Brandon

Sanderson
TŰZLÉNY
A leszámolók-sorozat II.

Delta Vision Kiadó

Budapest, 2015
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Brandon Sanderson: Firefight
Copyright © 2015 by Dragonsteel Entertainment, LLC
Hungarian translation © Kőszeghy Anna, 2015
Borító © 2015 by Craig Shields
All rights reserved!
A mű a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyszínek és események a szerző
képzeletének termékei vagy kitalált dolgok. Bárminemű hasonlóság valós élő vagy halott
személyekkel, eseményekkel és helyszínekkel csupán a véletlen műve.
© Delta Vision Kft ., 2015
Szerkesztés: Sziklai István
Korrektúra: Dobos Attila
Kiadja a Delta Vision Kft.
Minden jog fenntartva
ISBN 978-963-395-144-6
ISEN 970 851 25196 4
Delta Vision Kft.
1092 Budapest, Ferenc krt. 40
Telefon: 36 (70) 322-3093
www.deltavision.hu
Nathan Goodrichnek, kedves barátomnak,
aki volt olyan türelmes, hogy már akkor is olvasta
a könyveimet, amikor még rosszak voltak…
 ELŐHANG
Láttam, ahogy mindent beborít a Vész.
Hatéves voltam, és éppen az erkélyről bámultam az éjszakába. Tisztán emlékszem arra,
hogy a mellettem lévő ablakban zörgő régi légkondícionáló elnyomta apám zokogását. A
túlpörgött masina sok emelet magasságból nézett lefelé, és úgy csöpögött róla a víz, akár
az öngyilkosságra készülő homlokáról a verejték. Nem működött: csak levegőt fújt, nem
hűtött semmit. Anyám gyakran ki is kapcsolta.
Az ő halála után apám bekapcsolva hagyta, mert azt állította, úgy nem érzi a tikkasztó
hőséget.
Jégkrémet tartó kezem lehanyatlott. Hunyorogva figyeltem a kísérteties, vörös fényt,
amely új csillagként ragyogott föl a horizonton. Csakhogy ennyire fényes, vörös csillagot
még sosem láttam az égen. Karmazsinpiros volt. Mintha szíven lőtték volna az égboltot.
Azon az éjjelen kísértetiesen forró fénnyel ereszkedett a városra a Vész. Én pedig csak
álltam ott földbe gyökerezett lábbal, szorongattam a szétolvadt jégkrémet, ujjaimra
csorgott a ragacsos lé, és láttam, amint elsötétül minden.
Ekkor kezdődött a sikoltozás.
ELSŐ RÉSZ
 1
– David! – szólalt meg a fülemben egy hang.
Ami felébresztett az ábrándozásból. Most is a Vészt bámultam, de az eljövetele óta
eltelt közel tizenhárom év. Felnőttem, nem az apámmal laktam, és nem árvaként
dolgoztam az alsó utcák fegyvergyárában.
Leszámoló lettem.
– Igen? – kérdeztem vissza, ahogy átszeltem a háztetőt, puskámmal a vállamon. Éjszaka
volt, és megesküdnék rá, hogy a Vész mindenre rávetülő, vörös fénye még furább
árnyalatúra váltott, bár nem vakított annyira, mint megjelenésének éjszakáján.
Elém tárult Új-Chicago szikrázó belvárosa. Minden épülete acél. Olyan, akár egy
jövőből érkezett, megnyúzott kiborg. Persze a város nem gyilkol. És nem is élőlény.
Tényleg szarok a metaforáim!
Acélszív halott, visszaszereztük az uralmat Új-Chicago felső utcái felett – beleértve az
egykori elit által kisajátított javak nagy részét. Mindennap zuhanyozhattam a saját
fürdőszobámban. Kábé azt sem tudtam, mit kezdjek a hirtelen jött luxussal! Azon kívül,
persze, hogy ne legyek többé görényszagú.
Új-Chicago végre felszabadult.
Rám hárult a felelősség, hogy ez így is maradjon.
– Semmit sem látok – suttogtam, letérdelve a háztető peremén. Fülemben vezeték
nélküli fülhallgató, a mobilommal összekötve. A fülbigyón pedig kicsi kamera, amin át
Tia láthatta, amit én láttam, és a leghalkabb suttogást is közvetítette.
– Nyisd ki a szemed! – válaszolta Tia. – Cody szerint a Prof és a célszemély feléd
tartanak.
– Csend, rend, hullaszag – jelentettem. – Biztos vagy abban, hogy…
Ebben a pillanatban robbant fel mellettem a tető. Hatalmasat üvöltve ugrottam hátra,
miközben az egész épület megremegett, a robbanás pedig halálos fémrepeszeket szórt
felém. A Vészre! Nem akármilyen erejű lövések ezek!
– A szikrába! – ordította Cody a vonalba. – Megkerült engem, öcsi! Északról közelít
feléd, és…
Hangját eltompította az alattunk elterülő utcáról jövő, újabb, szikrázó energialöket,
amely közvetlenül amellett tépte le a tetőt, ahol lapultam.
– Fuss! – sikoltotta Tia.
Mintha magamtól nem jöttem volna rá. Éppen ezen ügyködtem. Jobbról, a fényből egy
alak rajzolódott ki. Fekete kezeslábas, edzőcipő, maszk, és mögötte lobogó, fekete köpeny
– Erőtér olyan volt, akár egy nindzsa. Némelyik Idol egyszerűen túlzásba vitte ezt az
egész szuperképesség-dolgot. Komolyan mondom, nevetségesen nézett ki, pedig szép
halványkéken világított, és összevissza szikrázott a testében felgyűlt energiától.
Amikor az Idol hozzáért valamihez, az energiává változott, és így át tudott haladni a
tárgyakon. Ez nem volt igazi teleportálás, de majdnem, és minél jobb vezető volt az anyag,
annál messzebbre jutott általa. Ezért egy acélváros valóságos édenkertnek számított. Kész
csoda, hogy itt csak most bukkant fel.
Ha a teleportálás nem lett volna elég, elektromos képességeinek hála a legtöbb fegyver
sem fogott rajta. Hírhedt tűzijátékokat produkált. Személyesen még nem találkoztam vele,
de mindig is látni akartam akció közben.
De nem ilyen közelről.
– Ne törődj a tervvel! – parancsolta Tia. – Prof! Jon! Jelentkezz! Abraham!
Csak fél füllel hallottam, mert éppen akkor süvített el mellettem egy pattogó elektromos
gömb. Lefékeztem, aztán, amikor egy második gömb zúgott arra, ahol előzőleg álltam,
elpucoltam az ellenkező irányba. Ez a tető gerincét találta el. Az újabb robbanástól
megbotlottam, és mialatt az épület fala felé botladoztam, a hátamba fémdarabkák
fúródtak.
Végül leugrottam.
Nem zuhantam nagyot, mert egy felhőkarcoló egyik lakásának erkélyére huppantam.
Dobogó szívvel rohantam be. Az ajtó belső oldalán megpillantottam a hűtőtáskát,
kinyitottam, széttúrtam a tartalmát, és közben igyekeztem nem pánikba esni.
Erőtér a hét elején bukkant fel Új-Chicagóban. Rögtön nekiállt gyilkolászni,
véletlenszerűen, látszólag minden különösebb ok nélkül választotta ki az áldozatait,
ahogyan Acélszív tette a kezdet kezdetén. Utána pedig felszólította a népet: adják ki a
Leszámolókat, hogy elnyerjük méltó büntetésünket.
Az Idolok korrupt ítélőszéke elé akar cipelni minket. Ők bárkire lecsaphatnak, ám ha
visszavágunk, az szerintük megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen bűn. Na, meglátjuk, ki nevet
a végén! Egyelőre a kinyírására irányuló tervünk nem alakult nagyon rosszul. Elvégre mi
vagyunk a Leszámolók. Mindenre felkészültünk.
A hűtőtáskából előrántottam egy vizes lufit.
Sikerülnie kell!
Tiával napokig agyaltunk Erőtér gyenge pontján. Minden Idolnak van ilyen, és ez a
legtöbbször valami véletlenszerű dolog. Alaposan át kell kutatni a múltjukat – mit kerültek
el nagy ívben – ahhoz, hogy rájöjjünk, miféle anyag vagy szituáció hatástalanítja a
képességeiket.
A lufi a legesélyesebb tippünket tartalmazza. Megfordultam, egyik kezemben tartva a
léggömböt, másikban a puskát, és figyeltem, mikor zúz be utánam az erkélyajtón.
– David… – kezdte óvatosan Tia.
– Mi van? – suttogtam, miközben majd’ szétvetett az ideg, és készültem, hogy
elhajítsam a léggömböt.
– Miért az erkélyt sasolod? – Miért is az erkélyt sasolom?
Ja, persze! Erőtér a falakon is átjut. Tiszta hülye vagyok. Pont akkor ugrottam félre,
amikor az Idol lecuppant a plafonról. Szikrázott körülötte az elektromosság. Fél térdre
ereszkedve, kinyújtott karral ért földet, és izzó elektromos gömböt tartott a kezében, amely
az egész szobát őrjöngő árnyékokkal terítette be.
Mindössze az adrenalinlöketet éreztem: hozzávágtam a lufit. Mellbe találta,
energiabombája szertefoszlott. A léggömböt megtöltő vörös folyadék a körülötte lévő
falakra és a padlóra fröccsent. A vérnél is hígabb ez folyadék. A retró, gyümölcsízű
italpor, amelyet vízben kell feloldani, és utána megcukrozni. Gyermekkorom szép
emlékei…
Ez a gyengesége.
Reszketve kaptam előre a puskám. Erőtér közben döbbenten bámulta csöpögő
mellkasát, bár fekete álarca nagyrészt takarta az arcát. Az elektromos kisülések
folyamatosan ide-oda villództak a testén, akár a szentjánosbogarak.
Erősen a vállamhoz szorítottam a puskát, és meghúztam a ravaszt. A zárt helyiségben
leadott puskalövéstől kábé megsüketültem, de sikerült egyenest a képébe találnom.
Ami az Idol energiamezejébe jutva szétrobbant! Még málnaszörppel beterítve is
működött a védőpajzs!
Rám bámult, elektromossága felizzott, és egyre vadabb, veszélyesebb sercegéssel
borította be a helyiséget. Mint egy dinamittal töltött rétes.
Ajjaj!
 2
Kirohantam a folyosóra. Mögöttem felrobbant a bejárati ajtó. A lökés arccal a falhoz
vágott, és ekkor megcsikordult valami.
Kissé megkönnyebbültem. A csikorgás azt jelentette, hogy a Prof életben van, mivel az
ő Idol-képességei adták nekem a védőpajzsot. Másrészt viszont nyomomban van egy
gonosz, dühös gyilkológép.
Ellöktem magam a faltól, és nekiiramodtam a fémfolyosón, amit bevilágított a karomra
szíjazott mobiltelefon. A drótkötél! Most merre? Asszem, jobbra!
– Megtaláltam a Professzort! – szólalt meg a fülemben Abraham hangja. –
Energiabuborékba van zárva. Határozottan idegesnek tűnik…
– Önts rá málnaszörpöt! – javasoltam lihegve, mialatt befordultam egy oldalfolyosón, és
mögöttem energiabombák szaggatták a falakat. A szikrába! Ez az Idol tombol dühében.
– Küldetést befejezni! – kiáltotta Tia. – Cody, fordulj vissza, vedd föl Davidet!
– Rendicsek! – vágta rá Cody. A vonalban tompa dübörgés hallatszott: a helikopter
rotorja.
– Tia, ne! – kértem, beérve egy helyiségbe. Vállamra lendítettem a puskát, és fölkaptam
egy vizes lufival teli hátizsákot.
– A tervnek lőttek – magyarázta Tia. – A Professzornak kéne a célpontnak lennie, nem
neked, David! A saját szemeddel láthattad, hogy a léggömb nem fog rajta!
Előhúztam egy lufit, megpördültem, és alig egy szívdobbanásnyit vártam, mire
érzékeltem az Erőtér érkezését jelző elektromosságot a falak egyikén. Abban a
szempillantásban elő is bukkant. Hozzávágtam a lufit. Káromkodva ugrott félre, a vörös
folyadék pedig a falon landolt.
Sarkon fordultam, elrohantam, és beslisszoltam egy ajtón a hálóba, egyenesen az erkély
felé véve az irányt.
– Retteg a málnaszörptől, Tia! Az első lufi semlegesítette az energiabombát. Eltaláltuk a
gyenge pontját.
– De a golyót megállította.
Tény és való. Kiugrottam az erkélyre, kerestem a drótkötelet.
De nem volt sehol.
Tia a fülembe káromkodott.
– Hát, ezért siettél ide? A drótkötelet két lakással feljebb feszítettük ki, te pancser!
A szikrába! Mentségemre legyen mondva, a folyosók és szobák mind ugyanolyanok,
mert acélból vannak.
A dübörgő helikopter közelebb ért. Cody már majdnem itt van. Fogcsikorgatva
ugrottam fel a korlátra, aztán fellendültem a felettünk lévő erkélyre. Sikerült
megkapaszkodnom a rácsaiban, miközben egyik vállamról a puska lógott lefelé, a
másikról pedig a hátizsák. Felhúztam magam.
– David… – kezdte Tia.
– Az egyes számú célpont él? – tudakoltam, az acéllá dermedt kempingszékeken
lépdelve. Az erkély másik végébe érve ismét felugrottam a korlátra. – Hallgatás:
beleegyezés – jelentettem ki, és ismét felfelé lendültem.
Alaposan pofára estem, mert rákenődtem a következő lakás acéllá vált erkélyére.
Egyetlen rácsba kapaszkodva lesandítottam: tizenkét emelet magasságban lógtam.
Nyeltem egy nagyot, és emberfeletti erőfeszítéssel felhúzódzkodtam.
Mögöttem Erőtér kandikált felfelé arról az erkélyről, amelyikről az imént lendültem át.
Sikerült ráijesztenem. Ennek megvan az előnye és a hátránya is. A tervünk folytatásához
ugyanis vakmerőnek kell lennie, és sajnos ezt ki kell provokálnom.
Felrugaszkodtam az erkélyre, előhúztam egy szörplufit, és elhajítottam arra, amerre
láttam. Aztán vissza sem nézve, talált-e, ráugrottam a korlátra, megragadtam a drótkötél
fogóját, és elrugaszkodtam.
Az erkély felrobbant.
Szerencsére a drótkötél a tetőhöz volt rögzítve, nem pedig az erkélyhez, úgyhogy feszes
maradt a szál. Olvadt fémdarabkák zúgtak el mellettem a sötétben, miközben a szálon
csúsztam – és csak gyorsultam és gyorsultam. Nem is hinné az ember, miféle gyorsulásra
képes! Kétoldalt elmosódott felhőkarcolók közt süvítettem el. Mintha tényleg zuhannék
lefelé…
Rémülettel vegyes eksztatikus kiáltást hallattam, mielőtt minden a feje tetejére állt, én
pedig a földbe csapódtam, végiggurulva az utcán.
– Azta! – ugrottam talpra. Úgy forgott velem a város, mint egy ingó árbockosár. A
vállamba fájdalom nyilallt. Roppanást hallottam a landoláskor, de nem volt hangos. A Prof
által körém vont védőburok ereje fogyatkozik. Már nem sokat bírt a következő töltésig.
– David! – hívott Tia. – A szikrába! Erőtér egyik lövése elnyisszantotta a drótkötelet!
Ezért zuhantál a legvégén.
– A léggömb bejött – szólalt meg a vonalban egy másik hang. Prof! Erélyes hangú,
érdes és rettenthetetlen. – Kijutottam. Eddig azért nem jelentkeztem, mert az energiaburok
bezavart.
– Jon… – dorgálta Tia –, neked nem lett volna szabad kiállnod ellene.
 – Ez van – vágott vissza a Prof. – David, egyben vagy?
– Fogjuk rá – válaszoltam. Feltápászkodtam, és fölkaptam a vetődéskor elgurult
hátizsákomat. Az aljából vörös málnaszörp folydogált. – A lufik viszont… Azt hiszem,
járulékos veszteségünk van.
A Prof felhorkant.
– Menni fog, David?
– Igen – vágtam rá elszántan.
– Akkor siess az első csapdához!
– Jon, ha te idekint… – aggódott Tia.
– Erőtér rám se hederített – nyugtatta a Prof. – Akárcsak Mitózis. Nem velem akarnak
megküzdeni, hanem veled, David. Le kell szednünk, mielőtt visszaér a csapatához.
Ismered az utat, ugye?
– Naná! – kutattam a puskám után.
Ott hevert nem messze, de az előagy középen kettétört. A szikrába! Ráadásul nagyon
úgy fest, hogy a sátorvasat is sikerült ripityára törnöm. Hát, ezzel sem lövök egyhamar. A
pisztolytáskámhoz kaptam, a kézifegyveremhez. Okésnak látszik. Már amennyire persze,
a kézifegyverek okésak. Merthogy utálom őket.
– Fényeket látok annak a tömbháznak az ablakaiban, lefelé mozognak – tájékoztatott
Cody a helikopterről. – A külső fal mentén teleportál, és a föld felé tart. A nyomodban
van, David.
– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Tia. – Szerintem hagynunk kéne a küldetést a
fenébe.
– David azt állítja, véghezviszi – szólt a Prof. – És én bízom benne.
Akármilyen veszélyes pillanatokat éltem is át, erre elmosolyodtam. Mielőtt a
Leszámolókhoz csatlakoztam volna, nem is tudatosult bennem, hogy milyen magányos
volt addig az életem. Ilyen szavakat hallani…
Jó érzés. Nagyon jó érzés.
– Csali vagyok – szóltam a vonalba, és elhelyezkedtem. Vártam Erőteret, és ép lufik
után kutatva beletúrtam a hátizsákba. Kettő maradt. – Tia, mindenki helyezkedjen el!
– Rendicsek… – sóhajtott.
Továbbmentem az utcán. Ódon, vacak utcai lámpások tornyosultak fölém, ezekből áradt
némi világosság. Fényüknél ablakok mögül kukucskáló arcokat véltem felfedezni. Az
ablakokon nem volt üveg, csak régi, fából készült zsalu, melyet mi magunk vágtunk
méretre, és helyeztünk el a nyílásokban.
 Acélszív meggyilkolásával gyakorlatilag meghirdettük az összes Idol elleni totális
háborút. Volt, aki a megtorlástól tartva elmenekült Új-Chicagóból, ám a legtöbben
maradtak, és sok új lakos is érkezett. A bukás óta eltelt hónapokban Új-Chicago lakossága
szinte megkétszereződött.
Bólintottam a leskelődőknek. Eszem ágában sem volt elzavarni őket az ablakokból. Mi,
a Leszámolók vagyunk a hőseik, ám egy napon egyedül is szembe kell nézniük az
Idolokkal. Azt akartam, hogy végignézzék.
– Cody, tudsz képet adni? – suttogtam a mobilba.
– Nem, de bármelyik pillanatban felbukkanhat…
Cody helikopterének sötét árnya suhant el felettem. A Biztonságiak, Acélszív
rendőrsége, immár a miénk. Még mindig kissé ambivalens érzéseim vannak ezzel
kapcsolatban, mert a Biztonságiak több alkalommal is mindent elkövettek azért, hogy
eltegyenek láb alól. Az ilyesmit pedig nem könnyű feldolgozni.
Megant megölték. Amiből felépült. Nagyjából. Megérintettem övemben a fegyvert.
Megan egyik fegyvere volt.
– Felsorakoztatom a harcosaimat – mondta ekkor Abraham.
– David, látod már Erőteret? – tudakolta Tia.
– Nem. – Körbepillantottam a kihalt, elhagyatott utcán, melyet csak néhány lámpás
világított meg, és úgy éreztem, mintha ismét Acélszív idejében élnénk. Kietlen és sötét.
Hol van Erőtér?
Képes átteleportálni a falakon. Én mit tennék a helyében? – Nekünk rendelkezésre áll a
tenzor, mellyel alagutat áshatunk bármin keresztül. Mit tennék most, ha lenne ilyenem?
A válasz egyértelmű! Lefelé ásnék. Vagyis alattam van!
 3
– Az alsó utcákon cirkál! – kiáltottam, előrántva a két megmaradt lufi egyikét. –Mellettem
fog kibukkanni, reménykedve a meglepetés erejében.
Amint kiejtettem a szavakat, fény villant az utcában, és egy lángoló alak emelkedett ki a
földből.
Odahajítottam a szörpös lufit, és futottam.
Hallottam, ahogy szétdurran, aztán Erőtér anyázását. Átmenetileg nem küldött rám
egyetlen energiabombát sem. Feltételeztem, hogy a lufi talált.
– Megöllek, te kis nyamvadék! – üvöltötte utánam. – Széttéplek, mint hurrikán a
papírzsepit!
– Hűha! – üvöltöttem hátra egy útkereszteződéshez érve, ahol behúzódtam egy
postaláda fedezékébe.
– Mi az? – csodálkozott Tia.
– Ütős hasonlatokat tud!
Visszasandítottam Erőtérre. Elektromossággal töltve sétált felém. Miközben közeledett,
villanások cikáztak a testéből a földre, a körülötte álló oszlopokra, és az épületek falaira.
Micsoda energia! Vajon Edmund – a jóságos Idol, aki áramot biztosít nekünk Új-
Chicagóban – is ilyen lenne, ha nem ruházná ránk mindig a képességeit?
– Nem vagyok hajlandó elhinni – sikította Erőtér –, hogy te ölted meg Acélszívet!
Mitózis is ugyanezt hajtogatta. Az az Idol is nemrég érkezett Új-Chicagóba. Egyszerűen
képtelenek felfogni, hogy az egyik leghatalmasabb fajtársukat, akitől még ők is rettegtek,
közönséges halandó ölte meg.
Lenyűgözően nézett ki koromfeketében, lobogó köpennyel, amint kisülések cikáztak elő
belőle szikrák és csóvák alakjában. Sajnos nem lenyűgözően volt rá szükségem, hanem
felbőszülten. A Biztonságiak néhány embere kimerészkedett egy közeli épületből –
hátukon rohamkarabély, kezükben szörpös lufi. A sikátor felé intettem. Bólintottak, és
behúzódtak oda. Várakoztak.
Eljött az ideje, hogy felbőszítsek egy Idolt.
– Nemcsak Acélszívet öltem meg, hanem Idolok tucatjait! – üvöltöttem vissza. – Téged
is kinyírlak!
Postaládámba energiabomba érkezett. Fedezéket kerestem egy épület mögött, de a
következő csóva már centiméterekre süvített el a búvóhelyemtől. Amikor a karom a földet
súrolta, iszonyúan megrázott az áram. Anyáztam egy sort, miközben hátamat a falnak
vetve szorongattam a kezem. Aztán kikukkantottam az épület sarkán. Erőtér éppen felém
rohant.
Nagyszerű! De egyúttal félelmetes is!
Egy szemközti kapualj felé vettem az irányt. Erőtér abban a pillanatban fordult be a
sarkon, amikor besprinteltem az épületbe. Odabent már ismert út vezetett az egykori
autószalon bemutatótermein keresztül. Végigloholtam a termeken Erőtérrel a nyomomban,
aki teljes sebességgel teleportált át a bejárat falán. Szobáról szobára rohantam a
megbeszélt terv szerint.
Berohanok, jobbra oda. A folyosón balra.
Megint jobbra.
Prof egy másik, tárgyba öntött képességével, a tenzor nevű szerkezettel fúrtunk ajtókat.
Erőtér a sarkamban volt, fénycsóvaként suhant át a falakon. Én viszont nem maradtam
elég ideig egy helyben ahhoz, hogy célba tudjon venni. A tervünk tökéletesen alakul…
hiszen…
Lassít?
Lefékeztem az épület hátsó kijáratánál. Erőtér nem követett. A kijárat felé vezető
hosszú folyosó végén megtorpant. Elektromossága az acélfalakba szikrázott fel.
– Tia, mi történt? – suttogtam.
– Te is látod. Talán megijedt valamitől.
Mély lélegzetet vettem. Közel sem ideálisak körülmények, de…
– Abraham – súgtam bele – vezényeld be a katonákat! Totális támadás!
– Kezdődjék! – szólt a Prof.
Az eddig várakozó Biztonságiak beviharzottak az utcafronti bejáraton. A többiek a fenti
lépcsőről siettek le – hallottam dübörgő lépteiket. Erőtér hátrapillantott, amikor teljes
fegyverzetben (sisakban és futurisztikus páncélzatban) két katona érkezett a folyosóra.
Csak az rontott egy kicsit az összhatáson, hogy élénk narancssárga léggömböket lóbáltak.
Erőtér egyszerűen rátenyerelt a mellette húzódó falra, árammá változott, beleolvadt az
acélba, és eltűnt. A léggömbök a folyosó padlójára hulltak.
De aztán újból megjelent, és nekiállt energiabombákat lövellni. Behunytam a szemem,
hogy ne lássam, amikor a lövés szétveti a két katonát, de hallottam az üvöltésüket.
– Hát, ennyire képesek a hírhedt Leszámolók? – kiáltotta Erőtér, amikor újabb katonák
rontottak rá vizes lufikat hajítva minden irányból. Kényszerítettem magam, hogy
végignézzem. Előrántottam a kézifegyveremet, de Erőtért addigra szó szerint elnyelte a
föld.
Egy osztag mögött bukkant fel újra, a folyosó közepén. Azok üvöltöttek az áramütéstől.
Tehetetlenül bámultam. Ha túlélik, a Prof meggyógyítja őket a Leszámoló-technológia
álcája mögé bújva.
– A léggömb nem jött be! – jegyezte meg Tia.
– De igen! – vágtam vissza, látva, amint az egyik az Idolhoz csapódik. Az ereje
megfogyatkozott. Célba vettem puskámmal, csakúgy, mint három Biztonsági fegyveres
velem szemben, a folyosó túlsó végén.
Mind a négy lövedék talált, de mind a négyet felfogta, és megsemmisítette az
energiamező. A lufi hatásos, de nem eléggé.
– A folyosó déli részén tartózkodó minden egységnek! – jelentkezett be Abraham. –
Visszavonulás! Azonnal!
Átbújtam az ajtón, de hirtelen sortűz rengette meg az épületet. Abraham, aki a folyosó
túlsó végén a Biztonságiak mesterlövészei mögé húzódott, kiürítette XM380-as
gravatonikus minifegyverének tárát.
Felkaptam a mobilom, és rákapcsolódtam Abraham videocsatornájára. Az ő
szemszögéből láthattam az eseményeket, a sötétben megvillanó fegyvereket, és azt, ahogy
az egyik golyó a másik után pattan le szikrázva az acélfolyosóról. Amelyik golyó Erőtért
érte volna, azt is felfogta vagy eltérítette az elektromos mező. Abraham mögül egy csapat
férfi és nő dobálta a léggömböket folyamatosan. Felette katonák nyitották ki a plafonba
épített csapóajtót, melyen át újabb vödör málnaszörp zúdult a nyakába.
Erőtér félreugrott. Lassan hátrált a kiömlő folyadék elől. Tényleg megijedt, de a szörp
nem hat eléggé. Az Idolok gyenge pontja elvileg teljesen hatástalanítja a képességeiket, és
ez most nem így történt.
Bármibe lefogadom, hogy tudom, miért.
Erőtér energiatüzet nyitott Abrahamre és társaira. Abe hatalmasat káromkodva bukott
le, pedig védőpajzsa, a Prof Idol-képessége által garantált műszaki erőmező (amit
dzsekivel álcáztunk) megvédte őt, és elrejtette a mögötte lévőket is. A vonalban
üvöltéseket hallottam, de semmit sem láttam. Úgyhogy lekapcsolódtam.
– Senki vagy! – sikította Erőtér.
Mobilomat karomra szíjazva visszaléptem a folyosóra, pont akkor, amikor
elektromossághullámot küldött a plafonban rejtőző többiekre. Sikoltozás.
Fölemeltem az utolsó léggömböt, és elhajítottam. A hátán csattant.
Erőtér felém fordult. A szikrába! Egy Főidol, teljes valójában, és lüktet az energiától. Ki
merné kétségbe vonni, hogy uralkodásra termettek?
A lába elé köptem, sarkon fordultam, és kirohantam a hátsó ajtón. Ő utánam ordított, és
követett..
 – A felső egységeknek! Haven Street! – szólalt meg Tia a fülemben. – Magas labdára
felkészülni!
Emberek bukkantak fel az épület tetején, amelyből kirohantam, és lufikkal bombázták
az utánam futó Erőtért. Rájuk sem hederítve loholt a nyomomban. A zuhanó lufik
mégiscsak felbőszítették.
Amikor mellette pukkantak szét, nem ordibált.
Ahá! Csorgott rólam a veríték, mikor berontottam a szemközti épületbe. Egy kis
lakóház volt. Befutottam a bejárati folyosón át az első lakásba.
Erőtér energiaorkánba burkolózva, dühösen üldözött. Nem állt meg a falaknál,
fényvillanással haladt át rajtuk.
Még egy kicsit beljebb! – drukkoltam, miközben becsaptam egy ajtót. Ez lakott épület,
és több acéllá fémesedett ajtót faajtóra cseréltek praktikus okokból.
Erőtér akkor cuppant át a falon, amikor én egy acélkanapén rugaszkodtam át egy másik
szobába, ahol koromsötét volt. Bevágtam az ajtót magam után.
Amikor berontott, szinte megvakított a fény. Az aurája úgy rázott, hogy ehhez képest az
imént kapott áramütés simogatásnak hatott. Átszaladt rajtam az áram, az izmaim görcsbe
rándultak. A falon lévő nagy gomb után nyúltam, de a karom nem engedelmeskedett.
Úgyhogy lefejeltem a gombot.
A földre rogytam, és megadtam magam az energia sokkjának. Felettem pedig szétnyílt a
kis, sötét, egykor fürdőszobaként funkcionáló szoba mennyezete, és a magasból sok száz
liter málnaszörp zúdult le ránk. Zuhanyrózsákból is lövellt a vörös folyadék.
Drámaian megcsappant az Idol ereje. Vékony csíkokban futkosott rajta az áram, de a
fénye kialudt. Az ajtó felé indult volna, ám az bezárult. Fenyegetőn fölemelte az öklét,
hogy bevonzza a teleportáló energiát, de a folyamatos szörpzuhatag megakadályozta.
Feltérdeltem.
Ő felém fordult, felhördült, és a vállamnál fogva felrántott a padlóról.
Én viszont az arcához kaptam, és letéptem a símaszkszerű álarcot. Az elülső részén
műanyag felületet láttam, amely egyértelműen az orrát és a száját védte. Talán szűrő?
Amikor lehullt az álarc, egy göndör, barna hajú, középkorú nő állt előttem. A
szörpzuhatag folyamatosan, patakokban csordogált az orcáin és ajkán. A szájába is
befolyt.
Ekkor teljesen kialudtak a fényei.
Nyögve tápászkodtam fel. Ő pánikba esve botladozott az ajtó irányába, rángatta, és
próbálta kinyitni. Én viszont lenyomtam a mobilon egy gombot, amitől lágy, fehér fény
áradt szét a helyiségben.
 – Ne haragudj… – A halántékához emeltem Megan pisztolyát. A nő tágra nyílt szemmel
bámult. Meghúztam a ravaszt. Ezúttal nem pattant le a golyó. A padlóra hanyatlott, alatta
vérvörös pocsolya gyűlt, amely összekeveredett a csöpögő folyadékkal. Leengedtem a
fegyvert.
David Charlestonnak hívnak.
És szuperképességű lényeket gyilkolok.
 4
Kivágtam az ajtót, és a málnaszörpben tocsogva kiléptem a fürdőszobából. Egy osztag
katona várt a kinti helyiségben, vállhoz szorított fegyverrel. Amikor megpillantottak,
leengedték a puskákat. Intettem nekik, mire Roy – a Biztonsági erők parancsnoka – két
embert beküldött a hullát megvizsgálni.
Minden erőm elszállt, remegtem, és csak másodszorra sikerült Megan fegyverét a
tokjába dugnom. Szótlanul haladtam el az előttem tisztelgő katonák sorfala előtt, akik
félelemmel vegyes tisztelettel bámultak – az egyikük azt suttogta: Acélölő. Alig egy éve
csatlakoztam a Leszámolókhoz, és már egy tucat Idolt öltem meg.
Vajon mit szólnának akkor, ha tudnák, hogy a hírnevemet szinte teljesen egy Idol
képességeinek köszönhetem? A sérülésektől óvó védőpajzs és a halál közeléből
visszahozó gyógyító erő egyaránt a Prof szuperképességei, amelyeket szerkezetnek
álcázva ruház át. Mivel átruházó. Olyan Idol, aki különleges adottságait képes átadni
másoknak. Pont emiatt nem vált gonosszá, és mások használhatták a képességeit – ha
viszont ő használta ezeket, szinte belepusztult.
Csak kevesen tudták a Profról az igazságot. Új-Chicago lakosai nem. Közülük sokan
most összegyűltek az épület előtt, és a katonákhoz hasonlóan ők is csodálattal vegyes
izgalommal vártak. Számukra híresség lettem.
Behúzott nyakkal, feszengve mentem el előttük. A Leszámolók mindig kétes alakokból
álltak, és én sem a hírnév miatt csatlakoztam hozzájuk. De sajnos ilyennek kellett
látszanunk, hogy a város lakói tudják: van, aki felveszi a harcot az Idolokkal, és
remélhetőleg ettől bennük is feltámad a harci kedv. Kényes helyzet ez – annyi bizonyos,
hogy nem akartam imádat tárgya lenni.
A bámulók mögött kiszúrtam egy ismerős alakot. Sötét bőrű volt és izmos. Abraham
fekete-szürke katonai egyenruhát viselt, acélvárosunk rejtőszíneit. Öltözéke erősen
megviselt volt – éles eszemmel megállapítottam, hogy a Prof által adományozott
védőpajzs határait feszegettük. Mosolyogva feltartotta a hüvelykujját, és a mellettünk lévő
épület felé bökött.
Arrafelé indultam, miközben mögöttem Roy és osztaga kihozták a halott Idolt, hogy
megmutassák a hullát a népnek. Fontos, hogy halandóként tekintsenek rájuk. Én viszont
nem élveztem a dicsőséget. Nem úgy, mint egykor.
A végén rettenetesen rémültnek látszott. Lehetett volna Megan, a Prof vagy Edmund is…
egy átlagos ember, aki akaratán kívül csöppent ebbe az egészbe. Akit szörnyű dolgokra
kényszerítenek a képességei, amiket nem kért.
Tisztában voltam azzal, hogy az Idol-képességek tényleg gonosszá változtatják őket, és
ez a tudás megváltoztatta a róluk alkotott véleményemet. Gyökeresen.
 Beléptem az épületbe, felkaptattam a lépcsőn, és beléptem a második emeleti szobába,
amelyet egyetlen, sarokban álló lámpa világított meg. Mint sejtettem, ott találtam a Profot,
aki keresztbe font karral bámult kifelé az ablakon. Fekete, lábszárközépig érő
laborköpenyt viselt, zsebéből messzelátó kandikált ki. Cody a sötét szoba túlsó felében
várakozott. Magas alakján letépett ujjú flaneling, vállán mesterlövészpuska.
A Prof, más néven Jonathan Phaedrus, a Leszámolók alapítóatyja. Idolok ellen
harcolunk. Legyilkoljuk őket. És mégis egy Idol a vezetőnk. Amikor megtudtam, kissé
nehezen dolgoztam fel ezt az infót. Gyakorlatilag Leszámoló-lázban nőttem fel, az Idolok
gyűlöletében. Ezután derült ki, hogy a Prof mindkettő… ez kábé olyan volt, mintha a
Mikulásról kiderülne, hogy valójában náci.
De én túltettem magam az ügyön. Régebben apámnak az a hite, miszerint eljönnek majd
a jó Idolok, nevetségesnek tűnt számomra. Most, miután nemcsak egy, hanem három jó
Idollal is összehozott a sors, más lett a világ. Illetve a világ ugyanaz maradt, csak én látom
másként, pontosabban.
Odaléptem az ablaknál álló Profhoz. Magas férfi, haja ezüstös, vonásai szögletesek.
Rendíthetetlenül állt ott, a háta mögött összekulcsolt kézzel. Végre valami stabil és
megingathatatlan, akárcsak ennek a városnak az épületei. Mikor odaértem, fölemelte a
kezét, a vállamra tette, és bólintott. Tisztelettel vegyes megértéssel.
– Szép munka! – dicsért meg. Elvigyorodtam.
– Bár pokolian nézel ki – tette hozzá.
– Ki hitte volna, hogy a pokolban ennyi málnaszörp van…
Erre felhorkant, aztán kibámult az ablakon. Még több ember gyűlt össze, és voltak, akik
koccintottak a győzelemre.
– Sosem hittem volna – folytatta elérzékenyülten a Prof –, hogy ilyen apai érzések
ébrednek bennem irántuk. Hogy itt maradok egy városban, azt megvédeni. Nagyon jót tett
nekem, mert visszaemlékeztem, miért is tesszük mindezt. Köszönöm, hogy erőt adsz
nekünk. Nagyszerű tettet hajtottál most végre…
– De…? – kérdeztem, mert megneszeltem hangjában a befejezetlenséget.
– De most valóra kell váltanunk az ígéretet, amit ennek a népnek tettünk. Biztonság.
Jólét – felém fordult. – Előbb Mitózis, aztán Instabam, utána Erőtér. A támadásaikban
minta van, és úgy érzem, hogy valaki fel akarja hívni magára a figyelmemet. Valaki, aki
tudja, mi vagyok. Valaki, aki Idolokat küld rám, hogy a csapatomat támadja helyettem.
– Kicsoda? – Ki tudhatná, mi valójában a Prof? Még a Leszámolók többsége sem tudja.
Új-Chicagóban is csak a csapat ismeri a titkát.
– Vannak sejtéseim – mondta. – De még nem jött el az ideje, hogy erről beszéljünk.
Bólintottam, mert tisztában voltam vele, hogy akkor sem tudok meg többet, ha
erőltetem a témát. Úgyhogy a tömegre és a halott Idolra pillantottam.
– Erőtér csapdába csalt, Prof. Hogy csinálta?
Megcsóválta a fejét.
– Telibe talált azzal az elektromos buborék dologgal. Tudtad, hogy ilyenre is képes?
Nemet intettem. Fogalmam sem volt erről.
A Prof legyintett.
– A szabaduláshoz az erőmet kellett volna használnom.
– Ó! – szaladt ki a számon. – Talán tényleg használnod kéne. Talán gyakorolhatnánk,
megnézhetnénk, tudsz-e úgy Idol lenni, hogy ne légy… izé. Mármint, átruházod a
képességeidet anélkül, hogy gonosszá lennél, tehát biztosan van valami titka, hogy te
magad is használhasd. Megan…
– Megan nem a barátod, fiam – vágott a szavamba halkan, de határozottan. – Ő közülük
való, mindig is az volt.
– De…
– Nincs de. – A Prof megszorította a vállam. – Muszáj megértened, David. Amikor egy
Idol hagyja, hogy gonosszá tegye a képessége, akkor úgy dönt, hogy az ellenségünkké
válik. Így kell gondolkodnunk. Minden más gondolatmenet őrültség.
– De volt, hogy használtad az erődet – töprengtem el. – Hogy megments… és hogy
megküzdj Acélszívvel.
– És mindkét esetben majdnem elpusztított. Szigorúnak kell lennem magammal,
óvatosabbnak. Nem hagyhatom, hogy a kivételek rutinná váljanak.
Nyeltem egyet, és bólintottam.
– Tudom, hogy számodra ez még mindig a bosszúról szólt – folytatta. – A bosszú erős
motiváció, és örülök, hogy levezeted a feszültséget, fiam. De én nem bosszúból ölöm őket.
Többé már nem. Amit teszünk… számomra egy veszett kutya elaltatásához hasonlít. Ez
kegyelem.
Beleszédültem abba, amit mondott. Nem azért, mert nem hittem neki, vagy mert nem
tetszett, amit mond. A szikrába is! Hiszen az ő indítékai sokkal önzetlenebbek voltak az
enyémnél. Csak arról van szó, hogy… Tudtam, hogy Meganre gondol. Úgy érezte, a lány
elárulta őt. És az az igazság, tulajdonképpen minden oka megvolt erre.
Pedig Megan nem áruló. Nem tudom, micsoda, de szándékomban áll kideríteni.
Alattunk autó érkezett a tömegbe. A Prof lepillantott.
– Menj, kösd le őket! – legyintett. – A bunkerben találkozunk!
 Amikor a polgármester és a városi tanács tagjai kikászálódtak az autóból,
felsóhajtottam.
Nagyszerű…
Esküszöm, inkább az Idolok, mint ezek…
 5
Amint a katonák utat nyitottak Briggs polgármester asszony előtt, kiléptem az épületből.
Fehér nadrágkosztümöt és hozzá illő puhakalapot viselt, csakúgy, mint a városi tanács
több tagja. Különleges, stílusos ruhát. Ellentétben az átlagemberekkel, akik…
gyakorlatilag bármit hordtak.
Új-Chicago korai időszakában a ruha döbbenetesen nehezen fellelhető cikknek
számított. Minden, amit éppen nem viselt az ember, acéllá változott a Nagy Fémesítéskor.
Az évek folyamán viszont Acélszív fosztogató csapatai végigrabolták a külvárosokat, és
kiürítették a raktárakat, a régi bevásárlóközpontokat és elhagyatottá vált házakat.
Manapság már volt mit felvennünk – de csak különféle stílusok furcsa keverékéből
válogathattunk.
A felsőbb osztálybeliek viszont ki akartak tűnni. Kerülték a praktikus dolgokat –
például a farmert, amely itt-ott megfoltozva meglepően jól bírja a strapát. Acélszív
uralkodása alatt szabóval varratták az öltözéküket, és a régebbi stílusokat kedvelték, egy
puccosabb időszak öltözékét – ahogy ők mondták. Nem olyasmit, amibe lépten-nyomon
belebotlik az ember.
Úgy döntöttünk, én leszek a kapcsolattartó Briggsszel és a többiekkel. A Leszámolók
közt én voltam az egyetlen új-chicagói születésű, és egyébként sem akartuk, hogy a Prof
közelébe férkőzzenek. A Leszámolók nem uralkodtak Új-Chicago felett, hanem védték a
várost. Ezt mindannyian lényeges különbségnek tartottuk.
Áttörtem a tömegen, nem törődve a nevemet suttogókkal. Iszonyúan zavarba hozott ez a
figyelem. Ezek istenítenek engem, de alig emlékeznek az apámra, aki egy Idollal vívott
harcban lelte halálát.
– Ez a te műved, igaz, Charleston? – kérdezte Briggs, és kissé megrugdosta a hullát. –
Újabb strigula Acélölő fegyverén.
– A puskám széttört – vágtam rá. Kissé túl erélyesen. A polgármester fontos személy,
aki csodákat vitt végbe a városszervezésben. Csak az zavart, hogy közülük, Acélszív felső
rétegeiből való. Azt hittem, mind elhúzzák a csíkot, de valahogy, egy sor politikai
manőverrel, amit én képtelen voltam felfogni, Briggs ragadta magához a hatalmat
ahelyett, hogy száműzték volna.
– Biztosan keríthetünk újat – sandított rám mosolytalanul. Szeretett közömbösen
hozzáállni a dolgokhoz. Bár nekem ez inkább szívtelennek tűnt.
– Nem bánod, ha sétálunk egy kicsit, David? – javasolta, és megfordult, hogy már
induljon is. – Remélem, nem gond.
De, gond, csakhogy ez az a fajta kérés, amire tipikusan nem várnak választ. Igazából ezt
sem tudom biztosan. Nem vagyok kocka, tényleg nem, de az ifjúkorom nagy részét Idolok
tanulmányozásával töltöttem, úgyhogy a tapasztalataim korlátozottak voltak a társas
viselkedés terén. Kábé úgy vegyültem el az átlagemberek között, mint egy vödör festék
egy zsák futóegérrel.
– Jó ideje nem láttam a vezetőtöket – jegyezte meg Briggs, miközben kissé
eltávolodtunk a tömegtől.
– A Prof elfoglalt.
– Képzelem. És meg kell mondjam, igazán nagyra értékeljük, hogy a társaiddal véditek
a várost. – A válla fölött visszapillantott a hullára, aztán felvonta szemöldökét. – De az az
igazság, nem látom át a teljes tervet.
– Ööö… nem?
– A vezetőtök lehetővé tette, hogy Új-Chicago politikai életének élére kerüljek, de
szinte semmit sem tudok a Leszámolók céljairól, már ami a várost, sőt ami az egész
országot illeti. Jó lenne, ha tudnám, mit terveztek.
– Ó, azt simán megmondom! – feleltem. – Az Idolok megölését.
– És mi van, ha egy Idol-csoport összefog, és egyszerre támad a városra?
Igen, ez csakugyan kisebb katasztrófát okozhat….
– Erőtér – kezdte – öt teljes napon át terrorizált minket, miközben ti bőszen
tervezgettetek. Öt nap hosszú idő ahhoz, hogy egy város zsarnoki uralom alatt senyvedjen.
Ha öt-hat hatalmas Idol összefogna, és gyilkos szándékkal érkezne ide, fogalmam sincs,
hogyan védenétek meg minket. Végül biztosan egyenként leszednétek őket, de mire
befejeznétek, Új-Chicago sivár pusztasággá válna…
Briggs megtorpant, és most, hogy már nem hallhatott minket senki, felém fordult. Rám
nézett, és a szemében megcsillant valami… Csak nem félelem?
– Azt kérdezném tehát – folytatta suttogva –, hogy mi a tervetek. Azután, hogy éveken
át bujkáltak, és csak közepesen fontos Idolokra támadtak, a Leszámolók felfedték
magukat, és legyőzték magát Acélszívet. Ez azt jelenti, komoly céljaitok vannak. Ugye?
Kirobbantottatok egy háborút. Kezetekben van a győzelem kulcsa, igaz?
– Én… – Mit is mondhatnék? A nő, aki átvészelte a világ egyik legerősebb Idoljának
uralmát, és utána magához ragadta a politikai hatalmat, most segélykérőn, rettegő
szemmel néz rám.
– Igen – nyögtem ki végül. – Van tervünk.
– És mi lenne az…?
– Lehet, hogy rájöttünk, hogyan állítsuk meg őket – feleltem. – Minden Idolt.
– Hogyan?
 Reméltem, sikerül magabiztos mosolyt villantanom rá.
– Ez Leszámoló-titok, de bízz bennem! Tudjuk, mit teszünk. Nem kezdenénk háborút
vesztes pozícióból.
Megnyugodva bólintott. Visszaváltott üzleti üzemmódba, és most, hogy négyszemközt
maradtunk, egy rakás dolgot akart rajtam keresztül megtudni a Profról. A legfőbb
próbálkozása arra irányult, hogy a Profot és a Leszámolókat elhelyezze a politikai skálán.
Az új-chicagói eliten belül nagy népszerűségre tenne szert, ha a Profot a barátjának
mondhatná. Pontosan ezért tartottuk távol magunkat a politikától.
Figyeltem, persze, de közben eltöprengtem azon, amit az imént mondtam neki. Van a
Leszámolóknak terve? Nem nagyon. Nekem viszont van.
Végül visszatértünk oda, ahol Erőtér holtteste feküdt. Egyre többen gyűltek össze,
köztük a város most alakuló sajtóorgánumainak képviselői – akik fotókat készítettek.
Sajnos rólam is.
Átverekedtem magam a tömegen, és letérdeltem a hulla mellé. Veszett kutya volt – a
Prof szerint. A meggyilkolása kegyelemnek minősült.
Gyilkolni jött. Ő már a harmadik, aki kerülte a Proffal való küzdelmet. Mitózis akkor
bukkant fel a városban, amikor a Prof elutazott; Instabam megpróbálta lerázni őt egy
hajszában, és inkább Abrahamet vette célba; most pedig Erőtér csalta a vezérünket
csapdába, aztán engem vett üldözőbe.
A Profnak igaza van. Valami nincs rendjén.
– David! – szólt oda Roy. Letérdelt. Fekete-szürke Biztonsági páncélt viselt.
– Igen?
Roy elém tartott valamit fekete kesztyűs kezében: élénk, szivárványos virágszirmok
voltak, mindegyik három-négy féle színű, mint egy festékcentrifuga.
– Ezek voltak a zsebében – foglalta össze Roy. – Mást nem találtunk nála.
Odaintettem Abrahamet, és megmutattam neki a szirmokat.
– Babilarból valók – jelentette ki. – Az egykori New York Cityből.
– Ott tevékenykedett Mitózis, mielőtt idejött volna – suttogtam. – Véletlen egybeesés?
– Aligha – morogta Abe. – Gyerünk, mutassuk meg a Profnak!
 6
Továbbra is volt egy titkos bunkerünk Új-Chicago legmélyén. Bár naponta felmentem egy
lakásba, hogy lezuhanyozzak, lent aludtam – és a többiek is. A Prof nem akarta, hogy az
emberek tudják, hol lakunk. Ha azt vesszük, hogy a mostanság felbukkanó Idolok egytől-
egyig meg akartak minket ölni, ez bölcs döntésnek tűnt.
Abrahammel egy közvetlenül a fémföldbe vájt, hosszú, rejtett járaton másztunk be. Az
alagút két oldalának sima felülete a tenzor használatáról árulkodott. Amikor megkaptuk a
Prof porlasztóképességét, a szilárd fémet, sziklát és követ is porrá tudtuk morzsolni. Ettől
lett az alagút olyan, mintha megmunkálták volna – olyan volt, mintha acél helyett sarat
vájtunk volna ki a kezünkkel.
A bunker bejáratánál Cody őrködött. Egy-egy hadművelet után mindig őrt állítottunk,
mert a Prof tartott tőle, hogy az egyik legyőzött Idol csali lesz: a küzdelmet végignézi egy
másik, erősebb lény, aki utána a nyomunkba ered.
Mindez egyre valószínűbb.
Mégis, mit teszünk, ha egy Idol-csoport összefog, és egyszerre támad a városra? –
Beleborzongtam a gondolatba, amint Abrahammel beléptünk a bunkerbe.
A bunkert, amely közepes nagyságú acéltermekből állt, közvetlenül a falba csavarozott
sárga villanykörték világították meg. Tia az egyik sarokban álló íróasztalnál ült. Vörös
hajú, szemüveges, középkorú nő volt, fehér blúzban és farmerban. Néhány hete beszerzett
egy pazar fa íróasztalt, amit furcsa jelnek vettem, hiszen ez az állandóság szimbóluma.
Abraham odasétált hozzá, és az asztalra szórta a virágszirmokat. Tia fölvonta a
szemöldökét.
– Honnan van? – kérdezte.
– Erőtér zsebéből – feleltem. Tia összeszedegette a szirmokat.– Ez már a harmadik Idol
a sorban, aki idejön, és megpróbál meggyilkolni minket. És mind kapcsolatban állt
Újjáépített Babilonnal. Tia, mi a fene folyik itt?
– Nem tudom.
– A Prof tudja. Elejtett erről egy megjegyzést, de nem fejtette ki.
– Akkor majd kifejti, ha jónak látja – jelentette ki Tia. – Egyelőre itt van neked egy
mappa az asztalon. Amiről kérdezősködtél.
Próbálja elterelni a figyelmemet. Lehajítottam a hátizsákomat, melyből kilógtak puskám
darabjai, és keresztbe fontam a karomat a mellkasomon. De közben odasandítottam az
asztalra, amelyen ott volt a nevemmel ellátott mappa.
Tia besurrant a Prof szobájába, mi pedig ketten maradtunk Abrahammel a
nagyteremben. Leült a munkaasztalnál egy székre, és tompa puffanással rátette fegyverét.
Az alján zölden világított a gravatonika, de az egyik lámpa eltört. Úgyhogy levett néhány
szerszámot a falról, és nekiállt szétszedni a mordályt.
– Mit titkolnak előlünk? – toppantottam, elvéve a mappát Tia asztaláról.
– Sok mindent – felelte Abraham. Enyhe francia akcentusa miatt úgy tűnt, mintha
tűnődne. – És ez így helyes. Ha az egyikünket elkapják, nem fedi fel, amit tudunk.
Sóhajtva dőltem Abraham mellé az acélfalnak.
– Voltál már Babilarban… azaz Újjáépített Babilonban?
– Nem.
– De azelőtt sem? – kérdeztem, átpörgetve a Tia által adott lapokat. – Mikor még
Manhattannek nevezték…
– Sosem voltam ott – felelte Abe. – Bocs.
Tia asztalára pillantottam. Egy mappacsomag ismerősnek tűnt. Az én régi Idol-
mappáim, amelyeket az összes általam ismert Idolról készítettem. Föléjük hajoltam, és
kinyitottam az egyiket.
Regália – állt az elsőn. Előzőleg: Abigail Reed. Babilar jelenlegi úrnője. Egy korosabb,
tiszteletre méltó kinézetű afroamerikai nő fotója csusszant ki. Ismerősnek tűnt. Régen bíró
volt, ugye? Igen… és azután saját valóságshow-t vezetett. Regália bírónő.
Továbblapoztam, hogy felidézzem az emlékeimet.
– David… – figyelmeztetett Abraham, amint lapoztam.
– Ezek az én jegyzeteim!
– Tia asztalán… – helyesbített, azzal visszafordult a fegyveréhez, és rám sem pillantott.
Sóhajtva csuktam be a mappát. Nekiálltam azt olvasni, amit Tia adott. Egyetlen oldalt
tartalmazott: Tia egyik ismerőse, egy idológus írta (ami a Leszámolók nyelvén azt jelenti:
Idol-kutató).
Többnyire nehéz feladat kideríteni, kik voltak az Idolok átalakulásuk előtt, különösen a
legkorábbiak esetén, szólt az akta. Erre ideális példa Acélszív. Nemcsak az egykor
interneten fellelhető adatok többsége veszett el, de aktívan igyekezett mindenkit eltörölni a
föld színéről, aki a Vész előttről ismerte őt. Most, hogy – fiatal barátodnak hála – már
tudjuk a gyengeségét, feltételezhetjük, hogy mindenkit el akart tenni láb alól, aki azelőttről
ismerte – abban az esetben, ha netán nem félt volna tőle.
De így is sikerült némi információt előásnom. Paul Jackson, azaz Acélszív futóbajnok
volt a középiskolában. Azt is állítják, hogy agresszív diák volt, olyannyira, hogy –
győzelmei ellenére – nem kapott komolyabb ösztöndíjat. Történtek incidensek. Nem
találtam konkrétumot, de attól tartok, egy-két társa törött csonttal távozott a futópályáról.
A középiskola után egy gyártelepen kapott éjjeliőri állást. Azzal töltötte a napjait, hogy
különféle összeesküvéselméletes fórumokra írt, és az ország közelgő bukásáról
elmélkedett. Nem hiszem, hogy előre látta volna a dolgokat, egyszerűen csak egy volt a sok
különc figura közül, akik elégedetlenek voltak az Egyesült Államok vezetésével. Gyakran
kijelentette: tagadja, hogy az átlagember képes lenne saját érdekében szavazni.
Körülbelül ennyit találtam. De beismerem, kíváncsivá tett, miért akarod megismerni egy
halott Idol múltját. Mit kutatsz, Tia?
Alatta pedig, Tia kézírásával a következő szavak szerepeltek:
Igen, David, erre én is kíváncsi volnék. Mit kutatsz? Gyere, beszéljünk!
Leengedtem a papírt, és odaballagtam a Prof szobájához. A bunkerben nem ajtókat
használtunk, hanem egyszerű függönyöket. Bentről hangok szűrődtek ki.
– David… – szólalt meg Abraham.
– A jegyzetekben azt írta, menjek, és beszéljek vele.
– Kétlem, hogy most rögtön értette.
Megálltam az ajtóban, és haboztam egy kicsit.
– …ezek a virágok egyértelműen jelzik, hogy Abigail benne van – suttogta éppen Tia.
Alig hallottam.
– Valószínű – felelte a Prof. – De a szirmok túlságosan egy irányba mutatnak. Azon
tűnődöm… vagy egy rivális Idol igyekszik felé fordítani a figyelmünket, vagy…
– Vagy mi?
– Vagy ő maga akar rávenni arra, hogy kiálljunk ellene. Nem tudok másként tekinteni
erre, Tia, mint egy elém dobott kesztyűre. Abigail azt akarja, hogy szemtől szemben
álljunk ki egymással, és addig küldözget Idolokat csapatom legyilkolására, míg én magam
elő nem lépek. Csakis ezt tudom elképzelni, csakis ezért vehette fel a sorai közé Tűzlényt.
Tűzlényt???
Megant?
Berohantam, mit sem törődve Abraham lemondó sóhajával.
– Megan? Mi van Megannel?
Tia és a Prof szemben álltak egymással, de mindketten úgy fordultak felém, mintha egy
tüsszentés utáni turha lennék egy helikopter szélvédőjén. Felszegett fejjel bámultam vissza
rájuk. Kikérem magamnak, a csapat teljes jogú tagja vagyok, én is része vagyok…
A szikrába! Ezek aztán tudnak tekintettel ölni. Kivert a veríték.
– Megan… – ismételtem meg. – Ööö, izé, a nyomára bukkantatok?
– Most ölt meg egy Leszámolót Babilarban – jelentette ki a Prof.
 Szíven ütöttek a szavai.
– Nem ő volt – mondtam végül. – Bármit hisztek is, nem tudhatjátok az igazságot.
Megan nem tenne ilyet.
– Az ő neve Tűzlény. Az az ember, akit te Megannek nevezel, a te megtévesztésedre
kitalált hazugság.
– Nem. Az az igazi énje. Láttam benne, ismerem őt. Prof, ő…
– David! – csattant föl a Prof. – Ő közülük való.
– Te talán nem? – üvöltöttem. – Azt hiszed, ez a végtelenségig folytatódhat? Mi van, ha
egy olyan Idol érkezik, mint Gerinctörő vagy Pusztító? Ők simán elporlasztják az egész
várost, hogy felleljenek minket.
– Pontosan ezért nem mentünk ilyen messzire! – ordított vissza a Prof. – Ezért tartottuk
titokban a Leszámolókat, ezért tevékenykedtünk csendben, és ezért nem támadtunk soha
erős Idolra! Ha ez a város elpusztul, az a te hibád, David Charleston! Több tízezer ember
élete a te lelkeden fog száradni!
Hüledezve léptem hátra, és ekkor tudatosult bennem, mit műveltem. Tényleg
fölemeltem a hangom Jon Phaedrussal, a Leszámolók vezérével szemben? Aki Főidol. A
levegő szinte megfagyott körülöttem, amikor rám kiáltott.
– Jon… – szólalt meg Tia, és keresztbe fonta a karját – ez nem fair. Beleegyeztél
Acélszív megtámadásába. Ebben egyformán hibásak vagyunk mindnyájan.
A Prof Tiára pillantott, és elszállt szeméből a düh. Felmordult.
– Kiutat kell találnunk, Tia. Ha háborút kell vívnunk, fegyverre is szükségünk lesz.
– Idolokra – böktem ki, miután magamhoz tértem.
A Prof rám bámult.
– Igaza lehet – próbálkozott Tia.
A Prof most őrá nézett ugyanolyan gyilkos tekintettel.
– Mindazt, amit elértünk – folytatta –, a te képességeiddel érhettük el. Igen, David ölte
meg Acélszívet, de nem élt volna elég ideig, ha te nem vonsz köré védőpajzsot. Talán itt
az ideje, hogy új kérdéseket tegyünk fel magunknak…
– Megan annyi hónapot töltött velünk – vettem át a szót –, és nem fordult ellenünk.
Láttam, ahogy használja a képességeit, és igen, utána talán kicsit nyűgösen viselkedett, de
jó volt, Prof. És az Acélszívvel vívott küzdelmünk alatt, amikor meglátott engem, újból
önmaga lett.
Prof a fejét csóválta.
– Azért nem használta ellenünk az erejét, mert Acélszív kéme volt, és nem akarta
felfedni magát. Elismerem, hogy ez talán korrektebbé tette, és inkább önmaga lett, míg
velünk volt. De már nincs oka rá, hogy ne használja a képességeit, és az ereje
felemésztette őt, David.
– De…
– David – szólt a Prof –, megölt egy Leszámolót.
– Tanúk vannak rá?
Prof habozott.
– Még nem ismerek minden részletet. Azt tudom, hogy van róla felvétel, amint
egyikünkkel küzd. Aztán holtan találták az illetőt.
– Nem ő tette! – kiáltottam, és hirtelen döntöttem: – Babilarba megyek, és megkeresem
Megant!
– A fenéket mész te oda! – dörögte a Prof.
– Mégis, mit teszünk? – kérdeztem, már félig az ajtóból. – Ez az egyetlen tervünk.
– Ez nem terv – jegyezte meg a Prof. – Ezek a hormonjaid.
Az ajtóban elvörösödve megálltam, aztán visszanéztem.
Prof felvette a virágszirmokat, amiket Tia szórt a komódra. A nőre pillantott, aki még
mindig keresztbe tett karral állt. Tia vállat vont.
– Én megyek Újjáépített Babilonba – jelentette ki végül. – Dolgom van ott egy régi
baráttal. Te elkísérhetsz, David. De nem azért, mert azt akarom, hogy elcsald onnan
Megant.
– Akkor miért? – kérdeztem.
– Mert te vagy az egyik legtehetségesebb csali, és szükségem lesz rád. A legtöbb, amit
Új-Chicago védelme érdekében tehetünk, hogy eltereljük róla az Idolok figyelmét. Egy
uralkodót már letettünk, és ezzel üzenetet közvetítettünk: az Idol-zsarnokok napja
leáldozott, és nem számít, milyen hatalmas, egyetlen Idol sincs tőlünk biztonságban.
Hűnek kell lenni ígéretünkhöz. Rájuk kell ijesztenünk, David. Egyetlen szabad város
helyett egy egész kontinenst kell forradalmi lázba hoznunk.
– Úgyhogy más városok zsarnokait is elűzzük – bólintottam. – Kezdve ezzel a
Regáliával.
– Már amennyiben lehetséges – tette hozzá a Prof. – Acélszív valószínűleg a legerősebb
élő Idol volt, de megígérhetem, hogy Regália a legfondorlatosabb valamennyi közül, ami
legalább olyan veszélyessé teszi. Ha nem veszélyesebbé.
– Idolokat küld ide – kintre mutattam –, hogy megöljék a Leszámolókat. Fél tőled.
– Valószínűleg – mondta a Prof. – De bárhogy is van, Mitózis és a többiek
ideküldésével Regália hadat üzent. Te és én meg fogjuk őt ölni ezért, mint Acélszívet is.
Mint ma Erőtért. Mint minden Idolt, aki szembekerül velünk.
Tekintetünk találkozott.
– Megan nem olyan, mint a többi Idol – suttogtam. – Majd meglátod.
– Talán – felelte a Prof. – De ha igazam van, fiam, azt akarom, hogy ott legyél
mellettem, és te húzd meg a ravaszt! Mert ha valakinek, akkor egy barátnak kell őt
elaltatnia.
– Kegyelem…? – suttogtam kiszáradt szájjal.
Bólintott.
– Pakolj! Ma éjjel indulunk.
 7
Új-Chicagóból?
Soha. Mármint…
Elmenni? Innen?
Csak annyit mondtam, hogy el akarnék menni. A pillanat hevében. Miután Tia és a Prof
elhagyták a szobát, csak álltam az ajtóban, és próbáltam felfogni, mit tettem.
Sohasem hagytam el még a várost. Soha nem is gondoltam komolyan, hogy elhagynám.
A városban Idolok vannak, odakint viszont káosz uralkodik.
Csak Új-Chicagót ismertem egész életemben, most pedig hagyjam el?
Hogy megtaláljam Megant – gondoltam, leküzdve idegességemet, majd követtem a
Profot és Tiát a nagyterembe. Nem pedig örökre.
Tia az asztalához ment, és nekiállt összeszedni a jegyzeteit – úgy látszik, ha a Prof
Babilarba indul, akkor Tia is megy vele. Prof arra utasította Codyt és Abrahamet, hogy
maradjanak a városban, és őrizzék.
– Aha – morogtam. – Pakoljak. Hagyjam el a várost. Persze. Pontosan ezt akartam
tenni. Poén lesz.
Senki sem figyelt rám. Úgyhogy elvörösödve kivonultam pakolni. Kevés cuccom volt: a
jegyzetfüzeteim, amiket Tia lemásolt a biztonság kedvéért, két váltás ruha, dzseki, a
fegyverem… A fegyverem! Letettem a zsákomat a földre, kihúztam a törött puskát, és
odavittem Abrahamhez, mintha egy sebesült gyermeket tartanék az orvos elé.
Megvizsgálta, aztán rám nézett.
– Hozok neked pótpuskát az enyémek közül.
– De…
A vállamra tette a kezét.
– Régi fegyver ez, és jól szolgált téged. De nem gondolod, hogy szintet kéne lépned,
David?
Lepillantottam a törött puskára. A jó öreg M14-es alapján készült P31-es remek puska,
az egyik legjobb, amit valaha csináltak. Megbízható. A modern, díszes, steril stílus előttről
való. Acélszív fegyvergyárában P31-eseket készítettünk, mikor kiskölyök voltam –
masszív, biztos fegyverek voltak.
Saját katonáit viszont nem ilyennel szerelte fel: a P31-est másoknak adta el. Nem akart
modern fegyvereket szállítani esetleges ellenfeleinek.
– Aha. Rendben. – Letettem a puskámat. Mármint… nem kötődtem hozzá, vagy ilyesmi.
Csak egy fémdarab volt. Tényleg!
Abraham együtt érzően megszorította a vállam, aztán bevezetett a fegyvertárba, ahol
nekiállt dobozokat átkutatni.
– Közepes lőtávú kéne. 5,56-os jó lesz?
– Gondolom.
– AR–15-ös?
– Uhh, AR–15-ös? Szeretném, ha nem mondana csődöt kéthetente – egyébként pedig
minden valamirevaló harcos M16-ossal vagy M4-essel járkál mostanában.
– G7?
– Nem elég pontos.
– FAL?
– Egy 7,62-es? Talán – tűnődtem. – Bár utálom a ravaszukat.
– Esküszöm, olyan vagy, mint a nők cipővásárláskor! – morogta Abraham.
– Hé! Ez sértő! – Sok nőt ismertem, akik válogatósabbak voltak a fegyvereiket illetően,
mint cipővásárláskor.
Abraham beletúrt egy ládába, és előhúzott egy újabb puskát.
– És ez? Ehhez mit szólsz?
– Gottschalk? – kérdeztem szkeptikusan.
– Aha. Nagyon modern.
– De német!
– A németek kiváló fegyvereket gyártanak – oktatott ki Abraham. – Ebben minden
benne van, amire szükséged lehet. Automata sorozatlövés vagy félautomata beállítás,
távvezérlés, elektronnyomásos behúzható távcső, nagy tölténytár. Lángszórót vagy
modern töltényt is lő. Igen pontos, jó a céltávcsöve, szilárd a ravasza, ami nem lötyög.
Habozva vettem át. Annyira… fekete. Én azt szeretem, ha egy fegyvernek fából készült
része is van, amely természetesnek érződik. Mintha vadászatra vinnéd, nem csak embert
ölnél vele. Ez a puska műanyag és fekete fém. Pont olyan, mint a Biztonságiak arzenálja.
Abraham hátba vágott, mintha már el is dőlt volna a dolog, és kisétált, hogy beszéljen a
Professzorral. A csövénél fogva felemeltem a puskát. Minden, amit Abraham elmondott
róla, igaz. Ismerem a fegyvereket, a Gottschalk csakugyan remek darab.
– Hé, te! – mondtam neki – Próbaidőn vagy. Ajánlom, hogy lenyűgözz!
Nagyszerű! Most már a fegyverekhez is beszélek. Felsóhajtottam, a vállamra vettem,
aztán zsebre dugtam még pár tölténytárat hozzá.
 Kiléptem a fegyvertárból, és elnéztem kis hátizsákomban rejlő tárgyaimat. Nem sok
időbe telt, hogy összepakoljam az egész életemet.
– Devin csapata St. Louis-ból már úton van – jelentette a Prof Abrahamnek és Codynak.
– Segítenek Új-Chicagót tartani. Ne áruljátok el senkinek, hogy elmentem, és ne
támadjatok Idolra addig, míg az új csapat ide nem ér! Tartsátok a kapcsolatot Tiával, és
tájékoztassátok őt mindenről, ami itt történik!
Abraham és Cody bólintottak. Megszokták, hogy csapatok oszlanak fel, és
kicserélődnek a tagjaik. Én még mindig nem tudtam, hányan vannak a Leszámolók
összesen. A tagok néha úgy beszéltek, mintha ők lennének az egyetlen csapat, de tudtam,
hogy ez csak színlelés – hogy megtévesszék, aki esetleg kémkedne a csoport után.
Abraham megszorította a kezemet, aztán elővett valamit a zsebéből, és odatartotta elém.
Apró ezüstlánc, melyen stilizált H betű alakú medál lógott. A Hűek jele, a vallásé,
amelyben Abraham hitt.
– Abraham… – dadogtam.
– Tudom, hogy te nem hiszel. De te már magát a jóslatot éled, David. Ahogyan apád is
mondta: Eljönnek a hősök. Ha úgy vesszük, már eljöttek.
Oldalra sandítottam, ahová a Prof egy katonai vászonzsákot tett le Codynak. Markomba
szorítottam Abraham medálját, és bólintottam. Ő és a társai abban hittek, hogy a gonosz
Idolokkal Isten tesz minket próbára, és ha az emberiség kitart, eljönnek a jó Idolok.
Naiv. Igaz, nekem is megfordult már a fejemben, hogy a jó Idolok – például a Prof – a
segítségünkre lehetnek, de nem hittem ebben az egész vallásos humbugban. Abe viszont a
barátom, és jó szívvel adta az ajándékot.
– Köszönöm – mondtam végül.
– Állj fel! – szólt Abraham. – Íme, az igazi próbatétel! Rendíthetetlennek lenni, míg
mások megtörnek.
Fölkapta Tia táskáját. Tiának és a Profnak sem kellett sokkal több idő az elkészüléshez.
Leszámolóként megtanultunk vándoréletet élni. Már azóta négyszer költöztünk új
bunkerbe, hogy beléptem közéjük.
Indulás előtt még bekukkantottam Edmund szobájába, hogy elbúcsúzzam tőle. Sárgás
lámpafénynél üldögélt, és regényt olvasott – valami megsárgult lapú, régi sci-fit. A
legkülönösebb Idol volt, akit csak el tudtam képzelni. Halk szavú, gyenge, idősödő…
Őszinte mosollyal állt föl.
– Igen?
– Elmegyek egy kis időre…
– Ó! – Tehát nem hallgatózott. Edmund napjai nagy részét így töltötte a szobájában:
olvasással. Láthatóan belenyugodott alárendelt helyzetébe, de élvezte is az életet.
Átruházó volt, mint a Prof. Edmund a Biztonságiak embereinek adta át képességét, akik a
várost működtető energiacellákat töltötték fel.
– Edmund… – kezdtem bele, mikor kezet fogtunk – Te tudod, mi a gyenge pontod?
Vállat vont.
– Mondtam már nektek, hogy szerintem nincs.
És már akkor is sejtettük, hogy füllent. De a Prof nem erőltette. Hiszen minden másban
együttműködött.
– Edmund, ez fontos lehet – suttogtam. – Az Idolok megállításához. – Olyan kevéssel
lehetett jól elbeszélgetni, pláne a képességükről.
– Ne haragudj – csóválta fejét –, volt idő, amikor az hittem, tudom! De tévedtem, és
most legalább olyan tanácstalan vagyok, mint ti.
– És mit hittél, micsoda?
– A kutyák közelsége – felelte. – De igazából már nem úgy hatnak rám, mint hittem.
Összeráncoltam a szemöldököm, és eszembe véstem, hogy majd elmondhassam a
Profnak. Ez kapásból több mint amennyit a múltkor kiszedtünk belőle.
– Azért kösz, és köszönjük, amit Új-Chicagóért teszel.
Visszabattyogott a székéhez, és fölvette a könyvét.
– Valamelyik Idol úgyis parancsolna. Acélszív vagy Fénypont. Nem számít. Én pedig
nem akarnék uralkodni, és főnök lenni – sóhajtott, és visszatért könyvéhez.
Visszaballagtam a nagyterembe. A Prof éppen vállára vette a hátizsákját, én pedig
utolsóként követtem őt az Új-Chicago alatti katakombákba.
Az alsó utcákról a városba fölvezető félórás út alatt alig beszéltünk, aztán odaértünk az
egyik út menti rejtett garázsunkhoz. Ott Abraham és Cody bepakolták a cuccainkat egy
dzsipbe. Reménykedtem, hogy helikopterrel megyünk, de lehet, hogy az feltűnő lett
volna…
– Vigyázz az úton a púcákkal, öcsi! – búcsúzott Cody kezet rázva. – Bármilyen alakot
ölthetnek.
– Tisztázzuk – jelentette ki Tia, amint elhelyezkedett az előttem lévő ülésen –, hogy
azok az ír, nem pedig a skót mitológia alakjai! Féleszű!
Cody rám kacsintott, és odadobta rejtőszínű baseballsapkáját.
– Vigyázzatok magatokra! – Föltartotta hüvelykujját, aztán Abrahammel együtt
visszasurrantak az alsó utcákra.
 Így történt, hogy nem sokkal később már a dzsip hátuljában ülve, szélfútta hajjal, új
fegyverrel a kezemben néztem, ahogy távolodik tőlem a város, melyet tizenkilenc éven át
az otthonomnak tudtam. A sötét horizontot ritkán láttam eddig. Még a Vész előtt is mindig
a város épületei vettek körbe vagy tornyosultak fölém.
Ki vagyok én, ha nem Új-Chicagóban vagyok? Hasonló ürességet éreztem, mint azokon
az éjszakákon, amikor eltöprengtem, mit kezdjek az életemmel most, hogy ő már nincs.
Most, hogy megnyertem a csatát, és megbosszultam az apámat.
A válasz kezdett olyan súllyal rám nehezedni, mint egy dinoszaurusz segge a fészkére.
Az életem már nem csupán egyetlen városról vagy egyetlen Idolról szólt. Hanem egy új
háborúról. Arról, hogy megállítsuk az Idolokat.
Egyszer s mindenkorra.
MÁSODIK RÉSZ
 8
Miközben az autópályán száguldottunk, papírokat pörgettem a kezemben. Egy viszonylag
sima aszfaltútra kanyarodtunk, bár időnként így is döccent a kocsi. Nem hittem volna,
hogy az autópálya ilyen hamar tropára megy. Kevesebb mint tizenhárom év telt el a Vész
óta, de már tele lett kátyúval, és a repedéseiből úgy törtek fel a növények, mint
zombikezek a sírokból.
Utunk során lepusztult városokat láttunk, betört ablakokat és omladozó épületeket.
Láttam olyan helyeket is, amelyek jobb állapotban maradtak meg, és ahol máglya égett a
távolban – de ezek inkább kis, fallal elkerített bunkereknek tűntek a mezők közepén, egy-
egy Idol által irányított uradalomnak.
Éjszaka utaztunk, és bár itt-ott tüzet vettem észre, elektromos fényvillanást sehol. Új-
Chicago tényleg kivétel. Nemcsak azért, mert az acél megőrizte a magas felhőkarcolókat
és az elegáns városképet, hanem azért is, mert Acélszív uralkodása alatt megmaradtak az
alapvető kényelmi szolgáltatások.
A Prof szemüvegben vezetett, és a dzsip fényszóróit UV-fényre cseréltük, ami csak azok
számára látható, aki ezt a bizonyos felszerelést viseli. Én a hátsó ülésen azzal ütöttem el az
időt, hogy a Tiától kapott jegyzeteket és esszéket olvasgattam. A feljegyzéseket az
ölemben fekvő dobozkában tartottam, melynek fedelében fénycső volt, és így a világosság
nagy részét eltakarta.
Autónk lassított, majd megugrott és lehuppant, amint a Prof kikerült egy rosszabb
aszfaltszakaszt. Az út két oldalán mindenütt csontvázként hevertek az autók; előbb a
benzint szivattyúzták ki belőlük, majd szétcincálták őket az alkatrészeikért. A miénk
szerencsére átalakított járgány volt – Edmund energiacelláiról ment.
Miközben lassan haladtunk a törmelékek közt, meghallottam valamit az éjszakában:
olyasmit, mint egy ágroppanás. A dzsip hátsó ülése nem volt tágas, de nem volt teteje sem,
úgyhogy könnyedén félretettem a dobozt, és kézbe vettem az új puskámat. A vállamhoz
emeltem, és megnyomtam az automata távcsövet felnyitó gombot. El kell ismernem,
remekül működött, magától váltott éjjeli üzemmódra, és ráközelíthettem a zaj forrására is.
Belenéztem, és az egyik autóroncs mögött kucorgó, rongyos csöveseket vettem észre a
sötétben. Hosszú szakálluk és szakadt ruháik miatt vadembereknek tűntek. Kibiztosított
puskával keresgéltem, hol lehetnek a fegyvereik, amikor előbukkant egy fej. Egy ötéves
kislány buksija. Az egyik férfi intett neki, mire elbújt, a felnőttek pedig csak bámulták a
szétzúzott útszakaszt átszelő dzsipet, amely gyorsított, és maga mögött hagyta őket.
Leengedtem a fegyvert.
– Elég szar lehet idekint.
– Valahányszor egy városon az összetartás jelei mutatkoznak – magyarázta Tia az
anyósülésről –, egy Idol úgy dönt, hogy leigázza, vagy a földdel teszi egyenlővé.
– Még rosszabb – tette hozzá suttogva a Prof –, ha egy közülük való válik Idollá.
Az új Idolok ritka, de létező jelenségek. Új-Chicagóban nagyjából négy-öt évente alakul
át valaki. Ők viszont elég veszélyesek, mert a képességeiket először kimutató Idolok az
elején szinte mindig megőrülnek, és képességeiket vadul, pusztítóan használják. Acélszív
azonnal felkutatta az ilyeneket, és az uralma alá hajtotta őket. Idekint viszont nincs senki,
aki határt szabna a kezdeti dúlásnak.
Nyugtalanul dőltem hátra, de végül folytattam az olvasást. Három éjszakája utaztunk.
Az első éjjel utáni hajnalon a Prof egy eldugott védett házba vitt minket. Úgy tűnt, a
Leszámolóknak sok ilyenje van a főbb utak mentén. Általában tenzorral sziklába vájt
üregek voltak, amelyeket csapóajtókkal zártak le.
Nem nagyon zaklattam a Profot a tenzorral kapcsolatban. Még velem is úgy beszélt
róla, mintha a technológia része lenne, nem pedig képességeinek titkos fedőtárgya. Csak
az ő saját csapatát alkotó Leszámolók használhatták – ami persze nem volt hülyeség. A
legtöbb Idol-képesség meghatározott hatósugarú. Azok alapján, amiket megtapasztaltam,
húsz kilométeren belül kell lenni ahhoz, hogy a Prof által ránk ruházott tenzor vagy
energiapajzs hasson.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a Leszámolóknak tényleg voltak Idol-
képességekkel vetekedő gépezetei. Például az Acélszívvel vívott harcban használt gauss-
puska és a diszkosz, amelyet arra fejlesztettek ki, hogy megállapítsa, Idol-e valaki, vagy
sem. Arra gyanakodtam, titkon ezek is Prof képességei, de megesküdött nekem, hogy
nem. Lehetséges egy Idol megölése után annak DNS-ét felhasználva olyan fegyvert
összeállítani, amely a képességeit utánozza. Ettől lett olyan hihető a Prof megtévesztése.
Miért gyanakodna bárki is arra, hogy a csoport vezetője egy Idol, ha közben tökéletes
tudományos magyarázatot kap a csoport tetteire?
Átlapoztam a Tiától kapott összetűzött jegyzetek legvégét. Ott bukkantam rá Erőtér
profiljára, amelyet nem sokkal Új-Chicagóba érkezése után állítottunk össze róla. Emiline
Bask, olvastam. Egykori hotelrecepciós. Imádja az ázsiai ponyvaregényekből készült
filmeket. Idol-képességei két évvel a Vész után kezdtek mutatkozni.
Átnéztem a történetét. Élt egy ideig Detroitban, Madisonban és Little Blackstone-ban.
Szövetkezett Statikussal és Idol-csapatával pár évig, aztán egy időre eltűnt, majd
felbukkant Új-Chicagóban, hogy eltegyen minket láb alól. Érdekes, de még mindig nem
az, amit kerestem. Az Idolság előtti történetére lettem volna kíváncsi, főleg a
személyiségére, mielőtt közülük való lett. Ő is bajkeverő volt, mint Acélszív?
Erről csak pár bekezdés szólt. A nagynénje nevelte fel, miután az anyja öngyilkosságot
követett el, de oldalakon át semmit sem találtam a személyiségéről. A végén egy rövid
megjegyzés szerepelt: Az anya traumája természetesen a nagyszülőkre vezethető vissza.
 Előrehajoltam, mert a dzsip kissé gyorsított.
– Tia!
– Hmm? – kérdezte, amint felnézett az adattárából, amely a fény elrejtése miatt szintén
egy dobozban kapott helyet.
– Mit jelentsen ez? Erőtér anyjának traumáját a nagyszülőkre vezetik vissza.
– Nem tudom – felelte. – Amit kaptál, az a Jori által összeállított nagy mappa részlete.
Csak a legszükségesebbeket küldte el nekünk.
Saját feljegyzéseim nem sokat árultak el Erőtérről. Ismét a dobozkámban megvilágított
bekezdésre néztem.
– Megtennéd, hogy megkérded tőle a többi infót is?
– Mégis, miért érdekelnek téged ennyire a halott Idolok? – fakadt ki Tia.
A Prof előreszegezte tekintetét, de láthatóan hegyezte a fülét.
– Emlékszel Mitózisra? – kérdeztem.
– Az Idolra, aki pár hónapja megpróbálta átvenni az uralmat Új-Chicago felett? Valami
rémlik.
– A gyengesége a rockzene volt – folytattam. – Különösképpen a sajátja. – Idol-
képességeinek elnyerése előtt ugyanis kisebb rocksztár volt.
– Na és?
– És… enyhén szólva nem véletlen egybeesés, hogy a saját zenéje hatástalanítja a
képességeit? Tia, mi van, ha a gyengeségekben van logika? Amit még nem fejtettünk meg.
– Valakinek csak feltűnt volna… – morogta a Prof.
– Csakugyan? Régen még azt sem tudták, hogy van gyengeségük! Az Idolok nem
siettek az emberek tudomására hozni. Egyébként pedig tömeges káosz volt.
– Nem úgy, mint most… – jegyezte meg Tia.
– Most… intézményesített káosz van – javítottam ki. – Figyeljetek, mióta is
tevékenykednek a Leszámolók? Mióta foglalkoznak idológusok a gyengeségről szóló
adatgyűjtéssel? Pár éve, ugye? Addigra beleivódott a köztudatba, hogy az Idol-
gyengeségek bizarrak és véletlenszerűek. De mi van, ha mégsem?
Tia megérintette az adattárat.
– Azt hiszem, tényleg érdemes utánajárni. Szerzek még infót Erőtér múltjáról.
Bólintottam, és kettejük közt a kelet felé vezető utat kémleltem. Nem sokat láttam a
sötétben, de a horizonton felbukkanó világos csík meglepett. Fények?
– Már hajnalodik? – csodálkoztam a mobilomra pillantva.
 – Nem – felelte a Prof. – Az ott a város.
Újjáépített Babilon.
– Máris?
– David, több mint két napja utazunk! – csattant fel Tia.
– Igen, de Babilar az ország túlsó felén van. Azt hittem… izé, én azt hittem, legalább
egy hétbe telik idejutni, vagy kettőbe.
Prof felhorkant.
– Mikor még jók voltak az utak, egy nap alatt is könnyedén megtettük.
Az ülésnek dőlve megkapaszkodtam, mert a Prof felgyorsított a bukkanókon. Láthatóan
hajnalhasadás előtt akart odaérni. Áthaladtunk több külvároson, de még így is olyan üres
volt minden. Úgy képzeltem, hogy mindenütt épületek lesznek, és közéjük ékelve néhol
egy-egy farm. De az az igazság, hogy Új-Chicagón túl a táj valahogy tele volt… a nagy
semmivel.
A világ sokkal hatalmasabb és sokkal kisebb is volt, mint amilyennek képzeltem.
– Prof, honnan ismered Regáliát? – szaladt ki a számon. Tia rám pillantott. Prof vezetett
tovább.
– Mire emlékszel Regáliáról, David? – kérdezte Tia, talán, hogy megtörje a csendet. – A
jegyzeteidből.
– Nézem… – mondtam izgatottan. – Ő az egyik leghatalmasabb Idol, aki csak létezik,
és az egyik legrejtélyesebb is. Vízmanipulácó, távkivetülés, és még legalább egy főbb
képességre utaló nyomokat találtunk.
Tia felszisszent.
– Mi van? – csodálkoztam.
– Ez a hangsúly – felelte. – Úgy beszélsz, mintha a kedvenc mozifilmedről áradoznál.
Zavarba jöttem.
– Azt hittem, gyűlölöd az Idolokat – folytatta Tia.
– Gyűlölöm is! – Igen, mindet, leszámítva azt, amelyikbe szerelmes vagyok. És a
Professzort. És asszem, Edmundot. – Ez bonyolult. Gyűlöltem Acélszívet. Igazán
gyűlöltem őt, és miatta az összeset, azt hiszem. De egész életemben őket tanulmányoztam,
kutattam…
– Nem tudsz elmélyedni abban – szólalt meg a Prof –, amit nem tisztelsz.
– Aha – bólogattam bőszen.
Kiskoromban lenyűgöztek a cápák. Minden fellelhető könyvet elolvastam róluk, még a
legiszonyatosabb cápatámadásos sztorikat is. Pontosan azért szerettem róluk olvasni, mert
veszélyesek, halálosak és különlegesek. Ilyenek az Idolok is, sőt még olyanabbak. A
Regália-félék – rejtélyes, dinamikus, hatalmas lények – káprázatosak.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – jegyeztem meg –, honnan ismered Regáliát.
– Nem – mondta a Prof. – Nem válaszoltam.
Ezek után nem firtattam tovább. Hamar elértük egy nagyobb város romjait, de ez még
nem Babilar, legalábbis nem a fény forrása volt. Koromsötét uralkodott, sehol egy
tűzrakás, elektromos áram meg aztán pláne nem. Amit nemrég pécéztem ki, ezen túl volt,
jóval messzebb – de még az sem mondható valódi városi fénynek. Inkább valami
halovány csík, amit sok fényes dolog ad ki együttesen, bár nem tudtam kivenni a különálló
fényeket. Még messze voltunk, és az épületek takarták a kilátást.
Előkaptam a puskát, és az éjjellátó távcsövön keresztül a tájat figyeltem. Minden
rozsdás volt és rothadt, pedig ez a város nagyobbnak látszott, mint amelyek mellett eddig
elhaladtunk. Valamiért olyan mesterkéltnek hatott. Annyira szürke volt és lepusztult…
Annyira… hamis.
Mert olyan, mint a filmekben! – döbbentem rá, visszagondolva a gyárban dolgozókkal
együtt nézett mozifilmekre. Mi Új-Chicagóban éltünk, egy teljesen acél városban. A
kopott cégérek, téglafalak, farakások egy másik világ. Eddig csak filmen láttam ilyeneket.
Ez az, amit a világ másik felében gondolnak normálisnak. Bizarr!
Sokáig autóztunk át ezen a holt városon. Még az autópályán, de már lassabban.
Gondolom, a Prof nem akart zajt csapni. Végül az egyik kijáratnál lekanyarodott a sötét
város felé.
– Ez már Babilar? – kérdeztem ünnepélyesen.
– Nem – felelte –, ez New Jersey… volt. Pontosabban Fort Lee.
Tűkön ültem, elvégre bárki leselkedhet ránk az omladozó épületekből. Elhagyatott hely
volt: a Vész előtti idők hatalmas sírboltja.
– Olyan üres – suttogtam, amint az egyik utcán haladtunk a dzsippel.
– Az Idolok elleni harcokban sokan elestek – suttogta vissza Tia. – És még többen,
amikor az Idolok teljes erőből visszavágtak. De legtöbben mégis az ezt követő káosz
áldozatai lettek, amikor a civilizáció… megadta magát.
– Sokan kerülik a városokat – kapcsolódott be a Prof. – Nehéz bármit is termeszteni, és
a legszörnyűbb haramiákat vonzzák. Csakhogy ez a hely nem olyan kihalt, mint
amilyennek hiszed. – Bekanyarodott egy sarkon. A figyelmemet nem kerülte el, hogy Tia
az ölébe húzta a pisztolyát, pedig őt még sosem láttam lőni. – Egyébként a legtöbb itt lakó
mostanra már a szigetre költözött.
 – Ott jobb az élet?
– Attól függ. – A Prof megállt a dzsippel egy sötét út közepén, majd hátrafordult felém:
– Mennyire bízol az Idolokban?
Kissé szivatós kérdésnek véltem, tekintetbe véve a kérdező személyét. Kiszállt a
kocsiból. Bakancsa megcsikordult az aszfalton. Tia a másik oldalon pattant ki, és
elindultak egy magas épület felé.
– Ez mi? – kérdeztem, és felálltam a dzsip hátsó ülésén. – Hol van a Babilarba vezető
út?
– Nem mehetünk addig – válaszolt a Prof, és megállt az épület ajtaja előtt.
– Túl feltűnő? – kérdeztem. Kiugrottam a kocsiból, és csatlakoztam hozzájuk én is.
– Az is közrejátszik – kacsintott a Prof. – De leginkább azért, mert a városnak
nincsenek utcái. Gyere! Ismerkedj meg az új csapatoddal!
Azzal benyitott az ajtón.
 9
Követtem a Profot és Tiát az épületbe. Leginkább egy régi garázshoz hasonlított,
amelynek hatalmas kétszárnyú ajtaja volt a homlokzatán. A szag pedig… túlságosan is
tiszta! Nem olyan dohos, mint Új-Chicago alsó utcáinak elfeledett kamráiban. Viszont
koromsötét és kísérteties volt odabenn. Alig tudtam kivenni valamit; csak autónak látszó
tárgyak hatalmas, sötét sziluettjét érzékeltem.
Levettem a puskámat a vállamról, és megborzongtam. Mi van, ha ez csapda? Erre nem
gondolt a Prof? Én majd…
Hirtelen fények gyúltak. Megvakulva és káromkodva ugrottam félre, és bevertem a
hátamat valami nagyba. Fölemeltem a puskát.
– Opszi! – szólalt meg egy női hang. – Ó, bocsi, bocsi, bocsi! Túl nagy a világosság!
A Prof nem messze tőlem felhorkant. Alaposan a vállamhoz szorítva a puskát, addig
pislogtam, míg ki nem rajzolódott körülöttem valamiféle műhely. Szerszámokkal teli
polcok vettek körül – és egy-két kibelezett autó, köztük egy, a miénkhez hasonló dzsip.
Az ajtó becsukódott mögöttem, én pedig arra perdültem a puskámmal. Magas,
harmincas évei elején járó hispán nő zárta be. Szögletes vonásait sötét haj keretezte, és
első tincsei egyikét lilára festette. Vörös blúzt, blézert és fekete nyakkendő visel.
– Mizzy! – csattant fel a nő. – Azért volt lekapcsolva a villany, míg ide nem értek, hogy
ne tudassuk az egész szomszédsággal, hogy ebben az épületben van áram. Mindez hiába,
ha felkapcsolod a villanyt, míg az ajtó tárva-nyitva.
– Bocsi! – ismételte a hang ugyanonnan, visszhangozva az egész helységben.
A hispán nő rám sandított.
– Tedd le azt a puskát, mielőtt kárt teszel valakiben, kölyök! – Ezzel elsétált mellettem,
és hanyagul tisztelgett a Profnak.
Aki kezet nyújtott a nőnek.
– Val…
– Jon… – rázta meg a Prof kezét. – Meglepett az üzeneted. Nem vártalak vissza ilyen
hamar.
– A történtek után azt hittem, elhamarkodott lépésre szánod el magad.
– Azért jöttél, hogy megakadályozz? – kérdezte Val ridegen.
– A szikrába, nem! – mondta a Prof. – Segíteni jöttem.
Val arckifejezése megenyhült, és mosoly játszadozott az ajka körül. Felém bökött.
– Ő Acélölő?
 – Igen – mondta a Prof, mikor végül kiléptem a sarokból.
– Kiváló reflexek – jegyezte meg Val, és miután tetőtől talpig végigmért, hozzátette: –
Förtelmes divatérzék. Mizzy, hol a pokolban tekeregsz?
– Bocsi! – sipította megint az a valaki. Kattanás hallatszott. – Jövök!
Tia mellé léptem. Egy fiatal, fekete lány érkezett puskával a vállán: a felettünk húzódó
hídról sietett lefelé. Leugrott, szaladni kezdett felénk, és megbotlott. Farmert és rövid
dzsekit viselt, alatta pedig testre simuló fehér pólót. Afrofonásos haja bodros kontyban
teljesedett ki.
Tia és a Prof Valra sandítottak. Tia a szemöldökét is felvonta.
– Mizzy tehetséges – nyögte Val. – Csak kissé…
Miközben felénk botladozott, Mizzy megpróbált átfutni egy félig összerakott, emelőn
lévő dzsip alatt, de a vállára akasztott puska túlságosan kilógott. Fennakadt a dzsipen, ami
visszarántotta. Kalimpálva az autó után kapott, mintha meg akarná állítani, de az meg sem
mozdult. Végül bocsánatkérőn megpaskolta.
Talán tizenhét éves lehetett, arca bájosan kerek, bőre karamellszínű. Túlságosan vigyori
ahhoz, hogy menekült legyen, gondoltam, ahogy befutott, és üdvözölte a Profot. Honnan
jön ez a lány, hogy mindig így virul a feje?
– Exel hol van? – érdeklődött Tia.
– A csónakot őrzi – felelte Val.
A Prof bólintott, majd a nőre mutatott.
– David, ő Valentine, ennek a Leszámoló-csapatnak a vezetője. Ő és társai az elmúlt két
évet Újjáépített Babilonban töltötték, Regália megfigyelésével. Úgy engedelmeskedj a
parancsainak, mintha én utasítanálak. Világos?
– Világos. Val, te vagy itt a csali?
Val elkomorult.
– Én a hadműveletekért felelek – válaszolta, de nem fejtette ki, mi bántja. – Ám ha Tia
is csatlakozik hozzánk…
– Csatlakozom – helyeselt Tia.
– Nos – folytatta Val –, akkor ő fogja irányítani a műveleteket. Én amúgy is inkább
terepen lennék. De nem csaliként. Az én területem a nehéztüzérség és a járművek.
A Prof bólintott, és Mizzyre mutatott.
– A hölgy pedig Missouri Williams, ha nem tévedek.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram! – csillant fel a lány szeme. Szerintem ez a lány
kábé mindennek így örül. – Én vagyok a csapat új mesterlövésze. Azelőtt a javításért és a
felszerelésért voltam felelős, de van tapasztalatom a robbantás terén is. És csalinak
tanulok, uram!
– Na persze! – vette át a szót Val. – Ügyesen bánik a fegyverrel, Prof. Sam a szárnyai
alá vette…
A Profnak arcizma se rándult, Tia pedig gyászos képet vágott, tehát ő lehet az, akit
nemrég vesztettek el. Sam… Gondolom, ő volt a csali, aki leginkább Idol-közelben volt,
és csapdába kellett csalnia őket. A mi csapatunkban ezt én csinálom. Azelőtt pedig
Megan… mielőtt elment. Nem ismertem Samet, de hirtelen részvét ébredt bennem. Hősi
halált halt.
De Megan nem tehette, akármit is mondott a Professzor.
– Üdvözöllek, Mizzy – felelte a Prof közömbös hangon. Én egy csipet egészséges
szkepticizmust véltem felfedezni a hangjában, de csak azért, mert már jól ismertem. –
Kérlek, vidd a garázsba a dzsipet! David, kísérd el, és használd az éjjellátót! Sosem lehet
tudni.
Kérdőn néztem rá, mire ő fapofával azt sugallta: Igen, lekoptatlak pár percre. Na és?
Sóhajtva követtem Mizzyt egy oldalajtóhoz, és közben biztos, ami biztos alapon
lekapcsoltam a villanyt. A többiek sötétben maradtak, de mi észrevétlenül nyitottuk, és
csuktuk az ajtót.
Előkaptam az új fegyvert, kihajtottam az éjjellátó távcsövét, és Mizzyvel elindultunk a
dzsip irányába. Mögöttünk, szinte hangtalanul kitárult az egyik garázsajtó. Odabent, a
halvány csillagfénynél észrevettem a sutyorgó Profot, Tiát és Valt.
– A szikrába! – súgta Mizzy. – Elég ijesztő alak!
– Ki? – csodálkoztam. – Prof?
– Aha – bólintott a dzsiphez érve. – Hűűű! Az igazi Phaedrus! Remélem, nem csináltam
magamból hülyét előtte. Ugye, nem?
– Ööö… nem. – Nem nagyobbat, mint én, többször is, mikor megismertem Jont.
Megértem, hogy ijesztő tud lenni.
– Akkor jó. – Elnézte a Profot a sötétben, majd összevonta a szemöldökét. Aztán felém
fordult, és kinyújtotta a kezét. – Mizzy vagyok.
– Az előbb mutattak be minket egymásnak.
– Tudom, de én még nem mutatkozhattam be. Te David Charleston vagy, aki megölte
Acélszívet.
– Az – fogtam kezet tétovázva. Fura ez a lány.
A kézfogás után közelebb hajolt.
 – Tudod – suttogta –, nagyszerű vagy! A szikrába! Két hős egy nap alatt! Ezt tutira
leírom a naplómba! – Azzal bepattant a dzsipbe, és beindította. Gyorsan végigpásztáztam
a környéket a puskával, hátha valaki észrevett. De nem láttam semmit, úgyhogy követtem
a garázsba a Mizzy vezette dzsipet.
Próbáltam nem megsértődni, amiért a Prof kifejezetten Mizzyt kérte meg, hogy bevigye
a kocsit. Én is remekül be tudok állni, ütközés nélkül. A szikrába is, már kanyarban sem
viszem le az utca sarkát. Csak néha.
Mizzy lecsukta a garázsajtót, és lakatot is tett rá. Prof, Tia és Val befejezték a suttogást,
Val pedig a bolt hátsó részén keresztül, egy alagúton át az utcák alá vezetett minket. Azt
hittem, jó darabig fogunk bandukolni, de nem így lett: pár perc múlva egy csapóajtón át
ismét felvitt minket a szabadba.
Egy kikötőbe jutottunk, ahol hullámok nyaldosták a partot, és széles folyó vezetett ki a
városból egy sötét öbölbe. A túlparton színes fények pislákoltak. Fények százai.
Jövetelünk előtt tanulmányoztam a térképet, úgyhogy sejtettem, hol lehetünk. Ez itt a
Hudson folyó, az pedig a jó öreg Manhattan – Újjáépített Babilon. Villanyáram is van, az
lehetett az általam korábban észrevett, távoli fények forrása. De miért színes? És miért
pislákolnak ennyire?
Hunyorogva igyekeztem kivenni a részleteket, de a fények továbbra is csomóba gyűlt
foltok maradtak. Követtem a csapatot a kikötőbe. Figyelmemet azonnal a víz vonta
magára. Bár Új-Chicagóban nőttem fel, sohasem jártam még nagyobb víztükörnél.
Acélszív a Michigan-tó akkora hányadát változtatta acéllá, hogy valódi tópartot sosem
láttam. A sötét mélységtől megszédültem.
Előttünk, a kikötő végében felkapcsolódott egy reflektor, amelynek fénye egy közepes
nagyságú motorcsónakra vetült. Benne egy óriási alak ült, aki szerintem legalább öt vörös
flanelinget viselt. A göndör szakállú alak ránk villantotta mosolyát.
A szikrába is! Egy óriás! Mintha az egyik favágó felfalt volna egy másik favágót, és
erejük egyetlen óriásfavágóban egyesült volna… Amint Val belépett a csónakba, a férfi
felegyenesedett. Aztán kezet rázott Proffal és Tiával, majd rám vigyorgott.
– Exel – suttogta a nevét. A szótagok közt rövid szünetet tartott, mintha azt mondaná:
XL. Vajon ő milyen pozíciót tölt be a csapatban?
– Te vagy Acélölő?
– Aha… – Nyújtottam kezet. Remélhetőleg a sötétség jótékony homálya elfedte a
zavaromat. Előbb Val, aztán ő. – De igazán nem kell így szólítanod.
– Megtisztelő, hogy megismerhetlek – bólintott, majd hátralépett.
Komolyan arra várnak, hogy én is másszak be a csónakba? Természetesen ez nekem
semmilyen gondot nem okoz… De azért észrevettem, hogy folyik rólam a veríték.
Óvatosan beléptem a csónakba. Sokkal vadabbul ringott, mint hittem, és még vadabbul,
mikor Mizzy is beszállt. Tényleg áthajózunk ezen a hatalmas folyón egy ilyen icipici
járművel? Nyugtalanul tettem le a seggem. Túl sok itt a víz…
– Ennyi, uram? – kérdezte Exel, mikor mind beszálltunk.
– Mindenki itt van – felelte a Prof, és elhelyezkedett a csónak orrában. – Indulhatunk!
Val letelepedett a hátsó ülésre a kis motor mellé. Halk, morajló hangot adott, aztán
eltávolodtunk a kikötőtől a fodrozódó, fekete vízen.
Görcsösen markoltam a korlátot, és bámultam a vizet. Ki tudja, mit rejt az alattunk
elterülő feketeség? A tenger nem hullámzott nagyon, de azért inogtunk rendesen. Nem
kellett volna nagyobb csónak? Odébb csusszantam, a közepe felé.
– És… felvilágosítottad az új fiút? – kérdezte Val a kormány mellől.
– Nem – válaszolt Prof.
– Talán itt az ideje, most, hogy… – javasolta Val a távoli fények felé intve.
Prof felém fordult, de így is árnyék takarta az alakját. A szél vadul belekapott fekete
laborköpenyébe. Azért még én sem tudtam teljesen túllépni a kezdeti rajongáson. Tény,
hogy sokkal közelebbről ismertük már egymást, de néha most is belém villant, hogy ő
Jonathan Phaedrus, a Leszámolók alapítója. Egész életemben ő volt a hősöm.
– Ennek a városnak az úrnője… hidromata.
Buzgón bólogattam.
– Regá…
– Ki ne mondd a nevét! – vágott szavamba a Prof. – A képességeiről mit tudsz?
– Hát – kezdtem –, állítólag hasonmást tud létrehozni, tehát ha az ember meglátja, lehet,
hogy csak a hasonmását látja. Közönséges vízidol portfólió: képes növelni és csökkenteni
a víz magasságát, az elméjével irányítani, meg minden.
– Ezenkívül bármely nyílt víztükörből képes kinézni – vette át a szót Prof. – És mindent
hall, amit víz mellett mondanak. Van fogalmad róla, hogy ez mit jelent?
A minket nyaldosó nyílt vízre sandítottam.
– Oppá!
– Bármikor – szólalt meg Exel –, figyelhet minket. Ennek fényében és ettől félve kell
élnünk.
– Hogyhogy még életben vagytok? – kérdeztem. – Ha ennyi mindent lát…
– Lát, de nem mindentudó… – jelentette ki a Prof határozottan.
– Egyszerre csak egy helyet láthat, így nincs olyan könnyű dolga. A kezében tartott tál
vízbe tekintve bárhova nézhet, ahol a vízfelület levegővel érintkezik.
– Mint a boszorkányok… –suttogtam. – Mint a mesében!
– Aha, pontosan – mosolygott Exel. – Bár kétlem, hogy üstben főz.
– Na, szóval – vette vissza a szót a Prof –, a képességei kiterjedtek, de nincs könnyű
dolga, nem figyelhet egyszerre mindent. Valaminek magára kell vonnia a figyelmét.
– Ezért nem mondjuk ki a nevét – jegyezte meg Val a csónak végéből. – Kivéve, ha a
mobilhálózaton suttogunk.
A Prof megérintette fülhallgatóját. Felkapcsoltam a mobilom kihangosítóját, és vezeték
nélkül rákapcsolódtam saját fülhallgatómmal.
– Mint most – suttogta a Prof tökéletesen hallhatóan a fülembe. Bólintottam.
– Jelenleg a hatalmában tart minket – folytatta. – A nyílt tengeren lebegünk. Ha tudná,
hogy itt vagyunk, indákat formálna a vízből, és lerántaná a csónakot a mélybe. Ebben a
városban, mint sok másikban is, azért létezhetnek még a Leszámolók, mert óvatosak,
csendesek és rejtőzködnek. Új-chicagói módszereink itt nem érvényesek! Értetted?
– Aha – válaszoltam azzal a módszerrel, ahogyan ő. Reméltem, hogy a fülhallgatóm
érzékelője felfogja a hangom, és közvetíti. – Még jó, hogy hamarosan kikötünk, elhagyva
a nyílt vizet.
Prof a város felé fordult, és nem szólt semmit. Elhaladtunk valami mellett: hatalmas
acél tornyosult fölénk. Én ezt nem értem. Mi ez, és miért építik egy folyó közepére? A
távolban észrevettem még egyet.
Egy híd pilléreinek a teteje – döbbentem rá, mikor a vízbe lógó vezetékeket is
megláttam. Az egész híd elsüllyedt…
Vagy a vízszint emelkedett meg.
– A szikrába! – suttogtam. – A víz sosem fog véget érni… Jól sejtem? Elsüllyesztette a
várost?
– Igen – válaszolt a Prof.
Leesett az állam. Hallottam ugyan, hogy Regália megemelte a vízszintet Manhattan
körül, de ez sokkal durvább, mint ahogy elképzeltem. Az a híd egykor kábé harminc
méterrel volt a víz fölött, most viszont víz alá került, csak a tornyai látszottak ki.
Megfordultam, és néztem a vizet, amit átszeltünk. Mintha eldőlt volna. Felduzzadt, és
felfelé kellett folytatnunk utunkat Babilar felé, mintha csak egy vízhegyet másznánk.
Mondhatom, felettébb különös! Amint közeledtünk a városhoz, saját szememmel
láthattam, hogy elöntötte a víz. A felhőkarcolók olyanok voltak, mint a sziklába faragott
őrszemek, az utcák pedig csatornákká váltak.
Miközben a fura látványt próbáltam feldolgozni, észrevettem valami még furábbat: a
világító fények nem a felhőkarcolók ablakaiból szűrődtek ki, hanem a felhőkarcolók falán
pislákoltak. Fényes, foszforeszkáló foltokban, mint a fénycsövek.
Sötétben világító festék? Mert annak tűnt. A csónak szélébe kapaszkodtam, és
kocsányon lógott a szemem. Váratlanul ért.
– Honnan nyerik az elektromos áramot? – kérdeztem a telefonon keresztül.
– Sehonnan – válaszolt Val suttogva, de a fülemben ezt is jól hallottam. – A városban
csak a rejtett bunkerünkben van elektromosság.
– De hogyhogy van fény?
Hirtelen világítani kezdett a csónak oldala. Meghökkenve bámultam lefelé. A fény
tompán indult, majd egyre erősödött. Kék festék! A csónak oldala be volt festve. Ugyanez
tündökölt az épületeken is. Szórófesték. Graffiti. A szivárvány minden színében élénken
világított, mint a színes moha.
– Azt kérded, hogyan működik a fény? – sóhajtott Val. – Azt én is szeretném tudni! –
Lelassította a hajót, és besiklottunk két nagyobb, odafent fényes épület között.
Hunyorogva láttam, hogy élénkvörös, -narancs és -zöld színű festék szegélyezi a tetőket
is.
– Isten hozott Újjáépített Babilonban, David! – szólalt meg a csónak elejéből a
Professzor. – Isten hozott a legrejtélyesebb városban!
 10
Val leállította a motort, aztán átadott egy-egy evezőt nekem, Mizzynek és Exelnek, egyet
pedig megtartott magának. Nekiálltunk lapátolni. A két magas épület közül siklottunk egy
sor alacsonyabb ház felé, amelyek teteje csupán pár méterrel emelkedett a víz fölé.
Régen talán lakópark lehetett, most viszont a legfelső emelet kivételével az egész ház
víz alá került. Az emberek a tetőn laktak, többnyire sátrakban – az élénk színű sátrakat
pedig festett, véletlenszerű szimbólumok és alakzatok díszítették. Akadt köztük gyönyörű,
bár némelyik bűnronda volt. Még a hullámok alatt is világított egy-kettő, amit elborított a
víz. Tehát a régi festék ugyanúgy fénylett, mint az újabb a felhőkarcolók legtetején.
Nyüzsgött az egész város. A lámpaoszlopok közé kifeszített szárítóköteleken ruhák
lengedeztek. A legalacsonyabb épületek pereméről kisgyerekek lógatták a lábukat a vízbe,
és nézték, amint elhaladunk előttük. Egy férfi kis csónakot navigált el mellettünk, amelyet
egy halom faajtóból tákolt össze. Az ajtókon különböző színű festékkel írt körök
világítottak.
Az unalmas, kietlen ideút után ledöbbentett a hirtelen változás. Mennyien laknak itt!
Több ezer ember él az elsüllyedt épületek tetején kis kolóniákban. Amint beljebb jutottunk
a városba, rájöttem, hogy a sátrak és épületek nem csupán átmeneti és ideiglenes kunyhók.
Iszonyúan rendezett volt minden, és egy csomó tetőről szép, stabil függőhíd vezetett át a
többire. Lefogadom, hogy a lakók nagy része már sok-sok éve tengeti itt az életét.
– Nem kockázatos a nyílt vízen behajóznunk? – feszengtem.
– Babilar forgalmas város – nyugtatott meg a Prof –, különösen éjjelente, amikor
kigyúlnak a fények. Sokkal gyanúsabbak lennénk, ha lopva próbálnánk bejutni. Így csak
egy vagyunk a sok csónak közül.
– De a motort le kell állítanunk – tette hozzá Exel. – Errefelé nem sok embernek van
működő motorcsónakja.
Helyeslően bólintottam. Gyerekek eveztek tova egy fénylő kenun.
– Itt minden olyan…
– Lepukkant? – sóhajtott Mizzy.
– Normális. Az emberek élik az életüket. – Új-Chicagóban nem lehetett élni. Mi hosszú
órákig dolgoztunk az Acélszív által eladott fegyvereket készítő gyárban. A munka
végeztével lapítottunk, rettegve attól, hogy felbukkannak a Biztonságiak. A legkisebb
neszre is összerezzentünk, mert lehet, hogy éppen egy unatkozó Idol utcájába sikerült
besétálnunk.
Ezek az emberek viszont nevettek, játszottak a vízen, és… lazsáltak. Esküszöm, nem
láttam köztük hasznos tevékenységet folytatókat. Persze, lehet, hogy a kései óra miatt. Na,
ez is fura! A kisgyerekek is ébren voltak az éjszaka kellős közepén.
Elhaladtunk egy nagyobb épület előtt, amelynek nagyjából három emelete volt a víz
felett. A törött üvegablakon át burjánzó növényeket láttam. Odabent, az épületben!
Halvány zöldessárga gyümölcsök lógtak a fákról, levelük pedig ugyanolyan
mesterségesen festettnek tűnt, mint az Erőtérnél talált szirmok.
– Mi a Vész folyik itt? – suttogtam.
– Fogalmunk sincs – felelte Val. – Több mint két éve helyeztek át ide. Hat hónappal
azután érkeztem, hogy Regália véget vetett zsarnoki uralmának, és úgy döntött,
megtisztítja a helyet. – Mint Val már elmagyarázta, a fülhallgatóba suttogva kimondhatta
Regália nevét.
– Úgy érzem, minél régebb óta vagyok itt, annál kevésbé igazodom ki a városon –
folytatta. – Igen, az épületek belsejében növények nőnek, mindenfajta termesztés,
gondoskodás, infralámpa vagy emberi beavatkozás nélkül. A fákon virágok, gyümölcsök
és zöldségek teremnek, ami bőven elég az itt lakóknak, ha egy kartell ki nem sajátítja a
terményt…
– Ezt akadályozta meg Regália – súgta a vonalba Mizzy, miközben evezőjét a vízbe
mártotta. – Elég rosszul mentek a dolgaink a felbukkanása előtt.
– A dolgaink? – csodálkoztam.
– Manhattani vagyok – magyarázta büszkén Mizzy –, tősgyökeres manhattani. A régi
időkből kevésre emlékszem, de a Vészre igen. A fények közvetlenül utána kezdődtek:
minden, ami régi vagy új szórófestékkel volt írva, világítani kezdett. De csak a
szórófesték! A növények is ugyanekkor kezdtek fényleni, kinőttek a semmiből, és erre
senki sem tud magyarázatot adni. Egyszerűen csak Pirkadatnak tulajdonítjuk.
– Aki szintén Idol?
– Talán – vont vállat Mizzy. – Egyesek szerint. Pirkadatnak hívjuk azt az alakot, erőt
vagy Idolt, aki miatt mindez történik. Leszámítva az árvizet persze, mert az később
kezdődött, Regália érkezésekor. Elöntötte az utcákat, az épületeket. Rengetegen meghaltak
akkor.
– Sok ezer áldozat volt – vette át a szót komoran a Prof. – Aztán évekig hagyta, hogy
bandaháborúk dúljanak. Nemrég döntött úgy, hogy kimenti a karmaikból a várost. Most ő
parancsol a bandáknak, akik már nem terrorizálnak minket. Viszont éberen figyelnek.
– Igen – jegyezte meg Val egy épület tetején táncoló csoportra pillantva, akik mögül
kellemesen ritmikus dobszó hallatszott. – Gyanús.
– Gyanús? – hüledezett Exel. – Gyanúra ad okot, hogy egy Idol végre-valahára jót akar
tenni? Szerintem csodálatos, ami itt zajlik.
 Barátságosan odaintett néhány csónakázónak.
Ismerik őt! – futott át az agyamon, és szemügyre vettem a visszaintegetőket.
Feltételezem, nem tudják, ki is ő valójában, mert beépülésével új személyazonosságot
kaphatott, ha így összepacsizott a helyiekkel, és ennyire jó barátságban volt velük.
– Nem, Exel! – suttogta szigorúan a Prof. – Regália biztosan készül valamire. Nagyon
nem tetszik nekem ez az állítólagos jóindulat, főleg azóta nem, hogy Idolokat küldözget
Új-Chicagóba a csapatomat kinyírni. Ne feledd, hogy alatta szolgál az a… személy is, aki
megölte Samet.
Val, Exel és Mizzy rápillantott.
– Tehát ezért jöttél? – kérdezte megenyhülve Val. – Mégiscsak letesszük Regáliát?
A Professzorra sandítottam. Ismeri Regáliát. Személyesen. Egyre biztosabb voltam
benne. Réges-rég barátok lehettek. Bárcsak többet is ki tudnék szedni belőle, de ő már
csak ilyen… A Leszámolók vezetésének évei arra tanították, hogy végtelenül
elővigyázatos legyen.
– Igen. Azért jöttünk, hogy legyőzzük. És vele együtt minden egyes Idol szövetségesét.
– Itt áthatóan rám nézett. Fenyegetőn, nehogy felemeljem a szavam Megan érdekében.
Nem tettem. Előbb többet kell tudnom.
– Biztos, hogy ez jó ötlet, Prof? – kérdezte Exel. – Lehet, hogy Regália tényleg
eltökélte, hogy védelmébe veszi a városlakókat. Szeszes italt importál, és ingyen
osztogatja. Nem hagyja, hogy a bandák akadályozzák a gyümölcsszedést. Lehet, hogy egy
utópiát akar létrehozni. Talán egy Idol végre úgy határozott, megváltozik, és ezúttal a jó
oldalra áll.
A szomszédos háztetőn ekkor felrobbant valami.
Lángcsóva emelkedett a levegőbe, sikoly és kiáltozás hallatszott. Az emberek a
körülöttünk hullámzó vízbe ugrottak. Újabb robbanás következett.
A Prof Exelre pillantott, és megcsóválta fejét. Én felálltam, ügyet sem vetve
gesztusaikra. Úgy felvillanyozott a robbanás, hogy a csónak billegése sem tántorított el.
Hallottam a távoli jajgatást, és metszően a csapatra néztem.
– Mi volt ez?
Exel, Val, Mizzy… mindenki ledöbbent. Bármi is ez, nem mindennapos errefelé.
– Segítenünk kell! – sürgettem őket.
– Hékás, nem Új-Chicagóban vagy! – figyelmeztetett Tia. – Nem hallottad, mit mondott
Jon? Lapulnunk kell.
Mögöttünk, immár közelebbről, újabb robbanást hallatszott. Ennek a hőjét is érezni
véltem. Homlokráncolva léptem a csónak peremére. Nem fogok ölbe tett kézzel üldögélni,
ha emberek halnak meg mellettem.
De megtorpantam, ahogy felmértem az engem a legközelebbi épülettől elválasztó
víztükröt.
– Tia, Davidnek igaza van – szólalt meg végül a Prof a vonalban. – Nem hagyhatjuk,
hogy folytatódjon, de ahhoz tudnunk kell, pontosan mit tehetünk ellene. Utánajárunk, de
csak óvatosan. Val, itt megszokott a fegyverviselés?
– Nem éppen szokatlan.
– Akkor mi is hordunk magunknál fegyvert. De az engedélyem nélkül egy tapodtat se
mozduljatok! David, ülj le! És kapd föl az eveződ!
Kénytelen-kelletlen visszaültem, és segítettem a legközelebbi épület felé kormányozni a
hajót. Felettünk a hidakon emberek rohangáltak, menekültek, és meg-megbotlottak
siettükben. Elértünk egy kellően alacsony tetőt – csupán alig egy emelet volt a víz fölött –,
én pedig az érkezés lendületével felpattantam, megragadtam a szélét, és felugrottam.
Innen már jobban láthattam a jelenetet. Egy hatalmas, többlakásos társasház tetején
álltam, melynek kiköpött mása volt a szemközti épület. Ugyanolyan formájú volt, és csak
egy kevés víz választotta el a kettőt egymástól. A másik tetőt, ahol a robbanás történt, égő
sátrak borították. Az élők a megperzselt holtak fölé borultak. Volt, aki üvöltött az égési
sérülések okozta fájdalomtól. Összeszorult a szívem.
A Prof is felugrott mellém, és dühösen sziszegte:
– Három robbanás volt. Mi folyik itt?
– Muszáj segítenünk!
Egy pillanatig szótlanul térdelt mellettem.
– Prof…
– Tia, Exel! – suttogta a vonalba. – Készüljetek a sebesültek ellátására a csónakkal! Val,
David és én átmegyünk a tetőn, és innen fedezünk titeket. Valami gyanús ezzel
kapcsolatban: túl sok a láng, alig van törmelék… Ez nem bomba műve.
Bólintottam. Majd Val is felmászott mellénk, és együtt végigrohantunk a tetőn az égő
épület irányába. Tia és a másik két csapattag egy vonalban haladt velünk a csónakkal.
A másik épülethez vezető függőhíd előtt a Prof intett Valnak és nekem, hogy álljunk
meg. Megperzselt öltözetű emberek futottak el mellettünk. A Prof karon ragadta az egyik
enyhén sebesült férfit.
– Mi történt? – kérdezte tőle suttogva.
A férfi válasz helyett csak a fejét rázta, és kitört a szorításából. A Prof intett nekem,
hogy fedezzem, úgyhogy letérdeltem egy masszív kémény mögé, előkaptam a puskámat,
követve az evező Tiát és Exelt is, akik ekkor kipattantak a csónakból, és fölugrottak a
tetőre, kezükben egy táskával – amely minden valószínűség szerint elsősegélydobozt
rejtett.
Leültem, és figyeltem, ahogy Exel bekötözi a sebesülteket. Tia mást is elővett, a
kötgépnek nevezett kis szerkentyűt – az áldobozt, amiből vezetékek lógtak ki, és amiről
azt állítottuk, gyógyító hatással bír. Valójában a Prof érdeme volt, aki bizonyára még
gyorsan átadta képessége egy részét Tiának, mielőtt utánam ugrott a tetőre.
Tiának azonban módjával kell használnia, és csak a legsúlyosabb sérülteket hozhatja
vissza a halálközeli állapotból. A csodával határos gyógyítás ugyanis túlságosan magunkra
vonná a figyelmet. A szikrába! Már így is túlzottan feltűnők lettünk: jól láthatóan
szervezettek vagyunk, fegyverünk van, és értjük a dolgunkat. Ha nem vigyázunk,
óvatlanul felfedhetjük Exel és Val fedősztoriját.
– És én? – tudakolta Mizzy a vonalban. A lány az épület melletti sötét vízen ringó
csónakban várta a neki szóló utasítást. – Prof… Uram…
– Őrizd a csónakot! – mondta a Prof.
– Én… – Mizzy magába roskadt. – Igenis, uram.
A feladatomra koncentrálva figyeltem a Tiára és Exelre leselkedő veszélyt az égő
háztetőn, de közben nagyon sajnáltam a lányt. Tudtam, milyen érzés, amikor a Prof nem
bízik bennem. Néha nehéz eset tud lenni az öreg. Egyre nehezebb. Szegény kölyök!
Te is így viszonyulsz hozzá!?! – dorgáltam magamat. – Legfeljebb egy évvel fiatalabb
nálad. – Igazságtalan gyerekként kezelni. Majdnem felnőtt nő. És egész csinos.
Koncentrálj!
– Ó, hát itt vagy, Jonathan! Pontosan érkeztél!
A hivatalos üdvözléstől majd’ a csillagokig ugrottam. Megpördültem a hang forrása
felé, puskámat a vállamhoz kapva.
Prof mellett egy idősebb, fekete nő állt. Bőre ráncos volt, haját őszülő kontyba fogta
össze. Nyakán divatos sál díszelgett, bő nadrágot, blúzt és kissé öregesnek ható fehér
kabátot viselt.
Regália, Manhattan úrnője állt az orrunk előtt.
Azonnal tarkón lőttem.
 11
Lövésemnek nem sok hatása volt. Igaz, Regália feje felrobbant, de ennyi. Vízzé placcsant
szét. Ezután nyakából újabb vízsugár tört felfelé, és ismét fejjé vált. Elöntötték a színek, és
egy szempillantás alatt ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt.
Regália a kivetüléseit bizonyára vízmanipulációs képességének köszönhette. Eddig bele
sem gondoltam, pedig logikus.
Ahhoz, hogy meggyilkoljuk, az igazi testét kell megtalálnunk, bárhol legyen is.
Szerencsére a legtöbb Idol, aki kivetülésre képes, ezt transzban teszi ezt – tehát valahol
messze, sebezhetőként van jelen.
Regália avatárja rám pillantott, majd a Prof felé fordult. Íme, a valaha élt egyik
leghatalmasabb Idol. A szikrába! Izzadó tenyérrel, hevesen kalapáló szívvel céloztam rá –
pedig az égvilágon semmi értelme sem volt.
– Abigail – suttogta Prof halkan.
– Jonathan – bólintott Regália.
– Mit tettél itt? – intett a Prof a pusztítás és a sebesültek felé.
– Valahogyan elő kellett téged csalogatnom, kedves. – Regália modorosan beszélt,
ahogyan a régi filmekben szokás. – Úgy véltem, egy gonosz Idolra felfigyelsz.
– És ha nem érkezem időben? – csattant fel a Prof.
– Akkor a pusztítás híre annál sürgetőbben vonzott volna ide – felelte Regália. – De
majdnem biztosra vettem, hogy ma este érkezel. Nem volt kérdés számomra, hogy bosszút
állsz a legutóbbi kis… új-chicagói mézesmadzagom után. Számoltam a napokat, és te
megjelentél. Olyan végtelenül kiszámítható vagy, Jonathan.
Újabb tűz lobbant fel a közelben, ezúttal egy másik tetőn. Káromkodva fordultam arra,
és irányítottam oda a fegyveremet.
– Ó, jaj! Azt hiszem, kissé túlzásba viszi az utasításaimat…
– Kicsoda? – kérdezte gyanakvón a Prof.
– Pusztító.
Majdnem kiesett a kezemből a puska.
– Idehívtad Pusztítót? A Vészre! Elment az eszed?
Pusztító valóságos szörnyeteg, inkább természeti csapás, mint emberi lény. Porig
rombolta Houstont, elpusztítva Idolokat és embereket egyaránt. Ugyanezt tette
Albuquerque-ben. Aztán San Diegóban.
Most pedig itt van.
 – Abigail… – suttogta döbbenten a Prof.
– Meg kéne állítanod – szólalt meg Regália –, eléggé elvetette a sulykot. Jó Vész, mit
tettem! Micsoda csapás!
Avatárja kifakult, és a földre loccsant. Távcsövemmel végigpásztáztam a pusztítás
helyszínét. Volt, aki el tudott úszni az égő tetőtől, de mások a zsúfolásig megtelt hidakon
ragadtak. Újabb fénycsóvára lettem figyelmes, és észrevettem egy lángok közt elsuhanó,
fekete ruhás alakot.
– Ott fut, Prof! A szikrába! Nem kamuzott, tényleg ő az!
A Prof is elkáromkodta magát.
– Te tanulmányoztad az Idolokat. Mi a gyengesége?
Pusztító gyengesége? Kétségbeesve próbáltam visszaemlékezni, mit gyűjtöttem erről a
fickóról.
– Hát… Pusztító. – Nagy levegőt vettem – Főidol, veszélyérzethez kötött teleportálási
képesség védi: ha bármi gyanúsat érez, rögtön köddé válik. Feltétlen reflex, bár tudatosan
is irányíthatja, ezért nehéz elkapni. Nem közönséges faljáró, mint Erőtér, hanem abszolút
profi, azonnali teleportáló.
– Mi a gyengesége? – ismételte a Prof egy újabb lángcsóvával egy időben.
– A valódi gyengesége ismeretlen.
– Basszus!
– Közellátó. Ennek nincs köze a képességeihez, de talán kihasználhatjuk. És ha veszélyt
érez, reflexszerűen teleportál, eltűnik. Ez védi, de ez a hasznunkra is válhat, mert úgy
sejtem, hogy a teleportáló képességének is van újra aktiválási ideje.
Prof bólintott.
– Szép munka! – Lenyomott egy gombot mobilján. – Tia!
– Igen?
– Abigail az előbb felbukkant mellettem, és közölte, hogy behívta Pusztítót. Ő a
pusztítás okozója.
Válaszul Tia hatalmasat káromkodott.
Felnézve a fegyver céltávcsövéből, a Profra sandítottam. Bár sötét volt, a téglákon,
fahidakon és sátrakon világító szórófesték látni engedte arckifejezését.
Vajon megtámadjuk Pusztítót vagy elpucolunk? Egyértelmű, hogy ez csapda, Regália
csak arra kíváncsi, hogy reagálunk a dolgokra.
A legbölcsebb lenne elfutni. Egy évvel ezelőttig – Acélszív előtt – a Leszámolók ezt
tették volna. Prof rám pillantott, és láttam rajta, mennyire vívódik. De nem hagyhatjuk
meghalni az embereket…
– Már lebuktunk – suttogtam neki. – Tudja, hogy itt vagyunk. Mi értelme elfutni?
Habozott, aztán bólintott, és beleszólt a vonalba:
– Nincs időnk a sebesültekkel foglalkozni. Egy Idollal kell felvennünk a harcot.
Mindenki, irány az első égő ház teteje!
Megerősítések hada válaszolt a vonalban. Val és Prof elindultak a függőhídon Tia és
Exel irányába, én pedig a nyomukban. Idegesen léptem a hídra. Deszkáit felváltva
világosabb és sötétebb neonszínre festették, ami még hangsúlyosabbá tette a vízből felfelé
ásító sötét egyhangúságot. Miközben lépdeltem, mobilomat dzsekim – elvileg vízhatlan –
vállzsebébe cipzároztam. Nem mintha eddig az átlagos új-chicagói esőkön kívül
komolyabb próbákat is ki kellett volna állnia.
Az alattunk elterülő víz visszatükrözte a neonfényeket. Én a korlátot markolásztam.
Érdemes megemlíteni a Profnak, hogy nem tudok úszni? Nagyot nyeltem. Miért száradt ki
a szám?
Elértük a híd másik végét, és tudatosan lenyugtattam magam. A levegőben fullasztó
füstszag terjengett. Odasiettünk a tetőre a többiekhez, akikhez már Mizzy is csatlakozott.
Egy közeli sátor pocsolyaként olvadt a földre, és látszott a benn rekedtek csontjainak
sziluettje. Húsuk a pusztítástól azonnal leperzselődött róluk. A hányinger kerülgetett
– Jon… – kezdte Tia. – Aggódom. Sem a várost, sem a szituációt nem ismerjük eléggé
ahhoz, hogy egy Pusztító-féle Idollal felvehessük a harcot. Még a gyengeségét sem tudjuk.
– David szerint közellátó – mondta Prof, és leguggolt.
– Hát, David általában penge az efféle dolgokban. De kétlem, hogy ez elég ahhoz,
hogy…
Újabb fényrobbanás. Felnéztem. Prof is. Pusztító helyet változtatott, valószínűleg
teleportálással, és két tető távolságra került tőlünk.
Ahonnan sikolyok hallatszottak.
– Mi a terv? – toporogtam.
– Csali és rajtaütés – válaszolt Prof. Így hívták azt a hadmozdulatot, amikor az egyik
csapat eltereli a célpont figyelmét, mialatt a másik bekeríti azt. A vállamra tette a kezét.
A tenyerét melegnek éreztem, és mivel tudtam, mi következik, szívem a torkomban
dobogott. A Prof ugyanis átruházta rám védőerejét és a képességet, hogy szilárd testeket
porlasszak szét.
– A tenzornak itt nem sok hasznát veszed, mivel kevés alagútfúrás vár ránk. De legyen
kéznél, mert sosem lehet tudni.
 Exelre és Valra pillantottam, akik nem tudták, hogy a Prof Idol. Gondolom, azt várja,
hogy játsszam előttük a szerepemet.
– Rendben – sóhajtottam, és Prof védelmével sokkal nagyobb biztonságban éreztem
magam.
Rámutatott a tetőnket a következővel összekötő hídra.
– Fuss át a hídon, aztán irány Pusztító! Találd ki, mivel vonhatnád magadra és
köthetnéd le a figyelmét! Val, mi a csónakon kerülünk mögé, bekapcsolt motorral, mert
már nincs értelme Regália elől bujkálni. Menet közben majd kitisztul a terv.
– Jó! – vágtam rá, és Mizzyre pillantottam. – De Mizzy velem jön, hogy fedezzen.
Lehetséges, hogy Pusztító Tiára támad, és őt tapasztaltabb embernek kell védenie.
Mizzy rám pillantott. Megérdemli, hogy részt vegyen a küzdelemben. Nagyon is jól
tudom, milyen érzés, amikor ilyenkor kihagynak az érdemi munkából.
– Jogos! – jelentette ki a Prof a csónakhoz sietve, Vallal a nyomában. – Exel, te fogod
Tiát őrizni. David, Mizzy, indulás!
– Megyünk! – kiáltottam a Pusztító legutóbbi robbantásához vezető hídra lépve.
Mizzy szorosan mögöttem.
– Köszi! – mondta, vállára vetve a mesterlövészpuskáját. – Ha most is őrködnöm kellett
volna, azt hiszem, kidobom a taccsot.
– Várd ki a végét a köszönettel! – kiáltottam a rozoga hídon szökellve. – Előbb éljük
túl, ami most következik!
 12
Menekülő emberek mellett vezetett az utunk, és jó magasra tartottam a fegyveremet. Most
direkt nem pillantottam le a vízre.
A híd lágyan ívelt felfelé, és amint leugrottunk róla, egy sátrakkal telezsúfolt, hatalmas
tetőn találtam magam. A lakók összetákolt otthonaikban vagy a tető peremén reszkettek.
Volt, aki az alattunk elterülő csatornán keresztül vagy a többi épületre vezető hidakon el
tudott menekülni.
Mizzyvel átszeltük a tetőt. A földet festett sárga és zöld csíkok alkották, amelyek
kísérteties fénnyel szegélyezték az utakat. A tető közepe felé érve egy olyan csoport
mellett siettünk el, akik különös módon meg sem próbáltak elbújni vagy menekülni.
Imádkoztak.
– Hiszek Pirkadatban! – kiáltott egy nő a csoport közepén. – Élet és béke urában, a
bőség forrásában. Higgyünk az Álmodóban!
Mizzy ámulva megállt, én viszont mérgesen elrángattam onnan. Pusztító a következő
tetőn álldogált.
Innen már tisztán kivehető volt, amint a lángok közt sétál, és a ballonkabátja lobog
mögötte. Hosszúkás arcú, hosszú, fekete hajú férfi volt. Szemüveges. Kecskeszakállas.
Pontosan az a típus, akit Új-Chicagóban megtanultam nagy ívben elkerülni, az a fajta
fickó, aki egészen addig nem tűnt veszélyesnek, míg a szemébe nem néztél, és észre nem
vetted, hogy valami létfontosságú érzelem hiányzik belőle.
Még Idol-viszonylatban is szörnyeteg. Bár eredetileg olyan várost birtokolhatott, mint a
legmagasabb rangú Idolok, ő úgy döntött, hogy a földdel teszi egyenlővé. Houston minden
egyes lakosát elpusztította. Hidegvérű gyilkos volt. Kezdtem azt hinni, hogy vannak jó
Idolok, de ő… javíthatatlan.
– Helyezkedj el azon a párkányon! – kiáltottam Mizzynek. – Készülj az utasítások
végrehajtására! Gyilkoltál már, ugye?
– Persze!
– Mi van nálad?
– Semmi különös. Csak néhány piszkafa.
– Néhány micsoda?
– Ó, bocsi! Én így nevezem a…
– Mindegy! – intettem le. – Kapd elő, és készülj a lövésre! – Leengedtem a
fegyveremet, és Pusztítóra céloztam. Felém fordult. Lőttem.
Egyetlen villanással teleportált, de felrobbant, és alakjának kis repeszei úgy szóródtak
szét, mintha egy váza tört volna ezer darabra.
Feltétlen teleportálás. Pont, ahogy a kutatásaim megjósolták. Mizzy arra futott, amerre
irányítottam. Letérdeltem, a fegyvert vállhoz emeltem, és vártam. A tető, ahol Pusztító
eltűnt, még mindig lángokban állt. Elsődleges képessége a hőmanipuláció. Bármiből
egyetlen érintéssel képes volt kiszívni a hőt… az ember testhőjét is… hogy aztán auraként
lökje ki, vagy érintés útján vigye át.
Houstont szétolvasztotta. Szó szerint. Heteken keresztül üldögélt meztelen mellkassal a
város közepén, mint valami ősi istenség. Beszívta a levegő hőjét, és napfürdőzött. Mindezt
elraktározta, majd egyszerre bocsátotta ki. Láttam fényképeket, olvastam a leírásokat. Az
aszfalt pocsolyává olvadt. Az épületek lángba borultak. A kő pedig magmává változott.
Több tízezer ember halt meg egyetlen másodperc leforgása alatt.
De azok alapján, amikre a jegyzeteimből emlékszem, maradt egy kis időm, mielőtt
újból előtűnik. Csak percek múlva tudja ismét használni teleportáló képességét, és…
Pusztító megjelent mellettem.
Előbb éreztem meg a hőt, aztán láttam meg az alakját. Felé pördültem. Szemöldökömről
izzadság csöpögött, mintha egy hűvös éjjelen odaléptem volna egy szemétdombon égő
tűzhöz.
Megint lőttem.
Ajkáról egy káromkodás elejét véltem hallani, ahol ismét fényes repeszekre hullott szét.
A hőség megszűnt.
– Légy óvatos, David! – suttogta Tia a fülembe. – Ha elég hőt gyűjt össze, és felbukkan
melletted, az aurája erősebb lesz a Leszámoló-pajzsodnál, és elevenen felperzsel, mielőtt
egyáltalán lövésre emelhetnéd a fegyvert.
Bólintottam, és odébb másztam a helyemről, vállamon a puskával. Céltávcső kihajtva.
– Tia! Most nálad vannak a jegyzeteim?
– Magammal hoztam, a többi idológus kutatásaival együtt.
– A teleportáló képességéhez elvileg kell egy adott feltöltődési idő…
– Igen, legalább két perc, mielőtt újra…
Pusztító megint előtűnt, de ezúttal észrevettem a gyülekező fényeket, és már kilőttem a
golyót, mielőtt teljesen alakot ölthetett volna.
A teleportálás ismét megmentette, de tudtam, hogy így lesz. Én csak figyelemelterelés
vagyok. Valójában sejtelmem sem volt, hogyan fogjuk kinyírni, de legalább zavarba
hozhatom, és meggátolhatom az ártatlanok legyilkolásában.
– A jegyzeteim hibásak – nyögtem, miközben izzadságcseppek csordogáltak a
halántékomról. – Alig pár másodpercünk van csak a teleportálásai között. A szikrába!
Miben tévedtem még?
– Jon – mondta Tia –, tervre van szükség, mégpedig sürgősen!
– Azon agyalok – felelte a Prof érdes hangon –, de több információ kéne. – Szemközt, a
másik tetőn, ahol Pusztító azelőtt támadott, hogy hozzám teleportált volna, Prof éppen
felmászott, és egy törmelékhalom mögött keresett fedezéket. – David, amikor eltűnik,
automatikusan visz magával mindent, ami hozzáér, vagy meg kell választania a dolgokat,
amiket visz, mondjuk az öltözékét?
– Nem tudom. Keveset tudunk róla… Olyan…
Megnémultam, mikor felbukkant mellettem, és kinyújtotta felém a kezét. Elugrottam,
megpördültem, és éreztem a rajtam végigfutó hőhullámot.
Lövés dördült, Pusztító pedig éppen akkor teleportált, mikor hozzám ért volna.
Ahogyan eddig is, világító körvonala egy másodpercig még a levegőben fénylett. Alakja
apró darabkákra tört szét, amelyek lepattogtak rólam, aztán semmivé váltak.
Mikor már vakított a fény, megláttam a szemközti tetőn fegyverét éppen leengedő
Professzort.
– Légy éber, fiam! – mondta feszülten. – Mizzy, készíts elő robbanószert! David, van
valami, bármi, amit még fel tudsz idézni vele vagy a képességeivel kapcsolatban?
Megráztam a fejem. A Prof energiapajzsa megmentett a Pusztító által okozott
forróságtól. Tulajdonképpen kétszeresen is megmentett az előbb.
– Nem – sóhajtottam, és totál haszontalannak éreztem magam. – Sajnálom.
Vártunk, de Pusztító nem bukkant fel. A távolban viszont sikoltásokat hallottam. Prof
anyázott egy sort a vonalban, és intett nekem, hogy eredjek a sikoltások nyomába.
Elindultam hevesen dobogó szívvel, ugyanakkor azzal a különös nyugalommal, ami a
hadműveletek alatt uralkodik el az emberen.
Elhagyatott sátrak mellett haladtam el az egyik oldalon, túloldalt pedig a közeli vízen
alakok úsztak. A sikolyok egy magas épülethez vezettek. Belül fénylő növényzet
burjánzott a törött ablakokon át; az építmény mintegy tízemeletnyire emelkedett ki a
vízből. Az egyik felső emeleten fény lobbant, és a nyílászárók előtt Pusztítót láttam
elsuhanni. Célba vettem, és észrevettem, hogy kihívóan vigyorog ránk. Lőttem, de már
továbbrohant az épületben.
Odabentről sikolyok hallatszottak. Nem az Idolnak kellett hozzánk jönnie, tudta, hogy
mi megyünk hozzá…
– Én bemegyek! – loholtam a magas épület felé vezető függőhíd irányába.
– Légy óvatos! – figyelmeztetett a Prof. Ő is ráugrott egy hídra, ami ugyanabba az
irányba vezetett. – Mizzy, össze tudnál dobni valami durva anyabombát?
– Ööö, asszem…
Anyabomba, azaz: anya és gyermeke. Olyan bomba, mely addig nem robban fel, míg
rádiójelet kap. Amint ez megszűnik, bumm!
– Ravasz! – suttogtam, átszelve az ingatag hidat a sötétben, alattam a fekete vízzel. –
Ráragasztjuk, és vele teleportál. Aztán felrobbantjuk, akárhol is van.
– Pontosan – válaszolta Prof. – Már ha beválik. A ruháit magával viszi, tehát tárgyakat
is tud teleportálni. De vajon automatikusan teszi, vagy tudatosan válogatja ki, amit visz?
– Én abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ráerősíthetnénk valamit – szólalt meg
Tia. – Veszélyérzete teleportálást eredményezne, még mielőtt hozzáérnél.
Oppá! Jogos.
– Tudsz jobbat? – kérdezte Prof.
– Nem – ismerte el Tia.
– Mizzy, varázsolj!
– Úgy lesz!
– Tia, te pedig találj ki egy vészforgatókönyvet! Biztos, ami biztos.
A fogamat csikorgattam, még mindig a hídon. A szikrába! Egyszerűen képtelenség nem
a vízre koncentrálni. Tempósabban rohantam az épület felé, ahonnan legalább nem látom
majd a tengert. A híd nem a tetőre vezetett, hanem egy régi, betört ablakhoz azon az
emeleten, ahol észrevettem Pusztítót.
Az ablakhoz érve leguggoltam, mielőtt behuppantam volna, gondosan eltervezve a
belépőmet. Odabent világító gyümölcsöktől roskadozó és virágos ágak csüngtek alá,
színük mint a festékforgó. Kész őserdő nőtt bent, az árnyas ágak és a fantomgyümölcsök
félhomálya kísértetiesen fénylett. Zavarba ejtő, mint mikor az ember háromhetes szendóra
bukkan az ágya alatt, pedig megesküdött volna rá, hogy az egészet megette.
Hátrapillantottam. Mizzy a híd másik végén telepedett le, hogy fedezzen, fejét viszont a
hátizsákba dugta, mert bombát készített.
Visszafordultam, és a fegyvert a vállamhoz szorítva beléptem az ablakon, minden
irányba körülnézve a céltávcsőn át. A plafonról indák lógtak, a padlóból páfrányok törtek
felfelé – mindez az egykori irodahelyiség padlószőnyegén keresztül. Az alig látható
íróasztalok virágágyásokká váltak. A számítógépek képernyőit belepte a moha. A levegő
fülledt volt és párás, mint az alsó utcák eső után. A világító gyümölcsök csak halovány
fényt vetettek, úgyhogy zizegő árnyak közt préseltem át magam arrafelé, ahol sikolyokat
hallottam. De már elhallgattak.
Hamarosan egy kis tisztásra értem, ahol felperzselt sátrak és füstölgő hullák fogadtak.
Pusztító nem volt sehol. Szándékosan választotta ezt a helyet – hasított belém, miközben
fegyverrel végigpásztáztam a helyiséget. – Itt nem tudjuk egymást fedezni, és eláruljuk
helyzetünket az általunk keltett zajokkal.
A szikrába! Ki hitte volna, hogy Pusztító ilyen agyafúrt? Bírtam volna, ha olyan,
amilyennek elképzeltem: dühöngő, eszement szörnyeteg.
– Prof… – suttogtam.
– Bent vagyok – jelentkezett. – Te hol vagy?
– A támadás helyszínéhez közel – súgtam vissza, és felkészültem a hullák látványára. –
De ő már lelépett.
– Indulj el felém! Együtt csapunk le. Külön-külön túl könnyű prédák lennénk.
– Oké! – A külső falhoz mentem, és annak mentén slisszoltam el odáig, ahol a Prof
hídja az épülethez ért. Csendben próbáltam menni, de egy acélvárosban az élet nem
kifejezetten arra készíti fel az embert, hogy hangtalanul mozogjon az avaron és ágak
között. A természet egyfolytában ropogott és susogott a lépteim nyomán.
Mögöttem reccsenés hallatszott. Dobogó szívvel pördültem a hang irányába, de csak a
lombok suhogtak. Valami jár ott. Pusztító?
Ő rögtön kinyírt volna. Akkor meg mi volt? Madár? Ahhoz túl nagy. Lehet, hogy egy
babilari, aki ebben a dzsungelben él?
Elég kísérteties hely… Folytattam utamat, igyekeztem mindenfelé figyelni, közben
pedig folyamatosan haladtam – de ekkor meghallottam a Prof kiáltását a vonalban.
Aztán a lövéseket.
Rohanni kezdtem. Hülyeség volt, fedezéket kellett volna keresni. Prof tudta, hol
vagyok, ő nem lőtt volna arrafelé, de a lepattanó lövedékek veszélyesek tudnak lenni egy
ilyen zárt térben.
Mégis futottam, és egy újabb tisztásra érve megláttam a Profot egy fal tövében, és a
vállából dőlt a vér. Törmelék hullott alá, a plafonról indák törtek át onnan, ahonnan a
lövedék érte. A közelben fénysugarak tűntek el éppen: Pusztító teleportált el pont akkor,
mikor befutottam.
Hátamat a Profnak vetve körbepillantottam a sötét dzsungelen.
– Fegyvert visel? – kérdeztem.
– Nem… – lihegte a Prof. – Kardot. Ez a pancser kardot hord magánál!
Fedeztem magunkat, miközben Prof bekötözte a sebét. Idol-képességével magát is tudta
gyógyítani, de minden ilyen alkalom közelebb taszította a sötétség felé. Régen ezt úgy
akadályozta meg, hogy csak töredékét használta fel az erejének a sebesülésekből való
felépülésre, felgyorsítva a folyamatot, de nem engedve át magát a sötét erőknek. Egy
kevéssel még elbírt.
– Emberek! – jelentkezett be Val. – Infravörös megfigyelés alá veszem az épületet.
Hamarosan adatokkal is jelentkezem.
– Jon, jól vagy? – aggódott Tia.
– Aha. Kész káosz ez a csatatér! Leginkább egymást lőhetjük le. Mizzy, hogy állsz a
bombával?
– Készen van, uram.
Prof felegyenesedett, és a Pusztító kardja által épen hagyott vállához emelte a puskáját.
Nem szokott fegyvert viselni. Sőt, csak nagyon ritkán játszotta a csali szerepét, de
mostanra kiderítettem: azért, mert a csata hevében felmerül annak veszélye, hogy saját
védelme érdekében önkéntelenül is használni kezdi a képességeit.
– David, hozd a bombát!
– Nem akarlak itt hagyni a…
– Regália azt állítja, te ölted meg Acélszívet.
Döbbenten fordultunk meg. A hang az erdő sötétjéből jött. Az egyik ablakból huzat fújt
be, és megrezegtette a leveleket.
– És ez jól is van így – folytatta a hang. – Mert előbb vagy utóbb nekem kellett volna
megküzdenem vele. Ezt az akadályt félregördítettétek előlem. Hálám üldözzön titeket a
sírig!
A Prof kurtán intett két ujjal. Bólintottam, és abba az irányba léptem. Elég közel kell
állnunk ahhoz, hogy fedezhessük egymást, de elég távol ahhoz, hogy Pusztító közénk
szökkenve ne perzseljen fel minket egyetlen suhintással. Fogalmam sem volt, meddig bírja
Prof védőpajzsa az Idol hőjét, és eszem ágában sem volt a bőrömön kipróbálni.
– Megmondtam Regáliának, hogy egyszer őt is megölöm. De magasról tett rá.
Honnan jön a hang? Mintha árnyékot láttam volna az egyik, világító gyümölcsöktől
roskadozó fa mellett.
– Fiúk! – szólt Val a fülünkbe. – Ott van közvetlenül David előtt. A hőtérképen látszik.
Pusztító kilépett az árnyékból. Hozzáért egy fához, az megfagyott, a levelei
elszenesedtek. Az egész növény egy szempillantás alatt elpusztult, mert kiszívta az
energiáit.
Ezúttal nem lőttem. A plafonba eresztettem a golyót.
Por hullott le.
A Prof is hasonlóan tett – ő Pusztító talpa mellé célzott a padlón.
 Az Idol zavartan pislogott ránk, majd kitartotta a kezét, tenyérrel felénk.
Lövés hasított át a vállam felett, és egyenesen Pusztító homlokát találta el, illetve
homloka fénylő körvonalát, mert máris eltűnőfélben volt. Hátranéztem. Mizzy felém intett
a közeli tetőről mesterlövészpuskájával.
– Ezt meg miért tetted? – kérdezte a Prof. – Miért nem rá céloztál?
– A plafonról a törmelék ráhullott, és belepte a vállát. Tia, ha újranézed a videót a
szemszögemből, megállapíthatod, elvitte-e a port is, amikor eltűnt. Ez megválaszolja a
bomba kérdését, Prof. Hogy automatikusan teleportál-e a tárgyakkal, vagy tudatosan
választ.
Felhorkantott.
– Ravasz!
– És te miért a talpához lőttél?
– Tudni akartam, az váltja-e ki a veszélyérzetét, ha azt hiszi, hogy veszélyben van, vagy
az, ha csakugyan veszély fenyegeti. Nem teleportált, amikor nem is akartam rálőni.
Rávigyorogtam a szobán át.
– Igen – bólintott. – Egy rugóra jár az agyunk. Menj, és hozd Mizzy bombáját, te
pancser!
– Igenis! – Végigfürkésztem a szobát még egyszer, majd kiugrottam az ablakon,
miközben a Prof fedezett. De eltávolodtunk a hidaktól, és három méterrel a víz fölé
függesztett, széles peremre kerültem.
Émelygő gyomorral pillantottam a komor vízre, de kényszerítettem magam arra, hogy
továbbmenjek egy hídig. A közeli tetők kísértetvárossá változtak. A lakók elmenekültek,
csak füstölgő sátrakat és fénylő festéket hagyva maguk után.
A hídhoz érve gyorsan átfutottam rajta, és leguggoltam Mizzy mellé, fedezékbe. Átadott
egy kesztyűt. Felvettem. Aztán egy ártatlannak tűnő, kocka alakú, ökölnyi nagyságú kis
csomagot is.
– Le ne dobd! – mondta Mizzy.
– Rendben. – Robbanószert nem jó ledobni.
– Nem azért, amit hiszel – tette hozzá. – Hanem mert ragasztóval vontam be. A
kesztyűhöz nem ragad, de minden máshoz igen, az ellenfelünket is beleértve.
– Remekül hangzik.
– Nálam van az anya-jel. Ne távolodj el három-négy tetőnél messzebb!
– Oké!
 – Hajrá! És ne robbantsd fel magad!
– Nem akarnám felrobbantani magam… megint.
Csodálkozva nézett fel.
– Megint?
– Hosszú történet. – Rávigyorogtam. – Fedezz, míg visszajutok!
– Várj egy percet! – Mutatott rá valamire. – A következő épületről jobban belátom a
terepet.
Bólintottam, ő pedig elindult abba az irányba egy nagyon ingatag függőhídon. Én
visszafordultam az épület felé, ahol a Profot hagytam, amelyben a dzsungel nőtt.
Céltávcsövem éjellátó funkcióját használva átvizsgáltam a terepet – ami fél kézzel nem
volt éppen könnyű.
Pusztítónak és a Profnak se híre, se hamva. Remélem, Profnak nem esett baja.
Gyakorlatilag halhatatlan – mondogattam magamnak. – Nem miatta kéne aggódnod.
Visszanéztem a vállam felett. Mizzy éppen odaért a híd végébe. Ekkor hallottam meg a
sikolyokat. Az épületből, ahová érkezett.
– David! – szólt bele a fülembe Mizzy hangja. – Itt valami baj van. Mindjárt
visszajövök. – Azzal eltűnt szem elől.
– Várj, Mizzy…! – egyenesedtem fel.
Pusztító jelent meg mellettem.
 13
Fél kézzel fölkaptam a fegyvert, de Pusztító félrecsapta, és torkon ragadott. Nyakamnál
fogva cibált fel a földről.
A szikrába! Szupererős! A profiljában erről nem volt szó. Úgy pánikba estem, hogy
fájdalmat sem éreztem. Csupán rettegést.
Ennek ellenére kinyújtottam a kezem, és sikerült Mizzy bombáját hozzávágnom a
mellkasához. Nem tűnt el. Kíváncsian pillantott le.
Próbáltam kitörni a szorításából, egyre rémültebben kapálózva. Hiába igyekeztem
lefejteni az ujjait a nyakamról, ő könnyedén elrúgta a fegyveremet a tetőn át, kihúzta a
fülhallgatómat, és elhajította. Dzsekim zsebébe nyúlt, megtalálta a mobilt, és összenyomta
a két ujja közt.
Hallottam, ahogy szétreccsen. Még kétségbeesettebben vonaglottam, levegőért
kapkodva. Hol van Mizzy? Neki kéne fedeznie. A szikrába! Prof a dzsungelben van,
Pusztítót hajkurássza, Val pedig őt fedezi. Ha nem érem el a mobilon Tiát…
Csak magamra hagyatkozhatok. Tüntesd el! A bomba robbanni fog! Fejbe vágtam.
Ügyet sem vetett gyenge ütögetésemre.
– Szóval te volnál az? A lány beszélt rólad. Tényleg te ölted meg? Te, az ifjú, aki még
nem érte el a férfikort?
Elengedett. Térdre zuhantam, égett a nyakam, és zihálva kapkodtam levegő után.
Pusztító leguggolt mellém.
A vállán gipszpor van! – hasított belém. – Ha teleportál, viszi magával, ami
hozzáragad. – Ez jó jel.
– Nos? – tudakolta. – Válaszolj, ifjú!
– Igen – kapkodtam a levegőt. – Megöltem. És téged is megöllek – mondtam, mire
elmosolyodott.
– Lám, a hajókat is – suttogta – bármilyen nagyok, bármilyen erős szelek hajtják is őket,
a kis kormány oda irányítja, ahova a kormányos akarja…{1} Ne keseregj, hogy itt a vég,
fiú! Békélj meg sorsoddal! Ma átjár az örök világosság.
Megragadta a ballonkabátja alatti inget, letépte magáról a bombával együtt, és
elhajította. Különös, mert alatta kötés volt mellkasán, mintha nemrég komoly sérülést
szenvedett volna.
Ezen agyalni nem volt időm. A szikrába! Megan fegyveréhez kaptam, de az Idol
megragadott a karomnál fogva, és a levegőbe emelt.
Megfordult velem a világ, de annyira magamnál voltam, hogy tudatosuljon bennem: a
víz fölé tart. Lepillantottam, és még kétségbeesettebben hadonásztam.
– Félsz a mélységtől? – kérdezte. – Leviatán lakhelyétől? Nos, mindenkinek szembe
kell néznie félelmeivel, istengyilkos. Nem küldelek készületlenül az ismeretlen világba.
Köszönöm, hogy megölted Acélszívet. Bizonyosan elnyered a jutalmad.
Elengedett.
Belecsobbantam a fekete vízbe.
A fojtogatástól elgyengülve csapkodtam a hűvös sötétben, azt sem tudtam, merre van
fölfelé. Szerencsére nem vesztettem el az eszméletemet, így prüszkölve felküzdöttem
magam. Megfogtam az épület egyik tégláját, és iszonyúan zihálva elkezdtem a tető felé
kapaszkodni, amely kábé fél emelettel volt feljebb.
Kimerülten, víztől csatakosan kilendítettem karomat a tető peremére. Hála az égnek,
Pusztító eltűnt. Fél lábamat átvetettem a peremen, és elkezdtem felhúzódzkodni. De miért
dobott a hullámok közé?
Fény villant mellettem. Az Idol. Mellém térdelt, kezében fém csörrent. Bilincs?
Béklyó?
Béklyóba ver? A régi szép idők börtöndivatja? A szikrába is! Miféle alak hord magánál
ilyeneket? Rácsatolta a bokámra.
– Erőpajzs véd téged a hőtől. Arra felkészültél. De erre nem hiszem.
Azzal lerúgta a tetőről a vasgolyót.
Amint gurult, felkiáltottam a bokámba hasító, tépő fájdalomtól, amely a mélység felé
rántott. Megkapaszkodtam a kőperemben. Mit tegyek? Se puskám, se bombám.
Pisztolytáskámban ott lapult Megan fegyvere, de ha elengedem a tetőt, hogy elővegyem, a
béklyó lehúz. Pánikba estem, hörögve csúsztam egyre lejjebb a tető kőperemén.
Pusztító az arcomhoz hajolt, és azt suttogta:
– Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és
nagy láncot tartott a kezében…{2}
Majd felemelte kezét, és megtaszította a vállamat, lelökött a tetőről. A körmöm
beszakadt, és véres ujjal kapaszkodtam a hulló téglákba. Ismét csobbantam, ezúttal
hatalmas súllyal a lábamon, és a sötét hullámok sokkal nagyobb erővel készültek elnyelni.
Ide-oda csapkodtam, mindent megpróbáltam, hogy ne süllyedjek tovább, és megfogtam
egy víz alatti ablakpárkányt.
Mindenütt sötétség.
Megfogtam, és fölöttem fény villant. Pusztító elmegy? A felszín olyan távolinak tűnt,
pedig nem lehetett messzebb másfél méternél.
 Sötétség. Mindenütt sötétség!
Ott csüngtem a párkányon, a karom gyengült, a mellkasom levegőért kiáltott. A látásom
elsötétült. Rettegtem a hullámsírtól.
Az az irtózatos, végtelen sötétség.
Nem kapok levegőt. Meg fogok full…
Nem!
Utolsó erőmet összeszedve felfelé csaptam, és az épület magasabb részén elkaptam egy
téglapárkányt. A felszín felé húzódzkodtam, bár az éj sötétjében azt sem tudtam, milyen
messze lehet a felszín. Túl nagy erővel nyomott lefelé a víz, és körbevett a feketeség.
Az ujjaim csúszni kezdtek.
De mellettem a vízben csobbant valami. Valami hozzámért, ujjakat éreztem a lábamon.
Egyszer csak nem éreztem a súlyt.
Nem volt időm gondolkodni. Utolsó erőmmel még felhúztam magam az alámerült
épület fala mentén, és kirobbantam a felszínre. Levegőt! Hosszú másodpercekig
kapaszkodtam az épület falába, mélyeket lélegezve, remegve, és sem gondolkodni, sem
megmozdulni nem tudtam, csak élveztem, ahogy elönt az oxigén.
Végül megkapaszkodtam a másfél méter magasan húzódó tetőben. Lábamat átvetettem
a peremen, és halálosan kimerülve rágurultam a kőre, majd hanyatt fordultam. Ahhoz is
gyenge voltam, hogy két lábra álljak, ahhoz meg pláne, hogy fegyvert fogjak, úgyhogy
mázli, hogy az Idol nem bukkant fel újra.
Így hevertem egy ideig. Fogalmam sincs, meddig. Egy idő után csikorgást hallottam a
tetőről. Léptek?
– David! A szikrába!
Kinyitottam a szemem. Tia térdelt fölém. Mögötte Exel idegesen pillantott körbe,
kezében fegyverével.
– Mi történt? – kérdezte Tia.
– Pusztító – köhögtem, és Tia segítségével felültem. – Beledobott a vízbe, lábamon egy
béklyóval. Én… – Tekintetem a lábamra esett. – Ki mentett meg?
– Tessék?
A lecsendesült vízre pillantottam. Utánam senki sem bukott föl.
– Mizzy volt?
– Mizzy itt van velünk – segített talpra Tia. – Fogalmam sincs, miről hablatyolsz.
Mondd el később!
 – Pusztítóval mi lett?
– Elillant.
– Hogyhogy?
– Jon… – Elhallgatott, és a pillantásunk összetalálkozott. Nem mondta ki, de kitaláltam:
Prof használta a képességeit.
Tia a csónak felé intett, ami a közeli vízen ringatózott. Mizzy és Val ott ültek, Prof
pedig sehol.
– Fél perc! – Fölkaptam a fegyveremet, még mindig szédelegve a megpróbáltatásoktól.
Mellette ott hevert Mizzy félredobott bombája, Pusztító ingéhez cuppanva. Úgysem
robban, míg távol nem kerül a rádiójeltől. Belegöngyöltem az ing maradványába a
bombát, és odabattyogtam a kis csónakhoz. Exel besegített a hajóba.
Lezuttyantam Mizzy mellé, aki rám pillantott, és egyből lesütötte a szemét. Bőrszíne
miatt nehéz volt megállapítani, de azt hiszem, elpirult zavarában. Miért nem fedezett, ha
megígérte?
Val beindította a motort. Most már őt sem érdekelte, hogy felhívtuk magunkra a
figyelmet. Regália ránk talált, megjelent előttünk. Nincs értelme bujkálni többé.
Ennyit a kussolásról.
Mialatt elhajóztunk a küzdelem helyszínéről, láttam, hogy az emberek lassan előbújnak
rejtekhelyükről. Döbbenten másztak elő a törött sátrak és égett tetők alól. Ez csak a város
kis részlete volt, a pusztítás pedig nem volt elsöprő, de így is azt éreztem, hogy kudarcot
vallottunk. Tény, hogy elűztük Pusztítót, de csak ideiglenesen, és csakis azért, mert Prof
képességeire hagyatkoztunk.
Csak azt nem értettem, hogyan csinálta? Hogy lehet, hogy az erőterek és a
fémporlasztás elijesztette az Idolt?
A többiek testbeszédéből ítélve ők is kudarcnak érezték az esti bevetést. Hallgatagon
repesztettünk a szétégett tetők között. Az összegyűlt embereket figyeltem. A legtöbben
ránk sem hederítettek – a káosz miatt búvóhelyükön sok mindenről lemaradtak. Az ember
megtanult lapítani az Idolok közelében. Számukra remélhetőleg csak egy voltunk a
rengeteg menekült közül.
Néhányan viszont minket bámultak. Egy idősebb nő, karján gyermekével, tisztelettel
biccentett felénk. Egy gyerek az egyik égett híd melletti tetőről kukucskált, mintha az Idol
bármelyik pillanatban visszatérhetne, mert ki mertünk állni ellene. Egy vörös dzsekis,
csuklyás fiatal nő egy kisebb tömeg közepén, csuromvizes ruhában pislogott rám…
Csuromvizes ruhában? Rögtön rámeresztettem a szemem, az arcát néztem, és láttam,
hogy a csuklya alól engem figyel.
 Megan.
Rám szegezte a tekintetét. Ő az… Tűzlény. Egy pillanattal később köddé vált a
városlakók közt, és eltűnt az éjszakában.
Tehát itt vagy! – Eszembe jutott a csobbanás, az érintés a lábamon, mielőtt
kiszabadultam.
– Köszönöm… – suttogtam.
– Mit mondtál? – nézett rám Tia.
– Semmit – helyezkedtem el a csónakban, és minden kimerültségem dacára
elmosolyodtam.
 14
Folytattuk utunkat a sötétben a város egy feltűnően kihaltabb negyedébe. Az épületek apró
szigetként emelkedtek ki a vízből, felső szintjeiken gyümölcsök nőttek. A festékszínek
elhalványultak vagy egyáltalán nem is léteztek, és hidak sem kötötték össze őket.
Valószínűleg túl messze voltak egymástól.
Egyre sötétebb lett, amint elhagytuk a város rikító festékszóróktól fénylő helyeit. Az
éjszaka sötétjében csónakunk előtt csak a hold világított. Határozottan nyugtalanító volt.
Szerencsére Val és Exel felkapcsolták mobiljukon az elemlámpát, ami elég világosságot
adott.
– Szóval, Missouri – szólalt meg Val a csónak hátuljából. – Volnál szíves magyarázatot
adni, miért hagytad, hogy Davidet támadás érje, és majdnem megöljék? Miért nem
fedezted?
Mizzy a csónak deszkáit bámulta. A motor csendben berregett mögöttünk.
– Én… – nyögte ki végül. – Tűz ütött ki az épületben, amelyikre érkeztem. Az emberek
összevissza sikoltoztak, és megpróbáltam segíteni…
– Nem lett volna szabad… – mondta Val. – Azt mondogatod, ki akarod tanulni a
csalimesterséget, és képes vagy ilyet tenni?
– Sajnálom… – suttogta a lány.
– Megmentetted őket? – kérdeztem.
Mizzy felpillantott.
– Az épületben ragadtakat – tettem hozzám. A szikrába, nagyon sajgott a nyakam!
Igyekeztem nem mutatni fájdalmat vagy kimerültséget, amikor rám pillantva válaszolt.
– Aha – bólintott. – De nem kellett sokat tennem, mindössze egy ajtót kellett
kireteszelnem. Bebújtak, hogy elrejtőzzenek, a tűz pedig csak addig terjedt.
– Helyes – mondtam.
Tia rám pillantott.
– Nem lett volna szabad elhagynia az őrhelyét.
– Én sem ezt mondtam, Tia – feleltem rápillantva. – De az igazat megvallva, szerintem
én sem tudtam volna őket a lángok martalékául hagyni – sandítottam a lányra. – Lehet,
hogy helytelen volt, de azok az emberek biztosan nagyon hálásak neked. Én pedig
túléltem, szóval minden rendben. Ügyesek voltunk. – Az öklömet elé tartottam, hogy üsse
össze vele a sajátját.
Habozott, belecsapott, és elmosolyodott.
Tia felsóhajtott.
 – Néha az a feladat hárul ránk, hogy nehéz döntéseket kell hoznunk. A terv
kockáztatása egyetlen életért talán ezrek életébe kerülhet. Ezt mindketten jól véssétek az
eszetekbe!
– Persze. De nem kéne inkább arról beszélni, ami történt? A két leghatalmasabb és
legarrogánsabb Idol összefogott ellenünk. Hogy a Vészbe jutott eszébe Regáliának pont
Pusztítót felbérelni?
– Nem nehéz kitalálni – szólalt meg e pillanatban Regália. – Megengedtem neki, hogy
elpusztítsa a városom.
Összerezzentem, és elugrottam az Idol elől, aki a csónakunk mellett bontakozott ki a
vízből. A folyadék az ő alakjába gyűlt össze, kiszíneződött, és a nő fél lábbal a csónak
peremén állt, a másikat pedig a vízben hagyva összefonta karját.
Elegáns matrónának tűnt, afféle nagyvárosi nagyanya volt. Aki éppen a városát akarja
eltörölni a föld színéről. Végignézett rajtunk. Fegyveremet szorongattam, de nem lőttem.
Elvégre csak kivetülés, vízlény. A valódi Regália bárhol lehet.
Nem! Nem bárhol. A kivetülési képesség általában korlátozott sugarú.
Regália fürkésző szemmel pillantott végig rajtunk. Valamit keresett.
– Miben sántikálsz, Abigail? – tudakolta Tia.
Aha! Szóval te is ismered!
– Megmondtam – ismételte Regália. – Elpusztítom a várost.
– Miért?
– Mert sajt! Mert az Idolok pusztítanak. – Megcsóválta fejét. – Bocsánat, nem tudok
uralkodni magamon.
– Ne mondd már! – kiáltott Tia. – Azt várod, hogy elhiggyem, hogy ti, Idolok nem
tudtok uralkodni magatokon? Mi a valódi indítékod? Miért csalogattál ide minket?
– Mondtam, hogy…
– Ne játszadozz velünk, Abigail! – vágott közbe Tia. – Fogytán a türelmem ma estére.
Ha hazudsz, mint a vízfolyás, akkor azt javaslom, húzd el a csíkot, és ne fájdítsd a fejem
tovább!
Regália egy pillanatig lehajtotta fejét, majd lassan, öntudatosan, minden mozdulatát
megfontolva felegyenesedett. A csónak peremére állt, és átvillant rajta egy halvány
fénysugár – hasonmásának víz alkotóeleme.
Csónakunk körül a tenger örvényleni és bugyborékolni kezdett.
– Mit képzelsz, kivel beszélsz? – sziszegte halkan. Vízindák emelkedtek a felszínre.
Exel anyázott egy sort, én megpördültem, és automata golyózáport lőttem a legközelebbi
indába. Az vizet ért, és a mozdulatsor folytatódott.
A vízindák úgy tekeregtek körülöttünk, mint valami hatalmas, őrjöngő medúza csápjai.
Az egyik megragadott a nyakamnál fogva, egy másik pedig előrekígyózott, és hidegen,
elképesztően szorosan a csuklómra fonódott.
A többiek kiáltozva vergődtek, őket is elkapták az indák. Exel kilőtte pisztolyának tárát
Regáliára, mielőtt az felkapta őt, és olyan lett, mint egy vízből font kötél végén lengedező,
szakállas léggömb.
– Azt hiszed, aprócska Idol vagyok, akivel cicózhatsz? – kérdezte egyéni stílusában. –
Nekem aztán nem parancsolsz!
Csapkodtam összevissza, miközben csápjai ölelésében az egész csónak fölemelkedett, a
motorberregés vinnyogásra váltott, majd csenddé szelídült. Víz fröcskölt körülöttünk, és
vízesésként zubogott lefelé. Végül elváltunk a tengertől.
– Szétroppanthatnám a csontjaitokat, mint az ágakat. A legmélyebb vizekbe
taszíthatnám ezt a hajót, örök időkre ott horgonyozna, még a hulláitok sem látnák soha a
napfényt. Ez a város az enyém. Az itteniek életével én rendelkezem.
Megfordultam, hogy szembenézzek vele. Korábbi véleményem – miszerint nagymamás
– mostanra kissé megváltozott. Vízzuhatag ömlött le róla, mialatt fölénk hajolt, hatalmas
szemmel, vicsorgó ajakkal. Karját maga elé tartotta, karmaival irányítva a vizet, mint egy
őrült marionettbábos. Nem matróna ez, hanem Főidol, méghozzá ereje teljében.
Egy percig sem kételkedtem abban, hogy megteszi, amit mond. Remegve pillantottam
Tiára.
Aki halálosan nyugodt maradt.
Tiát az ember hajlamos a legkevésbé veszélyes Leszámolónak hinni. De ebben a
pillanatban egy szemernyi félelmet sem mutatott, pedig körbevették Regália vízindái. Tia
és a Főidol tekintete összetalálkozott. A Leszámoló valamit szorongatott a markában: egy
vizespalackot, benne fehéres folyadékkal.
– Azt hiszed, megijedek a pitiáner trükkjeidtől? – suttogta Regália.
– Nem – rázta fejét Tia. – De abban biztos vagyok, hogy Jonathantől igen.
A két nő hosszan farkasszemet nézett. A vízindák szorítása engedett, lehulltak, és mi is
a vízre csobbanó csónakba zuhantunk. Jól beütöttem magam, és felüvöltöttem, amikor
körülvett a víz.
Regália halkan felsóhajtott, és leengedte a karját.
– Üzenem Jonathannek, hogy elegem van az emberekből és a nyamvadt kis életükből.
Beszéltem Pusztítóval, és egyetértettünk. Mindenkit elpusztítok Újjáépített Babilonban.
Nem tudom, meddig vagyok képes türtőztetni magam. Ennyi.
 Azzal a lendülettel el is tűnt, alakja vízként hullott a tenger felszínére. Val és Exel
között találtam magam, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Lassan lecsillapodtak
körülöttünk a hullámok.
Tia kidörgölte a szeméből a vizet.
– Val, vigyél a bázisra! Most rögtön!
Valentine a csónak végébe botorkált, és beindította a motort.
– Mi értelme a bázison bujkálni? – érdeklődtem halkan, amint elindultunk. – Bárhová
betekint, bárhol lehet.
– Regália nem mindentudó – ismételte Tia a Prof szavait. – Láttad, milyen zavarban
volt, amikor megjelent? Azt hitte, Jon is velünk lesz, és meglepődött, hogy nem.
– Való igaz – mondta Exel, majd kinyújtotta a karját, és segített felülnöm. Ő
háromembernyi helyet foglalt el. – Majdnem három éven keresztül bujkáltunk előle…
legalábbis azt hittük.
– Tia – szólalt meg Val –, megváltoztak a dolgok a városban. Észrevett minket.
Mostantól minden másként lesz. Senkiben sem bízom Babilarban.
Exel gondterhelten bólintott, és eszembe jutott, amit nemrég mondott: Bármikor
figyelhet minket. Ennek fényében és félelmében kell élnünk. Na, most tutira figyel.
– Nem mindentudó – ismételgette Tia. – Például nem lát be az épületekbe, csak akkor,
ha odabent van olyan vízfelület, amelyből kinézhet.
– De ha bemegyünk egy épületbe, és nem jövünk ki – szóltam közbe –, akkor elég
egyértelmű, hogy ott van a bázis…
A többiek hallgattak. Sóhajtva helyezkedtem el a csónakban. A Regáliával való
összetűzéstől láthatóan magukba zuhantak. Hát, nem minden ok nélkül. De miért ragadt át
rám a letargia?
Val olyan épülethez irányította a csónakot, amelynek a falában hatalmas rés tátongott.
Hatalmas, jellegzetesen babilari irodaépület volt. A busz szélességű lyuk a falának csak
kis részét alkotta. Val egyenest ebbe vezette a hajót, Exel pedig előkapott egy hosszú
kampót, amivel kinyitott egy zárat az oldalfalon. Drapériák sora hullott a nyílásra,
eltakarva a külvilágot.
Val és Exel felkapcsolták mobiljuk fényszóróját, amely sápadt, fehér fénnyel világította
be az enyhén megsüllyedt helyiséget. A szoba falához irányította a csónakot, egy
lépcsősor tövébe, én pedig már készültem kipattanni, és felrohanni rajta. Alig vártam,
hogy kijussak. Tia viszont karon ragadott, és megrázta fejét.
Előkapta az előbb látott vizespalackot, amiben valami fehéres dolog csillant. Felrázta,
majd a vízbe öntötte. A többiek is ilyen üvegcséket halásztak elő a csónakmélyi tárolóból,
és kiöntötték a tartalmukat. Mizzy egy egész hűtőtáskányi vizet csorgatott a vízbe.
– Szappan? – tudakoltam a buborékokra mutatva.
– Mosogatószer – helyesbített Val. – Ettől megváltozik a víz felületi feszültsége, és
szinte lehetetlen irányítania.
– Kitakarja előle a látványt – magyarázta Exel.
– Csúcs! – lelkendeztem. – Ez a gyengesége?
– Tudomásunk szerint nem – szólt közbe Mizzy. – Egyszerűen csak befolyásolja a
képességeit. Mint amikor a tűzidolokra öntött jókora adag víztől egy időre befuccsolnak.
De nagggyon hasznos!
– Hasznos, de lehet, hogy már értelmetlen – rázogatta ki az üveg aljára ragadt
maradékot Val. – Eddig csak elővigyázatosságból csináltuk. Tia, most viszont ránk talált.
Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat beazonosított.
– Megoldjuk – felelte Tia.
– De…
– Fényeket kioltani! – rendelkezett Tia.
Val, Mizzy és Exel összenéztek. Lekapcsolták a telefonokat, amitől a helyiség sötétbe
borult. Ez is bölcs döntésnek bizonyult, mert ha Regália benéz, csupán koromsötétséget
lát.
Csónakunk ekkor inogni kezdett. Riadtan ragadtam meg Mizzy karját. Valami történik a
szobában. Valahonnan víz zúdult elő. A szikrába! Süllyed az épület? Regália talált ránk?
A zubogás abbamaradt, de a pillanatnyi csend még nyugtalanítóbban hatott. A szívem
vadul kalapált, és azt éreztem, mintha vízben lennék megint, béklyóval a lábamon.
Süllyedek a mélybe!
Mizzy karon fogott, és kilépett velem a csónakból, de rossz irányba. A vízbe?! Miért…?
Hallottam, hogy talpa szilárd talajt ér. Ez meg hogy lehet? Engedtem magam
kivezettetni a csónakból, és én is fényes fémfelületre léptem. Közben megfordultam
volna? Nem, mert olyasmire toppantunk, ami a vízből tornyosult elénk. Itt, a szobában.
Egy emelvény lenne?
Elértünk egy kerek ablakhoz, ahol lefelé vezető létrába ütköztem. Ekkor esett le, hogy
ez nem emelvény, hanem egy tengeralattjáró.
 15
Egy ideig tétováztam a sötétben, a láthatatlan tengeralattjáróba vezető létrát markolászva.
Nem hittem volna, hogy ez az egész vizes szitu gondot jelent majd. Elvégre a bolygónk
fele óceánokból áll. Vagy tévedek? Az emberi test fele is víz, ha már itt tartunk. Úgyhogy
az embernek tengeralattjáróba lépni – elvileg – olyan, mint a bariknak pamutcsomóba
süppedni.
De nem! Olyan volt, mintha a főhős bari egy marék szögbe zuhanna. Vizes szögbe! Az
óceán fenekén…
Ám nem hagyhatom, hogy lássák rajtam, amint kiver a veríték. Igaz, sötétben úgysem
látszik. Ne hallják, amint kiver a veríték? Aú! Ez fájt! Mindegy. Nagyot nyeltem, és
tapogatózva leereszkedtem a tengeralattjáróba. Exel nehéz léptei hallatszottak felettem
legutolsóként. Valami tompán dobbant odafent – gondolom, a nyílást zárta le. Ajánlom,
hogy légmentesen.
Odabent sötét volt. Mint amilyen éjjel a szén. Vagy… mint éjjel a szőlő. De
tulajdonképpen… mint éjjel bármi. Odabotladoztam egy üléshez, miközben a motor
beindult, és a hajó csendben süllyedni kezdett.
– Tessék! – Mizzy a kezembe nyomott valamit. Minek nekem törülköző? – Törölj le
minden vizet, amit esetleg behoztál.
Hálás voltam, hogy lefoglalhatom magam valamivel. Letöröltem az ülést és a
szőnyeggel borított padlót. Kaptam egy újabb törülközőt, és amennyire lehetett,
megszárítkoztam. Világos: Regália elől csak úgy bújhatunk el, ha nincs nyílt vízfelület a
közelünkben.
– Készen vagytok? – kérdezte pár perccel később Mizzy.
– Megvagyunk – felelte Val.
Mizzy felkapcsolta mobilja világítását. Fényárba borult minden, és végre
körbepillanthattam a tengeralattjáró belső terében. Mindkét oldalát narancssárga plüss
borította, az ablakok alatt kék bakelitpadok sorakoztak, rajtuk súlyos, fekete párnával.
Rádöbbentem, hogy várakozásaim ellenére nem katonai tengeralattjáróban vagyunk.
Leginkább egy városnéző buszhoz hasonlított, amelyekkel korallzátonyt szoktak
nézegetni. A padlószőnyeget biztosan utólag helyezték el, nehogy tócsa vagy pocsolya
gyűljön össze a padlón.
Exel árgus szemekkel nézte a padlón a pocsolyákat, amelyek esetleg elkerülték a
figyelmünket a sötétben.
– Regáliának elvileg öt centiméter átmérőjű felület kell ahhoz, hogy átlásson rajta –
fordult felém. – De mi inkább nem kockáztatunk.
 – Ez nem ér semmit! – legyintettem. – Mi van, ha egyszerűen betekint a hullámok alá?
Úgyis ránk talál.
– Nem, nem – rázta fejét Tia. Beült a tengeralattjáró utolsó ülésébe, közvetlenül egy
mellékhelyiségnek látszó szoba mellett, amelynek ajtaján az alábbi felirat díszelgett:
MIZZY BOMBABUNKERE. BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL, KILÉPÉS CSAK
CAFATOKBAN! Hajóablaka betört, ajtaja pedig ide-oda lengedezett.
– Gondold csak el, mi történik, amikor felhívsz mobilon – magyarázta Tia. – Az arcom
megjelenik a képernyődön, a tiéd az enyémen. Szerinted lehetséges, hogy a nézőpontodat
megfordítva ne engem láss, hanem a mobilom belsejét?
– Persze hogy nem.
– És miért nem?
– Mert az lehetetlen. A kijelző a külvilágot érzékeli.
– Pontosan így működnek az ő képességei is – magyarázta Tia. – Számára a levegőnek
kitett vízfelület olyan, mint egy mobil kijelzője: kilát belőle. De a másik irányba, befelé
nem. A felszín alatt tehát láthatatlanok maradunk.
– De ettől függetlenül a hatalmában vagyunk – mutatott előre Val a vezetőülésből. –
Elárasztotta vízzel egész Manhattant, tehát röhögve megkaparinthatná, és darabokra
téphetné a tengeralattjárót. Régen abból indultunk ki, hogy nem tudja, hogy idelent
rejtőzünk.
– Odafent, a csónakban akár meg is ölhetett volna minket – vette át a szót Tia. – De
nem tette. Elengedett. Ami azt jelenti: egyelőre nem kívánja a halálunkat. Most a felszín
alatt vagyunk, és nem tudja, hol keressen. Jelen pillanatban tehát biztonságban vagyunk.
Úgy tűnt, ezzel mindenki egyetértett. Nem sok értelme lett volna vitatkozni. Miközben
továbbsiklottunk (vagy mit is csinál egy tengeralattjáró), lecsüccsentem mellé.
– Jól ismered a képességeit… – kezdtem.
– Ezt a sztorit nem most fogod megtudni – zárta rövidre a beszélgetést.
– Majd elárulod, mindezt honnan tudod? – érdeklődtem.
– Jon majd eldönti, mit árulunk el – válaszolta, azzal felkelt, és a jármű elejébe ment
Vallal sutyorogni.
Visszaültem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy víz alatt megyünk. Biztosan nem
tudunk nagyon mélyre süllyedni egy hobbi-tengeralattjáróval… Bár ez a gondolat sem
nyugtatott meg. Mi van, ha bedöglik? Ha léket kap? Ha lerobban, lesüllyed a
tengerfenékre, és itt ragadunk…?
Idegesen fészkelődni kezdtem, amitől mobilom darabkái megzörrentek a zsebemben.
Grimaszolva vettem elő… ami maradt belőle.
 – Hú! – hümmögött Exel mellém zuttyanva. – Hogy sikerült?
– Feldühítettem egy Idolt.
– Add oda Mizzynek! – javasolta a lány felé intve. – Megjavítja vagy szerez újat. De
figyelmeztetlek: amit tőle visszakapsz, némileg… rendhagyó módosításokkal érkezik.
Felvontam a szemöldökömet.
– Nagyon jó és hasznos módosításokkal – vette át a bombát Mizzy, és nekilátott
szétszedni azt az ölében.
– Szóval… – fordultam vissza Exelhez – Mizzy a felszerelésért felelős…
– És csali! – tette hozzá sietve a lány.
– És más egyebekért – összegeztem. – Val a hadműveletekért és a védelemért.
Találgattam, hogy te milyen feladatot látsz el a csapatban, ha nem csaliként vagy jelen.
Mit csinálsz?
Exel fellendítette lábát az előtte lévő ülésre, és a lefedett ablaknak dőlt.
– Leginkább azt csinálom, amit Val ellenez… például beszélek az emberekkel.
– Én beszélek az emberekkel! – szólt hátra Val a vezetőülésből.
– Te üvöltözöl velük, kedvesem.
– Ez is a beszéd egyik módja. Amúgy meg… nem mindig üvöltözöm.
– De megesik.
Exel rám mosolygott.
– Nagyon emberközeli csapatként dolgozunk, Acélölő. Ami rengeteg megfigyelést és a
városiakkal való kommunikációt jelent.
Bólintottam egyet. A nagydarab férfi csakugyan rögtön szimpatikusnak tűnt
pirospozsgás arcával és sűrű, barna szakállával. Életvidám, barátságos személyiség
benyomását keltette.
– A holtakat is én temetem – tette hozzá Exel. Okkkkké… – Jól néznél ki koporsóban –
folytatta. – Arányos csontozat, szikár termet. Egy-egy vattapamacs a szemhéj alá, balzsam
a vénákba, és tádámmm, már készen is lennél! Kár, hogy olyan fakó a bőröd, hamar
kiütköznek majd rajtad a hullafoltok. Igaz, egy kevéske smink manapság már csodákra
képes! Tudtad?
– Exel! – csattant fel elölről Val.
– Mondtál valamit?
– Ne rémisztgesd a fiút!
– Ez nem rémisztő – csóválta a fejét a férfi. – Egyszer mindenki meghal, Val. Attól
még, hogy nem veszel róla tudomást, ez így van.
A kis szünetet kihasználva kissé távolabb csusszantam tőle. Így Mizzy mellé kerültem,
aki éppen a bombáját pakolta el.
– Ne is törődj vele! – biztatott, miközben Val és Exel folytatták a beszélgetést. – Azelőtt
temetkezési vállalkozóként dolgozott.
Bólintottam, de nem akartam tovább faggatózni. A Leszámolók kötelékében
megtanultuk, hogy minél kevesebbet tudunk társaink családjáról és barátairól, annál
kevésbé tudjuk elárulni őket, ha elfognak az Idolok, és kínvallatásnak vetnek alá.
– Köszi, hogy kiálltál értem akkor – suttogta Mizzy. – Tia előtt.
– Néha elég heves tud lenni. Ő és a Prof is. De rendesek. És mondhat, amit akar,
kétlem, hogy akár ő, akár a Prof képesek lettek volna otthagyni a tűz fogságába esett
embereket. Helyesen cselekedtél.
– Akkor is, ha veszélybe sodortalak?
– Megúsztam, nem igaz?
Mizzy a torkomra sandított. Végighúztam rajta a kezem, és éreztem, hogy még mindig
sajog. Minden lélegzetvétel fájt.
– Ahaaa… Kedves tőled, értékelem. Igazán nem hittem volna, hogy kedves vagy.
– Hogy én? – hüledeztem.
– Hát persze! – vigyorgott, mintha visszanyerte volna természetes huncutságát. –
Acélölő, aki rávette Phaedrust, hogy támadjanak Acélszívre… Úgy képzeltem, ijesztő
vagy, búskomor, „megölték az apám” típus, temperamentumos meg minden!
– Hogyhogy ennyit tudsz rólam?
– Hát, többet tudok, mint kéne. Titkolóznunk kéne meg minden, de én egyszerűen nem
bírom, ha nem kérdezhetek. És… véletlenül odatapadt a fülem az ajtóra, mikor Sam
elmesélte Valnak, mit terveltetek ki ott, Új-Chicagóban…
Bocsánatkérő arcot vágott, majd vállat vont.
– Hát, tudod – jelentettem ki –, én sokkal temperamentumosabb vagyok, mint
amilyennek látszom. Olyan temperamentumos vagyok… mint amennyire narancssárga
egy oroszlán!
– Közepesen? Az oroszlánok halványsárgák…
– Nem, mert az oroszlán narancssárga – vontam össze szemöldököm. – Vagy nem?
Bevallom, sosem láttam még igazi oroszlánt.
– Én úgy tudom, a tigris narancssárga – tűnődött el Mizzy. – De ők is csak félig, mert a
másik felük fekete. Talán annyira vagy temperamentumos, mint amennyire narancssárga
egy narancs. Na?
– Az magától értetődne! – legyintettem. – Olyan temperamentumos vagyok, amennyire
halványsárga az oroszlán. – Vajon ez jól hangzik? Nem volt egyszerű kiötölni.
Mizzy oldalra hajtotta fejét, és rám pillantott.
– Furi vagy.
– Nem is, csak még gyúrnom kell a hasonlatokra. Bennem van. Olyan
temperamentumos vagyok, mint…
– Értem! – fejezte be a mondatom Mizzy. Elmosolyodott. – És imádnivaló.
– Jól van! – röhögött fel Exel. – A sírodra majd az oroszlános dumát fogom felvésni.
Csúcs! Még csak pár órája vagyok a csapattal, és már sikerült meggyőznöm őket arról,
hogy Acélölő imádnivalóan furi. Sóhajtva dőltem hátra az ülésen.
Jó darabig utaztunk, egy óráig vagy még tovább. Elég hosszan ahhoz, hogy már ne
tudjam, Babilarban vagyunk-e, vagy sem. Végül lassítottunk, az egész tákolmány fékezett,
és kívülről ránk kapcsolódott valami.
Akárhol is vagyunk, megérkeztünk. Exel talpra ugrott, és előkotort pár törülközőt, aztán
intett Valnak, aki felmászott a létrán.
– Villanyt lekapcsolni! – utasított.
Engedelmesen eloltottuk a fényeket. Hallottam, amint Val kinyitja felettünk a
búvónyílást. Víz csorgott le, de a hangokból ítélve Exel azonnal feltörölte.
– Mehetünk – suttogta Mizzy. A létráig tapogatózva mentem, és előreengedtem a
többieket. Hallottam, hogy odafönt beszélgetni kezdenek, innen tudtam, hogy amikor Tia
a létrához lép, már csak ő maradt lent rajtam kívül.
– Prof? – kérdeztem tőle halkan.
– A többiek nem tudják, mi történt valójában – suttogta. – Azt mondtam nekik, a Prof
elüldözte Pusztítót, minden rendben van, és majd utánunk jön.
– De mi történt valójában?
A sötétben hallgatás volt a válasz.
– Tia, rajtad kívül csak én tudom a titkot. Együtt kitalálhatunk valamit. Segítek.
– Most egyikünkre sincs szüksége. Időre van szüksége.
– Mit csinált?
Halkan sóhajtott.
– Hagyta, hogy eltalálja egy tűzlabda, amit közönséges halandó nem élne túl, de mialatt
Pusztító kárörvendőn kacagott fölötte, öngyógyított, felpattant, és lekapta az Idol
szemüvegét. Az az infód, hogy rövidlátó… végül hasznunkra vált.
– Ügyes!
– Jon azt mondta, a lény irtóra megijedt – suttogta. – Teleportált, és nem jelent meg
újra. Jon biztonságban van, minden rendben. Úgyhogy ne aggódj!
Előreengedtem. Semmi sincs rendben. Ha a Prof elmaradozik, az azért van, mert fél,
hogyan viselkedne a körünkben. Kelletlenül vállamra vettem a zsákomat, és kimásztam
egy koromsötét szobába.
– Kint vagy, David? – kérdezte Val hangja a sötétben.
– Aha.
– Erre!
Követtem a hangját. Karon fogott, és bevezetett egy sötét függönnyel fedett ajtón.
Utánam jött, becsukta mögöttünk az ajtót, mielőtt kinyitotta volna előttünk a következőt.
Ekkor fény árasztotta el a helyiséget, és végre megláthattam a babilari Leszámolók
hírhedett búvóhelyét.
Ami nem is búvóhely volt. Hanem palota.
 16
Fenséges vörös szőnyeg. Ébenfa bútorok. Ebédlőasztal. Kristály bárpult – ott szikrázott
Val mobilja. Hatalmas terek. Iszonyatosan tágas tér!
Leesett az állam. Pontosabban: bevertem az ajtóba, amikor a szobába léptem, és ide-oda
forogva próbáltam minden irányba figyelni. Akár egy királyi palota. Nem is… Idolpalota.
– Hogy lehetséges ez? – léptem a szoba közepére. – Még mindig víz alatt vagyunk?
– Nagyrészt igen – felelte Val. – Egy Long Island-i milliomos föld alatti bunkerében
vagy. Howard Rightonnak hívták. Légmentesen záródó rendszert épített arra az esetre, ha
atomháború törne ki. – A korlátra akasztotta hátizsákját. – Szerencsétlenségére nem találta
el, mi okozza a végzetét. Hazafelé tartottak Európából, amikor egy Idolnak kedve támadt
Righton és családja repülőgépét felrobbantani…
Visszanéztem a rövid folyosóra, ami a tenger alatti nagyterembe vezetett. Exel becsukta
az ajtót, amitől a folyosó sötétségbe borult. Az volt a benyomásom, hogy a padlón át
emelkedtünk föl ide, és valamiféle kikötő tartozik a termekhez. De hogy juthat a
tengeralattjáró egy föld alatti bunker alá?
– Raktárhelyiség – magyarázta Exel, miközben elbotorkált mellettem. – Righton
hatalmas élelmiszerraktárat alakított ki a bunker alatt. Amit elborított a víz, de mi kitörtük
az egyik falát, afféle barlangot formálva, és abba irányítjuk a tengeralattjárót. A Prof vágta
ki a padlón keresztül, ő csinált oda egy kikötőt néhány évvel ezelőtt.
– Jon szereti, ha az általa frekventált városokban biztonságos helyek várják – tette
hozzá Tia, és bevackolta magát az egyik plüsskanapén a mobiljával. Idelent is működik.
Elvégre Új-Chicago acél katakombáiban is volt térerő, úgyhogy egész biztosan bárhol
használható.
Az igazat megvallva kissé esetlenül éreztem magam a sajátom nélkül. Évekig spóroltam
az üzemi béremből azért, hogy megvehessem. Most, hogy a puskámnak annyi, a
mobilomat pedig szétroppantotta egy Idol, rájöttem, hogy életemnek azon korszakából
semmim sem maradt.
– Most mire várunk?
– Arra, hogy Jon visszatérjen a felderítésből – válaszolt Tia. – Utánaküldünk valakit.
Missouri, mi lenne, ha megmutatnád Davidnek a lakosztályát? – És mi lenne, ha nem
pattognál állandóan, David? – szikrázott a szeme.
Vállamra vettem a zsákomat. Mizzy bólintott, és befordult egy folyosóra, kezében
elemlámpájával. Ekkor esett le, hogy valójában rettentően kimerültem. Bár idefelé
éjszakánként vezettünk, én még nem tudtam megszokni a nappalok és éjszakák
váltakozását. Az utóbbi pár hónapban új dolog volt fényben élni. Határozottam élveztem.
 De úgy látszik, ismét a sötétség lesz az alapbeállítás. Követtem hát Mizzyt a központi
teremből egy folyosóra, amit művészi képek szegélyeztek. Színes, fröccsöntött víz.
Gondolom, modern és divatos. Engem az óceánfenékre emlékeztetett.
– Hihetetlenül gyönyörű ez a hely! – ámuldoztam egy könyvtárszobába kukkantva, ahol
sosem látott mennyiségű könyv sorakozott a polcokon. Apró, vészvillogóhoz hasonlító
lámpák világítottak a helyiségek falán, tehát áramunk van.
– Ahaaa… – bólintott Mizzy. – Long Islanden volt mit a tejbe aprítani. Tengerpart,
villák. Kiskoromban elhoztak ide a strandra, és közben arról ábrándoztam, milyen lehet
egy ilyen házban élni. – Végighúzta ujját a falon, úgy ment előttem. – Egyszer elvezettem
a régi lakásunk előtt a tengeralattjárót. Érdekes.
– Nehéz volt újra látni?
– Neeeem. Alig emlékszem a Vész előtti időkre. Életem nagy részét a Festett Faluban
töltöttem.
– Hol?
– Belvárosi negyed. Jó hely. Kevés a banda. Volt mit enni.
Követtem a lányt a folyosón. Rámutatott egy onnan nyíló ajtóra.
– Ez itt a fürdőszoba. Amikor bemész az első ajtón, mindig csukd be magad után! Utána
menj be a másodikon! Nincs villany, úgyhogy tapogatózni kell. Zuhanyzó, mosdó. Csak
itt, ezen a helyen van folyóvíz. Ne hozz ki semmit, egyetlen poharat se!
– Regália?
Mizzy bólintott.
– Kívül esünk a hatósugarán, és bár a helyváltoztatás nem jellemző rá, úgy véljük, jobb
félni, mint megijedni. Ha rátalál erre a helyre, mindannyiunknak vége.
Én nem voltam ebben olyan biztos. Tia is megmondta: Regália kinyírhatott volna
minket odafent, de nem tette. Mintha ellen akarna állni a gonosznak. Mint a Prof.
– A bandáktól is Regália szabadított meg? – kérdeztem.
– Aha. Csak Newton bandája maradt, de ő is elég jó fej mostanság. Ahhoz képest, hogy
Idol.
– Szóval Regália jót tesz a várossal.
– Hát, leszámítva, hogy elárasztotta vízzel és több tízezer embert megölt. De azt
hiszem, régi önmagához viszonyítva nem is olyan szörnyű. Mint a bokádba harapó kutya,
ami azelőtt a nyakadat szorongatta.
– Találó metafora.
– Pedig nem is oroszlános – jelentette ki Mizzy egy nagyobb helyiségbe toppanva.
Mégis, mekkora ez a palota? A szoba, ahová érkeztünk, kör alakú volt. Egyik részén
zongora (amit eddig csak filmekben láttam), a másik részén pedig puccos ebédlőasztal. A
plafon feketére volt festve, és…
Nem. Nincs feketére festve. Az ott víz!
Döbbentem hőköltem hátra a felismeréstől, hogy a plafon átlátszó üveg, én pedig a
sötét, kavargó mélységet bámulom. Halrajok úsztak el, és esküdni mernék rá, hogy egy
óriási árny gomolygott tova.
– Ez a fickó óvóhelyet épített magának tetőablakkal?
– Tizenöt centis akrilból – bólintott Mizzy az elemlámpáját takargatva –, behúzható
acéllemezzel. Mielőtt még megkérdeznéd: nem, Regália nem lát át rajta. Először is, mint
említettem, kellően kívül esünk a hatósugarán. Másodszor, levegőre nyíló vízfelület kell
neki. – Itt habozott. – De azért jobb lenne lecsukni. Csak az az átkozott lemez beakadt,
nyitott állapotban.
Átsiettünk azon a rémisztő szobán, és végre rátértünk egy szép, ablaktalan folyosóra.
Az elején Mizzy kinyitott egy ajtót, és intett, hogy lépjek a hatalmas hálószobába.
– Exellel alszom itt? – kukkantottam be.
– Micsoda? – lepődött meg Mizzy. – Tizenkét hálószoba van. Kettőt is kaphatsz, ha úgy
tartja kedved.
Döbbenten pillantottam végig a sötét fapolcokon, a bolyhos vörös szőnyegen és az
ágyon, amely akkora volt, mint egy nagy, naaagy, naaaaagy pirított kenyér.
Új-Chicagóban minden pénzem ráment egy pici, egyszobás lakásra. Ez a szoba kábé
négyszer akkora volt.
Beléptem, és letettem a zsákomat. Szinte elvesztem ebben a hatalmas helyiségben.
– Elemlámpa az éjjeliszekrényen – mutatott oda Mizzy a mobiljával. – Most kaptunk új
energiacella-szállítmányt új-chicagói barátodtól.
Odasétáltam az ágyhoz, és a szélére csüccsentem.
– Ti ilyen puhán szoktatok aludni?
– Hát, a földön is alhatsz, ha szeretnéd. A villanykapcsoló nem működik, de a
konnektorok között van okés. Tedd fel töltőre a mobilod, úgy kiderül, melyikben van
kakaó.
Elétartottam a darabokra tört mobilomat.
– Opszi! – futott ki a száján. – Semmi gond! Holnapra összedobok neked egy újat.
Ismét a pihe-puha ágyra néztem. Szemhéjamat úgy vonzotta lefelé valami, mint a
sikátorban hányósarkot kereső részeget az utcakő. Aludnom kell, mégpedig sürgősen. De
annyi mindenre nem kaptam még választ.
– A Prof már jó ideje megbízott titeket a város megfigyelésével, ugye? – kérdeztem
Mizzytől.
– Aha – felelte az ajtófélfának dőlve.
– Említette, hogy miért?
– Mindig azt hittem, hogy azért, mert minden kis információmorzsára szüksége van
Regáliáról, amikor majd végre lecsap.
– Kétlem. Acélszív előtt Prof sosem támadt fontos Idolokra. A Leszámolók egyébként
sem szoktak hosszú távú megfigyeléseket folytatni. Általában két hónap után elhúznak a
városokból, néhány hullát hagyva maguk után.
– És te ilyen jól ismered a többi Leszámoló-csapat módszereit? – kérdezte kuncogva,
mintha vicces lenne.
– Igen – vontam vállat őszintén. – Elég jól.
– Csakugyan?
– Én… hajlamos vagyok kissé túlzásba vinni a dolgokat. – De nem kocka módon,
akármit is állít Megan. – Majd egyszer elmesélem. Asszem, most kidőlök.
– Szép álmokat! – mondta a lány. Megfordult, eltűnt, és vele együtt a fény is.
A Prof is tudja – gondoltam az ágyba kúszva. – Azért nem csapott le Regáliára, mert
tudta, hogy a nő meg akar javulni. A Prof azon agyal… vajon lehetséges-e mindez.
Lehetséges-e legyőzni a hatalmat, amely ilyen romboló erővel ruház fel egyeseket.
Ásítottam. Át kéne öltöznöm…
De elnyomott az álom.
HARMADIK RÉSZ
 17
Koromsötétben ébredtem fel.
Sóhajtozva hánykolódtam a túlságosan puha ágyban, ami olyan volt, mintha
tejszínhabban úszkáltam volna. Egy idő után sikerült eljutnom az ágy széléig. Felültem, és
beletúrtam a hajamba. Reflexszerűen a mobilomért nyúltam, körbetapogatva az
éjjeliszekrényen. Aztán eszembe jutott, hogy széttört, és Mizzynek adtam.
Hirtelen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Mennyi az idő? Meddig aludtam?
Az alsó utcákban gyakran csak a mobilomra hagyatkozhattam az órákat illetően. A
napfény csupán emlékeimben élt, mint a füvesített parkok és anyám hangja.
Dzsekimet félrerúgva – amit valamikor az éjszaka folyamán letéphettem magamról –
kikászálódtam az ágyból, és az ajtó felé botorkáltam. Odakint a folyosón az egyik irányból
világosság derengett, és halk hangok visszhangoztak a távolban. Ásítozva tapogatóztam a
fény irányába, és végül odaértem az átriumhoz – ahol a zongora és az üvegplafon volt.
Fentről halványkék színnel világított.
A szűrt napfényből ítélve körülbelül tizenöt méteres mélységben lehettünk. Ám a víz
iszaposabb volt, mint vártam; nem kristálykék, hanem sötétebb, átlátszatlanabb. Ki tudja,
mi rejtőzik benne.
Egyre kivehetőbbek voltak a hangok. Prof és Tia. Keresztülmentem az átriumon,
szándékosan nem néztem föl, és ott találtam kettejüket a könyvtárban.
– Őszintének hatott a vívódása, Jon – mondta éppen Tia, mikor közelebb értem. – Azt
akarja, hogy Babilarba gyere; ebben igazad volt. Meg is ölhetett volna minket, de nem
tette. Szerintem tényleg azt akarja, hogy állítsd meg.
Nem állt szándékomban hallgatózni, úgyhogy bekukkantottam a terembe. Prof a
könyvekkel borított falnál állt, egyik karjával a polcnak támaszkodva, Tia pedig az
asztalnál ült, előtte felnyitott noteszgép és rengeteg könyv. Zacskós italt tartott a kezében,
benne szívószállal – így lehet inni, hogy Regália ne kukkanthasson át a folyadék felszínén.
Tiát ismerve csak kólát rejthetett.
Prof biccentett felém, úgyhogy beljebb léptem.
– Szerintem Tiának igaza van – szólaltam meg. – Regália küzd a saját képességei ellen,
és próbál ellenállni a rossz hatásuknak.
– Abigail ravasz nő – csóválta fejét a Prof. – Ha azt feltételezed, hogy ismered az
indítékait, rosszul hiszed. – Egyik ujjával a polcon dobolt. – Hívjuk vissza Exelt a
felderítésről, Tia, és készítsük elő a tárgyalót! Ideje, hogy tervet dolgozzunk ki!
A nő bólintott, lezárta a noteszgépét, és kislisszolt a szobából.
– Tervet? – léptem közelebb – Csak nem Regália meggyilkolására?
 Bólintott.
– Azok után, hogy ennyit figyeltetted, most úgy határozol, hogy megölöd?
– Hány ember halt meg tegnap, Pusztító támadásakor, David? Hallottad?
Megráztam a fejem.
– Nyolcvan. Pár perc leforgása alatt szénné égett nyolcvan ember, mégpedig azért, mert
Regália a városra szabadította azt a szörnyeteget.
– De ellenáll – erősködtem. – Küzd a sötétség ellen, ami…
– Nem – vágott közbe Prof, és elsétált mellettem. – Tévedsz. Menj, készülj a
megbeszélésre!
– De…
– David… – szólt vissza a Prof az ajtóból. – Tíz hónappal ezelőtt kéréssel és érvekkel
fordultál hozzám. Meggyőztél arról, hogy Acélszív uralmát meg kell dönteni. Hallgattam
rád. Most azt akarom, hogy te is hallgass rám. Regália túl messzire ment. Betelt a pohár.
– Barátok voltatok, igaz? – kérdeztem. A Prof elfordult. – Nem gondolod, hogy
legalább tekintetbe vehetnéd, amikor arról van szó, hogy megmenthető-e, vagy sem?
– Csak nem Meganről van szó?
– Micsoda? Dehogy….!
– Ne hazudj nekem, fiam! – vágott közbe. – Az Idolokat illetően te is ugyanolyan
vérszomjas vagy, mint bármelyikünk. Láttam benned, közös vonásunk.
Visszalépdelt a szobába, és odaállt elém. Jó ég, ez az ember nagyon félelmetes tudott
lenni, ha akart! Mint egy sírkő a frissen kinyílt virág fölött. Így állt egy pillanatig, aztán
felsóhajtott, és a vállamra helyezte kezét.
– Igen, David – suttogta. – Barátok voltunk. De komolyan azt hiszed, hogy vissza kéne
fognom magam pusztán azért, mert történetesen kedvelem őt? Gondolod, hogy a régi
barátságunk miatt megbocsátom neki a gyilkosságokat?
– Ööö… nem. De ha a képességei hatása alá került, akkor lehet, hogy nem is az ő
hibája.
– Ez nem így működik, fiam. Abigail dönthetett. Tiszta is maradhatott volna. De nem
tette. – A tekintetünk találkozott. Érzelmeket láttam az övében, valódi érzelmeket, nem
dühöt. Ellágyult, fájdalmasan eltorzult az arca. Keserűség?
Elengedte a vállamat, és sarkon fordult.
– Talán csakugyan ellenáll a képességeinek, amint mondtad. Ha így van, akkor úgy
sejtem, valójában azért csábított engem ide, mert olyat keres, aki képes őt megölni. Aki
megmentheti őt saját magától. Azért küldött értem, hogy megállítsam a gyilkolászását, és
én ezt fogom tenni. Nem az első barát lesz, akit el kell pusztítanom.
Mielőtt még szóra nyithattam volna a számat, kiment az ajtón. Hallottam lépteit a
folyosón. A falnak dőltem. Kimerített a beszélgetés. A Professzorral való társalgás kiszívja
az ember energiáit.
Úgy döntöttem, kiderítem, hogyan lehet errefelé zuhanyozni. Sötétben, hideg vízzel.
Mindkettő okés. Régen, az Üzemben csak háromnaponta lehetett fürdeni. Annál bármi
jobb.
Fél órával később beléptem a tanácsterembe, amely pár ajtónyira volt a hálószobámtól.
Egy teljes fala üvegből volt, és kilátás nyílt a tiszta vízre. Pompás. És mindenki ezzel
szemben ült. Nem mintha paráztam volna, egyáltalán nem, csak nem akartam, hogy
egyfolytában arra emlékeztessen: víz alatt vagyunk. Elég egyetlen kis repedés, és mind itt
fulladunk meg.
Exel egy kényelmesnek látszó széken ült, a lábát feltéve. Mizzy a telefonjával babrált,
Val az ajtóban állt, keresztbe font karral. A hispán nőnek esze ágában sem volt ülni, és
lazítani. Komolyan vette a dolgokat – amit nagyra becsültem. Biccentettünk egymásnak,
amint beléptem, és elhelyezkedtem a Mizzy melletti széken.
– Mizu a városban odafent? – kérdeztem Exelt.
– Temetés temetés hátán – felelte. – Részt vettem egy ízléses kis szertartáson, a
központi térnél. Virágok a vízen, gyönyörű gyászbeszéd… De a balzsamozók iszonyatos
munkát végeztek… mondjuk, nem hibáztatom őket, hiszen alig van minőségi alapanyag.
– Egy temetésen végeztél felderítést? – hüledeztem.
– Miért ne? – mosolyodott el. – Temetéseken szoktak beszélgetni, megható pillanat.
Sikerült kiszúrnom Newton talpnyalóit is, akik a távolból figyelték.
Mizzy felpillantott telefonjából.
– Mit csináltak?
– Csak figyeltek – csóválta a fejét Exel. – Esküszöm, nem igazodom ki azon a bandán.
Előbb vagy utóbb be kell épülnünk közéjük.
– Exel, én erősen kétlem, hogy a banda felvenne negyvenes, kövér faszikat a tagjai közé
– szólt oda Val az ajtóból.
– Majd szakácsnak adom ki magam – folytatta. – Minden szervezetnek szüksége van jó
szakácsra és jó temetkezési vállalkozóra. Két örök dolog: étel és halál.
Tia és Prof nem sokkal később befutottak. Prof egy festőállványt cipelt a hóna alatt. Tia
elfoglalta a szoba egyetlen megmaradt ülőhelyét, a Prof pedig nekilátott felállítani az
állványt, és rátett egy papírt az akváriumszerű ablak elé. Remek! Egész idő alatt
bámulhatom a vizet!
 – A képalkotó még nem állt össze – magyarázta Prof. – Úgyhogy a jól bevált
módszerrel dolgozunk. Mizzy, te vagy a csapat ranglétráján legalul, te leszel az írnok!
A lány őszinte lelkesedéssel pattant fel székéből. Fogott egy filctollat, és a papír tetejére
odaírta: Regália kinyiffantásának szupertitkos terve. Minden i betűre szívecskét tett
pontként.
A Professzor fapofával nézte, majd ránk pillantva folytatta:
– Acélszív megölésével a Leszámolók kimondatlanul is ígéretet tettek, amelyet be is
fognak tartani. A hatalmas Idolok sincsenek tőlünk biztonságban. Regália egyértelműen
bebizonyította, hogy nem tiszteli az emberéletet, és csakis mi vagyunk az egyetlen
törvény, amely képes igazságot szolgáltatni. Úgyhogy itt az ideje, hogy elpusztítsuk őt!
– Engem aggaszt a dolog – csóválta fejét Exel. – Regália komoly PR-kampányt folytat a
városban. A lakók nem istenítik, persze, de nem is gyűlölik. Biztos vagy benne, hogy így
kell elintéznünk, Prof?
– Az utóbbi öt hónapban bérgyilkosokat küldözgetett új-chicagói csapatom ellen –
felelte ridegen Prof. – Sam vére is az ő lelkén szárad. Személyes ügy, Exel. Akár jó a PR-
ja, akár nem, százszámra gyilkolja az embereket ebben a városban. Kinyírjuk. Vita
lezárva.
Az utolsó mondatnál jelentőségteljes, sokatmondó pillantást vetett rám.
Mizzy közben jegyzetelt a papírra: Nagyon fontos! Tutira meg kell tennünk! Három
hatalmas nyilat is rajzolt, amelyek a címre mutattak, és kicsivel később, apróbb betűkkel
még hozzáírta: Leszámolók, nincs megállás!
– Rendben – szólalt meg Val az ajtóból. – Akkor hát meg kell tudnunk a gyengeségét,
amire egészen idáig képtelenek voltunk. Kétlem, hogy a szappanos trükk elegendő lesz.
Prof Tiára pillantott.
– Abigail nem Főidol – mondta Tia.
– Mi? – hüledezett Exel. – Dehogynem! Sosem láttam még hozzá fogható Idolt.
Megemelte egy egész város vízszintjét, és elárasztotta azt. Több millió tonna vizet
mozgatott, és tartja szintben!
– Nem azt mondtam, hogy nem nagy hatalmú – helyesbített Tia. – Csupán azt, hogy
nem Főidol, ami annyi tesz: Idol, akinek képességei megakadályozzák, hogy
hagyományos módon gyilkolhassák meg.
Mizzy írt: Regália irtóra félhet.
– Mi a helyzet a jövendőmondó képességeivel? – tudakoltam Tiától.
– Felfújja az egészet; annak ellenére, amit elhitet az emberekkel, alig éri el az F
osztályú Idolok szintjét. Ritkán tudja értelmezni, amit lát, és védelmi képességei sem
emelik őt főidoli státuszba.
– Igen, erről a jegyzeteimben is elmélkedtem – bólintottam.
– Biztos vagy benne, hogy így van?
– Egészen biztos.
Exel szólásra emelte a kezét.
– Ööö, elvesztettem a fonalat. Ti nem? Mer’ én igen.
Mizzy jegyzetelt: Exelnek jobban kéne figyelnie az elhangzottakra…
– Regália nem rendelkezik védőképességgel – magyaráztam neki. – Attól lenne Főidol.
Acélszív bőre áthatolhatatlan volt, teleportálással elhárította bármilyen ütő-vagy
szúrófegyver hatását. Tűzlény reinkarnálódik, miután meghal. Regália nem tud ilyet.
– Abigail nagyon erős – bólintott Prof –, de valójában igen sebezhető. Ha rátalálunk,
simán megöljük.
Így igaz. Rádöbbentem, hogy eddig úgy gondolkodtam Regáliáról, mint Acélszívről.
Ami hülyeség, mert Acélszív megölése a gyengeségén állt vagy bukott, míg a Regália
képességét kiiktató gyengeség viszont közel sem olyan fontos, mint megtalálni, hol
rejtőzik testi formában.
– Tehát – vette át a szót kólát szürcsölgetve Tia –, ez lesz a tervünk alapja: Regália
búvóhelyének megtalálása. Mint már említettem, a képességeinek hatósugara mindössze
nyolc kilométer. Ezt kell felhasználnunk ahhoz, hogy ráleljünk.
Mizzy engedelmesen írogatni kezdett: Első lépés: megtalálni Regáliát, és apró
húscafatokra robbantani!
– Mindig is érdekelt – fordult feléjük Val –, honnan tudtok ennyi mindent az erejéről.
Az idológusoktól?
– Természetesen – felelte Tia a legteljesebb nyugalommal. A szikrába is! Tia úgy
hazudik, mint a vízfolyás!
– Tényleg csak onnan? – szaladt ki a számon.
Prof rám bámult, de én álltam a tekintetét. Csak nem mondom ki nyíltan, amit
bizalmasan súgott meg… de zavart, hogy ilyen fontos dolgot akar elhallgatni a
csapattagok előtt. A többieknek is tudniuk kell, hogy a Profnak és Regáliának közös
múltja van.
– Nos – fogott bele kelletlenül Tia –, talán nem árt, ha ti is tudjátok, hogy Jon és én
ismerjük Regáliát még régről, közvetlenül azutánról, hogy Idollá változott. Még a
Leszámolók előttről.
– Micsoda? – lépett előre Val. – Ezt eddig nem is említettétek?!
 – Nem volt jelentősége.
– Nem volt jelentőségeee? – kiáltott Val. – Sam miatta halt meg, Tia!
– Azokat az információkat adtuk át nektek, amelyeket meglátásaink szerint
felhasználhattatok ellene.
– De…
– Higgadj le, Valentine! – intette le a Prof. – Igen, titkolóztunk. Továbbra is így lesz, ha
úgy véljük, hogy így a legjobb.
Val – már a székem mellett állva – fortyogott, keresztbe fonta a karját, de nem szólt
semmit. Mizzy újabb feliratot varázsolt a papírra: Második lépés: koffeinmentes kávét
Valnak! Ezt nem tudtam hova tenni. Val nagyot sóhajtva végül elhelyezkedett egy széken.
Mizzy folytatta: Harmadik lépés: jutalomsütit Mizzynek!
– Én is kaphatok sütit? – tette fel a kezét Exel.
– Nem! – dörrent fel a Prof. – Ez az egész nem vezet sehova! Mizzy, írd, hogy… –
Ekkor, a megbeszélés folyamán először a lány jegyzeteire pillantott, és rádöbbent, hogy az
már teleirkálta a lapot a jegyzeteivel.
Mizzy elpirult.
– Tudod, mit? Ülj le! Úgysem kell leírni!
A lány lehajtott fejjel ballagott vissza.
– Tervünk tehát – folytatta a Prof –, hogy lokalizáljuk az Idol főhadiszállását, és lopva
behatoljunk, lehetőleg akkor, amikor alszik. Amikor nem tud ellenállni.
A gyomrom összerándult ennek a gondolatára. Alvó embert főbe lőni? Nem valami
lovagias tett. De hallgattam, mint mindenki más. Elvégre orgyilkosok vagyunk, és
punktum. Mi különbség van aközött, hogy alvás közben gyilkoljuk meg őket, vagy
csalival és csapdával?
– Javaslatok? – kérdezte a Prof.
– Biztos vagy abban, hogy sikerül megtalálni a főhadiszállást? – kérdeztem. – Acélszív
folyamatosan mozgásban volt, minden éjjel máshol aludt. Sok Idolról tudok, akik mindig
másik rezidenciájukon alszanak, pontosan azért, hogy elejét vegyék az ilyen
rajtaütéseknek.
– Regália nem Acélszív – mondta a Prof. – Egyáltalán nem olyan paranoiás, mint ő
volt, ráadásul szereti a saját otthonát. Egyetlen helyet választott ki, ahol lehorgonyzott, és
kétlem, hogy gyakran mozdulna ki onnan.
– Öregszik – tette hozzá Tia. – Régen, mikor jól ismertük, napokig tudott egy helyben
ülve látogatókat fogadni. Egyetértek Jon következtetésével. Abigail inkább egyetlen, ám
jól körbebástyázott főhadiszállást tart fenn, mint tucatnyi kisebb bunkert. Biztosan van
tartalék búvóhelye, de ezt csak akkor használja, ha rájön, hogy az elsődleges bázisának
helye kitudódott.
– Erre is gondoltam már – tűnődött Exel. – A nyolc kilométer hatósugarú kör azt jelenti,
hogy gyakorlatilag bárhol lehet Babilarban, kiterjed idáig a hatalma. Az egykori New
Jerseyben is lehet.
– Igen – hümmentett Tia –, csakhogy minden jelenésével szűkíti a kört. Mivel a
bázisától legfeljebb nyolc kilométer távolságra tud kivetülni, valahányszor megjelenik,
többet tudunk lehetséges búvóhelyéről.
Lassan bólintottam.
– Akárcsak egy óriási szőlőszemeket kilövő katapult.
Mindenki rám bámult.
– De most komolyan – folytattam. – Ha van egy különféle távolságokra szőlőszemeket
hajító szőlőkatapultunk, amit jó sokáig hagyunk lövöldözni… akkor egy idő után, amikor
visszatérünk hozzá… még akkor is, ha csak a hűlt helyét találjuk, mert valaki lenyúlta,
meg tudjuk állapítani, hol állt eredetileg. Az elhajigált szőlőszemek alkotta mintázat
alapján. Pontosan ez történik most. Regália kivetülései a szőlőszemek, a főhadiszállása
pedig a katapult.
– Hát… ez akár már logikusnak is mondható… – kockáztatta meg Exel.
– Lehetek én a katapult tüzére? – kérdezte Mizzy. – Poén lehet!
– Kétségkívül fantáziadús leírás – jegyezte meg Tia –, ami beválik, ha elég adatot
gyűjtünk össze. Nem is kell annyi koordináta, amennyi szőlőszemről David beszélt. Íme, a
terv: előre meghatározott helyeket választunk ki, és elintézzük, hogy olyan helyzeteket
provokáljunk ki, melyekbe Regália egyik kivetülése beavatkozna. Ha megjelenik, máris
megvan egy adat. Ha nem, akkor kívül esik a hatósugarán. Ha elég ilyet csinálunk,
kideríthetjük a pontos tartózkodási helyét.
Bólintottam. Világos.
– Akkor irány a város, nyüzsögjünk, hadd jöjjön elő!
– Helyes! – vágta rá Tia.
– Mi a helyzet a képességei hatósugarával? – kérdeztem. – Regália megemelte a város
vízszintjét. Ennek a kiterjedését nem használhatnánk fel ahhoz, hogy megtaláljuk?
Tia a Profra pillantott.
– Vízmanipulációs képessége két dologból áll – magyarázta a Prof. – Az általatok is
látott karcsú indák létrehozásából és a nagyszabású vízmozgatásból. Az indák csak addig
terjednek, míg ellát, tehát igen, ezek használatának megfigyelése segíthet minket.
Nagyszabású vízmozgatása azonban nem sokat árul el. Leginkább az árapály jelenségéhez
hasonlítanám. Hatalmas felületeken képes megemelni a vizet, méghozzá iszonyatos
mértékben. Ehhez a képességhez nem igazán kell pontosság, sokkal messzebbről is
megteheti. Tehát a babilari vízemelkedés formájából nem következtethető ki, hol rejlik a
búvóhelye.
– Ezzel együtt – szólalt meg Tia – majdnem biztosra vesszük, hogy Abigail nem tud
arról, hogy mi ismerjük képességei hatósugarát. Tehát lépéselőnyben vagyunk.
Felhasználhatjuk ahhoz, hogy megtaláljuk. A lényeg, hogy olyasmiket eszeljünk ki,
amivel felkeltjük a figyelmét: izgalmas eseményeket, amelyek esetén biztosan megtámad,
vagy a távolmaradásából biztosan tudható, hogy nem képes odamenni.
– Tutibiztos figyelemfelkeltés? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta Tia. – Lehetőleg úgy, hogy ne jöjjön rá, hogy a tartózkodási helyét
akarjuk kipuhatolni.
– Hát, ez pofonegyszerű – jelentettem ki. – Idolokra fogunk támadni. – Mindenki rám
nézett. – Figyeljetek… Mindenképpen meg kell ölnünk Pusztítót. Regália Damoklész
kardjaként lógatja fölöttünk, az egész várost fenyegeti. Ha őt kiiktatjuk, akkor kiiktatjuk
az elsődleges fegyverét, és a rajtaütés valószínűleg előcsalogatja, mert meg akarna minket
állítani. Ha sikerrel járunk, akadályozzuk Regáliát, véget vetünk a mészárlásnak, és adatot
is nyerünk, ami hozzásegít minket főhadiszállása megtalálásához. Sőt, gyanút sem
keltünk, mivel csak azt tesszük, amit a Leszámolók szoktak.
– Jon, a fiú mond valamit… – jegyezte meg Tia.
– Talán – legyintett a Prof. – De nem tudjuk, hogy Pusztító hol fog lecsapni. Reaktívnak
kell lennünk, ezért nehéz csapdát állítani neki. És nehéz olyan helyet választani, ami
adattal szolgálna Regáliáról, ha felbukkan.
– Próbálkozhatunk Newtonnál – javasolta Exel. – A nő és bandája járőrözni szokott a
városban, ami elég kiszámítható. Newton szinte Regália jobbkezévé vált. Ha őt
megfenyegetjük, Regália biztosan megjelenik.
– Csakhogy – szólt közbe Val – Newton mostanság már nem jelent veszélyt. A bandáját
kordában tartják. Kissé agresszívak, de nem gyilkolnak. Egyetértek Acélölővel: Pusztító
komoly probléma. Nem akarom, hogy Babilar is Houston sorsára jusson.
A Prof egy ideig töprengett, és kifelé bámult a fényes, kék vízbe.
– Val, kidolgoztatok már tervet Newton és bandája ellen?
– Igen, de…
– De?
– A terv pillére Sam volt és a kémsugár.
 – A kémsugár?
– Tönkrement – felelte Val. – Hasznavehetetlen.
Hangsúlyából azonnal vágtam, hogy érzékeny téma.
– Dolgozzatok össze Tiával és Daviddel! – jelentette ki a Prof. – Vizsgáljátok felül a
tervet, és álljatok elő több forgatókönyvvel Newton megölésére, majd Pusztító
meggyilkolására. David ötlete alapján cselekszünk, és a két Idolon való rajtaütést
használjuk Regália előcsalogatására. Ezen kívül pedig kérném azon helyek listáját, ahol a
csapatod szerint Regália bizonyosan megjelent.
– Alap! – bólintott Val. – De ez utóbbiból kevés van. Csak egyszer-kétszer láttuk a múlt
éjjelin kívül.
– Még két hely is több, mint a semmi. Kiindulópontok lehetnek – mondta Tia. – Exel,
nézz szét a városban, és fülelj minden olyan szóbeszédre, ami egyértelműen Regália
felbukkanásáról vagy képességeinek használatáról szól! Persze, akad majd köztük
megbízhatatlan, de a térképünkhöz hasznos lehet.
– Holnapután úgyis olyanokkal találkozom, akik tudhatnak erről… – mondta
sejtelmesen Exel. – Kezdhetjük ott.
– Remek! – mondta a Prof. – Hajrá! Elmehettek. Kivéve téged! – És rám mutatott.
Tia maradt a székében, engem pedig kivert a veríték. Nyeltem egy nagyot, és minden
erőmet összeszedve odaballagtam a Profhoz, aki a végtelen kék vízre néző, hatalmas ablak
előtt üldögélt.
– Jól vigyázz, fiam! – suttogta. – Olyasmit tudsz, amit a többiek nem. Én megbíztam
benned.
– Én…
– Ne hidd, hogy nem veszem észre, amint próbálod elterelni a szót Regália
meggyilkolásáról Pusztító meggyilkolására.
– Talán tagadod, hogy praktikusabb lenne előbb őt kinyírni?
– Nem. Azért nem mondtam ellent, mert csakugyan igazad van. Logikus, hogy
Pusztítóra és esetleg Newtonra támadva előbb fosszuk meg Regáliát támogatóitól, és aztán
szorítsuk sarokba. De figyelmeztetlek: ne feledd: ő az elsődleges célpont.
– Igenis, uram!
– Elmehetsz!
Bosszankodva léptem ki az ajtón. Olyan látványosan kipécézett. Végigmentem a
folyosón, és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Erőtért. Nem a nagy hatalmú
Idolt, hanem a képességétől megfosztott, közönséges halandót, amint rettegve és
összezavarodva pillant rám, a gyilkosára.
 Eddig olyan simán ment az Idol-ölés. Most is simán menne, ha fontos lenne. Persze,
ettől még ugyanúgy Megan arcát láttam magam előtt Erőtér helyett, amikor meghúztam a
ravaszt.
Volt idő, amikor szívből gyűlöltem az Idolokat. Mostanra ráébredtem, hogy már nem
tudok így érezni. Megismertem a Professzort, Megant és Edmundot. Talán ezért
lázadozom Regália meggyilkolása ellen. Mert számomra úgy tűnik, küzd Idol-természete
ellen. Ami talán azt jelenti, hogy megmenthető.
A kérdéseim miatt veszélyes fejtegetésekbe bonyolódtam. Mi lenne, ha elfognánk egy
Idolt – mondjuk úgy, mint Új-Chicagóban Edmundot? Mi lenne, ha bilincsbe vernénk a
Newton-féléket vagy Pusztítót, és gyengeségüket bevetve örökre semlegesítenénk a
képességeiket? Vajon meddig kéne kiiktatni a képességeiket ahhoz, hogy ismét rendes
emberré váljanak?
Ha Newton vagy Pusztító nem lenne a képességei rabja, akkor segítenének nekünk,
ahogy Edmund? Mindez azt bizonyítaná, hogy ugyanez Regáliára is érvényes? Utána
pedig Meganre?
A szobámba érve is ezen agyaltam, és az ötlet egyre jobban befészkelte magát a
fejembe.
 18
Leszállt az éj, amikor Mizzy, Exel és én kimásztunk a tengeralattjáróból, fel a sötét, vízzel
teli épületbe. Tapogatózva haladtunk a Leszámolók kis csónakjáig. Miután
elhelyezkedtünk benne, Mizzy megnyomott a mobilján egy gombot, amitől a
tengeralattjáró visszasüllyedt a mélybe.
Fogalmam sincs, mennyit ér mindez Regália ellen. Remélhetőleg az elővigyázatosság
legalább azt meggátolja, hogy rátaláljon a bázisra – még ha tud is a tengeralattjáróról.
Fogtuk az evezőt, felkapcsoltuk a mobilokat, és elindultunk az elárasztott utcákon.
Este volt. Két nap telt el azóta, hogy elfogadtuk Regália meggyilkolásának tervét. Mire
lakott tetőkhöz értünk, a nap már majdnem lement. Kikecmeregtünk a csónakból, Exel
pedig odahajított egy vizespalackot az idekötött csónakokra vigyázó öregnek. A tiszta víz
ritka kincs volt a városban: a jerseyi, túloldali forrásokból származott. Egyetlen palack
nem sokat ért, de elég volt fizetségként apróbb szívességekért.
A többiek elindultak a tetőn, én viszont lemaradtam a naplementét bámulni. Életem
túlnyomó részét Acélszív uralmának sötétjében töltöttem. Miért csak éjszaka másznak elő
Babilar lakói? Lehetőségük van fényt látni, de ők a sötétséget választják. Van fogalmuk
róla, mekkora mázlisták?
A nap lement. Mintha egy hatalmas vajdarabka olvadt volna el New Jersey kukoricáján.
Azazhogy… Ez az elhagyatott város inkább spenót, mint kukorica. Tehát: hatalmas
vajdarabka olvadt el Jersey spenótján. Igen.
És Babilar életre kelt.
Élénk, vibráló színű graffitik tűntek elő. Napfényben észrevétlen mozaik terült el a
lábam előtt: holdsarló képe, benne nagy, fehér betűkkel egy név. El kellett ismernem, hogy
volt az egészben valami ősi és lenyűgöző. Új-Chicagóban nem voltak falfirkák, mivel ott a
lázadás szimbólumainak számítottak, a lázadást és lázítást pedig halállal büntették. Persze,
odahaza, Új-Chicagóban egy szimpla orrtúrásra is ráfoghatták, hogy lázadás…
Mizzy és Exel után siettem, de a puskám nélkül kiszolgáltatottnak éreztem magam,
pedig a zsebemben lapult Megan pisztolya, és rajtam volt a Leszámoló-dzsekim – ami
valójában azt jelentette, hogy a Prof átruházta rám védőenergiáit. Fogalmam sincs, Mizzy
és Exel miért ragaszkodott ahhoz, hogy én is csatlakozzam hozzájuk ezen a felderítésen.
Nem bántam, persze – bármit megteszek, csak kijussak a víz felszínére. De nem lett volna
Val alkalmasabb személy a besúgókkal való tárgyalásra, és a híreik kipuhatolására?
Egy ideig csak mentünk. Hidakon át, emberek mellett elhaladva, akik világító
gyümölcsöktől roskadozó kosarakat cipeltek. Barátságosan biccentettek felénk – ami
rettentő fura volt. Nem inkább szemlesütve kéne sietniük, attól reszketve, hogy bárki Idol
lehet, aki csak erre jár?
 Mindeközben én is tudtam, hogy a gondolkodásommal irtó nagy baj van. Hónapokat
töltöttem azzal, hogy Acélszív megbuktatása után olyan várost segítsek létrehozni Új-
Chicagóból, ahol az emberek nem félnek folyamatosan. Most pedig zavar, hogy ebben a
városban nyíltak és barátságosak?
Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, és az az érzésem volt, hogy ezekkel az
emberekkel valami nincs rendjén. Átgyalogoltunk egy alacsony tetőn a lábukat vízbe
lógató babilariak mellett. Mások hanyatt fekve heverésztek, és a világító gyümölcsöt
tömték magukba, mintha nem lenne jobb dolguk. Ezek nem tudják, mit művelt pár napja
Pusztító a külvárosban?
Lepillantottam, mert egy függőhídon mentünk át. Alattunk úszkáló, kacagó gyerekeket
vettem észre. Az ittenieknek persze nem kéne az új-chicagóiakra jellemző búskomorságba
esni, de az egészséges mennyiségű paranoia még senkinek sem ártott. Vagy tévednék?
Mizzy észrevette, hogy a lubickolókat méregetem.
– Mi az? – kérdezte.
– Olyan…
– … gondtalanok?
– … gondatlanok!
A lány elvigyorodott.
– A babilari ember tényleg hajlamos a lazaságra.
– Ez egy életérzés – bólintott Exel, aki mutatta az utat informátorainkhoz. –
Pontosabban, ha úgy tetszik: vallás. Pirkadat vallása.
– Pirkadat? – ismételtem. – Ő is Idol?
– Talán – vont vállat a férfi. – Az emberek neki tulajdonítják az ételt és a fényt. Abban
már nincs egyetértés, kicsoda vagy micsoda valójában.
– Egyértelműen Idol – sandítottam egy közeli épület világító gyümölcseire a betört
ablakokon át. Jegyzeteimben azonban szó sem volt ilyen Idolról. Nyugtalanított, hogy
elkerülte a figyelmemet egy ilyen nagy hatalmú lény.
– Az a lényeg – folytatta Exel –, hogy az itt élő emberek többsége megtanult lazítani.
Elvégre, mit ér folyton az Idolok miatt parázni? Tehetetlenek vagyunk velük szemben.
Sokan döntöttek úgy, hogy inkább élvezik az életet, és elfogadják, hogy bármelyik nap,
akár holnap is, kinyírhatja őket egy Idol.
– Hülyeség! – szaladt ki a számon.
Exel felvont szemöldökkel hátrapillantott.
– Ha elfogadod az Idolokat, ők győztek – magyaráztam. – Pont ez a gond: ezért nem
küzd ellenük senki.
– Aha, lehet. De mi rossz van abban, ha az ember lazít egy kicsit?
– Egy csomó rossz van benne! A laza emberek nem érnek el semmit, mert annyira lazák,
hogy majdnem szétesnek!
Exel vállat vont. A szikrába! Ő is úgy beszélt, mintha hinne ebben a baromságban!
Inkább ejtettem a témát, bár továbbra is nyugtalanított a dolog. És nem csak a mellettünk
elhaladó emberek fülig érő vigyora. Az is, hogy ennyire nyíltan, ennyire nyilvánvalóan
mutatkoztunk. A rengeteg tető és törött ablak mögött röhögve rejtőzhetnek orgyilkosok.
Kész csoda, ha elérünk a besúgónkhoz. Az effélék ugyanis zárt ajtók mögött, rejtett
szobákban szoktak rejtőzni.
– Szóval… – fordultam Mizzyhez a következő tető után jövő függőhídra lépve,
amelynek az egyik oldalán üldögélő, nevetgélő gyerekek egyszerre rúgtak ki, és így lassan
hintáztatták a hidat. – Val a múltkori megbeszélésünkön említett valami olyasmit, hogy
kémsugár. Az micsoda?
– Samé volt – suttogta Mizzy. – A Denevér Öntödéből szerzett speciális felszerelés.
– Tehát fegyver.
– Fogjuk rá – töprengett. – Idol-származék, az ő képességeiket utánozza. A kémsugár
vízmanipulátor. Sam csak kilőtte maga alá, felröppent tőle a levegőbe, és könnyedén
vándorolhatott ide-oda a városban.
– Egy vízi hátirakéta?
– Aha, olyasmi.
– Egy vízi hátirakéta!? És ezt most nem használja egyikőtök sem? – Lehidaltam. – Én
talán…
– Tönkrement – mondta Mizzy, mielőtt befejezhettem volna. – Amikor megtaláltuk
Sam holttestét… – Itt elbicsaklott a hangja. – Amikor rátaláltunk, a kémsugárból hiányzott
a motivátor.
– A micsoda?
Visszanézett, miközben a hídon egyensúlyoztunk. Arcán zavar tükröződött.
– A motivátor? Hát, tudod… Az Idol-képességen alapuló szerkezetek mozgatórugója.
Vállat vontam. Az Idol-képességen alapuló szerkezet számomra sem jelentett
újdonságot, mióta a Leszámolókhoz csatlakoztam. A (hamis) pajzson és a kötgépen kívül
nekünk is volt olyasmink, amit nem a Prof ereje működtetett – ezeket pedig az Idolok
hulláiból kinyert genetikai anyagból hozták létre. A megölt Idolok DNS-anyagát ugyanis
gyakran leszüretelik, és értékes pénzként használjuk fel a fegyverkereskedőkkel kötött
alkuk esetén.
 – Akkor tegyetek bele másik motivátort…
– Ez nem így működik! – kacagott Mizzy. – Tényleg fogalmad sincs ezekről a
dolgokról?
– Mizzy… – dorgálta meg Exel az előttünk álló hídról – David csali. Ő Idolokat lő, nem
szerkentyűket javít. Ezért vannak olyan embereink, mint te.
– Jóóóól vaaan… – nézett az égre Mizzy. – Kösz a felvilágosítást. Gratulálok! David, a
motivátor Idol-kutatásokból származik. Mindegyiket az adott géphez kódolják –
magyarázta lelkesen. Biztosan sokat olvasott erről. – Kértünk a Denevértől cserét, de az
ilyesmi sok időbe telik.
– Oké. Miután megjavítottad, én próbálom ki először!
Exel felnevetett.
– Biztos vagy te ebben, David? A kémsugár használatához úszni kell.
– Tudok úszni.
Fölvont szemöldökkel pillantott hátra.
– Nocsak, mi a helyzet azzal, ahogyan a városba jövetelkor a vizet bámultad? Úgy
nézted, mintha bármelyik pillanatban megharaphatna.
– A fegyver is veszélyes – vágtam rá –, mégis hordok magamnál…
– Ha te mondod… – fordult vissza, és ment tovább.
Magamba roskadva kullogtam utána. Hogy a vészbe jött rá a víziszonyomra? Én
magam sem tudtam róla, egészen addig, míg meg nem érkeztünk ebbe a… vizes városba.
Újra elöntött a fojtogató érzés, a körülzáró víz, a sötétség, és a pánik, hogy az orromba
és a számba zúdul a víz. Végül pedig…
Megborzongtam. Egyébként is, a vízben cápák élnek. Miért nem félnek tőlük az úszók?
Ezek őrültek – mondogattam magamban. – Az Idoloktól sem félnek. Lehet, hogy nem
leszek a cápák lakomája, de úszni meg kell tanulnom. Utána koncentrálhatok a cápák
lerázására. Tüskés talpú cipővel, például.
Egyszer csak megálltunk egy égig érő híd alsó végén, amely a tetőre vezetett.
– Megérkeztünk – jelentette ki Exel, és nekiindult fölfelé.
Kíváncsian lépkedtem utána. Talán annak az épületnek a dzsungelében találjuk az
informátorunkat? Miközben fölfelé sétáltunk, fura hangokra lettem figyelmes. Zene?
Igen, zene. Ahogy közelebb értünk, körülzárt a dob- és hegedűszó. Neonalakok
ugrándoztak ide-oda szórófestékes ruhában, és a zenén kívül már emberi beszélgetést is
hallottam.
 Megtorpantam a hídon, és ettől Mizzy is leállt.
– Ez meg mi? – kérdeztem.
– Buli – felelte.
– És ott vannak a besúgóink?
– Besúgóóók? Mi a csodáról beszélsz?
– Akikkel Exel találkozik, hogy infót szerezzen.
– Infót szerezni? David… Exel, te és én most szépen elvegyülünk a bulizók közt,
beszélgetni fogunk velük, és úgy szerzünk infót.
Ó!
– Minden rendben? – tudakolta.
– Jaja, persze – lépdeltem tovább elszántan, majd megelőztem a lányt, és caplattam a
tető felé.
Buli. Mihez kezdek én egy bulin?
Úgy érzem, a cápákkal jobban jártam volna.
 19
Ott álltam tehát a hatalmas tető peremén, próbálva mély levegőt venni, és legyőzni az
enyhe pánikot, amint Mizzy és Exel belépett a bulizók közé.
Világító, festett öltözékű alakok kábult forgataga. Egyesek táncoltak, mások a tető
szélén végigfutó asztalokra kitett, ezerféle gyümölcsből lakomáztak. Dübörgött a zene,
dob és hegedű szólt.
Akár egy zendülés. Ritmusos, kajában dúskáló lázadás. És a többség velem egykorú!
Nem mintha nem ismertem volna velem egykorúakat. Dehogynem. Az új-chicagói
Üzemben sokan voltunk, és kilencéves korom óta ott éltem. De az Üzem nem rendezett
bulikat, csak mozikba jártunk, ahol régi filmeket néztünk meg, és nem sokat beszélgettem
a többiekkel. Szabadidőmet teljes egészében kitöltötték az Idolokról szóló jegyzeteim
készítése, és Acélszív meggyilkolásának tervezgetése. Abszolút nem voltam kocka. Csupán
az a típus, aki sokat van egyedül, és teljességgel egyetlen, mindent elsöprő dologra
összpontosítja a figyelmét.
– Gyere már! – ugrott elő Mizzy a tömegből, akár egy világító sütőtök faragott szájából
kiköpött tökmag. Megragadta a kezem, és bevonszolt a káoszba.
Körülvett a fény és a hang mennydörgése. A bulikon beszélgetni szoktak, nem? Ennek
az izének a közepén a saját hangomat is alig hallottam. Követtem Mizzyt, aki elráncigált
az egyik kajaasztalhoz, ahol egy csoport színes ruhás babilari fiatal beszélgetett.
Kezem a zsebembe tévedt, és erősen megmarkoltam Megan pisztolyát. Testek
szorításában lenni talán még rosszabb a nyílt téren lófrálásnál. Annyi ember nyüzsgött
körülöttem, hogy nem tudtam egyszerre mindenkin rajta tartani a szemem, kést és
pisztolyt keresve.
Mizzy odalökdösött az asztalhoz, és egy csapat idősebb kamasz beszélgetését
megszakítva kecsesen rám mutatott, mint a mosógépreklámokban szokás:
– Ő a barátom, David Charleston. Nem a városból való.
– Ne szikrázz! – szólalt meg az egyik asztalnál álló, magas fiú. Kék haja volt. – Ki nem
találtam volna a szürke ruháiból és a bamba képéből!
Rögtön ellenszenvesnek tartottam.
Mizzy röhögve vállon bokszolta a fiút.
– Ő Calaka – mutatta be, majd az asztalnál lévő további három emberre bökött: Lány,
fiú, lány. – Infinity, Marco és Lulu.
Szinte ordítania kellett, hogy túlkiabálja a hangzavart.
– Szóval honnan jöttél, új fiú? – érdeklődött Calaka, világító gyümölcslevébe hörpölve.
Gyanús kérdés. – Gondolom, valami unalmas helyről, elnézve a bamba szemedet és az
aggodalmas tekintetedet.
– Aha – feleltem. – Egy unalmas helyről.
– Uncsi a ruhád is – jegyezte meg kacsintva az Infinity nevű szőke lány. Előkapott egy
flakont az asztal alól, és azonnal rázogatni kezdte. Festékszóró? – De ezen könnyen
segíthetünk.
Hátraugrottam, magam elé tartva a bal kezem, jobbommal pedig még erősebben
markoltam a fegyvert. Rajta, világítson mindenki más ebben az őrült bagázsban, de én
nem fogok célpontként virítani az éjszakában!
Mind a négyen kikerekedett szemmel húzódtak el tőlem. Mizzy belém karolt, és
odasúgta:
– Semmi baj, David. Ők a barátaink. Nyugi!
Már megint ez a szó! Nyugi?
– Egyszerűen csak nem akarok festékes lenni.
– Hát, fura barátod van, Mizzy – jegyezte meg Marco. Alacsony, világosbarna hajú fiú
volt, olyan göndör hajjal, mintha mohát ragasztottak volna a fejére. Vagányul rákönyökölt
az asztalra, és két ujja között forgatta a poharát.
– Nekem szimpi – mért végig Lulu. – Csendes típus. Magas, elvont, szexi.
Elvooont?
És… szexi?
Alaposabban megnéztem magamnak. Gömbölyű idomok, kreol bőr, és hollófekete haj,
ami csillog a fényben. A buli a csajozásról szól, nem? Ha jó benyomást keltek, talán
kifaggathatom Pirkadatról és Regáliáról.
– Szóóóval – mondta Mizzy az asztalnak dőlve, és közben észrevétlenül lenyúlta Marco
poharát. – Steve felbukkant már?
– Nem hiszem, hogy itt lenne – válaszolt Calaka. – Ma még nem hallottam, hogy
elcsattant volna egy-két pofon…
– Szerintem ő már nem fog eljönni – közölte Infinity elcsukló hangon. – A múltkor
ugyanis… ott volt a külvárosban.
– Mocskos ügy… – jegyezte meg Marco. A többiek bólogattak.
– Hát – mondta erre Calaka –, akkor emeljük poharunkat a jó öreg Steve-re! Bár dilis
alak volt, ha az Idolok áldozata lett, megérdemel egy rendes búcsúztatást!
Marco az italáért nyúlt, de Mizzy fürgén félreugrott, gyorsan koccintott Calakával, és
kiitta a tartalmát. Infinity és Lulu is fölemelték a poharukat.
 Lehajtott fejjel álltak egy darabig, amíg Marco világító szőlőt hozott egy tálcáról. Én is
lehajtottam a fejem, mert bár nem ismertem a Steve nevű fickót, Idol végzett vele. Ettől
rokon lélekké vált – bizonyos fokig.
Marco elkezdett szőlőszemeket dobálni a csoport tagjainak. Én is elkaptam egyet. A
szőlő – mármint a nem világítós fajta – ritkaságszámba ment Új-Chicagóban. Az Üzemben
nem éheztünk, de a kaják többsége tartós élelmiszer volt. A gyümölcs a gazdagok eledele
volt.
Bekaptam a szemet. Mennyei!
– Jó ma a DJ! – jegyezte meg a szőlőt majszoló Marco.
– Edso sokat fejlődött – bólintott vigyorogva Infinity. – Volt honnan…
– Hé! – vágtam közbe. – Nem féltek Pusztítótól azok után, amit a barátotokkal művelt?
Egy koccintás, és ennyi?
– Mi mást tehetnénk? – kérdezte Marco. – Az élet megy tovább.
– Bármelyik nap lecsaphatnak az Idolok… – bólintott Calaka. – De egy szívroham is
bármikor elvihet. Miért ne élvezzük az életet, amíg lehet?
– Múlt éjjel lövéseket hallottam – kezdte óvatosan Mizzy. – Lehet, hogy ellenállók
voltak?
– Idióták! – jelentette ki Calaka. – Csak rontanak a helyzeten.
– Aha – helyeselt Infinity. – Az áldozatok fele még életben lenne, ha hagyták volna,
hogy kedvükre pusztítsanak az Idolok. Mert egy idő után úgyis elunják, és továbbmennek.
Mindenki bólogatott, és Marco még motyogott is valamit az „elszikrázott Leszámolók”-
ról.
Csak pislogtam. Ez egy rossz vicc? De nem, itt nem örültek nekünk… Azért
észrevettem, hogy Mizzy láthatóan megnyugodott. Annak ellenére, hogy mi voltunk az
ellenállók, nem ismertek föl. Nem is meglepő. Pusztító rombolásának káoszában az
eseményekről és résztvevőiről szóló pontos beszámoló igencsak ritkaságszámba ment.
Ezután ismét a zenére terelődött a szó, én pedig csak álltam lesújtva, földbe gyökerezett
lábbal. Ilyen hozzáállással nem csoda, hogy az Idolok állnak nyerésre.
De legalább élvezik az életet! – súgta az egyik énem. – Talán csakugyan ez az egyetlen
megoldás. Miért ítélkezem felettük?
Mégis rettentően rosszulesett, hogy mi mindent megteszünk, ők pedig nem ismerik el az
erőfeszítéseinket. Ilyenek szabadságáért harcolunk. Mi vagyunk a hőseik!
Vagy mégsem?
A beszélgetés előrehaladtával Lulu mellém került. Fénylő, kék lötty volt a poharában.
 – Unatkozom… – mondta lábujjhegyre állva, majd közelebb hajolt, és a fülembe súgta.
– Táncoljunk, cukipofa!
Cukipofa???
Válaszra sem maradt időm, mert Lulu Marco kezébe nyomta a poharát, és elvonszolt az
asztaltól. Mizzy még oda is intett, és totál magamra hagyott, amint végighúztak a tömegen
a tánctér felé.
Mert – gondolom – így hívták. Olyan volt, mintha mindenkinek bolhák kerültek volna a
ruhája alá, és nagyon igyekeztek volna megszabadulni tőlük. Láttam már filmen táncot, és
sokkal… rendezettebbnek tűnt, mint ez itt.
Lulu középre húzott, nekem pedig eszem ágában sem volt beismerni, hogy még
sohasem táncoltam. Tehát elkezdtem úgy vonaglani, ahogy a többiek, a lehető legjobban
utánozva a mozdulataikat. Úgy éreztem magam, mint muffin a grillsütőn, de a többi táncos
saját magával volt elfoglalva, ezért reménykedtem, hogy nem leszek feltűnő.
– Hé! – kiáltott Lulu. – Jól táncolsz!
Tessék?
Ő táncolt jól… Folyamatosan hullámzott, mintha előre érezte volna a zenét, és vele
mozgott. Egy mozdulatsor közepén egyszer csak odaugrott, körbefont a karjával, és
szorosan hozzám simult. Váratlan volt, de nem mondanám, hogy kellemetlen.
Most együtt kéne vele mozognom? Azért ez a közelség elég zavaró. Alig ismerjük
egymást. Lehet, hogy bérgyilkos?
Nem. Csak átlagember. És láthatóan bejövök neki – amit nem értek. A nőkkel való
tapasztalataim csupán Meganre korlátozódtak; hogy kéne viselkednem valakivel, aki nem
akar azonnal lelőni?
Megfordult a fejemben, hogy kifaggatom Pirkadatról és Regáliáról – de ez túl feltűnő
lenne. Úgy döntöttem, inkább természetesen viselkedem, és majd később veszem rá, hogy
beszéljen.
Úgyhogy táncoltam. Lulu szerint csendes típus vagyok – akkor az is maradok. Egy
darabig ezt csináltuk – elég sokáig ahhoz, hogy beleizzadjak a táncolásnak nevezett
igyekezetbe. Úgy vettem észre, nem létezik egy adott koreográfia. Lulu néha pörgött
körülöttem, néha pedig hozzám simult, és együtt mozogtunk. Rengeteg számot
áttáncoltunk; mind más volt, mégis ugyanolyan.
A többiek rohadtul élvezték az egészet, én viszont rohadtul ideges voltam. Jól akartam
csinálni, nem akartam, hogy lássák: még sosem táncoltam. Lulu tényleg vonzó: szép arcú,
dús hajú, a megfelelő helyeken gömbölyű… Nem Megan, hozzá fel nem érhet, de Lulu itt
van. Közel. Beszélgessek vele? Bókoljak neki?
Szóra nyitottam a számat, de nem tudtam kinyögni semmit. Abban a pillanatban jöttem
rá, hogy én nem akarok más nővel szóba állni. Ami ostobaság, hiszen Megan Idol.
Mindvégig csak színlelt, amíg a Leszámolókkal volt. Hülyített minket. Nem is ismerem őt.
De van rá esély, hogy őszinte volt.
Lulu biztosan nem dugdos kézigránátot a melltartójában – bár elég nagy… Nem tud
annyit a fegyverekről, mint Megan. Lulu nem elég ügyes ahhoz, hogy Idolokat öljön, a
mosolya pedig túlságosan csábító. Megan nehéz eset volt, nem könnyen mosolyodott el.
Éppen ezért a mosolya mindennél többet ért.
Elég! A Profnak igaza van: el kell felejtened azt a nőt! Élvezd a pillanatot!
Az egyik mellettünk táncoló fiú váratlanul karon ragadta Lulut, és magához rántotta. A
lány felkacagott, a tömeg tombolt a ritmikus zenére. Egyik pillanatról a másikra eltűnt.
Én meg csak álltam ott. A cikázó alakok közt végre felfedeztem Lulut. Egy harmadik
fiúval táncolt. A szikrába! Most azt várja, hogy menjek utána? Ez valami próba? Vagy
lerázás? Az Üzem sulijában miért nem az életre tanítottak, például buliismeretekre?
Miközben idiótán és magányosan tébláboltam a tetőn, észrevettem valaki mást. Egy
ismerős arcot. Ázsiai nő, a régi időkből származó punk cuccokban. Ő az…
Newton, a babilari bandavezér. Aki egyúttal Idol is. A táncparkett szélén állt, egy, az
arcát megvilágító gyümölcstál közelében.
Ó, hála az égnek! Nagy kő esett le a szívemről. A tánc nem megy… a félistenek
legyilkolása már annál inkább.
Kezemet a pisztolyomra téve elindultam felé a tömegen át, hogy közelebbről is
szemügyre vegyem.
 20
Sietve próbáltam felidézni mindazt, amit Newtonról összegyűjtöttem.
Fő képessége az erőátirányítás: ha pofon vágod, nem őt éri, hanem visszaszáll rád. Ja,
és embertelenül gyorsan mozog. Felkutattam még valamit a családi hátteréről is, de már
nem emlékeztem, mit. Átsuhant az agyamon, hogy rácsörgök Tiára, de a dübörgő zenétől
úgysem hallott volna semmit abból, amit kérdezek – vagy én abból, amit ő válaszol.
Newton elkezdett lassan, komótosan sétálni a tánctér körül. Egyelőre semmi
szupersebesség. Mentem utána, átverekedve magam a tömegen, és elértem egy pontra,
ahol nem voltak annyian.
Az Idol úgy lépdelt, mintha ő lenne a világ királya: magabiztosan, szenvtelenül. Rikító
öltözékén egyetlen festékcseppet sem láttam. Bőrdzsekit viselt, orrában és ajkában
hatalmas, kereszt alakú piercing díszelgett. Rövid, lila haj. Kábé tizennyolcnak látszott, de
valami, a korával kapcsolatos trükk is felderengett a jegyzeteimből.
Ha úgy tartja a kedve, mindenkit kinyír ezen a bulin – borzongtam bele. –
Következmények nélkül, senki sem állna az útjába. Elvégre Idol. Jogában áll megtenni.
Mit keres itt? Miért sétafikál körbe-körbe? Persze, nincs azzal semmi baj, ha nem végez
kegyetlen mészárlást, de biztosan sántikál valamiben. Elővettem az új mobilomat, amit
Mizzytől kaptam. Mintha azt mondta volna…
Igen, feltöltötte a Newton-banda ismert tagjainak fényképét a telómra. Volt köztük egy-
két kisebb Idol is. Muszáj felkészülnöm az akcióra. Gyorsan végigpörgettem a képeket, de
fél szemmel Newtont figyeltem. Itt vannak a bandatagok is?
Egyet sem láttam közülük. Hogy ettől valószínűbb-e egy támadás a részéről, nem
tudom. Próbáltam közelebb férkőzni, de ekkor vállon ragadott egy kéz.
– David! Mi a szikrát művelsz? – sziszegte Mizzy.
Leengedtem a mobilom, és elfordítottam Mizzyt, nehogy Newtonnak feltűnjön.
– Idol. Közvetlenül előttünk.
– Aha. Newtonnak hívják. Miért követed? Exel megírta a sírfeliratodat?
– Mit keres itt? – hajoltam lejjebb, hogy halljam Mizzyt.
– Mer’ buli van.
– Tudom. De mit keres itt?
– Ööö… mer’ bulizik.
Lehidaltam. Az Idolok bulizni járnak?
Hát, ha úgy vesszük, az Idolok olykor tényleg vegyültek az alantas népekkel. Új-
Chicagóban például Acélszív kegyeltjei szolgáltak nekik, dolgoztak, és a vonzóbbak
esetén randiztak is Idolokkal. Csak olyan nehéz elképzelni, hogy Newton…
szórakozóhelyekre jár. Az Idolok szörnyetegek. Gyilkológépek.
Nem. Figyeltem, amint a pulthoz lép, ahol azonnal kiszolgálták. A Pusztító-félék
csakugyan gyilkológépek. De vannak másfajta Idolok.
Acélszív olyan várost akart, ahol uralkodhatott, olyan alattvalókat, akik istenítették.
Éjforgató csak a testőrei gyűrűjében volt hajlandó találkozni a fegyverkereskedőkkel. Egy
csomóan viszont átlagemberként viselkedtek – leszámítva persze erkölcsi érzékük totális
hiányát.
Ők nem élvezetből öltek, hanem azért, mert valami felbosszantotta őket. Vagy,
Holtponthoz hasonlóan – aki apám halála napján kirabolt egy bankot – azért, mert rájött,
hogy sokkal egyszerűbb így, mint másként.
Newton megkapta az italát, majd a pulthoz dőlve szemlélte a tömeget. Tekintete
átsuhant Mizzyn és rajtam is, de nem állt meg. Vagy nem mondta el Regália, hogy nézünk
ki, vagy leszarta, hogy Leszámolók is vannak a bulin.
A babilariak utat nyitottak előtte, és lesütötték a szemüket, mikor rájuk nézett. Nem
hajoltak meg, nem mutatták semmi jelét az alázatnak, de világosan tudták, hogy ki is ő.
Oroszlán volt a gazellák között; de nem éhes oroszlán.
– Gyere már! – húzott vissza Mizzy a táncolókhoz.
– Mit tudsz róla? – kérdeztem. – A hátteréről. Ki volt a Vész előtt? – Szerencsére a most
játszott szám kevésbé volt fülsüketítő, mint az előzőek, és valamivel lassabb is.
– Az eredeti neve Jun-mi Park – kezdte Mizzy. – Régen, mielőtt mindez történt, tipikus
fekete bárány volt. Fiatalkorú bűnelkövető; karrierista szülők gyermeke, akik nem tudtak
vele mit kezdeni.
– Tehát már akkor is gonosz volt?
Mizzy táncra perdült. Persze, nem őrülten, azaz csábítóan, mint Lulu. Hanem olyan kis
aranyos mozdulatokkal. A tánc amúgy jó ötletnek tűnt, mivel nem akartunk feltűnőek
lenni. Követtem a példáját.
– Ahaaa – felelte Mizzy. – Végtelenül gonosz. Embert ölt. Amikor a Vész leszállt,
éppen javítóintézetben poshadt. És akkor jött a szuperképesség! Bumm! Szar lehetett
aznap börtönőrnek lenni! De mit számít neked, milyen volt azelőtt?
– Tudni akarom, az Idolok hány százaléka volt gonosz az átváltozása előtt. És
igyekszem összefüggést találni a múltjuk és a gyengeségük között.
– De ezt már sokan próbálták.
– Igen, sokan. De a legtöbbjük nem tudta magát úgy beleásni a témába, mint én, vagy
nem állt olyan közel Idolokhoz, mint én a Leszámolók kötelékében. Az összefüggés, már
ha van, egyáltalán nem könnyen nyomozható ki, de azt hiszem, létezik. Csak a megfelelő
szögből kell nézni a dolgot…
Táncoltunk még pár percet. Mizzyvel teljesen jó volt. Nem hadonásztunk annyit…
– Milyen volt Acélszívet meggyilkolni? – csillant fel a lány szeme.
– Hát, előkészületeket végeztünk a Soldier’s Fielden. A gyengeségét nem tudtuk, de
meg kellett kísérelnünk a támadást. Úgyhogy körülzártuk az arénát, és…
– Nem így értem… – rázta fejét Mizzy. – Mit éreztél a meggyilkolásakor? A szíved
mélyén. Az érzésre gondolok.
– Ennek mi köze a mostani küldetésünkhöz? – kérdeztem homlokráncolva.
Mizzy pirulva elfordult.
– Upszi! Magánügy. Most megfogtalak.
Nem akartam zavarba hozni, csak azt hittem, megint lemaradtam valamiről. Kizárólag a
küldetésre koncentráltam, nem a csevegésre vagy az emberi kapcsolatokra.
– Fenomenális érzés volt – válaszoltam halkan. Mizzy rám pillantott. – Azt szokás
mondani, a bosszú tönkretesz – folytattam. – Hogy mikor végre elejted a prédát, üres és
depressziós leszel. Ez totális baromság! Öröm volt szörnyet gyilkolni, Mizzy!
Megbosszultam az apámat, és felszabadítottam Új-Chicagót egy zsarnok alól. Életemben
nem éreztem még ilyen extázist!
Mizzy bólintott.
Azt már nem tettem hozzá, hogy Acélszív megölése óta egyfolytában azon tépelődöm,
hogyan tovább. Hirtelen elértem a mindent felemésztő célomat. Olyan lettem, mint egy
fánk, amiből hirtelen kiszívták a tölteléket. De a fánk újratölthető. Csak ragacsos lesz tőle
a kéz.
Folytattam az Idolölést: Mitózis után Erőtér következett… Persze, ennek is megvolt a
maga hátulütője. Kapcsolatba kerültem az Idolokkal. Bele is zúgtam egyikükbe. Már nem
tudtam mindannyiukra szörnyként gondolni.
Erőtér halálra vált tekintetét, amikor lelőttem, sohasem felejtem el. Átlagosnak látszott,
és rettegett.
– Te halálosan komolyan veszed a dolgokat, ugye? – kérdezte Mizzy.
– Mint mindannyian.
– Ahaaa, de te még annál is jobban – mosolygott. – De nekem ez tetszik. Te olyan vagy,
amilyennek egy Leszámolónak lennie kell.
Nem úgy, mint én – de ezt már nem mondta ki.
 – Örülök, hogy te éled az életed, Mizzy – és a bulizókra mutattam. – Annak is, hogy
vannak barátaid. Ne akarj olyan lenni, mint én! Bulik, teljes élet… tulajdonképpen ezért
küzdünk. Hogy visszahozzuk az igazi mindennapokat, azt a világot.
– Még akkor is, ha szerinted Babilar hamis város? Ha ez a város és minden lakója
Regália valamiféle mesterkedésének színtere?
– Még akkor is – feleltem.
Mizzy elmosolyodott, közben pedig ide-oda hajlongott a ritmusra. Ő aranyos. Nem
olyan, mint Lulu, aki őrjítően vonzó. Mizzyvel egyszerűen jó együtt lenni. Őszinte, vicces.
Igazi.
Egész életemben távol tartottam magam az ilyenektől, mert senkihez sem akartam
kötődni – legalábbis ezt mondogattam magamnak. Valójában annyira egy dologra
koncentráltam, hogy mindenkit elriasztottam magam mellől. Mizzy viszont… hősnek tart.
Bírnám ezt a fajta életet. Mizzy nem érdekelt úgy… főként, mivel egyfolytában Megan
járt a fejemben, de egyre inkább vágytam korombeli barátokra.
A lány gondolatai mintha elkalandoztak volna. Talán hasonlóra gondol. Vagy esetleg…
– Szeretnék rád hasonlítani – jelentette ki. – Én túlságosan is megbízom az emberekben.
– Szerintem így vagy jó.
– Nem – csóválta fejét. – Aki én vagyok, az még sosem ölt Idolt. Ezúttal másként lesz.
Meg fogom tenni, amit te. Megtalálom azt a szörnyet.
– Szörnyet? – csodálkoztam.
– Tűzlényt. Sam gyilkosát.
Jaj!
Megan egyáltalán nem volt szörnyeteg, de ezt nem igazán tudtam Mizzynek kifejteni,
míg nem volt a kezemben bizonyíték.
Tehát témát váltottam.
– Megtudtál valamit a barátaidtól? Hírszerzőként vagyunk itt, ugye? Minden nyom
fontos lehet, ami elvezethet… ahhoz, akit keresünk… – Nem akartam hangosan
kimondani, bár a zenétől, és a levegőnek közvetlenül kitett víz hiánya miatt Regália
valószínűleg úgysem hallotta volna meg.
– A felderítés még folyamatban van, de egy izgi dolgot már megtudtam: úgy hírlik,
Regália tudósokat toboroz.
– Tudósokat? – hüledeztem.
– Bezony – bólogatott. – Okostojásokat. Marco hallotta, hogy egy Great Falls-i sebészt,
Visszahívó egyik emberét is ide helyezik át. Fura, mert ebben a városban eddig nem
nagyon volt szakképzett ember. Babilarba inkább azok jönnek, akik buknak az
ingyenkajára és a fatalizmusra. Nem a tudósok.
Húha!
– Nézz utána, érkeztek-e mostanság más szakmák képviselői: könyvelők, katonai
szakértők…
– Miért???
– Megérzés…
– Persze. Oké, visszatérek az adatszerzéshez – tétovázott. – Számodra minden a
munkáról szól, igaz?
Csak hiszed… De azért bólintottam.
– Én is megtalálom az Idolt, aki megölte Samet. És megölöm.
A szikrába! Sürgősen tisztára kell mosnom Megan nevét. Mizzy bólintott, és eltökélten
kilépett a tánctérről.
Én amilyen észrevétlenül csak tudtam, tovább figyeltem Newtont. Az Idol ott őgyelgett
a bárpultnál, iszogatott, és úgy álldogált, mint egy mariachi együttes punk gitárosa. Kissé
távolabb a szedett-vedett – régi dobozokból összetákolt – pulttól Exelt szúrtam ki, nők
gyűrűjében. Kacarásztak minden szaván, és az egész társaság csüngött rajta.
Ennyire imádják a nők? Ő legalább a terv szerint halad. Megfordult a fejemben, hogy
felkutatom Lulut, és kifaggatom, látta-e már Regáliát. De a lábam már a híd felé vitt, az
épület pereméhez, ki az éjszakába, ahol egyedül lehettem saját gondolataimmal.
 21
Kezdtem megkedvelni Babilart.
Tény, hogy giccses színekben pompázott, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy
valamennyire ne csodáljam, főként, mert erős ellentétben állt az új-chicagói szürkeséggel.
Itt minden fénylő csík és minta a tetőkön és a falakon emberi kéz nyomát hirdette. A
kezdetleges barlangrajzok és a szórófestékből kifújt modernség életet lehelt Babilar
falaiba.
Végigmentem egy másik hídon, nem azon, amelyiken idefelé jöttem. Egy kihalt tetőre
vezetett, amelyen csupán néhány elhagyatott sátor és kunyhó állt. Úgy tűnik, az emberek a
vízszinthez közelebbi tetőket kedvelik – ez itt túl magas volt.
Nem értettem, miért nem laknak inkább az épületek belsejében. Nem lenne
biztonságosabb? Persze, odabent dzsungelek voltak – párás, árnyas, titokzatos helyek.
Talán éppen a tetők nyújthattak igazi otthont. Sétálgattam. Talán félnem kellett volna, de a
szikrába is! Regália a markában tartott minket, és elengedett. Ez nem Új-Chicago, ahol
Acélszív azon nyomban kinyírt volna, ha ránk talál. Ez a hely összetettebb. Idolok és
emberek bizarr ökoszisztémában élnek együtt, ahol az ember elfogadta, hogy bármelyik
nap érte jöhet a halál, és így is élvezi az életet. A bulikon pedig felbukkannak Idolok is.
Új-Chicago logikusabb volt: legfelül Acélszív, alatta kisebb Idolok, őket pedig
kiszolgálják a kegyencek. A többiek bujdostak. Ám Babilaron egyszerűen nem lehetett
kiigazodni.
Regália korlátok közé szorította a városi bandákat. És valahogy a szövetségesévé tette a
hatalmas Idolokat is. Hagyja, hogy a közemberek jóllakjanak, most pedig legalább egy
szakképzett munkaerőt csábított ide.
Mindez azt sugallta, hogy hasonlóra törekszik, mint Acélszív: erős városállamot kíván
létrehozni. Vonzóvá teszi a várost a máshonnan érkezők számára, és új Idolokból kiépíti az
arisztokráciát. De ha ez a helyzet, miért ereszti rá a városra Pusztítót? Miért épít fel egy
várost – törvényekkel, küzdve a békéért –, ha el akarja pusztítani? Mi ebben a logika?
Lépteket hallottam.
Az alsó utcák megtanítottak pár dologra az életben. Elsősorban arra, hogy rohanjak, ha
valami neszt hallok magam mögött. Mert szerencsés esetben csak zsebtolvaj. De kevésbé
szerencsés esetben… gyilkos.
Egy fakunyhó oldalához lapultam, hogy eltűnjek szem elől. Mögöttem kék fény
világított. Idióta! – suhant át az agyamon. Ez nem Új-Chicago, itt simán kóricálhatnak az
emberek mindenfelé. Nem kellett volna ilyen hirtelen eltűnnöm. Kikukkantottam.
Newtont láttam átsétálni a tetőn. Szinte hangtalanul haladt el mellettem, sötét alakja
kitűnt a telefestett padlózatból. Úgy láttam, nem vett észre.
 Leguggoltam. Dőlt rólam a veríték. Hová mehet? Haboztam, és a lehetőségeimet
latolgatva ismét odasandítottam, hogy lássam, merre megy tovább.
Aztán utánaeredtem.
Ez őrültség! Nem voltam felkészülve, semmi tervem sem volt képességei kiiktatására.
Főidol: tehát képessége folyamatosan védi az ellene irányuló támadásoktól. Ha úgy hozná
a sors, még csak rá sem lőhetnék, mert a lövedék felém pattanna vissza.
Csakhogy ő kapcsolatban áll Regáliával. Köze van ahhoz, ami a városban zajlik, és az ő
megfigyelése révén fontos információk birtokába juthatok. Összegörnyedve haladtam, és
időnként behúzódtam a régi kunyhók mögé. De a nyomában maradtam. Amikor nyílt
terepen kellett átsuhannom, fürgén tettem, és csak egyszer maradtam le igazán. Az itteni
épületek nagyjából azonos magasságúak voltak, és nagyon közel húzódtak egymáshoz,
még híd sem kellett, hogy egyikről a másikra ugorjak. Ahol a szintkülönbség több volt,
mint fél méter, átjárók kötötték össze őket.
Lépést tartottam vele, és közben az egyébként elhagyatott épület oldalához támaszkodó
embereket vettem észre. Öltözékükön zöld festék fénylett, és különös pillantással mértek
végig, mielőtt Newtonra siklott volna a tekintetük.
Aztán búvóhelyet kerestek. A szikrába! Örülök, hogy mégis volt némi józan eszük, de
attól tartottam, hogy a hirtelen mozdulatok elriasztják Newtont. Egy kidőlt fal mögé
húzódtam.
Newton egy hosszú függőhídra lépett. Na, itt nehéz lesz észrevétlenül követni. Hogyan
csináljam? De ahelyett, hogy átment volna rajta, leugrott az épület pereméről. Érdeklődve
léptem oda a tetőhöz, és felsóhajtottam, mert alatta egy kis erkély rejlett: az ajtaja nyitva,
és az épület belsejébe vezetett.
Aha. Szóval odabent van. Ahol alig látok, és ahol csapdába csalhatnak. Mi sem lehet
természetesebb ennél. Óvatosan leereszkedtem az erkélyre, és benéztem az ajtó résén.
A fénylő gyümölcsöket nemrég szedhették le – biztosan a pár tetővel odébb zajló
partihoz. Ettől a hely teljes sötétségbe borult, csak néhány éretlen fantomgyümölcs
világított halványan. Párás volt odabent a levegő, a növények és a föld aromájának furcsa
elegye, amely annyira különbözött az új-chicagói acélszagtól.
Levélzörgést hallottam – jelezte, merre megy Newton. Beléptem a kitört erkélyajtón, és
óvatosan elindultam utána a helyiségbe, amely egykor hálószoba lehetett, mert földig érő
indák nőttek be egy ágyat. Kinéztem az ajtón, és egy keskeny folyosót pillantottam meg.
Nem, ez nem háló, hanem hotelszoba!
Kis szálloda lehetett, és már régen sem lehetett túl tágas, de a folyosón lévő fasor csak
fokozta a bezártságérzetet. Hogy élnek meg itt egyáltalán a növények? Elindultam előre a
burjánzó gyökerek és a fejem felett lógó gyümölcsök labirintusában, amikor az egyik
hirtelen villogni kezdett.
 Megtorpantam, és alaposabban szemügyre vettem a gyümölcsöt, amely körtének
látszott, de úgy villogott, mint a régi filmek fényreklámai. Mi a…?
– Ott voltak a bulin – szólalt meg egy női hang.
A szikrába! Az előttem lévő szobából jött. Kis híján elmentem mellette, nem is láttam a
nyitott ajtót. Ügyet sem vetve a gyümölcsre, közelebb surrantam, és hallgatózni kezdtem.
– Hárman voltak. Acélölő hamar elment. Követtem, de elvesztettem szem elől.
Mi a fenéről beszél ez a nő?
– Elvesztetted szem elől? – ismételte egy ismerős, öblös hang. Pusztító volt az! – Azt
hittem, ilyen hibát te nem vétesz.
– Nem is – mondta bosszúsan a nő. – Mintha a föld nyelte volna el.
A Vészbe! Beleborzongtam. Szóval Newton követett engem?
Tudtam, hogy ez már a hülyeség tetőfoka, mégis bekukkantottam. Odabent lenyírták a
lombot, a füvet, és elém tárult egy kis hotelszoba, használható ággyal és íróasztallal. Az
egyik ablak üvege olyan volt, mint új korában, a másik viszont ki volt törve.
Sötét volt, de az ablak köré fújt festék elég fényt sugárzott ahhoz, hogy meglássam…
Pusztítót. Hosszú, fekete ballonkabátot viselt, és hátratett kézzel bámulta a neonfényű,
partiarcoktól hemzsegő várost az ablakból. Newton a falnak támaszkodott, és kezében egy
katanát lóbált.
Mi a fene ütött ezekbe?
– Nem lett volna szabad szem elől tévesztened… – folytatta a férfi.
– Mert te talán olyan sikeresen kinyírtad – vágott vissza Newton. – Megjegyzem: az
utasítás ellenére.
– Nekem nem parancsol sem Idol, sem halandó teremtmény – mondta tagoltan Pusztító.
– Én vagyok a tisztítótűz.
– Persze, persze, agyament barom!
Pusztító erre fölemelte a kezét, amelyben egy hosszú csövű marokfegyvert tartott. Hát,
persze hogy egy .357-eset! Befogtam a fülem, még mielőtt meghúzta volna a ravaszt.
De a golyó letért a pályájáról. A saját szememmel láttam a lehetetlent. Newtonból kis
fénycsóva tört elő, amitől a Pusztító melletti íróasztal egyik fiókja apró szilánkokra
forgácsolódott. A punk nő kihúzta magát, és dühösen tűrte, hogy Pusztító még ötször
rálőjön. Mindegyiket visszafordította.
Ámulva néztem, és minden félelmem elpárolgott. Micsoda elképesztő képesség! A
bostoni Sólyomszem is használt erőátirányítást, de a golyók általában a levegőben
pattantak le róla. Itt viszont megváltozott a röppálya, és visszafordultak. Hogyhogy nem
semmisítette meg őket a hirtelen irányváltozás?
De – amennyire meg tudtam állapítani – nem szép ívben szálltak. Elvégre a golyók nem
úgy készülnek, hogy visszafelé repüljenek.
Pusztító leengedte a fegyvert.
– Mi a Vész ütött beléd? – ordította Newton.
– Kihez szóljak, és kiket kérjek, hogy meghallják? – mondta Pusztító szenvtelenül. –
Bizony, körülmetéletlen a fülük, egyáltalán nem tudnak figyelni…{3}
– Te tényleg megzakkantál!
– Te pedig jól forgatod a kardot – suttogta Pusztító. – Tisztelem e képességedet.
Összevontam a szemöldökön. Mi van? Newton is meghökkentőnek találta a
megjegyzést, mert leengedte a katanát, és a férfit bámulta.
– Befejezted végre a lövöldözést? – kérdezte bosszúsan. Jó tudni, hogy Pusztító nem
csak nálam veri ki a biztosítékot. – Mert visszamennék. Kajás vagyok, mert a buliban szar
volt az étel. Csak hazai gyümölcs.
Pusztító rá sem hederített. Suttogott valamit, amit nem hallottam. Előrébb hajoltam.
– Korrupt – suttogta. – Korrupt minden ember. Mindenkiben ott lapul egy Idol. Így hát
mindenkinek halnia kell. Mindenkinek…
Megcsúsztam.
Bár gyorsan elkaptam az ajtófélfát, csizmám talpa alatt megcsikordult a fakéreg.
Pusztító viharsebesen megpördült, Newton pedig felugrott, és szorosabban markolta a
katanát.
Pusztító egyenesen átnézett rajtam. De nem vett észre.
Összeráncolta a homlokát, búvóhelyemet figyelte, és a fejét csóválta. Odabattyogott
Newtonhoz, és karon fogta. Aztán mindketten teleportáltak: fény villant, és világító
alakjuk hirtelen semmivé vált.
Fölegyenesedtem. Csorgott rólam a veríték. A torkomban dobogott a szívem.
Úgy sikerült leráznom Newtont, hogy észre sem vettem, hogy követ. Kétlem, hogy egy
váratlan leguggolás elég lett volna, ha komolyan a nyomomban van. Most meg ez.
– Oké, Megan… – mondtam hangosan. – Tudom, hogy itt vagy!
Csend.
– Nálam van a fegyvered – folytattam, és elővettem. – Igazán csinos darab. P226-os,
szabványos, műanyag markolatú, jó a fogás, az oldala kissé megkopott. Látszik, hogy
sokat tartottad a kezedben.
 Csend.
Az ablakhoz mentem, és kitartottam.
– Biztosan tud úszni. Kár lenne, ha…
– Te idióta! Ha el mered engedni – szólalt meg a lány hangja a folyosón –, tökön
rúglak!
 22
Megan! A szikrába! Milyen jó hallani a hangját! A legutóbbi alkalommal még fegyvert
fogott rám… Belépett az árnyékos folyosóról. Most is gyönyörű volt.
Amikor először láttam, mielőtt csatlakoztam a Leszámolókhoz, testhez álló, vörös ruhát
viselt, és aranyhaja a vállára omlott. Lágy arcvonásait pirosítóval és szemfestékkel
hangsúlyozta, ajkára pedig egy kevés vörös rúzst tett. Most strapabíró katonai dzsekiben
és farmerben jelent meg, a haját pedig praktikus lófarokba fogta. És így még szebb! Ez a
valódi Megan, karján és csípőjén fegyvertokkal.
A látványtól újra rám törtek az emlékek. Az Új-Chicagón keresztül folytatott hajsza, a
fegyverropogás és a robbanó helikopterek. A halált megvető küzdelem, a sebesült lány
cipelése, majd a lehetetlen küldetés, hogy megmentsük az életét.
És meghalt. De – mint rájöttem – nem örökre. Nem tudtam levakarni képemről a
mosolyt. Megan viszont a mellkasomra célzott egy kilenc milliméteressel.
Mit mondjak, ismerős érzés…
– Rájöttél, hogy közbeavatkoztam – folytatta. – Ami azt jelenti: kezdek kiszámíthatóvá
válni. Vagy így van, vagy túl sokat tudsz. Mindig is túl sokat tudtál.
A fegyverre pillantottam. Valahogy nehezen szokik hozzá az ember, hogy ráfogják. Az
igazat megvallva, minél többet tudok a fegyverekről, annál zavaróbb, ha felém ásít egy
puskacső. Mert pontosan tudom, mire lenne képes, és azzal is tisztában vagyok, hogy az
ilyen profik nem ok nélkül fognak fegyvert az emberre.
– Ööö… én is örülök, hogy látlak – kezdtem, majd óvatosan visszahúztam a fegyvert
tartó kezemet az ablakból, és nem fenyegetően, vigyázva odarúgtam hozzá. –
Fegyvertelen vagyok, Megan. Leengedheted a pisztolyt. Csak beszélni szeretnék veled.
– Le kéne téged puffantanom – folytatta, továbbra is rám fogva a fegyvert. Aztán
lehajolt, bal kézzel felvette a másikat a földről, és zsebre vágta.
– Mi értelme lenne? A múltkor megmentettél, amikor fuldokoltam, és ma este is,
amikor Newton a nyomomba eredt. Amúgy kösz mindkettőt.
– Newton és Pusztító szerint veszélyes vagy.
– Miért, szerinted nem?
– Ó, dehogynem. Csak nem abban az értelemben, ahogy ők gondolják. Vagy ahogy te.
Azért vagy veszélyes, mert eléred, hogy az emberek higgyenek neked, David. Mert eléred,
hogy hallgassanak az idióta ötleteidre! Sajnos a világ nem válhat olyanná, amilyet
szeretnél. Az Idolokat nem lehet legyőzni.
– Acélszívet sikerült.
 – Aha, két Idol segítségével – vágott vissza a lány. – Meddig maradt volna életben az
új-chicagói csapat a Prof gyógyító képessége és védőpajzsa nélkül? A szikrába is, David!
Még csak néhány napja vagy Babilarban, de a segítségem nélkül már többszörösen halott
lennél! Nem veheted fel velünk a versenyt!
– Hát… – léptem előre a fegyver ellenére –, én azt gondolom, hogy az általad
felsoroltak pont az ellenkezőjét bizonyítják: azt, hogy igenis győzhetünk ellenük. Ha
mellénk állnak egyes Idolok.
Az arckifejezése megváltozott: összeszorította az ajkát, a szeme összeszűkült.
– Remélem, felfogtad, hogy Phaedrus ellenetek fordul majd. Az oroszlánt kértétek fel,
hogy védjen meg a farkasoktól, de ha elfogy az élelem, mindkettő örömmel felfal!
– Én…
– Fogalmad sincs, milyen érzés ez! Nem szabad bíznod bennünk! Egyikünkben sem!
Még az az apróság is halállal fenyeget engem, amit most tettem érted – tétovázott. – Soha
többé nem segítek neked. – Azzal sarkon fordult, és kilépett a folyosóra.
– Megan! – üvöltöttem utána. Elöntött a pánik. Azért jöttem Babilarba, hogy
megtaláljam őt. Nem hagyhatom, hogy elmenjen! Kibotorkáltam utána a folyosóra.
Már távolodott tőlem, és alig tudtam kivenni sötét alakját a kevés gyümölcs között.
– Hiányoztál! – meg sem állt.
Nagyon nem így képzeltem el a viszontlátást. Nem a Profról vagy az Idolokról kellett
volna szólnia, hanem róla. És rólam.
Muszáj mondanom neki még valamit. Valami romantikusat. Valamit, ami leveszi a
lábáról.
– Olyan vagy, mint egy krumpli! – ordítottam kétségbeesetten. – Krumpli az
aknamezőn!
Erre megtorpant. Aztán megpördült. Arcát halványan megvilágították az éretlen
gyümölcsök.
– Krumpliii? Ez a max, ami kitelik tőled? Ez komoly?
– Hiszen logikus – magyaráztam. – Figyelj csak, képzeld el, hogy egy aknamezőn
sétálsz, és azon parázol, mikor repülsz a levegőbe. És egyszer csak rálépsz valamire. Már
azt hiszed, halott vagy… De kiderül, hogy csak egy krumpli! Iszonyúan örülsz, hogy ezt a
csodát találtad ahelyett a szörnyűség helyett. Ez vagy te, Megan. Nekem.
– Krumpli.
– Aha. Sült vagy püré, mindegy. Mindenki szereti a krumplit.
– Egy csomóan utálják. Miért nem lettem valami édes, mondjuk torta?
 – Mert torta nem nő a mezőn, Megan. Ez nem is kérdés.
A folyosót bámulta, majd lezuttyant egy hatalmas gyökérre.
A szikrába! Sír! Idióta! – ostoroztam magam, miközben átvergődtem magam hozzá. –
Romantikusnak kellett volna lenned, te pancser! A krumpli egy cseppet sem romantikus.
Répát kellett volna mondanom…
Mikor odaértem a homályos folyosón, eleinte tétováztam, hozzá merjek-e érni.
Felnézett rám, a szeme sarkában könnyek. Ekkor láttam, hogy nem sír.
Nevet.
– Hogy micsoda egy eszement idióta vagy te, David Charleston! Bár ne lennél ilyen
imádnivaló…
– Ööö… kösz – dadogtam.
Felsóhajtott, fészkelődött egy kicsit a gyökérzeten, felhúzta a lábát, a hátát pedig a
görbülő fatörzsnek támasztotta. Hívogatónak értelmeztem a mozdulatot, úgyhogy leültem
elé felhúzott lábbal, hátamat a folyosó falának vetve. Már egészen jól láttam, bár
kísérteties hely vett körül: árnyas indák, különös növények.
– Fogalmad sincs, milyen érzés ez, David – suttogta.
– Akkor fejtsd ki…
Rám pillantott. Aztán felfelé.
– Mintha újra gyerek lehetnék. Emlékszel, milyen érzés, amikor icipici vagy, és még
minden rólad szól? Semmi más nem számított, csak a te igényeid, a te vágyaid. Lehetetlen
másokra is gondolni… egyszerűen nem jutnak el az agyadig. A többiek idegesítenek,
bosszantanak. Az utadban állnak.
– Volt, hogy leküzdötted.
– Nem, nem küzdöttem le. A Leszámolók kötelékében kényszerítettek, hogy ne
használjam a képességeimet. A visszaváltozásnak nem álltam ellen. Igazából nem éreztem.
– Akkor tegyél most is így!
Megrázta fejét.
– Azelőtt is majdnem elbuktam. Mire végre megöltek, szinte megőrültem azért, hogy
használhassam a képességeimet. Kifogásokat kerestem, és ez megváltoztatott.
– Most okésnak tűnsz.
A fegyverével játszadozott: felfelé bámulva ki- és bebiztosította.
– Melletted könnyebb. Nem tom, miért.
Ez már haladás! Elgondolkodtató…
 – Talán a gyengeséged is ehhez kapcsolódik.
Fölkapta a fejét, és szigorúan rám pillantott.
– Gondolkozz el rajta! – kezdtem óvatosan, elvégre nem akartam elrontani a hangulatot
– Mert fontos lehet.
– Azt hiszed, hogy emiatt cselekszem őszintén? – csattant fel. – Azt hiszed, hogy ha
melletted vagyok, az váltja ki a gyengeségemet, és az tesz normálissá? Ez nem így
működik, David. Ha az semlegesítené az erőm, akkor meg sem menthettelek volna, és
nem tudtam volna beépülni a Leszámolók közé. A szikrába! Ha így lenne, akkor
valahányszor közömbösítenek egy képességet, az illető Idol azt gondolná: Nahát! Miért
gonoszkodtam én eddig? Haverság, písz, láv, hepinesz! Irány a bowlingpálya!
– Jól van, na, nem kell mindjárt a torkomnak ugrani!
A lány felsóhajtott.
– Egyáltalán nem szabadna itt lennem veled. Mit csinálok?
– Beszélgetsz a barátoddal – feleltem. – Mostanság nagy szükséged van rá.
Rám nézett, majd el a messzeségbe.
– Nem kell feltétlenül erről beszélnünk… – tettem hozzá. – És nem kell Új-Chicagóról,
a Leszámolókról vagy ilyenekről sem diskurálni… Csak cseverésszünk, Megan! Az a
fegyver 24/7-es?
Fölemelte.
– Aha.
– Harmadik generációs?
– Második generációs, kompakt, kilenc milliméteres – motyogta. – Jobban szeretem a
G2 fogását, mint a G3-ét, de nehéz a cuccokhoz pótalkatrészt találni. Kis fegyverre volt
szükségem; mások nem tudhatják, hogy fegyvert hordok, mert errefelé azt gyengeségként
értelmezik.
– Mi? Komolyan?
Bólintott.
– Az igazi Idolok valami látványos képességgel ölnek. Szeretünk hencegni. Nagyon
ügyesen kell bánnom a fegyverrel ahhoz, hogy emberölést imitáljak úgy, mintha képesség
lenne.
– Azta! Szóval, amikor Véletlen ellen küzdöttünk régen, és te lelőtted…
– Így van… ott sem használtam semmiféle képességet. Nincs hiperreflexem vagy
ilyesmi. Én elég szánalmas kis Idol vagyok.
 – Ööö… feltámadsz. Ez nem kifejezetten szánalmas, ha nem tudnád.
Elmosolyodott.
– Van róla fogalmad, mennyire szar, ha a reinkarnáció miatt vagy Főidol? Meghalni fáj.
És rengeteg emléked kitörlődik a halált megelőző órákból. Csak a halálra, a fájdalomra és
a fekete, jeges ürességre emlékszem. Másnap felébredek, és minden gondolatomat félelem
és rettegés uralja. – Megborzongott. – Bárcsak inkább erőtér vagy ilyesmi lenne a
pajzsom.
– Aha, de ha cserbenhagy az erőtered, mint a Vincin, akkor véged van. A reinkarnáció
jobb életbiztosítás.
– Mint a Vincin fegyvermárka?
– Aha, mindig…
– …mindig cserbenhagy – bólintott Megan. – És annyira pontos, mint a földrengésben
hugyozó vak ember.
– Azta! – hüledeztem.
Kérdőn rám nézett.
– Csúcs metafora!
– Ne kezdd megint!
– Muszáj leírnom! – lelkesedtem, ügyet sem vetve a tiltakozására. Előhúztam az új
mobilt, és beleírtam. Amikor végeztem, felnéztem rá. Mosolygott.
– Mi van? – érdeklődtem.
– Nem megy nekünk, hogy ne beszéljünk Idolokról… Ne haragudj!
– Lehet, hogy kissé nagy elvárásokat támasztottunk magunkkal szemben. Elvégre te az
vagy. És az Idolok nagyszerűek. Nagyszerűek, mint egy…
– Krumpli?
– …egy földrengésben hugyozó vak ember? – olvastam fel mobilom kijelzőjéről. –
Hmm… erre nem igazán alkalmazható.
– Nem. Nem éppen.
– Akkor majd használom máshol – vigyorodtam el, és zsebre vágtam a telefont.
Fölálltam, és odanyújtottam a kezem.
Megan habozott, elővett valamit a zsebéből, és a kezembe nyomta. Kis, fekete tárgy,
mint egy mobil akkumulátora. Összeráncoltam a homlokom.
– Hé, azért nyújtottam a kezem, hogy felsegítselek!
– Tudom – felelte, és fölállt egyedül. – De nekem ne segítsen senki.
 – Mi ez? – kérdeztem a kis lapos dologra pillantva.
– Kérdezd Phaedrust!
Fölállva egész közel került hozzám. Nagyon közel. Magas volt, majdnem olyan magas,
mint én.
– Nem találkoztam még hozzád foghatóval – suttogtam, leengedve a kezem.
– Ezt mondtad a seggriszáló nagy mellűnek is, akivel a bulin táncoltál?
Összerezzentem.
– Te… ööö… láttál minket?
– Igen.
– Kémkedsz utánam?
– Leszámolók érkeztek a városomba. Idol vagyok, logikus, hogy szemmel tartom őket.
– Akkor tudhatod, hogy nem élveztem a partit.
– Igaz – lépett közelebb –, néha nem tudtam, hogy legyeket hessegetsz, vagy csak
ennyire bénán mozogsz…
Ezzel a lépéssel még közelebb került hozzám. Nagyon közel. Egymás szemébe néztünk.
Most vagy soha.
A torkomban dobogott a szívem. Lehunyt szemmel előrehajoltam. Rögtön valami hűset
éreztem a halántékomon.
Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy ő is odahajol, ajka szinte az enyémhez ér, de
a fegyverét azért a fejemhez nyomja.
– Már megint kezded – mondta majdnem hörögve. – Eltorzítod az igazságot, és
elhiteted másokkal az őrültségeidet. A kettőnk kapcsolata kudarcra van ítélve.
– Majd sikerre visszük…
– Mi van, ha nem akarom? Mi van, ha kőből vagyok? Ha nem akarok szeretni senkit.
Ha sohasem szerettem senkit a Vész előtt sem.
Álltam a tekintetét, nem törődve a halántékomhoz nyomott fegyverrel. Elmosolyodtam.
– Áh! – legyintett, és elhúzta a fegyvert. Megfordult, elindult a folyosón, végigsimítva
egy páfránylevélen. – Ne gyere utánam! Gondolkodni akarok.
Várakozva álltam ott, míg el nem tűnt a szemem elől. Ujjaim közt forgattam a tőle
kapott, elemszerű kis szerkezetet. Nyugalom töltött el. Mert amikor sarkon fordult, még
gyorsan ránéztem a fegyverre.
És ezúttal, mikor nekem szegezte, nem volt kibiztosítva. Mi ez, ha nem igaz szerelem?
 23
Exel rám szíjazta a kémsugarat. Sokkal könnyebb volt, mint hittem. Csak a két nagy,
vádlimhoz erősített bádogcső volt súlyos. Még egy cső vezetett a jobb kézfejemtől –
amelynek nyílása akkora volt, mint egy átlag locsolócső – a csuklószorítóval ellátott,
fekete kesztyűbe. Némileg akadályozott a csuklómozgásban.
A bal kezemre másféle kesztyűt húztak, kézfején különös, érme nagyságú kütyükkel.
Nyomkodni kezdtem őket.
– A helyedben én óvatosabban bánnék azokkal – mondta kedvesen Exel. – Hacsak nem
akarod siettetni a temetésed. Tudok egy bűbájos helyet Babilarban, ahol egész évben
árulnak liliomot.
– Különös alak vagy te – szaladt ki a számon, de azért leengedtem a kezem a
figyelmeztetésre.
– Mizzy, szerinted? – kérdezte Exel.
– Okésnak tűnik – dünnyögte a lány, mialatt körbejárt, és megvizsgált. Letérdelt, és
meghúzkodta a lábfejemtől a hátamig futó huzalt. Láthatóan nagyon értett az effélékhez,
főleg az Idol-származékokhoz. Mikor beállítottam a Megantől kapott motivátorral, majd
azt füllentettem, hogy követtem Newtont, és ő ejtette el, Mizzy tesztelte le a cuccot, és
döntött úgy, hogy megfelel a célnak.
Egy észak-babilari tetőn dolgoztunk, távol a lakott területektől, egy olyan negyedben,
ahol csak itt-ott emelkedett ki egy-egy épület – hidak sem íveltek át közöttük. Nappal volt
– mindenki aludt.
A kémsugárhoz búvárruhát vettem, és próbáltam leküzdeni a félelmet. Mielőtt rám
tették a készüléket, Mizzy ragaszkodott ahhoz, hogy megtanítson az úszás alapjaira. Egy
hét telt el a Megannel való találkozásom óta. Egész jól ment az úszás… pontosabban: a
nem pánikolás víz közelében. A háborút már majdnem megnyertem.
A cápatámadás elől való menekülésre még nem dolgoztam ki saját forgatókönyvet, sem
a tüskés békatalpat. De remélhetőleg erre nem lesz szükség.
Prof a tető másik feléről tartotta rajtunk a szemét. Rajta a fekete laborköpeny, zsebében
a messzelátó. Ő nem hitte el, hogy a kémsugár motivátorát a Pusztító és Newton utáni
kémkedéskor, a szobában találtam. Már majdnem feltártam előtte az igazságot, de
hamarosan úgyis találok erre megfelelőbb alkalmat. Amikor nincs ott Mizzy, Val és Exel.
Kétlem, hogy örülnének neki, ha elújságolnám, hogy remekül elbeszélgettem az Idollal,
aki állítólag megölte a barátjukat.
Pedig nem ő volt – mondtam magamnak ezredszerre is, mialatt Mizzy a szíjakat
igazgatta a karomon. Még akkor sem, ha nála volt a kémsugár motivátora.
 – Rendben – jelentette ki. – Készen vagy.
– Gratulálok! – mondta Exel. – Ezennel te viseled a legveszélyesebb gépezetünket!
– Na és, hol fut a többi cső? – érdeklődtem. A bádogcsövek és kesztyűk a karomhoz és
lábamhoz biztonságosan rögzített vékony huzalokkal csatlakoztak a hátamon lévő kerek
szerkezethez, amelybe Mizzy a motivátort helyezte.
– Nem kellenek csövek – felelte a lány.
– Nem? Se pumpa, se cső…?
– Nem.
– Hát, én ezt nem értem.
– Hát, én meg tutibiztosra mondom neked, hogy kísérteties Idol-származék fegyvert
viselsz – biztatott. – A tenzor fémet porlaszt. Ez ahhoz képest séta a parkban. Bár a
parkjaink most mind víz alatt vannak.
Fölemeltem ökölbe szorított kezemet. A karomat borító búvárruha megreccsent. A
magyarázat kicsit sem nyugtatott meg. Nem kéne jobban ismernünk az ilyen cuccok
működési elvét? Nem mintha értettem volna, hogy működik a mobiltelefon vagy a
számítógép… de ezek nem is érdekeltek. Ezekben ugyanis nem volt rejtélyes motivátor, és
nem halott Idolok sejtjeiből alkották őket.
És tudomásom szerint a fizikai törvényszerűségeknek sem mondtak ellent.
Valószínűleg e kérdések megválaszolása máskorra marad. Jelenleg arra kell
összpontosítanom, hogy elsajátítsam a kémsugár használatát.
– Akkor meg hogy működik?
– Ez itt – fogta meg Mizzy a bal kezem, és felkapcsolt rajta valamit – az ökölsugár.
Irányítsd majd a vízre, ökölbe szorított kézzel!
– Ökölsugár? – kérdeztem lebiggyesztett ajakkal.
– Én neveztem el! – lelkendezett.
Alaposabban megvizsgáltam a kesztyűt. Az egyik érmeszerű dolog olyan volt, mint egy
lézeres mutatópálca. Odaléptem a tető pereméhez, bal kezemet az alattam elterülő vízre
irányítottam, és ökölbe szorítottam.
Élénkvörös lézer áradt ki a kezemből. Még napvilágnál is, és úgy, hogy egyetlen
porszem sem volt a levegőben, tisztán láthattam a sugarát. A hátamon lévő gép felbőgött.
– Az ökölsugár felszívja a vizet. – Exel vállon veregetett – Vagy hozzád teleportálja a
vizet, vagy valami ilyesmi.
– Most viccelsz?
 – Egyáltalán nem.
– Légy óvatos! – figyelmeztetett Mizzy. – A másik kezed irányítja a sugarat. Muszáj…
Ökölbe szorítottam a jobb kezem. Vízsugár lövellt ki a lábamból, és a levegőbe röpített.
Kapálózva üvöltöttem. Az ökölsugár felpörgetett az ég felé, majd kikapcsolt, amikor
szétnyitottam ökölbe szorított ujjaimat. A vízsugár azonnal megszűnt.
Forgott velem a világ. Vízcseppek szálltak mindenfelé, majd belecsapódtam az
óceánba. Óriásit csattantam – a Prof védőpajzsa ellenére. Fekete víz áradt a számba és
orromba. Egy iszonyatos pillanatig meg voltam róla győződve, hogy megfulladok.
Kapálóztam, és eszembe jutott, amikor lehúzott a bokámra csatolt béklyó. Ehhez még
hozzájött a fulladástól való ősi félelem és a rettegés, vajon mi rejtőzhet odalent a néma
mélységben.
Felszínre evickéltem, köpködtem mindenfelé, és ügyetlenül a tetőhöz úsztam.
Megragadtam egy félig kilógó ablakpárkányt, és az arcomat törölgetve kapkodtam levegő
után. Próbáltam lenyugodni. Búvárruhában is fáztam.
Fentről hahotázás hallatszott. Exel… Kinyújtotta a kezét, belekapaszkodtam, és
kihúzott a vízből. Lecsüccsentem a tető peremére felhúzott lábbal. Eszem ágában sincs a
cápáknak nassolnivalót adni.
– Tehát működik! – örvendezett Exel.
– Ellenőrzöm az áramlási sebességet – térdelt mellém Mizzy. Ezúttal farmert viselt, és
fodros szegélyű inget Mögöttük keresztbe font karral ott állt a Professzor. Borongós
arckifejezéssel.
– Prof! – kiáltottam oda.
– Gyakorolj tovább! – fordult el. – Így is elég dolgom van. Exel és Mizzy, segítetek
neki?
– Még jó! – kiáltott Exel. – Samet is én oktattam az első pár alkalommal. Bár én magam
sosem próbáltam ki…
Nem csoda. Komoly vízsugár kéne Exel lebegtetéséhez.
Prof beugrott az ereszhez kikötött csónakunkba, és előkapta az evezőt.
– Csörögjetek rá Valra, amikor kérnétek a csónakot – mondta. Azzal elhajózott arra,
amerre a titkos tengeralattjáró lapult.
– Mi a fene ütött belé mostanság? – tudakolta Exel.
– Mostanság? – ismételte mögülem a lány, miközben a hátamra erősített géppel babrált.
– Amennyire én látom, mindig így viselkedik. Borongós. Baljós. Titokzatos. – Mintha
elpirult volna, a hangjából ítélve, és még lejjebb hajolt.
 – Igaz – bólintott Exel. – De mostanában a titokzatosságot még baljósabban adja. –
Megcsóválta fejét, és mellém ült. – David, a kémsugár irányításakor az ökölsugarat a víz
felé kell tartanod. Amint elfordítod onnan, a gép nem érzékeli a meghajtóerőt, te pedig
lezuhansz.
– De legalább puhára esem – böktem a vízre.
– Sohasem ugrottál még hasast?
– Micsodát nem ugrottam?
Exel gondterhelten dörzsölte homlokát hatalmas kezével.
– Oké, David. A víz nem összenyomható. Ha nagy sebességgel érkezel rá, nagy
testfelülettel, az olyan érzés, mintha szilárd felületen csattannál. Ha harminc méternél
magasabbról zuhansz, csonttörés lehet a vége. Vagy halál.
Bizarr. De nem számít, ha rajtam van Prof egyik védőpajzsa, amit a búvárruhám övére
csatolt elektromos dobozka formájában álcázunk. Mivel gyakran egynél több Leszámoló
közt osztotta szét az erejét, idővel ez is kifogy, és az erősebb nyomás áthatolhat rajta –
például egy lövedék. De a vízbe esés nem jelenthet gondot.
– Harminc méter? – kérdeztem. – Ez a cucc olyan magasra repíthet?
Exel bólintott.
– Vagy magasabbra. Sam a legmagasabb felhőkarcolók tetejét nem, de a közepeseket
már el tudta érni.
Mizzy befejezte a babrálást a hátamon.
– Lejjebb vettem az áramlási sebességet, hogy kezdetben kisebb erőhatással
gyakorolhass.
– Nem kell megkönnyíteni a dolgom!
Exel szigorúan pillantott rám, aztán a vállamra tette súlyos kezét.
– David, én tréfálkozom a halálról. Foglalkozási ártalom. Megtanulsz a képébe nevetni,
ha mindig körülvesz. De a mi csapatunk már elvesztett egy csalit. Ostobaság lenne
elveszteni még egyet gyakorlás közben. Ami az imént zajlott, könnyedén végződhetett
volna úgy, hogy felpörögsz a levegőbe, és teljes sebességgel egy tetőre zuhansz. És
szörnyethalsz.
Nagyot sóhajtottam. Ostoba voltam.
– Persze. Igazad van. – A Prof védelme jó, de nem tökéletes. – Először a könnyített
verzióval fogok gyakorolni.
– Akkor talpra, Acélölő, és láss neki!
 24
Kiderült, hogy a kémsugár használatának elsajátítása nem függ össze a nehézségi
fokozattal. Fél óra gyakorlás után Mizzy újra feltekerte, mert úgy jobb alaplöketet
biztosított.
Az egyensúlyozással akadtak gondjaim. Stabilnak maradni egy-egy kilövellő
vízsugárral a lábadon olyan, mintha békákkal teli tálat egyensúlyoznál két félig főtt
spagetti hegyén. Mindezt úgy, hogy a bal karomat végig a vízre irányítom, különben
megszűnik az energiaellátás. Jobb kezemet szerencsére használhattam hadonászásra. Erre
rögzített Mizzy egy kézisugár nevű izét. Amivel vízsugarakat lövellhettem ki
egyensúlyozás céljából… de legtöbbször túlzásba vittem.
Mindez elég bonyolult volt. Az ökölsugaras bal kéz mindig a vízre mutat. A jobb kéz
nyitása és csukása állította a lábsugaraimból kilövellő víz erejét, a jobb hüvelykujj pedig a
kézisugár vízerejét. De ezt csak akkor használhattam stabilizálásra, ha biztosan a zuhanás
felé tudtam irányítani, ami – ha mindezt egyszerre próbáltam felidézni – elég nehéz feladat
volt. Aztán végrehajtottam egy stabil lebegést kábé öt méterrel a víz felett. Ott
dülöngéltem, vizet lövellve a kézisugárral, nehogy visszaessek, de dőlni kezdtem…
– Ügyes! – kiáltott fel Exel alulról. – Mintha rugólábon járnál, nem? Sam így írta le.
Hát, ha ilyen gyalogos metaforákkal dolgozunk… Elvesztettem az egyensúlyomat, és
visszacsattantam a tengerre; jobb öklömet szétnyitottam, és leállítottam a sugarat.
Prüszkölve buktam fel, de hagytam, hadd lebegjek még egy darabig. Mizzy és Exel
odajöttek, és lebámultak rám.
Bosszantó volt az ismételt zuhanás, de nem csüggedtem. A tenzorral hetekig
gyakoroltam, mire ráéreztem a használatára.
Valami elsurrant mellettem, és a lábamhoz ért.
Biztosan csak egy sodródó szemétdarab volt, de ösztönösen is felhúztam a lábam, és
ökölbe szorítottam a kezem. Így, amikor víz lövellt ki a lábamból, megindultam, mint egy
motorcsónak. Szinte rögtön szétnyitottam a kezem – még én is meglepődtem, milyen jól
ment.
Megfordultam, fejjel előrefelé, a lábamat kinyújtva, hason, és így is kipróbáltam a
vízsugarat. Annyira engedtem, hogy rendes tempóban haladjak, kábé olyan gyorsan, mint
amennyire előző nap Mizzy úszkált, amikor úszni tanított.
Megigazítottam az úszószemüvegemet meg az orrdugóimat.
És rákapcsoltam.
Valamiért – bár a lábam hátranyújtottam – így kilökődtem a vízből, és kicsivel a felszín
fölött repültem. Gyorsan történt, csak pár másodpercig tartott, utána újból arccal a víznek
csapódtam.
Hűha! Felbukkantam, és megint prüszköltem egy sort.
Széttártam az ujjaimat, lelassítottam, majd függőleges irányba fordultam. A kilövellő
vízsugarak ereje körülbelül derékig emelt ki a vízből, a víz pedig fánkszerű gyűrűben
pezsgett körülöttem.
Aztán gyorsan visszasüllyedtem. Mehetnék még gyorsabban? Hagytam, hogy teljesen
belemerüljek a vízbe, majd megint kinyújtottam a lábam, és teljes (víz)gőzre kapcsoltam.
Tiszta erőből süvítettem arccal előre. Spriccelt rólam a víz, amint föl-le bukdácsolva
élveztem a sebesség mámorát. Gyorsabban ráéreztem a turbó-úszásra, mint a lebegésre.
Olyan jól szórakoztam, hogy szinte arról is elfeledkeztem, hogy vízben vagyok.
Utána odaúsztam a többiekhez, és leállítottam a sugarat. Felettem Mizzy kapkodott
levegő után.
– Tudod – mondta, és a szeme sarkában egy könnycseppet láttam –, sohasem láttam
még ilyen poénos mozdulatsort!
– Ugye, azt akartad mondani, hogy profi? – morogtam. – Láttad ezt a sebességet?
– Olyan voltál, mint egy delfin.
– Egy profi delfin?
– Hát persze! – nevetett.
Mögötte Exel vigyorgott. Letérdelt, hogy kisegítsen a vízből, de én visszakapcsoltam a
sugarat, és kilőttem oldalra. Sikerült a tetőn landolnom mellettük, és még csak pofára sem
estem, pedig hadonásztam rendesen.
Mizzy megint felkacagott, és rám dobott egy törülközőt. Dideregve ültem le egy székre.
Küszöbön a tavasz, de még csípős volt a levegő. Elfogadtam az Exel által kínált forró teát,
ő pedig letelepedett mellém, és feltette a fülhallgatót. Követtem a példáját.
– Ez a víz – suttogtam, ahogyan a babilari Leszámolók szoktak – egyáltalán nem is
olyan hideg, mint amilyennek lennie kéne – döbbentem rá, mert idekint dideregtem, a
vízben viszont nem fáztam.
– Nem ám! – mondta Exel. – Babilar déli részén pedig még ennél is melegebb. Az utcák
közt trópusi áramlatok keringenek az év minden szakában, még a tél derekán is.
– Hiszen ez… – Nem folytattam.
– …lehetetlen? – mosolygott Exel.
– Aha. De közben rájöttem, milyen hülyén hangzik, ha tekintetbe vesszük, mi zajlik a
városban.
A férfi bólintott, és üldögéltünk tovább. Én a táskámból előkapott szendvicset tömtem
magamba.
– Akkor… – sóhajtott Exel –, mára befejeztük.
– Nem! – ráztam a fejem, és lenyeltem az utolsó harapást. – Még csak egy-két órája
vagyunk terepen. Le akarom tudni a megtanulását. Pihenek még egy percet, aztán
folytatom.
Mizzy visszaült, és a mobiljára pillantott.
– Val azt írja, Newtont most Eastborough-ban látták. A mi részünkön semmi mozgás.
Úgy látszik, nem vettek minket észre.
Bólintottam, és elgondolkodva belehörpöltem a teámba. Cukrosabb volt, mint amilyet
inni szoktam.
– Ki kell derítenünk a gyengeségét!
– Én inkább Pusztítóéra lennék kíváncsi – jegyezte meg Exel. – Rettegek tőle.
– Ez a célja.
Egész héten Meganre gondoltam, pedig Pusztítónak kellett volna uralnia a
gondolataimat. Miért döntött úgy, hogy egyik napról a másikra a földdel teszi egyenlővé
Houstont? És gyors egymásutánban két másik várost is? Mi változott, és miért tévedtem
teleportálási képességével kapcsolatban?
Elővettem az új mobilt, és átpörgettem jegyzeteim digitalizált változatát. Nem
különbözött nagyon a régitől, és Mizzy egy-két fejlesztése – például a hátulján a lassan
töltő napelem – nagyon is hasznosnak bizonyult.
Pusztító fényképénél megálltam. Pár nappal a houstoni katasztrófa előtt készült. A
fénykép levélben elküldött másolatáért két egész hétig átengedtem az ételadagom felét
egyik üzemi munkatársamnak.
A fotó alanya a város egyik terén üldögélt, és lehunyt szemmel süttette magát a napon,
arcát az ég felé fordítva. Pár nappal később Houston megsemmisült – amin ledöbbentem,
mert azt hittem, hogy évekig fog uralkodni a városon, mint Acélszív Új-Chicagóban. A
róla olvasottakból nem következtek az események.
Hibásak voltak a róla szóló jegyzeteim, és nemcsak a képességeit, hanem a céljait és az
indítékait illetően is. Eltöprengtem, aztán felhívtam Valt.
– Halló! – suttogta.
– Mizzy mondta, hogy még felderítésen vagy.
– Aha. Mi kéne?
– Látta valaki Pusztítót sütkérezni a napon? – tudakoltam. – Itt, a városban.
– Nem tom – felelte Val. – Rengeteg pletyka kering róla, de kevés a konkrét információ.
 Felnéztem a mellettem álló széken ülő Exelre, aki vállat vont.
– Ha akarod, utánanézhetek.
– Kösz! Val, te pedig tartsd nyitva a szemed, oké? Szerintem Pusztítónak ugyanis fel
kell töltenie magát a napon. Így tett a többi városban is, mielőtt megsemmisítette volna
őket. Tudnunk kell, ha itt is elkezd így viselkedni.
– Úgy lesz! – tette le a nő.
– Túl sokat parázunk miatta – szólalt meg Mizzy. A tető peremén üldögélt, és unottan
hajigálta a vízbe a törött cserépdarabkákat.
Exel elnyomott egy nevetést, majd azt mondta a fülhallgatóba:
– Hát, talán mert ő az, aki a legnagyobb eséllyel pusztítja el a várost, Missouri.
– Aha. És mi a helyzet Tűzlénnyel? – bámult ki a vízre, tőle szokatlanul gondterhelten.
Mérgesen. – Ő ölte meg Samet. Ő épült be a Leszámolókhoz, ő árult el minket. Ő is
tűzidol, mint Pusztító. Miért nem az ő meggyilkolását tervezgetjük?
Tűzidol? Hát, az biztosan nem. Szerintem inkább illuzionista, de fogalmam sem volt a
valós erejéről, és arról, hogy meddig képes elmenni. Különös volt minden általa alkotott
kép, de egyszerűen nem tudtam volna megmondani, miért.
– Prof miket mondott nektek Tűzlényről? – kérdeztem kíváncsian Mizzyt és Exelt.
Mizzy vállat vont.
– Nekem megvan a Leszámolók róla szóló mappája, bár abban férfinak hiszik. Tűzidol,
lövedéket megolvasztó lángaurája van. Tud repülni, tüzet lőni.
Ebből egy szó sem volt igaz. Ezt a Professzor is tudta. Miért nem mondta el a
csapatnak, hogy Megan valójában illuzionista, és nem tud a tűzzel bánni? Én biztosan nem
fogom elárulni, pláne, amíg nem tudom, Prof miért hallgat. És amíg Mizzy meg akarja
ölni Megant, jobb, ha ez a csapat nem ismeri a lány valódi természetét.
– A gyengeségéről egy büdös mukkot sem írnak – pislogott rám reménykedve.
– Én sem tudom, mi lehet – tártam szét a kezem. – Nem látszott gonosznak, mikor még
velünk volt…
– Végig becsapott, ugye? – tudakolta együtt érzőn Mizzy. – Asszem, mázlink van, hogy
nem velünk húzott ujjat. Durva lett volna, ha előbb beépül hozzánk, aztán legyilkol minket
– mondta, és dühösen eltrappolt teáért.
Én pedig föltápászkodtam, és letettem a törülközőt. Rajtam volt a kémsugár – cső a
lábszáron, kesztyű a kézen.
– Visszamegyek, gyakorlom még ezt az úszásos cuccot.
– Vigyázz az emberek jelenlétében! – figyelmeztetett Exel. – Ne engedd, hogy
meglássanak. Nem lenne jó a Leszámolók hírnevén foltot ejteni azzal, hogy ilyen dilisen
viselkedünk.
– Íííí! Íííí! – sípolt Mizzy, mint egy delfin.
– Remek! – Igyekeztem nem elpirulni. – Kösz. Nagyon biztató. – Kivettem a
fülhallgatómat, és begyömöszöltem a búvárruhám vízálló zsebébe, majd felvettem az
úszószemüveget és az orrdugót.
Visszaugrottam a vízbe, és tettem pár kört a tető körül. Élveztem, pedig a vízben zajlott.
Ilyen sebességgel a cápák nyomomba sem érhetnek.
Mikor úgy láttam, hogy kezdek ráérezni, elfordultam a tetőtől, és kimerészkedtem a
nyílt vízre – ami egykor a Central Park nevet viselte. Mostanra hatalmas tóvá lett, és a
felületét semmi sem zavarta meg – ami számomra ideális volt, mert nem akartam
kockáztatni, hogy a vízbe zuhanáskor egy félig elsüllyedt tetőbe vagy falba ütközzem.
Összeszorítottam a jobb kezem, majdnem ökölbe, amitől gyorsulni kezdtem, és a vízen
csúsztam, időnként kibukkanva, majd újra vissza. Eleinte poén volt, de egy idő után
meguntam. Tovább akartam lépni, elvégre meg kell tanulnom kezelni ezt a szerkentyűt: a
Leszámolóknak egy profi kell.
A Professzor erőtere (azaz védőpajzsa) megvédeni látszott; gondolom, enélkül a fejem
és az arcom komolyabb sérüléseket szenvedett volna. De így alig éreztem valamit. Miután
az egész parkon végigbukdácsoltam pár perc alatt, feltörtem a felszínről, egyenesen
felfelé, majd sikerült a vízsugarakon egyensúlyozva egy helyben maradnom, mintegy hat
méterrel az óceán felett. Mikor megbillentem, fölemeltem a másik kezemet, és a jobbkezes
kesztyűmön található, enyhébb vízsugárral – melyet a hüvelykujjammal irányítottam –
visszanyertem az egyensúlyomat.
Virult a fejem, amiért végre sikerült – aztán véletlenül túl erősen lőttem a kézisugárral.
Visszazuhantam az óceánba, de már kezdtem megszokni. Rájöttem, hogyan csökkentsem
az áramlási sebességet, és irányítsam magam fokozatosan fölfelé. Kiemelkedtem a vízből,
és hagytam, hogy egy pillanatig önelégülten lebegjek.
Aztán eszembe jutott, hol vagyok. Átkozott víz, tönkreteszi az úszás élvezetét! Oldalra
süvítettem, ahol egy keskeny tetőperem látszott ki a vízből, és kimásztam. Lábamat
lógatva üldögéltem rajta egy darabig, és azzal sem törődtem, hogy az a vízbe ér.
A következő pillanatban megjelent Regália.
 25
Talpra ugrottam, amint alakja kirajzolódott a felcsapó vízből. Rögtön fegyver után kaptam,
ami – természetesen – most nem volt nálam. Nem mintha hasznomra lett volna.
Tudtuk, hogy figyelhet minket. Babilarban erre mindig van esély. Mehettünk volna a
hatósugarán kívülre gyakorolni, de mi értelme lett volna? Már tudott a kémsugárról, mi
pedig biztosak voltunk abban, hogy nem akar megölni. Legalábbis nem azonnal.
Fellépett a tetőre, de még mindig összekötötte a tengerrel egy vízinda. Hatalmas
teásbögrét tartott a kezében, és amint leült, alatta kirajzolódott egy vízből formált szék.
Ahogyan eddig is, most is kosztümöt és blúzt viselt, ősz haját pedig kontyba fogta össze.
Sötét, fekete, ráncos bőre volt, szarkalábakkal a szeme körül.
– Ó, ne aggódj! – fújdogálta a teáját. – Nem bántalak. Szeretnélek alaposan szemügyre
venni.
Megdöbbentem. El tudtam volna képzelni a nőt zsűritagként egy vetélkedőben –
szigorú, de igazságos bíróként. Hangja, akár egy bölcs anyáé, aki kénytelen igazságot
tenni butus gyermekei közt.
Lelkész! – Ez is eszembe jutott jegyzeteimből. Pusztító pedig a Bibliából idézett. Vajon
van összefüggés?
Leszámoló énem legszívesebben visszaugrott volna a vízbe, és elhúzta volna a csíkot.
Regália rettentően veszélyes Idol. Acélszívvel például sohasem beszélgettem, egészen a
csapdaállításig távol tartottuk magunkat tőle.
De ő uralja a vizet. Ha visszaugrom, még jobban a markában leszek.
Nem kívánja a halálomat. Hát, akkor lássuk, mit tudhatok meg… Ellenkezik a józan
ésszel, de most hasznos megoldás lehet.
– És hogyan ölte meg Jonathan azt a hatalmas Idolt? – kérdezte, és a lábamra mutatott.
– Mert átlagos esetben azért gyilkolnak meg minket, hogy olyasmit készítsenek, mint az
ott. A Leszámolók vízsugara mindig is érdekelt.
Hallgattam.
– Ellenünk harcolsz – folytatta –, és azt állítod: gyűlölsz minket. Mégis a belőlünk
készült gépet hordod a hátadon. Valójában azt nem bírod elviselni, hogy képtelen vagy
leigázni minket, mint ember az állatot. Így hát marad a gyilkolás.
– Te beszélsz nekem gyilkolásról? – csattantam fel. – Azok után, hogy behívtad a
városba Pusztítót?
Regália kifejezéstelen arccal vizslatott. Aztán odébb tette a teásbögréjét, ami elolvadt,
és eltűnt a kivetülésből. Bárhol is lapult valójában, egy ugyanilyen széken üldögélt,
úgyhogy próbáltam emlékezetembe vésni a bútor kinézetét. Egyszerű, fából készült szék,
semmi dísz, sem a hátulján, sem az oldalán. Talán kiindulhatunk ebből a bázis
megtalálásához.
– Felfedte előtted Jonathan, ki is ő valójában?
– A barátod – feleltem titkolózva. – Régi barátod.
Elmosolyodott.
– Igen. Nagyjából ugyanakkor lettünk Idollá. – Figyelte a reakciómat. – Meg sem
lepődsz azon, hogy Idol? Eszerint már tudod. Azt hittem, még mindig azt tetteti, hogy
ember.
– Tudod, hogy ha egy Idol nem használja a képességét, visszaváltozik régi önmagává?
Nem muszáj megölnöd minket, Regália. Egyszerűen csak mondj le az erődről!
– Ó, ha ez ilyen egyszerű lenne! – sóhajtott fel, és a fejét csóválta, mintha szórakoztatta
volna ártatlan tudatlanságom, majd a Central Park öble felé bökött. A víz hullámzott,
vízgyűrűzött, kis fodrok formálódtak a felszínen, gyorsan váltakozva, mint egy
vattacukros futóhomokban fulladozó kisbaba arckifejezése.
– Ügyesen használod a szerkezetet – jelentette ki. – Figyeltem a másik férfit, akinek
sokkal hosszabb időbe telt elsajátítani. Te született tehetség vagy, úgy tűnik.
– Regália – léptem hozzá – Abigail, nem muszáj ilyennek lenned, te…
– Ne tégy úgy, mintha ismernél engem, fiatalember! – sziszegte halkan, de szigorúan.
Elhallgattam.
– Megölted Acélszívet – folytatta. – Már önmagában ezért meg kéne ölnöm téged.
Olyan kevés vidék maradt meg nekünk, te pedig lerombolod azt, ami nemcsak komoly
hatalommal, hanem fejlett gyógyászattal is rendelkezik. A legnagyobb pimaszság ez, fiam.
Ha az én fennhatóságom alá tartoznál, életfogytiglant kapnál, annyi bizonyos. Ha az én
gyülekezetembe tartoznál, még rosszabb sors várna rád.
– Ha netán nem vetted volna észre – jegyeztem meg –, Új-Chicago remekül elvan
nélküle. Ahogyan Babilar is meglenne nélküled. Nem ezért kényszerítetted a Professzort,
hogy ide jöjjön? Mert azt akarod, hogy eltegyen láb alól?
Ettől zavarba jött. Rádöbbentem, hogy talán túl sokat mondtam. Lehet, hogy feltártam
Prof új tervét? De ha tényleg azt akarja, hogy a Prof megállítsa, akkor elvárja, hogy
kiderítsük, nem? Elővigyázatosabbnak kell lennem. Regália nemcsak Idol, hanem ügyvéd
is. Egy csipet currypor az amúgy is csípős szószban. Legyőz a szónoklataival.
De hogyan juthatnék infóhoz anélkül, hogy bármit is mondanék? Váratlanul leugrottam
a tetőről, beindítottam a kémsugarat, és átsüvítettem a Central Park öblén. Pár perccel
később kirobbantam a vízből, egy másik tetőre érkezve, északabbra, amin már voltam
egyszer.
 – Remélem, tisztában vagy vele, milyen komikusan nézel ki ezzel a géppel a hátadon –
jegyezte meg az Idol a vízből feltornyosulva, mielőtt még az alakja teljesen kirajzolódott
volna.
Felkiáltottam, mintha megrémültem volna. Elhagytam az épületet, és még északabbra
csobbantam a vízbe, mígnem elérkeztem az öböl legészakibb csücskéhez. Ott kimerülten
kiugrottam a vízből, ismét lecsüccsentem egy tetőre, és a homlokomról csorgott a víz.
– Befejezted végre? – tudakolta Regália, amint széke és ő ismét megjelentek mellettem.
Ujjait ismét bögréje köré fonta. – Bárhol meg tudok jelenni, te hígagyú. Csodálkozom,
hogy Jonathan erről nem világosított fel téged.
Nem bárhol, de mindegy…
És most adtál meg két újabb koordinátát, amelyek segítenek Tiának felfedni a valódi
tartózkodási helyed. Lecsusszantam a tetőről, és készültem az újabb csobbanásra egy
újabb pont kiderítéséhez.
– Tényleg jól bánsz a gépezettel – mondta. – Ismerted Tuskót, akiben a képesség
eredetileg megjelent? Őt ugyanis én hoztam létre.
Úgy megtorpantam az épület melletti vízben, mint egy cserebogár, aki most értette meg,
hogy az anyját felzabálta egy imádkozó sáska.
Regália tovább szürcsölgette a teáját.
– Mit mondtál az előbb?
– Ó, szóval érdekel, amit mondok? Eredetileg Georginak hívták. Kisstílű bűnözésből élt
Orlando utcáin. De ígéretes volt, ezért Idollá varázsoltam.
– Ne röhögtess! – kacagtam fel. Idolokat nem lehet csak úgy létrehozni. Tény, hogy
időről időre felbukkan egy új. Bár többségük körülbelül egy évvel a Vész után jelent meg,
volt tudomásom pár híres Idolról, akik csak most kezdtek különleges képességeket
felmutatni. De senki sem tudta, miért és hogyan.
– Olyan hevesen tagadod – csóválta a fejét. – Miért hiszed, hogy ennyire jól ismered a
világot, David Charleston? Hogy mindig mindent tudsz…
Abbahagytam a nevetést, de továbbra sem hittem neki. Most csak játszadozik velem. De
miben sántikál?
– Ha legközelebb találkozol Pusztítóval – legyintett szórakozottan –, feltéve, ha
megéled, kérdezd csak meg tőle, mit tettem a képességeivel. Hogy mennyivel erősebb lett
mindazok ellenére, amit elvettem tőle.
Zavartan néztem rá.
– Amit elvettél tőle? – Ez meg mit jelenthet? Ugyan, mit venne el Regália egy Idoltól?
Most arra utal, hogy felturbózta Pusztító képességeit? Ezért tud rögtön egymás után
többször is teleportálni?
– Nem győzhetsz le! – dörögte. – Ha kiállsz ellenem, véged van. Egyedül maradsz. A
dzsungelépületek egyikében fogsz levegő után kapkodni, egyetlen lépésnyire a
szabadságtól. Utoljára egy kávéfoltos, üres falat látsz majd magad előtt. Szánalmas,
siralmas vég. Fontold meg!
Azzal köddé vált.
Fölkapaszkodtam a tetőre, kidörzsöltem szememből a vizet, és leültem. Hát, ez
határozottan szürreális élmény volt. Miközben összeszedtem az erőmet, elgondolkodtam a
hallottakon. Annyi minden kavargott bennem, hogy minél többször gondoltam át, annál
bonyolultabbnak tűnt.
Végül visszaugrottam a vízbe, és visszaúsztam a többiekhez.
 26
Két nappal később egyedül álldogáltam víz alatti főhadiszállásunk könyvtárában, és Tia
térképét tanulmányoztam. Regália megjelenésének koordinátáit vörös rajzszög jelölte – és
közvetlenül a papírra írt felkiáltójel. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott Tia lelkesedése,
amikor beszúrta a rajszögeket. Bár a matematika nem kifejezetten érdekelt, a
végeredmény annál inkább.
Már épp indulni akartam, mégis visszafordultam. Elég jó voltam az üzemi
matematikaórákon, még ha nem is élveztem a tantárgyat annyira. Nem engedhetem meg
magamnak a lazaságot, csak azért, mert valaki más felelős a térképért. Én is érteni
akarom! Kényszerítettem magam, hogy visszaforduljak, és kisilabizáljam Tia
jelrendszerét. Annyit sikerült kiderítenem, hogy a koordinátáim sokat segítettek, de még
több adatra van szükségünk a város délkeleti részéből, hogy meghatározzuk Regália
helyét.
Elégedetten léptem ki a könyvtárból. Nem volt semmi dolgom. Különös. Új-
Chicagóban mindig volt mit tennem, főként azért, mert valahányszor lazítani akartam,
Abraham és Cody elláttak feladatokkal. Fegyvertisztogatás, ládapakolás, tenzoros
gyakorlás… mindig akadt valami.
Itt nem így történt. A kémsugárral idelent nem gyakorolhattam, fel pedig csak akkor
mehettem, ha megtettünk bizonyos kötelező óvintézkedéseket. Ráadásul iszonyatos
izomlázam lett a néhány órás városi turbóúszástól. A Professzor pajzsa megvédett, de az
izomlázat nem tudta kiküszöbölni.
Bekukkantottam Tiához – az ajtaja repedésén –, de komor arckifejezéséből és a mellette
sorakozó hat darab üres kóláskulacsból rögtön tudtam, hogy jobb nem zavarni. Mizzy a
műhelyben volt Vallal, segített neki megjavítani a csónak egyik motorját. Mikor
beszélgetni akartam velük, Val szúrós tekintettel pattintott le. Megtorpantam az ajtóban a
rideg fogadtatástól. Az utóbbi pár napban a szokásosnál is ingerlékenyebben viselkedett.
Mizzy tehetetlenül vállat vont, és kinyújtotta a kezét Val felé egy csavarkulcsért. Hát,
ilyen nincs! Sarkon fordultam. Most mihez kezdjek? Utálom a semmittevést! Sóhajtva
ballagtam vissza a szobámba, ahol átböngészhettem az Idolokról szóló jegyzeteimet. Újra.
Tia szobája előtt elhaladva azonban meghallottam a nevem.
– David?
Tétováztam, de végül benyitottam.
– Igen?
– Miért gyanakodtál Erőtér múltjára? – kérdezte Tia adattára fölé görnyedve, szorgosan
gépelve egy szöveget. Erőtér: az Idol, akit legutóbb kinyírtam. Kíváncsian léptem
közelebb.
 – Találtál valamit? Történt vele valami szokatlan?
– Most derítettem ki valamit a nagyszüleiről – bólintott. – Amikor kisgyerek volt,
megpróbálták megölni.
– Ez iszonyú, de…
– Az italát mérgezték meg…
– Málnaszörppel?
– A származékával – felelte Tia –, de az már majdnem ugyanaz. A nagyszülei érdekes
figurák voltak, mert behálózta őket valami okkult áltudomány és mitológia. Egy
megtörtént gyilkosságot akartak lemásolni, egy réges-régi, dél-amerikai monda alapján.
De Erőtér, azaz Emilie már elég nagylány volt ahhoz, hogy rájöjjön: megmérgezték.
Kitántorgott az utcára, amikor a torka és a szája lángolni kezdett, és egy arra járóval
azonnal kórházba vitette magát. Évekkel később vált Idollá, a gyengesége pedig…
– …pontosan az, ami egyszer kis híján végzett vele! – fejeztem be csillogó szemmel. –
Összefüggést találtunk, Tia!
– Lehet, hogy véletlen egybeesés.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – kacsintottam. Hogy mondhat ilyet? Újabb
összefüggés. Igazi. Mint Mitózisnál, de ez ígéretesebb. Lehetséges, hogy innen erednek az
Idolok gyengeségei? Olyasmiből, ami egykor majdnem a halálukat okozta?
De hogyan okozhatja a színvonaltalan rock valakinek majdnem a halálát? Talán egy
turné? Turnébaleset? Muszáj többet megtudnom.
– Szerintem lehet összefüggés – mondta Tia, aki most felnézett, végre a szemembe. –
De azt gondolom, alaposabban utána kell nézni mindennek. Szép munka volt azért! Miből
sejtetted?
– Egyszerűen muszáj, hogy legyen benne rendszer, Tia. A képességek, a gyengeségek,
az Idolok… azok, akik kiválasztottá válnak.
– Nem is tudom, David – ingatta fejét. – Egész biztos, hogy kell lennie logikus
magyarázatnak? Réges-régen, ha katasztrófa történt, mindenki az okokat kereste. Az
ember által elkövetett bűnöket. A feldühített isteneket. De a természetben nem mindig
létezik világos magyarázat.
– De utánanézel, ugye? Mitózis ügyére hasonlít, egy kicsit. Talán találhatunk
kapcsolatot Acélszív és az ő gyengesége közt is. Csakis olyan árthatott neki, aki nem félt
tőle. Lehet, hogy egyszer majdnem meggyilkolta valaki, aki…
– Utánanézek – vágott közbe Tia. – Megígérem.
– Szkeptikusnak tűnsz… – Hogy lehet ennyire szigorú? Hiszen ez izgalmas!
Forradalmi!
 – Azt hittem, ezen már túlvagyunk. A korai idológusok éveken át kutattak valami
összefüggésféle után az Idolok és gyengeségük között. Arra a megállapításra jutottak,
hogy nincs ilyesmi. – Habozott. – Az is igaz, hogy nehéz időket éltünk akkoriban, nehezen
ment a kommunikáció, és összeomlottak a kormányzatok. Sok hibát vétettünk akkoriban.
Azon sem lepődnék meg, ha néha elhamarkodott döntéseket hoztunk volna. – Sóhajtott. –
Természetesen utánanézek, de Vész tudja, mikor jut rá időm a Regália-ügy mellett.
– Én segítek! – léptem közelebb.
– Tudom, hogy segítenél. Majd szólok, ha találok valamit.
Egy tapodtat sem mozdultam. Nem rázhat le ilyen könnyen!
– Ez azt jelenti: távozhatsz, David.
– De én…
– A munkatársaim nagyon óvatos emberek – jelentette ki. – Javasoltam már nekik, hogy
vegyenek fel téged is a tagjaik közé, de ha engedélyezik, fel kell hagynod a terepen
folytatott feladatokkal. Ha ugyanis birtokába jutsz a felhalmozott tudásnak, nem
vállalhatsz kockázatot, nehogy a végén elfogjanak, és kivallassanak.
Bosszúsan mordultam fel. Annyira vártam a pillanatot, hogy belépjek az idológusok
köreibe. De sosem fogom feladni a csali szerepét, míg Idolok élnek a földön. Az idológusi
pálya egyébként is kockáknak való!
Nagyot sóhajtva ballagtam vissza a könyvtárba. Sajnos ugyanott tartottam, ahonnan
elindultam. Mit kezdjek? Tia nem avat be a kutatásba, Valnél szintén láb alatt vagyok.
Ki hitte volna, hogy egy csúcsszuper tenger alatti bázison dögunalmas az élet?
Lassan visszabattyogtam a szobámba. Kihalt volt a folyosó, csak a távoli sötétségből
jövő visszhangokat hallottam. Tompa, csilingelő hang, mint amikor a pizzasütés
befejeztével pittyen egyet a mikró. Ajtók sora előtt haladtam el, míg végül elértem Exelét.
Az ajtaja tárva-nyitva volt, falának minden négyzetméterét érdekes épületek poszterei
borították. Építészetmániás? Nem gondoltam volna – bár Exellel kapcsolatban sok
mindent nem gondoltam volna…
A férfi egy hatalmas széken üldögélt egy kis asztal mellett, amelyen antik gépezet
hevert. Odabiccentett nekem, majd visszafordult az előtte lévő szerkezethez, ami néha
felberregett.
A nap folyamán először éreztem úgy, hogy nem vagyok láb alatt. Besétáltam, és
letelepedtem a mellette álló székre.
– Rádió? – kérdeztem.
– Pontosabban egy pásztázó.
– Fingom nincs, mi az.
 – Lehetővé teszi a jelkeresést, leginkább helyi viszonylatban, és lehallgatja őket.
– Milyen… régi módszer – nyögtem ki.
– Nos, talán nem is annyira, mint hinnéd. Ez itt nem maga a rádió, csupán a vezérlő
mechanizmus. Túl mélyen vagyunk a víz alatt ahhoz, hogy erős jelet kapjak. A valódi
rádió odafent van.
– De akkor is… rádió? – A mobilomra mutattam. – Van jobb is.
– Sokaknak nincs – felelte, jót mulatva rajtam. – Azt hiszed, az itt bulizóknak és
zabálóknak van pénze mobiltelefonra? Ráadásul a Denevér Öntöde által készítettekre?
Erre nem tudtam mit felelni. Új-Chicagóban megszokott volt a mobiltelefon. Nálunk
Acélszív megállapodást kötött a Denevér Öntödével. Bár ez emberségesen hangozhat,
igen egyszerű oka volt: mivel mindenki mobilt használt, kémprogramokat és egyéb
dolgokat telepített rájuk, hogy engedelmességre kényszerítsen minket.
Úgy látszik, Regáliának nem volt ilyesmije.
– Rádió – mutatott Exel a gépre. – A működési elve logikus. Egyszerűen nagyszerű. Ha
odafent élném viszonylag normális életem, rádiót szeretnék mobil helyett. A rádiót meg
tudom javítani, tudom, hogyan működik. A Vész tudja, mi történik a modern
gépezetekben!
– De mégis honnan kapják a rádiók az áramot? – érdeklődtem.
Exel a fejét rázta.
– A rádiók maguktól működnek itt Babilarban.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nincs rá magyarázat – vont vállat. – Semmi más nem működik elektromos áramforrás
nélkül. Turmixgép, óra, egyebek, semmi. De a rádió bekapcsol akkor is, ha nincs benne
elem.
Kirázott a hideg. A sötétség különös fényein túl még ez is? Beleborzongtam a
kísérteties rádiókba. Mi a fene folyik itt? Víz biztosan.
Exelt láthatóan nem izgatta a dolog. Másik frekvenciára tekert, elővette a tollát,
közelebb hajolt, és jegyzetelni kezdett. Odébb húztam a székem. Amennyire
megállapíthattam, a városiak csevegését hallgatta. Leírt valamit, majd továbbtekert. Ezt a
frekvenciát jó darabig hallgatta jegyzetelés nélkül. A következőre váltott, és elkezdett
vadul írogatni.
Láthatóan nagyon is tudta, mit csinál. Világosan, érthetően jegyzetelt, és valószínűleg
azt próbálta kideríteni, folyik-e kódolt társalgás. Levettem egy papírt az asztalról. Rám
sandított, de nem tiltotta meg.
Úgy vettem észre, figyeli a Regália szó említését, és az Idol megjelenésével kapcsolatos
történeteket. Leginkább pletykákat hallott, de lenyűgözött jegyzeteinek részletessége és
levont következtetései. Némelyikben az is szerepelt, hogy a frekvencia elmosódott, vagy
zöreje hallható, de egész beszélgetéseket is lejegyzett – a ténylegesen kihallott szavak
aláhúzva, a kikövetkeztetett rész kitöltve.
Felpillantottam a papírokból.
– Temetkezési vállalkozó vagy…– vontam fel a szemöldököm.
– Harmadik generációs! – bólintott büszkén. – A saját nagyapám balzsamozását is
végignéztem. Én tettem vattát a szeme alá!
– És ezt is a temetkezési vállalkozós suliban tanultad? – kérdeztem a papírt lobogtatva.
– Nem – vigyorodott el. – Ezt a CIA-nál.
– Ügynök vagy? – hüledeztem.
– Hé, a CIA-nál is szükség volt temetkezési vállalkozókra!
– Nem hiszem. Kétlem, hogy így lett volna.
– Jobban, mint gondolnád – felelte, és továbbtekert. – A régi időkben sok százan
voltunk. Persze, nem mind temetkezési vállalkozók, de hasonlók. Normális életet élő
átlagemberek, átlag munkával, kiküldetésben itt-ott, ahol néha jót tehettünk. Évekig
tanítottam Szöulban balzsamozást, éjszakánként pedig a csapatommal rádiót hallgattunk…
le. A kémeket mindenki koktélozós, csokornyakkendős típusként képzeli el, pedig csak
kevés ilyen volt. A legtöbben átlagemberek voltunk.
– Te? Átlagember?
– A hihetőség elfogadható határain belül – tette hozzá. Elmosolyodtam.
– Nem értelek téged, Exel – mondtam, fölkapva egy újabb papírt a halomból. – Pár
napja még ugyanúgy vélekedtél, mint a városba özönlő semmittevők.
– Igenis egyetértek velük – bólintott. – Én is szeretnék semmit tenni. Jó kis
elfoglaltságnak tűnik. Sohasem a semmittevők miatt tör ki a háború.
– Mondja az egykori kém…
– Egykori? – szegezte nekem a tollat.
– Exel, ha senki sem változtatja meg a világot, ha senki sem teszi jobbá, akkor egy
helyen toporgunk.
– Bírnám, ha ez azt jelentené, hogy nincs háború. Sem gyilkolás.
Hát, ezzel nem tudtam teljesen egyetérteni. Lehet, hogy naiv vagyok, mivel nem éltem
át ember-ember ellen vívott háborút, és végig az Idolokkal való konfliktus uralta az
életemet. De azt hiszem, unalmas lenne a világ, ha az ember folyamatosan ugyanazzal
foglalkozna.
 – Nos, mindegy is – zárta le a vitát Exel. – Mert ez lehetetlen. Most az a feladat hárult
rám, hogy mindent megtegyek azért, hogy az emberek úgy élhessék az életüket, ahogyan
ők akarják. Ha ez a napon sütkérezést és lazítást jelent, akkor ám legyen. Legalább valaki
jól érzi magát ebben a nyomorult világban!
Ismét a papírja fölé hajolt. Legszívesebben tovább ellenkeztem volna, de nem vitt rá a
lélek. Ha őt ez motiválja az Idolok elleni harcban, akkor ez van. Mindenkinek megvan a
maga indoka.
Figyelmem elkalandozott az egyik papíron olvasott témára: Pirkadat, a mitikus Idol,
akinek a világító növényeket és a fénylő szórófestéket tulajdonítják. Exel jegyzete tele volt
az Idolra való utalásokkal, imákkal és a nevében való átkozódással.
Kezdtem érteni, miért köti le a népeket Pirkadat. Babilar nem létezett volna nélküle. A
jelentések szerint jóval Regália megjelenése előtt már a városban élt. Merjem remélni,
hogy létezett egy korai, jó szándékú Idol? Olyan, aki nem ölt, nem uralkodott, hanem ételt
varázsolt, és fényt teremtett? Ki ez a személy, aki létrehozta az Édenkertet a régi
Manhattan épületeiben?
– Exel – néztem fel a papírból –, te már jó ideje élsz itt, igaz?
– Amióta a Prof utasítására beépültünk – felelte a nagydarab férfi.
– Mit gondolsz, Pirkadat valós személy?
Egy pillanatig a jegyzettömböt ütögette a tollával, majd letette, és a narancsléért nyúlt.
Ha megvoltak a megfelelő kapcsolataid, simán hozathattál magadnak Charlotte-ból ilyen
luxuscikket. Élt ott egy Idol, aki imádta a narancslevet, és fizetett azért, hogy a prést
működtessék.
– A jegyzeteimet láthattad – kezdte. – Ez csak egy oldal a sok közül. Nyitott füllel és
szemmel járok mióta ideérkeztem. Valóságos személy. Túl sokat említik ahhoz, hogy
képzelt alak legyen.
– Istenről is sokan beszélnek – szaladt ki a számon. – Vagy legalábbis beszéltek.
– Mert ő is valóságos. Gondolom, nem vagy hívő.
Erre nem tudtam válaszolni. Elővettem az ingem rejtekéből Abraham ajándékát, a tőle
kapott stilizált H betűt, amely a Hűek jele volt. Hogy miben hiszek? Sok éven keresztül
Acélszív halála volt a vallásom, abban hittem. Olyan odaadással imádtam azt a célt,
ahogyan régen a szerzetesek a… szerzeteslakokban Istent.
– Hát, sosem voltam az a térítő típus – folytatta Exel –, és azt hiszem, az Isten-téma egy
másik napra marad. Ami viszont Pirkadatot illeti, majdnem bizonyos vagyok benne, hogy
létezik.
– Az itteniek istenként tisztelik.
 – Hát, bolond egy bagázs, az kétségtelen. De békések is, nem? És milyen jól teszik,
hogy azok.
– És az Idoljuk? Pirkadat is békés személy?
– Úgy tűnik.
Kis híján kimondtam. Most már csak szavakba kéne öntenem, amit akarok. Előrébb
hajoltam.
– Exel, szerinted lehetséges, hogy léteznek jó Idolok?
– Miért ne lenne lehetséges? Szabad akaratunk van. Isteni kegyből.
Töprengve dőltem hátra.
– Látom, nem értesz egyet.
– A vicc az, hogy de – mondtam. Egyszerűen muszáj hinnem abban, hogy léteznek jó
Idolok. Meganért. – Szeretném elérni, hogy bizonyos Idolok átálljanak a mi oldalunkra, de
a Prof szerint ez őrültség. – Beletúrtam a hajamba. – Néha azt hiszem, igaza van.
– Nos, Jonathan Phaedrus nagyszerű ember. Bölcs. Ám egyszer tanúja voltam, amint
bedőlt egy pókerblöffnek, úgyhogy empirikus tapasztalattal rendelkezem arról, hogy nem
mindentudó.
Elmosolyodtam.
– Úgy vélem, nemes a célod, Acélölő – húzta ki magát ültében. A szemembe nézett. –
Kétlem, hogy egyedül képesek lennénk legyőzni az Idolokat. Sokkal több tűz kell hozzá.
Talán csak annyi, hogy néhány Idol kiálljon, és nyíltan szembeszálljon a többiekkel. Nem
lesz olyan drámai, amiben a Hűek hisznek, nem lesz csodás eljövetel; nem lesznek áldott
és angyali Idolok. Csupán egy-kettő, aki hajlandó kimondani: Hé, ez nincs rendjén! Ha
mindenki, az Idolokat is beleértve, tudná, hogy van másik lehetőség, akkor minden
megváltozna.
Bólintottam.
– Kösz.
– Miért? Mert elmondtam, amit gondolok?
– Aha. Szükségem volt egy beszélgetőtársra. Tia túl elfoglalt, Val pedig utál.
– Nem, csak Samre emlékezteted. A kémsugár az ő kedvence volt.
Ó, kezd világossá válni a dolog! Akármilyen igazságtalan is…
– Én…
– Hallgass egy kicsit! – tartotta fel a kezét – Hallgasd!
A rádióra figyeltem, próbáltam kivenni a szavakat. Miközben beszélgettünk, állandóan
ment a recsegés, észre sem vettem, hogy hangokat hallok a háttérben.
– Aha, látom – mondta egy hang. – Csak üldögél ott, és sütteti magát Turtle Bay egyik
tetőjén.
– Jó, de csinál valami különöset? – kérdezte egy kattogástól alig érthető, másik hang.
– Nem – mondta az első. – Lehunyt szemmel pihen, arcát a nap felé fordítva.
– Húzz el onnan, Miles! – parancsolta a második ijedten. – Veszélyes. Pár hete rengeteg
embert gyilkolt meg.
– Igen. De miért ücsörög ott?
Exel felnézett, és rám pillantott.
– Pusztító? – kérdezte. Émelyegve bólintottam. – Kitaláltad, hogy ezt fogja tenni.
Ügyes!
– Bár ne lett volna igazam! – löktem hátra a székem. Felpattantam. – Meg kell találnom
a Professzort!
Pusztító ugyanúgy elkezdett napenergiát gyűjteni, mint Houston, Albuquerque és San
Diego lerombolása előtt.
Ha a sejtésem beigazolódik, a város nem éli túl a következő lépését.
 27
A Professzort a hatalmas tárgyalóteremben találtam meg, az óceánra néző, üvegfalú
helyiségben. Most tisztább volt a víz, mint mikor legutóbb itt voltam, és sötét,
négyszögletes, távoli árnyakat véltem felfedezni. Épületeket. Tenger alatti
fantomhorizontot.
A most is fekete laborköpenyét viselő Prof hátul összekulcsolt kézzel bámult kifelé.
– Prof! – rontottam a szobába. – Exel lehallgatott egy beszélgetést! Valaki látta, amint
Pusztító éppen napenergiát gyűjt.
A férfi nem mozdult.
– Mint Houstonban – folytattam –, pár nappal azelőtt, hogy elpusztította. Prof!
A Professzor az elsüllyedt város felé intett.
– Te sosem jártál itt, mielőtt elsüllyedt, ugye?
– Nem – válaszoltam, és igyekeztem kizárni elmémből a szörnyű kilátást.
– Én rendszeresen jártam ide. Színházba, vásárolni, néha csak sétálgatni. Mert még a
legócskábbnak tűnő manhattani étkezdék is jobb kaját szolgáltak fel, mint a puccos
éttermek odahaza. A legjobb vendéglők voltak… az orromban érzem az illatokat…
– Aha, jó. Pusztító pedig…
Kurtán biccentett, és elfordult az ablaktól.
– Akkor gyerünk!
– Gyerünk?
– Te meg én – mondta, és elsétált. – Elvégre csalik vagyunk. Mi foglalkozunk a
fenyegetéssel.
Utánafutottam. Nem fogok vitatkozni, bármi jobb, mint a bázison tengődni, de ez nem
jellemző a Profra. Ő tervezni szokott. Új-Chicagóban – még a felderítő utakon is – alig
változtattunk helyet alapos megfontolás nélkül.
A folyosón elmentünk a műhely mellett, ahol Mizzy és Val dolgoztak.
– Elvittem a kocsit! – szólt oda nekik, de feléjük sem pillantott. Igyekeztem tartani vele
a lépést, és vállat vontam: a mozdulat Mizzynek szólt, aki kíváncsian utánunk kukkantott.
Belehúztam, és megelőztem a Profot, mert még előkotortam a fegyverem a
raktárunkból. Némi tétovázás után fölkaptam azt a hátizsákot is, amelyikben a kémsugár
lapult.
– Arra nem lesz szükség – jegyezte meg a Prof, mikor elhaladt mellettem.
 – Inkább hagyjam itt?
– Naná hogy ne!
Átvetettem a vállamon, és beértem a sötét kikötőhelyiségbe lépő Profot. Itt kötelek
segítségével mentünk tovább a tengeralattjáróhoz. Miért érzem úgy magam, mint egy
kutya, aki benyelt egy kézigránátot? Pedig semmi okom aggodalomra. Hiszen ez a Prof. A
híres Jon Phaedrus. Felfedezőútra indulunk, együtt. Lelkesednem kéne.
A Prof kinyitotta a tengeralattjáró nyílását, és bemásztunk. Mikor már odalent voltunk,
lezártam, Prof pedig bekapcsolta a halványsárga vészvillogót. Maga mellé intett a
másodpilóta székébe, és beindította a motort. Pár másodperccel később már a víz csendes
mélyét szeltük át – nekem pedig megint a vizet kellett bámulnom, megint egy ablakból, a
jármű elejéből.
– Ööö… nem kéne tudnod, hová megyünk? – böktem ki egy idő után.
– De – mondta, azzal a kísérteties, sárga fénnyel az arcán.
– Hát, olyasmit találtak mondani, hogy Turtle Bay…
Prof erre egy lassú kanyart írt le a tengeralattjáróval.
– Missouritól hallom, hogy jól haladsz a kémsugárral.
– Hát, izé. Megyeget. Nem mondom, hogy jó vagyok, de kezdek ráérezni a
használatára.
A mobilom halkan pittyent egyet. Összerezzentem, és kivettem a zsebemből. Ezt
másként kellett lenémítani, mint az előzőt, és mindig elfelejtettem rendesen lehalkítani. Az
én régi azonosítóm volt betáplálva, tehát, aki ismerte azt, kapcsolatba léphetett velem, de a
kijelzőn megjelenő azonosító egy olyan készülékhez tartozott, amit nem ismertem.
Oké, beszélgessünk – írta.
– Nagyon helyes – bólintott a Prof. – A tenzornak itt nem sok hasznát vennéd.
– Hát, nem t’om – hümmögtem, és még mindig azon filóztam, kitől jött az üzenet. –
Amikor az irodaépületben harcoltunk, jó lett volna váratlanul meglépni a falon át.
– A kémsugár sokkal hasznosabb lesz, meglátod. Most arra összpontosíts! A képességek
keverése igen veszélyes. Interferenciát okozhat.
Interferenciát? Miféle interferenciát? Sohasem hallottam olyasmiről, hogy a képességek
bezavarhatnak egymásnak. Mondjuk, az egész működési elvről keveset tudtam, de ha
gondot okozhat a bezavarás, akkor a Prof által rám ruházott erőpajzsot is befolyásolhatta,
nem?
A mobilom ismét rezgett. Levettem a hangját, de a rezgést nem. Ott vagy, Nyápic? –
szólt az üzenet.
 A szívem majd’ kiugrott a helyéből.
Megan? – írtam vissza.
Mégis, ki írogatna neked, pancser?
Prof rám sandított.
– Mi van?
– Exel üzent – hazudtam, mint a vízfolyás. – Küldött pár infót Pusztító megtalálásához.
A Prof bólintott, és ismét előreszegezte a tekintetét. Azonnal írtam Exelnek, hátha tud
valami plusz infóval szolgálni Pusztító hollétéről, hátha a Prof később rákérdez nála. A
mobilom szinte azonnal felvillant. Exel írt, hogy mások is látták Pusztítót. Aztán elküldte
az épület koordinátáit. Eközben írt újra Megan.
Tényleg beszélnünk kell valamiről.
Ez nem éppen ideális alkalom.
Oké, te akartad.
Válasza tömörsége szíven ütött. Én pattintom le azok után, hogy előzőleg szinte
könyörögtem neki, hogy beszéljünk? A Profra sandítottam. Láthatóan nagyon elmerült a
vezetésben, és a tengeralattjáró is lassan haladt előre. Valószínűleg bőven lenne időm.
Vajon gyanút fogna a Prof?
Hát, jó, talán van egy kis időm… Elküldtem, de nem kaptam választ.
A szikrába is! Miért egyszerre történik minden? Vártam és vártam, a tengeralattjáró
motorja lassan morajlott, halántékomon pedig csorgott a veríték. Ott, elöl ülve kitárult az
ember előtt az egész víz alatti világ, a végtelennek tűnő óceán. Erre az ürességre gondolva
már ömlött rólam a veríték.
Mobilomra koncentrálva elküldtem Megannek egy újabb SMS-t: Tudod, miért állítja
Regália, hogy Idolokat képes létrehozni?
Ezúttal szinte azonnal jött a válasz: Mit mondott?
Azt mondta nekem, hogy Idollá tett valakit. Azt hitte, ezzel megijeszt. Azt hiszem, rá
akart venni, hogy ne küzdjünk ellene, mert végtelen sor Idolt képes ellenünk vezényelni.
Te mit válaszoltál erre?
Már nem is emlékszem. Asszem, kiröhögtem…
Sosem az eszedért szerettelek, Nyápic. Az a nő nagyon veszélyes.
De szó szerint a markában voltunk! És elengedett. Kétlem, hogy a halálunkat akarná.
Szóval szerinted miért állít ilyen nevetséges dolgokat? Komolyan azt hitte, beveszem, hogy
Idolokat képes létrehozni?
 Megan ezúttal nem azonnal válaszolt.
Tényleg beszélnünk kell – írta végül. – Merre vagy?
A városba igyekszünk.
Tökéletes.
A Prof is velem van – tettem hozzá.
Ó…
Mindkettőnkkel találkozhatsz. Beszélj vele! Hallgatni fog rád.
Ez nem ilyen egyszerű – írta vissza. – Acélszív kéme voltam, beépültem a Leszámolók
közé, Prof saját csapatába. Ha a drágalátos Leszámolóiról van szó, a Prof úgy küzd értük,
mint anyamedve a bocsaiért.
He? Nem, nem is!
Mi?
Kétlem, hogy ez megfelelő hasonlat, Megan. A Prof nem lehet anyamedve, mert férfi.
David, te akkora seggfej vagy!
Szinte hallottam a mosolyát. Azaz… rettentően hiányzott. Imádnivaló vagyok, ugye? –
pötyögtem. Semmi válasz, megijedtem.
Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne! – írta végül. – Ez minden vágyam.
Még lehet! – üzentem rögtön. – Akkor találkozunk?
Na és Phaedrus?
Majd lerázom – nyugtattam meg a lányt, mialatt Prof a felszín elé irányította a
járművet. – Nemsokára írok. – Azzal zsebre dugtam a mobilt.
– Ott vagyunk már? – érdeklődtem.
– Majdnem.
– Hallgatag voltál az úton.
– Azon tűnődtem, visszaküldjelek-e Új-Chicagóba.
Szavai szíven ütöttek, mint egy .44-esből kilőtt házas csiga. Csak pislogtam.
– De… mielőtt idejöttünk, azt mondtad, hogy azért hozol magaddal, mert szükséged
van rám.
– Fiam – formálta halkan a szavakat –, ha azt hiszed, nélküled nem tudok Idolt ölni,
akkor elég rossz véleménnyel lehetsz a képességeimről. Ha én úgy döntök, hogy nem
veszel részt ebben a hadműveletben, akkor kiesel. Nincs vita!
 – De miért döntenél így?
A Prof egy pillanatig szótlanul vezetett, és lassan megkerült a tengeralattjáróval egy
törmelékhegyet, amely egykori hot dogos bódénak látszott.
– Jó csali vagy, David – szólalt meg. – Vág az eszed, mint a beretva, és remek
problémamegoldó képességgel rendelkezel. Tűzharcban is jók a reflexeid. Merész vagy és
agresszív.
– Ööö… köszönöm?
– Pontosan az a típus, akit az évek során nagy ívben kerültem, ha a Leszámolók
bővítésére került a sor.
Összeráncoltam a homlokom.
– Nem tűnt fel? – fordult felém.
Most, hogy így mondja, de. Eszembe jutott Cody, Exel, Abraham és Mizzy. Még
bizonyos fokig Val is. Nem azok a fegyvermániás, szétlövős típusok. Visszafogott,
megfontolt, óvatos társaság.
– De igen – sóhajtottam. – Csak idáig nem tudatosult bennem.
– A Leszámolók nem hadsereg. Még csak nem is különleges alakulat. Mi csapdákat
állítunk. Türelmesek, megfontoltak vagyunk. Neked közöd nincs ehhez, David. Te olyan
vagy, akár egy időzített bomba: folyton tettekre és tervváltoztatásra ösztönzöl. Ez
bizonyos szempontból jó. Álmodozó vagy, és az álmodozók nagy tetteket hajthatnak
végre.
Ekkor felém fordult. A tengeralattjáró komótosan haladt előre, irányítani sem kellett.
– De te egyfolytában azon agyalsz, hogyan kerüld meg a terveinket. Védeni akarod
Regáliát, és gyengéd érzelmeket táplálsz egy árulóval szemben. A miénken túlmutató,
távlati terveid vannak. Úgyhogy most szépen elmondod mindazt, amit titkolsz előlem.
Utána pedig eldöntöm, mi legyen a sorsod.
– Most rögtön?
– Most rögtön! – nézett a szemembe. – Ki vele!
 28
A Prof átható tekintettel végigmért, amitől majd’ összefostam magam. A szikrába is!
Nagyon szigorú tud lenni! Úgy tesz, mintha hallgatag, megfontolt csapat lennénk – ez a
tagok többségére igaz. De ő nem ilyen. Ő olyan, mint én. Mindig is az volt.
Éppen ezért azzal is tisztában voltam, hogy halálosan komolyan mondta, amit mondott.
Az ajkamba haraptam.
– Azt tervezem, hogy elfogom Regália egyik Idolját – jelentettem ki merészen. –
Newton megtámadásakor szeretném inkább lefegyverezni őt ahelyett, hogy megölném, és
foglyul ejteni. Mint Új-Chicagóban tettük Edmunddal.
A Prof végigmért, majd megenyhült, mintha nem is mondtam volna olyan nagy
baromságot, mint amilyenre számított.
– Mi értelme lenne?
– Hmm… Azt biztosra vehetjük, hogy Regália ördögien ravasz. Olyasmit tervez, amire
még mi sem jöttünk rá.
– Lehetséges.
– Valószínű. Te magad mondtad, milyen fondorlatos. Utaltál rá, milyen megfontolt és
minden hájjal megkent nőszemély. A szikrába is, Prof, te nem gondolod, hogy most is
csak hülyít minket?!
Elfordult.
– Elismerem, hogy megfordult már a fejemben. Abigailnek szokása… manipulálni az
embereket, köztük engem is, úgy, ahogyan ő akarja.
– És ismer téged. Kiismeri a lépéseidet. – Egyre lelkesebben magyaráztam, mert úgy
vettem észre, a legrosszabbon már túl vagyok, és sikerült kimentenem magam. – Arra nem
számítana, hogy emberrablással próbálkozol. Túlságosan merész, nem illik a Leszámolók
stratégiájához. De gondold el, mit érhetnénk el vele! Newtonnak van fogalma arról, miben
sántikál Regália. Vagy legalábbis arról, miért toboroz Regália további Idolokat.
– Kétlem, hogy sokat tudhatnánk meg tőle – ingatta a fejét a Prof. – Abigail nem osztja
meg másokkal a terveit.
– Hát, akkor legalább annyi kiszedhetnénk belőle, hol jelent meg neki eddig Regália,
ami segítene a térképünk összeállításában. Arra is van esély, hogy még többet tud. Mit
gondolsz?
A Prof a tengeralattjáró kormányán dobolt, miközben az előtte lévő, buborékszerű
ablakon át odafentről szűrt fény jelent meg.
– És hogyan vennéd rá, hogy beszéljen? Kínzással?
 – Ami azt illeti, arra gondoltam, hogy ha megakadályozzuk a képességei használatában,
akkor… talán megjavul. Meg minden.
Fölvonta a szemöldökét.
– Edmundnál bejött! – mondtam védekezve.
– Edmund nem volt gyilkos előző életében.
Tény és való.
– Ezenkívül… – folytatta a Prof – Edmund azért jó, mert átruházza a képességeit,
ahogyan én is teszem. Nem jóvá változott. Eleve nem változott gonosszá. Valójában azt
akarod mondani, de nem akartad kimondani, nehogy feldühíts, hogy Tűzlény is jónak tűnt,
mikor velünk volt. Abban reménykedsz, hogy ha meggátolod Newtont a képességei
használatában, bizonyítékot kapsz arra, hogy Tűzlény esetében ugyanez Meganné
változtatja vissza őt.
– Talán igen – süppedtem mélyebbre a székben.
– Pontosan attól féltem, hogy ezt fontolgatod – jelentette ki. – Ha kizárólag a saját
szempontjaidat tartod szem előtt, azzal veszélybe sodorhatod az egész csapatot, David.
Belátod?
– Igen, belátom.
– Ez minden? – kérdezte. – Semmi titkos forgatókönyv?
Megdermedtem. Aztán döntöttem. Megan.
– Igen, ez minden – hallottam saját szavaimat.
– Ez nem is rossz – sóhajtott fel a Prof.
– Tehát maradok Babilarban?
– Egyelőre. A Vészre! Vagy pontosan az vagy, akire a Leszámolóknak most és évek óta
szükségük van… vagy a vakmerő hősködés megtestesülése, ami a vesztünket okozza, és
amit eddig bölcsen elkerültem. Képtelen vagyok eldönteni.
Egyenesen egy oldalfalán lyukas épület felé irányította a tengeralattjárót. Nagyon
hasonlított a kikötőhelyünkre, mégsem ugyanaz az épület volt. Úgy csusszantunk be, mint
a vajas pattogatott kukorica egy szörnyeteg szájába. Mikor beértünk, a Prof lenyomta a
kart, amely a felületi feszültséget csökkentő, Regália képességét akadályozó
mosogatószert öntötte a vízbe. Lekapcsolta a villanyt, és a felszínre emelkedtünk.
Kötelek segítségével tapogatózva jutottunk el a cseles, félig elmerült padlózaton a
lépcsőházig. Alig láttam valamit – pedig elvileg az lett volna a célom.
– Menj fel a lépcsőn! – suttogta a vonalban a Prof. – Akkor fedeztük fel ezt az épületet,
amikor bázislehetőségeket kerestünk, és ez volt az első opció. Lakatlan, elég messze van a
szomszédos házaktól, hidak sem vezetnek ide. Fent magánirodák vannak, ahonnan remek
kilátás nyílik a kérdéses tetőre.
– Világos, mint a vakablak! – vágtam rá, aztán fölkapva fegyveremet és hátizsákomat az
ajtó felé tapogatóztam.
– Én pedig visszamászom a tengeralattjáróba, hogy szükség esetén azonnal
kimenekítselek – folytatta. – Valami bűzlik nekem ezen a helyen. Légy menekülésre kész!
Nyitva hagyom a fenti búvónyílást. – Itt megállt, és éreztem, hogy megszorítja a vállamat.
– Ne csinálj hülyeséget!
– Ne aggódj! – suttogtam a vonalba. – Profi vagyok hülyeségből.
– Micsoda?
– Mármint… messziről kilövöm a hülyeséget, mert olyan jól ismerem. Ahogyan a
szellemirtó a szellemek búvóhelyét. Olyan vagyok én is. Hülyeségirtó.
– Ne mondd ki többé ezt a szót! – sóhajtott fel a Prof.
Számomra teljesen logikusnak tűnt, de mindegy. Elengedett, felrántottam az ajtót, és
kiléptem. Miután becsuktam, a vállamra szíjaztam a mobilt, és felkapcsoltam a világítását.
A lépcsőház sötéten kanyargott, nedves volt, és egy része elkorhadt már. Mint a régi
horrorfilmek elfeledett lépcsői.
Csakhogy ott a főhősnél nincs automata Gottschalk rohamkarabély elektronnyomásos
tárral és éjjellátóval. Elmosolyodtam, halványabbra vettem mobilom fényét, fölemeltem a
fegyvert, és bekapcsoltam az éjjeli üzemmódot. A Prof szerint elhagyatott hely, de sosem
lehet tudni.
Vigyázva baktattam fölfelé, puskával a vállamon. Még most sem voltam teljesen
megelégedve a Gottschalkkal. Sokkal jobb volt a régi puskám. Igaz, néha bedugult. És
nem volt automata sem. És havonta egyszer meg kellett húzni a távcsövét. És… mindegy,
jobb volt. Ennyi.
Megan kinevetne! Gyengéd érzelmeket táplálni egy ennyivel rosszabb fegyver iránt?
Ostobaság. De az az igazság, akármit is mond az ember, egy idő után összenő a saját
fegyverével. Megtapogattam az oldalam, és rossz érzés lett úrrá rajtam, amiért nem
éreztem Megan pisztolyát. Kérnem kell helyette egy másikat.
A hosszú lépcső tetején beléptem az egykor bútorozott fogadóterembe, amelyet most
beborított a mindenütt jelen lévő babilari növényzet okozta homály és az indák. Ezt a
szobát nem világította meg ablakból beszűrődő fény, és bár bőven akadt a fákról lehullott
gyümölcs, egyik sem világított. Azok csak akkor ragyognak, amikor leszáll az éj.
Mentem tovább, régi könyveléseken és egyéb papírmunkán taposva. Irtóra büdös volt:
rothadás- és gombaszag. Miközben haladtam előre, szöget ütöttek a fejembe a Professzor
szavai. Vakmerő hősködés? Mégis, mit akart ezzel mondani? Nem az a feladatunk, hogy
hősök legyünk?
Apám a hősöket várta. Hitt bennük. Azért halt meg, mert hitt Acélszívben.
Ebből a szempontból ostobán cselekedett. De valamiért egyre inkább abban
reménykedtem, bár lehetnék én is ilyen ostoba. Eszem ágában sincs bűntudatot érezni
azért, mert segíteni próbálok az embereknek. A Prof mondhat, amit akar, de a szíve
mélyén ő is így érez. Beleegyezett az Acélszív elleni küzdelembe, mert felfogta, hogy a
Leszámolók addig nem tettek eleget.
Úgyis jó döntést hoz. Megmenti ezt a várost. A Professzor hős. Az Idol, aki az
emberiségért küzd. Csupán be kell ismernie. És akkor…
Valami megroppant a talpam alatt.
Megtorpantam, és a távcsövemmel alaposabban végigpásztáztam a helyiséget. Semmi.
Leengedtem a fegyvert, és felkapcsoltam a világítást. Mi a Vész…?
Apró tárgyakra léptem, amelyek a fák tövében tekergőző indák közepéből nőttek ki. A
bizarr növényindák úgy törtek elő a fakéreg alól, mint egy álarcos bajsza a maszk alól.
Alaposabban szemügyre kellett vennem, mert esküdni mertem volna rá, hogy sütiket
látok.
Igen, sütiket. Letérdeltem, és beletúrtam a halomba. Egy papírdarabkát sikerült
kihalásznom. Szerencsesüti! A fáról!
Kihajtogattam a papírt, és elolvastam az üzenetet.
Segítség!
Nagyszerű! Egy horrorfilmbe kerültem!
Döbbentem hátrálni kezdtem, és támadóállásba helyezkedtem a fegyverrel. Ismét
körbepillantottam, és mobilommal bevilágítottam a fatörzsek mögötti, árnyas sarkokba.
Semmi sem ugrott elő. Mikor meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok, újból lehajoltam
a sütikhez, belekotortam a halomba, és beleolvastam a többibe. Mindegyiken az állt:
Segítség! vagy ez: Foglyul ejtett!
– David! – hallottam Tia hangját a fülemben. – Már elhelyezkedtél?
Kis híján a plafonig ugrottam.
– Huh, még nem – válaszoltam, a zsebembe tömködve néhány papírcetlit és sütikérget.
– Belebotlottam egy rakás… izébe. Talált valaha valamelyikőtök gyümölcsfa alatt
szerencsesütiket?
Mély hallgatás.
– Szerencsesütiket? – ismételte Tia. – David, mit ettél ma?
– Ha már így kérded, mostanában gyakran küszködöm emésztési zavarokkal –
mondtam, amint odaértem a helyiség másik ajtaja elé, egy omladozó recepciós pulthoz. –
De kétlem, hogy attól hallucinálnék sütiket. Az emésztési zavar csakis
sajttortalátomásokban nyilvánul meg.
– Kac-kac – köhintett Tia.
– Vegyél mintát, és haladj tovább! – utasított a Prof.
– Pipa, pipa! – feleltem. Hallgatóztam az ajtónál, majd résnyire nyitottam, és minden
sarkot lecsekkoltam. A szoba üres volt, de tágas ablakaiból áradt be a fény. Igazgatói iroda
lehetett. Mindenütt leborult könyvek és fémtárgyak borították. Például egy olyan idegesítő
fémcucc, amin a legszélső golyó a többihez ütközve idegtépő hangokat ad. Bent csak két
fa nőtt, a szoba két sarkában, és mindkét oldalt indák futották be a könyvespolcokat.
Folytattam utamat előre a törmeléken át, és lapítani próbáltam a nagy ablakokhoz
közeledve. Ez az épület egyedül állt az óceán közepén. Hullámok csapdosták az alját,
alattam víz tajtékzott. A messzeségben, egy öbölféleségben épületek törték meg a
vízfelszín egyhangúságát: ez volt Babilar városa.
Letérdeltem, magam mellé tettem a hátizsákomat, és kidugtam a fegyverem az ablak
törött üvegén. Szemem a távcsőhöz nyomtam, és tízszeresére állítottam a nagyítást.
Csodásan működött. Simán elláttam 500 méterre, sőt ha feljebb állítom, biztosan ellátok
2000 méterig, egész jó minőségben.
A szikrába! Ilyen lövésre sosem kényszerültem még. Jól bánok a fegyverrel, de azért
nem vagyok profi mesterlövész. Kétlem, hogy a Gottschalk ilyen hatótávolságra képes,
bár látcsöve remekül mutatja a célt.
– Elhelyezkedtem. Melyik épület az?
– Látod a csúcsosat? – kérdezte Exel. – A két laposabb tetejű mellett?
– Aha – mondtam, és ráközelítettem. Jó messze volt, de a fegyver így is kiválóan
nagyított.
És ott volt ő.
 29
Pusztító szinte ugyanúgy nézett ki, mint előző két találkozásunk alkalmával, csak most
levette a szemüvegét, ingét, fekete ballonkabátját, és lehajította őket a kardja mellé.
Bekötözött mellkasát feltárva, keresztbe tett lábbal, hátradőlve üldögélt. Kecskeszakállas
arcát a nap felé fordította, és lehunyta a szemét. Nyugodtan, mintha csak reggeli
meditációját végezné.
De a legnagyobb különbség a mostani és az eddig látott Idol közt a bőre alól kivilágló,
belső fény volt.
Irtózatos düh öntött el. Eszembe jutott, amikor az életemért küzdöttem az óceán mélyén,
lábam körül a béklyóval. Soha többé!
Ráfókuszáltam, a távcsővel, homlokára illesztve a kis piros pontot. Aztán megnyomtam
a fegyver oldalán lévő kis gombot, amely felkapcsolt egy kapcsolót, és a távcsőn látott
képet a mobilomra, majd onnan Tia mobiljára küldte.
– Kösz! – mondta az üzenetet látva Tia. – Hmm… rosszat sejtek. Te is azt gondolod,
amit én?
– Aha. Előkotornád a houstoni fotóimat?
– Ó, jobb is van annál. Körbekérdezősködtem, miután megtudtam, hogy itt ejtőzik.
Küldöm is.
Elvettem a távcsövet a szememtől, és lecsatoltam a mobilt a karomról. Tia üzenete
hamarosan megérkezett, tele houstoni fotókkal. Pusztító uralmának fénykorában
készültek. Új-Chicagóhoz hasonlóan itt is iszonyatos volt az élet, de volt egyfajta
stabilitás. És mint Új-Chicagóban és Babilarban is kiderült, az emberek inkább élnek
együtt Idolokkal és zsarnoki uralmukkal, mint hogy elhulljanak a vidéki káoszban.
Ennek következtében bőven akadt szemtanúja annak, amikor Pusztító kiült a
kormányépületből átalakított palotája elé, és fényleni kezdett. A szemtanúk többsége
ezután meghalt, de néhányan kijutottak, és rengetegen küldték el képeiket mobilon a
városon kívül lakó barátaiknak.
Tia képei – melyek csakugyan jobb minőségűek voltak, mint az én mappámban
találhatóak – ugyanolyan pózban mutatták Pusztítót, amilyenbe most vágta magát. Másik
nadrágot viselt, a mellkasán nem volt kötés, kevesebb heg díszítette az arcát, de ugyanez
volt a póz és a fény.
– Hasonlítanak azokra a képekre, ahol a többi városban szívta magába az energiát, még
a legelső napon, nem gondolod? – kérdezte Tia.
– Aha – feleltem, végigpörgetve a képeket egy másik képsorozatig: Pusztító San
Diegóban. Ugyanaz a póz. Összehasonlítottam a houstoni és a San Diego-i első napi
fényét mostani kinézetével. – Egyetértek. Még csak most kezdte a feltöltődést.
– Mi lenne, ha a vénembert is felvilágosítanátok arról, miről beszéltek? – jegyezte meg
a Prof.
– Elsődleges képességéről: a hőmanipulációról. Exodinamikus – magyaráztam.
– Príma! Sokat segítettél.
– Azt hittem, zseni vagy…
– Fizikatanár voltam egy általános iskolában – emlékeztetett. – Idolképesség-elméletet
akkoriban nem oktattunk.
– Pusztítónak – magyarázta Tia türelmesen – ki kell vonnia a hőt bizonyos tárgyakból
ahhoz, hogy rombolóerővel rendelkezzen. Az is működik, ha napfénnyel töltekezik fel, bár
nem olyan hatásfokú, de mivel állandó, könnyedén elérhető energiaforrást biztosít
számára.
– Mielőtt lerombolta Houstont és a többi, földdel egyenlővé tett várost, kiült hét napig,
és szívta magába az energiát. Majd egy csapásra kibocsátotta. Ha összehasonlítjuk a
mostani kinézetét azzal, ahogyan a houstoni képeinken fénylik, megtudhatjuk, mióta
csinálja.
– És elméletileg – tette hozzá Tia – kitalálhatjuk, mennyi időnk van hátra a
katasztrófáig.
– Fel kell pörgetünk a dolgokat! – suttogta Prof. – Mennyi időbe telik, hogy
előkészítsük a Newton elleni támadást?
Ez hát a terv: Newton megtámadása, Regália előcsalogatása, és az infó felhasználása
arra, hogy megtaláljuk a főhadiszállását. A Professzor szigorú hanghordozásából ítélve
egyenesen hozzám beszélt. A Leszámolók megölni készülnek Newtont, nem elrabolni,
ettől eltérő tervemet pedig ostobaságnak tartotta.
Nem feleltem. Lehet, hogy ostobaság elrabolni. Egyelőre a terv szerint cselekszem én
is.
– Nem lesz könnyű Newtonra lecsapni – kockáztatta meg Tia. – Ha számításba vesszük,
hogy nem ismerjük a gyengeségét…
– Visszaveri az ellene irányuló támadást – mondta a Prof. – Mi van, ha megfojtjuk? Az
erőeltérítés sem menti meg, ha az óceánba süllyed.
A gondolattól is megborzongtam.
– Sikerülhet – helyeselt Tia. – Dolgozom a terven.
– Még ha nem öli is meg – tette hozzá Prof –, úgyis jól járunk. A támadás lényege, hogy
előcsaljuk Regáliát, felfedjük a bázisát, és őt gyilkoljuk meg. Ha Newton életben marad,
ám legyen.
 – És mi a helyzet Pusztítóval? – kérdeztem, mert az ujjam már a ravasszal babrált.
Elvettem a kezem. Nemcsak hogy nem tudtam volna biztosan lelőni, de Pusztító
veszélyérzete előbb kapcsolt volna be, és teleportált volna. Legyen inkább olyan helyen,
ahol szemmel tarthatjuk. Ha kidolgozott terv híján zargatjuk, legfeljebb a rejtekhelyén
folytatja az energia begyűjtését.
– Őt sem hagyhatjuk sokáig életben – értett egyet a Prof. – Davidnek igaza van:
hamarosan kell egy másik terv is, az ő kiiktatására.
Fegyverem távcsövét úgy állítottam, hogy beláthassam a Pusztító körüli városrészt.
Sűrűn lakott terület volt, amit jó állapotú hidak és mosott ruhával tarkított sátrak is
tanúsítottak. A legtöbben bölcsen elbújtak a jöttére, de jó pár emberkét láttam, aki maradt,
és ott lapult az épületek peremén, vagy a közeli ablakokból lesett kifelé.
Annak ellenére, amiket művelt, az emberi kíváncsiság győzedelmeskedett a félelmen.
Az ablakokat fürkészve megállapítottam, hogy az emberek többsége azért lemenekült az
alsóbb szinten található helyiségekbe, a fák és indák közé.
– Ki kell derítenünk a gyengeségét, Tia – jelentette ki a Prof. – Nem hagyatkozhatunk
szánalmas kis trükkökre a képességei ellen.
– Tudom. Csak az a helyzet, hogy a megszokott kutatói módszerek Pusztítónál csődöt
mondanak. Az Idolok többsége olykor együtt van az emberekkel vagy a társaikkal, és
kiszivárognak a titkaik. De ő annyira magányos, hogy a hozzá közel férkőző Idolokat is
meggyilkolja.
Ne keseregj, hogy itt a vég, fiú! – ötlöttek fel bennem Pusztító nekem intézett szavai. Az
Idolok nagy része megalomániásan uralkodni akar a világ felett. Az a tény, hogy Pusztító
állandóan bibliai szövegrészleteket idéz, és úgy viselkedik, mint egy isteni hírnök,
igazából nem is meglepő.
Nem mintha ettől kevésbé lett volna hátborzongató, amit mondott.
A közeli tetőket fürkészve egyszer csak észrevettem egy alakot, aki az egyik épület
tetején álldogált, és messzelátójával szintén az Idolt figyelte. Ráközelítettem. Honnan
ismerős ez az arc? Előkaptam a mobilt, és átpörgettem a Newton bandatagjairól készült
képeket. Igen, közülük való: egy Knoxx nevű gengszter. Nem Idol.
– Newton egyik bandatagját is látom – jelentettem, miközben a távcsőbe néztem. –
Most épp rá fókuszálok.
– Hmm – töprengett Tia. – Mindennapi tevékenységüktől eltér, de tekintetbe véve
Pusztító tevékenységét, nem meglepő.
Bólintottam. A férfi közben leengedte a messzelátót, és mobiljába beszélt.
– Igen – szólt a Prof –, lehet, hogy csak… – A férfi ekkor hirtelen köddé vált.
Lehidaltam, azt sem tudtam, mit mond a Prof, csak bámultam, amint a férfi kis
galambbá változik, a levegőbe röppen, és távcsővel követhetetlen gyorsasággal szárnyra
kel. Kerestem, és egy idő után meg is találtam az állatot egy másik tetőn, ahol ismét
emberalakot öltött.
– Idol! – suttogtam. – Méghozzá alakváltó. Val jegyzeteiben annyi áll, hogy a neve
Knoxx, de azt írta, nincs képessége. Te ismered őt, Tia?
– Meg kell néznem a feljegyzésekben, hátha más idológusok említik. Newton bandája
gyakran vesz fel tagjai közé jelentéktelen kis Idolokat. Lehetséges, hogy Val csapata
kifelejtette az ő képességeit a felsorolásból. Newton is ott van?
– Nem tudom… – Elcsuklott a hangom, amint valaki leszállt Knoxx mellé. – Várj! Ez
ő! Csak úgy… a szikrába! Odaugrott a szemközti épületről! Az kábé tizenöt méter!
Beszéltek valamiről, és mit megadtam volna azért, hogy halljam, amit mondanak!
Végül Newton előbb az egyik, majd a másik irányba mutatott. Talán egy kört akarnak
vonni? Figyeltem, amint ismét madárrá változik, és elszáll.
Azzal a lendülettel Newton is eltűnt. Hogy tud ugrani az a nő! Két fokozattal kellett
visszatekernem a zoomot ahhoz, hogy ismét rátaláljak a tetők közt.
Lenyűgöző sebességgel suhant: a céltávcsövem skálája szerint 85 kilométer per órával.
Olvastam már ennél fürgébb Idolokról, de neki ez csupán a másodlagos képessége.
Newton rövid vetődéssel egy tető peremére érkezett, majd energiatükröző képességét
felhasználva mozgásba kezdett: a tetőre érkezés lendületét visszavetítette, és ezáltal úgy
mozgott, mintha trambulinon ugrándozna, ráadásul nulla energiaveszteséggel. Hatalmas
ívet írt le a levegőben, és könnyed, fürge mozdulattal tette meg az épületek közti
távolságot.
– Hű… – suttogta Tia.
– Nem olyan lenyűgöző, mint a repülés – morogta a Prof.
– Bizonyos szempontból lenyűgözőbb – hüledezett a nő. – Gondold el, micsoda
pontosságot és szakértelmet igényel…
Egyetértőn bólintottam, bár nem láthatták. Követtem Newton ugrásait a távcsövemmel.
Közvetlenül a Pusztító melletti hatalmas épület tetején landolt, előrántotta a kardját, és
nekiállt szétvágni maga mögött a másik tetőre vezető utat. Ezt megismételte a másik két
híddal is.
– Ez a viselkedés nem jellemző rá – jegyezte meg Tia nyugtalanul.
A kezem szorosabban markolta a puskát. Teljességgel elszigetelte a közvetlenül Pusztító
melletti épületet. És egyszer csak az épület körül távolodni kezdett a víz, mint amikor egy
buliban eltávolodnak attól, aki elfingja magát. Körülbelül háromméternyit húzódott vissza,
úgy maradt, és láttatni engedte az épület alsó felét. Szétrohadt és kagylók borították.
 Pusztítóra sandítottam, aki továbbra is üldögélt, és fénylett az épület a tetején, amely
mellett félrehúzódott a víz. Meg sem moccant, nem reagált.
– Mi a Vész folyik itt? – döbbent meg Tia. – A vízmozgás Regália műve, de miért…?
Visszapillantottam az elszigetelt épületre. Newton odasétált a tetőről az épületbe vezető
lépcsőhöz. Lecsatolt egy tárgyat az övéről, és legurította a lépcsőn, majd még két apró
tárgyat hajított a tetőre is. Végül elrugaszkodott.
– Tűzbomba – suttogtam, miután gyors egymásutánban robbantak fel. – Leégeti az
épületet… a lakókkal együtt.
 30
Ledobtam a fegyvert, visszabotorkáltam az ablaktól, és a hátizsákomra vetettem magam.
Kicipzároztam, és előrántottam a kémsugarat.
– David! – jelentkezett be Tia. – Hagyd a kémsugarat az épületben!
– És nézzem végig, hogy az emberek benn égnek? – csattantam fel, miközben
kipakoltam a búvárruhát. A szikrába! Erre sincs idő! Nekiálltam a ruhámra erősíteni a
kémsugarat: lerántottam a cipőmet, és a lábrésszel kezdtem.
– Megfigyelem, hogyan viselkedik Newton – folytatta Tia, az örök tudós. Voltak
dolgok, amikben hasonlítottunk, de ez mindig is elválasztott minket: én nem tudtam
elvonatkoztatni, és végignézni a gyilkolást. – Newton évek óta nem gyilkolt, leszámítva
egy-két riválisa csendes kivégzését, illetve a Regália békéjét fenyegetőket. Vajon most
miért cselekszik így?
– Regália példát statuál velük – suttogta halkan a Prof. – Egyértelműen arra használja
fel a képességét, hogy világossá tegye akaratát, és megakadályozza, hogy a bent rekedtek
kiugrálhassanak a vízbe. Így adja mindenki tudtára, hogy tartsák magukat távol
Pusztítótól. Mint a középkorban a várfalra aggatott hullák.
– Logikus. Elvégre ott fog ülni napokig, mozdulatlanul, és Regália nem akarja, hogy
megzavarják.
– Tanúi vagyunk a jóságos, ámde szigorú uralkodóból a mindent leromboló diktátorrá
válásának – tette hozzá a Prof.
– Én aztán nem leszek a tanúja – vágtam közbe, szorosra húzva egy újabb szíjat. – Én
meg fogom akadályozni.
– David…
– Igen, igen – köptem. – Vakmerő hősködés. Én nem fogok ölbe tett kézzel üldögélni.
– De miért – folytatta Tia kissé elérzékenyülve –, miért teszi ezt Regália? Víz alá
temethetné az egész várost, nem? Akkor miért használja Pusztítót? A szikrába! Egyáltalán,
minek rombolja le a várost? Ez nem vall Abigailre.
– Az Abigail, akit mi ismertünk, rég halott – jelentette ki a Prof. – Regália él. David, ha
őket megmented, másokat fog megölni. Elintézi, hogy az üzenete világos legyen.
– Nem érdekel – nyögtem, miközben a helyére szenvedtem a kémsugár lapos
hátlemezét. Exel és Mizzy segítsége nélkül rohadt nehezen ment. – Ha félelemből,
kétségből vagy effélék miatt nem segítünk az embereknek, akkor vesztettünk. Ha
gonosztettet hajtanak végre, én megállítom őket.
– Nem vagy mindenható, David – figyelmeztetett a Prof. – Csak egy ember.
 Egy pillanatra, amint a kémsugár darabjaihoz értem, meginogtam. Ezek egy halott Idol
képességei? Aztán erőmet megkétszerezve felhúztam a kesztyűt, a kéztől és lábtól a
hátlemezig vezető huzalokat is a helyükre illesztettem. Felegyenesedve beindítottam az
ökölsugarat – a lézerszerű csíkot, mely a vízre mutatva vizet von ki. Kinéztem az ablakon.
Föllángolt a tűz, és fekete füst gomolygott fölfelé.
El is felejtettem, milyen széles öböl választ el az égő épülettől. Távcsövön minden
olyan közelinek tűnt, de hatalmas víztükröt kellett átszelnem ahhoz, hogy odaérjek.
Hát, egyszerűen csak fürgébbnek kell lennem. Beledugdostam a fülhallgatót és a mobilt
nadrágom vízálló zsebébe. Végül nagy levegőt véve kiugrottam az ablakon.
Az ökölsugarat lefelé irányítva beindítottam a lábamon lévő vízsugarat, hogy enyhítse a
becsapódást, és belecsobbantam az óceánba. A hideg és kegyetlenül sós víz iszonyatos
sokként ért. A szikrába! Nagyságrendekkel hidegebb volt most, mint gyakorláskor.
Szerencsére ott volt a kémsugár. A füstölgő épület felé vettem az irányt, és kilőttem.
Csakhogy ezúttal nem volt körülöttem Prof erőtere, és minden egyes delfinszerű
csapódáskor olyan pofonokat kaptam a víztől, mint egy megcsalt szerelmestől.
Kibírtam. Levegőért kapkodtam, valahányszor kiemelkedtem az óceánból. A Vészre! A
Central Park hullámai ehhez képest smafu! Alig láttam ki ezek mögül!
Lassítottam a sugáron, hogy valahogyan összeszedjem magam, mert kábé a semmi
közepén hánykolódtam. A körülöttem tornyosuló hullámoktól semmit sem láttam a
városból, úgy éreztem, mintha egy végtelen, beláthatatlan tengeren bukdácsolnék.
Körülvett a végtelenség, alattam a mélység.
Meg a pánik.
Mi a csodát keresek itt? Mi ütött belém? Hiperventilálva pörögni kezdtem. Minden
hullám azzal fenyegetett, hogy a mélybe húz. Telement a szám sós vízzel.
Szerencsére feléledt bennem a túlélési ösztön, bekapcsoltam a kémsugarat, és
kilövelltem a vízből.
Ott lebegtem, ruhámból csöpögött a víz, levegő után kapkodtam, és lehunytam a
szemem. Mozdulni akartam. Muszáj megmozdulnom. De abban a pillanatban egy
pudinggal teli kamiont is könnyebben fölemeltem volna.
Az a víz! Az a rengeteg víz!
Nagyokat sóhajtva igyekeztem csitítani a légzésemet, majd kinyitni a szemem. A
kémsugáron lebegve, a magasból, a hullámok fölött is elláttam. Időközben megfordultam,
úgyhogy vissza kellett pördülnöm valahogy. Félúton voltam, haladnom kellett tovább, de
baromira nehéz volt rávenni magam, hogy a kémsugarat elengedve visszahulljak.
Végül nagy nehezen megtettem, és visszazuhantam a tengerbe. A gomolygó, fekete füst
mutatta az utat. Elképzeltem a bent rekedt embereket. Nincs víz, ahova ugorhatnának,
biztosan menekülnek a lángok elől az alsóbb szintekre. De amint visszatér a víz, fulladás
vár rájuk.
Micsoda szörnyű halál lehet egy épületben bezárva lenni, amint visszaáramlik a víz, és
csapdába esni fentről a lángok, lentről pedig a jéghideg mélység között.
Dühösen felgyorsultam. Ekkor reccsenés hallatszott.
Bugyborékolva, egy helyben pörögtem… eltört valami. Hogy az a…! Az egyik lábsugár
bedöglött. Prüszkölve, dideregve küzdöttem magam a felszínre. Iszonyúan nehéz volt úgy
fönt maradni, hogy a mostanra működésképtelenné vált gép súlyát és a ruháimat is
magamon viseltem.
De miért olyan nehéz, ha nagyrészt vízből vagyok én is? Nem kéne könnyedén
lebegnem?
A hullámokkal küzdve próbáltam hátranyúlni, és a kémsugarat megjavítani. De azt sem
tudtam, mitől állt le, és a sima úszásban nem jeleskedtem. Végül megtörtént az
elkerülhetetlen: süllyedni kezdtem. A kémsugár egyetlen megmaradt sugarát beindítva
kellett a felszínen maradnom.
Benyeltem a fél óceánt. Köhögve, prüszkölve pánikba estem, mert ráébredtem, hogy a
nyílt vízen lenni életveszélyes. A lábamat, amelyen még működött a sugár, kinyújtottam,
felére csökkentettem a tolóerőt, és megindultam a távoli épületek felé.
Csak arra tudtam összpontosítani, hogy a felszínen maradjak, és a civilizáció felé
tartsak. Lassan döcögtem. Túlságosan lassan. Közben belém villant, hogy hős akartam
lenni, de csak vánszorogni tudok, és majdnem új krízishelyzetet teremtettem az első
megoldása helyett. Remekül illusztrálom a Prof figyelmeztetését.
Szerencsére leküzdöttem a rettegést, mert a kémsugár révén ura maradhattam a
helyzetnek. Amint közelebb értem a városhoz, a víz is melegebbé vált körülöttem. Végül
eljutottam az egyik külső épületig, amely alacsony volt, mindössze két emelettel a víz
felett volt a tető. Egyetlen sugárral is, bár különös szögből, de elértem a tetőt,
megragadtam a peremet, és köhécselve felküzdöttem magam.
Igaz, hogy a munka oroszlánrészét a kémsugár végezte, de azért kimerültem. Hanyatt
fordulva, az eget bámulva hemperedtem le. Viszont füstszagot éreztem a levegőben.
Lassan feltápászkodtam. Talán segíthetek, ha…
Egy utcára tőlem lángolt egy épület. Minden lángban állt, a felső része teljesen leégett,
valóságos pokollá vált. Még ekkora távolságból is éreztem a hőt – több volt ez egy-két
tűzbombánál. Newton vagy többet hajigált be, vagy már előzőleg bedrótozta az egészet.
Az építmény körül örvényként kavargott a víz, feltárva a romokban álló, vizes utcát.
Odalent holttestek hevertek. Azoknak a tetemei, akik kiugrottak a lángok elől.
Miközben ezt figyeltem, a víz megindult visszafelé. A falaknak csapódott, és sercegés
jelezte, hogy a tűz lejjebb ért, elérte az eddig víz alatt álló szinteket. Az erőhatástól az
épület felső szintjei a vízbe zuhantak, és sziszegve szállt fel a gőz.
Legyőzve, lesújtva álltam fel. Az egyik szomszédos tetőn Regália vízkivetülése
álldogált összefont karral. Felém pillantott, majd a tengerbe olvadt, és eltűnt.
A tetőre roskadtam. Miért? Minden elveszett.
A Profnak volt igaza. Ezek válogatás nélkül gyilkolnak. Hogy hihettem, hogy jók is
vannak köztük?
Rezgett a telefonom. Sóhajtva kotortam elő. Kicsit vizes lett, de Mizzy azt állította,
vízálló.
A Prof hívott, úgyhogy fülemhez tartva a telefont felkészültem a fejmosásra. Már azt is
láttam, mitől döglött be a kémsugár: a bal láb huzalát nem rögzítettem elég szorosan.
Kioldódott. Egyszerűen javítható, meg sem történt volna, ha gondosabban rakom össze a
cuccost.
– Igen? – sóhajtottam.
– Eltűnt? – kérdezte a Prof.
– Kicsoda?
– Regália. Figyelt téged, nem?
– De, de.
– Valószínűleg most is figyel a távolból – mondta fújtatva. – Ki kell juttatnom a
tengeralattjáróval az embereket.
Fölálltam.
– Prof!
– Ne örülj annyira! – mordult fel. – Biztosan figyel. Játszd a legyőzöttet! – A háttérben
ekkor gyereksírást hallottam. – Kussoljatok már! – ordított rájuk a Prof.
– Bent vagy az épületben… Te… te megmentetted őket!
– David – szólalt meg feszült hangon. – Ez most nekem nem a megfelelő alkalom.
Megértetted?
Visszaveri a vizet és a lángokat! A védőpajzsos erőtérrel.
– Aha – suttogtam.
– Hátrahagytam a tengeralattjárót. Átsiettem az óceánfenéken, hogy bejussak.
Döbbenten pislogtam.
– Ez lehetséges?
 – Ha magam előtt görgetek egy erőtérbuborékot? Igen. Évek óta nem csináltam! –
mordult fel. – Alulról jutottam be az épületbe, szétporlasztottam egy földdarabot, úgy
törtem a pincébe. Erőtéralagutat fogok vágni a vízen át, és odavezetem az embereket az
épületbe, amelyből mi ketten eljöttünk. Találkozzunk ott!
Már a puszta gondolattól, hogy visszamenjek az öblön át, elfogott a hányinger, de
leküzdöttem.
– Persze!
– Oké!
– Prof… Hős vagy. Igazi hős – motyogtam szomorúan, pedig a szöges ellentétét
éreztem belül.
– Hagyd abba!
– De megmentetted…
– Kuss!
Elhallgattam.
– Menj vissza az épületbe! – utasított. – Neked kell elvezetned a tengeralattjárót egy
olyan helyre, amely kívül esik Regália hatósugarán, és ott szabadon engedned őket.
Megértetted?
– Aha, de miért nem vezetsz inkább te?
– Azért – suttogta a Prof –, mert minden akaraterőmet felemészti majd, hogy ne
végezzek tömegmészárlást, amiért éktelen bosszúságot okoztak nekem.
Nagyot nyeltem.
– Világos. – Azzal rögzítettem a huzalt a cipőmhöz. Zsebre dugtam a telefont, a vízre
irányítottam az ökölsugarat, hogy kipróbáljam, minden jól működik-e, aztán még egyszer
ellenőriztem a huzalokat a biztonság kedvéért.
Aztán elindultam, de ezúttal óvatosabban. Beletelt egy időbe, de végül megérkeztem.
Ott, a tengeralattjáró kikötője melletti szobában várakoztam közel egy óráig, mire
hangokat hallottam.
Felpattantam, kinyílt az ajtó, és egy csoport halálra vált ember özönlött be a folyosóról.
Prof az épület másik részébe vitte őket. A segítségükre siettem, majd elmagyaráztam
nekik, hogy a lehető leghalkabban, teljes sötétségben kell bemászniuk a tengeralattjáróba.
Nem kockáztathatjuk, hogy Regália felfedezze, amit a Professzor tett.
Némi erőfeszítés árán lejuttattam a köhögő, átázott, kimerült csapatot a járműbe. Kábé
negyvenen lehettek, de mindenki elfért. Éppen hogy.
Lesegítettem az utolsót – egy csecsemőjét szorongató anyát – aztán kimásztam,
átsiettem az épületen a szobába, ahol megjelentek, és minden sarokba bevilágítottam,
nehogy valakit ottfelejtsünk.
A Professzor a szemközti ajtóban állt, árnyékban. Szemüvege visszatükrözte a fényt,
így nem láthattam a szemét. Bólintott egyet, majd sarkon fordult, és eltűnt a homályban.
Sóhajtva kapcsoltam le a mobilom, visszasétáltam a tengeralattjárós helyiségbe, és a
kötelek segítségével eljutottam a gépig. Lemásztam, behúztam a búvónyílást, lezártam,
majd leereszkedtem a tengeralattjárót megtöltő, füstszagú, vizes csapathoz. A Prof
hozzáállása bosszantott, de így sem rontotta el az örömömet. Megtette. Minden
hősködésemmel kapcsolatos megjegyzése ellenére ő maga mentette meg az embereket.
Végtére is ugyanolyan fából faragtak minket. De ő nagyságrendekkel ügyesebb, mint
én. Elhelyezkedtem a jármű ülésében, és felhívtam Valt, hogy magyarázza el gyorsan,
hogyan kell tengeralattjárót vezetni…
 31
Nagy puffanással tettem le az élelmiszersegélyt, fölegyenesedtem, és megtöröltem a
homlokomat. A Prof által kimenekített babilari menekültek odaszaladtak, és a dobozokat
felkapva elrohantak a közelben lapuló raktárépület felé. Amióta kitettem őket a New York
partjaitól nem messze elterülő kis sziget rothadó maradványainál, a hulladék nagy részét
eltakarították, és egészséges mennyiségű önfenntartási ösztönre is szert tettek. Nem is
temették olyan mélyre.
– Köszönjük – hajolt meg egy Soomi nevű nő. Éjszaka volt, de itt nem világított a
festék, ezért a ruháik csak koszosak voltak. És kopottak.
– Csak tartsátok be a megállapodást!
– Nem láttunk semmit – jelentette ki. – És legalább egy hónapig nem térünk vissza a
városba.
Bólintottam. Soomi és a többiek úgy hitték, hogy a Leszámolók titkos erőtér-
technológiával mentették meg őket. Megtiltottuk, hogy bárkinek is beszéljenek a
történtekről, de ha mégis eljárna a szájuk, remélhetőleg a sztoriból nem derül ki, hogy a
Prof Idol.
Soomi tehát fölkapta az utolsó dobozok egyikét, és visszaszaladt a többiekhez, akik egy
növényekkel benőtt épületegyütteshez… vagy inkább romhalmazhoz igyekeztek vissza.
Nem ajánlatos errefelé kajával lófrálni, mert megláthatnak a fosztogatók. Szerencsére a
szigetről csak egyetlen híd vezetett kifelé, északra, úgyhogy remélhetőleg biztonságban
vannak itt.
Összeszorult a szívem a látványtól: nincs semmijük, nincs otthonuk, kitaszítottak lettek,
de ez a legtöbb, amit tehetünk értük – sőt talán még egy kicsit több is. Mert az
élelmiszercsomagokat Codyval hozattuk helikopterrel, egyenest Új-Chicagóból.
Megfordultam, és egy kihalt, romos utcán folytattam az utamat, a vállamra vetett
puskával. Rövid sétával elértem a régi kikötőt, ahol leparkoltunk a tengeralattjáróval. Val
ott üldögélt a tetején. Ő pakolta ki a kikötőben a dobozokat, én és a menekültek pedig
beljebb vittük őket.
A kikötőben tétovázva pillantottam délnyugatra, Babilar felé. Szürreális színekben
pompázott, mint egy dimenziókapu. Bár az előttem elterülő víz laposnak hatott, már
tudtam, hogy enyhén emelkedik. Regália tudatosan tervezte meg a városképet, a különféle
negyedekhez még különböző vízszinteket is rendelt, egyedi városrészeket hozva létre a
tetők és elsüllyedt épületek váltakozásából.
Többé már nem érdekli. Felépítette a várost, mintha itt akarna maradni és uralkodni.
Csábítóvá tette.
Miért akarja most elpusztítani?
 – Jössz már? – kiáltott oda Val.
Bólintottam, átlépdeltem a kikötőn, és felkecmeregtem a járműre. Ez a rész –
elméletileg – kívül esett Regália hatókörén, ezért a nyílt vízen is felbukkanhattunk.
– Hé! – kiáltott Val, mikor elmentem mellette – Mikor fogod elmesélni végre, hogyan
mentetted meg őket valójában?
Haboztam, és toporogtam egy sort a nyílásnál.
– A kémsugárral.
– Jó, de hogyan?
– Eloltottam a tüzet az egyik helyiségben – válaszoltam a Tia által kiötlött hazugságot.
Számítottunk rá, hogy Val és Exel rákérdeznek. – Sikerült mindenkit egy helyiségbe
terelnem, és csöndben lapítottunk, míg Regália azt nem hitte, hogy mindenki halott. Akkor
kicsempésztem őket.
Hihető sztori volt. Val nem tudhatta, hogy az épület gyakorlatilag összeomlott, mikor
visszazúdult köré a víz. Lehetséges volt, hogy sikerült kijuttatnom az embereket.
De akár hihető, akár nem, utáltam, hogy ezt kell hazudnom. Nem lehetne őszinte a Prof
a saját csapata tagjaival?
Val fürkész tekintettel végigmért. Arca árnyékban volt, nem láttam jól, de úgy éreztem
magam, mint az egész láda egyetlen rohadt eperszeme. Aztán vállat vont.
– Mindenesetre szép munka.
Sietve lecsúsztam a járműbe. Val szintén, majd lecsukta a nyílást, és beült a
vezetőülésbe. Nem hitte el, amit mondtam. Látszott a merev pózból, ahogyan
elhelyezkedett, és hallatszott mesterkélten visszafogott hangjából is, ahogyan Tiának
jelentette, hogy elindultunk visszafelé a segélylerakathoz egy következő dobozhalomért –
ezúttal a saját bázisunk részére.
Feszengtem, miközben a hullámok alatt csendben haladtunk egy ideig. Végül rászántam
magam, hogy odaüljek Val mellé, a másodpilóta ülésébe. Szinte semmit sem tudtam még
róla. Talán egy lehengerlő beszélgetés eloszlatja gyanúját az előző napok eseményeivel
kapcsolatban.
– Nahát! – kezdtem. – Látom, te a 1911-es Coltot kedveled! Derék, időtálló darab. Csak
nem Springfield váz- és biztosítószerkezet?
– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – mondta a csípőjére erősített fegyverre
pillantva. – Samtől kaptam.
– De… hiszen ezt tudnod kell. A pótalkatrészek miatt.
Val vállat vont.
 – Ez csak egy fegyver. Ha elromlik, szerzek másikat.
Csak egy…
Csak egy fegyver???
Komolyan ezt mondta?
Köpni-nyelni nem tudtam, mialatt szeltük tovább a hullámokat. A fegyvered szó szerint
az életed – ha elromlik, az pedig a halálod. Hogy mondhat ilyesmit?
Légy vele lehengerlően kedves! – mondogattam magamnak. – Ha kioktatod, nem
fogjátok kevésbé zavarban érezni magatokat egymás társaságában.
– Izé… ööö – köhintettem a markomba –, biztos jó lehetett számodra ez a küldetés.
Gyönyörű, víz alatti bázis, sehol egy legyőzendő Idol, barátságos városlakók. Ideális
Leszámoló-meló.
– Aha – felelte –, egészen addig, míg meg nem gyilkolják a barátodat.
És most én foglalom el a barátja helyét. Csúcs! Ismét sikerült emlékeztetnem arra, miért
pikkeljen rám.
– Régről ismered Mizzyt, ugye? – próbálkoztam egy újabb taktikával – Te sem a
városból való vagy, igaz?
– Nem.
– Hol szolgáltál azelőtt?
– Mexikóban. De a múltamról ne kérdezz, ellenkezik a szabályokkal.
– Én csak próbálnék…
– Ne próbálkozz, tudom, mit akarsz! Nem szükséges. Mindenki törődjön a maga
dolgával!
– Oké. Rendben. – Fészkelődni kezdtem a székemen. Hé! Álljon meg a menet!
Mexikó? Belém hasított a felismerés. – Nem mondod, hogy ott voltál a Hermosillo-
bevetésen?!
Val sokatmondón rám pillantott.
– A Puños de Fuego elleni támadásnál! – ámuldoztam tovább.
– Honnan tudsz te arról?
– Ó, te jó Vész! És az igaz, hogy egy tankot vágott hozzátok?
Val előreszegezte a tekintetét, lenyomott egy gombot a vezérlőpanelen, végül
megszólalt:
– Így van. Egy valódi, böhöm nagy tankot, ami kitörte a főhadiszállásunk falát.
 – Azta!
– És én dolgoztam ki a haditerveket…
– Ez azt jelenti, hogy…?
– Azt. Odabent dolgoztam, amikor egy tank csapódott a falba. Valahogy lerázta Samet,
bejutott odáig, és rajtaütött a bázisunkon. Máig nem tudom, hogyan derítette ki a pontos
helyet.
Mosolyogva elképzeltem. Puños bivalyerős Idol volt, képes volt szinte bármit
fölemelni, még olyan tárgyakat is, amelyek szétestek volna, ha csak úgy felemeli valaki.
Nem volt Főidol, de iszonyat nehéz volt megölni, mert nagyon szívós volt, és a bőre olyan
vastag, akár egy rinocéroszé.
– Sosem tudtam kideríteni, végül hogyan sikerült megölnöd. Csak azt tudom, hogy a
csapat végül kinyírta, annak ellenére, hogy bázis megsemmisült.
Val továbbra sem pillantott rám, de észrevettem, hogy mosoly suhan át a szája szélén.
– Hmm?
– Hát… odabent voltam – kezdte, és a szeme kissé felcsillant –, a bázisunk romjain, a
város központjában lévő kis téglaépületben. Ő pedig ott állt velem szemben. Egyedül
voltam, nem jött erősítés.
– És?
– És… hát, kéznél volt egy tank.
– Nem mondod…!
– De, mondom. Az elején még csak azért másztam bele, hogy elbújjak. De volt benne
lövedék, ő pedig előttem haladt el. A tank felborult ugyan, de a hátuljával előre érkezett a
falon át, sértetlenül. Én pedig azt gondoltam, nincs mit veszítenem…
– Úgyhogy lelőtted.
– Aha.
– Egy tankkal.
– Aha.
– Őrületes!
– Inkább őrültség… – mosolygott Val. – Ha a cső elgörbült volna, valószínűleg saját
magamat nyírom ki. De… bejött. Sam azt állította, hétutcányira talált rá Puños karjára.
Ekkor rám pillantott, és tudatosult benne, kihez beszélt. A tekintete elködösült.
– Bocsánat – böktem ki.
– Miért?
 – Mert nem Sam vagyok.
– Ostobaság! – fordult el Val, majd kis szünet után hozzátette: – Tudod-e, hogyan hatsz
valójában az emberekre, Acélölő?
– Az elszánt, lehengerlő férfias sármomra célzol?
– Hmm. Nem, nem, arra. Mondjuk úgy, hogy lehengerlő a lelkesedésed. – Megcsóválta
fejét, lassított, és a felszínre irányította a tengeralattjárót. – De most légy férfi, és pakold
tovább a dobozokat! Ugyanis megérkeztünk.
Mosolyogva nyugtáztam, hogy végre úgy beszélgettem Vallal, hogy nem szidott
folyamatosan. Felkeltem, és odabotorkáltam a létrához. A fürdőszobaajtó megint
nyikorgott. Szólni kell Mizzynek, hogy olajozza már meg. Lábammal óvatosan berúgtam,
majd felmásztam, és kinyitottam a nyílást.
Odafent koromsötét volt. Leszállt az éj. Ez a segélylerakat nem volt annyira messze,
mint City Island, de így is kívül esett Regália hatósugarán. Mindezek ellenére a biztonság
kedvéért nem hagytuk felügyelet nélkül a tengeralattjárót: én hoztam ki a dobozokat a
partig, majd letettem Valnak. Ő vitte őket a parttól a tengeralattjáróba, le a létrán, és
pakolta őket egymásra.
Puskámat a vállamra véve kimásztam a néma kikötőbe, ahol a tenger csendes hullámai
nyaldosták a mólót. Mintha a víz direkt emlékeztetni akarna rá, hogy itt van. Átsiettem a
kikötőn az előttem tornyosuló, sötét épülethez – egy régi raktárhoz, ahova Cody vitte a
segélyt.
Beslisszoltam. Legalább most nem lesz annyi doboz. Az egészet egyben kellett volna
elvinnünk, de már sajgott a karunk, és jólesett a kis pihenő.
Fölkapcsoltam a mobilom világítását, és körbenéztem. Majd kinyitottam a földbe vájt
titkos csapóajtót, és lemásztam, hogy megnézzem, hogy érzi magát a Professzor.
 32
A raktár alatti sziklákba vájva ugyanis ott rejlett a Leszámolók egyik hipertitkos, köztes
bázisa. Volt benne függőágy, némi étel- és italtartalék, meg egy munkaasztal. Prof ez
utóbbinál álldogált, kezében egy lombikot tartott, és egy fáklya fényénél vizsgálta. Ez már
haladás! Mikor az előző eset után odapillantottam, a függőágyon hevert, és régi
fényképeket nézegetett. Ezek most az ágyon feküdtek.
Föl sem emelte a tekintetét, amikor beléptem.
– Fölvesszük a maradék segélyt – böktem hátra. – Szükséged van valamire?
A Prof megrázta fejét, és megkavargatta a bögréjét.
– Minden rendben? – tudakoltam.
– Jól vagyok – felelte. – Estefelé tervezem, hogy visszatérek a városba. A bázisra
holnap megyek vissza, esetleg holnapután. Hagynunk kell elég időt arra, hogy Val
elhiggye, meglátogattam egy másik Leszámoló-csoportot.
Tia ezt a magyarázatot találta ki a Prof távolmaradására. Kíváncsian figyeltem, amint
egy másik lombikban másféle színű folyadékot kutyul össze.
– Két nap múlva támadunk Newtonra. Tia döntött így, mivel azt mondta, nem
jelentkeztél.
A két nap még Pusztító várt határidején belülre esett, tehát elég időnk maradt arra, hogy
újratervezzük a dolgokat, ha esetleg rosszul sülnének el.
Felmordult.
– Két nap? Addigra visszatérek én is. – A két lombik tartalmát egy kémcsőbe öntötte, és
hátralépett. Óriási hab lövellt ki, majdnem a plafonig, majd gyöngyözve hullott vissza. A
Prof figyelte, majd elmosolyodott. – Hidrogén-peroxid és kálium-jodid! A kölykök
imádták. – Azzal odalépett, és újabb keveréket gyártott.
– Nem tudnál hamarabb visszajönni? – óvatoskodtam. – Még nincs kiforrott tervünk
Pusztító kinyírására, miközben halálos fenyegetést jelent a városra.
– Pontosan ezen ügyködöm – felelte. – Azt hiszem, Regália legyőzése őt is elijeszti
majd. Ha mégsem, adatokat gyűjtünk a gyengeségéről Regália jegyzetei között.
– Na és, ha nem?
– Akkor kiürítjük a várost.
Tia is meglebegtette már ezt a lehetőséget, de nekem nem tetszett. Nem kezdhetjük el az
evakuálást, míg Regália él, hiszen tutira rátámadna a menekülőkre. Kétlem, hogy elég
időnk maradna mindenkit kijuttatni, mielőtt Pusztító lerombolná a várost.
– Mondd meg Tiának, hogy ma késő este hívjon fel! Megbeszéljük.
 – Okés! – közben figyeltem, amint újabb keveréket készít. – Mit csinálsz?
– Kísérletezem.
– Miért?
– Mert sajt – fordított hátat. Az arca elkomorult. – Segít, ha felidézem a régi időket, ha
visszaemlékszem a diákokra, a lelkesedésükre, az örömükre. Az emlékek tartanak
kordában…
Lassan bólintottam, bár nem nézett rám – visszatért a kísérleteihez. Úgyhogy inkább
odasettenkedtem az ágyhoz, és megpróbáltam egy pillantást vetni a régi fényképekre.
Odaléptem, föléjük hajoltam, és felvettem az egyiket. A Prof fiatalkori képe, amint
hétköznapi öltözékben – farmerben, ingben – álldogál néhány társával egy monitorokkal
teli helyiségben. Mások is voltak a szobában itt-ott, de ők kék egyeninget viseltek.
A Prof rám pillantott.
Föltartottam a fotót.
– Valami laborban készült?
– A NASA-nál… – legyintett. – Az egykori űrkutatóknál.
– De hiszen azt állítottad, hogy tanár voltál!
– Nem én dolgoztam ott, te észkombájn… Nézd meg alaposabban!
Szemügyre vettem a fotót, és rájöttem, hogy a Prof inkább látogatóként van jelen,
vigyorog, és úgy készíttette magáról ezt a fényképet. Egyetlen másodperc alatt
észrevettem a sok kék ruhás NASA-kutató közt egy nőt, akinek rikított a rövid, vörös haja.
Tia.
– Tia űrkutató? – Leesett az állam.
– Volt. Régen. Megengedte, hogy meglátogassam közvetlenül azután, hogy
összejöttünk. Életem nagy pillanata volt… hónapokig dicsekedtem vele a diákjaimnak.
Megnéztem a képet. Bár egyértelműen a Profról készült, mintha egy másik ember lett
volna. Hol vannak az aggodalom ráncai, a beesett szemek, a félelmetes testtartás? A Vész
közel tizenhárom éve teljesen megváltoztatta ezt a férfit. És nem csupán a kapott
képességek miatt.
Észrevettem egy párna alá dugott másik fotót. Kihúztam. A Prof nem akadályozta meg,
sőt: visszafordult a kísérletéhez.
Négyen álltak egymás mellett: Prof a mostanra védjegyévé vált fekete laborköpenyben,
amelynek zsebéből kilógott a szemüvege. Mellette Regália állt, kinyújtotta kezét, és ujjai
felett egy vízgömb lebegett. Elegáns kék estélyit viselt. Tia volt még a képen, és egy
számomra ismeretlen férfi. Idős, és ősz haja koronaként keretezte a kobakját. Ő
karosszékben ült, míg a többiek álltak.
– Ő kicsoda? – kérdeztem.
– Azok is a régi idők emlékei – mondta háttal. – Amiket inkább nem élnék át újra.
– Regália miatt?
– Mert akkoriban hittem, hogy megváltozhat a világ – kavargatta tovább a vegyületet. –
Hogy a hősök világa lehet.
– Talán még lehetséges. Lehet, hogy tévedünk a sötétség okát illetően, lehet, hogy van
megoldás arra, hogy ellenálljunk neki. Az Idol-gyengeségeket illetően mindenki tévúton
járt. Lehet, hogy mégsem értünk ehhez az egészhez annyira, mint hisszük.
Válasz helyett Prof letette a lombikot, és felém fordult.
– Nem félsz attól, hogy mi lesz, ha elbukunk?
– Vállalom a kockázatot, Prof.
Szeme összeszűkült.
– Bízhatom benned, David Charleston?
– Igen. Hát, persze. – De ez most hogy jön ide? Nem éppen a témába vág.
Alaposan végigmért, majd bólintott.
– Helyes. Döntöttem. Üzenem Tiának, hogy amint te elindulsz, én is elindulok a
városba. Mondja meg Valnak és Exelnek, hogy a másik Leszámoló-csoporttal folytatott
sürgős tárgyalás váratlanul lezárult, így korábban érkezem vissza.
– Rendben.
A Profnak motorcsónakja volt az eldugott Leszámoló-kikötők egyikében. Egyedül is
könnyedén bejuthatott a városba.
– Miért kérdezted, bízhatsz-e…?
– Fejezd be a pakolást, fiam! – Ezzel hátat fordított, és nekiállt csomagolni.
Sóhajtva tettem le a képet, felmásztam, és lecsuktam a rejtekhely csapóajtaját.
Felkaptam egy dobozt, és a kijáratnál beleütköztem Valba.
– David! – lihegte. – Mi a fenét csináltál ennyi ideig?
– Bocsi… Kicsit leültem.
– De…
– Te otthagytad a tengeralattjárót?
– Én…
 Rohantam utána. A szikrába! Bármikor elkötheti valami huligán! Szerencsére megvolt,
ott ringott a nyugodt, fekete víztükrön.
Vallal sietve bepakoltuk a dobozokat, de minimális beszélgetés mellett. Próbáltam
megint felvidítani a kérdéseimmel, de nagyon szűkszavú maradt. Még a visszaúton is alig
szólalt meg. Tudta, hogy titkolok valamit. Nem hibáztattam, amiért megsértődött, mert
engem is ugyanúgy idegesített az egész szitu, esküszöm.
A bázison kikötöttünk, és kimásztunk a sötét helyiségbe – a kikötés teljesen a
tengeralattjáróhoz igazított légbiztos zsilippel történt. Elég leleményes szerkentyű volt. De
biztos, ami biztos alapon sötétben hagyták a helyiséget, hátha szivárog valahol. Még
Regália hatósugarán kívül is elővigyázatosak maradtak – ez volt az egyik oda annak, hogy
tiszteltem őket.
Kitapogattam az irányjelző kötelet a sötétben, és felkaptam két éjjellátó szemüveget a
fali fogasról. Odanyújtottam Valnak az egyiket, a másikat pedig én vettem fel, aztán
nekiláttunk a dobozok kipakolásának. Végül felkaptam egyet, a vállamra emeltem,
kiléptünk a sötét kikötőhelyiségből, és a folyosón található raktárba cipeltem.
A fényárban úszó, plüsskanapés, ébenfa Leszámoló-bázis hatalmas ellentétben állt a
napközben látott lepusztult tájakkal. Mintha egy másik világba csöppentem volna.
Bevittem a dobozt a raktárba, és letettem. Ekkor hangokra lettem figyelmes, rádiózaj
szűrődött ki Exel szobájából, aki túlórázott felderítésből: mindenféle rádióadást
lehallgatott, és kétszeresen, sőt háromszorosan is lecsekkolta Newton útvonalait.
Bőven akadt még doboz, de úgy véltem, előbb átadom a Prof üzenetét. Végigballagtam
a folyosón, és bekopogtam Tia ajtaján.
– Lépj be!
A falára aggatott térképek Newton babilari útvonalát mutatták. A városközpontban
számos rajzszög jelezte Regália Tia szerinti búvóhelyét. Rengeteg épület volt még hátra,
amit hathatósan át kellett fésülnünk – anélkül, hogy kiderülne, miért, de már közelebb
jártunk a megoldáshoz.
Tucatjával hevertek a sarokba hajított kólás kulacsok. Tia elég elgyötörten nézett ki.
Kontyából kósza tincsek álltak ki, mintha vörös villámok lennének. Karikás volt a szeme,
és mindig kifogástalan kosztümét napok óta nem vasalta ki.
– Ott volt – jelentettem.
Felpillantott.
– Mit mondott?
– Azt, hogy ma este visszajön. Valószínűleg vissza kell küldenünk érte a
tengeralattjárót, hogy felvegye. Úgy tűnik, hogy nagyjából felépült.
– Hála az égnek! – sóhajtott, és hátradőlt a széken.
 – Val gyanakszik – tettem hozzá. – Igazán el kéne mondanotok, mi a fene folyik itt
valójában.
– Bár tudnám, mi folyik itt valójában! – zsörtölődött Tia.
– He?
– Nem Jonra gondolok. Ne is figyelj rám, csak kieresztem a gőzt… Gyere csak,
mutatok valamit…
Tia felkelt, és a falhoz sétált, majd megérintette. Itt is felállítottuk a képalkotót, ami kis
képernyővé varázsolja a falat, ahogyan a Professzor szokta használni a munkájához. Tia
érintése nyomán előtűnt a Newton-banda pár napja látott tagjának, a Knoxx nevű Idolnak
a fényképe. Ezután a falon lejátszódott az a felvétel, amikor madárrá vált, és elszállt.
Következett a távcsővel való babrálásom, aztán az ügyetlen nyomkövetés, végül az,
amikor nagy nehezen rátaláltam a másik épület tetején. Ismét átváltozott. Tia itt
megállította a videót, és ráközelített az alak arcára. Szemcsés volt, de azért felismerhető.
– Hogy írnád le, amit az imént végignéztünk?
– Legalább C osztályú önváltoztató képesség – töprengtem. – Átváltozott, ugyanakkor
megtartotta eredeti gondolatait az átváltozás után; ezek bármelyike D osztályba emelné őt,
bár előbb meg kéne bizonyosodnom arról, tud-e más alakot is ölteni, illetve, vannak-e
korlátai az átváltozásai számának. Azután többet tudnék mondani.
– Ez a férfi itt – kezdte Tia – évek óta tagja Newton bandájának. Exel ezt már több
forrásból is megerősítette, de egészen eddig a pillanatig nem volt bizonyíték arra, hogy
Idol-képességei lennének. Mindez azt jelenti, hogy Newton vagy Regália rávette, hogy
évekig rejtegesse a képességét. Aggódom, David. Ha Regália Idoljai majd kiszúrják a
szemünket, mi viszont nem vesszük észre őket, és meg tudja őket gátolni képességeik
kimutatásában, akkor a városra vonatkozó gyűjtéseink a hosszú befektetett idő ellenére is
haszontalanok voltak.
Töprengve léptem közelebb a képhez, és alaposan végigmértem.
– Mi van, ha nem rejtegette a képességeit? – kérdeztem. – Mi van, ha csak most kapta
őket?
Tia rám bámult.
– Te tényleg azt hiszed, hogy Regália képes Idolokat létrehozni?
– Hát, nem vagyok róla meggyőződve, de láthatóan el akarja hitetni velünk, hogy képes
rá, vagy legalábbis felturbózni a már meglevő képességeket. Lehet, hogy hatalmában tart
egy átruházót vagy egy sosem látott Idolt, és úgy tesz, mintha ő lenne az átruházó. Vagy
egyszerűen… tényleg képes új Idolokat létrehozni. Úgy vélem, akármennyire is
szeretnénk, képtelenség megítélni, mi jellemző az Idolokra, és mi nem.
– Lehetséges – ismerte el. Leült az asztalához, és előkotort egy újabb kólát.
 – Te nem szereted, ha irányító szerepbe kényszerülsz – döbbentem rá. – Ha Prof nélkül
kell vezetned egy hadműveletet.
– Le tudok vezényelni egy hadműveletet!
– Olyan indoklás ez, mint hogy a ketchup is tud hajzselé lenni.
A nő fölvonta szemöldökét.
– Érted… elméletileg igaz, de…
– Értem, értem.
– Érted?
– Igen. És igazad van. Jon a vezető, David. Én megoldok mindent, én rakom össze a
puzzle darabkáit. Csakhogy neki vannak látomásai. Olyan dolgokat lát, amiket senki más.
Nem a… képességei miatt. Pusztán azért, mert az, aki. Ha ő nem nézi át a tervet, félek,
hogy valami fontos felett elsiklom.
– Azt mondta, időben visszatér, hogy segítsen.
– Hát, ajánlom. Mert én mondom neked, úgy tudja sajnáltatni magát, mint bármelyik
férfi, ha arra kerül a sor.
– Azelőtt is ilyen volt?
Nagy szemeket meresztett rám.
– Beszélt a NASA-ról. Láttam az ott készült közös képet. Lehidaltam.
Megvetően szipogott egyet.
– Elmesélte, hogy miért kellett meghívnom oda?
– Gondoltam, azért, mert jártatok.
– Ó, még csak nagyon rövid ideje. Egy másik tanár az iskolájából megnyert egy
általunk rendezett versenyt… pár hétig tégy úgy, mint egy űrhajós! Edzések, tesztek,
effélék. Időnként rendeztünk ilyet reklámcélokból.
– És nem ő nyerte meg? – csodálkoztam.
– Be sem nevezett… Utálja a versenyeket. Még a félkarú rablóba sem dobna be érmét.
De ettől még le volt sújtva, amiért nem mehetett. – Tia a bontatlan kólát bámulta. – Néha
elfelejtjük, mennyire emberi ő, David. Elvégre ő is csak ember. Teli egymásnak
ellentmondó érzelmekkel. Mindannyian ilyenek vagyunk. Arra vágyunk, ami nem lehet a
miénk, akkor is, ha nincs jogunk azt követelni.
– Minden rendben lesz, Tia.
Meglepte a hanghordozásom, és rám pillantott.
– Mert tudod, ő nem csupán ember, Tia. Ő egy hős.
 – Úgy beszélsz, mintha közülük való lennél…
– Közülük?
Ekkor esett le, hogy a Hűekre gondol. És igaza van! Ahol gonosztevők élnek,
felbukkannak a hősök. El fognak jönni. Apám szavai… a halála napján.
Pár hónappal ezelőttig még ostobaságnak véltem Abraham és Mizzy optimizmusát. Mi
változott meg azóta?
A Prof! Képtelen voltam valamiféle mitikus Idolban hinni, aki vagy eljön, vagy nem, és
megmenti a világot. De ő… Őbenne képes voltam hinni. Tekintetünk találkozott.
– Nos – kezdte a nő –, fejezd be a készlet kipakolását, utána pedig kapd össze a
felszerelésedet! Arra kérnélek, hogy állíts fel egy kamerát, amelyik éjjel-nappal figyeli
Pusztítót. Még nem tudjuk, hogy az energiatartaléka ugyanolyan sebességgel töltődik-e,
mint korábban. Jobb félni, mint megijedni.
Bólintottam, és az ajtót becsukva kiléptem a szobából. Végigballagtam a folyosón,
elhaladtam a raktárhelyiség mellett, és láttam, hogy Mizzyt már befogták a cipekedésre.
Éppen letett egy dobozt, huncutul rám vigyorgott, és már ment is egy újabbért.
Én is utána mosolyogtam. Egyszerűen ragadós a mosolya. A világ jobb hely, mert itt él
Missouri Williams.
– Miért van az – szólalt meg mögöttem egy hang –, hogy valahányszor rád találok, a
lányokat bámulod?
Megpördültem. Mögöttem, a raktárhelyiség kellős közepén ott álldogált Megan.
 33
Megan.
Megan a Leszámolók főhadiszállásán!
Kicsúszott a számon egy nyiffantásra sehogy sem emlékeztető hang. Sokkal férfiasabb
volt a nyiffantásnál!
A kezdeti pánikot leküzdve megnéztem, merre jár Mizzy, majd beléptem a raktárba, és
karon ragadtam Megant.
– Mit keresel te itt?
– Beszélnünk kell! Te kerülsz engem.
– Nem is kerüllek. Csak sok dolgom akadt.
– Aha, bámulod a nők hátsóját…
– Én nem is… Hé! – Ekkor esett le. Elvigyorodtam. – Te féltékeny vagy!
– Ne marháskodj!
– Pedig így van – csóváltam a fejem. – Féltékeny vagy. – Nem tudtam levakarni a
vigyort a képemről.
Megan nem értette a dolgot.
– Általában ez nem vigyorgásra ad okot.
– Ez azt jelenti, hogy fontos vagyok neked.
– Jaj, ne gyere ezzel a szöveggel…
Itt az ideje, hogy mondjak valami lehengerlőt, valami romantikusat. Az agyam, amely
egész nap fáziskésésben volt, ismét kitett magáért:
– Ne aggódj – legyintettem –, inkább téged bámulnálak. Mindennap.
Khm.
Megan felsóhajtott, és kikukkantott mögöttem a folyosóra.
– Barom – közölte. – Esélyes, hogy a lány visszajön?
Nyugi. Ellenség. Főidol. A Leszámoló-bázison.
– Gondolom, nem azért jöttél, hogy feladd magad? – kérdeztem kedvesen.
– Mi? Dehogy! Csak beszélni akartam valakivel. Te voltál a legpraktikusabb választás.
– Praktikus választás?
Megan rám pillantott, és elpirult. Jól állt neki a pír. Persze, jól állt volna rajta a leves, a
sár és az elefántfülzsír is. A durcás Megan mindig gyönyörű.
– Gyerünk! – rángattam magam után. Nem akartam, hogy a képességeihez
folyamodjon, ha már egyszer annyira hasonlóan viselkedik a régi önmagához. Tehát
sietnünk kellett. Magam után vonszoltam iszonyatos tempóban, végig a folyosón, egészen
a szobámig.
Észrevétlenül sikerült bejutnunk. Berántottam, becsaptam az ajtót, és hátamat az ajtónak
vetve úgy fújtattam, mint egy epilepsziás pilóta, aki most hajtott végre kényszerleszállást
dinamitrakománnyal.
Megan körbesétált a szobában.
– Látom, nem ablakos lakosztályt kaptál. Mindig te vagy az új fiú a csapatban, mi?
– Úgy valahogy.
– Amúgy csinos – pillantott körbe. – Jobb, mint a fémbe vájt lyuk.
– Megan – léptem előre. – Hogyan… mármint… más is tudja rajtad kívül, hol a
bázisunk?
Rám nézett, és megrázta a fejét.
– Tudomásom szerint nem. Ritkán látom Regáliát, szerintem nem bízik bennem. De
azok alapján, amiket a többiektől hallottam, keresnek titeket. Regália úgy véli, a bázis
valahol az északi parton lehet, és elég dühös, amiért még nem találta meg.
– Akkor te hogyan találtál ránk?
– Acélszív mindenkit lehallgattatott velem a csapatunkban.
– Ezek szerint…
– Le tudom hallgatni bizonyos hívásaitokat. Legalábbis egy ideig le tudtam. Phaedrus
paranoiás, és rendszeresen váltogatja a saját és Tia azonosítóját. A tied bedöglött.
Mostanában már csak azt hallgathatom ki, ha Codyt vagy Abrahamet hívjátok.
– A segélyszállítmány! Kihallgattad, hová viszi, előttünk értél oda, és belopóztál a
tengeralattjáróba.
A lány bólintott.
– De hiszen én is ott voltam, és nem láttalak. Használtad a képességeidet?
– Nem – válaszolta, és egy elegáns mozdulattal keresztben rávetődött az ágyra. –
Ismered a jó öreg lopakodótechnikát?
– Én…
– Már éppen azon voltam, hogy kimerészkedem utánad a partra, mikor megjelent
mögötted Val. Majdnem szívrohamot kaptam. De még épp idejében futottam vissza, és
elbújtam a fürdőszobában.
Elvigyorodtam, bár nem láthatta, mert épp a plafont bámulta.
– Elképesztő vagy!
A szája sarkát lebiggyesztette, bár továbbra is fölfelé bámult.
– Egyre nehezebben bírom, David.
– Mit?
– Hogy ne használjam a képességeimet.
Feltérdeltem mellé az ágyra.
– Komolyan azt csinálod, amit kértem? Nem használod a képességeidet?
– Igen. Nem tudom, miért hallgatok rád. Csak megnehezítem az életem. Ha úgy
vesszük, istennő vagyok. Ehelyett egy fürdőszobában bujkálok…
Leültem mellé. Az az ideges hang, az a tekintet…
– És bejön? Most is érzed a csillapíthatatlan gyilkolási vágyat?
– Téged mindig megölnélek. Néha csak kicsit.
Vártam.
– Igen – sóhajtotta. – Bejön. Sok szempontból megőrjít, de a képességeim mellőzése
miatt már nem gondolok… bizonyos… dolgokra. De őszinte leszek: én nem szoktam
gyilkolási vágyat érezni. Nálam ez egyszerűen ingerlékenység és önzés formájában jelenik
meg.
– Ó! Mit gondolsz, miért?
– Biztosan azért, mert nem vagyok kifejezetten erős.
– Megan! Főidol vagy! Irtóra erős vagy!
– Irtóra?
– Egy régi filmben hallottam.
– Jól van. Nem vagyok valami erős Idol, David. A Vészre is, fegyvert kell hordanom.
Igen, reinkarnálódom, de láttad már, milyen bénák az illúzióim?
– Szerintem rohadtul jók!
– Most nem bókokra vadászom, David… Azt próbáljuk elérni, hogy ne vessem be őket,
nem emlékszel?
– Ó, bocsi! Olyan bénák és haszontalanok a képességeid, mint egy 8 × 80-as egy 12-es
kaliberűn, ami madársöréttel van megtöltve.
 Rám bámult, és kitört belőle a kacagás:
– Ó, a szikrába! Egy nagyszerű távcsővel nézhetnéd végig a fácánok haldoklását.
– Közelről. Ahogyan a sörétes madármészárlásokat szokás…
Ettől még jobban kacagott, én pedig elmosolyodtam. Láthatóan szüksége volt egy kis
nevetésre. Persze, aggódtam is, mert eszembe jutott, hogy nem ártana kussban lennünk.
Megan kinyújtóztatta a karját, majd nagyot sóhajtva összefonta mellkasán.
– Jó érzés?
– Fogalmad sincs, milyen – suttogta. – Iszonyatos.
– Beszélj róla!
Rám sandított.
– Tudni szeretném. Szokásommá vált… véget vetni azok életének, akiknek ilyen
képességeik vannak. Fogalmam sincs, jobb vagy rosszabb lesz-e, ha tudom, min mennek
keresztül, de azt gondolom, hallanom kell.
Ismét a plafonra pillantott, és először nem szólt semmit. Egyetlen lámpát hagytam égve
a szobában, egy apró, narancsvörös üvegburájú lámpát. Amúgy csend volt. Csak néha
hallottam odakintről az óceánt. A hullámokat, a hömpölygést. Biztosan csak a képzeletem
játszott velem.
– Nem hangokat hallok – szólalt meg végül. – Olvastam Tia és a tudósok
feljegyzéseiben, hogy szerintük ez afféle skizofrénia. Azt állítják, hogy az Idoloknak
egyfajta rosszabbik énje súgja a gonosztetteket, ami éktelen hülyeség. Egyáltalán nem
erről van szó…
– Biztosan tudod, milyen érzés, amikor bizonyos reggeleken úgy ébredsz, hogy dühös
vagy az egész világra. Néha annyira ideges vagy, hogy az egyébként jelentéktelen
apróságok is felizélik az agyad. Ilyen érzés. Csakhogy ehhez még hozzájön, hogy képtelen
vagy számolni a következményekkel.
– De még ezzel sem lenne baj, átéltem ilyet, éreztem ilyet jóval azelőtt is, hogy
megkaptam a képességeket. Biztosan tudod, milyen, amikor olyan sokáig maradsz fenn
éjszaka, hogy előre tudod, másnap utálni fogsz mindent és mindenkit. Mégis ébren
maradsz, mert nem érdekel. Na, ilyen. Idolként ez egyszerűen nem érdekel. Elvégre
megérdemled, hogy azt tégy, amit akarsz. Ha pedig túl messzire mész, később úgyis
megváltozhatsz. Később… úgyis.
Lehunyt szemmel beszélt. Beleborzongtam. Éreztem már úgy, ahogy elmesélte. Ki
nem? Ahogy hallgattam őt, tökéletesen logikusnak tűnt számomra, hogy az Idolok azt
teszik, amit tesznek. Ettől pedig megrémültem.
– De te megváltoztál – mondogattam Megannek. – Ellenálltál.
 – Pár napig. Nehéz, David. Nagyon-nagyon nehéz. Mint víz nélkül élni.
– Azt mondtad, a közelemben könnyebb.
Kinyitotta a szemét, és rám sandított.
– Aha.
– Íme, a győzelem titka.
– Nem feltétlenül. Egy csomó, Idolokkal kapcsolatos dolog nem logikus.
– Mindenki ezt mondja – feleltem, majd fölálltam, és az íróasztalomhoz sétáltam. –
Nézd csak meg ezt! – és előhúztam az Idol-gyengeségekről szóló kutatásaimat.
– Ez mi? – állt föl ő is. Az asztalhoz lépett, és ő is fölé hajolt, szorosan mellettem. –
Megint előbújik belőled a zseni, Nyápic?
– Összefüggést véltem felfedezni az Idolok és a gyengeségük között – mutattam a
Mitózisról, majd Erőtérről szóló jegyzeteimre. – Azt gondoltuk, hogy véletlenszerűek,
igaz? Hát, komoly összefüggések vannak ennél a kettőnél.
Megan elolvasta.
– A saját zenéje? Kellemetlen.
– Acélszívvel mi a helyzet? – kérdeztem a lányt. – Az ő erejét olyan ember törhette
meg, aki nem félt tőle. Te ismerted. Történt valami a múltjában, amit a gyengeségéhez
tudnál kötni?
– Azért nem jártunk együtt bulizni – jelentette ki szárazon Megan. – A legtöbb
városlakó nem tudott a létezésemről, még az arisztokrácia tagjai sem. Csupán Tűzlényről,
a dimenziós dublőrömről tudtak.
– A te… micsodádról?
– Hosszú történet – legyintett Megan, és beleolvasott az Erőtérről szóló jegyzeteimbe. –
Acélszív velem kapcsolatban mindent a lehető legnagyobb titokban akart tartani. Úgyhogy
távolságot tartott a valódi énemtől, nehogy felhívja rám a figyelmet. De a szikrába is,
szinte mindenkitől távolságot tartott.
– Pedig van összefüggés – pörgettem végig a lapokat fél kézzel. – Van, Megan. Talán
még oka is van.
Azt vártam, hogy most tiltakozni fog, mint Prof és Tia. Ehelyett bólintott.
– Egyetértesz?
– Az akaratom ellenére tették ezt velem. Idollá változtattak. Persze hogy tudni
szeretném, van-e különösebb oka. Úgyhogy igen, hajlandó vagyok elhinni. – A lapot
bámulta. – Több mint hajlandó.
 Nehéz volt nem észrevenni, milyen közel került hozzám: az arca szinte az arcomhoz ért.
Olyan hihetetlenül vágytam arra, hogy magamhoz szorítsam, hogy abban a pillanatban
megértettem, miféle vágy hajthatja a képességek használatára.
– Ha ez csakugyan összefügg a gyengeséggel – folytattam rendíthetetlenül, hogy
eltereljem a figyelmem –, talán van mód arra, hogy valamiképpen legyőzzük a képesség
rájuk gyakorolt hatását. Fel tudunk szabadítani, Megan.
– Talán – ingatta fejét. – De ha az enyém azzal kapcsolatos, hogy a szerelem mindent
legyőz, és efféle baromságok, akkor most rögtön megfojtok valakit… – Az arca ott volt
előttem, nagyon közel hozzám.
– Mi győz le mindent? – dadogtam.
– Ne magyarázz bele semmit!
– Ó!
Elmosolyodott. Én pedig úgy döntöttem, jöjjön, aminek jönnie kell… legfeljebb golyót
röpít a fejembe. Úgyhogy előrébb hajoltam, hogy megcsókoljam. Ezúttal – meglepő
módon – nem húzódott el.
Csodálatos érzés! Nem sok tapasztalatom volt, és azt hallottam, az ilyesmi eleinte
furcsa, de ezúttal – életemben először – minden jól ment. Ajkát az ajkamra tapasztotta,
kissé oldalra döntötte fejét, és teljesen körém fonta karját. Olyan volt, mintha… mintha…
Fantasztikus volt, és nem akartam, hogy véget érjen. Meg sem próbálom elmagyarázni,
nehogy elrontsam.
Azért egy hang a fejemben figyelmeztetett: Haver, egy Idollal smárolsz!
De ügyet sem vetettem rá. Könnyű nem törődni a következményekkel – ahogy Megan
is mondta. Azt sem hallottam, hogy kopognak.
Azt viszont már észrevettem, amikor kitárult az ajtó.
 34
Megan kitört a szorításomból, én pedig hátrapördültem. Tia szórakozottan belépett,
kezében a táblagépével, belökve maga előtt az ajtót. Fölpillantott, egyenesen rám.
Lefagytam.
– Hahó! – köszönt rám. – Szeretném kiküldeni Valt a Newton elleni támadást
előkészítésére. Elvinne téged odáig, ahova a kamerát kell felszerelned. Mit szólsz? Minél
hamarabb, annál jobb.
– Ööö… oké! – Valahogy kibírtam, hogy ne keressem Megant a tekintetemmel. Elvégre
az előbb még itt állt mellettem.
Tia bólintott, de tétovázott.
– Megzavartalak?
A papírkötegre pillantottam, ami a csókolózás hevében a földre hullott. Fel sem tűnt…
– Ma minden kiesik a kezemből – vigyorodtam el.
– Öt perc múlva légy kész! – jelentette ki, és egy dobozkát helyezett az
éjjeliszekrényemre: a megfigyelő kamerát. Újból rám sandított, majd becsukta maga
mögött az ajtót.
A szikrába! Odarohantam, bezártam, és végignéztem a szobán.
– Megan? – suttogtam.
– Aú! – hallottam az ágyam alól.
Odasiettem, és benéztem. Megan a földre vetődött, és begurult az ágy alá, ahol elég
szűkösen fért csak el.
– Ügyes húzás…
– Úgy érzem magam, mint egy tini – sóhajtott –, aki bujkál a barátja anyja elől.
– Én is. Mert az vagyok.
– Ne is mondd! – mászott elő nyögdécselve, és a homlokát dörgölve, mert megkarcolta
valami az ágy alatt. – Kábé öt évvel vagyok idősebb nálad.
– Öt évvel? Miért, te hány éves vagy?
– Húsz.
– Én most lettem tizenkilenc, amikor elindultunk Új-Chicagóból. Csak egyetlen évvel
vagy idősebb.
– Mondom, még gyerek vagy – kinyújtotta a kezét, és elvárta, hogy fölsegítsem.
– Tiával beszélhetnénk – mondtam, mikor fölegyenesedett. – A Prof nincs itt, és Tia
biztos meghallgatna. Már puhítottam őket, elmagyaráztam, hogy nem te ölted meg Samet.
Szerintem lesz lehetőséged megvédened magad.
Megan mogorván félrenézett.
– Ne most…
– De…
– Nem akarok találkozni vele, David. Épp elég nekem az, hogy kibírjam a jelen
helyzetet, nem akarok még Tiával is foglalkozni.
Felsóhajtottam.
– Rendben. De ki kell csempésznünk téged.
– Menj végig a folyosón, tereld el a figyelmét annak, akivel összefutsz, és intézd el,
hogy tiszta legyen a levegő! Elbújok megint a tengeralattjáróban.
– Hát, jó. – Lassan mentem az ajtóig.
– David… – szólalt meg.
Fölvontam a szemöldököm.
– Őrültség volt idejönnöm.
– Totális őrültség.
– De azért kösz, hogy belementél az őrültségbe. Kell egy barát. – Elfintorodott. – A
szikrába is! Utálok ilyeneket mondani. El ne áruld másoknak, hogy ezt mondtam!
Elmosolyodtam.
– Hallgatok, mint a francia konyhaasztalról menekülő éti csiga.
Fölkaptam a fegyveremet az ajtó mellől, a vállamra vetettem, és a folyosóra
irányítottam a lépteimet. Senki sem volt ott. A raktárhelyiség állapotából ítélve Val és
Mizzy befejezték a dobozok kipakolását, és remélem, nem lettek mérgesek, amiért
felszívódtam. Végigmentem a folyosón, majd beléptem a tengeralattjáró kikötőjével
szomszédos, fényűző nappaliba.
Sehol senki. Megfordultam. Val állt mögöttem.
– Vááá!
– Úgy látszik, megint felderítőútra indulunk.
– Hát, ööö, igen.
Azzal szótlanul elballagott mellettem a kikötő felé. Muszáj megnyitnom Megan előtt az
utat. Ha Val előremegy, esélytelen, hogy észrevétlenül belopóddzon a tengeralattjáróba.
– Várj! – kiáltottam utána. – Még hoznom kell a kémsugarat!
 – Akkor hozd!
– Jó. – Egy pillanatig egy helyben toporogtam.
– Nos? – állt meg Val a kikötőhelyiség ajtajában.
– Mikor legutóbb használtam a sugarat, valami eltört. Az öböl közepén valahogy eltűnt
a meghajtás.
Val felsóhajtott.
Mozdulj már meg!
– Csekkoljam le? – tudakolta, bár látszott, hogy semmi kedve hozzá.
Felsóhajtottam.
– Nagy jót tennél velem….
– Jó, akkor hozd ide!
Vígan rohantam el, és nyugtáztam, hogy Val még a szobában ténfereg ide-oda. Mikor a
könyvtár mellett elhaladtam, Megan lesett ki. Odáig már eljutott! Biccentettem Valnak,
föltartottam a hüvelykujjam, és előkotortam a kémsugarat a raktárhelyiségből.
Visszasiettem hozzá, és nekiálltam összerakosgatni a kanapén a kémsugarat, de úgy
helyeztem el, hogy amikor megvizsgálja, háttal legyen a kikötőhelyiségbe vezető ajtónak.
Val fürgén és hatékonyan ellenőrizte a kémsugár alkatrészeit, hátha megkarcolódtak, aztán
megnézte, rendesen vannak-e rögzítve a huzalok.
Miközben ezzel foglalatoskodott, Megan beslisszolt a mögöttünk lévő szobába, résnyire
nyitotta a kikötőhelyiség ajtaját, majd eltűnt odabent a sötétben.
– Ha elromlott – jelentette ki –, az nem a gép hibájából történt…
– Úgy látom, te is jól értesz a gépekhez – böktem a kémsugár irányába. – Majdnem
olyan profi vagy, mint Mizzy.
– Gyerünk! – mondta, és a legutolsó huzalköteget is visszadugta a háti egységbe. Az
előzőleg megtört jég megint jégmezővé fagyott: Val ugyanolyan lett, mint azelőtt.
– Val, annyira sajnálom Samet – nyögtem ki. – Biztos vagyok benne, hogy
pótolhatatlan, de valakinek használnia kell ezt a cuccot, és csalinak kell lennie.
– Szerinted érdekel engem, hogy te használod a kémsugarat? Mit gondolsz, ennyire
amatőr vagyok?
– Akkor miért vagy velem szigorú?
– Mindenkivel az vagyok – felelte, majd az ölembe hajította a háti egységet, és kisétált
a kikötőbe.
Fölkaptam a puskámat, és követtem.
 Együtt léptünk be a szobák közti kis folyosóra, becsuktam magunk mögött az ajtót, és
ránk borult a sötétség. Ott kinyitottunk egy újabb ajtót, amely a kikötőhelyiségbe vezetett,
és az ismerős kötelek mentén tapogatózva elértük a tengeralattjárót.
Vajon elég időt adtam Megannek? Rettegve vártam, hogy Val kinyissa a nyílást.
Megannek át kellett jutnia egy ismeretlen helyiségen, kinyitni a zsilipet, majd
lecsusszanni, és újból visszazárni.
Semmi nyom nem utalt arra, sikerült-e neki. Lemásztam, és visszacsuktam a nyílást, Val
pedig elhelyezkedett a vezetőülésben. Felkapcsolta a halvány, vészvillogószerű fényeket,
és ereszkedni kezdtünk a mélybe.
Idegesen sandítottam be a fürdőszobába, de nem láttam semmi szokatlant. Ezután rövid,
feszült út következett Babilar sötét vizein át. Val meg sem próbált beszélgetést
kezdeményezni, és bár szerettem volna enyhíteni a kettőnk közt vibráló feszültséget,
egyszerűen képtelen voltam ott és akkor tenni valamit. Iszonyatos nyomásként nehezedett
rám, hogy Megan pár méterre bujkál tőlünk.
Val végül egy nyugodt, fekete öbölben emelte felszínre a hajót: fénylő épületek
gyűrűjében, de egyik sem volt túl közel. Nem mindig elsüllyedt épületeket használtunk
kikötőnek, Regália ugyanis nem tudott mindenhová benézni. Ha csendben voltunk, és
gyorsan kiszálltunk egy kihalt öböl közepén, az sokkal biztonságosabb volt, mintha
mindig ugyanazt a kikötőt használtuk volna.
Kikandikáltam a nyíláson, és láttam a vízen tükröződő, távoli fényeket. Szürreális ez az
egész hely. Nem is annyira a fények és a rádióból szóló zene fantomhangjai miatt.
Egyszerűen képtelen voltam megszokni a rengetegféle épületet: kő, üveg, tégla…
Visszamásztam, és tekintetemet végighordoztam a búvárruhán. Majd kelletlenül
levettem a pólómat.
– Kölyök, hátul van a fürdőszoba, ott öltözz! – kiáltott rám Val ridegen.
Odapillantottam, és elképzeltem, amint bepréselődöm Megannel a szűk helyiségbe, és
próbálok úgy átöltözni, hogy Val ne hallja meg, mi folyik odabenn… A gondolattól is
elpirultam. Megan pedig valószínűleg ledöfött volna, ha ilyen kis helyre szorulunk be
ketten…
Mondjuk, azért kipróbáltam volna…
Sajnos az agyam másként gondolta. Hülye agy!
– Elég szűkösnek tűnik – szaladt ki a számon. – Megtennéd esetleg, hogy addig
fölmész?
Val nagyot sóhajtott, de fölkelt az ülésről, elment mellettem, és felmászott a létrán.
Gatyára vetkőztem, és fölkaptam a búvárruhát.
– Egész jól nézel ki gatyában – suttogta Megan. – Mármint ahhoz képest, hogy tudós
alkat vagy.
Majdnem hanyatt estem, fél lábbal már a ruhában. Megan kilopakodott a fürdőszobából
anélkül, hogy észrevettem volna. Feltételeztem, hogy ott marad, míg átöltözöm, de úgy
tűnik, nem állt szándékában. Próbáltam sietni, és nem elpirulni.
– Amúgy ügyesen csináltad – suttogta. – Már attól féltem, hogy Vallal kell
továbbmennem, és egyedül kislisszolnom. Így sokkal kényelmesebb lesz. Mit gondolsz,
fönt is el tudod terelni a figyelmét?
– Alap!
– Azért egy pillanatig – tette hozzá – azt hittem, bezsúfolódunk együtt a fürdőszobába.
Kár. Elnéztelek volna, amint próbálod belepréselni magad a ruhába.
Nem cipzároztam be a búvárcuccot. Fogtam a fegyvert, a kémsugaras dobozt, és
végigmértem Megant. Egy cseppet sem jött zavarba.
Kiszabadult a csapdából. Már csak Val miatt kell paráznunk. Elég biztosnak tűnt abban,
hogy megbirkózik a helyzettel, akkor is, ha beüt valami. És valószínűleg igaza van.
A búvónyílásig lépdeltem fel, majd kitettem a kémsugarat a jármű tetejére, mielőtt
kimásztam. Hátamra vetve viseltem a puskát, szorosan meghúzva a szíjat. Így nem tudom
ugyan könnyen lekapni, de legalább nem kell aggódnom, hogy elsodródik a vízben.
Val a nyílásnak háttal állt, és a várost bámulta. Odasétáltam hozzá, és búvárruhám
becipzározatlan hátuljára mutatva óvatosan megkérdeztem:
– Segítenél?
Úgy intéztem, hogy ne lássa a tengeralattjáró nyílását. Mikor becipzározta, nem néztem,
kiszökött-e a lány, hanem felvettem a kémsugarat.
– Sok dolgom van – haladt el mellettem Val, és lemászott a nyíláson. – Jó pár óráig
távol leszek. Ha korábban végzel, találj magadnak valami elfoglaltságot! Majd értesítelek,
mikor jövök érted.
Beindítottam a kémsugarat, és kiugrottam a vízbe. A puskám miatt nem aggódtam:
vízbe merülés után is tökéletesen működik.
Val visszakecmergett, és lezárta a nyílást. Egy darabig a vizet tapostam a tengeralattjáró
körül, aztán a jármű lemerült, és velem szemben, a túloldalán fölbukkant Megan. Vizesen
és ázottan.
– Cs… csodás esténk v… van – hebegte dideregve.
– Nincs is olyan hideg.
– Búvárruhában könnyű hősködni. – Körbepillantott. – Szerinted vannak itt cápák?
– Én is ezen agyaltam!
 – Nem bízom a sötét vizekben – tétovázott, majd hozzátette. – De igazából leszarom.
– Nem Portlandben nőttél fel?
– De, és?
– Hát… a nevében is benne van, hogy kikötőváros, nem? Ott nem szoktál úszni?
– A Willamette folyóban?
– Miért, nem?
– Legyen annyi elég, hogy nem. Én nem úszkáltam. – A távoli épületek felé nézett. – A
szikrába! Nyápic, ha miattad zabálnak fel a cápák, azt alaposan megemlegeted!
– Te legalább feltámadsz, miután felzabáltak.
– Attól még nem akarom kipróbálni – sóhajtotta. – Akkor úszunk?
– Nem éppen… – Átevickéltem hozzá, és odanyújtottam a karomat. – Karolj belém! –
A lány tétovázott, majd átkulcsolta a mellkasomat.
Megannel a hátamon fölemeltem a kezem, az óceánra irányítottam az ökölsugarat, majd
beindítottam. Vízsugarakon emelkedtünk fel körülbelül tíz méter magasságba. A fekete,
üveges tengerfelszín fölé, ahol az alámerült Manhattan tornyai neonbódéként emelkedtek
ki a vízből.
Megan halkan kifújta a levegőt; még mindig átölelt.
– Nem rossz.
– Nem láttad még a kémsugarat bevetésen?
Megrázta fejét.
– Akkor azt javaslom, kapaszkodj!
Engedelmeskedett, és még szorosabban ölelt – egyáltalán nem bántam. Ezután
megpróbálkoztam valamivel, amit eddig csak egyszer gyakoroltam: előredőltem, egy
bizonyos szögben elfordítottam a lábamra csatolt sugarakat, majd lefelé tartottam a kezem
– nem az ökölsugarasat, hanem a manőverezésre való kisebb kézisugarat.
Így nem csobbantunk be a vízbe, mert a kézisugár fönntartott, míg a lábsugár hátul
biztosította az egyensúlyt. Így aztán végigzúgtunk a víz felett, mert a kezemen lévő
sugárnak hála éppen csak lebegtünk. A mutatványom ötvennégyből huszonhét és félszer
azzal végződött, hogy pofával előre csapódtam a vízbe. De most, hála az égnek sikerült
megúsznom ilyen megaláztatás nélkül.
Szél csapott az arcomba, és a bőrömön éreztem a víz hidegét. Vigyorogva röpítettem
magunkat egy tető felé. Mikor odaértünk, alulról sugarat adtam, és a kezemen lévő
irányítósugár segítségével lefékeztem a lendületünket. Felrepültünk a magasba, és egy
újabb, kezemből jövő spriccenés révén felrugaszkodtunk a tetőre, és leszálltunk.
 Diadalmasan álltam ott, átkaroltam Megant, és ránéztem, csodálattal tekint-e rám.
De csak fogvacogást láttam.
– Hidddeg…
– De király volt, ugye?
Kifújta a levegőt, elengedett, és a tető peremére lépett. Néhányan minket bámultak a
tető másik felén felállított sátrak mellől.
– Hát, nem éppen lopakodó üzemmód, de tényleg király. Ne bámulj már, kiesik a
szemed!
Elkaptam a pillantásomat a dzsekije alól kilátszó vizes pólóról, amely szorosan a bőrére
és a melltartójára tapadt.
– Bocsi!
– Á, nem baj… – húzta össze a dzsekijét. Begombolta. – Hiszen én voltam dühös,
amiért más lányokat bámultál. Ebből az következik, hogy azt akarom, hogy engem nézz.
Úgyhogy nem szabad mérgesnek lennem, ha ezt teszed.
– Hmm… gyönyörű vagy, és okos is. – Erre szinte felnyársalt a tekintetével. Vállat
vontam.
– Szerintem ez nem fog menni – sóhajtott végül.
– Te jöttél hozzám. És ha nem vetted volna észre, a bázison, a szobámban… elég jól
ment.
Csak álltunk ott, bámultuk egymást, és rettentően zavarba jöttem. Mintha a
gyorsbüfében egy dagadt fickó közénk furakodott volna egy hamburgerért.
– Mennem kell – nyögte ki. – Köszönöm, hogy hajlandó voltál beszélgetni velem. Hogy
nem adtál ki nekik. És köszönöm, hogy te vagy.
– Ez utóbbiban elég jó vagyok. Hosszú évekig gyakoroltam. Ritkán rontom el
mostanság.
Csak bámultunk egymásra.
– Ha van kedved – álltam egyik lábamról a másikra –, eljöhetnél velem Pusztító után
kémkedni. Mármint, ha nem vagy nagyon elfoglalt, meg minden…
Oldalra döntötte a fejét.
– Most komolyan, olyan randira hívsz… ahol egy életveszélyes Idol után kell
kémkedni, aki a város lerombolását tervezi?
– Nincs sok tapasztalatom a randik terén, de mindig azt olvastam, hogy olyasmit
válasszunk, ami a lányt is érdekli…
Elvigyorodott.
– Akkor vágjunk bele!
 35
Előhúztam a mobilom, hogy lássam a városrész térképét. Megan a vállam fölött dél felé
mutatott.
– Arra – jelentette ki. – Jó kis sétának nézünk elébe.
– Biztosan nem akarsz inkább… – A lábamon lévő kémsugárra mutattam.
– Mióta kémkedsz úgy, hogy átrepülsz a fél városon, és magadra vonod mindenki
figyelmét?
– Amióta… mindegy – mondtam letaglózva. Nem véletlenül gyakoroltam; villogni
akartam előtte.
– Van valami… – suttogta Megan –, ami lehet, hogy nem számít, de inkább elmondom.
Igen. Regália megparancsolta, hogy csábítsalak el, és nem akarok hazudni…
– Hé! Micsoda? – földbe gyökerezett a lábam.
– Izé, hmm. – Megan elfintorodott. – Bocsánat. Sokkal értelmesebben akartam
elmondani. – Végigsimított a haján. – Regália megparancsolta, hogy csábítsalak el.
Szerintem nem ismeri a leszámolós múltam részleteit, úgyhogy valószínűleg magától
találta ki. De ne aggódj! Már az idejövetelem előtt eldöntöttem, hogy nem fogok aktívan a
Leszámolók ellen tevékenykedni.
Csak néztem ki a fejemből. Ez szíven ütött. Tudom, ostobaságnak hangzik, de hirtelen
abban sem voltam biztos, hogy őszintén viselkedett-e akkor a szobámban.
Viszont nem árulta volna el, ha komolyan benne lenne a tervben. Már eldöntöttem,
hogy bízom benne. És ezt az ügyet illetően is bíznom kell.
– Hát – rögtön rámosolyogtam –, ez jó. Mert még az elcsábítósdit is élveztem volna.
– Barom! – sóhajtotta, láthatóan megnyugodva. Karon fogott, és megfordított a tetőn. –
Így, ha észrevesznek, Regália azt fogja hinni, hogy csak a parancsnak engedelmeskedem.
– És ha valami gond van, az illúzióiddal eltereljük a figyelmét.
Megan sokatmondó pillantást lövellt felém, amikor a szomszédos tetőre vezető,
keskeny függőhídhoz értünk. Előttem indult el. Gyönyörű alakja volt.
– Nem úgy volt, hogy nem használhatom a képességeimet? – suttogta.
– Hát, nem is.
– Miért érzem, hogy most jön a de?
– Figyelj rám, Megan… Tudom, hogy azt mondtam, ne használd a képességeidet. De az
csak a legelső lépés. Az újrakezdés, a hatalomátvétel. Hosszú távon nem sikerülne.
– Érzem. Lehetetlenség ellenállnom.
 – Nem csupán erről beszélek. Sokkal többről van szó!
Megtorpant a hídon, és visszanézett. Lágyan himbálóztunk a víz felett, ezúttal négy
emelet magasságban. Most nem féltem – rajtam volt a kémsugár.
– Többről?
– Nem győzhetjük le az Idolokat.
– De…
– Egyedül nem – folytattam. – Ezt már elfogadtam. A Leszámolók azért léteznek még,
mert létezik a Prof és vannak olyan tárgyaink, mint például a kémsugár. Éveken keresztül
próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy közönséges halandó is győzhet, és még mindig
így hiszem. De ugyanarra a fegyverre van szükségünk, mint amilyen az ellenségünknek
van.
Megan a sötétségbe bámult. Csak a híd kötélzetére fújt festék világított. Végül közelebb
lépett, és megfogta a nyakamban lógó medált. Az Abrahamtől kapott nyakláncot, amit a
búvárruha alatt hordtam. Előhúzta.
– Azt hittem, idiótának tartod őket.
– Azt mondtam: idealisták. Azok is. Hősök nem nőnek a fákon. De talán, komoly
erőfeszítések árán kideríthetjük, hogyan… khm… állíthatunk néhányat a mi oldalunkra.
– Említettem már, miért jöttem Babilarba? – kérdezte, miközben a H alakú medált
forgatta az ujjai között.
Megráztam a fejem.
– Az a hír járja, hogy Regália képes megsokszorozni az Idolok képességeit. Megerősíti
őket, szívósabbak lesznek.
Lassan bólintottam.
– Akkor hát, amit a múltkor mondott nekem…
– Az mind igaz. Bizonyos körökben már legalább egy éve állítja, hogy képes erre.
– Ez megmagyarázza, miért érkezik annyi Főidol Babilarba. Mitózis, Erőtér, Pusztító.
Azt ígérte nekik, hogy megsokszorozza a képességeiket, ha cserébe azt teszik, amit kér.
– És ha valamire, hát erőre minden Idol vágyik. Függetlenül a már meglévőtől.
Kihúztam magam, amitől megingott a híd.
– Akkor te is…
– Azért jöttem ide – suttogta –, mert azt gondoltam, ha tényleg meg tudja sokszorozni
az Idolok erejét, akkor az enyémet el tudja venni. Hogy megint normális lehessek.
Csend telepedett kettőnk közé, akár egy fáradt vombat az anyja erszényébe.
 – Megan…
– Ostoba vágyálom volt – jelentette ki, majd elengedte a nyakéket, és elfordult. –
Ostoba, akár a tiéd. Ugyanolyan idealista vagy, mint Abraham, David. – Azzal nekiindult
a hídon, és otthagyott.
Utánasiettem.
– Lehet – karoltam belé, mikor átértünk. – De lehet, hogy nem. Fogjunk össze, Megan!
Te meg én. Talán csak az kell, hogy kiengedd a gőzt. Itt-ott, néha, ellenőrzött körülmények
között használod a képességeidet, hogy levezesd a feszültséget. Így gyakorolhatod, hogy
visszafogd az érzelmeidet. És lehetséges, hogy más módja is van, amit majd együtt
fedezünk fel.
Elhúzódott, de visszahúztam.
– Megan. – Elé léptem, és a szemébe néztem. – Legalább próbáljuk meg!
– Én… – Mély levegőt vett. – A Vészbe, de meggyőző vagy!
Elmosolyodtam.
Erre megfordult, és odarángatott egy elhagyatott sátorhoz, ami leginkább egy tetőbe
állított rúdhoz erősített ponyva volt..
– Ha így lesz, meg kell értened, hogy az én erőm nem az, aminek látszik.
– Az illúziók?
– Nem kifejezetten.
Leguggolt az elhagyatott sátor árnyékába, én pedig mellé telepedtem, bár nem tudtam,
mi elől bujkálunk. Biztosan rejtve akarja előadni a dolgot, nem nyílt téren. De volt benne
valami bizonytalanság.
– Én… – az ajkába harapott – nem illuzionista Idol vagyok.
Gondterhelten figyeltem tovább.
– Még nem jöttél rá? – kérdezte. – Emlékszel, amikor Új-Chicagóban, a liftaknában kis
híján észrevettek az őrök, és egyenest ránk világítottak az elemlámpával?
– Persze. A sötétség illúziójával elrejtettél minket.
– Láttál te ott sötétséget?
– Hát, nem – töprengtem el. – A diszkosz miatt volt? – A diszkosz ugyanis tudomásom
szerint olyan, kivételesen tényleg mechanikus elven működő eszköz, amely átvilágítja az
illetőt, hogy megállapítsa, Idol-e vagy sem. A Leszámolók bizonyos időközönként
átvilágították a csapattagjaikat. – Sosem jöttem rá, hogy csaptad be. Lehetett illúzió a
kijelzőjén, ami elfedi a valódi eredményt, de…
 – …de a diszkosz memóriája rögzíti az eredményt – fejezte be helyettem a mondatot.
– Aha, tehát ha Tia vagy a Prof visszanézték a memóriát, akkor észrevették volna az
Idolságra utaló pozitív eredményt. És nem hiszem, hogy ezt ne tették volna meg.
Megan arcát figyeltem, amelyet halványan megvilágított az alulról fénylő festék.
– Akkor mi vagy?
Megan habozott, majd széttárta a karját, amitől vizes ruhája egy szempillantás alatt
megszáradt. Majd folytatta tovább: a dzsekiből és tapadós pólóból kabát és zöld blúz lett,
majd koktélruha, végül kopott, katonai rejtőöltözet. Egyre pörgősebb lett a változás,
különféle szerelések váltakoztak rajta, majd a haja is becsatlakozott: más-más frizura és
hajszín. A bőre is villogni kezdett. Ázsiai lett, aztán hófehér és szeplős, aztán Mizzynél is
sötétebb.
Mindez a képességétől. Égnek állt a hajam, pedig én biztattam fel.
– Az erőmmel bepillanthatok más valóságokba, megérinthetem őket – magyarázta,
mialatt százféle arc suhant át rajta.
– Más valóságokba?
– Egyszer azt olvastam – folytatta, arcvonásai és ruhái pedig megállapodtak igazi
önmagánál a vizes dzsekivel együtt –, hogy végtelen számú világ van, végtelen számú
lehetőséggel. Hogy minden egyes ember minden egyes döntésével új valóságnak nyit
teret.
– Bizarr.
– Mondod te, aki az imént repülte át a várost egy Idol-hullából kivágott testrész által
működtetett gépezettel…
– Idol-kutatásból szerzett infó által működtetett… – helyesbítettem.
– Nem – intett le. – Hullából. A kutatáshoz ugyanis Idol-hullák cafatkáit használják fel,
hogy újraalkossák a képességeiket. Mit gondolsz, mit tartalmaz a gépezet motivátora?
– Uhh… – Mizzy mondta, hogy minden gépbe csak egyetlen motivátor illik. Azért…
mert egy halott Idol darabkája van benne? Biztosan a mitokondriális DNS. A Leszámolók
leszüretelik a megölt Idolok DNS-ét, és fizetőeszközként használják. Tutira ez működteti a
motivátort. Logikus. Undorítóan logikus.
– Most viszont nem a motivátorról van szó, hanem rólam.
– Jé, a kedvenc témám! – vidultam fel, bár kissé el is keseredtem. Ha Megannak az a
képessége, amit most feltár, mindvégig hamis nyomon jártam. Annyira biztosra vettem,
hogy én ismerem Tűzlény valódi természetét, hogy én tudok egy mások előtt ismeretlen
titkot. Na, ennyit erről…
– Leginkább úgy tudnám elmagyarázni – folytatta –, hogy a saját világunkba húzom az
ilyen valóságokat, a nem választott lehetőségek helyeit, és a saját valóságunkat egy időre
ezek felé térítem. Aznap éjjel nem voltunk a liftaknában.
– Nem?
– És mégis – szögezte le. – A minket keresők számára üres volt az akna: abban a
valóságban, amelyben ők kutattak utánunk, te meg én sohasem másztunk be oda. Előttük
egy másik világot jelenítettem meg.
– És a diszkosz?
– Olyan világot jelenítettem meg előtte, ahol nem volt kimutatható Idol. – Nagy levegőt
vett. – Mert valahol létezik egy világ, de lehet, hogy csak egy világ lehetősége, ahol nem
cipelem ezt a terhet. Ahol önmagam vagyok.
– És Tűzlény? A kép, amit a világ elé tártál? A tűzidol?
Megan habozott, majd fölemelte a kezét.
Egy Idol rajzolódott ki előttünk. Magas, jóképű férfi, lángoló ruhában, olvadt arccal.
Világított a szeme, ökléből lángcsóvák törtek elő, mint az égő olaj. Hőt is érezni véltem.
A lányra pillantottam, aki láthatóan nem őrült bele a képességei használatába. Amikor
megszólalt, az általam is jól ismert, saját hangján beszélt.
– Ha létezik olyan világ, ahol nincs képességem – formálta a szavakat, a fölénk
tornyosuló alakot bámulva –, akkor olyan is létezik, ahol másféle képesség birtokában
vagyok. Van olyan világ-lehetőség, amit könnyebben jelenítek meg. Fogalmam sincs,
miért. És nem azért, mert jobban hasonlítana a saját valóságunkra. Nos, ebben teljesen
más erővel rendelkezem. Sőt…
– Itt férfi vagy – fejeztem be a mondatát, miközben összevetettem nagyon hasonló
arcvonásaikat.
– Pontosan. Képzelheted, mennyire fura érzés…
Megborzongtam, és elnéztem az Idolt, aki simán lehetett volna az ikertestvére. Oltári
nagyot tévedtem a képességeit illetően.
Fölálltam, és farkasszemet néztem Tűzlénnyel.
– Tehát nem kell… helyet cserélned vele, ugye? Ahhoz, hogy megidézd.
– Nem. Egy másik világ árnyait idézem meg. A világ különös módon a valósághoz
görbíti az árnyakat, de ezek attól még árnyak maradnak. Ide tudom hozni őt, de a világát
még sohasem láttam.
– És… tudja, hogy itt vagyok? – sandítottam a lányra.
– Nem tudom. Elérem, hogy azt tegye, amit akarok, többnyire, de azt hiszem, azért,
mert az erőm olyan valóságra talált, ahol ez a férfi már megtette azt, amit én akarok
elvégeztetni vele.
Belenéztem a lángoló szempárba, és biztos voltam benne, hogy ő is lát engem. Mintha
ismernénk egymást. Tűzlény biccentett felém, majd eltűnt.
– Éreztem a forróságot… – fordultam Megan felé.
– Nem mindig van így – válaszolta. – Néha, amikor bevonom a másik valóságot, és a
sajátunkba forrasztom, homályos és zavaros marad. Máskor viszont majdnem igazinak
tűnik. – Felsóhajtott. – Nem inkább lapulnunk kéne? A sötétben világító Főidolok
megidézése nem éppen a legbölcsebb megoldás.
– Pedig csúcs… – suttogtam.
És azonnal megbántam a szavaimat. Pontosan ezekről a képességekről szeretne
lemondani. Tönkretették, elpusztítják. A képességeit dicsérni olyan, mintha egy törött lábú
fickónak bókolnék a lábszárából kiálló gyönyörű, hófehér csont miatt…
De nem lett mérges. Sőt, esküdni mernék rá, hogy belepirult.
– Á, semmiség! – súgta. – Rengeteg erőfeszítés, aprócska eredmény. Tutira olvastál már
Idolokról, akiknek nem kell másik valóságot előrántani a zsebükből ahhoz, hogy illúziót
keltsenek. Bármiből.
– Lehet.
Összefonta a karját, és szigorúan végigmért.
– Rendben, most pedig fölveszel egy normális szerkót!
– Miért? Szerinted gyanús, ha Idolcafatokból összeállított búvárgépezettel a lábamon
sertepertélek?
Nem felelt. Kezét a vállamra tette. Farmernadrág és dzseki jelent meg rajtam –
majdnem olyan, mint amit levetettem –, eltakarva a búvárruhát. A nadrágszár
kiszélesedett, helyet hagyott a kémsugárnak. Tutira nem divatos, de mit számít nekem a
divat, ha Új-Chicagóban az 1920-as évek chicagói viselete volt a nyerő?
Hozzáértem a szövethez, és éreztem, hogy nem valódi, pedig mintha kitapintható lett
volna. Vagy csak a helyüket éreztem, az emléküket? Van ennek értelme? Asszem, nincs.
Kritikus szemmel végigmért.
– Mi van? – kérdeztem gyanakodva.
– Próbálom eldönteni, megváltoztassam-e az arcvonásaidat, nehogy a Pusztító utáni
kémkedésnél felismerjenek.
– Ööö… oké.
– Na, persze, megvannak a veszélyei is. Testcserénél mindig rettegek, hogy egyszer
véglegesen felcserélem az illetőt a másik valóságból származóval.
 – Miért, történt már ilyen?
– Nem tudom – fonta össze a karját. – Úgy gondolom, az a legvalószínűbb, hogy
valahányszor meghalok, a reinkarnációm tulajdonképpen az erőm által megidézett olyan
én-verzióm, amely nem halt meg. – Látványosan megborzongott. – Mindegy, inkább
maradj így, nem akarnám, hogy a fölcserélt pofád megmaradjon. Megszoktam a régit.
Mehetünk?
– Aha – nyögtem ki.
Elindultunk az elhagyatott sátorból, és gyalog folytattuk utunkat Pusztító táborhelye
felé.
– Mit érzel most? – érdeklődtem.
– Éhséget.
– Nem így értettem!
Felsóhajtott.
– Ingerlékeny vagyok, mintha kialvatlan lennék. Legszívesebben mindenkit leütnék
magam körül, de ez elmúlik. – Vállat vont. – Most jobb, mint azelőtt. Nem tudom, miért…
és a látszat csal: nem vagyok erős.
– Mintha ezt nem először hallanám.
– Mert így van. De… talán jobb is így. Talán ezért van, hogy képes vagyok ilyesmikre,
mégsem változom át teljesen. A nagyon erős Idol-társaimnak nehezebb. Számomra csak
akkor iszonyúan nehéz, amikor reinkarnálódom.
Elindultunk egy újabb hídon át.
– Azért fura, hogy mindezt egy Idollal beszélhetem meg ilyen nyíltan.
– Azért fura, hogy mindig a titkaimról pofázol! – Aztán hozzátette: – Bocsánat.
– Semmi gond. – Nem is lenne normális a Megannel való romantikus séta, ha nem
tenne pár gúnyos megjegyzést.
– De, igenis gond. Ez nem én vagyok, Nyápic. Nem vagyok ilyen szarkasztikus.
Kérdőn néztem rá.
– Oké, lehet, hogy mégis. De nem vagyok bántó. Illetve, nem áll szándékomban. Áh,
utálom ezt! Szinte érzem, ahogy távolodom a valódi önmagamtól.
– Hogyan tudnék segíteni?
– Ha beszélünk, az jó… – Nagy levegőt vett. – Mesélj a kutatásaidról!
– Elég unalmas.
– Bírom, ami unalmas.
 – Hát, összefüggést találtam bizonyos Idolok és a gyengeségeik közt. Kiderült, hogy
mindez túlmutat az eddigieken, de ahhoz, hogy alaposabban megvizsgálhassam, előbb el
kell rabolnom egy-két Idolt.
– Sosem voltál kishitű, Nyápic.
– Az nem. Figyelj! – Megállítottam. – Ez azért jó ötlet, mert ha elrabolom őket, és a
gyengeségeiket felhasználva meggátolom, hogy bevessék a képességeiket, kideríthetem,
mennyi idő, mire visszaváltoznak normális emberré. Kifaggathatom őket, kinyomozhatom
a múltjukban rejlő titkokat, és kideríthetem, hogyan jön létre a gyengeség.
– Vagy esetleg kifaggathatnád az együttműködni hajlandó Idolt, aki itt sétál melletted.
Köhintettem.
– Nos, izé, az egész azért kezdődött, mert meg akartalak szabadítani a képességeidtől.
Arra gondoltam, ha kiderül, meddig tart, és mi kell ahhoz, hogy meggátoljunk egy Idolt
abban… az segíthet neked.
– Ó! Még soha senki nem vallotta be ennyire cukin, hogy elrabolni és fogva tartani
készül…
– Én…
– Nem, semmi gond – karolt belém. – Én megértem. És köszönöm.
Bólintottam. Így sétáltunk egy darabig. Nem hajtott a tatár. Val órákig lesz távol,
Pusztító pedig nem megy sehová. Élvezhettük az estét, már amennyire a körülményekhez
képest lehetett.
Babilar varázslatos volt. Kezdtem megkedvelni a graffiti fényét. Új-Chicago egyhangú,
színtelen szürkesége után lenyűgöző volt ez a temérdek szín. A babilariak azt festettek a
falakra, amit csak akartak: a mellettünk lévő épület oldalára firkantott névtől egészen a
gyönyörű, művészi univerzumábrázolásig egy másik tetején.
Bár továbbra is zavart az itteniek lazasága, be kellett ismernem, hogy volt bennük
valami ellenállhatatlan életöröm. Csakugyan olyan szörnyű lenne, ha pusztán ebből állna
az élet? Ahogy éjszaka elhaladtunk az úszók, csevegők, dobolók és éneklők sokasága
mellett, rájöttem, hogy most már sokkal kevésbé bökik a csőröm, mint ezelőtt.
Talán a társaság miatt. Ott volt mellettem Megan, aki belém karolt, és hozzám simult.
Nem beszéltünk sokat, de nem is volt rá szükség. Egy pillanatra visszakaptam őt. Nem
tudtam, meddig tart ez a pillanat, de itt, a vibráló fények városában ismét együtt lehettünk.
Hálás voltam ezért.
Fölsétáltunk egy magas épületre, a város keleti részében, arrafelé, ahol Pusztító
töltekezett. Egy híd felé vettem az irányt, amely egy még magasabb épülethez vitt. Remek
kilátóhely Tia kamerájának, vagy egy ennél is magasabb megfigyelőhelynek a
kiválasztásához.
 – Rettegek, hogy amikor reinkarnálódom, valójában nem én térek vissza – suttogta a
lány. – Hanem önmagam egy másik változata. Félek, hogy egyszer, amikor ez történik,
valami baj lesz, és az a másik változat mindent tönkretesz. Amit nem akarok tönkretenni.
– És jelentőségteljesen rám pillantott.
– Ez a valódi önmagad.
– De…
– Ne, Megan! Nem töltheted azzal az életed, hogy emiatt aggódsz. Azt mondtad, hogy
az erő egy nem meghalt Megan-változatot hoz vissza, és minden más marad a régiben. És
te életben vagy.
– Nem tudhatom biztosan.
– Mindenre emlékszel, kivéve arra, ami közvetlenül a halálod előtt történt, ugye?
– Aha.
– Akkor ez azt jelenti, hogy önmagad maradtál, hiszen érzem. Te az én Meganem vagy,
nem másvalaki.
Elhallgatott, ránéztem, mire elvigyorodott.
– Tudod, néha úgy érzem, miután veled beszélek, hogy te vagy az, aki alakítani tudja a
valóságot.
Eszembe jutott valami.
– Ki tudnád cserélni Pusztítót? Megidézni egy hatalom nélküli változatát, vagy olyat,
aminek totál egyértelmű a gyengesége, ezt itt pedig besuvasztani egy másik dimenzióba?
A fejét rázta.
– Ehhez nem vagyok elég erős. Csakis közvetlenül a halálom után tudok drámai
dolgokat végrehajtani, a reinkarnációm reggelén. Olyankor viszont… egész
valóságdarabkákat tudok magammal rántani, mivel éppen akkor érkezem belőle. De
olyankor nem vagyok eléggé önmagam ahhoz, hogy ura legyek a helyzetnek, úgyhogy
erre ne számíts!
– Azért érdemes volt megkérdezni – vakartam meg a fejem. – De még ha meg tudnád is
csinálni, akkor sem lenne tanácsos. Mi értelme megvédeni ezt a Babilart, ha tömegével
halnak meg egy másik Babilarban? – Ha a Megan által megtehető tettek nem létező másik
világokból valók, és nem csak olyan világok variációi, amelyek létezhettek volna. Ááá!
Már a puszta gondolattól megfájdult a fejem!
– Az a célunk, hogy megszabaduljunk a képességeimtől, ha elfelejtetted volna. Regália
azt mondta nekem, nem biztos, hogy sikerülni fog, de ha őt szolgálom, próbál segíteni. –
Megan egy darabig a gondolataiba merülve jött mellettem. – Nem tudom, hazudott-e vagy
sem, de azt hiszem, igazad van. Szerintem is több van emögött; oka van mindezeknek.
 Megálltam a tető közepén, és elnéztem őt a híd szélén állva.
– Megan, te ismered a gyengeségedet?
– Igen – suttogta, és a városra nézett.
– Van valami köze a múltadhoz?
– Csak véletlen egybeesések… – Megfordult, és a szemembe nézett. – De az is lehet,
hogy nem olyan véletlenszerűek, mint gondoltam.
Elmosolyodtam. Megfordultam, és mentem tovább a tetőn.
– Nem is kérdezed, mi a gyengeségem? – sietett oda hozzám.
– Nem. Az a te titkod, Megan. Azt kérdezni olyan lenne, mintha a lelked kulcsát
kérném. Nem akarlak ilyen helyzetbe hozni. Elég, ha tudom, hogy jó nyomon járok.
Folytattam az utamat, de nem jött utánam. Amikor visszapillantottam, láttam, hogy
áthatóan néz. Aztán váratlanul nekirugaszkodott, de mellém érve végigsimította a hátamat
és a karomat.
– Köszönöm – suttogta.
Továbbment, és átsietett a tetőn arrafelé, ahol a kilátó rejtőzött.
 36
Pusztító még mindig ugyanott hevert, bár mostanra sokkal fényesebbé vált. Éjjel már
annyira világított, hogy az arcvonásait is alig lehetett kivenni. Kiválasztott
megfigyelőállásunk elég magas volt ahhoz, hogy jó rálátásunk legyen, de azért kellően
messze is volt – csak céltávcsövem kiváló zoomjának köszönhetően láttuk. A kamerát
közelebb kell elhelyeznem.
Távolítottam, és észrevettem, hogy fénymérő is van a skálán.
– Látod, amit én látok, Tia? – kérdeztem a mobilon. Megan hangtalanul mellém
telepedett, most, hogy nyílt beszélgetést kezdeményeztem a Leszámolókkal. Csak a
céltávcsövem rögzített videót, ezért úgy véltem, biztonságban vagyunk.
– Látom. Pontosan ott van, ahol számítottam. Ha úgy tesz, mint azelőtt, még van egy-
két napunk a robbanásig.
– Jól van, akkor elhelyezem a kamerát, és visszamegyek a találkozóhelyre.
– Csak óvatosan! – figyelmeztetett Tia. – A kamerát nagyon közel kell rögzítened
ahhoz, hogy hatékony legyen. Kell segítség?
– Neeem, majd hívlak, ha szükségem van valamire.
– Hát, jól van, te tudod – mondta Tia aggódva. Letettem, kikapcsoltam a céltávcsövem
vezeték nélküli kapcsolatát, és zsebre tettem a mobilt. Kérdőn néztem Meganre.
– Őrzik ezt a helyet – suttogta. – A hidakat mind megsemmisítették, Newton erre
járőrözik, és Regália nem akarja, hogy bárki is itt bóklásszon.
– Megoldjuk!
– Nem mondtam, hogy nem, csak tartok az improvizálásaidtól.
– Azt hittem, az új-chicagói improvizálásaimmal az volt a bajod, hogy valójában nem
akartad kinyírni Acélszívet.
– Részben. De azt sem csíptem, hogy mindig ámokfutást rendeztél.
Felmordultam.
– Ja, és beszélnünk kell Acélszívről – tette hozzá. – Nem lett volna szabad azt tenned,
amit tettél.
– Zsarnok volt – jelentettem ki, mialatt távcsövön át figyeltem a Pusztító körüli
épületeket, hogy ideális helyet találjak a kamerának. Szemem megállapodott a leégett
épület helyén tátongó vízen. Elszenesedett gerendák és egyéb törmelék lebegett az
óceánon, mint egy óriási, ég felé ásító bokszoló fogcsonkjai.
Megan nem válaszolt, úgyhogy rápillantottam.
 – Sajnálom őket, David – súgta. – Tudom, milyen érzés. Akár én is lehettem volna az,
akit a Leszámolók kivégeznek. Acélszív zsarnok volt, de legalább jól irányította a várost.
Mindent összevetve nem is volt olyan rossz.
– Megölte az apámat – mondtam ridegen. – Egy gyilkosságon nem lehet felülemelkedni
csak azért, mert az illető nem olyan rossz, mint amilyen lehetne.
– Talán.
– Regáliára is így rá vagy cuppanva?
Megrázta a fejét.
– Sajnálom, de ő azt tervezi, hogy Pusztítóval leromboltatja a városát. Meg kell
akadályozni.
Egyetértőn mordultam fel. Bárcsak el tudnám hessegetni a gyanút, hogy minden
elővigyázatosságunk ellenére Regália egy lépéssel előttünk jár.
Átadtam a fegyveremet a lánynak.
– Fedezel?
Elvette, és bólintott.
– A leégetett épület mögötti tömb felé veszem az irányt. Elég magas, ha ott rögzítem a
kamerát közvetlenül a tetőperem alá, akkor pont egy síkba kerül a másikkal. –
Előkotortam a Tiától kapott dobozt, amelyben vízálló tasakban ott lapult a kamera.
Betettem a fülhallgatót, majd ráhangoltam a mobilomat egy Megannel megosztott
magánfrekvenciára, hogy a Leszámolók közös hullámhosszát elkerülve beszélgethessünk.
– David – szólt bele, előkapva P226-osát a tokjából, és odanyújtotta –, hozzon
szerencsét! De be ne dobd az óceánba!
Mosolyogva vettem át a fegyvert, és ugrottam le.
Tény, hogy volt valami felszabadító a kémsugár használatában: a vízsugár lelassított,
aztán lágyan, puhán a vízbe érkeztem. Onnan – nem akarva felhívni magamra a figyelmet
– a víz alatt folytattam a sugarazást, így cikáztam az utcák közt.
Körülbelül két utcával odébb észrevettem, hogy dimenzióruhám – basszus, de királyul
hangzik! – köddé vált. Ismét búvárruhában haladtam tovább. Megan képességeinek tehát
kicsi a hatótávolsága. Ez illik az évekkel ezelőtt kiderített profilba, amikor rájöttem, hogy
mindig jelen van egy árnyalak is, amikor Tűzlény felbukkan Új-Chicagóban. Megannek a
közelben kellett lennie, hogy megmaradjon az összeköttetés.
Az épülethez érve felpillantottam. Nagyjából tízemeletnyit kell fölcaplatnom ahhoz,
hogy elhelyezkedjek, és a kamera is lássa Pusztítót. A kémsugár talán feljuttatna, de
mostanra már túl közel kerültem az Idolhoz; nem kockáztathattam, hogy meglássanak,
amint odafent lebegek.
 Vettem egy nagy levegőt, egy emeletnyit még mentem a kémsugárral, majd
benavigáltam az épületbe egy törött ablakon át.
– Az épületen belül megyek tovább – súgtam halkan Megannek. – Látod már Regália
őreit?
– Nem – válaszolta. – Biztosan az épületben vannak ők is. Most nézem az ablakokat.
Levettem a kémsugárkesztyűt, és az övemre csatoltam. Aztán beléptem a párás,
növényekkel benőtt épületbe. A gyümölcsök többségét már leszüretelték, de azért így is
maradtak bőven. Átbotladoztam az egyik fasor gyökérzetén, majd találtam egy folyosót,
és azon indultam el.
Egy régi liftakna mellett mentem el, amelynek az ajtaját szétfeszítették a faágak. Addig
keresgéltem, míg meg nem találtam a lépcsőházat. Kilöktem az ajtót, és elém tárult egy
indákkal és gyökerekkel benőtt csigalépcső. Mintha az összes növény gyökere itt keresett
volna utat a vízhez.
Fölkapcsoltam a mobilomon a világítást, de óvatosan, halványan. Nem akartam, hogy
valakinek feltűnjön az imbolygó fény az ablakon át, de mivel rengeteg levél akadályozott
a kilátásban, úgy gondoltam, a lépcsőházban világíthatok. Nekiálltam lépcsőzni, és
sikerült fölkaptatnom az első szakaszon.
– Micsoda csodafegyver! – súgta Megan a fülembe, amint a lépcsőfordulóhoz értem. –
Fényerősség-leolvasó, szélerősségmérő… Aktív infravörös és hőkép? Távirányítású
lövésvezérlés? Óóó, hátrasiklás-csökkentő gravatonika! Juj, megtarthatom?
– Azt hittem, pisztolypárti vagy. – Egy törött lépcsőfokhoz értem. Fölpillantottam,
megragadtam egy gyökeret, és belekapaszkodva fölléptem.
– A modern nő legyen rugalmas! Szemtől szemben a stílusom, de néha akad olyan is,
akit messziről kell leszedni. – Itt habozott. – Azt hiszem, megfigyelőtornyot látok a
melletted lévő épületben. De nem látom tisztán. Helyet változtatok.
– Madarakat nem látsz esetleg? – kérdeztem lihegve.
– Madarakat?
– Mielőtt helyet változtatnál, csekkold, vannak-e galambok a szomszédos háztetőkön!
– Oké!
Sikerült a következő gyökértengeren is átvergődnöm egy újabb lépcsőfordulóig. Az
ezutáni már könnyedén ment.
– Figyu! – szólalt meg a lány. – El sem hinnéd… Galambot látok az egyik tetőn:
magában gubbaszt az éjszaka közepén.
– Newton embereinek egyike – mordultam föl. – Knoxx, egy alakváltó Idol.
– Én ismerem azt a Knoxx nevű fickót, és ő nem Idol.
 – Mi sem hittük, hogy az. Pár nappal ezelőtt fedte fel a képességeit.
– A szikrába! Csak nem…?
– Lehetséges. A jegyzeteim szerint Pusztító teleportáló képessége egy ideig nem
ismétlődhet meg, de most már egymás után, folyamatosan tud teleportálni. Ez a Knoxx
pedig… Valami bűzlik… Akkor is, ha Regália csak tetteti, hogy ilyen képességei vannak.
– Aha. Ott vagy már?
– Azon vagyok – mondtam, mialatt utat törtem egy újabb lépcsőn. – Nem könnyű
feladat.
– Nyápic!
– Te karosszékből nézed…
– Állj! David! Látom a Professzort!
Megtorpantam a lépcsőházi betonfalra festett, elmosódott tizenötös szám mellett.
– Micsoda?
– Végigpásztáztam az ablakokat – magyarázta. – David, a Prof ott figyel az egyikben.
Most közelítettem rá.
– A szikrába! – Végül is mondta, hogy este visszatér a városba. – És mit csinál?
– Pusztítót figyeli – válaszolt Megan idegesen. – Nem utánunk jött. Láthatóan nem vett
észre.
– Igen, Pusztítót figyeli. Tudod, nemrég itt összeomlott egy épület.
– Igen, tudom – mondta keserűen. – Nem tudtam megakadályozni, David. Én…
– Nem is kellett volna. A Prof kimentette az embereket.
– A képességeit használva?
– Aha.
Megan egy ideig hallgatott.
– Iszonyúan erős, mi?
– Nagyon – bólintottam izgatottan. – Két védekező képessége van, és már egy is elég
ahhoz, hogy Főidollá váljon. Tudod te, milyen ritka az ilyen? Még Acélszívnek is csak
egy védekező képessége volt: az áthatolhatatlan bőr. Látnod kellett volna a Profot, amikor
megmentett minket akkor, Új-Chicagóban…
– Az alagútban? Amikor én már…
– Igen.
– Azt már nem hallottam… Csak amit te mondtál.
 – Hihetetlen volt, hidd el! – hadartam. – Az életben nem hallottam még olyan erős
Idolról, mint ő, és olyan képességről, hogy porlasztani lehet szilárd anyagot! Ráadásul a
védőpajzsa tutira A osztályú! Hatalmas alagutat vájt a víz alá, és…
– David – vágott közbe –, minél erősebb egy Idol, annál nehezebben áll ellen az…
átváltozásnak.
– Pont ezért olyan érdekes! Hát, nem érted, Megan? Ha egy olyan erős Idol, mint a Prof
jó tud maradni, az rengeteget számít! Szimbólum! Acélszív megölésénél is ütősebb
szimbólum! Azt bizonyítja, hogy Regália és a többiek is leküzdhetik.
– Lehet – mondta kétkedve a lány. – De valahogy zavar a jelenléte. Ha észrevesz
engem…
– Te nem árultál el minket – biztattam, miközben átléptem egy újabb óriási
gyökérzeten. – Valójában nem.
– Ami azt illeti: de – dadogta Megan. – És ha nem is árultalak el, van ezer más dolog…
– Samre gondolsz? – érdeklődtem. – Elmagyaráztam nekik, hogy nem te ölted meg.
Szerintem majdnem meggyőztem őket. De már kis híján fölértem a tetőre! Hol az a
galamb?
– A tőled közvetlenül délre található épületen. Ha kussolsz, biztonságban vagy.
– Jó. – Már kiköptem a tüdőm, mire elértem a tizennyolcadik emeletet. – A tizedikről
indultam, és húszemeletes volt. Még kettő van hátra. Fölszerelem a kamerát, és elhúzom a
csíkot.
– David – szólalt meg a lány –, te tényleg hiszel ebben, ugye? Hogy leküzdhetjük…
– Igen – feleltem.
– Tűz – suttogta Megan.
Megtorpantam a lépcsőházban.
– Mire lősz?
– A gyengeségem.
Földre gyökerezett a lábam. Szó szerint.
– Tűzlény – magyarázta –, az ellentétem. Ő férfi, én nő vagyok. Abban az
univerzumban minden fordítva van. Itt a tűz gátolja a képességeimet. Ott a tűz az erőm.
Tökéletes álcát biztosított, senki sem akarna tűzzel meggyilkolni, ha azt hiszi, hogy az
erőm tűzalapú, nem igaz? De a természetes tűz fényénél az általam megidézett árnyak
széttöredeznek, és eltűnnek. Valamiért azt érzem, ha tűzben halnék meg, nem élednék fel
újra.
– Hiszen Új-Chicagóban elégettük a holttestedet – suttogtam döbbenten.
 – Ne is mondj ilyeneket! – A hangján érezni lehetett, hogy megborzongott. – Akkor már
halott voltam. A test csak egy üres tok. Acélszív embereivel mindig eltemettettem a
holttestemet, de azért nem néztem végig. A saját hulládat látni elég kegyetlen élmény…
A lépcsőn kifújtam magam. Néhány gyümölcs lógott itt-ott, lágyan bevilágítva a
lépcsőház elejét.
– Akkor miért nem tűnik el Tűzlény? – tudakoltam. – Tűzből van, ami elvileg
semlegesíti a képességedet, ő pedig eltűnne, nem?
– Ő csak egy árny – felelte. – Nem valódi tűz. Legalábbis eddig erre jutottam. Vagy az,
vagy…
– Vagy?
– Amikor az árnyát megidézem, magával hozza saját univerzumának szabályait.
Átéltem… olyan dolgokat, amik miatt ez sem biztos. Fogalmam sincs, hogy működik,
David. Nem értem ezt az egészet. Néha megrémít. De a tűz a gyengeségem – tétovázott. –
Azt akarom, hogy tudd. Ha esetleg… tudod. Ha velem kapcsolatban is meg kell tenned
valamit.
– Ne mondj ilyeneket!
– Muszáj – suttogta –, David, tudnod kell, amit most elmondok. Amikor kicsi voltam,
kis híján leégett a házunk. Akkor majdnem meghaltam. Átkúsztam a füstön a plüsscicámat
szorongatva, miközben minden lángokban állt körülöttem. A pázsiton találtak meg,
sárosan és koszosan. Azóta is rémálmaim vannak arról a napról. Méghozzá rendszeresen.
És mindig. Ha a végén sikerül Idolokat kifaggatnod… kérdezd őket arról, mik a
rémálmaik.
Bólintottam, de mindjárt zavarba is jöttem, hiszen nem láthatta. Kényszerítettem
magam, hogy másszak tovább fölfelé.
– Köszönöm, Megan – suttogtam a vonalba. Nagy bátorság kellett ehhez a vallomáshoz.
Felsóhajtott.
– Hát, te úgysem maradsz nyugton soha. Folyton válaszok után kutatsz… Úgyhogy…
talán ezt is kitaláltad volna.
A következő lépcsőhöz érve óvatosan elindultam fölfelé, de a talpam alatt megroppant
valami.
Rettegve pillantottam le.
Újabb szerencsesüti! Már majdnem otthagytam. A legutóbbi tök zakkant volt. A bázison
senki sem tudta kihámozni az értelmét. De csak nem hagyhatom ott… Letérdeltem,
aggódva, hogy zajt keltek, és odatartottam egy világító gyümölcshöz a papírcetlit.
Álmodom? – kérdezte a papír.
 Nagy levegőt vettem. Aha. Ez is totál zakkant. Mit csináljak? Válaszoljak neki?
– Nem… – suttogtam neki.
– Mi van? – kérdezte Megan a fülemben.
– Semmi – feleltem. Vártam. Mégis, mit várok? Nem jött válasz. Ismét elindultam a
lépcsőn, vigyázva, hova lépek. Persze, megint találtam egy rakás szerencsesütit a
következő lépcsőfok indái között.
Szétszedtem az egyiket.
A gyökérbe! Néha teljesen összezavarodom.
Ez válasz?
– Ki vagy te?
– David? – csodálkozott Megan.
– Ne szólj bele, szerencsesütikkel társalgok!
– Hogy mi…?
– Egy perc, és megmagyarázom.
Óvatosan lépdeltem tovább. Ezúttal sikerült egy lefelé kúszó indát elkapnom, amelyből
sütik nőttek magok helyett. Megvártam, míg az orrom előtt nőtt meg, és kihúztam az
egyikből a cetlit.
Pirkadatnak hívnak. Próbálod megakadályozni őt, ugye?
– Igen – suttogtam. – Ha Regáliára gondolsz. Tudod, merre lehet?
Széttörtem még néhány sütit, de ezekben ugyanaz volt, amit már olvastam, úgyhogy
továbbmentem fölfelé, míg egy újabb süticsoportot nem találtam.
Nem tudom. Nem látom őt. Azt a másikat viszont láttam a műtőasztalon.
– Pusztítót? Műtőasztalon?
Bizony. Kivágtak belőle valamit. Tutibiztos, hogy nem álmodom?
– Tuti biztos.
Szeretem az álmokat – olvastam a következő sütiben.
Megborzongtam. Ezek szerint Pirkadat tényleg Idol. És ez itt az ő városa.
– Hol vagy? – kérdeztem.
Hallgasd a zenét…
Ezután már csak ezt a választ húztam ki, bármit is kérdeztem.
– David – hallottam a lány aggodalmas hangját –, most már komolyan aggódom érted.
 – Mit tudsz Pirkadatról? – tudakoltam, és lassan folytattam az utamat fölfelé, hátha
újabb sütik jelennek meg előttem.
– Nem sokat – válaszolta. – Amikor megkérdeztem róla Regáliát, azt állította,
„szövetséges”, de burkoltan célozgatott rá, hogy ehhez semmi közöm. Ővele beszéltél?
Vetettem egy pillantást a kezemben szorongatott papírdarabokra.
– Aha. Bizarr Idol-üzengetéssel. Majd megmutatom. – Muszáj letennem végre a
kamerát, és eltűnnöm. Szerencsére csak húsz emelet volt. Kilöktem a lépcsőház ajtaját, de
nem mozdult. Morogva veselkedtem neki.
Amikor hangos csikorgással kitárult, összerezzentem. Mögötte ébenfa lambériás
előtérbe léptem, a márványpadlót pedig gyönyörű szőnyeg borította, bár áttörték már a
növények.
– David! Mit csináltál? – sziszegte Megan.
– Kirúgtam egy ajtót. Lehet, hogy kissé hangosan?
– A madár feléd fordította a fejét! A szikrába! A levegőbe emelkedett, és az épületed
felé tart. Siess!
Csendben káromkodtam, és igyekeztem gyorsan átküzdeni magam a szobán. Elmentem
egy indákkal benőtt recepciós pult mellett, és benyomakodtam a mögötte található
irodába. A helyiség ablaka egyenesen Pusztítóra nézett.
Fölmásztam az ablakpárkányra.
– A madár most szállt le az épületed egyik ablakpárkányára, egy emelettel lejjebb, mint
te, de a déli oldalon – hadarta Megan. – Biztos hallott téged, de nem tudja, pontosan
honnan jött a hang.
– Helyes – suttogtam, kinyúltam az ablakon, és az épület külső falához rögzítettem a
kamerát. A keleti oldalon voltam, a madár itt nem láthat. A kamera könnyen a helyén
maradt. – Pusztító?
– Nem feléd néz – nyugatott Megan –, nem vett észre. De ha az a madár tényleg
Newton Idolja…
Ha tényleg az…
Egyszer csak eszembe jutott valami.
– Hmm… – kapcsoltam be a kamerát.
– David! – förmedt rám. – Mit jelentsen ez a hang?
– Semmit…
– Megint imprózni készülsz???
 – Talán… – Nesztelenül lebuktam. – Megan, árulj el nekem valamit! Hogyan lehetne
ezer százalék biztonsággal kideríteni, hogy ez a Knoxx rejtegette a képességeit, vagy
Regáliától kapta vagy csalta ki őket?
Egy pillanatig nem válaszolt.
– A Vészre! El akarod rabolni, igaz?
– Hát, Val még legalább egy óráig távol lesz, és azt mondta, kezdjek valami hasznosat
magammal. Majd szétvet a kíváncsiság, miről rémálmodik a galamb.
– Na, és ha a Prof vagy Pusztító észreveszi, miben sántikálsz?
– Ó, emiatt ne aggódj!
– Idióta!
– Elismerem. Megtennéd, hogy fedezel az egyik ablakból?
Megan felsóhajtott.
– Megpróbálom.
 37
Én tényleg megőrültem! – suhant át az agyamon, miközben áthaladtam az indákkal benőtt
irodán.
Megtámadni egy alig ismert Idolt? Akiről nem léteznek feljegyzések, kutatások,
semmiféle gyűjtés? Mintha úgy ugranék egy medencébe, hogy bele sem pillantok, kígyók
hemzsegnek-e benne.
De muszáj megtennem.
Vakok voltunk. Regália bolondot csinált belőlünk. Prof egy napja nem válaszol a
hívásainkra, holott ez a tervezés legfontosabb fázisa. De ha segítene, az rosszabb lenne,
mert Regália valószínűleg Tia és az ő háttérismeretei alapján manipulál minket.
Muszáj valami váratlant lépnem. A Knoxx által tudott titkok komoly előnyt
jelenthetnének. Azzal nyugtattam magam, hogy végül is nem Pusztítót vagy Newtont
próbálom egyedül legyűrni. Knoxx csupán egy friss, jelentéktelen kis Idol.
Mondjuk, nem tudtam, mit szól majd a Prof. Feltártam előtte az idolrablós tervemet,
mire azt válaszolta, hogy vagy én vagyok, akire a Leszámolók mindig is vártak, vagy én
okozom a vesztüket. Lehet, hogy mindkettő?
De nem tiltotta meg egyértelműen. Egyszerűen azt nem akarta, hogy veszélybe
sodorjam a csapatot. Ezzel nem teszem.
Kikukkantottam a lépcsőházba. Csupán annyi a dolgom, hogy zajt csapjak, amitől
Knoxx rájön, hogy rossz helyen keresgél. Amikor felbukkan, hogy megtaláljon, leütöm.
Sima ügy.
Dobbantottam a padlón, lelöktem egy régi íróasztallámpát, és felüvöltöttem, mintha
belerúgtam volna. Utána visszamentem a lépcsőhöz, és mindkét kézzel Megan fegyverét
szorongatva, teljes készenlétben, elsötétített mobillal várakoztam. Csak a holdfényszerűen
sápadt gyümölcsök világítottak az ágakon.
Feszülten figyeltem. És egyszer csak a lépcsőházból neszezést hallottam. Odalentről, de
mintha lejjebbről, távolabbról. Vagy az alattam lévő emeletről jön? A különös visszhang
megzavart.
– Elindult feléd – szólalt meg a fülemben Megan hangja. Majdnem hanyatt estem. Bár
lehalkítottam, így is mennydörgésnek hatott. – Berepült egy ablakon, és az alattad lévő
emeleten van.
– Remek.
– Az első emeleten is mozgást látok. Mármint, a víz feletti legelső szinten. David, van
még valaki az épületben.
– Fosztogatók?
 – Nincs rálátásom, a szikrába! A te koordinátáidra sem tudok ráközelíteni, túlságosan
benőtte a növényzet. Knoxxot sem látom sehol. Kezdj el lőni!
– Ha lehet, elkerülném a lövöldözést… Ki tudja, kinek a figyelmét vonná magára…
– Van ebben a cuccban beépített hangtompító? – kérdezte Megan.
– Ööö… – Hát, ezt jó lenne tudni.
– Ó, van! – lelkendezett. – Elektronnyomásos torkolattűz-tompító. Szerelmes vagyok
ebbe a fegyverbe!
Elöntött a féltékenység. Idióta! Hisz ez csak egy fegyver! És még csak nem is olyan
kiváló, mint az előző puskám. Aztán rögtön lelkiismeret-furdalásom lett, amiért ilyen
rosszakat gondoltam róla. Ez meg még nagyobb idiótaság!
Lehallgatóztam a lépcsőházba, próbáltam kideríteni, hogy lopózva jön-e felfelé valaki.
Valamit hallottam ugyan, de az mögülem jött, a szobából, ahol elhelyeztem a kamerát.
Elnyomtam egy káromkodást. Knoxx valahogyan megkerülte az épületet, és az iroda
ablakán repült be. Először majdnem nekirontottam, de mégis meggondoltam magam:
résnyire nyitottam a lépcsőház ajtaját, és beslisszoltam.
Éppen idejében! A nyíláson visszapillantva láttam, hogy kinyílik az iroda ajtaja, és a
lelógó gyümölcsök fényében egy alak lépett az előtérbe. Knoxx. Nyurga figura, borzas
hajú, kábé negyven fülbevalót viselt. Válltokjában mobil, kezében gyönyörű Beretta.
Belesett a sarkokba, majd visszalépett a szobába.
– Valaki járt itt – suttogta. A választ már nem hallhattam, fülhallgatója volt. – Olyan
idióta vagy, Newton! – mondta, és lehajolt a felborított lámpához, hogy megvizsgálja. –
Biztosan valami fosztogató kiskölyök, akinek nem a megcsócsált kajára fájt a foga.
Meglepetten hallgattam, hogy így beszél egy Főidollal ez a fickó. Biztosan erősebb,
mint hittem.
Knoxx megállt, majd a lépcsőház felé indult. Odalentről ismét hang hallatszott, mire a
férfi megtorpant.
– Hallottam valamit – jelentette, és óvatosabban haladt tovább – a lépcsőházból,
odalentről. Úgy hallom, valaki fut… Igen – elért az ajtóig. – Oké, megnézem, mi az.
Muszáj…
Ekkor a pofájába rúgtam az ajtót.
Knoxx mondata abbamaradt. Beugrottam, gyomron öklöztem, amitől elejtette a
fegyverét. A másik kezemben Megan kézifegyverét fogtam, amivel fejbe akartam vágni.
Sikerült oldalra vetődnie, így nem találtam el, de utánavetettem magam, és
megmarkoltam a nyakát. Abrahamtől tanultam egy-két fogást. Ha sikerül egy kicsit
fojtogatni, akkor elájul…
 De eltűnt.
Mert alakváltó.
Idióta! A galamb elröppent előlem. Szerencsére a galamb nem a legfürgébb madár…
Miközben próbálta összeszedni magát, odarohantam az iroda ajtajához, mert annak ablaka
is volt. Becsaptam, így a madár a szűk előtér foglya maradt.
De lerepült a lépcsőházba!
– David! – szólalt meg a lány a fülemben.
– Meglógott előlem. Viszont a fegyverét eldobta, és az épületből még nem szállt ki.
Valahol a lépcsőházban repked.
– Légy óvatos! – súgta idegesen.
– Az leszek – kukkantottam le a lépcsőházba. Nem vehettem biztosra, hogy
fegyvertelen. Sokan hordanak maguknál két fegyvert, és úgy láttam, minden ruha és
fegyver eltűnt, amikor átalakult, tehát újra előtűnnek majd, amint visszaváltozik emberré.
Gyakori jelenség ez a közepes erejű alakváltóknál.
Mintha szárnysuhogást hallottam volna. Úgy döntöttem, utánamegyek a lépcsőházba.
Sajnos így könnyedén ugyanúgy csapdába csalhat, ahogyan én terveztem becserkészni őt.
– Látsz valamit? – tudakoltam.
– Nézem… – dünnyögte Megan. – Igen! A legfölső emelet alattiban árnyak mozognak a
gyümölcsfényben. Megpróbál meglépni. Akarod, hogy ráijesszek?
– Légyszi! – fuvoláztam, hátamat a betonfalnak vetve.
A vonalban lövések zaját hallottam. Még egy modern hangtompító sem képes teljesen
elnémítani a fegyverropogást – de tény, hogy így is csodákra volt képes. Lövéseinek
torkolattüze ugyanis rejtve marad, ami fontos a sötét éjszakában, a hang pedig nem is
fegyverropogásnak hallatszik – inkább fémes kattanásnak.
Egy közeli szobából hangos üvegcsörömpölés hallatszott. Megan nem próbálta leszedni,
csak jobban rá akart ijeszteni annál, mint amennyire tőlem félt. Káromkodásfélét
hallottam.
– Bemegyek – jelentettem ki. Leugrottam egy fatönkről, és kirántottam a lengőajtót,
aztán lelapultam, és szemem a célpontot kutatta. Lihegést hallottam, de nem láttam
semmit. Tágas helyiségen siklott végig a tekintetem: hatalmas közös iroda kis fülkékkel,
régi számítógépekkel. Miközben előrekúsztam, elhaladtam néhány vászonnal elválasztott
fülke mellett – ezek apró lakhelyek voltak, telis-tele kiürült konzervdobozokkal és az
emberi lét egyéb elkerülhetetlen végtermékeivel. Mindegyik elhagyatott volt.
Megan a szemközti hatalmas ablaksoron át küldte be a lövéseket. A plafonról csüngő
gyümölcsök által megvilágított por úgy szállt a levegőben, mint a világító rudat válogató
kisgyerekek taknya.
Hogy fogom itt megtalálni Knoxxot? Ha madárrá változott, kábé az örökkévalóságig
rejtőzködhet itt. Sohasem…
Abban a pillanatban előrontott valami a mellettem lévő fülkéből: egy karmos-bundás
feketeség. Felkiáltottam, és ösztönösen lőttem, de nem találtam célba. A lény fellökött,
Megan fegyvere a földön puffant. Kapálózva próbáltam lelökni magamról. Nem volt olyan
nagy, de a mancsa! Végigkarmolta az oldalamat. Az lángolt a fájdalomtól.
Összevissza csapkodtam: egyik kezemmel visszatartottam az állatot, a másikkal a
fegyvert kerestem. Nem találtam. De valami hűs fémet tapintottam ki a mellettünk lévő
fülkében. Fölemeltem, és fejbe vágtam vele.
Egy szórófestékes flakon?
Ismét felém fordult, fénylő, kék festékes pofával. A fényben kivehető volt, hogy kutya,
de a fajtáját nem tudtam; nem voltam kutyaszakértő. Karcsú, rövid szőrű, hegyes pofájú
eb.
Visszaiszkolt, majd a körvonala elmosódott, és férfivá változott. Fölegyenesedett, és
festékes arcát törölgette.
– Segíts! – üvöltöttem. – Látod a célpontot?
– Asszem – mondta Megan. – De nem akarod, hogy túlélje?
– Inkább én akarom túlélni! Lőj!
Knoxx az általam elejtett fegyverért nyúlt.
Ekkor betört az ablak. A férfi megtántorodott, Megan lövése vállon találta. Sötétvörös
vér spriccelt mögötte a falra.
Knoxx kábán lehanyatlott, és arcán ott világított a kék festék. Felüvöltött, és elengedte a
fegyvert, majd galambbá vált, és féloldalasan verdesve elszállt.
– Eltaláltam? – kérdezte Megan.
– Pontosan vállon találtad – fújtam ki megnyugodva a levegőt. – Köszönöm.
– Az a lényeg, hogy nem téged találtalak el. Infravörössel céloztam.
Nyögve föltápászkodtam, kezemet az oldalamhoz préselve, ahol Knoxx végigkarmolt.
Túléltem, de nem tudtam elkapni. De lehet, hogy még így is szerencsésnek mondhatom
magam.
Szárnysuhogást hallottam a szomszéd szobából. Gyorsan fölkaptam Megan fegyverét,
és közelebb osontam. A lelógó gyümölcsök fényében sötét foltokat vettem észre a közeli
íróasztalon. Követtem őket, és egyszer csak megláttam az ablakpárkányon gubbasztó, kék
fejű galambot.
 Megsérült! Képtelen repülni!
Mikor megpillantott, kiszökkent az ablakon, de alig tudott szállni, és mindenfelé
hullottak a tollai, mialatt próbált megmaradni a levegőben. Éppen hogy eljutott a
szomszédos épületre.
Szóval mégiscsak tud repülni. Bár nem túl szépen. Az oldalamra pillantottam. A
karmolás fájt, de nem életveszélyes. Kinéztem az ablakon, majd eltettem a fegyvert, és
felhúztam az eddig az övemre csatolt kesztyűt. Fölemeltem a kezem, aztán a kémsugár
bekapcsolásakor ellenőriztem a lábsugarat is.
– Utánamegyek – jelentettem ki.
– Hát, te nem vagy…
A többit már nem hallottam, mert kiugrottam az ablakon. Az ikersugarak még azelőtt
fölemeltek, hogy az óceán felszínéhez értem volna, és fölemelkedtem a levegőbe fél
kezemet, az ökölsugarat lefelé, a víz felé tartva. Eleinte dülöngéltem egy kicsit, kerestem
az egyensúlyt.
Közvetlenül előttem – a még mindig kéken fénylő arcú és nyakú – galamb
nekirugaszkodott, és menekülni próbált. Vigyorogva magam mögé irányítottam a
kézisugarat, így előredőltem, lábam pedig hátrafelé lövellte a vizet.
Már repültem is a sérült madár után. Szél süvített az arcomba, ő pedig gyors,
kétségbeesett szárnycsapásokkal haladt, a sérülése ellenére jókora előnyre tett szert.
Utánaeredtem, éles kanyarral befordultam egy sarkon lábamat oldalra fordítva, mint a
síelők, majd ismét visszaálltam előző helyzetembe.
Láttam, ahogy leszáll egy ablakpárkányra pihenni. Amint közelebb értem, ismét a
levegőbe emelkedett, és világító kék fénypontként csapdosott ide-oda.
Üldözőbe vettem, és ráébredtem, hogy szélesen vigyorgok. Már a legelső kémsugaras
gyakorlás óta ki akartam próbálni valami effélét. Kezdő képességeim igazi próbatétele
ez…
A madár ijedten bukdácsolt be egy épület törött ablakának kis résén. Követtem, és a
kézisugaramból kispriccelt vízzel még nagyobb rést ütve az ablakon, vállammal előre
bezúztam a szobába. Sikerült nem pofára esnem – csak majdnem – és a kék madár után
vetődnöm. De kireppent egy másik ablakon. Én is. Megint a levegőben üldöztem tovább.
– David… – szólalt meg a fülemben alig hallhatóan Megan hangja. – Betörtél egy
ablakot? Válaszolj már, mit művelsz?
Elmosolyodtam. Most nincs időm beszámolókra. Az üldözés a babilari kanálisokon
folytatódott, a tetőkről emberek mutogattak ránk, és kiáltoztak. A madár egy ponton
megpróbált magasabbra repülni, de túl sok erőfeszítésébe telt, így egy tetőre szállt le
pihegni. Ez az! – gondoltam. – Eljött az én időm! – Fölröpültem a tetőre, és mellette értem
földet.
Amint visszanyertem az egyensúlyomat, a madárból ismét emberalak lett. Knoxx arca
holtsápadt volt – ahol éppen nem kék. A válla tiszta vér. Hátrált előlem, fél kézzel a vállát
markolászta, másikkal kést rántott elő.
Egy pillanatra megálltam, és bámultam. Végül eszméletlenül zuhant a földre.
– Megvan – jelentettem Megannek, de tisztes távolságban maradtam, mert lehet, hogy
csak színlel. – Legalábbis azt hiszem.
– Hol vagy? – kérdezte.
Körbepillantottam, hogy megpróbáljam betájolni magam az őrült hajsza után. Az
utcákon kanyargás után kábé ott kötöttünk ki, ahonnan indultunk.
– Kétutcányira vagyok az épülettől, ahol elhelyeztem a kamerát. Olyan háztetőt keress,
amelynek kábé négy emelete magasodik ki az óceánból, alig lakott, és hatalmas,
gyümölcsszedős falfestmény díszíti a tetejét.
– Indulok!
Lecsatoltam a kesztyűmet, majd előhúztam Megan fegyverét a zsebemből. Nem
akartam közelebb menni Knoxxhoz erősítés nélkül. De ilyen sebesüléssel könnyen
elvérzik, ha nem teszek valamit. Túl sokat vesztenék a halálával. Nekem élve kell. Előrébb
léptem, és úgy láttam, vagy zseniális színész, vagy csakugyan kidőlt. Amennyire csak
tudtam, megkötöztem a kezét a saját cipőfűzőjével, majd megpróbáltam elkötni a sebét a
dzsekijével.
– Megan? Mikorra érsz ide?
– Bocsi, nincsenek hidak. Cikcakkban kell megközelítenem titeket. Legalább tizenöt
percbe telik.
– Rendben.
Leültem és vártam, hogy elmúljon a feszültség, de helyébe lépett a felismerés, hogy
milyen őrültséget csináltam. Egyértelmű, hogy alábecsültem Knoxx alakváltó képességeit
– nem csak madárrá tud változni. Mi van, ha még ennél is erősebb? Ha Főidol, és nem fog
rajta a golyó?
A Professzor azt mondta, hősködöm – és igaza volt. Hogyan is lehetnék elégedett?
Zavarba jöttem. Hogyan fogom ezt megmagyarázni a többi Leszámolónak? A szikrába!
Még Tiát sem hívtam föl.
De az a fontos, hogy jól végződött.
– Most jól figyelj rám! – hangzott fel mögöttem. – Leteszed a fegyvert! Utána föltartod
a kezed tenyérrel felfelé, és megfordulsz!
Ez villámcsapásként ért. Ismerem ezt a hangot!
 – Val? – fordultam vissza csodálkozva.
– Dobd el a fegyvert! – parancsolta. A lépcsőházból jött, amely az épület legfelső
emeletét a tetővel kötötte össze. Puskáját a vállához emelte, és rám célzott.
– Val – döbbentem meg –, miért…?
– Eldobni!
Eldobtam Megan fegyverét.
– Fölállni!
Engedelmeskedtem, és oldalra tartottam a kezem.
– A mobilt is!
A szikrába! Kitéptem a tokból, és a földre helyeztem, pont, mikor Megan azt súgta a
fülembe:
– David, mi történik ott?
– Rúgd ide! – utasított a nő. Mivel tétováztam, a homlokomra irányította a célkeresztet.
Úgyhogy inkább engedelmeskedtem.
Letérdelt, és folyamatosan rám célozva, fél kézzel fölkapta a mobilt.
– A Vészre, David! – mondta Megan a fülemben. – Sietek, ahogy csak…
De a végét már nem hallhattam, mert Val kikapcsolta a mobilt, és a zsebébe csúsztatta.
– Val – kezdtem a lehető leghiggadtabb hangon –, mi van?
– Mióta dolgozol Regáliának? – csattant fel. – A kezdetektől fogva? Ő küldött téged,
hogy épülj be az új-chicagói Leszámolók közé?
– Hogy kinek dolgozom? Miiii? Nem vagyok kém!
Val lefelé lendítette a puskát, és lőtt, bele a lábfejembe. Üvöltve ugrottam hátra.
– Tudom, hogy Tűzlénnyel találkoztál! – sziszegte.
Ajaj!
– Azóta gyanakszom rád, mióta megérkeztél – folytatta. – Nem mentetted ki az
embereket az égő épületből. Valójában az egész arra volt jó, hogy bebizonyítsd
Regáliának, hű katona vagy! Vajon tényleg megölted Acélszívet? Komolyan azt hitted,
hogy senki sem veszi észre, amikor segítettél Tűzlénynek bejutni a bázisra? A Vészre!
– Val, figyelj rám! Ez nem az, aminek látszik. – Előrébb léptem.
Erre belém eresztett egy golyót.
A combomba.
 Iszonyatos fájdalom hasított belém. Térdre estem. Kezemet a sebre tapasztva
felüvöltöttem:
– Val, te megőrültél! Nem nekik dolgozom! Nézd, most fogtam el egy Idolt.
Val a földön fekvő, megkötözött Knoxxra sandított. Azonnal a vállához emelte puskáját,
és homlokon lőtte.
Szólni sem tudtam, megbénított a fájdalom.
– Mit t… tettél…? Azok után, amit…
– A jó Idol a halott Idol – emelte ismét rám a fegyvert. – Leszámolóként tudnod kéne.
De te nem tartozol közénk. Sohasem tartoztál. – A végén már hörögve beszélt. Keze a
fegyverre tapadt, szeme összeszűkült. – Te vagy az oka, hogy Sam halott, igaz?
Kémkedtél az Idoloknak rólunk, minden Leszámoló-csoportról…
– Nem, Val – könyörögtem. – Esküszöm. Igen, hazudtunk nektek, de a Prof parancsára.
– Az ujjam közt csordogált a vér, és a lábamat szorongattam. – Hívd fel Tiát, Val! Ne tégy
ostobaságot… még több ostobaságot…
Val le nem vette rólam a célkeresztet. A tekintetünk összefonódott. Végül meghúzta a
ravaszt.
 38
Próbáltam félrevetődni, de persze esélyem sem volt arra, hogy odébb szökkenjek. Amúgy
is iszonyúan kimerültem, sőt az imént lőttek lábon.
Ezért lepődtem meg annyira, hogy életben maradtam, miután fölpillantottam komikus
vetődésemből. Arckifejezéséből ítélve Val is meghökkent, de ettől még ugyanúgy belém
eresztett egy újabb golyót.
Ami megállt a mellkasom előtt, beékelődött búvárruhámba, de nem ért hozzám. Apró,
pókhálószerű töredezés jelent meg a levegőben, majd eltűnt.
Hálás voltam azért, hogy élek, de belém hasított a rettegés. Mert tudtam, mi ez: a Prof
védőpajzsát számtalanszor láttam már akcióban, amikor felfogott egy-egy ütést.
Fölpillantva is őt láttam magam előtt: egy sziluettet az éjszaka sötétjében, az ide vezető
egyetlen hídon. Lassan ringatózott előre-hátra.
A Professzort nem világította meg fény. Mozdulatlanul állt ott, fekete laborköpenye
lobogott a szélben.
– Állj félre, Valentine! – suttogta jól hallhatóan a nőnek.
Val ijedten fordult meg. Nem értette, hogy élhettem túl, de persze ő nem tudhatta, hogy
a Prof Idol. Számára a védőpajzs a fejlett Idol-technológia termékét jelentette.
Prof a tetőre lépett. A falfestmény most megvilágította az arcát.
– Azt parancsoltam, Val, állj félre!
– Prof – dadogta –, ez a fiú…
– Tudom – mondta.
Ajjaj! – futott át az agyamon. Föl akartam állni, de a Prof tekintetétől ismét
visszazuhantam a földre. Újabb fájdalom hasított a lábamba, úgyhogy sebemre szorított
kézzel figyeltem őket. Őrület, hogy a kezdeti pánikban el is feledkeztem arról, hogy
golyót eresztettek a lábamba.
Utálom, ha golyót eresztenek a lábamba…
– A mobilját! – tartotta ki a Prof parancsolón a kezét. Val előkapta, Prof pedig begépelt
valamit. Jelszóval védtem, tehát miután Val kikapcsolta, csak azzal lehetett
visszakapcsolni. Azt pedig nem tudhatja. De tudta! – Írj annak, akivel kommunikált! –
utasította a nőt. – Tűzlénynek. Szó szerint ezt írd: Minden rendben. Val egy pillanatig azt
hitte, Knoxxal együtt Regália embere vagyok.
Val bólintott, leengedte a fegyvert, és elküldte Megannek az üzenetet.
A Prof összefont karral a szemembe nézett.
– Én… – nyögtem.
 – Csalódtam benned.
Összeomlottam.
– De ő nem gonosz, Prof. Ha meghallgatnál…
– Hallottalak. Mindent hallottam. Tia!
– Megvan, Jon – válaszolt neki Tia hangja a fülemben –, visszajátszhatom az egészet,
ha akarod.
– Lehallgattad a telefonomat… – suttogtam. – Nem bíztál bennem?
Prof fölvonta szemöldökét.
– Két esélyt is adtam neked, az utóbbit most este. Bár tévedtem volna, fiú.
– Te tudtad? – kérdezte Val a Profhoz fordulva. – Te végig tudtad, miben mesterkedik?
– Nem azért vagyok ott, ahol, mert nem ismerem az emberi lelket, Val – felelte Prof. –
Válaszolt már Tűzlény?
Val a mobilom kijelzőjére pillantott. Visszahanyatlottam, a hányinger környékezett.
Hallgatóztak. Tudták előre. Elárultak!
– Azt írja: Oké. Tuti, hogy minden rendben?
– Írd, hogy Igen! – utasította Prof. – Utána pedig azt, hogy: De ne gyere ide! Val
idehívta a Professzort, visszamegyünk a bázisra. Majd kitalálok nekik egy hihető sztorit.
És megírom, mit tudtunk meg ettől az Idoltól.
Miközben Val pötyögött, a Prof odalépett hozzám. Kezét a lábamra tette, és elővett egy
kis dobozt. A kötgépet – a masinát, ami meggyógyított.
Azonnal megszűnt a kín. Fölnéztem rá, de a könnyeimmel küszködtem, és nem tudtam,
a szégyen, a fájdalom vagy a düh könnyei voltak-e.
Kémkedett utánam!
– Ne szenvedj ennyire, David! – suttogta. – Hiszen ezért vagy itt.
– Mi???
– Tűzlény azt tette, amit vártunk – magyarázta. – Ha valóban olyan ügyes tudott lenni,
hogy beépült az én csapatomba, az sem okozhatott neki gondot, hogy elcsábítson téged. Jó
katona vagy, David. Szenvedélyes és eltökélt. De még tapasztalatlan. Elcsábított a két szép
szemével.
– Megan nem két szép szem!
– És engedted, hogy manipuláljon – folytatta. – Becsempészted a bázisra, és beavattad a
titkainkba.
– De én… – Én nem is csempésztem be! Saját magát csempészte be a
tengeralattjáróval! A Prof sem tud mindent. Lehallgatta a telefonomat, de csak akkor
hallhatta, amikor be volt kapcsolva. Nem tudja, miről beszéltünk Megannel személyesen,
csak azt, ami mobilon elhangzott.
– Tudom, hogy nem hiszel nekem, David – tette hozzá –, de minden, amit mondott és
minden, amit tett, pusztán a játszma része. Játszott veled. A látszólagos gyámoltalanság, a
megjátszott érzelmek… Jól ismerem az ilyet, fiam. Mindez hazugság. Sajnálom.
Lefogadom, hogy még az állítólagos gyengesége is csak kitaláció.
A gyengesége! Prof megtudta Megan gyengeségét! A lány telefonon súgta meg. El nem
hiszi, de tudja. Belém hasított a rettegés…
– Félreismerted, Prof… – néztem a szemébe. – Én tudom, hogy őszintén beszélt.
– Ó! Elmesélte, hogyan ölte meg Samet?
– Nem ölte meg. Én…
– De! – jelentette ki határozottan. – David, megvan róla a felvétel. Val megmutatta,
amikor Babilarba érkeztem. Sam mobiljának kamerája ugyanis végig vette az
eseményeket. Tűzlény lőtte le.
– Nekem ezt nem mondtad, nem mutattad!
– Megvolt rá az okom – állt föl a Prof.
– Csalinak használtál! Azt mondtad: ezért vagyok itt. A kezdetektől fogva ezt tervezted.
A Prof hátat fordított, visszament Valhez, aki biccentett neki, és megmutatta a
kijelzőmet.
– Indulás! – adta ki a parancsot a Prof. – Hol a tengeralattjáró?
– Odalent – felelte Val. – Nem helyeztem el a segélyszállítmányokat. Végig Davidet
követtem. Igazán elmondhattad volna…
– A terv megkövetelte, hogy a fiú azt higgye, nem tudjuk, mit művel – jelentette ki,
majd elvette a mobilomat, és zsebre dugta. – Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. –
Visszanézett rám. – Gyere, fiam! Irány a bázis!
– Mit fogtok tenni? – kérdeztem mozdulatlanul ülve maradva a vértócsában. –
Megannel…
A Prof elkomorult, és nem felelt.
Ebből rögtön tudtam. A Leszámolók számtalanszor tettek már ilyesmit: hamis üzenetek
sorával csapdába csalták az Idolt, aki azt hitte, hogy a szövetségesével levelezik.
Figyelmeztetnem kell a lányt!
Megfordultam, és a kémsugarat beindítva levetődtem a tetőről. A gép befuccsolt.
Nagyjából annyi időm maradt, hogy elfojtott nyöszörgést hallassak, mielőtt belecsapódtam
a vízbe… négy emelettel lejjebb.
Határozottan ciki volt.
Amikor kievickéltem a vízből, és megragadtam az épület falát, felpillantottam. A Prof a
tető pereméről figyelt, és föl-le dobált valamit a kezében: a kémsugár motivátorát. Mikor
vette ki? Biztosan, miközben meggyógyított.
– Húzd ki onnét! – utasította Valt elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. – És irány a
bázis!
 39
A másnapot a szobámban töltöttem.
Nem szobafogságban, nem kimondott szobafogságban, de mikor előbújtam, Val, Exel és
Mizzy olyan tekinteteket lövelltek felém, hogy inkább visszabaktattam a magányomba.
Mizzy volt a legrosszabb.
Egy alkalommal, amikor kimerészkedtem vécére, és elmentem a raktár előtt, éppen
odabent szorgoskodott. Meglátott, a mosolya lehervadt az arcáról, szeméből pedig düh és
ridegség sugárzott. Hátat fordított, és szótlanul pakolt tovább.
Így hát düh és szégyen közt őrlődve hánykolódtam az ágyon. Most akkor kitaszítanak a
Leszámolók közül? Már a gondolattól is elszorult a szívem. És mi lesz Megannel? A
Professzor azt mondta… de jobb, ha bele sem gondolok. Képtelen vagyok elhinni. Nem
akarom elhinni.
Sajnos már eleve dühös lettem, mikor a Professzorra gondoltam. Elárultam a csapatot,
de nem tudtam nem úgy érezni, hogy ő meg elárult engem. Úgy intézték, hogy
mindenképp elbukjak.
Másnap reggel zajra ébredtem. Készülődtek. A terv haladt tovább. Egy ideig
tehetetlenül vergődtem az ágyon, de végül nem bírtam tovább. Válaszok kellenek!
Kiugrottam az ágyból, és kiléptem a folyosóra.
A raktárhoz érve összeszorult a gyomrom, de Mizzy nem volt ott. A mögöttem elterülő
folyosórész túlsó végéből hallottam a hangokat, a tengeralattjárós szobából. Biztosan Val
és csapata pakolnak a küldetésre.
Nem mentem oda. Nekem a Prof és Tia kellenek, őket pedig az üvegfalú
tanácsteremben találtam. Fölpillantottak, Tia a Profra sandított.
– Majd én beszélek vele – mondta a Prof. – Te csatlakozz a többiekhez! Eggyel
kevesebben leszünk ezen a bevetésen, tehát neked kell a járműből irányítanod a
hadműveletet. A bázist felfedezték, ide már soha többé nem térünk vissza.
Tia bólintott, fölkapta a laptopját, és kisétált. Közben végigmért. De ennyi. Becsukta az
ajtót. Így egyedül maradtunk: én, a Prof és Tia íróasztallámpája.
– Indultok a bevetésre Newton ellen, hogy előcsalogassátok Regáliát?
– Igen.
– Eggyel kevesebben? – tudakoltam. – Engem hátrahagytok?
Prof hallgatott.
– Hagytad, hogy gyakoroljak a kémsugárral – folytattam keserűen –, hagytad, hogy azt
higgyem, része vagyok a küldetésnek. Mindvégig csali voltam?
 – Igen.
– Terveztek mást is? – érdeklődtem. – Amiket eltitkoltatok előlem? Mi folyik itt
valójában, Prof?
– Valójában nem sok mindet titkoltunk el előled – sóhajtott halkan. – Tia Regália
megtalálására irányuló terve teljesen rendben van, és beválik. Ha Regália megjelenik a Tia
által kijelölt területen, akkor mindössze néhány épület marad, ahol bujkálhat. Én leszek a
csali, és végrehajtom a Newton elleni akciót. Végigüldözöm a városon, ráveszem Abigailt,
hogy jelenjen meg. Ha megteszi, kiderül a bázisának a helye. Val, Exel és Mizzy Tia
szavára megindulnak, lerohanják, és megölik.
– Elkelne egy második csali is…
– Túl késő. Úgy vélem, időbe telik majd, mire újból kialakul a bizalom. Mindkét
oldalról.
– És Pusztító? – léptem előre. – Szinte nem is beszéltünk arról, hogyan szereljük le. Ő
időzített bomba, elpusztítja az egész várost!
– Emiatt nem kell aggódnunk – mondta a Prof. – Mert már tudjuk, hogyan állítsuk meg
őt.
– Tudjuk?
Bólintott.
Pörgött az agyam, mint a motolla, de csak nem jöttem rá. Mégis, hogyan? Valamit
elhallgattak előlem? Profra pillantottam.
A rideg szempárban és az összeszorított ajkában egyszer csak megláttam a választ.
– Erőtérrel! – döbbentem rá. – Erőtérbuborékot vonsz köré, amint kiengedi a pusztító
erőt!
Ismét bólintott.
– De azzal a sok hővel tenni kell valamit! Így csak bedobozolod.
– Kitágítom az erőteret – magyarázta –, és eltérítem a hőt a várostól. Gyakoroltam.
Hű! Tulajdonképpen ez alig több annál, mint amit az Acélszív megölését előidéző
robbanásnál tett értem – amivel megmentett. Igaza van. Mindvégig tudtuk, mi a válasz,
hogyan öljük meg Pusztítót, vagy legalábbis hogyan hátráltassuk. A hőtől valószínűleg
nem fog meghalni – a saját erejére immunisnak tűnt –, viszont lelassítja. És ki tudja, talán
a rá irányuló, összpontosított robbanás csakugyan képes arra, hogy elpusztítsa. Érdemes
megpróbálni.
Előreléptem a Prof felé, aki Tia asztalánál ült, a hatalmas víztükör előtt. Odakintről
valami nedves, tapadós lény súrolta, majd eltűnt a sötétben. Megborzongtam, majd
visszanéztem a Profra.
 – Képes vagy rá? – kérdeztem. – Arra, hogy visszatartsd. Nemcsak a robbanást,
hanem… más dolgokat is…
– Muszáj. – Fölállt, az üvegfalhoz lépett, és kinézett a sötét mélységbe. – Tia szerint a
Pusztító-féléknél többnyire adódik egy gyenge pillanat, miután nagyobb energiabombát
löknek ki magukból. Olyankor sebezhetők. Ha túléli saját robbanása hőjét, közvetlenül
azután, amikor az ereje megcsappan, talán legyőzhető. Ha nem, feltartom elég ideig
ahhoz, hogy a többi csapattag felkutathassa Regáliát.
– És mi lesz Megannel? – kérdeztem. Nem felelt.
– Prof… Mielőtt megölnéd, legalább tégy próbát azzal kapcsolatban, amit mondott!
Gyújts tüzet! Figyeld meg, elpusztítja-e az általa megidézett képeket! Az bebizonyítaná,
hogy mindvégig az igazat mondta.
A Prof megérintette az üvegfalat. Fekete laborköpenye a széktámlán hevert, csak vasalt
nadrág és legombolható ing volt rajta, az általa olyannyira kedvelt bizarr, régi stílus
jelképei. Szinte láttam őt egy dzsungelben machetével és térképpel felszerelkezve, amint
ősi romok után kutat.
– Képes vagy uralkodni a sötétségen – mondtam neki. – És mivel így van, Megan is. Ez
olyan…
– Kuss! – suttogta.
– De figyelj…
– Kuss! – üvöltötte, és nekem ugrott. Olyan gyorsan csapott le, hogy alig tudatosult
bennem, amint megragadta a torkomat, fölemelt a levegőbe, megpördített, és nekivágott a
hatalmas ablaknak.
Halk nyikkanás hagyta el a torkomat. A szobában csak az íróasztallámpa világított,
ráadásul a Prof mögül, így az arca árnyékban maradt. Fuldokolva kapálóztam, próbáltam
lefejteni a nyakamról a kezét. A másikkal a hónom alá nyúlt, és fölemelt, így csökkent a
fojtogatás ereje, tudtam venni egy kevéske levegőt.
De ekkor rám támaszkodott, még több levegőt préselt ki a tüdőmből, és lassan, tagoltan
megszólalt:
– Én próbáltam türelmes lenni veled. Azt mondogattam magamnak, hogy az árulásod
nem volt szándékos, mert elcsábított egy profi illuzionista tégla. De a francba is, fiam,
lassan kihozol a béketűrésből! Bár tudtam, mit fogsz tenni, reméltem, hogy mégsem. Azt
hittem, ha valaki, hát te megérted: nem bízhatunk bennük.
Igyekeztem kifújni is a levegőt, és ezután egy kicsit jobban engedett lélegezni.
– Kérlek, tegyél le… – könyörögtem.
Egy pillanatig tanulmányozott a halovány fényben, majd hátralépett, és elengedett.
Lezuhantam a padlóra. Levegőért kapkodtam, nekitámaszkodtam a falnak, és könnyek
csorogtak a szememből.
– Beszélned kellett volna velem – sóhajtott a Prof. – Ha odajöttél volna hozzám
ahelyett, hogy mindent titkolsz…
Föltápászkodtam. A Vészre! Micsoda erős szorítása van! Ezek szerint a szupererő is
beletartozik a képességeibe? Nem is abba az Idol-kategóriába tartozik, amelyikbe
beosztottam?
– Prof… – jelentettem ki a nyakamat masszírozva – valami rettentően bűzlik ebben a
városban. És mi nem látjuk, mi az! Igen, ügyes terved van Pusztító ellen, de mire készül
Regália? És kicsoda Pirkadat? Nem volt lehetőségem elmesélni neked, hogy tegnap is
beszéltünk. Látszólag a mi oldalunkon áll, de van benne valami fura. Olyasmit mondott,
hogy Pusztítón… műtétet végeztek. Miben mesterkedik Regália? Biztosan tudja, hogy
megpróbáljuk majd kinyírni a kedvenc Idolkáit. És látszólag még biztat is minket! Miért?
– Egész végig ezt hajtogattam! – üvöltötte a Prof. – Abban reménykedik, hogy mi
megállíthatjuk! Tudomásom szerint azért hozta ide Pusztítót is, hogy megölhessük.
– Ha így van, az azt jelentené, hogy benne is megvan az ellenállás szikrája – léptem
felé. – Azt jelenti, hogy küzd ellene. Prof, olyan nehéz elképzelni, hogy azt reméli,
segíthetsz neki? Nem megölni, hanem visszaváltoztatni azzá, aki egykor volt.
Prof csak állt a sötétben. Impozáns alakja iszonyúan félelmetes tudott lenni, ha akart.
Széles váll, szögletes arc – szinte embertelen arányok. Könnyű megfeledkezni arról,
milyen hatalmas, ha arra gondolunk, hogy afféle menedzser és a csapat vezére. De ez a
szálkás izomzatú óriás a sötétből lépett elő.
– Felfogtad, milyen veszélyes dolgokra utalsz? – suttogta. – Számomra veszélyesre?
– Mire? – csodálkoztam.
– Te jó Idolokra gondolsz. A sugallat beveszi magát a fejembe, és mint az indák,
burjánzani kezd, végeláthatatlanul. Réges-rég eldöntöttem már, hogy a józan eszem
megőrzése és a világ érdekében tilos használnom a képességeimet.
Elhűltem.
– Erre felbukkansz te, és elkezdesz Tűzlényről beszélni… hogy hónapokig élt
közöttünk, és csak a legszükségesebb esetben használta a képességeit. Ez szöget üt a
fejembe. Megtehetném én is, nem igaz? Hát, nem vagyok erős? Nem tudom én is
leküzdeni? Mikor tegnap elmentél, és egyedül maradtam a szobában, megint nekiálltam
erőtereket, azaz védőpajzsokat létrehozni. Kicsiket. A fénylő, nekem fényt adó vegyületek
elraktározására. Folyton ürügyet keresek a használatukra, és mostanra már Pusztító ellen
akarom bevetni őket, hogy olyan pajzsot hozzak létre, amilyet hosszú évek óta nem
csináltam.
 Közelebb lépett, és a nyakánál fogva megragadta a pólómat. Odarántott.
– Nem megy – hörögte –, mert fokozatosan tönkretesz. Tönkreteszel, David!
– Én… én… – az ajkamba haraptam.
– Igen, te – suttogta, és a földre taszított. – Egyszer már megpróbáltuk. Én, Abigail,
Lincoln és Amala. Egy csapatként. Mint a filmekben. Gondoltad volna?
– És…?
A félhomályban összetalálkozott a tekintetünk.
– Lincoln gonosszá vált. Manapság Bakacsinerdőnek hívatja magát. Áh, mindig is
imádta azokat az átkozott könyveket! Amalát pedig meg kellett ölnöm.
Nagyot nyeltem.
– Nem megy, David. Egyszerűen nem sikerülhet. Tönkretesz. És… – Nagy levegőt vett
– Megant már tönkretette. Ma reggel visszaírt. Megint találkozni akar veled. Úgyhogy
legalább őt elintézzük.
– Ne! – hördültem fel. – Nem teheted…!
– Azt tesszük, amit tennünk kell, David – suttogta halkan. – Leszámolás következik.
Úrrá lett rajtam a rettegés. Megjelent előttem Erőtér málnaszörptől csatakos arca, amint
a fürdőszobaajtót próbálja felfeszíteni, és könyörgő szemmel néz vissza rám. Csakhogy
most Megan arcát láttam lelki szemeim előtt… És meghúztam a ravaszt. Vérrel kevert
vörös.
– Kérlek – esdekeltem kinyújtott kézzel botorkálva oda –, ne tedd! Kitalálunk mást!
Hallhattad a rémálmos részt… Veled is ez van? Mondd el, Prof! Igaza volt Megannek?
Tényleg köze van a gyengeséghez?
Karon ragadott, és hátralökött.
– Megbocsátok neked – jelentette ki. Majd kisétált az ajtón.
– Prof! – kiáltottam, és követtem az ajtóig. – Ne! Nem szabad….
Elgondolkodva fölemelte kezét: az ajtóban erőtér keletkezett. Elválasztott minket.
Tenyeremet rátapasztva bámultam, ahogyan a Prof elballag a folyosón.
– Prof! Jon Phaedrus! – üvöltöttem az erőtér falát verve, de persze nem használt
semmit.
Egy pillanatra megállt, és visszanézett. Akkor, az árnyak közt, nem a Professzort, a
vezetőnket láttam, nem az emberi lényt.
Hanem a felbőszített Főidolt.
Sarkon fordult, és folytatta útját a folyosón, majd eltűnt a szemem elől. Az erőtér
megmaradt. Hát, a védőpajzsos dzsekikből ítélve addig leszek itt, ameddig nekik
kényelmes, mivel a Prof jókora távolságot tud megtenni anélkül, hogy megszűnne a
hatása.
Kicsivel később, a sötét vizekben feltűnt előttem a tengeralattjáró. Itt hagytak mobil,
kémsugár és egyéb szökési lehetőség nélkül.
Egyedül voltam.
Én és a víz.
NEGYEDIK RÉSZ
 40
A rákövetkező egy órát Tia asztala fölé hajolva töltöttem a tanácsteremben. A hatalmas
ablak úgy borult fölém, mint a szobatárs, aki észreveszi, hogy egy doboz bonbont készülsz
kicsomagolni. Felkeltem, és nekiálltam föl-alá járkálni, de a mozgásról az jutott eszembe,
hogy mit csinálhat odakint a csapat. Futnak, harcolnak, az életükért küzdenek. Próbálják
megmenteni a várost.
Én pedig itt döglöm. Ülök a kispadon. Félreállítottak.
Felnéztem a Prof pajzsára. Egyszerűen nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy a
Prof le akart pattintani ennél a hadműveletnél – hogy amiért rajtakaptak Megannel, az nem
ok, hanem ürügy.
Megan. A szikrába! Megan… Nem fogja megölni! Egyfolytában a lányra gondoltam,
mint a pingvin, aki egyszerűen képtelen elhinni, hogy a műanyag hal… csak műanyag hal.
Bízott bennem. Elmondta a gyengeségét. És a Professzor emiatt fogja megölni.
Még most sem voltam teljesen biztos az iránta érzett érzelmeimben. De egyvalamiben
igen: nem tűrhetem, hogy bántódása essék.
Visszamentem az íróasztalhoz, leültem elé, és próbáltam levenni a tekintetemet a sötét
vizek fölém tornyosuló látványáról. Elkezdtem kutatni a fiókokban, hogy elterelje a
figyelmemet. Találtam egy tartalék oldalfegyvert és töltényeket – aprócska kilenc
milliméteres, de legalább lesz nálam fegyver, ha kijutok ebből az átkozott börtönből. Egy
másik fiókban adattárra leltem. Nem volt összeköttetésben a Denevér-hálózatokkal, de
volt benne egy mappa Tia Regália helyzetéről írt jegyzeteivel.
A térképen látszott, hogyan terveznek csapdát állítani a Leszámolók. A járőröző Newton
nyomába erednek, majd egy bizonyos ponton lecsapnak rá azzal a céllal, hogy kiugrasszák
Regáliát. Az adattár haditérképén homályos utalásként egy kis X jelölte Prof helyzetét
vész esetén, és közben rájöttem, hogy azt a helyet, ahol Prof várakozni fog majd, hogy
szükség esetén megállítsa Pusztítót. De mi a tervük Megannel?
Profnál van a mobilom. Nem kell nagyon megerőltetnie magát ahhoz, hogy csapdát
állítson neki. Ír egy SMS-t, hogy találkozzanak, és lecsap. És ha Megan tűz által hal meg,
nem támad fel újra.
Egyre feszültebben pörgettem végig az adattár infóit, bár fogalmam sem volt, mit
keresek. Talán Tiánál van felvétel a lány ellen tervezett akcióról.
Tessék! Egy Tűzlény nevű mappa! Rákoppintottam. Videofájl.
Pár másodperc alatt rájöttem, mit rejt. Egy rohanástól lihegő férfi szelte át az egyik
babilari felhőkarcoló dzsungelszerű szobáját. A felvétel az ő szemszögéből készült,
valószínűleg a csapat által gyakran viselt fülhallgató vette föl.
 A férfi gyökereken és indákon küzdötte át magát, elhaladva egy belülről fénylő
gyümölcs mellett. Visszapillantott a válla felett, majd átmászott egy kidőlt fatörzsön, és
bekukkantott egy újabb szobába.
– Sam! – szólalt meg Val hangja. – Nem lett volna szabad beavatkoznod.
– Jól van, jól van. Mégis megtettem. Na és?
– Tűnj el onnét!
– Azon vagyok.
Sam átsietett egy újabb szobába, és a fal mellett haladt tovább. Rálépett egy kávégépre,
amelynek a tetejéből hajtások nőttek ki, átrohant egy kis teakonyhán, majd végül egy
ablakos helyiségbe érkezett. Kipillantott négy emelet magasságból, majd vissza a
dzsungelbe.
– Indulj! – utasította Val.
– Neszezést hallottam.
– Akkor indulj már!
Sam úgy maradt, kezét az ablakpárkányon nyugtatta. A világító gyümölcsök fényében
megláttam a kesztyűjén a kémsugarat.
– Mindig csak megfigyelünk, Val… – suttogta. – Én nem ezért csatlakoztam.
– Sam…
– Rendben – morogta, majd könyökével kitört egy darabot az ablaküvegből, hogy
kimászhasson. Az ökölsugarat az alatta elterülő vízre irányította, de még mindig
tétovázott.
Valami neszezett a szobában. Sam megpördült, a kamera pörgését pedig még fokozta is
egy fülhallgatójához csapódó inda.
Megan állt ott, a lelógó lombok takarásában, farmerben és testhez álló pólóban.
Láthatóan meglepődött a férfin, és nem kapott a fegyveréhez.
Csönd lett.
Lassan felemelkedtem ültömből, és szóra nyitottam a számat. Sikoltani akartam, pedig
csak egy felvétel volt.
– Menj el! – könyörögtem.
– Sam, ne! – ordította Val.
Sam az oldalán lévő fegyverhez kapott. De Megan gyorsabb volt.
Egy szempillantás alatt zajlott az egész. Lövést hallottam, a kamera megingott. Mikor
ismét megnyugodott, egy falra nézett. Hallottam Sam kapkodó, ziháló légzését, aki nem
mozdult. Aztán megjelent fölötte egy árny, neszezés hallatszott, és kikövetkeztettem, hogy
Megan – az örök fegyverviselő – most fegyverzi le Samet, és csekkolja, hogy tetteti-e a
sérülést.
Val suttogni kezdett valamit a vonalban. Sam nevét.
Ráébredtem, hogy csorog rólam a veríték.
Megan árnya eltűnt, Sam légzése szaggatottabbá vált, egyre szaggatottabbá. Val próbált
beszélni hozzá, mondogatta, hogy Exel úton van, de Sam már nem válaszolt.
Nem láttam a halálát. De hallottam a haldoklását. Az utolsó lélegzetvételt… aztán a
néma csendet.
Mikor a videó leállt – Val éppen üvöltött Exelnek, hogy siessen –, visszahanyatlottam a
széken. Úgy éreztem, hogy olyat láttam, ami nem tartozik rám, amit nem lett volna
szabad.
Tényleg megölte. Tulajdonképpen önvédelem volt. Megnézte, honnan jön a zaj. A férfi
pedig fegyvert rántott.
Persze az is igaz, hogy Megan reinkarnálódik, ha megölik. Sam erre nem képes.
Leengedtem az adattárat. Szinte megbénultam. Nem hibáztathattam Megant az
önvédelemért, de ettől még ugyanúgy fájt arra gondolni, mi történt. Simán elkerülhető lett
volna.
Vajon mi igaz abból, amit a lány elmondott nekem? Elvégre a Professzor kémkedett
utánam. És most kiderült az is, hogy a gyilkosság valóban megtörtént. A szívem mélyén rá
kellett jönnöm, hogy nem lepődtem meg. Megan zavarba jött, amikor Samet
felemlegettem, és nem kezdett magyarázkodni, nem mondta el, mi történt. Nem adtam rá
esélyt.
Nem akartam tudni.
Kiben bízhatok? Az érzelmeim összekuszálódtak, mint az indák a dzsungelben.
Képtelen voltam kiigazodni rajtuk. Senkin sem tudtam kiigazodni.
Levegő után kapkodni – jutottak eszembe Regália szavai. Belekapaszkodtam ebbe a
gondolatba, bármibe, ami eltereli a figyelmemet az érzéseimről Megannel, Proffal és a
Leszámolókkal kapcsolatban. A legelső nap, mikor a kémsugárral gyakoroltam, megjelent
előttem Regália. A magányos halálról beszélt. A dzsungelépületek egyikében fogsz levegő
után kapkodni, egyetlen lépésnyire a szabadságtól. Utoljára egy kávéfoltos, üres falat látsz
majd magad előtt. Szánalmas, siralmas vég.
Bár a gondolatától is elszorult a szívem, visszatekertem a videót ahhoz, amit Sam
utoljára látott, amikor a kamera a falat vette. Amit csakugyan foltok borítottak; mintha
kávé fröccsent volna rá.
 Regália is látta a videót!
Ó, a szikrába! Mi mindenről tud még ez a nő? Ismét úrrá lett rajtam a rossz érzés ezzel
az egész bevetéssel kapcsolatban. Közel sem tudunk annyit, amennyit hittünk. Egy csomó
mindenben nem lehetünk biztosak, amit eddig annak hittünk. Ez tuti.
Agyaltam. Mindent lesöpörtem az asztalról az adattár kivételével.
Gondolkodnom kell! Az Idolokról, Regáliáról és arról, mi az, amit biztosan tudok. Egy
időre félretettem az érzelmeimet és mindent, amiről feltételeztük, hogy tudjuk. Még a saját
jegyzeteimet is, hiszen még a Leszámolókhoz való csatlakozás előtt készítettem őket.
Pusztító képességei bebizonyították, hogy az én gyűjtéseimben is lehetnek orbitális
tévedések.
Mi az, amit biztosan tudok Regáliáról?
Egyvalami feltűnt: markában tartotta a Leszámolókat, mégis úgy döntött, életben hagy
minket. Miért? Prof biztosra vette, hogy azt akarja, ölje meg. Azért én nem vonnék le
ilyen messzemenő következtetéseket… Mi oka lehet még?
A legelső éjszaka megjelent nekünk, és azt hitte, a Professzor is ott lesz. Tény, hogy
röhögve kinyírhatott volna. Minket. De Jonathan Phaedrust éppen nem.
Regália még Idolként ismerte őt. És ismeri a képességeit is. A Leszámolókat életben
hagyta, ezzel azt az állítólagos üzenetet bízva ránk, hogy a Profnak meg kell őt ölnie. Hát,
én pedig nem hiszem, hogy meg akarna halni. De akkor mi másért csalogatná a
Professzort Babilarba?
Ismerte Sam halálának részleteit. Nagyon apró részleteit. Úgy, ahogyan Megan el sem
mondhatta. Tehát vagy látta ezt a videót, vagy ott volt aznap éjjel…
Vajon ő mozgatta a kulisszák mögött a szálakat, és idézte elő Sam halálát? Vagy csak én
kapaszkodom az utolsó szalmaszálba is azért, hogy tisztára moshassam Megant?
Újra felidéztem első éjszakánkat Babilarban, amikor szembekerültünk Pusztítóval.
Kimerített a küzdelem, és miután megoldottuk a helyzetet, Regália is megjelent ereje
teljében – de meglepődött, hogy a Prof nincs ott. Mi van, ha azért csinálta mindezt, mert
meg akarja ölni a Professzort? A Prof túl sokat tud az ő képességeiről. Ismeri a korlátait, a
hatósugarát, képességei buktatóit. Lehet, hogy ez kölcsönös, és a nő is tudja mindezt a
Professzorról?
Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt egy szövevényes, Leszámoló-stílusú terv.
Regália csapdája, aki ide akarja vonzani a Profot azért, hogy meggyilkolja. Hogy eltegye
láb alól az egyik leghatalmasabb riválisát, aki fenyegetné az uralmát. Elég elrugaszkodott
magyarázat, némi képzelőerőt igényel. De minél jobban agyaltam rajta, annál inkább meg
voltam győződve, hogy a Professzorra komoly veszély leselkedik.
Lehetséges vajon, hogy itt nem mi vagyunk az üldözők? Hanem az üldözöttek?
 Fölkeltem a székből. Egyszerűen képtelen voltam tovább ücsörögni. A Prof
valószínűleg veszélyben van. De ha nem, akkor sem hagyhatom, hogy megtámadja
Megant. Válaszokat akarok kapni tőle. Beszélnünk kell Samről, és arról, amit tett.
Tudnom kell, hogy az általa elmondottak hány százaléka volt hazugság.
És az igazat megvallva… szerelmes vagyok.
Mindezek – a kikérdezés és az elárultságérzés – ellenére… szerelmes vagyok. És
esküszöm, hogy nem fogom hagyni, hogy a Professzor megölje.
Odamentem az ajtóhoz, és megpróbáltam áttörni a pajzsot: toltam, ütöttem-vertem, még
egy székkel is nekirohantam. Persze, mindhiába.
Ezután a megerőltetéstől lihegve megpróbáltam az ajtókeretet széttörni a pajzs körül. Ez
sem sikerült. Nem állt a rendelkezésemre szerszám, és jó masszív épület volt. A megfelelő
eszközökkel egy-két nap alatt biztos áttörném a falat a szomszéd szobába, de az már késő.
Nincs más kijárat.
Hacsak…
Az óceánra néző, hatalmas ablak felé fordultam, amely magasabb volt, mint egy ember,
és sokszor olyan széles. Éjszaka volt, tehát sötét, de alakokat láttam odakint a
feketeségben.
Minden egyes vízbe lépéskor úgy éreztem, hogy lehúz az üresség. Felemészt.
Lassan odaballagtam Tia asztalához, belenyúltam a legalsó fiókba, és kivettem a kilenc
milliméterest. Egy Walthert. Derék fegyver, még én is elismerem a pontosságát.
Megtöltöttem a tárat, majd az ablakra pillantottam.
Rögtön elöntött a rettegés, pedig időközben kénytelen-kelletlen tűzszünetet kötöttem a
vízzel, de lehet, hogy ez hülyén hangzik. Mindenesetre még mindig úgy éreztem, hogy
bármelyik pillanatban lehúzhat, és szétzúzhat.
Odalent éreztem magam a mélységben, a lábamra csatolt béklyó pedig egyre csak
húzott le, a feledés hullámaiba. Milyen mélyen lehetünk? Innen nem tudnék felúszni,
ugye?
Micsoda agyament ötlet! Visszatettem a pisztolyt az asztalra.
De… ha itt maradok, nagy eséllyel mindketten meghalnak. Prof megöli Megant. Regália
pedig a Professzort.
Majdnem tizenegy éve, a bankban reszketve bújtam el, amikor az apám küzdött.
Megölték.
Inkább megfulladok. Összeszedtem minden bátorságomat: elképzeltem minden, víz
által kiváltott érzelmet, a markomba szorítottam, és összemorzsoltam őket.
Nekem a víz nem parancsol! Fölemeltem Tia fegyverét, és az ablakra szegeztem.
Majd meghúztam a ravaszt.
 41
A golyó szinte alig tett kárt az ablakban.
Ó, de! Egy hangyafos nagyságú, pókhálószerű repedésekkel körülvett lyukat azért ejtett.
De ez egy kilenc milliméteres, az előttem lévő ablakot pedig bombabiztosra tervezték.
Tiszta hülyének éreztem magam, de lőttem még egyet. És még egyet. Kilőttem az egész
tárat az üvegfalra. Csengett a fülem.
Az ablak nem tört be. Alig szivárgott valami. Csúcs! Itt fogok megfulladni ebben a
szobában. A lyuk méretéből ítélve… kábé hat hónap múlva.
Sóhajtva hanyatlottam vissza a székbe. Idióta! Szembeszálltam a mélységgel,
szembenéztem a félelmeimmel, felkészültem a drámai felúszásra és szabadulásra. Ehelyett
hallgathatom, ahogy a víz a fapadlóra csepeg… miközben röhög rajtam az óceán.
A földön összegyűlt kis tócsára meredtem, és újabb nagyon elvetemült ötletem támadt.
Végül is már eladtam a lelkemet. Felborítottam az egyik könyvespolcot, és
eltorlaszoltam a pajzsot az ajtóval együtt. Aztán kirántottam az egyik íróasztalfiókot, és a
csöpögés alá helyeztem, hogy abban gyűljön a víz. Pár perccel később már egészen pofás
kis tócsa formálódott benne.
– Üdv, Regália! – szóltam bele. – Itt David Charleston beszél, más néven Acélölő. A
Leszámolók titkos főhadiszállásáról jelentkezem.
Többször megismételtem, de persze semmi sem történt. Long Islanden voltunk, kívül
estünk Regália hatókörén. Pedig reménykedtem, hogy ha tényleg csak hülyít minket,
akkor Prof és Tia adatai a hatósugaráról igazából…
A fiókban ekkor megmozdult és megemelkedett a víz.
Ijedten kiáltottam fel, és tántorodtam hátra, mialatt az ablakon ütött kis lyuk egyre
nagyobbá vált, és a résen egyre több víz zúdult be a helyiségbe. Fölemelkedett, alakot
öltött, majd színek töltötték be.
– Csak nem azt akarod mondani – szólalt meg Regália –, hogy az északi part mentén
kutató ügynökeim mindvégig rossz nyomon jártak, és Phaedrus víz alatti bázist épített?
Vadul kalapáló szívvel hátrálni kezdtem. Olyan nyugodt volt, olyan végtelenül
magabiztos abban az elegáns kosztümben, a gyöngysorral a nyakában. Regália egyáltalán
nem félt. Mert pontosan tudta, mit akar tenni a várossal.
Méregetett. Azaz végigmért. Tia tévedett Regália hatósugarát illetően. Talán
Pusztítóéhoz hasonlóan valahogy megsokszorozódtak a képességei.
Ebben a városban semmi sem az, aminek látszik!
– Szóval bezárt téged, mi? – kérdezte.
 – Ööö… – próbáltam eldönteni, miféle játékot játsszak. Már ha egyáltalán lehet vele
játszadozni. Az a kialakulatlan terv, hogy úgy teszek, mintha átállnék az ő oldalára,
mostanra már szánalmasan átlátszónak tűnt.
– Valódi szónok – gúnyolódott Regália. – Nos, az ész nem mindig jár együtt a
szenvedéllyel. Sőt, ha jobban belegondolunk, gyakran fordítottan arányosak. Vajon mit
tesz veled Jonathan, ha rájön, hogy felfedted előttem a bázisát?
– Megan már megtalálta – feleltem. – A Prof kijelentette, hogy mivel kitudódott, többé
már nem ez a főhadiszállás.
– Kár – pillantott körbe az Idol –, mert szép hely. Jonathannek mindig is remek ízlése
volt. Lehet, hogy küzd a természete ellen, de bizonyos dolgok annyira világosan mutatják,
honnan jött. Az extravagáns bázis, az álnév, a maskara.
Maskaraaa? Fekete laborköpenye van, a zsebében pedig szemüveg. Na jó, tényleg kissé
bizarr.
– Nos, röviden mondd, mit szeretnél, fiú – mondta Regália. – A mai napon eléggé be
vagyok táblázva.
– Meg akarom védeni Megant. Meg akarja ölni őt.
– És ha segítek, szolgálni fogsz?
– Igen.
A világ egyik legravaszabb Idoljával beszélsz – figyelmeztettem önmagamat. –
Szerinted beveszi, hogy csak így átállsz hozzá?
Arra alapoztam, hogy korábban is érdeklődést mutatott irántam. Persze, azt is mondta,
hogy mérges, amiért megöltem Acélszívet. És az is lehet, hogy mivel most teljes gőzzel
beindult a Prof elleni támadás, egyszerűen kinyír.
Intett a kezével.
Víz törte át a falat ott, ahol lyukat lőttem bele, és az egész üveg kitört. Annyi időm sem
maradt, hogy felkapjam az íróasztalról a fegyvert, mert a víz elárasztotta a szobát, minden
teljes sötétségbe borult. Csapkodva fuldokoltam. Oké, hajlandó voltam szembenézni a
mélységtől való félelemmel, de arról nem volt szó, hogy mélyvízbe dobnak!
Totálisan képtelen voltam józanul gondolkodni vagy úszni. Ott haltam volna meg, ha
Regália nem ránt magával fölfelé. Éreztem a mozgást, és mikor kibukkantam a felszínen –
köhögve és dideregve –, fájdalmat éreztem a fülemben.
Megszilárdult alattam a víz. Fölemelt egy vízemelvény, és megjelent előttem Regália.
Ott feküdtem reszketve, csuromvizesen. Egyszer csak feltűnt, hogy mozgunk. A
vízemelvény átszelte az óceánt, és közeledett Babilar fénylő falaihoz és hídjaihoz.
Regália ott bukkan fel, ahol csak kedve szottyan, illetve bárhol, amit lát. Tehát most
nem az ő helyzetváltoztatása miatt utazunk így, hanem miattam.
– Hová megyünk? – térdeltem fel.
– Mesélt neked Jonathan arról, mit tudunk a Vész természetéről?
Most is láttam odafent a mindenütt jelen lévő világító pontot. Fényesebb a csillagnál, de
a holdnál kisebb.
– Megfigyelhető teleszkóppal – folytatta Regália kedélyesen. – A régi szép időkben mi
négyen is gyakran nézegettük őt. Jonathan, jómagam, Lincoln és Amala. Még teleszkóppal
is nehezen kivehetők az arcvonásai. Mert olyan fényesen világít.
– Őt? – hüledeztem.
– Még szép! – bólintott Regália. – Vész egy Idol. Mégis, mit hittél?
Én… Én egy szót sem tudtam kinyögni. Pislogni is alig.
– Meséltem neki rólad – tette hozzá. – Mégpedig azt, hogy kiváló Idol válna belőled.
Számos problémát megoldana, és véleményem szerint remekül ráéreznél. Ó, meg is
érkeztünk!
Amikor megállt a vízemelvény, föltápászkodtam. Babilar déli részén lyukadtunk ki,
közel ahhoz, ahol a Newton elleni hadművelet hamarosan elkezdődik. Úgy látszik,
Regália erről is tudott.
– Hazudsz!
– Tudod te, mi az a Bepörgés? – érdeklődött. – Így nevezzük az Idollá válás utáni
állapotot. Iszonyatos rombolási vágy lesz úrrá rajtad, törni-zúzni akarsz. Teljesen
felemészt minket. Van, aki az érzelmeivel képes ezen uralkodni. Mint én. Mások, mint a
drágalátos Pusztító, sosem jutnak túl ezen a fázison.
– Nem – suttogtam megdermedve.
– Ha vigasztal, valószínűleg mindent elfelejtesz, amit most tervezel. Körülbelül egy nap
múlva ébredsz majd fel, ködös emlékekkel azokról, akiket megöltél. – Közelebb hajolt, és
kegyetlenebb hangra váltott: – Élvezettel nézem majd végig az átalakulásodat, David
Charleston. Aki annyit megölt közülünk, annak számára e gyűlölt lénnyé válni… szinte
költői átalakulás. Úgy vélem, mindent összevetve ezzel az érvvel győztem meg Vészt az
átváltoztatásodról.
Folyékony kezével letaszított az emelvényről. Hátraestem a vízbe. Előbb örvénylett
körülöttem, aztán egy oszlop az éjszakai égbolt felé emelt. Kapálózva támaszkodtam fel,
és rá kellett jönnöm, hogy kábé harminc méterrel a föld fölött lebegek, mintha csak a
kémsugár emelt volna fel. Fölnéztem.
Vészt láttam magam előtt.
A csillag lángjától vörösen izzott körülöttem a táj, és minden olyan vakítóan világított,
mint sok-sok évvel ezelőtt, a legelső éjszakán, amikor mindent beborított, és megváltozott
a világ. Képtelenség, káosz és az Idolok eljövetele.
A lángoló vörös szín a teljes látómezőmet beterítette. Nem éreztem úgy, hogy én vagy ő
elmozdultunk volna, de hirtelen nem láttam mást, csak a csillagot. Különös módon azt
hittem, már olyan közel vagyok, hogy megérinthetem. Esküdni mernék rá, hogy ebben a
vadul perzselő vörösségben tüzes szárnyakat láttam kibontakozni.
A bőröm jéghideggé vált, aztán, mintha bénulásból ébredne, áramütésszerűen belém
vágott valami bizsergő elektromosság. Ordítva görnyedtem össze, amint áthaladt rajtam a
gonosz energia – az átváltozás.
Valóban megtörténik.
Ne, ne, ne!
A táj vörös fénye fakult, vízoszlopom lassan lejjebb ereszkedett – de mindez alig
tudatosult bennem, mert a zsibbadás nem csökkent, mintha ezernyi hangya sertepertélt
volna a bőröm alatt.
– Mindez eleinte nyugtalanító – suttogta a fülembe Regália, miközben lesüllyedtem
mellé a tengerszintre. – De Vész biztosított afelől, hogy hozzád illő képességet fogsz
kapni. Javasoltam, hogy legyen vízmanipuláció, ami Georginak volt egykor. Ha nem
tudnád, őt gyilkolták meg ennek az undormány kémsugárnak a létrehozásáért.
Véleményem szerint sokkal felszabadítóbb átélned az Idolságot, mint hogy minket utánzó
szerkezeteket használj.
Üvöltve gördültem arccal az ég felé. Vész már csak egy távoli kis pontnak tűnt, de a
tájra továbbra is halovány, de észrevehető vörös fény borult. Minden karmazsinpiros árban
úszott körülöttem.
– Na, mutasd, mit tudsz! – biztatott Regália. – Lássuk, mire vagy képes! Határozottan
érdekel, milyen arcot vágnak a volt csapattagjaid, amikor Idol-képességekkel felruházva
berobbansz alapos tervük közepébe, és mindenkit legyilkolsz, aki azt utadba kerül.
Felettébb szórakoztatónak ígérkezik.
Ott motoszkált bennem, hogy ezért sietett olyan gyorsan kijutni a bázisról. Igazából
nem hitte, hogy átállok; egyszerűen csak ki akart használni engem és természetesen új
képességeimet, hogy meghiúsítsa a Leszámolók tervét.
Visszagördültem a hasamra, és átkaroltam a térdemet. Még a Regália által szilárddá
változtatott vízfelületen gubbasztottam. Arcom tükröződött a vízben, megvilágította a
közeli épületre festett graffiti.
Idollá változtam?
Igen. Éreztem, hogy igen. Ami köztem és Vész között lejátszódott, nem piskóta. De
próbát kell tennem, biztosan kell tudnom, igaz-e.
Utána pedig sürgősen öngyilkos leszek, mielőtt a vágy a hatalmába kerít.
Kinyújtottam a karomat, és megérintettem a vizet.

 42
Éreztem valamit.
Mármint… a vizet persze, hogy éreztem. Másra gondolok. Magamban. Valami lüktetést.
Kezemet a vízfelszínre téve belebámultam a mélységbe. Alattam egy ódon acélhíd és
néhány rozsdás autóroncs hevert. Ablak egy másik világra, egy régi világra, a régi időkre.
Belegondoltam, milyen lehetett akkor itt élni, ebben a városban, amikor benyomult az
ár. Ismét elhatalmasodott rajtam a félelem, hogy agyonnyom, megfojt, és csapdába ejt a
víz.
Csakhogy… most nem hatott rám olyan erővel, mint egykor. Képes voltam
félresöpörni. Soha semmi nem lehet annál rosszabb, mint amikor egy óceán alatti üvegfal
előtt állva pisztolyt szegezel előre, és kihívod magad ellen a tengert, hogy zúzzon szét.
Rajta! – szólalt meg egy hang a fejemben. Halk, távoli, de valós hang volt. – Vedd el az
erőt! A tiéd.
– Én…
Vedd el!
– Nem!
A bizsergés hirtelen elmúlt.
A vízre pillantottam. Vész fénye visszahúzódott. Minden normálissá változott megint.
Föltápászkodtam, és Regáliához fordultam.
Mosolygott.
– Ó! Már kezdődik…
– Nem – világosítottam föl. – Mosógép vagyok a fegyverbörzén.
Zavartan pislogott.
– Mit… mit mondtál?
– Mosógép? Fegyverbörze? Megvan? A mosógépnek nincs fegyvere. Se keze. Ha
fegyverbörzére megy, akkor sem vesz semmit. Vagyis ennyi. Nem érdekel a dolog.
– Nem érdekel? Nem számít, hogy érdekel-e vagy sem. Nem te döntesz.
– Pedig én döntöttem – jelentettem ki. – Azért köszönöm, kedves, hogy gondoltál rám.
Regália hebegett, és hang nem jött ki a torkán. Tágra nyílt szemmel bámult rám.
Fennhéjázó, királynői viselkedése egy perc alatt elillant.
Mosolyogva vállat vontam. Persze, magamban kétségbeesve próbáltam kidolgozni egy
szökési tervet. Most kinyír, hogy nem lettem része a cselszövésének? Csakis a vízbe
menekülhetnék, de számításba véve képességeit, ez nem tűnik bölcs döntésnek.
Én nem vagyok Idol. Annyi bizonyos, hogy megpróbált képességgel felruházni –
elvégre megmondta, hogy meg tudja tenni. Az is biztos, hogy Vész hangját hallottam a
fejemben.
De rajtam nem fogott.
– Az Idolok képességei a félelmeikkel vannak összefüggésben, ha nem tévedek –
néztem áthatóan Regáliára.
A szeme még jobban kikerekedett. Valójában hihetetlen elégedettséggel töltött el a
hüledező Regália látványa, és további bizonyítékul is szolgált arra, hogy minden eddigi
tette gondosan kiszámított lépés volt. Akkor is tudta, mit csinál, amikor idegesnek
mutatkozott.
Kivéve ezt a pillanatot.
Félrenézett, és káromkodott egy sort. Utána pedig eltűnt. Én – természetesen – az
óceánba zuhantam.
Kapálóztam egy kicsit, de aztán sikerült kievickélnem a legközelebbi babilari épületre.
Mizzy sírva röhögött volna a kéz- és lábtempóimon, de végül is sikerült. Kimásztam a
vízből egy ablakon át az épületbe. Öt percbe telt, mire megtaláltam a lépcsőházat, és
felkecmeregtem a két szinttel feljebb elhelyezkedő tetőre – ösvények vezettek erre-arra,
biztosan a gyümölcsöt szüretelők taposták ki.
Tipikus babilari éjszakai jelenet fogadott: lábat lógató, tetőperemen üldögélő emberek.
Néhányan horgásztak, a többiek lustán tömték magukba a gyümölcsöt. Egy csoport halkan
énekelgetett, egyikük régi gitáron játszott. Megborzongtam, mivel csuromvizes voltam, és
próbáltam felfogni, mi is történt.
Vész tehát Idol. Egyfajta szupererős átruházó? Lehetséges, hogy mindvégig egyetlen
Idol osztogatta képességei morzsáit a többieknek?
Mindenesetre Regália kapcsolatban áll vele. És most elengedett. Azért, mert nem tudott
Idollá változtatni, és ettől megrémült? A végén félrenézett… Mindig elfelejtem, hogy
valójában a bázisán lapul, ahol egyéb dolgok zajlanak. Talán valami megzavarta.
Mindegy, a lényeg, hogy szabad vagyok. Dolgom van! Nagyot sóhajtva próbáltam
betájolni magam, de csak nagyjából tudtam megállapítani, hol vagyok. Odaléptem egy
csapat, sátor mellett bográcsozó emberhez, akik zenét hallgattak halkan egy rádióból –
biztosan egy másik város élő adását. Fölpillantottak, és odanyújtottak egy vizespalackot.
– Kösz, de… nem maradhatok – nyökögtem. – Ööö… – Hogy kérdezhetném meg
anélkül, hogy gyanút keltenék? – Teljesen normális vagyok, nem egy zakkant. El akarok
jutni a Finkle Crosswayhez. Merre induljak?
Egy világító kék sálas néni unott mozdulattal emelte föl kezét, és az egyik irányba
mutatott.
– Körülbelül tíz hídra van. A nagyon magas épületnél fordulj balra, és tovább! Bár
akkor át kell menned Turtle Bay-en…
– És?
– Ott fekszik egy nagy Idol – szólt közbe egy férfi. – És világít.
Ja, Pusztító! Különös, de kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Futva indultam el a
mondott irányba, és igyekeztem a feladatra koncentrálni, nem Vészre. Meg kell mentenem
Megant, válaszokat találni, és figyelmeztetni a Professzort, hogy Regália hatósugara
sokkal kiterjedtebb annál, mint ő és Tia hitték.
Mit tenne a Prof, ha látná, hogy kijutottam a főhadiszállásról? Biztos nem lelkesedne
túlságosan, de hinnem kell abban, hogy hallgat rám, amikor feltárom előtte, hogy Regália
a bázison is megjelent.
Tíz híd? Nem kis távolság, és szorít az idő. A Leszámolók mostanra már biztosan
megkezdték a terv megvalósítását. Kéne a mobil! A szikrába! Több dolog kéne! Fegyver,
infó és – lehetőleg – egy-két hadsereg. Erre itt állok egy szál magamban fegyvertelenül
egy kétoldalt kétféle színűre festett fahídon.
Gondolkozz! Gondolkozz! Időben képtelenség odaérnem, még ha végigloholom is az
utat. Mit tegyek?
A tervet ismerem. A Leszámolók az éjjel járőröző Newtont követik, aki a
városközpontból indul, majd átsuhan a városon lefelé, a régi kínai negyedbe, ahol
rajtaütnek. Tehát, ha ennek az útvonalnak a felénél helyezkedem el, akkor elméletileg ők
botlanak belém, nem kell nekem hajkurásznom őket.
Kérdezősködtem még pár embertől, így sikerült eljutnom a Bob-katedrálisig – amelyről
tudtam, hogy Newton útjába esik. A monumentális név csupán egy, a tetején és oldalán
rózsaablakszerűen befestett épületet takart. Sűrűn lakott volt, és Tia úgy vélte, Newton
erre is jár, mert itt van alkalma megmutatnia, ki az úr a városban.
Lassítottam a tempón, és besoroltam a színpompásra festett épület hídjánál várakozók
közé. Hú, de zsúfolt ez a hely! Amint elértem a tetejét, rájöttem, hogy ma éjjel piac van –
mindenütt sátrak és bódék. A sátrakban mindenféle árucikkek: olyan egyszerű dolgok,
mint a babilari falevélből font kalapok és olyan egzotikus cuccok, mint a régi idők
csecsebecséi. Elkocogtam egy százéves játékokat áruló férfi mellett, akinek zsákszámra
volt áruja. Ott üldögélt mögöttük, és egy apró csavarhúzóval éppen összeszerelt egy
szétesettet. Egy nő üres tejeskancsókat árult, és azt állította, ideális a gyümölcslé
tárolására. Néhány csordulásig töltött példány is ott díszelgett bizonyítékul.
A tömeg és a hangzavar most kivételesen megnyugtató hatással volt rám. Így könnyebb
elbújni, bár el kell érnem, hogy a megfelelő szögből figyelhessem Newtont, ha felbukkan.
Egy ruhaárusnál leálltam. Egyszerű cuccai voltak, leginkább ujjatlan szövet. Egy élénkkék
színben pompázó köpeny tökéletesen beleolvadt a babilari éjszakába.
– Mit adhatok? – tudakolta a ponyva mögötti sámlin üldögélő fiatal lány.
– A köpeny érdekelne… – mutattam rá. – De nem nagyon van pénzem…
– Csini a cipőd…
Lepillantottam. A sportcipőm. Erős gumitalpa volt, ami egyre nagyobb ritkaságszámba
ment mostanság. Ha üldözőbe akarom venni a Leszámolókat, biztosan kelleni fog.
Úgyhogy a zsebembe nyúltam, és előhalásztam az egyetlen ott rejlő tárgyat: az Abraham
által adott láncot, rajta a Hűek jelével.
A lány szeme kikerekedett. Hosszan bámulta a medált.
Inkább a cipőmet adtam oda. Fogalmam sem volt az értékéről, de addig alkudoztam,
míg el nem sétáltam a köpennyel, egy pár elnyűtt szandállal, és egy kiváló késsel.
Felöltöttem új szerelésemet, és elindultam a tetőszéli kocsmához, ahol Newton szinte
minden éjjel megállt egy italra, mielőtt tovább zaklatta volna a katedrális árusait. Olyan
alkoholt adtak, ami halványan világított. Ha létezik az egész emberiségre érvényes állítás,
akkor az az, hogy idővel mindent megtanulunk erjeszteni.
Én magam nem ittam, hanem leültem odakint a földre, a kocsma oldalánál, és a fejembe
húztam a csuklyámat. Átlagos, henyélő babilari fickóvá váltam. És közben azon törtem a
fejem, mit teszek Newtonnal, ha tényleg felbukkan.
Nagyjából két percem maradt töprengésre, mikor máris felbukkant mellettem.
Ugyanolyan retro-punk stílusú ruhákban, mint eddig: bőrdzsekiben, amelyből
fémdarabkák lógtak ki, mint a bőr csomagolópapírba bugyolált nyaktiló. Sokszínű, rövid
haj.
Két csatlósa haladt a nyomában, akik hasonlóan rikítóan öltöztek. És nem ugrottak be
egy italra. Dobogó szívvel keltem föl, és követtem őket a piacon át. Hol van Val? Ő követi
Newtont. Exel és Tia valahol a tengeralattjáró közelében lapulnak. És vajon Mizzy az
orvlövész? A Bob-katedrális magas épület, kevés olyan hely van a közelben, ahonnan jó
rálátás nyílik, és nehéz ennyi ember között pontosan célozni. Talán a lány máshonnan,
délebbről figyel, a csapdába ejtés helyszínéhez közelebb.
Valt és Exelt fürkésztem a tömegben, amikor azt láttam, hogy a tömegből kiemelkedik
egy férfi, és hozzávág Newtonhoz egy gyümölcsöt. Az átszelte a levegőt, és
tulajdonképpen hozzáért – mert Newton képessége beindult, és visszaverte az energiát. A
gyümölcs visszapattant, és földet érve felrobbant. Az Idol megpördült, támadóját keresve.
Azonnal megtorpantam. Gyanút keltettem? Newton előremutatott, és egyik csatlósa –
egy magas, izmos nő mellénydzsekiben – a gyümölcshajigáló után vetette magát. Aki
azon volt, hogy felszívódjon a tömegben…
 Vészre! Ezt nem terveztem be: csak egy járókelő volt, aki hirtelen így döntött.
Váratlanul egy újabb gyümölcs röpült Newton felé máshonnan, és valaki felkiáltott:
– Tizenhetes épület!
Természetesen ezt is eltérítette, és a tömeg gyorsan oszolni kezdett. Nem volt más
választásom, követtem a példájukat, nehogy egyedül álldogáljak ott, mire kiürül a tető.
Na, ezt utálják nagyon a Leszámolók! Képzelem, hogy égnek most a vonalak, amint Val
magyarázza, hogy a helyiek bosszút forralnak a Newton által leégetett épület miatt.
Akármennyire is értékeltem, hogy Babilar népe végre-valahára bátorságot mutat,
rosszabbul már nem is időzíthettek volna.
Tia persze le akarná fújni, de kétlem, hogy ezt a Prof ilyen csekélység miatt
engedélyezné. Csatlakoztam egy közeli sátorba gyűlt csoporthoz, ahol az árus üvöltve
magyarázta, hogy ne merjünk semmihez sem nyúlni. Én sietve zsebre dugtam két
adóvevőt – és csak egy kicsit volt lelkiismeret-furdalásom. Miközben a zsebembe
tuszkoltam őket, fura hangot hallottam. Suttogást? Mintha valaki nagyon halkan
sutyorogna.
Ismerősnek tűnt. Óvatosan körbepillantottam. Körülbelül három emberre tőlem, a
bujkáló tömegben megláttam egy zölden fénylő köpenyű nőt. Arca alig látszott ki a
csuklyája alól.
Mizzy.
 43
Igen, Mizzy. Vállára vetett hátizsákkal halkan sutyorgott magában – kétségkívül a
Leszámolóknak. Úgy tűnt, nem vett észre.
A szikrába! Csak Val megtalálása járt a fejemben, eszembe sem jutott, hogy végre
engedik Mizzyt csaliként debütálni.
Odakintről sikolyt hallottunk. Úgy látszik, Newtonék rátaláltak az egyik zúgolódóra.
Mizzy idegesen toporgott egy helyben, mivel nem volt szabad szem elől tévesztenie
Newtont. Én viszont megtaláltam, akit kerestem, és boldogan hagytam volna Newtont a
fenébe.
Négyszemközt kell beszélnem Mizzyvel, ha csak pár percig is, de elmagyarázni a
helyzetet. De hogyan tehetném meg ezt anélkül, hogy azonnal hívná a Profot és a
többieket? Ahhoz nem fér kétség, hogy Val hidegvérrel lelőne – mint ahogyan meg is tette
–, és a Prof valószínűleg követné a nő példáját, ha a képességei csakugyan
elhatalmasodtak rajta. Mizzy viszont… Mizzy talán meggyőzhető.
Először is ki kell szednem füléből a fülhallgatót. Odaslisszoltam a sátorban, átfurakodva
a kikandikáló embereken – mert a kijjebb állók kíváncsian figyelték, mi zajlik odakinn –,
és sikerült Mizzy mögé kerülnöm.
Ezután reszkető kézzel előhúztam a kést, de nem vettem ki a tokjából, hiszen nem
akartam bántani, és belenyomtam a hátába. Ugyanebben a pillanatban a szájára
tapasztottam a kezem.
– Ne mozdulj! – suttogtam.
Megmerevedett. A csuklyája alá nyúltam, megragadtam a fülhallgatót, babráltam vele,
és kikapcsoltam. Tökéletes. Most már csak simán…
A lány megpördült, megragadta a karomat, és a következő pillanatban nem tudom, mi
történhetett, mert hirtelen kivágódtam a sátor hátsó ponyváján, és forgott velem a világ. A
vállamra estem, kezemből kicsúszott a kés.
Egy másodperccel később Mizzy már felemelt karral ugrott rám – arcát zöld fény
keretezte.
Mikor meglátott, hátrahőkölt.
– Ó! – paskolta meg az arcomat. – David! Jól vagy?
– Én…
– Oppá! – kiáltott, kezét a szájához kapva. – De hiszen én gyűlöllek téged!
Fölemelte a kezét, és gyomron vágott. És a Vészre is, erősen! Ordítva fetrengtem –
leginkább a fájdalomtól –, és legördítettem magamról. Sikerült talpra állnom, és a kés felé
szökkennem, de Mizzy újból megragadta a karomat, és…
Már megint megfordult velem a világ, hanyatt vágódtam, és levegőért kapkodtam.
Hogy történhet ilyen? Sokkal nagyobb vagyok nála. A verekedésből is nekem kéne
győztesként kikerülnöm! Igaz, semmi tapasztalatom nem volt a közelharc terén, neki
viszont… több, mint semmi.
A zsákja leesett a zűrzavarban, ezért a köpenyébe nyúlt a fegyveréért. Ajjaj! Sikerült
újból talpra állnom, és nekirontanom. Lehet, hogy még párszor gyomorszájon vág, de
addig sem lő le. Elméletileg.
Csakhogy nem fegyvert húzott elő, hanem mobilt. Az legalább olyan rossz – felhívja a
csapatot! Mialatt a zsákjába nyúlt, megint ráugrottam. A mobil elrepült. Mizzy küzdött a
szorításomban, kiszabadította a karját, és a hüvelykujját a szemembe nyomta.
Üvöltve tántorodtam hátra, és pislogni próbáltam, hogy csökkenjen a kín. Mizzy a
mobil után vetődött. Úgyhogy elrúgtam.
Kissé messzire. Lebucskázott a tetőről. Mizzy utánaugrott, de erőfeszítése hiábavaló
volt. Sietve – fél szemmel – körbepillantottam. Sátrunk ide-oda ingadozott, mert, ahogy
Mizzy kihajított, az egyik pózna is kidőlt a helyéből. Jobb felől Newton egyik bandatagja
rótta az utcákat, támadók után kutatva a sátrak közt – de talán csak a környéket figyelte.
Félrehúzódtam, felhajtottam a csuklyámat, és nekitámaszkodtam egy fabódénak.
Nem messze tőlem Mizzy a tető pereméről rám pillantott, és megszólalt:
– Mi a fene ütött beléd?
– Inkább ki a fene!
– Én…
– Psszt! Newton egyik embere errefelé tart – Kikukkantottam, de rögtön káromkodva
húztam vissza a fejem. Megjelent Newton is! Mindketten közelednek… felénk.
A szikrába! Fedezékbe! Ebben a hülye városban képtelenség elbújni az árnyékban,
mivel olyan nincs. A világító festék még a talpam alatt is élénk neonszínekkel tündökölt.
Az egyik előttünk lévő bódé ajtaja tárva-nyitva állt. Odabotorkáltam. Mizzy anyázva
sietett utánam, zsákkal a vállán. Odabent lépcsőre bukkantam. Amit bódénak hittem,
valójában a nagy felhőkarcoló része volt. Sok ilyen hatalmas épületen volt egy kisebb,
amelyben a lépcsőház kezdődött, vagy simán csak tárolásra használták. Ez a lépcső a
legfelső emeletre vezetett.
Levettem a köpenyt, összegyömöszöltem, Mizzy pedig mögém bújt. Behúzta az ajtót.
És fegyvert szorított az oldalamhoz.
Kényelem a tetőfokon…
– Szerintem nincs összefüggés – szólalt meg egy női hang odakint. – Csak véletlen
egybeesés.
– Túl sokat pattognak – felelt Newton. – A népet meg kell félemlíteni, hogy szolgáljon.
Regália nem tarthat vissza.
– Pff! – mondta az első hang. – Gondolod, hogy te jobb lennél, Newton? Két hét alatt
eluralkodna a káosz!
Már majdnem kuncogni kezdtem a megjegyzésen, amikor feltűnt, hogy a beszéd egyre
hangosabbá válik. Újabb hülye lépésre szántam el magam: elindultam a lefelé vezető
lépcsőn.
Ám Mizzy vállon ragadott, és nekem nyomta a fegyvert. A csuklya fényénél láttam,
hogy azt suttogja:
– Ne mozdulj…
Kifelé mutattam.
– Idejönnek – sziszegtem. Mizzy habozott, amit kihasználva kiszabadultam, majd a
lehető leghalkabban lesiettem a lépcsőn. Vonakodva követett. Nem véletlen, hogy Newton
erre jött: pontosan ezt a kis épületet kereste.
Hallottam, ahogy kinyílt az ajtó felettünk. Igyekeztem a lehető leghalkabban surranni
lefelé, csakhogy egy idő után szembetaláltam magam egy növényfallal. Lehetetlen volt
átjutni.
Megfordultam, és dobogó szívvel a növényfalnak támaszkodtam. Mizzy szintén.
– Nem, itt nem hall senki – visszhangzott Newton hangja felettünk. – Igen, biztosan
követnek. Tutira belevágsz?
Valaki válaszolt a vonal túlsó felén.
– Oké, rendben – mondta Newton. – Akkor mit tegyek?
Újabb válasz. Regáliával értekezett. Azt akarta, hogy ezalatt senki se lássa, és egyetlen,
őt követő se hallgassa ki, vagy olvassa le ajkáról a mondottakat. És ez határozottan bölcs
döntés lehetett volna, ha pont nem olyan helyet választ, ahol két Leszámoló lapul.
Na jó, másfél Leszámoló.
– Aha, asszem – mondta. Újabb válasz.
– Rendben. De utálok csali lenni, ne feledd! – A betört ajtó kinyílt odafenn, majd
becsukódott. Newton elment.
– Mit mondtál el neki? – kérdezte Mizzy, aki ellépett mellőlem, és rám fogta a fegyvert.
– Tudja, hogy a nyomában vagyunk? Mennyit árultál el neki?
– Semmit és mindent – sóhajtottam, és hátamat az indákkal benőtt falnak vetve
lezuttyantam a földre. Most, hogy a legnagyobb veszély elmúlt, ráébredtem, mennyire
fájnak a Mizzy által okozott sérülések. Már kezdtem hozzászokni, hogy az ilyesmit nem
érzem úgy, mint egyébként, pusztán azért, mert régóta nem éreztem fájdalmat. A Prof
védőpajzsa nagyszerűen teljesítette a feladatát.
– Ezt hogy érted? – vallatott tovább.
– Regália már ismerte a tervünket. Megjelent előttem a bázison.
– Mi? – döbbent le Mizzy. – Beengedted a bázisra?
– Igen… de nem ez a fontos. Megjelent ott, Mizzy, pedig elvileg kívül esik a
hatósugarán. Regália mindvégig hülyített minket, és a tervünket komoly veszély fenyegeti.
Mizzy arca, amit csak köpenye fénye világított meg, elkomorult. Az ajkába harapott, de
mikor fölemelkedtem, rám fogta a fegyvert, és nem remegett a keze. Fiatal volt még,
tapasztalatlan, de egyáltalán nem ügyetlen. Sajgó vállam és szemem ezt ékesen
bizonyították.
– Kapcsolatba lépek a többiekkel – jelentette ki végül.
– Ezért hozzád jöttem.
– Kést szegeztél a hátamnak!
– Szeretném megmagyarázni, hogy miért! – tártam szét a kezem. – Mielőtt még rám
szabadítanád a Leszámolókat! Figyelj, Mizzy! Azt hiszem, Regália a Prof megölését
tervezi. Mindvégig hülyített minket, és csapdát állított neki. Tisztában van azzal, hogy a
Prof az egyetlen, aki képes lenne az ő uralmát megdönteni… ezért gyilkosságot tervez.
Mizzy megrándult.
– Együttműködsz vele?
– Regáliával?
– Nem, Tűzlénnyel.
Hoppá…
– Igen – suttogtam. – Igen.
– Beismered?
Bólintottam.
– Megölte Samet!
– Láttam a felvételt: Sam fegyvert fogott rá, és meghúzta a ravaszt, Mizzy… Tűzlény
pedig profi lövész, akit megpróbáltak lelőni, ezért fürgébben cselekedett.
– De gonosz – esdekelt Mizzy, előrelépve.
– Megan az életemet mentette meg, amikor Pusztító meg akart ölni. Így menekültem
meg, amikor neked más dolgod akadt…
 – Prof azt mondta, hogy elcsavarta a fejed – folytatta Mizzy –, és azt, hogy elfogult
vagy, mert… kedveled őt. – Könyörögve pillantott rám, hogy mondjak ellent. – De ha
tévedett is, David… a lány Idol. A mi feladatunk az, hogy Idolokat öljünk.
Ültem a homályos lépcsőházban, törtem a fejem, és emlékezni próbáltam. Közben fájt a
szemem, mert Mizzy rendesen belenyúlt, de szerencsére azért láttam vele. Szóval eszembe
jutott a gyerek, aki voltam. Aki minden Idolt tanulmányozott. Aki minden Idolt gyűlölt.
Aki kidolgozta az Acélszív elleni terveit.
Nagyon is jól tudtam, mit érez Mizzy. Mert voltam olyan, mint ő. Őrültségnek hangzik,
de már nem az az ember vagyok. A változás azon a napon kezdődött, amikor legyőztem
Acélszívet. Miközben távolodtam a holttestétől a helikopteren, kezemben tartottam a
koponyáját, és elöntött egy érzés. Apám gyilkosa halott, de egy másik Idol segítségének
köszönhetően.
Miben hiszek valójában? Belenyúltam a zsebembe, és elővettem az Abrahamtől kapott
medált. Kis fénysugár tükröződött rajta egy fönti fémkorlátról, és megcsillant. A Hűek
jele.
– Nem. – Ekkor értettem meg. – Nem Idolokat ölünk.
– De…
– Bűnözőket ölünk, Mizzy – mondtam, majd feltettem a nyakláncot, és
fölegyenesedtem. – Igazságot szolgáltatunk a meggyilkoltakért. Nem azért öljük meg őket,
mert azok, amik. Hanem akkor öljük meg őket, ha életeket fenyegetnek. – Rájöttem, hogy
egész életemben tévesen gondolkodtam erről.
Mizzy a kis nyakékre pillantott, melynek medálján stilizált H betű lógott.
– De akkor is bűnöző. Sam…
– Te fogod kivégezni, Mizzy? – tudakoltam. – Te fogod meghúzni a ravaszt, miután
kiiktattuk a képességeit, és lefegyvereztük? Te fogod végignézni a szemében a
felismerést? Mert én megtettem, és én mondom neked: egyáltalán nem olyan könnyű, mint
amilyennek tűnik.
Tekintetünk összetalálkozott a félhomályban. Aztán elindultam a lépcsőn felfelé.
Mizzy egy pillanatig remegő kézzel szorongatta a fegyvert. Aztán oldalra pillantott, és
leengedte.
– Figyelmeztetnünk kell a többieket – tettem hozzá. – És mivel ostoba módon lerúgtam
a mobilt a tetőről, el kell jutnom a tengeralattjáróra. Tudod, hol van?
– Nem – felelte lehajtott fejjel. – Azt hiszem, a közelben.
Mentem tovább fölfelé.
– A lány megölését tervezi – szólalt meg Mizzy. – Míg mi itt Newtont követjük, a Prof
csapdába ejti, és megöli Tűzlényt.
Folytattam az utamat a lépcsőn, és a homlokomra kiült a hideg veríték.
– Oda kell jutnom. Valahogyan meg kell akadályoznom, hogy…
– Nem juthatsz oda időben – mondta Mizzy. – Enélkül…
Földbe gyökerezett a lábam. Az alattam lépdelő Mizzy levette a hátizsákját, és
kicipzározta.
A kémsugár lapult benne.
 44
Visszarohantam, és segítettem neki kivenni a gépet. Elkezdtem felszíjazni.
– Segítek – mondogatta a lány, aki letérdelt, és bekapcsolta a lábszíjamat. – De miért is?
– Mert igazam van, mert Regália ravaszabb nálunk, és mert a bevetéssel kapcsolatban
minden dolog gyanús, és mert te magad is tudod, hogy szörnyűség fog történni, ha így
folytatjuk.
Felült.
– Hááát, igen. Mondjuk, mondhattad volna hamarabb is, akkor nem váglak orrba.
– Én próbáltam. Az orrba vágás akadályozott meg.
– Azért nem ártana némi közelharcot tanulnod. Szánalmas teljesítményt nyújtottál.
– Nekem nem kell közelharcot tanulni – magyaráztam. – Mert én lövész vagyok.
– És hol a lőfegyvered, lövész?
– Jól van, na…
Fölrángattam hátamra a kémsugár legfontosabb részét, jól meghúztam a szíjakat, Mizzy
pedig rám adta a kesztyűket.
– Tudod… – kezdte –, annyira vártam, hogy használhassam ezt a cuccot, és
bebizonyíthassam, milyen ügyes vagyok, mert akkor a Prof látná, hogy kiváló csali válna
belőlem.
– És van bármi fogalmad a kémsugár használatáról?
– Én raktam össze, és én tartom karban. Rengeteg elméleti infót tudok.
Fölvontam a szemöldököm.
– Nem lehet annyira nehéz. Ha még te is kitanultad…
Elmosolyodtam, de nem tudtam szívből mosolyogni.
– Tudod, hol készül a Prof csapdába ejteni Megant?
– Ott, ahol Newtonra tervezünk lecsapni. Találkozót beszélt meg vele a telefonodat
használva.
– Ott, ahol… De az elég messze van Pusztító táborhelyétől.
Mizzy vállat vont.
– Prof ugyanazon a területen akarja a Tűzlény elleni támadást levezényelni, ahol a
Newton ellenit. A cél, hogy kicsalogassuk Regáliát, nem igaz? És így Tia hozzájut az
utolsó koordinátához, hogy megállapítsa Regália búvóhelyét… Persze, ha nagyobb a
hatósugara, mint hittük, akkor mindez felesleges.
 – Hát, ez az.
Prof tervében volt logika – a korlátozott mennyiségű infó ellenére. Ha a cél Regália
előcsalogatása, akkor két Idoljának megtámadása nagyobb valószínűséggel vonja magára
a figyelmét.
– Ha a Prof a kínai negyedben van, akkor ki figyeli Pusztítót?
– Senki. Prof azt mondta, nem valószínű, hogy ma robbanásig töltődne. És ott van a
kamera, Tia figyeli.
Végigfutott a hátamon a hideg. Minden tettünk Regália tervének része lehet, még a
kamera is.
– Mit gondolsz, milyen gyorsan érnél oda Pusztítót lecsekkolni?
– Futva tíz-tizenöt perc alatt. Miért?
– Hát, legyen annyi elég, hogy nagyon-nagyon rossz előérzetem van.
– Okééé… – Mizzy hátralépett, miután befejezte a kémsugár felszíjazását. –
Lehengerlőbb voltál a búvárruhában. Olyan dilis, tengerészes, különleges alakulatos fickó
lettél tőle. De anélkül úgy nézel ki, mint egy dilis csöves, aki kenyérpirítót csatolt a hátára.
– Nagyszerű! Akkor legalább alábecsülnek.
– A Prof… ő is Idol, ugye? – suttogta.
Rábámultam, majd bólintottam. Megigazítottam a kesztyűmet.
– Mikor jöttél rá?
– Hát, nem is tudom. Így tűnt logikusnak. Ahogyan viselkedtek vele, a titkolózás, és
hogy Tia nem volt hajlandó elárulni, hogyan mentetted meg az épületben rekedteket.
Sokkal korábban is rájöhettem volna.
– Okosabb vagy, mint én. Nekem az orrom előtt kellett védőpajzsot varázsolnia ahhoz,
hogy rájöjjek, ki is valójában.
– Szóval a dolog innentől nem arról szól, hogy bosszút álljunk, Idolt öljünk, vagy akár
bűnözőket büntessünk meg – sóhajtott Mizzy kimerülten –, hanem ez egy hatalmi harc.
Bandaháború.
– Nem! – szögeztem le. – Ez arról szól, hogy Prof az az ember lehessen, aki tudom,
hogy lehet. Az Idol, aki tudom, hogy lehet.
– Nem értem – ingatta fejét Mizzy. – Miért nem tudott már eddig is az lenni?
– Azért – feleltem –, mert néha a hősöknek is elkél a segítség.
– Jóóóól van, értem – sóhajtott.
– Tessék – adtam át neki az egyik elcsent adóvevőt. – Ezzel tarthatjuk a kapcsolatot.
 Vállat vont, és átvette. Aztán előkotort egy műanyag zacskót a zsebéből, és beletette.
– Ha netán vízbe esne… – jegyezte meg sokatmondóan.
– Jó ötlet! – Én is kértem egy zacsit.
Mizzy tétovázott, majd átadta a fegyverét is. Sötét volt, de azt hiszem, elpirult.
– Tessék. Mivel én láthatóan nem arra születtem, hogy ilyenekkel küzdjek.
– Köszönöm. Töltények is vannak hozzá?
Csak egyetlen tár volt. De az is több a semminél. Zsebembe csúsztattam a tárat, a
kézifegyvert pedig a derekamra erősítettem.
– Rendben. Akkor induljunk!
 45
Amikor felszaladtam a lépcsőházból a zúgó kémsugárral a hátamon, szívszorító látvány
fogadott: úgy látszik, Newton emberei megtalálták a gyümölcshajigáló lázongókat, mert
két férfi lógott egy sátorpóznáról ott, ahol előbukkantam. Mindkettejük szájába világító
gyümölcsöt tuszkoltak, a lé pedig fluoreszkálva csorgott le arcukról és állukról.
Fejet hajtottam előttük, amint elhaladtam mellettük. Ostobaságot tettek, de legalább
harcoltak. A városban ez bátor dolognak számított. A pakoló árusok mind engem
bámultak, ahogy elfutottam előttük. Néhányan Pirkadathoz imádkoztak, és hívtak, hogy
csatlakozzam, de én senkivel sem törődve rohantam a tető pereméhez, és leugrottam. Egy
másodperccel később már vízsugáron lövelltem föl a levegőbe.
Előredőltem, az épületek pedig csak úgy suhantak mellettem az út két oldalán.
Negyedére kellett csökkentenem a sugarak erejét, hogy lebukjak egy hintázó híd alá, de
simán felbukkantam a másik oldalán. Tucatnyi kisgyerek mutogatott rám, mire
elmosolyodtam.
Recsegni kezdett a rádióm.
– Működik ez a cucc? – szólalt meg Mizzy.
– Aha – feleltem.
Semmi válasz.
Ja, hülye vagyok! Lenyomtam a gombot, beleszóltam:
– Igen, működik, Mizzy – emeltem az ajkamhoz az adóvevőt.
– Csúcs! – Eléggé recsegett a hangja. A szikrába, ez a cucc már majdnem olyan, mintha
két joghurtospohár lenne zsineggel összekötve.
– Nem biztos, hogy mindig tudok válaszolni – tettem hozzá. – A kémsugár
használatához mindkét kezemre szükségem van.
– Fontos, hogy ne érje víz! – figyelmeztetett. – A régi kütyük és a víz nincsenek jó
barátságban.
– Értettem – feleltem. – Úgy bánok majd vele, mintha hatalmas, dühös, emberevő
sárkány lenne.
– És… ez most hogy jön ide?
– Hát, te le mernél fröcskölni egy hatalmas, dühös, emberevő sárkányt? – Közben
neonfényű épületek húztak el mellettem. Ilyen sebességgel percek alatt eljutok a
Professzorhoz.
– A tengeralattjárónak és a többieknek semmi nyoma errefelé, David – jelentette. A
fülemhez kellett tapasztanom a rádiót ahhoz, hogy a zúgó szélben halljak is valamit. – Már
erősítést kellett volna küldeniük hozzám, amiért elhallgattam. Valami nyilván
megakadályozhatta őket.
– Haladj tovább Pusztító felé! Nincs vesztegetnivaló időnk! Tájékoztass arról, mit
csinál!
– Úgy lesz!
Nekem pedig csak…
Ekkor feltört mellettem egy vízoszlop, és előlépett belőle Regália. Ott lebegett a
levegőben, ugyanolyan sebességgel, mint én, és csak egyetlen kis vízsugár kötötte össze
az óceán felszínével.
– Megzavartad a terveimet – szólalt meg. – Nem csípem az ilyen embereket. Vész pedig
nem hajlandó elárulni, miért nem kaptál képességet.
Repültem tovább. Talán annyit beszél, hogy addigra eljutok Profhoz.
– Mégis, mit tettél, hogy nem kaptad meg az adományt? – faggatott. – Azt hittem, ez
lehetetlen.
Nem válaszoltam.
– Nos, így is jó – sóhajtott. – Gondolom, megérted: nem hagyhatom, hogy eljuss
Jonathanig. Jó éjt, David Charleston, Acélölő…
Sugaraimból hirtelen két oldalra kezdett spriccelni a víz, nem az óceánba. De nem
estem le – legalábbis nem nagyon – mert nem maga a vízsugár tartott fenn, hanem a
kispriccelő vízsugár ereje. Úgy tűnt, Regália nem igazán volt tisztában a kémsugár
fizikájával. De ez nem meglepő. Az Idolok nem igazán értenek a fizikához.
Odébb zúgtam, és nem törődtem vele. Ide-oda cikáztam egy épület körül a kézisugár
segítségével. Regália viszont rögtön újra felbukkant mellettem, hatalmas vízoszlop
formájában nyúlt ki az óceánból, és megragadott.
Nagy levegőt vettem, a zacskóba tett rádiót betuszkoltam a zsebembe, és oldalra
vetődtem, egy másik utcába. A mélyből tucatnyi inda kígyózott felém. Lefelé kellett
fordítanom a vízsugarat, és gyorsan fölemelkednem, nehogy felnyársaljanak. Csakhogy
Regália indái nem adták fel, ezután is közvetlenül alattam vonaglottak és tekergőztek. A
sugár pedig egyre gyengébb lett, mert csak egy adott magasságig ért fel.
Nem volt más választásom, mint hogy megpördüljek a levegőben, és visszazúgjak
lefelé. Ráestem egy inda egyik felére, amely dermesztően hidegen fonódott körém, de
lecsúsztam a másik oldalán – annak ellenére, hogy próbált körém tekeredni. Egy
másodpercen múlt. Regália pozíciójától függött a mozgásuk, és ezek szerint nem tudott
nekik ennél gyorsabban utasítást adni.
Ettől megjött az önbizalmam, és esés közben ide-oda siklottam az indák közt. Szél
csapott az arcomba, majd amikor már majdnem a felszínhez értem, lelassítottam az esést.
Bezúgtam egy újabb utcába, egyik oldalról a másikra cikázva, miközben hatalmas
hullámok formálódtak alattam, és nagy igyekezettel próbáltak szétzúzni.
– Te! – szólalt meg a mögöttem Regália – Te pont olyan szemtelen kis patkány vagy,
mint Jonathan!
Elvigyorodtam, és lefelé spricceltem a kézisugárral, hogy ismét kikerüljek egy indát.
Aztán kitértem oldalra, mert most kettő jött szembe. Már csuromvizes voltam – nagyon
reméltem, hogy a rádió zacsija jól zár.
Életem legizgalmasabb élménye volt átzúgni a sötét bársonyfeketék és a rikító
szivárványok városán, elhaladva a ringó csónakokban tátott szájjal bámuló emberek fölött.
Új-Chicagóban a többiek kitalálták azt az idióta szabályt, hogy nem szabad volán mögé
ülnöm. Mindezt azért, mert történt egy-két kellemetlen incidens autókkal… meg falakkal.
A kémsugárral viszont iszonyatos lendülettel, szabadon szállhattam. Minek nekem autó,
mikor én vagyok a jármű?
Amikor újabb indalabirintushoz értem, oldalra húzódva úgy bedőltem, akár egy
hullámlovas, majd befordultam egy mellékutcába. De kis híján belecsapódtam egy
toronymagas vízfalba , amely felért a tetőkig. Azonnal és hömpölyögve megindult lefelé.
Rémülten kiáltottam fel, félrerántottam a sugarat, és egy ablakon át becsapódtam az
egyik épületbe. Végighemperedtem a padlón, a vízsugár pedig leállt. Kint víz csapódott a
falnak, be az ablakon, és végignyaldosott engem is. Az irodai cuccok fatörzsekhez ütődve
lebegtek a hullámokon, de a másik oldalon gyorsan kicsorgott a víz.
Vizesen, de eltökélten botorkáltam beljebb az irodaépületbe. Az ablakon át, a hátam
mögött vízindák nyúltak utánam. A szikrába! Ösztönösen is beljebb kúsztam a
dzsungelirodába, hogy minél messzebb jussak a kinti víztől – és Regália hatalmának
forrásától. Csakhogy ez a kémsugár erejének forrásától is eltávolított. Anélkül csak egy
pisztollyal felfegyverzett, csuromvizes fickó voltam, a valaha élt egyik legerősebb Idollal
szemben.
Úgy döntöttem, egyelőre befelé folytatom az utamat a régi íróasztalokon és a hatalmas,
túlburjánzó gyökérhegyeken át. Talán lerázhatom idebenn. Sajnos, miközben utat törtem
befelé, hallottam, amint a vízindák bezúzzák az épület túloldalának ablakait.
Kiverekedtem magam a folyosóra, és megláttam a rongyos szőnyegen felém csordogáló
vizet.
El akarja árasztani a helyet!
Mert látni próbál! – döbbentem rá. Képes az ablakon át vízzel árasztani el a helyet,
beterítve az egész iroda padlóját. Minden kis zugba benéz majd. Az ellenkező irányba
rohantam, lépcsőházat vagy egyéb kiutat keresve… és berontottam egy újabb tágas
irodába. Az átlátszó vízindák itt a fatörzsek közt kígyóztak, akár egy óriási, sokszemű
csiga csápjai.
Hevesen kalapáló szívvel pillantottam vissza a folyosóra. Mögöttem indák letépte
gyümölcsök világítottak, táncoló árnyakat vetítve a falra. A kárhozottak diszkója.
Hátamat a falnak vetettem, és rá kellett ébrednem, hogy ez csapda. A mellettem lévő
gyümölcsre pillantottam.
Nincs vesztenivalóm.
– Elkélne a segítség, Pirkadat… – suttogtam.
Álljon meg a menet! Én most imádkozom? Ez nem ima, ugye?
Semmi sem történt.
– Izé… – dadogtam. – Ez nem álom. Segíts! Kérlek…
Kialudt a fény.
Egy szempillantás alatt kihunyt a világító gyümölcsök fénye. Megrezzentem. Ezek
nélkül olyan sötét volt, mint egy doboz fekete festék feketére festett belseje. A sötétség
ellenére továbbra is csapdosva közeledtek a vízindák.
Mintha a fények lekapcsolása lett volna a legtöbb, amit Pirkadat tenni tudott értem.
Kétségbeesetten törtem utat a folyosón a szabadságért folytatott utolsó, őrült
küzdelemben.
A vízindák lecsaptak.
Pontosan oda, ahol eddig álltam.
Nem láttam, de éreztem, amint elkígyóznak mellettem, és arrafelé összpontosulnak.
Elbotorkáltam onnan, de még hallottam a falhoz csapódó víz zubogását, és a sötétben
ráestem egy hatalmas, hideg tapintású, vizes csápféleségre. Véletlenül beletenyereltem, és
belesüppedt a karom.
Rémülten rántottam ki a kezem, hátrálni kezdtem, de újabb csápokba ütköztem. Nem
torpantak meg, de nem is fonódtak rám. A sötétben nem tudtak összenyomni.
Tehát… nem tud velük tapintani. A tapintás nem távirányítható. Ezért, ha nem lát, nem
tudja őket irányítani.
Hitetlenkedve böktem meg egy másik indát a sötétben, majd rá is csaptam. Lehet, hogy
nem ez volt életem legbölcsebb döntése, de semmit nem váltott ki. Az indák továbbra is
vakon csapdostak ide-oda.
Hátrálni kezdtem, a lehető legtávolabb akartam kerülni ezektől az indáktól. Nem volt
egyszerű, mert folyton fatönkökbe botlottam. De mit látnak szemeim?
Világosság?
 Egyetlen gyümölcs világított a fejem fölött. Elindultam felé. Egy lépcsőház előtt lógott,
ahol száraz volt a padló. Regáliának nem volt honnan kinézni.
– Kösz – léptem előre. Talpam alatt megroppant valami… egy szerencsesüti!
Felkaptam, és kinyitottam.
Regália el fogja pusztítani a várost. Nincs sok időd! Akadályozd meg!
– Azon vagyok – mormogtam két inda közt átpréselődve a lépcsőház előtt, és
megindultam fölfelé. Gyümölcs világította be utamat, a mögöttem lévők pedig kihunytak.
A következő emeleten minden gyümölcs fénylett, de a vízindák már nem próbáltak meg
elkapni. Regália már nem tudta, hol vagyok. Ez igazán remek! Kimásztam egy újabb,
viszonylag gondozott irodahelyiségbe, ahol szépen ápolt ösvények és kertté alakított fák
rejtőztek. Egészen döbbenetes ellentét feszült az itteni és a többi szint között.
Elindultam az ösvényen, és próbáltam elképzelni, kik azok, akik úgy döntenek, hogy
saját kiskertjükké alakítják ezt, az épület belsejében eltemetett szintet. Annyira
lenyűgözött a látvány, hogy majdnem észre sem vettem egy villogó gyümölcsöt.
Közvetlenül előttem világított, halovány fénnyel.
Ez vajon figyelmeztetés? Óvatosan mentem tovább, és lépteket hallottam az előttem
rejlő ösvényen.
Visszafojtott lélegzettel bújtam be a lombok takarásába, letérve az ösvényről. Ezután a
legközelebbi gyümölcs kialudt, és a körülöttem elterülő rész sötétbe borult. Pár
másodperccel később Newtont láttam elballagni a villogó gyümölcs alatt.
Vállára vetve vitte a katanáját, kezében pedig egy csésze vizet tartott.
Egy csésze vizet???
– Ez mellékes – mondta Newton. – Elterelné a figyelmünket.
– Azt teszed, amit mondok – hangzott föl Regália hangja a csészéből. – Hallottam, hogy
idebent van, de most hallgat. A sötétben bujkál, és reménykedik, hogy elmegyünk.
– Nekem oda kell érnem a többiekkel való összetűzésre – tiltakozott Newton. –
Leszarom Acélölőt! Ha nem esem a csapdájukba, akkor hogyan fogod…
– Milyen igazad van…
Newton megtorpant.
– Hihetetlen sokat segítesz – dicsérte meg Regália. – Olyan ravasz vagy! És… a
francba! Nekem most el kell intéznem Jonathant. Találd meg azt a patkányt!
Newton jókorát káromkodott, majd folytatta útját, és otthagyott. Megborzongtam, és
vártam, amíg meg nem hallottam a lépcsőház ajtajának csukódását. Akkor kiléptem az
ösvényre.
 Regália elég fontosnak tart ahhoz, hogy elrángassa az eredeti terv helyszínéről Newtont,
hogy felkutasson. Ez jó jel. Mert azt jelenti, valamiért iszonyúan fontos, hogy ne tudjam
figyelmeztetni a Professzort.
Annál inkább el kell jutnom hozzá! Csakhogy, amint kilépek az épületből, két lábon
járó célponttá válok. Ismét rohannom kell, és ide-oda cikáznom, mint eddig. Odamentem
egy ablakhoz, és már éppen készültem kiugrani, mikor megéreztem zsebemben az
adóvevő rezgését. Kihalásztam a zacskóból.
– Ott vagy? David, könyörgöm, válaszolj!
– Itt vagyok, Mizzy… – suttogtam.
– Ó, hála az égnek! – sóhajtott. – David, igazad volt. Pusztító nincs itt!
– Biztos vagy benne? – kukkantottam ki az ablakon.
– Igen, valami bábut tettek ide, alatta fénylik egy reflektor, és az néz ki úgy, mintha
Pusztító lenne. A tető többi részét pedig vakító reflektorokkal rakták körbe, hogy úgy
tűnjön, itt napozik, pedig nem is!
– Szóval ezért akart Regália mindenkit távol tartani! – Pusztító valahol a városban van,
és porig akarja rombolni.
– Már majdnem ott vagyok a Professzornál – magyaráztam –, de Regália folyton az
utamat állja. Próbáld meg lekapcsolni a világítást! Az figyelmezteti a többi Leszámolót, ha
én nem jutok oda.
– Okééé – mondta Mizzy. – De nem tetszik ez nekem, David! – A hangja rémültnek
hatott.
– Az jó! Mert ez azt jelenti: nem őrültél meg. Tegyél meg mindent, amit tudsz! Én már
közeledem a Professzorhoz.
– Rendben!
Eltettem a rádiót, majd a közelben lógó gyümölcsök egyikére pillantottam.
– Még egyszer köszönöm a segítséged. Ha a jövőben hasonlóan támogatnál, nem
utasítanám vissza.
A gyümölcs megvillant.
Bólintottam, nagy levegőt vettem, és kiugrottam az ablakon.
 46
Körülbelül kétutcányit haladtam előre, amikor Regália ismét rám talált. Az előttem
elterülő víz felszínén bukkant fel magas, szikrázó szemű alakja, kezét pedig fölemelte,
mintha ő tartaná az egész égboltot. A hullámok úgy tornyosultak körülötte, mint valami
vízből kiemelkedő korona.
Ezúttal nem volt kedve cseverészni. Alólam vízsugarak lövelltek fel, az első az
oldalamat tépte fel: a ruhát és a bőrt is. Felordítottam a fájdalomtól, majd egyensúlyozni
próbáltam, oldalra manőverezve a kézisugárral, miközben Regália hatalmas, legalább öt
méter magasra felcsapó örvényt varázsolt a vízbe. Az örvény a sarokig üldözött, de
szétloccsant egy épületen. Sikerült a tetején landolnom, és átfutnom rajta, sátrak és
sikoltozó emberek mellett. Különös szag csapta meg az orromat. Füst?
Leugrottam az épület túloldalán, és abban a pillanatban homályos alak cikázott át a
tetőn mellettem. Felkiáltottam, elzártam a vízsugarat, én pedig a homályos alak mellé
zuhantam, aki felém rohant, neonvörös csíkot húzva maga után.
Az alak közvetlenül a fejem fölött suhant át, majd a velem szemközti épület tetején ért
földet, ahol megtorpant. Ott állt előttem Newton, katanával a kezében. Előkapott egy
maroklőfegyvert, és felém pördült.
A szikrába! Tudhattam volna, hogy felbukkan! Levetődtem, egyetlen szempillantás alatt
téve meg pár emeletnyi távolságot… lefelé, és pont akkor csapódtam a vízbe, amikor
fegyverropogás kezdődött fölöttem.
A víz maga volt a jeges döbbenet, mivel a sugarak úgy hajtottak a vízfelszín alá, hogy
hasast dobtam. Nem tehettem mást: a vízbe ugrás ösztönösen jött, hogy elkerüljem a
golyót. Bejött, mert nem purcantam ki. De Regália markába kerültem.
A víz összehúzódott körülöttem, és összesűrűsödött, akár a szirup. Én megpördültem, és
mindkét lábamat lefelé nyújtva teljes sebességgel beindítottam a kémsugarat.
Olyan volt, mintha a víz kátránnyá vált volna: minden egyes mozdulat nehezebb volt,
mint az előző. A kilélegzett buborékok megmaradtak, mint a fagyott zselé, és éreztem,
amint a kémsugár vadul rázkódik a hátamon. Körülvett a feketeség.
Már nem féltem ettől a feketeségtől. Farkasszemet néztem vele. A tüdőm lüktetett, de
leküzdöttem a pánikot.
Kitörtem a felszínre. Amint a karom kiszabadult, a kémsugár diadalmasan kilökött a
levegőbe, de ott vártak rám a vízindák. A lábam köré tekeredtek.
Feléjük irányítottam az ökölsugarat. A gép úgy szívta fel az indákat, mint a sima vizet:
kispriccelte az alsó nyílásokon, és egy szempillantás alatt szabaddá tett. Az oxigénhiánytól
bódultan magasabbra törtem a levegőbe. Aztán egy tetőhöz érve leállítottam a sugarakat,
és lihegve rávetődtem.
 Oké, többé nem úszkálok egy medencében Regáliával.
Alig szedhettem össze magam, amikor a vízindák elkezdtek felkúszni a tetőn, mint
valami óriási szörny ujjai. Newton elmosódott alakja mellettem ért földet, a haja színes
fényt húzott maga mögött. Rám támadt. Fürge volt, úgyhogy nem tehettem mást, mint
hogy bekapcsoltam a kémsugarat, ökölsugarát Regália egyik indája felé irányítva.
A hirtelen lendülettől átíveltem a tetőn, Newtontól távolodva. De éppen hogy sikerült:
csak az egyik lábsugár indult be. Nem tudtam, vajon az összenyomás okozta, az utánam
kapó indák, vagy a durva földet érés. De mindig is kiszámíthatatlan szerkezet volt, és pont
ezt a pillanatot választotta a szeszélyeskedésre.
Newton elsuhant mellettem, és kardjával szikrázva rávágott a földre ott, ahol az előbb
álltam. Odaért a tető szélére, ahol a következő épület tornyosult, szinte közvetlenül
emellett, és megállt.
A látványból ítélve elég drámaian. Szupersebességéből úgy fékezett, hogy a kezét
hirtelen felemelte, és a szomszédos épület falára tapasztotta. Lendülete így áthelyeződött
az épületre – az Idoloktól megszokott módon totálisan ellentmondva a fizikai
törvényszerűségeknek. A fal téglaporrá morzsolódott szét.
Aztán megfordult, kicsorbult kardját eldobta, majd az oldalához kapott, és egy másikat
húzott elő. A kardot pörgetve le sem vette rólam a szemét, és lassan közelített felém.
Körülöttünk Regália indái kúsztak egyre feljebb és feljebb az ég felé, valóságos tornyot
hozva létre. Elhagyatott kis tetőrész volt, amelynek festett graffitijét visszatükrözte a víz.
A tető pereméről egyszer csak víz kezdett csordogálni, körülbelül tíz centiméter magasan
elöntötte a tetőt, végül Newton mellett megjelent Regália.
Kirántottam a fegyvert, és lőttem. Persze, értelme nem volt, de valamit tennem kellett,
mert a kémsugár már csak levegőt köpdösött, mikor beindítottam. Mindkét sugár
bedugult. A golyók lepattantak Newtonról, kifelé, a bezáruló víztorony irányába, és apró
csobbanással landoltak benne. Newton lehajolt, kezét a földre támasztotta, és indulni
készült, de Regália megállította.
– Tudni akarom, mit műveltél az imént!
Hevesen kalapáló szívvel tápászkodtam föl, és ide-oda sandítva kerestem a kiutat.
Regália víztornya már kupolaként teljesen befedte a tetőt, és új csápok indultak meg
felém. Kétségbeesve irányítottam az egyikre az ökölsugarat, és indítottam be a
szerkezetet, de hiába: a lábamra csatolt gép feladta a harcot. Viszont a kézisugár nem!
Sikerült felszippantanom az indát, és kilőnöm másfelé. Felszívtam a következőt is, és így
tovább, majd hátraszökkenve lődöztem őket Newtonra. Támadásom apró csobbanásokat
idézett elő, de láthatóan idegesítették.
Egyre több inda kígyózott felém, de mindet felszívtam, és kilőttem.
– Hagyod abba! – üvöltött Regália, és száz indát emelt föl egyszerre, többet, mint
amennyit fel tudtam volna szívni.
Ám ahogy fölemelkedtek, rögtön gyengülni kezdtek.
Nagyot néztem, aztán Regáliára pillantottam, aki legalább úgy meglepődött, mint én.
Körülöttem a vízből kiemelkedett valami… növényzet?
Gyökerek! Fagyökerek! Irtózatos tempóban nőttek ki, és minden sarokból felszívták a
vizet. Pirkadat! Regáliára pillantottam, és elvigyorodtam.
– Már megint hisztizik a kölyök! – sóhajtott fel Regália, majd összefonta karját, és
sokatmondón Newtonra nézett. – Végezz vele!
Newton egy szempillantás alatt elhomályosult.
Nem tudom lehagyni. Sérthetetlen. Akkor mindent egy lapra teszek fel…
– Gyönyörű vagy, Newton! – üvöltöttem.
A homályos alak ismét kirajzolódott. A bokájára növények tekeredtek. Összeszorította
az ajkát, tágra nyílt szemmel bámult rám, és kardot tartó keze erőtlenül lehanyatlott.
– Csodálatos Idol vagy! – emeltem föl a fegyvert.
Hátrálni kezdett.
– Világos – folytattam –, hogy Pusztító és Regália ezért dicsérnek téged. És biztosan
nem azért, mert a dicséret a gyengeséged. – Ezért volt olyan bunkó társaság a Newton-
banda! Ezért hagyta, hogy elzülljenek. Nem akarta, hogy véletlenül megdicsérjék.
Newton sarkon fordult, és elfutott. Hátba lőttem.
És összeszorult a szívem, mikor arccal előre a földre zuhant. De a szívem mélyén
bérgyilkos vagyok. Igaz, az igazság nevében gyilkolok. És kizárólag azt, aki megérdemli.
Ám ettől még bérgyilkos vagyok. Akár hátba is lövöm az illetőt, ha úgy hozza a sors.
Odamentem, és még két lövést eresztettem a koponyájába, biztos, ami biztos.
Regáliára pillantottam, aki még mindig összefont karral álldogált a körülöttünk
burjánzó növényzetben. A facsemeték felnőttek, a gyümölcsök megértek, és az indákról
csüngtek alá. Alakja összement, mert Pirkadat felitta az őt tápláló vizet, a torony pedig
leomlott rám és a tetőre.
– Belátom, eljárt a szám, amikor Newtont büntettem – szólalt meg. – Az én hibám,
hogy feltártam a gyengeségét. Elég bosszantó alak vagy, fiú.
Ráemeltem a fegyvert.
– Ne butáskodj! – legyintett. – Tudod, hogy azzal nem árthatsz nekem.
– Eljövök érted… – suttogtam. – Megöllek, mielőtt megölöd a Professzort.
– Ó, csakugyan? – vágott vissza. – Felfogtad, hogy mialatt eltereltem a figyelmed, a
Leszámolók elvégezték a küldetésüket? Hogy az általad bálványozott Jonathan Phaedrus
megölte a nőt, akit szerettél?
Kis híján sokkot kaptam.
– Csalinak használta, hogy előcsalogasson – folytatta a nő. – A drágalátos Jonathan
megölte, hogy felbukkanjak. És persze, megjelentem. Hogy megkapja a kis koordinátáját.
A csapat ebben a pillanatban rohanja le az állítólagos főhadiszállásomat.
– Hazudsz!
– Ó! – szimatolt a levegőbe. – Mi ez a szag?
Az előbb is éreztem. Pánikba esve rohantam az épület pereméhez, és a töksötétben
kibontakozott a szomszédos épületből fölfelé kígyózó füstgomoly. Onnan, ahol Mizzy
szerint a Prof lesben állt.
Tűz.
Megan!
 47
Regália futni hagyott. Gyanút kellett volna fognom.
Az épületre koncentráltam. Babráltam a kémsugár lábsugaraival, és sikerült az egyiket
újraélesztenem. Így, sántikálva, féloldalasan átjutottam a tetőkön. A füstgomolyagos
épület melletti tetőn landoltam, de már messziről éreztem a hőt. A tűz alulról terjedt
felfelé. A tető még nem vált az áldozatává, de az alsó szinteket már bekebelezte. Úgy
láttam, az egész épületet az összeomlás fenyegeti.
Rettegve pillantottam kézisugaram kesztyűjére. Vajon elég lesz? Átlövelltem a tetőre,
ahol valójában kevésbé volt forró, mint az égő alsó szintek mellett elzúgva. Izzadva
futottam át a tetőn, és megtaláltam a lépcsőházba vezető lejáratot.
Kicsaptam az ajtót. Füst áradt ki, és tele lett vele a tüdőm. A hőtől visszatántorodtam, és
köhögni kezdtem. A füsttől könnyező szemmel a karomra szíjazott kémsugárra
pillantottam. Értelmetlennek tűnt tűzoltócsőként bevetni. Esélytelen, hogy kellő
közelségbe kerüljek, az épületben pedig amúgy sincs elég víz.
– A lány halott – suttogta ekkor egy hang.
Ijedten ugrottam fel, és kaptam Mizzy fegyveréhez. A tető szélén, a kis lépcsőházi
lejáró árnyékában egy férfi üldögélt, ezért nem vettem észre.
– Prof? – kérdeztem bizonytalanul.
– Eljött, érted – folytatta. Összegörnyedt, csak árnyéka volt önmagának. A
félhomályban. Itt nem fénylett neon. – Tucatnyi üzenettel bombáztam egymás után a
telefonodról, hogy azt higgye, veszélyben vagy. Azonnal iderohant. És annak ellenére,
hogy már felgyújtottam az épületet, behatolt, mert azt hitte, csapdába estél idebent. Vakon
és köhögve sietett oda, ahol azt hitte, hogy egy kidőlt fa alá szorultál. Lecsaptam rá,
elvettem a fegyverét, aztán védőpajzsot vontam az ablak és az ajtó köré.
– Mondd, hogy nem igaz… – suttogtam. Gondolkodni sem tudtam. Ez nem történhet
meg!
– Magára hagytam, a szobába zárva – folytatta. A Prof valamit tartott a kezében. Megan
fegyverét, amit én adtam vissza a lánynak. – Összevizeztem a padlót. Azt akartam, hogy
Regália is lássa. Biztos voltam benne, hogy eljön. És eljött… aztán kinevetett!
– Megan még odabent van?! Melyik szobában?
– Két emelettel lejjebb, de meghalt, David. Biztosan. Terjed a tűz. Azt hiszem… –
kábultnak tűnt –, mindvégig félreismertem őt. Neked volt igazad. Az általa keltett illúziók
szétestek…
– Prof… – ragadtam karon –, mentsük ki! Kérlek!
– Le tudom küzdeni, ugye? – fordult felém elborult arccal. Csak a szeme villogott a
csillagfényben. Karon ragadott. – Vedd el tőlem egy részét! Vedd el tőlem, hogy ne
használhassam!
Zsibbadást éreztem. A Prof átruházta rám ereje egy részét.
– Jon! – üvöltött Tia hangja a vállára csatolt mobilból, melyhez már nem tartozott
fülhallgató – Jon, Mizzy üzen… Jon, Mizzy eljutott a Pusztítót figyelő kamerához, és egy
papírdarabot tart elé! Azt írja, Pusztító nincs ott.
Milyen találékony ez a Mizzy!
– Nincs, mivel itt van! – jelentkezett be Val. – Prof, ezt látnod kell. Elárasztottuk
Regália bázisát a C épületben. Ő nincs sehol, de valaki mégis itt lapul. Szerintünk Pusztító
az. Legalábbis világít, és iszonyúan erősen. Rosszat sejtek…
Prof rám pillantott, és összeszedte magát.
– Jövök már! – nyugtatta őket. – Tartsátok az épületet!
– Igenis!
A Prof elindult, híd helyett védőpajzsot formálva az épülettől a következőig.
– De ez csapda, Prof! – ordítottam utána. – Regáliát nem gátolják azok, amiket hittél.
Ismeri az egész tervet. Amit Val talált, az egy csapda, neked.
Megállt a tető szélén. Az épületből füst gomolygott körülöttünk, olyan sűrű, hogy alig
kaptam levegőt. De a forróság valamiért enyhült.
– Rá vallana… – jutott el hozzám a Prof suttogása az éjszakában.
– Szóval…?
– Szóval, ha Pusztító csakugyan ott lapul – válaszolta –, meg kell állítanom. És ki kell
jutnom élve a csapdából. – Azzal átrohant a védőpajzson, és otthagyott egyedül.
Leültem, mert minden erőm elhagyott. Megan fegyvere ott hevert előttem a földön.
Felvettem. Megan… Túl késő. Kudarcot vallottam. Ráadásul azt sem tudom, mit rejt
Regália csapdája.
Na és? Feladom?
Mikor adtam fel bármit is?
Ordítottam egyet, felugrottam, és lerohantam a lépcsőn. Nem érdekelt a forróság! Bár
azt hittem, el fog tántorítani. De mégsem. Szinte hűvösnek éreztem a lépcsőházat.
Prof védőpajzsa! – döbbentem rá rohanás közben. Körém vonta. Egyszer már
megvédett Pusztító forróságától. És most úgy tűnik, a tűz ellen is beválik.
Leszegett fejjel, visszatartott lélegzettel rohantam, de egy idő után már muszáj volt
levegőt vennem. Eltakartam a számat és az orromat a Regáliával folytatott küzdelemtől
még mindig vizes pólómmal, és segített. Vagy ez, vagy Prof védőpajzsa kiszűrte a füstöt.
Bár még most sem értettem pontosan, hogyan működik.
Két emelettel lejjebb, ahol Megant állítólag hagyta, berohantam egy lángoló helyiségbe.
A vad lángok bizarr fényt árasztottak. Nem a magamfajtának való vidék…
Fogcsikorgatva törtem előre, bízva a Prof védőpajzsában. Legbelül elöntött a pánik a
tűz látványától: a falak a plafontól a padlóig leégtek, lángok csöpögtek fentről, és Pirkadat
fáit lángnyelvek nyaldosták. Lehetetlen túlélni, igaz? A Prof védőpajzsa sosem volt
százszázalékos.
De túlságosan is féltettem Megant, túl kétségbeesett és szomorú voltam ahhoz, hogy
megálljak. Átfurakodtam egy égő ajtóig. Elszenesedett fák hullottak körém.
Átbotorkáltam egy, a padlóban keletkezett résen, magam előtt tartva a karomat, hogy
védjen a nem érzett hőtől. Minden annyira fényes volt. Alig láttam valamit.
Vettem egy nagy levegőt… de nem éreztem fájdalmat a forróságtól. A védőpajzs nem
képes a beszívott levegőt lehűteni. Miért nem ég akkor a torkom minden lélegzetvételnél?
A szikrába! Nem értek semmit!
Megan. Hol van Megan?
Átverekedtem magam egy újabb ajtón, és akkor láttam meg a földön heverő testet egy
szétégett szőnyeg közepén.
Üvöltve rohantam hozzá. Letérdeltem, és karomba vettem a félig égett alakot, oldalra
fordítva elszenesedett fejét, hogy láthassam az arcát. Ő volt.
Felordítottam. Belenéztem halott szemébe, láttam magam előtt égett bőrét, és
magamhoz szorítottam a testét.
A pokol bugyrában térdeltem, meghalt körülöttem a világ, elbuktam.
A dzsekim lángolt, a bőröm pedig elsötétült. A szikrába! Én is szénné égek… De miért
nem érzem?
Bőgve kaptam fel Megan holttestét, és kipislogtam a vakító fényt és füstöt a
szememből. Talpra álltam, hogy ablakot keressek. Az üveg olvadozott a hőségtől,
védőpajzsnak pedig nyomát sem láttam – valószínűleg a Prof már eltüntette. Csatakiáltást
hallatva az ablakhoz futottam, karomban a lánnyal, s kiugrottam a hideg éjszakába.
Egy kisebb zuhanás után beindítottam a kémsugarat. A megjavított egyetlen sugár
működött, és szerencsére tompította az esést, úgyhogy a levegőben lebegtem az égő épület
mellett, Megan holttestével a karomban – mögöttem vízsugár, körülöttem füstgomolyag.
Lassan, egyetlen sugárral fölemelkedtem a következő épületig, leszálltam rá, és letettem a
lányt.
Szénfekete bőrdarabkák foszlottak le a karomról, alatta viszont rózsaszín bőr bukkant
elő, amely azonnal egészséges, napbarnított színűvé változott. Bámultam, majd
megértettem, hogy miért nem éreztem fájdalmat, és miért tudtam a forró levegőt is
belélegezni. Prof nemcsak a védőpajzsot, hanem gyógyítóereje egy részét is rám ruházta.
Fejem búbját megérintve éreztem, hogy leégett hajam visszanő, és Prof gyógyítóereje
ismét olyanná tesz, mint amilyen a pokolba ereszkedés előtt voltam.
Én tehát túléltem. De mit számít ez? Ha Megan halott… Fölé térdeltem, és iszonyúan
magányosnak, összetörtnek és tehetetlennek éreztem magamat. Annyira igyekeztem, és
mégis kudarcot vallottam.
Szomorúan lehajtottam a fejem. Talán… talán hazudott a gyengeségéről. Akkor
feltámad, igaz? Megérintettem az arcát, elfordítottam. A fele megégett, de amikor oldalra
döntöttem – mintha meg sem égett volna –, a másik fele alig perzselődött meg, csak egy
kis hamu volt rajta. Gyönyörű volt, mintha aludna.
Könnyek peregtek le az arcomon. Átfogtam a kezét.
– Nem – suttogtam. – Egyszer már végignéztem a halálodat. Képtelen vagyok elhinni,
hogy ez újra megtörténik. Hallasz engem? Nem haltál meg. Illetve… visszatérsz.
Punktum. Most is hangfelvételt készítesz, mint a múltkor? Mert ha igen, akkor azt akarom,
hogy tudd: hiszek benned. Kétlem…
Elcsuklott a hangom.
Ha visszatér, az azt jelenti, hogy hazudott a gyengeségét illetően. Kétségbeesve
kívántam, hogy igaz legyen, mert azt akartam, hogy éljen. De mit jelent, ha hazudott a
gyengeségéről? Én nem kértem, nem követeltem tőle – ő mondta el. Szent titoknak tűnt.
Ha hazudott a gyengeségéről, akkor semmi mást sem hihetek el, amit eddig mondott.
Tehát, így vagy úgy, de elveszítettem Megant.
Letöröltem a könnyeket az arcomról, majd még egyszer, utoljára kezembe vettem a
kezét. Kézfeje megégett, de nem nagyon, az ujjait pedig ökölbe szorította. Mintha…
mintha szorongatna valamit.
Szétfeszítettem az ujjait, és megláttam a tenyerében lapuló kis tárgyat: egy apró
távirányítót. Mi a szikra? Fölemeltem. Úgy nézett ki, mint a slusszkulcsos távirányítók.
Az alja elolvadt, de amúgy jó állapotban maradt meg. Lenyomtam a gombot.
Hangokat hallottam lentről. Halk kattogást, utána fura recsegést.
Hosszan bámultam a távirányítót, aztán talpra álltam, és odasiettem az épület szélére.
Megint lenyomtam a gombot. Hangok. Mi ez… fegyverropogás? Tompa fegyverropogás?
Leengedtem magam a kémsugárral az egy-két szinttel lejjebbi ablakhoz. És az ablak
tövében ott lapult a fényes, fekete Gottschalk, végén a hangtompítóval. Odébb slisszoltam,
és harmadszorra is lenyomtam a gombot. A távirányított lövés teletűzdelte az égő épület
falát lövedékekkel.
Azt a szobát, ahol Megan feküdt.
 – Zseniális nő! – Kihalásztam a Gottschalkot, fölemelkedtem a vízsugárral,
visszarohantam, és átfordítottam a testét. A hőtől megszáradt a vér, elszenesedett a bőr, de
láthatóvá vált rajta egy golyó ütötte seb.
Soha nem örültem még ennyire annak, hogy golyót eresztettek egy barátomba!
– Eltervezted, hogy öngyilkos leszel – suttogtam –, ha szorult helyzetbe kerülsz. Hogy
reinkarnálódj, és ne kelljen tűzhalált halnod. A szikrába! Zseni vagy!
Elöntöttek az érzelmek: nagy kő esett le a szívemről, szétvetett a boldogság, és egyik
ámulatból a másikba estem. Megan a legzseniálisabb, legokosabb, legtalálékonyabb nő a
világon! Ha golyó általi halált hal, visszatér. Reggel – ha jól ismerte reinkarnációs idejét.
Megérintettem arcát, de ez… ez csak burok. Megan, az én Meganem visszatér.
Vigyorogva kaptam fel a Gottschalkot, és pattantam fel. Jó érzés volt ismét igazi fegyvert
hordani.
– Hé, te! – veregettem meg a puskát. – Ezennel vége a próbaidőnek! Föl vagy véve! –
Megan él. Ha így van, minden más lehetséges.
Akkor megmenthetem a várost.
 48
– Mizzy – szorítottam fülemhez az adóvevőt, miközben arra futottam, amerre a Prof
eltűnt. – Működik még ez a szar?
– Aha! – hangzott a válasz.
– Ügyes húzás volt a kamerán át üzenni Tiának!
– Látta? – kiáltott fel Mizzy ujjongva, éles ellentétben iménti agóniámmal.
– Igen – feleltem a hídon futás közben –, hallottam, amint Tia üzen a Profnak. Talán így
felhagy a bevetéssel.
Esélytelen. De hátha mégis.
– Megtaláltad a Professzort? – csodálkozott Mizzy. – Mi történt?
– Hosszú történet… Arról beszéltek, hogy lerohanták Regália állítólagos bázisát, a Tia
térképén C-vel jelölt épületet, és odabent a világító Pusztítóra bukkantak. Szerintem ez
tutira csapda.
– Nem Pusztítóra bukkantak.
– Mi? Val azt mondta, hogy őt találta ott.
– Megjelent itt, pont akkor, amikor lekapcsoltam a villanyt – magyarázta Mizzy. – A
frászt hozta rám! De nem vett észre a sötétben. És egyáltalán nem fénylett. Tisztán
láthattam. Val nem Pusztítóval futott össze.
– A szikrába! – Próbáltam még gyorsabban futni. – Akkor miféle csapdába sétál a Prof?
– Tőlem kérded?
– Hangosan gondolkodom. A lakónegyedek felé veszem az irányt. Oda tudsz jutni?
Kéne az erősítés.
– Úton vagyok! De elég messze vagyok még… Newtonnak semmi nyoma arrafelé?
– Newton halott – világosítottam fel. – Kitaláltam a gyengeségét.
– Hűha! – kiáltott Mizzy. – Kinyírtál még egy Idolt? Melletted labdába sem rúghatunk,
David. Én még egy fegyvertelen, tehetetlen, ölembe hullott ellenséget sem tudtam lelőni.
– Hívj, ha látod Pusztítót! – kértem, majd visszatettem a rádiót a zacskóba, és zsebre
dugtam. A dzsekimnek befellegzett: levettem, aztán elhajítottam. Még a farmernadrágom
is szétszakadt; az egyik szára elégett. De az igazán komoly gondot az okozta, hogy a
kémsugár is romokban hevert. Az egyik feléből teljesen kiszakadtak a huzalok. A másik
fele döcögve indult be, és ki tudja, meddig képes még lebegtetni.
Átszökkentem egy tetőn, ahol feltűnt, hogy egy közeli épület dzsungelében nagy tömeg
gyűlt össze. Kikandikáltak az ablakokon, és elbújtak a levelek alá. A Regáliával való
küzdelmem elég nyíltan zajlott, még a laza babilariak is tudták, hogy ilyenkor lapulni kell.
Felidéztem magamban Tia térképét, és egy különösen rozzant hídon át rohantam
tovább. Iszonyúan messze voltam még a bázistól. Hamarosan egy fura tetőn keresztül
vezetett az utam, amely egyetlen nagy, négyszögletes erkélyből állt, hatalmas építménnyel
a közepén. Le kellett lassítanom, mert ponyvák voltak az erkély fölé kifeszítve, a ponyvák
alatti terület pedig lomokkal volt tele. Az itteniek nem voltak olyan közel a
küzdelmünkhöz, hogy féljenek, úgyhogy kint lézengtek, élvezték az esti levegőt, és
kelletlenül nyitottak utat nekem.
Amint közeledtem a másik oldalhoz, egy feltűnően szórakozott babilari állta utamat.
– Elnézést – ugrottam át mellette egy kempingszéket –, szeretnék átmenni.
Nem moccant. Megfordult. Ekkor láttam, hogy az alak hosszú ballonkabátot visel,
kecskeszakállas és szemüveges.
Ööö…
– Erre fakó lovat láttam – szólalt meg az Idol. – A Halál ült rajta, nyomában az alvilág.
Hatalmat kapott a föld negyed része fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és
fenevadakkal pusztítsák az életet.{4}
Hátrahőköltem, és megragadtam a fegyveremet.
– Angyalok gyilkosa – suttogta –, tagadod, hogy eljött a világvége?
– Fogalmam sincs, mi következik – feleltem –, de ha Isten komolyan a világvégét
akarná, kissé hatékonyabban állna neki.
Az Idol elmosolyodott, valószínűleg tetszett neki a poén. Körülötte fagy és jég vonta be
a tárgyakat: kiszívta belőlük a hőt. De mielőtt robbanást idézhetett volna elő, meghúztam a
ravaszt.
Ujjam még a ravaszon volt, amikor eltűnt. Világító sziluetté robbant szét. Megpördülve
láttam, hogy mögém teleportált, és ezúttal az Idol döbbenten nézte, hogy lövök…
Mikor alakja másodszorra is szétrobbant, lefelé tartott kézzel leugrottam az épület
pereméről. Szerencsére a kémsugár működött, és lelassított. A vízsugár segítségével
bemanővereztem egy kitört ablakon, lebuktam, és mozdulatlanul lapultam.
Fontosabb dolgom is van annál, mint hogy Pusztítóval foglalkozzam. El kell jutnom a
Profhoz és a csapathoz. Mert…
Mielőtt tovább szövögethettem volna terveimet, Pusztító robbant életre mellettem, és
megszólalt:
– Tucatszor olvastam János jelenéseit Houston elpusztítása előtt.
Üvöltve lőttem rá. Eltűnt, majd a hátam mögött felbukkant újra.
 – Sokat gondolkodtam azon, melyik lovas lehetek én, mire rájöttem, hogy a válasz
ennél sokkal bonyolultabb. Túlságosan földhözragadtan értelmeztem a szöveget. Nincsen
négy lovas, ők csupán metaforák – emelte rám a tekintetét. – Minket szabadítottak a
világra: pusztítókat, kardokat. Mi vagyunk a végítélet.
Ismét lőttem, de erre az Idol olyan hőrobbanást idézett elő, hogy még Prof védőpajzsán
át is éreztem. Levegő után kapkodtam. A kilőtt golyó szétfolyt. Széttártam a karomat,
ahogy a föld elolvadt. Aztán a fal, és végül a fél testem is.
A pillanat törtrészéig megszűntem létezni.
Aztán egyszer csak visszanőtt a bőröm, a csontjaim alakot öltöttek, és a gondolataim is
folytatódtak. Mintha egy pillanatra, egy szívdobbanás erejéig megállt volna az idő.
Levegő után kapkodva zuhantam az elszenesedett padlóra.
Pusztító értetlenül oldalra döntötte fejét. Aztán köddé vált. Én odébb vetődtem, ki az
ablakon, mielőtt visszatérne, és elindítottam a romokban lévő kémsugarat, hogy tompítsa a
vízre esést.
A szikrába! A hőrobbanás szétolvasztotta a kézisugarat és… a fél testemet. De még
megvolt az ökölsugár, Megan pisztolya és a saját puskám – és szerencsére a lábamon lévő
egyetlen lábsugár is beindult. A farmerem egyik szára viszont szétégett, és a gépem másik
felének semmi nyoma sem volt.
Kézisugár híján irányíthatatlanná vált. Leugrottam tehát egy másik épület felé, és
sikerült belendülnöm egy ablakon – csakhogy ez nem volt betörve, és az ütközés nyomán
jó pár sebet szereztem.
Gyógyultak, de nem olyan gyorsan, mint eddig. Ráébredtem, hogy kezd veszélyessé
válni az akcióm. Amikor Prof a dzsekik által ruházott ránk erejéből, a ruhák néhány
támadás után kifogytak. Jó adag gyógyító képességet adott nekem, de ennek is van határa.
És kezdem elérni ezt a határt.
Átrohantam az épületen, be egy folyosóra. Hátamat a falnak vetve lihegtem.
Pusztító az általam betört ablaknál robbant be a létezésbe. A szemem sarkából láttam,
de visszahúzódtam a folyosóra, nehogy észrevegyen.
– Ábrahám tehát fogta az égőáldozathoz szükséges fát – üvöltött Pusztító –, s fia, Izsák
vállára adta, ő pedig kezébe vette a tüzet és a kést. Így mentek egymás mellett…{5}
Csorgott az arcomról a veríték, amint Pusztító a folyosóra lépett, és láttam, hogy
észrevett. Hátráltam egy sarkot, hogy eltűnjek a szeme elől.
– Miért dolgozol Regáliának? – kiáltottam oda, hátamat a falnak vetve – Gratuláltál
nekem, amiért kinyírtam Acélszívet. Ez a nő legalább olyan szörnyű!
– Éppen ezért ölöm meg végül – bólintott. – Ez is a megállapodásunk része.
 – De elárul téged!
– Valószínűleg – mondta –, csakhogy tudást és hatalmat adott. Elvette a lelkem egy
részét, amely nélkülem él tovább. Így hát a világvége magva lehetek. – Itt szünetet tartott.
– Bár arról nem szólt, hogy az arkangyalt rábeszélte volna: részesítsen téged is a
dicsőségéből.
– Nem tudsz megölni! – kiáltottam a folyosóra pillantva, ahol állt. – Ne is próbálkozz!
Elmosolyodott, és a sötét folyosón terjengeni kezdett a fagy, mintha felém nyúló ujjak
lennének, megdermesztve az egyetlen villanykörteként világító gyümölcsöt is.
– Ó! – folytatta Pusztító. – Meglepődnél, ha tudnád, mennyi lehetetlennek hitt tettre
képes az ember!
El kell intéznem! Sürgősen. Gyorsan döntöttem, és levettem a hangtompítót a
fegyverről. Majd kidugtam a fejem a sarkon, és lőttem. Eltűnt. Bedobtam a fegyvert egy
helyiségbe, és elfutottam a másik irányba. A következő pillanatban lenyomtam a
távirányító gombját, amitől a fegyver magától lődözni kezdett a szobában.
Átrohantam az épületen a másik oldalon lévő egyik ablakig, és meglapultam kint, az
erkélyen. Aztán megfordultam, és hátamat a falhoz vetve ismét lenyomtam a távirányító
gombját. Közben a másik kezemmel elővettem Megan pisztolyát a zsebemből.
Káromkodás hallatszott odabentről. Pusztító megtalálta a fegyvert – de engem nem. Ha
most sikerül kijutnom…
Váratlanul megjelent mellettem az erkélyen, iszonyatos forróságot árasztva.
Hogy az a… ! Céloztam, és lőttem Megan fegyverével, hogy eltűnjön. Bejött. Bár
megégett a bőröm.
Összeszorított foggal tűrtem a kínokat. Mivel lassabban indult a gyógyulás, volt
alkalmam fájdalmat érezni.
Megan fegyverében már csak két töltény maradt.
Képtelen voltam rájönni, hogyan talál meg. Azelőtt is simán lenyomozta, hol vagyunk.
Vajon látó képességei is vannak? Hogyan teleportál el, aztán jelenik meg pontosan ott,
ahol én vagyok?
Ekkor esett le…
Abban a pillanatban fordultam meg, mikor ismét felbukkant mellettem. Bibliai
idézeteket kiáltozott, és ragyogott a forróságtól. Nem lőttem.
Ezúttal megragadtam.
 49
Prof képességei nélkül sohasem sikerülhetett volna. Iszonyatos volt a forróság, kis híján
én is lángra kaptam. Csakhogy Pusztító döbbenete a kezemre játszott, mert fölemeltem a
pisztolyt, és fejbe lőttem.
Elteleportált.
Nem engedtem el, így magával vitt.
Egy sötét, ablaktalan helyiségben bukkantunk fel, ahol Pusztító rögtön kikapcsolta a
lángjait. Olyan hirtelen, hogy biztosan feltételes reflexként történt. Ezt a helyet valamiért
nem tehette tönkre. Elengedtem, de a hátraesés lendületével még lekaptam a szemüvegét.
Pusztító káromkodott, és örökké nyugodt természetét dühroham váltotta fel. Hátrálni
kezdtem, és a sötét helyiség falának vetettem a hátamat. Alig láttam valamit, bár az égési
sérülések okozta kíntól nem is nagyon tudtam másra koncentrálni. Elhajítottam a fegyvert,
de a másik kezemmel erősen szorítottam a szemüveget.
Előkapta kardját a ballonkabátja alól, és felém pillantott. A szikrába! Szemüveg nélkül
is elég jól lát ahhoz, hogy megtaláljon.
– Mindössze azt sikerült elérned – lépdelt felém –, hogy ketrecbe zártad magad velem.
– Miről szólnak a rémálmaid, Pusztító? – ordítottam. A Prof gyógyító képességei már
csak iszonyat lassan működtek. Fokozatosan tért vissza kezembe az érzés: előbb
zsibbadással, majd éles tűszúrásokkal. Elnyomtam az üvöltést, amire a kín biztatott.
Pusztító leállt, és leengedte a kardját. A hegye a földet érintette.
– Honnan… honnan tudsz te a rémálmaimról?
– Minden Idolnak van – jelentettem ki, bár közel sem voltam biztos ebben. De nincs
vesztenivalóm. – A félelmeid irányítanak, Pusztító. És felfedik a gyengeséged.
– Álmodom róla, mert egyszer megöl… – suttogta.
– Vagy azért a gyengeséged, mert álmodsz róla? – kérdeztem. – Newton valószínűleg a
szülei elvárásai miatt attól félt, hogy elég jóvá válik. Erőtér rettegett a rituális
gyilkosságoktól, és a méregtől, amit a nagyanyja próbált az italába csempészni.
Mindkettőjüknek rémálmai voltak ezekről.
– Isten angyala álmomban megszólított – suttogta az Idol – Itt vagyok, feleltem…{6} Íme,
hát a válasz! – Fejét hátraszegve kacagni kezdett.
Kezemben egyre elviselhetetlenebb lett a fájdalom. Akaratlanul is feljajdultam (elvégre
lényegében kiütött).
Pusztító odarohant hozzám, letérdelt, és rátette kezét a vállamra – amely mostanra húsig
leégett. A kínoktól felüvöltöttem.
 – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm, hogy elárultad nekem a titkot. Add át…
üdvözletemet Regáliának!
Elengedett, biccentett felém, majd fénycserepekké robbant szét.
Én csak pislogtam, aztán magzatpózban roskadtam a földre. A szikrába! Eddig a
gyógyulás gyorsan történt: hűsítő szellőnek érzékeltem. Most viszont olyan lassú lett, mint
a hideg ablaküvegen lecsorgó esőcseppek.
Kész örökkévalóságnak tűnt, mire enyhült a fájdalom, pedig legfeljebb három-négy
percig tarthatott. De csillapodott, úgyhogy üvöltve és sziszegve feltápászkodtam. Ökölbe
szorítottam a kezem. Sikerült. A bőröm mintha a napon égett volna szét, és ez az érzés
nem múlt el – a Prof által rám ruházott képesség elillant.
Léptem egyet, de belerúgtam valamibe… Pusztító kardjába. Felvettem. Megan fegyvere
tócsává olvadt.
Ezért az olvadt tócsáért meg fog ölni!
Ezek szerint Pusztító tökéletesen tudja irányítani, mely tárgyakat olvasztja meg, és
melyeket nem. A kardot szorongatva tapogatóztam tovább a sötét kis helyiségben… egy
ajtóig. Kinyitottam. Keskeny fa lépcsőház rejlett mögötte, mindkét oldalán korláttal. A
halovány fényben annyit azért ki tudtam venni, hogy egy szűk raktárhelyiségbe kerültem.
Ruháim – a bőrömmel együtt – gyakorlatilag lefoszlottak rólam. Csupán Abraham
nyakéke lógott még a nyakamban, bár a lánc egyik fele olvadozni kezdett, így inkább
letéptem, nehogy elvesszen a medál.
Találtam egy szövetdarabot – ami valószínűleg egykor függönyként funkcionált –, és a
derekam köré csavartam. Aztán egyik kezemben a karddal, másikban a medállal lassan
megindultam a lépcsőn fölfelé. Egyre világosabb lett, és nemsokára megláttam a falakon
sorakozó díszítéseket.
Plakátok?
Igen, plakátok. Több évtizeddel a Vész előttről származó, régi plakátok. Élénk, vibráló,
retró színek. Fodros szoknyás nőket, pulóverből kivillanó vállakat ábrázoló képek. Fekete
háttéren neon minták. Az idő kifakította őket, de látszott, hogy annak idején nagy gonddal
aggatták fel őket. Két kéz világító gyümölcsöt tartott, alatta pedig egy együttes nevét
olvastam.
Hová kerültem?
A lépcső tetején himbálózó fény felé sandítottam, és verejtékezve folytattam az utam
odáig. Ott megláttam egy ajtót és mellette egy széket. Az ajtó résnyire nyitva volt, ezért
belöktem, és egy kis, rendezett szobában találtam magam, amelyet ugyanúgy dekoráltak
ki, mint a lépcsőházat: pezsgő városi életképekkel.
A szoba közepére tolva két kórházi ágy foglalta a helyet – acélvázas, steril, fehér
lepedős ágyak. Az egyiken egy harminc-negyven éves férfi aludt, akiből mindenféle
csövek és vezetékek álltak ki. A másikon egy kis vézna néni, mellette vizeslavór.
A beteg fölé egy másik, orvosi köpenyt viselő nő hajolt. Amint beléptem, az orvos rám
pillantott, kicsit összerezzent, majd kisurrant azon az ajtón, amelyiken beléptem. Csak a
pulzusmérő hangja törte meg a csendet. Tétovázva léptem előre, mert fura, baljós érzés
uralkodott el rajtam. Az idős nő – akiben egyértelműen Regáliára ismertem – ébren volt,
és a falat bámulta. A belépéskor láttam, hogy azon három hatalmas tévéképernyő
sorakozik.
A középső éppen azt mutatta, amint Prof, Val és Exel egy olyan világos szobában
téblábolnak, hogy alig lehetett látni őket.
– Tehát – szólított meg Regália – megtaláltál.
Odanéztem. Az általam ismert alakja emelkedett ki a vizeslavórból, és szólított meg.
Szemügyre vettem az ágyon fekvő nőt. Sokkal, de sokkal öregebb volt, mint a kivetülése.
És sokkal betegebb. A valódi Regália lélegeztetőgéppel szívta be és fújta ki a levegőt, és
beszélni sem tudott.
– Hogy jutottál ide? – tudakolta a kivetülés.
– Pusztító segítségével – suttogtam. – Valahányszor elbújtam előle, azonnal rám talált.
Rájöttem, hogy valahová csak teleportálnia kell, amíg eltűnik. Logikus, hogy hozzád jön
utasításért, hova menjen legközelebb. Ő nem lát mindent a városban, te viszont igen. – A
tévéképernyőkre pillantottam. – Legalábbis ott, ahol van víz. – Azért tette föl őket, hogy
figyelhessen más helyeket is. Világos.
De mégis minek? Mi történik abban a szobában Proffal, Vallal és Exellel? Visszanéztem
rá.
A kivetülés az ágyban fekvő idős nőre sandított.
– Iszonyatos dolog az öregedés! – sóhajtott. – Mi értelme az isteni hatalomnak, ha a test
kipurcan? – csóválta a fejét, undorodva saját magától.
Lassan sétára indultam a szobában, és próbáltam kideríteni, most mi legyen. A
markomban van, nem igaz? Persze, ott van neki a vizeslavór, tehát nem teljesen
fegyvertelen.
Aztán megálltam a másik ágy mellett, ahol a számomra ismeretlen férfi szunnyadt.
Végignéztem rajta, és feltűnt, hogy takarója nagyon gyerekes: színes fák és világító
gyümölcsök vannak rajta…
– Ő Pirkadat???
– Halvány lila gőzöm sincs, hogy Vész miért egy kómában fekvőre ruházta a
képességeit – vonogatta a vállát a nő. – Az Apokalipszis Angyalának döntései azonban
nem ritkán felfoghatatlanok számomra.
 – Akkor hát… már régóta van kómában?
– Gyerekkora óta – legyintett Regália. – Képességei révén néha tudatában van a
külvilágnak, egyébként pedig folyamatosan álmodik. Mintegy harminc évvel ezelőtti
gyermekkorába zárva.
– És ez a város az ő álmává változik! – döbbentem rá. – Élénk, színes, festett, mindig
meleg van, az épületekben kertek… ez egy gyerek vágyálma! – Pörgött az agyam, mialatt
igyekeztem összerakni a kirakós darabkáit. Miért? Mit jelentsen ez? És hogy állíthatnám
meg Regáliát?
Egyáltalán: érdemes megállítanom? Az idős, törékeny alakra pillantottam. Alig élt.
– Te haldokolsz… – kockáztattam meg.
– Rákos vagyok – bólintott Regália. – Pár hetem van hátra. Jó esetben.
– Akkor miért áll utadban a Professzor? – kérdeztem összezavarodva. – Ha tudod, hogy
úgyis meg fogsz halni, miért teszel meg mindent a meggyilkolásáért?
Az Idol nem felelt. Míg valódi teste a háttérben sípolt, a kivetülés keresztbe fonta karját,
és a középső monitorra nézett. Prof ugyanis előrelépett a fényben. Nála is kard volt, az
egyik tenzoros erővel saját kezűleg kovácsolt kard. És még ő nézte le Pusztítót, amiért
kardot visel?!
Átsétált a fényen, kezét védekezve maga elé tartva, mintha erős hullámokon törne
keresztül. Mit tegyek? Regália leszarja a jelenlétemet. A szikrába is! Az sem érdekli, ha
megölöm. Így is, úgy is halott.
Vajon mivel tudnám megfenyegetni? Rákényszeríteni, hogy ne bántsa a Professzort.
Már a gondolattól is összeszorult a szívem, de a törékeny testre pillantva biztos voltam
abban, hogy egyetlen pöccintés a halálba küldené.
Hirtelen elhomályosult a monitor. A valódi Regália megnyomott egy gombot a karfán,
amely valószínűleg távirányító lehetett. Elsötétült a képernyő, és egy szűrő révén láthatóvá
váltak az alakok. Így láthattam, amit a Prof abban a vakítóan fénylő szobában nem.
A fény forrása nem emberi lény volt, ahogyan tippeltem. Hanem egy doboz, amelyből
vezetékek lógtak ki.
Mi a…? Zavarodottságomban a képernyőt bámultam.
– Tudod – folytatta a kivetülés –, Jonathan nem is olyan különleges, mint hiszi. Igaz,
átruházó. De adott körülmények között minden Idol képes erre. Csupán egy kevéske DNS
és a megfelelő gép kell hozzá.
Kivágtak belőle valamit – mesélte Pirkadat. – A friss kötés Pusztító mellkasán…
Egy kevéske DNS és a megfelelő gép?
Elöntött a rettegés.
 – Létrehoztál egy gépet, ami megsokszorozza Pusztító képességét? Mint a kémsugár,
csak városokat is le tud rombolni? Egy Idolt használtál fel, hogy bombát alkoss?
– Ó, már régóta kísérletezem ezzel – bólintott a kivetülés –, mivel az Apokalipszis
Angyalával együttműködni néha… kiszámíthatatlan. Saját átruházó módszerre volt
szükségem.
A képernyőn annyit láttunk, hogy a Prof odaér a géphez. Megérintette, majd zavartan
hátrálni kezdett. Mögötte a szobában alig látszott Val és Exel, akik a kezüket a szemük elé
tartották.
– Kérlek! – fordultam Regáliához. Karddal a kezemben. – Ne bántsd őt! Hiszen barátok
voltatok, Abigail.
– Egyfolytában azt hajtogatod, hogy meg akarom ölni Jonathant – csóválta fejét a nő. –
Borzalmas feltételezés! – A valódi Regália ekkor megnyomott egy gombot a karfán.
A képernyőn látható bomba felrobbant. Mint egy nyíló virág – a romboló energiahullám
olyan erősségű volt, hogy egész Babilart megsemmisíthette volna. Bámultam, ahogy
kinyílik, és sugárzik mindenfelé.
Aztán abbahagyta.
A Prof magasba tartott kézzel fogta vissza a vörös fénycsóvák közt, akár egy hatalmas
szörnyeteget… a szoba közepén kirajzolódott egy napkorong… a Prof átfogta, és
emberfeletti erőfeszítések árán visszatartotta… látható volt rajta a szenvedés. Egyetlen
kisülést sem engedett ki.
Micsoda robbanás! Úgy tűnt, a bomba már jó ideje töltődött. Regália bármikor
megnyomhatta volna a távirányítót, és hetekkel ezelőtt porig rombolhatta volna Babilart.
Prof vadállati, őrjöngő üvöltést hallatott, de továbbra is visszatartotta az energiát. Utána
egy óriási pajzsot hozott létre, amely neonkéken nyílt ki a plafonból, és tépte szét a tetőt,
mintha két kéz tűzoszlopot alkotott volna az égig. Kiengedte az energiát, amely így
ártalmatlanul foszlott szét az éjszakában.
Csakhogy egyre növekvő rettegéssel vettem tudomásul, hogy ezzel még nincs vége.
Igen, a várost megmenti, de itt még nincs vége, mert…
A romlás egyenesen arányos a kibocsátott energia nagyságával. Ha sejtésem nem csal,
kis mennyiségben csakugyan uralni tudja, de ekkora energiát egyszerre már nem képes
büntetlenül visszafogni.
Úgy vetette be a tudását, mint még soha, és úgy használta képességeit, ahogyan
Acélszív tette Új-Chicago fémesítése idején. Nem emberi önmegtartóztatás volt ez –
bizonyíték arra, hogy egy hős érkezett. De ezzel együtt a végzet is. Táncolt már a
szakadék szélén. Ez viszont…
– Túl sok… – suttogtam. – Ez már túl sok, Prof…
 – Gyermekem – súgta mögöttem Regália –, én nem azért csalogattam ide Jonathant,
hogy meggyilkoljam… hanem azért, hogy ő legyen az örökösöm.
 50
– Mit tettél? – ordítottam. Megpördültem, odarohantam az ágyhoz, ügyet sem vetve a
kivetülésre. Megragadtam az idős nőt a hálóingénél fogva, és magamhoz rántottam. – Mit
tettél?
Beszívta a levegőt, és most az egyszer saját, elhaló, reszelős hangján szólalt meg:
– Hatalmat adtam neki.
Ismét a képernyőre pillantottam. A Prof eloszlatta az utolsó energiaszikrákat is, majd
térdre rogyott. A szoba elsötétült – rájöttem, hogy a fényszűrő miatt. Ledobtam a kardot,
és elkezdtem nyomogatni a gombokat Regália ágya szélén, hátha visszanyeri fényerejét a
monitor, és láthatom, mi történik ezután.
A képernyő visszaváltott. Prof még mindig ott térdelt, háttal nekem. Előtte tökéletes kör
rajzolódott ki a padlóra az energiabombának köszönhetően. Reszkető alak lépett hozzá
hátulról. Val. Félve a Prof vállára tette kezét.
Aki oldalra tartotta karját, hátra sem pillantott. Valt körülfonta egy erőtér. Aztán a Prof
ökölbe szorította a kezét, amitől a tér Vallal együtt kosárlabdányira zsugorodott össze.
Egyetlen szempillantás alatt kioltotta az életét.
– Neee! – kiáltottam, hátratántorodva az iszonyatos látványtól. – Prof, ne tedd!
– Gyorsan elintézi a Leszámolókat – mondta Regália kivetülése szinte szánakozva –, a
Főidolok első lépése ugyanis leggyakrabban az, hogy elhallgattatják azokat, akik a
legjobban ismerik őket. Mert ők azok, akik nagy valószínűséggel rájönnének a
gyengeségükre.
Döbbenten csóváltam a fejem. Nem lehet… Hiszen…
Prof feltartotta kezét. Felhangzott Exel üvöltése, amely egyszer csak abbamaradt. Neee!
Aztán a Prof fölállt, és megfordult. Végre láthattam az arcát. Gyűlölettől eltorzult,
vicsorgó arcát és remegő állkapcsát.
Ezt a lényt én nem ismerem.
Mizzy, Tia! Tennem kell valamit értük! Muszáj…
Regália felköhögött. Diadalittasan. Én viszont hörögve felemeltem a kardot.
– Szörnyeteg!
– Úgyis megtörtént volna – préselte ki magából két köhögés közt –, előbb vagy utóbb…
kitör belőle…
– Nem! – üvöltöttem reszkető karral, majd lesújtottam.
És aznap megöltem a második Főidolt.
 Elhátráltam az ágytól, amelynek fehér takaróján vértócsa áradt szét, kezemet is
bemocskolva. A képernyőn a Prof fásultan ballagott el Val maradványai mellett. Egyszer
csak megtorpant. Szobája falán láthatóvá vált egy eddig takart rész, ahol monitorok
sorakoztak – mint nálam.
Az egyiken Babilar térképe, azon pedig egy bekarikázott rész valahol New Jerseyben.
Ez a ház?
Valószínű, mivel az előtte lévő másik képernyő vibrálni kezdett, majd egy szobarészlet
villant be, ahol én álldogáltam. Az ágyban fekvő Regália és véres kezű önmagam,
derekamon a függönydarab.
Én is felpillantottam a szoba csücskébe, és akkor vettem észre az ott rejtőző
videokamerát. Regália megrendezte mindezt, hogy farkasszemet nézhessenek a
gyilkosságok után. Úgy tűnik, az volt a szándéka, hogy megtalálják. A Prof tekintete
összetalálkozott az enyémmel.
– Prof… – dadogtam, és szavaim nála is visszahangzottak. – Kérlek…
De ő hátat fordított a képernyőnek, és kiment. Abban a pillanatban értettem meg, hogy
nem Tia vagy Mizzy forog veszélyben. Elvégre egyikük sem ölt Főidolt…
Én viszont igen.
Tehát ellenem fordul.
 51
– Pirkadat! – kiáltottam a szunnyadó alakra.
Nem moccant. Lehet, hogy azért, mert kómában van…
– Megint elkélne a segítség – súgtam neki, de persze nem válaszolt.
A szikrába! A Prof közeleg! Veszett sebességgel rohantam ki a szobából, elsietve az
orvos mellett, aki szótlanul fölállt az ajtó melletti székből, és visszasietett a szobába –
talán, hogy összeszedje a cuccait, és lelépjen.
Tud valamit…
Prof gondolkodás nélkül meggyilkolta Valt és Exelt. Velem is ezt tenné. Átszaladtam az
épületen, kerestem az utcára vezető kiutat. De mi ez a morajlás a távolban?
Kirohanok, és elbújok valahol. De… el lehet bújni Jonathan Phaedrus elől? Nincsenek
tartalékaim, nincsenek kapcsolataim. Ha elbújok, rám talál. Ha megszököm, életem
hátralévő… nagyon rövid részében bujdoshatok.
És ha idetalál, simán kinyírja Pirkadatot, és ezáltal egész Babilart. Se étel nem lesz, sem
fény.
A csarnokban megálltam pihegni. A futásnak semmi értelme. Előbb vagy utóbb úgyis
meg kell küzdenem vele. Akkor megteszem előbb!
Így hát – annak ellenére, hogy minden porcikám tiltakozott – visszafordultam, és a
tetőre indultam. Meglepően rendben tartott kertvárosi házban voltam. Mi történhetett
Pirkadat családjával? Lehetséges, hogy égre-földre keresik őt, és aggódnak álmodozó
fiukért?
Végül ráleltem a lépcsőházra, és fölmentem a második emeletre. Onnan egy ablakon át
kimásztam a tetőre. A többi babilari épülettel ellentétben ennek nem lapos, hanem csúcsos
teteje volt, úgyhogy óvatosan oldalaztam felfelé. Még nem kelt föl a nap, de már világlott
a horizont. Ennek fényénél láttam, mi volt az imént hallott moraj forrása: a víz elkezdett
visszahúzódni Babilarban!
Akár egy váratlan apály, feltárta a kagylóval borított felhőkarcolókat. Az alapzatuk
iszonyatosan megrendülhetett attól, hogy ennyi ideig voltak víz alatt. A tenger
visszahúzódásától elpusztulhat az egész város, és benne mindenki, akit Prof meg akart
menteni. Egyetlen meggondolatlan kardcsapásomtól lehet, hogy ezrek halnak meg.
Bár eddig még egyetlen épület sem omlott össze. De akkor is tehetetlen vagyok, ha
összeomlanak.
Úgyhogy leültem.
Az éjszaka utolsó félhomályos pillanatai kissé megnyugtattak. Eltűnődtem, milyen
szerepet játszottam, és azon, hogy talán túlságosan is erőltettem a Profot, hogy hőssé
váljon. Mennyire vagyok hibás? Számít ez?
Regália valószínűleg akkor is elérte volna mindezt, ha nem rágom a Prof fülét. De a
legnyugtalanítóbb az volt, hogy a nő Prof legbelsőbb félelmeit kihasználva érte el
mindezt.
Egy dolog biztos: akármi történt is Proffal, nem ő a hibás. Olyan ez, mintha valaki egy
idióta tréfából kifolyólag, totálisan bedrogozva, ördögnek képzelné a körülötte lévőket, és
ezért sorra legyilkolná őket. Regália ölte meg Exelt és Valt, nem a Professzor. Persze,
lehetséges, hogy ő sem hibás. Őt is egyfajta hatalom kényszerítette.
De ha ő sem hibás, akkor mégis, kicsoda? Végignéztem a látóhatáron, és szemem
megállapodott egy fénylő, vörös csillagon. A nappal szemben világított az égen.
– Ez a te műved – súgtam. – Ki vagy te valójában?
Vész nem felelt, és eltűnt a látóhatáron. Visszafordultam Babilar felé. Lehet, hogy nem
vagyok hibás abban, ami a Professzorral történt, de ártatlan sem vagyok… hiszen
Babilarba érkezésem óta egyik bonyodalomból a másikba keveredtem, nem törődve közös
terveinkkel.
A Profnak igaza volt: ez vakmerő hősködés.
És most mit tegyek? A valódi Professzor mit tenne? Tervet kovácsolna.
Semmi sem jutott az eszembe. Nem mintha ez lett volna a tervezgetés ideje. Akkor
kellett volna agyalnom, amikor rosszra fordultak a dolgok, mielőtt a mentoromat
megtévesztették, és megrontották, mielőtt lelőtték a szerelmemet, és mielőtt megölték a
barátaimat.
A messzeségben kirajzolódott valami a víz felett. Kihúztam magam, hogy jobban
lássam. Kis korong… azaz erőtér pörgött felém, tetején pedig egy fekete köpenyes alak
állt. Egyre nagyobb lett.
Aha, ezek szerint a Prof erőterei afféle repülőgépek is. Lenyűgöző képességekkel
rendelkezik! Fölegyenesedtem, és Abraham nyakékét szorongatva próbáltam nem lezúgni
a tetőről.
A felkelő naptól minden fényárban úszott, és a medál is megcsillant. Csak képzelődöm,
vagy tényleg vakítóbb a fény, mint eddig?
A Prof lobogó fekete köpenyben süvített felém a repülő korongon. A kis, csúcsos tető
alsó csücskén landolt, és gyanakodva méregetett odalentről. Ismét megöbbentett, milyen
változáson ment keresztül. Rideggé vált. Önmaga volt, persze, de minden rossz
tulajdonsága tetőfokán.
– Senki sem kényszerít, nem kell megtenned – kiáltottam le neki.
 Mosolyogva emelte föl kezét. Napfény ömlött el a tetőn.
– Hiszek a hősökben! – kiáltottam a medált elé tartva. – Hiszem, hogy eljönnek!
Ahogyan az apám is hitte! Nem érhet így véget! Prof, én hiszek! Hiszek benned!
Erőtérgömb formálódott körülöttem, széttörve a talpam alatti tetőcserepeket is, és
légmentesen körülzárt. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint Val körül…
– Hiszek… – suttogtam.
Prof ökölbe szorította a kezét.
A gömb sugara egyre kisebb lett, de hirtelen – bár egy pillanattal azelőttig még benne
voltam – kikerültem belőle… Magam előtt láttam, nem voltam már a kosárlabda méretű
kis gömbben.
Mi történik?
Prof arca eltorzult. A fény pedig egyre világosabb és világosabb lett…
Ekkor előtört belőle egy hófehér alak, aki berobbant kettőnk közé. Úgy lángolt, mint a
napkorong. Sugárzó, hatalmas, fiatal nő, akinek fejét koronaként borította be aranyló haja.
Megan feltámadt.
Mentorom újabb erőteret vont körém. A fényalak viszont előretartotta a kezét a férfi
felé, amitől a gömb hirtelen a Professzort vette körül. A lány megváltoztatta a valóságot,
ténnyé változtatta azt, ami csak eshetőség volt.
A Prof ezúttal még jobban elhűlt. Egy csapásra eltüntette a gömböt, és egy újabbat vont
a fényalak köré. Csakhogy, amikor elkezdett összemenni, ismét áttevődött rá, bezárult, és
azzal fenyegette, hogy őt magát zúzza halálra.
Eltüntette. Ekkor olyat láttam a szemében megcsillanni, amit még soha. Félelmet!
Mindannyian félnek valamitől. A szívük mélyén. Newton menekült előlem. Acélszív
mindenkit elintézett, aki ismerhette. A félelem hajtja őket.
Ez nem az általam ismert Professzor. Ő Phaedrus, a Főidol. És most olyasvalakivel
került szembe, aki általa ismeretlen módon manipulálja az ő képességeit. Tehát retteg.
Tágra nyílt szemmel hátratántorodott.
A másodperc törtrésze alatt megváltozott a helyszín.
Én és a fényalak egy épülettel odébb kerültünk, egy szobába, amelynek ablakából
láthattam a tetőn magányosan álldogáló Profot.
A mellettem lévő fényalak felsóhajtott, világossága kialudt, és a meztelen Meganné
változott. Összeesett, de én elkaptam. Az ablakból annyit láttam, amint Prof káromkodik,
és a korongjára ugorva elsüvít.
A szikrába! Hogy fogom őt legyőzni?
 A válasz az ölembe hullott. Meganre pillantottam. Tökéletes arc, gyönyörű ajak. Igazam
volt, hogy hittem az Idolokban. Csak éppen rossz Idolra tettem.
Kinyitotta a szemét, és meglátott.
– Most nincs kedvem megölni téged… – suttogta.
– Sosem kaptam még szebb bókot… – feleltem. Rám nézett, majd nyöszörögve ismét
lehunyta a szemét.
– Ó, a pokolba! Tényleg az a titok, hogy a szerelem mindent legyőz. Esküszöm,
mindjárt hányok!
– Ööö, szerintem nem ez a titok – helyesbítettem, végignézve a lányon.
Fölpillantott. Belém villant, hogy nagyon-nagyon meztelen, én pedig szintén nagyon-
nagyon pucér vagyok… Követte a tekintetemet, majd vállat vont. Elpirultam, gyöngéden
letettem a padlóra, és nekiálltam valami ruhát keríteni neki. De ahogy ott nézelődtem,
kirajzolódott rajta egy öltözet: a szokásos farmer-póló kombináció – egy másik dimenzió
árnyékruhái. Egyelőre megteszi, gondoltam magamban.
– Akkor hát mi a titok? – faggatott, és végigsimított aranyhaján. – Az összes többi
reinkarnálódás után gonoszként ébredtem. Nem emlékeztem saját magamra, agresszív
voltam, erőszakos, romboló. Most viszont nem érzek semmi ilyesmit. Mi változott meg?
Mélyen a szemébe néztem.
– Az épület már lángolt, mikor berohantál értem?
Összeszorította az ajkát.
– Igen – ismerte el. – Hülyeség volt, nem kell kioktatnod, magam is jól tudom.
Tisztában voltam vele, hogy talán nem is vagy ott… lehet, hogy nem. De azt gondoltam:
lehet, hogy igen. És ha igen, nem kockáztathattam, hogy… hogy te… – megborzongott.
– Féltél a lángoktól?
– Jobban, mint ahogy azt el tudnád képzelni… – súgta.
Elmosolyodtam.
– Nos – vettem karjaimba a lányt –, íme a titok.
 UTÓHANG
Nagyjából öt órával később ott üldögéltem az egykor alacsony babilari épület tetején, és
egy tábortűznél melengettem a kezem. Mostanra az egész mintegy húsz szinttel a víz alá
temetett utca fölött magasodott.
A víz visszahúzódása következtében egyetlen épület sem omlott össze.
– A gyökérzetnek hála – telepedett mellém Megan, és átnyújtott egy tál levest. Most
valódi ruhát viselt (sajnos, de tény, hogy praktikusabb volt, mert a városban hirtelen lehűlt
a levegő).
– A gyökér szívós, szívósabb, mint bármelyik növény. Stabilan megtartja az épületeket.
– Hitetlenkedve rázta a fejét.
– Pirkadat nem akarta, hogy ha ő elpusztul, az utópiája is vele haljon – kavargattam a
levest. – A gyümölcsök?
– Továbbra is világítanak – felelte a lány. – A város megmarad. Eddig vízzel fűtött,
hogy a városban ne hűljön le a levegő. Erre más módszert kell kitalálnia.
Emberek sürögtek körülöttünk. Babilar népe összefogott válság idején, mi pedig csupán
két menekült voltunk a sok közül. Ha a járókelők láttak is rajtam valami furát, vagy
felismertek a küzdelemből, hallgattak. Vagy halkan odasúgtak a társaiknak.
– Szóval… – kezdte Megan –, mi a helyzet az elméleteddel?
– Ezer százalék, hogy a félelem – sóhajtottam kimerülten. Mióta nem aludtam? – Én
szembenéztem a vízzel, utána pedig nem hatott rám Regália Idollá változtató rituáléja. Te
minden félelmed ellenére berohantál egy égő épületbe, hogy megments, és úgy ébredtél,
hogy nem éreztél gonoszságot. Az Idolok a szívük mélyén rettegnek. Pontosan így fogjuk
legyőzni őket.
– Lehetséges – tűnődött Megan. A szikrába! Hogy lehet valaki ilyen dögös
leveskavargatás közben? Miközben egy számmal nagyobb ruhákat visel, az arca pedig
kipirosodott a hidegtől… Elmosolyodtam, és feltűnt, hogy ő is engem bámul.
Hmm, ez nagyon jó jel!
– Van benne logika – vörösödtem el. – Mint palacsintán a zabkása.
Fölvonta szemöldökét, majd belehörpölt a levesbe.
– Tudod – mondta – nem is olyan rosszak a metaforáid.
– De jó, kösz!
– Mert leggyakrabban nem is metaforákat mondasz, hanem hasonlatokat. Azokban vagy
botrányosan szar.
Bólintottam, majd a kanállal rámutatva, határozottan kijelentettem:
 – Zseni vagy…
Mosolygott, és tovább ette a levest.
De akármilyen nagyszerű volt is a társaság, keserűen ettem a levest. Nem tudtam
felhőtlenül kacagni többé. Hogy tehettem volna, mindazok után, ami történt? Csendben
ettünk tovább. Megan egyszer csak fölkelt, és a vállamra tette a kezét.
– Ha tudták volna, miféle árat kell fizetniük a város megmentéséért – suttogta –,
szerinted kételkedtek volna egy percig is?
Szomorúan ráztam a fejem.
– Val és Exel fontos küzdelemben estek el – folytatta. – Mi pedig megakadályozzuk,
hogy mások is elessenek. Valahogy, akárhogy.
Bólintottam. Még nem kérdeztem rá Samre. De annak is eljön majd az ideje.
Megan elment repetáért. Én a tányért bámultam. Elhatalmasodott rajtam a bánat, de
nem engedtem át magam neki.
Túlságosan is lefoglalt a tervem.
Egy pillanattal később a körülöttünk állók között ismerős hangra lettem figyelmes.
Felálltam, leengedtem a tálat, és odafurakodtam két cseverésző babilari közé.
– Elég hülyén néz ki – mesélte éppen Mizzy. – Magas. A divathoz semmi érzéke… –
Ekkor észrevett, és kikerekedett a szeme. – Ööö… de vannak jó tulajdonságai is!
Átöleltem.
– Hallottad az adást, ugye?
– Ahaaaa – ölelt át, majd elmosolyodott. – Halványlila gőzöm sincs, miről beszélsz.
– Megkértem pár embert, hogy rádióban közvetítsék neked és Tiának az üzenetet, amit
majd lehallgathatsz, és… tehát nem hallottad?
A fejét csóválta. Hát, ez bosszantó! Annyit szenvedtem azon, hogy kitaláljam, hogyan
bújtassam el őket. Azt hittem, a rádió zseniális ötlet lesz. Elvégre a rövidhullámon
Abrahamet is elértük Új-Chicagóban.
A lány elém tartott egy papírcetlit. Szerencsesüti-papírt. Missouri! – állt rajta. – Bújj el!
Azonnal bújj el!
– Ezt meg mikor találtad?
– Múlt éjjel – felelte. – Pontosan hajnalhasadás előtt. Kábé száz ugyanilyen nőtt a
fákon. Alaposan rám ijesztettek, gondolhatod. Szóval arra jutottam, engedelmeskedem.
Mert? Szomorúnak tűnsz.
Még fel kell tárnom előtte a többiek sorsát. A Vészbe! Éppen szólásra nyitottam a
számat, amikor visszatért Megan.
Majd’ felnyársalták egymást a tekintetükkel.
– Khm, mi lenne, ha egyelőre nem ölnétek meg egymást? – kockáztattam meg. –
Légyszi, légyszi!
Mizzy kegyesen félrenézett.
– Majd meglátjuk. Tessék, azt hiszem, ez itt a tiéd… – és átadott nekem egy másik
cetlit. – Csak ez különbözött a többitől.
Habozva vettem el a papírt.
Acélölő, álmodj szépeket!
– Mégis, mit jelentsen ez? – tudakolta Mizzy.
– Azt – feleltem összehajtva a papírt –, hogy komoly feladatok állnak előttünk.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Újabb könyv született! És bár ismét az én nevem szerepel a borítón, egy csomó láthatatlan
kéz segített a megalkotásában. A könyv azért is különleges, mert ez volt az első, amit a
Dragonsteel Agytröszt segítségével hoztam létre. Ez a rögtönzött (és valószínűleg egyszer
használatos) név azt az okos bagázst fedi, akik eljártak velem ebédelni, és segítettek a
sztori problémáinak megoldásában.
Közéjük tartozik Peter Ahlstrom, a Legyőzhetetlen Segédszerkesztő, az arc, aki gyakran
bukkan fel a blogomon és Facebook-oldalamon, válaszol kérdésekre, és néha még
bejegyzéseket is ír. Emberek, ez a fickó fenomenális! Első írócsoportom kulcsfigurájaként
(Dan Wells és Nathan Goodrich társaságában, akinek nevét a könyv legelején is
olvashattátok) mindvégig óriási segítség volt. Ha összefutsz vele egy konferencián,
veregesd meg a vállát a nevemben is!
Az ebédeken Karen Ahlstrom, a Dragonsteel szóvarázslója is részt vett, és Isaac
Stewart, a csodás térképész, aki mostanra cégünk teljes munkaidejű tagjává vált. Ők nagy
segítségemre voltak a regény írása során, csakúgy, mint jelenlegi írócsoportom többi tagja
a fent említetteken kívül: Emily Sanderson, Alan Layton, Darci & Eric James Stone, Benn
& Danielle Olsen, Kara Stewart, Kathleen Dorsey Sanderson és Kaylynn ZoBell.
A Random House tehetséges csapatába tartozik szerkesztőm, Krista Marino, aki
fantasztikus munkát végzett (és rendszeres, tapintatos figyelmeztetésekkel adta tudtomra a
határidők elmúltát), továbbá Jodie Hockensmith, aki rendszeresen túlteljesíti a feladatát,
amikor hajlandó együtt dolgozni a morcos szerzőkkel. A Random House csapatának
további, dicséretet érdemlő tagjai: Rachel Weinick, Beverly Horowitz, Judith Haut,
Dominique Cimina és Barbara Marcus. Az olvasószerkesztést a tehetséges Mr. Michael
Trudeau végezte.
Ügynökeim, Joshua Bilmes és Eddie Schneider nagyszerűek és találékonyak voltak,
csakúgy, mint a teljes JABberwocky-csapat. Mostanra meg vagyok győződve arról, hogy
álruhás Idolok, mivel annyi mindent képesek megtenni. E könyvem egyesült királyságbeli
csapatába tartozik Simon Spanton – szerkesztőm a Gollancznál, aki mindig gondoskodik
róla, hogy londoni kiruccanásaim örömteliek és izgalmasak legyenek – és fáradhatatlan
ügyvédem, John Berlyne a Zeno Ügynökségtől.
A könyv bétateszt-olvasói Brian Hill, Mi’chelle & Josh Walker voltak. Montie Guthrie,
Dominique Nolan és Larry Correia segítettek a tűzfegyverek terminológiájánál és
használatuknál. Gammateszt-olvasóim és a közösségi lektorok: Aaron Ford, Alice
Arneson, Bao Pham, Blue Cole, Bob Kluttz, Dan Swint, Gary Singer, Jakob Remick,
Lyndsey Luther, Maren Menke, Matt Hatch, Taylor Hatch, Megan Kanne, Samuel Lund,
Steve Godecke és Trae Cooper. Ha Idollá változnék, titeket nyírnálak ki utoljára.
Végül szeretnék köszönetet mondani csodálatos feleségemnek, Emilynek és három
vadóc fiamnak. Értük érdemes élni.
{1}
Szent István Társulati Biblia fordítása, Jakab levele, 3,4. – a ford. megjegyzése

{2}
Szent István Társulati Biblia fordítása, Jelenések könyve, 20, 1. – a ford. megjegyzése

{3}
Szent István Társulati Biblia fordítása, Jeremiás könyve, 6,10. – a ford. megjegyzése

{4}
Szent István Társulati Biblia fordítása, Jelenések könyve, 6, 8. – a ford. megjegyzése

{5}
Szent István Társulati Biblia fordítása, Teremtés könyve, 22, 6. – a ford. megjegyzése

{6}
Szent István Társulati Biblia fordítása, Teremtés könyve, 31, 11. – a ford. megjegyzése
Tartalom

CÍMOLDAL
IMPRESSZUM
ELŐHANG
ELSŐ RÉSZ
1
2
3
4
5
6
7
MÁSODIK RÉSZ
8
9
10
11
12
13
14
15
16
HARMADIK RÉSZ
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 32
33
34
35
36
37
38
39
NEGYEDIK RÉSZ
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
UTÓHANG
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 Table of Contents
CÍMOLDAL
IMPRESSZUM
ELŐHANG
ELSŐ RÉSZ
1
2
3
4
5
6
7
MÁSODIK RÉSZ
8
9
10
11
12
13
14
15
16
HARMADIK RÉSZ
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
 31
32
33
34
35
36
37
38
39
NEGYEDIK RÉSZ
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
UTÓHANG
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS