájuk helyezett zöld gallyaktól. A felszálló
füsttel a köd előtt akartak tisztelegni.
Füst száll fel és köd száll le. Waxnek eszébe jutottak a pap szavai a
gyerekkorából, amikor a Túlélő híveinek szertartásait látogatta. Megkerülték az
egybegyűlteket.
Steris családja kitett magáért, a nő vörös képű apja is megjelent és magasba
emelt ököllel üdvözölte Waxilliumot a jeles alkalomból, amikor elhaladtak
előtte.
Wax mosolygott. Lessie pontosan erre vágyott. Rendszeresen tréfálkoztak a
maguk szerény, útkeresőkhöz méltó szertartásán, melyet lóháton fejeztek be, míg
a csőcselék elől menekültek. A nő figyelmeztette, hogy nem ússza meg, eljön a
nap, amikor tisztességes esküvőt kell rittyentenie a számára.
Csillogó kristály. Pusmogó tömeg. Puha léptek neszezése a hamuval hintett
puha szőnyegen. A mosoly szétterült az arcán. Oldalra fordította a fejét.
Magától értetődően nem a megfelelő nőt látta.
Kis híján orra bukott. Ostoba! Összpontosíts! Ez a nap fontos Steris számára;
az a legkevesebb, hogy nem teszi tönkre neki. Legalábbis nem úgy teszi tönkre,
amire nem számít. Bármit jelentsen is ez.
Fogyott a hátralévő távolság, és Wax nyugtalansága sajnos nőttön-nőtt.
Hányinger kerülgette. Kiverte a víz. Émelygett, mint azon kevés alkalmakkor,
amikor a támadói menekülésre kényszerítették, és védtelen áldozatokat kellett
hátrahagynia.
Nem kerülhette el a szembesítést. Be kellett vallania. Nem állt készen. Nem
Steris volt az oka, és nem is a körítés. Egyszerűen csak nem állt készen.
Ez a házasság azt jelentené, hogy végleg elengedte Lessie-t.
De csapdában vergődött, és erősnek kellett maradnia. Megrázta magát és
felkísérte Sterist az emelvényre. A pap már ott várt rájuk a két pillér között,
melyeket kristályvázába tűzött Mare-szíve virágok díszítettek. A szertartás
témája Harmónia saját megemlékezése, az Alapító Szöveg egyik kiegészítésén
alapult. A pap a Feléledt Hit gondolataiból merített ihletet.
A pap szépen beszélt, a szavai mégsem jutottak el Wax tudatáig. Bénultan állt.
Maga elé meredt, az állkapcsa összezárt, az izmai megfeszültek. Találtak egy
hullát ebben a templomban. Lessie ölte meg, amikor eszét vesztette. Nem
tehettek volna érte valamit, azon kívül, hogy ráuszítják? Nem avathatták volna
be?
Bátorság. Nem futhat el. Nem lesz gyáva.
Fogta Steris kezét, de képtelen volt ránézni. Felemelte a fejét és kifelé bámult
a magas üvegkupolán keresztül. Az égboltot kereste, de alig látszódott belőle
valami, a magas épületek kitakarták. Kétoldalt reggeli napfénytől csillogó
felhőkarcolók emelkedtek. A víztorony egyértelműen útban volt, főleg így, hogy
még oldalra is dől...
Oldalra dől?
Wax kigúvadó szemmel nézte, ahogy a hatalmas fémhengert tartó acéllábak
meghajolnak. Mintha valamilyen láthatatlan erő térdre kényszerítené, hogy
levesse a hátáról súlyos terhét. A hatalmas fémtartály teteje leszakadt, és
többtonnányi habzó vizet okádott ki magából.
Erősen átkarolta Steris derekát, majd letépte mellénye második gombját és a
földre dobta. Rátaszított a fémre, és Sterisszel a kezében messzire szökkent
onnan, faképnél hagyva a döbbenten tátogó papot.
Víz zúdult a kupolára. Az egyik szárny csupán egy pillanatig tartott ki, utána
összeroppant az irdatlan súly alatt, utat engedve a víznek.
 2

Biztos, hogy jól van, uram? – kérdezte Wax, miközben lesegítette Lord
Drapent, a Hatodik Nyolcad rendőrfőnökét a lépcsőn, hogy a fogathoz vezesse.
Vékony erekben folyt körülöttük a víz, hogy aztán a csatornában egy kisebb
patakhoz csatlakozzon.
– Tönkrement a legjobb pisztolyom, ehhez szóljon hozzá! Most küldhetem
javításra és olajozásra.
– Terhelje csak rám, uram – ajánlotta fel Wax. Egy jó pisztolynak meg se
kottyan a víz, és még távolról sem megy tönkre. Úgy döntött, figyelmen kívül
hagyja ezt az apróságot. A férfit a kocsis gondjaira bízta, aki ugyanolyan
megadóan sóhajtott, mint ő. Wax sarkon fordult, és visszarohant a lépcsőn a
templomba. A szőnyeg hangosan cuppogott. De lehet, hogy a cipője köpte ki a
vizet.
Elsuhant a pap mellett, aki épp az Erikell-ház kárbecslőjével vitatkozott –
előzetes jelentést kellett készíteni akkorra, amikor a templom kifizetést igényelt
a biztosítása terhére –, és belépett a kupolaterembe. A gerezdekre osztott
üvegkupola nyitott szárnya még mindig szabadon himbálózott a levegőben. A
víztározó torony az oldalára billent, de nem dőlt fel, mert a túloldali lábak
megtartották, ennek ellenére továbbra is eltakarta a kilátást.
Wax átgázolt a felborult padok, szétszóródott virágszirmok és egyéb törmelék
képezte kupacokon. A perlekedő pap visszhangzó hangját leszámítva csend
honolt odabent, csak a magasból csöpögő víz kopogását lehetett hallani. Wax
odaballagott az emelvényhez. Steris ott ült a szélén. Nedves ruhája a testére
feszült, a menyasszonyi fonatból kiszabadult fürtjei arca oldalához tapadtak.
Felhúzva tartotta a lábát és átkarolta a térdét. A padlót bámulta.
Wax leült mellé.
– Hmm. Ha legközelebb özönvíz zúdul a nyakunkba, ügyelek rá, hogy ne
felfelé meneküljünk. Nem jó ötlet – előhúzta a zsebkendőjét, és kifacsarta belőle
a vizet.
– Igyekezett hátrafelé irányítani az ugrást, Lord Waxillium.
Wax felmordult.
– Úgy tűnik, elfáradt a tartószerkezet. Ha feltételezzük, hogy gyilkossági
kísérlet történt, nos... ez esetben gyermeteg próbálkozás volt. Nem tároltak
elegendő mennyiségű vizet a tartályban ahhoz, hogy komoly kárt okozzon. Lord
Steming szenvedte el a legsúlyosabb sérülést, de őt is a saját széke gáncsolta el,
amikor fel akart pattanni a helyéről.
– Ezek szerint csupán közönséges baleset történt – Steris hátradőlt és elnyúlt
az emelvényen. A szőnyeg spriccelve lőtte ki magából a beszívott vizet.
– Sajnálom.
– Nem ön tehet róla – sóhajtott a nő. – Gondolt már rá, hogy tán a kozmerum
akarja legyőzni önt, Lord Waxillium?
– A kozmerum? Úgy érti, Harmónia?
– Nem személyesen ő, csak hát a kozmikus erők mindig működésbe lépnek,
ha én feltűnök a színen, letarolva az élet sakktábláját. Mintha így lenne megírva.
– Becsukta a szemét. – Magától értetődő, hogy az esküvő katasztrófába torkollik.
Hogy több tonna víz ömlik be a kupolán keresztül. Miért nem láttam előre?
Annyira valószínűtlen, hogy meg kellett történnie. De legalább a pap ezúttal nem
halt meg.
– Steris. – Wax a nő karjára tette a kezét. – Kiköszörüljük a csorbát, minden
rendben lesz.
A nő kinyitotta a szemét és a férfira nézett.
– Köszönöm, Lord Waxillium.
– Mit is? – kérdezte.
– A kedvességét. Hogy hajlandó alávetni magát, nos, a személyemnek.
Tisztában vagyok vele, hogy ez önnek nem idilli helyzet.
– Steris...
– Ne higgye, hogy nincs önbecsülésem, Lord Waxillium – Steris beszéd
közben felült és nagy levegőt vett –, és ne gondolja, hogy bánatos vagyok.
Vagyok, aki vagyok és elfogadom a sorsomat. Ugyanakkor azt is pontosan
tudom, milyen a társaságom. Köszönöm, hogy nem érzékelteti velem, ahogy
mások teszik.
A férfi elnémult. Mégis mit lehet erre mondani?
– Távolról sem így áll a dolog, Steris. Én elbűvölőnek találom önt.
– Valóban? Akkor is annak talált, amikor a szertartás kezdetekor a fogát
csikorgatta és olyan erővel szorította a kezemet, mint aki a híd peremébe
kapaszkodva épp halni készül?
– Én...
– Elszomorítja, hogy meghiúsult az esküvője? Ki tudja jelenteni, teljesen
őszintén, békebíróhoz méltó módon, Lord Waxillium?
A szentségit. Wax megzavarodott. Tudta, hogy néhány jól megválasztott
szóval még menthetné a helyzetet, csakhogy sehol nem lelte ezeket a szavakat.
Túl sok idő telt el... és bizonyos idő múltán már minden ostobán hangzik.
 – Legközelebb előrelátóbb leszek – mosolyodott el –, és kellő mértékben
oldom a feszültséget a szertartás előtt.
– Nem gondolom, hogy célravezető lenne részegen jönni az esküvőre.
– Nem ivászatra gondoltam. Talán egy rövid terrisi meditáció is megtenné a
kellő hatást.
– Még mindig hajlandó megtenni ezt a lépést? – A nő átható pillantást vetett
rá.
– Természetesen. – Csak nem ma. – Gondolom, van tartalék ruhája?
– Kettő is. – Steris hagyta, hogy a férfi felsegítse a földről.
– Előre lefoglaltam egy másik esküvői időpontot mához két hónapra. Egy
másik templomban... ha ez a levegőbe repülne.
– Mintha csak Wayne-t hallanám – morgott a férfi.
– Olybá tűnik, ön körül gyakorta repülnek levegőbe a dolgok, Lord
Waxillium. – Steris az üvegkupolára nézett. – Ennek fényében az özönvíz
merőben szokatlan fejlemény.

Marasi hátratett kézzel, a vízzel elárasztott templom körül járkált. Az

elmaradhatatlan jegyzettömb enyhén lehúzta a zsebét. A közelben ácsorgó
tiszthelyettesek úgy tettek, mintha komoly szolgálatot teljesítenének. A külsőség
mindig fontos szerepet játszik az efféle esetekben. Számokkal bizonyították,
hogy az egyenruhát viselő hivatalos személyek látványa jó eséllyel csökkenti a
pánik kitörésének esélyét.
Természetesen az ellenkezőjére is akadt példa, sokakra pont az egyenruha
látványa hatott őrjítően. Az emberi sokszínűség már csak ilyen, így ha valamivel
lehetett számolni, akkor az az, hogy az emberek némelyike különös.
Pontosabban, hogy mindegyikük különössé vált, ha a körülmények éppen az ő
őrületüket támasztották alá.
Akit Marasi keresett, az még a különcök között is különlegesnek számított. A
közeli kocsmákkal kezdte, de az túl nyilvánvaló volt. Utána jöttek a késdobálók,
a kifőzdék, végül pedig, bár minden porcikája tiltakozott ellene, egy
„ínyencségek” beszerzésével foglalkozó kereskedő. Nem járt szerencsével. A
hátsó fele kapott néhány dicsérő szót, de be kellett érnie ennyivel.
Jobb ötlete nem lévén úgy döntött, ellenőrzi, az nem lopta-e el az esküvői
reggelihez szánt villákat. A templommal szemben lévő étkező konyhájában talált
rá Wayne-re. Fehér köpenyt és szakácssapkát viselt. A segédekkel pörölt, akik
nagy műgonddal próbálták gyümölcsmázba vonni a kikészített tortácskákat.
Marasi az ajtófélfának támaszkodott és a jegyzettömb tetején dobolt a
ceruzájával. Wayne kivetkőzött magából, ismeretlen eredetű, metsző orrhangon
beszélt. Talán valamilyen keleti tájszólással. A peremvárosok beszédét néha alig
lehetett érteni.
A segédszakácsok nem ellenkeztek. Szó nélkül ugrottak, ha kért valamit, és
higgadtan tűrték a szidalmakat, amikor belekóstolt egy savanyú levesbe és
leordította a hajukat az alkalmatlanságuk okán. Úgy tűnt, nem vette észre
Marasit. Beletörölte a kezét az egyik konyharuhába, majd látni akarta a portékát,
amit a kifutófiú hozott a reggel.
Marasi belépett a konyhába. Odébb penderített egy segédszakácsot, aki akkora
tálcát cipelt, mint Marasi maga, és Wayne elé állt.
– A kukában is frissebb a fejes saláta! – ordította Wayne a kifutófiúnak. – Ez
neked szőlő? Olyan érett, hogy menten must lesz belőle! Ez meg... ó, helló,
Marasi! – A hangja egy szem-pillantás alatt megváltozott, visszatért belé az
ismerős, derűs hangszín.
A kifutófiú eliszkolt.
– Mit művelsz? – kérdezte Marasi.
– Levest főzök. – Wayne jól láthatóan megemelte a fakanalat. A közelben
tartózkodó segédszakácsok félbehagyták a munkát. Megdermedtek. Értetlenül
meredtek rá.
– Kifelé! – A főszakács idegenül csengő hangja visszatért. – Hagyjatok
magamra! Kifelé, hess, hess, hess!
Mindenki kiviharzott, mire a férfi elvigyorodott.
– Gondolom, tudod, hogy nem lesz esküvői reggeli – mondta Marasi, ahogy
nekidőlt az egyik asztalnak.
– Igen.
– Akkor miért... – Nem fejezte be a mondatot. A férfi egészben tömte magába
az egyik tortácskát, és teli szájjal vigyorgott.
– Bi’tosra aka’tam menni, hogy akkó’ is lesz mit enni, ha lefújják. – Egymás
után potyogtak a falatnyi morzsák a szájából.
– Fizettünk ezekért a cuccokért. Vagyis Wax fizetett. Mellesleg esküvő nélkül
is lehet ünnepelni, nem igaz?
– Attól függ, mit ünnepiünk – Marasi kinyitotta a jegyzettömböt. – A
víztározót tartó lábak meglazultak. Gyanús módon senki sem tartózkodott az
utcán. Egy másik nyolcadba tartozó banda verekedést kezdeményezett a
forgalom kellős közepén, hogy senki se hajtson arrafelé.
Wayne felmordult, ahogy a szekrényben turkálva keresett valamit.
– Néha nagyon utálom azt a jegyzettömböt.
Marasi nagyot sóhajtott és becsukta a szemét.
– Wayne, meg is sérülhetett volna valaki.
– Ez így nem pontos. Valaki meg is sérült. Az a dagadt kopasz ipse.
Marasi a halántékát masszírozta.
 – Rendőr vagyok Wayne, ugye belátod, hogy nem hunyhatok szemet a
szándékos rongálás felett?
– Áá, nem olyan vészes. – Wayne még mindig nem hagyta abba a turkálást. –
Wax majd kifizeti.
– És ha valaki valóban megsérült volna? Komolyabban?
Wayne tovább keresgélt.
– A fiúk eltúlozták egy kicsit. Annyit kértem, hogy reggelre áztassák el a
helyet, hogy amikor a pap kinyitja a kaput, minden vízben álljon, ő meg azt
higgye, hogy a régi, rozsdás csővezeték ment tönkre. Csak hát a fiúk túlságosan
belelkesültek.
– A fiúk?
– Néhány cimbora.
– Szabotőrök?
– Neem. Szerinted ismernek ilyen flancos szavakat?
– Wayne...
– Már helyre tettem őket! – vágott közbe Wayne. – Higgy nekem.
– Ő is rá fog jönni – figyelmeztette a nő. – Akkor mihez kezdesz?
– Ebben tévedsz. – Wayne végre kihúzta a fejét a szekrényből. Nagy méretű
üvegkancsót tartott a kezében. – Waxnek nincs szeme az ilyesmire. A szíve
mélyén örülni fog, hogy betettem a kaput, és elmaradt az esküvő. A lelke mélyén
tudni fogja, hogy én tettem, ezért kifizeti majd az okozott kárt. Mindegy, hogy
mit mond a kárbecslő, egy szót sem szól majd. És nem indít nyomozást. Csak
figyelj.
– Nem is tudom...
Wayne felugrott a konyhapultra és meglapogatta a mellette lévő szabad helyet.
A nő hűvösen végigmérte, majd lemondó sóhaj kíséretében odatelepedett mellé.
A férfi átnyújtotta neki a kancsót.
– Wayne, ez sütőrum.
– Egén. A kocsmában ilyenkor még csak sört adnak, úgyhogy muszáj voltam
kitalálni valamit.
– Biztosan akad itt egy üveg bor valahol...
Wayne jól meghúzta a kancsót.
– Na mindegy – adta meg magát Marasi.
Wayne leeresztette a kancsót, majd levette a fejéről a szakácssapkát és a pultra
dobta.
– Amúgy meg mitől vagy ilyen feszült? Azt hittem, csicseregve danolászol
majd és táncikálva szedegeted a virágot az út széléről. Végül is nem vette
feleségül. Ma legalábbis nem. Még mindig van esélyed.
– Nem akarok esélyt, Wayne! Ő már döntött.
 – Miféle szöveg ez? Feladtad? Ez talán a Megdicsőült Harcosra vallana? Hm?
– Nem éppen – dünnyögte Marasi. – Ő a kívánatos férfi elé állt, kisöpörte a
kezéből a könyvet és megcsókolta.
– Na látod, erről van szó!
– A Megdicsőült Harcos azonban nem állt meg itt, ő megölte a nőt, akihez
Elend hozzá akart menni.
– Valóban?
– Igen.
– Durva. – Wayne egyetértő bólogatás kíséretében húzta meg a sütőrumot.
– Ezzel még nincs vége – folytatta Marasi. Kinyújtott karját a dereka mögé
csúsztatta, és hátradőlt. – Akarsz hallani valami igazán durvát? Állítólag
kibelezte az Uralkodót. Több kódexben is láttam erre utaló ábrázolásokat.
– Különös egy vallási történet lenne.
– Mind ilyen. Kellenek a szaftos részletek, hogy az emberek elolvassák az
írásokat.
– Hm... – Úgy tűnt, Wayne nem akar hinni a hallottaknak.
– Wayne, olvastál te már vallási szöveget?
– Persze.
– Tényleg?
– Sok vallási utalás van azokban, amiket olvasok. „Átok”. „Pokol”.
„Felfuvalkodott, talpnyaló disznók”.
A nő lesújtó pillantást vetett rá.
– Az utóbbi Hammond Testamentumából van. Komolyan. Legalábbis a betűk
benne vannak.
Wayne ismét nagyot húzott a sütőrumból. Bárkit az asztal alá tudott inni, amit
a fémelméjében tárolt egészségnek köszönhetett. Gyógyító képessége
segítségével bármikor elűzhette az alkohol okozta részegséget, kitisztítva az
elméjét. Csak hogy újrakezdhesse a vedelést.
– Megmondom én neked, hogy mit kell tenned – folytatta a férfi. – Légy
olyan, mint a Ködszerzet Úrnő. Ásd csak tovább a vermet, ne hátrálj meg. A tiéd
kell, hogy legyen, és ezt a többiek tudomásra kell hoznod.
– Ássam tovább... a vermet?
– Naná.
– A nővéremnek?
– Légy előzékeny. Engedd át neki az első döfést vagy tudomisén.
– Kösz, de nem.
– Nem kell szó szerint elintézned őt. – Wayne leugrott a pultról. – Csak
képletesen értettem, de ne add fel. Küzdj tovább!
Marasi hátraszegte a nyakát és a feje felett lógó merőkanalakat nézte.
 – Én nem vagyok Megdicsőült Harcos, Wayne, és nem is akarok azzá válni.
Nem üldözöm azt, akit erővel kell meggyőznöm, akinek a fejét rabigába kell
hajtanom. Ezt meghagyom a tárgyalótermeknek, a hálószobában másra vágyom.
– Mások erre azt mondanák, hogy...
– Vigyázz!
– ...ez nagyon felvilágosult gondolkodásra vall. – Wayne nagyot húzott a
sütőrumból.
– Én nem valami kicsapott, agyonkínzott korcs vagyok, Wayne. – Marasi az
egyik görbe merőkanálról visszaverődő torz tükörképére vigyorgott. – Nem
ücsörgők ölbe tett kézzel, arra várva, hogy valaki eldöntse helyettem, hogyan
legyek boldog. Ez az ügy lezárva. Teljesen mindegy, miért. Hogy nem vonzódik
hozzám, vagy csak egy fafej, mit se számít. Már továbbléptem.
Lenézett Wayne-re. Összekapcsolódott a tekintetük.
A férfi oldalra billentette a fejét.
– Ejha, te komolyan beszélsz, mi?
– Halálosan.
– Akkor ennyi. Rozsdás bökő! Simán tovább tudsz lépni?
– Igen.
– Ejha! És... szerinted nekem is... tudod... Ranette...
– A rozsdára Wayne! Ha valaki egyértelmű jelet kapott, az te vagy. Igen, lépj
tovább. Tényleg.
– Ó, vettem én a lapot – mondta Wayne és ismét meghúzta a sütőrumos
kancsót –, csak nem tudom, melyik kabátomban felejtettem. – Lenézett a
kancsóra. – Egészen biztos?
– Wayne, barátnője van.
– Ez csak átmeneti állapot. Ami már tizenöt éve tart... – motyogta a férfi,
aztán letette a kancsót a pultra, az előző szekrényhez ment és kivett belőle egy
palack bort.
– Ó, Oltalom szerelmére, ez végig ott volt?
– Jóval finomabb, ha olyasmit iszol előtte, aminek moslékíze van. – Wayne a
fogával húzta ki a dugót az üvegből, amit még Marasi is elismerésre méltónak
talált. Töltött neki egy pohárral, majd magának is. – A továbblépésre?
– Igen, a továbblépésre. – Marasi megemelte a poharát, és ekkor meglátta a
háta mögött álló fickó tükörképét.
Mordulva pördült meg és az erszényéért nyúlt. Wayne a poharával intett a
jövevénynek, aki kimért léptekkel kerülte meg a pultot. A barna öltönyt és
csokornyakkendőt viselő férfi volt az az utcáról. Nem férfi. Kandra.
– Ha azért jöttél, hogy meggyőzz, hogy győzzem meg őt, közlöm, hogy csak
akkor hallgat rám, ha már merev részegre itta magát. – Wayne egy húzásra kiitta
a bort. – Alighanem ezért van még mindig életben.
– Nem miattad jöttem – felelte a kandra, majd Marasi felé fordult, és
biccentett. – Az első jelöltem e feladatra elutasította a kérésemet. Remélem, nem
veszed zokon, hogy csak másodikként kerestelek meg.
Marasi szíve a torkában dobogott.
– Miben segíthetek?
Széles mosoly terült el a kandra arcán.
– Mondja csak, Colms kisasszony, mit tud az invesztitúráról és az identitásról?
 3

Waxnek szerencsére volt egy váltás száraz ruhája – az a gúnya, amelyben a

bevetésre ment –, így aztán szárazan szállhatott ki a fogatból és léphetett be a
Ladrian-kúriába. Steris úgy döntött, hogy hazamegy rendbe szedni magát.
Wax félretette a lapot, melyet olvasott, és várta, hogy Cob, az új kocsis
leugorjon a bakról és kinyissa neki az ajtót. A kényszerű megfelelés buzgalma
jellemezte a férfi mozdulatait. Alighanem tudatában volt, hogy Wax csak a
bevett társadalmi szokás kedvéért ragaszkodik még mindig kocsishoz.
Gyorsabban haladt volna, ha acélvonalak mentén szökdécsel, de ahogy egy
nagyúr nem gyalogolhat kénye-kedve szerint, ő sem ugrándozhat a levegőben
fényes nappal a saját szórakoztatására, anélkül, hogy üldözendő bűnöző lenne a
közelben. Kellemetlenül érintené háza többi tagját. Egyetlen ház ura sem tesz
ilyet.
Wax a kocsisra biccentett és a kezébe nyomta a lapot. A férfi vigyorgott,
szerette a híreket olvasgatni.
– Mára szabad – mondta Wax. – Tudom, hogy esküvői vigasságra készült.
Cob mosolya egészen a füle csücskéig húzódott. Visszaugrott a bakra, hogy
indulás előtt még gondoskodjon a fogatról és a lovakról. Valószínűleg az egész
napot a versenypályán tölti majd.
Wax mély sóhaj kíséretében mászta meg a meredek lépcsősort. Ez volt az
egyik legpompásabb kúria a városban: az eleganciát sugárzó faragott köveket
ízlésesen egészítették ki a keményfa és márvány berakások. De ettől még börtön
volt. Csak épp kényelmes, minden igényt kielégítő börtön.
Wax nem ment be. Ácsorgott egy ideig a bejárat előtt, majd megfordult és
leült a lépcső tetejére. Becsukta a szemét és hagyta, hogy a reggeli zűrzavar
teljes súlyával a vállára nehezedjen.
Mindig is jól titkolta, ha sérülés érte. Számításai szerint egy tucat alkalommal
lőtték már meg, és néhányszor igen csúnyán. A Végeken megtanulta, hogy nincs
idő a sebeket nyalogatni. Össze kell kapnia magát, amilyen gyorsan csak lehet,
és tovább kell mennie az úton.
Felsejlettek előtte a régi idők. Mintha minden egyszerűbb lett volna. Nem
könnyebb, de egyszerűbb. Néhány seb sosem gyógyult be teljesen. Egyik-másik
még mindig lüktetett. Sőt, egyre erősebben.
 Felállt. Keservesen nyögött, miközben kiegyenesedtek a lábai. Az ajtó felé
fordult és belépett. Senki nem sietett elé, hogy elvegye a kabátját. Ő is tartott
személyzetet a házban, de a feladatuk csak a legszükségesebbekre korlátozódott.
Ha túl sok szolga lebzsel egyszerre egy helyen, önkéntelenül is azt lesik, mikor
veszi a fejébe, hogy egymaga intézzen el valamit. Rémisztette őket a gondolat,
hogy esetleg egyedül is boldogul egy feladattal, mert az azt jelentené, hogy rájuk
semmi szükség...
Wax a homlokát ráncolva húzta elő Vindikátort a tokjából és emelte a feje
magasságába. Nem tudta meghatározni pontosan, hogy mi keltette fel a gyanúját.
Léptek zaja az emeleten, pedig kimenőt adott a személyzetnek. Ottfelejtett
borospohár az asztalon, egyetlen cseppel az alján.
Vékony üvegcsét vett elő a zsebéből. Felpattintotta a kupakját és egy hajtásra
lehúzta a whiskey-ben oldott acélforgácsot. A fém kellemes lánggal égett a
bensőjében. A melegség szétáradt a testében, és gyomor táj éktói induló kék
vonalak formájában öltött alakot a teste körül. Vele együtt mozogtak, mintha
ezernyi, vékony, elevenen lüktető cérnaszál folyná körbe az alakját.
A márványpadló fémberakásaira taszított, és felröppent a magasba a lépcsősor
mellett, a díszes bejárat fölé nyúló második emeleti erkélyre. Könnyed
mozdulattal lendült át a korláton. A fegyvert készenlétben tartotta. A
dolgozószobára nyíló ajtó megremegett, majd kinyílt.
Wax lábujjhegyen araszolt előre.
– Egy pillanat, és... – A világosbarna öltönyt viselő férfi kővé dermedt, amikor
Wax fegyverének csöve a halántékához ért.
– Maga!
– Igen megszerettem ezt a koponyát – mondta a kandra. – A hatodik századból
való. Egy urteau-i fémkereskedő sírjából származik; a sírt Harmónia újjáépítése
elmozdította és megőrizte. Igazi régiség, ha úgy tetszik. Nagyon bosszús lennék,
ha meglékelné.
– Már megmondtam, hogy nem érdekel a dolog – morogta Wax.
– Igen. És tudomásul vettem, Lord Ladrian.
– Akkor mit keres itt?
– Meghívtak. – A kandra felnyúlt, két ujja közé csippentette a fegyver csövét,
és egy finom mozdulattal odébb tolta. – Szükségem volt egy helyre, ahol
nyugodtan beszélgethetünk. Az asszisztense adta az ötletet; ha jól értettem, a
személyzet kimenőt kapott:
– Az asszisztensem? – Ekkor harsant fel a harsány nevetés a szoba elejéből. –
Wayne. – Wax kényszeredett pillantást vetett a kandrára, majd mély sóhaj
kíséretében a tokjába csúsztatta a fegyvert. – Maga melyik? TenSoon?
– Még hogy én? – A kandra felnevetett. – TenSoon? Tán úgy hallja, hogy
zihálok? – Udvariasan intett Waxnek, mintha valami nemes gesztus volna, hogy
behívja a saját dolgozószobájába. – Én VenDell vagyok, a Hatodik Nemzedék
egyike. Enyém a megtiszteltetés, Lord Waxillium. Ha mindenképpen le kell
lőnie, a bal lábamra célozzon, ha egy mód van rá. Azokkal a csontokkal nem
vagyok kibékülve.
– Nem lövöm le. – Wax kikerülte a kandrát, hogy beljebb léphessen a
szobába. A redőnyt leeresztették, a vastag függönyt behúzták, kirekesztve a
természetes fényt. Két új, parányi elektromos lámpás próbálta elűzni a benti
sötétséget. Minek a függöny? A kandra ennyire fél, hogy valaki meglátja?
Wayne Wax karosszékében terpeszkedett. Lábát a dohányzóasztalon
pihentette, és diót majszolt egy tálból. A szék ikerpárjában egy nő nyúlt el
hasonló testhelyzetbe merevedve. Feszes, kék színű nadrágot viselt, felette laza
blúzt. Hátradőlt, és a feje alá hajtogatta a karját, hogy még kényelmesebb legyen.
Most másik testet használt, mint legutóbb, de Wax az alkata, a termete és a
testtartása alapján MeLaannak vélte.
Marasi a szoba végében ácsorgott és egy állvány tetejére helyezett, különös
alakú tárgyat vizsgálgatott. Dobozforma volt, apró lencsékkel az elején. Marasi
kihúzta magát, amint észrevette a betoppanó Waxet. Róla lévén szó, pír öntötte
el az arcát.
– Sajnálom. Én a saját lakásomat javasoltam, de Wayne...
– Diót akart enni – fejezte be helyette Wayne dióval teli szájjal. – Amikor
felajánlottad, hogy maradjak itt, azt mondtad, érezzem otthon magam.
– Még mindig nem értem, miről kellene beszélgetnünk. Már megmondtam,
hogy nem segíthetek – mondta Wax.
– Így van – felelte VenDell a küszöbről. – Miután ön nem állt rendelkezésre,
más lehetőségek után néztem. Örömmel vettem, hogy Colms kisasszony
hajlandó meghallgatni az ajánlatomat.
– Maga felkereste Marasit?
– Miért? – kérdezte VenDell. – Ez meglepi önt? Kulcsszerepet játszott
Százéletű Miles legyőzésében. Nem is beszélve a Paalm-féle lázongáskról.
Wax a kandrára nézett.
– Szóval azt találta ki, hogy hátulról csal tőrbe, ha már másként nem tud
megszerezni magának.
– Itt valaki nagyon el a telve magától – jegyezte meg MeLaan a karosszék
mélyéből.
– Mindig el van telve magától – Wayne hangját megint kásássá változtatta a
dió ropogása –, de sokszor csak mert a körmét rágja. Bizony, már láttam.
– Ennyire nevetséges lenne, hogy a segítségemet kérik? – kérdezte Marasi.
– Sajnálom, nem így értettem – fordult felé Wax.
 – Akkor mégis hogy értette?
A férfi nagyot sóhajtott.
– Nem is tudom, Marasi. Csak... hosszú volt ez a nap. Rám lőttek, a fejemre
dőlt egy víztorony és a szertartás is kútba esett. A tetejébe pedig Wayne dióhéjjal
szórja tele a székemet. Azt hiszem, innom kell.
A szoba végében felállított bárhoz ment. Marasi végig követte a szemével, és
amikor mellé ért, odasúgta neki:
– Töltene nekem is egy pohárral? Különben félek, megbolondulok.
A férfi elmosolyodott. Malátawhiskey-t választott, és töltött két pohárral.
VenDell rövid időre eltűnt, és amikor visszatért a szobába, hosszúkás eszközt
tartott a kezében, melyet a különös szerkezethez csatlakoztatott. Előbb az egyik
lámpáshoz vezette a zsinegszerű eszközt, majd kivette a villanykörtét a
foglalatból, és a zsineg végét illesztette a helyére.
Rémült kisgyerek benyomását keltette volna, ha egyszerűen csak távozik,
ezért Wax a hátsó falnak támaszkodott és az erős italt szürcsölgetve várta a
fejleményeket. Szótlan érdeklődéssel nézte, ahogy VenDell működésbe hozza a
masináját. Kép jelent meg a falon.
Wax lélegzete elakadt. Valóban kép volt, afféle evanotípia – csak éppen a
falon rajzolódott ki, zavarba ejtően nagy méretben. Az Újjászületés Mezejét
ábrázolta Elendel szívében, ahol Vin és Elend Venture sírjai találhatók. Wax nem
látott még a képhez foghatót. Mintha a fény elemi ereje teremtette volna.
Marasi szája tátva maradt.
Wayne a képre dobott egy szem diót. Társai magyarázatot várva meredtek rá.
– Most mi van? Látni akartátok, hogy igaz-e! – Újabb diót indított útnak, és
amikor elhaladt a fal és a különös szerkezet között, az árnyéka megjelent a falon.
Tehát a fény a kulcs.
– Képsugárzó – magyarázta VenDell. – Evanoszkópnak nevezik. Arra
számítok, hogy jövőre már hétköznapi használati tárgy lesz belőle. – Apró
szünetet tartott. – Harmónia szerint, ha ezt varázslatosnak találják, akkor ha
meglátják, milyen amikor a képek mozognak, az összes fémjüket elégetik.
– Mozognak? – Wax tett egy lépést előre. – Hogyan?
– Nem tudjuk – grimaszolt MeLaan. – Ezt csak úgy elejtette beszélgetés
közben, de nem fejtette ki bővebben.
– Egy isten hogy ejthet el valamit csak úgy? – Marasi megbabonázva bámulta
a masinát.
– Ahogy korábban említettem, mostanában elvonja valami a figyelmét –
mondta VenDell. – Próbáltunk kicsalni belőle néhány részletet, de eddig nem
jártunk sikerrel. Ez rá vall. Gyakran hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy
magunktól tegyünk meg bizonyos felismeréseket.
 – Miként a tojásból kibújó csirke – tette hozzá MeLaan.
– Úgy véli, ha nem a magunk erejéből tanulunk, akkor nem leszünk elég
életrevalók ahhoz, hogy szembenézzünk az eljövendő kihívásokkal.
Csend telepedett a szobára. Wax összenézett Marasivel.
– Hát ez... baljóslatú – mondta a nő. – Mondott még valamit Trellről?
Wax karba fonta a kezét a mellkasa előtt. Trell. A régi írások egy istene, még a
Kataszendra előtti korból – még az Uralkodó előtti időből. Harmónia és néhány
társa megőrizték ennek a vallásnak a tanait, amikor halandóként éltek.
Marasit rögeszmék gyötörték az istennel kapcsolatban, és bizony nem teljesen
alaptalanul. Szerinte a trellimádás állhatott a baljós események hátterében,
melyek végül Lessie halálához vezettek. Wax nem lehetett biztos benne, de a
cövekek, amiket találtak... általuk eddig ismeretlen fémből készültek.
A kandrák elkobozták őket. Waxet annyira lefoglalta a gyász, hogy mire észbe
kapott és begyűjtötte volna a különös tárgyakat, már csak a hűlt helyüket találta.
– Nem, és a tüskékről sem tudok semmi újat mondani, ha ez a következő
kérdés. Azonban a megbízatás, melyet önnek ajánlok, Colms kisasszony, talán
sok kérdésre választ ad. Legyen elég annyi, hogy egyre nagyobb aggodalommal
nézzük egy másik isten esetleges térhódítását ebben a birodalomban – fejtette ki
VenDell.
– Hé! – szólt MeLaan. – Mit tegyen egy lány, hogy egy kis whiskey-hez
jusson?
– De nővérem, te Harmónia követe vagy, a megvilágosodás képviselője –
mondta VenDell.
– Na ja, méghozzá egy indokolatlanul józan követe.
Wax vitt neki egy pohárral. MeLaan cinkos vigyorral köszönte meg.
– A lovagiasságra – emelte poharát MeLaan.
– Én manipulációnak mondanám. Colms kisasszony, korábban az invesztitúrát
és az identitást említettem. Magyarázattal tartozom. Íme.
VenDell állított valamit a fura masinán. Új kép jelent meg a falon: a
ferukímiai fémek listája, feltüntetve a tulajdonságaikat és a viselkedésükre
vonatkozó jellemzőket. Meg sem közelítette a hétköznapi tankönyvekben látható
színes ábrázolásokat. Egyáltalán nem volt látványos és megkapó, ellenben annál
hasznosabb.
– A ferukímia alapjai széles körben ismertek – mondta VenDell, miközben a
falhoz ment, és a kivetített kép egy lehatárolt szeletére mutatott a kezében lévő
pálcával. – A téma kutatásának másfél évezredes hagyománya van a terrisi
kultúrában. Harmónia világos magyarázatokat közölt az Alapító Szövegben. Az
elméről szóló fejezet részletesen taglalja az egyes képességeket: elméleti
meghatározásokat, tapasztalati leírásokat és tudományos okfejtéseket tartalmaz.
A tudásunk még messze elmarad a kívánatostól, nem tudjuk például, hogy a
fémelmében tárolt emlékek miért kopnak meg, amikor előhívják őket, vagy
miért okoz éhséget a tárolt gyorsaság megcsapolása, de azért szereztünk már
némi tapasztalatot.
Rövidebb szünetet tartott, amit arra használt, hogy bekarikázza a pálcával a
fémek egy csoportját és a vonatkozó tulajdonságok listáját: szerencse,
invesztitúra, identitás és kapcsolat. Wax előrehajolt. A Közösségben töltött egy
éve alatt szóba került ez a téma, de csak a ferukímiára és a terrisi hitvilágra
vonatkozó káté keretében. Arról nem esett szó, hogy a különböző erők mire
képesek. Ezt az értelmet meghaladó tételnek titulálták. Ahogy isten vagy az idő
fogalmát is.
– A króm, a nikroszil, az alumínium és a dúralumínium olyan fémek,
melyeket az ősök nem ismertek – folytatta VenDell. – Ezek a modern metalurgiai
eljárásoknak köszönhetően váltak hétköznapivá.
– Hétköznapivá? – kapta fel a fejét Wax. – Egyetlen alumínium golyó árából
vehetnék önnek egy tisztességes öltönyt, amiben nem fest úgy, mint egy bohóc,
és még kalapra is futná.
– Egy szó mint száz, most lényegesen több alumínium áll rendelkezésre, mint
a Kataszendra előtt, és ma már hétköznapinak számít. A bauxit finomításnak és a
különböző modern kémiai eljárásoknak köszönhetően a fémmívesség mára
korábban elképzelhetetlennek tűnő szintre emelkedett, lehetővé téve, hogy eddig
ismeretlennek számító fémekhez is hozzáférjünk. Az Utolsó Obligátor
önéletrajzi írása szerint a korai alumíniumot a Hamuhegyek mélyén bányászták.
Wax előrébb óvakodott a masinából sugárzó fénycsóva mentén.
– Tehát mire jók ezek a fémek?
– Folynak a kutatások – felelte VenDell. – Ezeknek a fémeknek a
tulajdonságai még nem igazán ismertek, csak az elmúlt néhány évtizedben
sikerült a kísérletekhez szükséges mennyiséget összegyűjteni. A társadalom
újjáépítése... fárasztó elfoglaltság volt.
– De ön már a Megdicsőült Harcos idején is élt – vetette fel Marasi.
VenDell két szemöldöke összeugrott.
– Valóban, de én nem találkoztam vele. Csak TenSoon.
– Milyen volt az élet akkoriban?
– Nehéz. Ami azt illeti... nehéz.
– Hiányosak az emlékeink, mert eltávolították a cövekeinket – egészítette ki
csendesen MeLaan. – Kitépték lényünk egy részét. Van, amit már sosem kapunk
vissza.
Wax ivott. Mindig nyomasztotta a kandrákkal való beszélgetés. Szédítő volt
belegondolni, hogy a többség már évszázadok óta életben volt, amikor a Hamu
Világa véget ért. Ezek ősi teremtmények. Ebben a megvilágításban tán
megbocsátható az önteltségük, hisz az ő szemükben ő és az összes halandó
csupán oktondi kisgyerek.
– Identitás. – VenDell a falra vetített képre csapott a pálcájával, nyújtott
árnyékot vetve rá. – Lord Ladrian! Egy másik ferukimista képes használni az ön
fémelméjét?
– Természetesen nem. Ez alaptétel.
– Miért?
– Mert... az a sajátom.
A ferukímia letisztult, elegáns művészet. A fémelmébe töltött egyórányi
képesség, mint Wax esetében a súly, vagy Wayne esetében az egészség és a
gyógyulás, később ugyanolyan mértékben előhívható. Hasonló módon egy
pillanatnyi energiakitörés is előhívható, ami az adott pillanatban igen hevesen
jelentkezett, de csak egy pillanat erejéig tartott.
– Az allomanciában és a ferukímiában rejlő nyers erőt nevezzük
invesztitúrának – mondta VenDell. – Ez rendkívül fontos, mert a ferukímia
esetében egy egyén invesztitúrája csak az övé. Ezt nevezzük identitásnak.
– Kezd érdekelni a dolog. – Wax érdeklődve nézte a falat, mialatt VenDell
visszaballagott a masinához. – Hogy működik? A fémelméim például...
felismernek engem?
– Korlátozott mértékben – felelte VenDell, és új képre váltott, amely egy erőt
csapoló ferukimistát ábrázolt. A nő izmai a sokszorosukra dagadtak, és
könnyedén a feje fölé emelt egy lovat. – Minden férfinak és nőnek van egy
szellemi aspektusa, ami egy másik síkon létezik. Hívhatjuk léleknek is. Az
invesztitúra a lélekhez kötődik. Pontosabban fogalmazva a lélek része, ahogy a
vér az eleven test része.
– Szóval, ha valaki eltárolja az identitását – Marasi fennhangon gondolkodott
–, ahogy Waxillium teszi a testsúlya esetében...
– Akkor egy időre megszabadul tőle – bólintott VenDell. – Ez a tabula rasa.
– Szóval használni tudnák mások fémelméjét? – kérdezte Marasi.
– Elképzelhető. – VenDell újabb képeket mutatott különböző képességű
ferukimistákról. Az utolsó felvétel karpereceket ábrázol. A felkaron, a ruha alatt
viselendő széles fémpántokat. A színük nélkül nem lehetett azonosítani az egyes
fémeket, de ősi terrisi betűket véstek az összes ékszerbe. – Már végeztek erre
irányuló kísérleteket, és a korai eredmények elég biztatónak tűnnek. Bár a mások
fémelméjét használó ferukimista gondolata igen izgalmas és merész
elképzelésnek tűnik, nem sorsfordító felvetés. A társadalmunk tele van
különleges képességekkel bíró egyénekkel, ez is csak egy lenne a sok érdekesség
közül. Nem, minket az ellenkezője érdekel, Colms kisasszony. Tételezzük fel,
hogy egy ferukimista megszabadul az identitásától, hogy azután másvalaki
fémelméjét töltse fel valamiféle képességgel. Mondjuk erővel. Az vajon hová
vezetne?
– Kötetlen fémelme? Amihez egy másik ferukimista is hozzáfér?
– Miért ne? De ez egyéb lehetőségeket is felvet. Szinte mindenki rendelkezik
bizonyos mértékű ferukímiai vénával. Elképzelhető lenne, hogy az általam leírt
fémelme, amely nem kötődik egy bizonyos személyhez, bárki által hozzáférhető
lenne?
A feltételezés következményeinek súlya lassan olvadó fémként nehezedett
Wax vállára. A vetítőmasina melletti székbe süppedő Wayne hosszan füttyentett.
– Bárkiből ferukimista válhatna – mondta Wax.
VenDell bólintott.
– Az invesztitúra, azaz a fém égetésének és a fémelmék csapolásának
veleszületett képessége is olyasmi, amit a ferukímia tárolni képes. Lord
Waxillium, ez olyasmi, amit még csak kóstolgatunk. A benne rejlő titkok
azonban átformálhatják a világot. Az ősi időkben az Utolsó Császár felfedezett
egy fémet, amitől ködszerzetté változott. A legenda szerint bárki el tudta égetni
ezt a fémet. Ez a történet is az általam felvázolt lehetőséget vetíti előre, bár még
csak szerényebb és korlátozott keretek közt. Tegyük fel, hogy az invesztitúra és
az identitás újszerű megközelítése révén sikerült olyan karpereceket készíteni,
amelyek ferukímiai vagy allomantikus képességekkel ruházzák fel a viselőiket.
Ily módon bárki ködszerzetté vagy ferukimistává változtatható. Vagy
mindkettővé egyszerre.
Csend borult a helyiségre.
Dióbél pattant le VenDell fejéről.
VenDell megpördült, és Wayne-re meredt.
– Bocsi – mondta Wayne. – Csak nem hittem, hogy bárki ennyire beleélheti
magát a szerepébe. Már azt hittem, maga is csak egy kép. Csak ellenőrizni
akartam.
VenDell megvakargatta a homlokát, és dühösen fújta ki a levegőt.
– Lenyűgöző – ismerte el Wax –, csakhogy teljességgel lehetetlen.
– Ugyan miért? – kérdezte VenDell.
– Nem tudják, hogyan működne, ha működne egyáltalán.
– Wax beszéd közben a kivetített képre mutatott. – De ha sikerülne is
megoldást találni, akkor is szükség lenne egy teljes ferukimistára, valakire, aki
legalább két ferukímiai képességgel bír, hisz el kell tárolni az identitást és a
ferukímiai tulajdonságot is. A rozsdára! Ahhoz hogy allomantává változtassunk
valakit, miként azt az imént sugallta, olyasvalakire lenne szükség, aki már eleve
ködszerzet és teljes ferukimista.
 – Így van.
– Mikor született utoljára teljes ferukimista?
– Nagyon, nagyon régen. De ehhez nem kell ferukimistának születni – mondta
Ven Dell.
Wax tétovázott és Marasira nézett. A nő bólintott. Wax szó nélkül a titkos
széfet rejtő falhoz lépett, elhúzta a megfelelő panelt, és kinyitotta a zárat. A
Vasszeműtől kapott könyvet vette ki az üregből. Megfordult és felemelte.
– Hemalurgia? Harmónia megveti. Olvastam a Ködszerzet Nagyúr e
témakörben tett értekezését.
– Na igen, a hemalurgia... kényes téma.
– Főleg, mert nem léteznénk nélküle. Feszítő érzés tudni, hogy másoknak
kellett meghalnia ahhoz, hogy te tudatra ébredj – mondta MeLaan.
– Új tüskéket teremteni borzalmas tett. Nem célunk hasonló módon
kísérletezni az identitással. Inkább várunk. Előbb vagy utóbb születnie kell egy
teljes ferukimistának az emberek között, főleg most, hogy a terrisi legfelsőbb
körök annyi erőfeszítést tesznek a vérvonalak megtisztításáért és megőrzéséért.
Sajnos nem mindenki olyan türelmes, mint mi, és akadnak néhányan, akik már
közel járnak a folyamatok megértéséhez.
A nagybátyám, gondolta Wax, és lenézett a kezében lévő könyvre. Ha
bízhatott az értesüléseiben, a Ferbli úrként ismert Edwarn allomanták
létrehozásával kísérletezett. Ugyan mi jutna eszébe, ha ismerné a hemalurgia
tudományát?
– Egy lépéssel a többiek előtt kell haladnunk, akik rossz célra használnák ezt a
tudást – mondta VenDell. – Ki kell próbálnunk és le kell írnunk, hogy ezek az
úgynevezett identitásfüggetlen fémelmék miként viselkednének.
– Veszélyes küldetés. Az erők keverése elmondhatatlanul veszélyes – mondta
Wax.
– Mondja az ikerszerzet – gúnyolódott MeLaan.
– Én nem jelentek veszélyt. Az én erőim nem keverednek... különböző
fémektől erednek.
– Lehet, hogy nem keverednek, de ettől még figyelmet érdemelnek. Az
allomancia és a ferukímia bárminemű keveredése nem kívánt hatásokat
eredményezhet – mondta VenDell.
– Hogy lehet az, hogy akkor is legszívesebben beverném az orrát, amikor épp
a hasznomra van? – kérdezte Wax.
– Mi is pont ezt találgatjuk. – MeLaan beszéd közben intett Wayne-nek, hogy
dobjon neki egy szem diót. – Ez a kozmerum egyik legnagyobb rejtélye.
– Na de kérem, Lord Ladrian – VenDell mindkét karját felemelte –, így kell
beszélni azzal, aki egyik őse karjainak büszke tulajdonosa?
 – A... karjainak? Ezt ugye átvitt értelemben kell érteni?
– Korántsem. Szellő azt mondta, a halála után használhatom őket. A
kézközépcsontok egészen kiválók, különleges alkalmakra tartogatom őket.
Wax szoborrá merevedve bámulta a kezében lévő könyvet, és próbálta
megemészteni az imént elhangzott szavakat. Szóval a kandra azt állítja, hogy az
őse, az első Lord Ladrian, az Istenek Tanácsadója... ennek a lénynek adta a
kezét.
Ezek szerint, jobban belegondolva, Szellő tetemével fogott kezet. A poharára
pillantott. Megrémítette, hogy üres, ezért töltött magának a whiskey-ből.
– Ez felettébb elgondolkodtató előadás volt – szólalt meg Marasi –, de
bocsásson meg érte szentséged, még mindig nem derült ki a szavaiból, hogy mit
óhajt tőlem.
VenDell képet váltott, és ezúttal egy rajz bontakozott ki előttük a falon. A
hosszú hajú, félmeztelen férfialak köpenyének levegőben lebegő, hasított farka a
messzi végtelenbe nyúlt a háta mögött. Összefont kézzel állt a kép előterében, és
karját majdnem teljes egészében különleges mintázatú karpántok fedték. Wax
nem látta még ezt a rajzot, de magát az ábrázolást ismerte. Ő volt Rashek, az
Első Császár.
Az Uralkodó.
– Mit tud az Elmúlás Pántjairól, Colms kisasszony? – kérdezte VenDell.
– Azok az Uralkodó fémelméi. Olyan mitológiai ereklyék, mint a Ködszerzet
Úrnő kései vagy a Szökőkút Dárdája.
– Jelenlegi tudásunk szerint négyen osztoztak a Megdicsőülés hatalmán.
Rashek, a Túlélő, a Megdicsőült Harcos és maga Harmónia. Márpedig ő a
Megdicsőülés révén minden finom részletre kiterjedő, tökéletes tudásra tett szert
a fémmívesség terén. Ebből egyenesen következik, hogy az Uralkodó is szert
tehetett ezekre az ismeretekre. Felismerte, hogy az identitás is ferukímiai
képesség, és tudott a titkos fémről. Ami azt illeti, ő maga adta az alumíniumot az
inkvizítoroknak.
VenDell újabb képre váltott, amelyen részletesebben ábrázolták a
fémpántokkal ékesített csupasz karokat.
– Érdekes körülmény, hogy senki nem tudja, mit történt az Elmúlás Pántjaival.
Amikor az Uralkodó elesett, TenSoon még nem csatlakozott a Megdicsőült
Harcoshoz, és bár esküszik rá, hogy hallott róla, az emlékezetében tátongó
lyukak miatt képtelen felidézni, hogy mikor és milyen összefüggésben. A
Pántokat övező legenda elég zavaros. Egyes történetek a Kataszendra előtti
időkbe nyúlnak vissza, míg másokat csupán a helyi ivókban találják ki egy-egy
borgőzös este alkalmával, a hangulat fokozása érdekében. A központi téma
azonban mindig ugyanaz: aki az Uralkodó pántjait viseli, az birtokolja az erejét.
 – Ez csak szóbeszéd – mondta Wax. – Vágyálom, a színes városi történetek
melegágya. Nem kell odafigyelni rájuk.
– Így lenne? – kérdezte VenDell. – A legendák tanúsága szerint a Pántok
történetesen azzal az erővel bírnak, melynek hozzáférhetőségét nemrég a
tudomány is igazolta.
– Véletlen egybeesés – mondta Wax. – Egyvalamit ne feledjünk. Még ha
elfogadjuk is, hogy készíthetett valamit, nem biztos, hogy készített is. Ha
elfogadjuk is, hogy az identitás viselkedhet úgy, ahogy gondoljuk, nem biztos,
hogy igazunk van. Arról nem is beszélve, hogy a Pántokat alighanem
elpusztították, amikor Harmónia újjáteremtette a világot. Azt pedig már félve
kérdezem, hogy az Uralkodó miért készítene olyan fegyvert, amit aztán ellene
fordíthatnak?
VenDell megnyomott valamit a masináján. Új kép jelent meg a falon, ezúttal
egy freskó: egy szobát ábrázolt, csonka tetejű piramisra emlékeztető
emelvénnyel a közepén. Egy pár csigavonalban hajlított, finom fémből készült
karpántot helyeztek az emelvény közepén lévő állványra.
Csak egy freskó volt, a kép mégis mintha magukról az Elmúlás Pántjairól
készült volna.
– Mi ez? – kérdezte Marasi.
MeLaan felült a székben.
– Az egyik testvérünk, ReLuur készítette a képet.
– Az Elmúlás Pántjai lenyűgözték őt – mondta VenDell. – ReLuur az elmúlt
két évszázadot a Pántok felkutatásának szentelte. Nemrég tért vissza Elendelbe,
egy evanotípiát készítő masinával és ezekkel a képekkel a hóna alatt.
VenDell újabb képre váltott. A felvétel egy falba süllyesztett fémtáblát
ábrázolt, különös írással a felületén.
Wax erősen hunyorgott.
– Nem ismerem ezt a nyelvet.
– Senki sem ismeri. Még nem találkoztunk vele, sem terrisi, sem birodalmi
gyökerei nincsenek. Még a Harmónia által említett ősi nyelvekre sem hasonlít.
További képek következtek, újabb és újabb szövegekkel azon a sosem látott
nyelven. Waxnek borsódzott tőlük a háta. Felvillant egy szobor, amely
lándzsával a kezében ábrázolta az Uralkodót. Úgy tűnt, jég csillog a fegyver
hegyén. Egy újabb freskóról készített felvétel következett. Ez részletesebb volt
az előzőnél, és olyan karpántokat ábrázolt, melyeket több különböző eredetű
fémszálból fűztek össze. Ezek nem a Waxhez hasonló elmészeknek készültek,
hanem teljes ferukimistáknak.
Csak egy freskó. Mégis mellbevágó.
– ReLuur hitt a Pántokban – mondta VenDell. – Azt állítja, hogy a saját
szemével látta őket, bár a masinája nem őrzött róluk képet. Hajlok rá, hogy
higgyek neki.
VenDell újabb freskót mutatott. Hegycsúcson álló férfit ábrázolt. Az égbolt
felé lökte a karját. Izzó lándzsa lebegett a feje felett, épphogy kartávolságon
kívül. Test hevert a lábánál. Wax belépett az evanoszkóp fénycsóvája útjába, és
odaállt a falra vetített kép elé, amelyet így részben kitakart a testével. A
mozaikon szereplő alak ájtatos tekintettel nézett fel, ajkai résnyire nyitva.
A Pántokat viselte a karján.
Wax megfordult, de a fénycsóva pont a szemébe sütött, így nem látott semmit.
– Azt akarja mondani, hogy a testvérük, ez a bizonyos ReLuur megtalálta az
Elmúlás Pántjait?
– Talált valamit – felelte VenDell.
– Hol?
– Nem tudja. – VenDell hangja erejét vesztette.
Wax a homlokát ráncolva lépett ki a fénycsóva útjából. Levette a szemét
VenDellről és MeLaanra nézett.
– Hogyhogy? – kérdezte.
– Hiányzik egy cöveke – felelte MeLaan. – A legjobb tudomásunk szerint
feltartóztatták az úton, a Déli Végekről hazafelé jövet.
– Nem tud egyértelmű válaszokat adni a kérdéseinkre – vette át a szót
VenDell. – Ha egy kandra elveszíti egy cövekét, nos... megbomlik az elméje. De
ezt ön nagyon jól tudja.
Kellemetlen borzongás futott végig Wax gerince mentén, tátongó űrt érzett a
gyomra helyén. – Igen.
– Szóval, Colms kisasszony – VenDell odébb lépett a vetítőmasinától –, ön itt
jön a képbe. ReLuur volt... ő az egyik legkiválóbb közülünk. A Harmadik
Nemzedék tagja, felfedező, a test szakértője és egy zseni. Hatalmas csapás lenne
számunkra, ha elveszítenénk őt.
– Mi képtelenek vagyunk szaporodni, a számunk előre meghatározott –
mondta MeLaan. – A ReLuurhoz hasonló harmadikok a mi... szüleink, a
mintapéldányok. A vezetőink. Az ő jelentősége felbecsülhetetlen.
– Azt szeretnénk, ha maga visszaszerezné a tüskéjét, bárki vette is el –
folytatta VenDell. – Abban bízunk, hogy a cövek segítségével helyreállíthatjuk
az elmeállapotát, és ezáltal az emlékei is visszatérnek.
– Minél tovább marad cövek nélkül, annál nagyobb hézagok nyílnak elméje
szövetén – tette hozzá MeLaan.
– Így már talán érthető a türelmetlenségünk, és megbocsátható, amiért e jeles
eseményen zavartuk meg Lord Ladrian nyugalmát. Amikor ReLuur végül
megkerült, hiányzott az egyik karja és a fél mellkasa. Arról nem hajlandó, illetve
nem tud beszélni, hogy hol készítette a képeket, de fel tudja idézni az új-serani
támadás körülményeit. Úgy gondoljuk, hogy orvtámadás érte hazafelé jövet, és
elrabolták tőle a szerzett ereklyéket.
– Elvették a tüskéjét. Még ott van. Ott kell lennie – zárta MeLaan.
– Egy pillanat. Miért nem kap új cöveket? – kérdezte Marasi. – Épp elég van
belőlük, még arra is futja, hogy fülbevalót készítsenek Waxilliumnak.
A két kandra a bolondoknak kijáró tekintettel meredt rá. Wax nem értette,
miért. Jogos kérdésnek vélte.
– Ön rosszul értelmezi a cövekek mibenlétét. – VenDell épphogy csak nem
köpte a szavakat. – Először is, az áldásból nincs „épp elég”. Az említett
fülbevalók az ősi inkvizítori cövekekből készültek, melyek nem rendelkeznek
már belső erővel. Arra még alkalmasak lehetnek, hogy Lord Waxillium olyan
mutatványokat vezessen elő, mint fél évvel ezelőtt, de arra már aligha, hogy
helyreállítsuk egy kandra sérült, zavart elméjét.
– Ha azok a cövekek használhatók lennének, már rég új utódok nemzésébe
kezdtünk volna a segítségükkel – tette hozzá MeLaan. – De nem lehet. A kandra
áldásokhoz felettébb különleges eljárásra van szükség.
– Bár próbálkoztunk valami hasonlóval, ezt el kell ismernem – tette hozzá
VenDell. – TenSoon... lemondott az egyik cövekéről, hogy ReLuur időlegesen
visszanyerje ép elméjét, de mindhiába. TenSoon keserves kínokat élt át, és a
próbálkozás nem vezetett eredményre. ReLuur egy perc elteltével kivetette
magából TenSoon cövekét, és vonyítva könyörgött a sajátjáért. Az idegen cövek
megváltoztathatja a személyiségjegyeket, a vérmérsékletet és megbolygathatja
az emlékeket.
– Lessie – Wax hangja érdessé vált –, ő... ő sokszor cserélt cöveket.
– És az összes tüskét kifejezetten neki készítették – mondta VenDell. – Azokat
senki más nem használta előtte. De ha már itt tartunk, ön tökéletesen
kiegyensúlyozottként jellemezné őt, Lord Waxillium? Bízzon bennünk. Ebben az
esetben már minden tőlünk telhetőt elkövettünk. MeLaan Új-Seranba utazik,
hogy visszaszerezze a hiányzó cöveket. Colms kisasszony, azt szeretnénk, ha
elkísérné őt, és segítene meggyógyítani a fivérünk elméjét. Mi majd
közbenjárunk az ön érdekében a rendőrségnél, és rábírjuk a feletteseit, hogy
titkos terepmunkára küldjék. Ha sikerülne helyreállítani ReLuur elméjét, akkor
választ kaphatnánk a kérdéseinkre.
VendDell Wax felé fordult.
– Ez nem holmi kétes kincsvadászat egy nem létező ereklye után. Mi csak
szeretnénk visszakapni a barátunkat. Ha olyan információhoz jutna, amiből
kiderül, hogy merre járt és hol készítette a felvételeket, hálásak lennénk érte.
ReLuur több új-serani nemest is közeli megfigyelés alatt tartott, de egyszerűen
képtelenek vagyunk kiszedni belőle az indokait.
Wax tekintete elidőzött az utolsó képen. Nyugtalanította. A misztikus ereklyék
különleges tárgyak, semmi kétség, de hogy valaki erőszakot kövessen el
miattuk? Hogy képes legyen nyíltan megtámadni egy Arctalan Örökkévalót? Ez
több mint figyelemre méltó.
– Elmegyek – mondta Marasi a háttérből. – Megteszem. Ugyanakkor... nem
ártana némi segítség. Waxillium?
Ha a szívére hallgat, a férfi egy percig nem gondolkodik. Szívesen
hátrahagyta volna az estélyeket és a táncparkettet, a politikai csatározásokat és
az üzleti találkozókat. Ezzel alighanem a kandrák is tisztában voltak; miként
Harmónia is.
Fortyogott a bensője a harag szította tűztől. Lessie-re vadászott, és ők nem
szóltak neki.
– Ez önnek való feladat, Marasi, csillogtathatja a képességeit. – Waxillium
maga is meglepődött, hogy ezt mondja. – Aligha van szüksége rám. Ön
tökéletesen alkalmas a feladatra, és ostobának érzem magam, hogy az
ellenkezőjére utaltam, még ha akaratlanul tettem is. Ha mégis társaságra vágyna,
akkor Wayne biztosan szíves örömest elkíséri önt, hogy növelje a
biztonságérzetét. Viszont félek, hogy én magam nem...
A falra vetített kép megváltozott, és egy vízesésekkel övezett város látképe
rajzolódott ki előttük. Új-Seran? Wax még nem járt ott. Az utcákat benőtték a
dús lombú fák, a férfiak barna színű, halszálkás öltönyt, a nők pedig puha
anyagú, fehér ruhát viseltek.
– Majd’ elfelejtettem, ReLuur készített még egy felvételt – mondta VenDell. –
Akkor fedeztük fel, amikor a többit gondosan elcsomagoltuk a későbbi
előhíváshoz. Azt gyanítjuk, hogy a felvétel Uj-Seranban készült, közvetlenül a
támadás előtt.
– Mégis mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Wax. – Talán...
Elcsuklott a hangja, mintha jégélű bárddal vágták volna le a nyelvét.
Felismerte az egyik alakot az utcán. Visszalépett a fénysugár útjába, és a falhoz
nyomta a kezét. Hasztalan próbálta kitapintani a kivetített kép formáit.
– Ez lehetetlen.
Két férfi fogta közre a női alakot. A testtartásából ítélve úgy tűnt, küzd
ellenük, hogy az akarata ellenére tartják fogva és vonszolják egy ismeretlen hely
felé. Mindezt fényes nappal. A nő épp hátranézett a válla felett, egyenesen a
képet készítő masinába. Ez nyilván az új típusú szerkezetek közül való lehetett,
amely már akkor is képes felvételt készíteni, ha az alany mozgásban van, és nem
kell mereven egy helyben állnia.
A nő a negyvenes éveit taposta. Vékony testalkatú, de erős testfelépítésű volt.
Rég látták egymást utoljára, Wax mégis azonnal felismerte.
Jól ismerte azt az arcot, nagyon jól.
Telsin volt az. A nővére.
 4

A különös találkozó véget ért. Wayne két órát várt, majd átkutatta a házat.
Megvizsgálta a falon lógó képeket, és módszeresen megfogdosta a vázákat. Hol
vannak a jó cuccok?
– Ő az, Steris. – Wax hangja a földszinti társalgóból szűrődött ki a folyosóra. –
A háttal álló férfi pedig, aki a karját fogta, csakis a bácsikám lehetett. Mind
benne vannak. Mennem kell.
Mindig is mulattatta Wayne-t, ahogy a gazdagok eldöntik, hogy mi értékes és
mi nem. A szeme előtt lógó kép keretét színaranyból készítették. Miért az a nagy
felhajtás e miatt a sárgán csillogó fém miatt? Az arany ferukímiai bohóckodásra
valóban alkalmas, de az allomantikus értéke a nullával egyenlő.
A gazdag népek ennek ellenére rajongtak érte. Legalábbis hajlandók voltak
kész vagyonokat áldozni rá, és ettől szökött az égbe az ára. Nincs rá értelmes
magyarázat.
De mégis mi alapján döntik el, hogy mi értékes és mi nem? Összegyűlnek az
elegáns öltönyeikben meg a szép estélyi ruháikban, és kupaktanácsot tartanak?
„Hé, kezdjünk halikrát enni, és verjük fel az árát. Ettől rozsdát köpnek majd az
biztos.” Jót fognak röhögni, és lehajítanak néhány szolgát a tetőről, hogy lássák,
hogyan fröccsennek tócsává odalent.
Wayne visszatette a képet a helyére. Nem volt hajlandó a gazdagok szabályai
szerint játszani. Egyedül is képes eldönteni, hogy minek van értéke. Ez a
képkeret ronda. És az sem dobta fel túlságosan, hogy Steris unokatestvérei
döglött halakként néztek vissza rá az evanotípiáról.
– Ez esetben mennie kell, Lord Waxillium – mondta Steris. – Miért
aggodalmaskodik? Könnyen átütemezhetjük a teendőinket.
– Dühítő ez a helyzet, Steris! – Wayne még abból a távolságból is érezte a
hangján, hogy legszívesebben dúlva-fúlva járkálna fel-alá. – Sem Harmónia, sem
ők nem kértek bocsánatot azért, amit velem tettek. VenDell hanyagul
„mutatványnak” titulálta a Lessie-vel történt balesetet. Kihasználtak engem.
Lessie a maga esetlen módján próbált megóvni engem tőlük. Erre most ismét
felbukkannak az életemben, mintha mi sem történt volna, egyetlen jó szót sem
szolnak hozzám, de azt várják, hogy azonnal ugorjak.
Szegény Wax, ez most valóban alaposan felzaklatta. Wayne tökéletesen
megértette. De akkor is, bocsánatkérést vár? Isten talán bocsánatot kér a pusztító
árvíz áldozataiért? Isten azt tesz, amit akar. Csak annyit tehetünk, hogy
próbálunk az ajtó jó oldalán állni. Valahogy úgy, mint az ajtónálló a bárban.
Persze nem Harmónia az egyetlen isten. Egész este ez járt Wayne fejében.
Rövid hallgatást követően Wax folytatta. Időközben megenyhült a hangja.
– Mennem kell. Annak ellenére is, amit tettek... ha a bácsikám valóban érintett
az ügyben... ha kiszabadíthatom Telsint... mennem kell. Holnap este gyűlést
tartanak Új-Seranban a külső városok politikai vezetőinek. Aradel kormányzó is
a meghívottak között van, és küldeni akar egy megbízottat maga helyett. Ez
tökéletes ürügy arra, hogy a városba menjek.
Marasi felkutathatja a hiányzó cöveket, én pedig megkereshetem a
bácsikámat.
– A kérdés tehát eldöntve. Azonnal indulunk? – kérdezte Steris.
Wax szoborrá merevedett.
– Indulunk?
– Azt feltételeztem, hogy... úgy értem, ha magával viszi a nővéremet, akkor
helytelen lenne, ha... én itthon maradnék.
– Wayne szinte kihallotta Steris hangjából az arcpírt. – De természetesen nem
szeretnék alkalmatlankodni. Tegyen a belátása szerint...
– Nem, igaza van. Valóban helytelen lenne, ha egyedül mennék. A
találkozónak egy fogadás is a része, és nem szeretném azt a látszatot... szóval...
– Elmegyek, és ígérem, nem leszek láb alatt.
– Veszélyes lehet. Ezt nem várhatom el öntől.
– Ha úgy érzi, hogy menni kell, akkor én örömmel elkísérem ezen a
küldetésen.
– Én...
A rozsdába! Még két ilyen körülményes és esetlen alakot! Wayne fejcsóválva
emelte fel a következő vázát a bejárat közelében. Kiváló kézműves portékának
tűnt, mindenféle hullámos mintákkal az oldalán. Ezt már talán felajánlhatja.
Kopogtak az ajtón, Wayne pedig visszatette a vázát a helyére. Nem jó ez így.
Az egyik virágot azonban kivette belőle, és a hátsó zsebében lapuló fuszeklire
cserélte. Ezüstneműt tartott a másik zsebében. A reggeli teríték. Teljesen
helyénvalónak találta. Azokat az evőeszközöket neki készítették ki az asztalra,
még a nevét is kiírták. Szóval az ezüst az övé.
A kanalat, a kést és a villát visszadugta a zsebébe, a virágot a füle mögé tűzte,
majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta, mielőtt a komornyik megtehette volna. A
férfira meredt – úgyis csak idő kérdése, hogy mikor gőzöl be és mészárolja le
őket –, majd szélesre tárta az ajtót.
A kandra pacák állt az ajtóban. A vállán feszülő barna öltöny még az előzőnél
is halványabbnak tetszett.
– Maga? – Wayne nekiszegezte a mutatóujját. – Épphogy csak
megszabadultunk magától! Még... mennyi... két órája sincs, hogy elment.
– Üdvözlöm, fiatalúr! – mondta a kandra. – A felnőttek itthon tartózkodnak?
Darriance udvariasan odébb tessékelte Wayne-t az útból, és intett VenDellnek,
hogy lépjen be a házba.
– Számítottunk a látogatására, uram.
– Valóban? – kérdezte Wayne.
– Ladrian úr meghagyta, hogy vezessem be önt – mondta a komornyik, és a
társalgó irányába mutatott.
– Köszönöm – VenDell a megadott irányba indult.
Wayne azonnal pattant, és felzárkózott mellé.
– Szép virág – mondta a kandra. – A rendelkezésemre bocsátaná a testét a
halálát követően?
– A... – Wayne ujjai a halántéka felé tapogatóztak.
– Jól gondolom, hogy maga vérmíves? Képes gyógyítani önmagát, ha nem
tévedek. A vérmívesek csontozata egészen kivételes, hála a sok gyengélkedéssel
töltött időnek. Ilyenkor mindig torzulnak az ízületek, egészen egyedi
csontszerkezetet hozva létre. Szívesen használnám az ön csontvázát, ha nincs
ellenére.
Wayne megtorpant. Annyira meglepte a kérés, hogy földbe gyökerezett a lába.
Aztán puskagolyóként kilőtt VenDell mellett, és kopogás nélkül rontott be a
társalgóba, megzavarva Wax és Steris kettősét.
– Wax! A halhatatlan csóka már megint rám hozza a frászt!
– Vádlón a vendégre mutatott.
– Üdvözlöm, Lord Ladrian! – VenDell a szobába lépve azonnal a magasba
emelte a kezében lévő irattartót. – Ebben vannak az utazáshoz szükséges jegyek
és a jegyzetek. Mindent leírtunk, amit ki tudtunk hámozni ReLuur szavaiból.
Előre jelzem, sok minden zavaros és érthetetlen.
Wayne egy gyors pillantással felmérte az italos vitrint, hátha talál valamit, ami
isteni ajándéknak is megteszi.
– Még nem mondtam igent. Úgy akar belerángatni ebbe az ügybe, ahogy a
bamba birkát vezetik a mészárszékre.
– Igen. – A halhatatlan kinyújtotta a kezét, benne az irattartóval. – A papírok
közt van egy lista azokról, akikről ReLuur említést tett. Biztosan érdekesnek
találja majd, hogy a nagybátyja többükkel is kapcsolatba lépett, köztük azzal a
hölggyel is, akinek az estélyére most én küldöm önt.
Wax mély sóhaj kíséretében vette el az irattartót. Sterisre mutatott, aki
illedelmesen felállt és pukedlizett.
 – A menyasszonyom. Épp arról diskuráltunk, hogy elkísérjen-e ezen az úton
vagy sem.
– Mi minden eshetőségre felkészültünk, bárhogy döntsön is – mondta a
kandra. – Noha egyértelműen hihetőbb lenne, ha ön is utazna, Lady Harms, a
biztonságát sajnos nem garantálhatom.
– Talán a hasznunkra lenne, ha ön is velünk tartana – mondta Wax. – Eggyel
több fémszerzet sosem árt.
VenDell falfehérré változott, a szeme majd’ kifordult a helyéről, úgy kigúvadt.
Olyan látványt nyújtott, mint akivel épp most közölték, hogy a gyereke két orral
született.
– Hogy én kimenjek a terepre? Én? Lord Ladrian, biztosíthatom róla, abban
nem lenne köszönet.
– Miért nem? – kérdezte Wax, és nekidőlt a falnak. – A fajtájukat
gyakorlatilag nem lehet megölni, és képesek alakot váltani.
– Egy pillanat! – Wayne váratlanul elfordult az italos vitrintől. – Képesek
átalakulni? Mondjuk, nyuszivá?
– A kis testű élőlények problémát jelentenek, mert a normális kognitív
működés fenntartásához szükséges a test bizonyos mértékű fizikai kiterjedése,
ami...
– Nyuszi! – szólt közbe Wayne. – Maga képes nyuszivá változni?
– Ha feltétlenül szükséges.
– Szóval akkor erről szól az a nyavalyás könyv!
VenDell fújtatva fordult Wax felé.
– MeLaan bármilyen átalakulásra képes, amire csak szükség lehet.
Tiszteletben tartom az Első Szerződést, Lord Ladrian, ráadásul a külső
körülmények nem kedveznek számomra, túl sok a... – Félbehagyta a mondatot és
legyintett.
– Túl sok a mi? – kérdezte Wax a homlokát ráncolva.
– Minden – felelte VenDell, de Wayne figyelmét nem kerülte el, hogy az a
nyuszi beszéd közben rápillant. Wayne megrázta a fejét, és tett egy próbát a
vitrinnel. Zárva volt. Ennyit a házban uralkodó fene nagy bizalomról.
– A nővérem az állomáson vár önre – mondta VenDell. – Ti-zenhetes vágány,
négy óra múlva.
– Négy óra? – hüledezett Steris. – El kell küldenem a cselédekért. És a
komornyikért! És... – Steris úgy érintette meg a homlokát a kézfejével, mint aki
ájulni készül. – Listát kell írnom!
– Ott leszünk – mondta Wax.
– Remek! – A kandra a zsebében matatott. Wayne szeme mohón csillant, de a
halhatatlan fickó csak egy fakó, régi, unalmas fülbevalót vett elő. – Hoztam egy
ilyet.
– Köszönöm, nem.
– Ha mégis szükség lenne rá...
– Köszönöm, nem – mondta Wax.
Irtó kellemetlen csend állt be közöttük, ahogy egymásra meredtek, mintha a
levegőben terjengő, kellemetlen bűzért vádolták volna a másikat.
– Na jól van, én majd az állomáson csatlakozom – mondta Wayne, miközben
az ajtó felé araszolt.
– Maga nem csomagol? – szólt utána Steris.
– A táska a szobámban van, az ágyam alatt – szólt Wayne.
– Én mindig útra kész vagyok. Sosem tudni, mikor üt be a ménkű! – Sarkon
fordult, lekapta a kalapját a polcról, a fejébe nyomta, és kecsesen kilibbent a
bejárati ajtón.
Vitatkozzanak és gorombáskodjanak csak magukban, gondolta. És a fene sem
kíváncsi arra a halhatatlan nyuszi-fickóra. Neki amúgy is el kell intéznie valamit.
Neki küldetése van.
Fütyörészve libbent le a lépcsőn. Egyszerű, könnyen megjegyezhető dallam
volt. A kísérő ütem ott dobolt a fejében. Ba-bamm, ba-bamm, ba-bamm. Gyors
és lendületes. O is sebes léptekkel haladt lefelé az utcán, és egyre kevésbé
tetszett neki ez a virág. Nem ez az illő ajándék az isten számára, akivel
találkozni készült. Túl nyilvánvaló. Túl érzelgős.
Lazán pörgette a virágot, és egy pillanatra sem hagyta abba a dúdolást. Nem
jött az ihlet. Ez a környék túl hivalkodó volt, tele kúriákkal, díszkertekkel meg
sövényt nyíró személyzettel. Nem bűzölgött lócitrom az utca közepén. Egy ilyen
helyen nem lehet rendesen gondolkodni; mindenki tudja, hogy a legjobb
gondolatok a sikátorokban és a nyomornegyedben támadnak. Ott, ahol folyton
ébernek kell lenni, ahol az elme sosem állhat le – ahol ki kell pattannia a
szikrának, ahol elő kell állni valamivel, mert eláshatja magát az ember. De hol ez
a hely?
Fel kell szabadítanunk az elménket, hogy megóvjuk magunkat önnön
ostobaságunktól. Wayne a legközelebbi csatornához ment, és keresett egy unott
képű gondolást.
– Jóember – a hangját próbálgatta. – Jóember! – Igen, ez lesz az. Mintha
nehezen jönne a levegő. Ahogy az Első Nyolcad urai beszélnek, némi terrisi
akcentussal. Attól olyan vibráló a hangjuk. – Hé, lapátos barátom! – Wayne
hevesen integetett.
– Ide gyorsan! Nincs időm!
A csónakos odaevezett hozzá.
– Gyorsan, mintha élnénk! – Wayne valósággal kiabált. – Mondd csak,
mennyi egy napra?
– Egy napra? – kérdezett vissza a lapátos.
– Igen, igen – mondta Wayne, és beugrott a csónakba. – Egész nap szükségem
lenne rád. – Wayne nem várta meg a választ, kényelmesen elhelyezkedett. –
Indulhatunk is. Fel a negyedik-ötödik csatornán, majd jobbra a Tengely mentén,
keletre a Vaskapuhoz. A Harmadik Nyolcadban állunk meg először. Már várnak
rám, úgyhogy uccu neki!
– Egész nap. – A csónakos előre dörzsölte a tenyerét. – Igenis, uram, öhm...
Lord...
– Ladrian – mondta Wayne. – Waxillium Ladrian. Még mindig ácsorgunk.
Miért nem haladunk?
A lapátos annyira örült az egész napos bérrel kecsegtető megbízásnak, hogy
nem kért előre semmit. Kiment a fejéből lányos izgatottságában.
– Ötven – mondta váratlanul.
– Hmm?
– Ötven egy napra.
– Jól van, jól van, rendben. – Mocskos tolvaj, gondolta Wayne. Azonnal lecsap
a lehetőségre, hogy megkopasszon egy bajban lévő, zavartan viselkedő
előkelőséget. Egy ház vezetőjét! Mégis hová tart ez a világ? Ladrian nagyapa
idején még tudták, mi az a tisztelet. Akkoriban inkább a vízbe ölte volna magát
az egyszeri csónakos, hogysem többet kérjen a szolgálataiért annál, mint ami jár!
– Ha feltehetek egy kérdést uram, és véletlenül se vegye tolakodásnak, csak
hát a... ruhája, uram.
– Igen? – Wayne gyorsan eligazgatta magán a Végeken divatos kabátot.
– Valami baj van vele, uram?
– Baj? – Wayne továbbra is a nemesekre jellemző modorossággal beszélt, sőt
most már arra kellett ügyelnie, hogy ne vigye túlzásba. – Mi baj lenne vele?
Nem követed a divatot, ember?
– Én...
– Maga Thomton Delacour tervezte ezt a ruhát! Északi mintára készült. Ez a
divat csúcsa. A csúcsa! Egy petákos se juthatna magasabbra!
– Sajnálom, uram! Mondtam, hogy nem akarok tolakodni.
– Ha bejelented, hogy nem akarsz tolakodó lenni, akkor utána nem állhatsz elő
semmivel, ami tolakodó! Ez így nem járja.
– Wayne karba font kézzel dőlt hátra.
A csónakos bölcsen hallgatott. Tíz perc elteltével elérkezett az idő.
– Most – mondta Wayne, bár inkább csak önmagát figyelmeztette. – A
Csillámpontnál kell megállnunk először, majd a Stansel-öv mentén megyünk
tovább.
 Wayne stílust váltott. Ezúttal bárgyú hangon beszélt, mint aki vattát tömött a
szájába, és átvette a nyomornegyedek szava járását, ahol szinte mindenre a
„kajla” szót használták. Fura egy szó, annyi szent. Nem tudni, épp jót jelent vagy
rosszat.
– Uram?
– Hm? Ó, csak átfutom a teendőimet. Az unokaöcsém épp nősül. Talán te is
hallottál az esküvőről, az egész város erről beszél. Rengeteg a teendő. Kajla egy
nap ez.
A zsiványok beszélnek így, de Wayne ügyelt rá, hogy ne vigye túlzásba.
Cseppenként adagolta, mint a citromot a frissen főzött illatos teába. A nemesi
akcentus mögé rejtette.
A csónakos kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– A Stansel-övet említette? Rossz hírű környék – mondta.
– Szükségem van néhány munkásra – felelte szórakozottan Wayne.
A csónakos tovább lapátolt, de a testbeszéde most már egyértelmű
idegességről árulkodott. Erősen megvetette a lábát és leszegte a fejét.
Gyorsabban húzott a karjával a megszokottnál. A sorstársai üdvözlő
kurjantásaira sem felelt. Valami nem stimmelt. Bűzlött a levegő, mint a kanapé
alá rejtett többnapos húsos pite. Egész napos megbízás? Szemtelenül magas
munkadíj? Ez inkább csapdának tűnt. Előbb úrnak adja ki magát, majd a
nyomornegyedbe csalja, hogy leüsse és kifossza...
– Uram! Sajnos vissza kell fordulnunk. Most jutott eszembe, hogy
elígérkeztem az anyámnak, egy fontos dolgot kell elintéznie.
– Miféle badarság ez? – Wayne felemelte a hangját. – Nekem nincs időm erre
az ostoba mellébeszélésre! Ha most új csónakot kellene keresnem, akkor
kifutnék az időből. Megduplázom a viteldíjat.
A fickó most már valóban aggódott.
– Sajnálom, uram. – A part felé kormányozta a csónakot. – Nagyon sajnálom,
de nem mehetek tovább.
– Akkor legalább a Stansel...
– Nem! – A férfi megmakacsolta magát. – Nem lehet, nem mehetek tovább.
– Ez hallatlan! – Wayne kimászott a partra. – Még soha nem viselkedtek így
velem. Még csak félúton sem járunk!
– Sajnálom, uram. – A fickó olyan gyorsan lapátolt el onnan, hogy tajtékot
vetett mögötte a víz. – Sajnálom!
Wayne oldalra billentette a kalapját, és mosolyogva ellenőrizte az
utcalámpáról lógó táblát. Pont itt akart kiszállni, és egy árva nyesetet sem kellett
fizetnie érte. Fütyörészve indult el a csatorna mentén, még mindig jobb ajándék
után kutatva. Vajon mi nyerné el az isten tetszését?
 Talán ott? Kisebb sor alakult ki Vén Dent vásári kocsija előtt. Az öreg sült
krumplit árult. Talán leesik itt valami.
– Elkél a segítség, Dent? – kérdezte Wayne.
Az öreg felkapta a fejét, és egy gyors mozdulattal letörölte az izzadságot a
szemöldökéről.
– Öt nyeset a kis zacskó és nyolc a nagy. És Wayne, ne dézsmáld meg a
készletet, különben az ujjaidat is megsütöm!
Wayne vigyorogva ugrott be a pult mögé, az öreg pedig folytatta a munkát, és
megkavargatta a szénserpenyőben sülő krumplit. Wayne lelkiismeretesen elvette
a pénzt a sült krumpliért, és valóban alig csipegetett a készletből. Az utolsó vevő
is sorra került. Az ajtónállók jellegzetes kabátját viselte. Talán a soron lévő
hotelek egyikében dolgozott. Azokban gazdagon osztogatják a borravalót.
– Három nagyot – mondta a férfi.
Wayne kimérte a három adagot és elvette a férfi pénzét, de váratlanul megállt
a karja a levegőben.
– Hoppá! – Meglengette a bankjegyet a levegőben. – Nincs apró? Tele
vagyunk nagy pénzekkel.
– Megnézem. – A férfi beletúrt a zsebébe, elővette angolnabőrből varrott
mutatós tárcáját és belekukkantott.
– Remek, itt egy húszas – mondta Wayne.
– Van két ötösöm és tíz egyesem. – A férfi ezt szépen leszámolta a pultra.
– Köszönöm. – Wayne eltette, majd ismét tétovázott. – Ami azt illeti, tele
vagyok egyesekkel. Felválthatnánk azt a tízest, amit az előbb láttam a tárcában?
– Rendben.
Wayne adott egy marék aprót a tízesért cserébe.
– Hé! Ez csak hét! – szólt rá a férfi.
– Hoppá!
– Mit művelsz, Wayne? – kérdezte Vén Dent. – Van még apró a dobozban. Ott
lent.
– Tényleg? – Wayne lefelé sandított. – A rozsdába! Rendben, akkor adja
vissza a húszasomat. – Leszámolt a férfinak tizenhárom nyesetet, és odaadta az
apró mellé.
A férfi nagy sóhaj kíséretében nyújtotta át a húszast.
– Kaphatnék mártogatóst a krumplihoz? – kérdezte.
– Természetesen. – Wayne egy-egy kupac szószt halmozott a krumplik mellé.
– Szép tárca. Mit kér érte?
A férfi bizonytalanul nézett a tárcára.
– Ezt adom érte. – Wayne kivette a virágot a füle mögül, és odanyújtotta a
vendégnek egy tíznyesetes kíséretében.
 A férfi megvált az üres pénztárcától és a zsebébe gyűrte a pénzt. A virágot
nemes egyszerűséggel elhajította.
– Bolond! – Aztán elballagott a frissen sült krumplival a kezében.
Wayne a magasba dobta a pénztárcát, és ügyesen elkapta.
– Átejtetted azt a fickót, Wayne? – kérdezte Vén Dent.
– Miről beszélsz?
– Rávetted, hogy fizessen ki ötvenet, és csak negyvenet adtál vissza neki.
– Mi? – Wayne a zsebébe dugta a pénztárcát. – Tudod, hogy el sem tudok
számolni addig. Ráadásul a végén adtam neki egy tízest.
– A pénztárcáért.
– Nem – rázta meg a fejét Wayne. – A virágot adtam a pénztárcáért. A tízest
azért adtam neki, mert feltűnt, hogy több pénzem van, mint amire emlékeztem.
Hát nem kész csoda? – Felmarkolt egy adag sült krumplit és elballagott a vásári
kocsitól.
A pénztárca valóban szép volt, egy isten kedvére való. Elvégre mindenkinek
szüksége van pénztárcára, nem igaz? Kivette a zsebéből, és nyitogatni kezdte.
Felfedezte, hogy az egyik oldala meglehetősen kopott.
A rozsdába! Átverték! Ez nem járja. Ezzel mégsem járulhat az isten elé. A
fejét csóválva bandukolt a csatorna mellett futó sétálóutcán. Két koldus ücsörgött
a padkán, és pénzt kunyeráltak a járókelőktől. Egy ripacs óbégatott valamivel
lejjebb, a víz messzire vitte gyászos hangját. Wayne a Kitörés közelében járt, és
a jellegzetes bűz meg-megcsapta az orrát. A sarki pékségből szivárgó erőteljes
illatok szerencsére elnyomták a kellemetlen szagokat.
Wayne leguggolt az egyik kéregető lány elé, aki nem lehetett több hétévesnél.
– Neked bevallhatom, én még nem estem át a megváltó szenvedésen.
– Hm?
– A régi történetekben a hősnek szenvednie kell, mielőtt elérné a célját. Úgy
kell megtennie a nagy utat, hogy közben szörnyű kínok gyötrik. Fejfájás, meg
ilyesmi. Esetleg sajgó hát.
– Kap... kaphatnék egy érmét, uram?
– Hát, érmém az nincs. – Wayne az állát vakargatva gondolkodott. – A
manóba, a történetekben a hős mindig adakozik, ugye? Ebből lehet tudni, hogy ő
a hős. Ne mozdulj!
Wayne talpra szökkent, és mesebeli hősként libbent be a pékségbe. A pult
mögött álló asszony épp húsos molnárkákat rakott ki a polcra. Wayne színpadias
mozdulattal hajította a pultra az esküvői reggeliről csent villát, és úgy hagyta ott,
mintha a legendákból ismert ősi kard lenne.
– Hány molnárkát ér ez meg neked? – kérdezte.
A nő végigmérte őt. Szigorú ráncok rántották össze a homlokát. Kézbe vette a
villát, és alaposan megforgatta.
– Uram – szólalt meg végül. – Ez ezüst.
– Szóval... hány darab?
– Egy szakajtóra való.
– Egy szakajtó? Megteszi.
Egy perccel később három tömött zacskóval a kezében lépett ki a pékség
ajtaján. Egy tucat molnárka lapult minden egyes zacskóban. A pék ragaszkodott
hozzá, hogy némi aprót is adjon a péksütemény mellé, amit most Wayne a tátott
szájjal bámuló gyerekek tenyerébe szórt.
– De – mondta nekik – ki is kell érdemelnetek mindezt.
– Hogyan, uram?
– Fogjátok ezeket – lerakta eléjük a tömött zacskókat –, és osszátok szét.
– Kinek?
– Bárkinek, akinek szüksége van rá. És még valami! Négynél többet nem
habzsolhattok be! Rendben?
– Négyet? Egyes-egyedül? – kérdezte a kislány.
– Na jó, legyen öt. De nincs több alku. – Ezzel Wayne otthagyta a döbbent
gyerekeket, és táncikálva pattogott tova a csatorna mentén. Ügyesen kikerülte a
korhadozó gitárt pengető ripacsot.
– Valami dallamosat, kobzos! – kurjantotta Wayne, és a felfordított kalapba
hajította az ezüstkanalat.
– No lám, ez meg mifene? – A férfi hunyorogva nézett a kalapba. – Egy
kanál?
– A kereskedők megvesznek az ezüstneműért mostanság. Félszáz molnárkát is
adnak érte, és még némi aprót is az emberhez vágnak. Na és most, kobzos, csapj
bele az Utolsó leheletbe!
A férfi vállat vont, és rázendített a Wayne fejében dübörgő dalra. Ba-bamm,
Ba-bamm, Ba-bamm! Gyors és lendületes. Wayne becsukta a szemét, és miután
kellőképpen ráhangolódott a ritmusra, előre-hátra dülöngélt. Egy korszak vége,
gondolta. Egy békítésre váró isten.
A két kéregető kislány kacaját hallotta a háttérből. Rájuk nézett, és
mosolyogva nyugtázta, hogy húsos molnárkát vágnak minden arra járóhoz.
Lendületet vett, hogy végigszánkázzon a csatorna mentén, a felfröccsenő víztől
nedvessé váló kövön. Jó tíz lépést haladhatott, mielőtt egyensúlyát veszítve orra
bukott.
Természetesen belebucskázott a csatornába.
Krákogva-prüszkölve mászott ki a partra. Hmm... Ez tán megváltó
szenvedésnek is megteszi. Ha nem, akkor csak kijárt neki, tekintve, hogy reggel
mit művelt Waxszel.
 Kihalászta a kalapját a vízből és hátat fordított a csatornának. Arccal előre,
farral a múltnak. Ez a helyes irány. Semmi értelme olyasmihez ragaszkodni,
aminek többé nincs jelentősége. Vastag vízcsíkot húzva haladt tovább. Már csak
a kés maradt az ezüstneműből, azzal játszadozott menet közben. Ez nem
megfelelő felajánlás. Ebben teljesen biztos volt. De akkor mi lenne az?
A következő híd lábánál megállt, majd tett egy lépést hátrafelé. Alacsony
termetű, egyenruhát viselő alak jött vele szemben. Nem ismerte fel. Kis alakú
könyvet tartott a kezében. Automobilok parkoltak egymás mellett, kicsit
összevissza, félig-meddig a járdára lógva. Az egyenruhás alak időnként megállt,
és írt valamit a kezében lévő kis könyvbe.
Wayne követni kezdte.
– Hahó! Mi jót csinál? – kérdezte.
Az alacsony fickó felemelte a fejét, futó pillantást vetett rá, majd visszafordult
a jegyzettömbjéhez.
– Az autombilok parkolására vonatkozó új szabályozás értelmében nem
állhatnak összevissza, és nem lóghatnak rá a járdára.
– Azaz...
– Azaz felírom az azonosító számukat. Ezek alapján lenyomozzuk a
tulajdonosokat, felkeressük őket és behajtjuk a büntetést.
Wayne fancsali képpel Rittyentett.
– Nem semmi.
– Ez a törvény.
– Szóval maga behajtó?
– Szabálysértési felügyelő vagyok. Az elmúlt hónapban konyhákat
ellenőriztem, ez sokkal izgalmasabb feladat. És még látszatja is van. Hadd
magyarázzam el...
– Értem én. Mit kér a kis könyvért cserébe?
A férfi döbbenten nézett rá.
– Nem eladó.
– Itt van ez a csinos kis pénztárca. – Wayne kivette a zsebéből és a magasba
emelte a víztől csöpögő tárcát. – Frissen mosva.
– Hadd folytassam a munkámat, uram. Nem kívánok...
– És ehhez mit szól? – Wayne előrántotta a kést a zsebéből.
A férfi ösztönösen hátraugrott, és elejtette a jegyzettömböt a hirtelen támadt
rémülettől. Wayne villámgyorsan felkapta a földről, és otthagyta helyette a kést.
– Remek üzletet kötött, köszönöm. Na pá! – Wayne könnyed léptekkel
szökkent tova.
– Hé! – a férfi kétségbeesett hangon kiabált és üldözőbe vette. – Állj!
– Cserebere fogadom, többé vissza nem adom! – kiáltotta hátra Wayne, és a
kalapját leszorítva, teljes erőből rohant.
– Jöjjön vissza!
Wayne kirontott a csatorna mellett futó főutcára. Elrobogott két idős férfi
mellett, akik a nyomornegyed határán álló lakóépület lépcsőjén ücsörögtek.
– Ez Edip kölyke – mondta az egyikük. – Mindig bajba keveredik.
A következő pillanatban kapott egy molnárkát a képébe.
Wayne nem foglalkozhatott ezzel, a kalapját a feje búbjára szorítva rohant
tovább. A behajtó makacs öszvérnek bizonyult.
Jó tízutcányit követte Wayne-t, mielőtt kifulladt. A térdére támaszkodva
kapkodta a levegőt. Wayne vigyorogva fordult be a következő sarkon, majd az
épület téglafalának támaszkodott, közvetlenül a földszinti ablak mellett. Ő is alig
kapott levegőt.
Biztosan ír majd jelentést, gondolta Wayne. Talán nem lesz túl nagy a
büntetés, amit Waxnek ki kell fizetnie.
Ki kell engesztelnie valamivel. Egy tárcának talán örülne.
Neszezést hallott a feje mellett. Szemüveges nő hajolt ki az ablakon, és szúrós
tekintettel vizslatta. Tollat tartott a kezében, íróasztal sejlett fel a háta mögött,
rajta egy félbehagyott levéllel. Tökéletes.
Wayne udvariasan megpöckölte a kalapját, majd kikapta a nő kezéből a tollat.
– Köszönöm!
Kinyitotta a jegyzetfüzetet, és kapkodva leírt néhány szót. A nőnek arra sem
maradt ideje, hogy egy tisztességeset sikítson, Wayne már vissza is dugta a tollat
a markába. Folytatta az útját.
Az isten háza, küldetésének célja már ott volt a közelben. Betért a
szomszédos, fákkal és alacsony lakóépületekkel szegélyezett utcába. Számolta a
lépteit, és a megfelelő helyen jobbra fordult. Megérkezett. Az isten háza, az új
templom ott magasodott előtte. Nemrég költözött át ide.
Wayne nagy levegőt vett és elnémította az ütemes dobszót a fejében. Ez most
a csend pillanata. Óvatos, kimért léptekkel tette meg a bejárati ajtóhoz vezető
utat. Halkan, óvatosan helyezte be a jegyzettömböt az ajtófélfa és a kilincs
közötti résbe. Nem mert kopogni. Ranette féltékeny és irigy isten, aki
előszeretettel lövöldöz az emberekre. Valamiért szent kötelességének érezte. Ha
a rendőrség nem gyűjtene be egy-két hullát a háza elől minden héten, akkor az
komoly aggodalomra adna okot. Az azt jelentené, hogy történt vele valami.
Wayne osonva iszkolt el onnan. Elégedett mosolygása közepette óvatlanná
vált, és nem figyelt a környezetére. Így toppant egyenesen a hazafelé igyekvő
Ranette útjába, kis híján feldöntve őt.
Wayne riadt gyerekként ugrott hátra előle. A nő copfba fogta dús, barna
fürtjeit, szabadon hagyva gyönyörű arcát, amelyen meglátszott a Végek nyoma.
Felséges látványt nyújtott, magas volt és gömbölyű, pont, ahol kell. Magas.
Magasabb, mint Wayne, akinek így fel kellett néznie rá.
– Wayne! Mit keresel az ajtóm előtt?
– Én...
– Ostoba! – Ranette félretolta a férfit az útjából. – Ha észreveszem, hogy
betörtél...! Mondd meg Waxnek, hogy elvittem neki azokat a zsinegeket. Senkit
sem kellett volna küldenie, hogy rám nézzen.
– Zsinegeket? Miféle zsinegeket? – kérdezte Wayne.
A nő meg sem hallotta a kérdést.
– Esküszöm, hogy szitává lőlek, te kis pondró! – morgott az orra alatt.
Wayne mosolyogva nézett utána, majd sarkon fordult és folytatta az útját.
– Mi ez? – érte utol a nő hangja.
Wayne csak ment tovább.
– Wayne! Most azonnal fejbe lőlek! Esküszöm, hogy megteszem. Azonnal
mondd el, hogy miért evett ide a fene?
– Ez csak egy ajándék, Ranette.
– Egy jegyzetfüzet? – A nő kelletlenül pörgette az üres lapokat.
Wayne zsebre dugta a kezét és hanyagul vállat vont.
– Írhatsz bele. Te folyton gondolkozol valamin, hát most mindent leírhatsz,
ami csak eszedbe jut. Gondoltam, semmi másnak nem vennéd akkora hasznát,
mint egy jegyzettömbnek. Ebben szépen sorba rendezheted azt a sok kiváló
elképzelést, amik ott keringenek és zsibonganak a fejedben.
– Miért nedves?
– Sajnálom. Véletlenül a zsebembe dugtam, de még időben kapcsoltam. Tíz
rendőrrel kellett megküzdenem érte, csak hogy tudd.
A nő szeme résnyire szűkült, és gyanakvón lapozta át még egyszer a
jegyzetfüzetet.
– Ez meg mi? – Megakadt a szeme valamin az utolsó oldalon. Közel emelte a
szeméhez, és elolvasta a kapkodva odavetett macskakaparást: „Köszönöm és ég
veled.” – Beléd meg mi ütött?
– Semmi – felelte Wayne. – Csak úgy érzem, itt az idő.
– Elmész?
– Egy időre, de az üzenet nem erre vonatkozik. Találkozunk még, sőt tán elég
sűrűn, csak nem úgy találkozunk. Érted, hogy értem?
– Komolyan beszélsz?
– Igen.
– Végre.
– Egyszer fel kell nőni, nem igaz? Rájöttem, hogy... hát, hogy az akarás még
nem tesz valamit valósággá. Ugye érted?
 Ranette mosolygott. Emberemlékezet óta nem volt erre példa. Közelebb ment
és kinyújtotta a kezét. Wayne össze sem rezzent. Büszke volt magára.
Megfogta a nő kezét, aki cserébe a szájához vonta a kézfejét és megcsókolta.
– Köszönöm, Wayne.
A férfi mosolygott, elengedte őt, majd sarkon fordult, hogy távozzon.
Egyetlen lépést tett meg csupán, amikor elnehezült a lába. Tétován helyezte át a
testsúlyát a másik lábára, és újra a nő felé hajolt.
– Marasi szerint egy másik lány dobogtatja meg a szívedet.
– Így van.
Wayne egy biccentéssel vette tudomásul a választ, majd folytatta.
– Na már most, és előre bocsátom, hogy időközben benőtt a fejem lágya, és új
irányt vett az életem, meg minden... de hát azért még férfi maradtam, és mint
ilyen, nekem is meglódulnak a gondolataim, ha ilyesmit hallok... szóval, ha van
rá esély, hogy hármasban...
– Wayne.
– Nem gond, ha egy picit pufók, hisz az a jó, ha van mit fogni, szokták
mondani.
– Wayne!
A férfi egyenesen a szemébe nézett, és gomolygó viharfelhőket fedezett fel a
tekintete mélyén.
– Jól van, rendben, értem. Mi lenne, ha miután könnyes búcsút vettünk
egymástól, elfelejtenénk ezt az utolsó rövid kis eszmefuttatást?
– Azon leszek.
Wayne széles mosolyt villantott, és az illemnek megfelelően levette a kalapot
a fejéről. Mélyen meghajolt, pont úgy, ahogy a hatodik generációs ajtónállótól
látta Lady ZoBell estélyén, a Negyedik Nyolcadban. Felegyenesedett, visszatette
a fejfedőt, és hátat fordított Ranette-nek. Már jócskán eltávolodott, amikor
észrevette, hogy halkan fütyörészik.
– Mi ez a dal? – kiáltott utána a nő. – Már hallottam valahol.
– Az Utolsó lehelet – felelte Wayne, de nem fordult meg. – Ezt játszotta a
zongorista, amikor először találkoztunk.
Befordult a sarkon. Nem nézett hátra. Azt sem ellenőrizte, hogy a nő célba
vette-e őt egy karabéllyal vagy sem. Légiesen könnyeddé vált a járása, mintha
szöcskelába nőtt volna. Keresett egy forgalmas kereszteződést, és a csatornába
hajította a pénztárcát. Nem kellett sokat szobroznia, hogy egy arra járó kocsis
észrevegye, lemásszon érte, és villámgyorsan a zsebébe csúsztassa.
Wayne kilőtt a sikátorból, ahová behúzódott, és futtából nekirontott a férfinak.
A levegőben úszva nyúlt a pénztárcáért, majd bukfencet vetett a földön.
– Az enyém! Én láttam meg először!
 – Badarság! – A kocsis nem hagyta magát, és Wayne felé suhintott a kezében
lévő kantárszárral. – Kiesett a zsebemből, te rabló! Ez az enyém!
– Valóban? – Wayne sem tágított. – Akkor lássuk, mennyi pénz van benne?
– Nem kell válaszolnom.
Wayne vigyorogva emelte a magasba a pénztárcát.
– Megmondom, mi lesz. Odaadom a pénztárcát, és mindent, ami benne van,
de cserébe elviszel a Negyedik Nyolcad nyugati vasútállomására.
A kocsis rosszat sejtve mérte végig a pénztárcát lobogtató férfit, de végül
kinyújtotta a kezét.
A fogat fél órával később begördült a vasútállomásra. A jellegtelen épület
karcsú tornyai nem sokat javítottak a látványon, míg a keskeny ablakok
egyenesen gúnyt űztek a bent várakozókból, akik csak egy fokhagymagerezdnyi
szeletet láttak a külvilágból. Wayne az inas állóhelyén ücsörgött a fogat hátulján,
és lazán lógatta a lábát. A vonatok füstöt okádva gurultak be a helyükre, hogy
utasok újabb és újabb csoportjait nyeljék el a gyomrukban.
Wayne leugrott a kocsiról, biccentett a mogorva képű kocsisnak, aki
időközben rájött, hogy alaposan rászedték, majd beviharzott a nyitott ajtón.
Zsebre dugott kézzel nézett körül, és kisvártatva fel is fedezte a csomaghegyek
között ácsorgó Wax-Marasi-Steris hármast. A szolgák türelmesen várták, hogy
parancsszóra az összes poggyászt felrakodhassák.
– Végre! – vakkantotta Wax. – Wayne, a vonat azonnal indul. Hol időztél
eddig?
– Ajándékot vittem egy istennőnek – Wayne beszéd közben a magas
mennyezetet vizsgálgatta. – Minek ide ilyen magas plafon? Még véletlenül sem
jönnek be ide a vonatok.
– Wayne! – Steris fintorogva szimatolt körbe. – Maga ittas?
Wayne eltorzította a hangját, hogy kásássá váljon:
– Pe’sze hogy nem. Má’ mé’ lennék részeg ezen az órán? – Bamba képpel
meredt a nőre.
– Maga elviselhetetlen. – Steris intett az egyik cselédjének.
– Hogy kockáztathatta a késést egy pohár italért?
– Nem egy pohárért.
Befutott a vonat, és a többiekkel együtt ő is beszállt. Steris és Wax egy egész
kocsit kibéreltek, hogy kényelmesen legyenek. Az utolsó pillanatban intézték a
foglalást, ezért a kocsit a vonat végéhez csatolták, és Wayne-nek Herve-vel, az
inassal kellett osztoznia a kabinon. A rozsdába! Hírből tudta, hogy a férfi
borzalmasan horkol. Keresnie kell egy zugot éjszakára, különben egy
szemhunyásnyit sem alszik. Nem olyan hosszú az út Új-Seranba. Még napkelte
előtt odaérnek.
 Amikor a súlyos vasjárgány nagy nehezen útnak indult, Wayne kilendült a
nyitott ablakon, faképnél hagyva a horkolós inast, aki köpni-nyelni nem tudott a
döbbenettől. Felmászott a tetőre, kényelmesen elhelyezkedett, és hagyta, hogy a
szél belekapjon a hajába. Míg a tovasuhanó Elendelt nézte, lágyan fütyörészett.
Egyszerű, könnyed dallam volt, melyet szinte önkéntelenül igazított a, kerekek
dobolásához. Ba-bamm, ba-bamm, ba-bamm. Gyors és lendületes.
Hanyatt feküdt, és az eget nézte. A napot és a felhőket.
Arccal előre, farral a múltnak.
 5

Waxet meglepte, hogy az Elendeltől délre eső területek menynyire sűrűn

lakottak.
Ha az ember a fővárosban él, könnyen megfeledkezik róla, hogy máshol is
zajlik az élet. A vasút mellett hömpölygő folyó elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy
egész településeket kebelezzen be a Végeken. Falvak, kis- és nagyvárosok
követték egymást, méghozzá oly sűrűn váltakozva, hogy a vonat öt percet sem
tudott megtenni lakott terület érintése nélkül. A települések között kiterjedt
gyümölcsösök vesztek bele a távolba. Sárga búzaföldek hullámzottak a szélben.
Élettel teli zöld színnel lüktetett a vidék az éjszaka leszálló köd jótékony
hatásának eredményeként.
Wax elfordult az ablaktól, és levette Ranette csomagjának fedelét. Duplacsövű
sörétes puska lapult a méretre szabott, bársonybélésű tok belsejében. Három
kisebb rekeszt vájtak a doboz oldalfalába, és egy-egy vékony zsineggel szerelt
gömb bújt meg bennük.
Gömb és zsineg. Erre várt. Ez a fegyver igazi csemege.
Különösen nagy ütőerejű lövedékkel kísérletezek, amely alkalmas a
martalócok és a kolosszok megállítására. Próbáld ki. A puska nagyobbat rúg a
szokásosnál, ezért a megtartásához is nagyobb erőre van szükség, mondta a
puskához mellékelt cetli.
Rozsda és Romlás! Hisz ezeknek a töltényeknek csuklónyi szélességű a
hüvelye! Mint egy ágyúgolyó. Wax óvatosan kivette az egyik gömböt a
rekeszéből, miközben a vonat lassítva begördült a következő állomásra. Még
nem szállt le az est, az ablakokat mégis villódzó fények festették színesre.
Elektromos áram gerjesztette fény. Wax leeresztette a kezét és a lámpákat
tanulmányozta. A külső városokban is van hát elektromosság?
Már hogyne lenne, ostoba! – korholta magát. Miért ne lenne? Ismét az
arrogancia posványába lépett. Hajlamos volt azt hinni, hogy Elendel minden
fontos, érdekes és modern vívmány bölcsője. A Végeken ez a fajta hozzáállás
dühítette a leginkább.
Maroknyi utas szállt le a vonatról, és még kevesebben szálltak fel, ami a
zsúfolt peront látva meglepte Waxet. Másik vonatra várnak? Oldalra hajolt, hogy
jobb rálátása nyíljon az állomásra. Nem... széles kört alkottak az egyik társuk
körül, és éber tekintettel itták a szavait, de Wax nem hallhatta. Az egyik férfi
táblát tartott a kezében, és amikor Waxnek már majdnem sikerült elolvasnia,
tojás csapódott az ablaknak és robbant szét hangos csattanással.
Wax hátrahúzódott. A vonat máris tovaindult, a szokott idő töredékét sem
töltötte az állomáson. Egyre több tojás találta el az ablakot. Végre elcsípte az
egyik táblára írt feliratot: LE AZ ELENDELI ELNYOMÁSSAL!
Elnyomás? A vonat széles ívben kanyarodott, és ő a homlokát ráncolva vele
együtt dőlt, hogy tovább nézhesse az összeverődött tömeget. Többen is a sínekre
ugrottak, és az öklüket rázták.
– Steris? – tétován szólította meg a nőt, és közben gondosan félretette Ranette
ajándékát. – Tisztában van a külső városokban zajló eseményekkel?
Nem érkezett válasz. Wax a menyasszonyára nézett. Még mindig vele
szemben ült, az ülés ölébe kucorodva, meleg takaróval a vállán. Fel sem tűnt
neki, hogy megálltak, és az ablakon csattanó tojások hangja sem zavarta meg.
Landre, Steris cselédje ment megvetni az ágyat, Wayne pedig... ki tudja, mit
művelt. Kettesben maradtak.
– Steris!
Semmi válasz. Wax félrebillentette a fejét, hogy leolvassa a betűket a könyv
gerincéről, és kiderítse, mi köti le ennyire a figyelmét, de a nő puha vászonba
csomagolta a kötetet. Wax oldalra araszolt, és ekkor vette csak észre, hogy a
menyasszonya szeme elkerekedik, és feltűnő hevességgel pörgeti a lapokat.
Wax a homlokát ráncolva állt fel és hajolt a nő fölé, hogy meglesse az
irományt. Steris észrevette. Ugrott egyet ültében, majd összecsapta a könyvet.
– Jaj! Mondott valamit?
– Mit olvas?
– Új-Seran történelmét – felelte a nő, és a hóna alá csapta a könyvet.
– Rémültnek tűnt az arca.
– Nem lepné meg, ha tudná, hogy a Seran név eredete milyen baljós történetre
vezethető vissza. Mit óhajt?
– Kisebb tömeget láttam az előző vasútállomáson. – Wax beszéd közben
visszaült a helyére. – Úgy tűnt, a helyiek elégedetlenek Elendel működésével.
– Hm... igen. Nézzük csak. Külső városok... politikai kérdések tömkelege. –
Úgy tűnt, kell egy kis idő, hogy Steris összeszedje a gondolatait. Mi lehet abban
a történelmi jegyzetben, ami ennyire felkavaró? – Nos, engem nem lep a
zúgolódásuk, hisz minden okuk megvan az elégedetlenségre.
– Az adószabályozásra gondol? Ezért lennének ennyire dühösek? – A férfi
ismét kinézett az ablakon, de már messze jártak, nem láthatta a háborgó tömeget.
– Alig adóztatjuk meg őket, és azt is az infrastruktúra és az államigazgatás
fejlesztésére fordítjuk.
 – Ezzel könnyű vitába szállniuk, hisz megvan a saját közigazgatási
rendszerük. Waxillium, a Medence lakói egyre inkább úgy érzik, hogy Elendel
kormányzója afféle birodalmi királyként trónol a székén... márpedig ennek az
uralkodási formának a Ködszerzet Nagyúr százéves uralkodásával véget kellett
volna érnie.
– De az adót nem Aradel kormányzó költségei emésztik fel, hanem azokat
például a rakpartok őrzésére és a vasút fejlesztésére költjük.
– Így leegyszerűsítve igaza van – bólintott Steris –, csakhogy az összes
terméket megadóztatjuk, ami vasúton vagy vízen érkezik Elendelbe. Feltűnt már
önnek, hogy Elendelen kívül nincs városok közötti vasúthálózat? A dorieli
csomópontot leszámítva mindenkinek Elendelen keresztül kell mennie, ha el akar
jutni egyik pontból a másikba. El akar juttatni valamit Elmsdelből Rashekinbe?
Irány Elendel. Fémmel akar kereskedni Tathingdwelben? Irány Elendel.
– A központi csomópont hatékonyan működő rendszer.
– És lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag mindenre adót vessünk ki, ami csak
áthalad a Medence területén. A külső városok olvasatában így kétszeresen
adóztatjuk meg őket. Először pénzt szedünk be a vasúthálózat fenntartásáért és
fejlesztéséért, majd megadóztatunk minden árut, ami átmegy a városon. Már
évek óta harcolnak azért, hogy épüljön egy városon kívül futó elkerülő
vasútpálya, de mindig elutasítják az indítványt.
– Hmm... – Wax elgondolkodva dőlt hátra.
– A folyó ugyanolyan rossz – folytatta Steris. – Azt természetesen nem
határozhatjuk meg, hogy a víz merre folyjon, de történetesen az összes vízi
útvonal érinti Elendelt, így mi felügyeljük a teljes vízi forgalmat. Településeket
összekötő úthálózat természetesen létezik, de azoknak annyira alacsony a
hatékonysága a vasúthoz és a folyóhoz képest, hogy említésre sem érdemes,
egyszóval Elendel határozza meg az árakat a Medence egész területén. Biztosak
lehetünk benne, hogy a városban előállított termékek sosem kerülnek nyomott
áron forgalomba, ez pedig elősegíti, hogy azok a termékek, amelyeket nem
tudunk előállítani, alacsonyabb áron legyenek hozzáférhetők.
Wax merengve bólogatott. Ő is hallott a külső területek problémáiról, és
megvolt a maga véleménye. Mindig elolvasta a lapok vonatkozó írásait, de csak
most szembesült a saját csőlátásával. Steris ébresztette rá.
– Alaposabbnak kellene lennem. Talán beszélnem kellene erről Aradellel.
– Persze annak is megvan az oka, amiért Elendel ezt az irányt követi. – Steris
félretette a könyvet és felállt, hogy levegyen egy csomagot a feje fölül. Waxnek
feltűnt, hogy szamárfüllel jelölte meg az oldalt, ahol tartott. Kinyújtotta a kezét,
hogy belelapozzon, de ekkor rándult egyet a vonat, és Steris visszahuppant a
helyére, a csomagot pedig a könyvre ejtette.
 – Lord Waxillium?
– Elnézést, folytassa csak.
– A kormányzó, illetve a Szenátus egyetlen egyesített nemzetállamot akar
fenntartani a Medencében, az önálló városállamok szövetségével szemben. A
gazdasági erejét kihasználva kényszeríti rá a külső városokat a központosított
hatalmi rendszerre, és cserébe alacsonyabb díjszabást érvényesít. Még a
mérsékelten liberális Aradel is elfogadta, hogy ez a rendszer kedvező a Medence
egésze szempontjából. A nemesi házakat természetesen hidegen hagyja a kérdés,
amíg lefölözhetik az egyoldalú kereskedelemből származó hasznot.
– Feltételezem, én ennek a fajta politikának a nyertese vagyok.
– Nyertese? – Steris felvonta a szemöldökét. – Ön valósággal lubickol, Lord
Waxillium. Ha nem terhelné ekkora szállítási költség a kívülről érkező
termékeket, akkor az ön textil-és fémtermékeinek alaposan leesne az ára. Kétszer
szavazott a szállítási díjak szinten tartására, és egyszer az emelésükre.
– Én... valóban?
– Pontosabban én szavaztam... engem bízott meg, hogy eljárjak a ház
nevében, és a lehető legjobban képviseljem az érdekeit...
– Igen, emlékszem. – Wax nagyot sóhajtott.
A vonat egyenletesen ringott, a kerekek ütemesen doboltak a talpuk alatt. Wax
kinézett az ablakon, de most épp lakatlan területen haladtak, így a végtelenbe
vesző feketeségen kívül mást nem látott. Nem szitált köd a levegőben.
– Aggasztja valami, Lord Waxillium? – kérdezte Steris. – Amikor szóba
kerülnek a ház pénzügyei, vagy politikai kérdések merülnek fel, ön mindig
bezárkózik.
– Időnként gyerekként viselkedem, Steris. Kérem, magyarázzon tovább.
Tisztán kell látnom ezekben a kérdésekben. Ne hagyja, hogy a tudatlanságom
ásta verembe zuhanjak.
A nő előredőlt, és megfogta a férfi karját.
– Az elmúlt hat hónap megterhelő volt. Senki sem hibáztatja, hogy elsiklott a
figyelme a politika napi eseményei felett.
Wax tovább bámulta a kinti sötétséget. Lessie első halálát követően teljesen
összetört. Céltalanná és elveszetté vált. Megfogadta, hogy nem zuhan még
egyszer abba a mélységbe, és a rendőrségi munkának szentelte minden
figyelmét. Bármire hajlandó volt, csak hogy elfoglalja magát, és ne kilátástalan
semmittevéssel múlassa az időt, hasztalan léhűtőként tengetve a napjait, mint
akkor, amikor először veszítette el őt.
– Akkor is ostoba voltam. És van itt még valami, Steris. Sosem volt érzékem a
politikához, akkor sem, amikor próbáltam tenni a kötelességemet. Talán nem
vagyok rá fogékony.
 – Az együtt töltött hónapok alatt kifejezetten éles eszű és sebes gondolkodású
férfiként ismertem meg önt. A rejtélyek, melyeket megoldott, a kérdések,
melyekre válaszokat lelt, mind... figyelemre méltó tettek. Ön több mint alkalmas
háza vezetésére. Szerény meglátásom szerint nem gátolja az elméje; bármire
fogékony lehet, ha hajlandó kellő figyelmet szentelni rá.
Wax mosolyogva nézett a nőre.
– Steris, ön akár a napsugár. Hogy hiheti bárki is, hogy unalmas?
– Hisz az vagyok.
– Badarság.
– És amikor megkértem, hogy segítsen áttekinteni az utazáshoz írt listámat?
Az a bizonyos lista huszonhét oldal hosszú.
– Máig nem értem, hogy fért el minden a poggyászában.
– Minden... – Steris kimért lassúsággal pislogott – Lord Waxillium, nem
hoztam el mindent.
– Hisz listát készített!
– Hogy semmit se felejtsek ki a sorból, amire szükség lehet. Jobban viselem,
ha úgy üt be a katasztrófa, hogy tudom, előzetesen gondoltam rá. Így ha azzal
szembesülünk, hogy valami hiányzik, elmondhatom, hogy bennem felmerült,
hogy esetleg szükség lehet rá, és ez kárpótol a csalódásért.
– De ha nem hozott el mindent, akkor mégis mi van abban a sok
utazótáskában? Láttam, hogy Herve alig tudja felcipelni őket a vonatra.
– Ó! – Steris kinyitotta az imént levett táskát, és belenyúlt.
– A ház pénzügyi kimutatásai. – Valóban a főkönyvek sorakoztak odabent. –
Ez egy soron kívüli út – magyarázta Steris –, és a hónap végéig le kell adnom a
banknak a pénzügyi jelentést. A Ladrian-ház már majdnem teljesen kiheverte a
nagybátyja költekezését, de pontos és szigorú könyvelést kell vezetnünk, hogy
megőrizhessük a hitelezők bizalmát, akiknek látniuk kell, hogy fizetőképesek
vagyunk, és ezért továbbra is velünk akarnak majd dolgozni.
– Vannak könyvelőink, Steris.
– Igen, ez mind az ő művük, amit ellenőriznem kell. Nem adhatjuk le úgy,
hogy nem vagyunk teljesen biztosak benne, hogy minden adat stimmel. Ráadásul
a negyedéves mérleg három nyeset hiányt mutat.
– Három nyesetet? Mégis mennyiből?
– Ötmillióból.
– Szóval egy dobzos három százaléka a hiány – állapította meg Wax. –
Ötmillióból. Megkockáztatom, ez elfogadható.
– Benne van a bank tűréshatárában, de akkor is megengedhetetlen! A külvilág
az üzleti kimutatásunk alapján tudja lemérni leginkább, hogy kik is vagyunk
valójában, Lord Waxillium. Így tudjuk megmutatni magunkat igazán. Ha
változtatni akarunk a Ladrian-ház általános megítélésén, akkor fontos, hogy
makulátlan képet fessünk magunkról, melyet mindenki lát... Már megint azt
műveli.
Wax összerezzent, és kihúzta magát ültében.
– Elnézést.
– Ön elkalandozik – mondta Steris. – Tán nem ön hangsúlyozza folyton, hogy
mindenkinek állampolgári kötelessége betartani a törvényt?
– Az egészen más.
– De felelősséggel tartozik a háza iránt, és...
– Ezért ülök most itt, Steris – vágott közbe Wax. – Ezért jöttem vissza.
Felismertem és elfogadtam ezt a körülményt.
– Csak nincs ínyére.
– Egy férfinak nem kell szeretnie a kötelességét, csak el kell végeznie azt.
A nő az ölébe ejtette a tenyerét, és úgy nézett rá.
– Hadd mutassak valamit. – Felállt, és egy másik csomagért nyúlt a feje fölé.
Wax kihasználta a nő pillanatnyi figyelmetlenségét, és kiszabadította a
könyvet a másik útitáska alól. A megjelölt részhez lapozott. Fúrta az oldalát a
kíváncsiság, hogy mégis mi lehet ennyire érdekes Új-Seran történelmében.
Elakadt a lélegzete, amikor nem egy történelmi látkép tárult a szeme elé,
hanem egy rajz az emberi testről. Mellette hosszú szöveges magyarázat a...
szaporodásról.
Nehéz, baljós csend telepedett a fülkére. Steris toronyként magasodott Wax
fölé, és rémülettel vegyes iszonyat tükröződött az arcán. Az arca egy
szempillantás alatt céklavörössé változott. Megsemmisülve zuttyant le a helyére,
és két tenyerébe temette az arcát. Hangosan, keservesen nyögött fel.
– Hm... azt hiszem... hm... – hebegett Wax.
– Azt hiszem, hányni fogok.
– Nem akartam kutakodni, Steris, csak hát olyan furán viselkedett, és annyira
lenyűgözte, amit a könyvben olvasott, hogy...
Újabb nyöszörgés.
Wax kínosan érezte magát a döcögő kocsiban ülve. Nem találta a szavakat.
– Ezek szerint... önnek nincs... tapasztalata ezen a téren...
– Igyekszem minél többet megtudni – felelte Steris, majd belesüppedt a
székébe, és a plafont bámulva folytatta: – De senki sem mond semmi hasznosat.
Folyton csak kacsingatnak és kajánul vigyorognak. Folyton azt hajtogatják, hogy
„majd rájössz. A test tudja, mit kell tennie.” De mi van, ha az enyém nem tudja?
Mi lesz, ha én rosszul csinálom?
– Megkérdezhetett volna.
– Az tényleg kevésbé lenne megalázó. – Steris becsukta a szemét. – Az
alapokat én is tudom, ostoba azért nem vagyok. De nekem örököst kell szülnöm.
Ez lényeges. Mégis, hogy lehetnék jó valamiben, ha nem járom körül a témát jó
alaposan. Beszéltem néhány prostituálttal, hogy...
– Egy pillanat! Hogy micsoda?
– Igen. Meghívtam három igen csinos fiatal hölgyet teára, de amint
megtudták, hogy ki vagyok, bezárkóztak, mintha megkukultak volna. Sőt,
különös módon védelmezőn viselkedtek, de a részletekbe ők sem avattak be.
Úgy vettem észre, hogy csinosnak tartanak. De hogy lehetne egy aggszűz
csinos? Felfogja ön, hogy maholnap harmincéves leszek?
– Na igen, fél lábbal a sírban.
– Férfiként könnyű viccelődni! Az ön testében nem ketyeg a vekker, önnek
nem időre kell maradandót alkotnia.
– De magát egyáltalán nem a gyermeknemző képessége minősíti, Steris.
– Ez igaz. Ott a pénzem is.
– Én pedig kizárólag a címemet tudom felmutatni ebben a kapcsolatban –
felelte Wax. – Ez kétirányú utca.
Steris ettől megnyugodott kissé. Ellazult, de még mindig szorosan zárta a
fogait, és sziszegve fújta ki a levegőt. Kinyitotta az egyik szemét.
– Lőni is tud.
– Olyan erény, melyre minden tisztességes nő vágyik.
– A gyilkolásnak nagy kulturális hagyománya van. Végigkíséri a
történelmünket.
– Ha ragaszkodunk a történelmi hűséghez, akkor az uralkodói páros idejében
az ölés az asszony feladata volt.
– Akárhogy is, elnézést kérek a heves érzelemkitörésemért. Az egybekelésünk
után jobban kell fegyelmeznem magam.
– Ne essen túlzásokba – csitította Wax. – Kedvelem az efféle közjátékokat.
– Szereti, ha a nő szenved?
– Szeretem, ha meglep valamivel. Eszembe juttatja, hogy mindenkinek több
arca van.
– Nos – Steris magához vette a könyvet –, máskor is folytathatom a kutatást,
hisz elmaradt az esküvőnk.
Ez lett volna az az éjszaka, döbbent rá Wax. Az első hitvesi este. Végig ott
motoszkált a fejében, de csak most tudatosult benne. Furcsa érzése támadt.
Megkönnyebbülés? Bánat? Mindkettő?
Miközben a nő az egyik táskába rejtette a könyvet, Wax tovább beszélt:
– Ha az megnyugtatja, nem szükséges... rendszeresítenünk az együttléteket.
Főleg, ha megszületik a gyermek. Úgy számolom, elegendő lesz egy tucat
alkalomra való kutatást végeznie.
 Steris leforrázott harmatos virágként roskadt össze. Megereszkedett a válla, és
a mellére bukott a feje. Háttal állt Waxnek, és úgy tett, mintha lázasan pakolna,
de a férfi észrevette a testbeszédében beálló változást.
A fenébe! Ez aztán ostoba dolog volt. Ha Lessie lett volna a nő helyében, ő
megpördül, és teljes erőből a lábfejére tipor a sarkával. Waxet rosszullét
környékezte. Megköszörülte a torkát.
– Ez tapintatlan volt a részemről, sajnálom.
– Az igazság mindig helyénvaló, Lord Waxillium. – Steris kihúzta magát, és
amikor megfordult, semmi nem maradt a csalódottságából. – Ez a
megállapodásunk veleje, sem több, sem kevesebb. Pontosan tudom. Én írtam a
szerződést.
Wax egy lépéssel átszelte a kocsit, leült Steris mellé és megfogta a kezét.
– Nem szeretem, amikor így beszél, és nekem sem lenne szabad. Szokásunkká
vált úgy tenni, hogy ez a kapcsolat kizárólag a pénzről és a rangról szól.
Csakhogy, amikor Lessie meghalt... – Megbicsaklott a hangja, és nagy levegőt
kellett vennie a folytatáshoz. – Mindenki beszélgetni akart velem, folyton csak
vigasztaltak. Hetet-havat összehordtak arról, hogy tudják, mit érzek, hogy mit
élek most át. De én azt akartam, hogy hagyjanak békén, hadd sírjam ki
magamból a bánatomat. Másra nincs szükségem, köszönöm.
Steris a szemébe nézett, és erősen megszorította a kezét. Wax így folytatta:
– Nem egy közönséges papirosnak kellene meghatároznia, hogy miként
viszonyuljunk egymáshoz – illetve nem egy nagy köteg papirosnak –, és miféle
célt tűzzünk ki magunk elé. Nem lenne szabad hagynunk, hogy a szerződés
gúzsba kössön minket.
– Már bocsánat, de én eddig azt hittem, hogy a szerződéseknek pont az a
lényege, hogy megadja a kereteket és meghatározza a szabályokat.
– Az életnek meg az a lényege, hogy feszegessük ezeket a határokat. Hogy
áttörjük őket, és szabadon szárnyaljunk.
– Érdekes szavak egy békebíró szájából. – Steris oldalra billentette a fejét, és
úgy nézett a férfira.
– Egyáltalán nem. – Wax felállt és visszament a helyére. Felnyitotta a Ranette-
től kapott díszdoboz fedelét, és kiemelte belőle az egyik huzagolt lőszert. –
Felismeri ezt tárgyat?
– Korábban feltűnt, hogy ezt vizsgálgatja.
– Ez a kampós szerkezet harmadik változata, amellyel megmásztuk a ZoBell-
tornyot – magyarázta Wax. – Ezt nézze!
Acélt égetett és rátaszított a fémgömbre. A golyóbis kiröppent az ujjai közül,
és a feje feletti poggyásztartó felé suhant, vékony zsineget húzva maga után,
melynek végét a kezében tartotta. Amikor a fémgömb a poggyásztartó közelébe
ért, Wax rátaszított az allomantikus érzékei előtt felsejlő vékony, kék vonalra. A
vonal a gömb belsejében lévő biztosító reteszre mutatott, amilyen Vindikátorban
is volt.
Rejtett kampók ugrottak elő a gömb belsejéből. Wax megrántotta a zsineg
végét, és örömmel nyugtázta, hogy a gömb megkapaszkodott a rácsos
poggyásztartó szélében.
Kezesebb, mint a korábbi változatok, gondolta Wax elismerően. Ismét a
reteszre taszított, melynek eredményeként a kampók visszahúzódtak. A gömb
fémes csattanással zárt össze.
– Elmés – mondta Steris. – De mégis hogyan kapcsolódik ez a
beszélgetésünkhöz?
Wax ismét a fémgömbre taszított, ám azúttal nem hívta elő a belsejéből a
kampókat, csak hagyta, hogy háromlépésnyire eltávolodjon tőle. Tovább lökte
felfelé, végig a kezében tartva a zsineg végét, nem hagyva, hogy a golyóbis
leessen.
– Az emberek olyanok, mint a zsineg, Steris – magyarázta. – Kimerészkedünk
az odúnkból, és jobbra-balra szimatolva nézünk körül, hátha felfedezünk valami
újat. Ez az emberi természet: az ismeretlen feltárása. Oly sok mindent
megtehetünk, oly sok helyre eljuthatunk. – Testhelyzetet váltott, amitől máshová
került a súlypontja, odébb penderítve a golyóbist a levegőben. – Ha nem
lennének határok, akkor a zsineg összegabalyodna. Képzeljen el ezernyi ilyen
zsineget a kocsiban. A törvény arra szolgál, hogy egyik golyót se akadályozzuk a
felfedezés iránti szabadságában. Törvény és rend nélkül szabadság sincs. Ezért
vagyok az, ami.
– És a vadászat? Az nem hozza lázba? – Őszinte érdeklődés csendült a nő
hangjában.
– Dehogynem. Az is a kutatás és a felfedezés része. A tettes felderítése, a
titkok feltárása és a válaszok megfejtése.
Volt más is – az, amit Waxnek Miles miatt kellett beismernie. A békebírók
természetellenes dühvel tekintettek a törvényszegőkre. Talán féltékenységből.
Mégis, hogy merészelnek megszökni? Hogy merészelnek olyan ösvényre lépni,
ahová mások nem mehetnek?
Hagyta lezuhanni a fémgömböt. Steris felvette a földről és tudományos
érdeklődéssel nézegette.
– Titkokat, válaszokat és kutatást említ. A politikát miért veti meg annyira?
– Talán mert az irodai ücsörgés és a panaszosok sirámainak hallgatása a
felfedezés és a kutatás ellentéte.
– Nem értek egyet. Minden személyes találkozás egy-egy titokzatos
felfedezés. Vajon mi mozgatja őket? Miféle apró füllentések szövik át a
szavaikat, miféle igazságot rejt a kirakós?
– Steris visszadobta a golyóbist a férfinak, majd egy lendületes mozdulattal a
kabin közepén lévő alacsony dohányzóasztalkára tette a táskáját. – Olyan ez,
mint a ház pénzügyei.
– A ház pénzügyei – mormogta Wax.
Steris benyúlt a táskába is kihalászta belőle a főkönyvet.
– Nézze csak. – Az egyik bejegyzésre mutatott.
Wax előbb a lapra, majd a nő szemébe nézett. Mire ez a nagy izgalom? Ez
egy... főkönyv.
– Három nyeset – mondta. – A táblázat három nyeset eltérést mutat. Sajnálom,
Steris, de ez említésre sem méltó összeg. Nem látom be, hogy...
– Ez igenis említésre méltó! – Steris felhúzott orral fészkelte oda magát mellé.
– Hát nem érti? A válasz itt van valahol ebben a könyvben? Egy cseppet sem
kíváncsi? Nem akarja feltárni az eltűnésüket övező rejtélyt? – Izgatottan csillant
a szeme.
– Talán ha megmutatná nekem, hogyan is olvassam a könyvet... – Wax tudta,
hogy keserves percek elé néz, de úgy tűnt, boldoggá teszi vele a nőt.
– Tessék – nyomta a kezébe Steris az egyik könyvet, és kivett egy másikat a
táskából. – Nézze át az áruforgalmat, és vesse össze a dátumokat a
kifizetésekkel. Én ellenőrzőm a karbantartást.
Wax az ajtó ablaka felé nézett. Már-már azt várta, hogy Wayne a hasát fogva
röhög majd a folyosó közepén. Wayne azonban nem volt ott. Ez nem valami
csínytevés volt. Steris kinyitotta a kezében lévő könyvet, és egy napok óta éhező
koldus étvágyával vetette rá magát, akinek hirtelen egy egész szelet karaj akadt a
horgára.
Wax nagy levegőt vett, kényelmesen hátradőlt, és átadta magát a számok
bűvöletének.
 6

Marasit rabul ejtette a szörnyeteg.

Estére járt. Az étkezőkocsiban ücsörgött. A vendégek halkan beszélgettek
körülötte, és aki épp nem társalgóit, az a mellettük suhanó festői tájat nézte, őt
viszont megigézte a formabontó rajz. A durva, nyers vonalak halmaza elemi
iszonyatot hordozott. VenDell aktája alapvető kérdésekre adott feleletet, illetve
megválaszolatlan kérdéseket tartalmazott. A súlyosan sérült kandra vallomásait.
Nem is rajz volt, inkább csak elnagyolt vázlat egy rettenetes látomásról:
vörösen lángoló arc, torz száj, szarvak és tüskék a szemgödör pereme mentén,
meg egy fekete szempár. Két fekete lyuk a vöröslő űr közepén. Egy gyermeki
rémálom papírra vetett átirata.
ReLuur vázlata a 342.7.8-án látott lényről – hirdette a képaláírás. Tegnap.
A következő oldal egy beszélgetést közölt.
VenDell: írd le még egyszer, hogy mit láttál.
ReLuur: A szörnyeteget.
VenDell: Igen, a szörnyeteget. A Pántokat védte?
ReLuur: Nem. Nem! Ez még azelőtt volt. Alázuhant az égből.
VenDell: Az égből?
ReLuur: A fenti sötétségből. Az űrből. Nincs szeme. Rám néz! Most is engem
figyel!
A beszélgetést egy órára fel kellett függeszteni, mert ReLuur elvonult az egyik
sarokba, és vigasztalhatatlanul zokogott. Amikor végre abbahagyta, magától
vette elő a vázlatrajzot, és motyogni kezdett arról, amit látni vélt. Valami nincs
rendjén a lény szemével. Talán tüskék?
Tüskék. Marasi lehajolt, hogy beletúrjon az asztal alatt őrzött táskájába. A
háta mögött vacsorázó pár indokolatlanul hangosan kacarászott, és újabb üveg
bort rendeltek. Félrepöckölte a kétlövetű pisztolyt, és azt a vékony, füzetszerű
könyvet vette elő, amelyet a Vasszemű adott Waxilliumnak.
Gyorsan megtalálta a keresett részt, a Ködszerzet Nagyúr személyes
bejegyzését: Eddigi kutatásaim során arra a megállapításra jutottam, hogy a
hemalurgia szellemi aspektusának átírásával szinte bármi létrehozható. De a
pokolba is, ezzel még az Uralkodónak is meggyűlt a baja. A kolosszok remek
harcosok – az is elég az életben maradáshoz, ha földet zabálnak –, de kényük-
kedvük szerint ölik egymást, és teljesen levetkezték emberi mivoltukat. A kandrák
egy fokkal jobbak, de cövek nélkül nyáladzó elmeroggyantakká változnak. És
nem képesek önállóan szaporodni.
Azt hiszem, arra akarok kilyukadni, hogy ne feszítsük túl a húrt, és a
hemalurgiát ne bolygassuk. Annál is inkább, mert alapvetően haszontalan: millió
mód felsülhetünk, mire nagy nehezen találunk egy jó megoldást. Maradjunk csak
az erő hagyományos közvetítésénél, és mind jobban járunk. Higgyetek nekem.
A Ködszerzet Nagyúr pongyola stílusa, a hanyagul odavetett szavak
meglepték Marasit. Hisz ő a Láng Túlélője, a kormányzó, aki száz évig jólétben
tartotta a népet, aki átvezette őket a megannyi nehézségen, hogy újjáépítsék a
civilizációt. Ez az alak hétköznapinak tetszett. Az egyik bekezdésben még azt is
bevallotta, hogy a beszédei többségét nem más, mint Szellő, az Istenek
Tanácsadója írta. Tehát a Ködszerzet Nagyúrnak tulajdonított szavak, idézetek és
meglátások java része nem is az ő fejéből pattant ki.
Ettől persze nem lett oktalan. A könyv számos mélyenszántó gondolatot
tartalmazott. Nyugtalanító felvetéseket. Az öregkori, illetve halálos betegségben
szenvedő fémszerzetek összehívását hirdette, azzal a céllal, hogy nemes
önfeláldozásuk révén alkossanak... tüskéket, melyekkel cserébe nagy
hatalommal bíró lények teremthetők.
Kikezdhetetlenül érvelt a könyvben, ami korántsem lett volna annyira
nyugtalanító, ha szemet lehetett volna hunyni a körülmények felett.
Marasi próbálta kirekeszteni a háta mögött ülő pár kacarászását, és elmélyült a
hemalurgikus kísérletekről szóló fejezetekben. Ez a rajz is egy olyan
hemalurgikus szörnyeteget ábrázolna, amellyel Wax találkozott Elendel alatt? A
Pakli hozta létre, vagy egy rosszul sikerült kísérlet eredménye? Vagy Trellhez, a
mindig titokzatos és megfoghatatlan, ismeretlen eredetű fémet birtokló istenhez
kötődik?
Az olvasást eltette későbbre, és az elsődleges feladatára összpontosított. Hogy
találja meg ReLuur tüskéjét? Egy robbanásban sérült meg, amely kettétépte a
testét. El kellett menekülnie, hátrahagyva a teste felét, és vele együtt a tüskét is.
A kandrák húsa emberi alakban marad, miután lehasítják a testről, így a
robbanás után érkező takarítók alighanem egyszerűen megszabadultak a
maradványoktól. Talán. Ez esetben Marasinek ki kell derítenie, hogy ástak-e
tömegsírt a robbanás áldozatainak. Ugyanakkor a Pakli tudja, hogy mit és hol
kell keresni egy kandra testében, így vélhetően magukhoz vették a cöveket. A
vázlatrajz és a tény, hogy a hemalurgiával kísérleteznek, szintén ezt támasztották
alá. Egy újabb lehetséges nyom. Ráadásul...
Ez Wayne hangja? Marasi megfordult, hogy vessen egy pillantást a kacarászó
párra. Igen, az övé. Wayne csatlakozott a becsiccsent, finom estélyi kelmét
viselő párhoz, és szívélyesen diskurált velük. Ő maga a Végekre jellemző
nadrágot húzott, csiptetős nadrágtartóval. Porkabát fityegett az asztal lábába
kalapált szög végén.
Wayne Marasira vigyorgott, és ivott egy pohárral a párnak felszolgált borból,
mielőtt búcsút vett tőlük. A vonat bukkanón haladt át, amitől összekoccantak a
poharak és a levegőbe ugrottak a tányérok. Wayne is szökkent egyet, és a
Marasivel szemközt lévő üres ülésbe vetődött. Vigyorgott, mint a vadalma.
– Így szerzel bort? – kérdezte Marasi.
– Nem. Pezsgőbort isznak, de én sosem szerettem. A nyelvüket akarom
megszerezni. Azok ott Új-Seranból valók. Nem árt előre felkészülni, hasznos
lehet, ha tudom, hogy beszélnek arrafelé.
– Á! Azt is tudod, hogy zárt helyen illő levenni a kalapot?
– Hogyne – felelte Wayne, hanyagul megpöckölte kalapja peremét, majd
kényelmesen hátradőlt, és hogy hogy nem, a kis méretű asztalka tetején kötött ki
a lába. – Te mit keresel itt? – kérdezte.
– Az étkezőkocsiban? Csak egy kis nyugalomra vágytam.
– Wax egy egész kocsit bérel, kedveském. – A férfi beszéd közben intett az
arra járó pincérnek, nyitott szájára mutatott, majd összedörzsölte a mutató- és
középső ujját a hüvelykujjával.
– Hat kabinunk van, ha jól számoltam.
– Talán csak emberek közt akartam lenni.
– Szóval mi nem emberek vagyunk.
– - A te esetedben ez még véleményes.
Wayne vigyorogva kacsintott a nőre. Odaért a pincér.
– Uram...
– Alkoholt kérek.
– Tudná pontosítani, uram?
– Sok alkoholt.
A pincér mély sóhaj kíséretében nézett Marasira, aki megrázta a fejét.
– Én semmit nem kérek.
A pincér elment, hogy teljesítse a rendelést.
– Ne legyen buborékos! – kiáltott utána Wayne, nem egy rosszalló pillantást
gyűjtve be a vendégektől. Marasi szemébe nézett. – Szóval? Válaszolsz a
kérdésre? Mi elől bujkálsz, Marasi?
Marasi nem felelt azonnal, élvezte egy kicsit a vonat ütemes rugózását.
– Zavart téged valaha is, hogy az árnyékában élsz?
– Kiében? Waxében? Szerintem is felszedett néhány kilót, de azért még nem
öltött veszélyes mértéket. – Wayne megint teli szájjal vigyorgott, de abbahagyta,
amikor észrevette, hogy Marasi most nem vevő a poénjaira. Szokatlan józanság
uralkodott el rajta, mert levette a lábát az asztalról, majd előredőlve rákönyökölt
és a nő szemébe nézett.
– Nem. Nem zavar – felelte némi töprengést követően. – De engem nem
érdekel, hogy észrevesznek-e az emberek, vagy sem. Időnként kifejezetten
áldásos, ha nem tudnak a jelenlétemről, ugye érted? Szeretek csendben figyelni.
– Beszéd közben végig éberen fürkészte a nő tekintetét. – Téged viszont
érzékenyen érint, hogy azt feltételezte, egyedül nem tudod megoldani a
feladatot.
– Nem – vágta rá Marasi. – Illetve... nem is tudom, Wayne. Én jogtudományt
tanultam, neves törvényőrök munkásságát tanulmányoztam, csak azért, mert
valami olyasmit akartam elérni, amiről sokan úgy vélték, számomra lehetetlen.
Amikor felvettek a körzetbe, azt hittem, hogy végre elértem valamit, de aztán
kiderült, hogy Aradel azért engem választott, mert Waxillium közelébe
férkőzhetek, és folyamatosan rajta tarthatom a szemem. Mind a ketten tudjuk,
hogy a kandrák mindenáron őt akarták megbízni a feladattal, és velem is csak
azért akartak beszélni, hogy rajtam keresztül szerezzék meg őt maguknak. Ha
eredményt érek el a körzetben, mindenkinek az az első gondolata, hogy
kizárólag Waxillium segítségével sikerülhetett. Időnként olyan érzés, mintha én
csak egy kis pótlék volnék, felesleges nyúlvány.
– Egyáltalán nem erről van szó, Marasi. Fontos a szereped és hasznos munkát
végzel. Neked jó a szagod, és nem vagy sem püffedt, sem nyálkás, sem véres,
meg semmi ilyesmi.
– Hát ez hízelgő, bár fogalmam sincs, miről beszélsz.
– A vakbél büdös és duzzadt. Egyszer kimetszettem egyet egy fickóból.
– Te a féregnyúlványról beszélsz.
– Persze. Miért te mi...
– Én a haszontalan toldalékokról. Egy felesleges csatolmányról.
– Azt hittem képletesen beszélünk. A vakbélre sincs semmi szükség.
Marasi mély sóhaj kíséretében dőlt hátra és megdörzsölte a szemét a tenyere
élével. Miért is pont Wayne-nel beszélget erről?
– Tudom, hogy mire gondolsz, Mara, és tökéletesen megértem. Wax...
meglehetősen lehengerlő személyiség, nem igaz?
– Nem lehet a szemére hányni. Sikeres és észre sem veszi, hogy közben
magával sodor mindent és mindenkit. Csak végzi a dolgát, miért is lennék
zaklatott miatta? A rozsdába! Tanulmányoztam az életét, Wayne. Szerencsésnek
kellene éreznem magam, amiért a részese lehetek. És alapvetően az is vagyok.
– Csak közben szeretnél önmagad lenni – bólintott Wayne.
– Pontosan!
– Senki nem kényszerít rá, hogy velünk maradj. Sőt, ha nem csal az
emlékezetem, Wax az elején minden tőle telhetőt megtett, hogy távol tartson
téged az események sűrűjétől.
– Tudom, tudom. Én csak... azt hittem, most végre valami tényleg fontosat
tehetek. Önerőből. – Marasi nagy levegőt vett, és lassan fújta ki. – Tudom, hogy
ostobaság, ennek ellenére felettébb bosszantó, hisz mi történik valójában?
Elvégezzük a megbízást, megtaláljuk a cöveket és visszavisszük a kandráknak,
akik hálásan megköszönik. Waxilliumnak.
Wayne elmélyülten bólogatott.
– Egyszer ismertem egy tagot... – Wayne kényelmesen hátradőlt, és visszatette
a lábát az asztalkára. – Azt hitte, pazar ötlet vadásztúrákat szervezni a városi
ficsúrok számára, akik patkánynál nagyobb állatot soha életükben nem láttak.
Márpedig kint a Végeken oroszlánok tanyáznak. Hatalmas termetű fenevadak,
éles fogakkal, meg...
– Tudom, mi az az oroszlán, Wayne.
– Jól van. A lényeg, hogy a fickó, ez a Chip, készített néhány röplapot, és
pénzt kért a nőjétől, hogy elindítsa a vállalkozást. A nőci azt hitte, neki is
csurran-cseppen némi apró az első túrát követően. Be is jött a pénz, ők meg
összevesztek, a nőci pedig megbökte ott, ahol a legkényesebb, ha érted, mire
gondolok. Na mindegy, a fickó csupa véresen kitántorgott az utcára, ahol elterült.
Így találtak rá a rendőrök, akik közölték vele, hogy nem gyilkolászhat
oroszlánokat. Törvény tiltja a kilövésüket, mert az oroszlán természeti kincsnek
számít, és védett állatnak minősül s a többi. Na mindegy, elvitték Chipet és
dutyiba vágták, ahol merő véletlenségből rácsapták a rácsot az ujjaira. Az összes
csontja eltört, és azóta sem tudja behajlítani az utolsó ujjperceit.
A pincér kihozta az italt. Egy üveg whiskey-t és egy gyűszűnyi poharat.
Wayne elvette tőle, és meghagyta, hogy írják Waxillium számlájára, majd töltött
magának egy pohárral.
– Ennyi?
– Miért? Mi történjen még szerencsétlen flótással? Szadista vagy, Marasi.
Született szadista.
– Nem akartam... – Marasi nagy levegőt vett. – Van ennek bármi köze ahhoz,
amiről én beszéltem?
– Nem igazán. – Wayne megitta az első italt, majd benyúlt a zsebébe, és gömb
alakú rágógumit vett elő. – Az viszont biztos, hogy ez a Chip jól megkapta a
magáét. Amikor úgy érzem, hogy ennél nyomorúságosabb már nem lehetne az
életem, mindig az ő példájára gondolok, és azt mondom, „Wayne! Te legalább
nem vagy töketlen barom, aki a saját orrát sem tudja tisztességesen túrni”, és
ettől jobban érzem magam.
Wayne a szájába dobta a rágót, kacsintott, majd felpattant és elviharzott az
asztaltól. Intett MeLaannak, aki finom csipkét és indokolatlanul széles kalapot
viselt. Bármely másik nőnek fűzőt kellett volna kötnie, a kínok-kínját állva ki,
hogy viselhesse azt a ruhakölteményt, ő azonban alighanem csak a ruhához
igazította az alakját. Annyira igazságtalan.
Marasi visszatért a jegyzeteihez. Wayne ismét összezavarta, ami önmagában
véve nem volt meglepő, de ezúttal talán érdemes lehetett odafigyelni zagyva
meséjének mondanivalójára. Újra belemerült az olvasásba, de gyorsan
elveszítette az érdeklődését. A nap már lebukott és erősen sötétedett odakint; úgy
festett, még jó pár óráig nem érkeznek meg. Marasi szépen összerendezte a nagy
stósz papírt, és beletette az irattartóba.
A művelet közben valami kicsússzam az irattartóból. Marasi ráncos
homlokkal vette fel a földről. Egy kis méretű szütyő. Kinyitotta. Útkereső
fülbevaló lapult benne, és egy rövid szöveges üzenet. Szükség esetére,
Waxillium.
Marasi nagyot ásított, zsebre vágta a kicsiny tárgyat, és kicsoszogott az
étkezőkocsiból. A magánkocsi, melyet Wax bérelt a számukra, két vagonnal
hátrébb volt, a vonat végén. Amikor kilépett a két kocsit összekötő nyitott hídra,
erősen magához szorította az irattartót, nehogy az erős légmozgás kitépje a
kezéből. Alacsony termetű vasúti dolgozó ácsorgott odakint, és alaposan
végigmérte őt. Ezúttal nem szólt hozzá. Korábban felhívta rá a figyelmet,
mennyire veszélyes a mozgó kocsik között közlekedni, és inkább a helyére viszi
neki a vacsorát, ha megéhezik.
A következő kocsi az első osztály volt, tele zárható kabinokkal. Elektromos
égők kísérték Marasi útját a kocsi végéig. Amikor legutóbb vonattal utazott,
ezek még gázégők voltak, csinos kis vászonbúrával fedve. Marasi szerette a
változást és a fejlődést, de ezek nem tűntek megbízhatónak... például mindig
elhalványult a fényük, ha lassított a Vonat.
Marasi belépett a bérelt kocsiba, de nem tért be a saját kabinjába. Úgy döntött,
vet egy pillantást a korábban közösen vacsorázó Waxilliumra és Sterisre. Még
mindketten fenn voltak. Erre nem számított. Waxillium nem okozott
meglepetést, de Steris sosem volt az az éjszakai bagoly.
Elhúzta az ajtót, és bedugta a fejét.
– Waxillium?
A férfi a padlón térdelt, az ülésen nem maradt hely a könyvektől és a
különböző pénzügyi kimutatásoktól. Különösen nagy odafigyeléssel olvasott
valamit, és nem akarta abbahagyni, ezért felemelte a kezét, csendre intve
Marasit, aki így nem tudott belekezdeni a mondanivalójába.
Hát ez...? Marasi döbbenten ráncolta a homlokát.
– Áhá! – Waxillium talpra szökkent. – Megtaláltam!
 – Tessék? – kérdezte Steris. – Hol?
– A borravaló.
– Azt ellenőriztem.
– Az egyik dokkmunkás késve adta le az igénylést – magyarázta Wax. – Adott
négy nyesetet az egyik fiúnak, hogy orvosolja a bajt, és visszatérítést kért. A
dokkmester elintézte a teendőket, de négy helyett csak hármat vezetett fel a
papírra, a könyvelők pedig a hibás adat alapján könyvelték le a tételt.
Steris szeme kikerekedett.
– Kurafi! – mondta, alaposan meglepve Marasit. Nem szokott ilyen kemény
szavakat használni. – Hogy bukkant rá a hibára?
Waxillium karba fonta a kezét.
– Ahogy Wayne mondaná, zseni vagyok.
– Wayne-nek akkora az agya, mint egy bormuslicáé, hozzá képest mindenki
zseni – jelentette ki Steris. – Ami engem...
– Ekkor vette észre az ajtóban ácsorgó Marasit. Nagyot pislogott, és az
arcvonásai egy szempillantás alatt átrendeződtek. Távolságtartóvá vált. – Üdv,
Marasi! Foglalj helyet.
– Hol? – Mindent papírok és irattartók borítottak. – A csomagtartón? Ezek a
ház ügyei? – kérdezte.
– Találtam egy elveszett nyesetet – felelte Waxillium. – Az utolsót, ami azt
illeti. Ezzel kettő egyre nyertem Sterisszel szemben.
Marasi Sterisre nézett, aki nekiállt helyet csinálni, hogy leülhessen. Majd
Waxilliumra, aki nem foglalkozott semmivel, még mindig a papírlapot lóbálta a
levegőben, és úgy ragyogott, mintha ismeretlen fémre lelt volna egy mély és
sötét labirintus mélyén.
– Egy árva nyeset. Ez nagyszerű – dünnyögte Marasi. – Talán ezekben is akad
valami hasznos – lengette meg a VenDell-től kapott anyagot. – Most lefekszem
néhány órára.
– Hmm? Ja igen. Persze. Köszönöm. – Wax vonakodva tette le a papírlapot a
kezéből, és cserélte ki az irattartóra.
– Érdemes lenne vetni egy pillantást a szörnyekről készült rajzokra – javasolta
Marasi, és ismét ásított. – Ja, és ezt a lapok között találtam. – Ezzel átnyújtotta a
fülbevalót rejtő szütyőt is.
Visszalépett a folyosóra, és a kabinja felé indult. Úgy érezte, hogy megint
lassít a vonat. Újabb város? Vagy tán megint juhok kelnek át a síneken? A
számításai szerint most haladhattak át a legszebb vidéken. Kár, hogy koromsötét
van odakint.
Az ő kabinja volt az első a kocsiban. Amikor az ajtóhoz ért, kinézett az
ablakon, és azt látta, hogy a vonat többi része változatlan sebességgel robog
tovább. Nem maradt ideje csodálkozni, mert a túloldalon a kocsit záró ajtó nagy
erővel kivágódott.
A betoppanó férfi célra tartotta a pisztolyát és tüzelt.
 7

– Nos, el kell ismernem, kiváló érzéke van hozzá, Lord Waxillium. Azt
hiszem...
Wax nem figyelt a nőre.
A vonat lassított.
Halkuló zakatolás.
Nyíló ajtó nyikorgása.
Wax acélt égetett.
Steris tovább beszélt, ő pedig látványosan bólogatott, belül azonban készenléti
állapotba kapcsolt, és lejátszotta a fejében a várható mozdulatsort. Kattanást
hallott, mire balra taszított. Röviden kitartotta, és ezzel egy időben jobbra
taszított, a kocsi oldalfalára, hogy ellensúlyozza az oldalirányú mozgást.
A kitartott taszítás eltérítette a folyosón száguldó golyót, amely így a falba
fúródott.
Nyomás! Az előző taszítástól kinyílt az ajtó, most pedig az ablakkeretre
taszított. A fülbevaló kiesett a kezéből – átkozott VenDell –, de nem foglalkozott
vele. Nagy erővel lódult meg balra, és kivetődött a folyosóra. A
kocsiszekrénynek csapódott, ahová a támadó lövedéke fúródott. Vindikátor már
lövésre készen lapult a kezében, és ő nem habozott. Fejbe lőtte a merénylőt.
Marasi sikítása elcsuklott. Steris kigúvadó szemmel lesett ki a folyosóra. Pont,
ahogy nem szabad, de hát nem jellemző, hogy tűzharcba keveredjen.
– Köszönöm – mondta Marasi.
Wax kurtán biccentett. – Vigye biztonságba a nővérét. – Elsuhant Marasi
mellett, és kilépett a két kocsit összekötő hídra. Igen, a bérelt különkocsit
lecsatolták, és most tehetetlenül gurult. Három ádáz tekintetű férfi kísérte őket.
Lóháton.
Lovak? – tűnődött Wax. Ez komoly?
Fényes este volt, nem takarták felhők a csillagokat és a Bíbor-hasadék is
alacsonyan állt az égen, ezért jól látta a lovas alakokat. Durva vászonnadrágot
viseltek, felette inget és mellényt. Újabb lovakat fedezett fel valamivel előrébb.
Ez nem közönséges támadás volt, hanem szervezett fegyveres rablás.
Gyorsan kellett cselekednie.
A talpa alatt lévő vaslapra taszított és lecsökkentette a testsúlyát. A három
lovas tüzelni kezdett, de ő magasan a fejük fölé szökkent, az erős légmozgás a
mozgó kocsi fölé sodorta könnyű testét. Leereszkedett, visszanyerve eredeti
testsúlyát, és leszedte az egyik lovast.
Két bandita maradt, de mindketten lovaik oldalába vájták csizmás sarkukat, és
társaik után iramodtak.
– Allomanta! Allomanta! – kiabálták.
A rozsdába! Még egy banditát leszedett, a másik azonban a közeli fák közé
vezette a lovát. Gyorsan lőtávolon kívülre került, és máris ott loholt a társai
mellett.
Wax leugrott a kocsikat összekötő hídra, majd végirohant a folyosón. A
Sterisszel közös kabinjukat üresen találta, viszont kéken derengő vonalakat
fedezett fel a szomszédos ajtónál. Marasi mindenkit a szolgák fülkéjébe terelt.
Okos húzás.
– Rablás – közölte Wax, miután feltépte az ajtót, szívrohamot hozva a
szolgákra, Marasira és Sterisre egyaránt. Mindenki ült, Marasit kivéve, aki az
ablakból bámult kifelé. Steris a beépített széken trónolt, és meglepően nagy
nyugalom tükröződött az arcán.
– Banditák? – fordult felé Steris. – De Lord Waxillium, valóban szükséges,
hogy még itt is a kis kedvteléseinek éljen?
– Üldözőbe vették a vonatot. – Wax a tovasuhanó vasparipa irányába mutatott.
– Az elsőként ideérkező rablók felfedezhették, hogy ez egy magánkocsi, és
lecsatolták a vonatról. De valami nincs rendjén.
– Azon kívül, hogy meg akartak ölni minket? – kérdezte Marasi.
– Dehogy – mondta Steris. – Tapasztalatom szerint az bevett szokás.
– Nekem az nem tetszik, hogy lóháton vágtáznak – magyarázta Wax.
A többiek magyarázatot várva néztek rá.
– A lovas banditák a regényekbe valók! Senki nem rabol vonatot lóháton.
Minek kockáztatnák az életüket nyaktörő mutatványokkal, ha egyszerűen
feltartóztathatják a vonatot, ahogy a Láthatatlanok?
– Szóval a banditáink...
– Zöldfülűek. – Wax fejezte be a mondatot Marasi helyett.
– Vagy csak túl sok olcsó füzetet olvastak. Akárhogy is, veszélyesek lehetnek.
Alighanem visszatérnek, ezért nem hagyhatom itt a kocsit. Mindenki maradjon
itt, és húzza be fülét-farkát. És kapaszkodjanak.
– Kapaszkodjunk? – kapta fel a fejét Herve. – Miért...
Wax kiugrott a folyosóra, és a kocsi végébe rohant. Ellenőrizte az ajtó
környékét. A kocsi megállt, ő pedig a sínekre ugrott az összekötő hídról.
Megcsapolta a fémelméjét és megnövelte a testsúlyát.
A többszörösére.
 A kavicságy besüppedt a talpa alatt. Wax összeszorította a fogát, és taszított.
A vonat nagyot rándult, mintha súlyos tárgy rohant volna neki hátulról.
Dadogva gördült tovább a síneken. Wax kifújta a levegőt. Nem érzett
fáradtságot, sem izomfájdalmat, mégis, mintha tejes erőből falnak rohant volna.
Nem csapolta tovább a fémelméjét, hogy visszanyerje az eredeti testsúlyát,
majd a sínekre taszított, hogy kihúzza magát a kavicságyból. Kis híján odalett a
csizmája.
Ismét a sínekre taszított, és a zötyögő vonat után ugrott. Ez így túl lassú,
döntötte el. Amikor földet ért a lába, ismét megnövelte a testsúlyát. A kocsi
ismét ugrott egyet a síneken végigszaladó hullámtól. Ő ismét utánaszökkent.
Háromszor ismételte meg a mozdulatsort, mire kellőképpen felgyorsította. Az
utolsó ugrásnál Wax előreszegezte a vállát, és nekiszállt a kocsinak. A sínekre
kifejtett allomantikus erő segítségével őrizte meg a becsapódáskor felszabaduló
energiát, újabb lendületet adva a kocsinak.
A talpfák összemosódott masszaként suhantak alatta, a sínpár csupán fémes
villanás volt a szeme sarkában. Wax keservesen nyögött az erőfeszítéstől, de
sikerült úgy fordulnia, hogy háttal legyen a kocsi hátsó falának. Úgy érezte,
hogy a taszítás ereje összeroppantja a testét. Most nem növelhette meg a
testsúlyát, nehogy felgyűrje a síneket.
Lovak mellett suhantak el, melyeket néhány fiatal suhanc vezetett. A tartalék
hátasok. Elővette Vindikátort és többször a levegőbe lőtt, de a jól idomított lovak
a fülük botját sem mozdították.
Mintha lövést sodort volna felé a szél. Megkétszerezte a taszítás erejét. Nem
sokkal később hátulról nekiütköztek a vonatnak. Wax abbahagyta az
összpontosítást, és lerogyott az összekötő hídra. Kegyetlenül sajgott a háta. A
kocsi azonban szerencsésen összekapcsolódott a vonat utolsó vagonjával, így
elégedett lehetett a művével.
Előbb bekukucskált, majd benézett a kocsiba. Elhaladt a többiek búvóhelye
mellett, és egyenesen a saját kabinjába ment. Vindikátort a pisztolytáskába
dugta, és leemelte a fegyvertartó ládikát a poggyásztartóról.
– Waxillium? – Marasi óvakodott oda a fülkéjéhez.
– Látta Wayne-t? – kérdezte a férfi.
– Nemrég még az étkezőkocsiban volt.
– Akkor már harcol valahol. Ha mégis látná, üzenem neki, hogy a vonat
elejébe mentem, és hátrafelé haladva fésülöm át a kocsikat.
Kivette az egyik töltött Sterriont, és a helyére pattintotta a tölténytárat. Már
nyúlt is a másikért.
– Értettem – mondta Marasi. Aztán habozva hozzátette: – Szóval aggódik.
– Nem viselnek álarcot.
 – Mi...
– A rablók álarcot viselnek. – Wax a második tölténytárat is a helyére
illesztette. Felcsatolta a fegyverövét. Vindikátort újratöltötte, és a válltáskába
rejtette.
– És akik nem viselnek álarcot?
– Azokat nem érdekli, ha felismerik őket. – Wax felemelte a fejét, és a nő
szemébe nézett. – Ők már eleve törvényen kívüliek, és semmi veszítenivalójuk
nincs. Az efféle alakok keze gyorsan eljár, őket nem riasztja a gyilkosság. Az is
nyilvánvaló, hogy nem raboltak még vonatot. Vagy végtelenül elkeseredettek,
vagy valaki felbérelte őket.
Marasi arcából kifutott a vér.
– Szóval a támadás nem véletlen.
– Megeszem Wayne kalapját, ha az. – Wax hosszan méregette a sörétes
puskát, melyet Ranette-től kapott, majd végül felszíjazta a tokot a combjára, és
beledugta a fegyvert. Két gömb alakú, zsineges szerkezetet is magához vett,
végezetül pedig leemelte az egyik karabélyt rejtő fegyvertartó táskát a polcról, és
Marasi kezébe nyomta.
– Vigyázzon Sterisre. Figyeljen, hátha megtalálja Wayne-t. A következő két
kocsiban körülnézhet, ha akar, de annál messzebb ne merészkedjen, ha
ellenállásba ütközik. Inkább az itt lévőket védje.
– Rendben.
Wax kilépett a folyosóra, és abban a pillanatban már ugrott is vissza. Golyók
húztak el mellette. Átkozódott. Ha csak az egyik is alumíniumból van, pórul jár.
Azt nem tudja taszítani.
Nagy levegőt vett, és taszítás közben kinézett a folyosóra. Négy banditát
számolt a két kocsit összekötő hídon.
Azonnal tüzet nyitottak, amikor megpillantották. Visszarántotta a fejét. A
tovasuhanó golyók kék vonalakat hagytak maguk mögött a levegőben, majd
hatalmas darabokat hasítottak ki a kocsi fa berakásaiból, szétforgácsolva a kabin
ajtófélfáját. Egyik golyó sem tűnt alumíniumnak.
– Figyelemelterelést? – kérdezte Marasi.
– Az jól jönne. – Wax az ablakkeretre taszított, amely nemes egyszerűséggel
kiszakadt a helyéről, és az oldalt tovasuhanó fáknak csapódott. – Adjon le
néhány lövést, majd számoljon el húszig, és jöhet az újabb figyelemelterelés.
– Rendben.
Wax kiugrott az ablakon, és azonnal a földbe lőtt, hogy legyen mire taszítania,
hogy a levegőbe emelkedhessen. Marasi több lövést is leadott, hátha elhitetheti a
rablókkal, hogy Wax lövése is a kocsin belül dördült el.
A süvítő szél belekapaszkodott Wax lobogó hajába és a kabátja szövetébe.
Ismét a talajba lőtt, de ezúttal valamivel távolabb, hogy a robogó kocsi fölé
manőverezhessen.
Nem akart leszállni, ezért a tetőt rögzítő szegekre taszított, hogy a levegőben
maradhasson. Átszállt a magánkocsi felett, majd a tolvajok felett is, és végül a
harmadik kocsi tetejére szállt le. Az étkezőkocsira.
Megfordult. Húszig jutott. Itt az idő. Marasi több lövést is leadott. A jel. Wax
az étkezőkocsit és a banditák búvóhelyét összekötő hídra ugrott.
Egyenesen az egyik bandita fejére, aki gyorsan kifelé hátrált a kocsiból a
süvítő lövedékek elől. Erre nem számított. Wax felemelte a pisztolyát, a férfi
azonban ösztönösen gyomorszájon vágta.
Wax hangosan hörgött és megnövelte a testsúlyát. A lábuk alatt lévő vaslap
megfeszült, ő pedig nagyot taszított a fickón a vállával, aki a sínek felé
bucskázott. Tárva-nyitva hagyta Wax előtt az ajtót, akinek tiszta rálátása nyílt a
kocsi végében megbúvó banditákra. Marasi minden figyelmüket lekötötte.
Wax nem tüzelt, inkább a náluk lévő fémre taszított. A banditák a levegőbe
emelkedtek, és a két kocsi közt süvítő levegő kiszippantotta őket. Az egyikük
belekapaszkodott a korlátba. Wax karon lőtte, majd az étkezőkocsi felé fordult.
Az étkezőkocsiban tartózkodó vendégek reszketve, nyüszítve bújtak az
asztalok alá.
A rozsdába!
A támadók nem viseltek álarcot, sem egyéb megkülönböztető jelzést, így nem
tudta megkülönböztetni a banditákat az ártatlan utasoktól. Működésbe hozta az
acélbuborékját, amely testétől minden irányban eltaszította a fémeket.
Korántsem nyújtott tökéletes védelmet, több alkalommal is meglőtték már a
használata közben, de azért hasznosnak bizonyult.
Wax megfordult, és belépett az utolsó előtti kocsiba. Módszeresen ellenőrizte
az összes fülkét, hátha rosszarcú alakok bújtak meg valahol. Az acélbuboréktól
megrezdültek az ajtónyitó gombok. Itt csak első osztályú utasok tartózkodtak, és
úgy tűnt, senki nem sérült meg.
A magánkocsiban Marasi Wax egyik kedvenc kalapjával a kezében lépett ki a
folyosóra. Bocsánatkérő vállrándítással emelte a magasba a kilyuggatott fejdíszt.
– Megkeresem Wayne-t és ideküldöm – szólt Wax. A fegyvertartó övébe
tűzött üvegcséért nyúlt. Nedvességet érzett az ujjbegyein. Törött szilánkokat
tapintott.
A rozsdába! A bandita, aki gyomorszájon vágta, összetörte a fiolákat. Wax
teketóriázás nélkül átugrott a magánkocsiba.
– Fémre van szükségem – mondta Marasinek, aki olyan érteden
arckifejezéssel nézett rá, hogy szükségét érezte a kurta magyarázatnak.
Wax a fülkéjéhez lépett, de az ajtó előtt megtorpant. Egy kéz nyúlt ki a
szomszédos kabinból, apró fiolával a markában.
– Steris? – Wax közelebb araszolt. A nő még mindig a párnázott széken
trónolt, ugyanabban a testhelyzetben, ahogy ott hagyta, csak néhány árnyalattal
sápadt abban.
– Acéloldat – mondta, és megrázogatta a fiolát a levegőben.
– Mióta hord magánál ilyesmit? – Wax felfelé kunkorodó szemöldökkel nézett
rá, amikor elvette a kis üvegcsét.
– Hat hónapja. Gondoltam, vészhelyzetben még jól jöhet.
– Steris a másik kezét is a férfi felé nyújtotta, két újabb fémoldatos
üvegcsével. – A másik kettő azért van nálam, mert gyengék az idegeim.
Wax vigyorogva vette el mindhárom fiolát. Az elsőt gondolkodás nélkül
lehúzta, de összerándult a gyomra és öklendeznie kellett.
– Mi a fene van ebben?
– Mármint az acélon kívül? Csukamájolaj.
Wax kigúvadó szemmel meredt rá, és levegő után kapkodott.
– A whiskey nem tesz jót, Lord Waxillium. A rendes feleség ügyel férje
egészségére.
A férfi lemondó sóhaj kíséretében hörpintett fel még egy adagot, az utolsót
pedig a fegyvertartó övébe tűzte.
– Legyen óvatos. Nekem át kell kutatnom a vonatot. – Wax elhagyta a kabint,
majd a hátsó ajtón keresztül a kocsit is. A sínpárra taszított, és lassú
emelkedéssel a magasba röppent.
Csillagfényes vidék tárult a szeme elé. A Medence déli, Seran-hegységhez
közelebbi vége jóval változatosabb táj volt, mint az északi. Ahogy haladtak, a
dombok egyre alacsonyabbá váltak.
A Seran-folyó nyílegyenesen fúrta át magát a dombokon, vízmosásokkal és
mély kanyonokkal alakítva a tájképet. A sínpálya magasabb nyomvonalon futott
a dombok közt kanyarogva, a lankás lejtők érintésével, többször keresztezve a
folyót nagy, rácsozott hidakon.
A vonat nyolc utasszállító kocsiból, néhány tehervagonból és egy
étkezőkocsiból állt. Wax leereszkedett a vonat tetejére, és arra a kocsira
összpontosított, amelyikből a lövéseket hallotta. A szomszédos kocsi tetejére
ugrott. Egy férfi lépett ki a vagonokat összekötő hídra, és a szája elé tartotta a
kezét. Az egyenruhájából ítélve banki fegyveres őr lehetett. Az egyik
tehervagont pénzszállító kocsivá alakították át, és titokban bankjegyeket
szállítottak benne. Mi ez a fura szag? Formaldehid? Az őr krákogva köhögött, és
kisvártatva egy másik őr is kitámolygott a levegőre.
Lövések dördültek a kocsi belsejében, és a két férfi összerogyott. Wax
leereszkedett a hídra, megvizsgálta az egyenruhás alakokat. Az egyikük még
mozgott. Wax megfogta a férfi karját, és a sebesült vállán éktelenkedő lyukra
szorította a tenyerét.
– Nyomja rá nagyon erősen! – mondta neki. – Mindjárt visszajövök.
A férfi erőtlenül bólintott. Wax nagy levegőt vett és belépett a kocsiba. A
levegő csípte a szemét, sőt valósággal égette. Különös álarcot viselő férfialakok
mozogtak a háttérben, és egy páncélszekrénynek látszó tárgy körül sürgölődtek.
Fél tucat halott őr hevert szerteszét a padlón.
Wax tüzet nyitott, és jó néhányat le is terített közülük, aztán egy taszítással
előbb kiszökkent a kocsiból, majd a magasba emelkedett. A meglepett banditák
kapkodva rendezték a soraikat, fedezéket kerestek és viszonozták a tüzet. Wax a
pénzszállító kocsi mögötti vagonra ereszkedett le. Vindikátor tárja kiürült. Wax a
tokjába csúsztatta, és az egyik Sterrionra cserélte.
Felkészült, hogy újabb rohamra induljon a rablók ellen, ekkor azonban hangos
robbanás rázta meg a kocsit. Ő nagyobb robbanásokhoz szokott, de ettől is
kellemetlenül csengett a füle. Megrázta a fejét, majd óvatosan leereszkedett a
kocsi ajtaja elé. Néhányan a páncélszekrény mellett térdeltek, és épp kirámolták
a tartalmát, mások a bejáratot figyelték és tüzet nyitottak rá, amikor észrevették.
Wax félreugrott, és betaszította a pénzszállító kocsi megerősített vasajtaját. A
golyók hangosan kopogtak ugyan, de nem törhették át a fémlemezt. A hóna alá
kapta a sebesült fegyveres őrt, és a szomszédos utasszállító vagon ajtaja felé
vonszolta. Ebben is különálló fülkék sorakoztak egymás mellett, mint az első
osztályon, csak nem annyira előkelők, és itt több utast zártak össze ugyanakkora
térben.
A kocsi teljesen kiürült. Az utasok többsége abban a pillanatban a vonat
végébe menekült, amint az első lövések eldördültek. Ennek ellenére Wax az
összes fülkét ellenőrizte. Miután végzett, a falhoz támasztotta a sebesült férfit az
egyik kabinban, és zsebkendőt kötött a vérző sebre.
– A pénz... – nyögte az őr.
– Azt már megszerezték – válaszolta Wax. – Nincs értelme szembeszállni
velük, és még több életet veszélyeztetni.
– De...
– Én jól megnéztem őket magamnak, és biztos, hogy maga is emlékszik az
arcukra. A leírások alapján majd felkutatják őket, és csapdát állítanak nekik. És
akkor a mi szabályaink szerint játszunk majd. Most viszont minél előbb
elhagyják a vonatot, annál hamarabb siethetünk a bennragadt társai segítségére.
Az őr erőtlenül bólintott.
– Nem tudtam megállítani őket. Palackokat dobtak be az ablakon... aztán
berepült az ajtó. A vastag acélajtó. Betaszították a kocsi belsejébe. Egyszerűen
kiszakadt a helyéről, mintha papírmaséból lenne...
 Jeges borzongás futott végig Wax hátán. Szóval fémszerzet is van köztük.
Wax kidugta a fejét a kabinból, és a pénzszállító kocsi irányába nézett. Az imént
becsukott ajtó tárva-nyitva állt. Vékonydongájú férfi szobrozott a két kocsit
összekötő hídon, és egy sétapácára támaszkodott. Jól láthatón beszélt valakihez,
és hevesen gesztikulált. Két méternél is magasabb, böhöm nagy fickó bukkant
elő a semmiből és indult el Wax irányba.
Csodás.
– Bújjon be ide. – Wax feltépte a padlóba épített poggyásztároló fedelét. –
Húzza be a nyakát. – A férfi engedelmesen bemászott a sekély lyukba. Volt
odabent néhány bőrönd és táska, de neki is maradt még hely. Wax mindkét
Sterriont készenlétbe helyezte, és leguggolt a kabinajtó tövébe. A vonat
ütemesen zakatolt, épp egy kanyart igyekeztek maguk mögött hagyni. A
mozdonyvezető vagy nem vette észre a rablást, vagy abban bízott, hogy időben
eljuthat a következő városig.
A rozsdába! A pénzszállító kocsiban történtek mindent megváltoztattak.
Waxnek újra kellett értékelnie a helyzetet. Ez a közjáték talán mégsem miatta
van. De miért nem állították meg a vonatot és rabolták ki a semmi közepén? Túl
sok a kérdés, de egyre sincs idő. Először is le kellett gyűrnie egy óriást. Ki
kellene ugrania a folyosó közepére, és a meglepetés erejét kihasználva a földre
vinni. Ha ő a fémszerzet, akkor a meglepetés ereje...
Pattogva zörgött valami a folyosón, és a fülke ajtaja mellett állapodott meg.
Közvetlenül Wax előtt. Kis méretű fémkockának tűnt. Wax riadtan ugrott hátra,
attól félve, hogy esetleg robbanószer. Nem történt semmi. Mi lehet az?
Jeges rémület kerítette hatalmába, amikor ráébredt, hogy már nem éget fémet.
Nem maradt semmi a bensőjében, amit égethetne.
Acéltartalékai egyszerűen eltűntek.

Marasi három lövést adott le a karabéllyal, visszaszorítva a banditákat a másik

kocsiba, ahol kénytelenek voltak fedezékbe bújni. Nem is rossz, gondolta, és
átnyújtotta a fegyvert Sterisnek, a muníciófelelősnek. Eddig csak egylövetű
karabéllyal lőtt, Wax fegyverét azonban különleges forgótárral látták el, amely a
pisztolyokhoz hasonlóan adagolta a lőszert.
Steris visszaadta a töltött lőfegyvert, Marasi pedig ismét kilesett a búhóhelye
fedezékéből. A szolgálók kocsijára nyíló ajtó tövében húzta meg magát, és
nagyon úgy festett, hogy a banditák nem akarják lerohanni őket.
Marasi fojtott hangot hallott oldalról. Benézett a helyiségbe, és látta, hogy
Drewton szája mozog. Kivette a füléből a viaszdugót, hogy hallja is a hangját.
– Mi az? – kérdezte.
– Az füldugó? – kérdezte az inas.
 – Minek néz ki? – Marasi célra tartotta a puskát, és lőtt.
Drewton a fülére szorította a tenyerét. Fülrepesztő durranás rezegtette meg a
szűk kabint, és Marasi átkot szórt a férfira, amiért kivetette vele a füldugóját.
– Mindig magánál hordja? – kérdezte Drewton.
– Nem én, Steris. – Marasi csak ennyit mondott magyarázatképpen. Alaposan
meglepődött, amikor nővére a fülébe dugta a viaszdugókat, majd valósággal
leesett az álla, amikor halálos nyugalommal neki is átnyújtott egy párat.
– Szóval számított a lövöldözésre?
– Többé-kevésbé – felelte Marasi. Éber tekintettel figyelte a banditákat.
– Szóval ilyesmi gyakorta megesik? – A férfi elborzadva meredt rá.
– Szerinted gyakorta előfordul, Steris?
– Hmm? – Ő is kivette a füldugót. – Mit mondtál?
Marasi tüzelt, majd a testvérére nézett. Hát, ezt eltrafáltam.
– Az inas azt akarja tudni, hogy gyakorta történik-e velünk ilyesmi.
– Veled többször, mint velem – felelte Steris könnyeden. – Bár ahol Lord
Waxillium tiszteletét teszi, ott gyakorta kizökkennek az események a normális
kerékvágásból.
– A dolgok... kizökkennek... a normális... – Drewton levegőhöz is alig jutott
az elképedéstől – ...kerékvágásból? A rozsdára! Ez egy fegyveres vonatrablás!
Steris fagyos tekintettel mérte végig az aggodalmaskodó férfit.
– Nem kérdezett körbe, mielőtt szolgálatba állt volna Lord Waxillium
házában?
– Nos, azzal tisztában voltam, hogy van némi köze a rendfenntartáshoz. Más
urak zeneszerzéssel vagy a közügyeinek ápolásával ütik el az idejüket.
Különösnek tűnt, de azért még úriemberhez méltó. Jobb, mintha a színházzal
foglalkozna.
Ezek nagyon lapítanak, gondolta Marasi. Idegesen dobolt a puskatuson. Vajon
ismét megpróbálnak átmászni hozzájuk a tetőn át? Az egyik mennyezeti lyukból
még mindig csöpögött a vér az előző kísérlet eredményeként.
Steris méltatlankodva csettintett a nyelvével. Az inas nem végezte el rendesen
a házi feladatát, és ez az ő szemében főbenjáró bűnnek számított. Nincs
rosszabb, mint amikor valaki felkészületlenül vág bele valamibe.
– És... visszajön? – kérdezte a férfi.
– Miután végzett.
– Mivel?
– Az összes banditával, reményeim szerint.
Marasit meglepte Steris vérszomja, de persze sok minden változott az
elrablása óta. Nem látszott, hogy súlyosan hatott volna rá az eset, és nem is
beszélt róla, de kétségkívül megváltozott.
 – Már nem akarnak bántani minket. Visszavonultak? – kérdezte Drewton.
– Talán – felelte Marasi. Valószínűleg nem.
– Megnézzük?
– Együtt?
– Nos, inkább ön. – A férfi gondosan megigazgatta a gallérját. – Lövöldözés.
Erre semmiféleképpen nem számítottam. A szolgákat nem szokás kihagyni az
efféle úri passziókból?
– Többnyire – felelte Marasi.
– Kivéve, ha felrobban a ház – fűzte hozzá Steris.
– Azt kivéve.
– Meg... hát, tudod – kontrázott rá Steris.
– De arról nem beszélünk.
– Miről? – kérdezte Drewton.
– Ne aggódjon miatta. – Marasi a testvérére nézett. Ha a férfi nem vette a
fáradságot, hogy kutakodjon egy kicsit, mielőtt munkába áll, akkor...
– Egy pillanat! – Drewton két szemöldöke összerándult. – Mi történt pontosan
Lord Ladrian előző inasával?
Marasi mozgást érzékelt a folyosón. Célra tartotta a karabélyt, de ezúttal egy
finom kelmét viselő idős hölgy lépett a célkereszt elé. Egy bandita állt mögötte,
és pisztolyt tartott a hölgy fejéhez.
Marasi homlokon lőtte.
Annyira meglepődött, hogy kis híján eldobta a puskát. A terv egy
szempillantás alatt füstbe ment, amitől a másik bandita annyira megijedt, hogy
sarkon fordult, és teljes erőből az ellenkező irányba rohant.
A rozsdába! Verejtékcseppek folytak végig Marasi halántékán és arcán.
Gondolkodás nélkül tüzelt, fel sem fogta, hogy mit tesz. A szerencsétlen túsz
földbe gyökerezett lábbal állt a folyosó közepén, a halott bandita vére az egész
testét beterítette. Marasi jól tudta, milyen érzés ez. Nagyon is jól.
Drewton úgy szitkozódott mellette, hogy még Harmónia is belevörösödött
volna.
– Elment az esze?! – förmedt rá Marasira. – És ha a nőt találja el?
– A kimutatások... a kimutatások szerint... – Nagy levegőt vett. – Hallgasson!
– Hmm?
– Hallgasson!
Marasi felállt, remegő kézzel maga elé tartotta a puskát, és a szomszédos
kocsi felé indult.
A nő megtalálta a férjét az egyik fülkében. Összeölelkeztek, és most a vállán
zokogott. Marasi vetett egy pillantást a hullára, majd felnézett a kocsi tetejére,
ahol egy másik feküdt. Utálta ezt. Már másfél éve dolgozott Waxillium mellett,
de még mindig nem szokott hozzá az emberi élet kioltásához. Nyugtalanná tette.
És micsoda pazarlás! Ha odáig fajulnak a dolgok, hogy le kell puffantam valakit,
akkor a társadalom már rég csődöt mondott.
Marasi ismét nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát, majd módszeresen
átfésülte az első osztályú kocsit. Mostanra biztos lett benne, hogy a banditák
visszavonulót fújtak. Az egyik utas váltig állította, hogy ért a lőfegyverekhez,
ezért Marasi a kezébe nyomta a karabélyt, és meghagyta neki, hogy őrizze a
többi utast, és kergesse el a banditákat, ha visszatérnének.
Marasi átment az étkezőkocsiba, hogy ott is megnyugtassa az utasokat.
Lövéseket hallott a vonat elejéből. Waxillium lelkiismeretesen végezte a dolgát.
Hatékonyan. Kíméletlenül. A következő kocsi, hátulról a negyedik, egy
másodosztályú személy-kocsi volt, tele utasokkal. Marasi mindenkit ellenőrzött.
Továbbment. Négy kilyuggatott alakot talált a két vagon közötti átjáróban.
Egy meghalt, egy súlyosan megsebesült. Visszarohant. Steris talán kötszert is
hozott magával. Nem sok esélyt látott rá, de ő végtére is Steris. Senki nem
tudhatta, mikor mit tart megfelelő készenléti állapotnak.
Futás közben elrobogott Drewton mellett. A férfi az egyik első osztályú
kabinban ücsörgött. Mogorva képpel meredt maga elé, és azon merengett, hogy
egy jó kiállású kravátlikötő miként csöppenhet egy háborús övezet kellős
közepébe. Steris nem volt a cselédek fülkéjében. Sem abban, amelyen
Waxilliummal osztozott.
Marasi szíve a torkában dobogott. Az elejétől a végéig átkutatta az első
osztályú kocsit. Steris eltűnt. Jobb ötlet hiányában kérdőre vonta a férfit, akinek
a puskát adta.
– Az úrihölgy? – kérdezte. – Igen, járt erre. Néhány perce lehetett, és a vonat
elejébe tartott. Fel kellett volna tartóztatnom? Nagyon elszántnak tűnt. Készült
valamire.
Marasi jól hallhatón felnyögött. Alighanem akkor osont el mellette, amikor a
másodosztályú fülkéket ellenőrizte. Idegesen tépte ki a karabélyt a férfi
markából, és a nővére után iramodott.

Wax fémtartalékja eltűnt.

Úgy térdelt a földön, mint akit puskatussal taglóztak le. Ez lehetetlen.
Harmónia nevére, hogy történhetett ilyesmi?
A hatalmas termetű banditára nézett, aki rendíthetetlenül közeledett. A
fülkeajtók vadul rángatóztak, amerre elhaladt, mintha rémült utasok próbálnának
kijutni valahogy végső kétségbeesésükben. Wax kiugrott a folyosóra, és célra
tartotta a pisztolyát, de az nemes egyszerűséggel kiröppent a markából, mintha
rátaszított volna. Ezzel egy időben ő is hátrabucskázott a fegyvertartó övénél
fogva – egészen a kocsi végéig repült, és a másik kocsiba vezető ajtó mellett
csapódott a falba.
Wax hangosan nyögött a fájdalomtól. Mi a...? Hogyan?
Megrázta a fejét, hogy magához térjen, majd nagy szenvedések árán
kiegyenesedett. Kitapogatta a gyorskioldót, és megszabadult a fegyvertartó
övtől. Lehuppant a padlóra. A fegyverei és a fémoldatot tartalmazó fiolák
fennmaradtak a kocsi falán. A hústömeg fenyegetőn közeledett.
Wax elhajolt az első ütés elől, és a fickó oldalát vette célba, a bordák alatt.
Mintha tömör acélfalat ütlegelt volna. Hátra kellett táncolnia, és ekkor tudatosult
benne, hogy már évek óta nem vett részt vérbeli ökölharcban... és hogy jóval
lassabb, mint fénykorában. Ezúttal a fickó arcát vette célba, de megelőzték, és
bekapott egy csúnya maflást.
Csillagokat látott, és úgy érezte, menten kettéhasad a feje a fájdalomtól. A
rozsdába! Hol van Wayne? A hústorony ismét támadott, és Wax csak hajszál
híján tudott kitérni előle, viszont sikerült képen törölnie az ellenfelét. Egy, kettő,
három gyors egyenes.
A férfi csak mosolygott. Az ajtók még mindig vadul rángatóztak a közelében.
Petákos volt, és ugyanolyan acélbuborékot használt, mint korábban Wax is. Az
ereje még a Wax felkarján lévő fémelmékre is nyomást gyakorolt, pedig azokra
nem hatott az allomancia.
A fickó pillanatok alatt véget vethetett volna a harcnak, elég lett volna hozzá
egy darabka fém, amelyre rátaszít, és célba veszi vele. Azonban szemmel
láthatóan élvezte a kézitusát. Mindkét öklét felemelte és Waxre vigyorgott,
táncba hívva őt.
A pokolba ezzel!
Wax sarkon fordult, benyomta a vállával a legközelebbi másodosztályú kabin
ajtaját, és az ablak felé iramodott.
– Hé! – bődült el dühösen a férfi. – Hé!
Wax az ablakhoz ugrott és megnövelte a testsúlyát. A vállát előreszegezte, az
arcát két karjával védte. Nagy lendülettel csapódott az ablaknak, és kintről csak
az utolsó pillanatban kapaszkodott meg a kiszakadó ablak alsó keretében.
Az ujjait mélyen felhasították az üvegszilánkok, de száműzte a fájdalmat,
felhúzta magát, rálépett az ablakpárkányra és felmászott a kocsi tetejére.
Veszettül süvített a szél odafent, és meglepetten tapasztalta, hogy nincs egyedül.
Kisebb csoportot fedezett fel négy kocsival előrébb. Súlyosnak látszó tárgyat
cipeltek magukkal. Az elveszett fém nevére, mi lehetett az?
– Hé! – A hústorony még mindig bömbölt, és próbált felkapaszkodni a kocsi
tetejére.
Wax beletörődő sóhajjal rúgta fejbe, amikor próbálta feltolni magát. A fickó
ádázul vicsorgott, meg se kottyant neki. Wax ismét fejbe rúgta, majd nagy erővel
a kapaszkodásra szolgáló, behajlított ujjpercekre tiport. A hústorony feladta.
Visszaereszkedett a betört ablak keretére, és bemászott a kocsiba.
Mindig azt mondta, hogy bárki legyőzhető, ha nem védekezhetnek rendesen.
Wax a kocsi közepére húzódott. Könnyedén utolérhetné azt a néhány fős
csoportot, csakhogy nem maradt fegyvere, és ez a petákos eltökélte, hogy
laposra veri.
Már megvan, amit akartok, gondolta. Miért harcoltok még?
Mire kifújta a levegőt a tüdejéből, ismét felbukkant a hústorony feje. Ezúttal
hátulról közeledett, ahol létra vezetett fel a tetőre. Wax rohamra indult,
nekifutásból akarta lerúgni a kocsiról, de a fickó túl fürgén mozgott. Időben
feljutott, ráadásul tartott valamit a kezében.
Wax fegyvertartó övét. Rozsda!
A férfi vigyorogva húzta ki Ranette méltán rettegett sörétes puskáját a
tokjából. Eldobta a fegyvertartó övét. A vonat időközben kiért az erdőből, és a
nyitott híd felé robogott, amely több tíz méter magasan ívelt át a folyó felett.
A hústorony csípőmagasságba emelte a puskát.
Remek!
Wax lehasalt. A férfi meghúzta a ravaszt, de nem tudhatta, hogy ez különleges
fegyver, egyedi gyártmány, és nem számíthatott a szokatlanul nagy rúgásra. A
puska kifordult a kezéből, odébb szállt, és a két kocsi közé zuhant. A férfi ismét
bömbölt, de ezúttal a fájdalomtól, és eltorzuló arccal markolászta az ujjait.
Wax mellkason rúgta. A fickó hörögve tántorgott hátrafelé, de még időben
visszanyerte az egyensúlyát, így nem zuhant a vonat alá. Waxet nem is ez
izgatta, ő a fegyvertartó övét akarta megkaparintani, amely a hústorony lábához
pottyant.
Véres ujjal ragadta magához. Ranette két zsineggolyóbisa és egy fiola fém
lapult benne.
Kirángatta a fiolát a kis zsebből, majd a derékpántja alá gyűrte a fegyvertartó
öv szélét. Remegő kézzel szorította az üvegcsét, de a férfi taszítása ismét nagy
erővel lökte hátra őt, és tehetetlenül csúszott a vonat pereme felé. Kifordult alóla
a lába, és térdre zuhant. A kocsi szélébe kapaszkodott.
A petákos folytatta a taszítást. Wax a bal kezével erősen kapaszkodott, a jobb
viszont, amelyikben a fémoldatot tartotta, majd kiugrott a helyéről. A hústorony
feltartóztathatatlanul közeledett, fokozatosan növelve a taszítás erejét.
Wax a fogát csikorgatta. Nem sérült meg komolyan, de a vágások veszettül
csíptek, és a kifolyó vértől csúszott a keze. Minden erejét összeszedve próbálta
kiinni az üvegcse tartalmát, de addig sem jutott, hogy a szájához tartsa.
Ranette zsineggolyóbisai! A derékpántjába tűzött fegyver-tartó öv zsebeiben
lapultak. Vajon ilyen helyzetben is használhatók? Ha igen, hogyan? A vonat
ráhajtott a hídra.
A hústorony a vállát forgatva közeledett, és bár a hüvelykujja szemmel
láthatóan kiugrott a helyéről, öklöt formált a kezéből. Wax mozgást érzékelt a
kocsi végéből. Egy fej bukkant a kocsi pereme fölé. Wayne!
Nem. Fegyvercső táncolt a levegőben. Wayne nem flangál lőfegyverrel.
Marasi?
Steris lendült át a kocsitető pereme felett. Az erős szél vadul tépte a haját.
Felmérte a termetes fickót, és amikor Waxre siklott róla a tekintete, önkéntelenül
is levegő után kapott – az ordító szélben nem lehetett hallani a hangját. A nő
megvetette a lábát, majd fél térdre ereszkedett, és megemelte Ranette puskáját.
Jaj, ne!
– Steris!
A hústorony megfordult. Steris a vállához emelte a puskát. A szeme tágra
nyílt, a ruháját vadul cibálta a szél.
Meghúzta a ravaszt. A lövés természetesen célt tévesztett, de az egyik sörét
elkapta a hústorony karját. Vér serkent a sebből. A férfi felmordult, nem
taszította tovább Waxet.
A puska ezúttal is hatalmasat rúgott, elvégre allomanták ellen tervezték, és
messzire lökte Sterist.
Le a kocsi tetejéről.
 8

Wax leugrott a vonatról, és a szájához emelte a fiolát, ahogy Steris

magatehetetlenül zuhant a folyó felé.
Wax a fogával húzta ki a dugót, majd hanyatt fordult a levegőben, hogy le
tudja dönteni a torkán. Csukamájolajjal kevert fémforgács töltötte meg a száját.
Egy teljes ütemet vesztett, mire le tudta nyelni, holott most az időzítésen múlt
minden.
Semmi.
Semmi.
Semmi.
Erő.
Wax torkaszakadtából ordított. Fémet égetett, és a fejük felett futó sínpárra
taszított. Akkora sebességgel lőtt ki, hogy elmosódott körülötte a táj.
Nekiütközött Sterisnek, szorosan átölelte, és ezúttal azonnal az alattuk zuhanó
sörétes puskára taszított.
A fegyver meteorként csobbant a vízben.
Ők viszont lelassultak. Egy petákos a vízben lévő fémre is képes rátaszítani,
amit Wax meg is tett. A puska a folyómederbe fúródott, ők pedig egy
karnyújtásnyira a folyó felett megálltak a levegőben. Halványkék vonal kötötte
össze Waxet az elsüllyedt fegyverrel.
Steris aprókat lélegezve zihált. Kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba.
Nagyot nyelt, majd a folyó felé fordult.
– Mitől romlott el az a puska?
– Nekem tervezték – felelte Wax. – Használat közben meg kell növelnem a
testsúlyomat, hogy ellen tudjak tartani a visszaható erőnek. – Beszéd közben a
tovarobogó vonatra nézett. Már átkelt a folyón, és most csikorogva lassított,
hogy gond nélkül rátérhessen a szerpentinre, majd két domb közül kipöfögve
folytathassa az útját az északra fekvő Új-Seran felé.
– Ezt fogja meg. – Wax a nő kezébe nyomta a fegyvertartó övét, és kézbe
vette a két zsineggolyóbist. – Mégis mit gondolt? Megmondtam, hogy maradjon
a kocsiban!
– Ami azt illeti, nem ezt mondta. Csak arra kért, hogy legyek óvatos.
– Tehát?
 – Tehát, az a legbiztonságosabb, ha tűzharc idején az ön közelében vagyok,
Lord Waxillium. Ezt már megtanultam.
Wax mérgesen morgott.
– Vegyen nagy levegőt.
– Miért? Mire...
A nő metsző hangon sikított, amikor Wax a híd fém tartóoszlopaira taszított,
és belecsobbantak a vízbe. A jeges víz szinte még a bőrük alá is befolyt, de Wax
még mélyebbre merült, hogy kihalászhassa a fegyvert a fenékről. Miután ismét a
markában tudhatta, rátaszított az egyik fémoszlopra, és golyóként lőttek ki a
vízből, srégen felfelé. A szomszédos oszlop közelébe érve rátaszított, és az
ellenkező irányba repültek tovább, enyhén felfelé. Így cikáztak az oszlopok
között, míg biztonságban fel nem értek a híd tetejére.
Az átlós irányú szökellések azonban eltérítették őket a vasúti pálya
nyomvonalától. Amikor a híd pereme fölé értek, Ranette második
zsineggolyóbisát is igénybe kellett venniük – Wax két merevítőrúd közé dobta az
elmés szerkezetet, így amikor a horgok kioldottak és beakadtak, a markában lévő
zsineg, kihasználva az utolsó taszítás lendületét, széles ívben oldalra dobta őket.
A síneken értek földet. Wax egyik kezében a bőrig ázott Steris, a másikba a
zsineg vége. Szinte maga előtt látta az elégedetten mosolygó Ranette-et; ilyen
parádés főpróbára még ő sem számíthatott. Leakasztotta a horgokat és
visszahívta a golyóbist a kezébe, de a zsineget kézzel kellett feltekernie.
Steris foga jól hallhatón vacogott. Wax többször is végigmérte őt, miközben a
zsineggel szöszmötölt. Arra számított, hogy rémült lesz, és ágról szakadt, de
távolról sem tűnt annak. A fékezhetetlen remegést leszámítva majd’ kicsattant, a
tekintete ádáz fénytől csillogott.
Wax nem tudta letörölni a vigyort a képéről, megkönnyebbülten tűzte a
fegyvertartó övébe a golyóbist, és tette a tokjába a sörétes puskát.
– Ne feledje, önnek nem lenne szabad élveznie az efféle mutatványokat, Steris
– mondta. – Öntől elvárják, hogy unalmas legyen, és engem a jelen lévő hölgy
hatalmazott fel rá, hogy így vélekedjek róla.
– Egy botfülű laikus is élvezheti a jól megkomponált mesterművet – felelte
Steris. – Még akkor is, ha hangszert sosem érintett az ujja.
– Most már nem tud megtéveszteni a színjátékával, kedvesem – tiltakozott
Wax. – Többé már nem. Maga nemes egyszerűséggel felmászott egy száguldó
vonat tetejére, és rálőtt egy banditára, hogy mentse a vőlegénye életét.
– Az asszonyt dicséri, ha érdeklődést mutat a férje passziója iránt. Bár
kétségtelen, hogy fúriaként kellene tombolnom, amiért ilyen rövid időn belül
már másodszor ázok bőrig maga miatt, Lord Waxillium.
– Úgy rémlik, a templomi incidenssel kapcsolatban végül úgy döntött, hogy
nem az én hibám volt.
– Igen, de ez most kétszer annyira kellemetlen, úgyhogy duplán számít.
– Csatlakozik hozzám, vagy itt vár meg? – kérdezte mosolyogva Wax.
– Öhm... csatlakozom, azt hiszem.
Wax bal oldali irányba billentette a fejét. A lejtőn szaladó vonat a szerpentin
végéhez ért, és ráfordult az újabb egyenes szakaszra, hogy továbbrobogjon déli
irányba. Steris szeme kikerekedett, és erősen a férfi karjába markolt.
– Azonnal bukjon le, amikor földet érünk, és keressen fedezéket.
– Igenis!
Wax mélyet lélegzett, majd ijesztően magas ívben emelkedett a levegőbe.
Átsiklottak a folyó felett, és vadászó vércseként csaptak le a füstöt okádó
vonatra az esti égből.
Wax a vonat közelében visszafogta a zuhanás lendületét. A szerelvény elején
szálltak le, a szeneskocsi tetején. Egy szem banditát látott a mozdony fülkében.
Pisztolyt tartott a masiniszta halántékához. Wax eleresztette Sterist és
megfordult. Pumpáló mozdulattal kirepítette fegyveréből az üres hüvelyeket,
rájuk taszított, amelyek így beröppentek a mozdonyfülkébe, egyenesen a bandita
fejébe. A támadó a mozdony kapcsolótáblájára hanyatlott.
A vonat hatalmas rándulással lelassított, és Wax kis híján lerepült a helyéről.
Steris karja után kapott. A döbbent mozdonyvezető a vezérlőkarra vetődött, hogy
ellensúlyozza a hirtelen beálló nagymértékű lassulást. Wax szorosan átfogta
Steris derekát, és egy taszítással a mozdony nyitott hátsó falához ugrott, a még
mindig döbbent masiniszta és a halott bandita mellé.
– Mit akarnak? – kérdezte Wax a mozdonyvezetőtől. Sterist odébb tessékelte,
majd lehajolt, hogy magához vegye a bandita pisztolyát.
– Van egy különös szerkezetük – A masiniszta remegő kézzel mutatott
valamire. – A szeneskocsi és az első vagon között akarják elhelyezni. Lelőtték a
szenes legényt, amikor engem próbált védeni. A rohadékok!
– Mennyire van a következő város?
– Az már Vasvárda. Néhány perc múlva odaérünk.
– Érjünk oda, amilyen gyorsan csak lehet, és azonnal hívjon rendőröket és
felcsereket, amint megálltunk!
A férfi kikerekedett szemmel bólintott. Wax becsukta a szemét és nagy
levegőt vett, hogy rendezze a gondolatait.
Az utolsó menet. Hajrá!

A vonat közepe táján Marasi már joggal átkozta Waxillium Ladrian nevét.
Ismét joggal átkozta. Újabb strigulát húzhatott a jegyzetfüzetébe.
Noha minden tőle telhetőt megtett, hogy megtalálja Sterist, alig jutott egyről a
kettőre. Az aggódó utasok lépten-nyomon megállították, és elpanaszolták, hogy
mi mindenük veszett oda.
Úgy tűnt, a banditák pillanatok alatt kipucolták a másod- és harmadosztályt,
és mindent magukkal vittek, ami ért valamit. Általános félelem és nyugtalanság
uralkodott el az embereken, és jólesett, hogy egy kicsit is hivatalos személy
nyugtatgatja őket.
Marasi lelkiismeretesen végezte a dolgát. A panaszosokat szépen leültette, és
mindenkit személyesen vizsgált meg, hogy biztosan észrevegyék a súlyosabb
sérüléseket. Saját kezűleg kötözött be egy fiatal férfit, aki ellenállt a
banditáknak, és golyót kapott cserébe az oldalába. Talán megússza.
Többen is emlékeztek Sterisre. Marasi nem mutatta növekvő nyugtalanságát,
és újult reménnyel lépett be a következő kocsiba. Kongott az ürességtől, a vagon
végében ácsorgó magányos alakot leszámítva. Járóbotra támaszkodott, hátat
fordított Marasinek, és teljesen elállta az utat. Nem tűnt megrendültnek a
történtektől.
Marasi ellenőrizte minden fülkét, ahogy belépett. A karabélyt végig lövésre
készen tartotta, de nem kellett használnia. Ez volt az utolsó utasszállító vagon, a
többi már teherkocsi, melyek szokatlan módon a vonat elején kaptak helyet. A
kocsi fa belsője lyukas sajtra emlékeztetett. Waxillium bizonyára erre járt, és
alapos munkát végzett.
– Uram! – Marasi megszaporázta a lépteit. A férfi karcsúbb és fiatalabb volt,
mint amire számított, figyelembe véve görnyedt alakját, és hogy láthatólag a
botjára támaszkodott. – Uram, itt nem biztonságos. A vonat hátuljába kellene
mennie.
A férfi felvont szemöldökkel fordult felé.
– Mindig szívesen engedelmeskedem a gyönyörű hölgyek parancsainak. –
Marasinek feltűnt, hogy a férfi mereven tartja a kezét a teste mellett, és
összezárnak az ujjai, mintha tartana valamit. – De mi lesz önnel, kisasszony? Ön
tán nincs veszélyben?
– Én tudok vigyázni magamra – felelte Marasi, és már a következő kocsit
pásztázta a tekintetével, amelyben úgy tűnt, lépni sem lehet a tetemektől.
Rosszullét kerülgette.
– Ebben nem is kételkedem – mondta a férfi. – Meglehetősen hozzáértőnek
látszik. Ó, igen. – Egészen közel hajolt Marasihez. – Talán több is van önben,
mint elsőre látszik. Kegyed netán fémszerzet?
Marasit meglepte a különös kérdés. Természetesen vett magához némi
kadmiumot, hisz sosem tudni, mikor lehet szükség rá. Allomantikus képessége
lényegében egy pofás trükkre korlátozódott – képes volt buborékot létrehozni,
melynek belsejében lelassul az idő múlása, amitől odakint mintha minden
felgyorsulna.
Ez a képesség akkor lehetett különösen hasznos, ha az ember unatkozik, és
alig várja, hogy egy kicsit felpörögjenek az események. Harc közben azonban
kevés hasznát venni, hisz megdermed az ember, és az ellenség vagy kereket old,
vagy úgy helyezkedik, hogy le tudja lőni, miután kipukkad a buborék. Marasi
persze másokra is kiterjeszthette a buborékot, de azzal sincs igazán előrébb, hisz
ugyanúgy csapdába zárja magát, ráadásul az ellenséggel együtt.
A férfi kedvesen mosolygott, majd váratlanul felemelte a kezét, amelyben
mintha szorongatott volna valamit. Marasi azonnal mozdult, megemelte a
karabélyt. A vonat ekkor nagyot rándult, mintha valaki váratlanul behúzta volna
a féket. A férfi hangosan szitkozódott. Előbb magatehetetlenül a falnak
csapódott, majd leroskadt a földre. Marasi talpon maradt, de elejtette a puskát.
A férfi kikerekedő szemmel nézett fel rá, majd esetlenül feltápászkodott a
földről. Az egyik lába nem akart engedelmeskedni neki. A férfi kivergődött a
kocsikat összekötő hídra, és becsapta maga mögött az ajtót.
Marasi zavartan nézett utána. Azt hitte, hogy fegyvert akar rántani, de nem
erről volt szó. Az a tárgy túl apró volt fegyvernek. Marasi lehajolt, hogy
felvegye a saját puskáját a földről, mire kis méretű fémkockát fedezett fel a
padlón, különös jelekkel a felszínén.
Pisztolyropogás hallatszódott a vonat elejéből. Marasi azonnal sutba vágta a
kíváncsiságát, és határozott léptekkel indult el, hogy csatlakozzon Waxilliumhoz,
és remélhetőleg ostoba nővéréhez.

Wax lehunyt szemmel adta át magát az égő fém érzésének. Ismerős, kellemes
forróság járta át a testét. A fém az ő lelke. Ehhez képest a jeges folyó nem volt
egyéb a lobogó tábortűzre hintett ártalmatlan vízcseppnél.
A bandita pisztolyát tartotta a markában. Sosem látta a fegyvert, mégis régi
ismerősként üdvözölte. Ismerte a csövön lévő irányzék, a ravasz, a kakas, és a
töltények felé mutató kék vonalaknak köszönhetően. Öt lövése maradt. Még
lehunyt szemmel is látta a töltényeket.
Nyomás!
Kinyitotta a szemét és egy taszítással kiugrott a mozdonyból. Nagy lendülettel
hagyta el a szeneskocsit. Az első teherkocsiban postai levelekkel teli zsákokat
szállítottak. Nem foglalkozott velük, lassítás nélkül lépett ki a kocsikat összekötő
hídra, és oldalra taszított. Két fegyveres bandita repült fel és oldalra.
A vonat most a folyó mellett haladt. Baloldalon a fák olvadtak egyetlen
csíkká, a jobb oldalon a zúgó víztömeg. Wax felugrott a második teherkocsi
tetejére, ahol azonnal felfedezte a különös szerkezettel bíbelődő banditákat. Egy
másik, nagyobb társaság verődött össze a következő, kifosztott kocsi tetején.
 Wax kérlelhetetlen hidegvérrel célzott, és leszedett három banditát. A
masiniszta által említett „különös szerkezethez” lépett, amiről kiderült, hogy
nem egyéb egy köteg dinamitnál és a hozzá csatlakoztatott időzítőnél. Wax
letépte az óraszerkezetet és elhajította, majd rátaszított a dinamitra. Csak a
biztonság kedvéért. Az hangos csobbanással zuhant a folyóba.
Ekkor váratlanul kirepült Wax kezéből a fegyver. Ő meg-pördült, és a korábbi
óriással találta szemben magát. Döngő léptekkel közeledett felé. Kivált a
nagyobb társaságból, hogy maga vegye kézbe a dolgokat.
Már megint te. Wax a fogát csikorgatva ejtette a kocsi tetejére a fegyvertartó
övét, és gyorsan rálépett, nehogy elsodorja a menetszél. A férfi most már futva
közeledett. Wax kivárt. Az utolsó pillanatban letérdelt, és elővette Ranette
zsineggolyóbisát.
A bandita előre látható módon rátaszított, amitől a kis méretű gömb odébb
röppent. Wax erősen tartotta a zsineg végét, és a mit sem sejtő férfi lába köré
hurkolta.
A fickó értetlenül leste, hogy mi történik.
Wax a tovasuhanó fák közé taszította a gömböt, és működésbe hozta a
kampókat.
– Végállomás – mondta.
A megfeszülő zsineg kirántotta a bandita lábát, aki lerepült a vonat tetejéről.
Wax felvette a fegyvertartó övét és a csoport felé indult. A szél egyre
hevesebben ostromolta a testét.
Több mint fél tucat banditával kellett szembenéznie – fegyvertelenül.
Szerencsére minden figyelmüket lekötötte, hogy lehajítsák egyik társukat a
vonatról.
Wax meglepetten pislogott. Először nem akart hinni a szemének, de valóban
ez történt – a banditák közrefogták egyik társukat, és ledobták a tetőről. A sántát.
Többen is követték, egyesével ugrottak be a vízbe. Az egyikük észrevette Waxet,
és rászegezte a mutatóujját. Erre a hat megmaradt gazember ráemelte a
fegyverét.
De semmi sem történt.
Wax tétovázott. A szél nagy erővel feszült a hátának. A banditák nem
mozdultak. Még csak nem is pislogtak. Wax átugrott a következő kocsira.
Repülés közben kivette az egyik fiola kupakját a zsebéből, és a hatfős csoport
felé hajította.
Az apró tárgy láthatatlan akadálynak ütközött, és ott lebegett a levegőben.
Wax vigyorogva ugrott be a két vagon közé, és bevetődött a banditák kocsijába.
Marasi a folyosó közepére halmozott csomagok tetején állt. A vállát a kocsi
mennyezetéhez nyomta, pont a tetőn ácsorgó banditák alatt, és ravaszul fogva
tartotta őket egy időbuborékkal.
 9

Wax még nem lőtt le orvost, pedig szerette a változatosságot. Talán ma lesz a
napja.
– Jól vagyok – dörmögte, amikor a nő óvatosan megtörölte vérző arcát a véres
vattával. Felhasadt az ajka, ahol a hústorony képen törölte.
– Ezt majd én eldöntöm – mondta a nő.
A vasvárdai rendőrség négy zavart lelki állapotú banditát vezetett el a jól
megvilágított peronról. A magas lámpatestek ívesen hajoltak a gyalogút fölé, és
Wax az egyik oszlop mellett álló padon ücsörgött, a többi sebesült társaságában,
akik mind arra vártak, hogy ellássák őket. A holttesteket valamivel hátrébb, az
árnyékok között takarták le. Túl sok volt belőlük.
– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik – mondta Wax.
– Az egész arcát vér borítja, uram.
– Véres volt a kezem, amikor megtöröltem a homlokomat – tiltakozott. A
doktornő már rég bekötözte azt a bizonyos kezet, de egyetértett vele, hogy a
vágások nem olyan mélyek.
A nő végre hátrébb lépett, és egy lemondó sóhaj kíséretében útjára engedte.
Wax felállt, megragadta még mindig nedves zakóját, és a vonat felé indult.
Marasi félig kilógott a vonat elejéből. A fejét csóválva nézte őt.
Nem látta Wayne-t. Sem MeLaant.
Az apró gombóc mostanra teljesen kitöltötte a bensőjét. Wayne jól van,
hajtogatta. Gyakorlatilag bármilyen sérülésből képes felépülni. No persze egy
vérmívest is meg lehet ölni. Például egy tarkólövéssel. Vagy hosszú
fojtogatással. Gyakorlatilag bármivel megölhető, csak ki kell várni, amíg kifogy
a fémelméje, és nem tudja tovább gyógyítani magát.
Persze akadt más is, ami aggodalomra adott okot. Az a különös jelenség,
amely valahogy megfosztotta őt az allomantikus erejétől. Ha a ferukímiára is így
hatott...
Wax felszállt a vonatra. Egyetlen szó nélkül lépett el Marasi mellett, és saját
kutatásba kezdett. Álló helyzetben komor sötétség honolt a vonaton. A peronról
beszűrődő gyér fényben szinte semmit nem lehetett látni.
– Lord Waxillium. – Matieu felügyelő feje jelent meg a két kocsi közötti
térben. A cingár férfi folyton vigyorgott, de amikor a mogorva Wax elment
mellette, lehervadt a mosoly az arcáról.
– Nem érek rá – vakkantotta Wax, és belépett a következő kocsiba.
A kék vonalak segítségével a sötétség ellenére is láthatta a fémforrásokat.
Wayne fémmel teli üvegcséket hordott magánál, és a karpántokat is viselte.
Gyenge fémforrást keress, nagyobb tárgyak mögött. Talán... talán leütötték és
besuvasztották valahova.
– Öhm... – köszörülte meg bátortalanul a torkát a rendőr.
– Csak arra gondoltam, hogy öhm, valamelyik szolgálójának talán, öhm...
lelki támogatásra lehet szüksége.
Wax ráncos homlokkal nézett ki az ablakon. Drewtont kereste a tekintetével,
aki nem kevesebb, mint három nővérke társaságában gubbasztott a peronon.
Miközben elfogadta a felkínált teát, folyamatosan a szörnyű megpróbáltatásokat
ecsetelte, melyeken akarata ellenére kellett átesnie. Wax még a vonat ablakán
keresztül is hallotta a hangját.
– Nem – felelte végül Wax. – Köszönöm.
Folytatta a kutatást. Matieu végig követte. Ő volt a helyi rendőrfőnök, bár a
település méretéből kiindulva a legrázósabb ügyeket Mrs. Hutchen eltűnt
tejesüvegei jelenthették. Kész szerencse, hogy akadt néhány képzett orvos a
környéken. A munkaidejük felében alighanem teheneket pátyolgattak, de ez is
jobb a semminél.
Jó néhány fiatal rendőr állt a peronon. Eltették az aláírás-gyűjtő füzeteket, és
csalódottan vették tudomásul, amikor a kapitány nem engedte nekik, hogy Waxet
zaklassák a butaságaikkal.
Hol lehet? Wax egyre erősebben émelygett. Marasi utolérte őt. Útközben
szerzett valahol egy olajlámpást, hogy azzal próbálja segíteni a kutatást. Wax az
egyik tehervagonban tartózkodott, és a levelekkel teli postai csomagok közt
turkált.
Biztos nincs itt. A pénzszállító kocsi előtt jártak, eddig el sem juthatott, hisz át
kellett volna jönnie a pénzszállítón, de azt már a banditák érkezése előtt lezárták.
Wax ennek ellenére alaposan körülnézett, végül intett Marasinek, hogy
következhet a rommá vált páncélkocsi.
Matieu ide is követte őket.
– Hadd mondjam el, mennyire szerencsések vagyunk, hogy ön is a vonaton
utazott. Az Éji Zsiványok egyre vakmerőbbé válnak, de azt nem hittem, hogy
nagyszabású vonatrablásra ragadtatják magukat.
– Szóval ez egy jegyzett banda? – fordult felé Marasi.
– Ó, hogyne. A környék lakói jól ismerik a Zsiványokat, noha főleg a Végek
közelében fekvő településekre csapnak le. A hegyek közt alighanem szűkös a
zsákmány, ezért egy ideje elkezdtek lejjebb merészkedni, de ez túlmegy minden
határon!
Vonatot rabolni, és ellopni az Erikell-ház fizetési alapját? Ez merész húzás.
Tudják, azok fegyvert gyártanak.
– Volt velük legalább egy allomanta – közölte Wax, ahogy gyorsan átvezette
őket az üres kocsin, amelyben megrekedt a formaldehid jellegzetes bűze.
– Ezt nem is tudtam – ismerte el Matieu. – Annál nagyobb szerencse, hogy ön
jelen volt!
– Nem sikerült elfognom őket, és a pénzt is ellopták.
– A banda fele megvan, uram, egy része holtan, de a foglyokat ki tudjuk
kérdezni, hátha a nyomukra akadunk. A megmaradtak biztosan a Végeken
rejtőznek majd el. Fel kell állítanunk egy különítményt, és nagy hasznát vennénk
a segítségének, uram.
Wax a kék vonalakat követve kutatta át a vagont.
– Mi a helyzet a járóbotos férfival?
– Uram?
– Nekem úgy tűnt, ő a vezetőjük – adott magyarázatot Wax.
– Öltönyös alak, járóbotra támaszkodva. Körülbelül száznyolcvan centi
magas, keskeny arcú és sötét hajú. Ki ő?
– Nem tudom, uram. A vezetőjüket Donnynak hívják.
– Tuskó nyakú, nagydarab fickó?
– Nem, ő egy kis termetű, vakmerő gonosztevő. A legsunyibb kig, akivel
valaha találkoztam.
Kig. Így gúnyolták a kevert vérűeket, a kolossz vérű embereket. Wax őt nem
látta közöttük; akikkel dolga akadt, azoknak másmilyen volt a bőre.
– Köszönöm, kapitány – mondta.
A férfi megértette, hogy elmehet, de habozott.
– Számíthatunk a segítségére, uram? Amikor üldözőbe vesszük Donny
bandáját?
– Majd... értesítem önöket.
Matieu tisztelgett, teljesen feleslegesen, hisz ez nem Wax körzete, majd
lelépett. Wax folytatta a kutatást, és feltúrta az első kocsi alá szerelt
poggyásztartót. A kék vonalak ezúttal is csak közönséges táskákhoz vezették.
– Waxillium, nem segíthetünk nekik, már van küldetésünk – mondta Marasi.
– Talán van összefüggés.
– Talán nincs. Maga is hallotta, ezek itt közismert bűnözők.
– Akik merő véletlenségből épp azt a vonatot rabolják ki, amelyen mi is
utazunk.
– És akik kővé válnak a döbbenettől, amikor kiderül, az utolsó kocsiban van
egy fegyveres allomanta. Ahelyett, hogy dinamitot hajigáltak volna ránk, vagy
szitává lőtték volna a kocsit, elküldtek néhány bandatagot, hogy zsebeljék ki a
gyámoltalan utasokat.
Wax nem felelt azonnal. Gyorsan átkutatott még egy poggyásztartót. Semmi.
Nincs holttest. Megkönnyebbült.
– Most nem tudok ezzel foglalkozni – mondta végül.
Marasi megértően bólintott. Folytatták a keresést, Wax kék vonalait követve.
Amikor átléptek a szomszédos kocsiba, Wax megpillantotta Sterist. Őt nézte.
Magányosan ücsörgött a padon, és gőzölgő italt tartott a kezében. Takaró
melegítette a vállát, és tökéletesen nyugodtnak tűnt.
Wax továbbment. A barátok elvesztése hozzátartozik a békebírók életéhez;
sajnos jóval többször kellett átélnie ezt a borzalmat, mint szerette volna. De azok
után, ami hat hónapja történt a városban... el sem tudta képzelni, hogy viselné
Wayne elvesztését. Erőt vett magán, és átment a következő kocsiba. Felnyitotta a
padlóba süllyesztett poggyásztartó fedelét, és ekkor meghűlt az ereiben a vér.
Halványkék vonalak érkeztek a kocsi másik részéből. Mozogtak.
Wax rohanni kezdett. Marasi gondolkodás nélkül követte. A feje fölé tartotta a
lámpást, hogy jobban lássanak a fényében.
Wax szíve a torkában dobogott. A vonalak az egyik fülke padlózatához
futottak. Nem voltak táskák a fenti csomagtartón, és nem borította szemét vagy
törmelék a padlót. Magánfülke volt, melyet nem béreltek ki az útra.
Wax berontott, és hevesen felrántotta a padlócsomagtartó fedelét. Wayne
csapzott hajjal kacsintott rá odalentről. Lógott rajta az ing, de sérülésnek nyoma
sem volt. A kezét sem kötözték meg, sőt ami azt illeti...
Wax letérdelt a földre. Marasi közelebb tartotta a lámpást, és amit eddig a
csomagtartó fedele kitakart, most jól láthatóvá vált. MeLaan is odalent feküdt.
Ing nélkül. Amikor meglátta a többieket, felült. Nyilvánvaló meztelensége
egyáltalán nem zavarta.
– Miért álltunk meg? Máris megérkeztünk?

– Mégis honnan a rozsdából kellett volna tudnom, hogy megtámadnak

minket? – harsogta Wayne. A ruháját úgy-ahogy eligazgatta, a haja azonban
kócos maradt.
Wax csak fél füllel hallgatta. Az állomás elöljárói kiürítettek számukra egy
szobát, ahol nyugodtan beszélgethettek. Az eszével tudta, hogy dühösnek kellene
lennie, a valóságban azonban végtelen megkönnyebbülést érzett.
– Onnan, hogy rólunk van szó – magyarázta karba font kézzel Marasi. – Mert
egy roppant veszélyes küldetést teljesítünk. Nem is tudom... legalább szólhattál
volna, hogy mire készülsz.
– Egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen. – És egyébként is, mi a
fenét képzeltetek?
Wayne leszegett fejjel ücsörgött, MeLaan a falnak támaszkodott, közvetlenül
az ajtó mellett. A mennyezetet bámulta, azt sugallva, hogy ő vétlen a dologban.
– Továbbléptem – mondta Wayne. – Ahogy javasoltad.
– Ez nem továbblépés! Ez esztelen vágta! Te nem lépdelsz! Te úgy lőttél ki,
mint a puskagolyó, Wayne!
– Nem szeretek félmunkát végezni. – Wayne ünnepélyesen, ártatlanul a szíve
fölé helyezte a tenyerét. – Épp eleget áldoztam már az egynejűség szent oltárán,
arra várva, hogy egy gyönyörűséges, bár elérhetetlen...
– És mégis hogy nem hallottad a lövéseket? – szakította félbe Marasi. – Szó
szerint a fejed felett lövöldöztek!
– Ami azt illeti – itt Wayne kissé elpirult –, eléggé elfoglaltak voltunk.
Ráadásul közvetlenül a sínek felett tartózkodtunk, és ott, ugyebár, igen nagy a
zaj. Csak kerestünk egy nyugodt helyet, ahol... személyes kérdéseket is
érinthetünk... – Ártatlan képpel vont vállat.
– Ugyan! Felfogod, Waxillium mennyire aggódott miattad?
– Engem ne keverjenek bele – mondta Wax, aki leült, és feltette a lábát a
szemközti székre.
– Ó, szóval pártolja ezt a fajta viselkedést? – fordult felé Marasi.
– A puskámra mondom, nem! Ha csak a felét is jó szemmel nézném annak,
amit Wayne művel, Harmónia itt helyben agyon sújtana! De életben van, mind
életben vagyunk, és őszintén szólva, nem hibáztathatjuk azért, mert értelmes
elfoglaltságot talált magának egy unalmasnak ígérkező vonatúton.
Marasi szúrós tekintettel mérte végig, majd kiviharzott a szobából a peronra.
Nem nézett MeLaanra.
Wayne felállt és Wax elé lépett. Kivette a rágósdobozt a zsebéből, és kissé
megütögette a kezével, hogy elrendeződjön benne a por.
– Az egyik rabló nem lőtte véletlenül fenékbe Marasit, amíg nem néztél oda?
Mintha az öreganyámat látnám.
– Csak aggódott miattad. Kicsit később beszélek vele, ha már lenyugodott.
MeLaan ellépett a fal mellől.
– Volt valami különös a támadásban? – kérdezte.
– Sok minden. – Wax felállt és megtornáztatta a tagjait. A rozsdába! Talán
tényleg túl öreg már ehhez, ahogy Lessie oly sokszor viccesen megjegyezte. A
harc általában feldobja a hangulatát.
A sok halott miatt, gondolta. Noha csak egy utas vesztette életét, egy idős
férfi, fél tucat pénzőr halt meg, nem is beszélve a rengeteg sebesültről.
– Az egyik bandita tett valamit, amivel megcsapolta az allomantikus
készleteimet – mondta Wax.
 – Egy szipoly? – kérdezte a nő.
– Nem ért hozzám – ingatta a fejét Wax.
A krómot égető szipolyok képesek megcsapolni az allomanták fémkészletét,
de ehhez meg kell érinteniük az áldozatot.
– A hatása azonban ugyanolyan volt. Az egyik pillanatban még megvolt az
acél, a másikban már nem. De megfigyeltem, hogy egy különös tárgyat használt,
egy kis méretű fémkockát.
– Egy pillanat! – Új hang érkezett az ajtó felől. Marasi tért vissza. – Egy
kockát?
Mind a hárman felé fordultak, ő pedig elpirult, ami az éles fényben jól látszott.
– Mi az?
– Váratlanul rohantál el – felelte Wayne. – Borongósan.
– És ugyanolyan váratlanul vissza is térhetek – felelte Marasi, majd miközben
Wax felé lépett, a zsebében kotorászott.
– És bármikor borong... bosszús lehetek, ha úgy tetszik. – Kivette a kezét a
zsebéből. Kis méretű, fémből készült kockát tartott a tenyerében.
Wax elvette tőle. Ezt a tárgyat látta, amikor váratlanul megcsapolták a
fémkészletét.
– Hol szerezte? – kérdezte.
– A járóbotos férfi ejtette el. Úgy tett, mintha fegyvert rántana rám, de csak
ezt szorongatta a kezében.
Wax megmutatta MeLaannak, de a nő megrázta a fejét.
– Irtó fura egy puska – dünnyögte Wayne.
– Abban a legendában, amelyről VenDell mesélt, esik szó olyan eszközről,
amely képes hatástalanítani az allomanciát?
– Nem tudok róla. – MeLaan még egyszer megrázta a fejét.
– Azért annyira fura, mert még csöve sincs – folytatta Wayne.
– Korábban azt említetted, hogy te nem veszel részt a kutatómunkában – tette
szóvá Marasi.
– Ez így is van.
– De még ha tudnának is lőni vele, a golyó akkora lenne, mint a légypiszok –
tette hozzá Wayne.
– Wayne, mikor veszed észre, hogy senki nem röhög? A vicced kimúlt – szólt
rá Marasi.
– Már halva született, csak tisztességgel eltemetem.
– Fel kell szállunk egy délre tartó vonatra – fordult vissza Marasi a
többiekhez.
– Ezek a rablók tudhatnak ezt-azt, talán érdemes lenne üldözőbe venni őket –
vélte Wayne. – Arról nem is beszélve, hogy nem volt alkalmam odapörkölni
nekik, holmi terven felüli etyepetye miatt.
– De milyen jó kis etyepetye volt! – szúrta oda MeLaan, majd látva Marasi
villanó tekintetét, gyorsan hozzátette: – Mi van? Tényleg az volt, szegény ördög
egy éve nem etyepetyézett tisztességesen. Sok felhalmozott energiától kellett
megszabadulnia.
– Te még csak nem is vagy ember, szégyellhetnéd magad – mondta Marasi. –
Arról nem is beszélve, hogy hatszáz éves vagy!
– A szívem egészen fiatal. Egy tizenhat évesé, akit néhány hónapja ettem meg.
Döbbent csend telepedett a szobára.
– Ó... netán illetlen voltam? – MeLaan pimaszul kacsintott.
– Ez illetlen volt, igaz? Igazán finom volt, ha ez vigasztal titeket. Még alig
indult romlásnak. És... itt kellene abbahagynom, ugye? Szóval Új-Seran? Akkor
megyünk, vagy itt maradunk banditákra vadászni?
– Megyünk – döntött Wax. Marasi helyeslően bólintott. – Ha valóban van
összefüggés, akkor találkozunk még a banditáinkkal. Ha mégsem, akkor majd a
nagybátyám ügye után megvizsgálom, hogy ebben az ügyben mit tehetek.
– És mégis, hogy jutunk el Új-Seranba? – tette fel a kérdést Wayne. – Nekem
úgy tűnik, ez a vonat jó ideig nem indul útnak.
Wax a menetrendet olvasgatta.
– Egy óra múlva áthalad itt egy tehervonat. Kényelmetlen lesz, de reggelre
odaérhetünk. Mindenki szedelőzködjön. Remélhetőleg maradt ép bőröndünk.
Wayne és MeLaan első szóra engedelmeskedtek. Egyszerre léptek ki a
peronra. Talán mégis alakult köztük valami. Wayne-t mindenesetre nem
borzasztotta el a tudat, hogy MeLaan nem emberi lény, és nem taszította a
gondolat, hogy több száz éves.
Persze Wayne nem az ízléséről volt híres. Az sosem volt neki. Wax Marasit
nézte, aki ott maradt. A kicsiny kockát tartotta a kezében. Többször megforgatta
a szeme előtt, és az oldallapokra vésett mintákat tanulmányozta.
– Visszakérhetem VenDell jegyzetét? – kérdezte. – Talán mégis esik erről
néhány szó.
– Szóval nem közönséges vonatrablásról van szó?
– Ki tudja. Beszélnie kellene a nővéremmel.
– Nyugodtnak tűnt, amikor az imént vetettem rá egy pillantást.
– Persze hogy nyugodt. Ő Steris. De éppen kézimunkázik.
– És... az rossz?
– Steris mindig akkor veszi elő a hímzést, amikor úgy tesz, mintha minden
rendben volna – fejtette ki bővebben Marasi.
– Olvasta valahol, hogy ez az előkelő, gazdag úrihölgyek egyik kedvenc
időtöltése. Elmondhatatlanul utálja, de sosem vallaná be. Higgyen nekem. A
kézimunka azt jelenti, hogy zaklatott. Én hiába beszélnék vele, rám nem hallgat.
A létezésemről tizenéves koromig nem is tudott. Önnek pedig lassacskán minden
ügyes-bajos dolgához hozzá kell szoknia.
Ezzel Marasi is elhagyta a szobát, Wax pedig azon kapta magát, hogy
mosolyog. Mondhat bárki bármit, Marasi szépen ki-kupálódott az első
találkozásukhoz képest.
Levette a zakóját a fogasról, belebújt, és kilépett a peronra. Marasi az
állomásfőnököt szólongatta, alighanem a potyautat akarta lebeszélni vele azon a
bizonyos tehervonaton. Wax az elektromos lámpák sápadt fényében ballagott
végig a sínek mentén. Egyenesen Steris padjához ment. Valóban egy hímzéssel
bíbelődött.
Wax leült mellé.
– Marasi szerint nehezen viseli – mondta.
Steris félretette a tűt.
– Maga aztán nem kertel, Lord Waxillium.
– Nem.
– Bár mindketten tudjuk, hogy ez csak színjáték. Elendel nemesei közt
nevelkedett. Oktatók és illemtanárok foglalkoztak önnel, bálokra és estélyekre
járt.
– Aztán majd’ húsz évet töltöttem a Végeken. Az ottani szelek a
legkeményebb gránitot is a kedvükre formálják. Gondolja, hogy egy egyszerű
férfi ellenállhat nekik?
A nő előbb felé fordult, majd enyhén oldalra billentette a fejét.
Wax mély sóhaj kíséretében dőlt hátra. Két lábát hosszan a pad elé nyújtotta,
két bokáját keresztben összezárta.
– Járt már olyan helyen, amelyről tudta, hogy nincs ott semmi keresnivalója?
Ahol a többiek otthon érzik magukat, és tudják, mit mondjanak, és miként
viselkedjenek? Önnek meg rozsdát kell köpnie, hogy elfogadtassa magát és
tartsa a lépést?
– Most az életemet írta le – felelte halkan Steris.
Wax átkarolta a nőt, és hagyta, hogy a vállára hajtsa a fejét.
– Nos, azok az estélyek és bálok ilyenek voltak számomra. A társadalmi
események voltak az én kötelezően elvégzendő feladataim. Miközben mindenki
más könnyeden nevetgélt, én csak álltam ott merev kőszoborként, és remegve
próbáltam kitalálni, mi lenne a helyes viselkedés. Alig mosolyogtam, amit most
sem viszek túlzásba. Mindig elszöktem, amikor csak tehettem, és kerestem
magamnak egy csendes erkélyt.
– És mit csinált ott? Olvasott?
– Nem – kuncogott halkan Wax. – Nincs bajom a könyvekkel, de nálunk
Wayne a nagy könyvmoly.
Steris meglepetten emelte fel a fejét.
– Komolyan mondom – bólintott Wax. – Persze a képeket szereti a legjobban,
de azért olvas is néha. Gyakran hangosan. Hallania kellene, amikor eljátssza
magának a hangokat. Ami engem illet, én csak ácsorogtam azokon az
erkélyeken, és az alant elterülő várost néztem. És füleltem. – Elmosolyodott. –
Gyerekkoromban gyakran hitték, hogy félkegyelmű vagyok, mert naphosszat
csak az ablakban ültem és kifelé bámultam.
– És meglelte a Végekre vezető utat.
– Megkönnyebbültem, amikor magam mögött hagyhattam Elendelt és a sok
alakoskodást. Ön talán nyersnek tart, de én ilyen akarok lenni. Ilyen mintát látok
magam előtt. Talán valóban csak színjáték az egész, de legalább szívből jön.
Kövezzen meg érte, de így van.
Steris hallgatott néhány percig, a férfi vállán pihentette a fejét, míg Wax az
éjszakába bámult.
– Ön téved. – Steris hangja kásásnak tetszett. – Tud mosolyogni. Leginkább
akkor, amikor azokat a fémvonalakat követi. Azt hiszem, hogy ön... csak akkor
boldog... igazán...
Wax a nőre nézett, aki addigra már elszenderült. Legalábbis erre lehetett
következtetni a légzéséből. Wax hátradőlt, és addig ott ücsörgött, míg be nem
futott a tehervonat.
Steris szavain gondolkodott.
 10

Wax távoli robbanások hangjára ébredt.

Azonnal kiugrott az ágyból, és a fémei után tapogatózott. Még nem nyílt ki
teljesen a szeme, és összegubancolódtak a gondolatai. Hol van egyáltalán? A
tehervonat személyzeti kabinjában. Egy tágasnak nevezhető helyiségben, néhány
kemény lócával a végében, ahol a munkások ledőlhetnek pihenni egy keveset,
miközben ki-be rakodják a vagonokat. Steris ott aludt az egyiken, Wax zakóját
használva takarónak. Wayne a sarokban szuszogott, a kalapja alá temetkezve.
A szolgákat hátrahagyták, ők a következő személyvonattal jönnek utánuk.
MeLaan hátul utazott a csomagok között – át akarta nézni a csontkészletét, hogy
milyen alakot öltsön az esti fogadásra.
Wax fémet nyelt, majd Vindikátorral a kezében a zajok irányba indult. Így,
éberen már nem volt biztos benne, hogy valóban robbanás verte-e fel álmából.
Ez folyamatos robajlás volt, akár a földrengés, és valahonnan a távolból érkezett.
Kilépett a pihenőhelyiségből, majd betért a közvetlenül csatlakozó
mozdonyfülkébe. Ez új fejlesztésű mozdony volt, olaj hajtotta, itt már nem volt
szükség szeneskocsira.
Marasi a mozdonyvezető mellett ácsorgott, aki magas, élénk tekintetű férfi
volt, dugattyúra emlékeztető karokkal.
A monoton zaj... Wax a nőre nézett, majd némi zavart mutatva eltette a
pisztolyát. Élénken, kéken ragyogott az égbolt. Rájuk köszöntött a reggel. Wax a
mozdonyfülke belsejébe lépett, és körülnézett az ablakon keresztül. Új-Seran
különleges városa ott terpeszkedett előtte. A teraszos kialakítású település
tucatnyi hatalmas, teljesen lapos kiszögellésre épült, melyeket egy-egy patak
szelt ketté. A patakok a teraszok nyitott végén szabadon zuhantak alá a
következő teraszra. Amit Wax hallott, az nem robbantás, de nem is földrengés
volt, hanem vízesések robaja.
Helyenként csak egy-két métert estek, kisebb-nagyobb hullámokat keltve,
máshol azonban tizenöt-húsz méterről buktak alá a magasból, káprázatos
látványt nyújtva. Az óraszerkezet precizitásával működő rendszer ember alkotta
mesterműnek látszott. A zuhataggá váló patakok az alsó szinten összefolytak,
majd a folyóba torkolva a távoli Elendel felé folytatták útjukat.
Wax a tokjába rejtette Vindikátort. Csak másodszorra sikerült, annyira
megbabonázta a vízesések látványa. Vagyis inkább az egész városé. Épületek
nőttek ki a vízfolyások közül, és élénkzöld folyondár nőtte be a sziklafalakat,
mint megannyi természetes díszszalag. A város a Seran-hegység tövében épült,
amely fehér kalapos őrszemként tekintett le a magasból.
Marasi vigyorogva hajolt ki a fülkéből, hogy még jobban magába szívhassa a
hely esszenciáját. A mozdonyvezető úgy tett, mintha lefoglalná a különböző
dugattyúk, szelepek és egyéb műszerek ellenőrzése, de titokban a két idegent
figyelte. A reakciójukra volt kíváncsi.
– Időnként úgy gondolom, Harmónia azért hozta létre ezt a helyet, hogy
felvághasson vele – mondta a mozdonyvezető.
– Nem tudtam, hogy ilyen hely is létezik. – Wax csatlakozott a bámészkodó
Marasihez. Wayne nagyot nyújtózott, majd talpra kecmergett.
– Na igen, az elendeli népek hajlamosak megfeledkezni róla, hogy a
városukon kívül is van élet – mondta a masiniszta. – Ne értse félre, uram.
Elendelben is rengeteg a látnivaló, így nem csoda, hogy az ottaniak betelnek
velük.
– Maga helyi? – kérdezte Marasi.
– Itt születtem és nevelkedtem, Colms hadnagy.
– Akkor talán azt is tudja, hol találjuk a szállásunkat. A Rézkapuban van
szobánk.
– Szép hely – mondta a férfi, majd a magasba mutatott. – Felső teraszon, a
révészek negyedében. A Ködszerzet Nagyúr szobrát keressék. Onnan már nincs
túl messze, talán két háztömb.
– Mennyire tudjuk megközelíteni? – kérdezte Marasi.
– Félek, hogy semennyire, asszonyom – felelte a mozdony-vezető. – Ez nem
utasszállító vonat, de azok is csak a középső teraszokig mehetnek. Mi azonban
itt maradunk a földszinten. Gondolával néhány óra odajutni. Persze fogattal is
mehetnek, ha azt jobban szeretik, de valamivel tovább tart, és a gondolákról
szebb a kilátás.
Wax úgy gondolta, a gondola csodálatos lenne, csakhogy szemernyit sem
aludtak az éjszaka, és mindenképpen pihenniük kellett az esti fogadás előtt. És a
kellemetlen beszélgetésekre sem ártana felkészülni.
– Rövidítünk? – kérdezte Marasitől.
– Ugye látja, hogy szoknyát viselek?
– Igen. Mi lett azzal a csinos, új egyenruhával? Amelyiknek nadrágja is van.
– A táska alján van. Nem mindenki ragaszkodik az egyenruhához, ha nincs rá
szükség, Lord Waxillium.
– Nos, gondolázzon csak, ha akar – mondta Wax –, de aztán ne panaszkodjon
nekem, ha alig tudja nyitva tartani a szemét, miközben én kényelmesen alszom
az ágyamban, és a párnára csorog a nyálam...
– Jól van, rendben. – Marasi a férfi mellé húzódott. – Csak maradjon távol a
tömegtől.
Wax átkarolta a derekát.
– Értetek is visszajövök – mondta Wax Wayne-nek, aki kurta biccentéssel
nyugtázta. – Maga meg küldesse fel a csomagjainkat a Rézkapuba, ha
megkérhetem – így a mozdonyvezetőnek.
– Természetesen, uram.
Wax lehúzott egy fiola fémport, amit a poggyásza rejtekéből halászott elő,
majd szorosan magához vonta Marasit, elhúzta a fülke ajtaját, acélt égetett és
elrugaszkodott. A taszítás ereje a magasba lökte őket, és sebesen távolodtak a
folyamatosan lassuló vonattól. Finoman gördült be Új-Seran épületei közé.
Amikor megtört a lendületük és zuhanni kezdtek a háztetők felé, Wax kilőtt
egy golyót Vindikátorból, hogy rátaszítva tovább szárnyalhassanak. Így haladtak
szintről szintre, és ahol fémet talált, rátaszított a biztosabb haladás érdekében.
A lakóépületek kisebbek voltak, mint Elendelben, és pimaszul pöffeszkedtek a
tájon. A helyszűke miatt Elendelben nem engedhették meg maguknak az
egylakásos épületeket, még a nyomornegyedben is a többszintes házak voltak
jellemzők. Úgy tűnt, folyamatosan változik a város arculata. Egyes városrészek
felkapottá váltak, majd idővel lelakottá, és eljött a pillanat, hogy a szegények
maradnak, a gazdagok viszont új környéket keresnek maguknak. Wax
lenyűgözőnek találta a gondolatot, hogy ahol ma nyomornegyed szerénykedik,
oda nemrég csak a kiváltságosak tehették be a lábukat.
Itt, Új-Seranban csupán egy-két többlakásos házat látott és egyetlen egy
felhőkarcolót, ezeket is egy jól lehatárolt területen, a legfelső szint egyik
csücskében. A kereskedelmi negyedben. A teraszok kötött formát adtak a
városnak, a határokat egyik irányban sem lehetett kitolni, de így is kiszolgálta a
lakosságot. Rengeteg kisebb park díszítette a látképet, melyeket csatornák
kötöttek össze. Egyik sem volt elég mély ahhoz, hogy csónakkal
közlekedhessenek rajta, mint Elendelben.
Wax az ígéretéhez híven távol tartotta a tömegtől Marasit, illetve Marasi lenge
szoknyáját, és a tetők fölött közlekedett, bár feleslegesen aggódott. Egyrészt a nő
indulás előtt szorosan a combja közé gyűrte a ruhadarabot, másrészt
folyamatosan felfelé haladtak, így nem kellett attól tartania, hogy a szél alákap,
és ettől felugrik a nyakáig.
Kecses ívben repültek el a magasabb épületek felett. A következő szinten
megálltak, és kerestek egy megfelelő helyen ácsorgó gondolát, hogy arról véve
lendületet egy huzamban juthassanak fel a mintegy ötven lábbal fentebb lévő
felső teraszra. Wax lelkes gyerekként élvezte a szabad szárnyalás minden egyes
pillanatát. Kalandregénybe illő élmény volt a csillogó permetet szóró zuhatagok
mentén suhanni, és a magasból gyönyörködni az alánt felsejlő tavak és
díszkertek látványában.
Elhagyták a terasz peremét. Wax óvatosan ereszkedett le a zuhatag mellé.
Marasi megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor ismét szilárd talajt ért a
lába. Végig görcsösen szorította a férfi karját, korántsem élvezte annyira az
utazást, mint ő. Nem szokott hozzá az acéltaszításhoz, és a magasságot sem
szívelte. Első dolga volt elhátrálni a meredély szélétől.
– Most vissza a többiekért? – kérdezte.
– Előbb keressük meg a hotelt. – Wax arra a szoborra mutatott, melyet még
repülés közben vett észre. A zöldes patina még a földről is látszódott, a közeli
épületek tetői között. Wax határozott léptekkel indult el arra.
Marasi csatlakozott hozzá, és beléptek egy utcára, ahol meglepően nagy
gyalogos forgalommal szembesültek. Lapszóró fiúk és lányok álltak minden
sarkon, friss újsággal a kezükben. Jóval kevesebb lovat és fogatot láttak, mint
Elendelben. Őszintén szólva egyet sem, viszont annál több pedálos bérkocsit.
Ami, figyelembe véve a város fekvését, már nem is tűnt annyira meglepőnek.
Wax kifejezetten érdekesnek találta, hogy a gondolákat nem csupán a teraszok
közötti közlekedésre használták, hanem a teraszon belüli kerületek
összekapcsolására is, így gyakorta suhantak el vízi járművek a fejük felett.
– Akár egy cápa a halakkal teli öbölben – mormogta Marasi.
– Hogy érti?
– Nézze, ahogy az emberek kitérnek ön elől – magyarázta Marasi. – Lord
Ciminies egyszer cápákhoz hasonlította a rendőröket. A civilek ugyanúgy
viselkednek az egyenruhások közelében, ahogy a lehetséges áldozatok térnek ki
a közelben ólálkodó ragadozók elől.
Waxnek fel sem tűnt, de miután Marasi szóvá tette, ő is megfigyelte a
jelenséget. A járókelők valóban elkerülték őket, de nem feltétlenül azért, mert
rendőrök. Talán a ködkabát miatt, talán a fegyverek látványa tette. Talán
Waxillium kiállása. Itt mintha mindenki alacsony növésű lett volna, és Wax
kényelmesen ellátott a tömeg feje felett.
Elendelben az öltözéke kirívó volt – ahogy mindenki másé is. Az a város kész
olvasztótégely, akár egy vén pisztoly, tele használt töltényekkel. Mindenféle
kaliber előfordult benne.
Errefelé az emberek könnyed, lenge ruhákat hordtak. A nőkre a pasztellszínek
voltak jellemzők, míg a férfiak csíkos, fehér öltönyben feszítettek,
szalmakalappal a fejükön. Hozzájuk képest Wax fertelmes, golyó ütötte lyuk volt
a míves rózsaüveg közepén.
– Sosem tudtam beleolvadni a tömegbe – mondta.
 – Ha már itt tartunk, épp kérdezni akartam. Feltétlenül szükség van Wayne-re
ma este?
– Az estélyen? – kérdezte derülten Wax. – Nehezen tudok olyan rendezvényt
elképzelni, ahol nem egy puncsostálban végzi, tök részegen.
– Ez esetben kölcsön venném, és átkutatnám vele a temetőt ReLuur cövekéért.
– Az aztán mocskos meló lesz – húzta el a száját Waxilüum.
– Pontosan ezért van szükségem Wayne-re.
– Vettem. Mégis mennyi esélye van annak, hogy az az izé ott hever valahol a
temető mélyén?
Marasi vállat vont.
– Azt hiszem, a legkönnyebb módszerrel kezdjük.
– Valóban a sírrablás a legegyszerűbb módszer?
– Kellő körültekintés mellett – felelte Marasi. – Nem kívánok ásót ragadni,
és...
Wax már nem figyelt oda.
Földbe gyökerezett a lába, és meghűlt az ereiben a vér. Az egyik lapszóró lány
kezében lévő újságot bámulta. Olyan szimbólumot látott a címlapon, melyet jól
ismert. Nagyon is jól: egy csipkés szélű, fordított mah volt az. Faképnél hagyta a
lelkesen magyarázó Marasit. Egy taszítással a lány előtt termett, és kitépte a
kezéből a lapot.
Az a jel. Lehetetlen. VANDÁLOK A FARTHING CSALÁD KÚRIÁJÁBAN,
hirdette a címlap. Wax dobott néhány nyesetet a lánynak.
– Hol van ez a Farthing-kúria?
– Arra, a Virág utcán. – A lány az utca irányába bökött az állával, és közben
eltüntette a pénzérméket, mintha ott sem lettek volna.
– Gyerünk – szakította félbe Marasit, aki épp újabb mondatba kezdett volna.
A helyiek önként kitértek előlük, ami nagyban megkönnyítette a dolgukat. A
házak fölé emelkedhettek volna, de így is könnyedén megtalálták az épületet.
Kisebb tömeg verődött össze előtte, így szinte lehetetlen volt eltéveszteni. A
szimbólumot vörössel pingálták a falra, ugyanúgy, ahogy annak idején a
Végeken is, csakhogy itt előkelő kúriát választottak célpontnak, és nem
postakocsit.
– Waxillium, az ég szerelmére! Mi a jó fene ütött magába? – fakadt ki Marasi.
A férfi a szimbólumra mutatott.
– Ezt ismerem – mondta Marasi. – Bár nem tudom, hol találkoztam vele.
– A Végeken töltött éveimmel kapcsolatos beszámolókban olvasta. Ez Majom
Manton, az egyik ősi ellenségem jele.
– Majom Manton! Nem ő...
– De igen. – Felszínre törtek Waxben annak az éjszakának a borzalmai. –
Allomantákra vadászik.
De mit keresne itt? Wax lecsukta, és nem is holmi porfészekben. Az Északi
Végek legnagyobb városa, Szépmadil tömlöcébe záratta. Harmónia valódi
nevére! Mégis hogy került a világ végén lévő Új-Seranba?
Manton esetében a rablás csak a kezdet, ő mindig valami nagy dobásra
készült, amit rendszerint az efféle nagy port kavaró akciókkal alapozott meg. Ki
kell derítenem, hogy mit vitt el, és miért...
Nem.
Erre most nincs idő.
– Menjünk a hotelbe. – Wax erővel tépte le a tekintetét a vörös szimbólumról.
– A rozsdába! – Marasi méltatlankodva sietett utána. – Lehet összefüggés?
– A Paklival? Aligha. Utálja az allomantákat.
– Az ellenségem ellensége a...
– A Majom nem ilyen – szakította félbe Wax. – Akkor sem fogná meg egy
fémszerzet kezét, ha az attól akarná megmenteni, hogy a halálba zuhanjon.
– Tehát...
– Tehát nincs köze az ügyünkhöz – szögezte le Wax. – Most nem
foglalkozunk vele, most a bácsikám miatt vagyunk itt.
Marasi bólintott, de nyugtalannak tűnt. Labdákkal bűvészkedő ingás mellett
haladtak el, aki alkalmasint a lenyűgözve bámészkodó járókelők keze ügyében
lévő tárgyakat is megtáncoltatta a levegőben. Hogy elpazarolta az allomantikus
képességeit! És ez az iszonyatos tömeg. Fojtogató. Wax abban a reményben
hagyta ott Elendelt, hogy megszabadulhat végre a zsúfolt utcáktól. Szívesen
fegyvert rántott volna, hogy mindenkit hazakergessen.
– Wax... – Marasi belékarolt.
– Mi az?
– Mi az? A rozsdába! Ha egy pillantással ölni lehetne, itt mindenkinek szög
állna ki a fejéből!
– Jól vagyok. – Wax kitépte a karját a nő szorításából.
– A nagybátyja elleni vérbosszú...
– Ez nem vérbosszú. – Wax megszaporázta a lépteit, és lyukat fúrt a tömegbe.
Ködkabátja rojtjai haragosan szálltak utána a levegőben. – Ön is tudja, mit
művel.
– Nem, ahogy ön sem.
– Allomantákat tenyészt, talán ferukimistákat. Nem kell ismernem a terve
részleteit ahhoz, hogy tudjam, rettenetes dolgot művel. Mi van, ha martalóc-
vagy petákossereget hoz létre? Vagy egy ikerszerzetosztagot? Egy erősítőkből
álló egységet?
– Ez előfordulhat, de nem ezért üldözi őt, igaz? Legyőzte önt. A Százéletű
ügyben Ferbli úr jobbnak bizonyult önnél, és most vissza akar vágni, hogy az
öné legyen a győzelem.
– Ennyire kicsinyesnek néz? – kérdezte Wax.
– Annak fényében, amit az imént mondtam, ennyire. Teljesen érthető, ha
dühös Ferbli úrra. Fogva tartja a nővérét, de kérem, ne hagyja, hogy ez
befolyásolja az ítélőképességét.
Wax nagy levegőt vett, és az utca végén álló kúriára mutatott.
– Azt szeretné inkább, hogy a Majmot vegyem üldözőbe?
– Nem – felelte Marasi, és enyhén kipirosodott. – Arra kell összpontosítanunk,
hogy mielőbb visszaszerezzük a cöveket.
– Ön a cövekért jött ide, én Ferbliért – mondta Wax és a hotel homlokzatán
látható táblára bökött az állával. Alig lehetett észrevenni, annyira beleolvadt a
környezetébe. – Jelentkezzen be, én visszamegyek a többiekért.

– Ha ezt a lakosztályt is hozzávesszük a többi szobához, akkor lényegében az

egész emelet az önöké. – A hotel tulajdonosa, aki ragaszkodott hozzá, hogy Gin
anyónak szólítsák, majd’ kicsattant az örömtől.
Wayne a szemét dörzsölve ásítozott. Első dolga volt átnézni a bárszekrényt.
– Remek, egész jó. Megkaphatom a kalapját? – kérdezte.
– A... kalapomat? – A korosodó asszonyság az indokolatlanul széles kalapra
sandított. A tökéletes szögben lejtő karimán egy rakás virágot fűztek láncba.
Wayne úgy vélte, selyemből készültek, de irtó jól mutattak.
– Tán egyik hölgyismerősének szeretné ajándékozni? – kérdezte Gin anyó.
– Nem. Én viselném, ha legközelebb idős hölgynek öltözöm.
– Ha legközelebb micsoda? – Gin anyó arcából kifutott a vér, de ezt
valószínűleg Wax számlájára lehetett írni, aki abban a fránya ködkabátban
flangált fel-alá. Soha nem tanult meg beleolvadni a környezetébe.
– Nyílnak ezek az ablakok? – kérdezte Wax, és a tetőtéri lakosztály hatalmas,
kiugró ablakfülkéjére mutatott. Rátérdelt az egyik lócára, és megnyomta az
ablaktáblát.
– Valaha nyíltak, de folyton nyikorogtak, ezért bezártuk őket, majd lefestettük
a zárakat. Nem gondoltuk, hogy bárki is...
Wax nagy erővel kilökte az egyik ablakot. A zár kiszakadt a helyéről, a külső
száraz festékréteg nyikorogva vált el a fától, amely helyenként
szétforgácsolódott.
– Lord Ladrian! – méltatlankodott Gin anyó.
– Megtérítem a károkat – csitította Wax az asszonyt, és leugrott a lócáról. –
Létfontosságú, hogy rendesen nyíljon, ha esetleg ki kell vetődnöm rajta.
– Kivetődni rajta...?
 – Úgy biza! – vakkantotta Wayne, és kinyitotta a bárpult egyik alsó
szekrényét.
– Szesz? – kérdezte Marasi, amikor elhaladt mellette.
– Mogyoró – mondta Wayne, ahogy kiköpte a rágóját, és maréknyi mogyorót
dobott a szájába. – Azóta nem ettem semmit, hogy elcsentem azt a gyümölcsöt
Steris táskájából.
– Mit zagyvál már megint? – kérdezte Steris a kanapéról, ahol az egyik
füzetkéjébe jegyzetelt.
– Ott hagytam cserébe egy fél pár cipőt. – Wayne beszéd közben benyúlt a
kabátja zsebébe, és kivette a cipő másik felét.
– Ha már szóba került, elcserélné erre azt a kalapot?
– A cipőjére? – Gin anyó megütközve fordult felé, aztán összerezzent, ahogy
Wax kinyitott egy újabb ablakot.
– Naná! – felelte Wayne. – Mindkettő ruhanemű, nem?
– Mégis mit kezdjek egy férficipővel?
– Vegye fel, ha legközelebb férfinak öltözik – tanácsolta Wayne. – Jól állna
magának, elég erős a válla.
– Én...
– Ne is figyeljen rá – mondta Steris. Felállt és közelebb lépett. – Sorba
szedtem önnek az események összes lehetséges kimenetelét az itt-
tartózkodásunk idejére vonatkozóan.
– Steris... – szólt hátra Wax, miközben a harmadik és egyben utolsó ablakkal
is megbirkózott.
– Tessék? – kérdezte Steris. – Csak nem gondolja, hogy nem készítem fel a
személyzetet a várható következményekre? Gondolnunk kell a biztonságukra.
– Tűzkár? – Gin anyó olvasni kezdte a listát. – Lövöldözés. Betöréses rablás.
Túszejtés. Robbantás?
– Ez igazságtalanság – jegyezte meg Wax. – Már megint Wayne-nel beszélt,
igaz?
– Körülötted mindig levegőbe repülnek a dolgok, haver. Fogadd el – mondta
Wayne a mogyorót rágcsálva. Jólestek neki a sós falatok.
– Sajnos igaza van – jelentette ki Steris. – Eddig tizenhét önnel kapcsolatos
robbantást számláltam. Ez még az ön hivatására való tekintettel is nyomasztóan
magas érték.
– Tizenhét? Most tréfál.
– Attól tartok, nem.
– Hm. – Becsületére legyen mondva, Wax nem akart mentegetőzni, sőt
büszkének tűnt.
– Egy pékség egyszer akkor robbant fel, amikor mi is benn voltunk. – Wayne
egész közel hajolt Gin anyóhoz. – Kiflibe rejtett dinamit. Nagy rumli volt. –
Beszéd közben mogyoróval kínálta a korosodó hölgyet. – Mi lenne, ha ezt a
mogyorót is a cipő mellé csapnám?
– Ez az én mogyoróm! Én hoztam a szobába!
– Csakhogy mostanra az egekbe szökött az ára – mondta Wayne. – Ugyanis
farkaséhes vagyok.
– Én szóltam, hogy ne figyeljen rá. – Steris megkocogtatta a nőnek adott
jegyzetfüzetet. – Elég, ha a tartalomjegyzéket elolvassa, a továbbiakban az egyes
lehetséges események leírása található. Egy-egy egyszerűbb, alapvető cselekvési
tervet is mellékeltem. A listát a károkozás várható mértéke alapján szedtem
sorba.
Wax váratlanul a szoba közepére ugrott, és kinyújtotta a karját. Remegni
kezdett az ajtó.
– Most meg mit művel? – kérdezte Gin anyó.
– Ellenőrzi, honnan tudja a legkönnyebben becsukni az ajtót az elméjével... ha
netán ránk törne valaki – magyarázta Wayne.
– Csak olvasgassa a jegyzetet – kérte Steris ellágyuló hangon.
Gin anyó halálra vált arccal meredt rá.
– Ez valami... fenyegetés? – kérdezte.
– Szó sincs róla. Én csak azt szeretném, ha mindenre felkészülne.
– Ő nagyon alapos – mondta Wayne.
– Szeretek alapos lenni – mondta Steris.
– Hadd magyarázzam el. Ha megkéri, hogy csapjon le egy legyet, alighanem
leégeti az egész házat, hogy biztos lehessen a dolgában.
– Wayne, indokolatlanul riogatja a hölgyet! – szólt rá Steris.
– Medréből eltérített vízesés okozta árvíz. – Gin anyó tovább olvasta a listát. –
Kolossz támadás. Előtéren átrohanó tehéncsorda?
– Ennek természetesen igen kicsi a valószínűsége, de nem árt felkészülni –
védte magát Steris.
– De...
Ekkor kivágódott a szomszédos lakosztály ajtaja.
– Üdv, emberkék! – MeLaan toppant be hozzájuk. Nem vitte túlzásba, testhez
simuló rövidnadrágot húzott, és blúz gyanánt vékony rongydarabot csavart a
mellkasa köré. – Nem akarok kilógni a sorból, úgyhogy ezt választottam estére.
Mit szóltok hozzá? És mi a helyzet a mellekkel? Nagy mell? Kis mell?
Tehéntőgy?
Mindenki elhallgatott, és egy emberként fordultak felé.
– Most mi van? – tárta szét a karját ártatlanul. – A megfelelő mellméret
kiválasztása hozzátartozik egy úrihölgy esti készülődéséhez!
 Hosszan tartó néma csend.
– Ez... illetlen kérdés, MeLaan. – Steris találta meg a hangját elsőként.
– Csak azért irigykedsz, mert te nem tudod levenni, ha kocogni támad kedved
– vágott vissza MeLaan. – Hé, hol van az a kölyök a holmimmal? Esküszöm, ha
elejti a táskámat és összetöri a koponyáimat, itt kő kövön nem marad. – Ezzel
kilépdelt a helyiségből.
– Koponyát említett? – kérdezte Gin anyó.
Becsapódott az ajtó.
– Háh! – mondta Wax, és leeresztette a karját. – Meg is van.
Marasi Gin anyóhoz lépett, kedvesen átkarolta a vállát, és az ajtó felé terelte.
– Ne aggódjon. Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik.
Valószínűleg semmi nem történik a hotellel, sem önnel.
– A tönkretett ablakokat kivéve – jegyezte meg Wayne.
– Azokat kivéve – dünnyögte Marasi, és szikrákat hányt a férfira a
tekintetével.
– Ide hallgasson, kedveském – suttogta Gin anyó –, gyorsan szabaduljon meg
ezektől a népektől.
– Nem lesz velük baj – nyugtatta meg Marasi a nénikét. – Csak hosszú
éjszakánk volt.
Gin anyó bizonytalanul bólintott.
– Remek. Most pedig, amikor leér a földszintre, küldjön egy fiút a
munkahivatalba, és írassa össze nekem, hogy kik dolgoznak a helyi temetőkben.
– A temetőkben?
– Életbevágóan fontos. – Marasi kitessékelte a hölgyikét a folyosóra, majd
becsukta az ajtót.
– Temetőt hallottam? – MeLaan dugta be a fejét a szobába. Most éppen
teljesen kopasz volt. – Apropó temető. Megéheztem. Jól jönne egy nagy adag
érlelt hús.
– Úgy érted, rothadó hús – helyesbített Wayne.
– Nincs is jobb a napon érlelt comb illatánál – szólt MeLaan és ismét
visszavonult, mert kopogtak a másik ajtón. – Á! A poggyászom! Kitűnő. Hogy
mi? Nem, hát persze hogy nincsenek ezekben holttestek. Miért kellenének
nekem olyan csontok, amiken még rajta van a hús? Köszönöm. Viszlát!
Wayne az utolsó szem mogyorót is a szájába tömte.
– Nem tbm, ki hogy van vele, de nekem ideje durmolni néhány órát.
– Mi a szobabeosztás, Waxillium?* – kérdezte Marasi.
– Ön és Steris a szemközti lakosztályban lesznek. Wayne és én itt. MeLaan
saját szobát kap, mert lehet, hogy...
– Elolvad? – segítette ki Marasi.
 – ...és ahhoz nem kell társaság.
– Jól vagyok, köszönöm – szólt át MeLaan a másik szobából, de a következő
pillanatban személyesen is felbukkant. Ugyanazokat a csontokat és testfelépítést
viselte, de ezúttal tejesen félmeztelen volt.
És nem volt többé nő.
– Megoldottam a problémát – adott magyarázatot a változásra. – Férfiként
megyek. Ez amúgy is jobb álcának tűnik. Csak megfelelő csontozatot kell
találnom.
Wayne oldalra billentette a fejét. MeLaan az arcberendezését is megváltoztatta
egy picit, jóval férfiasabb lett. Steris szeme kikerekedett. Ezt legalább érdemes
volt látni.
– Most... – hebegte. – Most átváltozik...
– Férfivá? – segített neki MeLaan. – Igen. Ha meglelem a megfelelő testet,
jobban festek majd. A hangomat is meg kell változtatnom. – Körbehordozta a
tekintetét a szobában. – Vagy valakinek gondja van ezzel?
Valamilyen oknál fogva mindenki Wayne-re nézett. Ő egy pillanatra
elgondolkodott, majd vállat vont. Talán neki kellett volna adni a cipőt.
– Maga nem bánja? – kérdezte Steris.
– Ettől még ő marad.
– De hisz olyan, mint egy férfi!
– Ahogy a házinéni is, mégis van gyereke, ami azt jelenti, hogy valaki
legalább egyszer...
– Jó lesz, MeLaan – szólt közbe Wax, és Steris karjára tette a kezét. – Már
csak be kell jutnod az estélyre.
– Emiatt ne aggódj – felelte MeLaan és körbefordult. – Ott leszek, és segítek,
ha kell. De ez a te bulid, Ladrian, nem az enyém. Te vagy a nyomozó, én csak a
csihi-puhi miatt jöttem.
Ezzel becsukta maga mögött az ajtót. Wayne a fejét csóválta. Ez azért nem
semmi. Férfi ritkán néz szembe efféle kihívással... Ugyanakkor ő is bújt már
vénasszony bőrébe egyszer-kétszer, végül is ez is csak valami hasonló. Talán jót
is tesz egy nőnek, ha rövid időre férfitestbe bújik, legalább meglátja, hogy süt a
nap másik oldalon. És pisilni is könnyebb. Ez lényeges.
– Azt hiszi, a csihi-puhi alapvetően nem része a nyomozói módszerünknek –
mondta Wax.
– Ha jobban belegondolunk, a miénk inkább durr-durr és nyissz-nyassz –
jegyezte meg Wayne.
Marasi már a fejét fogta.
– Tényleg muszáj ezt?
– Ott a pont. Mindenki aludni! – adta ki a parancsot Wax.
 – Wayne, este elmész Marasivel a temetőbe és körülnéztek. Nekem sajnos egy
estélyen van jelenésem.
 11

Kravátli és zakó. Azt az évet juttatták Wax eszébe, amikor elhagyta a

Közösséget. Azt, amelyikben a bácsikája piperkőc nemest faragott belőle, és
díszes szalaggal átkötve nyújtotta át a város legfelsőbb rétegének, mint egy harci
trófeát, akit sikerült visszaszerezni a terrisiektől.
Wax természetesen visszaköltözött a szüleihez, de a nagybátyja felügyelte a
tanulmányait, ő nevelt örököst belőle. Miután elhagyta a Közösséget, Wax élete
egyre kevésbé szólt a közvetlen családjáról – annak ellenére, hogy velük élt,
abban az évben alig látta a szüleit.
Ekkor kezdte fojtogatni a nagybátyja jelenléte. Ahogy most a fogat ülésének
karfáján dobolt az ujjaival, felidézte a régi estélyeket. Vajon a nagybátyja
jelenléte mennyire nyomta rá a bélyegét azokra az esélyekre?
A fogat egy fényűző épület előtt állt meg. Mészkőfény világította meg a festett
üvegtáblákat. Igazán hagyományos megvilágítás volt, de Wax tudta, hogy az
épület belsejében az illúzió véget ér. Míg a többiek aludtak, ő átnézte az épület
tervrajzait, és megállapította, hogy a mesterek szinte az összes, legendás
erődökre jellemző klasszikus építészeti jegyet mellőzték.
A kúriát nem igazán lehetett impozánsnak nevezni, inkább csak
terpeszkedőnek. A hosszan elnyúló tetőnek több csúcsa is volt, távoli
hegyvonulatot idézve. Számos fogat gördült be a felhajtóra, újabb és újabb
vendégeket hozva.
– Idegesnek tűnik – mondta Steris, és a karjára tette a kezét. Fehér
csipkekesztyűt húzott, amely tökéletesen illett hártyavékony, fátyolszerű
ruhájához. Aggódott a ruha miatt, de azzal nyugtatta magát, hogy Elendel
előkelő hölgyei kivétel nélkül ilyet hordanak az évnek ebben a szakában. A
szoknyarész habosabb volt, mint amit általában előnyben részesített.
Wax meg is lepődött, amikor Steris ezt választotta. A ruhatárát sosem a
pompa, hanem a kényelem és a praktikum határozta meg. Főleg egy ehhez
hasonló hosszú úton. Mire fel ez az éles váltás?
– Ne vagyok ideges, csak... elmerengtem – felelte a férfi.
– Átvegyük a tervet?
– Miféle tervet?
A zavart elméjű ReLuur irányította őket ide, Kelesina Shores estélyére, aki jó
hírnévnek örvendett Új-Seranban, és akiről azt feltételezték, hogy köze lehet az
eseményekhez. ReLuur öt másik családra is kitért a jegyzeteiben, de ez tűnt a
legígéretesebb nyomnak, így ezen indultak el.
Csakhogy ReLuur nem részletezte, mi az érdekes ezekben a családokban, sem
azt, hogy ő miért figyelt fel rájuk. Mégis mi dolga lenne a külső városok előkelő
urainak és hölgyeinek egy ősi, régészeti lelettel? A nemesek egy része szerette
magára aggatni az „úri kalandor” címet. De ők rendszerint csak egy asztal körül
beszélgetnek és pöfékelnek. Az a piperkőc Jak legalább elhagyta a házát.
Mintha megállt volna az idő, ahogy a fogat csigalassúsággal araszolt előre a
hosszú sorban. Wax megunta, és nagy lendülettel kirúgta az ajtót.
– Sétáljunk.
– Magasságos! – sóhajtozott Steris. – Már megint?
– Ne akarja elhitetni velem, hogy erre az eshetőségre nem készült fel.
– De igen. Ugyanakkor a sor nem túl hosszú. Nem lenne szerencsésebb
kivárni, míg odaérünk?
– Innen már látni az ajtót; harminc lépés, és ott vagyunk. Vagy akár
ücsöröghetünk is, és nézhetjük a fogatokból előbújó, nyaksáljaikkal birkózó
piperkőc alakokat.
– Ez az este is jól kezdődik – motyogta Steris.
Wax nem kért a lakáj felé nyújtott segítő kezéből, maga ugrott le a kocsiról.
Visszaterelte férfit a helyére, és maga segítette le Sterist.
– Menjen tovább, és álljon le valahová – intett a kocsisnak.
– Majd hívjuk, ha távozni kívánunk. – Némi tétovázás után még hozzátette: –
Ha lövéseket hall, menjen vissza a hotelhez, mi is odamegyünk.
A kocsis meglepetten bólintott. Wax belekarolt Sterisbe, majd elindultak a
kúria épülete felé. A kocsikban tartózkodó vendégek mind őket nézték, de csak a
szemük sarkából – próbáltak úgy tenni, mintha észre sem vennék őket.
– Összeírtam önnek egy listát – mondta Steris.
– Ez ám a meglepetés!
– Ne ágáljon ellene, Waxillium. Még a hasznunkra lehet. Ebbe a kisalakú
könyvbe rejtettem – magyarázta Steris, majd tenyérnyi kézikönyvet vett elő, és
már mutatta is. – Az egyszerűség kedvéért – tette hozzá. – Minden lapon
található néhány beszélgetésindító mondat, azoknak címezve, akiknél a
legnagyobb hatás várható. Az alant található számok egy-egy témaváltásra
utalnak a beszélgetés folyamatos fenntartása érdekében, amin keresztül tán
közelebb kerülhet az Elmúlás Pántjai rejtélyéhez.
– Van némi tapasztalatom a társasági körökben, Steris. Magamtól is képes
vagyok fecsegni.
– Ezzel én is tisztában vagyok – bólintott a nő –, csak szeretnék elkerülni egy
újabb Cett-incidenst...
– Miféle Cett-incidenst?
– Azt, melynek során lefejelt egy illetőt.
Wax megemelte az állát.
– Á, igen. Azt a mitugrászt azzal a nevetséges bajusszal az orra alatt.
– Lord Westweather Cettet – segítette ki Steris. – A ház örökösét.
– Igen, igen – bólogatott szaporán Wax. – Ostoba família. Mentségemre
legyen mondva, ő hívott ki engem. Párbajozni akart egy petákossal. Valószínűleg
megmentettem az életét.
– Azzal, hogy betörte az orrát. – Steris feltartotta a kezét. – Nem várok
magyarázatot, se mentségeket, Lord Waxillium, csak azt teszem, amivel
véleményem szerint a segítségére lehetek.
Wax kelletlen morgás kíséretében vette el a könyvecskét, de azért gyorsan
átlapozta az utcai lámpások fényében. A könyv a lehetséges vendégek
névsorával zárult. Wax korábban megjegyezte VenDell néhány bejegyzését, de
ez az összeállítás sokkal részletesebbnek tűnt.
Wax mosolyogva csúsztatta belső zsebébe a könyvecskét. Steris szokás szerint
kiváló kutatómunkát végzett. Mégis mikor van ideje ilyesmikre? Folytatták az
épület bejáratához vezető utat, de Wax váratlanul megdermedt, amikor zörgést
hallott a közeli bokrokból. Acélt égetett, és azonnal felvillantak előtte a sűrűben
mozgó pontok. A kabátja alatt rejtőző pisztolyáért nyúlt.
Koszos fej bukkant elő a levelek takarásából és rájuk vigyorgott. Opálos,
tejszerű tekintettel meredt rájuk.
– Aprót az éhezőnek – könyörgött. Kinyújtotta rongyos ingbe bújtatott,
ápolatlan kezét.
Wax nem vette le a kezét a fegyverről. Gyanakodva méricskélte a férfit.
Steris oldalra billentette a fejét.
– Kölnit locsolt magára, koldus?
Wax bólintott. Az ő orrát is megcsapta a gyenge illat.
A koldus meglepődött, de hamar visszatért a vigyor az arcára.
– Jó erős, hölgyem.
– Maga megitta? – hüledezett Steris. – Az nem lehet túl egészséges.
– Jobb lenne, ha elmennél innen, koldus – mondta Wax, és a bejárat előtt
várakozó vendégek irányába fordította a fejét. – Ez magánterület.
– Ó, tudom én azt, uram. Jól tudom. – A koldus felnevetett. – Ez a hely
lényegében az enyém. Most pedig, ha adna néhány nyesetet a vén Hoidnak,
jóuram... – A férfi határozott mozdulattal nyújtotta ki a karját, és rájuk szegezte
fény nélküli tekintetét.
Wax a zsebébe nyúlt.
 – Tessék. – Egy bankót vetett a kéregető elé. – Menj a birtokról és igyál
valami rendes italt.
– Ön nagylelkű. Igazi úr! – A férfi térden állva kereste a pénzt a földön. – Ez
túl sok. Túl sok!
Wax ismét belekarolt Sterisbe, és a tiszteletet keltő bejárati ajtó felé vezette.
– Uram! – kiáltott utánuk a koldus. – A visszajáró!
Wax látta a kék vonalat, és azonnal reagált. Megpördült, lekapta a levegőből
az érmét, amely halálos pontosággal suhant felé. Ennyit a vakságról. Wax
morogva vágta zsebre az érmét. Az egyik őr elrobogott mellettük, hogy
elkergesse a koldust.
– Már megint te? – ordította.
A kéregető vihogva húzódott a borok takarásába.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Steris.
– Kutya legyek, ha tudom – felelte Wax, majd odanyújtotta a karját. –
Mehetünk?
Innen már zavartalanul sétáltak el a kocsisor mellett, és bár a kis közjáték alatt
többen is lehagyták őket, még így is hamarabb értek a bejárathoz, mint ha a
fogatban maradtak volna. Wax biccentett egy termetes asszonyságnak, aki alig
fért ki a hintó ajtaján, majd felvezette Sterist a lépcsőn.
Bemutatta a névjegyét, bár nyilvánvalóan számítottak rá. Ez nem egy
közönséges estély volt – ez a politikáról szólt. Egyetlen beszéd lesz, az is a
vendégek köszöntésére korlátozódik, majd mindenki megy a dolgára.
Elvegyülnek, kezet ráznak, eszmét cserélnek, és alighanem elkötelezik majd
magukat a külső városokat érintő ügyek valamelyike mellett.
Wax ellépett az ajtónálló mellett, aki megköszörülte a torkát és egy beugróra
mutatott a bejárat mellett. Szolgák gyűjtötték be és tették félre a vendégek
kabátját, kalapját és sálját.
– Nincs mit leadnunk – mondta Wax. – Köszönjük.
A férfi udvariasan, de határozottan fogta meg Wax karját.
– A ház úrnője a lelkére venné, ha bármelyik vendégének is... erőszakos
természetű terhet kellene cipelnie az este folyamán. Nem szeretné, ha bárkinek is
kellemetlensége adódna belőle.
Wax többször is pislogott, mire végül vette a célzást.
– Váljak meg a fegyveremtől? Maga tréfál!
A magas férfi rezzenéstelen arccal nézett rá.
– Szerintem nem ismeri a tréfát – jegyezte meg Steris.
– Ugye tisztában van vele, hogy petákos vagyok? – kérdezte Wax. – A
kézelőgombjával is képes vagyok ölni.
– Örömmel vennénk, ha nem tenné – mondta az ajtónálló.
 – Most pedig, ha lenne szíves, Lord Waxillium. Nincs kivétel. Valóban
hívnunk kell a házi ingást a rend érdekében?
– Nem. – Wax kiszabadította a karját. – De ha valami rosszul alakul az este,
bánni fogja, hogy ez a beszélgetés megtörtént. – A pulthoz léptek, ahol fehér
kesztyűs hölgyek szorgoskodtak. Begyűjtötték az értékeket, és jegyet adtak értük
cserébe. Wax vonakodva vette ki Vindikátort a hóna alá szíjazott tokból, és tette
a pultra.
– Csak ez lesz, uram? – kérdezte az egyik hölgy.
Wax habozott, végül lemondó sóhaj kíséretében letérdelt, és lecsatolta a
lábikrájára szíjazott tartalék fegyvert, egy kis két-lövetű pisztolyt. Ezt is a pultra
tette.
– Belenézhetnék a hölgy táskájába? – kérdezte a fehér kesztyűs hölgy.
Steris megengedte.
– Csak a rend kedvéért, én felesküdött békebíró vagyok. Ha valakinek, hát
nekem fegyvert kellene hordanom magamnál.
A szolgák nem szóltak semmit, de zavartan adták vissza Steris táskáját, és
nyújtották át a jegyet Waxnek a fegyverekért cserébe.
– Menjünk – mondta Wax sikertelenül leplezett bosszúsággal, zsebre téve a
jegyet. Egymás oldalán léptek be a bálterembe.

Wayne imádta a bankok működési rendjét. Volt stílusuk. Sokan eldugják a

pénzüket, otthon tartják a párna alatt, de hát abban mi a pláne? Egy bank
azonban... egy bank remek célpont. Emelni egy épületet, majd teletömni pénzzel
olyan, mint megmászni a végzetes meredélyt, majd várni, hogy valaki
odamenjen és megpróbáljon lelökni a mélybe.
Talán tényleg ez a lényeg, gondolta. Talán csak játék az egész, a pénzesek
szórakozása. Mi másért gyűjtenének össze ennyi értéket egy helyen? Nyilván
üzenetértéke van: nézzétek, annyi a pénzünk, hogy építünk egy hatalmas épületet
belőle, és még marad is elég, hogy jól tele is tömjük pénzzel.
Egy ilyen hely kirablása kész öngyilkosság. A rablók ezért csak ácsoroghattak
kint az épület előtt, és csorgathatták a nyálukat. De komolyan, egy bank olyan,
mint valami cégér, ami azt üzeni minden arra járónak, hogy „húzz a rozsdába”.
Egyszerűen pompás.
Wayne és Marasi megállt a bejárathoz vezető hosszú lépcsősor előtt. Festett
üvegtáblák és színes zászlók köszöntötték őket. Marasi mindenképpen ide akart
jönni a temetők előtt. Valami olyasmit mondott, hogy majd a bankkivonatok
vezetik őket a megfelelő helyre.
– Elmondom, mi lesz – vágott bele Wayne. – Már mindent kitaláltam. Én
leszek a gazdag krapek, aki a szegények vérét szívva tollasodott meg. Persze
nem így adom majd elő, hűen hozom majd a karaktert.
– Csakugyan? – Marasi fellépett az első lépcsőfokra.
– Aha. Még hetyke kalapot is hoztam magammal. – Wayne felemelt egy
cilindert és megpörgette az ujján.
– Ez Waxilliumé.
– Többé már nem. – Wayne a fejébe nyomta a kalapot. – Adtam érte egy
patkányt.
– Egy... patkányt?
– Farok nélkül – ismerte el Wayne. – Mert a kalap bizonyos szögből nézve
olyan, mintha mindig poros lenne. Na, mindegy, én leszek a gazdag krapek. Te
pedig az öcsém kislánya.
– Nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy az unokahúgod legyek – vitatkozott
Marasi. – Legalábbis... – Elhallgatott, amikor Wayne rettenetesen torz grimaszt
vágott, mély barázdák jelentek meg a homlokán és a szeme környékén, majd
műbajuszt biggyesztett az orra alá. – Na igen, erről megfeledkeztem.
– Na már most, kedveském – folytatta Wayne az eligazítást.
– Amíg én lefoglalom a bank kiváló alkalmazottait a mesémmel, te beosonsz
az irattárba, és megszerzed magadnak, amit keresel. Bizonyára nem lesz nehéz,
annyira lenyűgözöm majd őket a történetemmel. Aki ilyen későn még dolgozik,
az mind kíváncsi lesz egy ennyire gazdag és befolyásos személyre.
– Remek – mondta Marasi.
– És csak úgy mellékesen megjegyzem, kedveském, egyáltalán nem örülök
neki, hogy azzal a lovászfiúval enyelegsz, aki ott sertepertél a ház körül. Jóval
rangodon aluli, és ez a kapcsolat sokat árthat a család hírnevének.
– Jaj, nekem!
– Ráadásul ragyás képű – folytatta Wayne, és időközben felértek a lépcső
tetejére. – Ráadásul folyton szélgörcsök kínozzák. Na meg...
– Végig erről akarsz beszélni?
– Természetesen! A személyzetnek tudnia kell, hogy menynyi vesződséget
okoz nekem a fiatalság azzal, hogy képtelenek helyes döntéseket hozni, ami az
én nemzedékemnek még magától értetődő volt.
– Pompás – dünnyögte Marasi, és belökte a bank hatalmas üvegajtaját.
Az egyik alkalmazott azonnal pattant, és már előttük is állt.
– Sajnálom, de pillanatokon belül zárunk.
– Kedves uram! – fogott hozzá Wayne. – Biztos vagyok benne, hogy tudnak
még ránk időt szakítani, ha meghallják a befektetési...
– Az elendeli rendőrségtől jöttünk – szakította félbe Marasi. Elővette
dombornyomott jelvényét, és a férfi képébe nyomta. – Marasi Colms hadnagy
vagyok. A letéti papírokba szeretnék belenézni. Néhány perc, és már nem is
raboljuk tovább az idejét.
Wayne partra vetett halként fuldokolt. Miközben a zömök, testes, söröshordót
nyelt, golyófejű fickó a jelvényt vizsgálgatta, ő kigúvadó szemmel meredt a
társára. Áruló!
– Miféle iratokra kíváncsi? – kérdezte a férfi óvatosan.
Marasi átnyújtott egy papírlapot.
– Ők vezetnek számlát ebben az intézményben?
– Azt hiszem, megnézhetem... – A fickó kelletlenül fordult meg és döcögött el
a tágas helyiség végében ücsörgő titkárhoz, aki a könyveket kezelte. Benyitott az
asztal mögött található helyiségbe, ahol elkezdett magában beszélni.
– Azt kell mondjam – mondta Wayne, ahogy színpadiasan leemelte a kalapot a
fejéről –, ez volt a legszánalmasabb alakítás, amit életemben láttam. Mégis ki
hinné el, hogy a dúsgazdag nagybácsinak épp rendőr az unokahúga?
– Nincs szükség hazugságra, amikor az igazság is éppoly célravezető, Wayne.
– Nincs szükség... már hogyne lenne szükség rá! Mi lesz, ha le kell nyomnunk
valakit, hogy elvihessük a könyvelést? Akkor mindenki tudni fogja, hogy mi
voltunk, és Waxnek egy nagy rakás kártérítést kell majd fizetnie.
– Szerencsére senkit nem kell lenyomnunk.
– De...
– Nem nyomunk le senkit.
Wayne keservesen sóhajtott. Ez aztán jó móka lesz.
– Tudniuk kell, hogy nagyon szigorúan vesszük a banki titoktartást –
tájékoztatta őket a hivatalnok, aki két kézzel szorította a hátsó szobából
előhozott könyveket. Wayne és Marasi már az irodájában ültek, az asztalán lévő
névtábla szerint pedig őt úgy hívták: Mr. Eriola. Wayne halkan kuncogott, de
egyikük sem értette az okát.
– Ezt tökéletesen megértem, ugyanakkor jó okunk van feltételezni, hogy az
egyik ügyfelük bűnöző – felelte Marasi. – Felteszem, nem kívánják fedezni a
kétes ügyleteit.
– Még véletlenül sem, ugyanakkor nem rendülhet meg a belénk vetett bizalom
– folytatódott a szócsata. – Miből gondolják, hogy ezek az ügyfelek bűnözők?
Van bizonyítékuk?
– A számok a bizonyítékok – felelte Marasi, és előredőlt. – Tudja ön, mi
minden kideríthető a különböző kimutatásokból?
– A kérdés jellegéből fakadóan feltételezem, hogy sok minden. – A férfi
beszéd közben hátradőlt a székén, és feszülő hasára tette két kezét.
– Nos, igen – bólintott Marasi. – A bűntények többsége mögött a szerelem
vagy a vagyon áll. Ha vagyonról van szó, akkor előtérbe kerülnek a számok, ha
pedig előtérbe kerülnek a számok, akkor következnek az igazságügyi gazdasági
szakértők. A számok nem hazudnak.
Nem sikerült meggyőzni a hivatalnokot – bár ezen a ponton Wayne már arra
gyanakodott, hogy nem is emberi lény. Az egyik őse biztosan delfin volt. A férfi
további kérdéseket zúdított Marasira. Jól láthatón húzta az időt, nyilvánvaló ok
nélkül. Wayne nyugtalanul fészkelődött. Az efféle időhúzással általában a
semmiből felbukkanó havernak készítik elő a terepet, aki váratlanul megjelenik
és lerendezi az egész bagázst.
Wayne jobb híján az asztalon található tárgyakkal próbálta lefoglalni magát.
Tornyot épített belőlük, de fél szemmel folyamatosan az ajtót figyelte. Ha valaki
valóban rájuk rontana, kénytelen lenne kidobni Marasit az ablakon.
A következő pillanatban kinyílt az ajtó. Wayne Marasi karja felé nyúlt, másik
keze egyik párbajpálcája markolatát kereste, de csak a titkárnő jött be a
folyosóról. Nagy garral odacsattogott az asztalhoz – úgyhogy Wayne szemernyi
bűntudatot sem érzett, amikor úgymond megbámulta a „garát” –, és fél ív papírt
nyújtott át neki.
– Mi ez? – kérdezte Marasi, miután a nő távozott.
– Sürgöny – tippelte meg Wayne. Megnyugodott kissé. – Ellenőrzi, hogy kik
is vagyunk valójában, mi?
A bankár kivárt, végül megmutatta nekik a lapot. Rövid leírást tartalmazott
Wayne-ről és Marasiről, majd az alábbi sorokat: Valóban rendőrök, az én
parancsnokságom alatt állnak. Kérem, legyen mindenben a segítségükre, amíg
ott tartózkodnak. Az alacsony férfin azért tartsa rajta a szemét, és távozáskor
ellenőrizze a kasszát.
– Na már! – méltatlankodott Wayne. – Ez így nem szép. Egy kerek nyesetet
kell fizetni öt szóért, magyarán a vén Reddi kész vagyont herdált el az én
indokolatlan megbélyegzésemre.
– Hivatalosan ezt becsületsértésnek nevezik, Wayne – helyesbített Marasi.
– Na igen, erőszak erőszak hátán.
– Wayne, nem arról van szó, hogy... inkább hagyjuk. – Marasi a bankárra
nézett. – Elégedett?
– Azt hiszem. – A férfi átadta a könyveket.
– Számok – dünnyögte Marasi, miközben a válltáskájában matatott. Kis
méretű könyvet vett ki belőle, és megkocogtatta a mutatóujjával. – Ebben
összeírtam, hogy a temetői munkások a munkakörük szerint mennyit keresnek
átlagosan – magyarázta. – Ha összevetjük a számokat az ügyfelek betétjeivel,
akkor talán felfedezhetünk egyfajta mintát. Ugyan ki teheti meg, hogy több
pénzzel gazdálkodik, mint amennyit megkeres?
– Ez még nem elég az ítélethez – vetette közbe a bankár.
– Mi senkit nem akarunk elítélni – felelte Marasi, miközben az első könyvet
lapozgatta. – Csak a helyes irányt keressük...
A következő percekben Wayne hat elemből álló tornyot épített az asztal
szélére. A tűzőgépet is sikerül beillesztenie, ami különös büszkeséggel töltötte
el. Marasi végül az egyik könyv egyik sorára bökött.
– Na? Megvan a gazfickó? – kérdezte a bankár.
– Igen – felelte Marasi, de nyugtalannak tűnt. – Mind.
– Mind?
– Mind egy szálig – bólintott Marasi. Mély levegőt vett, majd becsapta a
főkönyvet. – Azt hiszem, bármelyiket kiválaszthattam volna. Mindenesetre jó
tudni.
– Mégis mit?
– Hogy mind sáros. – Marasi beszéd közben ismét a táskájába nyúlt. – Persze
gondolhattam volna, hisz a halottakat egytől egyig nagy értékekkel együtt
temették el, ha csak a ruházatukat vesszük is.
A bankár arca falfehérré változott'
– A hullák ruhájával kereskednek?
– Igen – felelte Marasi, és ezúttal kis üveg konyakot vett elő a válltáskából.
Az asztal közepére tette. – És természetesen a családi ékszerrel, meg minden
egyébbel, amit a sírokban találnak.
– Hé, már épp kezdett kiszáradni a torkom! – kurjantotta Wayne. – Ez most
életmentő lesz, mint a reggeli vizelés az előző esti fél hordó sör után.
– Ez borzalmas! – mondta a bankár.
– Az – bólintott Marasi –, bár ha jobban belegondolunk, itt hullákat
károsítottak meg, és nekik ugyebár megkérdőjelezhetők a jogaik.
Wayne nagy lendülettel túrt bele a zsebébe, és egy ezüst levélbontót halászott
ki belőle. Ezt vajon honnan szerezte? Letette az asztalra, cserébe felkapta az italt,
és egy húzásra megitta.
– Köszönjük, hogy időt szánt ránk, Mr. Eriola – folytatta Marasi. Elvette a
levélbontót és a bankár elé tolta. – Nagyon sokat segített.
A fickó értetlenül meredt a fényes tárgyra, majd benézett a fiókjába.
– Hé, ez az enyém! – Benyúlt a fiókba, és zsinegnek látszó tárgyat vett ki
belőle. – Ez meg egy... patkányfarok?
– A leghosszabb, amit valaha láttam – mondta Wayne. – Ez ám a trófea.
Büszke lehet.
– Mégis hogy a pokolba... – A bankár elveszetten tekintett Wayne-ről
Marasira, majd megdörzsölte a halántékát. – Végeztünk?
– Igen – Marasi felállt. – Induljunk, Wayne.
– Most letartóztatnak valakit? – kérdezte a bankár. A szemetesbe hajította a
patkányfarkat. Micsoda a szentségtörés! Majd’ két arasz hosszú lehetett!
 – Letartóztatni? – kérdezte Marasi. – Badarság, Eriola úr. Nem akarunk mi
letartóztatni senkit.
– Akkor mire ment ki ez az egész?
– Tudnom kellett, kit érdemes felbérelnem – felelte Marasi. – Gyerünk,
Wayne.
 12

Szinte semmi sem változott Wax gyerekkorához képest. Az alkalmi ruházat

természetesen átalakult: a mellény feszesebb lett, a női ruhák alsó szegése már
csak a vádli közepéig ért, míg a dekoltázs mélyebbre nyúlt a megszokottnál, és a
nők csupán vékony fátyollal takarták a nyakukat és a vállukat.
Az emberek azonban ugyanazok maradtak. Vásári portékaként méricskélték őt
és felbecsülték az értékét. Borotvaéles tépőfogak lapultak a kedves mosolyok
mögött. Wax nyugodtan fogadta a leereszkedő biccentéseket, és meglepődve
tapasztalta, hogy a fegyverei korántsem hiányoznak annyira, mint gondolta.
Ehhez a harchoz valóban nem golyókra volt szükség.
– Gyerekként mindig annyira ideges voltam ezeken az alkalmakon – súgta oda
Sterisnek. – Akkor még adtam az efféle alakok véleményére. Később viszont
megtanultam, micsoda előnyt jelent a kényes helyzetekben, ha az ember úgy
dönt, hogy mások véleménye mit se számít.
Steris két tovalibbenő nőt nézett, akik fűző nélküli ruhát viseltek.
– Nem feltétlenül értek egyet – felelte. – A külső megítélés igenis fontos.
Vegyünk például engem. Én kifejezetten kellemetlenül érzem magam a
ruhaválasztás miatt. Úgy gondoltam, hogy a legújabb divat szerint öltözködöm,
csakhogy idelent egészen más számít felkapott és megszokott viseletnek, ezért
most ide nem illőnek érzem magam, vásári látványosságnak.
– Nekem tetszik – válaszolta Wax. – Kitűnik a szürke tömegből.
– Egy pattanás is feltűnővé teszi az embert. Mi lenne, ha kerítene nekünk egy
italt? Én addig feltérképezem a helyiséget, hátha megtalálom a célpontjainkat.
Wax bólintott. A báltermet szőnyeg borította, fentről aranycsillárok lógtak le –
habár a hagyományos gyertyákat elektromos égőkre cserélték. A mennyezet nem
volt különösebben magas, cserébe színes falfestményekkel díszített álboltívek
sorakoztak a falak mentén, örökérvényű motívumokkal: a Meg-dicsőült Harcos,
amint egy varjúcsapat fölé emelkedik – az Uralkodó képmásainak jellegzetes
ábrázolása fölé, akik közül csupán maga a Halál maradt.
Senki nem közeledett Waxhez, noha el sem húzódtak tőle, azon egyszerű
oknál fogva, hogy semmi kedvük nem volt megmozdulni, így Waxnek kígyózva
kellett haladnia közöttük. Ő Elendelből, a politikai ellenfél fészkéből érkezett, és
az itteniek már konok mozdulatlanságukkal is határozottan jelezték az
álláspontjukat és a hozzáállásukat.
A rozsdába! Mennyire utálta ezeket a játszmákat.
A bárpult teljes egészében elfoglalta a szemközti falat, és tucatnyi kiszolgáló
gondoskodott a vendégek kényelméről. Nem engedhették meg maguknak, hogy
ezek a nagyon fontos személyek akár egy percig is várjanak az italukra. Wax
bort kért Sterisnek, saját magának gin-tonikot. A pincér szemöldöke erre
magasra szaladt. Úgy tűnt, ez nem elég flancos ital. Ennyi erővel akár whiskey-t
is rendelhetett volna.
Miközben az italok készültek, Wax megfordult, hogy maga is szemrevételezze
a helyiséget. Hárfazene szólt a háttérben, kellemesen elnyomva a megannyi
beszélgetés hangját. Waxet elkeserítette a tudat, hogy ezeknek a fojtott hangú
beszélgetéseknek sokkal meghatározóbb szerepe van a Medence mindennapi
életére, mint annak, ha ők rács mögé dugják a környék legveszedelmesebb
bűnözőit.
Marasi folyton erről beszél, gondolta. Hogy a jövő bűnüldözését a különböző
kimutatások határozzák majd meg, és nem a puskák. Wax megpróbálta
elképzelni a jövőt, melyben gondos társadalmi tervezéssel előzik meg a bűnt, de
nem sikerült. Gyilkosság mindig lesz.
Mégis, néha nehezére esett, hogy ne képzelje magát annak a csillárnak a
helyébe, amelyikhez még hagyományos gyertyákat kellett használni.
– Elkészült a rendelése, uram – mondta a kiszolgáló, és a poharakat flancos
vászonszalvétákra helyezte, amelyek szélére odahímezték a dátumot. Kellemes
kis ajándék a résztvevők részére.
Wax kihalászott egy érmét a zsebéből, és a pultos elé tolta. Felkapta az
italokat, hogy visszamenjen Sterishez, a kiszolgáló azonban jól hallhatón
megköszörülte a torkát. A férfi felemelte az érmét, amelyről kiderült, hogy nem
egy ötös, amit Wax adni szeretett volna, hanem valami egészen más, amit még
soha életében nem látott.
– Feltételezem, tévedés történt, uram – mondta a férfi. – Nem szeretnék
hálátlannak tűnni, de vonakodom elfogadni olyasmit, ami mementónak tűnik.
A szimbólumok az érmén... Wax visszalépett a hosszú pult elé. Ugyanazok a
minták, mint a ReLuur képein látszódó falakon lévők. Az érme után kapott, és a
heves mozdulat közben kis híján kiborította egy másik vendég borát. Flegma
mozdulattal dobott újabb aprót az előkelő csaposnak, ezt pedig a szeme elé
tartotta.
Ezek tényleg azok a szimbólumok voltak, de legalábbis nagyon hasonlók. Az
érme másik oldalán egy előremeredő arc látszódott. Cövekkel szúrták át az egyik
szemét. Kétféle anyagból készült. A magot ölelő külső gyűrű elütött a másik
fémtől.
 Az érme egyáltalán nem tűnt réginek. Vagy új veret lehetett, vagy nagyon jó
állapotban őrizték meg. Rozsda és Romlás! Ez hogy került a zsebébe?
Az a koldus dobott fejbe vele, jutott Wax eszébe. De honnan szerezte? Vajon
több ilyen érme is keringett közkézen?
Aggodalommal telve, sietős léptekkel indult Steris keresésére. A tömegben
elhaladt Lady Kelesina, a házigazdájuk és elsőszámú célpontjuk mellett. A
korosodó hölgy káprázatosán festett ezüsttel futtatott fekete estélyi ruhájában.
Kisebb csoport gyűlt köré, és épp az egyik társadalmi kezdeményezése részleteit
ecsetelte nekik.
Wax belehallgatott egy pillanatra, de most még nem akart hosszabb
beszélgetésbe elegyedni vele. Sterist az egyik sarokban fedezte fel. Egy magas,
keskeny asztalka mellett ácsorgott. A bálteremben Wax sehol nem látott
székeket. És senki nem táncolt, noha a terem közepén emelt szintű táncteret
alakítottak ki, néhány ujjnyival a padló síkja felett.
Wax az asztalra tette az érmét és Steris elé tolta.
– Mi ez? – kérdezte a nő.
– Az a koldus ezzel az érmével dobott fejbe. A rajta lévő szimbólumok
kísértetiesen hasonlítanak azokra, melyek ReLuur képein láthatók.
Steris komoly arccal vette kézbe az érmét. Megforgatta, hogy mindkét oldalát
lássa.
– Egy arc, aminek egyetlen szemét szúrták át. Jelent ez valamit?
– Fogalmam sincs – vont vállat Wax bár engem jobban érdekel, hogy mit
keresett annál a koldusnál, és miért vágta hozzám. Alighanem ereklye lehet, amit
ReLuur a templomban talált. Talán elveszítette, vagy elcserélte valamire a
városban.
Wax szünet nélkül dobolt az ujjaival az asztalon. Egyre biztosabb volt benne,
hogy ez nem egy közönséges koldus volt, és arra is nagyobb összegben fogadott
volna, hogy ha most a nyomába eredne, akkor kiderülne, hogy elnyelte a föld.
Wax végül zsebre vágta az érmét.
– Bízzunk benne, hogy a választ itt találjuk ebben a teremben. Feltéve, hogy
Lady Kelesinának is köze van az eseményekhez.
– Akkor ideje munkához látnunk.
– Épp most haladtam el mellette. Próbáljuk meg?
– Még ne. Látja ott az a párt? A férfi gesztenyebarna mellényt visel.
Wax követte a nő oldalra billenő állának vonalát. Jól öltözött fiatal pár volt.
Önelégültek és pedánsok. Remek.
– Ő Lord Gave Entrone – magyarázta Steris. – A Ladrian-házzal kötöttek
néhány kisebb üzletet a múltban, ami megfelelő alapot szolgáltathat egy
könnyed csevejhez. Textillel kereskednek.
 – Hallottam már róla. Egyszer udvaroltam az egyik unokatestvérének. Rosszul
sült el.
– Akárhogy is, ő is szerepel a tébolyult kandra listáján. Talán megtudhatunk
tőle egyet s mást. Fiatal, energikus és elismerésnek örvend, ugyanakkor nem
igazán fontos személyiség, ezért kezdésnek pont megfelelő.
– Helyes – bólintott Wax, miközben Entrone-t nézte. Heves karmozdulatokkal
magyarázott valamit, ami több ifjú hölgyet is odavonzott. Wax nagy levegőt vett.
– Élre áll?
– Szerencsésebb lenne, ha ön beszélne.
– Úgy véli? Nagyobb hasznom lenne Marasi és Wayne mellett a temetőben.
Ön jobban kiismeri itt magát. De komolyan! És kíméljen meg egy újabb
előadástól, mely szerint ön végtelenül „unalmas”.
– Ebben az esetben – kezdte Steris távolba révedő tekintettel – nem az
unalomról van szó, sokkal inkább arról, hogy... hamis vagyok. Megtanultam,
hogyan tettessem normálisnak magamat, de félek, a gondos alapossággal
elkészített jegyzeteim, az előre megírt vicces megjegyzéseim csak ennyit érnek.
Az emberek megérzik, hogy nem vagyok hiteles... hogy én nem szeretem, amit
ők igen, hogy én nem úgy gondolkodom, ahogy ők. Időnként lenyűgöz, hogy
Wayne, vagy azok a kandrák hogyan képesek ennyire emberiek lenni, miközben
nekem sehogy sem megy.
Wax tehetetlenül hallgatta, nem tudta, miként akadályozza meg, hogy Steris
ilyeneket mondjon magáról. Nem találta a megfelelő szavakat; mindig, amikor
ilyesmivel kapcsolatban próbált vitázni, a nő még inkább bezárkózott.
Steris Wax felé nyújtotta a karját. A férfi belékarolt, és határozott léptekkel
indultak el Lord Gave és kicsiny társasága felé. Wax elbizonytalanodott, nem
tudta, miként kapcsolódjon be a beszélgetésbe, de gyorsan megoldódtak a
gondjai. Amikor kellő közelségbe értek, Gave beszélgetőpartnerei hátrébb
léptek, utat engedve nekik. A hírneve és a rangja láthatólag messze megelőzte őt.
– Nicsak, Lord Waxillium! – Gave sokat sejtető mosollyal üdvözölte őt. –
Felderült a kedvem, amikor olvastam, hogy ön is tiszteletét teszi a mi kis
összejövetelünkön. Évek óta szeretnék találkozni önnel.
Wax kurtán bólintott, majd a férfi párja és a hátrébb álló két alak felé
biccentett, akikkel korábban beszélgettek. Azok továbbra is a közelben
maradtak.
– Milyennek találja Új-Seran városát, uram? – kérdezte az egyik hölgy.
– A közlekedést meglehetősen problémásnak találom, de egyébként roppant
bájos – felelte Wax.
Úgy kacagtak, mintha valami vicceset mondott volna. Ráncba futott a
homloka. Lemaradt volna valamiről?
 – Félek, itt nem sok izgalomban lesz része – mondta Gave.
– Új-Seran csendes kis porfészek.
– Jaj, mit nem mond, Lord Gave! – szólt közbe a másik fiatal férfi. – Rossz
fényben tünteti fel a mi kis városunkat. Itt pezseg az éjszakai élet, Lord
Waxillium! A szimfonikus zenekarunkat az előző két kormányzójuk egyaránt
dicsérő szavakkal illette.
– Ez igaz, de itt nincs túl sok lövöldözés – mondta Gave.
A többiek értetlenül néztek rá.
– Békebíró voltam a Végeken – magyarázta meg Wax.
– Á! Ön felügyelte az egyik város rendőri körzetét? – kérdezte az egyik ifjú
hölgy.
– Nem, ő valódi békebíró volt – felelte Gave. – Az a lovaglós és lövöldözős
fajta. El kellene olvasnotok a beszámolókat! Velük vannak tele az elendeli lapok.
A másik három vendég zavarodott pillantással méregette Waxet.
– Milyen... különleges – mondta végül az egyik hölgy.
– A beszámolók túloznak – vágta rá Steris gyorsan. – Lord Waxillium alig
száz halálesetért tehető közvetlenül felelőssé. De ebbe a lőtt seb elfertőződéséből
származó alkalmak nem számítanak bele. Még mindig bizonytalan vagyok, hogy
azokat miként értékeljük.
– Embert próbáló élet volt – mondta Wax, és egy pillanatra sem vette le a
szemét Gave-ről, aki végig mosolygott a borospohár mögött, és csillogó
tekintettel nézett vissza rá. Ő nyilván remekül szórakozott a hozzájuk hasonló
vendégeken. – De már magam mögött hagytam. Valójában a többéves közös
kereskedelmi tevékenységért akartam köszönetét mondani, Lord Gave.
– Ó, itt inkább ne beszéljünk az üzletről, Lord Waxillium!
– A férfi beszéd közben megemelte a poharát. – Hiszen egy estélyen vagyunk.
A többi vendég ismét nevetett, és Wax most sem tudta, miért.
A fenébe, alaposan berozsdásodtam! – gondolta. Panaszkodott, húzta a lábát,
de nem hitte volna, hogy ennyire súlyos a helyzet.
Összpontosíts! Gave tud valamit az Elmúlás Pántjairól, legalábbis ReLuur így
vélte.
– Van kedvenc időtöltése, Lord Gave? – kérdezte tőle, és a szeme sarkából
látta, hogy Steris elégedetten bólint.
– Semmi említésre méltó.
– Él-hal a régészetért! – vágta rá a kísérője ugyanabban a pillanatban. A férfi
lesújtó pillantást vetett rá.
– A régészetért? – kérdezett vissza Wax. – Ez nagyon is említésre méltó, Lord
Gave.
– Imádja az ereklyéket – folytatta az ifjú hölgy. – Órákig képes ücsörögni a
különböző árveréseken, hogy az apró ki...
– Én a történelmet szeretem – szakította félbe Gave. – A régmúlt korok
művészetéből merítek ihletet. A te szavaid, kedvesem, azonban valamiféle úri
kalandornak állítanak be a vendégeink előtt. – A férfi gunyorosan elmosolyodott
a kifejezésen. – Gondolom, találkozott az effélékkel fenn a Végeken, Lord
Waxillium. Férfiakkal, akik városi környezetben nevelkedtek, de egy hirtelen
ötlettől vezérelve kiszakadtak abból a közegből, hogy olyan helyeken élhessék át
az izgalmat, ahol igazából semmi keresnivalójuk.
Steris összes izma megfeszült. Wax rezzenéstelen arccal állta a fiatal férfi
tekintetét. Számos ehhez hasonló, díszesen csillogó papírba csomagolt sértést
kellett már elviselnie Elendelben.
– Az új utak keresése mindig előbbre mutató, mint a régi, jól megszokott
ingovány taposása.
– Ó, Lord Waxillium! Szégyent hozni a családra korántsem eredeti ötlet! Az
Utolsó Császár napjai óta ezt teszik az emberek.
Wax ökölbe szorította a kezét az oldalán. Hozzászokott a sértésekhez, de ez a
fiatal ficsúr egyszerűen felbőszítette. Talán az általános idegessége miatt érezte
így, talán a nővére iránti aggodalma tette.
Steris megszorította a karját, ő pedig lenyelte a dühét, és mással próbálkozott.
– Hogy szolgál az unokatestvére egészsége? – kérdezte.
– Valette-re gondol? Többnyire jól. Mind örülünk az új házasságának.
Sajnálom, hogy az önök kapcsolata nem az elképzeléseknek megfelelően alakult,
de biztosíthatom, hogy a következő udvarlója borzalmas egy alak volt.
Elképesztő, mi elő nem mászik a köd mélyéből, ha a társadalmi rang a tét.
Nem nézett Sterisre beszéd közben. Nem volt rá szükség. Az ajkán játszó
önelégült félmosoly mindennél beszédesebb volt.
– Te kis patkány! – mordult rá Wax. – Te gerinctelen, rozsdaette patkány! – A
pisztolyáért nyúlt, de az szerencsére nem volt ott az oldalán.
A többiek megütközve néztek rá. Gave kaján képpel vigyorgott, majd
egyszerre dühös ráncok jelentek meg a homloka közepén.
– Ha megbocsát – mondta, majd karon fogta a kísérőjét, és ellépdeltek a
közelükből. A többiek utánuk tipegtek.
Wax nagy levegőt vett, és leeresztette a karját. Még mindig tombolt benne a
hirtelen támadt düh.
– Szándékosan tette – motyogta. – Igaz? Abba akarta hagyni a beszélgetést,
ezért megsértett, hogy szabadulhasson. És amikor ez nem vált be, önt vette
célba, tudván, hogy úgysem hagyom annyiban.
– Hmm... – merengett Steris. – Igen, jól látja a helyzetet – bólintott végül. A
többi vendég fojtott beszélgetésbe kezdett a közvetlen közelükben, és több mint
elegendő helyet hagytak nekik.
– Sajnálom – mondta Wax. – Hagytam, hogy fogást találjon rajtam.
– Éppen ezért kezdtük vele a sort – nyugtatta Steris. – Gyakorlóterepnek jó
volt. És meg is tudtunk valamit. A régészettel olyan területet érintettünk, amiről
nem akaródzott beszélnie. Inkább burkolt sértésekkel igyekezett kihozni minket
a sodrunkból.
Wax nagy levegőt vett, és miközben lassan kifújta, hagyta elillanni a
kellemetlen közjátékból származó ingerültségét.
– És most? Megpróbálunk beszélni valaki mással?
– Nem – rázta meg a fejét elgondolkodva Steris. – A célpontjaink nem
tudhatják meg, hogy határozott cél vezérel minket, és egy bizonyos üggyel
kapcsolatban akarunk beszélgetni velük. Ha beiktatunk egy-egy érdektelen
szereplőt is a sorba, akkor jóval nehezebb lesz felismerni a mintát a
viselkedésünkben.
– Világos – mondta Wax, majd a zsúfolt terem végébe nézett, ahol a hárfás
visszavonult, és helyén egy rezesbanda készült fel a folytatásra. Ilyet sem
lehetett látni Elendelben.
Wax és Steris tovább kortyolták az italaikat és hallgatták a muzsikát. A zene
elég lassú volt ahhoz, hogy táncra hívja a vendégeket, Wax mégis túl
energikusnak találta, amire a hangszerelés alapján előzetesen nem számított. Azt
vette észre, hogy élvezi. Kiűzte belőle a dühöt, és kellemes izgatottsággal
pótolta.
– Mit szól ahhoz a hölgyhöz? – Steris egy előkelő, idősebb asszony felé
biccentett. Ősz haját tömör kontyba fogva hordta.
– Ő Lady Felise Demoux, akit az unokaöccse kísért el. Vele is többször
üzletelt már, pont az a személy, akit egy ilyen eseményen feltétlenül
megszólítana. Én addig hozok újabb italokat.
– Én most szódavizet kérek – mondta Wax. – Tiszta fejjel akarok
gondolkodni.
Steris bólintott, és átvágott a terem közepe felé igyekvő, táncolni vágyó
vendégek hullámzó tömegén. Wax Lady Demoux felé indult, majd
bemutatkozásképp átnyújtott egy névjegyet az unokaöccsnek. A formalitások
után táncra hívta a hölgyet, aki örömmel fogadta a felkérést.
Csevegés. Ennyire még ő is képes. Mi a bajod, Wax? – merengett, miközben a
tánctérre kísérte Lady Demoux-t. Bármely bűnözőt gond nélkül kihallgatod,
szóval egy ártalmatlan beszélgetéstől meg miért rettegsz?
Lénye egyik fele a lustaságnak tudta be a dolgot. Csakhogy mindenre így
reagált, amihez nem fűlött a foga – kifogásként. De mi lehetett a valódi ok?
Miért ez a kelletlenség?
 Mert ezek az ő szabályaik. Ha azok szerint játszom, a rendszerük részévé
válók. Mintha önként hajtaná rabigába a fejét.
Megfordult és megemelte a kezét, hogy Lady Demoux megfoghassa, ekkor
azonban egy másik nő nézett vissza rá. Az idegen a semmiből érkezett, megfogta
a kezét, és ellenállhatatlanul vonszolta a tánctér közepére, jó messze a
biztonságos oldalsó peremtől. Wax annyira meglepődött, hogy nem tiltakozott.
– Már megbocsásson – mondta.
– Nincs miért – mondta a nő. – Csak egy percig rabolom az idejét. – A sötét
bőrszínéből ítélve akár terrisi is lehetett, bár sötétebb volt a megszokottnál.
Szürkés csíkokkal átszőtt haját szoros copfokba fonta, dús ajka buján ugrott
előre. Ő vezetett, és Wax el is tévesztette az első lépéseket.
– Be kell látnia, hogy ön igen ritka egyed – mondta. – Ménköves: petákos és
apasztó elmész egyszerre.
– Egyik sem számít különlegesnek – felelte Wax. – Már ami a fémszerzeteket
illeti.
– Az ikerszerzet kombinációk viszont már annál inkább. Ezerből egy a míves.
Az elmészek még ritkábbak, és a vérvonaluk behatárolt. E kettő kombinációja
pedig egészen valószínűtlen. Eddig mindössze három ménköves született, és ön
az egyik, Lord Waxillium.
– Komolyan?
– Természetesen nem lehetek teljesen biztos benne, bár a scadriali
gyermekhalálozás nem oly aggasztó, mint más helyeken, de azért elég súlyosnak
mondható. Árulja el nekem, próbálta már repülés közben megnövelni a
testsúlyát?
– Ki maga? – Wax ekkor döntött úgy, hogy részt vesz a táncban. Megtörte
partnere lendületét, és átvette a vezetést.
– Senki lényeges.
– A nagybátyám küldte?
– Engem nem érdekel a helyi politika, Lord Waxillium. Ha válaszol a
kérdésemre, azonnal szabadon engedem.
Wax a zene ritmusára vezette őt. Gyorsabb tánc volt, mint amilyenekhez
szokott, de bírta a lába, és ismerősnek találta a lépéssorokat. Azok a fránya fúvós
hangszerek uralták a zenét, és nem hagyták, hogy egy pillanatra is lankadjon a
lelkesedése. Minek említette a nagybátyját? Hanyagság volt.
– Mozgás közben már igen – felelte lassan. – Nem történt semmi. A súlytól
függetlenül minden ugyanolyan sebesen zuhan.
– Igen, ez a gravitáció egyetemes törvénye – magyarázta az idegen nő. – De
engem nem ez érdekel. Ha egy acéltaszítást követően a levegőben száll és
megnöveli a testsúlyát, akkor mi történik? Engem ez érdekelne.
 – Lelassulok... Annyira elnehezülök, hogy alig tudom továbblökni magam.
– Ááá – jegyezte meg halkan a nő. – Akkor hát igaz.
– Mi?
– A lendületmegmaradás – felelte. – Lord Waxillium, amikor súlyt tárol, akkor
vajon tömeget tárol, vagy inkább megváltoztatja a bolygó érzékelését, amitől az
másként tekint önre, és nem úgy vonzza magához, mint alapesetben? Vajon van-
e különbség a kettő között? Az ön válaszának köszönhetően választ találhatok a
kérdésre. Ha ön lassul, amikor repülés közben megnő a testsúlya, akkor az nem a
taszítás során felmerülő problémákkal lehet összefüggésben, hanem a fizika
általános törvényszerűségeivel.
A nő váratlanul elengedte Wax kezét, és kilépett a táncból. Hátraszökkent,
ügyesen kikerülve egy párt, akik bosszúsan néztek rá, amiért megzavarta
tökéletes ritmusban hullámzó táncukat. Kártyát vett elő, és odanyújtotta Waxnek.
– Kérem, folytassa az ilyen irányú kísérleteket, és jelentkezzen. Előre is
köszönöm. Már csak azt kellene megfejtenem, miért nincs vöröseltolódás az
időbuborékok esetén...
Ezzel elhagyta a táncteret, magára hagyva a döbbent Waxet. Amikor Wax
észrevette, hogy szinte az összes szempár őt nézi, felszegte az állát és távozott.
Megkereste Lady Demoux-t a tánctér mellett, és nem győzött elnézést kérni ezért
a kellemetlen közjátékért. A nő megengedte, hogy az övé legyen a következő
tánc, ami újabb incidens nélkül le is zajlott, azt leszámítva, hogy Waxnek végig
kellett hallgatnia egy kínzóan hosszú történetet a hölgy díjnyertes kopóiról.
A tánc végeztével a titokzatos copfos hölgy nyomába eredt, és odáig
merészkedett, hogy nyíltan rákérdezett az ajtónállónál. A kártyán csupán egy
elendeli cím szerepelt, de név nem.
Az ajtónálló váltig állította, hogy senkit nem engedett be, akire illene a leírás,
amitől Wax értetlensége csak tovább nőtt. A nagybátyja allomanták előállításával
kísérletezett, erre felbukkan egy nő, aki az allomancia rejtelmei felől érdeklődik.
Valóban csak véletlen egybeesés lenne?
Elhaladt MeLaan mellett. Szögletes állú volt, jó hat láb magas, és csak úgy
dagadtak az izmok a szmokingja alatt. A fiatal lányok kacéran nevetgéltek a
közelében. Az elhaladó Waxre kacsintott, de a férfi nem foglalkozott vele.
Steris már az asztalnál várta az új italokkal. A jegyzeteit nézegette, és
lapozgatás közben halkan motyogott. Fiatal férfi közelítette meg és próbált
beszédbe elegyedni vele, de Steris egy legyintéssel odébb tessékelte. Fel sem
emelte a fejét. A férfi megsemmisülve oldalgott el onnan.
Wax az asztalhoz lépett.
– Nem akar táncolni? – kérdezte.
– Mi értelme lenne?
 – Hát, ha én táncolok, talán ön is tehetne vele egy próbát.
– Ön a háza feje – felelte Steris szórakozottan; még mindig olvasott. – Önnek
politikai és gazdasági kötelezettségei vannak. Bárki, aki engem felkér táncolni,
csak önhöz akar közelebb kerülni, nekem pedig nincs időm ezekre a felesleges
játékokra.
– De az is lehet, hogy a fiatalember szépnek találta.
Steris felemelte a fejét a jegyzettömbből és oldalra billentette a fejét, jelezve,
hogy ez még véletlenül sem fordult meg a fejében.
– Jegyben járok – mondta.
– Itt senki nem ismer minket – felelte Wax. – Csak azok tudhatják a
kilétünket, akik figyelemmel kísérik az elendeli politikai életet. Az a fiatalember
aligha lehetett tisztában vele, hogy ki is ön valójában.
Steris jelentőségteljesen lebegtette a szempilláit. Nyilvánvalóan zavarta a
gondolat, hogy egy idegen férfi vonzónak találhatja őt. Wax mosolyogva nyúlt a
poharáért.
– Ez mi? – kérdezte.
– Szódavíz.
– Hisz ez sárga – mondta Wax, ahogy a fény felé emelte a poharat.
– Mint kiderült, itt nagyon népszerű – magyarázta Steris. – Citromos ízű.
Wax ivott egy kortyot, és majdnem megfulladt tőle.
– Mi a baj? – kérdezte rémülten Steris. – Méreg?
– Cukor, de legalább hét kanállal!
Steris is ivott egy kortyot, majd beleborzongott.
– Különös. Mintha pezsgő lenne, de... mégsem.
Wax a fejét csóválta. Mi lelte ezeket az embereket ebben a városban?
– Kinéztem a következő célpontot – mondta Steris, és a terem túlsó végébe
mutatott, ahol egy férfi támasztotta a boltíves átjáró falát, egy különleges
halakkal teli, nagy méretű üvegtartály mellett. A harmincas éveiben járhatott.
Kigombolva hordta a zakóját, afféle tudatos hanyagsággal. Időnként odaléptek
hozzá mások, hogy váltsanak vele pár szót, de gyorsan felszívódtak a tömegben,
senki nem ragadt le nála.
– Jelentenek neki? – kérdezte Wax.
– Ő Devlin Airs – bólintott Steris. – Informátor. Minden társasági eseményen
van egy hozzá hasonló kulcsfigura. Vagy ő a legjelentéktelenebb személy a
teremben, vagy a legfontosabb, attól függően, kinek milyen értesülésekre van
szüksége. Ő is rajta van ReLuur listáján.
Wax hosszan méricskélte a férfit, és mire visszafordult Sterishez, hiányzott a
cukrozott, buborékos sárga ital fele. A nő ártatlan képpel fordult az ellenkező
irányba.
 – Talán jobb lenne, ha egyedül közeledne felé – javasolta Waxnek. – Az
effélék nem szeretik a közönséget.
– Rendben. – Wax nagy levegőt vett.
– Képes rá, Lord Waxillium.
A férfi bólintott.
– Komolyan mondom. – Steris lágyan megérintette a karját.
– Lord Waxillium, a Végeken is ugyanezt csinálta húsz éven keresztül.
– Ott bárkit lelőhettem, Steris.
– Valóban? Így intézte a dolgokat? Ha nem kapott választ valakitől, inkább
főbe lőtte?
– Általában csak bemostam nekik egyet.
A nő szemöldöke enyhén felfelé mozdult.
– Na jó, nem lövöldöztem olyan sokat... és verekednem is ritkán kellett. De ott
más szabályok voltak érvényben. Ott én alakítottam a szabályokat, ha kellett.
– Itt sincs ez másként – mondta Steris. – A jelenlevők olyasmit tudnak, amit
önnek is tudnia kell. Vagy üzletet köt velük, vagy kicsalja belőlük. Ahogy eddig
is tette.
– Talán igaza van.
– Köszönöm. Amúgy meg ki tudja? Talán kést ránt önre, és akkor jogosan
verheti be az orrát.
– Ne ébresszen bennem hamis reményt – mondta Wax, majd biccentett és
elindult a terem másik végébe.

A Túlélő guggoló szobra díszítette Új-Seran temetőjének bejáratát. Sebhelyes

karját szélesre tárta, hogy megtarthassa a boltíves kovácsoltvas kapu oldalsó
oszlopait. Marasi jelentéktelennek érezte magát a szobor tövében. Az uszályként
lebegő rézköpönyeget viselő alak rideg fémarca átlátott minden élőn, aki
belépett a holtak nyughelyére. A hátába behatoló dárda átdöfte a mellkasát, a
hegye egy karnyira nyúlt a boltív legfelső pontja alá.
Amikor Marasi és Wayne átléptek a boltív alatt, Marasi szinte várta a hegyről
a fejére csöppenő vért. Megborzongott, de rendíthetetlenül ment tovább. Nem
hagyta magát megfélemlíteni attól az átható tekintettől. Őt Túlélő-hívőként
nevelték, így nem okozott számára megrázkódtatást az isten ilyen borzalmas és
rémisztő ábrázolása.
Csak hát mindig, amikor a Túlélő valamely ábrázolását látta, az annyira sokat
követelőnek tűnt. Mintha minden pillanatban kifejezésre akarta volna juttatni a
hitvilágában rejlő ellentmondásosságot. Arra ösztökélte a híveit, hogy éljenek túl
mindent, míg a kíméletlen, nyers ábrázolásmóddal azt sugallta, hogy
bármennyire is igyekeznek, elbuknak a végén. A Túlélő-hit így tehát nem a
győzelemről szólt, hanem a mindenek feletti kitartásról, mielőtt bekövetkezne az
elkerülhetetlen kudarc.
A Túlélő természetesen megszegte a szabályt. Mindig ezt tette. A tanok azt
hirdették, hogy nem halt meg, hanem életben maradt... És a legnagyobb szükség
óráján majd visszatér. De ha a világ vége nem volt elég nagy szükség, akkor
vajon mikor szándékozik visszatérni?
Marasi és Wayne a sírok közt kanyarogva keresték a temetőőr házát.
Időközben beesteledett, és a köd ma úgy döntött, hogy leszáll éjszakára. Marasi
megpróbált ennek nem tulajdonítani különösebb jelentőséget, de a kísérteties
hely ettől még mit sem veszített borzongató komorságából. A gomolygó köd
szép lassan az összes sírtáblát és kőszobrot szorosan magához ölelte. Marasi más
estéken szórakoztatónak találta volna a köd játékát, most azonban kirázta tőle a
hideg. A komótosan suhanó pamacsok szellemalakokká álltak össze, akik
minden egyes mozdulatukat figyelemmel kísérték. Haragudtak a nemkívánatos
vendégekre. A betolakodókra.
Wayne fütyörészni kezdett, csak hogy Marasi még nyomorultabbul érezze
magát. A temetőőr házáig szerencsére most már nem kellett sokat menniük. A
gyalogút végében felvillanó fények sárgán pislákoló buborékot képeztek a köd
belsejében.
Marasi közelebb húzódott a férfihoz, no, nem mintha ettől nagyobb
biztonságban érezhette volna magát.
– Egy Dechamp nevű férfit keresünk – mondta. – Ő az éjszakai őr, és az ő
banki kimutatásai is indokolatlan kiugrásokat mutatnak. Biztos, hogy sírrabló. A
jelentések alapján ebben a temetőben történik a legtöbb ilyesmi, ráadásul a város
is itt temetteti el az azonosítatlan halottakat. Alighanem a kandra maradványai is
ide kerültek. Már csak meg kell találnunk a fickót, és rá kell bírnunk, hogy ásson
egy kicsit a sötétben.
Wayne bólintott.
– Ez a fickó nem olyan lesz, mint az a bankár – folytatta a nő.
– Aki kérette magát, de összességében segítőkész volt.
– Az lett volna? – Wayne felvonta a szemöldökét. – Csak mert én úgy vettem
észre, hogy egy kis...
– Összpontosíts, Wayne! Itt most élnünk kell a törvény erejével, ha
együttműködésre akarjuk bírni a fickót.
– Na várjál csak! – Wayne megállt, és a váratlan megtorpanástól lehagyták őt
a ködpamacsok, amelyek most kétségbeesetten nyúltak vissza érte. – Neki is meg
akarod villantani, amid van?
– Úgy örülnék, ha nem így fogalmaznál.
– Na figyelj! – Wayne halkabbra vette. – A bankárral kapcsolatban igazad
volt. Nagyon jól csináltad, és nem megrázkódtatás, hogy ezt elismerjem. A
közemberek között viszont máshogy működnek a dolgok. Itt a törvény szavát is
máshogy értelmezik. Ha elkezded az igazolványodat lobogtatni, akkor tutira
elijeszted a fickót. Nyúlcipőt húz, bebújik a legközelebbi üregbe, és egy árva
mukkot sem szól.
– A helyesen megválasztott tárgyalási mód...
– Kutya fülét se számít, ha siet az ember – szakította félbe Wayne. – Márpedig
mi nagyon sietünk. Ez most az én menetem lesz, ha már úgyis elemeltem az
igazolványodat.
– De... – Marasi bedugta a kezét a válltáskájába, hogy megkeresse
dombornyomott jelvényét. Természetesen nem találta, viszont gazdagodott egy
tenyérnyi, üres konyakosüveggel. – Jaj, ugyan már! Ez közel sem ér annyit, mint
a rendőr jelvény!
– Tisztességes üzlet volt – védekezett Wayne. – A tiéd csak egy díszes
fémdarab, aminek semmi haszna nincs ebben a temetőben.
– Azonnal visszaadod, amint itt végeztünk!
– Hogyne. Ha feltöltöd az üveget cserébe.
– De azt mondtad...
– Kezelési költség – vakkantotta Wayne, majd belebámult a ködbe, a temetőőr
házát keresve a-gyalogút végén. Levette a kalapját és rátaposott.
Marasi hátrébb lépett, és karba font kézzel nézte, ahogy Wayne kilapítja a
fejfedőt a sarkával, majd felveszi a földről és kifordítja. Alaposan megforgatta a
szeme előtt, és miután nem volt tökéletesen elégedett, kést húzott ki az övéből és
lyukat vágott a kalap oldalába. Félrehajtotta a porkabátját, és elvágta a csiptetős
nadrágtartója egyik szárát.
Amikor visszanyomta a kalapot a fejébe, szakasztott úgy festett, mint egy
csavargó. Persze bármikor csavargónak nézhette, aki nem ismerte őt, de így is
lenyűgöző, hogy két apró változtatás mire képes. Megpörgette a kést a kezében,
és szúrós szemmel mérte végig Marasit. A nap már lenyugodott, de a gomolygó
köd magával sodorta a város fényeit, ezért most valamivel világosabb volt, mint
egy átlagos estén szokott.
– Mi a baj? – kérdezte Marasi.
– Túl flancos vagy.
Marasi megszemlélte az öltözékét. Egyszerű, kék ruhát viselt, a szegélye a
vádlija közepéig ért, a ruhaujját és a nyakvonalát fűzőszalaggal rögzítette.
– Ez teljesen hétköznapi viselet, Wayne.
– Ahhoz nem, amire készülünk.
– Lehetnék a munkaadód, vagy valami ilyesmi.
– Az efféle emberek nem nyílnak meg, ha valaki tiszteletre méltó is jelen van.
– Wayne ismét megpörgette a kést a tenyerében, és Marasi mellkasa felé bökött
vele.
– Wayne!
– Nyugi már! Jól akarod csinálni, vagy sem?
– Csak nehogy nagyon beindulj – sóhajtott egy nagyot Marasi.
– Előbb tepernék le egy oroszlánt, Mara. Elhiheted.
Kivágta a ruhája felső részéből fűzőszalagot, amitől megnőtt Marasi
dekoltázsa. Aztán a ruhaujjak következtek, melyeket a könyök felett jó egy
lábbal hasított le. Kirángatta az egyik fűzőt a helyéről, és szorosan a mellkasára
kötözte, szigorúan a mellek alatt, amitől azok megemelkedtek és törvényszerűen
előrebuggyantak, határozottan botrányos módon.
Ezt követően Wayne több helyen véletlenszerűen felsliccel-te a szoknyát, és
az alját összekente sárral. Hátrébb lépett, és az állát vakargatva szemlélte a
művét. Elégedetten bólintott.
Marasi is kíváncsian mérte végig magát, és őszintén meglepődött az eredmény
láttán. Wayne nemcsak egyszerűen közszemlére tette a kebleit, de itt-ott kihúzott
egy-két szálat a ruhából, tökéletessé téve az álcát, és így a ruha nem romlottnak,
egyszerűen csak elnyűttnek látszott.
– Először mindenki a mellkasra néz – magyarázta Wayne.
– Még a nők is, ami különös lehet, de akkor is így van. Most sem foglalkozik
majd senki azzal, hogy a sár egészen friss, és a ruha alapvetően új, és nincs még
rendesen elhasználódva.
– Wayne, le vagyok nyűgözve – mondta Marasi elismerően.
– Kiváló varrónő lehetne belőled.
– Csoda dolgokat lehet művelni a ruhákkal, és nincs oka, amiért a férfiak ne
érthetnének hozzá. – Wayne tekintete elidőzött a kebleken.
– Wayne!
– Bocsi, csak bele kell élnem magam a szerepembe. – Intett Marasinek, hogy
kövesse, és újra nekivágtak a gyalogútnak. Ekkor Marasinek feltűnt valami.
Nem vörösödött el.
Hát, ilyen se volt még, gondolta, és önbizalmat merített belőle.
– Próbálj keveset fecsegni – figyelmeztette Wayne, amikor a házikó közelébe
értek. – Az esetek többségében túl tudálékos vagy.
– Majd igyekszem.
Wayne letört egy ágat, megpörgette az ujjai közt, majd girbe-gurba
járóbotként tartotta maga elé. Marasivel egymás mellett lépdelve közelítették
meg a kivilágított házikót: a kis méretű, nádfedeles épületet, amely néhány
viharvert ködlidércszobrot nevelgetett a mohos előkertben. Az alakokat csontra
feszülő bőrrel ábrázolták, és hagyományosan ezeknek a csontvázszobroknak
kellett távol tartaniuk a területvédő viselkedést mutató valódi ködlidérceket.
Marasi mindig is úgy vélte, hogy képesek különbséget tenni a szobrok és saját
fajtájuk között, bár több tudós is azt állította, hogy nem élték túl a Kataszendrát.
Ez esetben pedig a kérdés eleve okafogyott lehetett.
Pocakos, szőke copfot viselő férfi fütyörészett magában a házikó mellett.
Fenőkövet tartott a kezében, és hangos csiszatolással igyekezett megedzeni
lapátja csorba élét. Mégis miféle alak élesít lapátot? – merengett Marasi,
miközben Wayne felvette a figurát. A mellkasát enyhén kidüllesztette, és az
alkalmi sétapálcát úgy tartotta maga elé, mintha ő maga egy estély előkelő
vendége lenne.
– Maga lenne a férfi – szólította meg Wayne –, aki a Dezchamp nevet viseli?
– Dechamp – helyesbített a férfi, és rájuk szegezte lusta tekintetét. – Az
áldóját, csak nem nyitva maradt a temetőkapu? Minden este be kéne zárnom.
Most meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak, uram.
– Tüstént távozunk – Wayne megemelte a hasított sétapálcát –, de előbb még
hadd álljak elő egy mindkettőnk számára előnyös üzleti lehetőséggel.
Wayne úgy eltorzította az akcentusát, hogy Marasinek kifejezetten
összpontosítania kellett, hogy értse, amit mond. Pattogósán beszélt, amitől még
nehezebben lehetett követni őt. Jobban megnyomta a szótagokat, erősebb ritmust
adott a mondatainak. Kifejezetten úgy beszélt, ahogy a temetőőr.
– Én tisztes ember vagyok, úgy biza – mondta Dechamp, miközben
végighúzta a fenőkövet a lapát élén. – Nekem nincsen semmiféle megbeszélni
való üzletem senkivel sem, főleg nem az éccaka közepén, mint mostan is van.
– Ó, a tisztességed messze földön híres. – Wayne feszes derékkal dőlt hátra, a
botját mereven maga elé tartva. – Mást se hallani úton-útfélen. Mindenki a
tisztes Dechampot említi, bármerre járjak is, mondhatni ez minden beszélgetés
veleje.
– Ha annyira sokan említik a nevemet, akkor láthatja, hogy bőven akad kivel
üzletről beszélnem. Jövedelmező kapcsolatokat ápolok.
– A javaslatom nem sért meglévő érdekeket.
– Ezt erősen kétlem.
– Tegyünk egy próbát. Nekem egyetlen apró tárgyra van csupán szükségem,
amely biztos, hogy mindenki más számára értéktelen.
Dechamp tetőtől talpig végigmérte Wayne-t, majd Marasi következett. A
tekintete a kelleténél többet időzött kibuggyanó mellein, pont, ahogy Wayne
előre megjósolta. Dechamp végül elmosolyodott, és a házikó felé terelte őket.
– Fiú! – kurjantotta. – Fiú!
Álmos szemű, koszos köpenyt és nadrágot viselő fiú botorkált ki a ködbe.
– Uram?
 – Eridj és tégy egy kört a temetőben – utasította Dechamp.
– Ügyelj rá, hogy senki ne zavarjon minket.
A fiú szeme kikerekedett. Bólintott, majd sietve beleveszett a ködbe.
Dechamp a vállának támasztotta a lapátot, és zsebre dugta a fenőkövet.
– Na és, hogy szólíthatom, jóuram?
– Hívjon csak Peták uraságnak – mondta Wayne. – Én pedig bölcs mesternek
hívom majd, amiért olyan helyes döntést hozott az imént.
Enyhén megváltoztatta az akcentusát. Alig lehetett észrevenni, de Marasinek
feltűnt.
– Még semmi nem dőlt el – mondta a temetőőr –, csak megdolgoztatom egy
kicsit a kölyköt. Egy kis testmozgás sosem árt, épen tartja a testet.
– Természetesen – bólintott Wayne –, és ugyebár senki nem ígért semmit, de
egyvalamit azért elárulhatok. Senki az ég egy adta világon nem fizetne egy árva
nyesetet sem azért, ami nekem kéne.
– Ha ez így van, akkor miért olyan fontos magának?
– Eszmei értéke van. Egy barátomé volt, aki nagyon ragaszkodott hozzá, és
nehezére esett megválnia tőle.
Marasi erre meglepetten horkantott, ami nem kerülte el Dechamp figyelmét.
– Maga a kérdéses barát? – kérdezte tőle a temetőőr.
– Nem beszélem skaa nyelvet – felelte Marasi az ősi terrisit használva. –
Folytathatnánk terrisiül, ha lehet?
Wayne rákacsintott.
– Hagyja, Dechamp. Egyszerűen nem tudom megtanítani rendesen beszélni,
bárhogy próbálkozzak is. De legalább nem ronda látvány, igaz?
A férfi lassan bólintott.
– Tételezzük fel, hogy a keresett tárgy a felügyeletem alatt áll. Mégis
merrefelé kéne keresnünk?
– Néhány hete irtó szörnyű baleset történt a városban – magyarázta Wayne. –
Egy robbanás, amiben sokan meghaltak. Úgy tudom, itt kötöttek ki a
maradványok.
– Bilmy a nappalis, ő hozta be őket – felelte Dechamp. – Akikért senki nem
jelentkezett, azoknak a város ásatott egy szép kis sírt. Többségük csavargó meg
szajha volt.
– És egyikük sem érdemelt halált közülük. – Wayne levette a kalapját, és
színpadiasan a mellkasához szorította. – Vessünk rájuk egy pillantást.
– Ma este?
– Ha nem túl nagy fáradság.
– Nem az, Peták uraság, de ajánlom, hogy a tettei híven tükrözzék neve
csengését.
 Wayne bankjegyeket húzott ki a zsebéből és meglengette a férfi orra előtt.
Dechamp kikapta a kezéből, érthetetlen okból megszaglászta, majd a zsebébe
gyűrte őket.
– Nem éppen fémpénz, de azért megteszi. Menjünk.
Olajlámpást ragadott, és a köd sűrűjébe vezette őket.
– Megváltoztattad az akcentusodat – súgta oda Marasi Wayne-nek.
– Visszaugrottam egy nemzedéket az időben – adott rá magyarázatot Wayne.
– Van különbség?
– Már hogyne lenne különbség, te jószagú rozsda! Így öregebbnek tűnök, úgy
beszélek, mint a szülei. Ettől megnő előtte a tekintélyem. – Wayne grimaszolva
csóválta a fejét, el sem akarta hinni, hogy ez a kérdés valóban elhangzott.
A köd szétszórta a lámpás fényét, amitől még rosszabbul láttak, de Dechamp
még hasznát veheti az ásásnál. A fény ráadásul a temető komor hangulatát sem
űzte el, a helyenként felbukkanó torz ködlidércek vérszomjasán meredtek rájuk.
Ha valahonnan, akkor egy temetőtől távol kellett tartani a dögevőket. Csakhogy
a terv nem vált be, mert a dögre járó embereket nem sikerült távol tartaniuk.
– Na már most – kezdte Dechamp, és Wayne gyorsan felzárkózott mellé, hogy
jobban hallja a hangját. – Tudniuk kell, én tisztes polgár vagyok.
– Ez nem kérdés – felelte Wayne.
– De szeretek takarékoskodni is.
– Ki nem? – így Wayne. – Én sosem veszek flancos sört, még akkor se,
amikor a csapos féláron adja, mert ki akarja üríteni a hordót.
– Akkor maga az én emberem – mondta Dechamp. – Miért hagynánk, hogy az
enyészeté legyen, ami még használható? A Túlélő semmi hasznosat nem hagyott
veszni.
– A nemeseket kivéve – mondta Wayne. – Őket nem sajnálta.
– Ők sem vesztek kárba, hisz ki kellett próbálni a fegyvereket valahogy –
kuncogott Dechamp. – Tudni kell, hogy a penge nem mond-e csődöt az utolsó
pillanatban.
– Bizony, időnkint nekem is próbálgatnom kell, hogy fog-e még az éle,
nehogy a következő gyilok közben érjen a meglepetés.
Jót kacagtak önnön szellemességükön, miközben Marasi lemondóan csóválta
a fejét. Wayne az elemében volt – naphosszat tudott volna a gazdag nemesek
késeléséről beszélni. Még akkor is, ha mostanra gazdagabbnak mondhatta magát,
mint Elendel nagy része.
Marasi nem figyelt oda rájuk, nem volt kíváncsi az otromba viccekre és a
gusztustalan röhögésre, de le sem akart maradni a sötétségben. A köd talán a
Túlélő sajátja, de a rozsdába is, itt minden második sírkő alakot akart ölteni,
hogy a nyakába vesse magát.
 A temetőőr szerencsére letért a gyalogútról, és egy frissen ásott sírhelyhez
vezette őket, amit néhány nagyobb síremlék mögé rejtettek. Jelöletlen sír volt, a
kőbe vésett, földbe szúrt dárdajelet leszámítva. Több szintén frissen ásott és még
temetetlen sírgödör tátongott a közelben. Gazdára vártak.
– Helyezzék kényelembe magukat – mondta Dechamp, és leemelte a lapátot a
válláról. – Gyorsan végzek, mert még bolygatott a föld, de azért annyira nem
lesz gyors. Mondja meg a hölgynek, hogy nézzen más felé. Ki tudja, mit
forgatok ki a föld alól.
– Kényelembe? – Wayne széttárt karral nézett körül a sírkövek között. –
Mégis hol, jóember?
– Bárhol – felelte Dechamp, és nekilátott a földkupacnak. – Őket már nem
érdekli. Ez a temetőőr jelmondata. Őket már nem érdeki.
Ezzel nekilátott az ásásnak.
 13

Az ő szabályaik szerint kell játszanom, gondolta Wax. Ezek itt mások, bármit
is mondjon Steris. De átlátok rajtuk.
Úgy döntött, hogy a Medencében marad, és minden tőle telhetőt megtesz.
Elendelben a veszély legkülönbözőbb arcaival találkozott, és azon dolgozott,
hogy legyőzze őket. De azok felületi sérülések voltak – mintha leragasztotta
volna a sebet, ám maga a kar tovább üszkösödött volna.
Nem tett egyebet, mint a Pakli csekélyebb lapjait üldözte... tán épp ezt várták
tőle. Ha meg akarja védeni az embereket, akkor komolyabb célpontokat kell
keresnie, amihez viszont elengedhetetlen, hogy fékezze magát, és csevegjen meg
táncoljon, ha kell, akár tetszik akár nem. Be kell szállnia a játékba. Azt a tudást
kell kamatoztatnia, amit a szüleitől, sőt a bácsikájától kapott.
Wax úgy mozgott, hogy a Devlin nevű informátor közelébe sodródjon. A férfi
a közelben lévő, halakkal teli akváriumot nézte, ami egy festmény alatt állt:
Tindwylt, Terris Anyját ábrázolta, ahogy a magas fal tetején várja a sötétség
utolsó támadását. Az üvegtartályban élő apró polipok mit sem törődtek ezzel, ők
csak a lakhelyük egyik végéből igyekeztek eljutni a másikba.
Nem kellett soká várni, hogy az informátor biccentsen. Wax az alacsony
termetű, jóképű, pelyhes állú férfi mellé lépett, és az üvegtartálynak
támaszkodott.
– Azt hittem, arrogáns lesz – mondta Devlin.
– Miből gondolja, hogy nem vagyok az?
– Türelmesen várt.
– Egy pökhendi alak is lehet udvarias.
– Alighanem igaza lehet, Lord Waxillium – mosolygott Devlin. Az egyik
polip elkapott egy arra úszó halat és menten befalta, miközben a lendülettől
tovasodródott a faltól.
– Egy héttel a nagy események előtt már nem etetik őket – magyarázta Devlin
–, így érdekesebb látványt nyújtanak a vendégek számára.
– Bájos – mondta Wax.
– Lady Kelesina úgy véli, ő itt a nagyhal, aki azért hív meg minket, hogy
körbe-körbeúszkáljunk, és alkalomadtán eleség váljék belőlünk. – Devlin
elmosolyodott. – Azt persze nem veszi észre, hogy ő maga is ketrecbe van zárva.
 – És miféle ketrec lenne az? – kérdezte Wax.
– Amelyben mindannyian sínylődünk, Lord Waxillium!
A Medence, amit Harmónia hozott létre a számunkra. Oly tökéletes, oly buja,
senki sem akarja elhagyni.
– Én igen.
– Ó, persze, a Végek kedvéért. – Devlin megvetően húzta el a száját. – Mi van
azon túl, Waxillium? A sivatag mögött? A tengerek túloldalán? Senkit nem
érdekli.
– Nem most hallom először ezt a kérdést.
– És jelentkezett bárki is, hogy pénzt nem sajnálva felkutassa a választ?
Wax megrázta a fejét.
– Temérdek kérdést feltehetünk, de amíg nincs pénz, addig válaszok sincsenek
– mondta Devlin.
Wax halkan kuncogott, amire Devlin visszafogott biccentéssel felelt. Remek
módját találta annak, hogy tudassa, a hírek bizony pénzbe kerülnek. Wax még a
félreérthetetlen utalás ellenére is jobban érezte magát, mint korábban Lord Gave
társaságában.
Wax beletúrt a zsebébe, és kivette a különös érmét.
– Pénz – mondta. – Engem maga a pénz érdekel.
Devlin elvette az érmét, majd felvonta az egyik szemöldökét.
– Ha valaki megmondaná, miként lehet ezt pénzzé tenni – folytatta Wax –,
akkor dúskálhatnék a jóban. Mind dúskálhatnánk, ami azt illeti.
Devlin megfordította az érmét.
– Ezt a motívumot még nem láttam, de gyakran bukkannak fel ehhez hasonló
érmék a különböző alvilági árveréseken. Sosem értettem, miért, hisz nem kell
rejtegetni őket, sőt nyíltan lehet kereskedni velük. – Visszapöckölte az érmét
Waxnek, aki meglepetten kapta le a levegőből. – Nem gondolta, hogy őszinte
választ kap, igaz? Mindig is érdekelt, hogy egyesek miért tesznek fel olyan
kérdéseket, amelyekre nem is várnak választ?
– Mást is tud még mondani?
– Gave vásárolt néhányat – mondta a férfi –, majd váratlanul leállt velük, és
már nem is láthatók az otthoni vitrinjében.
Wax elgondolkodva bólogatott, majd ismét a zsebébe nyúlt, hogy meghálálja a
hírnök szolgálatait, ő azonban nemet intett a tekintetével.
– Ne itt – mondta. – Egy százas lesz. Hatalmazza fel a bankját, hogy tegye át
az összeget az én számlámra.
– Megbízik bennem? – kérdezte a homlokát ráncolva Wax.
– Lord Waxillium, az a munkám, hogy tudjam, kiben bízhatok.
– Ez esetben intézkedem. Feltéve, ha lenne még valami, amivel a hasznomra
lehet.
– Bármit is akarjanak leplezni, biztos lehet bene, hogy a nemesek jó negyede
érintett az ügyben – mondta Devlin. Figyelmét újra az akváriumra fordította. –
Először csak a kíváncsiság hajtott, most már a félelem. Valami hatalmas
építkezésről van szó, északkeletre innen.
– Miféle építkezésről?
– Azt sajnos nem tudom – ingatta a fejét Devlin. – A környékbeli
földművesektől hallottam róla, akik allomantákat is említettek, de mire ideértek,
megkopott a hírek éle. A szóbeszéd elszállt, mint füst a szélben, bár sok
furcsaság történt mostanában Új-Seranban. Felbukkant egy gyilkos a Végekről,
aki gazdag fémszerzetekre támad, majd megjelenik ön, és tiszteletét teszi ezen az
estélyen...
– Maradjunk az északkeleti építkezésnél – vágott a szavába Wax. –
Allomantákat említett?
– Ennél többet nem tudok, – Devlin megkocogtatta a tartály oldalát, hogy
megijessze az egyik kis polipot.
– És mi a helyzet a néhány héttel ezelőtti robbanással? – kérdezte Wax. – Ami
a városban történt?
– Állítólag a Végekről származó gyilkos a felelős érte.
– De ön nem hiszi?
– Nem ölt fémszerzetet – felelte Devlin.
Legalábbis nem tud róla, gondolta Wax. Hogy jön a képbe a hemalurgia?
Devlin bólintott, és közben kezet nyújtott, mintha búcsúzni készülne.
– Ennyi? – kérdezte Wax.
– Igen.
– Borsos ár ilyen csekély hírért cserébe – mondta Wax, de elfogadta a felé
nyújtott kezet.
Devlin egészen közel hajolt hozzá, hogy más ne hallhassa a hangját.
– Akkor hadd súgjak még valamit. Veszélyes ügybe keveredett, el sem tudja
képzelni, mennyire. Tűnjön el innen. Én is azt teszem.
– Nem lehet – szólt Wax, miközben Devlin eltávolodott tőle.
– Ismerem magát, békebíró, és hadd mondjam el, hogy akiket üldöz, azoktól
nem kell tartania, ők még évtizedekig, tán évszázadokig nem jelentenek
veszélyt. A valódi veszélyforrást azonban szem elől téveszti.
– Éspedig?
– A többi vendéget a teremben – felelte Devlin. – Azokat, akik nem részesei a
maga kis összeesküvésének, akiket csak a saját városkájuk sorsa érdekli.
– Már megbocsásson, de ők nekem egyáltalán nem tűnnek ugyanolyan
veszélyesnek.
 – Akkor nem figyel eléggé – mondta Devlin. – Kíváncsi lennék, a Medence
első polgárháborúja vajon mennyi életet követel majd. Ég önnel, Lord Ladrian! –
Ezzel sarkon fordult és elindult. Menet közben csettintett, ahogy egy kisebb
csoport mellé ért. Az egyikük habozás nélkül követte.
Wax halkan morgott. Előbb az a különös nő a táncparketten, most meg ez a
fura fickó. Úgy érezte, mintha valaki összevissza rángatná. Mégis mit tudott
meg? Hogy titokban régi ereklyék cserélnek gazdát? Hogy más is felfedezte a
helyet, amiről ReLuur felvételeket készített?
Építkezés. Allomanták.
Polgárháború.
Mogorván vágott át ismét a tánctéren, de mire az asztalukhoz ért, Steris már
nem volt ott. Habár az édesített szódavizet legalább megitta. Wax megfordult és
nekilátott átfésülni a tömeget, hátha megtalálja Sterist.
Véletlenül keveredett egy kontyot viselő, szoborszerű nő közvetlen közelébe.
– Á, Lord Waxillium! – Lady Kelesina kecsesen hessegette el a körülötte
lévőket, hogy kettesben maradhasson a vendégével. Kezén egy-egy gyűrű
csillant a könnyed mozdulat közben. – Bíztam benne, hogy válthatunk néhány
szót.
A páni félelem árnya jelent meg Wax feje felett... de fémet lobbantott az
arcába és visszakergette a homályba. Nem hagyja, hogy Ferbli egyik lóti-futija
megrémissze őt, legyen bármily gazdag és befolyásos.
– Lady Shores – mondta, és kézcsók helyett inkább megrázta a nő kezét. Bár
most nem a Végeken járt, egy pillanatra sem állt szándékában szem elől
téveszteni a prédát.
– Remélem, élvezi az estélyt – mondta a nő. – A hivatalos köszöntőre még fél
órát várni kell, de bizonyára érdekesnek találja majd. Maga Bilming
polgármestere mondja a nyitóbeszédet, de ne aggódjon, kap majd egy másolatot,
hogy megmutathassa alázatos kormányzójának, így nem kell megjegyeznie
minden apró részletet.
– Ez igen figyelmes öntől.
– Én... – kezdte a nő, de Wax közbe is vágott. A rozsdába is, elege lett, hogy
mások irányítják a beszélgetéseket, ráerőltetve a gondolataikat.
– Egy rosszul sikerült megjegyzéssel sikerült megsértenem Lord Gave
érzéseit. Nem látta valamerre? Szeretnék elnézést kérni tőle.
– Gave? – felelte a nő. – Ne vesztegesse rá a drága idejét, Waxillium! Nem ér
annyit.
– Mégis, úgy érzem, mázsás béklyót cipelek, és hiába próbálom az estélyhez
illőn ropni a táncot, folyton mások lábára tiprok vele. A rozsdába is, azt hittem,
idelent kevésbé érzékenyek a népek, mint Elendelben.
 A nő kedvesen mosolygott. A férfi szavai nyugtatóan hatottak rá, mintha
pontosan ezeket várta volna tőle.
Használd ki, hallotta a fejében Wax. De hogyan? Ennek a nőnek több
évtizedes tapasztalata van; mindig is azt tanulta, miként közlekedjen az előkelő
társasági körökben. Mindegy, Steris mit gondol Wax képességeit illetően –
ahelyett, hogy finom esélyeken nemesedett volna, inkább célra lőtt. Mégis,
hogyan vehetné fel a harcot olyanokkal, akik viszont efféle közegben edződtek?
– Sajnálattal látom, hogy nem hozta magával a társát – mondta Kelesina.
– Wayne-t? – kérdezte Wax őszinte hitetlenkedéssel a hangjában.
– Igen. Több elendeli ismerősöm is említi őt a leveleiben, és igazán színes
egyéniségnek tűnik.
– Így is lehet fogalmazni, bár előbb hoznám be ide a lovamat, mint őt. Nála
még az is jobban ismeri az illemet.
A nő kellemes hangon kacagott.
– Ön elbűvölő férfi, Waxillium – mondta.
A nőből sugárzott a bűn. Wax ezt első ránézésre tudta, egyszerűen érezte a
zsigereiben. Ösztönösen cselekedett. Benyúlt a zsebébe és elővette az érmét,
még mielőtt meggondolhatta volna magát.
– Talán választ adhat nekem egy talányra – mondta, és észrevette, hogy
hangjába a Végek kiejtése kúszott. Kösz, Wayne.
– Odakint kaptam, de feltételezem, tévedésből került hozzám. Többeket is
kérdeztem az érméről, de néhányuk arcából úgy kifutott a vér, hogy már azt
hittem, lövést kaptak.
Kelesina élettelen szoborrá merevedett.
– Ami engem illet – Wax hanyagul pöckölgette az érmét az ujjával –,
szerintem az északkeleten zajló eseményekről szóló pletykákhoz lehet köze.
Végül is jó mély gödröt ásnak a földbe, nem? Biztos onnan került elő, az ősi
idők egy ereklyéje. Ez aztán az érdekes lelet!
– Ne higgyen el minden kósza szóbeszédet, Lord Waxillium. Miután szárnyra
keltek a pletykák, árulni kezdték az efféle csecsebecséket a városban, és a
hiszékeny bolondok szép összegeket hajlandók fizetni értük.
– Valóban? – Wax igyekezett csalódottnak tűnni. – Ez szomorú. Pedig én
olyan izgalmasnak találtam. – Pont akkor dugta vissza a zsebébe az érmét,
amikor a zenekar új dalba kezdett.
– Egy táncot?
– Ami azt illeti, ezt már odaígértem valakinek. Később esetleg folytathatnánk,
Lord Waxillium.
– Örömömre szolgálna. – Wax meghajolt, amikor a nő ellépett tőle. Visszatért
az asztalához, de végig szemmel tartotta a nőt, aki idegesen vágott át a tömegen.
 – Az csak nem Lady Kelesina volt? – kérdezte Steris, amikor újra csatlakozott
hozzá. Egy teli pohárnyi édes, sárga italt tartott a kezében.
– De – bólintott Wax.
– Csak a köszöntő utánra ütemeztem a vele való beszélgetést – hümmögött a
nő. – Ezzel most az egész menetrend a feje tetejére állt.
– Sajnálom.
– Már nincs mit tenni. Mit sikerült kideríteni?
– Semmit. – Wax még mindig Lady Kelesinát nézte, aki épp most távozott
néhány jól öltözött, öltönyös alak kíséretében. Az arcán nyugalom tükröződött, a
testbeszéde azonban tőle idegen izgatottságról árulkodott. – Meséltem neki az
eddigi felfedezéseimről.
– Tessék?
– Elhintettem, hogy nyomon vagyok, de közben tettem az ostobát. Persze nem
tudom, hogy sikerült-e átvernem, Wayne sokkal gyakorlottabb az ilyesmiben.
Neki természetadta tehetsége van hozzá.
– Szóval akkor elrontotta?
– Talán – ismerte el Wax. – Ha most a Végeken lennénk, és fülön kellene
csípnem egy bűnözőt, aki ellen nincs bizonyítékom, akkor ezt tenném. A
tudtukra adom, hogy felfigyeltem rájuk, és nézem, hogy mit lépnek.
Lady Kelesina elhagyta a báltermet. Kíséretének egyik férfi tagja hátramaradt,
hogy sűrű bocsánatkérések közepette kimentse őt. Wax szinte hallotta a
harmatgyenge kifogást: Az úrnőnek halaszthatatlan dolga akadt, de újra
csatlakozik hozzánk, amint lehetősége nyílik rá.
Steris követte Wax tekintetét.
– Tíz ropogóst rá, hogy most kapcsolatba lép Ferbli úrral és tudatja vele, hogy
szagot fogtam – mondta Wax.
– Áhá!
Wax bólintott.
– Nem volt választásom, be kellett látnom, hogy mézesmázas dumával nála
semmire sem megyek. Ugyanakkor nincs hozzászokva, hogy a törvény ott
lihegjen a nyakában. Olyan hibát vét majd, amire még egy zöldfülű
postakocsirabló is odafigyelne.
– Ez esetben követnünk kellene valahogy.
– Igen, ez a terv. – Wax az asztal tetején dobolt az ujjaival. – Talán verekedést
kezdeményezhetnék, hogy kidobjanak innen.
– Lord Waxillium! – szólt rá Steris szigorúan, és kotorászni kezdett a
válltáskájában.
– Sajnálom. Csak semmi jobb nem jut eszembe. – Gyengécske terv volt, az
eset rövid úton Lady Kelesina fülébe jutna.
 – Figyelemelterelésre lesz szükségünk, hogy feltűnés nélkül távozhassunk.
Valamire, ami hihető, de még nem nyugtalanító vagy gyanús... Az meg micsoda?
Steris fiolát halászott ki a táskája mélyéről.
– Sógyökér és ipekakuánaszirup keveréke – magyarázta Steris. – Hányingert
okoz.
Wax értetlenül pislogott.
– De miért...
– Felmerült bennem, hogy esetleg megmérgezhetnek minket – mondta Steris.
– Nem láttam rá túl nagy esélyt, de azért nem árt az óvatosság. –
Kényszeredetten kuncogott, majd egy hajtásra lehúzta a fiola tartalmát.
Wax a keze után nyúlt, de elkésett. Már csak rémülten figyelhette, ahogy
Steris a válltáskába rejti az üres üvegcsét.
– Talán jobb lenne, ha hátrébb húzódna, nehogy önt is érje a sugár – mondta
Steris tárgyilagosan.
– De... Steris! – Wax csak hebegett. – Ezzel lejáratja magát!
Steris becsukta a szemét.
– Kedves Waxillium, korábban tán épp ön mesélt nekem a mások véleménye
iránti közöny hatalmáról, vagy rosszul emlékszem?
– Nem.
– Látja – Steris kinyitotta a szemét és széles mosoly terült szét az arcán –,
ideje ennek megfelelően viselkednem.
Aztán telehányta az asztalt.

Az ásás elhúzódott. Marasi a sírfeliratokat olvasgatta, Wayne viszont

kényelembe helyezte magát az egyik síron, és olyan laza természetességgel dőlt
hátra, mintha az otthoni kanapén pihengetne. Amikor Marasi legközelebb felé
nézett, a zsebében kotorászott, majd szendvicset vett elő és majszolni kezdte.
Amikor észrevette a nőt, illedelmesen felé nyújtotta, hátha kér egy harapást.
Marasi méla undorral fordított hátat neki, és tovább olvasgatta a véseteket a
sírokon. Nyilvánvalóan ez volt a szegények parcellája; a sírok itt közel álltak
egymáshoz, és a fejfák pedig kicsik voltak és egyszerűek. Marasi lehajolt az
egyik gyereksírhoz, és a sorok közt gomolygó ködpamacsok azonnal a testéhez
tapadtak. Megtisztogatta a mohás, elkoszolódott követ, hogy elolvashassa a
feliratot: Eliza Marin. 308-310. Megdicsőülés és szabadság a jussod.
Marasi bármilyen messze is ment, végig kísérte a temetőőr lapátjának komor
csattogása, a fény ereje azonban folyamatosan csökkent, és egy idő után már
nem látta a betűket. Megfordult, hogy visszainduljon, ám ekkor észrevett valamit
a ködben. Nem volt egyedül.
Majd’ kiugrott a cipőjéből ijedtében. A sűrű ködpamacsok azonban odébb
suhantak, és a titokzatos alakról kiderült, hogy csak egy ártalmatlan,
mozdulatlan szobor. Marasi a homlokát ráncolva közelítette meg. Vajon ki adott
pénzt arra, hogy szobor kerüljön a temető szegényeknek fenntartott szegletébe?
Régóta ott lehetett már, és a jobb oldalon, ahol a föld enyhén megcsúszott, jó egy
arasznyit a földbe süppedt, amitől féloldalassá vált. Közelebbről nézve valódi
remekműnek tűnt. Csillogó fekete márványból faragták, és bár több mint két
méter magas volt, ügyeltek a részletekre, és még egy csodás, lebegő hatást keltő
ködköpenyt is kapott.
Marasi megkerülte, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor rövid hajú női
alakot pillantott meg kedves, szív alakú orcával. Itt állt a Megdicsőült Harcos, a
temető szegényeknek fenntartott, eldugott zugában. Kelsier szobrával ellentétben
ő nem méricskélte azokat, akik elhaladtak éber tekintete előtt. Ő az eget
kémlelte, és egyik lábát felemelve tartotta, mint aki szállni készül.
– Évekig olyan akartam lenni, mint te – motyogta Marasi. – Minden kislány
erről álmodik. Ki ne akarna rád hasonlítani, miután hallotta legendákat? –
Marasi még a női sportlövők társaságához is csatlakozott. Fémet nem tudott az
akaratával mozgatni, de úgy vélte, a pisztolylövészet állhat a legközelebb a
taszításhoz és vonzáshoz.
– Volt, hogy elbizonytalanodtál? – kérdezte suttogva. – Vagy mindig pontosan
tudtad, hogy mit kell tenni? Voltál irigy? Rémült? Dühös?
Ha Vin bármilyen tekintetben is hétköznapinak számított, arról nem szólt a
fáma, az énekek és történetek erre nem tértek ki. Egész egyszerűen ő volt a
Megdicsőült Harcos, aki legyőzte az Uralkodót. Egy ködszerzet, egy legenda,
aki a vállán vitte a világot, miközben Harmónia az istenlétre készült. Képes volt
a tekintetével ölni, a legféltettebb titkokat is kiderítette és megfejtette, illetve ha
kellett, egész kolossz seregeket győzött le egymaga.
Minden tekintetben különleges teremtmény volt. És szükség is volt rá,
különben a világ nem élte volna túl a Hamu Háborúját. De a rozsdába... olyan
nehéz örökséget hagyott hátra, hogy az utókor számára szinte lehetetlen volt
megugrani a lécet.
Marasi hátat fordított a szobornak, és a vizenyős, süppedős talajon át
visszasétált a két férfihoz. Épp akkor ért a sírhoz, amikor Dechamp kimászott a
gödörből, belenyomta a lapátot a földbe, vizesflaskát vett elő, és jó nagyot húzott
belőle.
A nő belenézett a gödörbe. A férfi sokat haladt, már majdnem egy méter
mélyre leásott.
– Megosztaná egy öreg cimborával? – kérdezte Wayne, és feltápászkodott a
sírról.
A temetőőr megrázta a fejét, és visszatekerte a kupakot a flaskára.
 – Az öregem mindig azt mondta, ne oszd meg a piád olyannal, aki nem osztja
meg veled a sajátját.
– Ilyen alapon soha senki nem osztaná meg a sajátját senkivel!
– Nem, viszont így kétszer annyi marad nekem. – Dechamp beszéd közben a
lapát nyelére támaszkodott, és a gödör alját méricskélte. Most, hogy a lapát
ütemes dobolása megszűnt, testközelből hallhatták, milyen az, amikor síri csend
borul a tájra.
Már közel járhattak a tetemekhez, és a java még csak most következett. Fel
kell túrniuk a hullakupacot, és keresniük kell egy darabokban lévőt, majd
ellenőrizni, hogy van-e benne cövek. Marasi gyomra már a puszta gondolattól is
felfordult. Wayne beleharapott a szendvicsbe, majd tétován oldalra billentette a
fejét.
Aztán egy váratlan mozdulattal megragadta Marasi derekát és behajította a
gödörbe. Marasi tüdejéből kiszakadt a levegő, ahogy a földre zuhant.
Egy pillanattal később lőfegyverek ugatása törte meg a síri csendet.
 14

Marasi levegőért kapott, mire Wayne beugrott mellé a gödörbe, egyenesen rá,
újra kiszorítva belőle a szuszt.
Wayne felmordult, és egy pillanat múlva abbamaradt a lövöldözés. Marasi
még mindig nem tért magához teljesen. A sötét égbolt felé fordította a fejét, és a
mozdulatlanná dermedő ködfoltokat nézte.
– Időbuborék? – kérdezte.
– Aha – felelte Wayne. Felnyögött, oldalra fordult, majd a gödör oldalfalának
támaszkodott, hogy levegye a súlyát a földbe döngölt nőről. Nedvességtől
csillogott a válla.
– Eltaláltak.
– Háromszor – felelte Wayne, majd fájdalmas grimaszba torzult az arca,
amikor odébb akarta húzni a lábát. – Nem is, négyszer. – Mély sóhaj kíséretében
harapott bele a szendvicsbe.
– És most...
– Egy pillanat.
Marasi testhelyzetet váltott, és kilesett a gödör pereme felett. Dechamp
csigalassúsággal zuhant a föld felé a ködben, mintha tejjel teli kádban lebegne.
Több lyuk is tátongott a testén, a szétfröccsenő vércseppek megálltak a
levegőben. Kihunyó torkolattűz jelezte az orgyilkosok rejtekhelyét: több alak
bújt meg a gyalogúton, az árnyékok takarásában, szinte teljesen láthatatlanul. A
lövedékek hosszú csíkot húzva törtek utat maguknak a sűrű ködfelhőben.
– Honnan tudtad? – kérdezte a férfitől.
– Elhallgattak a tücsök – felelte Wayne. – Dechamp elárult minket. Wax
kalapját rá, hogy a kölyköt valójában értük küldte.
– A Pakli ért ide elsőként – vélte Marasi émelyegve.
– Igen. – Wayne bedugta az ujját az ingén tátongó egyik lyukba, és kitapogatta
a bőrét, hogy behegedt-e már a seb. Másik kezével a szájába tömte a szendvics
maradékát, majd Marasi mellé húzódott, hogy ő is körülnézzen. Fájdalmas
lassúsággal közeledő golyó ütötte át az időbuborék láthatatlan burkát, majd
villámként suhant el néhány ujjnyival Marasi feje felett, és a túloldalon a
burokhoz érve ismét lelassult.
Marasi késve rezzent össze. Az időbuborék burka minden mozgó tárgynak
megváltoztatja a pályáját, amely a belsejébe kerül, és így azoknak
kiszámíthatatlanná válik a mozgása. Annak ugyan kicsi volt a valószínűsége,
hogy bármi is élesen lefelé kanyarodjon és egyenesen beléjük csapódjon, de
elméletileg lehetséges volt. Ugyanakkor Wayne hajlaféme gyorsan égett, és nem
tarthatta fenn a buborékot a végtelenségig.
– Mi a terv? – kérdezte Marasi.
– Nem halunk meg.
– Egy kicsit részletesebben?
– Nem ma halunk meg.
Marasi majd’ átdöfte a tekintetével. Újabb két lövedék húzott el a fejük felett,
a buborék túloldalán pedig Dechamp teste lomhán földet ért.
– Minél gyorsabban a közelükbe kell jutnunk – vázolta a tervet Wayne, és
közben készenlétbe helyezte az egyik párbajpálcáját.
– Az nehéz lesz – mondta Marasi. – Szerintem félnek tőled.
– Igen? – Wayne-t látszólag lelkesítette a gondolat. – Úgy gondolod?
– Annyi golyót lőttek ki ránk, ami egy kisebb hadseregnek is elég lenne –
felelte Marasi, miközben lebukott egy újabb lövedék elől –, ráadásul annak
ellenére sem tétováztak, hogy Dechamp a tűzvonal kellős közepén állt.
Feltételezem, nem sokat jelentett nekik az élete, ennek ellenére sokat elmond,
hogy véletlenül sem várták meg, amíg visszamászik a gödörbe és biztonságban
meghúzza magát.
Wayne lustán bólintott, és közben elégedetten vigyorgott.
– Azé’ ez nem semmi. Hírnevem van! Kíváncsi lennék...
Marasi megfordult, és a hátuk mögött is körülnézett. Több kiásott sír is
tátongott a közelükben, amelyek még nem találtak gazdára.
– Ki tudod tolni a buborék szélét annyira, hogy a szomszédos sírokat is
lefedje? – kérdezte.
A férfi követte a pillantását, majd elgondolkodva vakargatta az állát.
– A legközelebbit, talán, de előbb meg kell szüntetnem ezt itt, és a sír végébe
kell mennem, hogy ott hozzak létre egy újat.
– Wayne a már meglévő buborékot nem tudta elmozdítani a helyéről, és ha
kilépett belőle, az megszűnt.
– Szóval ide kell csalni őket, hogy ellenőrizzék a hulláinkat, ami nehézkes
lesz, ha valóban annyira félnek tőled – mondta Marasi.
– Talán könnyebb lesz, mint hinnéd.
– Mi...
– Kifutunk az időből – vágott a szavába Wayne. – Benne van még a táskádban
az a játék mordály?
A nő elővette a kis méretű pisztolyt.
 – Alig hord, és csak kétlövetű.
– Az nem számít. Ha megszüntetem a buborékot, tüzelj azokra a fickókra, és
állj ugrásra készen.
Marasi bólintott.
– Akkor hajrá! – mondta Wayne.
A buborék szétdurrant.
A dermedt ködfoltok megteltek élettel, kavarogni kezdtek, az eddigi csendet
durva fegyverropogás űzte le. Dechamp nehéz zihálással rángatózott a földön, a
tekintete tejszerűvé vált a lámpás gyér fényében. Marasi megvárta, míg a
támadók abbahagyják a tüzelést, és a lövések mindent betöltő visszhangja is elül
kissé. Amikor elérkezettnek érezte az időt, megemelte a kis méretű
marokfegyvert, és vaktában leadott két lövést.
Nem várta meg az eredményt, lekuporodott a gödör aljába.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy csapdába estünk, és így már fegyverünk
sincs?
– Naná! – felelte Wayne. – De ha ezek a gazfickók valóban annyira félnek a
hírnevemtől, akkor...
– Akkor mi? – Marasi türelmetlenül meredt Wayne-re, aki a gödör pereme
felett leskelődött. A támadók viszonozták az előző tüzet, de a korábbival
ellentétben ezúttal csak néhány lövés dördült. Ha...
– Most! – Wayne váratlanul a sírgödör végébe ugrott, és újabb időbuborékot
teremtett. – Hoppá! Ezek a jóemberek aztán felkészültek a javából!
Marasi újra felkukkantott. Szemtől szemben találta magát egy levegőben
pörgő dinamitrúddal. Az egyik vége szikrákat hányt a levegőbe és füstöt
eregetett, ami elkeveredett a szürke köddel. Marasi sikoltva húzta le a fejét és
gömbölyödött össze. A dinamit robbanásra készen várakozott, mindössze néhány
arasznyira a buroktól.
– Átmászunk – mondta Wayne. Levette a fejéről a kalapot, és a szomszédos
sír felé dobta. Teketória nélkül utánamászott.
Marasi gondolkodás nélkül követte. Szorosan a talajhoz lapult, bízva benne,
hogy a támadók nem veszik észre őket. A buborék belsejében csak elmosódott
foltoknak látszódtak, most ráadásul az esti sötétség és a gomolygó köd is a
kezükre játszott.
Marasi elérte a szomszédos sírgödör peremét, és óvatosan leereszkedett. Ez
mélyebb volt az előzőnél. Wayne biccentett, és megszüntette a buborékot.
Marasi a gödör oldalfalának dőlt, szorosan becsukta a szemét, befogta a fülét,
és magában számolt. Csak kettőig jutott, amikor fülsiketítő robbanás rázta meg a
temetőt, sárpermetet szórva a nyakukba. A rozsdába! Ezt biztos, hogy a fél város
hallotta!
 Wayne-re nézett. A férfi a másik párbajpálcáját is elővette, és most már kettőt
pörgetett harcra készen. Marasi cuppogó lépteket hallott odakintről. A támadók a
sírgödörhöz közeledtek, óvatosan, hogy meggyőződjenek róla, végeztek-e a
célpontokkal.
Egyedül is el tudsz bánni velük? – kérdezte tátogva Wayne-től Marasi.
Wayne vigyorogva válaszolt: A kéz nélküli férfi is megvakarja a mogyoróit
valahogy. Megkapaszkodott a gödör peremében, és felhúzta magát. A köd ismét
megfagyott, amikor újabb időbuborék zárta be Marasit – Wayne ezzel csapdába
ejtette a támadók egy részét is.
Marasi mostanra hozzászokott a koponyacsontot érő kemény fa csattanásához,
de még mindig összerezzent tőle. A buborék szétdurrant, amikor az egyiküknek
sikerült kitörnie a belsejéből, de a csatazaj nem szűnt meg, sőt még hangosabb
rikoltások és szitkozódással vegyes nyögések visszhangoztak a sírkövek között.
Rövidesen aztán Wayne jelent meg a sírgödör felett. A temetőőr lámpásának
pislákoló fénye hátulról világította meg az alakját. Mindkét párbajpálcáját a
derekába tűzte, leguggolt és belógatta a kezét a gödörbe.
A nő hálásan nyúlt felé, de Wayne nem fogta meg a kezét.
– Ami azt illeti, azt reméltem, ideadod a kalapomat.

– Azonnal kocsiért küldünk, Lord Waxillium – ígérte a komornyiksegéd. –

Rettenetesen sajnáljuk, ami a kísérőjével történt, szeretnénk kifejezni az
együttérzésünket. Egészen biztos benne, hogy semmi olyasmit nem evett, ami
felzaklathatta gyomra nyugalmát?
– Csak italt fogyasztott, és abból is csupán néhány pohárral – felelte Wax.
A szakácsnő ettől láthatóan megnyugodott. Miután észrevette, hogy Wax őt
nézi, karon fogta az egyik pincérnőt, és maga után rángatva odébbállt. Wax egy
vendégszoba küszöbén ácsorgott, mögötte pedig Steris feküdt az ágyon, csukott
szemmel.
A komornyiksegéd, egy korosodó, egyenruhát viselő, terrisi nő, halkan
csettintett a nyelvével, és a távolodó szakács-és a pincérnő kettőse után nézett a
válla felett. Bár szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát az eset miatt, ő
is megkönnyebbült, hogy az estélyen felszolgált étel hírén nem esett csorba. A
többi vendégnek nincs mitől tartania.
Metsző hang vert visszhangot a folyosón. Kivételesen magas orgánumú férfi
jelentette be a köszöntőbeszédet mondó díszvendéget. Wax minden egyes
szótagot jól értett, egy elmés elektromos berendezés segítségével erősítették fel a
férfi hangját. Úgy tűnt, a Tarcsel lány találmányai még Új-Seranba is eljutottak.
A komornyiksegéd tett egy önkéntelen lépést a bálterem felé.
– Menjen csak – mondta neki Wax. – Mi itt maradunk még legalább egy
félórát, hogy a hölgyem biztosan kipihenje magát. Addigra a fogat is minden
bizonnyal ideér.
– Ha teljesen biztos benne...
– Menjen nyugodtan – biztosította róla Wax. – Csak gondoskodjon róla, hogy
senki ne zavarjon minket. Harms kisasszony nyugtalanná válik a zajongástól,
amikor nem érzi jól magát.
A komornyiksegéd bólintott, majd a bálterem felé fordult, és nekivágott a
folyosónak. Wax gondosan becsukta az ajtót, majd Steris ágyához lépett. A nő
fél szemmel az ajtóra sandított, hogy ellenőrizze, biztonságban vannak-e.
– Hogy érzi magát? – érdeklődött Wax.
– Émelygek – felelte Steris, és küszködve felkönyökölt. – Ezt egy cseppet
elkapkodtam, igaz?
– Jelen helyzetben nem baj – mondta Wax, majd ellenőrizte az időt a faliórán.
– Várok néhány percet, hogy véletlenül se lődörögjön senki a folyosón, és utána
kimerészkedem. Nem tudom, Kelesina mennyi ideig lesz távol, de az biztos,
hogy gyorsan kell cselekednem, ha bármit ki akarok deríteni.
Steris bólintott
– Ön szerint itt tartják? Mármint a nővérét.
– Nem valószínű – mondta Wax –, ugyanakkor bármi lehetséges. Én már egy
aprócska nyommal is beérném.
– És ő milyen?
– Olyasvalaki, akit ön tipikus, öntelt nemesasszonyként jellemezne. Tudatába
van a...
– Nem Lady Kelesina, hanem a testvére!
– Ó... – Wax nagyot nyelt, majd ismét ellenőrizte az időt.
– Évtizedek óta nem láttam.
– Mégis mindent megtesz, hogy kiszabadítsa.
Wax mély sóhaj kíséretében ült le mellé, az ágy szélére.
– Gyerekkorunkban mindig ő volt a vakmerő. Én mindig óvatos voltam,
megfontolt, mindig igyekeztem minden egyes lépésemet előre megtervezni.
Telsin... ő magától értetődő természetességgel tartotta kézben az eseményeket.
Ez addig tartott, amíg el nem hagytam a Közösséget... ő pedig ottmaradt.
– Tehát terrisibb önnél.
– Talán. Mindig azt hittem, hogy nem tudja elviselni azt a helyet, állandóan a
szökés lehetőségét kereste. Végül mégis maradt. – Wax a fejét csóválta. – Sosem
ismertem igazán, Steris. Legalábbis nem annyira, mint kellett volna. Túlságosan
is magammal voltam elfoglalva. Úgy érzem, mindenkit cserben hagytam,
anyámat, apámat, Telsint, amiért eltávolodtam tőle, amikor a Végeken éltem. És
most is cserben hagyom őket, ha hagyom, hogy a nagybátyám befolyása alatt
maradjon.
Sterisnek még nem tért vissza az ereje, de megszorította a kezét.
– Megkeresem őt, és mindent helyrehozok, Steris – ígérte Wax. – Azért
menekültem a Végekre, mert úgy véltem, nincs szükségem rájuk. Az évek
múlásával azonban be kellett látnom, hogy egyre kevésbé szeretnék magányos
lenni. Nehéz megmagyarázni, de... ő a családom, Steris. Nincs senki másom.
Új hang szólalt meg odakint. A bemutatás megtörtént, úgyhogy Lord
Severington belekezdhetett a beszédébe. Wax harmadszor is a faliórára nézett,
majd felállt.
– Itt az idő. Most mindenki a beszéddel van elfoglalva, úgyhogy
körülnézhetek egy kicsit.
Steris bólintott. Átlendítette a lábát az ágy szélén, és nagy levegőt vett.
– Jobb lenne, ha itt maradna – javasolta Wax. – Veszélyes lehet.
– Máris elfelejtette, amit tegnap este mondtam?
– A legbiztonságosabb hely még véletlenül sem mellettem van, Steris –
vitatkozott Wax.
– Előfordulhat, hogy gyorsan kereket kell oldania, és nem lesz ideje
visszajönnie értem. Ha valaki észreveszi önt, kíváncsi lesz, vajon miért egyedül
mutatkozik. Ha azonban együtt vagyunk, azt mondhatjuk, hogy távozni
készülünk, és épp a fogathoz igyekszünk.
Kifogástalan érvek. Wax megadóan bólintott, majd intett a nőnek, hogy
kövesse. Steris varázsütésre megelevenedett. Szorosan a fal mellé lapult, amíg a
férfi óvatosan körbekémlelt a folyosón a résnyire nyitott ajtón keresztül. Most
még jobban hallották Lord Severington hangját.
– ...megmutatni Elendelnek, hogy a zsarnokoskodásuk nem csupán
igazságtalan, de ellentétes a Túlélő akaratával, aki a szabadság nevében halt
meg...
Egy árva lelket sem láttak a folyosón. Wax kilépett a szobából, Steris szorosan
a nyomában.
– Próbáljon természetesen viselkedni, ne úgy, mint aki settenkedik – súgta oda
Wax.
A nő bólintott, és elindultak. A hosszú folyosót bronz gázlámpák
szegélyezték, melyeket már elektromos áram működtetett. Wax az estély előtt
hosszasan tanulmányozta a kúria alaprajzát, és úgy emlékezett, hogy a bálterem
és a csatlakozó vendégszobák a keleti szárnyban vannak. Ha nyugati irányba
haladnak ezen a folyosón, majd befordulnak...
A központi átriumba vezető boltívhez értek. Keskeny patak szelte ketté a
helyiséget. Az egyik vízesést térítették el és folyatták rá a művészien elrendezett
sziklákra. Egy-két lámpás pislákolt csupán a falak mentén, kellemes, alkonyati
hangulatot teremtve.
– Ez az őrületes pára nem igazán használ a faanyagnak – jegyezte meg Steris.
– Mégis mi értelme van egy folyónak a ház kellős közepén?
– Szerintem nem gyakorlati megfontolások vezérelték a tervezőt – mondta
Wax. Ekkor kinyílt az egyik oldalajtó, és a betoppanó cseléd jéggé dermedve
meredt rájuk.
Wax kihúzta magát, és tőle sosem látott felsőbbrendűséggel nézett le rá. A
fiatal lány egy szót sem szólt. Szorosan a mellkasához szorította a tiszta
ágyneműt, és leszegett fejjel iszkolt el onnan.
Wax és Steris sebes léptekkel vágtak át a félhomályba burkolódzó csarnokon.
Szürke köd gomolygott a mennyezetbe épített széles ablakok előtt, emiatt aztán
semmit nem láttak az égboltból. Wax üdvözlésre emelte az ujjait, de még időben
megfékezte magát.
Harmónia mindent látott a köd takarásából. Harmónia, a tehetetlen. Harmónia,
a haszontalan. Wax feszes állkapoccsal fordult el az ablaktól. Sterisbe karolt, és
sebes léptekkel vezette el őt onnan a sziklákkal és melegházi növényekkel
szegélyezett gyalogúton. A kúria alaprajzából kiindulva Kelesina a második
emeletre vonulhatott vissza. A gyalogút északi irányba vitte őket, végig a belső
patak mentén. Wax rövidesen észrevette az emeletre vezető lépcsősort.
– De most komolyan! Honnan tudják, hogy ez a patak ivóvíz minőségű-e? –
dünnyögött Steris. – A kertet átszelő folyó nem elég? Feltétlenül muszáj még a
házba is behozni?
A férfi csendben mosolygott, és a feljárót méricskélte.
– Én előremegyek. Beszéljen hangosan, ha valaki kérdőre vonja, és akkor
azonnal visszaosonok.
– Redben – bólintott Steris.
Wax benyúlt a zsebébe, hogy fémérméket keressen. A régi idők jutottak
eszébe, miközben ugráshoz készülődve fémet égetett.
– Szüksége van esetleg valami biztosabb támaszra? – kérdezte Steris.
A férfi a szemébe nézett, majd a válltáskájára siklott a tekintete.
– Azt is átkutatták – mondta.
– Ezt igen. – Steris megfogta szoknyája alját, majd az egyik oldalon felhúzta
egészen a derekáig, felfedve a combjára szíja-zott kis méretű pisztolyt. –
Számítottam rá, hogy akad némi bonyodalom, úgyhogy készítettem póttervet.
– Hozzá tudnék szokni a jelenlétéhez, Steris – vigyorgott Wax.
A gyér fény ellenére is látni lehetett a nő arcát elöntő pírt.
– Megkérhetem, hogy, öhm... segítsen leszedni?
Wax letérdelt, és ekkor szembesült vele, hogy Steris nem kevesebb, mint hét
tekercs ragszalagot használt el a művelethez. Ráadásul, Sterisről lévén szó, rövid
szárú nadrágot is viselt a szoknya alatt, arra az esetre, ha ilyesmire kényszerülne.
A felső alól kikandikáló szövetcsíkból ítélve két rövid szárú nadrágot vett
magára.
Wax nekilátott kiszabadítani a fegyvert.
– Látom, nem akarta, hogy véletlenül lepottyanjon.
– Magam előtt láttam, ahogy tánc közben a padlóra hull és elsül.
Wax morogva dolgozott a nő combján.
– Ugye tudja, ha ez egy színdarab lenne, ez lenne a sorsdöntő pillanat, amikor
ránk nyitják az ajtót?
– Lord Waxillium! Ön mégis miféle színházakba jár? – méltatlankodott Steris.
– Amilyeneket a Végeken találni – felelte Wax, és végre sikerült lecsatolnia a
fegyvert. Kiderült, hogy az az ő egyik Zendítője, egy .22-es kaliberű hatlövetű,
amit szinte sosem vett ki a pisztolytartó dobozból. Megteszi. Wax felállt és
megvárta, amíg Steris eligazgatja szoknyája ráncait. – Szép munka – mondta
elismerően.
– Először a sörétes puskával próbálkoztam. – Steris ismét elpirult. – Látnia
kellett volna, hogyan bicegtem, miután a lábamhoz szíjaztam!
– Húzza meg magát, amennyire csak lehet – utasította Wax, majd eldobta az
érmét, és rátaszított, hogy felrepítse magát a második emeletre.

Marasi belépett a temetőőr házikójába és behúzta maga után az ajtót. Wayne

épp egy szék lábait operálta le.
– Feltétlenül szükséges ez? – kérdezte a nő.
– Nem t’om – vakkantotta a férfi, és még egyet kitört a helyéről. – Viszont
mókás. Hogy állnak a barátaink?
Marasi kinézett az ablakon. A helyi rendőrség kiküldött képviselői már
végeztek a helyszínnel, és az utolsó banditákat is kocsira rakták, hogy
elszállítsák onnan. Nem is kellett hívni őket. Mint kiderült, ha valaki dinamitot
robbant a város közepén, azzal nagyszerűen képes magára vonni a hatóságok
figyelmét.
– Nem tudnak semmit – mondta Marasi. – Bérelt bunkók, csak a helyszínről
és a célpontról tájékoztatták őket. Akik felbérelték őket, a te nevedet említették,
ami nagy hibának bizonyult.
– Híres vagyok. – Wayne boldogan tört ki egy újabb széklábat. Az egész házat
fenekestől felforgatták. Kirángatták a fiókokat, felhasították a kanapéhuzatot,
felborították a bútorokat. Wayne ellenőrizte a kitépett széklábat, de kiderült,
hogy nem üreges, ezért a háta mögé hajította.
– Talán követhetnénk a kifizetések útját, de tartok tőle, hogy Ferbli túl alapos
munkát végzett – tűnődött Marasi. – A kifutófiúnak pedig semmi nyoma.
 Wayne felmordult. Egy helyen nagy erővel dobbantott, majd odébb lépett, és
megismételte a mozdulatot.
– A rendőrség még allomantát is küldött – folytatta Marasi –, és kiderült, hogy
nincs fém abban a sírgödörben. Ha volt is valaha, már rég kiásták. – Mély sóhaj
kíséretében dőlt a falnak. – Rozsda és Romlás... remélem, hogy Wax jobban
boldogul, mint mi.
Wayne kerek lyukat ütött a padlóba csizmája sarkával. Marasit felrázta a
reccsenő hang, aztán odasietett, míg Wayne lehajolt és a padlóba süllyesztett
üregben kotorászott.
– Áhá! – kiáltott fel.
– Mi az?
Wayne egy üveget húzott elő.
– Dechamp titkos készlete.
– Ennyi?
– Ennyi?! Ez nagyszerű! Az efféle alakok mindig alapos műgonddal rejtik el a
kincseiket. Túl sok ingyenélő lófrál errefelé, hogy idő előtt beszlopálják.
– Szóval zsákutcába értünk.
– Hát, van egy számlakönyv az asztalon, amit az egyik fiók titkos rekeszében
találtam. – Wayne az asztalra mutatott, majd jó nagyot húzott a nedűből. – Az
összes nevet tartalmazza, akik az elmúlt néhány évben sírrablásért fizettek.
– Ezt mikor találtad? – kérdezte döbbenten Marasi.
– Rögtön az elején – felelte Wayne. – Nem volt nagy dolog, szinte kibökte a
szememet. A piát viszont jól eldugták. A fickó tudta, mi a valódi érték.
Marasi átlépte a kanapé maradványait, és kézbe vette a pénzügyi kimutatást.
Nemcsak Dechamp jegyzeteit tartalmazta, a temető összes pénzmozgása benne
volt. Külön soron vezették az egyes sírhelyeket, tételesen felsorolták a
zsákmányt és hogy azt kinek adták el.
És így a főnök nyomon tudja követni, hogy mikor, mit, kinek és mennyiért
passzoltak el, gondolta Marasi. Sőt mi több, így a saját embereit is szemmel
tudta tartani, ha az egyikük netán kitalálná, hogy a saját szakállára dolgozik.
Egy néhány nappal korábbi bejegyzés mellé ezt írta a főnök: Ha valaki e felöl
a sírhely felől érdeklődne, azonnal küldjetek értem.
Marasi becsukta a könyvet, és elővette a temetői dolgozók listáját a zsebéből.
– Gyere – mondta Wayne-nek. – Még egy helyre el kell mennünk ma este.
 15

Templeton Fig kisimította halott fehér varjának tollait. Bizton tudta, hogy
valódi albínó, nem holmi ócska utánzat, amit egy pénzéhes csaló akart a nyakába
sózni, miután hallott különleges gyűjteményéről. Éppen elég fehérre pingált
tollas jószággal volt már dolga ahhoz, hogy első ránézésre felismerje az átverést.
Ezt a madarat, gyűjteménye ékét ő maga tömte ki. Úgy állította be, hogy fejét
oldalra fordítva hátrafelé nézzen, mezei nyúl hátából tépett bőrcafattal a
csőrében. Csodálatos teremtmény. Fura színe miatt zavarba ejtőnek találták, hisz
nem a fehér szín jut az ember eszébe elsőként, ha varjúra gondol. A kutyák és
macskák közt jóval gyakrabban előfordult a természetesen fehér bunda, ezért
Templeton Fig albínó egyedei nem számítottak olyan látványosnak.
A helyére illesztette az üvegből készült burát, majd lépett egyet hátrafelé,
összekulcsolta a kezét a mellkasa előtt, és elégedetten hordozta végig a tekintetét
a sorba rendezett fehér állatokon. A halál jeges érintésétől dermedt állatokon.
Tökéletes. Hoppá... a szopós malac a sor végén. Elmozdult volna? Ugye nem
döntött úgy már megint a házvezetőnő, hogy leporolja a gyűjteményét.
Templeton Fig odalépett, hogy megigazítsa a kisméretű vitrint. Kellemes
ropogással lobogott a háta mögött lévő kandallóban a tűz, pedig kint még nem is
volt olyan hideg. Sőt, korábban résnyire nyitotta az ablakot. Mindig is szerette az
ellentéteket – meleg a kandallóból, hűvös szellő odakintről. Kinyújtotta a karját,
hogy a helyére igazítsa a vaddisznót, amikor megnyikordult a dolgozószoba
ajtaja.
– Templeton! – mondta a fojtott hang. Destra kócos hajjal, táskás szemmel
dugta be a fejét a szobába. A bő hálóing szinte bekebelezte. Még többet fogyott.
Hamarosan csak csont és bőr marad belőle. – Ideje nyugovóra térni.
– Később – vakkantotta a férfi, és minden figyelmét a vaddisznónak szentelte.
Így, ni.
– Mikor később? – érkezett a kérdés.
– Később.
A nő összerezzent a férfi hangjában lappangó indulattól, és gondosan becsukta
maga mögött az ajtót. Jobban tette volna, ha nem zavarja meg nagy figyelmet
igénylő teendőiben. Alvás. Mégis, hogy fekhetne le, ha még azt sem tudja, mi
történt a temetőben? Az ügyfeleinek nem okozhatott csalódást. Megbízták egy
feladattal, amit el kell végeznie.
Hamarosan megtudja, mi történt. Tett egy lépést előre, és a sor végére helyezte
a fehér mókust. Jó ez így? Letörölte az izzadságot a homlokáról, majd visszatette
a mókust a helyére. Így sem az igazi. Mégis, hogyan...
A kandallóban ropogó tűz elnémult.
Templeton lélegzete elakadt. Lassan fordult meg, hogy legyen ideje elővenni a
mellényzsebébe hajtogatott zsebkendőt. A tűz még megvolt, de mozdulatlanná
dermedt. Trell lelkére! Vajon mi fagyaszthatta meg a lángokat?
Valami az ajtónak puffant. Templeton elhátrált, s kezével még mindig a
zsebében kereste a kendőt. Újra puffant valami az ajtón, ő pedig nekihátrált a
szekrénynek, amelyen a gyűjteményét tartotta. Templeton kérdést formált az
ajkaival, de alig jutott levegőhöz.
Ekkor kivágódott az ajtó, és Dechamp, a temetőőr véres, mocskos, üveges
tekintetű hullája zuhant be a szobába.
Templeton rémülten felsikoltott, és egészen a szűk helyiség hátsó faláig
hátrált. Kitapogatta az ablakpárkányt, hogy abból merítsen erőt, miközben a
földön fekvő merev hullát nézte.
Kopogtak az ablakon.
A férfi becsukta a szemét. Nem akarta látni, hogy mi történik. Fagyott tűz.
Földön fekvő hulla. Biztos csak álmodik. Ez egy rémálom. Az nem lehet, hogy...
Kopp-kopp-kopp.
Végre megtalálta a zsebkendőt. Erősen szorította, és továbbra sem nyitotta ki
a szemét.
– Templeton. – Reszelős hang szűrődött be az ablakon keresztül.
A férfi lassan megfordult. Kinyitotta a szemét, és az ablakra emelte a
tekintetét.
A Halál ácsorgott odakint.
Fekete köpenyének csuklyája eltakarta az arcát, de az alatta megbúvó két
fémcöveket látni lehetett. Megcsillant a végükön a tűz fénye.
– Halott vagyok – suttogta Templeton.
– Nem – suttogta a Halál. – Akkor halsz meg, ha én úgy rendelkezem. Nem
előbb.
– Jaj, Harmónia!
– Nem az övé vagy – suttogta a Halál még mindig az ablak túloldaláról. – Te
az enyém vagy.
– Mit akarsz tőlem? Kérlek! – Templeton térdre rogyott. Remegve fordult
Dechamp holtteste felé. Feléled vajon? Rátámad és széttépi?
– Van nálad valami, ami az enyém, Templeton – suttogta a Halál. – Egy
cövek. – Felemelte a karját, amitől azon felcsúszott a köpenye, felfedve fehér
bőrét. Egyik karját cövek szúrta át, a másikon azonban csak egy véres lyuk
tátongott.
– Nem az én hibám volt! – visította a férfi. – Ragaszkodtak hozzá! Nem nálam
van!
– Hol?
– Küldönc vitte el! – nyögte Templeton. – Dulsingba, de ennél többet nem
tudok. Kérlek. Könyörgöm! Követelték, hogy keressem meg nekik a cöveket, én
nem tudtam, hogy a tiéd! Csak egy rozsdás fémdarabnak tűnt. Ártatlan vagyok!
Én...
Hirtelen elhallgatott. Észrevette, hogy ismét ropog a tűz. Pislogva bámulta az
ablakot. Nem látott senkit. Mégis álom volt? Megfordult. Dechamp még mindig
ott vérzett a padlón.
Templeton reszketve, szűkölve nyúlt el a padlón. Megkönnyebbült, amikor
nem sokkal később rendőrök törtek rá.

Wayne ledobta az ormótlan, nehéz köpenyt, és begyógyította a sebeit. Alig

maradt tartalék a fémelméjében. Ezúttal spórolnia kell, a korábbi lőtt sebek túl
sokat kivettek belőle.
– Nem kellett volna szó szerint kilyukasztanod a karodat, Wayne – mondta
Marasi, miután csatlakozott hozzá a kertben. Wayne pár petúniát is letiport, hogy
az ablakhoz férjen.
– Már hogyne kellett volna. – Wayne letörölte a vért a karjáról. – Kiemelten
fontos, hogy élethű legyen az álca. – A homlokához nyúlt, és megigazította a
drótokkal a szeme elé erősített fémpöcköket.
– Vedd azt le! – vakkantotta Marasi. – Nevetségesen festesz.
– Ő nem így vélte – felelte Wayne. A rendőrök ebben a pillanatban ragadták
meg Templeton Fig karját és vezették ki a házból. Elegendő terhelő bizonyítékot
találtak a könyvelésben ahhoz, hogy jó időre rács mögé dugják. Szerencsétlen
flótás. Tulajdonképpen semmi rosszat nem tett. Végül is hogy lehetne lopni egy
halottól? De persze az emberek furák, főleg ha a tulajdonukról van szó. Wayne
már rég letett róla, hogy megfejtse az ostoba szabályaikat.
Majd küld gyümölcsöt a fickónak, hátha jobb kedve lesz tőle.
– Hogy tetszett az akcentus? – kérdezte.
– Bevált.
– Nem tudom, a Halál igazából hogyan beszél. Úgy gondoltam, hogy
fontoskodó és komoly a hangja, mint Waxnek, amikor rinyál, hogy vegyem le a
lábam az asztalról. Próbáltam adni a sokat megélt vén rókát, és úgy beszélni,
mint az öregapám örege. A rekedtes aláfestéssel meg olyan hatást akartam
kelteni, mintha fojtogatnának beszéd közben.
 – Ami azt illeti, szépen és érthetően beszél, és egyáltalán nem „karcos” a
hangja – mondta Marasi. – Az akcentusa egyedi, semmihez nem hasonlítható.
Wayne morogva vette le a fejéről az összedrótozott fémpöcköket.
– Megmutatod?
– Mit? Ahogy beszél?
Wayne izgatottan bólintott.
– Nem. Szó sem lehet róla.
– Ha legközelebb találkoztok, mondd meg neki, hogy beszédem van vele.
Hallanom kell a beszédét.
– Miért érdekel annyira?
– Hallanom kell. Legközelebb jól jöhet.
– Legközelebb? – hüledezett Marasi. – Mégis milyen gyakran akarod
eljátszani a Halált?
– Ez volt a negyedik alkalom – vont vállat Wayne. – Sosem lehet tudni. –
Lehúzta Dechamp dugipiájának maradékát, majd átvetette a vállán a köpenyt, és
az út felé indult.
– Dulsing – szólt utána Marasi.
– Ismered?
– Egy kis földműves település, jó nyolcvan kilométerre Új-Serantól,
északkeleti irányban, azt hiszem. Az egyik tankönyvben olvastam róla, egy
vízügyi vitával kapcsolatban hozták fel példának. De ezt leszámítva egy kis
porfészek, és senki nem jár arrafelé. Mi a fenét keres ott a Pakli?
– Talán frissen szeretik a paradicsomot – dünnyögte Wayne. – Én úgy
szeretem.
Marasi elcsendesedett, nyilvánvalóan a gondolataiba merült. Mintha aggódott
volna valami miatt. Wayne nem piszkálta. Előbányászta a rágósdobozát, finoman
megütögette, kinyitotta, aztán bekapott egyet a lágy, porral bevont golyóbisok
közül. Dinamit, egy kellemes bunyó, ingyenpia és a végére egy kis ijesztgetés.
Az egyszerű dolgok adnak értelmet az életnek.

Wax az első néhány szobában nem járt szerencsével. Habár elvileg Kelesináé
volt mind, mégsem talált bennük árulkodó nyomokat. Szívesen feltúrt volna
mindent, de ahhoz nem volt elég ideje... és nem is tudta volna megmagyarázni a
tettét. Az még hihető, hogy eltévedt, de ha azon kapják, hogy könyékig merül a
háziasszony alsóneműs fiókjába, az már nehezebb dió.
Visszament az átriumhoz, integetett Sterisnek, és miután meggyőződött róla,
hogy minden rendben van, egy újabb folyosót ellenőrzött. Ez a külső fal mentén
futott, ezért tele volt ablakokkal, melyeken keresztül most sűrű köd szökött be az
épületbe, parányi zuhatagokként folyva rá a padlóra. A szolgáknak nyilván ki
van adva, hogy ködös estéken csukják be az ablakokat, de az estély most
alighanem elterelte a figyelmüket.
Wax sorban az ajtókra tapasztotta a fülét, de Lord Severington kintről
beszűrődő hangján kívül sehol nem hallott semmit. Jól bírta szusszal, a beszéd
csak nem akart véget érni. A han-gosító-berendezésnek hála egy-egy szót még
érteni is lehetett.
– ...sínylődik a vezetése miatt... új Uralkodó? ...igazságtalan adórendszer...
korszaknak véget kell érnie...
Erre jobban oda kell figyelnem, gondolta Wax, miközben a csukott ajtók újabb
csoportja felé osont. Severington az Elendeltől nyugatra fekvő kikötőváros,
Bilming polgármestere volt. Ez volt az egyetlen nagyváros a Medencében –
Elendelt leszámítva, természetesen –, amely teljesen önálló energiaellátó-
központtal rendelkezett. Ha tényleg konfliktus készült, akkor Bilming lesz a
zászlóvivő.
Már lobog is az a zászló, gondolta Wax, miután újabb mondatfoszlányokat
sodort felé a köd.
Még tovább osont, és a következő kétszárnyú ajtónál is hallgatózott. Már épp
továbbment volna, amikor hangot hallott. Volt odabent valaki. Wax leguggolt, és
az ajtóhoz nyomta a fülét. Bárcsak elkísérte volna egy ónszemű, hogy
hallgatózzon helyette. Az a hang...
A nagybátyjáé volt.
Wax szorosan az ajtóhoz tapadt, és ezúttal nem érdekelte, hogy mi lesz, ha
valaki véletlenül arra téved és így találja a folyosó közepén. A rozsdába... alig
hallott valamit. Csak egy-egy elkapott szót. De az biztos, hogy a férfi Edwarn.
Most új hang hallatszott. Szinte biztos, hogy Kelesina.
Nem szűrődött ki fény az ajtó alatt. Wax óvatosan kitapogatta a pisztolyt a
zsebében, majd megfogta a kilincset és benyitott a szobába. Egyfajta
dolgozószobába jutott. Komor sötétség fogadta, és a szemközti ajtó alatt felsejlő
fénycsíkon kívül más fényforrást nem is látott. Besurrant, gondosan becsukta az
ajtót, és a fénycsíkhoz lopódzott... majd elmorzsolt egy szitkot az orra alatt,
amikor beütötte a kézfejét az asztal sarkába. Zakatoló szívvel lapult az ajtó
mellett a falhoz.
– Ne törődj vele – mondta a nagybátyja. Tompította valami a hangját, mintha
nyaksálon vagy maszkon keresztül beszélne. – Miért alkalmatlankodsz? Tudod,
mennyire fontos a munkám.
– Waxillium tud a vállalkozásról – mondta Kelesina. – Van nála egy érme.
Teszi az ostobát, de tudja.
– A csalik?
– Hasztalanok.
 – Akkor nem igyekszel eléggé – feddte meg Ferbli. – Raboltasd el az egyik
barátját, és küldj neki levelet az egyik régi ellensége nevében. Hass az elméjére,
rángasd bele egy kusza nyomozásba. Ha személyes ügyről van szó, Waxillium
nem tud ellenállni. Ez beválik majd.
– A vonatrablás sem vált be – vitatkozott Kelesina. – Azzal hogy számolsz el?
Értékes forrásokat pazaroltunk el, és olyan kapcsolatokat, melyeket évekig
dédelgettem. Azt ígérted, ha akkor éri támadás a vonatot, amikor ő is rajta van,
akkor nem tud majd ellenállni az ösztöneinek, és nyomozásba kezd. De ő fittyet
hányt rá. Még aznap este elhagyta Vasvárdát.
Jeges borzongás hasított Waxbe, ahogy korábbi feltételezéseit már más
fényben látta. Szóval a vonatrablás csupán figyelemelterelés volt, és azt a célt
szolgálta, hogy hagyjon fel a Pakli üldözésével?
– A szerkezet visszaszerzése megérte a kockázatot – mondta Ferbli.
– Arra a szerkezetre gondolsz, melyet Irich azzal a lendülettel el is veszített? –
Kelesina hangja vádlón csengett. – Őt nem lehet fontos ügyekkel terhelni, túl
szétszórt. Hagynod kellett volna, hogy én vegyem magamhoz, miután Wax
leszállt a vonatról.
– Joggal hihettük, hogy bekapja a horgot – védekezett Edwarn. – Jól ismerem
az unokaöcsémet, biztos, hogy még mindig viszket a tenyere, amiért nem eredt a
rablók nyomába. Ha nyomozás helyett a te estélyeden parádézik, akkor bizony
rosszul végzed a feladatodat, de most nincs időm fogni a kezed, Kelesina. El kell
látogatnom a második helyszínre.
Wax egyre erősebben ráncolta a homlokát. A vonatrablás tehát mégsem
egyszerű figyelemelterelés volt... komoly aggályai támadtak, sőt aggódott. Az
elmúlt év során legalább fél tucat ígéretes nyomot követett, és mindvégig azt
hitte, hogy fokozatosan közelebb kerül a nagybátyjához. Vajon mennyi lehetett
közülük csali? Hány fontosnak vélt ügye lehetett csupán figyelemelterelés? És
Majom Manton? Tényleg Új-Seranban volt? Aligha.
Edwarn igazat mondott. Jól ismerte Waxet. Túl jól, ahhoz képest, hogy húsz
éve nem látták egymást.
– Ami azt illeti, most visszaszerezheted a szerkezetet, ahogy ígérted is. Hogy
állnak a dolgok? – kérdezte Ferbli.
– A beléptetésnél nem került elő – felelte a nő. – Becsempésztünk egy kémet a
hotel személyzetébe, ő majd átkutatja a szobáját. Még mindig azt mondom, hogy
Irich...
– Irich megkapta a büntetését – szakította félbe Ferbli. Kelesináéhoz képest
valahogy élettelennek tűnt a hangja. – Elégedj meg ennyivel. Szerezd meg
nekem a szerkezetet, és minden meg van bocsátva. Csak idő kérdése, mikor
használnak allomanciát a közelében teljesen véletlenül.
 – És akkor végre láthatjuk a csodát, amit oly régóta ígérsz nekünk, Ferbli? –
tudakolta a nő. – Még néhány ilyen ékesszóló beszéd, és Severington az egész
Medencét a feje tetejére állítja, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy Elendel
népesebb és erősebb nálunk.
– Türelem! – Ferbli hangja derűsen csengett.
– Próbálj meg te türelmes lenni! Szépen lassan kivéreztetnek minket.
Korábban azt ígérted, hogy lesújtasz a városra. Egy egész sereget...
– Türelem – ismételte meg a férfi szelíden. – Állítsd meg Waxilliumot. Most
csak ezzel kell törődnöd. Tartsd őt a városban, foglald le a figyelmét.
– Ez nem elégséges! – vitatkozott Kelesina. – Már most is túl sokat tud. Az az
átkozott alakváltó nyilván beavatta őt a...
– Hagytad megszökni?
Kelesina nem felelt.
– Azt hittem – a férfi hangja jéggé dermedt –, hogy megszabadultál tőle.
Nekem adtad a cöveket, és azt mondtad, a másik elpusztult.
– Alighanem... túl hamar ítélkeztünk.
– Értem.
Súlyos csend állt be a beszélgetésben. Wax a feje magasságába emelte a
pisztolyt, harcra készen. Verejtékcseppek csordultak le a homlokán. Eljátszott a
gondolattal, hogy rájuk tör ott azonnal. Elegendő bizonyítéka volt Kelesina
ellen: ott a sérült kandra és mindaz, amit a saját fülével hallott. Sokan haltak meg
a robbanásban. Ez többrendbeli gyilkosság.
Csakhogy ez nem oldja meg a nagybátyja kérdését. Ellene mit tud felmutatni?
Megint csak kicsúszna a markából? A rozsdába, egy hadsereg? Ezek itt Elendel
elpusztításáról beszéltek! Várjon még? Ha most ütne rajtuk, a nő talán hajlandó
lenne Ferbli ellen vallani...
Kopogó léptek.
Kintről, a folyosó felől. Az ajtóhoz értek. Wax döntött. Eldobott egy érmét –
nem azt az egyedi darabot, amit a bejáratnál vágtak a fejéhez –, és rátaszított.
Nyílt az ajtó, és fény ömlött be odakintről. A komornyiksegéd jelent meg a
küszöbön. Sietős léptekkel vágott át a szobán, és szerencsére nem gyújtott
lámpást. Egyenesen az ajtóhoz ment, amelyiknél korábban Wax hallgatózott.
Nem nézett fel, és így nem vette észre a mennyezethez tapadó békebírót, sem
az érmét a padlón, amely a levegőben tartotta őt. Átlépett felette, és kapkodva,
de jól hallhatón kopogott. Kelesina szólt, hogy beléphet.
– Hölgyem – izgatottságtól remegő hangon beszélt –, Burl üzent. Miközben
allomanták után kutatott, észrevette, hogy fémet használnak az épület ezen
részén.
– Hol van Waxillium?
 – A menyasszonya rosszul lett – felelte a komornyiksegéd.
– Bevittük az egyik vendégszobába, hogy pihenhessen egy keveset.
– Érdekes – mormogta Edwarn bácsi. – És hol van most Waxillium?
Wax ezt a pillanatot választotta, hogy lehuppanjon a padlóra. A szobában
tartózkodó három alakra szegezte a pisztolyát.
– Az orrod előtt – mondta.
A komornyiksegéd riadtan pördült meg. Kelesina tágra nyílt szemmel pattant
fel a székéből. Ami pedig Edwarn bácsit illeti...
Ő nem tartózkodott odabent. Csupán egy dobozszerű szerkezet hevert a
házigazda előtt az asztalon.
 16

Nicsak, Waxillium! – recsegte a doboz Edwarn bácsi hangján. – Mily öröm

csengő hangodat hallanom! Feltételezem, kellőképpen hatásosra sikerült a
belépőd.
– Hangos távíró? – kérdezte Wax, és érdeklődve lépett közelebb. A fegyver
csövét végig Kelesinán tartotta, aki egészen a kis helyiség faláig hátrált. Az
összes vér kifutott az arcából.
– Valami olyasmi – hagyta rá Edwarn. Az elmés szerkezet nem tudta teljes
valójában visszaadni a hangját, kifejezetten erőtlennek tűnt. – Lady Harms
jobban van? Remélem, a hirtelen jött rosszullét nem sújtotta le túlságosan.
– Kutya baja – vakkantotta Wax. – Azt a körülményt leszámítva, hogy a
vonaton az életünkre törtél.
– Ugyan, ugyan, nem erre ment ki a játék. Ez a gondolat csak később fogant.
De ha már itt tartunk, számba vetted a veszteségeket? Egy halott. Az egyik utas,
ha jól tévedek. Ki volt az?
– Ne akard elterelni a figyelmemet!
– Csak próbálkozom, de ettől még nem hazudok. Már rég rájöttem, hogy
jobban járok, ha végig őszintén beszélek veled és az igazat mondom. Meg
kellene vizsgálnod azt a hullát. Még te is meglepődnél.
Összpontosíts!
– Hol vagy? – tudakolta Wax.
– Messze – felelte Ferbli. – Fontos ügyek szólítanak. Kár, hogy nem tudunk
szemtől szembe beszélgetni. Lady Kelesinát ajánlom fel vigaszdíjként.
– A pokolba vele! – Wax felkapta a dobozt az asztalról és olyan erővel rázta
meg, hogy majd’ kitépte a vezetékeket a falból. – Hol van a nővérem?!
– Manapság mindenki olyan türelmetlen – recsegett Edwarn hangja. – A saját
portádon kellene sepregetned, öcsikém, be kellene érned a lábadhoz hulló apró
morzsákkal. Eddig próbáltam visszafogottan viselkedni, de úgy látom, ideje
keményebb eszközökhöz folyamodnom. Úgy látom, félre kell állítanom téged az
útból.
Wax gyomra görcsbe rándult.
– Mégis mire készülsz, Ferbli?
– A kérdés nem az, hogy mire készülök, unokaöcsém, hanem hogy mit teszek
már most is!
Wax Kelesinára nézett, aki ruhája egyik zsebe felé emelte a kezét. Rémülten a
magasba emelte a kezét, amint valamiféle súlyos tárgy csapódott Wax testének,
aki ettől az asztalnak dőlt, felborítva azt.
Wax értetlenül pislogott. A komornyiksegéd! Valószínűtlenül erős lett.
Dagadtak az izmok a ruhája alatt, a nyaka megvastagodott, akár egy kétméteres
favágóé. Wax átkozódva tartotta célra a fegyverét, de a nő könnyedén kiütötte a
markából.
Éles fájdalom hasított Wax csuklójába. Összeszorított fogakkal, vicsorogva
taszított rá a falba vert szögekre, hogy időben oldalra tudjon vetődni a nő elől.
Kapkodva túrt a zsebébe érmék után kutatva, de ellenfele nem vele volt
elfoglalva. Felkapta Wax pisztolyát a földről, és a felsikoltó Kelesina felé
fordult.
Jaj, ne...
A robbanástól csengeni kezdett a füle. Kelesina ernyedten zuhant a padlóra.
Vér folyt a homlokán ütött lyukból.
– Megölte! – kiáltotta valaki az ajtóból. Wax a hang irányába fordult. A
korábban látott cseléd állt az ajtóban, kezét az arcához tartotta. – Lord Ladrian
lelőtte az úrnőt! – A lány rohant, ahogy a lába bírta, és rémülten kiáltozott, pedig
nyilvánvalóan látta a szobában lejátszódó jelenetet.
– Átkozott fattyú! – ordította Wax a beszélő doboznak.
– Na de, Waxillium – csicsergett Edwarn. – Hogy mondhatsz ilyet, hisz
tisztában vagy a származásommal!
A komornyiksegéd Kelesinához lépett, majd átkutatta a testet. Aztán a
biztonság kedvéért még egy golyót beleeresztett a halott asszonyba.
Wax ezalatt megszerezte magának a beszélő dobozt, amely a földre esett,
amikor felborult az asztal.
– Jobb, ha vigyázol, öcsikém – mondta a doboz. – Korábban meghagytam,
hogy öljenek meg, ha tudnak, és egy halott bűnbak ugyanúgy megfelel a
céljaimnak, mint egy élő.
Wax kitépte a falból a készüléket, majd egy erős taszítással áthajította a
szomszéd szobába. Maga elé tartotta a kezét, és a terrisi nő kezében lévő
fegyverre taszított, amikor már épp célra tartotta.
A nő terrisiül káromkodott. Wax sarkon fordult, és a közvetlenül csatlakozó
nagyobb helyiségbe rohant, ahol az imént hallgatózott. Bevágta maga mögött az
ajtót, hogy egy kis levegőhöz jusson, majd a még mindig a padlón lévő érmére
taszítva átugrott a kanapé felett, és kirepült a szobából. A hóna alá kapta a
beszélő dobozt és kivágódott a folyosóra.
Fél tucat fekete köpenyes, fehér kesztyűs alak közeledett felé az ellenkező
irányból. Egy pillanatra kővé dermedtek, majd célba vették.
A rozsdába!
Wax az ablakpárkányra taszított és visszaugrott a szobába, ahogy ellenfelei
tüzet nyitottak. A kisebbik helyiségre nyíló ajtó kivágódott, de Wax az
allomantikus képességét használva visszacsukta, rácsapva a kifelé igyekvő
komornyiksegéd orrára.
Másik kijáratra volt szüksége. A cselédfolyosó? Több kék vonal is kanyargott
a szeme előtt, és ő oda nem illőt keresett... meg is van! Rátaszított. Falba
süllyesztett rejtekajtó siklott oldalra. Mennyezetről lelógó villanykörtékkel
megvilágított, szűk folyosó sejlett fel mögötte. A cselédek átjárója. A dobozt
véletlenül sem engedve beugrott a nyílásba, hogy eltűnjön a társalgóba berontó
köpenyesek elől.
Az egymást keresztező járatok labirintusában folyamatosan az üldözői előtt
tudott maradni, bár egy érmét kénytelen volt feláldozni, hogy kiüsse az egyik túl
közel merészkedő köpenyest. A többiek ettől egy picit lemaradtak, de Wax nem
érzékelt fémet a testükön. Alumíniumfegyvert használtak. Szóval ez Ferbli egyik
híres halálosztaga. Nyilván abban a pillanatban útra keltek, amint Kelesina üzent
neki.
Wax azon a ponton hagyta el a folyosók labirintusát, amelyről úgy vélte,
visszatereli őt az átriumhoz, ahol Sterist hagyta. Ha időközben rátaláltak és...
Átvágott az útjába kerülő, lámpásokkal megvilágított, térképekkel díszített
télikerten, és rákanyarodott egy korábbról ismerősnek tűnő folyosóra. Remek. A
központi nagycsarnokot vette célba. Futott, ahogy a lába bírta, de amikor az
erkélyről levezető lépcsőhöz ért, váratlanul rejtőzködő alak ugrott ki az
árnyékokból.
A terrisi nő volt az. A bevágódó ajtó alaposan beverhette az orrát, mert még
mindig szivárgott belőle a vér. Hörögve esett a torkának. Wax egy érmét taszított
felé, de túl közel volt ahhoz, hogy a fémdarab kellően felgyorsuljon. Eltalálta a
nő mellkasát és hozzátapadt, Wax pedig fenntartotta a taszítást, így próbálva
hátralökni a nőt. Minden erejét beleadta, de a fojtogatástól már sötét foltok
jelentek meg a szeme előtt. Egy, a nő arcán csattanó ököl sietett a segítségére.
A terrisi eleresztette Wax torkát, és a fejét rázogatva lépett hátra. Wax
levegőért kapkodva nézett fel MeLaanra.
– A rozsdába! – méltatlankodott mély férfihangon. – Nélkülem kezdted el!
A terrisi nő nem adta fel, újra támadott. Wax oldalra gördült az útjából, érmék
után kutatva. Már csak három maradt, és most mindet készenlétbe helyezte. A
komornyiksegéd arcon ütötte MeLaant. Wax hangos reccsenést hallott. A
komornyiksegéd értetlenül hátrált, kibillenve az egyensúlyából, sajgó kézfejét
dédelgetve a másik tenyerében. Az ujjpercei eltörtek, a hüvelykujja kis híján
kiugrott a helyéről.
MeLaan elégedetten vigyorgott. A bőre felhasadt az ütés helyén, és fényesen
csillanó fémkoponya villant ki alóla.
– Vigyázz, hogy mit ütögetsz! – mondta.
A terrisi nő megrázta magát, MeLaan pedig megfogta saját bal karját a jobb
kezével, és kitépte a helyéről. Hosszú, vékony fémpenge meredt előre a
csonkból. A terrisi nőnek egyetlen támadó lépésre maradt lehetősége, mielőtt
MeLaan keresztüldöfte volna a mellkasát. A komornyiksegéd előbb térdre
rogyott, majd eldőlt, és leeresztett, mint a lyukas vizestömlő.
– Harmónia, de imádom ezt a testet! – Idétlen vigyor terült szét a kandra
arcán, amikor Waxre kacsintott. – Hogy is gondolhattam, hogy másikba bújok?
– Alumínium az egész? – kérdezte Wax.
– Igen.
– Egy vagyonba kerülhetett. – Wax a falnak támaszkodott és nagyot fújt. Az
erkély közvetlenül előtte, a folyosó, amerről jött, balra. Onnan várható a
rohamosztag.
– Szerencsére több száz évig spórolhattam rá – válaszolta MeLaan. –
Valójában...
Wax megragadta a karját, és fedezékbe rántotta. Egészen könnyű volt, jóval
nagyobb súlyra számított – mégiscsak fémből voltak a csontjai.
– Mi baj? – kérdezte a nő fojtott hangon.
A békebíró egy érmét csippentett az ujjai közé, és a közeledő léptekre fülelt. A
terrisi nő teste még mindig rángatózott a földön. Amikor elérkezettnek látta az
időt, Wax kissé megnövelte a testsúlyát és kilépett a takarásból. Elkapta az élen
haladó köpenyes alak fegyverét, és lefelé fordította a csövét. A lövés eldördült,
de teljesen céltalanul, Wax pedig a férfi mellkasához szorította a tenyerét, és
rátaszított a benne lévő érmére.
A férfi nagy erővel repült hátra, a társai felé, akiknek félre kellett ugraniuk az
útjából. Az alumíniumfegyver Wax kezében maradt. Feldobta a levegőbe, és
amikor pörgés közben elkapta, négy lövést adott le gyors egymásutánban. Az
első lövés még félrehordott, és az egyik támadó karját érte, de Wax gyorsan
állított az irányzékán, és a következő három lövés már mellkast ért.
Mind a hárman kiterültek. A negyedik, akit az érme segítségével taszított
odébb, a földön nyöszörgött.
– Ez durva – mondta MeLaan.
– Mondja a nő, aki épp az imént tépte ki a saját karját.
– Egy mozdulattal visszateszem, és kész. – MeLaan felvette az alkarját a
földről, és visszaillesztette a fémpengére. Vér csöpögött a sebből, ahol kettétépte
a bőrt. – Látod? Jobb, mint új korában.
 Wax mindössze egy mordulásra méltatta, majd a derekába tűzte az új
pisztolyt.
– Magadtól is kitalálsz? – kérdezte a nőtől.
MeLaan bólintott.
– Visszaszerezzem a pisztolyokat, amiket leadtál?
– Vissza tudod?
– Talán.
– Az remek lenne. – Wax a terrisi nőhöz lépett, és ellenőrizte, hogy kilehelte-e
már a lelkét. Gyorsan átkutatta a zsebeit, majd elvette tőle a pisztolyt, amellyel
Kelesinát ölte meg. De valami mást is talált. Egy színarany karpántot.
A terrisi nő ezt vette el Kelesinától. Újra lepergett Wax szeme előtt a jelenet,
amikor a gyilkos lehajolt áldozata mellé, és átkutatta a testét.
Wax fémet égetett, és beigazolódott a gyanúja. Érzékelte ugyan a pántot, de a
megszokottnál sokkal vékonyabb vonal rajzolódott ki előtte. Úgy tűnt, ez egy
gyógyító erő tárolására alkalmas fémelme.
– Kelesina terrisi?
– Honnan tudjam? – vakkantotta MeLaan.
Wax zsebre vágta a karpántot, majd felnyalábolta a beszélő dobozt, és
MeLaan kezébe nyomta. Vissza akarta küldeni Elendelbe, hogy alapos
vizsgálatoknak vesse alá.
– Ezt vidd el a hotelbe, ha nincs ellenedre. Ott találkozunk. Csomagolj!
Kétlem, hogy itt töltjük az éjszakát.
– Pedig annyira biztos voltál benne, hogy harc nélkül megússzuk a mai estét.
– Nem ezt mondtam, csak kiemeltem, hogy nem fajulhatnak addig a dolgok,
hogy szükség legyen Wayne-re. És nem is fajultak addig.
– Szófacsarás.
– Nemesember volnék. Akár tanulhatnék is valamit a többiektől. – Wax aztán
tisztelgésre emelte a pisztolyát, majd leugrott az erkélyről. Érmével lassította a
zuhanást. – Steris?
A nő egy közeli bokor alól mászott elő.
– Hogy sikerült?
– Rosszul – felelte Wax, és futó pillantást vetett a mennyezet irányába, majd
levette a zakóját. – Tartok tőle, hogy önkéntelenül belekeveredtünk Lady
Kelesina meggyilkolásába.
– A csudába!
– Minden azon áll, hogy vissza tudják-e majd vezetni hozzám a töltényeket –
magyarázta a férfi. – És hogy találnak-e ujjlenyomatokat a tett helyszínén.
Egyébként hamis tanúkkal próbálják majd bizonyítani, hogy kifejezetten azért
jöttem le ide, hogy megöljem Lady Kelesinát, kihasználva az estély adta
lehetőséget. Kapaszkodjon.
Steris lelkesen bólintott, és izgatottan karolt a férfiba. Túlságosan is élvezte
ezeket a pillanatokat. Wax a tenyerébe ürítette a töltényeket a .22-esből, majd a
talpuk alatt lévő érmére taszított, és a mennyezet felé repült. Az üvegmennyezet
felé dobta a töltényeket, és rájuk taszított, meggyengítve az ablaktábla
szerkezetét, majd a feje fölé tartotta szmokingzakóba bugyolált karját, és robajló
csörömpölés kíséretében kitörtek az éjszakába, ahol örvénylő köd fogadta őket.
Gond nélkül ereszkedtek le a tetőre, és Wax végre összeszedhette magát. A
ködben már az első levegővételtől jobban lett, és csuklója sajgása is enyhült,
amelyből a terrisi nő kiütötte a pisztolyt.
– Sikerült megtudnia valamit? – érdeklődött Steris.
– Nem is tudom – felelte Wax. – Leginkább csak annyit hallottam, hogy
felkelést terveznek Elendel ellen, és hogy Edwarn egy fontos helyre tart.
Második helyszínnek nevezte. Többször is említést tett egy ismeretlen
szerkezetről, ami szerintem az a kocka lehet, amit Marasi talált a vonaton.
Wax újra szorosan magához vonta Sterist, majd egy taszítással a levegőbe
emelkedtek, és a hotel felé szálltak a sűrű ködön át. Steris teljes erőből
kapaszkodott, de azért lenyűgözve nézte a város alattuk suhanó fényeit.
– Megölette Kelesinát – mormogta Wax. – Számítanom kellett volna erre a
fordulatra. Utólag egyáltalán nem meglepő.
– De legalább leszállt a köd. – Steris alig tudta túlharsogni a szél zúgását. –
így nehezebben akadnak a nyomunkra.
– Ma este csodálatos volt, Steris. Kiválóan helytállt. Köszönöm.
– Lebilincselő este volt – mondta Steris, amikor leereszkedtek egy háztetőre.
Őszinte mosolya megmelengette a férfi szívét. Ő volt a bizonyíték rá, hogy a
gyalázatos politikai játszmák ellenére élnek még tisztességes emberek a
Medencében. Őszinte és jó emberek. A Végekkel kapcsolatban is ugyanerre a
következtetésre jutott nem sokkal az odaköltözését követően.
Steris káprázatos volt. Csiszolatlan gyémánt, amely észrevétlenül lapul a sok
csillogó, üvegből készült hamisítvány között. A nő lelkesedése ellensúlyozta
Wax növekvő aggodalmát. Ferbli eltűnt. Gyilkosságba keveredett. Lessie erre azt
mondaná...
Nem. Most nem gondolhat rá. Visszamosolygott Sterisre, majd szorosan
magához vonta, és egy taszítással ismét a levegőbe emelkedtek. Ezúttal
magasabbra, hogy minél messzebb kerüljenek ettől a kerülettől. A magas
épületekből csak égbe szökő, kivilágított körvonalak látszódtak a sűrű ködben.
Pihenő nélkül lendültek tovább a következő tetőről, és elsuhantak egy
elektromos meghajtású, bamba képű utasokkal teli gondola mellett. A jármű
vészesen megbillent, amikor Wax rátaszított, hogy tovább suhanjanak a
toronyházak felé.
Két magas épület állt szorosan egymás mellett, és Wax rövid taszításokkal
cikázott egyik épület falától a másikig, így tornázva fel magukat az épületek
tetejéig, alagutat vágva a tejszerű ködben. A tetők síkjához érve rátaszított az
egyik épület peremére, amitől a magasba szöktek. Abban bízott, hogy a város
felső teraszának magassági előnyét kihasználva...
Igen. Kitörtek a ködből, és egy olyan birodalom tárult a szemük elé, amit csak
kevesen láthattak. A Megdicsőült Mezeje, ahogy a petákosok nevezték: az
éjszakai ködmező teteje. A fehérség csillagfénnyel megvilágított, hullámzó
tengerként nyúlt el minden irányban, ameddig csak a szem ellátott.
Halk sóhaj szakadt fel Sterisből, és Wax egy helyben tartotta őket a két
felhőkarcoló csúcsait használva állandó taszítási pontként. Egy harmadik is
kellett volna a tökéletes egyensúly megteremtéséhez, de így is kiélvezhették a
pillanat varázsát.
– Erre nincsenek szavak – lehelte Steris, és szorosan kapaszkodott a férfibe.
– Még egyszer köszönöm – mondta neki Wax. – Még mindig alig hiszem el,
hogy becsempészett egy pisztolyt az estélyre.
– Teljesen természetes, hogy bűnözőt farag belőlem – felelte a nő.
– Ahogy ön úriembert akar faragni belőlem.
– Ön már úriember.
Wax lenézett rá. Steris erősen kapaszkodott, miközben körbe-körbeforgatta a
fejét, hogy magába szippantsa a hihetetlen látványt. A férfi a fém égetéséhez
hasonló bizsergető érzést érzett a bensőjében. Aggódott ezért a nőért, és óvni
akarta. Hűvösen észszerű teremtmény volt, ugyanakkor csupa meglepetés. És
szenvedély.
Wax engedett a késztetésnek és megcsókolta. Steris meglepődött, de nem állt
ellen, sőt felolvadt az ölelésben. Lassan oldalra sodródtak, majd süllyedni
kezdtek, ahogy eltávolodtak a két támasztási ponttól, de Wax nem szakította meg
a csókot, hanem hagyta, hogy elnyelje őket a talpuk alatt kavargó köd.

Wayne feltette a lábát a lakosztályuk asztalkájára. Új könyvet vett kézbe, amit

napközben szerzett a városban kutakodva.
– Ezt neked is el kéne olvasnod, Mara – mondta Marasinek, aki sebesen
járkált fel-alá a kanapé mögött. – Ilyen furát még nem pipáltál. Ezek a pacákok
megépítik ezt a hajót, érted? Csak hát felfelé kéne mennie. Alágyújtanak, és
valami robbanással, vagy mivel felküldik az égbe a csillagok közé. Azok a másik
pacákok meg ellopják, heten vannak, és mind elítéltek. Óriási zsákmányban
bíznak, de aztán beleszállnak ebbe a csillagba, és...
– Hogy vagy képes olvasni? – förmedt rá Marasi még mindig cikázva.
 – Nem is tudom – hümmögött Wayne. – Állítólag annyi eszem sincs, mint egy
tál csigának.
– Úgy értem, nem vagy ideges? – kérdezte Marasi.
– Miért lennék?
– Hogy valami rosszul alakul.
– Áá! – legyintett Wayne. – Én nem vagyok ott. Wax nem kerülhet túl nagy
bajba, ha ott sem...
Az ablaknak csapódott valami. Marasi nagyot ugrott ijedtében. Wayne a hang
irányába fordult. Wax az ablakpárkányba kapaszkodva lógott, Sterisszel a hóna
alatt, akit úgy szorított, akár egy krumpliszsákot. Egy meglehetősen szép mellű
krumpliszsákot. Wax benyomta az ablakot, letette Sterist odabent, majd maga is
bemászott.
Wayne mogyorót dobott a szájába.
– Hogy ment?
– Grrr! – Wax elveszítette a zakóját, a kravátlija kikötődött és most szabadon
lifegett, az egyik ingujját meg vér borította, talán nem a sajátja.
– Kiderítettük, Ferbli és a bandája hol húzhatta meg magát – újságolta Wayne,
miközben Marasi gyorsan ellenőrizte testvére állapotát, aki zaklatottnak,
ugyanakkor élettel telinek tűnt.
– Szórakozol velem?
– Soha. – Wayne vigyorogva nyelt le egy újabb mogyorószemet. – Te mire
jutottál?
– Hallottam ezt-azt egy folyamatban lévő építkezésről és egy lehetséges
hadseregről, és Marasi fura kockája is szóba került. Úgy tűnik, Ferbli előrébb jár,
mint gondoltam.
– Pompás! Tehát...
Wax kelletlen sóhaj kíséretében vette elő a tárcáját, és Wayne fejéhez vágott
egy bankjegyet.
– Nyertél!
– Maguk fogadtak? – Marasi hüledezve meredt rájuk.
– Csak egy baráti kezet rá volt. – Wayne már el is tüntette a pénzt. –
Magammal vihetem a mogyorót az útra?
– Miféle útra? – kérdezte Marasi, és most már felpattant ültéből.
Wayne Wax felé bökött az állával, aki már elő is vette az útitáskáját.
– Hamarosan indulunk – mondta a békebíró. – Marasi, Steris, azt javaslom,
csak a legszükségesebbeket szedjék össze, tizenöt percen beül indulnunk kell.
– Már bepakoltam – közölte Steris, és ő is felállt a kanapéról.
– Én... – Marasinek elakadt a szava, ide-oda kapkodta a fejét a testvére és a
férfi között. – Mi műveltek azon az estélyen?
 – Reméljük, nem robbantottunk ki háborút – felelte Wax.
– De nem lehetünk benne teljesen biztosak.
– Elengedted a kezét! – hőbörgött Marasi, és vádlón nézett a testvérére.
Steris elvörösödött. Wayne szemében ez mindig csodaszámba ment, tekintve,
hogy Steris általában annyi érzelmet sem mutatott, mint egy folyami kavics.
Senki nem szólt, ellenben Marasi és Wax óriási versenyfutásba kezdett, hogy
ki végez előbb a pakolással. Wayne Steris mellé húzódott, és újabb
mogyorószemet dobott a szájába.
– Vallja be, megtetszett önnek, hogy én állandóan indulásra készen állok, és
magáévá tette az ötletet.
– Nos... ami azt illeti, igen.
– Mit ad érte cserébe? – kérdezte Wayne. – Mindig adni kell valamit cserébe,
ha az ember elvesz valamit.
– Majd kitalálom.
Tizenöt perccel később beszálltak egy fogatba, amit MeLaan vezetett, férfi
testbe bújva. A leforrázott Gin anyó a hotel bejáratából nézte őket. Egy köteg
pénzt tartott a kezében, köztük azt a bankjegyet is, melyet Wayne nyert a
fogadáson. Wayne borravalónak hagyta ott, amiért feltette a lábát az asztalra.
Bosszantóan hangos harangszót hallottak a távolból, és nagyon úgy tűnt, hogy
feléjük közeledik.
– Ez a rendőrség? – kérdezte Gin anyó rémülten.
– Attól tartok – felelte Wax, és behúzta az ajtót.
A fogat erős rándulással elindult. Steris kihajolt az ablakon, és integetett a
hoppon maradt fogadósnak.
– Gyilkossággal vádolva! – kiáltotta oda a szerencsétlen nőnek. – A
tizenhetedik pont a listán! Ne hagyja, hogy indokolatlanul zaklassák a
cselédeket!

Néhány órával később Wax fellépett egy sötétbe burkolódzó szikla tetejére, és
hagyta, hogy elnyelje a sűrű köd.
Hiányzott neki a sötétség. A városban sosem sötétedik be egészen, nem úgy,
mint a Végeken. Az elektromosság pedig tovább rontott a helyzeten. Az állandó
izzás elűzte a sötétséget, és ezzel együtt a nyugalmat. A csendet. És a magányt.
Az ember egyedül lelheti meg önmagát. Nincs, aki elterelné a figyelmét, se
bűnbak, akit okolni lehetne. Wax beletúrt a zsebébe, és meglepte, amikor szivart
talált benne. Azt hitte, rég kifogyott belőle: tömött, zamatos Tingmar volt
Mállókőből.
A zsebkésével vágta le a végét, majd meggyújtotta egy gyufával. Átadta
magát a különleges élvezetnek. Beszívta a füstöt, kellő ideig benn tartotta, hogy
átjárja a szájüregét a dohány zamata, majd kifújta, hogy elkeveredjen a köddel.
Adott magából egy nyeletet Harmóniának. Hogy fulladna meg!
Az oldalán, az ujjai között aprócska fémtüskével játszadozott. A VenDelltől
kapott fülbevalóval.
Pontos mása volt annak, amellyel megölte Lessie-t.
A tűlevelek ropogása jelezte, hogy közeledik valaki. Wax megszívta a szivar
végét, és a felizzó parázs MeLaan arcát világította meg a ködben. A női arcát.
Végzett az átváltozással, és már az ingét gombolta, hogy csatlakozzon hozzá.
– Nem pihensz le? – kérdezte a nő halkan.
– Talán.
– Legutóbb úgy találtam, hogy az embereknek időnként szükségük van rá.
Wax megszívta a szivar végét, majd lassan kifújta a füstöt.
– Gondolom, Ferbli azt szeretné, ha visszamennél Elendelbe – mondta
MeLaan. – Mindent elkövet, hogy ne legyen más választásod. A saját
szemszögedből nézve.
– Rosszul áll a szénánk, MeLaan – dünnyögte Wax. – Aradel küldötte nemes
egyszerűséggel megöli az est házigazdáját egy politikailag fontos találkozó
nyitányán. A külső városok már eddig is tűkön ültek, de ez most végképp olaj a
tűzre. Ez a legjobb esetben is hatalmas politikai kudarc, rossz esetben pedig
kirobbantottam egy háborút.
Szél rezegtette a láthatatlan fenyőágakat. Ami azt illeti, Wax még MeLaant
sem látta rendesen a sötétben. Alighanem felhők úsztak be a csillagok elé,
jótékony sötétégbe vonva a vidéket.
– Ha lesz is háború, azért Ferbli lesz a felelős, nem pedig te.
– Talán elejét vehetem – morfondírozott Wax. – Aradel kormányzónak
mindenről tudomást kell szereznie. Ha orgyilkossággal vádolnak, márpedig erre
mérget vennék, akkor nem tűnhetek el a színről. El kell utaznom Elendelbe. Így
azt mondhatnám, hogy az új-serani igazságszolgáltatás mocskos, és azért
szöktem el Elendelbe, hogy tisztességes bánásmódban részesülhessek.
Állásfoglalást tehetnék közzé, mielőtt kipattanna a hír, és szárnyra kelnének a
pletykák. Aradelt meg tudom győzni az ártatlanságomról. Ha viszont semmit
nem teszek, és nem vallok színt, akkor úgy tűnhet, hogy szándékosan bujkálok.
– Ahogy mondtam. Mindent elkövet, hogy vissza kelljen térned Elendelbe.
Nincs más választásod. A saját szemszögedből nézve.
– Te talán másként látod?
– Én sokak alakját öltöttem magamra, Ladrian, sokak szemén keresztül
néztem a világot. Mindig van másik nézőpont, csak meg kell találni.
Wax ismét megszívta a szivar végét, és ezúttal sokáig benn tartotta a füstöt,
majd széles karikát fújt belőle. MeLaan magára hagyta. Az ő fajtájának vajon
volt szüksége alvásra? Korábban mintha arra célozgatott volna, hogy nincs, de
Wax már ebben sem volt biztos.
Magára maradt a szivarjával. Próbálta józanul eldönteni, hogy mitévő legyen.
Menjen vissza Elendelbe, amerre a nagybátyja terelgeti, vagy eredjen a rejtély
nyomába, amerre Harmónia alattvalói terelgetik? Az ujjai közt morzsolgatta a
fülbevalót, és szembenézett a bensőjében izzó haraggal.
Korábban még nem gyűlölte Istent. Lessie első, feltételezett halálát követően
nem okolta Harmóniát. A rozsdába! Akkor sem válaszolt haraggal, amikor
Véreztető nekiszegezte a kérdést, hogy Harmónia miért nem segített.
Most azonban... gyűlölet rágta a bensőjét. A végeken gyakorta kap ütést az
ember. Barátokat veszít el, és olykor azt is le kell lőnie, akit igazából nem akar.
Egyvalami azonban sosem fordulhat elő: soha senki nem árulja el a társát. A
barát ritka portéka azon a vad vidéken, ahol mindenki holtan akarja látni a
másikat.
Azzal, hogy elrejtette előle az igazságot, Harmónia nemes egyszerűséggel
hátba döfte őt. Wax sok mindent meg tudott bocsátani, de attól tartott, az
ilyesmit nem.
A szivar idővel kialudt, Wax pedig nem lelt válaszra. Amikor visszaindult a
táborba, a köd már felszállni látszott. Wax megetette a lovakat. Hat hátast
vásároltak az új-serani kikötőben, és vettek mellé egy postakocsit is, amely
egykor a Déli Végeken teljesített szolgálatot.
Csak hajszál híján menekültek el a városból. Sikerült még a rendőrség előtt
elhagyniuk a teraszt, bár Waxnek ehhez le kellett rombolnia egy
gondolaállomást.
A helyi rendőrök fel is hagytak az üldözéssel, alighanem rájöttek, hogy egy
Hajnalpír Waxillium kaliberű alak üldözésére nincsenek berendezkedve – de
legalábbis nincs hozzá elegendő feláldozható emberük. Wax ennek ellenére nagy
iramot diktált. Minden csontja sajgott a fájdalomtól, de nem engedélyezett
hosszú pihenőt magának, és a többieknek sem hagyhatta, hogy kényelmesen
pihengessenek.
MeLaan kivette a kezéből a gyeplőt és felmászott a bakra, miközben a többiek
morogva bemásztak a kocsiba. Wayne felugrott mellé, és vigyorogva
helyezkedett el az ülésen.
– Hová megyünk, főnök? – kérdezte a nő Waxtől. – Haza?
– Nem. Dulsingba megyünk, Marasi és Wayne szimatát követve.
Az építkezéshez.
– Látom, meglett az a másik nézőpont – mondta MeLaan.
– Még nem – dünnyögte Wax, és ő is bemászott a kocsi belsejébe. – De
kíváncsi vagyok, Harmóniának van-e bátorsága közbeavatkozni.
 17

Marasi gyerekkorában épp eleget olvasott a Végekről ahhoz, hogy tudja, mit
jelent postakocsin utazni: unalom, por és kényelmetlenség.
Csodás érzés volt.
Erőt kellett vennie magán, hogy amikor magába szippantotta a táj látványa, ne
az ablakban lógjon, mint időnként Wayne. Nem a Végeken jártak, de ez sem
sokban különbözött tőle. A tajtékzó lovak szaga, a hepehupás talaj, a fogat
fájának és rugóinak nyikorgása... Marasinek számos érdekes és izgalmas
bevetésben volt már része Waxillium oldalán, de most valóban úgy érezhette
magát, mint aki egy kalandregénybe csöppent.
Waxillium vele szemben pihent. Kényelmesen hátradőlt, lábát a szemközi
ülésre tette, széles karimájú kalapját a szemébe húzta, amely így árnyékot vetett
ápolatlan, borostás arcára. A csizmáját lehúzta, és a sörétes puska mellé állította
az ülés mellé.
Ennyi munkával együtt töltött idő elteltével már egészen valószínűtlennek
tetszett, hogy Marasi egykor romantikus kapcsolatról ábrándozott vele. Az a
fellángolás már a múlté, most már nem úgy nézett rá. A kép azonban, melyet
most maga előtt látott, továbbra is lenyűgözte: a puska, a csizma, a kalap.
Csupán Steris rondított bele a tökéletes idillbe, aki összekucorodva szunyókált
mellette, fejét a férfi vállára hajtva. Mégis miféle elfuserált világ az, amelyikben
az ő pedáns féltestvére regényekbe illő kalandra indul? Ő egy szalonba való, egy
csésze teával a kezében és egy unalmas, kertészkedésről szóló könyvvel az
ölében, nem pedig egy nyikorgó-zötykölődő postakocsira, útban egy seregnyi
allomantához. És most mégis itt volt, s magához Hajnalpírhoz bújt hozzá.
Marasi hitetlenkedve csóválta a fejét. Egyáltalán nem volt féltékeny Sterisre,
ami a gyerekkorukat tekintve igen dicséretes. Sterist nagyon nehezen lehetett
csak utálni. Persze lehet, hogy az ember unatkozik vagy zavarban érzi magát
mellette, esetleg Steris az őrületbe kergeti, de utálni őt? Azt lehetetlen.
Marasi elővette a jegyzetfüzetét, és folytatta a VenDellnek és Reddi
rendőrfőnöknek íródó jelentését. Bízott benne, hogy még a dulsingi megálló előtt
el is küldheti.
Waxillium megmozdult, majd a homlokára tolta a kalapját. Marasira szegezte
a tekintetét.
 – Aludnia kellene.
– Majd pihenek, ha megállunk.
– Miért, megállunk?
Marasi elbizonytalanodott. Már fél napja úton voltak. Messze elkerülték a
főbb útvonalakat, hogy eltűnhessenek az esetleges üldözőik elől. Több
szántóföldön is átvágtak, és egy ízben egy teljes órát szántak arra, hogy
átkeljenek egy hegyháton, elkerülve néhány alattuk húzódó tanyát, hogy
véletlenül se hagyjanak hátra árulkodó nyomokat.
Nyílegyenesen haladtak északkelet felé, szorosan a hegyvonulat mentén, a
hullámzó dombságokon át, amelyek még így is jó termőterületnek látszottak. Az
egész Medence jó termőfölddel rendelkezett, még itt, a peremen is, ahol nagyobb
volt a szárazság.
– Mivel előző este megálltunk, arra gondoltam, hogy esetleg... – felelte
Marasi. – Na ne! Ugye nem azt akarja mondani, hogy egyenesen odamegyünk?
– Az egyenes a mi esetünkben csalóka kifejezés, tekintve, hogy MeLaan
micsoda kitérőket tesz annak érdekében, hogy észrevétlenek maradhassunk. De
egyébként igen. További négy óra, és oda is érünk.
Vonattal összehasonlíthatatlanul gyorsabb lett volna, nem is beszélve a
kényelemről. A külső városok talán valóban jogosan zúgolódtak.
– Waxillium? – szólt Marasi a helyezkedő férfinak.
– Hmm?
– Maga szerint léteznek? Mármint az Elmúlás Pántjai?
Wax ezúttal a feje búbjáig tolta a széles kalapot.
– Elmeséltem már, hogy miért mentem el a Végekre?
– Fiatalon? – kérdezte Marasi. – Mert gyűlölte a politikát és elege lett az
állandó elvárásokból. A finom társaságból, amely minden, csak nem finom.
– Ezért hagytam el Elendelt – bólintott Waxillium. – De miért a Végeket
választottam? Bármelyik külső várost is választhattam volna, vagy
elszegődhettem volna egy ültetvényre, hogy kedvemre olvasgassak és csendes,
nyugodt életet éljek.
– Hát... – ráncolta a homlokát Marasi. – Én azt hittem, mindig is békebíró
akart lenni.
– Bárcsak ilyen egyértelmű lett volna – mosolygott a férfi –, és
tulajdonképpen így is kellett volna történnie, hisz már gyerekként is állandóan a
társaimat nyaggattam minden apró csínyért, amit elkövettek.
– Hát akkor?
Wax hátradőlt és becsukta a szemét.
– Csak egy mesét hajszoltam, Marasi. A Túlélő aranyáról szóló
mendemondákat. Vagyont akartam szerezni, meg részese akartam lenni a
történeteknek, melyeket majd az utókornak mesélnek.
– Maga? – hüledezett Marasi. – Maga úri kalandor volt?
Waxillium összerezzent. Nem szerette ezt a kifejezést.
– Ettől olyan idiótának hangzóm, mint az a pojáca a lapokban – mondta. –
Bevallom, az első hónapok kutya kemények voltak. A bányabezárásokat
követően a városok tele lettek munkanélküliekkel, és nem tudtam úgy bemenni
egy ivóba, hogy ne támassza a pultot legalább egy hozzám hasonló málészájú
ifjú, aki azért jött fel a Medencéből, hogy hírnevet és vagyont szerezzen
magának.
– Szóval fejvadásznak állt – mondta Marasi. – Erről már mesélt egyszer. Talán
egy csizma állt a középpontban.
– Végül ez lett, igen – bólintott a férfi halvány mosollyal az arcán. – De
hosszú út vezetett odáig. Eleinte kizárólag az arany és a gazdagság ígérete
lebegett a szemem előtt, és meg kellett szabadulnom ezektől a csalfa
reményektől, de ez időbe tellett, és még ekkor is elsősorban a pénz miatt álltam
békebírónak. Emberekre vadásztam pénzért. És persze sosem szerettem, amikor
valaki védteleneket bánt. Végül Mállókőben kötöttem ki, ami egy újabb
elfeledett poros kisváros a Végeken, ahol nincs senki, aki vigyázna a rendre. Hat
évbe telt, mire valaki hivatalos felhatalmazást adott nekem, és megkaptam a
címemet.
A postakocsi finoman imbolygott. MeLaan és Wayne felhőtlenül kacarásztak a
bakon, amit Marasi nem bánt, amíg nem akarnak ismét egymásnak esni a
száguldó kocsi tetején.
– Amikor VenDell előállt a meséjével, azt kívántam, bárcsak ne léteznének a
Pántok – vallotta be Waxillium, és kibámult az ablakon. – Gyűlöltem a
gondolatot, hogy ismét valami ostoba álom nyomába eredjek, pont akkor, amikor
Elendelben oly sok viszontagság után végre nyugalomra leltem. Nem akartam
engedni a csábításnak, ami arra az életre emlékeztetett, amit mindennél jobban
szerettem ott abban a poros, kietlen világban.
– Szóval maga szerint tényleg léteznek.
– Én úgy látom a helyzetet – mondta Wax, s beszéd közben kissé előredőlt,
megzavarva Steris nyugodt álmát, aki odébb is kucorodott –, hogy a
nagybátyámnak nem sikerült az eredeti terv szerint kitenyésztenie az allomantáit.
A terv, amit a Paklival közösen fundált ki, hosszú távú befektetés, csakhogy
ígérhetett valamit Kelesinának, és a beszélgetés során úgy hangzott, hogy le is
tudja neki szállítani. Önnél van a szerkezet?
Marasi kivette a válltáskájából a kis fémkockát. Waxillium a zsebében turkált,
míg rá nem akadt az érmére, amit az a csavargó vágott a fejéhez az estély előtt.
Egymás mellé illesztette a kettőt, és hagyta, hogy a postakocsi ablakán
beszűrődő napfény megfesse a kocka oldalára vésett idegen jeleket.
– Itt valami különös zajlik, Marasi. Valami, ami elég nagyszabású ahhoz, hogy
felkeltse a nagybátyám figyelmét. De sajnos nem tudom a válaszokat, ezért a
nyomukba kell erednem.
A férfi szemének izgatott csillogása mosolyt csalt Marasi arcára.
– Szerintem nem a fejvadász énje hajtja Dulsingba, hanem a nyomozó – vélte
Marasi.
– Kihallgatta, hogy miről beszélgettem MeLaannal tegnap este? – mosolygott
a férfi.
A nő bólintott.
– Aludnia kellett volna – mondta Wax, majd a levegőbe pöckölte az érmét,
elkapta, aztán visszaadta Marasinek a kockát.
– Az lett volna az érett, okos döntés, ha egyenesen Aradelhez megyek, de ki
kell derítenem, hogy mi folyik itt. És ki tudja? A Pántok talán valóban léteznek.
És ha így van, akkor ugyanolyan fontos elrejteni őket Ferbli elől, mint értesíteni
a kormányzót az új-serani fejleményekről.
– Azt gyanítja, hogy a nagybátyja a technológia és nem a természetes
szaporodás útján akarja növelni az allomanták számát?
– Veszedelmes fegyver lenne egy olyan alak kezében, amilyen a nagybátyám
is. – Wax hátradőlt és belesüppedt az ülésébe. – Aludjon egy keveset. Lehet,
hogy még ma este meglátogatjuk ezt a bizonyos dulsingi építkezést.
Ismét a szemébe húzta a széles kalapot. Marasi engedelmeskedni akart, ezért
becsukta a szemét, csakhogy túl sok gondolat kavargott a fejében ahhoz, hogy
álomba szenderedhessen.
Kis idő elteltével feladta, és visszatért az íráshoz. Részletesen kifejtette az
eddigi tevékenységüket, és röviden taglalta az eredményt, amire jutottak. Minél
hamarabb el kell küldenie ezt a levelet. A következő állomáshelyen, ahol lovat
cserélnek, talán lesz távíró készülék, és akkor elébe mehet az eseményeknek.
Miután végzett a levéllel, a hiányzó cövekre terelte a gondolatait. A Pakli
nevében cselekvő Kelesina merényletet követett el ReLuur ellen a biztos siker
reményében. Amikor Ferbli bizonyítékot követelt, kihantoltatta a tömegsírt,
hogy elküldhesse neki a fémdarabot Dulsingba. De ott hol tárolhatják?
Nyilvánvalóan egy jól őrzött helyen. Mégis, hogy a rozsdába találja meg?
Marasi felemelte a kis kockát. Ferbli ez után kérdezősködött. Vajon
felhasználhatná valahogy?
A homlokát ráncolva forgatta a különös tárgyat. Hajszálnyi vájatokat fedezett
fel az élek találkozásánál. Egészen közel tartotta a szeméhez, és most a ragyogó
napfényben olyasmit fedezett fel, ami eddig elkerülte a figyelmét. Parányi göb
rejtőzött az egyik vájat alján. Marasi leginkább... kapcsolóhoz tudta hasonlítani,
amely olyan mélyen ült, ahol nem lehetett véletlenül hozzáférni.
Marasi kihúzta az egyik hajcsatját, és megpiszkálta a kapcsolót. Pontosan úgy
viselkedett, ahogy azt várta tőle.
Egy kapcsoló. Annyira... hétköznapinak tűnt. Ez végül is egy misztikus
ereklye vagy legalábbis valamiféle titkos tudományos vívmány kellene, hogy
legyen. Az efféle szerkezetek nem holmi kapcsolókkal működtek. Az ilyeneket
az ember a csillagok felé tartja, vagy különleges parancsszavakat suttog neki,
esetleg táncot lejt a hónap utolsó napján, miközben kumkvatot majszol.
A kapcsoló nem hozott látható eredményt. Így Marasi nagyot nyelt, és
csipetnyi kadmiumot égetett.
A kocka ugrálni kezdett az ujjai közt.
Aztán a kocsi vártalanul megugrott, mintha hátulról nagy erővel nekimentek
volna. Marasi feje a tetőnek csapódott, majd nagyot nyekkenve visszahuppant a
helyére.
A lovak rémülten nyerítettek, de MeLaan nem hagyta, hogy
megbokrosodjanak, sőt rövid időn belül megállította a kocsit.
– Mi a rozsda volt ez? – bosszankodott a földről feltápászkodó Waxillium,
mert ott kötöttek ki Sterisszel.
Marasi felnyögött, felült és a kezébe temette a fejét.
– Ostobaságot műveltem – vallotta be.
– Mégis mekkorát? – kérdezte Wax.
– A szerkezetet tanulmányoztam – felelte Marasi –, és allomanciát
használtam.
Wayne feje jelent meg az ablakban. Denevérként lógott alá a tetőről.
– Ez időbuborék volt? – kérdezte.
– Igen – felelte Marasi.
– Az a lökés majdnem hazavágta a lovakat – mondta a férfi.
– Sajnálom, nagyon restellem a dolgot.
Waxillium felsegítette a földről Sterist
– Mi... mi történt? – kérdezte a nő zavarodottan.
– Marasi időbuborékot teremtett, miközben még mozgásban voltunk –
magyarázta Waxillium. – Átütöttük a burkot és magunkkal rántottuk őt, amitől
szétdurrant a buborék, mi pedig egyik idősíkból a másikba ugrottunk.
– De... a vonaton is alkalmazta – értetlenkedett Steris.
– Kellően nagy méretű és tömegű járművön a buborék követi a gazdája
mozgását – magyarázta Waxillium. – Máskülönben a bolygó forgása az összes
buborék belsejéből kitaszítana minket. A vonat elég nagy tömegű és gyors
jármű, a postakocsi azonban könnyű és lassú. Azaz...
– Azaz több eszem is lehetne – vette át a szót Marasi, és belepirult a
szégyenbe. – Gyerekkorom óta nem követtem el ilyen hibát, de, Waxillium, a
kocka rezegni kezdett a kezemben!
– Tessék?
– A kocka... – Marasi mutatni akarta, ám nagy ijedségben elejtette a kockát.
Fojtogató rémülettel nézett körül, de szerencsére a lábánál ért földet.
Diadalittasan emelte a magasba. – Van rajta egy kapcsoló!
– Egy kapcsoló?
Marasi megfelelő állásba forgatta a kockát, és megmutatta a rejtett gombot.
– Csak egy vékony tárgy segítségével lehet hozzáférni, de működik.
Waxillium tanácstalanul nézegette, majd Sterisnek adta, aki csak hunyorgott
és azt kérdezte:
– Miféle pokoli szerkezetnek van bekapcsoló gombja?
– Teljesen érthető – hümmögött Wax. – Megakadályozza, hogy véletlenül
működésbe lépjen.
– Ami a pótolhatatlan hajtók életébe kerülhet – vakkantotta a levegőben lógó
Wayne.
– Nem gátolta az allomantikus képességét? – kérdezte Wax Marasitől az állát
vakargatva.
A nő megrázta a fejéit, a fémtartalékait érintetlennek érezte.
– Ártalmatlannak tűnt.
– Hmm. – A békebíró a szeme elé emelte, és gyanakvón méricskélte a kockát.
– Veszélyes lehet.
– Szóval tovább vizsgáljuk? – kérdezte a kocsiablakon belendülő Wayne.
– Természetesen – vágta rá Waxillium. – Csak nem a kocsiban.

Wax a tenyerére helyezte a kockát. Kiderült, hogy rezeg, amikor fémet éget,
de más egyebet eddig még nem tett.
Terebélyes diófákból álló liget alatt álltak meg. Wayne teletömte a zsebét,
Marasi pedig biztonságos távolból figyelte a kísérletezgető békebírót. MeLaan a
lovakat itatta a közeli pataknál. Zöld hajtású répaföldet találtak a közelben, egy
teljesen megműveletlen területen. Az érintetlen természet friss illata itatta át a
levegőt.
Wax a szeme elé tartotta a zümmögő kockát, és hagyta kihunyni a fémet a
bensőjében. A kocka elnyugodott. Wax újra fellobbantotta a fémet, mire a kocka
ismét életre kelt... először lassan, visszafogottan berregett, majd egy-két
másodperc elteltével begyorsult. De vajon mire volt képes? Miért nem gátolta az
allomantikus képességét, ahogy a vonaton?
Arra talán nem hat, aki működésbe hozza, gondolta Wax. Annak lenne
értelme, bár Wax elképzelni sem tudta, a kocka hogyan állapíthatná meg, ki
hozta működésbe.
– Hé, Wayne!
– Igen, cimbora?
– Kapd el!
Wax odadobta a kockát. Wayne lekapta a levegőből, aztán megugrott, ahogy a
derékszíja – a fémfioláival és a pénzérméivel együtt – leszakadt és elrepült.
Wayne megfordult, és figyelte, ahogy az öv jó négy métert tesz meg, mielőtt
földet érne a domboldalon. – Wayne utánaeredt, de a derékszíj elugrott előle.
Wax megiramodott felé, de hamarosan a lábára szíjazott sörétes puska
hátrafelé húzta, mintha szemből rátaszított volna valaki. A jelenség rövid időn
belül megszűnt, és mire Wax odaért Wayne-hez, a kocka abbahagyta a rezgést.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Wayne, magasra emelve a rejtélyes szerkezetet.
Wax kikapta a kezéből. Marasi is odafutott hozzájuk.
– Nem gátolja az allomanciát, Wayne! Nem arra való!
– Akkor...
– Átveszi az égetett fémet – magyarázta Wax –, és valahogy... kiterjeszti a
hatását. Te is láthattad. Úgy taszította el a fémtárgyaidat, mintha petákos állt
volna a közelben. A kocka allomanciát használt.
Mind a hárman szótlanul meredtek a különös szerkezetre.
– Újra ki kell próbálnunk – mondta Wax. – Wayne, fogd a kezedbe, és égess
hajlafémet! Marasi, álljon oda. Wayne, ha készen állsz, dobd oda neki a kockát.
Szó nélkül engedelmeskedtek. Wax hátrébb helyezkedett. Wayne fémet
égetett, és abban a pillanatban elmosódott pacává változott az időbuborék
belsejében. A kocka kisvártatva kisüvített a buborékból, és Marasi felé szállt a
levegőben. Az iránya enyhén megváltozott, de a pályája nem módosult
lényegesen.
Kevéssel a nő előtt működésbe lépett. Marasi alakja elmosódottá vált, ahogy
villámgyorsan felkapta a kockát és ugyanolyan gyorsan visszasüvített a helyére.
Mire Wax tízet számolt, Marasi visszazökkent a normál idősíkba.
– Látta ezt? – Marasi izgatottan fordult Waxillium felé. – Időbuborékot
teremtett nekem! Magába szívta Wayne allomanciájának erejét, és lemásolta azt.
– Megvan akkor a megoldás? – kérdezte Wayne. Megszüntette a saját
időbuborékját és csatlakozott hozzájuk.
– Még nem egészen – mondta Wax, ahogy maga elé emelte a kockát –, de
kezdésnek megteszi. Úgy tűnik, csak az allomanták képesek használni. Nem
ruház fel új képességekkel, de kiterjeszti a meglévők hatását. Ez olyan, mint
egy... egy allomantikus telep.
Marasi lelkesen bólogatott.
– Amiből egyenesen következik, hogy az a fickó a vonaton, aki felhasználta
ellenünk, egy szipoly volt. Mivel képes megfosztani másokat az allomantikus
képességüktől, feltöltötte a saját erejével a kockát és elhajította.
– Egy-két másodperces késéssel lép működésbe – bólogatott Wax. – Elmés
szerkezet. Igen hasznos.
– És azt is bizonyítja, hogy Ferbli titkos technológiával rendelkezik – mondta
Marasi.
– Ezt már a beszélő doboz is ékesen bizonyítja – vélekedett Wax –, bár ez még
annál is különösebb szerkezet. Egyre inkább afelé hajlok, hogy ezek a
különleges fejlesztések képezik az Elmúlás Pántjait övező legendák alapját.
– És a szimbólumok?
– Fogalmam sincs – dünnyögte Wax. – Talán új titkosírás, amit a Pakli
dolgozott ki? – Megkocogtatta a kocka oldalát, majd visszaadta Marasinek.
– Miért nekem? – kérdezte az ifjú nő.
– A megtalálót illeti, ráadásul ön jött rá, hogyan működik. Arról nem is
beszélve, hogy önnél lesz a legjobb kezekben.
Marasi hosszan nézegette a szerkezetet, majd váratlanul kikerekedett a szeme.
Pulzárként nem sok hasznát venni olyan esetekben, amikor a többiekhez képest
csigalassúsággal mozog egy buborék belsejében. Ha azonban másokra is ki
lehetne terjeszteni a buborék hatását...
Wayne halkan füttyentett.
– Megpróbálom nem elveszíteni. – Marasi a zsebébe rejtette a kockát. –
Később tanulmányoznunk kell, hogy rájöjjünk, hogyan működik.
Egy pillanat... Waxnek új gondolata támadt, és már nyúlt is a zsebébe, hogy
előhalássza Kelesina színaranyból készült karpántját.
Odadobta Wayne-nek.
– Ez meg mi? – kérdezte Wayne, és beletartotta a fénybe. – Szép kis
aranykarika! Kitől szerezted, cimbora? Pofás kis fémelme lenne belőle.
– Szerintem ez már eleve az. – Wax lemondóan sóhajtott. Ostobának vélte az
ötletét.
Wayne lélegzete elakadt.
– Mi baj? – kérdezte Marasi.
– Ez egy fémelme! – ujjongott Wayne. – Kutya legyek, ha nem. Érzem is az
erejét. Van egy késed, Wax?
Wax bólintott. Mindig tartott egyet az övébe tűzve. Amikor Wayne kinyújtotta
a karját, habozás nélkül megvágta a kézfejét. A seb szinte azonnal begyógyult.
– Cimboraaa! – suttogta Wayne. – Ez valaki más fémelméje, de én is
használni tudom.
– Ahogy VenDell mesélte – mondta Wax, és kivette az aranypántot Wayne
markából. – Identitás nélküli fémelme. A rozsdába! Fel kell lobbantanom a
fémemet, hogy egyetlen árva hozzá vezető vonalat is lássak. Ez a tárgy töltve
van energiával.
Erősebbnek érezte bármely általa ismert fémelménél. Általában gond nélkül
rájuk tudott taszítani, ez viszont épphogy csak megmozdult.
– Miért nem ismertem fel azonnal? – tűnődött Wayne. – Csak akkor jöttem rá
a titkára, miután szóltál. Ez akkor most az Elmúlás Pántjainak létezését
bizonyítja, igaz?
– Nem – hűtötte le Wax. – Én nem érzékelem a tárgy tartalékait. Nem tudom
használni, hiszen nem vagyok vérmíves. Ez nem általános hatású, bárki által
használható fémelme, csak azok képesek megcsapolni az erejét, akik amúgy is
az adott képesség birtokában vannak.
– Ez még akkor is figyelemre méltó – jegyezte meg Marasi.
– És nyugtalanító – mondta Wax az ártatlannak tűnő fémkarikát nézve. Az
elkészítéséhez kettős hatalmú ferukimistára lehetett szükség. Ez két dolgot
jelenthetett: a Pakli tisztavérű ferukimistákat alkalmaz, vagy Wax legrosszabb
rémálma kezd valóra válni. Rájöttek, hogyan használják a hemalurgiát.
De az is lehet, hogy ez egy ereklye, gondolkodott tovább. Ez is egy lehetőség A
kockával együtt talán egy másik korból származnak.
Visszaadta Wayne-nek a pántot.
– Mekkora az ereje? – kérdezte. *
– Nagy, de nem kimeríthetetlen. Csökkent, amikor meg-gyógyítottam azt a
vágást.
– Akkor tartsd magadnál. – Wax beszéd közben megfordult, mert a nevét
hallotta.
MeLaan a tisztás széléről integetett. Wax sarkon fordult, faképnél hagyva
Marasit és Wayne-t, és a magas, karcsú kandra nőhöz sietett. Felettébb
nyugtalanítónak találta az egymást érő felfedezéseket. Mit jelenthet ez a karpánt?
Újabbak felbukkanása várható? Olyan fémelmék foroghatnak közkézen,
amelyek bárkit különleges képességekkel ruházhatnak fel? Első ízben vette
komolyan a Pántok létezéséről szóló mesét. Mi lesz, ha valóban léteznek? Mivé
lesz a világ, ha a fémszerzetek képességeit ezentúl bárki megvásárolhatja?
Komor léptekkel ballagott oda MeLaanhoz.
– Gondoltam, ezt látnod kell – intett a férfinak, hogy kövesse, és felfelé indult
a sűrű növényzettel borított domboldalon.
A magasból az egész északkeleti vidéket belátták. Egyes területeket
felparcelláztak és művelés alá vontak, másokon viszont természetesen nőttek a
gyümölcsfák és a zöldségek. A dombot simító enyhe szellő alig enyhítette a tűző
nap melegét.
Az érintetlen táj látványa és a hűs szellő kellemes érintése ráébresztette
Waxet, hogy mi zavarja leginkább Elendel és a külső városok vitájában. Az itt
élők fel sem fogják, milyen az élet a Végeken, ahol kiszámíthatatlan a termés, és
rossz években az éhínség valós veszélyt jelent.
Ezek ostobának tartják azokat, akik a Végeken élnek, gondolta Wax, miközben
elvette MeLaantól a régivágású messzelátót, és nem értik, milyen az, amikor az
ember nemzedékekre odakint ragad, mert túl szegény, túl makacs ahhoz, hogy
visszaköltözzön a Medencébe.
A Végeken uralkodó szabadságnak ára van. A Medence maga a paradicsom,
egy olyan isten ajándéka, aki ezerévnyi hamuért és pusztításért akar vezekelni az
emberek előtt. De úgy tűnt, az emberek még ebben a paradicsomban is
megtalálják az okot a háborúskodásra.
Wax a szeméhez tartotta a messzelátót.
– Mit kell néznem?
– Az utat nézd, jó másfél kilométerre előttünk – felelte MeLaan. – A hidat
keresd a pataknál.
Két férfi ácsorgott a mezőn, baltával a kezükben. A közeli kidőlt fa törzsén
dolgozhattak, és nem messze tőlük egy másik fa feküdt keresztben az úton.
– Mit látsz? – kérdezte a kandra.
– Egy útzárat, ami még véletlenül sem akar útzárnak tűnni – vélte Wax. – A
keresztben fekvő fa első ránézésre úgy tűnik, mintha kidőlt volna, de barázdák
látszódnak a földben, ami arra utal, hogy erővel vonszolták oda, és azóta
egyszer-kétszer már át is helyezték.
– Jó szemed van.
– Nem adom neked – mondta Wax, majd a közeli tanyák irányába nézett a
messzelátóval. – Szerintem katonák tanyáznak ott, abban a házban. A környező
épületekből nem száll fel füst, alighanem elhagyatottan állnak. Ebben a
napszakban nincs olyan tanyasi ház, ahol ne főne már a vacsora.
– Ránk várnak? – kérdezte MeLaan.
– Nem, ahhoz túl tág a kör, szerintem inkább csak őrt állnak. Úgy tűnik, az
egész környéket lezárták, hogy senki ne mehessen közel hozzájuk. Mi a rozsda
folyhat ott?
MeLaan tanácstalanul vont vállat.
– Az biztos, hogy kocsival nem mehetünk tovább – állapította meg Wax, és
visszaadta a messzelátót. – Nyergünk nincs, de mit szólsz egy vágtához csak úgy
szőrmentén? – kérdezte a kandrától.
– Rég dobtam már le lovast a hátamról, bár az is igaz, hogy ritkán van
alkalmam lóbőrbe bújni, úgyhogy nem tudom, ma hogy esne.
Wax értetlenül pislogott.
– Á, úgy érted, én lennék a lovas! – mondta MeLaan. – Nem gond. Nem
miattam kell aggódnod. – Steris felé bökött az állával, aki a diófák tövében
járkált, Wayne-nel a nyomában, aki kiéhezett rágcsálóként gyűjtögette a diót.
– Na igen – dünnyögte Wax.
Bízott benne, hogy lesz legalább egy kezesbárány a lovak között.

Az alkonyat szürke fátyla szeszélyesen telepedett a tájra, mintha a természet

nem tudott volna dűlőre jutni. Ez a délvidék földrajzi elhelyezkedésből adódó
sajátossága, gondolta Wax. Az egyik pillanatban még árnyékokkal teli, setét
erdőben lovagoltak, a másikban azonban napfényben fürdő mezőn, ahol még
korántsem hunyt le a nap a látóhatár peremén.
Az est természetesen győzött, és végül megérkezett a sötétség, de ködöt ma
nem hozott magával. Wax meglepetten tapasztalta, hogy vágyik a köd ölelő
érintésére.
MeLaan vezette a kis csapatot, és igyekezett a fák takarásában maradni.
Felváltva lovagolt előre Wayne-nel, hogy felderítsék a terepet, de a Pakli akkora
területet próbált kihasítani magának a vadonból, hogy egyszerűen nem
ellenőrizhettek minden egyes talpalatnyi területet. Marasi persze szintén képzett
lovasnak számított, és kifejezetten élvezte, hogy felöltheti végre vadonatúj
szolgálati egyenruháját.
Steris hatalmas meglepetést okozott, hisz egész tűrhetően boldogult, annak
ellenére, hogy nyereg nélkül, szoknyában ülte meg a lovat. Természetesen hozott
magával egy elég bő szoknyát ahhoz, hogy maga alá tudja gyömöszölni, és
lovaglás közben ne kelljen amiatt aggódnia, hogy esetleg túl sok mindent
közszemlére tesz. Nem panaszkodott, ugyanazzal a gyakorlatiassággal kezelte
ezt a helyzetet is, mint a kalandos utazás összes váratlan kellemetlenségét.
Üresen találták az útjukba kerülő néhány tanyát és vadászkunyhót. Waxen
egyre nagyobb nyugtalanság lett úrrá. A Medence egy eldugott, ritkán lakott
vidékén jártak, ennek ellenére megdöbbentőnek találta, hogy a Pakli képes volt
ilyen mértékben az ellenőrzése alá vonni.
A falut határoló utolsó facsoport előtt MeLaan ismét előrelovagolt, és miután
mindent megfelelőnek talált, jelzett Wax-nek, hogy csatlakozzon hozzá. Együtt
mérték fel a falut a fatörzsek takarásából.
Elektromos árammal táplált lámpatestek világították meg a hatalmas épületet a
falu közepén, amely egykor Dulsing főtere lehetett. Az állványzattal körülvett,
tető nélküli, félkész tákolmány fából készült, és úgy tűnt, egyik oldalon sincs
ablaka. A környező épületek jó részét lebontották, csupán a külső kör mentén
maradt meg néhány ház.
A fedetlen épület felső része meleg fénnyel világított. Mégis hogy állítják elő
ezt az irdatlan mennyiségű elektromos áramot? MeLaan átnyújtotta a
messzelátót, Wax pedig alaposan átvizsgálta a félkész épület környékét. Vörös
egyenruhát viselő katonákat látott, valamiféle szimbólummal a mellükön, amit
abból a távolságból nem tudott kivenni rendesen. Puska lógott a vállukon, és az
éles fény teremtette fénykör peremén strázsáltak. A lámpákat úgy állították, hogy
kifelé sugározzák a fényt, ezért az épület körüli mező többé-kevésbé árnyékba
borult. Ha Wax és társai túljutnak a védett fénykör peremén, akkor bőven lesz
lehetőségük fedezéket keresni.
– Mi lehet ez? – kérdezte Wax. – Valamiféle bunker?
– Ilyen erődöt még nem láttam – suttogta MeLaan. – Ezek a falak vékonyak,
nekem inkább egy hatalmas raktárnak tűnik.
Egy kisebb városnyi raktár. Wax tanácstalanul ingatta a fejét, amikor
felfedezett valamit a falu túlsó végének közelében. Vízesés? Kívül esett a
lámpák fénykörén, ezért nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy mi az,
de köd szállt fel onnan, ahová a víz lezúdult, és valóban kis patak szelte át a
falut.
– Az a rész magasabban fekszik – állapította meg.
– Igen – értett egyet a nő. – A térképek jelzik is az ottani vízesést. Kicsi, de
állítólag megkapó.
– Alighanem egy erőművet táplál – vélte Wax. – Onnan nyerik az áramot.
Menjünk vissza a többiekhez.
Az aljnövényzet takarásában kúsztak vissza a facsoporthoz, melynek tövében
Wayne, Marasi és Steris várakozott.
– Ez az a hely – suttogta Wax. – Be kell jutnunk valahogy, de rengeteg katona
őrzi.
– Akkor repüljünk be – javasolta Steris.
– Nem jó ötlet – ingatta a fejét Wayne. – Az estélyre is hoztak magukkal
fürkészt, lefogadom, hogy itt is van egy-kettő. Észrevesznek minket, mihelyst
fémet égetünk, és Ferbli fogdmegjei azonnal itt teremnek, hogy forró
kézfogással és jeges tőrrel üdvözöljenek minket.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Marasi.
– Nekem is látnom kell – mondta Wayne.
– A túloldalról szerintünk jobb a rálátás – mondta Wax. Jelt adott, MeLaan
pedig élre állt, ügyesen kormányozva a lovát a sűrűn növő fák között. Wax
bevárta Sterist, majd lemaradtak egy picit, hogy négyszemközt beszélhessenek.
– Steris – suttogta a férfi. – Azt hiszem, kitaláltam, mitévők legyünk, ha
eldöntöttük, hogyan tovább. Elgondolkodtam azon, hogy ön is velünk tarthatna,
de nem hiszem, hogy ez kivitelezhető, ezért az lenne a legjobb, ha inkább a
lovaknál maradna és őrködne.
– Redben.
 – Ez itt most komoly dolog, azok ott felfegyverzett katonák. Belegondolni sem
merek, mit tennék, ha magammal rángatnám és történne önnel valami.
– Rendben.
– Nem arról van szó, hogy... egy pillanat! – kapott észbe Wax. – Nem is
tiltakozik?
– Miért tenném? – kérdezte a nő ártatlanul. – Aligha tudnék célra tartani
bármilyen lőfegyvert, és vajmi keveset konyítok a lopakodáshoz, az inkább a
besurranó tolvajok mestersége. Bár továbbra is úgy vélem, az ön közelében a
legbiztonságosabb, Lord Waxillium, de hogy belovagoljak az ellenség fészkébe,
az túlmutat minden határon. Inkább idekint maradok.
– Ön egy drágakő, Steris. – Waxillium belevigyorgott az éjszakába.
– Csak mert egészséges élni akarás munkálkodik bennem?
– A Végeken ahhoz szoktam, hogy mindenki többet akar annál, mint amire
valójában képes, ráadásul foggal-körömmel ragaszkodnak az elképzelésükhöz,
és persze pont a legveszélyesebb helyzetekben.
– Nos, én igyekszem távol tartani magam a tűztől – jelentette ki Steris –, és
elkerülni a rabságot.
– Ettől ilyen messzire nem kell tartania.
– Én is így vélem – mondta a nő –, ugyanakkor ez az a bizonyos valószínűségi
tényező, ami megkeseríti az életemet, ezért ezt az eshetőséget is figyelembe kell
vennem.
A sötétség és az ismeretlen terep megnehezítette a dolgukat, de sikerült
eljutniuk a város keleti végébe, ahol Steris gondjaira bízták a kikötött lovakat.
Wax fémfiolákat, pisztolyt és lőszert vett magához, köztük a Kelesina
otthonában zsákmányolt alumíniumfegyvert és a Ranette-től kapott
zsineggolyóbis utolsó darabját is, amit gondosan a derekán fityegő szütyőbe
rejtett.
A hullámzó táj hepehupáinak leküzdését követően megpihentek az egyik
dombon, hogy alaposabban körülnézzenek. A vízesés korántsem volt olyan
lenyűgöző, mint Wax várta, és a városon sem volt mit nézni, hisz alig maradt
belőle valami.
– Bárcsak beláthatnánk abba az épületbe – suttogta Marasi, és visszaadta a
messzelátót a gazdájának.
Wax egyetértően mormogott. Csupán egy leheletnyivel kellett volna
magasabbra mászniuk, hogy benézhessenek a készülő épület belsejébe. A fények
komoly tevékenységre utaltak, az árnyak mozgásából ítélve megállás nélkül
serénykedtek odalent. De mit művelhetnek? Mi lehet olyan fontos, hogy még az
éjszaka közepén sem állhatnak le vele?
– Nem lesz egyszerű beosonni – suttogta Wayne.
 – Ha megölnétek az egyik őrt, gyorsan felfalnám, és akkor felöltheném az
alakját – javasolta MeLaan, ahogy leült az egyik sziklára.
Wax nagyot pislogott, aztán Marasire pillantott, akit hányinger kerülgetett.
– Most meg miért kell így bámulni rám? – méltatlankodott MeLaan. – Én
legalább előálltam valami használható ötlettel.
– Ez nem használható ötlet, ez kannibalizmus – fintorgott Marasi.
– Ami azt illeti, nem az. Két külön fajhoz tartozunk. És ha már itt tartunk,
kevesebb rokonságot mutatok veletek emberekkel, mint ti a tehenekkel, és senki
nem fintorog, amikor steaket esztek. És ha jól emlékszem, akkor sem
panaszkodtatok, amikor Innate testőréből kellett falatoznom.
– Az a nő már halott volt – mondta Wax. – Köszönjük a remek ötletet,
MeLaan, de most nem ehetsz őrt.
– Mi nem szeretünk gyilkolni – tette hozzá Wayne. – Csak visszalövünk, ha
ránk lőnek. De ezek itt csak a munkájukat végzik. – Marasire nézett, mintha
támogatást várt volna tőle.
– Rám ne nézz – tiltakozott a nő. – Félve figyelem, hogyan próbálsz te
erkölcsi fölénybe kerülni.
– Összpontosíts, Wayne! – szólt Wax. – Be kell jutnunk valahogy. Mit szólnál
a csattanó szíjhoz?
– Túl hangos – ingatta a fejét Wayne. – A paradicsompüré jobb lenne.
– Túl veszélyes. – Ezúttal Wax ingatta a fejét. – Tökéletes pontossággal
kellene bemérni a helyet, a megvilágított külső gyűrű és a fal melletti árnyékos
rész között.
– Képes vagy rá. Mást se csinálsz naphosszat. Ráadásul itt van ez a csilli-villi
fémelme, tele gyógyító energiával, ami csak arra vár, hogy beszlopálja valaki.
– Elég egyetlen apró hiba, és az egész küldetésnek vége, gyógyító energia ide
vagy oda – vitatkozott Wax. – Inkább a vonuló gácsérral próbálkozzunk.
– Ugye viccelsz? – meredt rá Wayne. – A múltkor meglőttek, ha jól
emlékszem.
– Úgy valahogy – ismerte el Wax.
MeLaan értetlenül meredt rájuk.
– Vonuló gácsér?
– Folyton ezt csinálják, oda se figyelj rájuk. – Marasi együttérzőn veregette
meg a kandra vállát.
– A csuszka – javasolta Wayne.
– Nincs ragasztónk.
– A lesipuskás?
– Túl sötét van.
– Véres szemű koponya?
 Wax habozott.
– Az meg mi a fene?
– Az előbb ötlöttem ki – vigyorgott Wayne. – Pofás kis név, nem?
– Nem rossz. És mégis mit takar pontosan?
– Ugyanolyan, mint a paradicsompüré.
– Már mondtam, hogy túl veszélyes.
– Csak ez válhat be – ragaszkodott hozzá Wayne. – Ugyan már! Csak
ücsörgünk itt reggelig és vitatkozunk, vagy teszünk is végre valamit?
Wax meredten bámulta a földet, és közben nagy harcot vívott önmagával.
Képes lesz pontosan bemérni a helyet?
De persze volt más lehetősége? A terület határát jól őrizték, ám sötét éjszaka
volt. Egyvalamit pedig alaposan megtanult a Végeken: mindig bízzon az
ösztöneiben. Márpedig az ösztönei most Wayne-nel értettek egyet.
Szóval, még mielőtt lebeszélhette volna róla magát, előhúzta a tokjából a
sörétesét és Wayne-nek dobta. Az alacsonyabb férfi undorodva kapta el – nem
ápolt jó barátságot a lőfegyverekkel. A keze azonnal reszketni kezdett.
– Tarts ki, és próbálj rést nyitni az északi oldalon – mondta Wax.
Megnövelte a testsúlyát, fellobbantotta a bendőjében a fémet, és rátaszított a
fegyverére, amit Wayne markába nyomott, azt használva eredőpontként a
hajításhoz. A férfi ágyúgolyóként lőtt ki a fák közül, és már tizenöt méter
magasan szállt a tábor fölött, amikor zuhanni kezdett.
– Paradicsompüré? – tört fel Marasi torkából.
– Igen – bólintott Wax. – Időnként fel kell mosni utána, amikor becsapódik.

A rozsdába veled, Wax!- gondolta Wayne, miközben elkerülhetetlenül zuhant a

föld felé, és még a kalap is leszállt a fejéről. Hogy lehet csak úgy figyelmeztetés
nélkül rátaszítani az emberre? És ha...
Becsapódott.
Az efféle halálugrásoknak is megvan a maguk trükkje. Egy földbe csapódó
test meglehetősen nagy zajt csap, jóval hangosabb, mint elsőre gondolná az
ember.
Hogy tompítsa a zajt, Wayne talppal előre érkezett meg – mindkét lábszára
azonnal kettétört –, aztán oldalra fordult, amitől a válla is eltört, végül egy
bukfencben végződő vetődéssel igyekezett elnyomni az összes kísérő zörejt.
Mielőtt a feje a földnek csapódott és ettől elkábult volna, megcsapolta az új,
puccos fémelmét.
Darabokra tört roncsként állapodott meg egy alacsony kőkupac tövében. Hát
persze, hogy Wax egy kőkupac felé repítette! Ahogy lassan kitisztult a látása,
meg akarta vizsgálni a lábát, de nem tudott megmozdulni. Semmit nem érzett,
amit abban a pillanatban kifejezetten áldásosnak vélt. A gerinctörés mindig
kellemes volt – megszabadít az észveszejtő kíntól.
Persze így is érzett fájdalmat, nem is akármilyet, de a fájdalom és ő régi
haverok voltak, mondhatni alkalmi ivócimborákká váltak az évek során. Nem
igazán kedvelték egymást, ez csak afféle kényszerű munkakapcsolat volt. A
fémelme a legsúlyosabb sérüléssel kezdte, és ahogy a törött gerinc helyreállt,
fokozatosan visszatért az észlelése, a fájdalommal együtt. Wayne nagy levegőt
vett. A törött gerinc fulladást okozhat, amit sokan nem is tudtak. Akik mégis,
azok már rég megfulladtak.
Amikor még gyógyult a lába, de már tudott mozogni, megfordult, és
használható kezével áthelyezte a kőkupac egyik nagyobb méretű darabját. A
szikladarabokat alighanem a patak miatt halmozták oda, talán gázlót akartak
építeni belőlük. Wayne-nek más tervei voltak a kövekkel. Noha Wax jól célzott,
és a jól őrzött külső gyűrű és a félkész épület közötti térre zuhant, ez nem
jelentette azt, hogy biztonságban van.
Wayne erős kézzel szorította Wax fegyverét, és lábra állt. A gyógyuló csontok
még nem forrtak össze teljesen, ezért bizonytalanul tántorgott. Átkozottul erős
egy fémelme ez, nyugtázta elégedetten. Ilyen súlyos sérülések gyógyításához
több hónapnyi tartalékját kellett volna felhasználnia, a fémelme ereje mégis alig
csökkent.
Miután egy szikladarabbal megjelölte a kőkupac tetejét, odébb bicegett,
amilyen csendesen csak tudott. Megkereste a legsötétebbnek tűnő helyet, és ott
dugta el a fegyvert, amitől végre megszűnt keze remegése.
Az utolsó pillanatban tűnt el szem elől. Két fegyveres őr húzódott beljebb a
külső, védett gyűrűtől.
– Erről érkezett – mondta az egyikük. Még közelebb jöttek, és az egyik falra
rögzített lámpa fénye követte a mozgásukat, teljesen megvilágítva a területet, kis
híján leleplezve Wayne búvóhelyét. Wayne a szerszámok között húzta meg
magát. Ömlött róla a veríték. Minden önuralmára szüksége volt, hogy fel ne
szisszenjen, amikor törött lábujjai sorban kiegyenesedtek és egymás mellé
rendeződtek.
Az őrök nem hallották meg a gyógyuló csontok recsegését. Pontosan azon a
helyen álltak meg, ahová becsapódott, de a paradicsom ezúttal szerencsére nem
loccsant szét, és nem hagyott hátra vörös foltokat. Az egyikük véletlenül
meglökte a szikladarabot, melyet Wayne odébb helyezett és a kupac tetejére
rakott. A kő kopogva gurult le a kupac aljára. A két férfi összenézett, és
egyszerre bólintottak. A zaj, amit hallottak, csak az egymáshoz koccanó kövek
zöreje volt. Gyorsan körbehordozták a tekintetüket a környéken, de végül
megnyugodva fordultak meg, hogy visszatérjenek az őrhelyükre. Nem történt
semmi említésre méltó.
Wayne felegyenesedett, és nem csapolta tovább a fémelmét. Jó bőrben volt.
Az ilyen nagy gyógyulásokat követően mindig teljesen felfrissült, mintha
kicserélték volna. Ilyenkor úgy érezte, övé a világ. Képes lenne hegyet mászni,
vagy egy ültő helyében, egy szál maga befalni a vadas bőségtálat Findley
csehójában.
Az árnyékokban maradva osont tovább, fontos dolga akadt. Szerencsére szinte
azonnal megtalálta a kalapját, egy újabb kő-kupac mellett. Miután ezzel végzett,
jöhettek az olyan jelentéktelen apróságok, mint beengedni a társait valahogy a
védett telephelyre.
Wax az északi fertályt említette. Na nézzük... Wayne szorosan az épülethez
lapult, és még annak is ellenállt, hogy meglesse magának, mégis mi a rozsdát
művelnek odabent.
Ideje volt fegyveres őrként gondolkodni. Nehezére esett, mert nem az őrök
sapkáját viselte. Óvatosan lelapult, amikor két járőrszolgálatos haladt el mellette.
Éberen fülelt a beszédükre és próbálta magáévá tenni a kiejtésüket. Úgy
csócsálta a szavakat, akár a mustárba mártogatott ropogóst a kedvenc kés-
dobálójában.
Tizenöt percig lapult a sötétben, majd döntött, és kiválasztotta a jelöltet. A
magányosan köröző férfi mellé szegődött, és az árnyékokból követte. Nyúlképű,
nyurga fickó volt, elég magas ahhoz, hogy létra nélkül is leszüretelhesse az érett
diót a fáról.
Itt vagyok, gondolta Wayne, a semmi kellős közepén. Egy csűrre kell
vigyáznom. Én nem erre szerződtem. Nyolc hónapja nem láttam a lányomat.
Nyolc hónapja! Mostanra talán már beszél is. A rozsdába! Miféle élet ez?
A férfi megfordult, hogy visszamenjen, amerről jött, de ekkor lekiabált neki
valaki az egyik fényszóró állomásról. Wayne nem hallotta rendesen, hogy mit
mond, de a hanglejtés félreérthetetlen volt.
A feljebbvalóm pedig, fűzte tovább a gondolatokat Wayne, miközben
visszafelé is ugyanúgy követte a férfit, egy perc nyugtot sem hagy nekem.
Minden apróságot szóvá tesz, és azonnal üvöltözik. Csak ebből áll az életem.
Ordibálás reggeltől estig.
Wayne elégedetten mosolygott, aztán előresietett. Azt a helyet kereste, ahol
korábban átlépett valamin. Egy kötegnyi, ujjnyi vastagságú kábelen, amelyek
egy dobozhoz vezettek az épület mellett. Az ütemes léptekkel közeledő
fegyveres őr nem figyelt. Amikor lendült a lába, Wayne megemelte a köteget.
A férfi lába beleakadt, Wayne pedig abban a pillanatban kirántotta a
vezetékeket a dobozból. A legközelebb lévő lámpák azonnal kihunytak.
Harsány kiáltozás kerekedett. A sötétben botladozó őr teljesen berezelt.
 – Sajnálom! – kiáltotta. – Az én hibám volt! Nem néztem a lábam elé!
A pillanatnyi zűrzavart kihasználva Wayne odébb surrant, és két homokzsák
között húzta meg magát. Az őrök teli torokból ordítoztak, lehordva ügyetlen
társukat a sárga földig.
Többen futva érkeztek kijavítani a hibát, de Wayne előrelátón félrehajította a
drótköteg végét, ezért időbe telt kitapogatni a sötétben.
Visszatért a fény. Wayne nagyot húzott a zsebében lapuló flaskából, ahogy
Wax, Marasi és MeLaan felzárkóztak mellé.
– Szép munka – súgta oda Wax.
– Nem éppen – válaszolta Wayne. – Sőt, meglehetősen ócska trükknek
mondanám. Szerencsétlen flótás semmi rosszat nem tett, és most mindenki
rászállt.
Wax innentől átvette az irányítást. A pajtaszerű épület oldalfalához lapulva
lopakodtak. Nemcsak a tető várt befejezésre, rendes ajtókat sem szereltek még
fel, a bejárati nyílás tárva-nyitva tátongott előttük. Wayne megállt, és
megmutatta Wax-nek, hová rejtette a fegyvert.
A békebíró magához vette, majd besurrant a bejáraton, a többiek előtt. Wayne
zárta a sort. Elektromos lámpák világították meg az egybefüggő belső teret, de a
mennyezetre szánt rácsos lámpatestek még a padlón hevertek. Bent
természetesen világosabb volt, mint odakint, de nem sokkal, ráadásul az
alapanyagok sorokba rendezett dobozai elegendő fedezéket nyújtottak nekik a
lopakodáshoz. Az utolsó doboznál Wax megtorpant, és tanácstalanul várakozott.
A két nő addig fészkelődött, míg sikerült kidugniuk a fejüket mellette, hogy
körülnézzenek. Wayne persze már nem fért oda, hogy ő is lásson valamit. Már
megszokta. Előbb leordítják a fejét, most meg ez.
Befurakodott közéjük, Marasi bordái közé nyomva hegyes könyökét. A nő
méltatlankodva ráncolta a homlokát, mintha nem lenne tisztában a tolakodás
íratlan szabályaival: tisztességes könyöklés nélkül nem is tülekedés a tülekedés.
Végül úgy alakult, hogy Wax és MeLaan között tudta kidugni a fejét, hogy ő is
láthassa a csodát.
Egy ladikot.
Bár a „ladik” szó nem írta le pontosan azt, ami az épület közepén ácsorgott.
Miközben az orrától a farkáig, a talpától a feje búbjáig felmérte a különös
szerkezetet, Wayne a megfelelő elnevezésen gondolkodott. Olyasmin, ami hűen
tükrözi a szerkezet nagyszerűségét és hihetetlen méretét.
– Szép nagy ladik – suttogta végül.
Sokkal jobb.
Miért építenek hajót a szárazföld közepén, kilométerekre a tengertől? Ekkora
járművet nem könnyű mozgatni. Szinte az egész csarnokot kitöltötte. Az egyik
oldalon befejezetlen has-és orr-rész mélyen lelógott, és jó három emelet magas
lehetett. Mindkét oldalon egy-egy karszerű függelék látszott. Úszók?
Kifejezetten nagynak tűntek, és az egyiket még be sem fejezték: a vége recés
maradt, az utómunkákkal még nem végeztek.
Recés? Wayne értetlenül ráncolta a homlokát. Ezeket nem ilyenre készítik.
Még egyszer megnézte magának az építményt, és ezúttal különösen odafigyelt a
részletekre. Megváltoztatta a véleményét. Az orr-rész inkább sérült, mintsem
félkész.
– Ezt összetörték – mutatta Wayne. – Megsérült az orra és az egyik úszója,
amikor odébb akarták tolni.
– Bizonyára hadihajó – vélte Marasi. – Tényleg háborúra készülnek.
– Wayne-nek igaza lehet – értett egyet Wax. – Menjünk közelebb, és
vizsgáljuk meg a talajt és a hajótest sérüléseit. Ezen az útvonalon szállították a
hajót, de elszabadulhatott, és megsérült, úgyhogy a Pakli gyorsan elrejtette a
kíváncsi pillantások elől, amíg megszerelik.
– Mérnökök. – Wayne sötétbarna öltönyt és szoknyát viselő alakok néhány fős
csoportjára mutatott. Tudálékos képpel tanulmányozták a hajótestet. Azokra az
iskolai tanárokra hasonlítottak, akik minden reggel makulátlanul felöltöznek, azt
képzelvén, hogy irtó divatosak.
– Ilyen hajót még nem láttam – suttogta Marasi. A vállára igazította a táskáját,
és megragadta a puskáját.
– Válltáskával jöttél egy besurranó hadműveletre? – kérdezte Wayne.
– Miért ne? – vont vállat a nő. – Egy táska mindig jól jöhet. De hagyjuk is ezt.
Ha a Pakli képes beszélő dobozt építeni, képzelhetitek, miféle szerkezetek
lapulhatnak egy ilyen hajón! És különben is, miért ilyen távol a tengertől építik?
– Ferbli majd megadja a választ. – Wax erősen ráncolta a homlokát. – Marasi,
gondolom, továbbra is a cöveket üldözi.
– Természetesen – vágta rá határozottan.
– Én megkeresem a nagybátyámat. Kit szeretne maga mellé. Wayne-t vagy
MeLaant?
– Most legyen MeLaan.
Wax bólintott.
– Ne fedjék fel magukat, de ha minket elkapnak, próbáljanak segíteni. Mi is
résen leszünk. Ha megszerezték a cöveket, térjenek vissza ide és rejtőzzenek el.
Ha minden jól megy, együtt surranunk ki.
– És ha semmi nem megy terv szerint?
– Olyan nincs – vakkantotta Wayne.
– Akkor menjenek vissza oda, ahol Sterist és a lovakat hagytuk – felelte Wax,
és pisztolyt húzott elő a derekára csatolt tokból. MeLaan ugyanígy tett, csakhogy
az ő pisztolytáskája a lába volt. Felhasadt a bőre, ő pedig benyúlt a combján
megjelenő nyílásba, és karcsú, hosszú csövű fegyvert vett elő.
Wayne elismerően füttyentett. A nő vigyorogva nyomott csókot az arcára.
– Ne hagyd, hogy túl sokszor lelőjenek.
– Te sem.
Szétváltak.
 18

Marasit zavarta a karabély a lopakodásban, a súlya kényelmetlenül húzta a

vállát. Örült, hogy a nadrágot választotta a kellemetlenül surrogó szoknya
helyett, ugyanakkor aggódott, hogy a tudósok és a munkások meghallják a
döngölt földön kopogó csizmája talpát.
Mivel meglehetősen nagy alapzaj uralkodott a csarnokban, bízott benne, hogy
nem így lesz. Késő estére járt, de akadtak még bőven, akik serényen dolgoztak.
A terem végében néhány ács fát fűrészelt, és minden egyes újabb karlendítést
tompa visszhang kísért. A mérnökök is kifejezetten harsányan vitatkoztak a
sérült hajótest javítási munkálatait illetően.
Tanácstalanul állnak az eset előtt, állapította meg Marasi. Mintha nem is ők
építették volna. Akkor vajon újonnan érkeztek ide?
Elszórtan itt is tartózkodtak őrök, de közel sem annyian, mint odakint. Ő és
MeLaan végig a csarnok oldalfala közelében maradtak, szorosan a dobozok és
ládák takarásában, de egy ponton vészesen közel haladtak el a kártyázó őrök
néhány fős csoportja mellett.
Nem vették észre őket. MeLaan és Marasi sikeresen eljutottak a téglalap alapú
helyiség hosszú, déli falához. Itt szobákat találtak, amelyek az épület többi
részénél befejezettebbnek tűntek, volt ajtajuk és egy-egy ablakuk is.
– Ez lenne a lakrész? – suttogta Marasi.
– Meglehet – dünnyögte MeLaan, és lekuporodott mellé. – Mégis hogy
találjuk meg a cöveket?
– Felteszem, valamiféle páncélszekrényben tárolhatják.
– Lehetséges – felelte a kandra. – De az is lehet, hogy csak besuvasztották egy
fiókba, vagy beletették az egyik dobozba, vagy... a pokolba, az is lehet, hogy rég
kidobták! Ferbli úrnak csak azért kellett, hogy lássa, ReLuurt valóban elintézték.
Marasi nagy levegőt vett.
– Ez esetben ki kell kérdeznünk őt, ha Waxillium megtalálja. Bár én erősen
kétlem, hogy kidobták. Azt tudjuk, hogy a Pakli allomanták előállításával
kísérletezik, és azt is tudjuk, hogy bele akarják ártani magukat a hemalurgiába.
Ők inkább tanulmányoznák a cöveket, mintsem eldobnák.
MeLaan tűnődve bólintott.
– Ettől még mindig lehet bárhol.
 Eközben a mérnökök egy bicegő férfi vezetésével felbaktattak az egyik
rámpán, hogy benézzenek a hajótest oldalán. Ő az, villant át Marasi agyán. Ezt a
fickót látta a vonatrablás során. Most ő vezeti körbe az újonnan érkezett
tudósokat.
Beléptek a hajótestbe.
– Támadt egy ötletem – suttogta Marasi.
– Mennyire őrült?
– Annyira nem, mint Wayne öngyilkos repülése.
– Az nem tette valami magasra a lécet, de legyen. Mivel kezdjük?
Marasi a lyukra mutatott, amely elnyelte a mérnököket.
– Bemászunk oda.

Wax a Marasiékkal ellenkező irányba indult meg a raklapok mögött. A

fejlődéssel együtt járó változás szele csapta meg az arcát. Gyorsan számba vette
a változásokat, amelyeken Elendel ment át a távolléte alatt: automobilok,
elektromos fény, felhőkarcolók és betonutak. Mintha egy új, ismeretlen világba
lépett volna az addig zárt ajtón át.
Most úgy tűnt, az csak a kezdetet jelentette. Hatalmas hadihajók.
Allomantikus képességeket felerősítő technológia. Pántok, amelyeket más
allomanták töltenek fel, mint akik később használják. Jelentéktelen porszemnek
érezte magát a hatalmas hajószörny árnyékában. Ellenfelet látott benne, aki egy
másik korból érkezett, hogy darabokra törje a hozzá hasonló őskövületeket.
A sort záró utolsó deszkakötegnél megállt. Wayne nesztelenül mellé húzódott.
Benyúlt a zsebébe, és elővette a durva, keményített bőrből készült flaskáját-, és
jó nagyot húzott belőle. Megkínálta Waxet, aki elfogadta, és nyelt egy emberes
kortyot az italból.
Ami kis híján félrement.
– Almalé?
– Jót tesz a szervezetnek – felelte Wayne, és eltüntette a flaskát.
– Nem számítottam rá.
– Izgalmi állapotban kell tartani a gyomrunkat, nehogy elkényelmesedjen –
magyarázta Wayne. – És most? Hogy akarod megtalálni a nagybátyádat?
– A magasból – felelte Wax, és az épület falai mentén futó állványzatra
mutatott. Most, este senki sem dolgozott rajta. – Onnan az egész csarnokot
belátnánk, és lentről észre sem vennének minket.
– Jól hangzik. De megbirkózol vele? Közönséges halandóként kell
felmásznod, semmi taszítás meg egyéb hókuszpókusz!
Wax nem nyelt fémet; félt, hogy ösztönösen égetné. A fémmel teli fiolák
érintetlenül pihentek a derekára szíjazva.
 – Megoldom – vakkantotta Wax. Türelmesen megvárta, míg a közelben
tartózkodó őrök és munkások odébbállnak, majd lapulva futásnak eredt, végig az
árnyékok takarásában maradva. A fényeket alapvetően a hajótestre irányították, a
falak most háttérbe szorultak. Wax csak reménykedhetett benne, hogy az arrafelé
bóklászó munkásokat sem a hatalmas csarnok legsötétebb zugai érdeklik majd.
Kétirányú szerelőút futott a falak mentén a magasban. Összefonódó létrákon
lehetett feljutni rá, amelyeket széles fordulókkal kötöttek össze, ahol átmenetileg
tárolni tudták az építőanyagot. Wax sebesen felkúszott az első szintre, majd
onnan a következőre. A harmadik fordulónál már égett a karja. Könnyített a
testsúlyán, ami segített, de az ötödik szinten így is meg kellett állnia, hogy
alaposan kilihegje magát. Amikor megnövelte a testsúlyát, az izomzata
alkalmazkodott a megváltozott helyzethez, hogy el is bírja a megnövekedett
terhet, és most is épp ez történt, csak ezúttal veszített a testi erejéből.
– Vénülsz – piszkálta meg vigyorogva Wayne, amikor lendületesen elhaladt
mellette.
– Csak ne bízd el magad! – Wax erőt vett magán, és belecsimpaszkodott a
következő létrafokba. – Én okosan osztom be az erőmet. Mi lesz, ha felérünk, és
azonnal harcolnunk kell?
– Majd megdobálod őket az éjszakai fogsoroddal – mondta fentről Wayne. –
Vagy megfenyegeted őket a botoddal. Gondolom, már úgyis zsörtös vagy amiatt,
hogy ilyen későig fenn kell lenned.
Wax méltatlankodva mordult egyet, de valójában már annyira kifulladt, hogy
nem maradt ereje a visszavágáshoz. Fiatalabb társa tökéletesen tisztában volt
ezzel, és kaján vigyorral üdvözölte őt a létra tetején.
– Szívesen letörölném azt a vigyort a képedről – zihálta Wax immár a
szerelőút tetején állva de úgyis azonnal meggyógyulnál.
– Nem éppen – ingatta a fejét Wayne. – Lezuhannék a mélybe, és keservesen
jajgatnék. A te korodban életbevágóan fontos úgy intézni, hogy elmondhasd
magadról, ma is sikerült véghezvinni valamit.
Wax erre csak lemondóan csóválta a fejét, és tett egy lépést előre. Azonnal
megrepedt alatta a palló. A bokája becsúszott a lyukba, és bár azonnal
visszahúzta a lábát, hosszú évek óta először érezte azt, amit mások a
magasságtól való iszonynak neveznek. A talaj nagyon, de nagyon messze volt, és
nem volt égetnivaló fém a gyomrában.
Morogva kerülte ki a lyukat.
– Ez nem az én hibám volt – motyogta. – Elöregedett a fa.
– Persze, persze – bólogatott Wayne. – Minden rendben, cimbora. A többség
szépen kipárnásodik élete alkonyára, hogy kényelmesen essen a sok fekvés. Ez
teljesen természetes.
 – Csak hogy tudd, senki nem kérné számon rajtam, ha fejbe lőnélek. Sőt,
megkérdeznék, „Hé, mi tartott eddig, cimbora? Én már évekkel ezelőtt
kicsináltam volna.” Aztán vennének nekem egy korsó sört.
– Ez most szíven ütött. Én csak...
– Kik maguk?!
Wax jéggé dermedt. Wayne és ő egyszerre emelték fel a fejüket. Mellényt,
kravátlit és fehér köpenyt viselő alak hajolt át a felső szerelőút korlátján, és
nézett le rájuk szúrós szemmel. Minden bizonnyal a mérnökcsapat egyik tagja.
Erősen ráncolta a homlokát, és amikor alaposan végigmérte Waxet, szélesen
kikerekedett a szeme.
– A rozsdába! – szitkozódott Wax, és a feje fölé emelte a karját. Wayne
azonnal cselekedett, és a levegőbe ugrott. Wax erősen meglökte Wayne-t, akinek
sikerült megkapaszkodnia a felettük futó járda aljában. A mérnök kiáltani
próbált, de Wayne elkapta a bokáját, és kirántotta alóla a lábát. Nagyot puffant a
padlón. Wayne átlendült a korláton, majd újabb tompa puffanás hallatszódott.
Wax idegesen várakozott. Teltek a másodpercek.
– Wayne – sziszegett Wax. – Ott vagy?
Az eszméletlen mérnök bamba arca jelent meg a korlát pereme felett. Csukott
szemmel nézett le a békebíróra.
– Persze hogy itt van – felelte Wayne a mérnök hangját utánozva, ide-oda
mozgatva a fejét, mintha báb lenne. – Történetesen te magad dobtad fel ide azt a
fickót. Vagy már elfelejtetted? Máris utolért az öregkori agysorvadás? Nagy kár.

Lényegében a világon mindenki haldoklik – csak nagyon-nagyon lassan. Irich

átka nem abban állt, hogy haldoklik, hanem hogy érezte a lefolyását.
Fokozott óvatossággal kellett közlekednie a hatalmas hajó belsejében. A
legapróbb egyenetlenség vagy kiálló szálka is könnyedén a vesztét okozhatta.
Amikor a többi tudósnak magyarázva arra a falra mutatott, ahol az égett
térképeket találta, mintha vízzel teli vödröt kellett volna megemelnie.
A bal kezét már használni is alig tudta. A bot még megmaradt a markában, de
az egész karja folyamatosan remegett, a bal lábát pedig szó szerint vonszolnia
kellett minden egyes lépésnél. Egészen aprókat lélegzett. Az orvosa szerint
közeledett a nap, amikor egész egyszerűen nem lesz többé ereje levegőt venni.
Azon a napon magányosan, mozdulatlanságra kárhoztatva fullad majd meg.
És érzi majd a vég közeledtét. Hallani fogja kérlelhetetlen lépteit.
– És az ott mi akar lenni, Irich professzor? – kérdezte Stanoux a mennyezetre
mutatva. – Igazán káprázatos mintázat!
– Nem tudjuk biztosan – felelte Irich, és a botjára támaszkodva ő is felnézett a
magasba. A mozdulat meglehetősen komoly erőfeszítésébe került. A rozsdába! A
fejét eddig azért még tudta forgatni. Most már azt sem?
Lépésről lépésre.
– Hajónak tűnik – vélte Stansi, aki a fejét oldalra billentve tanulmányozta a
mintát.
A folyosó mennyezetét díszítő aranyló minta valóban kisméretű hajóra
emlékeztetett. De miért festene ide bárki is ilyet? Évekbe telne kideríteni a
hatalmas jármű minden egyes titkát, gondolta Irich. Egykor örömmel szentelte
volna az egész életét e különös titkok megfejtésének, és mindegyikről írt is
volna.
Mára azonban az „egész élete” lerövidült, nem tehette meg, hogy efféle
kutatásokra áldozza. Ferbli és Girigáré a fegyvereiket akarják, és meg is kapják,
mert Irich csupán egyetlen dologra vágyott.
Csodára.
– Kövessenek, kérem – mondta Irich, és legújabb járásával továbbindult a
folyosón. Mindig újabbakat kellett kifejlesztenie néhány havonta, mert
elgyengültek az izmai, vagy csak egyszerűen nem akartak engedelmeskedni a
parancsainak. Lépés, bot, lábvonszolás, lihegés. Lépés, bot, lábvonszolás,
lihegés.
– Csodálatos ez a famunka! – lelkendezett Stanoux, megigazítva az orrán a
szemüveget. – Nénikém, felismered, hogy milyen fa lehet ez? – kérdezte.
Stansi közelebb lépett, majd odaintette a lámpással ácsorgó őrt, hogy
megszemlélhesse a különös keményfát. Az első napokban Irich is hasonló
kíváncsisággal csodált meg minden apró részletet, de mára jócskán
megfogyatkozott a türelme.
– Kérem – noszogatta őket Irich –, bőven lesz még idejük a hajó
tanulmányozására és a felfedezések megvitatására és kiértékelésére. De előbb
meg kell oldanunk az előttünk tornyosuló problémát.
– Ami? – nézett rá Stansi.
Irich a folyosó végén lévő, lámpás őrrel védett ajtóra mutatott. A nő tisztelgett
neki, ahogy elhaladt mellette, hisz ő egy Figura volt, a Pakli egy lapja, a társaság
mérsékelt hatalommal és ranggal bíró tagja. Ferbli és a társai sokra tartották a
tudományos elméket. Ő maga azonban nem sokra tartotta a hatalmat és a vele
járó tekintélyt. Egyik sem hosszabbította meg az életét.
Az ajtó mögötti helyiségbe érve jelzett az ötfős csapatnak, hogy a fejüket
felfelé fordítva szemléljék meg a különös közlekedési eszköz rakterét szinte
teljes egészében kitöltő gépezetet. Irich ilyet még sosem látott; se fogaskerekei,
se vezetékei nem voltak. Leginkább egy hatalmas kemencére emlékeztetett,
csakhogy könnyű fémből készült, és ismeretlen fémcsíkok futottak a feszínén.
Akár egy hatalmas pókháló.
 – Ez a hajó csupa talány – magyarázta Irich. – A mennyezetet borító mintákat
már maguk is észrevették, csakhogy azokkal még nem ért véget a rejtélyek sora.
Sőt! Ugyan mi célt szolgálhat egy hóhérokra jellemző, fekete csuklyákkal teli
szoba? Számos hangszernek tetsző eszközt találtunk, csak épp hangot nem
adnak. Csodás csőrendszer fut végig a hajótesten, és külön helyiségeket
alakítottak ki az urak és a hölgyek számára, sőt találtunk egy harmadik,
különleges kialakítású fülkét is, felismerhetetlen jellel az ajtaján. Vajon kiknek
épült? Az alacsony osztálybelieknek? Vagy családoknak? Egy harmadik nem
képviselőinek? Rengeteg a megválaszolatlan kérdés, de egy az élre kívánkozik
közülük, és ha arra megleljük a választ, akkor a többi megoldáshoz is közelebb
jutunk. Ezért hívtam ide önöket, a külső városok legkiválóbb elméit. Ha sikerül
megtalálnunk a választ, akkor végre meglesz a szükséges technológiai
fölényünk, és elszakadtatunk Elendeltől. Felszabadulhatunk az elnyomás alól.
Örökre.
– És mi lenne az a kérdés? – kérdezte Javie professzor.
Irich szembefordult velük.
– Természetesen az, hogy mi hajtja ezt a szerkezetet.
– Nem tudja?
Irich bánatos fejrázással felelt.
– A működési elve meghaladja a jelenlegi mérnöki tudásunk szintjét. A
zuhanás során számos alkatrész és összeköttetés sérült, de ahogy láthatják, a
jármű egésze sértetlen maradt. Joggal remélhettük, hogy sikerül megfejtenünk a
meghajtással kapcsolatos rejtélyt, de be kell vallanom, hogy eddig meghaladta a
képességeinket.
– És a kormányos? – vetette fel Stanoux. – A legénység? Vagy tán nincsenek
túlélők?
– Nem tanúsítottak együttműködést – felelte Irich. És túlságosan törékenynek
bizonyultak. – Arról nem is beszélve, hogy a nyelvi korlátok mennyi problémát
okoznak. Ezért van szükségünk önre, Lord Stanoux, hisz ön az ősi és holt
nyelvek egyik legnagyobb szaktekintélye az egész világon. Ön talán el tudja
olvasni a hajón talált könyveket. Lady Stansi, ön és Javie professzor vezetik
majd a mérnökcsapatot. Képzeljék csak el, micsoda hatalomra tennénk szert egy
ilyen flottával. Mi uralhatnánk az egész Medencét!
A tudósok összenéztek.
– Én nem hiszem, hogy helyénvaló, ha bárki is ekkora hatalommal bír,
professzor – mondta Lady Stansi.
Ó, tényleg. Ezek itt nem politikusok, ezekkel másképp kell beszélnie, mint
azokkal a gazdagokkal, akikhez Ferbli pénzért küldte.
– Ez valóban hatalmas teher – ismerte el –, de azt azért önök is belátják, hogy
jobb, ha ez a hatalom a mi kezünkben összpontosul, és nem Elendelében, nem
igaz? És ne feledjék, hogy mi mindent deríthetünk ki, és mi mindent
tanulhatunk.
Ezt már inkább bevette a gyomruk. Már bólogattak is. Elhatározta, hogy amint
lehetősége nyílik rá, beszél Ferblivel: nem szabad, hogy ezek az emberek azt
higgyék, egy elnyomó hadsereget szolgálnak. Arról kell meggyőzni őket, hogy
egy jogos szabadságharc ügyét viszik előre a közreműködésükkel, méghozzá a
béke és a nagyobb tudás érdekében. Ami ezzel a rengeteg állig felfegyverzett és
folyton tisztelgő katonával elég nehéz diónak ígérkezett.
Irich épp nagy levegőt vett, hogy hangzatos szónoklattal terelje a tudás iránti
elkötelezettség mezejére a tudósokat, amikor egy hang visszhangzott végig a
folyosón.
– Irich professzor!
Türelmetlenül sóhajtott. Most meg mi van?
– Elnézésüket kérem – mondta. – Lady Stansi, talán érdekesnek találná ezt a
kötést itt, melynek véleményünk szerint az erőátvitelben lehet fontos szerepe. Az
eddigi vizsgálataink azt mutatják, hogy nem igényel elektromosságot. Érdekelne
az elfogulatlan véleménye, mielőtt elárulom, hogy mi mire jutottunk, most
viszont el kell intéznem valamit.
Úgy tűnt, a társaságnak tetszik a feladat, szinte lelkesedtek érte. Magukra
hagyta őket, és elbicegett onnan. Lassú. Túl lassú, gondolta. Az is, ahogy biceg,
és az is, amire a tudósoktól számíthat. Nincs idő a kutatásra és a
kísérletezgetésre. Neki most azonnal kellenek a válaszok. Azt remélte, hogy a
vonaton megtalálják a...
De nem. Mert hát miért is? Hiú ábrándot kergetett. Nem lett volna szabad itt
hagynia a kutatást. Kilépett a folyosóra, de nem látta azt, aki szólította. Idegesen
fordult vissza, majd úgy döntött, hogy ellenőrzi az egyik oldalsó összekötő
járatot. Több eszük is lehetne annál, hogysem elszólítsák a feladatától! Hát nem
fogják fel, neki milyen nehézséget okoz, még ha rövid távolságot is kell
megtennie?
Megfordult, hogy visszainduljon, amikor észrevette, hogy az egyik falba
süllyesztett tárolórekesz ajtaja kinyílt. Több száz ilyen rekeszt szórtak szét a
hajón, és többnyire kötelet, fegyvert vagy egyéb hasznos holmit tároltak bennük.
Ebből azonban kipottyant valami a földre. Egy kicsi, ezüstös kocka.
Az izgalomtól Irichnek a torkában dobogott a szíve. Még egy szerkezet? Ezt a
szerencsét! Azt hitte, már az összes rekeszt ellenőrizték. Nagy küszködések árán
ép térdére ereszkedett, felmarkolta a fémkockát, és recsegő lábbal
felegyenesedett.
Máris új terv rajzolódott ki a fejében. Majd azt mondja Ferblinek, hogy az
egyik beépített embere szerezte vissza Új-Seranban. Így a büntetését nyilván
elfelejtik majd, és talán megengedik, hogy elutazzon a második helyszínre, és
hogy talán csatlakozzon az expedícióhoz.
Izgatottan intett magához egy katonát, meghagyta, hogy vigyázzon a
tudósokra, majd kibicegett a hajóból. Örült, hogy végre valami jó is történik
vele.

Marasi résnyire nyitotta az egyik szekrény ajtaját, és a bicegő, Irich nevű férfi
távolodó alakját nézte. A falban tátongó lyukon át hagyta el a hajótestet. MeLaan
a szemközti szekrényből bújt elő, jelzett Marasinek, hogy maradjon a helyén, és
gyorsan a nyíláshoz osont, hogy lássa, hová tart a férfi.
Marasi tűkön ült, de türelmesen várt. Bár a munkája alapvetően nyomozásból
és a rendelkezésre álló adatok elemzéséből állt, azért alkalomadtán a
rajtaütésekből is kivette a részét. Úgy érezte, hogy Elendel kellőképpen
megedzette, de Harmóniára, ez a küldetés az őrületbe fogja kergetni. Alig aludt,
helyette állandóan lopakodott és a sötétben settenkedett, arra várva, mikor fordul
be valaki a sarkon és buktatja le, vagy ejti fogságba.
MeLaan nagy sokára intett, ő pedig hálásan mászott ki a szekrényből, hogy
csatlakozzon a lyuknál kuporgó kandrához.
– Abba a szobába ment. – MeLaan a szemközti falon lévő ajtóra mutatott. –
Most mi legyen?
– Várunk – mondta Marasi –, hátha hamarosan visszajön.

Wax a belső állványzat mentén settenkedett. Jobb szerette a kettős látcsövet,

de MeLaan messzelátójával is átfésülhette az egész csarnokot. Érdeklődve
figyelte, ahogy Marasi és MeLaan bemászik a hajótestbe.
Zavarta valami ezzel a hajóval kapcsolatban. Bár nem fordult meg sok hajón
életében, a fedélzet kialakítása egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre
emlékezett. Hol vannak az árbocok? Eddig azt hitte, hogy letörtek, de fentről
nem látott csonkokat. Lehet, hogy ezt a hajót gőzmotor hajtja? Vagy benzinnel
működne?
Körbeért az állványzaton, azonban a nagybátyját sehol nem látta.
– Még mindig semmi? – kérdezte Wayne, ahogy Wax végül leeresztette a
messzelátót.
– Találtam néhány szobát az északi falon – mondta Wax, miközben a fejét
ingatta. – Talán ott kuksol valahol. De lehet, hogy a hajón van.
– Akkor hogyan tovább?
Wax a tenyerét csapkodta a messzelátóval. Ugyanezen a kérdésen rágódott.
Hogyan cserkészhetné be a vadat a fegyveres őrök riasztása nélkül?
 Wayne oldalba bökte. Odalent a sánta férfi mászott ki a sérült hajótestből.
Wax ráállította a messzelátót, és követte az útját az egyik csukott ajtóig.
– Neked nem tűnt izgatottnak? – kérdezte Wayne.
– Mi az hogy! – Wax elvette a szemétől a messzelátót. – Mégis mit művel ez a
két nő odabent?
– Talán...
– Nem érdekel az elképzelésed! – torkollta le Wax. – De tényleg.
– Na, jól van.
– Menjünk. – Wax új lendülettel indult el a földszintre vezető létrák irányába.
– Kifőztél valamit? – kérdezte Wayne.
– Inkább csak megérzésem támadt. Ferbli nem szeret az alárendeltjeivel
csevegni, és ezt a korábbi esetek is mind megerősítik. Mindig neves és kipróbált
beosztottakat választ maga mellé, akik képesek önállóan végezni a feladatukat.
Mint Miles vagy a Mesterlövész. A nagybátyám gyűlöli, ha feleslegesen
zargatják.
– Tehát...
– Ez a sánta fickó talán hasonló szerepet tölt be itt – vélte Wax. – Allomanta.
Kelesina szobájában is említést tettek róla, és úgy tűnt, fontos szerepet tölt be a
gépezetben, bár most mintha kegyvesztett lenne. Alighanem közvetlenül a
nagybátyámnak tesz jelentést.
– Szóval, ha a nyomába szegődünk...
– ...akkor előbb-utóbb eljutunk hozzá.
– Észszerűen hangzik – bólintott Wayne. – Hacsak nem a délutáni tea
alkalmával beszélgetnek, mert akkor irtó soká’ kell még várnunk.
Wax a létránál megtorpant. A sánta máris elhagyta a szobát. Az óriási hajótest
részben kitakarta Wax látóterét, de azért megpillantotta őt, ahogy sugárzó
magabiztossággal megkerüli a hajó orrát.
Wax felemelt kézzel jelzett Wayne-nek, majd lekuporodott, és a szeme elé
emelte a messzelátót. A sánta a csarnok délnyugati csücskében található,
elkülönülten álló ajtó felé bicegett. Az őrt álló fegyveres félreállt az útjából, ő
pedig belépett a leginkább őrszobának tetsző helyiségbe. A nyíló ajtó résén
keresztül Wax belátott a szobába.
A nővérét pillantotta meg odabent.
A messzelátó majd’ kifordult a kezéből. Az ajtó azonnal becsukódott, így nem
nézelődhetett kedvére, de biztos, hogy őt látta. Egy kis méretű asztalnál
ücsörgött, a hegyomlásnyi petákossal a nyakában, akivel Wax a vonaton csapott
össze.
– Wax? – Wayne észrevette a nyugtalanságát.
– Telsin az – suttogta. – Abban a szobában tartják fogva! – Lassan
felegyenesedett. Az ujjai maguktól indultak el a fémmel teli fiolák felé.
– Ácsi, ácsi, ácsi! – Wayne megfogta a kezét. – Hidd el, cimbora, nálam
jobban senki nem akarja felelőtlenül lerohanni őket, meg minden, de nem kéne
ezt alaposan átbeszélnünk előtte?
– Odabent van, Wayne – sziszegte Wax. – Ezért jöttem. – A gerincén
végigfutó jeges borzongás fagyossá tette a tekintetét. – Ő tud majd ezt-azt a
nagybátyánkról. Ő a kulcs, úgyhogy ki kell szabadítanom.
– Jól van, rendben – csitította Wayne. – De téged egy cseppet sem rémít meg,
hogy most én vagyok az, aki józanul gondolkodik?
Wax tetőtől talpig végigmérte a barátját.
– Mondasz valamit.
– Naná! Figyelj, van egy ötletem.
– Mennyire borzalmas?
– Lássuk, a fémégetéshez és lövöldözéshez, meg a kint várakozó,
elkerülhetetlen fegyveres őrökhöz és a Pakli halálosztagához képest szerintem
kifejezetten kellemes.
– Ki vele.
– Hát – Wayne kivette a rágót a szájából, és az állványzat egyik gerendájára
ragasztotta –, van egy eszméletlen tudósunk, teljes harci díszben, és mióta részt
vettünk azon az estélyen fél évvel ezelőtt, elkezdtem a tudálékos modoromon
dolgozni...
 19

Marasi türelmesen várt a hajó belsejében. Csak arra figyelt, a szíve ki ne

ugorjon a helyéről. Élete legnehezebb próbája volt. Waxillium hogy bírja ezt?
Wayne-nel mindig olyan nyugodtnak tűnnek, időnként mintha egy italra is
maradna idejük tűzharc közben.
Mindenesetre elszántan megvetette a lábát – pontosabban a térdét – a talajon,
és pattanásig feszült idegekkel várt. A hajótesten ütött lyukon keresztül tartotta
szemmel a csarnok végében kialakított szobákat. Irich nem sokat időzött
odabent, és amikor újra felbukkant, új utasításokat adott az őröknek.
– Mit mondott? – kérdezte Marasi.
– „Hívják Ferbli urat” – ismételte meg MeLaan. – Gondolod, hogy a
szerkezetet ugyanott őrzik, ahol a cöveket? – kérdezte.
– Bízom benne.
– Mehetünk?
Marasi bólintott, és felkészült az újabb idegtépő kalandra. MeLaan haladt az
élen. Kibújtak a lyukon, és lecsattogtak a pallón. Marasi büszkén felszegte az
állát, ahogy MeLaan kérte. Mintha közéjük tartoznál, magyarázta a kandra. Az
álcázás első lépése az elvegyülés.
Marasi kiszolgáltatottnak érezte magát, mintha mezítelenül ropná a Tengely
közepén. Csigalassan vánszorogtak le a rámpán, majd megkezdték az útjukat az
ajtó felé. Túl mereven mozgok? – aggodalmaskodott Marasi. Nem mert
hátranézni, MeLaan erre külön felhívta a figyelmet. Azért egy gyors pillantás
biztos nem árthat...
Összpontosíts! MeLaan megfogta a kilincset, és az ajtó szerencsére engedett.
Üres folyosó fogadta őket. Marasi gyorsan becsukta az ajtót. Senki nem fújt
riadót. Az egyik ács megnézte őket magának, ebben biztos volt, de ő sem szólt
egy szót sem.
– Ügyes – dicsérte meg MeLaan.
– Azt hiszem, menten elhányom magam.
– Családi vonás lehet – dünnyögte MeLaan, majd nekivágott a folyosónak. A
nyers fából emelt falak a friss forgács illatát árasztották. Magányos lámpa
pislákolt a mennyezeten. MeLaan megállt a folyosó végét záró ajtó előtt és
hallgatózott, aztán megpróbált benyitni. Az ajtó ezúttal nem engedett.
 – Ki tudod nyitni? – kérdezte Marasi. – Ahogy korábban?
– Persze – bólintott MeLaan, és már le is térdelt az ajtó elé. – Gyerekjáték, de
előbb kipróbálok valami egyszerűbbet. – Tenyérrel felfelé fordította az alkarját,
bőréből pedig tolvajkulcsok sarjadtak. Leszedegette őket, és nekilátott a zárnak.
– Még jó, hogy kéznél vannak – jegyezte meg Marasi.
– Szójáték?
– Az attól függ. – Marasi a háta mögé pillantott. Még mindig sehol senki.
Ostoba lány. – Hányszor sütötték már el ezt a viccet?
MeLaan mosolygott, de továbbra is a zárra összpontosított.
– Már lenyomtam hétszáz évet, kislány. Kevés olyan vicc van, amit még nem
hallottam.
– Ha ennek vége, szerét kell ejtenünk egy mély beszélgetésnek.
MeLaan ezúttal felvont szemöldökkel felé fordult.
– Ti kandrák mindent más szemmel néztek – magyarázkodott Marasi fojtott
hangon. – Ti megéltétek a folyamatokat, az elejétől a végéig részesei voltatok.
Összefüggéseiben látjátok a világot.
– Gondolom, így lehet – motyogta MeLaan a tolvajkulccsal bíbelődve. – De
mi haszna?
– A kimutatások szerint jótékonyan befolyásolhatjuk a körülöttünk élők életét,
ha apró változtatásokat eszközölünk a közvetlen környezetünkben, mint amilyen
a jogrendszer, a foglalkoztatás kérdése vagy éppen a városkép alakítása. Talán
épp a te fejedben van az apró változtatásokhoz szükséges tudás. Te egész
társadalmak fejlődését nézted végig; láttad, hogyan váltják egymást a
nemzedékek, ahogy a dagály váltja az apályt.
– A combomban – mondta MeLaan, majd elfordította az ajtónyitó gombot, és
benyitott a szobába. Elégedetten bólintott, és felegyenesedett.
– A... midben? – értetlenkedett Marasi.
– Azt mondtad, a fejemben van a válasz – mondta MeLaan, és közben belépett
a helyiségbe, egy szűk, és meglepően jó ízléssel berendezett szobába. – De most
történetesen a combomban van. A kognitív rendszerünk eloszlik a testünkben, de
az emlékeimet én jelen pillanatban a combomban őrzöm egy fémtokban. Így
biztonságosabb. Az emberek mindig a fejre céloznak.
– És akkor mi van a fejedben?
– Szemek és érzékszervek – felelte a kandra. – Meg egy kulacs, vész esetére.
– Ugye viccelsz?
– Nem én. – A kandra csípőre tett kézzel nézett körül. Balra újabb ajtó nyílt a
csarnok oldalába épített többi szoba felé, viszont nem volt ablak, így a központi
csarnokból senki nem láthatta őket.
A folyosóról ismerős fűrészporszagot érezték, de itt már lakk és szivarfüst is
keveredett hozzá. Alacsony, elektromos asztali lámpa világította be a takaros
dolgozószobát: tömött könyvespolc állt az egyik fal mentén, és két
gesztenyebarna és sárga mintával díszített fotel terpeszkedett az asztal előtt.
Mutatós virágok próbálták élettel megtölteni a teret. Vélhetően kétnaponta
kivitték őket a szabadba, hogy ne fonnyadjanak el olyan hamar.
Marasi gyorsan körbejárt, és semmi nem kerülte el a figyelmét. A
helyiségeknek mindig megvannak a maguk apró kis furcsaságaik, a gazdáikra
jellemző egyedi vonások. Az asztal fiókjaira szokatlanul széles fogantyút
szereltek. A sarokba helyezett állólámpát a padlóhoz csavarozták, ahogy a két
karosszéket is, nehogy felboruljanak, ha Irich beléjük botlana. Marasi nem
ismerte a férfi betegségét, de úgy tűnt, Irich nem bánja, ha a szobája idomul a
nehézkes mozgásához.
MeLaan egyenesen a könyvespolchoz lépett, és elkezdte leszedegetni róla a
könyveket.
– Mindig a könyvek mögé rejtik – magyarázta. – Az emberek nem szeretnek
olvasni, csak szeretnek műveltnek látszani. Én...
– MeLaan! – Marasi a sarokba állított páncélszekrényre mutatott.
– Á! – mondta MeLaan. A teljesség kedvéért a földre söpörte a polcon maradt
könyveket, majd a páncélszekrényhez lépdelt. – Hmm... ez már keményebb dió.
Ezt tolvajkulccsal nem lehet feltörni.
– De azért ki tudod nyitni? – kérdezte Marasi.
– Nyugalom – hümmögte a kandra. – Hozd ide azt a lámpát az asztalról.
Marasi olyan közel húzta, amennyire a falba süllyesztett zsinór engedte, és
odavilágított a kandrának.
– Hmm... – MeLaan tovább dünnyögött, és páncélszekrény ajtajára tapasztotta
a tenyerét, figyelmen kívül hagyva a beépített számlapot. Előbb az ujjai, majd az
egész tenyere áttetszővé vált. A húsa kocsonyaként remegett, aztán felszívódott
az ízületek közötti térben, hajszálvékony ínakkal összekapcsolt kristályos
csontokat hagyva hátra.
Marasi nagyot nyelt. Az epe ízét érezte a szájában. Tudta, hogy MeLaan képes
erre, de még sosem látta. Felkavaró élmény volt, ezért inkább azzal foglakozott,
hogy kiegyensúlyozza a lámpát a fotel karfáján, noha a kandra épp csukott
szemmel térdelt a szekrény előtt, és vélhetően nem is volt szüksége fényre.
Marasi ezután inkább átkutatta az íróasztal fiókjait, hátha talál valami érdekeset.
Harmónia adja, hogy Irich visszatérjen a tudósokhoz, gondolta Marasi, és ne
jöjjön vissza ide papírokkal bíbelődni.
– Az akkori világ nem sokban különbözött a mostanitól – szólalt meg
váratlanul MeLaan.
Marasi tétovázott. A kandra ugyanúgy térdelt, mint az imént, de most már az
egész alkarja átlátszóvá vált.
– Hogy érted?
– Az emberek minduntalan azokról az időkről beszélnek. A Ködszerzet
Nagyúr korszakáról, közvetlenül a Kataszendra után. Fojtott hangon suttognak
róla, mintha a legendák koráról lenne szó.
– Mert így is van – mondta Marasi. – Az Istenek Tanácsadója, Hammond,
Allrianne Ladrian... ők egy új világot építettek.
– Persze, persze – hagyta rá MeLaan. – De közben elveszett gyerekekként
rohangáltak, és mind mást gondoltak arról, milyen is legyen ez az „új világ”.
Most részben azért vagytok ekkora pácban, mert egyikük sem foglalkozott az
Elendelen túli területekkel. Az Alapító Atyák egytől egyig nagyvárosi fickók
voltak. Látni akarod a folyamatokat? Tudni akarod, amit én tudok? Az ember
mindig ember marad. Még mi, kandrák is hasonlóképpen cselekszünk a magunk
különleges módján. Az élet akkor is ugyanolyan mederben folyt, mint ma... csak
ma jobb az utcai kaja.
Marasi szánt néhány pillanatot erre az eszmefuttatásra, majd visszatért az
íróasztalhoz. Továbbra sem tett le róla, hogy komoly beszélgetést folytasson egy
kandrával, csak jobb, ha keres valakit, akinek... mélyebb gondolatai vannak.
A fiókokban talált egy jegyzetfüzetet, tele elnagyolt vázlatokkal és mindenféle
ákombákommal a hajóval kapcsolatban, meg egy térképet a környékről. Minél
többet tudott, annál biztosabb lett benne, hogy ezt a járművet nem a Pakli
építette. Egyszerre javították és tanulmányozták.
A válltáskájába rejtette a füzetet. Mindig jól jöhet, én megmondtam. Dolga
végeztével az oldalfalról nyíló ajtóhoz lépett. Ellenőrizni akarta, nehogy rajtuk
üssön egy gyanútlan ács. Az ajtó egy tökéletesen sötét helyiségre nyílt. Átható,
szúrós szag csapta meg az orrát, a nyomornegyedek bűzéhez hasonlatos.
Mosdatlan testek, mocsok és ürülék. Fintorogva tárta ki az ajtót.
Az ellenkező irányba sugárzó lámpa gyér fénye szép fokozatosan bekúszott a
helyiségbe. Szokatlanul alacsony asztalok és egymásra halmozott dobozok
vetettek lomha árnyékokat a padlóra. Mögöttük pedig... azok ott ketrecek? Igen.
Nem több, mint másfél méter magasak lehettek, vastag rácsokkal. Ilyenekben
tartották a félelmetes vadállatokat.
Ezek üresek voltak.
– MeLaan! – Marasi a kandrára pillantott, de ő nem felelt. A páncélszekrény
minden figyelmét lekötötte.
Marasi beljebb araszolt. Több fényre lett volna szüksége. Mit tarthatnak itt?
Házőrző kutyákat? Az épület körül egyetlen állatot sem látott. Kiválasztott egyet
a három ketrec közül, és odahajolt, hátha megállapíthatja, mit őrizhettek benne
korábban.
 Valami moccant a szomszédos ketrecben. Marasinek elakadt a lélegzete. Amit
korábban pokrócnak vélt, most megmozdult. Marasi s szomszéd szobában lévő
karabély felé pillantott.
Az a valami nekiugrott a rácsoknak.
Marasi rémült tekintettel ugrott hátra, és a sorba rendezett dobozoknak
ütközött. Vörösesfekete, túlságosan is lapos arc bontakozott ki a ketrec
sötétjéből. Egy mélységesen sötét szempár.
A rajzok. Már egészen megfeledkezett ReLuur zavaros rajzairól. Borzalmas,
fekete és vörös színben játszó arcok, mélyen ülő, sötét szemekkel. Durva,
kapkodó mozdulatokkal papírra vetett rémképek.
A szörnyek léteztek. És az egyik épp itt volt az orra előtt, vastag rácsú
ketrecbe zárva. A bundája bozontos és sötét, az arca fényes és vörös. Némán
tanulmányozta Marasit, majd váratlanul kidugta megdöbbentően emberi karját a
rácsok között. A teremtmény furcsamód mozdulatlan szájával egyetlen szót
suttogott.
– Kérlek.

Wayne hagyta a nyegle, utcai járást, és adott némi súlyt a lépteinek. Ő végül is
egy tudós, akinek semmi kedve holmi puskás fráterek közt lődörögni. Ő egész
életében házakat épített, mi több, felhőkarcolókat tervezett. Erre most mit ad a
köd? Itt kell rostokolnia egy istálló közepén!
A különös hajó valóban lenyűgöző volt, de szokatlan nyugtalanságot érzett.
Titok volt. Márpedig a titkos vállalkozások végére a hozzá hasonló szürke
egerek mindig szőrén-szálán eltűnnek.
Nem, valami nincs rendjén, gondolta a csarnok közepére érve. Nem hagyta
abba a mozgást, de szűk köröket írt le, mintha a gondolataiba mélyedve járkálna
fel-alá. Valami nincs rendjén, de mi lehet az?
– Wayne! – sziszegte Wax, aki egy szurokkal teli hordó mögött kuporgott az
árnyékok mélyén.
Wayne nem foglalkozott vele, folytatta a körözést. Ő... ő egy tudós. Nem, egy
mérnök. Egy dolgos férfi. Megtanult mindent, amit lehet, de nem vált belőle
piperkőc, bogaras professzor, aki egész nap egy helyben ácsorog, és magában
beszél. Ő az élet feltétlen híve. A katonák ellentéte. Ők... ők...
Nem, gondolta megint, és a halántékát masszírozta. Nem jó. Nem jó. Nem jó!
Szedd össze magad, Wayne! Az egészet te találtad ki, úgyhogy villants valamit!
Mi lehet a gond? Ő... egy...
Megállt. Szénceruzát vett elő a mellényzsebéből. Felemelte, megszemlélte,
majd a füle mögé tűzte. Nagyot sóhajtott.
Ő egy mérnök. Gyakorlatias férfi, aki gondoskodik róla, hogy haladjanak a
dolgok. Tetszik itt neki, dicséretes ez a fegyelmezettség – tudták, hogy mit
akarnak, és nem köntörfalaztak. A kemény munka elnyeri jutalmát.
Nem szerette a fegyvereket. És egyáltalán nem kedvelte a vállalkozást vezető
embereket. Valami nincs rendben velük, de inkább megtartotta magának a
véleményét.
Wayne megnyugodott, és megtette az utolsó métereket az ajtóig. Műorr,
álbajusz, némi pír a pofazacskón, hogy kövérítse kissé, és folyamatosan
hunyorgó jobb szem. Mert túl sok tervrajzot nézegetett közvetlen közelről.
Monoklira azonban nincs szüksége. Azoktól totál ostobának tűnik az ember.
Odalépett az őrhöz.
– A vertikális stabilitást biztosító oszlopcsapok súrlódási merevsége a határon
mozog!
A férfi értetlenül pislogott.
– Mozduljon már! – meredt rá Wayne, és az épület falaira mutatott. – Hát nem
érti, hogy az elhajlásból eredő hullámmozgás megroppanthatja az egész
szerkezetet? A hornyolt ködmerevítők pillanatok alatt elforgácsolódhatnak, és
akkor tátoghatunk, mint hal a szákban!
– És én... – tátogott a fickó –, én mit tehetek...
– Félre! – Wayne-nek nem is kellett odébb tolnia, a férfi magától is félreállt.
Benyitott a helyiségbe.
Az a látvány fogadta, amit Wax előzetesen leírt. Az bizony Telsin. Sötét haj,
erőteljes testalkat. Mint egy asszony a Végekről. Az egész kúriában látott róla
képeket. Most öregebbnek tűnt. Ezt teszi a rabság az emberrel.
Sántaló és a vastag nyakú az asztal mellett álltak. Mindannyian ingerülten
fordultak felé.
Na, lássuk a medvét, gondolta Wayne, és Sántalóra összpontosított.
– Komoly problémát észleltünk – kezdte. – Ellenőriztem a felső fedélzet alatti
felépítményt, és az ütközés következtében mind a kereszt-, mind a hosszirányú
bordázat sérült, a bordacsapok is elmozogtak, ezért félő, hogy idővel
dendrofóbia alakulhat ki, ha valaki nem tesz valamit.
A szemüveges férfi Wayne-re meredt, egyet pislogott, majd ráförmedt.
– Hát persze! Mégis mit gondolt, maga idióta! És mégis mit óhajtunk tenni az
ügyben?
Wayne elfojtotta feltörni készülő mosolyát. Eltette későbbre. Bevált a terve:
minél többet tud valaki, annál jobban ragaszkodik hozzá, hogy még okosabbnak
tűnjön annál, mint amilyen valójában. A kocsmában is mindig a legrészegebb
bizonygatja a leghangosabban, hogy meg tud inni még egy korsóval. Sántaló
előbb adná el az öreganyját ruhafogasnak, hogysem elismerje, fogalma sincs,
Wayne miről zagyvál.
 – Gyorsan! – harsogta Wayne, és a csarnok felé lendítette a karját. – Meg kell
akadályozni, mielőtt túl késő lesz, de ellent kell tartani, amíg én elvégzem a
diagonális furdancsolást, és szükség van valakire, aki összehangolja a munkát.
Sántaló kelletlenül sóhajtott, de követte őt a csarnokba. Szerencsére vastag
nyakú cimborája is követte. Wayne a hajó úszójának támasztéka mellé állította a
fickót, hogy támassza a szerkezetet, míg a sánta fickó őket figyelte, és néhány őr
segítőkészen csatlakozott hozzájuk.
Halk puffanás hallatszódott a háttérből. Wax elintézte az ajtóban álló őrt.
Wayne más körülmények között bosszús lett volna, amiért kimarad a csihi-
puhiból, de most egy falkányi idiótát kellett kordában tartania, akik azt hitték,
puszta kézzel kell megtámasztaniuk a hajót, nehogy felboruljon.
Egy ide, egy oda.

– Kérlek.
A lény különös kiejtéssel beszélt, de a hangja egyértelműen emberi volt.
Marasi szaporán vette a levegőt, és bizalmatlanul nézte a rácsok közt kinyúló
kezet. Emberi kéz volt.
Nem mozog az ajka... fényesen csillog a bőre... ez egy álarc. Ez nem valami
rettenetes szörnyeteg, hanem egy fából faragott maszkot viselő emberi lény,
mély árnyékokba temetkező szempárral. Amit Marasi korábban vastag, szőrős
bundának vélt, vállon átvetett takarónak bizonyult.
– Marasi! – szól utána MeLaan a küszöbről. – Sikerült kinyitni. Te meg mit
művelsz? Mi a rozsda ez?
– Nem mi, hanem ki – helyesbített a másik nő. A fogoly MeLaanra nézett, és
az új szögben érkező fény barnán csillanó, egyértelműen emberi szempárt
világított meg az álarc közepébe vájt lyukakon keresztül.
Marasi közelebb lépett hozzá.
– Ki vagy? – kérdezte.
A fogoly ismét ránézett, és valami teljesen értelmetlent válaszolt. Egy
pillanatra elhallgatott, aztán:
– Kérlek. – Egy férfi hangja volt.
– Mennünk kell – mondta MeLaan. – A páncélszekrény nyitva.
– Benne van a cövek?
– Nézd meg magad.
Marasi tétovázott, végül sarkon fordult, és elrobogott MeLaan mellett.
– Kérlek! – A férfi teste a rácsnak csapódott, és még messzebb nyújtotta a
karját.
A páncélszekrény tárva-nyitva állt a sarokban. A felső polc roskadozott a
különböző tárgyaktól, és ott volt köztük a kis méretű allomantikus telep is, egy
ezüstös fénnyel csillogó fémdarab társaságában. A kandrák cövekei jóval
kisebbek voltak, mint azt Marasi egykor gondolta, ez a Véreztető esetében
egyértelműen kiderült – alig egy ujjnyi hosszúak, és vékonyak; egyáltalán nem
hasonlítanak azokra, amelyek a Halál szemében voltak.
Marasi letérdelt a szekrény mellé, és kivette a cöveket.
– Megvan – fordult MeLaan felé. – Akarod hozni?
– Nem nyúlunk egymás cövekéhez – rázta meg a fejét a kandra.
Marasi összevont szemöldökkel elevenített fel egy régi történetet.
– De az Őrző...
– Pontosan.
MeLaan rezzenéstelen arccal felelt, a hangja azonban jéggé dermedt. Marasi
kurta vállrándítással csúsztatta a cöveket a táskájába, majd átkutatta a széfet. A
pénzt ott hagyta – ha elviszi, úgy érezte volna, mintha bankot rabolnának –, az
allomantikus energia tárolására szolgáló kockát azonban magához vette.
Ezek mellett több, vászonszalag végére erősített, érmeszerű ereklyét is talált.
Egytől egyig az ismeretlen nyelven írt feliratot hordozták a felszínükön. Marasi
kézbe vett egyet, és közben a MeLaan háta mögött lévő szobába nézett. A
ketrecbe zárt álarcos férfit kereste a tekintetével.
Marasi a fémkorongot is a táskájába dugta, majd kitapogatott valamit, amire
még az elején lett figyelmes. Egy kulcscsomót. Felállt, és átvágott a szobán.
– Marasi! – szólt utána MeLaan rosszat sejtve. – Az ott lehet, hogy súlyos
beteg.
– Nem az, hanem ö – javította ki immár másodszor.
A fogoly úgy fordult, hogy jól láthassa Marasit.
Marasinek alig remegett a keze, amikor kinyitotta a ketrecet. Második
próbálkozásra sikerült megtalálnia a megfelelő kulcsot. A fogoly abban a
pillanatban megelevenedett, amint kattant a zár. A rácsnak ugrott, nagy erővel
lökve ki az ajtót. Néhány lépés múlva megbotlott. Jó ideje nem engedhették már
neki, hogy felegyenesedjen.
Marasi egészen MeLaanig hátrált. A magas kandra nő karba font kézzel,
kétkedve figyelte a dobozoknak tántorodó, azokban megkapaszkodó alakot. A
férfi hangosan zihált, majd a helyiség végében lévő ajtó felé iramodott. Marasi
korábban azt nem vette észre a félhomályban, az álarcos alak azonban habozás
nélkül feltépte, és már benn is volt a szomszéd szobában. Kitapogatta a
kapcsolót, és fényt teremtett.
– Te leszel a felelős, ha ránk hozza az őröket – jegyezte meg MeLaan, majd
Marasi nyomába szegődött, hogy kövessék a férfit. – Nagyon nem szeretném azt
mondani Waxnek... – A küszöbhöz érve elakadt a szava. – Az Atyára és az Első
Szerződésre! – lehelte.
 Vér mocskolta a padlót. Fémből készült, karcsú boncasztalok sorakoztak az
egyik fal mentén. Bántóan fényesen csillogtak a borzalmas padló mellett.
Tucatnyi maszk lógott a falakon, a kiszabadított férfi álarcához hasonlók.
A férfi térdre esett előttük és felnézett rájuk. A néhány álarcból szivárgó,
mostanra megszáradt vér bemocskolta a falat.
Marasi a szája elé kapta a kezét, és úgy próbálta befogadni a szeme elé táruló
borzalmat. Testet nem láttak, a vér azonban mészárlásról árulkodott. A
kiszabadított férfi lassan a feje búbjára tolta a maszkját, első ízben fedve fel az
arcát. Fiatal volt, jóval fiatalabb, mint azt Marasi gondolta. Gyér arcszőrzetéből
ítélve még húszéves sem lehetett. Pislogás nélkül meredt a maszkokra, karját
hitetlenkedve tárta szét.
Marasi tett egy lépést előre. Ösztönösen mozdult a keze, hogy felhúzza a
szoknyája alját, nehogy összekenje a padlót borító vér, aztán eszébe jutott, hogy
nadrágot visel.
Ahogy az ifjúhoz ért, az felnézett rá.
– Kérlek – suttogta könnyes szemmel.

Wax belépett a szobába.

Telsin egy ceruzát pörgetett az ujjai között. Beszélő doboz állt előtte az asztal
tetején, de ezúttal nem szólt belőle semmi. Telsin lustán fordult meg, hogy
vessen egy pillantást a vendégére, és tátott szájjal mozdulatlanná dermedt.
Wax óvatosan, egyetlen hang nélkül csukta be az ajtót. Az alumíniumpisztolyt
tartotta a kezében. Szólásra nyitotta a száját, de Telsin nem hagyta kibontakozni,
felpattant a helyéről, és a nyakába vetette magát. Wax széles mellkasára hajtotta
a fejét, és halkan sírni kezdett.
– A rozsdára! – dörmögte Wax, ahogy esetlenül magához szorította a testvérét.
– Mit műveltek veled, Telsin? – Nem tudta, mit várjon a találkozásuktól, de nem
erre számított. Még sosem látta sírni a nővérét. Ha történt is ilyen, ő nem
emlékezett rá.
Telsin megrázta a fejét, hátrébb húzódott, majd szipogott és határozottan
felszegte az állát. Valahogy... megöregedett. Nem lett vén, de Wax emlékeiben
fiatal, erős nőként élt, nem pedig középkorú asszonyként.
Persze igazi ostobaság volt azt hinni, hogy rajta nem fog a kor, csak hát ő
mindig annyira sérthetetlennek és kikezdhetetlennek tűnt.
– Nincs másik kijárat? – kérdezte Wax, ahogy körbepillantott.
– Nincs – felelte a testvére. – Van tartalék fegyvered?
Wax előhúzta az egyik Sterriont és átnyújtotta neki.
– Tudod használni?
– Gyorsan tanulok – mondta Telsin, aki fegyverrel a kezében szemlátomást
megnyugodott.
– Itt van, Telsin? – kérdezte Wax. – A bácsikánk is itt van?
– Nincs. Ezen a szerkezeten keresztül beszéltem vele. Szeret... szereti tudni,
hogy mi van velem. Mindig áradoznom kell, hogy mennyire csodásán érzem itt
magam. Úgy viselkedik, mintha még mindig a vendége lennék.
– Pedig nem vagy az, és most el is megyünk innen. – Wax erősen bízott
benne, hogy Wayne elterelő hadművelete bevált.
Telsin azonban visszaült a székébe. Két kézzel szorította a pisztoly markolatát,
és semmibe révedő tekintettel bámult maga elé.
– Annyi kérdésem lenne. Miért jöttél vissza? A rozsdába... Miért mentél el,
Wax? Nem jöttél, amikor hívtalak. Amikor eljegyeztem magam Maurinnal,
amikor meghaltak a szüleink...
– Erre most nincs idő. – Wax erősen megragadta testvére vállát.
Telsin fátyolos tekintettel nézett fel rá.
– Mindig is te voltál a csendes, aki megfontoltan cselekszik. Mégis... hogy
keveredtél ide? Én... az arcod, Waxillium. Megöregedtél.
Váratlanul kivágódott az ajtó. A nagydarab, izmos fickó jelent meg a
küszöbön, akivel Wax a vonaton verekedett. Zavartan nézett Waxről Telsinre, és
nyílt a szája.
Telsin lelőtte.
– Mennünk kell – mondta MeLaan.
– Magunkkal visszük – mondta Marasi a férfira bökve.
– Minek?
– Még nem jöttél rá, MeLaan? Azt a hajót nem a Pakli építette. Valahonnan
máshonnan való, egy távoli, idegen helyről. Alighanem a partjainknál szenvedett
balesetet, és a Pakli idehozatta, hogy tanulmányozhassák.

MeLaan oldalra billentette a fejét.

– Harmónia időnként különös dolgokat mesél a Medencén túl élő népekről. –
Pislantott egyet, aztán a véres padlón térdepelő férfira összpontosított. – A
mindenit. A mindenit.
Marasi bólintott. Itt a bizonyíték, hogy van élet a Végeken és a sivatagon túl.
A fogoly nem maradhat itt, el kell távolítani a Pakli közeléből.
– Vigyük hát – egyezett bele a kandra, és már lódult is az ajtó felé. – Térjünk
vissza a megbeszélt helyre.
Marasi a kijáratra mutatott, és próbálta maga előtt terelni az álarcos idegent, ő
azonban csak térdelt tovább, és üveges tekintettel bámulta az üres maszkokat a
falon.
Aztán felemelte reszkető kezét és visszahúzta a maszkot az arcára. Szorosan a
teste köré húzta a takarót, és rogyadozó lábbal követte a kiszabadítóját előbb a
szomszédos, ketrecekkel teli helyiségbe, majd onnan tovább a dolgozószobába.
MeLaan már a folyosón várt rájuk. Marasi magához vette a karabélyt, és
csatlakozott a kandrához. A rozsdába! Mit szól majd Waxillium, ha meglátja,
hogy összeszedett egy kóbor kutyát? Megmentette öt, Marasi, ez derék, de jól
vigyázzon, az ő szemében ön ugyanannak a kártyapaklinak a tagja, amelyik
elfogta és ketrecbe zárta őt.
Az ajtóból visszanézett. Erősebben szorította a karabélyt. Waxillium olykor
goromba fráter tudott lenni, de az esetek többségében igaza volt. Az álarcos férfi
talán valóban veszélyes.
A fogoly a dolgozószoba közepén ácsorgott, és bizonytalanul nézelődött.
Mennyi ideig lehetett abban a szűk ketrecben, a kérlelhetetlen sötétség
fogságában hallgatva, ahogy a barátait elhurcolták, megkínozták és megölték?
Rozsda és Romlás...
A férfi felfedezte a páncélszekrényt, az megragadta a figyelmét, ő pedig
odacsoszogott hozzá. Könyékig merült benne, és Marasi először azt hitte, a pénzt
akarja zsebre tenni. De nem. Az egyik szalagra erősített érmét tartotta a kezében.
Megbabonázva nézegette, majd egy határozott mozdulattal lerázta a takarót a
válláról, amit eddig köpenyként hordott. Marasi arra számított, hogy rongyos,
mocskos fehérneműt visel alatta, de tévedett. Térd alá érő nadrág volt rajta,
hosszú, fehér színű harisnyazoknival. Bő inge is fehér volt, amelyre szűk, piros,
kétsoros mellényt gombolt – tökéletesen illett a maszkjához.
Marasi efféle viseletet még képeken sem látott, de távolról sem lehetett
vademberek rongyainak nevezni. A férfi felhúzta a ruhaujját, szabaddá téve a
karját, amelyre ezután rákötözte az érmét. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Ismét Marasira nézett; ezúttal magabiztosabbnak tűnt. Alacsony termetű volt,
még Wayne-nél is alacsonyabb, de amikor ledobta magáról a takarót, és végre
kihúzta magát, mintha nyúlt volna néhány ujjnyit. De a rozsdába is! Hogy
csempészik ki innen? Aligha volt feltűnésmentes abban a maszkban. Marasi és
MeLaan rövid távon talán észrevétlenül járkálhatnának idebent, ez a férfi
azonban egészen biztosan nem.
Lövések dördültek az épületben.
Talán nem lesz gond a lopakodással.
 20

A holttest döbbent rémületbe merevedő arccal zuhant be a szobába. Arra sem

maradt ideje, hogy elengedje az ajtókilincset. Telsin négyszer tüzelt, és kétszer
talált, de ez is elégnek bizonyult.
Wax átkozódva ragadta meg nővére könyökét, és rángatta az ajtó felé. A
másik kezével megragadta az övén lógó egyik fémmel teli üvegcsét.
– Mindet megölöm, Waxillium – sziszegte Telsin. – Mindet, egytől egyig.
Fogságba ejtettek...
Remek. Egyrészről Wax nem hibáztathatta, amiért így érez. Másrészről
viszont ezzel már-már lehetetlen helyzetbe sodorta őt. Lehajtotta a fémet, és
kilesett az ajtófélfa takarásából. A mérnökök és az ácsok riadtan kerestek
menedéket, míg a fegyveres őrök nagy erővel indultak meg a szoba irányába.
Akiket Wayne elcsalt, még a közelben tartózkodtak, és most az egyikük
egyenesen rá szegezte a mutatóujját.
Úgy tűnt, a fal vékonyka falai annyit érnek majd, mint tájt részegnek a szép
szó. Lövés dördült, Wax pedig taszítással lökte félre a golyót, és döntésre jutott.
– Kapaszkodj belém! – utasította Telsint. Kilépett az ajtón és a földbe lőtt,
majd a golyóra taszítva felemelkedtek a levegőbe. A fegyveres őrök próbáltak
célra tartani, de túl gyorsan röppentek fel a hatalmas hajótest tetejére. Wax jól
mérte fel lentről: a tető lapos volt és széles. A deszkákat szokatlanul simára
csiszolták, a hajó pereme pedig egy régi erődítmény vagy vár csipkés, lőrésekkel
taglalt mellvédjére hasonlított.
Letette Telsint.
– Azonnal jövök – ígérte, és átszökkent a hajó oldalán. Aki az imént rájuk lőtt,
nem adta fel, és több lövést is leadott. Faforgács szóródott szerteszét a
becsapódó golyók erejétől. Wax Vindikátorral terítette le a makacs fickót, majd a
dobozokhoz szökkent, melyek mögött Wayne lapult.
– Mi lelt? – kérdezte Wayne. – Sietsz valahova?
– A nővérem lelőtte az egyiket.
– Szép.
Wax a fejét csóválta. Mindkét irányból katonák közeledtek.
– Nem mondanám. A gyilkos osztag tagjai is itt vannak, Wayne, és azok
alumíniumtöltényeket használnak. Azonnal meg kell keresnünk Marasit és
MeLaant!
Wayne bólintott. Wax ivott még a fémből, arra az esetre, ha elveszítené a
derékszíját, majd biccentett.
– Juttass át minket gyorsan a túloldalra!
A barátja futásnak eredt, Wax pedig követte. Tüzeltek rájuk, de Wayne
időbuborékot vont rohanó alakjuk köré. Csupán háromméternyi területet fedett
le, de arra tökéletesen megfelelt, hogy eltérítse a száguldó golyókat. Wayne
bevárta Waxet, és egyszerre törték át a buborék felszínét a túloldalon. A buborék
szétdurrant, a golyók pedig ártalmatlanul suhantak el a hátuk mögött.
Rohantak tovább, és amikor ismét célba vették őket, Wayne újabb
időbuborékot teremtett. Ezzel ismét egér utat nyertek, és mire kijutottak a
buborékból, már oda is értek a hajótest roncsolt részéhez, ahol elegendő
fedezéket találtak. A fegyveres őröket megzavarta az allomancia, és idegesen
kiáltoztak. Ha közöttük voltak a gyilkos osztag képzett páragyilkosai is, őket
nem lehetett ilyen könnyen összezavarni.
Ezúttal Wax állt az élre, és a hajó orra felé iszkolt, végig az árnyékok
takarásában. Wayne minden alkalommal időbuborékkal felelt a golyózáporra,
aztán odébbálltak. Wayne ki akart törni, de Wax megragadta a vállát és
visszatartotta.
– Várj!
Wax megállt, és a buborék biztonságos belsejéből mérte fel a terepet. Közel
jártak a keleti oldalhoz, a csigamozgású katonák pedig felsorakoztak a falak
mentén és próbáltak falat vonni a bejárat elé, több sorban helyezkedve el egymás
mögött. A kapitányok torkuk szakadtából üvöltöztek. Golyók repültek Wax és
Wayne legutóbbi tartózkodási helye felé.
Sajnos több lövedék is olyan szögben érkezett, hogy eltrafálja őket, ha az
eredeti irányban futnak tovább és törnek ki a buborék belsejéből.
– A fenébe! – szitkozódott Wayne, felmérve a helyzetet. Odadobta a kulacsát
Waxnek, aki kortyolt is belőle. A lehetőségeket mérlegelte, és szánt egy
gondolatnyi időt arra, hogy felmérje saját, egészen valószínűtlen helyzetét:
halálos golyóeső kellős közepében ácsorog, almalevet szürcsölgetve.
– Nagyon lelkesek – állapította meg Wayne.
– Megelőzött minket a hírünk. Mennyi tartalékod maradt?
– Két perc. Jó esetben. A nyeregtáskában tartok még hajlafémet, a kandra
indulás előtt alaposan felszerelkezett.
Wax felmordult. Két perc átkozottul gyorsan letelik. A hajótesten éktelenkedő
hatalmas lyukra mutatott, ahol rámpa vezetett a különös jármű belsejébe.
– A lányok arrafelé mentek.
– Érdekes – dünnyögte Wayne –, mert én éppen ott látom a buksi fejüket.
 Wax a csarnoképület oldalában kialakított szobák irányába nézett, amerre a
barátja mutatott. A kandra lesett ki az egyik résnyire nyitott ajtó mögül.
– Na jó. – Wax nagy levegőt vett. – Allomancia ide vagy oda, ekkora
tűzerővel cafatokra szednek minket, ha nem bújunk el nagyon gyorsan. Azok a
szobák tökéletesek lesznek. Azokon keresztül elérhetjük az épület oldalfalát,
amit áttörök, és az éjszakai sötétség takarásában eltűnhetünk innen.
– Remek – nyugtázta Wayne. – És a nővéred?
– Egyelőre biztonságban van. Ha mi már biztonságban kijutottunk, majd
felugrom a tetőre, és a lyukon keresztül bemászva kiviszem őt innen.
– Jó terv – bólogatott Wayne –, csak van itt egy kis bökkenő.
Wax visszaadta a kulacsot.
– Tessék.
– Igen, ez is – Wayne eltette –, de én arra céloztam. – A hajóra mutatott.
Magányos alak mászott lefelé az oldalán leengedett kötéllétrán. Telsin úgy
döntött nem marad a helyén.
– Rozsda és Romlás! – csattant fel Wax.
– Kevesebb, mint egy percünk van, haver – jelentette Wayne.
– Rejtsd őt buborék alá! – döntötte el Wax. – Én csatlakozom másik kettőhöz.
Siess!
Szétváltak. A buborék kipukkadt. A hirtelen rátörő fegyverropogás dörgő
hangja majd’ szétrepesztette Wax fejét. Lábbal előre hanyatt feküdt a földön, és a
háta mögött álló hajó fém alkatrészeire taszított. Nyakát behúzva csúszott végig
a poros padlón, a golyók csak úgy süvítettek a feje felett. MeLaan időben
észrevette, hogy mire készül, és szélesre tárta számára az ajtót. Amikor Wax
sarka nekiütközött a szoba küszöbének, a teste fel-emelkedett a levegőbe, és ő
orral előre bezúgott a poros szobába.
– Csak a miheztartás végett, mi észrevétlenül hajtottuk végre a feladatunkat –
mondta Marasi.
– Kérvényezek önnek egy plecsnit – dörmögte a férfi, és a nő mögött kuporgó
alakra nézett. – Ez meg mi a rozsda? – A kiszabadított fogolyra mutatott.
A kiszabadított fogoly visszamutatott.
– Alighanem az ő népe építette ezt a hajót – magyarázta Marasi. – Ketrecben
tartották, Waxillium.
– A fenébe – mondta MeLaan a küszöbön leselkedve. – Ezek a fiúk nem
tréfálnak. – Alig lehetett hallani a fegyverropogástól.
– Megtaláltam a nővéremet – mondta Wax. – Az őrök nyilván megrémültek,
hogy mi lesz velük, ha Ferbli fülébe jut a hír. Most minél előbb...
– Wax! – MeLaan túlharsogta a robajt.
A férfi a kandra mellé furakodott. Wayne már majdnem odaért Telsinhez, aki
szorosan a hajótesthez lapult, és kigúvadó szemmel, rémülten meredt a világra.
Wayne-t azonban eltalálták. A teste nagyot rándult, és ő épp a vállát szorította,
amikor egy másik golyó a nyakát érte. Vért spriccelve terült el a földön.
Az új fémelme segítségével még ezt a sérülést is könnyedén kiheverhette.
Csakhogy az őrök nem hagyták abba a tüzelést. Ujabb lövedék csapódott a
testébe, miközben próbálta eljátszani a hullát, majd egy negyedik is. A
következő pillanatban épen és sértetlenül pattant fel, de egy újabb sorozat ismét
leterítette.
Ezek alaposan felkészültek. Ismerték őt. Ki akarsz nyírni egy vérmívest? Vidd
földre és lőtt szitává.
Wayne-nek ötven felfegyverzett katonával kellett szembenéznie. Barátja vérző
látványa elemi ösztönöket keltett életre Wax bensőjében. Nem osztogatott
parancsokat, még csak nem is gondolkodott. Dühvel telve taszított rá a falakba
vert rögzítőszegekre, és kirontott a csarnokba. Sebesen suhant, egy lépéssel a
talaj felett, felkorbácsolva maga mögött a leülepedett porréteget.
A fegyveresek másra se vártak. Kétoldalt sorakoztak fel a falak mentén, és
össztűz alá vették a suhanó békebírót. Senkit nem érdekelt, hogy a fékevesztett
lövöldözés közben a szemben állók bármikor leszedhetik egymást. Egy
allomanta leterítése megérte a kockázatot.
Bár olyan szerencsések lehettek volna.
Wax számára a csarnok kék vonalak keszekusza pókhálójává vált, egy veszett
nyolclábú lázálomba illő rémképévé. Wax oroszlánként ordított és két oldalra
taszított, félresöpörve a lövedékeket, légballonra emlékeztető szabad alagutat
nyitva maga számára.
Néhány lövedék változatlanul szállt tovább, de nem törődött velük, a
jelenlétükre is csak abból következtetett, hogy az egyik súrolta a vállát. Wax
megpördült, és előrántotta Vindikátort a tokjából. Újabb sorozatot zúdítottak rá,
és az elméje önkéntelenül párosította a kék vonalakat és a kilőtt lövedékeket. Az
egyik támadó alumíniumgolyót használt. Nyomban leszedte Vindikátorral.
Megállás nélkül záporoztak rá a golyók, de ő játszi könnyedséggel rázta le
azokat magáról, mintha üres edényeket söpörne le az asztal tetejéről egy hanyag
mozdulattal. Mivel tökéletesen ki volt szolgáltatva az alumíniumfegyvert
használó katonáknak, próbált kiszámíthatatlanul cikázni. A háta mögé taszított,
aztán jelentősen csökkentette a testsúlyát. A hatás nem maradt el: nyílvesszőként
lőtt ki, és a fülében zúgó erős szél robajától egy hosszú pillanatig semmit nem
hallott.
Közvetlenül Wayne mellett ért földet. Ordítva lökte félre a süvítő lövedékeket
a gyógyuló vérmíves útjából, azután pedig megnövelte a testsúlyát és a
hajótestre taszított. Haragjától a fa meghajlott, a szögek kiugrottak a helyükről, a
hajó oldala pedig előbb behorpadt, majd beszakadt. Új lyuk keletkezett a
hajótesten.
– Befelé! – kiáltott rá a nővérére, aki a földön hasalt, a közvetlen közelükben.
Telsin bólintott és bemászott a hajó belsejébe. Wayne, aki több golyó ütötte
sebből vérzett, engedelmesen követte.
Nem maradhatnak ott, gondolta Wax, és egy újabb taszítással odébb ugrott a
golyók következő hulláma elől. Az egyik lövedék akadálytalanul szállt a
levegőben, de ezúttal nem tudta kideríteni, hogy melyik támadó lőhette ki. A
fenébe!
A hajó halálos csapda volt. Igen, védelmet nyújtott, de ha meghúzódnak
odabent, a katonák körbevennék őket. Wayne-nek azonban kellett egy kis idő,
mire az összes sebe begyógyul, addig pedig...
Három koromfekete öltönyt viselő férfi úszott be a csatatérre a földre lapuló
katonák feje felett. A fegyvereik nem hagytak allomantikus nyomot maguk után.
Wax szitkozódva tette el Vindikátort, és húzta elő a sörétes puskát a lábához
szíjazott tokból.
Az első allomanta, aki földet ért, Waxre taszított, amit ő erős, szemből érkező
lökésként érzékelt abban a pillanatban, amint a súlyát megnövelve a vállához
emelte a puskát és célzott. És lőtt.
Az allomanta vigyorogva taszított rá a csövet elhagyó lövedékre. A
kifejezetten martalócok ellen tervezett fegyver azonban jóval nagyobb erőt fejtett
ki hagyományos társainál, és a fickó a saját taszításától terült el. Kábán
felpillantott, mire a következő lövedék képen is találta.
Kösz, Ranette.
A másik két allomanta fedezéket keresett, újabb lövésekre számítva, de a
fegyver csak két lövedéket tudott kilőni egyszerre. Wax visszatette a puskát a
tokjába, és ismét Vindikátorhoz fordult segítségért.
Mögötted! Ha van egy első gyilkos osztag, akkor kell lennie egy hátvédnek is.
A közönséges katonák feláldozhatók, őket általában csak csalinak használják.
Wax megpördült. A környezetére taszított, és célra emelte Vindikátort,
alaposan meglepve a háta mögött settenkedő, öltönyt viselő férfit és nőt. A nőt
azonnal leszedte.
A férfi tüzet nyitott rá. Túl sok a lövedék, és nincsenek fémvonalak. Wax...
A golyók megálltak a levegőben.
Wax értetlenül pislogott. Tompa puffanással zuhant valami a padlóra: a
rejtélyes fémkocka. Marasi a szoba ajtajában guggolt, amelyben eddig rejtőzött.
MeLaan fölötte állt és a testével védte őt. Úgy állta a harapós golyókat, mintha
csak kellemetlen szúnyogcsípések lennének.
Wax vigyorogva szökkent oldalra. Az allomantikus telep hatása a következő
pillanatban megszűnt, és a buborék belsejében ragadt férfi újra tüzelt, hogy
végezzen Waxszel, aki azóta már eltűnt onnan.
Wax célzott, és fejbe lőtte a fickót.

Marasi azt kívánta, bár tudná, hova tüntette a füldugóit. Waxillium vajon hogy
tudott élni nélkülük? Mostanra biztos, hogy nagyothallott.
Golyó fúródott a padlóba a közelében, felkavarva a port. MeLaan kitakarta őt
az egyik irányból, rendíthetetlen szoborként fogva fel az újabb lövéseket. Most
felmordult.
– Nem fáj, persze nem is kellemes.
Néhány lépéssel arrébb Waxillium elugrott a gyilkos osztag két újabb tagjának
útjából, és felkapta a kockát a földről. Marasi a vállához emelte a puskáját és
próbált higgadtan összpontosítani, de mindenki szokatlanul gyorsan mozgott, a
levegőben cikázó golyókról nem is beszélve. Lehetetlen volt követni a
pályájukat. Ennek ellenére több célpontot is leszedett. Azokat részesítette
előnyben, akik az ő irányába tüzeltek. Többen is fedezéket kerestek a dobozok és
egyéb kiemelkedő tárgyak mögött, megtörve a sorfalat, ami azt jelentette, hogy
az irányított, összpontosított golyózáporok megszűntek. Tisztában voltak a
feladatukkal: minél nagyobb zajt csapni, és elterelni Wax figyelmét, míg mások,
jobban felszereltek és jobban képzettek megpróbálják kiiktatni őt.
Mégis, kész csodával ért fel, hogy Waxilliumot egyetlen találat sem érte.
Lobogó ködkabátjával ide-oda suhant, lekapva a fémgolyókat a levegőből. Aztán
az állványzaton futó szerelőutak felé lódult.
Két öltönyös alak követte. Allomanták. Marasi célba vette az egyiket és tüzelt,
de a golyó nem ért célt.
Apropó... A csarnokban még mindig ropogtak a fegyverek, de őket már nem
érte találat. Sem MeLaant, sem a hajótestet.
De miért? Marasi felfedezte a kis méretű kockát a közelükben. Waxillium
feltöltötte, és vad vágtája közben odahajította eléjük. Marasi vigyorogva nyúlt a
válltáskájába, alumínium lőszer után kutatva. Az allomantikus szerkezet
taszította a puskáját, ezt tisztán érezte, de szerencsére elég távol volt tőle, hogy
ne számítson annyira.
Valaki megfogta a vállát. Majdnem a plafonig ugrott ijedtében, de csak a
mélynövésű, álarcot viselő férfi volt az. A rozsdába! Róla szinte meg is
feledkezett. A keze félúton járt a levegőben, hogy levegye a maszkját, amikor
megdermedt a levegőben. Kikerekedett a szeme a rémülettől.
Marasi követte a tekintetét. Waxillium ereszkedett le mögöttük. Alighanem a
sokszorosára növelte a testsúlyát, mert könnyedén taszította arrébb a
fémszögekkel rögzített ládákat és dobozokat, elsodorva a közelben tartózkodó
fegyvereseket.
– Fotenstall – suttogta az idegen.
– Allomanta – bólintott Marasi.
– Hanner konge?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de az a rezgő kocka hamarosan lemerül,
ezért gyorsan odébb kell állunk innen. MeLaan! Visszavonulunk?
– Kérlek – mondta az álarcos férfi, és a hajótestre mutatott. Sőt, kifejezetten
kétségbeesetten lóbálta a karját. – Kérlek!
Marasi ügyet sem vetett rá. Odakúszott a hajó oldalán tátongó lyukhoz, hogy
magához vegye a kockát. Az valóban abbahagyta a zümmögést.
Waxillium a segítségére sietett. Elterelte a nőt célzó golyókat, hogy
biztonságban feltölthesse a tenyerében lapuló szerkezetet. Legutóbb... igen,
kevés kadmiumot égetett, amitől a kocka ismét rezegni kezdett, ő maga azonban
nem lassult le túlságosan. A felszabaduló energiát a kockába közvetítette, és a
Waxilliumot üldöző, közelben földet érő alakokra hajította.
Mozdulatlanságba merevedtek.
– Eddig jól állunk – mondta Wax –, de most szét kell válnunk. Itt túl könnyű
célpontok vagyunk. Menjenek vissza oda hátra, én is hamarosan érkezem.
A két férfi kiszabadult az időbuborék fogságából. Waxillium azonnal rájuk
lőtt, de kitértek a golyók elől, és az egyik megszerezte a kockát.
Marasi leszedte az imént előkotort alumíniumgolyóval.
Waxillium elégedetten vigyorgott.
– Nyomás! – kiáltotta, és a másik öltönyös után eredt, aki hatalmasat ordítva
taszította el magát a talajról. Waxillium előbb zsebre vágta a parányi kockát,
majd nagy lendülettel követte.
– Menjünk! – MeLaan erősen szorította Marasi vállát. Lövés érte a kandra
arcát. Álla egy része lerepült, felfedve a bőr alatt csillogó, zöld fényű
kristálycsontokat.
Az álarcos idegen rémülten hadonászott a karjával, és hadarva zagyvált a saját
nyelvén.
– Látnál csak reggelente – mormogta MeLaan. A hátsó járatok irányába
mutatott. Marasi követte.
Az álarcos idegen azonban egyik kezével Marasi karját rángatta, a másikkal
kétségbeesetten hadonászott, folyvást a hajótestre mutogatva.
– Kérlek, kérlek, kérlek...
Marasi elbizonytalanodott, ami nem a legjobb ötlet egy tűzharc kellős
közepén. Szerencsére mindenki Waxilliummal volt elfoglalva.
Szúrást érzett az oldalában. Lenézett, mi okozhatja, és meglepetten látta a
gyorsan hízó vörös foltot a lyuk körül.
 A golyó ütötte lyuk körül.
– Eltaláltak! – jelentette ki inkább meglepetten, semmint rémülten. Ennek nem
kellene fájnia? Hisz meglőtték!
Megbabonázva nézte a vöröslő vért. A saját vérét. Az álarcos idegen biztosan
tartotta őt a vállánál fogva, és a hajó felé rángatta. MeLaan hangosan átkozódott,
majd odaugrott, hogy segítsen. Marasi észrevette, hogy elejtette a pisztolyát. El
akarta taszítani magától a másik két alakot, hogy visszaszerezze a fegyvert, hisz
nem hagyhatja ott.
Persze nem volt semmi értelme, amit tudata egyik fele érzékelt is, de a
rozsdába is...
Sokk, gondolta. Sokkos állapotba kerülök.
A pokolba!

Wax magasan suhant, el az állványzat előtt, amelyen több puskás is lesben

állt. Úgy hajította el Ranette zsineggolyóbisát, hogy az állványzaton futó
szerelőút lábazata köré tekeredjen. Erősen kapaszkodott, és éles fordulatot vett a
levegőben. A lövészek megdöbbentek, és megpróbálták eltalálni, ahogy
leereszkedett mögöttük a szerelőútra.
Hátraszökkenve taszította arrébb a legközelebbi fegyverest. Még éppen
időben, mert már fel is bukkant az utolsó, alumíniumot használó hivatásos
gyilkos, aki még mindig Wax váratlan irányváltása felett értetlenkedett.
Összeütközött az állványról lerepülő puskással. Wax magukra hagyta őket, és
odébb taszított egy másik lövészt. A szerencsétlen flótás metsző sikollyal a
torkán zuhant a mélybe.
Két új ellenfél bukkant fel az alsó szerelőúton. Fából készült pajzsot tartottak
maguk elé, és számszeríjat szorongattak a markukban. Csodás.
Wax megnövelte a testsúlyát. A futóhíd átszakadt, Wax pedig lezuhant az alsó
közlekedőfolyosóra, meghajlítva az állványzat tartóoszlopait. Rátaszított az
egyik lezuhanó fémrúdra, és felröppenve megrántotta a zsineget, meglendítve a
Ranette-től kapott golyóbist. Fölötte az öltönyös férfi lerúgta magáról a kapálózó
puskást, majd rátaszított, hogy a levegőbe emelkedhessen.
Wax felfelé dobta Ranette golyóbisát, és elengedte a zsineg végét. Ő ellenállás
nélkül repült tovább hátrafelé, a zavarodott allomanta pedig elkapta a felé
hajított labdára hurkolt zsineget.
Wax mellkason lőtte.
Nem kellett volna leeresztened az allomantikus pajzsodat, gondolta Wax,
miközben átfordult a levegőben. Még akkor sem, ha egy menő játékszer száll
feléd.
Wax a föld felé zuhant, de egy töltényhüvely segítségével lelassította magát.
Ködkabátja rojtjai lustán lengedeztek a teste körül. A halott allomanta tompa
puffanással ért földet a közvetlen közelében.
A golyóbis kifordult a kezéből, és Wax lába elé gurult.
– Kösz – Wax lehajolt, hogy visszaszerezze. Hol is...
Marasi. Meglőtték és vérzik. A hajó belsejébe rángatják. Fenébe! Wax
hörögve ugrott a levegőbe, ahogy újabb katonák kezdtek lőni. Ez a hely kész
katasztrófa. Túl sok katona volt, sokuk egyre közelebb ért a hajóhoz, mögöttük
pedig új fejlesztésű számszeríjakkal felfegyverzett csapat érkezett. Amikor az
egyikük túl közel merészkedett a hajóhoz, Wayne kidugta a fejét.
– Wayne! – kiáltotta a feje felett elsuhanó Wax. Zsebre dugta Ranette
zsineggolyóbisát, és az allomantikus telepre cserélte. Nagy erővel rezgett a
kezében. Nem sokat vacakolt vele, ledobta a földre.
Wayne épp időben nézett fel, elkapta a tárgyat, majd meglepetten pillantott rá.
Vigyorogva, kurjantva nyugtázta, amikor az első felé száguldó golyó
elkanyarodott. Gondolt egyet, és az előtte tornyosuló alakok felé dobta a kockát.
Az apró szerkezet elgurult közöttük, kitépve a kezükből a fegyvert.
Wax nagy sóhaj kíséretében ereszkedett le a hajó tetejére. Hát persze hogy
eldobja.
Wayne a közeledő katonák közé ugrott, és alapos munkát végzett rajtuk a
párbajpálcáival. Egy golyó vészesen közel repült el Wax mellett. Újabb
alumíniumfegyver? Ahogy Wayne jól megtáncoltatta a maga embereit, Wax
leereszkedett a közeledő katonák közé, megnövelte a testsúlyát, majd kifelé
taszítva nagy erővel odébb lökte őket.
Ahogy a testek elzuhantak, csupán hárman maradtak állva, döbbenten,
kezükben olyan fegyverekkel, amiket Wax nem érzékelt.
Az egyik Sterrionnal szedte le őket – a többi fegyvere már kiürült –, és már
fordult is tovább, mert távoli zaj ütötte meg a fülét. Kürtszó. Vezényszó. Wax
oldalra szökkent, magával sodorva holtakat és élőket egyaránt, hogy az egyik
ajtón keresztül megnézhesse, mi folyik odakint.
Alakok özönlöttek ki a falu lakóépületeiből. Többtucatnyian. Fojtózsinórként
tekeredett Wax nyakára a hirtelen támadt félelem. Meddig tarthat még ki a
fémkészlete? Meddig cikázhat még a levegőben, mire valaki végre eltalálja egy
nyílvesszővel vagy egy alumíniumgolyóval? Dühös ordítással emelkedett a
magasba a földön fekvő elesettek feje fölé. Többen is elkezdtek talpra kászálódni
közülük. Ő pedig csak egy ember, nem egy egész hadsereg. Menekülnie kellett.
– Vissza! – kiáltotta Wayne-nek, akinek nyílvessző állt ki a combjából. Az
alacsonyabb férfi a nyomába szegődött, és fedezéket keresve rohant a csatatérről.

Marasi csukott szemmel és összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, amely

végül kíméletlenül lesújtott rá. MeLaan adott neki egy fájdalomcsillapító bogyót,
de még nem fejtette ki a hatását.
– Dieten! – mormogta az álarcos idegen, és a sebre helyezte a tenyerét. Az
ingéből korábban letépett egy csíkot, azt kötötte Marasi lábára. Marasi résnyire
nyitotta a szemét. Az idegen bátorítóan bólintott, bár maszkkal az arcán csak a
szeme látszott.
Hát, legalább még nem halt meg. De a rozsdába, ez veszettül fájt! Marasi
mintha emlékezett volna rá, hogy egyszer azt olvasta, nem jó, ha hasba lövik,
még akkor sem, ha oldalról.
Most ne ezen agyalj! Mi történik éppen? Összeszorította a fogát, visszanyelte
a sérülése okozta bénító félelmet, és megpróbálta felmérni a helyzetüket.
MeLaan a hajótesten éktelenkedő lyuk mellől nézte a csatateret; Waxillium
nővére a közelben ácsorgott, pisztollyal a kezében, ádáz fénnyel a szemében;
odakint fegyverropogás, kiáltozás és jajgatás. Ékes bizonyítékai annak, amiben
Waxillium és Wayne igazán nagyok: a pusztító zűrzavarnak.
Csakhogy abból is megárt a sok. Waxillium suhant be a lyukon át nagy
lendülettel. Verejtéktől csillogó arccal, zihálva biccentett MeLaannak. Wayne is
bemászott a lyukon. Nyílvessző állt ki a combjából.
– Ez mókás volt – lihegett Wayne, és lerogyott a hajótest tövébe. – A Ranette-
tel közös kártyapartink óta nem szórakoztam ilyen jól.
– Marasi! – Waxillium odalépdelt hozzá. Félretessékelte az álarcos férfit. –
Harmóniának hála, életben van. Mennyire súlyos?
– Nem... nem igazán van összehasonlítási alapom – felelte a nő összeszorított
foggal.
A férfi letérdelt, és felhajtotta a kötést és felmordult.
– Megmarad, hogyha a golyó nem érte a zsigereit. Az bizony cudar lenne.
– Mennyire cudar?
– Elviselhetetlen.
– Talán tehetek valamit – szólt közbe MeLaan. – Majd megnézem
közelebbről, csak előbb menjünk biztonságba. És ha már itt tartunk, hogy
szándékozunk elhagyni a helyszínt?
Waxillium nem felelt azonnal. Végtelenül kimerültnek tűnt. A nővérére nézett,
aki még mindig magában motyogott, a pisztollyal a kezében. Odakint
nyugtalanító csend vette át a korábbi fülsiketítő lárma helyét.
– Még mindig az a legjobb esélyünk, ha megpróbálunk kitörni az épület
oldalfalán keresztül – vélte Waxillium. – De ehhez el kellene jutnunk azokhoz a
szobákhoz, ahonnan Marasi és MeLaan előbújt.
– Túl veszélyes, Wax – vélte Wayne. Erőt gyűjtött, hogy két lábra álljon. Még
mindig nem foglalkozott a lábába fúródott számszeríjlövedékkel. – Már nyilván
falat vontak elénk, arra számítva, hogy ki akarunk törni innen.
– Sikerülhet – mondta Waxillium. – Állandó taszítás mellett eljuthatunk a
szobákig, ott pedig már egyszerűen csak áttörjük a falat.
– És ha kint is felsorakoztak? – vetette fel MeLaan.
– Bízzunk benne, hogy nem. Ha...
– Srácok! – Wayne felemelte a hangját. – Attól tartok, nincs időnk tervezgetni.
Ismét lövések dördültek, és golyók fúródtak a fába, forgácsot szórva
szerteszét. Wayne odébb sántikált a nyílástól. Marasi Irich hangját vélte
felfedezni. Mintha a hajótest épsége miatt aggódott volna, de a fegyverropogás
kíméletlenül elnyomta a hangját. Úgy tűnt, valaki felülírta a parancsait.
– Kérlek – mondta az álarcos idegen immáron sokadszorra, és megrángatta
Marasi ruhaujját. Ismét határozottan mutogatott valamire.
Marasi könnybe lábadó szemmel tápászkodott fel. Lenézett az alacsony
férfira, aki a karját rángatva mutogatott.
Követte őt. Egyszerűbbnek tűnt, mint ellenállni.
– Át kell törnünk a vonalat – hangoztatta Waxillium.
– Meg akarom ölni őket – fröcsögte a nővére. – Kell még lőszer.
– Most inkább a meneküléssel törődj, Telsin – hűtötte le az öccse. – Ha jelzek,
indulunk! Wayne, nálad van a telep?
– Egen.
– Akkor majd felhasználjuk, hogy időbuborékot teremtsünk félúton.
– Aligha – ingatta a fejét Wayne. – Totál kifogyott a haj-lafémem.
– Fenébe! – szitkozódott Wax. – Ez esetben... – Elhallgatott. – Marasi! Hová
megy?
– Mutatni akar valamit – felelte a nő a válla felett, és bicegve követte az
álarcos idegent.
– Közelednek! – jelentette a kukucskáló Wayne. – Gyorsan!
Marasi csak arra ügyeit, hogy talpon maradjon. Egyik kezét végig a lőtt sebre
szorította. Hallotta Waxillium szitkozódó hangját, amit hangos dörrenések
nyomtak el. Waxillium folyamatos tűz alá vette a kintről bemászni igyekvő
katonákat. Csapdába estünk, gondolta Marasi.
Az álarcos férfi hirtelen eleresztette Marasi kezét, és előresietett.
– Ne...! – kezdte Marasi, de az idegen megállt, felnyitotta a fal egyik elemét,
aztán belenyúlt és meghúzott valamit.
A fura, arany színű mintákkal ékesített mennyezet egy része kinyílt. Kötéllétra
hullott alá és állt meg a levegőben, nagyjából félúton. Az álarcos idegen
felugrott, és elkapta az alját.
– Itt van egy rejtett szoba! – kiabálta Marasi.
– Jobb a semminél – kiáltotta vissza Waxillium. – Mindenki fel!
 Wayne mászott fel másodikként. Könnyedén kapta el a létra alját, és puha
léptekkel kúszott fel. MeLaan ugrás nélkül is elérte az alsó fokot, és nemes
egyszerűséggel felhúzta magát. Telsin elsőre elügyetlenkedte a mutatványt, de
MeLaan lenyúlt érte, hogy felsegítse.
Marasi reményvesztetten szemlélte a kötéllétrát, mert el sem tudta képzelni,
ilyen fájdalmak közepette mégis hogyan mászhatna fel, amíg Waxillium
szorosan át nem fonta a derekát, hogy egy taszítással a padlástérbe repüljenek. A
csapóajtót elhagyva egy szűk, alacsony mennyezetű szobában találták magukat,
ahol néhány lecsavarozott széket pillantottak meg. Balra egyetlen, kis méretű
ablakon lehetett kilátni, amelyen át ezüstös fény szűrődött be. A helyiség nagyon
emlékeztetett egy vonatfülkére.
– Remek – morgott Wayne. – Legalább így kényelemben halhatunk meg.
Az álarcos idegen megint a falnál matatott valamivel. Valamiféle falba
süllyesztett ládánál? Kinyitotta az ajtaját, és egy újabb, szalagra erősített érmét
vett ki belőle. Levette azt, amelyiket most viselt – ettől láthatóan megborzongott
–, majd felvette ezt a másikat.
– Most milyen? – kérdezte a többiektől.
Marasi döbbenten pislogott. Az ő nyelvükön szólt. Erős akcentussal, az igaz,
de érthetően.
– Nem? – kérdezte az idegen. – Úgy látom, még mindig furán néztek rám.
Ezek a vackok sosem működnek rendesen. Pedig azt ígérte, hogy...
– Várj, működik! – kiáltotta Marasi. – Én legalábbis értelek! – A többiekre
nézett, akik bólogattak.
– Ahá! – mondta a férfi. – Remek. Nagyszerű. Vegyétek fel ezeket. –
Mindenkinek adott egy-egy medált. – Érjenek a bőrötökhöz, maszk nélküli
barbárok. Kivéve téged, Fémvérű. Neked nem lesz rá szükséged, he?
Marasi elvette a sajátját, majd kábán lerogyott az egyik székre. Úgy tűnt, a
fájdalomcsillapító végre rendesen végzi a dolgát, de ő ettől még kimerült maradt.
Kiáltások szűrődtek fel a hajó gyomrából.
– Valaki becsukhatná azt az ajtót – mondta az idegen. A földön hasalt, és egy
pultnak látszó berendezés alatt matatott valamivel.
Wayne engedelmesen feltekerte a csapóajtóhoz rögzített kötéllétrát, majd
lezárta a feljárót. A zár kattant, rájuk pedig még nagyobb homály telepedett.
Lövés dördült odalent, majd még egy. Marasi nagyot ugrott ültében, ahogy a
golyók a helyiség padlóján dörömböltek.
– Van itt másik kijárat? – kérdezte Waxillium.
Az álarcos idegen megrántott valamit, melynek eredményeként nagyot rándult
a szoba.
– Nincs – felelte.
 – Akkor miért vezettél ide minket? – Waxillium választ követelve ragadta
karon a fickót.
– Fent vannak a medálok, he? – nézett fel rá az álarcos idegen.
Újabb lövedékek csapódtak a padlónak, de szerencsére egyik sem ütötte át a
fát.
– Mire jók? – kérdezte MeLaan.
– Könnyebbek lesztek.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta – abban a pillanatban, ahogy Marasi
megtudta és megértette, hogy mire való –, változás zajlott le Marasi bensőjében.
Nemcsak hordozta, de érezte is a nála lévő fémet. Akart tőle valamit... és ő
odaadta neki. Mintegy feltöltve... a fémelmét.
Könnyebbé vált, elemelkedett a széktől, a súlya már nem nyomta a hátsó felét.
Telsin lélegzete-hallhatóan elakadt, alighanem ő is ugyanezen az élményen esett
át.
– A mindenségit... ez állati különös egy érzés – dünnyögte Wayne.
– Ó, Hatalmas Fémvérű – mondta az álarcos idegen és Waxilliumra nézett. –
Neked természetesen nem merészelek utasítást adni, még akkor sem, ha ily
csupaszon és nyíltan viseled arcodat. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem?
Noha ugyanolyan bárdolatlanul festesz, mint a többi, még a csinosat is beleértve,
nyilvánvalóan nem vagy olyan, mint ő. Ennek ellenére engedd meg, hogy
kérjek...
– Mit? – kérdezte Waxillium.
– Egy kis taszítást – mondta az álarcos férfi, és lefelé mutatott. – Ha jelzek.
– Ha lefelé taszítok, felrepülök a levegőbe és beverem a fejemet a
mennyezetbe – tiltakozott Waxillium. Aztán elbizonytalanodott, ahogy az
álarcos egy pár padlóhoz rögzített hevederre mutatott, fából faragott fogantyúval
a végükön. Wax kétkedve méricskélte, de az álarcos idegen hevesen bólogatott.
Marasi még a félhomályban is jól látta a Waxillium arcára kiülő izgatottságot.
Erősödő ordibálás ide, tompán puffanó golyók a padlólemezben oda, ő most is
az a vérbeli békebíró volt, mint mindig. A nyomozó, akit egyetlen kérdés sem
hagy nyugodni. A hevederek elé állt, erősen megmarkolta a fából faragott
fogantyúkat, és megvetette a lábát a talajon.
– Kész – mondta.
– Egy pillanat – intette türelemre az álarcos idegen, és egy emelőkar felé
nyúlt. Megrántotta, mire a szoba újfent megrázkódott, majd oldalra siklott. Ki a
hajótest belsejéből, ahogy a fiók csúszik ki a szekrény mélyéből. Most már
kiláthattak az orr-részbe illesztett hatalmas ablakon, melyet eddig falapok
takartak.
– Mehet! – jelzett az idegen.
 Waxillium alighanem fémre taszított, mert a fülke előbb megrázkódott, majd a
levegőbe emelkedett. Nem közönséges szobában kuporogtak, hanem egy kisebb
csónakban, amely le tudott válni az anyahajóról.
 21

Wax a kabinszerű jármű kellős közepén ácsorgott, és folyamatosan taszított

arra a valamire, amit padló alá szerelt fémlemeznek gondolt, és amit éppen erre a
célra tervezhettek. Minden bizonnyal a jármű rögzítésére szolgáló fémfelület
lehetett, amely nem mozgott együtt a kis méretű kabinnal, csak a leszállást és az
elindulást szolgálta, amihez viszont kellett egy allomanta is, hogy rátaszítson a
fémre.
A kabin kicsi volt ugyan, de ahhoz elég nehéznek kellett volna lennie, hogy ne
lehessen csak úgy a levegőbe emelni. A padlóhoz rögzített pántoknak ki kellett
volna szakadniuk a helyükről, vagy Waxnek egyszerűen össze kellett volna
roppannia önnön taszításának erejétől. Ennek ellenére megkapaszkodott a
szíjakban – lényegében a járműhöz erősítette magát – és sikerült elemelnie a
kabint az anyahajó fedélzetéről, méghozzá teljes személyzettel a fedélzeten.
A medálok teszik, jött rá Wax. Lehetővé teszik, hogy a többiek úgy tegyenek,
mint én – hogy le tudják adni a súlyukat, és könnyűek legyenek, akár a tollpihe.
Így tehát csak a kabint és a felszerelésüket emelte meg.
A jármű három méter széles és kétszer olyan hosszú lehetett, hatalmas,
ajtónak tetsző nyílásokkal mindkét oldalon, melyeket eddig az anyahajó
oldalfalai takartak, de most, hogy kisiklottak a süllyesztett, polcszerű üregekből,
a puszta levegőre nyíltak.
A lebegő kabin leginkább egy automobil fülkéjére hasonlított, melyről
letépték az ajtókat. Amikor a jármű emelkedni kezdett, pallószerű illesztékek
ereszkedtek le kétoldalt, és kattantak a helyükre. Wax az állvány épen maradt
részein ácsorgó, tátott szájjal bámuló fegyveresek arcát nézte. A meglepett
kiáltásokat már nem hallotta, kiröppentek az épület nyitott tetején keresztül.
Az álarcot viselő idegen átfésülte a kabint, majd kihajolt az egyik nyíláson, és
lefelé nézett. Komolynak tetsző mozdulattal tisztelgett az anyahajónak, aztán
leszegte a fejét, és motyogott valamit az orra alatt.
Végezetül Wax felé fordult.
– Remekül csinálod, ó, Magasságos Lény! – mondta.
– Ennél sokkal magasabbra nem fog menni – felelte nyögve Wax. – Az
eredőpont túl messze van.
– Nem is kell. – Az alacsony termetű férfi átmászott Marasi mellett.
Bensőségesen megpaskolta a nő vállát, majd a jármű elejébe épített vezérlő
szerkezetekkel bíbelődött. – Szükségem van a gyújtókockára, kérem – mondta,
és Wayne felé nyújtotta a kezét.
– He? – Wayne értetlenül fordult hátra a túloldali nyílásból, ahol félig kilógva
pásztázta a környéket. Egy-egy tétova lövés azért még eldördült, de a hoppon
maradt fegyveres őrök gyorsan belátták, hogy teljesen tehetetlenek a szárnyaló
jármű ellen. – Ja, hogy ezt? – Wayne elővette az allomantikus telepet.
– Ja – mondta a férfi, és kikapta a kezéből. – Kösz! – Meg-pördült, és Wax
karjához érintette, aki még mindig nem hagyta abba a taszítást. Addig ott tartotta
az apró tárgyat, amíg az zümmögni nem kezdett.
Ekkor az alacsony termetű férfi megfordult, majd ügyesen a jármű párkányos
kialakítású orr-részébe illesztette a kockát. A kabin egész hosszában
megrázkódott, majd zúgni kezdett valami. Légcsavar? Igen, méghozzá egy
hatalmas, lefelé irányuló, láthatatlan motor hajtotta forgólapát.
– Most már abbahagyhatod, ó, Fémek Nagymestere – mondta a férfi Waxnek
–, amennyiben nincs isteni óhajod ellenére.
Wax abbahagyta a taszítást. Süllyedni kezdtek.
– Csökkents a súlyodat! – kiáltotta az álarcos idegen, de gyorsan észbe kapott.
– Mármint ha nem találod sértőnek, ó, Fémnyelő!
– Fémnyelő? – kérdezte Wax, miközben feltöltötte a fémelméjét, lecsökkentve
a testsúlyát. A repülő kabin nyugalmi helyzetbe billent.
– Ööö – kezdte az álarcos férfi, majd lehuppant a kabin orrában –, hát, mindig
új megszólítást kell használnunk, he? Ebben sosem jeleskedtem, Magasságos.
Kérlek, ne lékeld meg a koponyámat egy érmével. Nem vagyok arcátlan, csak
ostoba.
– Beszéd közben előretolt egy kart, melynek eredményeként kis méretű
propellerek kezdtek forogni a felszálláskor helyükre kattanó, oldalra nyúló,
pallószerű merev lapok végén.
– Ezek nem vízi járművek – suttogta MeLaan. – Sem ez, sem a nagyobbik
odalent. Ezek repülő hajók.
– Harmónia Pántjaira! – sóhajtott fel Marasi, aki egyre sápadtabban szorította
a kezét a hasát ért lőtt sebre.
Allomanciával működő repülő hajók! Rozsda és Romlás! Wax megszédült,
kicsúszni látszott alóla a talaj. Az elektromosság a feje tetejére állította a világot.
Ennek mik lesznek a következményei? Hevesen megrázta a fejét, megtörve a
kábulatot, és az álarcos, alacsony idegenre nézett.
– Mi a neved?
– Vándor Allik, ó, Nagyranövő!
– Akkor várj itt egy pillanatot, Allik!
 – Ahogy óhajtod, ó...
Wax gyorsan kiugrott a repülő szerkezetből, mielőtt újabb bókkal – vagy
sértéssel, még nem tudta eldönteni – kínálták volna meg. Távolabbról jobban
szemügyre vehette a levegőt hasító hajót. Igen, azzal a lapos hassal inkább
hasonlított egy automobil fülkéjére, semmint vízre felfekvő hajóra. A hatalmas
légcsavart távtartókkal különítették el a hajótesttől, hogy szabadon áramolhasson
körülötte a levegő. Nagyon úgy tűnt, hogy a nyílások nem zárhatók – még
szerencse, hogy az üléseket biztonsági szíjjal szerelték fel.
Wax, nem mert rátaszítani a lebegő járműre, de odalent szerencsére bőven
akadt kapaszkodó, hogy a titkos telephelytől északra fekvő erdős rész felé
kormányozza magát.
Sietnie kellett. Az a hajó nincs olyan magasan, hogy ágyúval ne lehessen
leszedni! Meglepte Sterist, aki egyenesen ült lova hátán. A többi jószágot
szabályos libasorba állította, indulásra készen.
– Lord Waxillium! – sikkantott fel. – Már vártam, hogy jöjjön, ezért
elkészítettem a...
– Remek! – vágott közbe Wax és a lovához sietett. – Szálljon le, és hozza
magával Marasi és a saját csomagját!
A nő szó nélkül engedelmeskedett. Előbb a saját, legszükségesebbeket
tartalmazó csomagját vette magához, majd a testvéréét. Wax ugyanígy tett
Wayne és MeLaan cókmókjával.
– Itt hagyjuk a lovakat? – kérdezte a nő.
Wax elengedte a lovakat, majd átkarolta Steris derekát.
– Úgy tűnik, jobb közlekedési eszközt találtunk. – Wax elővette egyik régi
pisztolyát, és a lába elé dobta. Most nagyobb darab fémre volt szüksége, hogy
egészen a repülő hajóig emelkedhessenek. Taszított. Nyílvesszőként lőttek ki az
erdőből és suhantak az ég felé.
Aggódott az irányváltások miatt. Itt nem vették körül felhőkarcolók, hogy
bármikor korrigálhasson. Allik szerencsére ügyesen feléjük kormányozta a
járművet. Miután Wax rögzítette Sterist az egyik hevederrel, ő maga is
bemászott a kabinba. A hajó elbírta a felszerelésekkel járó többlet terhet, noha az
álarcos idegennek ügyeskednie kellett egy picit az emelőkarokkal, hogy
egyenesben tartsa a szerkezetet.
– Hét fő – dünnyögte az álarc mélyéből. – És felszerelés. Több, mint amire
eredetileg Wilget tervezték, de azért bírni fogja. Legalábbis, amíg van elég
fémünk. Már csak az a kérdés, hová megyünk...
– Elendelbe – felelte Wax, és a kabin elejébe ballagott.
– Remek! És... az hol van?
– Északra. – Wax mutatta az irányt. A párkányos kialakítású, leginkább az
automobilok műszerfalára emlékeztető orr-részen talált egy iránytűt. – De ha
előbb nyugatnak repülünk, akkor a folyó mentén...
– Nem! – Telsin megszorította testvére karját. – Beszélnünk kell.
Ismét fegyverropogás hasított a levegőbe. Majd egy borzalmas dörrenés.
Remek. Tényleg volt ágyújuk.
– Csak minél előbb tűnjünk el innen! – hagyta meg Wax Alliknak, aztán
engedte, hogy Telsin a kabin végébe vezesse. Wayne ügyet sem vetett rájuk,
amikor elhaladtak mellette. Még mindig félig kilógott az egyik nyíláson, és a
vidéket bámulta. Marasi a földön feküdt. MeLaan mellette térdelt, és a golyó
ütötte lyukat vizsgálgatta. Steris máris elkezdte két szék között hatékony
kupacba rendezni a csomagokat.
A légcsavarok fáradhatatlanul forogtak, ők pedig lassan ugyan, de
folyamatosan távolodtak az ellenség táborától. Wax lehuppant a kabin végébe
épített padra, Telsin mellé. A rozsdába... Telsin. Végre! Másfél év telt el azóta,
hogy megfogadta, elkapja a nagybátyját és kiszabadítja a nővérét. És most itt
van, ott ül mellette a padon.
Haladó szellemű nő benyomását keltette göndör fürtökben kiengedett hajával
és a a legújabb divatnak megfelelő ruhakölteményével: közvetlenül a térd alatt
szegett, finom, vékony anyagból készült, mély kivágással, kiemelve a kecses
nyakvonalat, nagy hangsúlyt adva díszes nyakláncainak. Aki nem nézett a
szemébe, azt hihette, hogy úrihölgy, aki bálba tart.
Aki viszont a szemébe nézett, csak ridegséget látott.
– Waxillium – szólt halkan –, valamiféle fegyver van elrejtve a déli
területeken, a Medencét a Végektől elválasztó hegyekben. Edwarn bácsikánk
megtalálta, és most éppen oda tart.
– Mit tudsz még? – kérdezte Wax, és megfogta testvére kezét. – Telsin, tudod,
hogy mire készül? Forradalmat akar kirobbantani?
– Nem mondott nekem túl sokat – felelte Telsin. A korábbihoz képest
ijesztően jegessé és nyugodttá vált a hangja. Korábban tele volt élettel, és mindig
azon mesterkedett, hogy olyasmire vegye rá az öccsét, amit nem lenne szabad
megtennie. Most úgy tűnt, mintha kiszívták volna belőle az élet velejét a
fogságban töltött hosszú hónapok alatt. – Amikor itt tartózkodik, általában együtt
vacsorázunk, de mindig ideges lesz, ha a munkájáról kérdezgetem. Eredetileg az
egyik... vállalkozásához akart felhasználni, de kiderült, hogy a korom miatt nem
vagyok rá alkalmas. Most már csak egy gyalog vagyok a játszmában, és
vélhetően ellened akar használni.
– Most már nem – mondta Wax, és megszorította nővére kezét. – Többé már
nem, Telsin.
– És ha megszerzi ezt a fegyvert? – kérdezte a nő. – Megvan róla győződve,
hogy a fegyver ott van, és a segítségével átveheti az uralmat a Medence felett.
Waxillium, nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen! – Visszatért valami a régi
tűzből, Wax ismét a jó öreg Telsint láthatta maga előtt. – Ha átveszi az irányítást
a Medence felett, akkor ismét elrabol. Téged megöl, engem pedig magával
hurcol.
– Elendelbe megyünk, értesítjük a kormányzót, és kiküldünk egy felderítő
csapatot.
– És ha az túl hosszú időbe telik? – aggodalmaskodott Telsin. – Tudod te,
miféle fegyver ez? Amit ennyire keres?
Wax a Telsin karjához csatolt medálra nézett.
– Ferukímia és allomancia, amit bárki használhat.
– Az Uralkodó ereje, Waxillium! – mondta Telsin hevesen. – Az Elmúlás
Pántjai! Megtalálhatjuk, mielőtt odaér, és használhatjuk ellene! Ő a szárazföldön
halad, méghozzá nehéz terepen. Hallottam, amikor az útra készülődtek. Mi
viszont... – Telsin kinézett a nyíláson, a tovasuhanó tájon legeltetve a szemét. Ez
a látvány csak keveseknek adatott meg. Egykor csak a petákosok kiváltsága volt.
– Hadd vessek egy pillantást Marasira – mondta Wax. – Utána döntünk.

Marasi a magasban szárnyalt, és a világ tetejéről nézett le a csillagfényes tájra.

A fák csupán bokrok, a folyók keskeny patakok, a magas hegyek apró túrások a
földben. Ez volt Harmónia díszkertje. Ő vajon ilyennek látja? Ez lenne a világra
nyíló isteni kilátás?
Az Út tanításai szerint Harmónia mindenhol ott van. Az ő teste maga a köd. Ő
mindent lát – ő maga a minden. A köd mindenhová bekúszik, de csak akkor
válik láthatóvá, ha ő úgy rendelkezik. Marasi mindig szerette ezt a tanítást, mert
ettől közel érezte őt magához. Az Út egyéb tanításai azonban zavarták őt. Nem
létezett egységes rendszer, a tanoknak nem volt kerete, ezért mindenki szabadon
értelmezte azokat, a saját szája íze szerint. És az épp aktuális érdekek mentén
követte az útmutatásokat.
A Marasihez hasonló túlélőhívők másként tekintettek Harmóniára. Persze
istent láttak benne, de ő inkább csak egy mérhetetlen nagyságú erő volt, nem
pedig egy jótét lélek. Ott van mindenhol, a jelenléte áthatja az életet, de
valószínűleg ugyanúgy megsegítette a bogarakat, mint az embereket. Az ő
szemében minden és mindenki ugyanolyan. Ha azonban valaki ténylegesen el
akar érni valamit, akkor a Túlélőhöz kell imádkoznia, hisz ő még valahogy a
halált is megtréfálta.
Marasi összerezzent, ahogy MeLaan folytatta a munkát.
– Hmm, igen – dünnyögött a kandra. – Ez érdekes.
Marasi az egyik ajtónyílás mellett feküdt, fejét egy összehajtogatott zakóval
támasztották meg. A huzat nem volt erős, Marasi rosszabbra számított, bár nem
is haladtak gyorsan, annak ellenére, hogy a légcsavarok hatalmas zajt csaptak.
MeLaan szétszakította a kiszolgáltatott Marasi ruháját, mit sem törődve az
illemmel. A létfontosságú részeket is alig takarta valami. Láthatólag ez senkit
sem érdekelt, ezért Marasi sem feszengett miatta. Már csak azért sem, mert ezt
össze sem lehetett vetni azzal, amit MeLaan művelt. A kandra előbb mellé
térdelt, majd fölé hajolt, és a sebre tette cseppfolyóssá váló kezét, amely szép
fokozatosan belefolyt Marasi testébe.
Hasonló módon bánt el a pácélszekrény biztonsági zárjával is, ami felettébb
nyugtalanította Marasit. Ő is csak egy bütykölésre szoruló szerkezet lenne,
semmi egyéb?
A rozsdába! A sebesülten fekvő nő érezte, ahogy MeLaan a testében matat a
csápjaival.
– Meghalok, ugye? – kérdezte Marasi harmatos hangon.
– Igen – felelte a kandra. Kis méretű lámpás világította meg az arcát, amely az
egyik poggyászból került elő. – Sajnos semmit nem tehetek ellene.
Marasi becsukta a szemét. Meg is érdemelte, ha már úgy rohangált fel-alá,
akár egy békebíró a Végekről, pisztolyhősként cikázva a süvítő golyók között,
azt gondolva, hogy sérthetetlen.
– Hogy fest? – érkezett Waxillium hangja. Marasi szeme felpattant. A férfi
fölé hajolt, ő pedig hirtelenjében elpirult részleges pucérsága miatt. Hát persze.
Az utolsó, amit életében érez, az az átkozott Waxillium Ladrian miatti szégyen
lesz.
– Hmm? – MeLaan kérdőn nézett fel, és közben kihúzta a kezét a sebesült nő
testéből. Eleven hús folyta körbe a kristályos csontokat. – Ja! Találtam egy
lyukat a zsigerein, ahogy gondoltad. Felesleges bélszakaszból sodort bélhúrral
kötöztem össze, és a saját húsomat használtam toldaléknak – magyarázta.
– A teste kilöki a te húsodat.
– Nem, mert harapásmintát vettem belőle, és így lemásoltam a bőrét. A teste
azt fogja hinni, hogy a sajátja.
– Te... ettél belőlem? – hüledezett Marasi.
– Ejha! – füttyentett Waxillium. – Ez... ejha!
– Nos, igen, nekem nem akad párom – felelte MeLaan. – Elnézést. – Kidugta
a karját az ajtónyíláson, és kiöntött valami visszataszítót. – Fel kellett szívnom
odabent ezt-azt, hogy tisztán dolgozhassak. Így biztonságosabb volt. – Marasira
nézett és kacsintott. – Jössz nekem eggyel.
– Az az a részem volt, amit... öhm... megettél? – hebegte Marasi.
– Nem, csak az, ami szivárgott – felelte a kandra. – A sérült szövetrész pótlása
csak átmeneti megoldás, de addig kitart, amíg a tested magától meggyógyul.
Összekapcsoltam a hajszálerekkel, úgyhogy tökéletes a vérellátás, emiatt nem
kell aggódni, de viszketni fog, és nem szabad vakargatni. Viszont azonnal szólj,
ha üszkösödni kezd.
Marasi habozott, majd óvatosan megtapogatta a sebét. Merev, kérges bőrt
érzett. Mintha egy heg lett volna, ami tökéletesen zárta a golyó ütötte lyukat.
Nem érzett éles fájdalmat, inkább csak tompa kisugárzást, mint egy zúzódás
esetén. Csodálkozva felült.
– Azt mondtad, hogy meghalok!
– Meg is fogsz – felelte a kandra, és oldalra billentette a fejét. – Halandó vagy.
Nem tudlak kandrává változtatni csak úgy... Ó! Te azt hitted, ma! Jaj, kislány! Ez
csak egy karcolás.
– Kiállhatatlan alak vagy, ugye tudod? – morgott Marasi.
MeLaan elvigyorodott, és Waxillium felé biccentett, aki segítő kezet nyújtott
Marasinek. Első dolga volt elegyengetni az egyenruháját, de hiába, MeLaan
gondoskodott róla, hogy ez lehetetlen legyen. Új ruhát kell keresnie a
poggyászában, de hogy fog átöltözni a zsúfolt kabinban?
Nagy sóhajt követően fogta meg Waxillium kezét, hogy felhúzhassa őt a
földről. Egyik kezével szorosan tartotta a nadrágja derekát, nehogy lecsússzon a
bokájához. Wax előzékenyen felkínálta neki a ködkabátját, amit a nő rövid
tétovázást követően magára is kanyarított.
– Köszönöm – mondta, és ekkor vette észre, hogy Wax a kabát alatt szintén
kötést viselt; a bal felkarján, nem sokkal a válla alatt. Őt is meglőtték harc
közben? Egyetlen szót sem szólt, és ettől Marasi még ostobábbnak érezte magát.
Waxillium a kabin orra felé bökött a fejével, ahol Allik a székén ücsörgött.
Kényelmesen hátradőlt, és hanyagul műszerfalra tette a lábát. Marasi az álarc
alatt nem láthatta a vonásait, de valamiért úgy vélte, hogy mélyen a gondolataiba
merül.
– Van kedve váltani vele néhány szót? – kérdezte Waxillium.
– Hogyne – bólintott Marasi. – Csak még kótyagos vagyok egy kicsit, és
szégyellem magam, de egyébként minden rendben van.
Waxillium mosolyogva karolt belé.
– Megkerült ReLuur cöveke?
– Igen. – Marasi a biztonság kedvéért beletúrt a táskájába, hogy
meggyőződjön róla. Megkönnyebbülten fonta rá az ujjait, majd kiemelte és
megmutatta.
– Ezek a testen kívül idővel erejüket vesztik, igaz? – kérdezte Waxillium
MeLaan felé fordulva, aki az egyik ajtónyílásban ücsörgött. A lábát átvetette a
peremen, és láthatólag nem érdekelték a kényelmes székek.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte a kandra.
 – A Vasszeműtől kapott könyvben olvastam.
– Á, tényleg – felelte MeLaan, és elkomorult a tekintete. – Az. Tudod, azt a
Ködszerzet Nagyúrnak nem lett volna szabad megalkotnia.
– Ettől még olvastam.
MeLaan nagyot sóhajtott, és tovább bámulta a tájat.
– Minél tovább van távol ReLuurtól, annál jobban gyengül az áldás ereje.
Azért elég erősek ahhoz, hogy sokáig kitartsanak, és még ha el is illanna az áldás
ereje, maga a cövek megmarad, és visszaadhatja ReLuur tudatát. Persze az
emlékei... hiányosak maradnak. – A hangja megbicsaklott, és elfordította a fejét.
– Nos, a cövek megvan, hála önnek – mondta Waxillium és Marasira nézett. –
És most már a nővérem is velünk van. Úgyhogy visszamehetünk Elendelbe, ahol
kideríthetjük, mi mindent tud Allik.
– Ezzel egyetértek, csakhogy a nagybátyja...
– Hallotta, amiről Telsinnel beszélgettünk?
– Csak néhány szót, de az is elég volt.
Többet is hallott volna, ha nem attól retteg, hogy melyik pillanatban fordul fel.
Nyavalyás kandra!
– És mit gondol?
– Nem is tudom, Waxillium – mondta Marasi. – Valóban a cövek miatt jöttünk
ide? Vagy a nővére miatt?
– Nem – ingatta a fejét a férfi. – Azért, hogy megállítsuk Ferblit.
Marasi bólintott, majd ismét könyékig nyúlt a táskájába, és elővette a füzetet,
amelyet Irich irodájából csent el. A térképhez lapozott, és úgy tartotta, hogy
mindketten jól láthassák a rajzot.
Második helyszín, hirdette egy kör az egyik hegy kellős közepén. Valamiféle
alaptábornak vagy telephelynek tűnt. Fölötte látszódott még egy jel, valahol a
borzasztóan magasnak jelzett csúcsok között. Irich ezt írta mellé: Állítólag itt a
templom.
– A fegyver. – Waxillium végighúzta az ujját a térkép felszínén. – Az Elmúlás
Pántjai.
– Szóval létezik.
– A bácsikám legalábbis így véli. – Waxillium tétovázott. – És én is.
– El tudja őt képzelni ködszerzetként? – kérdezte Marasi.
– És teljes ferukimistaként? Halhatatlan lenne, mint Miles... csak ezerszer
rosszabb kivitelben. Az összes fémet uralni tudná. Mintha maga az Uralkodó
térne vissza.
– A nagybátyám azt mondta, a második helyszínre utazik – dünnyögte Wax a
térképet tanulmányozva. – De a felderítői talán még nem érték el a templomot.
Elképzelhető, hogy a kihallgatások során megtudták, hol van a templom, de most
még nem mennek oda, előbb még gondosan megtervezik az utat. Ezzel a repülő
szerkezettel eléjük vághatunk.
Waxillium nagy levegőt vett, és ismét Allik felé bökött az állával.
– Szóval akkor beszélget vele? Derítse ki, mit tud.
– Borzalmas dolgokon ment át, Waxillium – suttogta Marasi. – Azt hiszem,
megkínozták és megölték a barátait. Nem érdemli meg, hogy pont most
hallgassuk ki.
– Sok mindent nem érdemiünk, ami velünk történik, Marasi. Beszéljen vele,
kérem. Én is megtenném, de ahogy velem viselkedik... azt hiszem, maga többre
jutna.
Marasi felsóhajtott, de bólintott és elaraszolt Wayne mellett, aki – nem
meglepően – jóllakott kisgyerekként durmolt az egyik székben. Steris egyenes
tartással ült a székén, két kezét az ölében pihentetve, olyan nyugalommal,
mintha mindennapos lett volna ilyen repülő szerkezettel utazni. Telsin a kabin
végében ücsörgött.
Marasi imbolygott. A rozsdába, milyen kótyagosnak érezte magát! Az álarcos
idegen mellett szerencsére állt még egy, az övénél valamivel kisebb szék. Allik
felemelte a fejét. Marasi korábban rosszul mérte fel a testtartását. Nem tűnődött,
hanem fázott. Szorosan átfonta a testét a karjával, és kissé még reszketett is.
Ez meglepte Marasit. Itt persze hűvösebb volt, mint odalent, de még ő sem
fázott. Ő persze Waxillium ködkabátját viselte.
Allik a szélvédő felé fordította álarcba bújtatott fejét, ahogy Marasi leült a
mellette lévő székre.
– Azt hittem – mondta Allik –, hogy itt, a Fejedelem földjén mindenki barbár.
Itt senki nem visel maszkot, és amit a társaimmal tettetek...
Egész testében megremegett. Úgy tűnt, mégsem a hideg miatt reszket.
– Te viszont kiengedtél – folytatta. – És itt van veletek egy közülük, egy nagy
fémszerzet, a becses művészet képviselője. Ez összezavar.
– Nem gondolom magam barbárnak – mondta Marasi –, persze csak a
legelvetemültebbek vélik úgy, hogy ők barbárok. Nagyon sajnálom, ami a
társaiddal történt. Balszerencséjükre egy maroknyi akasztófára való gazfickóval
akadt dolguk.
– Tizenöt maszk volt a falon, csakhogy a Brunstell legénysége majdnem száz
főből állt, he? Tudom, hogy sokan odavesztek a zuhanáskor, de a többiek...
tudod, hol lehetnek? – A férfi Marasi felé fordult. Mélyről fakadó, őszinte
fájdalom sütött az álarc mögül előcsillanó szempárból.
– Talán – felelte Marasi, és ekkor döbbent rá, hogy talán valóban tudja, hol
lehetnek. Megfordította a jegyzettömböt, hogy az idegen férfi is láthassa a rajzot.
– Ismerős ez a kép?
 Allik rábámult.
– Hol szerezted?
– Az egyik fogva tartód íróasztalának fiókjában találtam.
– Nem tudtak beszélni velünk – mondta Allik és átvette a füzetet. – Hogy
szerezhettek tudomást erről?
Marasi fanyar grimaszt vágott. Míg jogi ügyek esetén a kínzás borzasztóan
eredménytelen kihallgatási módszer volt, gyanította, hogy általa nagyon könnyen
át lehetett lépni a nehézségeken.
– Azt hiszed, itt vannak. – Allik a térképen megjelölt helyre mutatott. – Azt
hiszed, hogy a férfiak, azok a gazfickók, akik fogságba ejtették a társaimat, azt
akarják, hogy keressék meg a Fejedelem templomát.
– Ez Ferblire vallana. – Marasi Waxilliumra sandított, aki a hátuk mögött ült,
és előredőlt a székben, hogy hallja őket. – Vezetőket és szakértőket visz
magával, hátha szükség lesz rájuk. Ő azoknak a vezetője, akik megölték a
barátaidat, és erre a helyre tartanak – mutatta.
– Akkor nekem is oda kell mennem – mondta Allik, és egy szempillantás alatt
megelevenedett, majd gyorsan irányt változtatott. – Leteszlek titeket Wilggel,
ahol csak akarjátok, mert nem akarom őt magamra haragítani. – Waxillium felé
bökött a hüvelykujjával a válla felett. – De meg kell találnom a társaimat.
– Ki az a Fejedelem? – kérdezte Waxillium a háttérből.
Allik összerezzent.
– Korántsem volt oly hatalmas, mint te, ó, Nagybecsű!
Waxillium nem felelt.
– Engem néz, igaz? – kérdezte Allik fojtott hangon Marasitől, aki erre kurtán
biccentett. – Tekintete, mint jégcsap – suttogta Allik. – Hátulról nyársal fel vele.
– Hangosabban folytatta: – A Fejedelem volt a mi népünk uralkodója háromszáz
évvel ezelőtt. Azt mondta, előttünk a ti királyotok volt. És az istenetek.
– Az Uralkodó? – hüledezett Waxillium. – Ő meghalt.
– Igen – bólintott Allik. – Nekünk is ezt mondta.
– Háromszáz évvel ezelőtt? – kérdezett rá Waxillium. – Pontosan?
– Háromszáz és harminc, ó, Hatalmas Kérdező.
Waxillium a fejét csóválta.
– Ez a Harmónia megdicsőülése utáni időszak. Biztos vagy az időpontokban?
– Természetesen. De ha azt szeretnéd, hogy másként emlékezzek a
történelemre, akkor csak...
– Szó sincs róla, az igazat akarom hallani!
Allik mélyet sóhajtott és a szemét forgatta. Fura ilyet látni valakitől, aki
álarcot visel.
– Az istenekre – súgta oda Marasinek. – Ez aztán lobban, mint a puskapor. Na
mindegy. A Fejedelem mintegy tíz évvel a Fagyhalál beálltát követően érkezett,
he? Ostoba név, de végül is el kell nevezni valahogy. A föld tegnap még meleg
volt és élettel teli, aztán megfagyott.
Marasi tanácstalanul nézett Waxilliumra, aki csak egy vállrándítással felelt.
– Megfagyott? – kérdezett rá a nő. – Én nem emlékszem fagyos időszakokra.
– Még most is tart! – Allik egész testében megborzongott.
– Háromszáz éve egyszer csak eljött értünk a Fagyhalál, és ide is el kellett
érnie!
– A Kataszendra? – ráncolta a homlokát Waxillium. – Amikor Harmónia
megmentette és újrateremtette a világot?
– Inkább megfagyasztotta – helyesbített Allik a fejét csóválva. – A föld meleg
volt és puha és termékeny, most pedig kemény, rideg és repedezett.
– Harmónia... – suttogta Marasi. – Allik délről érkezett, Waxillium. Nem
emlékszik a régi könyvek szövegeire? A Végső Birodalom lakói nem
merészkedtek oda, mert úgy tartották, hogy az egyenlítő környéken felforrnak az
óceánok.
– A déli népek pedig alkalmazkodtak hozzá – vette át a szót Waxillium. –
Nem voltak hamuhegyek, hogy kitakarják az eget, hogy lehűtsenek mindent...
– És a világ majdnem véget ért – folytatta helyette Allik.
– És aztán megjelent a Fejedelem, és megmentett minket. És megtanította ezt.
– A karpántként hordott szalagra, és a végére erősített medálra mutatott. – Illetve
nem pont erre. Hanem erre. – Benyúlt az asztal fiókjába, és azt a medált vette
elő, amelyet a széfből emelt ki. Kicserélte azzal, amelyikkel beszélni tudott, és
azonnal megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle.
Marasi árgus szemmel figyelte minden egyes mozdulatát, majd megemelte a
kezét, mintha meg akarná érinteni az ő kezét. Allik idegesen bólintott. Már
karnyújtásnyiról is érezni lehetett, ahogy felmelegszik a teste és a bőre.
– Hő – mondta, és Waxilliumra nézett. – A medálok hőt tárolnak. Ez
ferukímiai jellemző, igaz?
A férfi bólintott.
– Méghozzá az egyik legrégebbi. A múltban a terrisi őseim a hegyekben éltek,
és gyakorta kellett átkelniük a havas hágókon. Ott is életben tudtak maradni,
ahol mások nem, amit a hőtároló képességüknek köszönhettek. A legnagyobb
hidegben is melegíteni tudták a testüket.
Allik kényelmesen hátradőlt, és szemmel láthatóan élvezte a kellemes
meleget, majd kelletlenül visszacserélte a medált a másikra, amelyik
valamiféleképpen lehetővé tette, hogy beszélgessen velük.
– Ezek nélkül – megemelte a kezében lévő szalagot – halottak lennénk.
Eltűntünk volna. Mind az öt népség kihalt volna, he?
 – És ezt a Fejedelem tanította nektek? – kérdezte Marasi.
– Bizony, hogy ő! Megmentett minket. Áldott legyen a neve! Azt mondta,
hogy a fémszerzetek isteni eredetűek, mind egy szálig, de kezdetekben hosszú-
hosszú ideig nem volt belőlük egy sem. Efféle eszközöket adott nekünk,
valamint megteremtette a Tűzanyákat és a Tűzatyákat, akik meleggel töltik fel
ezeket a medálokat, ezért elhagyhatjuk az otthonunkat, és ezen a fagyos vidéken
is életben maradhatunk. A többit már magunktól találtuk ki, miután elment, és
arra is mi jöttünk rá, hogyan kell repülni.
– Az Uralkodó – mondta Marasi. – Megváltást keresett az itt elkövetett
bűneiért, azzal, hogy megmenti őket odalent.
– Ő halott – vitatkozott Waxillium. – A feljegyzések...
– Már korábban is tévedtek – vágott a szavába a nő. – Csak ő lehetett,
Waxillium. Ez esetben pedig az Elmúlás...
Waxillium Allik mellé lépett, a másik oldalára. Az álarcos idegen félve nézett
fel rá, mintha tartott volna a közelségétől.
– Ezeket – szólt Waxillium, és felvette a műszerfalra helyezett, hőt adó medált
– ti készítitek? Akkor és annyit, ahogy kedvetek tartja?
– Ha akad fémszerzet, aki elkészítse, és van hozzá korongvágó, akkor igen. A
korong vágókat a Fejedelem készítette nekünk, tőle kaptuk ajándékba.
– Szóval egy ilyen szerszámmal bármelyik fémszerzet készíthet ehhez hasonló
medált? Bármelyik ferukímiai és allomantikus képességhez?
– Szent szavak – motyogta Allik de ha valaki, te kiejtheted őket a szádon, Ó,
Istent Káromló. És igen, bármelyikhez.
– Olyat is készítettetek, amelyik egyszerre őrzi az összes képességet?
Allikból kitört a nevetés.
– Miért nevetsz? – ráncolta a homlokát Marasi.
– Tán istennek hisztek minket? – Allik hevesen ingatta a fejét. – Látjátok azt?
Amelyik a kezedben van. Az nagyon összetett. Olyan képesség lakozik benne,
amellyel a tiéd lehet a szentség egy töredéke.
– Invesztitúra – sóhajtott Waxillium. – A belső gyűrű nikroszil. Invesztitúrát
biztosít a csapolónak... időlegesen ferukimistává válhat, aki képes súlyt tárolni
fémelmében. – A szeme elé tartotta a medált. – Csak azért használtok vasat, mert
az a legkézenfekvőbb, igaz? Fel tudjátok tölteni, de ameddig az invesztitúrát
csapoljátok, bármilyen vasforrást fémelmévé változtathattok, amihez hozzáértek,
igaz?
– Sok mindent tudsz, ó, Titokzatosságos – bólintott Allik. – Bölcs vagy és...
– Gyorsan tanulok – vágott a szavába Waxillium, és Marasira nézett. A nő
bólintott, hogy folytassa. Érdekfeszítő téma volt, de nem sokat konyított a
fémmesterségekhez. Nem úgy Waxillium, aki rajongott értük. – A medálba
épített másik gyűrű mi célt szolgál?
– Az adja a meleget. Ez egy bonyolult szerkezet, két tulajdonság, két
különböző gyűrűtől. Sokáig tartott, mire sikerült ezt megvalósítani, bizony. Amit
most viselek, abban is kettő lakozik. Súly és kapcsolat. De már olyan medált is
láttam, amelybe három különböző tulajdonságot kovácsoltak. Igaz, egész
életemben csak kétszer. Négyet még nem sikerült, az összes próbálkozás
kudarcba fulladt.
– Több medált kell viselni egyszerre – javasolta Waxillium.
– Csatolj fel harminckettőt, és akkor az összes tulajdonságot lefeded.
– Elnézésedet kérem, ó, Nagy Bölcs – mondta Allik –, aki nyilvánvalóan
hatalmas tudás birtokában vagy, és olyasmiket is ismersz, melyekre mi még csak
gondolni sem merünk, de ne tarts minket annyira ostobának, hogy nem jutott
még eszünkbe az a nyilvánvaló...
– Elég! – mordult rá Waxillium.
Allik összerezzent.
– Nem működik? – kérdezte Waxillium.
– Kioltják egymást – ingatta a fejét az álarcos idegen.
– Tehát ahhoz, hogy egy medál az összes tulajdonságot egyszerre bírja...
– Ahhoz az alkotónak igen kivételes jártassággal kell rendelkeznie – felelte
Allik –, ügyesebbnek kell lennie, mint bárki, aki eddig köztünk élt. Vagy... – Itt
halkan kuncogott.
– Vagy uralnia kell az összes erőt, és akkor nem szükséges feltölteni a medált,
majd továbbadni másvalakinek, hogy az is töltse fel a saját erejével. De akkor az
alkotó hatalmas isten lenne, akkora hatalommal, mint amekkora magának a
Fejedelemnek volt.
– Egyet ő maga is készített. – Waxillium elmélyülten dörzsölgette a medált az
ujjaival. – Azt, amelyik az összes képességet tárolja. Egy karpántot, vagy egy
párt, amelyik mind a tizenhat allomantikus és mind a tizenhat ferukímiai
képességet magában hordozza.
Allik magába roskadt.
– Ezért vagy itt, ugye, Allik? – szegezte neki a kérdést Waxillium, és mélyen a
szemébe fúrta a tekintetét.
Marasi előrehajolt. Még hogy a békebíró nem tud olvasni az emberekben és
nem tud bánni velük! Nagyon is tud, ha rájuk kell ijeszteni, hogy szóra bírja
őket.
– Igen – suttogta Allik.
– Azért hagytad el az otthonodat, hogy megkeresd az Elmúlás Pántjait –
jelentette ki Waxillium. – Miért épp ezen a vidéken vannak?
– Eldugták őket. Amikor a Fejedelem elhagyott minket, magával vitte azokat
a papjaival, a legközelebbi szolgáival együtt. Bár közülük néhányan visszatértek,
bizony. Hogy történeteket meséljenek. Nagy utazásra vitte őket, hogy a végén
építsenek neki egy templomot, egy eldugott helyen a magas hegyek között. Ott
hagyta a papokat, és megparancsolta nekik, hogy a visszatértéig őrizzék a
Pántokat. Micsoda meggondolatlanság, nemde? Hisz így használhatjuk őket a
maszkok tagadói elleni küzdelemben.
– A maszkok tagadói? Azok olyanok, mint mi?
– Nem, nem! – tiltakozott nevetve Allik. – Ti egyszerűen csak barbárok
vagytok. A tagadók azonban valóban veszélyesek.
– Hé! – méltatlankodott Wayne a háttérből. Kalapját a kezében tartva
ácsorgott, a haja szabadon lobogott az erős szélben. Mikor kelt fel? – Leszedtük
a hajótokat az égről, vagy tévednék?
– Ti? – kacagott Allik. – Nem, nem. Nem árthattatok volna Brunstellnek.
Hatalmas viharba kerültünk. Ez az egyetlen gyengéje a hajóinknak. Túl
könnyűek, és a viharok könnyen elbánnak velük. Leszállhattunk volna, csakhogy
épp a hegyek közt kutattunk. Már annyira közel jártunk a templomhoz, de
aztán... bizony. A vihar kisöpört minket a hegyek közül, és a ti vidéketek fölé fújt
a szél. Lezuhantunk abban a szerencsétlen faluban. Az ott élő barbárok először
kedvesek voltak velünk, de aztán megérkeztek azok a többiek.
Allik visszasüppedt a székébe.
Waxillium megpaskolta a vállát.
– Köszönöm, ó, Nagyszívű. – Allik bánatosan sóhajtott. – Azóta keressük a
Pántokat, mióta a Fejedelem bizalmasai meséltek róla.
– Keresitek? – kérdezte Waxillium. – Azt mondtad, a saját maga számára
hagyta ott őket.
– Igen, így van, de ezt mindenki próbaként értelmezi. Kihívásként, mely elé a
Fejedelem állít minket. Ő szerette az ilyesmit. Miért hagyná, hogy meséljenek
róla a papok, ha nem akarná, hogy eljöjjünk és megszerezzük? Csak hát az évek
múlásával kezdtük azt hinni, hogy a templom nem is létezik, hogy csak egy
mese, egy ködbe vesző homályos legenda. Minden kölyöknek van egy térképe a
nagybátyjától, bizony. Egy régi rajz, ami annyit sem ér, mint a papír, amire
rajzolták. Csakhogy nemrégiben érdekes történetek láttak napvilágot. Szóbeszéd
járta a környékbeli hegyekről és az itt megbúvó felfedezetlen csúcsokról.
Számos felderítő hajót küldtünk ide, és mind a ti népetekről számolt be. Aztán öt
vagy tán hat évvel ezelőtt a vadászok felküldtek egy nagy hajót, hogy kutassák
fel végre azt a templomot. És sikerrel jártak. Legalábbis így véljük, mert az
egyik légisikló egy térképpel tért vissza. A többiek megfagytak, egy hóvihar
legyőzte a medáljaik erejét.
Ahogy Allik elhallgatott, erős széllökés rázta meg a kabint.
 – Megyünk és megkeressük azt a templomot, igaz? – kérdezte Marasi, és
jelentőségteljesen nézett Waxilliumra.
– De még mennyire!
 22

Marasinek rengeteg ideje maradt gondolkodni, miközben a déli

hegyvonulatok felé haladtak. Allik úgy vélte, két óra alatt megteszik az utat, ami
meglepte Marasit. Azt készséggel elhitte, hogy egy repülő szerkezet gyorsan
képes haladni, de neki úgy tűnt, még a vonatnál is lassabbak. Mégis, nagy előnyt
jelentett, hogy légvonalban haladhattak, és nem kellett a földrajzi akadályokat
kerülgetniük.
A légcsavarok folyamatosan zümmögtek, ennek ellenére úgy tűnt, az út
jelentős részében csak a szél hátán siklanak. Allik folyamatosan a megfelelő
magassággal játszadozott, próbálta elkapni a legkedvezőbb áramlatot – és
folyamatosan morgott, amiért nem ismerte a helyi szélviszonyokat. Olyan
műszereket használt, melyekhez foghatót Marasi még nem látott, és
nyugtalanítóan részletes térképekkel rendelkezett a Medence alsó területeiről.
Milyen sűrűn küldhették ide felderítőket, hogy az éjszaka leple alatt, vagy a
felhők takarásából feltérképezzék az egész vidéket?
A többiek kényelmesen aludtak, miután Allik megtanította nekik, miként
csapolhatnak meleget maguknak. Marasi is kacérkodott az alvással, de nem tudta
kiűzni fejéből a gondolatot, hogy kiesik az egyik ajtónyíláson, és csak néhány
méterrel a föld felett ébred fel. A biztonsági öv sem tudta megnyugtatni.
Wayne adott neki valamit a fájdalomra, de nem árulta el, mi az. Viszont
megtette a hatását; Marasi szinte egyáltalán nem érezte a sebe lüktetését. Leült
Allik mellé, és vele fecserészett. Kezdetben enyhe bűntudat gyötörte, amiért az
álarcos férfinak medált kell cserélnie, hogy megérthessék egymást, de aztán úgy
tűnt, ő is ugyanannyira vágyik a beszélgetésre. Az nem derült ki, hogy csak
pórul járt barátairól akarta-e elterelni a gondolatait, vagy a sok hányattatást és
megaláztatást követően valóban őszinte emberi érintkezésre vágyott.
Allik a következő két órában a különleges medálokról mesélt, és beavatta őt
az Elmúlás Pántjait övező legendákba. Az ő hitük szerint az Uralkodó az összes
létező tulajdonsággal feltöltötte a Pántokat, és nem csupán nagy erővel ruházta
fel őket, de azt a képességet is beléjük kovácsolta, hogy a használójuk szabadon
előhívhassa mindet, bárki legyen is az. Egyfajta kihívásként az összes élő ember
számára, hogy találják meg a Pántokat, de egyben figyelmeztetésként is, hogy ne
keressék őket. Allik ezt egyáltalán nem találta ellentmondásosnak.
 Természetesen az otthonáról is hosszasan mesélt: a hegyeken túl lakott, a Déli
Végek mögött, a sivár pusztaság után. Egy távoli, gyönyörű helyen, ahol
mindenki álarcot visel, noha nem mindenki ugyanolyat.
Allik népének tagjai a hivatásuknak és a hangulatuknak megfelelően
cserélgetik a maszkjaikat. Persze nem nap mint nap, de legalább olyan
gyakorisággal, ahogy az elendeli hölgyek váltogatják a frizurájukat. Mások más
szokások szerint éltek. Egyes csoportok tagjai a felnőtté válásuk pillanatáig
hordják a gyerekkori maszkjukat, és csak akkor kapnak újat. Allik azt állította,
hogy ezek az emberek, akiket vadászoknak neveznek, idővel összenőnek az
álarcukkal, amit Marasi nehezen tudott elhinni. Más csoportok tagjai, akikről
megvetően szólt, kezdetben csupán festett papírmasékat aggathatnak az arcuk
elé, és jelentőségteljes, tiszteletet érdemlő tettet kell végrehajtaniuk ahhoz, hogy
igazán díszes álarcot kaphassanak.
– Ők a bukottak – magyarázta. Olyan mozdulatot tett a kezével, melyet Marasi
nem értett. – Ők voltak a királyaink, he? Mielőtt megfagyott a világ. De
megsértették a Jaggenmire-t, ami nagyon rossz...
– Egy pillanat! – Marasi halkan beszélt, nehogy felébressze a többieket. – A...
dzsag...
– Jaggenmire – ismételte meg az álarcos férfi. – A medál nem fordította le?
Akkor nincs rá szó a nyelvetekben. Olyan, mint egy isten, de mégsem.
– Pompás leírás.
Allik váratlanul a feje búbjára tolta az álarcot. Ez eddig csak egyszer fordult
elő, amikor letérdelt a barátai maszkjai elé. Allik láthatólag nem tulajdonított
neki nagy jelentőséget, zavartalanul beszélt tovább. Marasi maszk nélkül jobban
kedvelte, még akkor is, ha a pelyhes, ritkás bajusz és szakáll meglehetősen
nevetségesen festett. Jóval fiatalabbnak látszott a koránál, feltéve, hogy a
huszonkét évéről nem hazudott.
– Olyasmi ez... – kezdte Allik fintorogva –, mint valami, ami mozgatja a
világot, he? Ha születik valami, vagy épp meghal, az mind a Jaggenmire műve.
Van Herr és a nővére, Frue, aki a felesége is. Herr az élet mozgatója, és Frue az,
aki megállítja, de...
– ...egyikük sem képes önállóan teremteni – fejezte be helyette Marasi.
– Pontosan! – lelkendezett Allik.
– Oltalom és Romlás – dünnyögte a nő. – A régi terrisi istenek. Ők most már
egyek. Harmónia.
– Nem! Ők mindig is egyek voltak – mondta Allik. – Ugyanakkor
különbözők. Ez nagyon bonyolult, és nagyon nehéz megérteni. Na mindegy, a
bukottakról meséltem, he? Bármire hajlandók, amivel vezekelhetnek a bűneikért.
Egy dicsérő szó számukra mindennél többet ér, de vigyázni kell a bókokkal, mert
ha túl komolyan veszik, képesek hazarohanni és mindenkinek szétkürtölni. Ez
pedig azzal jár, hogy beidéznek téged, hogy bizonyságot tégy a tetteikről, hátha
új maszkot kaphatnak. És ahogy beszélnek... na, az az igazi kínzás! Én ismerek
pár szót, időnként hasznos, mert nem kell állandóan medált viselni, de mindig
belesajdul a fejem, mintha túl ritka levegőben repülnék túl hosszú ideig.
Marasi mosollyal az ajkán, nagy élvezettel hallgatta a szélesen gesztikuláló
fiatal férfit, aki nyilván azért hadonászott annyit, mert a népében mindenkinek
álarc takarta a vonásait.
– Sok nyelven beszélsz? – kérdezte Marasi, amikor Allik végre szünetet
tartott, hogy levegőt vegyen.
– Még a sajátomat sem beszélem rendesen – vigyorgott a férfi. – De
igyekszem. Nem árt, ha valaki légisiklót vezet, mert gyakran osztanak be Wilgre,
hogy utasokat szállítsak hajók vagy magas tornyok között. És akkor is jól jön,
amikor fél napokat kell a tanteremben ücsörögnöm A matematika...
– Tanteremben? – kérdezte Marasi a homlokát ráncolva.
– Igen. Mit gondolsz, mivel ütjük el az időt egész nap a hajón?
– Nem tudom. Mossátok a fedélzetet, kötelet csomóztok... hm... meg ilyesmi.
Matrózkodtok.
Allik kifordulni készülő szemmel meredt rá, majd az arcába húzta a maszkot.
– Most úgy teszek, mintha nem egy közönséges csónakoshoz hasonlítottál
volna, Marasi kisasszony!
– Öhm...
– Különlegesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember repülhessen. Nekünk
úriembereknek és úrihölgyeknek kell lennünk. Akadtak már olyanok, akiket át
kellett hajítanunk a palánkon, mert eltévesztették a tánclépést.
– Tessék? Ez komoly?
– Bizony, az. – Allik egy pillanatig tétovázott. – Na jó, előbb kötelet
hurkoltunk a lábukra. – Ismét fura mozdulatot tett a karjával, és Marasiben most
először merült fel, hogy az talán mosoly vagy kacsintás lehetett. – Jó öt percig
lógott Brunstell hasa alatt. Veszettül átkozódott, de soha többé nem tévesztette el
a háromnegyedes ütemet. És Svel mindig azt mondta neki...
Allik elhallgatott.
– És? – noszogatta Marasi.
– Sajnálom. Csak a maszkja... Svel maszkja... fenn a falon...
Ó! Ezzel véget is ért a beszélgetés. Allik kifelé bámult az elülső ablakon, és
állított valamit az iránytartó műszeren. Teljes sötétség burkolta be őket, a bal kéz
felé eső városok apró, távoli fénylő pontjait leszámítva. Habár kezdetben
megkerülték a Seran-hegységet, Allik fél órával korábban a hegyek közé vezette
a légisiklót. Most a magas csúcsok felett haladtak, magasabban, mint amikor a
Medence fölött repültek.
– Allik – szólt Marasi, és megérintette a férfi karját. – Sajnálom.
A férfi nem felelt. Marasi ezért tétován kinyújtotta a karját, és óvatosan,
tudván, hogy tabunak számító dolgot tesz, felemelte a maszkot. Allik nem
ellenkezett. Könnycseppek gördültek ki mindkét szeme sarkából, és folytak
végig az arcán.
– Sosem látom őket újra – suttogta Allik maga elé meredve.
– Brunstell összetört, sosem szolgálhatok már rajta. A pokolba, sosem jutok
haza, igaz?
– Dehogynem – nyugtatgatta Marasi. – Bármikor hazarepülhetsz.
– A kő nem tart ki addig – felelte Allik, és beszéd közben letörölte a könnyeit,
előbb az egyik, majd a másik orcájáról.
– Miféle kő?
– A hajtóanyag – felelte az idegen férfi. – Mit hittél, Wilg a felhők tetején
úszik és álmok hajtják előre?
– Azt hittem, allomanciával működik.
– Allomancia csak a taszításhoz kell, hogy beinduljanak a kerekek, de az
ettfém hajtja a hajót előre.
– Félek, ezt sem sikerült lefordítani – jegyezte meg Marasi.
– Nézd. – Allik letérdelt, és kinyitotta a kicsiny rekeszt, amelybe korábban a
Waxillium által allomantikus telepnek nevezett kockát helyezte. Középen
halványan derengő fémtokban kapott helyet. Allik megmutatta, hogy mit nézzen,
és valóban, a központi fényesség mentén jól elkülöníthető, makulátlan fehér
izzás látszódott. Valamiféle vakító fénnyel égő kő.
Akár az allomancia, döbbent rá Marasi.
– De miféle fém ez?
– Ez az ettfém – vont vállat Allik. – A gyújtókockában is van belőle, hogy
elindítsa a folyamatokat. De sokkal több kell ahhoz, hogy messzire
repülhessünk, és még sokkal több, hogy Brunstell a levegőbe emelkedjen. Nincs
ilyen fémetek?
– Nem hiszem – felelte Marasi.
– Annyi készletünk van Wilgen, amennyivel egy vagy két napig repülhetünk.
Utána szükségünk lesz egy folyamatosan taszító allomantára. Úgyhogy hacsak
Álomszuszék Őfelsége nem repül vissza velem, akkor itt ragadtam. Bizony.
– Azt mondtad, Brunstellen még van ilyen fém.
– Igen, de elkobozták. – Allik elvigyorodott. – A gonoszak először nem
tudták, hogyan bánjanak vele, és nedves lett. Az mókás nap volt.
– Nedves?
– Igen. Ha nedvesség éri, az ettfém felrobban.
 – Miféle fém robban fel, ha víz éri?
– Efféle – vont vállat Allik. – Akárhogy is, a gonoszak elvették tőlünk.
– Megállítjuk őket. – Marasi hangja határozottan csengett.
– Kiszabadítjuk a társaidat, és visszaviszünk a hajótokhoz. És ha a nagy hajó
nem indul, akkor majd ezekkel a légisiklókkal repültök haza.
A férfi bezárta a rekesz ajtaját, és kényelmesen hátradőlt a székén.
– Igen, ezt tesszük – bólogatott, majd hosszan nézte Marasit. Nem csúsztatta
vissza a maszkot az arcára. – Persze a te néped nem rendelkezik azzal, amivel
mi. Nincsenek repülő hajóitok. Gondolod, hogy csak úgy hagyják, hogy
elrepüljünk? Nem is kíváncsiak a titkainkra?
A Rozsdába! Eszes fickó.
– Esetleg meglephetjük valamivel a kormányzót – mondta Marasi. – Talán
adhatnánk neki egy-két medált, és megegyezhetnénk, hogy a népeink ettől
kezdve kereskedjenek egymással. A legnagyobb jóindulat jegyében, amiért
kiszabadítottunk és hazaengedtünk titeket. Ezzel talán enyhíthetnénk
valamelyest Ferbli bűnét.
– Vannak olyanok az otthonomban, akik... csábítónak találnák a
Medencéteket, hiszen védtelenek vagytok a felülről érkező támadások ellen.
– Annál fontosabb, hogy szövetségre lépjünk.
– Meglehet. – Allik visszahúzta a maszkot az arcára. – Nagyra értékelem az
őszinte természetedet. Nem használsz álarcot, hogy elrejtsd az érzéseidet. Fura,
ebben az esetben mégis elismerésre méltó. Mégis félek, ez nem lesz olyan
egyszerű, mint ahogy hangzik. Ha megtaláljuk az ereklyéket, melyeket ti az
Elmúlás Pántjainak neveztek, kié lesznek? Eredendően minket illet, mégis úgy
látom, hogy a Fémszerzet uratok nem engedi ki a kezéből.
Újabb nehéz kérdés.
– Én... nem tudom a választ – mondta Marasi. – Csak azt tudom, hogy mi is
ugyanúgy jogot formálunk rá, ahogy ti, hisz a mi uralkodónk készítette.
– Akit megöltetek – mutatott rá Allik. – De ezen felesleges vitatkozni, he?
Előbb találjuk meg, majd utána eldöntjük, hogy mi legyen vele. – Habozott,
majd hozzátette: – El kell mondanom neked valamit, Marasi kisasszony. Lehet,
hogy semmit nem találunk abban a templomban, csak romokat.
Marasi a homlokát ráncolta. Kár, hogy visszavette az álarcot, így nem láthatta
a vonásait.
– Hogy érted ezt? – kérdezte.
– Már meséltem azokról, akik a templom keresésére indultak.
– A vadászok.
Allik bólintott.
– Ők a fagy előtt harcosok voltak. Most válaszokra vadásznak. Ki akarják
deríteni, hogy mi történt velünk, nehogy megismétlődhessen. Marasi kisasszony,
én sokat ismerek közülük, és jó emberek, de... hajthatatlanok. Ők úgy vélik,
hogy az Elmúlás Pántjai próbaként maradtak nálunk... csakhogy a próba célja
más, mint amit a többség gondol. Szerintük a Fejedelem arra kíváncsi, hogy
magunkhoz ragadnánk-e a hatalmat, amikor nem lenne szabad. Ezért aztán...
– Ezért aztán mi? – kérdezte Marasi.
– A hajójuk – mondta Allik, és Marasi szemébe nézett –, amivel ide jöttek...
bombákat szállított. Hatalmas, ettfémből készült robbanószereket. El akarták
pusztítani a Pántokat, de úgy tudjuk, nem jártak sikerrel. De persze bármi
megtörténhetett. Úgy hírlik, a templom a világ legfagyosabb pontja. Veszélyes
hely a népem számára. – Allik egész testében megborzongott, és vágyakozó
pillantást vetett a műszerfalon pihenő medálra.
– Csak nyugodtan – bátorította Marasi. – Vedd fel.
Allik hálásan bólintott. Ezt többször megismételték. Miután
Allik felmelegítette magát a ferukímiai eszközzel, folytatták a beszélgetést.
Marasi is viselt egyet, amitől nem érezte a hideget, pedig abban a magasságban
biztosan jócskán fagypont alá süllyedt a hőmérséklet.
Allik hátradőlt, Marasi pedig kézbe vette a kapcsolati medált. Kíváncsian
forgatta a kezében. Vékony vonalat fedezett fel a közepén, amely két fémre
osztotta az érmét: vas a súlyhoz és duralumínium a kapcsolathoz. És ami még
fontosabb: nikroszil, ami lehetővé tette a fémcsapolást.
Marasi elméletben sok mindent tudott a fémek használatáról, de a kapcsolat...
mit tett valójában? Mitől lesz képes Allik ismeretlen, idegen nyelveken beszélni?
Marasi ostobának érezte magát. Elmosolyodott, és levette a medálját. A kabin
váratlanul oldalra billent a felszabaduló súlytól. Felsikkantott ijedtében, és
azonnal felvette a súly/ kapcsolati medált, ismét lecsökkentve a testsúlyát.
Kivörösödő arccal nézett Waxilliumra, aki pisztollyal a kezében ugrott talpra.
Szóval nem is aludt, hanem végig hallgatózott. Harcra készen nézett körbe, a
probléma forrását keresve.
A többiek meg se moccantak. Wayne zavartalanul hortyo-gott.
Marasi felemelte Allik előtt a medált, és megcsapolta a kapcsolatot. Várta a
hatást, de úgy érezte, hogy semmi nem történik.
– Milyen ostobák voltunk! – mondta. – Ezzel a nyakamban nyugodtan
beszélgethettünk volna, anélkül, hogy fagyoskodnál!
Allik mosolyogva mondott valamit, amiből egy szót sem lehetett érteni.
– Mi folyik itt? – kérdezte Waxillium a háttérből.
– Semmi különös – felelte Marasi, és ismét fülig vörösödött. A medál nem
működött. De miért nem?
Allik karlendítéssel jelzett, Marasi pedig visszacserélte az érméket. Ezúttal
próbált óvatos lenni, nehogy megint megbillenjenek, de nem igazán sikerült.
Allik hogy tudta átmenet nélkül váltogatni a medálokat?
Allik olyan mozdulatot tett a kezével, amelyet Marasi korábban mosolynak
vélt.
– Okos, de nem működhet.
– Miért nem?
– Mert a saját hazádban vagy – magyarázta Allik. – Mindig az utazónak kell a
medált viselnie. A medál kapcsolatot tárol, he? Tiszta, helytől független elemi
kapcsolatot, de az nem kötődhet a semmihez, ezért amikor megcsapolod, ahhoz a
helyhez köt, ahol éppen tartózkodsz. A lelked ettől úgy viselkedik mintha azon a
helyen nevelkedtél volna, ezért változik meg az általad beszélt nyelv.
Marasi a homlokát ráncolta, Waxillium azonban megélénkült, és
odafurakodott közéjük.
– Ez érdekes – dünnyögte. – Felettébb érdekes.
– Ez a világ rendje – vont vállat Allik.
– Akkor miért furcsa az akcentusod? – kérdezte Marasi. – Hisz az elméd azt
hiszi, hogy itt nőttél fel.
– Ááá! – mondta Allik, és felemelte az ujját. – A lelkem úgy hiszi, hogy itt
nőttem fel, a ti vidéketeken, de tudja, hogy eredendően malw vagyok, és a
szüleim Wiestlowba valók, ezért van akcentusom, he? Tőlük tanultam. A
medálok mindig így működnek.
– Különös – dünnyögte Marasi.
– Bizony – hagyta rá Allik. Waxillium azonban úgy bólogatott, mint aki
tökéletesen érti, hogy mi folyik itt.
– Azok a hegyek ott – szólt Wax, és jobbra mutatott –, magasabbak, mint ezek
a csúcsok alattunk.
– Bizony! Éles a szemed, ó, Messzelát...
– Hagyd ezeket a neveket!
– Igenis, öhm... ó, Harago... öhm... – Allik nagy levegőt vett. – Azokhoz a
csúcsokhoz igyekszünk. Közeledünk. Magasabbra kell majd emelkednünk. Az
már veszélyes magasság és nagy a hideg.
Allik habozott, ahogy Waxillium ismét mutatott nekik valamit. Nehezen
lehetett csak észrevenni, de amikor Marasi meglátta, már nem tévesztette szem
elől. Fény derengett a távolban... csak egy halvány folt a feketeség mélyén.
– A Seran-hegység lakatlan – magyarázta Waxillium. – Csak egy-két völgyben
élnek. Túl sok itt a vihar és elviselhetetlen a hideg.
– Szóval, ha azok ott fények... – kezdte Marasi.
– Akkor Ferbli útra kelt – fejezte be helyette Waxillium. – Ideje felkelteni a
többieket.
 23

Wayne kegyetlen bánásmódban részesült. Indokolatlanul durván verték fel

mézédes álmából, melyben ő volt a kutyák királya. Még kutyatál alakú koronája
is volt, meg minden. Boldog elégedettséggel nyitotta ki a szemét, csak hogy
jeges szelet kapjon a képébe. Csak lassan tértek vissza az emlékei: egy rozoga
hajón hánykolódik, egy arctalan fickó vezetésével. Végül is majdnem ugyanaz,
mint a kutyák királyának lenni.
– Közelebb tudunk menni? – kérdezte Telsin.
– Ha lejjebb ereszkedünk – mondta az álarcos fickó –, meghallják a
forgólapátok zúgását, pedig Wilg kifejezetten halk madárka. A fejük fölött
repülünk el, de kellő magasságban.
A Rozsdába! Wax nővére olyan mélyen hajolt ki a kabinból, hogy félig
kilógott. A terepet fürkészte. Wayne csak a körvonalait látta az erős
félhomályban. Sose gondolta volna, hogy Telsin kalandor típus lesz, ha már Wax
legtöbbször ilyen higgadt és óvatos. Erre tessék, most majd’ kiesik a hajóból, és
úgy tépi a haját a szél, akár a sarki kocsma cégérét. Wayne elismerően biccentett,
majd eloldotta a kis övszerű izét, és felállt, hogy megnézze magának, mi lehet
olyan érdekes.
Átlépett a csomagokon, amik leestek a székről, ahol Steris gondosan
felépítette a tornyocskáját, és Telsin mellé furakodott, hogy jobban lásson.
Libasorban menetelő, lámpásokkal megvilágított emberek csoportját látta, akik
deréig érő hóban igyekeztek meghódítani a hegyet. Szerencsétlen nyomorultak.
Wax a másik ajtónyíláshoz lépett, és elővette a messzelátót. Wayne
csatlakozott hozzá, de hiába meresztette a szemét, alig látott valamit. Fél kézzel
kapaszkodott, a másikkal a rágósdobozt rázogatta. Egy golyó maradt. A fene
egye meg. De legalább gazdagon van rajta a porból. Ez majd feldobja egy kicsit
a hangulatát.
– Látod őt? – kérdezte Telsin.
– Azt hiszem – felelte Wax. – Igen, ez ő! Nyilván azonnal útra keltek, amint
értesültek a szerelőcsarnokban történt eseményekről. – Wax beszéd közben
kioldotta a fegyver táska száját, és puskát vett elő. Az összes fegyverének adott
valamilyen rozsdarágta nevet, de Wayne nem tudta követni, melyiket hogy
hívják. Ez volt az egyik, hosszú csőszerű izével az elején, ami fémdarabokat
köpött a rossz fiúkra.
– Majd én! – Telsin hangja vérszomjasán harsant.
Wayne keze félúton megállt a levegőben, a rágóval a kezében. Ez ám az
asszonyi düh.
– Nem tudnád leszedni – tiltakozott Wax. – Nekem sem biztos, hogy sikerül.
– Hadd próbáljam meg – kérte Telsin. – Nem számít, mibe kerül, holtan
akarom látni. Más lép majd a helyébe, semmi kétség, de őt holtan akarom!
Wax hosszan nézte a menetelő csapatot, és a hajóban mintha mindenki
visszafojtott lélegzettel várt volna. Wax végül leeresztette a fegyvert.
– Nem – mondta. – A szavad többet ér majd a bíróságon a Pakli ellen annál,
mint hogy itt és most megölj valakit, pusztán bosszútól vezérelve. Egyébként is
ki akarom vallatni. – Eltette a puskát.
Wayne bólintott. Megbízható fickó ez a Wax. Kiegyensúlyozott. Jó nap, rossz
nap egyre megy. Wayne visszahúzódott a hajó belsejébe, de ahogy megpróbált
átmászni a székeken, összegabalyodott Telsinnel, és közben véletlenül kirúgta az
ajtónyíláson az egyik csomagot.
Wayne rémülten nézett a csomag után, amely megállíthatatlanul zuhant,
egyenesen rá az egyik hegymászó fejére.
– Mit tettél? – rivallt rá Telsin.
Wayne összerezzent.
– Mit művelt már megint? – kérdezte Marasi lemondó sóhaj kíséretében.
– A fejükre hajított egy táskát!
– Nem tehetek róla. Wax túl hamar ébresztett fel. Nem volt időm hozzászokni
a körülményekhez. – Végighordozta a tekintetét a többieken. Wax fújt egy
nagyot, és csatlakozott a pilótához. Steris és MeLaan a kabin hátuljában
ücsörgött, messze a veszélyzónától. MeLaan több mint kihívóan terpeszkedett,
Steris a jegyzetei fölé görnyedt. Mi jegyzetelnivalója lehetett? Mi baja van ennek
a nőnek?
Odalent a magasba lendültek a lámpások, és a vándorok vak-sin, zavartan
kémlelték az eget.
– Tűnjünk el innen! – mondta Wax az álarcos fickónak, és előremutatott a
sötétben. – Kövessük az ő útvonalukat.
– Igenis, Bölcs Döntéshozó. – A pilóta állított a műszereken, melynek
eredményeként az oldalsó forgólapátok hangosan felbúgtak. – Mindenki
kapaszkodjon!
A hajó irányt váltott. Lassan ugyan, de jól érezhetően újból elindult. Hogy
tudott eddig egy helyben lebegni? Erre még a madarak sem képesek, csak a
petákosok. Wayne a kabin elejébe furakodott Marasi mellett, hogy jobban lásson.
– Erősödik a szél – jelentette az álarcos pilóta. – Talán vihar készül. Mintha
nem lenne már így is épp elég hideg.
– Az ott micsoda? – kérdezte Wax előreszegezett mutatóujjal.
– Oda kanyarodom. – A hajó veszedelmesen imbolygott, de
engedelmeskedett. Kövér, kellemetlen hópelyheket sodort be a szél az
ajtónyílásokon keresztül.
– Ez az! – Wax észrevett valamit a hófalon túl. – Harmónia Gyűrűire...
valóban létezik!
– Én semmit nem látok – méltatlankodott az erősen hunyorgó Wayne.
– Kapaszkodjatok, vagy szíjazzátok be magatokat! – szólt hátra az álarcos
fickó. – Most leszállunk!
Wayne a kisfickó karjába csimpaszkodott.
– Valami másba!
Wayne megragadta a szék karfáját, és milyen jól tette! A hajó a következő
pillanatban nagyot rándult, ahogy az alja hozzáért a fagyott talajhoz. Könnyed
földet érés volt, feltéve, ha valaki szeret rázkódni egy kicsit, aztán arccal a
hófalba fúródni.
Wayne hevesen pislogott, de néhány fekete foltot leszámítva semmit nem
látott. MeLaan nagy nehezen életet lehelt a lámpásba. A kis hajó az oldalára dőlt.
Az egyik, korábban pallónak hitt, légcsavart tartó szárnya, amely felhajtható
volt, hogy beférjen a nagy anyahajó rakterébe, meghajlott. Fagyos hó zúdult be
az ajtónyíláson keresztül.
– Ezt így szokás? – kérdezte Wax. Bizonytalan lábbal állt fel a megdőlt
padlón.
– A leszállás nehéz – ismerte el Allik.
– Ami azt illeti, nem – szólt hozzá Marasi a témához. – Ez az egyik
legkönnyebb művelet, ami légi járművel végrehajtható, már ha nem ijedős az
ember.
Wayne horkantva mászott át a kabin egyik végéből a másikba.
Felhúzódzkodott az égnek álló ajtónyílásba, és leugrott. Harsányan ropogott a hó
a talpa alatt. Nem erre számított.
Eddig csupán a Végeken találkozott hóval, ott is elvétve, és sosem volt
annyira mély, hogy elsüppedhessen benne. Különben is miért ropog? Ez végül is
víz, nem kukoricapehely!
Wayne kikászálódott a hófalból, és egy szélfútta, sziklás foltra jutott.
Homokszemekként peregtek a válláról a hópelyhek, de úgy tűnt, nem is az égből
hullik, hanem oldalról vágja a képébe a kavargó szél. Dideregve csapolt hőt a
medálból. A felhők úgy döntöttek, ideje odébbállni, utat engedve a csillagok
fényének – mintha verőlegények lettek volna, akik beeresztették az embereket a
legpuccosabb éjszakai bárba.
 És ez a hűvös, fehér fény egy rozsdaette kastély körvonalait emelte ki az esti
sötétségből, a mogorva hegycsúcsok takarásából. Egy fekete kőből emelt erődöt,
amit a hegy anyagából építettek. Alacsony, egyszintes épületnek tűnt, és mintha
térdre ereszkedett volna a természet erői előtt; úgy ragyogott a csillagfényben,
akár a régmúlt idők egy ősi várának szelleme.
Wayne lassan, fehér köd formájában fújta ki a meleg levegőt a tüdejéből.
– Remek – nyugtázta. – Pofás. – Akik ezt építették, azoknak volt stílusa.
Marasi kimászott a kabinból, valamilyen oknál fogva Wax ködkabátjában, és
majdnem arccal előre a hóba fúródott. Megállt a fehérségen, de olyan erővel
rohant neki a süvítő szél, hogy megint majd’ hanyatt vágódott. Rövidesen hangos
ropogással süppedt a mély hóba. Végre eszébe jutott, hogy ne töltse tovább a
fémelméjét. Az alkalmi ferukimisták könnyen elkövették ezt a hibát.
Marasi átfúrta magát a hófalon, és csatlakozott Wayne-hez, homlokáról olvadó
hópelyheket törölgetve. Egész tűrhető állapotban volt, főleg, hogy nemrég
meglőtték.
– Ferbli és az emberei a közelben járhatnak – mondta. – És most már tudják,
hogy mi is itt vagyunk.
– Akkor mi találjuk meg a Pántokat elsőként. – Wax hangja a hátuk mögül
érkezett. Nemcsak igazságtalan, de állati pimasz húzás volt tőle kiröppenni az
oldalára billent mentőkabinból, és puhán leereszkedni melléjük, anélkül, hogy a
sejhajáig merülne a mély hóban. Apropó hó. Harmónia mi végre teremtette?
Hisz semmi haszna! – Mindenki szedelőzködjön! Allik, vedd ki az allomantikus
telepet is, csak a biztonság kedvéért.
A többiek szó nélkül engedelmeskedtek. Marasi visszamászott a hajókabin
belsejébe, hogy segítsen Sterisnek a csomagokkal. Allik álarcban ácsorgott a
hajó mellett, a kastélyt szemlélte, majd a fejét csóválta. Megfordult, és
barátságosan megpaskolta a repülő jármű oldalát, mintha csak egy paripa lenne.
Az érzékeny búcsú addig tartott, míg Steris meg nem jelent mellette, hogy odébb
terelje onnan. Marasi mászott ki utolsóként a hajóból. Női ruhára cserélte az
egyenruhát, de hosszúnadrágot húzott alá. Visszaadta Wax ködkabátját.
Nők. A nőknek még ilyenkor is át kellett öltözniük. Nem lehet csak úgy,
slamposan besurranni egy ősi, eldugott templomba. Wayne beletúrt a hajába, és
ijedtében majd’ leállt a szíve. A kalapja! A légisikló irányába iramodott, és
közben jobb-ra-balra cikázott a szeme. Szerencsére gyorsan felfedezte az értékes
fejfedőt, ami a közelben lógott ki egy hókupac alól. A földet éréskor
szabadulhatott el. Wayne megkönnyebbült sóhajjal vette ismét birtokba.
– Hátrébb! – adta parancsba Wax. Határozottan megvetette a lábát a talajon.
Az erős szél haragosan tépte ködkabátja rojtjait. Mindenki hátrébb lépett. Wax
mordulva a hajóra taszított, amely szép fokozatosan hátrébb csúszott, bele a
hóba, feltorlaszolva azt maga körül. Wax addig folytatta a taszítást, míg jármű
teljesen el nem tűnt a szemük elől.
– Pöpec – jegyezte meg Wayne.
– Bízzunk benne, hogy a petákosuk vagy az ingásuk nem fedezi fel a hó alatt
– mondta Wax, és a templom felé fordult. A vállán támasztotta meg a sörétes
puskát. – Induljunk, ez a szél már kezd elviselhetetlenné válni.
Mindenki táskát ragadott, és az erőd felé vették az irányt. Steris talált valahol
egy második lámpást, és azt is meggyújtotta. Wayne megszaporázta a lépteit, és
felzárkózott az álarcot viselő fickó mellé.
– Én is allomanta vagyok – mondta neki –, csak hogy tudd.
A férfi nem felelt.
– Gondoltam, jobb, ha tudsz róla, csak mert úgy tűnt, ez a vallásod egyik
fontos eleme – folytatta Wayne. – Ha esetleg valaki mást akarnál híven követni.
Semmi válasz.
– Én egy stopper vagyok – magyarázta. – Időbuborékkal dolgozom, ugye
érted? Azt hiszem, azok a puccos nevek nekem is tetszenének. A Sármos, vagy
az Agyas. Vagy, öhm... a Menő a Kalapban.
Csak a hó ropogását és a szél zúgását lehetett hallani.
– Na jó, ez nem igazságos – folytatta Wayne. – Wax nem akarja, hogy imádd,
igaz? Neked viszont szükséged van valakire, akit vakon követhetsz. Ilyen az
emberi természet. Így vagyunk összerakva. Mármost, én meghajlok a természet
törvényei előtt, és hagyom neked, hogy...
– Nem érti, hogy mit zagyválsz, Wayne. – Marasi robogott el mellette. –
Medált cserélt, hogy ne fagyjon meg.
Wayne megtorpant. A többiek tovább mentek.
– Nos, ha visszatér az esze, valaki magyarázza el neki, hogy én egy isten
vagyok, értve?
– Így lesz – szólt hátra Wax a sor elejéről.
Wayne nagy sóhaj kíséretében iramodott utánuk, de szinte azonnal megint
megállt. Mi volt az ott oldalt? Megigazította a vállán a batyut, és Marasi
tiltakozása ellenére letért az ösvényről. Volt ott valami, az egyik szikla
árnyékában. Egy háznál is nagyobb méretű, félig rejtett alak. A kiálló részei
fagyosan csillogtak a gyér fényben.
Wax csatlakozott hozzá, és a széltől hunyorogva bámulta a sötétet.
– Egy másik hajó – állapította meg. – Ezt küldték ide a vadászok.
– Kik?
– Allik hazájából valók – magyarázta Wax. – Azért utaztak ide, hogy
lerombolják ezt a helyet. Szerencsére úgy tűnik, nem jártak sikerrel. – Ezzel
megfordult, de Wayne megbökte, és egy hókupacból kiálló fagyott kéz felé
biccentett. Alaposabban megszemlélve tucatnyi, vagy talán annál is több tetemet
fedezett fel a hóban. A jég örök burokba vonta őket.
Wax biccentett, majd visszaindultak a többiekhez. Marasi és Steris megvárták
őket, az álarcos Allik azonban már félig megtette az utat a hajóhoz, de ott
megállt és csak nézte a sötétséget. Telsin közben eltávolodott tőlük, MeLaannal a
nyomában. Mind megindultak Telsin és a kandra után.
– A nővéred... – Wayne a megfelelő szót kereste –, egy picit...
– Mogorva? – kérdezte Wax.
– Én buggyantnak mondanám. Csak nem tudom, hogy ez jófajta buggyantság-
e vagy sem, még nem volt időm tisztességesen kielemezni az állapotát.
– Sok mindenen ment keresztül – felelte Wax, a tekintetét mereven
előreszegezve. – Otthon majd elvisszük egy orvoshoz, egy szaktekintélyhez, aki
átbeszéli vele a történteket. Attól majd rendbe jön.
– Hmm, ha meggyógyul, többé nem illik majd közénk – dünnyögte Wayne.
Folytatták az utat az erőd felé, ami a rozsdába, egészen lenyűgöző volt! Széles
kőtömbökből emelték. Jó néhány gerinc roppanhatott ketté, mire aprólékosan
egymásra halmozták őket. Lépcsőt találtak az épület elülső oldalánál, egy
szoborral a tetején. Wayne elsőre furcsának találta, hogy szobrot állítsanak egy
ilyen félreeső helyen, de második nekifutásra arra jutott, hogy Elendel szobrait
több millió madár fossa le naponta, szóval ahhoz képest ez a lehető legjobb hely,
amit egy szobor kívánhatna.
A kis csoport nekiveselkedett az erős szélnek, és felkaptatott a lépcsősor
tetejére. A hőtároló medáloknak hála nem hatolt csontig a hideg, de a
széllökések ettől még nem lettek kellemesebbek. Fent meg kellett kerülniük a
szobrot, a hosszú kabátot viselő, lándzsát tartó alakot. A fegyvert szorosan a
teste mellé szorította, a hegyét a föld felé irányítva. Wayne hátrébb lépett, és az
állát vakargatva nyújtogatta a nyakát.
– Mi van a szemével? – kérdezte.
Marasi odalépett mellé, hogy jobban lássa.
– Átszúrták egy cövekkel – állapította meg. – Ahogy Waxillium fura érméjén.
Jé, tényleg. Egy cövek a jobb szemben. Wayne megkerülte a szobrot,
amelynek kisebb hókupac gyűlt össze a lábánál.
– Egy cövekkel átdöfött szem – tűnődött Wax. – Ezt a helyet maga az
Uralkodó építette. Miért állíttatna olyan szobrot magáról, melynek kiszúrják az
egyik szemét?
– Lándzsa van nála – állapította meg Marasi. – Mert egy ehhez hasonlóval ölte
meg a Túlélőt?
– Fémlándzsa – jegyezte meg Wax. – De nincsenek vonalak. Alumínium, és
az övében is van egy kevés. Drága.
 Marasi bólintott.
– A Ködszerzet Nagyúr tanúsága szerint három lándzsával döfték le az
Uralkodót. „Egyet egy koldus döfött belé a szegénység miatt. Egyet egy munkás
a rabszolgaság miatt. Az utolsót pedig egy herceg a bűnbe vitt nemesek miatt.”
A lándzsák nem ártottak neki.
– Gyertek! – Telsin az épület belsejéből szólt ki. Steris máris csatlakozott
hozzá.
Wax és az álarcos fickó sem tétovázott tovább, Wayne azonban még mindig a
szobrot nézegette.
– Csak az jár a fejemben... – dünnyögte félhangosan.
– Éspedig? – MeLaan felvont szemöldökkel nézett rá.
A rozsdába. Wax biztosan őrültnek tartaná, hisz szerinte a nő van vagy
ezeréves, de neki úgy tűnt, egy nő annál sokkal régebben nem nézett így rá. Nem
vágyakozón, semmi ilyesmi, sokkal inkább... mi is a megfelelő szó rá...
Gyengéden.
Aha, ez lesz az.
– Wayne?
– Ja, igen, öhm... szóval ez a hely elhagyatott, igaz? Szóval itt semminek
nincs gazdája.
– Nyilván többen is igényt tartanának a kincsekre – felelte MeLaan –, bár a
tulajdonjogot valóban nehéz lenne bizonyítani.
– Szóval...
– Szóval inkább ne nyúlj semmihez!
– Ó! Rendben.
A kandra rámosolygott, majd belépett az épületbe a szobor mögül nyíló ajtón
keresztül. A nyílás levegő után kapó széles szájra emlékeztetett, egy ágyékra
mért rúgást követően.
Wayne vetett egy utolsó pillantást a szoborra, majd megbökdöste a lándzsa
hegyét a cipője orrával. Majd a sarkával. Majd hozzávágott egy követ. Végül
teljes erőből megcsavarta.
A lándzsa hegye levált, és hangos koppanással ütődött a kőpadlóhoz. Szinte
semmi sem tartotta. És Wax tévedett, csak a lándzsa feje volt fémből, a többi
része fából készült. Még hogy alumínium! Wayne elégedetten mosolygott.
Sosem érdekelte, hogy a gazdag népek mit tartanak értékesnek, hacsak nem
egy ház áráról volt szó. A kis Sophie Tarcselnek, a feltalálónak ugyanis
komolyabb tőkére volt szüksége.
Rongyba tekerte a jéghideg lándzsahegyet, mert nem akarta, hogy a tenyérnyi
tárgy megdermessze az ujjait. Fütyörészve iramodott a többiek után. Valaha
súlyos ajtók zárhatták a bejáratot, melyekből mára csak hólepte, jeges törmelék
maradt.
A többiek csoportba verődtek odabent, a templom előcsarnoknak tetsző tágas
helyiségében. Freskók díszítették a falakat mindkét oldalon, épp olyanok, mint
amilyeneket az a különös kandra fickó mutatott nekik Wax házában. Wax élénk
érdeklődéssel tanulmányozta az egyiket. Wayne csatlakozott hozzá.
Egen. Ugyanaz a festmény. Az egyik egy pár emelvényre helyezett karpántot
ábrázolt, a másik, a túloldali meg az Uralkodót, a pántokkal a karján.
– Ez az a hely, semmi kétség – jelentette ki Wax. – Már maga a szobor is
elégendő bizonyíték, de ezek a festmények végérvényesen eldöntik a kérdést:
ReLuur itt járt.
Együtt hagyták el az előcsarnokot az egyetlen kivezető ajtón át, be a
tovavezető, sötét folyosóba. Mik lehettek előttük azok a kitüremkedések?
MeLaan és Steris magasabbra tartották a lámpásokat, de senkinek nem
akaródzott élre állni.
Az álarcos idegen viszont halkan motyogott a fura nyelvén. Mintha követett
volna valamit a szemével. Fémjeleket látott volna a falakon? Oldalra húzódott,
és kézbe vette a zsebében lapuló, allomantikus telepet. Fura mozdulatot tett,
amitől a kocka egyik oldala megnyílt, ő pedig egy csipesszel fémrögöt vett ki a
belsejéből. A rögöt bedugta egy nyílásba a falon, majd meghúzott egy kart.
Wayne távolról érkező, zümmögő hangot hallott, aztán apró, kéken fénylő
pontok villantak fel a falakon. A rozsdaverte hely hangulatának megfelelően
kísérteties hatást keltettek, akár Steris reggelente. Wayne nem látott elektromos
körtéket, sem egyéb fényforrást. Úgy tűnt, a fal egyes szakaszait üvegből
emelték, és azokon keresztül szűrődött át a baljós, mélabús fény.
Ennyi éppen elég volt, hogy a kitüremkedések tisztán kirajzolódjanak a
földön. Testek. Aggasztóan sok tetem hevert a padlón, természetellenes
testtartásba merevedve. A körülöttük látható tócsák pedig... fagyott vérfoltok.
Wayne halkan füttyentett.
– Tényleg mindent beleadtak, hogy rémisztővé varázsolják a helyet.
– Ezek a testek utólag kerültek ide – vakkantotta Wax mogorván. – Azt
hiszem... Wayne, az meg mi a rozsda?
– Magától leesett – szabadkozott Wayne, és jó erősen megszorította a kendőn
keresztül is fagyos lándzsafejet. A hegye kikandikált a markából. – Még csak rá
se néztem, Wax. Tuti a szél lazította ki a helyéről. Nézd, van itt egy lyuk az
alján, nyilván arra szolgál, hogy le lehessen csavarni, és...
– Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztette Wax. – Semmi máshoz!
MeLaan szigorú pillantást vetett rá.
– Te fogd be! – mordult rá Wayne.
– Egy szót se szóltam.
 – De akartál. És az rosszabb.
Wax lemondó sóhaj kíséretében fordult az álarcos pilóta felé, aki a falon
látható véseteket vizsgálgatta.
– Allik! – Wax megütögette a fickó csuklója köré tekert medált.
A maszkos férfi kelletlenül cserélte ki a medáljait, hogy beszélgetni tudjanak.
Azonnal dideregni kezdett.
– Elmondhatom, hogy jártam a pokolban – dünnyögte. – Ez a hegy biztosan
elér odáig.
– Úgy véli, hogy a pokol az égben van? – kérdezte Steris, aki Wax mellett
álldogált, és a karjába csimpaszkodott.
– Hol máshol? – fordult felé Allik. – Minél lejjebb ásunk, annál melegebb
lesz. A pokol nyilván az ellenkező irányban van. Mit akartál kérdezni tőlem, ó,
Hatalmas Fémpusztító?
Wax nagyot sóhajtott.
– Ezek a testek – mutatott körbe –, csapdába estek?
– Igen – bólintott Allik. – Akik ezt a helyet építették, azt a feladatot kapták,
hogy őrizzék a Fejedelem fegyverét. Tisztában voltak vele, hogy mások is
követik majd őket, ezért mindent elkövettek, hogy megnehezítsék a dolgukat,
hisz tudták, hogy ők már nem lesznek itt... Ezen a helyen, ahol a fagy és a halál
az úr. Ugyanakkor...
– Igen? – kérdezte Wax.
– Azok az maszkok... – mondta Allik.
– A vadászok álarcai?
Allik meglepetten nézett fel rá.
– Hogy ismerted fel őket?
– Sehogy – ingatta a fejét Wax, és óvatos léptekkel araszolni kezdett előre.
Wayne követte, majd MeLaan is. Wax intett Marasinek, Sterisnek és Telsinnek,
hogy maradjanak le mögöttük, Allikot viszont magához intette.
Ők négyen léptek oda az első tetemekhez. Wax letérdelt a fagyott vértócsa
mellé. Az első behatoló borzalmas halált halt; dárda ütötte át a mellkasát. Wayne
most már látta a csapdát, a vége még mindig kilógott a falból. A társai nyilván
igyekeztek kiszabadítani a szerencsétlen flótást, csakhogy közben ők maguk is
csapdába estek.
Az biztos, hogy másmilyen maszkot viseltek, mint Allik. Fából készültek és
csillogó üveggel díszítették őket, melyek mind más és más, különös mintát
követtek. Ezek a maszkok szabadon hagyták a viselőik száját, csak az arc felső
részét és az oldalát takarták. Úgy tűnt, hogy az álarc oldalán a bőr összenőtt a
fával, habár lehet, hogy ezt már a rettenetes hideg okozta, hisz itt olyan fagyos
volt a levegő, akár az aggszűz szoknyája alatt.
 Wax megbökdöste a maszkot.
– Azt mondtad, a vadászok azért jöttek ide, hogy lerombolják ezt a helyet.
– Igen – bólintott Allik.
– Úgy hiszem, vagy hazudtak neked, vagy meggondolták magukat. – Wax a
bezúzott ajtó felé bökött az állával, majd a folyosót borító holttestek felé. –
Ezeket a nyavalyásokat elbűvölte a Pántok ereje. Szerintem, akiket a hajó mellett
találtunk, le akarták rombolni a templomot, de a többiek elárulták őket.
Csakhogy az árulók besétáltak az őrzők csapdájába. Mi történt azokkal, akik
hazatértek? Eltűntek?
– Igen – Allik oldalra billentette a fejét, és felcsúsztatta a maszkját.
Nevetségesen bugyuta bajuszt villantott, majd ájtatos pillantást vetett Waxre. –
Visszamentek a vadászokhoz, aztán... eltűntek. Azt beszélik, hogy visszatértek a
családjukhoz.
– Kivégezték őket – vélte Wax. Felállt a vértócsa mellől. – Kiderült, hogy
segítettek végezni a többiekkel és hogy el akarták lopni a Pántokat.
Visszafordultak, mert túl sok társuk esett a csapdák áldozatául, majd elvittek egy
légisiklót, mert máshoz már nem voltak elegen, majd hazatérve előálltak a
hóvihar történetével. Újabb csapatot akartak összeállítani, hogy újra
megpróbálkozzanak. A vezetőik azonban elfogták őket.
Allik szájtátva bámul rá.
– Hogy... hogy találtad ki... ?
– Folyton ezt csinálja – mondta Wayne. – Jobb, ha nem bátorítod.
– Persze ez csak egy elmélet – mondta Wax. – Bár a bizonyítékok
alátámasztják. Steris, Telsin, azt szeretném, ha hátul...
– Én veled megyek! – szakította félbe a nővére. Határozott léptekkel indult el.
A tekintete fagyos volt, akár a jéggé dermedt hulláké. – Nem rázhatsz le csak
úgy, Waxillium. Nem várom meg, míg a bácsikánk ideér, és megkötözve
ketrecbe zár.
Wax mély sóhaj kíséretében nézett Marasire és Sterisre.
– Én maradok – mondta Steris. – Valakinek a bejáratot is figyelnie kell,
elvégre Ferbli és a csapata bármikor megérkezhet.
Wax bólintott, majd Wayne-re nézett.
– Tartsd szemmel. – Marasi felé fordult. – Maga meg őt tartsa szemmel.
Azonnal visszatérünk, ha találunk valamit.
Marasi bólintott. Wayne felsóhajtott.
– Be akarsz menni oda? – Allik kikerekedő szemmel nézett rá. – Távol álljon
tőlem, ó, Szilaj Nagyúr, egyszerű pilótától, hogy megkérdőjelezzem ostoba
döntésedet, de... komolyan gondolod? Nem látod a holttesteket?
– Dehogyisnem – felelte Wax. – MeLaan?
 – Rajta vagyok – felelte a kandra, és megindult.
– Hatalmasságos – szólt Allik. – Restellem, de csakis arra gondolhatok, hogy
ezeket a csapdákat azért építették, hogy végezzenek a fajtáddal. Ebből pedig az
következik, hogy arra is felkészültek, ha egy hozzád hasonló személy hatol be a
templomba.
– Igen – ismerte el Wax. – Azok a dárdák fából készültek.
Allik elszörnyedt.
– De akkor mégis miért...
MeLaan rálépett az egyik nyomásra érzékeny járólapra. Fából faragott dárda
röppent ki a falba süllyesztett számos lyuk egyikből. Szemmel szinte
követhetetlen sebességgel repült, és nagy erővel fúródott a kandra testébe. A
túloldalon bukkant újra elő.
– Erre rámegy az egész ruhatáram – dünnyögte MeLaan méla undorral az
arcán.
Allik nem akart hinni a szemének. A fejéhez emelte a kezét, hogy felhúzza a
maszkját, de már korábban megtette. Némán tátogva meredt a kandrára, aki
könnyed mozdulattal távolította el a gyilkos dárdát a testéből.
– A csapdák korántsem olyan veszélyesek, ha egy halhatatlan is van veled –
mondta Wax.
– Csak ha robbanószert is használnak – helyesbített MeLaan. – Ha elveszítem
az egyik cövekemet, azonnal tegyétek vissza. És egyáltalán nem tréfáltam. Erre
valóban rámegy a ruhatáram!
– Akár ruha nélkül is menne – javasolta Wayne reménykedve.
MeLaan elgondolkodott, aztán vállat vont, és a felsője felé nyúlt.
– Majd veszek új ruhákat, MeLaan – szólt sietősen közbe Wax. – Nem
akarhatjuk, hogy szerencsétlen Allik holtan essen itt össze nekünk.
– Az igazat megvallva – szólt Allik –, nem is bánnám.
– Remek fickó! – lelkendezett Wayne. – Tudtam, hogy csípni foglak.
– Ne törődj velük – vette vissza a szót Wax. – Wayne, te őrizd a bejáratot.
Allik, rád szükségem van, hátha hasznát vesszük a nyelvtudásodnak.
A férfi bólintott, majd az arcába húzta a maszkot. Most már érhető volt, miért
viseli állandóan. Wayne is képtelen tisztességes szakállt növeszteni, de neki
legalább van annyi önkritikája, hogy borotválkozzon.
MeLaan előrement.
– Telsin, maradj mögöttem – utasította Wax. – Pontosan oda lépj, ahova én. Ez
rád is vonatkozik, Allik.
Hátrahagyták Wayne-t a két nő társaságában. Embernyi, tüskés farönk
vágódott ki az egyik rejtett fülkéből, és a szemközti falhoz préselte MeLaant. A
nő bajnokokat megszégyenítő könnyedséggel rázta le magáról, és botladozva
folytatta az utat, míg a lába ki nem egyenesedett újra.
– Így elnézve – Wayne a két hölgy felé fordult –, neki még nálam is jobban
menne a véres szemű koponya.
 24

Marasi Wayne és Steris közelében kucorgott, és a templom felé közeledő

menetet nézte. A távoli lámpások imbolygó fénye már messziről látszódott.
Ferbli csapata volt az, semmi kétség. Közeledtek.
Mihez kezdenek, ha megérkeznek? Harcolnak? Mégis meddig? A medálok
hője előbb-utóbb elfogy, arról nem is beszélve, hogy szinte semmilyen
ellátmányuk nem volt.
Csak abban bízhattak, hogy Waxillium gyorsan megleli azokat a Pántokat. Ha
időben visszaérnének, még elmenekülhetnének a légisiklóval, és akkor Ferbli
bottal üthetné a nyomukat. Marasi elképzelte a hó fogságában rekedt idegesítő
alakot, kilométerekre mindentől, egy kifosztott, elhagyatott templom romjai
közt, és máris jobb kedvre derült.
Egy pillanatra legalább megfeledkezhetett saját lehetetlen helyzetéről.
Maradjon a fenekén, Marasi! Ne keresse a bajt! Anyáskodjon Wayne felett!
Wax persze nem pont ezeket a szavakat használta, de ez akkor is megalázó volt.
Marasi nem tudott tétlenül ücsörögni, el kellett űznie a nyugtalanságát, mielőtt
az elevenen felfalja. Benyúlt a táskájába, és elővette ReLuur cövekét. Olyan apró
és tiszta... forrasz lenne? Kellemesen csillogott Steris lámpásának fényében.
Bárcsak ne ismerné a történetét! Meg kellett ölni valakit, hogy elkészülhessen.
Szét kellett tépni a lelkét, hogy az egyik darabjából létrejöhessen egy kandra.
Bár réges-régen történt, és az áldozat már amúgy is hosszú évszázadok óta
halott volt, Marasi úgy érezte, hogy vérnek kellene az ujjaihoz tapadnia,
csúszóssá téve a fémet. Nem lett volna szabad ilyen tisztának lennie.
Ugyanakkor, fűzte tovább a gondolatmenetet, mivé lett volna az emberiség a
kandrák nélkül? Harmónia jobbjai nélkül, akik vezettek és védelmeztek
bennünket? Mennyi jó származott ekkora borzalomból! A História szerint az
emberiség a kandráknak köszönheti a létét. Ha nem gyűjtenek atiumot korokon
át, az ember már rég eltűnt volna a világ színpadáról.
Az Uralkodó ugyanilyen, gondolta Marasi. Szörnyeteg volt. Valaki más halála
árán teremtette ezt a cöveket. Valahogy mégis megkereste Allik népét, és az egész
kultúrájukat megmentette.
Waxillium az igazságot keresi. Igazi, nyíltszívű ember – végül is még Wayne
életét is megmentette oly sok évvel ezelőtt –, de mindig is a törvényt akarta
betartatni. Ez így persze rövidlátó hozzáállás. Marasi olyan világot szeretett
volna, ahol nincs is szükség a törvény betartatására. Mostanában vajon ezért volt
frusztrált Waxilliummal?
– Csak óvatosan – mondta Wayne a tövis felé biccentve. – Nehogy megszúrd
magad, aztán kandrává változz!
– Szerintem nem egészen így működik. – Marasi gyorsan visszatette a cöveket
a táskájába.
– Sose lehet tudni – vont vállat Wayne. – Szerintem jobb lenne, ha én
vigyáznék rá. Csak a biztonság kedvéért.
– Az első adandó alkalommal elcserélnéd valami csecsebecsére.
– Nem éppen. Egy pillanat! Láttál valami szépet befelé jövet?
Marasi felállt és Sterishez ballagott, aki egyenes háttal ücsörgött a
templomcsarnok egyik fülkeszerű beugrójában. Úrinőként ült, a térdei előrefelé
mutattak, és a gyér lámpásfénynél egy jegyzetfüzetbe írogatott.
– Steris. – Marasi tétován szólította meg.
Steris felemelte a fejét, és nagyot pislogott.
– Á, Marasi! Talán segíthetnél valamiben. Mennyire vagyok haszontalan?
– Tessék?
– Haszontalan – ismételte Steris, és megemelte a jegyzetfüzetét. Nem azt a kis
alakút, amelyik a zsebében is elfért, hanem a nagyobbikat, amelyiket a
táskájában hozott. Ebbe szokta belevésni később legendássá váló listáit. Ezúttal a
hátuljára firkálgatott. – Próbálom meghatározni, és értékeket hozzárendelni,
hogy legyen mihez viszonyítani. Tökéletesen tisztán látom a csapatban betöltött
szerepemet. Én vagyok a poggyász, a véletlen. Az, akit hátra kell hagyni, hogy
vigyázzon a lovakra, és be kell ültetni a sarokba, hogy véletlenül se lépjen
csapdába. Ha Lord Waxillium bizományba adhatott volna valahol útközben,
alighanem megtette volna.
Marasi sóhajtva huppant le mellé a kőre. Végre valami, ami közös
kettejükben?
– Tudom, mit érzel – kezdte. – Az első évben teljesen haszontalannak éreztem
magam mellette, mintha Waxillium valami kutyuskának tartott volna, aki folyton
ott liheg a sarkában. Most pedig, amikor már úgy tűnik, végre sikerült kivívnom
a tiszteletét, csak egy közönséges eszközt lát bennem, akit használ, ha kell, majd
szépen visszatesz a polcra, ha már nincs szüksége rá.
Steris oldalra billentette a fejét, és úgy nézett a testvérére.
– Félek, félreértettél.
Hát persze, gondolta beletörődve Marasi.
– Valóban?
– Én nem mondtam, hogy bánom ezt a szerepet – magyarázta Steris. – Csak
közöltem a tényeket. Semmi hasznomat nem venni ezen a küldetésen, és ez
nyilvánvalóan az előéletemből fakadóan van így. Ugyanakkor, ha fejlődni
akarok, tudnom kell, hol vannak a határok és meddig mehetek el.
Megfordította a füzetet, hogy Marasi is láthassa a hátlapot, ahová jegyzetelt.
Miért a hátlapra? Akárhogy is, Steris rajzolt egy függvényt, rajta pontokkal. Az
egyik tengely mentén nevek sorakoztak, a másik a hasznosság fokát jelölte. A
rozsdába! Értékeket rendelt a küldetésben részt vevő személyek nevéhez!
Waxillium százat kapott, ahogy MeLaan is. Wayne hetvenötöt.
Marasi neve mellett nyolcvanhárom szerepelt. Erre nem számított.
– Úgy vélem, tíznél van a küszöb. Ez az az érték, amely alatt a vizsgált
személy haszontalansága meghaladja a csapat számára hasznos hozzáadott érték
mértékét. Én hét pontot adnék magamnak, mert akad egy-két kivételes eset,
amikor hasznos lehet a jelenlétem. Mit gondolsz?
– Steris. – Marasi félretolta a füzetet. – Először is, miért akarod hasznosnak
érezni magad itt, ebben a környezetben?
– Te miért?
– Mert én ez vagyok – felelte Marasi. – Mert ez az, aki lenni akarok. De te
nem ebben akarsz kitűnni, neked az áll jól, ha a szalonban ücsörögsz, és a
főkönyveket ellenőrződ. Mégis itt vagy egy hegy tetején, egy hóvihar közepén,
arra várva, hogy mikor veszi kezdetét a lövöldözés.
Steris lebiggyesztette az ajkát.
– Azt feltételeztem, hogy Lord Waxillium hasznára lehetek az estélyen, és így
is lett. Abból indultam ki, hogy ez elsősorban politikai indíttatású vállalkozás
lesz.
Hát persze. Steris mindent kielemzett. Marasi hátradőlt, és a bejárati ajtón
keresztül is látható, folyamatosan közeledő fényeket nézte. Wayne szerencsére
résen volt. Időnként bolondként viselkedett, de a feladatát mindig komolyan
vette.
– Ráadásul – folytatta Steris –, azt hiszem, azért vállaltam az utat, mert úgy
éreztem...
Marasi hirtelen visszafordult a nővére felé.
– Mintha a feje tetejére állna a világ – mondta Steris, és beszéd közben a
mennyezetre nézett. – Mintha a természet és a civilizáció törvényei nem
számítanának többé. A merev szabályok meghajolnak, akár a laza gyeplő. A
szférák ritmusára pendülünk... Tetszik a gondolat, hogy kitörhetek az elvárások
tömlöcéből, hogy lerázhatom az előítélet béklyóját, és... szárnyalhatok. Először
csak az ő tekintetében láttam. A tüzet, a vágyakozást. Aztán magamban is
felfedeztem. Waxillium maga a láng, márpedig a tüzet meg lehet osztani
másokkal. Amikor idekint vagyok, amikor vele vagyok, akkor lángolok, Marasi.
És ez csodálatos érzés.
Marasi leesett állal meredt rá. Valóban Steris száját hagyták el ezek a szavak?
A kínzóan egysíkú, unalmas Steris száját? Nővére Marasire nézett, és fülig
vörösödött.
– Szereted őt, igaz? – kérdezte Marasi.
– Nos, a szerelem igen erős érzés, amely alaposabb megfontolást igényel, és...
– Steris!
– Igen. – Nővére a jegyzettömbre szegezte a tekintetét. – Ostobaság, ugye?
– Az bizony – bólintott Marasi. – A szerelem ostoba érzés. De ettől olyan
eleven. – Egyszer csak szorosan magához vonta és átkarolta a nővérét. – Örülök
a boldogságodnak, Steris.
– És te? Te mikor találsz valakit, aki boldoggá tesz?
– Nem ez a lényeg, Steris. Számomra nem.
De akkor mi? Még egyszer megölelte Sterist, majd zavaros gondolatoktól
nehéz fejjel csoszogott odébb, hogy ellenőrizze Wayne-t.
– Min agyalsz? – kérdezte tőle a férfi, miután letelepedett mellé a külső ajtó
tövében.
– Épp az imént jöttem rá, hogy hosszú ideje félreismertem valakit. Azon
tűnődöm, vajon mindenkiben rejlik-e efféle mélység, és hogy a jövőben vajon
megítélhetem-e őket kevésbé sekélyen, hogy ha felfednék előttem jellemük igazi
részleteit, akkor az ne vágjon ennyire mellbe. És te?
– Titeket figyeltelek – felelte Wayne merengőn, ahogy nem a nőt, hanem az
előttük elnyúló, fagyos hómezőt kémlelte –, és az járt a fejemben, hogy a
testvérek tényleg bevadulnak-e egymás közelségétől, ha valaki nézni akarja őket,
vagy ilyesmi csak a kocsmadalokban létezik?
Marasi lemondóan sóhajtott.
– Hálásan köszönöm, hogy újra bízhatok az értékítéletemben, Wayne.
– Szívesen.
– Azok a fények még mindig nagyon messzinek tűnnek – vélte Marasi. –
Szerinted elakadtak?
Wayne a fejét csóválta.
Marasi a homlokát ráncolva figyelte a férfit. Nyugodtak tűnt, de egyik
párbajpálcáját már előkészítette. A keze ügyében tartotta, keresztbe fektetve a
térdén.
– Mi a baj? – kérdezte a nő.
– Csak azon morfondírozok, hogy ellenkező esetben, ha tudnám, hogy tudják,
hogy közeledek, hátrahagynám az árulkodó fényeket, hadd higgyék, hogy
lemaradtam, és a sötétség takarásában lopakodnék közelebb.
Marasi ismét kinézett a hómezőre. Ezúttal figyelmen kívül hagyta a fényeket,
és az éjszaka árnyait leste. És ekkor, a templom előtti, szélfútta sziklás terület
környékén mozgást vett észre. Árnyékokat az árnyékokban.
– Hívjuk Waxilliumot? – kérdezte Marasi.
– Azt hiszem... – Wayne elharapta a mondat végét. Marasi a vállához emelte a
puskáját.
– Mi az?
Wayne a közeledő árnyékra mutatott. Apró zászlót tartott a kezében, rajta egy
X-szel. Az alku jelével.

Wax húzta a kötelet, és segített MeLaannak kimászni a veremből. A nő

átmászott a peremen, majd lerogyott a földre. Beigazolódott, amit a ruhájáról
mondott: több helyen kilyukadt vagy felfeslett, a bal nadrágszára teljes
hosszában végigrepedt.
MeLaan valahogy összetöpörödött. Nőies idomai eltűntek, helyette feszes
izmokká váltak, és még a hajától is megszabadult, amit Allik cipelt a
csomagjában, így a kandra most kopaszon lihegett a porban.
Wax letérdelt mellé, és az előttük elnyúló, halálos karókkal, vermekkel,
mérgezett nyilakkal és egyéb veszedelmes csapdákkal felszerelt, baljós folyosót
nézte. Úgy tűnt, a templom egyetlen hosszú folyosó, amit direkt úgy terveztek,
hogy nagyon nehéz legyen közlekedni benne.
Itt valami nincs rendjén, gondolta Wax. De mi lehet az?
MeLaan kimerültén didergett a padlón. Wax a vállára tette a kezét.
– Fújd ki magad – mondta neki.
– Nem hiszem, hogy van időnk pihenni, Ladrian – felelte a kandra, és elvette
az ájulás szélén álló Alliktól a felé nyújtott vizespalackot. Telsin néhány lépéssel
arrébb, karba font kézzel ácsorgott. Nem is leplezte, mennyire dühíti, hogy ilyen
sokáig tart ez az egész. Folyton a háta mögé tekingetett, arra várva, hogy Ferbli
egyszer csak előbukkan a homályból, és elfogja őt.
– Hogy bírják a csontjaid? – kérdezte Wax a kandrától.
MeLaan megemelte a bal kezét, illetve csak megpróbálta.
A felkarcsontja középen tört ketté, így az egész karja ernyedten lógott.
– Biztos, hogy nem fáj? – kérdezte Wax elfúló hangon.
– Kikapcsoltam a fájdalomközpontomat. Hasznos kis trükk, amit az elmúlt
századokban sajátítottunk el – magyarázta a kandra. – Ráadásul a csontjaim
kristályból vannak, ezért eleve nem fájnak. – Görcsös grimaszba rándult az arca,
amikor kiegyenesedett a karja. A csont pedig látszólag összeforrt és a sérülés
begyógyult. Wax azonban tudta, hogy nem így van. A kandrák nem tudtak
csontot teremteni, ahogy azt gyógyítani sem.
– Újabb toldás? – kérdezte a nőtől.
 MeLaan bólintott. Ínszalagot tekert a törés környékére, hogy tartsák a sérült
részt. Számos csontját foltozta már be így.
A kandra felállt.
– Más utat is választhatunk – dünnyögte Wax. – Talán áttörhetnénk
valamelyik falat, vagy mehetnénk a tetőn át.
– És úgy mennyi ideig tartana?
– Attól függ, milyen alaposan akarunk körülnézni.
– És nem lenne égbekiáltó ostobaság, ha ekkora út után tönkretennénk az
Elmúlás Pántjait, mert elfogyott a türelmünk?
Wax a sötéten tátongó folyosóra meredt. Az út nagyját már megtették, így egy
kicsit inkább nem kínozta tovább a kandrát. Egy ajtót pillantott meg előttük.
– Lehet, hogy nem is kell tovább törnöd-zúznod magad. Azt hiszem,
felismertem a mintát – mondta Wax.
– Miféle mintát?
– Jobbra, a második kő alatt billenőcsapda: nyílvető.
MeLaan jelentőségteljes pillantást vetett rá, majd a lábujja hegyével
megtapogatta a járólapot. Nyilak röppentek ki a falból, süvítettek el az orra előtt
és pattantak le a szemközti falról.
– A következő két kővel arrébb van – folytatta Wax. – Fémcsík húzódik alatta,
és az ilyenek eddig falba süllyesztett csapdák voltak.
Újabb lábujjpróba. A fal egy szakasza oldalra siklott, és tüskés farönk zuhant
ki mögüle.
– Ügyes – dicsérte meg MeLaan.
– Az utolsónak veremcsapdának kellene lennie – mutatta Wax, miközben
kikerülte a súlyos farönköt, és ismét MeLaan mellé került. – Ellenőrizd a
köteledet. A kövek enyhén kiállnak a talaj síkjából.
A kandra a jobb kezével húzta meg a kötelet, mert a balban az összes csontja
eltörött. A kristály menthetetlenül sérült, MeLaan pedig most összecsukott
kézzel lépdelt, míg a csontszilánkokat az inak tartották össze.
– Ki nem állhatom a vermeket – motyogta a kandra. – Csak zuhanok és
zuhanok, és sosem tudom, mi vár az alján.
Ezután a gyanús járólapokra lépett. Wax előzetesen a saját dereka köré
csavarta a kötél másik végét, amit most két kézzel fogott. Ezúttal azonban nem a
föld nyílt meg, hanem a mennyezet, és súlyosnak látszó, nagy méretű tárgy
zuhant le a magasból. MeLaan az utolsó pillanatban szökkent hátra. Hatalmas,
meghatározhatatlan színű jégtömb döndült a padlón. Nedvesen, furcsamód
olajosan csillogott a felszíne.
– Harmónia Gyűrűire, mi a... – MeLaan leguggolt, hogy közelebbről is
megvizsgálja a fura jégkockát.
 – Talán sav – vélte Wax. – Bármit tároltak is odafent, az évek során elemeire
bomlott, és részben megfagyott.
MeLaan elmélyülten tanulmányozta.
– Mi az? – kérdezte a békebíró.
– Semmi – ingatta a fejét a kandra. – Szóval ennyi?
– A legjobb tudomásom szerint.
Felsorakoztak a folyosó végét záró, kőből faragott ajtó előtt. Nem láttak rajta
kilincset, és a környező fal is tömör kő volt.
Jeleket véstek az ajtó felszínére, már ha tényleg az volt. Ezüsttel futtatott,
szimbólumokat rejtő köröket láttak. Wax Allikra nézett.
– Nem ismerem ezeket a jeleket – mondta a pilóta, miután medált cserélt. –
Ha ez valamiféle szöveg, akkor ismeretlen nyelven írták.
– És most hogyan tovább? – tette fel a kérdést MeLaan.
– Menjünk vissza a többiekért – javasolta Wax a gondolataiba merülve. –
Több fej többre megy, ráadásul Marasi talán felismeri ezeket a jeleket ReLuur
jegyzeteiből.
Visszaindultak. Ismét MeLaan ment elöl. Wax továbbra is éberen kereste a
csapdákat a falak mentén. Visszafelé is lassan haladtak, mert MeLaan biztosra
akart menni, hogy mindent észrevettek-e.
Telsin felzárkózott Wax mellé. Még mindig nyugtalanul tekingetett a háta
mögé. Két karjával szorosan átfonta a testét, pedig a hőtároló medál miatt nem
fázhatott. Allik lépdelt mögöttük, aki szintén a hőtároló medált viselte.
– Elgondolkodsz néha azon, Waxillium, miként jutottál oda, ahol most tartasz?
– kérdezte Telsin szelíden.
– Időnként – bólintott. – Habár azt hiszem, le tudom vezetni. Nem mindig
tetszik, amit látok, de érthető, ha egy pillanatra megállók és átgondolom.
– Én nem vagyok erre képes – ingatta a fejét a nő. – Csak arra emlékszem,
hogy gyerekként azt hittem, enyém a világ. Azt hittem, a lábam előtt hever
minden, hogy kihasználhatom a lehetőségeket és elérhetem a céljaimat. Hogy
nagy ember leszek és valóra válthatom az álmaimat. Az évek múlásával azon-
bán azt tapasztaltam, hogy mind kevesebb eseményt tartok az irányításom alatt.
Kísért a gondolat, hogy ennek nem így kellene lennie. Mégis, hogy lehet, hogy
gyerekként én irányítottam a sorsomat, felnőttként viszont nem?
– Ez a bácsikánk hibája – felelte Wax. – Rabláncon tartott téged.
– Igen és nem. Wax, felnőtt vagyok. A hajam őszül, és már megettem a
kenyerem javát. Nem kellene már tudnom, miről is szól ez a színjáték? – Telsin a
fejét ingatta. – Ez nem Edwarn hibája. Mit követtünk el, Waxillium?
Magányosak vagyunk. A szüleink halottak. Most mi vagyunk a felnőttek, hol
vannak hát a gyerekeink? Mit értünk el az életben? Nem érzed úgy néha, hogy
nem is nőttél fel egészen? Hogy mindenki más igen, de te titokban csak
színlelsz?
Nem. Ő nem érezte így. Ennek ellenére egyetértően dünnyögött – jó volt a
nővére másik oldalát látni és hallani, mint azt, amely lángoló gyűlöletet táplált
Ferbli és az emberei iránt.
– Ezért akartál mindenáron ide jönni? – kérdezte Wax. – Azt reméled, hogy
ezzel a felfedezőúttal valami nagy tettet hajtasz végre?
– De legalábbis segít a társadalmunkon.
– Hacsak nem taszítja romlásba.
– A társadalom előmozdítása nem pusztítás. Még akkor sem, ha mi
lemaradunk mögötte.
Telsin ezután újra bezárkózott. Wax nem hibáztatta azok után, amin
keresztülment. Wax azt kívánta, bárcsak visszarepülhettek volna Elendelbe, hogy
meleg, biztonságos kuckóba dugja a nővérét, mielőtt visszatértek volna ide.
Óvatosan kerülték ki a korábban már működésbe hozott csapdákat: a
mennyezetről lezuhanó köveket, a fal mögül kiröppenő halálos nyilakat és
dárdákat. Átkúsztak egy úttorlaszt képező vaskos kőtömb alatt, melynek
zuhanását MeLaan egy alá helyezett szikladarabbal állította meg. Wax ezt
követően megtámasztotta, és néhány érmével valamelyest feljebb tudta taszítani,
hogy a két végénél alá tudják dúcolni, de még így is be kellett húzni a nyakukat
ahhoz, hogy elférjenek alatta.
Azért most két működő csapdát is találtak, melyeket gyorsan hatástalanítottak.
Wax egyre erősödő csalódottságot érzett. Mennyi felesleges munka, gondolta,
ahogy elhaladtak a falszakasz mellett, ahonnan korábban a levegőben lengő
kaszák kerültek elő. Az éles pengék maguktól összegabalyodtak, amikor
kilendültek a fal mögül, úgyhogy egyáltalán nem jelentettek rájuk veszélyt, de a
csapda ötletessége lenyűgözte Waxet.
– Allik! – szólt az alacsony férfinak, és jelezte, hogy tegye vissza a kapcsolati
medált. – Miért építene a néped efféle rejtekhelyet a Pántok számára? Minek a
hivalkodó templom, amiről messziről lerí, hogy valami értékes lapul benne, amit
aztán teletömnek halálos csapdákkal? Miért nem egy valószínűtlen helyen
rejtették el a Pántokat? Mondjuk egy jellegtelen barlang mélyén?
– Mert ez egy kihívás, ahogy korábban már említettem, ó, Nagy Gondolkodó
– felelte Allik. – És ezt nem az én népem építette. Legalábbis nem a közvetlen
őseim. A papok, akik részt vettek a munkálatokban, egy ma már nem élő nép
tagjai voltak.
– Igen – bólintott Wax. – És azt is mesélted, hogy ez a Fejedelem azért őrizteti
a fegyvert, mert visszatér érte, jól mondom?
– Így szól a legenda.
 – Akkor ezeknek a csapdáknak nincs semmi értelmük – folytatta Wax, és a
felforgatott folyosóra mutatott. – Vagy senki nem aggódott a királyotok épsége
miatt?
– Közönséges csapdák nem árthatnak neki, Figyelmetlen Méltóság – nevetett
fel idegesen Allik. Újra MeLaanra siklott a tekintete. – A sok csapda
kinyilatkoztatás és próbatétel egyben.
Továbbmentek, de Waxet nem elégítette ki a válasz. Némi értelme azért volt
Allik magyarázatának – pont annyi, mint templomot építeni a hegyekben. Wax
pontosan ezt várta egy ilyen helytől, méghozzá a legapróbb részletekig.
Tán éppen ez zavarta annyira.
– Wax! – Wayne feje bukkant fel a folyosó végén. Már majdnem a bejáratnál
jártak. – Hát itt vagy, Wax! Itt a bácsikád, haver!
– Milyen közel? – kérdezte Wax, és sietősebbre fogta.
– Eléggé – felelte Wayne. – Mondhatnám, itt toporog a küszöbön, és
kártérítést követel.
Wax abban bízott, hogy megtalálják a Pántokat, mielőtt erre sor kerülne.
– Meg kell próbálnunk beomlasztani a bejáratot – hadarta Wax, ahogy Wayne-
hez ért. – Vagy legalább ezt a folyosót. Fel kell tartóztatni őket, amíg végzünk.
– Azt is lehet – hümmögött Wayne –, vagy...
– Vagy mi? – kérdezte Wax két lépés között.
– Foglyul ejtettük. – Wayne a háta mögé bökött a hüvelykujjával. – Marasi
épp fegyvert szegez a rozsdaverte fejének.
Elfogták őt?
– Az lehetetlen.
– Hát igen – zavarodottság tükröződött Wayne arcán. – Zászlóval a kezében
jött oda hozzánk. Aszongya, beszélni akar veled.
 25

Wax átlépdelt az előcsarnokból a templom előtti teraszra. A nagybátyja,

Edwarn Ladrian állt a lépcsősor tetején, az Uralkodó szobra alatt. Wax
megszokta, hogy mindig rangjához méltó öltönyt visel, és pompa veszi körül,
ezért most különös elégtételt érzett, amikor végre megpillantotta őt. Vastag
kabátot viselt, csuklyával a tetején, melyet mélyen az arcába húzott, de ez sem
segített rajta, a szokatlanul nagy hideg vörösre csípte érzékeny bőrét. Szakállát
hópelyhek festették fehérre. Elefántcsontból faragott sétapálcájára támaszkodva
várakozott, és kedvesen mosolygott az unokaöccsére.
Marasi a bejáratban térdelt, és célra tartotta a puskáját. Edwarn magányosan
ácsorgott, pedig vagy száz embert hozott magával, akik valamivel hátrébb, egy
sziklás pihenő környékén épp tábort vertek, és a csomagokat, illetve az
ellátmányt rendezgették kupacokba.
– Waxillium! – szólt Edwarn. – Nem túl kellemes ebben a hidegben
beszélgetni. Csatlakozhatnék hozzátok odabent a melegben?
Wax szúrós szemmel méregette. Miféle cselre készült? Sosem bízná magát
csak Wax ítéletére.
– Leteheti a fegyvert – mondta a békebíró Marasinek. – Köszönöm.
A nő vonakodva egyenesedett fel. Wax Edwarn felé biccentett, aki derűsen
lépett be az épület belsejébe. Testes, gömbölyded, kerek arcú férfi volt. Ahogy
Wax átlépte a küszöböt, Edwarn levette a kesztyűjét és a csuklyáját, felfedve
ezüstbe forduló haját, melybe már alig vegyültek fekete csíkok. A kabátját is
levette. Csiptetővel rögzített, vastag nadrágot és vastag inget viselt alatta. Mire a
karjára terítette a vastag kabátot, meg is szűnt teste remegése, és visszatért
arcának eredeti színe.
– Tudod, mire jók a medálok – mondta Wax.
– Természetesen – felelte Edwarn. – De az erejük nem tart örökké, és nem
tudjuk feltölteni őket. Azoknak tartogattuk őket, akik az úton nagyon szenvedtek
a hidegtől. – Beszéd közben Allikra nézett, aki Marasi mellé osont, megfogta a
nő kezét, és gyilkos pillantással méregette a jövevényt.
Telsin! Wax a testvérét keresve hordozta körbe a tekintetét. Ha fogja magát, és
a nagybátyját is agyonlövi, mint azt a másik fickót a csarnoképületben...
Telsin az előtér túlfelén ácsorgott, az árnyékok takarásában, a csapdákkal teli
folyosó szájában. Wayne elővigyázatosságból most odament hozzá. Biccentett
Wax felé, majd tovább figyelte Telsint, háttal az ajtónak.
– Látom, elloptad az egyik barbáromat – mondta Edwarn, és Allikra bökött az
állával. – Megtanította, hogyan használd a medálokat fűtésre és súlyvesztésre?
Wax nem felelt, csak komoran nézett rá.
– Nem kell játszanod az ostobát, öcsikém – húzta el a száját Edwarn. – A
fémek összetételéből magunk is kitalálhatjuk, mire valók. Nagy kár, hogy nem
találtuk meg a hajótörzsbe rejtett kisebb repülő szerkezeteket. Akkor
megspórolhattam volna ezt a hosszú és kényelmetlen utat.
– Mit akarsz itt, bácsikám? – tudakolta tőle Wax. Kilépett az ajtónyílásból, és
a hátát a templomfalnak támasztotta, hátha mesterlövész is lapul odakint a
sötétben. Ekkor vette észre, hogy Marasi is ugyanígy tett. Ügyes.
– Hogy mit keresek itt? Amit te is, édes öcsém. Meg akarom találni a
fegyvert.
– Úgy értem, miért jöttél fel ide, hogy elfoghassalak? Megadod magad?
– Megadni... Édes öcsém, én tárgyalni jöttem.
– Nincs miről tárgyalnom, már a kezemben vagy – felelte a békebíró. –
Letartóztatlak árulás, gyilkosság és emberrablás vádjával. Allik tanúskodik
ellened.
– A barbár? – kérdezte Edwarn kaján vigyorral az ajkán.
– Más is...
Edwarn sétapálcája hangosan koppant a kemény kőpadlón. Fém borította.
Ostoba: ezt Wax bármikor ellene fordíthatta.
– Erre nem lesz semmi szükség – csitította a korosodó férfi. – És nem vagyok
a foglyod, öcsikém, ne is ábrándozz róla. Ideje abbahagyni az álmodozást. Ha el
is rángatnál Elendelbe, és sikerülne tömlöcbe vetned, néhány napon belül szabad
lennék, mint a madár.
– Majd meglátjuk. – Wax megemelte Vindikátort, és a csövet egyenesen
Edwarn homlokának szegezte. – Fuss. Adj rá okot, hogy lelőjelek. Kérlek.
– Milyen drámai! – dünnyögte Edwarn. – Ezt is a Végeken tanultad? –
Fitymálón csóválta a fejét. – Rendesen körülnéztél odakint? Húsz allomanta és
ferukimista van velem. Mind jól képzettek, és habozás nélkül ölnek, ha kell.
Inkább te vagy az én foglyom, fiam.
Wax felhúzta Vindikátor kakasát.
– Ez esetben szerencse, hogy itt vagy nekem.
– Én korántsem vagyok annyira fontos a Pakli egésze számára – mondta
sejtelmes mosollyal Edwarn. – Ne hidd, hogy nem lőnének agyon, ha csak ez
kell, hogy elérjenek téged. Nem leszek a túszod. Ugyan mit nyernél vele? A kis
hajódat már kiástuk a hó alól. Innen csak akkor menekülsz élve, ha én utasítást
adok rá.
Wax foga összecsikordult, amikor Edwarn a templombejárat oldalába lépdelt,
és leült az ottani kőperemre. Az idős férfi pipát halászott ki a zsebéből, és egy
biccentéssel üdvözölte Sterist, aki szintén a peremen ült, de most azonnal
felpattant, és biztonságos távolságba húzódott.
– Kölcsönkérhetném a lámpást? – kérdezte Edwarn.
Steris odanyújtotta felé. Edwarn lángra lobbantott egy hosszú gyújtópálcát,
amellyel izzásba hozta a pipába tömött dohányt. Kettőt-hármat pöfékelt, majd
kényelmesen hátradőlt.
– Nos?
– Mit akarsz tőlem? – förmedt rá Waxillium.
– Szeretnélek elkísérni – felelte Edwarn, és a csapdákkal teli folyosó felé
biccentett. – Miután a medálokkal sikerült tisztességes beszédre bírnunk a
barbárokat, kiderítettük, hogy van itt egy csapdákkal teli folyosó. Ráadásul... –
Egy pillanatra elhallgatott. – Á, szóval már hatástalanítottátok is a csapdákat!
Ezek szerint az ajtóról is tudtok.
– Te honnan tudsz róla? – kérdezte Allik. Lépett egyet előre, ökölbe szorított
kézzel. Marasi nyugtatóan a vállára tette a kezét, hogy visszafogja. – Mit tettél a
társaimmal?
– Á, látom ti is rábírtátok a tieteket a beszédre – mondta elismerően Edwarn. –
Kár, hogy az Uralkodó ilyen lenyűgöző tudást bízott rájuk, nem gondolod?
Embernek is alig nevezhetők. Jobb lenne...
– Honnan tudsz róluk? – folytatta Allik, ezúttal jobban kieresztve a hangját. –
Honnan tudsz a folyosóról és az ajtóról?
– Felteszem, a kapitányod sok olyat tudott, amit te nem – felelte Ferbli. –
Mesélt neked a vadászokról, akiket fiatal kapitányhelyettesként szállított?
Amikor hagyta őket lerészegedni, hogy kiszedhesse belőlük a titkaikat? Vissza
akartak térni ide, begyűjteni a zsákmányt.
– A kapitány? – Allik hangja megbicsaklott. – Életben van?
Ferbli mosolyogva pöfékelt. Nem felelt, helyette Waxre nézett.
– Én ki tudom nyitni azt az ajtót. Egy haldokló pap súgta meg a titkot egy
elátkozott vadásznak, ő egy léghajókapitánynak, akitől most már én is tudom.
– Be akarsz csapni. – Wax szúrós szemmel, összevont szemöldökkel meredt
rá.
– Természetesen – felelte az idős férfi. – A kérdés inkább az, te túl tudsz-e
járni az én eszemen? Egyezség nélkül lehetetlen helyzetbe kerültünk. Az
embereim nem tudnak behatolni, túlságosan jól védhető ez a hely, robbanószert
pedig nem mernénk használni, nehogy kár érje a kincset. Ti viszont nem
juthattok ki. Nélkülem nem szerezhetitek meg a Pántokat, ugyanakkor az
allomanta seregemet sem kerülhetitek ki. Itt halnátok éhen.
Wax ismét a fogát csikorgatta. A rozsdába, de gyűlölte ezt az embert!
Edwarn... Ferbli... ő az a fertőző vírus, amely belülről emészti el a nemességet.
És bármerre jár, tovább terjeszti a betegséget. A halálos kórt. A megtestesítője
mindannak, amit Wax gyűlölt.
– Ne bízz benne, Waxillium – szólt Telsin az átjáróból. – Csak blöfföl, és a
végén ő győz. Mindig ő nyer.
– Legyen, ahogy akarod, bácsikám – egyezett bele kelletlenül Wax. –
Kinyitod az ajtót, de utána vissza kell térned ide!
– Bemehetek! – vakkantotta Edwarn. – Átléphetem a küszöböt, hogy lássam,
mi van odabent. Különben nem segítek neked.
– Nem mehetsz őrizetlenül. Végig pisztolyt szorítok a halántékodhoz.
– Nincs ellenvetésem. – Edwarn nagyot szívott a pipából. Hosszan
benntartotta a füstöt, majd vicsorba ránduló mosolya mögül fújta ki.
Wax alaposan átkutatta a nagybátyját. Allomanciára érzékeny fémet nem talált
nála, a sétapálca hegyét leszámítva. Alumíniumot sem hordott magánál.
Veszélyesnek nevezhető összetételben legalábbis nem.
– Te mész előre. – Wax a folyosó bejáratára mutatott a pisztoly csövével.
Ezúttal figyelmen kívül hagyta Telsin villanó tekintetét. Wayne felállt és odébb
húzta Telsint a bejáratból, miközben erősen pöfékelő rokona elhaladt mellette.
Marasi puskával a kézben követte Waxet. Az ujjpercei kifehéredtek, olyan
erősen szorította a puskatust. Allik, Steris és MeLaan követték őket. Telsin és
Wayne zárták a sort, olyan távol tartva a nőt az alattomos nagybácsitól,
amennyire csak lehet.
– Egészen biztos ebben? – kérdezte Marasi a kőtörmeléket, dárdákat és kilőtt
nyílhegyeket kerülgetve.
Wax nem felelt. Lázasan járt az agya, próbálta kitalálni, mit forralhat ellene a
bácsikája. Mi kerülhette el a figyelmét? Mire a folyosót záró ajtóhoz értek,
tucatnyi különböző elmélet keringett a fejében.
Edwarn az ajtó elé állt, és végignézte a vésett szimbólumokat.
– Azt nyomd meg! – mondta, és az egyik belevésett körre mutatott. –
Allomanciával.
Wax mindenkit hátrébb terelt, Wayne kivételével. Az alacsonyabb férfi
bólintott. Készenlétbe helyezte a gyors gyógyulást biztosító fémelmét és egy
időbuborékot, arra az esetre, ha Edwarn terve szerint csapda lenne az ajtónyitás.
Wax taszított. Kattanó hang felelt.
– Most azt ott – mutatta Edwarn. – Azt, amelyiken az a háromszög látható.
Katt.
– Végül ezt itt – mondta Edwarn, és keze fonákjával kocogtatta meg a
kőlapot.
– Ennyi? – kérdezte Wax.
– Ha rossz a sorrend, akkor a terem ajtaja bezár. Legalábbis így mondták –
magyarázta Edwarn sejtelmes mosollyal az ajkán. – Egy óraszerkezet ketyeg
benne, és újabb tíz évig nem lehet kinyitni. Hogyha nem ismered a helyes
sorrendet, életed végéig kísérletezhetsz a kombinációkkal, és sosem nyitod ki.
– Újabb mosolyt villantott. – Mint kiderült, ezek a szimbólumok valami
olyasmit jelentenek, amit az Uralkodó könnyedén megértett volna.
Wax Allikra nézett, aki tanácstalanul ingatta a fejét.
– Én semmit nem értek belőlük.
Wax megfordult, nagy levegőt vett, és az utolsó szimbólumra taszított. Kattant
egyet. A falszakasz megremegett. Kő csikorgott fémen. Az ajtónak tetsző kőtábla
oldalra siklott, és egy újabb folyosó nyílt meg előttük. Edwarn már lépett is, Wax
azonban a fejéhez tartotta a pisztolyt, amitől az idősebb férfi elbizonytalanodott.
– Csak hogy tudd, rettenetesen sok időmbe került, hogy kiderítsem, mit rejt ez
a hely – tagolta Edwarn. – Nem lenne illő, ha más lépné át a küszöböt elsőként.
– Kínos – felelte Wax, és még időben fülön csípte Telsint, aki be akart
surranni a nagybátyjuk mellett. – MeLaan?
– Máris.
A rozsdába! Csúnyán bicegett, amikor elhaladt Wax mellett. Az egyik lába
rövidebb lett a többszörös törés miatt. Azt állította, hogy nem érez fájdalmat, de
ha ez hazugság, azt Wax sosem tudná meg.
A kandra belépett a halványkéken derengő helyiségbe. Itt is azok a fura,
hátulról megvilágított üveglapok látszottak.
– Semmi sem támadt rám befelé menet – szólt ki a nő. – Járjak egyet?
– Csak az ajtó környékét ellenőrizd! – szólt utána Wax. Egy pillanatra sem
vette el a pisztolyt Edwarn fejétől. – Csak annyira, hogy mind biztonságosan
beléphessünk.
Hosszú, feszült pillanatok vártak rájuk. Nem hallottak csörgést-csattogást,
egyetlen csapda sem lépett működésbe.
– Hogy lehetsz ennyire türelmes? – kérdezte Telsin. – Tudván, hogy mi várhat
ránk odabent? Egy felfoghatatlan csoda.
– Bármi is az, megvár minket.
– Te nem is akarod tudni, mi van az ajtó mögött – suttogta Telsin. – Te sosem
üldözted a látóhatár peremét. Hová lett a kalandvágyad?
– Él és virul, csakhogy én mást tartok érdekesnek, mint te.
– Minden tiszta! – kiáltotta MeLaan a másik szobából.
Wax jelzett a többieknek, hogy mehetnek, ő azonban hátramaradt, és a
nagybátyját is visszatartotta.
 – Mindenki maradjon a bejárat közelében! – figyelmeztette a társaságot.
Amikor hallótávolságon kívülre kerültek, a nagybátyja felé fordult.
– Milyen rémisztő – hümmögte Edwarn, és tetőtől talpig végigmérte az
unokaöccsét. – Elkülönítettél a többiektől. Csak nem meg akarsz félemlíteni,
Waxillium?
– Törődöm azokkal, akik abban a helyiségben vannak – felelte fojtott hangon
Wax. – Gyanítom, ezt egy hozzád hasonló szörnyeteg fel sem fogja.
– Érzéketlennek tartasz? – Edwarn hangja megkeményedett. – Én mentettem
az irhádat a Pakli előtt, felszólaltam az érdekedben. Volt idő, amikor fiamként
szerettelek!
Wax ismét célra tartotta Vindikátort.
– Ha itt végeztünk, neveket akarok – mondta Wax. – Kiteríted előttem a Pakli
lapjait. Visszaviszlek Elendelbe, és ott nyugodt körülmények közt
elbeszélgetünk egymással.
– Engem pedig addig püfölsz, míg szóra nem bírsz.
– A törvény szavát követem.
– Ami megváltoztatható, vagy úgy hajlítható, ahogy neked tetszik.
Szörnyetegnek tartasz. Megvetsz és gyűlölsz, mert a hatalmat hajszolom. És te
mégis olyanokat szolgálsz, mint én. Vegyük a szenátust. A gazdasági politikája
már a gyerekek létét veszélyezteti. – Edwarn tett egy lépést előre, amitől a
pisztoly csöve pontosan a halántéka közepére irányult. – Minél több tapasztalatot
szerzel, annál inkább belátod majd, hogy igazam van, Waxillium. A jó és a rossz
nem a kézzelfogható tetteken mérhető le, hanem abban, hogy milyen ügy
nevében teszed, amit teszel.
– Waxillium? – Marasi jelent meg az ajtóban. – Ezt látnia kell.
Wax sokadszorra csikorgatta a fogát. Rángani kezdett a szeme alja. Elvette a
pisztolyt nagybátyja fejétől, és a szoba belsejébe intett vele.
Edwarn belépett, gomolygó füstcsíkot húzva maga után. Wax követte, és ő is
átlépte az erődszerű templom közepébe épített, magányos szoba küszöbét.
Ugyanazt az emelvényt látta maga előtt, amelyiket a templom bejáratában lévő
freskón is. A szoba kellős közepén emelkedett ki a padló síkjából. Kecsesen,
díszesen csillogón. Lépcsőfokok vezettek a tetejére. Az emelvényre kisebb,
négyzetes állványt helyeztek, melyet vörös selyemmel terítettek le. Rajta ereklye
tárolására alkalmas piciny, aranyozott felület feküdt. Lágy, fehér fény sütött le a
mennyezetről, elűzve az oldalról érkező kékes bemosódást.
Csakhogy nem világított meg semmit.
Üvegszilánkok borították az emelvény környékét. Wax észrevett egy-két
sarkot; egy üvegdoboz maradványai voltak, amely egykor a négyzet alakú
állványon feküdt, lefedve azt, amit alatta őriztek.
 Csend és nyugalom honolt a kicsiny szobában, ahol helyenként fagyfoltok
látszódtak. A sűrű por felkavarodott, amikor kinyitották az ajtót, és most lustán
gomolygott a levegőben. Nem láttak újabb ajtót, sem egyéb nyílást.
– Eltűnt – lehelte Wax. – Valaki megelőzött minket.
 26

Miért néztek rám? – kérdezte Wayne.

– A szokás hatalma – felelte Marasi, aki sakkban tartotta Edwarnt a
puskájával, ahogy MeLaan is.
Wax óvatos léptekkel szelte át a szobát. Trónteremnek tűnik, gondolta
szórakozottan. A többiek tisztes távolból követték, de felemelte a kezét,
megtorpanásra késztetve őket.
– Mindenki maradjon ebben a vékony sávban. – Az emelvényhez vezető
nyomvonalra mutatott. – Oldalt veremcsapdák vannak, amott pedig egyenetlen a
talaj felszíne. Az pengét hajít le a mennyezetből.
– Ezt meg honnan tudja? – hüledezett Steris. Még most is a listakészítésre
használt füzetét tartotta a kezében.
– Wax a természeténél fogva vonz mindent, ami halálos – magyarázta Wayne.
– És még mindig engem néz mindenki. A rozsdába! Mégis hogy törhettem volna
be ide és vihettem volna el azt a rozsdaette vackot?
– Sehogy – ismerte el Marasi –, de valaki megtette. Talán ReLuur maga.
– Nem. – Wax az emelvényre vezető lépcsőn szétszóródott üvegszilánkok közt
kotorászott. – A lerakodott por vastagságából ítélve ez nem mostanában történt.
Arról nem is beszélve, hogy a kandra sehogy sem mehetett volna végig a
halált osztó folyosón. Túl sok csapda maradt érintetlen, és amelyeket működésbe
hoztak, ott mindenhol hevert egy-egy hulla.
Sokkal valószínűbb, hogy a kandra elkészítette a felvételeket, majd
hazaindult, hogy csapatot toborozzon egy komolyabb expedícióhoz. Alighanem
éveken át tanulmányozta a templomot és az épületet övező legendákat és
titkokat.
De akkor ki tehette?
Telsin lépett el mellette, és felment az emelvényhez. A szilánkok
kellemetlenül ropogtak a talpa alatt. Wax felemelte a fejét. A nővére halálra vált
arccal meredt az üres állványra.
– Hogyan? – suttogta.
MeLaan a fejét ingatta.
– Ti mit tennétek, ha sikerülne észrevétlenül ellopni egy ilyen tárgyat? Tárva-
nyitva hagynátok az ajtót, hogy mindenki azonnal felfedezhesse a lopást, vagy
újra beállítanátok a csapdákat, és elosonnátok?
Nem, gondolta Wax. Valószínűtlen, hogy újra aktiválták a csapdákat. A
nagybátyjára nézett, aki a lépcső tövében ácsorgott, és egész testében remegett a
dühtől. Őt is meglepte ez az egész.
Vagy csak színjáték lenne? Előbb megszerezte a Pántokat, majd ideterelte
Waxet, hogy félrevezesse? Wax leporolt egy szilánkot, félredobta, és egy
nagyobb darabot választott. Az egyik sarokelemet. Gyanakvón méricskélte.
Újabb darabot keresett, és egymás mellé illesztette a két szilánkot.
– Mekkora csalódás – motyogta Edwarn. Lerítt róla, hogy most elfogyott a
tudománya.
Nem ő tette, döntötte el Wax. Ködkabátja rojtjainak segítségével próbálta
megmérni az üvegszilánk hosszát. Nem, ez jóval messzebbre nyúlik...
Felállt. Társai meddő vitáját csak távoli zsongásként érzékelte. Az Elmúlás
Pántjai feltételezett helyét méricskélte: kis méretű, selyemmel takart állvány az
idő fogságába merevedve.
– Azt hiszem, erről ennyit – mondta Edwarn. – Itt a vége.
Wax megpördült, és felemelte a fegyverét, de ezúttal nem a nagybátyját,
hanem a nővérét vette célba.
A nő zsebre dugott kézzel nézett le rá. Majd egy lassú mozdulattal pisztolyt
vett ki belőle. Hol szerezte? Alumíniumból készült, ezért Wax nem érzékelte.
– Telsin! – szólt rekedten Wax.
Edwarn nem merészkedett volna közéjük, ha nincs egy beépített embere.
Telsin tűnt a legvalószínűbbnek. De a rozsdába is!
– Sajnálom, Waxillium – mondta Telsin.
– Ne tedd ezt. – Wax habozott, de túl soká. Telsin felemelte a pisztolyt.
Wax tüzelt. Telsin viszonozta. Wax tölténye célt tévesztett, allomantikus erő
térítette el. Telsin tölténye azonban alumíniumból készült, és akadálytalanul
találta el Waxet.

Marasi ösztönösen cselekedett. Mivel a puskát eleve célra tartotta, meghúzta a

ravaszt. Bármi történjék is, abból nem lehet nagy baj, ha Ferblit kiveszi a
pakliból.
A töltény azonban letért a pályájáról, és kikerülte Edwarnt. A fegyvere nagyot
rándult, és kirepült a kezéből. Ferbli vérlázító közönnyel nézett rá.
Az emelvény előtt álló Wax hátratántorodott. A golyó a mellcsontja felett
csapódott a nyakába. Próbált talpon maradni, de Telsin másodszor is belelőtt.
Ezúttal a hasára célzott. Waxillium összeesett, és legurult a lépcsőm.
Fájdalmasan felnyögött.
Edwarn allomanta volt.
 Telsin pedig a Pakli tagja.
Marasi ismét ösztönösen cselekedett. Wayne rohamra indult, de Ferbli
rezzenéstelen arccal fogadta párbajpálcája első ütéseit. Azután megemelte saját,
vasalt botját, és nekitaszította Wayne-nek.
Az alacsony termetű férfi kapálózva repült Marasi felé, a párbajpálcái hangos
csattanással pattogtak odébb a padlón. Hatalmas nyekkenéssel ért földet, ahogy
Marasi épp Ferbli felé lendült volna. Ha sikerülne csak őt egy időbuborék
belsejébe zárni, akkor Wayne talán...
Marasi fémtartaléka azonban elillant. Wayne hasonlóan érteden képpel
tápászkodott fel a háta mögött. Telsin a kettejük közötti területre hajított valamit.
Egy kis fémkockát. Újabb allomantikus telepet. Szóval ő is allomanta. Ferbli
irányába is dobott valamit. Érmékkel teli erszényt.
Wayne lerázta első kábulatát, és ismét Ferbli felé ugrott. Az idős férfi azonban
maréknyi érmét taszított felé. A levegőt hasító Wayne fennhangon átkozódott és
összerándult, ahogy az érmék áthatoltak a testén. Marasi halálra váltan nézte, a
közelben pedig felsikított valaki.
Sokk. Nem. Most nem fagyhat le. Ferblire vetődött, ő azonban könnyed
mozdulattal söpörte félre. Sikerült elkapnia a férfi ingének szélét, de az ujjai nem
voltak elég erősek hozzá, hogy meg is tartsa. Ahogy a földre zuhant, keményen
beütötte a fejét a kőpadlóba.
Csak homályosan látta, ahogy Waxillium nagy nehezen talpra áll. Vérző
testtel indult erőtlen rohamra, amikor Telsin harmadszor is tüzelt. Waxillium
talpon maradt és futásnak eredt. De nem az ajtó felé, sem Ferbli irányába, hanem
a szoba végébe, ahol nem tartózkodott senki. Ott csak egy üresen tátongó,
árnyékos sarok volt, ahonnan nincs...
Megnyílt alatta a föld. Waxilliumot elnyelte a verem.
Közben Wayne is talpra kecmergett.
– Tartsd lent! – kiáltotta Ferbli, és újabb érméket indított útnak.
Az emelvény tetején álló Telsin Wayne-re lőtt. Nem célzott valami jól, de
Edwarnnal közösen jó néhányszor eltalálták őt.
Az új arany fémelme birtokában azonban nem lehetett leteríteni őt. Bemutatott
a támadóinak, majd kirohant a szobából. A sebei a találat pillanatában már
gyakorlatilag be is gyógyultak.
Ferbli felmordult, ahogy Telsin pisztolya üresen kattant. Marasi el akarta
kapni Ferbli lábát, hogy megpróbálja elgáncsolni, de a férfi nemes
egyszerűséggel mellbe rúgta. Marasi fuldokolva kapott levegő után, de rövidesen
cipőtalp feszült a torkának.
– Jöjjön vissza, Wayne, különben végzek a többiekkel! – kiáltotta Ferbli.
Nem érkezett válasz. Úgy tűnt, Wayne kapott az alkalmon, és kereket oldott.
Helyes. Nem hagyta cserben őket, inkább rájött, hogy azzal növeli a legjobban a
többiek esélyét, ha eltűnik onnan.
– Megteszem! – kiáltotta Ferbli. – Megölöm a nőt!
– Azt hiszed, érdekli? – kérdezte Telsin.
– Őszintén szólva fogalmam sincs. Ennél a fickónál sosem tudni – ismerte el a
férfi. Egy teljes percet várt Wayne válaszára, aztán felsóhajtott, és levette a lábát
Marasi torkáról.
Marasi zihálva, könnybe lábadó szemel mérte fel a csatateret. MeLaan a
földön vonaglott. Ez meg mikor történt? Allik és Steris dermedten, tágra nyílt
szemmel álltak. Ez az egész egy szempillantás alatt történt. Néhány éve még
Marasire is ugyanilyen hatással lettek volna az események. Némi büszkeséget
érzett, amiért nem veszítette el a fejét, és ilyen gyorsan cselekedett.
De még ez sem volt elég. Ferbli lehajolt, felvette a puskáját a földről, és
rászegezte.
– Lódulj! – Allik és Steris irányába lendítette a fegyver csövét. Ha egy
csokorban állnak, akkor könnyebb szemmel tartani őket. Marasi folyamatosan a
lehetőségeket mérlegelte. Vajon mit tehetne? A fémtartaléka eltűnt, és csak most
kezdte felfogni igazán, mi is történt valójában.
Waxillium alighanem szép lassan elvérzik annak a veremnek az alján. Wayne
kimenekült ugyan a teremből, de nincs hajlaféme. MeLaan pedig földre került.
Nagyon úgy festett, hogy neki, Marasinek kell megoldania a helyzetet.
– Kérlek – szólt Allik, és idegesen csimpaszkodott bele Marasi karjába,
amikor csatlakozott hozzájuk. – Kérlek.
Hatalmába kerítette a félelem, és nem lehetett hibáztatni érte. Látta elesni
Waxilliumot, a férfit, akit istenített, és újra a gonosz férfi fogságába esett. Steris
szúrós szemmel meredt Telsinre.
Waxillium rájött az igazságra, csak későn. Nem kutatta át a nővérét, és
habozott, amikor csípőből tüzelnie kellett volna. Bár Waxillium eszes és
tapasztalt, rosszul mérte fel a nővérét és a nagybátyját. Mindig is rosszul ítélte
meg őket.
Nem mintha te jobban teljesítettél volna, korholta magát Marasi.
Telsin komótosan ereszkedett le a lépcsőn. Még mindig maga elé tartotta a
pisztolyt.
– Ez kontármunka volt – mondta.
– Kontármunka? – kérdezte Ferbli. – Szerintem jól ment.
– Hagytam, hogy Waxillium megszökjön.
– Háromszor is meglőtted. Mostanra már biztosan kilehelte a lelkét –
nyugtatta meg a férfi.
– És ezt csak úgy elhiszed?
 – Nem – sóhajtott Edwarn.
Telsin bólintott. Egyetlen arcizma sem rezzent, ahogy kést rántott, letérdelt és
beledöfte a földön fekvő MeLaanba. Steris felkiáltott, és tett egy lépést előre.
– Mit tettél vele? – kérdezte Marasi.
Nem kapott választ, de sejtette az igazságot. Léteztek folyadékok, amelyek
egy kandra testébe kerülve megbénítják őket, és ettől lassan elveszítik felvett
alakjukat. Miközben ő Ferblivel volt elfoglalva, Telsin valószínűleg
megmérgezte MeLaant. A hatás csak időleges volt, de a kandra kicsavarodott
karjával, törött lábaival utána sem tudna harcolni.
Telsin hosszasan turkált a kiterített kandra testében, majd egy cöveket húzott
ki a sebből. Zsebre vágta, és folytatta a hentesmunkát. Ferbli közben Marasi elé
lépett. A nő fém csillanását látta a szakadt ing hasítékán keresztül, a bordák
között. Nem volt olyan nagy, mint a Vasszemű cöveke, alig lehetett észrevenni.
Nem csak kísérleteztek a hemalurgiával – cövekek segítségével adtak hatalmat
maguknak.
Telsin a második cöveket is kimetszette a szerencsétlen MeLaan testéből, és
elégedetten egyenesedett fel. A kandra teste elolvadt. A zöldesbarna hústömeget
többé nem tartotta össze semmi, nem volt mihez kötődnie – az izmok
megállíthatatlanul folytak ki ruhájából. A visszamaradó csontok és a zölden
csillogó kristálykoponya élettelenül meredtek a mennyezet felé.
Telsin a veremre mutatott, amely elnyelte Waxilliumot.
– Keresd meg!
– Én? – Ferbli megütközve meredt rá. – Talán megvárhatnánk, amíg...
– Nincs időnk – szakította félbe a nő. – Te jobban ismered őt, úgyhogy neked
kell levadásznod. Még nem múlt ki. Az öcsém még a gránitnál is szívósabb.
Ferbli kelletlenül sóhajtott, de bólintott. Fegyver cserélt Telsinnel, hogy nála
legyen az alumíniumpisztoly, és újratöltette a tárat. Határozott léptekkel indult el
a verem felé. Marasi Telsint figyelte, aki MeLaan maradványait nézte, de végig
készenlétben tartotta a puskát.
Most kellene támadni? Ferbli neki engedelmeskedett. Ő nem csupán a Pakli
egy tagja, hanem magasabb rangú, mint Waxillium nagybátyja. Ráadásul
allomanta, az allomantikus telep használata legalábbis erre utalt.
Ferbli kötél segítségével ereszkedett le a verem aljára. Röviddel ezután léptek
zaja szűrődött be a folyosóról. Az elkerített szerelőcsarnokban látott egyenruhás
őrökhöz hasonló fegyveresek tódultak be a szűk helyiségbe.
– A mélynövésű hol van? – kérdezte nyomatékosan Telsin.
– Wayne. Láttátok valahol a folyosón?
– Asszonyom? – a katonák vezetője értetlenül nézett rá. – Senkit sem láttunk
odakint.
 – Fenébe! – csikorgatta a fogát Telsin. – Hova surrant az a patkány? Azt
akarom, hogy a lehető legtöbb ember fésülje át a folyosót és a kinti területet. Az
a fickó fokozottan veszélyes, főleg, ha van még nála hajlafém.
Marasi Sterisre nézett, aki még mindig sápadtan tátogott, és meredten nézte a
gödröt, amely elnyelte Waxilliumot. Allik teljes erőből szorította Marasi karját,
szeme jól látszott az álarc mögött.
– Kijutunk innen – súgta nekik Marasi.
Valahogy.
 27

Lebuktat minket... Te is tudod

Wax a hátára fordult és felfelé bámult. Sötétség. Esés közben elkanyarodott
körülötte a verem – emlékezett rá, hogy nekiütődött az íves oldalfalnak –, és erre
a helyre terelte.
A rozsdába... Hogy szédeleghetett, ha egyszer nem látott semmit? Ügyetlenül
matatott a derékszíjával, de talált egy fiolát, aminek egy húzásra kiitta a
tartalmát, feltöltve a fémtartalékát.
Nem jössz? Hogy is jönnél, sosem mersz kockáztatni.
Nem. Mégis látott valamit. Magányos gyertyaláng egy sötét szoba mélyén.
Mire pislogott, tovatűnt. Látomás a múltból. Emlék...
Fény a sötét szobában. Figyelemterelés...
A fenti emelvény és állvány nem egyéb, mint figyelemelterelés. A Pántok
sosem voltak ott. A szanaszét szóródott üvegszilánkokat, az üres, aranyozott
felületet és az állványt a templom építői hagyták ott. Mind-mind csak átverés
volt. De elkövettek egy hibát.
A kettétört üvegdoboz túl széles volt ahhoz, hogy illeszkedjen az állványra.
Gyertyafény a sötét szobában... – gondolta Wax. Mindez azt jelenti, hogy a
Pántok máshol vannak. Ismét pislogott, és úgy vélte, ezúttal valóban fényt lát.
Nem egy szűk veremben feküdt. A gödör kidobta őt valahová. Az oldalára
gördült, majd komoly nehézségek árán feltérdelt. A hasához nyúlt. Friss vér.
Csúnya seb. És a combja hátsó felén végigcsorgó vérből ítélve teljesen áthatolt
rajta. A lábát is eltrafálták, de az kevésbé aggasztotta. Azt a lábát amúgy is
eltörte zuhanás közben.
A nyakát ért lövés tűnt a legvészesebbnek. Vizsgálgatnia sem kellett, anélkül
is tudta. Tudta, mert nem úgy működött a teste, ahogy megszokta. Bizonyos
testrészei érzéketlenné váltak, egyes izmai egyszerűen nem engedelmeskedtek
agya parancsainak.
Az a fény. Halványkék. Nem gyertyaláng, hanem a különleges, beépített
fényforrások egyike. Mászni kezdett a világosság irányába. Sérült lábát
vonszolnia kellett. Kellemetlenül súrlódott a kövön, sötét vércsíkot hagyva a
padlón. Sós verejték folyt végig az arcán és keveredett el a ragacsos vérrel.
– Harmónia – suttogta. – Harmónia.
 Nem érkezett válasz. Csak nem imádkozott? Hová lett a gyűlölete?
Most az a fény jelentette a mindenséget. Talán egy órája kúszott a földön. De
lehet, hogy csak egy perce. Közeledve őrszemeket vett észre. Emberek ültek
szép sorban a fény előterében, hosszú árnyékokat küldve a szoba belsejébe.
Alacsonyan volt a mennyezet, egy felnőtt férfi épphogy csak elfért volna
odabent. Ezért... ezek az alakok ezért ücsörögnek...
Összpontosíts! – figyelmeztette magát, és fellobbantotta az imént nyelt fémet
a bensőjében. Fémet látott az őrszemeknél, és... igen, vonal futott a padló egy
bizonyos pontjához. Újabb csapda.
A fellobbanó fém kissé kijózanította. A gondolatai kitisztultak, sikerült
kivánszorognia a homály mocsarából. Vérveszteség. Gyorsan fogyott az ereje.
Ennek ellenére rájött, mik azok az őrszemek. Holtak. Csak épp ülnek, meleg
ruhába bugyolálva. Wax elvánszorgott az első sor előtt, és fagyott vonásaikra
nézett, amelyek az évek múlásával megkövesedtek, és így épségben
megmaradtak az utókornak. Maszkot tartottak az ölükben. Négy szűkülő sugarú
körben ültek, fejüket egyenesen az előttük világító fény felé tartva.
Itt haltak meg a templom építői. De akkor... hogy röppenhetett ki innen az
ajtót nyitó jelszó híre?
Wax tovább mászott a hullák között, akik a meleg ruha ellenére kivétel nélkül
megfagytak. Maga előtt látta, ahogy szépen szabályosan elhelyezkednek, és
türelmesen várják a véget, míg lemerül a fémelméjük, és a meleget felváltja a
hideg, amely kérlelhetetlen lassúsággal kúszik be a bőrük alá, magával hozva a
mindent elemésztő sötétséget.
Előrébb újabb állvány kapott helyet. Kisebb. Fehér kőből faragták. A tetején a
halvány, visszafogott fény két fémpántra esett. Itt nem voltak díszes sallangok,
csupán a holtak néma tiszteletadása.
Kövön koppanó csizmatalp súrlódása ütötte meg Wax fülét a háta mögül.
Aztán ugyanonnan fény áradt a helyiségbe.
– Waxillium! – Edwarn szólította.
Wax lekuporodott.
– Tudom, hogy itt vagy, fiam – folytatta Edwarn. – Ezt a vércsíkot még a vak
is látja. A játszmának vége, ezt még neked is be kell látnod.
Most már ő is allomanta, emlékeztette magát Wax. Látta, nagybátyja mit
művelt Marasi fegyverével. Most is pisztolyt tartott a kezében.
Alumíniumpisztolyt. Azt, amelyikkel Telsin lelőtte őt.
Telsin... Mióta tartozik közéjük? Utálta a gondolatot, hogy rájött a titokra,
hogy ösztönösen pisztolyt rántott a nővérére, még ha helyesnek is bizonyult a
megérzése. Túlságosan is logikus volt az egész. Ő billentette meg Wayne-t, hogy
lerúgja a magasból az egyik táskát. Megölte az izompacsirtát a
szerelőcsarnokban, nehogy feljebbvalójaként szólítsa meg, elárulva, hogy a Pakli
tagja.
Ferbli nem... nem merészkedett volna be a templomba, ha nem tudja, hogy
nála a nyerő kéz...
Összpontosítania kellett. Edwarn közeledett. Wax szívesen golyót taszított
volna a fejébe, de ellenállt a kísértésnek. Edwarn magasra emelte a lámpást, jól
bevilágítva a tág teret, és lassan körülnézett. Látszólag nem vette észre Waxet, és
az összes hullánál volt fém, megzavarva az acélérzékét. A vércsík azonban
előbb-utóbb elárulja a hollétét.
Wax mégis kivárt. Összekuporodott. Felvette a hullák testtartását, hátha
elvegyülhet.
Meg kell szereznem azokat a pántokat...
Edwarn azonnal lelőné, a közelükbe sem érne. Bár az sem biztos, hogy ájulás
nélkül képes elvánszorogni odáig.
– Próbáltalak megvédeni – mondta Ferbli.
– Mit műveltél a nővéremmel? – Wax hangja meglepően határozottan dörrent
a síri csendben.
Ferbli mosolyogva tett egy lépést előre, a hullákat vizsgálgatva. Ha sikerülne
elég közel csalnia magához...
– Semmit nem tettem vele – felelte Edwarn. – Ő szervezett be engem, fiam.
– Ez hazugság! – sziszegte Wax.
– A régi világ haldoklik, Waxillium! – mondta Edwarn. – Mondtam már, hogy
új rend van felemelkedőben, melyben nincs hely a magadfajtának.
– A léghajók korában is meglelem a helyem.
– Én nem erről beszélek – felelte Ferbli. – Hanem a titkokról. Egy olyan
világról, ahol rendőrök csak azért léteznek, hogy biztonságérzetet adjanak a
lakosoknak. Az árnyékok világa lesz ez, Waxillium, ahol a kormány rejtve
marad a háttérben. A változás már kezdetét vette. Nem azok uralkodnak, akik
beszédeket tartanak és kedvesen mosolyognak a polgárokra.
Edwarn kikerült egy holttestet. Wax véres nyomait követte a szemével. Már
csak néhány lépés.
– A királyok ideje lejárt – folytatta Edwarn. – A hatalmasok feltétlen
imádatának leáldozott, és ezzel együtt az allomanták egyeduralmának is vége.
Az erő birtoklása mostantól nem csupán a puszta véletlen műve lesz. Az erő
mostantól azokra száll, akik valóban meg is érdemlik azt. Akik tudják is
használni.
Újabb lépésre emelte a lábát, de félúton megállt. Lenézett. Elvigyorodott,
majd visszahúzta a lábát. Wax szíve elnehezült.
– Lépre akarsz csalni? Szemtelen húzás, Waxillium! – Felemelte a fejét. –
Úgy nézem, a teljes mennyezetrész leszakadna, és téged is maga alá temetne.
Edwarn megfordult, és arra a pontra nézett, ahol Wax kuporgott, eggyé válva a
fagyott hullákkal.
Wax felemelte a fejét.
– Megérte volna. – Még mindig a kezében tartotta a sörétes puskát, de úgy
érezte, már nem maradt ereje meghúzni a ravaszt. Úgyhogy szétnyitotta véres
tenyerét. Egy töltény csillogott benne.
– Megnézzük, mire vagy képes, bácsikám?
Párbaj. Egy párbajt talán megnyerhetne ellene.
Edwarn alaposan végigmérte őt, majd megrázta a fejét.
– Inkább nem.
Rálépett a padlóba épített csapdára. A kioldószerkezet hangosan kattant.

Telsin kivezette Marasit és a többieket a templomból. Az ajtón kívülre érve

megragadta Marasi karját, és letépte róla a medált.
Marasi levegőért kapott. Az izmai összerándultak a váratlanul rátörő
irgalmatlan hidegtől. Két kézzel kapaszkodott a válltáskájába. Hirtelen úgy
érezte, a ruhája mit sem ér a fagy ellen, mintha anyaszült meztelenül ácsorgott
volna egy kietlen hómező közepén. Telsin Sterisszel is megismételte az eljárást,
majd Allik felé nyúlt.
– Kérlek – kezdte Marasi. – Ő nem...
Telsin megragadta a medált. Allik próbált elhúzódni előle, de az egyik
fegyveres őr keményen képen törölte. A maszk kettéhasadt, ő pedig elterült a
hideg hóban. Az őr lenyúlt, és letépte róla a medált.
Allik hangosan levegőért kapott, és összekuporodott jeges kövön. A háttérben
tartózkodó alakok lázasan tevékenykedtek. Sátorponyva csattogott a szélben,
szorgos kezek serénykedtek a vadászok lezuhant repülő hajója körül. Álarcot
viselő alakokat tereltek egy szokatlanul nagyméretű sátor irányába. Szóval Allik
társai még nem haltak meg.
Vörös egyenruhát és vastag kabátot viselő férfi mászta meg a lépcsősort.
– Girigáré úrnő – szólította meg Telsint, amikor odaért. – Úgy hisszük,
megleltük a fegyvert.
– A Pántokat? – kérdezte Marasi.
Telsin derűsen nézett rá.
– A Pántok nem érdekesek. Az csak egy lehetőség volt. Izgalmas és
kecsegtető lehetőség, az igaz, és nem is leplezem a csalódottságomat. Irich sem
örül majd a hírnek, de alapvetően nem ezért jöttünk ide.
A hajó, jött rá Marasi, és a repülő szerkezetre nézett. Az, amelyik a templom
lerombolására szolgáló bombát szállította.
 Egy bombát, melyet nem robbantottak fel. Mind többen serénykedtek a
hajótest körül. Nézegették, tanulmányozták. Szóval Ferbli és a többiek ezért
utaztak olyan sokat.
Marasi tett egy lépést előre, de az egyik fegyveres őr elkapta a karját, egy
másik pedig feltúrta a táskáját, hátha talál benne valami veszélyeset. Egy
harmadik kiütötte Steris kezéből a jegyzetfüzetet, majd a finomkodás legkisebb
jele nélkül megmotozta.
– A hajó a mostoha körülmények ellenére is jó állapotban van, Girigáré –
jelentette a katona, míg Marasi tehetetlenül hallgatta őket. – A másikkal
ellentétben ez nem tört össze.
– Pompás! – nyugtázta Telsin. – Lássuk, maradt-e a hajtóanyagként szolgáló
fémből. – Megindult a lépcsőn, a hőt árasztó medálnak köszönhetően nem kellett
a gyilkos hideggel foglalkoznia. A vastag téli öltözékbe bugyolált katonák
mellett illékony szellemnek tűnt a maga vékonyka kis ruhájában. Aztán
megtorpant, majd visszafordult Marasi és a többiek felé.
– Alaposan kutassák át őket – hagyta meg az egyik katonának. – Az idősebbik
nőnél korábban fémet érzékeltem, de most nincs nála. Az a jegyzetfüzet
fémkötésű lehet. Nem hiszem, hogy alumíniumfegyver lenne náluk, leszámítva
azt, ami Waxnél volt. Ennek ellenére egy pillanatra se tévesszék őket szem elől.
Ők a biztosítékaink a mélynövésű fickó ellen, aki még mindig itt lapul valahol.

Rájuk omlott a mennyezet.

Wax ordítva ugrott az emelvény irányába, hogy megszerezze a két
hétköznapinak tűnő pántot. Ferbli más utat választott; eltaszította magát a
pántoktól, hogy elkerülje a nyakába zuhanó köveket.
A kövek pörölycsapásként érték Waxet, hozzászegezve őt a földhöz. Csontok
reccsentek a testében. Levegő után kapott, amitől nagy adag port nyelt.
Eltűnt a fájdalom. Ebből tudta, hogy nagy a baj. Nem tudott megmozdulni,
egyetlen porcikája sem engedelmeskedett. Nagy súly nehezedett a hátára,
kilapítva őt, akár egy békát. Oldalra fordított arccal feküdt a padlón. Egyik karja
pont úgy esett, hogy a látóterébe került. Az ujjai szétroncsolódtak. Nem érezte
őket. Semmit nem érzett. Csak az arca sajgott. Abban még maradt annyi élet,
hogy érezze a kín és a kudarc könnycseppjeinek csiklandós érintését.
Acél. Próbálta belobbantani.
Halványan pislákolt benne valami, már csak ezt a hőt érzékelte.
A törmelék mozdult a közelben, kövek gurultak szét. Ferbli jelent meg a
látóterében. Vérzett a karja, de a seb Wax szeme előtt forrott össze. Leporolta
magát és unokaöccsére nézett.
– A hemalurgia veszte a korlátokban rejlik – mondta. – Ha megölsz valakit, és
elveszed a fémképességét, a szerzett erő gyengül. Tudtad? Sőt, minél több
cöveket használsz, annál inkább kiteszed magad Harmónia befolyásának. Bár az
írások szerint megnyílunk bármely félkegyelmű bábos vagy zendítő előtt is, aki
elég tehetséges. – Megrázta a fejét. – Én sajnos csak háromféle erőt tudok
befogadni, pedig kitaláltuk, miként gyengíthetünk meg másokat és szerezhetjük
meg a képességeiket.
A pántokra pillantott.
– Ha azonban mód nyílna rá, hogy még hatalmasabbak legyünk, méghozzá
Harmónia befolyása nélkül... na, az már előrelépés lenne. Már látom, Telsin
miért volt oly izgatott.
Otthagyta Waxet. Kikerülte a fagyott tetemeteket, melyek darabjai itt-ott
kiálltak a törmelékből. Összezúzódtak. Egyik-másik szilánkokra hasadt.
Ferbli fellépett az emelvényre.
– Most jól figyelj, Waxillium! Ma istenné válók!
Wax ordítani próbált, de kifogyott a szuszból. Ki akart szabadulni a törmelék
alól, de a teste már rég cserben hagyta őt. Haldoklott. Noha az acél lángra
lobbant és szeszélyesen fortyogott a bensőjében, haldoklott.
Nem. Már meg is halt. Csak a teste még nem jött rá.
Ferbli megfogta a Pántokat. Wax figyelt. Amennyire halódó izmai engedték,
oldalra fordította a fejét, hogy jobban lássa az eseményeket. A szakállas férfi
önelégülten mosolygott.
Nem történt semmi.
Ferbli arcizmai megfeszültek, arcára sötét árnyék vetült. Megforgatta a
Pántokat a kezében, és alaposan megvizsgálta, majd felvette őket.
Így sem történt semmi.
– Lemerültek – vakkantotta utálkozva. – Ennyi küszködés után csak egy üres
hüvelyt találunk. Micsoda pazarlás. – Sóhajtott, majd Waxhez sétált, miközben
kihúzta zsebéből az alumíniumpisztolyt. – Irich tudósai minden bizonnyal
kiderítik majd, hogyan készültek a Pántok. Vidd magaddal ezt az utolsó
gondolatot az öröklétbe. Ne feledd megrázni Vasszemű kezét a nevemben,
Waxillium. Nem kívánok találkozni vele.
Wax fejének szegezte a pisztoly csövét.
És ekkor Ferblinek csapódott valami. A férfi felkiáltott, dulakodás
következett, majd elsült a fegyver. Ferbli átkozódott. Léptek hallatszottak a
köveken.
A következő pillanatban Wayne alakja úszott be Wax látóterébe. Letérdelt, és
rémült tekintettel mérte végig a barátját.
– Wayne – hörögte Wax. – Mennyire...
– Semmiség – legyintett társa. – Kimenekültem, és rögvest beleestem egy
ugyanilyen verembe. Attól tartok, az karókban ért véget, de gyorsan
meggyógyultam, és miután a fegyveresek kimentek a templomból, kimásztam és
beslisszoltam ebbe az üregbe. Jóval kényelmesebb lyukat választottál, mint én,
az már egyszer biztos.
– Ferbli...
– Eliszkolt. Most, hogy az összes sebem azonnal begyógyul, nem érezte úgy,
hogy meg kellene küzdenie velem. Gyáva egy féreg... – Elhallgatott. Wax kövek
alá szorult testét vizsgálgatta. – Most...
– Keresd meg Sterist és Marasit – nyögte Wax. – Vidd el őket innen.
– Wax, nem – ingatta a fejét Wayne. – Nem. Nélküled képtelen vagyok rá.
– De igen. Harcolj!
– Nem erre gondolok – mondta Wayne. – A többire. Az életre. Mi... kiviszünk
téged innen. – Megdörzsölte a szemét, aztán a Waxet betemető követ
méricskélte, majd az alatta gyülekező vértócsát.
Azután hátradőlt és beletúrt a hajába. Kikerekedett a szeme, mintha sokkot
kapott volna. Wax el akarta zavarni őt onnan, meg sem tudta mozdítani a száját.
Nem maradt ereje hozzá.

Marasi Steris és Allik mellett kucorgott a hideg talajon. Fegyveres őrök vették
körül őket, és módszeresen átkutatták a felszerelésüket. Még mindig éjszakai
sötét uralta a tájat, de már bizonyára közeledett a hajnal.
Waxillium biztosan megtalálta volna a módját, hogy kiszabaduljanak.
Ne hasonlítgasd magad hozzá! – gondolta Marasi. Nem csoda, hogy az
árnyékában kullogsz, ha azt hiszed, hogy csak erre vagy képes!
Meg kellett oldania ezt a helyzetet. Tucatnyi ötlet futott át az agyán. Egyik
szánalmasabb, mint a másik. A táskája még mindig a közeli őr kezében volt.
És ReLuur cöveke valószínűleg még mindig benne lehetett. Mivel hemalurgiai
eredetű volt, elkerülhette egy fémet kereső allomanta figyelmét. Az őr a fagyos
földre borította a táska tartalmát.
Nem bukkant fel a cövek. Viszont volt ott valami más. Tenyérnyi fémdarab
lapult a füzetek, zsebkendők és egyebek között. Az alumíniumból készült
lándzsahegy a szoborról?
Wayne, ha ezt túlélem... Marasi összeszorította a fogát. Mikor cserélte el a
lándzsahegyet a cövekre? Az az átkozott férfi!
– Már átkutattam azt a táskát – mondta egy másik. – Nincs benne fegyver.
– Akkor ez mi? – kérdezte a másik, és felvette a földről az ék alakú
fémdarabot.
Az előző őr gúnyosan horkantott.
– Na, azzal nyugodtan a nyakamnak eshetsz. Életlen, mint egy kanál.
 Marasi összeroskadt. Ostobának érezte magát. Ha meg is lenne a cövek, mire
menne vele? Nem tudott fegyveres őrökkel birokra kelni.
De akkor mi az, amit tud?
Nem várt idegen bukkant fel az égen, és ereszkedett le hozzájuk a földre.
Marasi először azt hitte, Waxillium az, de csalódnia kellett. Ferbli nézett le rá
koszos, szakadt ruhában, pisztollyal a kezében. A katonák tisztelegtek. A táskát
tartó fickó mindent eldobott a kezéből, még a lándzsahegyet is. Az egyik púderes
üvegcse hangos csörömpöléssel gurult odébb.
A szerencsétlen Allik Steris mellett kuporgott. Már nem remegett a teste,
cserébe elkékült a bőre. Steris Marasi szemébe nézett. Beletörődőn. Lemondón.
Ferbli elrobogott mellettük. Most, hogy már allomantikus erőt használt, sokkal
félelmetesebbnek tetszett, mint korábban, amikor nagykabátba bugyolálva
kaptatott fel a templomlépcső tetejére.
– A fivérem halott? – kérdezte Telsin, hátat fordítva a közelében lévő
tudósoknak.
– Igen – felelte a nagybácsi. – De összefutottam a mélynövésűvel.
– Megölted?
– Nem, de akad épp elég gondja – felelte Ferbli. – Gondoltam, mielőbb látni
akarod, hogy mit találtam. – Csillogó tárgyat tartott a csapat által felszerelt
lámpások fényébe. Két, egyenként alkarnyi hosszúságú, ezüstből vert karpántot.
– Volt egy rejtett kamra a föld alatt, Girigáré. És láss csodát, mit dugdostak ott?
Telsin félrelökte az útjában tébláboló tudósokat, és két szökelléssel Ferbli előtt
termett. Átszellemült arccal vette el tőle a pántokat.
– Nem működnek – tájékoztatta Ferbli.
– Ezt hogy érted?
– Nincs erejük, azt hiszem. Kiapadtak, nem maradt bennük hasznosítható
energia.
– De allomantikus erővel is felruháznak – mondta Telsin, és felcsatolta a
pántokat. Intett az egyik fegyveres őrnek, aki fémmel teli fiolát dobott neki.
Mohón itta ki.
– Nos? – kérdezte Ferbli.
– Semmi.
Csupán megtévesztés, gondolta Marasi. Akárcsak a törött üvegdoboz és az
üres állvány... igen, az is csak megtévesztés volt. Marasi most már értette, hogy
Waxillium miért méricskélt.
Waxillium. Az nem lehet, hogy ő valóban...
Nem. Mitévő legyen? A harc kizárt. Gondolkozz! Ezek a pántok csak a
megtévesztést szolgálták, hogy még jobban összezavarják a tolvajokat.
De akkor hol lehettek a valódi Pántok?
 Gyertyafény a sötét szobában.
Újabb megtévesztés, gondolta kábán Wax. Azok pántok túl tökéletesek voltak.
Túl szépek, akárcsak az egész mese. Azért hagyták itt őket, hogy minket
becsapjanak.
Akárcsak régi ellenfelének szimbóluma a kúria ajtaján. Megtévesztésre
szolgált, hogy késleltessék.
Ezt a templomot az Uralkodónak emelték, gondolta Wax. Azok a csapdák...
nevetségesek. És ha tényleg az egyik áldozata lesz? A folyosó is csak
megtévesztés.
De akkor mi ez az egész? Van errefelé egy másik templom is? Talán tényleg
egy barlangban rejtették el?
Már alig látott valamit. Wayne fogta a kezét, könnycseppek peregtek le az
arcán. Homályba veszett minden. Könyörtelen fagy... közeledik... a sötétség.
Nem, gondolta Wax, nem lehet máshol. Az Uralkodónak képesnek kell lennie
rá, hogy megtalálja. Felismerné ha látná... Itt.
Itt van!
Wax levegőért kapott, és tágra nyíló szemmel megpróbálta megtalálni a
szavakat. Wayne teljes erőből szorította a kezét, belefehéredtek az ujjai.
Wax nem érzett belőle semmit.
Megérkezett a sötétség és Wax meghalt.
 28

Wax elcsendesedett.
Wayne elengedte ernyedt kezét. Csak ülni akart egy helyben. A semmibe
bámulva, mint a többiek, akiket nem zúztak szét a kövek. Csak ülni, és semmivé
válni.
Egyetlen ember hitt benne egész életében. Egyetlen személy bocsátott meg
neki, egy akadt, aki bátorította. Mindenki más mehet a pokolba. Az sem
érdekelte volna, ha népének többi tagját elemésztik a lángok. Gyűlölte őket.
De... Wax mit mondana?
Itt hagyott a kurafi, gondolta Wayne, és megtörölte könnyes szemét. Abban a
pillanatban Waxet is gyűlölte. De a szeretet legyőzte a gyűlöletet. Wayne
morogva állt talpra. Nem volt fegyvere, a párbajpálcákat még odafent elhagyta.
Wax testére nézett, majd letérdelt, és megtapogatta a lábát. Megtalálta, amit
keresett, és magához vette. A sörétes puskát.
Azonnal remegni kezdett a keze.
– Elég legyen! – sziszegte. – Ezt többet meg ne lássam!
Felhúzta a puskát, majd nekilátott, hogy megtalálja a sírbolt kijáratát.

Az egész templom csak átverés, gondolta Marasi a hidegben dideregve. De

akkor hol lehetnek a valódi Pántok?
A szentélyt az Uralkodónak építették, aki állítólag visszatér, hogy magához
vegye a fegyverét. Hova lenne érdemes egy nagy erejű fegyvert rejteni?
Ő nyilvánvalóan tudná, hogy néz ki, vélte Marasi. Ő készítette a Pántokat. Mi
karpántokat keresünk, de talán egészen mást kellene. Akárhogy kinézhetnek.
Okos húzás lenne, főleg ha fegyverről van szó. A fémelméket ismerni kell
ahhoz, hogy használni lehessen őket. Úgy véded meg magad a legjobban, ha az
ellenséged nem tudja, hogy mit keressen, hisz így nem használhatja ellened a
saját fegyveredet.
Ebből kiindulva, a templom építői olyan helyen hagyhatták a fegyvert, ahol a
visszatérő Uralkodó azonnal észrevenné, miközben mások gyanútlanul
elsétálnak mellette, hogy a templom mélyén bolyongjanak, halálos csapdákat
kerülgetve, poros álcák után kutatva. A cél a rablók megölése, elrettentése,
illetve becsapása, azt a látszatot keltve, hogy más már megelőzte őket, és
kifosztotta a helyet.
Hova lenne érdemes a fegyvert rejteni? Közvetlenül a küszöbre, a Fejedelem
keze ügyébe. Marasi megfordult, és rémülten nézett körül. A
hasznavehetetlennek tűnő lándzsahegyet kereste.
Ott hevert közvetlenül mellette, ahová a fegyveres őr dobta. Waxillium
alumíniumnak vélte, mert nem érzékelte a jelenlétét, csakhogy ő nem vizsgálta
meg elég közelről.
Ha megtette volna, felfedezi, hogy a lándzsahegyet több különböző, hullámos
fémből kovácsolták, mintha egy kard készítése során kialakított hajtások lettek
volna. Wax nem tudott rátaszítani, de nem azért, mert alumíniumból készült.
Hanem azért, mert olyan fémelmével álltak szemben, amely nagyobb erőt
tárolt, mint amivel valaha is találkoztak.

Wax körül köddé és alig kivehetővé vált a világ. A barlang, a kövek, a padló –
ködbe veszett minden. Mégis talpon tudott maradni.
Harmónia csatlakozott Waxhez a sötét homályban. Egymás mellett lépdeltek,
emberhez illő módon. Isten úgy festett, ahogy Wax mindig is elképzelte. Magas,
nyugodt, aki összekulcsolja a kezét maga előtt. Békés derű sugárzott hosszúkás,
ovális, kifejezetten emberi arcáról, habár az időtlenség köpenyét húzta maga
után. Wax tisztán látta: szél és vihar, felhő és eső, sivatag és erdő. Mind e
különleges teremtmény nyomában jártak. Harmónia köpenye a jellegzetes terrisi
V alakot követte, csakhogy itt a minták nem színeket jelöltek, hanem a korok
múlását. Akár az évgyűrűk egy vastag fa törzsén.
– Azt mondják, mindenkit meglátogatsz a halála pillanatában – mondta halkan
Wax.
– Ezt az egyik legszentebb kötelességemnek tartom – felelte Harmónia. –
Akkor is szakítok időt erre a sétára, ha egyéb ügyek szólítanak. – Csendesen,
ismerősen beszélt. Olyan volt a hangja, akár egy rég látott baráté.
– Szóval meghaltam.
– Igen. A tested, az elméd és a lelked elváltak egymástól. Az egyik hamarosan
visszatér a földbe, a másik a kozmerumba, és a harmadik... nos, azt még én sem
tudom.
Wax tovább sétált. Az árnyékba boruló barlang eltűnt, Waxre pedig különös,
elmosódó érzés tört. A ködből sötétség lett, és ő csak a távoli fényt látta. Mint a
látóhatár peremén lebukó napot.
– Ha van időd velünk sétálni – Wax hangja keserűen csendült –, akkor miért
nem jöttél korábban? Miért nem vetted elejét a sétának, mielőtt megkezdődött
volna?
– Minden nehézségnek vegyem elejét, Waxillium?
 – Tudom, hová vezet ez, tudom, mit akarsz mondani – felelte Wax. – Te a
választás híve vagy, mindenki erről papol. Viszont segíthetsz. Korábban is
megtetted, amikor oda kormányoztál, ahová mennem kellett. Beavatkoztál. Most
miért nem teszed? Miért kell gyermekeknek is meghalniuk? A rendőrök miért
nem érhetnek oda időben, hogy megakadályozzák a gyilkosságot? Nem kell
elvenned a választás lehetőségét és felelősségét, de tehetnél ennél többet is.
Tudom, hogy képes lennél rá.
A többi gondolatát magába zárta.
Megmenthetted volna őt. De legalábbis elárulhattad volna, hogy mit művelek.
Harmónia bólintott. Wax furcsának érezte a követelőzést, de a rozsdába is... ha
ez a vég, legalább hadd kapjon választ néhány égető kérdésre!
– Miből áll istennek lenni, Waxillium? – kérdezte Harmónia.
– Ezt nem a megfelelő személytől kérdezed.
– Magam sem hittem, hogy valaha is meg kell ezt válaszolnom – ismerte el
Harmónia. – Csakhogy nyilvánvaló, hogy rákényszerültem. Azt várod tőlem,
hogy avatkozzam közbe, és akadályozzam meg ártatlanok halálát. Megtehetném.
Töprengtem is rajta. Ha mindegyiket megállítanám, akkor mi történne? Gátoljam
meg a maradandó sérüléseket is?
– Természetesen – felelte Wax.
– Mégis hol húzódik a határ, Waxillium? Az összes sebet gyógyítsam be, vagy
csak azokat, amelyeket rossz emberek okoznak? Ne engedjem, hogy a fáradt
ember elszenderedjen, égve hagyva a pislákoló gyertyát, amely leégetheti az
egész házát? Akadályozzak minden kellemetlenséget, ami csak történhet?
– Talán.
– És ha már soha senkinek nem eshetne bántódása, elégedett lenne a világ? –
kérdezte Harmónia. – Akkor felhagynának az imákkal, vagy még többet
követelnének tőlem? Akkor többé senki nem köpködne a nevem hallatán, mert
neki nincs annyi érme a zsebében, mint a szomszédjának? Ezt is rendezzem el,
Waxillium? Tegyek mindenkit egyenlővé?
– Nem sétálok bele a csapdádba – mondta Wax. – Te vagy az isten, nem én.
Neked kell meghúznod a határt, neked kell tudnod, mikor és hogyan avatkozol
be, miközben még hagyod, hogy szabadon éljük az életünket.
Az elöl pislákoló fény tovagördült. Egy bolygó körül sétálnak, jött rá Wax.
Magasan felette álltak. Kiléptek a sötétből a fényre. Tisztán látta maga alatt a
hűvös, megnyugtató fényben fürdőző világot.
Vörös homály közeledett mögötte, hogy bekebelezze ezt a világot. Wax a
torkán érezte fojtogató szorítását. A rettegés és pusztítás mindent elsöprő árja
volt ez.
– Talán már meg is tettem, amire kérsz – mondta Harmónia. – Csak nem tudsz
róla, mert a legrosszabb elkerül téged.
– Mi az ott? – kérdezte Wax a vörös iszonyatot bámulva. Befelé nyomódott az
oldala. Wax halovány fénycsíkot látott, tán egy világot ölelő buborék szélét,
amely feltartóztatta.
– Egy kis ízelítő. Talán egy picit nyers, az igaz – ismerte el Harmónia.
Kedvesen mosolygott Waxre, ahogy az apák szoktak a csodálkozó, kíváncsi
gyermekekre.
– Még nem zártuk le a beszélgetést – emlékeztette Wax. – Hagytad meghalni.
Hagytad, hogy megöljem őt.
– Mégis meddig utálod még miatta önmagadat? – kérdezte szelíden Harmónia.
Wax összeszorította az állkapcsát, a testét rázó remegést azonban nem tudta
csillapítani. Újra átélte azt a borzalmas pillanatot. A kezében tartotta őt, tudván,
hogy ő ölte meg.
Olthatatlan düh fortyogott a bensőjében. Gyűlölte Harmóniát. Gyűlölte az
egész világot.
És igen. Gyűlölte önmagát is.
– Miért? – kérdezte Wax.
– Mert ezt kérted tőlem.
– Én ugyan nem!
– De igen. A lényed egy része. Egy általam látott lehetőség, a sok lehetséges
Waxillium egyike, amelyek mindegyike te vagy, csak még egyik sem rögzült.
Ismerd meg önmagad, Waxillium. Jobb lenne, ha más ölte volna meg? Valaki,
akit nem ismert?
– Nem – suttogta a békebíró.
– Szeretted volna, ha tovább él, a saját elméje rabjaként? Megrontva az
átkozott cövek által, ami örökre sebet hagyna rajta, még ha más is kerül a
helyére?
– Nem. – Wax sírni kezdett.
– És ha tudtad volna – folytatta Harmónia –, hogy tiszta elmével soha nem
lennél képes meghúzni a ravaszt? Ha tudtad volna, hogy mit okozna az igazság
ismerete – hogy ha visszafogod a kezed, azzal örök őrületbe taszítod őt –, mit
kértél volna tőlem?
– Ezt nem akarom hallgatni! – suttogta Wax, és szorosan összezárta a szemét.
A csend mintha a végtelenbe nyúlt volna közöttük.
– Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat kellett kiállnod. – Harmónia jámboran
folytatta: – Sajnálom, hogy erre kényszerültél, hogy ezt kellett tennünk. De azt
nem sajnálom, hogy rávettelek arra, amit meg kellett tenni.
Wax kinyitotta a szemét.
– Amikor visszafogom magam, és nem sietek az odalent élők segítségére, azt
azért teszem, mert bízom abban, amire maguktól is képesek az emberek. –
Harmónia most a vörös homály irányába nézett. – És mert vannak más bajok,
amelyek a figyelmemet követelik.
– Még mindig nem árultad el, hogy az ott micsoda – mondta Wax.
– Mert fogalmam sincs.
– Ez... megrémít.
– Helyes – fordult felé Harmónia.
Szikra villant odalent, az egyik kontinensen. Wax nagyot pislogott. A
hihetetlen távolság ellenére is látta.
– Mi volt az? – kérdezte.
Harmónia elmosolyodott.
– Bizalom.

Marasi két marokra fogta a lándzsahegyet.

És megcsapolta a... mindent.
Végtelen erő árasztotta el a testét, vulkáni tüzet lobbantva fel a lelkében. A
hópelyhek megálltak a levegőben. Marasi felállt, és az egyik fegyveres őr
derékszíja felé nyújtotta a kezét, hogy letépje az ott fityegő, fémmel teli
üvegcsét. Az összes keze ügyébe kerülő fiolát begyűjtötte, és egytől egyig
felhörpintette a tartalmukat. Fémelmét csapolt, és olyan sebesen mozoghatott,
hogy még a hűlt helyén keletkezett űrt is látni vélte, amikor odébb lendült.
Elmosolyodott.
Fellobbantotta a fémet a gyomrában. Az összeset.
Abban a földöntúli pillanatban teljes átalakuláson ment át. Az Uralkodó
erejének lüktetését érezte az ereiben, amit az Elmúlás Pántjai, a két kézzel
szorongatott különleges lándzsahegy közvetített a testébe. Majd’ szétvetette ez a
végtelen erő. Mintha tengernyi fény árasztotta volna el az ereit.
Kék vonalak eredtek belőle, először fémek felé mutattak, aztán
megsokszorozódtak, megváltoztak és átalakultak. A vonalakon keresztül látott
mindent. Kék árban úszott a világ. Nem volt többé élő s élettelen, csak nyers
energia. A fémek forrón ragyogtak, mint megannyi kapu egy-egy ismeretlen
világra. A végtelen hatalomhoz vezető utat kikövező elemi erő.
Marasi döbbenetes sebességgel apasztotta a fémtartalékait. Lelassított, mire a
körülötte lévők valamiért a fülüket befogva ugrottak arrébb. Oldalra billentette a
fejét, és TASZÍTOTT.
A fegyveres őrök tizenöt métert repültek. Marasi így szemtől szemben találta
magát Ferblivel és Girigáréval. Halálra vált arccal meredtek rá. Számára csupán
lüktető energiának tűntek, de felismerte őket. Cövekeket hordoztak a testükben.
Nagyszerű. A cövekek ellenálltak a taszításnak, de nem eléggé, hogy ez
zavarja Marasit. Felemelte a kezét, és a testükbe döfött fémnél fogva hajította
őket arrébb.
Az őrök fegyvert ragadtak és célba vették, ő azonban félresöpörte őket az
útból, majd a kőzetben futó vékony fémerekre taszított, és a levegőbe
emelkedett.
Megállt és lebegett. Örvénylést érzékelt a teste körül. Köd? Vajon honnan
jött?
Belőlem, ébredt rá.
Erőtől duzzadón lebegett az égen. Abban a pillanatban ő volt a Megdicsőült
Harcos. Végtelen teljességében birtokolta mindazt, amiből Waxilliumnak mindig
is csak falatok jutottak. Olyan lehetne, mint ő; túlszárnyalhatná őt! Képes lenne
egész népeknek igazságot szolgáltatni. Most, hogy megízlelhette, sőt
birtokolhatta és felmérhette ezt a hatalmat, végül beismerte maga előtt az
igazságot.
Én nem ezt akarom.
Nem hagyta, hogy a gyerekkori álmai átvegyék felette az irányítást.
Elmosolyodott. Majd taszított, és a templom felé repült.

Steris végignézte, ahogy a húga elrepül.

– Ez váratlan – dünnyögte. Pedig azt hitte, hogy mindenre felkészült. Erre
Marasi izzani kezd, jobbra-balra hajigálja a tagbaszakadt, fegyveres férfiakat,
mintha rongybabák lennének, majd ködcsíkot húzva elfüstöl onnan... hát, ez nem
szerepelt a listán. De még a függelékben sem.
Steris a szerencsétlen Allikra nézett, aki annyira fázott, hogy már nem is
didergett.
– Úgy fest, újra kell értékelnem, efféle alkalmakkor mi az, ami előfordulhat,
nem gondolja?
A férfi a saját nyelvén motyogott valamit.
– Foralate men! – Hevesen intett a karjával. – Forsalvin!
– Maga nélkül meneküljek el? – kérdezte a nő, és közben komótosan
begyűjtötte a jegyzetfüzetét a földről. – Igen, valóban okos gondolat lenne addig
kereket oldani, amíg még zavarodottak és nem figyelnek, de én egyelőre nem
tervezek ilyesmit.
Ott nyitotta ki a füzetet, ahol Wax késével kivájta, miközben Allik Marasivel
beszélgetett, a többiek aludtak, ő pedig magányosan ücsörgött a légisikló
hátuljában. – Most elárulom, hogy hét pontot adtam magamnak a százból,
amikor a csapat tagjainak hasznosságát értékeltem. Nem túl magas, de mégsem
adhattam magamnak a létező legalacsonyabb pontszámot, hisz akad egy-két
használható ötletem.
 Megfordította a nagy alakú füzetet, és megmutatta, mi lapul a kibelezett lapok
helyén. Egy ügyesen elrejtett medál a légisikló vésztartalékából.
Kiemelte a helyéről, és mosolyogva nyomta Allik markába. A
megkönnyebbülés hosszan elnyúló sóhaja tört fel a férfiból, és az arcára fagyott
hópelyhek menten megolvadtak.
A fegyveres őrök szép sorban talpra kecmeregtek, és kiáltozni kezdtek
egymásnak.
– Azt hiszem, most már van létjogosultsága a menekülésnek – mondta Steris.

– És most? – fordult Wax Harmóniához. – Egyszerűen elillanok a semmibe?

– Nem hiszem, hogy az egy „semmi” – felelte Isten. – Azon túl is van valami.
Persze lehet, hogy ezt csak a titkos vágyaim mondatják velem.
– Ez nem túl lelkesítő. Nem vagy tán mindenható?
– Aligha – mosolyodott el Harmónia. – De hiszem, hogy lényem egy része az
lehet.
– Ennek semmi értelme.
– Majd lesz, ha úgy akarom. – Harmónia széttárta két karját. – De hogy
választ adjak a kérdésedre, még nem illansz el semmibe. De már közel az idő.
Most azonban választanod kell.
Wax Harmónia egyik kézfejéről a másikra nézett.
– Mindenkinek van választási lehetősége?
– Minden helyzet más. – Harmónia Wax felé nyújtotta a kezét, mintha arra
bátorította volna őt, hogy fogja meg őket.
– Nem látom a lehetőségeket.
– A jobb kezem a szabadság – mondta Harmónia –, de gondolom, érzed is.
Érezte. Megszabadult a kötelékeitől, és magasan szárnyalt a kéken világító
vonalak hátán. Az ismeretlen felé száguldott, pusztán önnön kíváncsiságától
hajtva. Csodás érzés volt. Mindig is erre vágyott, rabul ejtette a bizsergés.
Szabadság.
– Mi... mi a másik lehetőség? – elakadt a hangja az izgatottságtól.
Harmónia felemelte a bal kezét, és Wax hallott valamit. Egy emberi hangot?
– Wax? – szólította.
Igen, ez kétségbeesett emberi hang. Női.
– Wax, tudnia kell, hogy mire képes. Meggyógyítja, Wax. Waxillium!
Kérem...
– A másik kéz... – A békebíró újra megtalálta a hangját. – Az a másik a kéz a
kötelesség, igaz?
– Nem, Waxillium – felelte Harmónia jámboran. – Bár te így értelmezed.
Kötelesség vagy szabadság. Teher vagy kaland. Te voltál az, aki mindig helyesen
cselekedett, miközben a többiek fesztelenül játszottak. És ezt nehezményezed.
– Ez nem igaz – tiltakozott Wax.
Harmónia elmosolyodott. Az arcáról sütő megértés bosszantotta a férfit.
– Ez a kéz nem a kötelesség – mondta az isten –, hanem egy másfajta kaland.
– Wax... – szólította újra odalentről a hang, tele érzelmekkel. Marasié volt. –
Meg kell csapolnia a fémelmét.
Wax a bal kéz felé nyúlt, de Harmónia váratlanul visszahúzta.
– Biztos vagy benne?
– Ezt kell tennem.
– Biztosan?
– Nincs más választásom. Ez vagyok én.
– Ez esetben, ideje lenne felhagyni a gyűlölködéssel, fiam. – Harmónia újfent
kinyújtotta a karját. Wax habozott.
– Előbb árulj el valamit – kérte.
– Ha hatalmamban áll.
– Ő is járt itt? Amikor elment?
Harmónia elmosolyodott.
– Arra kért, hogy óvjalak.
Wax megszorította Harmónia bal kezét. Erős rántást érzett, és süvítve
száguldott valami felé, akár a tömlőből szökő levegő.
Melegség járta át a testét, amiből kínzó forróság lett. Levegőt szívott a
tüdejébe, mire felordított, zihált és lelökte magáról a törmeléket, ami döndülve
gurult arrébb. A templom alatti, alacsony mennyezeti! kamrában találta magát.
Micsoda erő! Nem az izmai mozdították meg azt a kőtömböt, hanem az acél.
A csontjai összeforrtak, a sebei behegedtek, miközben a kőpadlóban futó vékony
fémerekre taszított, és a levegőbe emelkedett. Leereszkedett, és a bal kezére
nézett. Arra, amelyik ripityára tört, és az arca elé hullott, mielőtt meghalt volna.
Benne most egy tizenhat különböző fémből kovácsolt, túlméretezett
lándzsahegyet tartott. Felemelte a fejét és egyenesen Marasire nézett, akinek
könnyek pettyezték az arcát, de mosolygott.
– Megtalálta – szólt Wax.
A nő hevesen bólogatott.
– Csak régivágású detektívmunka kellett hozzá.
– Megmentett – mondta Wax.
Rozsda és Romlás! Micsoda erő. Városokat tudott volna lerombolni és
felépíteni egyazon lendülettel.
– Ferbli és a nővére odakint vannak – tájékoztatta Marasi.
– A többieket is ott hagytam, nem tudtam, hogy... ami azt illeti, nem
gondolkodtam tisztán. Vagy talán pont túlgondolkodtam a dolgokat. Fogja. –
Fémmel teli üvegcsét nyújtott át Waxnek.
Wax elvette, majd a szeme elé tartotta a Pántokat.
– Maga is képes lett volna rá – mondta.
– Nem – ingatta a fejét Marasi. – Én nem.
– De...
– Én nem lettem volna rá képes – vágott a szavába a nő. – Egyszerűen... nem
ilyen vagyok. – Vállat vont. – Van ennek bármi értelme?
– Meglepő, de igen – bólintott a férfi. A tenyerébe zárta az ereklyét.
– Menjünk – szólt Marasi. – Tegye, amihez a legjobban ért, Waxillium
Ladrian!
– Azaz törjek-zúzzak?
– Romboljon – biccentett Marasi –, de elegánsan.
Wax vigyorogva húzta le a fémet.
 29

Waxillium hívei megszerezték a Pántokat. – Ferbli magában motyogott,

miközben átvágott a sötét kőmezőn. Szitálni kezdett a hó. Kellemetlen, csípősen
koppanó szemekkel, még véletlenül sem azokkal a pihe-puha pelyhekkel,
melyekkel alkalmanként a Medencében találkozott. – Ez vészhelyzet. Eljönnek
értünk. Fel kell pörgetnünk az eseményeket!
Összébb húzta a testén a kabátot, és a lehetőségeket mérlegelte. Most, hogy
nem melegítette medál a testét, a szelet igen idegesítőnek találta.
Elég meggyőző ez így? Aligha. Nem elég rémisztő.
– Waxillium és a hívei megszerezték a Pántokat! – motyogta. – A kandrák
most már képesek lesznek olyan fémelmét készíteni, amit bárki használhat. Fel
kell pörgetnünk az eseményeket, és el kell foglalnunk Elendelt, méghozzá most
azonnal, különben behozhatatlan technológiai előnybe kerülnek!
Igen. Ez lesz az. Attól még a Banda legóvatosabb tagjai is félnek, hogy
bárkivel szemben elveszítsék a technológiai fölényüket. Ezzel rájuk tud ijeszteni
annyira, hogy végre szabad kezet adjanak neki.
Bármiből előnyt lehet kovácsolni. Magának akarta a Pántokat, de most talál
helyettük valami mást.
Ferbli mindenből előnyt tudott kovácsolni.
A katonák lázasan dolgoztak, különböző fegyvereket pakoltak le a hajóról a
fagyott sziklák tetejére. Felkészültek egy lehetséges harcra, mert ő azt hitte, hogy
még több maszkos barbárral találkoznak.
– Uram! – szólt utána az egyik fegyveres. – Mi a parancs?
Ferbli az égre mutatott.
– Ha bárki megjelenik az égen, aki nem a Girigáré, habozás nélkül lőjék le! És
még azután is tüzeljenek, ha már kiterülve fekszik a földön.
– Igenis, uram! – A katona jelzett az embereinek. Távozóban egy üres tárolóra
siklott a tekintete, és megtorpant. – A puskám! Ki vette el a puskámat?
Ferbli messzire hajította a hamis Elmúlás Pántjait, és folytatta az útját. Bízott
benne, hogy a hátrahagyott katonák képesek lesznek feltartóztatni Waxillium hű
ebeit. Határozott léptekkel trappolt fel a repülő hajóra. Ez a szerkezet legalább
valódi előny. A Pántok csupán egy gazdát szolgálnak, akit le-győzhetetlenné,
istenné tesznek. Egy ilyen léghajókból álló flotta azonban egy egész sereget
istenné változtathatott.
Ez a hajó jóval szerényebb kivitelezésű volt, mint az, amelyik Dulsingban
zuhant le. Itt durva fémtartóba illesztett gázlámpák égtek a folyosón, a fából
készült falakat nem takarta díszítés, de még csak le sem csiszolták és ki sem
fényesítették a deszkákat. Ha az első hajó egy lakóház volt, akkor ez egy pajta.
Nyilvánvalóan jóval olcsóbb, ha így építik, gondolta Ferbli, és egyetértően
bólogatott.
Léptek kopogtak a feje felett. Szolgálatot teljesítő emberek végezték a
dolgukat a felső fedélzeten. Ferbli épp a havat söpörte a kabátjáról, amikor
odalépett hozzá egy katona, aki a Pakli Titkos Őrségének egyenruháját viselte.
– Uram – egy medált nyújtott át neki. – Erre szüksége lesz.
Ferbli elvette tőle, majd feltűrte a ruhaujját, hogy a medált a felkarjára
illessze.
– Működőképes ez a hajó? – kérdezte.
A férfi szeme felcsillant.
– Igen, uram! A gépezet nem sérült, a burkolat ellenállt az időjárás
viszontagságainak. Egészen... lenyűgöző, uram. Érezni lehet a fém lüktetését. A
forgólapátokat jégteleníteni kellett, de a petákosok segítettek benne, és most már
rendesen forognak. Fed odalent van, és ferukímia segítségével próbálja
behangolni a súlyváltó berendezést, hogy csökkentsük a hajó súlyát. Már csak ez
a lépés van hátra.
– Akkor emelkedjünk fel! – adta utasításba Ferbli, és a híd feltételezett
irányába indult.
– De Ferbli úr! – szólt utána a fickó értetlenül. – A Girigárét nem várjuk meg?
Ferbli csak egy pillanatig gondolkodott. Hová tűnt már megint az a
nőszemély?
Újabb előny? Elviselné, ha ő lehetne Girigáré.
– Majd menet közben csatlakozik hozzánk, ha utolér minket – felelte. – Az az
elsődleges feladatunk, hogy biztonságos helyre vigyük ezt a hajót és a titkait.
A fickó tisztelgett és elrohant, Ferbli pedig feltöltötte a medált, lecsökkentve a
testsúlyát. Jóval egyszerűbb volt, mint a cövekekkel vesződni. Nem tudott
szabadulni a gondolattól, hogy a hemalurgiai kísérletezgetés csak időpocsékolás
volt. Zsákutca.
A hajótest megremegett. A forgólapátok jóval hangosabban ugattak fel, mint
várta. Még el sem érte a hidat, amikor az egész hajó megrázkódott. Hasadó jég
reccsenő hangja nyomta el még a forgólapátok zaját is. Az egyik kabinablakhoz
ugrott, és kinézett. A talaj fokozatosan távolodott.
Sikerült! Lehetőségek özöne lepte el az elméjét. Utazás. Kereskedelem.
Háború. Új területek meghódítása. Újszerű épületekre és másfajta közlekedési
rendre lesz szükség.
És az egésznek az ő felügyelete mellett kellene zajlania.
Elnyomta a mosolyát – jobb, ha vár az ünnepléssel, míg biztonságba ér a hajó
–, de a szédítő, könnyed érzés azonban megmaradt. A Pakli legalább száz évre
előre gondolkodott, az ő javaslatára kezdtek bele alaposan átgondolt terveikbe.
Ferbli büszke volt azokra, de az az igazság, hogy jobban szerette volna, ha még
az ő életében uralkodhatnak.
És ezzel most lehetősége nyílhat rá.

Jordis a sátorban kucorgott, és azt figyelte, ahogy a legénysége haldoklik.

Hosszú, keserves elmúlás volt ez. A halódó tűz utolsó pislákolása. Csupán
falatnyi meleget kaptak a végtelenül hosszú menetelés során abban a halálos
esőben. Egyetlen fémelme erején kellett osztozniuk mindnyájuknak, ami csak
arra volt elég, hogy ne forduljanak fel idő előtt. Mint az ablaktalan szobába zárt
virág, melyet naponta csak egyszer visznek ki a fényre.
Ezen a helyen azonban már egészen elviselhetetlenné vált a hideg, és az
erőltetett menetelésnek is meglett végül a böjtje. Kúszva járt körbe, hogy lelket
öntsön az embereibe, habár ő sem érezte a kezét, sem a lábfejét. A legénység
nagyobb része még csak bólintani sem tudott, amikor hozzájuk szólt. Néhányan
levetették a ruhájukat, mondván, gyötri őket a forróság. Fagyláz kínozta őket.
Már nem tart soká. A maszk nélküli ördögök is tudták ezt; egy szál őrt
állítottak a sátor bejáratába. Hátul talán kiosonhattak volna. De ugyan merre? A
kinti fagyhalál tán üdvözítőbb, mint a benti?
A csupasz képűek hogy bírnak életben maradni? Nem fért a fejébe. Biztos,
hogy ördögök, a fagy gyermekei, ezért képesek elviselni a szörnyű hideget.
Jordis Petrine mellé kúszott. Ő volt a gépházmester, és egyben a legénység
legidősebb tagja. Hogy maradt életben ilyen sokáig? Nem lehetett sem
gyengének, sem törékenynek nevezni, de akkor is, már megkezdte a hatodik
évtizedét. Petrine kinyújtotta a karját, és megfogta Jordis kezét. Szarkalábas
szemét maszk takarta, de Jordisnak nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja,
mit érez.
– Támadunk? – kérdezte Petrine.
– Mi értelme lenne?
– Inkább az ő fegyvereik öljenek meg, mintsem a fagy.
Bölcs szavak. Talán...
Hangos puffanás hallatszott kintről. Jordis meglepő módon talpra ugrott, bár a
többiek jó része továbbra is tehetetlenül hevert a hideg földön. Oldalra libbent a
sátor bejáratának ponyvája, és egy törött, de ismerős maszkot viselő férfi dugta
be a fejét a résen.
 Lehetetlen. Őt is megtámadta a fagyláz, és rémeket lát?
A férfi a feje búbjára tolta a maszkot, felfedve fiatalos, szakállas arcát.
– Bocsánatot kérek, amiért hívatlanul állítok be – mondta Allik. – De hoztam
ajándékot, ahogy a hívatlan vendégek teszik, ha váratlanul toppannak be
valahová, bizony.
Maroknyi csillogó medált tartott kesztyűs markában.
Jordis a fémkorongokra meredt, majd az ifjú Allik szemébe nézett. Most még
az sem zavarta, hogy hanyagul levette a maszkját. Odakúszott hozzá, és elvette
az egyik medált. Még mindig nem akart hinni a szemének.
Dédelgető napsugárként járta át Jordis testét az éltető meleg.
Megkönnyebbülés lett úrrá rajta, kitisztult a feje. Valóban ő az.
– Hogyan? – suttogta.
– Én – kezdte Allik – összebarátkoztam néhány ördöggel.
– Beszéd közben oldalra lendítette a karját. Maszk nélküli női alak lépett ki a
takarásból, kis híján bezuhanva a sátorba. Az errefelé oly kedvelt hosszú ruhát
viselte, és kazalnyi lőfegyver tartott a kezében.
Mondott valamit a saját nyelvén, majd a földre ejtette a fegyvereket, és
leporolta a kezét.
– Azt hiszem, azt akarja, hogy lőjük le a többieket – magyarázta Allik. Jordis
elvette tőle a medálokat, és sorban kiosztotta őket, azokkal kezdve, akiket a
legnyomorúságosabb állapotban talált. – Ami engem illet, több mint örömmel
teszek eleget a kérésnek.
Jordis fegyvert ragadott, és Petrine osztogatta tovább helyette a medálokat. A
meleg jólesett, és visszatért belé az élet, de továbbra is gyengének érezte magát,
és nem merte levenni a csizmáját, hogy ellenőrizze, a lábujjai nem fagytak-e el
teljesen.
– Nem tudom, mekkora ellenállást tudunk kifejteni – mondta Jordis.
– Jobb, mint harc nélkül halni meg, eh, kapitány? – kérdezte Allik.
– Ez igaz – ismerte el Jordis. Tisztelete jeleként bal kézzel megérintette a jobb
vállát, majd a jobb csuklóját. – Szép munka. Már-már a borzalmas tánctudásodat
is sikerült feledtetni vele. – Petrine felé fordult. – Fegyverezd fel a többieket.
Öljünk meg annyi ördögöt, amennyit csak lehet.

Wax allomantikus erőtől duzzadva robbant ki a templomból. A romos épület

fölé emelkedett, kő- és szikladarabokat sodorva magával. Köd gomolygott
mögötte, akár egy üstökös csóvája.
Fegyverropogás törte meg a hegyvidéki táj békés csendjét, de ezúttal nem őt
vették célba.
Repülő hajó szállt el a feje felett, a szárnyak végén ülő forgólapátok hangos
berregéssel kerepeltek. Fenséges látványt nyújtott, bár épphogy csak
vánszorgott, úgy ahogy a nagy méretű és súlyos tárgyak. Még a súlycsökkentő
medálok ellenére is.
Wax szívesen szétzúzta volna a hajót. Csak ki kellett volna taszítania a
szegecseket a helyükről, és egyenként lebontani az elemeket, hogy az
romhalmazként zuhanjon le az égből, maga alá temetve és a fagyos földbe
döngölve Ferblit és álnok nővérét. Erős volt a kísértés, de a rozsdába is... ő nem
hóhér. Hanem békebíró. Inkább meghal, hogysem elárulja a hivatását.
Mármint újra meghal.
Leereszkedett, aztán a templom építőköveiben futó fémerek segítségével
suhant át a talaj fölött. Néhányan rálőttek lentről, de a katonák figyelmét
alapvetően az egyik szikla mögött megbúvó maszkos alakok kötötték le.
Steris és Allik, ismerte fel őket Wax. Helyes.
A katonák közt szállt le, félretaszítva őket. Elcsent egy alumíniumfegyvert az
egyik tartóról, megtöltötte, aztán integetett a maszkos alakoknak, mielőtt a
levegőbe röppent és a lusta hajó után iramodott.
Erősnek, hihetetlenül erősnek érezte magát. A bal markában lapuló Pántok,
helyesebben a lándzsahegy nem csupán allomantikus erőt, hanem ősi
allomantikus erőt kölcsönzött neki. Azoknak az ősöknek az erejét, akik az
Uralkodó korában éltek. Talán annál is többet. Lehetséges lenne?
Mit teremtettél? – tűnődött. És meddig tart az ereje?
Már fogytán voltak a tartalékai. Nem csupán a testében égő fém, hanem a
Pántokban tárolt energia is. A tartalék, amely megváltoztatta az invesztitúrája
szintjét.
Tudta, hogy visszafoghatta volna magát, hogy később tanulmányozhassa,
vagy újabb végszükség esetén felhasználhassa, de a rozsdába is, ez észvesztő
volt! Könnyen utolérte a hajót, pedig csak néhány szétszóródott töltényhüvelyre
taszított. A hajó fölé szállt, majd leereszkedett az orrára. Az öklével zúzta be az
ablakot; a vágások abban a pillanatban begyógyultak.
Ferbli egymaga ücsörgött a hídon. Wax nem látott pilótát, sem műszerészeket,
sem kiszolgáló személyzetet. Csak egy széles, tojás alakú, csupasz fedélzetet, és
a székben ücsörgő Ferblit.
Wax bemászott, és célra tartotta alumíniumpisztolyát. Csizmája talpa
hangosan kopogott a burkolatlan padlón. Egyetlen pillantással felmérte a terepet:
néhányan a kinti folyosón, és némi fém a nagybátyja szájában. A régi érme-a-
szájban trükk, az allomanták megtévesztésére. A testen belüli fémet kivételesen
nehéz érzékelni.
Aki viszont a teremtés erejét birtokolja, annak ez is gyerekjáték.
– Eljött hát a pillanat – dünnyögte Ferbli, és pipára gyújtott.
 – Végre megütközünk egymással.
– Nem nevezném ütközetnek – felelte az erőtől duzzadó Wax. – Ezernyi
különböző módon tudnálak ízekre szedni, bácsikám.
– Ezt nem kétlem. – Az idősebbik férfi eloltotta a gyufát, és jó erősen
megszívta a pipa szárát. Végig próbálta rejteni az érmét, amiben a pipa nagy
segítségére volt, hisz a szárával a szájban eleve furcsán beszél az ember. – Én
viszont csak egy módon pusztíthatlak el.
Wax célzott.
Ferbli mosolyogva nézett bele a csőbe.
– Tudod, miért tudlak folyton legyőzni, öcskös?
– Sosem győztél le. Megtagadtad a harcot, ami egészen mást jelent.
– Olykor épp ezzel szerezhetjük meg a hőn áhított győzelmet.
Wax tett egy lépést előre. Kelepcét sejtett. Gyorsabban gondolkodott és
gyorsabban cselekedett, mint általában. A kék vonalak pókhálóként szóródtak
szét a testéből indulva, és messzebbre hatoltak, mint eddig bármikor. A
legapróbb repedések mögé is bekúsztak. Néha mindez mintha megreszketett
volna, csak hogy meglássa minden egyes élőlény és tárgy belső tündöklését. Úgy
érezte, hogy még azokat is irányítani tudná.
Csodálattal teli hang szólalt meg elméje egyik hátsó szegletében. Mind
ugyanazok: fém, elme, ember, mind ugyanabból az anyagból valók...
– Mit tettél, bácsikám? – kérdezte Wax halkan.
– Szóval felelnem kell a saját kérdésemre. – Edwarn a fejét csóválva állt fel a
székből. – Nem az alapos előkészület miatt tudlak legyőzni, Waxillium, noha
valóban mindenre odafigyelek. Nem az elme vagy a test erejével győzlek le,
hanem a különleges képességem által. A kreativitás által.
– Tán festményekkel akarsz földbe kalapálni?
– Mindig kész a gúnyos visszavágásra! – mondta Ferbli. – Elismerésem.
– Mit műveltél?
– Élesítettem a robbanószert – felelte Ferbli. – Bármelyik pillanatban
felrobbanhat, hacsak le nem állítom a folyamatot.
– Robbanjon csak. – Wax megemelte a markában lévő, háromszög alakú,
rétegzett fémdarabot. – Nekem nem esik bántódásom, ebben biztos lehetsz.
– És a többieknek odalent? – kérdezte Ferbli. – A barátaid? A foglyok? A
zajból ítélve körmük szakadtáig harcolnak a szabadulásukért. Szomorú lenne
látni, ahogy köddé válnak a robbanás erejétől, amely a hírek szerint egész
városokat képes romba...
Wax cinket csapolt, hogy felgyorsítsa a gondolkodását. Tucatnyi lehetőség
pergett le a szeme előtt. Keresse meg a robbanószert és taszítsa el? Milyen
messzire jutna? Vagy Ferbli még azelőtt felrobbantaná, hogy odaérne?
 A sebessége megkopott, már alig maradt tartaléka – Marasi nyilván azt
használta, hogy időben a templom gyomrába érjen. Szóval igen, a nagybátyjának
elég ideje lenne a robbantáshoz. A kérdés most már csak az, valóban megtenné-
e. Felrobbantaná a hajóval együtt önmagát is, csak hogy legyőzze saját
unokaöccsét?
Ha hétköznapi bűnözővel állt volna szemben, Wax úgy határozott volna, hogy
nem. Csakhogy Ferbli és a Pakli egésze megmutatták, hogy olyan dolgokra is
képesek, amire senki sem gondolna; megmutatták, hogy mennyire elvakultak.
Erre Miles kivégzése a legjobb példa, amikor egészen tébolyultan viselkedett.
Ezek az emberek nem közönséges martalócok vagy tolvajok, hanem egy
politikai eszme megszállottjai, önnön gondolataik rabjai.
Tehát? Mi az, amit Wax tehet? Egyik lehetséges végkifejletet vetette el a
másik után. Biztonságba helyezni Marasit és a többieket: túl lassú. Lelőni Ferblit
ott helyben: meggyógyíthatja magát, ő pedig nem ér elég gyorsan a bombához,
hogy hatástalanítsa, ami így is, úgy is felrobban. Felfelé taszítani a hajót: nem
tudná elég gyorsan megtenni, mert ha nem elég lassú, kettétörné a hajótestet.
– ...dönteni – fejezte be Ferbli.
– Mit akarsz? – kérdezte Wax. – Nem engedlek szabadon.
– Nem is kell. Jól tudom, hogy a világ végére is üldöznél. Lehet, hogy kreatív
vagyok, de te... te állhatatos vagy.
– Tehát?
– Kidobod a Pántokat az ablakon, én pedig hatástalanítom a bombát – közölte
a feltételét a Ferbli. – Azután pedig szembenézünk egymással, mint férfi a
férfival. Természetfeletti erők segítsége nélkül.
– Azt hiszed, megbízom benned?
– Nem kell bíznod bennem, csak ígérd meg, hogy állod a szavadat.
– Rendben – bólintott Wax.
– Bombát leállítani! – szólt ki Ferbli a folyosóra. A hajó orrába ment, és
belebeszélt egy csőbe. – Kapcsolják ki a bombát, és tegyék le a fegyvert!
Távolodó léptek zaja szűrődött be a folyosóról. Wax tulajdonképpen látta is
őket – nem a náluk lévő fémet, hanem lelkük egyedi lenyomatát. Kisvártatva
kiürült a folyosó, és ő már rejtőzködő alakokat sem látott a közelben.
Új hang hullámzott végig a beszélőcsövön, amit Wax az elégetett ónnak
köszönhetően hallott.
– Végeztünk, uram! – jelentette valaki. – Trellnek legyen hála. – Úgy
hangzott, mintha az illető súlyos teher alól szabadult volna.
Ferbli Waxhez fordult.
– Él egy hagyomány a Végeken, ha nem tévedek. Két férfi egy poros úton,
pisztollyal a derekukon. Férfi a férfi ellen. Az egyik életben marad. A másik
meghal. A vita elrendezve. – Meglapogatta az oldalán lógó fegyvert. – Poros
úttal nem szolgálhatok, de hunyoroghatunk, és úgy tehetünk, mintha a fagy
csípné a szemünket.
Wax összeszorította a száját. Edwarn ezúttal őszintének tűnt.
– Ne akard ezt, bácsikám.
– Miért? – kérdezte Ferbli. – Tudom, hogy régen várod már ezt a lehetőséget.
Látom, alumíniumfegyverrel készültél. Ahogy én is. Aztán csak semmi
acéltaszítás! Csupán két férfi és két pisztoly.
– Bácsikám...
– Elképzelted már ezt a jelenetet, ugye, fiam? Lehetőséged van lelőni,
méghozzá anélkül, hogy kérdéseket tennének fel, hogy mentegetőznöd kellene a
törvény előtt. A törvény szemében én már úgyis halott vagyok, úgyhogy nem
kell a lelkiismereted miatt aggódnod. Én nem fogok meghátrálni. A fegyverem
töltve. Csak úgy szabadulsz tőlem, ha lelősz. Essünk túl rajta.
Wax az Elmúlás Pántjait morzsolgatta az ujjai közt. Elmosolyodott.
– Ugye semmit nem értesz?
– Ó, dehogyisnem. Láttam benned. A békebírókra jellemző csillapíthatatlan
vágyat a szemedben. Csak arra vársz, hogy elszabadulj végre és szabadon
gyilkolhass. Ez a fajtád sajátja, és te sem vagy kivétel.
– Nem – ingatta a fejét Wax. Lecsatolta a lábára szíjazott tokot, amelyikben a
sörétes puskát tartotta, majd a bőrzsebbe csúsztatta a lándzsahegyet. Az összes
lőszertől és fémmel teli fiolájától is megszabadult. Ott állt csupaszon, egy szál
alumíniumpisztollyal a kezében.
– Talán valóban lakozik bennem némi elfojtott vágy – mondta –, de nem
hagyom, hogy ez irányítson.
– Á, akkor mi irányít?
Wax kidobta a bőrtokot a törött ablakon, benne az Elmúlás Pántjaival, a
lőszereivel és az összes fémjével. Aztán az oldalsó pisztolytáskájába csúsztatta a
fegyverét.
– Majd meglátod.

Telsin botladozva próbált előrejutni a mély hóban.

Ferbli megbolondult. Telsin ezt mindig is tudta, de ma aztán végképp
nyilvánvalóvá vált. Elrepül a hajóval? Ott keresik majd először. Ennyi erővel
meg is ölhette volna magát.
Ez a nap kész katasztrófa. Példátlan baklövés. Waxillium leleplezte az álcáját.
Belelátott a Pakli lapjaiba, és tönkretette a tervüket.
Nem maradt más, mint menteni a menthetőt. A kicsiny tisztást kereste a
templom bejárata mellett, ahová az emberei a légisiklót vitték, amelyen
Waxilliummal ide repültek. Bízott benne, hogy még működik. Az út során végig
nyitva tartotta a szemét, és kitanulta, hogyan kell irányítani. Már csak az kellett,
hogy...
Dörrenő hangot hallott a háta mögül.
Vörös permet festette meg a havat körülötte.
A saját vére.
– Ma megölted az egyik barátomat – jelentette ki egy rekedtes hang a háta
mögül. – Nem hagyom, hogy még valakivel végezz.
Telsin térdre rogyott a hajó előtt, majd hátranézett a válla felett. Wayne állt
mögötte. Megviselt arccal nézett rá. Sörétes puskát tartott a kezében.
– Te... – suttogta Telsin. – Te képtelen vagy... fegyvert...
– Ja, igen – Wayne felhúzta a puskát. – Ha már itt tartunk.
Telsin arca elé eresztette a csövet és tüzelt.

A lépcső eddig rejtve volt, és csak most vált láthatóvá. Marasi azon ment
vissza a helyiségbe, ahol a törött üvegszilánkokkal borított emelvényt találták.
Azt nem tudta, hogy mitől bukkant elő a lépcső, de végtelenül örült neki. Jó
szokásához híven Waxillium ezúttal sem finomkodott, nemes egyszerűséggel
áttörte a mennyezetet, amikor kiröppent a templomból. Az üreg majdnem teljes
egészében beomlott, és hosszú alagút kanyargón felfelé a földben, de Marasi
most túl fárasztónak találta volna a mászást, ezért a lépcsőt választotta.
Marasit elhagyta az erő. Átadta Waxilliumnak, mégsem érzett ürességet vagy
csalódottságot... sőt inkább békesség szállta meg. Olyan öröm járta át, mint
azokat a nőket, akik elnyúlnak egy csodás, nyári napon, és érzik, ahogy lassan
lemegy a nap. Igen, a fény eltűnt, de jaj, micsoda öröm volt megérezni!
Szegény MeLaan még mindig ott hevert a földön, teste maradványai
lassacskán bekebelezték a csontokat, különös alakzatot hozva létre. Cövek
nélkül ködlidérc vált belőle. Marasi letérdelt mellé a porba, bár fogalma sem
volt, mit tehetne érte. Legalább még mindig élőnek tűnt.
Marasi felállt, majd végigrobogott a csapdákkal teli folyosón, és kirontott a
templom előterébe. Elénk csatazaj verte fel az éjszaka csendjét, a fegyverek
hangja fagyosan kongott a hófödte hegycsúcsok között. Úgy tűnt, a maszkos
alakok győznek. Ez alaposan meglepte. A katonákat egészen a köves tisztás
pereméig szorították vissza, mögöttük már csak szakadék és meredek sziklafal
húzódott. Nem volt hová menekülniük. Sokan estek el közülük, holtan vagy
sebesülten hevertek a hóban.
A testek elhelyezkedéséből ítélve Waxillium is járt erre. Úgy terültek el,
mintha egy égből váratlanul lezuhanó test taszította volna félre őket. Marasi
elégedetten bólintott. Végezze csak a Waxillium dolgát, amihez a legjobban ért,
és amiért erre az útra vállalkozott.
Rá is várt még egy feladat. Kilépett a falfestményekkel teli előcsarnokból,
elsétált a szobor mellett, amely a lándzsahegy nélkül már csupán egy
vándorbotot tartott a kezében, és leereszkedett a lépcsőn.
Vajon hol találja...
Fülsiketítő dörrenést hallott oldalról. A hang irányába kapta a fejét, hogy
megkeresse a forrását. Újabb dörrenés.
A következő pillanatban Wayne alakja bontakozott ki a hóvihar belsejéből.
Leszegett fejjel, komor ábrázattal lépdelt a sötétben. Sörétes puskát támasztott a
vállának, és nem egy, nem is kettő, de három karcsú fémcöveket szorongatott a
markában.

Wax mozdulatlanul állt a híd közepén. Arra várt, hogy a nagybátyja lépjen
elsőként.
Ez egyáltalán nem úgy működött, ahogy a kalandregényekben. Nem lehet
másnál gyorsabban előkapni a fegyvert; ferukímiai rásegítés nélkül nem. Ha az
ember megvárja, hogy a másik kezdeményezzen, akkor lemarad. Wax tudta,
mert kipróbálta – az általa ismert legnevesebb gyorstüzelőkkel gyakorlatozott,
vaktöltényt használva.
Aki elsőként rántott fegyvert, azé az első lövés. Ennyi és kész.
Ferbli fegyvert rántott.
Wax a háta mögött lévő ablakkeretre taszított. Elmosódott foltként szelte át a
kettejük közötti távolságot, és abban a pillanatban ért oda, amint a nagybátyja
meghúzta a ravaszt. A golyó Wax vállába fúródott, de ő a lendülettől így is
összeütközött a meglepett Ferblivel, és elterültek a padlón.
Ferbli megragadta a karját. Wax fémtartaléka elillant.
– Hoppá! – kurjantotta Ferbli. – Időközben szipollyá váltam! Bárki
fémtartalékát képes vagyok elszívni, akit csak megérintek. Halott vagy,
Waxillium. Se Pántok, se allomancia. Én győztem.
Wax hörögve kapaszkodott a férfibe, miközben ide-oda gurultak a durva
padlón.
– Elfelejtetted – sziszegte. – Nem lep meg. Mindig is gyűlölted, de én terrisi
vagyok!
Sokszorosára növelte a testsúlyát.
Mindent megcsapolt, amit a karpántjaiban tárolt, a több száz órányi időt,
melyet a normálisnál könnyebb testsúllyal töltött el. Mindent előhívott, abba az
egyetlen elkeseredett pillanatba sűrítve.
A léghajó nagyot rándult. Aztán beszakadt a padló.
Wax teljes erőből csimpaszkodott Ferblibe, bár az egyik karja egyre gyengült
a lövéstől. Kétemeletnyit zuhantak. Az ütés nagyját a folyamatosan gyógyuló
Ferbli fogta fel, de mire áttörték a hajó hasát, már sok sebből véreztek, csúnya
zúzódások borították őket, és forgács terítette be mindkettőjüket.
– Ostoba! – ordított Ferbli halálra vált arccal.
Wax megpördült a levegőben, fejjel lefelé fordítva a nagybátyját. A havas
levegő orkánként tombolt a fülükben, a hópelyhek elmosódva suhantak el
mellettük.
Ferbli visított.
Majd taszított.
Kiköpte az érmét a szájából, és rátaszított, egyenes vonalban küldve lefelé a
fémet. Az érme nagy erővel csapódott a sebesen közeledő földbe, lelassítva
halálos zuhanásukat.
Wax a hirtelen rándulás pillanatában csökkentette a testsúlyát, hogy a
nagybátyja taszítása kifejthesse a hatását, életben tartva őket. A templomnak
otthont adó fennsík közelében csapódtak a mély hóba.
Wax szedte össze magát először. Felállt, és a karjánál fogva rántotta fel Ferblit
a földről, a fehéren csillogó hómező kellős közepén. Ferbli kábán és zavartan
nézett rá, még nem heverte ki a becsapódás erejét.
– A békebíró túl bonyolult fogalom, bácsikám – mondta Wax. Tisztán érezte
az arcát szabdaló tucatnyi sebből kiserkenő vér melegét. Megragadta nagybátyja
grabancát, és egészen közel vonta magához. – Ő kapja be a golyót, hogy ne
másoknak kelljen.
Keményen Ferbli képébe fejelt, majd hagyta, hogy az eszméletlen férfi a hóba
rogyjon.

MeLaan a rémület tengerében lebegett. A saját elméje vetette a tajtékzó

habokat. Tudata egy része felfogta, hogy ez így nincs rendjén. Ez csak az
ösztönök játéka, tudattalan válasz az elemi erejű eseményekre.
Ez így működik. Élelem. Ennie kell valamit.
De előbb el kell rejtőznie. Elbújni a zavaró ricsaj elől. Keresnie kell egy
hasadékot, és belebújni. Tovább építette a testet, amely alkalmas a járásra. A
menekülésre.
Nagy a hideg. Nem értette a hideg jelentését. Nem kézzelfogható. Nem ízlelt
földet, csak követ. Mindenhol csak kő.
Fagyott kő.
Sikoltani akart. Valami hiányzott. Nem az étel. Nem a búvóhely. Valami...
valami borzalmas dolog történt. Borzalmas.
Ráesett valami. Hideg volt, de nem kő. Nem is élelem. Bekebelezte, és
felkészült rá, hogy kiöklendezze. Ekkor azonban történt valami.
 Valami csodálatos. Egy második valamit is bekebelezett. Összerándult a teste.
Remegett és hullámzott. Minden visszatért. Emlékek. Tudás. Gondolkodás.
Önmaga.
Észvesztő volt. Kiélvezte minden egyes pillanatát. Mit se törődött az
emlékeiben keletkezett hézagokkal. Emlékezett rá, hogy ide utazott, de aztán
történt valami abban a szobában, ahol a Pántok... Nem. A Pántok nem voltak ott,
és akkor...
Először szemeket alkotott, és tudta, mit lát majd, ha kinyitja őket. Érezte a
szagát a levegőben, felismerte az ízét.
– Üdv ismét – köszöntötte Wayne vigyorogva. – Azt hiszem, győztünk.
 30

Marasi elfogadta a kulacsot, amivel Allik kínálta. Gőzölgött a teteje, pedig

érintésre csak langymelegnek tűnt. Marasi a templomba vezető lépcsőn
gubbasztott, legalább negyven takaróba bugyolálva. Átengedte a hőtároló
medálját az egyik malwnak, míg be nem gyűjtik a hajón lévő tartalék medálokat.
A művelet felettébb érdekes látványt nyújtott. Waxillium a fennsík előtti
sziklás részen állt, két kezét a magasba lökve, és nagy erővel húzott valamit,
amit nem lehetett látni. A magasban lebegő szökevény hajó lassan ereszkedett,
és közben a békebíró irányába sodródott, egy láthatatlanul feszülő fonal vonalát
követve.
– Kettétörik? – aggódott Allik.
Marasi meglepetten kapta fel a fejét, de a férfi kapcsolati medálja mindent
megmagyarázott.
– A forró csokoládéital és a meleg takaró egyelőre megteszi – mondta Allik,
majd letelepedett a nő mellé, és szorosan maga köré csavarta a takarót. – A
többiek nyomorúságosabb állapotban vannak, bizony. Szóval, a hajó. Kettétörik?
Marasi a léghajóra nézett. Maga előtt látta Ferbli mérgezett egerekként
rohangáló embereit, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy gyorsabban
forogjanak azok a lapátok, de mindhiába. Waxillium Ladrian ellen tehetetlenek
voltak. Az Elmúlás Pántjaival a birtokában, és mert már borzasztóan
felidegesítették, megingathatatlan kősziklaként állt a hómező közepén, és lefelé
húzta a hajót.
Marasi mosolyogva szürcsölt a forró italból.
– A rozsdába! – Csodálkozó tekintettel meredt az italra. – Mi ez? Édes, sűrű,
meleg, csokis és mennyei.
– Forró csoki – felelte az álarcos idegen. – Olykor ez az ember egyetlen
támasza ezen a zord helyen, he?
– Ti isszátok a csokoládét?
– Persze. Ti nem?
Ez még eszébe sem jutott. Jóval édesebb volt, mint amihez szokott. Egyáltalán
nem keserű. Marasi ezután jó nagyot és megnyugtatót kortyolt belőle.
– Allik, ez életem legcsodásabb élménye – lelkendezett –, pedig az előbb a
markomban tartottam a teremtés erejét.
 A férfi elmosolyodott.
– A hajótok nincs veszélyben – felelt a kérdésre a nő. – Waxillium lassan és
egyenletesen vontatja be. Ő pedig óvatos.
– Óvatos? Nekem úgy tűnik, nagyon ért a romboláshoz. Ez nem utal
óvatoskodásra, he?
– Nos – szólt Marasi az italát kortyolva –, ha rombol is, kivételes műgonddal
teszi.
Nem kellett soká várni, hogy a hajó egy darabban leereszkedjen a fagyos
sziklákra. Waxillium egy helyben tartotta, majd egyik kezével a magasba emelte
az Elmúlás Pántjait. Szél, hó és nyomokban köd gomolygott a teste körül.
A forgólapátok mozgása fokozatosan lassult, végül leállt. A katonák feltartott
kézzel soroltak ki a jármű belsejéből. Wayne és MeLaan fogadta őket.
Módszeresen begyűjtötték a fegyvereket, a maszkos alakok pedig birtokba vették
a hajót.
Megtették a szükséges óvintézkedéseket, és ellenőrizték, nem rejtőzködik-e
valaki az egyik félreeső zugban.
Marasi a gondolataiba feledkezve iszogatta az olvasztott csokoládét, és számot
vetett. ReLuur cöveke a zsebébe rejtve pihent, kendőbe bugyolálva. Wayne
alakja villant fel a szeme előtt, ahogy puskával a vállán, komor képpel lépdel a
hóban, fagyott vércseppekkel a testén. Waxillium is megjelent előtte, aki
átszellemült arccal tört az ég felé, hogy levadássza végre a nagybátyját.
Ebben a két férfiban lakozott egyfajta sötétség, amire a történetek nem tértek
ki. Marasi örült neki, bár ő maga visszatáncolt a meredély széléről. Noha örült,
hogy sikerült teljesítenie a küldetést, melyre a kandrák kérték, de eldöntötte,
hogy a jövőben más irányt vesz az élete. Megbékélt a gondolattal.
Ő hozta meg ezt a döntést.
– A fagyba! – Allik törte meg csendet. – Jobb lesz, ha segítünk, he?
Marasi felpillantott a kulacsáról, amelyből mostanra kifogyott a selymes
csokoládé. Abba az irányba fordult, amerre Allik mutatott. A mawlok végeztek a
hajó átvizsgálásával, a katonákat pedig elvezették, bizonyára azért, hogy a hajó
tömlöcébe zárják őket.
Ferbli még mindig a szobor lándzsájának végén lógott, ahová Waxillium
kötözte. Rúgkapáló lábbal nézte az eseményeket. Betömték a száját, elvették a
fémelméit, és Waxillium az összes fémtartalékát leszívta. És könnyen lehet, hogy
még ennyi óvintézkedés sem elég. A cövekek még ott voltak a testében. Nem
tudták, miként távolítsák el őket anélkül, hogy megölnék Ferblit. Fém nélkül
persze tehetetlen volt, de jobb félni, mint megijedni, gondolta Marasi.
Steris csatlakozott Waxilliumhoz a tisztáson. A férfi szorosan magához ölelte.
Marasi erre elmosolyodott. Nem hitte, hogy valaha is elégedettséggel tölti el
majd ez a látvány. Jól meglesznek majd együtt.
A baj azonban nem váratott magára sokáig. Allik kapitánya és a személyzet
néhány tagja képében érkezett. Wayne és MeLaan Waxillium és Steris mellé
álltak, és a két csoport farkasszemet nézett egymással. Wayne még mindig a
sörétes puskával flangált, MeLaan pedig jó két arasszal a többiek fölé
magasodott, és onnan nézett le a társaságra, karba font kézzel. Na, jó.
– Menjünk – mondta Marasi Alliknak.
Jordis, Allik kapitánya kapcsolati medált viselt... és nem didergett a Marasit
kísérő szél fagyos leheletétől.
– Köszönjük a segítséget – kezdte Jordis. Ugyanazzal az akcentussal beszélt,
mint Allik. – De legyünk bármily hálásak is nektek, nem hunyhatunk szemet a
lopás felett. Továbbra is igényt tartunk a jogos tulajdonunkra.
– És mi lenne az? – kérdezte Waxillium jeges hangon. – Én csak egy ereklyét
látok, amit mi találtunk meg, és a hajómat.
– A te... – kezdte hitetlenkedve Jordis, aztán tett egy lépést előre. – Mióta
lezuhantunk a földeteken, a legénységem tagjait bebörtönözték, megkínozták és
megölték. Nekem úgy tűnik, háborút akarsz szítani a népeink között, allomanta!
A fene vinné el! Marasi arra számított, hogy ez a nő is ugyanolyan alázattal és
áhítattal tekint majd Waxilliumra, mint Allik. A legénység többi része tartott is
tőle, ez látszott rajtuk, a kapitány azonban nem hátrált meg.
– Ha már háborút említesz – szólt Waxillium –, nem lenne okos dolog az
ellenség kezére adnom egy hatalmas erejű fegyvert. Azzal nem szolgálnám
népem érdekeit. Nem tudok változtatni azon, amit Ferbli és a cinkosai tettek. Ők
törvényen kívüliek, és a viselkedésük elfogadhatatlan, ezért mindent megteszek,
hogy lesújtson rájuk a törvény ereje.
– Te mégis meglopsz minket.
– Cáfolod tán, hogy a templom üres volt, amikor ideértünk? Cáfolod tán, hogy
ezt a hajót nem a te néped építette, hanem egy másik? Aminek nincs tulajdonosa,
azt nem lehet ellopni, kapitány. A kincsmentésre vonatkozó szabályok
értelmében jogot formálok az ereklyére és a hajóra. Maguk...
Marasi már épp közbe akart lépni, amikor Steris váratlanul félbeszakította
Waxilliumot.
– Lord Waxillium – szólt –, azt hiszem, bölcs lenne, ha lemondanánk a
hajóról.
– Tessék? Kutya legyek, ha...
– Waxillium! – csitította Steris. – Kimerültek, nyomorultul érzik magukat, és
messze vannak az otthonuktól. Hajó híján mégis, hogy tudnának hazatérni a
szeretteikhez? Ez talán igazságos így?
A férfi összeszorította a száját.
 – Pakli rendelkezik egy hajóval, amelyet kedvére tanulmányozhat.
– Ez esetben – szólt Steris és Jordisra nézett –, a nagylelkűségünkért cserébe
kereskedelmi szövetséget szeretnénk kötni a malw néppel. Feltételezem,
gyorsabban tudnánk repülő hajókat vásárolni tőlük, mint ahogy a Pakli megépíti
őket.
Marasi elismerően bólintott. Nem is rossz, Steris.
– Feltéve, hogy árulnak hajókat – dünnyögte Waxillium.
– Biztosra veszem. – Steris ismét Jordisra nézett. – Meggyőződésem, hogy a
kapitány meggyőzi majd népe vezetőit, hogy az allomantáink szolgálataiért
cserébe érdemes a rendelkezésünkre bocsájtani fejlett technológiájukat.
– Ez igaz – mondta Marasi, és Allikkal az oldalán csatlakozott a társasághoz.
– Mi ritka szerzetnek számítunk köztetek, nem igaz?
– Mi? – kapta fel a fejét Allik. A kapitány Marasire nézett.
– Én is allomanta vagyok – felelte derűsen Marasi. – Nem vetted észre, hogy
abban a szerelőcsarnokban feltöltöttem a kockát?
– Én... kissé zavarodott voltam... – hebegett-habogott Allik. – Ó, jaj! Öhh,
Szentséges...
Marasi nagyot sóhajtott és Jordishoz fordult.
– Semmit sem ígérhetek – mondta vonakodva a kapitány Sterisnek. – A
malwok mellett még sok nép él. Valamely más nemzet gyengének gondolhat
titeket, és rátok támadhat.
– Ez esetben célszerű lenne tájékoztatni őket arról – felelte Steris –, hogy az
Elmúlás Pántjai nálunk vannak, és nem félünk használni az ellenségeinkkel
szemben.
Jordis felszisszent. Az álarca mögött Marasi természetesen nem látta a
vonásait, de az ingerült karmozdulat sok mindent elárult. Nem volt rózsás
kedvében.
– Ez elfogadhatatlan. El akarjátok altatni a figyelmünket egy ócska
ajándékkal, hogy megfeledkezzünk az igazi jutalomról, he? Nem adhatjuk
nektek a Fejedelem fegyverét!
– Nem nekünk adjátok – mondta Steris, és közben MeLaanra nézett, aki
továbbra is karba font kézzel figyelte őket. – Allik, több régi történet is említ
hozzá hasonló teremtményeket, nem igaz?
– Mondd el nekik, Allik – kérte Marasi. – Kérlek.
Az álarcos férfi levette a medálját, majd heves karlendítésekkel fűszerezett
hadarásba kezdett, és többször is MeLaanra mutatott. A nő felvonta egyik
szemöldökét, majd áttetszővé tette a testét. Az összes törött, toldozott-foldozott
csontja láthatóvá vált, amitől Marasi egy pillanatra teljesen megdöbbent. Hogy
tudott MeLaan egyáltalán megmaradni a lábán?
 A kapitány hallgatott.
– Mi a halhatatlan kandráknak adjuk a fegyvert – folytatta Steris. – Ők
bölcsek és pártatlanok, az emberiség egészét szolgálják. Ők garantálják, hogy
csak abban az esetben használhatjuk a Pántokat, ha támadás ér minket.
A maszk miatt sejteni sem lehetett, mi járhat Jordis kapitány fejében. Amikor
beszélt, kurta mozdulatokat tett a karjával. Csakhogy a karmozdulatokat
könnyebb irányítani, könnyebb uralkodni felettük, mint az arcizmokon, gondolta
Marasi. Mégis miféle közösség az, amelyben mindenki álarc mögé rejti a valódi
érzéseit, és amit felfed magából, az kiszámított és mesterkélt?
– Előnytelen ez a helyzet – mondta Jordis. – Úgy kellene visszakullognom a
népemhez, hogy a legénységem fele odaveszett, és a hajónkat elcseréltük egy
ócskaságra, amely egy évtizede elavulttá vált.
– Ez igaz – ismerte el Steris. Waxillium hallgatagon, karba font kézzel
ácsorgott, akár egy fenyegető árny. Ehhez nagyon értett. – Ugyanakkor valami
olyasmit viszel haza magaddal, ami értékesebb az ereklyénél, vagy az elveszett
hajónál. Kereskedelmi kapcsolatba léphettek egy olyan néppel, amely
bővelkedik fémszerzetekben. Szóba került már, hogy Lord Waxillium fontos
helyet foglal el a helyi kormányban? Hogy óriási befolyása van a
kereskedelemre, a közlekedésre és az adórendszer alakulására? Akik kedvező
szerződéseket kötnek velünk, alaposan megtollasodhatnak.
Jordis végighordozta rajtuk a tekintetét, majd ő is karba fonta a kezét a
mellkasa előtt, és egyenesen Waxillium szemébe nézett.
– Ez még így is előnytelen. – Jordis sokkal alacsonyabb volt, de neki is
nagyon jól ment, hogy nagyobbnak látsszon, mint amekkora. Marasi végig úgy
érezte, hogy a nő legszívesebben torkaszakadtából üvöltene, és a torkuknak esne
az őket ért igazságtalanság miatt. Bármire képes lenne, csak ne kelljen alkuba
bocsátkoznia.
Talán az igazán heves érzelmeket még maszkkal sem lehet elfedni.
Jordis végül bólintott.
– Rendben. Legyen, de előszerződés nélkül nem vagyok hajlandó távozni!
Szándéknyilatkozatra mindenképpen szükségem van.
Marasi megkönnyebbülten lélegzett fel, és elismerő biccentésben részesítette
Sterist, de nem tudta nem észrevenni, hogy Jordis milyen mereven rázott kezet
Waxilliummal. A Medence ma sem szerzett új barátokat. De talán új ellenséget
sem.
– Lenne még egy kérésem – mondta Waxillium az álarcot viselő kapitánynak.
– Éspedig? – Jordis hangja bizalmatlanul csengett.
– Semmi borzalmas vagy költséges – válaszolta Waxillium. – Csak szeretnék
repülni egy kört.
 A déliek szerencsére beleegyeztek a kérésbe. Inkább, mint hogy
felfegyverzett, ellenséges katonákkal utazzanak délre. Wax nagyon világossá
tette, hogy nem engedheti át nekik Ferblit. A kapitány morgott, de végül ebben a
kérdésben is jobb belátásra tért. Megértette, hogy akkor jár a legjobban, ha a
legénysége megkínzásáért felelősök kihallgatását Waxre bízza.
Wax nem említette, milyen kapcsolat fűzi Ferblihez.
Míg a malw legénység tagjai előkészítették a hajót az útra, Wax az Uralkodó
szobra elé állt, és a szemébe döfött cöveket nézte. Ellenőrizte a derékszíját.
Valóban alumíniumból készült. Töltetlen. Ha valaha is létezett két pánt, azokat
egyetlen lándzsahegybe olvasztották.
Marasi haladt el a háta mögött.
– Ellenőrzőm a légisiklónkat, hátha benne felejtettünk valamit – mondta.
Wax bólintott. Birtokoltam az erődet, üzente Wax a szobornak. Igaz, csak egy
morzsányit. A rozsdába... azt hiszem, most már értem.
MeLaannak adta a lándzsahegyet, aki bekebelezte. Wax örült, hogy biztos
helyre került, ahol nem férhetett hozzá. Túl nagy erő lakozott benne.
Köszönésre emelte az ujját, majd hátat fordított az Uralkodónak, és elballagott
onnan.
– Aradel és a Szenátus nem örülnek majd ennek a megállapodásnak – mondta,
miután utolérte Marasit. – Főleg az nem tetszik majd nekik, hogy a Pántokat
kiadtuk a kezünkből.
– Tudom – felelte a nő.
– Legalább azt mondhatom, hogy nem az én ötletem volt.
Marasi a férfi felé fordult.
– Nem tűnik letörtnek, amiért le kellett mondania az ereklyéről.
– Nem is vagyok az – ismerte el a férfi. – Ami azt illeti, aggódtam. A Pántok
szinte teljesen lemerültek, de feltételezem, ötvözéssel feltölthetők. Az általuk
közvetített erő...
– ...egyszerre magasztos és pusztító? – kérdezte Marasi. – Veszélyes, ha
belegondolunk, mi történhet, ha rossz kezekbe kerül, és még veszélyesebb, ha
abba gondolunk bele, mi mit kezdenénk vele.
– Pontosan.
Abban a pillanatban osztoztak valamiben. Valamiben, amely mindkettőjüket
megérintette, és ami – remélhetőleg – senki mást nem érint meg.
Egyszerre indultak el, hogy átkutassák a légisiklót. Jordis azt is magával
akarta vinni, de Waxnek előbb látnia kellett valamit. Egy holttestet. Nem
hibáztatta Wayne-t azért, amit Telsinnel tett. Természetesen üdvözítőbb lett
volna Elendelbe szállítani őt, és bíróság elé állítani... kiszedni belőle mindent,
amit tud. És igen, szívesebben húzta volna meg a ravaszt ő maga. Harmóniának
ebben igaza volt.
Akárhogy is, elbántak Telsinnel. Ez azt jelentette...
Vér nyomok a hóban.
A légisikló eltűnt.
Ami viszont ennél is fontosabb: a holttest is eltűnt.
Marasi szoborrá dermedt, Wax azonban a kérdéses területre ballagott. Telsin
már megint kicsúszott a markából. Wax ezen már meg se lepődött, de azért le
volt nyűgözve. A nővérének sikerült bemásznia a mentőhajóba, beindítani a
forgólapátokat, és elmenekülni a harc kellős közepén.
Wayne-nek tudnia kellett volna, hogy talán képes meggyógyítani magát. Wax
letérdelt, hogy megvizsgálja a vérnyomokat. Kísérteties módon emberi
körvonalat rajzoltak a hóban.
– Szóval még nincs vége – törte meg a csendet Marasi.
Wax elsöpörte a hóba fagyott vércseppeket. Az elmúlt tizennyolc hónapban
azon igyekezett, hogy megmentse ennek a nőnek az életét, aki cserébe lelőtte őt.
– Korántsem – dünnyögte –, de bizonyos szempontból jobb is ez így.
– Mert mégis él a nővére?
Wax Marasire nézett. Hosszú órákat töltöttek ezen a dermesztő helyen, Wax
azonban úgy érezte, a fagy csak most hatolt a testébe.
– Nem – felelte. – Hanem mert most van kire vadásznom.
 31

Wax, ezt látnod kell!

A békebíró felemelte a fejét. Alig tudta kinyitni a szemét. Az ágyak egyáltalán
nem voltak kényelmesek, viszont legalább a hajó szép egyenletesen repült, amit
Wax kifejezetten üdvözítőnek talál. A kis méretű légisiklót időnként veszettül
dobálta a szél, és kész csoda, hogy nem csapódtak orral a szikláknak.
Wayne félig kilógott a kabin széles ablakán.
– Nyílik az ablak? – csodálkozott Wax.
– Minden ablak nyitható – felelte Wayne –, ha elég erősen nyomod. Gyere, ezt
látnod kell!
Wax beletörődően sóhajtott, majd feltápászkodott és Wayne mellé furakodva
kinézett az ablakon. Elendel fénylő pontok tengereként nyúlt el alattuk.
– Mint megannyi lángoló folyó – motyogta Wayne. – Nézd a fények
mintázatát. A gazdag negyed teljesen ki van világítva, az összes út szépen
kirajzolódik. Gyönyörű.
Wax felmordult.
– Csak ennyit tudsz mondani, cimbora?
– Wayne, én minden éjszaka ezt látom.
– Na, tudod, ez nem igazság. Szemernyi bűntudatot sem érzel?
– Mert petákos vagyok?
– Mert csalsz.
– Mi lenne, ha inkább értékelném ezt az egészet?
– Azt hiszem, az is megteszi.
Wax visszaült az ágyára, majd felhúzta a csizmáját, és bekötötte. Minden
porcikája sajgott, mintha összeverték volna. Bárcsak az elmúlt nap
megpróbáltatásait okolhatná érte, de a kezében tartotta az Elmúlás Pántjait,
amely tökéletesen meggyógyította és feltöltötte a testét.
Ez pedig azt jelenti, hogy a fájdalmat ez a néhány órás kényelmetlen alvás
okozta. Tényleg öregedett. Ahogy ebbe belegondolt, azt is felfedezte, hogy már
egyáltalán nem fél az elmúlástól.
– Felmehetnénk a hídra – javasolta, és felegyenesedett. Egy napja már, hogy
elhagyták a hegyeket. Egy ízben megálltak, mert Wax ragaszkodott hozzá, hogy
a távíró segítségével hírt adjanak magukról, majd vártak egy éjszakát, mielőtt
továbbindultak. Nem akart figyelmeztetés nélkül a város közelébe repülni egy
óriási hadihajóval.
Jordis megenyhült, miután ígéretet kapott rá, hogy feltöltik a hajót
készletekkel, ami kitart majd a hazaútig. Marasi aggódott a kapitány miatt, Wax
azonban mélyen a nő szemébe nézett. A maszk mögött is látta, mi lakozik a
tekintetében. Katona volt, gyilkos, hiába állította, hogy egy kereskedelmi hajót
vezet.
A kapitány mindent értett. Wax a kezében tartotta az Elmúlás Pántjait.
Tisztában volt vele, hogy egyetlen legyintéssel elpusztíthatta volna őket,
megfosztva őket a hajójuktól. Helyette elfogadta Steris javaslatát. Jordis magába
nézett, és el kellett ismernie, hogy jóval előnyösebben jött ki a helyzetből, mint
valaha is remélhette.
Wayne már csak a folyosón érte utol Waxet. Néhány megviselt repülős haladt
el arra éppen, és ő illedelmesen félreállt az útjukból. Az arcukat nem látta, de
hajlott hátuk és halk beszédük sok mindent elárult a lelki állapotukról.
– Megtörtek – suttogta Wayne, és a válla fölül nézte a távolodó alakokat. –
Nem tisztességes, ami ezekkel a fickókkal történt, Wax.
– Az élet talán tisztességes?
– Hozzám az volt – felelte Wayne. – Több mint tisztességes. Figyelembe véve,
hogy mit érdemelnék.
– Akarsz róla beszélni?
– Miről?
– Fegyvert használtál, Wayne.
– Ugyan. Az csak egy sörétes puska volt. Az nem számít.
Wax barátja vállára tette a kezét.
Wayne vállat vont.
– Asszem, a testem úgy gondolta: „A pokolba is!”
– Azt hittem, ez azt jelenti, hogy megbocsátottál magadnak.
– Áá! – legyintett Wayne. – Csak irtó zabos voltam a nővéredre.
– Tudtad, igaz? – kérdezte Wax a homlokát ráncolva. – Tudtad, hogy
meggyógyul.
– Hát, nem akartam hidegvérrel megölni valakit...
– Ez jó jel, azt hiszem.
– ...de nem volt tűz a közelben, hogy előtte felgyújtsam vele.
– Wayne...
Az alacsonyabb férfi nagyot sóhajtott.
– Láttam, ahogy a fémelmék kidudorodnak a ruhaujja alól. Gondoltam, ha az
ember megkaphatná egy ferukimista erejét, akkor a gyógyulást választaná. Nem
akartam megölni a nővéredet, csak meg akartam ijeszteni egy kicsit. És kellettek
MeLaan cövekei.
Wayne tekintete a távolba révedt.
– Asszem, ott kellett volna maradnom. Foglyul kellett volna ejtenem, érted?
De nem tudtam tisztán gondolkodni. Azt hittem, meghaltál, cimbora. Végig arra
gondoltam, „Wax tényleg végezne vele? Vagy adna neki még egy esélyt, ahogy
nekem is?” így aztán életben hagytam. Visszafogtam a kezem, mert ez volt az
utolsó, amit tehettem érted. Van ennek bármi értelme?
Wax megszorította a barátja vállát.
– Köszönöm, és örülök, hogy fejlődőképes vagy.
Képmutatónak érezte magát, hisz a lelke mélyén azt kívánta, Wayne bárcsak
elvette volna Telsin fémelméit, és ő már csak egy fagyott holttestet talált volna.
Wayne elvigyorodott. Wax abba az irányba biccentett, amerre a repülősök
távoztak.
– Fenn találkozunk – mondta
– Megkeresed az asszonykádat? – kérdezte Wayne. – Gondolom, nehéz lesz
hozzászoknia ehhez a nyüzsgő, városi élethez, miután durván kiszakították a
természetes környezetéből, abból a havas, jeges, rideg és sivár...
– Wayne! – Wax halk, de határozott hangon vetett véget a szóáradatnak.
– Hmm?
– Elég!
– Én csak...
– Elég!
Wayne elhallgatott. Tátva maradt a szája. Aztán megnyalta az ajkát és
bólintott.
– Jól van. Akkor fent találkozunk, cimbora.
– Nemsokára csatlakozunk.
Wayne elcsoszogott a híd irányába. Wax az ellenkező irányba ment, és
megkereste Steris és Marasi szobáját. Kopogásra emelte a kezét, de nyitva találta
az ajtót, úgyhogy bekukucskált. Steris az egyik ágyon feküdt, nyakig
betakarózva. Békésen aludt. Wax Marasit nem látta, igaz, ő korábban említette,
hogy nézni akarja, ahogy megérkeznek a város fölé.
Wax tétovázott. A küszöbről nézte az alvó nőt. Már majdnem távozott; Steris
túl sok mindenen ment keresztül az elmúlt napokban, nyilván végtelenül
kimerült. Ha megérkeznek, el kell vitetniük a foglyokat, majd be kell rakodni az
ellátmányt, mielőtt a hajó újra útnak indulhatna. Hadd aludjon még egy kicsit, az
nem árthat.
Ahogy nekidőlt az ajtónak, az megnyikordult. Steris azonnal felriadt.
Egyenesen Waxre nézett. Aztán elmosolyodott, megnyugodott, és a párnába
fúrta a fejét. Utazógúnyát viselt a takaró alatt.
 Wax belépett a kabinba, és leült a szemközti ágyra. A helyszűke miatt a térde
átlógott Steris térfelére, sőt hozzáért a matracához. Pedig a repülősök szerint
ezek voltak a nagy méretű kabinok. Wax előredőlt, és megfogta a nő kezét.
Steris megszorította a férfi kezét, újra lehunyta a szemét, és csak hallgattak.
Mozdulatlanul. A többiek várhattak néhány percet.
– Köszönöm – mondta halkan Wax.
– Mégis mit? – kérdezte Steris.
– Hogy elkísért.
– Nem vette nagy hasznomat.
– Nagy segítségemre volt azon az estélyen – felelte Wax. – Ami pedig a
malwokkal kötött alkut illeti... Steris, káprázatos volt.
– Meglehet. Mégis úgy érzem, az út összességét tekintve csak felesleges teher
voltam.
Wax vállat vont.
– Steris, mi mind csak sodródunk. Kötelességtudatból, a társadalmi elvárások
okán, vagy maga Isten terelget minket.
Csak ballagunk az előttünk elnyúló úton, és mégis, akadnak pillanatok,
amikor magunk hozhatjuk meg a döntéseinket. Amikor valódi választás elé
kerülünk. Azt talán nem befolyásolhatjuk, hogy mikor mi történik velünk, és
hogy célba érünk-e vagy sem, de az irányt megválaszthatjuk. – Wax beszéd
közben megszorította a nő kezét. – Ön az én irányomba kormányozta magát.
– Nos – Steris elmosolyodott –, ami azt illeti, általában az ön közelében a
legbiztonságosabb...
Wax megérintette a nő arcát, és érdes-kérges tenyerébe vette. Egy újabb
kaland.
Kisvártatva megjelent egy repülős, értük jött. Wax kelletlenül tápászkodott fel,
majd felsegítette Sterist az ágyról. Kéz a kézben mentek végig a folyosókon,
majd ballagtak fel a hídra. A többiek már ott várták őket.
Wax most már megértette, mi nyűgözte le annyira Wayne-t. A város
madártávlatból valóban káprázatos látványt nyújtott. És ez a látvány a jövőben
hétköznapivá válik? Steris megszorította a kezét, kizökkentve a gondolataiból.
Teli szájjal vigyorgott. A repülés még új technológia, ugyanakkor az sem volt
olyan rég, hogy az első motoros kocsi megjelent az utakon.
Marasi irányította Jordis kapitányt. Wax semmit nem tudott kiolvasni a
kapitány vagy a legénység testbeszédéből. Vajon lenyűgözi őket a város mérete
és a felhőkarcolók magassága? Vagy délen ez hétköznapi?
Az Ahlstrom-torony felé közeledtek. Wax már látta is a másnap reggeli
újságok szalagcímeit. Helyes. Gyűlölte a ravaszkodást; hadd tudja csak meg a
város, hogy kinyílt a világ.
 Az Ahlstrom-toronynak, melyben Waxnek is voltak érdekeltségei, lapos volt a
teteje. A kapitány nem győzte bizonygatni, hogy egy szögre is képes leszállni, ha
elég egyenletes a felszíne. Igazat beszélt, zökkenőmentesen szálltak le.
– Biztos, hogy nem maradtok? – kérdezte Marasi Jordistól.
– Körülnézhetnétek a városban. Láthatnátok, milyenek is vagyunk valójában.
– Nem. Köszönjük. – Wax számára erőltetettnek tűntek a szavak. Bár ember
legyen a talpán, aki meg tudja állapítani az erőteljes akcentusukból. – Örömmel
elfogadjuk a segítséget, de amint berakodtuk az ellátmányt, útnak indulunk még
ma este.
Ideje volt elhagyni a hajót. Wax és Steris ismét a folyosókon lépdeltek,
nyomukban a többiekkel.
– Mintha ez az egész kaland csak egy álom lenne – súgta oda Steris. –
Azonnal le kell írnom mindent, különben megkopnak az emlékek.
Wax azon kapta magát, hogy egyetértően bólogat, és a Harmóniával történt
találkozása jutott eszébe.
A folyosóvégi elágazásban ezúttal egy ajtónyílás és egy rámpa fogadta őket,
ami a háztetőre vezetett. Wax látta, hogy odalent többen is a nyakukat
nyújtogatva bámulják a repülő hajót. Aradel kormányzó személyesen jött el.
Allik az ajtóban várt rájuk, és amikor Wax közelebb ért, feltolta a maszkját.
Nem hajolt meg és nem biccentett, csak feljebb tolta az álarcát. Náluk talán ez
jelentette ezt a kettőt. A többi repülős is hasonlóképpen tett.
– Ó, Hatalmas – szólalt meg Allik. – Ismerd meg a következő tüzet, mely a
jövődben lobog.
– Ahogy te is, Allik.
– Ó, én ismerem – vigyorgott az alacsony termetű férfi. – Az én következő
tüzem otthon vár, bizony. – Marasire nézett. Levette a maszkot. A töröttet, amit
meg kellett ragasztani. Két kézzel nyújtotta a nő felé, mire a háta mögött
többeknek is döbbenten akadt el a lélegzete.
– Kérlek – mondta Allik. Most a korábbinál is erősebben érződött a beszédén
az idegen kiejtés.
A kapitány, aki nem tolta fel az álarcát, most jól láthatóan ledermedt. Marasi
habozott, de végül elvette a maszkot.
– Köszönöm.
– Köszönöm, Marasi kisasszony – mondta Allik. – Az életemet. – Allik
közönséges, dísztelen maszkot akasztott le a derekáról, és azt helyezte az arca
elé. Nem volt egyéb egy faragott fadarabnál, két lyukkal a szemek
magasságában. – Most alig várom, hogy hazalátogassak, de a következő tüzem
tán ismét elvezet majd ide. Szívesen élnék a lehetőséggel, és meglátogatnám a
városodat.
 – Ha hozol magaddal forró csokoládét, bármikor jöhetsz – felelte a nő.
Wax elmosolyodott, aztán mind az öten átadták a kapitánynak a súlytartó
medál fémelméket. Erre előzetesen felhívták a figyelmüket. Jordis korábban már
adott Waxnek egy hősugárzó és egy kapcsolatteremtő medált, ajándék gyanánt.
Wayne gyaníthatóan elcsent egy tartalék készletet is, de Wax várni akart a
szembesítéssel, míg elhagyják a hajót.
Wax vezette le őket a rámpán, Sterisszel a karján.
– Komolyra fordítva a szót, Waxillium – mondta Marasi, ahogy felzárkózott
melléjük. – Elgondolkodhatna a csokoládé behozatalán. Nem tudom, mit
kevernek bele, de fenséges. Ha azt hiszi, hogy ezek a hajók minden képzeletet
felülmúlnak, kóstolja csak meg a forró italukat!
– Hé! – Wayne is csatlakozott hozzájuk, és a másik oldalról fogta közre
Waxet. Hátranézett a válla felett, a legénység irányába. – Marasi, csíp téged ez a
repülős fickó.
– Köszönöm – felelte a nő –, hogy a hasznunkra vagy kivételes
megfigyelőképességeddel.
– Ebből még politikai előnyt is kovácsolhatunk – vélte Steris.
– Ugyan – nézett rá Marasi. – Hozzám képest még kölyök. Maga meg ne
nevessen!
– A világért sem! – szabadkozott Wax, és előreszegezte a tekintetét. Az azért
nem kerülte el a figyelmét, Marasi mennyire nagy becsben tartja azt a maszkot.
A kormányzó tanácsadóinak és testőreinek csoportja fogadta őket. Szoros
körben álltak, afféle védőbuborékot képezve, mintha közös testhőjük
segítségével akarták volna távoltartani az előttük látható furcsaságot, és amit az
jelképezett. Aradel a körön kívül ácsorgott, mintha a buborék kivetette volna
magából.
Wax odalépett hozzá, Sterisszel az oldalán, és várt.
– A fenébe! – mondta végül Aradel.
– Én szóltam – felelte Wax.
Aradel hitetlenkedve és lenyűgözve ingatta a fejét.
– Ez legalább eltereli a figyelmet az új-serani ámokfutásról.
– Rossz a helyzet? – kérdezte Steris.
Aradel felmordult.
– A Szenátus két napon át pörkölte a golyóimat. Háborúról és felelőtlen
vezetésről óbégattak. Mintha bármivel is befolyásolhatnám magukat. – Végre
elszakította a tekintetét a hajóról, majd zavartan köhintett, mintha csak most
tudatosulna benne, mit mondott és kinek.
Wax elmosolyodott. Aradel nyers, de ennél azért tapintatosabb szokott lenni.
Ha rendőrként messze akar jutni valaki, legalább egy kicsit tudnia kell bánni az
emberek egójával.
– Elnézést, Harms kisasszony – mondta gyorsan Aradel. – Ladrian, hallanom
kell, mi történt Új-Seranban. Az igazság érdekel, méghozzá az ön szájából.
– Rendben – bólintott Wax. – Holnap reggel ezzel kezdek.
– De...
– Kormányzó – szólt Wax. – Minden tiszteletem az öné, ám el nem tudja
képzelni, min mentünk keresztül az elmúlt néhány nap során. Most pihennünk
kell, viszont holnap sort kerítünk rá. Kérem.
– Rendben – morgott a férfi.
– Elrendezte, amit kértem?
– Odalent van – felelte Aradel, és ismét a hajóra nézett. – A felső
lakosztályban. – Nagy levegőt vett, ahogy újra a járművet figyelte. Reddi
rendőrfőnök egy csapatot vezényelt a tetőre, hogy elvezessék a foglyokat.
Wax csak most vette észre, hogy a hajó csak félig szállt le a tetőre. Az egyik
forgólapát lustán kerepelt, egyben tartva a járművet. Ez nem lehet puszta
véletlen, gondolta Wax. Ennek üzenet értéke van. Emlékeztetni akarnak rá, hogy
talán hamarosan megszerezzük a repüléshez szükséges technológiai ismereteket,
de a többéves hátrányunk megmarad velük szemben.
– Nem kell aggódnunk – mondta Wax Aradelnek. – Ha a külső városok
támadást terveztek ellenünk, akkor ettől most majd lelohad a lelkesedésük.
Gyorsan menjen híre, hogy egy léghajó szelte át Elendel egét, engem kirakott,
majd békében távozott.
– Megkezdtük a tárgyalásokat, és előszerződést is írtunk, uram – tette hozzá
Steris. – Kedvező kereskedelmi feltételekkel. Ezzel lecsíphetjük a sólyom
karmát, és időt nyertünk, hogy elhallgattassuk a zúgolódókat.
– Igen, talán – dünnyögte a kormányzó. – Ezt a fémet azért nehéz lesz
letuszkolni a Szenátus torkán, Ladrian. Nem is a hajó létének tényét, hanem...
hogy hagyom elrepülni. – Rövid szünetet tartott. – A másik témát nem
említettem nekik.
– Az Elmúlás Pántjait?
Aradel bólintott. Túl fegyelmezett és jól képzett volt ahhoz, hogy hangot
adjon a gondolatnak: Mibe kevert már megint, Ladrian?
– MeLaan! – szólt hátra Wax. – Idefáradnál, ha megkérlek?
– Persze – válaszolta a nő, és öles léptekkel indult el feléjük. A déliektől
kölcsönzött ruhát. Férfiszabású nadrágot és bőrcsizmát viselt, amely felnyúlt a
vádlija közepéig. Megérintette a kormányzó vállát.
– Szentséged – üdvözölte Aradel kimérten, de tiszteletteljesen. Waxre
sandított. – Ugye belátja, mekkora hátrányból indulok, Ladrian, ha ilyen
mennybéli hírnökök az ügyvédei?
 – Ez mind semmi – felelte Wax, és odébb terelte onnan Sterist. – Hallaná csak,
miről beszélgettem Istennel, amikor legutóbb meghaltam.
– Ez aljas volt – jegyezte meg Steris a lépcsőhöz érve.
– Épp ellenkezőleg – ingatta a fejét Wax. – Ő most már politikus, szoknia kell
a váratlanul beálló, rendhagyó fordulatokat. Csak segítek neki felkészülni a
vitákra meg ilyenekre.
Steris szúrós pillantást vetett rá.
– Jó fiú leszek – ígérte Wax, és kitárta előtte az ajtót. Marasi indult, hogy
csatlakozzon hozzájuk, de Wayne elkapta a karját, hogy visszatartsa.
– Valóban? – kérdezte Steris a küszöbről. – Ez azt jelenti, hogy többé nem
nyavalyog az estélyek miatt?
– Természetesen zúgolódom majd – mondta Wax, és követte őt a lépcsőházba,
hátrahagyva a többieket. – Ez hozzá tartozik a rólam kialakult képhez. De a
rosszabbik oldalamat igyekszem megtartani önnek és Wayne-nek.
– Én pedig megígérem, hogy őszinte csodálattal nézem majd, ahogy úton-
útfélen meg akar menteni mindenkit mindentől – Steris rámosolygott. – És hogy
mindig lesz nálam egy-két fiolányi fém, csak a biztonság kedvéért. Apropó, hová
tartunk?
Wax csak egy vigyorral felelt. A felhőkarcoló legfelső emeletére vezette, egy
királyi lakosztályba, amely most üresen tátongott. A tulajdonosok Elsmdelbe
utaztak, egy hosszabb pihenőre. A lakásra nyíló ajtó előtt túlélőhívő pap
ücsörgött. Felül egy ködkabátnak csúfolt vállkendőt viselt, alatta köpenyt,
hegeknek tetsző öltésekkel a ruhaujján.
Steris kíváncsi tekintettel nézett Waxre.
– Steris, azon gondolkoztam, hajlandó lenne-e nőül jönni hozzám.
– Erre egyszer már igent...
– Igen, csakhogy akkor egy szerződés reményében kértem meg a kezét –
szakította félbe Wax. – Egy nemesi ház uraként kértem egy tehetős hölgy kezét.
Természetesen az a lánykérés is érvényes, és köszönöm, de szeretném
megismételni. Ez fontos nekem. Hozzám jönne? Szeretném feleségül venni.
Most rögtön. A Túlélő színe előtt, a papja közreműködésével. És nem azért, mert
egy szerződés ezt kívánja, hanem mert így akarjuk.
– Megfogta a nő kezét, és még halkabban hozzátette: – Belefáradtam, hogy
egyedül éljek, Steris. Ideje ezt belátnom. Ön pedig... nos, ön egészen elképesztő
teremtés. Páratlan.
Steris szipogni kezdett. Kiszabadította a karját, és megtörölte könnyes szemét.
– Ezek jófajta könnyek... vagy rosszak? – kérdezte Wax. Oly sok nőkkel
töltött év után még mindig nem igazán tudott eligazodni rajtuk.
– Tudja, ez nem szerepelt a listámon.
 – Ó! – Wax szíve összeszorult.
– És ami azt illeti – folytatta Steris –, nem emlékszem olyan esetre, amikor
szívből örültem volna valaminek, amire előzetesen nem számítottam. – Pirosló
orral, szipogva bólintott. – Ez ilyen eset, Lord Waxillium. Köszönöm. – Szünetet
tartott. – De hogy épp ma este! Ilyen hirtelen? A többiek nem érdemlik meg,
hogy részt vegyenek a szertartáson?
– Egy szertartáson már részt vettek – felelte Wax. – Akkor nem a mi
hibánkból hiúsult meg az esküvő. Úgyhogy... mit gondol? Ha úgy érzi, hogy
pihenésre van szüksége a hosszú és fárasztó út után, akkor ne hagyja, hogy önre
erőltessem az...
Steris megcsókolta.
 EPILÓGUS

Marasi izgalmasnak találta, hogy gyertyafénynél dolgozhat. Talán a vele járó,

ősi veszélyérzet tette. Az elektromos fény biztonságos, idomított, kezelhető – a
nyílt láng azonban zabolátlan. Eleven és vad. A mélyben munkálkodó nyers erő
kivonata, egy szikra, amely bármelyik pillanatban képes elszabadulni, és
elpusztítani őt és mindent, amin dolgozott.
Mostanában egyre többször dolgozott efféle szikrákkal.
Épp a nyolcad rendőrségén tartózkodott. Akták, jegyzetfüzetek és
kihallgatások átiratai borították az asztalát. Az elmúlt két hétben a kihallgatások
többségén részt vett, hogy segítse Reddi rendőrfőnök munkáját. Olyan sok időt
töltöttek együtt, hogy időnként már arról is megfeledkezett, a férfinak hála
mennyire gyötrelmesen teltek az irodában töltött első napjai.
Bár Ferbli nem tört meg, az emberei közül többen is beszéltek, és az épp elég
felkavaró volt, amit ők tudtak. A többség szakadár fiatal volt a külső városokból,
akiknek teletömték a fejét a Túlélő történeteivel, ahogy a birodalmi uralom ellen
küzdött. Rashekinben és Bilmingben képezték őket, távol a központtól. Zárt
birtokok rendszerében éltek, amely jóval kiterjedtebbnek bizonyult, mint azt
bárki gondolta volna.
Aradelt és a többieket ezek a részletek érdekelték. A katonai csapatok, az
ütemterv, a technológiai vívmányok – mint a távbeszélő készülék, amit
Waxillium Kelesina úrnő otthonában foglalt le. Háborúra készültek, miközben a
békéről prédikáltak.
És féltek, méghozzá teljes joggal. Több évtizedes, nem is oly jóhiszemű
hanyagság vezetett ehhez az acsarkodáshoz. Talán még maradt remény a békés
rendezésre. Marasi ezt a politikusokra hagyta. Félretette a hazafias érzelmeket és
a hangzatos ékesszólást, és izgalmasabb kérdések felé fordult. Az emberek
repülő hajókról és új allomantikus fémekről pusmogtak, és közben érdekes
történetek keltek szárnyra.
Marasi egy feljegyzésekkel teli lapot vett kézbe. Elejtett félmondatok, halkan
elsuttogott vallomások, féltve őrzött titkok. Vörös szemű emberekről szóló
rémtörténetek, akik az éjszaka leple alatt osonnak a sötét utcákon. Gondosan
iktatta ezeket az anyagokat is. Abban az aktában őrizte őket, melyben a Trellről
szóló kutatásait gyűjtötte, akinek újabban egyre több híve akadt. Ő készítette azt
a cöveket, amely megrontotta Paalmot, a kandrát, és az ő neve hangzott el szinte
az összes fogoly szájából.
Marasi hónapokat töltött kutatással, mégis úgy érezte, hogy nem tud semmit.
De így vagy úgy kideríti a válaszokat.

Ferbli fogvatartói úgy gondolták, cellája ridegsége majd ráijeszt. Közönséges

zárkába dugták a börtön mélyén. Egyetlen takarót terítettek a kemény ágyra, és
kapott egy vödröt, hogy abba végezze a dolgát. Értelmetlen és nevetséges
módszer volt. Mintha egész életében rózsaágyon aludt volna, pihe-puha párnák
között; mintha soha életében nem kellett volna a csupasz kövön feküdnie.
Majd rájönnek. Bármiből előnyt lehet kovácsolni. Jelen esetben
megmutathatja, milyen fából faragták. Nem törik meg, bármit tegyenek is vele.
Ezért aztán egyáltalán nem lepődött meg, amikor két hét elteltével, az egyik
eseménytelen este váratlanul megnyikordult a cellája előtti folyosó ajtaja, és egy
idegen lépett be. Ezúttal egy férfi, bozontos szakállal és kócos hajjal. Ferbli úgy
vélte, az utcáról szerezhették.
A mozgásukról könnyű volt felismerni őket. Sosem lépdeltek ráérősen.
Mindig gyorsak, célratörők, határozottak voltak.
A halványan izzó, vörös szemek persze alaposan megkönnyítették a dolgát.
Ferbli legjobb tudomása szerint Waxillium és ostoba társai nem is sejtették a
létezésüket. Nem értették, nem érthették őket.
A Paklinak is megvoltak a maguk Arctalan Örökkévalói.
Ferbli felállt, lehajtotta a rabruha ujját, majd kisimította a ráncokat a vállán.
– Két hét hosszabb, mint amire számítottam.
– A mi ütemezésünk nem egyezik a tiéddel.
– Nem panaszkodom, csupán megjegyeztem. Szívesen várok, ha Trell úgy
óhajtja.
– Valóban? – kérdezte az Örökkévaló. – Nekünk úgy tűnik, hogy szívesen
meggyorsítanád a folyamatokat.
– Csak közöltem az álláspontomat – felelte Ferbli –, hogy megkezdhessük az
érdemi párbeszédet.
A lény szúrós szemmel méricskélte őt a rácsokon keresztül.
– Nem törtél meg, és nem árultál el titkokat.
– Nem.
– Lenyűgöző.
– Köszönöm.
Az a bizonyos előny. Két hét raboskodásnak is meg lehet a haszna.
– Felgyorsítjuk az eseményeket, ahogy kérted – közölte az Örökkévaló.
– Pompás!
 A teremtmény benyúlt az egyik zsebébe, és zsineggel átkötött csomagot vett
elő. Arra a robbanószerkezetre hasonlított, amit Irich a hajót hajtó fémből
eszkábált. Elsőre nem bizonyult elég hatékonynak, alig haladta meg egy dinamit
erejét. Vajmi kevés egy város lerombolásához.
– Mi ez? – kérdezte Ferbli idegesen.
– A felgyorsult ütem mellett nem lesz többé szükségünk a jelen formájában
nehézkesen működő Paklira.
– De szükségetek van ránk! – tiltakozott Ferbli. – Hogy uralkodjunk, hogy
igazgassuk az emberiséget, hogy...
– Többé nem. A gyors fejlődés túl veszélyessé tette a civilizációt. A
folyamatok további támogatása már irányíthatatlan fejlesztéseket eredményezne.
Ezért úgy döntöttünk, hogy inkább kiirtjuk az életet ezen a póluson. Hálásak
vagyunk a szolgálatodért. Egy másik Síkon tovább szolgálhatsz.
– De...
A teremtmény működésbe hozta a különös szerkezetet. Felrobbantotta magát.
És Ferblit.

Wax hirtelen felriadt. Ez robbanás volt?

A toronyház felső szintjén található lakosztály hálószobájában ébredt. Steris
összegömbölyödve aludt mellette, tökéletes nyugalomban, mozdulatlanul, habár
finoman a karjába csimpaszkodott. Gyakran aludt el így, mintha attól félne, hogy
reggelre eltűnik mellőle Wax.
Wax, ahogy a csillagok fényében figyelte őt, meglepődött, mennyire
vonzódik, sőt kötődik hozzá. A döbbenet nem töltötte el aggodalommal. A régi
reggelek jutottak eszébe, amikor hasonló körülmények között ébredt Lessie
mellett, ugyanígy csodálkozva a jó szerencséjén, és elképedve, milyen mély
érzésekre képes.
Óvatosan kihúzta Steris alól a karját, gyengéden betakargatta, majd lecsúszott
az ágyról, és fedetlen mellkassal vágott át a szobán az erkélyhez.
Nem tértek vissza a kúriára, ebben a lakásban töltötték a mézesheteket. Kiváló
választásnak tűnt az új kezdethez, és Wax komolyan elgondolkodott azon, hogy
talán tartósabban ide kellene költözniük. Új ember lett, talán századszor az
életében, és új korszak vette kezdetét. És ez nem a csendes kúriák és szivarfüstös
szalonok korszaka lesz; ez a felhőkarcolók és a pezsgő belvárosi politikai élet
korszaka.
Köd gomolygott odakint, de Wax úgy gondolta, a toronyház elég magas
ahhoz, hogy láthassa a csillagokat is és a Bíbor-hasadékot az égen. Odalépett,
hogy kinyissa az ajtót és kilépjen az erkélyre, amikor az öltözőasztalra siklott a
tekintete. Drewton különböző tárgyakat rakott rá. Alapos munkát végzett, mint
mindig. Mindent összeszedett Wax zsebeiből és az új-serani hotelben hagyott
holmijai közül. Nyilván azt akarta kideríteni, melyikre van még szükség, és mi
az, amitől megszabadulhat.
Wax mosolyogva húzta végig az ujjbegyét a gyűrött kravátlin, amit azon az
estélyen viselt Steris társaságában. Tisztán emlékezett rá, ahogy a földre dobja a
hotelszobában, majd magára rángatja a nadrágját és a ködkabátját a sietős
távozást megelőzően. Drewton az asztalkára fektette, és kisimította a nagyobb
gyűrődéseit. Miként a hímzett zsebkendőt és a kupakot is, amit azért vágott
zsebre, hátha olyan helyzetbe kerül, hogy rá kell taszítania valamire. Drewton
külön kis alátétre helyezte, mintha a világ egyik legértékesebb kincse lenne.
Wax a fejét csóválta, majd az erkélyajtó kilincsére helyezte a kezét. Váratlanul
meghűlt az ereiben a vér, és ismét az asztalkára nézett.
Ott volt. Az érme, melyet a koldus vágott a fejéhez, most ott csillogott a
halovány csillagfényben. Drewton nyilván megtalálta az egyik zsebében. Wax
most kinyújtotta a kezét, tétovázott egy pillanatig, majd egy határozott
mozdulattal felkapta az asztalkáról, mielőtt kilépett volna a ködbe.
Lehetséges lenne? – tűnődött. A szeme elé emelte az érmét. Két különböző
fém. Az egyik ezüstös. Talán nikroszil. A másik vörösréz. Ferukímiai fém. Bár
másféle minta ékesítette a felszínét, és kisebb is volt, nem sokban különbözött a
déliek medáljaitól.
Amint ez eszébe jutott – amint tudta, a tárgy mire lehet képes –, a fémelme
működésbe lépett. Eltárolt erőt talált benne, melyet képes volt megcsapolni. Wax
lélegzete elakadt.
Vörösrézelmének nevezték ezeket. Igazán különleges fajta ferukímiai tárolók
voltak. Emlékeket őriztek.
Wax megcsapolta.
Azonnal egy idegen helyen találta magát. Kietlen, sivár vidéken, ahol egy
lelket sem látni, csak kellemetlenül kavargó port. Nehezen szokott hozzá a
nézőponthoz, mert a szemlélőnek csak a fél szeme működött normálisan.
A másik oldalt mindenhol kék vonalak borították. Wax egy olyan férfi
szemszögéből látta a világot, akinek a szemébe cöveket döftek.
Az ismeretlen alak ezen az elhagyatott vidéken lépdelt, pusztulásra ítélt,
szélben zizegő gabonaföldek mellett. Város látszódott a távolban – vagy
legalábbis a romjai.
Hallotta a csizma kopogását a poros sziklákon, és a szél zúgását. Fázott.
Bement a városba. Rég leégett tűzrakások szegélyezték az alapig bontott
romokat. Valamiféleképpen tudta, hogy mint a többi faluban és városban, úgy itt
is maguk a lakosok szedték elemeire az épületeket, hogy legyen mivel tüzelniük.
Hogy életben maradjanak valahogy.
 Meztelen testek hevertek az utcákon. Letépték róluk a ruhákat, hogy azzal
fűtsenek, miután megfagytak a legtöbbek által csak hűvösnek nevezhető időben.
Wax óvóhelyhez hasonlatos épületet látott maga előtt. Hosszú volt és keskeny,
és emlékeztette valamire. De nem Waxet, hanem a férfit, akinek az emlékeit
megcsapolta. Régi emlék volt, amely ott lebegett a tudata peremén, majd egy
szempillantás alatt eltűnt.
A vándor folytatta útját. Átlépte a küszöböt. Nem volt ajtó, azt rég elégették.
Kisebb tömeg vacogott odabent, takarókba bugyolálva, ami nem védte őket a
hideg ellen.
Még a maszkjaikat is eltüzelték.
A vándor elsétált közöttük. Néhányan aggódva néztek fel, de a többség
kifejezéstelenül bámult bele a semmibe. A halált várták. A vezetőket a tömeg
közepén találta. Az öregeket, akik rongyból varrott álarcot viseltek. Már csak ez
maradt nekik. Az egyik vénasszony rápillantott és levette a maszkját.
Wax az egyik világban valós alakjában látta őt, a másikban kék vonalak
formájában. A vándor kinyújtotta a karját és megérintette az öregasszony vállát.
Letérdelt, és elsuttogott egy szót.
Wax váratlanul szakadt ki az emlékből, és döbbenten lépett hátra, ahogy az
érme kiperdült az ujjai közül.
Az érme az erkély padlójának koppant, majd a lába előtt állapodott meg.
Az a mozdulat... Az a kar. Hegek pókhálója, karcolások egymás hegyén-hátán.
Mintha valaki újra és újra felsértette volna a bőrt. Az elsuttogott szó ott
visszhangzott Wax fejében.
Túlélés.
ACÉL: Az acélt égető petákos mívesek képesek rátaszítani a közelben
található fémforrásokra. A taszításnak közvetlenül a petákos
nehézkedési középpontjából kell kiindulnia. Az acéliram elmészek,
más néven acélfutók képesek eltárolni testi sebességüket
acélelméjükben; a tényleges raktározás idején lelassulnak, majd a
csapoláskor felgyorsulnak.
ALUMÍNIUM: Az alumíniumot égető ködszerzet egyetlen pillanat
alatt minden fémjét elégeti úgy, hogy azok egyébként nincsenek rá
semmilyen hatással, azaz megsemmisíti az allomantikus készleteit. Az
alumíniumot égető míveseket alumíniumszúnyognak nevezik, mivel
képességük önmagában haszontalan. Egy igazlelkű elmész képes
alumíniumelméjében eltárolni a szellemi identitását. Erről kevésbé
beszélnek a ter-risi közösségeken kívül, és még ők sem értik teljesen a
módszer mibenlétét. Maga az alumínium és kisszámú ötvözete
egyébként nem reagál az allomanciára: nem lehet sem taszítani, sem
vonzani őket, és védenek az érzelmi allomancia ellen.
ARANY: A látó mívesek arany égetésével múltbéli énjük látomásait
idézik elő, illetve megtudhatják, merre fordult volna az életük, ha más
döntéseket hoznak. A vérmíves elmészek egészséget raktároznak
aranyelméjükben: tevékeny raktározás közben csökken az
ellenállóképességük, ám amikor megcsapolják a fémelmét, hamarabb,
vagy a test rendes regenerálóképességén túl gyógyulnak.
HAJLAFÉM: A stopper mívesek hajlafém égetésével képesek
összesűríteni az időt egy buborékban maguk körül, ahol a külvilághoz
képest gyorsabban telnek a percek. Ezért a stopper szemszögéből a
buborékon kívül megfagy az idő. A habzsoló elmészek képesek
tápanyagot raktározni hajlafémelméjükben: raktározás közben nagy
mennyiségű ételt tudnak elfogyasztani anélkül, hogy
megcsömörlenének vagy gyarapodna a súlyuk, majd a fémelmét
megcsapolva jó ideig képesek étel nélkül élni. Egy második
hajlafémből készült fémelmével a folyadékbevitelt is helyettesíthetik.
BRONZ: A fürkész mívesek bronzot égetnek, hogy „hallják” a
közelben tartózkodó allomanták által kibocsátott fémrezgéseket. A
különböző fémek különféle pulzálást bocsátanak ki. Az őrszem
elmészek éberségüket raktározzák a bronz fémelméjükben, és így
tevékeny raktározás közben elálmosodnak, illetve később a fémelme
megcsapolásával fokozhatják éberségüket.
CINK: A zendítő mívesek cink égetésével képesek fellobbantani
(felkorbácsolni) a közelben tartózkodó személyek érzelmeit. Ez
irányulhat egy adott személyre, vagy csoportra, és a zendítő
összpontosíthat egy bizonyos érzelemre. A szikrász elmészek képesek
gondolati sebességet tárolni cinkelméjükben, miáltal tevékeny tárolás
alatt gondolkodásuk és logikai érzékük eltompul, majd a csapolás
idején felgyorsul.
DURALUMÍNIUM: A duralumíniumot égető míves azonnal elégeti az
összes többi lenyelt fémet is, amivel előidézi az elégetett fémek
erejének robbanásszerű felfokozódását. A duralumíniumot égető
míveseket duralumíniumszúnyognak nevezik, mivel képességük
önmagában haszontalan. A viszonyzó elmészek képesek lelki
kapcsolatokat eltárolni duralumíniumelméjükben, miáltal tevékeny
raktározás közben mások kevésbé ismerik meg őket vagy kevésbé
barátkoznak velük, ám a későbbi csapolás alkalmával gyorsabban
alakítanak ki bizalmi kötelékeket.
ELEKTRUM: A jövendel mívesek elektrum égetésével képesek
meglátni saját jövőjük alakulásának lehetséges útjait. Ez általában
csupán néhány pillanatig tart. Az oromzó elmészek képesek
elraktározni az elhatározásukat az elektrumelmében. Tevékeny tárolás
idején erejüket és kedvüket vesztik, de csapoláskor mániákus állapotba
kerülnek.
FORRASZ: A forraszöklű mívesek (más néven martalócok) forrasz
égetésével képesek megnövelni a testi erejüket, sebességüket és
állóképességüket, ráadásul felgyorsíthatják a gyógyulás folyamatát. A
bestia elmészek testi erőt raktároznak forraszelméjükben, miáltal
tevékeny raktározás idején legyengülnek, majd csapoláskor
felerősödnek.
KADMIUM: A pulzár mívesek képesek kadmium égetésével
kinyújtani a pillanatot egy buborékban maguk körül, amiben az idő
lassabban telik, mint a külvilágban. A pulzár szemszögéből az
események elmosódva, sokszoros sebességgel történnek a buborékon
kívül. A ballon elmészek képesek lélegzetet eltárolni
kadmiumelméjükben, miáltal tevékeny tárolás közben gyorsabban kell
lélegezniük, hogy testük elég levegőhöz jusson. Az elraktározott
lélegzetet később elő tudják hívni, és csapolás közben nem kell
használniuk a tüdejüket. Ezen túl képesek még rendkívül hatékonyan
felfrissíteni a vérüket.
KRÓM: A szipoly mívesek króm égetésével képesek leszívni egy
másik, megérintett allomanta fémkészletét. Az orsós elmészek
szerencsét tárolnak a krómelméjükben, miáltal tevékeny tárolás
közben rendkívül szerencsétlenül alakul a sorsuk, ám a fémelme
megcsapolásával szerencsecsillaguk újra fényesen ragyog-
NIKROSZIL: A nikroszilt égető repesztő mívesek képesek elégetni
egy megérintett allomanta összes fémkészletét, amivel a képességek
pillanatnyi (és talán váratlan), robbanásszerű növekedését idézik elő az
illető allomantában. A lélekőr elmészek képesek invesztitúrát tárolni
nikroszilelméjükben. Erről a képességről alig tudni valamit, és biztos
vagyok benne, hogy még a terrisiek sem tudják pontosan, mit
művelnek a képesség felszabadításakor.
ÓN: Az ónszemű mívesek ónt égetnek érzékeik felerősítéséhez. Mind
az öt érzékük egyszerre élesedik. A suttogó elmészek képesek eltárolni
az egyik érzéküket ónelméjükben. Minden érzékhez külön ónelmét
használnak. Tárolás közben az adott érzékük eltompul, ám csapoláskor
soha nem tapasztalt módon kiélesedik.
SÁRGARÉZ: A bábos mívesek réz égetésével csillapítják (tompítják)
a közelben tartózkodók érzelmeit. Ezt a hatást képesek egyetlen
személyre összpontosítani, vagy egy szélesebb területen alkalmazni, és
a bábos külön meghatározott érzelmekre is összpontosíthat. A
zsarátnok elmészek képesek meleget raktározni sárgarézelméjükben,
tevékeny raktározás közben hűtve magukat. Később megcsapolják a
fémelmét, hogy felmelegítsék a testüket.
VAS: Az ingás mívesek vas égetésével rá tudnak vonzani a közelben
található fémtárgyakra. A vonzásnak közvetlenül az ingás nehézkedési
középpontjára kell irányulnia. Az apasztó elmészek képesek eltárolni
testsúlyukat vaselméjükben, miáltal tényleges testsúlyuk a tárolás
időszakában lecsökken, majd a csapoláskor megnövekedik.
VÖRÖSRÉZ: A vörösrézfelhőt kibocsátó mívesek (más néven
füstösök) vörösréz égetésével képesek láthatatlan felhőt létrehozni
maguk körül, ami elrejti a közelben tartózkodó allomantákat a
fürkészek elől, illetve megvédi a füstöst az érzelmi allomancia
hatásaitól. Az aktás elmészek képesek emlékeket eltárolni
 vörösrézelméjükben: az emlékek tevékeny raktározás idején eltűnnek a
fejükből, ám később ugyanolyan élességgel előhívhatók a fémelméből.

A HÁROM FÉMMESTERSÉGRŐL

Scadrialon az invesztitúra három alapvető formája terjedt el. A helyiek

„fémmesterség” néven ismerik őket, bár léteznek egyéb elnevezéseik is.
Az allomancia a leggyakoribb a három közül. Az én fogalmaim szerint ez egy
végpozitív tevékenység, azaz a gyakorlója egy külső forrásból nyeri az erejét. Az
allomanta teste aztán ezt alakítja át. (A képesség tényleges megnyilvánulási
formáját nem a gyakorlója választja ki, hanem az a lélekhálójában van megírva.)
A képesség előhívásának kulcsa a különböző fémekben rejlik, ezek
meghatározott ötvözeteire van hozzá szükség. Bár a folyamatban a fém maga
felhasználásra kerül, az erő valójában mégsem a fémből származik. A fém
csupán katalizátor, amely elindítja és életben tartja az invesztitúrát.
Ez valójában nem sokban különbözik Sel világának forma alapú
invesztitúráitól, ahol a megfelelő alakzat a kulcs. Itt azonban a kölcsönhatások
száma lényegesen korlátozottabb. Mégsem vitathatjuk el az allomancia nyers
erejét. Gyakorlója ösztönösen használja, és semmiféle tudást nem kell
megszereznie hozzá, azon túl pedig nem kell aggódnia a pontos mennyiségek
miatt sem, amint az a seli forma alapú invesztitúrák esetén szükséges.
Az allomancia brutális, nyers és erőteljes. Használói tizenhat alapfémből
meríthetik az erőt, bár két másik, „istenfémnek” nevezett elem is felhasználható
az ötvözetekben, miáltal mindkettő segítségével egy-egy teljesen eltérő
tizenhatos csoport is összeállítható. Azonban mivel ezek az istenfémek többé
már nem elérhetők, így a többi fémet nem is használják az allomanták.
A ferukímiát ebben az időben még mindig jól ismerik és széles körben
alkalmazzák Scadrialon. Napjainkban valójában sokkal gyakoribb, mint a letűnt
korokban, amikor csak a távoli Terrisben fordult elő, vagy az Őrzők rejtegették a
tudást.
A ferukímia végközömbös mesterség, mivel a ferukimista se nem nyer, se nem
veszít erőt. Ennek a képességnek a középpontjában is a fémek állnak, ám
ahelyett, hogy elfogyasztásra kerülne, az adott fém itt közvetítő közegként
működik, melynek segítségével a ferukimistában lakozó képességek
elmozdíthatok az időben. A fémszerzet elraktározza benne valamely
tulajdonságát, hogy máskor, egy későbbi időben nyerje vissza belőle. Szép,
kerek művészet ez, mely egyaránt gyökerezik a Fizikai, a Kognitív és
valamennyire még a Szellemi Síkon is. Az utolsó képességekkel még a terrisiek
is csak most kísérleteznek, és nem beszélnek róluk a kívülállóknak.
 Megjegyzendő, hogy a ferukimisták és a hétköznapi emberek keveredése
folytán a képességek mostanra valamelyest felhígultak. Ma már teljesen
általános az, hogy születésekor egy ember a tizenhat ferukímiai képesség közül
csupán az egyikhez ért. Egyesek úgy vélik, ha az istenfémek ötvözeteiből
egyszer valaki új fémelméket állíthatna elő, úgy még további képességek
kerülhetnének felfedezésre.
A hemalurgia általánosságban ismeretlen a modernkori Scadrialban. Titkait
szigorúan őrizték a világ újjászületésének túlélői, és mai egyetlen gyakorlói a
kandrák, akik (többségükben) Harmóniát szolgálják.
A hemalurgia végnegatív mesterség. Az erő bizonyos része elvész a használata
során. Bár a történelem folyamán sokan „sötét” művészetnek titulálták,
valójában az invesztitúrák egyike sem gonosz. Lényegét tekintve a hemalurgia
elveszi a képességeket – vagy tulajdonságokat – az egyik embertől, és átruházza
azokat egy másikra. Főként a Szellemi Síkot érintő jelenségekkel áll
kapcsolatban, így engem is ez érdekel a legjobban. Ha valamelyik mesterség
alapvető fontosságú a kozmerum szempontjából, úgy ez az. Úgy vélem, nagy
lehetőségek rejlenek az alkalmazásában.

KOMBINÁCIÓK

Scadrialon előfordul, hogy valaki mind az allomanciára, mind a ferukímiára

való képességgel együtt születik. Mivel az invesztitúra különböző fajtáinak
keveredése mindig érdekes eredményekkel jár, az utóbbi időben ez az én
érdeklődésemet is különösen felkeltette. Elég csak megnézni a Rosharon
történteket, hogy lássuk a hatását – két erő kombinációja gyakran szinte kémiai
reakciót eredményez. Ahelyett, hogy pontosan azt kapnád vissza, amit beletettél,
valami új születik belőle.
Scadrialon „ikerszerzeteknek” hívják azokat, akik egy-egy allomantikus és
ferukímiai képességgel születnek. A hatás itt kevésbé látványos, mint az
ősforrások keveredése Rosharon, de meggyőződésem, hogy minden egyedi
kombináció egyúttal valami különlegeset is eredményez. Mondhatni, nem
pusztán két erőt, hanem két erőt... és egy hatást. Ez mindenesetre még további
tanulmányozásra szorul.
 Brandon Sanderson kozmerum könyvei:

ELANTRIS

Elantris
Elantris – Tizedik évfordulós, végleges szerzői kiadás I-II.
KÖDSZERZET

ALAPTRILÓGIA (ELSŐ ÉRA)

A végső birodalom I-II.

A Megdicsőülés Kútja I-II.
A Korok Hőse I-II.

WAX & WAYNE-SOROZAT (MÁSODIK ÉRA)

A törvény ötvözete
A lélek árnyai
Az Elmúlás Pántjai
VIHARFÉNY KRÓNIKA

A királyok útja I-II.

KOZMERUM

A kozmerum titkai*
 TOVÁBBI BRANDON SANDERSON KIADVÁNYAINK:

A LESZÁMOLÓK

Acélszív
Tűzlény
Vész

AZ IDŐ KEREKE**
Gyülekező fellegek I-II.
Az Éjfél tornyai I-II.
A Fény emlékezete I-II.

*előkészületben
**társszerzőként, Robert Jordan özvegyének felkérésére
 AZ ÍRÓRÓL
Brandon Sanderson Lincolnban nőtt fel, Nebraska államban. Utahban él a
feleségével és a gyermekeivel, és kreatív írást oktat a Brigham Young
Egyetemen. Robert Jordan Idő Kerekes-sorozatának befejezésén kívül olyan
bestsellerek fűződnek a nevéhez, mint a Ködszerzet-trilógia, a Warbreaker, A
törvény ötvözete, A királyok útja, a Words of Radiance, a Rithmatist és az
Acélszív. 2013-ban elnyerte a Hugo-díjat A császár lelke című elbeszéléséért, ami
nagy sikerű első regénye, az Elantris világán játszódik. A könyveivel
kapcsolatos, kulisszák mögötti információkért látogasson el a
www.brandonsanderson.com oldalra, vagy iratkozzon fel a hírlevelére.