Chris d’Lacey

TŰZCSILLAG

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged

2011
Írta: Chris d’Lacey
A mű eredeti címe: Fire Star

Fordította: Gazdag Tímea

Szerkesztette: Cséplő Noémi

A művet eredetileg kiadta: Orchards Books, a division of Hachette

Children’s Books, Nagy-Britannia, 2005

Copyright © Chris d’Lacey 2005

ISBN 978 963 245 315 6

Tízéves kortól ajánljuk

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József

Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető:
Hunya Ágnes
 Almafa Könyvkiadó
Cohen Street 69
London W12
David Rain
Scrubbley
Hóbortos köz 42.
Kedves David!
Remélem, jól van. Rég volt, hogy csokis kekszet rágcsálva ült az
irodámban, és megmutatta a nagynénje sárkányát. Ez a levél csak egy
gyors üzenet, amelyben érdeklődöm, megkapta-e a Vigyori és a
Makklopó Szörny, valamint a cím nélküli sarkköri saga szerződését,
amelyről beszélgettünk? Itt mindenki izgatott és boldog, hogy
kiadhatjuk ezeket a könyveket, és máris a borítóterveken
gondolkodunk. Mindazonáltal addig nem tudunk előrelépni ebben,
amíg vissza nem küldi a szerződést aláírva. Emlékszem, mesélte, hogy
Chamberlain városába látogat, Kanadába, de nem emlékszem a
terepgyakorlat pontos dátumára. Kérem, mondja, hogy nem falta fel
egy jegesmedve!
Ha még mindig úton van, talán átfuthatná a szerződést, ha hazaér.
Kérem, hívjon bátran, ha bármilyen kérdése van. Úgy emlékszem, azt
mondta, hogy a főbérlőjétől kellett kölcsönkérnie, hogy elutazhasson.
Ő kétségtelenül örülni fog, ha megtudja, hogy amint megkaptuk az
aláírt szerződést, átutalhatjuk a tiszteletdíja első részletét.
Remélem, izgalmasan telik az idő a fagyos északon, és sok érdekes
ötlettel gazdagítja majd a következő regényét.
A legjobbakat kívánja:
Dilys Whutton
Dilys Whutton, főszerkesztő
 Jay-nek
Összevegyülünk?

Köszönöm mindenkinek, aki segített

elkészíteni, és támogatta ezt a regényt:
Az Orchard csapatának (köszönöm, Penny,
hogy olyan későn léptél közbe),
Kathy Hectornak, Dereknek és Susannek, LWC-nek, Sandynek és a
Browser Bookshop csapatának,
Shelley-nek a Harborough-nál,
Merel Reminknek és Marshallnak – még mindig imádják
a honlapot, öregem.
A fények, amelyek oly lágyan ragyognak át a mennybolton,
alkotják az elbeszélés mintázatát. Válassz ki egy mintát, és
megvan a kulcsod a jelentéshez, a gyógyításhoz, és minden
segítséged, ami csak kell, hogy megleld az utat…

Lyall Watson: Ismeretlen dolgok ajándékai

 Jel ragyog az égen,
Új fény a sötétben,
Jobb idők jőnek,
Tűzcsillag közeleg.

Jegesmedve jele
Sárkánykönnyben ázik,
Ideje kívánni,
Tűzcsillag közeleg.

Maradj velem,
szerelmem…
Első rész
 A lövöldözés

Bumm. Bumm. Bumm. Ingavar mancsai hangosan dobogtak a

jégen, miközben a magasan felette dübörgő motorok elől menekült. A
mellkasa szinte lángolt. Izmos lábai sajogtak. Már majdnem annyi
ideje futott, amennyire csak a medvék képesek voltak.
Nyílt víz. Nyílt vizet kell találnia. Az égi fenyegetés egyre közeledett.
Emberek. Az emberek az irháját akarták, tudta. Csak egyetlen
lehetséges út vezetett a biztonságba: ha eléri a vizet, talán békén
hagyják. Ha úszás közben a lövedékeik a hátába fúródnak, őt elnyeli a
tenger, az emberek pedig veszítenek. De ha a szilárd jégen lövik le, az
övék a bundája.
Fiűűű. Az első lövés egy testhosszal előtte fúródott a jégbe, széles
körben felrobbantva a jeget. Ingavart egyenesen keresztülsodorta rajta
a lendület. A metszően éles jégszilánkok felhője összevagdosta sötét,
sebhelyes pofáját, csípte a szemét és felhasította az ínyét.
Felhorkantott és irányt váltott. De az emberek pontosan ezt akarták.
Amikor megpillantotta a jégtorlaszokat maga előtt, már tudta. Az
egyenetlen talaj felé irányították, ahol a rejtek ugyan több, de a futás
bizonytalanná válik.
Víz. Muszáj nyílt vizet találnia.
A második lövés a fülét súrolta. Ismét elkanyarodott, ezúttal a sík
terep felé, el a csillogó jégdűnék csapdájától. Az óceán illata erős volt
az orrában. Tudta, hogy a jég elvékonyodott a talpa alatt. Érezhető
remegések keltek, a léptei pedig visszhangzottak. Bármelyik
valamirevaló medve tudta, hogyan állapítsa meg a jég vastagságát.
Még néhány lépés, és felágaskodva áttörheti a felszínt, a jégpáncél alá
úszhat, ha szükséges.
A harmadik lövés a vállába fúródott. A becsapódás ereje térdre
vetette. Mellső lábai a hasa alá bicsaklottak, és az állával a jégen
csúszott előre, míg el nem vesztette az egyensúlyát, és lihegve az
oldalára dőlt. Ott feküdt, forróság szállt fel összeszorított állkapcsai
közül, kinyújtott karmai kapaszkodót kerestek, mintha még nem adták
volna fel a reményt. De már vége volt. Ingavar tudta. Az érzékei
elhomályosultak. A lába odavolt. A dühvörös csatorna mélyén, amelyet
a golyó ütött a bőrön és az izmon át, a méreg terjedni kezdett a
tüdejében.
Lezárult a szeme.
Odafent még mindig hallatszott a repülőgép zúgása. A szívveréséhez
képest halknak tűnt. A mellkasa lüktetett a recsegő jégen. Vér gyűlt a
szája sarkában. Üres gyomrát hányinger töltötte meg. A repülőgép
ideges halfarkasként{1} körözött fölötte. Miért? Mire várnak? Miért
nem jönnek közelebb és lőnek ismét?
Kinyitotta a szemét. Az orra előtt párapamacs húzódott. Köd
sűrűsödött. Köd. Hogyan, amikor a reggeli nap fényesen ragyogott
odafent, és nem borzolta szél a bundáját? Bár szédült, elfordította a
fejét, és szimatolni kezdett. A levegő gyors, fehér spirálban mozgott.
Hópelyhek táncoltak, és puhán a vállára ültek. A kék ég apránként
fehérré változott. Hóvihar támadt a semmiből, és elfedte őt.
Hitetlenkedve felhorkantott, és a karmai mélyen a jégbe vájtak, miként
a szívébe fúródó gyötrelem.
Hóvihar. Késő. Már túl késő.
Ekkor hosszú időre lehunyta a szemét.

Saját nehéz lélegzetvételeire és a jég recsegésére, morgására ébredt. A

levegő ködös hidegtől volt csípős. Holdfény csíkozta a mozgó jeget. A
vállában csillapodott az égető fájdalom, de a mozgás minden érzetével
együtt. Átfordult, és megpróbált felállni. De sebesült teste nem állt
készen, és összeesett, mielőtt akár félig is felegyenesedett volna.
– Miért sietteted a halált, te bolond?
A hang hallatán félelemhullám söpört át a fején. Ösztönösen
felmordult, amitől kínzó fájdalom támadt a mellkasában. Letette a
fejét, és halkan szűkölni kezdett.
 – Maradj csendben – mondta a hang, mely kemény volt, szinte már
kegyetlen.
Ingavar körülnézett. Épp az orra előtt egy másik medve ült. Mancsai
egymás mellett, ahogy a medvéknél szokás, feje lesunyva. Őt bámulta.
Zömök, idősebb nőstény volt – a szaga mégis teljesen más. Nem érezte
benne az óceán nyomát, a bundáján az anyaság verejtékét, a
leheletében nem szaglott rothadó fókahús. És bár Nanuk népének
hétköznapi nyelvén beszélt, nem hallatszott benne az a torokhangú
recsegés, amelyből megállapítható lett volna a vadászterülete vagy a
származása.
– Mi vagy te? – kérdezte Ingavar.
A medve sarki rókává változott.
Ettől Ingavar ismét összerándult. Fájdalomoszlop ágaskodott fel a
tüdejében, és vért kellett köpnie. Visszahúzta a karmait, és lelassította
a légzését. A róka eközben az oldalához került, ahol megállt, s
hanyagul felemelte a mancsát, kinyújtóztatta, mintha a mozgást
próbálgatná. Megcsóválta szürkésfehér farkát, majd leült.
– Ismerlek téged – szólt újból, Nanuk nyelvén.
Ingavar a fogát csikorgatta. Ez lenne a halál? Ez a jég túlsó oldala?
Pislogott, és próbált összpontosítani. Szűk szemrésén keresztül látta,
hogy a róka ásít.
– Ragnar utóda vagy – mondta a róka. – Egyike volt a kilenceknek,
akik uralkodtak ezen a… pusztaságon.
Ingavar fájdalmai ellenére felmordult. Honnan tud erről ez a
semmiség?
– Ó, ez bánt téged, ugye, medve? Az ősöd egy harcos, egy legenda
volt, aki számtalan ember életét vette el. Te pedig itt heversz, az ő
kezüktől haldokolva. Milyen érzés ilyen haszontalannak lenni?
Ezt hallván a medve borzalmas üvöltést hallatott, és a jeget kaparta,
hogy talpra álljon. De a fájdalom hurka ismét megszorult sebzett
vállán, és vonyítva visszazuhant.
A róka hirtelen a feje mögött termett, és előrehajolva a füléhez, így
szólt csábító suttogással:
– Én megmenthetlek. Emlékszel a hóviharra, ami eltakart?
Ingavar lehunyt szemmel vicsorgott.
– Azt én csináltam. Csak egy legyintés a… – itt hallgatott egy kicsit,
és ismét nyújtózkodott egyet –…mancsommal. Én meggyógyíthatlak,
elvehetem a szenvedést. Visszaküldhetlek, hogy bosszút állj.
– Mi vagy te? – kérdezte újra Ragnar fia.
A róka horkantó nevetéssel fekete szemű hollóvá változott. Ingavar
vállára szállt, és belévájta a karmait.
– Ha megmoccansz, kivájom a szemedet – mondta.
Ingavar előrenézett. A szél még mindig kavargott, folyamatosan
kavarva a jég felszínén a havat. Ez az állat, ez a démon, akármi is volt,
betört a világba, amelyet ő valódinak látott. Nem volt választása, mint
hogy elhiggye, gondolkodás nélkül beváltja a fenyegetését.
– Segíts nekem, medve, én pedig megmentem az életedet.
Ingavar alig észrevehetően bólintott.
– Ismered a helyet, amelyet az emberek Chamberlainnek neveznek?
A jegesmedve orra megrándult. Mit számítottak neki az emberek
helyei?
A madár Ingavar szeme fölé bökött, és dühös károgással válaszolt:
– Az északi vándorútvonalon van. Láttam ott a fajtádat, étel után
kotorásztak a szemétlerakókban és a szemétdombokon.
Ingavar felnyögött. Most már tudta. Egyéves korában őt is elvitte
oda az anyja.
– Jó – szólt a holló nyálat köpködve. – Van ott egy ember, alig több
mint egy kölyök. Van nála valami, ami kell nekem. Valami fontos. A
nyakában viseli amulettként. Egy fog. Érted, medve?
Ingavar lassan forgatta a szemét.
– Egy medvefog – mondta a madár türelmetlenül.
Ingavar szeme összeszűkült. Az egyetlen legendás fog, amelyről
tudott, az az őse szájából hullott ki az emberekkel vívott ősi háború
idején. De az szent dolog volt. És biztosan elveszett? Mindegy,
megkérdezte.
– Ragnar agyara?
– Igen, te reménytelen hájzsák. Hozd el nekem, és újra jársz majd.
Ingavar egy pillanatra elgondolkodott. Mit akar ez a szélhámos egy
foggal, amely mindannak szimbóluma, amit a medvék tisztelnek? És
hogy lesz képes elérni a várost, és hogyan fog a fiú közelébe jutni –
vagy ellopni a fogat –, amikor mindenütt vadászok vannak?
A holló leolvasta a kétségeit a pofájáról.
– Chamberlainben védettek a medvék – mondta. És mégis, a
szavaiban olyan neheztelés volt, hogy Ingavar tudta, ebben a hollóban
sosem bízhat meg. De a kíváncsisága ugyanolyan erős volt, mint a
túlélés ösztöne. Ha újból járni akar, muszáj lesz egyelőre behódolnia a
madár akaratának. Felmordult, hogy jelezze, megértette.
A madár ismét megszólalt.
– Van egy lány Chamberlainben, aki a fiúval utazik. Viszel neki
tőlem egy jelet. A mancsod egyetlen érintése elég lesz. Ó fogja ellopni a
fogat, és átadja neked. Te elrejted a gusztustalan nyelved alá, aztán
visszamégy a nyílt jégre, ahol majd én várlak. Világos?
Ingavar megrázta a fejét.
– Nem engedelmeskedsz? – A holló nyakán felemelkedtek a hegyes
tollak, ahogy dühében összeszorította a karmait.
Ingavar összerezzent, és az egyik lába megrándult.
– Lány? Ingavar honnan tudja?
– Ó! – szólt a holló. Leugrott a medve oldaláról a jégre, ahol egy nő
alakját öltötte fel. Öreg volt, akár az ég, és majdnem fogatlan, inuit
bennszülöttek ruháit viselte. Egyik kezében egy törött csontot tartott.
Mielőtt Ingavar pillantása rászegeződött volna, a csont törött végével a
medve fejére sújtott, három rövid sebhellyel vérezve össze a bundáját.
Ingavar felüvöltött, és vadul odakapott, de a karma csak levegőt
markolt. A nő hátralépett, és bolondnak nevezte. Aztán ráparancsolt,
hogy álljon fel.
És Ingavar rájött, hogy képes rá.
Az ütés, bár durva volt, kioltotta a tüzet sérült végtagjában, és erőt
költöztetett belé, még ha csak sántikálásra volt is képes.
A nő a jégre mutatott a csonttal. Egy kis rész elolvadt, majd víz
bugyborékolt ki a lyukon.
– Nézz le! – szólt.
Ingavar lehajolt, aztán azonnal visszahőkölt a tükörképétől. Nem!
Mit tett vele a nő?
– A sebhelyek reggelre elmúlnak – szólt a nő. – De csak ő, a lány
fogja látni őket, és ez hozzád vonzza majd. Oomara jelét viseli a karján.
Érintsd meg egyszer, csak ennyit kell tenned. Ezzel az erőd teljes
egészében visszatér majd.
Ingavar a fejét rázva elhátrált.
– Fiú? – kérdezte. – Mi a fiú?
– A fiú? – szólt a nő, és először csak lenézően mosolygott. Aztán
hollófekete szeme gonosszá szűkült. – A fiú semmi. Öld meg –
mondta.
 Üzenet haza

Amikor megzörrent a Hóbortos köz 42. postaládája, két dolog

történhetett. Vagy Lucy Pennykettle sietett le a lépcsőn azt kiabálva,
hogy „Minden oké! Itt vagyok! Majd én!”, vagy egy Gwillan nevű kicsi,
zöld szippantósárkány cikázott az előszobába, hogy felkapja a postát,
és gyorsan a konyhába repítse.
Aznap reggel viszont Bonnington volt a soros. Pennykettle-ék nagy,
barna cirmosa egy pókra vadászott, amely az előszoba sarkában álló
filodendron cserepe mögé menekült, amikor a kanadai Manitobából
érkezett boríték bepottyant a levélbedobó nyíláson, és pontosan a
macska két füle között landolt. Gwillan egy szemvillanásnyi idő alatt
leért a földszintre, de már csak azt láthatta, hogy Bonnington lecsap a
levélre, és keményen a szőnyeghez szorítja, mintha egy hulló falevelet
kapott volna el.
– Hrrr – szólalt meg Gwillan a virágcserép szegélyéről. Szerette
volna végrehajtani a feladatát, és kézbesíteni a levelet a Sárkányodúba,
ahol a gazdasszonya, Liz dolgozott aznap.
Bonningtont ez egyáltalán nem hatotta meg. Sosem sikerült
elsajátítania a sárkánynyelvet. Inkább megrezzentette a bajszát, és
ráült a levélre. Ez tűnt a legnyilvánvalóbb tennivalónak.
Így talált rájuk Lucy két perccel később. Addigra Gwillan jelentette a
dolgot a hűtőszekrény tetején ülő hallgatózósárkánynak. Az üzenetet
küldött Gruffennek, az őrsárkánynak – a házi biztonsági szolgálat
főnökének –, ő pedig Lucy fülébe hrrrögte a hírt. A lány lejött a
lépcsőn.
– Fel – szólt, és a karjába vette Bonningtont.
Gwillan a szőnyegre röppent, és a szájába kapta a levelet.
– Mutasd – kérte Lucy.
A sárkány az orra előtt lebegett, így a lány el tudta olvasni a postai
bélyegzőt.
És természetesen, amikor meglátta a „par avion” kifejezést, amely
azt jelentette, hogy a levelet repülőgéppel küldték, hatalmas izgalom
fogta el.
– Anya! – sikította. – Levelet kaptunk Davidtől!
Az egész házban tucatnyi sárkány pikkelyei zörögtek és csattogtak,
ahogy felé fordították a fejüket, felhúzták a szemöldöküket, és a
farkukat csóválták a várakozástól. David Rain, a Pennykettle-ház távol
lévő albérlője üzenetet küldött haza – a hó és a jég földjéről, az Északi-
sarkról.
Bonnington, akinek érzékeny füle nem jól fogadta az átlagos
tizenegy évesek visongását, tiltakozásul fújt egyet, és eliszkolt.
Lucy, a válla mellett repülő Gwillannal, felrobogott a lépcsőn.
Kifulladva esett be a Sárkányodú ajtaján, ahol Liz épp egy ecsetet
törölt tisztára.
– Anya, elolvashatom? Kérlek!
– Nem – felelte Liz, kikapva a levelet Gwillan szájából. – David azt
mondta, csak én olvashatom el a leveleit. – Azzal a munkaasztalról
elvett egy ezüsttőrt, majd óvatosan felvágta a borítékot.
Lucy lehuppant egy székre.
– A bélyegen egy nagy, kövér galamb van.
– Szerintem az egy alpesi hófajd – szólt Liz bölcsen, és előhúzott két
vékony, összehajtott papírlapot a borítékból. – Nem kellene szólnod
G’rethnek és Gadzooks-nak?
– Ja, de! – Lucy felegyenesedett, és hrrrentett Gwillannak, aki
egyenesen David szobájába indult. G’reth, a nagy mancsú
kívánjsárkány a lépcsőn repült el mellette. Gadzooksot, David
írósárkányát a szokott helyén találta, a bérlő szobájának
ablakpárkányán.
– Hrrr – szólt Gwillan olyan udvariasan, ahogy csak tudott, mivel
az írósárkány mélyen a gondolataiba merült, és talán nem fogadta
volna jó szívvel, ha az egyszerű szippantó megzavarja.
Gadzooks biccentett, hogy megértette. A karma hegyével pöttyöket
rajzolgatott a párás üvegre. Majd lapozott a jegyzetfüzetében, és
lemásolta a pettyek elrendezését. A füzet egyik alsóbb lapja is kinyílt.
Ez is ugyanazzal az egyforma mintával volt pettyezve. Gwillannak
semmi köze nem volt hozzá, természetesen nem kérdezhette meg, mit
csinál a legendás sárkány, de aggasztotta, ha egy társa úgy ráncolta a
homlokát, ahogy Gadzooks tette. Így vette a bátorságot, és
megkérdezte, minden rendben van-e. Gadzooks a füle mögé tűzte a
ceruzáját, és azt mondta, összezavarta a csillagok mozgása. Gwillan
tiszteletteljes pillantással válaszolt, ő nem látott csillagokat a délelőtti
égen, de ki volt ő, hogy kételkedjen Gadzooksban? Füstkarikát fújt,
majd előrement a lépcsőn.
– Épp időben – csettintett a nyelvével Lucy, amikor Gwillan
leereszkedett a vállára.
Gadzooks a fazekaskorong mellett telepedett le. Végignézett a
polcokon várakozó sárkányokon, és a tekintete megállapodott az
egyikükön. Gretel, a makacs bűbájsárkány a kis faketrec elejéhez jött,
amelyben az elmúlt két hétben bezárva tartották. Gadzooks aggódva
nézte, észrevette, hogy Gretel szemét keserűség felhőzi. Fájt neki, hogy
így bezárva látja őt. Garantáltan veszélyes dolog haragot ébreszteni egy
okos és erős bűbájsárkányban, még ha a virágait el is vették tőle.
Gadzooks a munkapad közelebbi végére pillantott. Egy kendőkkel és
szalmával teli kosárkában egy kősárkány hevert: Grockle, Gretel
büntetésének oka. Gadzooks gyakran gondolkodott azon, hogy miért
volt helytelen egy tűz nélkül született teremtményt sajnálni? Miért
nem élesztették fel őt úgy, ahogy Gretel szerette volna? Ha a gazdája,
David ma itt volna, elfogadná Gretel büntetését? És ami még rosszabb,
ha Zanna, Gretel gazdaasszonya, távol a Sarkvidéken, látná, ahogy a
sárkánya a rácsokba kapaszkodik, annak milyen szörnyű végkifejlete
lenne?
– Figyeljen mindenki, kezdjük! – Liz kihajtotta az első oldalt, és
olvasni kezdett. – „Kedves Liz, Lucy, Bonnington és sárkányok! Hogy
vagytok? Milyen az idő Scrubbley-ban? Mi itt a járdán sütjük a
tojást.”
– Hogyan? – kérdezte Lucy felhúzva az orrát. – Azt hittem, az
Északi-sarkon nagyon hideg van.
– Csak viccel – felelte Liz. – Figyelj, azt mondja: „Természetesen
csak viccelek… az Északi-sarkon nincs is járda! Oké, az igazság a
következő: olyan hideg van, hogy a pingvinekről lefagy a toll, nem
mintha látnánk itt pingvineket, de értitek a lényeget. Zokniban és
gyapjúsapkában kell aludnom, ha nem akarom, hogy a fagy
megcsípje a kiálló részeimet…”
– Az micsoda? – kérdezte Lucy.
– A lábujjai meg a füle – felelte Liz. Gyorsan köhintett és folytatta. –
„Zanna a minap azon nyafogott, hogy olyan hideg van, hogy
megrepedezett a fekete körömlakkja. Hoppá, épp a vállam fölött
olvassa, amit írok. Most az egyik olyan gót nézésével pillantott rám.
Témát váltok. Nagyon jól szórakozunk. A sarkkutató állomás kissé
kezdetleges, de elvagyunk. A kaja jó. MELEG, sűrű zabkását eszünk
minden reggel, vacsorára pedig akkora marhasülteket, mint Lucy
papucsa.”
– Fúj – húzta el a száját Lucy.
Liz tovább olvasott:
– „A bázis egy földszintes épület, épp a Hudson-öböl partján. Ez
úgy tíz mérföldre van Chamberlaintől délre, amelyet alig várunk,
hogy láthassunk. Néha jegesmedvék jönnek Chamberlainbe!
Összegyűlnek a kietlen tundrán, és fosztogatják a szemeteseket meg a
szemétlerakókat. El tudjátok ezt képzelni? Egy mókus vagy egy
sündisznó a kertben az egy dolog, de egy igazi, élő jegesmedve? Nem
semmi! Dr. Bergstrom, az oktatónk azt mondja, hamarosan
odarepülünk, és megnézzük őket, mielőtt az öböl teljesen befagyna, és
a medvék északra vándorolnának fókára vadászni. Már egy hete
elmentünk volna, de a professzort elhívták valami fontos találkozóra,
így egyelőre a laboratóriumba szorultunk be dolgozni.
Jégminták elemzésével telnek a napjaink. Némelyikük több száz
éves. Zanna a PCB nevű mérgező anyag mennyiségének növekedését
vizsgálja, ami ártalmas lehet a medvékre és a többi vadállatra, én
pedig jégcsapokat olvasztok fel és teát főzök… vagyis érdekes
grafikonokat készítek a berillium-10 nevű valami szintjének
kimutatására. Ennek a globális felmelegedéshez van köze. Dr.
Bergstrom szerint ezek a változások a berillium-10 szintjében
egybeesnek a napfoltokkal vagy napkitörésekkel, amelyek
felmelegíthetik a Földet, és megolvasztják a jégsapkát. Ez ijesztő,
főleg a medvék miatt. A Hudson-öböl jege minden évben korábban
indul olvadásnak, de kicsivel tovább tart, mire befagy. Ez azt jelenti,
hogy a medvéknek egyre többet kell koplalniuk, és eljutnak majd egy
pontra, talán már a következő ötven évben, amikor nem lesznek
képesek túlélni a szárazföldön töltött időt, és éhen halnak a tundrán.
Nehéz elhinni, hogy a természetes világot, amelyet annyira magától
értetődőnek hiszünk, folyamatosan fenyegeti a klímaváltozás, és az
olyan élőlények, mint a jegesmedvék, ilyen könnyen kihalhatnak. Mi,
akik itt vagyunk, nem szeretnénk ezt a saját szemünkkel végignézni.
Így hát hosszú távú válaszokat keresünk, betápláljuk az adatokat a
számítógépeinkbe, hogy megpróbáljuk megjósolni, meddig tart még
ki a sarki jég. Az a fura, hogy a legjobb modell, amit készítettünk a
rendelkezésre álló adatokból, azt mutatja, hogy a Föld hamarosan
egy olyan meteorológiai fázisba lép be, amely ugyanolyan, mint ami
négy és fél milliárd éve volt, amikor először létrejött a bolygó…”
Koppant valami.
Liz abbahagyta az olvasást.
– Ez mi volt?
– Gadzooks elejtette a ceruzáját – felelte Lucy.
Gwillan a padlóra röppent, és visszaadta neki.
Az írósárkány szégyenében hrrrentett egyet, és intett Liznek, hogy
folytassa az olvasást. Gyengéden Gretelre pillantott, aki félrebillentett
fejjel nézte az írósárkány jegyzetfüzetét. Gadzooks a hóna alá csapta,
hogy csillagmintázatai gondosan rejtve maradjanak. Gretel a pikkelyeit
zörgette, de nem szólt. Már jó néhány napja nem beszélt.
Liz tovább olvasott:
– „Ha őszinte akarok lenni, a munka kissé unalmas, de mind
büszkék vagyunk, hogy valami jót tehetünk az északi bioméért, ahogy
mostanában nevezik – vagy Gaiáért, a Földistennőért, ahogy Zanna
mondja mindenkinek, beleértve inuit kollégánkat, Tootegát. Ő fura
figura. Az arca olyan ráncos, mint egy régi bőrcsizma, és halszaga
van, meg fókaszaga, és még rosszabb! Egyéb feladatai közt ő dr.
Bergstrom vezetője, és azt mondja, egyszer elvisz majd a
kutyaszánnal, és megengedi, hogy vezessem a fogatát.”
– Hűha – ámuldozott Lucy nagyon csillogó szemmel.
„Zanna ettől teljesen lehervadt, mert azt nem mondta, hogy őt is
elvisszük. Tootega és Zanna nem jön ki egymással. Tootega kissé tart
Zannától, valószínűleg azért, mert folyton zaklatja az inuit mitológia
miatt. Zanna egy nap sárkányokat emlegetett, Tootega meg elhadart
pár szót a saját anyanyelvén, mutatott valami furcsát és odébbállt.”
– Ez nem valami kedves.
– Nem – mormogta Liz. – Ez sem: „Jaj, amúgy, ha csodálkoznátok,
mi ez a piros pötty, amit kinyilaztam, ez egy csepp Zanna véréből…”
Lucy és egy seregnyi sárkány hajolt előre. Gretel felborzolta a
pikkelyeit, és beleszimatolt a levegőbe.
– Nem gyógyult be a karmolás a karján – mondta Liz néhány sort
előre olvasva.
Lucy aggodalmas pillantással dőlt hátra.
– A karmolás, amit Gwilanna csinált? Ami úgy nézett ki, mint a
tintapaca David könyvszerződésén?
– Igen – felelte Liz. A gondolataiba merülve lapozott.
Gretel végighúzta karmait a ketrece rácsán.
G’reth kelletlenül megborzongott az ablakpárkányon.
– Azt írja, hogy a csapat többi tagja jól van, és hogy Zanna meg az
egyik lány szemet vetett egy jóképű helikopterpilótára, akit Russnak
hívnak…
– Ő David barátnője, nem csinálhat ilyet.
– „Nem aggódom – írja –, mert kábé tízszer mondja el naponta,
hogy szeret, bárki füle hallatára. Nem sokat változott.
Mindannyiótokat üdvözöl, és valaki ölelje meg Gretelt a nevében,
mert nagyon hiányzik neki, és kíváncsi, jól van-e. Zanna rosszul
alszik mostanában. Amikor felébred, mindig Gretel jár a fejében.”
– Ó! – szólt Lucy a ketrecre pillantva. – Gondolod, hogy tudja? –
Kezdett elvörösödni az arca.
– Kétlem – felelte Liz. – Még nincs eléggé ráhangolódva. Bár Gretel
aumája nagyon erős. Az lenne a furcsa, ha Zanna nem érezne semmit.
Lucy az ajkába harapott.
– Mit csinálunk, amikor hazajön, anya?
– Elmondjuk neki az igazat, hogy Grockle szenvedne, ha ebben a
világban kellene élnie, és ezért Gretelt el kellett zárni tőle. Ezt
megérted, ugye, Gretel?
Gretel az árnyékba húzódott, hogy senki se lássa, violaszín szemei
szikrát hánynak.
– Utolsó bekezdés – szólt Liz. – „Csiklandozzátok meg Gadzooksot
is a nevemben! Nagyon régóta nem hallottam felőle. Remélem, nem
tört ki a ceruzája hegye. Írtam egy kicsit a sarkköri sagából, de nem
úgy megy, ahogy gondoltam. Feltételezem, hogy nem kellene túl
sokra számítanom, miközben az ihletadó sárkányom több ezer
mérföldnyire van tőlem. De még három hét, és ott leszek, hogy
letöröljem a párát az orra előtt az ablakról. Jól van, mi most
kimegyünk, és megnézzük a naplementét. Ez a napjaink egyik
fénypontja. Gyönyörűek az öblök és a folyók, ahogy sötét
narancsszínűvé válnak, és jó hallani, ahogy a vadludak szárnya
csattog az öböl felett. Ha kitartanak a fényképezőgépem elemei
(kifolynak a hidegtől), sok fényképet hozok majd. Egyik este
Zannával a bázis körül sétáltunk, néztük, ahogy feljönnek az északi
csillagok. El sem hinnétek, milyen tisztán látszanak idefent. Mint a
csillogó karácsonyfaizzók. Az ember fel akar nyúlni, leszedni őket és
zsebre tenni. Ilyen közelinek tűnnek. Van egy, amely alacsonyan áll
és gyönyörű sárga. Nem tudom, hogy hívják – majd megkérdezem
dr. Bergstromot, ha visszajön, de ahányszor csak ránézek, úgy
érzem, mintha gyertya gyúlna a szívemben. Szeretem ezt a helyet.
Örökké itt tudnék maradni, de túlságosan hiányoznátok, szóval ez
sosem működne. Hoppá, érzelgős lettem. Inkább most megyek. Üdv
mindenkinek. Hamarosan találkozunk. David. Ui.: Hrrr! Ui.: Ha a
pénzem megérkezett az Almafától, beváltanád a csekket?”
Liz összehajtotta a levelet, és visszatette a borítékba.
– Hát, elég boldognak tűnik.
– Válaszolok neki, most rögtön – csiripelte Lucy.
– Jó ötlet. Biztosan örülni fog, hogy hall felőled.
– Gretelről nem írok.
– Nem, én sem tenném.
– Mit írjak a Vigyoriért kapott pénzről?
Liz fura módon ideges lett ettől. A füle mögé simította vörös haját,
és eltette David levelét egy fiókba.
– Hát, semmit. Még nem jött meg.
– Oké – felelte Lucy egy apró vállrándítással. – Azt írom majd, hogy
talán meglesz, mire megkapja a levelemet.
– Rendben van – egyezett bele Liz. De a szíve mélyén tudta, hogy a
pénz nem fog megérkezni. Hogy is érkezhetne, amikor a David által
aláírt kiadói szerződés, amelyről megígérte, hogy elpostázza, a fiókban
hevert eldugva, a most érkezett levelével és azzal együtt, amelyet a
szerkesztője, Dilys Whutton írt?
 Furcsa útitárs

Már hat egész napja vándorolt, amikor az öreg medve

mellészegődött. Ingavar megállt, hogy a szomját oltsa, amikor a háta
mögött a levegő fodrozódni kezdett a másik hím nyirkos illatától.
Lustán arra fordította a fejét. Egy akkora méretű és korú felnőtt medve
számára, mint ő, alig számított fenyegetésnek egy másik állat, és bár a
mellső lába sérült volt, a szaglása éles. A szag soklépésnyire a háta
mögül érkezett.
Vagy azt hitte.
Amikor megfordult, azonnal látta, hogy az állat feleolyan messze
van tőle, mint hitte, majdnem, mintha az égből termett volna ott.
Megpördült, hogy szembenézzen vele. Ügyelt, hogy ne mutassa a
fájdalom vagy a sérülés jelét. De az öreg medve nem mutatott
ellenségességet, és tovább gyalogolt előre, Ingavar nyomait követte a
hóban.
A fiatal medve, meglepetésére, megállt tőle könnyen elérhető
távolságra. Aztán lehajolt, és ő is ivott.
– Nagy utat tettél meg – szólt. Hó hullott ki a szája oldalán.
Ingavar sötéten hunyorgott a medvére, és fenyegetően felemelte a
fejét. Azok után, amit hat nappal azelőtt látott, nem volt kedve szóba
állni idegenekkel.
– Menj tovább – morogta, és választott útvonala, dél felé intett az
orrával.
Az öreg medve leszegte a fejét, hogy elismerje Ingavar fizikai
fölényét. Aztán felmorrant, és evett még havat, majd így szólt:
– Miért akarnék arra menni, ahol az ember karmaiba kerülök?
Ettől persze Ingavar összerezzent. Sok éve múlt, hogy utoljára a
városban járt, és az oda vezető útra is alig emlékezett már. És most itt
volt ez a potrohos, kócos bundájú csavargó, aki durva dolgokat mond
választott útirányáról. A bizonytalanságtól bénultan állt. Ha a
medvének igaza volt, hogy hihette, hogy kérdezősködés nélkül irányt
vált?
 Az öreg medve letelepedett, a hasa alá igazította hátsó lábait.
Ásított, majd felemelte egyik mancsát, és végighúzta a nyelvét
kinyújtott karmai között.
– Zavartnak tűnsz, Nanuk.
Ingavar a fogát csikorgatta. Látogatója merész volt, ezt el kellett
ismernie. Évek óta nem szólították Nanuknak. Bár minden medvére
egyaránt használható volt ez a szó, csak akkor használták, amikor egy
idősebb beszélt egy fiatalabbhoz, általában megrovó hangnemben. Ez a
medve viszont barátságos hangot használt, és ez furcsán
nyugtalanította Ingavart.
– Miért követtél? – kérdezte, hagyva, hogy a szavak elődörögjenek a
torkából.
– Kíváncsi voltam – felelte az öreg. – A nyomaid mintázata alapján
sántítasz. Most már látom a sebeidet, és értem, hogy miért. Csak azt
nem értem, hogy amikor épp befagy a tenger jege, és a fókák földje
hamarosan megtelik, miért tart egy ilyen erős fogú és karmú medve
arra a vidékre, amelyet minden más medve türelmetlenül hagy el.
– Ki vagy te? – kérdezte Ingavar a jeget ütögetve. Az önérzete
legalább olyan dúlt és kócos volt, akár a szőre a hátán.
Az öreg medve békésen folytatta a tisztálkodást.
– A nevem Thoran.
Ingavar elfordította a fejét, és rövid, gyors horkantást hallatott.
Kitalálhatta volna, hogy a medve az első fehér medve nevét viseli, aki a
jégen járt. Néhány anya sosem értette meg, micsoda gúnynak teszik ki
sarjaikat. Ingavar újból meglóbálta a fejét, ezúttal észak felé.
– Menj, vén medve! Menj a fókák földjére, amíg még van elég erőd
elkapni egyet.
Thoran a fejét rázta, és ásított.
– Elfáradtam. Pihenhetnénk egy kicsit.
– Pihenhetnénk? – Ingavar kidüllesztette a mellét.
– Hóvihar közeleg. Mi értelme lenne három jó lábon és egy sántán
küzdeni a széllel? Ha van annyi eszed, amennyi erőd, nekem
támaszkodsz a sérült válladdal, és hagyod, hogy megóvjalak a hidegtől.
Hóvihar? Ingavar a fülét hegyezte. Északról a haragos szél halk, de
határozott fütyülését hallotta. Nem csak azt, de néhány elszabadult
hópehely is száguldott a jég felszínén. A látogatónak igaza volt,
valóban hóvihar közelgett. Ingavar torokhangú sóhajt hallatott, és az
ajkába harapott a tépőfogaival. Ez a vén szőrcsomó újból meglepte.
– Miért? – kérdezte Thorantól. – Miért védesz meg?
Thoran letette a fejét.
– Ragnar idejében a medvék nem bánták, ha falkában kellett
aludniuk. Ragnar fia vagy te is, nem?
Ingavar szeme összeszűkült.
– Feküdj le, Nanuk! Pihenésre van szükséged.
A szél felnyögött, és Ingavar füle hegyébe csípett. Mi mást tehetett,
mint hogy beadta a derekát, és elfogadta az idősebb medve
bölcsességét. Kifújta a büszkeséget agyondolgoztatott tüdejéből,
behajlította a térdét és lefeküdt. Sérült, sajgó vállát Thoran meleg,
száraz horpaszának nyomta. És ahogy a hóvihar szegélye elérte őket, s
a hópelyhek megsokasodtak és összetapadtak, dombbá húzta össze
magát, és hosszú orrát mélyen a Thoran mellső lába és hasa közötti
résbe rejtette. Kimerült, és nem akart beszélni, de amikor a szemhéja
elnehezült az alvás ígéretétől, a torkát három reszelős szó hagyta el:
– A nevem Ingavar – mondta.
Aztán elaludt.
 Lucy levelet ír

Ígéretéhez híven, még aznap, amikor David levele megérkezett,

Lucy leült a konyhaasztalhoz, és a következő néhány órában
válaszlevelet körmölt a fiúnak. Sok ciccegés, hümmögés hallatszott, és
vad áthúzások után összegyűrt papírgalacsinok repkedtek szanaszét a
helyiségben. Bonningtonnak a vacsorájából kellett kipofoznia az
egyiket, Liz a mosógépbe csukott be egy másikat (Lucy fehér iskolai
bokazoknija ennek eredményeképpen szürke árnyalatúként került elő),
a hűtő tetején ülő hallgatózósárkánynak pedig alig sikerült elkerülnie,
hogy eltalálja egy galacsin, amelyben nem kevés ceruzaforgács is volt
(Lucy szerette először ceruzával megírni a leveleit).
Végül megállapodott egy élénkkék színű tollnál és a két vörös
mókust ábrázoló, kinyitható képeslapnál. A legszebb,
legmagabiztosabb kézírásával a következőt írta: Ez itt Hermione. A
barátját pedig Crispinnek hívják. Ők a fenyőerdő királya és
királynője. Szürkék voltak, és senki sem szerette őket, míg egy
varázslóbagoly vörössé nem változtatta őket. Azt hiszem, jó mesét
tudnál írni róluk. Aztán azzal folytatta, hogy beszámolt a Hóbortos köz
minden történéséről.
Először azt említette, milyen nyugisak a dolgok, főképp amiatt,
hogy idegesítő szomszédjuk, Mr. Bacon úgy döntött: elutazik egy
háromhetes hajóútra valahová, amit Mexikói-öbölnek hívnak. Azt
mondta, hoz majd egy kis ugróbabot – írta Lucy –, de én jobban
szeretnék tőled egy követ. Mondtam Anyunak, hogy megígérted,
hozol egy követ, amire rá van írva, hogy ÉSZAKI-SARK. Ne hagyj
cserben!
És így tovább. A délután közepére belekezdett a lap negyedik és
egyben utolsó oldalába, amikor is Liz bejelentette, hogy vásárolni
megy, és megkérdezte Lucyt, hogy akar-e vele menni? Lucy épp
mélyen belemerült a Könyvtárkertben álló fák színeinek ecsetelésébe
Davidnek, és hogy egy csomó levelet gyűjtött, és lepréselte a Vigyori és
a Makklopó Szörnyben, és a kis vadgesztenyelevelet, amit azért küld
neki, hogy Scrubbley-ra emlékeztesse, Gesztenye sírján találta. Nem,
nem akart vásárolni menni, köszönte szépen, de elszaladhat-e az utca
végi postára, hogy feladja a levelet, mielőtt bezárnak?
Liz mondta, hogy elmehet, ha óvatos lesz, és egyenesen hazamegy
utána. Ó, és feladná az Odúban, a munkaasztalon lévő leveleket is?
Lucy azzal fejezte be a levelet, hogy Gadzooksnak nagyon hiányzol,
de nem annyira, hogy tűzkönnyet hullajtson, ne aggódj! Csillagokat
rajzolgat, azt mondta Gwillan. Nem mókás, hogy te a csillagokról
meséltél, ő pedig azokat rajzolja? Ha ezt befejeztem, meg is nézem a
füzetét. Addig fogom csiklandozni, amíg nem csinál úgy, hogy tí-hí-
hí, ahogy te, amikor nevetsz. Mesélted ezt Zannának? Tényleg így
csinál, Zanna, becsszó! Halál ciki. Horkol is. Most rohannom kell,
különben bezár a posta. Jaj, majdnem elfelejtettem. A pénzed még
nem jött meg, és Anya azt mondta, Gretel… Lucy megtorpant,
rágcsálta a tollát, és gondolkodott. Mit mondhatott Gretelről, ami igaz
volt? A fejét újból lehajtva így folytatta: …sóvárog Zanna után, de
figyelünk rá. Szerintem jó lesz, amikor mindketten hazajöttök. Légy
szíves, írjál még, ha van időd. Sok szeretettel: Lucy xxx
– És most kell a cím – mondta Lucy Gwillannak. – Repülj fel, és
hozd le a levelet, légy szíves!
– Hrrr – felelte Gwillan a fejét rázva. A levél, emlékeztette Lucyt, a
fiókba került. G’reth vagy Gruffen talán ki tudta volna nyitni, de egy
olyan kis szippantó, mint ő, nem.
Lucy megpaskolta az orrát.
– Oké, majd én fölmegyek.
A Sárkányodúban felkapta a két levelet, amit Liz a fazekaskorong
mellett hagyott, aztán kinyitotta a munkapad fiókját. Először nem látta
a nagy barna borítékot a fehér alatt, amelyre az Almafa híres,
díjnyertes figurája, Kevin a karaoke kenguru volt nyomva. De amikor
megfogta David levelét, és be akarta csukni a fiókot, egy sárkány
hangja morrant fel, ő pedig megfordult.
Gretel volt az, a kalitkája rácsaiba kapaszkodva.
Lucy odalépett, és leguggolt mellé.
– Tudod, hogy nem engedhetlek ki.
Gretel megrázta a fejét.
 – Hrrr – mondta.
Lucy ráncolta a homlokát.
– Hogy érted azt, hogy tudod, miért boldogtalan Gadzooks?
Gretel a fiók felé sandított.
Az őrsárkány, Gruffen odalebegett, hogy megvizsgálja.
Ragasztószalag, olló és néhány boríték, hrrrögte.
– Tudom, az előbb láttam – felelte Lucy.
– Hrrr – erősködött Gretel, mondván, hogy nem látott mindent.
Így Lucy visszament, és alaposabban szemügyre vette. És így fedezte
fel a lezárt, felbélyegzett borítékot, amelyet Dilys Whuttonnak
címeztek, az Almafa Könyvkiadóba.
– Ez David szerződése – motyogta. – Anya elfelejtette feladni. Ezért
nem kapta még meg David a pénzt.
– Hrr-rrr – szólt Gretel a háta mögött keresztbe tett mancsokkal,
mintha nagy szolgálatot tett volna a háznak.
– Zookie tudja? – kérdezte Lucy.
Gretel megvonta a vállát.
Lucy hümmögött, és egy ujjal ütögette az állát.
– Talán megérezte, és ezért nem tud rendesen írni Davidnek?
Gretel nagyra nyílt szemmel nézett rá.
– Akkor sem engedhetlek ki – mondta Lucy borzasztó bűntudatot
érezve, amikor Gretel lecsüggesztett szárnyakkal elcsoszogott szem
elől.
– Sietnem kell – pillantott Lucy az órájára. És anélkül, hogy
átgondolta volna, Liznek talán jó oka van elrejteni a szerződést a világ
elől, felvette a sapkáját, kabátját és kesztyűjét, aztán a postára sietett,
hogy bélyeget vegyen a képeslapjára. Aztán az összes levelet bedobta a
postaládába.
És ekkor kezdődött a baj.
 Égi jel

Amikor Ingavar felébredt, a hold már fenn ragyogott, őt pedig

vékony jégréteg fedte. Thoran már felkelt, és nem messze tőle ült, az
éjszaka kupolájába bámult.
– Itt az idő – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna.
– Mihez? – kérdezte Ingavar. Ügyetlenül talpra állt, és lerázta
magáról a havat.
Thoran elindult.
– Hé, hová mész? Gyere vissza! – Ingavar hangja hirtelen
idegességtől és aggodalomtól feszülten csengett. Az öreg medve pont
azon az úton indult el, amely szerinte Chamberlainbe vezetett.
– Ragnar sosem követte a csillagokat – szólalt meg Thoran. – Őt
sugallatok vezették, és ez lett a veszte. Imádkozom, hogy te meg én
szerencsésebbek legyünk.
Ingavar előrefutott és szembefordult vele. A jégre ütött, hogy
megállásra kényszerítse az öreg medvét, és leült.
– Menj vissza, Thoran! Mi nem vagyunk együtt.
Thoran mélyen a fiatal medve szemébe nézett.
– Egy jelet követek – mondta. – Úgy néz ki, hogy talán emberekkel
teli vidékre vezet engem. Ha neked is ez a szándékod, Ragnar fia, talán
jó lesz, ha melletted maradok. Az emberek félnek a medvéktől. Ezt te is
tudod. És amitől félnek, azt néha megölik. A szemétvárosban eltűrnek
minket. Én öreg vagyok, és könnyen megszánnak. De aki kicsit is
ismeri az ősi legendákat, nem lesz ilyen nagyvonalú egy olyan
medvével, aki Oomara jelét viseli a fején.
Erre Ingavar vadul összerándult. Elviharzott, tükröt, vizet keresve.
A hazug, taknyos, szélhámos holló azt mondta, senki nem fogja látni a
jelet, csak a lány!
Thoran folytatta az útját.
– Ne izgasd fel magad – szólt Ingavar után. – A sebhelyeket csak
azok látják, akik, mint én is, ki tudják olvasni az aumádból.
Auma? Ingavar hallotta már a szót, de semmit sem tudott a
jelentéséről. Újra előreügetett, majd megfordult, hogy Thorannak
szembe kelljen néznie vele.
– Rébuszokban beszélsz, vén medve.
– A bölcsesség útja nem mindig egyenes – felelte Thoran.
Ingavar párafelhőt fújt.
– Mi az az auma?
– A szellemed, a benned égő tűz.
Ingavar zavarodottan összehúzta a szemét. Sosem volt olyan, aki a
szellemekről beszél. Amit nem tudott leütni, azzal szemben óvatos
volt.
– Azt mondtad, egy jelet követsz. Hogy értetted ezt?
Anélkül, hogy lassított volna, Thoran így felelt:
– Nézz fel, Nanuk, mit látsz?
Ingavar felnézett az égen elszórt pontokra.
– Csillagokat – morogta.
– Tudsz olvasni bennük? Használod őket, hogy megtaláld az utat?
Ingavar a mancsai között horkantott egy mélyet.
– Nem. Ragnar igaz fia vagy, ugye? – kérdezte Thoran.
– És te mi vagy? Egy Mesemondó bocsa? Lorel finnyás fia?
Thoran, ha fel is dühítették a szavak, nem morgott vagy szegte le a
fejét, hogy kimutassa. Csak így szólt hűvösen:
– Egy napon, Ingavar, meg fogod tudni. Nézd azt a három csillagot,
amelyek úgy mutatnak lefelé, mint egy medveorr, és tőlük jobbra azt a
csillagrajt! Mit látsz közöttük?
Ingavar csalódottan megfordult, és hunyorgott. Senki nem mondta
ennek a totyogó bolondnak, hogy a medvék az orrukat használják
távolra, és nem a szemüket? Mindazonáltal megpillantott egy pulzáló,
sárga csillagot.
– Jó – szólt Thoran. – Az a jel. Nézd figyelmesen! Engedd, hogy az
aumája összeolvadjon a tiéddel.
– Van tüze? – kérdezte Ingavar, aki sosem hitte, hogy a csillagok
nem csupán az ősei figyelő szemei.
– Az maga a tűz – felelte Thoran. – Mindegyikük az. De amelyiket
követem, különleges. Nem tűnt fel már sok-sok olvadás óta.
Ingavar most már kíváncsian lépett előre néhányat, mintha
kinyújthatná a nyelvét, és egészben lenyelhetné a csillagot, akár egy
hópelyhet.
 – Honnan tudod? Mesemondó vagy?
– Olyasmi – felelte Thoran.
Újabb rejtvény. Ingavar megrázta magát.
– Akkor mit jelent számunkra ez a tűzcsillag?
Thoran lassított és megállt, majd tisztelettel az égre emelte a
pillantását.
– Te meg én, és mindaz, ami vagyunk, ezeknek a fényeknek a
középpontjából való, Nanuk. – És míg Ingavar bámult és csodálkozott,
Thoran hagyta, hogy az aumája összeolvadjon a tűzcsillaggal. Karmai
mélyen a tiszta, fehér jégbe vájtak, mintha egy rég elfeledett emlék
után kutatna. A fejébe egy sziget gondolata költözött. Egy távoli
szigeté, ahol egy hatalmas lény alszik a kőben.
– Gawain – suttogta az égnek. És talán a változó holdfény tréfája
volt, de a homlokán hirtelen tűz gyúlt, és három mély sebhely jelent
meg rajta, amelyet az emberek és a medvék Oomara jelének neveztek,
majd egy szempillantás alatt eltűnt.
 Kösd össze a pontokat!

– Mit csináltál? – Liz letette a bevásárlószatyrokat, és olyan

mélységesen megdöbbent pillantást vetett a lányára, hogy Lucy
kényszert érzett arra, hogy a ruhája ujjából előhúzzon egy zsebkendőt,
és kifújja az orrát, csak hogy elkerülje a szemkontaktust.
– A fiókodban volt… rajta a bélyeggel meg mindennel.
– Igen, és ott is kellett volna maradnia.
– De megígérted, hogy elküldöd, és én azt hittem, meg is tetted.
Ehelyett eldugtad, és még csak el sem mondtad nekem. Ez sunyiság,
anyu. David haragudni fog.
Liz lerogyott a konyhai székre, és a szemöldökét dörzsölgette.
– Valami nem stimmelt azzal a szerződéssel, Lucy. Gwilanna
varázslata beszennyezte. Biztos vagyok benne.
Lucy idegesen a konyhapultnak támaszkodott. Emlékezett a napra,
amikor David aláírta a megállapodást a kiadóval, aztán elment az
Északi-sarkra. Az aláírásából a tinta lefolyt a papíron, ami fura volt,
mert a toll, amit használt, nem volt folyós. A tinta furcsa nyomot
hagyott maga után. Erre kérdezett most rá Lucy:
– Csak a miatt a tintapaca miatt?
Bonnington felugrott Liz ölébe. Az asszony lustán cirógatta, és
halkan így felelt:
– Igen.
A hűtőszekrény tetején megmoccant a hallgatózósárkány.
Másodperceken belül körbeadta a hírt a házban. Mindenütt
sárkánypikkelyek zörögtek idegesen.
– Szándékomban volt elküldeni, de meggondoltam magam. Meg
akartam beszélni Daviddel, amikor hazajön. A kiadónak egyszerű lett
volna készítenie egy másolatot a szerződésről. Most nem tudom, mi
fog történni.
– Csak egy darab papír – tiltakozott Lucy.
Liz tekintete a távolba révedt, és lassan, elgondolkodva megcsóválta
a fejét.
 – Nem, szerintem fontos az a jel. Hogy Gwilanna használta, az
elindított valami gonoszságot, talán David kézírásához van valami
köze. Az elküldése valószínűleg a végső lépés volt, ami a varázslathoz
kellett.
– De…?
– Csitt, minden rendben. – Liz megszorította a kezét. – Akármi is
ez, megoldjuk. De résen kell lennünk. És Davidet figyelmeztetni kell.
Lucy az anyja felé tolta a vezeték nélküli telefont az asztallapon.
– Még nem. Menj, és hívd Gadzooksot! Beszélni akarok vele.
Zaklatottnak tűnt délelőtt. Tudni akarom, miért.
Lucy sarkon fordult, aztán vissza.
– Mi van Zannával? Neki is van olyan jele. Gonosz boszorkánnyá
fog változni?
– Nem tudom – felelte Liz magához ölelve Bonningtont.
– Menj, és hozd Gadzooksot! És szólj Gruffennek, hogy ügyeljen jól
Gretelre.

Eközben David szobájának ablakpárkányán G’reth és Gadzooks egy

másik fontos beszélgetésben volt elmerülve – az univerzum eredetéről.
G’reth a kívánságok teljesítésének adottsága folytán nagy
tapasztalattal bírt az univerzum működéséről. De az eredetét illetően
hiányos volt a tudása. Biztos volt abban, hogy a világmindenség nem
mindig létezett, ezért valami alkotta. De micsoda?
Gadzooks a füzetén kopogott a ceruzájával. Az ő véleménye szerint a
rejtély a csillagokban rejlett.
G’reth felvonta a szemöldökét, és kikémlelt a kertbe. Az ég alig
szürkült. Még nem látszottak a csillagok. Megkérdezte Gadzooksot,
miért akarja ezt tudni.
Az írósárkány a ceruzáját rágcsálta, újabb barázdát vésett a végére,
majd csak annyit mondott: David gondolkodott rajta.
Ebben a pillanatban lépett be Lucy, és megkérte Gadzooksot, hogy
jöjjön a konyhába.
Ügy tűnt, Gadzooks hálás a lehetőségért, hogy véget vethet a
töprengésnek, ezért letette a ceruzát és a füzetet a párkányra, majd
egyenesen Lucy vállára röppent.
G’reth egy füstkarika kíséretében megzörgette a pikkelyeit. Azt
remélte, hogy megtudhatja sárkánytársa gondolatait ezzel az aggasztó
Gwilanna-üggyel kapcsolatban, de egyelőre a pillanat elmúlt. G’reth a
karmaival dobolva végignézett a párkányon. Pillantása a ceruzára és a
füzetre esett. Mindig is elbűvölte az az egyszerű dolog, hogy Gadzooks
leír dolgokat, és azok megtörténnek. Kíváncsi volt, hogyan működik,
ezért odatotyogott, és közelebbről szemügyre vette a füzetet. Felvette,
és hagyta kinyílni. A lapok peregtek, és megálltak egy viszonylag
egyszerű csillagmintánál. G’reth nem tudott ellenállni a kísértésnek:
felemelte a ceruzát. Elfordította a füzetet balra. Elfordította jobbra.
Megnézte a tükörképét az ablaküvegben. Aztán egy meglehetősen
furcsa dolgot tett. A füzetre tette a ceruza hegyét, és szemét továbbra is
a tükörképen tartva, elkezdte összekötni a pöttyöket. És ki tudja,
milyen erő vezette a mancsát, de ahogy az alakzat kezdett formát
ölteni, úgy értette meg G’reth hirtelen, hogy a világegyetem ugyanazon
a helyen született, ahonnan Gadzooks nyerte az ihletet. Más szóval,
ugyanaz az erő alkotta meg a szavakat és az anyagot.
Sőt mi több, ahogy folytatta a rajzolást, valami furcsa meglepődéssel
rájött, hogy még nem tett eleget a feladatának. Mielőtt David északra
utazott, ő, G’reth teljesítette azt a kívánságot, hogy a gazdája tudja meg
Gawain, a Föld utolsó sárkánya tűzkönnyének titkát. David nagy
felfedezést tett – a jég és a tűz kapcsolatáról. De ez nem a teljes
történet volt, csak a töredéke. G’reth most már látta. Hogy David teljes
egészében megértse a titkot, vissza kellett lépnie az időben, és
megtudni, honnan származik a sárkány tüze. Lényegében ezt
egyszerűen meg lehetett válaszolni: Gawain tüze a Föld
középpontjában született. De honnan származik maga a Föld? És
hogyan született a tűz a középpontjában? Ez volt az igazi rejtély.
Reccs! G’reth ijedt hrrrenést hallatott, és idegesen lenézett a
füzetre. Olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy kitört a ceruza
hegye, akkora erővel nyomta a papírra. De meglepetésére az
összekötött csillagok üzenetet formáltak. Nem valami nagy üzenetet,
azt meg kellett hagyni. De érdekeset. Csak egyetlen betűt:

G
 A vízparton

Fények. Nem magasan az égbolton, hanem lejjebb, a távoli

horizonton pislákoltak. Thoran lassított, majd megállt, és csillogó orrát
a fények felé emelte.
– Az a szemétváros, amelyet az emberek Chamberlainnek neveznek
– szólt.
Ingavar a lábuk alatti jég szilárdságát próbálgatva mellé húzódott. A
pulzáló csillag üldözését – amelyről Thoran állította, hogy napvilágnál
is érzi – hajnal óta lelassították a nyílt víz óceánról benyúló ujjai,
amelyeknek száma és mérete folyamatosan növekedett. Jó néhányszor
irányt kellett váltaniuk, hogy Ingavarnak ne kelljen a jégtáblák között
úsznia. Most még erre sem volt lehetőség. Törékeny volt a jég. Orrának
egyetlen bökésére felszakadt és eltöredezett volna a laza talaj, ők pedig
nyakig merültek volna a jéghideg vízben. Ingavar válla nem bírta
volna.
– Mihez kezdünk? – kérdezte mélységes fájdalommal és
csalódottsággal a hangjában.
– Megvárjuk, míg elalszik a tenger – felelte Thoran.
Ingavar a szélbe tartotta az arcát. Keserűen hideg volt, olyan hideg,
hogy párálló lélegzete zúzmarává változott, ahogy a szél visszafújta az
arcába. A közelgő fagy leírása mulattatta, de a hatalmas víz látványa
nem. Saját maga és a szárazföld szegélyét jelző fények között csak több
mérföldnyi hullámdombokat látott, amelyeket olvadó jég darabjai
pettyeztek.
– Napokig tarthat – szólt, és újra dobbantott a talajon, hogy biztos
legyen benne.
– Akkor miért pazarlod az erődet, hogy nyomkodod és piszkálod a
jeget, mint egy tudatlan bocs? Mindennek eljön az ideje, Nanuk. A
csillagok lassan vándorolnak. Ahogy mi is.
 Csillagok. Egy hétköznapi medve borostyánszín szemének
láthatatlanok voltak az éjszaka vöröslő alkonyában és a csomós felhők
mögé rejtőzve. Majdnem egy nap telt el azóta, hogy Thoran arról
beszélt, egy „jelet” követ. Ingavar ennek az időnek a nagy részét
egyedül sétálva és ezen töprengve töltötte. Vajon egyszerűen véletlen
egybeesés volt, hogy pont akkor kell megkeresnie Ragnar fogát, amikor
új csillag jelent meg a szemétváros felett? Nem, nem egy új, egy
visszatérő csillag, ha a vén Mesemondónak hinni lehetett. Ingavar
morgott és felsóhajtott. A mancsa alatt dombot kapart a hóba, érezte a
karmai között a jég nedves, hideg harapását. A feje mítoszok és
legendák foszlányaitól zúgott egész nap. A jég: az anyaga, a hidege, a
mindenütt jelenlévősége tartotta ép eszénél. Ugyanezt a türelméről
már nem lehetett elmondani. Széttaposta a dombocskát, és oldalra
fordult, előre-hátra sántikált az egyenetlen vízparton, nem véve le
szemét a fényekről.
Az őt figyelő Thoran előrenyújtotta mellső mancsait, és a hóra
ereszkedett.
– Egyre rosszabb a sérülésed – szólt. – És mégis menni akarsz, nem
pihenni. – Thoran ásított, és a víz felett Chamberlain fényeire
pillantott. – Minden fénypont, amit látsz, legalább négy embert jelent.
Biztosan nagyon fontos a küldetésed, ha kockáztatod, hogy közéjük
menj.
Ingavar levegőt vett, állkapcsa megfeszült. Az útjuk során eddig
Thoran nem erősködött, hogy megtudjon tőle valamit a chamberlaini
látogatásáról. Most, amikor talán napokra megfeneklettek csupán a
szavak és a szél társaságában, Ingavar nyugtalankodni kezdett. Az öreg
medvének ravasz nyelve volt. Kétségtelenül lett volna néhány dorgáló
szava az alakváltó hollóval kötött egyezségéről. De ez az egyezség
Ingavar szívében rejtőzött, bezárkózva, mint az anyamedve a vackán.
Nem merte sem megosztani Thorannal, sem pedig veszélybe sodorni
az öreg medvét, aki olyan kedves volt vele a hóviharban. Így hát a
szigorúság hamis érzetével így szólt:
– Ha elértük a várost, mindenki megy a maga útján.
Thoran udvariasan biccentett.
– Tudod, mit csinálnak veled, ha elfognak?
A fiatal medve némán bámult előre.
– Megint lelőnek, Nanuk. Ezúttal egy olyan szerrel, amitől elalszol.
Aztán ketrecbe zárnak, és gúnyolódni fognak rajtad. Ha a szerencse
melléd áll, a gépeikkel visszarepítenek oda, ahol találkoztunk. Vagy
talán bezárnak az életed hátralévő részére. Mondd, Ragnar fia, hol van
ebben a büszkeség?
A szél beleborzolt Ingavar bundájába. Ó megfeszítette a vállát, így a
krémszínű szőrszálak hullámzottak.
– A városban megerősödöm.
– Úgy beszélsz, mint akinek bosszúvágy lakik a szívében.
– Minden medvének van adóssága az emberekkel szemben.
– Hát ismered Oomara legendáját? – kérdezte Thoran. De Ingavar
tűnődő csendbe burkolózott, Thoran pedig úgy döntött, nem erőlteti
tovább.
– Pihenj – mondta. – Reggel előtt a tűzcsillag átvezet minket a
vízen.
– Hogyan? – tudakolta Ingavar morcosan.
De addigra Thoran már elaludt.
 Egy különleges jutalom

– Hűha – szólt egy hang. – Szóval ezt műveled, amikor belopakodsz

ide…
– Köszönöm szépen – felelte David, és kattintott az egérrel. Thoran,
Ingavar és Chamberlain története eltűnt egy dobozban a monitor alján.
– Ez jó – mondta Zanna a fiú válla fölött átlesve. – Tedd vissza!
Hadd olvassam tovább! Mennyi van meg?
– Négy fejezet, legalábbis majdnem, ha nem szakítottál volna félbe.
– Lecsukta a laptop tetejét. – Azt hiszem, szólítanak a jégmintáim.
– Nem így van – mondta a lány, és David ölébe telepedett.
– Zanna, ne csináld! Ez Bergstrom irodája!
– Ó, most meg finnyásak lettünk? – A lány félredobta hosszú, fekete
haját. – Tegnap éjjel nem panaszkodtál, amikor átjöttem, hogy
felmelegítselek, írókám.
– Az más volt. Az bizalmas volt. Gyerünk, Tootega a laborban lehet.
Zanna ciccegve kinyúlt, és belökte az ajtót. Az becsukódott, felfedve
egy posztert, amely egy sötét, lila fényben fürdőző északi-sarki tájat
ábrázolt.
– Bahh, a morcos inuit uraság – mondta a lány, és kinyújtotta a
nyelvét. – Láttad, milyen nyaklánc van rajta? Egy sámántalizmán,
csupa csont meg zacskók meg szőrcsomók.
– Azt hallottam, az nagyon menő errefelé.
– Viccelődj csak – felelte a lány –, de nekem ez nem mókás. Azt
hiszi, gonosz lélek vagyok.
– Ne hülyülj!
– Nem viccelek. Láttad, hogy kerül engem. Kiszúrta ezt tegnap, és
majdnem dobott egy hátast.
Zanna felhúzta a vastag, kötött pulóvere ujját. A karján ott virított a
Gwilannával vívott harc emléke: három vonalszerű karmolás, görbe,
egyenetlen sebek a könyökétől az alkarja feléig.
– Ez jó ronda – mondta David az orrát húzva.
– Kösz. Te is jól nézel ki reggelente. – A lány visszahúzta a pulóvert
a csuklójáig. – Voltam Manorskinál, az ápolónál, tegnap, hogy
megpróbáljunk rájönni, miért nem gyógyul be. Szerinte elfertőződött a
seb, ennyi az egész. Adott egy antibiotikus kenőcsöt. Naponta
háromszor be kell kennem, míg Gwilanna füstté nem válik.
– Remek – felelte David. Remélte, hogy a metafora igaznak
bizonyul. Zanna sosem volt hajlandó elfogadni, hogy a sebek többek,
mint mély karmolások. Akkor miért volt Tootega olyan izgatott a lány
miatt, gondolkodott David. És miért lett ő is olyan ideges, amikor
meglátta a Henry Bacon dolgozószobájában függő poszteren a medvét,
amelynek majdnem ugyanilyen jelek voltak a fején? A laptopra
pillantott. A jel írásra késztette, Ingavarról, Thoranról és az Északi-
sark történetéről. De az csak egy mese volt, egy saga a fejében. A
képzelet véletlenül szépen összeillett a valósággal. Csak egy ijesztő
hasonlóság, semmi több.
Vagy mégsem?
Zanna elkapta David pillantását, és visszanézett a számítógépre.
– Mi van? – kérdezte.
És ez volt az egyik jó oka annak, hogy a lány még nem olvashatta a
történetet: ha tudta volna, hogy az ő „Oomara jele” sérülésén alapul,
teljesen kiakadt volna.
– Semmi – felelte David. A pulóverébe markolva visszafordította a
lányt. – Jól nézel ki ilyen… visszafogottan.
– David, úgy nézek ki, mint egy fóka – felelte a lány. – A sarkvidéki
öltözködés nem túl előnyös.
Davidnek ezen mosolyognia kellett. Otthon kilátszott volna a lány
hasa, csupa karperecbe és tetőtől talpig lilába és feketébe öltözött
volna. Micsoda változtatásra képes az időjárás!
– A történet – szólt Zanna. – Mesélj róla valamit! A repülőúton azt
mondtad, egy anyamedvével és a bocsával kezdődik, akik a
jégtorlaszon ülnek Ragnar Foka mellett, és az őseikről meg ilyenekről
beszélgetnek.
– Ügy van – felelte David –, de amikor megérkeztünk, támadt pár új
ötletem. Minden, amit írtam, két hím medvéről szól, az egyikük öreg és
bölcs, a másik fiatal és kötekedő, akik átkelnek a jégen.
– Északra vándorolnak?
– Nem, ez benne a csavar. Befelé jönnek a városba, nem elfelé tőle.
Egy csillagot követnek. Vagyis az idősebb.
 – Hú, a Kisjézus Chamberlainben?
– Egy jégkunyhóban a fogadó mellett. Próbáld újra!
– Öhm, a csillag egy üstökös, amely Kanadában csapódik be?
Minden medvét eltöröl a föld színéről, hacsak valaki meg nem állítja?
– Meglepő, de nem. És ez nem lenne túl kedves dolog a
vendéglátóinkkal szemben, igaz?
– Bocsi, Kanada – szólt a lány, és tisztelgett a Bergstrom íróasztalán
álló zászlónak.
– Ez egy norvég zászló – nyögte David. – A hiányzó juharlevél a
kakukktojás.
– Nem volt benne az útikönyvben. A zászlók nem tartoznak az
erősségeim közé. Oké, miért jön a másik?
– A másik mi?
– Medve, okostojás. Ha az egyik egy bölcs vezér keletről, mi a másik
fickó terve?
– Ja, Ingavar. Őt vállon lőtték. Azért jön, mert… hogy
meggyógyítsák.
– A kedves, szőke dr. Bergstrom segítségével?
– Valami olyasmi.
– Tényleg? Bergstrom is benne van?
David ismét a laptopra pillantott.
– Talán lesz egy szereplő, akit ő ihletett.
– Ne titkolózz már! A Zannák szeretik az igazságot. -A lány David
pulóverének nyakát rángatta egy ujjal.
– Arra várok, hogy Gadzooks eldöntse – bökött ki a fiú egy
részigazságot.
– Király. Megjelenítetted őt?
– Hmm. Olyasmi. Küldött egy rejtjeles üzenetet ma reggel.
Zanna elképedt.
– Ez aztán az okos sárkány! Mennyit tud írni a füzetébe?
– Nem Kedves David, hogy vagy, te buta. Egy betűt az ábécéből.
– Z volt? – kérdezte Zanna ragyogva, kivillantva tökéletes, fogorvos-
az-apukám fogsorát.
– Nem. G. Nem voltak szavak vagy mondatok. Csak egy nagy G
betű. Még mindig próbálok rájönni, mit jelenthet.
– Sárkánynév. Mind G-vel kezdődik.
– Remek, ez kicsit leszűkíti a kört.
 Zanna a fiú vállára csapott.
– Ne okoskodj! Talán mondani akar valamit. Grockle-ról vagy,
mondjuk, Gretelről?
– Ne találgass – rázta a fejét David. – Semmilyen rossz hullámot
nem érzek felőle, és nem hiszem, hogy bármelyik másik sárkánnyal
lenne kapcsolatban. Amúgy általában csak akkor ír, amikor elakadok
egy történetben.
– Elakadtál?
– Hmm, talán. – Kinyújtotta a tenyerét. – Nem azt terveztem, hogy
a medvéim a jégmező szélén rekednek a vízparton, de azt hiszem, ezt
megoldottam.
– Hogyan?
– Nem mondom el. Várd ki a végét!
– Hogyaaan?– makacskodott a lány, egy puszival próbálva
meggyőzni Davidet.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy magas, vékony alak nézett
be. Farmert és szarvasbőr dzsekit viselt.
– Sziasztok, tubicák!
– Szia, Russ – ült fel Zanna a lábát lóbálva.
– Biztosíthatlak, hogy ez nem az, aminek látszik – mondta David, és
érezte, hogy elpirul. Megpaskolta Zanna csípőjét, próbálta eltávolítani
az öléből.
A lány, önmagához híven, nem mozdult.
Russ felnevetett.
– Ha én lennék ott, ahol most te, fütyörésznék, David. – Zannára
kacsintott, és megbökte viseltes cowboykalapját. – Üzenetet kaptam
Anderstől. Egy kicsit késik a rossz idő miatt.
– A jégmező szélén rekedt a vízparton?
– Mi?
– Ne is figyelj rá – felelte David. – Hülye vicc.
– Mindegy. Anders szeretné, ha valaki elmenne Chamberlainbe, és
elhozná az ellátmányt. Természetesen úgy gondolom, hogy ti örömmel
elmentek. – Russ egy kulcscsomót dobott Zannának.
– A teherautóval? – kiáltotta a lány az ablakon kinézve, ahol a
hosszú, piros teherautó állt a tábor udvarán, egy halom rozsdás
olajoshordó mellett.
– Ne zúzzátok le – mondta Russ. – Van egy nagy, ronda sivatag
odakint, amit tundrának hívnak, tele csapdákkal és gyilkos
lemmingekkel. Maradj az úton, és lassan vezess! Az időjárás
gyorsabban változik itt, mint ahogy a tízcentes pörög. Ha északról
megjön a szél, olyan lesz, mintha cukormázban vezetnél. Ha elakadsz,
jelentkezz be az adóvevőn, oké?
– Rendben – felelte David izgatottan, egymáshoz préselve az ujjai
hegyét.
– Itt a lista. A városközpontban van a vegyesbolt. El sem lehet
téveszteni. Minden van, amire szükségünk lehet, ásótól a
nagyharangig. – Russ elővette a tárcáját. – Itt van kétszáz dolcsi. Ne a
lyukas zsebedbe tedd!
Zanna felugrott David öléből.
– Meddig maradhatunk?
– Hét előtt a bázison akarlak látni mindkettőtöket, vagy Tootega
huskyjai a hátsótokba harapnak.
– Ha eltévedünk – kezdte Zanna nagyra nyílt szemmel –, akkor
jössz és megmentesz a helikoptereddel?
David felnyögött, és az arcához kapott szégyenében.
Russ komolyan felemelte az ujját.
– Ez jutalom. Ne szúrd el! – Kinyitotta az ajtót, és visszament a
laboratóriumba.
– Russ! – szólt utána David.
– Igen?
– Gondolod, hogy látunk medvéket?
A pilóta áttolta a rágóját a szája másik sarkába.
– Talán, bár mostanra már a szárazföldön lehetnek. Emlékeztek a
kiképzésre, ugye?
Zanna a tenyerébe rejtette az arcát.
– Lefeküdni, halottnak tettetni magunkat.
– Ahhoz sok üveg pia kell, szivi. Jobb, ha eldobsz egy ruhadarabot.
A medvék kíváncsi természetűek, meg fognak állni, hogy megnézzék,
mi az. Akkor lassan elhátrálsz, tovább dobálod a ruhákat, ha kell, míg
el nem érsz a legközelebbi házhoz. Íratlan törvény Chamberlainben,
hogy a népek nem zárják az ajtót. Senki nem fog örülni, ha hazaviszel
neki egy medvét, de nem is zavarnak el.
– Mi van, ha elfogy a ruha? – kérdezte Zanna.
Russ felnevetett, és ismét megbökte a kalapját.
 – Jobb pucér fenékkel megérkezni, mint holtan. Sose fuss, vagy
nézz a medve szemébe! Attól elég morcosak lesznek. Az én tanácsom
az, hogy kezeld jól a kormányt, és maradj távol azoktól a fickóktól! Ha
kirándulni mentek, kerüljétek el az öböl partján lévő sziklákat! Nyár
van, a medvék sokat lógnak arrafelé. Nem ti lennétek az elsők, akik
belebotlanak egy álmos hímbe, aki a következő fókavacsoráról
álmodik. Vetted, David?
– Persze – felelte David a nyakában lógó jegesmedvefogat babrálva.
– Oké. Öltözzetek! Sarki hideg van odakint.
– Király – mondta Zanna.
– Jobb, ha elhiszed – mondta Russ. – Ne feledkezzetek el a
vécépapírról vagy a babról!
 Furcsa dolgok

Eközben odahaza a Hóbortos közben valami különös dolog történt,

éppen a Sárkányodúban. Az ólomüveg dísz, amely az ablak előtt lógott,
Liz munkaasztala fölött, hirtelen pörögni kezdett a madzagon, ezt
pedig lágy hamuhullás követte a kéményből. Gruffen – aki mint
mindig, az őrsárkányok kézikönyvén ült, és szundikált (mert Lucy
elfelejtette felébreszteni) – megrázta magát, és elindult nyomozni. A
kandalló háborítatlan volt. Ő mégis felrepült egy darabig benne,
violaszín szemét meresztgetve a homályban. Semmit nem látott. És
amikor a poros környezet bántani kezdte az orrát, visszatért a helyére,
és mély álomba merült.
De számára és minden jelenlévő számára is észrevétlenül, valami
szilárd landolt a kandallórácson. Amikor már biztos volt abban, hogy
nem vették észre, csendesen átrepült a szobán. Láthatatlan volt, bár
itt-ott korom tapadt rá, és hamu hullott a szárnyáról. Leereszkedett a
munkaasztalra. Lábujjhegyen Grockle-hoz, a kősárkányhoz tipegett.
Együtt érzőn félrebillentette a fejét, egyik mancsát a kosár szélére
tette, mintha ringatni szerette volna Grockle-t álmában. Nem érintette
meg a hideg, szürke pikkelyeket, de körkörösen mozgatta a mancsát
Grockle feje fölött, mintha próbálná megtörni a gonosz varázslatot,
amely miatt a szegény pára tűz nélkül jött a világra. Grockle nem
reagált, és a látogató nem mutatta annak jelét, hogy választ vár tőle.
Átsétált az asztalon, nem hagyva más nyomot maga után, csak alig
látható, fekete lábnyomokat. Aztán óvatosan és ügyesen kinyitotta
David levelét. Most egy sokkal nehezebb feladattal került szembe, mert
a küldetése az volt, hogy kitépje belőle Zanna vércseppjét. De megtette,
alig ütve zajt. Aztán átrepült a szobán, és Gretel ketrece mellett szállt
le. A sárkány, megérezve a jelenlétét, a rácshoz lépett.
A láthatatlan sárkány kinyújtotta a mancsát, és a vércseppet egy kis,
fehér virággal együtt bepottyantotta a ketrecbe.
Gretel, akitől nem álltak távol a varázslatok és a varázsigék, mivel
nem is olyan rég még egy szibilla segédje volt, csodálatra méltó
lélekjelenlétet tanúsított, amikor ezek a tárgyak titokzatosan feltűntek
a lába előtt. Az alvó Gruffenre pillantott, aztán elrejtette a tárgyakat.
Némán megkérdezte a sárkány nevét.
A másik a lehető leghalkabb suttogással így válaszolt: Groyne.
Aztán eltűnt, vissza a kéménybe.
És senki, különösen Gruffen, nem látta meg.
A furcsa találkozás után Gretel egy kis ideig csak ült és
gondolkodott. Aztán fogta a vércseppet, és megmelegítette a
mancsával, míg a papír össze nem kezdett gyúródni, és Zanna vérének
apró cseppecskéje folyékonnyá nem vált, készen arra, hogy
elpárologjon. Gretel, tökéletes időzítéssel, a virág közepébe
cseppentette azt. A virágszirmok fehérből viharos lila árnyalatúvá
váltak.
Aztán a sárkány köhögni kezdett.
Gruffen azonnal felébredt. Látta, hogy Gretel a torkára szorított
mancsokkal tántorog, tömzsi mancsában pedig egy sötét virágot
szorongat. Egy bűbájsárkány. Egy virággal! Hogyan?
A ketrechez röppent és bekukkantott. Gretel füstöt okádott az orrán
és a fülén, úgy tűnt, fuldoklik. Gruffen megragadta a rácsot, teljesen
lebénította a látvány. Ahogy közelebb hajolt, hogy megkérdezze, mit
csináljon, Gretel azt mondta: „Aludj”, és ráfújt a virágra. Az őrsárkány
összerándult. Szikrázó szeme kihunyt. Egy negyed fordulat után eldőlt.
– A jelszót– hrrrögte Gretel.
A virágtól szédült állapotában szegény Gruffen képtelen volt
ellenállni.
– Hrr-rr-aar-re-rurr – morogta. Az ajtó kinyílt, és Gretel
kiszabadult.
A szobában lévő sárkányok kezdtek riadót fújni, de Gretel, akit a
felfordulás teljesen hidegen hagyott, sietve Grockle kosarához repült.
Mostanra Liz és Lucy is felsietett a lépcsőn, elöl Gadzooks, mögötte
G’reth repült. Gretel higgadtan cselekedett. A szalmára helyezte az
újonnan elsötétedett virágot Grockle orra elé, megsimogatta a
kősárkány fejét, és a torkában tüzet csiholva mély levegőt vett. Aztán
egyetlen villámgyors, kék-fehér lánggal fellobbantotta a kosarat…
 Úton Chamberlainbe

– Ez őrület – mondta Zanna erősen kapaszkodva a teherautó

kormánykerekébe, miközben a támadó hófúvás felhőin hajtott
keresztül. – Ha a jégmezőn is ilyen az időjárás, megmondom a
medvéidnek, hogy építsenek egy jó meleg fészket, és egy időre húzzák
be oda a prémes hátsójukat. – Kesztyűs kezével megtörölte a párásodó
szélvédőt, és nagyobb sebességre kapcsolta az ablaktörlőt. Az útból
feltűnt egy legyező formájú rész, amely szürke volt és egyenes, a
mellette húzódó tundráról pedig fehér pamacsokat fújt rá a szél. –
Hogy jutnak át a vízen? Gyerünk, te is tudod, hogy el akarod mondani,
tényleg.
David összehúzta magát palackzöld kabátjában, és lehajtotta a
rénszarvas szőrméből készült sapka fülvédőjét.
– Amikor felébrednek, még sötét lesz, és a csillag tükröződni fog az
óceánon. Ahová a fénye esik, ott jégtáblák születnek.
– Mint a járólapok?
– Aha.
– Szép. Tetszik. Szóval ez a csillag akkor valami mágikus cucc?
David kinézett az ablakon a hóval-jéggel borított pusztaságba, amin
itt-ott fűcsomók sejlettek.
– Még nem biztos. Még mindig alakul a történet. Csak azt tudom,
hogy a csillag fogja össze. Ez a hely hihetetlen. Nézd a fákat!
– Milyen fákat? – kérdezte Zanna. Amíg csak ellátott, a talaj
mérföldekre előre lapos volt.
David néhány csenevész fenyőre mutatott.
– Látod, hogy csak az egyik oldalukon vannak ágak? A szél biztosan
leborotválta. Elképesztő.
– Egészében véve a könyvtárkerteket jobban bírom – mondta a
lány, és lejjebb kapcsolta a fényszórót, amikor egy megviselt, öreg
Chevy imbolygott el mellettük.
David kinyitott egy csomag rágógumit, és a szájába dobott egyet.
– Amikor először megérkeztünk, megkérdeztem Bergstromot,
hogyan tudnám leírni a tundrát. „Isten borotválatlan arcának” nevezte.
A kocsi enyhén, de kellemetlenül ugrott egyet.
– Hát, ha legközelebb látod a Mennyei Atyánkat, szólj neki, hogy
borotválkozzon gyakrabban – mondta Zanna. – Hé, ez egy jó gondolat.
– Miről? Isten borotválkozásáról?
– Nem, csak Istenről. Hogy a neve angolul nagy G-vel{2} kezdődik.
Mint a sárkányok neve.
David oldalról a lányra pillantott.
– Hogy Isten egy sárkány lenne?
– Miért ne? – kérdezett vissza Zanna.
A kocsit oldalról meglökte a szél. David a lábával kitámasztotta
magát a műszerfalnál.
– Jó-jó, csak vicceltem – motyogta magában.
– De ez természetes – mondta Zanna.
– Miért?
– Mert Isten nő. Minden értelmes ember és érzelmes fickó tudja ezt.
De azért ez elgondolkodtató. Rengeteg teremtéstörténetben
szerepelnek sárkányok.
– Hmm – morogta David. Próbált úgy tenni, mintha nem igazán
figyelne. A pulóvere alatt megérintette a vékony bőrszíjon lógó fogat.
Végigfuttatta az ujjait a kanyarulatain, a hüvelykujja megcirógatta az
éles hegyet. A kísértés, hogy felfedje, mit tud Gawainről és a
kapcsolatáról a sarki jéggel, hatalmas volt. De Bergstrom
figyelmeztette, hogy ha a fog jelenlétében beszél ilyesmiről, Ragnar
szelleme a vállára ül. Bár David nem volt teljesen biztos benne, hogy
mire gondolt a professzor, de azt tutira tudta, hogy nem itt akarja
megtudni.
– Nő? – kérdezte, mintha valami kihívó utógondolat lenne.
– Az inuit népmondák szerint a világot egy holló teremtette.
– Micsoda? – David majdnem leesett az ülésről.
– Jól vagy? – kérdezte Zanna odanézve.
– Elvesztettem az egyensúlyomat. Hollót mondtál?
– Ühüm. Nem emlékszem pontosan. Megalkotja a Földet, aztán az
éjszakát és a nappalt. A szokásos dolgokat csinálja: átváltozik
mindenfélévé, állatokká meg emberekké.
– Férfi vagy nő?
– Gondolom, mindkettő.
 David az ajkába harapott.
– Miért?
– Á, semmi.
– Gyerünk – mondta Zanna –, nyögd ki!
David összekulcsolta az ujjait. Mennyit merhet elmondani neki?
– Van egy holló a történetemben. Ó küldi Ingavart Chamberlainbe.
– Az állatorvoshoz? – gúnyolódott Zanna.
– Nem, hanem hogy ezt ellopja. – David meglóbálta a lány orra előtt
a bőrszíjon függő fogat.
Zanna sötét szeme összeszűkült.
– Azt hittem, azért jön, hogy meggyógyítsák a vállát.
– Igen, ez a megegyezés. Ha sikerül neki, a nő…
– Nő? – kérdezte Zanna. Egy magas, fa jelzőtábla mellett
megállította a teherautót.

Isten hozta Chamberlainben

a világ jegesmedve-fővárosában

Távolabb egy csomó egyszintes ház állt, a fejük fölött pedig

telefonkábelek futottak.
David felhúzta a kesztyűjét.
– Nyelvbotlás volt. Gyerünk, hajts be! Keressük meg az üzletet!
Zanna egy pillanatig gondolkodott, aztán berántotta a kéziféket.
– Milyen „megegyezés”? Kicsoda a nő?
Az a nagy szám, gondolta David. Ujjaival összenyomta az
orrnyergét.
– Gwilanna – vallotta be. – Ó is szerepel a történetben.
 A virág és G’reth

– Anya! – visította Lucy. – Siess! Gyorsan! Gretel megszökött, és

meg akarja ölni Grockle-t!
Liz kifulladva robbant be az Odúba. A ketrecre és Gruffen kábult
testére pillantott, aztán Lucy karjára tette a kezét. G’reth és Gadzooks
a munkapadra szállt, a sziszegő Gretelt két oldalról közrevéve.
– A tűz – jajgatott Lucy, amikor a lángok Grockle füleit kezdték
nyaldosni.
– Minden rendben – suttogta Liz. – A tűz nem árthat neki.
– De mi lesz, ha leég a ház?!
Gadzooks is ezen az állásponton volt. Tarajos farkát a szeme elé
kanyarítva indult, hogy megküzdjön a lángokkal. Gretel nyársszerű
farkával visszatartotta. Ropogó, lángoló szalmatörmelék röppent fel a
kosárból, amelyben Grockle feküdt. A közelben egy befőttesüveg állt,
tele denaturált szeszbe áztatott ecsetekkel.
– Gretel – szólt Liz megnyugtatóan sárkánynyelven.
A bűbájsárkány kimeresztette a karmait.
– El kell oltanunk a tüzet – mondta Liz nyugodtan. – Ígérem, hogy
nem esik bajod. De ha nem állítjuk meg ezt, nem lesz hol laknunk.
Gretel összezárta a szárnyait, és meredten bámulta a lángokat. Egy
vagy két másodpercre volt még szüksége. A virág szirmai már
majdnem elégtek. Amikor ellobbannak, akkor…
– Hrraaarr! – Gadzooks ismét meglódult.
Hirtelen ő és Gretel összeakasztotta az állkapcsát, a szárnyuk
csattogott, csapkodtak a farkukkal, a karmaik meredeztek.
Lucy felsikított, és eltakarta az arcát. Élete tizenegy éve során sosem
látta még verekedni az anyja sárkányait. A hang, a durvaság, a füst
rémisztő volt.
– Anyu, állítsd meg őket! – kiáltotta.
G’reth szándéka is ez volt. Ha kioltja a tüzet, nem lesz miért
verekedniük. Gretel figyelmét elvonta a harc, ő pedig gyorsan
odaröppent. Egyetlen mély lélegzettel beszívta a lángokat, és minden
szikrát a torkába fojtott.
Gretel, hallván a mély lélegzetvételt, félredobta Gadzooksot, és
odafordult. Megégett szalma. Terjengő füst. A lila virág sehol.
Felüvöltött, és G’rethre rontott.
De ekkorra Liz már ott volt, és elkapta a szárnyát.
– Gretel, vége van. Ne küzdj! Nyugodj meg! Ne akard, hogy
sárkányéneket kelljen használnom.
– Ostoba Pennykettle-sárkányok! – hrrrögte Gretel G’rethre köpve
egy forró nyálcseppet. G’reth eltántorgott a fából készült
fazekaskorong árnyékába, ahol Liz a legtöbb sárkányát készítette.
– Te is Pennykettle vagy – emlékeztette Gretelt Liz. – A saját
kezemmel formáltalak. És azzal is hűtöm ki a tüzedet, ha szükséges. –
Aztán az asszony adott egy esélyt, és elengedte Gretelt.
Lucy szeme elkerekedett a rémülettől.
De Gretel nem csinált semmit, csak leroskadt Grockle mellé,
lesimogatta a hamut a sárkány megfeketedett orráról, és
sárkányaltatót énekelt a fülébe.
Gadzooks, aki mostanra összeszedte magát a verekedés után (fájt a
lába, ahol Gretel megszúrta, és kicsorbult egy pikkelye, ahol
megharapta), óvatosan odalépett.
– Hrrr? – kérdezte. Egyszerű kérdés volt: Miért?
– Elsősorban hogy jutott ki onnan? – kérdezte Lucy. Odalépett, és
felvette Gruffent. A sárkány reszketett, a szeme könnyezett.
– Nos? – kérdezte Liz leguggolva a munkapad mellé.
– Egy sárkány volt – mondta Gretel komisz hrrrgéssel.
Tucatnyi pikkelyes fül meredt az égnek. Gretel részletesen
elmesélte, mi történt.
– Láthatatlan? – hördült fel Lucy a kandallóhoz futva, és felnézett a
kürtőbe.
Liz torokhangot hallatott sárkánynyelven, hogy megnyugtassa a
feszülten figyelő sárkányok idegeit.
– Miért járt itt, Gretel? Mit akart?
Gretel vállat vont. Valóban nem tudta.
– Ki küldte? – kérdezte Lucy.
Gretel csalódottan horkantott, és dobbantott a lábával.
– Épp azt akartam megtudni! – hrrrögte. – Amikor az az ostoba
kívánjsárkány beleütötte a hájas orrát!
 – Tehát… nem akartad felgyújtani Grockle-t? – kérdezte Lucy.
A bűbájsárkány morcosan elfordult.
– Miért gyújtottad fel a kosarát? – kérdezte Liz.
Egy vagy két szikra röppent ki Gretel orrlyukából, amikor sértődött
kutyakölyökként megrázta a fejét.
– Mert a szalma gyorsan égett, a bűbáj pedig gyorsan halványult.
Tűzben belélegezve megmutatta volna a forrását.
Liz pillantása G’rethet kereste. Még mindig az asztal alatt volt,
halkan nyöszörgött.
– Milyen hatása lesz a kívánjsárkányra?
G’reth szinte ugyanekkor vérfagyasztó vinnyogást hallatott, majd
hanyatt esett. Vergődve dobálta a fejét.
– Mi történik? – nyögte Lucy a munkapadhoz sietve.
Liz gyorsan félretolta őt, és a melléhez ölelte a kívánjsárkányt. A
tenyerével megtámasztva a szárnyait, sárkányénekkel próbálta
megnyugtatni őt. G’reth szeme egy távoli pontra szegeződött, és nem
úgy tűnt, mintha magához tért volna. Liz felemelte a sárkány tüskés
fejét, amitől az köpködni és köhögni kezdett.
– Valamiféle rohama van – mondta. – Menj a fürdőszobába, és hozz
nekem egy törülközőt! Be akarom csomagolni, hogy megóvjam.
Lucy kifutott a szobából, mintha puskából lőtték volna ki.
Félúton járt a lépcsőforduló felé, amikor az anyja ijedt kiáltását
hallotta. Hirtelen megállt, nem tudta, mit tegyen.
– Anya, mi a baj?
– Gyere gyorsan! – kiabált Liz. Lucy visszarobogott, épp időben,
hogy lássa, amint G’reth a levegőben lebeg, és a testét kék fényben
ragyogó erő tartja fenn.
A polcokon ülő sárkányok reszkettek a félelemtől. Gadzooks a
testvére segítségére akart sietni.
– Ne! – kiáltott fel Liz, és visszahúzta őt.
Jól tette. Az Odút hirtelen elárasztotta a fény. Az ibolyalila szemek
ultraibolyává váltak, elvakította őket a fénysugár áttetsző ereje. Aztán
vége lett. A fény visszatért égi forrásába, és az ablaknak neki-
nekikoccanó ólomüveget leszámítva a szobában minden a régi volt.
Egyetlen kivétellel.
A kívánjsárkány teljesen eltűnt.
 A vegyesbolt

– Te Gwilannáról írsz?
David kínosan fészkelődött az ülésen, megtalált minden régi rugót a
vékonyodó kárpiton keresztül. Újból feltette az egyik lábát a
műszerfalra, és újrakötötte a csizmája sárga pettyes fűzőjét. Az
ablaktörlők reszelősen jártak. A motor ziháló kutyaként hörgött. A
motorháztető alatt bekapcsolt a hűtőventilátor. Suzanna Martindale-
nek nem jutott ilyen megkönnyebbülés. Felhevült hitetlenkedése
hullámokban csapott fel.
– Csak úgy jött, Zanna. Néha, amikor írok, a sztori átveszi az
irányítást. Hagytam, hadd folyjon, mert úgy éreztem, ez a helyes.
Zanna lerántotta a fejéről a bojtos sapkát, az elektromos töltéstől
pókhálószerűen szálltak a hajszálai.
– Mi a szerepe?
– Gonosz.
– Ja, mondj olyat, amit nem tudok, David. Mit akar a
jegesmedvefogaddal?
– Ez egy könyv, Zanna. Egy fikció. Nem tudok válaszolni a
kérdésedre, mert nem tudom, mi lesz a további cselekmény. Még nem
jutottam odáig.
Zanna fintorgott, és lábával a gázpedálon dobolt. A motor ideges
hördülésekkel válaszolt.
– Gadzooks küldte ezt neked?
– Nem. Semmilyen üzenet nem jött tőle, eltekintve a G-től, amiről
meséltem.
A lány melyet sóhajtott, és a fejét csóválta.
– Ez ijesztő, David.
– Csak egy mese – felelte a fiú.
– Ja, igen. David válasza mindenre. Csak egy mese, Zanna. Csak egy
hazugság, úgy érted. – Kiengedte a kéziféket, és kilőtt a kocsival. A
hátsó kerekek felsikítottak az úton. Citrom nagyságú hópelyhek
ütköztek a szélvédőnek, de gyorsan hólé lett belőlük, ahogy elsöpörte
őket az ablaktörlő. Zanna kelet felé figyelt. A nyílt víz irányában, a
komor, szürke manitobai ég előtt salakdombok és rozsdásodó,
szemétre dobott gépek tornyosultak, velük egy gabonafelvonó komor
kolosszusa, egy nagy, fehér, óceánjáró méretű épület, amelyet egy
közeli kémény füstje festett feketére. Az év nyolc hónapjában, amikor
az öbölben nem volt jég, Chamberlain látta el északot gabonával. A
felvonó látványáról a lánynak eszébe jutott, miért jöttek.
– Megvan a lista?
David kinyitotta az egyik zsebét.
– Miért csinálod? – motyogta a lány.
– Csak egy mese – ismételte David.
– David, ne légy ostoba! Rájöttél, amikor a Vigyorit írtad, hogy
milyen keskeny a határ a képzeleted és a között, amit teremtesz.
Valami történik. A véremben érzem. Az a boszorkány készül valamire.
David karba fonta a kezét, és elfordult, hogy szemügyre vegye a
tájat. Ahogy Zanna is megjegyezte, meglehetősen kopár volt. A fiúban
élő romantikus lélek látni akarta az elmúlt idők embereit, prémekbe
burkolózva a jégkunyhóik előtt, bőröket rágva és kajakokat pakolva.
De még csak közel sem jártak az elmúlt idők valóságához. „A
jégkunyhók” fából épült, festett épületek voltak, vagy zömök
lakókonténerek. A bennszülött örökség egyetlen nyoma egy parkába
burkolózott alak volt, aki egy kutyaszánnal foglalatoskodott. A férfinak
cigaretta lógott a szájából, és a sapkája alól kilátszott kócos fekete haja
kétszárnyú függönye. A kutyák a lankadatlan hideg ellenére olyan
boldognak látszottak, mint egy kis birkanyáj a nyári mezőn.
Ahogy a városközpont felé fordultak, Davidnek eszébe jutott, hogy
Chamberlain egyik legfőbb vonzereje a turizmus. Az emberek azért
jöttek ide, hogy jegesmedvéket fotózzanak. Ezt bizonyította a számos
ajándékbolt is, meg egy inuit múzeum, amiről David hallotta Russt és
dr. Bergstromot beszélgetni. A falán egy tábla jelezte: „Öt Polgár
Minden Medvére”. Ebből David úgy gondolta, hogy a város lakossága
körülbelül ezer fő, mivel, amennyire a tanulmányaiból tudta, nagyjából
kétszáz medve halad át Chamberlainen évente.
Mindenhol sárga figyelmeztető táblák álltak, hogy emlékeztessék
erre az embereket.
 VIGYÁZAT!
JEGESMEDVEIDÉNY
Októbertől novemberig
Jegyezze fel ezt a számot

A kérdéses szám a „jegesmedve-rendőrség” száma volt. Ha valami

rosszfiú becsoszogott, úgy látszott, Chamberlain kész volt kiűzni a
városból.

A vegyesbolt, amikor megtalálták, egyáltalán nem olyan volt,

amilyennek David várta. Egy régi, rönkökből épült kunyhót remélt,
amelyen állatbőrök lógnak, és fekete füst kunkorodik elő a ferde
vaskéményből. Ehelyett egy alacsony, modern épületet találtak, amely
inkább raktár volt, mint prémvadászmenedék. Széles volt és szürke,
hőszigetelt ablakokkal, vastag, barna eresszel és elöl M-alakú
tetőszerkezettel. Azokra a mobilházakra emlékeztette Davidet, amiket
Angliában látott hatalmas kamionokon szállítani.
Zanna leparkolt egy Cherokee terepjáró mögött a bolt előtt.
– Ne hidd, hogy megúsztad – morgott a lány. – Később
beszélgetünk Gwilannáról. Egyelőre vásároljunk!
Felhajtották a gallérjukat, majd megmászták a rövid lépcsősort, ami
egy korláttal ellátott tornácra vitt, aztán benyitottak egy csomó
spotlámpával melegen megvilágított helyiségbe. Szélcsengő
csilingelése fogadta őket, ahogy a lépteik zaja visszaverődött a
lakkozott fapadló és a magas, gerendás mennyezet között.
Megmunkált bőr émelyítő szaga lógott a levegőben.
– Hűha – álmélkodott Zanna azonnal elbűvölve. Körbefordult,
csodálattal bámulva az inuit falvédőket és az egyéb hagyományos
művészeti remekeket. – Ó, nézd, muklukok – mondta, és beiramodott
egy helyiségbe, ahol sarki csizmák széles választéka állt sorokban a
polcon.
Jellemző, gondolta David, elviszel egy nőt az Északi-sark utolsó
boltjába, és mit csinál? Egyenesen a cipőkhöz rohan.
– Hogy s mint? – szólt egy hang.
Egy cukorkákkal, dohányáruval és füstölt lazaccal megrakott pult
mögül középkorú, hamuszürke hajú férfi lépett ki. Piros kockás
favágóinget viselt, és vastag, kék farmert, amely a bokájánál fel volt
hajtva.
– Honnan jönnek? – kérdezte kedves mosollyal.
– A kutatóbázisról, az út végéről – felelte David.
A férfi biccentett, és kezet ráztak.
– Ja, gondolhattam volna. Elég jól néznek ki. Régóta vannak
idefent?
– Csak pár hete. Főiskolai úton vagyunk.
– Ó, ja – dörmögte a férfi, majd fogott egy seprűt, és a padlót kezdte
söpörni. Azzal a vidám, elmosódó akcentussal beszélt, amellyel a bázis
munkásainak némelyike is.
David meglengette a listát.
– Azért küldtek, hogy beszerezzünk pár szokásos holmit, de nem
látok semmit abból, ami nekem kell.
– Oooké, lássuk, mi van itt. – A férfi elvette a listát, és végigfuttatta
rajta az ujját, egyenként olvasva el a tételeket. – Ja, ebből mindent
tudok adni. Ott hátul, messzebb vannak az általános áruk, a bőrök
mögött. Miért nem néz körül, vesz a csinos barátnőjének egy pár
csizmát esetleg? Én összepakolom ezeket, és beteszem a teherautóba.
– Tényleg?
– Úgy ám. Vagy ne legyen a nevem Harmadik Albert Walbert. Az ott
a maga teherautója?
– Igen, a piros.
– Máris intézkedem – mondta a férfi, azzal fütyörészve eltűnt az
üzlet hátsó részében.
David megkereste Zannát.
– Siker. Üzleteltem Harmadik Alberttel.
– Ezek tök jók – felelte a lány, egy szót sem hallva. Egy bézsszínű,
szőrmebélésű, rókaprémes muklukot húzott fel éppen.
– Kétszáznegyvenöt dollár? – kérdezte David, némiképp
megrémülve az árcédulától.
– Gazdag apuci – emlékeztette őt Zanna. – És van hitelkártyám.
Amúgy a próbálgatás a móka.
David a polcokra pillantott. Harminc vagy még több pár sorakozott
rajtuk, desszertnek pedig kesztyűk. Zanna az ötödiknél járt, és fel sem
jött levegőért.
– Megnézem a faragványokat – mondta David, és visszament a
központi helyiségbe. Egy bársonyborítású asztal felé tartott, amelyen
zsírkőből faragott szobrocskák álltak.
Sok medve és más sarkköri állat volt közöttük, de az, amely
megragadta a figyelmét, Sedna, a tengeristennő figurája volt. Egy
hétköznapi hableány alakjában faragták ki, és a kő fekete változatából
készült. A részletessége lenyűgöző volt. A teste vonalai kecsesek, de az
arca gyásztól elkínzott, torz. David megfordította a szobrot, hogy
elolvassa a zöld ónixtalapzatra írott leírást. A legenda szerint Sedna
egy vadászhoz ment feleségül, aki valójában holló volt, és a fészkére
vitte a lányt. Sedna az apjáért kiáltott, hogy mentse meg. Az apa
kiszabadította, és elevezett vele egy kajakban. De a holló és sok
vízimadár követte őket, felverték a hullámokat, és Sedna apja
megrémült, hogy a csónak felborul, és ő megfullad. Így kidobta a
lányát a csónakból, hogy a saját életét mentse. Amikor Sedna a kajak
oldalába kapaszkodott, az apja kegyetlenül levágta a lány ujjait, és a
tengerbe dobta őket, ahol…
– Fókává váltak – szólt egy hang.
David összerezzent, és kis híján elejtette a faragványt. Jobbra
fordult, ahol egy alacsony, sötét férfi állta el az útját, az arca olyan volt,
akár a gyűrött bőr.
– Fóka, rozmár, bálna és hal. – A férfi minden szónál felmutatta
egy-egy tömzsi ujját.
– Tootega, mit keresel itt?
– Vásárol – felelte az inuk. A pulton heverő kis szőrmecsomag felé
biccentett, aztán a David kezében tartott faragványra. – Te veszel?
David letette a szobrot.
– Nem, csak nézelődöm.
– Ühüm – morogta Tootega. – Lát már holló?
Davidnek minden haja szála égnek állt.
– Mi? – kérdezte.
– Holló. Rossz lélek. Dühös madár. Gonosz. Elbolondít Sedna.
Elvitte feleségnek. Te vásárol. Megvéd rossz hollótól.
– Nincs szükségem védelemre, kösz.
Tootega a padlóra köpött.
– Miért van medvefog a nyakadban?
Ez még jobban megrázta Davidet, mint a holló téma. Egész idő alatt
fogalma sem volt arról, hogy Tootega tud a fogról. Az álláig felhúzta a
dzsekije cipzárját.
– Mennem kell. Viszlát.
– Hol a lány? – Tootega David mellére tette a tenyerét, hogy
megállítsa a fiút.
David érezte, ahogy megfeszülnek a hasizmai. Valahol az agya
rejtett mélységeiben felüvöltött Ragnar, a nagy medve.
– Eressz – mondta.
És az inuit elhátrált. Bár a mozgása darabos volt és tele
aggodalommal, nem a David hangjában megbújó feszültség volt az
oka. Amikor David újból ránézett, Tootega rémülten meredt az ajtóra.
– Jön – mondta félelemtől recsegő hangon, a tüdeje mélyéről.
– Kicsoda? – kérdezte David. A külső ajtó csukva volt.
Tootega hátralépett, a fejét rázta. Egy fonott kosarakkal megrakott
asztalnak ütközött, leborítva az árut.
Odakint tompa dobbanás hallatszott.
– Csak kék sajtunk van – szólalt meg Albert, aki ebben a pillanatban
lépett be, egy ceruzát dugva a füle mögé. A pillantása hirtelen a
távolabbi ablakra szegeződött. – Ó, egek! Pont, mikor azt hinnéd,
biztonságos az utcán járni. – Lehajolt a pult alá, és egy puskával a
kezében egyenesedett fel.
Az úton, felemelt mancsokkal a teherautó platóját ütögetve, egy
medve állt.
 Egy kellemetlen meglepetés

Gadzooks azonnal az ablakhoz repült, és a mancsait kitárta a hideg,

sötét éjszakára. A csillagok már felkeltek, és halványan pislákoltak. Fel
kell jegyeznie a mintázatukat. Muszáj. G’reth örökre elveszhet, ha ő
elbukik. Hűséges ceruzájáért és füzetéért nyúlt, és bosszúsan
rádöbbent, hogy David szobájában hagyta őket az ablakpárkányon.
Nem számít. Majd megszámolja őket, gondosan eltárolja az agyában a
mintát, és összehasonlítja a többivel, hogy megtalálja azokat a finom
változásokat, amelyek elárulhatják, hová tűnt el G’reth. Tekintetét
balra fordította. Egy, kettő, három, négy… tizenhat… húsz…
harmincegy, vagy hogy is? Tisztára törölte az üveget, és ismét
megpróbálta. Egy, kettő… A pöttyök kezdtek elmosódni. A harmadik
kísérlet után olyan csalódottan kiáltott fel, hogy Lucy érezte, amint az
arcán legördül egy könnycsepp. Az anyja felé nyújtotta a kezét. Liz
reszketett, és szótlanul ült. Aztán megpaskolta Lucy kézfejét, és
Gadzookshoz lépett.
– Gyere onnan – mondta, és felvette őt.
– Hrr-ruur – tiltakozott a sárkány, és vergődött, hogy szabaduljon.
– Hrrr – dalolta Liz, gyengéden álomba ringatva a sárkányt a
tenyerében, majd Gretel közelében lefektette őt a munkaasztalra. Még
a bűbájsárkány szárnyai is meg-megremegtek. Szemét folyton az ablak
felé forgatta. Odakint most minden nyugalmasnak tűnt.
Lucy az ablakhoz ment, és kinézett az éjszakába.
– Anya, mi történt?
Liz, még mindig feszülten a sokktól, belesüppedt a székébe.
– Ő egy kívánjsárkány, aki kapcsolatban áll a világmindenséggel.
Elméletileg utazhat az időn és téren át.
– Anya, valami elvitte őt. Ő nem akart menni!
Liz felsóhajtott, és elgondolkodva összeütögette az ujjhegyeit.
– Kérdezd meg tőle – csattant fel Lucy Gretel felé dobbantva.
– Lucy, hagyd abba! Ehhez Gretelnek semmi köze.
– De megszökött!
 – Őt kiengedték. Ez nagy különbség. Valami megpróbál
összezavarni minket. De nem tudom, miért, és nem tudom, micsoda.
Abban sem vagyok egészen biztos, hogy alattomos.
– Ala…? Mi? – kérdezte Lucy.
– Gonosz. Rossz. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy rossz. Ha az
volna, sokkal több kárt tett volna.
– De majdnem tűz lett! És G’rethet ellopták! Hogy szerezzük vissza?
Liz a combjára ejtette a kezét.
– Bármilyen erő vitte el G’rethet, képtelenek vagyunk harcolni vele.
– Legalább tegyük vissza Gretelt a ketrecbe!
A bűbájsárkány horkantott, és a fogát csikorgatta. Ettől a
kiabálástól fájt a feje. Levendulára volt szüksége, hogy elmúljon a
fájdalom. Egy szárnycsapással átrepült a szobán egy potpourris
zsákhoz, és szélesre szakította, szárazvirágokat szórva mindenfelé.
– Ó is ugyanolyan zavart, mint mi – szólt Liz. – Ráadásul bármi is
engedte ki őt, könnyedén megteszi újra. Gretel, nem volt igazam,
amikor bezártalak. Segítenél nekünk megérteni, mi folyik itt?
– Hrrr – horkantott a sárkány morcosan, de jelezve, segít.
– Kérem a telefont – mondta Liz. – Most beszélek Daviddel.
Lucy, bár nem volt elégedett az anyja döntésével, elfutott a vezeték
nélküli telefonért. Már épp megnyomta volna a tárcsázógombot, hogy
vonalat kapjon, amikor megtorpant. Mozgást hallott a szomszéd
házból.
Liz a naptárra pillantott, amely a falon függött, a munkapad fölött.
– Úgy hallom, Henry egy nappal korábban érkezett.
Lucy közömbösen morrant egyet. De Liz titokban örült, hogy a férfi
hazajött. Henry Bacon, bár nem volt a legideálisabb szomszéd, mégis a
normalitás egy bizonyos fokát képviselte.
Lucy lenyomta az egyik gyorshívó gombot a telefonon.
– Kicseng. – Átadta az anyjának, aztán közelebb helyezkedett, hogy
minden szót hallhasson.
Egy elbűvölő skandináv akcentus válaszolt: Halló, ön dr. Anders
Bergstrom irodáját hívta az Északi-sarki Kutatóbázison, a kanadai
Manitobában. Jelenleg senki nem tud a telefonhoz jönni. Kérem, a
sípszó után hagyjon üzenetet!
Bíp.
– Dr. Bergstrom, itt Elizabeth Pennykettle, Angliából hívom, és
üzenetem van David számára.
– Egy sürgős üzenet – suttogta Lucy.
Liz leintette.
– Megkérné, hogy hívjon vissza, amint tud? A könyvkiadójával
kapcsolatos. Köszönöm. Viszonthallásra.
– Könyvkiadója?
– Nem akarom megijeszteni, Luce, vagy hogy valaki más is
megtudja a dolgot.
– Hát persze – mormogta a kislány, de a figyelmét elvonta az
ébredező Gadzooks hangja. – Miért nem küldünk vele egy üzenetet?
– Hm – helyeselt Liz –, ez jó ötlet. Ő gyorsan elérheti Davidet egy
mélyebb szinten. – Kinyújtotta a kezét, és Gadzooks odalebegett. –
Meg tudod csinálni? – kérdezte Liz, végigfuttatva az ujját a sárkány
fülén. – Tudom, hogy nem szabadna postásnak használnunk téged, de
ez fontos.
– Hrrr – válaszolt Gadzooks.
– Olyasmi – felelte Liz. Keresett egy darab papírt és egy nagyon
vékony ecsetet. – Ezt akarom elküldeni neki.
. – És olyan élethűen, ahogy csak tudta, lerajzolta a vonalakat,
amelyeket Gwilanna hagyott a kiadói szerződésen, ugyanazt az
alakzatot, amelyet Zanna karjába karmolt, és amit David úgy nevezett:
„Oomara jele”.
Az írósárkány elfintorította az orrát, és megborzongott.
– Ez jelent neked valamit, ugye? – kérdezte Liz.
– Benne van David meséjében – erősítette meg Gadzooks.
– A meséjében? – kapott levegő után Lucy.
Liz elgondolkodva pislogott.
– Akkor vagy már tud a jelről, vagy Gwilanna piszkálja vele a
tudatalattiját. Zookie, menj, hozd a füzetedet!
Amikor a sárkány elröppent, Liz meghallotta a szomszédban egy
villanykapcsoló kattanását.
– Ez biztosan Henry. Menj, hívd át egy csésze teára!
– Ilyenkor? – kérdezte Lucy.
– Hrrr? – kérdezte Gretel a kislánnyal egyetértésben. Nem akarta
egy kupac agyagnak tettetni magát ilyen zűrös időkben.
De Liz ragaszkodott hozzá.
– Ez olyan szomszéd-dolog. És remélhetőleg eltereli a figyelmünket
G’rethről.
Lucy nagyot sóhajtott, és levánszorgott a földszintre. Félúton járt az
ajtó felé, amikor Gadzooks repült el mellette, visszafelé tartva az
Odúba. Nem foglalkozott vele, és ment tovább. Ha tudta volna, hogy a
sárkány azért megy, hogy jelentse, a füzetét és a ceruzáját ellopták,
kétségkívül sarkon fordult volna. Ám ehelyett átment Henryhez, és
megnyomta a csengőgombot. A trilla messze visszhangzott a sötét
házban. Furcsa, gondolta a kislány. Miért nem kapcsolta fel Henry az
előszobai lámpát? Még furább volt, hogy az ajtó félig nyitva állt. Lucy
besurrant. A nappali szobát csak az akvárium sötétkék fénye világította
meg.
– Mr. Bacon, itt van?
– Épp időben – csikorogta egy érdes hang.
Megpördült a szék. Egy kétrészes kosztümöt viselő nő ült benne.
– TE?! – kiáltotta Lucy.
– Igen, én – felelte a nő. – Már vártalak, gyermekem.
 Zanna veszélybe kerül

Albert két gyors csattanás kíséretében felhúzta a puskát, és

kinyitotta a vegyesbolt ajtaját. Hópehelyfelhő hullámzott be, és
kavargott a pecsétes, nedves deszkákon.
– Várjon! – kiáltotta David a karját megragadva. – Nem lőheti le!
– Fiam, az egy jegesmedve, ami épp behorpasztja a kocsiját. Nem
vásárolni jött, hanem élelmet lopni. Nem akarom, hogy az üzletem
közelébe jöjjön. Most vegye le a kezét a karomról, és álljon el az útból!
– A férfi kilépett a legfelső lépcsőfokra, és felkiáltott: – Hé! Tűnés! –
Egy lövedék szelte át a levegőt. David az ablak biztonságából figyelve
látta, hogy a medve sértetlenül hátraugrik.
– Mi történik? – kérdezte Zanna Davidhez sietve.
– Ott egy medve – suttogta ő.
– Ó, istenem. Hol?
– A teherautó mögött.
Zanna oldalra szökkent a következő ablakhoz.
– Hol? Nem látom.
– Bújj elő! – kiáltott Albert. Újabb lövés dörrent a puskából. A
szélfútta út túloldalán emberek csoportja gyülekezett, mutogattak,
kiáltoztak, világítottak. De a teherautó mögött nem volt mozgás.
– Eltalálta? – kiabált Zanna az ablak másik részéhez lépve.
– Nem, a feje fölé lőtt – felelte David.
A puskát a dereka magasságában tartva Albert elindult lefelé a külső
lépcsősoron.
Egy pillanat múlva egy ősz hajú asszony, aki ugyanúgy öltözködött,
mint Albert, vastag farmerban, piros kockás ingben, előfutott az üzlet
hátuljából. Zanna vállára tette a kezét.
– Jesszus, medve?
– Úgy tűnik – felelte Zanna anélkül, hogy az asszonyra pillantott
volna.
A nő a pulthoz sietett, és felemelte a telefonkagylót. Másodperceken
belül vonalban volt.
 – Ó, szevasz, Andy! Margie vagyok a boltból. Ja, jól vagyok. Aha, azt
hiszem. Úgy fest, itt szimatol egy medve. Nem láttam, nem. Albert
odakint lövöldöz. Okééé, így lesz. Gyere gyorsan, most! Rendben.
A nő letette a telefont.
– Látja már, szivi?
Zanna megtörölte az ablakot. Úgy tűnt, az Albertet figyelmeztető,
kiáltozó emberek azt mutogatják, hogy a medve fekszik. De feltámadt a
szél, majdnem eltakarta őket Zanna elől.
– Nehéz megmondani – kiáltotta. – Látsz valamit, David?
– David? Ki az a David? – kérdezte Margie.
Zanna ereiben meghűlt a vér. Hátrafordult, és látta, hogy az ajtó
tárva-nyitva áll.
– DAVID! – sikoltotta, és kirohant az ajtón a lépcsőre. Az örvénylő
hóviharon át még félig látható volt a teherautó. De a férfiak nem.
Zanna lépett egyet lefelé, kissé bizonytalanul az összegyűlt havon.
– Hé, jöjjön vissza! – kiáltotta Margie az üzlet biztonságos, meleg,
borostyánszín fényéből.
– David! – könyörgött Zanna, és visszahátrált a tornácra. Elfutott a
távolabbi végére. A korlátba kapaszkodva újból kiáltott. És ekkor, épp
maga előtt megpillantott egy halványsárga fényt, amely szinte átfúrta a
lebegő hópelyheket. Reflektorfényként gyűlt össze az úton. A
közepében nyugodtan, szorosan egymás mellé helyezett mancsokkal
egy medve ült, és mélyen Zanna szemébe nézett.
– David! Látom! Ott van! – üvöltött Zanna.
– Szivi, jöjjön be! – kiabált rá Margie újból.
– Jól van, jól van, ott van az úton – mondta Zanna havas haját
húzgálva a szájából. A teherautó túlsó oldaláról hallva a fojtott
hangokat, megfordult, hogy a medve felé irányítsa őket. De egy
mozdulat odalent megragadta a tekintetét: egy hajlékony, fehér alak
nyomakodott ki a teherautó alól, az innenső oldalon.
A rémülettől szótlanul látta, amint egy másik medve emeli a fejét a
fény felé.
– Jaj istenem, ketten vannak! Az egyik itt van a lépcsőnél! – A
medve felágaskodott, és dobbantott a lábával. A deszkák elpattantak,
és szilánkokra törtek, akár egy gyufaszál. A legközelebbi alátámasztó
cölöp vészes reccsenéssel kettétört, és a veranda hirtelen rándulással
megsüllyedt. Zanna átbukott a korláton, és három métert zuhant a
földig.
A medve körbefordult, hópelyhek keringtek a leheletében, mint a
lámpa körül köröző éjjeli lepkék.
Zanna, elfeledve mindent, amit tanult, a hátára fordult, és a dzsip
felé iszkolt, remélve, hogy alá tud kúszni.
De ahogy a medve a lányra morogva előbbre lépett, Zanna hirtelen
mozdulatlanná vált, és az állat szemébe nézett. A medve is megállt,
elfordította a fejét, hogy a lány kabátjának szakadt ujjára pillantson.
Fél másodpercig úgy tűnt, mintha felismert volna valamit. Aztán az
állat felemelte az egyik mancsát.
Ebben a pillanatban több minden történt. A teherautó túloldaláról
fékcsikorgás hallatszott. Ajtók nyíltak és csapódtak be. Éles, fehér
reflektorok fénye áradt az útra.
David kiabálva jelent meg Zanna mögött.
– Ne hagyd, hogy megérintsen! Nem szabad megérintenie! –
Lehajolt, és a lány hóna alá nyúlt, hogy biztonságos távolba vontassa
onnan. A medve fújt és hátrahúzódott, felkészült a támadásra, amikor
puff!, egy faléc csapta vállon, amelyet Tootega, az inuit vezető tartott a
kezében.
A medve felüvöltött a fájdalomtól, és az oldalára dőlt.
Albert a medve szeme közé célzott, puskájával a kezében
előrecsúszott.
– Ne! – üvöltötte David, és a törött lépcső felé lökte a férfit.
A lövés gellert kapott a hideg, szürke aszfalton.
– Mindenki! Vissza, MOST! – üvöltött egy hang.
Újabb fegyveres tűnt fel, ötméternyire a leütött medve farától.
Fekete, jelvényes dzsekiben és kalapban volt.
– Ne ölje meg – zihálta David.
– Mozgás, kölyök, vagy előbb téged lőlek le!
– Ne! – kérlelte David, miközben Tootega durva keze megmarkolta
a gallérjánál, és elhúzta onnan.
A puska csattant.
– A válla! Nézze a vállát! – kiabált David. Kiszabadította magát, és
újra a medve fölé állt.
Egy korábban ejtett sebből vér ömlött le a jegesmedve mellső lábán.
Nagy, barna szemei csukva voltak.
 Ahogy fent, úgy lent

– Nincs értelme elfutni, gyermekem.

Miközben Lucy megfordult, hogy meneküljön, érezte, hogy az izmai
megdermednek, és a lába elmerevedik. Tehetetlenül billegve Henry
kanapéjára dőlt, de közben az anyjáért próbált sikítani.
– Bolond kislány – rótta meg Gwilanna. Egy kézmozdulattal
tollpihékké változtatta Lucy szavait.
Lucy felköhögte őket, és újra próbálkozott. Ezúttal
szappanbuborékok hagyták el a száját.
– Még egy ilyen, és tüskét fogsz beszélni.
Lucy megsemmisülten szorította össze az ajkait.
– Jól van. Most beszélj halkan, és mindenekelőtt udvariasan.
Végtére is a nénikéd vagyok.
– Mit akarsz? – sziszegte Lucy, egyáltalán nem udvariasan.
Gwilanna lesöpörte a port a szoknyájáról.
– Mindent a maga idejében, gyermekem. Mindent a maga idejében.
Először is, hallottál a fiúról?
– David Kanadában van.
– Tudom, kislány. Ne tedd próbára a türelmemet! Beszélt veled
mostanában?
– Írt levelet. Miért?
– Hmm – felelte Gwilanna az állát simogatva. – Említette a
meséjét?
Lucy nemet intett.
– Kár. Akkor nem tudod, mi fog történni.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Lucy a lábát tekergetve.
– Jaj, hagyd már abba a fészkelődést – csettintett a nyelvével
Gwilanna, és halfarokká változtatta a kislány alsótestét.
Lucy szíve majd’ kiugrott a mellkasából. Annyira szűkölt, hogy
Gwilanna kénytelen volt visszaadni az eredeti formáját, különben
beszakadtak volna ősöreg dobhártyái.
– Tessék! És most viselkedj, és figyelj rám! A bérlőtök egy nyűg, de
érdekes nyűg. Nincs ősi vérvonala, mégis, ő meg a különös sárkánya
együtt olyan erővel bír, ami túltesz az emberi várakozásokon.
– Gadzooks csak segít neki meséket írni – mondta Lucy.
– Ó, ennél többet tesz – felelte a nénikéje. – Ők ketten a jövőt is
formálni tudják.
Lucy lehajtotta a fejét, zavartan nézett.
– Emlékszel erre? – kérdezte Gwilanna. A széke mögötti árnyékból
egy négyszögletes vesszőkosár került elő. Egy kicsi, hajlékony figura
körözött benne.
– Vigyori! – hördült fel Lucy.
Gwilanna a szemöldökét ráncolta.
– Így nevezte el? Milyen szörnyen érzelgős!
– Csk – szólt közbe a mókus. A hátsó lábaira emelkedett, és a
kosárra kapaszkodott, minden tőle telhetőt megtett, hogy átrágja
magát a fűzfavesszőkön.
Lucy ökölbe szorította a kezét.
– Mit csinálsz vele?!
– Ő a túszom – mosolygott önelégülten a boszorkány, és elsötétült
az arca –, hogy biztos legyek benne, azt teszed, amit mondok. Ha csak
eszedbe jut anyád után visítani, egy pár bolharágta kesztyűvé
változtatom ezt a rágcsálót. – A ketrecbe dugta egyik ujját, aztán
hirtelen hátratántorodott, amikor Vigyori megpróbálta a húsába
mélyeszteni a fogát. – Mialatt nálatok „laktam”, rájöttem, hogy amikor
a fiú erről a fán lakó patkányról írt mesét, megelőzte az időt.
Lucy grimaszolt.
– Ezt hogy érted?
– Meg tud jósolni dolgokat, gyermekem. Amit ír, az valóra válik, bár
a kettő közötti idő csak néhány másodpercben mérhető.
Lucy elgondolkodott ezen, de nem felelt.
– Ez természetesen a fiút is összezavarta, ahogy most téged. A
parányi agyában nincs annyi ész, hogy megértse, az idő valójában nem
létezik.
Lucy a Henry kandallópárkányán álló órára pillantott.
– Akkor miért vannak az órák?
A szibilla bosszankodva felsóhajtott.
– Hogy a jelen különböző nézőpontjait is láthassuk. De mindegy is,
nem számít. Csak hidd el nekem, hogy a bérlőtök képes erre. Sőt mi
több, a képessége egyre erősödik.
Lucy a combja közé szorította a kezét, és megborzongott. Nem
tetszett neki, amit a nénikéje mondott.
– Honnan tudod?
Gwilanna felállt, és járkálni kezdett a szobában. A kandalló előtti
szőnyegre ejtette a kosarat, amitől Vigyori úgy kezdett pörögni, akár a
hörcsög a kerékben.
– Úgy döntöttem, figyelni fogom őt. Hagytam egy kis névjegyet azon
az ostoba kis szerződésen, amelyet a kiadójával kötött.
– Láttam – felelte Lucy előredőlve. – Három karmolás, mint Zanna
karján.
– Karmolások! – Gwilanna rikácsolásába beleremegtek az ablakok.
– Ne sértegess, leány! Attól a jeltől rettegnek a messzi északon.
– Sajnálom – mondta Lucy, bár nem így volt. Az agya sebesen
forgott. Csak most jött rá, hogyan keltse fel az anyja figyelmét… vagy
egy hallgatózósárkányét. Gwilanna utolsó kiáltását minden bizonnyal
hallották a szomszédos nappaliban. Ha rá tudja venni, hogy az
emeleten is rikácsoljon, azt könnyedén meghallják a Sárkányodúban.
– Hol tartottam? – csattant fel a szibilla.
– Nem emlékszem. Kimehetek a mosdóba?
– Nem mehetsz. A fiúról beszélgettünk. Mágia útján követtem a
legutóbbi történetét. Tudtad, hogy szerepelek benne?
Lucy nagyon lassan, hitetlenkedve nemet intett. Gwilanna David
sarkvidéki meséjében? Mit gondolt a fiú?
– Igen, gyermekem, én is megdöbbentem. De a fiú egy furcsa
rejtvény. Amikor ír, úgy tűnik, hogy az aumáját az az igény irányítja,
hogy mozgásban tartsa a sorsát. Megteremti a körülményeket, hogy…
nos, majd időben megtudod. Nézz ki az ablakon! Mit látsz?
– Semmit. – Teljes sötétség volt.
– Csillagok, leány. Nem látod a csillagokat?
Nem igazán, gondolta Lucy. Egy vagy kettő halványan pislogott,
de… várjunk csak, ez volt a lehetőség.
– Mr. Bacon dolgozószobájából jobban lehet látni őket… az
emeletről.
– Kétségkívül – felelte Gwilanna. Nem kapta be a horgot.
Lucy a hüvelykujjára szorította az ujjait, és felsóhajtott.
– Mit tudsz a csillagokról? – erősködött Gwilanna.
 Lucy karba tette a kezét. Másra sem volt szüksége, csak tudományos
leckére.
– Messze vannak. A Napunk is egy csillag, és a Föld körülötte
kering.
Gwilanna némileg lenyűgözve felvonta a szemöldökét.
– Primitív, de helyes. Most hadd tanítsak meg neked valami mást!
Minden dolog, amit az égen látsz, minden pislákoló égitest, hatást
gyakorol az életünkre. Te meg én, ez a ház, ez az idióta mókus – rúgta
meg a kosarat, mire Vigyori felvisított –, mind csillagporból lett.
– Hogyan? – kérdezte Lucy.
– Ne törődj vele, leány! Maradj csendben, és figyelj! Fontos
csoportosulás formálódik az égben, ugyanaz a minta, amely akkor
létezett, amikor a sárkányok először tűntek fel a Földön. Ahogy fent,
úgy lent. Érted?
Lucy még le volt maradva egy mondattal.
– Sárkányok? – kérdezte. Kezdte érdekelni a dolog.
Gwilanna pillantása visszavándorolt az ablakra.
– Tűzcsillag közeleg, egy új kezdet jele. Eljött a sárkányok
ébredésének ideje.
Lucy előrehajolt, a szája elnyílt, akár a kipattanó borsóhéj.
– Úgy érted, rendes, nagy sárkányok?
– Igen – felelte a szibilla. – És különösen az egyikük.
Lucy bőrén a hideg futkosott. Mert anélkül, hogy tudván tudta
volna, tisztában volt vele, hogy a nénikéje az utolsó igazi sárkányra
céloz, aki a földön valaha élt.
Gawain.
 A letolás

– Tudják, milyen erős egy jegesmedve?

Anders Bergstrom karba tett kézzel hátradőlt az irodai székében. Az
előtte álló két diákot vizslatta. Egyikük sem mert válaszolni a
kérdésére.
– A jelentésből ítélve, amelyet a Chamberlaini Medveőrségtől
kaptam, a hím, amellyel találkoztak, nagyobb, mint amekkorát valaha
láttam. Ez azt jelenti, hogy közel hatszáz kilogrammot nyom, több
mint fél tonnát. A hátsó lábain állva egy ilyen állat négy méter magas,
és körülbelül negyven kilométer per órás sebességgel sújt le. Elég ereje
van, hogy kiemeljen a vízből egy felnőtt fókát, a jégre hajítsa, és úgy
tépje fel a hasát, ahogy maguk egy borítékot. Egy gyors ütéssel a fejét
veheti egy embernek, nagyjából ugyanazzal az erőfeszítéssel, amit az
ember kifejt, ha lecsíp egy virágot a tövéről. A bolygó legveszélyesebb
ragadozójaként ismert állat. Kezdenek már megrémülni?
David lenézett a padlót csiszatoló lábára.
– Nem akartam látni, hogy megölik, ez minden.
– Jesszusom – szólt egy hang a szoba túlsó feléről. Russ
beleöklözött az iratszekrénybe, és kitolta a kalapját a homlokából. – Az
elmúlt harminc évben Chamberlainben egyetlen embert marcangoltak
szét. Ti ketten alig vagytok itt egy hónapja, és kis híján megtripláztátok
a rohadt statisztikát. Miért nem maradtatok a boltban? Az istenit, még
csak az ellátmányt sem hoztátok el!
– Kérdezd a meséjéről – motyogta Zanna.
– Mese? – kérdezte Russ. Szeplős homloka két vonallá ráncolódott.
A sarokban álló székből Tootega meredt a lányra, és sötéten
morgott valamit az orra alatt.
– Ne aggódjon, valószínűleg maga is benne van – mondta a lány.
David összeszorította a fogát.
– Fogd be, Zanna!
– Te csak ne mondd nekem, hogy fogjam be! – morgott a lány
David mellkasára csapva. Makacsul nézte Bergstromot. – Kérdezze
Gwilannáról és a fogról!
Russ a halántékára mutatott.
– Ez egy bizalmas beszélgetés, vagy más is csatlakozhat?
– Ott van a laptopon – mondta a lány Bergstrom szemébe nézve.
A tudós végigfuttatta az ujjbütykeit szőke szakállán, majd a pilóta és
a vezető felé fordította a székét. Az ajtó felé intett a fejével.
– Te vagy a főnök – sóhajtott Russ, és mindketten elindultak kifelé.
Tootega rövid időre megállt David háta mögött.
– Az a medve. Emlékszik rád. A lányra is. Legközelebb nem lesz
esélyed holtnak tettetni magad.
Becsukódott az ajtó.
– Hogy értette, hogy „legközelebb”? – csattant fel Zanna.
Bergstrom mélykék szeme a lány pillantásába mélyedt.
– A medvét egy gyorsan ható nyugtatóval lőtték meg. Új találmány,
amelyet az elmúlt egy-két évben fejlesztettünk ki. Azonnal egy
acélketrecbe került, amit jegesmedvebörtönnek hívunk. Meg fogják
operálni a lőtt seb miatt a vállán.
Zanna összerezzent és félrenézett.
– Szóval túl fogja élni – mondta David meredten bámulva a párás
ablakot, és akármit, ami a lelki szemei előtt azon túl látszott.
– Szerencséje volt – mondta Bergstrom a tenyerét dörzsölve. – A
lövedék súrolta a tüdejét, de a sérüléstől inkább sántítani fog, mint
belehalni. Gyorsan meg fog gyógyulni. Amikor felépült, északra
visszük és elengedjük.
– Ez egyszerűen csak túl ijesztő – mondta Zanna. – Olvassa el a
történetet, dr. Bergstrom! Most.
Bergstrom a nyitott laptopra pillantott, amelynek képernyővédője
csőmintázatot szőtt a lapos, szürke monitoron.
– Ne, kitörlöm – mondta David. Előrelépett, és megmozdította az
egeret. Bergstrom azonnal megfogta a karját.
– Szerződése van, emlékszik?
David a tudós szemébe nézett. Nem volt tiszta, hogy Bergstrom az
Almafa Könyvkiadóra vagy a neki tett személyes ígéretre célzott, hogy
tovább ír az Északi-sarkról. De a fiú már döntött.
– Törlöm. – És a számítógép kukájába húzta a fájlt, majd kiürítette.
Zannának ez nem volt elég.
– Futtass le egy töredezettségmentesítést!
 – Mi?
– Nem akarom, hogy benne maradjon a memóriában, egyetlen bitje
sem. Futtasd le! Most.
– De…?
– Csak csináld, David!
– Szolgálja ki magát – szólt Bergstrom, félregurulva a székkel.
David némán dühöngve elindította a programot, amely átrendezte a
merevlemezt, és törölt minden fertőzött fájlt, valamint a törölt fájlok
minden maradványát.
– Tessék! Most boldog vagy?
– Nem, nem igazán – felelte a lány. – Először titkolózol
Gwilannáról, aztán nem mondod el, miért ne érintsem meg a medvét,
és most próbálsz úgy tenni, mint valami hős. Hát nem vagy az.
Meghalhattál volna ott kint! Ja, és akarod hallani az igazán rossz hírt
is?
– Mi az?
– Végeztünk.
És ezzel elment, mögötte megremegett David és az ajtókeret is.
 Elrabolva

– Hogyan? – követelőzött Lucy. – Hogyan fogod életre kelteni

Gawaint? Kell hozzá a tűzkönnye. Kell a…
– Csend – csattant fel Gwilanna. – Tudom, mire van szükségem
hozzá. Minden folyamatban van, gyermekem.
Lucy dühösen összehúzta a szemét.
– Ezért engedted szabadon Gretelt, ugye?
– Micsoda? – kérdezte a nénikéje.
– Ne hazudj – felelte Lucy. – Tudom, hogy te küldted Groyne-t.
– Groyne-t? – kérdezte Gwilanna, és ekkor nyilvánvalóvá vált, és
valamiképp meg is rémítette Lucyt, hogy a nénikéjének sejtése sincs
erről a sárkányról.
– Láthatatlan volt – motyogta Lucy. – Adott Gretelnek egy virágot,
és G’reth… – Itt elhallgatott, rádöbbenve, hogy amit Gwilanna nem
tud, azt nem kellene neki elmondani. Ez újabb uszonyokat vagy
tollakat jelenthetett.
Ám Gwilanna csupán mélyen elgondolkodva elfordult.
– Érdekes. Tehát a lány végzi a dolgát.
– Lány? Úgy érted, Zanna?
Gwilanna mélyet lélegzett.
– Gretel elérte őt, nem igaz? A lány biztosan érezte az erőit, és
cselekedett.
Lucy elgondolkodott ezen. Volt értelme. Zanna összeomlott, mikor
Grockle kővé vált. De ha Zannának köze van Gretel kiszabadításához,
miért nem vallotta ezt be a bűbájsárkány?
– Nem számít – szólt Gwilanna elfordulva. – A képességei az
enyémekhez képest haszontalanok. Irányítás nélkül ő olyan, mint egy
szegény, eltévedt veréb. Idővel a porban fog mászni, hogy teljesítse a
kérésemet, ahogy a te bolond és hűtlen anyád is.
– Mit ártott neked anya?
Gwilanna közelebb gurult a székkel.
– Félretette az ősi úttal szembeni kötelezettségét, és ennek a fiúnak
az oldalára állt. De amikor a csillag a februári fagyban ragyog, vissza
fog térni hozzám, az igazi fajtájához.
– Februárban?
– Három hónap múlva. Fel kell készülnünk.
– Nekünk?
– Neked meg nekem.
– Megint maradsz?
Gwilanna felnevetett, és a vonásai elkezdtek átváltozni. A kezei
elvékonyodtak, az arca pedig eltorzult. Egyik hegyes ujjával függőleges,
csillogó hasadékot vágott a levegőben, mintha a világegyetem szövetét
tépte volna szét.
– Mi… mi történik? – kérdezte Lucy, az állához húzva a térdeit.
Vigyori rettegve körözött a kosarában.
– Gyere – szólt Gwilanna. Kinyújtotta a kezét, és a levegő Lucy
körül odaáramlott, a szibilla markába húzva a kislányt.
– Anya! – sikított Lucy most már tétovázás nélkül.
– Gyere – förmedt rá Gwilanna – randevúd van a végzeteddel.
Gyere, gyermekem, vagy a mókusod meghal!
– Hová megyünk? – kiáltotta Lucy a kanapén vergődve. – Nem
akarok menni! Hová viszel? – A fejét rázta, de az ujjaik már
összekulcsolódtak.
Gwilanna a hasadék felé húzta a kislányt.
És egy szempillantás alatt semmi sem maradt utánuk, csak a
huzatban keringő porcicák és a kosara sarkában rettegő mókus.
 Groyne visszatér

David a tenyerébe temette az arcát.

– Mi folyik itt, dr. Bergstrom?
A professzor visszagurult az íróasztalhoz, és a jegyzetek között
kezdett lapozgatni.
– Nem fogok semmit sem tenni azzal kapcsolatban, ami
Chamberlainben történt, bár az esetet regisztrálni fogja a helyi
rendőrség. A döntése, hogy szembeszáll egy medvével, mindazok után,
amit tanítottak magának, nagy felelőtlenség volt. Az esetre nem fognak
jól reagálni a bázison. Azt tanácsolom, hogy mostantól húzza meg
magát.
– Nem erre gondoltam, maga is tudja.
– Akkor magyarázza el, David! Sok mindent kell bepótolnom,
beleértve a legutóbbi adatait is. A berillium eredményei meglehetősen
jók.
David hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Hogy tud ilyen nemtörődöm lenni? Zanna itt áll Gwilannáról
zagyválva, és úgy tesz, mintha semmi sem történne. Nem is kérdezett a
történetről.
– A történetet törölte. Majd ír valami újat.
– Ennyi?
– Nem egészen. Miközben próbálta megöletni magát, Elizabeth
hívta Angliából. Sürgősen beszélni akar magával. A kiadójával van
valami.
David a laptopra nézett, és felnyögött.
– Engedélyt kap, hogy használja a szomszédos iroda telefonját.
Holnap itt akarom látni tíz órakor, tiszta, tudományos fejjel a nyakán.
Ó, és David, ami Zannát és magát illeti, ez egy kis bázis, ne feledje! A
dolgozók közötti rossz viszony mindenkire negatív hatással lehet.
– Ezt neki mondja! Ő dobott engem.
– Kétlem, hogy sokáig fog tartani az ingerültsége. Ha érdekli a
véleményem, nem az aggasztja, amit írt, hanem a tény, hogy odafent
majdnem elveszítette magát. Később keresse meg, amikor
megnyugodott. És most, ha nem bánja, lenne mit csinálnom. – A
professzor elgondolkodva az ajtó felé intett.
– Még nem fejeztem be – mondta David nyugtalanul, bár tétován.
Bergstrom újra felemelte a fejét.
– Elveszítettem a fogat.
A kék szempár összeszűkült.
– A csetepatéban kioldódhatott a csomó. A bőr vékony volt, és lazán
volt megcsomózva. Nem vettem észre, csak amikor visszaértünk a
bázisra. Nem tudom, mit mondjak… vagy hogy ez mit jelent.
Bergstrom fogott egy tollat, és tovább dolgozott.
– Az a fog talizmán volt, a gonosz ellen védett. Szerencséje van,
hogy még él. Talán ennyi volt a fog szerepe.
– Rendben – felelte David dühös sóhajjal –, akkor ezt magyarázza
meg: Zanna egy másik medvét is látott az úton.
– A rendőrség egyet jelentett. Csak ennyit tudok.
– A történetemben két medve szerepel. Egy fiatal, aki megsérült egy
puskalövéstől a vállán, a második pedig egy bölcs, valamiféle
Mesemondó. Tud a csillagokról. Egy jelet követ. Maga volt az, ugye?
Bergstrom lassú, mély lélegzetet vett.
– Holnap tízkor. Ne késsen!
– De…
– Holnap, David.
És a diák, rádöbbenve, hogy semmi többet nem kap, a falba
öklözött, majd elhagyta a helyiséget.
Egy pillanat múlva Bergstrom íróasztala fölött felcsillámlott a
levegő, és valami apró, egyenetlen körvonalú, fehér dolog öltött testet
egy felfordított kávésbögrén. Az emberi szemnek a lény csaknem
láthatatlan volt. De Bergstrom gyakorlott pillantása kivette a
madárszerű sárkány alakját és vonásait.
– Nos?
A teremtmény leugrott a bögréről, majd egy ceruzát és sok kicsi,
telepöttyözött papírlapot tett le a gazdája elé. Az egyik lapon egy G
betű állt.
– Húzd össze a többit is – szólt Bergstrom.
A sárkány keresett magának egy új (hegyesebb) ceruzát, és elkezdte
összekötni a pontokat a többi öt lapon, míg az összes betűket nem
formázott.
– Jól csináltad – mondta Bergstrom. – Nagyon közel jártak ahhoz,
hogy megtudják. – Kinézett az ablakon, az égen alacsonyan pulzáló,
sárga csillagra. – És az három hónappal korábban lett volna a
szükségesnél. Mi hír a kívánjsárkányról?
– Hrrr – felelte Groyne, és nagy levegőt vett.
– Egészen vissza? A kezdethez?
Groyne farka megrebbent.
– Akkor ő valóban különleges – mondta Bergstrom. És a Davidtól
kapott eredményaktát becsukva átrendezte a Groyne által hozott
lapokat. Egy G-vel kezdődő szót rakott ki.
A kis sárkány meglepetten rezzent össze.
Bergstrom végigfuttatta egy ujját a pikkelyein, és elmosolyodott.
Csettintett az ujjával, és a sárkány egy darab csonttá változott, amelybe
különböző spirálokat és szimbólumokat faragtak. A tudós tenyerébe
pottyant, ő pedig eltette az íróasztala fiókjába. Aztán a nyomtatója
mögé nyúlt, és előhúzott úgy húszoldalnyi papírt a tálcából. Az elsőn ez
a cím állt: A lövöldözés.
– Kezdetben vala az auma – suttogta a férfi, és a kéziratot az
íróasztalon fekvő szóra fektette, míg a betűk bele nem égtek, akár egy
vízjel.
És a leírt szó ez volt:

GODITH
Második rész
 Gretel besegít

– Mit mondtál Henrynek? – kérdezte David.

Liz az orrára nyomott, gyűrött papír zsebkendőn át így felelt:
– Hogy Gwyneth nénikéjénél lesz.
– Említetted, hogy meddig?
Liz lassan ingatta a fejét jobbra-balra.
– Arou – nyávogott Bonnington az asszony lábánál a padlón. Nagy,
rézszínű szeme olyan volt, akár a táguló világegyetem. Felágaskodott,
és Liz combjára tette az egyik mancsát.
David átnyúlt a konyhaasztalon. Az addig dédelgetett teásbögrétől
meleg tenyerébe vette a főbérlője kezét, hogy megnyugtassa.
– Bármibe kerül, megtalálom őt. Megígérem.
Liz kifújta az orrát, és a kukába dobta a papír zsebkendőt.
– Örülök, hogy itthon vagy. Dr. Bergstrom haragudott?
– Nem. Elintézte a repülőutat meg mindent. Legalább annyira
szeretné biztonságban tudni Lucyt, mint én. Írok neki egy e-mailt, ha
mindent megbeszéltünk.
– És szegény Zanna? Nagyon csalódott lehet.
– Ő jól van – felelte David, Liz kezét dörzsölgetve. Nem akarta
elárulni a chamberlaini szakítást. – Jön, mihelyst visszaért Angliába.
Most mondd el még egyszer, hogy mi történt. Hallottad, hogy Lucy
sikít, és átrohantál a szomszédba.
– Igen. Csak későn értem oda. Nem láttam, ahogy eltűntek, de
éreztem a szelét.
David kérdőn nézett rá.
– Gwilanna képes időben és térben utazni. A mozgás repedést hagy
maga után. Egy másodpercre megszédül tőle az ember.
– Biztos vagy benne, hogy ő volt az?
Liz elmosolyodott, és kivett egy új zsebkendőt a dobozból.
– Ilyen képessége nem sok embernek van, David.
A fiú hátradőlt, a szék lábai megreccsentek.
– És nem hagyott üzenetet, semmi váltságdíj-követelést? Semmit,
amiből megtudhatnánk, miért vitte el Lucyt?
– Semmit. Csak a mókust találtam – intett Liz az üres vesszőkosár
felé a pulton. – Elengedtem a kertben. Nem tűnt helyesnek bezárva
tartani.
– Arou – szólt közbe újra Bonnington, nyál csöppent a szája
sarkából. Átlépkedett a konyhán, és az edényszárítóra ugrott. És ott
ült, ahogy gyakran szokott, figyelemmel kísérve a kert életét.
David a tányéralátéttel babrált, mintha azzal, hogy párhuzamba
igazítja az asztal szélével, talán megkapná a válaszokat, amelyeket
keresett.
– Vigyori volt az?
– Nem tudtam megállapítani. Sajnálom.
– De miért fogott el pont egy mókust? Mi közük hozzá?
Liz könnyedén a halántékához érintette az ujjait, aggodalmas
ráncokba húzva a bőrét.
– Miért lopták el Gadzooks füzetét? Ki engedte ki Gretelt? Mi
történt G’rethtel? Nem tudom, David. Valami furcsa történik, és én
nagyon-nagyon összezavarodtam.
Nem segített, hogy éppen ekkor megszólalt az ajtócsengő. Liz ugrott
egyet, és szívére szorított kézzel dőlt hátra. David félretette a
tányéralátétet, és az ajtóhoz ment.
A jövevény az egészséges kinézetű Henry Bacon volt, aki nemrég
érkezett vissza napfényes hajóútjáról.
– Félre, fiam, beszélnem kell Mrs. P.-vel.
– Henry, ne most. Liz nem érzi jól magát.
De eddigre Mr. Bacon félúton volt a folyosón, finom, hamus
lábnyomokat hagyva a sötétzöld szőnyegen.
– Egy madár esett a kéménybe – mondta Liznek, amikor David
visszaért a konyhába.
– Madár? – ismételte Liz.
– Denevér is lehetett, de valószínűbb, hogy madár volt. Talán
galamb. Ostoba teremtmények. Rosszabbak, mint a mókusok.
– A kéménybe? – kérdezte David.
– Ezt mondtam, fiam. Vagy megint megsüketültél? Épp
reggeliztem. Hirtelen hamu kezdett hullani. Csupa por lett a
rántottám. Ki kellett sepernem, Mrs. P. A maga oldalán valami?
– Megnézem az emeleten – mondta David, Henry háta mögött
kézjelekkel intve Liznek –, ha esetleg, khmm… váratlan látogatónk
lenne. – Csettintett a hallgatózósárkánynak. A kissé zavarodott Henry
megfordult, hogy megnézze, mi az. De a hallgatózó egy emberi
szempillantás alatt riasztotta Gruffent, és újra felvette a szilárd
állapotát.
David csendben felment a lépcsőn. Útközben felvette a halászhálót,
amelyet Lucy az előszobai esernyőtartóban tartott. Miközben
lábujjhegyen az Odúba lopakodott, Gruffen egyik szárnyával a kémény
felé mutatott. Valami lefelé jött a kürtőben. David közelebb óvakodott.
Hamueső potyogott le. Kaparászást hallottak, aztán valami a rácsra
rebbent.
– Megvagy – szólt David, és egy pillanat alatt elkapta a hálóval. A
lény vergődött és sziszegett, majd szép kékesfehér lángot lövellt a
torkából. Tetőtől talpig fekete volt a hamutól, csak ibolyaszín szeme
szikrázott. És egy rakás, virágfejnek látszó dolgot cipelt.
Gretel.
Gruffen nyelt egyet, és hátrahőkölt. A bűbájsárkány nem volt
boldog, hogy lebukott. Gretel kidugta a szárnyait, hogy eltépje a hálót,
közben csoszogott és dobogott a lábával, meg átkozódott, hogy ha a
virágoknak bajuk esett, a felelőtlen ember csak saját magát
hibáztathatja.
– Jól van, jól van, higgadj le – szólt David, próbálva kiemelni őt a
tűztérből.
Gretel megszúrta a fiú kezét, majd a munkapadra röppent.
Abban a pillanatban négy őrsárkány (akiket Gruffen küldött
szolgálatba) zárta körül Grockle-t, hogy megvédjék a támadástól.
– Hrrr! – szólt Gretel valami kevéssé kedveset a Pennykettle-
sárkányok reménytelen voltáról, úgy általában. Megrázta magát,
megvakítva az őrszemek felét a hamuesővel, aztán a virágszirmok
tisztára porolásával folytatta. Dühösen köpködött Davidre minden
egyes sziromnál, amely leszakadt a virágfejről.
 A fiú a kezét szívogatva letérdelt Gretel mellé.
– Gretel, mit csinálsz?
– Tanulok – hrrrögte a bűbájsárkány. – Virágok hall.
David a Henryvel közös kéményre nézett.
– Ügy érted, szavakat? Embereket beszélni?
Gretel felvonta a szemöldökét.
– Hozd a hallgatózót!
– Figyelj rá – súgta David Gruffennek, és lesietett a földszintre,
majd a konyhába osont. Henry Bacon ismét felé fordult.
– Nos, fiam? Van valami probléma?
– Semmi, amit ne tudnánk megoldani. Ezt el kell vinnem – mondta
David Liznek, és felkapta a hallgatózót a hűtőszekrény tetejéről.
Henry arcizmai hitetlenkedve felfújódtak.
– Most meg mi az ördögre készül?
Ugyanez a kérdés tükröződött Liz arcán is.
– És miért jött ilyen korán vissza északról?
– Túl hideg volt – felelte David. – Nem szeretem a hideget. –
Átölelte magát, mintha fázna, aztán felrohant a lépcsőn. Mire felért,
Gretel kielégítő állapotba hozta a virágszirmokat, és éppen
vízcseppeket spriccelt rájuk.
A hallgatózó kiszabadította magát David kezéből, és a bűbájsárkány
mellé szállt a munkapadra. Rövid és gyors, sárkánynyelvű párbeszéd
zajlott közöttük, miközben Gretel elrendezett jó néhány virágot a
mancsaiban. Aztán énekelni kezdett. Altatódal volt, hasonlított arra,
amivel Liz szokta megnyugtatni az ideges sárkányokat. David
meglepetésére a virágszirmok megrezzentek, és a hang felé fordultak.
Gretel a hallgatózó felé intett, aki egyik nagy, törékeny fülét a virágok
közepe felé fordította. Egy idő után a szeme tágra nyílt a színtiszta
döbbenettől.
– Nos? – kérdezte David.
– Psszt! – szólt rá Gretel.
A hallgatózó hallgatózott. És hallgatózott. És hallgatózott. Minden
egyes pillanattal egyre zavarodottabbnak és döbbentebbnek tűnt.
– Mit mond neki? – erősködött David.
A virágok elhervadtak, a hallgatózó pedig elhúzódott. Levette a
szemüvegét, és megtörölte. Aztán idegesen dadogva elmondta, mit
hallott. Csonka mondatokban beszélt, némelyik sejtelmes volt, mások
árulkodóak.
– Tűzcsillag? – motyogta David.
– Gawain? – hrrrögte Gretel. Lecsüccsent, és kissé rémültnek
látszott.
David újból leviharzott a földszintre.
Lizt az előszobában találta, épp búcsút intett Henrynek.
– Mi volt ez az egész a hallgatózóval? – kérdezte az asszony.
– Menj és ülj le a nappaliban! Szükségünk lesz még egy csésze teára.
Liz elkapta David karját.
– Mondd el a lényeget most!
– Gretel „kihallgatta” Henry cserepes növényeit. Gwilanna
megpróbálja életre kelteni Gawaint. Azt hiszem, Ragnar Fokához vitte
Lucyt.
 Visszatérés Chamberlainbe

– Készül valahová?
Amikor a férfi megfordult, Zanna épp a bázis külső falának
támaszkodott, és lustán lesöpörte a havat makulátlan muklukjáról.
Ami a leginkább megrémítette Tootegát, az az volt, hogy mögé tudott
lopakodni a lány. Ott állt, egy egyszerű lány, egy kabluna, aki teljesen
tapasztalatlan a vadászatban. És mégis olyan könnyen meglepte őt,
ahogy a medve egy kövér és ostoba fókát. Húszméternyire volt a
legközelebbi ajtó, és a hó elég keményre fagyott, hogy ropogjon,
amikor rálépnek. Hogyan jutott a közelébe anélkül, hogy zajt csapott
volna? És még ha az ő fülében bálnazsír volt is, a kutyák a fogatban
vajon miért nem jeleztek?
– Szép blökik – szólt a lány, és ellökte magát a faltól.
Tootega nem értette a szót, de az ösztönei azt súgták, gúnyolódnak
rajta. Törött, sárga fogai között a lányra sziszegett, miközben az a
tizenhárom lihegő husky között jött-ment. A lány félelmet nem
mutatva leguggolt a szép vezérkutya, Orak mellé, és mélyen a szemébe
nézve megfogta a nyakán a sűrű bundát. Előre-hátra ráncigálta a kutya
fejét, akár egy rongybabát. Orak morgott, de nem kapott oda vagy
harapott.
– Jó kutya – mondta a lány, és odatartotta kesztyűs kezét.
Tootega megrémült, amikor látta, hogy az állat megszagolja.
Előrelépett, lagymatagon megsuhintotta a fókabőr korbácsot.
– Menj! Hagyj békén!
– Beszélünk – mondta Zanna a hangjában olyan éllel, hogy a
cserzett arcú inuk megborzongott és hátrahőkölt, kis híján ráesett a
szánjára.
Zanna felállt, és a kötelek feszességét vizsgálgatta, amelyek a szánra
halmozott holmikra terített szőrméket és vízhatlan ponyvákat fogták
le.
– Nehéz rakomány. Nem úgy néz ki, mint egy könnyű kirándulás az
öböl körül. Költöztetjük az iglut?
 Tootega káromkodott, és a lány lába elé köpött.
– Szép – mondta Zanna, és a hóba taposta a foltot. – Először
talizmánokkal próbálsz elijeszteni, most meg a büdös, whiskys
köpeteddel. – Lehúzta a kesztyűjét, és felgyűrte a kabátujját. – Mit
jelent ez, inuk?
– Chamberlain felé menet elmondja – szólt egy hang. Bergstrom
sétált feléjük lobogó, kék széldzsekiben, amely minden lépésénél
zizegett.
Tootega lábhoz füttyentette a kutyákat.
– Most elmegyünk.
– Nem – mondta Bergstrom, tétován átpillantva az öblön. –
Chamberlainbe viszed Zannát a teherautóval. – Kék szemével az
inukra nézett. Tootega bólintott, és azonnal visszavonulót fújt.
Zanna lehúzta a kabátujját.
– Mi történik Chamberlainben?
– A medve felkészült, hogy szabadon engedjék – felelte Bergstrom
az alacsonyan álló nap éles fényében.
Tootega az anyanyelvén morgott.
A két férfi röviden csevegett valamit inuit nyelven, aztán Bergstrom
ismét angolul szólalt meg:
– Russ is ott van, várja magát. Elrepülnek a jégtorlaszra, ahol
szabadon engedik a medvét. Jó mulatást, Zanna. David irigyelné ezért.
Zanna levette bojtos sapkáját, és hátrafogta a haját.
– David kilépett az életemből – felelte. – Haladjunk!

A Chamberlainbe vezető út első öt percében Zanna nem szólt semmit,

tudva, hogy még jobban felidegesítené Tootegát. A férfi feszültsége –
amelyet kifehéredett ujjbütykei is elárultak, ahogy a kormányt
szorította az északra vezető szürke úton – a maximumon volt. Végül a
lány így szólt:
– Az inuitok szeretik a meséket, igaz?
Tootega vett egy mély levegőt. Keskeny, fekete szeme az útra
szegeződött.
Zanna mosolyogva összefonta a karját, befészkelte magát az ülés és
a zörgő ajtó derékszögébe.
– Az idevezető repülőúton David mesélt egyet, amely itt játszódik,
északon, több ezer évvel ezelőtt. Nem volt biztos abban, hogyan jutott
eszébe, de számít ez? A mesék csak lebegnek, mint a hópelyhek, nem?
Megtelepednek bárki fülében, aki odafigyel. Arról az időről szól,
amikor kilenc jegesmedve uralta a jég birodalmát, a medvék még
falkákban éltek, és többen voltak, mint az emberek. Giccses, nem?
Ahogy minden legenda az. Eltekintve attól, hogy David nem hiszi, hogy
ez mítosz. A szemedbe ugyan nem mondaná meg, de a szíve mélyén
minden szavát igaznak hiszi. Elkezdett írni róla, míg itt volt. Jó sztori.
Akarod hallani? Valahogy elütjük vele az időt.
Tootega mormogott valamit az orra alatt.
– Jó. Ezt igennek veszem – mondta Zanna. – Szóval ott vagyunk
azon a Savalik nevű inuit településen. Kis hely, valahol a kanadai
sarkvidéken. Több fog van az ember szájában, mint ahányan ott élnek,
tudod? Rossz év volt, ami az időjárást illeti, a fókáknak még rosszabb,
és a fő fickó, valami vadász, akit David Oomarának nevezett, üres
kézzel jön vissza egy vadászatról. Holtan találja a tízéves kisfiát. Éhen
halt. Oomara épít hát valamiféle kegyhelyet, és ráfekteti a gyereket,
prémekbe bugyolálva. Na, itt kezd kicsit ijesztő lenni, mert úgy egy nap
múlva egy medve jár arra. Nem apamedve, hanem egy medvebocs, és ő
is éhezik. Kiszagolja a holttestet, és enni kezdi, míg a fiúból csak
csontok maradnak. Amikor Oomara észreveszi, elönti a düh. A
település sámánjához megy, aki azt mondja: „Öld meg a bocsot! Vedd
vissza, amit a medvék elvettek tőled.” De Oomara fél, nagyon fél. A
medvék a jég urai. Vadak és erősek, a szellemük pedig
kiszámíthatatlan… De Bergstromnál dolgozva ezt már tudod, ugye?
A teherautó megfarolt. Tootega elszántan próbált nem nézni a
lányra, miközben a fogát csikorgatta és káromkodott – vagy
imádkozott –, s egyenes hajának tincsei előre-hátra himbálóztak
beesett arca előtt.
Zanna bűntudat nélkül folytatta:
– Szóval Oomara visszamegy a sámánhoz, és azt kérdi: „Hogyan?
Hogyan csináljam anélkül, hogy a házamba vinném a medve
szellemét?” És a sámán azt mondta: „Vedd a halott fiad egyik csontját,
és azzal sújts le a medvebocs homlokára…”
– Abbahagyni most! – kiáltott Tootega a kormánykerékre csapva.
Izzadságcseppek gyöngyöztek sötét szemöldökén, és a kabátja
kapucniját szegélyező szőrmére cseppentek.
– De most jön az érdekes rész – szólt Zanna előrehajolva, és
megütögette a saját kabátujját. – Az ütés, amit Oomara a medvebocs
fejére mért, olyan jelet hagyott, mint ami a karomon van. Pontosan
ugyanolyat, ha jól sejtem, mint ami a karomon van. Nem akartam
elhinni, amíg nem jöttünk ide a múltkor, és nem volt az a kis
találkozásunk a…
– Megnézünk medve. Elengedjük. Hazajövünk – csattant fel az
inuk. – Aztán te meg én… – Elhúzta az ujjait a torka előtt.
Zanna önelégülten mosolygott, a csizmája orrát nézegette. Egy
ujjával a párás szélvédőre rajzolgatva, így szólt:
– Ja, és persze tervezem, hogy újra találkozom Ingavarral. Egy
dolog David mellett szól, tehetséges nyuszi, magához vonzza a
szereplőket pusztán azzal, hogy ír róluk. Hé, gondolod, hogy a medve
emlékszik majd rám? – Hirtelen felült, amivel arra késztette Tootegát,
hogy a fékre lépjen. A vezetőfülke megtelt az égő gumi szagával, ahogy
a gumiabroncsok belekapaszkodtak az aszfaltba. A teherautó csúszva
megállt, a motortérből füst szállt fel.
– Jól vezetsz – mondta vontatottan Zanna, és felegyenesedett.
Tootega elfordította a fejét Oomara szélvédőn csepegő jelétől.
– Mit akarsz? – kérdezte félelemtől vad pillantással.
A lány megütögette az üveget.
– Megtudni, mit jelent ez. Elátkoztak vagy megáldottak? Válaszra
van szükségem, mert most már tudom, hogy közöm van hozzá.
– Kihez? – nyögte az inuk.
– Tudod te – mosolygott vissza Zanna. – Savalik sámánjához, a
prófétanőhöz, a szibillához, a legendás „bölcs” asszonyhoz, aki
rákényszerítette az egyszerű Oomarát, hogy megöljön egy medvét, és
ezzel az emberek fejére vonta az észak törvényeit. A te nyelveden
valami kiejthetetlen neve van, ez kétségtelen. Én a nyugati nevén
Gwilannának hívom.
– Megnézünk medve – ismételte Tootega. Orrlyukai lüktettek, míg
az orrában lévő finom szőrszálak harmattól nem csillogtak. –
Csinálom, amit Bergstrom mond. – Elindította a teherautót, és
eldübörögtek.
– Ó, igen, Bergstrom – mondta Zanna bólogatva. – A medvék
bajnoka és a titkok őrzője. Hűha, te biztosan sok sámánt láttál a magad
idejében, de olyat soha, mint ő, mi? Az a helyzet, hogy bárki tud
dobolni, és azt állítani, hogy képes beszélni a szellemekkel, de az
átalakulás… az valami más, nem igaz? Állattá változtatni magadat… és
vissza. Láttál már ilyet? Láttad már a jó doktort, mikor varázsol?
– Halottnak kellene lenned – morogta az inuk, miközben
tovasuhantak, el a magas, városhatárt jelző tábla mellett. –
Imádkoztam, medve egyen meg, és köpje ki csontod. – A férfi balra
kormányozta a teherautót, nyugatra a házak mögé egy nyílt területre,
amelyet egy narancs és fehér színű helikopter körvonalai uraltak.
– Nem ez a medve – morgott Zanna az inuk kiejtését utánozva. –
Ingavar a barátom. Beszél hozzám. Oomara jelét viseli a fején.
– Hazudsz – kiáltotta Tootega ismét megállítva a kocsit. Kést
rántott, és a lány felé döfött.
– Ó, ez tényleg okos dolog – szólt higgadtan Zanna, nevetve nézve
az inukra. – Hogy magyarázod meg ezt a chamberlaini rendőrségnek
és Russnak?
Tootega előrepillantott. Úgy negyven méterre tőlük a pilóta állt a
földön heverő medve felett. Az egyik egyenruhás rendőr tisztelgéssel
üdvözölte a felismert teherautót.
– Ha egy ujjal is hozzám nyúlsz – mondta Zanna, végigsimítva a
késpenge oldalán –, idehívom a szibillát arról a pléhdobozról ott.
Tootega nagyot nyelt, és kibámult az ablakon. A henger alakú ketrec
tetején, amelybe a medvéket szokták bezárni, egy nagy holló ült.
Zanna a férfiak felé pillantott. Mindhárman zavartan bámulták a
teherautót.
– Kezdenek kíváncsiak lenni, hogy mi tart fel minket. Ha neked
lennék, én vezetnék.
Tootega eltette a kést, és sebességbe tette a teherautót.
Másodperceken belül a medve mellé gurultak.
– Szia, cowboy – szólt Zanna, amikor kiugrott, mielőtt a kerekek
forgása megállt volna.
– Szia – felelte Russ a vezetőfülkébe pillantva. – Mire vártatok?
Minden oké? – Biccentett Tootegának, aki a kormánykerékre tett
kézzel ült mozdulatlanul.
– Megijesztette a fekete madár – mondta Zanna nevetve. A hollóra
mutatott, majd továbbsétált. – Hogy van a kicsike? – kérdezte az egyik
rendőrtől, egy középkorú, kipirult arcú férfitól, aki épp egy nagy
kötélhálót terített ki a medve mellett.
– Elég álmos – felelte.
 – Megérinthetem?
– Ó, persze. Nem fog harapni. Egy pillanat alatt betekerjük ebbe a
nagy, öreg hálóba, és elvisszük egy hosszú kirándulásra.
Zanna mosolygott és leguggolt. Félig nyitott szemhéja alól a medve
sötétbarna szeme üresen bámult rá.
– Szia, Ingavar – suttogta a lány, és levette a kesztyűjét.
Végigfuttatta a tenyerét a medve nyakán, majd felfelé, hogy a
tenyerébe fogja a fülét.
A ketrec tetején ülő holló felrikoltott.
– Szép, igaz? – guggolt le mellé Russ.
– A legszebb – felelte Zanna. – Miért véres a szája?
Russ letérdelt, és kinyitotta a medve száját. Az állat vastag, fekete
nyelve oldalra siklott, a felső ínyére.
– Kihúztuk egy fogát – mondta a férfi, megmutatva egy rést az alsó
állkapocsban. – Most még ronda, de szépen meg fog gyógyulni.
– Egy fogat? – kérdezte Zanna a madárra pillantva.
– Ühüm – mormogta Russ, visszafektetve a medve fejét. – Minden
évben új fogzománcréteget növesztenek. Ha elvágjuk,
megszámolhatóak a rétegek, mint ahogyan a fák évgyűrűi. Így a
legkönnyebb megállapítani a korukat. Ez a fickó itt tizenkettő körül
van. A legszebb korban. Rosszul vette volna ki magát, ha a tökfilkó, aki
meglőtte, sikerrel jár.
Zanna csücsörített, és megrázta a fejét, amitől egyenes haja táncba
kezdett.
– Szerintem igen nagy jövő előtt áll ez a medve.
– Nagy út áll előtte, az biztos – felelte Russ. – Nyolcvan kilométer a
part mentén felfelé. – Felállt, és megveregette Zanna vállát. –
Gyerünk, be kell csomagolnunk a szállítmányt. Sok bódító szörp
kellett, hogy kiüssük ezt a fickót. Erős. Nem sokáig fog aludni.
Tootega, segíts nekem itt!
Az inuk egy csosszanással előrelépett. Zanna azonnal felállt, és a
szemébe nézett.
– A madár tudja – mondta halkan. – Jobb, ha visszaadod. – Az ujjai
között egy vércseppet dörzsölgetett.
– Tootega, rajta, fogd meg a mancsát – szólt Russ.
De az inuk rémülten figyelte, ahogy Zanna a kabátujjába nyúl, és a
jegesmedve, Ingavar vérét a karján lévő karmolásra keni. A férfi
tántorogva elbotladozott mellette, és segített a többi férfinak a hálóba
gördíteni a medvét.
– Oké, legyen, ahogy akarod – suttogta Zanna, és újra felemelte
sötét szemét.
A madár kiterjesztette fekete szárnyait.
– A jégre – szólt Zanna.
– Kraaak! – kiáltott a madár, majd elrepült.
Északnak.
 Mi legyen Lucyvel?

– Nem tudja feléleszteni Gawaint. Az lehetetlen – mondta Liz,

miközben félretette a gobelinpárnát, amelybe eddig kapaszkodott.
David egy csésze erős teával kínálta meg. Egy tányér keksz is került a
kanapé karfájára az asszony mellé.
– Hát, Gwilanna nyilvánvalóan azt hiszi, hogy képes rá. És három
hónap múlva meg fogja próbálni.
– De ez nevetséges. Ehhez a sárkány tűzkönnyére van szüksége.
Hogyan élesztené fel, ha egyszer kőbe van zárva?
David leült, és a térdei közötti résre koncentrált.
– Mindjárt beszélünk a könnyről is, de előbb mondd el, mit tudsz
erről a csillagról.
– Semmit. Sosem hallottam még róla.
– Nem tudod, hogyan lettek a sárkányok?
– Vannak mítoszok – felelte Liz – egy Godith nevű sárkányról.
– Ó? Sosem említetted azelőtt.
– Ó egy nőstény – szólt Liz. – Godith teremtette a világot egyetlen
gigászi lélegzettel, a maga képére alkotva meg a sárkányokat.
– Hrrr – hördültek fel a kandallópárkányon összegyűlt
Pennykettle-sárkányok.
David megvakarta a nyaka oldalát. Gadzooksot, Gretelt és Gruffent
nézte. Mindhárman a fülüket hegyezték.
– Azt hittem, a sárkányok agyagból lettek, a tüzük pedig a Föld
középpontjában született.
– Így van – felelte Liz –, de valaminek el kellett indítania a
folyamatot. Kérdezhetnénk azt is, hogy kerültünk mi ide? Milyen
messze tudunk visszamenni? Senki sem tudja igazán. Igazából Henry
sokkal jártasabb ebben a témában.
– A sárkányok születéséről?
– Nem, a világegyetemről. Ha kapcsolatot keresel ezzel az
úgynevezett tűzcsillaggal, ő talán be tudja azonosítani neked. Több
tucatnyi könyve van erről.
 David bólintott, és kettétört egy kekszet.
– Akkor mi a helyzet Lucyvel? Miért vitte el őt Gwilanna?
Liz lábánál Bonnington felnyávogott. Liz széttárta a karját, hogy a
cirmos felugorhasson az ölébe. A macska megszagolta a kekszet, és
elfintorította az orrát. Tett két kört, majd letelepedett, és
pracliápolásba fogott. Liz gyengéden simogatta őt, miközben így szólt:
– Mindenképpen bekövetkezett volna, hogy Lucy eltölt egy kis időt
Gwilannával. Mint azt tudod, Gwilanna mindig jelen van a
sárkánygyermekek születésekor. Magára vállalja, hogy a régi módszer
szerint irányítson minket. Engem is ő tanított, mint Guinevere minden
leszármazottját előttem.
– Ez most más – ellenkezett David, karba fonva a kezét. – Engedély
nélkül vitte el Lucyt. Nem ment iskolába. Túszként tartják fogva egy
sarkvidéki szigeten.
– Ezt nem tudhatod biztosan.
– Elég valószínű. Gawain Ragnar Fokán vált kővé. Ennek
következtében ésszerű azt hinni, hogy Gwilanna oda vitte őt.
Liz letette a teáját egy poháralátétre a lámpa mellé, és félbetört egy
kekszet, zabos morzsákkal terítve be Bonningtont.
– Nem fogja őt bántani. Lucy ahhoz túl fontos. Ő a legfiatalabb élő
kapcsolat Guinevere-hez, a nőhöz, aki felfogta Gawain tüzét,
emlékszel. Lucy a sárkányok hercegkisasszonya, trónörököse.
Gwilanna ezt az egészet meg akarja őrizni.
David felsóhajtott, és a teába mártotta a kekszét.
– Tudom, hogy van benned egyfajta neheztelő tisztelet Gwilanna
iránt, láttam, amikor Grockle született. Megértem, hogy milyen fontos
ő a számodra, Liz, de önző és hatalomra éhes. Hogy őszinte legyek,
aggódom Lucyért. Mondd, hogy dilis vagyok, de a tündérmesei
képzeletem folyton arra emlékeztet, hogy a „hercegkisasszonyokat”
hagyományosan megátkozza a gonosz keresztanyjuk. Az a kellemetlen
gondolat futkos a fejemben, hogy ebben az esetben a „keresztanyának”
szüksége van a „Pennykettle hercegkisasszony” vérére, hogy valamiféle
feltámasztó szertartást végezzen.
Itt a párbeszédet egy vagy két kimért hrrrenés szakította félbe a
kandallópárkányon ülő sárkányok irányából.
– Cssss – nyugtatta meg őket Liz egy-két ütemnyi sárkányénekkel.
Davidre nézett, és megrázta a fejét. – Haj – mondta. – Ha bármit is
elvesz Lucytől, az a haja lesz. Ez… – folytatta a saját vörös fürtjeit
babrálva -…mindig is Guinevere legendájának része volt. Emlékezz
vissza, meséltem, hogy Gwilanna elégette egy hajtincsét, hogy így
kösse össze Gawaint és Guinevere-t a tűzben.
David összeszorította a száját.
– Lucy haja szőke.
– Már nem sokáig. Ha jól megnézted volna a legutóbbi
születésnapján, láthattad volna, hogy előtűntek az első vörös tincsek.
Tizenegy éves korunk körül megváltozunk. Elkezdünk ügyesedni az
agyag megmunkálásában, amit láthattál, amikor G’rethet készítette. A
hajunk színe pedig megváltozik… ahogy a szemünké is. Februárra
olyan vörös lesz a haja, mint az enyém, és metsző zöld lesz a szeme. És
ez lehet a másik oka annak, hogy Gwilanna azt akarja, Lucy legyen
jelen Gawain ébredésekor. A látvány…
– Egy Guinevere-hasonmás?
– …igen, az megnyugtathatja, amikor felébred.
David kivette a kekszet – a fél kekszet – a teából.
– Akkor miért vitte el ilyen korán? Milyen „előkészületeket” kell
tennie? És mondjuk, hogy igazad van, hogy ott áll és várja, hogy
Gawain felébredjen. Ő még csak egy gyerek, Liz, kicsivel kisebb
termetű, mint egy sárkány. Gawainnek csak a szárnyát kell
kinyújtóztatnia, és bumm, viszlát Lucy. Ez még mindig azt feltételezi,
hogy nem zúzta össze a sziklaomlás, amikor… vagy inkább ha a
sárkány kikel a sírjából.
Liz összerezzent, és a füle mögé simította a haját.
– Gawain tudni fogja, hogy Lucy ott van. A sárkányoknak nagyon jó
a szaglásuk.
– Ezer, sziklába zárva töltött év után is? Én reggelente eldugult
orrlyukakkal ébredek, és néha még Bonningtont is nehéz kiszagolnom.
– Hrrr – szólt közbe Gretel, bár ez akár ehh is lehetett volna.
Liz végigsimította Bonnington hátát, mire a macska hálásan
feldorombolt.
– Hidd el, tudni fogja. Ha Gwilanna sikerrel jár, inkább lennék Lucy
bőrében, mint az övében.
– Nos, itt végződik a sok ha és de.
Liz felhúzta egyik szemöldökét.
– Vagyis?
 – Nem fog sikerrel járni. Nem hagyom. Tudom, mi lett Gawain
tűzkönnyével. Ha Gwilanna vissza akarja adni a sárkánynak, az úgy
végződhet, hogy elpusztítja az egész világot.
Nyugtalan hrrr morrant a kandallópárkányról. Még Bonnington is
megrezzent, és felemelte a fejét.
– Rájöttél, hol van elrejtve?
David bólintott.
– Aggódom, hogy Gwilanna megtudta, hogy én tudom, és azt
tervezi, hogy Lucyt váltságdíjként használja.
– Mint Gwendolent – mormogta Liz. Zöld szeme lassan elrévedt,
mintha visszanézett volna az időben. – Mint a vörös hajú leányt, akit
megígért Guinevere-nek Gawain tüzéért cserébe. Megint ugyanazt
csinálja.
– Talán – felelte David. – Csakhogy ezúttal Lucyt, nem Gwendolent
kínálja a tüzért. Aggódom, hogy azt a választást fogja felajánlani, hogy
a lányod élete vagy az emberiség…
 A tundra szélén

– Ott! – kiáltott Russ, túlkiabálva a helikopter forgó rotorjának

dörömbölését. Balra és lefelé mutatott, egy széles, sík területre, a
tengeri jégmezőtől nyugatra fekvő fehér talajra.
Zanna bólintott, és az ég felé fordította a hüvelykujját.
– Az nem a tundra? – kiáltotta válaszul.
Russ kissé hátratolta a fülhallgatóját, szabaddá téve a fülét, hogy
tisztábban halljon.
– De – felelte a férfi, és süllyedni kezdett a helikopterrel.
– Azt hittem, a jégen eresztitek szabadon.
– Túl veszélyes – felelte a férfi, gondosan formálva a szavakat. Ilyen
hangerővel a beszéd nehéz volt a toroknak. – A jég még friss. Nem
lehet megbízni a felületben. Ha nagyon töredezett, azt kockáztatjuk,
hogy elmerülünk. A medvének elég, hogy járjon rajta vagy átússza, de
a helikopternek túl sok a lék.
Zanna lepillantott a kék-fehér mozaikra, amely csillogott a sápadt,
sárga napfényben. Nehéz volt pontosan megállapítani, hol húzódott a
szárazföld és az óceán határa, de ahol a vízfolyást megállította a hideg,
a jég hosszú, egyenetlen peremekké torlódott, mintha egy óriás kéz
kényszerítette volna neki a föld szélének, hogy feltorlódjon, majd több
tucat tömbben szétdobálta volna, amelyek mind fagyos, mozdulatlan
tajtékká változtak. Az összepréselődött, pillecukorszerű részek között
laposabb területek voltak, kisebb göröngyökkel megszórva, vagy
vékony jéggel fedett kék víz hasítékaival. Zannát arra a diavetítésre
emlékeztette, amelyet Bergstrom mutatott, amikor a diákjai
megérkeztek a kutatóbázisra. Az úszó jégtáblákat és a körülöttük
elterülő vizet ábrázolták, és a titokzatos oktató szerint olyanok voltak,
akár a sebek egy szendergő, fehér óriás mellkasán.
– Tega, készen állunk, nyithatod a hátsó ajtót – kiáltotta Russ.
Zanna figyelte, ahogy az inuk komor arccal a helikopter hasán lévő
ajtó felé mozdult. Lelökött egy kampót, és kinyitotta az ajtószárnyakat,
alig ütve zajt a motor dübörgésében. Hideg levegő áradt be, a férfi
egyébként egyenes, fekete haját ujjnyi magas, hullámzó lobonccá fújta.
– Nézhetem? – kérdezte Zanna.
– Várj – felelte Russ a műszereket figyelve. Gyakorlottan beállította
a magasságot, finoman a szélbe fordítva a gépet, miközben a
helikopter rákszerűen balra forgott. Amikor végre nyugodtan lebegett,
Russ engedélyt adott. – Rendben, menj! De légy óvatos, oké?
Zanna rámosolygott, és kicsatolta a biztonsági övét. Csatlakozott
Tootegához a nyitott csapóajtó mellett. Az inuk savanyú képpel
rápillantott, aztán előrehajolt, hogy felmérje a foltos, fehér tundra
távolságát. A helikopter kissé megnyúlt árnyéka az elkábított, hálóba
fogott medve teste alatt látszott. Zanna úgy gondolta, talán tizenöt
méternyire lehetnek a talajtól.
Tootega hátranyújtotta a karját, és integetett, hogy Russ vigye
lejjebb a gépet. A helikopter jól olajozott felvonóként süllyedt. A
rotorok örvénye felkavarta odalent a talajt, laza havat fújt félre, és
lelapította a sás sötétzöld csomóit, amelyek elég bátrak voltak, hogy
előbújjanak az örök fagyban.
– Jó – ordította Tootega.
A helikopter megállt, az orrát nem többel, mint egy fokkal lejjebb
eresztette. Zanna látta, hogy a háló meggyűrődik, és a lazuló kábel
meghajlik. Tootega kieresztette a kampót, és a földre dobta a laza
kábelt, óvatosan, nehogy a rakományukra essen. A medve földet ért.
– Megvan! – kiáltotta Zanna.
– Fogjátok erősen – kiabált Russ. A helikopter megrándult,
húszméternyit előrelebegett, aztán szűk ívben kilencvenfokos
fordulatot tett, és egy nagyon apró lökéssel leszállt.
Russ leállította a motort, a rotorok lassan megpihentek.
– Levehetem már ezt? – kérdezte Zanna, máris kioldva a sárga
bukósisakot, amit repülés közben viselnie kellett. – Nem tesz jót az
ember imidzsének, főleg ha lányból van.
Russ felnevetett, nagy csattanással kinyitotta a mellette lévő ajtót,
és kirúgott egy összehajtott lépcsősort.
– Jöjjön le, ha szalonképes a megjelenése, Martindale kisasszony. –
A rádiót bekapcsolva hagyta, de levette a hatalmas fejhallgatót, amit
viselt, aztán a baseballsapkáját is, és helyette, mint mindig, a
cowboykalapot tette fel. Fél lábbal elrugaszkodott az ajtó pereméről, és
teljesen kikerülve a lépcsőket, a havas talajra ugrott.
 Zanna az ülésre pottyantotta a sisakját.
– Itt az alkalom, inuk.
Tootega sötéten meredt rá.
– Add ide a fogat! Ne legyen kínos!
Odakintről Russ szólalt meg:
– Gyerünk, srácok, csináljuk!
Egy varjú kiáltása hasított a reggeli levegőbe.
Tootega ugrott egyet, mintha a hang szíven szúrta volna.
– Add ide – mondta Zanna. – Tudom, hogy te loptad el.
– Menj haza – felelte Tootega, és kirúgta az ajtaját.
Zanna megint a nyelvébe kellett hogy harapjon.
Mire csatlakozott a férfiakhoz, Russ már kioldotta és kiterítette a
hálót.
– Rántsd meg, míg mi megmozdítjuk – mondta Zannának.
A lány megfogta a hálót a felé eső oldalon, és nekifeszült. Tootega a
hátsó lábainál, Russ pedig elöl fogva a hátára fordították a medvét,
aztán egy csavaró mozdulattal legurították a hálóról.
– Szép nagy jószág – szólt Russ, ellazítva addig összeszorított fogait.
Eleresztette a medvét, az állat pedig az oldalára dőlt, és részeg-zavaros
tekintettel bámulta a láthatárt. A bundájába négyzetrácsos mintát
nyomtak a kötelek. Aztán egy villanással, amitől Zanna hátrahőkölt, a
medve szeme pislant, mintha pillanatfelvételt készítene a sima tájról.
– Pislogott – mondta a lány.
Tootega horkantott Zanna tudatlanságára, és elkezdte összetekerni
a kábelt és a hálót.
Russ leguggolt, és a hüvelykujjával felemelte a medve szemhéját.
– Csak az altató hatása kezd múlni. Még fél óra, és úgy fog járkálni,
mintha az övé lenne az egész Északi-sark. Akarod tartani a fejét? Stabil
oldalfekvésbe kell helyeznem.
Zanna elfoglalta a helyét, és kételkedve nézett a férfira.
– Micsoda, most elsősegélyt nyújtunk?
Russ olyan szélesen mosolygott rá, mint egész Texas. Előrehajolva
megragadott két marék hájat, és egyenes helyzetbe húzta a medvét,
aztán a bal lábát előre és kifelé nyújtotta, és a mancsát a pofája alá
helyezte párnaként.
– Fontos, hogy amikor felébred, először a saját szagát érezze, ne a
miénket. Különben pánikba eshet.
 Zanna bólintott, és a sebhelyes, de krémszínű bundába igazította a
medve fekete orrát. Megsimogatta a medve fejét, és örömmel látta,
hogy Tootega megborzong.
– Ó, minden rendben lesz – mondta. – Nem az a fajta, akit könnyű
zavarba hozni, igaz, Nanuk?
Russ felnevetett, és hátratolta a kalapját. Hunyorgott, amikor a
szemébe tűzött a nap. Épp megjegyzést akart tenni, amikor
megreccsent a rádió.
– Tega, felvennéd?
Az inuk, aki a legközelebb volt a helikopterhez, nem mozdult.
Russ megigazította a kalapját.
– Mi van ma veled?
Zanna megfordult, a kabátja anyaga recsegett. A legközelebbi
légcsavarszárnyon a nagy, fekete holló ült.
– Idáig követett minket Chamberlainből – szólt a lány.
A madár hangosan károgott, és kitárta a szárnyait.
Tootega hátratántorodott egy lépést, iszonyodva motyogott.
– Oké, oké, majd én elintézem – szólt Russ. Felállt, és vállon
veregette Tootegát, aztán továbbment, kiáltással próbálva elriasztani a
madarat.
A holló a propellert bökdöste kicsi, éles csőrével, rosszindulatú
pillantásával képes lett volna elsötétíteni a jeget.
– Érted már? – kérdezte Zanna a ruháját lesöpörve. Felállt, és
villámló tekintettel fenyegette az inukot. – Nem hagy futni. Ennek a
gépnek a sorsa meg van pecsételve, hacsak vissza nem adod Ragnar
fogát.
– Mit csinálsz vele? – vicsorgott a férfi, Zanna felé fordulva.
A lány a medvére bökött az egyik ujjával.
– Visszaadom nekik.
Tootega hitetlen kiáltást hallatott, és megrázta a fejét.
A légcsavaron ülő holló izgatottan felrikácsolt.
A medve, akinek David az „Ingavar” nevet adta, megfeszítette a
karmait, és hármat pislogott.
– Utolsó lehetőség, inuk. Az övék. Add ide!
Tootega hátralépett, izzadt. Ahogy a keze bénán a kabátja zsebébe
csúszott, éles szél rángatta Zanna haját, és a fejét észak felé fordította.
– Hát, mit tudsz te? A fiúk visszajöttek…
 A tenger jegén, szürke köd és napfény délibábjában, három
hatalmas medve közeledett.
 David leltároz

– Megvan a megoldás.
– Tényleg? – kérdezte Liz. Leengedte a konyhai redőnyt, és
kinyitotta az ajtót. Bonnington betipegett, és felugrott egy sámlira,
ahol olyan elrévedt tekintettel ült, mintha cicajógát gyakorolna.
David, aki egy pirítóson rágódott, újra nekitámaszkodott a konyhai
pultnak, és ugyanabba a semmibe bámult, amely Bonnington
pillantását is magába fogadta. Este tíz órára járt, ő pedig nagyon fáradt
és sápadt volt, a hosszú repülőúttól, időeltolódástól még bódult.
– Az írásom – mondta. – Az írásom a megfejtés.
Liz betett néhány tányért a szekrénybe.
– Gwilannának igaza volt az időhurokról. Amikor a Vigyorit írtam,
gyakran éreztem, hogy a jelenetek a való életet tükrözik. Ezért hozta el
a mókust a könyvtárkertből, hogy lássa, neki van-e adottsága erre,
vagy nekem.
– David, fáradt vagy. Feküdj le – mondta Liz, nem leplezve, hogy
úgy gondolja, a fiú halandzsázik. Legalább az utolsó mondatában. –
Egész nap ezen rágódtál, járkáltál fel-alá, leltároztál. Hagyj egy kis
szünetet magadnak! Semmit sem tehetsz.
– De igen – felelte David. – Ha a történetek, amelyeket kitalálok,
valamiképp valóra válnak, akkor csak azt kell tennem, hogy visszaírom
ide Lucyt, és ugyanakkor elintézem Gwilannát is. Vége.
Liz levette a kötényét, és felakasztotta a hűtőszekrény mellé.
Biccentett Gadzooksnak, aki az asztalon ülve füstkarikákat fújt
Bonningtonnak. Gretel, akinek a mancsai kivételesen tétlenek voltak,
egy vékonyabb füstcsíkot fújt Bonnington fülébe, aztán körberepülte a
fejét, hogy lássa, kijön-e a másik oldalon. Nem jött, a macska viszont
mókásan morgott, és tekergette a füleit.
– Nem rosszindulatból mondom – szólt Liz (leszidva Gretelt, amiért
faragatlanul viselkedik) –, de azt hiszem, Gadzooks nélkül nehéz
lenne. Akárki küldte Groyne-t, hogy lopja el Zookie füzetét és
ceruzáját, tudja, hogy ő az ihleted forrása. Valószínűleg ezért tette
munkaképtelenné: meg akarja akadályozni, hogy úgy avatkozz bele a
dolgokba, ahogy az előbb javasoltad. Vagy ez a megoldás, vagy
megvannak a saját terveik. – Liz kinyitotta a kenyértartót, és eltette a
veknit, amiből David szelt, vagyis inkább fűrészelt. Mindenütt morzsák
hevertek, a pulton, a padlón. Az asszony a tenyerébe seperte a
maradékot, aztán ismét kinyitotta az ajtót, és kidobta a madaraknak az
udvarra.
– De az hogy lehet? – kérdezte David, miközben arcát eltorzították
a fájdalmas gondolatok. – Nagyon kevesen tudnak Gadzooksról. Nem
hiszem, hogy Zanna képes lenne ilyesmire.
– Egyetértek – felelte Liz, Gretel szavába vágva, mielőtt a sárkány
felháborodott hrrrgést hallatott volna. – Nem elég tapasztalt még
ehhez. Gwilanna ezt rosszul tudja.
– Akkor csak Bergstrom lehetett.
– Csak?
– Ki más? Tud Gawainről, és képes arra, hogy… hát, képes
dolgokra.
Liz, még mindig háziasszonyi teendőit végezve, megállt egy vázányi
virág mellett, és átrendezte a szálakat, majd kivette az elszáradtakat.
Gwillan, aki az üveget fényesítette a mancsával, megrebbentette a
farkát, és köszönt neki.
– Nem kétlem, hogy dr. Bergstrom is benne van – felelte végül Liz.
– A sarkvidék az ő területe. De azt hiszem, szélesebb körben kellene
gondolkodnod.
David kérdő pillantást vetett az asszonyra.
Liz kidobta az elszáradt virágokat a kukába, a vázában maradtakra
vizet permetezett, majd leült.
– Amikor Gadzooksot készítettem, megalkottam az alakját, és
beleöntöttem a szeretetemet és a tudásomat, ahogy minden sárkánnyal
csinálom. De valami sokkal hatalmasabb erő ihletett arra, hogy
megalkossam a ceruzáját és a füzetét, valami a világegyetemben, amely
nálam is többet tudott arról, hogy mivé kell Gadzooksnak lennie.
Ugyanez történt, amikor Lucy G’rethet megalkotta. Az ő korában nem
kellene képesnek lennie arra, hogy egy olyan hatékony kívánjsárkányt
készítsen, mint G’reth.
– Szóval azt akarod mondani, hogy ezt az egész helyzetet egy…
rajtunk kívül álló, tőlünk független „erő” rendezte így?
 Liz az ujjbütykével végigsimította Bonnington fülét, a macska pedig
a kezéhez dörgölőzött.
– Igazság szerint nem tudom, mi történik. Mióta elmentél az
Északi-sarkra, és a szerződést elküldtük, minden a feje tetejére állt.
Lucy a kislányom, és meghalnék érte, tudod te is. Ugyanúgy vissza
szeretném kapni, mint te. De meg vagyok győződve arról, hogy inkább
a hitünket és a megérzéseinket kellene követnünk, mint hogy
fejvesztett küzdelembe vessük magunkat Gwilannával. Bár ettől még
ez is megtörténhet.
– De nem dőlhetünk hátra és várhatjuk, hogy mi történik.
– Nem, egyetértek. De nem rohanhatunk hanyatt-homlok sem
valamibe. Ahogy neked, nekem is volt egy kis időm gondolkodni, és
mindig G’rethnél lyukadtam ki. Valami nagyon erős ragadta el őt.
Valami mélyen az égben, ahol a tűzcsillagod van. Azt hiszem, oda kéne
összpontosítanod… összpontosítanunk az erőfeszítéseinket.
– Hrrraar-rr-ruuw, Nanuk – szólt Gadzooks.
– Furff? – így Gretel.
– Olyasmi. Én sem értem – felelte Liz.
– Ez egy sor a regényemből – magyarázta David. – „Te meg én, és
mindaz, ami vagyunk, ezeknek a fényeknek a középpontjából való,
Nanuk.” Egy Thoran nevű jegesmedve, aki vagy fura kapcsolatban van
dr. Bergstrommal, vagy nem, mondja egy másik medvének, miközben
egy csillagot követnek a jégen.
Liz bólintott, és felhúzta egyik vékony, sötét szemöldökét.
– Akkor neked is ezt kell tenned. Követni ezt a csillagot, megtudni
róla mindent. Magadhoz szólsz az írásodban, David. Az az elméletem,
hogy a kívánságod, miszerint mindent tudni akarsz Gawainről és a
tűzkönnye titkáról, még nem teljesült. Találd meg G’rethet, akármilyen
úton-módon, és azt hiszem, meglesz a megoldás is, hogy túljárj
Gwilanna eszén.
David nagyot sóhajtott, és a homlokára tette a két tenyerét.
Megtalálni egy kicsi sárkányt billiónyi csillag között? Könnyebb lenne
összecelluxozni a felhőket. Félretette a gondolatot, és felkapta
Gadzooksot.
– Nem tudnál egyszerűen csinálni neki egy új ceruzát és füzetet?
Liz együtt érzőn mosolygott, és megrázta a fejét.
– A németben van egy szó, a „zeitgeist”, amely nagyjából azt jelenti:
„az idő szelleme”. Amikor te beköltöztél ebbe a házba, az volt a
megfelelő idő Zookie megalkotásához, és mindenhez, amit ő jelképez.
Valószínűleg nem tudnám újra elkapni azt a pillanatot. Csak úgy
állíthatod helyre az énsárkányodat, ha megtalálod a hiányzó darabjait,
ha átlátod ezt az egészet.
– Ennek örülni fog Dilys Whutton, ha felhív.
– Még mindig tudsz írni, David, csak Gadzooks nélkül nem olyan
élénken. Úgy tűnik mindenesetre, hogy a regényed kezd kialakulni.
– Így volt, vagyis lett volna, ha nem törlöm ki.
– Kitörölted? Mi a csudáért?
– Gwilanna is benne volt. Jobb, ha tudod, hogy Zanna meg én
összevesztünk ezen, és ő megkért, hogy töröljem Bergstrom
laptopjáról, épp mielőtt véget vetett a kapcsolatunknak.
– Jaj, David!
– Rosszabb is van – folytatta David. – Emlékszel a
jegesmedvefogra? A talizmánra, amit azért kaptam, hogy megvédjen
Gwilanna varázslataitól?
– Igen.
– Elveszítettem a chamberlaini felfordulásban. Nem tudom, mi
történt, de valahogy kioldódott a zsinórja. A mesében azt írtam, hogy
Zannának köze van az ellopásához, és hogy Gwilanna küld egy medvét,
hogy megöljön, biztos, ami biztos.
– Akkor nagyon örülök, hogy itt vagy Scrubbley-ban – mondta Liz.
David Liz kezébe tette Gadzooksot.
– Lefekszem. Reggel beszélek Henryvel a csillagokról meg a
többiről, meglátom, ad-e valami új vezérfonalat. Ne nézz ilyen
rémülten! Kidobtam a történetet, tényleg. Nem válhat valóra.
– Nem – mondta Liz, és gyengéden megsimogatta David karját,
amikor a fiú kilépett a konyhából.
Az asszony megvárta, míg becsukódik az ajtó, aztán a
hűtőszekrényen ülő hallgatózóra emelte a tekintetét.
– Amikor átmegy Henryhez, hívj össze egy megbeszélést! Minden
énsárkányt az Odúban akarok látni.
– Hrrr? – kérdezte Gadzooks, vagyis: miért?
Elizabeth arcán egy apró könnycsepp gördült végig, amelybe
Gadzooks minden pikkelye beleremegett. Az emberek aumája pont
olyan fényesen égett a könnyeikben, mint a sárkányokéban.
 – Meg kell őt védenünk – suttogta alig hallhatóan. – Az írását, ha
egyszer létrejött, nem lehet elpusztítani. Ugye, emlékszel minden
szavára?
Gadzooks nyelt egyet. Néha nehéz volt énsárkánynak lenni.
– Azt akarom, hogy te meg a többiek összefogjatok, és megtegyetek
bármit, hogy David biztonságban legyen – mondta Liz.
– Bármit? – hrrrögte Gretel, Liz vállára röppenve.
– Bármit – felelte az asszony. Aztán elővett a fiókból egy ollót, és
levágott egy tincset hullámos, vörös hajából. Gretelnek nyújtotta. –
Bármit.
 Ingavar felébred

– TEGA! ZANNA! GYERTEK VISSZA! MOST! – kiabált Russ

figyelmeztetően a helikopter kabinjából. Sürgetően mutogatott a
közelgő medvék irányába. A csendet szétzúzva beindította a
motorokat. Ahogy a rotor forogni kezdett, és újra a levegőt szabdalta, a
holló elrugaszkodott és alacsonyan körözött. Zanna felnevetett, és
kitárta a karját a hópelyhek keringő ködének, amelyet varázslatos
módon a madár vert fel a röptével.
– Jaj, jaj! – vinnyogott Tootega, aki már nem bírt többet elviselni.
Zannához vágta a fogat (amely a jégre pattant), aztán a biztonságot
nyújtó helikopterhez futott.
– Zanna! – kiáltott újra Russ.
De a lány nem törődött vele, vagy talán nem is hallotta, mert most
letérdelt, és lehúzta a kesztyűjét. Felvette a fogat, és a tenyere
közepébe szorította. A feje azonnal hátrarándult, és kiáltás szállt a
változékony égre. Számtalan medvegeneráció aumája áradt szét Zanna
összeszorított ökléből az ereibe. A fülében egy férfi kiabált és egy holló
rikoltozott, s valahol, a nem túl távoli horizonton mancsok dobogtak a
megfagyott vízen. De Zanna csak az elméje képeit látta, egy olyan
időről, amikor a medvék és az emberek háborúztak, amikor Oomarát,
az inukot és Ragnart, a falkavezért elemésztette egy fehér tűz, míg…
– David… suttogta előrebukva. – David, tudom, minek kell
történnie. Bocsáss meg! – És bár a tudata megkérdőjelezte a
cselekedete bölcsességét, nem állt ellen, hogy Ragnar rég elveszett
fogát késői leszármazottjának nyelve alá helyezze.
A fog azonnal saját életre kelt, és Ingavar állkapcsába gyökeredzett.
Egy erőhullámmal a medve magához tért, és felállt.
– Mennyei Atyám – lehelte Russ megtorpanva. Azért jött, hogy
elhúzza onnan Zannát. Most fegyvertelenül állt, ötméternyire egy
medvétől, egy félelmetes hóvihar kellős közepén.
A még mindig bódult medve visszanyerte az egyensúlyát, és szemét
kegyetlen pillantásra húzta össze. Egy hosszú, mély szisszenés hagyta
el a torkát, amelyet elnyomott a helikopter idegesítő zümmögése. A
medve megrázta a fejét, és két mellső lábával dobbantott. Újra
tökéletesen működő tüdejéből gyorsan elillanó gőzpamacsokban fújta
ki a forróságot.
– Zanna, hallasz engem? – szólt Russ színtelen hangon. Semmi
válasz. A lány az oldalán feküdt összegömbölyödve, épp a jegesmedve
masszív teste mögött, és nem mozdult. A férfi hátralépett egyet, és
imádkozott, hogy a lány egyszerűen csak holtnak tettesse magát.
Ingavar egy vakkantással, amely inkább hasonlított kutyáéra, mint
medvéére, a jégre sújtott a mancsával, felszántva a havat bundája
szőrszálaival. Russ a figyelmeztetést megfogadva tovább hátrált, lassan
levette a cowboy-kalapját. Meglóbálta, mint egy botot, kíváncsiság
szikráit keltve a medve szemében. Aztán azt mormogta, „hozd ide”, és
jó messzire eldobta.
Ingavar megvetően nézett a kalap után.
– Ez nekem hatvan dolcsiba került – mondta Russ. – Legalább
összetaposhatnád. Mozdulj, vagy megdöglesz, te bolond, tohonya
jószág.
Ingavar csak állt és szimatolt. Az északi szél közeledő medvékről
mesélt. Közel voltak. Nagyon közel. Egyiküket felismerte. Egy öreg hím
volt. Thoran.
Lövés dörrent. Ingavar felnyüszített, és dühösen lóbálta a fejét. Nem
találta el a lövedék, de a hangja perzselte a dobhártyáját, élesen
emlékeztette mindazokra, amiket átélt. Felüvöltött, és az előtte álló
ember felé sújtott, de nem mozdult Zanna mellől.
Russ hátraugrott, mielőtt a mancs meglendült, és nem fenyegette a
veszély, hogy szétmarcangolja. Nem tudta elhinni, hogy Tootega
elvétette a lövést, és ez egy pillanatig bosszantotta. Aztán a második
lövés a jegesmedve mancsa mellett csapódott be, porral és hóval
permetezve be a mellkasát. Russ megértette Tootega logikáját. Ha
azonnal megölte volna a medvét, akkor az Zanna testére zuhant volna.
És még ha a féltonnás súly nem is töri össze a lányt, csúnyán a földhöz
szegezi. Egy ember nem képes megmozdítani egy hatalmas medvét
egyedül, különösen, amikor másik három is gyorsan közeledik.
Kétségbeesésében Russ előreugrott, üvöltözve, dühödten
hadonászott. Hallott már történeteket vadászokról, akik ütni kezdték a
medvét, és épp felemelte az öklét, hogy így tegyen, amikor tollak és
karmok visítozó kavalkádjába ütközött. Jesszus! A holló az arca előtt
csapkodott. A madár rikoltozott, és rengeteg szárnycsapást zúdított
Russra, a karmai húst kerestek, a csőre a haját tépte. Russ keresztbe
tette a két alkarját, hogy a szemét védje, és sosem tudta meg, hogy mi
történt ezután. De érezte, hogy megremeg a föld, és feltámad az északi
szél, ő pedig menthetetlenül hátrazuhant, miközben csodáért
imádkozott.
Bekövetkezett, de nem úgy, ahogy remélte.
A lárma hirtelen elült, és a holló – csak ő tudja, miért –, elrepült,
zsugorodó viharfelhővé vált az égen. Russ talpra kecmergett, és a
hóviharon keresztül a dübörgő helikopter felé igyekezett.
Tootegát ott találta, a padlón ült sokkos állapotban, szemét arra a
helyre meresztve, ahol a medve volt. A puska kicsúszott remegő
kezéből, és a kabin padlóján hevert. Russ megrázta az inuk térdét, de
az nem mozdult. Teste körül erős vizeletszag érződött.
– Visszajövök – lihegte Russ, és megragadta a puskát. – Zanna! –
kiáltott. – Zanna! Zanna!
Így kiáltozott még öt percig, összevissza rohangálva a tundrán, a
lány jeleit kutatva.
Csak Zanna ruhájának kedvenc darabját találta meg: egy
szivárványszínű, bojtos sapkát. Nedves volt a hótól, ahogy egy mancs a
sás közé taposta.
Egy átázott gyapjúsapka.
Zanna és a medvék, akik eljöttek érte, nem voltak sehol.
 Képek a falon

– Medvék! – rikácsolta Gwilanna, amikor beröppent a barlang

száján, havat és laza földet szórva maga elé.
Lucy állához húzott térddel ült, megrémült kicsit, amikor a nagy,
fekete holló hangos szárnycsattogással berepült a barlangba, áttörve a
száj formájú fényablakot, amely a befagyott óceánra nézett. A kezében
egy kicsi, éles követ szorongatott. A bőréhez érve melegnek tűnt. Az
egész barlang az volt. Nem győzte megköszönni ezt Gawainnek. A
sárkány teste, bár kővé volt dermedve a szigetben, és elrabolták tőle a
jogos sárkánytüzét, még mindig sugárzott valami melegséget. Lucy
összeszorított fogakkal forgatta a követ törékeny ujjai között. Hányszor
imádkozott a sárkányhoz, hogy adjon neki bátorságot, hogy meleg vért
fakasszon Gwilanna fejéből? Egy jó dobás vagy ütés elegendő lett
volna. De hogyan boldogult volna azután? Egyedül. Elveszve. Éhezve.
Egy gyilkos. És persze akár el is vétheti…
– Gyűlölöm a medvéket! – rikácsolt ismét Gwilanna. Inkább körbe-
körbe ugrándozott egy pillanatig, mint hogy felöltse boszorkány
alakját. – Alkalmatlankodó, evezőtalpú böhöncök. Kezdenek kissé
bosszantani.
– Hát, én szeretem őket – csattant fel Lucy dacosan. Egy vonalat
karcolt a füstös falba, hogy emlékeztesse magát, hány napja van ott.
Egyelőre három. De a három is túl sok. Egy gallyat dobott a lábánál
pislákoló kis tűzre, amely a barlang mélyének legjobb fényforrása volt.
– Mit csináltak?
– Ö jött, a Mesemondójával – felelte Gwilanna, szánalmas kis
gesztussal meresztve ki karmait madáragyú dühében.
– Kicsoda? – kérdezte Lucy, érzékelve a lehetséges reménysugarat.
Minden nap azért imádkozott, hogy jöjjön a megmentője. Az anyukája.
A sárkányai. Az ő hőse, David.
– Thoran – mondta végül a nénikéje ember alakban. – Az az
idegesítő, bozontos húshegy, akit képesek sámánnak nevezni.
Lucy felsóhajtott, és erősen megszorította a követ. Kísértésbe esett,
hogy puszta csalódottságában elhajítsa. Thoran? Ki az a Thoran? És
miért beszél Gwilanna mindig úgy, mintha elvárná, hogy az ember
olvasson a gondolataiban?
– Nem érdekel, mi történt – fújt. De persze érdekelte. Ebben a
magányos, remeteszerű létezésben nem sok kellemes dolog akadt: a
meleg, amelyet Gawaintől kapott, a sarki jég csillogása (és éjjel a
szivárványszínű fények az égen) és ezek a haszontalan, ha nem
idegesítő beszélgetések a boszorkánnyal. De ezeken keresztül legalább
hírt kapott a kinti világból, és emlékeztették, hogy még mindig van
nyelve, amelyet köszörülhet. Egy nap talán szüksége lesz rá, hogy
segítségért sikoltson.
– Csend legyen – szólt Gwilanna. – Gondolkodnom kell. – Tépett
egy maréknyit a sziklarepedésekben növő, ernyedt, fekete, mohos
gyomokból, s a szárakat durván a szájába tömte, majd rágni kezdte
őket, míg nyál nem csorgott le az állán. Lucy a térdére hajtotta a fejét
undorában. Magok, bogyók, mindenféle vadon növő gomba
(meghámozva), állott madártojás és sótlan hal volt a napi étrendje
mostanság. Mit nem adott volna egy csirkecombért vagy az anyja egyik
vaníliáslepényéért!
– Megpróbálják visszavinni a fogat – mondta Gwilanna, még
mindig Lucynek motyogva, mintha a kislány csak egy tükör volna.
Erre ő felemelte a fejét.
– Úgy érted, a szigetre? – kérdezte felfelé mutatva.
A boszorkány szokatlanul nyugodtan válaszolt. A düh sistergése
helyett, amely jellemzően felszínre került, ha Lucy feltett egy kérdést,
Gwilanna most kimérten sziszegett.
– Bizonyos szempontból igen. A lányt a varázslatuk alá vonták, és az
az áruló Ingavar megpróbált átvágni. Megint meg kellett mentenem a
gyapjas irháját, hogy ne vigye a sírba a fogat. Azt hiszik, azzal, hogy az
állkapcsába ültették, megakadályozták, hogy megszerezzem. Öntelt,
bandzsa, lomha bolondok. Amikor eljön a tűzcsillag, Ingavar ide fogja
hozni a fogat, aztán meghal. A sárkány agyoncsapja majd, mint egy
bogarat, hisz valójában az. Megkímél attól, hogy magamnak kelljen
megtennem.
Lucy újabb nehéz sóhajt hallatott. Mostanra teljesen elvesztette a
fonalat, hogy melyik fog melyik, és teljesen feladta volna a
kérdezősködést, ha nem került volna szóba a „lány”.
 – Úgy érted, Zanna?
Gwilanna mélységes megvetéssel felhorkantott.
Lucy ebből tudta, hogy jól tippelt. Kiabálva egyenesedett fel.
– Mit csináltál vele?
– Semmit, te bolond. A medvék vitték el.
– Micsoda? Hová?
– Ne visongj, gyermekem! A vinnyogó hangocskádtól a sárkány
elhullajtja minden pikkelyét!
Erre a hegy mélyéből morgás hallatszott, és Lucy érezte, hogy
megremeg alatta a szikla. Por és nagyon finom kőmorzsalék szitált a
barlang mennyezetének réseiből, a java Lucy hajára hullott.
– Mi történt? – erősködött, miközben megpróbálta kirázni a koszt a
hajából.
Gwilanna lustán legyintett.
– Felkapta a fogat, amit a bérlőtök azért kapott, hogy megvédje őt
a… nos, tőlem, és úgy tűnt, kapcsolatba lépett vele.
– Ez mit jelent?
– Elesett!
– Meg…? – Lucy annyira reszketett, hogy képtelen volt kimondani a
szót.
– Hogy meghalt-e? – kérdezte a nénikéje. – Nem lett volna nagy
veszteség, de kétlem. Nem, elvitték őt, az én viharom leple alatt!
– D… de – dadogott Lucy – ez nem lehet. A medvék nem viszik el az
embereket.
– Hmff – fújt Gwilanna, és a barlang kormos falát dörzsölgette az
ujjaival. A felület kitisztult, mintha egy ablakot törölt volna meg. Ott
pedig, mintha szénnel vagy egy bot kormos végével rajzolták volna,
primitív falfestmények sora tűnt fel.
Lucy felvett egy égő ágat, és odament, hogy megnézze.
– Az egy medve – mondta az egyikre mutatva. A pislákoló,
narancsszínű láng fényében úgy látszott, mintha az alakok szinte
táncolnának.
– Igen – felelte Gwilanna a szokásos türelmetlenségével. – És az
álló alakok emberek, inuitok, és ez itt a nap, ez a hold és ez a te ük-ük-
ükrokonod.
Lucy nézte az alak, egy nő rajzát (a teste formájából és hosszú,
lebegő hajából tudta megállapítani), akit valamiféle istennőként vagy
szellemként köszöntött a többi ember.
– Ő kicsoda? – kérdezte.
Gwilanna felsóhajtott.
– Semmit nem tanított neked az anyád?
Lucy újból megnézte.
– Ez Guinevere? – nyelt egyet.
– NEM! – rikácsolta Gwilanna. A hangja visszhangot vert a hegy
gyomrában. A sziklák ismét felmordultak. Még több por hullott. A kis
tűz fényesen felszikrázott, majd lelapultak a lángok. – Természetesen
nem Guinevere. Ő az első fehér medvével eltűnt.
Ez újdonság volt Lucynek, de nem szakította félbe az asszonyt.
– Ő az én lányom volt – mondta Gwilanna keserűen, az ujjával a
rajzot böködve. És Lucy megdöbbent, hogy a nénikéje hangjában
gyászt hallott. – Én alkottam őt – folytatta a szibilla. – Guinevere
hajából, Gawain pikkelyéből, a Föld agyagjából és a méhem véréből
gyúrtam. Elhoztam ebbe a világba, de ő…
Ennél többet nem mondott. Végighúzta a kezét a falon, mire az újra
sötét és homályos lett.
– Egyél – szólt a banya. – Erősnek kell maradnod, és a hajadnak
tovább kell változnia és nőnie. – Újabb maréknyi növényt bekapva a
sarokban heverő prémekhez sétált, beléjük burkolózott, és lehunyta a
szemét.
Lucy kibontotta a copfját, és hagyta, hogy a haja lazán a vállára
hulljon. A rövid idő alatt, mióta a barlangban volt, a haja legalább öt
centit nőtt, és nem úgy tűnt, mintha abba akarná hagyni. Sehol sem
volt még a barlangrajzon látott nőéhez képest, de februárra, amikor
eljön a tűzcsillag, biztosan olyan hosszú lesz.
– Most már tudom, kicsoda ő – suttogta. – Elmenekült, ugye? Hogy
a medvékkel éljen. – És Lucy végre megértette, miért vonzódott
annyira a jegesmedvékhez, és miért jött el egyikük személyesen, hogy
szóljon hozzá a nagy, scrubbley-i hóesésben. Tisztelték az ő távoli ősét.
A legendás vörös hajú gyermeket: Gwendolent.
 Különös üresség

– Por – mondta Henry Bacon, lefricskázva valamit az

ebédlőasztalról, majd bőségesen lepermetezte a fát bútorfényezővel,
aztán egy puha, sárga ruhával átdörzsölte.
– Por? – ismételte David kételkedve.
– Abból lettünk. Kozmikus csillagporból. A maga egyszerű agya
kissé le van maradva. Az univerzum eredetének felfogásához több kell,
mint a fejében keringő ördögszekerek és szélmalmok, fiam. Álljon fel,
ki kell fényesítenem a széket.
David felállt a székről, és egy másikra telepedett, az asztal távolabbi
oldalán.
– Henry – kérdezte puhatolózva –, muszáj kötényt és eldobható
gumikesztyűt viselnie takarításhoz? Háztartási munkát végez, nem
törvényszéki szakértőit.
Henry baljós pillantást vetett Davidre.
– Harminc fontot adtam ezért a nadrágért, fiam. Nem akarom
bútorfénnyel tönkretenni. – Vadul megszorította a vegyszer flakonját.
– Ha kicsivel több büszkeséggel viseltetne a külseje iránt, még mindig
csak feleannyira lenne férfi, mint én, és ez már mond valamit.
David lenézett a fakó farmerjára. Merje bevallani, hogy a gyárilag
szakadt farmernak az egyik szára is valószínűleg többe került, mint
Henry pantallója? Inkább nem.
– Oké, honnan lesznek maguk a csillagok? Mi volt ott, mielőtt
csillagok lettek volna?
– Egy meglehetősen furcsa üresség – felelte Henry. – Légüres tér,
amelyben nem volt fény, vagy hang, vagy idő, vagy tér, vagy anyag.
Paradicsomlevest öntött erre a széktámlára?
– Dehogyis – háborodott fel David –, én a számba teszem az ételt,
nem a hátam mögé. Amúgy meg hetek óta nem ettem itt.
Henry ettől csak gyanakodva hunyorgott, mintha ő végképp nem
lehetne a bűnös, és ezért a folt már hetek óta ott kellene legyen.
Lecserélte a porrongyot egy nedves ruhára, és alaposan megtisztogatta
a széket, még a lábait is.
– Üresség – ismételte David elgondolkodva. – Űr. Semmi. Hogy
nőhetett ki mindez a semmiből? – Körbemutatott, hogy érzékeltesse a
„mindezt”. – Amikor kinyit az ember egy vákuumos üveget, nem
bucskáznak ki belőle csillagok. Nevetséges. Nincs értelme.
Henry türelmetlenül felsóhajtott.
– Ez a teremtés, fiam. A tervezés csodája. Hatalmas
energiamennyiség kell ahhoz, hogy a semmiből valamit készítsünk.
David erre hitetlenkedve húzgálta az orrát.
– Az iskolában, fizikaórán azt tanítják, hogy a semmiből nem lehet
valamit csinálni.
– Így van. És pontosan ez a kozmikus fejtörő. Csak a teremtő tudja,
hogyan történt.
– Úgy érti, Isten?
– Természetesen úgy értem, hogy Isten! Nem egy barlanglakó
dörzsölt össze két botot, vagy igen?
– Akkor hisz benne?
– Miért, maga nem?
David befogta a száját. Nem szeretett volna belebonyolódni egy
vallási vitába, főleg nem egy begyöpösödött vénemberrel, mint Henry.
De hogy kicsit piszkálja, egy másik szemszögből próbálkozott:
– Liz azt mondja, egy Godith nevű sárkány teremtette a világot.
Mr. Bacon furcsa, vinnyogó hangot hallatott.
– Legközelebb meg majd azt mondja, hogy egy mókus ütötte össze
ezt az asztalt egy tölgyfából. Mrs. P. csodálatos nő, de vannak érdekes
elméletei. Einsteint tanulmányozta valaha, fiam?
David nemet intett.
Mr. Bacon kétségbeesetten felhorkantott.
– Egy nap majd próbáljon mást is elolvasni, mint a zab-pelyhes
dobozt. Einstein nagyon alapos és okos ember volt. Segített nekünk
megérteni, hogyan működik a világegyetem. Az olyan zsenik, mint ő,
tették lehetővé, hogy a modern tudomány visszakövesse az
eredetünket a Nagy Bumm utáni másodperc trilliom részének
billiomod részéig.
David ragyogó arccal egyenesedett ki.
– Erről hallottam! Szóval minden egy robbanással kezdődött?
– Nem.
 – Most mondta! Egy bumm az egy bumm. Ka-bamm. Badabumm!
Henry teljes testében megborzongott, és megadóan lehúzta a
kesztyűjét, mintha egy szörnyen hosszú délelőtt előtt állna.
– Inkább olyan volt, mint egy meglehetősen nagy kiterjeszkedés,
mint a hullámok egy tóban, mint Isten lehelete.
– Vagy böfögése – mondta David. – Az jobban hasonlít egy
robbanáshoz.
– Ne szellemeskedjen – kérte Henry. – Amin gondolkodnia kéne,
fiam, az, hogy a tudósok miért nem tudnak visszamenni egészen a
„bumm” időpontjáig, miért kell megállniuk a bumm utáni másodperc
trilliom részének billiomod részénél.
– Aha, tehát a válasz?
– Senki sem tudja.
– Ez nem válasz!
– Dehogynem az. Olvassa el a Bibliát! János evangéliuma, első
fejezet, első vers. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és
Isten vala az Ige.”
David előredőlt, egymáshoz kocogtatta a térdeit.
– Nos, íme az evangélium David szerint: Kezdetben vala a szó, és a
szó vala… durr? Nem ültetheti oda Istent, csak mert úgy tetszik. Be kell
bizonyítania.
– Ostobaság. A bizonyíték itt van maga körül, fiam. Levegő.
Akvárium. Szőnyegek. Gumifa. Mind része a nagy tervnek. Isten
energiát adott az űrnek. Az űr kitágult, forróságot teremtett, és
egyszerű elemeket hozott létre: hidrogént és héliumot, hatalmas
gázfelhőket. Ahol a gázok lehűltek, a gravitáció csillagokká tömörítette
őket. Minden csillag egy hatalmas vegyi üzem volt, amely az egyszerű
elemeket sokkal összetettebbekké alakította, összesen
kilencvenkettővé. Az a kilencvenkét elem összeadódva bolygókat,
világokat hozott létre, minden életet, ahogy mi ismerjük.
– Még engem is?
– Sajnálatomra, igen. És ez csak az, amit látunk is.
– Mi? Hiszen mindent látunk, nem?
Henry legyintett a porronggyal.
– Nem. És ez egy másik isteni fejtörő. Az ismert világegyetemnek
csak úgy a tíz százaléka látható. A maradék kilencven sötét anyagból
van.
 – Sötét anyagból? – kérdezte David felegyenesedve. – Az mi?
– Senki sem tudja.
– Micsodaaa?
– Ne visítson! – mondta Henry a könyökét az oldalához szorítva. –
Elvásik tőle a műfogsorom.
– Hát akkor ne lóbáljon metafizikai répákat, aztán kapja el az orrom
elől! Van egyáltalán bármi, amit a világegyetem keletkezéséről
tudunk?
Henry gombszeme keményen a szomszédjára szegeződött.
– Az Úr alkotta, az ő hatalmas és rejtélyes módján, és valami
kifürkészhetetlen okból úgy döntött, maga is a része lesz. És ettől
megfájdul a fejem. Innom kell valamit.
– Nagyon is igaz – felelte David. – Mije van?
Henry kinyitotta a bárszekrény ajtaját.
– Nekem sherry, magának narancslé a hűtőszekrényben.
– Nagyon nagylelkű. Lemondok róla, kösz. Oké, hadd tegyem ezt
rendbe: minden, amit látunk, csillagporból van?
– Így is mondhatjuk, igen.
– Mi történik, ha feltűnik egy új csillag? Az mit jelentene?
Henry felhajtotta a sherryjét, és így felelt:
– Nemigen láthat új csillagot születőben, fiam. Inkább egy öreget,
ahogy haldoklik. Szupernóvát. Nagyon ragyogó, kozmikus
látványosság. Hatalmas energia szabadul fel. A robbanás lökéshulláma
érezhető a csillagközi űrben.
– Látni, ha egy csillag meghal?– Talán ez történt a tűz-csillaggal is,
gondolkodott David. De valamiképp ez nem tűnt helyes meglátásnak.
Henry kinyitotta az üveget, és öntött egy újabb italt.
– Valószínűleg több ezer évvel ezelőtt. Sokáig tart, míg a robbanás
fénye elér hozzánk.
– És amikor ideér, mi történik?
Henry vállat vont.
– Kicsivel több csillagsugárzás jut át. – Megpaskolta a hasát. –
Gyakran megtörténik.
– Szóval nem lenne semmilyen hatása a Földre vagy bármilyen…
élőlényre a Földön?
Henry megmozgatta a bajuszát, egy-két sherrycseppet hintve szét.
– Nem a maga életében, fiam.
 – Még ha láttam is egyet az Északi-sarkon?
– Távcső nélkül? – hitetlenkedett Henry. – Valószínűleg
hullócsillagot látott, vagy, magát ismerve, egy földön kívüli anyahajó
fényeit.
– Nagyon vicces – motyogta David, amikor megcsörrent a telefon.
Henry felvette a kagylót.
– Bacon-lakás. Ó, Mrs. P. Igen, itt van. – Átadta a telefont
Davidnek.
– Szia, Liz. Én vagyok.
– Haza tudnál jönni? – kérdezte az asszony. – Beszélnem kell veled.
– Persze. Egy perc, és ott vagyok. Jól vagy?
– Beszélnem kell veled – ismételte Liz kis szünet után. – Ne maradj
soká, kérlek! – A vonal megszakadt, és David lassan leeresztette a
kagylót.
– Minden rendben, fiam? – kérdezte Henry. Kivette az albérlő
kezéből a kagylót, és mielőtt visszatette volna a helyére, áttörölte a
porronggyal.
– Öhm, igen – felelte David. – Köszönöm az információt. Mennem
kell. – És mosolyt mímelve elindult, fokozatosan növelve a léptei
hosszát, míg odakint nem volt, és átfutott a kocsibejárón. Érezte, hogy
valami nincs rendben, mert abban a fél másodpercben, ami a
beszélgetésük befejezése és aközött telt el, hogy Liz letette a kagylót,
David tisztán hallotta, hogy a nő felzokog.
 Rossz hír Davidnek

– Mi az? Mi a baj? – kérdezte, amint belépett a Pennykettle-ház

előszobájába.
Liz az arca elé tette a kezét, mintha a beszéd egyszerűen már túl sok
lett volna neki, de aztán sikerült megtört suttogást kipréselnie
magából.
– Gyere be a nappaliba! – És a karját fogva odavezette, leültette a
szokásos székére.
– Lucyvel van valami? – kérdezte David, kis híján felpattanva a
székről.
– Nem. – Liz visszaültette. Az ujjait összefűzve kétszer végigment a
szobán. Végül összeszedte a bátorságát, és megszólalt: – Telefonon
kerestek, amíg Henrynél voltál.
David gyanakodva a készülékre pillantott, mintha mindig is sejtette
volna, hogy összeesküvést sző ellene.
– Ki keresett?
– A tanárod, dr. Bergstrom.
– Bergstrom? – Pánik rebbent át David arcán. Egymáshoz ütögette
a hüvelykujjai körmét. – Mit akart?
Liz, egyik kezével a nyakát, a másikkal a kardigánja ujját babrálva,
óvatosan így felelt:
– Baleset történt az Északi-sarkon. Zanna eltűnt.
A szoba túlsó felében, az ablakfülkében álló asztal felől csörömpölés
hallatszott, és Gretel emelkedett fel az alacsony virágcserép mögül.
Virágport gyűjtött a karácsonyi kaktusz trombitaszerű virágaiból, a
mancsai és az orra élénksárga volt.
– Hrrr? – kérdezte, ibolyaszín szemét először David, majd Liz felé
fordítva.
– Válaszolj neki – szólt David. – Miféle baleset?
De Liz nem tudott többet mondani. Zokogva összeomlott, és
hangosan sírni kezdett. Gwillan, aki a kandallóórát porolta éppen,
sietve a zsebkendős dobozhoz repült, és egy maroknyi papírvigasszal
tért vissza.
David azonnal felemelte a telefonkagylót, közben pedig elővette a
tárcáját a nadrágja zsebéből. Gyorsan átkutatta, és kihúzta a
hitelkártyája mellé dugott papírt, amelyen egy szám állt.
– Annyira, de annyira sajnálom – sírta Liz.
David nyolc hosszú csengést számolt meg, mindegyik öt
szívdobbanásig tartott.
– Vedd fel! – sürgette, és az imája meghallgattatott. A vonal
reccsent egyet, és egy barátságtalan férfihang beleszólt:
– Északi-sarki Kutatóbázis, Manitoba.
David megfordult a széken, amivel lerántotta a telefon-készüléket az
asztalról, kis híján leütve a kosarában pihenő Bonningtont.
– Russ? Russ, te vagy az?
– David? Jesszusom! Honnan hívsz?
– Itthonról. Angliából. Most hallottam Zannáról.
Üres, halott csend.
– Ó! – mondta végül a pilóta.
Félelemhullám szorította össze David mellkasát.
– Mi történt, Russ?
– Nem hívott fel Anders?
– A főbérlőmmel, Lizzel beszélt. Azt mondja, baleset történt, de túl
zaklatott, hogy elmesélje. Mi folyik ott? Tudnom kell.
A pilóta felsóhajtott, néhány másodpercre elfelhősödött a vonal.
Motyogott valamit, mintha a bátorságát szedné össze, aztán kemény
hangon így szólt:
– Oké. Ma reggel Zanna velem meg Tootegával volt, hogy
biztonságos területre, északra vigyük a medvét, akivel
összebalhéztatok Chamberlainben. Belekeveredtünk abba a… furcsa
hóviharba, és jött még három medve a buliba.
– Három medve? Együtt?
– Egyenesen a tengeri jégről. Majdnem olyan volt, mintha vártak
volna ránk. Tizenhat éve dolgozom ezekkel az állatokkal, és még sosem
láttam ilyet.
David nagyot nyelt, és Lizre pillantott. A rémült Gwillan a nő vállán
gubbasztott, kétségbeesetten próbálva feltartóztatni a könnyeit. Gretel,
úgy tűnt, kirepült a szobából, Bonnington pedig aludt a kosarában.
– Ott vagy még? – kérdezte Russ.
 David akaratlanul bólintott.
– Szétmarcangolták? Meg…
– Eltűnt, David. Ez a legtöbb, amit mondhatok.
– Eltűnt? Hogyan?
– Ahogy mondom, vihar volt. Nem tudtam gyalog keresni. Mire
felszálltam a helikopterrel, sem Zannának, sem a medvéknek nem volt
nyoma. Ötven mérföldes körzetben kerestem, de…
– Elvitték?
Russ ideges sóhajt hallatott.
– Elvitték? – ismételte David dühösen. – Miért nem lőttél rájuk?
– Ez Tootega feladata volt. Jó pár töltényt elpufogtatott,
megpróbálta elijeszteni őket. Aztán csak… nemtom… csak
megdermedt.
David megrázta a fejét.
– Nem, Russ. Ennél jobbat kell kitalálnod. Ha Zanna veszélyben
volt, miért nem húztad meg a ravaszt, és lőttél? Azt hittem, erre
képeztek ki!
Megsemmisült csend kötötte össze a földrészeket.
– Valami nem volt rendben. Csak ezt tudom mondani. Tootega
összevizelte magát. Amikor odamentem hozzá, magánkívül volt. Látott
valamit, ami teljesen kiborította.
– Mint például?
– Nem tudom – felelte a pilóta feszült, zavarodott hangon. – Mióta
visszajöttünk a bázisra, nem szólt egy szót sem. És mielőtt
megkérdeznéd, hogy miért nem lőttem, épp egy holló akarta kivájni a
szememet.
Holló? David megrántotta a telefonzsinórt, mintha az egész
sarkvidéket akarta volna áthúzni a vezetéken, bele a markába.
– Hol van Bergstrom? – kérdezte összeszorított foggal.
– Torontóba ment. Angliába repül, hogy találkozzon Zanna
szüleivel.
David szíve egy pillanatra megállt.
– Nem – mondta. – Ő tudja, mi történt. Bergstrom mindig tudja.
– Hogy tudhatná, David? A közelben sem volt.
Bár érezte, hogy elfúl a hangja, és könnyek csorognak az arcán,
David így szólt:
– Nem. Ez nem lehet. Zanna nem. Nem halhatott meg.
 A telefon recsegett, és Russ újra megszólalt:
– Sajnálom, David. Tudom, mennyire szeretted őt. Mind szerettük,
haver. De annak az esélye, hogy élve megtaláljuk…
– Nem! – kiáltotta David mélyen belülről, olyan mélyről, ahová alig
merészelt nyúlni. – Nem halt meg. Nem halt meg. Nem halhatott meg.
– Érezte, hogy Liz melegen átöleli, és önkéntelenül is az asszony
karjába dőlt. Elejtette a telefont.
– Csitt – suttogta az asszony, miközben lágy sárkánydalt dúdolt a
fiú fülébe.
Russ testetlen hangja a padló közelében hallatszott.
– Vissza akarom kapni – sírta David Liznek.
– Tudom – felelte a nő, és elnémította a telefont. – Figyelj –
suttogta. – Figyelj most rám! – És altatódalt énekelt neki, amely egy
sárkányt is megnyugtatott volna.
És jóval azelőtt, hogy a végére ért volna, David elcsendesedett.
 Közeli találkozás a sárkányok népével

A Föld legjobb előadása volt. Azt leszámítva, hogy ő nem a Földön

volt. A csillagok között repült. És csodákat látott.
G’reth kinyújtotta a mancsait, olyan messzire, amennyire csak
tudta, mintha el akarna kapni minden elhaladó atomot. Ennyi szépség
ilyen, sötétségben! Mintha egy pihe lett volna, amely egy gyönyörű
virágokkal teli kerten átlebegő szellő hátán táncol. Minden
alkalommal, amikor megpördült, új fényraj került a szeme elé.
Galaxisok, milliárdnyi mérföldekre tőle. Forgó, csillogó, sugárzó élet.
Ha az orra elé emelte a mancsát, a hüvelykujjával ki tudta takarni őket,
mintha csak sószemcsék lennének. Olyan közel voltak, és mégis oly
távol. A világegyetem. Egy kívánjsárkány játszótere.
Ismeretlen ideig, ismeretlen távolságra, ismeretlenül kanyargó úton
utazott.
Aztán egy nap, ha voltak ott napok, az erő, amely elvitte őt, a Földre
leragyogó tűzcsillag pályájára állította.
A kívánjsárkány csendben verdesett a szárnyával, mert most a
semmit taposta, nem volt sem itt, sem ott, sem sehol a kettő között. És
bár a csillag fényesen ragyogott, sárga melegét a pikkelyeire szórva,
másféle melegség volt, ami megérintette az elméjét.
Valahol a közelben egy különleges aumát érzékelt.
Előrenyújtotta a mancsát. Az űrben hullámok keletkeztek.
Visszahúzta a mancsát. Az űr kisimult.
Felgyorsultak a szárnycsapásai. Megrebbent a farka. Valaminek a
peremén járt. Valami újnak. Valaminek, ami úgy tűnt, nem létezik.
Valami, ami onnan, ahol ő lebegett, láthatatlan volt. Valami, ami a
sárkányszemnek sötét volt.
Bárcsak tudnám Gawain tűzkönnyének titkát!
Összezárta a mancsait, és újból kieresztette a világ-egyetembe David
kívánságát.
És ekkor pont előtte egy lyuk nyílt. Egy lyuk, amely elegendő fényt
nyelt el, hogy felfedje kerülete lágy, egyenetlen szegélyét.
 G’reth benézett. Nem látott semmit. Nem hallott semmit. És mégis
úgy érezte, mintha… vonzaná.
Megrebbentette a szárnya hegyét, és átsodródott.
Meglepő benyomásai lettek az ürességről. Nem volt fény. Sem
színek. Sem hőmérséklet. Sem szagok. És mégis érezte, hogy nincs
egyedül.
Nem is volt.
Érezte, ahogy belép a farka hegyénél, felemeli a pikkelyeket a
gerince mentén, és hegyes fülei alagútjában suttog. Értelem, amely
megtalálja az útját, akár a víz. Fiatal, boldog lét olvadt össze az
aumájával.
– Mi vagy te? – kérdezte a valami G’reth gondolatait csiklandozva.
– Te mi vagy? – kérdezett vissza G’reth.
– Én Fain vagyok – mondta amaz. – Összevegyülünk?
– Hrrr! – hörrent G’reth meglepetésében, amikor a lény kinyitotta
benne a szemét. És ugyanabban a másodpercben a sötétség kitisztult,
G’reth pedig látni kezdett. Nem földet, nem vizet, nem eget, nem
csillagokat, hanem egy másik világot: a lehetőségek világát.
– Godith képében vagy – mondta a Fain. – Itt maradsz velem?
Tanítok neked mindenfélét.
De G’reth, bármennyire is elragadta ez a csoda, gyengéden nemet
intett, és elismételte a kívánságát.
A lény a mancsaiba sietett, és összezárta azokat.
– Akkor hadd menjek én veled – mondta.
A lyuk újból feltárult, és áthúzta őket.
G’reth pedig visszatért az ismert világegyetembe, felvillanyozva,
ihletetten, és sokkal figyelmesebben, mint valaha.
De még új érzékelésének ellenére sem tudta, hogy ha valaki az álmai
tükrébe néz, a tükörből valami mindig visszanéz rá…
 Kihívás Davidnek

Amikor David felébredt, hanyatt feküdt a nappali padlóján, feje

alatt egy nagy, bolyhos párnával. Gretel a mellkasa közepén ült.
– Isten hozott újra köztünk – szólt Liz. Letérdelt a fiú mellé, és
megtörölte a homlokát. David elfordította a fejét. A függönyök be
voltak húzva.
– Meddig nem voltam magamnál?
– Elég sokáig – felelte az asszony.
Bonnington lépdelt hozzá, és az orrát a fiú arcához érintette. Csirkés
macskaeledel.
– Finom – mondta David.
– Nyehh – válaszolt a macska, majd továbbállt.
Némi nehézség árán David Gretelre fókuszált. A sárkány a háta
mögött tartotta a mancsait, és topogott a lábával.
– Mit akar?
Gretel, aki – mint minden élőlény – neheztelt azért, ha róla
beszéltek, de nem hozzá, felhorkant, és megszúrta a fiút a farkával.
– Au!
– Szeretne adni neked valamit. Mindannyian szeretnének.
David körbenézett. A székeken, a kanapén, a kávézóasztalkán, a
kandallópárkányon – valójában minden lehetséges felületen – Liz egy-
egy énsárkánya ült.
– Zanna – mondta David, hirtelen visszaemlékezve, s ugyanolyan
hirtelen megtelve a gyásszal.
– Később – nyugtatgatta Liz. – Róla később beszélünk. Most törődj
a sárkányokkal! Megtalálták G’rethet… vagy inkább ő találta meg őket.
– Tényleg? – David próbált feltápászkodni, nehogy újabb bökést
kapjon Greteltől. – Auuu! Volnál szíves ezt abbahagyni? Hol van?
– Odakint – intett Liz a kezével, csak úgy bele a világba. –
Gadzookson keresztül léptek kapcsolatba vele. Van valamiféle terve.
Szeretné, ha megtennél valamit.
Gadzooks egyetlen szárnycsapással, esetlenül landolt David
mellkasán. Az ő mancsa is a háta mögé volt dugva.
– Mit dugdosnak? – kérdezte David kíváncsisággal a hangjában. –
Pontosan mit akarnak adni nekem?
Liz biccentett Gretelnek, aki megmutatta a mancsát. Egy kupac
agyag volt benne. David mellkasának mélyedésébe helyezte. Gadzooks
előrehajolt, és ugyanígy tett. Aztán Gruffen. Majd Gwillan. Aztán a
hallgatózó a konyhából. Minden énsárkány egymás után.
– Oké, és mit kéne csinálnom ezzel? – Méretes agyagkupac
szennyezte be David egyik kedvenc ingét.
– Egy sárkányt – felelte Liz, hullámos, vörös tincsei végével
játszadozva.
– Tessék? Szórakozol velem?
– Nem – mondta a nő. – Ez volt az üzenet. G’reth azt akarja, hogy te
készíts egy sárkányt.
 Gwendolen hívása

Lucy szerette az anyukáját. Persze, hogy szerette. Attól a pillanattól,

hogy reggel felébredt, egészen addig, míg álomba nem merült a
sarkvidéki éjszakában, hiányzott neki. A Ragnar Fokán, túszként
töltött élete első néhány napjában a barlang talaja olyan nedves volt a
könnyeitől, hogy Gwilanna azon aggódott, hogy a nedves sziklán fekete
penész fog nőni. Lucy válaszképp hátat fordított, és a dohos
fókaprémekbe sírt, remélve, hogy Gwilanna megfázik, amikor
legközelebb beléjük burkolózik. De a boszorkány nem hűlt meg. A
penész pedig nem nőtt. És idővel Lucy sírása enyhült, míg eljött a nap,
hogy Lucy egyáltalán nem ejtett könnyet. Aznap egyezséget kötött
magával. Addigra tudta, hogy kevés gyakorlati haszna lenne annak, ha
megszökik „nénikéje” rabságából. Eldöntötte hát, hogy a legtöbbet
hozza ki a furcsa kellemetlenségből. Egy nap, miután elköltötték
kétszer pörkölt lemmingből álló reggelijüket (az előző esti „vacsora”
maradékát), felemelte a fejét, és megkérdezte:
– Elmehetek sétálni?
Gwilanna válasza teli volt gúnnyal:
– Azt tervezed, hogy társulsz a medvékkel?
– Unatkozom! – csattant fel Lucy előredőlve. Mosatlan haja
csomókban lógott az arca körül. – Unok itt ülni és figyelni, hogy nő a
hajam! – Maga köré húzta a prémeket.– És hová lett a nap? Utálom
ezt a sötétséget. Mit csinálok itt?
– Ráhangolódsz a sárkányra – felelte Gwilanna. – Amikor a
tűzcsillag elfoglalja jogos helyét, segíteni fogsz felébreszteni Gawaint.
– Hogyan?
– Hogyan? Úgy, hogy az vagy, ami. A véredben van, leány.
Guinevere vérvonalának gyermeke vagy. Cselekedni fogsz, mert nincs
más választásod. Egyetlen és minden dolgod a sárkány hívása lesz.
– És aztán? – kérdezte Lucy a homlokát ráncolva.
– Azt elég, ha én tudom, az emberiség idiótái meg majd rájönnek –
csattant fel Gwilanna. – Most nincs több fecsegés. A barlangban
maradsz, amíg én mást nem mondok. A sarkvidéki tél közeledik. Egy
ideig állandó sötétség lesz… – Gwilanna elhallgatott, amikor a sziklák
megremegtek alattuk. – …de a szigetet megvilágítja majd a tűzcsillag
aumája, és amikor eléri a legmagasabb…
– Remélem, Gawain leharapja a fejedet – mondta Lucy.
– Takarítsd el a moslékot – morogta Gwilanna. Felrúgta a húsos
edényt, mire Lucy felvisított, majd tettetett daccal visszarúgta, a fazék
pedig a közeli sziklának csapódott. Két egyforma darabra tört. A két fél
úgy esett szét, mint a vadgesztenye burka.
Gwilanna gonosz szemében felforrt a sötétség tengere.
– Nos, gyermekem, most legalább van valami, ami majd megóv a
tétlenségtől. Míg ma nem vagyok itt, készítesz egy másik edényt.
– Hogyan?
– A kezeddel, meg a kosszal és porral, amit magad körül látsz.
Pennykettle vagy. Találj agyagot! Formázd meg! Különben…
A „különben” megborzongatta Lucyt. Mert volt idő, amikor ezen
gondolkozott. Bár Gwilannának előnyös volt, ha Guinevere egy
leszármazottja jelen van, amikor a világ utolsó sárkánya felébred,
mégsem volt feltétlenül szükséges. Megrémítette, hogy ő valószínűleg
nélkülözhető, de eltökélve, hogy nem mutatja ki, egyenesen
visszavágott.
– Miért nem tanítasz nekem valamit? Folyton panaszkodsz, hogy
nem tudok dolgokat.
– És mit szeretnél tanulni, gyermekem?
– Varázslatokat – felelte Lucy, önmagát is meglepve. Bár Gwilanna
hatalma megrémítette, irigyelte is a szibillát. Egyszer vagy kétszer azon
kapta magát, hogy az ujjával csettint az izzó fadaraboknak, sikertelenül
próbálkozik rávenni a tüzet, hogy táncoljon. Gwilanna az ilyen
elemeket könnyedén irányította.
A boszorkány ellenségesen hahotázott.
– Guinevere leszármazottjai egy bolhát sem tudnak elvarázsolni.
Túl kevés van benned Gwendolenből. Nem vagy képes a bűbájolás
egyetlen módjára sem.
– Anya igen. Ó csinálta Gadzooksot… és Gretelt.
– Hmmf, a medvesámán segítségével. A jégszikra nélkül anyád
érzelgős kreálmányai csak ajtóékek vagy könyvtámaszok lennének.
– Ez nem igaz!
 Gwilanna leintette.
– Dolgom van – förmedt rá, és újra sötét szemű hollóvá
zsugorodott. Kinyújtotta a szárnyait, és csapott velük kettőt, amitől
széles porfelhő szállt fel.
Lucy szorosan a falnak simult. Ezek az átalakulások még mindig
megrémítették.
– Hová mész?
– Megkeresem a lányt.
Zanna. Lucyben remény kék a társaságra.
– Idehozod őt?
– Nem – köpte a madár. – Tanulmányozni fogom. A lány veszélyes.
Ő egy…
– Olyan, mint te – mondta Lucy. – Szibilla. Tudom. Ő közülünk
való, igaz? A nővérem?
– Ő Gwendolen vérvonalának legfiatalabb tagja – felelte a holló. –
És ezért a féltestvéred. Természetes születésű. Emberi apja van.
Valamiképp ezen… tisztátalanságok ellenére is figyelemre méltó
mennyiségű érintetlen hatalma van…
– Ne bántsd őt – szólt Lucy, ökölbe szorítva az ujjait.
– Amikor a sárkány ideje eljön – felelte Gwilanna kékesfekete
szemét egyenesen előrefordítva –, a lány azt fogja kívánni, bár meghalt
volna a tundrán.
Kiterjesztette a szárnyát, hogy elrepüljön.
– És Gwendolen? – kérdezte hirtelen Lucy, rákényszerítve a hollót,
hogy félbehagyja az elrugaszkodást.
– Mi van vele? – károgta.
– Veled élt. Neki tanítottál dolgokat?
A hegy felmorajlott. A madár, hogy egyensúlyát megtartsa, egyik
lábáról a másikra állt.
– Mindent – felelte keserédes nehezteléssel a hangjában. – Mindent
megtanítottam neki. – Ezzel elrepült, zsugorodó fekete vonalnak tűnt
csupán a barlang ovális szájából.
Mint egy óra lassú, billegő ketyegése, a hegy szíve újabb ütemet
dobbant. Megcsörrent a törött edény. Törmelék hullott a magas, sötét
zugokból. Lucy unottan, csalódottan, fáradtan kivett egy ágat a tűzből,
és úgy döntött, új helyet keres magának a barlangban. Már többször
tett így, keresve a legbiztonságosabb, legmelegebb sarkot. Eddigi
próbálkozásai nem voltak túl sikeresek. Az ismeretlentől való félelme
(a furcsa, ijesztő csúszómászóktól, ha őszinte akart lenni) arra
kényszerítette, hogy a nyílt területen pihenjen le, a tűz fényében, még
ha a hulló kőmorzsalék szempontjából ez volt is a legrosszabb hely. De
a barlang nagy része még felfedezetlen volt. Sok komor beugró,
például, legtöbbjük alig egy kis bemélyedés a göröngyös kőfalban,
amely a barlang szája felé nézett. De voltak mélyebb vágatok is,
amelyeket Lucy egyelőre elkerült. Magányos sikátornak látszottak, de
feneketlen mélységnek is. Ennek ellenére a kislány megközelítette az
egyiket, bátortalan tüzének fényét betolva a sziget titkainak szemébe.
Majdnem azonnal felmordultak a sziklák, és dzsinnszerű fuvallat kélt a
bokái körül. Lucy megborzongott, a válláról lecsúszott a szőrme. Ott
állt tornacipőben, farmerban és pulcsiban. Mennyire oda nem illő
látvány volt! Egy aranyos, fiatal lány, aki hozzászokott a modern világ
minden kényelméhez, állt egy északi-sarki sziget torkában, bátran
próbálva meggyőzni magát arról, hogy örökletes joga van ott lenni. A
sima, száraz falra tette a kezét, és nagyot nyelve így szólt:
– Minden rendben. A barátod vagyok. – Nem első alkalommal
beszélt Gawainhez, de most először tette sárkánynyelven – és most
először kapott választ.
Valahonnan mélyről, a sziget gyomrából fütyülő nyöszörgést hallott.
– Ki van ott? – riadt meg, és hátraugrott.
Semmi válasz.
Kialudt a fáklyája.
Rémülten visszafutott az alvóhelyéhez egy újabb gallyért. De mire
visszatért, nem volt rá szüksége. Új és gyönyörű fény ragyogott.
Csillagfény. A barlang száján át érkezett.
Lucy követte a fényt a szabad levegőre. Az ég ragyogott. Alatta a
tengeri jég pergamenje lebegett, épp csak annyira verte vissza az
éjszaka fényét, mintha horzsolás lenne. A horizonton, alacsonyan, akár
a lenyugvó nap, egy ragyogó, fehér csillag sugározta fényét a szigetre.
Lucy felemelte a kezét, és hagyta, hogy körülvegye a csillag mágiája,
figyelte, ahogy átszövi a tenyere barázdáit. Aztán megfordult, és
visszafutott a barlangba, hogy lássa, mit kíván mutatni neki a csillag
fénye.
Először csak egy sima gránittömböt látott, semmi mást, kissé
besüllyedve, mint egy rejtekajtó. Egy elzárt alagút is lehetett,
töprengett Lucy. Felemelte a fáklyáját, és úgy vélte, lát egy hasadékot
vagy egy nyílást a felső felületen. A fáklyát egy résbe ékelve
átbotladozott a sziklatörmeléken, és a hasadékba dugta a kezét, majd
teljes erőből meghúzta. Egy kavics sem mozdult. Megpróbálta újra
meg újra, de a szikla nem moccant. Csalódottan ráütött a tenyere
élével. Nagyon halovány reccsenést hallott, de valami határozottan
megmozdult. Ismét a falra ütött, ezúttal két kézzel, és az egész alakzat
beomlott, őt magát is befelé és lefelé rántva.
Rémült sikkantással, bukfencezve megállt, és visszanézett oda,
ahonnan jött. Egy homályosan megvilágított alagutat látott, amelynek
átmérője körülbelül egy nagyon nagy mosógép dobjával egyezett.
Talpra ugrott, és ismét felkiáltott, amikor a haja beakadt egy fagyos
kőtüskébe. Csak annyi fény volt az áruló csillag jóvoltából (mert most
már így gondolt rá), hogy lássa, valamiféle… odúban van. A mélysége
alig volt a magasságának kétszerese, és a falai – amennyit látott
belőlük – kissé gömbölydedek voltak, mintha úgy vájták volna ki, akár
egy halloweeni tököt. Ahogy lépett egyet előre, valami összetört a talpa
alatt. Lélegzet-visszafojtva megállt, és nem mert lenézni, azon
gondolkozott, milyen kísértetet zavarhatott meg. Amikor nem öltött
testet semmilyen szellem, leguggolt, és óvatosan tapogatózni kezdett a
talajon. Pont a lába előtt valami száraz és poros dolog került remegő
ujjai közé. Lucy bátran köré zárta az ujjait, kitapintotta a felépítését és
az alakját. Egy csont volt. Egy csontra lépett rá, azt törte el.
Úgy bújt ki a lyukból, akár egy üregi nyúl. Időtlen ideig ült a prémek
között, remegve a félelemtől, és lágy sárkányéneket dúdolva. És talán
ez nyugtatta meg a gondolatait, és mondta neki, hogy ne féljen
visszamenni, mert biztos, hogy csak az élők tudják bántani, és
semmilyen halott nem kísérti őt. Vagy talán ahhoz a tényhez volt
valami köze, hogy most már tudott valamit a szigetről, amit Gwilanna
nem. Mert a szibilla sosem beszélt semmilyen sírkamráról. De ki
lehetett olyan pimasz, hogy itt temetkezik el, egy sárkány kővé vált
maradványainak árnyékában?
Lucy visszacsúszott az üregbe, ezúttal erős fényt víve magával.
Valóban sírkamra volt, mert két teljes csontváz hevert a közepén. Az
egyik kicsi volt, egyértelműen emberi. A másik, amely a közelében
feküdt, hatalmas volt. Lucy úgy gondolta, egy jegesmedve teteme.
Először azt hitte, hogy a medve biztosan elkapott egy óvatlan vadászt,
és ide hozta megenni, aztán egy földcsuszamlás csapdába ejtette. De
hamarosan rájött, hogy nem így lehetett. Minden csont tökéletes
rendben volt, nem szóródtak szét, ahogy az emberi csontok tették
volna, ha a testet széttépik. Szóval az ember ide jött meghalni,
töprengett, a mellette fekvő medvével együtt, mint valami őrszemmel?
A gondolatra gombóc nőtt a torkában, és közelebb lépett az emberi
csontvázhoz. A koponya alatt egy talizmános nyakék hevert: fogak, egy
medvekarom, szőrcsomók és sok kis kőfaragvány, amelyek anyagát
Lucy nem ismerte fel. Kiemelte a szétrothadt ruha darabjai közül,
elválasztva a nyak porladó csontjaitól.
– Sajnálom – suttogta a bámuló koponyának. – Csodaszép.
Megtarthatom? – A csontok nem feleltek. Lucy hát a nyakába
akasztotta a nyakláncot, lágyan a mellkasához simította Aztán
észrevett valami mást is. A csontváz egy kicsi kőedényt tartott a
kezében. Olyan magas volt, mint egy karcsú teásbögre, és az alakja is
olyasmi. A tetején állatbőrből készített fedél. Lucy kivette a markoló
csontok közül. A fedél kötése bonyolult volt, de szétporladt. A barlang
falai között egy másik világ szele kezdett fújni. Lucy felemelte a fedelet,
és kiborította az edény tartalmát. Két tárgy hullott a tenyerébe. Az első
egy vörös és krémszínű fürtökből álló fonat volt (emberi haj és a
medve szőre örökre összefonva). A második egy kis háromszögletű
tárgy, amelyet a legtöbben összetévesztettek volna a bőrrel, vagy egy
trópusi gyümölcs héjának kemény darabjával. De Lucy rögtön tudta,
hogy fontos dolog. Az első pillanatban, amikor a bőréhez ért, érezte,
ahogy az ereje végigrohan az erein, és tűzre lobbantja fiatal, remegő
szívét. Egy sárkánypikkely darabját tartotta a kezében. A bestia egy
olyan részét, amelynek az anyja külön nevet adott: izoszil. A tüskés
farok hegye.
 Mit látott Tootega?

Senkinek nem szólt, hogy elhagyja a bázist. Két nappal a Zannával

történtek után, miközben a sarki tél folytonos fenyegetése alacsonyan
tartotta a napot az égen, Tootega befogta kutyáit a szánjába. Magasra
emelt farokkal futottak ki az öböl megfagyott kérgére, és követték
északnak az egyenes partvonalat. A férfi ismerte ezt a vidéket. Minden
emelkedő, mélyedés és hajlat a retinája hajszálereibe volt vésve,
minden minta a hóban a szél üzenete volt számára. Öt hosszú nap
után, miközben a kutyákat a tűrőképességük határáig hajtotta,
dacosan üvöltve az örvénylő hóviharba, a férfi sötétbarna szeme
rátalált a hegyfokra, amelyre várt: a Fóka-fok. Azoknak a terhesnek
tűnő szirteknek a túlsó oldalán feküdt egy inuit falu, Savalik.
A húsz vagy harminc nagy faházból álló modern település
mindenben Chamberlaint tükrözte, kivéve a méretét. Három oldalról
hó vette körbe, a házak egymás hegyén-hátán álltak egy kupacban,
mint a karácsonyi ajándékok egy nagy, fehér karosszékben. Amikor
megpillantotta, Tootegát arra emlékeztette, amit David Rain mondott
az inuit településekről: hogy úgy néznek ki, mint egy szoba, amit
elfelejtettek kitakarítani. Mindent, amire az inukoknak nem volt
szükségük – akármilyen lerobbant gépet vagy használaton kívüli
tárgyat –, eldobtak, de nem túl messzire. Így volt ez Savalikban is.
Színesre festett tetők, felettük lógó vezetékek és régi olajoshordók,
kidobott, meghajlott vasak és gőzoszlopok össze nem illő keveréke. De
ez volt az otthona, és ezt a kutyák is tudták. Az orruk felemelkedett a
lábasban melegedő fókahús első illatára, csóválták a farkukat. A talpuk
szinte alig érintette a jeget. Orak, a nagy vezérkutya, akinek a
tájékozódási készsége minden ízében olyan pontos volt, mint a
gazdájáé, a kolónia felé ráncigálta a társait, még mielőtt a korbács
felemelkedett volna.
– Hej! – kiáltott Tootega. A fókabőr kétszer a levegőbe hasított,
aztán elnémította egy gyorsan berregő motor hangja. A távolban egy
sötétkék parkába és nagy, lila napszemüvegbe öltözött alak közeledett
egy motoros szánnal a jégen át.
Tootega megállította a fogatot, amikor a dízelolaj szagú szán mellé
kanyarodott. A vezető szája megrándult.
– Isten hozott, testvér, már vártunk.
– Hogyan? – kérdezte Tootega, bár a szíve mélyén tudta, hogy
Bergstrom kitalálhatta, hová megy. A tudós üzent volna? Talán itt is
volt?
– Nagyapa mindig tudja – felelte a férfi. Előrehajolt, meghúzta a
gázkart. A szán orra megemelkedett, a sítalpak, amelyeken állt,
szteppeltek a jégen.
Tootega a kesztyűje hátával letörölte a jeget a felső ajkáról.
– Beszélnem kell vele, Apak.
A fiatalabb férfi bólintott. A kabátja kapucniját szegélyező
szőrmeglória csillogott a mélynarancs napfényben.
– Ilyenkor jó itthon lenni. Épp, mielőtt Sedna lezárná a szemét –
mondta ismerős, foghíjas mosollyal.
– Ja – felelte Tootega, és elindította a fogatot.

Kifogta a kutyákat, és egy régi hűtőszekrény mögött kipányvázta őket.

Aztán a motoros szánnal felhúzta a saját szánját a nagyapjuk házához
vezető lejtőn. Miközben Apak kikötötte egy póznához, Tootega
körülnézett. Az érkezése nem maradt észrevétlen. Mindenhonnan
emberek figyelték. Intett Peter Amitaknak, aki a csónakja mellett állt
egy kisgyerekkel, akit Tootega nem ismert fel. Üdvözlést kiáltott
feléjük. Peter Amitak visszaintegetett. A gyermek úgy bámult, mintha
valami nagy szellemet látna.
– Mi van velük? – kérdezte Tootega Apaktól. – Miért nem
beszélnek?
– Sokáig voltál távol – felelte Apak.
De Tootega érezte, hogy a távolságtartásban több van, mint a régen
látott ismerőstől való idegenkedés. Úgy tűnt, óvatosak vele. Talán
rémültek.
Belépett a házba, és örült a melegének. A fókahús és a száradó lazac
olajos illatára a gyomra háborogni és méltatlankodni kezdett.
Apak felnevetett, és vállon veregette a testvérét.
– Mi történt a vadásztudományoddal, hogy így panaszkodik a
bendőd, testvér? – Majd tapsolt, és felkiáltott: – Nauja!
 Kinyílt egy ajtó, és egy ifjú nő lépett be, hogy köszöntse őket.
– A feleségem ad enned – mondta Apak vigyorogva.
– Ti…? – Tootega tátott szájjal, elképedve bámult rájuk. Amikor
legutóbb látta a kis „sirályt”, Nauját, még az ő unokahúgocskájuk volt.
A testvérek nevettek, és megölelték egymást. Nauja, bár örült, hogy
ilyen jókedvükben látja őket, a nagyapjuk kedvéért csendre intette a
férfiakat.
– Alszik? – kérdezte Tootega az öregember ajtaja felé súgva.
Egy kortól és hidegtől megviselt hang reccsent:
– Miért nem jön az unokám köszönteni engem?
Nauja félrebillentette a fejét.
Tootega lehajtott fővel belépett. Az öreg, aki szerte északon gyógyító
és sámán hírében állt, nagy tiszteletnek örvendett a közösségben, és
még több megbecsülésnek a családjában. Vékonyka örömkiáltást
hallatott, hogy láthatja elsőszülött unokáját, és Naujáért kiáltott:
Mattak! Mattak!, ami azt jelentette, hogy hozzon bálnahúst rágcsálni.
Tootega átszelte a szobát, meglepődött a talpa alatt érzett
gyapjúszőnyegen. Minden alkalommal, amikor a házba lépett,
megdöbbent, hogy a nagyapját mindig kicsivel jobban elragadja a déli
kultúra. A szoba a szekrényeivel, lámpaernyőivel és távirányítós
televíziójával a haladásnak nevezett betegség fájdalmas csapása volt.
Tootega szívesen emlékezett vissza arra az időre, amikor ez a büszke és
boldog ember, aki most ágyban fekszik, matracán fogantyúk vannak,
és párnahalommal van lazán feltámogatva, prémekkel, szigonyokkal és
fókaolajlámpával volt körülvéve, a talpa alatt pedig vér- és zsírfoltok
voltak. Az ágy feletti falon, kissé megdöntve, bekeretezett, hímzett kép
függött, amelyre az „Otthon, édes otthon” szavakat hímezték inuit
nyelven. A láttára Tootega legszívesebben a padlóra ürítette volna a
gyomra tartalmát.
Kinyúlt, és megfogta a nagyapja kezét, kemény ölelésbe fogva.
– Erős a karod – szólt, bár nem volt igaz. De a ráncos arcra
műfogakkal teli mosolyt csalt ezzel. A nagyapja neve, Taliriktug azt
jelentette, „erős kar”. Beteges köhögéssel a karosszék felé tessékelte
látogatóját, és füsttel felhőzte el a levegőt kettőjük között. Egy
hamutartóba tette a vékony cigarettát. A mintás, rózsaszín dunnán
égett lyukak éktelenkedtek. Vajon mennyi lehet még az öregember
sorvadó tüdejében? – gondolta Tootega.
 – Elengedtek a bázisról? – szólalt meg Apak az ablakpárkánynak
támaszkodva.
Tootega nemet intett.
– Akkor hallottad, mi történt itthon? Az hozott ide?
Tootega zavartan megvonta a vállát. Épp meg akart szólalni, amikor
a nagyapja reszketeg lélegzetet vett, felnézett a mennyezetre, és rövid
kiáltást hallatott.
– Az unokám medvéktől szaglik.
Tootega megropogtatta az ujjait, és a térdei közé bámult.
– Igaz ez? – kérdezte Apak. – Csak…
– Hagyd beszélni – parancsolta az öreg sámán. – Átkelt a jégen,
menekült, hogy elmondja, amit tud. – A szemei lezárultak, és
ringatózni kezdett előre-hátra, miközben énekelt és könyörgött a
holtak lelkeinek, hogy ne engedjék be a rosszat.
Apak felhúzta vékony, fekete szemöldökét, kérdőn nézett a
testvérére.
– Taliriktug a lelkembe lát – mondta Tootega, a szájához emelve az
öklét beszéd közben. – Nanukkal voltam. Láttam… furcsa dolgokat.
Az öreg halkan felnyögött.
Apak halkan így szólt:
– Mondd el a mesédet!
– Egy medvét eresztettem szabadon a tundrán – mondta Tootega. –
Felébredt, mielőtt végeztünk volna, és egy fiatal kablunát, egy lányt
fenyegetett. A helikopterben voltam, a rádióra válaszoltam éppen.
Amikor megláttam, mi történik, fogtam a puskámat, és Nanuk füle
mellé lőttem, hogy elfusson. De ő csak állt, bátran. Aztán többen
jöttek.
Apak karba tette a kezét.
– Bocsokkal volt?
Tootega megrázta a fejét, bosszantotta, hogy a testvére ilyesmit
gondol. Az arca megnyúlt a félelemtől, amikor felidézte a jelenetet.
– Hím volt, nem nőstény. Újabb hímek jöttek, hogy csatlakozzanak
hozzá. Kettő leült közém és a lány közé. A harmadik… – Elhallgatott,
és a halántékára szorította a tenyerét.
– Mit láttál? – térdelt elé Apak.
– Jaj, jaj! – jajveszékelt Tootega.
Taliriktug eközben három ujját felemelve, a levegőbe karmolt egy
jelet. Széllökés csapódott az ablaktábláknak, próbálva kirázni azokat a
keretükből.
– Meg vagyok átkozva – mondta Tootega a hajába markolva.
– Mit láttál? – kérdezte újból Apak. – Ki jött?
– Oomara – szólt a nagyapjuk olyan mély hangon, amely nem
lehetett az övé. Hirtelen előrecsapódott a teste, és a szemei
fennakadtak, mint két fehér keménytojás. A hamutartó és a tartalma a
padlóra borult. Odakint a kutyafalka felvonított. A szobában pislákolni
kezdtek a fények.
– Mit látsz? – kiáltott fel Apak. Az öregember, mint minden sámán,
képes volt távolra utazni a testétől, és az élet alvilágába nyúlni.
– Lelkek repülnek – sziszegte Taliriktug.
– A vállán voltak – zihálta Tootega, szorosan a testvére karjába
kapaszkodva. – Lelkek, akár a madarak, és tűz volt a szájukban.
Kinyílt az ajtó. Tootega nem hallotta, de két muklukba bújtatott
lábat látott, amint felé közeledtek. Apak félreállt. A jövevény, egy fiatal
nő, térdelt a helyére.
– Volt valamelyiküknek ilyen mancsa? – kérdezte. Kissé behajlította
az ujjait, és kinyújtotta, amilyen messzire csak tudta.
Tootega iszonyodó kiáltással hátravetette magát a székben,
nekilökve azt a szekrényajtónak.
– Kösz. Te is hiányoztál – mondta a nő. Felállt, és Apak meg az ajtó
felé hátrált. – Sárkányokat látott – tájékoztatta a férfit. – A
világegyetem szolgáit. Hozzátok elém, ha majd a feje meggyőzi róla,
hogy a szibilla, Zanna él… és virul.
 Ejha!

– Ez butaság – mondta David a székén hintázva. Dacosan összefonta

a karját, és hosszú lábait kinyújtotta a konyha padlóján. Előtte az
asztalon, egy fadeszkán pihent az agyagkupac, amelyet a sárkányoktól
kapott. Kések és ecsetek hevertek mellette, és egy festékfoltos edény,
benne denaturált szesz. Az agyag mögött felsorakozva a Pennykettle-
vezérkar állt: Gadzooks, Gretel, Gruffen és a többiek. Mögöttük, egy
széken a főbérlője, Liz ült.
– Csak fogd az agyagot, és kezdd el formázni – mondta az asszony.
– Nincs értelme – felelte David fanyarul. – Teljesen alkalmatlan
vagyok rá. A suliban egyszer próbálkoztam vele. Azt mondták
technikaórán, készítsünk egy személyre szabott teáscsészét. Az enyém
olyan görbe lett, mint egy sütőben sütött műanyag hamutál. Ha
Salvador Dali festette volna meg csendéletként, egy kisebb vagyont
keresett volna vele.
– Salvador kicsoda? – hrrrögte valaki Gruffennek.
Gruffen megnézte a sárkány könyvében. Semmi ilyesmit nem talált
az S betűnél.
– Ő művész volt – mondta Liz –, és minden művész elkezdi valahol.
Ahogy te is elkezdheted, David.
– De miért? Mi értelme? – vitatkozott a fiú.
Gretel toppantott, és türelmetlenül hrrrgött.
– Nem tudom – felelte Liz szikrázó zöld szemekkel. – De jelenleg
nincs jobb lehetőségünk. Ha G’reth ezt akarta, akkor meg kell tenned.
Ő részben a tiéd, és részben Lucyé is. Mindkettőtök érdekében
szeretném látni, mi történik. Most pedig fogd az agyagot! Két kézzel.
Rajta!
David vonakodva felegyenesedett a széken, és a kupac köré zárta a
két tenyerét, finoman gyúrta az ujjai között.
– Ne engem hibáztass, ha puding lesz belőle. Mivel kezdjem? A
fejével vagy a testével?
– Bármelyikkel. A test általában a legkönnyebb. Válaszd szét, míg
úgy gondolod, megfelelő a mennyisége.
David kétfelé törte az agyagot, és kiválasztotta az egyik darabkát.
– És most?
– Hrrr – magyarázta Gretel füstöt pöfékelve. Produkált néhány
modellpózt, gúnyosan javasolva, hogy David másoljon le egyet.
Ő megpróbálta. Tényleg megpróbálta. Jó kilencven másodpercig
formálta az agyagot, a legjobb tudása szerint. A végső erőfeszítés
eredménye egy körtére hasonlított.
A sárkányok csalódottan csikorgatták a fogukat.
A bérlő legyőzötten dobta a magasba a kezét.
– Tessék! Látod? Mondtam, hogy hasztalan.
– Ez az – felelte Liz az ujjaival csettintve. – A látás. Te túl sokat
látsz. Túl erősen próbálkozol. A szívedet kell követned, nem a fejedet.
Csukd be a szemed!
– Micsoda?
– Okos dolog ez?– hrrrgött oda Gruffen a többieknek a
mennyezeten lévő agyagfoltokra, mint David előbbi próbálkozásának
és bukásának jeleire mutatva.
Bonnington, aki az ebédjét kergette körbe a tálkájában, feladta, és
elbújt a vasalódeszka mögé. Ha agyag fog röpködni, ő nem ad esélyt
neki.
– Csukd be a szemed – ismételte Liz.
– Ez butaság – morogta David, de tette, amit mondtak.
– Most álmodd meg – mondta Liz. – Hagyd, hogy a kezed a sárkány
felé mozduljon, aki eljön hozzád. Ne azt lásd, ahogy szerinted az
átlagos sárkány kinéz.
David várt jó néhány másodpercet, aztán felsóhajtott, és dobolni
kezdett az ujjaival.
– Egyet sem látok.
– Álmodj egyet! Gondolj G’rethre! Gondolj Gawainre! Engedd
feltűnni az elmédben!
David hagyta, hogy az ujjai dagasszák és préseljék az agyagot.
Nemsokára visszafogott elképedés hrrrenéseit hallotta, és úgy
gondolta, valamit jól csinál.
A lelki szemei előtt a sárkány kitárta a szárnyait. Azok törékenyek
voltak, akár a pillangóké, és hárfára hasonlítottak. David hagyta, hogy
a hüvelykujjai megadják a formájukat, aztán motoszkálva a testhez
illesszék őket. A lábak következtek. Gyors és kecses lábak. És csinos
fej, kevesebb tűzzel az orrában, mint amit Liz adott volna a
teremtményeinek. (David hallani vélte, ahogy Gretel valami füttyfélét
hallatott, és úgy gondolta, talán fiatal hímsárkányt készít.) A farkának
felfelé hajló ívet adott, a végén tökéletes, kicsi háromszöggel fejezve be.
Végül a karok jöttek. Ez trükkös volt, mert a sárkány sokat mozgatta
őket. Mégis, valahogy David összehangolta az ujjait a mozdulatokkal,
mintha a sárkány segített volna neki létrehozni önmagát. Fény
árasztotta el David elméjét, és a kép eltűnt. David hátradőlt, és
megdörzsölte a szemét (agyagdarabokat hagyva az arccsontján).
– A mindenit! – hördült fel, amikor elvette a kezét az arca elől. –
Ezt én csináltam?
A deszkán ott állt a fejében létező sárkány bámulatos mása. Szürke
volt, természetesen nem volt szeme vagy pikkelymintázata, de ott volt.
Egy agyagszobor. Egy műalkotás.
– Hát, hát – szólt Liz. Zöld szeme halvány ibolyaszínben csillogott.
– Meglehetősen… elbűvölő hím.
– Hím? Honnan tudod?
Liz mosolygott, de nem felelt.
Gretel, aki addigra kétszer megkerülte a sárkányt, elárnyékolta a
szemét, és a teremtmény jobb mancsában lévő gömböcre mutatott.
– Mi van a kezében? – kérdezte.
David vállat vont.
– Az álomban nem tudtam kivenni.
– Nem számít – szólt Liz. – Majd kitisztul, amikor kiégetjük. Most
akarsz neki nevet adni?
David nemet intett.
– Később. Ő olyan… tudod, különleges lesz? Nem kell használnod
hozzá a jégszikrát?
Liz a kisujjával megérintette a sárkány hátát.
– Ez a készítőjétől függ, David. Ügy érzed, használnod kell?
– Nemtom. Nem különösebben.
– Akkor nem használjuk. Tessék, rajzold meg a szemét! – Egy pálcát
adott David kezébe.
A fiú azonnal letette.
– Nem tudom. Nem láttam.
– Nem volt szeme? – hrrrögték a sárkányok.
 – De, volt szeme – nyugtatta meg őket David. – Csak nem láttam,
hogy kinyitotta volna, ez minden.
Liznek ezt eléggé nehezére esett megérteni, de okosabb volt annál,
hogy megkérdőjelezze a világegyetem működését. Türelmesen segített
Davidnek felidézni az arcot, mintha egy fantomképet raktak volna
össze. Azt is megmutatta a fiúnak, hogyan karcolja be a test felszínébe
a szokatlan pikkelymintázatot, amely Gretel véleménye szerint
egyáltalán nem volt divatos.
És így született meg a sárkány.
– Most ki kell őt égetni – mondta Liz. – Köszönj el tőle! Körülbelül
két nap múlva láthatod újra.
– Nézhetem?
– Nem – felelte együtt érzőn az asszony, és minden énsárkányt
magához hívva kivitte az új teremtményt a folyosóra, majd eltűnt vele
a Sárkányodúban.

Az a két nap David életének leghosszabb két napjának tűnt. Miközben

várakozott, nem tehetett róla, de Zannára gondolt, és ezzel lehúzta őt a
csüggedtség örvénye. Még az ablaka előtt hulló, ragyogóan fehér
hópelyhek sem tudták felderíteni. Valójában csak rosszabb lett tőle a
hangulata. Mert a hó jeget jelentett, a jég pedig az Északi-sarkot, ez
jegesmedvéket, a jegesmedvék pedig szomorúságot.
A második napon felvette a nagykabátját és a gumicsizmáját,
letakarította az egy centiméteres havat a kerti padról, és leült odakint,
remélve, hogy megpillantja Vigyorit. Ez az egy dolog volt, amire nem
bírt rájönni. Mi köze volt az ügyhöz a fiatal, szürke mókusnak?
Egy gyors, éles kráá hangzott fel a kertben.
Vagy, ha már itt tartunk, egy varjúnak?
Mr. Bacon kerítésén Caractacus ült, a varjú, akivel egyszer
megküzdöttek a Gesztenye nevű mókus életéért. David a madárra
meredve gondolkodott a történetén.
Kráá, szólt a varjú ismét, mintha hírei volnának David számára.
– Repülj északra – suttogta a fiú. – Találd meg őt nekem! Mondd
meg, hogy szeretem.
A madár félrebiccentette a fejét.
Aztán károgott még egyet, majd kitárta a szárnyát, és eltűnt a reggel
vakító fényében.
A harmadik napon David a konyhában volt, borotválatlanul,
mosdatlanul, és céltalanul ténferegve a pizsamájában, amikor Liz és
különítménye visszatért az új sárkánnyal.
– Hűha – szólt David, amikor Liz átadta neki a sárkányt. – Miért
ilyen könnyű?
– Nem tudom – felelte Liz. – Azt sem tudom, miért ezüstkékek a
pikkelyei, vagy hogy miért van csukva a szeme… és még mindig nem
tudom, hogy ez mire való. – Liz kissé előrehajolt, és megérintette a
sárkánymancsban lévő kis tárgyat.
– Olyan, mint egy szerszámosláda – mondta David.
– Hmm – Liz bólintott. – Ő most már a tiéd. Ideje nevet adni neki.
David füttyentett.
– Ejha – mondta –, én… – Elhallgatott. A sárkány pislantott egyet.
– Ez az?– hrrrögte Gretel a hűtőre röppenve, hogy tanácskozzon a
hallgatózóval. – Ejha?
– Ez csak a meglepetés kifejezése volt – motyogott David.
– Pedig úgy fest, tetszik neki – mondta Liz.
– Nem hívhatom Ejhának – fintorgott David.
A sárkány ismét pislogott.
A többi sárkány egymás között motyogott. Gadzooks David vállára
telepedett, és egy ötletet suttogott a fiú fülébe.
– Mit szólnál ahhoz, hogy Gollygosh – ráncolta a szemöldökét
David.
Az új sárkány ásított, és kitárta a szárnyát.
A Pennykettle-sárkányoknak elakadt a lélegzetük a csodálattól. A
jövevény szárnyai tökéletesen átlátszóak voltak.
– Adj neki nevet, hivatalosan. Most – hangsúlyozta Liz.
David a szeme magasságába emelte a sárkányt. A lény szeme kék
volt, ugyanolyan árnyalatú, mint az övé.
– Oké, legyen a neved… Gollygosh Golightly, amíg nem találok
valami jobbat.
Erre igazi morajlás kelt. Gruffen gyorsan a könyvébe lapozott, hogy
lehet-e egy sárkánynak két neve, még ha mindkettő G-vel kezdődik is.
De akárhogy is nézte, semmit sem talált, amely ellenezte volna. Így a
hallgatózó illendően nyilvántartásba vette az új sárkányt mint
Gollygosh Golightly. Rövidítve „Golly”.
– Beszéled a sárkánynyelvet? – kérdezte David (maga is
hrrrenésekkel és morgások nyelvét használva).
Gollygosh füstkarikát fújt, és bólintott.
– Nyugtalannak látszol – szólt David kissé óvatosan, érezve, hogy a
karmok szúrják a tenyerét. Még senki sem tudta, mire képes ez a
sárkány.
Golly szeme oldalra fordult. Elfordította a fejét, és a kenyérpirítóra
nézett.
– Az egy kenyérpirító – mondta David segítőkészen. – Kenyeret
pirít. Legalábbis amikor működik.
A sárkány odarepült, és felemelte a csatlakozóját.
– Mit csinál? – motyogta David, miközben minden jelenlévő
sárkány a nyakát nyújtogatta, hogy lássa.
Golly elgondolkodva ráncolta a homlokát, és letette a
szerszámosládát. Az automatikusan kinyílt a rugójának köszönhetően,
és egy fénycsillagocska szökkent ki belőle, egyenesen a sárkány
mancsába. Egy csavarhúzóhoz hasonlító dolog tűnt fel.
– Mit csinál? – ismételte David. Figyelte, ahogy a teremtmény
lecsavarozza a dugót, és kiemeli belőle a drótot. A sárkány megfogta a
vezetéket a végénél. Másodperceken belül fényszikra futott végig a
kábelen, halk elektromos recsegéssel. A sárkány, meglehetősen
elégedetten a munkájával, gyorsan összeszerelte a dugót, és bedugta a
kenyérpirítót. Forró, vörös ragyogás szivárgott ki a szerkezet résein.
– Atyaég, mit csináltál? – hördült fel Liz.
– Úgy tűnik, készítettem egy barkácssárkányt – mondta David.
– Ó, nem. Ennél többet tettél. Sosem hittem, hogy valaha is látok
egy ilyet. Egész életemben sem.
– Egy milyet? – kérdezte David. – Mit csinál a háztartási
javításokon kívül?
Liz magához hívta Gollygosht, aki megfordult, és odarepült.
– Ő valóban nagyon különleges – szólt Liz. Végigfuttatta ujjait a
sárkány gerincén. – Készítettél egy gyógysárkányt.
 Csillagok öble

– Két napja jött – mondta Apak, egy kavicsot hajítva a hóba. Egy
felfordított umiak, egy széles fenekű csónak hátán ült, és próbálta
eltalálni a kavicsot, amit a testvére, Tootega már eldobott. Ez egy játék
volt, amit kisfiúként sokszor játszottak, de úgy még soha, hogy ne lett
volna nevetés a szívükben. Apak kavicsa épp a testvére dobásán túl ért
földet. Tootega komoran állt a csónak mellett. Eldobott egy újabb
kavicsot, de ő is elvétette.
Apak újra célzott.
– Az éjszaka közepén történt. Peter Amitak azt mondta, egy szellem
ébresztette fel álmából, az óceán túlsó partjáról szólt hozzá. Felkelt az
ágyból, felvette a csizmáját meg egy prémet, aztán kinyitotta a háza
ajtaját. A hold megvilágította az öblöt, és Peter nagyon tisztán látta a
jégtorlaszt. Vadászathoz szokott szemével mozgást pillantott meg. Az
egyik torlasz megnövekedett, megduzzadt a csúcsa, aztán elpihent.
Tudta, ahogy bármelyik inuk tudta volna, hogy egy medve mászott a
jégtorlasz tetejére, és ott ült a lelkébe bámulva. Peter Amitak bement a
látcsövéért. Amit aztán látott, arról még mindig csak suttogva lehet
beszélni.
Apak eldobott egy kavicsot. Az áttörte a hó kérgét, közel volt a
célkőhöz, de még mindig nem ért hozzá.
Tootega elfordította a fejét, és végignézett a hatalmas, árnyékos
tájon. A tél sötét csókja, amely foltokban, zúzmaraként gyűlt össze a
parkája kapucnijának prémszegélyén, mindent eltakart, a nagyobb
tárgyakat kivéve. Nem vonta kétségbe Peter Amitak történetét.
Megkérte a testvérét, Apakot, hogy mondja el a folytatást is.
A fiatalabb inuk ököllel a szívére ütött. Bár tisztelte az öregeket,
sosem élt primitív hagyományaik szerint, vagy keresett menedéket a
hiedelmeikben. És mégis, ahogy beszélt, meg-megremegett a hangja,
csendes félelem kúszott bele egy távoli időből, mélységesen túlhaladva
harminchárom évét.
– Peter Amitak azt mondja, Nanuk arra várt, hogy találkozzon a
pillantásuk. Amikor beállította a távcsövet, a medve egyenesen őrá
nézett. Látta a fehér tüzet égni a szemében, és tisztán látta Oomara
jelét a fején.
– Ajjaj – mormogta Tootega összeszorított fogakkal. Elhajította a
maradék köveket. Az egyik eltalálta a motoros szán rozsdásodó
szárnyát, és fényes, vörös pecsétként fúródott bele egy hókupacba. A
többiek halott, fekete magokként szóródtak szét, és várták, ahogy
minden más, az olvadást.
Apak, tudva, hogy a játéknak vége, csupán félretette a kavicsait.
– Peter Amitak kiáltott a feleségének. „Kimalu, gyere, nézd!
Gyorsan, asszony! Őseink szelleme jár közöttünk!” Kimalu odament,
és a szeméhez illesztette a távcsövet. Azt mondta, ahogy Nanuk
kinyitotta a száját, csillagok ömlöttek ki belőle. Átfújta őket széles
ívben az óceánon, ahol lángoló hóviharrá változtak. Mire az utolsó
pernye is leereszkedett a felszínre, Nanuk eltűnt, és a jég mozdulatlan
volt. Peter Amitak a motoros szánján lement a dombról, és kirázta a
falut az ágyából. Andrew Irniq és mások kiáltozva rohantak utána, „Mi
történt? Mi történt”, köztük én is. A torlasz lábánál, ahol korábban a
medve ült, megtaláltuk a lányt. Elkékült a bőre, és alig pihegett, akár
egy madár. A szeme félig nyitva volt, de nem látott semmit. Peter
Amitak térdre esett, és azt mondta, Sedna jött el, hogy megegye az
ujjainkat. Andrew Irniq azt mondta, annyi esze van, mint egy
kutyának, és elküldte csontot rágni. Betakartuk a lányt, és én
idehoztam, nagyapa házába. Nagyapa úgy nevezte, „Qannialaaq”, hulló
hó, és azt mondta, őt látta az utazásai során.
Tootega kérdő pillantást vetett az öccsére.
Apak a szürkületbe mutatott.
– Taliriktug a szellemek között utazott. Azt mondja, egy sárga
csillag ragyog az égen. Ez a csillag, azt mondja, egy jel, hogy Oomara
újra felbukkan közöttünk. Mások azt suttogják, ez biztosan így van,
máskülönben hogy élte túl ez a sápadt, fehér lány a jég és a medve
állkapcsait? És most itt vagy te, Oomaráról mesélsz, akinek szellemek
ülnek a vállán. Mit láttál te ott valójában, testvér?
Tootega maga elé bámult, mintha a hideg behatolt volna a
koponyájába, és belülről megfagyasztotta volna az agyát és a szemét.
– Láttam, hogy Oomara leveszi a kabátját. Nanuk alakját viselte,
aztán pedig ember volt. Ebben az alakjában felemelte a lányt a jégről.
Aztán lecsapott a hóvihar, és én nem láttam többet.
Apak kinyújtóztatta az ujjait a kesztyűben.
– Az emberek azt beszélik, hogy ez a lány istennő, emberi testben.
Nagyapa a régiek módján vezeti őt.
– Hogyan? – morogta Tootega gúnyosan. – Taliriktug annyira
beszéli a lány nyelvét, mint ez a csónak.
Apak vállat vont.
– A lány inuktitut nyelven szólt, amit csak egy sámán érthet, mint
nagyapa. Csak másképp hívja: sárkánynyelvnek.
A fejük fölül hirtelen éles károgást hallottak. Egy sötét madár
körözött a felhők alatt.
Tootega a kabátjába nyúlt a késéért.
Apak csettintett a nyelvével.
– Ha leölsz egy hollót, halált hozol mindannyiunkra.
– Engem követ – mondta Tootega köpve egyet.
Apak figyelte, ahogy a madár beleolvad egy felhő hasába.
– Túl sok a jel – mondta. – Az emberek félnek, hogy változás
közeleg. Azt mondják, a jég égni fog. Néhányuk szerint elemészti a
világot. Nagyapa azt mondja, Qannialaaq azért jött, hogy megmentsen
minket ezektől a dolgoktól.
– Ehh – morogta Tootega, és egy legyintéssel elhessegette a
gondolatot.
– Azt mondja, te is ott leszel, hogy lásd – tette hozzá Apak, de a halk
szavak beleolvadtak a hó ropogásába, ahogy Tootega elindult az
öregember háza felé.

Abban a szobában találta őket – Taliriktugot és Zannát –, ahol Nauja

látogatókat szokott fogadni. Törökülésben ültek a csupasz fapadlón,
alig egyméternyire egymástól. A bútorokat félretolták, és vászonrolót
eresztettek az ablakra. A fókaolajlámpa Taliriktug könyökénél
pislákolt. A levegő nehéz volt a füstölő bántó illatától. A fából készült
falak zörögtek a szél dalában.
– Tootega van itt – szólt Zanna, bár a feje le volt hajtva, és az arcát
eltakarta előrehulló haja.
Félelem szorította markába az inuk szívét. Az öccsének igaza volt. A
lány valóban érthetően beszélte az inuktitutot. De a nyelvjárás furcsa
volt, torokhangú, akár egy állathang. A szavak a torkában születtek,
nem a nyelvén.
Az öreg nem mondott semmit, ami ellenérzést fejezett volna ki.
Finoman ringatózott előre-hátra, egy vékony dobbal ütögetve a
combját. Tootega tudta, hogy majdnem transzban van. Hamarosan az
óceánon fog utazni, vagy a csillagok között.
Zanna, aki tetőtől talpig prémekbe volt öltözve, végighúzta a kezét
egy kis kövekből kirakott keskeny ív fölött. Tootega meglepődve látta,
hogy a kövek mocorognak, és tudta, hogy a lány egy varázslatnyalábbal
érintette meg őket. Zanna felemelte a fejét, és büszkén megrázta a
haját. Tollakat és gyöngyöket fontak a tincseibe. Az arca sápadt volt,
mint a kölyökfóka bundája. Szénnel elkevert zsírral fekete karikákat
festettek a szemei köré.
– Fel kell készülnünk – szólt.
Tootega, nem értve ezt, felé bökött gödrös állával, és megkérdezte:
– Mit akarsz itt?
Taliriktug a dobot verte, és halkan vinnyogott. A szél léptei ropogtak
a házban, fütyültek, ahol valami gyengeséget leltek a gerendákban. A
fókaolajlámpa pislákolt, de nem aludt ki.
Zanna a bal szélső kőre mutatott. Egy vagy két másodpercig úgy
tűnt, halvány fény lüktet a felületén, aztán feje nőtt, négy lába és két
szárnya.
Tootega rémülten a falnak tántorodott.
– Ez volt a kezdet – szólt Zanna sárkánynyelven, és megérintette a
követ. Az zölddé változott. A másik kezével a jobb szélső kőre mutatott.
– És ez a vég. – Az a kő is felvette egy sárkány alakját.
– Menj el! – kiáltott fel Tootega. – Menj vissza az óceánba!
– Szándékomban áll – felelte Zanna a köveket tanulmányozva –, és
te is velem jössz, inuk. Találkozónk van Ragnar Fokán.
Tootega majdnem felnevetett. Bolond ez a lány?
– De még nem ez következik a történetben – motyogta Zanna, ismét
végigfuttatva a kezét a kövek felett. A második körnél megállt egy
laposabb szikladarabnál. Felvette és a tenyerébe fektette.
Ahogy a többi, ez is elkezdte megváltoztatni az alakját. Tootega látta
az alakuló formát, és összeszorított fogakkal átkozta.
– Ez egy sziget – mondta Zanna csodálkozással és meglepetéssel a
hangjában. – De hol…?
De Tootega számára nem látszott szigetnek. Jól ismerte a formáját.
Minden inuk ismerte. Némelyek hittek benne. Mások nem. Számára
mindig homályos érdekesség volt, egy újabb zsírkő faragvány, semmi
több. Sosem talált válaszokat vagy vigaszt az ígéreteiben. Mégis,
valahol mélyen megrémítette, mert sok fehér ember hitt benne. Nyálat
gyűjtött a szájába, hogy kiköpjön, de inkább lenyelte. Ez a lány. Ez a
sötét, barátságtalan boszorkány, aki szilárd kövekkel játszik. Miért
nevezte szigetnek azt a formát? A vadász biztos volt benne, hogy még
nem látott kereszt formájú szigetet.
Ekkor Taliriktug olyan túlvilági nyögést hallatott, hogy az az utolsó
is lehetett életében. Hátravetette a fejét, és elállt a lélegzete. Abban a
pillanatban a hideg ökle a házra sújtott, és az ablakot árnyékoló vászon
letépte magát a rögzítésről. Az üveg mögött egy holló csapkodott.
Tootega félig az eszét vesztve felkapott egy csizmakaparót – egy
darab délről jött romlást –, és teljes erőből áthajította az üvegen. A
madár rémülten felrikoltott. Valahogy előre, befelé szippantotta a
huzat, karmaival az üveg szélébe markolt. Egy csepp vér gördült le az
ablaktáblán. A madár lebegett, aztán hátrazuhant. Halálosan
felnyársalta egy repülő üvegszilánk.
Tootega kirohant a házból, és a betört ablak alatt találta a haldokló
hollót. Vörös foltok szivárogtak a hóba. A csizmakaparó az
üvegszilánkokon hevert. Újból felemelte, azzal a szándékkal, hogy a
madár fejére sújtson. Mit érdekelte őt, ha meghal ez a gonosz
teremtmény? De amikor ütni próbált, érezte, hogy Zanna megragadja
a csuklóját.
– Ne! – förmedt rá a lány, és félrelökte a férfit, nagyobb erővel, mint
amit az izmai jogosan birtokolhattak volna. Térdre esett, és felvette a
madarat, érezte, ahogy elillan a szívverése. A szemében még látta
tükröződni a célját. Több tucat tükörkép, egyik holló képe a másik
után, egészen egy angliai kertig, ahol egy fiatal férfi ült egy padon a
szitáló esőben, és egy varjúhoz beszélt, akit Caractacusnak szólított.
Mondd meg, hogy szeretem.
– Ő küldött – szólalt meg Zanna. – David küldött, hogy rám találj. –
És sírt, míg a madár kimúlt a kezében.
– Mi történik itt? – Apak futva érkezett. Rémülten összerándult,
amikor meglátta, mi történt.
– A bátyád megölt egy hollót – felelte Zanna hidegen. – Azt hitte,
Gwilanna az, a szibilla. Tévedett. – Zanna eltemette a madarat,
megáldotta, majd felállt. – Szedd össze a holmidat – szólt Apak
reszkető testvéréhez. – Egy óra múlva indulunk.
– Hová mentek? – kérdezte Apak. – A tél küszöbén állunk!
– Ahová megyünk, ott elég meleg van – morrant Zanna. – Mire vége
lesz a télnek, a bátyád egy sárkány születésének lesz a szemtanúja.
 Jó éjszakát, Lucy!

Néha gyönyörű pelyhekben hullott, vagy ékes kristályokban söpört

át a hó a barlangon, amikor a sziget jeges lejtőin végigfutott a szél, de
leggyakrabban csípős hóviharrá kavarta, amely nem tett mást, csak
eltömte a barlang száját, és kizárta a természetes világot. Amikor
rákezdett, napokig fújt. Bár a „nap” valójában csak hozzávetőleges
becslés volt. Csaknem lehetetlen volt megbecsülni az idő múlását,
amikor a tiszta, fehér fénynek inkább csak különleges perceit, mint
óráit lehetett számolni. A nap inkább elbújt a láthatáron, mint hogy
fölé küzdje magát. De Lucy falán azért volt két újabb karcolás. Úgy
vélte, két napja hagyták magára, hogy boldoguljon, eléljen az egyre
csappanó zuzmókészletükön és az „élvezetek netovábbjaként” főtt
gombán. Lucy tudta, hogy ha Gwilanna nem tér vissza hamarosan, az
éhezéssel vagy a barlangon kívüli ismeretlen veszélyekkel kell majd
szembenéznie. Sokan összetörtek volna hasonló helyzetben, de a
Pennykettle-lélek, a vérében élő sárkány csak elszántabbá tette, hogy
felülkerekedjen a fogvatartóján, és hasznosítsa, amit a helyről tudott.
Sokat gondolkodott, míg egyedül volt, főleg a februáron, és hogy
vajon mi fog akkor történni. A gondolat, hogy élve látja majd Gawaint,
egyszerre töltötte el rettegéssel és izgalommal. Az utolsó igazi sárkány.
Az Egek Ura. Vajon térdre rogy majd imádkozni, vagy sikítva rohan
fedezékbe? Az élete sosem lesz a régi. És mégis, miközben a bestia
mellett virrasztott, hallgatta hatalmas tüdejét, amely a szikláknak
súrlódott, nem tehetett róla, de az anyja szavai jutottak eszébe.
Gawaint jobb lenne hagyni békében nyugodni, és nem rászabadítani a
világra, ahol a sárkányokat gyűlölik, félik és félreértik. Gwilannát meg
kellett állítani, és ő, Lucy Pennykettle, Guinevere leánya, Gwendolen
féltestvére egyike volt azoknak, akik talán képesek voltak erre.
Egy sárkány farkának darabkája és egy kettős hajfonat. Mit
csinálhatna velük? Hogyan tudnának segíteni? Biztosan különlegesek.
Biztosan van hatalmuk. Mi másért vitte volna magával őket
Gwendolen a sírba? Lucy próbált összpontosítani. Emlékezett, hogy
Gwilanna egy bőröndbe zárva magával vitte Scrubbley-ba Gawain egy
pikkelyét. Varázsolt a segítségével. Talán ő is megtehetné?
Hát megpróbálta. Újra és újra. Egyszer, amikor szünet állt be a
hóviharban, kiállt a barlang szájába, és feltartotta a csillagok felé az
izoszilt. Sárkánynyelven könyörgött Gaiának, a Földistennőnek, hogy
vigye őt vissza Scrubbley-ba, az anyukájához. De nem működött.
Semmi sem működött. Sem a hold, sem a tenger, sem a jég, sem a
medvék, sem a csontok az odúban, sem Gwendolen szelleme (akinek a
csontjai odabent hevertek) nem változtattak semmit, és nem volt
semmilyen hatásuk. Egy idő után Lucy lehajította a kincseit, és
csüggedten elvackolta magát. Ezzel az erővel egy botra is kötözhetné a
pikkelyt, és kanálnak használva megkeverhetné vele a boszorka
levesét! Miért nem talál mágiát ezekben az ereklyékben? Miért nem
segít neki a világegyetem?
Aztán egy nap ragyogó ötlete támadt. Miközben a szokásos
karcolást véste, eszébe jutottak a falfestmények. Megpróbálta –
sikertelenül – előhívni a képeket, amelyeket Gwilanna mutatott neki,
de nem ezek voltak, amelyekre gondolt. Odabent, az odú falán, ahol
megtalálta a maradványokat, látott néhány érintetlen rajzot. Talán
azokban talál valami segítséget? Fáklyát gyújtott, és lesietett a lyukba,
hogy megnézze.
Jó néhány percbe beletelt, míg megtalálta, ahol szerinte a rajzok
kezdődtek, mert az egész odú körbe volt rajzolva. Mintha a történet,
amelyet megjeleníteni volt hivatott, sosem érne véget. Egy jegesmedve
egyértelmű rajzával kezdődött. Kicsi volt. Lucy úgy gondolta, kölyök,
egy medvebocs. Az ő történetét követte végig az évszázadok porán át.
Nem volt kellemes. Evett egy gyerekből, aztán megölte egy vadász.
Aztán jött egy nagyobb medve. Talán a medvebocs anyja? Az emberek
menekültek. Mások megküzdöttek vele. A medve veszített. Lucy
nagyot nyelt, amikor látta lábbal felfelé, lándzsákkal megtűzdelve, akár
egy nagy tűpárna. Aztán jött egy másik medve, a hátsó lábain állt,
dühösen üvöltött. Még több harc. Sok pálcika-ember a földön. A
medve összezúzott egy embert hatalmas karjai között. Aztán egy ijesztő
rajz következett, egy medvefejű emberről, akit égi fény világított meg
fentről, és a pálcikaemberek térdre estek, imádkoztak. Lucy közelebb
hajolt, és felszította a lángot, míg a régi sziklák bele nem pirultak a
vágyba, hogy éghessenek. Volt valami furcsa a történetnek ebben a
részében. Valaki rajzolt valamit, ami lyuknak tűnt, és az égbe nyúlt,
egészen a csillagok közé. Az emberek átlebegtek rajta. És a lyuk végén
egy sárkány képét látta, aki kitárta a szárnyait, akár egy angyal. A fején
volt valami, ami megragadta Lucy figyelmét. Egy jel. Szikrázott,
amikor Lucy közelebb tette a lángot.
– Ugyanolyan, mint ami Zanna karján van – motyogta, és
hátralépett, hogy többet lásson, ám ekkor figyelmeztetés nélkül
felvillant, majd kialudt a fáklyája.
Lucy rémülten, levegőért kapkodva, négykézláb mászott fel az
alagúton, ahol inkább meglepődve, mint riadtan vette észre, hogy a
barlang minden fénye, beleértve a tűzben parázsló fahasábokat,
kialudt. Sőt mi több, nem volt egyedül. Meleg test közelségét érezte, és
nedves szőr szagát.
Egy medve lépett be a barlangba.
A legtöbb ember halálosan félt volna, ha ilyen kellemetlen
helyzetben találja magát, ugyanis nem volt hová futni és esély harcolni.
A medvének, ha úgy kívánta volna, kevés oka volt, hogy ne ölje meg és
falja fel a kislányt. De Lucy egyszer már találkozott szellemmedvével,
és ösztönösen tudta, hogy a látogatója sem hétköznapi jószág.
Valóban, ahogy az északi szél a barlang széleit nyaldosta, és a kinti
felhők szétváltak, halvány fény esett a barlangra, és felfedte a medve
pontos helyzetét. A padló közepén ült, ahogy a medvék és a macskák
gyakran szoktak, mellső lábaival a széttett hátsó lábai között, és úgy
tűnt, arra vár, hogy hivatalosan is üdvözöljék. Lucy csodálkozva, de
félelem nélkül felállt, és lesöpörte a ruháját.
– Szia – szólt.
A medve halkan fújt egyet, és a mancsait emelgette.
– Gyermek – felelte tökéletes sárkánynyelven. Aztán valami nagyon
bizarr dolog történt: úgy látszott, hogy magába szív minden fényt a
háta mögül, és kisugározza a testéből, mígnem úgy világított, mint egy
karácsonyi dekoráció. Lucy hamarosan tökéletesen látta. Öregnek és
bölcsnek tűnt, de egyáltalán nem reszketegnek. Olyan medve volt, aki
már sokat látott, gondolta a lány.
– Ki vagy te? – kérdezte Lucy.
A medve félrebillentett fejjel, kedvesen hunyorgott rá.
– Az embereknek én vagyok a minden – felelte. És a szavai mintha
körbefogták volna Lucy fejét, akár egy másik világból fújó szél.
 – Ez a te barlangod?
– Néha – mondta a medve.
– Azért jöttél, hogy megments? – Lucy a barlang szája felé
pillantott, azon gondolkodva, hogy vajon végül meghallgattattak-e az
imái?
A medve egy pillanatig töprengett, aztán megrázta a fejét.
Felemelkedett, és lépett egyet előre.
– Ne bánts! – Lucy nagyot nyelt, és a mellkasára szorította a kezét.
A medve megállt, és ismét leült. Eltelt egy másodperc, aztán
lehajtotta a fejét, és a ragyogás, amely körülvette, erősödni kezdett,
míg Lucyt kis híján elvakította a fény, ezért nem látta az állatot.
Eltakarta a szemét, de a fény gyorsan elhalványult, és amikor újra
odanézett, a medve nem volt sehol. A helyén egy fehér bőrű nő állt,
lebegő vörös hajjal és halvány, áttetszően rózsaszín szemmel.
– Te! – kapott Lucy levegő után.
– Emlékszel rám – mondta a nő, és elégedettnek tűnt.
– Imádkoztam hozzád – mondta Lucy, és térdet hajtott. – Zanna azt
mondta, te vagy Gaia, a Földanya.
A nő elmosolyodott.
– Néha – felelte. – Nézd, gyermekem, mutatok valamit. – Kinyitotta
a két tenyerét. Mindkettőben egy-egy sárkány ült.
– G’reth! – kiáltott fel Lucy, amikor meglátta a csinos
kívánjsárkányt. Az meglengette nagy mancsát, és a kislány tenyerébe
röppent. Ó felemelte, alig tudta elhinni. – Hová mentél? Hol voltál?
És… ó, és ez kicsoda? – A második sárkány egy szokatlan külsejű, fehér
teremtmény volt, aki inkább madárra, mint sárkányra hasonlított,
Lucy vállára szállt. Útközben felvette az izoszilt és a hajfonatot.
– Add ide – mondta Lucy, és megpróbálta elvenni tőle. De a
sárkány gyors volt, és a másik vállára zümmögött.
– Gyermekem – szólt a nő megnyugtató hangon. – Groyne nem
akarja ellopni, ami a tiéd. Csak szeretne egy tincset a hajadból.
– Groyne? – kérdezte Lucy. – Tehát ő az, aki… – Hirtelen
elhallgatott, hogy G’rethre meredjen, aki a mellső mancsai között
tartotta a haját. Furcsa, ragyogó csillanást látott az ovális szemekben,
aztán a színük megváltozott, ibolya és kék egyesülő spiráljává. Lucy
először megrémült tőle, mert azt hitte, a sárkány elhullajtja a
tűzkönnyét. De aztán felismerte, hogy csodálkozást lát, nem bánatot,
és ez még jobban megrázta. G’reth Lucy haját tanulmányozta (ami
mostanra hosszabb és sokkal vörösebb lett), mintha még sosem látta
volna. Hogy lehet ez?
Groyne ügyesen elfordította az izoszilt a karmai között, hogy az éles
vége a vele ellenkező irányba nézzen. Lucy látta a mozdulatot, és
hirtelen megfeszült.
– Miért akarja a hajamat?
– Segíteni fog neked elaludni – felelte Gaia alakja.
A sziget felmordult. Lucy felnézett a barlang mennyezetére.
– Gawain tényleg fel fog éledni?
– Mindig, gyermekem, az álmaidban.
Ekkor megvillant az izoszil, és egy vastag haj tincs távolodott el
hirtelen. Lucy térdei megbicsaklottak, és a kislány leroskadt a barlang
padlójára. Groyne átadta a hajat G’rethnek.
– Tessék, megkaptad, amire szükséged volt – mondta Gaia, majd
Groyne-ra nézett, és így folytatta. – Kösd a régi szálakat a csuklójára,
és tedd a kezébe az izoszilt!
Groyne így tett. Ámulva nézte, hogy Lucy ujjai önkéntelenül az
ezeréves sárkánypikkelyre csukódnak.
– Meg fogja védeni őt – suttogta a nő, és a falon lévő fáklyákra
mutatott. Ismét kigyúlt mindhárom. – Gyertek, dolgunk van. – És az
összezsugorodó fény villanásával visszaöltötte a jegesmedve alakját,
majd kisétált a hóviharba.

Egy óra múlva egy második medve lépett a barlangba. Öreg volt és
fáradtan járt, gyulladt térdízülete miatt sántított. Kócos bundája foltos
volt, és a fekete szemhéjai körüli ráncok szerint az élete már teher volt,
nem öröm. Huszonegy évszak óta minden harmadik évben eljött ebbe
a barlangba Ragnar Fokán. Ez idő alatt ötalomnyi bocsa született.
Ezúttal nem volt viselős, és hitte, hogy ez az utolsó tél, hogy itt alszik.
A legutolsó, amire számított, hogy a halálában megzavarja, az egy alvó
embergyerek volt, és a narancsszínű fénnyel megvilágított barlang.
Meglökdöste a testet. Az nem reagált. Ismét megbökte, és ezúttal az
orrába az embergyerek szaga mellett egy medvéé kúszott. Az öreg
nőstény hátrább csoszogott, és zavartan fújtatott. Az ősei szaga volt.
Hogyan lehet ennek a gyermeknek olyan szaga, mint a nősténynek,
Sunasalának, Ragnar legendás párjának? Lehetetlen.
 A hegy megszólalt. A medve hátrahőkölt. Hozzászokott már a sziget
morgásához, de ebben a nyögésben tompa visszhang hallatszott. A
hang változása a barlang alakjának változását jelentette. Biztosan egy
új járat nyílt meg valahol.
Így hát körbejárt, és megtalálta, amit az odúba vezető alagútnak
tudott. Mélyen, a számtalan év porában, csontok szagát érezte:
emberét és medvéét.
Megrázta magát, és újra a lányra nézett. Eszébe jutott egy régi
történet. Egy mese a vörös hajú inuk asszonyról, aki medvékkel járt, és
nekik áldozta az életét. A Kilencek Tanácsa olyannyira tisztelte a nőt,
hogy amikor meghalt, kiválasztottak egy medvét, aki mellé feküdt, és
megóvta őt a jég távoli szélére utazása közben.
Ez elég meggyőző volt az öreg medve számára, hogy ezt a gyermeket
is meg kell óvni. És így, Lucyt a szájába véve, óvatosan az odúba ment.
Amikor a mancsai alatt ropogtak az ősi csontok, elgondolkodott, hogy
bölcs dolog-e, amit tesz. Félt a szél fütyülésétől, amely az alagút
szájából gúnyolta őt. De megtette. Hűséges volt. Nem volt visszaút.
Letette a lányt középre, és a nyelve hosszú simításaival megmosdatta,
úgy, ahogy a legenda mesélte. Aztán a gyermek köré gömbölyödött, és
álomba merült, nem tudva, hogy felvirrad-e még az ő napja, így talált
rájuk Gwilanna, a boszorkány.
– Hát, gyermekem – sziszegte, miközben egy fáklyával mászkált a
kamrában a rajzokat nézegetve –, mégis sikerült ismét meglepned
engem. Most már kicsit többet tudsz a fajtánkról. Jól van hát, feküdj
csak a büdös medvéddel, de ne feledd: az a gyerek, aki kísértetekkel
alszik, néha velük a szívében ébred.
Ezzel kioltotta a lángot, és kimászott az alagútból, sötétben és
álomba merülve hagyta maga mögött Lucyt és a medvét. És így lesz
még három hosszú hónapig: míg a tűzcsillag a helyére nem kerül a
sziget fölött.
 Gyógyulások

– Én ezt nem értem – dőlt hátra David a széken.

Liz felnézett a vasalásból.
– Mit?
– Három napja készítettem Gollygosht, és csak javítgatja a…
jelentéktelen dolgokat.
Liz felállította a vasalót. Összehajtogatta Lucy legszebb pizsamáját,
és a kezével elsimította az utolsó gyűrődést is.
– Ez attól függ, mit gondolsz hétköznapinak – felelte egy pólót
terítve a vasalódeszkára. Lucy kedvenc darabja volt, Mentsétek meg a
vörös mókusokat felirattal. Egy pillanatra elgondolkodva megállt a
keze. Gwillan, gondolva, hogy eljött az ő ideje, a leheletével
felforrósította a vasaló talpát. Liz megköszönte, és folytatta a munkát.
– Nem arra akartam utalni…
– Mire? – kérdezte Liz anélkül, hogy felnézett volna.
Nem arra akartam utalni, hogy amit csinálsz, az jelentéktelen,
gondolta David. De nem tudta rávenni magát, hogy kimondja.
Mindennap figyelte, ahogy Liz végigmegy a jó és figyelmes anya
feladatain, kimossa a lánya ruháit, rendet rak a szobájában, reggelinél
megterít Lucynek. Magában egyik sem számított. Egyszerűen így
töltötte ki az ürességet. David figyelmeztette magát, hogy ügyeljen
arra, mit mond.
– Például tegnap behangolta a gitáromat. Gretel elrepült mellette,
és megszólaltatta a húrokat. Golly elővarázsolt egy hangvillát a
szerszámos dobozából, aztán a húrokat megfogdosva és a rezgésükön
változtatva behangolta. Még a hangolókulcsokat sem kellett
elfordítania. Elképesztő volt. Kisebb vagyont kereshetnék vele.
Liz egy kis vizet permetezett a pólóra. A permet elérte Gwillant, ő
pedig tüsszentett.
– Nem azért van itt, hogy gazdaggá tegyen.
– Tudom. De miért van itt? A sárkányok kérésére készítettem őt,
mert G’reth azt mondta nekik, hogy erre van szükségünk. Elfogadom,
hogy Golly különösen tehetséges. Most már nagyon tisztán fogjuk a
Channel 5-öt, a számítógépem teljesen mentes a vírusoktól, de hogyan
segít ez nekünk Lucyvel vagy Zannával kapcsolatban? Vagy akár
Zookie-n? Mikor fog valami fontos történni?
Liz dupla erővel nyomta a vasalót.
– David, mikor fogod már megtanulni? Ezek a sárkányok akkor
cselekszenek, amikor a világegyetem mozgatja őket. Láttad, mit csinál
Golly. Rendbe teszi a dolgokat. Ki tudja, idővel mit tesz majd? Légy
türelmes és büszke, mert ő egy csodálatos teremtmény. Legyen hited!
Szerintem a legjobbat még nem is láttuk tőle.
Ebben a pillanatban megzörrent a macskaajtó, és Bonnington
kúszott be rajta egy törött, fekete madártollal a szájában. Felugrott a
konyhaasztalra, és vizes, sáros tappancsnyomokat hagyott maga után.
David keze mellett leejtette a tollat.
– Köszönöm – szólt az albérlő. – Nem tudtam, hogy Postás Patnek
dolgozol.
– Jaj, Bonnington – csettintett a nyelvével Liz, és megfordult egy
konyharuháért.
David felvette a tollat, és pödörgette a szárát.
– Hol szerezted?
– Arou – felelte Bonnington, és kirázta a vizet a bundájából. Hajnal
óta havazott, és a nagy, barna cirmos csillogott a hópelyhektől.
– Jaj, az ég szerelmére! – kiáltott fel Liz, amikor vízcseppek
záporoztak a vasalnivalóra. – David, töröld meg, mielőtt
mindannyiunkat eláztat.
David hátradőlt, és letépett jó pár konyhai papírtörlőt a tekercsről.
Bonnington, aki mindig is szerette a jó masszázst, dorombolt, akár egy
csúcsra járatott hűtőmotor, miközben az albérlő felszárította a
nedvességet a bundájáról.
– Ez fura – mondta a toll felé biccentve. – Azon gondolkodom,
miért hozta ide nekem, ahelyett, hogy eldugta volna a kertben, ahogy
szokta.
– A macskák és a hó nem jönnek ki egymással – felelte Liz,
miközben a ruhákat ért károkat ellenőrizte. – Talán Vigyori és
Caractacus ajándéka.
– Lehet – mormogta David előrehajolva. – A minap láttam
Caractacust. Megkértem, hogy keresse meg nekem Zannát.
 Liz abbahagyta a munkát, és a vasalódeszka fölött Davidre nézett.
– Hát, talán sikerrel járt. Talán ez egy jel, hogy Zanna él. Tedd a
párnád alá! Álmodj róla!
– Azt teszem. Minden éjjel.
Liz keze megállt, majd újra felemelte a vasalót.
David megsimogatta Bonningtont, és témát váltott.
– Megint nagyon gubancos a szőre. Itt, nézd, és itt, a hátsó lábánál.
Liz a homlokát ráncolta az összecsomósodott, kissé loncsos
szőrcsomókra.
– Hmm. Nem tudom, mi van vele mostanában. Nem ápolja magát,
ahogy kellene. Sokszor kiborítja az edényét is. Talán elviszem a D-O-K-
I-hoz, hogy nézze meg.
– Miért nem próbálkozunk meg inkább egy kísérlettel?
– Ez egy ház, nem laboratórium.
– Komolyan mondom, Gollyval. Egyelőre csak hátradőltünk, és
figyeltük őt. Miért nem győződünk meg arról, hogy parancsra is
megcsinálja-e?
Mielőtt Liz vitába szállt volna ezzel, David elküldte Gwillant, hogy
keresse meg a gyógysárkányt. A kis sárkány elzümmögött a folyosón,
és húsz másodperc múlva visszatért Gollygoshsal és Gretellel (aki
azóta nem mozdult Golly mellől, mióta kiégették).
Golly a vasalódeszkára szállt (mire Liz csettintett a nyelvével, és
csípőre vágta a kezét).
– Bonnington nincs jól – mondta David a sárkánynak anélkül, hogy
utalt volna bármire is. Szerette volna látni, hogy a gyógyító
elemzőkészsége élőlényeken is olyan jól működik-e, ahogy az élettelen
tárgyakon.
Gollygosh a fülét hegyezte, és figyelmesen nézte Bonningtont.
Letette a szerszámos ládáját, de az ezúttal nem nyílt ki.
– Lefelé – szólt Liz, lehessegetve Gretelt és a gyógyítót a
vasalódeszkáról. Golly az asztalra repült, és leült David és a macska
közé. Bonnington, aki sosem volt teljesen biztos a házban röpködő kis
pikkelyes lények felől, az orra elé nézett. Megrándult a bajusza. A
sárkány pillantásában volt valami, amitől nyelnie kellett egyet, és
esetlenül megfeszítette az állkapcsát. Nyál cseppent a szája sarkából.
Golly odanyúlt, és felfogott egy cseppet.
– Uhh, meg ne idd – szólt David atyáskodva, amikor a sárkány
kikerekedett szemmel nézte a nyálat. Aztán meglátta, amit Golly, és a
hangulata teljesen megváltozott: a köpet lilán fénylett.
– Hé, Liz, gyere, és nézd meg ezt!
Az asszony ruhát hajtogatott, de időben fordult meg, hogy lássa,
amint Gretel a gyógyítóval beszél, aztán mindketten elcikkantak a
folyosón.
– Ez mi volt?
– Nem tudom – felelte David. – Valami van Bonningtonnal.
Liz megtörölte a macska állát.
– Sokat nyáladzik.
– A sárkányok mintát vettek belőle. Világított. Lilán.
Liz leült, és az ölébe vette a cirmost.
– A jégszikra lehet, amit lenyelt.
David gondolkodott. A Gwilannával vívott csatájukkor a macska
nagy mennyiséget fellefetyelt Liz „énsárkány hozzávalójából”. Akkor
úgy tűnt, semmilyen hatással nincs rá. Most viszont tényleg bugyogott
belőle a cucc.
– Nem hiszem, hogy Golly meggyógyította. Jobb, ha felhívod az
állatorvost.
– Nem vagyok egészen biztos benne, hogy beteg – felelte Liz. –
Inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért akartak a sárkányok mintát…
Ekkor megszólalt a telefon, és gyorsan véget vetett a
tanakodásuknak. Liz hagyta Bonningtont elmenni, és felvette a vezeték
nélküli kagylót.
– Halló. Ó… Igen. Visszajött az Északi-sarkról. Kicsit korábban,
mint vártuk. Beszélni szeretne vele?
– Ki az? – kérdezte némán David.
Liz elnémította a hallgatót.
– Dilys Whutton, az Almafa Könyvkiadótól.
David fintorgott.
– Mondd, hogy nem vagyok itthon.
– David!
– Légy szíves, Liz! Nem vagyok olyan hangulatban. Mondd neki,
hogy holnap visszahívom. Kérlek.
Liz ismét kinyitotta a csatornát.
– Sajnálom. Nincs a szobájában. Azt hiszem, valószínűleg a
főiskolán van. Megkérjem, hogy hívja vissza önt? Öhm, igen, később
megpróbálhatja, ha gondolja. Öt körül itthon szokott lenni. Rendben
van. Átadom. Köszönöm. Viszonthallásra.
– Kösz, te egy hős vagy.
– Nem, gazember vagyok. Ez nagyon csúnya volt, David.
– Tudom. Tudom. De medvékről fog beszélni, és ez csak Zannára
fog emlékeztetni. – A tollat a kezében forgatva felállt. – Elmegyek, ha
esetleg korábban telefonálna.
– Oda? – Liz a behavazott kert felé intett.
David egy régi gyümölcsöstálba tette a tollat, amiben Lucy
kavicsokat és fenyőtobozt gyűjtött.
– Sétálok egyet. Amúgy is az iskolában kellene lennem, emlékszel?
 Bergstrom professzor visszatér

A földrajz tanszék gyakorlatilag kihalt volt. Négy hallgató

biliárdozott az aulában, és a büfét vezető nő a hátsó helyiségbe gurított
egy raklapnyi italt és édességet zárás előtt. Gondolva, hogy a legtöbb
barátja előadáson van, David a földszintre ment a hallgatói
szekrényekhez. Volt egy kis kupac levele: feljegyzések kurzusokról és a
szokásos szórólapok, egy levél otthonról, amelyet eltett a zakójába, egy
meghívás a drámatársaságtól (ezt összegyűrte), emlékeztető a
könyvtárból, hogy lejárt egy könyv kölcsönzési ideje, és két körlevél,
amelyben biztosítást akartak rásózni. Aztán a reklámlevelek között
megbújva talált egy sötétzöld borítékot, amelyet a főiskola a belső
levelezéshez használt. Benne rövid, kézzel írt üzenetet talált: Pénteken
háromig itt leszek, 441-es szoba. Anders Bergstrom.
Péntek. Ma. David az ebédlő falán függő órára pillantott. 2:35.
A lépcsők felé rohant.
Negyven másodperc múlva kinyitotta a 441-es szoba ajtaját, még
Bergstrom lezser „Szabad”-ja előtt.
Az iroda hideg volt és szűk, a hangulaton nem segített a festmény
sem, amely egy padlizsán belsejére hasonlított. A bal oldali falat
könyvespolc takarta el. Egy unalmas, bükkfa színű íróasztal állt
szemközt. Bergstrom egy olcsó, párnázott székben ült, kék szeme a
laptop monitorjára szegeződött. Profilból fiatalabbnak látszik,
gondolta David. A professzor mézszőke haja hullámokban omlott a
vállára. Akármelyik tizennyolc éves srác, akinek van szeme a
lányokhoz, jó pénzt fizetett volna a tudós állán sötétlő borostáért.
Könnyű, kigombolt, felhajtott ujjú vászoninget viselt, mint mindig. A
cipőjét lerúgta az asztal alatt. Úgy tűnt, minden végtagjával lélegzik.
– Ezt úgy vegyem, hogy megkapta az üzenetemet? – A férfi az
egyetlen másik szék felé intett, amelyen hétköznapi, lazacszínű,
kétkockányi habszivacs ülés volt.
David szétnyitotta a keze ujjait, amennyire csak tudta. Ennek a
technikának csökkentenie kellett volna a hirtelen támadt feszültséget.
Kellett volna.
– Hol van Zanna? – kérdezte követelődzve.
Bergstrom tovább gépelt, a keze meglepő sebességgel mozgott a
billentyűzet fölött, amely túl kicsi volt neki.
– Azért jött, hogy veszekedjünk, vagy hogy beszélgessünk, David?
– Tudni akarom, hol van a barátnőm, és mikor szándékozik
hazahozni Lucyt Ragnar Fokáról.
Bergstrom precízen kattintott néhányat az egérrel. Az
ablakmélyedésben zörögni kezdett a tintasugaras nyomtató, és egyik
oldalról a másikra siklott a nyomtatófej.
– Múlt este voltam Zanna szüleinél. Elmondtam nekik, amit már
maga is tud. Zanna eltűnt.
– Ez hazugság.
A párnázott szék egyenletes ívben megfordult. Bergstrom olyan
pillantással meredt csökönyös tanítványára, amely egy kisebb élőlényt
megbénított volna.
– Ők és a főiskola meggyőződése szerint ez az egyetlen elfogadható
igazság. És maga semmit sem fog mondani az ellenkezőjéről.
– Fenyeget engem?
– Nem, próbálom megkímélni attól, hogy bolondnak tűnjék. Két
szemtanúm van, akik tanúsítják, hogy Suzanna Martindale-t
jegesmedvék vették körül, aztán eltűnt egy hirtelen hóviharban.
Bármilyen, racionális gondolkodású ember arra a következtetésre
jutna, hogy a lányt lemészárolták és az óceánba vonszolták. Bármi más
csoda lenne. És a legtöbb emberrel nem történnek csodák.
– Mondja az ember, aki elrabolta őt, és valószínűleg megrendezte az
egészet. Hol van Zanna, dr. Bergstrom? Mondja el az igazságot!
A nyomtató tovább zümmögött. A zörgés egy papírlapot lökött ki.
Bergstrom azt tanulmányozta, miközben így szólt:
– Egy inuit településen van Tootegával.
David behunyta a szemét, hogy elrejtse a megkönnyebbülését. A
hozzá társuló haragot már nehezebb volt elfojtani.
– Mit csinál?
– Felkészül… a februárra, ahogy maga is tehetné. Nézzen a
monitorra!
Grafikonok voltak rajta. Összetett szóródásminta. David megrázta a
fejét, túl ideges volt, hogy foglalkozzon vele.
 Bergstrom a kezébe adta a kinyomtatott lapot.
– Ez a chamberlaini kutatásának eredménye. Egy grafikon, amely
előre jelzi a helyi hőmérséklet háromfokos emelkedésének hatását a
sarki jégsapkára.
David kelletlenül rápillantott, majd vállat vont.
– Totális olvadás. Ez régi hír. Már tudjuk, hogy ez fog történni, ha
nem hagyjuk abba az ózonréteg pusztítását.
– Nézze az idővonalat!
David megfordította a grafikont, és az y-tengelyre nézett. Ahol évek
jelölésére számított, ott hetek álltak. Újból megcsóválta a fejét.
– Ennek nincs értelme. Nem érhetünk el üvegházhatás-
vészhelyzetet négy és fél hét alatt. Mi okozhat ilyen hirtelen, erős
hőmérsékletemelkedést?
– A sárkányok beözönlése – felelte Bergstrom.
Az íróasztalon volt egy irattartó. David beleejtette a grafikont.
– Sárkányok? – kérdezte, megnyomva a többes számot. – Azt
hittem, a problémáink Gawainnel véget értek.
– Én is.
– Mit jelentsen ez?
Bergstrom lecsukta a laptop fedelét.
– Február közepén Gwilanna meg fogja próbálni felébreszteni
Gawaint Ragnar Fokán. Meg kell őt állítanunk.
David bólogatott.
– Aha, hát, a felhőkön áthatoló sárkány látványa megrémít majd
néhány embert, gondolom.
– Gwilanna ennél nagyobbat gondolt. Úgy hiszem, azt tervezi, hogy
Gawaint jelzésként akarja használni, hogy még több sárkányt vonzzon
vissza a Földre.
– Honnan? – kérdezte David hitetlenkedve ráncolva a homlokát.
– Egy láthatatlan világegyetemből – felelte Bergstrom egyszerűen –,
amelyet a sötét anyag törvényei kormányoznak.
Egy fluoreszkáló neoncső kellemetlenül vibrált. David küzdött, hogy
felfogja az elmondottakat, majd azt motyogta:
– Honnan tudja ezt?
– A kívánjsárkányától.
– G’rethtől? Kapcsolatban állt magával?
– Velem dolgozott. Az utunk akkor keresztezte egymást, amikor a
megértést kerestük. G’reth a csillagok szívébe utazott, és tett néhány
hihetetlen felfedezést, David. Bebizonyította a kvantumfizika
elméleteit, és a Föld kezdetéről szóló tudással tért vissza.
– És mi köze ennek a láthatatlan világegyetemekhez?
– Minden – felelte Bergstrom. – Ez a bolygó egykor anyaföld volt.
Egy kicsi, de fontos fészkelőhelye a sárkányoknak. Víz a felszínén, tűz a
középpontjában, a kettő között pedig agyagrétegek. Sok hely volt a
világegyetemben, de ez volt a kedvencük.
– Kedvencük? Kiknek?
– Egy dimenziók közötti fajnak, amelyet Fainnek hívtak. G’reth
találkozott egy fiatal Fainnel, és megtudott tőle mindent, amit most én
elmondok magának.
David nem tehetett róla, de nevetésben tört ki.
– G’reth szokott otthon tévét nézni. A kedvenc sorozata a Star Trek:
Enterprise. Tudom, hogy meg tudja érinteni a világegyetem árnyait, de
talán túl messzire ment? Túl vakmerő volt?
Bergstrom elmosolyodott, de nem hagyta magát eltántorítani.
– G’reth szerint a Fain nagyra becsüli a sárkányokat. Abban
hisznek, hogy a világot egy sárkány teremtette. Az otthonuk egykor
paradicsom volt, de ott kihalnak, és G’reth nem tudta megállapítani,
miért. Jól figyeljen rám, David, mert ez mindenre kihat, amit teszünk.
G’reth szerint a Fain ott volt a homo sapiens hajnalán, és az volt a
szándékuk, hogy egy nap teljesen gyarmatosítják a Földet. De valami
nem ment jól. Valami óriási csillagászati esemény szakította át az űrt,
és bezárta a kapcsolatot, a Földön hagyva számos túlélőt. Egyikük
Gwilanna.
David mellkasában szakadék nyílott.
– Azt mondta, a Fainek dimenziók közötti lények. Gwilannának van
fizikai formája.
– A test, amit lát, nem a Fain, csupán porhüvelye az asszonynak,
akit megszállt.
– Megszállják az embert?
– Összevegyülnek. G’reth mondta így, nem én. Miután évszázadokig
élt együtt a bőrrel és csonttal, Gwilanna talán letelepedett benne,
meglehetősen szilárdan. Mindazonáltal nem vesztette szem elől az
őseit, és februárban, a mi csillagászati naptárunk szerint lehetősége
nyílik, hogy kapcsolatba lépjen az övéivel.
 – A tűzcsillag?
– Igen. Több millió év után végre újból együtt áll a Földdel. Amikor
eléri a zenitjét, kapu nyílik meg, egy féreglyuk, ha úgy tetszik, a sötét
anyag birodalmába, a Fain világába. Gwilanna ekkor két dolgot tehet:
átlép a kapun, hogy újra csatlakozzon a Fainhez, vagy bármennyi
sárkányt a Földre hívhat, Gawaint használva jelzőtűzként vagy
csalétekként. Az utóbbi eshetőséget nem kockáztathatjuk. Ha a
sárkányok ismét tüzet fognak okádni a Sarkvidéken, annak a
következményei katasztrofálisak lesznek.
Hópehelyfelhő pöffent be az ablakon, egy másodpercre elterelve
David figyelmét. Figyelte, ahogy a pelyhek elolvadnak a
légkondicionáló rácsán kifelé törekvő melegben. Ha a sarki hósapka
valami hasonlót tesz, a tengerek szintje emelkedni fog, és a nagy fehér
medve ideje lejár.
– Egyetértek, nem kívánatos, hogy a sárkányok világméretű
hisztériát okozzanak, de a tüzük csupán tűszúrás lehet az
atmoszférában. Nem rosszabb, mint egy hőlégballon. Miért pusztítaná
ez el az északi biomét?
A párnázott szék megreccsent, ahogy Bergstrom hátradőlt.
– A berillium 10-zel végzett tanulmányai azt mutatják, hogy több
ezer évvel ezelőtt az atmoszféra sokkal stabilabb volt, mint ma.
Akkoriban a sárkányok anélkül tudtak tüzet okádni, hogy környezeti
katasztrófától kellett volna tartani. Most a jelentősen meggyengült
ózonréteg miatt a hő és a kémiai elemek kombinációja fokozódna és
mérgező lenne.
– Akkor miért hagyja, hogy Gwilanna belekontárkodjon? Miért nem
lép közbe, és állítja meg most?
– Mert arra akarom bátorítani, hogy hagyja el ezt a bolygót.
Gwilanna nagy erejű, rosszindulatú kellemetlenség. Az ambíciói, bár
értékesek, idejét múltak és veszélyesek. Amikor kinyílik az a kapu, azt
akarom, hogy lássa, nincs reménye visszahozni a sárkányokat erre a
bolygóra, és jobb, ha visszatér a Fainhez. Háromféleképpen tudjuk ezt
megoldani. Az egyik, hogy biztosítjuk, Gawain visszatérjen Gaiához. A
másik szerint megőrizzük kőbe zárt állapotát.
– És a harmadik?
– A harmadik a sárkány halálával végződik. És ha szükséges, maga
segít nekem ezt elérni.
 Beszélgetések

– Ki van zárva – felelte David. – Magának elment az esze.

Bergstrom ivott egy korty vizet egy palackból.
– Kötelességem megvédeni a medvéimet és az élőhelyüket.
– Ezt mondja Liznek, ő sosem egyezne bele, hogy meggyilkolja
Gawaint.
– Választhatunk egy kővé vált sárkány és egy világméretű
katasztrófa között, David.
– Nem kővé vált. Repül. Nagy, éles karmai vannak. Sem maga, sem
én nem tudunk legyőzni egy sárkányt.
– Nem, de egy jegesmedvefalka igen. Amikor a sárkány lecsap a
jégre, a medvék várni fogják.
– Ez nem megoldás – mondta David. Az összecsapás gondolatára
rosszul lett. – Miért nem küldjük át Gawaint a kapun? Ha a Fain
tiszteli a sárkányokat, miért ne fogadná el őt?
– Valószínűleg elfogadnák. De elfelejti, mi történt Gawainnel. Ha
felébred, átkutatja a jeget, és megtudja, mi lett a tűzkönnyével.
– Hogyan?
– Ő egy sárkány, David. A Föld szolgája. Ösztönösen ismeri a bolygó
felépítését. El fogja pusztítani a jeget, hogy megpróbálja visszavenni
azt, ami az övé. És ez rosszabb lenne a sárkányinváziónál is. Most már
felfogja, milyen komoly ez a helyzet?
David felsóhajtott, és összefonta az ujjait a tarkóján.
– Miért történik ez egyáltalán, doktor? Amikor Zanna meg én
összecsaptunk Gwilannával, elloptuk tőle Gawain pikkelyét. Akkor azt
mondta, ha az visszakerül a szigetre, Gawain békésen megtér az
agyagba.
– És így is lett volna – felelte Bergstrom, és hátravetette magát a
székében, majd visszagurította magát a könyvespolc végéig. Az ott lógó
zakóból kivett egy kis ezüstkulcsot. – De azóta felfedeztem, hogy a
sárkánynak más részei is hiányoznak még. Nélkülük Gawain soha nem
nyugodhat.
 – Akkor jobb, ha gyorsan elkezdi keresni. Kizárt dolog, hogy
lemészárolok egy sárkányt.
– Mindről számot tudok adni, egyet kivéve.
– Akkor keressük meg, vigyük vissza, és legyünk túl ezen a dolgon!
– Ha ilyen egyszerű lenne – morogta a tudós –, nem gondolja, hogy
mostanra már végeztem volna?
A visszavágás néhány másodpercnyi csendet eredményezett. David
elfordult, kicsit összébb húzta magát.
– Rendben, mi a gond?
Bergstrom az íróasztal fiókjának zárjába dugta a kulcsot, de várt egy
pillanatot, mielőtt elfordította volna.
– Rejtve maradt előlem, olyan erő védi, amelyet még a maga
kívánjsárkánya sem tud lenyomozni.
– Mintha valaki elvarázsolta volna?
– Nem vagyok biztos benne. Lucy megtalálta Gawain izosziljét, a
farka végét, a sárkánynép egyik legerősebb talizmánját. Azt nem védte
semmilyen bűbáj.
– Lucy? Egy talizmánnal? Tudja használni?
– Nem, egyelőre nem. De Lucy gyors változásokon megy keresztül.
Rokona Gwendolennek, a szibillának, és talán örökölte a varázserejét.
– Hol van ez a talizmán?
– A kislánynál a szigeten.
– Nála van? Mi lesz, ha Gwilanna megtalálja?
– Biztos vagyok benne, hogy nem fogja megtalálni. A sziget
aumájában elvész az a rezgés, amit az a kis darabka lead.
– Igen, de Lucy Anglia legnagyobb fecsegője. El fogja…
– Lucy hibernált állapotban van, egy nőstény jegesmedve védelme
alatt. Gwilanna egyelőre békén fogja hagyni, hálás, hogy nem kell a
lánnyal foglalkoznia az elkövetkezendő sötét hónapokban.
– És mi történik, amikor felébrednek?
– Ha a sárkány legutolsó darabkája addigra sem kerül elő,
megpróbálhatjuk felhasználni Ingavart, hogy visszaverjük Gwilanna
erejét.
– Ingavart? A szereplőmet?
– Ő valóságos, David. Maga vonzotta Chamberlainbe. A sebesült
medve, amelyik megtámadta magukat a vegyesboltnál, az volt,
amellyel a fejében is találkozott. Maga belenyúlt az észak egyetemes
aumájába, és ezzel Ragnar leszármazottja a tudatára ébredt. Ráadásul
birtokában van az őse foga. Ez nagyon erős szövetségesünkké teszi őt.
A szigetnek spirituális kapcsolata van a medvékkel. Ingavar képes
lehet megérezni a szikla vagy a sárkány bármilyen mozgását. Még az is
kiderülhet, hogy ő a megmentőnk.
Megzörrent az ablak. Még több hópehely olvadt el szelíden az
üvegen. David megrázta a fejét, próbálta felfogni az elmondottakat.
Ingavar. Végül is valódi?
– Miért nem ismerte ezt be a kutatóbázison, amikor letolt a
hanyagságomért?
– Maga kiszámíthatatlan, David. Néha muszáj féket vetnem
magára. A fegyelem és a türelem nem erőssége.
Ettől David nem érezte jobban magát. Felsóhajtott, és a nyelvével
csettintgetve visszagondolt a történetére.
– Szóval Ingavar végül megszerezte a fogat?
– Igen – felelte Bergstrom. – És ő több esemény előmozdítója is. A
Ragnar véréhez hű medvék összegyűlnek szerte az Északi-sarkról. Tél
végére elérik a szigetet. Ezzel követheti őket. – Kihúzta a fiókot, és
átadott Davidnek egy kicsi, barna borítékot.
David felnyitotta. Három dolog volt benne: egy agyagból készült
ceruza meg egy füzet, és egy jelöletlen floppy lemez. Beletörődve
biccentett. Újabb fék.
– Szóval maga vette el. Groyne a magáé?
– Bocsásson meg, nem tehettem mást – mondta Bergstrom, kirázva
a gallérjából szőke haját. – Gwilanna követte minden lépését. Nem
kockáztathattam, hogy esetleg túl sok mindent árul el az írásával.
– És ez? – kérdezte David a lemezt előhúzva.
– A története, amit egy nyomtatott példányból állítottam helyre az
irodámban. Az oktatójaként vettem a bátorságot, és belejavítottam itt-
ott. Még mindig sokat kell tanulnia a jégről és a medvékről.
David visszaejtette a lemezt a borítékba. A pillantása, mert valami
máson akart megpihenni, a legközelebbi könyvek gerincére tévedt.
Bizarr módon a „Lono” nevet pillantotta meg az egyiken, ahogy egyszer
Henry Bacon dolgozószobájában is.
– Azt akarja, hogy folytassam a történetet?
– Ezt akarná a kiadója, és remélhetőleg a közönsége is.
– És maga, dr. Bergstrom? Maga mit akar? Mi lesz, ha azt írom,
hogy a Thoran nevű jegesmedve meghal egy gonosz szibilla keze által?
Hideg pillantással, akár a sarki jég, Bergstrom így felelt:
– Azt fogja írni, ami jön. Ez a módja. Nincs uralmam afelett, hogy
merre vándorolnak a gondolatai, de valamit tudnia kell erről. A Fain a
magasabb tudati szint birodalmában létezik, ahhoz nagyon hasonlóan
teremt eseményeket, ahogy az író teszi valódivá a képzeletét a papíron.
Ebben az állapotban a szavak és a gondolatok élő dolgokká válnak.
– Tehát vigyázz, mit kívánsz, mert valóra válhat?
– Pontosan. David, maga ennek a képességnek a szélén áll. A
tehetsége nyers, de egyre erősebb. A sárkánya, Gadzooks, a határait
feszegeti, hogy megértse, honnan jön az ihlet. Ahogy G’reth is, aki a
csillagokat figyeli. A világegyetem láthatatlan árnyai közé néz. Hiszem,
hogy a magához hasonló emberek tudat alatt meg-megmerülnek a
sötét anyagban, a Fain gondolatvilágában. Talán még az ő irányukba is
változik, egyre inkább hasonlít hozzájuk.
David hallgatott egy kicsit, hogy meggyőződjön róla, nem álmodik.
– Azt mondja, hogy valamiféle földön kívüli vagyok?
– A hiányzó láncszem jobb kifejezés. Maga és más, hasonló emberek
az emberi evolúció és a Fain emlékezetének termékei. Ha bizonyítékra
van szüksége, csak nézzen fel az égre. Tűzcsillag ragyog. A világ
csillagászai nem számoltak be róla. De maga látja. Ahogy a sárkányai
is. Bármi történik februárban, magának létfontosságú szerepe lesz
benne, David.
– És addig?
– Vár. És ír. A tűzcsillag a hónap tizennegyedik napján éri el a
zenitjét.
– Valentin-napkor? Ez tetszene Zannának. Biztos, hogy semmi mást
nem tehetek? Talán segíthetnék megtalálni ezt a sárkány darabkát?
Lehetséges, hogy a sötét anyag birodalmában van elrejtve? Amikor
Gadzooks újra dolgozik majd, írhatok róla, meglátjuk, mi derül ki.
Bergstrom nemet intett.
– Az északi-sarki saga megírásával bízták meg. Csak annyit
szeretnék, hogy a következő három hónapban élje egy jegesmedve
életét. A papíron.
Kemény gombóc nőtt David torkában ettől a mondattól. Miközben
az északi-sarki jeleneteket írta, úgy érezte, golyóval a vállában, széllel a
bundájában járkál. Megfordult, és a komor, szürke égre nézett. A
hóesés alábbhagyott mostanra, mintha minden oldalon közelgett volna
a befejezés.
– Mikor hallok magáról?
– Amikor eljön az ideje. Legyen türelmes, David! Amikor
cselekednünk kell, azt nagyon gyorsan kell tennünk. Most menjen
haza! Elizabethnek szüksége van magára. Kérem, ne beszéljen neki
ezekről a dolgokról! Amikor véget ér, mindent elmondhat neki, amit
tud.
David apró bólintással válaszolt:
– Honnan tudja, hogy Liznek szüksége van rám?
Bergstrom kinyújtotta a tenyerét. Egy kicsi, fehér sárkány jelent
meg benne.
– Ez itt Groyne – mondta.
David alaposan szemügyre vette. Groyne valahogy inkább volt
madár, mint sárkány. Akár egy zsírkőből faragott madárszobor.
Majdhogynem karikatúra.
– Liz készítette?
– Nem, de Groyne időnként figyeli őt.
David ismét bólintott, azon gondolkodva, vajon milyen gyakran járt
Groyne a Hóbortos közben.
– Miért engedte ki Gretelt?
Bergstrom megsimogatta Groyne gerincét.
– A bűbájsárkány nagyon erős. Azzal, hogy bezárta, Elizabeth a
hűsége elvesztését kockáztatta. De ez nem kizárólag az én döntésem
volt.
– Maga küldte.
– Én adtam utasítást, igen, de a gondolatban komolyan
befolyásoltak. Az egy másik forrásból érkezett.
– A Fain?
– Ezt nem tudom. De ami az után történt, hogy Gretel kiszabadult,
nem az én művem volt. Amikor G’reth belélegezte azt az égő virágot,
olyan erősen reagált rá, hogy kapcsolatba került a világegyetem egy
mélyebb birodalmával. Valami azt akarta, hogy odakint legyen, David.
– Az erő, amely rejtve tartja a sárkány utolsó darabját?
– Lehetséges. Most mennie kell. – Szabad kezét elhúzta Groyne feje
fölött, átalakítva őt a talizmánná, amelyet narvál szarvából készítettek.
– Sokoldalú kis fickó.
 – Menjen – szólt Bergstrom. Ezúttal parancs volt, nem javaslat.
David kihátrált. Borzongató vágyat érzett, hogy távolodtában
eldobja egy-két ruhadarabját. Az ajtóban megkérdezte:
– Ha én részben Fain vagyok, micsoda maga?
– Az embereknek én vagyok a minden. Az vagyok, akit lát.
– Anders Bergstrom?
– Néha – felelte a tudós.
 Ébredés

Fél óráig tartott, mire hazacammogott a hóban. David, földön kívüli

megszállókkal tele fejjel, a konyhában találta Lizt, aki egy zsebkendőbe
zokogott. Henry Bacon állt mellette.
– Mi a baj? – kérdezte David, egyikükről a másikukra pillantva.
– Mrs. P. rossz hírt kapott – felelte Henry.
David leguggolt a nő mellé.
– Lucy?
– Nem, Bonnington.
David körülnézett a konyhában. Látta Bonnington
macskahordozóját, nyitva állt, a tálkája közelében. A macskát nem
látta sehol.
– Az állatorvosnál jártunk a cicussal – mondta Henry.
– Ketten?
– Nem engedhettem vezetni Mrs. P.-t ebben az időben.
– Mi a baj? – kérdezte David, finoman megérintve az asszony
térdét.
Zokogás tört fel Liz torkából.
– Van egy daganat a nyelve alatt. Ezért nyáladzik és tologatja az
ételt. Nem tud rendesen enni.
David nagyot nyelt.
– Tudnak csinálni valamit?
Liz a fiú vállába temette könnyes arcát.
– Jaj, ne – suttogta David, átölelve az asszonyt. – Annyira, de
annyira sajnálom!
Henry halkan köhintett.
– Hát, én megyek. Ugye szól, ha szüksége van rám, Mrs. P.?
– Igen – felelte Liz, megérintve a férfi zakójának szegélyét. –
Köszönöm.
Henry köszönésképp biccentett, és kiment. Amikor az ajtó
becsukódott, David megfogta Liz kezét. Kicsinek és törékenynek
érezte. A nő enyhén reszketett. Addig szorította az ujjait, amíg az
asszony nem nézett a szemébe. A könnyei mögött nagyon zöld volt a
szeme.
– Mennyi? Mennyi ideje van még?
Liz megrázta a fejét, a haja csigákban tapadt könnyes arcára.
– Az állatorvos nem tudta biztosan. Karácsony után újra látni
akarja.
Szép kis karácsony, gondolta David. Lucy eltűnt. Bonny haldoklik.
És közeleg a világ megmentéséért vívott csata lehetősége. Mély levegőt
vett, ügyelve, hogy ne borzongjon meg.
– Figyelj, talán nem ez a legmegfelelőbb időpont erre, de mi van
Gollyval?
Liz megrázta a fejét.
– Senki sem él örökké, David. Még Bonny sem. Azt hiszem, ez
túlmutat Golly képességein.
– De ő egy gyógysárkány. Biztosan tud csinálni valamit. Amúgy hol
vannak? – kérdezte felnézve. Nem látott egyetlen sárkányt sem, mióta
belépett. Furcsa. Gretel sosem hagyott volna ki egy ilyen jelenetet. És
hol maradt a folyton figyelmes Gwillan? Ami még furcsább volt, hogy a
hallgatózósárkány sem ült a hűtő tetején.
Épp ekkor hangot hallottak az emeletről. Sárkányhrrr volt, de
mintha mind egyszerre okádtak volna tüzet.
– Az Odúban vannak – motyogta David. – Valami történik.
Másodpercek alatt ott termett. Berontott, és látta, hogy minden
énsárkány, G’rethet is beleértve, Liz munkapadján ül, körben. A
szemük csukva volt, és kézen fogva, lágyan mormoltak
sárkánynyelven. A kör közepén a kősárkány, Grockle feküdt,
összegömbölyödve a kosara maradványaiban.
– Liz! – kiabált David, de a nő már ott állt mögötte.
– Ó, te jó ég – sikoltott fel Liz. – Mit csinálnak?
– Nem tudom, de nem néz ki jól.
David hátrahőkölt, amikor a sárkányok szeme kinyílt. Mindannyian
egy pontra néztek, Grockle teste fölé, ibolyaszínű fénytölcsért alkotva.
A tölcsér csúcsánál mintha egy sárkány hologramja jelent volna meg.
Az alakja ugyanolyan volt, mint a Pennykettle-szobroké, de csillogott,
mintha kristályból készült volna, a szeme ibolyaszín és kék örvény volt.
Valami folyékony szikrázott a mancsában.
Liz bámulattal csóválta a fejét.
 – Az egy tűzkönny? – suttogta.
– Nem – felelte David, aki már rádöbbent, mi történik. –
Bonnington nyála. Nekem ez nagyon nem tetszik…
De még ha ki is találta volna, hogyan tudja biztonságosan megtörni
a kört, nem lett volna ideje megállítani a lehulló cseppet, ami Grockle
kőszeme közepébe csöppent, és a sárkány szivárvány hártyája sötét
borostyánszínűvé vált. A körben álló sárkányok kitátották a szájukat,
és vörös füstfelhőt fújtak a teste köré. David megdöbbenésére a füst
elkezdett Grockle orra köré gyűlni, ahol megremegett… aztán eltűnt az
orrlyukaiban.
– Ó istenem, lélegzik – nyögte.
A test lassan elkezdte visszanyerni a színét. A pikkelyek
meglágyultak, elszakadtak egymástól, és megemelkedtek. A karmok
visszahúzódtak. Az izoszil megfordult. A torokból felhangzott az
ismerős levegővétel. A megfagyott szem kinyílt. És ahol egykor kő volt,
ott most élet dübörgött.
A Pennykettle-sárkányok az ablak felé fordultak, ahol a huzatban hó
hullott a szobába.
– Ne! – kiabált David előreszökkenve, hogy lehúzza az ablakot. De
Grockle már felszállt, félrerúgta az üres kosarat. Alig volt félúton,
amikor David elkapta a zárat, és lejjebb húzta az ablakot. Egy
pillanatig úgy látszott, sikerülhet. Grockle épp a szárnyai alatt akadt el.
De amikor David megpróbálta lefogni őt, megrándult a farka, és
rácsapott David csuklójára. A fiú felkiáltott fájdalmában, és lazított a
szorításon, amely elég is volt Grockle számára, hogy átficánkoljon a
szabadsághoz vezető centimétereken. Szilaj rikoltást hallatott, amikor
a hátul maradt lába beszorult a párkány és a becsukódó ablak közé,
kitépve egyik fekete karmát. Ez sem volt elég, hogy megakadályozza a
szökését.
David Lizhez fordult, és azt lihegte:
– Mit csinálunk? Hogy hívjuk vissza?
– Nem tudjuk visszahívni – felelte az asszony könnyes szemmel.
– De ő egy sárkány – mondta David a csuklóját szorongatva, hogy
elállítsa a vérzést.
Egy sárkány. Szabadon. Újra az emberek között.
 G’reth magyarázkodik

– Rendben – szólt David, egy csattanással becsukva a konyhaajtót. –

Kezdjetek beszélni! Bármelyikőtök. Most. – A várakozó sárkányokra
mutatott, akik gyanúsítottként sorakoztak fel az asztalon.
– Hrrr – szólalt meg Gretel az orrát tekergetve. És ez egyszer ezt
csak így lehetett lefordítani: hrrr.
– Ne sértődjetek meg – mondta David. – Azért hoztunk ide titeket,
a négy összeesküvőt, hogy megmagyarázzátok nekünk, magunk közt,
pontosan mégis mit gondoltatok, mit csináltok Grockle-lal?
– David – sóhajtott fel Liz a homlokához érintett ujjakkal. – Ne
beszélj dőlt betűkben! Semmi értelme.
– Liz, egy sárkány elszabadult – felelte a fiú. – Egy olyan lény, aki
félelmet és gyűlöletet kelt az emberiség nagy részében. Fogalmunk
sincs, hol van, vagy hogy mit csinál. Tudni akarom, miért engedték
szabadon.
– Én azt szeretném tudni, hogy élesztették fel – mondta az asszony,
miközben leguggolt Bonnington kosara mellé. A macska édesen
összegömbölyödve aludt.
David szívébe bűntudat markolt. Fájt, hogy tudatában volt, milyen
lassan vette csak észre Bonnington növekvő levertségét. A betegség
lehetett az, amely legyengítette. Lerázta magáról a gondolatot, és
visszafordult a sárkányokhoz.
– Rendben, kezdjük ott! Mit csinált Bonningtonnal a jégszikra? Az
okozta a rákot?
– Pfff! – felelte Gretel, mintha az ilyesmi teljesen elképzelhetetlen
lett volna.
– Zookie?
Gadzooks halvány füstpamacsot fújt.
– G’reth?
A kívánjsárkány egy sókristályban gyönyörködött, és egyszerűen
csak úgy tett, mintha nem hallaná.
Gollygosh, a gyógysárkány megfordult, és Lizhez kezdett beszélni.
 – Ó, igen… értem – felelte a nő.
– Mit értesz? – kérdezte David feszülten és türelmetlenül. Most még
a sárkánynyelvhez is tolmácsra volt szüksége.
Liz felemelte a kezét, és megérintette Bonnington hátát. A macska
megmoccant, és kissé zavartan pislogott egyet, felmorrant, majd
visszaaludt.
– Golly azt mondja, a rákos sejtek gyorsan szaporodnak. Fiatalok,
és… – Liz elhallgatott, hogy uralkodjon az érzelmein -…és majd
kicsattannak az élettől. Ez, a jégszikrával együtt, ami életre kelti az
agyagot, plusz egy bájital, amit Gretel készített a hajtincsemből (a
vörös füst, amit Grockle belélegzett), és hogy Golly egyfajta…
átalakítóként szerepelt…
– Átalakító?
– Így lehet a legjobban lefordítani a kifejezést… elég volt, hogy
kihozza Grockle-t az állapotából.
– Átalakító? – kérdezte David ismét.
A négy sárkány a lábujjait bámulta.
– Jól van, melyikőtök találta ki?
– Az új sárkány volt, ugye? – kérdezte Liz halkan.
G’reth farka megrebbent.
– Ki volt az? – kérdezte az asszony.
– És ami még fontosabb: hol van? – kérdezte David. A rejtélyes
hologram elhalványult, amint Grockle lélegezni kezdett.
Gretel oldalba bökte a kívánjsárkányt. Az vonakodva előrelépett, és
hrrrentett egy kicsit.
– Benned? – kérdezte Liz.
David szíve megdobbant.
G’reth idegesen pillantott rá, aztán kétségbeesett, sárkánynyelvű
hadarással mindent elmesélt Liznek a Fainnel esett találkozásáról.
– Jaj, ne – nyögte David a mennyezetre nézve. Bergstromnak ez
nagyon nem fog tetszeni.
– Egy földön kívüli faj? – Liznek leesett az álla.
– Szeretik a sárkányokat – hrrrögte Gretel. – Összevegyültünk.
Mindannyian, gondolta David. Az arcukon ülő izgatottságból meg
tudta állapítani.
– Te tudtál erről? – fordult ekkor hozzá Liz. Csodálkozás fénylett a
ragyogó, zöld szempárban.
 – Részben. Bergstrom elmondta, hogy G’reth kapcsolatba került egy
dimenziókon túli, ember előtti fajjal. Nem tudtam, hogy haza is hozott
egyet. – A kívánj sárkányra szegezte a szemét. – Mit fog még csinálni
ez az albérlő?
G’reth megrázta a fejét. Semmit, mondta nekik. A Fain elfáradt.
Ennek a bolygónak a rezgései nehezek neki. Pihennie kell, míg el nem
jön a tűzcsillag.
– Aztán mi lesz?
– Aztán hazamegy – hrrrögte G’reth.
Liz a szája elé kapta a kezét.
– Ez elképesztő.
– Ez semmin sem változtat – szólt David tompán. – Még mindig
van egy szabadon repkedő, vad sárkányunk, és egy másik, akire van
három hónapunk felkészülni. – Ismét G’rethre pillantott. – Azt hittem,
azért voltál odakint, hogy megkeresd Gawain utolsó darabkáját.
– Mondd még egyszer! – szólt Liz, egy zsebkendőt előhúzva a
ruhaujjából.
– Bergstrom azt állítja, hogy lehetséges lenne megállítani
Gwilannát, ha Gawain minden darabja visszakerülne a szigetre. De van
egy hiányzó darabka, amiről azt mondta, olyan erő védi, amit G’reth
nem tud áttörni.
– Hrrr – szólt a kívánjsárkány, széttárva a karját.
– Úgy gondolja, Grockle meg tudja csinálni – fordított Liz.
David visszafordult G’rethhez.
– Ezért csináltad? Felélesztettétek Grockle-t, így ő felkutathatja?
– Hrrr! – szólt Gretel a kívánjsárkány védelmében.
– Azt mondja, a Fain ötlete volt – mondta Liz.
– Ez egy nagy bolygó, srácok. Mekkora esélye van Grockle-nak?
– Több, mint neked vagy nekem – felelte Liz. – A sárkányok
szaglása nagyon fejlett. A fajtájuk egy tagjának hollétét a kilélegzett
tüzük jeleit követve találják meg. Gawain szaga ott lehet minden
testrészén. Olyan felismerhető egy másik sárkány számára, mint a te
huszonnégy órás izzadásgátlód nekem.
– És mi lesz, ha a keresés veszélybe sodorja Grockle-t?
A négy sárkány aggodalmas pillantásokat váltott egymással.
– Nos – szólt David a hajába túrva. – Ülhetünk itthon, és várhatjuk,
míg egy furcsa, repülő lény híre eljut a híradóba. Tömeges
boszorkányüldözés a pterodactilusszerű, ibolyaszemű madár után,
amely Anglia lakosságát fenyegeti.
Liz megborzongott, és karba fonta a kezét.
– Erre nem kerül sor. Alkalmazkodik majd. El fog rejtőzni.
– Egyelőre talán. Kicsi és fürge. De mi lesz, ha elkezd nőni? Milyen
nagyra nőhet?
– Nem tudom – mondta Liz, könnyben úszó szemmel.
– Hogy fog életben maradni? Mit fog enni?
– Nem tudom – mondta ismét Liz, és kezdett ideges lenni. –
Kezdetben növényeket. Aztán…
– Húst? – David hangja elkomorult. – Mit? Rágcsálókat? Birkákat?
Marhát?
– David!
Az albérlő leállította magát, de csak egy pillanatra.
– A te fiad, Liz.
– Ez vitatható – felelte. – Talán Zannát tekinti anyjának.
– Mindegy. Abból a tojásból született, amit te költöttél ki, s
amelyből egy fiúnak kellett volna kikelnie. Van valami emberi a
génjeiben, és meg kell próbálnunk megtalálni őt. Zookie!
Az írósárkány összerezzent, és figyelni kezdett.
– Ihletre van szükségem, gyorsan. – David átkutatta a zakója
zsebeit, és elővette az eltűnt ceruzát és füzetet.
– Te jó ég – kapott levegő után Liz. – Hogyan…?
– Hosszú történet – felelte David. Átadta a holmikat örvendező
sárkányának. – Amúgy Bergstrom azt is mondta, hogy Lucy
biztonságban van, és valamiféle téli álmot alszik. Egy nőstény
jegesmedve vigyáz rá.
– Köszönöm – mondta Liz, bár a hírtől majdnem olyan fehérre
sápadt, mint maga a medve.
– Zanna is életben van.
– Jaj, David! Ó, hála istennek! – Liz előbbre lépett, és meg akarta
ölelni, de a kvartett egyikének hirtelen fújása vonta magára David
figyelmét.
Gadzooks, bár megkönnyebbült, hogy visszakapta az írószerszámait,
bosszankodva látta, hogy kitört a ceruza hegye. Gollygoshnak ez nem
okozott gondot. A gyógysárkány gyorsan elmerült a szerszámos
ládájában, talált egy hegyezőt, és helyreállította a kárt. Az új
ceruzahegy jobbnak bizonyult, mint valaha. Gadzooks, aki úgy nézett
ki, mint aki egy egész regényt tárolt el a tétlensége alatt, vadul körmölt
valamit a füzetbe. Gretel és G’reth odahajolt, hogy lássák. Zavart
hrrröket váltottak az írás láttán. David behunyta a szemét, hogy
megjelenítse a képet. Őt is meglepte. Egy név volt az:

Arthur
Végül hangosan is kimondta.
Szokás szerint (először) fogalma sem volt, mit jelent. A
megvilágosodás kicsivel később jött, Liztől. De ebben a pillanatban az
asszony képtelen volt megszólalni.
Csak ájultan a padlóra rogyott.
 Az élet Lucy előtt

– Nyugalom, nyugalom…
– Hol vagyok? – nyöszörgött Liz, amikor (sikertelenül) megpróbált
felülni.
David újabb párnát tett a feje alá, és visszafektette az ágyra.
– A Ritz Szállóban, olyan álomhétvégén, amiért meghalni is
érdemes.
– Úgy is érzem magam, mint aki meghalt. Miért ilyen hideg a
fejem?
– Golly utasítására. Egy zacskó fagyasztott zöldborsó, a
homlokodra. Hogy lehúzza a duzzanatot. Elestél a konyhában, és
megütötted magad. Most kissé féloldalasan festesz, köszönhetően a bal
halántékodon dagadó kis púpnak.
– A konyhában? – kérdezte Liz jobbra-balra nézve. – A
hálószobámban vagyok.
– Felhoztalak.
– Te…? – Az asszony hitetlenkedve meresztette a szemét.
– Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom – felelte David,
megfeszítve a karizmát. Mosolygott, és leült az ágy szélére.
– Felkelek.
– Nem kelsz fel. Feküdj vissza! – A vállánál fogva elkapta, és újból
visszanyomta Lizt az ágyra.
– David, kínosan érzem magam.
– És meg is sérültél. Csúnyán elestél. Még egy mozdulat, és hívom
Henryt. Aztán lesznek mentők, helikopter és életmentés.
– Ne légy faragatlan! Én… au! – jajdult fel Liz, abbahagyva a
tiltakozást. A homlokráncolás túlságosan fájt. Megtalálta a púpot, és
megtapogatta. – Szörnyű vagyok?
– Egy orrszarvúhoz képest? Nem.
Liz nagyon sóhajtva megadta magát.
– Legalább jégteleníthetnél.
David felemelte a borsót, betekerte egy törülközőbe, majd letette a
padlóra egy kupac magazin mellé. Csettintett Gwillannak. A sárkány
megérintette az olvasólámpa talpát. Lágy rózsaszín fény világította
meg a szobát.
– Köszönöm – suttogta Liz.
A hűséges kis porolósárkány felmelegített egy zsebkendőt, és
odarepült, hogy megtörölje Liz arcát és nyakát.
– Meddig voltam eszméletlen?
David a vekkerre pillantott.
– Negyven percig, vagy még több.
– Negyven…? Au!
– Feküdj nyugodtan – csitította David.
– Igenis, doktor úr. – Eltelt egy pillanat. Liz újra felnézett. – Ne
bámulj így rám!
David félig felhúzta egyik szemöldökét.
– Hagyd abba – mondta a nő.
– Mit hagyjak abba?
– A szócsatát. Az a „tudnom kell valamit” kifejezés ül az arcodon.
David félrenézett, egy másodpercig a nő nyuszis mamuszát figyelte.
Középkorú nő létére eléggé aranyos.
– Fel tudod idézni, miért estél össze?
Liz egy ideig gondolkodott, aztán elfordította a fejét.
– Ki az az Arthur? – kérdezte David, bár igyekezett nem
erőszakosnak lenni.
– Hagyjuk ezt, David! Nem vezet semmi jóra.
A fiú a nő arcáról az ujjaira nézett, figyelte, ahogy kis csúcsokat
csipked az ágyneműre.
– Nem kérdezném, ha Zookie nem írta volna le.
– Valószínűleg egy történetedben akar segíteni, ez minden.
– Ugyan már, Liz! Elájultál a konyhában. Valamitől sokkot kaptál,
amikor meghallottad azt a nevet. Mondd el nekem, légy szíves! Csak
segíteni akarok. Arthur Lucy apja?
Az asszony behunyta a szemét, könnyek gyűltek a szemhéja alatt.
– Hogy csinálta Gadzooks? – kérdezte, most finoman döfködve a
takarót. – Hogyan képes összekapcsolni Arthurral?
– A Fainnel összevegyülve megemelkedett a rezgésszintje, és a
tudatos aumájába emelte a nevet. Arthurnak valami köze lehet a
kívánságomhoz. Szükségem lesz a segítségedre, hogy rájöjjek, hogyan.
Ki ő, Liz?
Liz arcán legördült egy könnycsepp. David Gwillan felé emelte a
kezét. Még nem kellett segítség. Vannak pillanatok, amikor jobb, ha
hagyják sírni az embert. A döntése gyümölcsöt hozott, mert Liz
megszólalt:
– Megígéred, hogy egy léleknek sem mondod el?
– Lucy tudja?
– Nem. És nem is szabad megtudnia.
– Oké. Megígérem – mondta David. Intett Gwillannak, aki gyorsan
a gazdasszonya kezébe röpített egy zsebkendőt.
– Egy tea – mondta Liz az orrát fújva. – Anélkül nem csinálom.
David ezt már előre sejtette. Ismét intett Gwillannak, aki a lámpa
mögé röppent, előtolt egy csésze teát, és azonnal felmelegítette a
leheletével.
– Tessék! Lehet, hogy kissé megpörkölődött.
– Meleg és nedves. Megteszi – mondta az asszony. Ülő helyzetbe
tornázta magát, megigazította a szoknyáját, és kinyújtotta a lábát.
Csókot dobott Gwillannak, és az ujjával kört rajzolt a levegőbe. A
sárkány összezárta a szárnyait, és felvette mozdulatlan formáját.
– Nem mintha nem bíznék benne, de a sárkányok még nem állnak
készen a teljes igazságra. Abban sem vagyok biztos, hogy te készen
állsz, de… – Belekortyolt a teába. Aztán még egyszer. És még egyszer.
Aztán belefogott.
– Tizenkét éve egyedül éltem Cambridge-ben. Volt egy lakásom,
amely a Cam folyóra nézett. Gyönyörű hely volt. Olyan
művészmanzárd-féleség.
– Főiskolás voltál?
– Nem. Ó, nem. Csak szerettem a világnak azt a lombos környékét.
És el kellett menekülnöm valahová Gwilanna elől.
David hirtelen felegyenesedett.
– Vele laktál?
– Kis megszakításokkal, sok éven át. Vele utaztam, tanultam, soha
nem telepedtem le igazán. Végül, ahogy a legtöbb ember, én is
függetlenséget akartam, és helyet, ami csak az enyém. Úgyhogy
megszöktem tőle, ostobán azt gondolva, hogy nem akar majd
megtalálni. Tévedtem, de erre majd később rátérek. Egy ideig minden
rendben volt. Volt pénzem és egy vállalkozásom, amiből fizettem a
lakbért.
– A sárkányok?
– Ühüm – felelte Liz szórakozottan kortyolgatva. – Más dolgokat is
csináltam, a szokásos edényeket és díszeket, de az akkoriban történt,
amikor elkezdtem eladni a sárkányokat. Egy nap éppen bepakoltam a
furgonomba, hogy elvigyem őket egy helyi vásárba, amikor
észrevettem, hogy leeresztett az egyik kerék. Nem tudtam, mit
csináljak. Vasárnap volt. Az autószerelő műhelyek zárva voltak, és nem
voltam tagja egy autóklubnak sem. Szóval álltam ott egy ideig, néztem
rosszkedvűen a lerobbant járművet, aztán tettem, amit egy ideges
leányzó szokott.
– Segítséget hívtál?
– Toporzékoltam.
David nevetésben tört ki.
– Varázslatos módon megszólalt mögöttem egy hang: „Hmm,
remek lábmunka, de többet segítene, ha ezt a gumihoz
csatlakoztatnánk.” Megfordultam, és ott állt egy férfi… a kezében egy
pumpával.
– Csak úgy? A semmiből?
Liz a múltba révedve elmosolyodott.
– Később bevallotta, hogy már napok óta figyelt, de mindig arra
várt, hogy kijöjjek a furgonhoz, mert túl szégyellős volt.
– Jó technika. Milyen volt?
– Magas. Sötét hajú. Szép, kék szeme volt. Néhány évvel idősebb
volt nálam. Jóképű volt a maga okos módján… mint te.
– He?
– Kötött, zöld mellényt viselt. Ez nem tetszett. És a nadrágja
zsebéből egy pipa állt ki. Nem tudtam biztosan, hogy az tetszik-e. A
leghülyébb szemüveget hordta, amit valaha láttam. De egyébként
nagyon is elfogadható volt.
– És ő volt Arthur?
– Ő volt Arthur – helyeselt az asszony. – Rögtön megmondta, hogy
a gumimat nem lehet megmenteni, legfőképp azért, mert egy törött
üvegen álltam meg. Így, mint egy igazi úriember, felgyűrte az ingujját,
és feltette a pótkereket. És ez volt az. Tizenöt percen belül lecserélte a
kocsim kerekét, és megváltoztatta az életemet.
– Belezúgtál?
 – Döbbentnek tűnsz.
– Nem döbbent vagyok, csak… meglepett, annak alapján, amit
tudok rólad.
– És mit tudsz rólam?
– Nagyon keveset, azt hiszem – felelte David elvörösödve. –
Szóval…?
– Szóval együtt jártunk. A következő hét hónapban. Kedves volt.
Szégyellős. Vicces. Elbűvölően bogaras. Mindenféle érdekes helyekre
vitt. Kiállításokra. Költészeti estekre. Jazzklubokba. Főiskolai
estélyekre. Folyóparti piknikekre. Sétákra. Imádott sétálni. Főleg
esténként, amikor fent voltak a csillagok. Szeretett a távoli galaxisokról
szóló történeteivel kábítani, az időutazással meg a fénysebességgel.
David hegyezni kezdte a fülét.
– Ismerte a csillagokat?
– Nagyon is jól – felelte Liz fülig érő szájjal. – A csillagok voltak a
szenvedélyei. Tanár volt, asztrofizikát tanított. Miért? Ennek van
jelentősége?
– Talán – felelte David. – Beszélt neked olyasmiről, hogy „sötét
anyag”?
Liz lassan nemet intett.
– Nem emlékszem. Bár sárkányokról beszélt.
– Mi? – nyögött David, kis híján lecsúszva az ágyneműről. –
Honnan tudott a sárkányokról?
Liz mosolyogva végigfuttatta az ujját a bögréje peremén.
– Walesi volt, egy monmouthshire-i faluból származott. Wales
jelképe a vörös sárkány, emlékszel? Gyorsan meglengette a zászlót,
amikor meglátta a munkáimat. Ezt szerettem benne. Ő volt az első
férfi, akivel intelligens beszélgetést lehetett folytatni a sárkányokról.
Mítoszokat meséltünk egymásnak. Még azt is elmagyarázta,
tudományosan, hogyan tudnak tüzet okádni.
– Mítoszokat meséltetek? – kérdezte David visszafelé lépve egy
mondatnyit. – Mennyit tudott meg? Tudott a… tudod?
– Nem – felelte Liz ismét elkomorulva. – Az énsárkányok az után
jöttek, miután Arthur elment. – Az asszony felkapta a zsebkendős
dobozt, közelebb húzta, majd kivett egyet, és az orrához gyűrte.
– Tehát szakítottatok?
– Nyilvánvaló.
 – Sajnálom. Nem akartam… abba akarod hagyni a beszélgetést?
Liz megitta a teáját, és félretette a bögrét.
– Nem. De ha nagyon sírok, el kell menned, oké?
– A házból?
– A szobából. – Liz finoman combon bökte. – Biztos, hogy nem te
ütötted be a fejedet?
– Jó, rendben. Rossz volt?
– Szörnyű.
David bólintott. Eszébe jutott a szakítás Zannával.
– De olyan eszményinek hangzik, mintha… bocs a giccsért, de
mintha egymásnak teremtettek volna kettőtöket. Mi romlott el?
– Az egyetlen dolog, ami elromolhatott – felelte az asszony
keserűen. – Gwilanna rájött.
 Lucy születése

– Értem – mondta David, mintha tudnia kellett volna. – Utánad

ment Cambridge-be?
– Nem egészen – felelte Liz, kibámulva az ablakon. – Kiszagolta az
aumámat, és eljött hozzám, mert szükségem volt rá. Így mondta.
David nyugtalanul fészkelődött az ágyon.
– Lucyhez volt köze, ugye?
Liz picit bólintott.
– Lucy érkezése mindent megváltoztatott. De ha tudtam volna, mi
vagyok, hogy mi lakik bennem, talán sosem született volna meg.
– Ezt nem mondod komolyan!
– Nem azt mondtam, hogy nem akartam gyereket, David… csak
talán nem úgy, ahogy történt. – Mély lélegzetet vett, és összeszedte
magát. – Arthur meg én nagyon közel álltunk egymáshoz. Jó ember
volt. Rendes férfi, ódivatú értékrenddel. Sosem erőltette a
kapcsolatunkat az igazi barátságon túl, vagy kért volna többet a kezem
melegénél. De az érzéseim iránta kezdtek egyre mélyülni. És ekkor
kezdődtek a gondok. Megváltoztattam a rezgést. Én tettem tönkre. Én.
– Ezt nehéz elhinnem – szólt David. – Te vagy a legkedvesebb
ember, akit ismerek. Te senkit nem tudnál bántani.
– Őt bántottam – mondta Liz. – Sokszorosan összetörtem a szívét.
David zavartan fintorgott.
– Hogyan?
– Morcos lettem. Elkezdtem tojásokat csinálni, meg belőlük kikelő
sárkányokat. Tudod, mit jelent ez, ugye?
David bólintott, emlékezett, hogyan született Grockle. Grockle,
akinek fiúnak kellett volna lennie, egy sárkány lelkével. Grockle, akit
egy nagy agyagtojásból keltettek ki.
– Megpendítettél egy bronztojást?
– Nem rögtön. El kellett telnie néhány hétnek. De Gwilanna
megérezte bennem a változást. Azok a tojások hazavezető fáklyaként
égtek számára. Egy nap csak feltűnt, ahogy itt is, és azt mondta,
gyermeknek fogok életet adni, és szükségem van az ő védelmére. Azt
hittem, megőrült. Semmit sem tanított nekem erről a folyamatról.
Csak arról beszélgettünk a gyermekekkel kapcsolatban, hogy
Gwendolen utódai gyengék voltak és méltatlanok, és én vagyok
Guinevere jogos utóda.
– Várj – kérte David. – Kissé lemaradtam. Azt hittem, Gwendolen
volt Guinevere lánya.
– Ő egy hibrid volt. Részben Guinevere, részben szibilla, részben
sárkány, részben föld – magyarázta Liz. – Tojásból érkezett, mint
Grockle, mint én. Guinevere lányaként kellett volna élnie az életét, de
valahogy Gwilanna mellett kötött ki. Csak annyit mondhatok, hogy
nem volt örömteli szövetség. Gwendolen végül elhagyta őt, épp ahogy
én. Amikor nővé vált, kitört a szibilla markaiból, és az északi
törzsekhez ment.
– Az inuitokhoz?
– Akkor talán nem inuitok voltak, de ez elég jó név nekik. Olyan
emberek voltak, akik tisztelték a medvéket. Akkoriban a medvék és az
emberek lélekben nagyon hasonlítottak egymásra. Gwilanna mindig is
átkozta a tényt, hogy Gwendolen hűsége hozzájuk erősebb, mint
őhozzá. De nem ezért tagadta meg őt Gwilanna. Gwendolennek
gyermeke született egy inuit férfitól. Ez Gwilanna számára
szentségtöréssel volt egyenlő.
– Hűha – húzta ki magát ültében David. – Ezt nem tudtam. Fiú lett
vagy lány?
– Fiú – felelte Liz. – Furcsa gyermekkora volt. Az anyja a
medvékhez küldte, akik megvédték őt, és elrejtették az aumáját a
szibilla elől. Tizenhét éves volt, amikor Gwilanna rájött. Addigra
Gwendolen szült öt másikat, és a fiú maga is apa lett. Gwilanna
magánkívül volt a dühtől, de nem sokat tehetett. A szülések
természetes úton történtek, és nehéz volt követni őket. Kizárt dolog
volt, hogy meg tudja állítani.
– Szóval Gwendolen leszármazottai ma is élnek?
– Ó, igen. Időnként, amikor Gwilannával voltam, találkoztunk
valakivel, általában egy lánnyal, akit követett és egy ideig figyelt, csak
hogy felmérje a képességeit. Általában médiumok voltak, gyógyítók
vagy stigmatizáltak. Egyikük sem nyűgözte le Gwilannát
különösebben. Mindig morgott, hogy Gwendolen vérvonala gyenge, de
úgy éreztem, hogy azért járja a világot, mert keres valakit. Valakit, akit
tanítványának fogadhat…
– Vagy eltávolíthat, ha túl fenyegetőnek érzi – motyogta David.
Zannára gondolt, majd lerázta a válláról a hideg súlyt. A gót lány az
érintetlen hatalmával. Ő maga is Gwendolen vérvonalából származhat.
Mi másért akarták maguk között tudni a medvék? És most ő is az
inuitok között volt. David megnyugtatta a lélegzését, és továbblépett.
– Szóval, mi lett Arthurral?
Liz a kezében tartott zsebkendőre meredt, és egy sor csinos, precíz
hajtást csinált rajta.
– Amikor Gwilanna rájött, hogy tojásokat készítek, megtiltotta,
hogy találkozzam Arthurral. Bárcsak akkor rögtön beleegyeztem volna,
és elmentem volna Gwilannával! Sok fájdalomtól megkíméltem volna
Arthurt. De nem volt meg bennem Guinevere szelleme. Makacs
voltam, és visszautasítottam. Tudni akartam, milyen jogon avatkozik
bele a jövőmbe vagy a boldogságomba. Aztán elmagyarázta a tojások
kikelésének folyamatát. És hogy hogyan lettem én ennek a világnak a
része.
– Nem is tudtad? Nagyon megrémülhettél. Meglep, hogy elhitted
neki.
– Elfelejted, hogy sárkánylegendában úsztam az első lélegzetemtől
fogva. De igazad van, elképedtem, főleg, amikor megmutatta nekem a
megpendült tojást. Lány lesz, azt mondta. Egy lány, mint én, egy
sárkányhercegnő. Ha visszautasítom, hogy vele maradjak, a gyermek
meg fog halni. Belenéztem a tojásba, és teljesen letörtem. Egy
gyönyörű, apró magzat volt. Nem hagyhattam őt meghalni, de tudtam,
hogy Arthurnak sosem fogom tudni elmagyarázni. Gwilanna
ragaszkodott ahhoz, hogy Arthur nem tudhatja meg az igazságot, és
nem élhet velünk, még ha akar is. Így meghoztam az egyetlen döntést,
amit lehetett. Megmondtam Gwilannának, hogy vele tartok, és véget
vetek a kapcsolatomnak Arthurral. De aznap éjjel telihold volt, és a
költés elkezdődött. Nem mozoghattam. Annyira, de annyira ideges
voltam! Arthur egy konferencián volt, és tudtam, hogy amint hazaér,
hívni fog. Így is tett.
– És megismerkedett „Gwyneth nénikéddel”?
– Aki azt mondta neki, hogy beteg vagyok, és nem lehet zavarni.
Ettől csak rosszabb lett a helyzet. Virágot hozott meg gyümölcsöt, és
naponta kétszer megjelent, hogy lássa, változott-e az „állapotom”.
Gwilanna türelme kezdett elfogyni. Gyorsan rájött, hogy Arthur
kitartása komoly fenyegetés lehet a titkunkra nézve. Így hát fokozta a
feszültséget, és azt mondta neki, hogy van valaki más az életemben.
David felállt.
– Jaj, ez annyira kegyetlen!
– Arthur természetesen vitába szállt vele, és ez csak még jobban
felbosszantotta Gwilannát. Bizonygatta, hogy Arthur nem elég jó
nekem. Ő ezt másképp gondolta. Egy eljegyzési gyűrűvel jött vissza, és
követelte, hogy láthasson. Gwilanna az arcába nevetett, de beengedte.
Még emlékszem, ahogy felfelé dobogott a lépcsőn, és a nevemet
kiabálta, „Elizabeth! Elizabeth!”, aztán kivágódott az ajtó, és az arca,
amint meglátott engem, Lucyvel a karjaimban… Elejtette a gyűrűt, és
kihátrált a szobából. Akkor láttam utoljára.
– Nagyon sajnálom – suttogta David a tenyerébe temetett arccal.
Most még inkább kívánta, hogy Gwilannát eltöröljék a színről, amint
alkalom nyílik rá. Lizre pillantott a fésülködőasztal tükréből. A
kisujjára húzott gyűrűt forgatta. Friss könnyek folytak az arcán. Aztán
összegömbölyödött, és zokogni kezdett. És David, a megegyezésükhöz
hűen, lehajtott fejjel kiment a szobából.
 Hosszú napok

November. Az ég bársonyos, szürke halotti lepellé változott. A hó

állhatatosan hullott. Didergett a Föld.
A tévéhíradó és az időjárás-jelentések a leghidegebb feljegyzett
őszként írták le az évszakot, az újságok gyászos híreket közöltek a
globális felmelegedésről és az üvegházhatásról. A szakértők a „korai
tél” rovására írták a sarkvidéki szelek váltakozó irányát, amelyek jeges
levegőt fújtak az Északi-sarkról délre, az Amerikai Egyesült Államok és
Európa felé.
Az emberek arról suttogtak, hogy jön a jégkorszak.
Az énsárkányok által melegített kis házban, a kanapén ülve, maga
mellett a macskával, David Rain minden hírt követett, amit csak
tudott. Nyugtalanul emlékezett vissza dr. Bergstrom figyelmeztetésére,
milyen hatással lehet a sárkánytűz az északi sztratoszférára. De a hírek
egyszer sem számoltak be furcsa, bőrszárnyú élőlényekről vagy új
csillagokról az égen. Grockle-nak nem volt jele. Nem volt utalás a
halálára. Eggyel kevesebb aggodalom David idegösszeomlásos
világában.
De voltak más bajok. Azt követő nap, hogy Liz mesélt Arthurról, két
telefonhívás is jött. Az első megrázta, és bűntudatot keltett Davidben.
Amikor felvette, a hívó csak annyit mondott:
– David?
– Zanna! – kiáltott fel a fiú, a mobiltelefon majd kiesett a kezéből.
Tényleg azt hitte, hogy az ő hangját hallja.
– Ez beteges – mondta a nő. Akkor David rájött, hogy Zanna
testvére, Becky az. – Gondoltam, jó, ha tudod, hogy ma délelőtt
tartottuk a megemlékezést. Zanna csoporttársai is eljöttek a
főiskoláról. Nem láttalak közöttük.
– Nem tudtam – hadarta David. Elment volna, ha tud róla?
– Ők tudták – mondta Becky. Keserűen. Könyörtelenül. – Miért
nem toltad oda a képedet? Az utazás előtt csak rólad beszélt.
– Sajnálom – mondta David. Mi mást mondhatott volna? Még a
hazugság is összeszorította a gyomrát.
– Meghalt, te meg egy lapot sem küldtél.
David úgy érezte, hogy még a lélegzete is dadog.
– Becky, mit akarsz tőlem?
– Jobban szeretett téged, mint magát az életet, te pedig… – A
hangja elveszett a zokogásában.
– Becky…
Csattanás hallatszott, aztán a lány letette. David a kijelzőre meredt.
Ismeretlen szám. A további kapcsolatfelvétel nem kívánatos.

Fél óra múlva ismét felhangzott az X-akták csengőhang. Újabb nő.

Újabb probléma.
– David? Itt Dilys Whutton.
Dilys. A szerkesztője. David lerogyott az ágyra.
– Helló – mondta.
– Rekedtnek tűnik a hangja. Megfázott?
– Nem. Csak az időjárás.
– Borzasztó, igaz? A héten én is otthonról dolgoztam három napot.
Magával mi van?
– Tessék?
– Dolgozik? Otthonról? Heti három napot? Oké, végeztem a gyenge
kísérlettel a finom utalásokra. Hogy halad a könyv?
– Könyv?
A nő kételkedve felnevetett.
– Jegesmedvék. Északi-sark. Csak nem felejtette el ezt az egész
fehér cuccot?
David a laptopra meredt, amely kikapcsolva hevert az íróasztalán.
Egy nagy kupac műanyag bűntudat. Gadzooks az ablakpárkányon ülve
alig rezzent meg. Lehunyt szemmel pihent, a füzetét és a ceruzáját a
mellkasához szorította. Mellette G’reth ült a farkán támaszkodva,
egymáshoz szorított mancsokkal, mintha jógázna. Valahol a
bensejében egy földön kívüli lény töltötte épp a telepeit, nagyon
hasonlóan a többi sárkányhoz a ház körül. Lekapcsolták magukat
télire, így nevezte Liz ezt az állapotot. Egyfajta éber téli álom.
– Könyv? Ja. Hát… halad.
– De izgalmas! Mesélne róla? Adjon pár támpontot a történetről!
– Még a kutatásaimat végzem.
 – Ó, írók! – nevetett fel a nő. – Mindig óvatosak. Mi az ütemterv?
Nehéz lehet egyszerre írni meg főiskolára járni.
– Abbahagytam a főiskolát – felelte David.
– Tényleg?
Nem. Hazudott, akár a vízfolyás. De most, ahogy belegondolt, ez a
lépés egész logikusnak tűnt. Otthon maradni Bonningtonnal
(megsimogatta a macska fülét). Írni. Felkészülni. Gondoskodni Lizről.
– Ez merészség, David.
– Tudom – válaszolta. A következő kijelentése még merészebb volt.
– Január végére befejezem a könyvet.
– Ejha – hördült fel Dilys. – Olyan gyorsan ír?
David ismét Gadzooksra nézett.
– Ha olyan hangulatban vagyok – felelte.

– Nem – mondta Liz, amikor David beszámolt a terveiről. – Tanulnod

kell. Nem hagyhatod abba a tanulmányaidat.
David meghámozott egy narancsot, és szétválasztotta a gyümölcsöt.
– Ott nincs számomra semmi, Liz. Nem élvezem, és meglehetősen
biztosra veszem, hogy Zanna sem megy vissza. Szerződésem van egy
könyvre. A főiskola csak útban van. Elég pénzem van a Vigyoriból a
lakbérre. Mindegy, három hónap múlva minden tanulmányom
északon lesz.
– David…
– Eldöntöttem. Abbahagyom.
Liz félretolta a tányérját. Bonnington alig várta, hogy megkapja a
maradék tőkehalat, a hátsó lábán állva nyávogott, mint egy
kölyökmacska. A szája körül nyomot hagyott a nyál. Liz megtörölte a
bundáját, mielőtt adott neki egy kis halat.
– Néha megijesztesz – mondta az albérlőjének. – Miért rángattalak
ebbe bele egyáltalán?
– Nem rángattál bele. Így kellett lennie – nyugtatgatta David. –
Mindez egyetlen irányba mutat: Gawain felé. Ha Grockle nem jár
sikerrel, és amennyire én tudom, kizárt dolog, hogy valaha is
megtalálja azt a darabot, valamiféle összecsapás lesz azon a szigeten,
amelynek én is részese leszek.
A hűtőszekrény tetején megborzongott a hallgatózósárkány.
– Minden, amin keresztülmentem, a jégszikra, az írás, Bergstrom,
Gwilanna, a felé a februári nap felé vezet. Csak azt nem értem, hogy
Arthurnak milyen szerepe van ebben az egészben.
– Mindent elmondtam, amit tudok – felelte Liz.
– Mi történt vele? Van valami ötleted?
– Semmi – válaszolta az asszony, felengedve Bonningtont az ölébe.
– Megpróbáltál kapcsolatba lépni vele, miután…?
– Nem. Hát… Oké, egyszer. – Felsóhajtott, és összefogta a haját. –
Lucy születése után jöttem a Hóbortos közbe. Az első hat hónapban
teljesen lefoglalt a babázás, mint bármelyik anyukát. De a nyugalmas
időszakokban, amikor egyedül voltam, ő pedig aludt, Arthurra
gondoltam, és hogy vajon ő gondol-e rám. Gwilanna kifejezetten
megtiltott minden kapcsolatfelvételt, de egy nap megadtam magam, és
megpróbáltam felhívni őt. Nem vette fel otthon, így felhívtam az
egyetemi tanszékét. Azt mondták, pár hónapja felmondott. Felhagyott
a hivatásával. Nyomtalanul eltűnt. Soha nem próbáltam újra hívni.
– Ez fura – motyogta David.
– Nem, nem igazán. Érzékeny ember volt, és biztosan
összezavarodott. Erről inkább nem beszélnék többet, David.
– Ha megmondod a vezetéknevét, talán képes leszek…
– Nem – felelte a nő keményen. Bonnington összerándult. – Ejtsük
a témát! Most. Nem kutatsz utána, megértetted? – A folyosó felé
mutatott. – Ott a szobád. Szeretném látni, hogy használod. Enni jössz
ki, és a fürdőszobába! Azt mondod, van egy könyved, amit meg kell
írnod. Tessék! Írd!

Karácsonyra negyvenezer szót produkált. Nagyjából azt a vázlatot

követve, amit Dilys Whuttonnak adott a londoni megbeszélésükön,
elkezdte összerakni a történetet az Északi-sarkról és a történelméről, a
késői 1960-as évekre koncentrálva, amikor a jegesmedvék a vadászat
miatt a kihalás szélére sodródtak. Nem ez volt az a történet, amelyre
számított, és fogalma sem volt, honnan jött. De eközben Gadzooks
nem adta jelét a közömbösségnek, és egy délután még egy címet is
lekörmölt:

Fehér tűz
 Davidnek tetszett. Megmutatta Liznek. A nő azt mondta, spirituális.
Mi Henry véleménye?
Az írás kezdetén David rendszeres látogató lett a szomszédban.
Henry dolgozószobájában hasznos könyvgyűjtemény várt rá, sokuk
volt kapcsolatos a sarkvidéki kutatásokkal. Henry ugyan először
kételkedett David irodalmi törekvéseiben, mindazonáltal ellátta
mindennel, amelyre a kutatásaihoz szüksége volt, beleértve a
munkahelyéről, a scrubbley-i könyvtár archívumából kivett
szakkönyveket is. Cserébe David folyamatosan tájékoztatta
szomszédját az előrehaladásáról, használva a könyvtáros józan eszéből
következő reakcióit, hogy tesztelje a csavarokat és fordulatokat a
cselekményben. Az egyezség kiválóan működött, míg egy nap David
belépett a dolgozószobába, hogy egy inuit legendákról szóló könyvet
kérjen, de jéghideg hallgatással találta szembe magát.
– Mi a baj? – kérdezte. – Henry, mi történt?
Henry válla megfeszült. Hirtelen kitört belőle a düh.
– Miért nem beszélt Suzannáról?
David lerogyott egy székre. A világ utolérte, és csikorogva megállt.
– Sajnálom. Elfelejtettem, milyen jól ismerte őt. – Ez volt az
igazság, de a szégyenét nem tudta enyhíteni. Mindaddig senki nem
vette a fáradságot, hogy elmondja Henry Baconnek: Zanna „eltűnt”.
Most a gránitkemény külső mögül előbújt egy megviselt és kissé
zavarodott idősebb férfi. – Hogy tudta meg?
– Láttam, hogy megszüntették az olvasójegyét. Utánanéztem. Mi
történt, fiam?
– Nem tudom – felelte David, olyan őszintén, ahogy csak tudta. –
Már itthon voltam, amikor elmondták, hogy eltűnt. Sajnálom, Henry.
Tényleg sajnálom. Igaza van, el kellett volna mondanom, de még én is
sokkos vagyok.
Henry felmorrant, és egy suhintással szétnyitott egy zsebkendőt.
Gyorsan az orrához tartotta.
– Semmi hír nincs róla?
– Semmi.
– Akkor meghalt?
– Igen. Én… Volt egy megemlékezés. Bocsánat, ez nagyon bonyolult.
Mr. Bacon bólintott, és összeszorította a száját.
– Kedvelte magát, ugye?
 – Igen. Kedvelt.
– Neki ajánlja majd a könyvét?
Ez egyenesen a lelke mélyén találta el Davidet. Csoszogott a lábával,
nem nagyon tudta, hová nézzen.
– Okos lány volt. Büszke lett volna az erőfeszítéseire. Persze még
nem olvastam el. Lehet, hogy haszontalan.
David felnevetett, de a bensejében minden sírt. Csak Henry, az ő
jellegzetes, régimódi nyersesége tudott így hatástalanítani egy
helyzetet. David felállt, kezében az inuit könyvet szorongatva.
– Köszönöm a kölcsönzést.
Henry a könyvespolcra mutatott.
– Ott akarom látni a magáét is egy napon.
David bólintott.
– Dolgozom rajta. Nem fogom cserbenhagyni magát… vagy Zannát.

Ha Henry ilyetén barátságossága ritkának nevezhető, a szívélyessége

elképesztő csúcsokat döntögetett, amikor néhány hét múlva meghívta
a Pennykettle-családot és az albérlőjüket egy házi készítésű,
előkarácsonyi vacsorára. Az időpont december huszonharmadika volt.
Liz annyira megdöbbent, hogy kis híján felébresztette téli álmából
Gretelt, hogy repülősót kérjen tőle. Divatos, fekete ruhát vett fel,
fülbevalót tett a fülébe, és ajándékképpen keresett egy doboz belga
csokoládét.
– Jó lesz így? – kérdezte Davidet, mielőtt elindultak volna. – Túl
elegáns? Csináljak valamit a hajammal?
David, aki úgy gondolta, ő az asszonyhoz képest szakadtan fest
kordbársony nadrágjában és fehér vászoningben, megpörgette a
főbérlőjét.
– Remekül nézel ki – mondta. És komolyan is gondolta. Sosem látta
még így kiöltözve Lizt. Soha még csak nem is gondolt rá úgy, mint egy
hús-vér nőre. De most ott állt az ő házinénije vad, vörös hajával,
villogó zöld szemével és figyelemre méltó alakjával (bár David próbált
nem odanézni). Olyan nagyon hasonlított Lucyre! Hibátlan bőr.
Tökéletes száj. Gyermekien gyönyörű. Ilyen volt Guinevere is? –
töprengett David. Ejha! Micsoda génállomány! Nem csoda, hogy a
sárkányt, Gawaint, elbűvölte.
Lucy természetesen nem volt jelen. Ettől Liz néhányszor megingott,
és kétszer is meggondolta, hogy átmenjen-e egyáltalán Henryhez. De
David támogatásával bátran felülemelkedett a dolgon, és azzal
magyarázta a lánya távollétét, hogy másnapra várják haza (amikor
Henry látogatóba megy eastbourne-i rokonaihoz), és mire a férfi
hazaér, a kislány már visszautazik Gwyneth nénikéjéhez. Hát nem kár?
Henry, aki nem sokat törődött a gyerekekkel, közönyös jótéteménynek
vette, és mindkettőjüket hellyel kínálta az asztalánál.
Jó vacsora volt. Kivételes vacsora. Henry gusztusos pulykát tálalt
föl, amelyet olyan kulináris szakértelemmel darabolt fel, hogy a hús
csaknem szupermarket-kész szeletekre esett. Házipuncsot is készített,
amelyről bizonygatta, hogy egy aranyhal sem lesz spicces tőle, de Liz
az első nagy pohár után már vihorászott. Mire elérkezett a
szilvapuding ideje, amelyet Henry flambírozott konyakkal tálalt, David
azon kezdett aggódni, hogy illendő-e Lizt a vállára vetve hazavinni.
– Pukkantó! – mondta az asszony, meglóbálva David felé az egyik
óriási szaloncukor formájú csomagot. Egy menő áruházból
származtak, és mindegyikben egy apró ajándék volt. A pukkantás
Davidre eső részében egy feltűnő kalózkalap és egy gomb méretű rádió
volt. Amikor kettészakították, Liz a lendülettől kis híján leesett a
székről.
Ahogy a délután rájuk köszöntött, Henry felvette a
kávérendeléseket, és némileg bizonytalanul kitapogatózott a konyhába.
Míg odavolt, David megfordult a székén, és körülnézett a szobában.
– Mit keresel? – kérdezte Liz, a szája elé tett kézzel elfojtva a puncs
egy visszatérő buborékát. Tengerészsapkája a fél szemére csúszott.
– A távkapcsolót – felelte David. – Szombat van. Meg akarom nézni
a focieredményeket.
– Ezt nem teheted. Vendég vagy valaki házába’ – mondta Liz kásás
hangon.
– Én is itt laktam egykor – emlékeztette David. – Henry nem bánja.
Te pedig kicsit becsíptél – tette hozzá atyáskodva, bár ő maga is
megingott, amikor felállt. – Hűha, ütős volt a puncs. Én…
– Mijabaj? – kérdezte Liz zavartan a szünettől.
David megállt a bolyhos, fehér szőnyeg szélén, mintha hirtelen félt
volna átlépdelni rajta.
– Valami történik – szólt a kezét kinyújtva. A szőnyeg fölötti levegő
fodrozódni kezdett, mintha forró lenne. Mögötte minden, a TV, a
tálalószekrény elcsúszott a pillantása fókuszából, mintha a szemét
fóliába csomagolták volna. Aztán valami különös történt. A szőnyeg
magasságában egy vesszőkosár vibrált elő a semmiből. Ugyanaz volt,
amit Liz talált, amikor Lucyt elrabolták. Az, amelyben Vigyori
raboskodott, és amiből szabadon engedték. Most a mókus ismét benne
volt, az egyik sarkát rágta. Átrágta magát rajta. Kitört. Ez nem jó,
gondolta David, de az agya teljesen tanácstalan volt. De amikor
megpróbált megszólalni, a hangja nem engedelmeskedett, mintha éber
rémálomban ragadt volna. A levegő ismét megremegett, és David
hirtelen megértette, mi történik. Lucy elrablásának ismétlését látta –
vagy inkább az azt követő egy vagy két másodpercet. A légmozgás egy
szakadás volt a térben, egy szakadás, amely gyorsan beforrasztotta
önmagát. De ahhoz nem volt elég gyors, hogy legyőzzön egy fürge
mókust. Vigyori előreszökkent, és egy pukkanással, olyan halkan,
ahogy a szappanbuborék pattan szét, teljesen eltűnt. A vesszőkosár is
láthatatlanná vált.
A szoba ismét a régi volt.
David visszafordult.
– Láttad ezt?
Liz előregörnyedve fogta a fejét.
– Szédülök – motyogta. – Elaludt az agyam.
– Volt itt egy kis zavar – mondta David. – Valamiféle időhurok.
Láttam Vigyorit, valami féreglyukon ment át. Úgy emlékszem, azt
mondtad, elengedted a kertben. – David felrázta Lizt.
A nő pislogott és így szólt:
– Vigyorit?
– Emlékszel, hogy szabadon engedted?
Az asszony zöld szeme zavaros volt, de nem az italtól.
– Nem – felelte.
– Muszáj emlékezned. Hol a kosár?
– Kosár?
– A ketrec, amiben találtad.
Liz megrázta a fejét.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Feketén vagy tejjel? – kérdezte Henry, belépve egy tálcával.
David válaszolt kettőjük helyett.
– Liz feketén kéri. Jó erősen. Nekem haza kell ugranom egy
pillanatra.
– Most? Mi olyan sürgős, fiam?
– Azt hiszem, hallottam, hogy csengett a telefon. Lehet, hogy Lucy.
– És mire az első csepp kávét kitöltötték, már az ajtón kívül volt.
A 42-es szám folyosóján Gollygosh egy karácsonyfaizzó-sort
javítgatott éppen.
– Gyere velem – szólt neki David, pattintva az ujjaival. – Lehet,
hogy szükségem lesz rád, hogy felébreszd G’rethet.
– Hrrr? – felelte Golly, aki nem tartotta jó ötletnek, hogy a
kívánjsárkányt felébresszék téli álmából.
– Fontos – mondta David a szobájába lépve. Az ablak-párkányhoz
ment, ahol Gadzooks feszülten járkált fel-alá. – Mi a baj? Zookie, mi
az? Érezted, mi történt az előbb a szomszédban? – G’rethre pillantott.
A kívánjsárkány egy pikkelyét sem mozdította.
Gadzooks felhorkantott, és megfordította a füzetét. Ez a szó volt
beleírva:

Far

– Far? Kinek a fara? – kérdezte David.

Zookie csapott egyet a farkával.
– Hrrr – panaszolta.
– Félbeszakítottak? Ez csak egy szó eleje?
Gadzooks keményen a fogához ütögette a ceruzát.
– Ki állított meg?
A sárkány G’reth felé lesett.
– Ugyanaz az erő, amely őt is megakadályozta, hogy véghezvigye a
küldetését?
– Hrrr – értett egyet Gadzooks, miközben végre letelepedett.
David a sötét, éjszakai égre nézett.
– Valami játszik velünk, ugye? – szólt. – Valami, amelynek megvan
az ereje, hogy megváltoztassa az események irányát?
Valami, amelynek az ujja ott van a világegyetem érverésén.
A kérdés az volt, hogy micsoda?
Eljött a karácsony. Ugyan megegyeztek, hogy nem vesznek egymásnak
ajándékot, David egy pár borostyán fülbevalót adott Liznek – zöldet,
hogy menjen a szeméhez. Cserébe egy szobrot kapott az asszonytól:
egy karcsú, fehér jegesmedvét.
– Új sorozat – mondta Liz szégyellősen. – Kifejezetten neked. Azt
gondoltam, tetszeni fog. Apróság, hogy segítsen összpontosítani az
írásban.
– Csodálatos – felelte David.
– Nevet kell adnod neki, tudod.
– Ez is…?
– Nem használtam a jégszikrát. Nem.
– Nem fog…?
– David, csak adj neki nevet!
– Thoran – szólt David. – A könyvem hőse. – Bölcsesség volt a
medve szemében. Történelem a mancsaiban. Az álla
határozottságában elszántság. – Ha újra születhetnék, ilyen medve
szeretnék lenni. – David felállt, és hatalmas öleléssel jutalmazta Lizt.
Az asszony teste megremegett, és David tudta, hogy sír. – Hé, mi a
baj? Cssss.
– Hiányzik Lucy – zokogta Liz. – Sosem karácsonyoztam még
nélküle.
– Tudom – mondta halkan a fiú. – Nekem is hiányzik. –
Megsimogatta az asszony lapockáját, és bátorítólag megveregette a
hátát. – Zanna is. – David a párnája alá dugott fekete tollra gondolt.
Boldog karácsonyt, bárhol is jársz, kívánta a lánynak.
– Jaj, David, mi lesz?
– Nem tudom.
Az asszony mélyebbre fúrta a fejét a fiú vállába, lágy, vörös haja
David gallérja alá siklott.
– Az egész olyan furcsa! Sosem hittem, hogy félnék Gawaintől, de
most félek.
David lehunyta a szemét, próbálva nem maga elé képzelni a
sárkányt. Az utóbbi időben minden olyan nyugalmas volt, de két
hónapon belül…
– Bergstromnak vannak tervei. Megtaláljuk Lucyt, ígérem.
Az asszony visszahúzódott, és David mellkasába öklözött.
– Idióta vagy. Nem győzhetsz le egy sárkányt.
 – Egykor ezt mondták Guinevere-nek is. – A hátuk mögött
Bonnington farka súrolta a karácsonyfát, amitől a díszek fele
megremegett.
– Arthur az ő Guinevere-jének hívott – mondta Liz.
Az óra halkan ütött. David felemelte a kezét, és kisimította a hajat
Liz arcából.
– Ki tudná hibáztatni őt ezért? – kérdezte, aztán hagyta, hogy Liz
újból a vállába sírjon.

A szótárban több mint kétszáz szó volt, amely FAR-ral kezdődött.

Egyik sem hordozta a sugallat szikráját sem. A karácsonyi vacsora
rejtélye is megmaradt. Bár David gondosan ellenőrizte a szobát, míg
Henry oda volt, nem találta bizonyítékát a féreglyuknak, még csak egy
árva mókusszőrszálat sem a szőnyeg fehér rojtjai között. De két dolgot
Henry gyümölcspuncsára vezetett vissza: Liz nem emlékezett rá, hogy
szabadon engedte Vigyorit, és a vesszőkosár nem volt sehol.
Zavarba ejtve tért vissza az írásához. A történet kibontakozott, de
most más volt. Minden héttel növekedni érezte az izgatottságot,
mintha valakik nagyon óvatosan figyelték volna. Nem olyan módon,
amelyet megnevezhetett vagy láthatott volna, de a világegyetem
aumája folytán érezte a nyomását. A sötét anyag. Az ujjaival együtt
mozgott, ahogy azok a billentyűzeten futottak. És érezte, hogy
beárnyékolja minden gondolatát. Zanna Ragnar Fokán. A jégen
portyázó Ingavar. Grockle odakint, amint a tüzét keresi. Lucy, aki egy
lányról álmodik, egy forrás mellett. Bergstrom és a talizmánja, amint
felkészül a csatára. Gwilanna egy nyirkos barlang mélyén várakozva,
tervezgetve. És mindőjük felett az égen a tűzcsillag közeleg.
A könyv, a Fehér tűz, lassan a végéhez közeledett. Az időjárás
javulni kezdett. Hideg, ragyogó napfény. Kézzel fogható eső. Az ablak
túloldalán életre keltek a színek.
A sárkányok felébredtek: először Gretel, aki megsürgette Gruffent
és a többieket. G’reth, aki még mindig az újrafiatalodó Faint dajkálta,
az ablakpárkányon maradt, kihasználta az idejét. A hűtőszekrényen
elfoglalt magaslati pontjáról a hallgatózósárkány elmondott minden
téli hírt. A ház fellélegzett. A naptár fordult.
Eljött a február.
David fel-alá járkált a szobájában, egyre idegesebb lett, ahogy
közeledett az idő. Azon gondolkodott, hogy vajon Bergstrom miért
nem kereste még. Az íróasztalán egy majdnem háromszáz papírlapból
álló kupac feküdt. Az egyezség rá eső része. A történet, leadva. Kétszer
hívta fel a kutatóbázist, csak hogy hallhassa az unalmas üzenetrögzítőt.
Visszagondolt az elválásukra Bergstrommal a főiskolán. Amikor
cselekednünk kell, azt nagyon gyorsan kell tennünk, ezt mondta a
tudós. David a naptárra nézett. Február kilencedike volt rajta. Ha már
a hajszálpontosságról beszélünk…
Aztán február tizenkettedikén, kora délelőtt, minden megváltozott.
David a nappaliban volt, Bonningtont dédelgette. A macska
haldoklott, lassan, fokozatosan. Az alvás átvette minden elfoglaltság
helyét. Most már csak álmában kergetőzött.
– Miért nem tudsz segíteni rajta? – kérdezte David Gollyt. A
gyógyító a kanapé karfáján ült. Mostanában sokkal többet virrasztott a
macska mellett. Gretel sem volt soha túl messze, nyugtató levendulát
lóbált a levegőben. G’reth a kávézóasztalon ült, és figyelt.
– Hrrr – suttogta Golly, hogy ne ébressze fel a macskát.
Bonnington hanyatt feküdt, kicsi, nedves buborékokat fújt rózsaszín
hegyű orrán át.
– Hogy mondhatod, hogy minden rendben van? – kérdezte David,
letörölve a nyálat Bonnington szájáról. – Haldoklik, Golly. Elmegy. –
Az íny mögött látta a daganatot, amely felnyomta a macska nyelvét.
De a gyógysárkánynak nem volt hozzáfűznivalója. Csak összezárta a
szárnyát, halvány füstpamacsot fújt, és nagy, kék szemét a macskára
szegezte.
David felsóhajtott, és megfogta Bonnington mancsát, végigfutott az
együtt töltött idő emlékein. Azon gondolkodott, vajon Bonnington
ugyanezt teszi-e, gondolatban végiglátogatja-e a tetőcserepeket,
kerítéseket, falakat, a kertvégi kincsesvermét, a konyhai kosarát, David
ágyneműjét, amikor hirtelen megváltozott a légkör, és a sárkányok
megmozdultak.
– Ez mi volt? – kérdezte David, a kanapéra fektetve Bonningtont.
Fel akart állni, amikor könnyű, bizsergető érzés támadt a kezében, és
egy elég furcsa, tiszta nyugalom a fejében.
– Fain vagyok– szólt egy hang a nyugalom középpontjában. –
Összevegyülünk?
– Ha szeretnéd – felelte David, inkább gondolva, mint kimondva a
szavakat. Puhatolózó ajánlat volt, mert már nem érezte, hogy a szoba
része lenne. Körülötte minden kékre színeződött. Emellett, ha a dolog
már ott volt őbenne, Davidnek nem úgy tűnt, mintha sok választása
lehetne.
– Magas a rezgésszámod – mondta a Fain. – Vonzol.
– Mit vonzok? – kérdezte David.
– Mindent – felelte amaz. – A világegyetem benned mozog és
nélküled.
David megrázta a fejét.
– Ne lötyögtess – mondta a Fain. A szoba ibolyaszínben úszott.
– Sajnálom, de nem értelek – szólalt meg újra David.
– Kapcsolataid vannak – magyarázta a lény. – Godithtal.
– Úgy érted, Gadzookson keresztül? Meg Gollyn és G’rethen
keresztül?
– Több – felelte a Fain. – Egy vagy Arthurral.
David leült, erősen összpontosított.
– Mit tudsz Arthurról? – kérdezte.
– Olyan, mint mi. Mint a Fain.
– A gondolat erejével megváltoztatja a dolgokat?
– Arthur feléd nyúl – felelte a Fain.
– Hogyan találhatom meg őt?
– Már megtaláltad.
Megzörrent a levélszekrény, és David ugrott egyet. A Fain azonnal
lekapcsolódott az aumájáról, és visszatért kedvelt vendéglátójához,
G’rethhez.
Másodpercek múlva Gadzooks kifulladva landolt a kanapén. Kicsi,
fehér borítékot ejtett David térdére. Davidnek címezték, reszketeg,
zöld kézírással. Scrubbley, Hóbortos köz 42.
Elsőbbségi bélyegző. Skóciában adták fel.
David épp feltépte, amikor Liz sétált be.
– Ez jött – szólt. Egy összehajtott papírlap.
Gretel elkapta a borítékot, és megtapogatta a tintát.
– Hé, mi a…? – David megpróbálta visszaszerezni, de a sárkány
haragosan hrrrentett és elröppent.
Eközben Gadzooks egyre izgatottabb és izgatottabb lett.
– Látni akarja – mondta Liz az üzenet felé biccentve.
David, még mindig azon gondolkodva, amit a Fain Arthurról
mondott, lassan szétnyitotta a papírt. Két szó állt rajta, ugyanazzal a
zöld tintával:

Farlowe-sziget

– Hrrr! – szólt az írósárkány a szárnyával verdesve.

Liz letérdelt, és a tenyerébe fogta Zookie testét.
– Mi baja van? Mit jelentsen az a levél?
David a szájába harapott, a pillantása ide-oda vándorolt.
– Karácsonykor megpróbált írni egy üzenetet, ami úgy kezdődött,
hogy FAR. Valami félbeszakította, mielőtt befejezte volna. Rá merném
tenni az utolsó gesztenyémet, hogy ez volt az.
– De ki küldte ezt? – kérdezte Liz, átvéve a levelet, miközben
Gretellel küzdött, hogy ne vegye ki a kezéből.
– Nem tudom – motyogta David. A könyvespolchoz lépett, ahol Liz
számos kézikönyvet tartott, köztük a Brit-szigetek autóstérképét.
Végigfuttatta ujját a helységneveken, aztán kinyitotta a térképet a
keresett oldalon. – Tessék – lehelte izgatottan. – Tessék, létezik. –
Megmutatta Liznek a térképet. – Farlowe. Az egyik skóciai sziget.
– Hallottam már róla – felelte az asszony. – Szent hely, szerzetesek
szigete. Arról híres, hogy kereszt alakja van.
– Szerzetesek – mormogta David, a térképpel kopogtatva az állát. –
Szerzetesek… Várj, ez lesz az! – pattintott az ujjával, és Liz szemébe
nézett. – Hová mennek a társadalomtól visszavonult emberek?
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, Gretel megint megcibálta a
levelet.
Ezúttal David elkapta őt, és maga felé fordította.
– A tinta. Mi ez?
Gretel pillantása vaddá vált.
– Mi ez? – ismételte David, ezúttal sárkánynyelven.
– Vér – hrrrent a sárkány.
– Sárkányé?
Gretel bólintott.
Nyugtalanul morgó hrrr futott át a házon.
– Mennem kell – mondta David, felkapva a zakóját.
 – Menned? Hova kell menned? – kérdezte Liz.
– Farlowe-ba. Hozzá. Ott van Arthur. Azt hiszem, megtalálta, ami
Bergstromnak kell.
– David, lassíts! – húzta vissza az asszony. – Ennek nincs értelme.
Még ha Arthur volt is, miért írna neked? Azt sem tudja, hogy létezel.
– Szerintem tudja. Szerintem egész idő alatt ő küldözgette a
tippeket.
Liz Gadzooksra pillantott.
– Igen, rajta keresztül. Zookie nem a semmiért írta le Arthur nevét.
Arthur fizikus, Liz. Aki imádja a csillagokat és az űrbéli dolgokat. Azt
hiszem, tud a sötét anyagnak nevezett dologról, és hogy hogyan kell
irányítani, minket is beleértve. Azon a szigeten van, és én odamegyek.
– De miért írt volna neked levelet? – kérdezte Liz ideges remegéssel
a hangjában.
David megállt, és gondolkodott.
– Miért gyújt az ember jelzőtüzet?
– Gondolod, hogy bajban van?
– Csak azt tudom, hogy meg kell őt találnom.
És egyetlen további szó nélkül kiviharzott a szobából.
Harmadik rész
 Farlowe-i Apátság,
négy nappal korábban, február 8.

– Szabad.
Az ajtó lassan kinyílt, és Vincent testvér magas, görnyedt alakja
lépett be Hugo apát irodájába. Az apát háttal ült az ajtónak, egy sötét
tölgyfa padon, amelynek háttámlájába háromszirmú liliomot véstek. A
palástja nem moccant, de a fejét sem szegte le, és egyértelműen nem
imádkozott éppen. Mindenesetre Vincent testvér nem lépett közelebb.
Az alázat és a rang megtiltotta az ilyen arcátlanságot. Ehelyett
összekulcsolt kezekkel várakozott, és előredőlve azt mormogta:
– Beszélni kívánsz velem, apát?
– Igen. Csukd be az ajtót!
Vincent testvér tonzúrás fejének biccentésével meglökte az ajtót,
míg az be nem kattant a keretbe. A hang őrülten visszhangzott a
mellkasa üregében, dobolt a félelmen, amit növekedni érzett odabent.
Az apátságban ritkán voltak zárva az ajtók, hogy bizalmat és
nyitottságot mutassanak. És bár a beszédet nem tiltotta a rend,
általában bizonyos időpontokra és vészhelyzetekre korlátozták azt.
Hogy hívatták, azt jelentette, semmi sincs rendben.
– Gyere, és ülj ide mellém, testvér!
Vincent odaosont, szandálja alig ütött zajt a padlódeszkán. Bár a
szigetet még mélyen beburkolta a tél utolsó lehelete, az apátságban
működő modern fűtés miatt nem volt szükségük cipőviseletre a
falakon belül. A testvér leült az apát mellé a háromszemélyes padra, és
az ölébe tette a kezét. A pillantását a tengerig futó legelők zöldjére
szegezte a széles, ívelt ablak túloldalán.
Hugo levette barna, drótkeretes szemüvegét. Bozontos, fehér
szakálla mélyéből ajkai meleg, nedves légfuvallatot keltettek. A
szemüveg kicsi, kerek lencséi bepárásodtak. A csuháját használva
portörlőként, tisztára törölte a szemüvegét, mielőtt visszakanyarította
volna szárait a füle mögé. Az oldalt álló asztalon kis fadoboz pihent.
Egy összehajtott papírdarabot vett ki belőle. Szárazon ropogott,
amikor kihajtotta.
– Ezt a kápolna padlóján találták – mondta, miközben az állára
elégedetlenség ült ki. – Nincs rajta ismertetőjel, de ott találták, ahol te
térdeltél. – Rövidlátó pillantását végigfuttatta rajta. – A tiéd, testvér?
Számítások. Vektorok. Csillagok pályái. A csillag végső közeledési
útvonala. Vincent testvér igyekezett, hogy ne tűnjön izgatottnak, de
amikor lenyelte a bűntudatát, az úgy hangozhatott, akár egy ágyúlövés.
Hugo apát figyelmes, éles szemű ember volt. Már tudta a választ a
kérdésére. Most beismerést várt.
– Mielőtt beléptem a rendbe – felelte Vincent –, komolyan
érdeklődtem a csillagászat iránt. Isten keze munkája sehol másutt nem
látható jobban, mint a csillagokban. Néha még elcsábít a mozgásuk.
Hugo apát az orrán át szívta be a levegőt. Mélyen metszett és
csőrszerűen görbe orra volt. Az apátságban a jelenlétét mindig jelezte
éles, főnökies légzése. Egymásnak préselte a két hüvelykujját, míg el
nem fehéredtek.
– Nagyon jól ismerem a könyvtárunkat. Sosem láttam olyan
könyvet, amely a csillagászati eseményekkel foglalkozik, vagy
bármilyen efemeriszt{3}, amely megadná a bolygók helyzetét. Nincs
távcső sem a celládban. És mégis képes voltál leírni és lerajzolni, amely
azt súgja, valamiképpen kiszámítottál egy nagyon fontos dolgot az
égben. Milyen mondanivalód van erről?
Eső verte az ablakot, élénken cincogott az üvegen. Vincent testvér
behunyta a szemét, az agyában visszatekerte az időt és a teret. Azon az
őszi estén is esett, a folyó fölött futó hídon, ahol egy üstököst látott
ragyogva ívelni az égen. Azon a helyen, ahol a nő keze először nyúlt az
övé után… és ahol megpróbált végső búcsút venni tőle. Annak az
estének a mintázatát az emlékezetébe hímezték. Fehér tüzek égtek
gyásza tengerében. Mi szüksége lett volna könyvekre vagy
efemeriszekre? Mit mondhatott volna az apátnak, amit az megértene?
Hogyan lehetett volna lehetséges beszámolnia a veszteségről egy
kőszínű ruhába burkolózott öregembernek, aki sosem szeretett mást,
mint az ő Istenét?
Hugo apát a tenyerébe köhintett.
– Megérted, hogy miért kell ezt megkérdeznem?
Vincent testvér lehorgasztotta a fejét.
– Ha nem tudsz hozzáférni tudományos adatokhoz, akkor
feltételeznem kell, hogy jóslásra használod fel a csillagokat. Bármilyen
jövendölési tevékenység büntetése a Rendből való azonnali kivetés.
– Ne! – Vincent felugrott, megbillentve az egyenetlen lábú padot.
Térdre esett, és megragadta az apát csuháját. – Ne küldj el a szigetről!
Kérlek. Könyörgöm. – Az apát térdére hajtotta a homlokát.
Hugo apát a szemüvege mögött kidülledő szemmel a fiatalabb férfi
vállára tette a kezét, és kényelmes távolságba tolta el magától.
– Vannak még ilyen papírok?
– Igen, apát. Igen.
– Meg kell mutatnod nekem. Lehet, hogy el kell pusztítanunk őket.
Vincent testvér a két tenyerébe temette az arcát.
– Sok időt töltöttél a toronyban. Ott tartod ezeket az… írásokat?
A torony egy szürke kőtorony volt a sziget északi részén.
Meditációra szolgáló hely. A titkok helye. Vincent testvér összeszedte
magát.
– A békét keresem a toronyban. Az írások a cellámban vannak. A
szekreter fiókjában.
Az apát megérintette a szakállát, miközben a válaszon töprengett. A
pillantása röviden az elfüggönyözött szeparéra villant, de gyorsan
visszatért, amikor Vincent felnézett.
– Szedd össze és hozd ide nekem, ma este. Senkinek ne beszélj
erről! Most menj! Imádkozom érted.
– Köszönöm, apát. – Vincent alázatosan felemelkedett, és az
ajtóhoz indult.
– És Vincent testvér…
– Igen?
Hugo apát most kissé előrehajolva ült, a két kezét az álla alatt tette
össze, közülük az olvasója himbálódzott.
– A tinta a papíron: nagyon szokatlan a színe. Bizonyos fényben
mintha zölden ragyogna.
Vincent testvér ismét nagyot nyelt, ezúttal biztos volt benne, hogy
túl messze van az apáttól, hogy az észrevegye a félelmét.
 – Én… szesszel hígítottam a tintát – felelte.
– Szesszel?
– A parfümökből – tette hozzá, hálásan Istennek, hogy az apát
polcán álló illatos üvegekre vezérelte a tekintetét. A szigetet a szárított
gyógynövények, az édesség és a kölni forgalmazása tartotta el. Vincent,
múltbeli tudományos hátterének köszönhetően, a Rend egyik
legműveltebb tagja volt. – Lejegyeztem egy receptet Malcolm
testvérnek, és a tinta összefutott a szesszel. Megtetszett a színe.
Megnyugtatónak találtam.
– Érdekes – mondta az apát. – Béke legyen veled, testvér.
– És veled is, apát uram – felelte Vincent halkan. Udvarias
biccentéssel kihátrált a szobából.
Az eső ismét az ablakot korbácsolta, elfedve a széthúzott függöny
zaját.
– Nos? – kérdezte Hugo a szerzetestől, aki csatlakozott hozzá. A
neve Bernard Augustus testvér volt. Alacsony volt, a bokáján
horzsolások éktelenkedtek. Kerek arcán kedvesség és aggodalom
tükröződött.
– Sajog a lelke. A hangja elárulja.
– Rejteget valamit – mondta halkan az apát.
Bernard testvér kitárta az ujjait, vaskos hegyükkel megérintette az
ablakot.
– Féltem őt. Ennek a szigetnek sötét történelme van.
– Akkor találd meg, amit rejteget előlünk.
– Azt kívánod, hogy kövessem őt? Hogy kémkedjek a testvérem
után?
Egy harang szólalt meg, halkan és hittel teli hangon. Az apát két
tenyere elvált egymástól.
– Tizenegy évvel ezelőtt, mielőtt belépett volna a rendbe, Vincent
testvér megpróbált véget vetni az életének úgy, hogy levetette magát
egy hídról a folyóba. Senki sem tudja, hogy miért. Ugyanaz a kín ül
megint a szemében. Valami gonosz emészti a szívét. Csupán meg
akarom őt óvni, Bernard testvér. Csak meg akarom érteni.
 A földeken,
február 9.

– Vincent testvér!
A hang alig valamivel a háta mögül hallatszott. Megfordulva
Bernard Augustus testvér zömök alakját pillantotta meg, ahogy a
kitaposott füvű ösvényen sietett felé. Félúton voltak a monostor
kápolnája és a sziget északi csúcsán álló torony között. Bizonytalanság
csomója keletkezett Vincent mellkasában. Sosem követték még ide.
A sietségtől kivörösödött arccal, lihegve érte utol Bernard, mint
valami kicsi, túlsúlyos kölyökkutya. Szeplős fejéről vörösesszőke
hajtincsek hullottak előre és tapadtak a homlokára. A levegőt szúrós,
fagyos eső töltötte meg, és a fű csúszós, sáros volt a lábuk alatt, de sem
a szandálját nem cserélte le, sem a csuháját nem emelte fel. Vincent
testvér néma szemrehányással harapott a nyelvébe. A legkeményebb
elemeknek való közvetlen kiszolgáltatottság az egyik olyan vezeklés
volt, amelyet ő még fontolóra sem vett. Megrázta a fejét, megróva
magát a lenézés miatt. Még most, a szigeten töltött sok év után sem
mindig volt megbékélve a szerzetesi elvekkel.
– Bernard testvér. Miért futottál idáig utánam?
Bernard egy zsebkendővel itatgatta le a homlokáról a verejtéket.
Felfújta a mellkasát, és nagy levegőt eresztett ki. A lélegzete egy
nagyobb páragömbben öltött testet.
– Mily dicsőség idekint lenni a vadonban, még egy februári reggel
komorságában is!
Vincent fejet hajtott. Ezzel nem tudott vitába szállni. A
félrevonultság volt az út a belső békéhez, de az elméje ebben a percben
minden volt, csak nem békés. Vajon mit akart a kifulladt testvér?
Bernard kitárta vaskos karját. A mosolya majdnem olyan széles volt,
mint amilyen messzire a karja ért.
– Biztos vagyok benne, hogy emlékszel, az ornitológia az egyik
időtöltésem. Csupán azon gondolkodom, hogy az ott hol fészkelhet? –
mutatott előre. Vincent testvér megfordult, és egy nagy, fekete
madarat látott levitorlázni az égboltról, és csupán egy-két méterre
tőlük földet érni. A madár hátravetette a fejét, és a férfiakra károgott.
– Elképesztő, nem gondolod? – kérdezte Bernard, a száját
megtörölve a zsebkendővel.
– Ez egy varjú – felelte Vincent. A szíve dörömbölt, de a hangja
rezzenetlen volt. A csuhája alatt csupasz térdei mintha egymáshoz
forrtak volna. Pislogott, amikor egy hópehely hullott a szemhéjára. –
Miért lenne különösebben érdekes?
– Ó! – dörzsölte össze a két tenyerét Bernard, mintha tüzet akarna
csiholni. – Megkockáztatom, hogy tudálékosnak tűnjek, de ki kell
javítsalak, Vincent testvér. Hiszem, hogy az ott egy holló, nem pedig
egy varjú. Legyezőforma farka van, és íveltebb a csőre, mint kisebb
kuzinjáé. A jelenléte itt nagyon megtévesztő.
Vincent letépte a pillantását a madárról.
– Miért?
Bernard szemöldöke felugrott, és a férfi ismét elmosolyodott.
– Mert itt még soha nem láttunk hollót. – Ellépett Vincent mellett,
hogy közelebb kerülhessen a madárhoz. Amaz leszegte a csőrét, és
félelem nélkül visszanézett rá. Kvarcfekete tollait elegánsan
felborzolta, majd a szélbe feszítette a szárnyait, és elrepült észak felé.
Bernard megfordult, kimeresztette a szemét.
– Pompás – lehelte. – Először a kápolna tetején láttam. Épp egy
hete történt. Ma reggel megint láttam a távcsövemmel. Csakis a torony
körül keringett. Tudom, hogy szeretsz odakint időzni. Azon
gondolkodtam, hogy láttad-e már, testvér, és hogy talán meg tudod
mondani, van-e párja?
Vincent testvér széles, laza ruhaujjába dugta a kezét, és folytatta
kimért sétáját az ösvényen.
– Bocsáss meg! Míg a szívem teli van örömmel Isten minden
teremtménye iránt, imádkozás közben a tekintetem csak befelé fordul.
Nem tudok semmit erről a madárról. Béke veled. Szép napot kívánok.
– Várj, testvér! – Bernard nehéz lépteivel ismét a másik férfi mellett
termett. – Ha nincs ellenvetésed, szeretnék csatlakozni hozzád ma a
toronyban, és remélhetőleg én magam válaszolhatom meg a
kérdésemet.
A távolban egy lágy hullám ért partot, sekély ásítását a tenger által a
szigetből kiharapott üregekbe öntötte. Vincent testvér megállt, és
megmozgatta a vállait.
– A torony nem kényelmes hely, testvér. Én…
– Van nálam élelem – vágott közbe Bernard vidáman, és
megpaskolta a vállára vetett hátizsákot. – Sajt, kenyér és egy flaska víz.
Vincent félrenézett.
– Bocsáss meg, túl elbizakodott voltam – mondta Bernard.
Összefonta az ujjait, és meghajolt. Hópelyhek hullottak a vállára,
elütöttek barna, kissé viseltes csuhájától. – Nem kívánom megzavarni
a meditációdat. A parti úton sétálok majd, és onnan figyelem a
madarat.
– Ne – szólt Vincent, gyorsan összeszedve magát. – A sziget csendes
helyei mindenkiéi. Örömömre szolgálna, ha megosztanád velem a
kenyeredet a toronynál. Bocsásd meg nekem, ha nem tűntem hálásnak
az ajánlatod hallatán. Gyere, hadd vezesselek! Ismerek egy utat,
amelyen nem lesz olyan nedves a lábunk.
Bernard testvér jóindulatúan bólintott, és felvette Vincent tempóját.
Néhány lépést némán gyalogoltak, aztán ismét a magasabb
szerzetes szólalt meg:
– Kérdezhetek valamit erről a madárról? Izgatottnak tűnsz, és
mégis bizonytalannak a jelenléte miatt.
– Valóban – felelte Bernard. Nehéz léptei csattogtak a füvön, vízzel
fröcskölve össze útitársának bokáját. – A Corvidae tagjai rajban élnek.
Vajon miért döntene úgy egyetlenegy, hogy átrepüljön nyolc
mérföldnyi víz felett, és itt telepedjen le, ez a rejtély, testvérem.
– Talán valami ide vonzotta – mondta halkan Vincent.
– A te csodás csokoládérecepteden kívül nem tudok másra
gondolni. Bár olvastam egy cikket a minap valamiről, amelyet a
tudatlanok és a félrevezetettek vitatnának. Többek között főleg a
szellemi tudatosságról szólt.
Vincent testvér válláról borzongás indult el, és jéghideg nyomot
hagyott a karján.
– Istent megismerni olyasmi, amellyel mindennap küzdünk. Miért
vagy ilyen elutasító, testvér?
– A cikk a majmokról szólt! – mondta Bernard.
A vezető hirtelen megtorpant.
– Majmokról?
– A Déli-tenger egyik szigetén élő csoportról.
 Vincent zavartan megcsóválta a fejét, amelytől lecsúszott a
csuklyája. A hideg szél azonnal elkezdte gyötörni a fülét. Újra a fejére
húzta a csuklyát, és továbbsétált.
– Tudományos értekezés volt – folytatta Bernard –, amely azt
állította, hogy a majmok képesek megoldani egyszerű problémákat.
Édesburgonyát hagytak számukra egy homokos parton. A majmok
megtalálták azokat, és érezték, hogy ennivaló, de félretették, mert
homok fedte őket. Aztán egy nap egy bölcs, öreg majom, a
szigetcsoport legtávolabbi szigetén megmosta a burgonyáját a
tengerben, majd megette. A közeli majmok gyorsan megtanulták
utánozni, míg a legtöbbjük így tisztította az élelmet. Aztán valami
különös történt. Amikor az ilyen viselkedést tanúsító majmok száma
elérte a százat, a mérföldekkel távolabb lévő szigeteken élő majmok is
hirtelen elkezdték lemosni a burgonyát a tengerben, pedig nem volt
kapcsolatuk az eredeti csapattal! A cikk írója abszurd magyarázatot
adott erre…
Vincent közbevágott, és szinte lélegzetvétel nélkül hadarta:
– Hogy amikor a tudást a csapat elegendő tagja magáévá tette,
elérték a kritikus tömeget, így a viselkedést a csapat tudatán keresztül
minden majom megismerte.
– Pontosan! – kiáltott Bernard testvér. – Megdöbbentesz, testvér.
Hogy találtad ki?
A torony tövénél álltak. Vincent testvér kinyitotta az ajtót, és
betessékelte szerzetestársát. Ezen az emeleten egy kanyargós
lépcsősoron és a gömbölyű falakon át beszivárgó nyirkosságon kívül
semmi nem volt.
Amikor a lába rátalált az első, koptatott mélyedésre a kőben,
Vincent testvér így szólt:
– Van egy elmélet, amelyet úgy hívnak, a vonzás törvénye, amely azt
mondja ki, hogy akármire gondolunk, azt magunkhoz vonzzuk. Amire
vágyunk, azt megteremtjük.
Bernard Augustus testvér felemelte a csuháját, és óvatosan felfelé
lépdelt a lépcsőn.
– Egy törvény, Vincent testvér? A teremtés egyetlen törvénye
bizonyosan az, amelyet az Úr maga mondott ki. Nem ez lenne a
legnagyobb szentségtörés, amelyre te vagy én gondolhatunk, hogy
képesek vagyunk… hhh! Ez meg mi volt?
 Miközben átmászott a torony második emeletére vezető csapóajtón,
valami átrohant a padlódeszkákon.
Bernard testvér imára kulcsolta a kezét.
– Itt patkányok vannak? Bocsáss meg, de nem szívelem a
rágcsálókat.
– Csak egy – mondta Vincent. Fél térdre ereszkedett, és kinyújtotta
a tenyerét. Egy apró, karcsú alak ugrott a tenyerébe, futott fel a karján,
és tűnt el a nyaka mögött. – Ő az én társaságom – mondta. –
Meglehetősen szelíd. – Amikor megfordult, egy szürke mókus ült a
vállán.
Bernard testvér döbbenten bámulta. Ahogyan magányos hollót, úgy
mókust sem látott még a szigeten.
Olyat pedig, amely mosolygott, biztosan nem.
 Imádság a toronyban,
február 9.

A torony első emeletén, a nyílt tengerre néző, kitört ablaknál egy

olyan öreg pulpitus állt, mint maga az apátság. Sirályok és néha
halászhajók haladtak el erre, de leginkább csak vizet és eget lehetett
látni. Bernard testvér fél karjával rátámaszkodott. Az asztalkát gyakran
használták imádkozásra, és ő is azon kapta magát, hogy egy bibliai
szakaszt mormol, remélve, hogy az majd megmagyarázza a jelenleg
Vincent testvér fülébe halkan csekergő jelenést.
– Nem értem – mondta némiképp elpirulva. Ismét előkerült a
verejték áztatta zsebkendő. – Hogy kerülnek hollók és mókusok a
szigetre, ha egyszer eddig sosem voltak jelen? – Figyelte, ahogy
Vincent testvér egy mogyorót ad a mókusnak. Az másodperceken belül
meghámozta, és újabbért csekergett. – Talán a turisták? – tette hozzá
reménykedve. Sokan voltak minden évben. De nem télen.
Ismét zavartan összefonta a két kezét.
– Pihenned kellene – szólt Vincent. – Az idevezető séta kiszívja az
erőt az ember térdéből.
Odahúzta a szoba egyetlen székét, és leültette Bernard testvért
háttal az ablaknak és a susogó tengernek. Bernard a padlóra tette az
élelemmel tele hátizsákot, amikor észrevett valamit a pulpitus lábánál.
Egy összegyűrt papírdarab. Érte nyúlt, de a karját megragadták a
csuklójánál.
– Engedd meg – szólt Vincent testvér. Gyenge fény villant üvegkék
szemében. Felvette a papírt, és a markába szorította.
Bernard testvér feszülten hátradőlt. Körülpillantva még több
papírgalacsint látott. Annak bizonyítékát, hogy Vincent hazudott az
apátságban. Jaj, miért adta neki Hugo apát ezt a feladatot? A
bizalmatlanságban nem volt semmi lelkiség.
– Idegesnek tűnsz. Mi jár a fejedben, Bernard testvér?
A szék megreccsent, amikor Bernard áthelyezte a testsúlyát.
Gyorsan útmutatásért imádkozott, és merész döntést hozott.
 – Testvér, az apát aggódik a jóllétedért. Attól fél, démonokkal
harcolsz az elmédben, és megkért, hogy figyeljek oda rád. Egyáltalán
nem vagyok nyugodt a kérését illetően. Nem tudom, mit tegyek.
Vincent testvér az ablakhoz sétált, és a párkányra irányította a
mókust.
– Azt kell tenned, amit az Úr diktál – szólt –, és követni az igazság
útját. Kérdéseket látok a szemedben, aggodalmat a mozdulataidban.
Mit szeretnél tudni?
Bernard testvér végighúzta a kezét fénylő feje búbján.
– Ezek… a papírok. Mik ezek? Látod: kiderült, mi aggasztott!
– Tévedések – felelte Vincent. – Előre nem látott hibák. Fejezetek,
amelyekkel nem vagyok egészen elégedett.
– Fejezetek?
– Az elmúlt néhány hónapban egy történetet írtam. Itt, a
pulpituson. – Megveregette a bútort, mintha hű barát lenne.
– Kitalált történetet?
– Volt, amikor azt hittem. – Vincent hangja megremegett.
Kisujjával végigsimította a mókus hátát. Az újból felszökött a karján,
vissza a vállára. – Hadd találjam ki – szólalt meg Vincent újra, előrébb
lépve. – Hugo apát elmondta neked, hogy megpróbáltam eldobni az
életemet. Tudni akarja, hogy miért, ha esetleg újból megpróbálnám.
Ha elmondom neked a körülményeket, megesküszöl nekem, hogy nem
beszélsz a történetemről, miután elmegyek?
– Elhagyod a Rendet?
– Öt nap múlva.
Bernard hagyta, hogy a karja lehulljon az oldala mellé.
– Mennyi meglepetés!
– Van még több is – felelte Vincent. Bernard ölébe pottyantotta a
papírgalacsint. – Nézd meg! Kérlek.
Bernard kisimította. Háromnegyedrészt ugyanaz a zöld tinta
borította, mint amit az eget ábrázoló rajzokon látott.
– Mit fogok megtudni ebből? – kérdezte. A papírra pillantott, és a
„sárkány” szót olvasta. Meleg szíve azonnal kihűlt.
– Sok évvel ezelőtt ismertem egy nőt – mondta Vincent. –
Szerelmes voltam belé. Ő is belém, vagy legalábbis így hittem. Egy nap
megtudtam, hogy egy gyermeknek adott életet, aki nem lehetett az
enyém. Feldúlt voltam, és a folyóba vetettem magam. Megmentettek
és kórházba vittek. Amikor felépültem, úgy döntöttem, itt keresek
vallásos menedéket. És az elmúlt néhány hónapban tényleg azzá is
vált.
– De ez…? – Bernard a papírra mutatott.
– Ez az én katarzisom – felelte Vincent. – A születés magyarázata.
Ez tisztázza az erkölcseit, és életben tartja a szerelmünket.
Bernard zavartan pislogott. Ismét a „sárkány” szóra nézett.
– Liz – motyogta, amikor megpillantott egy nevet.
– Elizabeth. Ő volt az.
– És ez megmagyarázza az ő… hűtlenségét?
– Nem volt hűtlen – állította Vincent. – Nem volt köze más férfihoz.
– Akkor ki volt az apa?
Vincent félrenézett.
Bernard lassan összehajtotta a papírt.
– Testvérem, már tíz éve vagy a társam. Mind ez ideig nem tetted ki
a lábadat a szigetről. Honnan tudod, amit nem tudhatsz, vagy miként
győzted meg magad a képzelt igazságról?
Vincent összeszoruló ajkai közé préselte a nyelvét. Hátralépett, és a
fal felé fordult. Csikorgó hang hallatszott, ahogy kő súrlódott kőhöz.
Amikor a férfi ismét a fény felé fordult, volt valami a kezében. Valami
hosszú és görbe, a hegye éles.
– Mi az? – kérdezte Bernard, növekvő félelemmel a torkában. A
sziget legendái hirtelen nagyon valóságosnak látszottak.
Vincent úgy tartotta a tárgyat, mintha az toll lett volna.
 A barlangok felé,
február 9.

– Ez egy sárkány karma – lehelte.

Bernard testvér vadul rázta a fejét, és a szék támlájának vetette a
testsúlyát. A szék egyik lába felsikoltott, karmolást vájt a padlóba.
– Nem, gúnyolódsz velem. Ilyen teremtmény nem létezik. Hogy
mondhatsz ilyet egy ilyen helyen?
Vincent a leesett hátizsákra nézett.
– Add ide a vizet!
– Micsoda?
– A flaskádat.
Bernard a fejét rázta.
– Én…
Vincent leguggolt, és a csatokat rángatta.
– Figyelj – szólt, amikor kinyitotta a flaskát, és megdöntötte, hogy a
víz a nyakáig érjen. Belemártotta a karmot, aztán kiterítette a padlón
az összegyűrt papírt, egy G-t írt a hátuljára. – Egy gyengéd szorítástól
egyfajta ikhór{4} keletkezik. Minél hidegebb a víz, annál jobban folyik.
Ikhór? Az istenek vére? Uram, irgalmazz! Bernard a fejéhez emelt
kézzel elfordult. Most már megértette, miért aggódott az apát. Vincent
testvér nyilvánvalóan szép csendben megőrült.
– Évekig tartó meditáció után találtam – szólt Vincent. – Nap nap
után imádkoztam válaszért. Egy éjjel megérkezett. Ott, ennek a
padlónak a közepén, egy távoli csillag fénye által megvilágítva.
– Testvérem, imádkoznod kell velem – esdekelt neki Bernard.
Térdre ereszkedett, és elkezdett kegyelemért és megértésért
könyörögni.
– De ez az én imádságom – bizonygatta Vincent. Letérdelt
Bernarddal szemben, és megrázta, hogy hallgasson. – Ezzel
megérintettem a világegyetem szívét. Felfedtem, ami nem látható.
Életre keltettem, ami csupán agyag volt. Isten szemével láttam.
– NEM! – kiáltott Bernard. – Ez istenkáromlás! Téveszme.
Elhagyott a józan ész. Milyen bizonyítékod van arra, hogy amit
beszélsz, igaz?
– Cskk! – hallották a mókust.
Vincent testvér elmosolyodott, mert ez volt a válasz.
– Az ő neve Vigyori. Meg fogod találni a korai írásaimban.
Idehoztam őt az időn és téren át. A holló… – A férfi szórakozottan az
ablak felé pillantott. – A holló a szerelem küldötte északról.
– El kell mennem innen – szólt Bernard, előbb balra, aztán jobbra
fordulva a csapóajtót keresve. – Kérlek, gyere vissza velem, testvérem!
Engedd meg, hogy az apát… hogy az Egyház megváltsa a lelkedet!
Vincent testvér felnevetett.
– Öt nap múlva megváltozik a világ. Egy új dimenzió nyílik meg
mindannyiunk számára. Egy esély minden léleknek, hogy megváltást
találjon.
Bernard a fejét csóválta.
– Be tudom bizonyítani – mondta Vincent, acélos hangon. – Tíz
perc, testvérem. Tíz perc, ami megváltoztatja a felfogásodat a
valóságról.
A csuhája súlya alatt érezte a szíve gyorsuló dobbanásait.
Vincent átszelte a szobát, és felemelte a csapóajtót.
– Kövess – szólt, és gyorsan leereszkedett.
Hosszú léptekkel kint volt az ajtón, és a szirtek felé tartott.
– Hová megyünk? – kiáltott Bernard, küzdve a tempóval és a
lélegzetét elfojtó parti szél fütyülésével.
Vincent továbbment, és nem fordult meg. Hirtelen eltűnt szem elől,
egy ember készítette úton botladozott végig, amely egy nedves dűnéről
lejtett lefelé, és egy keskeny, az odafenti szirtek törmelékével borított
partszakaszra vezetett. A tenger, mintha sértette és feldühítette volna a
férfi jelenléte, a szikláknak csapódott, és vízpermetet szórt az arcába. Ő
továbbsétált, könnyedén egyensúlyozva lépdelt a köveken, ahogy egy
marionettbábu a madzagján.
Egy kiszögellésen ült egy barlang bejáratánál, amikor Bernard végül
utolérte.
– Nos? – kiáltotta Bernard a tenger acsarkodásával küzdve.
– Közelebb – kiáltotta Vincent hívogatón.
Bernard felemelte a csuháját, hogy lássa, hová lép. De mielőtt a
lábát felemelte volna, a szíve a torkába szökkent. A barlang mélyéről
hangot hallott. Mély, torokhangú, morajló sírást. Valamiféle állatét.
Egy nagy, vad állatét. Keresztet vetett, és levizelte a lába szárát. Ilyen
hangot még sosem hallott Isten földjén.
– Grrrrr-ockle – hallatszott odabentről.
 Grockle, a sárkány,
február 9.

Bernard Augustus testvér egész életében történész volt, kezdve az

iskolától a teológiai főiskoláig, és most itt, a Farlowe Apátság
könyvtárában is. Sok érdekes tanulmányt dokumentált, és tudta, hogy
a sziget egykor a sárkányok haragját körüllengő mítoszok középpontja
volt.
Régen, túl régen, hogy bármilyen feljegyzés szólt volna róla, és ezért
az évszázadok mendemondáira kellett szorítkozzon, azt beszélték,
hogy az összedőlt harangtorony helyén, ahol az eredeti monostor állt,
egy sárkány fészkelt. A sárkány jelenlététől rettegve két szerzetes
felmászott a haranglábra, hogy megolajozzák a használatlan harangok
illesztéseit, minden kapcsot egyetlen hang nélkül oldva ki. Aztán egy
viharos éjszakán, amikor olyan sűrű eső esett, hogy egy egész
sárkányhadosztály tüze sem érhetett semmit, az apát elrendelte, hogy
kongassák meg a harangokat. A harangzúgás elzavarta az anyát a
fészkéről. A szerzetesek, akik eddig a korlátok árnyékában bújtak meg,
felugrottak, és lándzsákkal döfték át a tojást. Az anya, látva az irtózatos
tettet, kitátotta a száját, és olyan sikolyt hallatott, amely megrázta a
tornyot és széthasította. A kőomlás minden harangot lesodort. Az
apátot a legnagyobb temette maga alá, ráborult, mint darázsra a korsó.
Csak ez után ereszkedett le a sárkány, összezárva hatalmas szárnyait az
eső ellen, és forró lángot okádott, amely megolvasztotta a bronzot, és
vele az apátot is, míg azok nem folytak szét, mint az ő meg nem
született kicsinye a tojásból.
Addig a napig a sziklákon a barlang mellett, Bernard testvér azt
mondta magának, hogy az ilyen történeteket sarlatánok és vallási
rémhírterjesztők találnak ki. Most, a lábait hűtő óceán partján,
amelynek komorsága a csontjaiba szivárgott, minden szót elhitt. Az
igazságról alkotott véleménye, ahogy Vincent testvér előre
megmondta, örökre megváltozott.
Egy démont látott.
 A lény összekuporodva valószínűleg nem volt méretesebb egy nagy
testű kutyánál. De minden alkalommal, amikor kiadta azt a kegyetlen
grrr-ockle hangot, a tüdeje fújtatása megemelte a vállát, és a szárnyai
összehajtott csúcsokként emelkedtek meg. Szörnyeteg volt, és amikor
kinyújtotta ronda, pikkelyes térdeit, olyan magas lehetett, mint egy
tizenéves gyerek. A férfi megborzongott a pengeszerű karmok láttán,
amelyek még egyszer olyan hosszúak voltak, mint a lábujjak,
amelyekből kinőttek. És az arca! A borzalmas, hegyes arca. Azok a
sorban álló fogak. Azok a forgó, sárga szemek, élénkzöld vérerekkel
hálózott, a világűr mélyénél is sötétebb középpontokkal.
– Pompás, igaz? – kérdezte Vincent. Egy szikla mögé nyúlt, és egy
félholt nyulat dobott a sárkány lába elé. A lény, egyetlen karmával
tartva a prédát, a másik lábával feltépte a bőrt.
Bernard testvér a sziklákra hányt. A tenger elmosta a foltokat.
Bernard letörölte a szájáról az epét, de az elméje fájdalmát nem volt
ilyen könnyű eltakarítani.
– Honnan jött? Miért van itt? Milyen gonoszság teremtette erre a
világra?
Vincent egy szent testtartását vette fel.
– Miért félsz tőle, testvér? Ő a teremtés ajándéka. A Föld
védelmezője. Egy gyermek, nem több néhány hónaposnál. Az őse
karmát keresve repült ide, és kipiheni az utat, amely hosszú volt és
kemény. Nézd a combját, megsérült, de már gyógyul. Repülés közben
elakadt egy elektromos vezetékben, és majdnem elpusztult. Napokig,
míg az éhség ki nem űzte, egy régi templomtoronyban húzta meg
magát, egy vízköpő mozdulatlanságát és álcáját vette fel. A túlélési
ösztöne és az alkalmazkodókészsége figyelemre méltó. Tegnap
megtudtam, hogy képes kivonni a vért a pikkelyeiből, amíg nem
változik…
– Állj! – Bernard testvér a homlokára szorított kezekkel a tenger
hömpölygésének ritmusára ringatózott. – Épp eléggé fáj, hogy látom,
ez a szörnyeteg megtűr téged. Hogyan tudsz úgy beszélni, mintha
ismernéd? Mintha valamiféle házikedvenc volna? A hasában a pokol
tüze ég. Ez a gyermek felnő, és mindannyiunkat megöl!
Vincent nemet intett.
– A teremtménynek nincsen tüze. A születése félresikerült, ezért
álomba merült, kővé vált. Egy különös lény keltette életre, ő pedig
idejött, hogy megtalálja a megváltást és a célját. Számomra ő az
egyetemes tudat csodája, írtam róla. És felbukkant.
Bernard újra a sárkányra pillantott. Grrr-ockle, morogta a lény,
félrebillentett fejjel. Borostyánszín szemei forogtak, majd
megállapodtak a férfin. A gyűlölet és a megértés közötti választás túl
nagy volt, hogy egy pillanat alatt átléphesse a szakadékot.
Mindazonáltal a testvére lelke érdekében Bernard Augustus tudta,
hogy muszáj megpróbálnia.
– Mondd el nekem, egyszerű szavakkal, hogyan jött létre. Te
varázsoltad elő ezt a lényt, vagy valódi?
Vincent felvett egy kavicsot, és a tengerbe hajította.
– Tíz hosszú évig szenvedtem – kezdte. – Próbáltam megérteni,
miért árult el Elizabeth. Könyörögtem az Úrhoz, hogy mutassa meg az
utat, és Ő, az Ő kegyelméből elküldte nekem azt a karmot. Először
fogalmam sem volt, mi az, de Elizabeth mindig is hitt a sárkányokban,
csak erre az indokra volt szükségem, hogy feltételezzem, nem egy
közönséges karomról van szó. Amikor megérintettem, ösztönzést
éreztem. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy írjak vele, és amikor
felfedeztem a furcsa hajlamát, hogy kifogyhatatlan mennyiségű tintát
produkáljon, elkezdtem dolgozni egy történeten. Hagytam, hogy a
karom vezesse a kezemet, mindig hittem, hogy ami íródik, az Isten
akarata és könyörülete. Hamarosan leírtam Elizabeth életét, a felnövő
lányával, egy Scrubbley nevű helyen. A történet messze vitt, Anglia
külvárosából az Északi-sarkra, de mindig kapcsolatban maradt a
sárkányok ősi világával. Feltételeztem, hogy a vállalkozásom egyetlen
oka, hogy a bánatom hamvaiból valami nemeset építsek, hogy
csillapítsam a gyászom hullámzását. De ahogy elragadott az írás,
felfedezést tettem. Idővel leírtam egy folyamatot, amely során egy
gyermek, akit megérintett egy sárkány szelleme, egy emberi anya által
melengetett tojásból kel ki, anélkül, hogy szükség lenne emberi apára.
Bernard testvér lehunyta a szemét.
– Hirtelen visszatért a fény a lelkembe. A történetben már többet
leltem, mint szórakozást: reményt találtam. A világa fejlődött, és
magába húzott. Ahogy az oldalak peregtek, tudtam, hogy valami sokkal
nagyobbat alkottam, mint menedéket a fájdalmam elől, egy olyan
meggyőző legendát, amely a gondolataimban új valóságot érintett meg.
Már azelőtt, hogy a sárkány feltűnt volna, tudtam, hogy Elizabeth
irántam érzett szerelme tiszta volt. – Vincent elfordult, és a
sárkánybébire pillantott, aki a barlang falához horzsolta a fogait. –
Most már biztosan tudom.
Bernard testvér tornyot formált az ujjaiból, rázogatva a kezét,
mintha koktélt keverne a szavaiból:
– Azt mondod, valóságos eseményeket jegyeztél fel, bár akkor azt
hitted, kitalált történet?
Vincent újabb nyulat dobott a sárkánynak.
– Az ő szerepe a történetben az volt, hogy felkutassa a karmot. Most
itt látod őt magad előtt. Itt a bizonyítékod.
– De hogy lehetséges ez? A fizika törvényei…?
– Mind rosszak – felelte Vincent. – Félreértés. A tudat köti össze a
világegyetemet egy hatalmas, láthatatlan birodalommá, amelyet a
fizikusok sötét anyagnak neveznek. Ennek a karomnak a segítségével
képes voltam belépni ebbe a birodalomba, és belülről megváltoztatni
az univerzumot.
Felhő robajlott a nap előtt, és elhullajtotta az eső első kemény
szilánkjait. Bernard testvér számára szívesen látott megkönnyebbülés
volt ez, mert a bőre kezdett csillogni a verejtéktől. Sötét anyag. A
szavak az aljasság és a gonosz esszenciája voltak. A rémálmok
megnyugtatóak ehhez képest.
– Hogyan? – kérdezte, mintha egy sziklát nyelt volna le.
Vincent felhúzta a kámzsáját az eső ellen.
– Egy nap kipróbáltam egy kísérletet. Visszatértem a kéziratom egy
részéhez, és megváltoztattam. Azt írtam, hogy a mókus, akit foglyul
ejtett a főgonosz asszony, aki megtévesztett engem, és elfordított
Elizabethtől, megszökik egy keskeny féregjáraton át az űrben.
– A mókus a toronyból?
– Igen. Addig nem tudtam, hogy a karomnak hatalma van
megváltoztatni az anyagot és az idő folyását.
– De ez puszta véletlen – recsegte Bernard. Széttárta a karját. – A
mókus bárhonnan jöhetett.
– Testvér, a dagály egy hullámára sem vagy egy sárkánytól. Hogyan
tagadhatod meg, amit látsz? Nincs olyan, hogy véletlen.
– De ha így van… – Bernard elhallgatott, nyugtalanság lett rajta
úrrá. Lerázott az orráról egy esőcseppet, miközben a szavakat kereste.
– Ha így van, egy ilyen hatalom… – Megrázta a fejét, képtelen volt
szembenézni a gondolataival. Nagy félelemmel pillantott fel. – Hogy
végződik a történet?
– Vele – biccentett Vincent a sárkány felé, aki most visszavonult a
rejtekhelyére. – A sötétben egy tűzcsillag ragyog. Néhány nap múlva
eléri a zenitjét. Amikor ez megtörténik, ő északra repül a karommal,
egy sárkányhoz, aki arra vár, mint ő, hogy újjászülessen.
– És te? – kérdezte Bernard. – Te mit fogsz tenni?
Vincent testvér kitárta a karját, és a tenyerével esőcseppeket fogott
fel.
– Én hazamegyek Elizabethhez.
 A toronyban pihenve,
hajnali 2 óra, február 10.

Kezdetben volt az auma, és csak az auma volt.

Akkor minden látható volt.
Nem volt jövő. Nem volt múlt. Csak a most létezett.
És az auma volt a most.
Ismeretlen ideig egy ismeretlen űrben, az auma tiszta, fehér tűzként
létezett.
Aztán, ok nélkül, mert nem volt ok, elkezdett terjeszkedni.
És kezdetét vette az idő.
Az auma kinyúlt, kitöltötte a nem létező űrt, mert nem volt űr, amit
az auma kitölthetett volna. De idővel olyan kiterjedésű lett, hogy a
legbelső szerkezetében lyukak keletkeztek.
A lyukakba új energia költözött, sötétség.
És egy összetartó erő, amelyet az auma G’ravitációnak ismert.
G’ravitáció segítségével az auma újraformálta magát, behajlott,
kihullámzott, először nem csinálva mást, csupán hullámokat,
körvonalakat és fénymintákat.
Így fedezte fel a Geometria természetét, állandóságot talált,
szimmetriát, arányt és tömeget.
És idővel az aumának tömege lett, összegyűjtötte magát, alakot
öltött.
És az alak, amelyet felöltött, egy tökéletes, szárnyas lény volt.
Ez a lény egy sárkány volt.
A neve pedig Godith.
Mostanra mindenütt sötétség volt. Godith, a nőstény sárkány,
kitárta szárnyait, messze az űrben, és tudta, hogy többé nem érintheti
meg a saját örökkévalóságát.
Másolni vágyta saját magát, hogy visszaszerezze az űrt, amelyet ő
egyedül alkotott.
Befelé fordult ekkor, a belső tűzhöz, és mérhetetlenül rövid idő
múlva kinyitotta a száját, és kimondta az első szót: hrrr.
 És a szó elszállt a világegyetem minden szegletébe.
Így kezdődött a világ.

A tenger dühöngött. Az eső dobolt. Sötétség borította a kis kőtornyot.

Az első emeleten, zsákból rögtönzött takaró alatt, a szerzetes, aki a
Vincent testvér nevet vette fel, egy aranyszegélyű zsebóráról álmodott.
Az álom mindig ugyanaz volt. Az óra mutatói visszafelé forogtak,
elmosódó pörgésig gyorsulva. Az üvegben látta az idő múlását.
Tízévnyi imádság. Tíz év magány. Tíz év az életből Elizabeth nélkül.
Amikor a mutatók megálltak, a nő mindig ott volt. A villogó zöld
szeme. A lágy vörös haja. Egy gyermeket dajkált, aki mindkettőjükhöz
tartozott. Kislány volt, és amikor ő odanyúlt, és megérintette a kezét, a
pici, rózsaszín ujjai a hüvelykujja köré fonódtak, és a férfi szívében
öröm volt, igazság és fény.
Fény.
A fény fölötte úszott. A szemhéjai áttetsző hártyáin át félretolta az
éjszakát. Fém csörrent. Vagy üveg volt az? Rezgés a padlódeszkán.
Léptek? Hogyan? A szeme félig megrebbent. Bernard testvér az
ablaknál térdelt, még halkan mormogva az imát. Amikor
mennydörgött, és megérkezett az eső, ólomcseppekben összezúzva a
levegőt, úgy döntött, itt húzza meg magát a toronyban. Hat hosszú
órája kérlelte az Urat útmutatásért.
Ami Hugo apát alakjában jött el.
– Ébreszd fel – szólt az apát hangja.
Vincent megfordult fektében. Hatan a Rendből. Ketten rúdon függő
lámpákkal.
– Mi ez? – kérdezte. Bernard testvér felé vetett egy pillantást. Zöld
fény villant egy kis ezüsttárgyon a kövér szerzetes markában. Egy
mobiltelefon volt az.
– NE! – Vincent a csapóajtó felé vetette magát, de Malcolm
Cornelius testvér, egy egykori tengerészgyalogos, nagy erejű ember,
elkapta.
– Ne kényszeríts, hogy megkötözzelek – mondta az apát. A
szemében a lámpák képe tükröződött. – Elfogtuk és megkötöztük a
bestiát.
– Nem tudod, mit cselekszel. Engedd őt szabadon – kérte Vincent,
olyan dühvel telve, hogy a szavak tajtékbuborékokban hagyták el a
száját.
Bernard testvér a megbánás könnyei között keresztet vetett.
– Apát – lépett elő Peter testvér, akinek a bőre túl kicsi volt az
arcához képest, vállai pedig úgy álltak, mint egy keselyűé. Kinyitott egy
dobozt, hogy megmutasson egy kupac papírt. – Ez a tetőtérben volt
elrejtve.
Hugo apát bólintott. Felemelte az első lapot, és elolvasta az első
szavakat: Szoba kiadó. Szemöldöke zavarodott ráncba gyűrődött.
– Átkutattuk a celládat – mondta Vincent testvérnek, aki
reménytelenül vergődött Malcolm testvér szorításában. – Csak üres
papírok voltak az íróasztalodban. Hazudtál nekem, testvér. Hogy
megvédd a gonoszt, amelyet a barlangban találtál.
– Kérlek – rimánkodott Vincent. – Még néhány nap, és a lény
elmegy.
Az apát alig rejtette el a hitetlenkedését, amikor így szólt:
– Hová, testvér?
– A sarkvidéki vad területekre. Ha ezt megakadályozod, mind
veszélybe kerülünk.
Hugo apát félrebiccentette a fejét, szakálla a csuklyája zsinórját
súrolta. Egy sóhaj kíséretében visszaejtette a lapot a dobozba, és intett
Peter testvérnek, hogy vigye el. Részvét, gyanakvás és szánalom
keverékével tanulmányozta Vincent testvért. Főleg szánalommal.
Közelebb lépett, elég közel, hogy a fiatalabb férfi fülébe súghassa:
– Mi lett belőled, Arthur? – kérdezte.
Vincent visszasuttogott:
– Az Isten szerelmére, add oda a karmot a sárkánynak!
Hugo apát felegyenesedett, és Malcolm testvérre pillantott.
– Vidd az apátságba, és zárd be a cellájába!
 Ragnar Fokán,
ugyanazon a napon

Egy mérföldnyire volt kint a tengeren, vagy inkább a jégen, próbálta

megállapítani, hol lehet a sárkány feje a sziget behavazott
körvonalaihoz képest, amikor megérkezett a Fain. Nem lehetett látni,
de a nő érezte közeledni. Olyan gyorsan, olyan közel volt, nem volt
ideje reagálni.
Semmi sem rémítette meg még ennyire.
Az égre nézett. A csillag ragyogott, de még nem a sziget csúcsán
fénylett. A számításai nem voltak pontatlanok. Akkor hogyan jött át a
Fain a kapun?
– Miért vagy itt? Mit akarsz?
A szél felnyögött, és a lába körül sepert.
– Ölts alakot – csattant fel. – Hadd lássalak!
A jég megreccsent. A bőre bizseregni kezdett. Összevegyülés. A
dolog őt vizsgálgatta.
– Fain vagyok, mint te. A régiek egyike!
A levegő lüktetett, a szemének nyomult.
– Segíthetünk egymáson! Ugyanaz a célunk. Csak azt akarom, hogy
visszatérjenek a sárkányok.
A vére felgyorsult az ereiben. Az idegvégződései sisteregtek.
Aztán benne volt. Eggyé vált vele.
A Fain.
Kitöltötte a végtagjait, felállította a szőrszálait, a lábujjai között
áramlott.
Egy kifejlett. Felsőbbrendű. Egy gyilkos.
– Miért vált kővé a sárkány? – kérdezte, egyenesen az agyába
hatolva.
Egyetlen esélye volt, mielőtt végez vele: átváltozni.
– Ellopták a könnyét – felelte gondolat útján.
A Fain hallgatott, hogy mérlegelje, igaz-e. És míg nyugalomban volt,
míg szünet állt be az összpontosításában, a nő hollóvá változott, és
kiszabadította magát.
Tíz szárnycsapás. Ennyire volt ideje. Miközben a sziget felé fordult,
megfagyott a tollai vége. Lehorgasztotta a csőrét, majd lezuhant.
Madáragya zümmögött, amikor a Fain visszatért.
– Hol van a sárkány tüze? – kérdezte.
– Krk – horkant fel hollónyelven. Utolsó védekező mozdulat.
Aztán kioltották. Üvegessé vált a tekintete. Mozdulatlan maradt.
Gwilanna, az ősidők szibillája.
Most pedig jégtömbbe zárt holló.
 Vincent testvér cellájában,
február 10., délután

Egy döglött nyúllal csalták lépre, majd Cedric testvér

altatótablettáival elkábították a sárkányt. Könnyebb volt, mint hitték,
és ketten, Malcolm testvér és az egykori cirkuszművész, Terence
testvér felvitte a testet a szirt csúcsára. Durva módon, egy tekercs
ragasztószalaggal szorosan a testéhez rögzítették a szárnyait, aztán
kötelekkel egy nyitott pótkocsira kötötték, amelyet a sziget egyetlen
járműve, egy Land Rover után kötöttek. A sárkány felébredt, miközben
egy kikövezett, elkerített helyre vitték, a használaton kívüli istállóba.
Olyan dühödt sikolyt hallatott, hogy a testvérek jó része elmenekült a
közeléből. Malcolm, Terence és Feargal testvérekre maradt, hogy
megláncolják a bestiát: a bokáit két lánccal az istálló oszlopához, a
nyakát a tető keresztgerendájához rögzítették. A szárnyait leragasztva
hagyták. A farkát elkapták, és zsákba csomagolták.
A szívét saját maga törte össze.
Amikor Vincent testvér meghallotta, mit tettek, sírva fakadt.
Bernard testvér, aki gondoskodott róla (a saját kérésére),
kétségbeesetten tördelte a kezét.
– Enned kell – mondta. A cella padlójára tett tálcára pillantott.
Vörös sajt. Kenyér. Egy nagy pohár víz. Kétszer hozták be. Kétszer
vitték ki érintetlenül.
– Mit fognak csinálni vele? – kérdezte Vincent halk, széteső
hangon.
Bernard egy verejtékfoltos zsebkendőbe köhögött.
– Az apát tanácsot kért a szárazföldről.
Vincent felemelte a fejét az ágyáról. Az arca merő gyötrelem és
cserbenhagyottság volt.
– Tanácsot? Kitől?
– Azt hiszem, küldött érkezik – felelte Bernard elfordulva. A
fiatalabb szerzetes pillantásából olyan ellenségesség áradt, hogy egy
pillanatig úgy gondolta, segítséget hív. De visszanyerte a
lélekjelenlétét, és a pillantása megállapodott valahol az ablakon túl,
ahol épp egy hollót látott keringeni az alkonyatban.
– Ez szerencse, testvérem. Legalább nem ölték meg azonnal a
teremtményt.
– Jobb lett volna, ha így történik – felelte keserűen Vincent. – Ha
vezekelni akarsz azért, amit tettél, fogj egy lándzsát, és szúrd keresztül
a sárkány szívén! A végzet, ami vár rá, rosszabb a halálnál. El fogják
vinni, és darabokra szedik. Porcikáról porcikára, a tudomány nevében
elpusztítják a világ minden reményét.
Bernard testvér erre az ég felé lendítette a karját.
– Hogyan tudsz még mindig ilyen… tiszteletlenséget beszélni? –
Ahogy körbefordult, a cella ajtaja kinyílt, és a komor arcú Malcolm
testvér nézett be. – Minden rendben – szólt Bernard, leitatva a
homlokáról a vérnyomása okozta verejtéket. – Beszélgetünk.
Bizalmasan. – Malcolm testvér ellenséges pillantást vetett Vincent
testvérre, aztán óvatosan behajtotta az ajtót.
Bernard összekulcsolta a kezét.
– A barlangnál arról beszéltél, hogy mi történt a teremtménnyel,
hogy például nekirepült egy vezetéknek. De amikor átnéztem az írásod
utolsó oldalait, nem említettél ilyen balesetet. Kitaláltad? Vagy abból
sejtetted, hogy sérülése volt?
– Nem – felelte Vincent. – Elmondta nekem, hogy mi történt. Az ő
nyelvén.
Bernard testvér megtántorodott. Megtalálta az ablakkeretet, és
nekidőlt.
– Te beszélsz ezzel a lénnyel?
Vincent, reménységet észlelve, ülő helyzetbe lendült.
– Ha ezt be tudnám bizonyítani, elhinnéd, amit állítok? Hogy a lény
inkább angyal, mint ördög?
Bernard a mellkasát tapogatta. A szívverése megduplázódott.
– Téged érdekelnek az ősi nyelvek, nem igaz?
– Mennem kell – motyogta Bernard. – Az egészséged érdekében,
egyél, kérlek!
– Beszélj hozzá, testvér! Egyszerűen, bármilyen nyelven, amit az
inuitok felismernének. A szókincse korlátozott. Még csak gyermek, de
meg fogja érteni.
Bernard testvér az ajtónak támasztott homlokkal megállt.
 – Amit kérsz, az minden hitemen túlmutat.
– Találsz majd újat – felelte Vincent. – Beszélj vele, mielőtt ideér a
küldött. Az ébredése veszélyt hoz. Érzem a csontjaimban.
– Veszélyt? – nézett hátra Bernard rémülten.
– Egy másik világ szele – mondta Vincent. A szemét lehunyva,
erősen összpontosított. – És ahol szél van, ott néha vihar is. Segíts
nekem, testvér! Menj az istállóba, és beszélj a sárkánnyal!
 Az istállóban,
február 11. reggelén

– Bernard testvér! – Terence testvér felállt az ajtón belül álló,

háromlábú székről, és jó reggelt kívánt szerzetestársának.
Bernard köszönetképp biccentett. A magasabb férfi válla fölött
láthatta a sárkányt, aki a földre kuporodva kihasználta a kényelmet,
amelyben a béklyói mellett része lehetett. Valahol mélyen, Bernard
szívében kényelmetlen szánalomfoszlány mocorgott.
– Nyugodt a lény?
– Kiáltozik és vonít, mint egy kutya – horkantott Terence. – És
valami istentelenül bűzlik, amikor csak kinyitja a harapós száját.
Valami hír az apáttól?
– Azért küldött, hogy etessem meg – felelte Bernard. Kicsomagolt
egy nyulat egy tekercs papírból. Friss vércsepp hullott a saruja szíjai
között a bőrére. Letérdelt, hogy letörölje, és észrevette, hogy a sárkány
feje követi a mozdulatát. Nem először mormolt el egy gyors imádságot.
– Én inkább éheztetném – sóhajtotta Terence. – A savas ürülékétől
rosszul vagyok.
– Az apátnak élve van rá szüksége – mondta Bernard. – Menj! Én
majd vigyázok a bestiára egy órát. Mutatta valami jelét annak, hogy
tüzet okádna? – Aggodalmasan nézett körül. Nagy mennyiségű fa volt
a börtöncellában.
– Nem – felelte Terence, miközben kilökte az ajtót. A sárkány
elhúzódott a fény elől. – Pokoli teremtményhez képest, hála az égnek,
kis jelentőséget tulajdonít nekünk. – Szabályosan meghajolt, és
távozott, kettesben hagyva Bernardot a sárkánnyal.
A szörnyű, sárga szemek ránéztek. Nem volt bennük fenyegetés,
csak gyámoltalanság. Olyan ember létére, aki küzd Isten minden
teremtményének szeretetéért, Bernard testvért zavarta, hogy ilyen
megszégyenülten látja az állatot. De ha, ahogy azt az általános
viselkedése sugallta, nem az égből származott, akkor nem adhattak
esélyt neki. És mégis ott állt ő, leölt egy nyulat, megszegte a
fogadalmát, megtévesztette egy szerzetestársát azzal, hogy az apáttól
kapott parancsot, holott az sosem adott ilyen utasítást. Ha ez a
hazugság valaha kiderült volna, sok bonyolult kérdéssel kellett volna
szembenéznie. De talán egyik sem lett volna olyan nehéz, mint az,
amely egész éjjel nem hagyta őt aludni: tud-e beszélni ez az élőlény?
– Éhes vagy? – kérdezte Bernard anélkül, hogy odakínálta volna
neki a nyulat.
A sárkány orrlyukai kitágultak, de a fejét leszegte. Minden szándék
és cél ellenére nem válaszolt.
Bernard újból összeszedte a bátorságát, és megpróbálta:
– Éhes vagy? – ismételte, de ezúttal olyan nyelven, amelyet a
kanadai sarkvidéken töltött missziója során tanult.
Elképedésére a sárkány felemelte a fejét. A szemére félig rásiklott a
szemhéja, ijesztő réssé szűkítve azt. Bernard csontjai majdnem
zörögtek. A lény megértette őt? A feje két oldalán feszülő, színüket
változtató pikkelyek fülek voltak? Kiemelte a nyulat a papírból, és
nagy, hátsó lábainál fogva meglóbálta.
– Eszel? – kérdezte az északi nyelven.
A sárkány félrebillentette a fejét.
– Mi vagy te? – kérdezte Bernard.
– Grrr-ockle – válaszolt a teremtmény.
Válasz volt vagy akaratlan hangadás? A morgásnak furcsa,
hangutánzó jellege volt, de ezen kívül nem volt értelme. Bernard
odadobta a nyulat. Az éppen a sárkány nyakára erősített lánc
hatósugarán kívül ért földet. A lény nyújtózkodott, türelmetlenül
mozgatta az állkapcsát.
Bernard lelkét idegesség és szánalom marcangolta. Keresett egy
seprűt, amely szinte majdnem olyan kopasz volt, mint ő maga, és a
sárkány elé tolta vele a húst. Az felkapta, gyorsan kifordította a
zsigereit, és falta a lágy, vörös belsőségeket.
Egy olyan embernek, aki tartózkodott az állati hústól, ez kis híján
elviselhetetlen volt. Mit művel itt? Hogy tudna kommunikálni ez a
barbár szörnyeteg? Vincent testvér épelméjűségét akarta vajon
igazolni, vagy az ő bűnös kíváncsisága volt ez? Melyikük volt valójában
a bolond?
Ismét a lényre pillantott, amely a fogát szívva tisztította meg azokat
a nyúl szőrétől. Böffentett, mintha követ törtek volna. Bernard
megborzongott, és émelyegve elfordult. Már majdnem az ajtónál járt,
amikor a sárkány újabb hangot adott, mélyen a torkából.
– Víííízzz.
Félelem örvénye támadt a szerzetes körül.
– Víz? Vizet akarsz?
A sárkány kitátotta a száját, hogy megmutassa kicserepesedett,
fekete nyelvét, amelyet a nyúl vérének csíkjai szennyeztek itt-ott.
Bernard lüktető homlokára tette a kezét. Ez már párbeszéd volt,
vagy a szükséglete kifejezése? Bólogatva hátrafelé botladozott.
Megtöltött egy vödröt a kinti csapról, majd visszavitte, a seprűvel tolva
előre. A sárkány lehajtotta a fejét, és ivott. Úgy lefetyelt, akár egy
házimacska. Amikor végzett, felborította a vödröt, és visszagurította
Bernard lába elé.
– Víííízzz – recsegte.
A férfi ismét megtöltötte a vödröt.
Öt vödörnyi víz oltotta el a sárkány szomját. A negyedik után
lekuporodott, és vizeletsugarat ürített, eláztatva a penészes szalmát a
háta mögött. A szag borzalmas volt. Fehér nyomok voltak a
teremtmény lábán, ahol óvatlanul a saját trágyájába lépett, és a
pikkelyeket valamiféle gomba fedte. Szörnyű volt. Embertelen. A
Szentírásban az áll, hogy az ember uralkodjék az állatokon… De
hogyan alacsonyodhatott le a testvériség olyan erőszakig, mint ez?
Bernard ott és akkor eldöntötte, hogy beszélnie kell az apáttal.
Könyörögni fog a lény érdekében. Az állat intelligens volt, és láthatóan
szenvedett. De egy trükk a vödörrel nem fogja meggyőzni a Rendet,
hogy kegyelmet gyakoroljon. Hogy véget vessenek a gyötrésének,
sokkal magasabb érzékelési szintre kell emelkedniük. Újból
megszólalt:
– Honnan jöttél?
A sárkány a földet kaparta. Úgy látszott, megértette, de a válasz
bizonytalan és értelmetlen volt.
– Zannnnnaaaa – morogta.
Zannnnnaaaa?
– Mi az a Zannnnnaaaa? – kérdezte a homlokát ráncolva Bernard.
A sárkány meglóbálta a fejét. A láncszemek hullámzottak a romos
tető lyukain betűző napfényben.
– Ooooonnyaaaaa.
 A szó morajlott az istállóban. A tőlük jobbra, magasan a
nyeregtetőben lévő ablak párkányára egy holló ereszkedett le
szárnycsattogtatva. Bernard testvér szája megrándult.
– Anya? – suttogta.
A sárkány nyöszörgött.
– Akkor ki az apád?
A sárkány a feje újabb szilaj rántásával gurgulázni kezdett, mintha a
kérdés megért volna egy tűzcsóvát. De nem jött a tűz. A testének
ragasztószalaggal megkötött része felpúposodott, hogy ösztönösen
kitárja a szárnyát. De nem volt menekvés. Eltompított farka
csalódottan dobolt a talajon. Karmai a földbe mélyedtek. Nem
válaszolt.
– Mondd el – sürgette Bernard. A torka megfájdult a
magánhangzókban oly szegényes nyelvtől. – Ki az apád?
– Kaaarrkkk! – szólt közbe a holló, és Bernard ugrott egyet. A
madár kezdte nyugtalanítani. Sötét fény volt a szeme közepében. Miért
volt olyan gyakran a sárkány közelében? Talán valamiféle társ volt
számára, töprengett. Egy lélek, amely a teremtmény szükségleteit
elégítette ki? Lépteket hallott a közelben. A holló is hallotta. Újabb
morcos károgással megkerülte a fészert, majd visszalendült a nyílt
légbe. Rémült hangok tettek rá megjegyzést: Terence és Peter testvér.
Bernard ismét a sárkányra összpontosított.
– Gyorsan. Az apád?
A sárga szemek lezárultak. Az orrlyukak ívei kitágultak, akár a
trombiták.
– Gaaaawwwaaaaainn – felelte a távoli leszármazott, Grockle.
Bernard a torkára szorított kézzel elhátrált.
Gawain.
Ez volt a bizonyíték, amire szüksége volt.
 Hugo apát irodájában,
február 11-én

– Hugo apát, sürgősen beszélnem kell veled.

Az apát felemelte a kezét, mielőtt Bernard testvér a mondat feléig
jutott volna. Bernard azonnal elhallgatott, lehajtotta a fejét, és elnézést
kért.
Az apát keze oldalra lebbent, és szórakozottan a padra mutatott. Ő
maga az íróasztalánál álló bőr karosszékben ült, előregörnyedve
olvasta Vincent testvér kéziratát.
Bernard testvér úgy döntött, állva marad. A következő néhány
percben türelmesen várakozott, összeszedte a gondolatait, miközben
az apát aprólékosan lapozgatott, óvatosan felemelve az oldalakat a
sarkuknál, és mindegyiket az előző hátára borította, pontosan és
tökéletes sorrendben. Végül, miután elolvasott egy alig egyharmadáig,
zölddel írott oldalt, hátradőlt a székében, és levette a szemüvegét.
– Mit kezdjek ezzel? – kérdezte széttárva két kezét a papírok felett,
mintha a benne szereplőkhöz szólna.
– Apát…
– Egy őrült vagy egy zseni munkája ez?
– Én csak belepillantottam. Nem tudok hozzászólni. Beszélhetek
veled a teremtményről?
Hugo apát érdektelennek látszott.
– Gyermekmesének tűnik, és mégis… – elhallgatott, és a szájába
vette a szemüveg szárát -…mégis, határozottan van veleje. Elmondta
ezt a történetet a toronyban, ugye?
– Igen – felelte Bernard, próbálva nem türelmetlennek tűnni. – Azt
állította, hogy valós eseményeken alapszik.
Az apát hitetlenül böffentett.
– Magyarázd el!
Bernard átkozta a nagyszájúságát. Ötszáz évvel ezelőtt Vincent
testvért élve befalazták volna a „sárkány” szó puszta említéséért, és bár
a sorsa most sokkal kevésbé lesz megsemmisítő, a hiedelmeinek
bármilyen helyeslése közröhejt és a Rendből való majdnem biztos
kivetést eredményezett volna. De a hazugság maga bűn lett volna.
Talán a sötét anyag elméletének körvonalazása, követve az istállóban
tapasztalt bizonyítékkal elég lesz, hogy meggyőzze az apátot, hogy
előítéletek nélkül vizsgálja felül a történteket?
– Ő… – de Bernard már a legelején kereste a szavakat. – Fizikus
volt, mielőtt eljött ide.
Hugo apát a korához és az alkatához illő tempóban hintázott a
széken.
– Így van. Folytasd!
Bernard az ablakhoz fordult.
– Hisz abban, hogy a valóság nem az, aminek látszik. Ha jól
értettem, van egy elmélete, hogy az egyidejű események, melyek
azonos időben, de más-más helyen történnek, összekapcsolhatók a
világegyetemnek egy sötét anyagnak nevezett birodalmán át, egy
számodra vagy számomra láthatatlan birodalomban. Bár azt sugallta,
hogy mindannyian, minden ember összeköthető ezzel a képességgel a
tudata kiterjesztése révén.
Hugo apát csettintett a nyelvével. Ezt a hangot csak akkor hallatta,
amikor nagyon elégedetlen volt.
– Kábítószert szed?
Bernard hirtelen visszafordult, hogy az öregember szemébe nézzen.
– Kábítószert?
– Hogyan éri el ezt a… kiterjesztett tudatot?
Bernard az ajkai közé tolta a nyelvét. Repedezettnek és száraznak
érezte a száját.
– A karmot használja. Úgy látszik, azt hiszi, hogy az kibővíti a
folyamatot. Zavaros elmeállapotának… felhőjében azt hiszi, hogy a
sárkányok a sötét birodalom őrzői. Uram, a teremtmény…?
Hugo apát ismét felemelte a kezét.
– Megpróbáltam írni ezzel a tárggyal, sikertelenül, mert egy
cseppnél többet nem sikerült kipréselnem belőle. Bemutatta neked az
eljárást?
– Igen, de…
Az apát feltartotta a kezét, hogy ne szakítsa félbe még egyszer. Az
íróasztalhoz egy sor fiókot építettek. A három fiók közül a középső
gombját elfordítva kinyitotta a fiókot, és kivette belőle a karmot.
 – Kérlek, légy oly jó, hogy megmutatod nekem.
Bernard ellazította a vállát. Bármilyen tiltakozás értelmetlen volt.
– Jól van. A vizet. – A félig telt pohárra mutatott.
Hugo apát odacsúsztatta a poharat az asztalon.
– A kéziratra írjak?
Az apát nemet intett. Egymásra rendezte a két kupacot, és
felfordította. Aztán a fiókok melletti polcok egyikéről elvett egy
jegyzetpapírt, amely nem volt nagyobb egy kis csokoládépapírnál, és
Bernard elé tolta.
Bernard a vízbe mártotta a karmot, és finoman megszorította.
Amikor így tett, furcsa eufória söpört végig rajta. Kellemes, érthetetlen
és megmagyarázhatatlan szédülés fogta el. A papírhoz érintette a
karmot, újból megszorította, hogy meginduljon a tinta, és leírta:
Farlowe-sziget.
– Érdekes – szólt az apát. – Hadd próbáljam meg!
De mielőtt ezt megtehette volna, a figyelmét a folyosón felhangzó
zűrzavar terelte el.
– Mi az? – kérdezte a székével megpördülve, amikor feltárult az
ajtó.
Peter testvér tántorodott be, és fél térdre zuhant.
– Gonoszság – lihegte a szíve tájékát tapogatva, amely mintha
rohammal fenyegette volna. – Terence testvér…
– Mi van vele? – kérdezte az apát Peterhez lépve, és elkapva őt,
mielőtt elesett volna.
– Megvakította – hörögte a testvér Hugo apát csuhájába
kapaszkodva olyan erősen, hogy a szövet elszakadt a kulcscsontjánál.
– A lény?
Peter bólintott, majd elájult.
– Gondoskodj róla – mondta Hugo apát, és kiviharzott a szobából.
A folyosón szerzetesek futkostak fel-alá, segítségért és gyógyszerért
kiáltoztak. Két cellával odébb, a bezárt ajtó mögött Vincent testvér
kiabált, hogy eresszék ki. Az istállóban kétségtelenül a leggonoszabb
szavakkal illették a kölyöksárkányt, hacsak meg nem kövezték.
Bernard testvér valahogy mégis tudta, hogy az ő helye az apát
asztalánál van. Ismét megszorította a karmot, és egy új, bizarr
sugallatot érzett. A papírok feletti polcról elvett egy borítékot. Vincent
testvér kéziratára nézett. A legelső lapon ott állt egy szereplő neve és
címe:
David Rain
Scrubbley
Hóbortos köz 42.
Ezt leírta a borítékra, beletette a jegyzetpapírt a sziget nevével, majd
lezárta.
Aztán a sárkány segítségére indult.
 Az istállóban,
február 11. délben

Négy szerzetes gyűlt össze Terence testvér körül, aki az istálló

ajtajának támaszkodva ült. Cedric testvér, egy visszavonult orvos
vattapamacsot szorított a szemére. Az arcán és a nyakán éktelenkedő
vörös foltok valamiféle égésről árulkodtak. Valami sárga (hányadék?)
szennyezte a csuháját, amely bőséges vízmennyiségtől volt nedves. Az
egyik lába feltartóztathatatlanul reszketett. Az ajkáról elmotyogott
imádság szállt fel. Mélyen gyökerező félelem lengte körül.
Bernard elkapta Sebastian testvér karját.
– Mi történt?
– A lény leköpte.
– Ingerelték?
– Számít az? Lehet, hogy Terence testvérünk megvakult. Az egyik
szemét nem tudja kinyitni, a másikat pedig a lény hitvány köpete
tompítja el.
– Egyáltalán semmit nem mondott a balesetről?
– Motyogva imádkozik, és nem válaszol a kérdésekre. Én mondom,
ezt a dolgot el kell távolítani a világból, és visszaküldeni a pokol
bugyraiba, ahonnan felemelkedett.
Bernard testvér bólintott, de nem mondta, hogy egyetért.
Könnyedén vállon veregette Sebastiant, Terence testvér gyógyulásáért
imádkozott, majd az istállóba sietett.
– Óvatosan közelíts – szólt az apát a sárkány jobbján állva jó
néhány méterre. A hangja nyugodt volt, de a viselkedése komoly.
Malcolm testvér kicsivel előtte állt, egy sárkányölő hangulatában és
testtartásában. Maga a lény a cellája egy árnyékos sarkába húzódott
vissza. Csak az alkalmankénti fénypászmák csillantak meg bőrszerű,
zöld pikkelyein.
– Én ezt nem értem – mondta Bernard. – Itt voltam a lénnyel alig
néhány perce, és tökéletesen nyugodt volt. Nem akart megtámadni.
Az apát nem törődött ezzel. Horgas orrát felemelve így szólt
Malcolm testvérnek:
– Keress egy nagy zsákot!
Malcolm azonnal átkutatta a raklapokat, ahol egykor búzát és árpát
tároltak.
– Mit tervezel? – kérdezte Bernard. Nyugtalanság támadt benne.
– Ennyire szánod ezt a bestiát? – kérdezte az apát.
Bernard összefonta az ujjait.
– Nem hiszem, hogy démon.
Az apát lassan felé fordult.
– Terence testvér nem értene egyet. – És Bernardnak úgy tűnt,
kicsivel több rosszindulat van az idős férfi szemében, mint amit a
sárkányéban látott.
Malcolm egy poros zsákból rázogatva a szalmatöreket, visszatért.
Az apát egy farakásra mutatott.
– Válassz egy deszkát! Ami elég nagy, hogy pajzsunk lehessen a
köpése ellen.
Bernard iszonyodva nézte a zsákot.
– Be akarod kötni a fejét?
– Odakint van egy szerzetes, aki talán nem fog többé látni. Egyelőre
a bestia sem.
– Apát, ez borzalmas.
– A fát – morogta amaz.
– Majd én – szólt Malcolm, és Bernard hasához dobta a zsákot, aki
úgy kapta azt el, mintha maga lett volna az ítélet.
– Meg akarjátok ölni?
– Egy küldöttet várok – felelte az apát. – Ó fogja eldönteni, hogy mi
legyen vele.
– Ő is a testvériség tagja? – kérdezte Bernard. Növekedett az
idegessége. Nem tudta lerázni Vincent testvér figyelmeztetését:
veszély, egy másik világ szele.
– Ezzel neked nem kell törődnöd – felelte az apát.
– De ha a Rend mindig egyedüli volt a szigeten, akkor miért…?
– Aggódom érted – szólt az apát a szavába vágva. – Egyre inkább
úgy találom, hogy a hangulatodat ugyanaz a téves eszme fertőzte meg,
amelybe Vincent testvér belezavarodott.
– Nem szabadna kínoznunk a lényt – csattant fel Bernard,
visszaterelve a figyelmüket a sárkányra.
 De az apát csak elfordult, és Malcolm testvérhez szólt, aki egy
méretes deszkát tartott a magasba.
– Óvatosan közelíts hozzá! Bernard testvér, úgy látszik, nem fél a
bestiától. Hadd álljon ő elég közel, hogy eltakarja a fejét.
Malcolm testvér felemelte a pajzsot. Az alkarján
tengerésztetoválások díszlettek. De ahogy elindult, Bernard
megállította, és így szólt:
– Egyedül csinálom.
– Micsoda? Megőrültél?
– A teremtmény értelmes – felelte Bernard keményen. – Máris az
árnyékban kuporog. Ha egy deszka mögül hirtelen ráugrom, talán újra
támadni fog. Védjétek magatokat, ha szükséges. – Kilépett a
fedezékből.
A sárga szempár rémülten figyelte. Bernard tett két lépést előre. A
sárkány felszegte a fejét. Újabb lépés, és a lény karmai a talajba
mélyedtek. Még egy. A füle pikkelyei megemelkedtek.
– Ne állj ellen – suttogta Bernard az északi nyelven, a hangját a
sárkány morgásához igazítva. – Ha megpróbálod, megölnek. Bízz
bennem! Segítek neked. – Aztán kinyitotta a zsákot, és egy sima
mozdulattal a sárkány fejére csúsztatta.
A kölyök nekifeszült a láncainak.
– Zaaaannnnnaaaa – sírta prüszkölve, majdnem lefújta a zsákot a
fejéről. Az anyag beleakadt a pikkelyekbe, és ott maradt.
– Testvér, lépj hátra – kiáltotta az apát.
De Bernardnak előbb volt egy kérdése a sárkányhoz.
– Miért? – kérdezte. – Miért köpted le Terence testvért?
A válasz egyszerre volt zavaró és félelmetes.
– Maadáááárrrrr – nyöszörögte a sárkány.
Bernard megpördült, és felnézett a tetőre.
Az ablakban ismét ott volt a holló.
– Gyere onnan – erősködött az apát.
Malcolm testvér félrehúzta Bernardot.
– Ez a hely tiltott – szólt Hugo apát. Malcolmhoz fordulva
hozzátette: – Őrizzétek jól! – Bernardhoz pedig így szólt: – Te
elmehetsz.
– Apát, ez a sárkány…
– Menj, Bernard testvér!
 Bernard ismét a szánalomra méltó teremtményre pillantott, aztán
lehajtotta a fejét, és kisietett. Kis híján elájult, amikor a hideg levegő
mellbe vágta. Egy használatlan itatóvályúhoz botladozott, és zihálva
leült rá. Az oldalára tapasztotta a kezét. Mi történt ezen az egykor szent
helyen? Sárkányok, hollók, égés, kínzás. És ő itt állt, az egésznek a
közepén. Kivette a csuhája zsebéből a borítékot, és úgy meredt rá,
mintha halálos ítélet lenne.
– Megsérültél, testvér? – Cedric lépett hozzá, és a vállára tette a
kezét.
Bernard nemet intett.
– Hogy van Terence testvér?
– Nem olyan rosszul, mint féltem. A sérülés inkább az elméjén
esett, mint a szemén. Az hiszem, látott valamit, ami nagyon felkavarta
őt, mielőtt a lény úgy döntött, rátámad.
– Beszélt róla?
– Nem tudom megmondani, a halandzsázása érthetetlen.
Bernard lesújtva felsóhajtott. Valamit tennie kell. Valamit, amely
meggyőzi az apátot, hogy részvéttel nézzen a teremtményre.
Megütögette a combját a levéllel.
– Megjött már a csónak a szárazföldről? – Egyszer egy héten, ezen a
napon egy kis csónak érkezett mindig az ellátmányukkal.
Cedric bólintott.
– Igen, fél órája kötött ki. Ferdinand és Rufus testvérünk segít
kipakolni, és ügyelnek rá, hogy a látogatók előtt megőrizzük a
titkunkat.
A titkunkat. Bernard öklendezni tudott volna a saját
bűnrészességétől.
– Ma délután kihagytam az imádságot. A kápolnába kell mennem.
Tennél nekem egy szívességet?
– Természetesen – felelte Cedric.
Bernard odaadta neki a levelet.
– Tégy erre bélyeget, kérlek, és tedd be a postába…
 Ugyanaznap Scarrow Pointnál
a kanadai sarkvidéken

A medve az úton várt rá. Ült. Bámult. Hunyorgott a hóban. A

testének minden porcikája kihívást sugallt. Azért jött, hogy válaszoljon
a kihívásra. Hogy felismerjék.
Valami megváltozott a természet rendjében.
A férfi megállította a teherautót, és leállította a motort, de hagyta,
hogy a fényszórók megvilágítsák a medvét. Öt mérföld a számlálón. Öt
mérföld délre a sarkkutató bázisról. A rádióra pillantott, és megnyitott
egy csatornát.
– Russ.
– Anders?
– Helyzet van.
– Nem hallom a motort. Lerobbantál? Ne mondd, hogy megint
kiégtek a relék.
– Egy medve, Russ. Scarrow közelében.
– Jesszus, mit keres ott egy medve ilyenkor?
– Nem tudom. Mindjárt megnézem. Talán lejöhetnél a géppel.
– Ráérsz te erre? Mi van a járatoddal?
A férfi zsebében felbizsergett a narvál-talizmán.
Veszélyt jelzett. Nagyon nagy veszélyt.
Bergstrom az ülés mögé pillantott, a töltött puskára.
– Hozd a gépet – mondta, és kiszállt a rádióadásból.
Aztán kilépett a teherautóból, fegyvertelenül.
Hó táncolt a fényszórók melegében. A lámpák lusta csóvája által
megvilágítva elindult, nem támadó léptekkel.
Hófelhők porzottak a medve mancsai körül. Változtatott a
tekintetén, de a testtartásán nem.
Tízméternyire tőle Bergstrom megállt.
A medve megfordította az egyik mellső mancsát, a karmait
nyújtogatta.
– Nehéz – mondta. – Erős, de ormótlan.
 Tehát nem medve. Egy élőlény a medvében.
– Fain vagy – szólt Bergstrom.
– Te pedig… érdekes – felelte a jegesmedve.
– Hogy jutottál át ilyen korán a kapun?
A medve pislogott, mintha a kérdés meg sem érné a válaszát.
– Egy fiatal Faint követek, aki megtörte a folytonosságot. Te a
közelében jártál, sámán. Faint sugárzol.
Törés. G’reth. Mit hozott vissza magával a kívánjsárkány?
Bergstrom visszatartotta a lélegzetét.
– Mi a célod a fiatal Fainnel? – kérdezte.
– Megtalálni. Megbüntetni. Aztán megtisztítani ezt a világot a
sárkányoktól. Godith képe nem térhet vissza a Fainhez.
– Miért?
– Az nem fontos. Hol van a Gawain nevű sárkány tüze?
– Elrejtették.
– Mondd meg a helyet, vagy meghalsz.
– Miért nem tudod kinyomozni?
A hunyorgás lerövidült.
– Megtalálom, sámán. És akkor visszajövök, és hamuvá égetem a
testedet.
A szél felerősödött, havat görgetett maga előtt. Bergstrom keze
megmoccant, és a teherautó fényei kihunytak. Abban a pillanatban
előrevetődött, elmosódva felvette egy medve alakját. A fogai a Fain
nyakába mélyedtek. De az erős volt, és mancsai egyetlen hatalmas
szorításával kipréselte a levegőt a tüdejéből. Ahogy az útra csúszott, a
Fain úgy sújtott le a tarkójára, amelynek sem ember, sem medve ellen
nem állhatott.
Amikor Russ húsz perc múlva rátalált, a bundája véres csíkokra volt
hasogatva, és az orrából kiáramló levegő annyi sem volt, mint egy
hópehely súlya.
A teherautó fényszórói ismét égtek, lágyan fúródtak az éjszakába.
A jármű vezetőjét sehol sem találták.
Russ riadót fújt a rádión. Kábultan állt a sebesült medve felett,
pisztolyt szegezve a fejének. A szánalom azt követelte, hogy vessen
véget az életének. A pisztoly remegett, ahogy a mutatóujja a ravaszra
fonódott, de a kíváncsiság megállította. Talán többet tudnának meg, ha
életben hagyja a medvét?
 Elfordult, és káromkodással telítve a levegőt, visszament a
terepjáróhoz a nyugtatófegyverért.
És ekkor, amint hátat fordított, valami kipréselődött a sérült test
alól, és odébb gurult az úton. Egy darabka csont volt, amelyet régen
metszettek ki egy narvál szarvából. A faragásai gyorsan váltakoztak,
próbálták megtalálni a Fain nyomát. De a lény elment, hogy folytassa a
kutatást. Így a talizmán engedelmeskedett az elsődleges parancsnak:
vészhelyzetben változzon át a Groyne nevű sárkánnyá, és keresse meg
David Raint…
 Farlowe-sziget, Hugo apát irodájában,
február 12., hajnali 1 óra 35

Egyszer, gyerekkorában a kísértés elcsavarta Bernard testvér fejét.

Mr. Suneet, az újságos boltjában, mielőtt beköszöntött volna a
modernizáció, és elektronikus szemek kezdték volna figyelni minden
mozdulatunkat, ellopott egy doboz cukorkát. Jól emlékezett az esetre.
Ahogy várt az újságos állvány mellett, míg a duci Mrs. Vickers végigjött
a soron, és megállt, hogy megnézze a születésnapi képeslapokat,
miközben eltakarta őt a kassza irányából. Ebben a pillanatban tért le a
helyes útról. A szüleitől. A vasárnapi iskolától. A jótól. Az édességet
zsebre vágni könnyű volt. Vele a zsebében kimenni már egy másik
dolog. A lába, amelyet lángoló bűntudat töltött el erővel, túl gyorsan
lendítette az ajtó felé. Beleütközött Mr. Cardle-be, a vak emberbe, a
kutyájával. Az ütközés sokféle hangot keltett, de Bernard csak a
dobozban zörgő cukorkák hangjára emlékezett, amelyek sörétként
kocogtak a dobozukban.
– Hé! – kiáltott Mr. Suneet. És Bernard futott. Tizenkét évesen
tolvaj lett belőle. Sosem kapták el, és a bizonyítékot perceken belül a
lefolyóba öntötte. De a büntetése kemény volt és élethosszig tartó. Az
elméjét kitörölhetetlen szégyen szennyezte – és sosem mehetett vissza
többé abba az üzletbe.
Ezeken gondolkozott, amikor beosont Hugo apát irodájába annak a
februári reggelnek a korai órájában. Ha most elkapják, az életének
vége. Mert újból Mr. Suneet üzletében volt. Csakhogy most sokkal
nagyobb volt a kockázat. A szigeten túl nem találhatott máshol
menedéket. Nem volt hová futni. Nem létezett akkora lefolyó, amely
elnyelte volna a bűntudatát.
De a kérdés a fejében nem halt el. Hogy vajon a lény miért támadt
Terence testvérre, annak a napnak a hátralévő részében a nyomában
volt, nem hagyta nyugodni. A jeges gyanú, hogy a holló is része volt,
sokkal messzebbre vetette az árnyékát, mint a hétköznapi nézőpont,
olyan következtetésre, amelyen nem mert túl sokat gondolkodni. És mi
a helyzet az ő ésszerűtlen döntésével, hogy üzenetet küldött a
Hóbortos közbe? Mit remélt elérni vele? Már abba is beleszédült, ha
arra gondolt, hogy levelet írt egy könyv egyik szereplőjének! Vincent.
Beszélnie kell Vincent testvérrel. Mindezek mellett hatásos lépéseket
kell tennie annak érdekében, hogy meggyőzze Hugo apátot arról, hogy
az események az ő szűkagyú vakhitén túlmutató, alapos vizsgálatot
igényelnek. Mindennek a felszínre kell kerülnie. Mindennek.
Felkapcsolta az elemlámpáját, gyenge fényét végigfuttatta a falon,
míg rá nem talált a fémből készült széfre, ahol a monostor kulcsait
tartották. Mezítláb átlépdelt a szobán, és kinyitotta a szekrényt, olyan
halkan, ahogy csak tudta. Vincent testvér cellájának kulcsa az élénk
narancsszínű jelzéssel ellátott csomóban lesz. Megtalálni több mint
könnyű volt. A széfet sosem zárták be, de a tartalmát gyakran
mozgatták. A lámpa fényében minden címke egyformának tűnt. A
kezét megtámasztva megvizsgálta őket. Behúzta a nyakát, ha egy-egy
kulcs megkarcolta a dobozt, vagy esetlenül himbálódzott a kampón.
Aminek másodpercekbe kellett volna telnie, percekké nyúlt, amikor
végre megtalálta a megfelelő kulcscsomót. Zsebre tette, és az ajtóhoz
fordult.
Ekkor döbbent rá, hogy nincs egyedül.
Egy betörő. A földön. Apró karmok kocogtak a padlódeszkán.
Bernard megborzongott, és lekapcsolta a lámpát. Ha egy egér, vagy
isten ments, egy patkány, nem akarta magára vonni a figyelmét.
De a látogató sem egér, sem patkány nem volt. Bernard
megdöbbenésére egy mókus lépett be a magas, íves ablakokon
beszűrődő holdfényben. Leült, és az orrát mozgatva próbált felkapni
valami szagot. Két félfordulatot tett, aztán ismét felemelte az orrát.
Aztán könnyed mozgékonysággal az apát íróasztalára szökkent.
Bernard bénult ámulattal figyelte, ahogy a fiókok felé ugrál, és
megszagolja őket. Minden fiók szegélyét megszagolta egymás után, de
úgy tűnt, legjobban a középső vonzza, amelyben a sárkánykarom volt.
Mostanra megfogalmazódott a gondolat Bernard agyában, hogy
nem ő az egyetlen tolvaj a szobában. De ennek az agyrémnek a
végkifejlete olyan kacagtatónak tűnt, hogy amikor a mókus megfogta a
festett fafogantyút, és elkezdte forgatni, mint egy makkot, ő még
mindig nem tett semmit, hogy megakadályozza. Egy kis szünet állt be.
A mókus pihent, és felemelte a farkát. Aztán, a két mozdulat között alig
egy kis szünettel, a fogai közé vette a fiók fogantyúját, kirántotta, és
beleugrott.
– Ne! – hörrent fel Bernard, és átvetődött a szobán.
Túl későn. Élénk, szürke bunda csíkja suhant ki a fiókból, szájában
szorosan fogta a sárkánykarmot.
– Állj! – kiabálta Bernard.
A mókus megtorpant az íróasztal sarkán.
– Csk!– mondta, sötét szeme kidülledt az ember láttán. Egy
farkcsapással megpördült, és leugrott az asztalról.
Bernard üldözni kezdte volna, de a verseny el sem kezdődött. A
sípcsontja egy lábzsámolyba ütközött, félelmetes csörömpöléssel
felborítva azt. A férfi utánanyúlt, elcsúszott, és a vállával megtaszította
a polcot a parfümös üvegekkel. Üveg tört. Tócsa keletkezett az ajtóban.
A fürge lábú mókus átugrotta, és eltűnt.
Hirtelen fény gyulladt. Bernard rémülten megdermedt. Hugo apát
arca meredt rá a küszöbről. A szeme a szobát pásztázta, végignézett a
kulcsszekrényen és a kihúzott, előrebillent fiókon. Megvizsgálta. Üres
volt.
– Tedd vissza – mondta.
Bernard eltakarta az arcát.
– Tedd vissza! – harsogta az apát.
– Nincs nálam. – Bernard sírt. Ez őrület volt. Rémálom. A karmot
ellopta egy mókus. Ezt hogy tudná megmagyarázni? Hogyan?
Az apát, közeledő lépteket hallva, megfordult. Malcolm testvér
bukkant fel, még a hálóköntöse övét kötözve.
– Hangokat hallottam, üvegcsörömpölést… – A szavai hitetlenkedve
elakadtak.
Az apát Bernard ruhájának zsebébe nyúlt, és kihúzta az élénk
narancssárga címkével ellátott kulcsokat. Elvinni készült, vagy épp
visszatenni? Malcolm kezébe dobta a kulcscsomót.
– Nézd meg, hogy Vincent testvér a cellájában van-e még.
Malcolm testvér szemében kérdőjelek jelentek meg, de okosabb volt
annál, mint hogy szembeszálljon az apát akaratával.
– Mit reméltél elérni ezzel?
– Az igazságot! – kiáltotta Bernard az asztalnak dőlve. – Olyan
dolgok történnek itt, amelyeket te nem vagy hajlandó észrevenni.
Olyan dolgokat, amelyek örökre megváltoztathatják a világunkat. A
lény, amelyet kiköttettél, és amellyel olyan rosszul bánsz, talán
közelebb állhat Istenhez, mint te vagy én, vagy bármilyen valaha épült
templom.
– Ez betegség – szólt az apát elborzadva. Keresztet vetett. – Először
Vincent. Most te.
– Mióta betegség az igazság? – kiabált Bernard.
Az apát elfordította a fejét. Malcolm testvér visszatért, sápadtan.
– Nem tudom felébreszteni.
Az apát szeme összeszűkült.
– Halott?
Malcolm nyelt egyet, és nemet intett.
– Törökülésben ül az ablakánál, és imádkozik. Nem tudtam felrázni.
Mintha elmerült volna valamiféle… önkívületben.
– Biztosan a karommal dolgozik – motyogta Bernard. – Az akarata
szerint formálja a világegyetemet. Biztosan ő küldte a mókust.
Az apát megragadta Bernard ruhájának nyakát.
– Fejezd be a fecsegést! Mit csináltál vele?
– Semmit sem csináltam – felelte Bernard, és az orcái elvörösödtek
a haragtól. – A karmot olyan erő ragadta el, amelyet te sosem értesz
meg. De szerintem nemsokára pontosan tudni fogod, mi lett vele.
Mert ha a karom nem Vincent felé tartott, akkor biztosan a
sárkányhoz ment.
Bernard testvérnek ebben igaza volt. Amikor a gondolat felvillant az
elméjében, a mókus átiramodott az udvaron az istálló árnyékai közé.
Egy szempillantás alatt bekúszott a lelakatolt ajtó alatt, és a sárkány
börtönébe ugrándozott. A lény, amely érzékeny volt a meleg vérre,
felemelte a fejét, megrezzentek az orrlyukai. Bár nem látta az apró,
szürke küldöncöt, a küldeményétől testének minden rugalmas
pikkelye felemelkedett. Felmordult, és előrelökte a fejét. A mókus,
élettelin és félelem nélkül, bekanyarodott, és eltűnt a sárkány lábai
között. Ügyelt rá, hogy ne súrolja a karmait a farkával. Olyan közel a
sérült hátsó lábához, ahogy csak tudta, leejtette a karmot. Aztán
megfordult, és eliszkolt a sötétségben.
A letakart fejű fogoly elcsendesedett. A múlt árnyéka ott volt
valahol. A történelem illata. A nagyság nyoma.
A lába ösztönösen a felé a hely felé moccant, szélesre tárt karmokkal
a nyirkos, rothadó szalma fölött. Gawain karma, akár az iránytű
mutatója, ugrott egyet, megrezdült, és a láb ujjaihoz igazította magát.
Grockle, a sárkány, letette a lábát. És ahogy Ragnar, a jegesmedve foga
összeolvadt az utóda, Ingavar állkapcsával, úgy egyesült Gawain, az
utolsó nagy sárkány karma távoli sarjának testével.
Ezzel együtt az összetartozás bizsergető érzése támadt fel. Együvé
tartozás a Földdel. Bölcsesség.
Erő.
 A Hóbortos közben,
február 12., késő éjszaka

Szeretett az ágyban olvasni. Többnyire magazinokat. Valami

szórakoztató, képes magazint. Házak és kertek. Bár sosem volt
különösebben büszke a házára, és a kertben általában „vad” állapotok
uralkodtak, Elizabeth Pennykettle szerette azt hinni, hogy mindig
elérhető valami jobb.
Aznap éjjel, amikor a Fain betört az otthonába, képtelen volt
megnyugodni. A magazinok olvasatlanul hevertek az ágyneműn. A
csésze forró csokoládé már kihűlt, pille képződött a tetején. Időtlen
ideig csak ült a párnák között, bámulta a falat, aggódott Lucyért, és
rettegett Davidért.
Gwillan vette észre elsőként a változást. Rövid, meglepett hrrrenést
hallatott, és az asztalról az ágy támlájára repült, kitárta a szárnyát, és a
fülét hegyezte.
– Mi az? – kérdezte Liz felülve. Most már neki is feltűnt valami.
Több helyre is benézett gondolatban, mielőtt eldöntötte volna, hogy a
jelenlét, amit közeledni érez, a Sárkányodúra összpontosít. A takarót
félredobva kiugrott az ágyból, nem viselve mást, csak egy kék
vászonpizsamát.
Amikor a levegő megtelt a nyomás sürgető érzetével, Gwillan ismét
felkiáltott. Az öltözőasztalon megcsörrentek a parfümös üvegek. A
polcon eldőltek a könyvek. Kialudtak a fények, aztán újra felvillantak.
Valahol a Sárkányodúban összetört valami.
– Bújj el! – kiáltotta Liz a rémült sárkánynak, és mezítláb a
lépcsőforduló felé futott.
A hullám abban a pillanatban megütötte, ahogy kinyitotta az ajtót.
Felsikoltott, és hátrazuhant, neki egy polcnak, amitől az és a rajta lévő
sok sárkányszobor a földre zuhant. Lucy fényképe elrepült a
kandallópárkányról, és légcsavarként átpörgött a szobán. A
munkaasztalról, mintha leseperték volna, minden a padlóra repült. A
karos asztali lámpa éles mozdulattal kiegyenesedett, szinte
felágaskodott, feje a falnak vágódott, és elszakadtak a rugói. Az izzó
felrobbant, és kiesett a foglalatából. Törött agyag szilánkjai hevertek
mindenütt.
Hirtelen hatalmas robaj támadt, és Gruffen a háromszorosára nőtt.
Ez mindig is a védelmi stratégia része volt bármilyen betörés vagy
támadás esetére. Az őrsárkány aumájába beleépítettek egy kulcsot,
amely hagyta, hogy átalakuljon saját maga felnagyított másává,
tűzokádó szörnyeteggé, amelynek az emberi faj előszeretettel hitte a
fajtáját. De ez az ellenség messze nem volt emberi.
A Fain gyorsan belékígyózott, de semmit sem talált, csak egy kicsi,
lassan áramló aumát, és olyan gyorsan lopta el Gruffen tüzét, ahogy
egy nedves hüvelykujj kioltja a gyertyát. Az őrsárkány megszilárdult, és
a padlóra esett. Elpattant a farka. Az ajtó megzörrent, és az Odú
levegője elcsendesedett, bár a ház többi részében folytatódott a
forgószél.
– Mi történik? – kiáltotta Liz, hátha valamelyik sárkány válaszolni
tud. Kedves Gruffenjéhez mászott a padlón, és ott a megrendült
G’rethtel találkozott.
– Hrrr– magyarázta a sárkány remegő hangon. A Faint, akit
idehozott, egy másik, nagyobb, gonosz Fain üldözte.
Liz vérfoltos kézzel megtörölte a száját.
– Alvás. Mindenki. Most. – Azzal talpra kecmergett, majd a
földszintre sietett.
A hajsza kimenetele nem volt kétséges. Amit a Fain keresett, csupán
egy megfelelő gazdatest volt, akibe egy időre bezárja a senkiházit.
Hogy elrekessze, amíg ennek a bolygónak az északi felén nem végez a
munkával. Aztán visszatér, és rendesen megbünteti.
A Pennykettle-ház konyhájában találta meg, amit keresett. Egy
szőrös, alacsony intelligenciájú négylábú személyében, akinek az
aumája fokozatos hanyatlásban volt.
Bonnington soha nem akart mást, csak nyugalmas életet. Egy meleg
kosarat. Fülvakarást. Alkalmanként macskafinomságokat. Amikor
azonban a fiatal és rémült Fain belérepült, és tapasztaltabb üldözője
bezárta a macska sejtjeibe, a békesség derűje véget ért. Bonnington
vadul nyávogva körbenyargalta a konyhát, aztán megpróbálta kivetni
magát a macskaajtón. Elvétette, és a műanyag keretbe verte a fejét,
ezzel kiütve magát.
 Trinnnnnggg!
Megszólalt a csengő.
Kop! Kop! Kop!
Valaki dörömbölt az ajtón.
– Mrs. P.! – kiáltott egy hang. – Jól van?
– Menjen haza, Henry! – kiabált Liz. Már az előszobában volt,
próbálta kideríteni, hol lehet a Fain.
– Hangokat hallottam! Úgy tűnt, hogy tán baj…
Hirtelen elhalt a hangja.
– Henry! – kiáltott Liz. – Henry, jól van? – Félrehúzta a reteszt, és
résnyire nyitotta az ajtót. – Henry? Uhh!
A férfi egy szempillantás alatt odabent volt, a kezét vizsgálgatta, a
vállát mozgatta. Kék fény örvénylett a pupillái körül.
– Öreg – szólt. – Kevés erő.
– Semmilyen erő. Engedd el – mondta Liz.
A férfi karja felemelkedett, és megragadta Liz torkát, hátrálásra
kényszerítette a folyosón.
– Sok kapcsolatod van – mondta a Fain.
– Nem vagyok az ellenséged – hörögte Liz, miközben a férfi addig
nyújtotta a nyakát, míg az asszony feje hátrabillent, és hozzáért a
falhoz.
– Közös múltad van az északi sárkánnyal. Keveredik benned az
aumája. És van egy ivadékod.
– Kérlek – szólt Liz, bár a szavát alig lehetett hallani.
– Sárkánytüzet érzek ezen a helyen.
Liz a konyha felé intett.
– Vidd! A hideg dobozban. Menj!
– Kevés. Hol a többi?
– Nem tudom – felelte Liz, próbálva kiszabadítani a fejét. Valami
hideg és nem emberi piszkálta az agyát. Rémülten felkiáltott. A körmei
a tapétába vájtak.
– Igazat beszélsz – mondta a Fain, aztán vérfagyasztóan hozzátette:
– Mégis van valami, amit meg akarsz védeni.
– Ne! – sikoltotta Liz, amikor a férfi a bal kezébe fogta a
koponyáját, és körbefuttatta az ujjait a fején.
Az emberi szemek pislogtak.
– A te… teremtményeid megérintették a világomat. Egy gazdának
dolgoznak. Hol van az a férfi?
– Elment. Kérlek, hagyj minket békén!
– Hol van? – morogta a Fain, kihasználva a gazdatest férfias
hangjának élét.
– Én odavihetlek – szólt egy csöndesebb hang.
– Hazudik! – kiáltotta Liz, felismerve az áruló hangját.
– Aludj – mondta a Fain, és eldobta őt. Liz rongykupacként esett
össze, és az oldalára dőlt.
Henry alakja megfordult, és egy kis agyagsárkányt pillantott meg,
aki a lépcsőn ült.
– Én tudom, hol van – szólt a sárkány, és büszkén felmutatta a
virágcsokrát.
 Dunlogan,
Skócia, február 13.

Henry Bacon és egy agyagfigura képében utaztak. Emberi hím,

jelentéktelen szobor. A Fain számára ez az utazás a legmagasabb rendű
parancsra végrehajtott rabszolgamunkának számított, hisz egy olyan
lény volt, aki képes a puszta tudatos gondolat erejével mozogni az idő
és a tér hatalmasságában. Csontok, izom, vér, bőr. Hogyan képesek
ezek az emberi lények elviselni ezt az erőszakos vibrálást? Miért
engedelmeskednek még mindig Gravitációnak?
A Fain emberi szemével az előtte lévő asztalon álló agyagra nézett.
Az agyag, úgy tűnt, élvezi az utazást, mintha már járt volna ilyen
kényelmetlen járművön. Valamiféle hadicsellel volt itt, természetesen.
De a Fain, ahogy végez a munkájával északon, ki fogja oltani őt is.
Egyelőre azonban kíváncsivá tette, hogyan fog a lény, amelyet ügyesen
Godith képére alkottak, és egy eredeti sárkánytűz szikrájával keltettek
életre, kapcsolatba lépni a gazdájával, akit úgy nevezett: „a David”. Mit
jelentett ez az ember az agyagnak?
A jármű, az a dolog, amit ezek vonatnak neveztek, megállt. A
sárkány megrázta a virágait, mutatva, hogy le kell szállniuk. Henry
felállt az ülésből. Röpke pillantást vetett az emberre, aki nemrég
fizetséget kért tőle, most pedig az ablaknak dőlve feküdt,
eszméletlenül, aztán Gretellel a kezében elhagyta a vagont.
Gyalog mentek le a rakpartra. Addigra erősen esett. A sok víz az
ember bőrét takaró anyagot sokkal nehezebbé tette, és ez magára
vonta egy férfi figyelmét, aki egy élénk színű ponyva alatt ült, amelyet
egy halászhálókkal borított fakunyhó fölé húztak.
– Te jó ég. Bőrig ázott! – A férfi felállt. Magas volt, kopasz és
szürkébe öltözött. A hóna alatt bőr aktatáskát tartott. A lábán sarut
viselt.
– Mi vagy te? – kérdezte Henry.
A férfi zavartnak látszott.
– A nevem Darius testvér. Isten embere vagyok. Kérem, húzódjon
fedél alá!
– A szigetre utazol.
Darius testvér félrenézett.
– A szigeten pillanatnyilag nem fogadnak turistákat. Külön
engedélyre lesz szüksége.
– Oda utazom, ahová akarok – felelte Henry. És Gretelt félredobva
(aki a ponyvára röppent) közelebb lépett, aztán hirtelen a földre
rogyott.
Darius testvér egy rövid, zavarodott pillanatig még önmaga volt. De
amint a Fain elhagyta Henryt, és megszállta a szerzetest, gyorsan
megtudta a testvér küldetésének okát, és a szája körüli izmok
segítségével elégedett mosolyra húzta a száját.
Egy terepjáró húzott mellé. Két nedves ruhájú alak szállt ki belőle.
Az egyik, egy szakállas, de kopasz férfi megszólalt:
– Maga vár a csónakra, testvér?
A másik, megpillantva Henry ernyedt testét, odasietett, és letérdelt
mellé.
– Ó! Hát ez meg?
– Nem ismerem – felelte Darius.
– Talán részeg – motyogta a férfi. – Átviszed a testvért? Ez a fickó
alig él, Dougie. Kórházba kell vinni.
– Vidd el – mondta a szakállas, hüvelykujjával a terepjáróra bökve.
– Én elviszem a testvért a Farlowe-ra.
 Farlowe-sziget,
február 13.

A csónak két órakor kötött ki a mólónál. Darius testvér, aki

egyszerű, szürke csuhát viselt, kilépett belőle, és céltudatosan
végigment a rakparton. A csuhájában egy bűbájsárkány rejtőzött.
Magasan a vízvonal felett mennydörgés robajlott, a csónakot újból
eltakarta a homály.
Feargal testvér, akit a meg nem nevezett látogató fogadására
küldtek, kinyitotta az esernyőjét, és a látogató üdvözlésére sietett. A
kitartó eső ellenére a szürke szerzetes csuklyája a vállán lógott.
Vízcseppek pattogtak a fején. Alig volt bármilyen szín ráncos szája
körül. Felnézett, sötét szeme átfúrta az esőt.
– Testvér, jöjj az ernyő alá – szólt Feargal, megbillentve az esernyőt,
mint egy nyurga mérges gombát.
A szürke szerzetes felemelte a kezét, olyan mozdulattal, amely
mintha megállította volna az időjárást és az időt.
– Köszönöm… testvér, de frissítőnek találom az esőt.
Feargal testvér megdöbbent.
– Meg fogsz hűlni. A tél alig ért véget, és…
– Nem érzem a hideget – szakította félbe a szürke szerzetes olyan
felsőbbséggel, hogy Feargal döbbenten lépett egyet hátra.
– Ahogy kívánod. Hol van a holmid?
– Nincs szükségem holmikra – felelte a szerzetes. Az aktatáskát a
vízbe dobta az átkelés közben.
– Értem – mondta Feargal, bár tisztán látszott, hogy
összezavarodott. – Gyere, hadd vezesselek, az apát már vár. – A
berkenyefák közötti keskeny ösvény felé fordult, és látta, hogy az
idegen máris elindult.
– Köszönöm. Odatalálok.
– Jártál már a szigeten…?
– Darius – mondta amaz. – Szólíts Darius testvérnek!
Feargal bólintott. Ismeretlen név. És a sötétszürke ruha szintén
szokatlan.
– Bocsásd meg a kíváncsiságomat, Darius testvér, de
megkérdezhetem, melyik rendből jöttél?
– Nem tartozom semmilyen rendhez – felelte a szerzetes, mintha a
feltételezés valami sértés lett volna.
Feargal, érzékelve a figyelmeztető hangnemet, meghajolt, és úgy
döntött, nem kutakodik tovább. A látogató, ez a küldött (ahogy a
testvériségben keringő hírek szóltak) nyilvánvalóan valamiféle magas
rangú hivatalnok. De milyen szerzetes az, akinek nincsenek
szerzetestársai? Egy nyugtalan ideg rángani kezdett Feargal fején.
– Messziről utaztál?
– Itt vagyok – felelte Darius testvér. – Csak ez számít.
– Igen, természetesen – motyogta Feargal. – Én… – Megdörzsölte a
fejét. Eső volt az ujjain vagy verejték-cseppek? Mi zavarta annyira
ebben a férfiban?
Átmentek a kerteken, amelyek most nem virágzottak, majd tovább
az ajándékbolt felé, amely télire zárva volt. Itt Darius testvér megállt
egy pillanatra, és a tető felé pillantott.
Semmi sem volt a cserepeken, csak moha és eső. Feargal idegesen
hunyorítva érdeklődött:
– Mi az? Mit látsz?
– Egy árnyat – felelte a szürke szerzetes, és erős pillantását a
monostor felé fordította. A kőfalak a friss, nedves, zöld töltésből
emelkedtek ki. – Sárkány van közöttünk.
Feargal fején a rángás komoly borzongássá vált. Ügyetlenül
összetette a kezét. Az esernyőről vízcseppek körhintája repült el.
– A szigetet beszennyezi a jelenléte – hebegte. – A megmentésünkre
jöttél, testvér?
Az ég megnyílt, és a felhők alatt villám ragyogott fel. A fényében egy
kitárt szárnyú holló látszott rövid ideig, amint az istálló felett körözött.
Darius testvér torkából furcsa morgás tört fel.
– Sok erő munkálkodik itt – szólt. – És hamarosan, testvér, újabbat
látsz majd.
A mosolyának kevés köze volt az örömhöz, annál több a
rosszindulathoz.
Aztán továbbsétált a monostor felé.
Egyedül.
 Hugo apát irodájában,
tizenöt perccel később

– Ez az – mondta Hugo apát. – A munkája eredménye. Állítólag a

bestia vérével íródott, a karma segítségével, ami eltűnt, nem tudjuk,
hová.
A férfi félreállt az íróasztalától, hogy Darius testvér láthassa a
kéziratot. A szürke szerzetes a papírokra pillantott, majd lassan
előhúzta egyik kezét a ruhája ujjából. Felemelte a legfelső lapot, és
óvatosan megszagolta.
– Elolvastad? – Csendesen félretette a lapot.
Hugo apát bólintott.
– Méltatlan testvérünk, Bernard Augustus azt hiszi, a történet azért
íródott, hogy Vincent testvér kitörölje egy elmúlt kapcsolatához fűződő
érzelmeit.
A szürke szerzetes bólintott, és tekintetét körülfuttatta a szobán.
– Hol a karom?
Bernard, aki egy sámlin ült az ablaknál, kissé kihúzta magát, az
állkapcsát mozgatta.
– Felelj neki – parancsolta Hugo apát.
– Hiszem, hogy a sárkánynál van.
– Hogy érted ezt?
– Láttam, hogy egy mókus elvitte – felelte Bernard élénken
elpirulva és verejtékezve. A szürke szerzetes tekintetéből sütött a
rosszindulat. Élesen ívelt, fekete szemöldöke olyan volt, akár két
alagút, amelyek az ég tudja, mit rejtenek.
– Badarság! – horkant fel Hugo apát, egy zsebkendőbe fújva az
orrát. – Arra számítasz, hogy elhisszük, hogy egy rágcsáló, egy
alacsony intelligenciájú élőlény, betört a fiókomba, és elvette a
karmot?
– Igazat mond – szólt Darius sötéten.
Az apát szeme hitetlenkedve kidülledt.
– De ez nevetséges. Honnan tudja…? – A szavait kopogtatás
szakította félbe. – Igen! Mi az?
Malcolm testvér lépett be.
– Apát, bocsásson meg, hogy zavarok, de úgy gondoltam, tudnia
kell, hogy Terence testvér a folyosókon futkos, és vadul kiabál a
támadásról. Azt mondja, látott…
– Egy angyalt! – kiáltott egy hang, és Terence testvér robbant be a
szobába. Bernard testvérhez futott, összekulcsolta a két kezét, és úgy
rázta őket, mintha dobókockák lennének bennük. – Egy angyalt,
testvérem. Egy sötét hajú angyalt. – Az apát felé ugrott. – A szemem
előtt tűnt fel!
– Fékezzétek meg! – kiáltott az apát, amikor Terence nekiesett, és
veszett kutyaként kapaszkodott a ruhájába.
– Majd én foglalkozom ezzel – szólt Darius testvér, megállítva
Malcolm testvért, mielőtt az odaléphetett volna. Könnyedén vállon
veregette Terence-t, és amikor a férfi megfordult, Darius testvér
megragadta a csuklóját, és lefelé húzta, mint egy emelő karját.
Terence, kissé meginogva, dermedten nézett rá.
– Angyalt láttál – szólt Darius. – Írd le nekem!
– A haja – mondta sóvárogva Terence, és kitágultak a pupillái. – A
haja sötét volt, mint a tökéletes éjszaka. Szárnyak, testvér. Gyönyörű
szárnyak. Megpróbáltam… én… – Fájdalmas arckifejezéssel
kinyújtotta a kezét.
– Megpróbáltad megérinteni?
Terence bólintott, mire egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Nem akartam rosszat. Egyáltalán nem akartam rosszat. De a
lény… – A férfi hátralépett. – Ne! Ne! Ne! – És az arcát eltakarva
hirtelen összeroskadt.
Malcolm testvér elkapta Terence-t a derekánál fogva, mielőtt
elzuhant volna, és biztonságosan a padlóra fektette.
– Tessék! – csattant fel Bernard, az apát ellen fordulva. –
Megpróbált megérinteni egy angyalt, amit a lény megakadályozott. Ez
nem azt bizonyítja, hogy…?
– Nem angyal volt – vágott közbe Darius testvér. Pusztán egy
szellem, egy madár álcájába bújva.
– Madár? – kérdezte Bernard, további információért a kopasz férfi
arcát kutatva a pillantásával.
– Miközben idefelé jöttem, láttam egy hollót. Ez a madár gyakran
összeköthető a baljós jelekkel és a szellemekkel.
– Barát vagy ellenség? – nyelt egyet Bernard.
– Ez attól függ, te melyik oldalon állsz – felelte Darius.
– Ó, ezt én már nem tudom felfogni! – tört ki az apát. – Madarak.
Mókusok. Rejtélyes írások. Az Öregekhez folyamodtam tanácsért a
lénnyel kapcsolatban, és mielőbb végzünk ezzel, annál hamarabb
visszatérhet a rendem az ép eszéhez. Kérlek, elmehetnénk az istállóba,
és befejezhetnénk ezt?
– Nem – szólt Darius testvér a ruhaujját felgyűrve. – Először
összevegyülök Vincent testvérrel.
– Összevegyülsz? – kérdezte az apát. – Miféle szófordulat ez?
– Úgy érti, hogy elkeveredni, gondolatokat megosztani – motyogta
Bernard, próbálva megokolni, hogy hirtelen miért lett tele a feje
kétségekkel ezzel a szerzetessel kapcsolatban.
Az apát zavartan végigsimította a homlokát.
– Ó, jól van, ha muszáj. Erre…
Kopogtak. Újabb szerzetes tűnt fel az ajtóban. Rufus testvér,
gyámoltalan testtartásban.
– Ne most – szólt az apát, amikor ellépett mellette Dariusszal és
Bernarddal a nyomában.
Rufus testvér meghajolt, meglehetősen hálásan. Épp a nyugtalan
sárkányt őrizte, amikor a fészerben egy pukkanással felrobbant a
villanykörte, és forró üveggel szórta tele a padlót, a frászt hozva a
testvérre. Nem kellett hozzá villanyszerelői zsenialitás, hogy azonnal
megállapítsa, nem egyszerű elhasználódásról van szó. Nyomozása egy
vezetékdarabkához vitte, amelyet a központi elosztóból téptek ki.
Egyszer-kétszer megforgatta a kezében. Fogak. Emberi szemmel is
látható harapásnyomok. Éles fogak rágták át a műanyag szigetelést.
Idegesítő, de ami történt, megtörtént. Jobb, ha fog egy lámpást, és
visszatér a szolgálati helyére.
Fogak. Igen.
Biztosan egy patkány.
 Hugo apát irodájában,
kilencven másodperccel később

Kellemetlen volt, de néha megérte. Azért vásárolta, hogy felvegye a

fontos üzeneteket, amikor ő maga nem volt a szobában, mert
imádkozott. Négy telefoncsengés után kapcsolt be. A használati
útmutatóban benne volt, hogyan kellene ezt megváltoztatni, de a
használati utasítások bosszantották Hugo apátot, legalább annyira,
mint maguk a telefonkészülékek.
Aznap, amikor bekapcsolt, egy nő hagyott üzenetet. Tiszta, de
zaklatott hangon ezt mondta: „A nevem Elizabeth Pennykettle. Sürgős
üzenetet szeretnék hagyni egy diáknak, akit David Rainnek hívnak,
és azt hiszem, most már bármelyik pillanatban önöknél lehet. Kérem,
mondják meg neki, hogy hívjon fel, vagy egyenesen jöjjön haza.
Nagyon fontos. Azt hiszem, komoly veszélyben van.” {SZÜNET} „És
ha… ha van önök között egy Arthur testvér nevű szerzetes, kérem,
mondják meg neki, hogy igazából soha nem hagytam el… ”
 Ugyanekkor az istállóban

Reccsenés. Úgy gondolta, szakadás hangját hallotta. Egy reccsenést,

amely hasonló a kartonpapír éles hangjához, amikor a doboz falából
kiszakadnak a kapcsok. Ügy gondolta, a sárkány börtönéből jött.
Csatt!
Igen. Ismét hallotta. Megbillentette a lámpást, borostyánszín fényt
eresztve a fészer mélyére. Az eltakart fejű teremtmény félig az
árnyékban volt. De Rufus testvérnek elég volt a másik felét látni.
Az egyik szárnya! Te jó ég! Egy kiterjesztett szárny! A ragasztószalag
elszakadt a sárkány hasa mentén! Ahogy a férfi rémülete testet öltött, a
sárkány görcsösen csapott egyet, belevágva a szárnyát a
szalmabálákba. A bálákat összekötő drót azonnal elpattant, a
felszabaduló erő hatására rugózó malacfarokká tekeredett. A száraz
levegő tele lett szálló fűmaggal, amelyet a sárkány földöntúli sikolya
tetézett. Rufus testvér félredobta a lámpását, és az udvar felé
iramodott, segítségért kiáltozva.
A sárkány, Grockle, akinek még mindig nőtt az ereje, nekifeszült a
nyakára erősített láncnak, és feszesre húzta. Amikor harmadjára tett
így, odafent kissé megmozdult a keresztgerenda. Az ősöreg fa, amely
erős volt, de kikezdték a fanyűvő bogarak, középen megroppant, és V
alakba hajlott. Egy újabb vad rántás kettétörte a keresztgerendát, és a
lánc elszabadult. Csörömpölő acél záporozott a fogolyra. A sarufák
recsegtek. Egy elkorhadt gerenda lezuhant, és szétforgácsolódott a
kőpadló üllőjén. A közelében égett az eldobott lámpás, sárga fénye
fellobbant, amikor az olaj, ami táplálta, kifröccsent a tartályból. Bár
nem volt biztonságos, nem fenyegetett azzal, hogy kigyullad. A lámpa a
kövön hevert, körülötte alig valamicske szalma. Szándékos gyújtogatás
kellett volna, hogy megállíthatatlan méretű láng keletkezzen.
De pontosan ez járt Vincent testvér fejében.
A mókus nagyon jó szolgálatot tett neki. Most már csak egy utolsó
küldetése volt. Hogy a szalmába húzza a lámpát, és felgyújtsa az
istállót. Aztán következik az utolsó bizonyíték arra, hogy a sárkány,
Grockle, mindannyiuk megmentője.
Fektében, kitágult tudatállapotában maga elé képzelte a mókust,
amint a lámpás tetejébe akasztja a fogát. De az forró volt, és a kis állat
felvisított és hátraugrott. A lámpa teteje, amelyet meglazított a
harapása, könnyedén leesett az üvegről. Egy csupasz lángnyelv
bukkant elő.
Vincent szemgolyói remegtek a szemhéja alatt. Máshogyan. Találni
kell egy másik módszert. Ez a gondolatmenet túl nagy kihívás volt a
mókus számára. Talán ha szalmából egy hidat készít a bálák és a…
– Ébredj!
A szó úgy hullott a tudatába, akár egy kavics, amely megtöri az
érzékelés vizét. A mókus, a sárkány, minden eltűnt, a félelem áradó
érzése vette át a helyüket.
– Ébredj! – parancsolta újra a hang.
A szeme fölött forróság keletkezett. Amikor kinyitotta, egy kezet
érzett a homlokán, és a halál arcába bámult. A színtelen száj apró,
önelégült rándulással szólt hozzá.
– Vége van, testvér – mondták a vékony ajkak.
Törlés. Sötétség. A gonoszság pengéi iszappá vágták és keverték az
emlékeit. Vincent testvér, Arthur, a fizikus, a szerzetes felkiáltott, és
megragadta az elméje sarkait, miközben távoli hangok segítségért
kiáltoztak. A sárkány megerősödött és elszabadult! Kegyelmes Isten,
ments meg minket!
De a leghangosabb kiáltás mind közül Peter testvéré volt. Ványadt
test, méretes tüdő:
– TŰZ VAN! TŰZ VAN AZ ISTÁLLÓBAN! TŰZ VAN!
Darius testvér ezt hallva elkapta a kezét. Rosszallóan nézett Vincent
testvérre, mintha a férfi túljárt volna az eszén.
– Tűz? – kérdezte az apát, kisietve a cellából.
Bernard testvér Vincent testvérhez futott. A testére figyelt, a
pulzusát kereste.
– Magához tért?
– Üres. Már nem fenyegetés – válaszolt Darius.
– Fenyegetés? Kinek?
TŰZ VAN! TŰZ VAN!
– Vezess a féllény sárkányhoz!
– Mi vagy te? – kérdezte Bernard, elállva a férfi útját. – Mit tettél
ezzel az emberrel?!
Olyan gyors mozdulattal, hogy Bernard nem is látta, Darius a kövér
szerzetes homlokára szorította a tenyerét.
– Nocsak, nocsak. Még te is eszköz vagy ebben a vígjátékban.
Bernard fintorogva térdre hullott.
– És most – szólt Darius, ott hagyva a levegőért kapkodó férfit –,
most kezdődik a finálé.

Mire Bernard testvér visszanyerte az eszméletét, az istálló, ahol a

kölyöksárkányt leláncolták, már egy merő ropogó lángtenger volt. Arra
ért oda, hogy a levegőben magasan száll a parázs és a szitáló eső
keltette füst, amely keletre, a tenger felé sodródott. A nagy, külső fal
még büszkén állt, de az alapja gyorsan szenesedett. Ám az
alacsonyabb, amely közelebb volt a monostorhoz, már befelé kezdett
dőlni, magával húzva a tetőt. Ide csoportosította az apát a testvéreket,
akik hosszú póznákkal, palánkokkal, bármivel, amit találtak, befelé
tolták a falat, hogy megakadályozzák a tűz terjedését. Egy csikorgó
reccs! kíséretében egy sor cserép megadta magát. A gerendák
megbicsaklottak. A tető beszakadt. Az olvadó kátrány bűzétől
szurokszagúvá vált a levegő. Hatalmas körben törmelék, szikrák és
hamu emelkedett fel a földről, és zuhant vissza egy kupacba. Több
testvér felkiáltott, és térdre esett, ahogy az izzó fadarabok belekaptak a
ruhájukba és a bőrükbe. De a nyomorult, metsző sikolyokhoz képest,
amelyek a lángoló fa piramisából emelkedtek fel, a kiáltásaik csupán
suttogások voltak a távoli szél hátán. Bernard gyomra összeszorult,
akár egy kicsavart szivacs.
A lény, a sárkány a lángok között rekedt.
– Hogy kezdődött ez? – kiáltotta a férfi térdre esve. A füstön át
nézte a fekete arcokat. Malcolm testvér kimerülten támolygott át a
törmeléken. A fülét eltakarva próbálta kizárni a sikolyokat.
– Ki indította ezt el? – ordított újra Bernard. Feltápászkodott, és
odahúzta Malcolm testvért. – Ki gyújtotta fel? – Keményen megrázta a
férfit.
– Kiszabadult – motyogta Malcolm. – Egy… egy lámpa volt…
Graaarrrrrkkk!
– Testvér, mit tettem?
– Imádkozz érte! – mondta Bernard, térdre kényszerítve
Malcolmot. – Imádkozzatok érte! – sikoltotta a többiekhez futva,
képzeletbeli bottal ostorozva őket. – Fájdalmat érez! Sír! Lelke van.
IMÁDKOZZATOK!
És minden testvér, egytől egyig, beleértve a szemüvegét elvesztett
Hugo apátot is, térdre ereszkedett, és könyörögni kezdett a Mennyei
Atyához, hogy küldje jobb helyre teremtményét.
Csak egyikük, Darius testvér nem csatlakozott. Mérhetetlen
távolságba nézett vissza, túl a kerten és a berkenyefákon, a móló felé,
ahol újabb kis csónak tette partra utasát. Egy fiatal férfi, egy civil
rohant végig a mólón, egyértelműen a lángok forrása felé. Darius
testvér az ég felé fordította az arcát, kék szín futott át éles, szürke
szemén. Ott, egy sokkal nagyobb messzeségben a tűzcsillag a
zenitjéhez közeledett. Alig egy nap múlva teljesen kinyílik a kapu. A
férfi pillantása visszatért a sárkányhoz és a szerzetesekhez.
Egy hirtelen légrohammal, mint valami óriási belélegzés, az istállót
emésztő tűz kialudt.
Az imádságokat rémült hördülések szakították félbe. A testvérek
tanácstalanul néztek egymásra.
Egy-két füstpamacs szállt fel a máglyából. Hólyagosra égett,
összezsugorodott fatörmelék ropogott és gördült félre, új helyet
keresve. A sárkány válla kibukkant a törmelékből. Vértelenül. Szürkén.
Akár a szilárd kő.
Aztán, ahogy az eső kissé erőre kapott, és a haldokló fa felszisszent,
s körülötte a föld sisteregni kezdett, zöld árnyalat kúszott a sárkány
vállára, és pikkelyek mintázatát adta ki. Légzés mozdulata emelte meg
a fát.
Aztán előtörtek a hatalmas szárnyak.
Törmelék repkedett minden irányban, némelyek akkorák, mint egy
vadonatúj gerenda. Amely nem talált el emberi bőrt, zúzott szét
ablakot, vagy festette be szénnel a falat, az egyszerűen a nyílt mezőn
ért földet.
A sárkány felemelkedett. A teste új erőtől duzzadt, és szemmel
láthatóan nagyobb is lett, pikkelyei megnyúltak. A lábain és a nyakán
lévő béklyók haszontalan papírhurkokként pattantak szét.
Bernard testvér, egyike a kevés sértetlenül maradt embernek,
figyelte, ahogy a sárkány lerázza magáról a romok utolsó szemcséit, és
a sikoltozó emberekre fordítja a pillantását.
 – Kérlek – esedezett –, csak segíteni akarunk neked.
A sárkány horkantása kénes fuvallatot keltett, olyan erőset, hogy
hátravetette Bernardot.
– Ne bánts – könyörgött a szerzetes négykézláb a porban. – Uram,
irgalmazz! Kérlek, ne bánts!
A szemek megmoccantak, a szárnyak meglendültek. A lény
hátravetett fejjel üvöltött az esőbe. És ami addig víz volt, most gőzzé
vált.
– Grockle! – kiáltott egy hang. – Grockle, én vagyok! De addigra a
fiatal sárkány már az ég felé tartott. És a tűzre már csak azok a rövid
csóvák utaltak, amelyek el-elhagyták a torkát, ahogy ösztönösen észak
felé kanyarodott.
 David és Darius

– Arthur! Melyikük Arthur?

A fiatalember, David Rain, megtorpant, és a füstön át hunyorgott a
testekre és a romokra.
– Segíts! – recsegett egy hang a közelében. Cedric testvér, akinek a
fülén esett sebből ömlött a vér, egy majom erejével markolta meg
David térdét.
David letérdelt, és letépve Cedric csuhájának ujját, hevenyészett
kötést készített a szövetből.
– Mi történt itt? – kérdezte, miközben lefektette Cedricet, a
tenyerével tartva a helyén a kötést.
De Cedric, aki a fájdalomtól és a félelemtől félrebeszélt, csak az eget
bámulta, és motyogott:
– Isten áldjon…
David ott hagyta, és Ferdinand testvér felé futott, aki Hugo apát és a
többiek segítségére sántikált.
– Segítsen, kérem! Meg kell találnom Arthur testvért.
Ferdinand, akinek hosszú álla koromtól volt fekete, nemet intett, és
kis híján elesett.
– Nincs itt senki, akit így hívnak.
David lefújt az orráról egy esőcseppet.
– Valamelyikük csak tudja…? – Hirtelen egy kezet érzett a vállán.
Odafordult az alacsonyabb, pocakos szerzeteshez.
– Maga…? Maga David?
– Igen.
Bernard testvér behunyta a szemét, és kis híján sírva fakadt.
Összekulcsolta az ujjait, és az egyik ujjpercébe harapott.
– Akkor minden igaz, amit Arthur mondott.
David megfogta a férfi vállát, hogy megállítsa a remegését.
– Ő hol van?
– Jöjjön, odavezetem.
– Nem – szólt egy hang.
 A füstben egy kopasz férfi állt, a keze a csuhája ujjában.
– Maga ki? – kérdezte David. Feltűnt neki, hogy Bernard testvér
úgy eltűnt, mintha valamiféle párbajhoz adna teret nekik.
– Te parancsolsz az agyagfiguráknak – mondta Darius. – A
sárkányok barátja vagy.
David végigmérte a férfit.
– Fain vagy – suttogta. De ez nem olyan volt, mint akit G’reth
hozott haza. Mélységes gonoszság aurája lengte körül a férfit, vagy
talán csak a porhüvelyét. Aztán újabb megdöbbenés következett. A
férfi csuklyájából egy kis alak rebbent a levegőbe. David hátrahőkölt a
felismeréstől: Gretel.
– Ő meg mit…? – Elhallgatott. – Jártál a házban.
Gretel, dühösen, hogy David elszólta magát, megcsóválta a farkát,
és egyik mancsát a szája elé tette.
Darius lépett egyet előre.
David ösztönösen hátralépett, és jeges rémület söpört át rajta.
– Ha bántottad Lizt vagy a sárkányokat, megöllek.
– Nem vagy képes rá – vicsorgott Darius. – Ezen a lomha bolygón
semmi sem képes olyan rezgésszámon mozogni, mint a Fain.
– Miért vagy itt? – kérdezte David, hirtelen felfigyelve arra, hogy
mégsem hagyták egyedül. Bernard megkerülte a szürke szerzetest, és a
máglyából felemelt egy nehéz fadarabot.
– Hogy megtisztítsam a földet a sárkányoktól.
– Miért, mikor a saját világodban is kihalóban vannak?
Az emberi száj mosolyra húzódott.
– Kapcsolatokra találtál, ember.
David kisimította nedves haját a homlokából.
– Komoly kapcsolataim vannak, elhiheted.
Darius megint közelebb jött.
– A medvesámánnal és a szibillával már leszámoltam. Csak te
maradtál, az agyaglények és a féllény sárkány.
David az égre pillantott. Grockle-nak nem volt nyoma.
– Miért nem ölted meg, amíg lehetőséged volt rá?
– A féllény a szigetre fog menni – felelte Darius. – Amikor
megnyílik a kapu, minden sárkányt magához vonz majd. Valahol
északon tiszta tűz van elrejtve. A nyoma zavaros, de a féllény
megtalálja.
 David rászegezte a pillantását.
– Erre nem vennék mérget.
Kis emberhez képest Bernardnak figyelemre méltó ereje volt. Bár a
tenyere bőre felhólyagzott a forróságtól, olyan erővel sújtott le a szürke
szerzetes fejére egy megégett gerendával, hogy úgy tűnt, mintha a férfi
kissé belesüllyedt volna a földbe. Ahogy felbukott, Bernard felüvöltött,
és ismét lecsapott. Darius nyitott szájjal, keményen a kövekre zuhant.
Gretel azonnal Davidhez repült, és az orra alá tolta a virágait.
– Hrrr! – mondta. – Ne ellenkezz, csak szagold meg!
David beszívta az illatot, és pislogva hátratántorodott.
– Gonosz – lihegte Bernard a kétségbeesés könnyei között, úgy
kiáltva fel, mintha csak a vallomás maradt volna már neki. Félredobta
a gyilkos gerendát. – Éreztem az érintésében. Kárt tett Arthurban.
Jöjjön, odakísérem a cellájába.
Ám ekkor David hirtelen felkiáltott. Térdre esett, és előre görnyedt.
– Mi a baj? – kérdezte Bernard felé nyúlva, de rögtön félredobta egy
erő, és hanyatt lökte.
David a kövek közé hullott magokat kaparászta. A világ felvillant, és
kék színben tért vissza. A Fain benne volt, tudást keresett.
– Az agyagfigurák. Miért választottak a mesterüknek?
Hányás hagyta el David száját.
– Mit tudsz a kősárkányról?
Rezegtek a dobhártyái. Az agya nem válaszolt.
– Tisztátalan vagy – mondta a Fain ingerülten.
Üresség. Ördögszekér gördült át az agyán.
– Medve – mondta a Fain. – Egy medve képét látom, egy szent
foggal. Ez az elsődleges kapcsolatod? Egy mese?
David elméjében nem voltak válaszok.
– Hol van a Gawain nevű sárkány könnye?
David előrehajolt, és újra hányt.
– Jelentéktelen vagy – mondta a Fain. – Lényegtelen.
Aztán elhagyta őt, és visszatért az előző gazdatestéhez.
Mintha még nem látott volna eleget, Bernard testvér szembenézett
azzal az iszonyattal, hogy a halottnak hitt ember feláll.
– Elmegyek – mondta Darius kásás hangon. A koponyája mély
repedésében az agy vérzett, és alig működött. De még elég auma volt a
testben ahhoz, hogy a Fain helyreállítsa a saját erejét az utazáshoz.
 A férfi, aki valaha Darius testvér volt, vibrálni kezdett, szürkére vált,
aztán összeesett, és nem kelt fel többé.
Bernard elkínzott kiáltást hallatott.
– Ne aggódjon, elment – mondta David. Szédelegve talpra állt.
Nedves foltok éktelenkedtek a farmerja mindkét térdén. – A férfi,
akiről azt hitte, megölte, már korábban halott volt, egy földön kívüli
életforma szállta meg és használta, amelyet Fainnek hívnak.
Bernard a halántékára szorította az ujjai hegyét, mintha a feje
bármelyik pillanatban széteshetne. Azt akarta kérdezni: „földön
kívüli?”, amikor ismét hátraugrott, megrémülve a David kezében
feltűnő sárkánytól.
– Ez itt Gretel – szólt David. – Egy Elizabeth Pennykettle nevű nő
készítette, akibe Arthur egykor szerelmes volt.
– Még mindig az – mondta Bernard fájdalmas arccal.
David bólintott, és megsimogatta Gretel szárnyát.
– Épp most mentette meg az életemet. Adott egy bájitalt, ami
megakadályozta, hogy a Fain olvasson az elmémben.
– De…?
– Tud mozogni. Nem fogja látni abban a formájában. Csak amikor
szilárd, mint most is. Beszél is. – És megkérdezte Gretelt, hogy mi
történt a házban.
A sárkány gyorsan elmondta, elmagyarázta, hogy vitte el onnan a
Faint, mielőtt még nagyobb kárt tehetett volna Lizben.
David gyengéden megcsókolta a fejét.
– Menj! Keress még virágokat – suttogta, és feldobta őt az esőbe. A
tátott szájú Bernard testvérhez fordult. – A Fain után kell mennem az
Északi-sarkra.
– Az Északi-sarkra? Innen? David, az lehetetlen.
– Vigyen Arthurhoz! Ő tudni fogja, mit kell tenni.
Bernard idegesen nyelt egyet.
– Vincent testvért… Arthurt… Darius leütötte.
– Leütötte?
– Eszméletlen. Mintha kómában lenne.
David behunyta a szemét, és megsemmisülten felsóhajtott.
Rövid életű sóhaj volt, Gretel hrrrenése szakította félbe. Elzizzent a
füle mellett, felhívva a figyelmét a levegő csillámlására.
David újból kinyújtotta a kezét. És ezúttal Groyne, a sárkány öltött
testet a tenyerében.
Negyedik rész
 Ragnar Foka,
február 14.

Lucy mindig is későn kelő volt, de még ő is tudta, hogy a mostani

„szundikálás” sokkal hosszabbra nyúlt, mint egy vasárnap reggeli
lustálkodás. Teljes sötétségre nyitotta ki a szemét, és azonnal figyelmes
lett valami meleg és nagyon nagy dologra, amely mellette feküdt. Éhes
gyomra hirtelen öklendezni próbált az állati verejték és ürülék
szagától, amely betöltötte a kislány kihűlt, de érzékeny orrlyukait. A
mozdulatra megmoccant egy mancs. Lucy felkiáltott, és rúgkapálni
kezdett. A medve erre felmordult, és felemelte a fejét.
– Te ő vagy? – kérdezte fogvacogva Lucy. – A medve, aki azelőtt
jött? – Keresztbe tette az ujjait, és szorosan becsukta a szemét. Nem
volt különbség, ami a látványt illeti, de kicsivel nagyobb biztonságban
érezte magát.
A medve elhúzódott tőle, és talpra állt. Újabb tél ért véget. Még több
jég az ízületeiben. Életben volt, de kábán ásított a halál képébe.
– Segítség – mondta Lucy egy kicsit nyafogva. Összegömbölyödött,
félve, hogy az állat eltapossa.
De az anyamadve, aki hozzászokott, hogy apróságok között van,
lehajtotta a fejét, és óvatosan arrébb lökdöste Lucyt, aztán az
alagútban fújó, metsző szélbe fordította az arcát.
A hegyoldalon vastagon álló hó. Olvadást fontolgató jég. Meleg
napfényt kereső levegő. A medve érezte a tél közelgő végének szagát.
De mindezek felett hím medvék szagát érezte. Természetesen ez
mindennapos volt, de sosem ilyen mennyiségben. Mintha minden
medve a szigetre jött volna a nyugati területekről. Vagy ez történt, vagy
az ő öreg orra megtréfálja. Vagy inkább a halál ásított az ő arcába.
Nem, a gyermek valódi volt. Emlékezett rá, a barlang padlóján
aludt. Sunasala nyomával a szőrtelen bőrén. Talán a gyermek miatt
voltak itt a medvék? Csoda volt? Egy szellem az emberek között? A
medve megrázta magát, és az alagútba horkantott. Bármi is volt a
válasz, ígéretet tett, hogy pontosan azt fogja tenni, amit mindig.
Kimegy. Megmutatja magát a jégnek. Ellenőrzi a körülményeket.
Oltalmazza a fiatalokat. Még ezt a lányt is. A halálig.

– Uram, két ember közeleg.

Ingavar a szélbe tartotta az orrát.
– Milyen irányból?
– A sziget déli és nyugati részéből, ahol a jégen nincsenek torlaszok.
Ingavar hagyta elvándorolni a pillantását, aztán vissza-pislantott
Ragnar Fokára. Pompásnak gondolta: feketén állt jégbeli, komor
tükörképe előtt, üregeit sárgára festette a csillag fénye, és felette az ég
lila-szürkében játszott. Ragnar szigete. Sunasala lakhelye.
Az öröksége.
– Az egyikük a lány, akit megmentettünk?
– Nem tudjuk.
Ingavar az orra hegyére összpontosított.
– Találjátok meg őket! Vegyétek körül! Állítsátok meg!
A medve tisztelgésképpen fejet hajtott.
– Várj! A falka a helyén van?
– Egyenletesen elhelyezkedtek a sziget körül. Ha a teremtmény
feltűnik, készen állunk a támadásra. Még mindig nem érezzük az Úr,
Thoran szagát. Kívánod, hogy a keresésére küldjék egy csapatot?
Ingavar megmozgatta az alsó állkapcsát, őse, Ragnar fogát kereste.
Olyan rejtély volt ez, amit nem tudott felfogni. Hová lett a vén,
csillagkereső Mesemondó? Hátranézett, magasan a válla fölött, ahol a
csillag, amelyet olyan régóta követett, most furcsa űrnek tűnt a
sötétségben.
– Thoran megtalálja a maga útját – mondta, remélve, hogy a
szavaiban nem érződik a tétovázás a félelem és a derűlátás között. –
Készüljetek fel!
A medve meghajolt, és menni készült, amikor ismét megfordult, és
így szólt:
 – Ó, egy nőstény telepedett le a szigeten. Az imént látták az egyik
barlang szájában.
Ingavar szeme fölött megrándult egy izom.
– Hol a kölyke?
– Nem éreztük a szagát.
Ingavar kidüllesztette a mellét.
– Nagyon fogja zavarni a jelenlétünk. Ha előhozza a bocsait, nem
eshet bajuk. Kergessétek el őt és a kölyköket, ha tudjátok.

– Csitítsd le a kutyákat! – csattant fel Zanna. – Csitítsd le a kutyákat!

Nem esik bajod, ha nyugton maradsz.
Tootega megszólalt:
– Nanuk mindenhol itt van körülöttünk. Imádkozom, hogy téged
egyenek meg először.
– Tudod, ahhoz képest, hogy vadász vagy, elég uncsi.
A rettegése ellenére az inuk így felelt:
– Mit jelent az, hogy „uncsi”?
– Mondom, hogy uncsi – felelte Zanna. – Ne lőj semmire! Hagyd,
hogy én beszéljek.
A lány levette a kesztyűjét, és hátralökte a kapucniját. Megrázta a
fejét, és amulettekkel díszített, fekete haja prémbe burkolt vállára
hullott.
Ráparancsolt a kutyákra, hogy fejezzék be a csaholást, elindult a
legközelebbi medve felé.
– Ajjaj! – jajgatott Tootega.
– Fogd be – mondta –, vagy te meg a szánod egy jeges lyukban
köttök ki.
A medvétől harminclépésnyire a lány megállt, és a közöttük lévő
térre mutatott.
A medve lenézett, és megpillantotta Oomara jelét a jégbe égve.
Azonnal lefeküdt a lány elé. A körben minden medve így tett.
– Zanna vagyok – szólt. – Gwendolen leánya. Az Észak
boszorkánya. A jég védelmezője. Ahogy ti, én is azért jöttem, hogy
megóvjam a szigetet. Oké, ennyi a beszéd. Most egyikőtök álljon fel, és
vigyen Ingavarhoz…
– Bocsánat. Légy szíves, ne morogj, de…
A medve körbefordult, és meglepetten horkantott.
– Hhh! – nyögött fel Lucy, és az oldalához szorított karral felugrott.
– Csak éhes vagyok, és ki kell nyújtóztatnom a lábamat. És tudod,
használnám a fürdőszobát.
Az anyamedve hunyorgott.
– Ó! – jajdult fel Lucy. – Te nem ő vagy, igaz? Nem is érted, amit
mondok?
A nőstény ismét horkantott, és visszanézett a barlang nyitott
szájába. Mit gondol ez az embergyerek? Több hím járkált odakint,
mint ahány karom volt a lábán. Ha kiszagolják a lányt,
megtámadhatják.
– Kinézhetek? – kérdezte Lucy, a szeméhez emelve a kezét,
látcsövet formálva. A fény odakint kicsivel több volt, mint a
barlangban. Úgy gondolta, ki tudja venni a sárga színt, és eszébe jutott
a csillag, amit azelőtt látott, hogy elaludt volna. Előbbre araszolt.
– Ruuff– szólt rá a medve, és visszafelé tolta őt.
– Hhh! Jól van, a barlangban maradok. Hol van Gwilanna? Nem
etted meg, ugye? Nem reggeliztél valamikor hollót?
Ruuff.
Lucy válla meggörnyedt. Gwilanna sehol. Ez baj volt.
Felettük és körülöttük finoman felmorajlott a sziget teste. Lucy
megérintette a falat, és köszönt Gawainnek, majd előhúzta az izoszilt a
zsebéből, ahová dugta, hogy biztonságban legyen, míg az alagútban
mászkált.
– Ez az ő része – mondta, s felmutatta a medvének, hogy lássa. Egy
kósza csillagsugár felcsillant rajta.
És valahol a távolban felkiáltott egy élőlény.
Lucy Pennykettle eltátotta a száját.
– Ez… ez egy sárkány volt – mondta.

A vállsebe már nem fájt, de Ingavar néha elmerevedett az üléstől.

Felállt, nyújtózkodott, körbefordult, amikor meghallotta ugyanazt a
kiáltást, amelyet Lucy a barlangban. Az égen messze egy szörnyű
alakot látott kirajzolódni.
Egy nagy madár – Thoran azt mondta, így fog kinézni – közeledett a
tengeri jég felett. Látta, ahogy hosszú szárnyai verdesnek a
félhomályban, a sziget felé hajtva őt. A baljáról hallotta, hogy egy
medve nyitott szájjal felmordul, figyelmeztetést küldve a falkának. De
miért a nyílt égen volt a madár, és nem a kőből emelkedett ki, ahogy
Thoran mondta? Mi történt?
Egy süvítéssel, amely hófelhőt vágott a medve arcába, a sárkány
elsöpört Ingavar feje fölött, megkerülte a szigetet, és a Fok csúcsára
ült.
– Grraaaarrkkk! – kiáltott, összezárva szárnyait, és fel-le, fel-le
rángatva a fejét. Ingavar körül a jég mintha erős siránkozással
válaszolt volna, mintha szerényen fohászkodott volna, hogy a
teremtmény ismerje fel vagy emlékezzen rá. A medve gyorsan felnézett
a csillagra. A sugara, bár messze volt a legmagasabb pontjától, mintha
szőtt volna valamit a sötétségből.
Fényalagút kezdett formálódni.

– Grockle. Ez Grockle – nyögött fel Zanna.

Tootega térdre ereszkedett. Mindenütt medvék voltak. Most meg
démonok az égen. Ennek csak halál lehet a vége.
A medvék gyorsan átismételték a parancsaikat. Öten balra fordultak
a sziget felé, egyikük pedig az utazók mellett maradt.
– Hová mennek? – kérdezte Zanna.
– Elfoglalják a helyüket. Ha a teremtmény a jégre jön, megöljük –
felelte a medve.
– Kinek a parancsára?
– Ingavar úréra.
– Micsoda? – Zanna sarkon fordult, és észak felé pillantva a medvét
kereste a tekintetével. – Ingavar meg akarja ölni a sárkányt?
A jegesmedve kinyújtotta a karmait.
– Valami itt nincs rendben – lehelte Zanna. – Valami nagyon nincs
a helyén. Hol van Gwilanna? Láttatok másik boszorkányt, olyat, mint
én?
A medve nemet intett.
– Embereket? Egy inukot, akinek olyan a haja, mint egy medve
szőre?
A medve pislogott, és párafelhőt fújt.
– Gyere! Elviszlek Ingavarhoz.
Zanna a medve mandulavágású szemébe bámult.
 – Nem, Nanuk. Most te engedelmeskedsz nekem. – Belerúgott
Tootegába. – Add a távcsövet! – Tootega a kezébe adta. Zanna a
keresőt elforgatva Grockle-ra fókuszált. Figyelte, ahogy a karmai a
havat szántják. Majd lejjebb eresztette a távcsövet, és ismét élességet
állított. – Ó, istenem – nyögte.
– Mit látsz? – kérdezte Tootega.
Egy barlang szája, egy medve és egy vörös hajú gyerek.
– Lucy – felelte Zanna. – Lucy itt van.

Ingavar mozgást érzett maga mögött.

– Thoran? – morrant fel, mert a nyomás változása olyan volt,
mintha egy Mesemondó vagy szellemmedve közeledne.
De ami közeledett, az nem medve volt.
A Fain betört sérült lábán keresztül, és feláradt a vállán és nyakán
át. A medve azonnal üvöltve ugrott hátra, amint megérezte. Egyik
mancsa sem érte a jeget.
– Nem állhatsz ellen – szólt a Fain gondolatban.
Ingavar hátrált, a jeget ütlegelte, egyik oldalról a másikra dobálta a
fejét, míg a nyakizmai elmerevedtek és sajogni kezdtek.
– Szövetségesek vagyunk – mondta a Fain. – Azt tervezed, hogy
megölöd a sárkányt.
Ingavar ismét felüvöltött, és a fülét kaparta.
– Erős vagy, de nem szabadulhatsz tőlem, medve.
– Mi vagy te? – morgott Ingavar, és vizet keresett, remélve, hogy
láthatja a lényt a tükrében.
– Fain vagyok – felelte az. – És unom már ezt a nehéz, esetlen
világot.
És erejének felét arra fordította, hogy Ingavar alsó állkapcsába
szivárogjon. Recsegő csavarintással kitépte a fogat, amelyet nagyon
régen Ragnar veszített el. Az lepottyant Ingavar mancsai közé, vörösre
festve a tenger jegét, ahol hozzáért.
– Ezt a szigetet erővel emelték – mondta a Fain. – Te erővel újra
elsüllyesztheted.
És a hátsó lábaira emelte Ingavart, aztán teljes súlyával a fogra
sújtott.
A jég megzendült, és egy repedés tűnt fel rajta, amely gyorsan futott
a sziget felé. A jég és a szikla érintkezésénél robbanás dörrent. A sziget
megrázkódott, mintha mélyen lent megtorpedózták volna. A nyugati
oldalon hótömbök hullottak. Kongó lökéshullám futott szét minden
irányba, repedéseket és szakadásokat okozva a szárazföldhöz fagyott
jégben. Amikor Ingavar felnézett, hogy lássa, mit tett, a sziget alapja
kettényílt, és a szirt oldalában feltűntek az első szilánkok.
– Gawain, a sárkány eltört – szólt a hang. – Most eltávolítjuk a
féllényt is.

Lucy sikított és sikított.

– Mi történik? Mi történik? – Újabb kőzápor áradt a barlang
padlójára, s ezúttal eltört a föld a lábuk alatt. Másodszor esett el.
Nedves volt a könyöke, és tudta, hogy vérzik. A sebet szorítva próbált a
barlang szája felé mászni, amelyet alig látott a portól. A sziget
morajlott, ő pedig hatalmas reccsenést hallott, és mintha az egész világ
oldalra dőlt volna. Lucy, a törmelékkel együtt, a fal mellett találta
magát, amelyet szintén a szétszakadás fenyegetett.
– Gawain! Segíts! – kiáltotta sárkánynyelven, de a nőstény
jegesmedve sietett a segítségére.
A robbanás hirtelen zajától megrémülve a barlang előtt kicsúszott a
talaj a lába alól, és jó néhány méternyit gurult egy hóáradattal. Amikor
megállt a csúszásban, felnézett, és látta, hogy széttörik a sziget, úgy
szórva a sziklákat, mint egy tollait vesztett madár.
A lány. Visszaiszkolt a barlangba. Beügetett, kiszagolta Lucyt, és a
ruhájánál fogva kihúzta. Odakint kis híján ismét elcsúszott a hóban,
amikor elszakadt a lány ruhája, és kis időre eltávolodtak egymástól. De
Lucy, okosan és érzékelve a veszélyt, az anyamedve horpaszához
gurult, majd felhúzta magát a jegesmedve hátára.
– Gawain felébred – lihegte.
De az igazság az volt, hogy Gawain, ahogy a sziget, amelynek a teste
is része volt, lassan a tengerbe omlott.

– Megváltozott a terv – szólt Zanna. Elvette a távcsövet a szeme elől,

és Tootega kezébe nyomta. – Látod azt a nagy medvét ott, egyenesen
előttünk? – Ingavar irányába mutatott. – Gyorsan!
A férfi megnézte.
 – Hím medve. Látom.
Zanna visszavette a távcsövet.
– Ezt mentettük meg Chamberlainben. Most pedig megtámadja a
sárkányomat, és elpusztítja a szigetet. Valami szörnyen félresikerült
itt, inuk, és te meg én vagyunk talán az egyetlenek, akik rendbe
hozhatják.
– Hol van David? Azt mondtad, jön David.
Zanna összeszorította a száját.
– David valószínűleg meghalt – mondta halkan. Elvette a puskát a
szánról. – Ezúttal célozz jól, oké?

Grockle elkínzott rikoltással kitárta a szárnyát. Ülőhelye felmorajlott

és összetört, lassan kihullott markoló lába alól. Lebegés közben látta,
ahogy az egész összeomlik. Először az alsó rétegek tűntek el,
hullámokat vetve a jégre. Aztán, ahogy a középső rész is porladni
kezdett, a hegycsúcs beomlott, törmelékké morzsolódott. És a lehulló
kődarabok között lábak, szárnyak és végül egy szem… Egy kővé vált
szem volt az utolsó, amit Grockle az apjából, Gawainből látott, mielőtt
a tomboló tenger elnyelte.
Azonnal tűzszalagot lehelt, amely gyertyát gyújtott az egész északon.
Személyes sarki fény az apja emlékének, és jel a támadójának, hogy
bosszút fog állni.
Sárga szeme a jég repedésére nézett, és a medvéig követte, amely
gőgösen ült. Szárnya egyetlen csapásával Grockle lebukott, majd
leszállt a repedés végén. Jégdarabok ropogtak és porlottak alatta,
ahogy a sziget süllyedése keltette hullámok energiája átterjedt a jégre.
Kitátotta a száját, és lángra lobbantotta az egészet. Látványos
tűzcsatorna keletkezett, amelyet a víz sem volt képes kioltani, mielőtt
lángra lobbantotta volna a medvét. Figyelte, ahogy fehérből feketévé
változik. Látta, ahogy a szőr és a zsír az izmaira olvad, az izmok pedig a
csontokkal együtt elégnek. A hamu az óceánba hullott, és ahol még
lebegni látta, ott újra felgyújtotta azt is.
Aztán leszállt egy úszó jégtáblára, és az égre rikoltott, nem tudva,
hogy az ellenség, akiről azt hitte, elpusztította, épp őfelé fordítja a
figyelmét…
Tootega már sok veszéllyel szembenézett északon, de ilyen furcsával
még sosem. A szánját, a kutyáit, mindenét elnyelte a szigetből kiáradó
szökőár. A hullám őt is elsodorhatta volna, de szerencséjére jó irányba
lépett a recsegő jégtáblára, és nem a tűzbe, amelyet a szörny okádott.
És most itt állt, alig néhány lépésnyire tőle. Ketten álltak az úszó jégen,
céltalanul sodródva a tenger felé.
A lény orrcimpái megrándultak, amikor felé fordult, és ő látta, hogy
az irtózatos, sárga szemben szenvedés tükröződik. A férfi tudta, milyen
érzés. Az élete, a hite annyira zavarossá vált, mint a tenger az úszó
jégtábla alatt. Fáradt volt, és hamuvá készült válni, amennyiben a lény
még nem végzett a gyilkolással. Ez nem egy inuknak való halálnem
volt. A kezében volt a puska. A lábához fektette. Mi haszna volt a
golyóknak? A vízhez fordult, hogy a kutyáival tartson.
Ekkor költözött belé a Fain. Egyetlen pillanat alatt kiismerte a
szándékát, megállította és megfordította.
– Vedd fel a fegyvert – szólt.
És a vadász újból Tootega volt, az inuk, aki felkészült, hogy golyót
eresszen a sárkány koponyájába.
Könnyű célpont volt, mert a gyanútlan sárkány elfordította a fejét,
elcsábította az égből hulló ragyogás.
A Faint szórakoztatta, hogy így történhet, hogy fém mérgezi meg a
sárkány tompa agyát. A halála a lassú rezgés legrosszabbja lesz, illő
büntetés, amiért nem vezette el őt Gawain tüzéhez.
– Graark?– kérdezte a sárkány, elragadtatva a csillogó
fényalagúttól. Felé lengette bőrszerű szárnyait, érzékelve, hogy közel a
jobb világ.
– Lődd le – mondta a Fain. – Legyen vége!
Tootega ujja a ravaszra feszült.

Lucynek szerencséje volt. A jegesmedvék, ahogy hamarosan felfedezte,

csodás úszók voltak. Az anyamedve alig esett ki a ritmusból, ahogy a
haldokló szigettől menekülve az Északi-sark jéghideg tengerének
vizébe vetette magát. Azért úszott, mert az élete múlott rajta. És ennek
az értékes gyermeknek az élete.
Hogy mennyire értékes, azt hamarosan megtudta. Ahogy az árral
úsztak előre, a lány hirtelen felült, és megrántotta a nyakát,
egyértelműen arra próbálta rávenni, hogy változtasson irányt.
Hangokat hallott, emberi és jegesmedve hangokat, és megváltoztatta a
tempóit, hogy egy vonalba hozza velük a lányt.
A kislány hirtelen levetette magát a hátáról. És a jégen ott állt egy
másik, idősebb lány, hím medvéktől körülvéve.
– Zanna! – kiáltotta Lucy.
Zanna magához húzta őt.
– Ez őrület. Te meg mit csinálsz itt? És nézd a hajadat! Lángvörös.
– Gwilanna hozott ide.
– Gwilanna? Hol van?
– Nem tudom. És nagyon-nagyon fázom.
– Melegítsd fel – szólt Zanna az egyik hímnek, amikor Lucy
kimerülten a jégre rogyott. A medve elfeküdt, és magához vonta a
kislányt a vízből kimászó nőstény segítségével.
Hirtelen egy másik medve vakkantott fel:
– Lény! Jön.
És amikor mindannyian megfordultak, Grockle támadását látták.
– Megöl Ingavar – mondta az egyik, előrefutva a jégen.
Zanna megrázta a fejét.
– Az nem lehet Ingavar.
A medvék, összesen öten, dühös pillantásokat váltottak.
– Ingavar nem pusztítaná el a szigetet – mondta nekik Zanna. – Itt
rossz szellemek munkálkodnak.
– Te szibilla. Varázsolj! – szólt a legnagyobb medve. – Vagy mi
megtámadunk lény.
Zanna leguggolt Lucy mellé, és megragadta a kezét.
– Gwilanna biztosan azért hozott ide, hogy felébreszd Gawaint,
Luce. Mi köze van ehhez a csillagnak?
– Nem tudom – felelte Lucy –, de…
– Inuk – szólt egy medve. – Inuk és lény.
Zanna felemelte a távcsövet. Tootega, a kezében fegyverrel. Grockle
idegesen. A helyzet nem látszott jónak.
– Micsoda, Luce? Gyorsan.
– A barlangban láttam egy rajzot egy alagútról az égben, és emberek
mentek fel rajta, meg egy sárkány volt a tetején. És ezt találtam. –
Zanna kezébe adta az izoszilt.
– Gawain – kapott levegő után Zanna. És a másodperc törtrésze
alatt összekapcsolódott Grockle-lal, és pontosan tudta, mit kell neki
mondania. – Repülj! – kiáltott felé. – Repülj a fénybe! – És szorosan
fogva Lucyt, Gwendolen szellemét hívta, hogy segítsen a sárkánynak.
Puskalövés szaggatta fel a levegőt.
De a sárkány, Grockle, már megmozdult. Abban a pillanatban,
ahogy belépett a fénykörbe, eltűnt, a Fain világába került.
– Megcsináltuk – mondta Zanna. – Megmentettük őt, Luce.
– De hová ment? – kérdezte a kislány. – És… hhh! Nézd! –
Sürgetően a jégre mutatott. Egy másik alak tűnt fel Tootega mellett.
David Rain volt az.

– Tudod, gonosz szerzetesként jobban kedveltelek. Sokkal könnyebb

lett volna megölni.
A Fain megpördült, alig tudta elhinni, ami történik. A féllény eltűnt,
és most ez az idegesítő emberi lény.
– Te? Hogyan?
– Mondtam, hogy vannak kapcsolataim – felelte David. A jobb
kezében az inuit talizmánt tartotta. – Néhány órányi virágszedés az
apátság körül, és Gretel képes volt helyreállítani Arthur legfontosabb
emlékeinek egy részét. Megtanította nekem, hogyan használjam a
sámán medvetalizmánját, hogy fizikailag utazzam a térben és az
időben, ahelyett, hogy csak álmodnék, ahogy eddig tettem. –
Kinyitotta a tenyerét, és elengedte Groyne-t, hadd repüljön. – Menj
Lucyhez! Vidd őt haza!
– A teremtményeid veled együtt fognak meghalni – mondta a Fain,
és arra gondolt, ismét használja a vadászpuskát, de megvetően
felmordult, és félrehajította. A puska végigcsúszott a jégen, és a
tengerbe esett. David figyelmét egy kis időre megragadta valami
mozgás, távolabb a vízben. Zanna érkezett egy medve hátán. Davidnek
gyorsan kellett végeznie.
– Elbuktál – szólt. – A „kapcsolataim” összerakják Gawaint, és
átküldik a kapun, azzal együtt, akit te féllénynek nevezel. Bosszantó,
ugye? Egy egészséges sárkányt látni a sötét anyag síkjában? Egy olyan
sárkányt, akit érintetlenül hagyott a vírus, amelyet azért terjesztettél,
hogy elpusztítsd őket.
Tootega ujjai ökölbe szorultak. Letérdelt, és felvett egy jégdarabot.
– Hogyan tudtad ezt meg?
– Az összevegyülés kétirányú folyamat – felelte David. –
Elképesztő, hogy mit meg lehet tanulni a fajod fiatal példányaitól, akik
semmi mást nem akarnak, csak Godithot dicsőíteni.
– Pusztulj – mondta Tootega, és elhajította a jégdarabot. Félúton
hegyes lándzsává változott, és átfúrta David mellkasának közepét.
David felkiáltott, és térdre esett. A bal kezével a mellkasából
büszkén meredező jeget markolta.
– Lassú lesz – szólt Tootega egy újabbat elhajítva. A hegye David
szívébe mélyedt. – A jég megállítja az emberi véredet, és belülről
fagyaszt halálra.
– Nem – válaszolt David enyhén imbolyogva.
– Én sosem tévedek – felelte a Fain.
– A jég átalakít engem – lehelte David. – Te fogsz meghalni.
– Ebben a világban semmi nem érinthet engem, ember.
– Nem is erre a világra gondolok – mondta David. Lehorgasztotta a
fejét. Gondolatban szeretett írósárkányához fordult, tudta, talán
utoljára teszi. – Biztos vagy benne? – kérdezte.
Gadzooks ezt a szót írta a füzetébe:

Jégszikra
Így legyen.
– Gawain tüzét kerested – szólt David.
– Hol van? Beszélj, és gyorsabban öllek meg.
– Rajta állsz. A jég az ő tűzkönnye. És az szivárog most a vérembe.
Tootega zavartan körülnézett. A jég megrázkódott, a tenger
kettéhasadt. Furcsa, sötét szél kezdett fújni. Életében először a Fain
fázott.
– Titoktartást esküdtem – folytatta David, nehézkesen sóhajtva egy
kicsit. – Ha a fog jelenlétében a tűzről beszélek, Ragnar szelleme
feltámad és a vállamra ül. – A nem létező, vak szemekbe nézett. –
Köszönj szépen Ingavarnak! Azt hiszem, már találkoztatok.
Amikor Tootega megfordult, egy szellemmancs ütötte át a
mellkasát, és kitépte belőle a Faint. Halálra sújtotta. A test, amely
valaha Tootega, a vadász volt, élettelen csomóba hullott a jégen.
Ingavar szelleme újra felemelte a mancsát, és három rövid vonalat
karmolt a halott férfi fejére. Lyuk nyílt meg a jégen a holttest alatt, és
Tootega csatlakozott a kutyái szelleméhez.
– David! David! – Zanna érkezett meg, hanyatt-homlok csúszkálva
a jégen. Térdre esett, hogy az ölébe vegye a fiú fejét.
– Szia – mondta David. Gondjai voltak a nyeléssel. – Gondolom, ez
azt jelenti, hogy újra együtt vagyunk.
– Miért? – kérdezte a lány halkan, fölé hajolva. – Miért csináltad
ezt?
David felemelte a kezét, és Zanna hajával játszadozott, lenyűgözték
az inuit talizmánok.
– Megkaptam a tolladat. A párnám alatt van.
– Ne csináld ezt – zokogott a lány. – Nem akarlak elveszíteni.
David ismét nyelt egyet, és Zanna arcára nézett.
– A szemed. Olyan gyönyörű! Ne sírj, kérlek!
– David, ne! Maradj velem – könyörgött.
A jég megbillent. Három medve, talán négy mászott az úszó
jégtáblára.
David végigfuttatta az ujjait a száján, aztán a lány hideg, fehér
arcára nyomta őket.
– Tudod, milyen nap van?
Zanna szipogott, és megrázta a fejét.
– Valentin-nap. Nem kellett volna küldened nekem egy képeslapot?
A lány ismét a fejét rázta.
– Lekéstem a postást.
– Nem baj. Nyújtsd ide a kezed!
A lány kinyújtotta a kezét. És David a saját két tenyerével kört
formálva, láthatatlan ajándékot tett a lány tenyerébe.
– Mi ez? – kérdezte Zanna, miközben rettentően próbált nem sírni.
– Egy Valentin-napi sárkány. Természetesen névtelen.
A lány felnevetett, és félrekotorta a haját a szájából.
– Hogy hívják?
David pislogott, és ismét megérintette Zanna arcát.
– Majd bemutatkozik neked – mondta.
Aztán lassan behunyta a szemét, és a feje a lány karjának hajlatába
hullott.
– Nem – jajdult fel Zanna, és magához húzta a fiút. – Maradj
velem! Kérlek, maradj velem!
Az egyik medve gyengéden felhorkantott.
 Négyen voltak a jégtáblán, együtt feküdtek. Távolabb, más úszó
jégtáblákon több medvét is látott. David lábánál pedig Ingavar
szelleme ült.
– Még ne, szeretném megölelni – kérte Zanna.
Ők pedig vártak, lehajtott fejjel, míg a lány felkészült rá, hogy
lefektesse Davidet, és félreálljon. Csak ekkor szólt a medvékhez:
– Tegyétek, amit kell.
Ingavar szelleme David vállához ült. A négy medve egymás után
felállt. Észak, dél, kelet és nyugat. Egy jelre felemelkedtek, és egyszerre
a jégre csaptak.
A David és Ingavar alatti rész letört, és mindkettőjüket a nyaldosó
vízre bízta.
– Szerelmem – szólt Zanna, és felnézett az égre.
Odafent kihunyt a tűzcsillag.
Utószó
 A Hóbortos közben,
három nappal később

Bájos. Ez a szó ugrott be, amint Bernard kiszállt a taxiból. Az eső

ellenére a köznek csodálatos, hívogató légköre volt. Tudta, helyesen
döntött, hogy idejött.
Kifizette a sofőrt, és megfogta egyetlen csomagját: egy kis táskát,
benne a személyes holmijával, és egy letakart madárkalitkát, amelyben
egykor Peter testvér papagája lakott, és most egy nyughatatlan, szürke
mókus otthonául szolgált.
42-es szám. Az után, aminek a szigeten tanúja volt, bizonyos
értelemben ez volt a legfurcsább látvány a világon. Itt is lesznek
sárkányok, gondolta. Magában mosolyogva végigsétált az ösvényen.
Az ajtó kinyílt, mielőtt megérinthette volna a csengőgombot. És ott
állt ő. Mrs. Pennykettle. Arthur szerelme. Zöld szemek, hullámzó,
vörös haj. Elizabeth.
– Üdvözlöm, Bernard Augustus testvér vagyok – szólt, és
hivatalosan kezet fogtak, nem tudván jobb módját az üdvözlésnek.
Az asszony melegen mosolygott, és behívta.
– Ó pedig biztosan Lucy – szólt a férfi. A kislány hihetetlen volt, kis
híján az anyja tükörképe.
Lucy csillogó pillantása egyenesen a kalitkára vándorolt.
– Elhozta őt – szólt leguggolva, és felemelte a takarót.
– Csk! – szólt a mókus, mire mindenki nevetett.
– Kerüljön beljebb – kérte Liz, udvariasan a konyha felé tessékelve
Bernardot.
– Anya – állta el Liz az útját. – Nem szólsz neki a…?
 – Ó, igen – mondta Liz a mellkasához kapva a kezét. –
Figyelmeztetnem kell a macskánkra.
– Szereti a macskákat? – kérdezte Lucy.
– Nagyon is – felelte Bernard. – Milyen fajta?
Lucy ide-oda mozgatta az orrát.
– Hát…
– Ó, csak egy egyszerű barna cirmos… – szólt Liz – …de időnként.
– Időnként?
– Egy teát? – kérdezte mosolyogva Liz, és végigtuszkolta a férfit a
folyosón.
A konyhaasztalon három vagy négy agyagfigura állt. Bernard letette
a kalitkát egy macskatál mellé, amely nyers hússal volt tele.
Megcsóválta a fejét, és a sárkányokra mutatott.
– A szobrai, egyikükkel „találkoztam” a szigeten.
– Igen, Gretellel. A gazdájával, Zannával van… David párjával. –
Lucy és az asszony is félrenézett egy pillanatra.
Bernard a térdére támaszkodva előrehajolt.
– És ezek a lények mozognak?
– Nem úgy, hogy észrevenné – felelte Liz.
Lucy előrelépett, hogy bemutassa őket.
– Ő itt Gadzooks. Ő pedig G’reth. Ez itt Golly, a gyógysárkány.
Gruffent javítja épp.
– Gyógyító képességeik vannak? – Bernard megdöbbenten
hátralépett.
– A spirituális jobb kifejezés – felelte Liz. – Üljön le, kérem! – Egy
tál kekszet tett a szerzetes elé, amelyet Bernard nagy örömmel
fogadott.
– Sok furcsa dolgot láttam – mondta a szerzetes. – A szigeten
történtek felnyitották a szemünket a hitünk olyan nézőpontjaira,
amelyekről sosem hittük volna, hogy léteznek.
Liz teát töltött a porceláncsészébe.
– Igen, erről akartam kérdezni. Az „eseményekről” a szigeten kívül
is tudomást fognak szerezni?
Bernard nemet intett, a csuhája elejére morzsák hullottak.
– Mint a Rend történészének, az én kötelességem, hogy
feljegyezzem, ami történt, de biztosíthatom, hogy a dokumentumokat
biztonságosan tároljuk és… ez mi volt? – A férfi elhallgatott. Valami
fiatalos üvöltést hallott.
– Ó, ez csak Bonnington… – felelte Liz.
– …a macskánk – tette hozzá Lucy.
– Nagyon szokatlanul nyávog – szólt Bernard.
– Ez változó – mondta Liz. – Mindegy. Remélem, hogy van valami
híre a számunkra.
– Igen. – Bernard összekulcsolta a kezét, lágyan ütögette velük az
asztalt. – A szomszédjuk, Henry Bacon még gyógyul. Dunloganben a
helyi kórházba szállították, hivatalosan enyhe amnéziától szenved. Azt
hiszem, néhány napon belül számíthatnak a hazatérésére.
– Pff – fújta ki Lucy a frufruját az arcából.
Liz az „elég lesz” pillantásával nézett a kislányra.
– És Arthur? – kérdezte puhatolózva. – A telefonban azt mondta,
hogy… nincs jól.
Bernard lehajtotta a fejét.
– Lehetek őszinte?
Liz Lucyre pillantott, aztán bólintott.
– Arthur, a férfi, akit én Vincent testvérként ismerek, megváltozott.
Ez a lény, a Fain, kárt tett az elméjében. A sárkánya, Gretel, elért
néhány figyelemre méltó eredményt, de Arthur felépülése hosszú lesz,
és talán nem teljes. És van még valami, amit tudnia kell.
– Folytassa – szólt Liz, egy papír zsebkendőt előhúzva.
– Majdnem vak.
– Vak? – kérdezte Lucy leesett állal. – Akkor nem fogja felismerni
anyát? Vagy látni engem?
Liz leereszkedett egy székre.
– Sajnálom, hogy ilyen híreket hoztam – szólt Bernard, vigasztalóan
az asszony kezére téve a tenyerét. – Természetesen gondoskodni
fogunk róla, de…
– Nem – szólt Lucy. – El kell jönnie ide.
– Lucy?! – Lizbe belefagyott a zokogás.
– Találkozni akarok vele, anya.
– Ezt nem mi döntjük el.
– Tudunk neki segíteni – fordult Lucy Bernardhoz. – Ha
megkérem, elhagyja a szigetet?
Bernard hátradőlt, és a hasára ejtette a kezét.
– Én… – egy pillanatig hallgatott, és iránymutatásért imádkozott. –
Neki is szándékában állt visszatérni az anyukádhoz.
– Tessék – mondta Lucy diadalmasan.
Az anyja némán kérte: „Fejezd be!”
– Lucy, ez bonyolult – mondta hangosan.
A madárkalitkában Vigyori megpördült.
– El kellene vinnünk a Könyvtárkertbe – mondta Lucy. – Arthur is
ott lehetne, amikor elengedjük Vigyorit.
Csend állt be. Bernard megkeverte a teáját.
– Mi történt Daviddel? – kérdezte témát váltva. – A szigetről történt
elutazása nem kevéssé ment csodaszámba. Ő meg Arthur
megváltoztatta a fizika törvényeit. Eljutott a messzi északra? Mi
történt pontosan?
És most Lucyn volt a sor, hogy visszafojtsa a könnyeit.
– Biztonságban van? – kérdezte Bernard, a kislányért aggódva.
– David azt tette, amit kellett – felelte Liz. – Még északon van.
Talán ott is lesz még egy ideig.
Ebben a pillanatban a folyosóról egy brrpp hangzott fel, és
Bonnington ügetett be a konyhába.
– Nocsak – szólt Bernard, hálásan valami kis megkönnyebbülésért.
Odafordult, hogy üdvözölje a macskát, de aztán akkorát ugrott, hogy
kis híján leesett a székről. – Az… – remegő ujjal rámutatott.
Lucy lenézett.
– Egy tigris – mondta. – Na, klassz, kardfogat növesztett, anya.
Bernard döbbenten tátotta a száját Lizre.
– Figyelmeztettem, hogy Bonnington más – mosolyodott el az
asszony.
 Scrubbley-i könyvtárkert,
február 29.

– Gyerünk – szólt Liz. – Egyszer már túlestünk ezen. És most még

hidegebb van, mint legutóbb. Csak nyisd ki a kalitkát, és engedd el őt!
– Ez aztán egy sokat látott mókus – mondta Zanna. – Miért nem
engedtétek el a kertetekben?
– Elengedtem – felelte Lucy. – De ide akart jönni, amikor ti
felkészültetek. Anya, elhoztad a kaját?
– Persze – méltatlankodott az asszony. – Itt a jutalma, amiért
segített Davidnek megírni a makklopó szörnyes mesét. – Egy
mogyorókkal teli műanyag zacskót hajított Lucy felé.
Zanna kifújta az orrát, és nevetett.
– Jól vagy? – simogatta meg Liz a lány vállát.
Zanna lehunyta a szemét, és bólintott.
– Ez így illő – szólt egy hang. – A történet visszatér arra a helyre,
ahol elkezdődött.
Liz megveregette Zanna karját, és végigsétált a rövid ösvényen oda,
ahol Arthur ült egy alacsony kőfalon, és hallgatta a kopasz fák
zörgését. Liz kezéért nyúlt. Az asszony megfogta a kezét, letérdelt, és
megcsókolta a férfi ujjait.
– David lélekben köztünk van – szólt Arthur.
– Annál egy kicsit jobban – mondta Zanna.
Liz kérdő pillantást vetett rá.
– Babát várok.
– Ó, te jó ég – szólt Liz. Akkora levegőt vett, hogy a madarak
felröppentek a közeli fákról.
– David babáját? – hördült fel Lucy hirtelen felpattanva. –
Gyereked lesz…? – Ámulva meredt Zanna hasára.
– Jaj, Zanna! – kiáltott fel Liz, és megölelte a lányt. – Mikor tudtad
meg?
– Ma reggel – szipogott a lány, és gyorsan vállat vont. – Ugyan már,
srácok! Csak egy lurkó.
 – David gyermeke – szólt Arthur mosolyogva.
– És Gwendolené – suttogta Liz. Megérintette Zanna arcát.
Zanna ismét szipogott, és zavarában a lábát nézte.
– Most elengedjük a mókust, vagy mi van?
Liz megfogta a lány kezét, és büszkén hintáztatta.
– Segítségre lesz szükséged. Szeretném, ha hozzánk költöznél, és
velünk laknál, oké?
Zanna sápadt arca fintorba torzult.
– Elég zsúfolt lesz nálatok – mondta, küzdve a szavakért. – Mi
négyen, a sárkányok meg egy dilis leopárd, vagy akármivé
macskásodott át ma reggel.
– Ezt majd később megbeszéljük – felelte Liz boldogan.
Megszorította Zanna kezét, és visszafordult Lucyhez.
– Ó, van még valami – mondta Zanna.
Liz és Lucy figyelme ismét felé fordult.
– Üzenetet kaptam ma reggel Gadzookstól. – Egy zsebkendőt húzott
ki a kabátujjából, és a markába szorította. – Azt írta, G’lant. Ez a
Valentin-napi sárkányom neve. David azt mondta, majd meglesz a
neve. Írt nekem, Liz.
Liz szorosan megölelte Zannát.
– Még nincs vége – súgta. – Távolról sem. – Ezzel Arthurra nézett,
aztán intett Lucynek.
Lucy pedig elengedte a mókust.
…míg a csillagok az utolsót pislogják,
te bárhol itt a Földön járj,
ő feltámad, lelkesít, feltüzel,
én Valentinom, én sötét tüzem…
 A szerzőről

Chris d’Lacey eredetileg dalszerző akart lenni, és csak

akkor kezdett könyveket írni, amikor egy barátja azt
javasolta, hogy nevezzen be egy versenybe, amelyen
gyermekmesét kellett írni. Chris azóta több mint húsz
könyvet jelentetett meg, beleértve a Szállj, Cherokee,
szállj! címűt, amelyet a Carnegie Medal nevű díjjal
ismertek el.

2002. júliusában Christ a Leicesteri Egyetem

díszdoktorává avatták (ahol egyébként teljes állásban
dolgozik, valamiféle tudósként) a gyermekirodalom
érdekében tett szolgálataiért. Chris házas, és
Leicesterben, Angliában él.
A weboldalán többet olvashatsz róla: www.icefire.co.uk
{1}
Sarkköri madár. A vadászó vízimadarak zsákmányát rabolja el, de elhullott állatokat is
eszik. (A ford.)
{2}
Isten angolul God.
{3}
Csillagászati tábla, amelynek segítségével meghatározható az égitestek helye és pályája a
naprendszerben. (A ford.)
{4}
Az ókori görög istenek ereiben keringő, szivárványszínű életnedv. (A ford.)