Carol Matthews

Csokoládéimádók diétája
 Fordította
Földváry Kinga
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Carol Matthews: The Chocolate Lovers' Diet

Copyright © 2007 Carol Matthews (Ink) Ltd.

Hungarian translation © Földváry Kinga, 2008
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008

ISBN 978-963-254-211-9
 Amikor az élet kemény,
a kemény csajok csokit esznek
 Köszönetnyilvánítás

Ideje, hogy végre hatalmas köszönetet mondjak néhány

barátunknak, akik segítenek legalább viszonylag megőrizni a
józan eszemet és némi önmérsékletet – leginkább azáltal, hogy
folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy nincs rendes állásom –, és
akik nem bánják, ha rendszeres időközönként kiteszem őket a
kísérleti jellegű csokoládés desszertjeimnek, különösen a
tudományos kutatás nevében.
Bármiféle rendszer nélkül – mivel nem szeretném, ha az a vád
érne, hogy kivételezem valakivel, és ennek következtében
elapadnának a grillpartikra szóló meghívások – ajánlom ezt a
könyvet:
A tattenhoe-i csapatnak – Lee-nek és Marciának, Albertnek
és Ayeshának, Gavinnek és Angélának, Paul-nak és Alisonnak,
Martinnak és Lynnek a szomszédból, valamint Barrynek és
Ruthnak.
Az Öreg Haveroknak (a barátság hosszára, nem az életkorukra
gondolok) – Sue-nak és Rogernek, Martinnak és Sallynek,
Donnának és Makóimnak, Chrisnek és Jimnek, Mad Mike
Benthamnak és Tina „Donks”-nak. Dave „The Rave” Siversnek
és Chrisnek. Paulnak és Paulának. Vivien és John Garnernek.
Tom és Julié „Bling, Bling” Reidnek. Tony „Captain Baldy”
Kirkbynek és Cindynek. Adriannak és Amandának. Marjorie és
Norman Peeblesnek – nem hivatalos északi PR-csapatomnak.
Jeremynek, Suzannah-nak és a lányoknak. Hazel „Careless
Whisper” Ketleynek, férjecskéjének, Dennis-nek, és csodálatos
családjuknak, akik az évek során olyan elkötelezett támogatóim
voltak.
 Az Ebédelő Hölgyeknek – Lynne-nek, Lesleynek és
Heathernek. Valamint a The Boot hölgyeinek, akik olyan
kedvesen bánnak velünk, és soha nem bánják, ha visítunk a
nevetéstől. (Vagy ha igen, akkor sem teszik szóvá…)
Bocsánat, ha bárkiről megfeledkeztem, de ez történik, ha az
embernek szita az agya. Drága Kev és jómagam nagyon
szeretünk benneteket. Köszönjük, hogy a barátaink vagytok.
 Első fejezet

Tapasztalataim szerint kétféle nő létezik. Vannak, akik

csokoládéfüggőségben szenvednek, és vannak a hülye libák. A
hülye libák az olyan típusú nők, akik azt mondják: „Ó, én soha
nem bírnék megenni egy egész Mars szeletet, olyan émelyítő!”
Meg azt: „Egy kocka étcsoki több mint elegendő, nem igaz?”
Vagy van még rosszabb: „Nem igazán rajongok a csokoládéért.
Inkább a sós dolgokat szeretem.” Mindezt úgy, hogy közben
fegyelmezetten majszolnak egy szál ropit, mintha az pótolni
tudná a puszta gyönyört. Vajon mi jár ilyenkor a fejükben^
Mi, a Csokoládéimádók Klubjának tagjai teljes mértékben
függők vagyunk. A világ legfinomabb élelmiszerét minden
megjelenési formájában imádjuk, és ezen nincs mit szégyellni.
Legjobb barátnőimmel ma összegyűltünk a klub
főhadiszállásán, meghitt kis menedékhelyünkön London egyik
csinosabb mellékutcájában. A hely neve Csokoládé Mennyország
– és valóban nem más, mint egy igazi csokoládé mennyország.
Egy hét múlva karácsony, és szívesen írnám, hogy odakint
Dickens regényeibe illő, elbűvölően havas táj látható, de nem
tehetem, mert Londonban vagyunk, méghozzá a globális
felmelegedés korszakában, ennek megfelelően az ég olyan
szürke, mint a legrondább iskolai egyenruha, szakad az eső, és
közben viharos szél fúj. De minket ez nem érdekel. Hiába
tombolnak körülöttünk az elemek, mi teljes létszámban együtt
vagyunk. Chantal, Autumn, Nadia és jómagam, Lucy Lombard –
legfőbb csokifüggő és a klub alapító tagja –, mind a kandalló előtti
kanapén ücsörgünk összehúzódva. Igaz, hogy a kandallóban nem
valódi fahasábok lángolnak bensőséges pattogással, hanem egy
modern gázfűtésű verzióról van szó, de nekünk tökéletesen
megteszi, mivel most egy jó időre letáboroztunk. Őszintén szólva,
senki másnak nincs esélye, hogy a kedvenc helyünk közelébe
jöjjön, minimum záróráig. Előttünk egy tányér csokoládés
cukrászsütemény – pihekönnyű piskóta, tetején cappuccinós
krémköltemény – meg egypár ínycsiklandó karamellás csokis
brownie. A választékot továbbá a világ legfinomabb trüffeljei
egészítik ki, melyek friss tejszínnel és madagaszkári csokoládéval
készültek – személy szerint nekem ezek a kedvenceim. Mivel
friss tejszínnel készülnek, csak néhány napig állnak el – mintha
az bármikor is gondot okozna! Véleményem szerint ennél
közelebb nyilvános helyen az ember nem juthat az orgazmushoz.
A gyönyörtől halkan, elégedetten felnyögök.
A Csokoládé Mennyország tulajdonosai, Clive és Tristan
káprázatosan melegek – hetero fickók soha nem nyitnának
csokoládéboltot, nem igaz? –, és teljes mértékben
elkényeztetnek minket, mivel messze mi vagyunk a legjobb
kuncsaftjaik. Ha hagynák, hogy elkerítsük ezt a részt és
kitegyünk egy Kizárólag VIP vendégek feliratú táblát
magunknak, akkor meg is tennénk, de ők zsugori módon
ragaszkodnak ahhoz, hogy más vendégek is látogathassák az
üzletet, bár közel sem fogyasztanak annyi csokoládét, mint mi.
Nyirkos kabarjaink békésen párolognak mellettünk egy
kupacban. Fiatalos szőke bubifrizurám, amit elbűvölően
stílusosra lőttem be egy hajvasalóval meg egy fél kiló
hajfixálóval, most laposan tapad a fejemre. De a helyzet azért
mégsem aggasztó. Mindannyian egy-egy csésze forró csokoládét
tartunk a kezünkben, a vörös csili intenzív aromájával
megbolondítva, tetején pedig valóságos tejszínhabheggyel. Az
ízlelőbimbóim még nem tudták eldönteni, hogy elaléljanak a
gyönyörtől, vagy lángra lobbanjanak. Már csak egy hajszál
választ el a teljes kielégüléstől. Vagyis inkább választana, ha nem
volna egy aprócska bökkenő.
A Csokoládé Mennyország falán vidám kerámiatábla díszeleg.
Clive az ünnepi hangulat jegyében masszív ezüst angyalhaj
koszorúval díszítette fel. A táblán a következő felirat olvasható:

Túlélő tippek stressz idején

1. Lélegezz mélyeket!
2. Számolj tízig!
3. Egyél csokoládét!

Ez a mi alapelvünk. Azt is mondhatnám, ez az ünnepélyes

rendelet határozza meg egész életvitelünket.
Mély lélegzetet veszek, egészen háromig eljutok a
számolásban, aztán bedobok egy újabb trüffelt. A
megkönnyebbülés mély sóhaja tör fel, még mielőtt vissza
tudnám fojtani. Most valóban komoly stressz időszakát élem. Az
a bugyi van rajtam, amelyiken az alábbi szöveg díszeleg: KI T
ÉRDEKEL A S ZERELEM? CS OKOLÁDÉBA AKAROK ENNI ! – amiből nem nehéz levonni

némi következtetést jelenlegi gondjaim természetét illetően.

– Az Imádottról még mindig semmi hír? – érdeklődik Nadia a
tejszínhabbajusz alól.
Hát éppen ez az aprócska bökkenő. Megrázom a fejem.
Jelenlegi barátom, Mr. Aiden Holby – ismertebb nevén az
Imádott – e pillanatban Eltűntnek Nyilvánítva. Ausztráliában.
Valahogy attól, hogy Ausztráliában ENy, a földgolyó túlsó
felén, az egész még rosszabb. Ha mondjuk a Belsize Parkban
lenne ENy, akkor felülnék a buszra vagy a metróra, odamennék,
és addig dörömbölnék az ajtaján ütemesen, amíg ki nem
deríteném, hogy mi a helyzet, így viszont kissé meg vagyok lőve.
Odaadó e-mailjeimre nem érkezik válasz. Nyugodt, de aggódó
telefonhívásaim egyenesen a hangpostáján landolnak, és hiába
mutatja a számítógépe az enyémnek, hogy elérhető online, ha ott
sem reagál. Fogalmam sincs, miért. Korábban hosszú
tengerentúli hívásokat váltottunk a webkameránkon keresztül –
néhány már a kellemesen pikáns kategóriába tartozott. Soká
éljen a modern technika! Aztán semmi. Abszolúte semmi.
– Nem értem – mondom –, ez nem rá vall.
Chantal hangosan felhorkan, és ez a horkanás azt jelenti: „Ő is
pasi, mit vártál?”
– De komolyan – kötöm az ebet a karóhoz –, ő nem olyan,
mint a többi. – A „többi” kifejezés alatt azt kell érteni, hogy nem
olyan, mint Marcus, az én dög, rohadék, nem régóta
exvőlegényem, akinél hűtlenebb férfit még nem hordott hátán a
föld. Még akkor sem, ha figyelembe vesszük Bili Clintont, Tom
Jonest és Darren Dayt is.
Tökéletes frizurával és túlcsorduló bankszámlával megáldott
amerikai barátnőm ismét felhorkan. Megpróbálok ajkamba
harapni. Bár ő egyike a legeslegjobb barátaimnak, Chantal és
köztem mostanában még mindig feszült egy kicsit a viszony.
Ennek az az oka, hogy ő is randizott a volt barátommal – nem
Marcusszal, hanem egy másik, sokkal kedvesebb, Jacob névre
hallgató fickóval. Így aztán mostanában kissé összekavarodtak
körülöttem a dolgok. A szerelmi életem az utóbbi időben olyan,
mint az Ml-es autópályán egy nagyobbfajta tömegbaleset
romantikus megfelelője. Összegabalyodott fém alkatrészek,
sivító szirénák, teljes patthelyzet, pusztítás, szanaszét heverő
testek. Bocsánat, de közben muszáj lesz még egy kis csokoládét
magamhoz vennem, hogy a szervezetem győzze energiával…
Amíg a csokoládédózis hatni kezd, röviden összefoglalnám a
legfontosabb tudnivalókat. Jacobbal egy rövid, de kölcsönös
megelégedésünkre szolgáló futó kalandunk volt, bár soha nem
jutottunk el az igazán mocskos részig, a rendkívül szerencsétlen
körülmények sajátos kombinációja révén. Marcusszal ellentétben
Jacob nagyon kedves volt. Bár kapcsolatunk határozottan
veszített fényéből, amikor rájöttem, milyen módon keresi a
betevőjét. Nekem Jacob annyit árult el, hogy a
szórakoztatóiparban dolgozik, ami szigorúan értelmezve nem is
volt hazugság. Mindössze az volt a gond, hogy mint kiderült, férfi
prostituáltként keresi a kenyerét. Vajon miért van az, hogy az
életemben megforduló férfiak rejtett mélységeit a kelleténél
mindig jóval később fedezem fel? Kedves barátnőm, Chantal
azonban tudatában volt Jacob választott hivatásának. És
mindent összevetve, tulajdonképpen nem is igazán randizott
vele, hanem egyszerűen megrendelte, és órabérben fizetett a
szolgáltatásért. A tudat, hogy lefeküdt Jacobbal, még akkor is, ha
hivatalos minőségben – miközben én a fehérneműje közelébe se
jutottam, bármennyire szerettem volna –, érthető módon kissé
megtépázta a kapcsolatunkat. Aztán én újra összejöttem
Marcusszal, ami minden Óriási Tévedés után a legnagyobb
Óriási Tévedés volt. Sikerült bebizonyítania, hogy lényegében
véve akkor sem lehet megbízni benne, ha térden állva teszi le a
nagyesküt, és minél nagyobb lendülettel dobom ki, annál jobb.
Soha nem fog leszokni a nőcsábászatról, én pedig soha többet
nem fogom elhinni, ha ezt ígéri. Életemnek ez a szakasza tehát
végérvényesen lezárult. A törmeléket eltakarítottuk, életem
autópályáján ismét megindult a forgalom. Érzelmileg sokat
fejlődtem eközben, és tovább tudtam lépni. Most már
szerencsére boldog kapcsolatban vagyok volt főnökömmel, Aiden
„Imádott” Holbyval. Csak jelen pillanatban épp átmenetileg
nem található. Bár lehet, hogy az egész csak egy vacak terelőbója
az úton.
– Majd előkerül Aiden – mondja Autumn, mintha egy pár
papucsról volna szó, amit egy ideje nem találok. Ujja köré
csavarja egyik kóbor, vörös lokniját, és meggyőző tekintettel néz
rám. Szeretnék olyan lenni, mint Autumn, akinek a pohara
állandóan legalább a feléig tele van. Az én poharam alján viszont
általában egyetlen magányos csepp lapul bánatosan. – Biztosan
tökéletesen érthető magyarázatot kapsz majd mindenre –
folytatja –, csak várd ki a végét.
– Később még megpróbálom felhívni – mondom erre. Aztán
kétségbeesetten bedobok még néhány trüffelt, és a közönynek
már a látszatát sem tudom tartani.
Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy nem lesz egyszerű ennyi
időzónán át fenntartani egy kapcsolatot, de őszintén mondom, az
Imádottért érdemes. Csodás, csodás, csodás fickó. Messze földön
a legjobb pasi, akivel valaha is jártam, és igaz, hogy a lista nem
nyúlik a végtelenbe, de azért van némi összehasonlítási alapom.
Aiden Holby és jómagam is a Targa nevű, adat-helyreállítással
foglalkozó cégnél dolgozunk, amely, izé, adatokat állít helyre.
Ennél részletesebben szakmai dolgokat tőlem nem érdemes
kérdezni. Amint mondtam, Aiden volt a főnököm, és így
kezdődött csendes „imádatom” iránta – ezért ragasztotta rá a
becenevét a Csokoládéimádók Klubja. Most viszont az Imádottat
kinevezték valami Nemzetközi Főakárminek, amitől rettentő
fontos ember lett, és ezért van odalent a Világ Túlsó Oldalán, én
pedig itt ragadtam Londonban, az Értékesítési Osztályon egy
ideiglenes és meghatározatlan pozícióban, ahol leginkább azzal
töltöm az időt, hogy próbálok elkerülni minden túlságosan
kimerítő tevékenységet. Lehet, hogy én vagyok a legállandóbb
kisegítő a Targa történetében, de azért életem végéig nem
kívánok ott maradni. De nem ám. Mondhatnám azt is, hogy csak
arra várok, hogy megtaláljam az életben a számomra előre
elrendelt feladatot. Ami, persze, jelen pillanatban kissé
utolérhetetlennek tűnik.
Úgy volt, hogy csatlakozom az Imádotthoz Sydneyben, és ott
mókával és kacagással teli új életet kezdek mint komoly,
hivatalos, főállású barátnő. Úgy volt, hogy majd együtt élünk,
meg minden. Az egész Boldogan Éltek, Amíg Meg Nem Haltak
történet. De amilyen az én szerencsém, lezuhantam egy lépcsőn,
és eltörtem a lábamat, amikor a kelleténél egy kicsivel jobban
belemerültünk a móka és kacagás gyakorlásába. Aztán még a
tetejébe hetekig nem volt szabad repülőre ülnöm az ormótlan
gipszem miatt.
 Az Imádottnak nélkülem kellett elrepülnie Ausztráliába – a
fontos állások nem várhatnak senkire. De arról volt szó, hogy
majd előkészíti a terepet, hogy én a lehető leghamarabb utána
tudjak menni. Most viszont, mire összeforrt a törött végtag és
lekerült a lábamról a gipsz, nincs elég pénzem a repülőjegyre
odáig, mert a szeretet ünnepe szemlátomást az égbe szökő
jegyárak időszaka is. Időközben pedig a csodálatos tengerentúli
Imádott barát, úgy tűnik, eltűnt a föld színéről.
– Akkor azt sem tudod, hogy hazajön-e karácsonyra? –
kérdezi Nadia.
– Nem. Említette, de… – De nem válaszolt a nyavalyás
telefonüzeneteimre, e-mailjeimre vagy bármi másra. Ahelyett,
hogy felmérné a sörfelhozatalt, a grillpartikat és a Bondi Beachet,
fent említett barátomnak lába kélt. Ez a helyzet pedig
határozottan további csokoládéra szólít fel, és alapelveink
megerősítésére. Az a karamellás brownie-szelet pont úgy néz ki,
mint ami alkalmas lesz a feladatra.
Mély levegő. Számolás. Evés. Mmm. Máris jobb…
 Második fejezet

Nem tudom, ki mondta, hogy a pénz nem boldogít, de az illető

nyilván nem csokoládéra költötte a keresetét. Miután a
barátnőimmel néhány órán át lustálkodva kedvenc
élelmiszerünket fogyasztottuk – a sütinek, trüffelnek és
karamellás brownie-nak rég nyoma sincs –, arcom rózsásan
ragyog, és pocakomban kellemes teltség-érzet uralkodik.
Elárasztott a jókedv, és végre kezdem engedni, hogy hasson rám
a karácsonyi hangulat. Vajon én vagyok az egyetlen, aki szerint
csak minden ötödik évben kéne a karácsonyt ünnepelni?
Szerintem az zseniális megoldás volna. Ez az évente egyszeri
alkalom jóval sűrűbb a kelleténél. Alig pakoltam el a karácsonyi
díszeket, amikor máris itt az idő, hogy újra elővegyem és
leporoljam őket. Az egyetlen, ami hiányozna, az a rengeteg
mesebeli, különleges karácsonyi csokoládé – díszdobozok,
csokoládépénzek, hópehelymintás celofánba csomagolt, kilós
kiszerelésű Tejcsoki Tálcák, amiket az ember gyakorlatilag egy
ültő helyében képes elfogyasztani.
Minden évben, annak ellenére, hogy megfogadtam az
ellenkezőjét, valahogy sikerült a végsőkig túlterhelnem a
hitelkártyámat, amikor Marcusnak, exvőlegényemnek vettem
valami észbontóan extravagáns ajándékot, amire feltehetően
semmi szüksége nem volt, és amit nyilvánvalóan soha nem is
értékelt. Nem túl szórakoztató, ha az ember még júniusban is
javában nyögi a részleteket, csak hogy a szívemnek valaha oly
kedves körbe-körbe száguldozhasson a pályán egy Aston Martin
DB9-ben, vagy a sárkányrepülés gyönyöreit élvezhesse, esetleg
méltóságteljesen lebegjen az égen egy hőlégballonban, kezében
egy pohár pezsgővel. Viszont ő mindig olyan mesés karácsonyi
ajándékokat vett, hogy úgy éreztem, nekem is viszonozni kell,
sőt muszáj vele versenyre kelnem. Amikor egy mesebeli
wellness-gyógyfürdőbe vett egy napi belépőt, vagy egy hatalmas
doboz belga pralinét, csak nem csomagolhattam be egy válogatás
CD-t vagy valami olcsó férfiillatot, nem igaz? Az Imádott viszont
szerencsére sokkal józanabb természetű fickó, és biztos vagyok
benne, hogy tökéletesen boldog lesz szerelmemnek valami apró
zálogától is. Egy újabb ok, amiért örülhetek, hogy
megszabadultam Marcustól.
Lehuppanok a kanapémra, kigombolom a nadrágom derekán a
gombot, és hagyom, hogy a hasam kényelmesen
megereszkedjen. Az évnek ebben az időszakában úgy elszalad a
csokoládéfogyasztásom, hogy az valóságos rémálom; a rengeteg
fémdobozos Quality Street, Celebrations, a csokiba mártott brazil
diók meg a csokis narancs tonnaszám egyszerűen meghaladja
egy rendes nő ellenálló képességét. Nem beszélve a Cadbury's
méteres dobozban árult csokis rudacskáiról, amiket muszáj
megenni, ha az ember nem akar udvariatlan lenni, mert valaki az
irodában úgy gondolta, hogy milyen jópofa ajándék volna neked
egy doboz, ugye? Mmm. Azokból a kis vacakokból egy soha nem
elég, mi? Gyanítom, hogy bekerülhetnék a Guiness-rekordok
könyvébe, mint aki a világon a leggyorsabban fogyaszt el egy
méter Csokis Rudacskát. Ha csak belegondolok, mennyit lehetne
edzeni a rekordkísérlethez. Hirtelen máris jobb kedvvel
szemlélem az életet. Igen, talán a karácsony mindent összeverve
mégse olyan rettenetes.
Kizárólag általam ismert okokból az utóbbi időben
megpróbáltam egy kicsit kicsinosítani az amúgy erősen leharcolt
nappalimat. Talán azért, mert bíztam benne, hogy az Imádott
hazaugrik egy karácsonyi látogatásra. A Camden piacon még egy
valódi fenyőfát is beszereztem – ez önmagában még nem volt túl
nagy erőfeszítés, mivel a piac a lakásommal pont szemközt
található, és az árus, akit váratlanul megrohant a karácsonyi
jóindulat, még el is hozta idáig. Bár majdnem húsz fontomba
került a fa. Ráadásul jó nagy borravalót is adtam a fickónak.
Most itt áll vörös csili alakú égőkkel feldíszítve, melyek ünnepi
hangulatot árasztva villognak, és nem elhanyagolható mértékben
álmosító a hatásuk. A fa elvileg valami elpusztíthatatlan fajta
ezüstfenyő vagy hasonló, de a szőnyegemen máris szépen
növekvő kupacban áll a fenyőtű. Ha így folytatja, karácsony
másnapjára olyan kopasz lesz, mint egy bontott csirke. Az is
lehet, hogy átráztak. Nem csoda, hogy a fickó olyan sebesen
igyekezett megszabadulni tőle. Ennyit a jó szándékú emberekről
– meg asszonyokról – s a többi.
Még egy kicsit nézem a fán az égőket, és már kezdek transzba
esni. Aztán mielőtt teljesen becsukódna a szemem, úgy döntök,
hogy megint felhívom az Imádottat.
Itthon késő délután van, ami azt jelenti, hogy – ó, a fene se
tudja, valószínűleg valami tökéletesen alkalmatlan időpont az
Imádott világában. Szinte lehetetlen olyan időben telefonálni,
amikor mindketten ébren vagyunk, de nem dolgozunk. Biztos
vagyok benne, hogy Ausztrália csodálatos ország, csak
szeretném, ha egy kicsivel közelebb lenne. Mondjuk pont
Írországon túl, és akkor az easyjet odavihetne még kevesebb
pénzért, mint amennyibe ez a sebesen vedlő karácsonyfa került.
Azon gondolkozom, hogy mit fogunk csinálni, ha az Imádottnak
mégis sikerül hazajönnie az ünnepekre. Látom magam előtt,
ahogy a Hampstead Heathen sétálunk órákon át, a csikorgó,
fehér fagy elől mindketten puha, elegáns gyapjúholmikba
burkolózva – kizárólag tiszta színekben, például a Gap
kínálatából. Látom, ahogy pillecukrot pirítunk a kandalló tüzénél,
bár igazság szerint nem rendelkezem kandallóval, és a
pillecukortól általában megtartóztatom magam, mivel a
csokoládétartalom teljes hiánya miatt az alacsonyabb rendű
édesipari készítmények közé sorolom. Látom, ahogy mindenféle
bizalmasan ünnepi dolgot csinálunk a padlón, a pompáját vesztett
fenyőfám és a villódzó csili alakú égők alatt.
 Beugrom egy pillanatra a fürdőszobába, és gyorsan
végigszántok a hajkefével a frizurámon. Nézzünk szembe a
tényekkel, a webkamerák általában nem a legjobb fényben
tüntetik fel az embert, és szeretnék olyan benyomást kelteni,
mint aki nem dolgozott túl sokat a külsején, de azért nem néz ki
teljesen ápolatlanul sem. A spontán ragyogás az a külső, amit
igen nehéz elérni. Még egy kis szájfényt is felkenek, aztán úgy
döntök, hogy készen állok a kedvesemmel való találkozásra a
virtuális térben.
Bejelentkezem a számítógépemen, és nézem, hogy barátom ott
vár-e rám a túloldalon. De ahelyett, hogy az Imádott édes arca
tűnne fel előttem a webkamerán, váratlanul egy nagyon csinos
nőt látok a képernyőn.
– Hello – köszön rám meglehetősen álmos hangon.
Nem jutok szóhoz. Túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy a
kurvás fehérneműt nézem, amit a nő visel. Fekete, csupa csipke,
és élénk rózsaszín hímzés van rajta. Az a típusú fehérnemű,
amiben az ember nem szeretne a körzeti kórház Baleseti
Osztályán kikötni. Az a típusú fehérnemű, ami nem mutat jól a
párnázott fenekű nőkön.
A nő közben jó nagyot csap a számítógép tetejére.
– Nem hallok semmit – panaszkodik. – Halló? Halló? – Aztán
megfordul, és a válla fölött odaszól valakinek. – Bekapcsolva
hagytad a gépet? Azt hiszem, valaki szeretne elérni. – Bang.
Bang.
Az én hangom még mindig nem jön vissza.
– Naa. – Elbiggyeszti az ajkát. – Semmit nem látok, csak
valakinek az orrát belülről.
Hátraugrom a kamerától.
– Nézd meg – mondja a nő –, hátha te meg tudod csinálni. –
Aztán az útból elviszi csodásan karbantartott alakját, és hogy
őszinte legyek, az én orrom belülről semmi ahhoz a látványhoz
képest, ami most elém tárul.
 Az ágyon, e mögött a… e mögött a lotyó mögött… egy
meztelen férfi fekszik. Egy nagyon meztelen férfi. Égnek meredő
fenékkel. Még csak egy lepedő sem takarja a takargatnivalóját.
Itt kell megemlítenem, hogy az Imádott és jómagam soha nem
kerültünk ilyen természetű bizalmas helyzetbe, ezért aztán nem
ismerem fel azon nyomban a csupasz hátsót. De ki másnak a
hátsója lehetne? Az jut eszembe, hogy hátha valahogy véletlenül
egy másik számítógéppel sikerült kapcsolatba kerülnöm.
Lehetséges volna, hogy véletlenül valaki mást hívtam fel a
virtuális térben, és ez a csinos, bár erősen alulöltözött nő
valójában nem is az én barátom lakásában tartózkodik? Sajnos,
valahogy nem tudom elhinni, hogy ez volna a dolgok állása. Biztos
vagyok abban, hogy ez Aiden gépe. Azok pedig határozottan az ő
függönyei meg az ő tapétája. Ami azt jelenti, hogy ezek ketten
jelen pillanatban az Imádott ágyában tartózkodnak. A nő, a kis
melltartó-bugyi együttesben, és a férfi meg a pucér feneke.
El kell ismernem, nagyon jó fenéknek tűnik. De ebben a
kontextusban most mégse igazán szeretnék megismerkedni vele.
Sűrűn pislogok, mintha az egyik pislogás után végre megváltozna
a kép, és egy másik, kevésbé felkavaró látvány fogadna.
– Lehet, hogy téged keresnek – mondja Miss Lotyó Bugyi a
válla fölött. – Ki a fene hívhat ilyenkor?
– Várj, mindjárt megnézem. – A hang nem hasonlít ijesztően
az Imádottéra, de persze egy csomót torzíthat rajta a
hanghullámok vagy a mikrohullámok hossza vagy valami
hasonló.
Mindenesetre határozottan brit akcentus. Efelől semmi kétség.
A pucér fickó megmozdul, én pedig úgy határozok, hogy nem
akarok többet látni, hogy már így is bőven eleget láttam. Az
egész helyzet annyira, de annyira ismerős. Ilyen jellegű
árulásnak annyiszor voltam áldozata, hogy már számát sem
tudom megmondani. Marcus volt a műfaj eddigi bajnoka. Most
úgy tűnik, hogy Aiden Holby átvette tőle a stafétát.
 Nem akarom, hogy az Imádott meglásson, tágra nyitott szájjal,
agyhalottan, kövérebben és slamposabban, mint az a nő, akivel
épp együtt van, ezért gyorsan kijelentkezem. Aztán csak ülök,
meredten bámulok a gépre, és fogalmam sincs, hogy mit
csináljak. A tenyerem izzadt, a szemem pedig ég a könnyektől. A
tenyerembe vájom a körmeimet. Nem fogok emiatt bőgni. Nem
fogok emiatt bőgni. Nyugodtan és olyan mértékű önuralommal,
amit soha nem tartottam lehetségesnek, élem tovább az
életemet, mintha az egész meg sem történt volna. Nem fogok
további gondolatokat dédelgetni Ausztráliáról meg a csodás új
életről egy szívdöglesztő fickó oldalán. Hagyom, hadd élje tovább
az életét az új, nevetségesen karcsú barátnőjével, nélkülem. Nem
fogom többet felhívni vagy bármilyen formában zaklatni Mr.
Aiden Holbyt, és az én világomban egyszerűen nem fog tovább
létezni. Így fogok tenni.
Előveszek egy Mars szeletet a számítógép melletti
vésztartalékból, aztán csak ülök, és üveges tekintettel meredek
rá. Az egész rettentő szomorú, mert az Imádott tényleg, igazán
nagyon kedves volt, és én tényleg és igazán kedveltem, és
annyira reméltem, hogy ezúttal máshogy alakulnak majd a
dolgok. Mi a baj velem, hogy senki nem képes tíz percnél tovább
hűséges maradni hozzám? A fenébe a nyavalyás mély
levegőkkel. És a nyüves számolással. Kibontom a Mars szeletet,
és jó nagyot harapok belőle. Embertelenül nagyot. Aztán arra
gondolok, a francba az egésszel, és el is bőgöm magam.
 Harmadik fejezet

– Ez azt jelenti, hogy az Imádott nem jön haza karácsonyra? –

Autumn szeme tágra nyílt a döbbenettől. Bár az is igaz, hogy
Autumn szeme elég gyakran nyílik tágra a világ dolgai láttán.
Nekem meg az jut eszembe, hogy vajon miről is tudnánk
beszélgetni, ha a szerelmi életem nem volna ilyen mértékű
katasztrófaövezet? Morcosan meredek a csészémre.
– Gyanítom, hogy nem.
Legutóbbi találkozásunk óta alig huszonnégy óra telt el, és
máris el kellett küldenem legjobb barátnőimnek a
CSOKOLÁDÉKATASZTRÓFA szövegű SMS-t. Mint mindig,
olyan sebesen érkeztek segítségemre, ahogy csak tudtak.
Tulajdonképpen még benne vagyunk a villásreggeli idejében,
így Clive forró, házi készítésű csokis zsemlével és a túléléshez
szükséges jó erős kávéval kínált bennünket. A hifiből karácsonyi
slágerválogatás szól, és hogy őszinte legyek, legszívesebben
beverném a hangszórókat. Bing Crosby meg a nyavalyás „White
Christmas” momentán majd szétrobbantja a fejemet. A magam
részéről nem álmodozom fehér karácsonyról, hanem sokkal
inkább egy teljesen részeg karácsonyról álmodom. És szeretném
olyan hamar elkezdeni, ahogy csak lehet.
– Szerinted az Imádott rájött, hogy te voltál a web-kamera
másik végén? – érdeklődik Nadia.
– Ha rájött is, azóta sem próbált elérni. – Amit Aiden „Csupasz
Fenekű” Holby igen jól is tesz. Az angol nyelvben a
káromkodásnak mintegy hétezerféle kifejezése létezik, és én
lényegében az összesét ismerem. Ezt a tudásomat pedig
feltétlenül megosztottam volna vele. Igen emelt hangon.
 – De azért ugye nem leszel egyedül az ünnepek alatt? –
kérdezi Chantal.
– Nem, nem – rázom meg a fejem hevesen –, nem, nem,
dehogy. – Valójában persze igen.
Mivel arra számítottam, hogy Aiden Holby majd hazajön és a
fagyöngy alatt szenvedélyesen karjába zár, minden egyéb,
izgalmasnál izgalmasabb meghívást elhárítottam, csak hogy
legyen időm vele lenni. Egyfelől nemet mondtam drága jó
anyámnak, aki hívott, hogy látogassam meg Spanyolországban,
ahol nézhetném, ahogy korosodó és kopaszodó pasijával, a
Milliomossal úgy turbékolnak, mint a tinédzserek. Aztán nemet
mondtam apám meghívására is, hogy a déli tengerparton
nézhessem őt hidrogénezett kedvesével, a Fodrásszal, amint a
legváratlanabb pillanatokban egymásra tapadnak. Igazság
szerint ezzel a programajánlattal szembesülve úgy döntöttem,
hogy inkább leszek egyedül az ócska tévéműsorokkal meg egy
családi kiszerelésű Cadbury Roses dobozzal. És nagyon úgy
tűnik, hogy egészen pontosan ezt is fogom csinálni.
– Figyelj, esetleg eljöhetnél hozzánk, és karácsonykor Teddel
meg velem ebédelhetnél – veti fel Chantal.
– Köszi, jól elleszek. Tényleg. – Chantal és Ted kapcsolata még
mindig kissé ingatag talajon mozog nemrégiben bekövetkezett
rossz szájízű szakításuk óta. Ted gyerekeket akar – Chantal nem.
Ő ellenben sok szexet akar – Ted viszont nem. Nem egészen
tudom, hogy az utódok nemzésének lehetősége, hogy fog
beleférni ebbe a helyzetbe – és attól tartok, ez az egészben a
bökkenő.
Chantal azzal próbált valamiféle öncélú bosszút állni férje nem
létező libidója miatt, hogy széles körű szexuális életet élt,
lényegében minden jelentkezővel. Elmondhatom, hogy ez
meglehetősen kényes helyzetekbe hozta időnként. Ne szépítsük,
Ted töredékét sem tudja a dolgoknak. Fogalma sincs például
Jacobról, a Férfikísérőről, vagy, ami még rosszabb, Mr. Smithről,
az Úri Tolvajról, aki a kicsapongó barátnőnkkel töltött
egyéjszakás kaland után megszabadította harmincezer font
értékű ékszertől is. Még van, aki azt mondja, hogy a férjes
asszonyok szexuális élete nem bővelkedik izgalmakban? Sajnos
az egyetlen személy, akivel úgy tűnik, hogy Chantal nem feküdt
le, a saját kedves férje volt. De ez már mind a múlté. Nagyjából.
Most újra próbálják helyrerakni a kapcsolatukat, de Ted
meglehetősen kiszámíthatatlanul viselkedik. Egyszer úgy érzi,
hogy helyre tudják hozni a házasságukat, aztán legközelebb nem
veszi fel a telefont, amikor Chantal hívja. Én valahogy úgy
képzelem, hogy ha a férjed rájön, hogy válogatás nélkül, fűvel és
fával lefeküdtél – beleértve az én egyik barátomat is –, akkor azt
a sebet nem könnyű begyógyítani.
Chantal még mindig külön él Tedtől, de abban maradtak, hogy
a karácsonyt együtt töltik. Ami biztos jót jelent, nem? Nekem
viszont semmi kedvem ahhoz, hogy én legyek kettejük közt az
elefánt. Szóba nem jöhet. Még elképzelni se jó.
– Addisonnal találkozol majd az ünnepek alatt? – teszi fel a
kérdést Nadia Autumn-nak.
– Igen – feleli Autumn, de olyan zaklatott arccal, hogy inkább
nem folytatjuk a témát.
Addison Autumn új barátja, és teljes mértékben bele vannak
zúgva egymásba. Ami határozottan jó hír, mert Addison
emberemlékezet óta Autumn első barátja, és általában Autumn
egyébként sem ér rá férfiakkal ismerkedni, mert túlságosan
elfoglalja, hogy Jót Tegyen. Szóval nagyon jó látni, hogy végre
valami olyannal foglalkozik, amit ő maga szeretne, és nem csak a
széltoló drogdíler öccsét támogatja, meg a széltoló, drogfogyasztó
pártfogoltjait, akikkel a SZOKJ LE! program keretében dolgozik.
Öccse, Richard jelenleg rehabilitáción van Kaliforniában vagy
Arizonában vagy Nevadában – valamelyik a végű amerikai
államban –, bár valójában azért húzott el odáig, hogy kereket
oldjon egy csapat gengszter elől, akik a bőrére pályáztak, nem
pedig azért, mert magába szállt és felismerte drogos életének
helytelen voltát.
– Hogy van Richard? – teszem fel a kérdést.
– Megvan – rántja meg a vállát Autumn. – Elvétve küld egy-
egy e-mailt. Állítólag a klinikán meg van szabva, hogy mennyi
időt tölthet a számítógép előtt.
Nagyon bölcs gondolat. Láttuk, mennyi galibát tudnak okozni a
számítógépek, ha az ember túlságosan rájuk hagyatkozik. Erősen
összeszorítom az állkapcsomat, nehogy újra sírni támadjon
kedvem.
– Nem jön haza? – kérdezem fojtott hangon.
– Nem – feleli Autumn. – Hála az égnek, a szüleimnek
rendkívül vastag a pénztárcája. Rich szerintem addig marad
távol, amíg csak fedezik a költségeit.
– Rettegek a karácsonytól – szólal meg Nadia. – Rettegek az
egész nyavalyás cécótól. Semmi más nem hiányzik, csak még egy
csomó kiadás.
Nadia gyönyörű, ázsiai származású nő, és a helyében én biztos
előásnék – vagy akár kitalálnék – valamit a kulturális
gyökereimről, hogy tökéletes kifogásom legyen, amiért az ég egy
világon semmi, de semmi közöm nincs a karácsonyhoz. Valamit
biztos találna, nem igaz?
– Gyerekkoromban imádtam – rázza meg a fejét. –Most pedig
olyan rémes, hogy minden csak az üzletről meg a pénzről szól. Mi
a fenének csináljuk az egészet?
Nadia és férje, Toby, szintén eltávolodtak egymástól a
közelmúltban. Ami egyfelől, ha a dolog pozitív oldalát nézzük, azt
jelenti, hogy nem csak az én szerelmi életem számít
katasztrófaövezetnek. A jelen levő társaságban még sokáig lenne
miről beszélgetnünk.
Toby súlyos internetes szerencsejáték-függő lett, és nagy
lendülettel haladt abba az irányba, hogy költséges
szenvedélyével teljesen tönkretegye az életüket. A fejük búbjáig
el vannak adósodva. De állítólag most már tiszta – ha ez a
kifejezés alkalmazható egy jó útra tért szerencsejátékossal
kapcsolatban. Nadia bizonytalan anyagi helyzete miatt a
Csokoládéimádók Klubjának többi tagja fedezi a Csokoládé
Mennyországba tett látogatásainak költségét, de ez nem is túl
nagy ár azért, hogy barátnőnk továbbra is felkereshesse
szentélyét. Nem beszélve arról, hogy mindannyiunk közül Nadia
eszi a legkevesebb csokoládét, szóval a számlái viszonylag
alacsony összegekre rúgnak.
– Tobyval majd előadjuk a boldog családot Lewis kedvéért –
folytatja Nadia. – Tiszta színjáték az egész. Bárcsak már túl
lennénk rajta.
A karácsony biztos csodálatos időszak a boldog, sugárzó
emberek számára, akiknek a világon semmi gondjuk nincsen. A
többieknek pedig az évnek pont az a szakasza, ami a vacak kis
életünket a lehető legrosszabb fényben tünteti fel.
– A fenébe,is – mondom –, ha ez így megy tovább, szentestére
mindannyian felvágjuk az ereinket. Ennyire azért nem lehet
rossz a helyzet.
Chantal és Nadia döbbenten mered rám. Még Autumn is
csatlakozik hozzájuk.
– Gondoljatok az összes különleges karácsonyi csokoládéra –
unszolom őket. – A díszdobozokra, a csokoládé
karácsonyfadíszekre. Csokoládés adventi naptárakra. Lehet-e
annál jobban kezdeni a napot? – Itt már elememben vagyok. – A
hatalmas Galaxy-táblák. Eszméletlen méretű Tobleronék. – Ezt
hallva négy szempár önkéntelenül is tágra nyílik. Ki tudna
ellenállni azoknak a svájci csokoládéból öntött háromszögeknek,
mézzel meg mandulás nugáttal megbolondítva? Én a magam
részéről semmiképpen. Még akkor sem, amikor egy fogam
elvesztését kockáztattam. Barátnőimre nézek. – Ezek majdcsak
segítenek, hogy átvészeljük a nehéz időket, nem?
– Lehet, hogy igazad van – mondja Autumn aggódó hangon. A
csokis zsemle utolsó vigasztaló morzsája után nyúl. – Talán
teljesen feleslegesen pánikolunk.
Aztán Clive bukkan fel mellettünk további csokoládés
ellátmánnyal és friss kávéval, amit az asztalra tesz. Magában
halkan az „Idén karácsonykor magányos leszek” című számot
fütyüli.
– Hogy vannak ma az én drágaságaim? – kérdezi vidáman. –
Már várjátok a karácsonyt?
Egyszerre nyúlunk mindannyian egy-egy párnáért, és
szabadjára engedve mérgünket, hozzávágjuk őket.
– Csak kérdeztem – motyogja, miközben rendbe szedi a puha
lakberendezési kellékeket.
Barátnőim, karba tett kézzel, szemükben félelemmel, még
mindig zaklatottabbnak tűnnek annál, mint ahogy szeretném
őket látni.
– Menni fog – bátorítom őket, míg körbekínálom a világbajnok
trüffeleket, amiket Clive hozott. – Át fogunk vészelni mindent.
Ha van elég csokoládénk.
 Negyedik fejezet

A következő rafinált fogyókúrás tervet dolgoztam ki, amivel

remélhetőleg átvészelem a karácsonyi ünnepkört. Úgy
számolom, hogy ha most annyit tornázom, mint egy őrült, akkor
még marad is néhány extra kalóriám, amivel majd az évi rendes
karácsonyi tobzódással szembenézhetek. Mint az életben minden
egyéb, ez is csak azon múlik, hogy megtaláljam a kellő
egyensúlyt.
A dolog hátulütője az, hogy egy kicsit megkésve vágtam neki
az új életnek – mintegy hat hónappal. Így aztán jelen pillanatban
mintegy tízezer kalória hátrányban vagyok az ideális helyzethez
képest. Amibe szerintem egy karamellás Toffee Crisp sem fér
bele. És talán egy csokis narancs sem. Nem csoda, hogy komoly
pánik üzemmódban vagyok. A karácsony elviselhetetlenül rémes
lesz, ha nemcsak egyedül vagyok, de még csokoládéval sem
tömhetem magam tele. Ez már tényleg több, mint amit egy
embertől meg lehet követelni – bár idén megfogadtam, hogy
nem fogok túlzásokba esni a csokoládéfogyasztás terén. Persze
azzal is tisztában vagyok, hogy ugyanezt megfogadtam az utóbbi
mintegy tizenöt évben, és mégis mindig sikerült túlzásokba
zuhannom.
Mivel jelenlegi kalóriadeficitemet valamivel utol kell érni, a
nappaliban ugrándozom fel és alá, mint egy démonoktól
megszállott nőszemély, és alattam remeg a lakás padlója.
Gyorsított lejátszással betettem Nell McAndrew Végletes
kihívás, végletes eredmények című kazettáját, és végletes
erőfeszítéssel próbálok vele lépést tartani. Ó, ha nekem olyan
formás combjaim lennének, meg olyan pingponglabda méretű
fenekem. Hogy csinálja? Gyanítom, hogy még egy apró
morzsányi Twix sem halad át soha elbiggyesztett ajkai között.
Vajon nekem már örökre az a végzetem, hogy úgy nézzek ki,
mint az „előtte és utána” típusú összehasonlításokból az „előtte”?
Még egy kicsit lihegek és fújtatok. Még háromszor végigcsinálom
ezt a DVD-t, és aztán jutalmul megeszem egy Bountyt – amit
természetesen le fogok vonni abból a csokoládéadagból, amit az
elkövetkező néhány napban terveztem elfogyasztani.
Holnap lesz szenteste, és az Imádott még mindig nem
jelentkezett. Ha azt mondom, hogy össze vagyok omolva, akkor
nagyon finoman fogalmaztam. Teljes mértékben és a végsőkig
össze vagyok zúzva. Talán még néhány könnycsepp is keveredik
az izzadság közé, miközben csinálom a térdemeléseket meg
lábkörzéseket, meg combizom-szaggató előrehajlásokat, meg a jó
ég tudja, mi minden egyebet. Most az egyszer végre arra
számítottam, hogy gyönyörű, romantikus karácsonyom lesz.
Ebből is látszik, mi lesz a vége, ha az ember túlságosan beleéli
magát egy meseszép, valószínűtlen álomba. Harminckét éves
korban azt hinném, hogy már mérföldekről megismerem a
szemét alakokat, de valahogy még mindig sikerül mindenkiben
meglátnom a jót – amíg, törvényszerűen, rá nem ébredek az
ellenkezőjére.
Épp készülök belevágni az első infarktusomba, amikor
megszólal a telefon. Most nem hagyhatom abba, attól minimum
sérvet kapnék, vagy merevgörcsöt. Ráadásul, még ha fel is
venném, úgyse lennék képes megszólalni. Az én zsenge
koromban járó nőknél nem kifejezetten vonzó, ha levegő után
kapkodnak.
Bekapcsol az üzenetrögzítő, és egy csomó berregés meg
kattogás hallatszik. Aztán némi szaggatott légzést is közvetít a
telefonvonal, és már az jár a fejemben, hogy esetleg valami
perverz telefonhívást kaptam, amíg meg nem szólal egy
szánalmasan ismerős hang, amitől azonnal megállok félúton egy
előrehajlás kellős közepén.
 – Lucy – szólal meg Marcus. Aztán újabb remegő lélegzet
következik, meg egy hatalmas sóhaj. – Én vagyok. Marcus. –
Mintha volt vőlegényemnek, akire életemből öt hosszú és
hűséges évet áldoztam, szüksége volna bármiféle
bemutatkozásra. A szívem vadul dobol a mellkasomban, és nem
csupán azért, mert fényévekre vagyok a kondíciómtól.
– Csak azért hívtalak, hogy mi van veled. – További hosszú,
kínos szünet. Ha így folytatja, az üzenetrögzítő kazettája lejár,
mire eljut mondanivalója lényegéig. Furcsamód magamban arra
ösztökélem, hogy folytassa, bár közben semmilyen hasonló
ösztönzést nem érzek, hogy felvegyem a telefont. – Úgy érzem,
hogy nagyon rossz hangulatban fejeztük be a dolgokat, amikor
utoljára találkoztunk.
Aha, talán arra gondol, amikor a bögyös, ruganyos Joanne-t
döngette a konyhaasztalon, és én rájuk nyitottam az ajtót. Kis
híján olyan helyre adtam vissza a jegygyűrűmet, ahová a nap
egészen határozottan nem süt be. Marcus szemmel láthatólag
nem jött rá, hogy milyen hajszállal úszta meg.
– Az a helyzet – folytatja –, hogy nagyon hiányzol, és még
mindig téged szeretlek. Már rég nem vagyok együtt Joanne-nel.
– Micsoda meglepetés. Gyanítom, hogy a hölgy egész enyhén
meglepődhetett, amikor rájött, hogy az állítólagos exbarátnő
valójában Marcus menyasszonya lett időközben. – Most
próbálok egyedül elgondolkodni a saját viselkedésemen. Már
látom, hogy nevetséges. Tönkreteszi az életemet.
Ha jól emlékszem, mintha az én életemnek sem használt volna
túl sokat.
– De egyszerűen mintha nem tudnék leállni… szóval – mondja
bánatos hangon. – Te is tudod, hogy mivel nem tudok leállni.
Kétségkívül, tudom.
– Már arra is gondoltam, hogy beiratkozom valami szexfüggő
kurzusra.
Feltételezem, hogy egy olyan kurzusra gondol, ahol
leszoktatják a szexfüggőségről, nem pedig megtanítják a szakma
fortélyaira. Marcus ezen a téren a kelleténél már jóval
komolyabb szakértelemmel rendelkezik.
– Hát… – További sóhajok és szünetek. – Lassan le kéne
tennem. Csak azt akartam elmondani, hogy sokat gondolok rád,
és remélem, szép karácsonyod lesz. – Elcsuklik a hangja. –
Mindig szeretni foglak, és ha bármikor kedved volna felhívni,
akkor tudod, hol találsz meg. Légy boldog, Lucy. Szia.
Ezek után Marcus leteszi a telefont. A televízió képernyőjére
meredek. Nell Nike tréningjének elmebeteg villanásai
összefolynak a szemem előtt. Semmi sem tudja az embert úgy
lehangolni, mint egy telefonhívás a volt pasijától. Kábultan a
földre rogyok, és a Bounty szeletért nyúlok. Ha volt valaha olyan
helyzet, amikor megérdemeltem, hogy átéljem ezt a paradicsomi
íz-élményt, hát most elérkezett a pillanat. A francba a dübörgő
combokkal meg az egész edzéstervvel úgy, ahogy van. Most
olyan vigaszra van szükségem, amit csak a csokoládé adhat meg
nekem.
 Ötödik fejezet

Autumn Fielding az órájára nézett, és látta, hogy következő

mozaik- és festettüveg-órája tíz perc múlva fog kezdődni a
Stolford Centre-ben. Vagy más néven „jótékonykodás a
reménytelen esetekkel”, ahogy öccse lenézően hívta ezt a
tevékenységet. Lehet, hogy az életben valóban nem tartozik a
legfontosabb ismeretek közé egy sima ablakdísz elkészítése, de
ha csak egyetlen növendékének megtanít valamit, ami egy
pillanatnyi örömet vagy nyugalmat szerez nekik, pláne, ha rá
tudja ébreszteni őket, hogy agyongyötört testükben kiaknázatlan
alkotó tehetség rejlik, akkor már megérte, akárki akármit mond.
Ritkán fordul elő, hogy valamelyik tanítványa korábban
érkezik, de szereti, ha a munkapadok előkészítve várják őket az
éppen aktuális munkadarabokkal vagy élénk színű üveglapokkal,
amelyek közül választhatnak. Lehet, hogy pártfogoltjai
mindnyájan tolvajok, kábítószerfüggők és lecsúszott alakok, de
Autumn így is szívén viseli sorsukat, és az óráin eltöltött rövidke
időt próbálja a lehető legélvezetesebbé tenni számukra. Abban is
bízik, hogy ezzel talán időről időre megérinti valamelyik
gyereket, és javítani tud sanyarú sorsán.
A diákok nagy része mostanában valami ünnepi darabon
dolgozik – vidám Mikulás-ablakdíszeken, színes üvegcsillagokon,
amiket majd ezüstszállal fel lehet akasztani a karácsonyfára, meg
néhány karácsonyi gyertyatartó is készül –, van, ami sivár foglalt
lakást fog majd díszíteni, más darabokat a széthulló otthonokba
szánnak, ahonnan többnyire a problémák származnak, néhány
pedig itt marad a műhelyben, mert nincs olyan otthon, ahova
kerülhetne. Nehéz egy ablakdísznek helyet találni, ha valaki
kartondobozban lakik.
Az utóbbi időben megnőtt a SZOKJ LE! programhoz
csatlakozók száma, de a megrögzött drogfüggők egy része
megmaradt, vagy lehangoló rendszerességgel visszatért, mert
képtelen volt a SZOKJ LE! parancsnak engedelmeskedni,
számtalan nyomasztó oknál fogva.
Addison bújt be az ajtón, és Autumn köré fonta a karját.
– Szia – aztán jókora forró csókot nyomott az ajkára, és széles
mellkasához szorította.
Autumn mindig is szerette a munkáját, most pedig még egy
oka volt, hogy mindennap széles mosollyal siessen ide. Lehet,
hogy kollégával szerelmi viszonyt folytatni nem ideális, de
határozottan jó érzés volt. Addison hosszú-hosszú idő óta az első
barátja volt, akivel egy hullámhosszon mozogtak. A férfi
fontosnak tartotta a társadalmi felelősségvállalást, a Zöld ügyet,
kedves volt és gondoskodó, és ezenkívül határozottan vonzó
külsővel is rendelkezett. Autumn korábbi tapasztalatai szerint,
ha egy férfi a Zöldeket támogatta, arról túlburjánzó arcszőrzet és
intenzív testszag árulkodott, nem beszélve a lyukas barna
pulóverek iránti különös hajlandóságról. Általában nem úgy
öltöztek, mint Addison, aki makulátlan fekete zakóban és vasalt
ingben járt. Inkább hasonlított kábítószer-kereskedőre, mint a
kerítés túlsó oldalán küzdő harcosra; talán épp ezért volt olyan
sikere a rábízottak körében is.
A központ vállalkozásfejlesztési előadójaként Addison azon
munkálkodott, hogy olyan emberek számára szerezzen kereső
foglalkozást, akik egész életükben soha nem voltak képesek
megmaradni egy állásban sem. Lenyűgözően jól csinálta, és
lebilincselő egyéniségével sikerült beszerveznie és megőriznie a
fedélzeten egy halom különlegesen toleráns munkáltatót – olyan
munkaadókat, akik hajlandók voltak sűrűn szemet hunyni
afelett, hogy problémás dolgozóik hol meglógtak, hol egyáltalán
meg sem jelentek a munkahelyükön, vagy gyakran még
magukkal is vittek ezt-azt.
Autumn kibontakozott Addison karjából, és idegesen az ajtóra
pillantott.
– Valaki megláthat minket.
Megpróbálta lesimítani hatalmas, csigákba göndörödő, fényes
gyömbérszínű haját, ami mintha őrült táncba kezdett volna az
izgalomtól. Azt kívánta, bárcsak olyan gyönyörű egyenes haja
lenne, mint Chantalnak, ami nem tükrözné az érzelmeit, hanem
minden alkalommal jó magaviseletet mutatna.
– Szerinted a tanítványaid nem örülnének, ha azt látnák, hogy
az oktatójuk szerelmese
– Ki mondta, hogy szerelmes vagyok?
Addison gyönyörű fekete arcán feltűnt legfőbb ismertetőjele, a
széles vigyor.
– Ha jól emlékszem, én voltam.
– Ez rendkívüli elbizakodottságra vall, Mr. Addison Deacon –
felelte erre, és próbált komoly arcot vágni.
– Valld be – mondta a férfi –, hogy megőrülsz értem.
– Őrült lennék, ha nem tenném – helyeselt Autumn. – De a
diákjaim mind kíméletlenül cukkolnának, pedig már így is épp
eleget nevetnek az előkelő neveltetésem meg az állítólagos
puccos kiejtésem miatt.
– Szívük mélyén nagyon szeretnek téged – mondta erre
gyengéden Addison –, csakúgy, mint én.
Autumn visszamosolygott rá, és folytatta az órai
előkészületeket, miközben a férfi a padnak támaszkodott, és
sötét szemüvegén át figyelte.
– Eldöntötted már, hogy mit szeretnél csinálni karácsonykor?
– kérdezte. – Már csak néhány nap, és itt van.
– Még kétnapi bevásárlás, attól tartok.
– A szüleid továbbra is szeretnének meghívni hozzájuk
ebédre?
 Autumn összeráncolta az orrát.
– Ühüm.
– Nem tűnsz túl lelkesnek.
– Addison – felelte erre –, nagyon sok éve nem mutattam be
senkit a szüleimnek. És jó okom volt rá. Nincsenek igazán jó
érzéseim ezzel kapcsolatban.
– Imádni fognak – mondta Addison –, én leszek a tökéletes
vendég. Megpróbálok majd nem berúgni. Nem fogok disznó
vicceket mesélni édesanyádnak. Akár még a mosogatásnál is
besegíthetek.
– Vannak dolgok, amiket még nem meséltem el nekik rólad.
– Mint például?
– Hát… – Autumn a füle mögé tűrt egy makrancos göndör
tincset. – Nem mondtam el a szüleimnek, hogy…
– Feltűnően jóképű vagyok? Autumn elmosolyodott.
– Igen, de…
– Hogy nem rendelkezem saját alapítványi vagyonnal?
– Igen, de…
– Hogy fiatalabb vagyok nálad?
– Komolyan?
– Besurrantam a Személyzeti Osztályra, és megnéztem az
adatlapodon.
– Mennyivel fiatalabb? – kérdezte Autumn.
– Vacak kis öt évvel.
– Hűha.
– Miért, baj?
– Nem.
– Akkor minden rendben lesz.
– Igen, de… Addison, még nem tudják, hogy te… fekete vagy.
Addison arcára kiült a döbbenet.
– Nem mondod, hogy az vagyok! – Felkapott egy tükröt a
munkapadról. A tükör éppen félúton volt afelé, hogy egyik
sarkára egy kövér fenekű Mikulás kerüljön. Addison döbbent
arccal bámult rá. – Uramatyám, tényleg. Vajon mikor történt?
Autumn nevetésben tört ki.
– Szóval az nem lesz baj, hogy fiatalabb és szegényebb vagyok
nálad, de rosszallásukat fogja kiváltani, hogy egy faji
kisebbséghez tartozom.
– Szégyellem bevallani, de a szüleim fehérek, felsőbb
osztálybeliek és rendkívül konzervatívak. Aggaszt, hogy mit
fognak hozzád szólni. Tudom, hogy elvileg manapság már teljes
mértékben egyenjogú, multikulturális társadalomban élünk, de
attól tartok, hogy a szüleimet erről még senki nem értesítette.
Addison nevetett.
– Úgy érted, a lányukat nem egy kábszeresekre szakosodott,
szegény, fekete szociális munkás oldalán képzelték el – aki
ráadásul még az idősebb nőkre is bukik?
– Azt hiszem, inkább arról álmodtak, hogy majd egy
középkorú, szemüveges, Rodney névre hallgató ügyvéd mellett
kötök ki, aki sikerrel nyirbálja meg liberális túlkapásaimat, és
megismertet a golf örömeivel.
– Ezek szerint rendkívüli mértékben csalódni fognak bennem.
Autumn megfogta Addison kezét.
– Én hajlandó vagyok mindezt megkockáztatni, ha te is így
érzel.
Barátja ismét megölelte.
– A magam részéről úgy gondolom, hogy érted nem nagy ár
egy kis szülői vizslatást kiállni – mondta. – Sőt, akár még egy kis
ellenkezést sem. Egész életemben mindig ki kellett állnom saját
magamért, szóval szerintem méltó ellenfél leszek, bármit is vág
majd hozzám a fehér, felsőbb osztálybeli Mr. és Mrs. Fielding.
– Nagyon köszönöm – csókolta meg Autumn gyengéden. –
Bíztam benne, hogy ezt fogod mondani.
 Hatodik fejezet

– Figyelj, Lewis – mondta Chantal –, ide tudnál adni még egy

olyan vacakot? – Nadia kisfiának érdeklődése már erősen
alábbhagyott, és inkább a Csodacsibe felé fordult, ami épp a
tévében ment DVD-ről. Chantal elnézően mosolygott a kisfiú feje
búbja felé, és karba tette a kezét. – Azt hittem, te most nekem
fogsz segíteni.
– Bocs, Chantal néni. – A gyerek elszakította tekintetét a
képernyőtől, és kezét mélyen beleásta a karácsonyfadíszekkel
teli dobozba, amit Chantal vett a Harrods áruházban. Csupa
bádogjáték volt – katonák, vonatok, trombiták és gitárok, rikító
színekre mázolva –, melyeket inkább új, négyéves kis barátja
ízléséhez válogatott, nem pedig a saját, krémszínű, puritán
stílusához. Lewis előhúzott egy rugós krampuszt. – Klassz? –
Aztán odanyújtotta neki széles mosollyal, olyan óvatosan fogva a
figurát, mintha üvegből volna.
Ki ne tudta volna neki megbocsátani, hogy egy kicsit unta a
karácsonyi előkészületeket? Chantal maga is úgy érezte, hogy a
kelleténél többet kapott már eddig is a készülődésből, ha pedig az
ember négyesztendős, akkor a várakozás végtelen hosszúnak
tud tűnni.
Chantal az utóbbi néhány hónapban ünnepi otthonokról
készített riportokat a Style USA magazinnak, ahol dolgozott.
Annyi műborostyán füzért meg piros szalagcsokrot látott, hogy
egy életre elege volt belőle. Angliában élő amerikai honfitársai
még mindig nagyszabású művészetet csináltak a karácsonyi
lakberendezésből. Ha csak egyedül lakna ebben a lakásban,
akkor valószínűleg egyáltalán nem foglalkozott volna a díszítéssel
– az egészet csak Lewis kedvéért csinálta. Nem mintha ifjú
barátja bármi jelét adta volna annak, hogy értékeli az
erőfeszítést. A kanapénak támaszkodva szopta éppen az ujját, és
maga elé bámult a semmibe.
– Fantasztikusan néz ki – lépett be a szobába Nadia. Legalább
Lewis anyja jobban értékelte a teljesítményt. –Te mindig
mindent ilyen tökéletesen csinálsz? – érdeklődött.
– Igen – felelte Chantal –, mindent, kivéve a kapcsolatokat.
– Azt mindketten egyformán remekül intézzük. – Nadia egy
vidám kis Mikulással játszadozott. – Tudom, hogy csak miattunk
csinálod ezt.
– Ne légy te abban olyan biztos. Kifejezetten szórakoztató a
dolog – nem igaz, Lewis? – Chantal hátradőlt, és ujjaival
végigszántott csillogó fekete haján, miközben megszemlélte az
eredményt. – Nem is néz ki olyan rosszul. – A lakás, ahol egy
ideje együtt laktak, kényelmes volt és elegáns, és most, hogy
Lewis is itt volt, csupa vidámság lakta. Ha nem is ugyanaz, mint
az otthona, de olyan közel járt hozzá, amennyire csak az adott
körülmények között lehetséges volt.
– Fogalmam sincs, mit csináltunk volna nélküled, Chantal.
– Ugyan – hárította el Chantal egy kézlegyintéssel –, nehogy
megint elkezdd. Nekem élmény, hogy itt vagytok Lewisszal.
Nadia és a kisfia akkor költözött hozzá, amikor eljöttek
otthonról, hogy kimásszanak Toby szerencsejáték-adósságaiból,
amiben Chantal szintén segítségükre tudott lenni. Azzal, hogy
Nadiának határozatlan időre kölcsönadott harmincezer fontot, a
család elkerülte a közvetlen veszélyt. Ha akkor nem lép közbe,
talán Nadia végignézhette volna, ahogy Toby csődbe megy, vagy
akár az otthonukat is elveszíti. Saját jól felfogott érdekében
Nadia úgy döntött, hogy elköltözik férjétől, amíg Toby egyenesbe
nem jön – ha egyáltalán képes rá.
Feleségének és fiának elvesztése minden látszat szerint akkora
sokkot jelentett Toby számára, hogy ez segített távol maradnia a
kaszinós honlapok csillogó fényeitől. Chantal és Nadia jelenlegi
összeköltözése tulajdonképpen átmeneti megoldásnak indult,
hogy kihúzzák addig, míg remélhetőleg mindketten újra elkezdik
rendezni a házasságukat – de Chantal soha nem gondolta volna,
hogy ez a megoldás mindkettejük számára ilyen jól fog elsülni.
Lewis odajött, Chantalnak támaszkodott, és erős kis karjaival
átölelte. Chantal hevesen magához szorította.
– Nagyon szeretlek – mondta a kisfiúnak.
Lewis kuncogott.
– Én is szeretlek – selypítette viszonzásul, és Chantalon az
öröm váratlan hulláma futott át.
– Ki gondolta volna, hogy ilyen jól kijössz a gyerekekkel? –
jegyezte meg Nadia.
– Egy gyerekkel – igazította ki Chantal. Meglehetősen
ironikusnak tűnt a gondolat, hogy miután saját házassága azért
került válságba, mert teljes mértékben hiányzott belőle a
gyermekek iránti vágy, azután ilyen szoros kapcsolatba kerüljön
tulajdonképpen az első gyerekkel, aki az útjába akadt. Még az is
lehet, hogy valamit nélkülözött ezen a téren. Összekócolta Lewis
haját. – Azért ne ragadtassuk magunkat túlzásokba.
– Még mindig nem érzel hajlandóságot, hogy az apró
Hamilton-lábacskák tipegését hallgasd?
– Ezen még dolgozunk Teddel. – Férje annyira szeretett volna
gyerekeket, de Chantal hosszú távú tervei között a kérdés eddig
soha nem merült fel komolyan.
Amikor felajánlotta Nadiának, hogy költözzön hozzá, miután
mindkettejük házassága válságba került, be kellett vallania, hogy
tökéletesen megfeledkezett Lewis létezéséről. Bár aztán
elméletben megpróbálta beleilleszteni a kisfiút saját életmódjába,
mégis komoly sokkot jelentett, amikor Lewis megjelent, hóna
alatt találóan Büdi bácsinak nevezett mackójával. Még tovább
tartott ahhoz hozzászoknia, hogy az eredeti Kelly Hoppén
lakberendezés rendszeresen megjelenő csokoládés
ujjlenyomatokkal egészült ki. Most már el sem tudta képzelni
életét nélküle, hiszen ki más szaladna a bejárati ajtóhoz és ugrana
a karjába, amint hazaérkezett? De ha Nadiának oka volt abban
reménykedni, hogy az ünnepek alatt sikerül férjével kibékülnie,
akkor Chantalnak igen hamar újra meg kell szoknia az
egyedüllétet. És mi lesz vele és Teddel? Vajon a férje képes lesz
valaha megbocsátani hűtlenségét, és újra bízni benne?
– Még több játékot tegyünk! – csapta össze Lewis a tenyerét.
Most már a Csodacsibe volt unalmas.
– Oké, válaszd ki a következőt – javasolta Chantal. A kisfiú
átvizsgálta a nagy kupac selyempapírt, és végül egy piros és
arany trombitát nyújtott át boldogan. –Pompás. Én is pont ezt
választottam volna. Hova akasszuk? – Lewis rámutatott a
megfelelő helyre. – Ezzel megvolnánk – bújtatta Chantal a kis
kacatot a kiválasztott fenyőágra. – Szeretnéd a következőt te
csinálni?
Lewis izgatottan ugrált fel és alá, arca maga volt az
elragadtatás mintaképe, ahogy kihúzott egy játék vonatot a
csomagolópapírból. Megható látvány volt. Lehet, hogy Tednek
igaza volt, amikor azt mondta, hogy anyagias életüknek semmi
értelme, ha nincs mögötte a család, akivel mindezt
megoszthatnák. Jó volna, ha láthatná a férjét, amint a saját
fiukkal csinál valami ilyesmit. Chantal magában elmosolyodott.
Még az is lehet, hogy öreg korára lágyszívű lesz.
Segített Lewisnak felakasztani a tökéletesen kialakított
miniatűr vonatot egy ágra, aztán magához szorította.
– Ügyes voltál, bajnok.
Chantal ezután barátnőjéhez fordult.
– Mindjárt készen vagyunk, már csak a dobozokat kell
elraknom. – Észrevette, hogy Nadia szeme megtelt könnyel. –
Aztán, azt hiszem, a következő feladat, hogy feltegyük a
lábunkat, kibontsunk egy üveg ünnepi pezsgőt meg egy dobozt
Clive legjobb csokoládéjából, és koccintsunk a jövőnkre.
 – Félek belegondolni, hogy mi várhat rám – vallotta be
csendben Nadia.
– Biztos vagyok benne, hogy mindketten kitalálunk valamit –
mondta erre Chantal, miközben megfogta barátnője kezét, és
bátorítóan megszorította. De a hangja nem tűnt igazán
meggyőzőnek, még önmagának sem.
 Hetedik fejezet

A Csokoládéimádók Klubjában, mivel itt a karácsony, átadjuk

egymásnak az ajándékokat. Autumn mindannyiunknak egy-egy
doboz Fairtrade csokoládét ad. Határozottan tetszik a gondolat,
hogy csokoládéevés közben egyúttal Jót Teszünk. Ha
belegondolok, az Egyenlítő környékén számos kakaóbab-
termesztő él bádogkunyhóban, akinek a megélhetése kizárólag az
én érzelmi válságaimon múlik. Már így is megteszem a tőlem
telhetőt a világgazdaság elősegítésére. Ha nyugodt mederben
folyna az életem, mind csődbe mennének.
Nadiától egy csokoládés szakácskönyvet kapok. Chantal egyik
amerikai útján divatos, kakaóbabbal festett pólókat talált
nekünk. Már az illatuk is mennyei, emellett étvágygerjesztő
csokoládészínben pompáznak, és ha nagyon kétségbe lennék
esve – ami velem sűrűn előfordul –, akkor komoly kísértésbe
esnék, hogy megegyem a pólómat. Egy pillanatra elgondolkozom
azon, hogy vajon az Imádott mit vett volna, ha még együtt
lennénk ezen a karácsonyon – biztosan valami csodálatos dolgot
–, és érzem, amint ismét fájdalmasan elszorul a szívem.
Próbálom elhessegetni a csupasz fenekének meg a bájos
partnerének látványát. Nem fogom azzal vesztegetni az időmet,
hogy újabb fickó miatt bánkódjam.
Mindannyian gügyögünk és turbékolunk az ajándékaink fölött,
aztán jelentős mennyiségű puszi és ölelés következik, és végül
visszatérünk az előttünk álló feladathoz. Clive mindegyikünknek
hozott egy-egy szelet csokoládés túrótortát, tetején a mennyeien
lágy sózott karamell bevonattal, ami csak arra vár, hogy
elfogyasszuk. Ma estére már bezárta a Csokoládé
Mennyországot, így most mi vagyunk a protekciós vendégek.
Chantal kifizetett egy bébiszittert Lewisnak, hogy Nadia is
velünk lehessen. Egyikünk sem szerette volna, ha kimaradna
ebből a karácsony előtti utolsó csokiünnepből. Házigazdánk
körbekínálja a csokoládés vodkát, és utántöltjük a kupicáinkat.
– Hol van Tristan? – kérdezem. Clive mintha zavarban lenne.
– Már elment – mondja. – A családjával tölti a karácsonyt.
Mind a négyen megdöbbenünk. A mozdulat közepén
abbahagyom a vodkatöltést is.
– Nem lesztek együtt az ünnepek alatt?
– Hát – mondja Clive, és feszélyezetten köhécsel –,
mostanában egy kicsit nehezebben mennek a dolgok kettőnk
között.
Erről most hallunk először. Clive és Tristan volt
környezetünkben az egyetlen pár, akiknek szemlátomást
rendben mentek a dolgai. Milyen kiábrándító a gondolat, hogy a
kapcsolati problémák nem írhatók csupán a nemek harcának
számlájára!
– Csak nem leszel egyedül? – Bár szomorúan hallom, hogy
Clive nem szíve választottjával tölti a karácsonyt, mégis
felcsillant bennem a reménysugár, hogy hátha találtam egy
másik balfácán szinglit, akivel együtt tölthetem az ünnepeket.
Talán mégsem magamban fogok vigadni a Csodakocsi című film
társaságában. Hurrá! Akkor eltehetem a Cadbury díszdobozt
sanyarúbb időkre, mert Clive biztos fenomenális trüffeleket hoz
magával!
– Már szerveztem magamnak más programot – mondja Clive
titokzatosan.
Ettől lelombozódom. Aztán Clive olyan látványosan zavarba
jön, hogy eltűnik az üzlet hátsó részében.
– Lucy? – Chantal fürkésző tekintettel méreget. – És neked
vannak terveid holnapra?
– Ó, persze – felelem. – Természetesen. Vannak terveim.
 – Olyan tervek, amelyekben nem szerepel Marcus? Érzem,
hogy elpirulok.
– Már miért találkoznék éppen Marcusszal?
– Mert mindig ő a tartalékos fickód, Lucy.
– Ugye, nem hívtad fel? – szegezi nekem a kérdést Nadia, és
gyanakvó pillantást vet rám. – Mondd, hogy nem!
– Nem – válaszolom, de még én is észreveszem a
bizonytalanságot a hangomban –, én nem hívtam fel őt.
Mindhárman előrehajolnak, összehúzott szemöldökkel.
– Hanem?
Kényelmetlenül fészkelődöm a helyemen.
– Ő hívott fel engem.
A lányok hangosan felsóhajtanak.
– Csak egy kicsit hívott fel – mondom, némiképp védekező
hangon. – És én nem is vettem fel a telefont. Hagytam, hogy
egyenesen az üzenetrögzítőre menjen. Pedig ott voltam mellette.
– Remélem, értékelik, hogy ez egyenértékű teljesítmény azzal,
mint amikor egy hó-golyónak sikerül nem elolvadnia a pokol
fenekén.
Barátnőimen nem látszik, hogy meg lennének hatva tőlem, így
aztán tovább magyarázom.
– Már így is összetört az Imádott. Teljesen összezúzott.
Szerintetek olyan ostoba volnék, hogy megint ugyanennek a
rémségnek a céltáblájává tegyem magam Marcusszal?
Barátnőim arcára rá van írva, hogy szerintük igen.
– Ennél igazán többre tarthatnátok – mondom sértődötten.
– Csak aggódunk érted – szólal meg Autumn. –Töltsd a napot
valamelyikünkkel. Nyugodtan jöhetsz a szüleimhez, velem meg
Addisonnal. – De még Autumn arcára is rá van írva, hogy ez
szerinte sem jó ötlet. – Ne legyél egyedül.
– Áruld el, hova mész!
– Ne aggódjatok – nevetek könnyedén –, rengeteg emberrel
leszek körülvéve.
– Lucy Lombard – mondja Chantal szigorú hangon. –
Személyesen törném el mindkét lábadat, ha megtudnám, hogy
Marcusnak csak a közelébe is akarnál menni.
– Én magam törném el mindkettőt – válaszolom erre, és mivel
nemrég volt eltörve egy végtagom, és jól tudom, milyen
fájdalmas dolog, ilyennel nem fenyegetőzöm meggondolatlanul.
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy karácsonykor Dick Van Dyke
társaságában dalolom majd a Csodakocsi slágereit, és közben
csokoládéillatú pólóm ujjait fogom rágcsálni.
 Nyolcadik fejezet

Karácsony napján egyedül ébredni nem túl szívvidító érzés. Ezt

az időszakot egyértelműen turbékoló párocskáknak és
családoknak találták ki – még akkor is, ha épp belvillongások
zajlanak köztük. Ez az időszak arra való, hogy kibéküljünk,
elfelejtsük a régi sérelmeinket és félretegyük a régi viszályokat.
Az ünnepek viszont arra nem jók, hogy az ember egyedül legyen.
Bár ezt a jelenetet a saját családommal tulajdonképpen soha nem
sikerült átélnem, lelki szemeim előtt mégis folyton az lebeg, hogy
mindenki más boldog és szeretetteli családi körben ünnepel, és a
karácsonyfa körül összegyűlve bontogatják az ajándékaikat.
Kivonszolom magam a konyhába, és bedobok a kenyérpirítóba
két csokoládés Pop-Tarts sutit. A hűtőben várakozik egy üveg
pezsgő, aminek tulajdonképpen akár most rögtön neki is
láthatnék – nincs semmi, ami visszatartson. Holnaptól úgyis
visszatérek az olcsó és vidám borocskámhoz, szóval most miért
ne használjam ki az alkalmat? Ha már az embernek csak puszta
kalóriák jutnak, legalább legyenek jó drágák, az én álláspontom
szerint. Így aztán csapra verem a pezsgőt, a dugót a mennyezetig
lövöm, aztán alaposan meghúzom az üveget. A buborékoktól egy
aprócskát böffentek. Hmm. Nem is rossz.
Fogom a reggelimet, már amennyiben annak nevezhető,
kiviszem a nappaliba, és leülök a karácsonyfa elé. A vörös
csiliégők vidáman kacsingatnak rám. Még az a látvány sem
csüggeszti el őket, ahogy itt ülök, nyomorúságos hangulatban,
egyedül. Itt bizony nincs nagy kupac ajándék. Sőt, igazság szerint
egyetlen ajándék sincsen a fa alatt. A szüleim mindketten
csekket adtak – tudják, mire van leginkább szükségem –, az
összes többi ajándékomat pedig már kibontottam és megettem.
Kivéve a Chantaltól kapott csokoládés pólót – de messze még a
nap vége.
Miközben a telefonra bámulok, megpróbálom elfojtani
magamban a vágyat, hogy az Imádottal beszéljek. Egyetlen
hívástól ennyire megbántódott volna? Alig bírom elhinni, hogy
azóta egyáltalán nem is keresett. Legalább annyira felvehette
volna a kapcsolatot, hogy bocsánatot kérjen, meg elmondja, hogy
szemét dög volt, és hogy teljesen őszintén jobbat érdemlek nála.
Ránézek az órára. Náluk a karácsony lassan véget ér.
Feltehetően egész nap kint volt a tengerparton, ínycsiklandó
garnélát sütött a falatnyi bikinibe öltözött Miss Lotyó Bugyi
társaságában, és egész egyszerűen nem is érdekli az összetört
szív, amelyet maga után hagyott. Még egy kis Pop-Tartsot
tömök magamba, aztán leöblítem egy hatalmas korty pezsgővel.
Kíváncsi vagyok, egyáltalán eszébe jutottam-e.
Mindegy, én viszont azért is elmegyek itthonról. Ezt nem csak
azért mondtam, hogy megnyugtassam drága klubtársaimat. Már
akkor elhatároztam, hogy nem fogok itthon ülni és érzelegve
sajnálni magam. Más emberek nálam sokkal rosszabb helyzetben
vannak. Jelen pillanatban ugyan épp senkit nem tudnék említeni
– de ettől még meggyőződésem, hogy vannak ilyenek.
Némi erőfeszítés árán eljutok a fürdőszobába, ahol aztán jó
alaposan lecsutakolom magam a zuhany alatt, és ettől máris
sokkal jobban érzem magam. Kiválasztok egy elegáns, de nem
túlzottan feltűnő szerelést, feldobok egy villámgyors sminket,
csinálok valami mesebeli frizurát, és már indulok is kifelé.

Még soha életemben nem voltam ingyenkonyhán – abban sem

vagyok biztos, hogy ez a kifejezés még létezik egyáltalán. Ma már
feltehetően valami olyasmi lehet a nevük, hogy Hátrányos
Társadalmi Helyzetűek Étkezőhelye, és biztos a Michelin
csillagoknak megfelelő elismeréseket is kapnak. Ez általában
inkább Autumn területe, nem az enyém. És gyanítom, hogy
simán megkérdezhettem volna tőle, hogy hol vannak ismerősei –
mivel minden kétséget kizáróan vannak –, de nem akartam,
hogy a lányok közül bárki tudja, mire készülök, mert biztosan
megpróbáltak volna lebeszélni róla. Egyszerűen rákerestem a
„hajléktalan” szóra az interneten, megnéztem, hogy kik
szerveznek önkénteseket, aztán felhívtam őket, ők pedig
boldogok voltak, hogy megyek segíteni. Miért is ne lennének?
Bármilyen idióta ki tud tálalni néhány kelbimbót.
A lakásomtól nem messze, egy omladozó plébániaépületben
háromfogásos, hagyományos karácsonyi ebédet kap mindenki,
aki arra jár. Ha az ilyen intézmények valóban kapnak csillagokat,
akkor a dekorációra ez a hely nem szerezne túl sokat. Hacsak
persze a hámló festék nem alapkövetelmény. Amikor
megérkezem, a levegőben sülő pulyka szagát érezni, de erősen
elfedi a mosatlan ruhák és emberi testek áporodott bűze. A
hevenyészett asztalok sora mellett sokféle vendég foglal helyet,
alultáplált, holdvilágképű tizenévesektől kezdve egészen az
összetapadt hajú, gyászkeretes körmű, mogorva öreg
csavargókig. Döbbenten látom, hogy minden hely foglalt, és még
jó néhányan várakoznak a sorban, hogy megürüljön egy-egy
hely. Elképzelésem sem volt arról, hogy ennyi ember tölti
egyedül a karácsonyt.
– Ó, hát itt van, kedveském. Örülök, hogy megérkezett. –
Mielőtt még úgy dönthetnek, hogy a néhány kelbimbó kitálalása
igazság szerint bőven meghaladja képességeimet, és hátat
fordítva elmenekülnék a helyszínről, egy megtermett asszony a
kezembe nyom egy merőkanalat meg egy piros karácsonyi
sapkát. Belőle elegendő jókedv sugárzik ahhoz, hogy engem is
megóvjon a túlzott érzelgősségtől. Rám vigyorog, én pedig
visszavigyorgok. Én is tudok vidám lenni a kisebb
megpróbáltatások láttán. Lehet, hogy boldogtalan vagyok és
magányos, de ezeknél az embereknél határozottan több
mindenért adhatok hálát a sorsnak. – Elsőnek adjon nekik egy jó
nagy tányér levest – mondja –, nem kell sajnálni, jut bőven.
Továbbra is kissé kábultan keresek egy helyet, ahová
letehetem a táskámat anélkül, hogy ellopnák, aztán elfoglalom
helyemet a levest osztó sorban. Épp készülök nekilátni új
szerepemnek, melyben az alázatos és önzetlen, ámde jó kedélyű
önkéntest próbálom alakítani, amikor a nevemet hallom.
– Lucy! – Sebesen körbenézek. Nem számítottam arra, hogy
bárkit is ismerek itt. Ami, hogy egészen őszinte legyek, a dolog
legfőbb vonzerejét képezte. Aztán három emberrel arrébb a
sorban meglátom Clive-ot, szintén merőkanállal a kezében. – Hát
te mit keresel itt?
Helyet cserélek, és odébb lökdösök egy ősz hajú, kötött
kosztümös nőt meg egy kordbársony zakós és szandálos férfit,
míg végül a barátom mellé kerülök.
– Szerintem pont ugyanazt, mint te.
– Nem bírtam volna egyedül lenni – vallja be Clive, ' miközben
a hálás közönségnek sorban osztjuk a levest.
– Ez legalább hasznos programnak tűnt.
– Nagy szellemek, ha találkoznak.
– Hogyan jutottunk idáig? – teszi fel a kérdést Clive.
– Mindketten rendes emberek vagyunk, nem igaz? Miért
nincs senki, aki velünk szeretné tölteni az ünnepeket?
– Ezek szerint semmi hír Tristanról?
– Az égvilágon semmi – rántja meg szomorúan a vállát.
– Amikor itt végeztünk, töltsük együtt a nap hátralevő részét
– vetem fel. – Van pezsgőm. Van csokim. Van számtalan
mikrobán elkészíthető kajám, és néhány csapnivaló
társasjátékom.
Clive megölel, és máris jobb kedvem kerekedik.
– Remekül hangzik!

Amikor vége az ebédosztásnak és befejeztük a mosogatást is, a

maradék önkéntesek leülnek egy csoportban. A pulyka mostanra
már kissé száraznak tűnik, és a sült krumpli enyhén elázott, de a
jókedv meg a bajtársi hangulat sokat segít rajta, és
tulajdonképpen az íze nem is olyan rossz.
Miközben Clive és én egy fáradt kupac karácsonyi pudinggal és
rajta az enyhén csomós szósszal birkózunk, megszólal a mobilja.
– Tristan az – súgja felém, aztán távolabb megy az asztaltól, és
idegesen sétál fel-alá, míg beszél.
Ahogy körülpillantok önkéntestársaimon, érzem, hogy
valamiféle kapcsolat alakult ki köztünk. Azért jöttem ide, hogy
egy kicsit eltereljem a figyelmemet arról, hogy magányos
vagyok, de legnagyobb meglepetésemre érzékelhető közösségi
szellemet találtam. Egész őszintén, még az is lehet, hogy jövőre
megint eljövök. Különösen akkor, ha továbbra is szánalmas
vénlány leszek, akit senki nem szeret. Bár ha az életem a
jelenlegi mederben folyik tovább, akkor még az is lehet, hogy
addigra már a levesért fogok sorban állni.
Clive visszajön az asztalhoz, és arcán elgondolkodó, de enyhén
gondterhelt kifejezés ül.
– Rossz hír?
– Tristannak hiányzom – mondja. – Azt szeretné, ha
utánamennék a szüleihez.
– De hát ez jó hír!
– Igen – helyesel –, de akkor téged itt kell, hogy hagyjalak.
– Ó. – A dolognak erre a részére nem gondoltam. –
Mindenképpen menjél – mondom. Bár szívem szerint
könyörögnék neki, hogy maradjon. – Együtt kell lennetek.
– És mi lesz veled?
– Én majd elleszek – tartok ki bátran. – Már kaptam enni, és
tökéletesen képes vagyok arra, hogy a nap hátralevő részében
elszórakoztassam magamat. – Legalább van egy kényelmes
kanapém meg egy tévém, és nem kell visszamennem a hideg,
zord utcára, ahol legfeljebb néhány papundeklidoboz enyhítheti
sorsomat.
– De csak ha biztos, hogy nem bánod.
– Clive. Indulj! Ha kell, akkor ki is löklek az ajtón.
– Csodálatos ember vagy, Lucy. Egész jövő héten ingyencsokit
kapsz ezért hálából.
– Rengeteget tudok enni – fenyegetőzöm –, és ott leszek
mindennap.
– Így is ott vagy, és pont ezért szeretünk.
Clive szorosan átölel, arcomra nyom egy puszit, aztán a válla
fölött még visszainteget, miközben kilép az ajtón – én pedig azon
tűnődöm, hogy vajon lehet-e Activityt játszani egyetlen
játékossal.
 Kilencedik fejezet

Addison hátralépett egyet, ahogy a ház bejárata felé közeledtek.

– Ez az egész ház a szüléidé? Autumn bólintott.
– Nem csak egy emelet?
– Az egész – erősítette meg.
Addison elhúzta a száját, és Autumn még azt is látni vélte,
ahogy nyelt egy nagyot. Mindenki így reagált, ha meglátta szülei
lakhelyét. Korábban minden vágya az volt, hogy bárcsak egy
apró sorházban lakhatna valamelyik északi iparvárosban. Ez a
repkénnyel befutott palota rendkívül nagyszabású és impozáns
volt, de számára mindig rettentő kínos érzéseket okozott, amikor
elvitte a szüleihez bemutatni elszegényedett és szociálisan
érzékeny barátait. Nemegyszer az volt a következménye, hogy a
kapcsolatnak vége szakadt.
Abban biztos volt, hogy Addisonnal ez nem fog bekövetkezni,
hiszen ő önmagáért szerette, nem azért, mert a szüleinek
valamilyen tulajdona volt vagy épp nem volt. Vagy túl sok volt
belőle. Addison lazább volt ennél, elfogadóbb, legalább volt
munkája, ami komoly fejlődés a legtöbb olyan férfihoz képest,
akikhez az utóbbi években romantikus szálak fűzték. De azért
Autumn úgy gondolta, hogy jelen pillanatban inkább nem tesz
említést a család további ingatlanairól a Bahamákon, Gstaadban,
Nizzában és a világ különféle egyéb pontjain. Vagy a vidéki „kis
zugról”, ahogy a cotswoldi dombok közt rejtőző méretes
farmházat nevezték, melyet sok-sok hold birtok vett körül.
– Azt mondtad, hogy felsőbb osztálybeliek, Autumn –
emlékeztette Addison. – Nem azt, hogy csak egy fokozattal
vannak a királyi család alatt.
 Autumn a ruhájába törölte tenyerét, és idegesen rágta a szája
szélét.
– Még mindig visszafordulhatunk.
– Innen már nem futhatunk el. Mi lesz a sok ünnepi
csemegével, amelyek elkészítésével édesanyád órákon át
fáradozott? – Addison átölelte Autumn vállát, és magához
szorította. – Ne izgulj – mondta –, minden rendben lesz.
– Néha meglehetősen arrogánsak tudnak lenni –
figyelmeztette barátját.
– Én pedig teljes mértékben elbűvölő tudok lenni – vetette
ellene Addison. – Imádni fognak.
Autumn őszintén remélte, hogy így lesz. Soha nem zavarta
igazán, hogy szülei egyetlen férfival sem voltak megelégedve,
akit valaha hazavitt bemutatni nekik, de ezúttal hirtelen fontos
lett, hogy Addisont megkedveljék – méghozzá nagyon
megkedveljék.
Az ajtó kinyílt, ők pedig beléptek.
– Boldog karácsonyt, Autumn kisasszony.
– Köszönöm, Jenkinson. Boldog karácsonyt magának is. – A
komornyik-házvezető, aki hosszú évek óta irányította szülei
londoni háztartását, elvette a kabátjukat.
– A szüleid komornyikot tartanak? – kérdezte Addison,
amikor a korosodó úriember hallótávolságon kívülre került.
Autumn meg sem merte említeni, hogy a komornyikon kívül
szakács és takarítónő is van a háztartásban.
– Jenkinson valójában nem is komornyik, inkább…
– Hűséges családi bútordarab?
– Most már tényleg cukkolsz.
– Nem igazán – mondta Addison. – De azért szólhattál volna,
hogy nem átlagos szüléiddel fogunk ebédelni.
– Nekem már csak ilyenek vannak, Addison.
– Hát, miután megállapodtunk, hogy elfutni késő volna, a
legjobb lesz, ha bemutatsz nekik.

Lehet, hogy szülei megdöbbentek Autumn új barátja láttán,

mindenesetre meglepetésüket ügyesen leplezték. A szalonban
ültek, és Kir Royale koktélt kortyolgattak udvarias csevegés
kíséretében, miközben az utolsó előkészületek zajlottak az
ebédhez. Addison nem tett megjegyzést arról, hogy hiányolja a
forró tűzhely mellett robotoló anyát. Autumn érzései szerint
édesanyja nem merészkedett túl sűrűn a konyhába. A
karácsonyi ebéd nagy része feltehetően egyenesen a patinás
Fortnum & Mason áruház luxusosztályáról érkezett.
– Ugye nem felejtetted el, anya, hogy vegetáriánus vagyok?
Édesanyja kifejezéstelen arccal nézett rá.
– Gondolom, Jenkinson emlékezett rá. Egyébként pedig úgyis
libát eszünk, drágám. Az igazán alig számít húsnak.
Autumn magában mélyet sóhajtott. Sokkal jobb lett volna, ha
kettesben otthon maradnak. Akkor csinálhatott volna diófasírtot,
és Addison se lett volna kitéve ennek a megpróbáltatásnak.
– Errefelé lakik, Alan? – Autumn édesapja úgy döntött, hogy
leereszkedik vendégéhez.
– Addison – javította ki türelmesen. – Nem, ennek a
környéknek az árfekvése egy kicsit magasabb az én
lehetőségeimnél. Streathamben van egy tanácsi lakásom.
– Milyen pompás – lelkesedett Addison édesanyja, de hangja
egy árnyalattal élesebben csengett annál, hogy őszintének
tűnjön.
Apján nem látszott, hogy nagyon meghatotta volna, amit hall.
– Milyen területen dolgozik?
– Vállalkozásfejlesztési előadó vagyok – felelte Addison. –
Segítek munkát találni kigyógyult kábítószerfüggőknek. –
Megrántotta a vállát. – Bár messze nem mind gyógyult ki
valójában. Egyik-másik gyereknek rettentő nehéz úrrá lennie a
szenvedélyen.
Autumn szülei gondterhelt pillantást váltottak.
– Talán már kész is van az ebéd – szólalt meg az édesanyja.
Addison kérdő pillantást vetett Autumn-ra, mintha azt
mondta volna: „Most mi rosszat mondtam?”
Mielőtt Autumn magyarázattal szolgálhatott volna, Jenkinson
nyitott be az ajtón.
– Richard úrfi megérkezett.
– Richard? – Öccse volt a legutolsó a világon, akinek
megjelenésére Autumn számított.
– Nem volt biztos, hogy időben hazaér az ebédhez –
magyarázta édesanyja. – Egyenesen a repülőtérről jött.
Szerettünk volna meglepetést okozni.
– Az határozottan sikerült – hagyta rá Autumn. Ebben a
pillanatban Richard lépett be, széles mozdulattal tárva ki az ajtót.
– Hugi! – mondta, és darabos mozdulattal megölelte nővérét.
Autumn életében először nem könnyebbült meg már attól a
gondolattól, hogy Richard egy darabban került a szeme elé. Arra
számított, hogy több hónapos amerikai kábítószer-elvonó kúra
után öccse egészségesebben fest, mint ahogy most megjelent
teljes valójában. Lelki szemei előtt néhány kilót fel is szedett
magára, szeme alól eltűntek a sötét karikák, és talán még egy
leheletnyi napsütés nyoma is látszott rajta, öccse azonban
továbbra is szikár volt, arca pedig beesett. Amikor kibontakozott
nővére öleléséből, Autumn látta, hogy a szeme
természetellenesen csillog, és nem fókuszál tökéletesen, amiből
ösztönösen tudta, hogy Richard még mindig használja a szert. A
sok-sok hónap, amit elvileg rehabilitáción töltött, tökéletesen
értelmetlen volt. A szüleik ezzel az erővel akár egy gödröt is
áshattak volna, hogy az összes pénzüket abba temessék.
– Drágám – mondta Richardnak édesanyja, miközben fia arca
mellett mindkét oldalon csókot nyomott a levegőbe. – Milyen jó,
hogy időben hazaértél.
 Richard mereven megölelte anyját.
– Mama – mondta, majd megrázta apja kezét, aki aztán
meglehetősen esetlenül próbálta megpaskolni a karját.
– Hadd mutassam be Addisont – szólalt meg Autumn, amikor
világossá vált, hogy senki más nem fogja bemutatni barátját.
Richard meglepettnek tűnt. Olyan pillantással mérte végig
Addisont, amilyenre Autumn a szüleitől számított, és nem nyúlt
Addison keze után. Jellemző Richardra, dühöngött Autumn. –
Együtt dolgozunk a Stolfordban.
– Á – mondta erre Richard –, még egy jótét lélek. Azokból
annyira kevés van a világon.
– Talán már készen van az ebéd – ismételte meg anyjuk
aggódó hangon.
Az egyetlen vigasz az volt, hogy szülei mindig mesés
csokoládékat vásároltak karácsonyra. Autumn magában azon
gondolkodott, hogy az ebéd végére vajon kettejük közül melyik
lesz jobban kiéhezve az általa választott drogra – ő vagy az
öccse?
Míg karját Addisonéba fonta, hogy átvezesse az ebédlőbe,
Autumn lopva az órájára pillantott. Nincs más dolguk, mint
túlesni a következő néhány órán mindenféle incidens nélkül,
aztán elszabadulhatnak innen. Úgy érezte, nem jöhet elég korán
a megváltás.
 Tizedik fejezet

Ted valóban mindent elkövetett, gondolta Chantal. Bathtól nem

messze foglalt szobát kettejüknek egy csendes vidéki szállóban.
Az odafelé vezető úton megfogta a kezét is. A hotelben kiváló –
Michelin csillaggal kitüntetett – étterem is volt. Fényűző
szobájukban baldachinos ágy várta őket. Férjétől kapott fehér
liliomkompozíció illata töltötte be a levegőt. A dohányzóasztalon
egy doboz csokoládékülönlegesség fogadta, amibe muszáj volt
azonnal belekóstolnia.
Chantal is mindent elkövetett. Táskájában egy új,
leheletkönnyű hálóing lapult, és még egy teljes brazil gyantázás
pokoli kínjának is alávetette magát – ami nála a legkomolyabb
áldozatok közé tartozott. Most pedig minden erejével arra
összpontosított, hogy nyugodtan üljön a szalonban, koktélját
kortyolgatva, miközben semmi másra nem vágyott, mint hogy
felmenjenek a szobájukba, és szeretkezhessen végre lehengerlő
külsejű férjével.
– Örülsz, hogy itt vagyunk? – tette fel a kérdést Chantal.
Ted bólintott, de a reakciója valahogy komolyabbnak tűnt,
amitől felesége érezte, hogy nem csupán boldogan önfeledt
érzelmet fejezett ki.
– Gyönyörű a szálló – folytatta Chantal. – Remekül
választottál.
Férje újra bólintott, aztán épp amikor már úgy érezte, hogy
egész párbeszédük tőmondatokból fog állni, Ted megszólalt.
– De tényleg egy szálloda a legalkalmasabb hely a karácsony
eltöltésére?
– Maradhattunk volna otthon is – felelte Chantal, bár
tökéletesen tisztában volt azzal, hogy jelen pillanatban nem is
lakott az otthonában.
– Nálad mi számít otthonnak?
– Tudod, hogy ez nem kérdés, Ted. Azért béreltem azt a
lakást, hogy lehetőséged legyen átgondolni a dolgokat. Te
akartad így. – Közben Ted combjára tette a kezét. – Én szívem
szerint hazamennék, de ezt te is jól tudod.
– Úgy éreztem, idén nem bírnám elviselni otthon.
Ennél több magyarázattal nem kellett szolgálnia. Világos volt,
hogy férje otthonukat gyermekekkel és játékokkal tele szerette
volna látni, Chantal egyedi tervezésű ruháit pedig tejjel
lelocsolva. Mióta eltöltött egy kis időt Nadia kisfiával, Lewisszal,
már Chantal is értette, hogy mi lehet a családi karácsony
varázsa. Ugyan Nadia próbálta lebeszélni, de azért hagyott a
karácsonyfa alatt egy tucat gyönyörűen becsomagolt, különleges
ajándékot a kisfiúnak – csupa olyasmit, aminek nem tudott
ellenállni –, és ma reggel mindketten felhívták, hogy
megköszönjék. Lewis szinte magánkívül volt az izgalomtól.
Chantal rájött, hogy nagyon hiányzik neki a kisfiú, ezért épp azon
járt az esze, hogy Tednek talán tényleg igaza van. Lehet, hogy
közös életük is jobb lenne, ha volna gyermekük?
Körülnézett fényűző környezetükön. A szálloda gyönyörű volt,
de az ilyen jellegű helyekre elsősorban nyársat nyelt, középkorú
házaspárok járnak. Még a fantasztikus csokoládé sem tudta
feledtetni, hogy az egész hely olyan, mint egy múzeum. Senkinek
nem jutna eszébe gyerekeket hozni ide. Lehet, hogy talán ettől
tűnik olyan meddőnek ez a szépség?
Mi a csudával fogják eltölteni az időt így a vacsoráig? Chantal
hozott magával egy könyvet, de az túl irodalmi volt ahhoz, hogy
könnyű olvasmány legyen, és nem tudott igazán belemerülni.
Ted látszólag megelégedett azzal, hogy csak üljön és bámuljon a
semmibe, de ő úgy érezte, hogy nem bír tovább egy helyben ülni.
– Mit szólnál, ha lemennénk a fürdőbe, és úsznánk egyet?
 Férje megrántotta a vállát.
– Rendben.
Ennél egy kicsivel több lelkesedés jólesett volna, de Chantal
úgy döntött, hogy beéri azzal, amit kap.

A kis medencében senki nem volt Chantalon kívül. A szállodának

ez a része, az épület főszárnyától elrejtve, meghitt hangulatot
árasztott, a gazdag díszítés buja trópusi paradicsomot idézett. A
türkizkék víz körül hatalmas pálmafák őrködtek, a nyugágyak
bambuszból voltak. A medence rafinált alakzatot formált, és nem
kifejezetten volt alkalmas arra, hogy számos hosszt ússzanak
benne, de azért Chantal fordult egyet-kettőt, míg a férjét várta.
Amikor Ted megjelent, tréfálkozó hangon kikiabált neki. ,
– Gyere, ugorj be, nagyon finom a víz!
Férje nevetett, és beugrott mellé, amivel jó alaposan
lefröcskölte.
– Hé, ez nem igazság! – Chantal rámászott a hátára, és
megpróbálta a víz alá nyomni. Játékosan lubickoltak a vízben, és
olyan jól érezték magukat, mint már régóta nem. Sok-sok év óta.
Chantal lábait Ted dereka köré kulcsolta, karját pedig a nyaka
köré fonta. Férje megfogta a fenekét, és maga felé húzta. Aztán
ajka megtalálta Chantalét, és csókolózás közben szorosan átölelve
tartották egymást a vízben. Ted ezután a medence falához
nyomta, és miközben egyik karjával tartotta, másik keze a testét
simogatta, ami az érintéstől izgalomba jött. Ted ujjai megtalálták
felesége fürdőruhájának szegélyét is, és incselkedve bebújtak alá,
mellbimbóját érintve.
Chantal hátrahajtotta a fejét. Érezte, ahogy Ted kezd
merevedni, és azon gondolkozott, vajon időben visszaérnek-e a
szobájukba. Évekkel ezelőtt külön élvezetet jelentett számukra,
hogy a legvadabb helyeken is szeretkeztek. Közben férje ujjai
betévedtek a combjai közé, és fürdőruhájának anyagával
játszadoztak, ő pedig arra gondolt, vajon Ted vállalja-e most is a
kockázatot.
– Nincs itt senki más – súgta fojtott hangon férje fülébe –,
gyere, bújj belém.
Ted aggódó pillantást vetett a háta mögé.
– Valaki megláthat bennünket.
– Nem fognak – biztatta Chantal, miközben lejjebb csúszott
Ted sortjának elején, egyre hevesebb vágytól ösztönözve. –
Nincs itt senki más. Teljesen egyedül vagyunk.
Ted megállította Chantal kezét.
– Nem megy – mondta, és merevedése hirtelen lelohadt. –
Nem tudom megtenni.
– Akkor menjünk vissza a szobába – biztatta Chantal –, pár
perc, és ott vagyunk.
– Az sem változtatna semmit – felelte férje. Elengedte
Chantalt, és eltávolodott tőle, így az érzelmek sem látszottak az
arcán.
– Mondd el, mi a gond, Ted. Beszélj róla!
– Azt hiszem, teljes mértékben nyilvánvaló – válaszolta éles
hangon, miközben kimászott a medencéből. – Sajnálom.
– Semmi gond – szólt utána Chantal, ahogy Ted az öltöző felé
tartott anélkül, hogy visszanézett volna. De magában tudta, hogy
igenis gond volt. Mindkettejük számára komoly gond volt, ami
történt.
 Tizenegyedik fejezet

Bevackolom magam a kanapém sarkába, és körülveszem magam

egy igazi lakomára való nyalánksággal, amivel remélhetőleg
kihúzom a karácsony hátralevő részét estig – egy vödörnyi
Heroes csoki meg egy hatalmas tábla Galaxy várja a sorsát alig
karnyújtásnyira tőlem. A maximális fogyasztás ezúttal minimális
erőkifejtés eredményeként fog megszületni.
A csinos ruhától már megváltam, és újra a kifakult fekete
pólóból és sokzsebes vászonnadrágból álló otthoni lazsálós
szerelésben pompázom. A maradék pezsgőm az üveg alján –
kissé erejét veszítve – ismét szolgálatba állt. Mivel nem
szeretnék józan lenni, a felét egy lendülettel magamba döntöm,
aztán hanyatt dőlök, hogy megkezdjem vad éjszakámat a tévém
társaságában. Es ekkor bekövetkezik a tragédia! A Csodakocsit
nem is játsszák, pedig egyébként minden karácsonykor menni
szokott a tévében. Milyen ünnep az, amelyik Dick Van Dyke
nélkül múlik el? Általában ott szokott tündökölni a Muzsika
hangja meg A nagy szökés között. Biztos valami tévedés van a
dolog mögött. Az ember már semmire nem számíthat az életben?
Undorral dobom el az ünnepi tévéműsort. Most mivel fogom
elütni a hosszú, magányos órákat, amelyek a lefekvéstől
elválasztanak? Fogom a távirányítót, és próbaképpen szörfölök
egy kicsit a csatornák között, de épp amikor be kell látnom, hogy
az égvilágon semmi nézhető nincs a felhozatalban, megszólal a
csengő. Ki a fene lehet az? Aztán felgyorsul a szívverésem. Mi
van, ha az Imádott, és azért jött, hogy elmondja, hogy az egész
egy rettenetes tévedés volt, és hogy ő felszállt az első gépre
Sydney-ben, amilyen gyorsan ez emberileg lehetséges volt, hogy
ideszáguldjon hozzám? Már fel is ugrottam a kanapéról, és
három lépéssel az ajtónál termek. Amikor feltépem, Marcus áll a
bejárat előtt.
– Hoztam csokoládét – mondja –, hoztam pezsgőt, meg
hoztam egy plüssállatot is.
A hóna alatt valóban ott gubbaszt egy hatalmas, puha, szőrös
jegesmedve.
– Állandóan rád gondolok – folytatja, mielőtt esélyem lenne
megszólalni. – így aztán erre jártam, hátha itthon talállak, hogy
boldog karácsonyt kívánjak neked. Ha el akarsz küldeni a fenébe,
akkor pedig most elmegyek.
Marcus fantasztikusan néz ki, ráadásul részegnek tűnik, nem
is kicsit. Szőke haja teljesen össze van kócolva, és ettől egész
kisfiús a külseje. A jegesmedve egyik mancsával integet nekem,
ami szintén nagyon cuki. Azt nem tudom, hogy vajon az
ingyenkonyhán töltött délután óta az egész emberiség iránt
általános jóakarat áradt el bennem, vagy mivel az egyetlen
lehetőségem ezen kívül a Morecamhe és Wise legjobb
pillanataiból egy harmincéves epizód ismétlése, mindenesetre
felsóhajtok, és azt mondom:
– Már hogy küldhetnélek el a fenébe – végül is karácsony van.
Szélesre tárom az ajtót, és Marcus bezúdul a nappaliba.
– Egyedül vagy? – érdeklődik. – Reméltem, hogy egyedül
leszel.
– Nemrég értem vissza a barátaimtól. – Ami szigorúan véve
nem is hazugság, hiszen Clive is ott volt az önkéntes levesosztók
között.
– Hol van a Szerelmes Fiúka?
– Szerelmes Fiúka Ausztráliában van. – Ennél többet nem kell
tudnia Marcusnak. – Kérsz egy kávét? – kérdezem. – Úgy nézel
ki, mint akire ráfér.
– Az tényleg pompás lenne. – Volt vőlegényem lehuppan a
kanapéra, és kényelembe helyezi magát.
 A konyhában csörömpölök egy kicsit a kávéscsészékkel meg a
többi kellékkel, miközben agyamban teljes káosz dúl. Ha kőszívű
és értelmes ember volnék, akkor Marcust azonnal kitessékelném
az ajtón. De sajnos nem vagyok. Könnyű préda vagyok, ráadásul
magányos. Annyira nagy hiba volna vele tölteni az estét? Nekem
társaságra van szükségem, Marcus pedig itt van és
rendelkezésre áll – akkor most ki az, aki kihasználja a másikat?
Majd arra kényszerítem, hogy játsszon velem Activityt, aztán
amikor épp úgy gondolja, hogy már túl késő hazamenni, és
vágyakozó pillantással méregeti a kanapémat – vagy az ágyamat
–, akkor hívok neki egy taxit.
Beviszem a kávét a nappaliba, és az asztalra teszem a
csészéket. Marcus levette a zakóját és a cipőjét. Nem igazán
tudom, hova üljek. Üljek egyszerűen Marcus mellé, vagy inkább
szavazzak a karosszékre, ami biztos távolban van tőle? De
miközben még ezt az életbevágó döntést fontolgatom, Marcus a
combom köré fonja a karját, és magára ránt a kanapén.
– Marcus! – A mellkasára csapok, és megpróbálok
kibontakozni a szorításából. A karja erős, és szilárdan körém
kulcsolja, és bár tudom, hogy nem volna szabad erre gondolnom,
de annyira jó érzés így a karjába zárva hozzásimulni.
Marcus rám vigyorog.
– A mindenit, de hiányoztál! – Aztán hosszan és erősen
megcsókol. Kezei az arcomon, hajamon, mellemen, fenekemen,
mindenhol járnak egyszerre. Nem kapok levegőt, nem tudok
tiltakozni. Ajka forró és tüzes, és arra emlékeztet, amikor először
feküdtem le vele – vad és szenvedélyes volt akkor is, én pedig
attól a pillanattól kezdve szerelmes voltam belé. Legurulunk a
padlóra, a dohányzóasztal felborul, a csészék pedig nagy
lendülettel elhullanak a harcmezőn. A szőnyegem mehet majd a
tisztítóba.
– Szeretlek – mondja Marcus újra meg újra. – Annyira
szeretlek. – Lerángatja rólam a pólómat, aztán rövid úton
elbánik a nadrágommal is. Ajka egy pillanatra sem hagyja el az
enyémet, és nem egészen tudom, hogy történik, de néhány
perccel később már mindketten meztelenül fekszünk a földön,
körülöttünk egy halom eldobott ruhával. A karácsonyfa alatt
fekszünk, és mindenhol ég meg viszket a bőröm. Nemet kéne
mondanom. Határozottan nemet kéne mondanom. De képtelen
vagyok rá. Egyedül vagyok, Marcusnak pedig szüksége van rám,
engem akar, engem szeret. A fenekemet fenyőtűk szurkálják, de
furcsamód mégis megnyugtató, hogy ennek a férfinak, aki lassan
belém hatol, minden porcikáját ismerem. Marcus mindig is
fantasztikus szerető volt, amit soha nem tudtam tagadni, bár
néha gyűlölni tudtam érte. Volt vőlegényem fölöttem mozog,
tekintetéből szerelem és vágy sugárzik. Szorosan magához ölel. –
Lucy – mondja elfúló hangon, mikor elélvez –, szeretlek.
– Ó, Marcus – felelem. De magam sem tudom, milyen érzelem
rejtőzik a szó mögött. Vajon szerelem, vagy a megszokás,
megvetés, vagy egyszerűen a régi, jól ismert kielégítetlenség? A
vörös csili alakú lámpácskák vidáman pislognak, de villogásuk
mintha többet tudna, mint eddig.
Marcus mellém fekszik, én pedig gondolkodás nélkül hozzá
bújok. Ujjaival finoman cirógatja a testemet, kedvesen
incselkedve. Nyakamon érzem a lélegzetét. Már megint nem
tudtam ellenállni Marcusnak. Azt is jól tudom, hogy reggel majd,
minden valószínűség szerint, utálni is fogom magam ezért. De
most egy kis időre nem szeretnék mást, csak hogy szeressenek.
 Tizenkettedik fejezet

Amikor Toby ajtót nyitott nekik, kötény volt rajta. Homlokán

izzadság gyöngyözött, és arca pirosan csillogott. Vállán átvetve
egy konyharuha díszelgett.
– Azt hiszem, az időzítést teljesen elszúrtam – szólalt meg,
hangjában enyhe pánikkal. – Lehet, hogy most először meg kell
ennünk a krumplit, aztán a pulyka majd este tízkor lesz kész.
Nadia elnevette magát. Már húzta is le Lewis kabátját, aztán a
sajátjától is gyorsan megvált.
– Ha szeretnéd, jöhetek felmentő seregnek.
– Nagyon boldoggá tennél – mondta Toby megkönnyebbült
sóhajjal. – Fogalmam sem volt, hogy mekkora munka egy
karácsonyi ebéd elkészítése.
– Persze – cukkolta Nadia –, mert te mindig a kocsmában
voltál, míg én főztem.
Toby megállt, és arcon csókolta.
– Olyan jó, hogy mindketten itt vagytok – felelte.
– Papa – büszkélkedett Lewis –, Chantal néni vett nekem egy
elektromos gitárt!
– Tényleg? – Toby kérdőn nézett Nadiára, hogy megerősítse a
hírt.
– Nincs gyereke – válaszolt Nadia magyarázatképpen. Csak
olyasvalaki gondolhatja, hogy egy kisfiúnak jó ötlet hangos
ajándékot választani, akinek nincs saját gyereke. – Nem igazi, de
ahhoz bőven elég zajos, hogy azt hidd, valódit hallasz. – Ez lesz
majd az első játék, amit el fognak rejteni, amint lemerül az elem.
Toby karjába kapta a fiát.
 – Szia, kishaver! Adsz egy puszit a papának? – Lewis
kuncogott, ahogy Toby a kisfiú nyakán a puha bőrbe temette az
arcát. Aztán nagy lendülettel meghintáztatta a kisfiút, és a
padlóra állította. – Idenézz, mi van itt neked!
– Toby – mondta Nadia csendesen –, semmit nem kellett
volna venned neki, főleg amíg ennyi adósság van a nyakunkban.
– Szörnyen érezte magát, hogy mostanában még a Csokoládé
Mennyországban sem tudta állni a számlákat, bár a lányok
hihetetlenül megértőek voltak. Azt sem tudta, mivé lett volna
nélkülük. Úgy érezte, az élete múlt rajtuk.
– Csak egy kis apróság – magyarázta Toby. – Az mégse lehet,
hogy tőlem ne kapjon semmit. Végül is én vagyok az apja.
Nadia azt kívánta, bárcsak Tobyt atyai ösztönei távol tartanák
a millió internetes kaszinótól is.
Mindketten leültek, és nézték Lewis elragadtatott arcocskáját,
ahogy kibontotta az ajándékot, aminek minden magára valamit is
adó gyerek szobájában ott a helye – egy beszélő szerszámpadot
és teljes készlet műanyag szerszámot.
– Nagyon jó kis ajándék – mondta Nadia. Bár valójában úgy
érezte, hogy a játéknak megvolt minden adottsága, hogy
ugyanolyan idegesítő legyen, mint az elektromos gitár, és még
annál is több, hogy egyenesen veszélyessé is váljon.
– Ma űrhajót fogsz építenie – kérdezte a szerszámpad
idegesítően kackiás hangon.
Lewis sikongatott a gyönyörűségtől. Nadia arra gondolt, hogy
ennek az elrejtéséhez majd egy jó nagy szekrényre lesz szükség.
– Köszönöm, hogy elraktad a kalapácsot!
– Gyere, menjünk ki a konyhába – mondta Toby.
– Biztonságban van, ha itt hagyjuk? – suttogta Nadia.
– Vagy szerinted a kalapács rövid időn belül a tévé
képernyőjében fog landolni?
– Szerintem minél öregebb lesz, annál több pusztítást fog
véghezvinni.
– Lewis, játsszál szépen – adta ki Nadia az utasítást.
– Ne törj össze semmit! – Lehet, hogy a franciakulcs
műanyagból készült, de számára így is fenyegető volt a külseje. –
A papa meg én megfőzzük az ebédet.

A konyhában egész sereg fazék fedele alól gomolygott a gőz. Az

ablakokon csorgott a lecsapódott pára. Nadia bekapcsolta a
szagelszívót.
– Majd én mindent megcsinálok – ígérte Toby –, de
projektvezetői minőségben szükségem van rád.
– Add vissza a kötényemet, és egy percre nyugodtan ülj le
pihenni, amíg elintézem a dolgokat.
Toby szemében könny csillogott, ahogy válaszolt.
– Nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled.
Nadia átkulcsolta a karjával, és magához ölelte.
– Próbáltam mindenre gondolni – magyarázta Toby. – Vettem
paszternákot, szalonnás zsemlét, mintás szalvétát és egy
dobozzal a kedvenc csokoládédból arról a helyről, ahova a
barátnőiddel szoktál járni.
– Elmentél a Csokoládé Mennyországba? Toby bólintott.
– Igazán nem kellett volna.
– Azt akartam, hogy tökéletes legyen.
– Tudod, hogy csak egyetlen dolog van, amit szeretnék nálad
elérni – mondta Nadia.
– Rajta is vagyok. Már teljes mértékben magam mögött
hagytam az egészet. Igazán.
– Örömmel hallom. Őszintén remélem, hogy komolyan is
gondolod.
– Esküszöm – ígérte Toby. – Te meg Lewis jelentitek
számomra az egész világot. Nem akarom végignézni, hogy
eltűnsz az életemből. Inkább meghalnék, mint hogy ezt
engedjem megtörténni.
Nadia férje ajkára tette ujja hegyét, és így szólt:
– Erről most ne is beszéljünk. Karácsony van, legalább mára
felejtkezzünk el a gondjainkról.
– Teljes szívemből egyetértek – felelte Toby hálás sóhajjal.
– Akkor mit szólnál, ha elkezdenénk az ebéddel is foglalkozni?
Egyébként karácsony másnapjára lesz kész.
Nadia nekilátott, és éppen forró vizet öntött a félkész
pulykatöltelékre, amikor férje megszólalt.
– Meghívtam a szüleimet is, hogy jöjjenek el ebédre.
Remélem, nem gond. Szerették volna látni Lewist – meg
persze téged is.
– Rendben, semmi gond.
– Nagyon hiányzik nekik – folytatta Toby.
– Bármikor láthatják, amikor csak akarják – mondta Nadia –,
ezt ők is tudják.
– De az mégsem ugyanaz, nem? – Férje szomorú, feszélyezett
mosollyal nézett rá. – Én mindenesetre úgy gondoltam, hogy jó
volna, ha mindannyian együtt lennénk. A karácsony családi
ünnep.
Ebben igaza volt, és az évnek ebben az időszakában nem
tudtak eleget ünnepelni ahhoz, hogy Nadia ne érezze még
fájóbban a saját rokonai hiányát. Szíve mélyén mindig
reménykedett abban, hogy egy napon történik valami, amitől
félreteszik Tobyval szemben érzett előítéleteiket, és újra
visszafogadják őket a család kebelére. Nadia apja és anyja még
nem is látták az unokájukat, bár minden évben küldött nekik
fényképet Lewis születésnapján, de soha semmi visszajelzés nem
érkezett arról, hogy megkapták a képeket. Az ő kultúrájukban a
család mindennél fontosabb volt – hacsak persze az ember nem
utasítja vissza a szülei által kiválasztott férjjelöltet –, és Nadia
életében nem múló szomorúság forrása volt, hogy elvesztette a
kapcsolatot azokkal, akik számára mindennél fontosabbak
voltak. Most, hogy újra itt volt, együtt Tobyval, ráébredt,
mennyire hiányzik neki a saját kis szűk családi körének szoros
köteléke. Az pedig különösen szép volt, hogy férje ennyi
erőfeszítést tett azért, hogy a mai nap különleges legyen – a
költségek ellenére is. Talán valóban jobbra fordultak már a
dolgok, és mindketten derűsebb jövőnek néznek elébe.
Az ebéd remekül sikerült, de olyan későn lett kész, hogy
valójában már inkább vacsorának számított, és addigra olyan
éhesek voltak, hogy bármit meg tudtak volna enni, amit eléjük
tesznek. Aztán Nadia és Toby nekiláttak leszedni az asztalt, míg
Lewis nagyszülei boldogan szórakoztatták egyetlen unokájukat.
Toby édesapja éppen azt mutatta meg a kisfiúnak, hogyan kell
játékból lyukat fúrni a dohányzóasztalba. Lewis teljes
figyelmével a feladatra összpontosított, de a műanyag fúrófej így
is irányíthatatlanul csúszkált a lakkozott felületen. Nadia úgy
döntött, hogy inkább nem is néz oda. Nagyon úgy tűnt, hogy ez is
egy olyan karácsonyi ajándék, amit majd életük végéig
megemlegetnek. Bútoraik épp elég leharcoltak voltak anélkül is,
hogy a lelkes barkácsolás közben véletlenül kifúrt lyukak
tarkították volna őket.
Az egész nap nagyon jól sikerült, Nadia is felengedett, és
érezte, hogy kényelmetlenül teleette magát; megdöbbentő
módon még a Csokoládé Mennyország csemegéi közül is
másnapra kellett hagynia néhányat. Nem sűrűn fordult elő, hogy
csokoládéfogyasztó kapacitása cserbenhagyta.
– Csodás vacsora volt – mondta.
– Csak rajtad múlt, Nadia – felelte Toby. – Te mindent képes
vagy összetartani. Nélküled teljesen el lennék veszve.
Mielőtt válaszolhatott volna, Lewis jött be utánuk a konyhába.
Az ujját szopta, és megrángatta Nadia szoknyáját. Szemei majd
lecsukódtak a fáradtságtól.
 – Nagyon úgy tűnik, fiatalember, hogy ideje aludni menned. –
Lewis ezúttal nem is tiltakozott. Nadia odafordult Tobyhoz. –
Mennünk kell.
– Álhatók ma a saját ágyamban? – zendített rá a kisfia.
– Nem, drágám.
– De mama, légysziii!
– Nem kell elmennetek – szólalt meg Toby –, mindketten
maradhattok.
Nadia elmosolyodott.
– Azt hiszed, hogy ha főzöl nekem egy tisztességes pulykát
vacsorára, akkor már azt csinálsz velem, amit akarsz?
– Egy próbát mindenesetre megér – vigyorgott rá vissza
Toby. – Nyithatok még egy üveg bort is.
Nadia megrántotta a vállát.
– Részemről oké.
– Tényleg? – Toby arcán még szélesebbre húzódott a vigyor.
Késő volt, Nadia kellemesen elfáradt, és valószínűleg már így is
túl sokat ivott. Eredetileg úgy tervezte, hogy legfeljebb egy
pohárral iszik, és este hazavezet, de végül a vártnál nehezebbnek
tűnt úgy átvészelnie a napot, hogy időnként ne igyon egy-egy
pohárral szíverősítőként. Most viszont már taxit kéne hívnia,
ami a lehetetlennel volna egyenlő karácsonyeste. Nem beszélve
arról, milyen drága. Ráadásul, ha egészen őszinte akart lenni,
semmi kedve nem volt, hogy visszamenjen Chantalhoz, amikor
jól tudta, hogy barátnője sem lesz otthon, és a következő
napokban úgyis csak Lewisszal kettesben fognak lézengeni a
lakásban. Arra sem érzett semmi vágyat, hogy elszakítsa magát
Tobytól és saját otthonának álmos, meghitt melegétől.
– Igen. Itt maradunk.
– Lewis, futás a szobádba, és keress magadnak pizsamát.
Mama is mindjárt megy utánad.
Ahogy kisfiúk izgatottan szaladt ki a szobából, Toby felesége
köré fonta a karját.
– Gyertek vissza végleg, Nadia. Szeretném, ha mindketten
itthon lennétek.
Vajon megbízhat annyira a férjében, hogy újra megpróbálják a
közös életet? Vajon Toby képes lesz valaha is lemondani a
szerencsejátékról, minden ígérete dacára? Nadia mélyen a férje
szemébe nézett, és az olyan őszintének tűnt, de honnan
tudhatná, hogy valóban megváltozott? Elég volt-e Toby számára
ennyi idő, hogy átgondolja tettei következményét? Afelől nem
volt kétsége Nadiának, hogy még mindig szereti a férjét. Ez soha
nem is volt kérdés. Csupán a viselkedését, a függőségét gyűlölte.
Néhány pohár olcsó pezsgő után könnyű lenne elhamarkodott
döntést hozni, annak alapján, ahogy ebben a pillanatban érez, de
már így is épp eléggé megbolygatta Lewis életét. Nem tenne jót a
kisfiúnak, ha újra megszokná az otthonát, ő pedig közben
ráébredne, hogy minden maradt a régiben. Ezt nem tehette meg
vele – a jövőbeli lelki egyensúlyára is gondolnia kellett. De olyan
jó volna újra Toby karjában lennie. Minden hibája ellenére
jóképű, melegszívű férfi volt, és Nadiának nagyon hiányzott.
Tobynak támaszkodva Nadia férje vállára tette a fejét, és
gyengéden megcsókolta a nyakát.
– Ma este itt maradunk – mondta, miközben próbálta nem
elfelejteni valóságos helyzetüket. – Ne kapkodjunk el semmit,
egyszerre egy lépés is elég.
 Tizenharmadik fejezet

Autumn azon vette észre magát, hogy visszafojtja a lélegzetét, és

érezte, hogy a szeme mögött egyre erősebb fejfájás alakul ki az
erőfeszítéstől, hogy a normalitás látszatát próbálja fenntartani.
Öccse egyik pohár pezsgőt hajtotta le a másik után, még mielőtt
egyáltalán felszolgálták volna a karácsonyi ebédet. Most már
széles gesztusokkal kísérte szavait, miközben egyre zagyvábban
és elmosódottabban beszélt, mozdulatai pedig vadak és
koordinálatlanok voltak.
Richard az ebédlő ajtajánál Addison és Autumn elé vágva
csörtetett előre.
– Addison, üljön ide mellém – szólalt meg Mrs. Fielding,
mintha semmi kínos nem történt volna.
Autumn barátja, ha le is nyűgözte a fényűző ebédlő,
kifejezetten nyugodtan kezelte a helyzetet. Autumn felé fordult,
és bátorító kacsintást küldött felé.
A csillogó, tizenhat személyes mahagóniasztal a legjobb családi
porcelánnal és ezüsttel volt megterítve az ünnepi alkalom
tiszteletére. Metszett borospoharak csillogtak a gyertyatartók
fényében. Dúsan megrakott tálak roskadoztak az
idénygyümölcsöktől, díszítésként magyalágacskákkal
megtűzdelve. A képkeretekről és a díszes márványkandallóról
széles ívekben fagyöngyfüzérek lógtak. A kandallóban lobogott a
tűz, és kellemes meleget árasztott a szobában, amire alapos
szükség is volt. Olyasfajta jelenet volt az egész, ami egy
karácsonyi képeslapon is helyén lett volna. Idilli. És pontosan ez
jellemezte Autumn családjának életét, mióta csak az eszét tudta
– a végletekig tökéletes felszín, ami alatt óriási feszültség
húzódott.
Amikor barátja az asztal túlsó feléhez indult, Autumn
megragadta öccse karját, és visszatartotta.
– Rich – suttogta –, fogd vissza magad. Bőven eleget ittál már.
– Csak egy-két pohárkával – kötötte az ebet a karóhoz
Richard. – Lazítsál, Autumn. Karácsony van, és a Tékozló Fiú
nagy ünneplésre tért haza. Irigykedsz, hogy soha nem neked
vágják le a hízott borjút? – Azzal még egy jókorát kortyolt a
pezsgőspohárból. – Jut eszembe, te vega vagy – úgyse ennél
belőle.
– Te meg bohócot csinálsz magadból, és nem vagyunk egyedül.
– őrizzük meg a látszatot, mi?
– Nem ártana – felelte Autumn csendesen. – A szüleink
nemrég költöttek eszméletlen összegeket a te állítólagos
rehabilitációdra. Igazán megpróbálhatnál úgy tenni, mintha
tényleg megpróbálnál leszokni a kábítószerről.
– Bármikor le tudnék szokni, ha ahhoz volna kedvem, drága
testvérkém, de úgy döntöttem, hogy nekem jobban tetszik az
élet görbe tükörben. Sokkal jobb, mint a rideg valóság, nem
gondolod?
– Ülj le, és fogd be a szádat – válaszolta erre Autumn –, és
próbáljunk túlesni ezen a napon.
– Milyen magabiztos lettél hirtelen – jegyezte meg az öccse. –
Csak nem küldtek el a jótét lelkek valami személyiségfejlesztő
kurzusra?
– Mondtam már, hogy rettentően idegesítő tudsz lenni, amikor
ilyen hangulatban vagy? Legyél egy kicsit kedves. Az én
kedvemért.
Richard ránézett, alig észrevehetően meghunyászkodva.
Autumn csak reménykedett abban, hogy a nap hátralevő
részében képes lesz tisztességesen viselkedni. Most, hogy
közelebbről látta, Autumn úgy érezte, hogy öccse még rosszabbul
is néz ki, mint mielőtt elment volna Amerikába. Arca betegesen
fakó volt, bőrén vékony rétegben izzadság gyöngyözött, és a keze
észrevehetően remegett.
Amikor mindannyian elfoglalták helyüket az asztalnál,
Jenkinson behozta a hatalmas ezüsttálat, melynek tetején
büszkén trónolt a libasült.
– Baszd meg – szólalt meg Richard hangosan –, hát már a
karácsonyt sem adják ki szabadnapnak, Jenks, öregfiú? Melyik
században élünk?
– Ezt a stílust nem tűröm az asztalnál – igazította helyre apjuk
–, beszélj tisztességes hangnemben, Richard.
– Te bánsz úgy az emberekkel, mintha középkori rabszolgák
lennének, és szerinted velem van a gond? – Richard
humortalanul felnevetett. – Hadd vágjam fel a nyavalyás dögöt.
– Ingatag mozdulattal feltápászkodott, és megragadta a
szeletelőkést.
Apjuk szintén felállt.
– Úgy érzem, ez inkább az én feladatom volna.
– Nem. Nem. Nem. – Richard elhessegette, és Mr. Fielding
vonakodva visszaült a helyére, de közben aggódó pillantást
váltott feleségével. Nem csupán a libát, hanem a levegőt is vágni
lehetett volna az asztal körül.
Jenkinson visszatért egy újabb tálcával, mely többféle párolt
zöldséggel és sült krumplival volt megrakva. Autumn hálásan
látta, hogy volt köztük diófasírt is.
– Ez a vegetáriánus kínálatunk, Autumn kisasszony – mondta
Jenkinson halkan.
– Nagyon köszönöm – mosolygott rá Autumn hálás tekintettel.
Jenkinson elhelyezte a tálakat az asztalon, aztán
méltóságteljes, de sietős léptekkel távozott a konyha irányába.
Richard közben széles mozdulattal felnyársalta a libát a
villával, aztán a vágókéssel nekitámadt a hatalmas madárnak.
– Csak nyugodtan – utasította apjuk.
 – Légy óvatos, Richie drágám. – Anyjuk arca hamuszürke volt.
– Hadd vegye át apa.
Addison kissé kényelmetlenül figyelte a jelenetet.
– Esetleg ne segítsek, cimbora?
– Tudom, mit csinálok. – A kés nagy nyisszantásokkal
vagdalta a sültet. Ilyenkor Autumn különösen boldog volt, hogy
nem evett húst. A szerencsétlen madárból nagy, zsíros
húscafatokat vagdalt ki Richard. Autumn gyomra kezdett
felkavarodni. Aztán megcsúszott a kés, elvétette a libát, és
végigszánkázott az asztalon. Richard elvesztette az egyensúlyát,
a liba hirtelen megvált a tálcájától, és elrepült, magával ragadva
a zöldséges és krumplis tálakat is. A libasült zsíros csattanással a
padlón landolt, a zöldséges tál viszont fejre állt, és a
sárgarépaszeletekből, zöldborsóból, kelbimbó-és
paszternákdarabokból álló egyveleg egyenesen Addison ölében
landolt. Autumn barátja felugrott, és gyors törzsi táncot járt,
hogy a forró gőz minél kevésbé forrázza le a bőrét. Autumn apja,
talán ifjúkori krikettes múltja segítségével, a krumplit reptében
elkapta.
Mindannyian felálltak, és csak nézték a felfordulást. Jenkinson
bölcsen nem jött vissza, hogy megszemlélje, mitől támadt olyan
nagy zaj. Autumn azt is látta, hogy Richard egész testében vadul
remegett.
Szülei szemmel láthatólag mozdulatlan görcsbe dermedtek.
– Addison – mondta határozott hangon –, felviszem Richardot
a szobájába. Itt hagyhatlak, hogy valamit kezdjetek ezzel a
romhalmazzal? – Barátja bólintott, Autumn pedig hálás pillantást
vetett rá, ahogy Addison már neki is látott a feladatnak, hogy
összegyűjtse a gyökérzöldségeket a padlóról.
– Lehet, hogy az időeltolódás után most nem tett jót neki a
pezsgő – vetette fel optimistán Autumn édesanyja.
– Igen, igen – motyogta Richard –, biztos az lehetett.
Időeltolódás egy fenét, gondolta magában Autumn.
 Richardot felkormányozta a lépcsőn, és bevezette a szobába,
amely gyerekkoruk óta öccse birodalma volt. A fiú nem is
tiltakozott, amikor az ágyhoz vezette, ahol azonnal lefeküdt a régi
ágytakaróra, és szinte embriópózba kuporodott össze, mintha
komoly gyomorgörcsei volnának.
Autumn megsimogatta öccse nyirkos homlokát.
– Minden oké?
– Hát, hugi, annyira azért nem vagyok jól – felelte, és szárazon
öklendezett.
– Ezúttal mit szedtél be, Rich?
– Egy kis krekket – vallotta be alázatosan –, de nem sokat.
Ennyit a rehabilitációról. Úgy tűnt, hogy a tengerentúlon
eltöltött idő ezúttal csak arra volt jó, hogy a keményebb
drogokra váltson.
– Jaj, Richard. – Azzal Autumn is lehuppant az ágyra, és öccse
mellé feküdt.
– Nem is tudom, hogy történt. – Zavara őszintének hangzott.
– Soha nem voltam kokainfüggő – mondta, de hetyke
magabiztosságát cáfolta a hangja. – Nem volt sok, csak egy-két
gramm. Néha talán egy kicsivel több. Aztán egyszer csak már
nem volt elég. Nem volt ugyanolyan az érzés. – Hangjából most
először ijedség is csengett.
– Meddig folytatod még, kistesó?
– Ura vagyok a helyzetnek – kötötte az ebet a karóhoz
Richard, bár közben vacogott a foga. – Úrrá leszek rajta. Most
viszont ki tudnál segíteni a fürdőig?
Autumn segített talpra állnia. Öccse könnyűnek, súlytalannak,
gyengének tűnt. Úgy botorkált a szomszédos fürdőszobába, mint
egy öregember. Autumn mellette állt, és a homlokát törölgette
egy hideg, nedves kendővel, míg öccse a vécébe ürítette gyomra
tartalmát. Ezt kapja az ember, gondolta fásultan Autumn, amikor
a karácsony a kelleténél még egy kicsivel boldogabb.
A karácsonyi ebédnek nevezett rémálom nagy nehezen véget
ért, bár ételből a valóságban igen kis mennyiség fogyott, közben
Autumn szülei Addisonnal udvariaskodtak, és unszolták, hogy
jöjjön máskor is. Autumn úgy érezte, csodával volna határos, ha
barátját még egyszer rá tudná beszélni, hogy átlépje a ház
küszöbét.
Már a kocsiban ültek, útban hazafelé Autumn lakásához.
Ahogy elindultak a ház elől és becsatlakoztak a ritkás ünnepi
forgalomba, Addison megszólalt, anélkül hogy ránézett volna.
– Szóval, mióta drogozik az öcséd?
Autumn hátrahajtotta és az ülésnek támasztotta a fejét.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Ha a lemezkiadásban dolgozol, gyanítom, hogy mérföldekről
kiszúrod a jó énekeseket – vonta meg a vállát Addison. – Én
viszont a drogbizniszben utazom.
Megálltak egy piros lámpánál, és Addison megfogta Autumn
kezét.
– A szüleid tudják, milyen súlyos a helyzet?
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Autumn.
– És te?
– Én igen – felelte –, de úgy teszek, mintha nem tudnám.
– Ugye tudod, hogy ezzel csak támogatod ezt az életmódot?
– Próbálom megóvni – tiltakozott –, semmi mást nem teszek.
– Ezáltal viszont falazol neki, kifogásokkal szolgálsz számára,
és lehetőséget adsz neki arra, hogy ne kelljen szembenéznie a
valódi helyzetével.
A lámpa zöldre váltott, de ők még mindig nem mozdultak. Hála
az égnek, mivel karácsony volt, senki nem állt mögöttük, aki
türelmetlenül nyomta volna a dudát.
– De hogy tudnék neki segíteni?
– Lehet, hogy nem tudsz, Autumn.
– Azt viszont csak nem nézhetem végig, ahogy tönkreteszi
magát. – Kezével a szoknyáját gyűrögette. – Nagyon mélyen
van. Korábban csak egy kis kokaint szívott, csak alkalomszerűen.
– Ugyanazt a hazugságot ismételte, amit annyiszor hallott
Richardtól. – Most viszont más a helyzet. Amíg Amerikában volt,
áttért a keményebb anyagra. Azt hittem, ez alkalommal tényleg
egyenesbe akarja hozni magát, de most már látom, csak azért
ment el, hogy maga mögött hagyja az itteni problémáit. Semmi
másért. Őszintén szólva, már abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán járt a rehabilitációs klinikán. Itthon néhány kemény
fickó üldözte valami pénz miatt. Persze drogokkal kapcsolatban.
Ahhoz elég komoly volt a helyzet, hogy még Richard is halálra
rémüljön.
Addison felvonta a szemöldökét.
– Ha belegondolok, hogy te még azon aggódtál, hogy a szüleid
majd miattam lesznek megdöbbenve.
Autumn elnevette magát.
– Hála az égnek, a diófasírt megúszta baj nélkül. Egyébként
nem is tudom, mit ettünk volna. Lehet, hogy életükben először a
szüleim is örültek, hogy vegetáriánus vagyok.
– Autumn, ne hidd, hogy egyedül kell Richard gondjával
megbirkóznod – szólalt meg Addison. – En tudok segíteni. Bízd
rám magad.
Autumn érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, és Addison
magához szorította.
– Köszönöm – súgta a fülébe Autumn.
 Tizennegyedik fejezet

Felébredek Marcus oldalán, és borzadva gondolok arra, hogy mit

tettem. Mellettem fekszik, karja átvetve a párnán, lába az
enyémen keresztbe. Jól érzi magát. Túlságosan is jól. Ellentétben
velem.
Mereven fekszem, mint egy fabábu, és képtelen vagyok
megmozdulni. Most mi lesz? Ha őszinte akarok lenni, ez annyira
nem volt jó ötlet, ugye? Még a szőrös jegesmedve is, amelyik
jelenleg a szekrényem tetején csücsül, mintha elítélő
arckifejezéssel bámulna rám. Óvatosan arrébb húzódom volt
vőlegényemtől. Ha nem volnék már így is otthon, most felkelnék
és csendben hazalopóznék.
Kilátástalan helyzetemre gondolva felsóhajtok – a kelleténél
egy kicsivel hangosabban –, és Marcus kinyitja a szemét, így én a
lepedő után nyúlok. No igen, tegnap este hol voltál, szemérem,
amikor szükség lett volna rád?
– Hello – szólal meg hívatlan vendégem álmos hangon. Máris
fülig ér a szája, és próbálom az önteltség nyomait felfedezni rajta,
de nem találom. Ujjaival finoman végigsimítja a karomat. A
rohadék áruló testem persze csupa szép kis libabőr lesz ettől.
Hagyd abba! Ez most rossz hír, nagyon rossz.
Marcus hozzám bújik. A bőre olyan forró, hogy szinte lángol –
ami nagyon jó, ha az ember hidegben a lábát akarja
megmelegíteni valamin, de arra nem túl jó, ha szexuális kísértést
próbál legyőzni. Megpróbálom eltolni magamtól.
Minden bátorságomat összeszedve megszólalok.
– Azt hiszem, jobb volna, ha elmennél, Marcus. Erre egyből
felébred.
 – Menjek el?
– A tegnap éjszaka tévedés volt. Nem lett volna szabad
hagynom.
A könyökére támaszkodik, és egyáltalán nem látszik annyira
feldúltnak, mint kéne. Ujjai folytatják óvatos sétájukat az én
gyenge, gyenge, gyenge és a fenébe-is-de-még-mennyire
vágyakozó bőrömön.
– Pedig akkor nem tiltakoztál túlzottan.
Most már tudom, hogy vigasztalásért kizárólag legjobb
barátom, a csokoládé mellett kellett volna maradnom. Ezért jobb
a csokoládé, mint a szex – a csokoládé után soha nem kell
lelkiismeret-furdalást érezni. Na jó, legalábbis nem nagyon.
– Magányos voltam és sebezhető.
– Nagyon szexis voltál – mondja erre Marcus, és enyhén
felhúzza a szemöldökét. Elég jól ismerem már ahhoz, hogy
ráébredjek: bármelyik pillanatban nekiláthat, hogy sátrat verjen
az ágytakarómból. Ki kell penderítenem, mielőtt tovább rombolja
az ellenállásomat.
– A kelleténél már jóval többször éltük ezt át – mondom, és
apránként a lepedőnek egyre nagyobb részét magam köré
húzom – Nem bírom még egyszer végigcsinálni.
Marcuson látszik, hogy nincs igazán meggyőzve, és be kell
látnom, hogy nem vagyok túl jó alkupozícióban – amennyiben
meztelen vagyok és egy ágyban fekszem vele.
– Nem kell újra szeretkeznünk – válaszolja, és már alakul is a
sátor. – Szívesen itt maradok, aztán elmehetnénk valamelyik
parkba egy jó nagyot sétálni. – Hűha. Mindjárt azt is felajánlja,
hogy Gap márkájú pulóvereket fog hordani, és a gyakorlatban
kivitelezhetetlen pillecukor-pirítós dolgot is – minden olyasmit,
amit az Imádottal terveztem.
– Nem – mondom határozott hangon. – Köszönöm az
ajánlatot, de tényleg nagyon szeretném, ha most elmennél.
– Reggelit se kapok?
 Azon gondolkodom, hogy tudnék kimászni az ágyból és eljutni
a köntösömig anélkül, hogy meztelenül kellene átvonulnom a
színen. De mivel nem sikerül megoldást találnom a problémára,
egyelőre maradok, tovább fokozva magamban a kellemetlen
érzést.
– Jobb lesz ez így.
– Nem, nekem nem jobb – mutat rá Marcus. – Majd éhen
halok. Es még mindig szeretlek, Lucy. Tudom, hogy voltak
gondjaink…
Szeretnék közbeszólni, de magasra emeli mindkét kezét.
– Kizárólag az én hibámból. De ne keményítsd meg a szívedet
ellenem. Nem illik hozzád.
Ezek után, még mielőtt elmondhatnám neki, hogy ez most már
az új, javított kiadású énem, és hogy többet nem játszadozhat az
érzéseimmel – oké, egy apró eltévelyedéstől eltekintve –,
megszólal a telefon. Mivel a köntösdilemmát még mindig nem
sikerült megoldanom, nem mozdulok az ágyból, és hagyom, hogy
bekapcsoljon az üzenetrögzítő.
– Szia, Gyönyörűségem. Én vagyok. – Az Imádott hangjának
hallatán leesik az állam. – Rettenetesen sajnálom, hogy nem
jelentkeztem egy ideje – folytatja vidáman. – Remélem, nem
aggódtál miattam. Sose fogod elhinni, mi történt. Alig várom,
hogy kárpótoljalak érte. Mindenesetre nagyon sajnálom.
Szörnyűségesen sajnálom. Remélem, szép karácsonyod volt, és
szeretlek. Nemsokára beszélünk. Szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Vagy mondtam már? Szeretlek. Szia, Gyönyörűségem – és az
Imádott leteszi a telefont.
Ez nem úgy hangzik, mint ha az illetőt épp tetten érték volna,
amint egy webkamera előtt lóbálja a fütykösét. Sokkal
kísértetiesebben emlékeztetett egy bűnbánó barátra, akinek
valóban volt valami gondja. Bőven elég béna kifogást hallottam
már Marcustól ahhoz, hogy tudjam, mi a mese habbal, és mi
nem. Akkor viszont most mi a helyzet? Csak ülök kővé
meredten, miközben a koponyámban az agyam úgy kóvályog
összevissza, mint egy péntek esti részeg a parkon át. Most akkor
mi a fene történt a világ túlsó felén? Úgy érzem, a kirakósból
hiányzik egy darab. Egy igen fontos darab.
– Szeret téged – szólal meg végül Marcus.
Valahogy én is megtalálom a hangomat.
– Igen.
Ránézek a fickóra, aki az ágytakarómon osztozik, és most már
tökéletesen látszik rajta egy nagy rakás önteltség.
– Akkor nagyon úgy tűnik, hogy bizonyos dolgokról majd némi
magyarázattal kell szolgálnod.
 Tizenötödik fejezet

A Csokoládéimádók Klubja újra összegyűlt – aminek szerény

véleményem szerint már éppen ideje volt. Azt hiszem, túlzás
nélkül megállapíthatom, hogy egyikünk sincs a legragyogóbb
formájában. Január van, és mindannyian a karácsony utáni
letargiában szenvedünk. Én is újra dolgozom, de senkinek –
nekem különösen – nincs kedve ahhoz, hogy bármi használható
munkát végezzen. Még a Csokoládé Mennyországban is csend
van, és a hangulat szokatlanul visszafogott. Szinte beleolvadunk a
kanapékba, és hősiesen próbáljuk felszínen tartani magunkat
Clive legfinomabb csemegéivel. Most éppen friss
mangószeleteket eszünk gazdag fekete csokoládéval bevonva,
mert ugyebár a gyümölcs egészséges. Így aztán ez beleszámít a
napi öt adag egészséges táplálékba. Van azért előttünk néhány
mokkás és pisztáciás trüffel is – mert semmiképpen nem
szeretnénk undorítóan egészségesek lenni. Emellett van
karamellás brownie is az asztalon – mert alapvetően kövér
disznók vagyunk, akik csokoládéfüggőségben szenvednek.
– Milyen volt a karácsony? – kérdezi Nadia.
– Eseménytelen – panaszkodik Chantal, és dühödten
beleharap a brownie-jába. – Ted elvitt egy mesés szállodába, a
hangulat is adott volt, az egész tökéletes lehetett volna. De mégis
eseménytelen volt. – Megrázza csillogó haját. – Fogalmam sincs,
mivel tudnám rávenni, hogy feküdjön le velem. Azt állítja, hogy
szeretné, ha gyereket szülnék neki, de azt az alávaló tettet,
amivel a nemzés normálisan együtt jár, azt bezzeg nem akarja
végrehajtani. Nem tudom, hogy képzeli akkor a dolgot. Majd
postán küldi el a spermáját? Lehet, hogy szerinte erre való a
Különleges Küldemény kategória? – Chantal felhorkan. – Az is
lehet, hogy a házasságomnak már tényleg annyi.
– Ne add fel – mondja erre Autumn –, biztos vagyok benne,
hogy nemsokára elérkezik az áttörés pillanata.
– A csokoládé remekül helyettesíti a szexet – emlékeztetem
én is.
Chantal megvetően méregeti félig megevett brownie-ját.
– Ezt meg ki mondta?
– Azok, akiknek nem jut szex – ismerem el.
– Legalább a te karácsonyod Addisonnal tökéletes volt? – teszi
fel a kérdést Chantal Autumn-nak.
– A kábítószerfüggő öcsém beállított hívatlanul, részegen és
úgy betépve, hogy azt se tudta, hol van. A karácsonyi ebéd a
padlón kötött ki, Addison pedig éppen csak hogy megúszta a
heréi környékén a harmadfokú égési sérüléseket. De mindettől
eltekintve csodálatos volt.
Mindannyian elnevetjük magunkat.
– Látod, ide vezet, ha szerelmes vagy – hívom fel a figyelmét.
– Amikor már éppen azt gondolnád, hogy minden pompásan
megy a maga útján, akkor eljön a rettegett Családi Karácsony, és
jól összekuszálja az egészet.
– Hát, az én Családi Karácsonyom viszont tényleg mesés volt –
szól közbe Nadia elégedett mosollyal. –Lewisszal mindketten
remekül éreztük magunkat Toby-nál. Nagyon kitett magáért, és
olyan jó volt újra családként együtt lenni. Rettenetesen hiányzott
már.
– Ezek szerint új bérlő után kell néznem? – érdeklődik Chantal
egy kicsit szomorkásán.
– Azt hiszem, idővel tényleg rendeződni fognak a dolgaink, de
nem szeretnék semmit elsietni – mondja Nadia. – Toby őszintén
ígéri, hogy a szerencsejáték már a múlté. De még mindig ott van
az embertelen mennyiségű adósságunk, amivel meg kell
birkóznunk. Az élet még nem egészen habos torta.
Aztán feltűnik Clive további kávé- és csokoládéellátmánnyal.
Ez a fickó tényleg tudja, hogy kell egy nőről gondoskodnia.
Milyen kár, hogy meleg. Odakuporodik mellém a kanapé
karfájára, és megszorítja a vállamat.
– Bocs, hogy ott kellett hagyjalak az ingyenkonyhán – mondja
vidáman, míg én azt kívánom, bárcsak megnyílna a föld, és
egészben elnyelne. Kedvesen arcon csókol, és hozzáteszi: –
Csodálatos nő vagy. Nagyon büszke vagyok rád.
– Haha – mondom én.
Amikor továbbmegy, a lányok kollektív döbbenettel merednek
rám.
– Ingyenkonyha?
Átölelem a lábaimat, és nem nézek a szemükbe.
– Ott töltöttem a karácsonyt – vallom be. Azért érzem magam
rosszul, mert úgy hangzik, mintha inkább töltöttem volna a
napot egy csomó csövessel, mint a legjobb barátaimmal. – Clive
is ott volt. Egyébként nem is volt rossz. Nagyon jól szórakoztunk.
– Ez azért egy kicsit már túlzás. Egyikük arcán sem látom, hogy
elhinnék, amit mondok – Autumn kivételével, aki szemmel
láthatólag egyre nagyobb elismeréssel néz rám.
– Szerintem nagyon jó ötlet volt, Lucy – mondja őszintén –,
teljesen önzetlen.
– Köszi. – A többiek tovább merednek rám, és nem tudom,
hogy karácsonyra mindannyian röntgenszemeket kaptak-e, de
nyilvánvalóan tudják, hogy van még valami, amit eltitkolok.
Szóval a legegyszerűbb, ha a többit is bevallom. Megrántom a
vállamat, hogy lazának tűnjek. – Aztán hazamentem, és
Marcusszal dugtam.
Három áll esik le. Három száj marad tátva. Három arc néz rám
teljes döbbenettel.
– Azt hiszem, ez viszont nem volt túlságosan bölcs dolog, Lucy
– mondja ismét Autumn őszintén. – Nagy butaság volt.
 – Tudom – azzal a tenyerembe temetem az arcomat.
– Magányos voltam. Sebezhető voltam. Részeg voltam.
– Még mindig döbbenten figyelnek. – Hihetetlen ostobaság
volt – teszem hozzá, mielőtt bárki más tenné. Egyik barátnőm
sem tiltakozik. Viszont nem is voltak ott, és nem tudják, milyen
nyomorultul éreztem magam. –
Ennyi volt. Egy éjszaka. Aztán kitettem a szűrét. Reggeli
nélkül.
– Mi a manó – jegyzi meg Chantal –, te aztán tudod, hogy kell
kegyetlenül bánni a férfiakkal.
Ahhoz képest, hogy olyan népből származik, amely nem érti az
iróniát, Chantal egész jó eredménnyel kísérletezik.
A hátamról már majdnem teljesen elmúlt a pokoli kiütés, amit
a karácsonyfa alatt töltött szenvedélyes éjszakán szereztem, és
ez az utolsó, távolról is Marcus-hoz kötődő dolog, amivel valaha
találkozni szeretnék. Próbálok nem viszketni. Fogalmam sem
volt, hogy allergiás vagyok a fenyőtűre – bár lehet, hogy Marcus
váltotta ki ezt a heves reakciót a szervezetemben.
– Ezek szerint semmi hír az Imádottról? – kérdezi Autumn.
– Semmi. – Hogy mondhatnám el nekik, hogy többször is
hívott, de én kitartóan nem veszem fel a telefont és válasz nélkül
hagyom a számítógépen küldött üzeneteit? Soha többet nem
akarok annak a nyavalyás, rémséges doboznak a közelébe se
menni.
– Mit csinált Clive az ingyenkonyhán? – kérdezi Nadia.
Lehalkítom a hangom.
– Ő és Tristan is kapcsolati problémákkal küzdenek
mostanában. Nem tudom pontosan, mi a gond. – Ami azt jelenti,
hogy bármennyire próbáltam kipuhatolni, Clive nem volt
hajlandó elárulni a részleteket és kiteregetni a szennyest.
– A meleg férfiaknak a rendkívüli szexuális étvágyuk miatt
van gondjuk a hosszú távú elköteleződéssel – szól közbe Autumn
egy olyan szakértő modorában, aki a homoszexuális kapcsolatok
dinamikájának specialistája.
– A fenébe is – mondja erre Chantal boldogtalanul. –Miért
nem születhettem meleg férfinak? Olyan rég nem volt részem
szexben, hogy már alig férek bele a saját nadrágomba. –
Meghúzza nadrágjának a derékpántját, és bármennyire viccel,
tényleg úgy tűnik, mintha Chantal lehetetlenül karcsú
derékvonala egy árnyalatnyival kiteljesedett volna. Örömmel
látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a szünidőben
degeszre ette magát. Rosszkedvűen még egy brownie-ért
nyúlok. Aztán, mivel úgy döntök, hogy talán az mégis jobb lenne
a deréktáji domborulataimnak, végül a csokis-mangós változat
mellett döntök. A mangóban szinte egyáltalán nincsenek
kalóriák, ugye? Én pedig karcsú, karcsú, karcsú gondolatokat
forgatok a fejemben.
– Gondolom, ez attól a sok jó ázsiai ételtől van, amit Nadia főz
nekem – folytatja Chantal –, amellett pedig állandóan
telepakolhatjuk a hűtőt csokoládéval, és Lewis számlájára
írhatjuk.
– Az új évet jobb, egészségesebb és hasznosabb hozzáállással
kell kezdenünk – jegyzem meg jámboran. –Nincs barátom. Nincs
pénzem. Nincs hely a ruháimban. Ez az év csak javulást hozhat.
– Valamit tennünk kell – csatlakozik Autumn –, valami pozitív
dolgot. – Autumn-nál ez általában legalábbis egy körtánccal jár,
esetleg valami olyan furcsa tevékenységgel, amiben vagy rúnák,
vagy füstölőpálcák szerepelnek.
– Végigcsinálhatnánk egy méregtelenítő kúrát – javasolja
Nadia bátortalanul. – Lemondva a csokoládéról, meg ilyesmik.
Mindannyiunknak hallhatóan eláll a lélegzete.
– Bocsánat, ez egy nagyon ostoba megjegyzés volt. – Azzal
szégyenkezve lehajtja a fejét.
– Én egyszer elkezdtem Carol Vorderman 28 napos detox
diétáját – vallom be. – Hát, igazság szerint megnéztem a DVD-t,
aztán huszonnyolc percig bírtam, mielőtt megadtam magam egy
Kit-Katnek. – Nincs akaraterőm. Jelentsen fel, aki akar.
Lehet, hogy tudok szerezni Victoria Beckham könyvéből egy
példányt – neki biztosan van néhány tippje arra vonatkozólag,
hogy tudom nullás méretre öklendezni magam hat nap alatt.
Nem mintha ne lennének saját tapasztalataim ezen a területen,
de manapság minden magára valamit is adó celebnek van
valamilyen táplálkozási zavara. Vagy legalábbis úgy tűnik.
Nekünk, „valódi” nőknek pedig ezáltal olyan lehetetlenül
magasra állítják a mércét, amit senki nem tud teljesíteni, aki
akár csak egész halvány Cadbury Caramel-függőségben szenved.
Mi a vonzó abban, ha egy felnőtt nő egy hétéves kislány testével
járkál? Olyan természetellenes, hogy nem is igaz. Én a magam
részéről beérném egy egészen kevéske karcsúsággal is.
Tristan lép be a kávézóba, és a pultnak támaszkodik.
– Hogy vannak ma a legkedvesebb vendégeink?
– Depressziósán – válaszolok mindannyiunk helyett. –
Kövérek vagyunk. Le vagyunk égve. A magánéletünk
eseménytelen.
– Beszélj a magad nevében – javít ki Nadia egy kacsintás
kíséretében.
– Diétáznunk kéne. Meg kéne fiatalodnunk – mondom tovább.
– Lehetőleg anélkül, hogy le kéne mondanunk a csokoládéról.
Vagy az olcsó borokról. Van valami ötleted?
Tristan eltűnődik a problémán.
– Nincs valahol egy olyan wellness-fürdő, amelyikben az
összes kezelés csokoládéalapú?
Az asztal minden oldaláról kapkodó lélegzetvétel hallatszik.
Lehetséges volna, hogy minden álmunk valóra vált?
– Hol? – Hangomból kicseng a hitetlenkedés. Ha Tristan tréfál,
akkor ez most nagyon-nagyon kegyetlen vicc volt. Ennél
kevesebbért is itt tudnám hagyni az üzletét. Na jó, nem igazán.
Tristan még egy kicsit mereng, és egy tudós elmélyültségével
dörzsölgeti az állát.
– Kaliforniában, azt hiszem. Hát persze.
– Mintha már hallottam volna a helyről – jegyzi meg Chantal.
– Állítólag kifejezetten klassz vidék. Miért is nem gondoltunk
erre korábban?
– Szent ég. – Nadia fátyolos tekintettel ábrándozik. –Egész
nap csokoládéban fürödnénk, és mégis le tudnánk fogyni. Maga a
valóra vált álom.
Mindannyiunk ajkát üdvözült „Óóóóó!” hagyja el. Ezzel
összehasonlítva a Body Shopból való Kakaós Testradírom
azonnal a jelentéktelenség homályába vész.
– Hölgyeim, úgy látom, helyzetetek több mint szomorú –
mondja Tristan, és elnézően csóválja meg a fejét.
– Ha ez nem oldja meg a problémáinkat, akkor semmi – szólal
meg Autumn is ziháló hangon. Még ő is belátja, hogy ez jobb
lenne mindennél, amiben csakrák vagy kántálás szerepel.
– Oda kell mennünk – jelenti ki Chantal. – Oda kell mennünk,
méghozzá most rögtön.
– De még mennyire – helyeselek –, határozottan ott a
helyünk.
Arra nem merek gondolni, milyen fájdalmat fog mindez a
hitelkártyámnak okozni. Jelen pillanatban csak arra
koncentrálhatok, hogy milyen jót fog tenni a testemnek és a
lelkemnek.
 Tizenhatodik fejezet

Nyomorultul érzem magam. Rengeteg csokoládét pusztítottam el

a közelmúltban. Egy csomó munkám van – ami már önmagában
is meglehetősen lehangoló –, és Marcus már tíz SMS-t küldött
ma délelőtt, hogy menynyire szeret. Én pedig tízszer is úgy
tettem, mintha mi sem történt volna.
A telefonomat a retikülöm mélyére rejtem, és bambán
meredek magam elé. Marcus mindennap felhív a feltehetően
egyéjszakás kalandunk óta, és azt magyarázza, hogy együtt kéne
lennünk. Belefáradtam, hogy azt magyarázzam, szerintem meg
nem. Mi a fenét csináljak vele? Ekkora döntés túlságosan nehéz,
hogy szélsőséges cukorbevitel nélkül próbáljam meghozni,
ráadásul még dolgom is van. A kelleténél több is. Átkutatom a
csokoládétartalékaimat, és szénhidrát felmentő seregnek egy
Toffee Crispet választok. Már a belőle áradó vaníliaillattól is
jobban érzem magam. Közelebb húzok magamhoz egy halom
papírt. A helyzet igencsak válságos lehet, ha elterelő
hadműveletnek a munkát használom.
Mögöttem egyszerre csak fütyülést és éljenzést hallok.
Gyorsan hátrafordulok, mert a képzeletem szegényes ahhoz,
hogy kitaláljam, mi ébreszthette fel a Targa alkalmazottait
szokásos letargiájukból. Te jó isten. Szemeim képtelenek elhinni
az eléjük táruló látványt. Egyre tágabbra és tágabbra és
tágabbra nyílnak, de a látvány még mindig ugyanaz. Teljes
életnagyságban az Imádott áll az ajtóban.
Az értékesítési csapat a kezét rázza meg a hátát veregeti, de az
ő álmodozó barna szemei egyenesen rám néznek. Egy kicsit
gyűröttnek tűnik, mintha közvetlenül a reptérről érkezett volna.
Az arca napbarnított, az erős délszaki napsütéstől világosabb
színű a haja, a teste pedig erős és kisportolt. Bár csak rövid időre
volt távol, mégis a legapróbb részletekig ugyanolyan jóképű,
ahogy az emlékeimben élt. Annak ellenére, hogy valószínűleg el
fogom maszatolni a szempillafestékemet, megdörgölöm a
szemem, hogy nem hallucinálok-e a túlzott cukorbeviteltől. De
nem. Aiden Holby valóban itt van.
Rendkívül férfiasan, hatalmas léptekkel keresztüljön a szobán,
és megáll az íróasztalom előtt.
– Hello, Gyönyörűségem – mondja széles vigyorral. Senki nem
hívott Gyönyörűségemnek, mióta az Imádott elutazott.
– H…h…h…h…
– Hogy kerülsz ide? – tippel, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy
képtelen vagyok értelmesen megszólalni.
– H… h… h… h…
– Hála az égnek, visszajöttél? – próbálkozik. Nem hinném,
hogy eltalálta, bár valójában én sem tudom pontosan, hogy mit
akarok mondani.
– H…h…h…h…
– Hol voltál? – Most már komolyan küzd. – Vagy esetleg h…
h… h… hiányoztál?
Vadul bólogatok.
Erre még szélesebb mosolyra húzza a száját.
– Nekem is hiányoztál. El se tudod képzelni, hogy mennyire. –
Aztán, bár az irodában teltház van, ujjait az ujjaim közé fonja. – A
mindenit – mondja –, alig várom, hogy egyedül maradjak veled.
Most éppen leginkább szeretnélek a karomba venni, és az
íróasztalodon rendkívül illetlen dolgokat művelni veled.
Érzem, ahogy az arcomba tolul a vér. A gondolat
tulajdonképpen nagyon ígéretesen hangzik, bár lehet, hogy
mindkettőnket kirúgnának miatta. És akkor mi van? Más munka
is van a világon. De aztán eszembe jut, amint Mr. Aiden Holby az
ágyában ugrándozik a kurvás alsóneműben pompázó nővel, és
ettől egyszerre fájdul meg a fejem és a szívem.
– Miért nem vetted fel a telefont? – folytatja. – Már majd
megbolondultam az aggodalomtól – csakúgy, mint te is miattam,
gondolom. – Az Imádott fanyar mosollyal néz rám. – Szóval,
mivel töltötted az időt, míg távol voltam, te kis huncut csibész? –
incselkedik tovább.
Az agyam és a hangszálaim még mindig nem lépnek
működésbe.
– Szeretem az erős, szótlan típust – mondja az Imádott
türelmesen –, és tudom, hogy ez most kissé a meglepetés
erejével hatott, de azért szerinted van arra remény, hogy idővel
visszanyerd a beszédképességedet?
További bólogatás.
Az Imádott odahajol hozzám.
– Nézd, rettentően sajnálom, ami történt – mondja halkan a
fülembe súgva. – Kész rémálom volt az egész. A legkevesebb,
amit tehettek, az volt, hogy azonnal visszaküldték az első
repülővel egy kicsit pihenni meg lábadozni, legalább néhány
hétre.
Lábadozni?
– Gondolom, ők már beszámoltak a részletekről – int a fejével
Aiden a Személyzeti Osztály felé. Azok a banyák azt se
mondanák el nekem, hány óra van.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – sikerül végül kinyögnöm.
– Rólam – feleli, és széles kézmozdulattal maga köré int. – Az
isten háta mögötti kalandomról.
– Nem – válaszolom –, halvány lila fogalmam sincs.
– Csapatépítő gyakorlaton voltam. – Ez valami újdonság. A
Targa alkalmazottai minden látszat szerint több időt töltenek
csapatépítő tréningeken, mint amennyit dolgoznak. Az Imádott
úgy néz rám, mintha valami felismerést várna. Részemről
semmi. – Két hétre eltűntem a nagy ausztrál semmiben –
folytatja –, gyalogtúra, szándékom ellenére. Nem volt gyanús,
hogy valami baj van, amikor nem hívtalak?
– Én… én… én…
– Ne kezdd megint, Gyönyörűségem – könyörög.
– Én csak azt hittem, hogy eleged lett belőlem – mondom
elhaló hangon.
Az Imádott hangosan felnevet.
– A halál küszöbén voltam, körbe-körbe járkáltam egy rohadt
sivatagban, és csak a magammal vitt hatalmas
csokoládékészletnek köszönhetem az életemet, te meg azt hitted,
hogy elegem lett belőled? – Tovább nevet. – Négyünket
kidobtak a nagy semmi közepén, hogy amolyan igazi „túlélés a
vadonban” típusú élményünk legyen. Valamelyik e-mailemben
megírtam, hogy hova megyünk.
Valóban? Lehet, hogy azt a részt átugrottam, és csak a
számomra izgalmasabb, pikáns részekre figyeltem.
– Hát tényleg az volt – folytatja az Imádott, szívből jövő
nevetéssel. – Elvileg három napig kellett volna távol lennünk.
Néhány átutazó vendég a semmi kellős közepén, és kész. – Újra
elneveti magát a gondolatra. –Teljesen reménytelenül
eltévedtünk – persze nem az én hibámból –, és nem sikerült
eljutnunk a célponthoz, ahol várt ránk az autó. Ráadásul, mivel
valamelyik észkombájn úgy döntött, hogy a maga teljességében
éljük át a „vissza-a-kezdetekhez” érzést, és még a mobilunkat is
elvették tőlünk, még csak kapcsolatba se tudtunk lépni senkivel,
és ők se tudtak minket megtalálni. Hosszú napokon keresztül
csak mentünk és mentünk, valószínűleg körbe-körbe, míg végül
egy úthoz értünk. Ott sikerült lestoppolnunk egy hatalmas
kamiont, és az visszavitt bennünket a civilizációba.
Nyilvánvaló, hogy teljesen értetlen arccal nézek, mert
megkérdezi:
– Valaki csak elmondta neked, hogy mi a helyzet?
 – Nem – felelem, és azon gondolkodom, hogy vajon miért nem.
– A rohadt életbe. – Az Imádott lehuppan a legközelebbi
székre. – Egyedül az a gondolat tartotta bennem a lelket, hogy
visszajövök hozzád. Volt néhány meglehetősen húzós helyzet
útközben. – Kezével végigszánt a haján. – És neked senki nem
mondta el?
– Nem – ismétlem.
– Biztos nem értetted, hogy mi a fene van velem, így is lehet
fogalmazni.
– Tisztázhatnánk egy dolgot? – Nem tudom, hogy lehetne
legegyszerűbben szóba hozni a témát, így aztán úgy döntök, a
legjobb módszer az, ha egyenesen kibököm. Tehát így is teszek.
– Akkor ezek szerint nem téged láttalak a webkamerádon,
meztelenül, egy másik nővel?
Most az Imádott néz értetlen arccal, és mintha még enyhén el
is borzadna. Lehet, hogy finomabban kellett volna fogalmaznom.
Aztán felnevet, és a combját csapkodja, mintha egy igazán
remek viccet mondtam volna.
– A bátyám meg a barátnője lakott a lakásomban karácsony
előtt néhány napig. Nemrég indultak világ körüli útra.
– Remek – nyögöm ki.
– Elfelejtettem szólni nekik a webkameráról. – Aztán
elkerekedik a szeme. – Csak nem láttad őket akció közben?
Eddig ugyan erősen piros volt az arcom, most azonban kiszalad
belőle minden szín.
– Valahogy úgy.
Aztán Aiden megdermed.
– Várj csak – mondja –, de ugye nem hitted, hogy engem
látsz?
Nagyot nyelek, és érzem, ahogy a bűntudattól sújtott gombóc
megy lefelé a torkomon.
– De igen – válaszolom –, sajnos igen.
 Tizenhetedik fejezet

Mindketten veszünk egy-egy szendvicset az utca végén levő

kisboltban, és leülünk enni a Targa irodája előtt egy alacsony
téglafalra. Én sonkásat kértem, ami hiba volt, mert olyan az íze,
mint a műanyagnak. Persze ez attól is lehet, hogy az én
ízlelőbimbóim pont olyan tompának tűnnek, mint az összes többi
testrészem. Mellettünk dübörög a forgalom, a lábunknál pedig
göthös városi galambok csipegetik a morzsákat. Velünk szemben
egy nagy HMV lemezbolt meg egy Kentucky Fried Chicken
étterem látható. Gondolom, a kilátás nem mérhető össze a
sydney-i kikötőhíddal. Az Imádott csendes, és azon tűnődöm,
vajon megbánta-e, hogy hazajött – de aztán eszembe jut, hogy
nemrég töltött nagyjából egymillió órát a repülőn, és valószínűleg
csak halálosan kimerült.
– Bocs, hogy nem tudlak elvinni ebédelni – szólal meg fáradtan
az Imádott. Olyan érzésem van, mintha a megérkezése óta
folyamatosan bocsánatot kérne tőlem, pedig, őszintén szólva, az
én feladatom volna az egész porig alázkodás. – Negyedóra múlva
kezdődik egy megbeszélés. – Még egyszer az órájára néz. – Meg
akarják hallgatni az úti beszámolómat.
A magam részéről én is szívesen rántanám le a leplet egyről és
másról, de attól tartok, ilyesmiről szó sem lehet, amíg kettőnk
közt nem tisztáztuk a dolgokat.
– Egyébként tetszett Ausztrália?
– Imádtam. Olyan kár, hogy nem jöhettél velem. Nagy kár.
– Csak azt szeretném tudni, hogy a Személyzeti Osztályról
miért nem volt senki, aki beszámolt volna neked arról, hogy mi
történt.
 Én is szeretném tudni. Illetve nincs mit. Azok a személyzetis
bányarémek az út túloldalára se jönnének át, hogy rám
pisiljenek, ha éppen lángra gyulladnék. De ezt még
megbosszulom. Egy napon.
– Nem is hívtál vissza – mondja az Imádott, és a hangján
érzem, hogy meg van bántva. – Meg az e-mailjeimet se olvastad
el. Az rosszulesett. Képtelen voltam megérteni. Azt hittem,
repesni fogsz az örömtől, hogy a váratlan sivatagi kalandtúra
után végre hallasz felőlem. Már szinte azon gondolkodtam, hogy
te is világgá mentél. – Elmosolyodik a gondolatra. – De most már
tudom, miért volt. – Mosolya még szélesebbre húzódik. –Te kis
bolond.
Milyen igaza van. Nem tudok ellenkezni vele. Teljesen bolond
vagyok.
– Ma este valószínűleg sokáig kell dolgoznom – mondja Aiden.
– Aztán viszont nekiláthatnánk, hogy túllépjünk ezen az egészen.
– Megkönnyebbülten felsóhajt, amitől az én gyomromban még
egy gombóc képződik.
– Azt hittem, azért küldtek haza, hogy pihenjél meg
regenerálódjál.
– Az ráér – feleli, és csábítóan vonogatja a szemöldökét felém.
– Mit szólnál, ha felugranék hozzád, amikor végeztem?
Megrántom a vállamat, és próbálok úgy tenni, mintha nem
venném észre, hirtelen milyen izgatottan ver az én könnyen
befolyásolható kis szívem.
– Biztos fáradt leszel az időeltolódástól – mondom inkább. –
Rettentő fáradt lehetsz. Talán jobban is tennéd, ha rögtön
hazamennél, és kialudnád magad.
Úgy tűnik, mintha az Imádott ettől enyhén zavarba jönne. Ő is
megrántja a vállát.
– Lehet. – Aztán leteszi a sajtos szendvicsét. Előfordulhat,
hogy Aiden ételének is műanyagíze van. – Bevallom, nem igazán
ilyen hazatérésre számítottam. Úgy érzem, még mindig van
köztünk némi távolság. Arra vágytam, hogy rohanjunk egymás
karjába, és ott folytassuk, ahol abbahagytuk, de gondolom,
munka közben ez nem olyan egyszerű. – Keze megkeresi az
enyémet. – Szeretnélek mindenért kárpótolni, Gyönyörűségem.
Csak a mát meg a holnapot kell átvészelnem, aztán itt lesz az
egész hétvége, hogy végre egymás társaságát élvezhessük. –
Gyengéden arcon csókol. – Újra megismerkedhetünk egymással,
legeslegelölről kezdve.
– Azt én is nagyon szeretném – válaszolom, és szemembe
könnyek szöknek. Hogy felejthettem el, hogy milyen csodálatos
ez a férfi? – Nagyon-nagyon szeretném. – Aztán lomha
agyamban valami lassan sebességbe kapcsol. Hogy felejthettem
el, hogy a Csokoládéimádók Klubjával már lefoglaltuk a helyet és
elutazunk a hétvégére? – Jaj.
– Mi az? – Az Imádott aggódó arccal néz rám. – Mi a gond?
– Elutazom – vallom be.
– El? Hová?
– Kaliforniába.
– Mennyi időre?
– Néhány napra.
– De hiszen csak most értem haza.
– Egy csokoládés wellness-fürdőbe megyek. Még azelőtt
lefoglaltam, mielőtt tudtam volna, hogy hazajössz. – Szánalmasan
hangzik az egész. Mellettünk pedig tovább dübörög a forgalom,
és a füsttől elfullad a hangom.
Az Imádott a szemembe néz.
– De kettőnk közt minden rendben lesz?
– Igen. Igen. Hát persze.
– Ugye nem tőlem akarsz távol maradni, Gyönyörűségem?
– Nem. Nem. Egyáltalán nem. – De szívem mélyén jól tudom,
hogy igen.
 Tizennyolcadik fejezet

Az Imádott kikísért a repülőtérre. Két kezébe fogja az arcomat.

– Gyere vissza hozzám épségben!
– Csak egy csokoládés wellness-fürdőbe megyek –
emlékeztetem. – Szerintem jóval kevesebb veszély leselkedik
rám ott, mint a te utadon. – Az egyetlen valós veszély, hogy nem
karcsún és kívánatosan jövök vissza, hanem még kövérebben,
mint valaha.
– Hiányozni fogsz.
Imádom ezt a pasit, és el se tudom hinni, hogy amint
visszatért hozzám, máris elhagyom. Drága jó csokoládéfüggő
barátnőimmel valóban kissé meggondolatlanul lefoglaltuk ezt a
hosszú hétvégét, még mielőtt tudtam volna, hogy az Imádott
váratlanul hazalátogat a hasonlóan váratlan halál közeli élménye
után. Egyfelől utálom a gondolatot, hogy itt kell hagynom Aident,
de úgy érzem, nem hagyhatom cserben a lányokat, és nem
mondhatom le ilyen kevéssel az indulás előtt. Bár vonzalmam
tárgya igyekszik jó képet vágni a dologhoz, azért látom rajta,
hogy nem túl boldog attól, hogy magára hagyom abban a
pillanatban, amint honi földre tette a lábát.
Lehet, hogy a világ leggyávább dolga, amit most csinálok, de
lelkem mélyén egy kicsit örülök is, hogy mindjárt felszállok egy
repülőre, ami jó messzire visz Londontól és jelenlegi kényes
helyzetemtől. Most leginkább arra van szükségem, hogy tetőtől
talpig be legyek borítva a számomra legkedvesebb anyaggal, és
minden gondom messzire szálljon. Ennél pompásabbat ki sem
tudnék találni.
Az Imádott lelkesebb, mint valaha, és szeretné újrakezdeni
kapcsolatunkat, hozzám hasonlóan, és nem érti, mitől lettem
ilyen tartózkodó. De előfordulhat, hogy kevésbé fog égni a
vágytól irántam, amikor megtudja, hogy távollétében a volt
barátommal enyelegtem egy sort, még akkor is, ha csupán
futólag. Bár voltak enyhítő körülmények, például hogy karácsony
volt, és minden rettentő vacak volt éppen. Vajon mellettem
szólna, hogy nem is igazán élveztem – vagyis nem nagyon?
Inkább a megszokás, mint a vágy hajtott vissza Marcus karjaiba.
A magány, nem pedig a szerelem. Akármilyen kifogásokkal állok
elő, még mindig rettenetesen érzem magam a gondolattól, hogy
képes voltam ezt megtenni. Ráadásul még kiütést is kaptam. De
azt hiszem, csak a hátamon. Marcus múltját ismerve, a dolog
nagyságrendekkel rosszabb is lehetett volna, erre esküdni
mernék.
Aident végig tisztes távolban tartottam magamtól az utóbbi
néhány napban, miközben próbáltam kitalálni, hogyan valljam
be, hogy megcsaltam. Márpedig muszáj lesz bevallani.
Szeretném, ha újra teljes egészében beleszeretnék, és ő is belém
– de akkor nem lehetnek titkaink egymás előtt, ezért tudom,
hogy töredelmesen be kell vallanom mindent. Ha jól sül el a
dolog, akkor kellemes meglepetés ér, hogy milyen megértő
ember. Talán azt szerette volna, hogy egyedül legyek
karácsonykor? Bár, ha ismeri a választási lehetőségeket, azt
hiszem, igen. Az is igaz, hogy sok éven át nekem is bőven kijutott
az ilyen bánásmódból, és pontosan tudom, milyen ócska érzés.
Mindenesetre hosszú repülőút áll előttem, ahol remélhetőleg
rengeteg időm lesz átgondolni a lehetőségeket.
Észreveszem a Csokoládéimádók Klubjának többi tagját, amint
csomagokkal megrakodva jönnek felém, bár mindössze négy
napra utazunk el, és annak is nagy részét meztelenül fogjuk
tölteni, csokoládéval borítva. Nadia komoly vívódás után
Tobyval hagyta itthon Lewist, bár még soha nem utazott sehova
kisfia nélkül. Emellett még egy okból adósa lett Chantalnak, aki
állja helyette a költségeket. Mindannyian remek hangulatban
vannak, és érzem, ahogy válaszul az én elgyengült lelkem is kezd
magára találni.
– Lassan mennem kéne – mondja az Imádott. Bólintok.
– Minden rendben lesz.
– Érezd nagyon jól magad. Szeretlek – teszi hozzá –, de azt
úgyis tudod.
– Aiden… – de még mielőtt válaszolhatnék, lecsap rám Nadia,
Chantal és Autumn, és a lehetőség elszállt. Nekik pedig fülig ér a
szájuk, és mindhármukról sugárzik a leplezetlen izgalom.
– Bemutatom Aident – mondom, bár nincs szüksége
bemutatásra.
– Á, szóval ő a híres Imádott – szól Chantal. Aiden kérdőn néz
rám.
– Imádott?
– A lányok mindig úgy gondolták, hogy te vagy imádatom
tárgya – magyarázom vonakodva.
– Imádott – nevet fel, és elnézően mosolyog rám.
– Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk – mondja Autumn
–, remélem, máskor is találkozunk.
– Lassan mennünk kéne becsekkolni – szólal meg Nadia az
órájára pillantva. – Szorít az idő.
Az Imádott újra megcsókol, és barátnőim olyan bambán
vigyorognak, ami már csak egy lépésre van a hallhatóan elolvadó
„Óóóó”-tól.
– Nemsokára találkozunk. – Hüvelykujjával gyengéden
végigsimítja az arcomat, aztán csak nézem, ahogy nagy léptekkel
elmegy.
– Ez a fickó mesebeli – jegyzi meg Chantal elismerő sóhajjal. –
Ezt már ne szúrd el, Lucy.
Az egész dologban az a legszörnyűbb, hogy szerintem már
elszúrtam.
 Tizenkilencedik fejezet

A csokoládés wellness-fürdő egyszerűen fantasztikus. Az a neve,

hogy Olvadás, és egy minimalista külsejű fehér épületben
található, mely a Santa Monica-i tengerpart csábító homokos
strandjára néz. Lángolva süt minket a nagy, sárga kaliforniai nap
és az égbolt elképzelhetetlenül kék.
Mindannyian együtt heverünk a bambusz napozóágyakon az
egyik szellős kúrateremben, és várjuk, hogy elkezdődjön az első
kezelésünk. Mindannyian kértünk csokoládés arcpakolást, aztán
később kakaós és maracujaolajas masszázst. A kávé és a vanília
mámorító illatától már így is teljes révületbe kerültem. A
teremben nyitva vannak a franciaablakok, és a nyugtató zene
hátterében a hullámtörés ütemes hangja hallatszik. Nem is
hiányzik más, csak a „Surfin' USA” a Beach Boys előadásában.
– Hihetetlen, hogy mennyire kezdek elhízni – panaszolja
Chantal, ahogy a derékbőségét vizsgálja. – Lehet, hogy fogadok
egy személyi edzőt.
– Megőrültél? – kérdezem. – Gondolj csak arra, mi történt
Jacobbal. Megint visszajutnál oda, ahonnan indultál. Úgy tudtam,
mostanában próbálsz távol maradni más férfiaktól. – Ezt csak
szájmozgással, némán mutatom, hogy megóvjam az esetleg arra
ólálkodó masszőr kíváncsi fülétől. – Képes lennél ellenállni neki?
– Ahogy Oscar Wilde mondta, „Mindennek ellen tudok állni,
kivéve a kísértésnek” – vág vissza frappánsan Chantal.
– Ha fogadnál egy személyi edzőt, az hetente kétszer
megjelenne a feszes hátsóján szűk kis sortban, az izompólójából
kidomborodó bicepszekkel…
– Lucy – szakít félbe Chantal –, ezzel most lebeszélni próbálsz
engem?
Mindannyian nevetünk.
– Kihagyom az arcpakolást – mondja Chantal –, helyette
kértem időpontot a nővértől. Szeretném, ha megnéznének egy-
két dolgot. Itt van ez a súlygyarapodás. Meg mostanában néha
rosszul érzem magam, enyhe hányingerem is szokott lenni.
– Miért nem szóltál?
– Szerintem semmi komoly. Feltehetően valami hormonális
dolog. Sajnos közeledem ahhoz a korhoz – rántja meg a vállát
barátnőnk. – Lehet, hogy a pajzsmirigyem nem működik elég jól,
vagy az ösztrogénszintem kezd elapadni. A nővér majd biztos
elmagyarázza, hogy mi a helyzet. Nemsokára csatlakozom
hozzátok a masszázsnál.

Mindannyiunk ágya fejénél egy-egy masszőz áll, és mostanra

már megtisztították az arcunkat tiramisuhabbal, aztán
kakaómagos bőrradír következett, ebben a pillanatban pedig a
csokoládémaszkot kenik ránk. Nyami. Olyan érzés, mintha a
testenkívüliség élményét tapasztalnám meg. Annyira ízletes
vagyok, hogy meg tudnám enni magam.
– Az lesz az újévi fogadalmam, hogy többször fogom magam
kényeztetni – jelenti be Nadia. – így kéne az életemnek folynia.
Már csak azt kell kitalálnom, honnan szerzek rá pénzt.
Ugyan az én újévi fogadalmam az volt, hogy megpróbálok úrrá
lenni a csokoládéfogyasztásom fölött, de zéró akaraterővel
rendelkezem. Ha elég hosszú lenne a nyelvem, gondolkodás
nélkül lenyalnám ezt a krémet a saját arcomról. Az ünnepekre
felhalmozott csokoládékészletemből már minden finomság a
múlté – még a Bob az építőmesteres karácsonyi harisnya is, amit
saját magamnak vettem azzal a felkiáltással, hogy majd elteszem
a nehéz napokra. Aztán végül nem élte túl a karácsony második
napját – ami, mentségemre legyen mondva, meglehetősen nehéz
napnak bizonyult –, de nagyon finom volt. Hogy őszinte legyek,
még azt a doboz csokoládéállatot is megettem, amit eredetileg
Nadia kisfiának szántam ajándékba, de azok a cuki kis birkák
meg malacok olyan ínycsiklandónak tűntek. Biztos vagyok
benne, hogy ugyanilyen boldoggá tette az a Boots áruházba szóló
vásárlási utalvány is, amit aztán a csokiállatok helyett kapott.
A masszőzök letakarják a szemünket egy-egy vékony szelet
uborkával, amitől egyre ínycsiklandóbban ehetőnek érzem
magam. Aztán csendben távoznak, miközben azt suttogják, hogy
lazítsuk el magunkat. Nem is kell több biztatás. Autumn felől
elégedett sóhaj hallatszik. De alig helyeztük magunkat igazán
kényelembe, amikor kivágódik az ajtó, és gyötrelmes kiáltás
hallatszik. Mindannyian felpattanunk, hogy csak úgy repkednek
körülöttünk az uborkák. Chantal jött be a terembe, a karját maga
köré kulcsolva, és közben sír.
– Mi az – kérdezem –, mi történt?
Chantal túl hevesen zokog ahhoz, hogy válaszolni tudjon.
– Mi a gond? – kérdi Nadia nyugtató hangon. – Valami, amit a
nővér mondott?
Barátnőnk kétségbeesetten megbiccenti a fejét.
– Valóban gond van a hormonjaimmal – számol be, és közben
próbál úrrá lenni a hangján.
– Komoly gond? – érdeklődöm. Teljesen fel van dúlva.
– Azt hiszem, terhes vagyok.
Döbbent csend lesz. Aggódó pillantást váltunk egymás közt, és
úgy tűnik, nekem kell a többiek helyett is beszélnem.
– Az elég komolynak hangzik.
– Igen – feleli Chantal a könnyeit nyelve –, mert fogalmam
sincs, kitől lehet a gyerek.
 Huszadik fejezet

Behívjuk a masszőzöket, hogy szedjék le a fincsi csokoládés

maszkot, és félbeszakítjuk a kezelést, hogy barátnőnket tudjuk
vigasztalni. Felmerül bennem, hogy megkérem őket, tegyék
félre, és majd később megeszem, de aztán győzedelmeskedik a jó
modor.
Aztán négyen keresünk egy csendes zugot, leülünk a partra
néző teraszon egy hintaágyra, és megerősítés gyanánt jéghideg
mézes-vaníliás turmixot iszunk házi karamelles trüffellel, ami a
ház specialitása. Valamennyire segítenek is, de azt hiszem, még
többet kéne ennünk. Újra körbeadom a tányért, és ügyelek, hogy
Chantalhoz kétszer is eljusson. Nézzünk szembe a tényekkel,
nagyon úgy néz ki, hogy mostantól kettő helyett kell ennie.
Barátnőnk már uralma alá vonta a könnyzacskóit, de szokásos
magabiztossága még várat magára valahol. A fejét rázza, mintha
szédülne.
– És most mit csináljak? –
– Egészen biztos vagy benne? – kérdezem.
– Még el kéne mennem egy terhességi tesztért, de elég
egyértelműnek tűnik. – Mély, ziháló lélegzetet vesz. – Már
néhány hónapja nem jött meg, de azt hittem, a stressz miatt van.
Ugyanezt gondoltam a hányingerre is. A nővér teljes mértékben
meg van győződve, hogy ez a bajom.
Nem hívom fel Chantal figyelmét arra, hogy a terhességet
általában nem tekintik betegségnek – talán nem ez a
legmegfelelőbb pillanat.
Barátnőnk nyitott tenyerét valószínűleg várandós hasára teszi,
és megmutatja az ott cseperedő domborulatot.
 – Úgy néz ez ki, mint egy bébi?
Most, hogy így felteszi a kérdést, igazság szerint úgy. Vagy egy
bébi, vagy pedig egy Terry-féle Csokoládés Narancs van ott
egészben, ami tulajdonképpen szintén nem zárható ki teljes
mértékben a lehetőségek közül.
– Milyen hülye vagyok – böki aztán ki sóhajtva.
Futó pillantást vetek Nadiára és Autumn-ra, és tekintetemmel
azt kérdezem, vajon firtathatjuk-e tovább a témát, de azt
hiszem, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Beleegyezésük
jeléül bólintanak.
Chantal térdére teszem a kezemet, és felteszem a kérdést.
– Szerinted kinek a gyereke lehet!
Chantal hátraejti fejét a párnára, és vár egy pillanatig, mielőtt
válaszol.
– Lehet Jacobé – vallja be, és bűnbánó arccal pillant rám.
Jacob ugyanis a volt barátom, és egyben az a férfi kísérő, akivel
Chantalnak futó kalandja volt. Bár csak néhány hétig jártam vele,
tényleg nagyon megkedveltem, és kicsit furán érzem magam
attól a gondolattól, hogy esetleg ő lehet Chantal gyermekének az
apja. –
Azt hittem, hogy elővigyázatosan védekeztünk, de a pillanat
hevében… – Nem fejezi be a mondatot, és mindannyian végig
tudjuk gondolni, hogy mi lenne a folytatás.
Én meg még azt hittem, hogy Jacob valódi profi.
– Még ennél is rosszabb – folytatja –, hogy akár attól a nyálas
dögtől is lehet, akivel a Tóvidéken feküdtem le, a szállodában.
Attól, aki aztán ellopta az összes ékszeremet.
– És akitől aztán sikerrel visszaszereztünk mindent a Trington
Kastélyszállóban, egy zseniálisan végrehajtott akció során –
emlékeztetem barátnőimet.
Győzelmünk emlékére engedélyezünk magunknak egy kis
kuncogást.
 – Aztán az is lehet, hogy Ted az apja – mondja végül Chantal
szomorkásán. – Akkortájt egyszer voltunk együtt.
– Ez még nem a világ vége – bátorítja Nadia. – Tudod, milyen
remekül kijössz Lewisszal, mióta nálad lakunk. Fogadni mernék,
soha nem hitted volna, hogy ez megtörténhet. Csodálatosan
bánsz vele. Mintha erre születtél volna.
Chantal eltakarja szemét a kezével, mintha megpróbálná
elképzelni. Nadia idegesen pillant ránk.
– Ráadásul Ted is szeretne gyereket – emlékeztetem
Chantalt. – Minden vágya, hogy apa lehessen.
– Az lehet, hogy én az anyaság küszöbén állok, de attól még
előfordulhat, hogy Ted nem lesz apa – hívja fel a figyelmemet
egy fontos részletre.
– Létezik DNS-vizsgálat is – próbálom megnyugtatni –, akkor
biztosra tudhatod.
– De mi van, ha nem akarom tudnia – Chantal kiissza a
turmixát, aztán feláll. – Ezen túl kell esnem – mondja, és bátor
mosolyt erőltet az arcára. – Ki az, aki szeretne elsétálni velem a
legközelebbi drogériához?
 Huszonegyedik fejezet

Az Olvadás csokoládés wellness-fürdőben töltött sajnálatosan

rövid tartózkodásunkról mindannyian felüdülve és szépségünk
teljében térünk vissza, kivéve Chantalt, aki egyetlen kezelést
sem kaphatott, mert, nem meglepő módon, valóban terhes.
Barátnőnk nem felfrissülve, hanem kifejezetten feszültnek tűnő
külsővel érkezett haza. Finom vonásai elgyötörtek, arca olyan
beesett, hogy a szívem szakad meg a látványtól.
Én viszont, vele ellentétben, majd kicsattanok az egészségtől,
és úgy érzem magam, mint akit kívül-belül ragyogóra súroltak és
fényeztek. Meggyőződésem, hogy csupán felesleges bőrből
leadtam vagy három kilót. A jövőt is határozottan derűs fényben
látom, ami jó hír, mert ma este az Imádottal megyek vacsorázni,
és úgy döntöttem, hogy nem köntörfalazok tovább, hanem
bevallom neki a Marcusszal töltött meggondolatlan duhajkodást.
Csak abban bízhatok, hogy meg fogja érteni.
Mivel szeretném elkábítani szépségemmel, vettem magamnak
egy új ruhát. A hitelkártyám egyenlege már úgyis csillagászati
adósságot mutat, szóval egy kicsivel több az égvilágon semmit
nem számít. Egy csinos kék, lányos selyemruhát választottam, és
hogy még biztosabb léptekkel haladjak a koldusbot felé, ráadásul
egy hozzá illő spárgatalpú szandált is vettem. Ez persze nem
kifejezetten a megfelelő ruházat ilyenkor, amikor teljes
erőbedobással támad a brit tél, de én még mindig a kaliforniai
napsugár visszavert fényében meg persze a bölcs előrelátással
alkalmazott St.-Tropez barnító krém ragyogásában sütkérezem.
Abban reménykedem, talán a libabőr elég sokáig távol marad
ahhoz, hogy az Imádottnak leessen az álla.
 A taxim megáll a Charlotte Street egyik divatos étterme, a
Victor előtt, ahová néha Marcus vitt el, amikor a kilengései után
próbált bocsánatot kérni. Mennyi közös van bennünk most már.
Ki gondolta volna, hogy egyszer az én hűtlen lábam lesz
ugyanebben a cipőben. A gondolat olyan gyötrő, hogy az
egyszerűen elmondhatatlan. Hiába van hideg, a tenyerem így is
nyirkos. Ahogy belépek az étterembe, megcsap a meleg levegő,
aztán belülről is elönt a melegség, amikor meglátom az
Imádottat, aki ott ül, és rám vár. Gyorsan lehámozom a
kabátomat, és a főpincér a zsúfolt termen át odavezet hozzá.
Aiden feláll, amikor közeledem felé.
– Csodálatosan nézel ki – mondja komolyan, és hangja csupa
érzelem.
Megcsókolom, és becsúszom a vele szemben levő ülésre. Bort
tölt a poharamba, és koccintunk egymással.
– Kettőnkre – mondja.
– Kettőnkre.
– Jól érezted magad, Gyönyörűségemé
– Remek volt – felelem. – Most volt az első alkalom, hogy
mindannyian együtt elutaztunk valahova, és remélem, máskor is
csinálunk majd ilyet. – Csak Chantalt sajnálom, de egyelőre nem
szeretném elmesélni az Imádottnak a történetet. – A fürdő is
pompás volt.
– Legszívesebben meztelenül és csokoládéval beborítva
képzeltelek magam elé – adja tudtomra, amitől elpirulok. Be kell
vallanom, hogy amikor meztelen voltam, és be voltam borítva
csokoládéval, én is sűrűn gondoltam az Imádottra. – Nagyon
hiányoztál.
– Te is nagyon hiányoztál – mondom, az igazságnak
megfelelően.
– És van még egy jó hírem számodra – mondja vigyorogva, én
pedig izgatottan várok. – Nem megyek vissza Ausztráliába.
Erre kis híján kiköpöm a boromat.
 – Nem mész vissza?
Az Imádott megfogja a kezemet.
– Nem szeretném elszúrni ezt a kapcsolatot – folytatja. – Úgy
érzem, nem tett jót nekünk, hogy távol voltunk egymástól. Ez
sokkal fontosabb nekem.
Miután az imént majdnem kiköptem, most sietve benyakalom
a maradék boromat.
– A Targa megengedte, hogy Angliában legyen az állandó
helyem. Sydney-ben remek helyettest találtam. Rendszeresen
kell majd kijárnom, de azért legtöbbször itthon leszek. – Azzal
diadalittasan kitárja a karját.
– Hű – mondom erre.
Az Imádott összeráncolja a homlokát – amire minden oka
megvan.
– Ez nem úgy hangzott, mintha repesnél az örömtől
– jegyzi meg. – Azt hittem, örülni fogsz.
– Örülök is – mondom –, nagyon-nagyon örülök. –Egy kicsit
gyorsabban haladunk, mint ahogy elképzeltem, és ha egészen
őszinte akarok lenni, határozottan tetszett a gondolat, hogy
Ausztráliába költözünk. A szívem zuhanórepülést hajt végre.
Nagyon úgy tűnik, hogy az Imádott lemondott valamiről, ami
számomra hatalmas lehetőség lett volna. Most akkor hogy
számoljak be Marcusról?
– De?
Mélyet sóhajtok.
– Van valami, amit el kell mondanom. Valami rettenetes
dolgot tettem, és majd belepusztulok.
– Mennyire volt rossz? – cukkol az Imádott. – Ez izgalmasan
hangzik.
– Nem szeretném, ha titkaink lennének egymás előtt
– folytatom remegő hangon. – De szeretnék teljesen őszinte
lenni veled, hogy még a legeslegszörnyűbb dolgokról is tudjál,
amit valaha elkövettem.
Mintha még mindig nem lenne meggyőződve arról, hogy
halálosan komolyan beszélek. Megpróbálok még egy kis
ünnepélyességet csempészni a hangomba, és lehajtom a fejemet.
– Azzal kapcsolatos, amikor meztelenül láttalak a
webkamerán.
– Nem engem – javít ki széles mosollyal –, hanem a bátyámat.
Abban a szerencsében még nem volt részed, hogy engem
meztelenül lássál, Gyönyörűségem. Bár remélem, hogy ezt a
szörnyű mulasztást igen hamar pótolni tudjuk.
– Én is – suttogom vékony hangon.
– Tehát. – Az Imádott hátradől, mint aki arra vár, hogy egy
szórakoztató történetet hallgasson meg. –Akkor be fogod vallani
végre azt a szörnyűséges bűnödet?
Megköszörülöm a torkomat, és nekivágok.
– Karácsonykor egyedül voltam…
– Tudom – vág közbe az Imádott –, és ez azóta is rettentően
bánt. Mindent el fogok követni, hogy kárpótoljalak érte.
– …nagyon egyedül – ismétlem. – És azt hittem, hogy találtál
magadnak valaki mást. Fogalmam sem volt arról, hogy bajban
vagy. Nekem senki nem szólt. Azt hittem… azt hittem, hogy
teljesen elfelejtkeztél rólam. –Közel járok a könnyekhez.
– Figyelj – mondja Aiden –, ez már a múlté. Mindketten
tudjuk, hogy csak egy ostoba tévedés volt.
– Én viszont elkövettem még egy ostoba tévedést. –Érzem,
ahogy idegesen rágom a szám szélét, míg ő arra vár, hogy
kibökjem végre, mi a gond. Csinos arcát meglepett kérdés
ráncolja, én pedig legszívesebben odanyúlnék, hogy elsimítsam.
De ehelyett csak kétségbeesetten tördelem a kezemet, mint az a
nyomorult bolond, aki valójában vagyok is.
– Mondd el – biztat gyengéden –, semmi nem lehet ilyen
szörnyű. – Még egy kicsit el is neveti magát.
 – Lefeküdtem Marcusszal – szólalok meg.
Látom, ahogy visszahőköl, és sűrű pislogásba kezd.
– Karácsonykor lefeküdtem Marcusszal, mert magányos
voltam, és el voltam keseredve.
Az Imádott arca hamuszínűre vált.
– Csak egyszer – folytatom –, csak egyetlenegyszer, és
nagyon, nagyon sajnálom.
Aiden nem szól semmit, de az állkapcsát összeszorítja és a
szeme vészjóslóan elsötétül. Körülöttünk tovább folyik a vidám,
szórakoztató zsibongás, míg mi itt ülünk a saját nyomorúságunk
burájában. Amikor az Imádott végre megtalálja a hangját, így
szól:
– Hogy tehetted, Lucy? Hogy tehetted?
– Egyedül voltam…
– Én meg a kibaszott sivatagban voltam – csattan fel. – És
halálra aggódtam magam, nem saját magam miatt, hanem
miattad, hogy biztos mennyire kétségbe vagy esve.
– Semmiről sem tudtam.
– És ez mentség? – kérdezi. – Ez elegendő ok, hogy rögtön
visszaugorj a volt barátod ágyába? A szemét volt barátod
ágyába, ahogy emlékeim szerint számos alkalommal emlegetted.
– Én… – Tulajdonképpen mivel tudnám menteni magam?
Az Imádott felemeli a kezét.
– Neked ilyen keveset jelent ez a kapcsolat? – Hitetlenkedve
rázza meg a fejét. – Képtelen vagyok felfogni, hogy ezt tetted.
Ennyire nem bízol bennem? Ilyen kevésre becsülöd saját
magadat? Amikor Marcus állandóan cserbenhagyott, te mégis
visszarohansz a karjaiba, amint bármi gond van?
A helyzet ilyen tárgyilagos értékelésével nem igazán tudok
vitába szállni.
– Bár mentem volna vissza Ausztráliába az első repülővel. –
Végigsimít kezével a homlokán. – Most viszont kénytelen vagyok
itt maradni, hála neked.
– Soha, soha nem csaltalak volna meg szándékosan, Aiden –
kérlelem. – Teljes őrültség volt. Pontosan tudom, hogy milyen
érzés, amikor ilyesmi történik. Soha nem tennék ilyet
szándékosan. Részeg voltam…
– Micsoda kifogás! Ez azt jelenti, hogy minden egyes
alkalommal, amikor egy pohárral többet iszol a kelleténél, fogod
magad és dugsz valaki mással? Erre számíthatok?
– Tudod, hogy nem – mondom halkan.
– Honnan tudnám? – Aztán hangjából eltűnik a lendület. –
Honnan tudnám ezek után?
Az Imádott felhajtja a borát, és összehajtja a szalvétáját.
– Kérlek, ne menj el – esedezem. – Bocsáss meg! Szeretném
még egyszer megpróbálni.
– Annyi időbe telt, míg összejöttünk, Lucy, te pedig most az
egészet tönkretetted. Egyszerűen annyira… annyira… – Olyan
szót keres, ami elég erős ehhez a helyzethez. – Annyira
csalódtam benned.
A csalódott nem olyan tragikus. A csalódottal még meg tudnék
birkózni.
– Még rendbe tudjuk hozni, ugye? Ha egy kicsit is akarjuk?
Aiden Holby rám néz, és a szemében nem látok mást, csak
nyílt ellenszenvet. Nyoma sincs a huncut csillogásnak, amit
titokban olyan régóta szerettem. Nyoma sincs a szerelemnek,
ami ott növekedett.
– Nem. Nem tudjuk rendbe hozni. Nincs hozzá erőm. – Rám
néz, és felsóhajt. – Régen sajnáltalak, Lucy. Kiborított, ahogy
Marcus bánt veled. Most már csak szánakozom rajtad.
Karjára teszem a kezemet.
– Aiden, kérlek…
Egy mozdulattal lerázza a kezemet.
– Baszd meg, Lucy – mondja. – Sőt, még jobb ötletem van,
menj és baszd meg Marcust. Megérdemlitek egymást.
Megdöbbent, hogy milyen hidegen beszél, de talán nem kéne
meglepődnöm. Meg van bántva, és én is pontosan tudom, mit
érez. Aiden kiviharzik az étteremből, én pedig ott ülök, az arcom
ég a szégyentől, és próbálok nem sírni.
Odalép hozzám a pincér.
– Hölgyem, szeretne rendelni?
– Igen – felelem remegő hangon. – Kaphatnék egy új agyat? A
jelenlegi mintha nem működne megfelelően.
 Huszonkettedik fejezet

Chantal végigmérte magát a nappali falán levő egész alakos

tükörben. Oldalra fordult, és szorosra húzta ingét gyarapodó
pocakján. Jelen pillanatban a hasa egyszerűen úgy nézett ki,
mintha a karácsonyi ünnepek alatt a kelleténél jóval több
csokoládét evett volna, de tudta, hogy nem sokáig marad így.
– Chantal néni – szólalt meg Lewis –, kövér a pocakod. Nadia
letette kezéből a magazint, és fanyar mosollyal pillantott rá a
válla fölött.
– A gyerekszáj őszintesége.
Chantal letérdelt, és magához ölelte Lewist.
– Mondjak egy titkot? – Kis barátja lelkesen bólogatott. –
Chantal néninek kisbabája lesz.
– Ó – ráncolta Lewis az orrát. – Az én kistestvérem lesz?
– Nem, szívecském. De remélem, hogy a baba a barátod lesz.
– Aha – Lewis nem látszott túlságosan meghatottnak. – Majd
fog velem focizni?
– Hát persze, biztos vagyok benne. Bár lehet, hogy a kisbaba
nem fiú lesz, hanem kislány.
Lewis arcáról lerítt, hogy ennek a gondolata sem tetszett neki.
– Most inkább tévét szeretnék nézni – mondta, és kibújt az
ölelésből.
Chantal felsóhajtott. Őszintén remélte, hogy ennél jobb
fogadtatásra talál, amikor majd férjének tálalja a híreket.
Mindenesetre nem kell már sokáig várnia, mivel Teddel aznap
este akartak találkozni, hogy a jövőjükről beszélgessenek. A
hasára tette a kezét.
 – Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez most igaz – vallotta
be Nadiának.
– Nagyon jó anya leszel – nyugtatta meg barátnője. – Próbáld
meg élvezni a várakozást, Chantal.
De hogyan tudná élvezni, amikor a következő hat hónapban
azon fog aggódni, hogy ki a gyerek apja. Vajon meg tudja majd
mondani, amikor a baba kibújik, hogy kire hasonlít? Vajon Jacob
finom metszésű vonásait fogja viselni? Vagy férje erős, egyenes
orrát? Arra alig emlékezett, hogy nézett ki az a másik fickó,
akivel lefeküdt. Vagy vajon a baba majd olyan külsővel bukkan
ki, mint az összes többi – mintha vörös, ráncos, elrontott öregúr
lenne –, akit csak a szülei látnak szépnek?
Chantal már végignézte az interneten az összes apasági
vizsgálattal foglalkozó oldalt, így tudta, hogy a szülés előtt is lehet
DNS-tesztet csinálni, amiből kiderül, hogy ki az apa, de ennek
megvan a kockázata, hogy rámegy a baba is: a magzaton végzett
vizsgálatok egyáltalán nem veszélytelenek. Lehet, hogy a kis
porontyot senki nem tervezte, és lehet, hogy a baba
fogantatásának pontos körülményeit egyelőre homály fedi, de az
biztos, hogy akár fiú, akár lány lesz, születését mindenképpen
nagyon várták, Chantal olyasmire nem hajlandó, amitől a
gyermeknek baja eshet.
Abortuszról szó sem lehet, bár az gondjainak egy részét
egyszerűen megoldaná. Most, hogy állapotos, kétsége sincs afelől,
hogy meg akarja tartani ezt a gyereket – akárkié legyen is.
Amint a terhesség bizonyossá vált, működésbe lépett egy vad,
védelmező anyai ösztön. Legelőször is, a baba az övé – és más
nem is érdekli. A DNS-vizsgálat ráér, majd ha a gyerek
megszületett. Akkor majd elég lesz venni egy hajszálat vagy
nyálmintát, és a megfelelő összeg kíséretében elküldeni valami
névtelenül működő laboratóriumba. Más megoldás nála szóba
sem jöhet. Meg kell várnia, amíg megszületik a kis Hamilton,
hogy biztosra tudja, kinek a génjeit örökölte.
 Aznap estére Teddel színházjegyük volt – egy modern, nagy
port kavaró Othello-előadásra London egyik elegáns színházában
a South Bankén. Chantal már nem is értette, miért éppen erre az
érzelmekben gazdag darabra vett jegyet, hacsak nem azért, mert
ez volt jelenleg a város legdivatosabb előadása. Ha egy kicsit is
józanabbul gondolkodik, akkor valami semlegesebb témájú
darabot választott volna. Talán tényleg igaz, hogy a terhességtől
összezsugorodnak az agysejtek. Bár Ted szerette Shakespeare-t;
már hetek óta készült az előadásra, és Chantal nem akarta
elrontani az örömét. Csak abban bízott, hogy nem kap kedvet
hűtlen felesége megöléséhez.
Kapcsolatuk még feszültebb volt, mióta a karácsonyt együtt
töltötték, de Chantal nem adta fel, hogy rendbehozza a dolgokat.
Azon tűnődött, akkor miért nem vették észre, hogy az
„úszógumija” növekedésnek indult. Talán az volt az oka, hogy –
ismét – nem vetkőztek meztelenre egymás előtt. Ha őszintén
belegondolt, jól tudta, hogy bármennyire szerette volna
házasságukat megmenteni – és a jelenlegi állapotánál erősebb
formában –, ez a hír akár közös útjuk végét is jelentheti. Vajon
Ted képes lenne együtt élni azzal a ténnyel, hogy a gyermeknek
valaki más az apja? Mi lesz ennek a következménye amúgy is
ingatag kapcsolatukban?
Azt sem tudta még, mikor zúdítsa rá a hírt. Egy bálban
találkoztak, hogy az előadás előtt még igyanak egyet – mostantól
ő már csak alkoholmenteset. Esetleg az volna a megfelelő hely?
Vagy várjon az előadás szünetéig? Vagy talán a legjobb volna, ha
akkor hozná szóba, amikor a késői vacsorát fogyasztják a színház
után? Ha a darab tényleg olyan jó, mint amilyennek mondják,
akkor Ted olvadékony hangulatban lesz. Chantal őszintén
remélte, hogy a kritikusok véleményében megbízhat. A
házassága múlhat ezen.

Chantal egész délután kirakatokat nézegetett, különösen a baba-

mama boltok választékát, miközben próbálta eszébe vésni, hogy
hamarosan ez a cím számára is aktuálissá válik. Aztán elment a
fodrászához, és beszáríttatta a haját, meg a manikűröshöz is
beült, hogy estére a lehető legjobb formáját mutassa.
Ted egyik kedvenc bárjában találkoztak, közel a
munkahelyéhez. Mire Chantal megérkezett, a helyiség már tele
volt a Cityben dolgozó üzletemberekkel, akik munka után ültek
be egy italra, néhányan pedig színház előtt, de azért sikerült
találnia egy bárszéket, és azon kuporogva kortyolgatta lassan az
ásványvizet a nagy pohárból. Mindig is rengeteg vizet ivott, de
most, hogy kénytelen volt ezt választani, annyira már nem
lelkesedett érte. Szervezete e pillanatban furcsamód egy pohár
jól behűtött Chardonnayra áhítozott. Meg egy cigarettára. Bár
soha életében nem dohányzott. Semmi nem tudott olyan kedvet
csinálni valamihez, mint ha azt mondták, hogy nem kaphatod
meg.
Chantal az órájára nézett. Mindjárt hét óra. Kezdett aggódni.
Abban maradtak, hogy fél hétkor találkoznak. Hamarosan
indulniuk kéne a színházba, mert az előadás fél óra múlva
kezdődik. Többször is próbálta hívni a mobilján, de mindig az
üzenetrögzítő vette fel. Lehet, hogy fel kéne hívnia, és üzenetet
hagyni a hangpostán, hogy a pénztárnál hagyja a jegyét, ha
esetleg késve érne oda. Újra tárcsázta a számot, és meglepve
tapasztalta, hogy Ted felvette a telefont.
– Szia – mondta vidáman Chantal –, már kezdtem aggódni,
hogy hoppon maradok.
A vonal túlsó végén kínos csend volt.
– Chantal – válaszolt végül Ted –, valami közbejött az
irodában. A ma este nekem nem lesz jó.
– Ó – hangjában nem tudta eltitkolni csalódottságát. Ted
irodájában mindig valamilyen küszöbönálló katasztrófahelyzet
volt; ezen nem kellett volna meglepődnie.
– Ne haragudj, drágám – mondta a férje, de Chantal fülének
kicsit sablonosán csengett a bocsánatkérés. –Talán majd máskor.
Talán majd máskor?
– Ted – mondta nyugodt hangon. – Szeretnék veled beszélni
valamiről.
– Nagyon sürgősé
– Fontos lenne. Mit szólnál, ha megvárnálak, és akkor a
színház helyett elmehetnénk vacsorázni?
– Nem, nem – felelte férje szórakozottan. – Menj csak el. Nem
tudom, meddig fog tartani. Majd felhívlak.
– Hát, rendben – válaszolta kelletlenül. De Ted addigra már
letette a telefont.
Chantal a mobiljára meredt. Ez egy kicsit hűvösnek tűnt. Kiitta
poharából a maradék langyos vizet. Akkor most mit kezdjen a
színházjegyekkel? Valahogy nem vonzotta a lehetőség, hogy
egyedül nézzen végig egy tragédiába torkolló szerelmi
félreértésről szóló színdarabot. Átfutotta telefonjában a
névjegyzéket, aztán kiválasztott egy másik számot és tárcsázta.
Egy pillanat múlva már fel is vették a másik mobilt.
– Szia, Chantal, örülök, hogy hívtál. – Ebből a hangból
sugárzott a kedvesség, ami éles ellentétben állt férje hűvös
modorával.
– Van valami dolgod ma estéé
– Semmi olyan, amit miattad ne tudnék lemondani.
– Egy fél órán belül el tudsz jutni a South Bankre?
– Igen.
– A Nemzeti Színházba van jegyem, az Othellóxa. Van hozzá
kedved?
– Pompásan hangzik.
– Akkor az előcsarnokban találkozunk, Jacob – mondta
Chantal, és letette a telefont.
Nem állt szándékában elmondani Jacobnak, hogy talán az ő
gyermekét várja, de ha a férje nem tudja szabaddá tenni magát
egy estére a kedvéért, akkor miért ne élvezhetné valaki másnak
a társaságát?
 Huszonharmadik fejezet

Nadia és Autumn a Csokoládé Mennyországban üldögélt. –

Biztos nem gondé – kérdezte Nadia immáron harmadszor.
– Biztos – ismételte Autumn türelmes mosollyal. –Egyáltalán
nem gond.
– Mennem kéne – mondta erre Nadia, miközben idegesen
rágta a körmét.
– Minden rendben lesz – nyugtatta meg Autumn. –Ugye,
Lewisé
Nadia kisfia bólintott, és a szája körül kirajzolódott széles
csokoládékarikát nyalogatta.
– Amint befejeztük a kakaót és a kekszet, elmegyünk a parkba
– mondta neki Autumn. Lewis huncut arcán széles mosoly tűnt
fel, és még gyorsabban majszolta a kezében tartott süteményt.
Nadia a homlokát ráncolta. Nem szokott hozzá, hogy Lewist
egyedül hagyja másokkal.
– Figyelj rá, hogy mindig rajta legyen a sapka meg a kesztyű.
– Ne aggódj – felelte Autumn –, ma nincs is olyan hideg.
Talán inkább a szíve körül érezte azt a hideget Nadia, amitől
fázott, nem pedig a valós hőmérséklettől.
– Ígérem, hogy olyan gyors leszek, amilyen csak tudok –
mondta.
– Nem kell sietned. Tényleg nem. Ma csak délután tanítok,
addig ráérek.
Nadia lehalkította a hangját.
– Ma délelőtt elvileg Toby nincs otthon – mondta úgy, hogy
Lewis nem hallhatta meg. – Szeretnék még azelőtt eltűnni a
házból, mielőtt hazaér.
Barátnője ránézett, és aggódva ráncolta a homlokát.
– Remélem, tudod, mit csinálsz, Nadia.
– Biztosra kell mennem – válaszolta Nadia. – Ez az egyetlen
megoldás. – Puszit nyomott kisfia arcára. – Fogadj szót Autumn
néninek! – figyelmeztette, aztán Autumn-t is megpuszilta. –
Nagyon köszönöm. Hamarosan találkozunk.

Nadia felszállt a metróra, és elment az utcájuk végében levő

állomásig. Míg házuk felé sétált az utcában, érezte, hogy a
torkában dobog a szíve. Ez az egész nevetséges, mondta
magának. Csak körülnéz abban a házban, ami voltaképpen a
saját otthona is. Az egyetlen nehézség abban állt, hogy nem
szerette volna, ha férje tudomására jut, hogy távollétében
körülszimatolt a házban. Toby azt akarta, hogy bízzon benne, de
egyelőre még nem érezte magát teljes mértékben képesnek rá.
Kézzelfogható bizonyítékra volt szüksége.
Az ingatlanügynök ELADÓ táblája még mindig ott állt a
kertben, de a lassú karácsonyi időszakban senki nem érdeklődött
a ház iránt. Most már Nadia nem is volt benne biztos, hogy
egyáltalán el akarja-e adni a házat. Az ünnepek alatt olyan jól
érezték magukat együtt, lehet, hogy nem is bölcs dolog ahhoz
ragaszkodni, hogy bontsák meg a család egységét. Mindenkinek
sokkal jobb volna, ha házasságukat újra rendbe tudnák hozni. Ha
Tobynak valóban sikerült legyőznie internetes
játékszenvedélyét, akkor nem az volna a feladata a feleségének
is, hogy minden erővel támogassa ebben? Lewisnak annyira
hiányzott az apja. Bár kisfiúk remekül érezte magát Chantal
lakásában, részben az újdonság varázsa miatt is, de azért ez
mégsem volt ugyanaz, mintha otthon laktak volna. Bármennyire
vonakodott is kezdetben Chantal „néni”, mostanra már Lewist
határozottan élete fontos részének tekintette, és teljes
erőbedobással kényeztette. Lewis pedig, mint afféle tipikus férfi,
egyáltalán nem tiltakozott a kitüntetett figyelem ellen – meg a
sok csokoládé ellen. De ez még mindig nem kárpótolta azért,
hogy az apja nem volt velük.
Hála az égnek, Toby furgonja nem állt a ház előtt. Nadia el
akarta kerülni azt a látszatot, hogy nem bízik a férjében – bár a
mai kis villámlátogatás lényegében mégiscsak erről szólt. Sokkal
könnyebb volt az is, hogy nem volt sarkában az örökké kíváncsi
Lewis. Négyévesen ráadásul a kisfiú a világ legrosszabb
titoktartója lett volna, Nadia pedig nem akarta bevonni ebbe a
kalandregénybe illő hadműveletbe.
A ház belül egész rendesnek tűnt. Toby háztartási
tevékenységébe nem tudott belekötni azóta sem, hogy egyedül
hagyták. A konyhában egy magányos müzlistálka meg egy bögre
árválkodott a mosogatóban, és Nadia már ettől a látványtól
majdnem elsírta magát. A gondolatát is alig tudta elviselni, ahogy
lelki szemei előtt megjelent Toby – minden reggel, magányosan
az asztalnál.
A munkalapon, ahová általában az összes postát meg a
levelekkel érkező reklámokat szokták lerakni, egy halom
felnyitott boríték várakozott arra, hogy idővel az aprócska
vendégszobában berendezett irodába kerüljenek, ahol majd
Toby intézkedik a sorsukról. Nadia mindegyik borítékból kivette
a tartalmát, és átvizsgálta. Volt köztük jó néhány számla – mint
mindig –, de csupa igazolt kiadásról, és leginkább Toby
vízvezeték-szerelő vállalkozásával kapcsolatban. Nadia érezte,
ahogy elönti a megkönnyebbülés: idáig semmi kellemetlen
meglepetés nem érte.
Kis híján el is felejtette, hogy most csak betolakodóként van a
házban, és majdnem felvitte a számlákat az emeletre Tobynak.
De aztán még időben rájött, és ott hagyta a kupacot, ahol találta,
aztán üres kézzel indult el a lépcsőn felfelé. A zsúfolt kis irodában
átkutatta Toby íróasztalát, és átfésülte a fiókok tartalmát is.
Minél tovább jutott saját otthona módszeres átkutatásában,
annál rettenetesebbnek érezte, hogy ezt kell tennie csak azért,
hogy elaltassa férje őszinteségével kapcsolatos gyanúját, ami
változatlanul benne élt, hiába mondta Toby, hogy már
kiszabadult a szörnyűséges játékszenvedély rabságából, ami
megmételyezte házasságukat. Ha nem lett volna Chantal
önzetlen és nagyvonalú segítsége, most talán már a csőd,
kilakoltatás és még ki tudja, mi minden várna rájuk.
Belépett Toby számítógépébe. Hála az égnek, a férje nem
változtatta meg a jelszavát. Tekintheti ezt jó jelnek? Vajon ez
tényleg azt jelenti, hogy már nincs előtte semmi
takargatnivalója? Azért még meg kell bizonyosodnia felőle. A
számítógépen átfutotta Toby internetkapcsolatában az
előzményeket, de semmi nyomát nem látta azoknak a csillogó
neveknek, melyek hatására az egyébként épeszű emberi lények
képesek voltak megválni kemény munkával megszerzett
pénzüktől. Nem szerepelt ott se a Virtuális Vegas, se a
Készpénzes Kaszinó, se a Pénz Palotája, se a sok száz internetes
oldal bármelyike, melyeket Toby korábban olyan lelkesen
látogatott. Nem mintha egyedül lett volna ezzel. Az egész világon
végigsöpört az internetes szerencsejáték járványa. Manapság
könnyedén csapdába csalhatott bárkit a hatalmas vagyon
ígérete. Nyoma sem volt már a társadalmilag megbélyegzett
mocskos játékbarlangoknak, nem kellett komoly erőfeszítések
árán elszökni a család elől, ha kaszinóba akart menni valaki, nem
volt szükség éjszakába nyúló pókerjátszmákra – az összes
szerencsejátékot lehetett játszani hitelkártyával és mindössze
néhány egérkattintással. Ezt a titkos, gonosz és pusztulást hozó
szabadidős tevékenységet mindenki úgy végezhette, hogy
közben nem kellett lemondania saját otthona kényelméről sem.
Az országos sajtó szinte mindennap hírt adott valakiről, aki sok
ezer fontot veszített ezeken az alattomos oldalakon. Nadia
őszintén remélte, hogy férjének sikerült kiszabadulnia a
démonok fogságából.
Az Egyesült Államok mostanában próbálta betiltani az online
szerencsejátékokat. Ami első hallásra fantasztikus ötletnek tűnt,
de Nadia kíváncsi volt, hogyan működne ez a gyakorlatban. Nem
lehet, hogy egyszerűen csak még mélyebb illegalitás lenne az
eredményé Vajon mindenki, aki jelenleg a csillogó fények és üres
ígéretek függőségében szenved, majd egyszerre csak megrántja a
vállát és abbahagyja? Nadiának nem ez volt a véleménye.
Kilépett a rendszerből, aztán átvizsgálta a hálószobájukat is.
Most már egyre jobban elment a kedve a nyomorúságos
feladattól. Ez az egész igazságtalan Tobyval szemben. Ha azt
mondta, hogy jó útra tért, akkor hinnie kell neki, különben
kapcsolatuknak nincs jövője. Az éjjeliszekrény fiókjaiban végzett
futó vizsgálat sem járt eredménnyel. Amennyire Nadia látta, a
házban semmilyen bizonyíték nem utalt arra, hogy Toby még
mindig játszott volna. Vajon azért, mert tényleg abbahagyta?
Vagy azért, mert ügyesebben tüntette el a nyomokat?
Nadia kilépett a házból, és már futott is a park felé, ahol
Lewisszal és Autumn-mal kellett találkoznia. Kisfia éppen teljes
eksztázisban volt attól, hogy egy kedves idős hölgytől kapott egy
száraz kenyérdarabot, amit odadobhatott a fázó kacsáknak.
Nyilvánvaló volt, hogy fia tökéletesen boldog volt a távollétében,
és Nadia ekkor ébredt rá, milyen könnyen elfogadta Lewis az
összes változást, ami életében zajlott. A gyerekek
megdöbbentően rugalmasak, és Nadia ragyogott a büszkeségtől,
amikor kisfia észrevette és rámosolygott. Aztán odaült Autumn
mellé egy padra, amely a tóra nézett, és mindketten nézték,
ahogy a fia boldogan játszik.
– Hogy ment a dolog? – érdeklődött Autumn.
– Jól – válaszolt Nadia. – Azt hiszem. – Aztán fáradt mosollyal
Autumn-ra nézett. – Semmi nem volt a házban, ami arra utalna,
hogy Toby még mindig játszik. Talán tényleg úrrá lett a
szenvedélyen.
– Ez jó hír – felelte Autumn.
Nadia karba tette a kezét, és a tó fölött a távolba meredt.
 – Igen, ez jó hír.
– Akkor vissza fogsz menni hozzá?
– Nem tudom – válaszolta Nadia őszintén. Majd odafordult
barátnőjéhez. – Szerinted mit kéne tennem?
Autumn a vállára tette a kezét, és rámosolygott.
– Azt hiszem, hogy talán Lewis kedvéért is meg kéne
próbálnod hinni neki.
Nadia sóhajtott egyet, ami a hideg levegőben látható
párafelhőt formált. Kisfiára nézett, aki ész nélkül fel-alá
szaladgálva kergette a hápogó kacsákat. Elbiggyesztette ajkát, és
így szólt:
– Én is éppen erre gondoltam.
 Huszonnegyedik fejezet

Autumn két kedvenc tanítványát figyelte, akik éppen egymás

mellett dolgoztak munkadarabjaikon. Fraser, egy tizenéves
heroinfüggő és alkalmi díler már két éve járt a Stolford Centre-
be, hasonlóan Tasminhoz, akivel a kábítószer-használatban sok
közös vonásuk volt, bár a festett üveg és mozaik iránti
tehetségben vajmi kevés.
Ahogy elnézte a fáradhatatlanul, de eredménytelenül flörtölő
Frasert, amint imádatának tárgya semmibe veszi erőfeszítéseit,
Autumn elmosolyodott. Tasmin nem egykönnyen szállt le a
magas lóról, és egy tejfelesszájú kamasz, bármilyen jártas is a
nagyvilági életben, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ezt
megváltoztassa. Azt mondják, a szerelem vak, és Fraser
esetében ez minden bizonnyal igaz is volt. Nem fért hozzá kétség,
hogy Tasmin alapvetően csinos kis jószág, de szépségét igen nagy
sikerrel álcázta a vastag fekete gótikus ruházattal, feketére
festett hajával és vastagon kihúzott szemhéjával. Furcsa pár
lennének – ha Frasernek valaha sikerül rábeszélnie Tasmint,
hogy vele járjon –, de Autumn remélte, hogy egy napon majd
egymásra találnak.
Fraser teljes mértékben kétbalkezes volt, és a festett
üvegekkel való munkájában is több volt a lelkesedés, mint a
tehetség. Autumn néha eltűnődött, hogy vajon miért jár a fiú
ilyen kitartóan a foglalkozásokra; pártfogoltjaik legnagyobb része
jóval kevésbé volt kitartó, néha csak egy-egy alkalommal
felbukkantak, aztán senki nem látta többet a színüket sem. Talán
ez volt az egyetlen hely, ahol Fraser biztosan számíthatott a
kedvességre és a tiszteletre. Talán egyszerűen csak leendő
barátnőjét akarta látni. Bármi volt is az ok, Autumn abban biztos
volt, hogy nem a kézművesség iránti rajongása vezette ide hétről
hétre.
Tasmin viszont más tészta volt. Ő már komoly művészi
tehetség jeleit mutatta. A szokásos ablakdíszekkel és egyszerű
gyertyatartókkal való bíbelődés helyett a lány nagyon hamar
bizonyította, hogy kivételes szín- és stílusérzékkel rendelkezik.
Tasmin rövid, de nyomorral és szenvedéssel teli életében ez volt
az első dolog, amiért dicséretet kapott, ő pedig olyannyira
megkapaszkodott a lehetőségben, hogy már komolyan piacképes
ékszereket is készített égetett üvegből, finom ezüsthuzalokkal
kidolgozva. Amikor a SZOKJ LE! program költségvetése
elapadással fenyegetett, Autumn gyakran saját zsebéből fizette
az üveget meg a többi alapanyagot, hogy a gyerekek tovább
dolgozhassanak a megkezdett munkadarabokon. Szeretett volna
többet is tenni ezért a két fiatalért, megpróbálni egy biztonságos,
stabil jövőt teremteni számukra, ahonnan már nem csábítja őket
vissza a kábítószer és a bűnözés csak azért, mert senki nem
törődik velük. – Nagyon szép, Tasmin – mondta, mert mindig
figyelt arra, hogy megdicsérje a lányt. A munkapadon nagy
üvegmedál feküdt, japán mintázattal, miközben Tasmin
aprólékos munkával éppen ezüstszálakból készített díszes
foglalatot.
A műhely ajtaján óvatos kopogás hallatszott, és ahogy Autumn
elindult felé, öccse, Richard dugta be a fejét az ajtón. Autumn
szíve nyomban elszorult. Richard volt a legutolsó, akinek a
megjelenésére számított, és ez nem jelenthetett mást, csak azt,
hogy újra bajban van.
– Rich – kérdezte –, most meg mi történté
Ahogy közelebb lépett hozzá, már látta is, hogy mi a gond.
Öccse óvatosan megérintette az arcán éktelenkedő sötét
zúzódást. Az orrnyergén is felhasadt a bőr, és az ajka is fel volt
dagadva.
 – Kisebb nézeteltérés – felelte –, de aggodalomra semmi ok.
Autumn odébb vezette öccsét, hogy a diákoktól távolabb,
szabadabban beszélhessenek.
– Ez azt jelenti, hogy utolértek, akik elől menekültél? –
Richard megrázta a fejét.
– Nem menekültem senki elől, hugi. Csak rövid időre távol
tartottam magam a színtől.
Más szóval elmenekült, gondolta sóhajtva Autumn.
– Egy kis szívességet szeretnék kérni – folytatta Richard.
Öccse mindig tartogatott valamit a tarsolyában. Autumn nem is
emlékezett arra, hogy mikor látogatta meg csak úgy, a társasága
kedvéért. – Lehetne róla szó, hogy megkapjam nálad a régi
hálószobámat? Csak amíg újra talpra állok.
Vagy inkább amíg elég pénzt szed össze a drogokkal ahhoz,
hogy saját lakást vegyen magának.
– Még mindig anyával és apával laksz?
– Igen. – Richard egy üvegdarabbal játszadozott, amit a padról
vett fel. Autumn figyelmeztetni akarta, nehogy megvágja a
kezét, de aztán visszafogta magát, hiszen az öccse minden
bizonnyal tisztában van a törött üveg veszélyeivel, sőt. – De nem
maradhatok ott – folytatta Richard. – Teljesen kikészítenek.
– Ennél gyorsabban csak a drogfogyasztásod készít ki – vágott
vissza Autumn.
– Ha csak megmoccanok, rögtön azt kérdezik, hogy hova
megyek – panaszkodott az öccse. – Az én koromban. El tudod
képzelnie Úgy bánnak velem, mintha tizenöt éves volnék.
– Talán segítene a dolgon, ha nem úgy viselkednél, mintha
tényleg annyi volnál – vetette fel Autumn.
Megjegyzése süket fülekre talált.
– Ma este átvihetem a cuccomat?
Autumn maga sem tudta, mit mondjon. Mindig ő volt az, aki
segített Richardnak. Ki máshoz is fordulhatna? Lehet, hogy az
őrületbe kergeti, de mégis az öccse. Nem tartozik neki ennyivel?
Gondolatait Addison érkezése szakította félbe, aki ekkor lépett
be a terembe. Mivel a munkahelyükön voltak, és diákok is voltak
jelen – akik ebben a pillanatban több érdeklődést mutattak
Autumn beszélgetése, mint a saját műalkotásaik iránt –, Addison
nem csókolta meg, de váltottak egy pillantást, ami azt ígérte,
hogy ezt a mulasztást később pótolni fogják. A pillantás Autumn
öccsének figyelmét sem kerülte el, és arca elsötétült.
– Richard – köszöntötte Addison barátságosan –, mi a
helyzeté – Azzal kezet nyújtott.
Richard, némi vonakodással, megrázta a kezét.
– Mi történt az arcoddal?
– Apró félreértés – hangzott Richard szűkszavú felelete.
– Autumn úgy sejti, hogy elég kemény alakok közelében
mozogsz.
Richard dühös pillantást vetett a nővérére.
– Semmi komoly, megbirkózom vele.
– Tudnánk segíteni – mondta Addison kedvesen. –Nem kell
egyedül csinálnod.
– Nem vagyok olyan, mint a kis lakótelepi drogosaitok –
vágott vissza Richard gúnyosan. – Szerinted majd én is idejövök,
és csinos kis üvegcuccokat gyártok, hogy megmentsem a
lelkemet?
– Mást is tudunk tenni – folytatta Addison nyugodtan. –
Vannak más programok is.
– Tartsátok meg a jótékonykodást ezeknek a reménytelen
eseteknek – mutatott hüvelykujjával Fraser és Tasmin irányába.
Autumn pedig legszívesebben elsüllyedt volna a szégyentől öccse
neveletlensége miatt. – Majd később találkozunk, Autumn –
mondta Richard, azzal megfordult, és elindult az ajtó felé.
Autumn szíve a torkába ugrott, és ahogy öccse megragadta a
kilincset, megszólalt egy hang, amely mintha akaratán kívül tört
volna fel belőle.
– Nem!
Richard sarkon fordult.
– Nem lakhatsz nálam – folytatta Autumn. Nem akarta
újrakezdeni az álmatlan éjszakákat, amikor azon aggódott, hogy
merre járhat az öccse, vagy amikor végre megjelent, akkor azon
izgult, hogy kit hoz magával a lakásába. – Engem ez túlságosan
megvisel.
Öccse kihívó tekintettel nézett Autumn barátjára.
– Már értem, miről szól a történet – mondta. – Őt választod,
nem engem.
– Nem igaz, Richard – válaszolta Autumn. – Csak visszaadom
a felelősséget, hogy magad vedd a kezedbe a sorsodat. – Addison
szavaira gondolt, aki arról beszélt, hogy viselkedésével csak
megkönnyíti öccse számára a függőséget, és azért imádkozott,
hogy most jól döntsön. Most fordult elő életében először, hogy
nemet mondott Richardnak, és nagyon kényelmetlen volt
számára ez az érzés. De most, hogy már belekezdett, a szavak
egymás után jöttek. – Nem lehetek mindig ott, hogy
helyrerakjam, amit szétromboltál.
Richard arca fenyegető kifejezést öltött.
– Így is jó – mondta élesen. – Legalább tudom, hányadán
állunk. – Azzal kiviharzott a teremből, és nagy lendülettel
bevágta maga mögött az ajtót. Az üveg összetört és a padlóra
zuhant.
A teremben minden szempár a törmelékkupac felé fordult.
Autumn megpróbált egy fáradt mosolyt erőltetni az arcára.
– Nagyon úgy tűnik, hogy Richard dolgait nem tudom
helyretenni azzal, ha most rendet rakok utána.
– Majd én megcsinálom – mondta kedvesen Addison. – Menj a
tanáriba, mindjárt utánad megyek. Tegyél fel teát is. Gyanítom,
hogy rád férne egy csészével.
 Meg egy kis vigasztaló csokoládé is elkelne, gondolta Autumn.
– Majd segítünk, cimbora – jött oda Fraser, és segített
Addisonnak eltakarítani a törött üveget.
– Köszönöm – mondta Autumn könnyek közt. Addison
megfogta a kezét.
– Richarddal minden rendben lesz, hidd el. – Hangjából erő
áradt és vigasztalás. – Helyesen döntöttél.
– Biztos? – kérdezte Autumn. – Én is őszintén remélem.
 Huszonötödik fejezet

Új állást kell keresnem. Amint lesz egy másodpercnyi szabad

időm, rögtön felhívom az ügynökséget, és megkérem őket, hogy
helyezzenek át a lehető leggyorsabban. Bár ez kicsit macerás
lehet, ha belegondolok, hogy már jó néhány londoni irodából ki
vagyok tiltva korábbi, kevéssé tökéletes munkaerőként végzett
tevékenységem nyomán.
A Targa viszont jelen pillanatban nem egészséges munkahely.
Ahogy valamikori jógaedzőm – Persephone – mondaná, a
negatív hullámok zavarják a karmámat, vagy valami ilyesmi, és
tuti, hogy igaza is volna. Olyan itt a levegő, hogy késsel lehetne
vágni. A gyomromban kocsányon lógnak az idegek. Ha
Persephone mondaná meg, hogy mit tegyek, most nagyon
hosszan kéne fejen állnom, hogy ellensúlyozzam a rossz
hatásokat.
Az Imádott egész délelőtt dühödt tempóban suhan fel és alá az
íróasztalom mellett, anélkül hogy egy pillantásra méltatna, és
leginkább úgy néz ki, mint aki szeretne lassú és különösen
kegyetlen módon meggyilkolni. Nagyon szeretnék vele beszélni a
tegnap estéről, de egyértelmű, hogy még nem áll készen a
kommunikációs csatornák megnyitására, így én csak ülök, és
nyomorultul hasznavehetetlennek érzem magam.
Azzal próbáltam magam megvédeni az ártalmas halálosztó
pillantásaitól, meg egy kicsit elütni az időt, hogy saját magam és
az iroda többi része közé Mars, Snickers és Twix szeletekből falat
építettem. A büfében mindegyikből nagykeráron kaptam két-két
dobozzal, amikor meghallották, mi a helyzet. Ha jó mélyen
bevackolom magam az asztalom mögé, akkor a barikádom
mögött tökéletes takarásban lehetek. Nem kell mást tennem,
mint ellenállni a kísértésnek, hogy átrágjam magam a kupacon.
Mmm. Bár a biztonságomat csak nem veszélyeztetné, ha egy kis
vacak Mars szeletnek nyoma veszne. Meggyőződésem, hogy még
az immunrendszeremet is megerősítené. Egy tábla csokoládéban
több fehérje van, mint egy banánban, az pedig csak jó lehet, nem
igazé Talán egy kis fehérjével megerősítve könnyebben
összeszedném a bátorságomat, hogy szembenézzek az Imádottal.
Éppen csak elkezdem lehámozni a csomagolást egy csokiról,
amikor látom, hogy Aiden Holby felém tart. Az arcán komor
elszántság ül, homlokán pedig sötét redők húzódnak. Ettől elvileg
kegyetlennek kéne tűnnie, de valójában csak még imádnivalóbb
lesz tőle. Ebben a pillanatban azt hiszem, szerelmesebb vagyok
belé, mint valaha. Titokban az íróasztalom fiókjába süllyesztem a
csokoládét, és megpróbálok úgy tenni, mintha dolgoznék – ezt a
művészetet kitartóan gyakorlom már hosszú ideje, de sajnos még
mindig nem sikerült tökélyre vinnem.
Az Imádott megáll az asztalom előtt. Az agresszív alfahím pózt
vette fel.
– Szia – mondom jámbor hangon.
Karjának egyetlen lendítésével az Imádott a földre dönti az oly
nagy gonddal felépített csokoládéfalamat. Ezek szerint
hadiállapot van.
– Lombard kisasszony, megtenné, hogy elkészíti ezeket a
táblázatokat? – Lombard kisasszonyt? Szerintem ez azért már
egy kicsit túlzás.
– Természetesen, Mr. Holby – felelem. – Mikorra óhajtja
őket?
– A ma délutáni értékesítési megbeszélésre kellenek.
– Máris nekilátok. Amint felszedtem a földről a csokoládémat.
Mintha egy leheletnyit elpirulna. De csak egészen leheletnyit.
– Tiéd lehet az egyik Mars szelet – mondom aztán tétova
mosollyal –, ha szeretnéd.
 Az Imádott enyhén tétovázik.
– Mint afféle engesztelő áldozat – folytatom. Erre kihúzza
magát.
– Köszönöm, nem kérem. – Még egy felajánlott Mars szelet
sem tudja megtörni a jeget. Rossz hír.
– Aiden… – mondom halkan.
– Lucy – szakít félbe. – Azt hiszem, minden érintett számára
az volna a legjobb, ha megkérnéd az ügynökségedet, hogy
keressenek számodra egy másik munkahelyet.
– Egy olyat, ahol nem kell velem egy légtérben tartózkodnod?
– Lehetőség szerint.
– Még mindig szeretlek – mondom, és próbálom lenyelni a
gombócot, ami a torkomba ugrott. – De ha úgy érzed, hogy
legjobb, ha elmegyek, akkor úgy lesz.
– Rendben – és már fordul is el.
– De még egy dolgot szeretnék mondani.
Látom rajta, hogy egy pillanatra elgyengül, aztán így szól:
– Szerintem már éppen eleget mondtunk. – Azzal hátat fordít,
és elmegy az asztalomtól.
– Ha valakit szeretsz, az nem arról szól, hogy csak akkor
törődsz vele, amikor kedved tartja – kiabálom utána. – Hanem
arról is, hogy megbocsátasz, amikor elbénázott valamit.
Egy pillanatra megtorpan, és egy egészen rövid időre megáll,
az én szívem pedig óvatosan felrepes a reménytől. De aztán,
anélkül hogy hátrafordulna, tovább halad a szobája felé.
– A fenébe – mormolom magamnak. Aztán észreveszem, hogy
az osztályon mindenki abbahagyta a munkát, és meredten bámul
rám. – Mi van? – ordítom.
Mind lekushad az asztala mögött.
– Csak hogy tudjátok – üvöltök az egész termen át –, már
megint mindent elbaltáztam. Van valaki, aki szeretne csámcsogni
rajta?
 Minden fej az akták fölé hajol vagy a képernyőkre mered.
Sóhajtva nekilátok a megterhelő feladatnak, hogy összeszedjem a
romba dőlt csokoládéfal darabjait, ami akár az életem metaforája
is lehetne.
 Huszonhatodik fejezet

Az ügynökséget kár is volt felhívni, csak az időmet pocsékoltam

vele. Közölték, hogy nincs számomra semmilyen munkájuk, bár
biztos vagyok benne, hogy hazudtak. Az is lehet, hogy a
munkaadóknak van egy rám vonatkozó riadólánca, mint a
kocsmákban, ahol a nem kívánatos személyeket próbálják
kiszűrni. Lucy Lombard Riadó. Mindenki, akinek a vállalkozását
a múltban tönkretettem, felhívta az összes többit, hogy valahogy
feketelistára kerüljön a nevem. Meggyőződésem.
Hazafelé felszállok a metróra, nehéz szívvel, és azt érzem, hogy
örökre a Targába vagyok zárva, mint valami szerencsétlen
szellem egy palackba, ahonnan nem tudok kiszabadulni, amíg
valaki jóindulatúan meg nem dörzsöl. Ha bárkinek van ötlete,
hogy mit kéne tennem az életemmel, szívesen meghallgatom.
Szakad az eső, és elkeserítő az idő. Öreg, viharvert esernyőm
szerény védelmet nyújt, és állandóan azzal fenyeget, hogy
kifordul. Az ég színe tökéletesen tükrözi életem szürkeségét.
Mindennek a tetejébe, amikor hazaérek, Marcus a lakásommal
szemben levő falnak támaszkodva áll. Nincs esernyője, és már
csurom víz. Volt vőlegényem azóta áll ott minden este, hogy
karácsonykor testi mivoltunkban oly közel kerültünk
egymáshoz, én pedig azóta sem veszem fel a telefont, amikor ő
hív. Amikor meglát, már emeli is a kezét, hogy integessen, és
elindul keresztbe az úton.
– Lucy – kiáltja. De a közlekedés keresztülhúzza számításait,
így nem ér oda hozzám, én pedig feltépem a bejárati ajtót és
beszáguldok.
Bent lerázom az esőt a kabátomról, és csatakos ernyőmet
ledobom a földre. Óvatosan az ablakhoz lopódzom, kinézek, és
ahogy sejtettem, Marcus visszatért állomáshelyére, és továbbra
is a falnak támaszkodva vár. Elnézem egy percig, ahogy reszket a
hidegben, és ha kelletlenül is, de csodálom a kitartását. Vajon az
Imádott állt volna értem így a szakadó esőben estéről estére? Ha
egészen őszinte akarok lenni, nem tudom.
Forró fürdőt engedek, belenyomok egy tonna vaníliaillatú
habfürdőt, és beleereszkedem. A bőröm még mindig selymesen
lágy az Olvadás gyógyfürdő kezeléseitől, de úgy érzem, a
wellness hétvége összes többi jótékony hatása túlságosan is
hamar szertefoszlott hazatérésem óta. Hagyom, hogy a forró
vízben felengedjenek átfázott tagjaim. Beszívom a vaníliaillatot,
és közben próbálom az agyamat teljesen kiüríteni. Általában
amikor azt szeretném, hogy az agyam valami hasznos
tevékenységet folytasson – például gondolkodjon –, akkor
rendíthetetlenül uralja az űr. Most, amikor külön jólesne egy kis
légüres tér, úgy pörög, mint a motolla.
Azt hiszem, az Imádottal mindennek vége. Pedig én hányszor
visszafogadtam Marcust mindenféle kilengések után. Nem
mondtam le a kapcsolatunkról egyetlen jelentéktelen kis tévedés
miatt. Hát nem erről szólna a szerelem? Az ember elfogadja a jót
is meg a rosszat is. Eszembe jut Marcus, ahogy kint áll a szakadó
esőben. Melyik az a pont, ahol véget kell vetni a
megbocsátásnak, és megkeményíteni a szívet, hogy működésbe
léphessen az önfenntartás? Bár talán ez mindenkinél máskor
következik be.
Szárazra törlöm magam, és felhúzom a régi
melegítőnadrágomat meg a pulóveremet. Mielőtt kimennék a
konyhába, hogy keressek valami vacsorát, még egyszer
kikukucskálok az ablakon. Az eső már vízszintesen esik. Az
aszfaltról is visszaverődik, olyan erővel szakad. A kanálisok
kiöntenek, és a járdaszegélyek mellett patakokban zubog a víz.
Bár az ablakom már homályos a víztől, látom, hogy Marcus még
mindig ott áll. Hogy hagyhatom ilyen időben kint várni? Miért
nem adja fel és megy haza?
Előkeresem a mobilomat, és tárcsázom Marcus számát.
– Szia – mondja, és a hangja egyáltalán nem olyan elgyötört,
mint amilyenre számítottam. Inkább eleven és reményteli.
Hallom, ahogy veri az eső.
– Menj haza – mondom neki.
– Nem tudok. – A remény és vidámság eltűnt a hangjából. –
Szeretlek. Közel akarok lenni hozzád. Addig fogok itt állni, amíg
kell.
Erre mit mondhatnék?
– Bejöhetsz vacsorázni – válaszolom. – De csak valami vacak
lesz, mert nem vásároltam.
– Nem érdekel – mondja Marcus. Ezúttal elcsuklik a hangja.
 Huszonhetedik fejezet

Egy perccel később Marcus már ott is áll az ajtónál. – Ne áztasd

el a szőnyeget! – Próbálok szigorúnak tűnni, de hogy is lehetnék?
Hacsak ránézek – kész katasztrófa. Ide juttattam végül? A
hajából patakokban folyik a víz, és csorog le az arcán. A zakója
aljánál kész vízesés van. És persze a szőnyegemet áztatja az
egész, minden felszólításom ellenére.
– Menjél, és ugorj be a fürdőbe – mondom neki. –Próbálj
felmelegedni. – Bízom benne, hogy a bojlerem még képes lesz
gyors egymásutánban két fürdőkádnyi meleg vizet produkálni.
Általában szüksége van egy kis gondolkodási időre.
– Kösz, Lucy. – Nevetségesen hálásnak tűnik a hangja, annak
ellenére, hogy mindezt vacogó fogakkal mondja.
– Van még néhány ruhadarabod a szekrényemben, azokat
előkotrom.
Segítek kibújni a zakójából. Az ujjai teljesen elkékültek.
– Mázlid van, hogy nem fagytál halálra – szidom meg. – Ennél
nagyobb marhaságot nem is csinálhattál volna ilyen időben. Én
nem érek ennyit, Marcus.
Megállítja a kezemet, és mindkettőt megfogja. Szemembe néz
azokkal az égszínkék szemeivel.
– Szerény véleményem szerint pedig igen. Elhúzódom tőle.
– Ülj be a fürdőkádba, mielőtt tényleg megfagysz.
Engedelmesen elindul a fürdőszoba felé.
A hálószobában átfésülöm a ruhásszekrényemet. Előkerül
Marcusnak egy farmernadrágja, meg egypár póló is. Nem tudom,
miért, de az egyik pólót az arcomhoz emelem. Még mindig érezni
rajta Marcus arcszeszének az illatát, és a szívem fájdalmasan
elszorul – bár a szóban forgó személy teljes életnagyságban
valószínűleg épp ebben a pillanatban mászik be a fürdőkádamba.
Találok egy pulóvert is, amit évekkel ezelőtt én vettem neki
Valentin-napra, de soha nem hordta. Hát most elkezdheti.
A fiókom végében még gatyákat meg zoknikat is találok, és
azon gondolkodom, hogy miért nem volt soha annyi energiám,
hogy elvigyem őket valami jótékonysági bazárba. Kiteszem a
ruhákat az ágyra, és kimegyek a konyhába. A szekrényben
találok kagylótésztát meg sűrített paradicsomot. Akkor olaszt
eszünk. A hűtőben van még egy kis zeller, ami talán még nem
teljesen gumiszerű, meg egy darabka kőkemény parmezán sajt,
pontosabban annak is leginkább csak a héja. A lejárati időn már
túl van, de ezeket úgyse kell komolyan venni, nem igaz? Meg a
sajt amúgy sem romlik meg soha, legalábbis azt hiszem.
Örömmel látom viszont, hogy ami hiányzik háztartásomból a
tápláló és egészséges élelmiszer kategóriában, azt kárpótolja a
hatalmas csokoládékészletem. A Csokoládé Mennyország
kínálatából, Clive legfinomabb kincseiből is van egy doboz, ami
megbújik a polcon, és rám vár. Legalább egy jó desszertre mindig
számíthatok. Ha Marcus jól viselkedik, még az is lehet, hogy
megkínálom vele.
Felaprítom az enyhén petyhüdt zellert, és behajítom a
paradicsommal egy lábosba. Közben a tészta is felforr.
Váratlan vendégem feltűnik a konyhaajtóban. Csak egy
törülközőt visel, amit a csípőjén átvetve fog össze. Az arcán
vonzó pír ül, a haja is meg van mosva, és kicsit kócos a
törülközőtől, már nem tapad laposan a fejére. Arra az éjszakára
emlékeztet, amit együtt töltöttünk, és amit annyira nem
szeretnék újra átélni.
– Valaminek nagyon jó illata van – szimatol a levegőbe.
Azt gyanítom, Marcus már mindenre elszánta magát.
– Tészta meg egy paradicsomkonzerv – hűtőm le. –Saját
specialitás.
 Odalép hozzám.
– Szeretlek, Lucy. – Karjával megpróbálja átfogni a
derekamat, de ügyesen kitérek előle.
– Kitettem az ágyra egypár száraz ruhát. Öt perc múlva kész a
vacsora.

Nem szívesen vallom be, de Marcuson elég jól mutat az a

pulóver, szóval inkább megpróbálok nem ránézni. A kanapén
ülünk, és tálcáról esszük a vacsorát. Kibontottam egy üveg olcsó
vörösbort is, de szigorúan figyelem, hogy mennyit iszom. Nagyon
is jól emlékszem, hogy mi történt, amikor legutóbb be voltam
csípve és
Marcus a környéken járt. A tévében valami marhaság megy,
és mindketten úgy teszünk, mintha elmélyülten azt bámulnánk.
Végül, amikor Marcus eltakarította a vacsora legeslegutolsó
morzsáját is, leteszi a tálcáját, és felém fordul.
– Elmondtad a barátodnak, hogy lefeküdtél velem?
– Igen. – Marcusnak nincs értelme hazudni.
– Azóta is együtt vagytok?
– Mit gondolsz? Nem mindenki bocsát meg olyan könnyen,
mint én.
Keze a kanapén óvatosan az enyém felé kúszik, aztán ujjait
ráteszi a kezemre.
– Örülök, hogy szakítottatok.
– Én viszont nem – mondom erre határozottan, és
visszarántom a kezemet. – Teljesen kétségbe vagyok esve.
– Tényleg megváltoztam, Lucy – mondja komoly tekintettel. –
Sok időm volt gondolkodni. Az utóbbi hónapokban felnőttem.
Mondja az a fickó, aki a szakadó esőben szobrozott a lakásom
előtt.
– El fogok menni pszichológushoz, hogy segítsen változtatni a
viselkedésemen – folytatja. – Amint már nem kell minden
éjszakát az ajtód előtt töltenem.
– Nem kell többé az ajtóm előtt ácsorognod – ígérem –, újra
barátok vagyunk.
Jóképű arcán felragyog a mosoly.
– Csak barátok – teszem hozzá. – Soha, de soha többet nem
akarok ennél komolyabbat, amíg csak élek.
Marcus mintha kételkedne a szavaimban.
– Komolyan mondom.
Csendben ül, míg a tésztájával együtt ezt az információt is
megemészti. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem fogom
megtörni a csendet, újra elkezdi.
– Megnézhetnénk egy romantikus filmet. Attól rögtön jobb
kedved lenne.
– Ki van zárva. – Pedig tényleg. Ha egy jót bőghetnék valaki
más elbaltázott szerelmi életén, attól máris pompásan érezném
magam, de nem akarom bevallani, hogy Marcus ilyen jól ismer.
– A Garni-zótta – mondja ellentmondást nem tűrően. – Az
mindig bejön. – És még mielőtt bármit tehetnék, át is fésüli a
polcomon levő DVD-ket, és már teszi is be a fent említett
romantikus filmet.
– Van itthon csokidé – kérdezi aztán. Lesújtó pillantást vetek
rá.
– Már miért ne lenne itthon csokoládéé
– Hozom – mondja boldogan. – Nem is számítottam rá, hogy
ilyen tökéletes esténk lesz.
A képernyőn az ennivaló – és a mostaninál jóval fiatalabb –
Richard Gere-t kitartóan üldözi Debra Winger. Megjegyzem, a
reménytelen szerelem tudata semmivel sem csökkenti a kitűzött
cél iránti lelkesedését. Ostoba nő. Kényelmetlenül fészkelődöm a
kanapén, amikor végül összejönnek, és a nő Richard Gere igen
vonzó ellenzős sapkáján kívül semmi mást nem visel. Alig tudok
ellenállni a kísértésnek, hogy felmarkoljam a távirányítót, és
előretekerjem a filmet. Ez a jelenet szerintem még soha nem
tartott ennyi ideig. Marcus önelégült vigyorral figyeli, ahogy a
képernyőn a szerelmespár tovább folytatja a művészien kéjes
nyögdécselést. Veszek még egy csokoládét. Egy tejszínes-málnás
trüffelt.
A film végére módszeresen átrágjuk magunkat a Csokoládé
Mennyország kincseivel teli dobozomon. Előre tudom, hogy
amikor a frissen végzett és egyenruhát öltött Mayo hadnagy
karjába kapja álmai nőjét, akkor sírni fogok. Mindig sírok. A zene
hatalmas crescendóval árasztja nappalimban a „Love Lift Us Up
Where We Belong” című számot, miközben Richard Gere az
örömtől zokogó Debra Wingert egy jobb élet felé viszi, én pedig
szégyenkezés nélkül zokogok velük.
– Ez olyan romantikus – szipogom. Marcus is szipog.
– És persze ilyen csak Hollywoodban történik – teszem hozzá
morcosan, amikor eszembe jut a saját helyzetem.
Marcus odabújik hozzám. Fogok egy párnát, és berakom
kettőnk közé. Volt vőlegényem tisztában van vele, hogy
általában ezen a ponton szokott hozzálátni, hogy megvigasztaljon,
ami mindig vad szeretkezésbe torkollott a kanapén. De azok az
idők már elmúltak.
– Megnéztük a filmet, most még kaphatsz egy csésze kávét,
aztán indulhatsz haza – jelentem ki határozottan. – Mostantól én
diktálom a feltételeket.
– Úgy lesz, ahogy mondod, Lucy. – Azzal rám vigyorog, és
egyértelmű, hogy egy szót sem hisz az egészből.
 Huszonnyolcadik fejezet

Nadia most már több mint egy hete gondolkodott a helyzeten, és

még mindig nem volt benne biztos, hogy jól döntött. Még el se
árulta Tobynak, hogy mire készül, attól félve, hogy az utolsó
pillanatban mégis meggondolja magát. Most viszont már
megszületett a döntés, és innen nem volt visszaút. Ma este,
amikor férje hazaér a munkából, Lewisszal ott fogják várni
meglepetésképpen. Végleg hazaköltöznek. Újra egy család.
Chantal beemelte az utolsó csomagot a kocsi csomagtartójába.
– Ezzel megvolnánk.
Nadia becsatolta Lewist a gyerekülésbe.
– Köszönöm, Chantal. Nem tudom, mihez kezdtem volna
nélküled.
– Nagyon jó volt, hogy itt laktatok – válaszolta barátnője. –
Hiányozni fog ez a kis fickó. – Az ablakon mindketten benéztek
Lewisra. A kisfiú a megvesztegetés gyanánt kapott csokis
pálcikákat ette lelkesen, és fogalma sem volt a körülötte kavargó
érzelmi drámákról.
Nadia óvatosan Chantal növekvő pocakjára pillantott.
– Hamarosan lesz neked is sajátod, akit kényeztethetsz.
– Ne is mondd – felelte Chantal, és gyengéden megveregette a
hasát. – Még mindig a tagadás fázisában vagyok. Igyekszem úgy
tenni, hogy ez csak egy kis folyadékháztartási probléma.
Mindketten elnevették magukat.
Ahhoz képest, hogy még mindig a tagadásnál tartott, Nadia
úgy látta, hogy Chantal meglepően jól birkózott meg váratlan
terhességével.
 Chantal szorosan átölelte.
– Ha mégsem válik be a dolog, tudod, hogy itt mindig lesz hely
mindkettőtök számára.
– Remélem, erre nem kerül sor – mondta Nadia.
– Meg fogjátok oldani – bátorította barátnője is. – Viszont
lassan ideje volna indulnotok, ha még valami meleg ételt is
szeretnél a férjed elé tenni az asztalra, amikor hazaér. – Azzal
Nadiára kacsintott.
Nadia aggódó pillantást vetett rá.
– Biztos, hogy jól megleszel itt egyedül.
– Hát persze – bólintott Chantal. – Miattam ne aggódj.
– Majd segítek a babával, amiben csak tudok – mondta Nadia.
– Mindannyian besegítünk. – Nadia biztos volt abban, hogy a
Csokoládéimádók Klubjának két másik tagja nevében is
beszélhet.
– Menjél, mielőtt elsírom magam! – törölt ki egy könnyet a
szeméből Chantal. – Menjél, és aztán csak legyen hálás a férjed,
hogy visszamentél hozzá.

Furcsa érzés volt visszatérni a saját otthonába. Az egész délutánt

azzal töltötte, hogy újra megismerkedett a saját dolgaival,
megtalálta a saját helyét. Mostanra már Lewis is megfürdött, és
jutalmul pizsamában nézte kedvenc rajzfilmjét, Spongyabob
Kockanadrágot a tévében. Nadia elnézte kisfiát, amint teljes
révületben bámulta a képernyőn mozgó színes figurákat, közben
szopta az ujját, és mutatóujja az orra fölé kanyarítva tükrözte a
tökéletes áhítatot. Olyan angyali látványt nyújtott, mintha a
Szupernagyi iskolájának végzős növendéke volna. Nadia abban
bízott, hogy ez a kép kitart addig, amíg Toby is hazaérkezik. Az
órára pillantott, és aggódva rágta a szája szélét. Azt hitte,
mostanra már hazaér a férje.
A nap második fele a ruhák kicsomagolásával telt, és minden
visszakerült az őt jogosan megillető helyre, saját
ruhásszekrényébe. Már most úgy érezte, mintha a Chantal
elegáns lakásában töltött időszak óta egy évszázad telt volna el.
Lehet, hogy ez a lakás távolról sem volt olyan elsőrangú, de
számára mégis ez jelentette az otthont. Idetartozott.
A vacsora a tűzhelyen gőzölgött – a fűszerek illata a nappaliba
is beszivárgott. Talán Toby hazafelé beugrott egy sörre a
kocsmába. Végül is fogalma sem volt arról, hogy a felesége itt
várja. Nadia gyomra hirtelen össze-ugrott az idegességtől. Mégis
fel kellett volna hívnia? Az is lehet, hogy férjének más programja
volt ma estére, ő pedig itt várhatja egyedül, miközben az
ínycsiklandó vacsora lassan szikkadt ócskasággá aszalódik. Vajon
örül majd Toby, ha meglátja?
Mit csináljon várakozás közben? Fel-alá járkálás helyett
inkább leült Lewis mellé. Ha átölelte kisfiát, mindig
megnyugodott a lelke is. Ahogy elment a telefon mellett,
észrevette, hogy az üzenetrögzítő lámpája villog. Biztos akkor jött
a hívás, amikor éppen kicsomagolt vagy a vacsorát főzte, mert
nem hallotta a telefoncsengést. Amikor odalépett, hogy
megnézze, ki telefonált, Toby furgonja állt meg a ház előtt.
Nadia gyomra szabadesésben zuhant a mélybe. A telefonról
máris elfeledkezett.
– Itt a papa – mondta izgatottan Lewisnak.
– Papa! – ugrott fel a kisfiú a kanapéról, és már száguldott is
az ajtó felé. Nadia szélesre tárta az ajtót, miközben Toby
közeledett feléjük az utca felől. Arcáról sugárzott a kendőzetlen
öröm, és Nadia érezte, hogy mindjárt összecsuklik a
megkönnyebbüléstől. Férje visszavárta őket.
Lewis apja karjába ugrott, Toby pedig máris engedett
kérésének, és megforgatta a levegőben. Szemében örömkönnyek
csillogtak, amikor óvatosan letette kisfiát a földre.
– Hazajöttetek – szólalt meg végül.
Nadia mindkét karját köré fonta, és maga is a könnyeivel
küzdött.
– Hazajöttünk.
Bementek a lakásba, újra együtt, egy család.
– El se tudom hinni – mondta Toby. – Ez több, mint amit
reméltem. Ígérem, Nadia, nem fogsz csalódni bennem.
– Sss – suttogta Nadia, és gyengéden megcsókolta.
– Nem bírnám ki, ha megint elveszítenélek titeket.
– Nem megyünk sehova – mondta Nadia. – Mi lenne, ha most
beraknád ezt a lurkót az ágyába, aztán lezuhanyoznál? Én
közben megnézem a vacsorát. Ó – jutott eszébe –, majdnem
elfelejtettem. Volt egy nem fogadott hívásod, biztos nem
hallottam, amikor csengett a telefon.
Amikor kilépett a szobából, Toby megnyomta a visszajátszás
gombot. „Mr. Toby Stone számára szeretnék üzenetet hagyni –
mondta a hang. – A Hitelelőleg Kft.-től kerestük, és sürgősen
szeretnénk önnel beszélni. Kérjük, hívjon vissza…”
Toby megnyomta a törlés gombot. Nadia lépett be újra a
szobába, miközben épp kötényt kötött a derekára.
– Ki volt az?
– Senki – mondta Toby –, téves hívás.
Nadia észrevette, hogy férje szemében még mindig könny
csillogott.
– Halihó – mondta –, mostantól már minden rendben lesz.
– Igen – válaszolta Toby, és hangja elfúlt az érzelmektől. –
Majd meglátod. Mindent meg fogok tenni, hogy úgy legyen.
 Huszonkilencedik fejezet

Autumn és Addison együtt hevert a fürdőkádban. A fürdőszobát

betöltötte a tucatnyi vaníliaillatú mécses illata, lábuknál pedig
két pohár vörösbor állt. A CD-lejátszót is az ajtón belülre húzták,
és valami andalító zene áradt belőle. Addison választotta – az
Autumn kedvencei között előkelő helyen álló bálnadal a „nem
elég laza” ítéletet kapta. Bár kénytelen volt egyetérteni, hogy ez
valóban sokkal megnyugtatóbb. Az Addisonnal töltött idő
eredményeképpen lassan ő is kezdett ellazulni. Nem kell az
életben mindent azzal a céllal tenni, hogy a földet mentsük meg
vele. Addison még talán a zenei ízlésének is használt – a pánsípos
és afrikai dobos CD-k mellett most már John Legend, Paolo
Nutini és Corinne Bailey Rae albumai is helyet kaptak. Autumn
együtt dúdolta a dallamot a lemezzel. Életében először érezte
úgy, hogy már tudja, mit jelent a szerelem. Feje Addison
mellkasán nyugodott, és a meleg vízben arrébb fordult, hogy rá
tudjon nézni.
Addisonnak csukva volt a szeme, de így is megszólalt.
– Mi az?
– Boldog vagyok – mondta Autumn.
– Az jó – felelte Addison. – Ha még eresztesz egy kis meleg
vizet, akkor én is boldog leszek.
Autumn lábfejével megbökte a csapot, és még több forró víz
zubogott a kádba.
– Így jobb?
– Mmm – dorombolt Addison.
Autumn átnyúlt fölötte, és barátja szájába tett egy darab
csokoládét a kád szélén álló dobozból.
 – Mmm mmm. – Barátja rámosolygott, és kinyitotta
káprázatosan mélybarna szemeit. – Most már tényleg a
paradicsomban vagyok.
Megszólalt a telefon. Addison felmordult. A telefon tovább
csengett.
– Lehet, hogy fel kéne vennem – mondta Autumn, és aggódó
pillantást vetett a nappali felé, ahol a telefon tartózkodott.
– Úgyis tudod, hogy ki az – emlékeztette Addison.
– Nem biztos, hogy Richard. – Autumn félig kiemelkedett a
kádból. – Az is lehet, hogy valaki más.
– Napok óta folyamatosan hív.
– Aggódom érte, Addison – felelte –, most rosszabbul néz ki,
mint valaha.
– El kell engedned, Autumn. A saját életét neki kell élnie. Nem
lehetsz örökké mellette.
A telefon elhallgatott, de Autumn aggodalma nem szűnt meg.
Addison visszahúzta, amíg újra hozzá nem bújt.
– Egész életemben gondoskodtam róla – mondta Autumn –,
ezen a szokáson is nehéz változtatni.
– Hát – válaszolta Addison, miközben ujját finoman végighúzta
Autumn mellén –, most már van valaki más, akiről
gondoskodhatsz. – Szája Autumn ajkára tapadt, az ő fejéből pedig
máris elszállt a Richard életével kapcsolatos minden aggodalom.
Órákkal később, amikor egymást átölelve mélyen aludtak az
ágyban, újra megszólalt a telefon.
– Ne már – mormolta barátja még félálomban –, már megint.
– Autumn keze felé nyúlt, de nem találta. –Hagyd, Autumn.
De mielőtt még Addison túl erősen tiltakozhatott volna,
Autumn kibújt az ágyból, magára kapta a köntösét, és
megkereste a telefonját. A kijelző ismeretlen számot mutatott.
Félig csukott, álmos szempillái alól az órára pislogott. Hajnali egy
óra. Ki lehet ez ilyenkor?
 – Fielding kisasszony?
– Igen. – A vonal másik végéről hangzó hivatalos megszólítás
azonnal kiűzte az álmot a szeméből.
– A Fulgrave kórházból telefonálok. Idehozták a testvérét.
Hirtelen teljesen éber lett.
– Richardot? – Autumn tudta, hogy nem kellett volna ennyire
meglepődnie, de mégis megdöbbent.
– Balesetet szenvedett – folytatta a nővér vagy
adminisztrátor, vagy akárki is volt, aki telefonált.
– Jól van?
Szünet következett, ami egy pillanattal hosszabbnak tűnt a
vártnál.
– Attól tartok, nincs túl jól.
– Mi történt? Mi van vele?
Nem hallotta, amikor Addison bejött a szobába, de most rájött,
hogy ott áll mögötte. Barátja a derekára fonta a karját, és fejét a
vállára hajtotta. Miközben ők boldogan feküdtek az ágyban és
szeretkeztek, Richarddal valami rettenetes dolog történt.
– Az volna a legjobb, ha be tudna jönni a kórházba – folytatta a
hang a vonal túlsó végén.
– Richard kérte, hogy hívjanak fel engem?
– Mr. Fielding telefonjában találtuk meg az ön számát mint
legközelebbi rokonét, és ön volt az utolsó, akit megpróbált
felhívni.
– Amilyen gyorsan csak tudok, megyek. – Letette a telefont. –
Richard kórházban van – mondta Addison-nak, és szeme
könnyekkel volt tele.
Addison megcsókolta a homlokát.
– Akkor öltözzünk fel mindketten – mondta.

A kórterem el volt sötétítve, de Autumn rögtön tudta, melyik

ágyon fekhet Richard. A legtávolabbi sarokban égett egy lámpa,
ami megvilágította azt a részt. Nővérek sürögtek-forogtak,
gépek sípolása hallatszott, és ha nem is kapkodás, de valamiféle
nyugtalan izgatottság tükröződött mindenen. Addisonnal
odaléptek a nővérpultnál ülő ápolónőhöz.
– Richard Fieldinghez jöttünk. A nővér kedvesen rápillantott.
– Ön a testvére? Autumn bólintott.
– Nem tudjuk pontosan, mi történhetett az öccsével –
magyarázta a nővér fojtott hangon, ahogy Rich ágya felé
tartottak. – Úgy tűnik, vagy egy autó ütötte el, vagy nagyon
csúnyán megverték.
Ha nem is tudják megmondani, hogy melyik a kettő közül, az
elég rosszul hangzott.
– Egy sikátorban találta meg egy hajléktalan, akinek volt annyi
esze, hogy kihívja a mentőket.
Autumn érezte, hogy elönti a lelkifurdalás. Ha felvette volna a
telefont, amikor Richard hívta, talán hamarabb tudott volna
mentőt hívni neki?
Öccse egészen eltörpült a körülötte tornyosuló gépek
tömegétől. Vajon az a gép segíti lélegezni? Tényleg élet és halál
között lebeg? Szíve ütemesen vert, amit Autumn a sajátjáról
nem tudott elmondani ebben a pillanatban. De Richard arca
szinte a felismerhetetlenségig fel volt dagadva – péppé verve,
csupa vágás, zúzódás. Autumn szeméből kibuggyantak a
könnyek.
– Rich – szólalt meg –, én vagyok, Autumn. – Megfogta öccse
sápadt, élettelen kezét, és megdörgölte.
– Még nem szólalt meg – mondta a nővér. – Egyelőre nincs
eszméleténél.
Autumn alig mert hangot adni legnagyobb félelmének.
– De ugye rendbe jön?
A nővér a karjára tette a kezét.
 – Mindent elkövetünk, amit csak tudunk.
– Én nem tettem érte eleget – tört ki belőle a sírás, míg
Addison magához szorította. – Nem tettem érte eleget.
 Harmincadik fejezet

Mindhárman ott ülünk sorban egy elsötétített szobában Chantal

magánklinikáján. Barátnőnk pedig a vizsgálóasztalon fekszik,
csupasz pocakkal.
– Biztos, hogy szabad itt lennünk? – kérdezem suttogva.
– Ez az előnye a magánklinikának, ellentétben az országos
egészségbiztosítással – válaszolja Chantal. – Mindent szabad,
amit én szeretnék – ha megfizetem az árát.
– Hoztam csokit – mondom –, hogy megnyugtassuk az
idegeinket. Szerinted nem kapunk ki, ha itt eszünk?
– Ha elég gyorsak vagyunk – feleli Nadia. Ezért aztán lopva
körbeadok egy csomag csokis Rolettit, amit mindannyian hálás
sóhajjal kezdünk rágcsálni.
Szerintem Chantal nagyon bátor, hogy minket választott a
szüléshez partnerül. Én a magam részéről persze biztos vagyok
benne, hogy a döntő pillanatban el fogok ájulni. Egész őszintén,
már arra is volt példa, hogy a fogantatás pillanatánál elájuljak.
Nadia legalább már átélte egyszer az egészet – bár még csak
egyszer, ami nem utal arra, hogy annyira sietne megismételni az
élményt. Autumn csodálatos lesz, mert ő minden helyzetben
hasznossá tudja tenni magát. Majd biztos lesz nála valami
kristály, ami enyhíti a görcsöket, meg biztos málnateát fog főzni,
és valami mantrát dúdolni, miközben aromaterápiás olajokkal
vagy mi a csodával dörgöli Chantal bőrét, amíg a baba elő nem
bukkan.
A radiológusra várunk, aki majd megcsinálja az ultrahangot. Az
utóbbi időben Chantal pocakja láthatóan megnőtt, a
csokoládéfogyasztása pedig duplája, ha nem háromszorosa a
korábbinak. Lehet, hogy nem kettő, hanem három helyett eszik?
– Nem kéne inkább Tednek itt lennie? – kérdezem óvatosan.
Chantal a mennyezetre bámul.
– Még mindig nem tudtam neki elmondani – vallja be. –
Lemondta azt a színházi estét, amikor fel akartam vetni a témát,
és azóta nem veszi fel a telefont, ami nem hangzik túl jól. Igaz?
Mindannyian némán egyetértünk, hogy ez tényleg nem
hangzik jól.
– Emiatt most ne aggódj – nyugtatja meg Nadia, és
megveregeti a kezét. – Itt vagyunk mi, hogy segítsünk átvészelni
a következő hónapokat. Minden a legnagyobb rendben lesz.
Autumn fáradtan ásít egyet.
– Bocs – mondja aztán –, egész éjjel fent voltam.
– Nem is akarunk hallani a vad szerelmi életedről –
figyelmeztetem –, mindannyian rettentő féltékenyek lennénk.
– A kórházban voltam – magyarázza elgyötörten –, de
másfajtában. Richardot összeverték – nagyon rosszul van.
– Jaj, Autumn.
– Egy szót se többet – emeli fel a kezét. – Szeretném, ha ez
most egy örömteli esemény lenne, és ha kedvesen szóltok
hozzám, még a végén elbőgöm magam.
– De tudod, hogy ha bármiben segíthetünk, akkor meg is
fogjuk tenni.
Autumn bólint, én pedig gyorsan odanyújtok neki még egy
vigasztaló Rolettit, amit hálásan el is fogad.
Belép a szobába a radiológus, és gyorsan elrejtem a maradék
csokoládét.
– Jegyeket is árult az eseményre? – tréfálkozik Chantallal.
– Ők a legjobb barátnőim – magyarázza Chantal. –Azt
akartam, hogy mindannyian itt legyenek.
– Hát akkor mindannyian páholyból nézhetik a műsort – feleli
az orvosnő. – Lássunk is hozzá.
 Chantal hasára rákeni a víztiszta zselét, aztán egyszerre csak
mi vagyunk a legelsők, akik köszönthetjük az új kis életet, aki
odabent növekszik.
– Ó! – mondja meglepetten Chantal. – Nem gondoltam volna,
hogy ennyire hasonlítani fog egy babára.
Nadia elneveti magát.
– Miért, mit gondoltál, hogy fog kinézni?
– Mint egy ebihal – feleli Chantal. – Amikor legutóbb
ultrahangképet láttam, azon csak egy homályos maszat volt, ami
egyáltalán nem is emlékeztetett kisbabára, de ez pont úgy néz ki,
mint egy gyerek. – Elsírja magát. –Megvan az összes ujja, meg a
lábujjai, meg minden.
– Úgy tűnik, kislánya lesz – szól közbe a radiológus. Ekkor már
mindannyian bőgünk.
– A fenébe is – szólal meg Chantal, ahogy kivörösödött
szemmel felnéz ránk. – Tényleg kisbabám lesz.
 Harmincegyedik fejezet

Marcus a film után egyenesen hazament. Ezzel kapcsolatban

nem hagytam magam megingatni. Igazság szerint büszke is
voltam magamra, mert olyan kedves és megértő volt, és még
mindig esett az eső, meg aztán… Hangosan felsóhajtok, és
bedobok még egy darabot a Csokoládé Mennyországból való
tartalék trüffelekből.
Az Imádott az asztalomra dob egy aktát. A „Nyerjük Meg
Magunknak Újra az Imádottat” hadművelet egyelőre nem
bizonyult túl sikeresnek. A kávé, amit bevittem, azóta is
érintetlenül ott áll. Az olajágak csokoládé megfelelőit mind,
válogatás nélkül visszautasította.
– Elnézést, hogy megzavarlak az ábrándozásban – mondja éles
hangon. Abban a pillanatban máris kihúzom magam, és próbálok
hatékonynak tűnni. – Arra gondoltam, hogy szerveznék egy
csapatépítő programot.
Akaratlanul is felnyögök.
– Megint? – kérdezem. – Nem volt még részünk pont elég
megaláztatásban itt az irodában? Azt gondoltam volna, hogy a kis
lábtörős incidens után egy életre eleged lett a csapatépítésből. –
Az említett lábtörés egy katasztrofális kimenetelű csapatépítős,
gokartozós, ben-nem-túlbuzog-a-versenyszellem-meg-a-
féltékenység típusú baleset következménye volt.
– Az a csapat, amelyik együtt játszik, a munkában is össze fog
tartani. – Az Imádott nagyon makacsul böki előre az állát.
– Utálom ezt az új, morcos és nagyvállalati Aiden Holbyt –
mondom meg kereken. – Nem jöhetne vissza a régi, könnyelmű
főnököm, aki hagyta, hogy kozmetikázzam a költségeimet és
Gyönyörűségemnek szólított? Ha szeretnéd, akár könyöröghetek
is.
Aiden semmibe veszi alázatos kérelmemet.
– Arra gondoltam, kipróbálhatnánk a paintballt – mondja.
– Remek. Szerinted nem okoztam elég pusztítást egy
gokarttal, szóval most puskát adsz a kezembe? Te semmiből
nem tanulsz?
Megszólal a telefonom, és gondolkodás nélkül felveszem.
Marcus az, és érzem, hogy arcomba szalad a vér.
– Ó, hello – mondom. – Most nem tudok beszélni. Igen, az
irodában vagyok. – Marcus közli, hogy szeret.
– Értem. Jó. Kösz. Szia – mondom, és leteszem, mielőtt
kiderülne, hogy mit akart Marcus – ha akart valamit egyáltalán.
– Marcus? – Az Imádott fürkésző pillantást vet rám.
– És te semmiből nem tanulsz?
– Csak barátok vagyunk. Mr. Aiden Holby felhorkan.
– Hülye vagy, Lucy – közli velem. – Sőt, ami még ennél is
rosszabb, tudod is magadról, hogy hülye vagy.
De mielőtt ki tudnék gondolni egy megfelelő visszavágást,
kivágódik az iroda ajtaja, és a „Love Lift Us Up Where We
Belong” hangjai áradnak be a szobába, fülrepesztő hangerővel.
Felállók, és nyakamat nyújtogatom, hogy lássam, mi történik.
Csakúgy, mint az irodában mindenki más.
Tökéletes Garni-zóna stílusban, fehér tengerészet-
egyenruhában, a hozzá való ellenzős sapkával Marcus
keresztülmasírozik az iroda teljes hosszán, fehér kesztyűs
kezében nagy magnóval. A látvány nem is kicsit emlékeztet
Richard Gere-re. Az Imádott meg én viszont csak állunk a
döbbenettől.
Marcus leteszi a magnót az asztalomra. Önelégült képpel az
Imádottra vigyorog, aztán korábbi vőlegényem megkerüli, és
megáll előttem.
 – Marcus – kérdezem –, mit csinálsz itt?
Abban a pillanatban, egészen aprót nyögve, felemel és a
karjába kap.
– Azért jöttem, hogy elvigyelek, minél messzebbre a
nyomorúságos robottól, amire itt kényszerítenek.
Erre kuncogni kezdek.
Aiden Holby szemlátomást majd szétrobban a dühtől – a
paintballozást már réges-rég elfelejtette.
– Marcus, tegyél le – próbálkozom, de túlzottan nevetek
ahhoz, hogy tiltakozásomnak bármi foganatja legyen. Kíváncsi
vagyok, hogy az Imádott látta-e valaha a Garni-zónát – és ha
igen, akkor pontosan kinek a társaságában.
A háttérben Joe Cocker és Jennifer Warnes tovább trillázik,
míg exvőlegényem karjában elvisz az asztalomtól, én pedig
hisztérikusan kacagok. Az irodában mindenki mosolyog, és a film
szellemében valakinek most azt kéne kiáltania, hogy „Hajrá,
Lucy, csak így tovább!” – de senki nem szólal meg. Aztán a
Targa Értékesítési Osztályának alkalmazottai hirtelen mozgásba
lendülnek, és elkezdenek tapsolni. Mindenki, persze egy személy
kivételével.
A vállam fölött látom, hogy az Imádott nincs túlzottan
meghatva az egésztől. Az arca olyan, mintha kővé vált volna.
Próbálom valamennyire visszanyerni a méltóságomat.
– Holnap majd korán bejövök – kiáltom felé –, hogy
bepótoljam a mai napot!
De az Imádott azt ordítja:
– Az se érdekelne, ha soha többé nem jönnél vissza!
 Harminckettedik fejezet

Marcus a Ritzben foglalt szállást egy éjszakára kettőnknek. Volt

vőlegényem idővel letett arról, hogy a karjában hurcoljon
mindenhova. A kívántnál kissé vörösebb színt kezdett ölteni az
arca – meg az sem túl szerencsés kép egy romantikus hősnek, ha
úgy liheg, mint egy kivénhedt labrador. Azt hiszem, erősen
megkönnyebbült, amikor közöltem vele, hogy teljes mértékben
képes vagyok a saját lábamon közlekedni, és a gesztus értékét
sem csökkentené, ha újra a saját két lábamon állnék. Egy
romantikus hős meghúzott háttal sem túl meggyőző.
A liftben felfelé, míg a szobánk felé tartunk, rápillantok a
társaságomban levő férfiemberre. Így látom most Marcust? Ő a
regény romantikus hőse? Rámosolygok. Amikor hozza a
formáját, kétségkívül szórakoztató társaság. Vajon megéri
elviselni a kevésbé előnyös oldalait is csak azért, hogy ilyen
élményekben legyen részem?
– Nem fogok lefeküdni veled csak azért, mert egy puccos
hotelben foglaltál szobát – közlöm vele.
– A puccos hotelben – igazít ki, miközben kitárja az ajtót.
Elegendő belépni a lakosztályunkba ahhoz, hogy elálljon a
lélegzetem.
– Te jó ég, Marcus – kapkodok levegő után –, ez mesebeli!
Mennyibe került? – Amit Marcus kifizethetett egy éjszakára
ezért a szállásért, abból kijönne egyhavi lakbérem, ha nem kettő.
– Nem számít, hogy mennyibe került. – Megfogja a kezemet. –
Azt akartam, hogy a ma este extrakülönleges legyen.
A táskámat az ágyra dobom, és máris megbánom, hogy
elrontottam a hely tökéletes harmóniáját. A szoba berendezése
nagyjából XVI. Lajos stílusú lehet – hatalmas tér, végtelenbe
nyúló süppedő szőnyegek, nehéz drapériák, antik festmények és
a kék, barackvirág és citromsárga különféle árnyalataival
kárpitozott bútorok, mindez tökéletes elrendezésben kelti a
harmonikus stílusegység benyomását. Egy ezüstvödörben
pezsgősüveg várakozik behűtve.
– Marcus – mondom sóhajtva –, nekem erre nincs szükségem.
Szorosan mögém áll, és mindkét kezét a karomra teszi.
– Kényeztetni akarlak – feleli, és nyakamon érzem forró
leheletét.
– Soha nem vártam tőled mást, csak azt, hogy hűséges
maradjál hozzám. – Távolabb lépek tőle, és leülök az ágy szélére,
hogy kipróbáljam, mennyire ruganyos. Tökéletes. Mint ahogy
előre számítottam is rá. Amikor este kibontják az ágyat,
valószínűleg még fantasztikus csokoládét is fognak hozni. Nem
mintha úgy tervezném, hogy olyan sokáig maradok. – Nekem
erre az egész drámára semmi szükségem. Én csak békés,
nyugodt életre vágyom egy rendes ember oldalán. Marcus
mellém ül, és megfogja a kezemet.
– Soha nem fogsz még egy ilyen embert találni, mint én.
– Nem is akarok még egy ilyen embert, mint te!
– Kérlek, szeress újra! – mondja Marcus. – Tudom, hogy néha
voltak köztünk félreértések is.
Szeretném hangosan azt mondani, hogy „Bah!”, de semmi nem
jön ki a számon.
– Ezen is túljuthatunk. – Esedező pillantással néz a szemembe.
– Az elmúlt néhány hónap csak arra szolgált, hogy megerősítse a
kapcsolatunkat. Én őszintén hiszek ebben.
De vajon én hiszek-e?
Marcus leveszi a sapkáját, és mögénk dobja az ágyra. Kezével
végigszánt a haján, aztán lehámozza az egyenruha kabátját.
Alatta szűk fekete póló van rajta, ami igen jól kiemeli a kockásra
gyúrt hasát. Az a sok óra az edzőteremben nem veszett kárba.
Én is lerúgom a cipőmet, és az elegáns szőnyegbe süppesztem a
lábujjaimat.
– Jól áll neked az egyenruha – mondom Marcusnak. – Richard
Gere-nek határozottan össze kell kapnia magát, hogy
versenyezzen veled.
– Belőled meg tökéletes Debra Winger lenne. – Ez most vajon
bóknak számít? Próbálok nem arra gondolni, hogy a nő csak egy
lepukkant külsejű gyári munkás volt, akinek semmilyen jövője
nem volt, amíg a Nagy Ő el nem jött érte.
– Jaj, Marcus – válaszolom. Ujjaim szórakozottan
végigszaladnak a pólója elején. – Annyira tudtalak volna szeretni.
– Még mindig tudnál – köti az ebet a karóhoz. – Más ember
lettem. Azért hoztalak ma ide, hogy meggyőzzelek. – Azzal talpra
ugrik, és mindkettőnknek tölt egy-egy pohár pezsgőt.
Az egyik poharat elveszem a kezéből.
– Most akkor mire koccintunk1 ?
– Kettőnkre – mondja komoly ábrázattal. – Szeretném, ha
adnánk ennek még egy esélyt, Lucy. Megpróbáltam, de nem
tudok nélküled élni.
Mintha még nem lett volna elég a meglepetésekből erre a
napra, Marcus fél térdre ereszkedik.
– Mondd, hogy a feleségem leszel! Megpróbálok könnyed és
csilingelő hangon felkacagni, de valahogy nem úgy sikerül, ahogy
szeretném.
– Már egyszer igent mondtam, Marcus, te viszont elszúrtad az
egészet. El voltunk jegyezve, és egy másik nővel találtalak, az ég
szerelmére. Nem bírom még egyszer végigcsinálni ugyanezt.
– Aztán megpróbáltál összejönni egy másik pasival, de nem
működött. – A mondatban rejlő igazság fájón hasít belém.
Marcus gyönyörű kék szemében könnyek csillognak.
– Mindent meg fogok tenni, csak adjál még egy esélyt.
Erre most mit mondjak? Fáj a fejem. Jó lenne egyszerűen
lefeküdni erre a mesés ágyra. Vajon ha szépen kérném, már
most is feljönne a szobaszolgálat, hogy elkészítsék az ágyat?
– Kérlek, találj a szívedben számomra megbocsátást –
esedezik Marcus.
Tulajdonképpen nem erről szól a szerelem? Minden vétkét
megbocsátani annak, akit szeretünk? Ugyanezt mondtam az
Imádottnak is. Ha most igent mondok Marcusnak, az nem fogja
végérvényesen bizonyítani, hogy minden megpróbáltatást ki
tudunk állni? Nem ez volna a legjobb alap egy házassághoz?
Marcust jól ismerem. Ismerem kívül-belül. Tudom, hogy milyen
csodálatos tud lenni, ha akar. És azt is tudom, hogy milyen
rohadék tud lenni, amikor nem akar. Ahogy felhívta rá a
figyelmemet, megpróbáltam az Imádottal is, de az a kapcsolat
nem működött. Elbuktunk az első akadálynál. A legelső vétkem
sem nyert bocsánatot, és Aiden Holby elég egyértelművé tette,
hogy részéről mindennek vége.
– Az esküvői helyszín még mindig le van foglalva, Lucy.
– Viccelsz!
– Nem mondtam le – vonja meg Marcus a vállát zavartan. –
Soha nem voltam képes elfogadni, hogy kettőnk közt mindennek
vége.
A zsebéből előhúz egy hatalmas gyémántgyűrűt. A csillár
fényétől a szivárvány minden színében játszik. Elakad a
lélegzetem. Ó, ez annyival jobban illik hozzám, mint a legutóbbi
jegygyűrű, amit választott.
– Új kezdethez új gyűrű – mondja komolyan, és egy pillanatra
átfut az agyamon, hogy vajon mi lett a másikkal. Marcus esetleg
becserélte erre, vagy a készséges Joanne kapta fáradozásai
jutalmául?
A hideg pezsgőspoharat égő arcomhoz szorítom. Nagyon nehéz
tisztán gondolkodni csokoládé segítsége nélkül.
– Marcus, Marcus – sóhajtom –, fogalmam sincs, mit mondjak.
– Mondjál igent – unszol. – Mondjál igent, és én leszek a világ
legboldogabb embere.
Mélyen Marcus szemébe nézek, és nem látok ott mást, csak a
pillantásából sütő igaz szerelmet. Mindazonáltal eszembe jut,
hogy talán a jövendőbeli exférjemet szemlélem. Ennek ellenére
agyam másik sebességbe kapcsol, és felhajtom a pezsgőmet,
hogy megnedvesítsem kiszáradt számat, aztán egyenesen
Marcusra nézek, és azt mondom:
– Igen.
 Harmincharmadik fejezet

Kénytelen voltam „CSOKOLÁDÉKATASZTRÓFA” SMS-t

küldeni a legjobb barátnőimnek – nem tehettem mást. Most itt
ülünk a Csokoládé Mennyországban, és ismét rajtam a sor, hogy
vallomást tegyek. Először mindannyian a csokoládéellátmánnyal
kapcsolatos szükségletekkel foglalkoztunk – svájci
csokoládérudacskák, citromverbénás csokoládék meg egy Earl
Grey ízű krém szerepel ma az étlapunkon. Most pedig figyelmes
közönségem türelmesen vár. Először fordul elő életemben, hogy
a csokoládéalapú étrendet nem érzem elegendőnek, és azt
kívánom, bárcsak lenne nálam egykét üveg olcsó bor is
kiegészítésképp.
– Bejelentenivalóm van – mondom kissé bizonytalanul. – Clive
és Tristan is jöjjön ide, nekik is hallaniuk kell. – A fiúk épp a pult
mögött vitatkoznak. Nagyon úgy tűnik, hogy nincs minden a
legnagyobb rendben az ő kis világukban. Odaintegetek nekik, ők
pedig abban a pillanatban abbahagyják a veszekedést, és
odajönnek hozzánk.
– Legalább jó hír? – Autumn még mindig teljesen kimerültnek
látszik. Azt hiszem, ennél több rossz hírrel már nem is tudna
megbirkózni.
– Remélem.
A fiúk odaülnek az asztalunkhoz.
– Lucy készül bejelenteni valamit – közli velük Chantal. – De
előtte még nekem is van egy hírem. Babát várok, srácok. Ti
vagytok a legelsők, akiknek összeszedtem a bátorságomat, hogy
elmondjam.
Clive és Tristan rögtön a nyakába ugranak, és csókokkal
halmozzák el.
– Majd rendezünk egy csokoládétémájú babaváró bulit –
jelenti be Clive előkelő gesztussal.
Amikor sikerül lecsillapodniuk, újra körbeadjuk Chantal
ultrahangképét, és mindannyian turbékolunk egy kicsit.
Tristan körbeforgatja a képet, és próbálja kitalálni, hogy
milyen irányból kell nézni.
– Tudod már, hogy milyen nemű?
– Kislány – válaszolja Chantal. – Az én kislányom. –A leendő
anyuka majd kirobban a boldogságtól és büszkeségtől.
– Ki az apuka? – kérdezi Clive, parádésan csekély tapintattal.
– Hát abban már kevésbé vagyunk biztosak – vallja be
Chantal, aztán visszadugja az ultrahangképet Anya Hindmarch
táskájába. Az jut eszembe, hogy vajon Ms. Hindmarch
pelenkázótáskákat is tervez? Magamban elmosolyodom –
barátnőnk előtt jó néhány változás áll életmódjával kapcsolatban.
– Bocs, Lucy, hogy eléd tolakodtam – mondja Chantal –, de
fogadni mernék, hogy ezt a hírt úgysem tudod felülmúlni.
– Mmm – felelem szégyenlős hangon. Mostanáig a bal
kezemet szigorúan rejtve tartottam, de most megmutatom a
gyűrűsujjamat, egy kissé erőtlenre sikeredett trombitaszóval. –
Ta-dam!
Az asztal körül minden áll leesik.
– Ez aztán gyémánt a javából – jegyzi meg Chantal, és
hangjából hallatszik az elismerés. A gyűrű valóban olyan típus,
amelyik inkább otthon lenne barátnőm elegáns ujjain.
– Az Imádott? – kérdezi Nadia.
– Nem, nem, nem. – Türelmetlenül hessegetem el a nevét.
Miért próbálják barátaim ilyen kitartóan élesztgetni a remény
tüzét ott, ahol egyértelműen nincs már remény?
– Csak nem Marcus? – kérdi Chantal a homlokát ráncolva.
– Ki más lenne? – Most viszont hallhatóan elakad minden
lélegzet az asztal körül. Egy kicsit pattogósán hangzik, amikor
hozzáteszem: – Hát persze hogy Marcus.
Barátaim zavart pillantásokat váltanak.
– Azt ígérted, hogy karácsonykor az a kis futó kaland nem volt
több annál – mondja Chantal.
– Hát, úgy tűnik, tévedtem.
– Szeretnéd, hogy megint megünnepeljük, tortával meg
mindennel? – kérdezi Clive, de nem hangzik túl lelkesnek. –
Hozhatok egyet, ha gondolod.
– Nem, nem, nem. – Erre a reakcióra kellett volna
számítanom, de mégis többet reméltem. – Csak azt szeretném,
ha velem örülnétek.
Senki nem kiált fel lelkesen, hogy hát persze.
– Nézzétek – folytatom. – Tényleg abban bíztam, hogy az
Imádottal majd működni fog a dolog, de nem ment. Egyetlen
aprócska kis rögös szakaszhoz érkeztünk, és máris szétesett az
egész. Lehet, hogy talán mégse voltunk olyan tökéletesen
egymáshoz valók.
Barátaimon látszik, hogy nincsenek meggyőzve.
– Ismerem Marcust – teszem hozzá –, nagyon jól ismerem.
– Akkor rájöhetnél, hogy nem kifejezetten nevezhető a legjobb
férj-alapanyagnak – hívja fel a figyelmemet Chantal.
– Szerintem pont te ne beszélj – mondom határozottan. – A
hűség soha nem volt az erős oldalad, de Tedtől elvárod, hogy
próbálja meg újra a házasságot. Marcus nem tökéletes, de én
sem vagyok az. – Arra gondolok, milyen könnyen
cserbenhagytam az Imádottat, és a szégyenérzettől nem tudok
szabadulni. Olyan jó parti volnék, hogy a férfiaktól is
megkövetelhetem a tökéletességet? – Az Igazi nem létezik.
Marcus szeret engem – a maga hiányos és tökéletlen stílusában.
És én is szeretem – szintén a magam nem éppen tökéletes
módján. Egy csomó mindent átéltünk már együtt. Az nem elég?
Lehet, hogy a kapcsolatunk nem ideális, de mindenképpen
tartós. Hányan mondhatják ezt el magukról manapság? Én se
leszek már fiatalabb. Szeretnék megállapodni. Szeretnék
gyereket szülni. És szeretném tudni, hogy ki az apja.
Chantal megrezzen csípős megjegyzéseimre, de nem szól
semmit.
– Én se vethetek követ senkire – szólal meg Nadia. –Egy
szerencsejátékoshoz mentem feleségül, de az még nem jelenti,
hogy kevésbé szeretném. Azt kell tenned, amit helyesnek érzel,
Lucy.
Ahogy tördelem a kezem, a fény megcsillan a gyűrűmön.
– Nem pazarolhatok el még öt évet az életemből, hogy találjak
valakit, aki majd vagy el akar venni feleségül, vagy nem.
Statisztikailag arra sem túl jók az esélyeim, hogy egyáltalán
férjhez menjek. Az Egyesült Királyságban jelenleg nincs is annyi
férfi, hogy jusson mindenkinek – majdnem egymillió hiányzik,
hölgyeim. Milyen érzés ez? Ráadásul ebbe már beleszámoltam az
összes férfit – még a vacakokat is, akiknek szájszaga van, meg
sörhasa, meg akik a három szál hajukat keresztbe fésülik a
kopasz fejükön, meg akik a leopárdbőr bugyitól jönnek izgalomba
– nem csak a rendes férjnekvalókat. Ami azt jelenti, hogy
közülünk, egy bizonyos korosztályba tartozó egyedülálló nők
közül ijesztően sokan egyszerűen nem fogunk tudni férjhez
menni, hacsak nem pattanunk fel az első Alaszkába tartó gépre,
ahol határozott hiány mutatkozik lányokból. Most már
legszívesebben elbőgném magam, amikor pedig a hetedik
mennyországban kéne éreznem magam a boldogságtól.
– Szerettem az Imádottat – mondom nekik. – De van, amikor
az nem elég. Öt percig nem bírtuk ki együtt. Amikor beütött az
első krach, semmi nem volt, ami megtartott volna bennünket.
– Lehet, hogy egy kicsit túl hamar mondtál le róla –
kockáztatja meg Autumn. – Biztos, hogy nagyon komoly
fájdalmat okoztál neki.
– Ezt én is tudom. – Érzem, hogy egyre jobban elcsüggedek. –
De szóba se áll velem – emlékeztetem a többieket. – Arra se
hajlandó, hogy a csokoládémból egyen. – Erre, teljes joggal,
mindannyian döbbent arcot vágnak. – Hogy bízhatnék még
abban, hogy valaha visszafogad?
Barátaim nem szólnak semmit. Úgy tűnik, senkinek sincs
briliáns válasza erre a kérdésre.
– Eldöntöttem. Marcust választottam, és most már mellette is
maradok. Ehhez fogom tartani magam. Tőletek csak azt
szeretném, hogy álljatok mellettem, és támogassatok ebben a
döntésben – szipogom.
A lányok hirtelen mozgásba lendülnek.
– Hát persze hogy támogatunk – mondja Nadia. –
Mindannyian. – Körülnéz a többieken, és mindannyian vadul
bólogatnak.
– Mindenben segíteni fogunk, amiben csak tudunk – erősíti
meg Autumn.
– Szeretném, ha mindannyian koszorúslányok lennétek –
mondom remegő hangon.
Mindannyian újra bólogatnak, és már félek, hogy lassan leesik
a fejük a helyéről.
– Nagyon fogunk örülni a feladatnak – feleli Nadia.
– Még akkor is, ha rettentő ócska ruhákat választok, ígérjétek
meg, hogy felveszitek.
– Fel fogjuk – zengik kórusban.
– Nem lehetnék én is koszorúslány, hogy én is kapjak egy
rettentő ócska ruhát? – kérdezi Clive.
Mindannyiunkból kitör a nevetés, és ezzel megtört a jég-
– Ha tényleg ezt szeretnéd, Lucy, akkor tudod, hogy annyi
támaszt és szeretetet kapsz tőlünk, amennyi csak elfér rajtad –
mondja Autumn. Mindannyian megfogjuk egymás kezét az asztal
körül.
– Köszönöm – mondom, most már tényleg könnyek között.
 – Ezúttal mikor lesz az esküvő? – kérdezi Autumn.
– Ugyanakkor, ugyanott – felelem. – Marcus le se mondta az
esküvőt. Valahogy előre tudta, hogy még egymásra találunk.
– Ahhh – tör ki mindenkiből.
– Akkor tehát mindannyian visszamegyünk a Trington
Kastélyszállóba – jegyzi meg Chantal egy félmosollyal.
Én ne tudnám? Hát persze hogy az esküvőmnek ugyanott kell
lennie, mint ahol a zseniális ékszerrablási akciónk zajlott. Az én
életemben már semmi nem lehet túl egyszerű?
– Akkor viszont az esküvő nincs is túl messze – jegyzi meg
Autumn.
– Már csak néhány hét. – Nem is számolom ki pontosan, hogy
mennyi idő, mert az a kelleténél jóval nagyobb frászt hozna rám.
– Fogadjatok esküvőszervezőt – javasolja Chantal. –
Annyi mindent kell elintézni. Tudok ajánlani egy nagyon jót.
– Köszi. – Még ezt is nehéznek tűnik eldönteni ebben a
pillanatban. – Mindenképpen meg fogom fontolni.
– Egy jó tanács – mondja még Nadia. – Légy szíves, az esküvői
ruhát csak a legeslegutolsó pillanatban vedd meg. Sose tudhatod.
– Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget! – Mindannyian
kuncogunk. De mindannak ellenére, amit a barátaim gondolnak,
ezúttal én tényleg úgy érzem, hogy Marcusszal most sikerül
egyenesbe jönnünk.
 Harmincnegyedik fejezet

Nadia Toby karjában feküdt. Kisfiával már egy hete újra itthon
voltak, és még soha ilyen boldognak nem érezte magát. Lewis
minden gond nélkül újra elfoglalta a saját szobáját, hála az égnek,
Nadia pedig újult erővel látott neki a háziasszonyi rutinnak. Toby
teljes szívét-lelkét beleadva igyekezett bizonyítani, hogy jól
döntöttek, az pedig különösen jó volt, hogy újra érezhette férje
ölelését. Toby az órára nézett.
– Mennem kell dolgozni.
– Mmm. – Nadia elnyújtózott Toby mellett az ágyon. –
Szeretkezzünk még egyet.
De Toby már hajtotta vissza az ágytakarót.
– El fogok késni. Felesége rámosolygott.
– Gondoltál már arra, hogy lassan ideje lenne összehoznunk
egy újabb kisbabát? Nem szeretném, ha Lewis egyke maradna.
Toby kibújt az ágyból.
– Nem ez a legalkalmasabb idő, hogy erről beszéljünk.
– Szeretnék még gyerekeket – folytatta Nadia. – És már
kezdünk egyenesbe jönni, nem igaz?
– Ne siessük el a dolgokat – válaszolta a férje. Nadia is tudta,
hogy a józan ész ezt diktálja. Lehet, hogy Toby abbahagyta a
szerencsejátékot, de attól még hatalmas adóssághátralékot
kellett ledolgozniuk – a postás mintha mindennap újabb halom
számlával érkezett volna. De az igazság az volt, hogy ő se lesz
már fiatalabb, ráadásul soha nincs tökéletes pillanat, amikor
minden adott egy gyerekhez. Ha még a költségeket is kiszámolja
az ember, akkor senki nem lenne többé elég bátor vagy őrült
ahhoz, hogy gyerekeket vállaljon.
 – De azért legalább gondolkozhatunk rajta?
– Persze, persze – felelte Toby, de Nadia érezte, hogy máson
jár az esze.
Férje elvonult zuhanyozni, míg ő lement és nekilátott a reggeli
elkészítésének. Hamarosan Lewist is felkelti. Nem sűrűn fordult
elő, hogy kisfia tovább maradt ágyban, mint ők, és jó volt élvezni
a békét. Hosszú idő óta először érezte, hogy lelke mélyén az
elégedettség aprócska magja bukkant fel. Nadia boldogan
sóhajtott magában.
Éppen megkente vajjal Toby pirítósat, amikor férje belépett a
konyhába, a zuhanyozás után még nedves hajjal. Olyan jóképű
volt, mint még soha.
– Szeretlek – nézett rá Nadia. – Mondtam már ma? Toby
szorosan átölelte.
– Bármi történik – mondta –, azt akarom, hogy tudd, milyen
nagyon szeretlek én is téged.
Felesége rámosolygott.
– Tudóm.
– Ezt soha ne felejtsd el. – Erősen megcsókolta az ajkán. –
Mennem kell.
Azzal Toby elindult dolgozni, és Nadia furcsán nyugtalanító
érzéssel fedezte fel, hogy férje hozzá se nyúlt a pirítósához.

A gyötrő nyugtalanság érzése egész nap nem hagyta el. Lewist

kivitte a játszótérre, de míg kisfia vidáman játszott a
homokozóban, ő csak nézte, és nem találta a helyét. Állandóan
azon kapta magát, hogy a háztetők felett a messzeségbe bámul,
bár nem tudta, miért.
Utána a bevásárlást szinte automata üzemmódban teljesítette,
csakúgy, mint a mosást és a vasalást. Most már a vacsorát főzte,
de az érzés még mindig úgy piszkálta, mint egy viszkető seb,
amit meg kéne vakarni.
 Toby mondott valami olyat, ami nem hagyja nyugodni? Vagy a
viselkedésében volt valami? A szerencsejáték fenyegető réme
kézenfekvő volt, mint mindig, és Nadia azon tűnődött, hogy vajon
férje megint valami ostobaságot csinált-e.
Úgy volt, hogy hat órára hazaér, de a hat óra elérkezett, aztán
el is múlt, Toby pedig nem volt sehol. Ebben még nem volt
semmi szokatlan – Toby gyakran késett, ha valami nem a tervek
szerint alakult, ami sűrűn előfordult.
Nadia megetette Lewist, aztán leült mellé a nappaliban a
padlóra, és számolós játékot játszott vele, de annyira nem tudott
koncentrálni, hogy végül kikapott egy négyévestől.
Hét órára már kezdett aggódni. Ha Toby tényleg későn ért
haza, akkor általában telefonálni szokott. Megpróbálta felhívni a
mobilján, de rögtön a hangposta vette fel. A vacsorára készített
indiai csípős csirke kezdett kiszáradni a sütőben, ezért ráöntött
még egy kis vizet, hogy megpróbálja megmenteni a pusztulástól.
Lewis nem akart addig lefeküdni, amíg nem kívánt jó éjszakát
apjának, de aztán egy kis huzavona és némi könnyhullatás után
végül megadta magát.
Amikor már nyolc óra is elmúlt, és még mindig se híre, se
hamva nem volt férjének, Nadia elkezdett fel-alá járkálni a
nappaliban. A vacsora odaégett, és a maradványokat letakarta
alufóliával. Néhány percenként felhívta Toby mobilját, de férje
még mindig nem vette fel a telefont. Végül odaszólt Toby
szüleihez, hátha hazafelé beugrott hozzájuk, de ők sem hallottak
róla semmit, viszont ők is elkezdtek aggódni.
Az irodában a számítógépen elkezdte keresni a másik
vízvezeték-szerelő telefonját, aki a férjénél dolgozott. Amikor
végre megtalálta, azonnal tárcsázta Paul számát.
– Szia, Paul – mondta, amikor a kolléga felvette a kagylót. –
Csak azt akartam megtudni, hogy Toby mikor jött ma el a
munkából. Nem veszi fel a telefonját.
– Én is pont most akartam hívni – felelte Paul. – Ma nem jött
dolgozni, és van egy probléma, amit meg kéne vele beszélnem.
– Nem ment dolgozni?
– Nem. Általában felhív, de ma nem szólt. Valami baj van?
– Nem tudom – vallotta be Nadia. – Majd szólok, hogy hívjon
fel, amint utolérem.
Letette a telefont, és a számítógép képernyőjére meredt.
Gyomrát jeges félelem szorította össze. Mi a fene történhetett
Tobyval? Ösztönösen az internetes előzményeket nézte meg
elsőként. Milyen oldalakat nézhetett az interneten? Máris
visszatért volna a régi kerékvágásba? De semmi nyoma nem volt
annak, hogy férje a szerencsejátékos honlapokat látogatta volna.
Most mit csináljon? Mivel jobb ötlete nem volt, bement Toby
levelezőrendszerébe, és megnézte, milyen e-maileket kapott az
utóbbi időben.
A legelső, amit meglátott, elég volt ahhoz, hogy szinte fizikai
rosszullét fogja el. Lelke mélyén úgy érezte, hogy nem is akarja
megnyitni, de tudta, hogy muszáj. Nadia kattintott egyet az
egérrel, és orra előtt kinyílt az e-mail. A Virgin Airlines
elektronikus repülőjegye volt. Csak az előző nap történt a
foglalás, de a gép már aznap reggel elrepült. A jegy pedig férje
nevére volt kiállítva, Las Vegasba, egy útra.
 Harmincötödik fejezet

Autumn megsimogatta öccse kezét. Richard még mindig a

kórházi ágyon feküdt, mozdulatlanul és tele zúzódással. Körülötte
gépek egész sora sípolt megnyugtatóan, figyelték minden
rezdülését, és csodával határos módon láttak el olyan
életfunkciókat, amelyeket Richard nem tudott, amíg nem volt
eszméleténél. Autumn mellette feküdt egy összecsukható ágyon,
vagyis pontosabban egész éjjel fent volt, öccsét bámulta, és
reménykedett, hogy észreveszi rajta a javulás valamilyen apró
jelét.
Richard már korábban is sok zűrös dologba keveredett, de
ilyen komoly még soha nem volt a helyzet. Ha legalább el tudná
mondani nővérének, hogy mi történt. Talán csak rossz időben és
rossz helyen volt, vagy ennél sokkal aggasztóbb a történet? Az
életmódja miatt üldözte valaki Richet? De egyelőre Autumn nem
tehetett mást, mint hogy itt ült, és teljes erejével szuggerálta
öccsét, hogy ébredjen fel.
Már a szüleiket is felhívta, de mindketten külföldön voltak
hivatalos ügyben. Apjuk Genfben volt, anyjuk pedig egy emberi
jogi konferencián tartott előadást New-Yorkban. Mindketten
döbbenten hallották, hogy Richard kórházba került, de ahhoz
nem voltak eléggé megdöbbenve, hogy repülőre pattanjanak és
fiuk ágya mellé siessenek. Ez jellemző volt rájuk – pénzük volt
bőven, de együttérzésből nem sok jutott. Ha valamit pénzzel el
lehetett intézni, ők voltak a világ legnagyvonalúbb emberei. De
amikor arról volt szó, hogy saját gyermekeikre a drága idejükből
kellett volna áldozniuk, akkor szabályosan fukarok voltak. Egész
életükben így volt, miért is reménykedett, hogy most fognak
megváltozni? Ahogy öccse halálsápadt arcára nézett, szívébe
fizikai fájdalom hasított. Ha szülei látnák, hogy milyen rossz
állapotban van Richard, csak nem lennének képesek távol
maradni?
Ebédidő táján Addison tűnt fel mellette. Autumn soron kívüli
ápolási szabadságot kapott munkahelyén, a Stolford Centre-ben,
míg öccse ilyen állapotban volt, de fájt, ha arra gondolt, hogy nem
segíthet Frasernek, Tasminnak és a többi diákjának. Ebben a
pillanatban azonban nem volt szabad miattuk aggódnia. Teljes
figyelmét Richardnak kellett szentelnie.
Barátja leült a mellette levő székre, és arcon csókolta.
– Mi a helyzet?
– Semmi változás – felelte kimerülten. – Az orvosok azt
mondják, hogy stabil az állapota, és jelenleg ez a legtöbb, amit
remélhetünk.
– Miért nem mész haza néhány órára? – vetette fel Addison. –
Látszik, hogy már teljesen ki vagy nyúlva. Vegyél egy jó forró
fürdőt, meg egy kicsit aluszkálj. Most semmit nem tehetsz
Richardért.
– Itt kell lennem, amikor felébred – mondta Autumn.
– Amint történik valami, fel fognak hívni a kórházból –
nyugtatta meg Addison. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon
gondosan ápolják. Azon aggódom, hogy végül te is belebetegszel
ebbe.
– Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem vettem fel
a telefont, amikor megpróbált felhívni – felelte Autumn
gyötrődve. – Ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem segítettem
neki, és látod, hogy mi lett a vége. – Nem tudta kiverni a fejéből
azt a képet, ahogy Richard egy koszos sikátorban fekve
kétségbeesetten próbálja őt elérni. Ő pedig nem foglalkozott a
hívással, és a saját élvezetét helyezte előtérbe. Micsoda testvér
az ilyen?
– Ezért engem vádolsz?
 Autumn kétségbeesett sóhajt hallatott, és megdörgölte fáradt
szemeit.
– Most úgy érzem, hogy kétfelé húz a szívem – válaszolta. –
És ebben a pillanatban Richardnak nagyobb szüksége van rám,
mint neked.
– Nem őrizheted az öcsédet mindig és mindenütt –
figyelmeztette Addison. – Jogod van a saját életedet élni,
Autumn.
– De nem most – válaszolta. – Richardnak most arra van
szüksége, hogy itt legyek, és semmi nem fog ettől eltántorítani.
Látta, hogy Addison válla összegörnyed a csalódástól. Könnyű
neki azt mondani, hogy helyezze magát előtérbe, az öccse elé, de
soha életében nem tett így, és valószínűleg soha többé nem is fog.
Minden egyes kapcsolata zátonyra futott, amikor a partnere
rájött, hogy Autumn életében mindig is két férfi lesz. Ezt
Addison-nak is el kell fogadnia, ha pedig erre nem képes, akkor…
– Talán jobb volna, ha egy kicsit pihentetnénk a dolgot egy
időre.
– Szeretnék itt lenni melletted – mondta erre a barátja –, ha
megengeded.
– Ebben a pillanatban nem tudok másra gondolni, csak
Richardra. Az övé kell hogy legyen az első hely.
Addison felállt, és megszorította a vállát.
– Majd később felhívlak – mondta szomorúan –, hogy mi van
vele.
De Autumn azon tűnődött, miközben barátja kifelé ment a
kórteremből, hogy vajon meddig fog Addison mellette maradni.
 Harminchatodik fejezet

Akárhányszor az Imádott csapatépítő programot szervez, mindig

kiderül, hogy valami rémes öltözék is van a pakliban. A
paintballozáshoz terepszínű, bő katonai gatyát viselek, meg egy
hozzá való kabátot, ami a térdemig ér. Úgy nézek ki, mint egy
kisméretű irányítható léghajó, amelyik nekiütközött egy
erdőnek. A kezemet hatalmas, ormótlan kesztyű borítja, komoly
pusztítást végezve a szép friss manikűrömön, az arcomat pedig
teljes mértékben elfedi egy sisak, amelyik a hajamat végtelenül,
sőt még annál is jobban lelapította. Órákat töltöttem a hajammal
meg a sminkemmel, persze nem mintha azt akartam volna
elérni, hogy Aiden Holby hihetetlen gyönyörűnek lásson, erről
szó sincs. Csak szeretem mindig megtenni a tőlem telhetőt.
Mindenféle eredmény nélkül.
Nem mondhatnám, hogy nagyon élvezem a helyzetet.
Kizárólag azért vagyok itt, mert foggal-körömmel próbálom
megtartani a Targánál az állásomat. Az ügynökségem minden
erőfeszítése ellenére – ezt persze higgye el, aki akarja –
semmilyen egyéb állásajánlat nem várható. A közelgő esküvőm
kapcsán felmerülő összes költséggel szóba sem jöhet, hogy
egyszerűen felmondjak, így aztán itt vagyok, és paintballozom.
Aiden Holby jelenik meg, és szemrevételezi csapatát. Az
Értékesítési Osztály mindig nagyon komolyan veszi ezeket az
eseményeket, olyannyira, hogy néhányan még saját kellékeket is
hoztak otthonról, és pont úgy néznek ki, mint valami mini-
Rambók. Fejkendők széles választékban vannak jelen. Isten
legyen hozzánk irgalmas. A Személyzeti Osztály meg a
Számítástechnika csapatai ellen fogunk küzdeni. Nem mintha
beleélném magam a dologba, de őszintén szólva gyanítom, hogy
péppé fogjuk őket verni. Úgy néznek ki, mint egy csokor
nyúlgerincű anyámasszony katonája.
Az Imádott megáll előttem, és ugyan nem szívesen vallom be,
de egy kicsit klasszul mutat a katonai cuccában, összevissza
kócolva, jó macsósan. Mit csinál az egyenruha a pasikkal? A
térdeim hirtelen totál szükségtelennek ítélik magukat.
Felemeli az arcomról a maszkot.
– Álcázófesték – közli határozottan. Aztán, jóval több
lelkesedéssel, mint azt a helyzet indokolná, valami sárra
emlékeztető barna trutymákkal keni be az egész arcomat. Ennyit
a szélfútta hatású alapozóról. Nem is úgy nézek ki, mint aki
álcázta magát, hanem mintha most szabadultam volna a húszas
években egy kabaréból, amiben fehér színészek próbáltak
négernek látszani.
– Erre feltétlen szükség van?
– Azt akarom, hogy a csapatomnak minden esélye meglegyen
a győzelemre – mondja egy törzsőrmester vagy még inkább egy
harcedzett különleges alakulatbeli mintahős stílusában. – Mi
leszünk az Alfa Hímek – közli mindenkivel, amire lelkes éljenzés
és ujjongás a felelet.
– De én lány vagyok.
– Kivétel erősíti a szabályt – mondja lekezelően. – Első
küldetésünk célja a Zero Bravó Csapat zászlajának megszerzése,
miközben a sajátunkat meg kell védeni.
– Az a Személyzeti Osztály?
– Igen – sóhajt, mintha nem érteném a lényeget. És tényleg
nem értem. – Maradhatsz velem, Lombard.
Lombard?
– A csapat többi része a támadáshoz fejlődik fel, mi pedig
közben a defenzív stratégiát hajtjuk végre.
Ha egész nap így folytatja, teljes mértékben az idegeimre fog
menni.
– Muníció – közli, és a kezembe nyom egy festék-patronos
tartályt, amit hosszas bénázás után felszerelek a puskámra. Az
Imádott lecsapja a sisakom arcvédőjét, és hallom a saját mély
lélegzetvételemet.
Közelgő esküvőm híre már bejárta az irodát a pletykaláncon,
szóval biztos eljutott Aiden fülébe is, de egyelőre semmit nem
szólt/Szabályos időközönként valami munkát tesz az asztalomra,
de az égvilágon semmilyen társasági érintkezésbe nem
bocsátkozunk. Inkább ordítana velem, mint hogy ilyen
tökéletesen ignorál.
A csapatok vezetői tartanak egy kis eligazítást, hangsúlyozva a
fair playt, meg hogy győzzön a jobbik stb. Tudván, hogy a
Targáról van szó, mázlink lesz, ha senki nem veszíti el legalább
egy végtagját. Aztán nekivágunk. Még nem esik az eső, de olyan
az idő, mintha készülődne.
– Gyere velem, Lombard. – Visszasírom azokat az időket,
amikor az Imádott Gyönyörűségemnek hívott, pedig akkor a
falra másztam tőle. Aiden elcsörtet előttem, én pedig jámboran
követem az erdő felé.
Az első élesben kilőtt paintball a combom közepébe talál.
– Rohadtul auuu! – kiáltom vissza láthatatlan támadómnak.
Az Imádott megragadja a karomat, és leránt a földre maga
mellé.
– Kuss – adja ki az utasítást –, még elárulod a pozíciónkat.
– Már úgyis lelőttek. Ez nem azt jelenti, hogy kiestem a
játékból?
– A lányoknak három találatot engedélyezünk, mielőtt kiesnek
– mormogja –, így nagyjából egyenlők az esélyek.
– Remek. – Nekem egy találat is bőven elég lett volna.
Holnapra egy eszement méretű lila folt lesz úgyis a combomon.
Minimum akkora lesz, mint egy levesestányér, ha nem nagyobb.
 – Hason csúszva fogunk keresztülvágni az aljnövényzeten –
közli.
– Szerintem meg nem.
Aiden metsző pillantást vet rám.
– Azt hittem, csapatjátékos vagy – szól vissza ingerülten.
Erre hangosan felfortyanok, de úgy tesz, mintha nem is
hallaná.
Főnököm fenyegetően előretartja a fegyverét.
– Próbáljunk meg behatolni a táborukba.
– Azt hittem, mi a védelmet látjuk el, nem?
– Inkább amolyan offenzív védelmet csinálunk – magyarázza
az Imádott ravasz ábrázattal, aztán a könyökére és a térdére
támaszkodva elindul a páfrányok meg a bokrok között.
Ismét fújtatok, ezúttal kimerülten, és elindulok a nyomában. A
térdemnél nedvesség szivárog át a ruhámon. Már fülig sáros
vagyok. A fegyverem kifejezetten nehéz, és valamiféle vízszintes
sántítással haladok. Nekem mások az elképzeléseim a jó mókáról.
Az Imádott a karomra teszi a kezét, hogy megállítson, aztán
visszakúszik, amíg egymás mellett nem lesz az arcunk – egészen
pontosan alig néhány centiméter távolságra. A szívverésem
kozmikus sebességre kapcsol.
– Őröket állítottak a hídra – suttogja. – Meg kell
rohamoznunk. Nem látok más megoldást.
– Roham a hídra! – Egy-két decibellel magasabbra sikerül a
mondat, mint az háborús helyzetben kívánatos volna. Úgy
érzem, mintha az Apokalipszis most kellős közepébe csöppentem
volna.
– Pszt! – Befogja a számat a kezével, és érzem, ahogy a
szemem tágra nyílik a meglepetéstől.
– Én vezetem a rohamot – mondja. – Te maradj szorosan
mögöttem, és fedezz hátulról.
– Rendben. – Fogalmam sincs, hogy miről beszél. De hirtelen
azon veszem észre magam, hogy már rohanunk is. Az Imádott
egy kanyargó folyócskát átszelő kis fahíd felé száguld, én pedig
mögötte fújtatok és lihegek.
A Zero Bravó Csapatra – vagy a Személyzeti Osztályra, ahogy
a való életben említeni szoktam őket – sikerül teljesen váratlanul
lecsapnunk. Az Imádott rögtön kilövi két emberüket, én pedig
folyamatos sortüzet zúdítok rájuk, hogy mindenkit
megfélemlítsek, aki esetleg eddig úgy gondolta volna, hogy
szeretne ujjat húzni velünk. Én magam is szedek néhány
áldozatot – ami ijesztően jóleső érzéssel tölt el. Átrohanunk a
hídon, szétszórjuk erőtlen ellenségeinket, aztán fejest ugrunk az
aljnövényzetbe, ahol levegő után kapkodva meghúzzuk
magunkat.
– Ez zseniális volt! – mondom. – Ezzel a puskával komolyan
oda lehet pörkölni.
– Egy AK-47-es hasonmás – magyarázza az Imádott úgy,
ahogy csak a fiúk tudnak. – Másodpercenként tizenöt sorozatot
ad le.
– A mindenit. – Feltételezem, hogy ez valami jó dolog. Es
amikor észreveszem, hogy Helen, a Bányarém a Személyzeti
Osztályról a híd felé lopódzik, úgy döntök, hogy itt az ideje újra
kipróbálni a csodafegyvert. Amikor hátat fordít, több sorozatot is
leadok a fontoskodó kis fenekére. Ezt azért kapod, mert nem
mondtad el, hogy az Imádott elveszett a világ végén, te
nyavalyás dög. Minden egyes lövés célba talál, és Helen, a
Bányarém a farát fogva a földre zuhan, a vastag sárga
festékréteggel borított nadrágja pedig azt üzeni, hogy kiesett a
játékból.
– Kiváló lövés – gratulál az Imádott.
– Ennyivel tartoztam neki – válaszolom komolyan. Ránézek
erre a fickóra, és arra gondolok, mi minden történhetett volna,
ha egyszerűen az üzenetei eljutnak hozzám, mint ahogy el kellett
volna jutniuk. Soha nem feküdtem volna le Marcusszal. Nem
készülnék most feleségül menni hozzá.
De mielőtt még tovább tűnődhetnék sanyarú sorsomon, azt
látom, hogy a Zero Bravó Csapat tagjainak egész hordája
közeledik felénk. Az Imádott magával húz lefelé, és együtt
begurulunk a mélyebb aljnövényzetbe. Amikor megállunk,
véletlenül úgy alakul, hogy az Imádott pont rajtam fekszik. A
másik csapat lábai elcsörtetnek mellettünk. Meggyőződésem,
hogy hallaniuk kell a lélegzetvételünket. Az enyém
mindenképpen hangosabb a kelleténél. Az Imádott a testét az
enyémhez szorítja, de nem merek megmoccanni. Igazság szerint
most már kezdem túlságosan is jól érezni magam. Tuti, hogy az
egész nyavalyás erdőben mindenki hallja, akkorát nyelek.
– Elmentek – mondja az Imádott, de meg sem próbál felkelni.
Az egyik könyökére támaszkodik, és rám mosolyog, miközben
felemeli az álarcomat. – Jól érzed magad?
– Már sikerült meglátnom a harci játék szépségét és
pszichológiai hasznát.
– Nem arra gondoltam, Gyönyörűségem – mondja. Ó, egek,
újra Gyönyörűségem vagyok! Fészkelődöm alatta, de ettől csak
egyre rosszabb lesz a dolog – vagy egyre jobb, ez már nézőpont
kérdése. Az erdőben viszont hirtelen nagyon meleg lett. Az egyik
karjával mindkét kezemet a földre szegezi. Nagyon szexis a
helyzet, egyfajta megadóan engedelmes módon. Jaj nekem.
– Miért van az, hogy veled mindig ilyen jól szórakozom, Lucy
Lombard? – Felsóhajt, és mélyen a szemembe néz.
– Nem tudom – felelem idegesen. – Szórakoztató csaj vagyok.
Aztán megcsókol, hosszan és erősen. És olyan jó érzés. Olyan
rettenetesen jó érzés. Őszintén szólva azt se bánnám, ha letépné
rólam a terepszínű katonai ruhát, és magáévá tenne itt és most,
az erdő kellős közepén, a puszta földön. Kezdem nagyon forrónak
és nyugtalannak érezni magam. Biztos az adrenalin száguld
körbe a szervezetemben. Aztán eszembe jut, hogy én eljegyzett
menyasszony vagyok. Nem kéne az Imádottal csókolóznom az
erdő talaján – vagy bárhol máshol, ha már itt tartunk. Záros
határidőn belül férjhez megyek Marcus-hoz!
Mielőtt még bármit mondhatnék, az Imádott hirtelen
abbahagyja a szexis, gyengéd támadást. Alig kapok levegőt.
– Nem maradhatunk itt csókolózni, Gyönyörűségem – mondja,
és segít talpra állnom, bár még mindig kába vagyok és forog
velem a világ. – Bármennyire szeretnék. De még meg kell
nyernünk egy háborút.
Maga után vonszol az erdő mélye felé. Lehet, hogy még meg
kell nyernünk egy háborút, de valahogy úgy érzem, én meg épp
készülök elveszteni a csatát.
 Harminchetedik fejezet

Ellenségeink silány gyülekezetét a földbe döngöljük. A

Személyzeti Osztályt és a Számítástechnikát szabályosan
megtizedeljük. Helen, a Bányarém különösen hasonlít egy
megvert kutyához. Remélem, hogy a hátulsó fertálya csupa kék
meg fekete folt a nyavalyás dögnek. Ha mázlim van, még talán
egy különösen fájdalmas hurkát is sikerült szereznie. Az Alfa
Hímek, magamat is beleértve, győzedelmeskedtek. Ez nem kis
részben annak köszönhető, hogy én is született gyilkos vagyok. A
magam részéről mindezt a Terminátor, a Mátrix meg hasonló
filmeknek tulajdonítom, amiket Marcus miatt mindig muszáj volt
megnéznem. Nyilvánvaló, hogy valami ragadt rám.
Én magam is szép számmal gyűjtöttem hatalmas zúzódásokat,
melyek közül néhány már kezd csúf puklit formálni – de tombol
bennem az adrenalin, és így eszembe se jutnak a sajgó pontjaim.
A csapat olcsó pezsgővel ünnepelte meg a győzelmet, és most
már kezd fejünkbe szállni a siker meg a töménytelen pia. Az erdő
szélén lazulunk, és valaki egy grillt is felállított, így aztán
mindannyian mérgezett hamburgerrel tömjük magunkat. A
csapat többi része pajzán szövegű nótákkal fűzi egyre
szorosabbra a csapaton belüli összetartást, meg persze a
hozzájuk tartozó gesztusokkal, amikor az Imádott odajön
hozzám, és hevesen átölel mindkét karjával. Úgy ingadozik,
mintha kilences erősségű szélviharban utazna egy tengeri hajón.
– Csodálatos voltál ma – mondja elmosódott hangon. –
Mondtam már, Gyönyörűségem? Abszolúte csodálatos.
– Köszi – felelem, szintén kissé bizonytalan artikulációval.
– Te kis gonosz, csúnya gyilkológép.
 – Úgy bizony – mondom büszkén, és nem is próbálom
eltüntetni arcomról az idétlen vigyort. Talán nem is volna
számomra rossz szerep az életben – szerződéses bérgyilkos –, ha
arra gondolok, hogy helyettes titkárnőnek milyen gyatra vagyok.
Kíváncsi vagyok, vajon létezik-e olyan állás, ahol egyszerre kell
bérgyilkosnak és csokoládékóstolónak lenni? Ezt nevezném
valamirevaló munkának.
– Bocsánat, hogy olyan hülyén viselkedtem, amikor
elmondtad, hogy mi volt veled meg Marcusszal – mondja az
Imádott. – Le kellett volna ülnünk, és nyugodtan megbeszélnünk
a dolgot. Teljesen igazad volt a megbocsátással meg a többivel
kapcsolatban. Most már én is belátom, hogy voltak enyhítő
körülmények. Nagyon hiányzik azóta is, hogy jóban legyünk.
Aztán, még mielőtt megfelelő választ fogalmazhatnék meg,
odahajol, és újra megcsókol. Forog velem a világ, és nem csak
azért, mert túl sokat ittam abból a pezsgőből. Ajka forró és
lankadatlan, én pedig érzem, hogy elgyengül a térdem, meg az
elszántságom is.
De amikor már kezd érdekessé válni a dolog, elhúzódom tőle.
Valami különös oknál fogva egy pillanatra tökéletesen kitisztul az
agyam.
– Menjünk innen valahova – mondja az Imádott, és kézen fog.
– Nekem ez most nem megy – válaszolom remegő hangon.
Meglepett arcot vág. Teljes joggal.
– Az a helyzet – mondom –, hogy én meg Marcus… Az
Imádott ettől rögtön megtorpan.
– Nem mondod, hogy még mindig találkoztok?
– Össze fogunk házasodni.
Hirtelen sokkal józanabbnak tűnik, mint egy perccel ezelőtt.
– Nem!
Az Imádott leül egy nagy fatörzsre. Vagyis inkább összecsuklik
és rázuhan. Eltűnik belőle az összes harci szellem, hencegés és
dülöngélés. Nem marad más, csak egy reményvesztett férfi,
arcán sárnyomokkal.
– Azt hittem, az csak idétlen irodai pletyka volt. Egy pillanatig
nem gondoltam, hogy igaz lehet. – Aztán bágyadt tekintettel rám
néz. – Nem hittem volna, hogy bedőlsz annak a romantikus
komédiának.
Melléülök a fára.
– Pedig így történt – mondom halkan.
– Az a nevetséges Garni-zóna egyenruha neked elég volt?
– Igen. – Hogy magyarázhatnám el neki, hogy ennél sokkal, de
sokkal bonyolultabb a helyzet? Vajon Aiden megértené, hogy
amikor ilyen hamar szakítottunk, megrendítette a hitemet abban
is, hogy valaha képes leszek még új kapcsolatot kezdeni?
Valószínűleg igen, de nem hiszem, hogy én képes lennék
szavakba önteni a magyarázatot. Nem arról van szó, hogy levett
a lábamról Marcus látványosan romantikus gesztusa. Ahhoz túl
jól ismerem, hogy ennek bedőljek – de tényleg. Azt viszont kár is
tagadnom, hogy inkább megragadtam valami jól ismert, valami
megszokott dologban a kényelmet, mint hogy egyedül nézzek
szembe az ismeretlen jövővel, vagy annak a lehetőségével, hogy
megint elölről kell kezdenem egy új kapcsolatot felépíteni.
– A mindenit – mondja az Imádott. – Bárcsak én adtam volna
elő azt a műsort.
Egy pillanatig én is azt kívánom, bárcsak Aiden Holby lett
volna, aki karjába ragad és elvisz magával. De nem ő volt;
Marcus volt az, és most már a kocka el van vetve.
– Akkora egy marha vagyok – mondja az Imádott.
– Nem, nem – tiltakozom. – Én még sokkal nagyobb marha
vagyok.
Az Imádott rám vigyorog.
– Igaz – helyesel –, tényleg az vagy. Gondolom, pont ezért
szeretlek. Szerettelek – helyesbít.
 Máris múlt idő lettem. De legalább tudom, hogy őszintén
szeretett. Bármilyen röviden is. Nem mintha ez most nagyon
sokat segítene rajtam.
– Hát – mondja –, akkor úgy tűnik, hogy köztünk itt most
vége a dolognak.
– Nagyon sajnálom, Aiden. Soha nem akartam fájdalmat
okozni.
– Talán az időzítéssel volt a gond. Egyetértésem jeléül
bólintok.
Félénken megfogja a kezemet, és az ujjaimmal játszik. Nincs
rajtam a jegygyűrűm a hatalmas gyémántsziklával, és valami
oknál fogva ennek most örülök.
– Nagyon jó páros lettünk volna, Gyönyörűségem – mondja az
Imádott, és nem vagyok benne biztos, hogy szeretném ezt
hallani. Elszorul a torkom, és a szemhéjam mögött könnycseppek
bizseregnek.
– Ó, Lucy! – Az Imádott hüvelykujjával végigsimít az
arcomon. – Biztos, hogy boldog leszel vele?
– Én… ööö… szóval… – Még ha biztos is lennék az Imádottban,
most már akkor se hagyhatnám ott újra Marcust. A gondolatától
is megfájdul a fejem. Ha így folytatnám, akkor a végén az lennék
az Imádottnak, mint ami Marcus nekem, ez pedig senkivel
szemben nem lenne tisztességes. Meghoztam a döntésemet, és
most már ehhez kell tartanom magamat – jóban, rosszban.
Megköszörülöm a torkomat, és azt mondom: – Igen.
– Akkor én is ezt kívánom neked – mondja az Imádott.
– Nagyon remélem, hogy azért barátok maradunk. Aiden
elneveti magát, de nevetése csupa szomorúság és fájdalom.
Be kell vallanom, még a saját fülemnek is úgy tűnt, hogy ez
volt egész eddigi életem legbénább mondata.
 Harmincnyolcadik fejezet

Most Nadián a sor, hogy megfújja a riadót, és ez a

csokoládékatasztrófa elég súlyosnak tűnik. Clive felülmúlhatatlan
karamellás brownie-jából eszik épp egy szeletet, miközben
beszámol az eseményekről, de ránézésre úgy sejtem, hogy
barátnőnk egyetlen morzsányit sem érez abból, ami lemegy a
torkán.
– A holnap reggeli gépre foglaltam helyet – mondja, és
nyugtalan pillantásokat vet az órájára, bár még jó néhány óra
van hátra addig. – Ez volt a legkorábbi, amit találtam. Teljesen
magamon kívül vagyok az aggodalomtól. Ki tudja, mit csinál most
ott Toby?
Az én tippem az volna, hogy éppen a gatyáját is elveszti, de
véleményemnek inkább nem adok hangot. Nadia maga is
tisztában van azzal, hogy férje mi mindenre képes.
– Biztos, hogy nem gond, ha Lewist itt hagyom nálad? – Kisfia
újra Chantal nénihez költözik.
– Drágám, ha nem tudok vigyázni a gyerekedre, amikor
néhány napra elutazol, akkor hogy a fenébe fogok boldogulni, ha
már nekem is lesz egy? – Chantal a pocakjára pillant. – Kiváló
gyakorlás lesz számomra.
– Angyal vagy, Chantal.
– Te csak menjél, és tedd, amit tenned kell, és Lewis miatt ne
aggódj. Nem lesz semmi baja. Négy napom van arra, hogy
teljesen elkényeztetett kiskölyköt faragjak belőle. Szerintem
menni fog.
Mindannyian örömmel kapaszkodunk a lehetőségbe, hogy
valamin nevethetünk egyet.
 – Nem mehetsz egyedül, Nadia – mondom –, legalább hadd
menjen veled valamelyikünk.
– Chantal Lewisra vigyáz. Autumn az öccse miatt aggódik.
Neked pedig, ha véletlenül elfelejtetted volna, esküvőt kéne
szervezned.
– Az nem olyan fontos, mint ez – mondom. Hogy őszinte
legyek, bármennyire szívemen viselem barátnőm sorsát,
legalább annyira keresem az ürügyet, hogy kibújjak minden
felelősség alól jelen pillanatban. Nem akarok esküvőt szervezni.
Nem akarok a Targánál dolgozni. Nem akarok az Imádott vagy
Marcus vagy bárki más szeme elé kerülni. Néhány nap Las
Vegasban tökéletes ürügy volna arra, hogy leléphessek a
városból, még akkor is, ha ehhez egy barátnőm
szerencsétlensége kellett. Meglóghatnék, és még segíteni is
tudnék valamiben. Több legyet ütnék egy csapásra. A nők úgyis
ebben a legjobbak.
– Tényleg úgy érzed, hogy meg fogod találni Tobyt abban a
városban? – érdeklődik Autumn.
– Meg kell próbálnom – mondja sóhajtva Nadia. – Az angol
bankszámláról le tudtam tiltani, de a saját nevére váltott
hitelkártyákkal nem tudok mit csinálni.
Eszembe jut a saját hitelkártyám. Lehet, hogy mégsem tudok
elmenni Nadiával, bármennyire szeretnék.
Teljesen le vagyok égve, és nincs miből fedeznem egy ilyen
hirtelen jött emberbaráti gesztust.
– Szeretném megtalálni, még mielőtt túl nagy bajba keveredik
– folytatja Nadia. – Ha a hétvégére vett volna retúrt, akkor talán
ki tudnám várni itthon, de csak odafelé vett jegyet. Ez azt jelenti
vajon, hogy nem akart visszajönni? Végleg elhagyott bennünket?
– Minden erejét összeszedi, hogy el ne sírja magát.
– Csokoládéra van még szükségünk – mondom, és minden
irányból bólogatva helyeselnek. Felugróm, és már megyek is a
pulthoz, hogy kiválasszam az árut.
 – Hogy van Nadia? – kérdezi Clive.
– Rosszul. Úgy tűnik, hogy Toby megpattant Vegas-ba, ő
pedig szalad utána a forró nyomon, hogy megpróbálja
visszahozni.
Clive megrázza a fejét. Akkor veszem észre, hogy ő is sápadt,
és állán egynapos borosta virít, ami határozottan intő jel
valakinél, aki amúgy ennyire ad magára.
– Te sem nézel ki túl rózsásan – mondom neki óvatosan.
Lehalkítja a hangját.
– Tristan tegnap este nem jött haza.
– A köcsög. – Aztán rájövök, hogy talán ez nem a
legmegfelelőbb kifejezés az adott helyzetben. – Ez rettenetes! –
mondom inkább helyette.
– Nem tudom, meddig bírjuk még így – folytatja szomorúan.
– Nehogy már ti is! – Megrázom a fejem, és együtt érzően
rámosolygok. Clive túl jó ember ahhoz, hogy ilyen gyötrelmen
kelljen keresztülmennie. – Gyere, ülj oda hozzánk – mondom –,
nekünk kipanaszkodhatod magad.
– Megyek, amint lesz egy percem – ígéri. – Ha Tristan
rendszeresen így eltűnik, akkor végül fel kell vennem egy eladót.
– Talán azért odáig nem jut a dolog.
– Remélem, neked lesz igazad. – Clive átnyújtja a csokoládéval
és süteménnyel megrakott tálcát, én pedig odaviszem az
asztalunkhoz.
– Muszáj nagyon gyorsan megennem ezeket – mondja Nadia.
– Még millió dolgot kell elintéznem, mielőtt elmegyek.
Nekem pedig azért kell nagyon gyorsan ennem, mert a
gyomromat hányinger markolássza folyton. Az a fajta hányinger,
amit csak a csokoládé tud helyrehozni. Hát már az egész világ
darabokra hullik? Minden ismerősöm kapcsolata teljesen
cseppfolyósnak tűnik. Hol vannak azok az idők, amikor az ember
tizenöt évesen az iskolai diszkóban megismerkedett valakivel,
néhány év múlva eljegyezték egymást, aztán összeházasodtak?
Mire huszonegy éves lettél, volt két gyereked, és az életed sínen
volt. Csak hátra kellett dőlni, és kivárni, amíg megérkeznek az
aranylakodalomra küldött gratulációk. Mikor változott meg
minden? Itt állunk mindahányan harmincas éveink elején-
közepén, és úgy dobálnak minket az érzelmeink, mint valami
gumilabdát. Ilyenkor úgy érzem, hogy jól döntöttem. Addig kell
megragadnom Marcust két kézzel, és odarángatnom az oltár elé,
amíg lehetőségem van rá.
 Harminckilencedik fejezet

– Sziamia, mami! – integetett Lewis apró kezével. Nadia

könnyes szemmel, szipogva állt a reptéren.
– Indulás – mondta Chantal, és kezével intett, hogy menjen. –
Nagyon jól megleszünk, ugye, cimbora?
Lewis lelkesen bólintott.
– Jövök vissza, amilyen hamar csak tudok – ígérte Nadia. –
Nagyon szeretlek, Lewis!
Kisfia újra integetett egyet.
– Én is szeretlek, mami!
Végignézték és még egy utolsót integettek, amikor Nadia
átjutott az útlevél-ellenőrzésen, aztán eltűnt a Gatwick
repülőtérről a világ minden tájára induló utasok tömegében.
Chantal odafordult a gondjaira bízott aprósághoz, és leguggolt
hozzá. Játékosan megrángatta a kisfiú kabátján az egyik csatot.
– Most mit csináljunk?
Lewis mosolyogva megrántotta a vállát.
– Van kedved moziba menni?
– Oké – válaszolta Lewis, és megfogta a kezét. Chantal szíve
megdobbant attól a bizalomtól, amivel a kisfiú elfogadta.
– Választhatunk a Verdák, a Túl a sövényen meg a Garfield 2
közül – sorolta a moziműsort, amit még indulás előtt
feltérképezett az interneten.
Chantal elővigyázatosan teljes körű szórakoztató
programajánlatot válogatott össze arra az esetre, ha Lewis
figyelmét el kéne terelnie anyja hiányáról. Nadia most hagyta
először egyedül, és aggódott, hogy kisfia esetleg rosszul fogja
viselni a távollétét. Chantal nem szívesen vallotta be, de ő is
meglehetősen ideges volt a gondolattól, hogy egyedül, teljes
mértékben rá lesz bízva egy kisgyerek, bár önként és lelkesen
vállalkozott a feladatra. Nagyon szerette, ha Lewis ott volt a
közelében, de általában Nadia is mindig ott volt a háttérben, és
színre lépett, ha valamiben dönteni kellett. Most életében először
saját magának kellett mindent megoldania. Chantal azon
tűnődött, hogy a saját gyerekével majd más lesz-e a helyzet; ott
vajon majd működésbe lép valami beépített gyereknevelő gén,
amitől ösztönösen tudja az ember, hogy mi a legjobb a
csemetéjének?
– Vagy esetleg a Karib-tenger kalózai. De szerintem az egy
kicsit ijesztő lenne neked.
– Garfield – jelentette ki Lewis boldogan –, a cicákat
szeretem.
– Én is.
Elindultak vissza az autó felé, Lewis mellette szökdécselt,
tucatnyi apró lépést téve Chantal minden hosszú lépése alatt.
– Mit szeretnél, Malteser csokit vagy pattogatott kukoricát?
– Maltesert – felelte Lewis.
Chantal összeborzolta a kisfiú haját.
– Eddig csupa jót választottál, kishaver.

Nem olyan fajta film volt ez, amire Chantal máskor beült volna,
de attól, hogy Lewis társaságában nézte, kifejezetten élvezetes
lett. A kisfiú hatalmasakat nevetett végig, az összes borzalmas
viccen meg az idétlen történeten, és boldogan kacagott a
képregény macska minden mondatán. Még Chantal is úgy jött ki
a moziból, hogy milyen aranyos dolog lenne, ha szerezne esetleg
egy vörös kismacskát – ennél biztosabb jele nem is lehetett
volna, hogy öregkorára elment az esze.
Az órájára nézett, és azon tűnődött, merre járhat most Nadia.
Már rég felszállt a gépre, és valahol az Atlanti-óceán fölött
repülhet. Chantal őszintén remélte, hogy az út nem lesz
eredménytelen.
– Mit szólnál, ha most elmennénk a parkba? – vetette fel
Chantal. – Aztán, ha tényleg jó voltál, akkor beugrunk a
Csokoládé Mennyországba, és megnézzük, mi van a srácokkal.
Lewis lelkesen bólogatott.
– Hintázni akarok!
– Szerintem lehet róla szó – válaszolta Chantal. Lewis vadul
körbe-körbe ugrándozott. Lehet, hogy a csokoládétól máris egy
kicsit hiperaktív lett. Akkor ezzel egy kicsit óvatosabban kell
bánni. A saját kilengéseit is meg kéne zaboláznia. De miért nem
pörgeti fel ugyanúgy a csokoládé, mint a négyéveseket? Úgy
érezte, ráférne némi extra energia.
A játszótéren Lewis először a mászókát próbálta ki. Aztán
kiadta az utasítást.
– Gyere velem a körhintára, Chantal néni.
– Oda nem tudok.
– De, tudsz – mondta Lewis. – Nagyon vicces. Majd vigyázok
rád.
Chantal körülnézett. A játszótér teljesen üres volt. Senki nem
láthatta meg. Egye fene! Felpattant a körhintára Lewis mellé,
aztán lábával addig hajtotta a földön, amíg mozgásba lendült a
hinta. Mellettük csak úgy suhant a szél, a fák levelei elmosódtak,
Lewis pedig sikongatott a gyönyörűségtől. Chantal azon tűnődött,
vajon volt-e már életében játszótéren? Egyáltalán nem volt
benne biztos, hogy igen – legalábbis gyerekkora óta.
Fantasztikus érzés volt, ahogy a szélben lobogott a haja. Lenézett
Lewis elragadtatott arcára. Ez menni fog. Biztos volt benne.
Menni fog az anyaság – és még élvezni is fogja. Egy napon majd a
saját gyerekeit is elhozza erre a játszótérre. Kezét rátette
Lewiséra.
– Ne félj! – mondta a kisfiú.
 Ő pedig tudta, hogy nem fog félni. Amikor már mindketten
szédültek a körhintázástól, Lewis a hinta felé indult.
– Lökjél meg jó erősen! – kérlelte. – Lökjél jó magasra!
Chantal szót fogadott, és magasan az égbe röpítette, amitől Lewis
sikított és izgatottan rúgkapált. Chantal remélte, hogy Nadia sem
ellenezné a módszerét.
– Szerintem most elég is lesz – mondta aztán, miközben
fokozatosan lelassította a hintát.
Amikor a hinta már csak enyhén lengett előre-hátra, Chantal
bepréselte magát a Lewis melletti ülésbe. A hinta már igencsak
szűkös volt a fenekének, ami csinosan együtt növekedett a
pocakjával.
– Chantal néni – nézett rá Lewis komoly képpel. –Még mindig
van kisbaba a pocakodban?
Odafordult és rámosolygott.
– Hát persze hogy van.
Lewis a szájába vette a hüvelykujját, és elgondolkodva szopni
kezdte.
– Szerintem te nagyon jó anyuka vagy – mondta aztán.
– Köszönöm! – Igen, ez menni fog. Ennél komolyabb
megerősítést nem is kaphatott volna. Szemébe könny szökött,
aztán odahajolt Lewishoz, és puszit nyomott a homlokára. – Azt
hiszem, ennél szebb dolgot még soha senki nem mondott nekem.
 Negyvenedik fejezet

A taxi Las Vegas központi ütőerén, a Strip névre hallgató

sugárúton suhant Nadiával. Mindkét oldalán nagy, csillogó
szállodák kínálták harsányan szolgálataikat. Olyan volt az egész,
mint a világ bonsai változata – Egyiptom, Párizs, New York,
Velence és az ókori Róma, mind egy csomagban tálalva azok
számára, akiknek, mint Nadia feltételezte, nem volt kedvük
elutazni az eredeti helyszínekre. Más alkalommal vagy más
körülmények között Nadia talán felvette volna a város bazári
lüktetését, mert kétségkívül valamiféle energia áradt belőle –
jelen pillanatban viszont csak arra tudott gondolni, hogy hányféle
veszély leselkedik férjére a mesés show-műsorokat, táncosokat
és akciós svédasztalos büféket hirdető csillogó reklámok mögött.
Nadia szállodája nem a Stripen volt. Néhány tömbbel mögötte
húzódott meg, de a környék hangulata oly mértékben
különbözött az előbbitől, mintha másik bolygón lett volna. Itt
még kísérlet sem történt arra, hogy a csillogásnak akár a
látszatát is megteremtsék. Az olcsó motel jóval túl volt első
ifjúságán. Az olcsó motel felirat neonbetűinek egy része mintha
már jó ideje kimúlt volna, és szemmel láthatólag senki sem
próbálta megjavítani őket. Az olcsó szálláshelyen nyilvánvalóan
épp ennyire volt elvárható, hogy ügyeljenek a részletekre. A
stílus, tisztaság és kedvesség olyan további extrák voltak,
melyeket itt már nem foglalt magában az ár. Az aprócska
medencében a víz zöldes árnyalatot vett fel, és nagyon úgy
nézett ki, mint ami komoly veszélyt jelenthet az egészségre – az
is világos volt, hogy akik ezen a tömegszálláson töltötték az
éjszakát, szintén nem a pihenést keresték. Ahogy Nadia sem.
 Kora délután volt, amikor bejelentkezett, odakint tűzött a nap,
a hőmérő 39 fokot mutatott, de a szálloda elsötétített hallja még
akkor is tele volt emberekkel, akik sípoló, csipogó és villogó
játékgépek hosszú sora előtt ültek. Elnyűtt bárszékeken
nyugdíjasok kuporogtak, akik májfoltos kezükben kis maroknyi
fémpénzt szorongattak, és szünet nélkül táplálták vele a
várakozó fémszájakat, melyek anélkül nyelték el az összes pénzt,
hogy bármit is adtak volna cserébe. Nadia alig hitt a szemének. A
világ talán egyik legnyomasztóbb helyén állt.
Csomagját letette az elhanyagolt, lélektelen szobában, és
elindult vissza, a Strip felé. Itt viszont minden ragyogó pompát
sugárzott magából. Az egész arra volt igen ügyesen ráállítva,
hogy a lehető legtöbb pénztől szabadítsa meg az embert. Nadia
biztos volt abban, hogy Tobyt valamelyik tematikus
kaszinómonstrumban fogja megtalálni, amelyekről férje első
látogatása után olyan hosszan áradozott – ezek a monstrumok
váltották ki annak idején a szerencsejáték-függőségét. De vajon
melyikben lehet Toby? A kínálat szinte végtelen volt.
Nadia fogott egy taxit, és elment a Strip déli végére, ahol a
hatalmas Mandalay Bay Hotelben kezdte a keresést. Fürge
léptekkel elment a vízesések meg a pálmafák mellett, fejét sem
fordította a fedett cápazátony irányába, hanem egyenesen a
kaszinó felé tartott. Már ahhoz, hogy az ember eljusson a
szobájához, egész sugárutakon kellett keresztülvágni, melyek
minden sarkon szerencsejátékra csalogattak.
A kaszinóban végeláthatatlan termek sorát töltötték meg a
játékgépek, ameddig csak a szem ellátott, meg még azon túl is,
mohón várva következő áldozatukat. Az asztalokat sűrű tömeg
övezte, akik kockáztak, huszonegyeztek, ruletteztek, vagy a
póker, bakkara és egyéb játékok valamelyikét játszották –
melyekről már Nadia is hallott, de még soha nem érzett
kísértést, hogy kipróbálja őket –, miközben minden
mozdulatukat figyelték a hideg tekintetű krupiék és biztonsági
őrök. Talán ha tudná, mi volt Toby különös gyengéje, akkor
könnyebb volna nyomára bukkannia. Korábban is sejtette, hogy
nem lesz könnyű dolga, de arra azért nem számított, hogy a
feladat ennyire hasonlítani fog a közmondásban szereplő
szénakazal meg a tű esetére. Hol a fenében lehet a férje ebben a
tömegben? Úgy tűnt, hogy nem itt.
A következő a Luxor mulató volt – a látóhatárt uraló hatalmas
fekete piramis, saját külön szfinxével. Még a szálloda hallja is az
ókori egyiptomi templomokra emlékeztetett, az emberek feje
fölé tornyosuló szobrokkal és istenábrázolásokkal. De az egyetlen
jelen lévő isten itt is a szerencsejáték volt, és Nadia megint
egyenesen a kaszinó felé vette az irányt. Nagyjából úgy nézett ki,
mint az előző, és amint az ember belépett, szinte lehetetlen volt
újra megtalálni a kifelé vezető utat. De azt könnyű volt belátni,
hogyan rántották ezek a kipárnázott bűnbarlangok kelepcébe az
óvatlan látogatót. Ételital folyamatosan kéznél volt, hogy az
elkötelezett játékosoknak soha ne is kelljen elhagyniuk az
asztalokat. Személyes kényelmükről az egyenletes hőmérsékletű
helyiségek gondoskodtak – semmi szükség nem volt arra, hogy a
kinti gyötrő napfény miatt aggódjanak. Itt bent nem volt
természetes világosság, nem voltak órák, nem voltak kijárat
feliratok. Aki egyszer bent volt, az csapdába esett.
Nadia legalább egy tucatszor körbejárta az óriási termet, de
Tobynak nyomát sem látta. Vajon mennyi időbe fog telni, míg
teljesíteni tudja feladatát? Ilyen kaszinók sorakoztak egymás
mellett a Strip teljes hosszában. Ha valamikor, hát most úgy
érezte, hogy mindennél nagyobb szüksége volna a barátaira.
Rettenetesen hiányoztak neki a Csokoládéimádók Klubjának
tagjai, és a Las Vegasban nyüzsgő tömeg ellenére még soha nem
érezte ilyen magányosnak magát.

Sok-sok óra telt el így, már alig érezte a lábait a sok gyaloglástól.
Leszállt az éjszaka, és a Strip fényei csábítóan szikráztak. Nadia
járt egy középkori kastélyban, New York kicsinyített másában, a
maga saját hullám-vasútjával, aztán volt a világ legnagyobb
szállodájában, mely sok ezer, egymással tökéletesen megegyező
szobával büszkélkedett, most pedig egy kisméretű
Párizsutánzatnál kötött ki, ahol még egy félnagyságú Eiffeltorony
is volt, meg egy Diadalív.
Annak ellenére, hogy kívülről hihetetlen sokféle álruhába
bújtak, belülről az összes kaszinó ugyanúgy nézett ki. Hosszú-
hosszú mérföldeken át játékautomaták álltak, melyeket csak
halványan álcázott a párizsi utcakép vagy egy trópusi
paradicsom, esetleg egy saját, külön bejáratú Nílus-szakasz.
Hosszú-hosszú mérföldeken át sorakoztak a lehetőségek, ahol
hatalmas összegeket lehetett elveszíteni. Nadia szeme már
vibrált a villódzó fényektől, a ragyogó színektől és a szüntelenül
támadó ingerektől. A hely valóban megérdemelte becenevét, a
felnőttek Disneylandje címet – mindössze annyi volt a különbség,
hogy a hajmeresztő utazások itt sokkal költségesebbek voltak.
De lehetetlen volt, hogy rajta kívül más ne lett volna tisztában
ennek a fényűző játszótérnek az árnyoldalával.
Nadia fáradt volt, farkaséhes, és kezdte elveszíteni a reményt.
Talán tényleg hagynia kellett volna, hogy Lucy vele jöjjön. Olyan
könnyedén visszautasította barátnője ajánlatát, és azt gondolta,
hogy egyedül is boldogulni fog. Most már egyáltalán nem volt
biztos benne. Egyedül rettentő kevés helyet tudott bejárni. Az
előtte álló feladat olyannak tűnt, mint egy mamut – még annál is
ormótlanabb behemót, mint ezek a kaszinók, melyek kezdtek
nyomasztóan rátelepedni.
Megállt a finom pára alatt, amit az utcákra permeteztek, hogy
lehűtsék a járókelőket, és a vízsugárral szembefordulva várta,
hogy a víz enyhet adjon. Messze jártak a nyár derekától, de a
forróság még éjszaka is olyan magasságokba kergette a hőmérő
higanyszálát, amihez Nadia semmiképpen nem volt hozzászokva.
Végigtekintett a Stripen. Még sok-sok mérföldnyi kaszinót kell
végigjárnia. Toby valahol itt van valamelyik hatalmas épületben,
és az asztaloknál játszik vagy a játékgépeket táplálja. Közben
pedig folyamatosan veszíti el a pénzüket. Meg a józan eszét.
Nadiának nem volt más dolga, mint hogy megtalálja.
 Negyvenegyedik fejezet

Autumn észre sem vette, hogy elbóbiskolt a széken, amíg egy

hangot nem hallott maga mellett. Egy szempillantás alatt
felébredt.
– Rich?
– Hahó – válaszolta az öccse. Hangja rekedt volt, és alig
hallható. Autumn közelebb húzódott hozzá.
Megfogta a kezét, és halkan így szólt hozzá:
– Annyira aggódtunk miattad. Hogy érzed magad? –Aztán
megfordult, és körbenézett a kórteremben. –Mindjárt hívom a
nővért. Kérsz valamit enni? Inni?
– Vizet – mormolta Richard.
Ahogy az ágy mellett álló kancsóból kitöltött egy pohár vizet,
Autumn észrevette, hogy remeg a keze. A pohárba szívószálat
tett, és odatartotta öccse szájához. Jobb lett volna, ha elmegy és
hoz egy kancsó frisset – ez a víz már egy napja ott állt –, de egy
pillanatra sem akarta egyedül hagyni. Miközben a fiú hálásan
nyelte a vizet, egy kevés az állára csorgott, amit aztán Autumn
gyengéden letörölt egy kendővel.
– Ki tette ezt veled? – kérdezte. Richard nem nézett a
szemébe.
– Minél kevesebbet tudsz az egészről, annál jobb, hidd el.
– El kéne menned a rendőrségre.
Richard nevetni próbált, de ettől csak köhögési roham fogta el.
– Az ilyen emberektől nem tud megvédeni a rendőrség.
– De látod, hogy mit tettek veled – mondta Autumn. – Betört
a koponyád, el van törve a vállad, nem beszélve a törött
bordáidról meg a belső zúzódásokról. És ez még csak a
felsőtested, Rich.
– Igen – válaszolta az öccse, kényszeredett mosolyt erőltetve
arcára. – Gondolj arra, mi mindent tehettek volna, ha tényleg
bántani akartak volna.
– A kórház szerint elütött egy autó.
– Inkább baseballütőnek nevezném. Autumn sírva fakadt.
– Minek kell még történnie, hogy eljusson abba a tompa – és
betört – koponyádba, hogy nem a megfelelő társaságban
mozogsz?
Öccse megfogta a kezét.
– Most már vége – felelte –, ígérem. Amint kijutok a
kórházból, rendbe teszem a dolgaimat.
Autumn másra sem vágyott, mint hogy elhihesse.
– Az ősöknek nem szóltál, ugye? Autumn bólintott.
– Mindketten külföldön vannak, dolgoznak. Richard erőtlenül
felhorkant.
– Ezt már hallottam valahol – mondta. – Gyanítom, nem
érezték szükségesnek, hogy a betegágyamhoz rohanjanak.
– Nem árultam el nekik, hogy milyen rossz állapotban vagy –
hazudta Autumn. – Nagyon aggódnak mindketten.
– Hát persze. – De Richard hangjából sem csengett ki több
meggyőződés, mint amennyit ő érzett. Csak ők voltak, ketten,
ahogy mindig is csak egymásra számíthattak.

A nővérek ellátták Richardot, aki aztán újra álomba merült. Most

már egy kis halvány szín is visszatért az arcára, és a légzése is
egyenletesebbé vált. Autumn úgy érezte, öccse végre túl van a
veszélyen. Késő volt, ő pedig rettenetesen fáradtnak érezte
magát.
Ma este haza fog menni, és a saját ágyában alszik. Ideje, hogy
rendesen kialudja magát. Richard még nem volt egészen túl a
nehezén, és további hosszú heteken át kell majd látogatnia.
Érzelmileg és fizikailag is teljesen kimerült. Abból biztos nem lesz
baj, ha egy éjszakát otthon tölt.
Autumn fogott egy taxit és hazament, de már útközben
komoly küzdelem árán tudott csak egyenesen ülve maradni.
Milyen jó lesz végre kis gombócba összebújva engedni, hogy
elsodorja a feledés. A kocsi szellőzőjéből áradt a meleg levegő,
amitől majd lecsukódott a szeme. Ahogy sűrűn pislogva próbált
ébren maradni, szemhéja mintha csiszolópapírból lett volna.
Kifizette a taxit, és kinyitotta a bejárati ajtót. A lépcsőházban a
vakító biztonsági lámpák általában az ajtónyitáskor működésbe
léptek, de most az előtér sötét maradt, ő pedig szíve mélyén
hálás is volt, hogy nem kellett a villódzó neoncsövek vakító
fényével szembenéznie.
Ahogy terjedelmes retiküljében matatott, rájött, hogy muszáj
felkapcsolnia a lámpát, ha meg akarja találni a kulcsait. Ahogy a
kapcsoló után nyúlt, hirtelen egy kéz átfogta a csuklóját, és
egyetlen gyors mozdulattal a háta mögé csavarta a karját.
Autumn felnyögött a fájdalomtól, a táskája a földre esett. Egy
lépést tett előre, és hallotta, hogy talpa alatt üvegcserép csikorog
– valaki kiverte a villanykörtéket. Támadója még szorosabbra
húzta a karját, hogy már szinte égett a csuklója. Aztán érezte,
ahogy torkához hideg fémet szorítanak.
– Mondd meg a kis testvérednek, hogy kérjük vissza a
cuccunkat – súgta a fülébe egy rekedtes hang. Autumn whisky
szagát érezte, meg valami drága arcszeszt, és London keleti
városrészének erős akcentusát is felismerte. A fickó magas volt,
zömök, és érezte, ahogy a bőrkabátjához préselődik. – Ha nem,
akkor kénytelenek leszünk visszajönni, és akkor majd alaposabb
munkát végzünk. Értve vagyok?
Egy szó sem jött ki a torkán. Autumn megpróbált bólintani, de
mozdulni sem tudott.
A kés a torkába karcolt, és érezte, ahogy vékony sugárban
csorog le nyakán a vér.
– Értve vagyok?
– Igen – préselte ki magából a választ.
– Fogd ezt a telefont, és add oda neki – mondta a férfi. –
Mondd meg neki, hogy majd keressük. – Autumn érezte, hogy
karján enged a szorítás, aztán a férfi ellökte magától. Rögtön
hátrafordult, ahogy hallotta a bejárati ajtót becsapódni, de nem
látott mást, csak egy sötét alakot, amint sietve távolodott az
utcán. Érezte, ahogy rátör az öklendezés, aztán újra megérintette
a nyakán csorgó vért. Mire gondolt a férfi, amikor azt mondta,
hogy legközelebb alaposabb munkát végez? Vajon Richardnak
szólt a fenyegetés, vagy őt fogják bántani?
Bizonytalan léptekkel felment a lakásához. Lehet, hogy a
rendőrség nem tudja megvédeni Richardot ezektől a
gengszterektől, de nagyon úgy tűnik, hogy erre ő sem képes.
 Negyvenkettedik fejezet

Éjfélre Nadia elérte a Strip középső szakaszát. A sugárúton most

még nagyobb volt a forgalom, mint napközben, ha ez egyáltalán
lehetséges. Az este folyamán már látta a Bellagio Hotel előtti
látványos szökőkút- és fényparádét, a Mirage előtt megnézte,
ahogy kitör a színes vulkán, és harmincméteres lángokat lövell –
méghozzá egész éjjel, minden negyedórában. Aztán látta, ahogy a
gondolások valódi csíkos trikóban az „O Sole Mió”-t éneklik a
velencei Canal Grandén, mindezt nem is szabadtéren, hanem a
Velence Hotel második emeletén. Elnézte, ahogy feje fölött a
búzavirágkék égen úsznak a göndör, számítógép által generált
bárányfelhők. Csak a légkondicionáló hűs szellője emlékeztette
arra, hogy mindez csupán illúzió.
Az egész hely végtelenül szürreális volt. Minden
erőfeszítésével igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy valami
más, mint ami valójában – de ezek a vidám, családbarát
homlokzatok nem rejthették el azt a tényt, hogy mögöttük
nyomorúság, összetört életek, derékba tört karrierek bújnak
meg, és csak a ház győz mindig.
Kint az utcán még mindig sütött a forróság a járdákból, amitől
Nadia lábai alaposan megdagadtak. Olyan volt a bokája, mint egy
elefántbébinek, és már minden egyes lépés lassú volt és
fájdalmas. Ujjai ugyanígy, formátlan virslikké duzzadtak a hosszú
járkálástól. Errefelé a szállodák már messzebb voltak egymástól,
és az egész városrész sem tűnt olyan higiénikusnak. A rendőri
jelenlét is nyilvánvaló volt, ahogy a Strip mentén cirkáltak
komoly készültséggel. Apróbb csetepatéknak szemtanúja is volt,
miközben észak felé haladt – azok, akiknek a játéktermekben
nem volt szerencséjük, most talán megbánták meggondolatlan
tetteiket. Szikkadt, szinte teljesen meztelen nők próbáltak
kuncsaftokat szerezni maguknak; nem telt el úgy öt perc, hogy
ne nyomtak volna kezébe egy szórólapot, amelyik valamilyen
sztriptíztáncos mulatót reklámozott.
Hátborzongató volt belegondolni, hogy otthon a kormány
tervei között szerepelt, hogy engedélyt adnak egy sor
szuperkaszinó építésére az ország minden pontján, amelyek
mindezt a nyomorúságot majd áthozzák a Britszigetekre is. Vajon
valaki eljött már ide egyáltalán, hogy megnézze a valóságot?
Részeg legénybúcsús társaságok népesítették be az utcákat, és
itt, ahol Elvis még javában életben volt, néhány tucat Elvis-
maszkot viselő fickó tántorgott el Nadia mellett, homlokukon
még a jellegzetes hajtincs is megvolt műanyagból, és London
környéki kiejtéssel dalolták, hogy „Hajrá! Hajrá!”, miközben az
alkoholmámorban senki mást nem vettek észre maguk körül.
Megcsörrent a telefonja. Hátha Toby az. Akárhányszor
próbálta hívni, férje soha nem vette fel a telefont, de talán jobb
belátásra tért, és most próbálja felvenni vele a kapcsolatot.
Lábánál egy részeg feküdt öntudatlanul a földön, a kezében levő
üveget alig leplezte az újság, amibe bele volt csavarva, és Nadia
leroskadt egy alacsony falra, hogy felvegye a telefont. Ahogy
kivette a készüléket a táskájából, ránézett a kijelzőre. Szívére
ólomsúly nehezedett, amikor látta, hogy nem a férje hívta. Lucy
küldött egy SMS-t. Nem erre számított, de Nadia azért fáradtan
elmosolyodott. Bár otthon éjszaka lehet, barátnője mégis rá
gondolt. Az SMS szövege ennyi volt: MÉG NEM JÁRTÁL
SZERENCSÉVEL? Visszaírta, hogy MÉG NEM. Lucy pedig így
válaszolt: VIGYÁZZ MAGADRA, NAGYON SZERETÜNK. Nadia
lecsukta a telefonját. Azt azért jó volt tudni, hogy barátnői
mellette állnak.
Mostanra szinte delíriumba került az időeltolódástól és az
éhségtől. Legjobban egy kis csokoládéra vágyott volna – bármit
megadott volna egy karamellás Toffee Crisp vagy egy behűtött,
tejcsokoládés Dairy Milk szeletért. Egy kis szénhidrátbomba
után biztosan jobban tudna koncentrálni. Lehet, hogy mára abba
is kéne hagynia a keresést, aztán szerez egy hamburgert vagy
valami mást, visszamegy a hotelnek csúfolt retkes kis lyukba,
ágyba zuhan, és alszik néhány órát, amire már úgyis égető
szüksége volna. De talán alig néhány méterre innen a férje éppen
most készül megtenni a következő tétjét. És talán még időben
megtalálja ahhoz, hogy meg tudja akadályozni.
Utolsó erőtartalékait összeszedve továbbindult a Kincses
Sziget irányába, ahol aznap éjszakára már rég véget értek a
menetrend szerinti kalóz show-műsorok. A szálloda előtti
elhagyatott gálya mellett továbbhaladva Nadia követte a kaszinó
irányába mutató nyilakat. Ugyan New York szerette magát úgy
nevezni, mint a város, mely sosem alszik – de az álmatlanságban
szenvedők álma igazán Vegasban vált valóra. Már elmúlt hajnali
2 óra, de az asztaloknál és a játékgépeknél még mindig
rengetegen ültek. Toby nem volt köztük. Csakúgy, ahogy nem
volt a Circus, Circus, Riviéra kaszinóban meg a Saharában sem.
Mostanra már Nadia az ájulásig fáradtnak érezte magát.
Akaraterejének minden cseppjére szüksége volt ahhoz, hogy ne
feküdjön le ott helyben a földre, és aludjon el, hanem menjen
tovább. Megnézte a térképet. A Stripnek ezen a szakaszán a
Stratosphere volt az utolsó szálloda. Magasba szökő tornya az
égbe nyúlt Nadia feje fölött, és látványos fényjátéka csábítóan
táncolt az egész Las Vegas-völgyön át. Legfelül, a századik
emeleten még hullámvasutak is voltak – a Big Shot, az X Scream
és az Őrület. Olyan szerkezetek, melyek halálmegvető
precizitással a torony peremén túllendítve, a lent húzódó, a
sivatagtól visszahódított terület fölött háromszáz méterrel
lóbálták meg a félelmet nem ismerő látogatókat. Nadia megrázta
a fejét. Mi a csodáért akarná valaki ezt kipróbálni szórakozás
gyanánt? Ő maga jobban szerette, ha szilárd talajt érzett a lába
alatt.
Amint a Stratosphere-rel végez, a Strip teljes hosszának a
végére ér, és több kaszinót tudhat maga mögött, mint amennyi
egy életre elegendő. Aztán majd fog egy taxit, és visszamegy a
szállodába, hogy pihenjen egy kicsit. Holnap pedig
végigcsinálhatja elölről az egészet. Talán kétszer is.
Már kezdte elmosódva látni a fényeket, megdörgölte a szemét,
hogy így próbáljon még egy kicsit ébren maradni. Aztán teljesen
váratlanul a járdán előtte sétáló emberek között valaki
elborzadva felkiáltott, és Nadia érezte, amint megcsapja a jeges
rémület. Ahogy kitört a sikoltozás, ő futásnak eredt. Lábába
minden lépés fájdalmasan belehasított, de ő csak hajszolta magát
tovább. Mögötte megszólalt egy sziréna, éles és metsző hangon, a
járda mellett pedig csikorgó fékekkel megállt egy mentőautó.
Mire Nadia a toronyhoz ért a fájdalomtól lüktető lábakkal, egész
tömeg gyűlt össze az épület előtt.
– Le akar ugrani a fickó – szólalt meg mellette valaki, és szívét
jeges félelem markolta meg.
Harsány hawaii mintás ingben és a kelleténél egy számmal
szűkebb sortban egy nő hisztérikusan zokogott, szemét le sem
véve a torony tetejéről, miközben tehetetlen férje
kétségbeesetten próbálta vigasztalni. A férfi feje kopasz volt, és a
hőségben csorgott róla a verejték. Nadia viszont úgy érezte, hogy
majd megfagy a hidegtől. A mentősök vágtak utat maguknak a
tömegben, és próbálták távolabb küldeni a kíváncsiskodókat. Bár
ösztönei tiltakoztak, mégis felnézett a torony tetejére, ahol
minden szem egy apró, alig látható alakra szegeződött –
tűhegynyi pont az égbolt végtelen feketeségén. A férfi a
biztonsági korlát túloldalán imbolygott a rá irányított reflektor
fényében, és amikor csak megmoccant, a tömegből sikítás tört
fel. Nadia gépiesen követte a mentősöket, a nyomukban haladva,
ahol ösvényt vágtak maguknak a tülekedő emberek gyűrűjében.
Bár a szirénák zajától majd megsüketült, mégis hallotta a saját
lélegzetét.
Nem számított, hogy nem tudta tisztán kivenni a férfi
vonásait, ösztönösen is tudta, hogy ki az. Nadia csak
reménykedni mert abban, hogy balsejtelme nem fog
beigazolódni. Folyamatosan haladt előre, kerülgetve az
embereket, akik megálltak a legjobb kilátással kecsegtető
helyeken. Megérintette az egyik mentős karját.
– Hölgyem – emelte fel a férfi a kezét. – Kérem, lépjen
hátrébb.
Nagyon higgadtan, olyan hangon, amit Nadia maga sem ismert
meg, így szólt:
– Azt hiszem, az én férjem van odafenn.

Néhány perccel később Nadiát sietve átkísérték a tömegen, és

már repült is felfelé a lifttel. Mintha csak másodpercek teltek
volna el, és máris elérték a tetőt, ahol egy tagbaszakadt rendőr
már nógatta is kifelé a kilátóteraszra.
Ebben a magasságban a torony tetején hűs szellő fújt, és egy
pillanatra Nadián átfutott, hogy milyen kellemes végre
megszabadulni a hőségtől. Aztán meglátta Tobyt, és teljes
szívéből azt kívánta, bárcsak becsapták volna a megérzései. A
területet kordonokkal elkerítették, és ott guggolt egy rendőr, aki
halk hangon beszélt a férjéhez.
Toby a korlát külső oldalán állt, és a rácsba kapaszkodott. Haja
össze volt kuszálva, és tekintetéből vad, végső kétségbeesés
tükröződött.
– Van itt valaki, aki szeretne önnel beszélni – mondta a
rendőr, és Nadiát előrevezették.
– Toby… – Meg kellett köszörülnie a torkát, mért hirtelen
olyan száraznak tűnt, mint az alattuk elnyúló sivatag. – Bármit
tettél is, rendbe tudjuk hozni.
– Nadia. – A férje sírva fakadt. – Rettenetes bajt csináltam –
kiáltott oda hozzá. – Nem látok más kiutat.
Nadia térde remegni kezdett.
 – Mindig van más megoldás. Gondolj Lewisra! Gondolj rám!
– Mindent elveszítettem – jajgatott Toby. – Kilencvenezer
fontot vesztettem el az interneten. Kevesebb, mint egy óra alatt.
– Hisztérikusan felkacagott. – El tudod képzelni, mennyi időbe
telne, hogy ennyi pénzt megkeressek?
Nadia túlságosan is el tudta képzelni. Földbe gyökerezett a
lába a gondolattól. Kilencvenezer font. Imbolyogni kezdett alatta
a föld, és úgy érezte, mindjárt összecsuklik a lába. Kilencvenezer
font. De aztán valahogy mégis megtalálta a hangját.
– Nem baj – mondta remegő hangon. – Érted jöttem, hogy
hazavigyelek.
A rendőr azt mutatta, hogy lassan próbáljon előrébb lépni, így
apró lépésekkel elindult a férje felé.
– Azért jöttem ide, hogy visszanyerjem – folytatta Toby. –
Haza akartam küldeni neked a pénzt, de itt még többet
veszítettem – vallotta be. – Még sokkal többet. Nincs más
megoldás. Rettenetesen sajnálom.
– Csak gyere vissza – biztatta Nadia. – Majd mindent
megbeszélünk. Tedd meg a kedvemért. Szeretlek.
Toby lenézett a földre. Nadia úgy érezte, szeméből mintha egy
pillanatra habozás látszott volna. Elindult Nadia felé, ő pedig
kinyújtotta felé remegő kezét.
– Én is szeretlek – mondta Toby.
Aztán Nadia azt látta, hogy férje elengedi a korlátot, és hanyatt
zuhan a mélységbe.
 Negyvenharmadik fejezet

Marcus a kanapémon hever, lába a karfán, két keze a feje

mögött, és focimeccset néz.
– Marcus – mondom –, te nem is figyelsz.
– De igen. De nem.
– Figyelek – erősködik, aztán közli, hogy Ááá!, amikor valaki
kihagy egy helyzetet a tévében.
– Akkor mi a véleményed? – A tollamat ott egyensúlyozom a
noteszem felett.
Vőlegényem komoly erőfeszítés árán elszakítja tekintetét a
televíziótól.
– Miről is?
Megfogok egy díványpárnát, és hozzávágom.
– Annyira nem figyelsz, hogy csak na! Hangosan kuncog,
miközben én kétségbeesetten elkezdem ütlegelni.
– Valami virágokról volt szó – tippel –, vagy ruhákról.
Megcsavarom a fülét.
– Aúú. Aúúú! Megadom magam – nyüszíti végül –, lehet, hogy
tényleg nem figyeltem.
– A lehető legeslegcsekélyebb mértékben sem érdekel téged
az egész esküvő – mondom vádaskodó hangsúllyal, és karba
teszem a kezemet. – Nem is tudom, miért csináljuk egyáltalán.
Marcus kibontja a karomat, megfogja a kezemet, és
mindkettőt megcsókolja.
– Azért csináljuk, mert szeretjük egymást.
– Ha szeretnél, akkor segítenél. Annyi mindent kell csinálni. –
Úgy érzem, hogy egyre nagyobb nyomás nehezedik rám, és még
csak végig se tudom gondolni, hogy mi mindent kéne
megszerveznem.
– Mivel szeretlek, még ennél is jobbat találtam ki – közli
Marcus önelégült ábrázattal, és magához húz.
– Mit? – Továbbra is elbiggyesztem az ajkam, hogy lássa,
engem nem ilyen könnyű kiengesztelni.
– Megrendeltem egy esküvőszervezőt magunknak.
– Ó!
– Azt beszéltem meg a fickóval, hogy majd találkozik veled, és
mindent átbeszéltek, amire csak a szíved vágyik.
Visszaülök.
– Fickóval?
Marcus megrántja a vállát.
– De nem homokos, ugye?
– Fogalmam sincs – vallja be Marcus. – Miért, nem mindegy?
– Még a végén valami hatalmas rózsaszín habcsókruhát akar
rám adni. – Jól tudom, hogy milyen Clive és Tristan.
Ruházkodással kapcsolatos ízlésük nem ismeri a visszafogott
stílust. Majd kénytelen leszek valami borzalmas rémséget
felvenni, hozzá még ráadásul tündérszárnyacskákat a hátamra.
Ehhez képest még Jordán esküvője is szerénynek és
külsőségektől mentesnek fog tűnni.
– A fickó most szervezte meg a cégnél valakinek az esküvőjét.
Azt mondták, vérprofi. Az évszázad esküvője volt, amilyen a
miénk is lesz. Homokos vagy nem homokos, mindenképpen jó
ajánlásai vannak.
– És mindent elintéz?
– Igen – mondja Marcus, miközben ujjait az enyémekbe fűzi. –
Azt szeretném, ha te is élveznéd az egészet, és nem hajszolnád
magad agyon. Soha többet nem lesz ilyen alkalom az életünkben,
Lucy. Azt akarom, hogy tökéletes legyen számodra.
– Gyanítom, hogy a fickó visszataszítóan drága. Marcus
felsóhajt.
– Emiatt hadd fájjon az én fejem – mondja. – Most kaptam egy
rendes jutalmat, és szeretném elverni az egészet. Erre a napra
egész életedben emlékezni fogsz. Muszáj, hogy különleges legyen.
– Oké – azzal megölelem, miközben alattomban megszerzem a
távirányítót, és kikapcsolom a focimeccset.
– Semmit sem tudok tőled megtagadni – mosolyog rám
Marcus elnézően. – Tudnál vele esetleg holnap találkozni?
Tudom, hogy kezd szorítani az idő.
– Hát persze. – így tökéletes ürügyem lesz arra, hogy beteget
jelentsek, és ne kelljen Aiden Holby szomorú arcát látnom az
irodában. – Köszönöm, Marcus. Ez nagyon kedves gondolat volt.
– Ajkára csókot nyomok.
– Gyere ide, te szexi – morog Marcus, és magára ránt.
– Aúú – panaszkodom.
– Ó, bocs – mondja, ahogy felemeli a szoknyám szegélyét. –
Milyen volt a paintballozás?
– Fájdalmas – válaszolom. Több okból, mint azt valaha is el
tudnám magyarázni.
– Óóóó – nyílik tágra vőlegényem szeme, amikor meglátja a
lábamat beborító kék és fekete foltokat. –Ezek igencsak
förtelmes zúzódások.
– Bizony. – Csodálattal szemlélem harci sérüléseimet, melyek,
ha őszinte akarok lenni, úgy fájnak, mint a veszedelem. – Látnod
kéne a többieket.
Marcus elneveti magát.
– Fogadni mernék, hogy pokolian helybenhagytad őket.
Én is nevetek, és ezzel véget is ér arrogáns viselkedésem. Azt
viszont Marcusnak nem kell tudnia, hogy az egyik kollégámat
még a többinél is pokolibb kínok közé taszítottam.
Szégyenszemre Aiden Holbynak ismét hatalmas zúzódást
okoztam – és ennek semmi köze nem volt a puskával kapcsolatos
képességeimhez.
 Negyvennegyedik fejezet

Chantal megfogja a kezemet, és előrehúz.

– Nem akarok itt lenni – mondom neki.
– Szerinted én igen? – feleli. – Te fogsz itt néhány hét múlva
férjhez menni. Talán nem ártana hozzászoknod a gondolathoz.
Még egyet rángat rajtam, ezúttal erősebben, én pedig
felrepülök a lépcsőn, és a Trington Kastélyszálló recepciójánál
landolok.
– Nem tudtam, hogy Marcus ide beszélte meg a találkozót –
duzzogok –, akkor nem lettem volna hajlandó eljönni.
– Miért? – érdeklődik Chantal. – Itt lesz az esküvőd is. A
végtelenségig nem tarthatod magad távol ettől a helytől.
Morcosan szívom a fogamat.
– Ügy viselkedsz, mint egy négyéves. – A négyéves Lewis, aki
Chantal másik kezét fogja, angyali mosollyal néz rám. Ha úgy
viselkednék, mint ő, nem lenne semmi gond. Furcsa látvány
Chantalt egy gyerek társaságában látni, de őt szemmel láthatólag
nem feszélyezi a kisfiú jelenléte. – Nem sűrűn fordul elő, hogy
helyeslem Marcus döntéseit, de ez szerintem is nagyon jó
gondolat volt.
– De annyival jobb volna, ha csak elmennénk Marcusszal
kettesben valami csendes kis helyre, és ott végeznénk el a
piszkos munkát – mondom, küszöbönálló esküvőnkre utalva. –
Nem akarok nagy felhajtást.
– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy felhajtás lesz, akár tetszik,
akár nem – emlékeztet Chantal. – Nem beszélve arról, hogy ez a
te nagy napod. Lazíts, és próbáld jól érezni magad, szívem.
Marcus azt mondta, hogy a pénz nem számít.
 – Pont ezért lesz esküvőszervezőm.
– Esélyed se lenne mindent egyedül megszervezni – mondja
barátnőm határozottan. – Főleg nem ilyen rövid idő alatt.
Valakinek segítenie kell. Marcus pedig, mint a legtöbb pasi, a
környéken sem lesz, amikor bármilyen gyakorlati dolgot kéne
megcsinálni. – Chantal enyhít a harapófogóra emlékeztető
szorításon, és helyette karon fog. – Kit kell keresnünk?
Megnézem a névjegykártyát, amit Marcus adott. Elysiumi
Élmények. Nagyon flancos. Idegesen kuncogok, és azt mondom:
– Valami pasit. Milyen lehet az a fickó, aki esküvőszervező
akar lenni? Kicsit aggódom, hogy meleg lesz az illető.
– Nem – szólal meg Chantal titokzatosan. – Határozottan nem
meleg.
– Tapasztalatból beszélsz? – viccelődöm.
Aztán észreveszem, hogy kicsit elsápadt, és én is követem a
tekintetét. Arcomról azonnal lehervad a mosoly, mert aki
előttem áll, nem más, mint Jacob, Jazz, vagy akármilyen néven
fut is most éppen. Chantalnak vele kapcsolatban valóban van
kézzelfogható tapasztalata. Ráadásul azt is tudjuk, hogy nem
meleg. Ő az a volt barátom, akivel férfi kísérő mivoltában
Chantal több ízben is buja affért folytatott.
– Szia, Lucy – mondja Jacob félénken.
Pont olyan fantasztikusan néz ki, mint valaha, és a
pánikgombom azonnal működésbe lép.
– Na nem – kezdek hátrálni. – Ezt nem bírom végigcsinálni.
– Lucy… – mondja. Chantal felé fordulok.
– Te végig tudtál erről!
– Nem tudtam – fogadkozik. – Én is Jacobot ajánlottam volna,
de arról sejtelmem sem volt, hogy Marcus felvette vele a
kapcsolatot. Nagyon kérlek, próbáld meg, Lucy. Én még mindig
úgy gondolom, hogy pompás ötlet.
– Nem!
 – Ugyan már – nógat Chantal. – Ez most Jacob új vállalkozása,
és tényleg nagyon klasszul csinálja.
– Úgy hallottam, a legutóbbi vállalkozásában is nagyon klassz
volt – vágok vissza durcásan, miközben úgy beszélünk Jacobról,
mintha ott se lenne.
Chantal elneveti magát – ami szerintem nem kifejezetten a
megfelelő reakció.
– Borítsunk fátylat a múltra – mondja nekem. – Nem ezt
szoktátok mindig mondani?
– Van néhány nagyon jó ötletem – veti közbe Jacob.
– Igen? Hát az nem tartozott ezek közé, hogy az egyik legjobb
barátnőmmel szexekéi. – Lewis miatt igyekszem lehalkítani a
hangomat.
– Marcus ezt külön a te kedvedért szervezte meg –
emlékeztet Chantal. – Mit mondanál neki, ha most lemondanád?
– Nem tudom – felelem –, sőt nem is érdekel.
– Térj észre, Lucy – ellenkezik Chantal –, tudod, hogy
segítségre van szükséged. Jacobot ismered. Benne megbízhatsz.
Az egészben a legjobb, hogy szerintem a barátnőm most nem
is akart ironikus lenni.
– Kérlek szépen – mondja –, csak hallgasd végig, amit
mondani akar.
– Foglaltam egy asztalt az étteremben – szól közbe az
esküvőszervezőm. – Megkóstolhatjuk az ételeket, választhatunk
a menüből. Elsőrangú csokoládés desszertjeik vannak.
Valóban? Akkor talán mégsem reménytelen a helyzet.
– Még egy témát is kéne választanunk – teszi hozzá Jacob.
– Témát? – Ez már valóban ijesztően hangzik. Hogy
magyarázhatnám el Jacobnak, hogy valójában a nyavalyás
vőlegény kiválasztásával is gondjaim voltak.
– Mondd, hogy beleegyezel – kérlel Chantal. Agyamban szokás
szerint tombol a bizonytalanság, és csak szerteszét kószál a
koponyámban, míg a szám így válaszol:
– Oké. – Megadóan felemelem a kezemet. – Adok egy esélyt.
Jacob és Chantal egymásra mosolyog.
– De ha egyszer az életben rájövök, hogy ezt ti ketten főztétek
ki egymás közt, akkor nem állok veled szóba, Chantal Hamilton.
– Azért szeretném, ha megpróbálnád, mert szeretlek –
mondja Chantal –, és aggódom érted. Tudom, hogy Jacob majd
gondodat fogja viselni.
Azt már meg sem kérdezem, hogy mitől olyan biztos ebben.
– Most magatokra hagylak titeket, hogy nekilássatok a
munkának – mondja barátnőm. – Én meg kiviszem Lewist a
kertbe, hogy egy kicsit kiengedhesse a gőzt. Egyébként halálra
unná magát. De amint visszaérek, minden egyes részletet hallani
akarok.
Azzal otthagy bennünket egymás mellett állva, és mielőtt
átgondolhatnám, hogy bölcsen döntöttem-e, Jacob megszólal.
– Hát.
– No igen – válaszolom.
Karját nyújtja, én pedig elfogadom, aztán a tőle megszokott
hibátlan modorban átkísér az étteremhez. Az idegeimtől
gombócba van gyűrve a gyomrom, és nem csak a közelgő esküvő
gondolatától.
Leülünk egy asztalhoz a terem sarkában, és csak azután
szólalunk meg.
– Szeretnék gratulálni – mondja Jacob. Elegáns sötétszürke
öltöny van rajta, ami külön kiemeli gyönyörű, égszínkék szemeit.
A fogai tökéletesek, a mosolya pont a teljesen elbűvölő
kategóriába esik. Meg tudom érteni, hogy miért volt olyan
sikeres mint felsőbb osztálybeli prosti. Még azt is látom rajta,
hogy miért volt olyan klassz barát. – De szeretnék bocsánatot is
kérni.
– Nincs miért – mondom elutasítóan.
 – De igen – erősködik. – Nagyon bánom, hogy kettőnk közt így
alakultak a dolgok.
– Ó, hol van az már – mondom könnyedén, de engem is
meglep, hogy legbelül még mindig érzek valami fellángolást.
Kedveltem Jacobot. Nagyon kedveltem. És azon tűnődöm,
vajon Chantal azért biztatott, hogy fogadjam fel
esküvőszervezőnek, mert reméli, hogy ettől újra fellobban
köztünk valami, és így megfúrhatja a Marcusszal való
esküvőmet? Nem tartanám lehetetlennek – Chantal nagyon
furfangos amerikai tud lenni, ha akar. Most viszont téved.
Számomra most már nem létezik más, csak Marcus.
– Köszönöm, hogy vállaltad az együttműködést, Lucy –
mondja Jacob. – ígérem, nem fogod megbánni. Mindent
elkövetek, hogy csodálatos esküvőd legyen.
Én nem a csodálatos esküvő miatt aggódom. Sokkal inkább az
aggaszt, hogy egy csodálatos házasság is benne van a pakliban.
 Negyvenötödik fejezet

– Gyere már, csigabiga. – Marcus odalép mögém, felemeli a

hajamat, és nyakon csókol. – El fogunk késni.
Nem állna távol a valóságtól, ha azt mondanám, hogy kissé
húzom az időt. Ma este Marcus szüleivel vacsorázunk, és
őszintén szólva, ha választhatnék, inkább fogat húzatnék
helyette. Az összesét. A modern érzéstelenítés minden
vívmányáról is lemondva.
– Milyen volt a tegnapi megbeszélés az esküvőszervezővel?
– Ó, remek – válaszolom. Nincs az a pénz, amiért
elmondanám, hogy az esküvőszervezőnk egy volt férfi-prosti,
ráadásul az én volt barátom is egyben.
– Jó volt a pasi? – kérdezi Marcus. – Szeretném, ha a
kedvesemnek mindenből a legjobb jutna.
– Azt hiszem, nagyon klassz lesz az esküvő – adok kitérő
választ. Még nekem is be kell vallanom, hogy Jacob néhány
pompás ötlettel állt elő – a legjobbak közé tartozik például egy
csokoládé-szökőkút az esti fogadáson.
– Az Alfonso étteremben foglaltam asztalt – folytatja Marcus.
– Az a kedvenced. – Valójában nem a kedvencem, csak Marcus
hiszi azt. Az jut eszembe, hogy vajon mi mindent gondol még
rólam, ami egyszerűen nem igaz?
– Csodás – mondom, de olyan hangsúllyal sikerül, mintha
minden volna, csak nem csodás.
– Tudom, hogy neked rémes megpróbáltatásnak tűnik a
szüleimmel találkozni, de ők egyenesen imádnak téged – közli
Marcus.
 Nem imádnak engem. Marcus anyja, Hilary, alig bír elviselni.
Egy pillanatig nem rejti véka alá, hogy szerinte én csak elrablóm
tőle egyetlen kisdedét, miközben nyilvánvalóan nem érdemlem
meg. Minél többet beszélek, annál ellenségesebben bámul rám,
ezért aztán én kevesebbet beszélek, akkor pedig úgy bámul rám,
mintha gyengeelméjű volnék. Nincs jó megoldás.
Marcus apja, David, egy leheletnyivel jobb, de tőle minden
alkalommal megpróbálok olyan messzire ülni, amennyire csak
lehet. Lehet, hogy ezzel rettenetes csorbát ejtek a jó hírén, de
pont úgy néz ki, mint azok az öreg Lothario-féle nőcsábászok,
akik szívesen csúsztatnák fel a kezüket minden nő combján az
asztalterítő alatt. Szerintem mindenki ismeri ezt a típust. Azt is
mondhatnánk, amilyen az apa, olyan a fia – de ezt a gondolatot
nem is szeretném folytatni.
Az utóbbi öt év során, mióta Marcusszal együtt vagyok, csak
néhány alkalommal találkoztam velük, és még ez is többnek tűnt
a kelleténél. Meggyőződésem, hogy ezzel ők is egyetértenek.
Végül, nagy nehezen, elkészülök. Legalábbis annyira,
amennyire valaha képes leszek összeszedni magam.
– Csodásan nézel ki – mondja Marcus. Keze végigszalad a
testemen. – Azt hiszem, szeretnélek itt és most magamévá tenni.
Elhúzódom tőle.
– Akkor még jobban elkésnénk. – Az anyád pedig tudná,
akárhogy is, de tudná, hogy egészen pontosan mivel
foglalkoztunk.
– Akkor majd később, te kis szexi – mormolja játékosan, és a
fenekemből megszorongat egy maroknyit.

Marcus még a taxiban sem tudja távol tartani a kezeit tőlem, és

azon tűnődöm, vajon mitől van ilyen átkozottul kívánós
kedvében. Állandóan ilyen, mióta újra összejöttünk. Hogy őszinte
legyek, már több szexben van részem, mint amennyi igazán
jólesne. Annyiszor döntött már neki a kanapénak, hogy nem is
tudnám összeszámolni. Nem tudom, hogy Marcus most így
próbálja-e bizonyítani, mennyire szeret. Vagy csupán az a tény
munkál a háttérben, hogy jelenleg éppen nincs másik nője, és
ezért dug meg engem ötpercenként, hogy majd belezöldülök? Ezt
a tempót nem folytathatjuk sokáig. Már nem is emberi.
Valamennyire persze hízelgő, hogy Marcus ennyire kíván, de
ahogy becsúsztatja az ujját a melltartómba, és a mellbimbómmal
kezd játszadozni, a szemem sarkából látom, hogy a taxisofőr is
figyel a tükörben. Nem elég, hogy ő is kukkol, de fogadni mernék,
hogy magában azt gondolja: micsoda ribanc! Már az jut eszembe,
hogy Marcus talán Viagrát szedett mostanában.
Sikerül eljutnom az étterembe anélkül, hogy a nyilvánosság
előtt megerőszakolnának, de idegesnek és kipirultnak érzem
magam. Marcus pedig mindeközben természetesen mit sem
veszített hűvös nyugalmából. A szülei már megérkeztek, ami azt
jelenti, hogy máris egy rossz ponttal indulok.
David forrón megölel, de érzem, ahogy a keze átsiklik a
hátamon, mintha ellenőrizné, hogy van-e rajtam melltartó.
Hilary biztos távolságban marad tőlem, miközben mindkét
arcomra puszit nyom, és nyilvánvalóan reménykedik, hogy nem
fog tőlem elkapni valami súlyos fertőző betegséget. Leülünk, és
persze sikerül David és Marcus közé beszorítva helyet kapnom.
– Rendeljünk pezsgőt – közli David nagyvonalúan. –Még nem
is volt alkalmunk megünnepelni az eljegyzéseteket.
Hilary nem szól semmit.
Megérkezik a pezsgő, és elhangzanak a kötelező
pohárköszöntők. Marcus az apjához fordul, és a golfról kezd vele
beszélgetni, így aztán Hilary nekem marad.
– Eléggé az utolsó pillanatban derült ki a dolog – mondja éles
hangon.
– Hát – válaszolom –, már öt éve együtt vagyunk. Gondolom,
lassan várható volt, hogy be fog következni.
Marcus anyjáról lerí, hogy ő inkább azt kívánja, bárcsak ne így
volna.
– Olyanok, akiket mindenképpen szeretnénk ott látni, alig
tudják megoldani, hogy ráérjenek és elfogadhassák a meghívást.
Nagyjából kétezer ember jön erre a nyavalyás esküvőre,
akiket mind Hilary hívott meg, és akikről én még soha az életben
nem is hallottam. A legtöbbjükről még Marcus sem tud az
égvilágon semmit. Csupa golfklubos, krikettklubos meg
bridzsklubos cimborák, azt hiszem, és engem személy szerint egy
hangyabokányit sem érdekel, hogy ott lesznek-e.
Hilary ugyanebben a stílusban folytatja, én pedig
megpróbálom törölni a látómezőmből, miközben Marcusnak
szúrós tekintettel próbálom sugallni, hogy mentsen meg. Annyira
belemerült a legutóbbi forduló bonyodalmainak elmesélésébe,
hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagy. Körbepásztázom az
éttermet, hátha meglátom az étel formájában érkező felmentő
sereget.
Aztán tekintetem az egyik sarokasztalra esik. Méghozzá egy
nagyon romantikus kis sarokban megbújó asztalra. Ahol ott ül az
Imádott. És nincs egyedül.
 Negyvenhatodik fejezet

Egy szexis, barna hajú, divatmodell külsejű nő ül Mr. Aiden

Holbyval szemközt. Vidáman csevegnek, és könnyedén
nevetgélnek közben. Bennem pedig fellobban egy rút, zöldszemű
valami odabent. Nincs öt perce, hogy a katonai cuccában,
trutymós arccal még engem próbált lesmárolni. Most meg mit
látok! Egész nap bent voltam, ugyanabban az irodában, ahol ő, és
egy szóval sem említette, hogy randevúra készül. Bár az is igaz,
miért kellett volna megemlítenie? Én se számoltam be arról,
hogy idejövök a leendő apósom és anyósom társaságában.
Mintha észrevenné, hogy figyelik – vagy lehet, hogy kicsit
vissza kellett volna fognom a halálosztó pillantásomat –, az
Imádott felém fordul. Enyhén visszahőköl, de nem tudom
eldönteni, hogy a meglepetéstől vagy a rémülettől.
Felemeli a kezét, és barátságosan odainteget. Összeszorítom a
fogamat, és visszaintegetek. Fekete ing van rajta, és rohadék
módon klasszul néz ki. A tapintatlan dög.
– Egy hódoló? – érdeklődik Hilary, mintha meg volna lepve,
hogy nekem olyan is lehet.
– A főnököm – válaszolom, és minden erőfeszítésem ellenére
hangomból kihallatszik a gyötrelem.
Miért vagyok hirtelen ennyire kétségbeesve, hogy az Imádott
itt van egy másik nővel? Azért jöttem, hogy az eljegyzésemet és
a közelgő esküvőmet ünnepeljem. Miért kéne, hogy egyáltalán
érdekeljen, mik a tervei Aiden Új-Barátnőm-Van Holbynak?
Fogadni mernék, hogy a csaj semmit sem tud kezdeni egy
teljesen automata AK-47-es hasonmás paintball géppuskával.
Ránézésre az a típus, aki szívesebben választaná inkább a
manikűrö-zést, mint a négykézláb koszban csúszást. Bár, ha
belegondolok, én is.
Valahogy túlesünk a vacsorán. Hilary folyamatosan nyavalyog
a fülembe, David pedig furcsa pillantásokat vet felém. Egyik
fogás érkezik a másik után, és állandóan meg kell néznem, hogy
mi folyik az Imádott asztalánál, de úgy tűnik, hogy pontosan
olyan tempóval esznek, mint mi. Abban bíztam, hogy majd
átszáguldanak néhány gyors fogáson, és eltakarodnak, de nincs
ilyen szerencsém. Bár ha korán eltakarodtak volna, akkor csak
azon spekulálnék, hogy mivel foglalkoznak utána. Ó, hogy a fene
vinné el az egészet.
Végül, hála az égnek, megérkezik a desszert: olvasztott
csokoládés torta vaníliakrémmel. Ó, igen, ó, igen.
Megkockáztatok egy pillantást az Imádott asztala felé, és persze
pontosan ugyanezt kapja ő is. Marcus valami gyümölcsös
pudingot választott, amiben nincs is semmilyen csokoládé. Azt
hogy lehet egyáltalán desszertnek nevezni? Eltűnődöm, hogy
jövendőbelimmel vajon mennyi közös pont van valójában az
életünkben. Épeszű ember hogy választhatja a nyamvadt
gyümölcsöt, amikor az étlapon ínycsiklandó csokoládé is
szerepel?
Az Imádott a csokoládétortájából egy falatot Miss Divatmodell
szájába kanalaz. De csak azért csinálja, mert látja, hogy figyelem.
Gyermeteg. Azért se fogok többet odanézni, csak hogy
bosszantsam.
Aztán, pont amikor nekilátnék a csokitortámnak, érzem, hogy
egy kéz kúszik a combomon felfelé. Megdermedek, és gyorsan
összeszorítom a térdemet – de ennek csak annyi az eredménye,
hogy még feljebb csúszik a kéz. Marcusra nézek, de
szemlátomást fogalma sincs semmiről. Aztán Davidre pillantok,
aki viszont széles vigyorral néz vissza rám. Jajnekemtejóisten. Az
asztal alatt a vőlegényem apja zaklat szexuálisan!
Igen, már megint kezdi. Egy újabb szorítás, az előbbihez
túlságosan is hasonló.
– Bocsássatok meg – hagyom ott a desszertemet. –Ki kell
mennem egy pillanatra a mosdóba.
Keresztülszáguldok az éttermen, és a klotyóban keresek
menedéket. Nagyon elegáns a helyiség, csupa keményfa meg
cseresznyepiros fények. Vizet fröcskölök az arcomra, bár ezzel
tönkre fogom tenni a sminkemet, aztán a csap alá tartom a
csuklómat. Míg azt fontolgatom, mi legyen a következő lépés,
óvatos kopogás hallatszik az ajtó felől, és az Imádott hangját
hallom.
– Lucy? Bent vagy, Lucy?
Nincs hová elbújnom. Nincs hátsó kijárat. Sarokba vagyok
szorítva. Aiden Holby résnyire nyitja az ajtót.
– Jól vagy?
– Pompásan – válaszolom olyan hangon, mintha félig
megfojtottak volna. Valami oknál fogva színpadi suttogássá
halkítom a hangomat. – Mit keresel itt?
– Itt bent? – érdeklődik az Imádott. – Vagy úgy általában az
étteremben?
– Mindkettő!
– Azért vagyok az étteremben, mert egy hölgy társaságában
töltök egy kellemes estét. Itt bent pedig azért vagyok, hogy
megnézzem, minden rendben van-e veled. Elég levert volt a
külsőd, amikor keresztülviharzottál az éttermen, mint egy
leforrázott kölyökmacska.
– Levert is vagyok.
– Szeretnél róla beszélni?
– Itt?
Behúz a sor végén álló fülkébe, és becsukja maga mögött az
ajtót. Lecsukom a vécé fedelét, és ráülök. Az Imádott a falnak
támaszkodik.
– Esetleg köze van hozzám?
 Keresztbe fonom a karomat, és megpróbálok dölyfös külsőt
ölteni.
– Miből gondolod, hogy az egész életem körülötted forog?
Rám vigyorog.
– Elég feldúltnak tűntél, amikor megláttál egy másik nővel.
– Nem is igaz!
– Egypárszor találkoztam vele – közli az Imádott, bár a
legcsekélyebb mértékben sem érdekel. – Semmi több.
Egyébként olasz, és divatmodell. Egy munka miatt van itt.
Jaj nekem! Nemcsak úgy néz ki, mint egy divatmodell, hanem
az is, a nyavalyás mindenit! Az élet olyan kibaszottul
igazságtalan. Ő is biztos azok közé a hülye tyúkok közé tartozik,
akik annyira nincsenek oda a csokoládéért. Utálom még a földet
is, amire lép.
– Úgy látom, nagyon jól szórakozol. – Próbálok úgy beszélni,
hogy a hangom ne legyen túl keserű és kiábrándult.
– Te ellenben úgy tűnsz, mint aki teljes mértékben
nyomorultul érzi magát.
Erre nem mondok semmit, nehogy eláruljam magam.
– Ki az az ijesztő vén szatyor, aki botox- és hidrogén-
túladagolási tünetekben szenved?
– Az Hilary – válaszolom –, Marcus anyja.
– Óóó – mondja az Imádott –, tehát ez lesz az anyósod a
következő huszonöt vagy akárhány évben.
Még jobban összeroskadok a klotyó tetején.
– Ne is emlékeztess rá. – Megrázom a fejem, és próbálom
kiverni a fejemből azt a képet, ahogy David keze kúszik felfelé a
lábszáramon. – Még nem is a legrosszabb. Megöllek, ha egy
szóval is elmeséled valakinek. – Olyan pillantást vetek rá, amiből
tudja, hogy komolyan beszélek. – Épp az imént taperolt végig
Marcus apja.
Az Imádott hangosan felnevet.
 – Ne nevess – nyöszörgők. – Egyáltalán nem vicces.
Aztán hallom, ahogy nyílik az ajtó, ezért csendet intek
Ardennek. Egy pillanat múlva Hilary hangja csilingel kintről.
– Lucy? Lucy? Minden rendben? Olyan régóta kijöttél.
Marcus azért küldött utánad, hogy megkeresselek.
– Jól vagyok, Hilary – válaszolom.
Az Imádott egy kicsivel hátrébb tol, és némán felmászik elém
a vécé tetejére. Mi a fenét csinál? Ránézek, ő pedig a szájára teszi
az ujját, nehogy megszólaljak, aztán lefelé mutat, a fülke ajtaján
levő résre. Bele kell kapaszkodnom a combjába, hogy le ne essen.
Ágyéka veszedelmesen közel kerül a számhoz. A szívem vadul
dörömböl a mellkasomban, csak részben attól, hogy Hilary, a
Hun az ajtó előtt ólálkodik.
Marcus anyjának a feje valóban megjelenik a padló szintjénél.
A rohadt életbe, ez tényleg megpróbál benézni a vécéajtó alatt.
Mit képzel – hogy egy férfival vagyok itt benn? Ó. De hát igen.
– Biztos, hogy nincs semmi gond? – kérdezi az ajtó alól.
– Csak egy kicsit rakoncátlankodik a gyomrom – felelem
gyorsan.
– Biztos a sok izgalomtól – válaszolja.
Biztos attól, hogy a kedves férjed az imént próbálta megtapizni
a micsodámat.
– Egy perc, és megyek vissza – mondom. – Nem kell
megvárnod. Mondd meg Marcusnak, hogy jól vagyok.
Aztán kimegy, és el sem tudom mondani, mennyire
megkönnyebbülök, hogy nem támadt kedve használni is a
helyiséget, ha már erre járt. Nem hiszem, hogy azt kibírtam
volna. Senkit sem volna szabad arra kényszeríteni, hogy
végighallgassa, amíg a leendő anyósa pisil.
Amikor becsukódik mögötte az ajtó, az Imádott leugrik a vécé
tetejéről. Én pedig majdnem elájulok a megkönnyebbüléstől.
– Ez vicces volt – mondja ő –, bár egy kicsit perverz módon.
 – Honnan tudtad, hogy be fog nézni az ajtó alatt?
– Az ilyen típusú nők mindig ezt csinálják – közli az Imádott,
bár hogy egészen pontosan honnan gyűjtötte be ezt az
információt, arról fogalmam sincs.
– A rohadt életbe. – A tenyerembe hajtom a fejemet. – Milyen
családba készülök beházasodni?
– Mennem kell – mondja az Imádott. És bár vécében vagyunk,
Aiden Holby gyorsan és határozottan szájon csókol. – Érezd jól
magad az este hátralevő részében – mondja vigyorogva,
miközben kilibben a fülkéből.
Pedig átkozott jól tudja, hogy nem fogom.
 Negyvenhetedik fejezet

Egyikünk sem tudja, mit mondjon. Itt ülünk a Csokoládé

Mennyországban, de még a tányéron várakozó ínyencfalatok,
Clive legfinomabb pezsgős trüffeljei sem képesek bennünket
megvigasztalni. Mindannyiunk hangulata komor, barátnőnk
rettenetes tragédiájával összhangban.
Nadia feketébe öltözött. Arca sápadt és beesett. Minden
lelkesedés nélkül piszkál egy darab csokoládét. Végül feladja, és
eltolja a tányért magától.
– Toby teste ma érkezik meg, valamikor délután – töri meg
aztán a csendet. – Esetleg valamelyikőtök el tudna jönni velem?
– Mindannyian ott leszünk – válaszolom. – Las Vegasba se lett
volna szabad egyedül elengednünk. Az egész dolog borzasztóan
megvisel téged.
– Azt hiszem, még nem is igazán fogtam fel – vallja be Nadia. –
És nem tudom, mit csináltam volna nélkületek.
Én a magam részéről nem érzem úgy, hogy ebből bármi az én
érdemem volna, de Chantal tényleg abszolút csodálatosan
viselkedik. Ismét magára vette a feladat oroszlánrészét, vigyáz
Lewisra, és segít Nadiának a temetést szervezni. Miért van az,
hogy amikor az ember másra se vágyik, mint apró darabokra
hullani, olyankor mindig hihetetlen mennyiségű papírmunkát
kell végeznie? Nadiának az egész valóságos rémálom, de
fantasztikusan tartja magát. Nem vagyok benne biztos, hogy én
ilyen sztoikus nyugalommal tudtam volna viselkedni ebben a
helyzetben.
– Ez azt jelenti, hogy Toby adósságait is eltörölték?' –
kockáztatom meg. Nem egy kellemes kérdés, de azt is tudom,
hogy mindannyian szeretnénk megtudni rá a választ. A gondolat
is borzasztó, hogy mindennek a tetejébe Nadia továbbra is
anyagi gondokkal fog küszködni.
– Szép lenne – sóhajt fel Nadia. – Ma reggel elmentem az
ügyvédhez. Ha a bank nem akar könyörületet gyakorolni, akkor
akár Toby összes adósságát leverhetik rajtam. Az ügyvéd majd
megpróbálja elérni, hogy csak egy részét kelljen visszafizetnem.
– Hogy lehetnek ilyen szívtelenek a bankok? – kérdezi
Autumn.
– Ettől üzlet az üzlet – válaszolja Nadia, és elcsigázva
megvonja a vállát. – Csak az a baj, hogy ha ráteszik a kezüket a
házra, az valójában semmit sem ér. Az egész ingatlan teljes
mértékben el van jelzálogosítva, és mindenkinek tartozunk –
még Chantalnak is. Még a furgon, amivel Toby munkába járt, az
is lízingelve volt. Sikerült kilencvenezer font adósságot
felhalmoznia, tizenkét különböző hitelkártyán – mindezt
internetes szerencsejátékon. Kilencvenezer fontot – nyomja meg
a hangsúlyt. – Hogy volt erre képes? Vegasban pedig még
negyven lepedőt elszórt, amikor megpróbált valamit
visszaszerezni. – Nadia arca teljesen reményvesztett. –
Mondanom se kell, nem sikerült neki. Ha a bankok úgy
döntenek, hogy rám szállnak, akkor könnyedén hajléktalanná
válhatunk.
– Nálam mindig lesz helyetek – mondja Chantal.
– Köszönöm. – Nadia halovány mosolyt próbál az arcára
erőltetni, de nyomban kicsordul a könnye is. – Állandóan azon
rágódom, hogy nem volt-e még valami, amit megtehettem volna.
Volt-e valami, amit mondanom kellett volna, hogy megállítsam?
– Nadia – szólok közbe, és megszorítom a kezét. –Tudod, hogy
minden tőled telhetőt megtettél. Légy szíves, ezzel már ne
gyötörd magad.
– A lelkem egyrészt majd megszakad a fájdalomtól, hogy
elvesztettem – mondja. – Részben haragszom rá, mert ilyen
borzasztó káoszban hagyott itt Lewist és engem. És a szívem
mélyén egy kicsit meg is könnyebbültem, hogy most már nem
fog többé szerencsejátékot játszani. Azt se tudom, melyik
érzelemmel foglalkozzam először. – Nadia kezével megdörgöli az
arcát. – Úgy érzem, mindjárt szétrobban az agyam.
– Majd segítünk átvészelni ezt az időszakot – ígéri Autumn. –
Ezért vagyunk itt.
– Ma muszáj volt eljönnöm otthonról – folytatja Nadia. – Toby
nélkül olyan üresnek tűnik a ház. Minden pillanatban azt várom,
hogy belép az ajtón.
– Sokáig fog tartani, amíg ez az érzés elmúlik – magyarázza
Autumn. – De nagyon fontos, hogy mindig beszélj róla, és ne
fojtsd magadba. Tudod, hogy mindent megteszünk, amit csak
lehet. Majd csinálok neked egy aromaterápiás keveréket, hogy
könnyebben tudjál elaludni.
– Van egy adag ütős Temazepam altatóm, azokra rásegítek
egy kis főzőbrandyvel, ez így egész jól bevált.
Autumn idegesen rágcsálja a körmét, aztán megérinti nyakán
a ragtapaszt.
– Úgy látom, mintha neked is megvolna a magad gondja,
szívem – szólítja meg Chantal kedvesen. – Megvágtad magad
borotválkozás közben?
Autumn megrázza a fejét.
– Legkedvesebb öcsém egyik üzletfele fenyegetett meg. Újabb
aggódó pillantások körös-körül.
– Ez így első hallásra elég húzósnak tűnik, Autumn – mondom
aztán.
Egyetértően bólint.
– Azt hiszem, most már Rich tényleg nyakig benne van a
pácban.
– És téged is rángat maga után. Újra bólint.
– Valami gengszter várt rám, amikor tegnap este hazaértem a
kórházból. Azt akarta, hogy adjak át egy üzenetet Richardnak.
– És hogy van az öcséd?
– Jobban – mondja kimerült sóhajjal. – Majd még később
bemegyek hozzá megint. – Ösztönös mozdulattal újra megérinti
a ragtapaszt, bár maga sem veszi észre. –Átadom az üzenetet.
Hátradőlök a székemen, és a tányérról elveszek még egy
csokoládét.
– Ránk férne valami jó hír is ezek után.
– Hát – szólal meg Chantal mosolyogva, miközben védelmezőn
megpaskolja a pocakját –, ma reggel először éreztem, hogy a kis
Hamilton megmozdult. Fantasztikus volt. Azt hiszem, lassan
kezdek hozzászokni ehhez a kismadárhoz.
– Hogy állnak a dolgok nálad, Lucy? – kérdezi Autumn.
– Ahogy szoktak, ahogy szoktak – mondom legyintve. – A
tegnapi este felét egy olasz étterem vécéjében töltöttem, úgy,
hogy közben az Imádott golyói egy ujjnyira voltak a számtól,
nem sokkal azután, hogy Marcus apja végigtaperolt, Marcus
anyja pedig az ajtó alatt próbált bekukucskálni.
Elgyötört életemnek esetleg már az is fokmérője lehet, hogy
barátnőim ezt a zavaros sztorit kérdés nélkül elfogadják?
– Most pedig fel kell hívnom a szüleimet, meg mindkettőnek a
választott partnerét, és meg kell hívnom őket az esküvőre.
Istenem, csak abban bízom, hogy nem fognak ráérni. Nagyon
csúnya dolog volna, ha várnék még egy ideig, és csak az esküvő
előtt néhány nappal szólnék nekik?
– Lucy, olyan buta vagy – korhol Autumn. – Milyen
előzetesen megbeszélt program létezhet, ami miatt ne jönnének
el a lányuk esküvőjére?
– Golf, bridzs, tenisz. Ezek közül bármelyik fontos tényező
lehet. Ha bármelyiküknél éppen bajnokság van a klubban, akkor
halál biztosra mehetek. Anyám még akkor is gondolkodóba esne,
ha a fodrászához lenne régóta megbeszélt időpontja. – Ha
belegondolok, remekül ki fognak jönni Hilaryvel és Dave-vel. –
Apám és anyám a válóper óta nem voltak együtt egy légtérben.
Már előre látom, ahogy vér csorog a falakon. Mázlink lesz, ha
megússzuk a napot anélkül, hogy megölnék egymást. – Ettől
viszont rosszul érzem magam, hogy bármi öldökléssel
kapcsolatost említettem, most, amikor Nadia gyásza ilyen friss.
– Legalább lesz valami esemény, amire készülhetünk –
mondja Nadia, aki, hála az égnek, nem vette észre az
elszólásomat. – Egyedül az esküvőd gondolata az, amitől képes
vagyok talpon maradni.
– Én viszont rettegek tőle – mondom – olyan okokból, melyek
túlságosan sokrétűek és összetettek ahhoz, hogy akár
megpróbáljam átgondolni őket.
– Minden tökéletesen fog sikerülni – nyugtat meg Chantal. –
Csak várd ki a végét.
Nadia sem késlekedik a megerősítéssel.
– Gyönyörű menyasszony leszel.
– Őszintén remélem. – Vigasztalásul lenyelek egy pezsgős
trüffelt. – Amilyen az én szerencsém, az egész világegyetem
össze fog esküdni, nehogy eljussak az oltárig.
 Negyvennyolcadik fejezet

– Azt mondta, hogy van nálad valami, ami az övék volt. –

Autumn éppen befejezte beszámolóját Richardnak az éjszakai
késelővel történt találkozásáról. Öccse percről percre sápadtabb
lett.
– Kést szorított a torkomhoz – mutatott Autumn,
szükségtelenül, a sebet elfedő ragtapaszra. Aztán ráébredt, hogy
ez a férfi feltehetően ugyanaz lehetett, aki öccsével is elbánt, és
azon tűnődött, hogy ő még talán egész olcsón megúszta a dolgot.
– Bocsáss meg, hugi. Soha nem akartam, hogy ez
megtörténjen.
– De igaz, amit mondott? Tényleg van nálad valami, ami az
övék?
Richard megpróbált egy kicsit arrébb mozdulni a kórházi
ágyon, kezével támogatva sajgó bordáit. Nem nézett nővérére.
– Ezek szerint vegyem úgy, hogy a válasz igen?
– Amint kikerülök innen, elrendezem a dolgot.
– Hajlandóak lesznek addig várni?
– Kénytelenek lesznek.
Ez elég merész szöveg volt, talán vakmerő is. De Autumn úgy
érezte, hogy legalább Richard itt nagyobb biztonságban van,
mint bárhol máshol. Karba tette a kezét, és saját magát ölelte át
a karjával. Hiányzott neki Addison. Hiányzott az ölelése. Mióta
Richard kórházban van, alig találkozott vele. Most viszont itt az
ideje, hogy ezt helyrehozza.
– Mit rejtegetsz? Pénzt? Drogot?
– Minél kevesebbet tudsz az egészről, annál jobb, Autumn –
válaszolta az öccse. – De megígérem, egyszer és mindenkorra
rendbe teszem a dolgokat. Ugye, nem mentél el a rendőrségre?
– Nem – felelte –, voltam olyan hülye, hogy nem.
– Rendes kislány – mondta erre Richard megkönnyebbült
sóhajjal.
Úgy tűnt, hogy a fiú túljutott az életveszélyen, bár még mindig
nagyon gyenge volt. Sápadt volt és verejtékezett, és amikor csak
a vizespoharáért nyúlt, látszott, hogy remeg a keze. Autumn
azon gondolkodott, hogy ez milyen mértékben lehet a sérülések
következménye, és mennyiben szenvedhetett inkább a
kábítószer hirtelen elvonásától. Őszintén szólva, nem igazán
akarta részletesen kitárgyalni mindezt Richarddal. Neki pont
elég volt annyit tudnia, hogy az öccse szenved. De már eleget ült
az ágya mellett. Addisonnak igaza volt, a végtelenségig nem fogja
tudni megóvni. A többit magának Richardnak kell megtennie,
egyébként Autumn csak idő előtt halálra aggódhatja magát az
öccse miatt.
Autumn felállt.
– Aludjál – mondta –, ennél jobbat most úgysem tudsz tenni.
Aludjál. Erősödj meg, hogy kikerülhess innen.
– Ne menj el – kérlelte az öccse –, maradj itt. Jobban érzem
magam, amikor itt vagy a közelben.
– Mennem kell – válaszolta, miközben búcsúzóul megpuszilta.
– Mindjárt bent kell lennem a munkahelyemen. Nem te vagy az
egyetlen ember az életemben, Richard. Másoknak is szüksége
van rám.
Öccse ettől a kijelentéstől nem tűnt túl elragadtatottnak, de
ezzel a tudattal együtt kell élnie – csakúgy, ahogy Autumn
kénytelen volt együtt élni a gondolattal, hogy bármit tesz is, az az
öccsének soha nem lesz elegendő.

Jó érzés volt visszatérni valamilyen szinten a normális életbe. Az,

hogy kést szorítottak a torkának, jobban megrendítette Autumn-
t, mint amennyire bevallotta volna. Most, hogy újra műhelyének
szentélyében lehetett, eljátszott egy kis pávakék
üvegdarabkával; a szín mélysége a trópusi óceán színét idézte, és
feldúlt lelkére enyhítőén hatott.
Fraser felnézett rá.
– Min mereng, tanárnő?
– Bocs, Fraser – mondta, és rámosolygott egyik legkedvesebb
pártfogoltjára. – Nagyon messzire kalandoztak a gondolataim.
– Jó, hogy újra itt van.
– Nekem is jó, hogy újra itt lehetek. Hogy áll az ablakdísz? –
Tanítványa büszkén magasba emelte munkáját. A számos hónap,
ami alatt kizárólag azért látogatta a foglalkozásokat, hogy Tasmin
fejét elcsavarja, nem volt teljesen hiábavaló. A folyamat váratlan
mellékterméke az lett, hogy végre-valahára egészen használható
festettüveg-alkotásokat kezdett létrehozni. Vagyis a művek már
nem hullottak darabokra az első pillanatban, amit Autumn
mindenképpen fejlődésként értékelt. – Nagyon klassz, Fraser.
Tényleg nagyon jó.
A fiatalemberről sugárzott a büszkeség. Ezeknek a
gyerekeknek gyakran csak egy kis dicséret és bátorítás
hiányzott fénytelen életükből. Ha találtak egyetlen egyszerű
dolgot, ami sikerélményt adott, az néhány szerencsés esetben
átszakította bennük a gátakat, és megújította egész életüket.
Szeme sarkából észrevette, hogy az ajtóban ott áll Addison, és
őt nézi.
– Szia – köszönt oda neki.
Addison szeme a nyakán levő ragtapaszra tévedt, de nem szólt
semmit.
– Mesélte már Fraser, hogy találtunk neki állást?
– Nem. – Autumn ragyogott az örömtől.
– Tanonckodás egy műszaki cégnél – mondta pártfogoljuk, és
kidüllesztette a mellét. – Jövő héten kezdek.
– És minden reggel ott leszel időben, és ott maradsz egész nap
– tette hozzá Addison, hangjában figyelmeztető hangsúllyal.
– Naná! – vonta össze a szemöldökét Fraser. – Nem vagyok
én olyan hülye!
– Minden reggel fel foglak hívni – ígérte Addison. –Csak hogy
biztosan odaérjél időben.
– Majd Tasmin oldalba bök. Attól mindig felébredek.
Aha, gondolta Autumn. Szóval ezen a fronton is történt
előrehaladás. Távollétében, minden jel szerint, virágba szökkent
a románc, és hirtelen úgy érezte, mintha nemcsak hetekig,
hanem hónapokig lett volna távol.
Tasmin is odajött hozzájuk. Élénk rózsaszín szemfestéket és
hozzá illő színű rúzst viselt, meg a szokott összevagdalt pólót.
Koromfekete haja halottsápadt arcába lógott, és az ajkán levő
gyűjtemény még újabb piercinggel gazdagodott. A lány
közömbösen lenéző modorban Frasernek támaszkodott.
Odanyújtott egy karkötőt Autumn felé.
– Ezt magának csináltam, tanárnő.
Az ezüst drótszálak finom ívbe foglalva apró, pasztellszínű,
csiszolt égetett üvegdarabkákat fogtak közre.
– Ez fantasztikus – mondta Autumn. – Tényleg nekem
csináltad?
Tasmin szipogott egyet, hogy zavarát leplezze.
– Hát, azért hiányoltuk egy kicsit – vallotta be húzódozva.
– Nem gyönyörű? – kérdezte Autumn Addisontól, miközben
karjára húzta az ékszert, és megcsodálta. Ahogy fény hullt rá, az
üveg csodaszépen csillogott.
Barátja láthatóan el volt ragadtatva, és Autumn a kezére
támasztotta a sajátját, hogy minél közelebb érezhesse magához,
míg mindketten Tasmin művészi munkáját csodálták. Addison
ragyogó mosollyal nyugtázta érintését, amitől Autumn gyomra
ugrott egyet.
– Gondoltál már arra, hogy egy saját stand kéne, ahol
árulhatnád ezeket a dolgokat? – kérdezte Addison a lánytól. –
Elég jó ahhoz a munkád. Tasmin megrázta a fejét.
– A Camden piac környéke tökéletes volna.
– Nagyon jó ötlet – lelkesedett Autumn is.
– Érdekelne a dolog? Tasmin megvonta a vállát.
– Bízd csak rám – mondta Addison, aki a lány nyegle
reakcióját beleegyezésnek vette. – Körülnézek, hogy tudok-e
még valami információt szerezni, meg esetleg valami kis
támogatást is.
Tasmin arcán egy pillanatra bizonytalan mosoly ragyogott fel,
és mindannyian tudták, hogy ez nála a földöntúli boldogság jele
volt.
Autumn és Addison elsétált a műhely másik végébe.
– Ne haragudj, hogy mostanában nem nagyon voltam a színen
– mondta Autumn –, de szeretném pótolni a mulasztást
– Örömmel hallom. Remélem, nem gondoltad, hogy ilyen
könnyen megszabadultál tőlem, ugye? – válaszolta Addison. –
Ha ez azt jelenti, hogy osztoznom kell rajtad az öcséddel, ám
legyen.
Hüvelykujjával végigsimított Autumn állán, és pillantása a
nyakára tévedt.
– Ott mi történt?
– Üzenetet vettem át Richardnak. Addison homloka
elfelhősödött.
– Iszonyúan félek – vallotta be Autumn. – A lakásomnál
kaptak el.
– Odaköltözöm hozzád – jelentette ki Addison kereken. – Még
ma. Egyedül nem vagy ott biztonságban. Ne is próbálj ellenkezni.
Autumn-nak nem is állt szándékában. Talán ennél
romantikusabban is meg lehetett volna beszélni az együttélés
lehetőségét, de neki jó volt ez így.
– Köszönöm! – Azzal Autumn lábujjhegyre állt, és szájon
csókolta csodálatos, gondoskodó párját.
 Negyvenkilencedik fejezet

Jacob elkísért bennünket London egyik leghíresebb áruházának

menyasszonyi ruha osztályára. Egyre meggyőzőbben bizonyítja,
hogy kiváló esküvőszervező – nem mintha lenne bármilyen
összehasonlítási alapom, de mégis. Egészen odáig elment, hogy
ellenőrizte, nem maradt-e a kezünkön valami csokoládés
maradvány, mivel útközben benéztünk a Csokoládé
Mennyországba. Egyszerűen muszáj volt megerősíteni magunkat
az előttünk álló hosszú menetelésre. Ha valami ilyen fontos,
akkor elengedhetetlen, hogy a munkát szilárd csokoládéalapokra
helyezzük, ezzel szerintem mindenki egyetért.
Már a tizenhetedik ruhánál tartok. Hogy őszinte legyek,
meglehetősen közömbös voltam eddig az összes iránt, de Jacob
vad utálattal utasította el mindet. Ez a példány csillogó – de nem
túlságosan csillogó. Annak ellenére, hogy nemrég hagytuk el a
Csokoládé Mennyországot, úgy érzem, szervezetem
csokoládészintje kezd veszedelmesen mélyre zuhanni. Lelki
szemeim előtt a kelleténél jóval sűrűbben jelenik meg a Cadbury
mazsolás-mogyorós csokijának a képe. De visszatérek az előttem
álló feladathoz, az asszisztens behúzza a cipzárt, én pedig újra
előbújok az öltözőből. Barátaim sorban egymás mellett ülnek, és
türelemmel várakoznak, én pedig körbefordulok előttük.
– Nem – mondja Jacob az állát simogatva.
– Nekem eléggé tetszik – szól közbe Autumn. Előfordulhat,
hogy lassan tényleg kezd elfogyni a türelmük.
– Nekem is – csatlakozik hozzá Nadia. Még mindig sikerül
magunkkal rángatni barátnőnket az összes találkánkra, gyásza
ellenére, és hiába tiltakozik, hogy most rettentő rossz társaság.
Szóba sem jöhet, hogy engedjük otthon ülni és egyedül bánkódni.
– Egyáltalán nem. – Úgy tűnik, Jacob fokozatosan átmegy
Stella McCartneyba.
Chantal elbiggyeszti az ajkát.
– Jacob pártján vagyok.
– Az a gond – mondom, miközben az egész alakos tükörben
megcsodálom magam –, hogy lelki szemeim előtt egy
tengerparton, alkonyatkor, mezítláb képzeltem el magamat,
egyszerű fehér fátyolszövet ruhában, kezemben egy-két
orchideával. – Nem mintha azt látnám, hogy bárkit nagyon
érdekel a véleményem.
– Ez viszont attól egyértelműen elég messze van – közli
Chantal.
Sóhajtva nézem a tükörképemet.
– Még mindig nem késő visszalépni – teszi hozzá.
– Nem akarok visszalépni – mondom neki. – De ez az egész…
– Megemelem a habos szoknyát. – Ez nem igazán én vagyok.
Utálom a felhajtást. Sokkal jobban szeretném, ha egészen
egyszerű, csendes szertartás lenne, csak a legjobb barátaim
jelenlétében. Nem is ismerem a felét azoknak, akik jönnek. Mind
Marcus anyjának az ismerősei.
– Éppen ezért kell a lehető legjobb formában lenned – mondja
Jacob. Egy újabb ruhát nyújt az asszisztensnek. – Ez lesz az. A
legutolsó.
Elcsoszogok az öltöző felé, és jelentős mennyiségű zsémbes
nyögés és fújtatás kíséretében lehántom az előző ruhát, aztán
beletuszkolom magam ebbe. És mivel nem kockáztathatom meg,
hogy ebben a ruhában csokoládéhoz nyúljak, előveszem a
vészhelyzetre tartogatott Galaxy szeletemet, és lassan
végignyalogatom a csomagolását, hogy az ozmózis vagy mi a fene
általi csokoládéfogyasztás előnyeit élvezzem legalább. Aztán újra
indulok kifelé.
Ez alkalommal barátnőim lélegzete elakad.
 Amitől én viszont nagyon ideges leszek.
– Mi van?
– Jaj, Lucy – mondja Nadia. Szeme könnyel telik meg. Bár az
is igaz, hogy jelen pillanatban Nadia érthető okokból kissé
túlságosan érzelmes tud lenni.
Megnézem magamat a tükörben, és az én lélegzetem is elakad.
– Ez a gyönyörűséges látomás tényleg én vagyok?
Mindannyian kuncogunk. Aztán Nadia elővesz egy zsebkendőt,
és zajosan belezokog. Autumn a vállára teszi a kezét, hogy
megvigasztalja.
– Tökéletes – jelenti ki Jacob.
Igaza is van, tökéletes. Mesésen nézek ki. Az igazivalódi piruló
menyasszony. A ruha testhezálló, szűk áttört selyem, a
fehércsokoládé gyönyörű árnyalatában. Gömbölyű idomokat
mutat ott, ahol gömbölydednek kell lenni, és gyengéd berakással
rejti el azokat a kisebb területeket, amelyek a csokoládéval
kötött életre szóló barátságomról árulkodnak. Soha nem
gondoltam volna, hogy egy sima ruha ilyen fokú eleganciát
varázsol valakire, akiből korábban ennyire hiányzott mindez.
– Megvesszük – mondja Jacob.
Aztán rápillantok az árcédulára, és újra elakad a lélegzetem.
– Teljességgel lehetetlen, hogy én kifizessem ezt a
menyasszonyi ruhát!
– Érezd át a fájdalmat, de azért csak ne kíméld a kártyádat –
mondja Chantal.
– Nem lehet.
– Marcus imádni fogja – mondja Nadia, és szipogva próbálja
legyűrni könnyeit.
– De ha ezt megveszem, a ti ruháitokat már csak egy
kiárusításon tudjuk megvenni, és akkor valami olcsó és
gusztustalan olajzöld lesz rajtatok.
– Én fizetem – szólal meg Jacob. Nem néz a szemembe, és az
arcán két élénk rózsaszín folt jelenik meg. Nagyon cuki látványt
nyújt velük. – Ez lesz az én nászajándékom.
– Ne viccelj már.
– Számomra te különleges vagy, Lucy – mondja –, és nagyon
szeretném, ha elfogadnád.
– Ezt nem teheted, Jacob, tényleg túlzás. – Körülnézek, hogy
valaki megerősítsen. – Semmiképpen nem fogadhatom el.
Chantal felém biccent, hogy el kéne fogadnom. Láthatóan úgy
gondolja, hogy Jacob megengedheti magának ezt a gesztust.
Halvány fogalmam sincs, hogy mennyiért lehet igénybe venni a
szolgálatait, de talán ez az új állása még jövedelmezőbb, mint a
régi.
– Én meg majd fizetem a koszorúslányruhákat – mondja
Autumn. – Azzal a feltétellel, hogy ne üssék nagyon a hajam
színét.
Most már én is kibőgöm a szemeimet. Nadia szintén újra
zsebkendőkre szorult, és nekem is odanyújt egyet. Barátnőim
mind odajönnek és megölelnek. Még Jacob is csatlakozik.
– Köszönöm – hüppögöm neki hálásan. – Köszönöm szépen,
Autumn.
Mindenki olyan jóságos hozzám. Annak ellenére, hogy még
mindig szüntelenül mardosnak a kételyek, végül lehet, hogy az
esküvőm napja tényleg életem legcsodálatosabb napja lesz.
 Ötvenedik fejezet

Toby családja katolikus volt. A temetési szertartásra abban a

helyi templomban került sor, ahová ők jártak, mivel Nadia tudta,
hogy ez számukra sokat jelent. Alig tudott Toby zokogó anyjára
nézni. Bár a könnyel teli pillantásokban nem volt vád, Nadia
valahogy mégis úgy érezte, hogy jobb lett volna, ha őt vádolják.
Toby édesanyja számára fia öngyilkossága maga volt a
legsúlyosabb bűn. Nadia úgy gondolta, hogy számára viszont az
tűnt a legnagyobb bűnnek, hogy férje a saját kisfiát ilyen zsenge
korában magára hagyta. Toby soha nem járt templomba, ahogy
Nadia sem, de azt tudta, hogy Toby édesanyjának ez nagyon
fontos, ő pedig mindent megpróbált megtenni, amivel a kisírt
szemű gyászoló asszonynak vigaszt nyújthatott.
Vajon Toby tényleg el akarta engedni a korlátot a
Stratosphere Tower tetején, vagy vissza akart mászni a
biztonságos oldalra, hozzá? Volt egy pillanat, a pillanatnak egy
törtrésze, amikor úgy érezte, ismét megszületett köztük a
kapcsolat, amikor meglátta a régi Tobyt, de utána csak azt látta,
ahogy férje hátrazuhan a feledésbe. Talán csak képzeletének
műve volt mindez, inkább a hiú reményből született illúzió, mint
valóság. De soha nem lehet már biztos benne.
Milyen érzések töltenék el most, ha Toby visszalépett volna a
korlát fölött, az ő ölelő karjába? Még mindig szerencsejáték-
függő volna tengernyi adóssággal, Nadia jövője pedig éppen olyan
bizonytalan volna, mint a jelenlegi körülményei. Vajon gyűlölte
volna Tobyt, vagy képes lett volna továbbra is az iránta érzett
szerelméből erőt meríteni? A kérdésre képtelenség volt
válaszolni. Akárhogy próbálta, a lelkében kavargó ellentétes
érzelmek nem voltak hajlandóak elnyugodni. Még az erős
gyógyszerekből kevert, az érzékeit letompító koktél is csak ideig-
óráig segített.
A szertartás számára teljesen idegen volt. Mindent virágok
borítottak, és bármennyire bizarr volt is a gondolat, azon
merengett, hogy egy ilyen pazarló temetés mennyi kiadást
halmozhatott minden eddigi tetejébe. Olyan imák hangzottak el,
melyeket nem tudott követni. Énekek, melyeknek szövegét nem
ismerte. A liturgia számára semmit sem jelentett. Hol fel kellett
állni, hol le kellett térdelni, és Nadia mindezt robotszerű
mozdulatokkal követte. Olyan érzése volt, mintha mindez valaki
mással történne. Szeme könny telén volt, és rettenetesen
közönyösnek érezte magát. Sehogy sem tudta elképzelni, hogy
férje, szörnyűségesen összetört testtel, az oltár előtt elhelyezett
tölgyfa koporsóban fekszik, a liliomdíszek alatt. Toby már
elment. Nem volt itt. A koporsó akár üres is lehetett, őt már az
sem érdekelte volna. Talán minden könnyét elsírta Tobyért,
amíg még életben volt. Lehet, hogy lelke mélyen egy kicsit örült
is, hogy férje így távozott, és pusztító szenvedélyétől ezzel
valamiféle megkönnyebbülést hozott? Ezt majd csak az idő fogja
megmutatni. Bár férje boldogtalan lelke nyugalmat talált,
adósságainak réme tovább fog kísérteni életében. Nem tehet
mást, mint megpróbál átvészelni minden egyes napot anélkül,
hogy összeomolna, már csak Lewis érdekében is.
Mi lett volna vele a barátai nélkül? Lucy és Autumn csodálatos
volt – most is ott álltak vele egy sorban. De Chantal megint
felülmúlta önmagát; hihetetlen sokat segített. Chantal
választotta ki a virágokat, Nadia ruháját, a szertartás után pedig
mindannyian Nadia házába fognak visszatérni, ahol a Chantal
által megszervezett ételt és italt fogják elfogyasztani. Barátnője
megszorította a kezét. Valahogy különösen jó érzés volt, hogy
most Chantal közelében lehet, gondolta Nadia, mintha a szíve
alatt növekvő élet egyfajta kárpótlás volna azért az életért,
amely olyan korán elveszett.
 Lewis a másik oldalán állt. A kisfiú most viselt életében először
valódi öltönyt, és Nadia szíve fájdalmasan elszorult. Hogy fog
majd boldogulni apja nélkül? Vajon volt arról fogalma egyáltalán,
hogy Toby már soha többé nem fog hazatérni? Kisfiának Nadia
elmesélte az egész mennyországos történetet – bár abban sem
volt biztos, hogy saját maga képes volt-e hinni benne. Ha van a
világban Isten, miért teremtette férjét ilyen tragikus és végzetes
hibával? Kisfiának arról még nem számolt be, ahogy zuhant a
legcsodálatosabb férj, aki nem tudott tovább együtt élni
szörnyűséges szenvedélyével. Majd egy napon elmeséli ezt is –
amikor Lewis jóval, jóval idősebb lesz, és megérti mindezt. Addig
csak teljes szívéből reménykedhet, hogy a szerencsejáték iránti
szenvedély nem örökletes betegség.

A szertartás végén Nadia örült, hogy újra friss levegőt szívhat, és

maga mögött hagyhatta a tömjén émelyítő illatát. Chantal
elbűvölő látványt nyújtott elegáns fekete kosztümjében, és máris
felkeltette Toby egyik termetesebb és vörösebb orrú
nagybátyjának érdeklődését. Nadia magában elmosolyodott.
Chantalnak minden bizonnyal tetszeni fog a helyzet.
Most pedig egymás után rázta meg a kezét egy sor könnyes
szemű ember, akiket nem is ismert. Toby halála bekerült az
összes országos bulvárlapba, olyan cikkek társaságában, melyek
az internetes szerencsejáték növekvő veszélyeire és a Vegas-
stílusú szuperkaszinók közelgő angliai megjelenésére hívták fel a
figyelmet. Nadia nemet mondott az összes felkérésre, hogy
interjút adjon a sajtónak. Családja biztosan olvasott róluk, de fel
sem hívták. Az ő esetében nem bizonyult igaznak, hogy a családi
kötelék minden másnál erősebb. Toby miatt kitagadta a családja,
és még férje tragikusan korai halála sem váltott ki belőlük
együttérzést, és nem enyhítette korábbi álláspontjukat.
A közelben megszólalt egy mobil, és Nadia látta, hogy Autumn
a táskájába nyúl, hogy felvegye telefonját. Egy pillanattal később
barátnője a karjára tette a kezét.
– Nadia – mondta Autumn –, muszáj elmennem.
Most hívtak a kórházból, hogy Richard állapota rosszabbra
fordult. Oda kell mennem hozzá. Nadia bólintott.
– Nagyon szép volt a szertartás – mondta Autumn.
– Köszönöm. Majd később beszélünk. – Miközben újabb és
újabb idegenekkel fogott kezet, Nadia látta, hogy barátnője
szalad az utcán, és próbál taxit fogni. Autumn-nak Richardhoz
kellett mennie. Rá máshol volt szükség. És Nadia ráébredt, hogy
ebben a pillanatban rá csak Lewisnak van szüksége. Magához
húzta kisfiát, és megölelte. Ez a négyéves kisfiú lesz mostantól
életének egyetlen értelme. Ettől a pillanattól fogva mindennel
egyedül kell majd szembenéznie.
 Ötvenegyedik fejezet

Richard tüdeje összeomlott, tájékoztatta Autumn-t a kórházi

személyzet. Drága műszerek egész sora tartotta életben.
Ahányszor csak Autumn látogatóba jött, mintha egyre újabb és
újabb készülékeket talált volna öccse ágya körül. Sípoltak,
sziszegtek, sóhajtoztak és funkcionáltak mindenütt, ahol öccse
szervezete nem tudott. Mellkasa oldalából egy csövön folyadék
távozott egy tartályba, ami bugyborékolt, miközben Richard
zihálva levegőért kapkodott. A nővér ott sürgölődött, megmérte
Richard vérnyomását, kicserélte a kötést a kézfején levő kanul
körül, és elsimította az ágyneműjét. Összeráncolt homlokkal
hőmérőt is adott neki. Richardnak felszaladt a láza, és homloka
nyirkos volt a verejtéktől.
– Kényelmesen érzi magát? – kérdezte a nővér.
– Soha jobban – válaszolta szarkasztikusan, Autumn pedig
elgondolkodott, vajon öccse miért nem tudott kedvesebb lenni
azokhoz, akik segíteni próbáltak rajta.
A nővér dühbe gurult és elviharzott. Amikor kiment a
kórteremből, Richard odafordult testvéréhez.
– Ez meglehetősen rossz fejlemény – szólalt meg halkan, és
minden szavát sípoló hangok kísérték. Hangja rekedtes volt a
kiszáradástól, és Autumn azon tűnődött, miért volt mindig olyan
magas a hőmérséklet a kórteremben. Állandóan fullasztó hőség
uralkodott. Menynyivel járultak hozzá a kórházak a globális
felmelegedéshez? Még szerencse, hogy nem hozott öccsének egy
doboz csokoládét, mert az már rég csak egy ragacsos tócsa lenne
a padlón.
– Csak átmeneti visszaesés – nyugtatta testvérét. Az orvosok
szerint Richard tüdejének összeomlását a mellkasi sérülések
okozták, de valószínűleg elősegítette az is, hogy a kábítószer-
fogyasztástól már erősen legyengült az immunrendszere. Mindig
ide lyukadtak ki. – Ha kipihened magad, biztos vagyok benne,
hogy legfeljebb néhány héttel vet vissza, aztán már mehetsz is
haza.
Richard kinyújtotta a kezét, és megragadta Autumn csuklóját.
– De nekem nincs néhány hetem.
– Sehova nem kell rohannod – válaszolta Autumn. Nem akarta
beledörgölni az orrát, hogy se munka, se barátnő, se család nem
várja, akikhez siethetett volna haza.
– Azok a fickók… – kezdte Richard, aztán a hangja elakadt.
Száraz nyelvével megpróbálta megnedvesíteni cserepes ajkait. –
Azok a fickók, akik téged is elkaptak, akik velem ezt tették, azok
nem fognak olyan sokáig várni.
Autumn megrázta a vállát olyan nemtörődöm mozdulattal, ami
szöges ellentétben állt valódi érzelmeivel.
– Muszáj lesz várniuk.
Öccse arca ingerülten összerándult erre, és tekintetéből csak
úgy sütött a tehetetlenség.
– Az ilyen alakoknál nincs olyan, hogy „muszáj” – mondta.
Bármilyen súlyos beteg volt, a szavaiból kicsendülő fenyegető
hangot Autumn nem szívesen hallgatta. – Tartozom nekik,
Autumn. És te sem leszel biztonságban, amíg meg nem kapják,
amit akarnak.
– Hálásan köszönöm – válaszolta a nővére határozottan. –
Pont ezt szerettem volna hallani.
– Neked kell majd helyettem postáznod a cuccot.
– Postáznom? – – Autumn nem tudta visszafojtani a nevetést.
– Miféle cuccot? Úgy beszélsz, mintha egy hollywoodi filmben
szerepelnél.
– Nem olyan vicces a dolog – felelte Richard komor hangon. –
Az életem múlhat ezen. Meg a tiéd is.
Ez a megjegyzés nyomban belefojtotta a nevetést nővérébe.
Autumn szomorúan csóválta meg a fejét.
– Legális ez az egész?
Feleletül Richard tompán felnevetett, amitől azonnal köhögési
roham fogta el. Autumn megvárta, míg enyhült a roham, töltött
öccsének egy pohár vizet, és saját lélegzetét is testvérééhez
igazította, mintha azzal ösztönözni tudná, hogy tartson ki.
Amikor Richard abbahagyta a köhögést, odanyújtotta neki a
pohár vizet, és öccse hálásan kortyolt egyet. Sötét árnyakkal
keretezett szemei találkoztak Autumn tekintetével, ahogy
visszaadta a poharat.
– Drága hugicám, mikor tettem bármit is, ami a törvény
helyes oldalán lett volna?
– De miért kell engem is belekeverni? Nincs valami drogos
cimborád, aki megtenné neked?
Richard sóhajtott, és testéből olyan hang jött, mintha tele lett
volna fújva levegővel.
– Manapság már nincs becsület a tolvajok között. Segítened
kell, Autumn. Senki másban nem bízhatok meg.
Autumn arra gondolt, életük során hányszor vívta meg
Richard csatáit az öccse helyett. Kivétel nélkül mindig ott volt, és
nem engedte elveszni a szeme elől. Ebbe az akcióba nem akart
belekeveredni, és ezt Richardnak is tudnia kell. De hogy
hagyhatná cserben éppen most, amikor a leginkább szüksége
van rá?
– Megteszem – mondta végül nehéz szívvel. Öccse bágyadtan
elmosolyodott.
– Rendes kislány.
– De ez volt az utolsó, Richard, esküszöm. Ezután már csak
magadra számíthatsz.
– Fel kell hívnod egy számot.
 – Egy telefont adtak, hogy juttassam el hozzád.
– Tartsd magadnál – utasította az öccse. – Arról fel tudod őket
hívni. Ha hajlandóságot mutatunk az együttműködésre, akkor
talán nem lesz olyan rossz vége a dolognak.
Nyilvánvaló volt, hogy a testvére továbbra is inkább színlelt
virtusból beszél, nem pedig a tényekre hagyatkozva. Autumn
elővett oldaltáskájából egy darab papírt, és addig kutatott, amíg
egy tollat is talált. Richard ledarálta a számot, ami egyértelműen
be volt vésve az agyába, Autumn pedig annak rendje és módja
szerint feljegyezte.
– Amint elmész innen, hívd fel őket, és majd megmondják, mit
kell tenned.
– Kik ezek az alakok? – kérdezte Autumn.
– A lehető legborzalmasabb rémálom. Ezt ne szúrd el,
Autumn. Tegyél mindent pontosan úgy, ahogy mondják,
különben mindketten megisszuk a levét.
– Azt mondod, még a végén itt köthetek ki, a szomszédos
ágyon?
– Remélem, erre azért nem kerül sor.
Autumn arra gondolt, mit fog szólni Addison, amikor
meghallja, hogy ezúttal mit főzött ki az öccse. Bár az is lehet,
hogy a harmonikus kapcsolat érdekében talán bölcsebb lenne, ha
ezt az információt megtartaná magának.
– Otthon a szobámban a szekrénynek dupla feneke van.
– Csak nem rángattad bele anyát és apát is? Richard megrázta
a fejét.
– Semmit nem tudnak, Autumn. – Aztán figyelmeztető
pillantást vetett felé. – És nincs is rá szükség, hogy bármit
megtudjanak.
Autumn nem szólt semmit. Öccse folytatta.
– Egy sporttáska van ott elrejtve. Ne is nyisd ki. Csak fogd
meg, és vidd el akkor és oda, ahova mondják. Mindent tartsál
be. Aztán gyere el onnan, és minden rendben lesz.
Autumn a kezébe temette az arcát.
– Nem tudom elhinni, hogy beleegyeztem ebbe.
– Te vagy a testvérem – mondta Richard. – Együtt vagyunk
ebben is, ne felejtsd el.
Már hogyan is tudta volna elfelejteni? Autumn elfojtotta a
borzongást, ami a félelemtől hirtelen rátört, a kórterem fullasztó
hősége ellenére. Milyen igaz a mondás, hogy az ember nem
válogathatja meg a rokonait.
 Ötvenkettedik fejezet

Chantal a nap hátralevő részében Nadiával maradt, de mire

beesteledett és Toby legtöbb rokona hazament, egyértelmű volt,
hogy a barátnője teljesen kimerült. A templomhoz hasonlóan a
lakás is úgy nézett ki, mint egy virágüzlet, és az emlékezés
virágai megtöltöttek minden lehetséges edényt, amit csak
találtak. Chantal nem is értette egészen, miért küldtek az
emberek virágot. Barátnőjének pénzre van szüksége – ezt nem
gondolták végig? Bőven elég szó volt az újságokban kilátástalan
anyagi helyzetükről. A ropogós készpénz sokkal hasznosabb lett
volna, mint néhány szál krizantém, ami úgyis elszárad a hét
végére. De véleményének nem adott hangot barátnője előtt.
Nadia kisírt szemmel és fásultan rakosgatta a helyére a dolgokat,
Chantal pedig úgy érezte, megszakad a szíve a látványtól.
Elvette a poharakat, amiket Nadia a kezében tartott, aztán így
szólt hozzá:
– Hagyd ezt. Majd a nagyját én elpakolom. – Azzal barátnőjét
a legközelebb álló kényelmes karosszékhez irányította. – Most
arra van szükséged, hogy leülj, és feltedd a lábad, meg valami
jóféle csokoládéra. – Táskájából Chantal előhúzott egy táblával
Clive tiszta madagaszkári csokijából, amit pontosan erre a célra
vásárolt még korábban.
Nadia elismerő sóhajt hallatott.
– Az életemet mented meg. – Letört egy darabot, és szájába
téve ízlelgette. – Mesebeli – nyilatkozta azután. Visszaadta a
táblát Chantalnak, aki ugyanígy tett vele.
– Hála az égnek, hogy a csokoládé nincs a terhesség alatt tiltott
ételek listáján – jegyezte meg Chantal. –Soha nem lennék képes
végigcsinálni.
Lewis a földön játszott a Thomas és Barátai vasútkészlettel, és
Nadia kitárt karral magához hívta.
– Gyere, ülj ide a mama mellé.
A kisfiú odament hozzá, és befészkelte magát mellé a
karosszékbe. Lábai, állandóan tele lila foltokkal, hamarosan
keresztbe voltak téve anyja ölében. Nadia megsimogatta a kék-
zöld foltokat, és érezte, hogy szemét már égetik a könnyek,
melyek soha nem távoztak messzire.
– Ki fog ezután veled vadulni?
– Chantal néni – közölte Lewis ártatlan arccal. Ezen
mindketten elnevették magukat. Kihasználva a lehetőséget,
Lewis megkérdezte:
– Kaphatok én is csokit?
– Ez felnőtteknek való csokoládé – felelte Nadia. –Nem ízlene
neked. – Sokatmondó pillantással Chantal-ra nézett, mintha azt
mondta volna: én vagyok az anyja, néha csak van hozzá jogom,
hogy bevessem ezt az ősi hazugságot? Barátnője rámosolygott.
– Mielőtt elmész aludni, még kaphatsz egy kis csokis kekszet
meg tejecskét – javasolta cserébe Nadia. –De csak akkor, ha
megígéred, hogy nagyon-nagyon rendesen megmosod utána a
fogadat.
– Megígérem – bólintott Lewis ünnepélyesen.
– Mindjárt hozom neki – ajánlotta fel Chantal. – Aztán
befejezem a konyhában a rakodást. – Halkan kiment a szobából.
Miközben az utolsó poharakat és tányérokat rakta el, Chantal
megállapította, hogy nem is volt olyan vészes a felfordulás.
Nadiának legalább lesz programja délelőttre, amíg a maradékot
rendbe teszi.
A mai temetés tulajdonképpen olyan jól sikerült, amennyire ez
az adott körülmények között lehetséges volt, bár Chantal
korábban meg lett volna győződve arról, hogy Nadia néhány
rokona elő fog kerülni a süllyesztőből, hogy segítsen a nehéz
időkben. De ahogy elnézte Nadiát és Lewist, akik sztoikus
nyugalommal próbáltak megbirkózni veszteségükkel, Chantal
magányosabbnak érezte magát, mint valaha. A saját kapcsolata
igen messze volt a zökkenőmentestől. Teddel még mindig
ingoványos területen jártak. Azóta sem beszéltek egymással,
mióta Ted visszatáncolt a megbeszélt színházi randevútól. Nem
mintha Chantal nem próbálta volna elérni, de Ted soha nem
vette fel a telefont. Chantal megsimogatta növekvő pocakját.
Amikor az ember egyik tervet a másik után készít, akkor az élet
általában közbeszól. Mi van, ha történt valami Teddel? Mi van,
ha egy részeg sofőr belerohant a kocsijába? Vagy ha egy
aprócska artéria úgy döntött, hogy elzáródik? Mindannyian azt
feltételezzük, hogy vár ránk a holnap, de soha nem tudhatjuk
valójában, mire számítsunk. Most, hogy látta Nadiát, aki saját
férje tragikusan korai elvesztésével próbált megbirkózni, mindez
más megvilágításba került. Mi van akkor, ha soha nem lesz
alkalma elmondani Tednek, hogy jó eséllyel az ő gyermekét
hordja a szíve alatt? Ebbe belegondolni sem akart, és tudta, hogy
addig kell rendbe tennie a dolgot kettejük között, amíg nem késő.
Az órára pillantva látta, hogy későre jár, és lassan ideje
visszavonulót fújnia. Kitöltött egy pohár tejet, és fogott két csokis
kekszet Lewisnak, aztán visszament a nappaliba. Anya és fia
együtt bóbiskolt a karosszékben, de Nadia felriadt, amikor
Chantal odalépett hozzá. Halk hangon így szólt kimerült
barátnőjéhez:
– Amint lefektetted Lewist, vegyél egy jó hosszú, forró fürdőt,
aztán te is feküdj le korán.
– Ne aggódj – nyugtatta meg Nadia ásítva. – Éppen ez állt
szándékomban.
Megpuszilta barátnőjét, aztán Chantal elbúcsúzott.
– Holnap találkozunk.
– Mindent köszönök, Chantal – szorította meg a kezét Nadia. –
Tényleg nagyon hálás vagyok.
– Csak maradj ott, ahol vagy – mondta Chantal. –Egyedül is
kitalálok. – Aztán becsukta maga mögött az ajtót, kilépett az
utcára, és mély lélegzetet vett. Eljött az idő, hogy meglátogassa
Tedet.
 Ötvenharmadik fejezet

Bár Chantalnak továbbra is volt kulcsa a házhoz, valahogy mégis

úgy érezte, inkább nem nyitja ki az ajtót. Már jó ideje nem lakott
ezen a helyen, amit korábban otthonának nevezett, és lassan úgy
érezte magát, mintha idegen volna. Talán nem is szívesen látott
idegen.
A ház minden ablaka sötét volt, és semmi jele nem volt, hogy
Ted hazaért volna. Ezért aztán úgy döntött, hogy inkább kint
várja meg, amíg visszaér a munkahelyéről. Lehet, hogy nem a
megfelelő légkörben kezdődne a beszélgetés, ha Ted arra jönne
haza, hogy Chantal a nappaliban kényelmesen elhelyezkedve
nézi a tévét, lába feltámasztva, kezében egy pohár ásványvíz
Ted készletéből. Chantal ezért az utca végében leparkolt,
ahonnan jól rálátott a bejárati ajtóra, hogy lássa majd, amikor
Ted hazaér. Későre járt, remélhetőleg nem kell sokáig várnia. A
kesztyűtartóban átvizsgálta a csokoládékészletet, és végül egy
tábla különleges Valrhona Grand Cru mellett döntött, hogy
elüsse az időt. Nyelvén lágyan olvadt el a gazdag tejcsokoládé,
melyet egy leheletnyi eper és tejszín színezett. A nehéz
helyzetekben mindig segített a drága csokoládé. A CD-
lejátszóban egy kis II Divo szintén sokat használt. Az „Unbreak
My Heart” lassú és szenvedélyes olasz változata lágyan
körülzsongta, miközben minden egyes krémes kockát külön
élvezettel ízlelt meg.
Egy fél órával később, amikor a háta már éppen kezdett
elzsibbadni és az összes csokoládé elfogyott, a ház előtt megállt
egy taxi, és Ted ugrott ki belőle. Chantal elnézte, ahogy férje
könnyed mozdulatokkal kinyitja az ajtót, aztán még néhány
percet várt, mielőtt kiszállt volna a saját autójából. Amikor
megállt a bejárat előtt, érezte, hogy kavarog a gyomra. Az ifjú
versenyző is a hátrabukfencet gyakorolta odabent. Kis, feszes
pocakján végigsimított, és azon tűnődött, vajon a férje azonnal
észre fogja-e venni, hogy terhes – akkor megspórolhatnák a
gondosan begyakorolt kis beszédet is. Mély lélegzetet vett, és
megnyomta a csengőt.
Mielőtt tovább merenghetett volna a kérdésen, Ted szélesre
tárta az ajtót. Egyértelmű volt, hogy meglepte a látvány.
– Szia – köszönt Chantal halkan –, van egy kis időd egy
vendégre?
Ted gyorsan az órájára pillantott, amitől Chantal érezte, hogy
felmegy benne a pumpa.
– Épp készültem elmenni – mondta Ted. – Csak egy pillanatra
rohantam haza.
Chantal viszont nem azért jött el idáig egy találkozóért, hogy
most ilyen könnyedén elküldjék.
– Egy perc lesz az egész.
Férje kitárta az ajtót, ő pedig belépett a lakásba. A hallból
átmentek a konyhába, aztán csak álltak, és feszengve nézték
egymást. A ház pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor
utoljára itt volt. Bár miért ne nézett volna ki ugyanúgy? Sehol
nem voltak agglegényes edénykupacok a láthatáron. Nem álltak
hegyben a gyűrött ruhák vasalásra várva. A háztartási színtéren
Tednek semmilyen feladata nem volt. Teljesen megbízható
takarítónőjük volt, és Maya mindennap eljött, hogy a dolgoknak
ezt az oldalát elintézze. Ted képes volt rá, hogy összeüssön
magának valami gyors és tápláló ételt – a szalonnás tésztája
pedig egyenesen legendás volt. Ráadásul, mivel Ted arra sem
vágyott, hogy felesége a hálószobában teljesítse asszonyi
kötelességeit, Chantalban felmerült, hogy férjének talán
egyáltalán nem is hiányzik.
– Egyszer sem hívtál vissza – mondta, és próbált nem túl
vádaskodó hangot megütni.
– Tudom. – Ted kitárta a kezét amolyan mit-is-tehetnék?
gesztussal. – Teljes elmebaj volt a munkahelyemen. – Aztán
összeráncolta a homlokát. – Erről akartál velem beszélni?
– Nem. Nem. – Chantal megrázta a fejét, és erősen
megtámaszkodott a tölgyfa tálalószekrényben.
– Akkor ki vele.
– Ööö… Én, öö… – Hirtelen minden bátorsága elhagyta. Szája
kiszáradt. Szíve összevissza vert. Az „állapotára” vonatkozó,
gondosan elpróbált bejelentés egy szempillantás alatt kiszállt a
fejéből. – Lucy férjhez megy.
Ted arcán értetlenség látszott.
– Lucy?
– Ted – korholta. – Tudod, kire gondolok. A barátnőm a
Csokoládéimádók Klubjából.
– Ja – felelte. – Az a Lucy. Sok boldogságot kívánok neki.
Chantal úgy tett, mintha nem venné észre a lelkesedés teljes
hiányát, és tovább küzdött. – Tudom, hogy igazán soha nem
voltunk együtt a Csokoládéimádók Klubjának többi tagjával –
locsogott tovább. – De arra gondoltam, ez tökéletes alkalom
volna, hogy végre megismerd őket. Abban bíztam, hogy szívesen
eljönnél velem az esküvőre.
– Utálom az esküvőket – mondta Ted.
Chantal nagyot nyelt, hogy megszabaduljon az ingerültség
fullánkjától.
– De ez nagyon szép lesz. Férje megvonta a vállát.
– Oké. Mondd meg, hogy mikor és hol lesz, aztán meglátom,
hogy ráérek-e.
Ezek szerint így állnak a dolgok. Ez keményebb dió, mint
ahogy elképzelte.
– Mennem kéne.
Ahogy az ajtó felé tartott, Ted megszólalt:
 – Csak most jöttél.
– Te viszont azt mondtad, hogy programod van –
emlékeztette.
– Azért van néhány percem – adta meg magát Ted szégyenlős
pillantással. – Kérsz egy pohár bort?
Chantal újabb mély levegőt vett.
– Mostanában nem iszom.
– Fogyózol? – Ted magának töltött egy pohárral a hűtőből
kivett üvegből. Chantal úgy érezte, hogy akár egyetlen kortyért
is ölni tudna. – Van üdítő is, ha kérsz.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem kérek semmit, kösz.
– Mintha egy kicsit felszedtél volna – mosolyodott el férje. –
Tudom, hogy nem igazán illik egy nőnek ilyet mondani, de
nagyon jól nézel ki. Kicsit gömbölydedebb lettél. De valahogy jól
áll.
– Ted… – köszörülte meg a torkát Chantal. – Van valami, amit
el kell mondanom.
Ted idegesen rágta a szája szélét.
– Van valami, amit nekem is el kell mondanom. –Alaposat
kortyolt a borából, aztán kibökte: – Mostanában találkozni
szoktam valakivel.
Chantal nem igazán erre számított.
– Ülj le. Ülj le – utasította Ted.
Chantal leroskadt a legközelebbi székre, és kezével az asztal
szélébe kapaszkodott.
Férje fel-alá járkált a konyhában, de nem nézett a szemébe.
– El tudok menni arra az esküvőre veled, ha társaságra van
szükséged. De szeretném, ha tudnád, hogy másvalaki is van a
színen. – Visszapillantott rá, hogy lássa, milyen reakciót
váltottak ki a szavai.
Chantal higgadtan ült, amíg próbálta megemészteni a hírt.
Elveszítette férjét, valaki másé lett. Ted nyilvánvalóan abban
reménykedett, hogy majd további kérdései lesznek, de képtelen
volt megszólalni. Agya egész egyszerűen nem tudott befogadni
ennél többet.
– Értem – mondta végül. Ted zavartan nevetett.
– Örülök, hogy végre kiderült – mondta. – Igaz, hogy külön
élünk, de, szóval… Nem szerettem azt az érzést, hogy a tilosban
ólálkodom.
Chantal azon gondolkodott, hogy vajon ez egy neki szánt csípős
megjegyzés akart-e lenni, de aztán úgy döntött, nem foglalkozik
vele.
– Ezt megértem.
– Sajnálom – felelte Ted. Újra az órájára pillantott, és sietősen
kiitta a poharát. – Most viszont már tényleg indulnom kéne. A
Hakkasanban foglaltam asztalt.
Ez a különlegesen elegáns kínai étterem a város másik
végében mindkettejük kedvence volt, ha keleti ízekre vágytak.
– Remek – válaszolta. Nem kétséges, hogy kétszemélyes
asztalról volt szó.
– De mit akartál nekem te elmondani?
Chantal agya teljesen lebénult. Egy szó sem jutott az eszébe,
amivel megpróbálhatná, hogy beszámoljon Tednek a babáról.
Most nem. Ebben a pillanatban nem. Ted csak állt és várakozott,
miközben Chantal agyában a kerekek lassan újra megpróbáltak
mozgásba lendülni. Végül valami beugrott.
– Az esküvőről – felelte. – Lucy esküvőjéről. Talán legjobb
lenne, ha a szürke öltönyödben jönnél.
 Ötvennegyedik fejezet

Az asztalomat üdvözlőkártyák borítják, tele vidám esküvői

jókívánságokkal, és az asztal sarkán még egy csokor gyönyörű
fehér liliom is helyet kapott. Még a Személyzeti Osztály
bányarémei is küldtek egy kártyát. Újra átlapozom a kupacot. Az
Imádott nem küldött semmit. Ajkamat szomorúan
lebiggyesztem.
De, ahogy mondják, késő bánat, ebgondolat. Már mindjárt hét
óra, és mindenki hazament az irodából, így aztán fogom a
sporttáskámat, amiben általában a tornacuccom van, és
elindulok a női vécé felé, hogy megtegyem az előkészületeket az
előttem álló estéhez.
Ma van a lánybúcsúm, és a Csokoládéimádók Klubjának tagjai
a belvárosban fognak mulatni. Clive és Tristan is velünk jön,
mivel a lényeget tekintve ők is tiszteletbeli lányok. Nem vagyok
benne egészen biztos, hogy a rituális megalázásnak ezt a formáját
valóban élveznem illene-e, de beadom a derekam, mert barátaim
határozottan állítják, hogy fantasztikus estét szerveztek nekem.
Nagyjából tíz perc múlva mindannyian itt találkozunk a Targa
irodája előtt, szóval ideje belehúznom.
A „móka” részeként kaptam egy tréfás esküvői ruhát is, amit
ma fel kell vennem. Gyanítom, hogy barátnőim valami
szexboltban vásárolhatták a darabot. Igen aprócska, és egészen
különlegesen kurvás viselet. Ha valaki ilyesmiben jelenne meg a
valódi esküvőjén, szerintem a lelkész a helyszínen elájulna.
Nekem viszont az ilyesmihez annyira nincs jó lábam – meg jó
kedvem. Mindenesetre bevonulok egy fülkébe, kötelező
viseletemet szorongatva, és panaszos sóhajjal nekilátok, hogy
lehúzzam magamról a munkahelyi kosztümömet, aztán
beleszuszakoljam magam ebbe a nevetséges konfekciótermékbe.
Kezdődik az egész egy fűzővel, amit elöl szorosan össze kell
húzni, ettől persze fent a kebleim majd kibuggyannak, hogy
halványan szinte Nell Gwynnre hasonlítok. A szoknyának csúfolt
kis habos valami a szorosra fűzött derekamnál kezdődik, aztán
meglehetősen váratlanul véget ér a fenekem alatt, és mintegy
harminc centivel rövidebb annál, amit az illendőség diktálna. A
hátára egy vörös „L” betűs táblácska van felvarrva. Mindehhez
fehér combfixet kell viselnem, és ahhoz illő szőke nő stílusú fehér
cipőt. Egy nagyjából háromméteres olcsó hálóuszály van még,
ami egy csillogó tiarára van rögzítve, és ezt is a fejemre nyomom.
Amikor újra kijutok a mosdókhoz, megnézem magamat a
tükörben. Rosszabb, mint gondoltam. Úgy nézek ki, mint valami
esküvői szexbábu a Playboyból. Ki van zárva, hogy én nyilvános
helyre menjek ilyen külsővel, mint egy pokolbeli szajha-
menyasszony. Ekkor megszólal a telefonom.
– Igyekezzél – mondja Chantal. – Mindannyian itt várunk
lent. Hamarosan kezdetét veszi a móka.
– Rajtatok is jelmez van?
– Ó, igen – feleli Chantal. – Mindenki az alkalomhoz illő
viseletben van. Gyere már, csak vesztegetjük az értékes italozási
időt.
– Te már nem is iszol.
– Biztos vagyok benne, hogy valahol vár rám egy ásványvíz,
amire rá van írva a nevem – vág vissza.
Rendben. Azt hiszem, a vodka lesz mára a választott szeszes
italom. Ebben a szerelésben nem áll szándékomban hosszan
józannak maradni.
– Mozgasd a csülkeidet – mondja Chantal, ezzel is bizonyítva,
hogy számos, az alkalomhoz illően idióta angol kifejezést ismer.
– Ha bármi mást megmozgatok, még ki is esik a helyéből.
– Ez a beszéd – feleli nevetve, és leteszi a telefont. Újra
megszemlélem magam a tükörben, és ráébredek, hogy nincs más
választásom, ezzel a külsővel kell elhagynom a helyiséget. De
azzal a ténnyel vigasztalom magam, hogy legalább senki ismerős
nem fog így látni.

Lábujjhegyen kiosonok az irodába, és az ajtó felé lopakodom. Az

viszont ebben a pillanatban kinyílik, és Aiden Nyavalyás Holby
lendül be rajta.
– Hűűűha! – szólal meg, amikor meglát, és hirtelen
mozdulattal megáll. A szeme olyan hosszú kocsányon lóg, hogy
majd kiesik.
– Mit keresel itt? – A kezemben egy harsány, egymást ütő
színű művirágokból kötött csokor van, amit támadó pózban a
csípőmhöz fogok.
– Itt felejtettem a laptopomat – magyarázza, még mindig
tágra nyílt szemmel. Aztán kényelmes tempóban végigméri
enyhén hiányos öltözékemet. Ajkára pimasz vigyor telepszik. –
De már örülök, hogy így történt.
– Ne merészelj bárkinek is mesélni erről az irodában
– fenyegetem meg. Még a mutatóujjamat is megrázom az orra
előtt. – Mert különben soha többet közelébe sem kerülhetsz a
csokoládémnak.
Az Imádott elneveti magát. Tekintete fel-alá sétál a ruhámból
kibuggyanó kebleim meg a combfixem között – amiből
feltehetően a combom próbál kibuggyanni. Mint Aiden Holby
jelenlétében mindig, most is céklavörösre pirulok. Megpróbál az
arcára erőltetni valami komolyságfélét, és megszólal:
– Ha jól sejtem, ez nem az igazi menyasszonyi ruhád.
– Ne idétlenkedjél.
– Én volnék az, aki idétlen? – Rám mosolyog. – Igazság szerint
egész szexisen nézel ki, Gyönyörűségem.
– Ma lesz a lánybúcsúm – árulom el. Ami, mint tudjuk,
mindenféle visszataszító viselkedésre tökéletes kifogás.
– Vicces, de én is valami ilyesmire tippeltem. – Aztán csak
állunk, és feszengve nézünk egymásra. – Hová mentek?
– A Mistress Jaybe.
– A nőimitátorokhoz?
Bólintok, hogy eltalálta. Ezt Clive és Tristan szervezte – bár
Clive erősködött, hogy a nőimitátorok ma már rémesen
divatjamúlt és politikailag egyáltalán nem korrekt szórakoztató
műfajt képviselnek. Lehet, hogy Tristannak bejönnek a pántos
cipőben és felsliccelt ruhában pózoló fickók. Fogalmam sincs. De
egész őszintén, nekem pont elég gondot okoz, hogy a saját életem
értelmét kibogozzam, anélkül is, hogy az övék miatt aggódjam.
Valami fura oknál fogva szeretném megkérni az Imádottat,
hogy jöjjön velünk, de a számon nem jönnek ki a szavak.
– Nagyszabású buli lesz – mondja Aiden.
– Én a magam részéről azt tervezem, hogy a lehető
leghamarabb nagyon részeg leszek – felelem erre.
Aztán a pillantásunk találkozik, és a szeme olyan rettenetesen
szomorúnak tűnik. Hangja ellágyul.
– Szóval tényleg végigcsinálod ezt az esküvősdit? Bólintok, és a
torkomat gombóc szorítja el.
– Igen.
– Szereted Marcust?
Sikerül rávennem magam egy újabb bólintásra.
– Akkor azt kívánom, hogy legyetek nagyon boldogok –
válaszolja az Imádott.
– Nagyon szeretném, ha ott lennél az esküvőn – bököm ki
végre.
– Én is szeretném – mondja –, de csak ha én lehetek a
vőlegény. – Azzal sarkon fordul és elmegy.
Ahogy utána nézek, a döbbenettől teljesen megnémulva,
észreveszem, hogy megint elfelejtette magával vinni a laptopját.
Amikor rájön, hogy mit csinált, gyanítom, hogy nagyon ideges
lesz.
 Ötvenötödik fejezet

Nadia és Autumn szintén szajha koszorúslánynak öltöztek, amitől

máris sokkal jobban érzem magam. Ők is combfixet viselnek,
meg bokagyilkos tűsarkút, és olyan ruhát, ami nem sokat bíz a
képzeletre. Ötletem sincs, mivel vette rá Chantal Nadiát arra,
hogy az özvegyi gyászruhát cserélje le erre az észbontó
szerelésre. De nagyon örülök, hogy sikerült neki. Igazság szerint
Autumn is fantasztikusan néz ki. Meg kéne fontolnia, hogy
környezetvédelmi aktivista helyett inkább szégyentelen utcanő
legyen, mert kifejezetten jól áll neki ez a külső.
Chantal háromemeletes esküvői tortának öltözött, miután
azzal érvelt, hogy az ő állapotában levő nőt nem volna szabad
arra kötelezni, hogy illetlen módon mutogassa a testét, bár
manapság a legtöbb celeb ettől sem riad vissza. A srácok szintén
farsangi jelmezben vannak. Tristan borvirágos orrú papnak
öltözött, még olyan csipkés fehér ruha is van rajta, amit hordani
szoktak, Clive pedig nyilvánvalóan a jegyesem szerepét kapta, de
egy eszméletlen méretű karikatúrazsakett van rajta. Haja, amit
általában hibátlanul tüskésre zseléz, most középen elválasztva a
fejére van nyalva.
Máris jobb kedvem támad, ahogy botladozunk végig az utcán,
és vihogunk, mint egy csapat kisiskolás, aztán idővel kezd
elhalványulni lelki szemeim előtt az a rettenetesen szomorú
kifejezés, ami Aiden Holby arcán tükröződött. Vagy legalábbis
úgy teszek, mintha elhalványulna.
Nadiára nézek, és ezúttal alaposan megszemlélem a külsejét.
Lefogyott – szó szerint esnek le róla a kilók –, de ezenkívül
megdöbbentően jól tartja magát, én pedig remélem, hogy egy
éjszakai buli a belvárosban csak segíteni fog neki ebben. Autumn
barátja, Addison vigyáz Lewisra. Látom, hogy Nadia izgul, amiért
ilyen rövid idővel Toby halála után máris egyedül hagyta a
kisfiút, de a kedvemért beleegyezett, és én rettentően örülök
neki. Olyannyira, hogy még azért sem neheztelek rá, hogy ő
segített Chantalnak kiválasztani a kurvás menyasszonyi
ruhámat.
– Eszméletlen jól nézel ki – mondom, miközben átölelem a
vállát, és magamhoz szorítom.
– Rémesen nézek ki – feleli –, és ezt mindketten nagyon jól
tudjuk.
– Azt se tudom, hogy vagy képes egyáltalán talpon maradni –
mondom aztán –, nem hogy még erre is hajlandó vagy.
– A tagadás és a receptre árult nyugtatók isteni elegyével
tartom magam életben. – Fáradt mosollyal rám néz. – Remélem,
hogy ha az egyenlethez még valami húzós italt is hozzáadok,
akkor még hamarabb eljön a feledés. Mióta Toby meghalt,
minden este csak ülök, és nézem a foteljét, hátha addig tudom
szuggerálni, amíg visszajön. Ehhez képest jóleső változatosság
prostiruhában bulizni. Pont jókor jön az esküvőd; ha ma este
nem jöttem volna el otthonról, szerintem szép csendben
megőrültem volna.
– Jaj, Nadia – mondom, ahogy engem is megérint a fájdalma. –
Rendbe fogsz jönni. Hidd el. Mindannyian segíteni fogunk, hogy
mielőbb rendbe jöjjél.
– Hát – sóhajt egyet –, azt biztosan tudom, hogy nélkületek
esélyem se volna végigcsinálni.
– Először is, ezentúl szó sem lehet esti magányos
ücsörgésekről – közlöm vele. – Amilyen gyakran csak szeretnéd,
felugróm egy doboz csokival meg valami ócska filmmel.
Puszit nyom az arcomra, én pedig átölelem, és egymáshoz
bújunk.
– Na gyere – mondom, és újra lendületet próbálok adni a
lépteimnek. – Ünnepeljük meg az utolsó szabad estémet.

A Mistress Jay klubban egy félhold alakú szeparéban levő

asztalhoz kísér minket egy nagydarab fickó, aki legalább két
méter magas, és szexis rózsaszín topot, tangát és szédítően
magas fekete lakk tűsarkút visel. Egy pillanatra szinte
túlöltözöttnek érzem magam. A fickó szőke parókája a derekáig
omlik, és miközben leültet bennünket, feltöltéstől duzzadó ajkait
Tristanra csücsöríti.
A díszítés határozottan bohózatba illő – csupa vörös bársony,
aranydíszítéssel. Már ilyen korán is zsúfolásig tele az egész
helyiség, leginkább lánybúcsúkkal, méghozzá leginkább erősen
ittasakkal. Az általunk rendelt – igencsak emelt árú – pezsgő is
hamar megérkezik, és mi nagy lendülettel nekilátunk, hogy
behozzuk a riválisokkal szembeni lemaradásunkat – kivéve
Chantalt, aki méla undorral ugyan, de nem fogyaszt
töményebbet, mint a Perrier ásványvíz.
– Remélem, az ifjú hölgy tisztában van vele, micsoda
áldozatokat hozok az ő érdekében – panaszkodik, és gyengéden
megpaskolja a hasát.
Magasra emelem a pezsgőspoharamat, és nevetséges módon a
könnyeimmel küzdök.
– Magunkra – mondom –, a Csokoládéimádók Klubjára!
– Magunkra – visszhangozzák barátaim, és koccintunk.
– Meg a közelgő esküvődre – emeli Chantal újra a
vizespoharat.
A többiek is csatlakoznak.
– Lucy esküvőjére!
– Az esküvőmre – mondom, de a hangom valahogy túl
vidámnak és erőltetettnek tűnik. Felhajtom a pezsgőmet,
miközben nevetségesnek érzem magam, és legszívesebben sírva
fakadnék.
 Aztán elkezdődik a kabaréműsor. A színpadon férfi show-girl-
csapat illegeti magát magasra emelt lábakkal – előző életükben
valószínűleg kőművesek vagy informatikusok lehettek. Egymás
után játsszák az összes lánybúcsú-klasszikust: „It's Raining
Men”, Arethától a „Respect” meg a „Sisters Are Doin’ It For
Temselves”, aztán „One Night in Heaven” és „I’m Every
Woman” – a régi, de örökzöld számok sorra jönnek. A közönség
pedig teljesen megvadul.
A különböző számok között a Buja Berta névre hallgató
konferanszié lejön az asztalok közé. A fickó vagy csaj szintén van
vagy száznyolcvan centi, de a fején göndör vörös parókát visel, és
egy combig felsliccelt, csillogó fehér ruhában illegeti magát. Berta
fel-alá sétál a közönség sorai közt, és kihívóan inzultál mindenkit,
aki kellő távolságon belül van. Megérkezik a vacsoránk, és vele
együtt még némi pezsgő. Rengeteg pezsgő. A kabaré sztárja lép
közben a színpadra. Marilyn Monroe-nak öltözött, tetőtől talpig
aranyiaméban, és hozzá illő kesztyűben. Marilyn olyan
sorozatban lövi a disznó vicceket, mint egy géppuska, méghozzá
olyanokat, amiktől – ha nem ittam volna már olyan sokat –
legszívesebben a fülem is elpirulna zavarában.
Még többet iszunk, aztán mindannyian a táncparkettre
támolygunk, és hangosan együtt énekeljük a további számokat,
melyek leginkább arról szólnak, milyen szemét dögök a férfiak –
valami különös oknál fogva Clive és Tristan énekel a
leghangosabban. Miért van az, hogy a meleg fickók mindig olyan
jól táncolnak? Talán a meleg gén meg a jól táncoló gén csak
együtt öröklődik? Ezért van az, hogy a többi csávó viszont
egyáltalán nem tud táncolni? A srácok szégyenbe hoznak minket,
úgy rázzák magukat, miközben mi, lánykák próbálunk
összehangolt tánclépéseket előadni, de általában kudarcot
vallunk. Aztán néhány dal után már nem győzzük erővel, ezért
vihogva visszatérünk az asztalunkhoz.
Éppen hálásan leroskadok a székemre, amikor megérkezik a
desszert.
 – Hűamindenit!
– Neked csináltuk, Lucy – mondja büszkén Clive és Tristan.
Egy különleges csokoládés mini esküvői tortát csináltak, amit
valószínűleg már korábban kiszállíttattak a klubba, hogy itt
várjon rám. A tetején egy csokor csillagszóró szikrázik, a
csokoládébevonat pedig ránézésre vagy három centi vastag
lehet. Egyszerűen meseszép. A többi lánybúcsús csapat felől is
irigykedő pillantásokat kapok. Hah. El a kezekkel!
– Fiúk, igazán! – mondom könnyek között, és előadom a
tortafelvágás próbaváltozatát. Mindenki éljenez, aztán
nekiugrunk. Magamnak egy megaszeletet adok – nyami. Persze
csak színtiszta udvariasságból, mondanom sem kell. Bár, ha
ebből túl sokat eszem, akkor esélyem sincs beleférni az esküvői
ruhámba. A következő néhány napban csak levegővel szabad
táplálkoznom, hogy ezt ledolgozzam. Úgy érzem, hogy részeg
vagyok, enyhén szédülök, és némi koordinációs zavarom is
támadt. Vajon tényleg megtörténik velem most mindez?
Aztán ahogy felnézek, azt látom, hogy ott áll előttem az
Imádott, és ebből tudom, hogy megérkeztem a hallucinációk
birodalmába. Villám megáll félúton a szám felé.
– Ne tedd ezt – mondja tompa hangon.
Semmi nem jut eszembe, amit erre mondhatnék. A szám
kinyílik, de nem jön ki rajta semmi.
– Ne menj férjhez!
Amikor körbenézek, azt látom, hogy a barátaim kezében
szintén megállt a villa.
Ezek után, tökéletes időzítéssel, Buja Berta, a vörös parókás
konferanszié libeg oda az asztalunkhoz.
– Ó, hello, szívecském. – Hibátlanul manikűrözött ujjai Aiden
karjára kulcsolódnak, és markos öleléssel magához szorítja,
miközben színpadias mozdulattal megnyomogatja a bicepszét. A
reflektorfény az asztalunkhoz lendül. A többi részeg lánybúcsú
közönsége elismerő hangon felbúg. Szeretnék meghalni. Az
Imádott pislog az erős fényben, én pedig szeretnék felállni, és
leállítani az egészet, de nem tudok. Az agyam képtelen munkára
bírni a lábaimat vagy a számat, vagy bármelyik legalább egy
kicsit is használható testrészemet. – Csinos kis jószág vagy.
Az Imádott arcáról lerí a döbbenet, és hogy rettentő kínosan
érzi magát a figyelem középpontjában.
– Csak nem te vagy a szerencsés vőlegény?
– Nem – feleli színtelen hangon.
– Pedig úgy tűnsz, mint aki szeretne az lenni. – A közönség
lelkesen tapsol. Az Imádott nem szól semmit.
Chantal a fülembe súg.
– Ahhoz képest, hogy csak egy kivénhedt nőimitátor, a fickó
megfigyelőképessége egészen döbbenetes.
– Vidd haza, és jól rakd meg – tanácsolja a konferanszié. –
Lehet, hogy soha többet nem lesz rá esélyed? –Aztán
továbbhalad a következő asztalhoz, ahol az asztalfőn ülő
menyasszony legalább hat hónapos terhes, mert a pocakja
kétszer akkora, mint Chantalé. De azért még nem szállt le
teljesen Aidenről, mert a válla fölött visszakiabál: – Ha nem
kellesz neki, akkor esetleg próbálkozzál nálam!
Chantal kiveszi a villát a kezemből, és leteszi a tányéromra.
– Legjobb lenne, ha mindketten kimennétek – mondja nekem
és az Imádottnak. – Úgy látom, mintha egyet s mást meg kéne
beszélnetek egymással.
Barátnőm valahogy talpra állít, aztán a lábaimnak eszébe jut,
hogy is megy az a dolog a járással. Az Imádott kézen fog, és
kivezet a klubból. Talán legjobban azzal írhatnám le, milyen
állapotban vagyok, hogy nem csupán a barátaimat hagytam
faképnél a saját lánybúcsúmon, hanem félbehagytam a
csokoládétortát is, de ez csak nagyon-nagyon sokára fog majd
eszembe jutni.
 Ötvenhatodik fejezet

Az Imádottal találunk egy éjjel-nappali kávézót valahol a Soho

legmélyén. Minden valószínűség szerint a földgolyó legretkesebb
vendéglátó-ipari egysége. A padló koszos és repedezett. Az
ablakokon az látszik, hogy jó néhány éve nem találkozhattak
szappanos vízzel. Az asztalokon üres kávéscsészék, meg muffinok
és kekszek romjai hevernek szanaszét. Az ablak mellett találunk
egy olyan helyet, ami viszonylag tisztának tűnik, és behúzódom
az ülésre.
Van egy-két csöves is, meg néhány fickó kapucnis pulóverben.
Mind végigméri a szerelésemet. A kapucnisok meg sem
próbálják leplezni a széles vigyorukat. Ha lenne hozzá erőm,
elküldeném őket a búsba, de nincs.
– Kérsz egy kávét?
Bólintok. Ez volt az első mondat, amit Aiden mondott nekem,
mióta eljöttünk a klubból. Leveszi a zakóját, és a vállamra teríti.
Szorosan összefogom magamon. Olyan illata van, mint az
arcszeszének. Aztán odamegy a pulthoz, és megvárja, míg
kiszolgálja egy mogorva lengyel lány, aki teljesen nyilvánvalóan
bárhol szeretne lenni, csak itt nem. Lelkem egyik fele pontosan
tudja, mit érez a lány.
Szívem csak úgy dübörög az adrenalintól, és bensőmben forró
zsongást érzek. Kavarog a fejem, de ennek most semmi köze
ahhoz, hogy mennyi pezsgőt döntöttem a gallérom mögé. Aiden
utánam jött. Eljött, és megtalált a lánybúcsúmon, és megkérte a
kezemet – talán. De lelkem másik fele egyáltalán nem akar most
itt beszélgetni. Holnapután férjhez megyek Marcushoz, és
mámorosan boldog akarok lenni emiatt. Lelkem egyik fele az is.
De a másik felét puszta rémület tölti el. Vajon helyes, hogy így
érezze magát egy menyasszony közvetlenül az esküvője előtt?
Az Imádott visszajön a kávéval. Két tejeskávét hozott. Nagy
része kilötyögött a tányérba, de nem Aiden hibájából.
– Hoztam egypár csokis muffint is – mondja.
A kávézó lepukkant külseje ellenére a muffinok klasszul
néznek ki. Házi készítésű. Csokidarabokkal. És mégse tudok egy
falatot se lenyelni. A helyzet kétségbeejtő. Az Imádott megpróbál
úgy tenni, mintha megkóstolná.
A kávé is elviselhető. Bár az is igaz, hogy három csomag cukrot
döntöttem bele azzal az ürüggyel, hogy szükségem van egy kis
energiára. A csésze tűzforró, és szinte jólesik, ahogy égeti a
tenyeremet. Leszedem a fejdíszemet meg a fátylat, és
gondolkodás nélkül leteszem az asztalra magam mellé, egy
kávétócsa kellős közepébe.
– Akkor most mit csináljunk? – teszem fel a kérdést.
– Nem szeretném, ha hibát követnél el, Gyönyörűségem –
mondja végül az Imádott.
– És szerinted éppen erre készülök?
– Szerinted nem?
– Néhány perccel ezelőtt valószínűleg még azt mondtam volna,
hogy tévedsz.
– És most? Megrázom a fejem.
– Most már nem tudom.
– Marcus nem való hozzád – közli az Imádott.
Megkockáztatok egy mosolyt.
– Te viszont igen?
– Azt hiszem.
– Megpróbáltuk, Aiden, de nem jött össze.
– Szerintem túlságosan elsiettük – mondja. – Én túlságosan
elsiettem a dolgot. – Átnyúl a mocskos asztal fölött, és megfogja a
kezemet. – Kettőnk kapcsolata egészen különleges volt.
 – Én pedig elbaltáztam.
– Nem lett volna szabad szakítanunk. Akkor túlságosan meg
voltam bántva, és elkapkodtam a döntést.
– Ez volt egészen pontosan az én mentségem is. Megrázza a
fejét.
– Tudom. – Mosolyogni próbál. – Kiváló mentség volt.
– Akkori – Észreveszem, hogy a jegygyűrűmmel játszadozom,
és gyorsan abbahagyom. – Akkor most feleségül kérsz?
– Nem – mondja az Imádott. – De azt hiszem, hogy kéne még
egy esélyt adnunk a kapcsolatunknak.
– Azt akarod, hogy fújjak le mindent két nappal az esküvő
előtt arra alapozva, hogy talán reményünk van arra, hogy valami
használható kapcsolatot alakítsunk ki?
– Ennél jóval többről van szó – feleli erre. – Te is nagyon jól
tudod. – Hüvelykujjával végigsimít a kézfejemen. – Tudom, hogy
nagyon sokat kérek, Lucy.
– Tökéletesen látod a helyzetet. – Próbálok frivol hangnemet
megütni, de nem jön össze.
Zavaromban elgondolkodva feltörlöm a kávét a fátylammal,
ahogy eszembe jut az elegáns ruhadarab, amely a hálószobám
ajtaján lóg belülről. Lemondjam az esküvőmet azért, mert
halovány esély van arra, hogy esetleg újra összejöjjek Aiden
„Imádott” Holbyval, akin szemmel láthatólag képtelen vagyok
túllépni? Vagy maradjak Marcusszal, aki igen messze van a
tökéletestől, de aki feleségül akar venni?
 Ötvenhetedik fejezet

Ahogy az már minden rendes lánybúcsú hagyományai közé

tartozik, észbontóan másnapos vagyok. A Csokoládé
Mennyország sarkában egy kanapén görnyedek, legjobb
barátnőimtől körülvéve. Ők is másnaposak. Kivéve Chantalt –
aki viszont olyan rémesen néz ki, mintha ő is macskajajjal
küzdene.
Felváltva szorongatom a fejemet és a hasamat. Nem is tudom,
melyik fáj jobban. Halált megvető bátorsággal azért átküzdöm
magam egy szelet csokis banamellás túrótortán, hátha az majd
helyreállítja az egyensúlyomat. A csokoládé köztudottan
gyógyítja a másnaposságot – csakúgy, mint a közönséges náthát,
a menstruáció előtti feszültséget, az orrvérzést és talán még a
szemölcsöt is. Valójában az egyedüli nyavalyák, amiken nem
segít, sajnálatos módon a pattanás és az elhízás. Amúgy pedig a
banán is dugig van fehérjével, ami ugyebár egészséges – szóval
tulajdonképpen gyógyszert fogyasztok.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezi Nadia. Ő is a kanapén elnyúlva
hever mellettem. Hangja hű mása Bonnié Tyler reszelős
orgánumának.
– Örömmel látom, kedves barátaim, hogy bár elhagytalak
benneteket a lánybúcsúm kellős közepén, azért képesek voltatok
meglehetős sikerrel folytatni a partit nélkülem is.
– Azt hittük, hogy még visszajössz – mondja Autumn.
– Nem tudtuk eldönteni, hogy örömünnepet kéne ülnünk,
vagy a bánatunkat kéne alkoholba fojtanunk – szól közbe Nadia.
– Ezért aztán mindkettőt tettük.
Lehajtom a fejemet.
 – Most mit fogok csinálni?
A lányok aggódó pillantást vetnek rám, aztán Chantal vállalja a
szószóló szerepét.
– Mi is épp ezt szeretnénk tudni, kedvesem.
– Az Imádott arra kért, hogy fújjam le az esküvőt. Nadia a
karomra teszi a kezét.
– És te is ezt szeretnéd?
– Nem tudom.
– Egy napod van rá, hogy eldöntsd – emlékeztet.
Mintha én nem tudnám. Rögtön a sebtében összehívott
gyűlésünk után indulok a Trington Kastélyszállóba. Marcus
megszervezte, hogy értem jön egy kocsi, és elszállítja az összes
cuccomat. Ő majd később csatlakozik, csakúgy, mint a szüleim –
apám a fodrász tyúkjával; anyám meg a kopaszodó
milliomosával. Már a gondolattól is rosszul vagyok.
– Egy esküvőt nem lehet egy nappal előtte lemondani –
mondom elgyötörten. – Gondoljatok csak a rengeteg kiadásra.
Marcus ezreket költött már rá. Súlyos ezreket.
– De nem mehetsz férjhez, ha ennyi kétség van benned, Lucy.
– Autumn mindig magabiztosan rátapint a lényegre.
– Én szeretem Marcust – kötöm az ebet a karóhoz. – Csak
arról van szó…
– Hogy az Imádottat még jobban szereted.
– Nem is igaz – tiltakozom. – Egyszerűen bele voltam
habarodva. Csak az a baj, hogy annyira meggyőző tud lenni. –
Eszembe jut, ahogy előző este ott ült a kávézóban a hatalmas
barna kölyökkutya-szemeivel, és könnyedén el tudnám hinni,
hogy még minden megtörténhet. Lemondhatnám az esküvőt,
elbúcsúzhatnék Marcustól minden nagyobb dráma nélkül, és
elhajóznék a naplementébe az Imádottal, mivel jól tudnám, hogy
kapcsolatunk bizonytalan kezdete ellenére végül mámorosan
boldogok leszünk. Aztán rájövök, hogy túl sok romantikus filmet
láttam. Richard Gere és Debra Winger igen sok mindenért
felelős. Az ilyesmi csak Hollywoodban lehetséges. Ezt észben kell
tartanom. A való életben mindenki rettenetesen ki fog borulni, és
senki nem fog velem többet szóba állni. Először elveszítem
Marcust, aztán az Imádottal szakítani fogunk, én pedig egyedül
maradok, és senki nem fog szeretni. Esküvőt nem lehet
lemondani a huszonnegyedik órában. Ilyet egyszerűen nem illik
csinálni. Hogyan is okozhatnék ennyi fájdalmat? Szomorúan
megrázom a fejem. –Fel fogom hívni az Imádottat, és
megmondom neki, hogy csak elragadott a pillanat heve, de óriási
hiba volna, ha lefújnám az esküvőmet.
Barátaim bólogatnak – Nadia és Autumn mindezt úgy, hogy
közben próbálják a lehető legkevésbé megmozdítani a fejüket –,
de nem látom rajtuk, hogy meg lennének győzve.
– Szeretném, ha mindenki időben és kicsattanó lelkesedéssel
megérkezne a szállodába – mondom, és próbálok jókedvű hangot
megütni. – Jön Darren, hogy reggel megcsinálja a hajunkat, és
hozza az asszisztensét is, aki sminkelni fog.
Marcus ma estére külön szobát foglalt nekünk – lehet, hogy
babonásak vagyunk, de nem akart semmilyen balszerencsét
megkockáztatni. Ami azt jelenti, hogy holnap egy kicsit tovább
lustálkodhatok, és rendes, meleg reggelit is kapok. Hurrá!
Clive lép az asztalunkhoz.
– Hogy vannak ma a legjobb vendégeim?
– Psszt – felelem –, ne kiabálj! Lehalkítja a hangját.
– Másnaposan?
Mindannyian megkockáztatunk egy bólintást. Clive elénk dob
a kávézóasztalra egy névjegykártyát, a következő felirattal: Buja
Berta – Nőimitátor.
– Tegnapról az egyik figura? – érdeklődöm.
– Igen – erősíti meg Clive. Aztán boldogtalanul felsóhajt. – Ezt
Tristan zsebében találtam. Miért került vajon oda? Tuti, hogy
másokkal is találkozik.
 Nem szeretném megkérdezni, hogy más férfiakra vagy nőkre
gondol-e.
– Azt hiszem, kapcsolatunk napjai meg vannak számlálva –
folytatja. – Ma egész délelőtt titokzatos telefonokat intézett,
most pedig eltűnt, ki tudja, hová.
– Lehet, hogy mindenre van valami teljesen elfogadható
magyarázat – veti fel Autumn.
– Lehet, hogy Tris éppen felbéreli Buja Bertát, hogy ugorjon
elő az esküvői tortámból – teszem hozzá.
– Na, ahhoz aztán kibaszottul nagy torta kellene – mondja
erre Clive, és minden keserűsége ellenére mindannyiunkból kitör
a nevetés.
– Kénytelen leszek szerezni egy megbízható munkatársat –
folytatja, amikor alábbhagyott a vad vihogás. –Nem tudom,
meddig számíthatok még arra, hogy Tristan a környéken lesz.
Ha van olyan ismerősötök, akit érdekelne a dolog, szóljatok.
– Én nagyon szívesen vállalok egy-két váltást – mondom. Arra
gondolok, hogy most már soha többet nem leszek képes
visszamenni a Targába, hogy az Imádottal Mrs. Marcus
Canningként találkozzam. Eltökéltem magam, hogy életemnek ez
a fejezete egyszer s mindenkorra lezárult. Aiden Holbynak
határozottan kísértésre alkalmas távolságon kívül kell maradnia.
– Persze csak aztán, hogy az esküvővel kapcsolatos egész
felhajtás után lecsendesedtek a dolgok.
– Szóba nem jön. Megennéd az összes profitomat – csúfolódik
Clive.
Sértődötten karba teszem a kezemet.
– Így várjon az ember hálát.
Újra mindannyian nevetünk. Clive aztán továbbindul.
– Szóljatok, ha még bármit szeretnétek – szól vissza a válla
fölött.
– Olajra kéne lépnem. – Azzal benyomom az utolsó falat csokis
banamellás túrótortát. Lehet, hogy ez volt az utolsó dózis
csokoládém, amit még hajadonként fogyasztok el. A gondolattól
megborzongok. – Egy morzsát sem tudnék már enni – mondom,
és úgy érzem, hogy mindjárt kipukkadok. Kezemet végigsimítom
a hasamon. Jelen pillanatban gömbölyűbb, mint Chantalé, pedig
ő terhes! – Mindenkire szükségem lesz holnap, hogy cipőkanállal
belepasszírozzatok abba a nyavalyás ruhába. Hogy tudnék
holnapig lefogyni tizenkét kilót?
– Amputáltasd mindkét lábadat – hangzik Nadia segítőkész
javaslata.
– Attól viszont elég érdekesen tudnék besétálni az oltár elé.
– Nem mondtam, hogy ez a tökéletes megoldás – mondja
barátnőm. Aztán körülnéz a kis csapaton, beleegyezést várva. –
Még egyszer, utoljára megkérdezem, Lucy – mondja Nadia –,
biztos vagy benne, hogy helyesen döntöttél?
– Igen – állok fel, és vállamra veszem a táskámat. –Holnap
megtartjuk az esküvőt. – Meglepően határozottnak tűnik a
hangom, bár a gyomrom kavarog a rémülettől. – Marcus és én
össze fogunk házasodni, és nagyon boldogok leszünk egymással.
 Ötvennyolcadik fejezet

Autumn és Richard szobái a szülői házban szinte semmit sem

változtak kamaszkoruk óta. Autumn-nál nem voltak
zenészposzterek a falakon, mivel ő akkor is népzenét hallgatott,
amikor mindenki más Madonnáért vagy a Queenért meg
hasonlókért rajongott. A Pony Klub versenyein nyert
szalagcsokrait, melyek még mindig fel voltak ragasztva az
öltözőasztal tükre köré, finom porréteg borította. A ház alsó
szintjeit már vagy tucatszor átalakították és felújították, de ha az
ember megmászta a három lépcsőfordulót és felért a legfelső
szintre, ott mintha megállt volna az idő.
Kinyitotta Richard szobájának ajtaját, és megcsapta a régi
fabútorok és fiúcipők ismerős szaga. A katasztrofális karácsonyi
összejövetel alkalmával tett futó vizittől eltekintve évek óta nem
járt itt. Évek óta nem kellett erre járnia. Eszébe jutottak a
mezítlábas párnacsaták, az ugrálás öccse nyikorgó ágyán, ami
túlságosan magasan volt a házban ahhoz, hogy szüleik meghallják
– ha egyáltalán itthon voltak. Mindig is a munka játszotta
életükben az első szerepet, és hála az égnek, most is mindketten
külföldön tartózkodtak a hét végéig, így nem kellett
magyarázkodnia váratlan látogatása miatt. Nem akart rögtön
hazudni nekik, hogy mit keresett Richard hálószobájában. Bár
szükség esetére még mindig volt saját kulcsa a házhoz, mégis
Jenkinson engedte be, de tudta, hogy benne megbízhat: nem
fogja megemlíteni szüleinek, hogy erre járt. Az öreg komornyik
gyakran jobban betöltötte számára az apa szerepét, mint saját
vér szerinti apja.
Autumn széthúzta a függönyt. Erről a szobáról rögtön lerítt,
hogy fiú lakta. Ugyan most már nem volt olyan rendetlen, de a
könyvespolcon még mindig ott sorakoztak Richard könyvei, A
kívülállók, A legyek ura, Zabhegyező meg William Shakespeare
összes művei, amit Richard az iskolai könyvtárból lopott el annak
idején. A polc tetejét hosszú sorban kissé ingatagon összeállított
repülőmodellek díszítették, köztük egy helyből felszálló Harrier
gép, amivel öccse hosszú órákat töltött abban az időben, amikor
minden vágya az volt, hogy vadászpilóta legyen. Autumn
végighúzta kezét a modellen, és azon tűnődött, hová tűntek
Richard álmai. Hogy történhetett meg, hogy valaki, aki előtt
ennyiféle lehetőség állt nyitva, ilyen parádésan elbaltázta az
életét?
A gépek mellett ott sorakozott a Csillagok háborúja figuráinak
ütött-kopott gyűjteménye – ezeket a játékokat Richard egész
kisgyerekként, talán még óvodás korában kapta. Autumn
közelről megszemlélte őket, egymás után kezébe vette Han Solo,
R2-D2 és Csubakka figuráját, olyan óvatosan, mintha ritka
porcelánt fogna. Már azon is elcsodálkozott, hogy egyáltalán
túlélték a rituális méltatlanságokat, amiknek Richard kitette
őket, melyek között az is rendszeresen szerepelt, hogy egy
petárda hátára kötve kilőtte őket az űrbe. Csak a jó ég tudja,
hogy szüleik miért tartották meg ezt a sok kacatot. Azt nem
lehetett rájuk fogni, hogy túlságosan szentimentálisak lettek
volna bármivel kapcsolatban, ami gyermekeik tevékenységéhez
kötődött. Sokkal valószínűbb volt, hogy nem is érdekelte őket a
dolog, és a szobákra soha nem volt szükség más célra. Bár
Richard gyűjteménye szörnyen régimódi volt már, még biztos
vannak olyan hátrányos helyzetű gyerekek, aki értékelnék
ezeket a játékokat.
Autumn lefeküdt az ágyra, a mennyezetre bámult, és valahogy
abban reménykedett, hogy újra megtalálja azt a fiút, aki valaha
az öccse volt. De akármennyire próbálta, nagyon nehéz volt
összeegyeztetni a felnőttet, aki Richből lett, azzal a fiúval, akinek
személyisége hosszú éveken át ebben a szobában formálódott. Az
a fiú, akiben lobogott a szenvedély a Csillagok háborúja meg a jó
könyvek iránt, akinek minden vágya volt, hogy a Királynőért és
hazájáért repülhessen, már rég, nyomtalanul eltűnt.
A szoba sarkában állt Richard hatalmas mahagóni
ruhásszekrénye. Milyen más volt ez a szoba, mint a mai
tinédzserek szobái – sehol egy plazmatévé, se PlayStation, iPod
vagy akár egy számítógép. Autumn összeszedte magát, és felkelt
az ágyról, odament a szekrényhez, és némi erőfeszítés árán
kinyitotta az ajtaját. Richard régi iskolai zakója még mindig ott
lógott néhány más ruhadarab társaságában, de ezeken kívül nem
sok egyéb volt a szekrényben. Autumn a táskájában hozott
magával egy csavarhúzót és egy kalapácsot is, ha esetleg fizikai
erőre is szükség volna az előtte álló feladathoz, de aggodalma
feleslegesnek bizonyult. A szekrény aljában levő falemezen egy
ujjnyi lyuk volt, és megpróbálta ebbe beledugni a mutatóujját. A
lemez könnyedén kimozdult a helyéből. Alatta benyomva egy
puha fekete Puma sporttáska lapult, melyet Autumn kiemelt a
szekrényből. Richard külön megkérte, hogy ne nézzen bele a
táskába, és Autumn megígérte, hogy így is fog tenni. Őszintén
szólva, minél kevesebbet tud az egészről, annál jobb. Felhívta a
telefonszámot, amit Richardtól kapott, de a vonal túlsó oldalán
csak annyit mondtak, hogy várjon, amíg felveszik vele a
kapcsolatot. Most nem tehetett mást, mint hogy vigyázzban ülve
várakozzon a tiltott áruval, bármi légyen is az. Vállára emelte a
sporttáskát, még egyszer utoljára körülnézett a szobában, aztán
becsukta maga mögött az ajtót.

– Mi az a kezedben? – Autumn kis híján frászt kapott. Addison

már ott várta a műhelyben, amikor megérkezett a központba.
Barátja a kezében tartott sporttáska felé intett. – Csak nem
készülsz futni?
Autumn érezte, hogy arca lángvörös lesz.
– Csak egypár holmi, amit Richard kért, hogy hozzak el a
szüleink házából. – Nem merte megkockáztatni, hogy otthon
hagyja a lakásában a táskát – vagy ami ennél még lényegesebb,
annak tartalmát. Valami oknál fogva úgy gondolta, nagyobb
biztonságban lesz, ha valahol a munkahelyén rejti el, amíg be
nem fut a telefonhívás, hogy hol kell átadnia az árut. Autumn
most már kezdte belátni, hogy ez meglehetősen ostoba ötlet volt.
– Miért nem mondtad reggel? Elkísérhettelek volna. –
Addison arcon csókolta, és elnevette magát. – Azért jöttem, mert
fantasztikus hírem van.
Autumn képtelen volt megszólalni.
– Úgy tűnik, hogy sikerült támogatást szerezni, szóval
Tasminnak tényleg összejöhet az a stand a Camden piacon. Még
valami ösztöndíjat is tudok szerezni, amiből alapanyagot tud
venni, hogy legyen elegendő portékája, és van jó néhány kiadó
hely is, szóval úgy tűnik, semmi akadálya, hogy legyen egy saját
kis bódéja.
– Hűha – ez volt minden, amit Autumn mondani tudott, de
tudta, hogy ez nem tükrözte kellőképpen, valójában milyen
lelkes volt a hírtől.
– Azt hittem, körbe fogod táncolni a termet örömödben. –
Addison meglepetten félrebiccentette a fejét. – Mi a gond? Az
arcodon mintha bűntudat látszana.
– Nem, nem is – válaszolta.
Addison tekintete újra a sporttáskához vándorolt.
– Nincs esetleg köze a dolognak ehhez?
– Ehhez? Barátja bólintott.
– Csak egypár ruha meg ilyen apróságok vannak benne, azt
hiszem… de nem vagyok benne biztos.
Addison homloka elfelhősödött.
– Túl régóta dolgozom olyan kuncsaftokkal, akik nem
feltétlenül a törvényes úton járnak, Autumn – mondta. –
Mérföldekről rájövök, ha valaki sumákol.
 – Semmi fontos. Komolyan.
– Hadd nézzem meg, mi van a táskában – mondta Addison
határozott hangon. Autumn pedig nem tiltakozott, amikor
Addison a cipzárhoz nyúlt.
Barátja kiemelt egy plüssmackót. Barátságos mézszíne volt,
csokornyakkendőt viselt, és arcán idétlen vigyor ült. A zsákban
tucatnyi ugyanilyen mackó sorakozott egymás mellett.
– Plüssállatok?
Autumn megvonta a vállát, és megpróbált könnyedén nevetni.
Nyomorúságosra sikerült a dolog.
– Ismered Richardot!
– Túlságosan is – mondta Addison, azzal felvett egy faragókést
a legközelebbi munkapadról, és felhasította a mackó hasát.
Autumn lélegzete elakadt. A mackó belsejében kis zacskókban
fehér por lapult.
Addison kiemelt egyet, és megsodorta az ujjai között.
– Tudod, hogy ez micsoda?
– Nem – felelte –, pontosan nem. De azt tudom, hogy semmi
jó. – Soha nem tudott ügyesen hazudni. Háta meggörnyedt, és
lerogyott a legközelebbi székre. – Megígértem, hogy Richard
nevében átadom ezt a táskát – vallotta be.
Addison még kevésbé látszott boldognak.
– Kinek?
Autumn mély lélegzetet vett. Ideje volt, hogy őszinte legyen
vele.
– Néhány igen sötét alaknak.
– El kell vinned a rendőrségre.
– Nem tehetem. Richard nagyon nagy bajba kerülhet.
– Már így is nagy bajban van, Autumn.
– De ha én feladom, azzal aligha segítek rajta – próbált
kétségbeesetten érvelni. – Mindig én voltam, aki kihúzta a
szarból Richardot. De ígérem, soha többet nem teszek ilyet. Most
az egyszer még meg kell tennem a kedvéért, aztán vége. Attól
kezdve csinál, amit akar.
– Te meg behoztad ezt egy kábszeresekkel dolgozó
rehabilitációs központba – mondta Addison keményen. –
Kockára tetted az állásodat és mindannyiunk jó hírét, csak hogy
az öcséd megússza szárazon?
– Igen – válaszolta Autumn halkan. Most először szembesült
azzal, hogy ilyen irányból is lehet szemlélni a dolgot.
Addison visszaadta a plüssmackót. A játék belsejéből
félelmetes brummogás hallatszott.
– Leveszem rólad a kezemet, Autumn. Nagyon sajnálom. Az
öcséd már teljesen elcseszte az életét, és most már téged is
próbál lerángatni saját magához. Ne tedd tönkre a saját életedet
azzal, hogy részt veszel ebben.
– De mi mást tehetnék? – zokogta Autumn. Addigra viszont
Addison már be is vágta maga mögött az ajtót.
 Ötvenkilencedik fejezet

Marcus a karjába vesz, és szorosan átölel. – Hát itt volnánk, bébi

– mondja. Soha nem szokott bébinek hívni.
A Trington Kastélyszállóban vagyunk, és már jó néhány órája
itt húztam meg magam. Nem csináltam semmi különöset,
leginkább csak pánikoltam. De örülök, hogy Marcus végre
befutott, tőle biztosan könnyebben meg fogok nyugodni.
Olyan, mintha hetek óta alig láttam volna a vőlegényemet.
Annyi mindent kellett csinálni, olyan sok szerveznivaló volt,
pedig Jacob fantasztikusan sokat segített. Olyan őrületes volt a
hajsza, hogy még a lakásomból kiköltözni sem volt időm, hogy
átköltözzek Marcushoz. Az esküvő pedig máris itt a nyakunkon.
– Izgulsz? – kérdezem. Marcus megrázza a fejét.
– Egy cseppet sem. Már nagyon várom az egészet – mondja
lágyan. – Lucy Lombard az én törvényes hitvesem lesz. Vagyis
én leszek a világ legszerencsésebb embere. Miért kellene
izgulnom emiatt? – Még szorosabbra kulcsolja a karját
körülöttem, és szerelmes pillantással néz a szemembe. – Te
izgulsz?
– Nem, nem – felelem. Izgulni nem izgulok. Közelebb járnék az
igazsághoz, ha azt mondanám, hogy halálosan be vagyok rezeivé.
Nemcsak eddig laktunk külön, hanem ma éjszakára is külön
szobát foglaltunk. Marcus rémesen babonás, és nem szeretne
megpillantani, mielőtt a templomba érek. Egyetértek a
döntéssel. Általában nem kell sok biztatás a balszerencsének,
hogy a fejemre záporozzon, és nem szeretném kihívni a sorsot
magam ellen.
– Megérkeztek a szüleim – mondom, és összeráncolom az
orromat.
– Attól biztos jobban fogod érezni magad – mondja. Valójában
ettől inkább úgy érzem, hogy kedvem lenne felkapni egy
újratöltős puskát, és válogatás nélkül legyilkolni mindenkit, aki a
szemem elé kerül.
– Hétre foglaltam asztalt a vacsorához. – Szórakoztatónak
ígérkezik az este, mivel meglehetősen elmérgesedett
hangulatban zajló válásuk óta most fognak először egy légtérben
tartózkodni. Talán az idő már mindenkit megszelídített, meg sok
víz folyt le minden folyón stb., és hátha anyám már nem akarja
kikaparni a Fodrász szemét, apám pedig nem érez kísértést,
hogy földhöz vágja a Milliomost. Talán Victoria Beckham is
elkezd takarékoskodni, és a sarki jégtakarók olvadása is megáll.
Marcus elgondolkodva dörgöli az állát.
– Azóta nem láttam a szüléidet, hogy…
– Hogy összeházasodtak – emlékeztetem. – Én is alig láttam
őket azóta. – Apám mostanság Anglia déli partján úszik a hitvesi
boldogságban egy nővel, aki feleannyi idős, mint ő, anyám pedig
a szexben dúskáló spanyolországi fiesták mellett döntött egy
olyan férfi társaságában, aki viszont ránézésre kétszer annyi
idős, mint ő.
– Egyszeriben nagyon csábítónak tűnik a gondolat, hogy
kettesben meglógjunk a Bahamákra – mondom.
– Hidd el, hogy mesés lesz az esküvő – ígéri Marcus, és
gyengéden szájon csókol. – Mindenki évekig fogja emlegetni.

Először a vacsorát kell túlélnünk. Marcus ül az asztalfőn, én pedig

az asztalvégen. Egymással harcban álló szüleim pedig az asztal
két oldaláról néznek farkasszemet. Próbáljon meg bárki
ülésrendet készíteni olyanoknak, akikről előre lehet tudni, hogy
utálják egymást. Három golyóstoll száradt ki, mire kész lettem.
Minden valószínűséggel ez lesz életem leghosszabb estéje, és
hirtelen arra vágyom, hogy az Imádottal megint elbújhassak a
női vécében, és ettől egy kicsit felélénküljek. Aztán minden
erőmet összeszedve elhessegetem Aiden Holby képét lelki
szemeim elől, és széles mosollyal nézek egybegyűlt vendégeimre.
Bár anyám olyan barnára van sülve, mint a mahagóni, tudom,
hogy alatta az arca falfehér és vonásai feszültek. Apám
kimerültnek látszik, és nem hinném, hogy attól, hogy túl sokat
golfozik. A Fodrász – Myleen – kurvának öltözve érkezett. Egy
fehér, olyan mélyen kivágott felső van rajta, ami alig takarja a
mellbimbóit. Bár azok a valamik nem is lehetnek a valódi mellei,
ha jól sejtem. Az biztos, hogy vízbe fojtani nem lehetne a csajt. A
Milliomost mindenesetre teljesen magával ragadta. Harsányan
nevet mindenen, amit a nő mond – bár az nem túl sok. Időről
időre a Milliomos összerándul, gondolom, akkor, amikor anyám
lába kapcsolatba lép a sípcsontjával. Apám sötét pillantással
mered anyámra a tökéletesen elrendezett fehér rózsakompozíció
fölött.
Ez aztán mesés, sóhajtok magamban. És még csak az előételnél
tartunk. Hogy a pokolba fogunk eljutni a desszertig? Márpedig ki
fogunk tartani addig, akármi lesz is. Ezen az egész
gyomorgörcsön nem tudnék keresztülmenni, ha az alagút végén
nem várna rám csábítóan a csokoládé. Minden valószínűség
szerint ez már a legeslegutolsó lehetőségem lesz, hogy
egyedülálló nőként csokoládét egyek, márpedig egy ilyen
lehetőséget meg kell ragadni.
Marcus teljes erőbedobással játssza a szívélyes házigazdát.
– Mindannyian jól utaztak?
– Csodásan – mondja apám. – Egy luxuskategóriás Bentleyben
az ember minden kényelmet megtalál.
Feltételezem, hogy az utazás körülményeiről beszél, bár
manapság soha nem lehet tudni. Anyám a pezsgőspoharával
játszadozik.
– Howard magánrepülőt bérelt – közli hűvösen. Apám ettől
visszaköpi a pezsgőjét. Egy magánrepülő valóban üti a
luxuskategóriás autót – még akkor is, ha az egy Bentley. Egy null
anyának. Marcus tovább küzd.
– Gyönyörű a szálloda, ugye? Szép szobákat kaptak?
– A nászutas lakosztályban vagyunk – közli apám, miközben le
sem veszi szemét anyámról.
– Elnöki lakosztály – vág vissza anyám. – Hatalmas.
Hmm. Ebben már nem vagyok olyan biztos. A nászutas
lakosztály azt sugallja, hogy még mindig állandóan szexeinek, az
elnöki lakosztály viszont arról árulkodik, hogy rengeteg pénzük
van, de feltehetően már rászorulnak a Viagrára. Azt hiszem, ezt a
pontot apának adhatjuk. Anyám is így gondolhatja, mert nagyon
agresszíven nyakalja a pezsgőjét.
Ez kész rémálom. Már szinte azt kívánom, bárcsak meghívtuk
volna Marcus szüleit is. Akkor legalább elterelné a figyelmemet,
hogy Tapizós Dave a combomon nyúlkál, Hilary, a Hun pedig
méltó ellenfele volna anyámnak. Meggyőződésem, hogy
kirobbant volna köztük egy kalapháború vagy valami hasonló.
Vőlegényem elkínzott tekintettel néz rám. Pillantását együtt
érző mosollyal viszonzom. Végtelenül dühös vagyok a szüleimre
– Marcus mindent elkövet, hogy kellemesen töltsük az estét, ők
pedig mindannyian elképesztően gorombák egymással. Miért
van az, hogy az esküvők és a temetések mindenkiből kihozzák a
legrosszabbat? Alig néhány órán át kéne tisztességesen
viselkedniük egymással, aztán megint nem kellene találkoznunk,
amíg meg nem születik az első unokájuk. Legalábbis manapság
így működnek ezek a dolgok, ha jól tudom. Végigpillantok az
asztal körül látható karba tett kezeken és szúrós tekinteteken, és
elönt a kétségbeesés. Költséget és fáradságot nem kímélve
készültünk erre az esküvőre; én pedig csak abban bízhatok, hogy
elég sokáig tudnak viselkedni ahhoz, hogy mindannyiunk
számára valóban emlékezetes maradjon ez a nap.
 Hatvanadik fejezet

Marcus elkísér a szobám ajtajáig. Aztán a falhoz szorít,

odanyomul hozzám, és hosszan, erősen megcsókol.
– Mmm – duruzsolja a fülembe. – Balszerencsét hoz, ha az
esküvő előtti éjszakán ájulásig szexel a menyasszony?
– Minden valószínűség szerint igen.
– Azért nincs kedved megkockáztatni? – kérdezi, miközben
kezével a fenekemet cirógatja. Egyre vadabbul csókol. – Lent az
étteremben szerettem volna megint végigcsúsztatni a kezem fel
a combodon, mint múltkor az Alfonsóban.
Kibontakozom az öleléséből.
– Az te voltál? Marcus felnevet.
– Szerinted ki más lehetett?
Erre nem igazán mondhatom, hogy „az apád”, nem igaz? Ha
azt gondoltam volna, hogy Marcus simogatja a narancsbőrömet,
akkor nem iszkoltam volna ki a női vécébe, és a dolog nem
végződött volna azzal, hogy Aiden „Imádott” Holbyval
csókolózom. Szemem mögött kezdődő fejfájást érzek, és érzem,
hogy csokoládékrízis közeleg.
– Holnap nagyon korán kell felkelnünk – mondom inkább. –
Legjobb lenne, ha rögtön ágyba bújnék.
– Én is éppen ezt javasoltam – feleli Marcus csillogó szemmel.
– Majd holnap – ígérem, és megcsókolom. De a pillanat már
elszállt. – Várjunk, amíg férj és feleség leszünk. Akkor sokkal
izgalmasabb lesz.
– Igen? Nem akkor fejeződik be a szexuális életünk, amikor
összeházasodunk?
 Megvonom a vállamat.
– A szüleimre ez szemmel láthatólag nem igaz. Marcus
elhúzódik tőlem.
– Igen, de egyikük sem az első házasságában él – hívja fel a
figyelmemet. – Ilyenek voltak akkor is, amikor még együtt
éltek?
– Persze hogy nem! Marcus elengedi a kezemet.
– Éppen erről beszélek én is.
– Normálisak voltak – magyarázom. – Veszekedtek.
Duzzogtak. Valószínűleg szökőévben egyszer szexeltek is. De az
idő legnagyobb részében, amíg házasok voltak, elég jól kijöttek
egymással.
Vőlegényem egyszerre nagyon komoly arcot vág.
– Te is ezt akarod kettőnknek? Hogy jól kijöjjünk egymással?
– Nem – felelem erre –, ennél jóval többet akarok. Azt
szeretném, ha nemcsak a férjem, hanem a legjobb barátom is
lennél. Szeretném, ha egyszerre lennél a szeretőm meg a
gyerekeink fantasztikus apukája.
– Én is szeretném mindezt. Rámosolygok.
– Akkor biztos nagyon boldogok leszünk. Marcus az órámmal
játszadozik, és elgondolkodva dörgöli a hüvelykujjával.
– Akkor miért szakítottak az őseid?
– Azt hiszem, leginkább az unalom lehetett a legfőbb oka
annak, hogy elváltak – válaszolom. Soha nem beszéltem
egyikükkel sem igazán a részletekről. Szerintem az ember
ilyenekre nem szokott rákérdezni, vagy igen? Anyám nagy
valószínűséggel zavarba ejtő részletességgel kezdené el leírni
apám hálószobai hiányosságait, és őszintén szólva, ez az
információ számomra jóval több volna a kelleténél. Nagyon
szeretem a szüleimet, meg minden, de túl sokat azért nem
akarok tudni róluk. Végül ennyiben maradok: – Nehéz időszakon
mentek keresztül.
 A dolog iróniája, hogy anyámnak elege lett abból, hogy apám
még mindig úgy nézett ki, mintha itt felejtették volna a
nyolcvanas évekből, ezért rábeszélte, hogy egy kicsit vegye
modernebbre a külsejét. Apám véletlenül kipróbált egy új
fodrászatot, ahol Myleen, a Fodrász segítségével egy kicsivel
nagyobb átalakuláson ment át, mint amit eredetileg kért. Azt
soha nem fogom megtudni, hogy Myleen egészen pontosan mit
látott az őszülő, fejtetőn átfésült hajában. Bár az ember a saját
szüleit szerintem soha nem igazán látja szexuális célpontnak, ha
belegondolok.
– Aztán apám találkozott valaki mással. És nehogy lemaradjon
valamiben, anyám is követte a példáját.
Vőlegényem arcán szabályos aggodalom ül, ahogy ezt a
kinyilatkoztatást hallgatja. Talán a saját korábbi kilengései
jutottak eszébe.
– De nem törvényszerű, hogy velünk is ez történjen. –
Bátorítóan megszorítom a kezét. – Persze dolgoznunk kell majd
rajta, Marcus. A jó házasságok nem csak úgy, véletlenül
születnek.
– Igazad van – feleli Marcus, de látom, hogy valami már eltűnt
a pillantásából. Ujjaival végigszánt a hajamon, és még egyszer,
utoljára megcsókol, de ajkából már hiányzik a tűz. – Legjobb lesz,
ha korán lefekszünk.
Aztán elindul, és végigmegy a folyosón, én pedig követem a
tekintetemmel.
– A templomban találkozunk – kiált vissza a válla fölött.
– Szeretlek! – kiáltom utána, de azt hiszem, ezt már nem
hallja.
 Hatvanegyedik fejezet

Álmatlanul fekszem az ágyamon, és a plafonra meredek.

Megettem a csokoládét, ami a párnámra volt készítve. Nem volt
rossz. Nem volt kiemelkedő. Valójában meglehetősen közepes
minőségű csokoládé volt ahhoz képest, ha belegondolok, hogy ez
most már tényleg az abszolút utolsó csokoládé lehetett, amit
egyedülállóként fogyasztottam el. Kellett volna hoznom
tartalékot a Csokoládé Mennyországból, hogy végig tudjam
csinálni. Ez komoly feledékenységre utal részemről, és rögtön
felmerül bennem a kérdés, hogy vajon még mit felejtettem el.
Talán túl sok kávét ittam a vacsorához, mert most úgy érzem,
hogy csupa ideg vagyok, és a szemem egyáltalán nem akar
lecsukódni.
A folyosó túlsó végén Marcus feltehetően mélyen alszik. A
nászutas lakosztályban apám és a Fodrász valószínűleg vadul
munkálkodik egymáson, csakúgy, mint anyám és a Milliomos az
elnöki lakosztályban – bár előfordulhat, hogy az utóbbi páros
némi kémiai segítségre szorult. Már az is elég kellemetlen, ha az
ember elképzeli, ahogy a saját szülei szexeinek, de ennél még
rosszabb azt elképzelni, ahogy másokkal szexeinek – és még
élvezik is! Pfuj. Próbálom elterelni a gondolataimat a témáról.
Pedig a világ minden pontján vannak emberek ugyanilyen
helyzetben – alszanak, szeretkeznek, vagy virrasztanak az
aggodalomtól.
Oldalamra fordulok, és megpróbálok kényelmesebb pózt
keresni. A mobilom ott fekszik az éjjeliszekrényen, és csábítóan
kacsingat felém. Kíváncsi vagyok, mit csinálhat most az Imádott.
Vajon ő is mélyen alszik? Esetleg valaki más is van az ágyában?
Van rá bármi esély, hogy ő is ébren fekszik és rám gondol?
Kézbe veszem a telefont, és játszadozom vele. Minden
ígéretem ellenére nem kerestem meg a múltkori beszélgetésünk
után, amikor a retkes kávézóban üldögéltünk. Határozottan
szándékomban állt felhívni, hogy beszámoljak neki az
érzéseimről, de ha egész őszinte akarok lenni, fogalmam sem
volt, hogy mit mondhatnék neki. Csak hímeztem-hámoztam
volna, és leginkább elbaltáztam volna az egészet. Ennél az
Imádott többet érdemel.
Hajnali három óra van. Ez az éjszakának az az időszaka, amikor
a legtöbben meghalnak, amikor részeg emberek felhívják a volt
szerelmeiket, és könyörögnek, hogy hadd jöjjenek újra össze, ez
az az időszak, amikor mindenféle hülyeség történik. Tisztában
vagyok mindezzel, így aztán, mielőtt meggondolnám magam,
kikeresem az Imádott számát. Remélhetőleg^rögtön a
hangpostára kapcsol, és hagyhatok egy szép üzenetet, amiben
elmagyarázom, mekkora marha vagyok, és remélem, nagyon
boldog lesz, meg hogy hiányozni fog nekem. Rettenetesen. Vagy
valami ilyesmit.
Három rövid csengés után az Imádott felveszi a telefont.
– Szia, Gyönyörűségem. – Nagyon álmos a hangja. Ezek
szerint még mindig benne van a számom a mobiljában.
– Nem akartalak felébreszteni – mondom. Rövid szünet
következik.
– Hajnali három óra van. – Hallom, ahogy elnyom egy ásítást,
és ettől elmosolyodom. Soha nem voltam az Imádottal egy
ágyban – micsoda kár –, de nem kell túlságosan megerőltetnem
a fantáziámat, hogy magam elé képzeljem testének minden
szegletét a takaró alatt, gerincének ívét, erős lábszárait, széles
vállát, ahogy majd feltámaszkodik. Olyan tisztán látom, mintha
itt volna és mellettem feküdne. Lábaim nyugtalanok, és keresik a
helyüket az ágyban. – Mit gondoltál, mivel foglalkozom?
– Nem tudok aludni – vallom be.
 – Holnap lesz a nagy nap.
– Igen. – Összekuporodom a takaró alatt. – Nem lett volna
szabad telefonálnom.
– Lehet, hogy nem – mondja erre az Imádott. – De azért
örülök, hogy felhívtál.
– Most meg nem tudom, mit mondjak.
– Meséld el, hogy mi van rajtad – közli az Imádott. – Meztelen
vagy?
Kuncogni kezdek.
– Perverz alak vagy, Aiden Holby.
– Máris jobban hangzik – feleli erre nevetve. – Ez már sokkal
inkább emlékeztet arra a Lucyre, akit ismerek és szeretek.
Torkomban egy gombóc indul el lefelé, és a gyomrom
összerándul.
– Micimackós pizsama van rajtam.
– Nagyon szexis – duruzsolja –, bárcsak láthatnám.
– Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy kerestelek –
mondom aztán. – Többet már nem hívhatlak fel – nem volna
tisztességes Marcusszal szemben. Legjobb lenne, ha mindketten
kitörölnénk egymást a névjegyzékből.
– Ha tényleg ezt szeretnéd – válaszolja az Imádott.
– Azt hiszem, így volna a legjobb. – Aiden hosszú, szomorú
sóhajt hallat.
– És mi lesz ezután, Gyönyörűségem?
– Leteszem a telefont, és vége. Holnap férjhez megyek. – Mi a
fenének kezdek el erre sírni? Csendben zokogok a telefonba. –
Csak szerettem volna, ha tudod, hogy nagyon szerettelek.
– Én pedig még mindig szeretlek, Lucy.
– Most már mennem kell. – A Micimackós pizsamám ujjával
letörlöm a könnyeimet. – Jó éjt. Szép álmokat.
– Isten veled, Gyönyörűségem. Legyél nagyon boldog. – Azzal
az Imádott leteszi a telefont.
 Hatvankettedik fejezet

Darren asszisztense már vagy háromnegyed kilónyi sminket

kent fel a sápadt, kimerült arcomra. A Lancome cég Flash
Retouche névre hallgató terméke teljes erőbedobással küzd,
hogy próbálja eltakarni a szemem alatt húzódó sötét karikákat,
és a lány egész jó eredménnyel formál át engem piruló
menyasszonnyá. Éppen fehérneműben ülök, beleértve a
harisnyát és harisnyatartót is, Darren pedig azon dolgozik, hogy
a fejem tetejére tornyozza a hajamat, amikor megérkezik a
Csokoládéimádók Klubja teljes létszámban. Berontanak az ajtón,
arcuk csupa mosoly és kacagás – és azon nyomban én is jobb
kedvre derülök. Darrent elsodorja az ár, ahogy barátnőim
odajönnek és sorban megpuszilnak.
– Hogy érzi magát a menyasszony? – érdeklődik Nadia,
miközben szorosan átölel.
– Rémülten. – Még tíz óra sincs, de máris remeg a kezem.
Bensőmben forgószélként kavarognak az érzelmek. A térdem
furcsa reszketést ad elő, ami semmi jelét nem mutatja annak,
hogy a közeljövőben alább akarna hagyni. Azt hiszem, talán
legjobb volna, ha nem említeném meg a lányoknak, milyen
telefonbeszélgetést folytattam hajnaltájban az Imádottal.
– Minden jogod megvan rá – közli Nadia. – A házasság komoly
dolog. De hidd el, hogy minden rendben lesz. A legteljesebb
rendben.
– Igen, minden rendben lesz – skandálom gépiesen. – Igen.
Igen.
– Hoztunk utánpótlást – mondja Chantal. – Nagyra nyisd a
szád!
 Így is teszek, ő pedig egyenesen a számba pottyant egy
trüffelt.
– Óóó – sóhajtok. A madagaszkári ültetvényes csokoládé
csodálatos íze elömlik a számban. Ó, igen. Ó, igen! – Hmm. Ez
határozottan sokat segít. – Ez most már feltehetően tényleg a
leges-leges-legeslegutolsó csokoládé, amit egyedülálló nőként
fogyasztok. Márpedig akkor érdemes kiélvezni a helyzetet.
Marcus mindjárt reggel felhívott azzal, hogy nagyon szeret.
Azóta folyamatosan a bőgés határán állok. Végül egy magányos
könnycsepp bukkan fel a szemem sarkában.
– Nem sírjuk szét a sminket – utasít Chantal, és egy kilőtt
puskagolyó sebességével itatja fel a vétkes folyadékot egy
zsebkendővel. – Szívd vissza. Szipogjál! Csak azután szabad sírni,
hogy kimondtad a boldogító igent.
Szipogok. Bőségesen.
– Biztos, hogy minden rendben? – kérdezi Nadia. Megremeg a
szám széle. Nem sok mindent lehetne eltitkolni a lány elől, szóval
akár tiszta vizet is önthetek a pohárba.
– Tegnap éjjel felhívtam az Imádottat – vallom be. Mit is
szoktak mondani, hogy a kivégzésre tiszta lelkiismerettel kell
menni? Talán ugyanígy van az esküvővel is. – Azt mondta, hogy
még mindig szeret.
A Csokoládéimádók Klubjának tagjai aggódó pillantásokat
váltanak.
– De minden oké – mondom, és magasba emelem a kezeimet.
– Minden oké. Ettől ti még kísérjetek el a templomba a kellő
időben. Tisztáztuk a dolgokat egymás között. – Egész enyhén
elcsuklik a hangom. – Megegyeztünk, hogy soha többet nem
találkozunk, és nem is beszélünk egymással. Így tisztességes. –
Ezen a ponton pedig kitör belőlem a zokogás. Egy nyavalyás
hangyabokányit sem érdekel a sminkem. Egyszerűen
nyomorultul érzem magam.
– Csak az idegeid – mondja Nadia fürgén. – Ülj le, és egyél
csokit. De ne kend össze a fehérneműdet. – Becsavar egy
bolyhos törülközőbe, és az ágy széléhez kísér, még meg is
paskolja, amikor leülök. Rettenetesen érzem magam, hogy ő
annyi mindenen ment keresztül mostanában, és az egészet olyan
bátran csinálta végig, én pedig itt állok, és kocsonyává olvadtam
a gondolattól, hogy férjhez kell mennem ahhoz a férfihoz, akit
saját bevallásom szerint legalább öt éve szeretek, ha nem több.
– Rendelek teát. – Chantal máris nyúl a telefonért. –Meg
vodkát.
– Ti vagytok a legjobb barátnőim – bömbölök.
– Darren majd megcsinálja előbb a mi hajunkat – javasolja
Nadia. – Te meg addig pihenj egy félórát, attól majd
megnyugszol. Csak arra van szükséged, hogy valami elterelje a
figyelmedet.
Alaposan kibőgtem magam, aztán benyomtam két kupica
vodkát, három csésze teát és négy csokis croissant-t – ami most
már tényleg muszáj, hogy a legutolsó csokoládém legyen
egyedülálló koromban, mert különben soha nem fogják felhúzni
annak a nyavalyás ruhának a cipzárját. Mondanom sem kell,
hogy sokkal, de sokkal jobban érzem magam.
Jacob bedugja a fejét a szobám ajtaján.
– Mindenki úrinőnek néz már ki?
– Nézőpont kérdése – feleli Nadia. – Mindenesetre
mindannyian fel vagyunk már öltözve.
Jacob belép a szobába, és végigméri a csapatot.
– Hű, a mindenit! – Ragyogó mosollyal néz ránk. –Egytől egyig
csodásan néztek ki.
Mostanra már a lányoknak is elkészült a frizurája meg a
sminkje, és szűk selyemruhákban parádéznak. Autumn ruhája
olyan színű, mint az omlós karamell, Nadia gazdag kávészínt
visel, Chantal pedig sötét, keserűcsokoládé-árnyalatot. Jacob a
csokoládémotívumot választotta – mi mást? Az én ruhám fehér
csokoládé színű, és négyen együtt úgy nézünk ki, mint egy doboz
kézzel mártott finomság. Jacob tényleg valóságos angyal, és már
rég megbocsátottam a sötét múltját. Időközben megérkeztek a
csokrok is – káprázatos krémszínű virágköltemények,
csokoládészínű szalagokkal átfonva.
Jelen pillanatban épp a sminkemet állítják helyre, és még
mindig alsóneműben vagyok. Az sem érdekel, ha Jacob alaposan
megnéz magának – sőt, kidüllesztem a mellemet és igézően
keresztbe teszem a lábamat, hátha úgy karcsúbbnak látszom.
Talán ettől majd rájön, hogy miről maradt le. De aztán eszembe
jut, hogy hivatalos minőségében rengeteg fehérneműs nőt
láthatott, és most is csak dolgozik, bár közben szakmát váltott,
szóval inkább lemondok a démoni pózról. Jacob lehuppan mellém
egy székre, és megkérdezi:
– Minden rendben?
Bólintok. Tényleg úgy érzem, hogy most már nem lesz semmi
gond. Az előbbi színjáték csupán átmeneti megingás volt, semmi
több. Ha nem gondolok az Imádottra – még barátként sem –,
akkor minden menni fog, mint a karikacsapás.
– Az ebédlő fenséges látványt nyújt – számol be
megnyugtatásul. – Hanyatt fogsz esni a gyönyörűségtől. A
templomban épp most fejezik be a virágdíszítést, és az is
meseszép. Ez az esküvő egyszerűen pokoli klassz lesz.
– Remélem, igazad lesz, Jacob – válaszolom bátor mosollyal. –
Köszönöm a rengeteg segítséget. Nélküled esélyem se lett volna
mindezt megcsinálni.
– Én se akartam volna, hogy nélkülem kelljen csinálnod. –
Azzal gyengéden arcon csókol.
– Ne maszatold el a sminkemet! – figyelmeztetem.
– Még találkozunk – mondja –, végig ott leszek mindenhol,
hogy minden tökéletes legyen.

Teljes harci készültségben vagyunk, és még mindig hátravan

három óra várakozás. Darren és az asszisztense befejezte itt a
tevékenységét, így aztán továbbvonultak anyámhoz, hogy az ő
haját és sminkjét is megcsinálják, mi pedig magunkra
maradtunk.
A lábamat lóbálom, és a krémszínű selyemcipőmmel a bolyhos
szőnyeget rugdosom.
– Most mit csináljunk? – teszem fel a kérdést. Nagyon úgy
tűnik, hogy Jacob a kelleténél egy kicsivel több ráhagyással
tervezte a menetrendet. – Legalább két órát el kell még ütnünk,
mielőtt befut a fényképész.
– Esetleg tarthatnánk neked egy kis buzdító beszédet a
házasságról – javasolja Chantal. – Nekem több ötletem is van
arra vonatkozólag, hogy mit ne csinálj ezen a téren.
– Nem – felelem. – Attól csak újra elölről kezdeném. Ráadásul
tegnap Marcusszal is beszélgettünk egy kicsit. Mindketten
tudjuk, hogy meg kell dolgozni azért, hogy sínen maradjunk, és
mindketten készen állunk erre. Tudom, hogy az esküvő napja
jelképes értékű, meg minden, de tényleg úgy érzem, hogy a
kapcsolatunk most egy új, érettebb korszakba fog lépni.
Barátnőm rám mosolyog.
– Biztos vagyok benne, hogy így lesz, kedvesem.
A szobában hangosan ketyeg a falióra. Még egy kicsit rugdosok
a sarkammal, és kifújom a levegőt.
– Alhattunk volna tovább is.
– Azt gyanítom, Jacob bőven hagyott időt vész esetére –
mondja Chantal. – Nincs olyan esküvő, ahol ne lenne valamilyen
kisebbfajta dráma.
– Hozhattam volna egy-két társasjátékot Lewis készletéből –
szólal meg Nadia. – A Ki nevet a végén tökéletesen
elszórakoztatott volna bennünket.
– Nicsak, nicsak, mit látok, Cs betűsre találok. – Pillantásom a
Csokoládé Mennyországból érkezett doboz maradványaira esik.
 – Nincs több csokoládé, Lucy – közli Chantal. – Csak rosszul
leszel a végén.
– Ugyan!
– Összemaszatolod a ruhádat – teszi hozzá Nadia.
– Muszáj valamivel lekötnöm magam – nyafogok. –Ha csak itt
ülök egy helyben, megint ugyanolyan ideges leszek.
Ebben a pillanatban megszólal egy mobil, és mindannyian
magasba ugrunk – Autumn mindannyiunknál jobban.
Keresztülszalad a szobán, hogy előhalássza a telefont a
táskájából.
– Halló – mondja, és a sarok felé fordul, nekünk háttal.
Mindannyian a fülünket meresztjük, hátha meghalljuk, mit
mond, mivel úgysincs jobb dolgunk. Aztán úgy teszünk, mintha
semmit nem hallottunk volna, amikor leteszi a telefont és
visszajön hozzánk.
– Rossz híreket kaptam – mondja. Felém fordul, és szemét
elfutják a könnyek.
– Ne maszatold el a sminkedet – figyelmeztetem. Chantal újra
lecsap a zsebkendővel. – Egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy
bármelyikünk elmázolt szemfesték nélkül jelenjen meg a
templomban.
– Talán már úgyis mindegy – mondja Autumn. – Azt hiszem,
mégsem lehetek koszorúslány az esküvődön.
 Hatvanharmadik fejezet

– Postáznod kell egy küldeményt? Miféle küldeményt? –

érdeklődöm.
Autumn előrángat egy sporttáskát a szoba sarkából.
– Ilyenfélét.
Nadia, Chantal és jómagam is egyaránt értetlenül állunk.
– Az a fickó, aki a múltkor megtámadott – az is ezt akarta –
folytatja Autumn. – Ez a táska az övék, és eddig a kedves
testvéremnél volt.
– Mi van benne?
– Plüssállatok. – Autumn kihúzza a sporttáska cipzárját, és
kiemel egy puha plüssmackót. – A kereskedelmi értékük
legalább egymillió font, ha nem több.
A szemem ki akar esni a helyéből.
– Miközben koszorúslánynak vagy öltözve, egy zsák kemény
drog van nálad?
– Nagyjából így tudnám összefoglalni a helyzetet – erősíti meg
Autumn.
– De miért hoztad ide magaddal?
– Nem igazán hagyhattam a lakásomban. Attól féltem, hogy
betörnek, és felforgatják az egészet. Úgy gondoltam, itt nagyobb
biztonságban lesz. Ráadásul azt is mondták, hogy bármikor
várhatom a hívásukat, amiben majd közlik, hogy hol kell
átadnom a cuccot. – Aztán mélyet sóhajt. – Hát épp az előbb
hívtak. Most kell postáznom a küldeményt.
– Most?
– Londonnak ezen az oldalán – mondja –, de elég necces, hogy
visszaérjek időben. Mármint abban az esetben, ha minden a
tervek szerint alakul.
– Nem várhat a dolog? – kérdezem. – Mondd meg nekik, hogy
esküvőn vagy, és majd holnap kapják meg a cuccot.
– Az ilyen alakokat az ember nem szívesen váratja meg, Lucy.
Tudod, milyen sokat jelent számomra az esküvőd – folytatja –,
de nem hagyhatom cserben Richardot. Azt mondja, megölik, ha
nem kapják vissza az árut.
– És ő hagyja, hogy te egyedül találkozzál velük?
– Mi mást tehetnék?
– Addison tud róla? – kérdezi Nadia. Autumn bólint.
– Nem akartam elmesélni, nehogy elrontsam a nagy napot, de
Addisont azóta nem láttam, mióta rájött, hogy mire készülök.
Összepakolta a holmiját, és visszament a saját lakásába, olyan
dühös volt, hogy belementem ebbe az egészbe.
Nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve.
– Egy szót sem szólhatok, ha többet látni sem akar. – Autumn
szeme újra megtelik könnyel, és hangja elakad. – Teljes joggal
elege van abból, hogy mindig Richardot helyezem előtérbe. De ez
az utolsó, amit megteszek az öcsém kedvéért, a legeslegutolsó.
Esküszöm.
Szeretnék két kézzel beletúrni a hajamba, de nem tudok, mert
akkor leverném a nyavalyás tiarát a fejemről.
– Nem teheted – mondom aztán. – Egyedül semmiképpen.
Autumn, Nadia és Chantal ismét aggódó pillantásokat
váltanak.
– Mi vagyunk a legzseniálisabb szervezett bűnözők –
emlékeztetem őket. – A Chantal Ékszereinek Megmentése
Hadművelet tankönyvbe illő akció volt. Nagyvilági nők vagyunk,
akik fel vannak vértezve tapasztalattal a társadalom legsötétebb
visszásságai terén. – Személyiségem rejtett bűnöző oldala máris
sebességbe kapcsolt. –Együtt meg tudjuk csinálni.
 Chantal nehézkesen leül az ágyra.
– Visszavágtatunk a városba. Chantal, te vagy a legjobb
akciósofőr. – Saját magam nem vállalkozom arra, hogy vezessek,
mert amikor legutóbb a volán mögött ültem, összetörtem egy
furgont. – Szerinted meg tudjuk járni két óra alatt?
– Az azt jelenti, hogy pont kiütjük a fényképészt –
figyelmeztet, és közben aggódva rágja a szája szélét.
– Na és, legfeljebb kevesebb fotó lesz a csokrokról – rántom
meg a vállam. – Még így is bőven van időnk.
– Ezt nem teheted meg – mondja Autumn, és hevesen
megrázza összes fürtjét. – Eszedbe se jusson!
– Ez a mi „kisebbfajta drámánk” – emlékeztetem őket. – A
sors keze volt abban, hogy Jacob éppen elegendő időt hagyott a
biztonság kedvéért. Amúgy sincs semmi más dolgunk. – Valami
oknál fogva azt veszem észre, hogy a hangom kezd egyre
izgatottabban csengeni.
– De veszélyes vállalkozás – közli Autumn elszántan.
– Még egy ok, hogy veled tartsunk – kötöm az ebet a karóhoz.
– Szóba nem jöhet, hogy egyedül próbáld végigcsinálni. Nincs
igazam? –
Nadia és Chantal kelletlenül bólint.
– Akkor indulás – mondom. – Értékes időt veszítünk, ha még
tovább beszélünk róla.
– Még egyet kell telefonálnom – mondja Autumn, és távolabb
megy kis csapatunktól.
– Jobb lesz, ha mindent magunkkal viszünk – veti fel Chantal.
– Arra az esetre, ha annyira kevés időnk maradna, hogy már
nem tudunk visszajönni a szobába. – Kezünkbe adja a
csokrainkat, aztán még egyszer tetőtől talpig végigmér. – A
kutyafáját, eszmeieden jól nézünk ki!
– Remek. – Kezemet végigsimítom az esküvői ruhámon. –
Nálad van a sporttáska, Autumn?
 Barátnőnk felemeli és megmutatja.
– Valakinek szólnunk kéne, hogy elmegyünk – mondja Nadia.
– Nem lehet – rázom meg a fejem, és örömmel nyugtázom,
hogy a tiarám még csak nem is próbál meginogni.
– Legalább Marcusnak kéne szólnod.
– Nem – mondom újra. – Csak megpróbálna visszatartani
bennünket. Minél kevesebben tudnak az egészről, annál jobb. Ez
csak és kizárólag a mi titkunk lesz. Ráadásul – teszem még hozzá
– úgyis visszaérünk, mielőtt bárkinek feltűnne, hogy nem
vagyunk itt.
 Hatvannegyedik fejezet

Mindannyian céltudatos léptekkel elhagyjuk a Trington

Kastélyszállót, és Chantal fekete, négykerék-meghajtású Chelsea
Tractora felé tartunk. Süt a nap, és bár február van, szinte
melegnek tűnik az idő. Esküvőhöz egészen kiváló nap,
mondhatnám. Tökéletes nap.
Barátnőnk beül a vezetőülésre, két másik koszorúslányom
pedig segít beadagolni a ruhámat és a fátylamat az anyósülésre.
Amikor sikerül elhelyezkednem, Nadia kezembe adja a
csokromat is.
– Gyönyörű vagy – mondja.
– Ahogy egy drogszállítmány postázásához illik?
Mind a négyen idegesen nevetjük el magunkat, és miközben
lesimítom a szoknyámat, hogy lehetőség szerint ne gyűrődjön
össze túlságosan, Nadia és Autumn beugrik a hátsó ülésre.
Chantal felteszi a napszemüvegét. Kifejezetten ádáz külseje
lesz tőle. Akciósofőrnek ideális. Természetesen leszámítva a
koszorúslányruhát.
– Indulhatunk?
Mindannyian helyeslünk, ő pedig ráadja a gyújtást. Semmi
nem történik.
Chantal az orra alatt szitkozódik egy sort, és igen agresszíven
tapossa lábával a gázpedált. Még mindig semmi.
– Lehet, hogy ennek is esküvő előtti idegösszeomlása van –
vetem fel, és közben meggondolatlanul rágcsálni kezdem a
frissen manikűrözött körmeimet.
– Nyamvadt, rohadék ócskavas – morogja Chantal, bár az autó
vadonatúj és valami kegyeden drága jószág. De ez most nem
számít, mivel hiába tesz számtalan további kísérletet, hogy
mozgásba hozza a dögöt, az kitartóan megtagadja a feladatot.
Autumn idegesen az órájára pillant.
– Semmi pánik – mondom. – Semmi pánik. Csak annyit kell
tennünk, hogy életbe léptetjük a B tervet.
– Szereznünk kell egy másik rohadt járgányt – panaszolja
Chantal, miközben tenyerének élét a kormánykerékhez veri.
Ahhoz képest, hogy eredetileg egyáltalán nem lelkesedett a
kirándulásért, most nagyon csalódottnak tűnik, hogy nem
sikerült csikorgó kerekekkel kilőnünk a kaviccsal beszórt
kocsibejárón.
Fontoskodó arckifejezéssel barátnőimre mosolygok.
– Van egy másik kocsink is.
Mindannyian rám néznek. Chantal összeráncolja a homlokát.
– Igazán?

Apám felajánlotta a Bentleyjét esküvői kocsinak. A kis templom,

ahol Marcusszal össze fogunk házasodni, a szálloda parkjában
található, de elég hosszú út vezet odáig – különösen selyem
tűsarkúban –, ezért apám kedvesen megengedte, hogy
használjam az igen puccos autóját, és ezt a rövid távot stílusosan
tudjam megtenni. Jacob a kocsit kívülről és belülről is feldíszít-
tette krém- és csokoládészínű szalagokkal. Abszolút lenyűgöző
látványt nyújt. Mérhetetlenül menyasszonyi. Most mi, a
Csokoládéimádók Klubjának oszlopos tagjai ott állunk, és csak
bámuljuk, kezünkben a csokrainkkal.
– Ezt kéne elvinnünk – javaslom. – Még egy kis időt is
spórolhatunk, mert aztán egyenesen mehetünk vele a
templomba.
– Drogot fogunk leszállítani, koszorúslányruhában –
emlékeztet Chantal a körülményekre. – Ennél jobban már nem
kéne felhívni magunkra a figyelmet.
– Igaz. Jó gondolat. – Elhúzom a számat. Mindannyian némán
várakozunk. – Viszont igazság szerint nincs más lehetőségünk.
A C terv megmakacsolja magát, és nem hajlandó alakot ölteni.
Egyszerre sóhajtunk fel, aztán szemügyre vesszük a Bentleyt.
Végül Nadia megszólal.
– Akkor nagyon úgy tűnik, hogy meg kell szereznünk az
esküvői autó kulcsait.
– Várjatok meg itt. – Kétoldalt megfogom a ruhámat, és
felemelem. – Öt perc múlva itt vagyok.
Amennyire csak selyem tűsarkúban lehetséges, felszáguldok a
lépcsőn, vissza a recepcióhoz. Máris levegő után kapkodok –
muszáj lesz többet tornáznom –, és azt lihegem:
– Megtenné, hogy tárcsázza nekem Mr. Lombard szobáját?
A recepciós szemlátomást nem foglalkozik azzal, hogy
kétségbeejtően szorít az idő, komótosan kikeresi a szobaszámot,
aztán ugyanilyen ráérős tempóban tárcsázza. Végtelennek tűnő
várakozás következik. Lábammal dobogok, és legszívesebben
lerágnám az összes virágot a csokromról.
– Nem veszik fel – közli aztán néhány perc múlva.
– De muszáj, hogy felvegyék – mondom. Hol a pokolban
lehetne különben az apám? Az esküvőm délelőttjén. Az apám, aki
majd az oltárhoz vezet. Már rég készülődnie kéne.
– Esetleg megnézhetné a fürdőben – javasolja a recepciós.
A fürdőben, egy nagy fenét. Tuti, hogy ott rejtőzik a nászutas
lakosztályban, ahol olyan lelkesen ölelgeti a Fodrászt, hogy
alattuk csak úgy rugózik a matrac, és persze eszében sincs
felvenni a telefont – pontosan tudom, hogy ott lesz.
Átszáguldok a lifthez, aztán további toporgás és fogcsikorgatás
közepette várom, amíg megérkezik. Amikor végre bent vagyok a
fülkében, megpróbálok kellemes, megnyugtató dolgokra
gondolni, és élvezni az ócska gépzenét, ami betölti a teret. Nem
szabad arra gondolnom, hogy meg akarom ölni az apámat. Nem
szabad arra gondolnom.
Amikor megtalálom a nászutas lakosztályt, bedörömbölök az
ajtaján.
– Apa! Apa! Nyisd ki az ajtót! Beszélnem kell veled. Semmi.
Nem akarom a fülemet az ajtónak tapasztani, mert még a végén
olyan dolgokat hallanék, amikről inkább nem szeretnék tudni. Jól
tudom, hogy apám és újdonsült kis felesége ijesztő
rendszerességgel esnek egymásnak – még a vacsora alatt is alig
tudták távol tartani egymástól a mancsukat –, de ez
semmiképpen nem jelenti azt, hogy ez a tudat örömmel tölt el.
Újra dörömbölök.
– Apa! Apa!
Kinyílik az ajtó, és ott áll az apám, egy szál törülközőben. Egy
aprócska törülközőben. A haja égnek áll, arca kipirult. De a
leginkább árulkodó jel a Fodrász, aki ott hever mögötte az ágyon
szétvetett lábakkal.
– Hol van tűz? – kérdezi apám olyan mosollyal arcán, ami nem
leplezi bosszúságát, amiért meg kellett szakítania a közösülést.
„Az alsógatyádban” – szerintem frappáns visszavágás volna,
de ez mégiscsak az apám. – El kell kérnem a kocsi kulcsát –
mondom.
Vörös arca enyhén lesápad.
– A Bentleyét?
– Pontosan.
– Miért?
– Még el kell szaladnom valahová.
– Nemsokára kezdődik az esküvőd – próbál emlékeztetni,
meglehetősen fantáziátlanul.
– Nem felejtettem el – közlöm. – Kész vagyok. –A ruhámra
mutatok. – Csak valamit elfelejtettem elintézni. Valami apró és
jelentéktelen dolgot. Nem fog sokáig tartani.
 – Az a kocsi a legfőbb büszkeségem és örömöm – mondja apa
elhaló hangon.
– Én pedig a lányod vagyok, és ma van az esküvőm –
mondom. – Nem kérek tőled sokat.
Apám szégyenkező arcot vág, de még mindig nem mozdul.
– Nem voltam rendes lányod? Szemében könnycsepp jelenik
meg.
– Csodálatos lány voltál.
– Akkor add ide a kocsikulcsot.
Nagyon morcos sóhajjal elvánszorog az ajtótól, aztán visszajön
a kulccsal, amit rendkívül kelletlenül nyújt át. Puszit nyomok az
arcára.
– Imádlak! – mondom, ahogy az ujjam körül meglóbálom a
kulcsokat, és már rohanok is vissza a lift felé. A vállam fölött még
visszakiáltok.
– Most már visszamehetsz dugványozni. De igyekezzél, mert
hamarosan kezdődik az esküvőm, és nem szeretném, ha
elkésnél!
Apám bevágja a szoba ajtaját, én pedig magamban
elmosolyodom. A mi generációnkban már semmi tisztelet
nincsen a szüleink iránt, de tényleg olyan ritkán érdemlik ki.
 Hatvanötödik fejezet

A Csokoládéimádók Klubjának tagjai mind bemásznak apám

Bentleyjébe.
– Jobb lesz, ha én vezetek – mondom idegesen. – Ha
karambolozunk, nem szeretném, ha bárki más lenne érte a
felelős.
– De te már ittál – emlékeztet Autumn.
– Csak két vodkát – válaszolom. – Bőven a határon belül. –
Igazság szerint akár merev részeg is lehetnék, sofőri
képességeimen az sem rontana semmit. Abban bízom, hogy a
négy csokis croissant felitatta az ereimben keringő alkoholt.
Barátnőim segítenek beszállni a vezetőülésre, aztán a lábam
köré tekerik a ruhámat, hogy a pedálokat is tudjam használni.
Chantal utazik az anyósülésen. Mint afféle rendes koszorúslány,
átveszi a csokromat.
Körülnézek, hogy minden koszorúslányom készen áll-e, aztán
kiadom a jelszót:
– Indulás!
Csak úgy spriccelnek a kavicsok a Trington Kastélyszálló
széles kocsibehajtóján, ahogy elindulunk vissza a Szmog felé.
Útközben néhány virágágyás érintésével egyre távolabb
száguldunk a szüleimtől, Marcustól és az esküvőmtől. A kocsira
kötött csokoládészínű szalagok lobognak a szélben. Úgy érzem,
nem ártana, ha közben pezsdítő dallamokat hallgatnánk, de
apámnak csak Celine Dion-lemezei vannak. Dübörögve felzúg a
„My Heart Will Go On”. Vállam fölött hátrapillantok.
– Biztos tudod, hogy hova megyünk, Autumn?
– Igen – bólint komolyan. – Biztos. Lányok… Soha nem tudom
ezt eléggé megköszönni nektek.
– Elég legyen az érzelgésből – korholom. – Azért tesszük, mert
olyanok vagyunk, mint a három testőr – „Egy mindenkiért,
mindenki egyért!”.
– Egy mindenkiért, mindenki egyért! – skandálja Nadia és
Chantal.
Ha belegondolok, ők is négyen voltak, bár megtévesztő módon
három testőrnek hívták őket. Újra Autumn-ra nézek.
– Csak annyit mondjál, hogy merre menjünk.

Egy órával később Észak-Londonnak egy igen lepukkant részén

haladunk át. Még annál is lepukkantabb részen, mint amit el
tudtam képzelni Észak-Londonról – pedig mondhatom, én is
láttam már egyet és mást. Még a nap is szürke fellegek mögé
rejtőzött. Minden sivár és egyhangú, és az egész környék úgy
fest, mintha a közelmúltban bombatámadás érte volna. Gyanús
külsejű, lelakatolt szervizek szegélyezik az utakat. A cégek gyors
gumicserét, festést és javítást kínálnak, és az ember könnyen el
tudja képzelni, hogy milyenfajta autótulajdonosok alkotják a
vevőkört.
Csak azon csodálkozom, hogy véreltávolítást és
holttesteltakarítást nem kínálnak. Valahogy kevéssé tudom
elképzelni, hogy túl sok anyuka hozná ide a Ford Fiestáját, ami
egy kicsit benyomódott, mikor a gyerekekért ment az iskolába.
Apám esküvői díszben pompázó csillogó autója túlságosan is
szemet szúr, és egyszerre ráébredek, hogy tényleg veszélyes
dologban sántikálunk – nem beszélve arról, hogy még
törvénytelenben is. Marcus megölne, ha most meglátna.
Remélem, hogy a vőfélye ennél kevésbé radikális módszerrel
tudja elterelni a figyelmét az izgalomról. Esetleg néhány ital a
bárban tökéletes megoldás volna. Mi a fenét képzeltem, amikor
kitaláltam, hogy jöjjünk el ide?
 Úgy tűnik, mintha egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnánk a
nagy büdös semmi fenekére. Fogalmam sincs, hogy merre
járunk, de azt tudom, hogy nem nagyon tetszik.
– A francba is, Autumn – mondom végül, és idegesen kifújom
a levegőt. – Közeledünk végre?
Barátnőim haragos pillantással merednek rám.
– Mi van?
Autumn elővesz egy térképet a táska tetejéről.
– Igen, mindjárt ott vagyunk. Itt, a következő
kereszteződésnél fordulj jobbra, Lucy.
Befordulunk az utcába. Az összes épületben ki vannak verve
az ablakok, amitől az utcát csinos rétegben borítja az üvegcserép.
– Valahol erre kell lennie az átadóhelynek – mondja Autumn.
– Egy üres telket kéne keresnünk, két elhagyatott gyárépület
között.
– Elbűvölően hangzik.
Továbbhajtunk az úton, és a hangulat a Bentleyben komolyra
vált, ahogy lassan mászunk előre, és éber tekintettel keressük a
randevú helyszínét.
– Talán ez lesz az – szólal meg Autumn. Egy hepehupás
telekre mutat, amit körbezárnak az omladozó gyárak magas
falai, és így olyan, mintha egy hatalmas, elhanyagolt udvar volna,
aminek csak egy bejárata van. Az biztos, hogy a kíváncsi szemek
elől el van rejtve, és kellőképpen elzárt, szóval, ha én
drogkereskedő volnék, tökéletes találkozóhelynek tűnne.
– Akkor hajrá – mondom, és mély lélegzetet véve befordulok a
Bentleyvel a göröngyös telekre.
– A túlsó végén kell parkolnunk – mondja Autumn. –Ügy,
hogy a kocsi a bejárattal szembenézzen.
Úgy teszek, ahogy mondja, és elfoglaljuk a helyünket.
– Hol kell letennünk az árut?
– Itt kell várnunk, amíg megérkeznek.
 Abban a szempillantásban hátrafordulunk és Autumn-ra
nézünk.
– Idejönnek? Most? – Meglepett arcot vág.
– Igen. Azt hittem, tudtátok.
– Én viszont azt hittem, csak ledobjuk az árut, aztán már itt se
vagyunk – mondom. – Ők meg majd egy kicsit később
megjelennek, és begyűjtik.
– Azt hiszem, nem így működik a dolog – válaszolja Autumn
idegesen. – Gondolom, előtte meg kell nézniük, hogy rendben
van-e minden.
– Gyanítom, arra gondolsz, hogy hibátlan-e a szajré – javítja ki
Nadia.
Ahhoz képest, hogy a bűnözők testvériségének határán mozog,
Autumn szókincséből meglepő mértékben hiányoznak a
gengszterkifejezések. Még mindig úgy beszél, mint egy töretlen
optimizmussal megáldott, vörös hajú szociális munkás, merthogy
persze az is. Áldja meg érte az ég.
– A rohadt életbe – mondom, amikor a Bentley órájára
pillantok. – Remélem, pontosak ezek a bűnözők, mert az idő kezd
egy kicsit szorítani. – A lehető leghamarabb szeretnék visszaérni
a Trington Kastélyszállóba, hogy esetleg még maradjon egy kis
időm lazítani, és megenni a legutolsó csokoládémat egyedülálló
nőként.
– Minden rendben lesz – mondja Nadia. – Biztos vagyok
benne. – De magabiztos szavai mögött a hangja enyhén
megremeg.
– Van a táskámban egy csomag Roló csoki – szólal meg
Autumn. – Végszükség esetére.
– Szerintem ezt bátran sorolhatjuk a végszükség kategóriába.
– A fülünkig csokisak leszünk – int óva bennünket Nadia.
– Megéri a kockázatot. – Autumn benyúl a kemény drogokkal
teli táska mélyére, hogy előkeresse a csokoládé vésztartalékot,
aztán annak rendje és módja szerint kiosztja a karamellás
Rolókat. Ahogy a számba ejtem az első darabot, és próbálom
nem összecsokizni az ujjaimat és nem összemaszatolni a
ruhámat, sóhajtva azt mondom: – Ez most már tényleg lehet,
hogy az utolsó csokim lesz egyedülálló koromban.
Elhelyezkedem az ülésen. Nincs más dolgunk, mint várni.
 Hatvanhatodik fejezet

Éppen amikor idegesen átrágtuk magunkat egy egész csomag

Rolón, velünk szemben az elhagyatott telekre befordul egy nagy
fekete autó, elsötétített szélvédővel. Áthajt a gazon, piszkon és
törött betondarabokon, és miközben felénk közeledik,
nemtörődöm módon veri fel maga körül a port.
Lenyelem az utolsó falat krémes karamellt, ami a Rolómból
megmaradt, és izgalmamban nagyot nyelek.
– Úgy tűnik, megkezdődött az előadás.
A hátsó ülésen Autumn halottsápadt lett a félelemtől.
– Most mit tegyünk?
Miközben felteszem a kérdést, megszólal Autumn mobilja.
Felveszi, és szeme tágra nyílik a szorongástól. Annyit lehet
hallani, hogy valaki beszél a vonal túlsó végén, de azt már nem
tudjuk kivenni, hogy mit mond.
– Igen – mondja Autumn félénken. Aztán leteszi a telefont. –
Ki kell szállnom a kocsiból egyedül, és elindulni feléjük úgy, hogy
karnyújtásnyira tartom magamtól a táskát.
– A nagy francokat – közlöm. Néha magam is elgondolkodom
azon, hogy honnan jön ez a nagy harci virtus. – Nem mész
sehova egyedül. Nem azért jöttünk el idáig, hogy aztán egyedül
engedjünk be az oroszlánbarlangba. Veled megyek.
Aztán látjuk, hogy két férfi száll ki a másik kocsiból. Erősen
aggasztó módon mindkettejük kezében van egy-egy rövidre
vágott csövű vadászpuska.
– Bassza meg – mondja Chantal.
– De bizony bassza meg – visszhangozom.
 – Nem tudok megmozdulni – közli Autumn.
– Dehogynem tudsz. Hajrá. – Már ki is szálltam az ülésről, és
nyitom a hátsó ajtót, hogy kisegítsem Autumn-t. – Add ide a
csokromat – mondom Chantalnak.
– Tessék?
– A csokromat. – Odanyújtom érte a kezemet, és Chantal
engedelmesen átnyújtja a csokrot. – Remélem, ez is úgy
működik, mint ahogy nem verik meg a szemüvegeseket. Hátha
nem lőnek rá egy menyasszonyra, ha még a csokor is a kezében
van.
Autumn kirángatja a sporttáskát a Bentley első ülése alól, és
eltartja magától. Ideges pillantást váltunk.
– Csak lassan a testtel – mondom –, nem szeretném, ha
vérfoltosak lennének az esküvői fotóim. – Bár közben rájövök,
hogy most már csak akkor van bármi esélyem visszaérni az
esküvő előtt fényképezkedéshez, ha úgy vezetek, mint a hét
tenger ördöge. Az a kedves gondolat, hogy még megfelelő
csokoládés ínyencfalatokkal meg egy-két pohár borral lazíthatok
is, már rég a múlté.
Autumn és jómagam lassan haladunk előre az udvar
egyenetlen talaján. Tudatában vagyok, hogy két barátnőnk
halálra vált arccal követi utunkat, de ahhoz én is túlságosan
rémült vagyok, hogy az ő félelmeik miatt aggódjam.
A két férfi a puskák csövét a föld felé fordítva áll, amit
hajlamos vagyok jó jelnek tekinteni. Ahogy közelítünk feléjük,
látom, hogy nekik is enyhén tátva marad a szájuk. Mint ahogy az
minden rendes krimijelenethez illik, a mi akciónk rosszfiúi is
fekete bőrdzsekit viselnek, meg fekete farmert és masszív fekete
bakancsot. Még fekete napszemüveg is van rajtuk, bár az ég
erősen beborult, és a fejükön fekete baseballsapka is van,
egészen a szemükbe húzva. Feltehetően nem számítottak arra,
hogy négy nővel találkoznak, akik összehangolt színű
esküvőiruha-kollekciót vonultatnak fel a szemük előtt. Ingatagon
tovább billegünk a magas sarkú cipőinkben.
Amikor hallótávolságon belülre érünk, az egyik férfi így szól
Autumn-hoz:
– Megmondtuk, hogy egyedül jöjjön.
– Én vagyok a testőre – közlöm velük. Azt hittem, erre
elnevetik magukat és oldódik a feszültség, de nem.
Felém biccenti a fejét.
– Mi ez a szerelés?
– Ma megyek férjhez – mondom, és a hangom eresebbnek
hangzik, mint ahogy belül érzem magam. – És el fogok késni, ha
nem húzunk bele.
– Dobja le a táskát a földre – közli Autumn-mal. – A lábamhoz.
Autumn meglendíti a táskát, és az átrepül a levegőn, aztán
figyelemre méltó precizitással pont a fickó lába előtt landol,
kisebb porfelhőt verve maga körül.
– Először ellenőrzöm – közli a férfi –, aztán megkapják a saját
táskájukat.
A mi táskánkat? Megkockáztatok egy oldalpillantást Autumn
felé. Szemlátomást ugyanilyen értetlenül néz.
Az egyik fickó letérdel a táska mellé, és kihúzza a cipzárt.
Kiveszi az egyik édes plüssmackót. A játék pocakja fel van
hasítva.
– Ezt kibontották.
– Ellenőriznem kellett az árut – válaszolja Autumn higgadtan.
– Mind megvan.
– Remélem is – mordul fel a fickó. Felhasítja az egyik
csomagot, és ujjával megkóstolja a tartalmát. Aztán
elmosolyodik. – Rendes srác a testvére.
– Nézőpont kérdése – feleli Autumn.
– Ne mozduljanak – utasít a férfi, miközben bűntársával
elindulnak vissza az autójuk hátsó része felé. Egy pillanattal
később felbukkannak egy sporttáskával, amely igen erősen
hasonlít a másikhoz, és odadobják Autumn lábához. Ő csak áll
megmerevedve.
– Meg kéne néznie – közlik vele.
– Bízunk magukban.
Erre mindketten elnevetik magukat, ami szerintem igen rossz
jel.
– Majd én megnézem – mondom. A csokromat odanyújtom a
koszorúslányomnak, és előrelépek. Szívem hangosan ver.
Lehajolok, miközben próbálom nem összekoszolni az esküvői
ruhámat, és kihúzom a táskán a cipzárt. Szemem tágra nyílik a
döbbenettől, a meglepetéstől, a magam sem tudom, micsodától.
Autumn felé fordulok, de úgy, hogy közben arcomba hulljon a
fátylam, és odasúgom: – Ez a táska tele van pénzzel.
– Nekem nem kell – feleli.
– Muszáj elvinnünk. Egyébként még gyanút fognak. Barátnőm
egy pillanatig habozik.
– Oké – mondja végül.
– Úgy tűnik, rendben van a dolog – közlöm a gengszterekkel,
és felemelem a táskát. Ami egyébként rohadtul nehéz. Ki a fene
gondolta volna, hogy a papír ilyen nehéz lehet – bár az is igaz,
hogy eszméletlen mennyiségű papír van a táskában.
– Akkor ezennel lezártnak tekintjük az üzletet, hölgyeim –
mondja az egyik pasas.
– Ez a mi végszavunk, kislány, most húzás innen. –Megfogom
Autumn kezét, és fürgén vezetem vissza a kocsihoz.
Mögöttünk a két fickó nevetésben tör ki.
– Előre is gratulálunk az esküvőhöz – kiáltja az egyik. – Biztos
vagyok benne, hogy remek kis feleség lesz magából!
Ha-ha, nagyon vicces. Ha nem akarnám éppen összecsinálni
magam, akkor talán még eszembe is jutna valami szellemes
visszavágás. Így viszont úgy érzem, hogy ha nem csapunk a
lovak közé, akkor egyáltalán semmilyen feleség nem lesz
belőlem.
 Hatvanhetedik fejezet

Autumn-mal visszaszállunk apám kombinált esküvői

limuzin/krimihős járművébe. A térdem vadul remeg, és
gyanítom, hogy Autumn-é pontosan ugyanezt csinálja. Átnyújtja
Chantalnak a pénzzel megrakott sporttáskát.
– Minden oké? – kérdezi. Hosszú, remegő sóhajjal válaszolom:
– Sikerrel jártunk.
– Ügyes kislányok vagytok – mondja Nadia. Megfogja Autumn
kezét, és odanyúl hozzám is, hogy megszorítsa a vállamat.
Egy pillanatig csak ülünk csendben, és amíg próbálok úrrá
lenni a feltörő adrenalinrohamon, mindannyian végignézzük,
ahogy a drogdílerek hátramenetbe kapcsolnak és elkezdenek
kitolatni az elhagyatott telekről.
– Ha tényleg padlógázzal megyünk, akkor még vissza is
érhetünk épp időben – mondom. Kíváncsi vagyok, mennyi lehet
a Bentley végsebessége.
– Nem is tudom elégszer megköszönni – mondja Autumn újra.
– Semmiképpen nem akartam tönkretenni az esküvődet.
– Nem tetted tönkre – nyugtatom meg. – Még mindig
beleférünk. Épp jókor fogunk visszaérni, és senki nem fog
megtudni semmit. Minden nagyon olajozottan ment.
– Még egy gratuláló mosolyt is megeresztek. – Na most akkor.
Ha mindenki kényelmesen elhelyezkedett, akkor csapjunk a
lovak közé.
Ekkor azonban a drogdílerek autója csikorgó kerekekkel újra
megjelenik velünk szemben az udvaron, és oldalra perdülve
megáll. Igen nagy sebességgel követi még három jókora
négykerék-meghajtású kocsi.
 – Jaj, ne! – Lebukom a csokrom mögé. – Ez nem lesz jó.
Nagyon nem lesz jó.
– Szerinted ezek kik lehetnek?
A gengszterek kiugranak a kocsijukból, és abban a pillanatban
rájuk veti magát egy másik nagy csapat fekete ruhás férfi, akik
szintén kiugrottak az autójukból. Kővé meredve nézzük, ahogy
dulakodás veszi kezdetét, de végül a második társaság
felülkerekedik, és az első gengsztereket betuszkolják a kocsijuk
hátsó ülésére. Az utolsó drogdíler felénk fordul, és azt üvölti:
– Azok a spinek voltak – köp egyet. – Őket kapják el! A férfiak
megfordulnak, és csak most veszik észre a telek hátsó részében
ártatlanul meghúzódó Bentleyt.
– Szerintetek a pénz kell nekik? – kérdezi Autumn.
– Nem tudom – felelem –, de felőlem bátran vihetik. Két férfi
lassan, de biztosan közeledik felénk. A szívem vadul dobol.
– Most mi lesz?
– Fegyveres rendőrök vagyunk – kiáltja az egyik, ahogy a
Bentley közelébe érnek. Megvillantják felénk a jelvényüket. –
Maradjanak ott, ahol vannak. Tegyék a kezüket a fejükre.
– Rendőrök – mondom megkönnyebbült sóhajjal. – Hála az
égnek. Már azt hittem, még egy adag gengszter.
Ölembe ejtem a csokromat, és a fejem két oldalára teszem a
kezeimet. Szóba nem jön, hogy tönkretegyem a frizurámat.
– Az imént postáztunk egy adag drogot – emlékeztet Nadia. –
És van nálunk egy táska, dugig tömve pénzzel. Nem lehet, hogy
ezt esetleg terhelő bizonyítékként fogják értékelni?
– Ó, a rohadt életbe.
A rendőrök még mindig ballagnak felénk. Most már igen
elszánt léptekkel.
– Gáz – mondom. – Ez gáz. Add ide a pénzt – sziszegem
Chantalnak. – Gyorsan.
Odaadja a táskát, én pedig kiterítem az esküvői ruhámat,
aztán a lábam közé rejtem a sporttáskát, és eltakarom a
selyemlepellel. A rendőrök a vezetőülés ablakához lépnek, én
pedig leeresztem az ablakot.
– Játsszuk a hülyét – súgom
barátnőimnek/bűntársaimnak/koszorúslányaimnak. Én ebben a
műfajban a kelleténél jobban is otthon vagyok.
– Üdvözlet, biztos urak – mondom vidáman. – Tudnának
esetleg segíteni? Azt hiszem, rettenetesen eltévedtünk.
Gyanakodva méregetik a szalagokkal díszített Bentleyt.
– Az esküvőmre igyekszünk. – Néha az a kritika éri rendőri
erőinket, hogy nem túl éles elméjűek, de meggyőződésem, hogy
még ők is felismerik a rajtam pompázó esküvői díszt.
– Kissé messze járnak a főúttól – jegyzi meg az egyik rendőr.
– Igen. Azt hiszem, valahol rossz irányba fordultunk. –
Önelégült ábrázattal mosolyognak maguk között, és magukban
nyilvánvalóan néma megjegyzéseket tesznek a nők tájékozódási
készségére.
Előveszem minden színészi képességemet, gondolok haldokló
kiscicákra, rettenetes éhségre és hidegre meg csokoládétól
megfosztott életre, és sikerül egy könnycseppet varázsolnom a
szemembe.
– Iszonyúan el fogunk késni. Megtennék, hogy megmutatják,
hogy jutunk el az autópályára? Rettenetesen sietnünk kéne.
Újra végigmérik a Bentleyt. Aztán az egyikük megszólal.
– Megtennék, hogy kiszállnak a járműből, hölgyeim? Attól
tartok, hogy nagy sietségről szó sem lehet.
 Hatvannyolcadik fejezet

A rendőr megrugdossa a Bentley kerekét. – Defekt – közli.

Biztos az üvegcserepek miatt, amiken át kellett hajtanunk
idefelé. Most már úgy érzem, valóban sírás környékez.
A rendőr karba teszi a kezét, és hűvösen rám néz.
– Nem láttak semmit, amíg itt üldögéltek?
– Nem – felelem, és hátranézek a lányokra, megerősítést
várva. Mindhárman vadul bólogatnak. – Rájöttünk, hogy
elvétettünk egy kereszteződést, és csak azért hajtottunk be erre
az üres telekre, hogy megforduljunk. Közben viszont bejött az a
másik kocsi is. Nagyon úgy tűnt, mintha rosszban sántikálnának,
biztos úr, ezért aztán hátratolattunk ide a telek végébe.
– Okos gondolat – mondja erre. – Az ilyen alakokkal nem jó
ujjat húzni.
Megpróbálok mosolyogni, de az arcomra ráfagy a rémület,
ahogy a mocskos pénzzel teli táskára gondolok, ami itt lapul a
Bentley első ülése előtt, és alig-alig leplezi egy igen szépen
elrendezett, szingapúri orchideából, apró fehér rózsákból és
egyéb növényi eredetű holmikból készített kompozíció.
– Nem volt itt még egy autó?
– Nem. – Mind a négyen olyan hevesen rázzuk a fejünket,
ahogy csak kitelik tőlünk.
A rendőrök meglepett arcot vágnak.
Aztán szemembe könnyek, igazi könnyek szöknek. Magam
előtt látom, ahogy a nagy pillanat kicsúszik a kezem közül.
Marcus eszét fogja veszteni az ijedségtől. Mindenki ott fog ülni a
templomban, és engem várnak, én pedig nem leszek ott. Valami
leharcolt rendőrőrsön leszek bekasztnizva egy cellába a három
koszorúslányommal, és közben a rendőrök azon fognak
tanakodni, hogy még a cella kulcsát is eldobják-e. Megpróbálok
nyelni egyet, de hatalmas hüppögés kerekedik belőle.
– Rettenetesen, rettenetesen el fogok késni. A rendőrök
egymásra pillantanak.
– Hát akkor legjobb lesz, ha kicseréljük maguknak ezt a
kereket – mondja az egyik zsaru barátságosan. –Aztán már
mehetnek is. Tudja, hol van az emelő?
– Emelő? – Bambán meredünk rá, aminek következtében
újabb önelégült vigyort vált a kollégájával – ezúttal annak
ürügyén, hogy a nők még egy kereket sem képesek kicserélni.
– Az édesapámé a kocsi – tájékoztatom a rendőrt remegő
ajakkal. – Most vezettem életemben először. –Azt már nem
árulom el neki, hogy szerető atyámtól a kulcsokat csak kényszer
hatása alatt tudtam megszerezni – meg azt sem, hogy ha jobban
belegondolok, valószínűleg még csak nem is érvényes a
biztosításom erre a kocsira. A gondolattól is lesápadok.
– Ne aggódjon, drága – mondja a rendőr biztató hangon. –
Meg fogjuk találni.
Azzal odalép a vezetőülés melletti ajtóhoz, és hirtelen
mozdulattal kinyitja. Chantallal rémülten meredünk egymásra.
– Valahol itt lent lesz a csomagtartó nyitója.
Igen, meg egy táska kétes eredetű pénz is, a drogok ára. Közel
járok ahhoz, hogy kiugorjon a szívem a helyéből. Ha innen sikerül
büntetett előélet nélkül kijutnunk, akkor le fogok feküdni egy
elsötétített szobában, teljesen körülveszem magam csokoládéval,
és lassan átrágom magam az egészen. A rendőr rátámaszkodik a
táskára, hogy jobban belásson a műszerfal alá. Ha tudná, hogy mi
van a könyöke alatt. Kis híján eláll a szívverésem.
– Á! – Azzal a rendőr meghúzza a fogantyút, és a csomagtartó
kinyílik. A kocsi háta mögé megy, és néhány pillanat múlva már
újra fel is tűnik, kezében lóbálva az emelőt. Diadalittas mosolyt
villant ránk, és büszkén közli: – Egy rendőr elől semmit nem
lehet elrejteni.
Azt hiszem, ezen a ponton elájulok.

A kerék ki van cserélve, én visszatértem az élők sorába, és a

rendőrség még mindig nem fedezte fel, hogy milyen fontos
szerepet játszottunk a drograzziában.
Mindannyian a Bentleyben ülünk. A rendőr megveregeti a
kocsi tetejét.
– Vigyázzanak magukra, hölgyeim – mondja. – Remélem,
máskor nem találkozunk a körzetünkben.
– Nem is – helyeselek. – Köszönjük szépen, biztos úr. Nagyon,
nagyon sokat segítettek!
– Csak a kötelességünket teljesítettük – mondja, mintha a Rex
felügyelőből lépett volna elő. – Biztosan ne kísérjük el önöket az
autópályáig?
– Nem, nem, nem. – Próbálok úgy beszélni, hogy ne
hallatszódjon a hangomon a pánik. – Már így is rengeteget tettek
értünk.
– Akkor szép esküvőt kívánunk – mondja a rendőr. –
Remélem, leendő férjével mindketten nagyon boldogok lesznek.
– Én is remélem – válaszolom, azzal sebességbe teszem a
kocsit, és vad integetés közepette elindulunk, míg arcunkról le
nem hervad a mosoly.
– Te jó isten – mondja Nadia, amikor kikanyarodunk az
udvarról. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkát. –Ez aztán
meleg helyzet volt.
– El sem hiszem – mondom –, milyen mázlink volt, hogy nem
kapcsoltak le bennünket. – Észre sem veszem, és máris
könnyedén beszivárognak szókincsembe a bűnözők szavai. –
Csak azt tudnám, honnan tudtak egyáltalán a
drogszállítmányról?
 Most már úgy beszélek, mint egy igazi megrögzött keményfiú.
Autumn finoman köhint egyet, és mindannyian felé fordulunk.
Vagyis én a visszapillantó tükörben nézek rá.
– Én szóltam nekik – mondja halkan.
– Tessék? – kérdezem, kevésbé halkan.
– Fogalmam sem volt, hogy pénzről is szó van – magyarázza. –
Rich csak azt mondta, hogy postázni kell az árut. Fel se merült
bennem, hogy gyanúba keveredhetünk, ha felbukkan a
rendőrség.
– Ha nem haragszol ezért a meglátásért, szerintem erősen
kockázatos stratégiát választottál. – Szorosan markolom a
kormányt, és olyan sebességgel száguldók vissza az autópálya
felé, ahogy csak a Bentley bírja. –Még a végén börtönben
tölthettem volna az esküvőm napját.
– Tudom – mondja Autumn. – Sajnálom.
– így viszont veszettül el fogok késni.
– Ha padlógázzal mész, akkor talán nem – mondja Chantal.
Még jobban odalépek a gázpedálra.
– Csak le ne meszeljenek gyorshajtásért – figyelmeztet Nadia.
– Mára már épp elég egyenruhát láttunk.
– Muszáj felhívnom Marcust – mondom aztán. –Szólnom kell,
hogy valószínűleg el fogunk késni.
– Majd én felhívom. – Chantal kiveszi a mobilomat a
tartójából. – Az sem volna szerencsés, ha azért kapnának el,
mert vezetés közben mobiloztál.
– Egyszeriben mindenki hogy aggódik, nehogy bűnöző váljon
belőlem. Milyen kár, hogy az előbb még senki nem gondolt erre –
hívom fel a figyelmüket.
Mindannyiunkból kirobban a hisztérikus nevetés.
– Ez rémes – mondom. – Autumn, itt van a lábamnál egy
táska kétes eredetű pénz. Mik a terveid vele?
– Tulajdonképpen Richard tulajdona, gondolom. Oda kéne
adnom neki.
– Nem úgy tűnik, mintha nagyon megérdemelné – jegyzi meg
Chantal.
– Igazad van – helyesel Autumn. – Azok után, hogy ennyi
veszélynek tett ki bennünket, azt hiszem, ezzel tartozik nekem.
Talán valamilyen jótékony célra kéne felajánlanom.
– Esetleg a drogrehabilitációs programnak adhatnád – veti fel
Nadia. – Abban volna egy jó adag irónia.
– Nem is rossz ötlet.
Chantal kikeresi Marcus telefonszámát, tárcsázza, és a füléhez
emeli a telefonomat.
– Rögtön a hangposta vette fel – mondja. – Szeretnéd, hogy
hagyjak valami üzenetet?
– Talán jobb, ha nem mondunk semmit – válaszolom. – Úgyse
nézi ki belőlem, hogy időben odaérek. Nem tartozik a
menyasszony előjogai közé, hogy rettenetesen sokat késsen? –
Már az autópályán vagyunk, és rendes tempóban száguldunk.
Nemsokára vissza is érünk. Persze természetesen csak akkor, ha
nem jön közbe még valami technikai malőr.
A krém- és csokoládészínű szalagok vadul lobognak a szélben.
Celine pedig megállás nélkül dalolja a magáet.
– Marcus meg fogja érteni – mondom. Összeszorítom a fogam,
teljes erőből nyomom a gázpedált, és szívemből remélem, hogy
igazam van.
 Hatvankilencedik fejezet

– Húsz perc – mondom az órámra pillantva. – Húsz perc késés

még nem a világ, ugye?
Koszorúslányaim idegesen néznek rám. Miután a visszaúton
még néhány virágágyást megstuccoltunk a Trington
Kastélyszálló parkjában, mostanra már a nyaktörő vágtából
megfontolt tempóra váltottunk. Az talán szokatlannak tűnhet,
hogy a menyasszony vezeti a saját esküvői autóját, de semmi
más nem utal a rendkívüli körülményekre. Csodával határos
módon még a frizurám is megúszta a kalandos napot.
A templom olyan gyönyörű, mint egy festmény. A
Kastélyszálló parkjában áll, és mintha az idők kezdete óta itt
lenne. Középkori, azt hiszem. A kövei kopottak és patinásak. A
bejárathoz kis kavicsos ösvény vezet, két oldalán makulátlanul
ápolt pázsittal. Az ajtót, csak és kizárólag az én kedvemért,
gyönyörű fehér rózsákból font ív koszorúzza. Tökéletes helyszín
egy mesébe illő esküvőhöz. Ráadásul ez a mesébe illő esküvő az
enyém lesz. A szívem reszketeg és egyenetlen ritmusban ver.
A templom bejáratánál ott cirkál a fényképész – meg még egy
csomó vendég is. Talán azért várnak, hogy lefényképezzék az
érkezésemet. Bár be kell vallanom, inkább arra számítottam,
hogy mostanra már bent fognak ülni a templomban, és aggódva
rágják a körmüket, hogy hol késem ilyen sokáig.
– Ez jó móka volt – mondom barátnőimnek. Azt nem tudom,
hogy sikerült az egészet baj nélkül megúsznunk, mindenesetre
sikerült. Csodával határos módon. – Most kezdődik a dolog
komoly része. Készen álltok? – Legjobb barátnőim bólintanak.
– Egészen biztos vagy benne, hogy ezt akarod, Lucy? –
kérdezi Nadia, kezét a karomra téve.
Gyomrom görcsbe rándul az idegességtől, és képtelen vagyok
megszólalni. Itt volnánk. Most már valóban itt volnánk. Lehet,
hogy az utóbbi néhány óra izgalma meg feszültsége miatt, de
hirtelen nagyon furcsán érzem magam. Olyan érzés fog el,
mintha az egész valójában nem is velem történne. Igen rövid
időn belül Marcus felesége leszek.
Méltóságteljesen lassítva megállok a Bentleyvel a templom
előtt. Apám feltépi az anyósülés ajtaját.
– Hol a pokolban voltál? – üvölti. Apám arca rőtvörös, és meg
kell mondanom, nem gondoltam volna, hogy egy átlagos apa
ezekkel a szavakkal köszöntse a” lányát az esküvője napján.
Nem igazán válaszolhatom azt, hogy „Észak-Londonban,
drogszállítmányt postáztunk”, így aztán csak annyit mondok:
– El kellett ugornunk valahova. Te is pontosan tudtad. A te
kocsiddal mentem.
Olyan közel jár a gutaütéshez, hogy meg se tud szólalni.
Chantal megkerüli az autót, és segít kiszállnom. Megigazítom a
szoknyámat, megnézem, hogy a csokrom sérülés nélkül úszta-e
meg a nap megpróbáltatásait – meglepő módon igen –, és
ünnepélyesen elindulunk a templom bejárata felé.
– Most már minden rendben van – mondom higgadtan
apámnak. Valami kábult köd telepedett rám. Nem tudom, hová
tűntek az érzelmeim, de az biztos, hogy e pillanatban nincsenek
jelen. Összpontosítok, koncentrálok, teljes mértékben Zen
alapokra helyezkedtem. – Itt vagyunk. Kezdődhet a szertartás.
Azt gondoltam volna, hogy esetleg orgonajátékkal
szórakoztatják az egybegyűlteket, de zenének semmi nyoma az
éterben. Minden furcsán csendes. Észreveszem Clive-ot és
Tristant, amint egy különösen szép tiszafa mellett ólálkodnak –
az arcuk meglehetősen feszült, és remélem, nem veszekedtek
megint. Szeretném, ha ez a nap a szeretet és az öröm napja lenne
mindenki számára. Jacob is ott van, és amikor megpillant, elindul
felém, és az arca feldúlt a gyötrelemtől. Nyakamon minden szál
szőr égnek áll. Valami határozottan nincs rendben. Lehet, hogy
nem jó napon jöttem?
Aztán meghallom anyámat, aki felbőg, mint egy hajókürt. Ő is
jön már felém, és szeméből patakzik a könny.
– Jaj, Lucy! Jaj, Lucy!
– Mi az? – kérdezem. Egy csomó zavart arc mered rám.
Tapizós Dave és Hilary, a Hun is köztük van. Hilary szintén a
zsebkendőjébe szipog. – Mi történt?
– Marcus – közli anyám drámai hangon, elfúló lélegzettel.
Ereimben megfagy a vér.
– Mi történt Marcusszal?
– Elment.
 Hetvenedik fejezet

Feltépem a templom ajtaját, azt gondolva, hogy ez biztos csak

valami ócska tréfa. Annak a néhány embernek, aki ott ül és
cseveg a padokban, elakad a lélegzete. Minden beszélgetés
elakad, és mindenki rám mered.
Az orgonista, aki nyilván a döbbenettől lendül akcióba, elkezdi
a Nászinduló kissé harcias változatát játszani. Körülnézek az
oltárnál, és látom, hogy valóban feltűnően vőlegénymentes. A
lelkész ott van. Hevesen integet az orgonistának, hogy hagyja
már abba a játékot. A templom gyönyörűen van feldíszítve –
Jacob fantasztikus munkát végzett. Meseszépen elrendezett
liliomok, rózsák és orchideák illata lengi be a hűs levegőt. Az a
hely, ahol Marcusnak kéne állnia a vőfélyével, üres. Tehát igaz.
Marcus megszökött előlem.
– Hol van? – kérdezem, tulajdonképpen senkitől, miközben
sarkon fordulok. – Hová tűnt az a szemét dög?
Ettől nyomban elhallgat az orgonista. A Nászinduló hirtelen
elakad, vendégeink pedig óvatosan fészkelődnek a helyükön.
Oldalamnál megjelenik az anyám.
– Itt volt időben – szipogja. – Olyan csinosan nézett ki. –
További könnyek.
Meggyőződésem, hogy ez így igaz. Marcusnak mindig is jól állt
a szürke öltöny. Csak nagyon úgy tűnik, hogy akkor lett rá
allergiás, amikor a saját esküvőjén kellett volna viselnie.
– Aztán amikor nem jöttél – folytatja anyám –, akkor hirtelen
kijelentette, hogy mégse tudja végigcsinálni, és elment.
– Milyen aljas!
Megpróbálja megfogni a kezemet.
 – Ne izgasd fel magad, Lucy!
– Nem vagyok izgatott – bőgök, és kitépem a kezemet az
övéből. – Kibaszottul dühös vagyok! Nem bírt várni húsz percet?
Úgy volt, hogy együtt töltjük az életünk hátralevő részét, ő meg
nem bírt kivárni húsz rohadt percet sem! – A templomra
mutatok, az egész gyönyörű környezetre. – Itt van mindez – és ő
nem bírt megvárni?
– Hogy tehette ezt velünk? – zokogja anyám. – El se tudom
hinni.
Sajnálatos módon, szívem legsötétebb mélyén, én viszont el
tudom hinni. Nagyon is el tudom hinni, hogy Marcus képes volt
ezt megtenni.
Anyám nem találja a szavakat; beolvad a háttérbe, én pedig
hirtelen azon veszem észre magam, hogy a legjobb barátnőim
vesznek körül. Mindannyian szorosan átölelnek. Egyikünk sem
szólal meg, csak egymás vállára borulunk.
– Basszus – szólal meg végül Chantal –, ez aztán nem
akármilyen délelőtt volt.
Érzem, hogy miközben arcomon folynak a könnyek, ajkam
mosolyra húzódik. Torkomból kacagás próbál feltörni. A lányok
is csatlakoznak hozzám.
– Az a seggfej – mondom a könnyeimen át –, hogy volt képes
így benne hagyni a pácban?
Autumn átöleli a vállamat.
– Az egész az én hibám – mondja szánalomra méltó hangon. –
Rettenetesen érzem magam.
– Marhaság – mondom határozottan. – Egyáltalán nem
miattad történt. Az ég szerelmére, az is előfordulhatott volna,
hogy a ruhámmal történik valami katasztrófa, vagy tönkremegy
a melltartóm, vagy a cipőm, vagy a hajam – akármi –, és azért
késtem volna húsz percet. Az égvilágon semmi jelentősége nincs
annak, hogy mi miatt késtem el. – Bár azzal tisztában vagyok,
hogy meglehetős mázlink van, amiért nem a sitten várjuk a
zabkását reggelire. – Ha Marcus ilyen rövid idő alatt képes volt
megfutamodni, akkor egyébként sem érdemel meg engem.
– Így igaz – mondja Nadia –, ez a helyes hozzáállás. Most már
csak ezekkel az emberekkel kell szembenézned. Szigorú
pókerarc. Segítünk, hogy könnyebb legyen átvészelni. Utána
bőven lesz idő a könnyekre is.
Kézfejemmel megtorlóm a szememet.
– Nem fogok bőgni Marcus miatt – mondom szilárd hangon. –
Az esküvő pedig zajlik tovább – nevetem el magam ismét, kissé
hisztérikusan. – Csak a templomi részt fogjuk átugorni.
A lányok zavartan néznek rám.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Nadia. – Senki nem várja el
tőled, hogy itt maradjál. Nyugodtan elmehetünk csendben
valahova máshova.
– A szállodában vár ránk egy csokiszökőkút – mondom, és
abba az irányba mutatok, amerre a fogadás van előkészítve. –
Szó sem lehet róla, hogy azt kihagyjam. –Sőt, mi több, az a
szándékom, hogy betegre egyem magam vele. – Azt akarom,
hogy mindenki eljöjjön. Mindenki. Még Marcus társasága is. – A
vendégek legnagyobb része úgyis Marcus családjából áll. Jelen
pillanatban próbálnak óvatosan kisurranni a padokból anélkül,
hogy észrevenném őket. Nem is veszem tőlük zokon. Lehet, hogy
Marcushoz rokoni szálak fűzik őket, de abban átkozottul biztos
vagyok, hogy momentán egyikük sem érez iránta különösebb
meleg családi köteléket.
– A násznép egy része hosszú utat tett meg. – Néhányan
biztos új ruhát is vettek. Elönt a düh Marcus iránt, amiért ennek
tette ki őket. Amiért engem kitett ennek! Hajlandó lettem volna
akár tűzbe menni ezért a fickóért, és így hálálta meg.
Visszarángatom magam a jelen válsághelyzetbe, és így szólok:
– Nem mehetnek haza anélkül, hogy enni kapnának. –
Hegyben áll a kaja fent a Kastélyban, és az úgysem jön szóba,
hogy Marcusnak visszafizessék az árát. Bár a rokonai jobban
teszik, ha a csokiszökőkútból nem lakmároznak túl sokat, mert
különben baj lesz.
– Légy szíves, menjetek ki, és mondjátok el nekik – ragadom
meg Chantal és Nadia kezét. – Az esküvőm hátralevő részét
megtartjuk, ha a fene fenét eszik is. Mindannyian pompásan
fogunk mulatni. Marcus költségén. Milyen kár, hogy nem lehet
itt, és nem tudja velünk élvezni mindezt. – Mély, remegő
lélegzetet veszek. – Marcusszal vagy Marcus nélkül, de az élet
megy tovább.
És ebben a pillanatban ezt őszintén így is gondolom.
 Hetvenegyedik fejezet

– Nagyon bátran viselkedsz. – Jacob leül a mellettem levő

székre. Megfogja a kezemet, és megszorítja.
– Fantasztikus esküvőt szerveztél, Jacob – mondom neki
teljesen őszintén. – Felülmúltad önmagad. Remélem, hogy a
költségek duplájáról állítod ki a számlát, amit Marcusnak küldesz
majd.
Kedvesen elneveti magát.
– Csodálatos nő vagy – feleli. – Marcus pedig biztos megőrült.
– Persze, persze – mondom. Ha még túl sokan közlik velem,
hogy milyen csodás vagyok és mennyire bolond Marcus, akkor
nagyon hamar eljutok arra a pontra, ahol torkom szakadtából
elkezdek ordítani. Már így is rettenetesen becsíptem, és ez
legalább segít tompítani a fájdalmat. – Olyan esküvőt ígértél,
amit senki nem fog elfelejteni. Hát ez mindenképpen összejött.
– Nem egészen így képzeltem.
– De ettől még jól érzem magam – válaszolom. És, bármilyen
bizarrul hangzik is, tényleg így van. Olyannyira, hogy úgy
döntöttem, még a menyasszonyi ruhát sem veszem le, így azóta
is teljes díszben pompázom, a gyönyörű, csillogó tiarával és a
fátyollal bezárólag. Ha szembenézek a tényekkel, könnyen lehet,
hogy soha életemben nem lesz több alkalmam ilyen ruhát
felvenni, akkor meg miért ne élvezzem, amíg lehet?
A terem is csodálatos látványt nyújt. Minden asztalt pompás
fehér virágkompozíció díszít, és a meleg levegőben gyengéden
himbálózva egy csokor héliummal töltött lufi nyújtózik a
mennyezet felé, melyeket csokoládészín szalagok horgonyoznak
az asztalokhoz.
Marcus rokonainak nagy része eljött a fogadásra. Néhányan
visszavonulót fújtak, de a legtöbben vállalták az áldozatot, és
rászánták magukat az „ünneplésre”. Néhányan mintha azon
spekulálnának, hogy tudják szemmel tartani a nászajándékokat,
és azt gyanítom, még ki kell gondolnom, hogyan juttathatom
vissza mindenkinek az ajándékát annak rendje és módja szerint.
Marcus szülei szemmel láthatólag teljesen odáig vannak az
aggodalomtól, de rajtuk kívül, úgy tűnik, mindenki jól szórakozik.
Jacob gyorsan átalakította az ülésrendet, hogy a főasztalnál ne
legyen olyan szembetűnő a vőlegény hiánya. A szüleim és
Marcus szülei távolabbi asztalokhoz kerültek, és most a
Csokoládéimádók Klubjának tagjai vesznek körül mindkét
oldalról. Nagyon jól tudom, hogy nélkülük semmiképpen nem
tudtam volna átvészelni mindezt. Mint mindig, pont akkor voltak
a megfelelő helyen, amikor szükségem volt rájuk.
Már végigettük az esküvői villásreggeli felét, és örülnék, ha
elmondhatnám, hogy egy falatot sem voltam képes legyűrni,
vagy hogy hamuszín arccal, étvágytalanul piszkálgattam a
tányéromon az ételt. De az igazság az, hogy minden izgalom és
megrázkódtatás ellenére farkaséhes vagyok, és ami csak a
szemem elé került, azt mind rendíthetetlen étvággyal magamba
lapátoltam, sőt határozottan jól is esett. Nagyon kevés dolog
képes arra, hogy elvegye az étvágyamat. A füstöltlazac-krém
mennyei volt, a csirke hét nyelven beszélt. Többféle csokoládés
desszertet kóstoltam végig, mint amennyit képes voltam számon
tartani, bár még előttünk áll az esti csokoládé-szökőkút, és
mostanra már a kalóriák igen komoly nyomást gyakorolnak a
ruhám szűkös korlátaira. Pompás!
Odapillantok legjobb barátnőimre, és örömmel látom, hogy
mindannyian jókedvűnek tűnnek. Hozzám hasonlóan ők is
rengeteg pezsgőt megittak már. Kivéve természetesen Chantalt.
Bár el sem tudom képzelni, hogy bírja ki ezt a napot tömény
szesz segítsége nélkül. Az a gyanúm, hogy titokban
megkönnyebbültek, amiért nem mentem feleségül Marcushoz,
még akkor is, ha a körülmények erősen drámaiak voltak. Azt is
nagy örömmel nyugtáztam, hogy Addison eljött az esküvőre,
Autumn legnagyobb örömére. Remélem, minden rendbe jön
kettejük között, mert olyan csodálatosak együtt. Ted is itt van –
bár ő egy kicsit feszültnek látszik. Megkértem Jacobot, hogy
figyeljen mindenkinek a poharára, nehogy valakié is kiürüljön.
Nem szeretném, ha bárki is eléggé kijózanodna ahhoz, hogy
emlékezzen arra, valójában nem is esküvőn vagyunk. Leginkább
én nem akarok erre gondolni. Ezért aztán felhajtok még egy adag
pezsgőt.
A köszöntőket ki fogjuk hagyni – amitől apám teljes szívéből
megkönnyebbült. Számára már szinte megérte átélni, hogy a
lányát cserbenhagyták az oltár előtt, csak hogy megússza a kínos
élményt, és azon tűnődöm, vajon a hagyomány jegyében miért
ragaszkodunk ezekhez a szörnyűséges szertartásokhoz, amelyek
senkinek nem okoznak örömet. Talán ha Marcusszal kettesben
elszöktünk volna valami eldugott helyre, hogy megesküdjünk, az
is lehet, hogy nem pánikolt volna be az utolsó pillanatban. Szívem
mélyén mindig is jól tudtam, hogy egy ilyen hatalmas banzáj
alapvetően nagyon rossz ötlet.
A mobilom elkezd vibrálni, amitől a kis selyemtáskám
ugrándozni kezd az asztalon. Felveszem. Egy szöveges üzenetem
érkezett. Marcus küldte, és csak ennyi áll benne: BOCS.
– Marcustól – mondom Jacobnak, és odanyújtom neki a
telefont.
Elolvassa az üzenetet.
– Seggfej – mondja mély átéléssel. – Szerinted hova
tűnhetett?
– Nem túl messzire. – Aztán átfut az agyamon egy gondolat.
Felveszem az ölemből a szalvétámat, és az asztalra teszem. –
Bocsáss meg, Jacob – mondom –, egy perc, és itt vagyok.
 Hetvenkettedik fejezet

Nem is tudom, miért nem gondoltam erre hamarabb. Felmegyek

a lifttel a negyedik emeletre, megkeresem Marcus szobáját, és
bekopogok az ajtón.
– Tessék. – Valóban, a szobából Marcus hangja hallatszik.
Csak amikor Jacob megkérdezte, hogy hol lehet Marcus, akkor
jöttem rá, hogy akár még itt is lehet a szállodában, a szobájában
rejtőzködve a tömeg elől.
– Én vagyok – mondom. – Bejöhetek?
Csend lesz, aztán egy pillanattal később Marcus kinyitja az
ajtót. A szeme vörös a sírástól.
– Te jó ég – mondja színtelen hangon. – Csodaszép vagy.
Ekkor jut eszembe, hogy még nem is látott a menyasszonyi
ruhámban.
– Kösz.
Félreáll az útból, ahogy belépek mellette a gyönyörű
selyemcipőben. Még mindig öltöny van rajta, bár a nyakkendője
és a zsakettje már az ágyon hever félredobva. Mellettük ott a
bőröndje is.
Átható pillantással figyel, aztán a szeme újra könnyel telik
meg.
– Ezúttal alaposan elbaltáztam a dolgot.
– Igen – helyeselek –, így igaz.
Kezével a hajába túr.
– Hogy tehettem ezt?
Leülök Marcus ágya szélére, a bőröndjétől nem messze.
– Ezt a kérdést elég sok vendég is feltette.
 – Lucy, Lucy, Lucy – mondja erre –, ez alkalommal milyen
mély sebet ejtettem rajtad?
– Elég nagyot – válaszolom.
– Soha nem fogsz megbocsátani. Vagy igen?
– Jaj, Marcus – sóhajtom el magam. – Mindig megbocsátok
neked. Mindig is volt készenlétben egy sornyi kifogás, amikkel
kész voltam kimagyarázni a gyalázatos viselkedésedet.
– De most már nincs?
– Most, ha egészen őszinte akarok lenni, azt kell mondanom,
hogy kissé nehezemre esik.
– Kitört rajtam a pánik – vallja be Marcus.
– Attól a gondolattól, hogy az életed hátralevő részét velem
kell eltöltened?
– Nem. Nem. – Kezével megdörgöli az arcát. – Vagyis, talán az
is benne volt. A szentségit, láttam, ahogy mindenki ott áll és vár,
csak vár. Annyi elvárás volt az arcukon. Arra vártak, hogy
megtegyem ezt a jelentőségteli lépést. Arra gondoltam, hogy
vajon milyen lehet házasnak lenni, és egyszerűen képtelen
voltam megtenni. Egyszerűen nem ment, Lucy. Nem tudom,
miért. Talán azért, mert arra gondoltam, hogy olyanok leszünk,
mint a szüleink, vagy mint a munkahelyemen az összes elvált
pasi. A nyavalyás gyülekezetnek legalább a fele már a második,
ha nem a harmadik házasságát koptatja. Belegondolva úgy
éreztem, hogy mégse tudnék férj lenni. Túlságosan nagy falatnak
tűnt.
– Megvárhattál volna a templom előtt, és ezt mind
megbeszélhettük volna ott is – válaszolom halkan.
Lehajtja a fejét.
– Az lett volna az érett és felnőtthöz méltó megoldás.
– Igen. – Marcusban az fel sem merült, hogy nekem is
lehetnek kételyeim és bizonytalanságaim. Talán ha nem terelte
volna el a figyelmemet a drogszállítás, amit legjobb barátnőim
társaságában hajtottam végre, akkor nekem is több időm lett
volna végiggondolni, hogy vajon én tulajdonképpen bele akarok-e
vágni ebbe a házasságba.
Marcus letérdel a lábam előtt.
– Még jóvátehetek mindent.
– Nem hiszem – felelem határozott hangom.
– Szeretlek – mondja üres tekintettel. – Nem azért volt, mert
nem szeretlek. Nehogy azt gondold. Kérlek, ne gondold azt.
– Ha igazán szeretsz, Marcus, akkor majd szépen kifizeted a
mai kudarcba fulladt akció összes számláját, engem pedig hagysz
továbblépni.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek – mondja –, mármint a
számlák. De te… hogyan tudlak visszanyerni? Nem akarom
nélküled leélni az életemet. – Kezével végigsimít a lábamon, és
érzi, milyen selymes tapintású a ruhám. – Mondd, hogy mit
tegyek!
– Nézd. – Remegő lélegzettel kifújom a levegőt. –
Odalent zajlik egy hatalmas party. Te fizeted az egészet.
Gyere, és csatlakozz hozzánk.
– Nem tudok.
– Senki nem fog felelősségre vonni. – Na jó, anyám esetleg
igen. – Túl fognak jutni rajta. Örökké úgyse rejtőzhetsz el
mindenki elől.
– Nem tudok. Képtelen vagyok bárkinek is a szemébe nézni. –
Nem hívom fel a figyelmét arra, hogy jog szerint nekem kéne
most elrejtőzni, sírni és jajgatni, de Marcusért már nem tudok
több könnyet ejteni.
– Akkor fejezd be a csomagolást, és menj el – mondom. – Fogd
a nászútra vett jegyeket, és utazz el, különben azt a pénzt is
kidobtad az ablakon. Hátha találsz valakit, aki elmegy veled.
Én a magam részéről például a vőfélyére gondolnék, de
kíváncsi vagyok, hogy Marcus lelki szemei előtt nem a kis fekete
telefonjának a névjegyzéke fut-e végig.
Szemében felvillan egy reménysugár.
– Menjünk együtt. A világ legcsodásabb helyén foglaltam
szállást, Mauritiuson.
Mauritius. Mindig is el akartam jutni oda.
– A víz fölött van a bungalónk, saját forró vizes medencével.
Első osztályon repülünk, és azt is megrendeltem, hogy a repülőn
pezsgőt és csokoládét hozzanak.
Mmm. Pezsgő és csokoládé, első osztályú repülő-úton. Milyen
csábító ajánlat!
– Csodaszép lesz – esedezik.
– Valóban csodálatosan hangzik – ezt kénytelen vagyok
elismerni.
Könnyáztatta arcán halvány mosoly dereng fel.
– Csak egy kis bökkenő van, Marcus – mondom, és felállók. –
Nem akarok veled lenni.
Marcus úgy néz ki, mintha arcul ütöttem volna. Mély levegőt
veszek, elrendezem az uszályomat, és az ajtó felé indulok.
– Légy boldog, Marcus.
Exbarátom, volt vőlegényem és az igen-kis-híján férjem a
földre csuklik.
– Mit tettem? – kiált utánam Marcus kétségbeesetten. – Mit
tettem?
– Rohadtul elcseszted – válaszolom, aztán becsukom magam
mögött az ajtót.
 Hetvenharmadik fejezet

Az asztalokat már elkezdték leszedni, és egy ideje a diszkó is

elkezdődött. Chantal a finom csokoládés desszertekből minden
bizonnyal két személynek is elegendőt evett – sőt, talán
háromnak, vagy akár négynek is. Remélte, hogy a
csokoládéfüggőség örökletes, mert kislányát nem szerette volna
megfosztani ettől az élvezettől. Odahajolt Tedhez, és
rámosolygott.
– Nincs kedved körbevezetni a táncparketten? Ted a
pezsgőspoharával játszadozott.
– A mi számunkat játsszák?
– Nem tudom pontosan, mi lenne az – felelte. – Volt valaha
saját számunk? – Talán ez is gond lehetett a kapcsolatukban –
nem osztották meg egymással eléggé a dolgaikat. Nem úgy van
rendjén, hogy egy házaspár megossza egymással a reményeit, az
álmait? Kis szerencsével talán lesz még alkalma, hogy mindezt
helyrehozza.
Lehet, hogy Ted valaki mással is szokott találkozni, de Chantal
mindenképpen jó jelnek vette, hogy férje ma úgy döntött, eljön
Lucy esküvőjére. Bár szigorúan véve már nem lehetett
esküvőnek nevezni az eseményt. Chantal úgy érezte, hogy Lucy
fantasztikusan birkózott meg a helyzettel, és azon tűnődött,
vajon ő ugyanilyen körülmények között mennyire lett volna erős.
Jacob jött oda hozzájuk, a székük hátára támaszkodott, és
megkérdezte Chantalt:
– Minden oké?
– Akár esküvő, akár nem – válaszolta, miközben hátrafordult
és rámosolygott –, fantasztikusan sikerült.
 – Igen – felelte Jacob –, remélem, Lucy a következő
esküvőjére is engem kér fel.
– Ha ez a csaj még egyszer közli velem, hogy férjhez akar
menni, akkor ott a helyszínen felpofozom.
Jacob elvigyorodott.
– Őszintén megvallva, meg tudlak érteni. Chantal érezte, hogy
mellette Ted kényelmetlenül fészkelődik.
– Hadd mutassam be Tedet, a férjemet – mondta Jacobnak. –
Ted, ő Jacob, az esküvőszervező.
Ted megrázta a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetem, Ted. Férje nem viszonozta az
üdvözlést.
– Később még találkozunk – szólt Jacob. Miközben
továbbindult, még rákacsintott. – Számítok még egy táncra.
Ted homlokán mélyebb lett a ránc, miközben figyelte, ahogy
Jacob átvág a termen.
– Ismered?
– Egy kicsit – válaszolta Chantal, de nem nézett a szemébe.
Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat arra, hogy bevallja:
Jacobbal bizalmas ismeretségben állt már korábban. Ráadásul
szép összegeket fizetett ezért a megtiszteltetésért. Bár azóta is
úgy gondolta, még az utána kialakult válságot is beleszámítva,
hogy a szolgáltatás megérte az árát. – Már dolgoztunk együtt
korábban.
– Tényleg? Milyen jellegű munkán?
– Gyere! – Megkerülve a kérdést, Chantal megfogta férje
kezét. – Most nem szeretnék munkáról beszélni. Inkább azt
mutasd meg, hogy megy a tánc. – Azzal elindult a táncparkett
felé, és miközben utat tört kettejüknek, férje előtt már illegette is
magát a zenére. Megdöbbentő volt, hogy Ted még mindig nem
vette észre, milyen szépen kitölti a koszorúslányruhát. Talán
azért, mert Jacob kiváló ízléssel egy különösen előnyös fazont
választott, bár előfordulhat, hogy még mindig csupán arról volt
szó, hogy mostanában férje ritkán szemlélte meg alaposan a
külsejét.
Nem állíthatta volna, hogy ő maga is ilyen közömbösnek érezte
magát. Ted kifejezetten remekül nézett ki ma. Sötétszürke
öltöny volt rajta, makulátlan fehér inggel – Chantal arra gondolt,
mennyivel jobban nézne ki Ted, ha ez sem volna rajta. Estére
kétszemélyes szobát foglalt maguknak, és minden előzmény
ellenére abban reménykedett, hogy Ted hátha itt tölti vele az
éjszakát. Vajon a várandós nőknek még illett arra vágyni, hogy
elcsábítsák a férjüket? Erre nem tudott válaszolni.
A zene szolgálatkészen lassú dallamra váltott, és bár Chantal a
számot nem ismerte, karját Ted köré kulcsolta. Most már
biztosan rá fog jönni a férje, hogy pocakja nem csak a túlzásba
vitt csokoládés sütemények következménye.
Fordultak néhányat a táncparketten, és Ted lassan kezdett
felengedni; már nem olyan szertartásos merevséggel tartotta
karját Chantal vállán. A zene is egyre érzékibbnek tűnt.
– Ez tényleg jó – mondta Ted. – Mióta nem csináltunk
ilyesmit? – Közelebb húzta magához. Chantal érezte, hogy eljött
a pillanat, most vagy soha.
– Ted – szólalt meg halk hangon –, szeretnék mondani neked
valamit.
– Mmm – súgta férje a hajába.
– Apa leszel.
Ted rémült arccal hőkölt hátra.
– Hogy tudtad meg?
Mindketten mozdulatlanná dermedve álltak a táncparkett
közepén, és karjuk már nem ért egymáshoz. Más táncoló párok
súrolták őket többfelől is.
– A szokásos módszerrel – válaszolta Chantal ideges kacajjal. –
Megkaptam a terhességi teszt eredményét.
 Férje lesápadt.
– Staceytől?
– Saját magamtól! – Chantal egy lépést tett hátrafele, és
elkerekedett szemmel nézett rá. – Ki a fene az a Stacey?
 Hetvennegyedik fejezet

– Nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél – mondta Autumn, és

ujját finoman végighúzta Addison arcán.
Barátja még szorosabban magához ölelte, miközben a
táncparketten keringtek.
– Nem tudtam sokáig haragudni rád – mondta. – Tudom,
milyen nehezen mondasz nemet az öcsédnek. Nem lett volna
szabad egyedül hagynom téged azután, hogy azt ígértem,
vigyázni fogok rád. Biztosan kellett tudnom, hogy minden
rendben van körülötted.
– Ennyi volt – nyugtatta meg Autumn. – Nincs több piszkos
munka Richardnak. Szörnyűséges dolgok is kisülhettek volna az
egészből. Semmiképpen nem lett volna szabad ma elvinnem azt a
küldeményt. Teljes őrültség volt.
– Legalább volt benned annyi előrelátás meg lelkiismeret,
hogy szóltál a rendőrségnek.
– Fogalmam sem volt, hogy mekkora baj lehetett volna belőle.
Olyan ostobának és naivnak érzem magam. Veszélybe sodortam
saját magamat. Veszélybe sodortam a barátaimat. – Aztán az
ajkába harapott. – Bőven lehet, hogy az én hibámból maradt el
Lucy esküvője is.
– Nekem inkább úgy tűnik, hogy csak jót tettél vele – jegyezte
meg Addison.
– Egyikünk sem akarta, hogy hozzámenjen Marcus-hoz –
vallotta be Autumn. – De egyikünk sem akarta, hogy így
alakuljon számára a mai nap.
– Bár úgy látom, nagyon jól viseli a helyzetet.
 – Már jó ideje nem láttam – nézett körbe Autumn a teremben.
– Lehet, hogy meg kéne keresnem, hogy minden rendben van-e.
– Imádom, hogy ennyire törődsz másokkal – mondta Addison.
– De azért néha rólam se feledkezzél meg.
– Mostantól te vagy számomra a legelső. Ígérem. –Azzal
szájon csókolta Addisont. – Megmondtam Richardnak, hogy ha
elintéztem ezt az akciót, attól kezdve csinál, amit akar. És
komolyan is gondolom. Csak van még egy dolog… – Barátja még
csak nem is látszott meglepettnek. – Kaptam egy hatalmas táska
pénzt, Addison. Ötletem sincs, mennyi lehet benne.
– Hol van a táska?
– Fent a szobámban, begyömöszöltem a széfbe. Nem is tudom,
mit csináljak vele. Gondolom, Richard tulajdonát képezi, de nem
akarom neki adni. Ha kap egy táska készpénzt, akkor ott fogja
folytatni, ahol abbahagyta. Nagyon alaposan át kell gondolnom,
mi legyen vele.
Addison ujját az ajkára tette.
– Ma ne aggódj emiatt. Biztos ki fogsz találni valamit.
Egyszerűen örüljünk annak, hogy biztonságban vagy, és hogy az
egésznek vége. Meg segítsünk Lucynek megünnepelni a nem-
esküvőjét, hogy jól érezze magát.
– Annyival jobb így, hogy te is itt vagy – mondta Autumn.
Barátja végigmérte Autumn karamellszínű
koszorúslányruháját.
– Ez a szerelés kifejezetten jól áll neked.
– Tényleg?
– Hmm. – Rámosolygott. – Szerinted a családom meg tudná
szokni a gondolatot, hogy feleségül veszek egy gazdag, fehér,
nálam idősebb, felsőbb osztálybeli nőt?
Autumn elnevette magát.
– Szerinted a szüleim meg tudnák szokni a gondolatot, hogy
feleségül megyek egy szegény, fekete, nálam fiatalabb szociális
munkáshoz?
– Gondolom, ha elég időben értesítjük őket, akkor
mindannyian megtanulnak együtt élni a gondolattal.
Autumn felnézett Addisonra.
– Ez most akkor leánykérés volt, Addison Deacon?
– Azt hiszem, könnyen lehet – válaszolta. – Csak egy dolgot
ígérj meg. Ha összeházasodunk…
– Amikor összeházasodunk… – igazította ki Autumn.
– …nagyon kérlek, ne szervezd úgy a napot, hogy még egy
drogszállítmányt postázol az öcsédnek épp azelőtt, hogy gyűrűt
váltanánk.
– Ezt bátran megígérhetem neked – válaszolta Autumn.
 Hetvenötödik fejezet

Nadia nem tudta, hogy saját maga miatt volt kiborulva, vagy
barátnője miatt, vagy esetleg azért, mert annyi nyomorúságos,
rettenetes, megrázó dolog történt az életben általában. Csak azt
tudta, hogy már vagy negyedórája a női vécében rejtőzött, és
leginkább mást sem csinált, mint szívszakadva zokogott. A nap
jelentősebb részét sikerült átvészelnie anélkül, hogy
fájdalomcsillapítókhoz, antidepresszánsokhoz vagy – néhány
pohár pezsgőtől eltekintve – túlzott mennyiségű alkoholhoz
kellett volna folyamodnia. Mostanra viszont már minden egy
kicsit túl soknak tűnt. Minden nyavalyás érzelgős szám, amit a
DJ feltett, Tobyt juttatta eszébe, és az együtt töltött boldogabb
időket. Ha belegondol, az esküvője messze nem volt ilyen
fényűző, mint Lucyé, de legalább a vőlegény megjelent az
eseményen. Teljes szívéből sajnálta barátnőjét. Az élet az esetek
nagy részében olyan átkozottul igazságtalan. Nadia leült a
vécéülőkére, és egy újabb maroknyi papírt tépett le a hengerről,
hogy belezokogjon.
Egy pillanattal később azt hallotta, hogy kivágódik a helyiség
ajtaja, és egy ismerős hang azt kiáltja:
– Mama! – Lewis apró, határozott léptekkel vágott át a
csempézett padlón. – Mama, itt vagy?
Nadia kifújta az orrát a papírba.
– Igen, drágám. Itt vagyok bent. Egy perc és jövök.
– Nem tudtam, hova tűntél – mondta kisfia morcos hangon.
Nadia lehúzta a vécét, bár szükségtelenül, aztán kinyitotta az
ajtót. Arcára mosolyt erőltetett. – Már itt is vagyok. Téged
viszont Autumn nénivel hagytalak. Mit keresel idebent?
 – Elment táncolni Addisonnal, én meg ellógtam, hogy
megkeresselek – vallotta be Lewis.
Nadia letérdelt kisfia elé, és rakoncátlan haját elsimította a
homlokából.
– Ilyet nem szabad csinálni – mondta neki –, de azért örülök,
hogy megtaláltál.
– Nagyon tetszik a buli. Rengeteg csokit ettem. Amilyen az
anya, olyan a fia. Később feltehetően majd fejen állva fog ugrálni
attól a rengeteg cukortól. Egy szobában fognak aludni, és Nadia
nem sok esélyt látott arra, hogy akár szemernyit is le tudja majd
hunyni a szemét. De egyszer az életben nem fog megártani.
Minden aggodalma ellenére elnevette magát.
– Bizony, nagyon jó ez a party.
Lewis meghúzgálta elegáns inge nyakát. Egész kis férfinak
nézett ki ilyen csinos öltözékben.
– Ha szerinted is jó, akkor miért sírsz?
Már éppen azt akarta válaszolni Lewisnak, hogy nem is sír, de
kivörösödött szeme és puffadt arca úgyis elárulta. Kisfia ugyan
csak négyéves, de máris megvan a magához való esze. Ilyen
zsenge korában is tökéletesen tudná, hogy anyja hazudik. Azt
viszont hogy tudná valaha elmagyarázni neki, hogy úgy érezte,
mindene sajog a fájdalomtól, amiért elvesztette férjét, élete
szerelmét? Ez volt az első társasági esemény, amire nem kísérte
el párja, és bármennyire is igaz, hogy semmi pénzért nem akart
volna lemaradni Lucy esküvőjéről, mégis nagyon nehéz volt
megőriznie önuralmát, különösen amikor a nap nem teljesen a
tervek szerint alakult.
Azon tűnődött, vajon mi játszódhat le kisfia fejében. Ő is
annyira hiányolja Tobyt, mint Nadia? Lewis hihetetlen jól
viselkedett, mióta Toby meghalt, de Nadia biztos volt benne,
hogy szíve mélyén ő is csupa fájdalom. Szinte egyáltalán nem
sírt, és ritkán emlegette az apját – márpedig ez biztos nem jó
neki. Hogy tud vajon egy gyermek feldolgozni egy oly mértékben
pusztító érzést, mint amilyen a gyász? Ha legalább tudná, mire
gondol Lewis, talán könnyebben tudná átsegíteni ezen az
időszakon.
– Mama csak egy kicsit szomorú.
– Azért, mert a papa nincs itt? Nadia bólintott.
– Nagyon hiányzik nekem a papád, minden nap.
– A papa már nem jön vissza a mennyországból, ugye?
– Nem, kis szívem. – Vigasztalásul magához szorította Lewist.
– Most már csak ketten vagyunk, te meg én.
– Nagyon jól megleszünk egymással, mami. – Kisfia a térdéhez
támaszkodott, és szájába vette a hüvelykujját, amit már régóta
nem csinált. – Majd én vigyázok rád.
– Akkor már nincs is okom, hogy szomorú legyek – ölelte
magához Nadia.
– A papának is nagyon ízlett volna itt a sok csoki.
– Bizony – helyeselt Nadia. – ízlett volna neki. –Ahogy kisfia
aggódó arcocskájára nézett, tudta, hogy Lewis kedvéért kell neki
is erősnek maradnia. Hüvelykujját gyengéden végighúzta fia
arcán. – Tudod, hogy bármikor beszélhetünk a papáról, amikor
csak szeretnéd. Amikor úgy érzed, hogy hiányzik, akkor majd
mindig beszélgetünk róla – hogy mi minden tetszett volna neki,
meg mit csinált volna, és attól biztos jobban fogjuk érezni
magunkat.
– Oké – vonta meg a vállát Lewis. A kisfiú számára ez elég
egyszerű megoldásnak tűnt. Talán valóban az is volt. – Most már
visszamehetünk a buliba?
– Táncolsz majd egyet mamival?
– Szerinted a bácsi a Bob az építőmestert is fel fogja tenni?
– Lehet, hogy nem – mondta Nadia. – Én a magam részéről
inkább George Michaelben reménykedtem.
– Kicsodában? – kérdezte Lewis szemmel látható undorral.
 Hetvenhatodik fejezet

Amikor lejövök Marcus szobájából, a party teljes lendülettel

folyik. Próbálok nem arra gondolni, ahogy egyedül becsomagolja
a táskáját és elindul a nászutunkra, nélkülem. Dübörög a zene, a
parkett tele táncoló párokkal, az emberek kezdik elveszíteni
gátlásaikat – minden szempontból úgy néz ki a dolog, mintha
szabályos esküvő lenne. Persze egy számottevő kivételtől
eltekintve.
Apám és anyám egymással táncol – ami már önmagában véve
is csoda, mivel akkor sem táncoltak soha egymással, amikor még
házasok voltak. Lelkesen rázzák magukat az „I Will Survive”
dallamára – minden esküvő elmaradhatatlan nótája –, és anyám
a kelleténél talán még lelkesebben énekli a szöveget a számmal.
A Milliomos és a Fodrász sehol nincs a láthatáron. Clive és
Tristan jelenik meg mellettem. Mindketten csak úgy ragyognak,
és már messziről süt róluk, hogy^ melegek, az egymáshoz illő
krémszínű vászonöltönyükben és a csokoládébarna ingükben. Ők
Elton John és David Furnish megtestesítői a csokoládé világában.
Eszembe jut, hogy vajon ettől az egész esküvői felhajtástól nem
gondolnak-e ők is arra, hogy gyűrűt váltsanak egymással.
– Drágám – mondja Clive –, hogy bírod a dolgot?
– Egész jól elvagyok – válaszolom, megfontolt bólintás
kíséretében.
– Mit gondolsz, volna kedved felvágni a fenomenális
tortánkat?
– Miért ne? Szerintetek képes lennék kihagyni a csokitorta
lehetőségét? – Megvonom a vállamat. A csokordobást
valószínűleg passzolni fogom, de minden másban benne vagyok.
 Clive hálásan vigyorog. Őszintén szólva úgy érzem, rám férne
egy kis cukorbomba ez után a megrázkódtatás után. Nem
beszélve arról, hogy kedves barátaim és csokoládémestereim
egy ötemeletes tortamonstrumot készítettek nekem
nászajándékba – természetesen csokoládéból, fehércsokoládé-
levelekkel és kandírozott narancsokkal díszítve. Hogy tehetném
meg, hogy nem vágom fel?
– Csak szerezzetek egy jó éles kést, de vigyázzatok, hogy
Marcus jó messze legyen az útból, aztán ugorjunk neki.
Clive átölel.
– Ezt a hozzáállást már szeretem!

Öt perccel később Jacob keres meg. Kezében van az éles kés.

Homlokát gondterhelten ráncolja össze.
– Biztos vagy benne, hogy ez tényleg jó ötlet?
– Clive és Tris nagyon boldog lesz tőle – mondom. –Arról nem
is beszélve, hogy a szívem szakadna meg, ha kárba veszne ez a
gyönyörű torta. Akkor már miért ne jusson belőle a
vendégeknek?
– Azt is meg tudom oldani, hogy szép csendben hátravigyék,
és ott felvágja valaki – javasolja.
– Nem. Csináljunk hozzá igazi felhajtást. Clive-nak annyi
munkája van benne. Valahogy igazságtalannak tűnne, ha most
lopva kivinnénk, és nem élvezhetné ki a dicsőség pillanatát.
– Ha biztos vagy benne – mondja Jacob. Bólintok.
– Akkor kihirdetem a vendégeknek. – Jacob odalép a
mikrofonhoz, és kézbe veszi. – Hölgyeim és uraim – jelenti be –,
kérem, gyűljenek körénk a torta felvágásához.
Csak amikor már biztonságban elhelyezkedtem a torta mellett,
akkor nyújtja át a kést. A fotóstól már rég megszabadultunk,
ezért legalább nem kell pózolni mindenféle nevetséges
fényképhez.
 – Clive – intek barátomnak, hogy lépjen oda mellém. – Gyere,
csináljuk együtt.
Barátom az ujjaimra kulcsolja a kezét, és tréfából még a
szemembe is néz, mintha csak szerelmesek lennénk. Egy egészen
rövid pillanatra belém hasít, hogy milyen lehetett volna, ha
Marcus itt lett volna, és együtt vágnánk fel a tortát.
Belenyomjuk a kést a mennyei bevonaton át a puha piskótába, és
vendégeinktől bizonytalan éljenzést is kapunk. De aztán a
szemem sarkából megpillantok valamit, amitől megfagy
ereimben a vér.
– Jaj, ne – mondom. Clive is felnéz, és pillantása követi az
enyémet, aztán hallhatóan elakad a lélegzete. Csakúgy, mint az
összes többi vendégnek, akik még mindig körben állnak a tortára
várva.
Rózsaszín szaténfűzőben, lobogó szoknyában és tűsarkú
cipőben Buja Berta sétál be a terembe – a száznyolcvan centis,
szobornyi nőimitátor, itt, az én esküvőmön. Rögtön felismerem a
Mistress Jay éjjeli mulató konferansziéját, bár ezúttal más színű
paróka van rajta.
Buja Berta odalép Tristanhoz, és karját nagy lendülettel köré
fonja. Tristan nem is kicsit látszik meglepettnek, amikor Berta
hosszan, nyálasan megcsókolja.
– Ááúú! – Clive felé fordulok, akinek az arca ijesztően
elsötétedett. Fenyegetően szorítja kezében a kést, amit aztán
óvatosan elveszek tőle.
– Bocsáss meg, Lucy – mondja Clive merev hangon, azzal
határozott léptekkel odamegy, ahol Tristan és Berta épp pihenőt
tart az ölelés után.
– Mit keres itt ez a csaj vagy pasi, vagy akárki? – sziszegi Clive
Tristannak. De elég hangosan sziszegi ahhoz, hogy mindenki
hallja.
– Nem így akartam, hogy megtudd – válaszolja Tristan drámai
hangon.
 – Szerinted nem jöttem már rá eddig is? – kérdezi Clive. –
Amikor állandóan nagy titokban leléptél – azt hiszed, ilyen
ostoba vagyok?
– Igen – közli Buja Berta, meglepően érces hangon. –Most
pedig tűnés.
– Próbálj meg elküldeni – mondja Clive nem túl bölcsen.
Buja Bertának, ezt meg kell hagyni, nem akármilyen a
jobbhorga. Állon vágja Clive-ot, amitől barátom hátratántorodik,
igencsak döbbent arccal, a torta irányába.
Az asztal, amin a torta van, fenyegetően meginog. Jacobbal
aggódó pillantást váltunk. Az egyik oszlop, ami a tortákat tartja,
túlságosan is megremeg, aztán összeroskad. A tetejéről a torta
kecsesen félrecsúszik, aztán beleütközik az alatta levő szintbe,
míg végül az egész szerkezet elveszti a stabilitását. Jacob és
jómagam hősies ugrással próbáljuk megmenteni a tortát, de nem
járunk sikerrel. A torták egymás után a földre zuhannak, és
körülöttük csak úgy záporoznak a kandírozott narancsok,
csokoládélevelek és a pillekönnyű piskótadarabok.
Az asztalterítőről felszedek egy kis darabka
csokoládébevonatot.
– Mmm. Ez nagyon finom – mondom Jacobnak, ahogy
megnyalom az ujjaimat.
Tristan előreugrik, és Clive segítségére próbál sietni.
– Fáj? Nagyon fáj?
– Persze hogy kibaszottul fáj! – üvölti Clive. – Soha életemben
nem fájt semmi ennyire. Elegem van. Tűnj innen! Takarodjál a
csokoládézómból! Takarodjál az életemből! Tűnjél el, és vidd azt
a rohadt szemét buzit is magaddal! – Azzal lehajol, megfogja a
gyönyörű csokitortám legfelső szintjét, ami pont a lábához esett,
és belenyomja Tristan arcába, még a morzsákat is jó alaposan
belemasszírozza, nehogy félmunkát végezzen. Összegyűlt
vendégeimnek a rémülettől elakad a lélegzete.
Ahogy Buja Berta előrelendül, hogy újra Clive-nak ugorjon,
megcsúszik a földön heverő csokoládés romhalmazban, a bokája
kibicsaklik a dögös tűsarkúban, az egyik cipősarka el is törik, és
Berta nagy lendülettel eltaknyol. Hatalmas csattanás kíséretében
az éjjeli mulató sztárja, a nőimitátor elterül a hátán, félrecsúszott
fűzőben, amiből kibuggyannak a műmellei, a parókája pedig
csálén áll a fején. Nem túl csinos látvány. Ebben a pillanatban
nem igazán tudom átérezni, hogy mit lát benne Tristan. Aztán
Clive-ból kitör a zokogás.
Jacob és én újra egymásra nézünk.
– Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet felvágni a tortát –
jegyzem meg.
 Hetvenhetedik fejezet

Az eseménydús tortavágás után Chantal és Ted keresett egy

csendes zugot, kicsivel távolabb a kavarodástól, ahol
nyugodtabban tudtak beszélni. Annak ellenére, hogy gyereket
várt, Chantal mindennél jobban vágyott egy pohár pezsgőre vagy
bármilyen más alkoholra. Vannak olyan beszélgetések, amikbe
nem volna szabad puszta ásványvízzel belevágni.
Leültek egy párnázott kanapéra, egy viszonylag csendesebb
kis társalgóban. Végre kettesben maradtak, és a diszkóból
kiszűrődő zene sem volt több, mint idegesítő dübörgés a
háttérben, ami a szálloda hangfalaiból csilingelő zongoraszóval
vetélkedett. Ted meghúzta a pezsgőjét, és nem nézett Chantal
szemébe.
– Szóval, mióta tudod, hogy állapotos vagy?
– Talán egy bő hónapja – válaszolta Chantal.
– Miért nem mondtad el?
– Megpróbáltam – mondta erre –, de soha nem találtam
alkalmas pillanatot. Te pedig elég sokszor mindent elkövettél,
hogy ne is találkozzunk.
Ted lehajtotta a fejét.
– És te mióta tudod, hogy egy másik bébi is úton van?
– Nagyjából ugyanennyi ideje. – Kiitta a maradék pezsgőjét,
aztán újra teletöltötte a poharát egy üvegből, amit az előbb emelt
el az asztalról. – Neked is mondtam, hogy volt egy futó kalandom
– folytatta. – Hát, igazság szerint nem is csak egy volt.
– Esetleg ismerem is őket? Férje megrázta a fejét.
– Leginkább a munkahelyemről. Az egyik egy kicsit
komolyabb volt, mint a többi.
– Stacey?
– Stacey – erősítette meg. – Nagyon kedves nő.
– Ezt örömmel hallom, ha már leendő gyermeked anyjáról van
szó.
– Az a nagy igazság – mondta aztán Ted –, hogy már nem is
vagyunk együtt. Nagyon kedves fiatal nő, de túlságosan
követelőző. Azt akarta, hogy én töltsem ki az egész életét, én
pedig csak ekkor jöttem rá, mennyire kedveltem, hogy te olyan
önálló voltál.
– Talán egy kicsivel önállóbb is a kelleténél.
– Le akartam feküdni más nőkkel is – vallotta be Ted.
– Ki akartam próbálni, hogy milyen érzés. Hogy kiegyenlítsem
a számlát. De óriási hiba volt. Semmivel nem éreztem magam
jobban utána. Végig, miközben velük voltam, akárhogy
próbáltam elfelejteni, mindig arra kellett ráébrednem, hogy csak
veled akartam lenni.
– Összerázkódott. – Erre most úton van egy gyerek.
– Igazság szerint kettő is.
– Két gyerek. – Ted felhorkant. – Hogy is mondják az
angolok? Olyanok, mint a buszok – először egy se jön, aztán meg
rögtön kettő is egyszerre.
– Biztos vagy abban, hogy Stacey gyereke tőled van?
– Jesszus – mondta Ted. – Azt hiszem. Bár manapság mit
lehet tudni? Előfordulhat, hogy még három fickóval futott
egyszerre, és soha nem fogom megtudni az igazságot.
Chantal úgy döntött, jobb, ha erre nem mond semmit.
– Meg kell kérdeznem, Chantal – fordult felé Ted. –A te
gyereked tőlem van?
– Teljesen őszintén?
– Általában az a leghelyesebb – tanácsolta férje. Chantal
viszont már korábban rájött, hogy nem mindig ez a célravezető
út.
– Nem tudom – válaszolta. – De azt hiszem, hogy igen.
Biztosra csak akkor tudhatjuk meg, miután megszületett. – Ha
lett volna arra bármilyen módszer, hogy pusztán akaratlagosan
Ted sarjává tegye ezt a gyereket, hát bizony isten megtenné. –
Amint lehet, csináltatok egy DNS-vizsgálatot. De a szülés előtt
még rengeteg kockázattal jár a babára, és semmi olyat nem
szeretnék tenni, amitől baja eshet. – Óvó mozdulattal
összekulcsolta kezét a hasán. – A baba egyébként lány. Kislány.
Férje szemét elfutotta a könny.
– Mindig is erre vágytam, Chantal.
– Bárcsak hamarabb elárultad volna – mondta erre, és
fáradtan elnevette magát. – Akkor talán megkímélhettük volna
magunkat egy csomó bajtól. Most viszont nagyon úgy tűnik, hogy
rögtön dupla adagot kap, kedves apuka.
– Van még egy kérdésem – mondta aztán Ted. – Az a fickó, az
esküvőszervező. Vele is volt viszonyod?
Chantal érezte, hogy arcát elfutja a pír.
– Valami sugárzás van köztetek. Olyasfajta bizsergés, ami csak
akkor alakul ki, ha valakivel intim viszonyba kerülsz. A szeméből
lehet látni.
Jesszus, bárcsak férje mindig ilyen jó megfigyelő volna. Azt
nem vette észre, hogy négy hónapos terhes, de azt kiszúrta, hogy
Jacob és közte valami szikra volt.
– Lehet, hogy az övé a gyerek?
– Valószínűtlen – felelte Chantal. – Nem is tud róla semmit.
Csak nagyon rövid ideig tartott a kapcsolatunk.
– És most már csak barátok vagytok?
– Csak barátok – erősítette meg Chantal. Arra semmi szükség,
hogy Tednek elárulja, mennyire élvezte a Jacobbal töltött időt –
még akkor is, ha ennek az ára a szó többféle értelmében is
csillagászati volt.
 – Szeretném, ha mi is barátok maradhatnánk – mondta férje.
– Én még mindig bízom abban, hogy újra együtt lehetünk –
felelte Chantal.
– Mindazok után, ami történt? Chantal végigsimított a hasán.
– Különösen azok után, ami történt.
 Hetvennyolcadik fejezet

– Hú, a mindenit neki – mondom szívből jövő sóhajjal. – Most

már muszáj volt egy kicsit elszabadulni attól a tömegtől. – Hátat
fordítottam a diszkó tomboló kavalkádjának, és kerestem
magamnak egy kis zugot, ahol öt perc nyugalmat találhatok.
Nem tudom pontosan megmondani, hogy éltem túl ezt a napot,
de most már eljutottam arra a pontra, hogy szeretném, ha lassan
véget érne. Marcus rokonai viszont – akik láthatólag úgy
döntöttek, hogy kitartanak – éppen semmi jelét nem mutatják
annak, hogy szeretnének hazamenni.
– Gyere, ülj ide hozzánk, Lucy – paskolja meg Chantal a
mellette levő széket.
Hálásan lerogyok a székre Chantal mellé, akire egy kis
társalgóban találtam rá, ahol a férjével együtt húzta meg magát.
– Úgyis menni készültem. Hagylak is benneteket, hölgyeim –
mondja Ted, miközben felkel a helyéről, aztán puszit ad az
arcomra. – Remek esküvőd volt, Lucy.
– Kösz.
Ted, ígéretéhez híven, magunkra hagy bennünket. Chantal
kéjes nyögéssel lerúgja lábáról a cipőt, és hátrahajtja a fejét,
aztán elnyújtózik, és lábát felteszi a vele szemközti székre.
– Ezt a rengeteg érzelmet lassan kezdem megérezni magamon
– mondja nekem.
– Mesélj, mi a helyzet. – Én is lerúgom a cipőmet, és magam
alá húzom a lábamat, aztán elrendezem a menyasszonyi ruhát
magamon. – Küldjünk a többieknek is SMS-t. Hátha néhány
percre egyedül lehetünk. Hiányolom a lányokat. – A telefonomba
beütöm a CSOKOLÁDÉKATASZTRÓFA szöveget meg a társalgó
nevét, ahol Chantallal ülünk.
Alig néhány perccel később már ránk is talált Nadia és
Autumn.
– Ide nézzetek, mit találtam! – jelenti Nadia, amikor belép.
Egy tálcát tart a kezében, ami a menyasszonyi torta
maradványaival van megrakva.
– De ugye nem a földről szedted fel? – érdeklődöm.
– Nem – feleli –, bár akkor is megennénk, nem? Mindannyian
bólintunk, egyetértésünk jeléül. Egy kis szösz a szőnyegről
semmivel nem csökkentené a csokoládé mennyei ízét, nem igaz?
Autumn egy üveg pezsgőt hoz, meg néhány poharat. Kiosztja a
poharakat, aztán messzire lövi a dugót, és tölt. Még Chantal is
kér egy kicsit.
– Néhány korty pezsgővel csak megbirkózik ez a gyerek –
mondja. – Az után a beszélgetés után, amit az imént folytattam
Teddel, most tényleg szükségem van rá.
– Remélem, semmi fontosat nem szakítottam félbe, vagy igen?
– Most, hogy belegondolok, amikor rájuk találtam, nagyon
meghitten beszélgettek, én meg persze csak egyszerűen
beletrappoltam a helyzetbe.
Chantal megrázza a fejét.
– Épp most mesélte el, hogy gyereke lesz. Mindannyian
értetlen arccal nézünk rá.
– Ezt már eddig is tudtuk.
– Szerény személyemen kívül egy másik nőtől is.
– Ezt viszont nem tudtuk! – kiáltunk fel mindannyian.
– Hát – mondja Chantal –, számomra is az újdonság erejével
hatott.
– És hogy érzed magad ezzel kapcsolatban? – teszi fel a
kérdést Autumn.
– Meglepően nyugodtan – vallja be Chantal. – Én jól fogadtam
az ő bejelentését. Ő jól fogadta az enyémet. –Megrántja a vállát.
– Bár arról fogalmam sincs, hogy innentől most hogyan tovább.
– Akkor ez nagyon, nagyon határozottan csokitortát igénylő
pillanat – mondom. És mindannyian neki is ugrunk, annak rendje
és módja szerint.
– Hogy van Clive? – érdeklődik Chantal.
– A vécében sír – felelem. – Ráadásul a női vécében. Most
éppen Marcus mamája törölgeti a könnyeit.
– Szegény Clive – jegyzi meg Nadia.
– Inkább szegény Tristan – vetem közbe. – Nekem nagyon
úgy tűnik, hogy ez a Buja Berta darált hússá fogja aprítani.
Mindannyian elnevetjük magunkat. Chantal megrázza a fejét.
– Amikor utoljára láttam őket, Berta éppen meglehetős
brutálisan hurcolta Tristant a bejárati ajtón kifelé.
– Meg kell hagyni, igencsak érdekesre sikeredett ez az esküvő
– mondom, és magamban megjegyzem, hogy Marcust
tulajdonképpen nem is nagyon hiányolta senki. – Alig várom már
a következőt.
Ekkor Autumn, aki a vörös loknijaival meg a szeplős arcával
amúgy sem volna alkalmas pókerjátékosnak, élénkvörösre pirul.
Mindannyian várakozóan nézünk rá. Barátnőnk egy kicsit
fészkelődik a helyén, és még jobban elpirul.
– Azt hiszem, lehet, hogy Addison megkérte a kezemet.
– Azt hiszed?
Bólint.
– És azt hiszem, igent mondtam.
– Igeeeeen! – Mindannyiunkból kitör az éljenzés.
– Még meg kell róla bizonyosodnom – mondja –, amikor
mindketten józanok vagyunk. Nagyon lezseren zajlott a dolog.
– Akár lezseren, akár nem, mi akkor is koccintunk rá, vagy mi
a fene! – közlöm vele.
Nadia mindannyiunknak tölt még pezsgőt, és Autumn felé
emeljük poharunkat.
– Autumn-ra és Addisonra! – hangzik Chantal tószt-ja. –
Kívánom, hogy az esküvőjük kevésbé legyen „érdekes”, mint
Lucyé!
– Autumn-ra és Addisonra – visszhangozzuk mindannyian.
Aztán további darabok fogynak az esküvői tortából.
– Ha gyorsan elintézitek – veti fel Nadia –, akkor még fel
tudjuk venni ugyanezt a koszorúslányruhát.
– Én már nem sokáig fogok beleférni az enyémbe – emlékeztet
bennünket Chantal.
Hát én sem. Holnap kezdem a fogyókúrát. Komolyan. Nincs
több csokoládé… Szent ég! Miket beszélek! Már hogyan is
bírnám ki csokoládé nélkül – különösen jelen érzelmi
állapotomban? Csak a csokoládéra számíthatok. Az is lehet, hogy
inkább minden más élelmiszerről lemondok. Kell hogy létezzen
valahol egy olyan diéta, amit a csokoládéimádóknak találtak ki,
nem? Meggyőződésem, hogy le lehet úgy is fogyni, ha az ember
naponta csak három, jó, esetleg négy szelet Mars csokit eszik,
igaz?
Miközben még mindig azt próbálom kiszámolni, hogy hány
kalóriára van szükségem a túléléshez, Nadia megfogja a kezemet.
– Fantasztikusan viselkedtél ma, Lucy – mondja –, mind
nagyon büszkék vagyunk rád.
– Az élet megy tovább – felelem erre. – Lehet, hogy nincs
többé Marcus, de megvannak még a barátaim, és van még
csokoládé is.
– A barátokra és a csokoládéra! – mondja Chantal, és újra
megemeljük a poharunkat.
– És ott van még neked az Imádott is – jegyzi meg Autumn.
Az Imádott. Szívem mélyéről sóhaj tör fel. Az egész nap olyan
eszelős volt, hogy alig volt alkalma a gondolataimnak ebbe az
irányba kalandoznia. Most viszont elengedem magam, és azon
tűnődöm, vajon ebben a pillanatban pont hol lehet Mr. Aiden
Holby. Fel kéne hívnom, és beszámolnom az esküvőről, ami nem
is volt. Gyanítom, hogy szóba se akar többé állni velem, de azért
ennyivel tartozom neki.
– Fel kéne hívnod – mondja Nadia, mintha a gondolataimban
olvasna.
– Majd később – válaszolom. Időre van szükségem, míg
kitalálom, mit fogok neki mondani, és most az agyamban túl sok
minden zakatol egyszerre – nem beszélve arról, hogy egy kicsit
több alkohol is, mint amennyi ideális volna a racionális
gondolkodáshoz. –Viszont lassan illene visszamennem a
vendégeimhez.
Nadia is feláll.
– Nekem is mennem kéne. Lewist otthagytam Jacobbal.
Egyébként nagyon kedves fickó.
Ezzel egyikünk sem tud vitatkozni.
– Te is nagyon jól tartod magad, Nadia – mondom.
– Bizony – feleli büszkén. – Jól megleszek, higgyétek el.
– Erről majd mi is gondoskodunk – teszi hozzá Chantal.
– Micsoda egy elpusztíthatatlan banda vagyunk? –jegyzem
meg.
– Erre inni kell – mondja Nadia, és újra koccintunk. Ezek után
elcsenek még egy darab csokoládétortát, és benyomom a többi
tetejére. Francba a diétával. A gömbölyű idomok egyszer úgyis
visszajönnek a divatba.
– Akkor gyerünk – mondom, és felugróm a székemről. –
Hatalmas szénhidráttömeget kell letáncolnunk. Vessük bele
magunkat abba a buliba!
 Hetvenkilencedik fejezet

Mindannyian a folyosón vagyunk már, kézen fogva, és vihogva

indulunk vissza az események sűrűje felé. Szemben velünk
elegáns öltönyben egy férfi jön, határozott léptekkel, fejét
leszegve. Lehúzódunk az egyik oldalra, amikor a közelünkbe ér, ő
pedig felnéz, hogy megköszönje.
Aztán hirtelen kapcsol.
– Maguk! – kiált fel, ahogy ránk ismer. Hátralép egyet, hogy
még jobban lásson, és az ujját rázva újra felordít: – Maguk!
Te jó isten. Ettől féltem leginkább az esküvőm előtt – az a
gondolat fel sem merült bennem, hogy Marcus itt hagy, de
mindig is attól rettegtem, hogy újra összefutok ezzel az emberrel.
Amikor legutóbb a Trington Kastélyszállóban jártam a
Csokoládéimádók Klubjának tagjaival, akkor egy briliáns
bűncselekményt hajtottunk végre – visszaszereztük Chantal
ékszereit egy elbűvölő szélhámostól, aki előbb alaposan
megdugta, aztán ellopta az összes holmiját. Ugyanaz a férfi – a
rémes álnevű Mr. John Smith Tolvaj Úr – itt áll előttünk.
Mindannyian levegő után kapkodunk. Tudtam én, hogy
nagyon, de nagyon rossz ötlet volt itt rendezni a fogadást.
A férfi végigméri esküvői öltözékünket. Arca a zivatarfelhők
egy igen kevéssé vonzó árnyalatát öltötte magára.
– Kiraboltak, rohadt spinek – ordítja. – Elkábítottak.
Tönkretették a kocsimat!
Ezt a részletet el is felejtettem. Chantal összes holmiját
megtaláltuk a Mercije csomagtartójában, aztán, hát, úgy alakult,
hogy a kocsit belöktük a tóba. Akkor és ott kifejezetten jó, sőt
remek gondolatnak tűnt.
 – Szerintem akkor kvittek vagyunk – tájékoztatja Chantal
hűvösen. – Csak magát okolhatja érte. – Olyan szövege van,
mint egy igazi gengszternek – kegyetlen és mogorva, ami
különösen egy várandós kismamától figyelemre méltó.
A fickó fenyegetően közelít felénk.
– Gyorsan – szólal meg Nadia, és megragadja. A földre dobom
a kis selyemtáskámat, és én is beszállok. Chantal és Autumn
ugyanígy tesz. Alig néhány másodperccel és egy kis rögtönzött
birkózással később négyünknek sikerül hátracsavarnia a kezét,
bár vadul küzd továbbra is.
– Most mi legyen? – kérdezi Autumn.
– Ide be vele. – Mellettünk van valamilyen szekrényféleség,
és afelé intek. Chantal kinyitja az ajtaját. Kis tárolóhely, tele
törülközővel meg takarítószerrel, és pont elegendő hely van
benne egy szélhámos elhelyezésére.
Torkaszakadtából üvölt, és szitkokkal áraszt el minket, ahogy
betuszkoljuk a szekrénybe, és magunkra húzzuk az ajtót.
Chantal körülkémlel a polcokon, és talál valamit, ami leginkább
szárítókötélre emlékeztet.
– Ez pont megfelel – mondja diadalmasan. Zsenge ifjúkorában
biztos cserkész volt, olyan kiválóan köti össze Mr. Smith kezét és
lábát.
Autumn talál egy kis törülközőt, sarkában hímzett Trington
Kastélyszálló felirattal. Nagyobbik felét betömi Mr. Smith
szájába, a kilógó végeket pedig összeköti a tarkója mögött.
– Gvanyd rhaddg – mormolja sötét pillantással a fickó. Azt
hiszem, megfelelően átírva ez igen illetlen mondat volna.
Chantal egyik kezével a polcoknak támaszkodik, és igencsak
fenyegető stílusban hajol foglyunk fölé.
– Egyet ne felejtsen el – mondja határozott hangon. – Minden
adata a birtokomban van, Mr. Félix Lavare.
Már el is felejtettem, hogy ez volt a valódi neve, és hogy mi
tényleg tudtuk is.
– Amikor innen kijut, azt javaslom, hogy azon nyomban hagyja
el a hotelt. Lóhalálában iszkoljon, amerre lát, és vissza se nézzen.
Ha pedig bármi balhét csinál, akkor egyenesen megyek a
rendőrségre. Megértette?
A férfi abbahagyja a küzdelmet, és a törülköző mélyéről
tompán elfojtott „Gem” hallatszik.
– Most pedig legyen jó kisfiú, és higgadjon le – folytatja
Chantal –, és akkor valaki hamarosan ki fogja innen ereszteni. –
Aztán még egyszer alaposan átvizsgálja az összes béklyót. Úgy
tűnik, minden rendben.
Először körbekémlelünk, hogy tiszta-e a levegő, aztán
elhagyjuk a szekrényt. Utolsó simításként Autumn még felemel
egy táblát a „HASZNÁLATON KÍVÜL” felirattal.
– Ezt találtam – közli színpadi suttogással. – Gondoltam, még
jól jöhet.
Barátnőnk csálé szögben az ajtó gombjára akasztja a táblát.
Miközben lábujjhegyen távolodunk a szekrénytől, egymáshoz
bújunk. Nadia úgy dörgöli a kezét, mint aki jól végezte dolgát.
– Szerintetek itt ellesz addig, amíg mi el nem hagyjuk a
terepet?
– Nagyon remélem – válaszolja Chantal. – Csak azért
imádkozzunk, hogy a takarítószemélyzetnek reggelig ne legyen
szüksége tiszta törülközőkre.
– A folyosónak ez a része elég csendes, szóval nem valószínű,
hogy túl sokan járnának erre – emlékeztetem őket. – Csak
abban bízom, hogy senki nem várja a szobájában.
– A gondolattól is kirázott a hideg – mondja Chantal.
– Nekem is eszembe jutott egy rémes gondolat – mondom a
barátnőmnek. – Még az is lehet, hogy ez az alak a gyermeked
apja.
– Ne is emlékeztess rá – borzong meg Chantal. – Szívemből
remélem, hogy bárki is legyen, de nem ő az.
– Hű, a fenébe – mondom aztán. – Ez már tényleg túl sok
izgalom volt egy napra. A szívem még mindig vadul dobol.
– Az enyém is – teszi hozzá Chantal, és kimerülten fújja ki a
levegőt.
– A térdem remegett, mint a kocsonya – vallja be Nadia.
– Szerintetek fog még valami bajt csinálni? – kérdezi Autumn,
akinek mindnyájunk közül leginkább látszik arcán az aggodalom.
Chantal megrázza a fejét.
– Ha egy csepp magához való esze van, akkor nem.
– Mindent összevetve, eddig háromszor kereszteztük egymás
útját. Az állás kettő-egy a Csokoládéimádók Klubjának javára,
tehát a csinos bűnöző úr vesztésre áll. Szerintem lassan rá kéne
jönnie, hogy nem tudja velünk felvenni a versenyt.
Mindannyian jót nevetünk, hogy ezzel is oldjuk a feszültséget.
– Muszáj visszamennem a buliba – mondom aztán –, körül kell
néznem, hogy távollétemben még mi romlott el. Gyertek!
– Csak menjél – mondja Chantal –, mindjárt megyünk mi is
utánad.
– Aztán ne maradjatok sokáig – figyelmeztetem őket –, még
vár ránk egy csokiszökőkút, azt is meg kell tizedelnünk.
Ahogy elhagyom a terepet, nem veszem észre, hogy jó
barátném lehajol, és felemeli a földről a kis selyemtáskát, amit a
Mr. Smith elleni küzdelemben elejtettem. A lányok megvárják,
amíg látótávolságon kívül kerülök, aztán Chantal előhúzza belőle
a mobilomat, és vidáman meglengeti a többiek előtt.
– Ha Lucy nem hívja fel az Imádottat – közli Nadiá-val és
Autumn-mal, miközben átfutja a névjegyzéket –, akkor azt
hiszem, itt az ideje, hogy mi felhívjuk.
 Nyolcvanadik fejezet

– Köszönöm, hogy vigyáztál Lewisra – mondta Nadia Jacobnak.

Kisfia a táncparketten járta sajátos ritmusú táncát Jacobbal,
aki vigyázva fogta a rábízott apróság mindkét kezét. Nadia
megjegyezte magában, hogy egyiküknek igen csinos, formás
feneke van – és nem szükségszerűen a kisfiára gondolt. A
hangfalakból Madonna „Like a Virgin” című száma bömbölt.
Ahogy elnézte táncoló kisfiát, nem úgy tűnt, mintha Lewis
nagyon aggódna, hogy mégsem a Bob az építőmester zenéje szól.
– Semmi gond – felelte Jacob egy kicsit kifulladva.
– Gyere, Lewis, üljünk le – mondta Nadia.
– Ne menjetek még – kérlelte Jacob. – Táncoljunk egy kicsit
együtt.
Nadia megvonta a vállát, és elmosolyodott.
– Oké.
Így aztán csatlakozott hozzájuk, megfogta Lewis egyik kezét,
és akkor sem tiltakozott, amikor Jacob az ő kezéért nyúlt.
Meghitt körben táncoltak Britney Spears, Beyoncé és a Black-
Eyed Peas számaira. Nadia jókat nevetett, és rájött, hogy már
hónapok óta nem érezte ilyen felszabadultnak magát. Igen, még
mindig gyászolt – de amellett volt valami megkönnyebbülés is
benne a rengeteg feszültség után, amíg Toby szerencsejátékos
szenvedélyével próbálta felvenni a küzdelmet. Ennek most már
vége. Már nem kell aggódnia.
Amikor a zene lelassult és Robbie Williams „Angels” című
száma következett, Jacob mindkettejüket közelebb húzta
magához. Lewist a karjára emelte, szorosan egymáshoz bújtak,
és a kisfiút kétfelől átölelték, ahogy lassan mozogtak a zene
ritmusára. Jacob keze könnyedén Nadia vállán nyugodott, de
Nadia így is érezte a belőle áradó meleget. Olyan jó érzés volt,
hogy újra megérintette egy férfi. Jacob nem volt tolakodó –
érintésében nem volt semmi érzéki, csak melegség, gondoskodás
és törődés. Nadiának egész nap nagyon hiányzott Toby, de
viszonylag fájdalommentesen vészelte át az eseményeket. Ahhoz
nem fért kétség, hogy jönnek még nehéz napok, de tudta, hogy
képes lesz megbirkózni velük. Szemébe könny szökött, és
magához szorította kisfiát. Észrevette, hogy Lewis mindkét
karját Jacob nyaka köré fonta. Talán az ő életéből még jobban fog
hiányozni egy férfi, mint Nadiáéból.
Jacob gyengéden végigsimította állát a hüvelykujjával.
– Fel a fejjel – mondta lágyan –, minden rendben lesz
mindkettőtökkel.
– Tudom – felelte Nadia –, csak idő kérdése.
– Ha bármikor szükséged volna valamire – mondta Jacob –,
csak szólj. Tudom, hogy ott vannak a barátnőid – és tényleg
fantasztikus társaság. De vannak olyan dolgok, amikhez férfira
van szükség.
Nadia oldalról rásandított. Lehet, hogy Jacob mégis megpróbál
ráhajtani?
– Ez most nagyon rosszul jött ki – nevette el magát Jacob, és
szeme őszintén csillogott. Nadia meg tudta érteni, hogy miért
esett Chantal is kísértésbe, és volt hajlandó szép összegeket
fizetni a szolgálataiért. Egyszer majd meg is kéne kérdeznie
barátnőjét, hogy megérte-e az árát. – A régi szakmámmal teljes
mértékben felhagytam. Csak azt akartam mondani, hogy elég jól
bánok a kalapáccsal meg a fúróval is. Sőt, nehéz tárgyakat is meg
tudok emelni.
Nadia újra feloldódott, és ő is elnevette magát.
– Ez mindig vonzó tulajdonság férfiakban.
– Csak hívjál fel – mondta Jacob –, ha bármilyen segítségre
van szükséged. Barátként – semmi több. Minden kötelezettség
nélkül. Őszintén mondom.
– Nem fogok elfeledkezni róla – felelte. Jacob mindkettejüket
újra körbepörgette. Lewis sikongatott a boldogságtól. –
Köszönöm, Jacob. – Nadia felnézett rá, és könnyedén
megpuszilta az arcát. – Tényleg remek fickó vagy.

Újra felgyorsult a tempó, és tele lett a táncparkett is. Most éppen

Kylie „Can't Get You Out of My Head” című számára
ugrándoztak ismét, és Nadia vidáman dúdolta a dallamot az
énekessel. Talán évek óta nem táncolt már így. Egyre jobban
kezdett belejönni a dologba, eszébe jutottak rég elfeledett
mozdulatok is, amikor hirtelen a semmiből előtűnt egy ököl, és
egyenesen Jacob állában kötött ki. Ted odaállt fölé.
– Ezt azért kaptad, mert viszonyod volt a feleségemmel –
kiabálta túl a diszkó dübörgését. – Meg azért, mert talán te vagy
a gyerekem apja.
Azzal elvonult a színről.
Jacob döbbenten feküdt a táncparketten, és az állát
masszírozta.
– De klassz! – kiáltotta Lewis, és izgatottan ugrált fel-alá.
Nadia lehajolt, hogy segítsen Jacobnak felülni.
– Jól vagy? – Aztán rájött, hogy ostoba kérdés volt. Hisz épp
most ütötték le.
– Ez meg most mi volt?
– Nagyon úgy tűnik, hogy vége a játszmának – válaszolta
Nadia. – Ted gyanakodott, hogy Chantal és közted lehetett
valami. Bár nem hinném, hogy minden részlettel tisztában van. –
Jacob óradíja valószínűleg még mindig titokban maradt. Meg az a
tény is, hogy egyáltalán volt óradíja.
Jacob még mindig kábának tűnt. Az a Ted jól behúzott neki.
– De mit mondott valami gyerekről? Nadia elhúzta az ajkát.
– Erről talán Chantallal kéne beszélned – tanácsolta.
 Nyolcvanegyedik fejezet

Mesésen, fantasztikusan és tökéletesen be vagyok csípve. Hurrá!

Most pedig kisajátítottam magamnak a csokiszökőkutat. Finom,
ínycsiklandó csokoládéfüggöny omlik le a szemem előtt, teljesen
betölti a látóteremet, én pedig dugig tömöm magam eperrel,
pillecukorral és karamellával, persze mind vastagon bevonva az
anyaggal. Nyami. Érzem, ahogy csorog a nyelvemen az olvadt
csokoládé. Nyam. Nyam. Nyami. Tuti, hogy még
csokoládébajuszom is van, mint egy maszatos ötéves gyereknek.
Enyhén spicces pillantást vetek a táncparketten zajló
eseményekre. Szüleim szégyentelenül flörtölnek egymással,
miközben a „He Wasn't Man Enough” dallamára pörögnek,
amivel anyám ismét a kelleténél jóval lelkesebben énekli együtt
a szöveget. Olyan stílusban rázza a kebleit apám előtt, ami nem
egészen tűnik illendőnek egy esküvőn. Talán abból a tételből
kiindulva, hogy szigorúan véve ez nem is számít esküvőnek,
ezért aztán végleg felhagyott minden óvatossággal. A Milliomost
sehol nem látom. Úgy tűnik, hogy, valószínűleg bölcsen, eltűnt az
éjszakában. Apám másik fele, a Fodrász pedig éppen Marcus
apjához dörgölőzik teljes testfelületével – ezáltal Tapizós Dave-
nek minden lehetősége megvan arra, hogy becenevéhez méltón
viselkedjen, bár úgy tűnik, némiképp igazságtalanul jutott hozzá.
Távol lévő vőlegényem anyja, Hilary, a Hun pedig e pillanatban
úgy fonja körül Clive-ot, mint azok a kúszónövények, amik a
szerencsétlen fákból próbálják kiszorítani az életet. Szemmel
láthatólag azon munkálkodik nagyban, hogy meggyőzze Clive-ot
arról, valójában nem is meleg. Mi van itt? Talán mindenki túl
sokat ivott a csokiszökőkútból, és most azért ilyen
szégyentelenek, mert megittasultak a vágykeltő hatásától?
 Clive átnéz Hilary, a Hun válla fölött, és szájáról ezt olvasom le:
– Segítség!
Elmosolyodom, de megtagadom a segítségnyújtást. Ha egy
robusztus nőszemély tettleg bántalmazza, az legalább eltereli a
figyelmét Tristan rosszul időzített távozásáról, a vaskos
nőimitátor, Buja Berta társaságában. Majd amikor minden
visszatér a normális kerékvágásba, akkor be fogom mutatni
Clive-ot a fodrászomnak, Darrennek, és meggyőződésem, hogy
sok közös lesz bennük, vagy legalább Clive egy ideig ingyen
nyírathatja majd a haját. Új frizura, új pasi – a módszer általában
be szokott válni. Ez valószínűleg ugyanígy működik ráadásul
mindkét nemnél.
Szemem sarkából meglátom Marcust, amint keresztülvág a
kavicsos parkolón. Még soha senkit nem láttam, aki ennyire
magányosnak tűnt volna. A zsakettnek már nyoma sincs, farmer
van rajta, meg egy ing, amit még én vettem neki. Úgy néz ki,
mintha az egész világ súlya az ő vállát nyomná – teljes joggal.
Kezében viszi a kis bőröndjét, és elnézem, ahogy beteszi a kocsi
csomagtartójába. Kíváncsi vagyok, hogy elmegy-e a nász-
utunkra egyedül; vagy elviszi-e magával Joanne-t, vagy valami
másik nőt. Próbálok féltékeny vagy dühös lenni rá, de csak
szomorúságot érzek.
Marcus megkerüli a kocsit, és a vezetőüléshez lép, kinyitja az
ajtót, aztán még egy jó hosszú pillantást vet a Trington
Kastélyszállóra. Vajon látja, ahogy az álmai köddé váltak, mint az
enyémek?
Olyan egyszerű volna kimenni hozzá – most azonnal. Ha most
rögtön futásnak erednék, még meg tudnám állítani, mielőtt
elmegy. Elmondhatnám neki, hogy meggondoltam magam, és
annak ellenére, hogy annyiszor megcsalt meg elhagyott, adok
neki még egy esélyt. Gyomrom összeszorul a pániktól. Jól tudom,
hogy éppen azt nézem, amint Marcus végleg kisétál az életemből.
Szívem összevissza ver. Ha meg akarom állítani, ha bármi vágyat
érzek az iránt, hogy az életem része maradjon, akkor az
agyamnak muszáj lesz tennie valamit, hogy a lábaimat mozgásra
bírja.
Volt szeretőm, exvőlegényem és exmindenem még egy utolsó
bánatos pillantást vet a szállodára, és ekkor észreveszi, ahogy az
ablakból nézem. Bizonytalan mozdulattal integetésre emeli a
kezét. Ujjaim hegyét az üveghez szorítom. Marcus hosszú és
epekedő csókot dob felém. Ha meg tudnék mozdulni, talán
viszonozni is tudnám, de nem teszem. Kővé meredve állok. A
szája mozog, és azt hiszem, azt mondja, hogy „Szeretlek”, de már
nem hallom a hangját.
Azzal Marcus lesüti a szemét, és elfordul. Beül a kocsijába, és
becsukja az ajtót. Azt sem hallom, ahogy elindul az autó, de
elképzelem, amint beteszi a slusszkulcsot és beindítja a motort.
Még mindig ugyanazon a helyen állok, miközben látom, hogy
Marcus szépen követi az autófeljáró ívét, kikerüli az összes
virágágyást, aztán kihajt a díszes kapuszárnyak között.
Szememből kicsordul egy könnycsepp, és lassan legördül az
arcomon, ahogy követem tekintetemmel, míg el nem tűnik a
szemem elől, és már csak egy apró sötét pont a távolban.
Te jó ég, muszáj még innom. Azt hiszem, mindenki egyetért,
ha azt mondom, hogy nem akármilyen nap volt ez a mai.
Felmarkolok még egy pohár pezsgőt, és azonnal meghúzom.
Fogok egy újabb kis odakészített koktélpálcikát, rászúrok egy
szem epret, és belemerítem a csokoládéba. Aztán úgy döntök,
hogy a fene vigye az egész mindenséget, és félredobom a
koktélpálcikákat meg az epret, és egyszerűen belenyomom a
nyelvemet az ízletes áradatba. A csokoládéval tele lesz a szám,
leszalad az államon, és összevissza csöpögteti a menyasszonyi
ruhámat. Azt hiszem, egy kevés mintha még a hajamra is jutna.
Be akarok rúgni a csokoládétól. Semmi mást nem akarok érezni
belül és kívül. Az érzés olyan csodásan ellágyít, hogy igazság
szerint legszívesebben letépnék magamról minden ruhát, és
meztelenül beállnék alá. Talán ez volna az események tökéletes
megkoronázása – bár a lelkészt feltehetően megdöbbentené a
dolog.
– Hello, Fülig Maszat Kisasszony – szólal meg mögöttem egy
hang. Egy hang, amelyet oly jól ismerek.
Hátrafordulok. Enyhén bizonytalanul.
– Imádott?
Vajon tréfát űznek velem a szemeim? Széles vigyorral nem
más áll az orrom előtt, végigmérve csokoládés ábrázatomat,
csokoládés menyasszonyi ruhámat és csokoládés hajamat, mint
Mr. Aiden Holby.
 Nyolcvankettedik fejezet

– Jesszusmária! Tényleg te vagy az! Mit keresel itt? – locsogok

összevissza. – Egyáltalán, hogy kerültél ide?
– A barátnőid telefonáltak, és meghívtak – mondja az Imádott.
– Egyébként pedig kocsival jöttem. – Kedvesen rám mosolyog. –
Egy kicsit megviseltnek tűnsz, Gyönyörűségem.
Kitör belőlem a sírás.
– Rettenetes napom volt.
Az Imádott felmarkol egy szalvétát a csokiszökőkút mellől.
Gyengéd mozdulattal felitatja a könnyeimet, aztán a kendő
csücskével körbetörli a szám szélét, hogy eltüntesse a
csokoládényomokat. Én persze megint bőgök egy kicsit azon,
hogy milyen kedves hozzám.
Aztán magához von, és erős karjaiba zár.
– Sss, sss. Azért vagyok itt, hogy most már minden jobb
legyen – súgja lágyan. Én meg sírok tovább. Az Imádott szorosan
magához ölel, bár ettől valószínűleg tetőtől talpig csupa csoki lesz
a nagyon-nagyon klassz öltönye. Éppen Toni Braxton „Unbreak
My Heart” című száma megy, és miközben azt hallgatjuk, hogy
„Gyógyítsd meg összetört szívemet”, Aiden lassan elkezd velem
forogni a zene ritmusára. Felmerül, hogy esetleg tiltakozom a
látszat kedvéért, de aztán rájövök, hogy mostanra a legtöbb
vendégem úgyis annyira részeg, hogy szempillájuk sem rezdül
amiatt, hogy én egy másik férfival csókolózom.
– Marcus otthagyott az oltár előtt – szipákolok.
– Tudom. Tudom. – Az Imádott kisimítja a hajamat az
arcomból. – Nagyon sajnálom, Lucy.
 – Én nem – szipogok erre. – Tulajdonképpen örülök. Nagyon
nagy hiba lett volna, ha összeházasodunk.
– Az bizony – helyesel. – Őszintén szólva én egy cseppet sem
vagyok szomorú. Elmondhatatlanul boldog vagyok. Képtelen
lettem volna elviselni a gondolatot, hogy Marcus felesége vagy,
és bár ezt nem kívántam volna neked, igazság szerint nagyon
örülök, hogy az esküvőből nem lett semmi. Amikor Chantal
felhívott, egy pillanatig sem vártam, hanem máris indultam.
Szerencse, hogy mégse törölted a nevemet a névjegyzékedből.
Elmosolyodom.
– Ugye?
– Szerintem repülő nélkül ide tudtam volna szállni, annyira az
egekben jártam az örömtől.
– És nem gondolod, hogy rémes vagyok és nem lehet engem
szeretni?
– Nem – válaszolja. – Azt gondolom, hogy gyönyörű vagy.
Mindig is így gondoltam.
– Pedig azt hittem, hogy mindent elbaltáztam. Azt hittem,
hogy kettőnk között már mindennek vége.
– Sss. – Ujját immár csokoládémentessé tett ajkaimra teszi. –
Ez már mind a múlté.
– Bocsáss meg azért a sok ostobaságért, amit valaha tettem.
Aiden elneveti magát.
– Épp ezért szeretlek.
– Szeretsz?
– Igen – mondja.
– Én is – válaszolom, és már teljesen tócsává olvadtam. –
Vagyis téged szeretlek, úgy értem.
Mostanra a vendégek már szinte mindannyian elhagyták a
táncparkettet, és végül az Imádottal kettesben maradunk. A DJ
ránk irányítja a reflektort. Aztán beteszi Alicia Keystől az „If I
Ain't Got You” című számot. Az Imádott is meg én is bárgyún
vigyorgunk a csöpögős szövegen, hogy „Ha te nem vagy itt
nekem”, és már biztos, hogy ez lesz a közös dalunk.
– Milyen kár, hogy a lelkész részegen kinyúlt a sarokban –
mormolja az Imádott.
– Azt hiszem, neki is elég megerőltető lehetett az egész.
Valószínűleg csak ahhoz a néhány csepp borhoz van szokva az
Úrvacsoránál.
– Amikor majd összeházasodunk, szeretném, ha a lelkész is
józan lenne, meg te is.
Oldalról az Imádottra pillantok, és megkérdezem:
– Most akkor megkérted a kezemet?
– Még nem – válaszolja. – De időnként elejtek egykét nem-is-
olyan-finom utalást, hogy mindketten kezdjünk hozzászokni a
gondolathoz.
Megölelem, mintha soha nem akarnám elengedni.
– Nekem tetszik az ötlet.
A parkett szélén látom, ahogy a Csokoládéimádók Klubjából
tagtársaim karöltve hullámoznak a zenére. Mindannyian
feltartják a hüvelykujjukat, és érzem, hogy a torkomból mindjárt
feltör a nevetés.
Az Imádott azt súgja a fülembe:
– Eltűnjünk innen, Gyönyörűségem?
– Van egy szobám lefoglalva éjszakára – mondom. –Nem a
nászutas lakosztály. – A táncparkett túloldalára pillantok – apám
és anyám még mindig egymás köré fonódva áll, mint a
tinédzserek. Pfuj. Remélem, azért nem esnek egymásnak
később. Utálnám a gondolatot, hogy azért is én vagyok a felelős.
Próbálom lelki szemeim elől kitörölni a képet, miközben azt
mondom: – Valahogy az a gyanúm, hogy a szüleim fogják ott
tölteni az éjszakát.
A zene elhallgat, és az összes vendég megtapsol bennünket –
még Marcus apja és anyja is, bár a terem két ellentétes oldalán
állnak, és ahogy egymásra néznek, pillantásukból csak úgy süt a
kendőzetlen utálat. Aiden és jómagam meghajtjuk magunkat.
– Váljunk szét – mondja.
– Még egy feladatot el kell végeznem – mondom. x Várj meg
itt. – Sebesen elszáguldok a csokiszökőkút felé, ahol leszórtam a
csokromat. Ezt az akciót ugyan ki akartam hagyni, de végül is
miért ne? Miközben felmarkolom az enyhén hervadt virágokat,
megkockáztatok egy utolsó ujjnyi forró csokoládét, hogy
megerősítsem magam. Nincs semmi, ami olyan pompás gyógyír
volna az összetört szívre, mint a csokoládé. Az Imádott rám
kacsint, ahogy visszapillantok rá. A csokoládé, meg persze az,
hogy egy csodálatos férfi azt mondja, hogy szeret.
Visszamegyek a táncparkett közepére, és felveszem a
csokordobó pózt. A DJ felméri a helyzetet, és csokordobáshoz illő
zenét tesz fel. Megpróbálok egyenesen Autumn felé célozni, hogy
a sors segítsen beteljesíteni, amit Addison óvatos lánykérése
ígért.
– Készen állsz? – intek az irányába. Barátnőim bólintanak.
Aztán megfordulok. Hármat számolok, meglendítem a csokrot, és
finom mozdulattal a levegőbe dobom. Átrepül a fejem fölött, és
visszafordulok, hogy lássam, valóban a kiszemelt cél felé halad-e.
Autumn a mennyezet felé emelt tekintettel áll, kezét kinyújtva,
így követi a csokor által leírt ívet. Aztán összehúzom az ajkamat.
Nekem úgy tűnik, mintha egy kicsit rövidre sikerült volna a
dobás.
– Hajrá, szaladj érte! – kiáltja kórusban Chantal és Nadia, és
segítségül kicsit még előre is lökik Autumn-t.
Talán a kelleténél egy kicsit jobban is. Kis híján megbotlik,
ahogy magasba tartott kézzel előrelendítik. Úgy látom, mintha el
akarna esni, így én is előresietek, hogy megpróbáljam elkapni.
Jesszusmária! Most meg olyan, mintha a csokor egyenesen a
fejére akarna zuhanni. Pedig az a csokor átkozottul nehéz. Nem
engedhetem, hogy ez megtörténjen! Felugróm, kinyújtom a
kezem, és a levegőben elkapom a csokrot, amivel megmentem
barátnőmet egy komoly fejsérüléstől.
Vendégeim nagy éljenzésben törnek ki.
– Mi az? – kérdezem. – Mi történt? – Aztán rájövök, hogy
elkaptam a saját csokromat.
Ezt meg hogy sikerült?
– Nagyon úgy tűnik, hogy te leszel a következő hajadon, aki
férjhez megy – mondja az Imádott. – Gratulálok!
További vad éljenzés és taps közepette megcsókol. Kezemből a
földre ejtem a csokrot, és elmerülök az ölelésében. Még az is
lehet, hogy végül nem is alakult olyan rosszul ez a nap.
 Nyolcvanharmadik fejezet

– A férjed állon vágott – mondta Jacob, szemmel láthatólag

megbántottan.
– Komolyan? – ráncolta Chantal a homlokát. Jacob az állát
dörgölve azt kérdezte:
– Tudomása van Tednek kapcsolatunk pontos természetéről?
Chantal megrázza a fejét.
– Azt tudja, hogy együtt voltunk, de semmi többet. Olyan
ingatag lábakon áll most a kapcsolatunk, hogy inkább nem
számolnék be minden részletről. – Chantal fanyar mosollyal néz
rá. – Szeretném titokban tartani azt a tényt, hogy viszonyunk
üzleti megállapodás keretében kezdődött.
Jacob utána jött, hogy megkeresse, és félrevonta a kis eldugott
társalgóba, amely ismét jó szolgálatot tett. Leültek egy kanapéra,
amely az ízlésesnél harsányabb virágmintával volt borítva. Jacob
szembefordult vele. Állán vörös folt és alakuló véraláfutás
mutatta a helyet, ahol feltehetően az ütés landolhatott. Chantal
még most is, mindazok után, ami történt, kísértést érzett, hogy
csókkal próbálja gyógyítani a sebesülést.
– Valamit mondott egy gyerekről is, Chantal. – Jacob
farkasszemet nézett vele, és tekintetét egy pillanatra sem vette
le róla. – Valami olyasmit mondott, hogy az enyém.
Chantal felsóhajtott.
– Nem akartam, hogy így tudd meg. Barátja arcán döbbenet
látszott.
– Ezek szerint igaz?
Chantal tenyerét a hasára téve elmosolyodott.
 – Ez itt nem csak a túlzásba vitt csokoládé jele, Jacob.
Gyereket várok.
– Azt láttam, hogy felszedtél egy kicsit – mondta erre –,
amikor a koszorúslányruhákat próbáltuk. De azt hittem, hogy
mindennek az oka a…
– Csokoládé – fejezte be a mondatot Chantal egy félmosollyal.
Jacob elnevette magát.
– Azt meg kell hagyni, hogy ti négyen rendes mennyiséget
tudtok elfogyasztani.
Nagyon hosszú nap volt ez. Chantalnak már fájt a lába is meg a
feje is. Másra sem vágyott, csak arra, hogy felmehessen a
szobájába, és elheverhessen a fürdőkádban.
– És tényleg az enyém? – kérdezte Jacob. – Azt hittem,
hogy… vigyáztunk.
– Vigyáztunk is – nyugtatta meg Chantal. Minden alkalommal
használtak óvszert, ahányszor csak találkoztak – feltételezte,
hogy ez Jacob munkakörével együtt járt –, de előfordult, hogy
kissé kapkodva, amellett pedig ezek a dolgok soha nem száz
százalékig megbízhatóak. Amíg nem tudja biztosra, mindig lesz
benne egy kis kételkedés. – Nagyon szeretném, ha Ted gyereke
lenne. Remélem, hogy még visszatalálunk egymáshoz, és a babát
együtt, családként tudjuk felnevelni. De az igazság az, Jacob,
hogy nem tudom. Nem is fogom tudni addig, amíg a gyerek meg
nem született.
– Remek apa lennék – mondta erre Jacob. – Egyáltalán nem
estem kétségbe a gondolattól, Chantal.
– Hát én azért igen – felelte.
– Ha az én gyerekem, akkor nagyon szeretnék részt venni a
nevelésében.
– Ennek én is örülnék – válaszolta Chantal, és megszorította a
kezét. – Fantasztikus barát vagy, Jacob. Pont akkor tűntél fel az
életemben, amikor rettenetes mélyponton voltam, és úgy
éreztem, hogy senki nem szeret. Furcsamód a veled együtt
töltött idő segített, hogy sok mindent a helyére tegyek.
Jacob elmosolyodott.
– Tudtam, hogy számodra több voltam, nemcsak egy olcsó
kaland.
Chantal elnevette magát.
– Soha, de soha nem voltál olcsó kaland, Jacob.
– Megpróbálhatnánk, hogy milyen volna együtt, Chantal. Jól
érezzük magunkat egymással, és határozottan van köztünk
vonzalom. Ráadásul azt is neked köszönhetem, hogy ilyen
fordulatot vett az életem. Örökké hálás leszek ezért.
– Jaj, Jacob – mondta erre. – Téged nagyon könnyen tudnálak
szeretni. De annak ellenére, amilyen ostobán viselkedtem a
múltban, még mindig nagyon szeretem a férjemet, és azért
imádkozom, hogy a sors végre az én oldalamra álljon, és
bizonyítsa, hogy Ted az apja ennek a gyereknek – meg azért,
hogy ő is akarja a gyereket, és akarjon engem is. Még akkor is,
ha reménytelennek tűnik, én még mindig abban reménykedem,
hogy újra megtaláljuk egymást.
– Ha valóban ezt szeretnéd, akkor én is remélem, hogy így lesz
– mondta Jacob.
Chantalnak már nem volt más dolga, mint a férjét is
meggyőzni arról, hogy így érezzen.
 Nyolcvannegyedik fejezet

Autumn leöblítette arcáról a szappant, és megszemlélte magát a

tükörben. Az egész délután, sőt az este is úgy telt el, hogy öccse
szinte egyáltalán nem is jutott eszébe. Kétségtelen, hogy volt
bőven, ami elterelje a figyelmét – de ez mindenképpen jó jel.
Talán fel kellett volna hívnia Richardot, hogy elmesélje, mi
történt a drogszállítmány postázásánál, de úgy érezte, inkább
hagyja főni a levében. Öccse könnyedén és minden fenntartás
nélkül veszélybe sodorta, ő pedig ostoba módon hagyta magát.
Nem, majd csak holnap fogja felhívni. Hadd aggódjon ezúttal
most Richard őérte.
Felakasztotta a koszorúslányruhát, és belebújt a lenge kis
hálóingbe, amit külön ma éjszakára vásárolt. Jó érzés volt, hogy
valakinek a kedvéért kiöltözhetett és szexisnek érezhette magát.
Túlságosan is sokáig hiányzott ez az életéből. Végtelenül
megkönnyebbült, amikor Addison megjelent, mert már attól félt,
hogy mindennek vége köztük – és még csak nem is vethetett
volna semmit a szemére, ha Addison otthagyta volna. Teljes
mértékben helytelenül súlyozta a dolgait, de mostantól másképp
lesz.
A mai nap számos okból is rettentő fárasztó volt, és csak arra
vágyott, hogy barátjához odabújva elalhasson.
Autumn kibontotta a haját, és magában mosolyogva
visszament a hálószobába.
Addison a kanapén ült. Szeme csukva volt, és a fejét a
háttámlán nyugtatta. Látszott rajta, hogy ő is teljesen kivan. A
zakóját már levette. Az inge nyakát is meglazította, és felhajtotta
a mandzsettáit. Ajkai teltek és érzékiek voltak. Fekete bőre
hibátlan. Olyan szempillái voltak, amiért a legtöbb nő ölni tudna.
Autumn úgy érezte, hogy Addisonnál jóképűbb férfit még
életében nem látott. Szó sem lehetett arról, hogy engedje
kicsúszni a kezéből.
– Nem kellett volna megvárnod – szólalt meg halkan. –
Levetkőzhettél és nyugodtan ágyba bújhattál volna.
– Előtte még van valami dolgom – válaszolta Addison. Aztán
Autumn észrevette, hogy az előttük levő dohányzóasztalon két
pohár pezsgő bugyborékol csendesen. Úgy érezte, ilyen sokat
még soha nem ivott egy nap leforgása alatt – kész csoda volt,
hogy még talpon tudott maradni. De gyanította, hogy egy
pohárral több már nem fog megártani. Hamar eljön a holnap,
amikor visszatérhet a gyógyteákhoz.
– Gyere, ülj ide mellém – paskolta meg Addison maga mellett
a kanapé párnáját.
Amikor leült, barátja felé fordult és ránézett.
– Azt hiszem, korábban némi kétséget hagyhattam benned a
szándékaimat illetőleg – mondta.
Autumn meglepett pillantással nézett rá, de még mielőtt
bármit is mondhatott volna, barátja leszállt a kanapéról, és fél
térdre ereszkedett előtte.
– Autumn Fielding – mondta –, hajlandó lennél-e abban a
megtiszteltetésben részesíteni, hogy a feleségem leszel? –
Kinyitotta a kezét, és tenyerén egy hatalmas gyémántgyűrű
csillogott.
Autumn biztosan érezte, hogy megismeri a gyűrűt.
– De Addison!
Barátja megvonta a vállát.
– Lucy kölcsönadta – vallotta be. – Aztán elmehetünk, és
veszünk egy olyat, amit te választasz, amint igent mondasz.
Autumn szemébe könnyek szöktek.
– Igen.
 Addison az ujjára húzta Lucy jegygyűrűjét.
– Ez azt jelenti, hogy most már hivatalosan is eljegyeztük
egymást – közölte vele. – Most már nem lehet kitáncolni belőle,
akárhogyan reagálnak is a hírre a szülők, rokonok, testvérek.
– Semmiképpen sem – helyeselt Autumn. – Mostantól fogva a
legfontosabb az, amit te meg én együtt akarunk.
Addison felkelt, és újra odaült mellé. Kezébe adott egy pohár
pezsgőt.
– Kettőnkre – mondta.
Poharát odakoccintotta Autumn-éhoz.
– Kettőnkre – válaszolta Autumn. – Csak kettőnkre.
 Nyolcvanötödik fejezet

Chantal átkutatta az egész szállodát Ted után, és egy pillanatra

már arra gondolt, hogy esetleg férjének elege lett, és
visszamenekült éjszakára Richmondba. Éppen készült volna
feladni a keresést és elvonulni a szobájába, amikor meglátta,
hogy a Kastélyszálló holdfényes parkjára néző kőlépcsőn ül
odakint.
Miközben azt kívánta, bárcsak hozott volna magával egy
meleg kabátot, Chantal kilépett a hideg éjszakai levegőre. Lucy
esküvője már szinte teljesen befejeződött. Ha visszafordult és
benézett az ablakokon, még láthatta azt a néhány kitartó
vendéget, akik Bryan Adams elcsépelt „I Do It For You” című
számának hangjaira botorkáltak a táncparketten. A kinti
teraszon Chantal óvatosan lépkedett az egyenetlen kőlapokon,
nehogy kiforduljon a bokája. Ennél még nehezebb volt arra
koncentrálnia, hogy ne dideregjen túlságosan. Közvetlenül Ted
mögött volt már, amikor férje meghallotta lépteit.
– Szia – köszönt oda Ted színtelen hangon, ahogy válla fölött
hátranézett rá.
– Gondolkozol?
– Valahogy úgy – válaszolta Ted, és újra elrévedt a sötétségbe.
Chantal leült mellé, nem törődve azzal, hogy a lépcsőt borító
puha zöld és sárga zuzmók foltot hagyhatnak a
koszorúslányruhán. A nap úgyis véget ért, egy ideig nem lesz rá
szüksége. Feladta a didergés elleni küzdelmet, és végigfutott
rajta a borzongás.
– Hideg van.
– Kabát nélkül jöttél ki – jegyezte meg Ted. Aztán felsóhajtott,
kibújt a zakójából, és Chantal vállára terítette.
– Köszi – mondta Chantal. – Most viszont te fogsz fázni. –
Ezért odébb csúszott a lépcsőn, és férje mellé bújt.
Pillanatnyi tétovázás után Ted átkarolta a vállát. Karjának
súlya és a testéből áradó meleg nagyon jó érzés volt.
Egy gyors szélroham felhőfoszlányokat fújt a hold elé. A fák
csupasz ágainak vége ezüstös fényben csillogott.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Chantal. – Nagyon sokat
jelentett nekem.
Férje felnevetett, de hangja nem volt vidám.
– Nem akármilyen esküvő volt – mondta erőltetett
kacagással.
– Lucy rendbe fog jönni – válaszolta a felesége. –Meglepően
ellenálló típus. Biztos vagyok benne, hogy képes lesz továbblépni.
– Nagyon úgy tűnik, mintha máris sikerült volna – jegyezte
meg Ted. – Amikor legutoljára láttam, a táncparketten volt
összefonódva valami másik fickóval.
– Az a főnöke – magyarázta Chantal. – Hosszú történet.
– Mindegyikőtök körül várakoznak hosszú tömött sorokban a
tartalékos férfiak?
– Nem erről van szó.
– Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e nem gondolni
azokra a férfiakra, akikkel együtt voltál, Chantal – vallotta be a
férje őszintén. – Még hánnyal fogok „összefutni” csak úgy
véletlenül, mint ma?
– Biztosíthatlak arról, hogy senki más nem lesz – ígérte
Chantal. – Mostantól már egyemberes nő leszek. Ha adsz nekem
még egy esélyt.
– És mi van azokkal a nőkkel, akikkel én találkoztam?
– Meg tudok bocsátani – nyugtatta meg Chantal –, tudom,
hogy megvolt rá az okod.
– De mi a helyzet Staceyvel? A gyermekem anyja lesz. Nem
hagyhatom el egyszerűen. Ha mi ketten együtt maradunk, akkor
ő is óhatatlanul életünk része lesz. Ezzel is meg tudnál birkózni?
– Meg tudnám próbálni. Minden erőmmel megpróbálnám.
Ted megvonta széles vállát.
– Szerinted volna esélyünk?
– Őszintén remélem, Ted – felelte. – Ha most elválunk, akkor
mit tehetnénk? Megpróbálhatunk egyedül boldogulni, vagy
esetleg szerencsét próbálhatunk új partnerekkel. Nem történne
más, mint hogy az egyik kupac problémát egy másikra
cserélnénk. Annyi minden szól kettőnk mellett, a közös múltunk,
és sokkal jobb alapokra tudunk építkezni, mint a legtöbb ember.
– Még akkor is, ha az utóbbi időben ezeket az alapokat erőteljes
megrázkódtatás érte, Chantal biztosra vette, hogy ha
lehetőségük lesz rá, akkor ki fognak tartani. –Ne dobjuk el
mindezt. Egyébként pedig még mindig szeretlek. Mindig is
szerettelek.
– Én is szeretlek téged. – Férje magához húzta, ő pedig fejét
Ted nyakának meleg ívébe hajtotta. – Akkor most innen merre
tovább?
– Nekem fel kéne mennem a szobámba – mondta Chantal
kimerülten. – Totál ki vagyok nyúlva, és muszáj lefeküdnöm.
– Van a szobádban hely egy szállóvendégnek?
– Az biztos.
Ted odafordult felé, és ajkát forró, kutató csókokkal borította
el.
– Hihetetlenül szexisen nézel ki – súgta. – Kifejezetten nőies.
A terhesség közben szabad szeretkezned?
– Fogalmam sincs – válaszolta Chantal őszintén. –
Szándékosan elkerültem az összes terhességről szóló „Mit
tegyünk” típusú könyvet. – Minél kevesebb információja volt a
szülés gyakorlati részleteiről, annál boldogabbnak érezte magát.
– De azt gyanítom, hogy semmi sem tarthat vissza bennünket
attól, hogy tegyünk egy próbát. – Tétován elmosolyodott. – Ha
te is azt szeretnéd.
– Talán pontosan ezt kéne tennünk – válaszolta a férje, és
talpra segítette. – Mostantól szeretném gondodat viselni.
Megengeded?
Chantal bólintott, és hirtelen úgy érezte, hogy a sírás kerülgeti.
Lehet, hogy csak a kusza hormonok miatt. Mindig is csak arra
vágyott, hogy a férje szeresse, és talán teljesült a vágya.
 Nyolcvanhatodik fejezet

– Úgy illene, hogy a karomban emeljelek át a küszöbön,

Gyönyörűségem – mondja az Imádott, amikor kéz a kézben a
szobámhoz közeledünk.
– Tudom, hogy ez az esküvőm napja – felelem –, de
igazándiból nem mentem férjhez.
– Ne utasíts vissza – mondja széles mosollyal. Még mielőtt
válaszolhatnék, erős karjába emel. Ujjaimat a nyaka köré fonom,
ő pedig megcsókol. Forog velem a világ, és ettől még jobban
fejembe száll a vér, mint az összes pezsgőtől, amit a nap
folyamán magamba döntöttem. Olyan romantikus az egész, mint
amilyenről egész életemben álmodtam – még akkor is, ha a
körülményeket nem teljesen így képzeltem.
Az Imádott lehajol, amíg a kártyámmal kinyitom a zárat, aztán
rendkívül férfiasan berúgja az ajtót. Örülök, hogy délelőtt rendet
raktam a szobában, mert így legalább az szalonképes látványt
nyújt – még akkor is, ha nem a nászutas lakosztály.
Aiden letesz a karjából.
– Szerintem legjobb lenne, ha most rögtön kihámoznánk
ezekből a csokoládéfoltos ruhákból – mondja csillogó szemmel. –
Még mielőtt halálra fagysz.
– A csokoládétól nem szokás megfázni – emlékeztetem. – Sőt,
tulajdonképpen a csokoládé ismert ellenszere a közönséges
megfázásnak. – Azzal a mennyiséggel, amit ma elfogyasztottam,
valószínűleg a következő öt évben nem leszek náthás, ha nem
tovább.
– Valóban? – Arca olyan sóvárgást fejez ki, amit alig várok,
hogy kielégítsek. – Talán mégis jobb volna, ha inkább óvatosak
lennénk. Az ember sose tudhatja.
A darámmal kezdi, óvatosan leveszi a fejemről, és az
öltözőasztalkára állítja. Aztán munkához lát a fátylamon, és
óvatosan kiszedi egymás után az összes csatot és hajtűt, amiket a
fodrászom, Darren a fejembe szurkált, hogy a fátyol a helyén
maradjon. Szerintem egyszerűbb lett volna, ha ponthegesztővel
dolgozik. Akkor sem lett volna kevesebb esélye elmozdulni, még
kilences erősségű szélviharban sem. Darren nyilvánvalóan úgy
képzelte, hogy a mai nap kizárólag az időjárással kapcsolatban
lehetnek problémáim. Az Imádottat viszont nem tántorítja el a
fodrászom túlzott igyekezete. Gyengéden és aprólékos gonddal
húz ki minden egyes tűt, mintha az idők végezetéig ráérnénk.
Tudom, hogy ez egy kicsit szánalmas, de már kezdek begerjedni.
Épp amikor ott tartok, hogy inkább elveszítem a fél skalpomat,
de letépem az egész vackot a fejemről, az Imádott kihúzza az
utolsó hajtűt is. Óvatosan elhelyezi a fátylat egy kéznél levő szék
hátán. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi tapasztalattal rendelkezik
menyasszonyok vetkőztetése terén, mert tökéletes
szakértelemmel csinálja.
– Ezt akár én is csinálhatom – mondom, ami valójában azt
jelenti: – Húzzál bele, mert már alig bírok magammal!
– Nagyon sokáig vártam erre, Gyönyörűségem. Most már ki
fogom élvezni minden pillanatát. – Kiveszi a tűket a hajamból is,
míg végre újra teljesen szabaddá válik. Aztán azzal a bizonyos
pornósztáros mozdulattal megrázom, hogy kibontsam. Korábban
soha nem voltam igazán vevő ezekre a giccses közhelyekre, de
bármilyen hihetetlen, most nagyon izgatónak tűnik. Aiden
elismerése jeléül elmosolyodik. – Te aztán szexis egy nő vagy,
Lucy Lombard!
Aztán az Imádott odalép mögém. Nyakamat és a vállamat
forró csókokkal borítja el, és lecsúsztatja a ruhám pántjait – a
ruhámét, ami úgy néz ki, mintha Jackson Pollock egy őrjöngő
csokoládés látomást festett volna az elejére. Talán ha művész
volnék, akkor felhasználhatnám arra, hogy felhívjam a világ
figyelmét a modern esküvőkkel kapcsolatos fogyasztói
szokásokra – vagy valami hasonlóra. De én egy szerelmes nő
vagyok, és már alig várom, hogy levethessem magamról a
nyavalyás darabot.
A ruha hátul több száz apró gombbal van végiggombolva, és
nem viccelek, legalább tíz percbe telik, míg egyenként kigombolja
őket, és közben végigcsókolja és harapdálja a bőrömet, ahogy
apránként napvilágra kerül. Már túljutottam a teljes
felajzottságon, és épp a tökéletes gyötrelem állapotában vagyok.
Legszívesebben megragadnám, és odadobnám az ágyra, hogy
aztán kitölthessem rajta a kedvemet. Fogalmam sincs, hogy bír
ilyen önmérsékletet mutatni.
Amikor Mr. Aiden Holby végre a padlóra ejti a ruhámat, abban
a pillanatban örömmel tölt el a gondolat, hogy beruháztam egy
készlet vadító fehérneműre. Kezével végigsimítja a fűzőmet, a
harisnyatartómat és a harisnyámat. Most már mindketten
zihálva vesszük a levegőt, de azért lassan kikapcsolja a
harisnyámat is. Kibújok a cipőmből, ő pedig centiről centire
lecsúsztatja a lábszáramon a selymes anyagot, miközben végig
simogatja a bőrömet. Amikor kikapcsolja a fűzőmet is, és végre
ott állok előtte meztelenül, egy cseppnyi elfogódottságot sem
érzek. Úgy érzem, nemcsak képes vagyok bármire, de buja és
végtelen izgató is lettem.
Új szerelmem beissza a látványt tekintetével.
– Csodálatosan szép vagy – mondja az Imádott.
Ez az a pont, ahol általában valaki beront az ajtón rossz
hírekkel, vagy leszakad a plafon, esetleg én hanyatt esem egy
rossz helyre tett sámliban, és kitöröm a lábam, vagy a hotel
víznyomócsöve eltörik, és a fejemre zúdul egymillió liter víz. De
aztán rájövök, hogy fordult a sorsom, mivel semmi nem történik.
Mély lélegzetet veszek. Az égvilágon semmi. És már tudom, hogy
mostantól fogva minden rendben lesz.
Megvonom a szemöldökömet az Imádott felé.
– Most rajtad a sor.
Szeretném, ha elmondhatnám magamról, hogy én is a lassú
tüzet választom, de nem. Aidenre vetem magam, aki egyszerre
kezdi lerúgni a cipőjét és rángatja a zokniját – ami örömmel tölt
el, mert az ember nem szeretné először úgy látni a szerelmét,
amint egy szál zokniban és cipőben áll a szoba közepén. Közben
próbál a zakójától is megszabadulni. Én nekiugrom az inge
gombjainak, és az övcsatját rángatom. Lehet, hogy nekem nem
sikerült olyan csábítóan vetkőztetnem, de azért ez is
határozottan jó móka.
Barátomból kiváló átváltozóművész lenne, mert
másodperceken belül meztelenül áll, lábánál egy kupac gyűrött
ruhával. Lehet, hogy nem vagyok a legjobb emberismerő, de
ahogy végigmérem az elém táruló látványt, határozottan azt
mondanám, hogy az Imádott pont olyan készen áll, mint ahogy
én érzem magam.
Újra a karjába emel, és miközben mindketten eszelősen
vihogunk, mint a bolondok, vadul körbeforgat, míg sikoltva
kegyelemért könyörgök. Aztán az ágy felé ugrik, és egymásba
gabalyodva lezuhanunk a párnákra. Az Imádott a fejem fölött
lefogja a karomat, mint a paintballozásnál tette az erdő talaján,
amikor kezdtem elgondolkodni azon, hogyan fogom kibírni
nélküle az életet.
– Szeretlek, Gyönyörűségem – mondja.
Nem gondolok a meg nem történt esküvőmre, a fájdalomra,
amit Marcus okozott, sem arra, hogy a szüleim épp most
ugranak egymásnak abban a szobában, amin nekem kéne a
férjemmel osztoznom házaséletem kezdetén. Semmire nem
gondolok. Egyszerűen sütkérezem az itt és mostban, ahogy
felnézek a fölöttem levő csodálatos férfira, és tudom, hogy milyen
érzés valóban boldognak lenni. Ahelyett, hogy mindezt
megpróbálnám szavakba önteni, egyszerűen elmosolyodom, és
csak ennyit mondok: – Én is szeretlek.
 Nyolcvanhetedik fejezet

Szóval. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Mindannyian

összegyűltünk a Csokoládé Mennyországban. Elfoglaltuk
kedvenc helyünket a kényelmes kanapékon, és befészkeltük
magunkat a délután hátralevő részére. Előttünk több tányér
csokis brownie és csokis keksz – félig már elfogyasztva. Én még
Clive extrakülönleges trüffeljéből is eszem, amiben a
madagaszkári ültetvényről származó csokoládé valóságos
varázslatra képes. Mindannyiunk arcán üdvözült mosoly látszik.
Ugyan az utóbbi néhány napban átélt izgalomtól teljesen
kimerültem, de – végre! – úgy érzem, hogy leszálltam az érzelmi
hullámvasútról, és újra egyenletes tempóban, céltalanul haladok
az élet országútján. Lábamat felteszem a dohányzóasztalra, és
hátrahajtom a fejemet. Valahogy így képzeltem el a dolgokat.
Az egyetlen köztünk, aki nincs kibékülve az élettel, az Clive.
Tristan hivatalosan is távozott Buja Bertával, a hímringyóval –
pardon, nőimitátorral –, és kedves barátunknak egyedül kell
boldogulnia a Csokoládé Mennyországban. A pultnál álló sor
egyre hosszabb lesz, és Clive arca gondterhelten kipirultnak
látszik. Ma estére sikerült randevút megbeszélnie Darrennel, a
fodrásszal – amikor mindketten kijelentkeztek a Trington
Kastélyszállóból, közben egymásnál is bejelentkeztek. Nagyon
úgy tűnik tehát, hogy kerítői képességeimre nem is volt szükség.
Kicsit aggódtam, hogy Clive-nak hosszú időbe fog telni, míg túljut
Tristanon, de az is lehet, hogy a melegek között ez már hosszú
időnek számít. Nem tudom. De remélem, hogy sikerül időben
végeznie a pakolással meg a rendrakással.
Nálam is pompásan mennek a dolgok. Az Imádott épp az előbb
küldött egy SMS-t azzal, hogy szeret, amitől azóta is bárgyú
mosoly ül az arcomon. Legjobb barátnőimet csak néhány napig
nem láttam, de már így is egy csomó mindenről kell
beszámolnunk egymásnak. Aiden holnap költözik hozzám – az új
lakótárs gondolata pedig engem csak és kizárólag örömmel és
izgalommal tölt el. Igazság szerint alig bírok magammal. Majd
viszek haza egy mennyei csokitortát Clive-tól, hogy
megünnepeljük az eseményt. Bár az igencsak kérdéses, hogy túl
fog-e élni egy éjszakát a hűtőben. Lehet, hogy előre kell hoznunk
az ünneplést.
– Visszahoztam a gyűrűdet, Lucy – mondja Autumn. –
Addisonnal ma délután megyünk az enyémért. Nagyon-nagyon
köszönöm, hogy kölcsönadtad. – Nincsenek kétségeim afelől,
hogy Autumn valami népiesebbet választott, amit a „fejlődő
országokban” készített valaki, esetleg könnyen újrahasznosítható
anyagból. De egyáltalán nem érdekel, hogy milyen lesz a
jegygyűrűje, ha ő boldog. Márpedig napnál is világosabb, hogy az.
Visszaveszem a hatalmas követ, ami nem is olyan sokkal
ezelőtt még az én ujjamon díszelgett.
– Ezzel meg mit csináljak?
– Tedd be a bankba – tanácsolja Chantal. – Egyszer még lehet,
hogy pénzre lesz szükséged, és akkor el tudod adni.
– Azt nem tudnám megtenni.
– Hidd el, kedvesem, egy napon már semmiféle szentimentális
értéket nem fog képviselni, és nem lesz több egyszerű
értéktárgynál, amitől nyugodtan megválhatsz, ha kedved tartja.
Nem valószínű, hogy Marcus visszakérné.
Feltehetően igaza van; alig hinném, hogy továbbadná a
következő nőnek, akivel eljegyzi magát. Becsúsztatom a
táskámba, és úgy döntök, hogy majd később kitalálom, mi legyen
a sorsa.
– Kitűztétek már az esküvő időpontját? – érdeklődik Nadia.
Autumn megrázza a fejét.
 – Egy másodpercünk sem volt, hogy megbeszéljük a dolgokat.
De egy biztos – nagyon csendes kis esküvő lesz.
– Úgy van, úgy van! – csatlakozom.
– A csendes esküvőkre! – mondja Nadia, és mindannyian
köszöntésre emeljük a forró csokoládéval teli bögréinket.
Aztán odahúzom magamhoz Nadiát.
– Lewisszal mindketten fantasztikusan csináltátok végig az
esküvő napját – mondom. – Nagyon büszke vagyok rátok.
– Te se csináltad rosszul, haver – feleli.
– Bizony – értek vele egyet, és a büszkeségtől el is pirulok. –
Az biztos, hogy emlékezetes esküvő volt.
– Én pedig végtelen hálával tartozom Lucynak – szólal meg
Chantal. – Teddel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk újra együtt.
Felmondom a lakást, és megint hazaköltözöm.
– Ez azután történt, miután Ted kiütötte Jacobot? –
érdeklődöm.
Chantal bánatos mosollyal ismeri el, hogy így igaz.
– Hát akkor örömmel hallom, hogy valami jó is kisült a
dologból.
– Egyikünk sem akarta, hogy hozzámenj Marcushoz – mondja
Nadia. – Sokkal jobban jártál nélküle.
– Tudom – bólintok megfontoltan. – Mindannyian
megpróbáltatok figyelmeztetni.
– Van még bármi hír a nem-esküvő utáni eseményekről? –
kérdezi Chantal.
– Anyám újra visszaköltözik apámhoz – mesélem sóhajtva. –
Már vissza is ment Spanyolországba, hogy áthozza a holmiját. –
Gyanítom, hogy a belátható jövőben ezzel egy egész flottányi
bútorszállító kamion le lesz kötve.
– Mintha nem tűnnél túl boldognak.
– Nem látok sok esélyt, hogy tartós legyen a dolog, és aztán
majd megint mindenkit fel fog dúlni, amikor újra elválnak. –
Valójában komolyan aggódom attól a lehetőségtől, hogy anyám
az én kanapémon fog kikötni. Nem kifejezetten könnyű vele
együtt élni, és apám mintha mindezt elfelejtette volna a
mámorító kábulatban, amit néhány csöpögős dal meg a kelleténél
egypár pohárral több pezsgő idézett elő. Majd meglátjuk, meddig
tart az újra megtalált szerelem, amikor anyám ismét Blighty
hideg, szélfútta mezején találja magát, apám indokolatlanul fukar
költségvetésén. Lehet, hogy egy csomó pénze van az öregnek, de
nem szeret költekezni – különösen, ha anyámról van szó. Ez is
volt az egyik oka, hogy annak idején elváltak. Magam előtt látom,
hogy a szerelem varázsa hamarabb halványul el, mint anyám
napbarnított bőre, ha nem a medence partján hever a
nyolcszobás villájában, az egész éven át tartó spanyol
napsütésben, ahol korlátlan bankszámla állt rendelkezésére, és
egy rajongó Milliomos tett meg mindent kénye-kedve szerint.
Hmm.
Azt is remélem, hogy nem akarnak újra összeházasodni, mert
nem hiszem, hogy azt a megpróbáltatást el tudnám viselni. Kis
szerencsével együtt elhúzzák a csíkot valami lakatlan szigetre, és
nekem csak egy-egy képeslapot kell küldenem nekik. Mostantól
már egész életemben ki fog törni a frász, ha meghallom a
nászindulót.
– A Milliomos láthatólag nem aggódott túlzottan anyám
távozása miatt – mesélem barátnőimnek. – Se őt, se Marcus
anyját nem látta senki a fogadás óta. – Az jut eszembe, hogy
talán Marcus mamája megunta a hiábavaló erőfeszítést, amivel
Clive-ot próbálta meggyőzni, hogy valójában nem is meleg, és
helyette inkább a kopaszodó playboyra vetett szemet. Az is
lehet, hogy a Milliomos magánrepülőjén elszálltak valami csodás
helyre, ahol új életet kezdenek együtt. Mindannyian nevetnek.
– Ez egyáltalán nem vicces!
– Kíváncsi vagyok, Marcus papája hogy viseli a dolgot. –
Autumn mindenkiért képes aggódni. Szerintem viszont, őszintén,
Tapizós Dave magának kereste a bajt. Amikor utoljára láttam,
még mindig a Fodrász köré volt fonódva. Bár lehet, hogy
némiképp lankadni fog benne a kéjvágy, amikor ráébred, hogy a
csaj képtelen olyan beszélgetést folytatni, amiben nem szerepel
hajsütővas vagy volumennövelő sampon.
– Marcusról nincs semmi hír? – érdeklődik Nadia.
– Nincs – rázom meg a fejem szomorúan. – Fura, hogy
egyáltalán semmit nem hallottam felőle. Azt se tudom, hol lehet,
vagy hogy kivel van. Fel is akartam hívni, csak hogy tudjam,
hogy jól van…
– Lucy! – kiáltják kórusban.
– De nem hívtam! – Emelem magasba a kezemet. –Nem
hívtam fel. Oké? – Ettől még nehéz kitörölni a fejemből az utolsó
képet, ahogy Marcus magányosan megy át a parkon. Tudom,
hogy a barátnőim meg is ölnének, ha szóba hoznám… és ki ne
adna igazat nekik?
Ekkor nyílik az ajtó, és mindannyian végignézzük, ahogy
Tristan besétál a boltba. Annak ellenére, hogy Clive előtt jó
hosszú sor kígyózik, volt barátja egyenesen a pulthoz megy, és
közli:
– Azért jöttem, hogy összeszedjem a holmimat.
– Rendben – mondja Clive keményen a vásárlók feje fölött. –
Nem fogok az utadba állni.
Tristan sápadtnak tűnik és kimerültnek, és nyoma sincs a
szokásos kirobbanó életkedvének. Kíváncsi vagyok, hogy Buja
Berta felelős-e azért, hogy ilyen látványosan leromlott a
megjelenése. Az a fickó/nő aztán nem lesz piskóta.
– Nem muszáj elmennem – mondja aztán Tristan.
– Így akarod közölni, hogy hiba volt lelépni azzal a… a…
gorillával? – Clive kecske szakálla remeg a dühtől, és a várakozó
vendégek tátott szájjal távolabb lépnek a pulttól. Nem várja meg
Tristan válaszát. – Nekem te ne tegyél szívességet. Csak hajrá,
tűnés! Csomagold össze a cuccodat, és takarodj innen!
 Clive felmarkol egy cappuccinós tortácskát, és mint egy
rakétát, áthajítja a pult fölött. Vendégei menedéket keresve
behúzzák a nyakukat. Még a Csokoládéimádók Klubja tagjainak
csokitortája is megáll félúton a szájuk felé, pedig a nem-esküvőm
óta már jobban hozzászoktak az ilyen jellegű parádékhoz. Tristan
eltakarja a fejét a kezével, ahogy a tortácska visszapattan a
homlokáról. Clive piskótájának a könnyűségével soha nem volt
hiba.
– Jesszusmária – mondom.
– Lucytól már mindent tudok, amit a hűtlen férfiakról tudni
kell – üvölti Clive.
A mindenit, gondolom magamban. Örülök, hogy segíthettem.
– Eszem ágában sincs odáig jutni. Felugróm a helyemről.
– Meg kell állítanom őket, mielőtt Clive tönkreteszi az üzletét
– mormolom a lányoknak.
Amikor odaérek a pulthoz, beállok Tristan és a tortagránátok
közé.
– Na most, fiúk – mondom, mint egy szigorú tanító néni. –
Talán szerencsésebb volna, ha felmennétek a lakásba, és
négyszemközt folytatnátok ezt a beszélgetést.
Trist elkísérem a pult széléig, közben folyamatosan a
testemmel védelmezve, aztán megfogok egy kötényt.
– Clive, addig átveszem itt a dolgokat. Menjetek, és tegyétek
tisztába a dolgokat egyszer és mindenkorra.
Clive, immár meghunyászkodva, szót fogad. Én közben
előkotrok a zsebemből egy hajgumit, és összefogom a hajamat. A
kötényt magam elé kötöm, és jó alaposan megmosom a kezemet.
A srácok eltűnnek a lépcső irányában, ami az emeleten levő
lakásukhoz vezet, de egymástól végig tisztes távolban maradnak.
Összecsapom a kezem olyan ember stílusában, aki ura a
helyzetnek. Clive vásárlói újra előrébb lépnek, és némi tolakodás
árán próbálják visszaszerezni korábbi helyüket a sorban.
Életemben először vagyok a csokoládéknak, brownie-knak,
tortáknak és kekszeknek ezen az oldalán. A kilátás innen is
elsőrangú.
– Pompás – fordulok az első vásárló felé. – Mivel szolgálhatok?
 Nyolcvannyolcadik fejezet

– Nekem valamiért ez tetszik – mondta Ted. A vásárlói

tájékoztatókat lapozgatta. – Azt mondja, hogy „kiváló
menettulajdonságok, egyaránt ideális a városban és rázósabb
útviszonyoknál, az új XRS pedig bármilyen terepen könnyedén
vesz minden akadályt”. – Arcán látszott az elismerés. – Jól
hangzik, nem?
– Tényleg pompásan hangzik – helyeselt Chantal.
– Ennek a jószágnak sokkal több extrája van, mint a
Mercedesemnek. – Ted már-már csodálattal szemlélte a
katalógust, és végigmérte a tömör gumikerekeket meg a karcsú
aluvázat. – Bolygósítható kerekek fékkel, kapuszerűen nyíló
karfa, állítható felfüggesztés.
Chantal csak mosolygott magában. Ki gondolta volna valaha,
hogy Teddel együtt fognak babakocsikat nézegetni? Most mégis
itt voltak egy felsőbb árfekvésű áruházban, és a Csatangoló
termékek kínálatát mérték fel – vagy a kevésbé beavatottak
számára egyszerűbben: sportkocsik, mózeskosarak, autós
hordozók, vagyis babakocsik közül válogattak.
– Ennek még pelenkázótáskája is van – mutatta a férje.
– Az meg micsoda?
– Fogalmam sincs. De azért jól hangzik. – Férje még egyszer
körüljárta a babakocsit. – Van hozzá hordozható vásárlási
kiegészítő is.
– Tényleg?
– Azt hiszem, ez az a mély kosárszerű valami ott lent. – Ted
megdörzsölte az állát, és végigmérte az összes extrát. Chantalban
korábban fel sem merült volna, hogy a férje ilyen komolyan fogja
venni az egészet, de csak annál jobban szerette érte. Ha a babát
akarati úton Ted kislányává teheti, akkor minden bizonnyal így
is lesz. Őszintén remélte, hogy a DNS-tesztek bizonyítani is
fogják, amiben szíve mélyén már eddig is biztos volt. –
Rendelhetünk hozzá még kiegészítő Klíma Kontroll csomagot is.
– Az meg mi a csuda lehet? Ted belepillantott jegyzeteibe.
– Több helyen rögzíthető esővédő és hi-tech napellenző.
– Elengedhetetlen.
– Itt azt mondja, hogy ez nem csupán egyszerű Gyermek
Szállítási Rendszer. A prospektus szerint a minimalista dizájn a
babakocsi lényegi funkcióira helyezi a hangsúlyt, egyesítve a
klasszikus és modern jegyeket.
– Hű, a mindenit. Ezzel már tényleg nem szállhatunk vitába –
felelte erre Chantal mosolyogva. – Az ülés anyaga legalább
mosógépben mosható? – Biztos volt abban, hogy a
csokoládéfüggő géneket kislánya is örökölni fogja, így aztán a
következő öt évet, ha nem többet, feltehetően azzal fogja tölteni,
hogy csokoládés ujjlenyomatokat töröl le mindenhonnan, erre
pedig nem árt felkészülni.
– Természetesen. Ráadásul megrendelhetjük Lulu Guiness
által tervezett anyagból is, hozzá illő színű pelenkázótáskával,
matraccal és termobélésű lábzsákkal.
Chantal boldogan vonta meg a vállát.
– Engem ezzel már meg is győztek.
– Akkor rendeljük meg. – Ted megfordult, és a pénztár felé
indult.
Chantal Ted karjára tette a kezét.
– De egész biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd?
– Miért, neked jobban tetszik a TSi RockBaby? Chantal
elnevette magát, aztán folytatta.
– Nem, ez a babakocsi teljes mértékben megfelel. Azt akartam
kérdezni, hogy tényleg szeretnéd-e közösen felnevelni ezt a
babát, akármi történjék is?
Ted átkarolta, és odavonta magához.
– Azt akarom, hogy újra együtt legyünk, férj és feleség. Ha ez
azzal is jár, hogy valaki más gyerekét kell felnevelnem, részemről
annak sincs semmi akadálya.
– Köszönöm. – Chantal gyengéden megcsókolta. –Olyan
nagyon szeretlek!
Ted elvigyorodott.
– Akkor vegyük meg ezt a kocsit. A kis Hamiltonnak csakis a
legjobb jár.
– Van még valami. Nem kéne kettőt rendelnünk? –tette fel a
kérdést, finoman emlékeztetve Tedet, hogy a sajátján kívül még
egy kis Hamilton van útban.
Férje felsóhajtott.
– Azt biztos, hogy a helyzet meglehetősen összetett.
– De mindannyian felnőttként fogunk hozzáállni – nyugtatta
meg Chantal. – Már most is azt tesszük. Lehet, hogy a felállás
nem nevezhető szokványosnak, de gyanítom, hogy manapság
már egyáltalán nem is olyan ritka az ilyen helyzet. Azt hiszem,
lassan ideje lenne találkoznom Staceyvel, méghozzá inkább
előbb, mint később. Ha ez a baba meg az ő babája féltestvérek
lesznek, akkor mindannyiunknak igyekeznie kell, hogy jól
kijöjjünk egymással.
– Az egészben a legkülönösebb – mondta Ted –, hogy
szerintem tényleg kedvelni fogjátok egymást.
Chantal a karjába fűzte a kezét, és elindultak a kassza felé.
– Akkor pedig nem lesz az égvilágon semmi gond.
 Nyolcvankilencedik fejezet

Egymás mellett zötyögtek a buszon, úton a kórház felé, amikor

Richardot mentek meglátogatni. Autumn feje Addison vállán
nyugodott, és közben le sem vette szemét a gyűrűsujján ragyogó
gyönyörűséges ékszerről. Addison olyan helyre vitte választani,
ami sokkal inkább megfelelt az ő ízlésének. Egy fiatal, feltörekvő
iparművész munkájára esett a választásuk, akinek a jegygyűrűi
illettek Autumn meglehetősen bohém ízléséhez – az a
hagyományos, nagy gyémánt egyszerűen nem passzolt hozzá. A
Csokoládéimádók Klubjának tagjai el lesznek tőle ragadtatva, és
már alig várta, hogy megmutathassa nekik.
Elmosolyodott, ahogy a gyenge téli nap utolsó sugarai
besütöttek a mocskos ablakon és megcsillantak a gyűrűjébe
foglalt gyémánton. Kicsi, ízléses kő volt, amit virágszerű
elrendezésben kecses ametiszt-, rózsaszín zafír és
akvamarinszirmok vettek körül, mindez fehérarany foglalatban.
Az egész kedves volt, gyengéd, egyedi, és csak neki csillogott.
Miközben az ujján játszadozott vele, megpróbált hozzászokni az
új élményhez, amit a gyűrű megnyugtató jelenléte szerzett.
– Merre jársz? – kérdezte Autumn, amikor észrevette, hogy
vőlegénye a gondolataiba merült.
Addison felriadt a tűnődésből.
– Ó, semmi komoly – válaszolta.
– Na, mondd már – bökdöste meg gyengéden. –Messziről
látszik az arcodon, hogy valami aggaszt. Talán Richard? – Nem
csupán azért mentek Richardhoz látogatóba, hogy megnézzék,
javul-e az állapota, hanem azért is, hogy elmeséljék neki, milyen
elhatározást tettek a jövőjükkel kapcsolatban. Emellett azt a
kényes témát is fel kellett vetniük, hogy mi legyen a táska
pénzzel, amit már biztonságba helyeztek Autumn
bankszámláján, és nem az ágy alatt elrejtve tartottak.
– Nem. Nem. – Addison megrázta a fejét, és fáradt mosollyal
ránézett. – De fogadni mernék, hogy te aggódsz miatta.
– Délelőtt felhívtam az osztályos orvosát. Úgy tűnik, hogy nem
igazán javul az állapota olyan mértékben, ahogy az elvárható
lenne.
– Az immunrendszere valószínűleg romokban hever a
rengeteg kábszer után – jegyezte meg Addison velősen. –
Hosszabb időre lesz szüksége a gyógyuláshoz, mint egy átlagos
betegnek.
– Ráadásul csak magát okolhatja mindenért – sóhajtott
Autumn. Néha úgy érezte, nagyon nehezen birkózik meg az
egésszel, olyan reménytelen és hiábavaló a küzdelem. – De ha
nem a drága jó öcsém, akkor mi bánt?
– Nem akartalak ma ezzel zaklatni – mondta Addison. –
Tudom, hogy bőven elég gond nyomja így is a válladat.
– De ha megosztod a gondot, akkor meg is felezed – idézte
Autumn a közmondást.
– Azt hittem, sikerült támogatást szereznem Tasminnak, hogy
a Camden piacon tudjon nyitni egy ékszerstandot. –
Gondterhelten csettintett a nyelvével. – Most viszont nagyon
úgy tűnik, hogy mégse fog összejönni. A szponzor az utolsó
pillanatban visszalépett, és nincs igazán ötletem, hová
fordulhatnék helyette.
Autumn belekotort a táskájába, és kihúzott egy tábla
Fairtrade bio-étcsokoládét.
– Tessék. – Letört néhány kockát. – Ettől jobb kedved lesz.
Addison elnevette magát.
– Nálad mindenre a csokoládé a válasz?
– Időnként.
 A busz ahhoz a megállóhoz ért, ahol le kellett szállniuk, és
felálltak, hogy elinduljanak az ajtó felé.
– Egyelőre ne aggódj Tasmin miatt – kacsintott Autumn
Addisonra. – Lehet, hogy még nincs minden veszve.

Kint sebesen leszállt az alkonyat, és máris estébe olvadt. Richard

kórtermében viszont állandó nappali fény uralkodott. Autumn
arra gondolt, hogy ezekben a kórházakban nemcsak a fűtést
kéne lecsavarni, hanem esetleg azt is meg kéne fontolni, hogy az
egész nap folyamatosan égő több tucat villanykörte egy részét
időnként le lehetne kapcsolni. Ezzel máris rengeteget
segítenének a Nemzeti Egészségbiztosítás anyagi helyzetén.
Öccse az ágyán feküdt, még mindig annyi gépre kapcsolva,
mint aznap, amikor bekerült a kórházba. Pedig ha a gyógyulás
útján haladna, akkor már biztos láthatóan csökkent volna az
életben maradásához szükséges géppark. A fiú soványnak és
gyengének tűnt, szinte csont és bőr volt már. Autumn nem
tudta, vajon tud-e egyáltalán rendesen enni. Lucy nem-esküvője
óta még nem járt itt egyszer sem. Több mint egy hét telt el, mire
úgy érezte, hogy képes szembenézni Richarddal, és kérdőre
vonni a drogszállítmány postázásával kapcsolatban, amibe öccse
belerángatta. A harag olyan érzelem volt, amiben Autumn nem
szeretett elmerülni, de úgy érezte, még soha életében nem volt
olyan dühös senkire, mint Richardra.
Elég volt azonban egy pillantást vetnie rá, azonnal elszállt
belőle a tűz, és nem maradt más a nyomában, csak szomorúság.
A fiú szívbe markoló látványt nyújtott. Rég eltűnt a sármos,
szemtelen csirkefogó, aki valaha volt. Bőre sápadt volt és
márványozott, haja zsírosan lógott az arcába. Ahogy zihálva
próbált levegőt venni, tüdeje zörögve tiltakozott az erőfeszítés
ellen. Minden egyes lélegzetvétele úgy hangzott, mintha az volna
az utolsó. Autumn eltűnődött, hogy vajon egyikmásik gyerek a
SZOKJ LE! programról jobb belátásra térne-e, ha látná, milyen
mélyre süllyedt Richard a pusztán alkalmi kedvtelésnek induló
drogozástól. Története minden bizonnyal intő példa a
droghasználat bármilyen formája ellen. Autumn kezét
Addisonéba csúsztatta, és erősen megszorította. Ahogy Richard
ágyához közeledtek, öccse kinyitotta a szemét. Úgy tűnt, mintha
az is nehezére esne, hogy fókuszáljon. Szemei, melyek valaha
olyan vidáman csillogtak, tele önbizalommal és tréfával, most
tompán ültek a mély, sötét szemüregekben. Rettenetes volt így
látni.
– Hugi – szólalt meg rekedten –, már azt hittem,
megfeledkeztél rólam. – A megjegyzésben nem volt keserűség,
csak végtelen szomorúság és könyörgés. Autumn szörnyen
érezte magát, amiért egy ideje nem látogatta meg.
– Időre volt szükségem, hogy tisztázzak egy-két dolgot –
felelte olyan őszintén, amennyire csak tudta, miközben leült a
Richard ágya melletti műanyag székre.
– Jól vagy, cimbora? – kérdezte Addison, ahogy leült mellé.
– Soha jobban – válaszolta Richard, de hangjában nem volt
semmi rosszindulat.
– Jól nézel ki – hazudta Autumn.
– Baromság – morogta az öccse. – Mindketten tudjuk, hogy
nem igaz.
Nővére nem érzett elég erőt magában, hogy ellenkezzen vele.
– Van egy újságunk számodra – mondta, és vidámságot
erőltetve magára Addison felé fordult támogatásért.
– El se kell mondanod – mondta Richard. – Össze fogtok
házasodni Addisonnal.
Autumn elnevette magát.
– Hát ezt meg honnan tudtad?
– Mert még soha az életben nem láttalak ilyen boldognak. –
Megpróbálta felemelni a fejét a párnáról, de nem tudta. –
Nagyon örülök. Örülök, hogy mindketten boldogok vagytok.
 – Kicsit aggódtam, hogy fogadod majd a hírt – vallotta be
Autumn.
– Miért, olyan egy dög volnék? – érdeklődött Richard. Aztán
saját maga válaszolt a kérdésére: – Persze igen, valószínűleg
igazad van.
– Még nem tűztük ki az esküvő napját.
– Nem ártana, ha minél hamarabb lenne, különben már nem
nagyon fogom meglátni.
– Ne beszélj így – korholta nővére. – Rendbe fogsz jönni. Csak
időre van szükséged.
– Az idő az egyetlen dolog, amiből már nem hinném, hogy
eleget kapok, hugi. – Öccse szempillái alól egy könnycsepp
gördült ki. – Most, hogy már ilyen lelki társak vagytok,
gyanítom, hogy Addisonnak is beszámoltál arról a szívességről,
amire kértelek, ugye?
– Mindenről tud – vallotta be –, nincsenek titkaink egymás
előtt. – Azzal Autumn szerelmes pillantással nézett barátjára.
– Szeretnétek kettesben megbeszélni a dolgot? – kérdezte
Addison. – Mert akkor szívesen kiugróm, és szerzek egy csésze
gusztustalan kórházi kávét.
Richard megrázta a fejét.
– Maradj. Most már a családhoz tartozol. Addison visszaült a
székre.
Richard folytatta:
– Felteszem, minden simán ment?
– Igen – válaszolta Autumn. – A postázással nem volt semmi
gond. De aztán kihívtam a rendőrséget, és rögtön utána
letartóztatták őket.
Richard megpróbálta megrántani a vállát, de ez is meghaladta
erejét.
– Már nem számít – mondta. – Ide úgyse fognak utánam
jönni.
 – Átadtak egy táskányi pénzt.
Most öccsén volt a sor, hogy meglepett arcot vágjon.
– Tényleg?
– Rengeteg pénzt, Rich.
– Sose gondoltam, hogy ki fogják fizetni.
– Akkor ez a te pénzed?
– Igen – vallotta be –, az én ebül szerzett jószágom.
– Nem fogom visszaadni neked – mondta erre Autumn. –
Amikor majd kijössz innen, azt akarom, hogy hozd magad
egyenesbe, és térj törvényes útra. Semmi drog. Semmi
keveredés a rossz fiúkkal. Mindenben segíteni fogok, ahol csak
tudok. Ezt te is tudod.
Richard a keze után nyúlt, és Autumn megfogta öccse kezét.
– Mindig is ezt tetted.
– Szeretném arra fordítani a pénzt, hogy a Központban a
gyerekeknek többet tudjak segíteni.
Öccse lélegeztetőgépe újra sziszegni, sípolni és bugyogni
kezdett.
– Ne szépítsük a dolgot, innen én már úgyse fogok kikerülni –
mondta. Fáradt, fénytelen szemét körbejártatta a hideg klinikai
környezeten. – Használd a pénzt arra, amire akarod. Szeretném
azt hinni, hogy az egészből még valami jó sülhet ki. Tegyél valami
jót vele. Autumn elsírta magát.
– Köszönöm, Rich! – Aztán megcsókolta öccse arcát. Richard
bőréből aceton, betegség, halál szaga áradt.
– Látod? – kérdezte öccse bágyadt nevetéssel, ami aztán
fájdalmas görcsökbe rántotta egész testét. – Mégse vagyok talán
olyan szemét dög.
– Hidd el – mondta erre Autumn –, hogy legalább egy fiatal nő
életét meg fogod változtatni. – Ragyogó mosollyal fordult
Addison felé. – Tasmin most már biztos megkaphatja az
ékszerstandot.
 Kilencvenedik fejezet

A levél a lábtörlőn hevert, amikor hazaért a szupermarketből. A

biztosítójuktól érkezett, és ez volt az a levél, aminek az
érkezésétől már hetek óta rettegett.
Nadia felemelte, és a megpakolt bevásárlószatyrokkal együtt a
levelet is bevitte a konyhába. Miután a munkalapra lerakta a
szatyrokat, jó hosszan nézte a kezében tartott borítékot. Úgy
érezte, több rossz hírt már nem tudna elviselni. Bár az is igaz,
hogy attól nem lesz könnyebb a dolog, ha nem vesz róla
tudomást.
Lewis délig óvodában volt, így Nadia körülbelül még egy óráig
egyedül volt itthon, mielőtt elment, hogy hazahozza kisfiát. Szép
komótosan készített magának egy csésze kávét, és egy tányérra
gondosan kikészített három csokoládés Hob-Nobs kekszet, hogy
még néhány perccel késleltesse az igazság pillanatát.
Nadia kortyolt egyet a kávéból, és evett egy falatot az egyik
kekszből is, miközben továbbra is a borítékra meredt, ami az
orra előtt, a nescafés üvegnek támasztva várakozott. Aztán
amikor úgy érezte, hogy már nem bírja tovább a feszültséget,
egy késsel felnyitotta a levelet. Azzal kezdődött, hogy Örömmel
értesítjük… Akkor ez már csak jó lehet, nem? Nadia a levél
további részét olyan gyorsan futotta át, ahogy csak tudta. A
papírlap vadul remegett, ahogy reszkető kézzel próbálta fogni.
Úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok igazságügyi orvos
szakértője a baleseti halál tényét állapította meg. Azon a
végzetes éjszakán a Stratosphere Tower tetején szolgálatot
teljesítő rendőrök közül hárman is tanúi voltak férje halálának.
Mindhárman azt vallották, hogy nem tudták bizonyosan
megállapítani, vajon Toby szándékosan engedte-e el a biztonsági
korlátot, vagy vissza akart mászni, és véletlenül csúszott meg,
ami aztán halálát okozta. Mivel nem volt egyértelmű bizonyíték
az öngyilkosság megállapításához, Tobynak a hatóságok bizalmat
szavaztak.
Nadia úgy érezte, hogy belső szervei cseppfolyóssá válnak.
Vajon ő maga is képes bizalmat szavazni férjének? Ha lehunyta a
szemét, még mindig érezte bőrén a forró sivatagi levegőt, és látta
Toby arcán a páni félelmet, ahogy hanyatt esett, és feleségétől
elszakítva a halálba zuhant. Tényleg el akart menni, vagy volt
egy pillanat, amikor felmerült benne, hogy visszamászik a
korláton át, és újra reménykedett, hogy rendbe tudják hozni a
dolgokat, annak tudatában, hogy házasságukra még mindig
tudnak építeni? Nadia azon tűnődött, vajon mi játszódhatott le
benne. Valóban elszánta magát, hogy véget vet az életének, vagy
az egész nem volt más, csupán szánalmas segélykiáltás? Az a
tény, hogy soha nem fogja megtudni a teljes igazságot, élete
végéig kísérteni fogja.
A levél azzal folytatódott, hogy amennyiben valóban ez volt a
helyzet, és az igazságügyi orvos szakértő várható ítéletét
megerősítik, akkor Nadia jogosulttá válik a Toby
életbiztosításából járó kifizetésre. Az összeg közel százezer fontot
tett ki. Egyszázezer font. A betűk összemosódtak szeme előtt, és
agyában lüktetett a szám, ahogy egész testét elöntötte a
megkönnyebbülés. Úgy érezte, most már épp ideje, hogy
kedvező fordulatot vegyen az élete. Kezével megdörgölte arcát,
és próbálta megemészteni a részleteket. Teljes szívéből remélte,
hogy a biztosítótársaság előzetes becslése helyesnek bizonyul. De
csak nem vetnék papírra a vizsgálat eredményét, ha nem
volnának biztosak a végkimenetelben? Bizonyára nem
keltenének benne reményeket, ha utána újra el kellene
oszlatniuk azokat? Ha volna százezer fontja a bankban, vissza
tudná fizetni a tartozását Chantalnak, és talán még a
jelzáloghitelt is annyira tudná csökkenteni, amit már egyedül is
győzne – feltéve persze, ha valaki hajlandó lesz alkalmazni egy
ilyen nőt, mint ő, aki az utóbbi négy évet főállású anyaként
töltötte. Lehet, hogy szakmai képességei egy kicsit
berozsdásodtak, és a kosztümjei is valószínűleg egy kicsit szűkek
lehetnek derékban, de némi szerencsével valaki csak észre fogja
venni, hogy még sok minden rejtőzik benne.
A hitelkártya társaság még mindig a sarkában járt azok miatt
az adósságok miatt, melyeket Toby az internetes
kaszinóoldalakon és élőben a vegasi kaszinókban felhalmozott. Az
összeg több mint százharmincezer fontra rúgott, és a kamatok
miatt hónapról hónapra tovább növekedett. Ügyvédje még
mindig meg volt győződve arról, hogy olyan megegyezésre
juthatnak, amely szerint Nadiának a hátralékos összegnek csak
töredékét kell visszafizetnie, vagy hogy a hitelkártya társaságok
egy része ráébred, hogy mégis aranyszíve van, és teljes
egészében eltörli a tartozást. Az országos napilapok is nyomon
követték a fejleményeket, ami talán szintén segítségére lehet az
ügyben. A hitelcégek talán nem lelkesednek a gondolatért, hogy
rossz sajtóvisszhangot kapjanak.
Biztos akart lenni abban, hogy Lewis számára stabil otthont
tud biztosítani, hiszen a kisfiú már így is túl sok mindenen ment
keresztül az utóbbi időben. Nem akart számára mást, csak hogy
boldog legyen az életben, és minden erejével azon lesz, hogy ez
teljesülhessen.
Ma délután Autumn fog vigyázni a kisfiára, amíg ő
állásinterjúra megy. Már a gondolattól görcsbe rándult a gyomra,
úgy izgult. A meghirdetett állás jónak tűnt – egy nemrégiben
indult helyi online televíziós állomásnak kellene hirdetéseket
eladnia. Erre képes lenne – tudta magáról, hogy meg tudná
csinálni. Most csak arra volt szüksége, hogy esélyt is kapjon
mindezt bizonyítani.
Nadia félbetörte az utolsó Hob-Nobs kekszet, és megette,
miközben a csokoládés élmény minden morzsáját kiélvezte.
Keresztbe fonta a karját, és körülölelte testét, mintha bátorító
ölelést adott volna saját magának. Bármi történjék is, most már
eljött az idő, hogy a jövőbe tekintsen.
 Kilencvenegyedik fejezet

– Ha legalább egy kis időre letennéd a kezedből a csokoládét,

akkor akár segíthetnél nekem behozni egy dobozt – mondja az
Imádott.
– Ja, igen. Persze. – Csak éppen egy Mars szelettel
ünnepeltem az alkalmat, ahogy az megesik az emberrel.
Miközben elnézem Aident, ahogy egy halom CD-vel és DVD-
vel küzd, önkéntelenül is elmosolyodom magamban – nem azért,
mert küzd, hanem egyáltalán, hogy itt van. Még soha nem volt
állandó lakótársam – olyan legalábbis nem, akivel bensőséges
kapcsolatban lettem volna –, és érzem, ahogy elönt az öröm,
amikor arra gondolok, hogy tényleg hozzám költözik. Valóban,
igazán hozzám költözik.
– Még jobb ötletem van – mondom –, mit szólnál ahhoz, ha
letennéd azt a dobozt, én meg feltennék egy teát, és
megfelezném veled a csokimat?
Azonnal ledobja a dobozt, és leroskad a szőnyegemre.
– Te aztán nem olyan nő vagy, akinek könnyű lenne nemet
mondani.
Megcirógatom az arcát.
– Látszik rajtad, hogy teljesen ki vagy nyúlva.
– Mivel hajnalhasadás óta dobozokat pakolok meg hurcolok –
tájékoztat, mintha nem tudnám. Egy barátja kölcsönadott neki
egy furgont, amivel át tudja hozni a holmiját, de délután négyre
vissza kell vinnie. Az Imádott rám vigyorog. – Ez rettentő
kemény munka. Nemsokára még az is lehet, hogy kénytelen
leszek lefeküdni, és levenni az összes ruhát magamról.
 – Maradj ott, ahol vagy – mondom, aztán csókot nyomok az
Imádott orrára, és átgázolok a doboztengeren, ami a nappalimat
elárasztotta, hogy eljussak a konyhába. Soha nem gondoltam
volna, hogy egy pasinak ennyi holmija van. Zsákszámra vannak
itt ruhák, magazinok, szerkentyűk, és meg mernék esküdni,
hogy Aiden Holbynak több pipereholmija van, mint nekem. Már
a gondolatát is imádom, ahogy reggelenként majd a tükör előtt
verekszünk az elsőbbségért. Bár remélem, hogy a zuhanyt nem
sajátítja ki úgy, mint Marcus. Amikor volt barátom végre
felbukkant a fürdőszobából, nekem már soha nem maradt utána
forró víz. Ez is sokat elárul a kapcsolatunkról, azt hiszem. Az
Imádott soha nem tenné meg, hogy nekem csak a langyos
maradék jusson.
Marcus gondolatától mintha tüskét szúrtak volna boldogságom
léggömbjébe. Ma reggel kaptam tőle egy képeslapot. Mauritiuson
adták fel, és a kép gyönyörű trópusi paradicsomot ábrázol –
szerelmes nászutasoknak eszményi úti cél. A hátán csak ennyi áll
Marcus szarkalábas írásával: Bárcsak itt volnál. A lap alján pedig
két bánatos csók látható. Ettől némi szívfájdalmat érzek, és arra
gondolok, vajon egyedül van-e ott Marcus. Ha igen, akkor sem
vádolhat ezért senki mást, csak saját magát. Mindenesetre azért
nagyot sóhajtok a gondolattól.
– Hol az a tea, Gyönyörűségem? – kiáltja az Imádott a
nappaliból. – Azt hittem, majd száguldasz, hogy csatlakozzál
hozzám a szőnyegen.
Mosolyogva visszakiáltok:
– Jövök már!
Még egyszer megszemlélem a képeslapot, aztán határozottan
apró pici darabkákra tépkedem, mielőtt kidobom a szemetesbe.
– Mi volt az? – kérdezi mögöttem az Imádott az ajtóból.
– Semmi fontos – felelem.
– Tudod, hogy mennyire szeretlek? – kérdezi.
– Igen. – És tényleg így is van. Életemben először tényleg
tudom, hogy milyen érzés, amikor szeretek valakit, aki engem
őszintén és nyíltan viszontszeret.
– De ugye most nem leszel hirtelen zűrös és komplikált velem
csak azért, mert ideköltöztél? – érdeklődöm.
– Nem. – Vállam köré fonja a karját, és odahúz magához. –
Amíg ellátsz megfelelő mennyiségű csokoládéval és teával, addig
minden rendben lesz a világon, Gyönyörűségem.
 Kilencvenkettedik fejezet

– Akkor mikor kezdjük el a fogyókúrát? – Jelen pillanatban a

nadrágom dereka fölött jól fejlett úszógumi díszeleg. Nem túl
szép látvány.
– Én még mindig kettő helyett eszem – emlékeztet Chantal. –
Amikor kívánós vagyok, akkor is csak több és még több
csokoládéra vágyom. – Ostoba vigyort vág.
– Hát nem pompás?
Amikor majd én leszek állapotos, amilyen az én szerencsém,
biztos hirtelen viszolyogni fogok a csokoládétól, és csak
olívaolajba mártott szenet meg gorgonzola sajttal megszórt hideg
vaníliaszószt fogok kívánni. Elég ijesztő gondolat. Talán úgy kéne
terveznem az életemet, hogy gyermektelen maradjak.
– Majd csak akkor kezdek foglalkozni az alakommal, amikor ez
a bébi már réges-rég megszületett. – Chantal szeretettel
megmasszírozza a pocakját. – Addig pedig ide nekem a
kalóriákat! – Hogy állítását igazolja, nagy élvezettel még egy
pralinét elfogyaszt.
A kismamák olyan önelégültek. Bárcsak én is babát várnék,
akkor én is annyit ehetnék, mint egy malac. Csokievő malac.
– Nekem nem kell fogyóznom, mert igazság szerint egy
grammot sem szedtem fel – jegyzi meg Autumn jámbor arccal.
A végén még a vegetáriánusokat is utálni fogom.
– Én meg inkább fogytam mostanában – szólal meg Nadia.
– Jaj! – Elcsüggedek, ahogy utolsó lehetséges szövetségesemet
is elvesztem. Akkor úgy néz ki, hogy mostantól csak rám vár a
zsírszegény saláta. Hát, ez van. De még egy utolsó
csokoládéroham csak nem árt meg, mielőtt elkezdődik a
kínszenvedés, ugye? Nem. Persze hogy nem. Sőt, valójában
kifejezetten ártalmas, ha szervezetünktől megtagadjuk azt, amit
a leginkább kíván. Tudományos kutatások igazolják.
Meggyőződésem, hogy ezt valahol olvastam. Márpedig az én
szervezetem rendszeresen kívánja a csokoládét. Most éppen
Clive csokidarabos muffinjai részesülnek a Lucy Lombard-féle
kezelésben.
– Miről tudnál könnyebben lemondani? – teszem fel a kérdést,
úgy általában mindenkinek. – Az evésről vagy a csokoládéról?
– Az evésről – válaszol Nadia hosszabb gondolkodási idő
nélkül. – Majd azon a napon, amikor salátaevés közben is lehet
orgazmusom, esetleg újra átgondolom a kérdést.
Annyira egyetértek ezzel a csajjal.
– Aztán miről mondanátok le inkább, a szexről vagy a
csokiról?
– Én felhagytam a szexszel – vallja be Chantal, amitől
mindannyian kissé elborzadunk. – Igen, nagyon vicces – mondja
reakciónk láttán. – Ted viszont majd megőrül érte. Van a
dologban némi irónia, nem? – Szeretetteljesen megsimogatja a
pocakját. – Nem tudom, mit csináljak ezzel. Hova kéne raknom
közben? Ted viszont szemmel láthatólag hihetetlen szexisnek
találja a terhes nő alakját.
– Vannak ilyen férfiak – tájékoztat bennünket Nadia, mivel ő
az egyeden közülünk, aki már végigcsinálta az egészet. – Toby is
imádta, amikor állapotos voltam. –Szemei egy pillanatra könnyel
telnek meg.
– Gyanítom, hogy a probléma ott kezdődik, amikor olyan az
alakod, mint egy terhes nőé, pedig nem is vagy az. –
Megsimogatom a saját hasamat, és a pillanatnyi szomorúságot
ismét eloszlatja a nevetésünk. – Ezt nagyon kevesen találják
vonzónak. – Bár abban is biztos vagyok, hogy számtalan
internetes honlap áll azok rendelkezésére, akik ebben lelik
örömüket.
– Én meg csak most kezdek belejönni a szexbe – vallja be
Autumn, és arca céklavörösre pirul. – El se hiszem, hogy ennyi
időbe telt. De Addison mesés szerető.
– Kedves barátom, erre szokták azt mondani, hogy „a
kelleténél több információ” – jegyzem meg. Addison remek
hatással van Autumn-ra – még az öltözködésére is, ma például
egy Lycra topban jelent meg, nem pedig tetőtől talpig
zsákvászonban. Ez mindenképpen javuló tendencia, nem igaz?
Nem árt szemmel tartani – hamarosan szalonnás szendvicset fog
enni, bőrcipő lesz a lábán és a Konzervatív pártra fog szavazni,
akárki megláthatja.
– Szex vagy csoki, Nadia?
– Szex – feleli Nadia, miközben ajkát mély gondolatokba
merülve csücsöríti – nyilvánvaló, hogy nem könnyű a kérdés. –
Csoki. Szex. Csoki. Határozottan szex. Nem. Csokoládé. –
Ellentmondást nem tűrően bólint, miközben csokival borított
földimogyorós grillázst majszol, amit Clive éppen rajtunk tesztel.
– Azt hiszem, jelen pillanatban maradok a csokoládé mellett, bár
örülnék, ha más választásom is volna.
– Talán ha Jacob beugrik, hogy segítsen neked a nehéz
bútorokat tologatni, ahogy ígérte, akkor nem is kell olyan sokáig
várnod – cukkolom. Félreérthetetlenül Chantalra pillantok, és
hozzáteszem: – Úgy hallottam, hogy jó a fickó.
– Egyenesen pompás – mondja Chantal, aki egy pillanatra
sincs zavarban. – Márpedig körünkben én vagyok az egyetlen,
aki ezt igazán tudhatja.
– Te vagy az egyetlen, aki meg tudta fizetni – emlékeztetem.
– De komolyan – mondja erre –, vannak nála rosszabb pasik is
a színen, Nadia. Ha Jacob szeretne átjönni és a szerszámokkal
játszadozni a lakásodban, én a helyedben nem sietnék nemet
mondani.
– Tényleg nagyon kedves – ért egyet Nadia –, de még
rettentő korán van ahhoz, hogy ilyesmire gondoljak. Hosszú
időbe fog telni, míg újra rá tudok nézni egy másik férfira.
– Maradj a csokinál – mormolom, az anyaggal tele szájjal. –
Tudod, hogy ez a legbölcsebb.
– És te miről mondanál le, Lucy? – kérdezi Nadia, hogy
valamivel megpróbálja elterelni magáról a beszélgetést. – Az
Imádottról vagy a csokiról?
– A csokiról – mondom határozottan, mintha szóba se jöhetne
bármi más.
– Akkor most már tudjuk, hogy ez igaz szerelem? –válaszolja,
amire Autumn és Chantal is elneveti magát.
– Teljes mértékben. – Magam sem tudtam volna jobban
megfogalmazni. Vannak dolgok az életben, amelyek nélkül nem
szeretnék élni – vegyük például a csokoládét –, de az ember
tudja, hogy ha minden kötél szakad, akkor ki lehetne bírni. Más
dolgok viszont olyan mértékben szükségesek az élethez, mint a
levegővétel. Magamban elmosolyodom. Mr. Aiden Holby a
létszükségletek közé tartozik. Bár jobban örülnék, ha azért még
csokoládét is ehetnék.
A kávézó ma egész csendes, és a hangfalakból kellemes dzsessz
szól, ami jót tesz a lelkivilágunknak. Amikor egy vendég sem
várakozik a pultnál, Clive leteszi a kötényét, csatlakozik hozzánk,
és leül Nadia mellé a kanapéra.
– Hogy vannak ma a legkedvesebb barátnőim?
– Jól – feleljük kórusban.
– Mi a helyzet nálatok, srácok? – kérdezem.
– Nem rossz – válaszolja óvatosan. – Újra megfogtuk egymás
kezét. Rendesen viselkedünk. Átbeszéljük a dolgokat.
– Örömmel hallom. – Nagyon úgy tűnik, hogy Clive nem fog
ingyen hajat vágatni, és Darren is le fog maradni rengeteg
pompás csokoládéról. Ilyen az élet.
– Szeretnénk tőled kérni valamit, mindketten. –Mintegy
végszóra, Tristan is előbukkan az üzlet hátsó részéből, és
kezében egy üveg csokoládés vodkát hoz, meg néhány kupicát.
– Ó, igen! – mondja Nadia lelkesen, amint megpillantja az
üveget.
– Nincs még egy kicsit korán a vodkához? Szerintem a nap
még nem bukott a szárnyvitorla mögé – jegyzem meg a fiúknak.
– Nem is süt a nap, mert február van – emlékeztet Clive –,
egyébként pedig fogalmam sincs, mi az a szárnyvitorla.
– Abban bízunk, hogy koccinthatunk is valamire – szól közbe
Tristan.
Egyre kíváncsibb vagyok.
– Akkor legyen vodka minden pohárban – mondom. Chantal
felemeli a kezét.
– Nekem ne töltsetek! Kismama hideg zuhannyal bomlasztja
az ivászatot, ez a mai szalagcím.
– Majd hozok neked akkor egy kis csokis tejet – ajánlja fel
Tristan, és elindul vissza a pult felé, hogy töltsön egy pohárral.
– Meg még egy kis csokis földimogyorós grillázst is – szól
utána Nadia.
Amikor visszatér, Clive így szól:
– Arra gondoltunk, hogy elmennénk Franciaországba. –
Gyengéd pillantás vet Tristanra. – Mióta elindult az üzlet,
egyszer sem voltunk rendesen nyaralni. Bár nagyon szórakoztató
a munka, mindketten eléggé kimerültünk, és úgy érezzük, hogy
ránk férne egy kis kikapcsolódás kettesben.
– Remek gondolat – mondom –, erre iszom is! – Várakozóan
felemelem az egyik kupicát.
Clive engedelmesen tele is tölti, én pedig felhajtom. Aztán
ugyanígy tesz a többiek poharával is, mielőtt visszatér az
enyémhez. Tristannal óvatos pillantást váltanak.
– Az a helyzet, Lucy – mondja végül –, tudod, menynyire
szeretünk…
 – Hát persze – vigyorgok ostobán. Máris az ital beszél belőlem.
– Szeretnénk egy hónapra elmenni, vagy akár még
hosszabban.
Boldogan rántom meg a vállamat.
– Pompásan hangzik. Még egy adag vodkát tölt.
– Es azt reméljük, hogy amíg nem leszünk itthon, gondjaidra
bízhatjuk az üzletet.
– Rám?
– Tudjuk, hogy mennyire szeretsz itt lenni, és arra
gondoltunk, hogy biztos örülnél a kihívásnak.
Valóban kihívás volna.
– De semmit nem tudok a csokoládéról – emlékeztetem őket
–, kivéve azt, hogy hogyan kell nagy mennyiséget elfogyasztani
belőle.
– Majd tartunk egy gyorstalpalót, mielőtt elmegyünk, hidd el,
hogy kitör belőled a tehetség – ígéri Clive.
Kitör a gyorstalpalón.
– Velem kapcsolatban nem biztos, hogy szerencsés a „törés”
szót használni – figyelmeztetem őket.
– Csodálatos leszel – nógat Tristan is. – Az összes vevő imádni
fog. Nem is hagyhatnánk jobb kezekben az üzletet.
– Hát, nem is tudom – felelem bizonytalanul. – Amikor
legutóbb felajánlottam a segítségemet, azon aggódtatok, hogy
kieszlek benneteket a vagyonotokból.
– Azóta már jobb belátásra tértünk – nyugtat meg Clive. –
Képes vagy rá. Tudjuk, hogy menni fog!
Szóval mindenre elszánták magukat. De mi van, ha felzabálom
az összes profitjukat, és mire visszaérnek, nyoma sem lesz az
üzletüknek? A lehetőség határozottan fennáll.
– Ne kéresd magad – biztat Chantal. – Mi vesztenivalód van?
– Vállald el – mondja Nadia is –, ez lenne álmaid munkája.
Egyébként tényleg az, hát nem? Talán erre vártam egész
életemben.
– Erre születtél – teszi hozzá Autumn.
Rájövök, hogy Clive és Tristan visszafojtott lélegzettel vár.
– Srácok, ez viszont komolyan vissza fogja vetni a
fogyókúrámat.
Mindketten levegő után kapnak, aztán Clive megkérdezi:
– Ez azt jelenti, hogy vállalod? Arcom széles vigyorra húzódik.
– Azt hiszem, igen.
Clive öklével a levegőbe csap.
– Igeeeen! – A fiúk boldogan megölelik egymást. Aztán engem
is megölelnek, és csókokkal borítanak el. Reméljük, majd néhány
hónap múlva ugyanígy fognak érezni. Már most további vodkára
van szükségem.
Nyílik az ajtó, és besétál az Imádott éppen akkor, amikor Clive
és Tristan kibontakoznak az ölelésemből.
– Gondoltam, hogy itt foglak találni, Gyönyörűségem.
– Új állásom van – jelentem be vidáman.
– Ó! – mondja erre –, és hogy fog boldogulni nélküled a Targa
vezetősége?
– Gyanítom, hogy egészen jól – válaszolom.
– Azt majd én eldöntöm – mondja, aztán körém fonja a karját,
és forrón megcsókol.
– Nem is akarod tudni, mi lesz a mesés új állásom?
– Szóval most már mesés is az állás?
– Bizony. – Boldogan mosolygok Clive-ra és Tristan-ra. Még
nem tisztáztuk a feltételeket, se a feladatokat, se a fizetést vagy
bármi mást – bár azt már előre tudom, hogy a fizetésen kívüli
juttatások milyenek. De akármiben egyezünk is meg, tudom,
hogy valóban elememben leszek itt. És menni is fog. Fel tudok
nőni a feladathoz. Mi lehet ebben olyan nehéz? – Én fogom
vezetni a boltot, amíg Clive és Tristan elutazik.
– Ez nagyon olyan üzletnek hangzik, amit a mennyországban
kötöttek.
– A Csokoládé Mennyországban – teszem hozzá. – Ezt az
üzletet a Csokoládé Mennyországban kötötték.
Tristan szerez egy poharat az Imádottnak, és neki is tölt a
csokis vodkából.
– Lucyra – mondja Clive.
Barátaim és szerelmem kórusban visszhangozzák:
– Lucyra!
Érzem, hogy gombóc van a torkomban. Mit tennék ezek nélkül
az emberek nélkül, akik ennyire szeretnek? Végtelen hálás
vagyok, hogy mindenem megvan, amit csak az élettől
kívánhatok. Felemelem a poharamat.
– A jó barátokra, egy csodás férfira és a mennyei csokoládéra!
Ennél többet mit is kívánhatnék?
 Table of Contents
Köszönetnyilvánítás
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Ötvenötödik fejezet
Ötvenhatodik fejezet
Ötvenhetedik fejezet
Ötvennyolcadik fejezet
Ötvenkilencedik fejezet
Hatvanadik fejezet
Hatvanegyedik fejezet
Hatvankettedik fejezet
Hatvanharmadik fejezet
Hatvannegyedik fejezet
Hatvanötödik fejezet
Hatvanhatodik fejezet
Hatvanhetedik fejezet
Hatvannyolcadik fejezet
Hatvankilencedik fejezet
Hetvenedik fejezet
Hetvenegyedik fejezet
Hetvenkettedik fejezet
Hetvenharmadik fejezet
Hetvennegyedik fejezet
Hetvenötödik fejezet
Hetvenhatodik fejezet
Hetvenhetedik fejezet
Hetvennyolcadik fejezet
Hetvenkilencedik fejezet
Nyolcvanadik fejezet
Nyolcvanegyedik fejezet
Nyolcvankettedik fejezet
Nyolcvanharmadik fejezet
Nyolcvannegyedik fejezet
Nyolcvanötödik fejezet
Nyolcvanhatodik fejezet
Nyolcvanhetedik fejezet
Nyolcvannyolcadik fejezet
Nyolcvankilencedik fejezet
Kilencvenedik fejezet
Kilencvenegyedik fejezet
Kilencvenkettedik fejezet