Lámpások éjszakája

Halloween antológia

C&H
2022
 Copyright © Ádász Ágnes, Baloghné Dezamics Tícia, Bodnár
Alexandra, Guttyán Piroska, Horváth Ramóna, Hőnyi Edit Katalin,
Kispál Márton, Krizsán Rebeka, Monos Anett, Szilágyi Heléna,
Varga Alexandra, Zucker-Kertész Lilla Anna

A szöveget gondozta: Bodnár Alexandra, Monos Anett

Borítóterv: Patkány
Belső grafika: Szilágyi Heléna

Műszaki szerkesztő: Zucker-Kertész Lilla Anna

Korrektor: Bodnár Alexandra, Monos Anett,
Zucker-Kertész Lilla Anna

Kiadja a C&H
Felelős vezetők: Bodnár Alexandra, Monos Anett,
Zucker-Kertész Lilla Anna

ISBN 978-615-01-6168-6
 Tartalomjegyzék

Vittorio Verossi - Hamvadó kétkedés 6

Guttyán Piroska - Záróra 28

Shadow - Öt perc a mikróban 38

M. Z. Chapelle - Temetetlen 48

HoRa - Lámpás Jack 63

Alex L. Hooper - A világod része 70

Szellő Abigél - Szellemfiú 82

Kispál Márton - Cvikker 94

Monos Anett - Elfeledettek 103

Retriw - Újjászületés 106

Szilágyi Heléna - Áldozati bárány 117

Némethy Alexandra - Gyertyaláng 130

Monos Anett - Világok találkozása 139

 Vittorio Verossi

Hamvadó kétkedés

Moira és én biztosra vettük, hogy a lények meg fognak

jelenni, de Betsy, úgy tűnik, csak jó bulinak képzelte az
egészet, azért tartott velünk aznap éjjel. Persze nem hívtuk
volna magunkkal, ha tudjuk, hogy valójában mesének
hiszi a Sídhe létezését. Én beszéltem neki legelőször
a Sídhe-ről, ő pedig ragyogó szemmel hallgatta.
Egy pillanatig sem adta jelét, hogy komolytalannak
tartaná akár ezt, akár az egyéb, boszorkányságról szóló
beszámolóinkat.
Valójában úgy tűnt, irigykedik rám és Moirára,
amiért anyánk és nagyanyánk is foglalkozik mágiával.
Betsy állandóan a földhözragadt szüleiről panaszkodott,
és arról áradozott, mennyire kiakadnának, ha sejtenék,
hogy ilyen „szektás” dolgokba keveredett.
Most, utólag azt hiszem, Betsy azért folyt bele az
ügyeinkbe, hogy lázadjon. Közben pedig ugyanolyan
szkeptikus maradt a mágiával kapcsolatban, mint az
általa begyepesedettnek és karót nyeltnek titulált szülei.
Igazából magáról a boszorkányságról is a
Sídhe kapcsán kezdtem beszélgetni vele. Akkoriban
összeveszett a barátnőivel, így a klikkje kitagadta.
Gondolom, könnyebbnek tűnt odajönni hozzám, egy
mindig elvonuló, magában rajzolgató lányhoz, mint
másokhoz. Valakihez muszáj csapódni, ha az ember túl
akarja élni egy gimiben.
Amikor először megszólított, épp a sportpálya
lelátóján ültem, és a képregényem legújabb részén
dolgoztam. Egész pontosan a borítón.
– Sí-d-he? – betűzte esetlenül, átkukucskálva a vállam
fölött, miután a mögöttem lévő üléssorba telepedett.
– Sínek ejtik – világosítottam föl hátralesve. – Írül van.
– És mi az a Sí? – csavargatta az orrpiercingét
töprengőn félrebiccentett fejjel.
– Felsőbbrendű lények, amolyan félistenek a kelta
mitológiában.
Tovább kérdezgetett a Sídhe-ről, a képregényem
történetéről, onnantól pedig már alakult magától az
újdonsült barátságunk. Olyan lelkesen vetette bele
magát a mágia számára ismeretlen világába, mintha
mindig is erre várt volna.
Moira kezdetben gyakran kárhoztatott, amiért kiadom
Betsynek a titkainkat, de én váltig bizonygattam, hogy a
barátnőm megbízható.
– Nem tagadhatjuk meg tőle a segítséget, ha egyszer
tanulni akar – érveltem. – Nekünk persze könnyű,
beleszülettünk a dologba, itt van anyu és nagyi. Mindig
volt kihez fordulnunk a kérdéseinkkel. De Betsynek
nem adatott meg ilyesmi. Csak azért ne bízzunk
benne, mert szokványos családba született? Hiszen a
jöttmentek többen vannak bármilyen covenben, mint a
magunkfajták.
A nagyink jöttmentként hivatkozott az olyan
boszorkányokra, akik nem a családjukból örökölték
a tudásukat.
– Nem tudom, Deidre – húzogatta a száját a nővérem.
– Mi lesz, ha összeveszik veled is, mint a régi barátaival?
Kifecsegi a világnak, amit tanítunk neki?
– Már az is az ő hibája, hogy kitagadták a
társaságából?
– Nyilván akadt rá okuk. Betsy balhés csaj. Tudom,
hogy magányos vagy az osztályodban, de ez még nem ok
rá, hogy kiadd magad akárkinek.
Nem hallgattam Moirára, ő viszont aggódott értem.
Így hamarosan csatlakozott hozzám és Betsyhez iskola
után, amikor együtt lógtunk. Immár hármasban töltöttük
a szabadidőnket. Moira eredetileg csak felügyelni akart
ránk. Rém átlátszó volt, de tűrtem, mert reméltem, hogy
menet közben megkedveli Betsyt.
Végül úgy is lett.

֎
Patrice Murphy doktornő megállította a terápiás ülésről
készült hangfelvételt, és Byrne nyomozóra nézett az
íróasztala fölött.
– Deidre továbbra is ragaszkodik a Sídhe-ről szóló
tévképzetéhez – támasztotta össze sátorszerűen az
ujjait. – Egyelőre képtelen szembenézni a májusban
történtekkel. Az elméje rendkívül erősen védekezik.
A hipnózis, de még a pszilocibin alkalmazása sem képes
feloldani a blokkot.
– Azt akarja mondani – dőlt hátra a szemközti széken
Alice Byrne a halántékát dörgölve –, hogy az egyetlen
szemtanúnk nem csak nem emlékszik semmire, de
nem is fog?
– Attól tartok, csekély rá az esély, hogy belátható
időn belül áttörést érjünk el.
– Ebben az esetben be kell kérnem a terápia frissebb
hanganyagait is. Hátha tartalmaz, ha mást nem, indirekt
információt a tényleges történéseket, vagy az elkövetők
kilétét illetően.
A doktornő meghajtotta a fejét.
– Számítottam erre. Sajnálom, hogy ennél többel
továbbra sem tudunk szolgálni. – Az asztalon kiteregetett
képregényrajzok egyvelege felé intve elfintorodott. –
Javaslom, vigye magával ezeket is.
A nyomozó megköszönte az anyagot, majd pár további
kérdés után elbúcsúzott a doktornőtől. Sietős léptekkel
indult a kijárat felé. Az elmegyógyintézet őszbe borult
udvarán átvágva, távolról megpillantotta Deidrát. A
lány kopott öltözékben, az egyik fehérre festett padon
rajzolgatott. A nyomozó még ebből a távolságból is ki
tudta venni hasának árulkodó domborodását.

֎
Március óta lógtunk csak együtt Betsyvel, de mintha
mindig is hozzánk tartozott volna. Menekült otthonról,
szinte minden szabadidejét velünk töltötte. Akárha
hárman lettünk volna nővérek. Betsy úgy szívta magába
a tudást, mint a szivacs. Minden és bármi érdekelte a
boszorkánysággal kapcsolatban.
– Hogy válhatok én is wiccává? – kérdezősködött
még az első alkalommal, amikor nálunk járt.
– Mi nem wiccák vagyunk, nem tartozunk semmilyen
felekezethez – csóválta a fejét Moira. – Olyan
hagyományokat őrzünk, amiket egy modern egyház sem
fogadna el.
Április végére már elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne
hármasban létezzünk tovább.
– Magunkkal kell vinnünk őt is Beltane-kor – súgtam
a sötétségbe Moirával közös szobánkban egy loncillatú
éjszakán, miközben a jövőbeli terveinket szövögettük. –
Betsy hozzánk tartozik, nélküle nem kezdhetünk új életet.
– Túl veszélyes. – Az ágynemű surrogásából hallottam,
hogy Moira megcsóválta a fejét. – Ő varázstalan
származású. Belehalna.
– Majd mi vigyázunk rá – feleltem a plafont bámulva
az ágyam fölött. – Vértestvériséget kötünk Beltane előtt,
akkor a Sídhe őt is elfogadja.
Moira kitartóan tiltakozott, ám az utolsó érvem
legyűrte az ellenállását:
– Nem hagyhatjuk őt magára. Rajtunk kívül senkije
sincs. Szerintem a végzet rendelte úgy, hogy éppen most
kerültünk össze. Hogy éppen most vesztette el a barátait.
Hogy neki is éppen most kell újrakezdenie.

֎
Byrne nyomozó a nappalija kockás szövettel húzott
kanapéján ült, és a dohányzóasztalon kiteregetett
képegyveleget nézegette. Rendőrségi fotók és
képregényrajzok alkották a rég elakadt ügy mozaikját.
– Szegény Deidre még tizenhat sincs, a nővérének
pedig ma lenne a tizenhetedik szülinapja. – A lábánál
tekergőző méretes, szürke macskához beszélt. – Nem
tudom, remélem-e, hogy Moira él még valahol, vagy
inkább azt kívánom, bárcsak halott lenne…
Kiemelte a kupacból a három lány közös fényképét.
Egymás derekát karolták az iskolaudvaron. A vöröshajú,
szeplős testvérpár közrefogta a házimelír-szőke Betsyt.
– Az sem világos, Deidrát miért kímélték meg. És
miért éppen őt?
Mélyet sóhajtott, visszaejtette a fotót a többi közé.
– Mintha kísérteteket üldöznénk. Semmire sincs
magyarázat. Amellett, amennyit tudunk, Deidre meséje
a Sídhe-ről szinte logikusnak tűnik.
A macska kurrogott egyet, és felugrott a nő mellé a
kanapéra. Byrne szórakozottan simogatta meg a fejét.
– Ha abból indulunk ki, amit Deidre mond, az
elkövetőknek hárman kellett lenniük. Vélhetőleg
kapcsolatban álltak a lányokkal már Beltane előtt is, épp
csak sehol semmi nyomuk.
Ezúttal egy képregényoldalt emelt föl. A rajzok
mind az ominózus májusünnep estéjét illusztrálták.
Byrne eltöprengett, Deidre tudat alatt vajon
megörökítette-e az elkövetők némely vonását, ám
végül arra jutott, hogy az ábrázolt lényeknek a lehető
legkevesebb közük van a valódi tettesekhez.
– Hiszen éppen azért találta ki ezt a varázslatos
mesét – vakargatta szabad kezével az ölébe gömbölyödő
macska fültövét –, hogy letagadhassa maga előtt az
igazságot. Könnyebb elfogadni, hogy lidércek tesznek
szörnyűségeket, mint hogy emberek, nemde?

֎
Beltane estéjén hátizsákba tömtük a tűzrakás és a
szertartás kellékeit, és kimentünk a tündérkörhöz, ami a
városszéli erdőben terpeszkedik egy tisztáson.
Hogy mi az a tündérkör? Tudja, azok a körök
gombákból, amiket néha erdőkben meg mezőkön látni.
A néphit szerint ezek elvarázsolt helyek, ahol a
fátyol egy leheletnyit vékonyabb a mi világunk és a
természetfeletti sík között.
Beltane-kor és Samhainkor állítólag mindenütt
elvékonyodik a fátyol. De mi biztosra akartunk menni,
és olyan helyen végezni a szertartást, ahol a lehető
legkönnyebb átkelni a Sídhe-nek.
Moira és én naplementekor az erdőszélen találkoztunk
Betsyvel, onnan együtt bandukoltunk tovább a
tündérkörhöz. Mire sikerült rendes tüzet raknunk a
közepén, alaposan ránk sötétedett.
A tűz ropogása és az erdő neszei ismerős zenévé álltak
össze számunkra a nővéremmel, Betsy viszont idegesen
tekingetett körbe.
– Biztos nem szokott erre járni erdőőr? Ha megint
rendőrök visznek haza, ezerévnyi közmunkára ítélnek.
– Semmi bajunk sem eshet – nyugtatta Moira. – Kérünk
magunkra védelmet, az bárkit eltérít, aki erre tévedne.
Betsy a száját húzogatva bólintott, ám továbbra is
feszülten kapta fel a fejét minden neszre, miközben mi a
tűzbe füveket hintve igéket suttogtunk Moirával.
– Minden kész – simogattam meg barátnőm karját,
biztató mosolyt villantva, amikor elkészültünk az összes
mágikus védelemmel.
Moira nekilátott a vetkőzésnek. Sietősen kapkodta le a
ruháit, mintha a becsöngetést vártuk volna egy tesiöltözőben.
 – Gyerünk, lányok, nem érünk rá egész éjjel! Ki tudja,
meddig tart majd megnyitni az átjárót.
Ugyan titokban többször is elolvastuk nagyanyánk
Sídhe-ről szóló grimoárját, az ősöreg írás számos
részletkérdésre nem tért ki.
– Kétlem, hogy ezen az öt percen múlna – húztam le a
pulcsim cipzárját a szemem forgatva. Moira folyton csak
feszengett, mióta beavattuk a tervünkbe Betsyt.
Én persze meg voltam róla győződve, hogy a lehető
leghelyesebben cselekszünk. Különben miért épp most
lelnék rá életem legelső barátnőjére? A sors azt akarja,
hogy magammal vigyem, nem pedig, hogy rögtön el is
szakadjak tőle.
Hamar kibújtunk a ruháinkból, és a hátizsákok mellé
hajtogattuk őket. Az immár meztelen Moira előhúzta a
termoszt és a papírpoharakat a táskájából. Kiporciózta
nekünk az italt, amelynek a hozzávalóit a legbajosabb
módokon szereztük be az elmúlt hetek során. Még Betsy
egyik haverját is be kellett vonnunk. A srác nagynénje
gyógyszerész. A fiú vállalta, hogy elcsórja nekünk a
patikából, ami kell.
– Olyan, mint valami gyógytea – fintorgott Betsy,
miután lehúzta az első kortyot, és a sárgászöld löttybe bámult.
– Voltaképp az… – vonogattam a vállam, mivel
a megszerzett majd porrá tört tablettákat tényleg a
hagyományos, növényi főzetbe kevertük bele. Eredetileg
minden hozzávalót fűformában terveztünk hozzáadni,
épp csak ezt a bizonyosat nem lehet kapni boltokban,
nőni meg nem nő sehol. Hetekig keresgéltünk a neten,
mire összeszedtük, hogy milyen gyógyszerek használják
hatóanyagként.
Magam is belekortyoltam a poharamba.
Elgondolkodva forgattam nyelvemen az ízt.
A tűz vetítette árnyak mintha önálló életre keltek
volna. Egymás felé nyújtóztak, alakzatokba csavarodtak,
tekeregtek, miközben mi halk szavakat váltva, a szertartás
menetét átismételve kiittuk a bájital maradékát.
– Szóval most táncolnunk kellene? – toporgott
mellettem Betsy, fázósan karolva át magát. Melírcsíkos
haja sápadtan derengett a májuséjben.
– Méghozzá vért áldozva. – Moira letelepedett a
táskák mellé, és az egyik magunkkal hozott késsel sorban
felmetszette mindkét talpát.
 Követtük a példáját. Ajkamba harapva nyitottam
vízszintes vágást minden talppárnámon. Hallottam
magam mellett Betsy mormogását, ahogy ő is elvégezte
a műveletet.
– Basszus, ez alig csöpög – csettintett a nyelvével
nyűgösen.
– Vágj mélyebbre – forgatta a szemét Moira.
– De nem akarok megsántulni.
– Add ide! – húzódott Betsy mellé a nővérem.
– Áú!
Végül a pengéket is félretettük, és egymás kezét
megfogva, rőt lábnyomokat hagyva közelebb lépdeltünk
a lángokhoz.
A középen elhelyezkedő Moira elsőre kissé erőtlen,
majd egyre csengőbb hangon belekezdett a dalba,
amelyhez egy-két sor után csatlakoztunk mi is Betsyvel.
A dallam és a tempó fokozódott, a szöveg viszont
változatlan maradt. Az ősi nyelven valami ilyesmit tesz:

Télűző éjjelén
Kelj át a fátyolon
Halandók szűz vére
Vám egyben vigalom
Az érem két fele
Egymáshoz simuljon
Tündér kiért láng perzsel
Arájává fogadjon

Mikor a ritmus kellőképp felgyorsult, kezdetét vette

a tánc.

֎
– Újra előszedted a május elseji ügyet? – zöttyent
le Tommy Connelly nyomozó Byrne-nel szembe a
rendőrség kantinjában.
– Honnan veszed? – vonta fel a szemöldökét a nő.
Csupán turkálta az előtte álló ételt.
– Láttam a képregényeket az asztalodon – vonogatta a vállát
a kölyökképű, szeplős férfi. Vagy tíz évvel tűnt fiatalabbnak
Alice-nél, noha a valódi különbség elhanyagolható lehetett.
Úgy néz ki, mint egy titkársági gyakornok, állapította meg a
nő, valahányszor megpillantotta.
 – Sehogy sem hagy nyugodni az eset. – Alice komoran
csóválta a fejét. A mozdulattól lófarokba zabolázott
éjtincsei meglibbentek. – Persze akadnak ilyen ügyek.
Sehol semmi használható nyom, ami mentén a nyomozás
haladhatna. Egy részük sosem oldódik meg. Mások
véletlenül, évekkel később kapnak új lendületet, amikor
valami pszichopata elhencegi egy kocsmában, vagy a
börtönben a cellatársának, hogy miket művelt…
A nő keze ökölbe szorult. A férfi nem látott hozzá az
ebédjéhez, őt figyelte az asztal felett.
– Épp csak Moira Flynn még életben lehet valahol.
Minden egyes nappal kisebb az esélye, hogy élve
rátaláljunk, de azért nem vethetjük el. A húga pedig
ott ül az elmegyógyintézetben, a szükséges információ
birtokában… de nem segít! – Alice rezignáltan fújtatott.
– Deidre elméje mélyén ott lapul a kulcs, amivel
megoldhatnánk a rejtélyt. Végére járhatnánk, mi történt
Moirával. Talán megmenthettük volna… Talán még
mindig megmenthetnénk. Egyszerűen képtelen vagyok
elfogadni, hogy csak üljek ölbe tett kézzel, várva, hogy
Deidre jobban legyen.
Tommy összeszűkülő szemében fürkész figyelemmel
vegyes megértés csillogott.
– Magadat ostorozod, amiért leült az ügy?
– Annyira abszurd az egész – csóválta a fejét a nő. –
Könnyebben elfogadom, hogy az én figyelmemet kerülte
el valami, mint azt, hogy ne létezzen megoldás.
A férfi tovább méricskélte őt, majd végtelen
lassúsággal bólintott.
– Végtére is, mi azért vagyunk, hogy egymáshoz
illesszük a darabkákat. Ha kiderül, hogy a kirakósnak
nincs értelme, akkor mi hasznunk? Értelek. – Előredőlt
ültében. – Ha minden eltűnt személyről ilyen nehezen
mondanának le, talán többen megkerülnének. Viszont
előfordul, hogy megtesszük a lehető legtöbbet egy
ügyben, mégsem elég. Ilyenkor muszáj elengednünk.
Nem őrölhet fel minket az önmarcangolás, hiszen az
egész nem rajtunk múlik.
– Nyilván, tudom – biccentett Alice. – Épp azért
próbálok szó szerint mindent megtenni. Hogy ha meg
nem találhatom Moirát, legalább nyugodt lélekkel
engedhessem el.
 ֎
Karmazsin, narancs és éjszínű árnyékok kergették
egymást körülöttünk. Sápadt villanásként tűnt fel előttem
társnőim meztelen bőre, arany és réz üstököscsóvát
húzott a félhomályban libbenő hajzuhatagunk.
Tompa sajgásként éreztem csak a vágásokat a
talpamon. A lángok körül hagyott nyomkavalkád
fokozatosan mintává állt össze. Mint a mesebeli,
elszórt kenyérmorzsák, amelyek az ösvényt jelölik ki az
erdőn át, úgy látszottak meghatározni a tánc irányát.
Csillogó cikkcakkjukat követve perdültünk, fordultunk,
hajladoztunk.
Delejes vonzást éreztem, mintha a tagjaim maguktól
mozdultak volna, a fejem pedig könnyűnek tűnt. Kiürült
elmémben a dal szavai visszhangoztak, erőfeszítés
nélkül szálltak fel a torkomból. Mintha rejtélyes egységet
alkottunk volna mi hárman, a tündérkör, a tűz, a hold és
a májuséj.
Egyszer csak a láng fellobbant, vakító csóvája
méterekre csapott fel az égre. Forrósága és ereje
hátravetett mindhármunkat. Szél által szerteszórt
bábokként zuhantunk a vérnyomokkal tarkított fűre.
Zsongás töltötte meg a levegőt. Mély, búgó rezonancia,
amely a gyomromban és a mellkasomban dübörgött.
Feltoltam magam a könyökömre, ám csupán hunyorogva
tekinthettem a levegőt átitató rőt-arany ragyogásba.
Mintha maguk a levegőrészecskék világítottak volna.
Betsy sikoltott a tűz átellenes oldalán.
Sose sikíts!, szóltam volna rá, mert akkor a félelmedből
kezdenek táplálkozni.
Ám a gondolat semmivé foszlott, mielőtt hanggá
formálódhatott volna a torkomban. Túl lassan járt az
eszem, ugyanakkor mintha víz alatt mozogtam volna.
– Ne gyere közelebb, ne gyere közelebb! – nyüszítette
Betsy, immár távolabbról. A hangja mintha egy üvegfal
túloldaláról érkezett volna.
Egy férfialak bontakozott ki előttem a ragyogásból.
Mint egy aranyból öntött szobor, hajzata kavargó
lángorkán, a szeme smaragd lidércparázs. Kontúrként
koromfekete űr lüktetett körülötte.
A tekintete foglyul ejtette az enyémet.
NE TÖRŐDJ VELE! – bondult meg érces hangja a
fejemben. Egész bensőmön idegenszerű bizsergés futott
végig, mintha ezüsttel futtatták volna be az idegszálaimat.
– AZ AZ Ő ESKÜVŐJE. EZ ITT A MIÉNK.
Nem volt átmenet aközött, ahogy a másvilági lény
testet öltött a tűzből, majd ahogyan hozzám ért. Nem
közeledett a téren át, nem siklott felém, egyszerűen csak
nálam termett.
A bőrömet apró áramütések miriádjaként perzselte a
közelsége. Dübörgő energiákból álló alakja az enyémhez
simult. A teremtmény lenyomott a földre; az aljnövényzet
süppedős árnyak egyvelegének érződött alattam.
Reszketeg nyögés szakadt föl belőlem, amint
combomat szétfeszítve, egyszerre szaggató és a
fájdalmat csillapító, langyosan elektromos érzetet
keltve belém nyomult.
A gerincem ívbe homorodott. Vér csordult a lábam
közül a fűbe.
CSAK VELÜNK TÖRŐDJ! – A Sídhe mozogni
kezdett bennem. Az idő hamarosan megszűnt, már-
már elviselhetetlenné fokozódott a telítettség érzése. A
lény, a vőlegényem, felfoghatatlan energiái egyszerre
cirógatták kívülről minden porcikám, és töltötték ki
teljesen a hüvelyem. Egy merő zihálássá, tekergéssé és
vonaglássá alakultam alatta.
AZ ENYÉM VAGY.
Mígnem téren és időn kívül került extázisomon újfent
áttört a távoli sikoltozás. Fogadott nővérem, Betsy
hangja. Annak ellentettjeként, mint amikor fénypászma
hatol át a homályon.
– Hagyjál! Nem akarom, nem akarom! Te nem
létezhetsz!
Először tompán, majd egyre élesebben hallottam a
„másik mennyegző” hangjait. Lángok ropogását, erdei
növényzet recsegését, mintha egy sebesült állat vergődött
volna a sűrűben.
Betsy nem tartja meg az ígéretét, ismertem föl. Nem
adja a szüzességét, sem az elvesztésével fakadó vért a
vőlegényének. Feldühíti a Sídhe-t, így nem menyasszony
lesz belőle, csupán áldozat.
Barátnőm rémülete úgy itatta át mélybordó
színárnyalatokkal a mágikus fénytől tündöklő éjszakát,
akárha vásznat futott volna el a kiömlő életnedv. Mintha
egy irizáló burok zárt volna el kettőnket a vőlegényemmel
a külvilágtól, ám ez az elvékonyodó hártya egyre több
külső benyomást eresztett át, minél inkább Betsy sorsára
kezdtem figyelni.
CSAK VELÜNK TÖRŐDJ! – zúgott vőlegényem
türelmetlenkedése a fejemben.
– Nem… Segítenem… kell neki… – szuszogtam.
Próbáltam eltolni a férfit magamtól, ám ennyi erővel egy
sziklát is akarhattam volna mozdítani.
AZ A LÁNY NEM A BIRODALMUNKBA VALÓ.
Betsy immár artikulálatlan sikoltozásától a gerincem
mentén fagy kezdett terjedni, a gyomrom nyálkás-
hűs góccá zsugorodott össze. Hirtelen elkülönült a
vőlegényem és a saját energiáim, utóbbiak eddig
feloldódtak az ő markáns sugallataiban.
– De Betsy… a testvérem… – lihegtem továbbra is
a Sídhe alatt vergődve. Próbáltam kikeveredni alóla.
Megsajdult a húsom, hirtelen a hüvelyem mintha szét
akart volna szakadni. Pusztán fizikai valónkban éreztem
meg a lényt, most először.
AZ EGYETLEN TESTVÉRED ÉPP MOST KEL ÁT
A FÁTYOLON EGYIK FIVÉREMMEL. – Bosszúsága
távoli mennydörgés hangján morajlott. – DÖNTSD
EL, HOGY HOZZÁNK VAGY A HITETLEN LÁNYHOZ
CSATLAKOZOL.
Moirával kislány korunk óta Sídhe-vőlegényekről
álmodtunk. Arról, hogy elhagyjuk a földi világot
a miénkkel párhuzamos tündér-létsíkért, és ott
megszolgáljuk, hogy mi is Sídhe-vé lényegüljünk át.
Minden tanulmányunk, titkos kutakodásunk erre a
pillanatra készített föl. Ám mióta megszerettem Betsyt,
életem első barátnőjét a nővéremen kívül, arra vágytam,
hogy vele is megoszthassam ezt az álmot. Semmi
értelmet sem találtam volna egy „jobb életben”, ha nem
oszthatom meg a szeretteimmel.
Mintha szakadékba zuhantam volna vőlegényem
szavai hallatán. Szerinte Moira az egyetlen testvérem?
Ha ez igaz, kudarcba fulladt a Betsyvel korábban kötött
vértestvéri szertartás.
Eszerint Betsy sosem hitt a mágiánkban? Bennünk?
Bennem?
Csupán amiatt maradhatott hatástalan a vérszerződés,
mert Betsy valójában nem érzett a lelki testvérének.
Hazudott nekünk? Miért?
 – De hát én… akkor is szeretem őt… – Könnyek
patakzottak felhevült arcomon. Betsy sikoltozása elhalt,
lángorkán ropogása töltötte meg a fülemet.
ÉRETLEN VAGY. – Az ellenállásom lanyhult, elmosta
a Sídhe elnéző energiája. Testemet ismét elöntötte
a lágyan elektromos, bizsergető-cikázó érzés, amint
parázsló tekintetű vőlegényem szájon csókolt.
Majd ismét mozogni kezdett bennem. Ujjaim a
földet kaparászták, a nyálkásan ködszerűnek érződő
aljnövényzetet tépdestem. Többé nem voltam képes
ráhangolódni. Képtelen voltam kizárni a fülemből
a Betsy haláltusáját fölváltó lángropogást. A Sídhe
tovább töltötte rajtam a kedvét, végül magja perzselőn
árasztotta el a bensőmet.
Arcát az arcomhoz simítva nehezedett rám. A
szívverésem a testében rezonáló energiák diktálta
ütemhez idomult.
SAMHAINIG NŐJ FEL, ÉS DÖNTSD EL, KINEK
TARTOZOL HŰSÉGGEL. – Mint a vihar előtti fuvallat,
mely füstöt sodor magával. Talmi könnyedsége mélyén
fenyegetés lappangott.
– Megöltétek Betsyt – leheltem rekedtesen. Amint a férfi
elvonta magát tőlem, minden erő elszállt a tagjaimból.
A látásom elhomályosult. Az ájulat örvényként húzott
magába, amint egyes-egyedül maradtam a vaksötétté és
hideggé fakuló májuséjben.

֎
A képregényrajzok másolatai immár lefűzve sorakoztak
egy mappában. Alice Byrne nyomozó ezredszer
is végiglapozta őket az asztala mellett ülve, az öt
férfikollégával közös irodájában.
Az ablak túloldalán már sötétség honolt, lustán
pislákolt az egyik neoncső a mennyezeten.
– Bú! – rikkantott fel mögötte valaki, és megragadta
a nő vállát. Byrne-nek arcizma sem rezdült, higgadtan
fordult a vicces kedvű illető felé a forgószékkel.
– Simon… és Tommy – azonosította a két férfit testalkat
és öltözék alapján. – Szép álarcok. Nem ironikus, hogy
gyilkossági nyomozóként sorozatgyilkosnak öltöztetek?
Az egyik férfi Sikoly, a másik Péntek 13-as Jason
Vorhees maszkot viselt.
 – Hoztunk neked is egy Hannibal Lecterest, meg egy
kényszerzubbonyt. Gyere velünk bulizni! – invitálta a
Sikoly maszk mögül a hórihorgas Simon. – Eleget bújtad
már azt a rémmesét. Ideje lazítanod.
– Bocs, fiúk, de már van programom ma estére –
hárított Byrne.
– Mégis micsoda? – bújt ki a hokiálarcból a kölyökképű
Tommy. – Halloween van, Alice, az ég szerelmére!
Lehetsz te Jason Vorhees, ha szeretnél, én meg akkor
Hannibal. Felveszem neked a kényszerzubbonyt. Azért
már csak megéri velünk jönnöd, hogy rám húzhasd.
– Igazából már elígérkeztem egy Samhainra –
csóválta a fejét a nő sajnálkozást tettetve. – Máglyával,
festett arcú hagyományőrzőkkel, meg mindennel. Randi
lesz – sietett leszögezni, még mielőtt a kollégái kedvet
kapnak, hogy csatlakozzanak.
Samhaint, a halloween kelta elődjét mindenféle
fesztivállal ünnepelték Írország-szerte.
– Ó, és ki a szerencsés? – telepedett a nő asztalának
sarkára Simon.
– Nem ismeritek. A neten szedtem össze pár napja –
hazudta Byrne.
Hamarosan a két férfi elhagyta az irodát, hogy
belevesse magát az ünnepi éjszakába. Alice is rendezgetni
kezdte az asztalát, miután leléptek.
Valóban Samhaint készült tartani, ám közel sem egy
randi, vagy hagyományos rendezvény keretei közt. Míg
kocsiba szállt, majd kihajtott a rendőrség parkolójából,
Deidre rajzai örvénylettek lelki szemei előtt.
Az erdei jelenetek hátterében a lány belső
monológjának sorai tekergőztek. „Moira faképnél
hagyta Betsyt. Sőt még engem is. Nem maradt hátra
miattam, ahogy én Betsyért.
Pedig Moira tényleg, igazából a testvérem. Hogy
lehetett képes nélkülem a Sídhe birodalmába költözni?
A közös álmunk mit sem ér, ha szétválaszt bennünket.
Vagy Moirának eszerint igen?”
A rajzolt jelenetek bemutatták, ahogy az egyszerre
lélegzetelállítóan gyönyörű és rémületes tündérférfiak
magukévá teszik a három boszorkányt. Az aktus
végeztével az egyik lány átlép a lángok közt nyílt térkapun
a Sídhe birodalmába a vőlegényével. A második hamuvá
ég, mert a lidérce felemészti. A harmadik magzatpózba
gömbölyödve magára marad a hamvadó tábortűz mellett.
Gyötrelemtől eltorzult arcán könnyek peregnek.
Deidre rajzain a három boszorkány teljesen egyforma,
csupán a homlokukon díszelgő rúnák különböztetik meg
őket egymástól. Mindhárman Deidre vonásait viselik.
„Moirára hasonlítok, vagy Betsyre? Ha egyikük sem
szeretett engem igazán, akkor hármunk közül én vagyok
az egyetlen, aki képes szeretni? Akkor semelyikükre
sem hasonlítok. Hiszen én szerettem mindkettőjüket…”
A nyomozó beleborzongott a mondatok emlékébe.
Megrázta a fejét, majd a sztrádára kikanyarodva a
telefonja után nyúlt. Tárcsázta az elmegyógyintézetnél
Patrice Murphy doktornő mellékét, ám csupán a rögzítőt
érte el.
Nyilván, hisz este van, ráadásul ünnep. Sóhajtott. Meg
kellett elégednie a korábbi beszélgetésük eredményével.
A doktornő biztosította róla, hogy szoros megfigyelés
alatt tartják Deidrát Samhain napján és éjszakáján.
„Alváshoz leszíjazzuk, hogy semmiképp se tehessen
kárt magában vagy másokban”, tájékoztatta a doktornő.
Május elsején Moira eltűnik, mintha a föld nyelte
volna el – tépelődött a nyomozó a városhatár felé
hajtva. – Betsynek csak az elszenesedett hullája kerül
elő. De fogalmunk sincs, hol hamvasztották el, mivel a
tábortűz erre egyszerűen alkalmatlan. A harmadik lány
terhes, minden jel szerint megerőszakolták. Az egész
ügy agyrémnek látszott. Még Deidre meséje is épeszű
magyarázatnak tűnt ahhoz képest, amivel Byrne lett
volna képes előrukkolni. Mert ha máshol hamvasztják el
Betsyt, akkor miért hozzák vissza később a tisztásra? Ha
Moira halott, akkor miért nem hagyják itt nekünk az ő
holttestét is? Miért őt rabolják el, és Deidrát miért nem
viszik magukkal? Byrne május másodika óta végtelen
mennyiségben tette föl magának a miérttel kezdődő,
egyre kilátástalanabb spirálban gyűrűző kérdéseket.
A kirakós nemhogy összeállni nem akart, minél több
részlet merült föl, annál inkább szétesett.
A nyomozó egy vasúti átjáró leereszkedő sorompója
előtt megállva, türelmetlenül dobolt ujjaival a
kormányon. Természetesen Deidre magyarázatában is
akadtak hézagok. Például az még csak érthető, miért
akar három tinilány tündérférjet magának. Regények
és filmek garmadája szól arról, hogy egy hősnő egy
elvarázsolt világban kezd új életet. Utóbbi már pusztán
azáltal jobbnak tűnik, hogy más, hogy különleges. De ha
a valóságban léteznének tündérek, miért vonzódnának
éppen esetlen kamaszlányokhoz?
Nevetséges, hogy egyáltalán eljutottam idáig
gondolatban, fújtatott bosszúsan Byrne, miközben
sebességbe kapcsolt, hogy továbbhaladjon.
Negyedórával később leparkolt az erdőszélen, és
gyalog folytatta az útját, a helyszínelésből már untig
ismert tündérkör felé. A vállára akasztott hátizsákban
tűzrakás kellékei lapultak.
Röhejes, hogy ezt csinálom. Pont ugyanazon a helyen
gyújtott tüzet, ahol a lányok tették fél évvel korábban.
A nyomozás kapcsán Byrne számtalan anyagot
elolvasott a Sídhe-ről és a modern pogányságról, noha
egy fikarcnyit sem hitt a természetfelettiben.
Nevetséges, de mit árthat? Nyitott gondolkodású
embernek tartotta magát. A lelkiismerete csak akkor
nyugszik meg az elakadt nyomozás kapcsán, ha szó
szerint minden eshetőséget megvizsgál.
Kipattintotta a magával hozott zsebkést, akkurátus
vágást ejtett a bal kezén, majd a tűzbe hullatta a
kicsorduló vércseppeket.
– Szólítalak, Sídhe! – kiáltotta a körülötte feketéllő
éjszakába. – Eszemben sincs drogot fogyasztani, mert
szerintem, ha léteztek, anélkül is képes leszek titeket
meglátni. Meztelenül táncolni pedig pláne nem fogok.
Idétlenül érezte magát, ahogy fennhangon szónokolt
a semmibe, ám igyekezett leplezni az érzéseit. Ha már
csinálja, tűnjön úgy, mintha komolyan venné.
– Szűz se vagyok, de pillanatnyilag nem is keresek
férjet magamnak. Csak annyit akarok tudni, mi történt
itt Moirával, Deidrával és Betysvel májusban. Annyira,
hogy ezért még a véremből is áldozok.
Látványosan megemelte a kést, és ismét belevágott
a tenyerébe. A lángok felszisszentek, amint a karmazsin
cseppek közéjük hulltak.
Semmi sem történt.
Alice Byrne állt a tábortűz fölött, egyszerre érezve
magát önelégültnek és csalódottnak.
Még szép hogy nem történt semmi.
Miután várakozott néhány percig, gondosan eloltotta
a tüzet, és visszaindult a kocsijához.
 Beült a volán mögé, és már épp a helyére illesztette
volna a kulcsot, mikor a visszapillantóra nézett. De
abból a sajátja helyett Moira Flynn fényképekről ismert
arca nézett vissza rá.
A nyomozó rémült kis sikollyal hőkölt hátra.
A lány a tükörben elmosolyodott. Idősebbnek látszott,
mint a fotókon. Rézvörös haja, mintha lángokból állt
volna, természetellenes tündökléssel kavargott a feje
körül, kitöltve a háttér egészét.
– Meghatott, hogy a húgom és én ilyen fontosak
vagyunk magának – szólalt meg.
– Várj, egy szót se többet, amíg…! – A nyomozó
idegesen kotorászott a zsebeiben a mobilja után. Mikor
megtalálta, vadul pötyögni kezdett az érintőképernyőn.
– Most mire várunk? – tudakolta a tükörmás. Byrne
diadalmasan letette a mobilt a műszerfal tetejére.
– Felveszem a beszélgetést, hogy tudjam, elment-e
az eszem. Persze, ha rajta lesz a hangod a felvételen,
akkor sem mutatom meg senkinek – szögezte le. –
Én a bizonyosságot csak saját magam miatt keresem,
eszemben sincs a Sídhe létezését bizonygatni a világnak.
– Értelmes döntés – biccentett Moira a tükörben.
– Pontosan mit akar tőlem hallani? Azon felül, hogy
megjelentem, mi kellhet még?
– Megerősítés – felelt Byrne nyomozó. Mint
krízishelyzetben mindig, a koncentrációja a tízszeresére
élesedett. Nem fogja elveszíteni a lélekjelenlétét, csupán
mert a jelenlegi krízishelyzet messzemenően abszurd.
– Igaz, hogy Betsyt a Sídhe gyilkolta meg? Hogy te
immár az ő világukban élsz? És hogy Deidre egy Sídhe
gyerekével várandós?
Moira arcán továbbra is ott játszott a talányos mosoly.
Fejét félrehajtva, féloldalasan méricskélte a nyomozót.
– Igen, mindhárom igaz. Felteszem, Deidrától tudják.
– Választ sem várva folytatta. – Ön nyilván azért jött el
hozzánk, mert ma este esedékes, hogy Deidre döntsön,
elhagyja-e a földi síkot. Akár így, akár úgy, reggelre
vagy halott lesz, vagy eltűnik.
– Halott? – visszhangozta a nyomozó, sebesen
pislogva. Maga Deidre úgy mesélte a terápián, hogy
a Sídhe és a halandó élet között kell választania. – És
te erről ilyen nyugodtan beszélsz?
 – Nem kétlem, hogy az életben maradást választja –
vágta rá Moira félvállról. – Betsy halála összezavarta,
viszont mióta az eszünket tudjuk, arra készülünk,
hogy a Sídhe birodalmához csatlakozzunk. Jutott ideje
átgondolni az ügyet, mostanra nyilván észhez tért.
– Észhez tért – ismételte újfent Byrne. – Tehát Betsy
halála téged egyáltalán nem kavart fel?
– Betsy átvert minket – komorult el a lány tekintete.
– Ha komolyan vette volna a titkokat, amelyekbe
beavattuk, a sorsa másképp alakul. Így viszont – vonta
összébb magasan ívelő szemöldökét – nem kár érte.
– Szóval most a Sídhe-vel élsz? – Byrne igyekezett
megőrizni a könnyed csevegő hangot. Moira biccentett.
– Tudod, mióta az ügyetek kezdetét vette, rengeteg
történetet olvastam róluk. Középkori legendákat, ahol
férfiakat és nőket csábítanak el. Úgy tűnik, a tündérek
kedvelik a halandó szeretőket, de végül mindig elhagyják
őket. Házasságról sosem esik szó. Nem aggódsz emiatt?
– A Sídhe nem házasodik halandókkal – szűkítette össze
a szemét Moira. – Viszont a régi boszorkánycsaládok
a rokonaik. Ember-Sídhe keverékek vagyunk, így mi
idővel megszolgálhatjuk az árát, hogy befogadjanak.
– Akkor viszont Betsynek esélye sem lehetett, nemde?
– Neki a hazudozás miatt nem volt esélye,
nem miattunk – csattant föl a lány. – Kár erre szót
vesztegetni. Hamisan esküdött a vértestvérünkké, majd
megbűnhődött. – A tükörben megjelentek az ujjhegyei,
ahogy elutasítóan legyintett.
Legalábbis ezt akarod hinni. – Byrne igyekezett,
hogy az arcizma sem rebbenjen. – Deidrával ellentétben
te kezdettől fogva kételkedtél, hogy a vérszerződés
működőképes megoldás. Amikor aztán balul ütöttek
ki a dolgok, kapóra jött Betsy hitetlensége. Nem kell
magatokat vádolnod, amiért a Sídhe felemésztette.
– Azt mondod, Deidrának ma kell választania –
lavírozott biztonságosabb vizek felé Byrne. – Nem
tudom, tudod-e, de épp a pszichiátrián van. Kétlem,
hogy módja nyílna bármilyen szertartást elvégezni.
– Nincs szükség szertartásra – csóválta meg a fejét Moira.
Tűzcsóvaszerű tincsei felkavarodtak a mozdulat hatására. –
Beltane-kor csak azért táncoltunk, hogy felhívjuk magunkra
a figyelmet. A Sídhe halandók nélkül is képes átjárót nyitni.
Deidre férje már elindult érte. Nincs miért aggódni.
 Byrne érezte, hogy minden szín kifut az arcából, noha
a kocsija félhomályában ez aligha látszhatott.
– És azt mondod, ha Deidre elutasítja őt… akkor a
férje meg fogja ölni?
– Nyilván. – A tükörben felvillanó ujjbegyek
rebbenése jelezte, hogy Moira széttárta a kezét. – A
Sídhe mindenképp elveszi a neki felkínált áldozatot.
Olyan nincs, hogy egy halandó odaígéri magát, azután
visszakozik.
– De hiszen Deidre terhes!
– Az nem számít – csóválta meg a fejét a lány. – Ezek
nem emberek, ez a Sídhe. A gyermeket Deidre nélkül is
magukkal tudják ragadni.
– És Deidre tudja ezt? – Byrne képtelen volt elfojtani
a hangjába költöző élt.
– Hogyne tudná? – fintorgott Moira értetlenül.
– Deidre azt hiszi, hogy Betsyt és őt is cserben
hagytad. Ennek tükrében pedig egyáltalán nem biztos
benne, hogy továbbra is akar-e a Sídhe birodalmába
költözni. A terápiás anyagából ez derül ki, viszont úgy
tűnik, nem érti, hogy nincs más lehetősége, csak a halál.
Moira szeme elkerekedett.
– Még arról is beszélt, hogy talán nem akarná
a gyerekét a Sídhe szellemiségében nevelni, ha ez
egyet jelentene a… hm… lelketlenséggel – vitte be
a kegyelemdöfést Byrne nyomozó, ezen a ponton
elferdítve Deidre terápiás monológjait. Látni akarta,
hogyan reagál Moira. Talán még nincs késő, talán még
beavatkozhat, és segíthet Deidrán.
– Azonnal oda kell mennem – szívta be a lány halálra
váltan a levegőt.
A visszapillantó felülete hullámot vetett, mint a
tótükör. Mikor kisimult, Byrne-nel már a saját képmása
nézett farkasszemet.
Jéghideg kézzel nyúlt a telefonja után, hogy megállítsa
a hangfelvételt.
Nekem is oda kell mennem. Ha csak hallucinálta
az előző jelenetet, hát tesz egy fölösleges utat az
elmegyógyintézethez. Ha viszont valóság volt… Ki
tudja, mi zajlik ott máris?
Ennyit arról, hogy a véráldozatommal visszanyerem
a lelki békémet.
 ֎

Az elmegyógyintézet lángokban állt, mire odaért. A

tűzoltók lezárták az utcát, az oltás nagy erőkkel, ám
egyelőre mérsékelt eredménnyel folyt. Több rohamkocsi
is a helyszínre érkezett. Mentősök, tűzoltóautók és
híradósstábok szállták meg a környéket. Byrne a
rendőrségi jelvényével bejutott az intézet udvarába,
onnan nézte végig, ahogy az épületszárny, amelyben
Deidre szállása is helyet kapott, fekete vázzá foszlad,
majd hatalmas robajjal összeomlik.
A nő letaglózva lézengett a helyszínen, a gondolatai
ugyanazokat a meddő köröket róva kergették egymást.
Deidre nem gyújthatta föl a kórházat, ha valóban
leszíjazták. Máskülönben persze az első számú
gyanúsított ő volna, hiszen a doktornő is attól tartott,
hogy gyújtogatna szertartás címén.
Éjjel háromkor Byrne visszaült a kocsijába, ám
továbbra is az intézet közvetlen közelében maradt.
Előkotorta a mobilját a zsebéből, hogy visszajátssza a
Moirával készült hangfelvételt. Csupán a saját hangját
hallotta a csend szüneteivel megszakítva.
Elment az eszem? Dörgölte meg fásultan a halántékát.
Ezt a tüzet akármi is okozhatta. Még ha létezne is a
Sídhe, ami persze képtelenség… Miért borulna lángba
az egész épület, csupán mert Deidre és a férje épp az
ügyeiket rendezik?
Valamivel később visszatért az elmegyógyintézet
udvarába. A tűzoltók addigra már majdnem minden
épületrésznél megfékezték a tüzet. A sebesülteket
összegyűjtötték és kórházba szállították, a beomlott
épületszárnyban holttestek után kutattak éppen.
– Senki sem élhette túl, aki odabent volt – csóválta
a fejét a fiatal tűzoltó, akivel Byrne már többször szót
váltott az est folyamán. Kezével az összeomlott rész felé
legyintett.
– Lehet már sejteni, mi okozta a tüzet? – érdeklődött
a nyomozó, ám a férfi csupán vállat vont.
– Ezt majd a pontosabb vizsgálat fogja eldönteni.
Byrne csupán hajnalban vette rá magát, hogy
elhagyja a helyszínt, noha tisztában volt azzal, hogy
érdemi információhoz úgysem juthat egy darabig. Egész
hazaúton azt a jelenetet próbálta meg elképzelni, ahogy a
Sídhe felbukkan a zártosztályon. Elhamvasztja Deidrát,
mert a lány megtagadja az engedelmességet?
Vagy azért gyújtja fel a kórházat, hogy véletlen se
hagyjon szemtanúkat?
Esetleg pusztán amiatt, hogy Deidre eltűnését
leplezze?
Otthon mindössze néhány órát aludt, a délelőtt
már az irodában érte. Minden anyagot bekért az
elmegyógyintézetben lezajlott tűzesetről. Mikor
megérkezett a jelentés az áldozatokról, tűkön ülve
nyitotta meg a listát.
Deidre neve nem szerepelt sem azon. Sem a túlélőkén.
Ahogy sejtette.
Nyomtalanul eltűnt. Mint Moira…?
Mivel a tegnapi felvételen csupán a saját hangját
sikerült rögzítenie, Byrne koránt sem volt meggyőződve
arról, hogy a Sídhe létezik. Ha viszont létezett,
Deidre eltűnése annyit jelentett, hogy átkelt a másik
világba. Talán éppen Alice Byrne figyelmeztetésének
köszönhetően.
Talán azzal, hogy odaküldte Moirát, sikerült
megmentenie a fiatalabb lányt.
Talán a testvérpár tényleg élt még… valahol.
Ugyanakkor valaki felgyújtott egy egész kórházat,
számtalan áldozatot szedve. Ha mindez valóban Deidre
miatt történt... Byrne megborzongott, és lehajtotta a
laptopját. Fölkelt az asztaltól, nyújtózkodott, majd
kiment a mosdóba, hogy némi hideg vizet locsoljon az
arcába.
Amikor fölpillantott a tükörbe, két lángszerűen
örvénylő hajú lányt vélt látni a saját tükörképe helyén.
A nővérek egymás derekát karolták, a várandós
Deidre félénken odaintett a nyomozónak. A mögöttük
meghúzódó táj elmosódott, akár egy napfény által
kisütött fénykép.
Alice Byrne szeme tágra meredt. Dermedten állt a tükör
előtt másodpercekig, víztől csöpögő arccal és kézzel.
Végül lassan pislogott. Mire kinyitotta a szemét, a
jelenés eltűnt.
Kialvatlanság? Maga sem tudta, ebben akar-e hinni,
vagy pedig a Sídhe-mesében. „Könnyebb elfogadni,
hogy lidércek tesznek szörnyűségeket, mint hogy
emberek, nemde?”, vetette föl nemrégiben ő maga.
 Most ráébredt, hogy talán fordítva igaz. Hiszen
az emberi gonosszal képes felvenni a harcot. A
természetfelettivel viszont… ha létezik… Hogyan is
dacolhatna?
 Guttyán Piroska

Záróra
Kopp… Kopp…
Az ónszínű fellegekből csepegni kezdett az eső az
óváros macskaköves utcáira, és a kocsma előtt heverő
Gáborra. A cseppek végiggördültek duzzadt szemhéján,
kékülő orrán, összekeveredtek a vérével, és aláhullottak
a kövek sötét repedéseibe. Gábor ruhája csuromvizes lett,
mire a hidegtől reszketve magához tért. A feje zúgott,
csak tompán érzékelte a szemközti kocsmában még
mindig dúló verekedés hangjait, az üvegcsörömpölést,
kiabálást, a székek borogatását. Nyögve ült fel, de
majdnem visszahanyatlott a hirtelen jött szédülettől.
A világ forgott, meg kellett kapaszkodnia a csúszós
macskakövekben. Sajgott a teste, mintha egy mozsárban
zúzták volna darabokra a csontjait, hogy aztán az
utcára hányják, és soha többé ne álljon össze újra
emberré. Visszanyelte a torkába feltörő epét, óvatosan
megtapogatta a fejét. Felszisszent az éles fájdalomtól.
Ehhez a dudorhoz képest semmiség, hogy majdnem
betörték az orrát, aztán kidobták az ajtón.
Gábor a mellette álló lámpaoszlopba kapaszkodva
feltápászkodott a földről. A távolban sziréna vijjogott.
Valaki kihívhatta a rendőrséget. Remélte, majd
letartóztatják azt a féltékeny tahót, aki így kiütötte.
A karórájára nézett. Szerencsére nem tört el. Még
csak hat óra volt, túl korán ahhoz, hogy hazamenjen,
túl korán ahhoz, hogy szembesüljön a ténnyel, milyen
üresen kong a panel, mióta Zsófi elment. Megtapogatta
a zsebeit. Hála az égnek, nem lopták el a tárcáját, míg
ájultan feküdt. Ma este még folytathatja az ivást.
Elindult a szürke utcán, kikerülve a felgyúló
lámpások vakítóan éles fénykörét. Meg-megborzongva
botladozott az úton, átkozta magát, amiért nem hozott
esernyőt vagy kabátot. Pedig az öreganyja is megmondta,
a novemberi taknyos időben mindig elkél az esőkabát.
Az öregasszonynak mindig volt valami kéretlen tanácsa,
és dühítő módon általában meg is kellett volna fogadni
azokat. Szerencsére már legalább tíz éve a túlvilágon
prédikál, és nem őt idegesíti, meg az arcát csipkedi.
 Mintha csak pontot tenne erre a gondolatára, az
utca végén a temető milliónyi gyertyaszeme várta.
Megtorpant, nézte a kapukon ki- és beözönlő esernyős
tömeget. Szinte hallotta az anyja korholását.
– Fiam, legalább az évnek ezen az egy napján
látogasd már meg a nagyszülők sírját!
Felröhögött akkor is, és most is. Inkább keres egy
halloween partit, mint hogy a halottaknak vigyen
mécsest. Elfordult. Meg mert volna esküdni rá, hogy
az anyja szellemét látta a temető kapualjában, ahogy
komoran néz utána. Őt se látogatta meg, mióta tavaly
elhunyt, és a nagyszülőket sem. Az élőkkel kell
foglalkozni, a holtaknak már úgyis mindegy. Majd ha
tényleg feltámadnak, mint ahogy az a kapura van írva,
na, majd akkor bocsánatot kér tőlük. Feltéve, hogy
ijedtében eszébe jut, mert ha milliónyi halott egyszer
csak elözönli a várost, valószínűleg nem a vezeklés lesz
az első gondolata.
Folytatta útját a szürkületben, közvetlen a temető
kerítése mellett. A sírok aranyló-vörösen izzottak a
temérdek mécsestől, az élők sötét sziluettjei néma
kísértetekként bolyongtak közöttük.
Kopp… Kopp…
Az esőcseppek minduntalan Gábor homlokának
koppantak, mintha az holdnyi nagyságú, sárga
golyóbissá változott volna, amit céltáblának használnak
az égiek. Óvodában a törökbasát mindenki nagy hassal
rajzolta a lapra, míg ő a fejét kerekítette féloldalnyira.
Valahogy így képzelte el most saját magát is, ahogy apró
testén egyre növekszik a feje, mind nagyobb és nagyobb
célpontot nyújtva.
Újabb csepp gördült végig a homlokán. Letörölte,
de semmit sem ért, mert újabbak hullottak, a szemébe
csordultak. Megszaporázta a lépteit. Sürgősen találnia
kell egy kocsmát, mert megőrjíti ez a sok víz. Kezdte
érteni, miért használták ezt a módszert vallatásokra.
Az utca lehetetlenül hosszúnak tűnt, a temető
elsötétedett, régi, elhagyatottabb rész következett.
Fák és bokrok takarták a sírokat, az utcai lámpák sem
világítottak meg mást, mint a mindent belepő susnyát.
Helyenként a bokrok közt látott egy-egy pislákoló,
lidércként imbolygó gyertyafényt.
Az utca vége ködbe veszett. Gábor észre sem vette,
mikor kezdett el sűrűsödni körülötte, mintha egyik
pillanatról a másikra szivárogtak volna elő a ködfoltok,
gomolyogtak, összeálltak, és pár pillanat múlva már az
orráig se látott. Haladt előre, teljesen irányt vesztve,
próbálta az utcai lámpákat követni, de azok fénye
is mindinkább fakult, míg végül magába fojtotta az
éjfekete köd.
Megállt. Teljes csend és sötétség vette körül. Sehol
egy ház, egy járókelő, egy autó. Az eső elállt, csak a
köd szitált. Egyre nehezebben vette a levegőt, mintha
a nyirkos novemberi éjszaka az oxigént kiszorítva a
tüdejébe kúszott volna. Lába elnehezedett, torkát a
rémület kaparta. Mint a rajzfilmekben a szereplő, aki
lelépett a filmszalagról, úgy szűnt meg körülötte a világ.
Előrehajolt, kezét a térdére támasztotta, és hosszan
mélyet lélegzett. Szíve vadul dübörgött a mellkasában,
lábai rohanni akartak, minél messzebb ebből a képtelen
helyzetből, de nyugalomra kényszerítette magát. Minden
rendben. Csak részeg. Nagyon, de nagyon részeg, ezért
képzeleg. Minden rendben.
Felnézett. A ködben töklámpások fénye gyúlt,
vicsorogva szegélyezték az utat, egészen egy kocsma
ajtajáig. Azon sem lepődött volna meg, ha megszólalnak
és beinvitálják. A teraszon nem ült senki, bentről azonban
tompán kihallatszódott a zene és az emberek zsongása.
Gábort úgy vonzotta magához a hely, akár éjszakai
lepkét a fény. Ugyan nem emlékezett, hogy valaha is
látta volna ezt az épületet, de egy röpke gondolatnál
többet nem pazarolt rá. Bármi jobb a korábbi ürességnél.
Benyitott. Az ajtó fölötti csengő, akár egy templomi
harang, mélyen kondult.
Odabent füstös félhomály és meleg fogadta. A
sarokban épp elütötte a hetet egy ősrégi ingaóra gongja.
A hosszú asztaloknál csendesen beszélgettek és ittak
a vendégek, a táncparketten néhányan összebújva
ringatóztak a lassú zenére. A terem végében egy zongora
állt, halk jazz szólt, olykor a ’80-as, ’90-es évek slágerei,
melyeket vagy maga a zongorista, vagy a mellette lévő
két nő énekelt. Nem épp az a bulizós hangulat, amit
Gábor keresett, de elég kellemes ahhoz, hogy eltöltsön
egy kis időt itt, legalább addig, míg a ruhája megszárad.
A hosszú bárpult felé indult, ahol egy szürkeköpenyes
alak ült, és a csapossal beszélgetett.
 A bárszék előtt döbbenten állt meg. Épp olyan volt,
mint odahaza a legolcsóbb, négylábú bárszék, melyet
apja annyira szeretett. Mintha a részévé vált volna.
Gábor emlékeiben az apja mindig azon a széken ült, a
veszekedések is mindig ott törtek ki. Azon a reggelen is
ott ült, mikor utoljára búcsúzott el a fiától. Itta a kávét,
olvasta az újságot, és integetett, mikor Gábor iskolába
ment. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mire
délután hazaért, az apja már elköltözött. A bárszék is
eltűnt. Az anyja nem vett újat, helyette a konyhapulton
ülve szívta egyik szál cigit a másik után, itta egyik
pohár pálinkát a másik után, csendes alkoholizmusában
észrevétlen táplálva a születő tüdőrákot.
Gábor megrázta a fejét, mintha ezzel elűzhetné
a múlt kísérteteit, és leült a székre. Nem fog ő most
ezen rágódni, ami elmúlt, elmúlt. Intett a csaposnak,
rendelt egy korsó sört, és mellé egy whiskytúrát. Az
ital kellemesen felmelegítette, arca kipirult, a korábbi
fájdalom csillapult. Az alkohol paplanként beburkolta,
érzékeit tompította.
Körülötte mindenki más is csendben iszogatott. A
dalok halkan szóltak, a hangulat inkább hasonlított
gyászszertartásra, mint alkoholmámoros vigadozásra.
Gábor megfordult, nagyot kortyolva a whiskyből,
körülnézett a pohár mögül. A vendégek meggörnyedve,
komoran ültek az asztaloknál, ittak vagy cigarettáztak.
Volt köztük katonai egyenruhás férfi, öltönyös úriember,
lila kosztümös nő és egy pizsamás lány, mellettük
pedig egy hajléktalan a két nagy szatyrában minden
ingóságával. De látott idős asszonyokat és férfiakat is,
akik már igencsak átlépték a hetvenet, és bár akadt köztük
borvirágos arcú, a legtöbbjükről nem tudta elképzelni
a rendszeres ivást. Az egyik asztalnál gyerekek ültek,
vidáman csivitelve tököt faragtak, némelyek kis
táblácskákat festegettek.
Gábor felhajtotta a következő pohár whiskyt. Különös
volt ez a társaság, de talán egy részét csak képzeli.
Nyilván az ital hatása, hiszen amikor megérkezett,
biztosan nem ültek ott gyerekek. Elvégre mit keresnének
itt? Ma már ugyan mindent szabad, de azért a kocsma
talán mégsem nekik való. Épp a pultos felé fordult volna
magyarázatért, amikor az egyik társaságban egy fiatal,
húsz év körüli fiú lecsapta korsóját az asztalra, és felállt.
 – Ebből elég! – kiáltott, hangja erős volt, tisztán
csengő bariton. – Mi ez a temetői hangulat? – nézett
körbe vádlón, mire a legtöbben lesütötték a szemüket. –
Ez egy halloween parti, szóval mulassunk! Záróráig van
időnk, nemde? Használjuk ki! Zenét! – intett a pódium
felé. – De ne ezt a siratót!
Gábor mosolyogva figyelte, a srác egykori húszéves
önmagára emlékeztette. Mikor még azt hitte, a bajusz és
a szakáll majd férfivá teszi, bár ő maga soha nem mert
volna így kiállni mások elé. Gyűlölt szerepelni, még az
iskolában is mindig csak kinevették, mert felelésekkor
azonnal elfelejtett mindent, amint felszólították.
A fiú ismét megragadta a sörét, és fellépett az asztalra,
a többiek teljes megrökönyödésére. Mintha a zenészek
csak erre vártak volna, felcsendültek a Hair legendás
számának akkordjai.
– I got life, mother – kezdték az énekesek. – I got
laughs, sister.
A fiúnak se kellett több, ő is énekelni kezdett, majd
táncra perdült az asztal tetején. Gurultak szerteszét a
felespoharak, sörösüvegek, aki csak elérte, mentette a
még meglévő italokat. Az első döbbenet után többen is
csatlakoztak a fiúhoz, ki az asztalra mászott fel, és ott
ropta, ki pedig a táncparkettre rángatta az első embert,
akit sikerült elkapnia. Gábor sem menekült, egy kissé
ráncos és már őszülő nő karolt belé, de ivott eleget
ahhoz, hogy majdnem szépnek találja, így örömmel
vele tartott.
Időérzéke elveszett, a tömegben nem nézte már,
kivel van, csak a zene létezett és saját maga, ahogy a
ritmus átjárta a tagjait, ahogy az öröm és az alkohol
elbódította elméjét.
– Life! Life! Life! – harsogták együtt teli torokból a
szám végén, és most Gábor úgy érezte, minden hibája
ellenére is öröm az élet, és a lehető legjobb döntés
volt ebbe a kocsmába betérni. Imádta ezt a közösséget
minden furcsaságával együtt.
A következő zeneszám során táncolt a kisgyerekekkel,
az idősebbekkel, és végül egy lánnyal, aki kifejezetten
megtetszett neki. Épp Zsófi ellentéte volt, tökéletes a
feledésre. Szőke és alacsony, kissé gömbölyded, de
formás, nagy szeme pedig, akár egy őzgidáé, olyan
félénken tekintett rá. Evelinnek hívták. Később Evelint
lekérte egy srác, de Gábor elhatározta, hogy egy kis
pihenés után belelendül, és többet nem ereszti a lányt.
Elégedetten és kifulladva tért vissza a pulthoz meginni
a maradék sört. Jólesett a keserű íz kiszáradt torkának,
és jólesett leülni végre. Végignézett az embereken,
már mindenki mosolygott, vidáman nevetgéltek, a
legkitartóbbak még fáradhatatlanul ropták. Egyedül
a pultnál ülő köpenyes alakon nem látszott változás,
egész idő alatt csak ott ült és ivott. Gábor elindult felé,
hogy kirángassa ebből a letargiából. Magában már
előre röhögött, hogy Vándornak fogja szólítani, ha már
hasonló köpenyben ül, mint A gyűrűk urában Aragorn.
Ekkor mély gongszó hangzott.
Az öreg óra éjfélt ütött, Gábor a szívéhez kapott.
Mintha a kongások egyenesen a mellkasából hangzottak
volna fel, nem pedig abból az évtizedes ketyeréből a
sarokban. Minden egyes ütésre a szívdobbanása rezonált,
egész teste beleremegett. Lába elgyengült, lerogyott az
egyik bárszékbe, közvetlenül a fura alak mellé.
A köpenyes egy kiskanállal megkocogtatta az előtte
lévő üvegpoharat.
– Záróra – szólt rekedt hangján halkan, mégis a
kocsma minden egyes szegletében tökéletesen lehetett
hallani, mintha a fal pórusaiból szólna.
A lárma elhalt, a táncolók megtorpantak, a poharakból
az utolsó kortyok is kiürültek, az énekesek meghajoltak,
a zongorista lecsukta hangszere tetejét. A kisgyerekek
körbejártak, mindenkinek a nyakába akasztották a
korábban festegetett kis táblákat. Mikor végeztek, a
köpenyes alak ismét megkocogtatta a poharat.
Az emberek porrá omlottak.
Gábor nyelt egyet, torka kapart a szárazságtól.
Megdörzsölte a szemét, de amikor felnézett, továbbra is
csak a kiürült kocsmát látta. Hitetlenkedve rázta a fejét.
Nagyon részegnek kell lennie egy ilyen hallucinációhoz.
A poharáért nyúlt, ami üresen állt előtte.
A mellette ülő csettintett, mire a pultos megjelent, és
töltött Gábornak.
– Magának még jár egy.
Gábor felhajtotta. Ezt ép ésszel nem lehet bírni.
Álmodik. Bizonyára vagy a verekedés, vagy most az ital
úgy kiütötte, hogy álmodik.
Kopp… Kopp…
 Mintha ismét az esőcseppek csorogtak volna le
az arcán, végigfolytak a tarkóján. Megborzongott,
odakapott a nyakához, de kezét szárazon húzta vissza.
Képzelődik. Talán végül csak megőrült. Talán az a
trauma, hogy Zsófi elhagyta, ilyen formában mutatkozik
meg. A köpenyes felé fordult. Már nem volt kedve
viccelődni vele.
– Ki maga? – Hangja riadt vékonyan hangzott,
szégyentől vörösödő arccal fordult a pohara felé. Jó lett
volna még egy whisky.
Az alak nem nézett rá, úgy válaszolt:
– Jack.
Gábor felnevetett. Ez nyilvánvalóan egy álom. Egy
halloweeni tréfa.
– Jó vicc, öreg – hajolt közelebb hozzá, és
megveregette Jack vállát. – Akkor azt mondd meg, hol
van mindenki?
– A túlvilágon. Lejárt az idejük.
Gábor hiába mosolygott továbbra is, gyomra mintha
a padlóig süllyedt volna ettől a nyugodt választól.
– És én… – Habozott, végül a férfi válaszolt a ki nem
mondott kérdésre.
– A magáé is.
Egy kisgyerek jelent meg Gábor előtt, és az
utolsó láncra fűzött táblácskát nyújtotta felé. Intett,
hogy hajoljon le, míg ő a nyakába akasztja. Gábor
engedelmeskedett. A fából készült tábla csupán akkora
volt, mint egy dögcédula, mégis olyan súlyos, hogy
meggörnyedt alatta.
– Mi ez? – Bár a gyerekek egész este ezeket
festegették, nem látott rajta semmit.
– Táblára írva nyakadba akasztjuk történeted1 –
szavalta a gyermek, majd megpördült, és eloszlott, akár
a köd.
Gábor hátrahőkölt. Miféle bűvészmutatvány lehet
ez? Segélykérőn nézett Jackre.
– Arra a táblára vésték fel a maga életét. Ezzel áll az
ítélőszék elé.
– Ítélőszék? – Nevetve a hajába túrt, és az ajtó felé tekintett.
Ideje lenne lelépni, mert ez már cseppet sem vicces. Tenyere
izzadt, feje fájni kezdett, és valami szörnyű hidegség terjedt
szét a tagjaiban. Menekülni akart, amilyen gyorsan csak lehet.
1 Pilinszky János: Trónfosztás
 – Maga meghalt.
Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet
megszegik. Bambán ült a széken, és magában A walesi
bárdokat szavalta volna, ha ennél több is eszébe jut.
Csakhogy egykor az iskolában is csupán eddig jutott,
elfelejtette a továbbiakat, és ezt a két sort mantrázta,
míg le nem ültették, hogy próbálja meg holnap. Most
azonban nem lesz holnap.
– Hazudsz – nyögte lassan szótagolva, magát
győzködve, de mintha hályog libbent volna fel a
szeméről, látta, ahogy fekszik a földön a saját vérében,
és nem mozdul; nem mozdul semmi, csak az eső hull
egyre; kopp, kopp, csöpög a homlokára; meg fogsz
fázni, suttogja a nagyi, novemberben mindig kell a kabát,
takony egy idő, de nem bír felkelni, nem bír segítséget
kérni; hull rá az eső, belemossa életét a macskakövek
repedéseibe.
Szó bennszakad, hang fennakad. Pontosan ezt érezte,
tüdeje nem tágult, a pánik növekedett, az idő megállt,
és ő, egyedül ő maradt, az árva, a szerencsétlen, az
elhagyatott gyermek, akin még az osztály is csak nevet,
mert nem tudja a verset.
Jack végre felé fordult. Vénséges vén arcát évszázados
ráncok szőtték keresztül, tekintete sötét volt és hideg,
akár az űr. Mellkasán egy kis tarlórépa kivájt üregében
apró fadarab parázslott.
– Meghaltál, mikor kilöktek az utcára – mondta. –
Beverted a fejedet.
Gábor ráborult a pultra, és nevetett. Akkor is nevetett,
mikor elhagyta az apja, akkor is, mikor meghalt az anyja,
mikor elárverezték feje fölül a házat, és akkor, mikor
Zsófi elhagyta. Az egész élet egy borzalmas komédia.
Nevetése zokogásba fulladt. Átkozott tragikomédia.
– Ez valami vicc… – emelkedett fel a pultról a
szemét törölgetve. – Ilyen nevetséges halált! – Maga
elé meredt, nézte a padló karcolásait, de valójában saját
életét látta, amint pereg előtte, akár egy film, és semmit,
az égvilágon semmit nem látott benne, amiért megérte
volna az a sok szenvedés. És lám, még a halála is ilyen
közönséges, ennyire szánalmas lett. – Ez nem igazságos
– suttogta elkeseredve.
Jack felhorkant.
– Pont a haláltól várnál igazságot?
 – Mégis mi értelme volt az életemnek? – kiáltott rá
Gábor dühösen. – Túl korai, még nem halhatok meg,
még nem tudtam csinálni semmit!
Jack úgy kaszált göcsörtös kezével, mintha legyeket
hajtana. Valószínűleg sokszor hallhatott már ilyen
kifakadást.
– Harmincöt évet éltél, sokaknak ennyi sem adatik
meg. Sosem volt semmi célod. Az időd elfogyott. Még
így is kaptál egy italt kárpótlásul, amiért ma este haltál
meg, és csak pár órád volt ezt felfogni. Felesleges
tiltakoznod, már halott vagy. Nincs visszaút.
Gábor ültében megroskadt. Vége hát. Tényleg vége.
Ő nem tud alkudozni, mint a legendabeli Jack, aki túljárt
az ördög eszén, és az nem vitte magával. Sőt, döbbent
rá hirtelen, nem is akart. Tényleg nem volt célja. Nem
volt mit befejeznie, hiszen el sem kezdett semmit. Még
csak elbúcsúzni sem tud kitől, hiszen az utóbbi egy
évben szinte mindenkit elzavart maga mellől. Mennyire,
mennyire szánalmas…
– És most mi lesz? – kérdezte fásultan.
– Vár a túlvilág. Én csak összeterelem a lelkeket. A
világ minden pontján nyílik egy kocsmám ezen az éjjelen,
és egy utolsót mulatnak az adott évben elhunytak. Ideje
neked is indulni.
Ennyi volt hát. Üresnek érezte magát, és különös
mód nyugodtnak.
Jack megkocogtatta a poharat.

֎
Kopp… Kopp…
Esett. A cseppek végiggördültek duzzadt szemhéján,
kékülő orrán, összekeveredtek a vérével, és aláhullottak
a kövek sötét repedéseibe.
Gábort már nem zavarta sem a víz, sem a hideg.
 Shadow

Öt perc a mikróban
Hazafelé tartva a vasútállomás peronján egy nénike
megállított. Ráncos, napcserzette arcán, kicsiny,
barátságos kék szempár ült. Fahéj-, kakaó- és vaníliaillat
lengte körbe, a meleg konyhában sülő süteményt juttatta
eszembe. Aggódott, hogy eddig nem mondták be a
vonat érkezését. Hunyorgott a messzeségbe, fáradt
válla előregörnyedt. Azt sem tudja biztosan, hogy az
IC-s vagon mettől meddig tart. Előre, a mozdony mögé
kötik-e be, vagy a legutolsó kocsi az? Mint kiderült
egyazon vonatra vártunk. Megnyugtattam. A legutolsó
kocsi szokott lenni az IC-s, és mivel késés nem várható,
hamarosan be kell futnia a szerelvénynek.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, és szembefordult
velem. Mákos haját szoros kontyban hordta. Könnyű,
fekete vászonnadrágját a felerősödő szél cibálta. Májfoltos
kezével egy túltömött bőrönd fogantyúját szorongatta,
mellette pukkadásig megpakolt hátizsák és félig
telerámolt vászontáska. Isten tudja, hogyan vánszorgott
ki ennyi holmival a kisváros centrumából a külterületre.
Két éve az önkormányzat kihasználatlanságra hivatkozva
beszüntette a helyijáratot, így errefelé nem járt busz. Az
emberek gyalog vagy biciklivel, esetleg kocsival jártak
ki. Az öreglány mintha olvasott volna a gondolataimban,
elpanaszolta keserves útját idáig. Egymaga gyalogolt ki.
A bőröndöt alig bírta húzni. Szép, hogy fejlődik a város,
de az utak csak romlanak és romlanak. Annyi a kátyú,
ahány csillag pislákol a község felett
Kicsit beszélgettünk még erről-arról. Örültem,
mikor az őrházaknál az ívben felbukkant a mozdony.
Rozsdaszínű, sárgás lombok alatt kígyózott. A távolban
kicsinek, szinte játékszernek tűnt, műanyag sínpáron
futó makettnek. A nap vörös korongja bíborszínbe
öltöztette a tájat.
– Lassan megérkezik a vonat – figyelmeztettem.
– Alacsonypadlós?
– Az errefelé nem jár. – Ránéztem a csomagjaira. –
Segítek felrakni.
– Köszönöm! Nagyon kedves magától.
 Bólogattam. Nem sokkal később szelet kavarva
befutott Szergej, az idős hölgy fiatalkorából megmaradt
dízel mozdony. Szerencsénkre ott álltunk, ahol a
második kocsi első ajtaja volt. A kalauz fémes kongással
kivágta az ajtót, és leugrott a peron piros-sárga kövére.
Elsőnek a nénike kapaszkodott fel a lépcsőkön a magas
vagonba. Alig bírta egyik lábát a másik után feltenni a
szűk vaslépcsőfokra. A vászontáskát fél kézzel emeltem
az utastér agyonkoptatott padlójáig. A kalauz a vagon
oldala mellett cigarettázva minket nézett. A hátizsákot
először csak a jobb kezemmel akartam a magasba
emelni, de nem bírtam el, és a bal kezemmel utána kellett
kapnom, hogy ne ejtsem vissza. Feltettem a vonatra, már
csak a bőrönd maradt hátra, és én. Két kézzel próbáltam
fogást találni az útipoggyászon. Izzadva igyekeztem
felemelni, de alig mozdult meg.
– Segítsek? – vigyorgott a képembe a kalauz. Jóval
fiatalabb volt nálam, és hetykén, szinte már pimaszon
tekintett a világra. Elpöccintette a csikket.
– Jól jönne – nyögtem a táska súlya alatt. Együttes
erővel felcibáltuk a koffert.
– Borzalmasan nehéz, mi van benne? – lógott ki az ajtón
a kalauz, és megadta a zöld jelzést a mozdonyvezetőnek.
– Csak pár apróság a fiamtól – felelte.
A vasparipa előrelódult, mi magunk is megindultunk
ülőhelyet keresni. A nénike vitte magával a kis
vászontáskát, én a hátamra vettem a zsákot, és két kézzel
húztam a bőröndöt.
Egy kupéba ültünk, ha már így alakult. Eleinte
csendben néztük az elsuhanó tájat, a kopár, fekete
szántóföldet, pőre fákat, csupasz bokrokat. Az alkony
vörös tüzét a határban.
– Köszönöm a segítségét! – recsegte az idős hölgy.
– Ritka, aki hajlandó egy vénkisasszonyt felsegíteni a
vonatra.
– Semmiség.
– Meddig megy?
– A végállomásig. És ön?
– Én is.
– Segítek ott is, ha gondolja.
– Megköszönném.
Lezártnak tekintettem a beszélgetést, elővettem
az egyik szaklapot, amelyet a hosszú útra magammal
hoztam.
– Maga orvos? – kérdezte a hölgy.
– Olyasféle – lapoztam egyet a magazinban.
– Milyen orvos?
– Hisztológus.
Elgondolkozva méregetett, és csak remélni tudtam,
hogy nem süti el a sokak által kedvelt faviccet. Na és
mondja csak doktor úr, mégis miben hisz?
– Nincs összefüggésben a hisztériával.
– Nincs – mosolyodtam el. – Szövettannal foglalkozom.
– Tudja… ez igazán érdekes.
A beszélgetés megszakadt. A nénike gondolataiba
merülve a tájba temetkezett, míg én a hasábokba.
Alig múlt el öt óra, és odakint beállt a teljes sötétség.
A kupéban nem akart rendesen égni a villanykörte.
Hiába tekergettem a fénybeállítás gombját, az izzó
nem volt hajlandó erősebb fényt kibocsátani magából.
Csalódottan tettem vissza a táskába a lapot, így aligha
lehetett olvasni. Mivel az út felénél jártunk, fontolóra
vettem, hogy beszélgetést kezdeményezek. Az asszony
megérezhette, mert azt kérdezte:
– Sok érdekességet látott a doktor úr?
– Igazság szerint nem – gondolkoztam el egy pillanatra.
– Fejlesztgetünk egy projektet, de se előre, se hátra nem
jutunk vele. Nem akarom untatni a részletekkel. Sok
kifejezést kellene megmagyaráznom. Tudom, hogy ami
nekem természetes, másoknak nem annyira.
– Megértem. Én nem vagyok egy tanult ember, de
tudja, doktor úr, láttam már sok mindent. Egyszerűen
élek, azt azonban megmondhatom magának, a fiam
nagyon rosszul házasodott.
– Úgy gondolja? – kérdeztem vissza szórakozottan. A
kalauz még nem tette tiszteletét errefelé, így előkotortam
a jegyemet.
– Tudja, annak a nőnek az egész családja olyan furcsa
szerzet!
– Mármint a menyének? – simítottam ki a jegyet.
A vonat éles csikorgással állt meg egy eldugott,
kis faluban. Alig rostokoltunk ott egy-két percet, a
mozdonygép már húzta tovább a maga után kötött
kocsikat. Baromi lassan.
– Beleborzongok, ha rá gondolok. Nem is áll a szám a
menyemre. Nekem ő mindig „az a nő”.
 – Mi a gond vele?
Magamban a hétköznapi hitványságok egyikére
voksoltam. Az a nő lehet csúnya, lusta vagy csak egy
szerencsétlen, akinek annyi bűne volt, hogy egy anyától
elszerette a fiát. Bár az öregasszony nem tűnt birtokló
anyatípusnak.
– Tudja, így első ránézésre az ember csinosnak
mondaná. Hosszú, gesztenyebarna haj és őzike szemek.
Se nem alacsony, se nem magas. Alkatra olyan semmilyen.
Az ember, ha látná, máról holnapra elfelejtené. Sok időt
nem töltöttem velük. Összeköltöztek, és megesküdtek.
A fiatal, bimbózó kapcsolatokat a magamfajta
öregasszonyoknak hagyni kell. Így voltam vele –
köszörülte meg a torkát. – Egy évre rá megkértek, hogy
menjek el hozzájuk pár napra. Mentem a szép szóra.
Kaptam külön szobát, kijöttek elém a vasútállomásra,
megbecsültek. Este, amikor néztük a tévét a nappaliban,
egyszer csak megüti a fülemet egy idegen szó. Kérdem
a fiamat, mi az a „horbortizál”? Azt mondja nekem, az
nem horbortizál, hanem herborizál. Növényeket gyűjt az
illető. Akkor egyszer csak nagyon halkan hallom, ahogy
az a nő mondja: herborizál. S egyre hangosabban,
egyre pergőbb nyelvvel ismételgeti a szót! Herborizál!
Herborizál! Istenem, szinte már őrjöngve ismételgette.
A fiam kihívott a konyhába. Nyugodtan, mintha nem
történt volna semmi. Ne aggódjak amiatt a nő miatt…
persze ő a nevén nevezi. Van egy kis rendellenessége.
Először azt hitték, hogy truizé baja van. Tudja, aki
örökösen káromkodik.
– Tourett-szindróma.
– Igen, ilyesmit mondott, én igazán nem értek hozzá.
Mégsem lehet ez a túra szindróma. Inkább valamiféle
olasz ugrálóbetegség.
– Azt hiszem, sejtem, mire gondol. Jumping
Frenchman sydrome. Magyarul Ugráló francia betegség.
Ez egyfajta neurológiai vagy pszichológiai elváltozás. A
beteg abnormálisan reagál a szokatlan ingerekre, ezért is
ismételgeti a szót.
– Én ezt úgy mondanám magyarul, idegbajos.
– Kellemetlen lehetett.
– Borzalmasan. Most még unoka is született. Ott
voltam velük három hónapig. Besegítettem a gondozásba,
de azt kell mondanom, hogy ez sem egészséges.
 – A kicsi?
– Az újszülött sem, meg a hatéves kölyök sem. Tudja,
először nem akartak gyereket. Érti, hogy van ez, doktor
úr. Az a nő csak beteg. Maga se engedné a kerge bikát
párosodni a tehenével.
– Szerencsére – mosolyodtam el – nem vagyok állatorvos.
– Helyeseltem, hogy nem akarnak saját gyereket.
Isten bocsássa meg, de miféle ivadékot hozott volna
világra az a nő!?
Szerencsétlen menye biztosan megkönnyebbült,
hogy az anyósa vonatra szállt. Hiába választotta el őket
kilométernyi távolság, anyóspajtás továbbra is rajta
köszörülte a nyelvét.
– Sajnos kielégítő magyarázattal nem tudok szolgálni,
annyira nem ismerem a betegséget.
– A fiam és az a nő örökbe fogadtak egy gyereket. De
nem egy szép és erős kisfiút, vagy egy szeplős egészséges
kislányt. Nem. Ők egy beteg gyereket hoztak haza.
– Miben szenvedett?
– Erről nem beszéltek, de az a gyerek olyan furcsa
volt. Állításuk szerint csak különleges, de minek
szépítsük a dolgot, le volt maradva a kortársaitól.
– Szakvéleményt kaptak erről? – kérdeztem
meglepetten.
– Amint már említettem – nézett rám szemrehányóan
–, nekem nem beszéltek erről. De az embernek azért
van szeme, hogy lásson. Valami nem stimmel a gyerek
viselkedésével. Nehéz, nagyon nehéz körbeírni, mi is
benne annyira szokatlan. Talán a koravén arcocskája,
azokkal a hatalmas sötét szemekkel, amikkel csak úgy
meredt az emberre. A kisfiú nem nézett, hanem egyenesen
bámult. Alig akart beszélni, és ha rá volt szólva, hogy
köszönj, édes kisfiam, csak még szorosabbra zárta
össze az ajkait. Néha vadul rázta a fejét, mintha a belső
hangokat akarná kirázni belőle.
– Hangokat hallott?
– Mi másért bámulhatott volna örökké maga elé?
A belső hangokat hallgatta. Amikor rákérdeztem a
fiamnál, csak nevetett. Komoly kisfiú, nincs vele semmi
baj. Jövőre iskolába megy, de már tud olvasni. Az írás
nehezen megy neki, de azzal is megbirkózik majd.
– Komoly kisfiú, vannak ilyen apró csudabogarak –
vigasztaltam. – Olvasni megtanult, nagy baja nem lehet.
 – Persze, persze. De mondja csak, doktor úr, hány gyilkos
tud írni, olvasni? Olvastam, hogy a legtöbb sorozatgyilkos
borzalmasan okos.
– Higgye el nekem, így látatlanban megmondom,
hogy a kisfiúnak semmi nagy baja nem lehet. Talán csak
nyomot hagyott benne az árvaház. Ki tudna felhőtlenül
boldog lenni azok után? – Kinéztem a folyosóra, hátha
megérkezik végre a kalauz.
A néni megcsóválta a fejét. Ő már eldöntötte, annak
a kicsi embernek bizony nagy baja van. Undorodott a fia
feleségétől, és ezt a taszító érzést kivetítette az unokáira.
Szánalmasnak találtam az asszonyt. A jelek szerint
megszállottan kereste családtagjaiban a tökéletlenséget,
s mikor rábukkant, felnagyította azokat.
– Tudja, csupa ragya a kisbaba. Pedig csak kéthónapos.
– Ragya? Bőrbetegsége van?
– Azt mondják, egészséges. – Sírós hangon hozzátette: – A
szemembe hazudnak, és nevetnek rajtam. A baba testét fekete
ragyák borítják. Az a nő nem tudott egészséges gyermeket szülni.
– Ne bánkódjon miatta – tettem el a jegyet.
– Igaza van – állt fel, és testével takarva a szatyrot
kutakodni kezdett benne. – A segítségéért adok egy kis
kóstolót. Ritkán tud ilyen finomat enni a városi ember.
Összehúzta a szatyrot, és átnyújtott egy csomagot,
amit vastagon áttekertek alufóliával és három zacskóba
is belebújtattak. Nyomott vagy négy kilót.
– Nem igazán fogadhatom el – szabadkoztam a
színhúsra gondolva.
– Ugyan, ennyivel is könnyebb!
– Jegyeket! – húzta el a kabin ajtaját a fiatal kalauz.
– Beragadt a lámpa – kotorásztam a jegy után. A férfi
tekergetni kezdte a kapcsolót jobbra balra, de a lámpa
fénye nem akart megerősödni. – Üljenek át egy másikba!
– Megvagyunk, aranyom – hunyorgott az asszony.
– Ha így jó maguknak – vont vállat a kalauz, és
szignózta a jegyem. – Ereszt a táska.
– Hogy mondja? – kérdeztem sután.
– Ereszt a hölgy táskája. Jó nagy tócsa van alatta.
– Borzasztóan sajnálom – szabadkozott. – A hús
az. Fene egye meg, nem lett jól kivéreztetve! Ha adna
felmosót, összetakarítok magam után.
– Hagyja, majd az állomáson megcsinálják, amúgy
sem megy már sehova ez a kocsi ma.
 – Nagyon köszönöm – tördelte a nénike a kezét. A
kalauz bólintott, és továbbállt, behúzva a fülke ajtaját.
A félhomályban kellemetlen érzésem támadt.
Orrlyukaim kitágultak, a vaspor szaga mögé rejtőzve
megéreztem a lebomló fehérje édeskés dögszagát.
– Tudja, hogy ha beteszi a mikróba csak pár percre,
és utána süti meg a húst, sokkal szaftosabb? – kérdezte.
– Nem – feleltem kiszáradt torokkal, és képtelen voltam
elszakadni a vértócsától, amely a bőrönd alatt gyűrűzött.
Csepp, csepp… újabb kövér pontocska hullott alá.
– Próbálja ki, meglássa, mennyire omlós lesz a hús!
– Mindenképpen.
Hallgattunk. A bőrönd, a hátizsák és a vászontáska.
Egy messziről jött ember minden holmija. Semmi
különös nincs abban, hogy egy vidéki látogatás után így
felpakolva tér haza az ember, győzködtem magam. Ki
hagyna ott egy fél sonkát, oldalast és kolbászt, májat?
Befért oda még pár üveg lekvár, gyümölcs, befőtt. Az
ember, ha más nem, így segítse rokonát.
A vonat a külváros telefirkált falai között siklott.
– Annyira sajnálom, hogy nem csomagoltam be
jobban – sopánkodott. A vonat egyre közeledett a
végállomáshoz. – Nem teszi a táskájába? – fordult felém,
miközben a kopottas kabátjába bújt bele.
– Tessék?
– A húst. Nem teszi el? – mutatott a mellettem lévő
ülésre. A tekintetében gyanakvás ült.
– De – vettem fel. Az egyik zacskó áteresztett egy
kis vért, amely a két nejlon között ütemesen hullámzott.
Az orromhoz emeltem és megszagoltam. A disznóvágás
jutott eszembe róla. A nyers hús jellegzetes illata. Az
öregasszony felnevetett.
– Nagyon friss, hajnalban még nagyon virgonc volt
a kicsike!
– Érzem – csúsztattam a táskámba. A vonat megállt, a
zöld jelzésre várt, hogy bejuthasson az állomásra.
– Most menjünk az ajtóhoz, vagy amikor már bent
áll? – Felvettem a hátizsákot, a táskámat a vállamra
akasztottam.
– Szeretnék hamar hazaérni – indult meg, kissé
összehúzott szemmel.
Az előtérben álltunk, a vonat zöld utat kapott, és
kígyózva megindult az íven. Egy mobiltelefon durva
csengése zökkentett ki a révedezésemből. Az idős
hölgy előhalászta a telefont, és egy magabiztos, erős
nyomással felvette. A félhomály ellenére is láttam
vizenyős szemében a rosszindulat apró fényeit csillogni,
a gonoszság szilaj bevetődéseit. Szabad kezével eltakarta
a száját, hogy jobban hallják a telefon túlvégén. Így
tipegett előre a vászontáskával, amely ide-oda ringott
előrehajlott vállán. Fogtam a bőröndöt, és húztam
magam után a szűk folyosón.
– A fiam – közölte. – Kicsit el van keseredve, amiért
az a nő lelépett a gyerekekkel. Azt mondta, csak akkor
hajlandó hazamenni, ha már nem leszek ott.
Leforrázva meredtem az előttem baktató asszonyra.
Eltűnt három ember!
Őszi légy szállt a bőrönd szövetfalára, lábát dörzsölve.
Megkövülten figyeltem, hogyan indult meg a sötét folt
felé, mely egyre terebélyesedett. Az öreglány aszott,
inas testében volt erő. Hát nem egymaga hurcolta az
állomásra a három csomagot!?
A legtöbb kupéban égett a villany, az emberek csak
most kezdtek el szedelődzködni. A hangok, az erős
neonfény megszédített. Ők nem tudják! Istenem! Nem
tudják! Húztam a bőröndöt, a vállamat nyomta a hét kilós
hátizsák. Akaratlanul is a kislányom jutott eszembe,
éppen ilyen súlyban van.
– Sajnálom a dolgot – ziháltam. A gyomrom kavargott.
– Nem kell! – kacagott fel az asszony. – A fiam esze
is megjön majd.
A vonat befutott a hatodik vágányra, az utasok
előrejöttek az ajtókhoz. Egy fiatalabb urat megkértem,
hogy segítsen leemelni a túltömött koffert. A vér már nem
szivárgott belőle, megfeketedve tapadt a kerék és a textil
közé. Az őszi légy zümmögve röppent a vénasszony
vászontáskájára, és a nyitott fülön át észrevétlenül
belebújt.
– Segítsek még valamiben? – kérdeztem
automatikusan, átadva a hátizsákot.
– Nem, köszönöm. Hívok egy taxit, és pikk-pakk
otthon vagyok. Aztán ne felejtse el, a hús zamatosabb
lesz, ha a mikróba beteszi a sütés előtt pár percre!
– Észben tartom! – ígértem.
A hölgy tipegve, fél kézzel húzta maga után a nehéz
csomagot. Izmaim lassan felengedtek, a kellemetlen
érzés melyet az öreg nő korbácsolt fel bennem, távolodó
alakjával együtt zsugorodott.
– Apa! – szaladt felém a kislányom. Leguggoltam,
és két karomba zártam. Kellemes illata a vasporos
levegőben kicsiny tavasznak tetszett.
– Hogy utaztál? – vetette magát a nyakamba a
feleségem is.
– Jól – erőltettem az arcomra egy mosolyt.
– Hoztál valamit? – faggatott a kislányom
türelmetlenül.
– Kaptam egy kis húst egy idős hölgytől.
– Húst? – csodálkozott a feleségem.
Bólintottam.
– Azt hiszem, disznóvágáson volt…
 M. Z. Chapelle

Temetetlen
A rogyadozó ház ablakain alig tudott kiszökni a fény,
olyan szorosan behúzták a vastagszövésű, bordó
függönyöket. Rozzant gerendáin befurakodott a
Csendes-óceán felől érkező langyos, októberi szél;
torz énekét hallani is lehetett volna, ha nem zeng olyan
éktelen lármával a lemezjátszó a tágas fogadóterem
sarkában. Máskor csupán a több évtizednyi enyészet
terpeszkedett magányosan a régi Lancaster-villában, ez
az éjszaka azonban más volt.
Justinnak hiányzott a ház dohos nyugalma, és hirtelen
csakis arra vágyott, hogy újra ellátogathasson ide,
amikor rajta kívül senki nincs jelen. Amikor mindenki
békében nyugszik.
Most azonban életet lehelt a villába az elmúlás. Félig
elrohadt, szürke halottak táncoltak a szoba közepén, a
szájukba öntött pezsgő némelyiknek kicsorgott a rongyok
között fehérlő bordacsontjai közül. Justin irigykedve
nézte a körülötte szórakozókat. Szerette bennük, hogy
elhitték: képesek felidézni, milyen az íze, holott még
neki is kutatnia kellett az emlékei közt, képtelen volt
könnyedén eljátszani, hogy berúg az alkoholtól.
Felsóhajtott, és az alacsony, kopott sarkú asztallapra
helyezte a teli poharat. De legalább nincs egyedül. Ez
is valami.
Ekkor vékonyka hang ütötte meg a fülét. Talán
meg sem hallotta volna, ha egy lépéssel távolabb áll
az ablaktól. Kíváncsian arrébb húzta a függönyt, és
kilesett. Egy hatalmas, fekete kandúrmacska telepedett
a párkányra, és az egyik mellső mancsát nyalogatta.
Megakadt a mozdulatban, amikor észrevette, hogy
valaki figyeli. A fényes, borostyánszínű szempár
Justinra szegeződött. Az állat nem félt tőle, de azért
nem is mozdult közelebb. Kíváncsian, különleges tudás
birtokában mérte fel, mennyire veszélyes ez a szellem.
Justin elmosolyodott. A macska átverekedte magát
a villa körül húzódó elvadult kerten, és egészen idáig
merészkedett. Justin bátorítóan megkocogtatta az őket
elválasztó üveget, majd az egyik szárnyat félig kitárta,
hogy kiférjen a keze. Ahogy a függöny még széjjelebb
libbent, a benti világosság éles, sárga fénypászmaként
hasított az éjjeli feketeségbe. A macska dorombolva
közelített a felé nyújtott ujjakhoz, ám ekkor a fiú mögé
tekintett. A szeme tágra nyílt, szőre az égnek meredt. Éles
nyivákolást hallatva leugrott a párkányról, és elrejtőzött
a sötét bokrok menedékébe. Justin csalódottan elhúzta
a száját, és megfordult. Nem csoda, ő is halálra rémült
volna a helyében.
A vircsaft már órák óta tartott, a hangulat nem
hagyott alább, holott az ember azt gondolná, a kísértetek
nincsenek oda a földi élvezetekért.
– Mit művelsz, kölyök? – csattant fel Clifford, amikor
összekoccanó csontokkal épp elszambázott előtte,
majd hörögve visszafordult. – Gyere csak el onnan!
Megmondtam, hogy halloweenkor nincs nézelődés!
Justin becsukta a résnyire nyitott ablakot, de a
függönyt nem húzta vissza.
– Ha bujkálnunk kell az emberek elől, mégis mi
értelme halloweeni bulit tartani?
– Miért játszod az értetlent? Elmondtam már, hogy
vállalni kell a kockázatot. Ez a búcsúestünk.
Justin megadón bólintott, hiszen már milliószor
hallotta. Hamarosan lebontják a házat, ledózerolva ezzel
múltat és emléket, hogy a földdel tegyék egyenlővé az
egykori Lancaster-villa alatt húzódó temetőt is. A helyet,
ahonnan a legtöbben feljárnak szórakozni. Kivéve
Justint. Neki fogalma sem volt, hol halt meg, és mi
történt vele.
Hátát a falnak döntve felsóhajtott.
– Ha nincs halloween, akkor is mindig kitaláltok
valamit. Kezd unalmassá válni ez az állandó dorbézolás.
Az ember azt hinné, a halála után lesz egy kis nyugalma…
Clifford zörgő csontokkal közelebb hajolt.
– Ne legyél parti gyilkos! Tegnap is pléhpofával
asszisztáltad végig az estét, pedig Mabel halálévfordulóját
ünnepeltük. Különben meg, mi mást csinálhatnánk?
Emlékezz vissza, hogy sült el a legutóbbi temetős
ijesztgetés. Azok az átkozott kölykök odavizeltek a
síromra! Na, nem! Még egyszer nem veszel rá ilyesmire!
– Hányszor mondjam még, hogy sajnálom?
Pillanatokon belül Mabel is megjelent mellettük.
Hosszú, elefántcsontszín hálóköntöse a földet súrolta,
hollófekete haja vízesésként omlott végig a hátán.
Úgy festett, akár egy gótikus horrorfilm szereplője.
Mélyen dekoltált, csipkés ruhája láthatóvá tette a sápadt
nyakán keresztbe húzódó sötét foltot, ahol annak idején
felakasztotta magát.
– Gondoltátok volna? – fogott bele sopánkodó
hangon, és csontos ujjait Justin vállára simította. –
Évszázadok óta itt áll ez a palota, erre most képesek
lebontani! Hiszen műemlék!
Justin majdnem felnevetett.
– Ez egy ócska ház a város legkülsőbb részén, Mabel.
Lehet, hogy a te idődben palota volt, de mára mindenki
csak Szellemházként ismeri.
Mabel villámló tekintettel végigmérte a fiút, majd
zsörtölődve arrébb vonult. Clifford kuncogva közelebb
húzódott az ablakhoz. Kinézett, és az udvar egy távolabbi
pontján fehérlő táblára pillantott. Ugyan ebből a szögből
nem látszódott, mégis pontosan tudták, hogy az Eladó
felirat díszeleg rajta.
– Utálom ezt az új földbirtokost – morogta. – A mi
időnkben a nemesek nem szabdalták fel a családi vagyont.
Justin elmosolyodott.
– Ez nem egy földesúr, hanem a régi Lancaster-család
leszármazottja. Természetes, hogy túl akar adni a helyen.
Revitalizálják a negyedet.
– Revi-mit csinálsz?
– Hagyjuk.
Amikor Clifford eloldalgott a puncsos tálhoz, Justin
unottan visszafordult, hogy az utcát fürkéssze. A torkát
fojtogatta a levegőtlenség. Vagy csak képzeli? Nem halott
olyan régóta, hogy az érzékei teljesen megfeledkezzenek
korábbi funkcióikról. Újra felnyitotta a korhadozó zsalut,
és szélesre tárta az ablakot, hogy némi friss oxigént
engedjen be a házba.
Igaza van Cliffordnak, nem kellene
elégedetlenkednie. Amikor úgy egy hónapja véget ért
az élete, rettenetesen maga alatt volt, utána azonban
egészen jól beilleszkedett a helyi halottak illusztris
társaságába. Akadt itt a polgárháború rongyosra
mállott gúnyáit viselő katona, átlőtt mellkasú indián,
rossz kuncsaftot választó prostituált és egyszerű
halász is, aki szerelmi bánatában vízbe vetette magát.
Mi tagadás, rémesen rossz döntésnek bizonyult.
A vízi hullák még a többi túlvilági arc között is
meghökkentően otrombán festettek.
San Diego ezen részén ez a ház szolgált
gyülekezőhelyként a földön ragadt lelkek számára. Ha
igaza van Cliffordnak, akkor a temető az oka, ami a birtok
alatt húzódik, és amiről az élők mára meg is feledkeztek.
Nem véletlenül akarják a földdel egyenlővé tenni a
területet, hogy egy új, modern társasházat húzzanak fel
a helyére. Parkkal és medencével. Hullamentesen.
Justin végigsimított a haján. Szőkés fürtjei mintha még
a halála után is tovább nőttek volna. Ebben a pillanatban
valami megütötte a fülét. Cipőtalpak dobogása.
Kihajolt az ablakon, és az utca felé bámult. A város
ezen részén még köztéri lámpákat is csak hébe-hóba
talált az ember, az aszfaltot nem világította meg más,
csupán a telihold fénye. Ekkor egy ruganyos léptű
alak tűnt fel a sarkon, és egyenesen az elátkozott
Lancaster-villa felé iramodott. Justin nem akarta
elhinni, amit lát, hiszen errefelé soha senki nem
merészkedne napnyugta után, pláne nem az év ezen
napján. Az illető megtorpant a kapunál. Hosszú haja
a válla alá ért és ide-oda tekergőzött, ahogy a lány
folyvást maga mögé tekintgetett.
Az utca végén három újabb ismeretlen bukkant fel.
– Holdkóros! Merre bujkálsz?
A bujkáló alak leguggolt a kapu ódon vasajtaja előtt,
majd lenyomta a kilincset, és besurrant a kertbe. Justin
lélegezni is elfelejtett. És habár ez nem zavarta meg
különösebben további létezését, azért mégiscsak érezte
a helyzet súlyosságát.
A lány egyre beljebb húzódott, ahogy azok hárman
ittasan ordibálva elvonultak a ház előtt.
– Segítünk hazamenni, el ne tévedj!
– Holdkóros, majd én hazaviszlek!
A hangjuk fokozatosan halt el, de a lány még hosszú
másodpercekig nem mozdult az egyik széles zsakaranda
fa mögül. Válla fel-le emelkedett, mintha halk zokogás
rázná, aztán egyszeriben a tagjai megdermedtek. Lassan
hátrafordult, és egyenesen Justinra nézett.
A fiú szívének helye lüktetve elnehezült. Ha
valamit elsőként tanult meg eddigi túlvilági léte
során, az a néhány szabály, amit minden halottnak
ismernie kell: Sose kekeckedj a polgármester öt
éve elhunyt nejével, kerüld az állattemetőt és
halloweenkor rejtőzz el!
– Cliff… – suttogta Justin, le nem véve szemét a
lányról. – Azt hiszem, baj van.
A lány felegyenesedett, és magabiztos léptekkel a ház
felé indult.
Clifford a szája elé kapta a kezét.
– Kénköves pokol! Mi a frászt csináltál?
Justin az ajkát harapdálta.
– Sajnálom.
Mabel is odasietett hozzájuk. Berántotta a függönyt,
és mindenkit csendre intett. Valaki gyorsan leállította a
sarokban álló lemezjátszót.
– A legfontosabb, hogy ne essünk pánikba! A házba
ugyanis nem fog bejönni… ugye, Clifford?
Clifford csontszínű koponyáján elkámpicsorodott
grimasz jelent meg.
Ebben a pillanatban kopogás hangzott odalentről.
A szellemek vad rikoltozás közepette bevetődtek a
legközelebbi bútordarab mögé, egyesek pedig a fal
mélyedéseibe bújtak.
Justin a szemét forgatta. Hiszen csak egy lány. Nehogy
már ne bírjanak el vele!
Nyílt a bejárati ajtó, az egyenletes, könnyed léptek
egyre közelebbről koppantak a fadeszkákon. Azok itt-
ott megnyikordultak alatta, amiből Justin pontosan
tudta, merre jár az idegen. Amikor nyílt a terem ajtaja,
rögtönözve odavetette magát.
– Hú! – kiáltotta az arcába feltartott kézzel,
kidüllesztett szemmel.
Ő azonban csak felhúzta szépen ívelt, sötét
szemöldökét, és csípőre vágta a kezét.
– Csokiért jöttél, igaz? Tessék, parancsolj! – nyomott
a kezébe egy zsáknyi édességet Justin, majd az ajtó felé
intett. – További jó portyázást!
– Befejezted? – vágott vissza meglepően felnőttes
hangon a lány. – Nem a csokiért jöttem, hanem mert
észrevettelek az udvarról.
Körbenézett a helyiségben. A szellemek szép sorban
elődugták a fejüket (már, akinek megvolt) gyanakvóan,
biztos távolságból méricskélve az ismeretlen betolakodót.
A lány csillogó, barna szeme elkerekedett, az arcából
egy csapásra kifutott a vér. Hátrált egy lépést az ajtó felé,
ám ekkor odakintről felhangzott a fiúk egyre erősödő
rikkantgatása, akik úgy tűnik nem adták fel, és újra tűvé
teszik érte a környéket.
Justin megvakarta a fülét, és tanácstalanul szemlélte,
ahogy a hívatlan vendég beljebb araszol.
– Hát… – köszörülte meg a torkát Justin. – Ha nem
édességet szeretnél, akkor mit? Ez egy zártkörű parti,
szóval…
A lány pislogott, mint aki felocsúdik egy álomból,
majd gúnyosan felhorkant.
– Zártkörű? A Lancaster-villában? Egyáltalán hogyan
jutottatok be ide?
Justin nem tudott mit felelni.
– Gondoltam – villantott győzedelmes mosolyt az
idegen.
Miközben beszélt, megkerülte a fiút, tett néhány
lépést a teremben, majd levetette magát a fal mellé
tolt kanapéra. Tekintete még egyszer körbepásztázta
a jelenlévők sorát, aztán inkább maga elé meredt, és
rezzenéstelen nyugalommal, ráérősen kinyújtóztatta
sportcipőbe bújtatott lábát, karba fonta maga előtt a
kezét.
– Mindenképp maradni fogsz, igaz? – nyögte
fájdalmasan Justin.
Clifford a lányt mustrálva összesúgott Mabellel. A
többiek is rosszallón ingatták a fejüket, vagy legalábbis
próbálták, mert akadt, akinek igencsak elkoptak a
csontjai ehhez a mozdulathoz.
Justin segélykérőn a barátaira nézett, mire a lány
egyszer csak felpattant, és odanyújtotta a jobbját.
– Amúgy Alisha vagyok.
Justin félve megszorította a kezét. Furcsa volt élő
kezet fognia. Amióta meghalt, nem érintett meg senkit
a hozzá hasonlókon kívül. Lehetetlen is lett volna! Ám
halloween estéjén a szabályok megváltoznak.
Alisha tenyere melegen simult az övébe. Pár pillanatig
tartott csupán , Justinon mégis villám cikázott át, a bőre
hosszan bizsergett utána.
– Amúgy Alisha… Engem Justinnak hívnak. Nos…
Foglalj helyet nálunk! – intett zavartan a kanapé felé.
Teljesen feleslegesen, mert addigra Alisha már vissza is
telepedett rá.
Közben újra felélénkült a társaság. Óvatosabban
ugyan, mint Alisha érkezése előtt, de miután
látták, hogy nem veszélyes, a halottak visszatértek
korábbi tevékenységükhöz. Egyesek a puncsostál
köré sereglettek, mások meg vidám beszélgetésbe
bonyolódtak a kártyaasztal mellett.
– Nyugi, nem köplek be titeket, amiért belógtatok –
simította hátra sötétbarna haját a lány. – Valójában egész
menőn átalakítottátok a helyet.
– Máskor is jártál itt talán?
Alisha titokzatosan mosolygott, ami nagyon jól állt
neki. Justin lesütötte a szemét, nem faggatta. Talán
máskor is kényszerből tévedt be a villába, és itt húzta
meg magát azok elől a gyökerek elől.
– Kik voltak azok hárman? Mit akartak? – kérdezte
meg végül.
A lány tekintete elsötétült.
– Iskolatársak. Folyton szekálnak…
– De miért?
– Miért ne? – nevetett fel keserűen. – Nem kell nekik
különösebb ok.
– Holdkórosnak hívtak.
Alisha bólintott.
– Igen, mert alvajárok, és nemrég az egész suli
tudomást szerzett erről, köszönhetően egy béna
kirándulásnak… – Elhallgatott. Mivel Justin nem szólt
semmit, nehézkesen kifújta a levegőt, és folytatta: –
Tudod, azóta utálnak. Csináltam egy hülyeséget, és…
De nem is tudom, miért mondom ezt el neked.
– Talán segít, ha beszélsz róla egy idegennek.
Még akkor is, ha nem tudok segíteni, de hidd el,
megkönnyebbülsz tőle. –Justin ebben a néhány hétben
megtanulta, hogy jobb megosztani minden sötét
gondolatot, mint magában tartania őket.
Alisha közelebb húzódott hozzá.
– Utána te is őszintén válaszolsz majd a kérdéseimre?
Justin összerezzent.
– Hogy?
– Ha érdekel, elmondhatom, mi történt velem. De
akkor neked is el kell árulnod egyet s mást.
Justin először le akarta inteni, de rettentően kíváncsi
volt, ezért bólintott.
– Szóval… – fogott bele Alisha, és hátradőlt a
kanapén. – Pár hete iskolai kiránduláson voltunk több
osztállyal. Éjjel felkeltem, és miközben még aludtam,
egyszerűen elindultam az erdőben. Egy tóhoz mentem.
Ebből semmire sem emlékszem amúgy. Csak a későbbi,
külsős beszámolókat hallva rekonstruálta az elmém…
– Alisha az ujjaival formált macskakörömmel jelezte,
hogy mások hívták így ezt a jelenséget. – A stégre
sétáltam, és beleestem a vízbe.
Elhallgatott. Justin csak most vette észre, mennyire
elsápadt a lány.
– Mi történt? – kérdezte.
– Nem tudom pontosan. Valaki megmentett. Nekem
nem lett semmi bajom, de neki igen. Rosszul lett a
vízben, miközben engem a partra húzott…
Alisha mélybarna szemében fájdalom csillant. Justin
a vállára tette a kezét.
– Sajnálom.
– Én is. Azóta nem járok iskolába, kerülöm az
embereket. Napokig enni sem voltam hajlandó… Emiatt
anya megtiltotta, hogy bármit is olvassak a balesetről,
még a megmentőm kilétét sem tudom pontosan. A
napokban hallottam, hogy apával valami szanatóriumról
beszélgetnek. Hát, semmi kedvem diliházba menni,
Justin. Ezért úgy döntöttem, kimozdulok kicsit. Mert ha
továbbra is a szobámban gubbasztok, anya rám uszítja a
pszichiáter barátnőjét. Anyám orvos, és még az átlagos
szülőknél is jobban aggódik. – Jelentőségteljesen Justinra
nézett, aki próbálta leplezni, mennyire elbűvölőnek
tartja a lányt. – Na jó… Befejeztem. Most te jössz!
– Mit szeretnél tudni?
Alisha körbemutatott.
– Mi ez az egész? Kik ezek?
Justin elmosolyodott, úgy döntött, most nem fog
kitérni a válasz elől.
– A barátaim. Mind hulla, de remélem, ez nem zavar.
Alisha nyelt egyet, barna szeme oldalra villant,
majd vissza a fiúra. Végül megnyalta az alsó ajkát, és
magabiztosan megszólalt:
– Nincsenek előítéleteim.
Justin elvigyorodott.
– Várj, hozok neked valamit inni!
Már a második puncson voltak túl, és habár ő
továbbra sem érzett ízeket, imádta, hogy végre olyannal
lehet, aki mindent érzékel a valóságból, és akinek összes
mozdulatát körbelengte az élet. A gondolataiból Alisha
kérdése rántotta ki:
– Hogy lehetséges, hogy látlak titeket?
– Halloween van – magyarázta Justin. – Az élők
és a halottak közötti válaszfal elvékonyodik. Máskor
szellemként kószálnék, és te nem látnál, most azonban
egy kicsit több tudok lenni.
Lehet, hogy Alisha nem értett mindent, mindenesetre
bólintott.
– Nem lehetsz régóta halott, ha ilyen jó állapotban
vagy – mondta, és Justin karjához nyúlt. Vékony ujjai
finoman simultak a másik bicepszére, majd amikor
feleszmélt, mit csinál, gyorsan visszahúzta a kezét. – Ne
haragudj. Nem akartalak fogdosni, vagy ilyesmi…
Justin érezte, hogy az arcába szökik a vér. Remélte, a
hullasápadtság elfedi a dolgot, mindenesetre lehajtotta a
fejét, és a padlót kezdte fixírozni.
– A különbség köztem és Cliffordék között, hogy
ők a testükkel együtt képesek mozogni – szólalt meg
halkan. – Én az év többi napján nem vagyok más,
csak egy kísértet… Nem tudnám felemelni még ezt az
üvegpoharat sem. Cserébe viszont nem sorvadok úgy,
mint ők.
Alisha összeráncolta a homlokát.
– Mi hiányzik a legjobban?
– Régen rossz klisének gondoltam, mikor az emberek
arról beszéltek, hogy az út végén csak a szép emlékek
maradnak meg. De tudod, tényleg így van. Lényegtelenné
válik minden, amit annak idején rossznak gondoltam,
vagy ami fájt. Hiányzik a családom, még akkor is, ha
valójában sosem foglalkoztak velem különösebben.
Hiányzik az érzés, hogy a holnap tartogathat valamit
számomra… de igazából minden emlék olyan, mint egy
kincs.
– Ők is emlékeznek a korábbi életeikre? – kérdezte a
lány a többi halottra utalva.
Justin elgondolkodott.
– Valamennyire igen. A részletek elhalványodnak, a
korok összemosódnak a fejükben. Van itt egy arc, aki
állítólag minden elnökválasztásnál Abraham Lincolnért
szorít.
Alisha felkacagott. Justin épp folytatni akarta, amikor
éles fájdalom nyilallt belé. Szorított a mellkasa, a szoba
körbe-körbe forgott. Összecsuklott, megszűnt körülötte
a világ .
Fényt látott mindenütt. Hideg, világosszínű falakat,
az orrába pedig furcsa, maró szag kúszott. Nem kapott
levegőt. Aztán a lázálom elmúlt, és mire szédülve
magához tért, ismét a Lancaster-villa hajópadlóját
érezte a tenyere alatt. A hátán feküdt, a többiek köré
tornyosultak. Hangjuk szakadozva jutott el a tudatáig.
– Halottabb már úgysem lehet.
– Biztos az élő lány az oka.
– Ne légy bolond, múlt héten is ugyanígy összeesett!
Erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. Alisha
megkönnyebbülten felsóhajtott mellette, és a kanapéra
segítette.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
Justin közelebb akart hajolni hozzá, hogy érezze a
teste melegét, ami nevetséges ötlet volt. Hiszen halott.
Mit ér az élők közelségével, ha az ő szíve rég kihűlt?
– Ne ijedj meg – felelt rekedtes hangon. – Ez nem
miattad van. Néha megtörténik.
– Nagyon furcsa.
– Clifford szerint az az oka, hogy nem találom, hol
vagyok eltemetve. Ők itt mind az alattunk elterülő régi
temető lakói. De én… én máshonnan jöttem.
Alisha elképedve a padlóra mutatott.
– Úgy érted, a villa alatt van egy…?
– Igen, egy nagyon régi, elfeledett sírkert – guggolt
le hozzájuk recsegő csontokkal Clifford, és büszkén
elvigyorodott, mint aki nagy titkok tudója. – A mai
városlakók elsiklanak afelett, ami nincs az orruk alá
dugva. Ha tudnák, miféle hírességek pihennek odalent,
hah! Szégyen, hogy lebontják a helyet, és ezzel
tönkreteszik…
– Elég, Cliff! – szólt rá Justin. – Nem azt mondtad,
hogy szórakozni jöttünk ma ide? Elég a panaszáradatból.
Clifford hümmögve felegyenesedett.
– Igazad van, kölyök! Le is gurítok valamit!
– De ha még egyszer a fehér szőnyegen állva
teszed, leszedem a maradék bőrt is a képedről! –
rikácsolta Mabel, aki már hosszú percek óta egy hófehér
perzsaszőnyegen térdelt, és a rácsorgott puncsfoltokat
tisztogatta mérgelődve.
Justin és Alisha összemosolyogtak.
 – És mit szoktál csinálni, amikor ők visszamennek a
sírjaikhoz? – kérdezte a lány.
Justin vállat vont.
– Ténfergek a környéken. Valamiért nem tudom
elhagyni a várost, hiába próbáltam. Nyilván nekem is itt
van valahol a holttestem.
Alisha fészkelődni kezdett.
– Mi lesz holnap, meg azután? Többet sosem tudunk
már találkozni?
Justin elkomorult.
– Ne akarj egy halottal barátkozni, Alisha. Tudom,
hogy nehéz beilleszkedni, ha valamiben különbözöl a
többiektől, de akkor is az a te világod. És amíg lehet,
élvezd ki, hogy így van.
A lány édesen elfintorodott, az egyik hullámos, sötét
hajtincse a szeme elé táncolt. Justin ujja bizseregni
kezdett, de visszafogta magát, hogy elsimítsa onnan.
Mély levegőt vett, és elfordította a tekintetét.
– Habár nincs emlékem a halálomról, de az életemről
számtalan. És képzeld, egyikben sem szerepelnek
bántalmazó seggfejek a gimiből.
Alisha felkacagott, Justin pedig lelkesen folytatta:
– Ha ez nem is életed legjobb éve, akkor is nagyon sok
szép dolog vár rád. A családod bizonyára nagyon szeret,
azért foglalkoztatja őket, hogy ne zárkózz be. És hidd
el, ez a legfontosabb. Biztosan találsz majd barátokat
máshol. Szóval… Vissza kéne menned az iskolába. Ne
foglalkozz vele, miket hordanak össze.
– Ezt könnyű mondani, de miattam…
– Nem tehetsz róla, hogy alvajártál. Ha most
lemaradsz a tanulásban, sokkal nehezebb lesz később,
és az viszont a te felelősséged, hogy ne hagyd veszni a
tudásod, az életed.
Alisha durcásan összecsücsörítette a száját. Justin
tekintete akaratlanul siklott a rózsaszín ajkakra. Nagyot
nyelt, ám szerencsére a lány megtörte a csendet:
– Nem voltál véletlenül az anyám barátja? Ő is pont
ilyenekkel szokott traktálni!
– Talán mert aggódik érted és fontos vagy neki –
mosolygott rá Justin.
Alisha felhorkant.
– Te is aggódsz értem? Neked is…? – Nem fejezte be.
Zavartan a füle mögé tűrte a hullámos tincset, és elnézett
a szoba másik felébe. – Megpróbálok visszailleszkedni,
de ez nagyon nehéz barátok nélkül. Senki sem áll velem
szóba azóta. Aki igen, az csak azért, hogy piszkáljon.
Justint elszomorította ez az egész.
– Szerintem bátrabb vagy, mint hinnéd. Menni fog.
Alisha a pólója szélével babrált, nem felelt semmit.
Justin kitekintett az ablakon.
– Lassan hajnalodik. El kéne indulnod.
– Nem maradhatnék veletek?
– Egy nap talán újra találkozunk. De az jó sokára
legyen!
Alisha elmosolyodott a szavak hallatán. Felé nyújtotta
a kezét, és megszorította a fiú ujjait.
Nem búcsúzott hosszan, csak felállt, hálás tekintettel
ránézett, majd egyszerűen kisétált az ajtón. Ahogy jött,
olyan hirtelen ment is el. Talán így a legjobb, nyugtatgatta
magát Justin.
– Ugye tudod, hogy lehetetlent ígértél? – hajolt hozzá
Clifford. – Ha lebontják a házat, minden megváltozik.
Eltűnünk majd, mint a kámfor.
Justin keserűen elmosolyodott.
– Igen, tudom. Szerintem ő is tudja.

– Ilyen sokáig a kórházban voltál?

Alisha az előszobában futott össze az anyjával, aki
úgy tűnt, szintén néhány perce érkezhetett haza. A nő
megeresztett egy fáradt mosolyt, és megsimogatta
Alisha fejét.
– Épp indultam, amikor az egyik beteg állapota
válságos lett.
– Megint az a fiú?
Az anyja nem felelt rögtön. Nehéz sóhajjal levette a
kabátját, és a fogasra akasztotta. Nem szeretett a kómás
betege állapotáról beszélgetni Alishával, mert ahogy
többször is hangsúlyozta, nem kell, hogy a lányának
bűntudata legyen emiatt. Az a fiú önként ugrott be a
tóba, hogy kihúzza. Senki sem tehet arról, hogy aztán
saját magát már nem tudta megmenteni. Kész csoda,
hogy nem fulladt meg, ám a kómából több hete nem
ébredt fel.
– Igen, ő.
 Alisha nem hagyta magát lerázni. Eszébe jutott az,
amit Justin tanácsolt neki. Hogy jobb elmondani, mi
bántja az embert, még akkor is, ha a másik nem tud
segíteni. Látta az anyja homlokán végigfutó ráncokat, a
sötét karikákat a szeme alatt.
– Biztos nagyon sokat segít neki, hogy te vagy az
orvosa – szólalt meg újra.
Az anyja szomorkásan elmosolyodott, de azért bólintott.
– Azt érzem, hogy nagyon küzd, de az értékei egyre
romlanak… Ne haragudj, nem kellene ezzel traktáljalak!
Csak tudod, olyan sok időt töltök Justin mellett, hogy
része lett a napjaimnak.
Alisha elképedve felkapta a fejét.
– Justin?
– Igen, így hívják.
– Még sosem mondtad – suttogta maga elé. A
gondolatai összekuszálódtak, a szíve úgy kalapált, mint
egy elromlott vekker. – Anya, én is bemehetnék veled?
Kérlek! Látnom kell! Meglátogathatom?
Egy megrökönyödött szemöldökráncolás érkezett
válaszul. Alisha érezte, hogy az arcába szökik a vér. Erőt
vett magán, és visszafogott hangon folytatta:
– Úgy értem, fogalmam sem volt, hogy ő… Ő mentett
meg engem?
– Alisha – simultak a nő ujjai megnyugtatóan a vállára.
– Emiatt kérlek, ne emészd magad. Megbeszéltük.
– Még a nevét sem tudtam.
Az anyja megütközve oldalra billentette a fejét.
– Drágám, ismered talán?
– Igen… látásból, az iskolából – sütötte le a szemét.
– Rendben. Sajnálom, talán jobb lett volna, ha
elmondom, de mivel még mindig válságos az állapota…
Nem szeretném, hogyha esetleg…
– Nem fog meghalni! – mondta magabiztosan Alisha.
– Szeretném holnap meglátogatni.
Hosszú vizslatás, majd egy megadó bólintás volt a
reakció.
– Jót tenne neki, ha valaki felolvasna, vagy csak
beszélne hozzá. A családja alig látogatja. Márpedig egy
kómás betegnek is fontos, hogy érezze, van vele valaki.
Hiszem, hogy ez sokat segít.
– Igen, azt tudom – mosolyodott el Alisha. Ő is hitt
benne, és abban is, hogy Justin hamarosan felébred.
 Még mindig döbbenten, de felvillanyozva a
hallottaktól elindult a szobája felé vezető lépcsőhöz,
amikor az anyja újra megállította:
– Várj, Alisha! Még nem mondtad el, mit szeretnél?
Kótyagos fejjel pislogva visszafordult.
– Hogy mit szeretnék...?
– Holnap lesz a születésnapod, és apáddal még
mindig nincs semmi épkézláb ötletünk. Ha nem akarsz
egy újabb könyvutalványt, akkor adj valami támpontot.
Miközben beszélt, gondterhelten a komódon heverő
irathalomra pillantott. Hetek óta húzták a szerződés
megkötését, Alisha nem is értette, miért olyan nehéz
megválni egy alig látogatott, parlagon heverő családi
birtoktól.
– Nincs semmi… – vont vállat a lány, ám ekkor
ajkára fagyott a szó. Végig sem gondolta rendesen az
ötletét, mielőtt szaporán pislogva felnézett újra. – Anya!
Tudom már.
A nő kíváncsian rátekintett.
– A régi villa – mondta Alisha. –Nem kellene
eladnunk.
– Hogy jutott eszedbe? Furcsa, amiért épp ezt
mondod, az éjjel azt álmodtam; talán oka van, hogy
nehéz lemondanunk a családi örökségről…
– Igen, így van! – csapott le a gondolatra izgatottan
Alisha. – Talán fel kellene újítani. Múzeum is lehetne
belőle! Tudtad, hogy alatta áll egy hatalmas temető?
Híres, történelmi személyek is nyugszanak a birtokon.
Az anyja szeme elkerekedett, és hümmögve
megvakarta az állát.
– Komolyan mondod?
– Igen.
– Nem vagyok ellene semminek – felelte végül, és
látva a lánya boldog mosolyát, hozzátette: – Holnap
beszélünk a vállalkozóval. Tulajdonképpen, miért ne
menthetnénk meg azt a villát?
 HoRa

Lámpás Jack
– Lámpás Jack. – Teó ezt a két szót mondta köszönés
helyett, amikor berontott a szobába.
Eugén éppen az ágyán hasalva olvasott, a váratlan
látogatóra viszont felpillantott. Teó kipirult arccal
lihegett az ajtóban, szőkésbarna haja csatakosan tapadt a
homlokára, úgy nézett ki, mint aki egészen idáig futott.
– El is mondod, mit akarsz ezzel, vagy barkochbázunk?
Teó becsapta maga mögött az ajtót, és odaugrott
mellé az ágyra. Még jó, hogy nem szakadt le!
– Ma megkeressük Lámpás Jacket – jelentette ki a
szőke fiú.
Eugén becsukta a könyvet, megigazította a szemüvegét,
és felült. Mélyen belenézett a másik kék szemébe.
– Lehet, hogy a legjobb barátom vagy, de a gondolataidban
még nem tudok olvasni. Beszélnél érthetően?
– Ling! – nyögött fel Teó. – Mi az, hogy nem ismered
Lámpás Jack történetét?
Eugén széttárta a karját.
– Ki ismeri?
Teó bosszúsan felszusszant.
– Lámpás Jack egy részeges naplopó volt, aki
rászedte az ördögöt. Az ördög annyira berágott Jackre,
hogy miután Jack meghalt, nem léphetett be a Mennybe
– nem élt éppen rendes, keresztényi életet –, az ördög
sem engedte be őt a Pokolba. Az örök száműzetésben
lévő Lámpás Jack azóta is járja az éjszaka sötétjét,
ahova egyedül egy fáklyát vihet magával. Állítólag
halloween éjjelén találkozhatunk vele, ha a városon
kívül bolyongunk.
Eugén lehunyta a szemét.
– Komolyan egy hülye legenda nyomába akarsz
eredni?
– Akarunk – javította ki Teó. – Ma este halloween.
Ugye benne vagy?
Olyan esdeklőn nézett rá, hogy Eugén képtelen volt
nemet mondani neki. Nem igaz, hogy minden hülyeségbe
bele tud rángatni…
– Mégis hogyan? Szerinted a szüleid vagy a
nagyszüleim elengednek minket éjszaka, hogy legendák
után kóricáljunk?
– Megkérdőjelezem az okosságod ilyen kérdések
után – vetett rá egy lesajnáló pillantást Teó. – Hogyan
lett ötös a matek TZ-d?
Eugén elengedte a füle mellett a csipkelődést.
– Akkor mi a terv?
– Te nálam alszol, én nálad, igazából meg kimegyünk
az erdőbe. Pofon egyszerű. Csak hozz vastag pokrócokat,
mert hideg lesz.
– Pofon egyszerű? – vonta fel a szemöldökét Eugén.
– Ugye tudod, hogy nagyapa azt is kiszagolja, amit még
el sem követtem?
– Hát, ha úgy állsz elé, mint akinek tele a gatyája,
akkor biztosan gyanút fog. Olyan nehéz lenne normálisan
közölni vele, hogy nálam alszol?
Eugén elhúzta a száját.
– De a horrorok után is mindig kiakadunk. Tényleg
az erdőbe akarsz menni, hogy szellemeket kergessünk?
Teó, én nem akarok menni!
– A kínaiaknak nincs szelleműző talizmánjuk? –
gondolkodott el Teó. – Szerezhetnénk a mamádtól.
Eugén sűrűn pislogott rá.
– Most megkeresni vagy elűzni akarod a szellemet?
Nem mindegy.
– Jó hát akkor valami védelmi talizmán, akármi.
– Nem tudom, nem vagyok otthon a szellemvilágban.
De ha annyira érdekel, kérdezd meg a mamámat, akkor
a nagyapám is megtudja, és fuccs az egésznek. Nagyon
jó ötleteid vannak, tényleg.
Teó felhorkantott.
– Legalább nekem vannak ötleteim. Téged még csak
majrézni hallottalak ma.
– Ez nem majrézás, érthető aggodalom.
– Majrézol! – Teó megragadta a karját, és kérlelőn
megrázta. – Lelkesülj már fel, Ling! Jó buli lesz!
Eugén el tudta képzelni, miféle jó buli ez. Olyan,
amibe Teó fejest ugrik, majd sikoltva rohan hozzá, hogy
mentse meg. Ám látszólag a barátja ezt úgysem fogja
belátni, lelőhetetlenül fel van pörögve.
– Fejezd be, vagy nem megyek veled sehova!
Teó megállt.
– Akkor ez egy igen? Benne vagy?
 Eugén maga sem hitte el, hogy kimondja a következő
szót:
– Igen…

– Mégis ki találta ki, hogy csak tizenhét éves kortól lehet

vezetni? – panaszkodott Teó, és egy pillanatra megpihent
az egyik padnál. A mellkasára szorította a kezét. – Ha
nem csak pár napja kezdhettem volna el a jogsit, most
kényelmesen kihozhattam volna ide a seggünket, és nem
szenvedjük végig a buszutat... Hogyan vezethet valaki
így? Elhagytam a vesém, amikor kiestem az ülésből.
– Ha nem találod ki ezt a hülyeséget, akkor sem
kellett volna buszoznunk – jegyezte meg Eugén, de Teó
csak legyintett. Szótlanul megindult a fák közé.
Eugén jobb híján a nyomába szegődött.
Minél beljebb értek az erdei ösvényen, annál kevésbé
látták, mi van a lábuk előtt. Az utcai lámpák fénye eltűnt
mögöttük, felettük nem pislákoltak csillagok. Borús
éjszakának néztek elébe, a keskeny hold fénye alig
tört át a felhők között. A távolban kutyák – vagy talán
farkasok? – vonyítottak. Eugén egész testében remegett,
és ezt nem csak a hidegnek köszönhette.
Teó váratlanul megtorpant.
– Mi az? Mit látsz? – kérdezte Eugén rémülten.
Teó levette a hátizsákját, és beletúrt.
– Semmit, ezt keresem. – Egy kifaragott töklámpást
húzott elő.
– Ezt meg minek hoztad magaddal? Hülye vagy?
Teó leállította a földre, levette a tetejét, és meggyújtotta
a benne lévő gyertyát.
– Lámpás Jack fáklyája, amit magával vihetett az útra,
nem más, mint egy töklámpásba helyezett izzó parázs.
Vagy retekbe rakták először? Mindegy, nem is érdekel.
Az a lényeg, hogy az egyik forrás szerint az egyetlen
módja, hogy Lámpás Jack ne ráncigáljon magával
erre az örökké tartó útra, ha te magad is egy világító
töklámpást tartasz a kezedben. Fontos, hogy égjen benne
a gyertya. – Miközben magyarázott, elrakott mindent a
hátizsákjába, és a tökkel felegyenesedett.
Eugén halántékán jéghideg izzadságcsepp gördült
végig.
 – Akkor miért csak egy töklámpás van?
– Hát, ha jön Jack, megfogjuk mindketten, és jó az
úgy. Azt írták, fogjunk egy töklámpást, nem írták, hogy
nem foghatjuk ugyanazt.
Eugén kinyújtotta a kezét.
– Tarthatom én?
Teó egy leheletnyit hátrébb lépett.
– Szerintem jó nálam. Sportosabb vagyok, mint te.
Nehogy te cipekedj.
Eugén kis híján felröhögött. Lehet, hogy Teó focizott,
és ettől valamivel izmosabb a lába, de attól még
mindketten inkább voltak csontosak, mint sportosak.
– Belerángatsz, és még a lámpást sem kapom meg?
Hihetetlen legjobb barát vagy!
– Hihetetlenül jó fej, ebben igazad van – nyugtázta
Teó. – Szerinted az erdő melyik részére menjünk?
Eugén megrántotta a vállát.
– Fent a kilátónál vannak padok.
– A kilátó! – kapott a fejéhez Teó. – Onnan belátjuk
a hegy nagy részét. Legalábbis egy világító lámpást tuti
kiszúrunk. Másszunk fel oda!

Eugén félve könyökölt a kilátó fakorlátjára. Nem elég,

hogy forgott alatta a mélység, az egész hülye torony
kilengett, és úgy recsegett a fütyülő szélben, mintha
bármelyik pillanatban összedőlhetne.
– Egyelőre semmilyen fényt nem látok az erdőben
– állapította meg, miután nagy nehezen rávette magát,
hogy körbenézzen a környéken. Csak a város fényei
világítottak a fákon túl.
– Ezen az oldalon sincs semmi – jött Teó válasza. –
Várjunk még!
Eugén felsóhajtott. Nem is tudta, mi lenne a jobb:
ha egész éjszaka a semmiért fagyoskodnának, vagy ha
találnának valamit.
Hosszú, végtelenül unalmas percek teltek el, már alig
érezte az ujjait, amikor egy apró, imbolygó fényforrásra
lett figyelmes. Rámarkolt a korlátra, és tágra nyílt
szemmel bámult a messzeségbe. A fák között valóban
volt valami!
– T-t-teó – nyögte.
 Teó azonnal megjelent mellette.
– Mi az?
Remegő ujjal a távolba mutatott.
– Ott van valami…
– Baszki! – csúszott ki Teó száján. – Szerinted az
Lámpás Jack a lámpásával?
Eugén nagyot nyelt.
– Remélem, nem!
Noha nem volt babonás, halloween éjszakáján,
ráadásul az erdőben, mindenki azzá válik.
Teó megragadta a kabátjánál fogva.
– Menjünk elé! Tudom, melyik az az út.
Az elején még szinte futottak – már amennyire a
fényviszonyok engedték –, ám minél közelebb értek,
annál jobban lelassítottak. A végén már egymást
löködték, hogy azért haladni kellene.
Mindketten a töklámpásba kapaszkodtak – Eugén
kis híján összeroppantotta, annyira rászorított –, és
olyan közel álltak egymás mellett, mintha sziámi ikrek
lennének. A szél nem jutott át a fák között, az éjszakai
állatok viszont ott motoszkáltak körülöttük. Gallyak
reccsentek, száraz levelek zörögtek, bagoly huhogott a
közelben. Eugén vére a fülében lüktetett, és annyira verte
a víz, hogy egy kis helyen bepárásodott a szemüvege.
Teó megállt, és még jobban Eugénnak préselődött.
Remegett a hangja, ahogy megszólalt:
– Ott jön!
Eugén szíve majd kiszakította a bordáit, ujjaival
épphogy csak tartani bírta a lámpást.
Az imbolygó fény egyre csak közeledett, lépteit
ágreccsenések követték. Eugén lelki szeme előtt egy
rongyos ruhába öltözött férfi jelent meg, akinek hol a
csontja, hol a rothadó húsa látszik ki a szakadások közül.
Érezni is vélte az évszázadok bűzét, a gyomra bukfencet
vetett tőle. Nem juthat erre a sorsra!
– Futni kellene – lehelte Teó, de sem ő, sem pedig
Eugén nem mozdult.
Kikerekedett szemmel bámultak a bokor irányába.
Most fog kilépni Lámpás Jack!
– Ti büdös kölykök! – kiáltott rájuk Eugén nagyapja.
Az öreg kecskeszakálla pont úgy remegett idegességében,
mint a hangja, kezében egy kempinglámpát tartott. –
Mégis hogyan gondoltátok, hogy az erdőben éjszakáztok?
Két ilyen taknyos kölyök, aki még magát sem tudja
megvédeni, maradjon otthon a fenekén! Induljatok meg,
mielőtt én rángatlak le titeket a hegyről!
Eugén úgy helyezkedett, hogy Teó közte és a nagyapja
között legyen.
– Lehet, mégis jobban jártunk volna Lámpás Jackkel
– súgta a barátjának.
 Alex L. Hooper

A világod része
A basszus az agyamban dübörög, megremegteti a tóparti
ház fából készült falait, a rájuk tűzött kék-narancs
egyetemi zászlók a zenével együtt hullámoznak. A
beöltözött, táncoló emberek a villódzó fényben színes
masszává olvadnak. Cigarettafüst, marihuána szag
és pacsulibűz marja az orrom. Iszom egy kortyot a
sörömből, de rögtön el is fintorodom. Miért jöttem el
egyáltalán?
Leteszem a pultra a poharamat, és vigyázva a felkötött
karomra a kijárat felé veszem az irányt. Egy bögyös szőke
libben a látókörömbe. Rövidke, lakkfekete szoknyájából
épphogy nem lóg ki a segge, a melle kibuggyan a toppnak
csúfolt melltartójából. Két nyuszifület tűzött a hajába, ez
lenne a nagy beöltözés.
– Helló, Erick! – Úgy vigyorog rám, mint akit már
legalább egyszer megdugtam. Esélyes, hogy úgy is volt.
Pár héttel korábban – a baleset előtt – gondolkodás
nélkül elvittem volna egy körre. Azóta azonban
megváltozott bennem valami. A tragédiát jelnek vettem,
és elkezdtem újragondolni a prioritásokat. Az életemet.
– Bocsi. – Finoman félretolom az útból a csajt, majd
kimegyek az udvarra.
A több tucatnyi autó mögött ott csillog a tó, amiben
gyerekkoromban számtalanszor fürödtem. Régen sosem
értékeltem az ilyesmit – sőt, igazából semmit –, de mióta
majdnem megfulladtam, azóta különös módon elkezdett
vonzani a víz. Közelebb sétálok hozzá, letelepszem
a stég végében. A holdfény kiemeli a vízfelszín apró
ráncait; varázslatos látványt nyújt.
Megnyikordul mögöttem a fadeszka, könnyű léptek
lüktetnek végig a léceken. Megint egy csaj. Fasza…
Jobb lett volna, ha elsétálok a pár házzal arrébb
lévő nyaralónkig. A legkevésbé sem vágyom most a
nyomulásra.
Leül mellém. Kellemesen megnyugtató, nedves
pázsitillata az orromba kúszik. A szemem sarkából
látom, ő is a vizet pásztázza. És azt is, milyen sok rajta
a csupasz felület.
 Hosszú percek telnek el így némaságban, aztán
megtöri a csendet:
– Nem öltöztél be. – Furcsa akcentussal csengő
hangjától libabőrös leszek.
– Én vagyok a sérült fickó – emelem meg a karom.
– Ez nem jelmez.
– Micsoda szakértő vagy!
Felé fordulok. Az arca nagyon ismerős, pedig
biztosra veszem, még sosem láttam. Derékig érő haja
rózsaszínnek tűnik a holdfényben. Kagylókból kirakott
melltartót és rongyosnak látszó szoknyát visel. Lenge,
mégsem kurvás jelmez.
– És te mi lennél?
– Csak egy hableány.
Egy dögös hableány.
– Nincs hozzá farkad.
Összeráncolja a szemöldökét. El sem mosolyodik a
szar poénomon. Na, mindegy! Ismét a víz felé fordulok,
de fél szemmel őt nézem. Ki ez a csaj, és miért nem
láttam eddig a kampuszon?
– Erick Duke vagyok egyébként..
– Riel.
– Te is a Floridai Egyetemre jársz, Riel?
Maga köré fonja a karját, alig láthatón megrázza a
fejét. Tudtam!
– Akkor mi szél fújt erre? Csak nem belógtál?
Elkerekedik a szeme. Porcelánszínű bőre vörösre
vált. Bingó!
– Szóval tényleg belógtál – vigyorgok rá.
– Úgy tudtam, ez egy szabad ország – szegi fel az
állát. Láthatóan támadásnak vette, amit viccnek szántam.
– Valójában örülök a társaságodnak.
Ki akarom engesztelni. Talán a macsó énem mondatja
velem ezt, talán az illata miatt… Vagy mert nem úgy
néz ki, mint akit totál lenyűgöztem volna, de furcsamód
minden egyes szót komolyan gondolok.
A tekintete ellágyul, nyoma sincs már a harciasságnak.
Magamba fojtok egy mosolyt, a hízelgés mindig beválik.
Szóra nyitja a száját, ám végül nem felel.
– Meg sem kérdezted, mi történt a karommal.
Nagy szemeket mereszt rám.
– Ó!
Ó? Mi a fenét jelent az, hogy ó?
 – Mindenkinek ez az első kérdése hozzám.
– Mi történt a karoddal? – A tekintete mintha
szándékosan kerülné az enyémet, egy hajtincset csavar
a mutatóujja köré.
– Jó, hát, ha nem érdekel, nem untatlak vele…
– De érdekel. Tényleg!
Elvigyorodom a zavarán.
– Az autóm lesodródott egy hídról.
Ismét rám néz.
– Hogyan?
– Ittam előtte egy-két sört. Oké, talán tízet. Hülye
voltam, na, én is tudom.
– Az! – vágja rá bólogatva.
Felhúzom a szemöldököm, de a szám felfelé görbül.
Tetszik ez az őszinteség!
– Tudod, láttam valamit a kocsihoz közeledni a
vízben, mielőtt elájultam.
– Mit?
– Régen azt hittem, víziszörnyek laknak a tóban, de
azok nem húznának ki a partra – vonom meg a vállam.
Riel megint olyan sértődötten néz rám. – Most mi van?
Jobb lett volna, ha a sellőkben hiszek?
Élesen beszívja a levegőt.
– Mert ők csak halloweenkor léteznek… – Elszakítja
rólam a tekintetét, lehajtott fejjel a vízre bámul. Hosszú
másodpercek telnek el, mire ismét megszólal: –
Emlékszel még másra is aznapról?
– Nem.
Mintha egy pillanatra csalódottság suhanna át
gyönyörű vonásain.
– Élsz, ez a lényeg – csúsztatja közelebb hozzám a
kezét. Ösztönösen a tenyerembe zárom apró kézfejét.
– Baszki! Te jéghideg vagy!
Ügyetlenül lehámozom a dzsekimet, és a vállára terítem.
– Erre tényleg semmi szükség! Nem fáztam.
– Halálra fogsz fagyni ebben a szerelésben. Gyere! –
Felállok, felé nyújtom a karomat, ő meg csak néz azzal a
szép nagy szemével. – Nem harapok, gyere!
Riel elfogadja a jobbomat, én pedig magam mellé
húzom.
Mi a szar? Nincs rajta cipő!
– Te aztán komolyan veszed a halloweent. – Ennyit
tudok csak kinyögni a döbbenettől.
 – Nem lakom messze – magyarázkodik. – Hogy
nézne ki egy hableány cipőben?
Hát jó, ő tudja.
Vetek egy pillantást a tóparti házra, majd Rielre.
– Van kedved bemenni?
Megrázza a fejét.
– Nem igazán.
Most eszmélek csak rá: Riel még mindig belém
kapaszkodik. A gondolatra jóleső bizsergés árad szét
bennem.
– Hazakísérlek!
– Ne! – kiáltja. Meglep ez a heves reakció. – Úgy
értem… még nem akarok hazamenni.
Nem ácsoroghatunk egész éjszaka a hidegben, ezért
átkarolom Rielt – részben mert fázom, részben mert
piszokjó az illata –, majd elindulunk felfelé az úton.
– Hova megyünk?
– A nyaralónkba. – Felé sandítok, nem érti-e félre, de
meg sem rezdül az arca, ezért folytatom. – Nincs tömeg,
nincs hangos zene, viszont meleg van, és talán még a
szekrényben is akad valami műkaja.
– Műkaja? – Elfintorodik.
– Ugye, nem csak ezeket az organikus izéket eszed,
mint a csajok többsége?
Elneveti magát.
– Elég rosszul hangzik az, hogy műkaja.
– Pedig az íze és a rosszul hangzó neve fordított
arányosságban állnak egymással. – Közelebb hajolok
hozzá, a szám súrolja a haját. Elszédít az illata. – Én
készítem a legfinomabb műkaját a világon. Meglátod!
Odaérünk a bejárathoz, vonakodva elengedem Rielt,
aztán előveszem a kulcscsomómat. Egy kezemen nem
tudnám megszámolni, hány lányt hoztam már ide. Eddig
mindegyiket hátsó szándékkal.
De Riel összes porcikája földöntúli ártatlanságot
sugároz, és engem jobban foglalkoztat az, milyen színű
a szeme világosban, mint hogy mit rejteget a ruhája alatt.
Lámpát kapcsolok, és döbbenten nyugtázom: Riel
haja nemcsak rózsaszínnek látszott, hanem az is.
Visszafogott lányhoz képest elég merész színválasztás,
talán csak a jelmez része. Beljebb tessékelem a házba.
Citromos fertőtlenítőszer szaga csapja meg az orrom.
Martha, a bejárónőnk a napokban járhatott itt.
 – Ülj csak le! – mutatok a fekete bőrkanapéra. – A
támlán találsz plédet, nyugodtan takarózz be.
A konyhába megyek, jobb híján előveszek két kínai
levest a szekrényből, és miután engedek a dobozokba
vizet, beteszem őket a mikróba. Amíg várok, Rielt
figyelem; nem ült le, ahogy kértem, a tekintete
körbepásztázza a nappalit. Gyermeki mosollyal az arcán
csodálja meg az utolsó vázát is.
A mikró hangja ránt vissza a valóságba. Kiveszem
a két levest, tálcára rakom őket, melléjük egy-egy
villát, majd odasétálok Rielhez, aki már a kanapén
ül. Átnyújtom neki a gőzölgő dobozt, aztán ledobom
magamat mellé. Úgy méregeti a villát, mintha valami
földöntúli dolog lenne.
– Nem evőpálcika, tudom, de én nem tudok enni vele,
szóval… – vonom meg a vállam.
Riel rám néz, az írisze kékeszöld, akár a tisztavizű tenger.
Ügyetlenül beletömök egy adag tésztát a számba,
ezután Riel is enni kezd.
– Szóval te a sellőkben hiszel? – viccelődöm két falat
között, mert semmi frappáns nem jut az eszembe. Riel
szeme duplájára tágul. Baszki! Olyan képet vág, mint
aki meg akar fulladni. – Csak poénkodom, bocsi. –
Teletömöm a számat egy nagy adag tésztával, nehogy
megint valami faszságot mondjak.
– Miért ne hihetnék a sellőkben, ha te meg a
víziszörnyekben hiszel? – A hangja sértettségtől éles.
Leteszem a kaját az asztalra, lenyelem a gigafalatot.
Már nem tudok uralkodni magamon, végigsimítok Riel
selyempuhaságú, rózsaszín fürtjein. Nem, ez nem lehet
paróka. A lány ajkai szétválnak, tekintete az enyémbe
mélyed, aztán lángoló arccal húzódik el az érintésem elől.
– Megnézünk egy filmet? – Fájón, de leengedem a kezem.
– Ha az nem lesz olyan rossz, mint ez a leves – teszi
le somolyogva a dobozt.
– Hé, ez fájt! – A mellkasomhoz kapok, csak hogy
érezze a szavai súlyát. – Az utasítás szerint csináltam.
– Vízízű, és kemény benne a tészta.
– Mégis etted! – húzom fel a szemöldököm.
– Te is.
Bekapcsolok egy vígjátékot, de miután Riel
elszenderedik, képtelen vagyok a filmre figyelni, vagy
másfelé nézni. Így alszom el én is, ám amikor reggel
felébredek, hűlt helyét találom. Ittlétéről egyedül az
asztalon hagyott levesesdoboz árulkodik.
Talán épp úgy a képzeletem szüleménye ő is, mint
régen a víziszörnyek.

Azon kapom magam, hogy napi szinten lejárok a

nyaralóba, hátha az utcán, vagy akárhol megpillanthatom
Rielt. Miért nem kérdeztem meg, melyik házban lakik?
Minél többet agyalok rajta, annál ismerősebbnek
tűnik. De hol láthattam, hol találkoztunk ezelőtt? Nem
hagy nyugodni a gondolat.
Lassan eltelik az ősz, a tél… Épp leparkolok a nyaraló
előtt, amikor a szemem sarkában megcsillan valami
a tóban. Egy fényes villanás csupán, mégis az egész
különösen bizarr. Mintha egy hal emelkedett volna ki
egy pillanatra a vízből, de a halak nem ekkorák.
Hagynom kellene az egészet a francba, mert
lassan beleőrülök a csajba. Láthatóan ő nem keresi a
társaságomat, én pedig feleslegesen töröm magam.
Le sem állítom a motort, inkább továbbhajtok.

Hosszú idő után először – halloweenkor – jut eszembe

újra Riel. Eltelt egy év, ám a forgatókönyv ugyanaz.
A szokásosnál később érkezem, a faházból kiszűrődik
a zene, néhányan a kocsik oldalának dőlve isznak,
röhögcsélnek. Én ahelyett, hogy bemennék, a stég
felé veszem az irányt. Ostoba remény, kétségbeesett
vágyakozás, nem tudom pontosan, mi vezérel, amikor
letelepszem az öreg deszkákra. Tavaly mennyire nem
vágytam senki társaságára, mégis jólesett az ő közelsége.
Megérintem a fát ott, ahol Riel ült. Felsóhajtok. Mintha
valójában soha nem is találkoztunk volna.
A percek lassan egy órává duzzadnak. Micsoda idióta
vagyok! Mit hittem?
Feltápászkodom, aztán elindulok a faházhoz. Vagyis
indulnék. Teljesen lefagyok, a szívem hevesebb ritmusra
vált. Riel a stég végében áll, vékony karját összekulcsolja
maga előtt. Ugyanazt a sellőjelmezt viseli, amit tavaly.
Most sincs rajta cipő.
 – Ugye, nem egy halloweeni kísértet vagy, aki csak
ilyenkor válik láthatóvá?
Riel felnevet, megrázza a fejét.– Most megnyugodtam.
Túl szép lennél halott csajnak.
Felé sétálok. Elég ránéznem, és elszáll minden
haragom, amit az elmúlt évben magamba fojtottam.
Teljesen jelentéktelenné válik, csak egy számít: itt van.
Újra. Velem.
Megállok előtte, néhány centiméter választ el tőle
csupán. Megérzem az ismerős, nedves pázsitillatot,
amitől bizsergés árad szét a mellkasomban. A dzsekimen
is hetekig megmaradt. Szégyen vagy sem, szagolgattam.
– Kerestelek, Riel.
Lesüti a szemét. Tudja!
– Nem egyszerű elszabadulnom otthonról. Főleg,
miután kimaradtam egész éjszakára.
– Szeretnélek elvinni valahova szombaton – ragadom
meg az alkalmat.
Felemeli a fejét.
– Nem hiszem…
– Riel, kérlek! Van egy menő halas étterem a tó
déli oldalán.
Elfintorodik. Fasza!
– Ne, inkább ne válaszolj! – Leveszem a kabátomat,
majd a hátára terítem. – Gondold át, én pedig egész este
győzködlek róla.
Felnevet. Kacagása felmelegíti a bensőmet.
– Oké.
– Oké – mosolygok rá. – Tudod, a randival akarom
bebiztosítani, hogy ne tudj megint elszökni.

Rielt a nyaralónk előtt veszem fel. Felajánlottam, hogy

elmegyek érte, de valamiért nem akarja megmondani,
hol lakik. Le van szarva, itt van, ez a fontos.
Kipattanok a kocsiból, és kinyitom neki az anyósülés ajtaját.
Most nem azt a hableány jelmezt viseli. Nyilván. Ami
azt illeti, elég furán néz ki. Mintha minden ruhadarab
legalább két-három számmal nagyobb lenne nála. Szinte
elveszik a lila felsőben, a rövidnadrág pedig csak azért
nem csúszik le karcsú derekáról, mert zsebre dugta a
kezét. Flip-flop papucsa sem passzol rá.
 De így is észveszejtően dögös.
– Csinos vagy.
Porcelánfehér bőre lángba borul.
– Köszi.
Becsukom a kocsiajtót, majd beszállok a vezetőülésbe.
– Szóval, akkor ne a halas étterembe, ugye?
– Inkább valami amerikait ennék.
Elvigyorodom. Semmi puccos elvárás, ez tetszik.
Egy egyszerű gyorséttermet választok a környéken.
Az ajtó fölé akasztott csengő csilingel, amikor belépünk.
A kávé átható aromája minden mást elnyom maga körül.
Szerencsére nem túlzsúfolt a hely. A zenegépből a ’90-
es évek egyik slágere szól, valószínűleg automatikusan,
mert már senki sem olyan elvetemült, hogy gépekbe
szórja az aprót. A pulton üvegbúrák alatt ínycsiklandó
piték lapulnak. Vajon melyik íz lehet Riel kedvence?
Rápillantok. Csillogó szemmel, mosolyogva követ.
Eper, jön az önkéntelen következtetés. De nem az a
szirupédes fajta, hanem a savanykásabb.
Beülünk az egyik piros bokszba. Elveszek egy étlapot,
amögül figyelem kíváncsi tekintetét, ahogy körbekémlel
a helyiségben.
Egy középkorú pincérnő áll meg az asztalunk mellett,
rózsaszín egyenruhája majdnem olyan árnyalatú, mint
Riel haja.
Riel nem szól egy szót sem, ezért megelőzöm a
rendeléssel:
– Hamburgert kérek sült krumplival, egy kólát és egy
szelet epres pitét.
A pincérnő Riel felé fordul.
– Ugyanazt, legyen szíves.
Aztán a pincérnő kettesben hagy minket.
– Mióta laksz a tónál? – kérdezem.
– Mindig ott éltem.
– Különös. Kiskoromban rengeteg időt töltöttünk itt,
sokat játszottam a helyi gyerekekkel, rád viszont nem
emlékszem. – Vagy talán innen olyan ismerős?
– Én rád igen – feleli gondolkodás nélkül, majd
hirtelen lesüti a szemét, mintha elszégyellné magát. –
Akarom mondani... láttalak abban az időben.
– Igen, talán a hajszín miatt nem ugrasz be.
Riel a szemöldökét ráncolja. Olyan édes, amikor ezt
csinálja. Csak bámulom. Ez már beteges. Ja, tutira az.
Kábulatomból az elém letett kóla ránt ki.
– Mesélj inkább az egyetemről. – Riel a kólásüveg
papírját piszkálgatja, úgy érzem, szándékosan kerüli a
pillantásomat.
– Közgazdász szakon vagyok, az apámnak van egy
cége, ahol a diploma után dolgozhatok.
– Tehát miatta választottad?
Nem! – Ezt szoktam felelni erre a kérdésre, most
mégsem jön ki egyetlen hang sem a számon. Hazugság
lenne.
– Sosem gondolkodtam másban.
– Ebben hasonlítunk. Nekem is azt az utat kell járnom,
amit kiköveztek előttem. Nem akarom, de muszáj. – Rám
emeli kékeszöld szemét, ami most a haragos óceánra
emlékeztet. Sosem láttam még ilyen komolynak.
– Mi lenne, ha megszöknénk?
Riel szája kényszeredett mosolyra húzódik.
– Bárcsak lehetne!

A kajálda után visszamegyünk a nyaralónkba megnézni

egy filmet, de láthatóan Rielen nyomot hagyott az éttermi
beszélgetés. Úgy néz ki, mint aki bármelyik percben
megléphet. És így is tesz.
Feláll a film kellős közepén.
– Kellemes este volt, de mennem kell.
– Ne csináld már!
– Késő van. – Megint az az erőltetett mosoly…
– Még csak nem is sötétedik.
Az üvegajtón át a tavat pásztázza.
– Akkor is.
– Oké, de várj! – Előhalászom a zsebemből a
mobilomat. – Legalább a számodat add meg.
– Rossz ötlet volt – suttogja mintegy magának, aztán
azzal a lendülettel a kijárat felé veszi az irány.
A rohadt életbe!
A kanapéra dobom a mobilt, és utánarohanok,
feltépem a bejárati ajtót. Sehol sincs. Eltűnt. Mint egy
kibaszott Houdini.
Veszek egy mély levegőt, leszarom, hogy a ház tárva-
nyitva marad, beszállok a kocsiba. Miért nem tudja
egyenesen megmondani, mi van? Az ujjaim elfehérednek
a kormányon. A picsába az egésszel! Ráadom a gyújtást,
majd elindulok. Az utca végén kapok észbe: a kurva
mobilom ott maradt! Visszafordulok, összeszedem
a nyaralóban a telefonom, és megpillantom Rielt a tó
partján. Mi a…?
Kilép a papucsból, lecsúsztatja magáról a
rövidnadrágot, aztán elindul a vízbe. Csak nem át akarja
úszni a tavat? Kiszaladok a házból, Riel már nyakig a
vízben van.
– Riel! – üvöltöm, mire felém kapja riadt tekintetét. –
Mi a faszt csinálsz?
Megrázza a fejét, még beljebb úszik. Ledobom
magamról a cipőt, és a stégről nekifutva a tóba ugrok.
Miután feljövök a felszínre, látom, csupán néhány méter
választ el minket.
– Menj el! – A hangja szinte könyörgő.
– Nem, amíg nem mondod meg, mi folyik itt.
– Fogalmad sincs, milyen veszélyes neked a tóban. Velem.
– Akkor világosíts fel!
Egy karcsapással közelebb úszom hozzá. Nem
mozdul, de az arckifejezése olyan, mint az ugrásra
készülő vadé. Világosrózsaszín tincsei most sötéten
tapadnak a nyakára. Minél tovább nézem őt, annál inkább
körvonalazódik bennem valami. Az arca, a haja…
Őt láttam a balesetkor, mielőtt elájultam.
– Te voltál? – suttogom.
Nem felel, elfordítja a fejét. Ekkor veszem észre a
fura bőrredőket a nyakán. Mint a… kopoltyúk. Én sem
értem, miért nem szarom össze magamat a dologtól,
az lenne az ösztönös ebben a szituban. Legbelül talán
végig tudtam. Fejvesztett menekülés helyett megfogom
a derekát. A tekintetünk találkozik. A világ összes
fájdalma ott bujkál a kékeszöld szempárban. Nem tol el
magától, engedi, hogy végigsimítsak bársonyos bőrén,
egészen a csípőjéig. Aztán az ujjaim pikkelyt tapintanak.
Meredten bámul rám, várja tőlem az ítéletet, az undort,
akármit. Nekem pedig csak az jár a fejemben: végre
teljes valójában láthatom.
Közelebb húzom magamhoz, és leheletfinoman
megcsókolom. Egy pillanatra megmerevedik a karjaim
között, majd viszonozza a csókot. Puha ajkai szétválnak,
nyelvem a szájába siklik. Édes íze teljesen megbabonáz.
A lassú ritmus egyre hevesebbé válik. Nem akarom
elengedni őt soha többé. Félek, ha megteszem, újra
elveszítem.
Végül Riel húzódik el. Csillogó szemétől minden
aggodalmam elszáll. Hiszen még itt van. Velem.
Aztán kibököm a világ leghülyébb mondatát:
– Tehát nem is festeted a hajad, mi?
 Szellő Abigél

Szellemfiú
A magas, kitartott hang kellemesen áramlott végig
a folyosókon, megsimította a kókadt növényeket,
ráragyogott a sötét sarkokra, és az esti félhomályban
kivirult tőle a világ. Gellért hetvenöt lépcsőfokot járt
végig, míg a földszintről felért a padlás bejáratáig, de a
hang ez idő alatt sem hallgatott el. A fiú megbabonázva
követte, lába magától haladt egészen a lépcső tetejéig,
ott azonban a kékesszürke, lepattogzott festékű fémajtó
észhez térítette.
Az osztálytársai pont a napokban meséltek a
szellemről, aki hetente többször énekel az iskola
különböző termeiben tanítás után. A történet szerint
abból az időből maradt itt, amikor a dráma mellett az
iskolában énekfelkészítő is működött. Természetesen
csodaszép lány volt, aki belehalt a szerelembe, és
kiugrott az ablakon. Gellért hülye viccnek gondolta
az egészet, mert az iskola csak tizenkét évvel ezelőtt
épült. Ha bármilyen haláleset történt volna, azzal tele
lett volna az internet, de amikor Gellért rákeresett, nem
talált semmit.
Hugó szerint azonban halloween éjszakáján a
szellemet meg lehetett pillantani, ha valaki volt elég
bátor, hogy kövesse a hangot. Gellért most ott állt
a vasajtó előtt, ami mögött a szellem énekelt. Bal
kezét óvatosan a kilincsre simította, és a fém hidege
végigfutott a csontjain, belehasítva gipszelt karjába.
Kétségek dolgoztak benne. Mégis hogyan létezhetnének
szellemek? Mégis hogyan hihetne pont Hugónak? Annak
a Hugónak, aki focizás közben „véletlenül” úgy karon
rúgta, hogy Gellértnek eltört az orsócsontja. Persze lehet,
hogy tényleg véletlen volt, Hugó is ijedtnek tűnt, és még
Gellért lerepülő szemüvegét is felszedte a földről.
A csengő énekhang egy ismeretlen operaáriát
énekelt újra és újra, szakadatlanul. Gellért ámulva
hallgatta, elképzelte a gyönyörű szellemlányt, aki az
ajtó mögött hófehér ruhában aranyszín haját fésüli egy
ősrégi, opálos tükör előtt. Az iskola szirénszelleme,
aki csodaszép hangjával a padlásra csábítja az
áldozatait, majd arra kényszeríti őket, hogy vessék
le magukat a harmadik emeletről.
A hang elcsuklott. Gellért lélegzet-visszafojtva várta,
mit fog hallani ezután, de odabent csend honolt. A
szellemlány talán újra az árnyak földjére vándorolt, hogy
ott kísértsen tovább szirénénekével. Csakhogy ekkor
az ajtót valaki belülről feltépte, Gellért pedig mit sem
törődve az illemmel – ami bizony a szellemeknek is kijárt
volna –, torkaszakadtából felüvöltött, amikor meglátta
a kócos, feketehajú fiút, aki csodálkozva pislogott rá.
Szeme alatt sötét karikák húzódtak, szája szélén piros
csíkban kenődött el az odaszáradt vér. Lassan Gellértre
emelte a tekintetét, ami a padlásról kiszűrődő fényben
mindent elnyelő éjfekete lyuknak látszott.
– Szia! Bocsánat, ha… – kezdte a fiú halkan, de
Gellért csak megrázta a fejét, sarkon fordult és lerohant
a lépcsőn.
Már a buszon ült, amikor alábbhagyott a rettegése, és
az adrenalin végre visszaengedte a fejébe a gondolatait.
Fogalma sem volt, hogyan sikerült lefutnia három
emeletnyi lépcsősort anélkül, hogy kitörte volna a nyakát,
arra sem emlékezett, hogyan jutott el a buszmegállóig.
Sosem hitte volna, hogy Hugónak igaza lehet, és
valóban van egy szellem a suliban. Oké, nem lány,
nem aranyszőke szirén, máskor is meg lehet pillantani,
nem csak halloweenkor, de mégiscsak ott volt. Az arca
annyira beleégett Gellért fejébe, hogy tudta, gyakori
vendég lesz rémálmaiban a vérfoltos száj.

Gellért másnap reggel is remegő gyomorral gondolt

vissza a Szellemfiúra. Szerette volna megosztani
valakivel a belészorult, szálkaként bökő félelmet, de
tudta, a bátyja kiröhögné; Nimród pedig, az egyetlen
osztálytársa, akivel néha beszélgetett, beteg volt a héten.
Másfél hónap telt el a kilencedikből, és ő még egyetlen
barátot sem szerzett.
Vajon Hugó hinne neki? Talán ez a szellemdolog
olyan téma lenne, amivel elérhetné, hogy bevegyék
maguk közé. Aznap tesivel kezdtek. Gellért a kartörése
miatt fel volt mentve, így az öltöző mellett a falnak
dőlve várakozott. Erőt gyűjtött, hogy Hugó elé állva el
tudja mondani a Szellemfiúval való találkozását. Újra és
újra felsejlett előtte a sápadt arc, Gellért pedig a nyitott
folyosóablakon beáramló jeges szél miatt még jobban
reszketett. Aztán kiszűrődött hozzá Hugó hangja az
öltözőből:
–… a gipszet, akkor majd valami mást rúgok el rajta.
Mondjuk a lábát.
A nevetés megrezgette az öltöző ajtaját.
Gellért összébb fonta maga előtt a karját, majd
úgy döntött, felmegy a terembe. Inkább elüldögél ott
nyugodtan egyedül, mint hogy ezeknek a seggfejeknek
a futkosását nézze az órán.

Sokáig maradt, mert októberben ő volt a felelős, aki

elpakolja a dráma után az eszközöket. Mire végzett a
teremben, a többiek régen leléptek. A portához érve
földbe gyökerezett a lába. Az eltolt üvegablak mögött
a fülkében Szilvi néni helyett egy kócos, fekete hajú fiú
ült, és éppen lekváros kenyeret evett. Amikor felnézett
rá, szája szélén a vérfoltokra hasonlító lekvárral,
Gellért szeretett volna elszaladni, de a lábát mintha
belebetonozták volna a földbe.
A fiú, miután lenyalta a hüvelykujját, előrehajolva megszólalt:
– Jó, hogy újra látlak. Bocs, hogy rád ijesztettem a
múltkor, nem volt szándékos.
Gellért kinyitotta a száját, majd becsukta, amikor
rájött, hogy nem jön ki rajta hang. A Szellemfiú
félredöntött fejjel figyelte, aztán újra beleharapott a
lekváros kenyérbe. Szája szélén az egyre nagyobbra
növő vörös folt megborzongatta Gellértet.
– Nem gáz, ha nem tudsz beszélni. Van egy
unokatesóm, aki siket, tudok jelelni. Várj – mondta,
majd ledobta a kenyeret a tálra, és jelelni kezdett.
Gellért abban a pillanatban sajnálta, hogy nem ismeri
a jelnyelvet, mert nagyon érdekelte, mit mutogathat a
fiú. Megköszörülte a torkát és halkan megszólalt:
– Tudok beszélni.
– Fú, az jó, mert úgysem jutott eszembe, hogy hogyan
kell jelelni a gyönyörűt.
Gellért először csak pislogott, majd amikor leesett
neki a mondat értelme, zavarában égni kezdett az arca.
 A Szellemfiú a hajába túrt, és elvörösödve folytatta:
– Mármint a cipőd, tényleg tök jó.
Gellért lebámult a hófehér Adidasra, nem volt rajta
semmi szép, átlagos fehér cipő, három fekete csíkkal.
Összevonta a szemöldökét, és újra a Szellemfiúra nézett,
aki enyhén piros arcával, nagy, sötét szemével figyelte.
Gellértnek meg kellett szólalnia, az a tekintet ezt kérte
tőle.
– Bocs, hogy képen üvöltöttelek. Azt hittem,
szellem vagy.
A fiú erre felkacagott, nevetése hasonlított magas,
tenorhangú énekére. Gellért megborzongott.
– Egy kicsit túlzásba vittem a sminket, az igaz.
Gellért előtt felrémlett a vörös száj, és hülyén érezte
magát. Milyen színész lesz belőle, ha még a rúzst sem
tudja megkülönböztetni az igazi vértől?
– Ide jársz? – kérdezte aztán, mert a Szellemfiú
újra enni kezdte a kenyeret, ő meg csak álldogált ott
szerencsétlenül.
– Nem, anyám a portás-takarító. Esténként ide jövök
suli után, és ha végzett, együtt megyünk haza – mondta
rágás közben, majd a portásfülke falán függő órára
nézett, és felsóhajtott. – Ami még legalább egy óra.
A meleg kabát alatt Gellért hátán izzadtság csorgott
végig. Mennie kellett volna, de a Szellemfiú annyira
szép látványt nyújtott sápadt bőrével, fekete hajával,
sötét szemével, hogy le sem tudta róla venni a tekintetét.
– És miért gondoltad, hogy szellem vagyok? – nézett
vissza Gellértre csillogó szemmel. A szája mellett még
mindig ott ült egy kis lekvár. Gellért megnyalta az ajkát.
– Elvileg van itt egy szellem, aki ide járt, de meghalt,
mert kiugrott az ablakon. Lehet hallani az énekét. Ezt
mondták az osztálytársaim.
A fiú felvihogott.
– Hát ez marha jó! Remélem, tudod, hogy ezután
dupla annyit fogok énekelni.
Gellért nyelvére gyűltek a dicsérő szavak, hogy az
nem baj, mert a fiúnak úgyis gyönyörű hangja van, de
inkább gyorsan visszanyelte őket.
– Azért jó, hogy mégsem vagy szellem. Eléggé para volt az
elmúlt pár napom – sóhajtotta, és megigazította a szemüvegét.
– Ja, azt elhiszem. Tényleg bocs – mosolygott rá az
Exszellemfiú.
 Gellért gerincén, mintha hangyák szaladtak volna
végig, a torkába gombóc gyűlt, és nagyot kellett nyelnie,
hogy meg tudjon szólalni:
– Engem… szóval már várnak otthon, mennem kéne.
A fiú egy sóhaj kíséretében megvonta a vállát, és
integetett.
– Akkor szia – nyögte Gellért, és kirobogott az ajtón.
Egyszerre volt nyugodt, amiért a világa visszafordult
a talpára és kiderült: szellemek tényleg nem léteznek,
de közben furcsán idegen érzés költözött a mellkasába.
Mintha egerek fészkelték volna be magukat a csontjai
mögé. Egerek, akik összevissza tekeregtek odabent. Gellért
remélte, a hideg, esti levegő lenyugtatja őket egy kicsit.

Az egerei mintha megbolondultak volna. Ha nem látta a

Szellemfiút, akkor azért szaladgáltak a gyomrában, mert
kíváncsiak voltak, vajon merre van. Ha látta, akkor vagy
az apró karmaikkal karistolták odabentről a mellkasát,
vagy puha szőrükkel dörgölőztek a bensőjéhez.
Hetek teltek el. Hetek, amelyekben Gellért délutáni
hazamenéstől délutáni hazamenésig élt. Néha csak azért
maradt bent, hogy megnézze, a Szellemfiú mikor ül ott a
portásfülkében. Fejben pipálta a napokat: kedd, szerda,
péntek. Ilyenkor, ha hazafelé indult, mindig a válla
közé húzta a nyakát és megpróbált kisurranni. Biztos
volt benne, hogy zavarodottságában egy értelmes szót
sem tudna válaszolni. Amint megpillantotta a fiút, az
egerei remegve bújtak a fészkükbe a mellkasa közepén,
Gellértre is ráhozva a reszketést. A Szellemfiú, ha akart
is mondani valamit, nem maradt rá ideje, mert mire
megszólalhatott volna, addigra Gellért kirohant az ajtón.
Azon a szerdán, miután végzett a pakolással, az
ajtóban Hugó állt az útjába. Gellért visszahátrált a
terembe, egészen a szekrényig. Ahogy körbepillantott,
észrevette, hogy egyedül maradtak.
– Mikor veszik le a gipszedet? – kérdezte Hugó. Úgy
tett, mintha csak mellékesen érdeklődne, de Gellértet
nem tudta átverni.
– Még egy hét.
Hugó lassan lépdelt egyre közelebb hozzá, és közben
kihívóan bámult rá.
 – Tudod, be kell vallanom valamit. A karod nem
véletlen volt.
– Tudom. – Gellért nem tartotta a szemkontaktust,
menekülési útvonalat keresett.
– Csak nem félsz tőlem? – vonta fel a szemöldökét
Hugó.
– Nem – hazudta Gellért.
– Kár, pedig félhetnél.
– Mégis mi bajod van velem?
– Nem szeretem a buzikat. – Gellért nagyot nyelt.
Nem is bújt elő az iskolában senkinek. – Láttam az
Instádat – adta meg a választ Hugó magától.
Gellért előtt felrémlett a szivárványkeretes profilképe,
a lefotózott szivárványzászló a szobájából, meg az a
bejegyzés is, ahol éppen coming outolt.
– Minek kerestél rám?
– Szerinted nem nézte meg mindenki az új
osztálytársait a neten? Hol élsz, barlangban?
Gellért elhúzta a száját. Lehetséges, hogy az eltelt
hetek alatt ezért nem sikerült normális barátságot
kialakítania senkivel? Nimród legalább beszélgetett
vele, de a többiek számára láthatatlan maradt. Mintha
igazából ő lenne a Szellemfiú.
Mivel nem mondott semmit, Hugó folytatta:
– A színészvilágot így is körbeveszi egy csomó
előítélet. Semmi szükség még egy buzi musicalszínészre.
Gellért felprüszkölt.
– Tudod, ti vagytok azok, akik nagy dolgot csináltok
abból, hogy ki meleg és ki nem.
– Aha, mi vonulgatunk tangában a Pride-on, mi? –
lépett még közelebb Hugó, keze ökölbe szorult.
– Ha elfogadnátok minket, nem lenne szükség a
Pride-ra.
– Hogy fogadnánk el azt, ami nem természetes? –
sziszegte Hugó egészen közelről.
Gellért hiába félt, nem tudta magában tartani a
visszavágást:
– Inkább azon gondolkodj, miért zavar téged ez az
egész ennyire.
Gellért állába belehasított a fájdalom, amikor
Hugó arcon találta. Szemüvege lerepült, szemébe
fájdalomkönnyek gyűltek. Tudta, hogy vissza kellene
ütnie, de hiába szorította ő is ökölbe a kezét, a karja
nem mozdult meg. Magában könyörgött az egereinek,
hogy siessenek a segítségére, de a jeges félelem őket is
megdermesztette.
Aztán felhangzott az ének. A most már ismerős dallam
arra ösztökélte Gellértet, hogy kinyissa a szemét. Hugó
elengedte, és riadtan bámult rá. Gellért megköszörülte
a torkát, és minden erejét összeszedve karcos hangon
megszólalt:
– Igen. Ez a szellem. Tényleg létezik. És remélem,
halloweenkor leszel olyan bátor, hogy megnézd a saját
szemeddel – suttogta élvezettel, mert mellette Hugó úgy
remegett, mint… nos, mint aki szellemet látott.
Hugó ideges hangon vágott vissza:
– Nem vagyok gyáva, épp most ütöttelek meg!
– Szerintem meg pont a gyávák szoktak verekedni.
– Baszódj meg! Halloweenkor mind a ketten
megnézzük a szellemet! Meglátjuk, melyikünk lesz a
bátrabb!
Gellért tudta, hogy itt a tökéletes lehetőség. Fogalma
sem volt, hogy fogja kivitelezni, de nem szalaszthatta el.
– Oké, de ha én, akkor leszállsz rólam.
– Legyen – vakkantotta Hugó, majd pár lépéssel
átszelte a termet, felkapta a hátizsákját és eltűnt a sötét
folyosón.
Gellért a szekrénynek dőlve lecsúszott a földre és
kifújta a levegőt. Szíve vad zakatolása végre eljutott
hozzá az adrenalin ködén át. Az ének egyre halkabban
hallatszott, és Gellért elképzelte, ahogy a Szellemfiú a
hangját használva üldözőbe veszi Hugót.
Amikor percekkel később megjelent mellette, Gellért
még mindig a földön ült, így a fiú csatlakozott hozzá.
Jelenléte felébresztette az egereket Gellért mellkasában,
akik vidám kergetőzésbe fogtak. Haszontalanok. De
legalább újra kezdett visszatérni a testébe az élet.
– Jól vagy?
– Köszönöm.
– A portás kishűtőben van jég, gyere.
Felállt, hogy talpra húzza, de Gellért nem mozdult.
– Azt mondtam neki, halloweenkor meg tudja nézni a
szellemet. De nincs is semmilyen szellem – rázta a fejét.
– És őszi szünet is lesz.
A Szellemfiú Gellért mellé guggolt a szekrény tövébe.
– Csodálom, hogy nem jöttél rá azonnal a megoldásra,
de fogjuk a stresszre, mert az a gondolat, hogy buta vagy,
sokkal kevésbé tetszik.
Gellért a Szellemfiúhoz fordult, aki ártatlanul
mosolygott rá.
– Arra gondolsz, hogy te…
– Mivel te is halálra rémültél először, szerintem
mással is meg tudjuk csinálni.
– Mégis miért segítenél nekem?
– Mert kedves vagyok, és mert általában csak
unatkozom itt minden este. Jó lesz végre csinálni valamit.
– Halloween már csak egy hét.
– Akkor annál inkább neki kell kezdeni, nem? –
A Szellemfiú felállt és az ajtó felé indult. – Na gyere,
tényleg van jég odalent.
Amikor a Szellemfiú lenyomta a kékhuzatos, pörgős
székre, és az állára szorította a konyharuhába csavart
jégkockákat, Gellért felszisszent. A hideg egyből
lezsibbasztotta.
– El kellene mondanod valakinek – suttogta a
Szellemfiú olyan közelről, hogy Gellért megcsodálhatta
hosszú, fekete szempilláit.
– Hogy aztán a hülye haverjai is nekem essenek?
Kösz, nem.
– Mert így szerinted békén fognak hagyni?
– Nem hallottad? Fogadtunk. Az az egyetlen esélyem,
ha te eljátszod a szellemet.
Felvont szemöldökkel bámult Gellértre, elhúzta a
száját, felsóhajtott, aztán elvigyorodott.
– Alig várom. Egyébként Patrik vagyok.
– Gellért. – És kezet ráztak.

Gellért az eső egyenletes dobolását hallgatta a sötétedő

égbolt alatt. A feje felett lévő tetőtéri padlásablakon
hosszú folyókban szánkáztak öngyilkosságba a
vízcseppek. Patrikot nem látta sehol, de mennie kellett,
mert negyed hét volt. Lesétált a portához az üres, csendes
folyosókon. Az utolsó tanítási napon lebeszélte Szilvi
nénivel, hogy engedje be őket az őszi szünetben. Mivel
Szilvi néni amúgy is nagytakarítást végzett, erre csupán
annyit felelt, nem is baj, legalább lesz ideje letörölgetni
a 11. A-sok szekrényeiről a port.
 Este fél hétkor Hugó csuromvizesen megérkezett.
Együtt, síri csendben szelték az iskola sötét folyosóit.
Gellért felkészült a piszkálódásra, de a fiú elszánt
arckifejezéssel, előre szegezett tekintettel haladt
mellette; a telefonja lámpájával világított. Gellért
gyomorgörccsel várta az éneket, de hosszú percek
múlva sem történt semmi. Már arra gondolt, mi van, ha
valami közbejött Patriknak, mert ma még nem is látta.
Felajánlotta, hogy segít az este előkészületeiben, Patrik
azonban elzárkózott az ötlettől, de azért megnyugtatta,
hogy Hugóra a frászt fogja hozni. Gellért hitt neki,
hinnie kellett neki, mert ez volt az egyetlen lehetősége.
Egyszer csak jeges szél süvített végig a folyosón.
A második emeleten jártak, valaki nyitva felejtette az
ablakot. Gellérten végigfutott a hideg, és az ablak felé
indult, hogy becsukja. Hugó megtorpant.
– Máris én nyertem? – fordult felé Gellért.
Hugó erre megrázta a fejét, de aztán megakadt a
mozdulatban, és riadtan Gellért háta mögé bámult.
Amikor a fiú megfordult, egy hatalmas, hófehér árnyalak
siklott felé. Riadtan ugrott meg, és kezdett hátrálni. Hol
maradt az ének? Arra számított, hogy Patrik az énekével
hozza rájuk a frászt. Gellért előtt a másodperc törtrésze
alatt futott le az összes jelenet. Sosem látta Patrikot
senkivel, nem beszéltek a közösségi médiában, nem
voltak róla képek… Mi van, ha a fiú tényleg szellem,
és most fogja elérni, hogy Hugóval levessék magukat a
harmadik emeletről?
Gellért bízni akart az ösztöneiben, ennyire nem lehet
hülye, de ekkor felhangzott egy korábban sohasem
hallott susogó hang:
– Ezen a napon végre újra átélhetem az emberi lét
utolsó pillanatait. Hiányzik az ereimben futó vér érzése,
a testemben sejteket megrezgető nedvek ereje. Ma
mindenki, aki az épületben tartózkodik, át fog térni
velem a szellemvilágba, mire nyolcat üt az óra. Nyolcat.
Akkor leheltem ki a lelkemet 1978-ban egy sötét, téli
éjszakán.
A hang egyre közeledett, Gellért kétségbeesetten
próbált találni benne bármit, ami Patrik hangjára
emlékeztetné, de ez a vérfagyasztó suttogás lekapcsolta
a gondolatait. Hugó már rég elszaladt mögüle, és a
folyosó túlvégén visítva próbálta sorban kinyitogatni
az osztályok ajtaját, de mindegyik zárva volt. Gellért
remegő térddel figyelte a szellemet, aminek cafatokban
lógó szürkésfehér ruháját csapkodva cibálta a szél, arca
helyén sötét üresség nézett vissza rá.
– Bezártam az ajtókat. Az összeset. Nem tudtok
kijutni. Innen nincs menekvés. Ezen a napon én
irányítom az egész épületet. Hiába próbálkoznátok,
felesleges. Nemsokára úgyis halottak lesztek.
Gellért ebben a pillanatban fordult hátra és rohant
Hugó mellé, aki közben kiért a keresztfolyosóra.
– Mi a szart csináljunk? – kérdezte Gellért, miközben
jobbra, majd balra nézett, de a folyosó mindkét vége
üresen és sötéten tátongott.
– Nem tudom, nem tudom. Nem akarok meghalni! –
toporgott idegesen a másik.
– Én sem! Baszki, azt hittem, normális a srác.
– A szellem? – ragadta meg Hugó a kezét. Fájt a
szorítása.
– Aha. Beszélgettem vele.
A hang megint felsusogott, túl közel, egészen
mellettük:
– Édes Gellért, imádtam a naivitásod. Nem vetted
észre a jeleket, és belesétáltál a csapdámba.
Gellért riadtan fordult körbe, de nem látott semmit.
Már az előbb feléjük közeledő szellemalak sem volt sehol.
Agya vadul kereste a megoldást, majd villámcsapásként
érte az ötlet:
– Fuss a 11. A-hoz – suttogta, majd rohanni kezdett.
Hugó cipőjének talpa csikorogva nyúzta a járólapot.
– Ha ezt túléljük, megöllek – lihegte mögötte a fiú.
Gellértnek nem maradt elég levegője, hogy erre bármit
is reagáljon.
Az esélytelenek nyugalmával rántotta fel a 11. A
ajtaját, és majdnem hanyatt esett, amikor az tényleg
kinyílt. Odabent Szilvi néni ragyogó lámpafényben,
létrán állva törölgette a szekrény tetejét. Lebámult a két
lihegve berontó fiúra:
– Na, jól ment a próba? Patrik egész héten a
csúszósínnel dolgozott a folyosón.
Csodálkozva néztek egymásra Hugóval, amikor
az ajtóban megjelent Patrik. Vigyora túlragyogta a
lámpafényt.
– Nem ebben egyeztünk meg – fújtatott Gellért,
amikor végre megtalálta a hangját. Most egy pillanatra sem
tudta azt képzelni, hogy a fiú aranyos vagy helyes lenne.
– Mi jó lett volna abban, ha bemutatjuk, hogy fél?
– bökött fejével Hugó felé. – Szerinted utána békén
hagyott volna? Ugyan!
Gellért Hugóra pillantott, aki összefűzte maga előtt
a karját.
– Akkor mégis mi értelme volt annak…
– Annak, hogy azt látja, te is félsz? Talán
elgondolkodhat rajta, hogy van, amiben hasonlítotok.
Hugó felemelte a fejét és egyesével végignézett rajtuk,
még Szilvi nénit sem hagyta ki, aztán egy hang nélkül
megfordult, és dühösen elcsattogott a tornacipőjében.
– Túl sokat vársz tőle, nem fog érni semmit – rázta a
fejét Gellért.
– Ha ez nem működne, a suli kamerái felvették az
egészet, anya jóban van a karbantartó Zolival, két perc
alatt nálunk lesz a felvétel, ahogy Hugó rángatja az ajtót
a folyosón, és visít ijedtében – mosolygott Patrik.
Gellért mégis édesnek és kedvesnek látta Patrikot,
kedve lett volna hozzábújni, megtépázott idegeitől
zsongó homlokát Patrik arcélének támasztani.
– Bocsánat – lépett közelebb Patrik, és óvatos
mozdulattal megsimította Gellért könyökét.
Gellért felsóhajtott, aztán megrázta a fejét. Nem
tudott rá haragudni.
– Kimennétek? A törölgetéshez nagy koncentráció
kell – mondta a létra tetejéről Szilvi néni, mire Patrik
felnevetett, aztán kézen fogta Gellértet, és maga után
húzta a folyosóra. Finom, puha tenyere volt. Ezt meg
tudná szokni.
Elmosolyodott. Végül lehet, hogy mégis minden
rendben lesz.
 Kispál Márton

Cvikker
Elengedtek! Tudtam, hogy így lesz, mindig elengednek
végül, már harmadik éve. Apa szerint idős vagyok a
jelmezes kéregetéshez, az imént is előadta, hogy tuti
kilúgozta az agyam a sok hülye könyv meg játék, hogy
neki tizennégy évesen eszébe sem jutott beöltözni, meg
tisztes polgárokat zargatni. Anya puhította meg, míg én
kisminkeltem magam. Azzal a feltétellel engedtek el,
hogy vigyázzak Bálintra, az öcsémre, aki már odakint
kóvályog a haverjaival.
A kertváros felé sprintelek; egy sarok, kettő; körülöttem
töklámpások és fényfüzérek villannak. Az alkonyat
lassan átvált éjszakai sötétségbe.
Bálint vázolta nekem a tervet: a Rákóczinál kezdenek,
az egy jó hosszú utca, tele gazdag emberek házaival,
utána jön a Móricz és a Bajza, aztán megpihennek a
játszótéren, ahol nyikorog a hinta, onnan meg a Petőfiben
folytatják a jelmezes kéregetést. Ha bő órája kezdték,
akkor épp a Bajza végén lehetnek.
Gyorsítok, remélem, a sminkem nem mosódik le a
verejtéktől, jobbra fordulok, végigtrappolok a kavicson.
Itt egy ösvény a két ház között, ahol le lehet csapni azt a
nagy kanyart… Gyerünk!
Messziről felismerem őket: négy apró, fekete folt az
utca végén, a kezükben lámpás. Az utolsó métereken
lassítok, hogy ne lihegve köszöntsem őket. Amióta
felszedtem pár kilót, mindig nagyon lihegek, ha futok.
Anya azt mondta, seperc alatt le tudok fogyni, de egyre
gyanúsabb, hogy tévedett.
Bálint meghallja a lépteimet; felkapja a fejét, és
fintorog.
– Na, Zoé, mégis elengedtek?
– Nem, valójában még mindig otthon vagyok. Ez csak
a kivetülésem. – Előcsalok magamból egy mosolyt. –
Sziasztok!
Bálint haverjai hümmögnek. Szégyenlős, alsós hülyék,
de el tudom viselni őket, ha ez az ára annak, hogy idekint
lehetek. Mindannyian zombinak sminkelték magukat,
mint tavaly.
 – Hát te meg minek öltöztél? – Dani végigmér. Tízéves
kora ellenére majdnem olyan magas, mint én, és vagy
kétszer szélesebb. – Várj, kitalálom. Valami emósnak?
Elpirulok. Azt reméltem, hogy a lakkcipőm és a
hozzáillő fekete ruhám egyértelmű képet ad majd.
– Wednesday Addams-nek. – Felszegem az állam,
hogy szemügyre vehessék a hófehérre sminkelt arcom
és a feketére rúzsozott ajkam.
Dani megvonja a vállát.
– Ja, biztos.
Bálint a hátizsákjára bök.
– Elég gyér szüret a tavalyihoz képest. Csomóan ajtót
se nyitnak.
– Jaja – helyesel Félix, aki volt annyira alapos, hogy
hegyes műfogsort is beszerzett. – Úgy tesznek, mintha
nem lennének otthon, de a hátsó kertből látni, hogy ég
bent a lámpa.
– De ciki – motyogom.
– Uncsik – teszi hozzá Bálint. – Az egész környék
uncsi lett. Lehet, hogy a Petőfibe benézni fölösleges is.
A haverjai bólogatnak. Látom a tekintetükből, hogy
indulnának haza. Nem akarom elhinni. Itt vagyok
beöltözve, lihegve, és most forduljak vissza összesen
nulla csokival a markomban?
– Várjatok! Talán… – Görcsösen keresem a megoldást.
– Biztos van, ahol…
– Ez a burzsuj környék – szakít félbe Dani. – Ha itt alig
nyitnak ajtót, el tudod képzelni, mi lehet odébb.
– Nem. – Eszembe jut az Árnyék utcai viskó. A
filmbeillő kísértetház. – Halloweenezni jöttünk, nem
nyavalyogni!
– Valami bevillant, ugye? – Bálint összeszűkíti a
szemét. – Ki vele!
Megköszörülöm a torkomat. Nem szeretem, ha az
összes kis alsós egyszerre bámul.
– Tudjátok, van az a nyikorgós ház az Árnyék utca
végén. Mi lenne, ha azzal próbálkoznánk?
Félix idegesen kacarászik.
– Ott valami elmebeteg lakik. Apa mondta.
– Igen, egy félhülye. Azért düledezik a kecója – meséli
Dani jól értesülten. – Izgi ez a halloweenes borzongás,
de nem akarok belehalni.
– Beszari – legyint Félix. – Sose kopogtunk be, mert
beszarik vagyunk. Lehet, hogy az öreg három zsák
csokit ad, ha oda merjük dugni a pofánkat.
– De az is lehet, hogy levágja a fejünket. – Dani a falevelektől
csúszós aszfaltra mered. – Én nem akarok menni.
– Pedig jó ötlet. – Bálint rám kacsint. – Gyerünk!
Nincs mitől félnünk, hisz mi vagyunk a zombik.
Ezen felnevetnek, kivéve Danit. Ő inkább elsápad, és
erőltetetten kacarászik. Hiába, mindig van egy betoji.
Megindulunk. Kicsit lemaradok, nem hiszem, hogy
örülnének neki, ha én mutatnám az utat, ugyanis Bálint
a vezetőjük.
A Bajza után jön az ócska játszótér, aztán újabb és újabb
utcák, mindegyik kicsi, kanyargós, nem tudom fejből
a nevüket. A lámpák fénye tompul, kátyúk pöttyözik
az utat. A szagból érzem, hogy elhagyjuk a gazdag
környéket, itt bizony reklámújsággal és autógumival
fűtenek, mindenen megtapad a bűzös pára, elkeni a
házak formáját.
Kapar a hasam az éhségtől, hát összegyűjtöm a
bátorságom, hogy megkérdezzem:
– Bálint… tudsz adni egy csokit?
Bálint hátra se fordul, úgy feleli:
– Nem én! Majd bekopogsz a bolond bácsihoz, és
kérsz tőle.
Félix felröhög. Legszívesebben kirúgnám a térdét.
Mindig ő volt a legbunkóbb.
Mire elérünk az Árnyék utcába, minden ízemben
vacogok. Hülye voltam, hogy nem hoztam kabátot, de az
meg elrontotta volna a jelmezemet… Most már mindegy.
Hunyorgok, az alsósok imbolygó lámpáit követem.
Félix megbotlik egy kátyúban. Segíthetnék neki,
ha akarnék, megkérdezhetném, hogy van, de nem
érdemli meg.
Már-már azt hiszem, ennyi, véget ért az utca, kisétáltunk
a városból, olyan sötét van, és ismét megszólalnék, hogy
menjünk vissza, mielőtt valamelyikünk a nyakát szegi,
de akkor feltűnik a ház.
Még lepusztultabb, mint az emlékeimben. A tető csupa
foghíj és csorba, akár egy öregember szája, a falakról
pattogzik a festék, látni a téglák vonalát.
Apával párszor megfordultunk a környéken, mikor
kicsi voltam, persze nappal, mert indul innen egy
túraút. Olyan, mint valami kincses ösvény a kedvenc
könyvemből; sziklák és tekergőző fák közt vezet a
hegytetőre, onnan meg vissza lehet nézni a városra.
Ebből most semmit se látok. A ház ablakából szűrődik
ki némi fény, piszkos narancssárgába vonja a teraszt, a
düledező kerítést, de amúgy semmi, csak sötétség.
– Na jó, nekem ennyi – motyogja Dani. – Hazamegyek.
– Hisz ha eddig eljöttél… – kezdi Bálint, de egy távoli
kutyaugatás beléfojtja a szót.
– Mind betojik vagytok. – Kihúzom magam, és
határozott léptekkel elsétálok közöttük, a cipőm kopp-
koppjával a fülemben.
– Zoé… – szól utánam Bálint. – Ne…
Én se fordulok hátra, míg válaszolok:
– Utoljára jöhetek ki halloweenezni. Most vagy soha!
– De adok csokit, Zoé, tényleg, csak…
– Tartsd meg a rohadt csokidat! Halloweenezni
jöttünk, nem?
Néma csönd a válasz.
A kapu nyitva, én mégis megérintem, finoman és
lassan, hogy nyikorogjon picit. Mintha szertartás lenne.
Az biztos, hogy a főhősök a könyveimből így csinálnák.
Rövid lépcső vezet az ajtóig. Fellépek rá, falevél ropog
a talpam alatt.
A küszöbön mély levegőt veszek. Felemelem a kezem,
hogy kopogjak; az ajtó csupa horpadás és szálka…
– Na most figyelj, Bálint!
Visszanézek az utcára, a homályban pislákolnak a
lámpácskák, alattuk ácsorog Bálint, innen is látom, hogy
remeg a térde.
Az ajtóhoz fordulok, de az addigra kinyílt; egy árnyék
görnyed előttem a küszöbön.
Bálint és a haverjai felsikoltanak, csattogó csizmákkal
menekülnek, a lihegésüktől visszhangzik az utca.
Én meredten állok, mintha gyantába ragadt légy
volnék. Hátrálni akarok, de a lakkcipőm a lépcső felső
fokába akad.
Az árnyék szélesebbre tárja az ajtót. Fény szökik a küszöbre.
Egy ember az. Nem múmia, nem zombi, semmi
ilyesmi. Még csúnyának se mondanám. Csak öreg.
– Jó estét! – mosolyog rám.
Elönti a verejték a homlokom.
– Öh… – Mit is kell mondani ilyenkor? Miért nem
tudom kinyitni a számat, hogy mondjak valami okosat?
– Izé… Jó estét…?
Az öreg mosolya szélesebbre húzódik; újabb és újabb
ráncok feszülnek a szeme körül, sárga fogait egyesével
megszemlélhetem.
– Szóval… jó estét – habogom ismét. – Csokit vagy
csalok!
– Ó, kicsit idős vagy már a csokihoz, nem?
Zavarodottságom egy pillanat alatt csap át
csalódottságba.
– Ez a szüleim dumája.
Az öreg előtúr egy szemüveget a mellényzsebéből:
ütött-kopott, retró darab, ráadásul szárai sincsenek.
– Csoki helyett ezt kapod tőlem.
– Ez… – Elveszem a szemüveget. – Ez most poén?
– Nem. Ez egy cvikker.
– Micsoda?
– Csíptetős szemüveg, mellyel a dolgok mögé
pillanthatsz. – Az öreg megropogtatja az ujjait. – A
gyerekek nem tudják igazán értékelni. Azért se nyitok
ajtót nekik. Rágcsálják csak a csokijukat, hallgassák
a meséiket, ahogy kell, de neked már a cvikkerre van
szükséged.
– Miért?
– Hogy láss. Hogy megtudd, mi lapul a felszín alatt.
– A gyerekek nem láthatják, mi van a felszín alatt?
– Megrémítené őket. – Szigorúan pillant rám, nyoma
sincs az előbbi mosolynak. – Te már nem vagy gyerek,
ugye?
– Nem én! – A ruhám zsebébe gyömöszölöm a
szemüveget. – Már tizennégy vagyok, vagyis…
Az öreg legyint.
– Ne hidd, hogy csupa öröm vár rád. Tán mind
boldogabbak lennénk, ha vakok maradnánk.
– Ez mit jelent?
– Majd megtudod, ha felveszed a cvikkert.
– Felvegyem most?
– Ne! Várj vele. Nem lehet azt így kapkodva. Rá kell
hangolódni.
– Öh… bizonyára. – A hidegtől összekoccannak a
fogaim.
– Na, eridj haza! – mordul. – Uzsgyi! Nehogy miattam
fázz meg.
Köszönetet rebegek, és már ott se vagyok.
 ֎
Ahogy hazaérek, kitapogatom a cvikkert a zsebemben.
Ott van bizony, a lencséje hideg, a kerete recés és kopott.
Nem álmodtam.
A szüleim persze összefont karral és felhúzott
szemöldökkel fogadnak. Mintha minimum lopáson
kaptak volna.
– Miért külön jöttél? – kezdi apa, és én úgy teszek,
mintha nem hallanám, megpróbálok hátraslisszolni a
szobámba, de elkapja a karomat.
– Zoé?
– Mi van?
– Magára hagytad az öcsédet.
– Ő hagyott ott engem. Vagy nem így mesélte?
Anya cicceg. Ez nem jó jel. A ciccegés sose jó jel.
– Magára hagytad Bálintot, holott az volt a kifogásod,
hogy vigyázol rá.
– Hát, akkor hibáztam vagy nem tom, bocsi. Amúgy is
most halloweeneztem utoljára.
– Az biztos.
– Jól hallottuk? – folytatja anya, a hangja remeg a
dühtől és az aggodalomtól. – Tényleg romos házakba
kopogtál? Ijesztgetted Bálintot?
Felkacagok kínomban.
– Új rekord! Ennyire ócska hazugsága még nem volt.
– Ne gúnyolódj az öcséden!
– Ő meg ne hazudozzon!
Apa elengedi a karomat.
– Különben is, mit csináltál eddig? Bálint valami
bolond aggastyánt említett…
– Nem bolond. – Oldalt fordulok, hogy véletlen se
vehessék észre a szemüveget a zsebemben. Valamiért
félek elárulni az igazat. – Kedves volt, csokit adott,
megdicsérte a kosztümömet.
– Vagy úgy…
– Úgy bizony. Most, ha megbocsájtotok, felmegyek
pihenni.
Ez elég hatásos fegyver: csönd telepszik az előszobára,
amit csak a falióra kattogása tör meg. Anya végül
bátorítóan bólogat, apa pedig behúzza a vállát, és pislog
ki a fejéből.
 A szobámban megválok a Wednesday Addams-
öltözékemtől. Ahogy a fekete ruhát a padlóra ejtem, a
cvikker koppan egyet.
– Bakker!
Úgy veszem a tenyerembe, mintha törött szárnyú
madárka lenne. Az íróasztalra helyezem, és
rámosolygok. Lehet, hogy semmi értelme, de biztosan
kivételes ajándék.
A tükör előtt lemosom a sminkem, azután pizsire
váltok, és éjfélig videójátékozok. Tíz körül lekapcsolom
a lámpát és lehalkítom a gépet, hogy ne bukjak le – egy
húzós-láncos zárat idén felszerelhettem végre, úgyhogy
apa legfeljebb szimatolni tud az ajtóm előtt, benyitni az
engedélyem nélkül semmiképp.
Végig vonz a cvikker, a kezembe venném,
felpróbálnám, de ellenállok. Az öreg azt javasolta,
várjak vele, hát nem akarok csalódást okozni neki. Nem
mintha megtudhatná, hogy viselem, de a jelenléte mégis
itt csüng fölöttem. Biztos, csak képzelem.
Kikapcsolom a gépet, sötétség hull a szobára. Egyedül
kintről szűrődik be némi ezüstös holdfény.
Le kéne feküdnöm, tudom jól, hisz késő van. De leülni
se bírok az ágyra, az izmaim megfeszülnek, görcs markol
a gyomromba. Fel kell vennem azt a szemüveget!
Marionettbábnak érzem magam – megpördülök, az
asztalhoz sietek, kinyúlok a cvikkerért, mintha mindezt
nem is én akarnám, de ez ahelyett, hogy megrémítene,
valójában jólesik. Biztos kezekben vagyok.
A cvikker tapintása most is hűvös. Az orromra
csíptetem, és körbenézek.
Semmi se változott. A szoba ugyanolyan feketébe
burkolózik, mély árnyékok fogadnak minden irányból.
Ócska kacat volna az ajándék?
Az ablakhoz lépek, hátha megpillantok valamit.
Odalent az utcán autók parkolnak, a szél faleveleket
sodor halmokba. Bántóan nagy a csönd.
Egy ember bukkan fel az utca végén bal kéz felől. Az
úttesten biceg, nem a járdán. Mit akarhat itt vasárnap
éjjel? Részeg?
Megbabonázva nézem, ahogy közelebb ér. Hosszú
kabátot visel kapucnival, árnyék az árnyékban. Még azt
se tudom kivenni, hogy nő-e vagy férfi.
Megtorpan az út közepén, lehajol. Vajon aprót talált?
 Orromat az ablaknak nyomom, hunyorítok.
Ahogy a jövevény felegyenesedik, szempár villan
a kapucnija rejtekében, sárga-fehéren, mint a gyertya
lángja.
Moccanni se bírok.
Kéz helyett egy csáp tekeredik elő a kabátja ujjából.
– Ez nem ember – suttogom. Pára tapad az üvegre. –
Ez egy szörny.
Ahogy kimondom, mintha minden bénultságom egy
csapásra megszűnne. Ellököm magam a párkánytól, a
sarkam a padlón dörömböl, teli torokból ordítok.
– Anya! Apa!
Az asztal sarkába kapaszkodok. Visszanyerem az
egyensúlyom, az ajtóhoz rohanok, félrerántom a zárat.
Annyira zsibbadnak az ujjaim, hogy a fájdalomtól is
kiabálok:
– Anya!
Kezemben a kilinccsel visszanézek – a valami odakint
az utcán nem hall engem, elsétál, a szeme még mindig
villog, a hátán tüskék sorakoznak.
– Mi az?! – harsan apa hangja a ház másik végéből, és
már jön is, az ő sarka is dübörög a padlón. Mindjárt itt
van, mindjárt megnyugtat…
Egy második szörny lép elém itt, a házban, a keze
helyén csápok, szemgödrében izzó láng. Visszatántorgok
a szobába, orromon a cvikker hidegével, mire a lény
követ, átlépi a küszöböt, a szőnyegemen tapos karomként
görbülő lábával.
– Segítség! Anya, apa!
– Nyugalom! – csattan fel a lény. Hegyes fogak
oszladoznak a szájában. Eltakarom a szemem…
– Nyugodj meg, én vagyok az! Mi a gond?
Rádöbbenek, hogy olyan hangja van, mint apának.
– Az nem lehet…
A lény kinyúl értem a csápjával.
– Én vagyok az, Zoé! – Méregzöld nyák csöpög
tapadókorongjairól, mégsem érzem a bűzét.
Sötét gyanú támad bennem.
Balra kapom a fejem, ahol a tükröm áll a sarokban.
Ugyanazt a csápot látom, ugyanazt az izzó szempárt,
ugyanazt a rothadó pofát.
Az orrom hegyén még mindig ott van a cvikker.
 Monos Anett

Elfeledettek
Alánt elvakította a fényárban úszó temető. A frissebb
sírokra halomban hordták a legkülönfélébb mécseseket
a kilátogatók. Alán inkább elfordult a saját, sötétségbe
vesző sírjától. Rég elfeledett érzések martak belé, ahogy
a mellette lévő sírnál guggoló alakot figyelte. A férfi
összedörzsölte a tenyerét, a csípős hidegben életet lehelt
az ujjaiba, majd remegő kézzel meggyújtotta a kanócot.
A mécsesben fellobbanó láng aranyló fénybe vonta a
koravén arcot.
– Sokat kell mesélnem, mama – suttogta a merev
márványkőnek, amin keresztül ezüstös derengéssel
átlibbent egy idős asszony. Letelepedett a fiával szemben,
hogy könnyes szemmel szívhassa magába a szavakat.
Alán orrát föld szaga csavarta, ahogy a sírjára
ereszkedett. A kis halmot ellepte a gaz, a fejfát
több évtizedes moha fedte, a ráírt név megkopott;
hetvenhárom éve nem gondozta senki. Alánt pontosan
azóta temette maga alá a magány. Nem a halála napján,
hanem akkor, amikor utoljára látta itt az unokáját. Ennek
ellenére minden évben halloween éjszakáján fellebegett
a mélyből, hátha akad legalább egy látogatója.
Fagyos szél kapott az emberek hajába, akik ettől
szorosabban húzták össze magukon a kabátot.
– Csak a szívedet fájdítod – csendült mögötte Viola hangja.
– Nincs már nekem olyanom, kedvesem – mosolygott
keserűen Alán.
Semmim sincs.
Egy pillanatra elnehezült a mellkasa. Érzékcsalódás.
– Ne lógasd az orrod, hiszen ez a mi napunk! Az egész
világ minket ünnepel.
– Igazán ünneplésre méltó dolog – morogta Alán,
miközben a nőn keresztül a sírjára pillantott. Viola ezt
nem érthette, őt csupán huszonhárom éve vesztette
el a családja; nyughelye ki sem látszott a gyertyák
tömkelegéből.
Mintha csak Alán szavait akarnák megcáfolni,
váratlanul egy harsány család törte át a gyász ködét.
Körbeöleltek egy hatalmas kőfejfát, hangosan
anekdotáztak, viccelődtek, amiért az arra járók
megbotránkozva bámulták őket. Mellettük az ezüstösen
derengő idős házaspár lelke egymásba kapaszkodva,
meghatottságtól csillogó szemmel velük együtt nevetett.
– Kupaktanács? – közeledett feléjük Zelinke, copfja a vállát verte.
– Valami olyasmi – motyogta Alán. – Igazán
leszokhatnál már erről. – A kislány mogorván összefonta
a karját a mellkasa előtt.
Alán kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Miért nézel így? Violának igaza van. Csak rosszabb
lesz attól, hogy évente kinézel, ki kíváncsi még rád.
– Te is feljöttél – szúrt oda Alán, mire Zelinke áttetsző arca
egy pillanatra szürkére változott. Nem mondott erre semmit.
A háta mögött a dísztelen sírján éppen egy férfi
trappolt keresztül, ormótlan talpnyomot hagyva maga
után. Zelinke megrázkódott, mintha rajta gyalogoltak
volna át. Alán fülét bántotta a népes család kacagása.
Miért nincsenek tisztelettel a gyászolók iránt?
Ő is gyászolta elárvult földhalmát, amit ugyanúgy
össze szoktak taposni, mint Zelinkéét. Mintha nem
lennének ott. Mintha nem is léteztek volna soha.
A legtöbben csendben, lehajtott fejjel varázsoltak
lángot a kanóc végére, aztán hamar maguk mögött
hagyták az elhunytakat, akárha menekülnének onnan.
Alán nagyot sóhajtott. Violának és Zelinkének tényleg
igaza volt. Minek jött ki egyáltalán? Éppen felállt, hogy
hetvennegyedik alkalommal is csüggedten szálljon a föld
alá, amikor a szeme megakadt egy lányon. Kapucniját
mélyen a szemébe húzta, arca előtt csapkodott hosszú,
szőke haja, ahogy lehajtotta a fejét.
A feltámadó szél könyörtelenül zörgette a lány
kezében lévő zacskót. Összeverődtek benne az olcsó
műanyagmécsesek. Alánék mereven követték a
tekintetükkel, ahogy az idegen mindegyik elfeledett
sírra helyez egy mécsest, majd a kezével a széltől óvva
meggyújtja.
Alán mellkasában melegség terjedt szét. Egy újabb
érzékcsalódás.
– Kinek a hozzátartozója? – kérdezte rekedten, ahogy
a lány az ő lábához is helyezett egy mécsest, majd
továbbállt.
– Nem tudom. – Zelinke utánafordult. – Talán senkié.
Talán egy kicsit mindenkié.
 Retriw

Újjászületés
Kegyetlen szélvihar támadt a városra, alig néhány órával
halloween éjszakája előtt.
A fák őrült módjára csapkodták az ablakokat,
dübörögve, akárcsak az elmebetegek a celláik ajtaját,
mikor megunják a napok óta tartó nyomasztó csendet.
Az ablakból néztem, ahogy a szomszédban izgatott
gyerekek faragják töklámpásaikat, néhol a nagytestvéreik
is segítettek nekik, hogy minden tökéletesen menjen
a nagy cukorka gyűjtés kezdetéig. Egy mélyről jövő
érzés arra késztetett, menjek ki hozzájuk játszani,
vagy besegíteni az édességek kiválogatásába. Mégsem
tettem meg.
Figyeltem az őket körülölelő boldogságot,
meghitt, családi pillanatokat, és akaratlanul ugyan, de
elszomorodtam.
Lassan elgurultam az ablaktól, és a nappali felé vettem
az irányt. A kerekesszékem miatt a szüleim átalakították
a házunkat, hogy ne kelljen a lépcsőkkel bajlódnom.
Bűntudat és keserűség járt át, amikor a tükörbe
néztem. Tűrtem, ahogy a könnyeim ellepik a szememet,
és lassan lefolynak az államig.
– Erik! Hol vagy, kincsem? – hallottam meg anyukám
csilingelő, szeretetteljes hangját a konyhából. Gombóc
keletkezett a torkomban.
Nem érdemlem meg, hogy kedves legyen velem.
Végül elrejtve a bánatomat, hamis mosollyal
csatlakoztam hozzá, és meglepődve állapítottam meg,
hogy süteményt süt. Ráadásul ki is díszítette őket.
Szellemtől kezdve, vámpíron át, egészen a zombiig
minden megtalálható volt a tálcán.
– Gondoltam, sütök egy kis finomságot, végül is
ez a kettőnk napja. Jár nekünk egy kis kényeztetés –
kuncogott boldogan.
Szóba sem hozza a tavaly ilyenkor történteket.
Ezért mindig irigyeltem. Erős, bátor és pozitív
személyisége sokat segített a lelkemnek, az esti meséiben
engem is arra ösztönzött, hogy hozzá hasonlóan elvessem
a negatív érzéseket, és tartsak ki a végéig.
Az élet végéig.
 Hogy vidáman éljem le.
– Apa nem jön haza? – Megígérte, hogy itthon marad
ezen a napon.
– Sajnos nem, túlórázik, de úgyis ritkán vagyunk
kettesben, használjuk ki az anya-fia estét – simogatta
meg a fejemet, és kis kóstolót adott a süteményből.
Isteni finom volt!
Bárcsak Márk is érezhetné az ízét!

Eszembe jutott a nap, amikor én szellemnek, ő

szellemírtónak öltözött, eljátszva a Szellemírtók
minden vicces pillanatát. A tizenharmadik szülinapjára
akartunk édességet gyűjteni, ezért elmentünk a városba
körülnézni. Összefutottunk a barátaimmal, és együtt
kértünk cukorkát a szomszédoktól.
Annyira tökéletes volt minden!
Éjfél előtt pár perccel indultunk haza, kezünkben
három zsák édességgel. Dalolva, ugrálva, egymást
lökdösve kapkodtuk a lábainkat.
– Képzeld el, amikor apa meglátja, milyen ügyesek
voltunk! A gyárból nem hoz ennyi nasit egy év alatt –
áradozott Márk, miközben a sapkáját lehúzta a fejéről.
– Ne vedd le a jelmezt! Nagyon hideg van!
– Naa, mindig olyan komoly vagy. Ez az újjászületés
napja, lazíts – biggyesztette le az ajkát, mégis kivehető
volt hangjából a vidámság.
– Sajnálom, öcsi, de nem akarom, hogy megfázz –
simogattam meg a fejét, mire felnevetett.
– Bemegyünk ide? – Egy elhagyatott házra mutatott.
– Kizárt! Nem látod, hogy ez egy romhalmaz?
Balesetveszélyes!
– Kérlek! Csak a bejárathoz! A suliból mindenki volt
már bent rajtam kívül – ölelt át könyörgően, de nem
adtam meg magam. Az iskolában teletömték a fejét
ezekkel az idióta kihívásokkal. „Ki tudja hamarabb
betörni az ablakot?”, „Ki mer visszaszólni a tanárnak?”,
és megannyi idétlen, hasztalan próba terjedt el a diákok
között.
– Nem! Ha valami baj történik, hogyan kérünk
segítséget? Ne legyél hülye! Amúgy is, anya már vár
ránk.
 – Soha többé nem kérek tőled semmit, csak az ajtóig,
légyszíves! – Kihasználva pillanatnyi gyengeségemet,
húzni kezdett maga után.
– Csak az ajtóig! Fél percre sem!
Átbújtunk a megrongált kerítés alatt. Márk végül nem
tartotta meg az ígéretét, amint kinyitottam a korhadt
ajtót, beelőzött.
– Azta! Erik, ezt látnod kell! – Szavainak visszhangja
átjárta az egész épületet. Úrrá lett rajtam a félelem.
Utánamentem, és átkaroltam.
– Na, ennyi elég volt. Mennünk kell!
– De olyan menő ez a hely! Legalább egy fotót
csináljunk!
– Az osztálytársaid vettek rá erre? – kérdeztem
mérgesen, mire kirántotta magát a karjaim közül, majd
hátrébb lépett.
– Te nem tudod, milyen érzés, ha kiközösítenek!
Mindig voltak barátaid, sosem kezeltek lúzerként!
Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén! – ordította
elcsukló hangon.
Megszakadt a szívem...
Márkot mindig piszkálták, pedig sosem adott okot rá.
Egyszerűen nem fogadták be az osztálytársai. Előfordult
olyan is, hogy az orvosiból kellett hazavinnünk, mert
megverték a suli mögött. Pedig csak egy kislányt akart
megvédeni.
– Tudom, hogy nehéz, de ez nem megoldás rá! Már
csak három év, aztán elmehetsz onnan, ráadásul én is
itt vagyok neked! – nyúltam a keze felé, de ismét
ellökött magától.
– Ugyan, pontosan tisztában vagyok vele, hogy csak
a hisztimtől akarsz megszabadulni! Állandóan csak
rám szólsz!
Amíg kerestem a megfelelő szavakat a válaszomhoz,
reccsenést hallottam az emeletről, és sűrű porfelhő
hullott a vállamra.
– Mindig magam mellett akarlak tudni, hiszen az
öcsém vagy. Nélküled semmi sem vagyok. Aggódom
érted, nem normális, amit tesznek veled – tártam szét a
karom, hátha meggondolja magát, és átölel végre.
Reménykedve néztem, ahogy lassan, remegő szájjal
közelít felém.
Azonban a várt ölelés nem jött el.
 Eget verő reccsenés. A látásom elhomályosult, a
torkomat égette a por. A testem zsibbadt, majd fájt,
nem tudtam megmozdulni. Mintha a ház beszippantott
volna, nem engedett a szorításából. De már képtelen
voltam magamra koncentrálni, mert az egyetlen dolog,
ami megmaradt bennem, az a testvérem vérfagyasztó
sikítása volt.
Mikor a hangok csillapodtak, megpróbáltam kimászni
a gerendák alól, azonban a lábamat nem bírtam kihúzni.
Sírva jöttem rá, hogy csak a hangom maradt, amire
számíthatok. Kétségbeesetten ordítottam Márk nevét,
de válasz nem érkezett. Talán órák is eltelhettek, mire
végleg feladták a hangszálaim, ezzel minden reményem
odaveszett.
Márk eltűnt.
A szemhéjam nehezedni kezdett, majd beborított a
sötétség…

Arra ébredtem, hogy valaki a karjába vesz. Az arcát

nem tudtam kivenni, de a levegőnek fertőtlenítő szaga
volt, innen tudtam, hogy ránk találtak. Aznap éjjel nem
aludtam, nem mintha alapból jó alvó lettem volna.
Viszont azon az éjszakán fele annyira sem ment, mint
általában.
Eltelt egy nap, egy hét, majd egy hónap is.
Rettentően hiányzott Márk. Minden olyan
tevékenységét akartam, amit korábban idegesítőnek
tartottam. Mikor befeküdt mellém az ágyba, és hajnali
kettőkor oldalba rúgott álmában, mikor megette előlem
a maradék sütit, mikor elkapcsolta a tévémet, hogy
rajzfilmet nézhessen.
Hirtelen mindez kellett nekem.
Mikor a baleset után közölték a hírt, hogy Márk nem
tér már vissza, nem tudtam megszólalni, a torkomat
gombóc kínozta. Az sem javított a helyzeten, hogy egy
pszichológus akart először segíteni nekem.
Órákig nem szóltam senkihez, még anyához sem,
pedig igazán próbálkozott.
Az egyetlen, akivel beszélgetni akartam, az Márk volt.
Abban a tudatban éltem le a következő évet, hogy
miattam halt meg.
 Meggyűlöltem magamat és a halloweent is. Hiába lett
volna lehetőségem kimenni a többiekhez, nem a lábam
miatt nem akartam, hanem amiatt, mert az én szeretett
kisöcsém nem lehet mellettem soha többé.
Soha többé...

– Min gondolkodsz, életem? – zökkentett ki anya hangja.

– Semmin.
– Na, nekem elmondhatod – karolt át, és magához
húzott.
A konyhában halkan szólt a rádió, így valamennyivel
kellemesebb lett a hangulat. Elkezdődött a
kívánságműsor, majd az első dal a Ghost Busters volt.
Hiába nem akartam, hiába próbáltam visszatartani,
nem ment.
Elsírtam magam.
Szerencsére nem kellett magyarázkodnom, anya
azonnal megértette a fájdalmam forrását. Szipogva ölelt
át, mintha ő maga is vigaszra vágyott volna.
– Márk nem haragszik rád – törte meg a csendet,
miután a dal véget ért.
– Honnan tudod? – hajoltam el tőle, és könnyáztatta
szemébe néztem.
– Csak nézz ki az ablakon – mondta mosolyogva,
majd elengedett.
Unottan gurultam az ablakhoz, majd amint
megtámaszkodtam a párkányon, megláttam a lámpást,
amit Márk készített tavaly ilyenkor. Anya biztos
megtalálta a garázsban és kitette dísznek; jellemző rá,
hogy kutakodik a régi holmik közt.
Amióta apa megkapta azt a „nagy lehetőséget” a
munkahelyén, nem maradt ideje ránk. Anya biztos
úgy gondolta, hogy egy ilyen gyönyörű lámpás nem
porosodhat abban a dobozban a korommal borított,
ötven éve nem használt kályha mellett.
A műalkotásban (ahogyan Márk hívta) lévő mécses
megvilágította a csillámport, amely négy pálcikaembert
emelt ki. A családot jelképezte.
Egy ablakhoz csapódó sárgolyó ébresztett fel az
álmodozásból, döbbenetem pedig egyre jobban nőtt,
ahogy felismertem a barátaimat. Kezükben egy üres zsák
volt, jelezve, hogy még nem gyűjtöttek semmit, holott
már elment az estének a fele. A kerítés felé mutattak,
már csak én hiányoztam a csapatból, de nemet intettem.
Hosszú ideig gondolkoztam azon, mit is tehetnék.
A bensőm rettegett a következményektől, de az agyam
tiltakozott a meghátrálás ellen. Végül elhatároztam,
hogy visszamegyek abba a házba, és megpróbálok
kapcsolatba lépni az öcsémmel. Ehhez viszont nem
kellettek barátok. Egyedül akartam megküzdeni ezzel.
Anya kinyitotta nekem az ajtót, és egy nagy öleléssel
elköszöntünk egymástól. Egy szót sem szóltam neki
arról, merre tartok, nem akartam, hogy aggódjon
miattam.

Útközben majd halálra fagytam, minden porcikám

remegett a fájdalomtól, ahogy az ujjaim görcsösen
hajtották a kereket. Az utca tocsogott a sártól.
A faház, ami tönkretette az életemet, most ott állt
előttem. Az eszem azt súgta: „tűnj el innen”, a szívem
viszont mást akart.
Óvatosan szétszedtem a rozsdás kerítést, és a sűrű
növényzeten keresztül eljutottam a bejáratig. Nyomasztó
érzés lett úrrá rajtam, ahogy a kezemet a széttört kilincsre
helyeztem. A fejem sajgott a hirtelen feltörő emlékektől,
és a szememből kicsordultak a könnyek.
Meg kell tennem...!
Minden bátorságomat összeszedve belöktem az ajtót,
ami megnyikordult. Rögtön megcsapott az a dohos,
penészes szag. A feszült, nyomasztó csendet vékony,
vidáman csengő kacaj törte meg, és mintha apró talpak
dübörögtek volna a parkettán. Egy pillanatra lefagytam,
majd megéreztem azt a jól ismert cukorkaillatot...
Márk!
–Te vagy az? – kérdeztem a sötétségbe, és leplezni
sem tudtam volna az éppen feltörő félelmemet.
Nem kaptam választ, így tovább próbálkoztam,
ugyanúgy sikertelenül.
– Sajnálom, Márk! Bárcsak velem lennél –
suttogtam az ablakokon beszűrődő, sípoló szélbe,
és reméltem, hogy a ház minden zugába eljuttatja az
üzenetem.
 Majd mintha csak erre várt volna, megkondult a falu
templomának harangja, jelezve az éjfélt.
– Erik! Itt vagy? – szólított meg egy közeli, kellemes
hang, mire az egész testemet átjárta a libabőr.
Amint eljutott az agyamig, mi történt, lesokkoltam.
– „Erik légyszi, csak pár percre...!”, „Te nem tudod,
milyen érzés, ha bántanak! Mindig voltak barátaid!”,
,,Szerinted anyu örülni fog?”, „Csak a hisztijeimtől
akarsz megszabadulni!”
Nem... egyáltalán nem akarok megszabadulni tőled.
Szégyelltem magam, bűntudatom volt, és úgy
éreztem, mennem kell.
Lassan hátrálni kezdtem a székkel, de egy
bukkanón nem boldogultam egyedül. Az egyik kerék
beragadt két parketta közé, és belesüllyedtem a résbe.
Kétségbeesetten, nyöszörögve próbáltam megemelni
magam, de nem jártam sikerrel. Ismét por marta az
orrom, és ugyanaz a recsegés kísértett, akárcsak aznap
éjjel. Szorított a mellkasom.
Igazságtalan! Élni akarok! Tovább akarom adni
Márk lelkét és személyét a családomnak. Nem történhet
ez velem!
Mindent megtettem azért, hogy a stressz lassacskán
eltűnjön, és tudjak gondolkodni. Viszont az az apró
erőm is elhagyott, ami egy évig életben tartott.
Látni akarom őt!
Becsuktam a szemem, mély levegőt vettem,
ellazítottam a testemet, és hagytam, az elnyomott
emlékeim, hadd találjanak utat maguknak.
Egy alagúton haladtam végig. Nem is kellett hajtanom
magamat, sodort előre a talaj. Egyre több fény gyűlt
körém, szinte beborítottak azok a csillogó felhők.
Arra eszméltem, hogy valaki fogja a kezem, egy sáros,
kopott úton sétálok, és hallom Márk önfeledt nevetését.
Bár a szél úgy fújt, mintha vihar közeledne, mégis
jól éreztem magam. Fenyő és cukor illata keveredett a
levegőben.
– Szerinted anyu örülni fog? Találtam neki karamellát,
pedig azt mondta, nem árulnak már a közelben – fordult
felém azzal a jól ismert, hatalmas, szeretettel teli
tekintetével.
– Örülni fog neki, biztosítalak – simogattam meg a
fejét, és hosszú idő után újra boldog voltam.
 – Érdekes. Eddig azt hittem, a halloween a halottak
ünnepe. A tanárunk azt mondta, az emlékek tesznek
erőssé minket. Mit gondolsz erről? Szerinted van élet a
halál után?
Elmosolyodtam a kíváncsiságán, mégis fel kellett
dolgoznom a hallottakat.
Élet a halál után? Márk sosem elmélkedett ilyeneken.
– Szerintem nem véletlen mentünk be abba a házba.
Emlékszel, mindig piszkáltak, de most sokkal jobban
érzem magam. Mint egy meleg játszóház.
A keze úgy szorította az enyémet, mintha szét akarná
zúzni. Megkíséreltem elengedni őt, de Márk görcsösen
tartott maga mellett, mintha meg akart volna állítani.
– Miért ellenkezel az érzéseid ellen? Tudod, hogy nem
vagy képes irányítani őket. Egy ilyen érzékeny léleknek,
mint ami neked van, kell a szeretet.
Szavai elviselhetetlen súllyal nehezedtek a
mellkasomra, muszáj volt térdre ereszkednem, hogy ne
essek össze. Márk lehajolt hozzám, átfonta a karját a
vállamon, majd sírva fakadt.
Az eddigi hűvös szél lecsillapodott, a fák nem
táncoltak már, a sípoló hangok megszűntek.
Csak mi ketten maradtunk.
Mi és a szeretet. A bűntudat, a szomorúság, az
emlékek, a gyötrő emlékek. Körbevettek, akárcsak egy
törhetetlen burok.
Biztonságban éreztem magam.
– Bárcsak itt maradhatnál…
– Sosem hagylak el, sosem hagytalak el. Örökre
szeretni foglak, nem követem el ismét ugyanazt a
hibát. Nincs semmi baj, ne félj – simogattam a hátát
megnyugtatásképp, mint mikor kiskorában rosszat
álmodott.
Hosszú percek, talán órák is elteltek, mégsem akartam
elengedni. Egy világ omlott össze bennem azon az estén,
mégsem éreztem már annak a súlyát. Márk megbocsátott
nekem, és semmi sem szakíthatta meg a kötelékünket. Ha
kényszerítettek volna sem tudtam volna újra elkövetni
ugyanazt a hibát, mikor beengedtem a házba. A pillanat,
amire vágytam, megadatott nekem, anélkül, hogy bárki
zavart volna.
Mintha ez lenne a valóság, és odakint lenne az álom.
– Erik?
 – Hmm?
– Szerinted mennyi az idő? – kérdezte.
– Nem tudom, de már éjfél is elmúlt – néztem fel az
égre, és a szemem azonnal megtalálta a pihenni készülő
holdat.
– Nem mehetsz…– szomorodott el, hangja tökéletesen
tükrözte a hangulatot.
– Nem akarok elmenni – motyogtam, a fejemet a
nyakához fektettem. Karamell illata volt a bőrének.
– Én sem tudok visszamenni...
– Sajnálom, ami aznap történt. Nem vigyáztam rád
– sírtam el magam, puha keze finoman túrt a hajamba,
miközben vigasztalt. A tekintete megenyhült, a teste már
nem remegett. Egy beletörődő sóhaj után abbahagyta a
simogatásomat.
– Az én hibám. Próbáltam megfelelni másoknak, és
rossz vége lett. Ne csináld azt, amit én, legyél önmagad
és találd meg a boldogságot, én megleszek. Megígéred,
hogy vigyázol magadra? – hajolt el tőlem, és adott a
homlokomra egy puszit.
– Igyekszem – törölgettem meg a szememet, mintha
egy kisgyerek lennék.
– Mondd meg anyuéknak, hogy szeretem őket. – Mark
felállt, és leporolta a jelmezét.
– Átadom – mosolyodtam el keserűen.
Az érzelmes hangulatot halk harangszó törte meg. A
kopaszodó fák sűrűjében oly közelinek tűnt, a környéken
mégsem állt egyetlen épület sem.
Eljött Márk ideje, és az enyém is.
Mennünk kellett.
– Szerinted milyen lesz ott? – fordult felém kíváncsian,
de tőlem csak egy játékos vállrántásra tellett.
– Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy boldog
leszel.
– Akkor jó, bízom benned! – kacagott fel, és elindult.
A szél felerősödött, és a testvérem ragyogó köddé
vált, megvilágítva az egész erdőt. A lelkemet határtalan
béke járta át, és a testem bizseregni kezdett az ismeretlen,
meleg érzéstől.
Ég veled, Márk!
Mikor felébredtem, a házban találtam magam.
Ugyanúgy, mint a találkozásunk előtt, annyi különbséggel,
hogy már nem voltam beragadva a parkettába.
 Boldogan gurultam ki az épületből, és meg sem álltam
a kapuig. Még utoljára visszanéztem, megemészteni a
történteket.
A köd felszállt, a szél lecsillapodott, majd a ház
elkezdett omlani. Először az alapzatot, a tartórudakat, a
gerendákat, végül az egész tetőt elnyelte a föld. Mintha
ott sem lett volna. Mintha Márk szelleme tartotta volna
fent ez idáig.
Békére lelt.
Ahogyan én is.
Egy új fejezet kezdődött az életemben, bánat és
szomorúság nélkül.
A halloween a halottak ünnepe, de az újjászületést is
ugyanúgy jelentheti. Márk legalábbis így hitte mindig.
 Szilágyi Heléna

Áldozati bárány
történet a Diabolika világából

A vér fémes illata körbeölel. A leölt kecske hatalmas,

kiüresedett szemébe pillantok, pupillájának négyzetében
kísértetiesen feldereng a gyertyák fényében
megvilágított arcom.
Letörlöm a könnycseppet, amit a gidáért hullattam.
Nem inoghatok meg. Nevelőapám és a szektája
durvábban elbántak volna Herceggel. Igen, nem kellene
nevet adnom az áldozati állatoknak. Nem kellene az
éjszaka közepén egyedül kecskevérrel pentagrammát
rajzolnom az alagsori szobám padlójára, én végső
elkeseredésemben mégis megteszem.
Kereken két hónapom maradt hátra az életemből.
– Vannak, akik szenvedésre ítéltettek. Te is közéjük
tartozol – mondta egyszer nekem Szibilla, a szektánk
jósnője. Még ma is a fülemben cseng a hangja: – Ám
egy hű pártfogóval az oldaladon mindez megváltozhat.
Lucifer fiának sorsa hozzád van kötve.
Őt hívom most. A gonosz szellemek ősatyját, az
erőszak mesterét, a járványok terjesztőjét, a bosszú
angyalát: Asmodeust. Nem lehet bármikor zaklatni, de
talán halloween éjszakáján könnyebben elér hozzá az
üzenetem.
Mire befejezem az ábrát, a kezem már könyékig
vörös. Órák óta könnyben és vérben ázok, ez az
utolsó mentsváram. Hátrasimítom a szemembe hulló,
hullámos tincseket, majd kántálni kezdem a könyvekből
elsajátított szöveget. Újra és újra, egyre keservesebben,
egyre hangosabban.
Semmi sem történik.
Talán nem jó szöveggel próbálkozom, vagy a
kiejtésemmel van a gond? Vagy az a baj, hogy egy senki
vagyok?
– Asmode, Domine, uenite ad me! Asmode, Domine,
audite me!
Kérlek, Asmodeus, hallgasd meg a fohászom!
Éppen feladnám, amikor a pentagramma halványan
felragyog, füst szivárog belőle. A kátrány és a kén maró
bűze köhögésre ingerel, miközben a fényesség lobogó
tűzzé változik. A hőség egyre nagyobb és nagyobb, én
pedig izzadok, mintha parancsba adták volna. Egy árny
kúszik fel a plafonra, a hozzá tartozó morózus hang
pedig rám dörren:
– Ki mert hívni engem?
Rémületemben elvesztem az egyensúlyom, és
sikítva hátraesek. Minden tagom sajog, a könyököm
felhorzsolódott. Elhűlve figyelem a vörös cseppeket,
ahogy belekeverednek az áldozati felajánlásba. Fenébe!
A füstből három fejszerű forma válik ki, amelyeknek
hat izzó szeme engem bámul. Csak a körvonalait látom,
de tudom, maga a sötétség jött el értem.
– Te lennél az, porszemnyi nőszemély? Te merészeltél
felhívni a Pokol bugyraiból?
– Én – rebegem, és nem törődve friss sebeimmel,
testhelyzetet változtatok, aztán meghajlok előtte.
– Nézz rám, halandó!
Felpillantok Asmodeusra. Alakja pár pillanat alatt
megszilárdul, már-már emberi, csupán mandulavágású,
éjsötét szeme marad ugyanaz. Férfialakban áll előttem,
átlagos termetű, kulcscsontjának rézszínű bőre hegekkel
tarkított. Oldalt felnyírt, sötétbarna haja, amelyben
madártollakat visel, fedetlen mellkasára borul, izmos
karja csaknem olyan vastag, mint a derekam.
– Hadvezérekkel és gyilkosokkal kötök alkut,
fehérnéppel semmi dolgom, de… – A szám alatt futó két
hennacsíkot nézi, amely Rakshasa tigris alakjának hajlott
szemfogát idézi, aztán pillantása a homlokom közepére
tetovált harmadik szemre siklik. Ő rögtön tudja, mit
jelent ez, én tizenöt lettem, mire felfogtam, hogy egy
istenség jegyese vagyok. Hogy egy oltáron fognak
kivéreztetni Rakshasa tiszteletére. – Rakshasa bűze árad
ebből a helyből – mondja, inkább szórakozottan, mint
bosszúsan. – Te vagy az öcsém egyik kedvence.
Az államnál fogva megragad, a lábam elemelkedik
a földtől. Perzsel az érintése, alig kapok levegőt. Vajon
megöl? Talán nem is bánnám.
– Rakshasa tulajdona vagy – sziszegi. Jobban fáj ez,
mint bármi más. Ő is csak egy vagyontárgynak tekint,
ahogy mindenki tette életem során. – A Pokol törvényei
szerint nem köthetsz új alkut.
– Kérlek, hallgass meg! – erősködök.
 Kis idő múlva Asmodeus szorítása enged, én pedig
térdre esek. A démon elfordul, a pince falait fürkészi, de
a szeme sarkából engem vizslat:
– Miért hívna magához Rakshasa menyasszonya?
– Nem én kötöttem alkut vele, mások ajánlottak fel
neki. Ahhoz, amit tenni akarok, nem Rakshasa erejére
van szükségem. A vágyam nem szolgálja az érdekeit,
ezért ő nem teljesítené nekem. Viszont te rangban felette
állsz. Nemcsak hadúr vagy, hanem a pokol hercege,
Lucifer másodszülötte.
Asmodeus tekintetében felismerés villan.
– Rakshasa a féltestvérem, és rajtad a jele – mondja
mogorván, de az apró nevetőráncok a szeme sarkában
azt jelzik, incselkedik velem, akár a macska az egérrel.
Talán még szórakoztatja is ez a különös szituáció. – Nem
szokásom szép ruhákat meg kiskedvenceket varázsolni,
nem teljesítek jelentéktelen csínytevéseket, vagy hőn
vágyott életcélokat. Mit tudnál ajánlani nekem, amiért
szembemennék a testvéri kötelékkel?
Ahogy itt áll előttem, rájövök: pontosan ilyennek
álmodtam meg a megmentőmet. A gondolattól
hevesebben dobog a szívem. A pillantásunk összefonódik,
de emlékeztetem magamat, miért is kerültem ebbe
a helyzetbe. A füst még mindig kaparja a torkomat, a
horzsolásaim lüktetnek, mégsem tántoríthat el semmi
sem a célomtól:
–Tégy próbára, hidd el, élvezni fogod! Egy
feledhetetlen éjszakát ajánlok neked.

A démonok illékonyak, ritkán ragaszkodnak a

fizikai megtestesülésükhöz, gyakran csak füstként
gomolyognak. Asmodeus sincs ezzel másként. Csak úgy
kölcsönözheti nekem emberfeletti erejét, ha egy éjszakára
átadom magam neki, ezért most ketten osztozunk az én
törékeny testemen. Rettegtem attól, hogy megfoszt az
önállóságomtól, vagy kifacsar és elhajít, de nem így
történt. A démon belement a játszmába.
Ereimen és idegvégződésemen vad energia zubog
végig, egy pillanatra olyan halhatatlannak érzem
magam, mint a belém költözött túlvilági lény. Ismerős
érzés, hogy nem vagyok egyedül a fejemben, de nem
tudnám megmondani, miért. Asmodeus közelsége
is olyan, mintha rég viselt kabátot öltenék ismét
magamra. Mintha összetartoznánk, mintha mindig is
összetartoztunk volna.
Az alagsorból egyenesen a konyhába érkezem, ahol
magamhoz veszek egy kést.
Mi a terved? – tudakolja a démon.
– Csak figyelj!
Legyen, de aztán ne untass! – A lelki szemeim előtt
megjelenik a kép, ahogy Asmodeus befészkeli magát
lényem legmélyébe, és pökhendien hátradől, mintha
csak műsort nézne.
A hátborzongató csendben minden egyes
lélegzetvételem visszhangot ver, miközben a lépcsőfokok
keservesen nyikorognak a talpam alatt, ahogy egyre
feljebb haladok.
A kétemeletes kúriában százan élünk, akár egy nagy,
szerető család. Mindenen megosztozunk. Ami elsőre
jól hangzik, de amikor a nőket úgy cserélgetik a férfiak
egymás között, mint a szalmát a jószágok alatt, az más
színezetet ad az egésznek. A gyomrom görcsbe rándul a
némaság helyére toluló sikolyok és nyögések hallatán.
Az egyik zárt ajtó mögül egy lány zokogása szűrődik
ki. Sok nő elvakult, az idősebbek talán még élvezik is,
de a tizenhárom-négy éves szűzlányoknak a beavatás
fájdalmas élmény, amire nem készítik fel őket kellően. A
családom hite szerint én érinthetetlen vagyok a halálom
napjáig. Sokáig azzal áltattam magam, hogy a beavatás
szertartások a kínok ellenére megtisztelő, magasztos
események.
Nem válogatok, benyitok az első ajtón, ami az utamba
kerül, és a kést a hátam mögé rejtem.
A lány a sarokban kuporog és pityereg. Múlt héten
töltötte be a tizennégyet. Mellette a franciaágyon egy
anyaszült meztelen testvér fekszik, mint aki jól végezte
a dolgát.
Uralkodom az arcomon, hogy ne üljön ki rá az
undor, ám Asmodeus meg sem próbálja elfedni előttem,
mennyire kinyírná a fickót. Úgy hallom a morgását,
mintha csak mellettem állna.
– Nahát, ma éjjel a kiválasztott is meglátogat minket?
Talán gyakorolnál egyet, mielőtt démon urunk maga alá
gyűr? – Aztán a tekintete lejjebb vándorol, és észreveszi
könyékig véres karomat. Az arcáról nyomban eltűnik a
kéjes vigyor, én pedig magam elé emelem a fegyvert.
Látod, ahogy lüktet az az ér a nyakán? – Megborzongok
Asmodeus duruzsolásától. – Ha odaszúrsz, gyors halála
lesz, bár akár el is húzhatod…
Egyszerűbben megy, mint hittem. Beterít a vörös
permet. A férfi kikerekedett szemekkel mered rám, de
még azelőtt belefullad a saját vérébe, mielőtt segítségért
kiálthatna.
Nem is az ő látványa taglóz le igazán, hanem a lány
arcára kiülő borzadály. A kezemet bámulja:
– Én vagyok a kiválasztott, és most felszabadítalak
téged – suttogom. – Elmehetsz.
– A nővérem…
Egy pillanatra lefagyok. Sosem nézett a szemembe egyik
lány sem, sosem szólítottak még meg. Aztán összeszedem
magam, és bár remegő hangon, de felelek neki:
– Hamarosan követ téged.
– Köszönöm! Annyira köszönöm! – rebegi, majd egy
pillanatig úgy tűnik, hogy megölel, de végül csak elsiet
mellettem, ki az ajtón.
Szobáról szobára osonok. A szekta férfi tagjainak
többségét halkan és gyorsan ölöm meg. Elvágom a
torkukat. Páran éberebbek, küzdenek ellenem, de
ekkor Asmodeus erejét felhasználva felülkerekedem
rajtuk. A vége felé egészen gépiesen megy már, és
fásultan fogadom a lányok távolságtartó, remegő
hangon elrebegett háláját, miközben Asmodeus, mint
egy elégedett macska, újabb ötleteket és halálmódokat
dorombol a fülembe.
Megtörlöm a szemem, hogy ne csöppenjen bele a vér,
ami átitatja a hajamat és a ruhámat is, majd benyitok
az állatgondozó szobájába, aki nemcsak a hétköznapi
értelemben szeret gondoskodni az áldozati jószágokról.
A nyakigláb férfi egy üveg konyak társaságában alszik,
félig lelógva a díványról. Kecskeszagától epe tolul a
torkomba, és öklendezni kezdek. Undorodva kötözöm
össze a kezét és a lábát, majd Asmodeus erejének
segítségével lecipelem az ólba.
A malacok víg röfögéssel, a kecskék mohó mekegéssel
üdvözlik. A mocskos alak sikolyait távolra hordja a szél.
Utoljára hagyom a legnagyobb falatot.
Tudom, csak egy ember. Tudom, hogy egy démon
oldalán nem lenne mitől tartanom, de meg kellene
elégednem ennyivel. Eddig ki sem fáradtam, a bosszúvágy
hajtott előre, ám most megremegnek a tagjaim. A
szívem heves dobszólóba kezd mellkasom rejtekén.
Minden lépés eszméletlenül nehézzé válik, a tagjaimat
mintha ólomból öntötték volna. Ezen még Asmodeus
sem változtathat. Az irtózat és a rettegés erősebb a
bosszúvágynál. Erősebb a pokol leghatalmasabb uránál.
Hároméves koromban a szektánk vezetője
hatalmasnak tűnt. Tiszteletet keltett, és biztonságot
ígért. Első pillantásra. Aztán kamatyolni kezdett az
édesanyámmal. A tenyere nyoma éget a mai napig,
valahányszor visszagondolok arra, hány pofont
kaptam tőle. Anyám pedig végignézte. Minden. Egyes.
Alkalommal. Egyszer sem lépett közbe, sőt felajánlott
áldozati ajándéknak.
Visszanyelem a könnyeimet.
Ennyi? – kérdezi Asmodeus. – Hagyod, hogy a
legnagyobb rohadék megússza?
Tehát látta. Ő is látta az emlékeimet, és most biztos
jól szórakozik rajtam.
– Nem megy.
Kudarcot vallottam. Az nem zavar, hogy Asmodeus
betekintést nyert a szektával kapcsolatos emlékeimbe,
hogy érezte a bosszúvágyamat és végignézett tucatnyi
gyilkosságot. Eddig büszkén megmutattam neki magam
pőre valómban. Mindent látott, és egyáltalán nem
érdekelt, de most a legnagyobb félelmem is felszínre
került.
A kezem magától mozdul, hogy eltakarjam az
arcomat, a könnyeimet, pedig tudom, hogy mindez hiába.
A démon elől nem rejthetem el a szégyenem. Annyival
könnyebb volt mindezt eltervezni, mint végrehajtani!
Az ablakon keresztül a felkelő nap első napsugarai
betörnek a folyosóra. Mindjárt itt a reggel, és Asmodeus
itt hagy a ganéban! A kétségbeesés eluralkodik rajtam.
Csak pár lépés választ el a hálószobától. A nevelőapám
hálószobájától.
Nem megy? – zúgolódik Asmodeus, kezd
türelmetlenné válni. – Ugye csak viccelsz, áldozati
báránykám? Megszállt egy démon! Hacsak le nem
jönnek az angyali seregek az égből, bármire képes
vagy! Ne rontsd el! Eddig élveztem ezt a műsort… –
folytatja a démon rosszallóan, én pedig képtelen vagyok
továbbmenni, csak markolom a szőnyeg rojtjait.
Úgy kell majd kilehelnem a lelkem, alászállnom a
Pokolba, hogy nem tettem meg mindent, nem végeztem
be a legnagyobb feladatomat?
Eszembe jut, ahogy a vérem belekeveredett az áldozati
ajándékba. Asmodeus egyszerűen át is vehetné felettem
az irányítást! Ő mégsem teszi ezt, hanem nógatni kezd:
gyerünk, kislány! Fogcsikorgatva, de várja a döntésemet.
Meghatódom a gesztustól, mert még soha senki nem
szavazott nekem bizalmat, és nevetséges, hogy pont egy
démontól kapom meg ezt a figyelmességet. Kivívtam
volna az elismerését, vagy elnyertem a rokonszenvét?
Ha így történt, ha nem, ez erőt ad a folytatáshoz.
Még mielőtt meggondolhatnám magam, felállok,
aztán betörök a hálóba. Anyámba ütközöm. Szeme alatt
most is monokli díszeleg. Soványabb, mint valaha,
gondosan ápolt haja már csak a fejére halmozott
szénakazal. A takaró alatt ott domborodik nevelőapám
teste. Anyám lassan végigmér, a szeme elkerekedik.
– Mit műveltél?
A szám magától mozdul, a fejemben rekedtes, mély
orgánummal zeng, de kifelé csak a szokásos szopránom
hallatszik:
– Ha nem vagy képes elhagyni őt, megszabadítalak
tőle.
Kibuggyan egy könnycsepp a szememből. Még
sosem fogalmazódott meg bennem ez a mondat, pedig
folyamatosan ott motoszkált a tudatom peremén.
– Ezt nem teheted!
A kiáltásra nevelőapám az oldalára fordul, már
ébredezik.
– Dehogynem. Van erősítésem – felelem, és már nem
tudom, hogy én teszem, vagy a démon irányítja a számat.
Talán egyszerre gondolunk ugyanarra.
Anyám az arcomat fürkészi, majd a hátam mögé
mered. Követem a tekintetét, és a felkelő nap fényénél
megpillantom Asmodeus háromfejű árnyát.
– Máris megtörtént?
Asmodeus haragja forró lávaként söpör végig
rajtam. Sértésnek vette, hogy anyám egy pillanatra
összetévesztette a fivérével.
– Várjunk, ez nem Rakshasa – helyesbít.
 – Nem.
Anyám a szája elé emeli a kezét. Tudom, mire
gondol. Nem azért szégyenkezik, amit éveken át elviselt.
Nem, őt csak az zavarja, hogy nemet mertem mondani.
Hogy a lányából eretnek lett, ha lehet ilyet mondani
egy démonimádó szektában. Hagyta, hogy mindez
megtörténjen velem. Odadobott nekik. Pedig egykor ő
volt az egész világom!
Előrebökök, a penge áthatol anyám bordái között.
Úgy mered rám, mintha most látna engem először
igazán, mintha csak egy tréfa áldozatává vált volna,
majd halk nyögés szakad fel belőle. Vér bugyborékol
a szája szegletében, és egészen addig imbolyogva áll
előttem, amíg ki nem tépem belőle a kést. Egy tompa
puffanás kíséretében földre borul előttem.
Valamikor régen még szeretett, emlékszem. Aztán a
nevelőapám befészkelte magát az agyába, és addig-addig
mantrázta a saját igazát, míg elhitte, hogy csak egyetlen
nézőpont létezik, egyetlen út a helyes. Anyám szemében
a szertartásom óta csak egy üres porhüvely voltam, egy
leendő démon tulajdona. Azt hitte, megváltoztam, de
igazából ő változott meg.
A szemem sarkából észlelem, hogy a nevelőapám
óvatosan felül az ágyban. Egy percig némaság ölel
körbe minket, mindketten édesanyám élettelen testét
bámuljuk. Olyan erősen szorítom a kést, hogy félő, az
inak elpattannak a kezemben, aztán a szívem a torkomba
ugrik, amikor a tekintetünk találkozik. Egyetlen lépést
sem tudok megtenni. Csak nézem életem megrontóját.
Itt az idő! Lassan szenvedjen ki!
–Tudtam, hogy ez a nap egyszer bekövetkezik.
Szibilla alaposan elvetette benned a kétség magját –
suttogja, majd felül. Tüzetesen megnéz magának. – Ki
van még itt velünk?
– Találgass! – mosolyodok el, miközben a szoknyámba
törlöm a pengét.
– Nem Rakshasa bújt beléd – jelenti ki, majd óvatosan
feláll. Az éjjeliszekrényéhez tart, de Asmodeusnak hála
a mozdulataim rendkívül gyorsak, rögvest ott termek
előtte. Hátralököm, majd a kezét a falhoz szegezem
a pengével. Ő ordít, én nevetek. Nemcsak azért, mert
káröröm jár át, hanem azért is, mert sosem hittem volna, hogy
ennyire felszabadító érzés lesz őt ilyen állapotban látnom.
Mázsás kövek gördülnek le a szívemről.
– Azt mondtam, találgass, nem azt, hogy mondd meg,
ki nem lehet bennem. Várom a következő tippet, apám!
Csak mered rám, legendás karizmája elhagyta, a
rettegés falfehérre festette az arcát.
–Segítek. Ismer téged, nyomon követi az életed,
mert Raksasha beavatta. A fivére – mormolom, amit
Asmodeus a számba ad. – Mindig rosszallóan beszéltél
róla. Kegyetlennek és alantasnak írtad le. Azt hiszem,
talán egy kicsit neheztel is rád emiatt.
– Asmodeus. – Vergődik a szorításomban.
Kihúzom a kést a kezéből. Ő a földre csúszik, a lábam
előtt nyöszörög. Csak figyelem. Az izzó harag már
elpárolgott belőlem, a helyén csupán a szánalom maradt.
Felugrik, és a fiókban kezd el kotorászni. Ott a
pisztolya. Anyám egyszer pityókásan elárulta nekem.
Megvárom, míg a nevelőapám előtt felcsillan a
remény. Kézbe veszi a fegyvert. Farkasszemet nézek
a csővel. Az sem érdekel, ha lelő, nekem már úgyis
mindegy. Éppen, amikor eldördül a pisztoly, Asmodeus
megmozdítja a kezem, és kilöki a fegyvert a nevelőapám
kezéből, aki rögtön utánaugrik. Oldalba rúgom, mire a
hátára esik.
A gyomrába szúrj!
Négykézlábra küzdi magát, de nekirontok, majd
kétvállra fektetetem:
– Nélkülem már rég halott lennél, te hálátlan! –
kiáltja.
– Már az vagyok. Egy két lábon járó hulla.
A hasa közepébe állítom a pengét, Asmodeus
élvezettel felsóhajt a bensőmben: Ez az! És most forgasd
meg benne!
Követem az utasítását.
A nevelőapám még él, és engem bámul meredten:
– Kis ribanc – nyögi, a szája megremeg, aztán
vihogásban tör ki. –– Rakshasa nem hagyja ezt
büntetlenül! – Vért köhög fel.
Kitépem belőle a kést, aztán csak szúrok és sikoltok,
megint szúrok. Addig mártom a testébe a pengét újra és újra,
míg bele nem fáradok, és el nem sötétedik előttem a világ.

֎
Az ágy közepén térek magamhoz. Elájulhattam. Fehér
ruhám szakadt és rozsdaszínű a rászáradt vértől. Órák
telhettek el, mégis félhomályban úszik a szoba. Talán
ismét alkonyodik? Felpillantok a plafonra, ahol a
tekintetem megállapodik a hullán. A szektám vezetőjét
Asmodeus felszögelte az ágy fölé, kiterítve, akár egy
áldozati állat bundáját kivéreztetés után. Rajta a démon
pecsétjét jelölő A betű cikornyás alakja, és talán…
bélből és májból kitépett darabok helyezkednek el a
kiszúrt szemű koponyája két oldalán. Egy kecske és egy
bika fejet formálnak.
Olyan fáradt vagyok, annyira sok szörnyűséget láttam
már, hogy szinte alig érint meg a látvány. Kiüresedtem.
Mintha hiányozna belőlem egy fontos darab. Ekkor
jövök rá, hogy Asmodeus távozott a testemből. Ez
hiányzik. Ő hiányzik.
– Ez borzalmas – suttogom.
– Művészet! – szólal meg, én pedig összerezzenek.
– Kicsit elszórakoztam még vele, de a munka
oroszlánrészét te végezted el!
Asmodeus a sarokban gubbaszt. Éjsötét szeme eszelős
fényben, vörösen izzik, mást nem is látok belőle. Tehát
mindvégig itt volt velem a szobában. Végignézte, ahogy
magamhoz térek, és ráeszmélek, mit művelt. Pillantása
olyan sóvár, mint a festőművészé, aki a legfrissebb
alkotásáról várja az égig magasztaló litániát. Csalódást
kell neki okoznom:
– És mi lesz a büntetésem, amiért hűtlen voltam
Rakshasához?
Ahogy Asmodeus kilép az ébredező hold fényébe,
látom, hogy az ajkát lebiggyeszti. Ép ésszel tudom, hogy
beteges, de egy pillanatra átvillan az agyamon, milyen
lehet megcsókolni azt a szájat. Ez már a kárhozat? Vagy
az őrület első jele?
– Megbeszélem vele, talán vitatkozunk egy kicsit. De
nem lesz nagyobb felhajtás belőle, mint egy szokásos
összejövetelen a Pokol Tornácán. Sőt, a végén még
arra is rá fog jönni, hogy így csak megszaporítottam
a rabszolgái sorát. Évtizedeket nyertem neki. Ha azt
hiszed, a halandók számítanak nekünk, tévedsz. Minden
csak tünékeny kabaré – vigyorog, és széttárja a karját.
Lehajol hozzám. Bőre kipárolgása az égő fa illatát
idézi fel bennem, teste melege megborzongatja fagyos
tagjaimat. Vonz, akár egy sötét éjjelen a lepkét a gyertya
lángja. Vajon megbűvölt, vagy én is osztozom anyám
agybajában, és bolondulok az elvetemült alakokért?
– Mikor indulunk? – kérdem.
– Hová?
– Hát a Pokolba!
– Miért jönnél? Nem kötöttünk alkut, csak arra kértél,
hogy tegyelek próbára, és én megtettem. Szórakoztunk
egy jót.
– A vérem belekeveredett az áldozati felajánlásba.
Talán nem mondtam ki, de ez hozzád köt. A tiéd vagyok, és
ezt te is tudod. Azt teszel velem, amit csak akarsz – suttogom.
A lelkem mélyén a reménykedés vetekedik a
rettegéssel, és ijesztő, de a remény áll nyerésre. Nem
akarom, hogy magamra hagyjon.
Nem felel, engem pedig feszélyez a szótlansága, ezért
kimondom az első gondolatot, ami az eszembe jut, hátha
megtöri a jeget:
– Bizarr egy első randevú.
– Badarság! – felhorkant, kerüli a pillantásom. –
Báránykám, jegyezd meg jól: én katona vagyok, és
harcosokat toborzok, nem szeretőket keresek, mint
a fivérem. – Teste körvonalai megremegnek, távozni
készül, mintha csak menekülne előlem.
– Ma éjjel bajtársak voltunk, együtt harcoltunk –
nyúlok utána. A hangom megremeg. – Nem hagyhatsz
itt! És nem is akarsz!
Valami történt, valami szárnyat bontott közöttünk, és
a végére akarok járni, hogy mi ez, mert még sohasem
éreztem hasonlót.
Térdre rogyok, mint az elmúlt napokban már
annyiszor. Bűnös lélek vagyok. És ha már elkárhozok,
egy olyan démon oldalán akarok a Pokolba szállni, aki
segített leszámolni a múltammal.
– Nem értelek – morogja Asmodeus, ráncok
barázdálják a homlokát. – Hiszen szabadon engedlek!
Se én, se az öcsém nem formál jogot rád. Mindenki
kapva kapna az alkalmon. Ajándékot kínálok neked, te
nőszemély!
Tudom, hogy nem élhetek így tovább. Megöltem Herceget,
és egy tucatnyi embert! Gyilkos vagyok! Nem érdemlek
kegyelmet, és nem is vágyok rá. Csak azt akarom, hogy
Asmodeus magával vigyen. Nem élhetek tovább ezzel a tudattal.
 Nem élhetek tovább nélküle.
– Kérlek, vess véget a szenvedéseimnek, és adj
újakat! Vigyél magaddal!
– Nem szoktam nőket hazavinni, de… – tétovázik,
egy pillanatra sebezhetőnek tűnik – talán veled kivételt
tehetek.
Megpördül, és a látkép megváltozik előttem. Perzselő
hőség vág az arcomba, lávafolyamok hömpölyögnek a
lábam előtt.
– Üdvözöllek a Pokolban, Míra.
 Némethy Alexandra

Gyertyaláng
– Biztosan nem jössz?
Blanka megcsóválta a fejét, keresztbe fonta a karját
és kihátrált az íróasztali lámpa fényköréből.
– Köszi a meghívást, de be kell fejeznem a
beadandómat a fejlábúak szaporodásáról. Holnapután
kell leadnom.
– De este igazán bulizhatnánk – unszolta Erika. A
gyér világítás kihangsúlyozta félzombi sminkjét. Az
arcát mintha egy kutya marcangolta volna szét, még kicsi
húsdarabokat is ragasztott az állára. Széles léptekkel
átvágott a könyvtárnak is beillő dolgozószobán,
ami a családi ház alsó szintjének a felét elfoglalta.
Magassarkúja meg-megkoppant a fáradtpirosra kopott
szőnyegen. Félrehúzta a csipkefüggönyt, és nyitott
tenyérrel kimutatott a szürkületbe. Odakinn félelmetes
maskarába öltözött suhancok riogatták egymást, és
minden tisztes verandán legalább egy, de inkább egy
tucat töklámpás vigyorgott a járókelőkre. – Látod?
Halloween van, ilyenkor mindenki szórakozik.
Riadt sikkantás, majd nevetés szűrődött be az ablakon.
Blanka szorosabbra húzta magán a lila kardigánját,
a kezét ruhája kinyúlt ujjába süllyesztette, lábujjával a
szőnyeg rojtját rendezgetve.
– Erre nem állok készen.
– Rendben, nem erőltetem – adta meg magát Erika
szemforgatva, majd elhagyta a szobát.
Blanka lemondóan eresztette le a karját. Ha gyerekkori
barátnője nem erőltet valamit, az annyit jelent, hogy
kérdés nélkül valósítja meg a terveit. Nem is kellett
sokáig várnia, a miniszoknyás zombi a zajokból ítélve
felforgatta a konyhát, majd a kamrát. Fém és kerámia
csörömpölt, tompa puffanás, elharapott káromkodás
szűrődött a dolgozóba, majd Erika diadalittasan
masírozott be egy fehér gyertyával, öngyújtóval és
csészealjjal a kezében. Az üvegszekrényes könyvtár
közepén terpeszkedő súlyos tölgyfaasztal szélére
pakolta a szerzeményeit, közvetlenül a nyitott laptop és
egy könyvkupac mellé. Erika az ablakhoz sétált, elhúzta
a függönyt, majd a fehér csészealátétre olvasztotta a
gyertyát, és a párkányra tette. Blanka figyelte, ahogy az
egyetlen láng megcsillan a tucatnyi tükröződő felületen,
és templomi derengésbe vonja a helyiséget.
– Tessék.
– Miért csináltad?
– Ha gyertyát teszel az ablakba, az halloweenkor
idevonzza a szerettedet.
– Gergő – Blanka megborzongott, keze ökölbe szorult
– békében nyugszik.
– Lehet. De az is lehet, hogy tényleg visszajár
halottak napján. Látni szeretné, hogy jól vagy, de csak
egy magoló egyetemistát talál majd. Micsoda pazarlás!
– sóhajtott teátrálisan Erika. Tüntetően állt az ablak
mellett. Az odakint eluralkodó sötétségben narancssárga
töklámpások fényei bukkantak fel a házak tornácán.
– Én nem hiszek a babonákban.
– Drága barátosném, amiben minden földrészen
hisznek valamilyen formában, az nem lehet kitaláció.
Blanka visszadugta bolyhos mamuszába a lábát, és az
íróasztalához lépett.
– Tényleg be kell fejeznem a dogám.
– Rendben. – Erika feltartotta mindkét kezét. Jobb
alkarjáról egy húsdarab lifegett. – De ne feledd: ma este
bármi megtörténhet – tette hozzá játékosan.
– Jó-jó.
Erika dudorászva kilejtett az épületből, és halk
kattanással becsukta a bejárati ajtót.
A házban csend lett.
Blanka leeresztette a vállát, megsimogatta laptopja
touchpadját, mire a kivilágosodott képernyőn egy teleírt
word dokumentum jelent meg. Nagyjából készen volt,
már csak a helyesírás ellenőrzés és néhány képaláírás
hiányzott belőle. Blanka kigombolta a kardigánját,
könyékig feltűrte az ujját, és odasétált az ablakhoz. A
gyertyaláng mozdulatlanul állt a kissé cúgos ablakban,
mintha kifeszítették volna. Blanka a fénybe meredt.
Karján érezte az ablakon át beáramló hideget, mely
jégvirágot bontott az üvegen, és egyre kevesebbet
engedett be a külvilágból.
A filmekben mindig hideg előzi meg a szellemek
érkezését – jutott az eszébe. – Gergő talán mégis…
 Fehér alak villant az ablak elé, mire Blanka
felsikkantva hátraugrott. Odakint Ata két haverjával
hangosan röhögött rajta.
– Idióták! – kiáltott ki nekik, ám osztálytársa ezen
térdét csapkodva röhögött tovább. Blanka erős késztetést
érzett, hogy behúzza a bársony sötétítőfüggönyt,
csakhogy ahhoz el kellett volna oltania a még mindig
feszesen álló lángot. Egyik lábáról a másikra állt,
majd visszasétált az íróasztalához, és nekiállt a doga
javításának.
Gergőt tényleg untatná a hosszú hétvége efféle
eltöltése. Ő imádta a halloweeni csínyeket, a halottak
napja tökéletesen amerikai verzióját vallotta magáénak.
Két éve még élvezettel faragta tökből a legvadabb
arcokat, leleményességét csodálta a környék, a szomszéd
gyerekek pedig az elektromos kézifűrészéért és egyéb,
erre az alkalomra beszerzett eszközeiért rimánkodtak
– hasztalan. Gergő csak beletúrt állig érő sötétbarna
hajába, és lazán odavetette, hogy a művész nem osztja
meg a szerszámát, inkább levágná a karját. Hallgatósága
egyetértően nevetett.
Blanka lecsukta a word doksit, az asztalán kettejük
felhőtlenül vidám képe mosolygott vissza rá, körülöttük
töklámpások égtek.
Fény villant a szoba jobb oldalán.
Blanka a szeme sarkából érzékelte, de amikor
odafordult, a világosság eltűnt, csak a családi könyvtárat
védő üvegajtón tükröződött saját arcmása. Erősen
behunyta a szemét. Sokat bámultam a képernyőt, ez
zavart meg. Amikor felpillantott, az üvegen ismét fény
villant, de amint odanézett, az ismét eltűnt. Pedig ott
volt! Láttam! Merőn bámulta az üveget, a szövetkötésű
könyvek sötét hátteret adtak a tüneménynek. Ami lehet
a gyertya is. Ám az meg sem mozdult az ablakban, még
csak nem is olvadt.
Villanás.
Blanka ezúttal elkapta a jelenséget: egy nyurga alak
bukkant fel töklámpással a kezében, végigsietett a
könyvek előtt, és eltűnt az ablaknál. Blankát kirázta a
hideg. Gergő vagány hangja csengett a fülében: Tudtad?
Halottak napján tilos volt útnak indulni. Ha valakinek
mégis halaszthatatlan dolga akadt, riasztó töklámpással
tartotta távol az ártó szellemeket. Innen a szokás.
 Blanka felállt az asztaltól. Lépésről lépésre közelített
az ablakhoz, ahol a jelenés – ami Gergő testalkatával
rendelkezett – eltűnt. Remegő kézzel húzta egészen a
falig a csipkefüggönyt, az üvegen holtsápadt képmása
tükröződött. A jégvirág szirmai közt pufi kabátba burkolt
gyerekek közlekedtek rúdra akasztott töklámpással.
Blanka hangosan felnevetett magán.
– Nem járnak vissza a holtak – mondta ki hangosan.
– Jobb dolguk is akad.
Biccentett. Az úton egy autó tűnt fel, reflektora
elnyomta a töklámpás fényét. Blanka ajka elnyílt,
szája kiszáradt, kezével görcsösen kapaszkodott az
ablakpárkányba. A fekete Honda tulajdonosa röviden
rádudált az úton viháncoló gyerekekre, miközben
elhajtott mellettük. Blanka remegve fújta ki a levegőt.
Nem történik meg minden évben.
Visszasétált az íróasztalához. A könyvesszekrényben
szellemként követte saját alakja, ezért felkapcsolta a
mennyezeti világítást, és úgy döntött, készít egy csésze
rooibos teát. Az majd megnyugtat.
Csöngettek.
Blanka kisietett a hosszúkás előtérbe, ellenőrizte az
esernyőtartó melletti asztalkára készített csokis kosarat,
majd ajtót nyitott. Féltucat pirospozsgás lurkó állt a
lábtörlőjén.
– Csokit vagy csínyt! – rikkantották kórusban. Blanka
játékosan a szívéhez kapott.
– Jaj, inkább csokit, már így is félelmetesek vagytok,
hát még milyen csínyekre lehettek képesek!
A kicsik felnevettek, és diadalittasan nyújtották előre
félig megtelt kosárkáikat. Blanka mindegyiküknek
egyenlően adott nasit, majd megpaskolta a szembe
szomszéd, Tomika arcát.
– Máshol ne fogjátok vissza magatokat! – kérte egy
kacsintás kíséretében, mire a gyerekek felnevettek, és
visítva vették célba a következő házat.
Blanka mosolyogva figyelte őket egészen addig, amíg a
hideg szél visszaparancsolta a házba. Letette a kosarát, és a
konyha felé vette az irányt, ám ekkor ismét csengettek. Eddig
csak Tomi sleppje vette át a csokigyűjtést a környékükön,
persze idő kérdése volt, hogy más gyerekek is felfedezik a
megkopasztás eme hagyományát. Blanka ellenőrizte, hogy
elég édesség maradt-e, majd ismét ajtót nyitott.
 Egy magas, atléta alkatú idegen állt előtte fekete
szövetkabátban, kipirult arccal, kezében egy edénykék
felmosóvödörrel.
– Asszem inkább csínyt, ennyi csokival nem készültem
– köszöntötte Blanka. A pasi felnevetett, és hosszú ujjaival
végigszántott a haján. Blanka libabőrös lett.
– Igazából vízért jöttem. Leó vagyok, tegnap
költöztem a szomszédba, és a vízvezetékem most adta
meg magát – mondta egy szuszra, majd kezet nyújtott.
Blanka elfogadta. Kihűlt, mégis bizalomgerjesztő
kézfogást kapott.
– Blanka vagyok, gyere be.
Félreállt az ajtóból, majd becsukta a vendég mögött.
– Te költöztél a hatvankettesbe?
– Igen. Jó háznak tűnt, persze lakva derülnek ki a
hibái.
Blanka figyelmesen hallgatta. Leó ismét a hajába túrt.
Benézett a könyvtárba.
– Ne haragudj, amiért zavarlak, de a többi szomszéd
már nincs otthon. Láttam, hogy ég a gyertya, ezért
csengettem be.
– Nem kell szabadkoznod – nyugtatta mosolyogva
a lány, majd elsétált mellette, nyitott tenyerével intve
mutatta az utat. – Erre van a fürdő.
Leó könnyed mozdulattal kigombolta a kabátját,
meglazította a sálját.
– Meleg van – tette hozzá magyarázatképp. Blanka
hümmögött. Leó megeresztette a csapot. Az kimozdult a
mosdókagylóból. – Ha szeretnéd, cserébe megszerelem
a csapod.
– Jó így – hárított Blanka.
Azt Gergő bütykölte. A vége felé már komoly vitákat
folytattak arról, miért nem akarja a lány kicseréltetni egy
újra. Sosem vallotta be barátjának, hogy imádja figyelni,
ahogy összpontosítva javítja meg az elromlott dolgait.
A vödör félig megtelt. Leó koncentrált, nehogy
túlcsorduljon. Blanka visszagondolta a mondatát, ami
így utólag elég nyersnek hatott.
– Úgy értem, megszoktam, hogy ilyen. De
megköszönöm, ha majd ránézel – tette hozzá. Leó
arca felragyogott. Blanka hadarva folytatta. – Nehéz
lesz vízszerelőt találnod, mindenki ünnepel. Az egész
házban rossz a víz? Úgy értem, csőtörés volt? Az
egyetlen szerelő, akit ismerek, Zalaegerszegre utazott az
ünnepekre, különben szívesen ajánlanám.
Blanka beharapta az ajkát. Leó elzárta a vizet, és
leemelte a teli vödröt a földre.
– Épp zuhanyozni készültem, amikor horrorfilmbe
illő hangokat adott a vízvezeték: hörgött és kattogott,
aztán megrázkódott a cső és sárszínű vizet eresztett,
ezért jobbnak láttam, ha lekapcsolom az egész rendszert.
Holnap reggel keresek valakit, de lehet, hogy addig még
átcsöngetek vízért, ha nem gond.
– Nem, itthon leszek, gyere nyugodtan – peregtek
Blanka szavai, majd kihátrált a fürdőből, és utat adott.
Leó kifelé menet ismét benézett a dolgozóba.
– Szép könyvtár.
– Családi örökség – tudatta a lány, majd hozzátette: –
nézz körbe nyugodtan.
Leó letette a fekete-fehér kövezetre a vödrét, és
könnyed léptekkel besétált a helyiségbe. Deltás válla
Gergőt juttatta Blanka eszébe; ő is azonnal betöltött
minden teret.
– Különös – szólalt meg Leó az ablak előtt.
– Micsoda?
– Nem láttam töklámpást, de gyertyát tettél az ablakba.
– Korábban a barátom faragott töklámpást.
– Igen?
Leó hátrafordult, hangjában remény csengett. Blanka
szorosan magára húzta kardigánját, és átölelte saját derekát.
– Két éve halt meg – közölte fakón, a lángba révedve.
– Elütötte egy részeg sofőr halloweenkor.
– Ó, sajnálom.
Blanka felnézett a lángról az elsápadt férfira, majd
odament a gyertyához, és a téma lezárásaként elfújta. Az
izzó kanóc szürke füstcsíkot eresztett az égbe, akár egy
szellem palástja.
– A gyertyát a barátnőm gyújtotta. Azt mondta: ezzel
megtalálnak a szeretteim.
Leó kuncogott, ami édes kis gödröcskét rajzolt a szája
sarkába. Blanka kérdőn felvonta a szemöldökét.
– A neved maga: fényes. Nincs szükséged gyertyára
ahhoz, hogy a szeretteid megtaláljanak.
Blanka megborzongott, ugyanakkor jóleső melegség
járta át. Észre sem vette, mikor viszonozta Leó mosolyát.
– Mi vagy te, spiritiszta?
 – Igazából kézsebésznek tanulok, de a nővéremet
minden is érdekli, és a tudását azonnal megosztja.
Úgyhogy a nevek eredetétől a numerológián keresztül
az asztrálsíkokig sok minden ragadt rám. Ha nem jött
volna össze az egyetem, akkor saját multifunkciós
jósdám lehetne.
Összenevettek, Blankát mégis kirázta a hideg.
Ugyanaz a laza mozgás, ugyanaz az odafigyelés és
ugyanaz a könnyed humor… mégis lehetséges, hogy a
halottak beköltöznek más testébe? Lehet Leó Gergő?
A gyertya fellobbant.
Leó odakapta a fejét.
– Jó, ez most meglepett – vallotta be. – Talán mégis
vannak szellemek – ütötte el poénnal a helyzetet.
Talán épp Gergő küldött téged. Kitelik tőle, hogy
gondoskodjon rólam.
– Ő nem volt féltékeny típus – vallotta be Blanka.
– Pedig lett volna mire. – Leó elsápadt, elpirult, végül
mélyen Blanka szemébe nézett. Őt bizsergés járta át.
A jégvirág megrepedt az ablakon. A gyertya nógatón
meglebbent. Odakinn újabb csoport suhanc riogatta
nagy hanggal a járókelőket.
Blanka összepréselte az ajkát. Nincsenek visszajáró
szellemek. Gergő sincs többé.
– Köszönöm a vizet, most már nem tartalak fel –
mondta Leó. Elsétált mellette. Egy lélegzetvételnyi
időre megállt, mintha még mondani szeretne valamit,
végül begombolta a kabátját, és felvette a vödröt.
Nincsenek visszajáró szellemek. Blanka ezt mantrázta,
miközben az ismerős mozdulatokat figyelte. A fél kézzel
gombolkozást, a sál összehúzását, hajfésülést az erős
ujjakkal – Gergő mozdulatait.
– Holnap már biztos a közvetlen szomszédom is
otthon lesz, tőle viszek vizet. Vagy ha tudsz a közelben
egy éjjel-nappalit, az is nagy segítség lenne.
Nincsenek visszajáró szellemek. Gergő is ilyen
könnyedén kezelte a kényelmetlen helyzeteket.
Bármiből kibeszélte magát úgy, hogy utána egyik félben
sem maradt kellemetlen érzés.
Blanka a szeme sarkából látta a gyertyaláng táncát.
– De meg is nézhetem a Google-ön. Köszönöm a vizet
–búcsúzott Leó. Elfordította a kulcsot a bejárati ajtóban.
Ahogy kinyitotta, hideg szél áradt be az előszobába.
 Nincsenek visszajáró szellemek. De én élek, és
továbbléphetek.
– Átjöhetsz zuhanyozni.
Leó megtorpant. Blanka a feje búbjáig pirult, és
kezével hadonászott, miközben hadart:
– Azt mondtad, zuhanyozni készültél, itt
kényelmesebb, mint egy vödör vízben, szóval gyere át
nyugodtan, így értettem. Van valahol ásványvizem is,
azt is elviheted utána, és igen, van viszonylag közel
éjjel-nappali, holnap megmutatom. Ha még szeretnéd.
Leó szája sarjában újjászülettek a gödröcskék.
– Igen, szeretném.
Töklámpás suhant el Leo háta mögött. A beáramló
hidegtől Blanka megremegett.
– Akkor…?
– Nemsokára visszajövök a cuccaimmal. Mármint
ami a fürdéshez kell – tette hozzá Leó.
– Rendben, várlak.
Blanka becsukta az ajtót, és révetegen nekidőlt. Utána
észbekapott, rendbe szedte a fürdőben szanaszét heverő
flakonjait, majd odatett egy kanna teavizet a konyhában.
A gyertya kialudt a dolgozószobában.
 Monos Anett

Világok találkozása
Csípős novemberi szél zörgette a verandára lógatott
foszforeszkáló csontvázat. Nem én díszítettem a
házamat, hiszen egy médium számára majdnem minden
nap halloween. A töklámpások kivételével az összes
giccses kelléket az első udvaron azok hordták össze,
akik most az utcán táncoltak, énekeltek.
Összébb húztam magamon kötött pulóveremet,
miközben a szellemeket figyeltem. Az egyikük éppen
halál lazán nekigyalogolt a lámpaoszlopnak, a másik
pedig jóízűen nevetett rajta, amíg el nem ütötte egy
harmadik szellem, egy lopott biciklivel. Mosolyogva
csóváltam a fejemet. Még nem szokták meg, hogy a
testüknek vannak határai is, ám ezt láthatóan felettébb
élvezték.
Ezeket az őrülteket egytől egyig ismertem. Ezek
az őrültek a barátaim voltak. Ezek az őrültek nemrég
az én házamban gyülekeztek, amíg le nem szállt az
éj, és hivatalosan, a saját testükben ünnepelhették a
halloweent. Nem féltettem tőlük az embereket, hiszen
ha valamelyik akár csak egyet is megtámad, az életével
fizet a saját világában. Akik visszajártak, általában csak
nosztalgiázni akartak. Az igazán komoly fenyegetést
jelentő gyilkosokat a másik dimenzióban is lakat alatt
tartották, főleg ilyenkor.
Megborzongtam.
Ismét feltámadt a szél, meglibbentette a
töklámpásokban lobogó lángot. Neki faragtam napokig
azokat a csúnyára sikerült lámpásokat; neki tettem
ki, hogy tudja, várok rá. Meglódult a szívem, ahogy
Medárdra és az elrebegett ígéretére gondoltam.

֎
Kifejezetten fagyos volt az a szeptemberi éjszaka.
Minden részlete az agyamba vésődött; ahogy az utcai
lámpa fölém tornyosuló árnyakat festett a falakra; ahogy
élesen szívtam be a hideg levegőt; ahogy görcsösen
markoltam a szolgálati pisztolyomat. A bordélyház
falának lapultam, közvetlenül a hátsó bejáratnál két
túlcsordult szemeteskonténer között. Izzadt hátamra
tapadt a póló a bőrkabát alatt.
Sietnünk kellett. Órákig vártunk a manusra, ezért
Medárd túl sokáig maradt az én világomban, vészesen
kezdett halványulni. Vissza kellett térnie a saját
dimenziójába, különben a lelke örökre elenyészik.
Becsuktam a szememet. Magamban számoltam a
másodperceket, amik percekké duzzadtak. Gyerünk már,
Medárd!
Mint egy végszóra, kivágódott mellettem az ajtó, és
kirontott rajta egy tagbaszakadt férfi. A célpontunk. Az
ikerlányok gyilkosa, akit hetek óta üldöztünk.
– Kezeket fel! Rendőrség! – ugrottam elé, és
rászegeztem a pisztolyomat, ám ő gyorsabb volt.
Reflexből felém döfött; éles fájdalom cikázott végig
rajtam. Kiáltásom nyögésbe fulladt. A penge úgy hatolt
a húsomba, mintha csak vajat szelne.
Automatikusan lőttem, pont a férfi mellkasába.
Egyszerre rogytunk a földre, amikor Medárd átsuhant a
mellettem lévő falon.
– Menj haza – ziháltam.
Nem hallgatott rám. Sose hallgatott rám. Leguggolt,
kétségbeesetten vizsgálta az oldalamat. Én nem mertem
odapillantani, így is éreztem az ujjaim alatt, mennyire
átáztatta a ruhámat a vérem.
– Menj... haza... Meg fogsz... halni.
– Már halott vagyok, de te nem lehetsz.
Körbenézett a sikátorban, aztán elindult az egyik vége
felé, ami a forgalmas főútra vezetett. Fogalmam sincs,
mi történt ezután, félig az ájulás és ébrenlét határán
egyensúlyoztam. Egyszer csak arra eszméltem, hogy
egy fiatal lány hajol fölém; hadarva telefonált. Mellette
ismét megjelent Medárd.
– Maradj velem! – Kinyúlt felém, de a keze átsiklott
rajtam, hűvös bizsergést hagyva maga után. – Tarts ki,
Ditta! Semmi baj nem lesz. Láttam már csúnyábbat is.
A második világháborúban elesett katonaként ezen
nem csodálkoztam.
– Eljövök hozzád halloweenkor. Ha most kitartasz,
eljövök csak miattad, és hajnalig maradok.
Már nem csak ő halványult, hanem a hangja is egyre
távolabbról szólt. Szemhéjamra ólmos súly nehezedett.
Megint el akartam küldeni, hogy magával foglalkozzon,
én megleszek, csak egy kicsit pihennem kell. Képtelen
voltam kinyitni a számat, már nyöszörgés sem hagyta el
a torkomat.

֎
Azóta nem találkoztunk. Nem éreztem magamban
elég erőt a lábadozás alatt az idézéshez, ő pedig magától
nem jöhetett a világunkba, csupán ma. Felkaptam a
fejemet, ahogy a kerítés felől ismerős, komótosan
sétáló, megtermett férfira lettem figyelmes. Nem illett
a halloweeni kavalkádba, de volt egy olyan sejtésem,
hogy nem is akart beolvadni. A partizók fölé magasodott,
lódenkabátját összehúzta magán.
Hát mégis eljött! Belebizsergett a gyomrom. Medárd
végigsimított a fakapun, mielőtt belépett rajta. A haját
gondosan elválasztotta a feje tetején, szép metszésű
arcát ápolt borosta fedte. Úgy nézett ki, mint mindig.
– Hol hagytad a jelmezedet? – szólaltam meg.
Felemelte a fejét, és féloldalas mosolyra húzta a száját,
miközben a verandáig vezető kövezett útra lépett.
– Egy szellemnek nincs szüksége jelmezre
halloweenkor. – Kellemes baritonja simogatta a fülemet.
Amint odaért hozzám, megtorpant, aztán kinyújtotta
a karját. Döbbenten csúsztattam a kezemet nagy, érdes
tenyerébe. Forróságot árasztott. A halloween csodája;
néhány órára mintha valóban élnének. Medárd lehajolt,
és csókot lehelt a kézfejemre. Éreztem, ahogy az arcomba
tolul a vér. Még soha nem köszöntöttük így egymást;
még soha senki nem köszöntött így.
– Kicsit múltszázadbeli, nem gondolod? –
csipkelődtem, hogy leplezzem a zavaromat. Mélybarna
szeme pajkosan csillant a töklámpások fényében.
– Örömmel tapasztalom, hogy ismét a régi vagy.
Hüvelykujjával megsimogatta a kézfejemet ott,
ahol az előbb az ajkával érintette, aztán elengedett,
és letelepedett mellém a lépcsőre. Zsebre dugtam a
kezemet, hogy megőrizzem érintésének melegét.
– Azt hittem, nem fogsz eljönni.
– Jöttem, hiszen megígértem. Hogy vagy?
– Hm, lássuk csak: a barátaink leamortizálták a
konyhámat, néhányan összevesztek, még a buli előtt,
a többiek pedig ízléstelenül átrendezték a halloweeni
dekorációmat – mutattam Medárd mellé a teraszra,
ahol két csontváz feküdt egymásba gabalyodva,
félreérthetetlen pózban.
– Akkor csak a szokásos. – Öblösen felnevetett, aztán
élénk, már-már gyermeki tekintettel felém fordult. –
Lehet egy furcsa kérésem?
– Akármilyen kérésed lehet.
Medárd szélesen elmosolyodott. Zavartan beletúrtam
a hajamba. Amint kimondtam, rájöttem, mennyi minden
férne bele ebbe az akármilyenbe.
– Igazán csábító ajánlat, ám jelen esetben én csupán
egy bögre kávéra gondoltam, sok tejszínhabbal.
Nyolcvan éve ittam olyat utoljára!
– Honnan tudod, hogy van itthon kávé meg tejszínhab?
– hunyorítottam játékosan.
– Talán kifigyeltem, hogy te is ugyanúgy szereted,
mint én.
– Talán?
– Talán.
Perzselő tekintete felmelegített ezen a fagyos
októbervégi éjszakán. Szaporán vert a szívem, ha arra
még ráküldöm a kávét, tuti, felmondja a szolgálatot.
Felkeltem a lépcsőről, és beléptem a házba. Medárd
olyan természetesen követett, mintha eddig se lett volna
szellem. Ő nem ment neki semminek. Végig éreztem a
hátamban a pillantását, miközben elkészítettem neki az
italt.
– Milyen a munka? – szólalt meg kisvártatva, immár
a konyhaasztalnál ülve.
– Szerencsére nem kerültem nagyobb bajba a lelőtt
férfi miatt, hiszen önvédelem volt.
– Nagyobb bajba? – visszhangozta Medárd. – Mi
lehet nagyobb baj a halálnál?
– Mármint úgy értettem, hogy nem lett következménye,
amiért… – Nagyot nyeltem, és felé fordultam, de
kerültem a pillantását. A csészét szuggeráltam, amíg le
nem tettem az asztalra. – Amiért megöltem.
Letelepedtem mellé, mire az alkaromra simította a
tenyerét.
– Egy sorozatgyilkos volt, és az életedre tört.
– Ez nem ment fel a tettem alól. Álmaimban az
agyam visszajátssza, ahogy eldördül a pisztolyom…
– Megremegett a hangom. – Féltem, hogy ma ő is
visszajön, és felkeres…
Lehajtottam a fejemet; félhosszú hajam eltakarta az
arcomat. El akartam bújni, mert gyengének éreztem
magam. Medárd azonban félresimította a tincseimet,
és úgy helyezkedett, hogy felvehesse velem a
szemkontaktust.
– Nem kell félned tőle, nem megy már sehova.
– Akármikor megszökhet…
– Nem fog. – A határozott hangsúlytól kérdőn
felvontam a szemöldökömet. Medárd nagyot kortyolt a
kávéból, aztán kissé vonakodva folytatta: – Véletlenül
eljárt róla a szám a lélekvámpíroknál, ők pedig bezárták
saját bejáratú lélekforrásnak.
– Bekebelezik?
Kirázott a hideg a gondolatra.
– Nem, de azt fogja kívánni, bárcsak bekebeleznék.
– Ez önbíráskodás a részedről – jegyeztem meg
vádlón.
Abszolút nem tetszett, hogy Medárd önkényesen
intézkedett.
– Akkor mit kellett volna tennem? – nézett rám
mogorván a kávéja fölött.
– Semmit! Ő már megkapta a büntetését.
– Ez hatásosabb büntetés.
– Békén kellett volna hagynod!
Felpattantam a székről, mire Medárd is. Elkapta a
csuklómat, és maga felé fordított.
– Bántott téged. Nem tűrhettem, hogy úgy parádézzon
a túlvilágon, mint aki kurva jól végezte dolgát!
Még soha nem hallottam káromkodni. Elfelhősödött
az arca, egészen közel lépett hozzám. Beleremegett a
gyomrom mély tekintetébe és forró érintésébe.
– Fontos vagy nekem, Ditta. – Végigsimított
a hajamon. A szívem őrült tamtamot diktált a
mellkasomban. – Nem csak azért jöttem el ma, mert
megígértem. Mindenképpen jöttem volna, mert veled
akartam lenni. Megérinteni.
Vágyakozóan megremegett a hangja, aztán
megköszörülte a torkát.
– Azóta érdekelsz, amióta az első ügyednél
bátortalanul megidéztél. Évek óta sóvárgok utánad, és el
sem tudod képzelni, mekkora dilemma volt számomra
a haldoklásod. Ha akkor nem keltem fel az egyik
járókelő figyelmét, örökre együtt élhettünk volna az
én világomban, de nem lehettem önző, rád itt van még
szükség.
Reménykedve nézett rám. Visszafojtott lélegzettel,
döbbenten hallgattam. Soha, még csak jelét sem mutatta
az imént megvallott gyengéd érzéseknek, ennek ellenére
hittem neki. Hallottam a hangján, kiolvastam a szeméből,
láttam a feszült testtartásán. Azt hittem, hogy az iránta
lobbant érzelmeim egyoldalúak, ezért sokáig próbáltam
észhez téríteni magamat, hiszen nem szerethetek egy
lelket, akitől szó szerint egy világ választ el.
Medárd pislogás nélkül fürkészte az arcomat.
– Kérlek – suttogta –, mondd, hogy jól értelmeztem a
jelzéseidet, és te is azt érzed, amit én.
– Azt hiszem, te is fontos vagy nekem – feleltem
kiszáradt szájjal.
Tiszta őrület! Mit csinálunk? Medárd hangosan
kifújta a benn tartott levegőt, a válla megereszkedett, és
felszabadultan elmosolyodott.
– Azt hiszed?
Bólintottam, mert hang nem jött ki a torkomon.
Medárd óvatosan lehajolt, és bátortalanul hozzáérintette
a száját az enyémhez. Bizsergés cikázott végig rajtam
a lábujjamtól a fejem búbjáig. Vastag ujjai a hajamat
szántották, ahogy bátrabban, mélyebben csókolt.
Forróság gyűlt a combom között. Átöleltem a nyakát,
úgy simultam kemény mellkasának.
– Megkaphatlak? – morogta a számba.
– Meg is sértődnék, ha nem akarnál megkapni.
Felhorkantott, aztán egy határozott mozdulattal
felemelt. A dereka köré kulcsoltam a lábamat. Egy
pillanatra sem szakadtam el az ajkától, miközben a
földszinti vendégszobába vitt. Ahogy beléptünk, fél
kézzel a villanykapcsolóra csaptam, majd Medárd
gondosan bezárta az ajtót utánunk.
Lemásztam róla, és az inge után kaptam.
– Ugye, nem baj, ha most nem udvarollak körbe? –
zihálta éhes tekintettel.
– Sok a duma – morogtam.
Kapkodva megszabadítottuk egymást a ruháitól,
mintha évek óta erre a pillanatra vártunk volna.
Reccsent a nadrágom, ahogy lerántotta rólam. Szörnyen
felforrósodott a levegő a szobában, mintha belőle áradt
volna ez a hő.
Átkarolt izmos karjával, és az ágyra döntött.
Elöntött a libabőr ajkának érintése nyomán. Beletúrtam
gondosan beállított hajába, mire megmarkolta a
csípőmet. Elhagytuk a beszélgetést, átadtuk magunkat
az ösztöneinknek; a testünk beszélt helyettünk.
Keménysége nekem feszült; vágyakozva szívtam be az
ajkát. Feltoltam a csípőmet, némán kérleltem. Hirtelen
könnyűvé váltam, beleolvadtam Medárd ölelésébe, még
a takaró puhasága is eltűnt alólam.
Résnyire kinyitottam a szememet, aztán döbbenten
elszakadtam duzzadt szájától. Medárd szívverésével
megegyezően vadul hullámzott körülöttünk a levegő.
Az éjjeliszekrényen lévő lámpa felemelkedett, ahogy
minden más, minket is beleértve. Nem képzeltem,
valóban lebegtem.
– Mi… mi történik?
Medárd érdeklődve körbenézett.
– A lélekenergiám erősebb, mint az élőknek. Azt
hittem, hogy ez nem okoz majd gondot.
– Végül is nem gond… Amíg ki nem röptetsz minket
az ablakon.
Halkan felnevetett, és még szorosabban vont
magához.
– Bízol bennem?
– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Amint lassan belém hatolt, megszűnt a külvilág.
Az energiája olyan masszívan folyt körbe minket,
mintha szilárd felületen feküdtem volna. Becsuktam a
szememet, és teljesen átadtam magamat Medárdnak.
Zihálva olvadtunk össze, egyszerre mozogtunk,
egyszerre vettünk levegőt, még a szívünk is egyszerre
dobbant.
A csúcsra érve a száját haraptam, a hátát karmoltam.
Megfeszültem, a sarkamat a fenekébe vájtam. Válaszul
meghúzta a hajamat, lecsapott a nyakamra. Végigcikázott
bennem a vágy, összegyűlt az alhasamban, aztán
kirobbant. Levegő után kapkodtam, miközben Medárd
még gyorsabb tempóra kapcsolt, és nem sokkal később
ő is követett.
Felhevült testünk összetapadt, forró lehelete
csiklandozott, ahogy a vállamra hajtotta a fejét. Némán
öleltük egymást az energiabuborékban. Ilyen fergeteges
élményben még soha nem volt részem a harminc évem
alatt.
– Ez… – törte meg a csendet rekedten. – Ez… –
Zavartan nevetett, mire elmosolyodtam. Felemelte a
fejét, és a szemembe nézett. – Nem találok szavakat.
– Nem is kell.
Összerezzentem, ahogy a lámpa hatalmas
koppanással landolt a szekrényen, majd sorban minden
visszazuhant a helyére. Halkan felsikkantottam,
amikor eltűnt körülöttem a buborék, mi pedig a puha
ágyba huppantunk. Medárd energiaszintje visszatért a
normálishoz. Azonnal vacogni kezdtem, mire kiszedte
alólunk a takarót, és kettőnkre terítette. Befészkeltem
magamat erős karjai közé.
– Hány óránk is van napkeltéig?
Megráztam a fejemet. Most nem akartam erre
gondolni. Nem akartam a másnapra gondolni, meg
a jövőnkre, csakis a most számított. Ahogy ismét
csillogó, barna szemébe néztem, majdnem biztos voltam
benne, hogy menthetetlenül és visszavonhatatlanul
belészerettem.