Elhunyt anyósomnak, aki mindennél jobban szerette Bécset.

Bécs olyan város, melyet kávéházak köré építettek fel...

Bertolt Brecht

Mint a virág, kinyílik és elhervad...1

Mary Vetsera grófkisasszony sírfelirata,
Jób 14,2
 írta: Marié Lacrosse
A mű eredeti címe: Das KafFeehaus 1. Bewegte Jahre
Das KafFeehaus 1. Bewegte Jahre, by Marié Lacrosse
© 2020 by Wilhelm Goldmann Verlag, a division of Penguin Random
House Verlagsgruppe GmbH, München, Germany.

Fordította: Budai Zita

A szöveget gondozta: Koós Patrícia
A művet eredetileg kiadta:
Wilhelm Goldmann Verlag, München,
mely a Random House GmbH Kiadói Csoport tagja
Borítóterv: Zsibrita László és Katona Ildikó
Térképek: © Petet Palm, Berlin
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2061– 9332
ISBN 978 963 399 878 6
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Deák Dóri, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 Dramatis Personae – szereplők
Csak azokat a személyeket soroljuk fel, akik hozzájárulnak a
cselekményhez. A valóságban is élt, illetve történelmi személyiségek
nevét * jelöli.

Sophie családja
Sophie von Werdenfels grófkisasszony, becenevén Fifi,
Nikolaus von Werdenfels báró idősebbik lánya
Nikolaus von Werdenfels báró, Sophie végzetes balesetet
szenvedett édesapja
Henrietté von Freiberg, becenevén Yetta, született Danzer,
egykor von Werdenfels, Sophie újraházasodott édesanyja
Arthur von Freiberg lovag, Sophie anyjának második férje,
Sophie nevelőapja
Nikolaus, becenevén Nikki, Sophie bátyja
Emília, becenevén Milli, Sophie húga
Stephan Danzer, Henrietté bátyja, Sophie keresztapja, a Prinzess
kávéház tulajdonosa
Annerl Danzer, Stephan Danzer fiatalon elhunyt felesége

Richard családja
Richard von Löwenstein, becenevén Richie, a régi nemesi
család, a von Löwenstein grófok egyik mellékágának egyetlen fia, a
k. u. k.2 hadsereg tisztje, Rudolf főherceg barátja
2 kaiserlich und königich: császári és királyi
 Eduard von Löwenstein, Richard édesapja
Aglae von Löwenstein, Richard édesanyja
Maximilian von Löwenstein gróf, becenevén Max, Richard
nagybátyja és a von Löwenstein család hitbizományosa
Adalbert von Thurnau gróf, Richard apjának unokatestvére anyai
ágon
Antalié von Thurnau grófkisasszony, becenevén Anti, Adalbert
von Thurnau gróf egyetlen lánya
Eleonore, becenevén Lóri, Amalie édesanyja, aki a lány
születésekor életét vesztette

A császári család
I. Ferenc József császár*, hivatalban lévő uralkodó és a
Habsburg család feje
Erzsébet császárné*, becenevén Sissi, a felesége
Rudolf koronaherceg*, Sissi egyetlen fia
Stefánia koronahercegnő*, Rudolf felesége
Erzsébet hercegnő*, becenevén Erzsi, Rudolf és Stefánia lánya
Gizella hercegnő*, a császári pár legidősebb lánya
Mária Valéria*, a császári pár legfiatalabb lánya
Ferenc Szalvátor főherceg*, Mária Valéria jegyese és későbbi
férje
Lujza szász– coburg– gothai hercegné*, Stefánia főhercegnő
testvére
Fülöp szász– coburg– gothai herceg *, Louise hitvese és Rudolf
vadásztársa
Albert főherceg*, Ferenc József császár nagybátyja és a k. u. k.
hadsereg legfőbb parancsnoka; Rudolf főherceg nagy– nagybátyja
és katonai elöljárója
Ferenc Ferdinánd* és Ottó főhercegek*, Károly Lajosnak, a
császár öccsének fiai
Marié Louise Larisch grófnő*, született Wallersee, Sissi
unokahúga
Georg Larisch gróf*, Marié Louise férje
Miksa bajor herceg*, Sissi császárné édesapja
Ludovika hercegnő*, Sissi édesanyja

A Vetsera család
Marié Alexandrine von Vetsera grófkisasszony*, becenevén
Mary, a család kisebbik lánya és Sophie legjobb barátnője
Helene von Vetsera bárónő*, Mary édesanyja
Albin von Vetsera báró*, Mary édesapja
Ladislaus*, becenevén Laszi, Mary bátyja
Johanna*, becenevén Hanna, a nővére
Franz Albin*, becenevén Feri, az öccse
Alexander*, Aristides*, Hector* és Heinrich Baltazzi*, Mary
anyjának fivérei

További fontos személyek

Miguel von Braganza herceg*, Portugáliából elűzött trónkövetelő,
Mary Vetsera udvarlója és Rudolf főherceg egy barátja
Mizzi Caspar*, luxusprostituált és Rudolf szeretője 1886 nyara óta
Olga Popov, a bécsi Hofoper3 balett– táncosnője és Richard von
Löwenstein szeretője
von Wilczek grófnő, Sophie jó ismerőse
 Annelie von Wilczek grófkisasszony, a grófnő hajadon lánya
Iréné von Sterenberg (egykor Gerban), vendég a Café
Prinzessben

Személyzet
Ida, Stephan Danzer kávéházának munkatársa hosszú ideig,
később a von Werdenfels család házvezetőnője
Mina, felügyelőnő a Café Prinzessben
Hedvig, egykori felügyelőnő a Café Prinzessben
Gruber, első szolga a Werdenfels-házban

Bécs híres operaháza, mai elnevezése Staatsoper

Mohr kisasszony*, társalkodónő a Vetsera-házban (a név fiktív,

mivel nem maradt fenn, maga a személy létezése azonban
történelmileg bizonyított)
az öreg Christian*, a Vetsera család első szolgája
Ágnes Jahoda*, Mary komornája
Joseph Jahoda*, Ágnes apja, kapus és (a regényben fiktív
módon) a Vetsera család kocsisa
Johann Loschek*, Rudolf első komornyikja
Cári Nehammer*, Rudolf második komornyikja
Josef Bratfisch*, Rudolf magánkocsisa; szabadidejében ismert
nótaénekes és fütty művész

További, a cselekmény szempontjából

fontos történelmi személyek
(a regényben való említésük sorrendjében)
 Moritz Szeps*, Rudolf barátja, a Neues Wiener Tagblatt4 című
napilap kiadója
Eduard von Taaffe gróf*, Ausztria konzervatív miniszterelnöke
1879– től
Johanna Wolf*, Bécs legexkluzívabb bordélyházának tulajdonosa
L Vilmos császár*, német császár 1888 márciusáig
III. Frigyes trónörökös, későbbi császár*, német császár 1888
márciusától júniusáig
Ottó von Bismarck gróf*, német birodalmi kancellár
Moritz Hirsch báró*, zsidó bankár és Rudolf hitelezője
Kálnoky Gusztáv gróf*, Ausztria– Magyarország külügyminisztere
1881– től
II. Vilmos trónörökös és későbbi császár*, német császár 1888
júniusától
Cári Albrecht von Bombelles gróf*, Rudolf főherceg
főudvarmestere és városszerte ismert élvhajhász

4 szó szerint: Új Bécsi Napilap

dr. Hermann Widerhofer*, a császári gyermekek, később az

egész császári család orvosa
Leopold Gondrecourt gróf*, vezérőrnagy és Rudolf gyermekkori
nevelője
Arthur Potocky gróf*, Stefánia szeretője
Engelbert Pernerstorfer*, az osztrák birodalmi tanács
képviselőházának tagja
Georg von Schönerer lovag*, a német nacionalista mozgalom és
később az Össznémet Egyesülés vezetője, buzgó antiszemita
Josef Hoyos gróf*, Rudolf vadásztársa
 Henry Chambige*, sikertelen francia öngyilkos
Eduard Suess professzor*, a Bécsi Egyetem rektora és ismert
liberális politikus
Heinrich Reuss herceg*, német nagykövet Bécsben 1889– ben
Franz von Krauss báró*, bécsi rendőrfőkapitány
Tadeusz Ajdukiewicz*, ismert bécsi festő
dr. Heinrich von Slatin*, a főudvarmesteri hivatal titkára; a
mayerlingi tragédia eltussolásával bízták meg
Eduard von Paar gróf*, Ferenc József császár első
szárnysegédje
Ferenczy Ida grófnő*, magyar udvarhölgy, Sissi bizalmasa
 Prológus

Café Prinzess, Bécs

1879.áprilisa

– Ó, HISZ EZ A TORTA EGÉSZEN POMPÁSAN SIKERÜLT, STEPHAN BÁCSl!

Sophie elragadtatva csapta össze a tenyerét. Zöld szeme
ugyanúgy ragyogott, mint a marcipánherceg ugyanolyan színű
turbánja. A piros, buggyos térdnadrágot, sárga, bő inget, fekete
mellényt és terebélyes fejfedőt viselő apró figura tortadíszként
ékesítette az óriási, háromemeletes tortát. Négy színezett
marcipánból kiszaggatott miniatűr változat díszítette a tíztíz
centiméter magas, felfelé egyre kisebbedő emeleteket. A két felsőt
ezenkívül még egy kandírozott cseresznyéből és pisztáciából
kirakott szegély is keretezte.
– Ez az ajándékom a mélyen tisztelt császári pár
ezüstlakodalmára. – Stephan Danzer szeretettel simogatta meg
nyolcéves unokahúgának szőke haját, ami két vastag copfba fonva
omlott végig karcsú hátán. Sophie volt a kedvence.
Szeretett Annerlje túlságosan korai halála óta – amely közös fiukat
is elragadta az örökkévalóságba – Stephan Danzer egyedül élt, és
összes atyai szeretetét húga, Henrietté két kislányának szentelte.
Főleg az idősebbiket, Sophie-t zárta a szívébe, akinek a keresztapja
is volt, és aki gyakran meglátogatta őt.
Danzer a Prinzess kávéház tulajdonosa volt, mely a
Dorotheergasse és a Graben, Bécs egyik legelegánsabb
bevásárlóutcájának sarkán helyezkedett el. A Dorotheergassén
található házat Stephan az apjától örökölte, aki ugyan maga
alapította a ma városszerte ismert létesítményt, de soha nem
vezette azt. Stephan családja a ház felsőbb emeletein lakott.

Stephan már fiatal fiúként is rajongott a szomszéd lányért,

Annerlért, aki a Graben sarkán álló ház, az egykori palota
tulajdonosának egyetlen lánya volt. Annerl gyerekként ugyanúgy
szerette a kávéházat, mint ő maga, és annyi időt töltött ott, amennyit
szigorú anyja csak megengedett neki. Ő természetesen azt hitte,
hogy Annerl Stephan hat évvel fiatalabb húgát, Henriettét látogatja,
aki körülbelül egykorú volt a lányával, és hogy a lányok Danzerék
lakásában tartózkodnak, Stephan anyjának felügyelete alatt.
Ő azonban gyakorta érezte úgy, hogy a gyerekek zavarják, ezért
szívesen megengedte nekik, hogy lemenjenek a kávéházba vezető
lépcsőn. Stephan, Henrietté és Annerl együtt lebzseltek a
konyhában vagy a vendégtér egyik falmélyedésében, és
megfigyelték az urakat, akik gyakran egyetlen bögre melanzs vagy
hosszú kávé mellett órákig tanulmányozták az újságokat.
Amikor Annerl tizenkét éves lett, az anyja tüdőbetegségben
meghalt. Ezután az apja – Stephan legnagyobb szomorúságára –
nevelőintézetbe adta a lányát. Annál nagyobb volt az öröme, amikor
Annerl alig tizenhat évesen hazatért, hogy az akkorra szintén
betegeskedő apja háztartását vezesse.
Stephan alig várta, hogy befejezze cukrászati tanulmányait a
Kartnerstrassén lévő neves Gerstner cukrászdában, mert akkor
végre megkérhette Annerl kezét. Hatalmas örömére a lány igent
mondott, és hozományként magával hozta a házasságba a
Grabenen levő házat, amelyet állandóan beteg apja örökségül
hagyott számára.
Néhány évvel később Annerl apja is elhunyt. Ekkor
megvalósíthatták az álmukat, hogy a Dorotheergassén lévő
kávéházat elegáns cukrászdává– kávézóvá bővítsék ki, melynek a
bejárata a Grabenre nyílik. Egy fal áttörésével a kávézót
összenyitották az eredeti kávéház helyiségeivel.
A kávéház eddig a pillanatig nem különbözött Bécs sok más
kávéházától. A szokásos kávéfajták mellett néhány egyszerű
süteményfélét kínált, mint az almás rétes vagy a bukta, ezenkívül
kisebb fogásokat, mint a sonkás zsemlye és a virsli.
A látogatók kizárólag férfiak voltak. Mert a kávézóval ellentétben
ott kedvükre dohányozhattak. Természetesen tartottak mindenféle
újságokat és folyóiratokat, és minden látogató addig maradhatott,
ameddig csak kedve tartotta. Még akkor is, ha csak egy kis feketét
fogyasztott.

Gyorsan kiderült, hogy a kávézóba kell egy saját cukrászműhely,

ahol Stephan teljesen kibontakoztathatta a cukrásztehetségét. Ezt a
szuterénben rendezték be, ahol volt elég hely a rengeteg eszköz
számára.
Aki először látta Danzert, inkább hentesnek nézte volna, mint
Bécs egyik legtehetségesebb cukrászának. Vaskos ujjaival a
tésztából és mindenféle édességből a legkifinomultabb
műalkotásokat hozta létre.
Annerl és Stephan boldogsága tökéletes lett volna, ha végre
megfogan egy utód, akire annyira vágytak. De Annerl csak kilenc
évvel az esküvő után esett először teherbe.
Az állapota azonban nem akadályozta abban, hogy a rá jellemző
szenvedéllyel vesse bele magát a kávézó költséges újjáépítésébe.
Talán ez végre biztosítja majd a ház számára a rangot a legjobb
bécsi cukrászdák között. Végül is a létesítmény nem volt messze a
Ch. Demel és Fiaitól – röviden a Demeltől -, amely csak néhány perc
sétatávolságra volt a Michaelerplatzon, a Hofburggal5 szemben. Ez
a kávéház akkor már rendelkezett a k. u. k. udvari beszállítói
címmel, amiről Danzerék akkor még csak álmodoztak.

– Tetszik? – biztosította be magának Danzer felesleges módon még

egyszer az unokahúga csodálatát.
– O, igen! A mokkahercegtorta gyönyörű! De... – használta ki
Sophie a pillanat mámorát – mikor kóstolhatnék meg belőle egy
szeletkét? – Ártatlanul könyörgő tekintetét nagybátyja hatalmas
alakjára emelte.
 Danzer a „mokkahercegtorta” ötletét, amely a Café Prinzess
különleges specialitása volt, szintén elhunyt hitvesének köszönhette.
Annerl szelleme még akkor sem nyugodott, mikor a terhessége már
egyre jobban megviselte, és ágyban kellett maradnia.
– Szükségünk van egy egészen különleges tortára, amit mindenki
csak a Café Prinzess– szel kapcsol össze – magyarázta meglepett
hitvesének egy este, amikor Stephan mellette üldögélt a
betegágyán. – És már van is egy ötletem, amit nem fog egykönnyen
felülmúlni senki. – Aztán elkezdte felvázolni a tervét.
Néhány évvel ezelőtt, egy müncheni utazásukon megkóstoltak egy
tortát, amit Annerl soha nem tudott kiverni a fejéből. Különböző
5 császári palota, a Habsburg Birodalom uralkodóinak székhelye
piskótaalapokból és vajkrémrétegekből állt, és annyira ízlett
mindkettőjüknek. A betegágyából Stephannal közösen kifejlesztettek
egy ebből a finomságból kiinduló receptet, amit aztán a férfi a nap
folyamán újra és újra kipróbált. Esténként vitt Annerlnek kóstolót,
amit ő számtalanszor elvetett, míg végül mindketten elégedettek
nem lettek vele.
Egy felépítésében hasonló, de ízvilágában teljesen más tortát
alkottak, mint amit egykor Münchenben kóstoltak. Az aromáját főként
a híres bécsi kávé adta, melyből mostanra az egész fővárosban
számtalanféle variációt lehetett kapni.
Hat hajszálvékony piskótalapot kentek meg kávés– vajas krémmel,
és egymásra fektették őket. Az utolsó lapot – éppúgy, mint az egész
tortát – még egy marcipánréteggel is bevonták, amelyet kakaópor
színezett világosbarnára, és az ízét is lágyította. A művet végül
étcsokoládéból készült kávészemek díszítették, valamint mandula és
tejszínhab.
Ugyan a Café Prinzess vendégeinek kezdettől fogva a kedvére
való volt a torta, Stephan nagy bánatára azonban Annerl már nem
érhette meg a diadalmenetét. Terhessége nyolcadik hónapjában a
magzat halva született, az asszony pedig néhány órával később
belehalt a vérzésbe, amelyet nem tudtak megállítani.
 Ez után a szörnyű veszteség után Stephan minden eddiginél
jobban belevetette magát a munkába, és rövid időn belül olyan
ismertséghez segítette a Café Prinzesst, amely lépést tudott tartani a
Demelével és a második k. u. k. udvari beszállítóéval, a Gerstner
cukrászdáéval. Ebben a Prinzess– tortája – ahogy Danzer eleinte a
művét nevezte – jelentékeny szerepet játszott. Valami azonban még
hiányzott.
A sziporkázó ötlet aztán a múlt évben ötlött fel Stephan
Danzerben, amikor Ferenc József császár egyetlen fia, Rudolf
főherceg 1878 augusztusában a huszadik születésnapját ünnepelte.
Stephan elküldött egy Prinzess– tortát a mindenható főudvarmesteri
hivatalba, és megtudakolta, hogy nevezheti-e a tortát a trónörökös
tiszteletére ezentúl „Rudolf trónörökös”– tortának.
Ezt a kérést ugyan végül elutasították, mert nem egyeztethető
össze a császári ház méltóságával. De a szerencse mégis kegyes
volt Stephan Danzerhez.
Egy, az udvari konyhán történt baklövés miatt a császár ünnepi
díszvacsoráján, amelyre számos vendéget is meghívtak, épp ezen a
napon hiányzott a desszert. A főudvarmester emlékezett Danzer
ajándékára, melyet fel is szolgáltak az előkelő vacsoraasztalon. A
trónörökösnek és a császárnak is kiváltképp ízlett. Amikor a császári
udvar újabb rendelést adott le rá, Danzer azonnal megpályázta az
udvari beszállítói címet, melyet a fő– udvarmesteri hivatal alig
néhány héttel később meg is ítélt számára.

Persze az udvar drágán megfizette a címet – ötszáz forintot kért.

Ugyanakkor csak néhány kiválasztott cég kaphatta meg. Ezért a cím
és az ezzel együtt járó illusztris, arisztokrata és gyakran újonnan
nemesi címet szerzett nagypolgári vevőkör miatt garanciát jelentett a
fényes gazdasági kilátásokra nézve.
Danzert mégis bosszantotta, hogy visszautasították azt a kérését,
hogy a tortát Rudolf trónörökösről nevezhesse el. A másik név akkor
jutott az eszébe, amikor egy ismert porcelánkereskedésben előkelő
edényeket akart beszerezni a kávéházába, és eközben felfedezte a
meisseni porcelánból készült, színesre festett szerecsen figuráját.
 – Mokkahercegtorta! Ez valóban eredeti név lenne – motyogta
félhangosan maga elé.
Néhány órával később, a sütőműhelyében már neki is látott, hogy
a természetesen házi készítésű marcipánjából megformázza a kis
figurát, melyet azonnal megvásárolt.
Egy végigdolgozott éjszakát követően eljött az idő: immár színes
marcipánhercegek díszítették minden egyes híres mokkatortáját és
tették ismertté a süteményt messze Bécs határain túl is.
Legfőképp azért, mert a mindig serény konkurenciának mostanáig
nem sikerült a torta páratlan ízét lemásolnia. A receptre, különösen a
töltelékben felhasznált fűszerek összetételére Danzer úgy vigyázott,
mint a szeme világára, és a mokkás vajkrémet mind a mai napig
saját kezűleg keverte ki.

Stephan kedvesen rámosolygott Sophie-ra, az unokahúgára, és

játékosan megfenyegette a mutatóujjával.
– Hisz tudod, kincsem, hogy túl sok kávé van ahhoz a tortában,
hogy gyerekek is kaphassanak belőle. Majd ha tizenkét éves leszel,
annyit ehetsz belőle, amennyit csak szeretnél. Sőt a
születésnapodra sütök egy egész tortát neked.

A nagyvonalú ajánlat ellenére Sophie durcásan lebiggyesztette

telt, piros ajkát.
– Ide figyelj! – próbálkozott Danzer enyhíteni a kislány
csalódottságát. – Itt, a vitrinben annyi finom torta és sütemény van.
Vehetsz egy eperkrémes hajócskát! Vagy mit szólnál ehhez a finom
áfonyás réteshez tejszínhabbal? Van friss sárgabarackos gombóc is
vajas morzsával a konyhán. Hiszen azt úgy szereted. És hozzá
annyi forró csokoládé, amennyit csak akarsz.
Ha volt olyan tulajdonsága gyermekded unokahúgának, amely
cseppet sem nőies, akkor az Sophie makacssága volt. Csökönyösen
csóválta minden egyes ajánlatra a fejét, szőke copfjai csak úgy
repkedtek.
 – Hagyja, hadd menjen be a konyhára – szólt közbe Ida -, és hadd
nézze, mit csinál a Tóni. Hisz épp a mokkaherceg– tortácskákat
készíti az ezüstlakodalmi svédasztalra. Ha esetleg elront egyet,
akkor Fifi – ez volt Sophie beceneve kisgyermekkora óta – egy
darabkát megehetne belőle. Akkor legalább megtudja, milyen ízű a
torta.
Sophie örömében újra összecsapta a tenyerét.
– O, igen, kedves Ida néni. Az olyan csodás lenne!
Ida észrevétlenül lépett oda hozzájuk. Az idősödő asszony több
mint húsz éve pénztárosként dolgozott itt, már– már része volt a ház
berendezési tárgyainak, és töretlen hűséggel szolgálta Stephan
Danzert. Azt rebesgették, hogy a néhány évvel idősebb, hajadon Ida
mindig is halálosan szerelmes volt Danzerbe.
A jólelkű, pufók arcú nő viszonozta Sophie mosolyát.
– Ugyan már, Danzer úr! – noszogatta a még mindig vonakodó
cukrászt. – Ne habozzon már. Hisz tudja, mennyire szeret Fifi
segíteni a sütödében.
Danzer sóhajtott.
– Hát jó – adta be Stephan a derekát. – De meg kell ígérned
nekem két dolgot, Sophie! – figyelmeztette őt szokatlanul szigorúan,
még a becenevét sem használva. – Nemcsak a szokásos kötényt
veszed fel, hanem a hajadat teljes egészében egy fehér főkötő alá
rejted, mint ahogyan a cukrászaim. Nagy megtiszteltetés számomra,
hogy az ezüstlakodalmi svédasztalra kitehetem a kis
mokkahercegtortákat. Megengedhetetlen lenne, hogy egy hajszál
belehulljon a tésztába vagy a krémbe. És – emelte fel a kezét,
amikor Sophie már a szavát akarta adni – meg se mukkansz, és
nem zavarsz senkit. Egyszerűen csak figyelsz.

Sophie kissé megszeppenten bólintott. Még a gyerekek is tudták

Bécs– ben, hogy a császári pár ezen a héten ünnepli az
ezüstlakodalmát. Az egész város izgatottan várta az eseményt,
különösen a nagy ünnepi felvonulást, amit a híres művész, Hans
Makart rendezett Ferenc József és Sissi tiszteletére, ahogy Erzsébet
császárnét nemcsak szűk családi körben nevezték, hanem a
birodalom népe is.
 Ida segített Sophie-nak belebújni a túlméretezett, köpenyszerű
köténybe, és a copfjait elrejtette a főkötő alá. Aztán levezette a
kislányt a hátsó lépcsőn a sütőműhelybe.
– Szervusz, Tóni! – köszönt Ida a cukrászmesternek, aki
időközben, Stefan Danzer legnagyobb sajnálatára, átvette korábbi
feladatainak nagy többségét. De a felesége halála után a Café
Prinzess vezetése már csak kivételes esetben tette lehetővé
tulajdonosának, hogy ő maga is a számára olyannyira kedves
sütőműhelyében tevékenykedjen. – Meghoztam Fifit. Biztosan tud
segíteni nektek – kacsintott Tonira.
– De... – Sophie közbe akart szólni, hiszen ígéretet tett a
nagybátyjának, hogy minél észrevétlenebb marad, viszont Ida a
szájára tette az ujját.
– Pszt! Hát csak nem akarsz mindenkinek haszontalanul az útjába
állni! Amiről a nagybátyád nem tud, az nem is fáj neki.
– Tehát – fordult még egyszer a cukrászmesterhez – adjatok
Fifinek valami értelmes feladatot. Hisz tudod, milyen ügyes
mindenben. – Ezekkel a szavakkal Ida visszasietett a lépcsőn.
– Nos... – Toni tettetetten szigorú arckifejezéssel méregette
Sophie-t. – Miben is tudnál segíteni? A, meg is van! – Lisztes
kezével a homlokára csapott, ami egy fehér csíkot hagyott rajta. –
Márkus! – kiáltott oda a tanoncának. – Mutasd csak meg Fifinek,
hogyan kell kiszúrni a tortácskák alapját.
Kicsivel később Sophie máris az erőfeszítéstől összeráncolt
homlokkal hajolt a négyszögletes piskótalapok fölé, és a kör alakú
kiszúróformákat óvatosan az illatos, még langyos tésztába nyomta.
– Figyelj rá, hogy a formát szorosan az előzőleg kiszúrt tészta
mellé tedd, hogy csak kevés tésztaalap vesszen kárba – mondta
Márkus, és megmutatta, hogyan kell. – A maradékot utána
megehetjük tejszínhabbal. És ha kiszúrtál egy egész lapot, akkor a
tortácskák alapját egészen óvatosan kiveheted ezzel a lapáttal.
Nézd, így kell! Figyelj oda, hogy az alap ne törjön szét, különben
nem tudjuk már felhasználni. Aztán ideteszed a tortácskákat a
bevajazott papírra. Toni és Willi majd később összeállítják a
mokkakrémmel.
 – Jó csinálod, Fifi! Jó cukrász lenne belölled! – dicsérte meg
Márkus az első sikeres próbálkozások után, Sophie nagy örömére. –
Kár, hogy az nem leheccséges.
– Miért ne lenne? – tiltakozott Sophie azonnal. – Ha felnövök, én is
meg akarom tanulni ezt a mesterséget!
Márkus mosolygott.
– Egy nemes kisasszony, mint te, eggyátalán nem tanúhat
semmilyen szakmát! – oktatta ki őt a fiú. – Főleg nem kétkezi
mesterséget.
Azt majd még meglátjuk! – futott át Sophie fején. Legszívesebben
a haragtól dobbantott is volna a lábával. Az utolsó pillanatban
azonban eszébe jutott az ígérete, amit Stephan bácsinak tett, és
uralkodott magán. Dacosan visszatért a tortalapok kiszúrásához, és
inkább nem válaszolt Márkus legutóbbi megjegyzésére.
Ö persze észrevette, hogy a lány bosszankodik.
– Akarsz később segíteni abban is, hogy kiszúrjuk a hercegeket? –
kérdezte tízpercnyi konok hallgatás után. – Nézd, a mester máris
nyújtja a marcipánmasszát.
– O, igen! – ujjongott Sophie, akinek a haragja többnyire
ugyanolyan gyorsan el is párolgott, mint ahogyan jött.
– Ugyanúgy kell tartanod, mint az alapokat – mutatta neki Márkus
kicsivel később, hogy mit is kell tennie. – A herceg kiszúrására
készült bádog kiszúróformákat természetesen külön a Café Prinzess
számára gyártották. Többféle méret is van belőlük. A tortácskákhoz
ebben az esetben a közepes méretűt használjuk – emelte fel az
egyik formát. – De vigyázzá, hogy a massza ne ragadjon hozzá a
kiszúróformához, és a turbán vagy a hegyes orrú cipő ne törjön le.
Hogy ezt megakadályozd, a formát elösször mindig mártsd vízbe!
Sophie-nak ezúttal tényleg csak az ötödik próbálkozásra sikerült
kiszúrni az alapokat. Vigasztalásul megengedték neki, hogy a
formába ragadt marcipándarabkákat megegye, míg az elrontott
hercegeket összenyomták, és visszakerültek a marcipánmasszás
tálba, hogy újra összegyúrják és kinyújtsák.
Végül ezzel is végeztek. Ötven herceg várta, hogy kifessék.
Sophie sajnálatára ezt már csak nézhette.
 Ámulva figyelte, ahogy Toni először a mokkaherceg körvonalait
rajzolta meg egy vékony ecsettel, fekete festékkel.
– Mivel csinálja? – Nem tudta visszafogni a kíváncsiságát, pedig
megígérte, hogy csendben marad.
– Ez bodzalé – felelte suttogva Márkus. – Meggylét használunk a
nadrágjához, sáfrányt a sárga inghez, spenótlevet a turbánhoz.
– Pfuj! – riadt vissza Sophie. Utálta a spenótot.
Márkus vigyorgott.
– Ezt mind mézzel édesítjük, és kukoricaliszttel sűrítjük. Már
eggyátalán ki se érezni rajta.
Sophie elbűvölten figyelte, hogy a kiszúrt marcipánból hogyan
jönnek létre az igazi mokkahercegek. Toni gyorsan dolgozott. Miután
a jelmez elkészült, végül minden szerecsennek barnára festették az
arcát.
– A barna könnyű – feltételezte. – Ahhoz biztos kávét használtok!
Márkus a fejét csóválta.
– Nem, a kakaó jobban színez barnára, mint a kávé.
Két, óvatosan a masszába nyomott jégcukordarabka alkotta a
szemeket, egy vonás a meggyfestékből a széles, piros szájat. Máris
készen volt egy szerecsen.
– Most már csak száradnia kell pár órán át – magyarázta Márkus.
– Akkor ráhelyezzük a hercegeket a kész tortácskákra.
Váratlan csalódottság szorította el Sophie torkát. Tehát ma
egyáltalán nem lesz elrontott torta, amit megkóstolhatna.
Tóni alaposan megfigyelte őt.
– Mámeg mitű romlott el a kedved, Fifi? – kérdezte. – Hát nem
tetszett neked itt, minálunk?
– Dehogynem, nagyon is! – sietett a válasszal Sophie. – Csak azt
gondoltam. .. azt reméltem... – habogott, a megfelelő szavakat
kereste.
Hogy Toni vajon megsejtette, mi játszódik le benne, vagy
egyszerűen csak a véletlen műve volt, hogy elterelje a figyelmét, az
már nem derült ki. Mindenesetre jóindulattal azt mondta:
– Nos, a tortácskák csak holnapra készülnek el. Ma éjjel a
hűtőkamrába tesszük őket. De volt pár, aminek az összeállítása
közben eltört az alapja. Meg szeretné kóstóni egyet?
 Sophie lelkesen bólogatott.

Csukott szemmel hagyta szétolvadni az első falatot a nyelvén.

Meglepetésére enyhén kesernyés íze volt.
Tóni és Márkus vigyorogtak, amikor újra kinyitotta a szemét.
Nyilvánvalóan nem lepődtek meg.
– Szeretned kell hozzá a kávét, hogy finomnak talájjad a
mokkaherceg– tortánkat – mondta Tóni. – Talán még kicsikét túl
fiatal vagy hozzá!
– Nem vagyok túl fiatal – felelte Sophie durcásan. – Kitűnő íze van,
és kérek szépen még egy darabot.
Márkus vállat vonva teljesítette a kérését.
– Ha teljesen be van vonva marcipánnal, akkor édesebb egy kicsit.
– De hát mondtam neked, hogy egészen kitűnő íze van –
makacskodott Sophie mesterkélten. Tényleg jobban ízlett neki a
második falat, de hogy ezt csak beképzelte magának, vagy
megszokta az ízt, azt ki tudja.
Ebben a pillanatban megszólaltak a Stephansdom harangjai.
– A, istenem! – Sophie a kezét az ijedségtől a szája elé kapta. –
Már vecsernyére harangoznak. A papa bármelyik pillanatban itt
lehet, hogy hazavigyen.
Ida már jött is lefelé a lépcsőn.
– Igyekezz, gyermek! – figyelmeztette. Míg Sophie kikötötte a
kötényét, elő is állt az apja egylovas kocsija.
– És szép délutánod volt, Fifi? – kérdezte Nikolaus von
Werdenfels, amikor már együtt ültek a kocsiban.
Sophie hozzábújt. Élvezte a kölnivíz és a dohány ismerős illatát.
– Igen, papa. Nagyszerű volt! Segítettem a sütödében, és
megkóstoltam a mokkahercegtortát. Keserű, de majd hozzászokom
az ízéhez, ha felnövök.
– Igen, én is így gondolom! – Az apja elmosolyodott, és adott egy
puszit Sophie feje búbjára.
Ez volt Sophie gyermekkorának egyik utolsó boldog napja.
 1. fejezet

Prága
1879 ősze

–G , ! Ne kéresd így magad!

Richard von Löwenstein borgőzös hangulatban rántotta az ölébe a
prágai csaposlányt, és megpróbálta a fűzője alá csúsztatni a kezét.
Csattanós pofont kapott válaszul.
Miközben Richard a tiszttársai nevetése közepette égő arcát fogva
ide-oda rázta a fejét, hogy megszabaduljon a fülzúgástól, a fiatal nő
kiszabadította magát, és elrohant. Kicsivel később a vendéglő
tulajdonosa jelent meg az asztaluknál.
– Uraim! – Felháborodott arckifejezése meghazudtolta alázatos
meghajlását. – Kérem szépen, hogy ne zaklassák a
csaposlányaimat. Ez egy tisztességes ház. Ha az enyémtől
különböző szolgáltatásokat kívánnak igénybe venni, a legközelebbi
bordélyházat rögtön két utcával odébb találják.
Az üres boroskancsóért és az agyagpoharakért nyúlt, amiket a
lány is le akart szedni, de Richard megragadta a kancsót.
– Egyébként is mindjárt záróra – hajolt meg ismét a tagbaszakadt
férfi. – Most pedig elszámolunk, és köszönöm a látogatásukat.
 A 36. k. u. k. gyalogezred három tisztje mogorván elővette a
pénztárcáját, és néhány pénzérmét dobott az asztalra.
– Micsoda ünneprontó. Alig múlt éjfél.
– Ez csak egy zsidó, Schorsch! – csitítgatta a társa gúnnyal a
hangjában. – És te, Richie – fordult Richardhoz -, valószínű az egyik
lányát fogtad ki. Pedig tudod, hogy a zsidó népség az ilyesmit nem
tűri.
Ezzel arra a városszerte ismert történetre utalt, hogy Rudolf
trónörökös, az ezredük parancsnoka, épp egy zsidó lányba szeretett
bele, aki viszonozta is az érzelmeit. Aggódó szülei erre sürgősen
vidékre vitték a lányt, és hozzáadták egy hithű, öreg kereskedőhöz,
hogy az ártatlanságát ne a trónörökössel veszítse el.
Azt beszélték, hogy a lány ezzel nem tudott megbirkózni, és nem
sokkal az esküvő után ideglázban elhunyt. Az ezredben az a
szóbeszéd járta, hogy a trónörökös vigasztalhatatlan volt a szerelme
halála miatt.
– Igen, itt még a te „oroszlánszíved” sem segít – vigyorgott a
Schorsch-nak nevezett férfi. „Oroszlánszív” volt Richard von
Löwenstein (A Löwenstein szó jelentése: „oroszlánkő”) beceneve. A gyakran a
vakmerőséggel határos merészsége miatt már a bécsújhelyi
Theresianumban – mely a legjobb akadémiának számított az egész
császári birodalomban – együtt töltött kadétságuk óta viselte ezt a
nevet.
– Fogd be, Schorsch! – Richard kifelé menet még mindig a fejét
rázta a fülzúgás miatt. – És te is, Ferdi! – rivallt rá az éjszakai utcán
a másik társára, aki vigyorogva méregette őt.
Ferdi Richard vállára csapott.
– Na, ne légy már ilyen, Richi! Az első csatánkon ennél rosszabb
dolgokat is ki kell bírnod. De a zsidó javaslata nem rossz. Térjünk
még be Madame Albertina bordélyába! – Megragadta az ágyékát, és
a megdörzsölte a férfiasságát a kék anyagból készült egyenruha
nadrágja alatt. – Ott a legjobbak a szajhák!
– És mindnek fertőző betegsége van, azt beszélik! – Richard egy
csapásra kijózanodott. – Ott már jó néhányan elkapták a trippert
vagy még rosszabbat is.
– Ugyan már! – intette le Ferdi. – Hiszen vigyázunk!
Richardnak már ott volt a nyelvén a kérdés, hogy ezt mégis
hogyan akarják kivitelezni, amikor meglátta társai kéjsóvár
arckifejezésén, hogy semmilyen kifogás nem fogja tudni eltántorítani
őket az elhatározásuktól.
– Néhány óra múlva már a gyakorlótéren kell állnom – ellenkezett.
Az érv valójában értelmetlen volt, mert Schorschnak és Ferdinek
is, akik mindketten hadnagyok voltak, mint ő, ugyanabban az időben,
reggel hat órakor szolgálatra kell jelentkezniük a századuknál.
-én visszamegyek a kaszárnyába – előzte meg ezt a kifogást, és
indulni készült. – Vigyázzatok magatokra, és legyetek óvatosak! –
kiáltotta még hátrafordulva. Két társa vállat vonva indult el sietősen
az ellenkező irányba.
Richard mély lélegzetet vett, és még egyszer, utoljára megrázta a
fejét a fülzúgás miatt. Az ilyen visszautasításhoz, mint amilyet az
imént kapott a zsidó kocsmároslánytól, egyáltalán nem volt szokva.
Karcsú, a sok gyakorlatozástól izmos testalkatának, sötétbarna
hajának és szemének hála „fess” fiatalembernek tartották, főleg,
hogy mindehhez még délceg, több mint száznyolcvan centiméteres
testmagassága is társult. A kis bajusz az arca bal oldalán lévő
fehéres sebhellyel együtt, amit egy elfajult vívásgyakorlat során
szerzett a katonai akadémián, ráadásul valamiféle vagányságot
kölcsönzött az ábrázatának.
 – Úgy festesz, mint egy kalóz! – bizonygatták neki néhányan azok
közül, akikkel szerelmi viszonyba keveredett.
Jó kinézetének hála a szükségből erényt kovácsolt. Mert többi
tiszttársával ellentétben, akik mindannyian gazdag nemesi vagy
nagypolgári családból származtak, Richard csak a szűkös hadnagyi
zsoldjára támaszkodhatott, ami alig érte el a havi száz forintot. Ebből
nem nagyon ugrálhatott, hisz még a felszerelését is karban kellett
tartania belőle, a legényeit ki kellett fizetnie, és tisztességes
étkezésre is kellett áldoznia, hogy a kaszárnyában kínált pocsék
kaját elkerülhesse.
A szokásos tivornyázásokról nem is beszélve, amikről nem akart
lemaradni, mert szűkös anyagi helyzete miatt a szerencsejáték–
barlangokba és a bordélyházakba való látogatásokat már úgyis
megtagadta magától.
Különösen az utóbbira szerencsére Richardnak nem is volt
szüksége. Mert az egyszerű kispolgári lányok szívét, akikhez
rendszerint ragaszkodott, könnyen meghódította. Így a szükségleteit
– mint tizenkilenc éves fiatalember – ilyen téren is ki tudta elégíteni,
anélkül, hogy mindez többe került volna neki, mint kis virágcsokrok
vagy néhány doboz édesség.
És egészséges maradt, amivel megspórolta a hosszadalmas,
fájdalmas kezeléseket, amiket a nemi úton terjedő betegségek
vontak maguk után. Ráadásul a „francia betegség”, a szifilisz még a
higanykúrák segítségével sem volt teljesen gyógyítható, de a
betegeknek gyakran kihullott a hajuk és a foguk.
Richard arra külön büszke volt, hogy még egy lányt sem ejtett
teherbe. Ez főként amiatt történt, mert többnyire gyorsan ejtette is,
miután elcsábította őket. Az elvesztett szüzességgel, a tönkrement
hírnévvel és a széttört szívekkel vajmi keveset törődött. Őfelsége
Ferenc József császár hadnagya volt, ráadásul ősi nemesi család
sarja! Az ifjú hölgyikék közül, akik könnyelműen odaadták magukat
neki, egyik sem számíthatott komolyan arra, hogy az oltár elé fogja
vezetni őket. Főként, hogy még attól is óvakodott, hogy ilyesféle
ígéreteket tegyen, amire roppant büszke volt.
– Ilyen hazug hízelgés nélkül is megkapom a lányokat! – szokott
kérkedni amúgy is irigykedő társai előtt a hódításaival.
így hát Richard elindult a kaszárnyája felé. Az út először egy kicsit
távolabb, a Hradzsin felé vezetett, amely az egykori cseh király vára
volt, ahol a trónörökös is lakott a kíséretével.
Őt Richard eddig csak futólag ismerte. Mióta hat hónappal ezelőtt
Prágába helyezték, csak néhány fogadáson találkozott vele, amelyet
az ezrede tisztjei számára rendezett olykor-olykor a nyájas
koronaherceg, röviden és semmitmondóan szólva. A nyári
hadgyakorlaton parancsnokként is csak messziről látta. Ennél többre
eddig nem jutott. Mert a szűkebb körével való találkozókra, ahová
néhány tisztjét hetente meghívta, ő nem volt hivatalos.
Pedig a von Löwenstein az Osztrák– Magyar Monarchia ősrégi és
ezáltal udvarképes családjai közé tartozott. De a család generációk
óta folyamatosan elszegényedett, és emiatt Bécs társasági életében
csak alárendelt szerepet játszott.
Miközben Richard meggyorsította a lépteit, hogy legalább egypár
órát tudjon aludni a holnapi kemény nap előtt, hirtelen hüppögő
hangot hallott. Döbbenten állt meg és fülelt. Fojtott zokogásnak tűnt.
Aztán néhány szófoszlányt ki tudott venni.
– Szegény Rebecca... mindenkire csak balszerencsét hozok...
nem vagyok méltó, hogy szeressenek... már az anyám is így
érezte... a testvéremet, Mária Valériát szereti jobban...
Richard döbbenten szívta be a fogai közt a levegőt. Mária Valéria
a császári pár legkisebb lánya volt. Tehát ha valaki az ő nevének
említésével panaszkodott a sorsára, és a hercegnőt a testvérének
nevezte, akkor az valóban...?
Ekkor a sopánkodás hangosabbá vált. Richard óvatosan kikémlelt
az utca sarkán, ahonnan a siránkozás hallatszott. Visszahúzódott
egy kapualjba. Előérzete ellenére úgy vélte, nem hihet a szemének
és a fülének.

Tényleg a trónörökös az, aki az utamba akadt – állapította meg,

amikor Rudolf egy lámpa fénycsóvájába lépett. Azok a híresztelések,
amiket eddig ostoba pletykának tartottam, tehát igazak. Rudolf
egyedül bóklászik Prága utcáin, a zsidó lány sírját látogatja, és a
halálát gyászolja. Ez szinte hihetetlen!

Richard még jobban visszahúzódott a ház árnyékába. Bele se

merek gondolni, mi lenne, ha észrevenné és megismerne!
Valószínű, már holnap megkapnám az áthelyezésemet Ruténiába
vagy a birodalom egy másik, isten háta mögötti részébe.
Rudolf trónörökös még mindig zokogva tántorgott el előtte,
anélkül, hogy észrevette volna. Richard fellélegezve el akart indulni
az ellenkező irányba, még ha így kerülő úton kell is a kaszárnyájába
mennie, amikor észrevette azt a két alakot, akik a trónörököst
követték. Úgy tűnt, utána lopóztak. Az arcuk alsó felét és az orrukat
mindketten fekete kendővel takarták el.
Az egyik férfi máris előrántott egy tőrt, amely megcsillant a
holdfényben. Ki akarják rabolni! Richard tétovázás nélkül előhúzta a
kardját. A férfiak legfeljebb tízméteres távolságra lehettek Rudolftól.
– Vigyázzon, felség! – üvöltötte. Aztán rárontott az utcai rablókra.
Ekkor Rudolf kivont pisztollyal pördült meg, és a támadókra célzott,
akik hirtelen megtorpantak. Tekintettel arra, hogy felfedezték őket, és
mind Richardnál, mind Rudolfnál fegyver volt, ráadásul az övéknél
sokkal jobbak, menekülőre fogták, mielőtt Richard odaért volna.
Ő ösztönösen Rudolf útjába állt, aki a pisztolyával a menekülők
hátára célzott.
– Hagyja őket, felség! – zihálta levegő után kapkodva. – Biztosan
nem akar feltűnést kelteni ezen az éjszakai órán!
Rudolf megszégyenülve engedte le a fegyvert. A hold homályos
fényében Richardot méregette.
– Kihez van szerencsém? – A hangja most már nem hangzott
sírásnak, sokkal inkább nyugodtnak és fegyelmezettnek.
Richard összecsapta a bokáját, és tisztelgett.
– Richard von Löwenstein, felség! A 36. gyalogosezred 10.
századának hadnagya.
– Úgy fest, hogy hálával tartozom önnek, von Löwenstein
hadnagy. – Rudolf megfordult, hogy elinduljon. – Legyen olyan
szíves, kísérjen el a szállásomra. És holnap reggel hét órakor
jelentkezzen a segédtisztemnél.

Prága
1881 novembere, körülbelül két évvel később

– Olybá tűnik, a házasságod nem változtatott túl sokat az

életmódodon.
 Ugyan Richard tudta, hogy ez a kijelentés a Rudolffal való
barátságát figyelembe véve is merész – ami azt a bizonyos éjszakai
epizódot követő napon kezdődött -, ezúttal mégsem tudta magába
fojtani. Több mint egy órája várt a trónörökösre, amit ő nyilvánvalóan
valami nőcskével töltött, ahelyett, hogy tartotta volna magát a
megbeszélt találkozóhoz.
– Ne legyél túlzottan szigorú velem! – Rudolf csitítóan felemelte az
egyik kezét. A másikkal végigsimította egyre hosszabb,
vörösesbarna oldalszakállát, amit az álla alatt hagyott összenőni.
Richard ezzel az épp divatba jött szakállfazonnal nem tudott mit
kezdeni, és továbbra is csak rövidre nyírt, sötét bajszát viselte.
A trónörökös nagyot sóhajtott.
– Végül is nem te vettél feleségül egy tizenhét éves penészvirágot,
aki valószínűleg soha nem talált volna férjet magának, ha nem a
belga király lánya lenne. Te majd a saját ízlésed szerint választhatsz
magadnak feleséget – tette még hozzá.
– Hát igen – keserű vonás jelent meg Richard ajka körül -, de az
még várat magára. Egyelőre a zsoldom miatt még a házasságot sem
engedhetem meg magamnak. – Ő is felemelte a kezét, azonban
inkább védekező mozdulattal. – A két előléptetés ellenére, amit
neked köszönhetek, és nagyvonalú támogatásaid ellenére, amit
folyamatosan juttatsz nekem. Mert ezekre aligha hivatkozhatok, ha
udvarolok egy lánynak.
– Majd az idő eldönti – söpörte félre Rudolf Richard kifogását. –
Mindenesetre téged nem kényszerít semmilyen államérdek, hogy
feleségül vegyél egy olyan nőt, akit egyébként egyetlen férfi sem
találna vonzónak.
 – Azt hittem, Stefánia belga királyi hercegnő a te saját választásod
volt – vetette közbe Richard. – Hiszen eleinte még áradoztál is róla.
Rudolf elutasítóan legyintett.
– Akkor még én is reménykedtem benne, hogy legalább
szellemileg egyenrangú partnerem lesz, ha már csinosnak nem
csinos. Azonban csak egy ostoba liba.
Richard az ajkába harapott, miközben azon tűnődött, hogy mit is
válaszoljon erre. Eddig inkább kerülte Rudolf a kényes témáját, az
1880 tavaszán történt menyasszonykeresést, az azt követő brüsszeli
eljegyzést és az idén májusi esküvőt is, melyet a bécsi Ágoston–
rendi templomban tartottak. Nem akarta zavarba hozni Rudolfot.
Mert az immár több mint két éve tartó kapcsolata és a
trónörököshöz való közelsége révén, aki már néhány hónappal a
meghiúsított prágai rablótámadás után a kíséretébe hívatta,
természetesen többet tudott Rudolf szerelmi életéről, mint amennyit
szeretett volna.
Ide tartozott az a tény is, hogy Rudolf kezdetben mélységes
fájdalma ellenére mégis viszonylag gyorsan megvigasztalódott a
zsidó lány, Rebecca halála után, akinek számtalan utódai egyikét
még a szeretőjeként Brüsszelbe is magával vitte, amikor Stefánia
kezét megkérte.
De mi másra is lehetne számítani egy olyan férfitól, aki még
suhancként Bombelles gróf kezére került? Richard ezen már
többször is elgondolkodott. Cári von Bombelles, aki Rudolf
udvartartását vezette főudvarmesterként, mérhetetlenül nagy
élvhajhász volt, és biztosan nem véletlenül helyezték a trónörökös
mellé, amikor már elég idős volt ahhoz, hogy saját háztartásra
tartson igényt.
 A rossz nyelvek szerint ráadásul maga Ferenc József császár
személyesen választotta ki őt, hogy a fiának, aki a hajlamai alapján
túlzottan a fellegekben járt, szerelmi kalandokkal terelje el a
figyelmét mindenről, aminek köze volt a madártan vagy a Habsburg
Birodalom politikai jövője iránti szenvedélyéhez. Különösen ez
utóbbival kapcsolatban táplált Rudolf teljesen önálló, liberálisnak
nevezhető nézeteket, amelyek éles ellentétben álltak az apja
ultrakonzervatív felfogásával.
Es Bombelles valóban komoly munkát végzett, tűnődött tovább
Richard, még mindig tanácstalanul a válaszát illetően.
Stefániát, aki immáron Rudolf felesége volt, már az esküvője előtt
is kifejezetten csúnyának tartották. Az esküvői lakomán, ahol
Richard az arisztokráciában elfoglalt alacsony státuszának
megfelelően csak távolról figyelhette meg őt, még nem volt
lehetősége, hogy saját képet alkosson róla. De a menyasszony már
messziről is inkább esetlen és ügyetlen benyomást tett rá.
Ráadásul gyorsan elterjedt az a hír róla, hogy nem is kedvelték
különösebben a bécsi udvarban. Állítólag Rudolf anyja, Sissi
különösen nem szívelte a menyét, sőt „feltűnési viszketegségben
szenvedő, nagydarab tevének” nevezte.
Maga Rudolf törte meg végül a kínos hallgatást, és újra
felsóhajtott.
– Stefánia volt a vakok közt a félszemű. – Élesen rámeredt
Richardra most épp halványbarna szemével. Richardot újra és újra
elbűvölte, ahogy Rudolf szemének színe a közérzetéhez
alkalmazkodott, és a világító barnától egészen a zöldesig tudott
változni.
 – Hisz tudod, milyen kevés alternatívám volt. Mindenképpen
katolikus hitű, királyi családból származó lánynak kellett lennie.
Madridban és Lisszabonban még szörnyűbb volt a kínálat. Mivel
ráadásul Lujzát már ismertem – ő Stefánia nővére volt, Rudolf egy
vadásztársának, Fülöp szász– coburg– gothai hercegnek a felesége
-, így hát elvettem Stefániát. Mi mást tehettem volna? Végtére is
megvolt számomra az előnye a hosszú jegyességnek, és így még a
keleti utazásomat is meg tudtam valósítani.
1881 februárjától áprilisáig Rudolf tíz hétig olyan egzotikus
országokat járt be, mint Egyiptom és Palesztina.
Richard továbbra is megilletődötten kutatott tapintatos felelet után.
Természetesen ő is tudott arról, hogy az eljegyzés 1880. március 7-
én olyan időpontban történt, amikor az ebből a szempontból
alulfejlett menyasszony még nem volt fogadóképes állapotban.
Kerek tizennégy hónapot kellett várnia a császári udvarnak, amíg
végre sor kerülhetett az esküvőre. És ugyan Rudolf anyja, Sissi
ragaszkodott hozzá, hogy addig várjanak a menyegzővel, amíg
Stefániának végre megjön a menstruációja, az a hír járta, hogy a
nászéjszakáig, 1881 májusáig ez mégsem történt meg.
Egyébként szokványos volt, hogy a jegyespár az esküvőig alig
ismerte egymást. Főleg Rudolf volt az, aki nem nagyon fáradozott,
hogy a jegyesség ideje alatt keresse a kapcsolatot Stefániával,
helyette tovább folytatta kicsapongó agglegényéletét.
Ez kínos pont volt Richard és Rudolf kapcsolatában. Amilyen
szívesen elkísérte Richard őt a vadászataira, aminek a trónörökös
szenvedélyesen hódolt, és amennyire élvezte a hosszú
beszélgetéseket egy pohár jó bor és a Rudolf által különösen kedvelt
török cigaretták mellett, oly kevéssé értékelte, hogy rendszeres
bordélyházi látogatásaira elkísérje őt. Továbbra is félt attól, hogy
nemi betegséggel fertőződik meg, amit a várakozásoknak
megfelelően hadnagy barátai, Schorsch és Ferdi el is kaptak. Ferdít
egy időre még a szolgálatra is alkalmatlannak nyilvánították.
Végül Richard a szükségből erényt kovácsolt. Mivel Rudolf fizette
közös tevékenységeik összes költségét – tehát a bordélyházbeli
látogatásokat is -, még ő is hozzátett néhány forintot, hogy az
ágyasait hallgatásra kötelezze arról, hogy a szolgálataikat legfeljebb
manuálisan vagy orálisan, legtöbbször azonban egyáltalán nem
vette igénybe.
– Tehát te még nem találtad meg a boldogságodat – mondta ekkor
esetlenül, és ő maga is észrevette, hogy mennyire ostobán hangzik
a megjegyzése.
Rudolf megvonta a vállát.
– Te boldog tudnál lenni Stefániával?
Ha Richard őszinte akart lenni, akkor erre tagadó választ kellett
adnia. Stefánia intellektusáról még mindig nem tudott véleményt
alkotni, a külsejéről viszont annál inkább. A hölgy a bécsi udvar
visszautasítása és Rudolf érzelmi ridegsége miatt érzett bánatát
szemlátomást kiadós étkezésekkel csillapította. Ezzel teljesen
ellentétben állt az anyósával, Sissivel, akit ugyan a szintén különc
életmódja miatt egyre kevésbé kedveltek, de ő szinte halálra
éheztette magát, ha megbántották.
Mindenesetre Stefánia az esküvő óta jócskán meghízott. Richard
csak néhány héttel ezelőtt találkozott vele először személyesen egy
estély alkalmával, amire Rudolf hívta meg a Hradzsinba. A haja, a
szemöldöke és a szempillája tényleg olyan gyér volt, és színtelen,
ahogy leírták, a szemhéja kivörösödött, a frizurája előnytelenül fel
volt tornyozva, amitől az arca még kerekebbnek tűnt, mint amilyen
amúgy is volt magas homloka miatt.
A vacsora után Richard mégis megsajnálta, mivel Rudolf túlzottan
nyilvánvalóan egy udvarhölggyel foglalkozott, és a hitvesével alig
törődött. De amikor megpróbált beszélgetésbe elegyedni a
főhercegnővel, saját bőrén tapasztalta meg azt a csúnya
jellemvonását, amit a háta mögött úgyszintén híreszteltek róla.
Udvarias kérdéseit Stefánia röviden és semmitmondóan, flegma
stílusban válaszolta meg, és kihasználta az első adandó alkalmat,
hogy Richard nyilvánvaló jelentéktelensége okán kivonja magát a
számára érdektelen beszélgetésből.
Így tehát Richardnak elég indoka lett volna arra, hogy Rudolf
kérdésére őszinte nemmel válaszoljon, de egy diplomatikusabb
verzió mellett döntött, hogy folytassák a beszélgetésüket.
– És mi történt Bécsben? – terelte a szót egy ártalmatlanabb
témára.
Mosoly jelent meg Rudolf arcán, és ettől azonnal sokkal
vonzóbbnak látszott. Amikor Rudolf épp világítóan barna szemében
megjelent ez a fajta csillogás, Richard nagyon is átérezte, hogy miért
volt a trónörökös a fiatal asszonyok és lányok által leginkább
rajongott férfi az egész császárságban. És ezen az esküvőjének
ténye sem változtatott semmit.
– Megismertem egy egészen lenyűgöző férfit, aki nagy hasznomra
lehet még. – Rudolf titokzatosan szünetet tartott.
– Ki az? – tette meg neki Richard a várt szívességet, és tovább
faggatózott.
– A férfi neve Moritz Szeps.
 – A Neues Wiener Tagblatt zsidó származású kiadója? – képedt el
Richard.
– Ismered őt? – kérdezte Rudolf, ő is csodálkozva.
– Nem személyesen! – védekezett Richard. – De a lapja
mindenhol zajos tetszést aratott az utóbbi években. Az egyik utolsó
liberális napilapnak számít Bécsben.
Rudolf bólintott.
– Így van. A példányszáma eléri a több tízezer darabot.
– És itt akarod megjelentetni az anonim cikkeidet? – Richard tudott
Rudolf írás iránti szenvedélyéről. A trónörökös a
természettudományos művek mellett, amiket főként a
vesszőparipájáról, a madártanról írt, már több éve kritikus, politikai
tartalmú cikkeket is megjelentetett. Miután az első publikált írásait
még saját nevén jegyezte, túlságosan is éles kritika érkezett a nagy–
nagybátyja, Albert főherceg részéről. Albert a hadsereg
főparancsnokaként a katonaság legtekintélyesebb tagja volt, ily
módon Rudolf felettese. Ennek következtében a várakozásoknak
megfelelően Rudolf apja, Ferenc József császár is kritikusan
nyilatkozott egyetlen fia újságírói próbálkozásairól, amiket nem ítélt
egy trónörököshöz méltónak.
A véleménykülönbség apa és fia közt megnőtt, mióta a
konzervatív gróf, Eduard von Taaffe, a császár ifjúkori barátja, két
évvel ezelőtt liberális elődjét felváltotta a miniszterelnöki székben.
Rudolf félelmei, miszerint von Taaffe föderalizmusra irányuló
politikájával árthat a Habsburg Birodalom nemzeti egységének,
nemcsak hogy nem találtak meghallgatásra az apjánál, hanem a
császár még üres pletykaként semmibe is vette őket.
 Mivel Rudolf soha nem csinált titkot abból, hogy elutasítja von
Taaffe politikai irányvonalát, azóta nemcsak hogy titkos ügynökök
figyelték meg éjjel– nappal, hanem szisztematikusan el is vágták a
politikailag fontos információktól. „Abszolút nem tudok semmit arról,
hogy mi zajlik” – panaszkodott Rudolf Richardnak is folyton.
Ekkor a trónörökös ismét lelkesen bólintott.
– Moritz Szeps és köztem teljes a politikai összhang. A lapjába
nemcsak zavartalanul írhatok, hanem tőle végre azt is megtudom,
hogy mi minden történik a birodalomban. Szepsnek kitűnő
kapcsolatai vannak, belföldön és külföldön egyaránt.
Richard kevésbé lelkesedett.
– Szívből örülök ennek a lehetőségednek – mondta ugyan, de
rögtön utána hozzá is fűzte: – De ez úgy hangzik, mintha nem
tartana már soká a prágai tartózkodásod.
Rudolf valóban gondoskodott arról, hogy Richard mostanra a
kísérete főtisztjei közé tartozzon. Ennek keretében gyors
egymásutánban már két előléptetéshez is hozzásegítette, először
főhadnaggyá, néhány hónappal ezelőtt pedig századossá.
– Ha elhagyom Prágát, akkor egyszerűen te is velem jössz –
nyugtatta meg őt Rudolf, aki érezte Richard aggodalmait.
– És ha mindenképpen a dragonyosokhoz akarsz szegődni, akkor
szerzek neked egy állást a 2. dragonyosezredben Bécsújhelyen –
értelmezte helyesen Richard habozását. – Akkor bármikor tudunk
találkozni.
Richard valóban a barátságuk kezdetén bevallotta neki, mennyire
csalódott, hogy a szűkös anyagi lehetőségei miatt nem szolgálhat a
lovasságnál, mint ahogy a felmenői tették.
Richard mosolygott.
 – Átgondolom, Rudolf, és előre is nagyon szépen köszönöm.
Szerencsére ma még nem kell eldöntenem semmit. Hisz van még
idő.
 2. fejezet

Werdenfels-palota, Bécs
1881. december 8., 18:45 körül

– ÉS JÓL ÉREZTED MAGAD A VETSERA-PALOTÁBAN, KEDVES MAMA?

Henrietté von Freiberg – egykor von Werdenfels bárónő – már
nyitotta a száját, hogy feleljen a lányának, Sophie-nak, amikor
hitvese, Arthur von Freiberg egy durva kézmozdulattal
megakadályozta benne.
A férfi szigorúan a mostohalányára szegezte sötét, majdnem
fekete szemét.
– Ki adott neked engedélyt, hogy megszólalj, Sophia?
Sophie lesütötte a szemét, és a levesestányérjára meredt. A
családjával a közös vacsorájukon ült. Csak Nikolaus, a bátyja
hiányzott. Ma este ellátogathatott egy opera– előadásra a bécsi
Ringtheaterbe.
– Bocsásson meg, kérem... – suttogta, és egy rövidke szünet után
még hozzátette: – Apám.
Ennek ellenére ez nem kerülte el Arthur von Freiberg figyelmét.
Sötét pillantással fordult Sophie anyjához, Henriettéhez.
 – Tessék, nézze meg már megint, drága hitvesem. Teljesen
elmulasztotta, hogy a lányának megtanítsa a jó modort.
– De hisz Fifi csak... – Férje most már kimondottan metsző
pillantása láttán Henrietté elhallgatott. Mert máris elkövette a
következő illetlenséget. Lágy vonású arca elpirult.
– És ezenkívül már sokszor kértem, hogy a házamban ne
használják többé ezeket a nevetséges beceneveket. Meg tudja ezt
jegyezni?
Henrietté megszeppenten bólintott, miközben Sophie tehetetlen
haragjában – amit mindezek ellenére nem mert kimutatni –
megkeverte a levesét. Valójában a frittataleves – marhahús
erőleves, amelybe vékony csíkokra vágott palacsintatésztát tesznek
levesbetétnek – az egyik kedvence volt. De az étvágya egy csapásra
elment.
Ösztönösen bátyja, Nikolaus, akit egyébként Nikidnek szólítottak,
most üresen álló székére nézett. Hiányzott neki a fiú cinkos
kacsintása, amivel a közös étkezések néha elviselhetetlen
hangulatát nevetségessé igyekezett tenni.
A, bárcsak még életben lenne az apánk! – sóhajtott magában
Sophie, mint oly gyakran, mióta az anyja második házasságkötése
után a közös háztartás egyre feszültebbé vált.
Amikor még élt az apja, Nikolaus von Werdenfels, az anyja
boldog, életvidám asszony volt. Nikolaus volt a nagy szerelme, egy
cseh iparos kisebbik fia, akit a sok közül az egyik bécsi farsangi
bálon ismert meg. A férfi családja csak három generációval ezelőtt
vált rendkívül jómódúvá az üvegárugyáruk révén, amit üzemeltettek,
és Ferenc József császár emelte őket nemesi rangra. Nikolaus
apjának, Matthiasnak az előkelő bárói címet adományozta.
 Mivel a család egykor Felső– Bajorországból vándorolt be
Csehországba, puszta véletlen, de nagyon találó volt, hogy családi
név, a Werdenfels ezután a „von Werdenfels” nemesi címmé
változott. Így egy romos vár nevét viselték, mely régi hazájukban,
Garmisch mezővárosának közelében található, ahonnan Sophie
felmenői származtak apai ágon.
A bárói cím a nagy vagyonnal együtt Matthias tíz évvel ezelőtti
halála után a két fiára szállt. Igaz, az ifjabb Matthias, Nikolaus bátyja
kapta meg az örökség nagyobb részét. De Sophie nagyapja nem
akarta, hogy a kisebbik fia a bátyja jóindulatától függjön, mint ahogy
ez arisztokrata körökben mindennapos volt. Ott gyakran csak a
legidősebb fiú örökölte – úgynevezett hitbizományosként – a család
teljes vagyonát, és korlátlanul rendelkezhetett felette.
Ez a jó szándék azonban Sophie apja, Nikolaus korai halála után
végzetes következményekkel járt. A mindössze harmincöt éves férfi
életét veszítette, amikor hiába próbált feltartóztatni egy elszabadult
fogatkocsit. Közben megbotlott, és szó szerint a kerekek közé
zuhant. Addig ő vezette egy cseh üvegárugyár bécsi leányvállalatát,
és legnagyobb egyetértésben élt a bátyjával.
Sophie soha nem fogja elfelejteni azt a szörnyű napot, amikor az
apja összeroncsolódott holttestét a Werdenfels-palotába vitték, a
Bécs 3. kerületében található Marokkanergasséra. Szinte csodával
határos módon férfiasán szép arca sértetlen maradt, úgyhogy a
felesége és a gyermekei búcsúzóul legalább még egyszer
megcsókolhatták hideg ajkát. Most azonban egy márvány sírboltban
nyugodott a Bécsi Központi Temetőben.
Ugyan Nikolaus von Werdenféls egy életvidám, mindig viccelődő
ember volt, akit könnyedén lehetett felszínesnek is tartani, a
végrendelete felnyitásakor azonban kiderült, hogy ő – nem úgy, mint
sok nála jóval idősebb, hozzá hasonló vagyoni helyzetben lévő társa
– előre gondoskodott a családjáról. A felesége és a gyerekei
örökölték a teljes vagyonát. Henrietté kapta a palotát annak minden
berendezésével, csakúgy, mint a készpénzvagyon azon részét,
amely a lányai, Sophie és Emília nagyon tekintélyes hozománya és
legidősebb fiának, Nikidnek – aki már gyerekkorában is katonai
pályára szándékozott lépni – megfelelő felszereléssel való ellátása
után még megmaradt.
Vagyonkezelőnek Sophie apja ugyan a bátyját, Matthiast nevezte
meg, de csak Henrietté esetleges újraházasodásáig. Amivel
valószínűleg ugyanolyan kevéssé számolt, mint saját korai halálával.
Pontosan így vélekedett erről Arthur von Freiberg is. Nikolaus
halála előtt csak futólag ismerte von Werdenfelséket, méghozzá
Henrietté jó barátnőjének, Helene Vetsera bárónőnek a férjén
keresztül. Ő nagyon közel lakott, a Salesianergassén, és igazi
támasza volt Henriettének a borzasztó sorscsapást követően.
Mint ahogy Helene férje, Albin Vetsera, akit a császár szintén
bárói rangra emelt, Arthur von Freiberg is a külügyminisztérium
diplomáciai testületének tagja volt. Ebben a minőségében néhány
alkalommal a tíz évvel idősebb Vetsera bárónak is bedolgozott,
annak különféle külföldi állomáshelyein.
Nikolaus halála után néhányszor tisztelgő látogatást tett Helene
Vetsera kíséretében a vigasztalhatatlan özvegynél. És aztán úgy lett,
ahogy lennie kellett: a gyászév letelte után Henriettét rabul ejtette a
jóképű férfi sármja, és idősebb gyermekei, Nikki és Sophie
kívánsága ellenére igen mondott, mikor a férfi megkérte a kezét.
 Még Nikolaus bátyja, Matthias is megrökönyödött. Hogy ez inkább
annak a körülménynek volt betudható, hogy Henrietté a hitvese
halála után ilyen gyorsan egy új házassággal vigasztalta magát,
vagy annak a ténynek, hogy ily módon a cseh vagyon egy nagy
része idegen kezekbe került, arra nem derült fény.
Mindenesetre Matthias nem tudta megakadályozni a sógornője
házasságát, aki a férje halála után szinte az összes életkedvét
elveszítette, és Arthur von Freiberg személyében inkább
vigasztalást és támaszt, mint új szerelmet remélt. Ennek
következtében Matthias szakított elhunyt öccse egész családjával,
és nem vett részt az elmúlt év késő nyarán rendezett esküvői
fogadáson.
És Matthias bácsinak igaza volt, gondolta ekkor Sophie
bosszúsan, miközben tovább kavargatta kihűlő levesét, anélkül,
hogy a kanalát egyszer is a szájához érintette volna. Ez a férfi csak
boldogtalanná teszi mamát és mind– annyiunkat.
– Ha nincs étvágyad, akkor rögtön a szobádba is fáradhatsz –
szakította félbe Arthur von Freiberg hangja Sophie sötét gondolatait.
Felriadt, és mostohaapja megvető és anyja könyörgő pillantásával
találkozott. Milli, a mindössze hatéves húga, még nem vehetett részt
az étkezéseken. Mivel Nikki színházban volt, Henriettének egyedül
kellene étkeznie von Freiberggel, ha Sophie most visszavonul.
Ugyan az étvágya elillant, ez mégis arra késztette, hogy összeszedje
magát.
– Nem, nem, apám – motyogta. – Bocsásson meg! Ma csak
egyszerűen nem kívánom a frittatalevest.
– Nagyon különös! – Von Freiberg a csengőért nyúlt. – Mert
egyébként soha nem tudtál betelni vele. Szolgáld fel a következő
fogást – utasította a szolgát, aki ügybuzgón nyitotta ki az étkező
ajtaját, ami előtt várakozott.
A férfi mélyen meghajolt.
– Igenis, nagyságos uram.

Ringtheater7, Bécs
1881. december 8., 18:45 táján, ugyanabban az időpontban

– Milyen jó, hogy te is el tudtál jönni, Laszi! – ragyogott rá Nikolaus

von Werdenfels a mellette levő széken ülő Ladislaus von Vetserára.
7 „körúti színház”, helyén ma a bécsi rendőrség egyik épülete áll

A fiú Szívélyesen visszamosolygott.

– Igen, Nikki! – értett egyet vele. – Nagyon kellemetlen volt
számomra, hogy csak hatodik lettem a félévközi vizsgán, és ezért
lemaradtam erről a lehetőségről.
Ebben a pillanatban Nikolaus észrevette Laszi jobb oldali
szomszédjának megvető pillantását.
– Szégyelljétek magatokat, hogy szegény társunk
balszerencséjének még örültök is!
– Ugyan már, Hannes – csitítgatta Nikki. – Senki nem kívánta
Wastlnak, hogy leessen ma a lóról és eltörje a karját. De így nem
tudott eljönni velünk az operába. És nem sajnálom Laszitól sem.
Hiszen csak fél ponttal maradt le.
– Pszt! – sziszegte a kísérőjük, Rudolf Friess, a Friess Őrnagy
Katonai Iskola tulajdonosának a fia, ahol Nikki von Werdenfels és
Laszi von Vetsera is a katonai szolgálatot megelőző kiképzésüket
végezték. Ő kísérte el felügyelőként intézménye Őt növendékét.
 A félévközi vizsgán Őt legjobb eredményét elért diák díjaként
Friess őrnagy Őt színházjegyet írt ki Jacques Offenbach Hoffinann
meséi című mai opera– előadására. A mű nagy elismeréssel
fogadott ősbemutatójára csak tegnap került sor.
Nikki elfordította fejét. Úgy tűnt, a színházban a legutolsó hely is
foglalt volt. Az előadásra már hetekkel ezelőtt minden jegy elkelt.
Most, hogy tudták, hogy Offenbach műve a kritikus bécsi közönség
elismerését is elnyerte, a díj és a mai részvétel duplaannyit ért. És
főként így, hogy a várakozásokkal ellentétben legjobb barátja, a
zenerajongó Laszi is részt vehetett, Nikki különösen örült. Kicsit még
azzal a gondolattal is eljátszott, hogy a saját jegyét, amit az évfolyam
harmadik legjobbjaként kapott, átadja Laszinak, míg az
osztálytársuk, Wastl balesete nem gondoskodott más megoldásról.
És a helyük is valóban nagyon jó volt. Ezzel Friess őrnagy nem
fukarkodott, rögtön a harmadik sorba vásárolt jegyeket.
Természetesen nem a karzaton voltak a helyek, azokat az
arisztokráciának és a gazdag nagypolgároknak tartották fenn. De
Nikki és társai kitűnően ráláttak a színpadra, sőt még a zenekari
árokba is, ha kinyújtották a nyakukat.
– Mindjárt kezdődik – suttogta izgatottan Laszi. – Már csak a
vonósok hiányoznak.
Ebben a pillanatban a még zárt függöny mögül hangos durranás
hallatszott.

Werdenfels-palota, Bécs
1881. december 8., 19:00 óra körül
– Ideadod nekem a sót, kedves Fifi?
Alighogy kimondta ezeket a szavakat, Henrietté von Werdenfels
már a szájára is tapasztotta a tenyerét. Természetesen túl későn.
Férje feddőn nézett rá.
– Nem megmondtam magának, kedves Henrietté...
Megdöbbenésére azonban az egyébként szelíd, félénk hitvese a
szavába vágott:
– Igen, igen. Semmi baj! Mindenkinek van beceneve, mint ahogy
te is nagyon jól tudod. Az enyém egyébként Yetta. Sophie-t Fifinek
szólítjuk kétéves kora óta. Saját magát nevezte el így, mikor beszélni
tanult.
Mély ránc képződött férje magas homlokán. Sötét szeme
veszélyesen szikrázni kezdett, és ez valami ördögiességet
kölcsönzött szabályos arcvonásainak.
– Nagyon kérem, drága Henrietté. – A hangja nyugodt maradt,
mégis fenyegető felhangot kapott. – Megfeledkezik magáról. Az én
házamban – hangsúlyozta ki a szavakat – be kívánom tartani az
illemszabályokat, különösen az étkezésekkor. Tehát ehhez tartsa
magát!
Anyja tiltakozásának rövid pillanata olyan gyorsan elmúlt, amilyen
gyorsan felvillant.
– Bocsássa meg a kisiklásomat, Arthur – felelte alázatos hangon.
– Többé nem fog előfordulni. – Szavaival kialudt a remény apró
szikrája, ami röviddel ezelőtt felizzott Sophie-ban.
– Ezt erősen remélem is, szerelmem.
Henrietté a tányérját piszkálgatta, és egy apró falatot emelt a
szájához. Sophie tudta, hogy az anyja megint alig fog enni.
 A mostohaapja iránt érzett gyűlölettől összeszorította a fogát, és
letette az evőeszközeit. Ez sem kerülte el Arthur von Freiberg
figyelmét.
– Már megint elment az étvágyad, Sophia? Visszavonulhatsz, ha
nem ízlik a kacsasült.
Sophie-nak átfutott a fején, hogy ne hívja-e fel a mostohaapja
figyelmét arra, hogy a keresztneve a császár elhunyt édesanyja után
„Sophie”. Habár nagyon is szívesen visszavonult volna a szobájába,
hogy ismét gátlások nélkül zokoghasson az ágytakarójába, de az
anyja szemében megjelenő kétségbeesett kifejezés visszatartotta.
Mégis mit csinál ez az emberalakba bújt ördög az én szeretett
anyukámból? – szaladt át a fején. Azonban megpróbált higgadt
ábrázatot ölteni, és egy újabb darab kacsamellet szúrt fel a villájára.
Miközben a vele szemben ülő anyjához hasonlóan már– már vég
nélkül rágta a puha húst, mert a torka túlzottan összeszorult, lopva
ránézett.
Sötét karikák látszottak anyja világoskék, beesett szeme alatt, és
szinte színtelennek tűntek. Szőke haja, melyet mindkét lánya
megörökölt tőle, fénytelennek látszott és megritkult. Néhány tincs
már ki is bomlott feltűzött frizurájából. Régebben mindig friss volt az
arcszíne. Milli születése után még egy kissé ki is telt. Most
nádszálvékony alakját szinte már soványnak lehetett volna nevezni,
és többnyire egészségtelenül sápadt volt.
– Valóban ízlik a kacsa, Sophia? – A mostohaapja nem vette le
róla a tekintetét.
– Igen, kitűnő – válaszolta Sophie kifejezéstelen hangon.
Milyen vidáman teltek az étkezések, mikor az édesapja még
életben volt! Hogy a gyerekek a szülőket, sőt hogy ők egymást is
magázzák, az elképzelhetetlen volt. Azt mondják, hogy még a
császár családtagjai is tegeződnek, ha egymás közt vannak.
És természetesen a szülők és a gyerekek is a becenevükön
szólították egymást. Ez különös jelentőséggel bírt: nemesi körökben
mindennapos volt, hogy gyakran első pillantásra nevetségesnek
tűnő módon forgatták ki a keresztnevüket. Sophie apját Collynak
hívták, az anyját Yettának, a gyerekeket Nikidnek, Fifinek és Millinek.
Akinek volt egy ilyen beceneve, az a családhoz tartozott.
És pontosan ez az oka annak, hogy ez az ember, akit most
„apámnak” kell szólítanom, nem tudja elviselni őket. Neki ugyanis
nincs beceneve, mert ő nem is igazán tartozik közénk. Sophie
kárörvendően mosolygott magában.
Valójában Arthur von Freiberg lovag csak az úgynevezett
hivatalnoki nemesség legalacsonyabb rangú osztályába tartozott.
Szinte minden diplomatát, aki a császári birodalmat külföldön
szolgálta, anélkül, hogy kellemetlen feltűnést keltene, Ferenc József
előbb vagy utóbb nemesi rangra emelte. Így Arthur von Freiberget is,
körülbelül Őt évvel ezelőtt.
De egy ilyen cím Bécs magasabb társadalmi köreiben valójában
egyáltalán nem jelentett semmit. Az, hogy lenéztek-e valakit, vagy
nem, teljesen más tényezőktől függött. Egy nagy vagyon vagy
legalább egy különleges teljesítmény, mint amilyet a nemesi rangra
emelt tudósok fel tudtak mutatni, volt a legkevesebb, amit a
felkapaszkodottakkal szemben a felettébb zárt bécsi társaság elvárt,
hogy valakit a kíváncsiság és a visszafogottság rájuk annyira
jellemző keverékével legalább egyszer körülszaglásszanak.
Arthur von Freiberg jelentéktelen diplomata volt, nem rendelkezett
saját vagyonnal, így már a kezdetek kezdetén elbukta ezt a próbát.
Mostanra minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Henrietté
von Werdenfels a második házassága révén társadalmilag
lesüllyedt. Vetseráékon kívül, akik továbbra is rendíthetetlenül
mellette álltak, már alig hívták meg bárhová.
A fogadónap, amelyet Henrietté a férje kívánságára minden hónap
második csütörtökjének délutánjára szervezett, gyakorlatilag alig
kapott visszhangot. Alig jelent meg látogató a szalonjukban, és azon
kevesek, akik ellátogattak, legközelebb nem tértek vissza. Arthur
bosszúságára Henrietté azokon a bizonyos csütörtöki napokon már
hónapok óta a fejfájást használta ürügyként, és már alig hagyta el a
Marokkanergassén található palotát.
Annál inkább megkövetelte Arthur von Freiberg a saját házában,
hogy betartsák azt, amit ő „udvariassági formuláknak” hívott. A vele
való együttélés napról napra nehezebbé vált. De hogy mint férj
alkalmatlan, mint mostohaapa szánalmas volt, azzal az Osztrák–
Magyar Monarchia törvényei szerint senki nem törődött. Mint a
császárságban mindenhol, a házassága lehetővé tette számára,
hogy a felesége vagyona felett korlátlan hatalommal rendelkezzen,
amit ő alaposan és kíméletlenül ki is használt.
A legújabb húzásai közé tartozott, hogy megtiltotta Sophie-nak,
hogy ellátogasson a keresztapja, Stephan kávéházába. Pedig pont
ebbe a családias és otthonos légkörbe menekült minden adandó
alkalommal, mióta csak az anyja újraházasodott. Főleg, hogy
Stephan bácsikája, aki nagyon jól tudott az otthoni bajokról, minden
alkalommal szabályosan kényeztette.
Hogy Arthur von Freiberg irigyelte-e Sophie-tól ezeket a felhőtlen
órákat, vagy tényleg az volt a véleménye, hogy „a polgári réteggel
való érintkezés”, főleg egy „nyilvános italmérés” tulajdonosával –
 ahogy megvetően fogalmazott -, ártott a tekintélyének, azt Sophie
nem tudta, és édes mindegy is volt számára.
Szerencséjére az anyja mégis segített rajta azzal az egyetlen
fegyverrel, ami a generációja jogaiktól megfosztott feleségeinek a
rendelkezésére állt. Mindig, amikor tudta, hogy Arthurt a szolgálatai
egész napra a külügyminisztériumban levő hivatalába szólítják, a
délelőtti tanítás után megengedte Sophie-nak, hogy meglátogassa
keresztapját a kávéházban.
Vajon Stephan bácsi megoldotta mára keserűmandula–
olajproblémáját?– mélázott Sophie, hogy elterelje a figyelmét,
miközben kettévágta az utolsó darab kacsasültet. De nem volt módja
tovább töprengeni ezen.
Az étkező ajtaja hirtelen, rövid kopogtatás után kinyílt. Mindenki
ingerülten pillantott fel. De az ajtóban nem a szolga állt, aki az
étkezéseken felszolgált, hanem Helene Vetsera bárónő. Sophie
csodálkozására levegő után kapkodott, és sem kalapot, sem köpenyt
nem viselt.
– Kérem, bocsássák meg, hogy bejelentkezés nélkül érkeztem –
zihálta.
De az egyik szolga, akinek ma kimenője volt, korábban visszatért,
és az imént arról tájékoztatott, hogy állítólag szerencsétlenség
történt a Ringtheaterben. Pusztító tűzvészről beszélnek!
Henrietté felnyögött, és a torkához kapott.
– Szentséges ég, a fiúk...
– Így van, Yetta! A fiaink ott vannak! Kérem, Arthur – fordult ekkor
Helene Nikid mostohaapjához. – Tudja, a férjem külföldön
tartózkodik. Nincs más férfi segítség a házban. A fivéreimet nem
tudom ilyen gyorsan elérni. Már ide is gyalog jöttem, még a szolgát
sem vártam meg. El tudna, kérem, kísérni...?
Még mielőtt befejezhette volna a mondatot, Arthur von Freiberg a
szalvétáját az asztalra dobva felugrott.
– Természetesen azonnal indulok, hogy megbizonyosodjam róla,
nem érte semmi baj a fiúkat. Önt, von Vetsera bárónő – von Freiberg
még most is tartotta magát az illemhez, és egykori felettesének
feleségét a címével együtt szólította meg -, önt arra kérem-, itt,
Henriettével együtt várják meg, míg visszaérek, és bátorítsák
egymást. Ha valóban szerencsétlenség történt, akkor az úri hölgyek
úgyis csak útban lennének.
Anélkül, hogy a választ megvárta volna, kisietett az ajtón.

Ringtheater, Bécs
1881. december 8., 19:00 körül

– Mi lehetett ez a durranás? – kérdezte Laszi ismételten.

A kísérőjük, Rudolf Friess kelletlenül rázta a fejét.
– Ugyan, biztosan nem történt semmi baj. Lehet, hogy egy díszlet
zuhant le színpadépítés közben.
– Engedelmével, de egyáltalán nem úgy hangzott, Friess úr – szólt
közbe Hannes. – Inkább úgy, mint egy robbanás.
– Mégis mi robbanna itt fel? – gúnyolódott Albert, egy másik
osztálytárs, aki színházjegyet nyert.
– A gáz felrobbanhat. Hiszen épp most tanultuk kémiaórán –
vetette közbe Nikki. Mint ahogy Laszi és Hannes, ő is
nyugtalankodott.
 – Gázrobbanás! – Most már Albert is vigyorgott. – Csakugyan
élénk a fantáziád! Azt hiszed, akkor mindannyian ilyen nyugodtan
ülnénk a helyünkön? Akkor már réges-rég kimenekítettek volna
minket a nézőtérről.
– A zenészek mindenesetre mindannyian elmentek – felelte halkan
Leó, a legvéznább diák. – Még a hangszereiket is magukkal vitték.
– Miről beszélsz? – Nikki felugrott, és lekémlelt a zenekari árokba.
Valóban üres tátongott.
– És érzitek ezt a szagot? – szimatolt bele a levegőbe Laszi. –
Füstszag van! Valami ég ott. – Ő is felugrott. – Menjünk innen!
– Badarság! – förmedt rá Friess a gyámolítottjaira. – Azonnal
üljetek vissza! Még ha lenne is valahol egy kis tüzecske, már rég
megfékezték volna. Azt hiszitek, a személyzet kockára tenné a
rengeteg néző életét?
A Ringtheater nézőtere körülbelül ezerhétszázhatvan férőhelyes
volt.
Amikor Laszi és Nikki állva maradtak, Friess még hozzátette
fenyegető hangon:
– Ha most magatok mellett az egész sornyi nézőt arra
kényszerítitek, hogy felálljanak, csak mert ilyen gyáva nyulak
vagytok, akkor jelenteni fogom az intézetvezetőnek!
A két fiatalember tétovázva visszaült a helyére. A füstszag egyre
erősebbé vált. Most már az előttük és a mögöttük lévő sorokban is
sokan nyugtalankodni kezdtek. Izgatott sugdolózás hallatszott. Az
elsők felálltak a helyükről, és az ajtó felé nyomakodtak.
– Maradtok ülv... – hallatszott ismét Róbert Friess hangja, de aztán
a torkán akadtak a szavak.
 A behúzott függöny mögött egy olyan fújtatás hangzott fel, mintha
egy gőzmozdonyból jött volna. A következő pillanatban – a vastag
anyag ellenére – mindenki láthatta, hogy egy méteres lángnyelv
lobban fel, és felgyújtotta a függönyt. Mintha egy láthatatlan kéz
mozgatta volna, úgy nyúlt be a nézőtér felé. Szikrák pattantak az
első széksorokra, és ezernyi kiáltás hangzott fel.
Aztán kialudtak a fények.

Bécs, a Ringtheater előtt

1881. december 8., 19 óra 45perc

Mindössze húsz perccel azután, hogy elhagyta a Marokkanergassén

lévő palotát, von Freiberg odaért a Ringtheaterhez. Hogy egyetlen
percet se vesztegessen el, nem fogatta be a kocsit, hanem gyalog
indult el. Ezúttal ez szerencsének bizonyult, mert az utcák tömve
voltak a rengeteg hozzátartozóval.
Amikor Arthur a Ringtheater felé közeledett, rájött, hogy mi az oka.
A rendőrök az épülethez vezető összes utat teljes szélességében
lezárták. Hogy miért, azt is első pillantásra felismerte. A színház
teteje valóban lángokban állt.
Egy rendőr, aki felé tartott, parancsolóan felemelte a kezét, hogy
megállítsa.
– Uram! Itt nem mehet át. Minden utat szabaddá kell tennünk a
tűzoltóság számára.
– Hát még nem értek ide? – üvöltötte Arthur a dübörgő zajon át,
mely a színház épülete körül hallatszott. Ekkor már a szétrobbant
ablakok mögött is megpillantotta a lángokat.
 – Mi a helyzet a nézőkkel?
A rendőr szélesen elmosolyodott.
– Szerencsére senki nem sérült meg, uram. „Mindenkit
megmentettünk”, jelentette a tiszteletre méltó dr. Anton Landsteiner
rendőrtanácsos az imént, személyesen a nagyságos Albert
főhercegnek is.
Von Freiberg kételkedve nézett fel a lángoló épületre.
– És hol vannak, akiket a megmentettek? A mostohafiam és a
legjobb barátja bent voltak.
A rendőr ismét csitítóan mosolygott.
– Ők valószínűleg hamarosan haza is érnek, uram. A legjobb az
lenne, ha ott várná a hozzátartozóit. Mivel minden utca le van zárva
a színház körül, feltehetőleg kerülő úton kell majd menniük, hogy
hazajussanak. De ne aggódjon – tette hozzá még egyszer. –
Senkinek nem görbült meg a haja szála sem.

Ringtheater, Bécs
1881. december 8., fél órával korábban

– Kifelé! Laszi! Ki kell innen jutnunk!

Nikid olyan erővel ragadta meg a sokktól ledermedt barátja karját,
hogy a vállán elszakadt a zakó varrása.
– Gyere már! Egyetlen másodperccel sem vesztegethetünk több
időt! – Nikki erőszakkal maga után vonszolta a barátját. Miközben
átverekedték magukat a szűk széksoron, aminek a közepén ültek,
körülöttük pokoli jelenetek játszódtak le.
 Az emberek a fájdalomtól kiáltozva tartották a kezüket az arcuk
elé. Nyilvánvalóan megsérültek a függöny mindenfelé repkedő,
lángoló foszlányaitól. Más nézők a szomszédos sorokból a székek
háttámláján át eléjük másztak, mert a saját soruk tele volt, és közben
másokra tekintet nélkül használták a könyöküket és az öklüket. Nikki
arcát olyan erővel megcsapták, hogy az orra azonnal vérezni
kezdett.
így a szabad jobbjával ő is minden irányba csapkodni kezdett,
miközben a bal kezével továbbra is Laszit vonszolta maga után. Még
épp időben érték el a szűk folyosót, amely a kijárathoz vezetett. A
lángok már birtokba is vették azt a széksort, amit épp az imént
hagytak el. Sűrű, maró füst töltötte be a levegőt. Az iszonyú
kiáltozáson kívül minden irányból hörgés és köhögés hallatszott.
Mivel minden lámpa kialudt, a csapkodó lángok ellenére
áthatolhatatlan volt a füst, alig láttak mást, mint a szemük elé tartott
kezüket.
Végül nem volt hova menni. A sűrű embertömeg eltorlaszolta a
nyilvánvalóan zárva lévő kijáratot.
– Bezártak minket! – kiáltott fel Laszi a pániktól éles hangon.
– Ostobaság! – üvöltötte Nikki. Aztán megvilágosodott. Az egyre
elviselhetetlenebbé váló hőség ellenére is jéghideg kéz ragadta meg
a szívét. – Az ajtók befelé nyílnak! Ahogy a tömeg belülről
nekifeszül, saját maga zárja el a menekülőútját.
Nem tudta, hogy ezt ki is mondta– e, vagy csak gondolta. Ebben a
pillanatban erősen hátrarántották. Elengedte Laszit, tehetetlenül
kapálózott a karjával, és próbálta megtartani az egyensúlyát.
Miközben dülöngélt, más menekülők pánikszerűen tolakodtak
mellette. Laszi már a földre zuhant. Az emberek átléptek rajta. Nikki
ösztönösen lehajolt a barátjához, hogy felsegítse. Ez lett a végzete.
Egy testes férfi, aki az egyik külső széken állt, kihasználta a
lehetőséget, hogy Nikki behajlított hátát fellépőnek használja, és
tiszta erőből ráugrott. A fiú érzékelte, hogy a hátában megroppant
valami. Rögtön ezután nem is érezte többé a lábát. Tehetetlenül dőlt
neki a körülötte állóknak, akik ellökték őt maguktól. A földre zuhant,
ahol a tömeg végigtaposott rajta.
Az utolsó, amit Nikki észlelt, egy szörnyű csapás volt, ami a fejét
érte. Aztán körbevette őt az áldásos öntudatlanság.

Werdenfels-palota, Bécs
1881. december 8., este tizenegy óra körül

– Rég itt kellene lenniük. Még akkor is, ha az útlezárások miatt

kerülő úton kellett jönniük.
Helene von Vetsera bárónő úgy járkált fel– alá a szalonban, ahol
mostanra már mindkét család összegyűlt, mint egy ketrecbe zárt
tigris.
– Kedvesem, nyugodjon már meg! – Ugyan ezt már Arthur
többször elmondta, de a hangja semmi türelmetlenségről nem
árulkodott. – A kölykök valószínűleg még megnézik, ahogy oltják a
tüzet. Hisz csak kamasz fiúk. Ebben az életkorban aligha gondolnak
az aggódó anyák félelmeire!
– És teljesen biztos abban, hogy nincsenek sérültek? – Helene
Vetsera egyébként szürkéskék szeme most a félelemtől tágra nyílt,
Sophie mostohaapját méregette. Ez szokatlan kifejezést kölcsönzött
sötét, kicsit keleties bőrszínű arcának. Ugyan alacsonyabb és még
törékenyebb volt, mint Henrietté, mégis sokkal energikusabbnak
tűnt, mint ő.
– Természetesen biztos vagyok benne, drága bárónő. Ha Albert
főhercegnek, aki szintén aggódva sietett a szerencsétlenség
helyszínére, személyesen így jelentették, akkor nem férhet kétség
ehhez az állításhoz.
Az én anyámmal soha nem beszélne ilyen kedvesen, ha a szavait
kétségbe vonta volna – gondolta Sophie keserűen.
Henrietté vékony alakja szinte eltűnt a fotelben, amelybe egyből
belesüppedt, hogy belépett a szalonba.
Eddig alig szólt egy szót.
Ekkor felzokogott.
– Nagyon rossz érzésem van. Egy szörnyű előérzet!
Arthur kissé túl hevesen fordult oda hozzá.
– Ne ijessze meg még jobban a mi jó bárónőnket, Henriettel
Hiszen már mondtam, hogy a fiúkkal egyáltalán nem történni semmi.
Sophie anyja elhallgatott. Maga Sophie, akinek a sejtése ismét
beigazolódott, hogy a mostohaapjának nincs akkora türelme az
anyjához, mint Helene Vetserához, jelentőségteljes pillantásokat
váltott a bárónő két lányával, Hannával és Marié Alexandrinével, akit
Marynek szólítottak. Ők röviddel kilenc óra előtt futottak be
társalkodónőjük kíséretében, aki Vetseráék előkelő személyzetéhez
tartozott, és aki észrevétlenül üldögélt a helyiség egyik sarkában egy
kényelmetlen széken. Férfi kíséretként még az első szolgájuk is
velük tartott, aki mellette guggolt, és ebben a pillanatban felemelte a
kezét.
– Ha a nagyságos asszony megengedi, elmehetnénk megkeresni
a fiatalurakat. Talán még nagyságos vendéglátónk szolgája is
elkísérhet.
– Ez csodálatos ötlet – mosolygott Helene Vetsera, miközben
Arthur von Freiberg rosszallóan nézett. De természetesen nem
utasította vissza Helenét.
Sophie sejtette, hogy nem csak azért, mert meg akarta tartani a
bárónő jóakaratát. Nyilvánvalóan rajongott is a délvidéki szépségért,
aki egykorú volt Henriettével.
A nagybátyja kávéházában, amit a bárónő is gyakorta látogatott,
Sophie is hallott már néhány pletykát. Helene Vetsera életvidám nő
hírében állt. Sőt titkon még azt is rebesgették, hogy a kalandot sem
veti meg. Sophie-nak ugyan csak homályos feltételezései voltak
arról, hogy mit is jelentsen ez, de Idától, a kávéház pénztárosnőjétől
tudott Vetseráék házasságáról egyet s mást.
Helene – nem úgy, mint egykor Henrietté Nikolaus von
Werdenfels-hez – a férjéhez, a nála húsz évvel idősebb Albinhoz
nem szerelemből ment hozzá, hanem abból a pragmatikus
megfontolásból és szükségszerűségből, hogy saját magáról és nyolc
fiatalabb testvéréről a szüleik halála után gondoskodni tudjon, és
védelmezni tudja őket. Ugyan az apjuk, Theodor Baltazzi a
családjára igen számottevő vagyont hagyott, de a legidősebb,
Angliába házasodott nővérét kivéve Helene többi testvére még nem
volt nagykorú, amikor az apjuk hirtelen életét veszítette
Konstantinápolyban. Albin Vetsera, aki akkoriban már az ottani
diplomáciai szolgálatnál dolgozott, lett a gyámjuk.
Aztán egy alattomos betegség Helene anyját is elragadta, a
hitvese halála után három évvel. Ekkor a kilenc testvér teljesen
elárvult. Még a gyászév alatt megtartották Helene esküvőjét
Albinnal. A férfi még az anyja életében megkérte – annak
egyetértésével – az akkor még csak tizenhat éves lány kezét.
Vetsera megbecsült diplomata volt, akkoriban ugyan még nem
emelték nemesi rangra, de rendkívül megbízhatónak számított.
Helene négy gyermeket szült neki. Danzer kávéházában azt
fecsegte a személyzet, hogy Helene a legkisebb fia születése után
rájött, hogy az élet tud még többet kínálni számára, mint egy
unalmas házasság beteges, otthon ülő férje oldalán. Mióta Albin
Vetserát megrendült egészsége miatti átmeneti, tavalyi
előnyugdíjazása után ismét állományba vették és Kairóba küldték,
Helene olyan, viszonylag önálló életet élt, amilyenről Henrietté,
Sophie anyja csak álmodhatott.
Miután a két szolga elhagyta a házat, elhalt a beszélgetés a
Werdenfels-palota szalonjában. Helene már az ablaknál állt,
melynek nehéz bársonyfüggönyét oldalra húzta, és szakadatlanul
lefelé bámult, az utcára, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy
elsőként vegye észre az eltűnteket, ha végre hazatalálnának. Arthur
von Freiberg ezzel szemben megjátszott nyugalommal mélyedt bele
egy újságba. Hanna és Mary, akik egymás mellett ültek egy
kétszemélyes szófán, vállt vállnak vetve elbóbiskoltak. Hiszen éjfél
felé járt az idő.
Henrietté is csukva tartotta a szemét, valószínűleg azért, hogy
visszatartsa a könnyeit, és ne haragítsa magára a férjét. Ökölbe
szorított kezén Sophie felismerte a belső feszültséget.
Ő maga is megpróbálta elterelni a figyelmét azzal, hogy az új
mandulás melanzsra gondolt, amiről tegnap Stephan bácsi mesélt
neki, akit a mostohaapja tudta nélkül megint meglátogatott. A
bácsikája azt tervezte, hogy a forró italból alkotja meg a Café
Prinzess legújabb specialitását. Az eddigi receptúrával viszont nem
volt teljesen elégedett. Kizárólag a mandulatejjel, amit hagyományos
tehéntejjel habosított fel, az ital még mindig nem kapta meg a kívánt
aromát.
De a mandulaolaj, amit maga sajtolt, mérgező volt. Viszont
egyetlen cseppje megadta a kávénak a kívánt pompás aromát. És
eddig a nagybácsi a kóstolópróbáknak semmilyen mellékhatását
nem érezte. De semmi esetre sem akarta megkockáztatni, hogy a
vendégeinek olyan italt szolgáljon fel, ami árthat nekik.
Ma Stephan bácsi el akart menni egy ismert bécsi professzorhoz,
aki a botanikában is, és a kémiában is nagyon jártas volt, hogy
tanácsot kérjen tőle. Sophie kíváncsian várta, hogy megtudja, milyen
eredménnyel járt a látogatás.
– Ott, egy kocsi érkezik! – kiáltott fel hirtelen Helene Vetsera az
ablak előtt állva. – De, á... – Elcsuklott a hangja. – Csak a bátyád az,
Henrietté, a kávéház– tulajdonos.
Először Sophie ugyanannyira meglepődött, mint amennyire örült.
Talán pusztán a gondolatai erejével vezette ide a nagybátyját?
Hiszen a férfi általában kerülte a Werdenfels-palotát, mióta Henrietté
összeházasodott Arthurral, mivel a férj nem szívesen látta őt.
De Sophie öröme gyorsan rettegéssé változott, amikor meglátta
anyja rémült arcát, aki felugrott a foteléből. A bárónő is mindkét
kezét a szája elé kapta, mintha egy sikolyt akart volna elfojtani.
– Vajon miféle hírt hozhat nekünk Danzer? – motyogta.
Ekkor kezdtek el dörömbölni a bejárati ajtón, és kicsivel később a
szalon ajtaján is. A szobalány mellett, aki épp be akarta jelenteni
Danzert, a testes férfi benyomult a szobába, és idegesen pillantott
körül.
 – Nikki hazajött? – kérdezte, anélkül, hogy előtte a jelenlévők
közül bárkit is üdvözölt volna.
Henrietté szájából nyöszörgés szökött ki. Helene Vetsera pániktól
elkerekedett, óriási szemmel meredt Danzerre. Henriettével
ellentétben ő gyorsan újra képes volt megszólalni.
– Nem, Nikki és a fiam, Laszi sincsenek még itt. Sóvárogva várjuk
őket.
– Ma este a két fiú tényleg Ringtheaterben volt? – Danzer hangja
rendkívül nyugtalannak tűnt.
Ekkor Arthur von Freiberg ragadta magához a szót:
– Így van, drága sógorom. De hamarosan haza fognak érni, és
végig kell majd hallgatniuk egy alapos fejmosást is, hogy ilyen
rettegést és ijedséget okoztak az édesanyjuknak.
– És tudja ön, hogy az egész színház órák óta ég?
Arthur higgadtságát hangsúlyozva bólintott.
– Ezt tudjuk. És azt is, hogy senki nem szenvedett sérülést.
– Senki nem szenvedett sérülést? – krákogta Danzer döbbenten. –
Tucatjával ássák ki a hullákat a romok közül. Sok holttest annyira
megégett, hogy már azonosítani sem tudják őket!
– Honnan szedi ezt a zavaros híresztelést? – Az elutasító válasz
ellenére Arthur arca idegesen megrándult.
– Híresztelések? Miféle híresztelések, ember! – Danzer szinte
üvöltött. – A saját szememmel láttam, mi folyik ott. A Nikidért érzett
aggodalmam hajtott a Ringtheater elé. Hiszen Fifitől megtudtam,
hogy nyert egy jegyet ennek az új operának az előadására – nézett
körbe idegesen. – És nem jött haza?
A hat döbbent szempár elegendő válasz volt számára.
Danzer Sophie-hoz fordult.
 – Tudod, hol volt a fiúk ülőhelye?
Sophie bólintott.
– Nikki elmondta nekem. Egészen elöl, a színpad közelében. Azt
hiszem, a harmadik sor volt az.
Danzer arcából kiszökött a vér.
– Azt mondják, ott és a karzatokon volt a legtöbb halott.
Henrietté szeme fennakadt. Egy sikoly kíséretében összeesett.

Nikid és Laszi ezen az estén nem jöttek haza, és nem is voltak a

bécsi kórházakban a sok sebesült között. Még a holttestüket sem
találták meg.
Hetekkel később, amikor a hamut átszitálták, megtalálták a romok
között Laszi mandzsettagombjait. Ott nyugodtak elszenesedett
maradványai, éppúgy, mint Nikkié, a sok felismerhetetlenségig
megégett halottal együtt, egy közös sírban a Bécsi Központi
Temetőben.
Sophie életében ez volt a második alkalom, hogy egy szeretett
hozzátartozóját túlságosan korán veszítette el. A barátnőjének, Mary
Vetserának ez volt az első találkozása a halállal.
Még senki nem sejthette, hogy ez az esemény milyen mértékben
meghatározza majd őt.
 Spanyol Lovasiskola, Bécs
1884. áprilisa, két és fél évvel később

–N ,F !O ! Végre kezdődik!
Mary Vetsera izgatottan ide-oda csúszkált a székén a tiszteletre
méltó Spanyol Lovasiskola első emeleti karzatán, és a szeméhez
szorította a színházi látcsövet.
Valóban elkezdődött végre, az előttük haladó kikiáltók
trombitaszavának kíséretében, a lovasjátékok majdnem száz
résztvevőjének bevonulása, az úgynevezett lovas karüsszelé, amiről
az a rendezvény is kapta a nevét, amit ma ezen a helyszínen
tartottak.
– Ott! – kiáltott fel ismét izgatottan Mary. – Ott van mama a
pompás jelmezében! – Nem törődött a nála három évvel idősebb
nővére, Hanna pisszegésével, aki a bal oldalán ült, és éppen oldalba
bökte, mert Mary temperamentumos felkiáltása szemlátomást kínos
volt számára. – És most jön Feri is az apródjelmezében! – ujjongott
Mary tovább. Ő volt a Vetsera nővérek öccse. Az egyik
vadászjelenetben ő fog bevezetni az arénába egy dogot.
Mivel Sophie-nak, aki Mary jobb oldalán foglalt helyet, nem volt
színházi látcsöve, és nem úgy nézett ki, hogy Mary az övét egy
pillanatra is kölcsönadná neki, félig felegyenesedett a székében, és
a kőkorlát felett lekémlelt az arénába.
A lovasok és a gyalogosok a csarnok bal, keskeny oldaláról
érkeztek, amit elegáns stílusban szeltek át a téglalap alakú terem
másik végén elhelyezkedő piros bársonyüléses udvari páholyig. Ez
előtt megálltak, és felemelték a karjukat üdvözlésképpen, a császári
vendégek előtt is, és az impozáns lovascsarnok építője, a rég
elhunyt VI. Károly császár előtt is, akinek az arcképe az udvari
páholy felett díszelgett.
Mindenki, akinek Bécsben rangja és neve volt, részt vett ezen a
grandiózus előadáson, aminek a közreműködői több mint két
hónapon keresztül minden délután próbáltak. Középkori
vadászjátékokat fognak előadni, különböző csoportok művészi
lovasbemutatóival felváltva.
Sophie némán mozgatta az ajkait, miközben felsorolta az előttük
elvonulok közül azoknak a nevét, akiket ismert: Kinsky, Esterházy,
Trauttmansdorff, Auersperg és még sok más. Úgy tűnt, a bécsi
arisztokrácia összes ismert családja képviselteti magát.
Hirtelen egy különösen daliás lovas ragadta meg Sophie figyelmét.
Arannyal hímzett, piros bársonyköpenyt viselt szűk, sötétkék
lovaglónadrágja és fekete, térdig érő csizmája felett. Hozzá egy
hetyke, piros tollakkal díszített kalapot.
Sophie oldalba bökte Maryt.
– Ki ez a fiatalember?
A mutatóujjával lopva rámutatott, mintha Mary nem tudta volna,
kire gondol. Barátnője a színházi látcsövet a lovasra irányította.
– Ja, hogy ő! – mondta megvetően. – Richard von Löwensteinnak
hívják, és egy olyan családból származik, ami állítólag teljesen
elszegényedett.
– És hogyhogy megengedhet magának akkor egy ilyen pompás
köpenyt?
Mary csak tegnap mesélte, hogy az anyja, Helene
solymászjelmeze Feri apródviseletével együtt majdnem ezer forintba
került.
Barátnője csak egykedvűen megvonta vállát, és ezután a látcsövet
az udvari páholyra irányította, ahol éppen a császári család újabb
tagjai foglaltak helyet.
Ugyan Mary feltűnően sokáig figyelte az ott ülőket, Sophie ennek
egyelőre nem tulajdonított nagy jelentőséget. Amíg Hanna
ismételten oldalba nem bökte tizenhárom éves húgát.
– A trónörökös és hitvese még nem érkezett meg. Ezt távcső
nélkül is láthatod – súgta oda Marynek.
A bemutató folytatódott. A gázlánggal működtetett csillárok
ragyogó fényében adták elő az arra beosztott résztvevők az első
jelenetet. Szarvasvadászat volt. Sophie érdeklődve követte a
történéseket, és ismét tudatosult benne, hogy milyen kiváltságos
helyzetben van, hála a Mary Vetserával való, a Nikki és Laszi halála
óta eltelt években egyre szorosabbá váló barátságának.
Az ülőhelyük az első karzat közepén volt, és az udvari páholy után
a legjobb rálátást kínálta a történésekre. Még ha Sophie meg is
engedhette volna magának ezt a helyet, a bécsi társaságban
betöltött alacsony rangja miatt legfeljebb a hatszáz állóhely egyike
illette volna meg. Ha egyáltalán figyelembe vették volna őt! A
tervezett három előadásra már hónapok óta elfogyott az összes jegy.
A vadászjelenet után egy nyolcfős, párosával felállított, női és férfi
lovasokból álló csoport adott elő egy lovas francia négyest. Eleinte
Sophie ezt a jelenetet is érdeklődve figyelte. A szereplők közt
felismerte Marié Louise Larisch-Wallerseet, aki a császárné
unokahúga volt, és Vetseráék ismerőse, és akivel nemrég találkozott
a Salesianergassén lévő palotában. Egy gyönyörű deresen lovagolt,
ami valószínűleg a lovasiskola istállóiból származott. Marié Louise
Larisch-Wallersee egy pompás köpenyt viselt, fekete, drága és
aprólékos aranyhímzéssel kivarrt bársonyból. A hozzáillő, terebélyes
karimájú kalapot ferdén erősítették fel arany hálóval összefogott
hajára, és fehér strucctollakkal ékesítették.
A lovas francia négyes művészi tánclépései, amit a lovak és
lovasok tökéletesen adtak elő egy kamarazenekar által játszott
zenére, soha nem akartak véget érni. Sophie gondolatai
önkéntelenül is ismét a Werdenfels-palotában folyó mindennapi
életükre terelődtek, amelynek egyhangúságából időről időre
Vetseráék nagyvonalú meghívásai szakították ki.
Nikki tragikus halála óta az élet az otthonában végleg más irányt
vett. Ezt a sorscsapást az anyja, Henrietté a mai napig nem heverte
ki. Különösen azért, mert a mindenféle mulasztások tragikus
láncolatától ennek a sok embernek a halála még értelmetlenebbnek
látszott. Csak az utólagos vizsgálat során derült ki, hogy a
Ringtheaterben keletkezett tüzet – amelyet valóban egy
gázrobbanás okozott – a színpadi személyzet először maga próbálta
meg eloltani, elég dilettáns módon méghozzá, ahelyett, hogy
haladéktalanul evakuálták volna a közönséget.
Ráadásul néhány biztonsági intézkedést is súlyosan figyelmen
kívül hagytak. A tűzzáró függönyt, amely a színpadot a nézőtértől
elválasztotta, a tűz kitörésekor már felhúzták. Amikor végül
megpróbálták visszaengedni, már túl késő volt: a kézi forgatókat,
ami a függönyt mozgatta, már lángolva égett. Az előírt vészvilágítást
sem szerelték még fel.
Sajnálatos módon a menekülő személyzet a tüzet még fel is
szította, amikor a tűz eloltására tett hiábavaló próbálkozásaik után a
színpad mögött lévő gördülőkapun át menekülőre fogták, és ezáltal
oxigént engedtek betódulni az épületbe. És miután a gázvezetéket
végre elzárták, az összes lámpa is kialudt a termekben meg a
folyosókon, úgyhogy a pánikba esett tömeg a sötétben már nem volt
képes tájékozódni.
De volt még ennél rosszabb is: miközben az emberek a színház
épületében az életükért küzdöttek, a bécsi rendőrtanácsos, dr.
Landsteiner bármiféle ténybeli megalapozottság nélkül azt az
információt terjesztette, hogy minden nézőt kimentettek. Ez ahhoz
vezetett, hogy a rendőrök az odasiető segítőket először még abban
is akadályozták, hogy túl közel menjenek az épülethez. Majdnem
négyszáz ember vesztette életét a butaság és a könnyelműség ilyen
kombinációja következtében.
Amíg Sophie anyja legmélyebb melankóliában az ágyat nyomta,
és Arthur von Freiberg minden eddiginél jobban teret engedett
hatalomvágyának, a lány már alig bírta otthon. A katasztrófa ellenére
ugyanis a mostohaapja nem mulasztotta el, hogy büntetésül, amiért
a szerencsétlenséget megelőző napon meglátogatta a nagybátyját,
Stephant, meghatározatlan idejű szobafogságra kényszerítse.
így a helyzete teljesen kilátástalannak tűnt, amikor két körülmény
végre mégis meghozta a megkönnyebbülést. Laszi halála után a
Vetsera szülők úgy határoztak, hogy a lányaik, Hanna és Mary
magánoktatását, amin eddig Sophie is részt vett, befejezik, és
mindkét lányt nyilvános iskolába küldik. Sophie – az idősebb
Hannához hasonlóan – a Sacré Coeur bentlakásos iskolába
szeretett volna menni, ami igényesebb volt, mint a nemes lányok
nevelőintézete, amit szaléziánus apácák tartottak fenn a
kolostorukban a Rennwegen, a közvetlen közelükben, és ahová
Mary Vetsera járt. De Vetseráék házitanítójának erre vonatkozó
ajánlása ellenére Arthur von Freiberg ellenezte, mert a Sacré Coeur
magasabb tandíjat kért, mint a zárdabeli apácák.
Sophie azonban gyorsan megvigasztalódott e miatt a kicsinyes
tilalom miatt, mert a két családi palotától csak néhány percnyi sétára
található zárdaiskola közös látogatása elmélyítette a Maryvel való
barátságát, aki csak kilenc hónappal volt fiatalabb, mint ő. Mary egy
élettől és a kalandvágytól szikrázó teremtés volt, a tananyagból
azonban – nem úgy, mint Hannában és Sophie-ban – nem túl sok
ragadt meg benne.
A Vetseráékhoz szóló gyakori meghívások viszonzásaként ezért
Sophie-nak a szokásává vált, hogy Maryt támogassa az iskolában.
Gyakran hagyta, hogy a barátnője délután lemásolja a házi
feladatait, amikor meglátogatták egymást. Különösen Sophie
kedvenc tantárgyai, a francia társalgás és a német irodalom,
valamint a földrajz voltak azok, amelyekben Mary nem mutatott túl
nagy tehetséget.
Hozzá inkább a gyakorlati tárgyak álltak közel, mint a
háztartásvezetés és az ünnepségek szervezése, ezek azonban
Sophie számára is az olyan ötletek kimeríthetetlen forrásai voltak,
amelyeknek megvalósítására részben otthon, főként azonban a
nagybátyja kávéházában tudott javaslatot tenni.
Sophie csak nemrégiben tanította meg a Prinzessben a
felszolgálólányoknak, hogy a hófehér, kikeményített lenszalvétákból
hogyan hajtogassanak hattyút vagy virágokat, mint ahogyan az
iskolában tanulta. Nagy örömmel fogadták azokat az újonnan
szerzett ismereteit is, hogy magszappan és marhaepe keverékének
segítségével még a makacs foltokat is el tudták távolítani a
kötényekből és az asztalkendőkből.
Sophie jelenleg olyan gyakran látogathatta meg szeretett
nagybátyját, Stephant, amilyen gyakran csak tudta. Ez annak volt
köszönhető, hogy a mostohaapja, Arthur von Freiberg már több mit
két éve ismét diplomáciai tevékenységét folytatta, és csak a
legfontosabb ünnepeken jött Bécsbe szabadságra. Sophie ezt a
szerencsés körülményt is Vetseráéknak köszönhette.
Fia tragikus halála természetesen az apját, Albin Vetserát is
hazaszólította Kairóból Bécsbe, ahol részt vett Laszi és Nikki
gyászmiséjén a Sacré Coeur kápolnájában. A gyászszertartásra
számos részvétnyilvánítás érkezett. Még a császári pár is kifejezte a
sajnálatát táviratban.
Azután pedig együtt meglátogatták a Bécsi Központi Temetőben
lévő tömegsírt, amelyben a Friess Őrnagy Katonai Iskola operába
küldött növendékein kívül majdnem száz további, a
felismerhetetlenségig elszenesedett áldozat nyugodott.
Albin Vetsera bécsi szabadsága alatt természetesen Arthur von
Freiberg kipanaszkodta magát megrekedt karrierje miatt. Erre Albin
azt tanácsolta egykori munkatársának, hogy pályázzon meg ismét
egy külföldi hivatalt, és felajánlotta neki, hogy beajánlja őt a saját
hivatalában, Kairóban épp felszabadult állásra.
Sophie végtelen megkönnyebbülésére Arthur elfogadta az
ajánlatot, valószínűleg abban a reményben, hogy ezáltal a lovagiról
bárói rangra emelkedjen, mint ahogy ez Albinnal is történt. Az, hogy
ez mindeddig nem következett be, Sophie-t a káröröm és az attól
való rettegés keverékével töltötte el, hogy a mostohaapja egy napon,
frusztráltabban, mint bármikor, huzamosabb időre visszatér Bécsbe.
Arthur áthelyezése az utolsó pillanatban egyébként majdnem
elbukott azon, hogy Henrietté úgy érezte, képtelen lesz újra
háztartást vezetni. Itt szerencsére a bátyja, Stephan a segítségére
tudott lenni, és rábeszélte régi munkatársnőjét, Idát, aki mostanra
felügyelőnővé lépett elő a Café Prinzessben, hogy ehelyett Henrietté
asszony háztartását vezesse. Idának egyik szeme sírt, a másik
nevetett, ahogy elbúcsúzott a szeretett kávéházától, de az új
feladatát a Werdenfels-palotában eddig kitünően ellátta.
Ez megteremtette Henriettének a lehetőséget arra, hogy naponta
több órát töltsön térdepelve, és imádkozzon elhunyt első férjéért és
Nikidért a szaléziánusok templomában. És ugyan semmiféle
társasági élet nem zajlott már a Werdenfels-Freiberg– házban,
Sophie Mary legjobb barátnőjeként sok mulatságon és szórakoztató
eseményen vett részt, amelyekbe a Vetsera család hölgytagjai a
Laszi halála miatti gyászév letelte után újra belevetették magukat.
Ennek a körülménynek köszönhette Sophie a mai meghívást is a
Spanyol Lovasiskolába.
Végre a lovas francia négyes is véget ért. Sophie figyelme ismét
az aréna történéseire terelődött, ahol kiterjedt átépítési
munkálatokba kezdtek. Úgy tűnt, mintha két lovaglópályát
alakítanának ki, amelynek végein egy-egy papírmasé állatfej
himbálózott.
Mary izgatottan oldalba bökte Sophie-t.
– Most megint izgalmas lesz! Most készítik elő a színpadot az
állatfejek levágására!
 –
Brrr! – paskolta meg Richard von Löwenstein temperamentumos
csődöre nyakát, hogy lecsitítsa az állatot. A gyönyörű pej csak
néhány hete volt a tulajdonában. Richard az állatot, ami valójában
egy versenyló volt, Aristides Baltazzitól vásárolta meg. A Baltazzi
testvéreknek kitűnő lovardájuk volt, és már néhány díjat is nyertek a
legismertebb lóversenyeken, bel– és külföldön egyaránt.
Richardot azonban az a gond gyötörte, hogyan fogja törleszteni az
ezerkétszáz forintot, amiből eddig csak százat fizetett meg. A
pillantása önkéntelenül a csarnok másik végén lévő udvari páholyra
siklott. Rudolf főherceg még nem jelent meg.
Másrészt Rudolfnak már akadt épp elég tennivalója így is.
Lehetetlen, hogy már megint megpumpoljam. Csak januárban ötszáz
forintot adott. Igaz, úgy tett, mintha csak kölcsönbe adná, de hát
mindketten tudjuk, hogy soha nem fogja visszakérni.
Tavaly szeptemberben, több mint két évvel az 1881 májusában
tartott esküvő után Stefánia főhercegnő végre megszülte első
gyermekét. Rudolf nagy csalódottságára „csak” lány lett, akit az
anyja után Erzsébetnek nevezett el.
– Tehát nem maradt más választásom, mint hogy továbbra is
látogassam az ágyában, hogy nemzzek egy trónörököst is –
panaszolta el a bánatát Rudolf Richardnak, akit ez a téma mindig
zavarba hozott. – Egyáltalán nem tudod elképzelni, milyen unalmas
ez! Ha nem gondolnék közben állandóan Minchenre, semmiképp
nem boldogulnék!
Minchen volt Rudolf legújabb fellángolása. Ő is, mint néhány
másik korábbi szeretője, luxusprostituált volt Johanna Wolf házában,
aki a legdrágább bécsi bordély tulajdonosának számított. A
kupleráját tisztességesnek tűnő fehérneműbolttal álcázta, és csak
jómódú vendégeket fogadott a „hölgyei” számára. Más ügyfélkör
meg sem engedhette volna magának a kínált szolgáltatások
mérhetetlenül magas árait.
A legexkluzívabb örömlányok, akik közé Rudolf szeretője is
tartozott, nemcsak az illemszabályokat sajátították el tökéletesen,
hanem több idegen nyelven is beszéltek.
Rudolf csak a legutóbbi találkozásukkor, két nappal ezelőtt vallotta
be Richardnak, hogy Stefánia értesült az új viszonyáról.
– Hogy kitől szerzett tudomást róla, azt nem tudom – panaszkodott
tovább. – Az asszony nem ismer mértéket a féltékenységben.
Kinézem belőle, hogy szörnyű botrányt robbant ki, ha tovább
találkozgatok Minchennel.
Habár Richard egyáltalán nem kedvelte az egyre esetlenebb és
egyre kevésbé vonzó Stefániát, mégis sajnálta a főhercegnőt.
Valóban nincs könnyű sorsa, elmélkedett, miközben Rudolf
magában tépelődött. Egy olyan anyóssal, aki gúnyolódik rajta, egy
olyan férjjel, aki közömbös iránta, és egy olyan udvarban, ahol ki
nem állhatják.
Azonban a főhercegnő továbbra sem tett semmit azért, hogy
megkedvelhesse magát másokkal, hanem folyton megbántotta a
közvetlen közelében lévő embereket.
– Gyanakszol valakire, aki elárulhatta neki az afférodat? –
kérdezte Richard. Rudolf csak tanácstalanul vállat vont.
– Esetleg Fülöp szász– coburg– gothai herceg? – találgatott
Richard. Ő Lujzának, Stefánia nővérének a férje volt, és szintén
gyakori vendégnek számított Johanna Wolf bordélyházában. Rudolf
legyintett.
 – Azt nem hiszem. Hiszen neki is túl sok rejtegetnivalója van a
felesége elől.
Richardot ez nem győzte meg, de nem is folytatta tovább a
számára kínos témát.
Ekkor mély levegőt vett, és megpróbált a lovardában előtte álló
kihívásra koncentrálni. Remélhetőleg jól fog menni Herkulessel!–
aggódott. A csődöt – kiképzett versenylóként – hozzá volt szokva a
gyorsasághoz nagy távolságokon, amit azonban ennek az arénának
a hosszú oldala nem kínált.
Richard csak a presztízs miatt vett részt a lovas karusszelben. A
Löwensteinok sem hiányozhattak a különféle nagy nevek közül.
Ezért ismét szabadságot kért a századosi szolgálata alól a
bécsújhelyi 2. dragonyosezredben, és ma reggel Bécsbe sietett,
anélkül, hogy az eddigi próbákon részt vett volna. Bízott kitűnő
lovastudásában. Az, hogy Herkules talán nem a megfelelő ló az
állatfejek levágásához, az csak ma hajnalban ötlött fel benne.
Egy másik dologgal kapcsolatban azonban tisztában volt: nem tett
jót a karrierjének, hogy állandóan távol volt a posztjától, és helyette
Rudolf trónörökössel barátkozott, a Baltazzi fivérekkel látogatta a
kitűnő zsokéklubot, vagy a Práterben májusban tartandó lóversenyre
készült. Az ezredbe való több mint két évvel ezelőtti belépése óta
alig volt olyan, hogy egyhuzamban egy hónapot szolgálatban töltött.
Rudolf biztosan itt, Becsben is, mint már azelőtt, a közös prágai
időkben is, kiállt volna érte. De Richard számára nem tűnt
igazságosnak megkérni a trónörököst. Hiszen valóban folyamatosan
elhanyagolta a szolgálatát, és ezért nem érdemelte ki az őrnagyi
kinevezést.
 A kikiáltók megfújták a kürtjüket, és bejelentették a verseny
kezdetét. Richard a lovát a pálya bal oldalára irányította, amit egy
rács választott el a jobb oldaltól. Egy középkori apródnak öltözött
alkalmazott odanyújtotta a kalapjáért cserébe a lándzsát, amelynek
tompa végével minden menetben a három állatfej közül egyet,
amiket a pálya végén függesztettek fel, teljes vágtában el kellett
találnia, sőt lehetőleg le kellett löknie.
Ha a három forduló alatt eredményesebb lesz, mint az ellenfele a
jobb oldalon, akkor bejutott a következő körbe. Összesen hat lovas
vett részt ezen a versenyen, akik közül párbajonként egy mindig
kiesett. A mindenkori győztesek aztán sorsolásos alapon újra
kiállnak egymás ellen, egészen a döntőig.
Ez a feladat leginkább a lovas karüsszel eredetére emlékeztetett,
ami a középkori lovagi tornára vezethető vissza. Több száz éve
rendezik meg szabálytalan időközönként a lovasbemutatókat. Mária
Terézia alatt, 1743-ban még egy tisztán „női karüsszel” is volt, amivel
az uralkodónő egyrészt azt akarta megünnepelni, hogy az
ellenségeit kiűzte Prágából, másrészt valószínűleg meg akarta
mutatni, hogy a nők is képesek rendkívüli teljesítményekre. Azóta az
„amazonok”, ahogy a női résztvevőket nevezték, elengedhetetlen
részeit képezték a lovasjátékoknak, még ha az állatfejek levágásán
nem is vettek részt.
Ennek a különleges versenynek a Bécs városának 1683-as, a
törökök általi ostroma után még szimbolikus jelentősége is volt. A
bécsi kongresszusig8 a „török fejek levágásán” az egykori halálos
ellenségek stilizált fejei függtek a zsinórokon, amíg állatfejekkel nem
helyettesítették őket.
 A kikiáltók megadták a jelet a kezdésre. Richard megsarkantyúzta
a csődörét, és elvágtatott.
– Vajon ki nyeri az utolsó kört? – Sophie az izgatottságtól a kezét
a szájára szorította.
Meglepetésére Mary a színházi látcsövét mégsem a
versenypályára irányította, hanem ismét az udvari páholyra, amely a
csarnok elejében volt. Ott tényleg volt valami mozgás. Egy drága
ezüstszürke estélyi ruhában Stefánia főhercegnő lépett be, utána a
férje, Rudolf főherceg egy fehér gálaegyenruhában.
Sophie bosszúsan Mary vállára koppintott.
– Téged egyáltalán nem érdekel a verseny?
Mary kissé összerándult, és leengedte a poharát.
– Dehogyisnem – motyogta, de közben úgy tűnt, mintha ott sem
lenne. – Ki a két utolsó lovas, akik kiállnak egymás ellen?
Ekkor Sophie valóban összezavarodott. Minden közbenső forduló
után a kikiáltók a győztes nevét hangosan és érthetően
bejelentették.
– Richard von Löwenstein és Georg Larisch gróf – válaszolt
Hanna. Ő is kritikusan méregette Maryt, aki nagy, sötétkék szemét
lesütötte, és enyhén elpirult. Idegesen simította végig hímzett, fodros
derekú, fűzős, fehér szaténruhájának szoknyarészét, melynek hátát
egy széles, kék, nagy masnivá kötött szalag díszítette, de nem szólt
semmit.
Sophie világoszöld délutáni ruhája, mint mindig, a Vetsera nővérek
ruhatárához képest sokkal egyszerűbb szabású volt. Sem az elején,
sem a hátán nem voltak rajta drága fodrok, csipkerátétek vagy
hímzések. A turnűr-szoknya is inkább egyszerű volt a gazdag
redőzés nélkül, és nem végződött uszályban. Az egyetlen díszítés
néhány ezüstgomb volt a fűzőn és krémszínű fodrok a kerek
állógalléron meg a mandzsettákon.
A kikiáltó kürtjele Sophie figyelmét ismét a lovaglópályán zajló
történésekre irányította. A két ellenfél szélsebesen vágtatott az
állatfejek felé. Mindketten levágtak egyet– egyet a rögzítésükből.
A következő kör sem döntött el semmit. A pálya mindkét oldalán
leesett egy állatfej az okkersárga homokba.
Az utolsó kör kezdődött. Sophie ökölbe szorította a kezét, és az
izgatottságtól az ajkába harapott. Vajon Richard, akit időközben a
kedvencévé választott, nyerni fog?
A lovasok nekiiramodtak.
Hagy egyértelmű döntés születhessen, most az a kiegészítő
szabály lépett érvénybe, hogy az nyer, aki először eltalálja a
pályáján maradt állatfejet. Richard a felsőtestével szinte ráfeküdt a
lova nyakára, és a pályáján levő fejet fél lóhossznyi előnnyel
érintette meg Larisch gróf előtt, aki szintén eltalálta.
Ekkor azonban meghökkentő dolog történt. A tömeg győztesnek
szóló üdvrivalgása rémült sikolyokká vált, amikor Richard paripája a
találat után fékezés nélkül továbbszáguldott a csarnok fala felé.
Richard, aki a lándzsáját oldalra fordította, az utolsó pillanatban
mindkét kezével olyan erősen rántotta meg a gyeplőt, hogy a pej
vágta közben felemelkedett, de amikor leérkezett a talajra,
megbotlott, és a jobb első lába kificamodott. A ló végül remegve és
habzó szájjal megállt.
Richard elegánsan leszállt a nyeregből, és az ismét őt éljenző
tömeget egy tökéletesen udvariasnak tűnő meghajlással üdvözölte.
Aztán sántító lovát kivezette a csarnokból.
 – O, micsoda pech! Az ördög vigye el ezt a versenyt! –
szitkozódott Richard hangosan, amikor már a közönség
hallótávolságán kívül tartózkodott.
Aggódva hajolt le csődöre jobb első lábához, és megpróbálta
felemelni a patáját. A pej hangosan horkantva elhátrált tőle, sőt még
a fogával is vicsorított. Szemlátomást nagy fájdalmai voltak.
Csak az odasiető istállómester segítségével sikerült Richardnak
megnyugtatnia az állatot, hogy hagyja, hogy óvatosan
megvizsgálják. Az istállómester, egy zömök, negyvenes éveiben járó
férfi, aki az udvari lovasiskola legtapasztaltabb alkalmazottai közé
tartozott, csettintett a nyelvével.
– Úgy tűnik nekem, eltörve nincs semmije, naccságos uram. De
talán elszakadt egy ín. Nézzen má ide, a bokája máris dagad!
– Ó, ne – nyögte Richard. Aztán összeszedte magát. Ő császári
fenségének a tisztje soha nem hagyja el magát egy rangban alatta
levő személy előtt. Mély lélegzetet vett.
– Mikor lovagolhatok rajta újra? – kérdezte, olyan nyugodtan,
amennyire csak tellett tőle. Az istállómester megvonta a vállát.
– Az biza még eltarthat egy darabig, naccságos uram. Két– három
hónapig talán?
Ekkor Richard már nem tudta visszafogni magát, felkiáltott:
– Két– három hónapig? – kérdezett vissza döbbenten. – Herkulest
beneveztem a freudenaui versenyre. Az alig négy hét múlva lesz!
„Freudenau” volt a neve a práterbeli galoppversenypályának.
Richard remélte, hogy legkevesebb a versenyek egyikét megnyeri
Herkulessel, hogy a pénzdíjat bezsebelhesse, és ezzel legalább az
adósságai egy részét ki tudja egyenlíteni. Két éve vesz részt úri
lovasként a galoppversenyeken, de eddig a legmagasabb helyezés,
amit elért, kétszer a harmadik hely volt. A Herkulesbe való óriási
befektetésével most jobb esélyeket remélt magának.
A férfi ismét megvonta a vállát.
– Hogy azon részt tud-e venni, azt én nem tudom megmondani.
Azt a naccságos úrnak magának kell eldöntenie.
Mintha villámcsapás érte volna, úgy torpant meg Richard.
Most vette csak észre, hogy a kölcsönkért bársonyzakója
elszakadt. A jobb oldali varrás mentén végighasadt. Valószínűleg ez
is a szerencsétlen fékezőmanőver közben történt.
Legalább további kétszáz forint odavan, futott át a fején. A jelmezt,
mint minden mást, Hans Makart, a legismertebb bécsi művész
tervezte a lovas karusszel számára. Richardnak megfelelő
kártérítést kell majd fizetnie a kölcsönruháért, amelyek oldalvarrása
teljesen kirojtosodott, és valószínűleg már meg sem lehet javítani.
Es egy hátaslóra is szükségem van a dragonyosoknál lévő
állásomhoz. Richardon egyre jobban úrrá lett a kétségbeesés.
Természetesen bérelhetek egyet magamnak az ezred istállójából.
De azok rendszerint mind nyomorúságos gebék. Nem egy
századosnak való lovak.
Minden dragonyostisztnek, aki ad magára valamit, természetesen
volt saját lova. Richard az ő régi lovát eladta, mielőtt megszerezte
Herkulest. Két pej tartását egyszerűen nem engedhette meg
magának. Ugyan Aristides Baltazzi figyelmeztette, hogy egy olyan
telivér versenylovat, mint Herkules, rendes hátaslóként ne
használjon.
Egyáltalán nem gondolt bele Richard Prágában, amikor a
dragonyosoknál betöltött tisztség mellett döntött, hogy mennyi
kiadása keletkezik majd, csak együtt akart maradni a jómódúbb
tiszttársaival. Ugyan egy dragonyostiszt, éppúgy, mint a
gyalogostisztek, nem rendelkezett bőséges zsolddal.
De a lovasság a hadsereg elitjének számított, különösen a
bécsújhelyi 2. dragonyosezred. Ezt az ehhez tartozó drága
életstílussal is meg kellett mutatni, mindegy, hogy végül ki fizetett
érte. Richard esetében eddig ez a trónörökös volt, mint ahogy
szégyenkezve be kellett ismernie. Egyébként már rég ott kellett
volna hagynia a szolgálatot.
Nehéz szívvel hozott egy döntést. Nincs segítség. Holnap még
egyszer beszélnem kell Rudolffal. Sajnos Ő az egyetlen, aki ki tud
segíteni a slamasztikából.
– Richard von Löwenstein nagyon jóképű férfi! – áradozott Sophie,
miközben a csarnokot átalakították a következő műsorszámhoz, a
solymászok fellépéséhez. A hat pár között, akik ezután lovagoltak
be, Helene Vetsera is ott volt piros és arany brokátból készült, díszes
köpenyében, amit szintén Hans Makart tervezett, és Madame
Spitzernél, az egyik legdrágább bécsi varrónőnél készült. Partnere a
nem kevésbé pompásan kistafírozott fivére, Aristides Baltazzi volt.
Hogy Mary már megint nem válaszolt neki, azt Sophie először arra
vezette vissza, hogy az anyja bevonulását szemlélte. De amikor
oldalról rápillantott, látta, hogy Mary a színházi látcsövet ismét az
udvari páholyra szegezi.
– Egyáltalán figyelsz te rám? – panaszkodott Sophie ekkor már
valamivel hangosabban.
Mary leengedte a látcsövet, és Sophie felé fordult.
– Mit is mondtál?
– Azt mondtam, hogy Richard von Löwenstein nagyon jóképű férfi.
 – Vagy úgy! – Mary kissé megvetően lebiggyesztette a száját. –
Nekem nem tetszik különösebben. – A színházi látcsövet ismét az
udvari páholyra irányította.
– Úgy, úgy. – Sophie megbántva érezte magát bakfis
rajongásában. – És a te szívedet ki dobogtatja meg? – kérdezte
kihívóan. – A trónörökös, akit folyamatosan figyelsz, aligha lehet az.
Mary úgy fordult felé, mintha valami oldalba szúrta volna.
– És miért nem? – kérdezte az épp csak tizenhárom éves lány
elpirulva.
Sophie megdöbbent.
– Ő a trónörökös, ráadásul házas. – Ez volt az egyetlen dolog, ami
válaszként eszébe jutott.
– Na és?
Ebben a pillanatban megkezdődött a solymászat, mint minden
előadás, hangos zenei aláfestéssel.
Mary durcás arccal bámult bele az arénába, lehajtott feje felett
pedig Sophie és Hanna pillantása találkozott.
Hanna a kezével ellegyezett az arca előtt. Mary teljesen
meghibbant – valószínűleg ezt akarta jelenteni. A csodálatos
előadások ellenére a rendezvény további része a két barátnő közt
szűkszavúan, sőt részben zavart hallgatással telt.

Hofburg, Bécs
1884 áprilisa, másnap

Rudolf Richardot a „török szobájában” fogadta, amit néhány olyan

bútorral és kiegészítővel rendeztek be, amiket a Stefániával való
esküvője előtt, a keleti utazásáról hozott magával.
A trónörökös hellyel kínálta Richardot a drága, piros alapszínű
szőnyeggel leterített szófán, ami a sárga– piros csíkos, selyemből
készült, sátorszerű fedél alatt állt, és amely alatt még egy piros–
fehér pöttyös mennyezet is ki volt feszítve. A baldachint egy
hatalmas, felette lebegő sas karmai tartották össze felül. A
berendezés a zsámolyokkal és a szőnyegekkel, az igazgyöngy és
elefántcsont berakásos intarziás asztalkákkal, a mindenféle
nippekkel és a főleg arab dohányzási kellékekkel nem pont Richard
ízlését tükrözte. Neki túlzottan zsúfolt volt a helyiség. Mégis
kellemesebbnek találta a „török szobát”, mint a Hofburg vagy a
schönbrunni kastély legtöbb apartmanját, amiket megismert.
Ahelyett, hogy leült volna hozzá, Rudolf hosszú léptekkel átszelte
a helyiséget.
– Jó, hogy eljöttél – mondta Richardnak. – Épp az imént
mérgelődtem Albert nagybácsi miatt. Legszívesebben
megleckéztetném Moritz Szeps újságjában, és megjelentetnék róla
egy durva cikket. De vagy Moritz venné el az élét a szent béke
kedvéért, vagy vállalná a kockázatot, hogy egy egész kiadást
lefoglaljanak.
Ezt az eszközt Eduard von Taaffe gróf, a miniszterelnök gyakran
bevetette, hogy a számára kellemetlen újságírókat elnémítsa. Mivel
az újságokat csak bizonyos boltokban – trafikokban – lehetett
megvásárolni, ahonnan az előfizetőknek is mindennap el kellett
vinniük a saját példányukat, a rendőrség számára egyszerű feladat
volt egy egész kiadást nagy ráfordítás nélkül elkobozni.
– Mit követett el már megint a nagybácsikád? – kérdezte Richard a
legnagyobb kötelességtudattal.
 – Ismét megpróbálta felbujtani ellenem az apámat. írtam egy
vezércikket az oktatási törvény áldatlan reformjáról, amely megtiltja a
protestánsoknak és a zsidóknak, hogy tanárként állami iskolában
dolgozzanak. Ez csak állandó békétlenséget szül! De az
ókonzervatív nagybácsikám természetesen támogatja a
klerikálisokat a fáradozásaikban, hogy mindent, ami nem katolikus,
korlátok közé szorítsanak.
– De hát te névtelenül írod a cikkeidet – vetette közbe meglepetten
Richard. – Honnan tudhatná Albert, hogy te vagy a szerző?
– Nem tudom – ismerte el Rudolf. – Lehetséges, hogy egyszerűen
csak blöfföl. Ismeri a liberális politikai nézeteimet, és mélységesen
elítéli azokat. És hogy Moritz Szeps, pontosan úgy, mint te, a
leghűségesebb barátaim közé tartozik, az városszerte köztudott.
– És mivel fordította ellened az apádat?
– Már megint azzal a kínos témával, hogy mi méltó egy
jövendőbeli császárhoz, és mi nem. Torkig vagyok vele. – Rudolf a
keze élével végigsimította a homlokát. A szeme zöldesen csillogott,
mint legtöbbször, amikor izgatott volt. – És ezért a felmenőm a mai
audiencián a biztonság kedvéért emlékeztetett, hogy egy trónörökös
nem újságíró, és hogy nagyobb távolságot kellene tartanom a
köznéptől, mint amilyet most tartok. Közben pedig csak a csapatom
felszerelésének nyomorúságos állapotáról akartam vele végre
beszélni. Az embereknek még normális lábbelijük sincsen.
Tavaly óta Rudolf a Bécsben állomásozó 25. gyalogos hadosztály
parancsnoka volt.
– De erre nem került sor – egészítette ki, amit már Richard is
sejtett. – Ez egy soha véget nem érni akaró nyomorúság. Az apám
egyszerűen nem vesz engem komolyan! – A kezét ökölbe szorította,
és mély lélegzetet vett, mintha ezzel meg tudná nyugtatni magát.
– De elég ebből! Téged mégis mi vezetett ma hozzám? – terelte a
szót Richard részletesebben még ki nem fejtett kívánságára.
Szigorúan végigmérte a barátját, miközben ő a szavakat kereste.
– Gyerünk, ki vele! A Herkulesedhez van köze? Nyilvánvalóan
megsérült a tegnapi lovas karüsszel közben.
Richard megilletődötten bólintott, és röviden felvázolta a
dilemmáját.
– Átmenetileg szükségem van már megint ezerötszáz forintra –
magyarázta fojtott hangon. – Ki kell fizetnem Baltazziékat, ezenfelül
még egy új lovat is vennem kell. És a megrongálódott jelmezt
pótolnom. – Felforrósodott az arca. – És hát tudod, hogy a
nagybátyámtól nem tudom elkérni ezt az összeget, az apám pedig
nem tudja odaadni nekem. Habár ő akkor sem adna nekem semmit,
ha elég pénze lenne, hogy törlessze az adósságaimat – tette hozzá
szégyenkezve.
– Nooos – mondta Rudolf elnyújtva. – Akkor valószínűleg megint
fel kell karolnom téged. Elvégre a bécsi társaságban nem lennél
többé becsületes ember, ha nem fizetnéd ki az adósságaidat.
– Köszönöm… – kezdte Richard, de Rudolf feltartott kézzel
megálljt parancsolt neki.
– Ezúttal viszont kívánok tőled valamit baráti szolgálataimért.
Richard zavarodottan pillantott a kezére.
– Mindent megteszek, ami csak hatalmamban áll, hogy ezt az
összeget és azt a pénzt is, amit már ezelőtt kölcsönadtál nekem,
visszafizessem.
Rudolf sejtelmesen mosolygott.
 – Az engem egyáltalán nem érdekel!
Richard felemelte a fejét.
– Mi egyebet tehetek én érted?
– Elfogadhatnád végre az ajánlatomat, amit annak idején már
Prágában is tettem neked. Legyél újra tiszt a kíséretemben! Az én
főtisztjeimnek magától értetődően van lovuk! – tette hozzá, látva
Richard megilletődött arckifejezését. – Egy egész gyalogos
hadosztály parancsnokaként a lehetőségeim itt, Bécsben jelentősen
jobbak, mint hajdanán Prágában. És ha akarod, akkor továbbra is
részt vehetsz a versenyeken Freudenauban vagy felőlem még a
csehországi Pardubitzban is.
Richardnak nagy kő esett le a szívéről.
– Akkor örömmel elfogadom az ajánlatodat – egyezett bele. –
Rögtön holnap reggel benyújtom a felmondásomat a
dragonyosoknál.
– Azt egyáltalán nem kell megtenned, Richard – felelte Rudolf. –
Elég, ha ott egyszerűen szabadságoltatod magad.
 4. fejezet

Café Prinzess, Bécs

1886. február, körülbelül két évvel később

– Ó, ! – Még mielőtt Sophie utána tudott volna nyúlni, a kis

virágváza, amit éppen lelökött, már le is gurult a faasztalról, és ezer
apró darabra tört, amikor a kő járólaphoz csapódott.
– De Fifi! – Mimi, a kávéház egyik felszolgálólánya, akinek Sophie
épp segített arany és ezüst szalagokkal körbetekerni a rózsából,
szegfűből és örökzöldből álló apró csokrokat, aztán betenni a kis
vázákba, a megvetés és az együttérzés keverékével szemlélte őt. –
A Danzer úr szomorú lesz – tette hozzá, mit sem törődve Sophie
immáron könnyes szemével. – Huszonnégy darab volt belőle, csak
pár napja vette. Mindeggyiket kézzel festették.
Sophie kétségbeesetten meredt a cserepekre, miközben a
könnyek már patakokban folytak az arcán. És nekem nincs egy
krajcárom sem, hogy Stephan bácsinak megtérítsem a kárát.
Felzokogott.
Mimin az együttérzés kerekedett felül.
– Na ne sírjá má így, Fifi! Nem fog ő annyira mérgelődni.
– Ebben Miminek valószínű igaza van, Fifi – hallatszott ebben a
pillanatban Stephan hangja a háta mögül. – Ilyen balszerencse
bárkivel megeshet. Hiszen nem szándékosan tetted.
 Sophie olyan hevesen rázta a fejét, hogy az egyik copfja, amit a
tarkóján kontyba csavart, ki is bomlott. Még mindig nem tudott
egyetlen hangot sem kinyögni.
– Készítsd csak el egyedül a csokrocskákat, Mimi – utasította
Stephan Danzer a beosztottját. – Nekem mindenekelőtt meg kell
vigasztalnom Fifit.
Átkarolta az unokahúga vállát, és kivezette a kávézóba.
– Most épp nincs nagy forgalom. Gyere, leülünk ide, a
kisasztalhoz a falfülkében. Hozassak neked egy forró csokoládét?
Vagy... – tartott egy kis szünetet. – Vagy egy mandulás melanzsot?
Danzer elérte a célját. Sophie elképedve pillantott fel, és azonnal
abbahagyta a zokogást.
– Igen... igen, már kaphatok? – hebegte.
Danzer mosolyogva bólintott. Kerek arca most egy jóságos
teliholdra emlékeztetett.
– Júniusban már tizenhat éves leszel, Fifi. Néhány hónap már nem
jelent akkora különbséget.
– Igen, nagy örömmel, Stephan bácsi! – bólintotta Sophie
lelkesen. – A mandulás melanzsot mindig is meg akartam kóstolni.
Ugyan Sophie ehetett mokkahercegtortát, mióta tizenkét éves lett,
Stephan bácsi a mandulás melanzsot eddig megtagadta tőle.
Nemcsak az erős arabica kávé miatt, amit ehhez használt, hanem
főként a miatt az egy csepp keserűmandula– olaj miatt, amit a
felhabosított tejhez adott. Sophie emlékezett rá, hogy Stephan bácsi
Nikki halálának napján felkeresett egy professzort, aki biztosította
felőle, hogy egyetlen csepp, főleg forró tejben feloldva, felnőtteknek
teljesen ártalmatlan. Szeretett unokahúga, Fifi esetében Stephan
Danzer ennek ellenére eddig a legcsekélyebb kockázatot sem akarta
vállalni, akármennyire könyörgött is Sophie, hogy megkóstolhassa
az italt.
Elragadtatottan csukta be a szemét, amikor az első korty
mandulás melanzsot lenyelte, amit az egyik pincérnő hozott ki neki a
nagybátyja utasítására.
– Pompás! – áradozott. – Igazán pompás!
Ekkor vette először tudatosan szemügyre a már farsangi
dekorációval feldíszített kávézót, mióta körülbelül egy órával ezelőtt
ideért. A fehér stukkódíszek között mindenhol különböző színű,
formájú és méretű velencei maszkok lógtak a sárga selyemtapétával
bevont falakon. Az ívelt, fehérarany lábú, kerek márványasztalokat
farsangi szimbólumokkal teli asztalterítőkkel takarták le. Az
asztalokon szétszórva arany flitterek csillogtak az értékes,
gázlánggal működtetett, cseh üvegből készült csillárok fényében.
Annak idején Annerl és Stephan Danzer az összes
megtakarításukat a kávézó új vendégterének berendezésébe
fektették. Mintának a schönbrunni kastély termeinek képeit vették.
– Gyönyörűen készítettetek elő itt mindent! – Sophie-nak újra
eszébe jutott az eltört váza. Mindegyik egy figurát ábrázolt másik
farsangi jelmezben. Stephan bácsi a vázácskákat valószínűleg
kifejezetten az évnek erre az időszakára vásárolta. A bécsiek
maradéktalanul kiélvezték a karnevált.
Sophie zavarodottan tördelte a kezét.
– És tényleg nem haragszol rám a váza miatt?
A nagybátyja tettetett szigorúsággal ráncolta a homlokát.
Csak egy feltétel mellett nem, Fifi. Teljesen őszintén elmondod
nekem, hogy mi bánt. Már mióta idejöttél ma délután, úgy tűnsz,
mintha valami nyomná a szíved.
 Sophie szeme ismét megtelt könnyel. Milyen jól ismeri őt a
nagybátyja!
– Én... én – kezdte gyámoltalanul, míg aztán ki nem bökte. –
Nekem nincs farsangi jelmezem. Legalábbis olyan, amiben
elmehetnék Vetseráék– hoz a bálba, amire meghívtak. Hanna
rózsának öltözik, Mary pedig hattyúnak. Csak nekem... – állt meg, és
az ajkába harapott. Az anyja kifejezetten megtiltotta neki.
– Csak neked nincs jelmezed, amiben megjelenhetnél – fejezte be
Stephan bácsi az elkezdett mondatát.
Sophie némán bólintott.
– És mire gondoltál?
– Nem kérhetek tőled egy jelmezt. – Sophie hangja annyira halk
volt, hogy Danzernek oda kellett hajolnia hozzá. – Az anyám nem
akarja megengedni.
– Henrietté nem akarja, hogy beszerezzek neked egy kosztümöt?
– Most Danzer képedt el. – De hát miért nem, kedves gyermekem?
Sophie mély lélegzetet vett.
– Azt mondja, már úgyis olyan sok mindent teszel értünk. Nem
kérhetünk mindig tőled pénzt, csak mert a mostohaapám... – Egy
pillanatig tétovázott, és megint az ajkába harapott.
– Csak mert a mostohaapád az anyád pénzével úgy fukarkodik,
mintha fáradsággal és a saját keze munkájával szerezte volna meg
– fejezte be Danzer ismét Sophie mondatát, ezúttal szarkasztikus
felhanggal.
Arthur von Freiberg egy ideje valóban rendkívül szűkösen látta el a
családját, még Kairóból is, és a havi konyhapénzt is lecsökkentette
már néhány alkalommal.
 – Valószínűleg azért, mert a császár még mindig nem emelte fel
bárói rangra – feltételezte Danzer, amikor Henrietté először mesélt
neki a szerény háztartási pénzről, ami megközelítőleg sem volt elég.
Főleg arra nem, hogy azt a luxuséletet éljék, amihez a család a
régebbi időkben hozzászokott.
– Lárifári – felelte Danzer ekkor mogorván Sophie aggályaira. – Ha
meghívtak egy farsangi bálra, akkor el is kell menned, és a veled
egykorú lányokkal kell tartanod. Minek szeretnél beöltözni?
– Sellőnek! – A szavak máris kint voltak, mielőtt Sophie
végiggondolhatta volna őket.
– Vagy úgy, sellőnek – bólintott Danzer mosolyogva. – Úgy tűnik
nekem, az ugyancsak szokatlan jelmez. – Vetett egy pillantást az
arany keretes faliórára a süteményespult felett. – Még nincs három
óra – állapította meg. – Négy óra előtt biztos nem lesz telt ház.
Menjünk el most rögtön a sarki jelmezkölcsönzőbe, és nézzük meg,
mi minden van raktáron. Hátha van sellőjelmez is. És ha nincs, akkor
varratok egyet neked! Mikor lesz a bál?
– Jövő héten pénteken! – Sophie alig tudta felfogni a szerencséjét,
főleg, hogy eredetileg szilárdan elhatározta, hogy semmit nem fog
elmesélni Stephan bácsinak a nyomorúságáról.
A nagybácsi bólintott.
– Addig még van tíz nap. Az muszáj, hogy elég legyen arra, hogy
kistafírozzunk téged!
Vetsera-palota, Bécs
1886februárja, a farsangvasárnap előtti péntek
Sophie bátran követte Helene Vetserát és Maryt az utolsó
matrónához, akinek a bárónő a fiatalabb lányát és Sophie-t a
palotájában rendezett jelmezbál kezdetekor bemutatta. Ez volt Mary
és Sophie első megjelenése egy esti társaságban. Ugyan még nem
a hivatalos debütálásuk, ahogy a fiatal grófkisasszonyoknak a
társaságba való bevezetését nevezték, de mindenesetre ez volt az
első részvételük egy felnőtteknek rendezett bálon.
– Kedves von Thurn und Taxis grófnő, bemutatom önnek a
lányomat, Maryt és a barátnőjét, Sophie von Werdenfelst.
Mary és Sophie udvariasan pukedliztek. A testes, tokás hölgy, aki
rózsaszín jelmezében inkább egy malacra hasonlított, mint egy
flamingóra, ami valójában lenni akart, barátságosan mosolygott
Maryre.
– Igazi szépséggé nőtted ki magad, grófkisasszony –
hangsúlyozta a grófnő. Grófkisasszonynak neveztek minden fiatal,
nemesi származású lányt a házasságkötéséig. – És milyen
csodásán áll az arcodhoz a hattyújelmez!
Mary hetykén pillantott sötétkék szemével a grófnőre, és
viszonozta a mosolyát.
– Köszönöm szépen a bókot – suttogta.
Ekkor Helene Vetsera Sophie-t tolta előre, aki még egyet
pukedlizett.
– És ő Sophie von Werdenfels, tisztelt grófnő. – A grófnő mosolya
az arcára fagyott. – Sajnos az édesanyja, Henrietté gyengélkedik,
ezért ma este nem tudta elkísérni és személyesen bemutatni őt.
– Úgy, úgy – kommentálta von Thurn und Taxis asszony Helene
magyarázatát. Hogy aztán hangosan kimondja, amitől a többi hölgy
tartózkodott, bár Sophie úgy érezte, tudja, mire gondolnak. – Nagyon
sajnálom, hogy ezt kell hallanom. – Hűvös pillantással mérte végig
Sophie-t. – Ismertem az édesanyádat, amikor még Nikolaus von
Werdenfels báró felesége volt. Ki gondolta volna, hogy belemegy
egy második, a rangján aluli házasságba.
Helene Vetsera élesen beszívta levegőt, és már épp nyitotta a
száját, hogy tiltakozzon, amikor a grófnő felemelte kövér kezét.
– Tartsa meg magának a tiltakozását, bárónő! Én csak kimondom,
amit az egész világ gondol.
A legrosszabb az volt, hogy von Thurn und Taxis grófnő azt az
igazságot mondta ki, amit Sophie nagyon is pontosan tudott.
Ebben a pillanatban Mary is bekapcsolódott:
– Gyere, mama! – kérte izgatottan. – Hector bácsi már a
táncosokat mutatja be.
Hector Baltazzi, Helene egyik öccse vette át ma este a táncmester
szerepét, aki a táncceremóniát vezette. Sophie erősen
összepréselte az ajkait, ökölbe szorított kezét a sellőjelmezének
ráncai közé rejtette, és követte He– lenét és Maryt. .
Még mielőtt a bálba indultak volna, próbálta rábírni az anyját –
sajnos hiába -, hogy kísérje el őt ma este Vetseráékhoz. De – mint
Nikki halála óta mindig – fejfájást színlelt, és vonakodott attól, hogy
elhagyja a hálószobáját.
Legalább akkor nem kell hazudnom neki a sellőruha eredetéről, és
azt állítanom, hogy Mary anyja adta kölcsön nekem, gondolta
Sophie, amikor Vetseráék elegáns kocsija előállt, hogy elvigye őt. Az
olajzöld, sötétkékbe hajló selyemruha, melynek a dekoltázsára, a
derekára és a szegélyére tavirózsákat varrtak és mindenféle tengeri
állatot hímeztek ezüstszállal, igazából a nagybátyja ajándéka volt, és
Madame Spitzer drága ruhaszalonjában külön Sophie számára
készült. Csodásán kiemelte zöld szemét és szőke haját, melybe
szintén fehér– rózsaszín selyem tavirózsákat tűztek.
– Végül is nem szabad lemaradnod a többi grófkisasszony mögött!
– mondta még tegnap a nagybátyja, amikor leszállította a jelmezt a
Vetsera-palotába. Ő maga, de Helene, Hanna és Mary is el voltak
ragadtatva, amikor Sophie felpróbálta.
Ennek ellenére a mai este, amit Sophie olyan örömmel várt,
kezdettől fogva csalódásnak bizonyult, ami most nem akart véget
érni. Az előkelő matrónák rosszul titkolt visszautasítása után, akik
szemlátomást nem számították a valóban jó társasághoz, most nem
is akadt olyan táncos, aki Sophie-t a füzértánchoz vezette volna.
Ez volt az a társastánc, ami minden egyes bál tetőpontját képezte,
és amelynek bonyolult lépéseit Sophie tegnap délután a Vetsera
testvérekkel egy tánctanár útmutatásai alapján külön még egyszer
gyakorolta. Hiába, mint most kiderült.
Csak ő és a dundi, már tizenkilenc éves Annelie von Wilczek
grófkisasszony maradtak táncos nélkül. Annelie sorsa még annál is
sajnálatosabb volt, mint Sophie-é. Mert ő réges-rég maga mögött
tudta a debütálását, és már a harmadik szezonját töltötte
grófkisasszonyként, anélkül, hogy tekintélyes hozománya ellenére
eddig egyetlenegy kérőt is talált volna. Valószínűleg vénkisasszony
lesz belőle.
Annelie-val való együttérzése ellenére Sophie a sorsot egyszerűen
igazságtalannak tartotta. Magas volt, és karcsú, sokkal csinosabb,
mint Annelie, akinek a foga előreállt, valamint ritkás, egérszürke
hajjal és pufók arccal áldotta meg az ég.
Ennek ellenére mégsem akadt egyetlen fiatalember sem, aki az ő
kegyeiért küzdött volna. Nyilvánvalóan Helene Vetsera túl kevés
fiatalembert hívott meg, hogy minden grófkisasszonynak jusson
táncpartner a füzértánchoz. Vagy néhányan egyszerűen nem
jelentek meg.
Sophie, amilyen feltűnésmentesen csak tudott, visszavonult a
tükörgaléria egyik sarkába, ahogyan a Vetsera-palotában a
báltermet nevezték az embermagasságú, barokk arany keretekbe
foglalt, a terem hosszú falán elhelyezkedő tükrök miatt. A sok,
gázzal működtetett gyertya fénye visszatükröződött bennük. De
Sophie rá sem hederített a körülötte lévő pompára. Arra vágyott,
hogy visszatérhessen szerény szobájába, a Werdenfels-palotába.
– Szabad felkérnem egy keringőre, és beírhatom magam a
táncrendjébe?
Sophie meglepetten pillantott fel. Miguel von Braganza herceg, a
Portugáliából elűzött trónkövetelő állt előtte, és udvariasan
meghajolt. Ő volt a nyertes a számos más jelentkező közül, hogy
Mary Vetsera partnere lehessen a füzértáncban.
Sophie tudta, hogy Mary anyja sokat remélt attól, hogy a herceg
már a farsangi szezon kezdete óta udvarolt a lányának. Ugyan Mary
csak a jövő hónapban lesz tizenöt éves, és ily módon túl fiatal a
házassághoz. De nőiességében már meglehetősen fejlett volt, és
ezáltal idősebbnek tűnt.
Ezenkívül Helene szintén már zsenge korban, tizenhat évesen
ment feleségül Mary apjához, Albinhoz, és az egész család számára
a felső arisztokráciába való felemelkedés reményével töltötte el őt,
ha Miguel, aki közeli barátja volt Rudolf trónörökösnek,
összeházasodik a kisebbik lányával.
Maga Mary kevésbé volt lelkes ezektől a kilátásoktól.
 – Túl öreg hozzám! – panaszkodott Sophie-nak. – Egy
háromgyerekes özvegy! – Mélyet sóhajtott. – De nincs más
választásom, mint hogy húzzam őt, és úgy tegyek, mintha lennének
esélyei. Különben anya igazán mérges lesz rám.
És ez már azért jelent valamit! Mert Mary volt Helene kedvence,
és rendszerint nagyon elnézően bánt vele.
– Legalább mesél nekem Rudolfról – tette hozzá Mary. – Ez egy
kis vigaszt nyújt azért, hogy ő maga olyan unalmas.
Sophie Mary panaszait csak nehezen tudta megérteni.
Természetesen a harminckét éves Miguel von Braganza már felnőtt
férfi volt. De karcsú alakjával, sötét hajával és szemével igazán jól
festett, és Sophie-t távolról Richard von Löwensteinra emlékeztette.
Kicsit megvigasztalódva nyújtotta át Miguelnek a táncrendjét,
amelybe a férfi rögtön két táncra is beírta magát, egy polkára és egy
keringőre. Sophie magabiztossága azonban gyorsan elpárolgott,
amikor Hanna füzértánc partneré, az egyik ifjabb Kinsky gróf,
valamint Helene fivérei,

Aristides és Heinrich Baltazzi is felkérték Őt táncolni.

Nyilvánvalóan a Vetsera hölgyek is besegítettek egy kicsit az
uraknak, hogy megakadályozzák, hogy Sophie petrezselymet
áruljon, és az egész este folyamán ülve maradjon.
Bárcsak véget érne már ez a cirkusz! – sóhajtott némán, és
mérföldekkel távolabbra kívánta magát.

Richard rosszkedvűen riadt fel sötét gondolataiból, amikor a

bérkocsi egy heves rántással megállt a Salesianergassén, a
Vetsera-palota előtt. Valójában egyáltalán nem érzett kedvet, ahhoz,
hogy most még egy farsangi bálra is elmenjen.
De még mindig jobb volt, mint egyes– egyedül ücsörögni sötét,
kétszobás lakásában a Hofburgban. Ezt a szállást a vár épületének
földszintjén Rudolf ajánlására kapta meg, és azóta lakott itt, hogy két
évvel ezelőtt újra belépett a kíséretébe szárnysegédként.
Mindamellett csak néhány forintjába került havonta. Ráadásul ő is –
mint a vár minden lakója – jogosult volt arra, hogy jutányos áron
jusson jó ételhez az udvari konyháról. És az inasa is kapott szállást
a cselédek lakrészében.
Ennek ellenére volt egy üröm az örömben: hölgy látogatót nem
vihetett a várba. A nőtlen férfiakra vonatkozó szigorú előírások rá is
érvényesek voltak.
Tehát ma estére kibérelt egy luxuslakosztályt a Grand Hotelben a
Karnter Ringen, amit valójában meg sem engedhetett volna
magának. A zsoldja nem emelkedett számottevően amiatt, hogy
Rudolf kíséretébe tartozott, főként, hogy továbbra is századosi
rangban maradt.
De Olga Popov, a bécsi Hofoper Oroszországból származó
balerinája számára, akibe Richard néhány hete fülig beleszeretett,
csak a legjobb számított megfelelőnek. Ugyan biztosan nem ő volt
az egyetlen, aki körberajongta Bécs színházi égboltjának ezt a
felemelkedő csillagát.
Richard a táncosnőt négy héttel ezelőtt látta először, amikor
megnézte a Giselle című balett egyik előadását. Ugyan Olga ebben
csak egy mellékszerepet táncol, de a trónörökös udvari páholyából
nézve azonnal feltűnt neki a lány előkelő szépsége.
 Valójában Rudolf is részt akart venni az előadáson. De valami
mégis közbejött, amitől Richard már évek óta félt: Rudolf elkapta a
trippert, ahogy köznyelven a nemi úton terjedő gonorrheát
emlegették. És ami még rosszabb, úgy néz ki, hogy a feleségét,
Stefániát is megfertőzte vele.
Azóta nem csak a trónörökös már azelőtt is roskatag házassága
ment végérvényesen tönkre. Mert mindkettőjük számára szokatlanul
komoly tünetekkel járt a betegség: Rudolf súlyos húgyúti
gyulladásban szenvedett. A fertőzés ezenfelül még mindkét szemére
is átterjedt, ami gyakori kísérőjelensége volt a trippernek. Rudolf
magánorvosa úgy vélte, hogy a gyulladás valószínűleg annak a
következménye, hogy a trónörökös közvetlenül a fertőzött nemi
szervek érintése után kézmosás nélkül megdörzsölte a szemét.
Úgy tűnt, a főhercegnő még súlyosabban megbetegedett. Olyan
erős hasi fájdalmai voltak, hogy az orvosok attól féltek, az egész
alteste begyulladt. Ezáltal véglegesen terméketlenné válhat, ami
ugyan ritka, de nagyon komoly kísérőjelensége a gonorrheának,
árulta el Rudolf bizalmasan Richard-nak a legutóbbi találkozásukkor.
Most a trónörökös magas lázzal ágyban feküdt, és amint
mindkettejük számára lehetségessé válik, a feleségével együtt egy
gyógyüdülésre fog utazni a Dubrovnik közelében található adriai–
tengeri szigetre, Lokrumra. Ezzel Richard állandó pluszpénzforrása
egyelőre elapadt.
Különben is, az a néhány forint, amit Rudolf hébe-hóba adott neki,
az Olga Popov miatt felmerülő kiadásaira legkevésbé sem lenne
elég. Ezért Richard már a fekete hajú és fekete szemű szépséggel
való első találkozása után felkeresett egy uzsorást, aki iszonyú
kamattal kölcsönadott neki ezer forintot.
 Ennek az összegnek egy részét Richard még aznap este
vakmerőén feltette a játékasztalon. És Fortuna valóban kegyes volt
hozzá. Több mint háromszáz forint nyereséggel hagyta el a kaszinót.
De a pénz homokként folyt el a keze közül, mióta Olgát ismerte.
Még annak az előadásnak az estéjén, amikor először látta őt,
küldött a táncosnő öltözőjébe egy hosszú szárú rózsából kötött
csokrot és drága pezsgőt. De az a reménye, hogy Olga meghívással
fog reagálni rá, nem vált valóra. Azon az estén egyáltalán nem
hallott róla semmit.
Richard a következő előadáson is megjelent, ismét küldött virágot
és pezsgőt, és ismét nem hallott róla semmit.
Végül vett magának jegyet egy, a színpad közelében lévő helyre a
nézőtér második sorába, amiért szintén sokkal többet fizetett, mint
amennyit valójában megengedhetett magának. De ezúttal megérte a
befektetés. Rögtön odadobott Olgának egy rózsacsokrot, amikor az
előadás után meghajolt az egész együttessel együtt, a viharosan
tapsoló közönség előtt.
Olga közelről szemlélve is sokkal vonzóbb volt, mint a
prímabalerina, aki Giselle szerepét táncolta. Ezért virágból is a
sokszorosát kapta. Richard szíve száguldani kezdett, amikor Olga a
csokrok tengeréből, ami törékeny lábai előtt hevert, csak az övét
emelte fel, az ajkához szorította, és aztán egy csókot dobott neki.
Miután Richard egy újabb üveg pezsgőt küldetett az öltözőjébe,
ezúttal megkapta azt a meghívást, ami után vágyakozott. Olga
megengedte neki, hogy az előadás után elvigye valahová. A Sacher
szálló éttermét választotta ki ehhez, az egyik legdrágább éttermet
egész Bécsben.
 Richardnál egyáltalán nem is volt annyi pénz, mint amennyit egy
intim, az egyik szeparéban elköltött vacsora után le kellett rónia.
Csak a tény miatt, hogy Rudolf kíséretébe tartozott és a Hofburgban
lakott, engedhette meg magának, hogy az összeget másnap kelljen
kiegyenlítenie. A Sacher egyik lakája vitte el hozzá a lakására a több
mint ötvenforintos számlát, ami a havi zsoldjának több mint a
negyedét tette ki.
Ennek ellenére egyetlen pillanatig sem bánta ezeket a kiadásokat.
Olga elbűvölő nő volt, akit egyelőre nem üldözött a szerencse
életében, mint ahogy nyíltan rábízta ezt a titkot. Elszegényedett
orosz nemesi családból származott, és már gyerekként a tánc
mellett kötelezte el magát, megszökött otthonról, hogy egy
vándorszínészcsoporthoz csatlakozzon, mesélte neki már az első
találkozásukkor.
Kemény, mindennapos gyakorlás által végül egy orosz
balettcsoporthoz szegődött, amivel Bécsben kötött ki. Különböző
tinglitangli együttesekkel való fellépések után sikerült végül
bekerülnie a Hofoper balettkarába. Ott, szintén a legkeményebb
gyakorlásnak hála, a tánckarból most szólótáncosnővé lépett elő.
Ha Richard csak egyszer is hideg fejjel utánaszámolt volna, hogy
Olga, aki azt állította, hogy még csak húszéves, mindezt ilyen rövid
idő alatt hogyan érte el, akkor feltehetőleg bizalmatlanná vált volna.
De az izzó szemű táncosnő vonzerejének már menthetetlenül a
rabjává vált. Egyébként éles esze úgy tűnt, mintha kikapcsolt volna.
Legfőképp azért, mert Olga rövid pórázon tartotta.
További költséges találkozások ellenére teljes három hétig
szemérmesen húzta őt, hogy az egyre sürgetőbbé váló
szenvedélyének engedjen. Csak egy héttel ezelőtt került sor az első
szerelmes éjszakára a Grand Hotelben, ami Richardot
végérvényesen Olga bűvkörébe vonta, és az érzékeit teljesen
elködösítette.
Egyetlen másodpercig sem tűnődött azon, hogy az ágyban
állítólag szinte teljesen tapasztalatlan nő honnan tett szert arra a
számtalan fortélyra, amiket eddig csak a bordélyok miliőjéből ismert.
– Valószínűleg szerelmi őstehetség vagyok – mosolygott rá Olga,
amikor ő, egy újabb szenvedélyes ölelkezés után, kimerültén a
karjában tartotta, és csodálkozását fejezte ki afelett, hogy miféle,
mindent elsöprő érzelmeket vált ki belőle. \
Hogy már nem volt szűz, az nem lepte meg Richardot,
ellenkezőleg, még sajnálta is a lányt.
– Nem volt könnyű számomra, hogy az utamat járjam – árulta el
neki Olga lesütött szemmel már az első találkozásukkor a
Sacherben. – Mindent latba kellett vetnem, ami csak hatalmamban
állt, ha érti, mire gondolok – tette hozzá füstös hangján és
összetéveszthetetlen idegen akcentusával.
Richardnak mindegy volt. Most ez az egzotikus teremtmény neki
ajándékozta a szerelmét. A világ legszerencsésebb férfijának érezte
magát.
Ma azonban először koppant nagyot a fellegek közül a tények
talajára.
– Van egy nagy kérésem hozzád – suttogta a fülébe Olga, amikor
reggel, szerelmes éjszakájuk után felébredtek a szobájukban, a
Grand Hotelben. – De nem tudom, hogy meg fogod-e tenni nekem. –
Szomorú arckifejezéssel harapott telt, piros ajkába.
– Mindent megteszek érted, szerelmem! Mindent, amit csak
akarsz! – fogadkozott Richard.
 Olga ragyogóan rámosolygott.
– Akkor a következő találkozásunkra itt, a hotelben az egyik
fejedelmi lakosztályt szeretném!
Richard nagyot nyelt. Már ezért a szobáért is harminc forintot
kellett fizetnie. Egy lakosztály még drágább lenne.
És valóban, a kifinomult eleganciával berendezett lakosztályért,
ahol a mai találkozónak kellett volna zajlania, száz forintot kellett
kipengetnie, amikor tegnapelőtt lefoglalta. De ma Olgái nem jelent
meg, hanem mindössze egy levélkét küldött neki a recepcióra.
„Maeste nemtudok jöni. ” A lány hibás helyesírása először tűnt fel
neki. Azonban orosz származása következményének tartotta. „Az
eggyik koleganő héjét, aki megbetegedet, kel eltáncónom a villik
kirájnőjét. Ez egy natyszerü – a következő szót csak a levélke
szövegkörnyezetéből tudta kikövetkeztetni. eséjy számomra, amit ki
kelhasznánom. Eztbisztos megérted. Szeretetel: Olga. ”
Valójában Olgának ma szabad estéjének kellett volna lennie.
Ugyan Richard nagyon is megérette, hogy újabb előremenetelt jelent
számára, hogy végre eltáncolhatja ezt a szerepet. A villik királynője
volt a legjelentősebb szerep a Giselle című balettben a
prímabalerina után. Olga ugyan képes volt rá, de eddig
póttáncosként még nem léphetett fel soha.
Richard csalódottsága mégis mérhetetlen volt. Főleg, hogy Olga
előtte már egész héten úgy tett, mintha nem hagyhatna ki fontos
próbákat, ami miatt esténként túl fáradt ahhoz, hogy vele
találkozzon.
Természetesen a szálloda igazgatója megtagadta, hogy
Richardnak akár csak egyetlen krajcárt is visszatérítsen a száz
forintból. Mégis szerencséje volt a szerencsétlenségben. Éppen,
amikor frusztráltan azon töprengett, hogy egyedül szálljon-e meg
ebben a luxusban, hogy azt a szörnyű nagy összeget legalább ne
teljesen hiába fizesse ki, érkezett egy magyar gróf egy hölgy
kíséretében, aki örömmel átvette a lakosztályt. Főleg, hogy Richard
addig még be sem tette oda a lábát.
Csak a saját, a Grand Hotellel összehasonlítva hitvány szobájába
vezető úton jutott eszébe a meghívás, melyet Aristides Baltazzi
továbbított neki a heti találkozásukon a zsokéklubban. Ma este a
nővére, Helene Vetsera palotájában jelmezbált tartanak. Habár
Richard szokásos módon egyenruhában volt, de ez a gálaváltozat
volt, amit eredetileg az Olgával való találkozás miatt vett fel. Ez
sokkal elegánsabbnak számított, mint bármilyen farsangi jelmez.
Tehát elindult.
Aztán kiszállt a bérkocsiból, kifizette a kocsist, és bekopogtatott a
faragott bejárati ajtón lévő sárgaréz kopogtatóval. Elmúlt tíz óra. A
bál már rég elkezdődött, ahogy hallotta, mert a zenekar épp Johann
Strauss egy ismert keringőjét játszotta. A kapu természetesen már
nem volt nyitva, a meghívott vendégek rég megérkeztek.
Mégis hamar kinyitották. Miután Richard levette a köpenyét, a
nyilvánvalóan szintén a jelmezbál tiszteletére livrét és ódivatúan
púderezett parókát viselő lakáj felvezette őt a kanyargós
márványlépcsőn a félemeleten lévő bálterem bejáratához.
Richard bepillantott az ünnepélyesen feldíszített terembe. Mint
ahogy várta, a tánc már javában tartott. Tanácstalanul egyik lábáról a
másikra helyezte a testsúlyát. A lányok a táncaikat természetesen
már rég elígérték, legalábbis a színes jelmezeket viselő, csinos
grófkisasszonyok.
Hirtelen hátulról megszólította valaki.
 – O, de jó, hogy mégis eljött! – Amikor megfordult, Helene Vetserát
látta meg, a háziasszonyt, aki „éjszakának” öltözött be, mint ahogy a
sok arany csillag jelezte éjkék köpenyén és sötét hajában. Miközben
Richard meghajolt és csókot nyomott kesztyűs kezére, hirtelen
eszébe jutott, hogy még csak egy aprócska ajándékot sem hozott
magával. Legalább azokat a rózsákat, amiket Olgának rendeltem,
elhozathattam volna a lakosztályból, szaladt át a fején. Vagy
megtarthattam volna a drága desszertet, amit ma délután külön
megvettem a Café Prinzessben, ahelyett, hogy a magyar férfinak
ajándékoztam volna, hogy adja át a vele lévő hölgynek.
De Vetsera bárónőt látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy
Richard üres kézzel jött. Helene az ajkát Richard füléhez közelítette.
– Egy nagy szívességre szeretném kérni önt.
Richard figyelmesen meghallgatta, és utána a fiatal nőre pillantott,
aki még majdnem kislány volt, és egy gazdagon hímzett jelmezben
ült az ajtó közelében, miközben szomorú arckifejezéssel szemlélte a
táncolókat. Tűrhetően csinos, szőke lány volt, összesem lehet
hasonlítani Olgával, gondolta Richard keserűen.
Ekkor eszébe jutott még egy mulasztás.
– De... de... – habogta, és ismét átkozta magát a hanyagsága
miatt. – Sajnos nincs nálam semmi a...
– Ha szüksége van néhány csokorra a füzértánchoz, nos, abban
nincs hiány – találta ki Helene Vetsera a mondatának ki nem
mondott részét. Karon fogta Richardot, és egy oldalsó helyiségbe
vezette, ami szemlátomást gardróbként szolgált. Ott voltak a
grófkisasszonyok füzértánckosarai, amelyekbe a csokraikat
gyűjtötték, amiket a bál csúcspontján fognak ajándékozni nekik.
Most még természetesen üresen álltak.
 Helene elhúzott egy függönyt. Mögötte volt egy lapos fűzfa kosár
tele csokrokkal.
– Szolgálja ki magát! – szólította fel. – És higgye el nekem, ezzel
egy fiatal lányt ma este nagyon boldoggá fog tenni.
Legalább egy nő, akinek a szolgálatára lehetek ~ sóhajtott fel
magában Richard. Aztán szemügyre vette a virágokat, és végül egy
szegfűből és liliomból kötött csokorért nyúlt, félretette, és elindult a
bálterembe.

Sophie alig tudta felfogni a szerencséjét, amikor Richard von

Löwenstein udvariasan meghajolt előtte, hogy a füzértánchoz
vezesse.
Már azelőtt két keringőt is táncoltak együtt.
– Szabad lesz, nagyságos kisasszony? – Sophie nem vette észre,
hogy az unalomnak bármi nyoma lenne Richard hangjában.
– Szíves– örömest – mosolygott, és a férfi felé nyújtotta a jobb
kezét. Örült, hogy ezüstszínű, halpikkelymintával hímzett kesztyűje
elrejthette, hogy izgatottsága miatt a tenyere nyirkos volt az
izzadságtól.
– És milyen felséges tengeri lényt jelenít meg? – kérdezte Richard
már akkor, amikor először a táncparkettre vezette.
– Ó, semmilyen felséges lényt – felelte Sophie szerényen. – Csak
egy egyszerű sellőt.
– Tehát szereti a tengert?
Sophie enyhén elpirult.
– Sajnos még sosem jártam ott. De úgy sejtem, nagyon tetszene
nekem.
 A füzértánc azonban a résztvevők teljes figyelmét igényelte, és
egyelőre nem kínálkozott több alkalom a beszélgetésre.
Hector Baltazzi, a táncmester irányította a párokat a különböző
pozíciókra, aztán jelt adott a zenekarnak.
– Üdvözlés! – kiáltotta. A táncosok engedelmesen végrehajtották
az előírt lépéseket. Az urak ütemre elvonultak a hölgyek előtt, és
meghajoltak, miközben a hölgyek könnyedén megemelték a
szoknyájukat, és pukedliztek.
Egyes urak máris elkezdték a virágcsokraikat, amiket néhány, a
táncparkett szélén álló szolga a jelzésükre odanyújtott nekik,
odaajándékozni választott hölgyüknek, akik mosolyogva fogadták el.
A grófkisasszonyok pedig átadták őket a személyzet egy tagjának,
aki a nevükkel megjelölt kosárba helyezték azokat.
Sophie jól látta, hogy a hölgyek nem csak a táncpartnerüktől
kaptak csokrokat. Ők viszonzásul a kiválasztott férfiakat színes
papírérmekkel ékesítették, amit vagy ők hoztak magukkal, vagy a
vendéglátótól kapták.
Amikor a kör véget ért, és Richard újra Sophie elé került, átadta
neki az első csokrot, amit eddig kapott. A halvány rózsaszín szegfű
és a fehér liliom csodásán harmonizált a jelmezén és a hajában lévő
azonos színű tavirózsákkal.
Honnan tudhatta vajon, milyen a farsangi jelmezem? – töprengett
Sophie, de aztán az este váratlan fordulata miatt érzett öröme újra
felülkerekedett rajta, és a kezét nyújtotta Richardnak, amikor a
füzértánc következő részét bejelentették.
A füzértánc folytatódott. A táncosokat többször felkérték, hogy
váltsanak partnert, bizonyos lépéseknél új párok is kialakultak.
Sophie Richardnak már rég betett egy papírérmét az egyenruhája
zakójának a zsebébe, és további csokrokat kapott Miguel von
Braganzától és Aristides Baltazzitól.
Természetesen nem kerülte el a figyelmét, hogy a Vetsera
nővéreket, különösen Maryt, egyenesen elárasztották csokrokkal.
Nyilvánvalóan nem csak ő maga tartotta Maryt az este legvonzóbb
fiatal hölgyének. Dús, sötét haját hátul feltűzte, és hattyútollakkal
díszítette. A feltűzött kontyból néhány lökni – amit hajsütő vassal
göndörítettek be neki – a válla alá omlott. Finom, kerek arca, sűrű,
ívelt szemöldöke, a gödröcske szív alakú ajka felett és
őszibarackszínű arcbőre hasonlított az anyjáéra, Helenéére,
ugyanakkor mégis a maga egészen egyedi módján volt vonzó.
A tollakkal teljesen beborított fehér ruha úgy állt Maryn, mintha
ráöntötték volna, és kiemelte buja alakját. Legalább két évvel
idősebbnek tűnt. Ha Sophie már ismerte volna ezt a szót, akkor
Mary kisugárzását „érzékinek” nevezte volna. Azonban más. vonzó
fiatal hölgyek, mindenekelőtt a szintén rendkívül csinos Kinsky
grófkisasszonyok is sok csokrot kaptak. A kosaraik szinte csordultig
voltak az ajándék virágokkal.
De Sophie-nak ez mindegy volt. Még ha nem is kapott volna két
további ’ csokrot, egyet akkor is hazavitt volna. Richard von
Löwenstein személyes ajándékát. Ezt nem cserélte volna el egyetlen
lány teli virágkosarával sem.
A füzértánc több mint fél órával később fejeződött be egy vad
polkával. Sophie teljesen kifulladva állt meg, amikor a zenekar utolsó
hangjai is elhalkultak.
Richard ismét udvariasan meghajolt előtte, miután odavezette az
egyik székhez, amelyeket a tükörterem hosszanti falánál
sorakoztattak fel.
 – Rendkívüli öröm volt számomra. De sajnos most el kell
búcsúznom. További csodálatos estét kívánok önnek.
– O, hát nem is marad az éjféli vacsoráig? – kérdezte Sophie
meglepetten. Természetesen azt remélte, hogy Richard lesz a bal
oldali asztalszomszédja. És már alig várta a finom ételeket. A
desszertet Vetsera bárónő a Café Prinzessből rendelte.
Természetesen a mokkaherceg– tortácskák is közte voltak.
Richard ismét meghajolt.
– Rendkívüli módon sajnálom, von Werdenfels grófkisasszony. De
sajnos holnap kora reggel, hat órakor szolgálatba kell lépnem, és
félek, túl fáradt leszek, ha nem hagyom el most a bált.
Ugyan Sophie nem sejtette, hogy ez hazugság, hiszen Rudolf
főherceg betegen feküdt otthon, így Richard másnap akkor érkezhet
és távozhat, amikor akar, Sophie mégis úgy érezte, mintha
belenyilallt volna valami.
Valami kellemetlenül érintette a férfi viselkedésében. Mintha torkig
lenne ezzel a bállal és velem is, gondolta elbizonytalanodva.
Próbálta megőrizni lágy arckifejezését, és elrejteni a
csalódottságát.
– Feltehetek önnek még egy utolsó kérdést?
Richard bólintott, bár egy leheletnyit türelmetlenül.
– Honnan tudta, hogy melyik virágok fognak illeni a ruhámhoz? –
Amint kimondta a kérdést, ostobának érezte magát, és
legszívesebben visszaszívta volna a szavait. Elpirult.
Richard válasza mégis sokkolta. A férfi kissé gúnyosan
elmosolyodott.
– Hiszen egy pillanatra szemügyre vehettem a jelmezét, mikor
Vetsera bárónő felkért, hogy vezessem önt a füzértánchoz. Így
természetesen igyekeztem a rendelkezésre álló csokrok közül a
legjobban illőt kiválasztani.
– Ó! – Több nem jött ki Sophie száján. Tehát innen fúj a szél! Ez a
férfi, akit ő annyira vonzónak talált, szintén csak együttérzésből és a
vendéglátó kérésére táncolt vele. Hogy a bál csúcspontján ne
maradjon ülve. Legszívesebben a homlokára csapott volna. Mégis
hogy lehet valaki ennyire buta, dorgálta meg saját magát
gondolatban.
Hangosan annyit mondott, olyan méltóságteljesen, amennyire
csak lehetséges volt számára:
– Akkor én is szép estét kívánok önnek, és nyugodalmas jó
éjszakát.
Ha Richard von Löwenstein észre is vette saját tapintatlanságát,
vagy az netán szándékos volt, nem mutatta ki, sőt arcizma se
rándult. Egy utolsó meghajlás kíséretében megfordult, és az ajtó felé
indult.
A gong, ami a vendégeket az éjféli vacsorára hívta, először
hangzott fel. A három nagy szalonban, amik a tükörterem mellett
helyezkedtek el, különböző asztalokat terítettek meg hozzá.
Bármilyen pompás volt is a Vetsera-palota, a félemeleten azonban
csak egy nagy terem volt, ahol a tánc zajlott. Ugyanilyen nagyvonalú
étkező nem volt.
Mary odalépett Sophie-hoz.
– És jól szórakoztál az imádottaddal? – ugratta. Aztán kutatva
körülnézett. – Hol is van?
– Már elbúcsúzott – felelte Sophie feszülten.
– A, te jó ég! – Mary a szájára csapta a kezét. – Hiszen akkor
egyáltalán nincsen a vacsorához kísérőd.
 – Nincs is rá szükségem – felelte Sophie. – Kicsit émelyeg a
gyomrom. Egyáltalán nem vagyok éhes.
Mary vizsgálódva méregette őt.
– Befogassak a kocsi elé, és hazavitesselek?
Sophie bólintott.
– Igen, kérlek. Addig lefekszem egy kicsit a ruhatárban. Van ott
egy szófa, hajói tudom.

Amint lefeküdt a vendégek kabátjait elrejtő függöny mögött az

ócska szófára, a könnyek már folytak is az arcán, még ha a
zokogást meg is próbálta elfojtani.
A szófa bármilyen korú hölgy számára rendelkezésre állt, aki
hirtelen megszédült vagy másfajta rosszullét fogta el, és le kellett
feküdnie. Ez egyáltalán nem volt ritka eset, főként, hogy sok nőnek
szorosra húzták a fűzőjét.
Rögtön a ruhatár mögött volt a női mosdó két elválasztott
porcelántoalettel, mint amilyet az 1873-as világkiállításon mutattak
be, és néhány mosdókagyló ugyanolyan anyagból. Természetesen a
palotában régóta volt folyó víz, pedig ez a luxus még a császár
privát helyiségeiben sem volt meg a Hofburgban, mint ahogy
rebesgették.
Sophie csak tudat alatt vette tudomásul a függöny előtti jövés–
menést. Szolgák vitték ki a grófkisasszonyok virágkosarait a
táncteremből. Itt kell megőrizni őket az indulásig. Vihogó bakfisok és
méltóságteljesen csevegő matrónák keresték fel az illemhelyet.
Végül harmadszor is megszólalt a gong. Ez volt a jel, hogy itt az idő,
az asztalhoz kell fáradni.
 Egy darabig semmi mozgás nem volt a függöny előtt. Sophie
egyedül maradt. Mostanra elapadtak a könnyei. Mély beletörődést
érzett. Valószínűleg nekem is olyan sorom lesz, mint szegény
Annelie-nek. Én is aggszűz leszek. Vagy felségül kell mennem egy
idős özvegyhez, akinek egy anyára van szüksége a gyerekei
számára.
Halk zaj szakította ki sötét gondolataiból.
Úgy hangzott, mint egy szipogás. Talán valaki más is olyan
boldogtalan volt, mint ő, és ide menekült?
Halkan felállt, egészen kicsit félrehúzta a függönyt, és kikémlelt a
résen. Meglepetésére von Wilczek grófnőt ismerte fel, Annelie
édesanyját. Lehajolt a Vetsera és Kinsky lányok csordultig tele
kosarai fölé, elvett belőlük három csokrot, és betette őket a lánya
névtáblájával ellátott üres kosárba. Közben halkan sírt.
Hirtelen a függöny, amit Sophie önkéntelenül túl erősen szorított,
reccsenve egy darabon kiszakadt a rögzítéséből. A grófnő
megpördült. Amikor megpillantotta Sophie-t, lemerevedett. Az arca
sötétpirossá vált a szégyentől.
Sophie emlékezett a buta pletykára, amivel tegnap Mary az
iskolából hazavezető úton elütötte az idejét.
– Egy füzértánctolvaj tevékenykedik – mesélte. – Virágokat lop a
gróf– kisasszonyok kosaraiból. Hannának is eltűnt már néhány
csokra.
– És kire gyanakszanak?
Mary megvonta a vállát.
– Valószínűleg egy szolga, akit behoz magával valami mit sem
sejtő vendég, és a csokrokat azután elpasszolja pár krajcárért.
 Amilyen vonzó volt Mary külseje, olyan durvának találta Sophie
néha a kifejezésmódját. A mostohaapja magánkívül lenne, ha ő is
olyan szavakat használna, mint az „elpasszol”.
Ezek nem illenek egy hölgyhöz, ezt még ő maga is így találta. De
Mary anyja, Helene ebből a szempontból is túl engedékeny volt, és
túl sok mindent ráhagyott a kedvenc lányára. Vagy nem értette
egész pontosan bizonyos szavak jelentését. Végül is a német nem
az anyanyelve volt, mert Konstantinápolyban és Angliában nőtt fel.
Most a füzértánctolvaj mindenesetre lelepleződött. Az arisztokrácia
egyik legtekintélyesebb családjának tagja volt az. Természetesen
Annelie ennek a szezonnak az összes bálján ott volt.
Es valószínűleg soha nem kapott egyetlen csokrot sem, vált
hirtelen világossá Sophie számára. Együttérzés fogta el a grófnő
iránt, aki a kétségbeeséstől szinte megkövült. Természetesen anya
és lánya is pontosan tudták, hogy a csokrokat elcsenték. De
legalább a szigorú Wilczek apukát, aki egy lovasbaleset miatt már
nem tudott járni, otthon meg tudják majd nyugtatni, hogy egyetlen
gyermeke legalább egy kis visszhangra talált a társaságban.
Sophie ösztönösen belépett a helyiségbe, és lehajolt a saját
kosarához. Megfogta a három csokrot, és a grófnő felé nyújtotta.
– Vegye el ezeket, nagyságos asszony! Nekem nincs rájuk

szükségem. És senki nem fogja észrevenni, hogy hiányoznak – tette

hozzá egy árnyalatnyi keserűséggel.
Von Wilczek asszony tétovázott. Sophie megértette. A mutatóujját
egy pillanatra az ajkára helyezte.
– A hallgatásomra természetesen számíthat.
A grófnő csak ekkor vette el némán Sophie ajándékát, és betette a
csokrokat Annelie-ébe, amit aztán egy falfülkébe állított, ahol alig
volt észrevehető. Miután visszatette az ellopott virágokat, az ajtóhoz
sietett.
A kezét a kilincsen tartva megállt, végül megfordult. Az arca még
mindig vérvörös volt. Sophie alig fogta fel a szavait, olyan halkan és
szinte érthetetlenül mondta ki őket.
– Isten fizesse meg, kedves kisasszony! Amennyiben én magam
nem tudom megtenni egy napon.
Aztán nesztelenül kisurrant.
 5. fejezet

Török szoba a bécsi Hofburgban

1886. szeptember közepe

– H ! Alexander von
Battenberg lemondott bolgár fejedelmi címéről!
Rudolf újra meg újra beleszívott török cigarettájába, miközben
nagy léptekkel átszelte a szobát, mint ahogy mindig is tette, amikor
izgatott volt. Richard ezalatt a szófán ült a baldachin alatt, és azon
fáradozott, hogy legalább úgy tegyen, mintha figyelne Rudolfra.
– Igen, ez sajnálatos – motyogta. – Pedig hát Battenberg micsoda
reményekkel vágott neki.
Alexander von Battenberg egy német, a Hessen– Darmstadt–
házból származó herceg volt, akit a bolgárok hét évvel ezelőtt
választottak meg uralkodójuknak. Ausztria– Magyarország barátja
volt, és – sikerrel – törekedett arra, hogy megnövelje a bolgár állam
területét. Ezzel azonban ellentétbe került Oroszország érdekeivel, és
néhány nappal ezelőtt, az oroszbarát tisztek sikeres puccsát
követően lemondásra kényszerítették.
– Alig maradt szövetségesünk a Balkánon, hogy Oroszország
egyre növekvő befolyását kordában tartsuk – tűnődött Rudolf. A
trónörökös már évek óta azt a véleményt képviselte, hogy az
Osztrák– Magyar Monarchia jövője a Balkánon múlik, legkevésbé
sem a német nyelvű anyaországokon. Főképp, hogy ott működtek
olyan nyugtalanító nemzeti mozgalmak, melyek támogatták ezeknek
a területeknek a Német Birodalomhoz való csatlakozását.
– Ez természetesen Bismarcknak és Poroszországnak előnyére
válik – folytatta Rudolf. – Sőt Moritz Szeps, akinél az anonim
cikkeimet megjelentetem, úgy véli, hogy Bismarck titokban lepaktált
Oroszországgal. Ilyen messzire én nem mennék, főleg, mivel
reménykedem a német trónörökösben, Frigyesben. Liberális
nézeteket vall, és remélhetőleg nemsokára követni fogja vén apját,
Vilmost a trónon.
– Igen, az jó lenne – motyogta Richard ismét egyetértőén,
gondolatban azonban továbbra is máshol járt.
Újfent Olga miatt aggódott. Ugyan továbbra is szinte minden
kívánságát kiolvasta a szeméből, és emiatt időközben már több mint
ötezer forintos adóssága halmozódott fel, soha nem lehetett őt
kielégíteni. A kislakás a Karter Ringen, Bécs egyik legjobb
környékén, amit már áprilisban kibérelt számára, és eddig meghitt
szerelmi fészkük volt, már nem volt elég neki.
– Rudolf főherceg az ágyasának, Mizzi Casparnak egy egész
házat vett – rágta a fülét Olga hetek óta. – Pedig ő csak egy szajha,
nem művésznő, mint én.
Rudolf nem sokkal a mediterrán Lakrum szigetéről való visszatérte
után, ahol a. gonorrheájából lábadozott, valóban nem tudott
ellenállni a bécsi luxusprostituált vonzerejének. Mint korábban
néhány más szeretőjét, őt is Johanna Wolf bordélyházában ismerte
meg.
Richard nem csodálkozott azon, hogy Rudolf a Bécsbe való
visszatérte után ismét átadta magát a házasságon kívüli örömöknek.
A Lakrumon töltött vakáció minden bizonnyal elviselhetetlen volt
Rudolf és Stefánia számára. Minden jel arra mutatott, hogy Stefánia
a gonorrhea fertőzés következtében meddővé vált. Ezáltal a
kapcsolat rettenetes zsákutcába jutott. Rudolfnak sem arra nem volt
kilátása, hogy férfi trónörököse legyen, sem arra, hogy elváljon
Stefániától – a császári ház szigorú, katolikus elveket vallott. Ők
kerten, úgy tűnt, feloldhatatlanul egymáshoz vannak láncolva.
Miközben Rudolf azon fáradozott, hogy a feleségét, ha csak lehet,
elkerülje, Stefánia kémkedett utána, és folyton szembesítette a
hűtlenségével. Azonkívül megtagadta tőle, hogy együtt lehessen
szeretett hároméves lányával, Erzsivel.
Talán ezért voltak olyan erősek Rudolf érzelmei Mizzi Caspar iránt.
Richard a trónörökös korábbi ágyasaival összehasonlítva semmi
különlegeset nem tudott felfedezni benne. De ezúttal többről volt
szó, mint csak egy rövid affér.
– Mizzi az én igazi nagy szerelmem – magyarázta Rudolf alig
néhány héttel a kapcsolat kezdete után. Richard egyszerre
csodálkozott és viszolygott a dologtól. – Veszek neki egy saját
bérházat. Ott tisztességes háztulajdonosként élhet, és nem kell
többé más férfiakkal foglalkoznia.
Richard meg volt rökönyödve.
– Rögtön egy egész házat vásárolsz neki? Ki tudod azt fizetni?
Rudolf apanázsa ugyan sokkal több volt, mint az ő századosi
zsoldja, de az ingatlanárak Bécsben magasak voltak.
– Moritz Hirsch báró kölcsönad rá pénzt – magyarázta Rudolf.
Hirsch egy zsidó származású bankár volt, és Rudolf atyai pártfogója.
Arra is késznek mutatkozott, hogy Rudolf egy másik zsidó barátját,
az időközben súlyosan eladósodott lapkiadót, Moritz Szepset
felkarolja. Szeps összeveszett és szakított a Wiener Tagblatt
szerkesztőségével, és rögtön meg is alapította a Neues Wiener
Tagblattot. Ez egy olyan tranzakció volt, amely teljes, egykor nagyon
is tekintélyes vagyonába került.
A trónörökös nem habozott sokáig, hogy szavait tettekre váltsa.
Mizzi most egy házban lakott a Heumühlgassén, Bécs drága 4.
kerületében, Wiedenben. Paradox módon a bordélytulajdonos
Johanna Wolf éppen itt tevékenykedett madámként, aki a
fehérneműboltját – ami álcázásul szolgált a valódi tevékenységére –
haladéktalanul áthelyezte Mizzi házába.
Olga ezt a fejleményt Richard számára megmagyarázhatatlan
féltékenységgel követte, és végül ő maga is hasonló követeléseket
támasztott.
– Olga, én nem engedhetem meg magamnak, hogy vegyek neked
egy házat – magyarázta Richard teljes nyíltsággal. – Nekem nincs,
aki ekkora összeget kölcsönadna, mint amekkorát Rudolf kap Moritz
Hirschtől. Végül is csak a nem túl vagyonos von Löwenstein család
elszegényedett oldalágának a sarja vagyok, és kizárólag a
századosi zsoldommal rendelkezem!
– Ó, jaj! – Ez volt Olga egyetlen reakciója. Nyilvánvalóan eddig a
Rudolf trónörökössel ápolt szoros barátsága miatt illúziókban
ringatta magát Richard helyzetével és vagyonával kapcsolatban. Ez
után az őszinte megnyílás után Richard nem tudta elhessegetni azt
a benyomását, hogy Olgának az iránta táplált érzelmei kihűltek. Újra
és újra ürügyként használta a kimerítő próbákat és előadásokat,
hogy esténként ne kelljen találkoznia vele. Ha viszont Richard
meglátogatta, akkor az iránta érzett szenvedélye mégis töretlennek
tűnt, úgyhogy Richard nemegyszer titulálta magát bolondnak emiatt.
Míg a legközelebbi alkalommal Olga el nem utasította őt.
Ekkor ugyan már nem saját házat követelt, de a mindenféle
luxuscikkek iránti kívánságait folyamatosan Mizzi Casparra utalva
indokolta.
Csak tegnap este áradozott egy briliáns karkötőről, amit a k. u. k.
udvari ékszerész, Köchert kirakatában látott.
– Bár ötszáz forintba kerül – ismerte be. – De Bécs leghíresebb
ékszerboltjából van. Sissi császárnénak is ő készítette a
gyémántcsillagokat.
Mint mindenki Bécsben, természetesen Richard is tudott erről.
Legalábbis mióta Franz Xavér Winterhalter udvari festő 1865-ben
lefestette a császárnét ezekkel a ragyogó csillagokkal a hajában.
Ugyan a leghalványabb sejtelme sem volt róla, honnan
szerezhetné meg az ötszáz forintos összeget, Richard ködösen
megígérte, hogy megnézi, mit lehet tenni. Egy varázslatosan
szerelmes éjszaka volt a jutalma, ami átmenetileg teljesen elaltatta a
kételyeit. De ma, a másnap fényében a dolog ismét másképp festett.
Megint szerencsét kell próbálnom a rulettasztalnál– sóhajtott
csendesen magában, amikor Rudolf hirtelen megállt előtte, és
nyíltan nekiszegezte a kérdést.
– Tehát, mi a véleményed, igaza van Moritz Szepsnek?
Richard elvörösödött.
– Biztosan nincs – felelte találomra, abban a hiszemben, hogy
Rudolf még mindig a német kancellárnak, Ottó von Bismarcknak az
orosz cárral kötött titkos paktumáról beszél. – A Német Császárság
lojális marad Ausztria– Magyarországhoz, ha valóban háborúra kerül
sor Oroszországgal.
 Rudolf elhúzta a száját, és gúnyosan végigmérte.
– Nekem úgy tűnik, te egyáltalán nem figyeltél rám, barátom –
olvasta Richard fejére. – Ugyanis épp azt kérdeztem tőled, hogy a
külügyminiszterünk, Kálnoky a Német Császársággal szembeni
szolgalelkű politikáját még egyszer pellengérre állítsam-e a Neues
Wiener Tagblattban. Szeps mindenesetre attól tart, hogy egy ilyen
cikk miatt megint elkobozhatják az egész kiadást. Ezt inkább nem
akarja megkockáztatni szűkös anyagi helyzetében.
Richard arca most már egyenesen lángolt.
– Kérlek, bocsáss meg, Rudolf. Igazad van, gondolatban éppen
valahol teljesen máshol jártam.
– Erről az Olgáról van szó? – Rudolf ismét telibe talált.
Richard bólintott.
– Egy karkötőre vágyik Köcherttől – ismerte be.
– Amit te egyáltalán nem tudsz kifizetni – vonta le a következtetést
Rudolf.
Richard némán bólintott. A Mizzi Casparral való kapcsolata előtt
ekkor valószínűleg Rudolf felajánlotta volna neki, hogy kölcsönadja a
kívánt összeget. Most elmaradtak az ilyen ajánlatok, mivel maga
Rudolf is pénzszűkében volt.
Richard mély lélegzetet vett.
– Felteszek néhány forintot a játékkaszinóban. Ott már
néhányszor nyertem.
Es pontosan ugyanannyiszor, ha nem szinte mindig, vesztettem –
futott át a fején, amit azonban nem mondott ki.
– Beszélned kellene Mizzivel egyszer Olgáról – szólította fel ekkor
Rudolf, Richard határtalan meglepetésére. – Ők ketten ismerik
egymást régebbről.
 – Régebbről? – ismételte meg hitetlenkedve. Honnan ismerhetne
az ő Olgája egy szajhát?
Rudolf határozottan bólintott.
– Minden egyebet majd a Mizzi elmesél neked. Ma este még
elmegyek hozzá. Bejelentselek hozzá holnap délutánra?
– Igen... igen, kérlek – hebegte Richard. Rudolf ajánlatát
visszautasítani azt a benyomást kelthetné, mintha visszariadna attól,
hogy kapcsolatba lépjen Mizzi Casparral. Ezt a sértést inkább nem
akarta megkockáztatni.
Másrészt, miről fog mégis beszámolni nekem Mizzi? – nyugtatta
magát a Hofburgban található sötét lakása felé vezető úton. Olga
nem érezte jól magát, és nyugalomra volt szüksége, adta értésére a
lány, amikor a Rudolffal való találkozása előtt még gyorsan benézett
hozzá.
Mégis nyugtalanság mardosta gyomortájékon.

Mizzi Caspar háza, Bécs

1886. szeptember közepe, másnap

– Most elmehecc, Kati. Csöngetek, ha kéne valami.

Mizzi Caspar egy laza kézmozdulattal bocsátotta el a szobalányát,
aki éppen teát és süteményt szolgált fel. Aztán Richardhoz fordult.
– Megkínálhatom egy kis tejszínhabbal a szilvás süteményhez,
Richie? Külön kértem Katit, hogy szerezze be a Café Prinzessben.
Ott lehet a legfinomabbat kapni Bécsben. Teljesen friss. – Bécsi
akcentusát leszámítva Mizzi most ismét a tökéletes irodalmi németet
beszélte, ahogy Madame Wolf intézményében tanulta. Ugyan
magázta Richardot, de a becenevén szólította, ahogy az előkelő
bécsi társaságban szokás volt.
Richard megrázta a fejét.
– Köszönöm, nem!
A torka az izgatottságtól teljesen elszorult, úgyis aligha tudna
lenyelni egyetlen falatot is. Hogy ezt ne lehessen észrevenni rajta,
felszúrt egy kis darabot a villájára, és a szájához emelte. A
süteményt úgy rágta el, mintha egy darab gumi lenne, pedig az
illatából ítélve kétségtelenül finom lehetett.
Mizzi figyelmesen szemlélte, és kissé gúnyosan mosolygott.
Törékeny nő volt, sűrű, nagyon sötét hajjal, és majdnem fekete,
kifejező szempárral. Ezzel ő is, mint Olga, megfelelt kora
szépségideáljának. Finom, szabályos vonású arca semmilyen
nyomát nem mutatta annak a bűnnek, amivel egy ideje a
megélhetését fedezte. Nem csoda, hogy a trónörökös teljesen
belehabarodott.
Mizzi ivott egy korty teát, mielőtt magához ragadta a
kezdeményezést.
– Rudolf tegnap este azt mesélte, meg szeretne tudni valamit a
Maruskával való ismeretségemről – rontott ajtóstól a házba.
– Maruska? – Egy süteménymorzsa Richard légcsövébe került, és
erős köhögési rohamot váltott ki. Amikor nagy nehezen újra
lélegzethez jutott, azt krákogta: – Maruska? Ki az a Maruska?
– Így hívta magát Olga Popov akkor, amikor én megismertem.
Richardnak ismét köhögnie kellett, aztán ivott egy nagy korty teát.
Mizzi türelmesen várt, amíg újra a teljes figyelmét neki szentelte.
– De hogy a Maruska a valódi neve– e, azt nem tudom – tette még
hozzá a lány.
 Richardot leverte a víz.
– Akkor egyáltalán nem is orosz nemesek leszármazottja?
Mizzi elnevette magát.
– Ugyammá! – Aztán újra összeszedte magát, és kimértebben
folytatta. – Akkoriban, amikor együtt léptünk fel az „Aranyhattyú”–
ban, azt állította, hogy egy magyar nemes szökött lánya. Pest
környékéről.
– Önök együtt léptek fel az „Aranyhattyú”– ban? – ismételte meg
Richard. Ez egy ismert és meglehetősen hírhedt bécsi
varietészínház volt. Richard még soha nem járt ott, de hallotta, hogy
a táncosnők szinte ruhátlanul lépnek színpadra.
Mizzi bólintott.
– De azt hiszem, Olga, ahogy mostanság nevezi magát, nagyon
szerény körülmények közül származik. Valószínűleg inkább egy
földműves lánya, mint egy grófé.
Richard mély lélegzetet vett.
– Mégis mit tud róla pontosan, Mizzi? – Megpróbálta felvértezni
magát az ellen, ami most fog következni. És amit Mizzitől megtudott,
valóban sokkoló volt.
– Olga már néhány éve Bécsben élt, mielőtt Grazból, a
szülővárosomból idejöttem. Egyszer elmesélte, hogy egy
vándorszínész– társulattal jött, amit hihetőnek tartok. Veleszületett
tehetsége van a tánchoz. Ezzel gondoskodni tudott magáról. De ez
többre nem volt elég.
Richard nagyot nyelt. ’
– Mit jeleit az, hogy „többre”?
Mizzi az ajkába harapott, aztán nyilvánvalóan a kíméletlen
őszinteség mellett döntött.
 – Olga, mint ahogy én is, Madame Wolfnál tanult, hogy nagyon
különlegesen kiválasztott ügyfelek társa legyen. De lustának és
megbízhatatlan
nak bizonyult, ami a tanulást és a képzést illeti, amire Wolf
asszony a hölgyeinél a legnagyobb hangsúlyt fekteti.
Mindannyiunknak legalább egy idegen nyelvet meg kellett tanulnunk.
Én magam folyékonyan beszélek franciául. De Olga soha nem tanult
meg, angolul sem, amivel Wolf asszony később próbálkozott. Még
németül sem tud rendesen írni.
Ez utóbbi Richard számára is ismert tény volt, most azonban
egészen új fényben tűnt fel előtte.
Mizzi folytatta:
– Mivel Olga ráadásul néhány évvel idősebb, mint én, Madame
Wolf türelme egyszer csak elfogyott. Olga ezt valószínűleg érezte,
és megragadta a következő alkalmat, ami kínálkozott számára. Az
intézményben megismerte a Hofoper karmesterét, és már másnap
meglépett vele. A férfi nyilvánvalóan bevetette a befolyását, hogy
Olgát elhelyezze a balett tánckarába.

Olga aztán gyorsan elhagyta, amikor a balettmester is érdeklődni

kezdett iránta. Mellette számtalan afférja volt további magas rangú
férfiakkal. Maga a színházigazgató is köztük volt állítólag.
Mizzi ivott még egy korty teát, és aggódva szemlélte Richardot, aki
időközben egyre nehezebben kapott levegőt.
– Folytassam?
– Igen, kérem – bólintott Richard tompán.
– Egyet meg kell hagyni – szólalt meg először Mizzi Olga javára. –
Nagyon keményen dolgozott, hogy a helyét a balettben ne csak
megtartsa, hanem még tovább bővítse azt. Mára már állítólag a
szólótáncosságig jutott. Igaz ez?
– Most a „villik királynőjét” táncolja – erősítette meg Richard. – Ez
a második legfontosabb szerep Giselle– é után az azonos című
balettben. Ismeri ezt a darabot, Mizzi? – jutott ekkor Richard eszébe.
Megkönnyebbülésére a lány bólintott.
– A villik azok az elvarázsolt nők, akik minden férfit a
szerencsétlenségbe taszítanak? – kérdezte jelentőségteljesen.
Richard testét szúró fájdalom járta át. Ilyen szemmel még sosem
nézte ezt a dolgot. Olga engem a szerencsétlenségbe taszít?– tette
fel magának a kérdést szorongva.
Mizzi továbbra is figyelmesen szemlélte őt.
– Óvatosnak kellene lennie – találta ki Richard félelmeit. Rudolfnak
igaza volt, a lány valóban jó emberismerő. – Azt mondják, már jó
néhány férfi párbajozott Olga miatt. Közülük legalább egy vízbe
vetette magát, amikor Olga elhagyta. Ne hagyja, hogy túlzottan
behálózza magát!
Richard úgy érezte, mintha megbénult volna. A feje átmenetileg
kiürült. Mizzi ismét türelmesen várt, és közben egy darab süteményt
evett.
– Nyugodtan kérdezzen, ha tudni szeretne még valamit – szólította
fel végül Richardot.
Neki valóban eszébe jutott még valami.
– Azt mondta az imént, hogy Olga néhány evvel idősebb, mint ön?
– Igen, úgy saccolom, körülbelül Őt vagy hat évvel – erősítette
meg. – Inkább több, mint kevesebb.
– És ön mennyi is... – Richard megtorpant, mert egy úriember nem
kérdezi meg még egy félvilági hölgytől sem az életkorát.
 -én huszonkettő vagyok – magyarázta Mizzi azonban teljesen
őszintén.
Akkor Olgának legalább hét évvel többnek kell lennie, mint húsz,
amit állított, hogy annyi idős – számolt utána Richard magában.
Hirtelen eszébe jutott még valami. Újabb hőhullám szaladt át rajta.
De a kérdést fel kellett tennie.
– És Olga akkoriban... Madame Wolfnál... amikor még a képzést
végezte. .. – hebegett, anélkül, hogy a lényegre tért volna.
– Úgy érti, hogy már akkor dolgozott-e örömlányként? – találta ki
Mizzi a kérdését.
És ismét kíméletlenül őszintén válaszolt:
– Madame Wolf tulajdonképpen nem engedte meg, amíg a
képzést végeztük. A valóban magas pozíciójú személyiségeknek
kellett volna tartogatnunk magunkat. De néha elutazott. Rudolf
többször elküldte őt néhány lánnyal Vilmos trónörököshöz Berlinbe.
Tudja, hogy ilyen módon is fontos politikai információkat gyűjtünk? –
írta körül elegánsan a szerepüket kémnőként.
Richard erőtlenül bólintott.
– Ezt használta ki Olga, hogy a saját szakállára pluszbevételhez
jusson. Ily módon ismerte meg a Hofoper karmesterét is. Ő gyakorta
felment a második emeletre.
Richard tudta, mit jelent ez. A bordélyház második emeletén
szolgálták ki a kevésbé prominens személyeket, akik ugyan az
alacsonyabb rangú nemesség vagy az előkelő polgárság tagjai
voltak, de nem tartoztak az arisztokráciába vagy a gazdag
burzsoáziába. Ott dolgoztak azok a lányok, akik az elegáns első
emelethez túl öregek lettek, vagy nem sikerült megfelelniük Madame
Wolf erre az ügyfélkörre vonatkozó szigorú kritériumainak.
 Tehát Olga is lotyó volt egykor. Ez a felismerés sokkal jobban
lesújtotta Richardot, mint minden egyéb, amit Mizzi mesélt.
Világéletében büszke volt arra, hogy soha nem keveredett közelebbi
kapcsolatba prostituálttal. Úgy érezte, hogy nem tud elviselni további
részleteket. Hirtelen felállt, és mereven meghajolt.
– Nagyon köszönöm önnek a tájékoztatást, Mizzi. De most sajnos
mennem kell.
Mizzi elnézően mosolygott, és szintén felemelkedett.
– Akkor remélem, hogy hasznára váltak ezek az információk.
Richard felé nyújtotta a kezét, és megszorította az övét. Közben a
férfi szemébe nézett.
– És ne feledje, a villik addig táncolnak a férfiakkal, akiket
behálóztak, amíg azok holtan nem esnek össze. Különösen a „villik
királynője” – tette hozzá esdeklően.
Aztán csengetett a szobalánynak, hogy kísérje ki Richardot az
ajtóhoz.

Bécs belvárosa
1886. októbere

Richard fütyörészve közeledett Olga lakásához a Kártner Ringen.

Rudolf főherceg váratlanul lemondta a kísérete késő délutánra
meghirdetett megbeszélését. Még csak három óra volt.
Mivel lágyan sütött az őszi nap, Richard a lovát a Hofburg
istállójában hagyta, és gyalog indult Olgához. Előtte még beszerezte
a lány kedvenc édességét, a finom, pisztáciás nugáttrüffelt a Café
Prinzessben. A látogatásával, amire a lány csak néhány órával
később számított, meg akarta lepni őt.
Végül is szegénykének az utóbbi hetekben nem volt könnyű dolga.
Alig kezdte el a próbákat az első főszerepére, az erdei tündérre a La
Sylphide című balettben, egy bonyolult ugrás közben kificamodott a
bokája, és súlyosan megsérült.
– Az orvos azt mondta, valószínűleg elszakadt egy ín vagy egy
izom – sírt este Richard karjaiban, miután megmutatta befáslizott
lábszárát. – Most nem tudom kihasználni ezt a csodálatos
lehetőséget, ami kínálkozott számomra. Lehetséges, hogy az egész
szezonban nem tudok már táncolni!
Azóta Richard igyekezett minél jobban elkényeztetni Olgát, ahogy
még mindig nevezte, hogy legalább egy kicsit megvigasztalja. Végül
is néhány héttel ezelőtt, a Mizzi Gáspárnál tett látogatása után
majdnem égbekiáltó igazságtalanságot tett vele.
Akkor heves felindulásában addig sétálgatott Bécs utcáin, hogy
végül arra az elhatározásra jutott, hogy még aznap este tisztázni
fogja a dolgot. Olgának nem volt előadása. Ha nem találta volna
otthon, akkor az csak még jobban megerősítette volna a gyanúját.
De a lány duzzadt szemmel és piros orral nyitott ajtót. A huzatos
színpadon csúnya megfázást szedett össze. Ennek ellenére Richard
eleinte semmiféle együttérzést nem táplált iránta. A gyanakvás, amit
Mizzi ébresztett benne, túlzottan erős volt.
Alighogy leült a szófára a szalonban, már ki is robbant belőle.
– Tényleg egy orosz nemes lánya vagy, vagy csak úgy teszel,
mivel a valóságban egy magyar paraszti családból származol?
Olga döbbenten meredt rá. Szép, majdnem fekete szeme máris
megtelt könnyel.
 – Ki... ? – habogta. – Ki volt az, aki ilyesmit állított rólam?
– Ennek egyáltalán nincs jelentősége – hárított Richard. – Tehát,
igaz vagy sem?
Olga egy pillanatig viaskodott önmagával, amíg végül bólintott.
– Igaz! – suttogta.
– És hogy hívnak valójában, és honnan származol?
Olga szipogott.
– Pest környékéről származom – habogta.
– És valójában Maruskának hívnak – egészítette ki Richard.
Meglepetésére Olga a fejét rázta.
– Nem. Teljesen szokványos nevem van. Erzsébet. – Ez az
Elisabeth magyar megfelelője. – Az apám egy kis darab földet
művelt, az anyám az öcsém születésekor, a gyermekágyban halt
meg. – Felzokogott. – Nap mint nap nehéz munkát kellett végeznem,
ezenfelül vertek is és zaklattak. A földeken és az istállóban való
munka mellett nekem kellett ellátnom az egész háztartást, és az
apámat meg a két fiútestvéremet, mint egy cseléd, ki kellett
szolgálnom. Ez már akkor elkezdődött, amikor még csak hatéves
voltam.
Sírás rázta az egész testét. Kicsordult a könnye, és az orra is folyt.
Richard némán felé nyújtott egy tiszta zsebkendőt, amibe Olga
erőteljesen kifújta az orrát. Richard elbizonytalanodott, de a lány
még nem győzte meg.
– És hogy menekültél el ebből a pokolból?
– Amikor körülbelül tizenkét éves lettem, különösen rosszra
fordultak a dolgok. A bátyám már tizenhat éves volt, durva,
tisztességtelen és erkölcstelen. Egyre gyakrabban kezdett illetlenül
megérinteni. Egy este az apám részeg volt, és Zoltán, így hívták a
bátyámat, egyre tolakodóbbá vált. Elkeseredésemben végül egy
üveggel halántékon vágtam. Aztán kirohantam az éjszakába.
Olga ismét elakadt.
– És aztán? – sürgette Richard.
– A falunkban ekkor fellépett egy mutatványoscsoport. Hozzájuk
csatlakoztam. Volt még ott egy másik, velem körülbelül egykorú lány.
Mariza volt a neve. Nagyon jól táncolt. Az apja engem is megtanított
táncolni, és felfedezte, hogy nagy tehetségem van hozzá. Így
elköltöztem a mutatványosokkal. Haza már úgysem tudtam volna
többé menni. A bátyám agyonütött volna.
Olga gyorsan elmesélte szomorú történetének további részeit is. A
mutatványosoknál ugyan szegényesen megélt, de ezért nemsokára
a testével kellett fizetnie. Ez élete minden további állomásán is így
maradt, legyen az a vándorszínészcsoport, akikkel Bécsbe jött, vagy
a tinglitangli „Aranyhattyú”, ahol fellépett, és végül a színház.
– Különben egyáltalán nem is vettek volna fel a balettbe sem –
zokogta. – Most valószínűleg szajhának tartasz engem – fejezte be
végül könnyáztatta arccal. – Pedig teljes szívemből szeretlek téged,
és hűséges voltam hozzád, mióta ismerlek.
Johanna Wolfot és Mizzi Caspart nem említette. És utólag
visszagondolva Richard szerint ez teljesen rendben is volt. Mert ha
Olga sejtette, ki feketítette be, és ezt nyíltan szóba is hozta volna,
akkor Mizzi Caspar kompromittálódott volna. És ő szemlátomást
csak nagyon felszínesen ismerte Olga sanyarú múltbéli sorsát. Mizzi
információit Olga Johanna Wolfnál folytatott „tanulmányairól” pedig
inkább Richard kiűzte a fejéből. Mindazt, amivel ez a boldogtalan
teremtmény megpróbált kiszabadulni a bajból, egyáltalán nem is
akarta olyan pontosan tudni.
 – Miért nem mesélted el nekem rögtön az igazságot magadról? –
kérdezte ehelyett.
A lány ismét sírva fakadt.
– Féltem, hogy elveszítelek. Végül is álnevet használok, egy orosz
nevet, mivel abból az országból sok híres táncosnő származik. És
fiatalabbnak is adtam ki magam.
Aztán felemelte a fejét, és egyenesen Richard szemébe nézett.
– Azt azonban, hogy nem voltam már szűz, nem hallgattam el
előled – hangsúlyozta szipogva. – Nem rejtettem véka alá, hogy be
kellett vetnem a testemet, hogy előrejussak.
Mivel Olgának ebben igaza volt, ezzel Richard úgy érezte, a lány
javára billent a mérleg. Mert az, hogy nem árulta el neki a múltbeli
afférjainak teljes mértékét, érthető volt. Hisz attól félt, esetleg
elfordulok tőle, gondolta meghatottan.
És ugyan Olga túl beteg volt ahhoz, hogy még aznap este
szenvedélyesen megünnepeljék kibékülésüket, utána harmóniában
éltek egymással, anélkül, hogy Olga múltját még egyszer szóba
hozták volna.
Azóta Richard kitért Rudolf kérdései elől, és Mizzi Caspart
lehetőség szerint elkerülte. Főként, hogy még egy másik súlyos
tehertől is megszabadult: Olga egy szóval sem említette többé a
drága Köchert– féle gyémánt karkötőt, és nem is támasztott egyéb
méltánytalan követelést sem. Ehelyett úgy örvendezett Richard apró
ajándékainak, mintha azok drága ékszerek volnának.
Emiatt is szerzett be Richard Olgának ma megint édességet a
Café Prinzessben. Az az egy forint, amibe a csinosan becsomagolt
dobozka praliné került neki, szóra is alig volt érdemes.
 Meglepetésére a kávéházban az a kis grófkisasszony szolgálta ki,
akivel Vetseráék farsangi bálján a füzértáncot táncolta. Szinte
egyáltalán nem is ismerte fel. Mint mindenki a kávéház kizárólag női
alkalmazottai közül, ő is a hajdanán még Annerl Danzer által
tervezett egyenruhát viselte: egy magas nyakú, sötétkék ruhát
hófehér csipkeszegélyes kantáros köténnyel és egy merevre
keményített vászon főkötővel, szigorú kontyba fogott szőke haján.
Második pillantásra valóban nagyon jól is állt neki.
Ma beugrott segíteni, mert néhány alkalmazott hirtelen
megbetegedett, vallotta be a férfinak szégyenlősen, miután
üdvözölték egymást. A kávéház tulajdonosa a lány nagybátyja.
Richard el tudta képzelni, ahogy az apja, és mindenekelőtt a
nagybátyja, a Löwenstein család hitbizományosa, hogyan fintorogtak
volna ennek hallatán. „Az erkölcsök micsoda hanyatlása, mióta
ezeket az újgazdagokat nemesi rangra emelték! Úgy dolgoznak,
mint a kisemberek, és bármire kaphatóak!”
Ő maga azonban úgy érezte, hogy ez a legkevésbé sem zavarja.
Végtére is Sophie von Werdenfels nyilvánvalóan rendelkezett
valamivel, amivel az ő családja már réges-rég nem, mégpedig a
tisztes jómóddal. Felmenői arisztokratikus gőgjét Richard szívesen
elcserélte volna ezzel.
Most már csak néhány méterre volt Olga lakásától. Fellelkesülve
gyorsította meg a lépteit, amikor hirtelen, azon nyomban megállt.
Olga lépett ki a ház ajtaján. Felismerte világoskék strucctollas
kalapjáról, amit a bécsi Práter virágkorzója alkalmából könyörgött ki
tőle.
A szintén világoskék ruháját a szűk felsőrészével és a tűzött
szoknyával mindenesetre nem ismerte. Mizzi Caspar viselt a néhány
héttel ezelőtti látogatásakor egy hasonló szabású ruhát. Richard
tudta, hogy Mizzi a teljes gardróbját Rudolf költségére újította meg,
mióta a szeretője volt. Tehát Olga ruhája is biztosan az aktuális
szezonból van.
Ráadásul Olga egy cseppet sem sántított. Még tegnap este is azt
állította, hogy fájdalmak nélkül még fellépni sem tud. De most
könnyedén lépkedett az út szélén ide-oda, és közben a csípőjét
ringatta.
Richard tett egy lépést hátrafelé, és elbújt egy nagy pálmadézsa
mögé a Grand Hotel előtt. Amit onnan megfigyelt, attól megfagyott a
vér az ereiben. Egy feltűnésmentes fekete hintó közeledett Olga felé,
és megállt előtte. A belül arany mintás, lila színű ajtó kinyílt, anélkül,
hogy Richard ki tudta volna venni az utast odabent. Olga beszállt a
kocsiba.
A kocsin nem volt címer vagy más ismertetőjel. Richard mégis
azonnal felismerte a rendkívüli szövetről, amivel kibélelték. Cári von
Bombellesé volt, Rudolf főudvarmesteréé, aki a trónörököst már
ifjúkorában bevezette a bécsi félvilági társaságba, ahol Bombelles az
egyik legbennfentesebb élv– hajhászként volt ismert.
Rudolf ezt a kocsit korábban álcázásként használta, amikor
Richard kíséretében Bécs bordélyházait látogatta meg. Mostanában
az ilyen utakra Josef Bratfisch fiákereit vette igénybe, a
magánkocsisáét, hogy a belügyminiszter mindenhol jelen lévő titkos
rendőreit elkerülje, akik a miniszterelnök, von Taaffe megbízásából
lépten– nyomon követték.
Mit művelt Olga Bombelles gróf kocsijában? A fogat ráérősen
indult el Bécs belvárosa felé. Mivel nagy volt a forgalom, csak lassan
haladt, úgyhogy Richard könnyedén lépést tudott tartani vele. A
Kárntner Ringről a kocsi a Kárntnerstrasséra kanyarodott, és a
Stockim-Eisen-Platzról a Grabenre. Ott a járdán ezen az enyhe, őszi
délutánon olyan sűrű volt a tömeg, hogy Richardnak lassítania
kellett, és egy pillanatra elvesztette szem elől a kocsit. Végül újra
megpillantotta a pestisoszlop túloldalán, ahol az út szélén állt.
Richard határozottan odalépett, és feltépte az ajtaját. A kocsi üres
volt.

Café Prinzess, Bécs

1886. októbere, körülbelül fél órával később

Stephan Danzer úgy járkált fel– alá a Café Prinzess

süteményespultja mögött, mint egy ragadozó a ketrecében.
Hatalmas kezét ökölbe szorította.
– Mimi! – utasította végül az egyik felszolgálólányt. – Menj oda
még egyszer a szeparéhoz, kopogj be, és kérdezd meg, hogy
kívánnak-e még valamit az uraságok!
Alighogy a lány eltávolodott, Sophie hallotta, hogy a nagybátyja
bosszúsan tovább motyog:
– Hisz tudtam, hogy ez hiba volt.
A szeparékat Danzer csak néhány hónappal ezelőtt alakíttatta ki a
női terem – ahogyan a kávézórészt nevezték – két falfülkéjében. Ez
főként annak a ténynek a számlájára volt írható, hogy a vendégkör
megváltozott a megnyitás óta. Miközben a régebbi kávéházi rész
számukra továbbra is tabu volt, néhány évvel ezelőttig csak
társasági hölgyek látogatták férfi családtagjaik kíséretében a
kávézót, mivel nem illett nyilvánosan egyedül megjelenniük.
 De tekintettel a császárné rendhagyó viselkedésére, aki sokkal
többet tartózkodott más országokban, mint Bécsben, a szokások
fokozatosan fellazultak a hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó
császári– királyi Bécsben is. Manapság, különösen hétköznap, egyre
gyakrabban érkeztek hölgyek a társalkodónőjük vagy a komornájuk
kíséretében, hogy miután elintézték vásárlásaikat a Grabenen vagy
a Kohlmarkton, Danzer finomságainak örvendezhessenek.
Vasárnaponként egész családok keresték fel a kávézót a közeli
Stephansdomban való templomlátogatás után. Egyedülálló urak is
egyre gyakrabban részesítették előnyben a kávézó elegáns
környezetét a rusztikus, hagyományos, de füsttel teli és hangos
kávéházi teremmel szemben, melyet egy folyosó kötött össze az
előkelő női teremmel.
És hogy diszkrétebb ülőhelyekkel is szolgálhasson, és hogy ne
maradjon le a konkurencia, például a Sacher kávéház mögött,
Danzer nemrég berendeztette a két szeparét. Ezzel akarta lehetővé
tenni a vendégei számára, hogy a nyilvánosság elől rejtve is
tartózkodhassanak itt. Annak szemléltetésére, hogy nem történik
semmilyen erkölcstelen dolog, a fülkéket természetesen drága,
vésett és áttört lengőajtókkal látták el, amelyek ugyan védtek a
túlzottan kíváncsi tekintetektől, de azt is biztosították, hogy a két
nem között ártalmatlanok maradjanak a kapcsolatok.
Eddig a szeparé körül nem is fordult még elő olyan kellemetlen
szituáció, amitől Danzer eredetileg tartott. Rendszerint házaspárok
vagy ismert nemesi családok használták, akik zavartalanul akartak a
kávézóban tartózkodni. Olykor-olykor biztos akadt házas férfi is, aki
diszkréten találkozott itt a szerelmével egy ártatlanul lezajló
légyottra. Az afférok – különösen a nemesség körében –
mindennaposak voltak.
De ma először megtörtént az, amitől Danzer eredetileg tartott: a
lengőajtón lévő vésett nyílásokat egy köpennyel eltakarták, aminek
következtében nem lehetett már belátni oda. Ráadásul gyanús
hangok szűrődtek ki a félreeső fülkéből.
A fiatal felszolgálólány, Mimi tétovázva közeledett a szeparé
lengőajtaja felé. Szemlátomást kellemetlenül érezte magát.
Sophie a homlokát ráncolva szemlélte az eseményeket a helyéről,
a házi készítésű pralinék pultja mögül. Ott szolgált ki ma a
megbetegedett eladólány helyett. Ugyan nem ismerte a finom,
sötétszürke felöltőt és cilindert viselő urat, aki a szeparéban
tartózkodott, de a női kísérőjét bizony igen.
Az a fiatal nő volt, akit májusban a Práterben a virágkorzón
Richard oldalán látott. A virágkorzó egyfajta felvonulás, telis-tele
mindenféle, virágokkal díszített kocsikkal, ami idén a bécsi
tavaszünnep csúcspontját jelentette. Idén első alkalommal került
megrendezésre, a bécsi társaság nagyasszonya, Pauline von
Metternich hercegnő kezdeményezésére. És mint minden olyan
ünnepi alkalomról, melyért ő volt a felelős, erről sem akart senki
lemaradni, aki számított Bécsben.
Sophie és a húga, Milli is felvonultak Stephan Danzer ritkán
használt nyitott fedeles hintójában, természetesen messze az
arisztokrácia elegáns kocsijai mögött. Az üléséből vette észre
Sophie Richardot azzal a hölggyel az út szélén. Ma is ugyanazt a
feltűnő, világoskék strucctollas kalapot viselte.
Micsoda különös véletlen. Alig egy órával ezelőtt vásárolt neki
Richard von Löwenstein itt egy doboz nugátos édességet. A
csomagolás alapján, amit Richard a különböző, választható színes
dobozkák közül kinézett, egyértelműen nőnek szánta a
nyalánkságot. Lehetséges, hogy az ajándék egy egészen másik
hölgynek szól, töprengett tovább Sophie, mivel még mindig
fájdalmasan szúrta, ha Richardot látta. Kiváltképp, ha a férfi figyelme
egy másik nőre irányult.
Mimi félénken bekopogott a lengőajtón.
– Igen, mi van? – hallatszott bentről a férfi mogorva hangja.
– Hozhatok még valamit a nagyságos uraságoknak?
– Nem, hagyjon nyugton, mindenünk van. Ha még pezsgőre lesz
szükségünk, akkor szólunk.
Stephan Danzer homlokán elmélyültek a ráncok. \ finom úriember,
ahogy megvetően nevezte magában, fényes nappal pezsgőt rendelt,
a legdrágábbat, amit csak tartott a kávézó. Hozzá Mimi egy egész
kínálótál színes Petit Fours’– t vitt a szeparéba. Ez már majdnem fél
órával ezelőtt történt.
Sophie nagybátyja intett a felszolgálólánynak.
– Hallottál valamit, Mimi?
A fiatal lány enyhén elpirult, és bizonytalan pillantást vetett Sophie-
ra. Aztán suttogott valamit Danzer fülébe.
– Micsodaaa? Ez hallatlan! – sziszegte a férfi. Az első, a közelben
lévő márványasztalkáiknál ülő vendégek egyből felfigyeltek rá.
Sophie elhagyta a helyét, és közelebb ment a nagybátyjához.
– Pszt, Stephan bácsi! – Egyik ujját az ajkaira tette. – Mégis mi
zajlik odabent, hogy ennyire felizgattad magad?
– Semmi olyan, mint ami egy ilyen fiatal lányt, mint te,
érdekelhetne – válaszolt Danzer szokatlanul nyersen.
 Ebben a pillanatban tisztán kivehető kuncogás hallatszott a
lefüggönyözött lengőajtók mögül. Egy olyan zaj követte, amit Sophie
először nem tudott értelmezni. Úgy hangzott, mint egy röfögés.
A szeparé közelében ülő hölgyek ingerülten pillantottak fel. Egy
idősebb asszony, aki két fiatal lánnyal alig két méterre ült a
lengőajtótól, felháborodottan intett Miminek.
– Fizetni szeretnénk! Kísérjen minket a pénztárhoz!
– De... de... – habogta Mimi. – A nagyságos asszony csak épp
most rendelt. A mandulás melanzsot és a forró csokoládét ebben a
pillanatban készítik az ifjú hölgyeknek. És a mokkahercegtorta is
készen áll már.
Az asszony sötét pillantást vetett Mimire.
– Úgy tűnik számomra, ez a hely nem felel meg tisztességes
látogatók számára. Nemhogy ártatlan fiatal lányok számára – állt fel.
Aztán minden nagyon gyorsan történt. Danzer, aki követte a
szóváltást, nagy léptekkel, nagyobbakkal, mint az lehetséges lett
volna, a lengőajtóhoz viharzott, és erőteljesen bekopogott rajta.
– Kérem, azonnal jöjjenek ki! – Ugyan megpróbált fojtottabb
hangon beszélni, a kávézóban mégis mindenki értette a szavait.
Most már az utolsó, távolabb ülő vendég is felfigyelt a jelenetre.
– El innen! Hagyjon minket békén! – hallatszott ismét bentről.
– Ez egy tisztességes ház, és nem kétes szórakozásokra szolgáló
intézmény!
Sophie nem tudott visszaemlékezni arra, hogy látta-e már ennyire
dühösnek valaha a nagybátyját. Kerek arca vörös volt a haragtól,
terebélyes bajszának végei remegtek, a szeme szikrákat szórt.
Ebben a pillanatban Sophie a szeme sarkából észrevette, hogy
Richard von Löwenstein lépett be a kávézóba, éppen akkor, amikor
Stephan Danzer egy heves rántással feltépte az ajtó szárnyait. A
rájuk terített köpeny beleakadt a zsanérba, és reccsenő hang
kíséretében kettérepedt. A bent lévő nő rémülten felsikoltott.
– Kérem, jöjjenek ki! Azon nyomban! Különben hívom az
erkölcsrendészetet!
Danzer szavait ismét az egész helyiségben hallani lehetett.
Feltépte az egyik lengőajtót. Csupán széles háta takarta el a
belátást. Bentről csak suttogást és sziszegést lehetett hallani, most
tényleg fojtottan és részben érthetetlenül. Mintha egy láthatatlan
mágnes vonzotta volna oda, Sophie közelebb lépett. Túl alacsony
volt ahhoz, hogy a nagybátyja válla felett beláthasson, de a „botrány”
és „büntethető” szavakat hallotta.
Hirtelen valaki durván félretaszította őt. Richard von Löwenstein
volt az, és szélesre tárta a lengőajtó másik szárnyát. Ez lehetővé
tette Sophie számára, hogy belásson a párocskára a szeparéba.
Hitetlenkedve bámult a férfi nadrágjának nyitott lehajtható részére,
amin még mindig matatott. A sötétszürke anyag alatt egyértelműen
kiemelkedett a fehér vászon alsónadrág. A nő még rosszabbul
nézett ki. A kalapja összegyűrődve a pádon hevert, művészi
frizurává feltűzött haja félig kibomlott. Szorosan az úr mellett ült,
nyilván az asztal mellett csusszant oda hozzá. A ruhája le volt húzva
immár meztelen válláról, úgy szorította a mellkasához.
– Te szajha! – hallotta Sophie Richard sziszegését. Feltartott
ököllel próbált Danzer mellett benyomulni a szeparéba. A kávéház
tulajdonosa vasmarokkal tartotta vissza őt.
– Azonnal hagyják el a kávéházamat, és soha többé ne jöjjenek
vissza! Különben birtokháborítási pert akasztok a nyakukba! –
 hallotta Sophie a nagybátyja szavait, amelyeket a párocskához
intézett.
A férfi valami érthetetlen dolgot motyogott.
– Hozzák rendbe az öltözéküket, és tűnjenek el! A számlájukat
elengedem – felelte Danzer. – A piszkos pénzét tartsa meg ennek a
nőcskének!
És Richard von Löwenstein előtt, aki úgy állt a szeparé bejárata
mellett, mintha kővé dermedt volna, végül kibotorkáltak a Café
Prinzessből.

Thurnau-palota, Bécs
1886. november eleje, három héttel később

– Ugye csak viccelsz, Eduard? – Richard az előszobában ült, és

még annak zárt, masszív ajtaján át is lehetett hallani, ahogy
nagybátyja, Max ordít. – Tízezer forint? Még ha lenne is ennyi
pénzem, nem fecsérelném egy olyan semmirekellőre, mint a fiad!
Richard az apja válaszát nem értette. Ennek ellenére már megint
leverte a víz, pedig a nagybátyja szalonjának előszobáját alig
fűtötték.
Egyáltalán nem is a Löwenstein család tulajdona volt, ahol
tartózkodtak. Rozzant bécsi palotájukat már húsz évvel ezelőtt fel
kellett adniuk, mivel nem volt elég pénzük a felújítására. Mint sok
más régi épület, a körút kialakításakor esett áldozatául az új paloták
felépítésének. Azóta Max bácsi, a von Löwenstein család
hitbizományosa, éppúgy, mint az öccse, Eduard, a feleségeikkel és
gyerekeikkel a gazdag anyai ági unokatestvérük, Adalbert von
Thurnau palotájában éltek a Herrengassén.
Von Thurnau éppen a bécsi tőzsde 1873-as összeomlása nyomán
jutott rengeteg pénzhez. Ugyan ez egy régi nemesi család tagjának
nem volt épp ildomos, Adalbert gátlástalanul spekulált, és néhány
krajcárért felvásárolta a vagyonukat elvesztett károsultak értéktelen
részvényeit. A saját vagyonát aztán azokból a kiegyenlítésekből
szerezte, amelyekre sok bank végül rákényszerült, hogy a hitelezőik
– akiknek a papírokat teljesen hamis ígéretekkel adták el – haragját
ne vonják magukra teljesen.
A kifizetett összegek természetesen a részvények egykori
vásárlási értékéhez igazodtak, nem azokhoz az alamizsnákhoz,
amiket von Thurnau a gyakran teljesen kétségbeesett egykori
tulajdonosoknak fizetett. Ilyen módon a befektetését néhány ezer
százalékkal megsokszorozta.
Az ekképpen nyert pénzből részesedést szerzett több virágzó ipari
vállalatban, ami tekintélyes hozamot eredményezett. Övé volt
ezenfelül a bécsi tramway, a ló vontatta omnibuszvonal egy része,
amely a legfontosabb közlekedési eszköz volt Bécsben. Végül is a
folyamatosan gyarapodó városi lakosság legnagyobb része szinte
vagyontalan kispolgárokból és munkásokból állt, akik rá voltak utalva
a tramwayre, hogy az egyre növekvő főváros egyik végéből a
másikba jussanak.
Anyagi támogatást azonban – a gazdagsága ellenére – von
Thurnau nem ajánlott fel szegény rokonainak. A nagyvonalúsága
mindössze arra korlátozódott, hogy von Löwensteinék a bécsi
szezon idején meghúzhatták magukat a palotája legfelső emeletén.
Ezek huzatos, rosszul fűthető helyiségek voltak, lestrapált, ódivatú
bútorokkal berendezve, amelyek a hitbizomány– nak, a család
elidegeníthetetlen vagyonának a részét képezték. Ezért ezeket csak
ki lehetett szelektálni, de eldobni nem.
Ekkor Richard további mondatfoszlányokat hallott meg kiszűrődni
a nagybátyja szalonjából. Apja könyörgő hangja az „udvarképesség
elvesztéséről” beszélt. Ferenc József császár neve is elhangzott.
Richard körme fájdalmasan a tenyerébe mélyedt a feszültségtől.
Vajon most ő idézte elő a családja végérvényes összeomlását? Ha
von Löwensteinék olyan szegények voltak is, mint a templom egere,
ám figyelemre méltó múltra tekinthettek vissza. Mindkét szülői ágnak
jóval több mint a nyolc megkövetelt generációja szerepelt a
Gothában, Európa legfontosabb nemesi családjainak jegyzékében.
Ez eddig számottevő bevétel nélkül is biztosította a jogot a von
Löwenstein grófoknak, hogy az udvarban fogadják őket.
De Ferenc József császár évről évre türelmetlenebb lett az
udvarképes családok vétkeit illetően. Amilyen elnéző volt a felesége,
Sissi egyre abszurdabbá váló hóbortjaival szemben, olyan szigorúan
viselkedett más, közelebbi családtagjaival. Könnyelmű unokaöccseit,
Ferenc Ferdinánd és Ottó főhercegeket, öccse, Károly Lajos fiait
állandóan dorgálta. És Rudolf is évről évre vehemensebben
panaszkodott az apja és nagy– nagybátyja, Albert főherceg szigora
miatt, aki szinte még konokabbal megkövetelte a császári ház és az
udvarképes nemesség tagjainak feddhetetlenségét, mint maga
Ferenc József császár.

Elképzelhetetlen, hogyan reagálna arra a császár, ha kevés

tulajdonomat, heleértve a zsoldomat, lefoglalnák. Főként, hogy ez
messze nem elég, hogy az adósságaimat fedezze. Tehát a
hitelezőim megfogják próbálni a kis családi vagyonúnkból
kármentesíteni magukat. Richard már vagy tizenötödszörre törölte le
mostanra teljesen átnedvesedett zsebkendőjével az izzadságot a
homlokáról, az arcáról és a nyakáról.
És Rudolf nem tarthat meg tovább a kíséretében. Az apja
egyszerűen meg fogja tiltani neki.

Óvatosan megérintette a nyelvével felduzzadt száját. Biztos

megvolt már legalább tíz éve, hogy az apja legutoljára megütötte.
– Ezt a hatalmas összeget azért költötted el, hogy kitarts egy
kokottot, aki más férfiakkal szórakozott, miközben téged kizsigerelt,
és végül elszökött Cári Bombellesszel, aki egy szégyenfolt az egész
társadalmi osztályunkon?
Richard tűzként lángoló arcát fogva, némán bólintott. Mit segített
volna, ha bevallja felbőszült apjának, hogy a tízezer forintos adósság
összegének a fele nem az Olgával kapcsolatos kiadásai, hanem
szerencsejátékveszteségei révén keletkezett?
Pedig akár működhetett is volna a stratégiám, gondolta keserűen.
Az első kétezer forint, amit az uzsorás az Olgával való
kapcsolatának katasztrofális vége után kölcsönzött neki, nem hozott
szerencsét. Mindent elvesztett egyetlen este alatt, aztán még
sajnálatos módon elfogadta egy ismerőse ajánlatát is, aki zsetonokat
adott neki kölcsön további ötszáz forint értékben, amit szintén
elveszített.
Hogy ezeket a becsületbeli adósságokat törlessze, fel kellett
vennie egy újabb kölcsönt, ezúttal egy másik hitelezőtől, akinek a
kamata még arcátlanabb volt. Két hétig ezután távol tartotta magát a
kaszinótól, és kétségbeesetten kutatott más megoldások után. De
bármivel próbálkozott is, kudarcba fulladt, és csak tovább rontotta a
hangulatát.
Rudolf ezúttal még ezer forinttal sem tudta kisegíteni.
– Hisz Mizzi figyelmeztetett – felelte szemrehányóan, amikor
Richard végül kétségbeesésében felfedte előtte a titkát. – És
bármennyire sajnállak is téged, ezúttal ez volt az egyetlen segítség,
amit fel tudtam ajánlani neked. Nagy pénzösszeget kell átadnom
Stefániának, hogy nyugton maradjon, és ne okozzon további
botrányt, mivel most már sajnos tud Mizziről és a házról.
A főhercegnő, aki a gonorrheával való megfertőződése óta ugyan
tartózkodott attól, hogy Rudolf házastársi jogait biztosítsa, ennek
ellenére heves féltékenységgel reagált az új afférjára, és csakugyan
durván kompromittálta már Rudolfot. Mivel tudta, hogy a férje a
magánkocsisával, Josef Bratfischsel vitette magát Mizzi házához,
néhány nappal ezelőtt a feltűnő udvari egy-lovas kocsival odament,
és arra kényszerítette Bratfischt, hogy vigye őt vissza a kevésbé
figyelemfelkeltő kocsijával a Hofburgba. Addig az udvari kocsi a
Heumühlgassén várt Rudolfra.
Természetesen óriási embertömeg szaladt össze, amikor
felismerték a hintót. Minden bécsi törekedett arra, hogy személyesen
találkozzon a császári család valamelyik tagjával. És amikor végül
kiderült, hogy ráadásul a nép körében felettébb kedvelt trónörökösről
van szó, aki Mizzi házából lépett ki, a tömeg hangos éljenzésben tört
ki. Az újságok is beszámoltak az esetről. A szégyen mellett Rudolf
még felbőszült apja megrovását is megkapta.
– Ezenkívül megérkezett Mizzi téli ruhatáráról szóló számla is –
folytatta ekkor Rudolf. – Majdnem ezer forintra rúg. Mindezekre a
kiadásokra nekem magamnak is kölcsön kell kérnem Hirsch bárótól.
 Richardot ezenkívül teljesen lesújtotta, hogy Olga még a hűtlen
szeretőként történő lelepleződése napján elhagyta a Kártner Ringen
lévő lakást, és természetesen magával vitte az összes holmit, amit
Richard ajándékozott neki. Arra ezáltal nem került sor, hogy
megbeszéljék a dolgaikat.
Ehelyett Richard megtudta a ház tulajdonosnőjétől, hogy Olga már
korábban is többször fogadott férfi látogatót. Amikor az asszony, aki
előkelő bérháza jó hírét féltette, mert állandóan új hódolók jártak ki–
be Olgához, megfenyegette a lányt, hogy beárulja Richardnak, Olga
arra tért át, hogy a légyottjaira inkább otthonról vitette el magát.
Az egyre hűvösebbé váló előszobában, a végtelenül hosszúra
nyúló várakozása alatt Richard keserűen emlékezett vissza azokra
az estékre, amikor Olga a próbák után fáradtságára, havi vérzésére,
és mint utóbb kiderült, nyilvánvalóan újabb és újabb kifogásokra
hivatkozva átverte, hogy más férfiakkal találkozgathasson.
A lelepleződéstől való félelmében valószínűleg ezért sem merte
Bombelles grófot a Café Prinzess– beli botrány napján a saját
lakásában fogadni egy kis hancúrozásra. Bombelles – szintúgy, mint
Rudolf és Richard – a Hofburgban lakott, ahol minden külső vendég
érkezését és távozását a lehető legpontosabban jegyzőkönyvezték.
Ez a gróf lakásán történő találkozást szintén lehetetlenné tette.
Időközben azonban Bombelles bérelt egy szerelmi fészket maga
és Olga számára. Ezt Richard akkor tudta meg, amikor napokig tartó
tétovázás után a színházba látogatott, hogy mégis keressen
alkalmat az Olgával való beszélgetésre. Mert a haragja ellenére még
mindig odavolt érte, és minden józan ész ellenére azt remélte, hogy
mindarra, ami történt, van valamilyen ártatlan magyarázat.
 Megdöbbenésére pedig ekkor szerzett tudomást arról, hogy Olga
már két hónapja nem volt a balett tagja.
– Egyre követelőzőbb és arcátlanabb lett – magyarázta a
balettmester, aki szintén Olga egykori szeretője volt, mint
Richardnak tudomása volt róla. – Miután az erdei tündér főszerepét
a La Sylphide című új darabban megtagadtam tőle, számos próbán
túl későn jelent meg, vagy egyáltalán nem is jött el. Végül azonnali
hatállyal el kellett bocsátanom.
Ezek a legutóbbi lelepleződések Olga jelleméről, akinek soha nem
volt kilátása semmilyen főszerepre, és a bokasérülését is csak
színlelte, hogy a kirúgását palástolja, Richardot végérvényesen
kigyógyították a szerelmi tébolyából. Sőt ma már újabb és újabb
köszönőimákat küldött az ég felé, hogy frusztrációja, amiért
elvesztette szem elől Olgát a Grabenen azon az októberi délutánon,
a Café Prinzessbe vezette, ahol egy szelet tortával és egy nagy
feketével akart vigasztalódni. Egyébként kétségtelenül még
hónapokig kizsigerelte volna ez a szemét szajha, Bombelles ide
vagy oda.
Ezért is vált számára lehangoló anyagi helyzete a balettmesterrel
való beszélgetése után végérvényesen elviselhetetlenné.
Elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel, és kölcsönkért még
egyszer kétezer forintot. A már esedékes kamatokkal együtt az
adóssághalom ezzel tízezerre nőtt.
Hogy egyáltalán még egyszer kölcsönadtak neki, azt csak régi,
tiszteletre méltó nevének köszönhette. A fiatal, könnyelmű főnemesi
sarjak voltak az ilyen gyanús uzsorások legjövedelmezőbb ügyfelei.
Tudták, hogy ezekben a körökben mindig kiegyenlítik a tartozásokat,
különben a család becsülete forog kockán. Tehát Richard hevesen
dobogó szívvel aláírt még egy váltót.
És eleinte úgy tűnt, hogy Fortuna kegyes lesz hozzá. Kezdetben
csak keveset kockáztatott. A ruletten először mértéktartó
összegeket, aztán, a szerencséjétől megrészegedve, egyre
nagyobbakat tett fel – mindig a piros színre -, és minden
nyereménnyel megduplázta a befektetését.
Végül ötezer forint értékű zsetonnal rendelkezett. Csak még
egyetlen kör, örvendezett, amikor az egész halmot feltette a piros
színre. És aztán percekig bénul tan állt a sokktól az asztal szélén,
miután a krupié az ő játékpénzeit már rég besöpörte. Ezúttal ugyanis
a golyó a fekete mezőre esett.
Az első váltó két nap múlva volt esedékes. Tehát Richard egy
álmatlan éjszaka után Canossa– járásba kezdett, és elment az
apjához, aki az őszi szezon miatt már a Thurnau-palotában
tartózkodott, Bécsben. A beszélgetés két órával ezelőtt történt.
Azután az apja, Eduard azonnal a bátyjához, Maxhoz sietett.
Richard hirtelen észrevette, hogy a hangok a szomszédos
szobában elhalkultak. Óvatosan felállt, és a fülét az ajtóra
tapasztotta. Végül ki is nyitotta, és még be is kémlelt. A terem – egy
tipikus átjárószoba, két ki– és bejárattal, mint amilyen sok palotában
jellemző – üres volt.
Richard újabb egy órát várt, anélkül, hogy bármi történt volna.
Amikor tanácstalanul azon tűnődött, hogy mit is tegyen, a két férfi
visszatért. Az apja kinyitotta az előszoba ajtaját, és szigorúan
végigmérte Richardot.
– Találtunk egy megoldást, fiam – mondta Eduard von Löwenstein
mogorva hangján. – Feltehetőleg nem fog tetszeni neked, de ez nem
számít. Végül is ily módon rögtön duplán lemossuk a szégyent a
családunkról.
 Café Prinzess a Grabenen
1887. július közepe

– A jó , Larisch grófnő Őméltósága, bármelyik

pillanatban megérkezhet, Mohr kisasszony – mondta Mary Vetsera
modorosán a gardedámjának, aki a Café Prinzessbe kísérte el. –
Most hazatérhet.
Az idősödő, társalkodónőként alkalmazott nő összeszorította
ajkait, és kissé lehajtotta a fejét.
– Az édesanyja azt az utasítást adta nekem, hogy Larisch grófnő
megérkezéséig maradjak önnel, báró kisasszony – felelte csípős
felhanggal, ami már– már átlépte az illendő udvariasság határát. –
Ehhez szándékozom tartani magam.
Mary jól hallhatóan kifújta a levegőt.
– Akkor üljön le ott, hátul, a sarokban a kisasztalhoz! – parancsolta
mogorván. – Rendeljen felőlem egy melanzsot és egy szelet tortát,
de hagyjon engem békén! Nyugodtan szeretnék csevegni Fifivel, a
barátnőmmel.
Aztán körülnézett. Sophie, aki a barátságtalan párbeszédet a
süteményespult mögötti fülkéjében akaratlanul is végighallgatta,
előlépett. Mary kitárt karokkal borult a nyakába.
 – Fifi! Milyen jó, hogy végre újra találkozunk! – Arcon csókolta
Sophie-t. – Ez a Mohr asszony egy igazi pestis – suttogta Sophie
fülébe. – Egy pillanatra sem téveszt engem szem elől, és azon
melegében beszámol mindenről mamának, amit teszek, vagy amit
hagyok megtenni. Ha ma Marié Louise Larisch nem csatlakozna
hozzánk, akkor valószínűleg ideülne mellénk az asztalhoz.
– De miért ellenőriztet téged ilyen szigorúan az anyád?
Mary megvonta a vállát.
– A, valószínűleg attól tart, hogy valami butaságot követhetek el –
magyarázta bizonytalanul.
Aztán huncut mosoly terült el az arcán.
– Nem mehetünk be az egyik szeparéba? Ott nem zavar minket
senki. Marié Louise leghamarabb csak fél óra múlva érkezik. Már ha
pontos lesz. Szándékosan későbbi időpontot beszéltem meg vele,
mint amit mamának mondtam, hogy előtte háborítatlanul tudjunk
beszélgetni. Végül is már nem látjuk egymást olyan gyakran, mint
régebben.
Az utolsó megbeszélt találkozójuk valóban már három héttel
ezelőtt történt. Hogy a barátnők a korábbiakhoz képest viszonylag
ritkán találkoztak, annak többféle oka volt.
Mary hajlandósága, annak belátásáról egyáltalán nem is beszélve,
hogy több időt és energiát fektessen a szaléziánus apácáknál való
iskolai tanulmányaiba, gyorsan véget ért. Alig néhány év múlva már
el is hagyta az intézményt, úgyhogy először a közös iskolába járás
és a délutáni házi feladatok maradtak el. Maryt ugyan magántanárok
még oktatták francia és angol nyelvre, és hetente kétszer
zongoraórája is volt, de nem vette ezeket túlzottan komolyan, ezért a
tanulmányi előmenetele viszonylag alacsony szintet ért el.
 Sophie azonban természetesen folytatta az iskolát a
szaléziánusoknál, amíg a mostohaapja Kairóban egy Albin
Vetserával folytatott beszélgetésből véletlenül tudomást nem
szerzett arról, hogy Mary megszakította tanulmányait. Ezért hogy a
tandíjat megspórolja, azonnal követelte, hogy Sophie is hagyja ott az
iskolát.
Mivel a feleségében és Sophie-ban nem bízott, hogy követik-e az
utasítását, saját kezűleg írt a zárda főnöknőjének, és hivatalosan
kiíratta Sophie-t. Gyámjaként jogosult volt erre. Ezzel Sophie tervei
kútba estek, hogy Stephan bácsikája segítségével, aki magára
vállalta volna a tandíj kifizetését, rendes iskolai végzettséget
szerezzen. Mindez már több mint két évvel ezelőtt történt.
Miután Mary otthagyta a zárdaiskolát, a barátnők eleinte mégis
szinte naponta meglátogatták egymást. Aztán a találkozásaik közt
eltelt idő fokozatosan egyre hosszabb lett. Mivel Henrietté, Sophie
anyja továbbra is betegeskedett, Sophie-nak egyre többet és többet
kellett törődnie a húgával, Millivel. Ő most mindenesetre járhatott a
zárdaiskolába, mivel azelőtt Henrietté és Ida kisasszony csak fél
szívvel és rendszertelenül tanította őt.
Tízéves korára Milli ezért alig volt birtokában az olvasás, az írás
és a számolás alapjainak. Amikor ezt Arthur von Freiberg egy
Bécsben töltött szabadsága alkalmával felismerte, azonnal
elrendelte, hogy Millinek iskolába kell járnia. Természetesen
tisztában volt vele, hogy egy olyan mostohaleány, aki semmiféle
oktatásban nem részesült, magasabb körökben aligha számíthat
vonzó feleségnek.
A két testvér néhány hónapig még együtt járt az iskolába, míg
Arthur von Freiberg meg nem parancsolta, hogy Sophie hagyja
abba. De Milli rejtélyes okokból kezdettől fogva nagyon nehezen
boldogult az olvasással és az írással, úgyhogy Sophie-nak mind a
mai napig délutánonként folyamatosan segítenie kellett neki, és
korrepetálnia is kellett őt.
Mary ezzel szemben egyre több időt fordított a fiatal
grófkisasszonyokra jellemző tevékenységekre. Belépett a bécsi
korcsolyaegyesületbe, és télen minden délután, amikor az időjárás
engedte, a jégpályán volt. Mostanra már művészi szintre jutott el, és
az egyik legjobb korcsolyázónak számított ott.
Ráadásul egy ideje énekórákra is járt, és nemcsak arra törekedett,
hogy az Agoston– rendi templom kórusában énekeljen, hanem már
szólófellépésekre is gyakorolt.
Ehhez jött még az egyre több társadalmi kötelezettség. Márciusi
tizenhatodik születésnapja óta részt vett anyja, Helene heti
fogadónapjain, ahol más udvarlók mellett főleg a portugál
trónkövetelő, Miguel von Braganza is rendszeresen megjelent.
Sophie-t már rég nem hívták meg minden olyan eseményre, amin
a Vetsera család hölgytagjai részt vettek. Mert ezekből, minél
idősebb lett Hanna és Mary, egyszerűen túl sok volt. Ehhez jött még
ezenkívül, hogy Sophie nem rendelkezett a megfelelő ruhatárral,
hogy részt vehessen rajtuk. Helene Vetsera óriási hangsúlyt fektetett
arra, hogy csinos lányait minél többször bemutassa a bécsi
nyilvánosság előtt. Egy rosszul öltözött barátnő – mint állandó kölönc
– valószínűleg elrontotta volna az előnyös benyomást, amit a
Vetsera lányok úgy hírlik, hogy keltettek.
Egyébként más előkelő család sem hívta meg őt semmilyen
rendezvényre. Azon a téren semmi nem változott Bécsben, hogy
elítélően vélekedtek róluk az anyja rangon alulinak számító
házassága miatt a vagy ismeretlen, vagy az arrogáns fellépése
következtében népszerűtlen von Freiberg lovaggal.
És mivel Henrietté továbbra is csak azért hagyta el a palotát, hogy
vagy a szaléziánusok templomában imádkozzon, vagy hogy elhunyt
első férje és legidősebb fia, Nikki sírját meglátogassa, a „von
Werdenfels” név egyre inkább feledésbe merült.
Pont ezért Sophie kicsit csodálkozva bólintott rá Mary kérésére.
– Igen, mindkét szeparé szabad, és tudtommal nem is foglalták le
őket – tett egy hívogató mozdulatot az üvegpultokban lévő torták
felé. – Szeretnél előtte választani egy szelet tortát? A nagybátyám
megengedte, hogy meghívjalak.
Mary arca felderük, és a nyári ruhájához tökéletesen illő
napernyőjét beleállította a diófából faragott esernyőtartóba. Aztán az
üvegpult elé lépett.
– A mokkahercegtortához ma nincs kedvem – magyarázta. – Bár
valahogy másképp néz ki, mint régebben. Vagy tévedek? – nézett
kérdőn Sophie-ra.
Ő büszkén csóválta a fejét.
– Nem, teljesen igazad van, drágám. A szerecsen kapott egy
drága köpenyt.
A kávéházi fogyasztásra készült, csak egyemeletes torta minden
szeletét egy ilyen kiszúrt marcipánfigura díszítette.
– Aha! – Mary nyilvánvalóan nem értette, mire gondolt Sophie.
Ő azonban nem mutatta ki enyhe rosszallását. Barátnője soha
nem volt túl éles szemű megfigyelő.
– Nézd, a herceg most arany övét visel piros bő nadrágján, arany
mellényt a most már kék ingén, és egy arany tollas kapcsot a
turbánján.
 – Így van! – állapította meg Mary. – És miért történt ez?
– Azt rögtön elmesélem neked. Először válassz magadnak egy
szelet süteményt! Ott jönnek már az újabb vendégek. A végén még
elfoglalják mindkét szeparét, ha nem sietünk.
Mary tanácstalanul egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.
– És mit ajánlanál nekem?
Sophie mosolygott.
– Kóstold meg a narancstortát! A nagybátyám legújabb kreációja.
Nagyon finom. – Egy halvány narancssárga krémes tortára mutatott,
amit kandírozott narancsdarabkák, csokoládé és finomra reszelt
narancshéj díszített. -én is ezt kérem. Csodásán felfrissít ebben a
hőségben.
Verőfényes, nagyon meleg júliusi nap volt.
Mary bólintott.
– Jó, akkor megfogadom a tanácsodat.
Sophie jelzett az egyik felszolgálólánynak.
– Leni, hozz nekünk két szelet narancstortát az első szeparéba.
És mit kérsz inni? – jutott hirtelen eszébe.
– Semmi meleget ebben a hőségben – felelte Mary.
Sophie mosolygott.
– És hozzá még két nagy pohár citromos limonádét – utasította
Lenit. – És tegyél bele sok jeget!
A két fiatal nő egymással szemben leült a süteményespulthoz
közelebbi szeparéban. Sophie nagybátyja a Bombelles gróf
botrányát követően azonnal eltávolíttatta a lengőajtókat, és két nagy
dézsában álló pálmára cserélte ki. Így bárki láthatta a szeparé
közepén lévő márványasztalt, miközben a kárpitozott padokon ülő
vendégeket a növények mégis megvédték a kíváncsi pillantások elől.
 Valószínűleg főként ennek az átépítésnek volt köszönhető, hogy a
Café Prinzess hírneve mostanra helyreállt. Eleinte sok női vendég
távol maradt, mivel a szeparéban történt méltatlan események híre
futótűzként terjedt a pletykára éhes bécsi társaságban. De csak
azóta, hogy ismét a vendégek közé tartoztak a fiatal
grófkisasszonyok az édesanyjukkal, a nagynénjükkel vagy a
társalkodónőjükkel, vált Stephan Danzer számára biztossá, hogy a
kávéháza nem szenvedett maradandó károkat.
– Láttad már az új Wiener Salonblattól – kérdezte Mary csillogó
szemmel, alighogy óvatosan leereszkedett a párnázott padra. Egy, a
legújabb nyári divat szerinti, kék– fehér csíkos felsőrészű és szűk,
háromnegyedes ujjú abroncsos ruhát viselt. Felül díszítésképpen,
keresztben egy halványkéken csillogó selyemanyag futott, ami két,
csúcsukkal lefelé álló háromszög alakban majdnem a ruha
szegélyéig ért. Az alatta lévő alsószoknya ugyanabból a kék– fehér
csíkos anyagból készült, mint a felsőrész. Az öv azonban, ami a
derekát hangsúlyozta, és oldalt egy ezüstkapocs tartotta, ugyanúgy,
mint a hátsó abroncsos szoknya, a halványkék selyemanyagból volt.
Sophie kicsit irigykedve állapította meg, hogy Madame Spitzer
szalonjában a szabászművészet újabb mesterműve született. Az ő
elefántcsontszínű nyári muszlinruhája ezzel szemben szokás szerint
egyszerű volt. Ma nem kávéházi egyenruhát viselt, mivel privát
találkozója volt Maryvel a Café Prinzessben.
– Igen, természetesen láttam az arcképedet a Salonblatt címlapján
– válaszolta meg Mary kérdését, és elfojtotta enyhe csalódottságát,
hogy a barátnője máris elvesztette az érdeklődését a mokkaherceg
új ruhája iránt. Mary már csak ilyen volt. A gondolatai többnyire saját
maga körül forogtak. – A Wiener Salonblattot újabban mi is járatjuk a
kávéházba – magyarázta aztán. – Néhány divatmagazinnal együtt.
Egyre több hölgy vet beléjük egy pillantást, miközben a melanzsukat
élvezik.
A felszolgálólány letette eléjük a tortát és a limonádét.
– Leni! – utasította Sophie. – Hozd még ide, kérlek, a legújabb
Salonblattot.
– Ez már a harmadik alkalom, hogy a címlapon szerepelek –
mondta Mary büszkén. – Nincs másik grófkisasszony, aki
hasonlóval dicsekedhet!
Sophie a kelleténél alaposabban megnézte a fekete– fehér
fotográfiát. Mióta két nappal ezelőtt megjelent a magazin, már
többször is szemügyre vette a címlapját. A képen Mary balra fordított
profilja volt látható. Sűrű haját Sissi császárnéhoz hasonlóan fonták
copfba, és a tarkóján művészi kontyba tűzték fel. Felette egy
tollakkal díszített, széles, terebélyes karimájú kalapot viselt.
– De miért viselsz egy júliusi számban téli ruhát? – Sophie azt a
kérdést, amit eredetileg nem akart feltenni, most mégsem tudta
magába fojtani. Mary beképzeltsége, aminek valójában ő maga sem
volt tudatában, megérdemelt már egy kis tompítást. – Hisz a csoda
szép nyári ruha, ami ma van rajtad, sokkal jobban illett volna ehhez
az évszakhoz.
Mary nem vette zokon a megjegyzését. Ellenkezőleg, még egyet is
értett vele.
-én is ezt mondtam folyton a mamának – magyarázta izgatottan. –
De a fotót már márciusban le kellett adni a szerkesztőségnek. Mert
nekik mindig szükségük van egy bizonyos átfutási időre a
nyomtatáshoz.
 Sophie ismerte a ruhát, amit Mary a Salonblatt címlapján viselt,
bár a kép csak a mellrészéig ábrázolta. Sötétzöld gyapjúanyagból
készült, és az álláig érő állógallérjával és fekete zsinórokkal díszített
betétjével a hűvösebb évszakra jellemző ruha volt.
Ekkor még nem sejthette, hogy milyen tragikus jelentősége lesz
egy napon pontosan ennek a ruhának.
– De mama már nem tudott tovább várni – panaszkodott tovább
Mary. – Feltétlenül azt akarta, hogy amilyen gyorsan csak lehet,
ismét a címlapra kerüljek, és folyamatosan zaklatta a szerkesztőt,
Max Schlesingert. Mert hisz legutóbb két évvel ezelőtt szerepeltem a
címlapon. Akkor még mint kamasz lány, kibontott hajjal, nem mint ifjú
világi hölgy. – Ivott egy korty limonádét. – Ezért többször mondtam
mamának, hogy legalább várja meg a nyári divatot, és akkor adjon le
egy új fényképet, ha a szerkesztőségnek ilyen hosszú átfutásra van
szüksége a megjelentetéshez. Akkor viszont a lap nem jelent volna
meg velem a címlapon, csak októberben vagy novemberben. Bár
egy csinos nyári ruha a téli címlapon egész biztosan csábítóbban
hatna, mint egy téli ruha a nyári címlapon.
– És miért nem akart várni az anyukád? – Sophie sejtette az okát,
de magától Marytől akarta hallani.
– A, ez Braganza miatt van – magyarázta a barátnője megvetően,
– Mióta tizenhat éves lettem, teljesen hivatalosan udvarol nekem.
Sőt anyám abban reménykedik, hogy nemsokára megkéri a kezem.
De én nem bátorítom őt erre. Azt hiszem, vannak jobb esélyek is.
– Jobb esélyek, mint egy herceg, aki ráadásul királyi származású?
– csodálkozott Sophie. – Úgy értem, az anyukád valójában mindent
arra tesz fel, hogy felemelkedj a főnemesi körökbe! Ki lehetne erre
alkalmasabb, mint Miguel von Braganza! Ráadásul ő Rudolf
főherceg személyes barátja!
Mary arcán különös kifejezés jelent meg.
– Valóban ez az egyetlen előnye – halkította le könyörgőn a
hangját. – Mindig, amikor találkozunk, alaposan kikérdezem Miguelt
Rudolfról. El sem hiszed, hogy mi mindent tudok meg ily módon.

A Bécsi-erdőben
1887.júliusa, ugyanazon a napon

– Rudolf, ne! Hagyd már abba! Ez egy őz a gidájával!

Richard ösztönösen Rudolf vadászpuskájának a csöve után nyúlt,
amivel éppen célozni akart, és lefelé nyomta azt. Szerencsére nem
sült el.
– Mégis mi van ma veled? – kérdezte Richard, miután Rudolf
szemrehányóan pillantott rá. – Hisz tudod, hogy ebben az
évszakban csak egyéves rőtvadra lehet lőni. Ennek ellenére már
elejtettél egy szarvastehenet a borjával és egy kétéves őzbakot.
Hogy az Őt vaddisznókanról és anyadisznóról ne is beszéljünk, és...
– A vaddisznóvadászat egész évben megengedett– vágott Rudolf
a szavába.
– De... – készült ellentmondani Richard, de ekkor Rudolf arcára
nézett, ami igaz megdöbbenésére szabályosan betegnek látszott.
Mély árnyék húzódott kipirosodott szeme alatt, amit állandóan
dörzsölt, mintha viszketett volna. Az arca beesett volt, a szája
cserepes és repedezett. Az izzadság patakokban folyt a halántékán
az inge nyakába.
 Amikor kora reggel elindultak a mai vadászatra, Richard nem is
vette teljes egészében észre Rudolf nyomorúságos állapotát. Ugyan
feltűnt neki, hogy a trónörökös lefogyott és idegesnek tűnt. De az
utóbbi években hozzászokott Rudolf idegességéhez, ezért remélte,
hogy a vadászat eltereli a figyelmét. Főként, hogy ez volt az egyetlen
szenvedélye, amit megosztott az apjával, Ferenc Józseffel, és ami
ezért többnyire feszült beszélgetéseik egyetlen ártalmatlan témája
volt.
A trónörökös valójában óráról órára elkeseredettebbnek tűnt,
ahelyett, hogy nyugodtabbá vált volna. Mint egy megszállott, úgy
célzott a hajtok által felzavart vadakra, még a sünök, mókusok és
madarak előtt sem állt meg, és mindent lelőtt, ami a puskája elé
került. Már ha egyáltalán eltalálta őket. Richard nem is emlékezett
olyanra, hogy Rudolf ennyiszer mellélőtt volna, mint amennyiszer
ezen a napon. Pedig már több tucat vadászkiránduláson vett részt
vele.
Időközben a nap már magasan járt az égen. A nap forrónak
ígérkezett.
– Gyere, pihenjünk ott, az árnyékban egy kicsit – szólította fel
Richard Rudolfot. – Jót fog tenni a megerőltetés után ebben a
hőségben.
Rudolf némán bólintott, és követte Richardot egy terebélyes
bükkfa alá, ahol egy gazdagon megtöltött piknikkosár várt rájuk egy
takarón. Miközben Richard jóízűen beleharapott egy ropogósra sült
csirkecombba, Rudolf a sonkás zsemlyéjét egy harapás után félre is
tette. Ehelyett az üveg fehérbor után nyúlt, a szájához emelte, és
nagyot kortyolt belőle.
 – Tehát, mi nyomja a szíved? – Richard nem tudta tovább elviselni
azt a feszültséget, ami mérgező kisugárzásként áradt Rudolfból.
– Frigyes porosz trónörökös meg fog halni – felelte Rudolf
színtelen hangon. Frigyes a kilencvenéves I. Vilmos német császár
egyetlen fia volt.
Richard kétkedőén méregette Rudolfot.
– Ettől csak tartasz, vagy biztosan tudod?
Rudolf már hetek óta egyre pesszimistább jövőképet dédelgetett.
Sőt már a végrendeletét is megújította, és azóta egyre gyakrabban
jelentette ki, hogy arra számít, korai halál vár rá.
– A kiadótulajdonos, Moritz Szeps mondta nekem tegnap este. A
legmagasabb berlini körökben tart fenn kapcsolatokat. A trónörökös
gégerákban szenved. Nem műthető, és semmilyen gyógyszerrel
nem lehet kezelni. Ezért még az sem biztos, hogy agg édesapját
túléli.
Richardot sokkolta a hír. Tudta, mennyire reménykedett abban
Rudolf, hogy Frigyes császárként politikailag meg tudja valósítani
liberális nézeteit, és ily módon a Német Császárságot ismét vonzó
szövetségessé teszi az Osztrák– Magyar Monarchia számára.
Különös tekintettel saját magára mint osztrák trónörökösre.
– Ez valóban szörnyű – motyogta Richard tehetetlenül.
Rudolf ivott még egy kortyot az üvegből.
– Tehát ez a képmutató kretén a nagyapja halála után nem sokkal
trónra fog lépni. – Rudolf Frigyes fiáról, Vilmosról beszélt. –
Bismarck vonalát fogja támogatni egy új háború mellett
Franciaország ellen, és minket cserben fog hagyni egy Oroszország
elleni harcban.
Richard sóhajtott.
 – Ezt csak sejted – próbálta csitítgatni Rudolfot. – Nem tudhatod
biztosan.
– De, méghozzá saját maga mondta el nekem – fortyant fel
Rudolf. – Eddig még veled szemben is megőriztem a titkot, aminek
megtartására a külügyminiszterünk, Kálnoky kötelezett, császár
apám áldásával.
Márciusban Rudolf képviselte Ausztria– Magyarországot a német
császár, I. Vilmos kilencvenedik születésnapja alkalmából rendezett
ünnepségeken Berlinben.
– De azt is tudnod kell, hogy az ifjú Vilmos és szülei egymás
esküdt ellenségei. Vilmos anyja, Viktória még engem is megpróbált
kifaggatni a fiáról, mert ők már hónapok óta nem beszélnek
egymással. És maga Vilmos is leszedte a keresztvizet a szüleiről.
Richard mély lélegzetet vett. Aztán úgy döntött, előremenekül.
– Lehet, hogy minden úgy van, ahogy mondod, Rudolf. De egész
biztosan nem ez az egyetlen Ők arra, hogy testileg is ennyire
pocsékul vagy. A betegséged még mindig ennyire megvisel? –
Richard a gonorrheára gondolt, amivel Rudolf a tavalyi év elején
megfertőződött.
– Ez, és még más is – ismerte be Rudolf rejtélyesen. – Magad is
láthatod, hogy már megint kötőhártya– gyulladásom van. Ma este
megint kamillával kell mosogatnom, különben holnap reggelre
teljesen összeragad a szemhéjam.
Richard megijedt.
– Mit mondanak az orvosok?
Rudolf vállat vont.
– Widerhofer már a berlini utazásra is morfiumcseppeket írt fel
nekem. Különben ott biztosan halálra köhögtem volna magam. És
most nem tudok megszabadulni a szertől.
– Tavasz óta morfiumot szedsz? – Richard teljesen ledöbbent. –
Hisz tudod, hogy milyen erős méreg!
Rudolf ismét vállat vont.
– Tulajdonképpen már a berlini út előtt le akartam tenni, vagy
legalább az adagot csökkenteni. De ehelyett... – Elakadt a szava.
– Mi van ehelyett? – Richard egyre nyugtalanabbá vált.
– Semmi, semmi – nyugtatgatta a trónörökös. – Ne aggódj
túlzottan miattam. – A megnyugtató mosolyra tett kísérlet kísérteties
grimasszá torzította az arcát. – Hisz tudod, hogy fiatalon fogok
meghalni – ismételte a megrögzött ideáját. .
– De...
– De mesélj inkább te valamit magadról – szakította félbe Rudolf.
– Mert te is huzamosabb ideje cipelsz egy terhet magaddal, hű
barátom.
Richard meglepődött. Eddig nem feltételezte, hogy Rudolf
gondolatai valami máson is járhatnak, mint saját állandó gondjai és
aggodalmai.
– Na, gyerünk, bökd csak ki. – Rudolf bátorítóan a vállára csapott.
– Hisz én is minden bajomat rád bízom.
Nem mindet, futott át Richard fején. A legrosszabb dolgot, ami
nyomaszt, épp az imént hallgattad el előlem.
– El kell jegyeznem valakit – préselte ki végül magából.
– Hűha! – Ekkor Rudolf nézett rá vizsgálódva. – Ez nem tűnik
éppen egy szívbéli ügynek. Ki a szerencsés?
– Egy távoli unokahúg. Amalie von Thurnau a neve.
– Lám, lám, a kis Amalie. Úgy hírlik, egy igazi kis vadóc. De csinos
az arcocskája, azt meg kell hagyni.
 Richard pánikba esett. Tehát Rudolf hallott az Amalie-t övező
botrányról? Mert ha ő tudott róla, akkor egészen biztosan fél Bécs is.
Közben a leendő apósa égre– földre fogadkozott, hogy a szűk
családon kívül senkinek nincs tudomása erről az afférról.
A még csak tizenhat éves Amalie az apja egyik fiatal inasával
szerelmi viszonyba bonyolódott, és közben teherbe is esett tőle. Az
egészre akkor derült fény, amikor erősen vérezni kezdett, és a
kihívott orvos vetélést diagnosztizált. Az inast szó szerint kiverték a
házból, amikor Amalie a fájdalmai okozta sokkhatás alatt mindent
bevallott. De nemcsak a szüzessége lett oda, hanem lehetséges,
hogy az a képessége is, hogy további gyermekei születhessenek.
Ennek következtében nem volt már jó parti a jómódú arisztokrata
kérők számára. A botrány könnyen még egy ennél is sokkal
nagyobbat vonhatott volna maga után, ha még az is kiderülne, hogy
a fiatalságtól ragyogó, csinos Amalie a valóságban csupán a látszat.
Ha az ily módon becsapott férje tudomást szerezne a vetélésről, és
a lány ebből következő meddősége miatt beadná a válókeresetet, az
a von Thurnau család számára akár az udvarképességükbe is
kerülhetne. Ferenc József császár ilyen esetekben nem ismert
pardont.
Tehát ezért Richardnak felajánlották Amalie-t jövendőbeli
feleségül. Ez volt az alku, amire az apja, Eduard és a nagybátyja,
Max az előző év őszén rákényszerítették. Feleségül kell vennie
Amalie-t. Cserébe Adalbert von Thurnau kiegyenlítette Richard
tetemes adósságát, havonta nagyvonalú kiegészítést fizetett neki
szűkös zsoldja mellé, ezenfelül a lányának tekintélyes hozományt
ígért.
 Ennek ellenére Richard legszívesebben visszautasította volna ezt
a megállapodást. Az aggályaival és a kétségeivel az apjánál és a
nagybátyjánál mindenesetre heves visszautasításba ütközött. Az
egyetlen engedmény, amit tettek neki, hogy az eljegyzést a
következő év, 1888 őszi szezonjáig még titokban tartják.
Hiszen Amalie még elképesztően fiatal volt, amikor az inas
teherbe ejtette. És mivel Richard minden más volt, csak nem egy jó
parti a kőgazdag Adalbert von Thurnau egyetlen lánya számára,
gyanút ébreszthetett volna, ha Amalie-t már a tizennyolcadik
születésnapja előtt eljegyzi egy szegény rokon.
Ehelyett a három idős férfi által kieszelt terv úgy festett, hogy a
bécsi társaság előtt megjátsszék kettejük szerelmi házasságát.
Richard Amalie-nak az 1888-as őszi futam kezdetétől mindenki
szeme láttára udvarolnia kell majd. Az első bálokon többször fog
vele füzértáncot táncolni, amit mindig a komoly érdeklődés jeleként
tartottak számon, és 1888 szilveszterének napján el kell jegyeznie
őt. Egy nagy bál keretében fogják ezt hivatalosan bejelenteni a
Thurnau-palotában, rögtön január 6– a után, tehát az 1889-es
farsangi szezon kezdetekor.
A formaság kedvéért Richardnak Rudolftól – mint a felettesétől –
kellett volna engedélyt kérnie ehhez a házassághoz. Mivel azonban
az eljegyzés még a nagyon távoli jövő zenéje volt, Richard még nem
említette meg neki ezt a témát. Főleg, hogy legmélyén belül a
csodában reménykedett, ami lehetővé tenné számára, hogy mégis
megmeneküljön az Amalie-val kötött házasságtól. Még ha nem is
volt fogalma sem arról, hogyan történhetne meg ez a csoda.
– És mégis mit hallottál pontosan? – kérdezte ekkor Richard
szorongva.
 – A, csak ezt meg azt. – Rudolf olyan kézmozdulatot tett, mintha
eldobna valamit. – Hisz ismered a mindenütt keringő pletykát. –
Hirtelen vigyorogni kezdett. – De van egy ötletem. Októberben
akarom felavatni a frissen felújított vadászkastélyomat Mayerlingben.
Erre nemcsak téged, hanem Amalie-t is meghívom. Akkor a bécsiek
hozzászokhatnak a jövendőbeli kapcsolatotokhoz. Mi a véleményed
róla?
Richard megrökönyödve mindkét kezét felemelte védekezőén.
– Az isten szerelmére, ne! – szaladt ki a száján. – Az eljegyzést
csak 1888-89 fordulóján akarjuk nyilvánosságra hozni – folytatta
visszafogottabb hangon. – Azelőtt Amalie még túlságosan fiatal lesz.
Csak jövő tavasszal lesz tizennyolc.
– Vagy úgy! – Rudolf ismét vizsgálódva méregetni kezdte. – Egy
felettébb különös érv, ha figyelembe vesszük, hogy az anyám,
Erzsébet és a feleleségem, Stefánia is csak tizenöt évesek voltak,
amikor eljegyezték őket. Tehát valószínűleg egy botrányos titok
húzódik meg a kapcsolatotok mögött – találta fején a szöget.
De Richard hárított.
– Ez, már megbocsáss, badarság.
Végül is Rudolf sem árult el neki mindent, ami nyomasztotta. Miért
ne tenné tehát ő is ugyanezt?
– Amalie ugyan nagyon csinos, de soha nem kedveltem
különösebben – magyarázta aztán. – De egy gazdag nőt kell
feleségül vennem, aki tekintélyes hozományt hoz a házasságba.
Hisz tudod, mi, Löwensteinok olyan , szegények vagyunk, mint a
templom egere.
Rudolf továbbra is kételkedett.
 – Egy szavadat sem hiszem el, barátom – felelte kertelés nélkül. –
De igazad van, ha nem akarod magaddal hozni Amalie-t ilyen
körülmények közt Mayerling avatására. Ha ugyanis egy szőnyeg alá
söpört botrány rejlik az eljegyzésetek mögött, az utólag becsaphatja
a szüléimét, akik szintén el fognak jönni. Amennyiben valamikor
mégiscsak kiderül.
Az arca újra elsötétült.
– És valóban nincs hiány nálam gondokból. Az apámmal való
viszonyom épp elég nehéz. De főleg az anyámnak, aki már alig
mutatkozik hajlandónak arra, hogy részt vegyen a hivatalos
ünnepségeken, ez kiváló ürügyet szolgáltatna arra, hogy még jobban
elkerüljön engem, mint ahogy már amúgy is teszi. – A hangja
fájdalmas felhangot kapott. Ivott még egy utolsó kortyot a
borosüvegből, aztán felállt. – Ezért inkább ne vállaljuk a kockázatot.
Úgy sejtem, kovácsoltatok egy tervet, hogyan ne fogjon senki
gyanút, hogy az eljegyzésetek kapcsán „valami bűzlik Dániában”,
hogy Hamletet idézzem. Szóval inkább hagyjuk ezt a dolgot.
Richard felé nyújtotta a kezét, és őt is felhúzta.
– És most térjünk vissza Becsbe. Ma kora este van még egy
megbeszélésem az új császári– királyi katonai múzeum
kuratóriumában. Hisz tudod, hogy én vezetem a testületet. De
Vilmos főherceg, a szigorú Albert nagynagybátyám testvére is tag,
és végül is mindent beárul neki, ami ott zajlik. Ezért nem szabad a
mai ülésről sem távol maradnom, sem elkésnem. Albert
fegyelmezetlenségként értelmezné a részemről, és igazán rossz
néven venné.

Café Prinzess a Grabenen

 1887. július közepe, kicsit később, ugyanazon a napon

– Tehát a rajongásod a trónörökösért töretlen – jegyezte meg Sophie

a tréfálkozás és az enyhe fásultság keverékével.
– Bécsben minden lány és minden fiatal nő rajong Rudolfért –
állította Mary, ekkor már kissé elpirulva. – Nézz ide! – Elővett
valamit a nyári ruhájához illő textiltáskából. – Ezt itt Miguel adta
nekem a legutóbbi fogadónapon.
A fotográfia Rudolfot ábrázolta vadászat közben Miguellel és egy
másik férfival, akit Sophie azonnal felismert. Richard von Löwenstein
volt az. Bosszúságára a szíve gyorsabban kezdett verni.
A férfiak a vadászfegyverükkel a kezükben álltak a hosszú sorban
kiterített zsákmányuk mellett. Sophie vaddisznókat, rőtvadakat és
rókákat ismert fel. Egész biztosan több mint ötven állat volt.
– Nézd! – Mary a sálra mutatott, amit Miguel von Braganza viselt.
– Ez a kendő lángvörös, mesélte Miguel. Ezért Rudolf a Vízhordó
gúnynevet adta neki. A fiákeresek segítőinek nevéből, akik a lovakat
itatják, és pontosan ilyen sálat viselnek.
– És egyébként még mi mindent mesél neked Miguel?
Sophie ködös reménye, hogy megtudhat valamit Richard von
Löwensteinról, azonnal szertefoszlott.
– Kifaggattam őt a trónörökös és Stefánia házasságáról. – Ugyan
rajtuk kívül senki nem ült a szeparéban, Mary körülnézett, és
lehalkította a hangját. – Azt beszélik, teljesen szétzilálódott –
suttogta! – Vagyis ők ketten nemcsak hogy évek óta a szokásos
összekötő ajtó nélküli külön hálószobában alszanak, hanem teljesen
külön utakon is járnak. Már csak kifelé őrzik a látszatot. De már ez is
egyre rosszabbul megy nekik. Miguel mesélte, hogy Stefánia nyíltan
kompromittálja Rudolfot. Állítólag rendkívül boldogtalan férfi!
Az arcvonásai ellágyultak.
– Nézd csak meg őt a fotón! Egy ilyen vonzó férfi ilyen sorsot
érdemel?
Sophie elvesztette a türelmét.
-én nem találom Rudolfot vonzóbbnak, mint az udvarlódat,
Miguelt. – Ezt semmiképp nem sértésnek szánta Maryvel szemben,
hanem meggyőződésből mondta. Ha egészen őszinte akart lenni,
akkor még azt is be kellett volna ismernie, hogy a fotón szereplő
három férfi közül Rudolf volt az, akit a legkevésbé talált vonzónak.
Mary undorodva lebiggyesztette az ajkát. De még mielőtt bármit
válaszolhatott volna, Sophie azonnal egy ártalmatlanabb témára
terelte a szót.
– Mikor akart Larisch grófnő csatlakozni hozzánk?
Közben vetett egy pillantást a kis zsebórára, mostohaapja
karácsonyi ajándékára. Nem volt különösebben értékes, csak
ezüstözött fémből készült. De mint ajándék hasznos volt. A mutatói
háromnegyed négyen álltak.
– Á, Marié Louisénak már negyedórája itt kellene lennie –
magyarázta Mary, miután kihúzta a saját zsebóráját. Sokkal
értékesebb volt, mint Sophie-é, és kis briliánsok ékesítették. – De
hát tudod, ő nem a legmegbízhatóbb. Mióta Heinrich bácsi elhagyta
azért a színésznőért, Jenny Grossért... – egészítette ki
sokatmondóan, anélkül, hogy befejezte volna a mondatot.
Sophie kíváncsisága felülkerekedett az egyébként rá jellemző
visszafogottság felett.
 – Valóban igaz, hogy Marié Louise emiatt megpróbálta néhány
héttel ezelőtt eldobni az életét?
Mary megvonta a vállát.
– Mama, aki meglátogatta őt a betegágyánál Pardubitzban,
mindenesetre ezt állítja, és nagyon mérges volt a legfiatalabb
öccsére. De a hivatalos verzió az, hogy egy rossz fog vezetett oda,
hogy Marié Louise fájdalmában túl sok ópiumcseppet vett be.
Miközben Sophie még ezt a hírt emésztgette, Mary már tovább is
lépett.
– A nagybátyám, Heinrich volt Marié Louise nagy szerelme. Meg
tudom érteni, hogy nem akart tovább élni nélküle. Hisz ráadásul két
gyermeke is van tőle.
– Tehát tényleg igaz? – Ezt a híresztelést már Sophie is hallotta,
de nem tudta, hogy elhiheti-e.
Mary bólintott.
– A két kisebb gyermeke nem a Georg Larisch gróffal való
házasságából származik. Erre utal már a két gyerek keresztneve is.
A lány második keresztneve Henrietté, mint az anyukádé, a fiúé
Heinrich. Tehát mindketten a vér szerinti apjuk nevét viselik.
– És a férj ilyen könnyen eltűri ezt? – Sophie leengedte a
desszertvillát, amire éppen felszúrt egy darab narancstortát.
– Hát mi mást tehetne Georg? – vágott vissza Mary. – Vállalja fel
nyilvánosan, hogy felszarvazták? Mindamellett Heinrich Marié
Louisénak egy csomó tartásdíjat fizet. Ebből legalább költséges
életstílusa egy részét tudja fedezni. Mert Georgtól természetesen ez!
után a viszony után csak a legszükségesebbre kap pénzt.
Ő is evett ekkor egy darabot a még szinte érintetlen tortájából.
 – Hisz tudod, hogy egy világi hölgynek csak estélyi ruhából négy-
öt darabra szüksége van szezononként. És egy elegáns, díszes
darab legalább két– háromszáz forintba kerül.
Sophie megpróbálta nem elhúzni a száját, mivel Mary
meggondolatlan megjegyzése fájdalmasan érintette. Mert azt a
vagyont, amit az anyja elhunyt férjétől örökölt, és ami Vetseráék
vagyonához bizonyára aligha fogható, a mostohaapja vasmarokkal
fogja. Az a büdzsé, amit Sophie ruhatárára engedélyezett,
szezononként éppen csak néhány egyszerű nappali és délutáni
ruhára volt elég. Esti társasági eseményre való elegáns ruhával
ebben a pillanatban Sophie egyáltalán nem rendelkezett. Ha a
tavalyelőtti szezonban viselt holmikat nem javíttatta volna meg újra,
akkor biztos, hogy megint Stephan bácsitól kellene segítséget
kérnie.
Mintha csak érezte volna, hogy Sophie éppen rá gondolt, éppen
ebben a pillanatban lépett a nagybátyja a két cserepes pálma között
az asztalukhoz.
– Meghoztam az ifjú hölgyeknek Larisch grófnőt. – Új vendége felé
fordult. – A nagyságos asszony már választott? vetett egy pillantást
a lányok szinte érintetlen tortaszeleteire. – A narancstortát szívből
ajánlom önnek. Ugyan ezek a szeletek már igazán csúnyán néznek
ki. Hozatok az ifjú hölgyeknek rögtön egy frisset.
Mary már éppen tiltakozni készült, de Stephan Danzer ezt
elhárította:
– Dehogynem, dehogynem. És szabad még egy friss limonádét
is? Leni! – Már oda is hívta a felszolgálólányt. Aztán visszalépett,
hogy helyet adjon Larisch grófnőnek. Ő is egy fehér, kék virágokkal
hímzett délutáni selyemruhát viselt.
 Az üdvözlés után Sophie titokban szemügyre vette a grófnőt, akit ő
csak futólag ismert. Marié Louise Larisch-Wallersee, mint Mary,
közepes testmagasságú volt, mindenesetre sokkal karcsúbb, mint ő.
Szőke haját művészi kontyba tűzte, amin egy hetyke, fehér kis
selyemkalap trónolt. Arca keskeny, szabályos vonású volt, szeme
sötétbarna, kifejező, szemöldöke ívelt.
Már egykor Marié Louise születése is botrányt keltett, mint az
köztudott volt Bécsben. 1858 februárjában született, házasságon
kívüli gyermekként, Sissi legidősebb bátyjának, Lajosnak a Henrietté
Mendel színésznővel folytatott kapcsolatából. Amikor a párnak
született még egy fia is, Lajos kikényszerítette a rangon aluli
házasságot a gyermekei anyjával, elsőszülötti jogáról lemondva.
Legalább a felesége ebben az összefüggésben nemesi rangra
emelkedett mint „von Wallersee báróné”.
Sissi császárné az unokahúgát tizenegy éves korában ismerte
meg, és megkedvelte. Rossz nyelvek azt állították, hogy csak azért
hívta meg Marié Louisét az udvartartásába, hogy a monarchia
extrém konzervatív arisztokráciáját sokkolja. Kétes származása
alapján Marié Louisét a császárné védnöksége nélkül soha nem
fogadták volna egy magára valamit is adó nemesi házban. De már
nem merték bojkottálni a grófnőt, aki emellett arisztokrata körökbe is
beházasodott. Azért mégiscsak a császárné unokahúga volt.
Ezen mit sem változtatott a Heinrich Baltazzival való kapcsolata
sem, főként, hogy a Larisch házaspár fenntartotta a házasságuk
sértetlenségének látszatát. Úgy hírlett azonban, hogy Sissi
megbotránkozott a viszony miatt, és egykor kedvelt unokahúgával
való kapcsolata azóta számottevően hűvösebbé vált.
 -én a mokkahercegtortánál maradok – magyarázta Marié Louise
Stephan Danzernek. – Már nem járok olyan gyakran Bécsben, hogy
megengedhessem magamnak, hogy lemondjak erről a finom
élvezetről. De úgy tűnik számomra, hogy valami megváltozott a
tortán, mióta legutóbb itt jártam a szép kávéházában.
Stephan Danzer mosolygott.
– A nagyságos asszonynak kiváló a megfigyelőképessége.
Mokkahercegünk most valóban egy drága köpenyt visel. Ez kedves
unokahúgom, Fifi érdeme. – Bátorítóan Sophie felé biccentett. – De
meséld csak el te magad, kedvesem!
Sophie arca enyhén elpirult.
– Nemrég hallottam, hogy néhány gyerek a süteményespult előtt
arról beszélt, hogy a mokkaherceg egyáltalán nem is néz úgy ki,
mint egy herceg, mert csak egy egyszerű köpenyt visel. Akkor
megkérdeztem a kicsiktől, milyennek képzelnek el egy herceget.
Elmondták, hogy aranykoronát kellene viselnie. Nos, ez
természetesen egy keleti hercegnél nem jött szóba. De
megérdeklődtem Stephan bácsikámtól, hogy a kis figura öltözékét
nem díszíthetnénk-e arany kiegészítőkkel.
– Először teljesen tanácstalan voltam – ragadta meg ekkor Danzer
a szót. – Aztán az az ötletem támadt, hogy megkérdezem erről azt a
professzort, akitől már egyszer egy másik Úgy kapcsán is tanácsot
kértem. – Ez alatt a keserűmandula– olajat értette, ami a mandulás
melanzs páratlan ízét kölcsönözte. – És íme, a professzornak ezúttal
is volt egy ötlete. Ugyan költséges, de a Café Prinzess hírnevéért
megéri. – Kis szünetet tartott.
– És? – Mary tette meg elsőként a szívességet Danzernek, hogy
rákérdez, amivel a kíváncsiságát kielégíthette.
 – A mokkaherceg öve, mellénye és a turbánján a toll valódi
aranyfüstből van – magyarázta büszkén.
– Aranyfüstből? Igen? És az nem szörnyen drága? – kérdezte a
grófnő. – Vagy nem mérgező?
Danzer megrázta hatalmas fejét.
– Semmi esetre sem, Őméltósága. Nem mérgező. Drágának
drága, őszintén szólva. De az aranyat olyan finomra reszelik, hogy a
torta megfizethető marad, mert csak nagyon kis mennyiség kell
belőle a marcipánherceghez. Karácsonyra még egy különleges
édességet is fogok díszíteni vele – tette még hozzá. – Hadd legyen
meglepetés! Ehhez is előbb ki fogom kérni Fifi tanácsát. Kifejezett
tehetsége van a cukrászmesterséghez!
Sophie ismét elpirult. Mérhetetlenül örült nagybátyja dicséretének.
– Most azonban magukra hagyom a hölgyeket, hadd csevegjenek
– mondta Danzer, és meghajolva visszavonult. – Leni azonnal
hozza, amit kértek. És ha még valamiben hiányt szenvednek, kérem,
tudassák velem.
 Mayerlingi vadászkastély
1887. október 19.

A IBOLYASORBET- és a habos
vaníliakrémből álló desszertet, a cigányzenekar, ami külön ezért
érkezett Temesvárról, egy vad csárdást játszott épp.
Mivel a zene túl hangos volt ahhoz, hogy beszélgetni lehessen,
Richard feltűnés nélkül végigpillantott a mayerlingi vadászkastély
étkezőszobájában felállított asztalon, amelynél Rudolf vendégei
gyűltek össze, akiket meghívott az avatóünnepségre.
Szűk körű, de előkelő társaság volt. Mint ahogy Rudolf már nyáron
bejelentette Richardnak, a szülei is eljöttek az összejövetelre
Bécsből. Az asztalfőn foglalták el a díszhelyüket.
Richard észrevette, hogy csak Sissi császárné kért magának az
ibolyasorbet-ból, amit Rudolf külön a bécsi Café Demelből hozatott.
Az anyja minden étkezéshez fagylaltot evett desszertnek, és
legjobban a Demelnek ezt a specialitását kedvelte. A különös
ibolyaíz azonban úgy tűnt, nem felel meg mindenkinek. Richard is,
mint az összes többi vendég, inkább a vaníliakrémet választotta.
Abból az erőfeszítésből, amit Rudolf pusztán ebbe az apróságba
fektetett, Richard fel tudta mérni, mennyire örült az anyja
jelenlétének ezen az avatóünnepségen. Sissi és egyetlen fia
kapcsolata már annak gyerekkorában is inkább hűvösnek volt
mondható.
Csak egyszer állt ki az akkor majdnem hétéves fia mellett, miután
az apja, Ferenc József a pedagógiailag teljesen alkalmatlan Leopold
Gondrecourt grófot bízta meg a fiúcska nevelésével. A császár
utasítását, hogy érzékeny, intellektuálisan a koránál jóval fejlettebb
fiát „erősen fogja”, mivel ő „túl könnyedén veszi a dolgokat”,
Gondrecourt gróf szinte szadistának nevezhető módon teljesítette.
Az volt a szokása, hogy a kisfiút éjjel pisztolylövésekkel riasztotta fel
álmából, hideg vízzel leborította, és hóban, fagyban gyakorlatoztatta
órákig. Ezzel valószínűleg azt remélte, hogy eléri a császár által
kifogásolt hiányzó férfias keménységet, miután a fiát túlságosan
„lelki alkatnak” tartotta.
Egy év ilyen „nevelést” követően Rudolf testileg és lelkileg is a
végét járta. Hogy Sissi császárné, akinek egy szemtanú beszámolt
ezekről a kínzásokról, csak a gyermeke jólléte miatti aggodalomból
állt-e ki ellene, vagy ezt az alkalmat használta fel arra, hogy végre
kiszabaduljon a férje és anyósa gyámsága alól, az nem derült ki.
Az utóbbi mellett szólt a viselkedése, miután Ferenc József
elfogadta az ultimátumát. Sissi azzal fenyegette meg, hogy teljesen
visszavonul az udvarból, ha nem engedi át számára a kizárólagos
döntési jogot a gyermekei nevelése felett. Amint ezt elérte, még
kiválasztotta Rudolf jövendőbeli tanárait, aztán alig törődött többé a
fiával.
Rudolf pedig szívből hálás volt az anyjának, hogy megszabadította
a gyötrelmeitől. Ezután azonban számára továbbra is az elérhetetlen
„szépséges tündér” maradt, ahogyan egyszer Richardnak kiöntötte a
szívét egy mámoros estén egy heurigerben11. Annál jobban
értékelte Rudolf, hogy Sissi ma eljött Mayerlingbe.
Mivel a császárné már csak ritkán mutatkozott a nyilvánosság
előtt, és évek óta nem engedte, hogy portrét fessenek vagy
fotográfiát készítsenek róla, a külső megjelenése, mint ahogy
Richard ma megállapította, már nem felelt meg a Bécs– szerte
kifüggesztett képeknek. Ugyan továbbra is nádszál– karcsú volt,
amit gyöngyszürke esti ruhájának szabása még ki is emelt. Az
arcvonásai azonban sokkal élesebbek voltak, és a mostanra már
majdnem ötvenéves nő összességében sokkal idősebbnek látszott,
mint a legalább tizenöt évvel korábbi képeken. Ezen a császárné
még mindig csodás gesztenyebarna haja sem változtatott semmit,
melybe egyetlen ősz tincs sem vegyült.
Az ötfogásos menü elfogyasztása során a császárné a desszertig,
amit most mohón bekebelezett, csak piszkálta a tányérján lévő ételt,
és alig vett magához valamit. Teljesen ellentétben férjével, Ferenc
Józseffel, aki jóízűen fogyasztott, és szemlátomást ízlett neki a
csuka és a sült szarvashús.
Richardnak a vacsora ideje alatt többször is feltűnt, ahogy a
császár rajongva figyelte a mellette ülő feleségét. Ő maga még soha
nem került ilyen közel a császári párhoz, mint ma, és sok mindent
beigazolva látott azok közül a dolgok közül, amiről eddig csak
pletyka szintjén hallott.
A császárnén kívül csak egyetlen másik hölgy képviseltette magát
az ünneplő társaságban. Lujza szász coburg gothai hercegné volt
az, a főhercegnő, Stefánia nővére, aki azonban Richard
csodálkozására nem volt jelen. Még nem adódott alkalom arra, hogy
Rudolfot megkérdezze erről.
 Rajta kívül Rudolf csak néhányat hívott meg Mayerlingbe a
legközelebbi barátai közül. Közéjük tartozott Lujza férje, Coburg
Fülöp és Miguel von Braganza.
Ekkor a császárné befejezte a desszertjét, és letette az
ezüstkanalat a hófehér damasztabroszra. Ferenc József azonnal
követte a példáját, pedig még nem is fogyasztotta el teljesen a
vaníliakrémjét. Ezzel a császári pár a többi vendégnek is megadta a
jelet, hogy fejezzék be az étkezést. A szolgák elkezdték leszedni az
asztalokat. A magyar zenekar is egy utolsó, kissé furcsa dallamot
játszott.
Rudolf felállt, és végignézett a jelenlévőkön.
– Remélem, mindegyikőtöknek ízlettek egyszerű
vacsorafogásaink. – Ezzel természetesen erősen alábecsülte
azokat. Mert az ételek minősége semmivel nem maradt el egy
hofburgi vacsoráétól, még ha ez csak Őt fogásból állt is a Bécsben
szokásos hét helyett.
Mindenesetre hiányoztak a pompás, aranyozott evőeszközök. Az
edények is a Hofburg drága, kézzel festett étkészleteivel szemben
csak egyszerű, világosbarna, indás mintájúak voltak.
– Szeretném megadni tisztelt szüleimnek – hajolt meg kissé
feléjük Rudolf – és nektek mindannyiótoknak most az alkalmat, hogy
egy kicsit kipihenjétek magatokat. Fél óra múlva újra találkozunk itt
édesség, kávé és mindenféle alkoholos ital mellett, hogy
meghallgassuk a bécsi férfi énekegyüttest, az Udel– kvartettet.
Éjfélkor pedig még sajttálat szolgálnak fel.
Halk suttogás hallatszott az asztal körül. Az egykori „Bécsi Férfi
Dalegylet Komikus Kvartettjének” tagjai, amit most a legkiválóbb,
Kari Udel után átneveztek, Bécs legkedveltebb zenészei közé
tartoztak.
Hogy felkérte őket erre az estére, azt Rudolf eddig
meglepetésként titokban tartotta.
Miután Ferenc József császár felállt, és Sissinek nyújtotta a karját,
hogy kivezesse őt az étkezőszobából, Rudolf rákacsintott a
vadásztársaira.
– Kedvem támadt egy ízletes török cigarettára. De a
biliárdszobával szemben inkább a szabad természetet választom.
Aki társaságot kíván szolgáltatni nekem, megtalál odakint, az
udvaron.
Richard meglepődött, hogy ő volt az egyetlen, aki követte Rudolfot
a szabadba. Lehetséges, hogy azért, mert közben sűrű köd szállt le,
ami ráadásul kissé szitálni is kezdett. A napsütéses nap után
kellemetlenül lehűlt az idő.
Richard dideregve fonta össze a karját az egyenruhája zakója
felett, és azon tűnődött, hogy kihozza-e a szobájából a köpenyét. De
mivel a vendégek szállásai valamivel távolabb, egy másik épületben
voltak, mint Rudolf magánszobái és társalgói, ezért elvetette az
ötletet. Főként, hogy a trónörökös már meg is szólította:
– Milyen jó, hogy társaságot szolgáltatsz nekem, barátom. Hogy
tetszett eddig az avatóünnepség?
– Sok pénzt költöttéi, és nem fukarkodtál az erőfeszítésekkel sem
– felelte Richard elismerően. Aztán egy kicsit gondolkodott, és
feltette azt a kérdést, ami már a desszert óta foglalkoztatta: – Hogy
tudtad az ibolyasorbet-et idehozatni Bécsből, anélkül, hogy szétfolyt
volna?
Rudolf egy pillanatig döbbenten nézett, mielőtt elmosolyodott.
 – Nos, erre a kérdésre nem számítottam – ismerte be. – De ha
már egyszer tudni akarod, vannak speciális fém jégtartók, amikben a
fagydalt pár óráig megmarad. A belső részét, amiben a sorbet van,
jéggel veszik körül, az edényt aztán még szalmába bugyolálják, és...
Richard felemelte a kezét.
– Ennyire pontosan mégsem akartam tudni – szakította félbe
Rudolfot.
– Nos, akkor most mondd el, hogy tetszik neked a kis
vadászkastély.
– Csoda szép lett. A zöld festék a fehérre lakkozott ablaktáblákkal
otthonos hatást kelt. Csak az a sajnálatos, hogy a vendégház nincs
összekötve a főépülettel.
– Ez szándékos – ismerte el Rudolf. – Azt a tervem, hogy ezt a
helyet menedékhelynek használom. Háborítatlanul szeretnék itt
tartózkodni.
– De az első emeletet a földszinti magánszobáid felett a
családodnak szántad – csodálkozott Richard. – Attól nem tartasz,
hogy ők zavarnak?
Rudolf vigyorogva legyintett.
– A szüleim után nem fog már egyhamar ott éjszakázni senki.
Hivatalosan ezek becses feleségem, Stefánia és a lányom, Erzsi
szobái. Ők azonban aligha fognak idetévedni. Ahogy most állnak a
dolgok köztem és Stefánia közt – tette még hozzá egy kis szünet
után.
– És hogy állnak a dolgok köztetek? – szánta rá magát Richard
egy újabb kis szünetet követően a kínos kérdésre.
A trónörökös megvonta a vállát.
 – Nyilván észrevetted, hogy Stefánia ma este nincs itt. Már megint
elutazott. Ebből a szempontból kezdi felülmúlni az anyámat.
Mindenesetre valószínűleg valahol a szeretőjével fog találkozni, úgy
sejtem.
Richardnak először meg kellett emésztenie ezt a választ.
Híreszteléseket hallott már erre vonatkozóan, de Rudolfnál eddig
még nem hozta szóba.
– Tehát igaz, hogy Stefánia viszonyt folytat ezzel a lengyel gróffal,
Arthur Potockyval?
Rudolf lebiggyesztette a száját.
– Úgy néz ki. Legalábbis ezt állítja von Taaffe titkosrendőrsége.
Már valószínűleg találkoztak néhányszor, mióta megismerkedtek a
galíciai utazásunkon. És gondold csak el, ő a Potockynak írt
levelében, amiket elfogtak, saját magát „Opheliának” és a szeretőjét
„Hamletnek” nevezi. Ez nem különös?
Rudolf a szájához emelte a cigarettát, és mélyet szippantott
belőle.
– Mindenesetre ez egészen új perspektívákat kínál. Potocky
özvegy. És ezt fel tudnám használni arra, hogy... – A trónörökös
szava elakadt, és befejezetlenül hagyta a mondatot.
– Mit értesz ez alatt?
Rudolf megválaszolatlanul hagyta a kérdést, és egy másik témára
terelte a szót:
– Mindenesetre Stefánia viszonya számomra közömbös lenne, ha
engem is békén hagyna. De féltékeny, hiszen ő már csak ilyen.
Újabban még a lányommal való kapcsolattartástól is megfoszt.
– Stefánia megvonja tőled a kapcsolattartást Erzsivel? – Richard
ledöbbent. – Mégis mivel indokolja ezt?
 – Nos, attól fél, hogy meg fogom fertőzni a kicsit.
– Megfertőzni? Mégis mivel? Azt gondoltam, mostanra már
mindketten meggyógyultatok. Legalábbis az elmúlt hetekben úgy
tűnt, jobban nézel ki, mint legutóbb, nyáron.
– Ez Mizzi és dr. Widerhofer tudása miatt van.
– Hogyhogy? – Richard összezavarodott.
– Nos, a személyi orvosom mindenféle csodaszert felír nekem,
amelyek meg kéne, hogy erősítsenek. Kezdve a sárgarépalével a
szemem javítására a borzasztó ízű csukamájolajig. Ez a feltétele
ahhoz, hogy továbbra is felírja nekem a morfiumcseppeket.
Richard gyomrát csomó feszítette.
– Tehát még mindig szeded azt a pokoli szert?
Rudolf ismét adós maradt a válasszal, ehelyett meggyújtott
magának egy újabb cigarettát.
– És mi köze ehhez Mizzinek? – szakította meg Richard végül a
nyomasztó csendet.
– Nos, ő birtokában van az álcázás művészetének – felelte Rudolf
titokzatosan.
Richard ismét összezavarodott.
– Nos, minden alkalommal kisminkel, amikor nála vagyok –
folytatta Rudolf ingerülten. – És megtanította, hogy csinálhatom
meg magamnak, ha nélküle utazom el. Mestere ennek a
művészetnek. Hiszen te sem vettél eddig észre semmit!
– Kisminkel téged – ismételte meg Richard döbbenten. De mielőtt
Rudolf bármit is válaszolhatott volna, lépteket hallottak közeledni az
udvar kövezetén.
– Szervusz, Vízhordó – üdvözölte Rudolf Miguel von Braganzát
könnyed hangsúllyal a gúnynevén. – Kedves tőled, hogy csatlakozol
hozzánk. Mi újság a szerelemben? A kicsike még mindig semmibe
vesz téged? Hogy is hívják tulajdonképpen?
Ha Miguel megbántva érezte is magát a tapintatlan kérdés miatt,
nem adta jelét.
– Mary Vetsera grófkisasszony a neve. És érdemes arra, hogy egy
kis türelemmel legyek. Végül is még igazán fiatal, éppen csak
tizenhat éves. Idő kellett hozzá, mire az anyja meggyőzte, hogy egy
ilyen öreg pasassal, mint én, szóba elegyedjen.
– De hát te egy kifejezetten jó parti lennél egy olyan
grófkisasszony számára, akinek a családja csak nemrégiben
emelkedett nemesi rangra – mondta ki Rudolf, amit a világon
mindenki gondolt. – Mi többet is akarhatna, mint egy valódi
herceget?
Miguel mosolygott. Bár az udvari lámpa gyenge fényében Richard
úgy vélte, hogy a mosoly inkább fájdalmas.
– Sajnos a kicsike egy parányit elkényeztetett. Képzeld csak el,
mit írt róla a Schlesinger a Wiener Salonblatfom. „A bája a fiatalság
sokak által csodált szépségében a legfeltűnőbben mindenütt
érvényesül, ahol ezek a csodálatos lányszemek elbűvölten vagy
elbűvölően a nagyvilágba pillantanak.” Vagy valami hasonló.
– Micsoda hízelgés – kommentálta Rudolf Miguel idézetét. –
Hiszen ez negédesebb, mint... – Nyilvánvalóan semmi nem jutott
eszébe, amivel össze tudná hasonlítani a Salonblatt riporterének
szavait. – Ugyan már, épp csak negédes hízelgés. Hogy a lányok az
ilyesminek bedőljenek.
– O, de van benne valami – mondott ellent Miguel. – Valóban
kívánatos teremtmény. És... – tartott egy kis hatásszünetet -, és
tényleg van egy herceg, aki iránt rendkívüli érdeklődést mutat.
Rudolf főhercegnek hívják. Állandóan rólad faggat.
– Valóban? – Richard bosszúságára ezt Rudolf hízelgőnek találta,
mert elmosolyodott. – Akkor mesélj nekem többet róla!
Ebben a pillanatban újabb léptek közeledtek az udvaron.
Ezúttal Rudolf komornyikja, Johann Loschek volt az. Meghajolt az
urak előtt.
– A császári felségek már összegyűltek a többi vendéggel a
szalonban. Az Udel– kvartett is készen áll. Talán őfelségének is
vissza kellene fáradnia.

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1888. január 19.

Henriette von Freiberg idegesen pillantgatott a Werdenfels-palota

félemeleti nagy szalonjának falmélyedésében lévő állóórájára. A
mutatók már húsz perccel hat óra előtt jártak.
– Attól tartok, ma már nem fog jönni senki – mondta halkan.
Könnyek csillogtak a szemében.
Helene Vetsera vigasztalóan régi barátnője karjára tette a kezét.
– Ne szomorkodj emiatt, kedvesem! Kell egy kis idő ahhoz, hogy
egy ilyen fogadónap megvesse a lábát.
– De ez már a második időpont. És mindenhol leadattam a
névjegykártyámat Bécsben, hogy hírét vigyem a fogadónapnak.
Viszont kapni még nem kaptam egyet sem. – Ekkor már az első
könnycsepp is kicsordult Henrietté világoskék szeméből. – És ha
elutazol Velencébe, akkor egyáltalán nem fog eljönni senki –
zokogott fel.
Helene még jobban megszorította a kezét.
– Ne csüggedj már ennyire, Yetta! Látod, hisz ma már kerten is
voltunk. Marié Louise von Larisch is benézett.
– Éppen csak félórára – sírta Henrietté, aki már nem tudott
uralkodni magán. – És ő is csak azért, mert megkérted rá, így van?
Helene zavartnak tűnt, és nem mondott sem igent, sem nemet. De
Sophie, aki észrevétlenül üldögélt a fülkéjében, és idáig szörnyen
unatkozott, ösztönösen tudta, hogy ez az igazság.
Ismét magában átkozta a mostohaapját. Arra kényszerítette az
anyját, hogy újra megpróbáljon bevezetni a Werdenfels-palotában
egy fogadónapot, bár ez pár éve egyszer már elbukott.
Minden társasági hölgy kínált fogadónapot a téli szezonban. Ezek
olyan rögzített látogatási időpontok voltak a hét egy bizonyos
délutánján, amelyen minden vendég bejelentés nélkül
megjelenhetett. Hogy az emberek tudassák, hogy a városban
vannak, és be szeretnének ugrani, a névjegykártyájukat minden
olyan házban leadták, amelynek a lakóival kapcsolatot szeretnének
ápolni.
Sophie sóhajtva újra felidézte az elmúlt mozgalmas hónapok
eseményeit. Október végén Mary hosszabb ideje először hívta meg
a Vetsera-palotába. A lányok Mary szobájában ültek és rajzoltak.
Hirtelen beviharzott Hanna, Mary nővére, kopogás nélkül.
Hullasápadt volt.
– Mama épp az imént kapott egy sürgönyt Kairóból. Az apánk
szélütést kapott. Kezdd gyorsan kiválasztani a ruhákat, amiket
magaddal akarsz hozni. Ágnes segíteni fog csomagolni. Holnap kora
reggel elutazunk.
Aztán ismét kiviharzott. Mary és Sophie hallották, ahogy Hanna a
szomszéd szobában dübörögve járkál. A két lányszobának nem volt
külön bejárata. Hanna szobáján át kellett menni, hogy Maryébe
lehessen jutni.
Időközben Mary is elsápadt. De az első reakciója egyáltalán nem
a beteg apjáról szólt, mint ahogy Sophie döbbenten állapította meg.
– Ó, istenem! Most biztosan hónapokig nem leszünk Bécsben. És
ha apám a végén meghal, akkor fél éven át egyikünk sem vehet
részt egyetlen társasági eseményen sem. Legalábbis a
nagyobbakon.
– Igen? Te egyáltalán nem is az apád miatt aggódsz? – kérdezte
Sophie elszörnyedve.
– De, természetesen igen.
Sophie számára ez nem tűnt túlzottan meggyőzőnek.
– De hát alig ismerem őt. Ha szabadságra jött is, amit elég ritkán
fordult elő, mint tudod, akkor alig váltottunk egymással néhány szót.
Kizárólag a fivéreimmel foglalkozott. Régebben Laszival, most
Ferivel. Mi, lányok, nem érdekeljük. Ez mindig is így volt.
Sophie próbálta ezt megemészteni. Be kellett ismernie, hogy
valóban nem hallotta még soha Maryt az apjáról, Albinról beszélni.
Mindenesetre eddig azt gondolta, hogy Mary azért kerüli a témát,
hogy őt ne bántsa meg. Mert a barátnője túlzottan is jól ismerte a
mostohaapjával, Arthurral való mizériát, és azt is tudta, hogy Sophie
mennyire ragaszkodott elhunyt apjához, Nikolaushoz. Hát akkor
most bebizonyosodott számára, hogy mekkorát tévedett.
 – Milyen különleges terveid voltak a szezonra? – terelte a szót egy
másik témára.
– Színház– és operalátogatások természetesen. És még estélyek
és farsangi bálok. Mindaz, amit Bécs télen kínál. Hisz te is tudod!
Sophie megtartotta magának azt a megjegyzést, hogy legtöbben
ezeket a szórakozásokat csak hallomásból ismerik. Őt továbbra sem
hívták meg sehova, eltekintve a Vetsera-palota fogadásaitól és
estélyeitől. És ilyenek lehetséges, hogy idén télen – Mary apjának a
betegsége miatt – egyáltalán nem lesznek.
– Még korcsolyázni sem mehetek, ha apám meghal –
panaszkodott tovább Mary. – És így el is fogok felejteni mindent,
amit tudok. Épp csak tavaly festett le engem Diamantidi, mint az
egyik legjobb korcsolyázót a bécsi korcsolyapályán.
A görög származású Demeter Diamantidi híres bécsi korcsolyázó
és hegymászó volt, aki festőként is elismertségre tett szert.
– A képet jövőre fogják kiállítani a Künstlerhausban12, a jubileumi
kiállításon. A végén még azt sem nézhetem meg – kesergett tovább
Mary. – Sőt még a tavaszi futamról is lemaradok, ha apám sokáig
betegeskedik. És ezért sehol nem fogok tudni találkozni vele –
fejezte be rejtélyesen.
– Vele? – ismételte meg Sophie. Aztán rájött, kire utal Mary. –
Rudolf főhercegre gondolsz? Fontosabb számodra, mint a saját
apád?
– És ha így is lenne? – felelte Mary flegmán. Sophie döbbent arca
láttán megenyhült. – Természetesen fontos számomra az apám.
Remélhetőleg gyorsan meggyógyul! Akkor minden ismét a
legnagyobb rendben lenne!
 Mary kívánsága nem teljesült. Az apja 1887. november 14-én
Kairóban meghalt, anélkül, hogy a családját még egyszer látta volna.
Mivel nem kaptak korábbi hajóhegyet, Helene, Hanna és Mary csak
egy nappal a halála után érkeztek meg az egyiptomi fővárosba.
A temetést Kairó egyik katolikus temetőjében tartották. Utána a
család 1887 decemberének közepén visszatért Bécsbe, Sophie
mostohaapja, Arthur kíséretében, aki a külügyminisztériumban
sikeresen pályázott Albin Vetsera utódjának a helyére.
– Most már nem tart soká, és bárói rangra emelnek – magyarázta
egyik este vacsora közben diadalittasan, miután az előléptetést
néhány napon belül jóváhagyták. – Főleg, hogy a nemzet
nemsokára sok mindent köszönhet majd nekem.
Csak ekkor tudta meg Sophie, hogy Albin Vetsera Ausztria–
Magyar– országot egy nemzetközi bizottságban képviselte, mely
Egyiptom tekintélyes államadósságát rendezte. Ezáltal a hitelezők,
amelyek közé az OsztrákMagyar Monarchia is tartozott, gyorsabban
visszakapták a pénzüket.
– De önnek is hozzá kell járulnia ehhez, Henrietté – fordult Arthur
hitveséhez. – Annak az attitűdjének, hogy az egész világ elől elbújik,
azonnal véget kell vetni. Azt várom el öntől, hogy haladéktalanul
illeszkedjen vissza a bécsi társaságba – mérte végig Henrietté
ódivatúnak látszó esti toalettjét. – Először is el kell fáradnia egy
kitűnő varrónőhöz, és teljesen új ruhatárra kell szert tennie! –
Végigpillantott Sophie egyszerű gyapjúruháján is. – És rögtön vigye
magával Sophiát is! Ebben a rongyban is, amit ma visel, valóban
nem kelt jó benyomást.
Hogy Arthur von Freiberg a zsugorisága miatt személyesen volt
felelős Henrietté és Sophie mostanra divatjamúlt ruhatáráért, azt
természetesen egyetlen szóval sem említette.
Sophie felháborodása az apja képmutatása miatt gyorsan
lecsillapodott, amikor Madame Spitzer szalonjában valóban kapott
egy vadonatúj kelengyét. A bűnösen drága műhelyből eddig csak a
sellőjelmeze származott. A kishúga, Milli is örült új ruháinak. Eddig
Sophie kinőtt ruhatárát kellett hordania. Csak Henriettét nem
töltötték el elégedettséggel a selyem estélyi és a csipkedíszítésű
délutáni ruhák. Csüggedt maradt, és minden alkalommal
könnyekben tört ki – akár a legapróbb indok miatt is -, de mégsem
mert a férjével ellenkezni.
Tehát az arany nyomatú névjegykártyákat megrendelték.
„Henrietté von Freiberg bárónő megtiszteltetésnek tartaná, ha
minden csütörtök délután kettő és hét óra között köszönthetné önt a
Marokkanergassén található Werdenfels-palota pompás
szalonjában” – állt rajta cikornyás betűkkel. A háziszolga elvitte a
kártyákat az Arthur által személyesen összeállított listának
megfelelően, az arra feljegyzett címekre.
Ugyan mindenkinek, magának Arthurnak is, kezdettől fogva
világos volt, hogy a nagy házak, mint a von Liechtenstein, a
Schwarzenberg vagy az Auersperg valószínűleg soha nem fognak
megjelenni náluk. De az újgazdag és csak nemrégiben nemesi
rangra emelt körúti bárónőket is meghívták. Legalább ezekből a
körökből, akiktől gazdagságukra való tekintet nélkül gyakran
megtagadták az arisztokrácia fogadónapjain való részvételt, von
Freiberg ismeretlen okokból nagyobb látogatottságra számított.
Talán azt remélte, hogy Henriettének, aki egykor maga is ehhez a
társadalmi osztályhoz tartozott, az évek során megbocsátották a
nem a rangjának megfelelő házasságát.
 Amikor Sophie mostohaapja még röviddel az elutazása előtt a
feleségével és Ida kisasszonnyal a heti fogadónapokon felkínált
ételeket vitatta meg, még abba is beleegyezett, hogy a Café
Prinzess szállítsa a legtöbb ínyencséget. Ida kisasszony, az egykori
felügyelőnő, aki most a Werdenfels-palota háztartását vezette,
világossá tette számára, hogy személyesen tudna kezességet
vállalni a Prinzess tortáinak és falatkáinak a minőségéért. Ezenfelül
von Freiberg azt remélte, hogy kedvezőbb árakat kap feleségének a
kávéház tulajdonosával való rokoni kapcsolata miatt, mint amit a
hasonló házak, mint a Demel vagy a Gerstner cukrászda számolna
fel.
Röviddel újév után Arthur von Freiberg visszautazott Kairóba, de
nem mulasztotta el, hogy Henriettének és Sophie-nak számtalan
figyelmeztetést ne adjon a távolléte idejére. És most kétségbeesett
felesége már másodszor ült üres szalonjában, és a heti levelében,
amihez Arthur ragaszkodott, egy újabb tragikus hírről kell majd
beszámolnia.

A nagy állóóra elütötte a hat órát. Kint már teljesen besötétedett.

Aki eddig még nem érkezett meg, az már nem is fog eljönni. Már
Matyre sem lehet számítani. Ez Sophie-nak is a szó legvalódibb
értelmében keserű szájízt okozott.
Mary, aki még az első fogadónap alkalmával együtt unatkozott
vele, ma egy sürgős zongoraórával mentette ki magát, és csak
kötelezettség nélkül ígérte meg, hogy benéz, ha időben végez. De
Mary szemlátomást szintén kibújt ez alól. A néhány falatka, amit
Sophie magához vett, hogy a gondosan elkészített asztalt ne fossza
ki idejekorán, most megfeküdte a gyomrát. Mit csinálunk most ezzel
a sok finomsággal? Szomorúan pillantott végig az ínyencségeken,
amit ma pontosan déli fél kettőkor szállítottak ki. A petrezselyem már
megfonnyadt a lazacos párnákon. A tejszínhab a különböző
tortaszeleteken, amelyeket Stephan Danzer tarka mintaszerint állított
össze, a szalon melegében elkezdett szétfolyni.
Mintha Henrietté olvasott volna a gondolataiban, megkérdezte a
barátnőjét, Helenét:
– Nem akarsz legalább még egypár falatot enni? Majdnem
mindent a cselédségre kell hagynom, mivel Fifi, Milli és én ezeket a
finomságokat lehetetlen, hogy mindet el tudjuk fogyasztani, mielőtt
megromlanak.
Helene a fejét rázta.
– Az öcsémet, Alexandert várom ma este vacsorára, és előtte még
át is kell öltöznöm – magyarázta. – Albin őt jelölte ki a gyerekek
gyámjának.
Ebben az összefüggésben néhány dolgot rendeznünk kell, mielőtt
elutazunk Velencébe.
– Mennyi ideig maradtok távol?
Helene vállat vont.
– Pontosan még nem tudom, kedvesem. De legkésőbb a
freudenaui tavaszi futamra visszajövünk. Akkor kezdődik meg a
félgyász ideje, és ismét mutatkozhatunk nyilvánosan.
Önmagában véve az előírt fél év „kizárólagos gyász” Albin halála
után áprilisban még egyáltalán nem ért véget. De szemlátomást nem
csak Mary volt az, akinek alig hiányzott az apja. Úgy tűnt, Helene
Vetserát sem ütötte különösebben szíven hitvese halála.
– Elég bosszantó, hogy Miguel von Braganzával sem
találkozhatunk egyelőre – erősítette meg a bárónő ezzel Sophie
gyanúját. – Mary még mindig tiltakozik az udvarlása ellen. Azt
reméltem, hogy majd idővel belátja, hogy milyen előnye származhat
belőle. Előttünk, Vetserák és Baltazzik előtt egy vele való kapcsolat
végre minden ajtót megnyitna. Végül is a mi családunk számára is
évekig tartott, míg legalább valamelyest elismertek minket a bécsi
társaságban – tette hozzá. – Innen tudom, hogy neked még sok
türelemre van szükséged, Yetta. Főként, hogy neked nincsenek
kiváló lovasok a fivéreid közt. A díjak, melyeket Alexander és
Aristides a különböző derbiken nyertek, megkönnyítenek egyet s
mást.
Összecsukta fekete legyezőjét, amivel az egyre fullasztóbbá váló
szalonban egy kis levegőt legyezett magára, és felállt.
– Talán ezért a farsangi szezonban fontolóra kellene venned egy
bált, Yetta. Vagy legalább egy estélyt. Igen, igen! – bizonygatta
Helene, a barátnője teljesen elképedt arckifejezése láttán. – Annak
idején én is ezzel segítettem magamon. A vendégek lelkesen jöttek
el a palotánkba, miután egyszer elterjedt, hogy milyen fényűző. És
az utóbbi években minket is egyre gyakrabban hívtak meg. Még ha
előttünk néhány olyan nagy ház továbbra is zárva marad. De majd
az idő eldönti. 0, most viszont igyekeznem kell, ha nem akarok
elkésni a vacsoráról.
Helene lehajolt Henriettéhez, aki barátnője javaslatai hallatán
lemerevedve, ülve maradt a foteljében, és puszit adott az arca
minkét oldalára. Aztán felszólítóan nézett Sophie-ra.
– Kikísérsz még engem, kedvesem?
Amikor Henrietté és a komorna, aki ráadta a köpenyét,
hallótávolságon kívülre kerültek, Helene Sophie fülébe súgott
néhány utolsó szót.
 – Ügyelj rá, hogy a mamád ne süllyedjen ismét melankóliába, Fifi.
Addig kell a vasat ütni, amíg meleg. Ki tudja, meddig marad a
mostohaapád ilyen adakozó kedvében.
Felhúzta finom, csillogó bőrből készült fekete kesztyűjét.
– Tehát gondoskodj róla, hogy Yetta továbbra is vállaljon társasági
szerepet. Mi, Vetserák vagyunk a legjobb példa arra, hogy ez a
végén megéri. Sőt ma már rendszeresen megemlítenek minket a
Wiener Saonblarttban. Larisch grófnő is, akit kezdetben szintén
megvetettek polgári származású anyja miatt, a házasságkötése óta
az arisztokrata társaság teljes jogú tagja. A császárné még
udvarhölggyé is felemelte.
Az ajtóból még egyszer visszafordult Sophie-hoz.
– Ez a te saját érdekedben is áll, gyermekem. Végül is biztos nem
akarsz aggszűz lenni.

Egy falu közelében Enns környékén,

Felső-Ausztriában
1888. január közepe

– Juhú! – örvendezett Rudolf unokatestvére, Ferenc Ferdinánd,

amikor a kis vadásztársaság elhagyta az erdőt, ahol bőséges
zsákmányt ejtettek. A jéghidegben töltött nap után mindannyian
alaposan átfagytak, és másra sem vágytak, csak a kandalló tüzére
meg egy forró levesre.
Különösen azért, mert sűrű felhők borították az eget, ami további
havazást jósolt. Ugyan még csak délután három óra volt, máris
alkonyodni kezdett.
 Tágas mezők terültek el előttük, ameddig a szem ellátott. Vékony,
fagyott hóréteg borította őket, ami ropogott a lovak patkója alatt.
– Rendezzünk versenyt! – javasolta Ferenc Ferdinánd. – Akkor
rendesen ki fogunk melegedni! Aki elsőként éri el a falu szélét, az
nyer! Az ottani vendéglőben felmelegszünk, eszünk egy kiadósat, és
természetesen iszunk hozzá egy jó nagy kortyot! Vagy kettőt! A
nyertesnek egy krajcárt sem kell fizetnie a cechjéből!
A főherceg kihívóan körbenézett.
– Tehát, ki van benne?
– Én benne vagyok!
– Én is! – Az első kezek spontán a magasba emelkedtek.
– Én sajnos ki kell, hogy hagyjam – ismerte be egy hadnagy
Ferenc Ferdinánd dragonyosszázadából. – Az én Kirkém csak
néhány héttel ezelőtt ficamította ki az elülső lábát. Szeretném
kímélni őt.
– Kár! – jegyezte meg Ferenc Ferdinánd. – Akkor inkább tényleg
ne! – De te biztosan benne vagy, ugye? Hiszen tudtam! És biztosan
te is!
Senki nem mert elutasító választ adni a főhercegnek, bár Richard
felismerte a férfiak arcán, akik mindannyian Ferenc Ferdinánd
ezredének tisztjei voltak, hogy azokon kívül, akik először
jelentkeztek, senki nem lelkesedett a javasolt versenyért.
Tegnap olvadt, ma éjjel ismét fagyott, és esett rá egy kis hó.
Megvolt az esélye, hogy a vékony hóréteg alatt mindenhol veszélyes
jeges foltok bújnak meg, amiken a lovak megcsúszhatnak. A paripák
és a lovasok számára is fennáll a veszélye, hogy összetörjék
magukat.
Végül Ferenc Ferdinánd Richardot is végigmérte.
 – És te, Richie? Mi a helyzet veled? Te számítasz Bécs egyik
legjobb úri lovasának. Te ugye nem fogsz kibújni ez alól a verseny
alól?
Richard belül elátkozta magát, hogy a megbízása teljesítése után,
amivel Rudolf Ennsbe küldte, nem utazott haza már ma reggel.
Ehelyett hagyta, hogy rábeszéljék erre a vadászkirándulásra.
– Ehhez túl kevéssé ismerem a lovamat – próbált mellébeszélni. –
Ha a saját versenylovam lenne velem, az persze más lenne. –
Természetesen Richard ebben a hideg, téli időben vonattal utazott
Ennsbe.
– Lárifári – mondott ellent neki Ferenc Ferdinánd szemtelenül. –
Őrültség lenne egy nemes paripát ebben az időben esetleg
tönkretenni. De ha ez a gebe itt a lábát töri, akkor nem kár érte.
Ezzel Ferenc Ferdinánd maga ismerte be, hogy a versenyzés
felettébb veszélyes. Vonakodva vallotta be Richard ezenkívül
magának, hogy a főhercegnek igaza van, abban is, ami az új
versenylovát, abban is, ami a jelenlegi hátaslovát illeti.
Miután egykori csődöre, Herkules a Spanyol Lovasiskolában az
állatfejek levágása után soha többé nem heverte ki a sérülését, és
mint versenyló teljesen alkalmatlanná vált, Richardnak egyelőre
teljesen fel kellett hagynia a lóversenyzéssel. Ez csak az Amalie von
Thurnauval való, még titokban tartott eljegyzése révén változott meg.
Ebből legalább annyi előnye származott, hogy már most
jelentékeny ősszegek felett rendelkezhetett, ha megkérte
jövendőbeli apósát, Adalbertét, és ő látta értelmét, hogy ezt oda is
adja neki.
Pontosan ez volt a helyzet egy új versenyló beszerzése esetében.
Mivel Richardnak nem volt saját vagyona, Adalbertnek csak jól
jöhetne, ha a lánya leendő férje megnyerne egy nagy
nyereménydíjas versenyt. Elfogadható magyarázattal szolgálna arra,
hogy miért adta a lánya kezét egy azelőtt vagyontalan embernek.
Cserébe Richardnak kénytelen– kelletlen bele kellett törődnie,
hogy az Amalie-val való eljegyzését múlt karácsonykor a legszűkebb
családi körben bejelentették, sőt karácsony második napján
díszvacsorával ünnepelték meg. Ehhez Adalbert von Thurnau
ragaszkodott, akinek nyilvánvalóan nem kerülte el a figyelmét, hogy
Richardnak Amalie még mindig nem nyerte el a tetszését.
Mindenesetre Richard feltételül szabta, hogy mindenkit, akit ily
módon beavattak, titoktartásra kötelezzenek. Végül is a megjátszott
udvarlást az azt követő esküvővel csak ez év őszén kellene majd
elkezdenie.
Ha Richard teljesen őszinte akart lenni magához, továbbra is
valami csodában reménykedett. Azon kevés alkalmakkor, amikor
tavaly Amalie-val találkozott, kizárólag a családtagjai jelenlétében,
akkor a lány flegmának és gőgösnek tűnt számára. Durván
viselkedett a személyzettel, és minden apróság miatt zsörtölődött
velük. Vele szemben kellemetlen, mesterkéltnek tűnő fölényességgel
viselkedett. Talán a lánynak szintén nyugtalanító volt a vele való
házasság lehetősége, és ilyen módon leplezte a zavarát.
Egy nemes versenyló birtoklása, amit ismét a Baltazzi fivérek
istállójából szereztek be, legalább egy kicsit vigasztalta Richardot e
miatt a kellemetlenség miatt. Amilyen gyakran csak tudott, edzett a
freudenaui tavaszi futamra, ahol Őt év óta először fog újra indulni.
Es természetesen nincs az az isten, hogy az értékes állatot egy
ilyen haszontalan hajtóvadászaton kockára tegyem – gondolta
bosszúsan.
 – Tehát, mi a helyzet? – sürgette őt Ferenc Ferdinánd újfent. –
Benne vagy, vagy túl gyáva vagy hozzá?
Körülötte álló tiszttársai önelégülten nevetgélni kezdtek. Később
Richard rengetegszer bánni fogja még, hogy a gúnyolódásuk miatti
haragjától elragadtatta magát, ahelyett, hogy az egész tervet
határozottan megkérdőjelezte volna. Ugyan Ferenc Ferdinánd
Richard számára teljesen közömbös volt, mivel a trónörökös
kíséretének tagjaként nem volt tőle semmi félnivalója, mégsem volt
képes megőrizni a hidegvérét, és az arca lángolni kezdett.
– Hát akkor gyerünk! – felelte dühösen. – Készüljetek fel!
– Álljatok fel mindannyian egymás mellé! – parancsolta a
főherceg. – És te, Rudi – szólt az egyetlen férfihoz, aki nem akart
részt venni -, add meg a jelet. Lőj a levegőbe!
Alighogy eldördült a lövés, Richard a sarkantyújával lágyékon
rúgta a lovát, és vágtába ugratta. Mint a versenyeken, mélyen
előrehajolt a lova nyakára, és megemelt farral állt a kengyelben,
anélkül, hogy a nyereghez ért volna.
Gyorsan tekintélyes előnyre tett szert, ahogy a szeme sarkából
észlelte.
A hóval borított talaj csak úgy repült a ló patája alatt. A falu már
feltűnt a láthatáron, amikor Richard észrevette, hogy egy halottas
menet kanyarodott be egy bokor mögött rejtőző mellékútról arra az
országúira, amin a versenyzőknek át kell kelnie, hogy gyorsabban
elérjék a falu szélét.
A menet elején egy miseszolga lépkedett fehér köpenyben, aki
egy tömjénfüstölőt lengetett. Mögötte egy alacsony szekér, amit egy
igásló húzott, rajta fekete terítővel letakart koporsó, tetején koszorú.
A pappal az élén gyászolók követték. Az emberek valószínűleg egy
félreeső tanyáról jöttek, és a falusi temetőbe tartottak.
Szerencsére a menet még olyan messze volt, hogy Richard
időben meg tudta fékezni a lovat.
Ami ezután történt, azt viszont alig tudta felfogni. Ferenc
Ferdinánd ujjongva viharzott el mellette. Közvetlenül a nyomában két
tiszttársa vágtázott. Egyenesen a halottas menet felé tartott, ami a
közeledő lovas láttán megállt.
Az emberek felkiáltottak és meghátráltak, amikor a főherceg egy
vakmerő ugrással pontosan a koporsó felett ugratott át. A társai
utánacsinálták, és Richard megrökönyödésére még mind a három
utánuk érkező lovas is. Az egyik a lova hátsó patájával hozzáért a
koszorúhoz, ami lerepült a földre, és szét is taposták. Ebben a
manőverben a terítő is félrecsúszott az egyszerű fakoporsón. Aztán
az összes lovas, mit sem törődve a gyászolók ijedségével,
elvágtatott a falu széle felé.
Richard lépésben közeledett a még mindig dermedten álló
emberek felé. A nők és gyerekek sírtak. A halottas menet előtt
leugrott a lóról, levette a sapkáját, és meghajolt a pap előtt.
– Bocsánatot kell kérnem a társaim viselkedése miatt – krákogta.
Az arca még mindig forró volt, most viszont a szégyentől, és nem a
haragtól. A pap, egy idősebb férfi egy viseltes reverendában,
megvetően mérte végig.
– Ugyanolyan csőcselék vagytok mindannyian! Bejelentést fogok
tenni az esetről az ennsi helyőrségen. És remélem, hogy
mindannyian a fogdában köttök ki!
Ezzel hátat fordított Richardnak, és jelt adott, hogy induljanak
tovább. Egy nő megigazította a térítőt a koporsón, és felemelte a
szétszakadt koszorút. Richard legszívesebben elsüllyedt volna
szégyenében.
De ami a legjobban bosszantotta, hogy a pap feljelentése
Ennsben mindenféle következmény nélkül maradna. Ha ott egyszer
rájönnének, hogy személyesen Ferenc Ferdinánd főherceg volt a
felelős ezért a kihágásért, senki emberfia nem merne foglalkozni
vele.
Mint a császári család összes tagja, a főherceg is szent és
sérthetetlen volt. Még az újságok sem mernek majd erről az esetről
beszámolni, ha egyáltalán a fülükbe jutna valaha is. Erről
gondoskodott a mindenhol jelen lévő cenzúra.
Richard ólomnehéz lábbal szállt vissza a lovára, és a falu felé
indult. A Bécsbe menő mai utolsó vonatot már nem fogja elérni.
Tehát nem maradt más választása, mint hogy még egy éjszakát
eltöltsön ezzel az alávaló társasággal.
 8. fejezet

Bécsi Hofburg

1888. február 18.

– A P , az
leírhatatlan!
Richard alig ismert rá Rudolf trónörökösre. Ritkán látta őt ennyire
feldúltnak. A szeme zöldesen szikrázott, mint mindig, amikor
érzelmileg nagyon felizgatta valami.
– Ez a német nacionalista söpredék nem csak a mi osztrák
anyaországunk elszakadását követeli a Habsburg Monarchiától,
hogy azt a telhetetlen Német Császárság karmai közé dobjuk! Nem,
a zsidókat is teljesen befeketíti! Az olyan férfiaknak, mint Moritz
Szeps és Báron Hirsch, a legdurvább gyalázkodást kell eltűrniük! És
ez a fickó most ráadásul még a mi családunkat is nyilvánosan
lejáratja!
A trónörökös hosszú léptekkel szelte át a török szobát, és újra
meg újra idegesen szippantott bele a cigarettájába. Mivel egyiket
gyújtotta meg a másik után, már az egész szobát telefüstölte.
Az unokatestvére, Ottó, aki Ferenc Ferdinánd főherceg öccse volt,
és baráti körben csak „Bollának” szólították, ezzel szemben
szenvtelenül terpeszkedett a kényelmes fotelban, és gúnyosan
mosolygott.
 – Miért izgatod így fel magad, Rudolf? – vetette közbe a még csak
huszonkét éves férfi, aki magas származása ellenére igencsak
semmirekellőnek számított. – A fickó megérdemel egy alapos verést.
Az majd móresre tanítja.
Richard mély lélegzetet vett, és először is el kellett fojtania a
köhögési ingerét a rossz levegő miatt. Ő maga, a legtöbb férfi
társával ellentétben, a dohányzást soha nem tudta értékelni.
– Az ember azt gondol a német nacionalistákról, amit csak akar.
Ugyanakkor Engelbert Pernerstorfer tudomásom szerint nem
antiszemita, mint ez az ostoba Georg von Schönerer lovag, akivel
ráadásul össze is veszett, állítólag. De a birodalmi tanács
képviselőházában végül kimondta az igazságot. Legalábbis ami
Ferenc Ferdinánd csínytevését illeti. Aminek sajnos magam is tanúja
voltam.
A „szép Ottó”, ahogyan a nép nevezte őt, megvetően méregette
Richardot.
– És te ezt helyénvalónak tartod, hogy ezt éppen most kürtőid
világgá? Hogy ezeknek a hitszegőknek még további munícióval
szolgálj?
– Ezt nem mondtam, és nem is fogom megtenni – felelte Richard
élesen. – Ugyan még mindig szégyellem magam a fivéred
viselkedése miatt!
– De hiszen te is részt vettél benne! – vigyorgott Ottó kihívóan.
Richard elvörösödött. Állandóan ezt történt, ha eszébe jutott az a
fogadás.
– Én nem ugrattam át a koporsó felett!
– Igen, mert neked nem volt hozzá metszed – gúnyolódott Ottó. –
Legalábbis a bátyám ezt állítja.
 Richard ökölbe szorította a kezét, és nagy levegőt vett, hogy
lecsillapítsa a haragját.
– Épp te beszélsz merészségről? Tényleg nagy bátorság kell
hozzá, hogy éjszaka egy csomó részeg fickót a saját feleséged
hálószobájába vigyél?
Ottó arcvonásai megmerevedtek. De egyébként nyugodt maradt.
– Ezt te honnét tudod? Vagy mindent elhiszel ennek a
Pernerstorfernek, amit csak kiokád?
– Legalábbis kinézem belőled, Ottó – hárított talpraesetten
Richard. – Illik hozzád és a jellemedhez.
Valójában Engelbert Pernerstorfer képviselő a parlamentben az
arisztokrácia erkölcseinek az általa elítélt hanyatlására nem csak
Ferenc Ferdinánd illetlen viselkedését hozta fel példának. Azt is
állította, hogy Ottó részeg társainak egy kicsapongó ivászat után
egyszer egy „apácát akart mutatni”, ahogy az ifjú főherceg állítólag
kifejezte magát, amikor a horda beviharzott a hitvese hálószobájába.
A háttérben szomorú dolog húzódott meg, ha nem is szokatlan:
mint a császári család számos tagját, Ottót is politikai házasságra
kényszerítették, valamivel több mint egy évvel ezelőtt. A felesége,
egy szász hercegnő, a vallásosságáról volt ismert, és ezért –
valószínűleg a boldogtalan házassága miatt is – egyre többször az
egyház karjaiba menekült. Ugyan Richard az utolsó megjegyzésével
durván semmibe vette az udvariasság szabályait egy császári
unokaöccsel szemben, meglepte őt Rudolf goromba reakciója.
– Most már elég, Richie! – vágott a szavába. – Még ha van is
abban valami, amit ez a Pernerstorfer állít, nem tartozik a
képviselőház nyilvánosságára. Hiszen az egyetlen motivációja, hogy
bemocskolja a családomat.
 Néhány évvel ezelőtt még másképp érveltél. Akkor még szálkának
számítottak a szemedben a nemesség visszásságai.
A mondat már Richard nyelvén volt.
De magába fojtotta a megjegyzését.
Ehelyett felállt.
– Talán jobb, ha most megyek!
Halvány reménye, hogy Rudolf visszatartja majd őt, nem vált
valóra, mivel a trónörökös erre jó estét kívánt neki. Egy hivatalos
meghajlást követően, ami bizalmas kapcsolatukban teljesen
szokatlan volt, Richard elhagyta a szobát. Rudolf egyre inkább a
hátrányára változik, ismerte fel a Hofburgban lévő magányos lakása
felé menet.
Alig néhány nappal később már az a szóbeszéd járta Bécsben,
hogy Engelbert Pernerstorfer képviselőt a lakásában két ismeretlen
férfi megtámadta, és botokkal megverte. Szerencsére azonban nem
sérült meg súlyosan.
A tettesek kilétére soha nem derült fény.

Café Prinzess a Grabenen

1888. februárja

– De hát kell, hogy legyen valamilyen megoldás, Fifi! – Stephan

Danzer megvakarta egyre erősebben kopaszodó fejét.
Sophie tanácstalanul megvonta a vállát.
– A mostohaapám egyszerűen nem akarja megérteni. Pedig ő a
hibás mindenben – mondta elkeseredve.
– Pontosan mit követel az anyádtól?
 – Megtiltotta neki, hogy felhagyjon a fogadónapokkal, amire
anyám levélben kérte őt. Pedig senki nem jött már el, miután
Vetseráék elutaztak Velencébe. Azok az ismerősök sem, akiket
Helene Vetsera minden alkalommal magával cipelt.
– Mit jelent ez? – Danzer a homlokát ráncolta. – Hogy magával
cipelte? Sophie mélyet sóhajtott.
– Azt hiszem, a bárónő megkérte néhány barátját és ismerősét,
akik tartoztak neki egy szívességgel, hogy találkozzanak vele az
anyám fogadónapjain. Marié Louise Larisch grófnő például kétszer is
eljött. De most újra Pardubitzban van.
– Ki jött még el?
– Az elutazásuk előtti utolsó alkalommal Miguel von Braganza,
Mary udvarlója is ott volt. Valószínűleg csak Mary kedvéért. Neki is
el kellett jönnie, de egész idő alatt csak unatkozott.
Danzer a fejét csóválta.
– És miért követeli most Arthur, hogy Yetta rendezzen estélyt?
Hiszen már a délutáni látogatásokon sem jelent meg senki.
– Azt írta, hogy a látogatók valószínűleg túlságosan egyhangúnak
érezték a Werdenfels-palotát. Mert túl keveset kaptak. Egy estély ezt
helyrehozná! – Sophie egyszerre mondta ezt megvetően és
csüggedten. – Mióta befutott a levél Kairóból, azóta mama megint
egész nap ágyban van, és kisírja a szemét.
– Nos, a farsangi időszak most ért véget – töprengett Danzer
hangosan. – Nagy bálok már nincsenek. Most újra az egyszerűbb
szórakozás felé fordulnak az emberek, hogy áthidalják az időt a
tavaszi futamig. Április közepéig, amikor kezdődik, még van egy kis
idő.
 Sophie nem szólt semmit, csak idegesen piszkálta a körmét. A
mindeddig érintetlen mandulás melanzsa mostanra már kihűlt.
– Azonban Arthur nem mindenben téved – folytatta Danzer. – Most
vagy soha! Ha Yetta meg akarja vetni a lábát a bécsi társasági
életben, akkor most kell cselekednie. Ezenfelül májustól kezdődnek
a futamon kívül a tavaszi ünnepek is a Práterben. Akkor vége a kis
esti, otthoni társasági összejövetelek időszakának, mert az már nem
érdekel senkit.
– Már most sem érdeklünk senkit! – fortyant fel Sophie.
Danzer megnyugtatóan az övére tette nagy kezét.
– Nyugodj meg, Fifi! – Észrevette az érintetlen italt, és intett egy
felszolgálónőnek. – Hozz Fifinek egy friss mandulás melanzsot,
Resi!
Visszanézett Sophie-ra.
– Nem ismersz valakit, aki tartozik neked egy szívességgel? Vagy
aki leg
alább hajlandó lenne megtenni neked egy szívességet? – kérdezte
Danzer.
Sophie elgondolkodott.
– Én szintén fordulhatnék Miguel von Braganzához. És
megkérhetem, hogy hozzon magával még néhány ismerőst. Hisz
Miguel tudja, hogy Mary a legjobb barátnőm. És Vetseráék báljain a
füzértáncnál már többször megtisztelt egy virágcsokorral.
Sophie megtorpant. Felmerült benne valami.
– Na, látod. Kezdetnek nem is rossz – bátorította őt Stephan
Danzer. Csak ezután vette észre Sophie távolba tévedő pillantását.
– Eszedbe jutott még valaki? – értelmezte helyesen Danzer a lány
arckifejezését.
 Sophie lassan bólintott.
– Azt hiszem, igen. De ott semmit nem segít egy egyszerű
meghívás. Mellékelnem kell egy levelet.

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1888.februárja, ugyanannak a napnak az estéje

Mélyen tisztelt von Wilczek grófnő!

Kalapáló szívvel fordulok ma Önhöz, hogy egy nagy szívességet
kérjek. Egyszer nagyvonalúan biztosított a támogatásáról, talán
emlékszik még arra az alkalomra. Két évvel ezelőtt történt, a
füzértánc után a Vetsera-palotában a farsangi bálon.

Sophie megtorpant. Aztán áthúzta az utolsó mondatot. Ha a

grófnő már nem emlékszik, hogy milyen alkalommal ígérte meg a
viszonzást, akkor úgysincs értelme emlékeztetni rá. A grófnő esetleg
tapintatlanságnak érezné. Sőt, talán zsarolási kísérletnek. Főként,
hogy ez után az eset után nem fordult elő több viráglopás a bálokon.

Mint ahogy Ön szereti a lányát, és aggódik érte, úgy aggódom én

is az anyámért, Henriettéért. Soha nem heverte ki teljesen az apám
halálát.

Vagy ez így már túlzás? Sophie úgy döntött, ezt a mondatot benne
hagyja. Ez nemcsak a színtiszta igazság volt, hanem virágnyelven
azt is világossá szándékozott tenni, hogy Henrietté második
házassága nem boldog.

Most azt várja el a mostohaapám, aki Őfelsége diplomatájaként

Kairóban tartózkodik, hogy az anyám ismét vállaljon nagyobb részt a
társasági életben. Ezért nagy örömet okozna nekünk, ha Önt és a
lányát, Annelie-t az estélyünkön, március 2-án nyolc órakor a
házunkban üdvözölhetnénk.

Sophie ezeken a mondatokon is elgondolkodott, aztán elhatározta,

hogy nem változtatja meg őket. Mindenki tudta Becsben, hogy a
csípőtől lefelé lebénult Josefvon Wilczek gróf a halála előtt, ami már
háromnegyed évvel ezelőtt történt, napról napra kiállhatatlanabbá
vált, és a felesége meg a még mindig hajadon Annelie felett
állandóan zsarnokoskodott. Ezért Sophie biztos volt benne, hogy a
grófnő érteni fogja a sorai közé rejtett üzenetet. Az anyjára,
Henriettére a mostohaapja nagyon megharagudna, ha az estély
kudarcot vallana. Sophie még egyszer átolvasta a piszkozatát,
mielőtt letisztázta. Hirtelen ötlettől vezéreltetve még hozzátett egy
utolsó mondatot:
Es csakis a miénk lenne a megtiszteltetés, ha még néhány
ismerősük is elkísérné Önöket. A vendégek gyakran hoztak csak úgy
még valakit magukkal, ha meghívták őket valahova. Sophie az írását
mellékelte a Wilczek grófnőnek szóló meghívókártyához. Miguel von
Braganzának is írt egy levelet, amit szintén eléggé nyíltan
fogalmazott meg. Többet nem tudott tenni. Hogy ez az egész
hogyan sül el, az majd elválik.
 A többi meghívott legnagyobbrészt ezúttal sem fogja a meghívást
elfogadni. Ezt már most sejthető volt. De ha csak négy vendég jön is
el, Miguel von Braganza egy barátjával és Wilczek grófnő a lányával,
Annelie-vel, az legalább már kezdetnek nem lenne rossz.

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1888. március 2.

Még mindig ámulva, sőt olykor meghatottan nézett végig Sophie

az estély jókedvű résztvevőin, akik a Werdenfels-palotában
összegyűltek, és a társas– meg kártyajátékok körei közt azokat az
ínyencségeket kóstolgatták, amiket Stephan Danzer szállított ki.

A nagybátyámnak a Café Prinzessben is fel kéne kínálnia ezeket a

csodálatos hideg fogásokat– futott át ismét a gondolat Sophie fején,
ami már a büfé összeállításakor is eszébe jutott. Az ezüsttálcákon
étvágygerjesztőén díszített falatkák sorakoztak, többek közt
lazaccal, libamájpástétommal és vaddisznósonkával. Mellettük
salátástálak és ízletes, palacsintabetétes leves volt, s amit a
Werdenfels-palota szakácsnője készített el.
És a csúcspontot jelentő, a szintén a Café Prinzess által szállított
desszert? büfé a mokkahercegtortával, a lazán felvert
csokoládékrémmel és a narancs darabokkal meg tejszínnel töltött
kivájt narancsokkal még a hűtőkamrában várta, hogy felszolgálják a
vendégeknek.
Stephan Danzer túltett saját magán, miután Miguel von Braganza
is, és Wilczek grófnő is igent mondtak az estélyen való
részvételükre. Ezenkívül . mindketten utaltak arra, hogy kísérettel
szándékoznak érkezni.
Ennek ellenére az étel az összesen tizenöt személyre éppenhogy
csak elég volt. Mert sem Danzer, sem Henrietté, sem Sophie nem
számoltak ilyen sok vendéggel. Meglepetésükre Miguel nemcsak
Helene Vetsera fivéreit, Alexander és Hector Baltazzit hozta
magával, hanem Larisch grófnőt is a hitvesével, Georggal, akik csak
tegnap óta tartózkodtak ismét Bécsben.
Wilczek grófnő kíséretében a lányán kívül két megözvegyült
unokatestvére érkezett a szintén még hajadon lányaikkal, valamint
egy idősebb nagybácsival, aki már szinte süket volt, eddig azonban
az este legfurfangosabb kártyajátékosának bizonyult.
– Kérem, adja át a nagybátyjának, a tisztelt Danzer úrnak, hogy
remélem, ezt a csodálatos libamájpástétomot a Café Prinzessben is
gyakran élvezhetem majd.
Sophie gyomra ismét remegni kezdett, amikor Richard von
Löwenstein megszólította őt. Ő volt számára az este legnagyobb
meglepetése.
Nem akart hinni a szemének, amikor betoppant Miguellel és a
Baltazzi fivérekkel, és kifogástalanul meghajolt az anyja előtt meg
előtte. Mindkettőjüknek hozott egy-egy virágcsokrot.
– Ezúttal találgatnom kellett, milyen estélyi ruhát fog viselni!
Henrietté értetlen pillantása láttán Richard rákacsintott Sophie-ra.
– Egyszer már vezethettem a lányát a füzértáncban – magyarázta
Sophie meglepett anyjának. – Akkor ismertem a nagyságos
kisasszony ruháját, és a csokrot aszerint választhattam ki.
– Ó! – szaladt ki Henrietté száján. – Sajnos Sophie még soha nem
mesélt nekem erről. Mikor...
 – Bocsáss meg, kedves mama, nem kellene hívnunk a szobalányt,
hogy tegye a virágokat vázába? – vágott a szavába Sophie, hogy
Richardnak ne kelljen megválaszolnia a számára kényes kérdést. –
Ezek a virágok valóban csodásak egyébként. Még ha a ruhámnak
egy kicsit más is a színe. – Sophie hirtelen zavarba jött, és
végigsimította az orgonaszínű anyag csipkedíszítésű szoknyarészét.
A ruha az új ruhatárának egyik ékessége volt, amit a mostohaapja
engedélyezett számára.
Miközben Richard Sophie anyjának a hosszú szárú vörös rózsákat
adta át, az ő csokra lazacszínű tearózsákból és fátyolvirágból állt.
Édes illatot árasztott.
Eleinte Sophie annyira zavarban volt, hogy az üdvözlés után még
el is kerülte Richardot. Amikor az első koccintás után társasjátékozni
kezdtek, Sophie gyorsan kiválasztotta Annelie von Wilczeket néhány
parti malomra és backgammonra. Egy kivételével az összes játékot
elveszítette. Richard jelenléte annyira izgatottá tette, hogy alig tudott
koncentrálni.
Aztán megnyílt a büfé, és Richard ekkor szólította meg ismét.
Sophie összeszedte a bátorságát, és feltette azt a kérdést, ami
már Richard megérkezése óta a fejében járt:
– Minek köszönhetjük egyáltalán a megtiszteltetést, hogy
idelátogatott?
– Elpirult. – Vagy megint egy barátjának tesz szívességet?
– Igen és nem – felelte Richard őszintén. Ő is elvörösödött kissé. –
Amikor Miguel megkért, hogy jöjjek el, akkor egyrészt nem akartam
ezt a kérését megtagadni. Másrészt szerettem volna önt is
viszontlátni.
 – Ó! – Sophie a meglepetéstől nem találta a szavakat. – Én... én
nem gondoltam... – habogta. Dühös volt saját magára, és az arca
egyre forróbb lett.
– Mit nem gondolt?
– A, semmit – hárított Sophie. – De hiszen önnek már nincs is mit
innia! Meg szeretné esetleg kóstolni a rumpuncsunkat?
– Igen, szívesen! Szeretem a puncsot – hazudta Richard, hogy
örömet szerezzen a lánynak. Valójában ki nem állhatta az édesített
alkoholos italokat.
– Akkor sietek, és hozok önnek egy poharat! Kérem, addig üljön le!
Ugyan Gruber, a fekete frakkba öltöztetett inas volt a felelős az
italok felszolgálásáért, Sophie a büféhez viharzott.
Richard a fejét csóválva ült vissza az egyik nehéz fotelbe,
gondosan ügyelve arra, hogy üres maradjon mellette egy hely.
Amikor Miguel közeledett, leintette, a többi vendég számára
észrevétlenül.
– Hagyj egy kicsit magamra! – súgta oda neki.
Miguel elvigyorodott.
– Úgy, úgy! Végre újra érdeklődsz a szebbik nem iránt? Akkor
mindenesetre nagyobb sikert kívánok, mint az Olgáddal! – Ezekkel a
szavakkal a herceg csatlakozott a Baltazzi fivérekhez.
Richard önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. Természetesen
hajdan a trónörökös egész baráti körében elterjedt, hogy milyen
cafka karmai közé került. Főként, hogy eleinte Cári von Bombelles
gróf is a lány meghódításával kérkedett.
Mindenesetre a gróf hamar torkig lett Olgával az örökös
követelőzése miatt. A viszony alig fél évig tartott. De a táncosnő
ismét talpra esett. Az utolsó dolog, amit Richard tavasszal hallott
róla, hogy egy magyar gróf magával vitte Budára.
Ő maga a Café Prinzess– beli botrány után kényszerűen úgy élt,
mint egy szerzetes. Adalbert von Thurnau csupán annyit tett
lehetővé számára, hogy az „igényeit”, ahogy fogalmazott, az Amalie-
val való esküvőjéig bordélyházakban elégítse ki. És ezektől Richard
továbbra is távol tartotta magát. Túl riasztó volt számára Rudolf
főherceg példája, akinek a nemi betegsége még mindig nem akart
meggyógyulni, mint ahogy nemrég mellékesen elárulta neki.
De ezt a kislányt tudnám kedvelni, merengett Richard, miközben
Sophie után nézett. Miért is tűnt számára két évvel ezelőtt a farsangi
bálon annyira érdektelennek? Ennyire elvakította volna az Olgával
való viszonya?
De a „büntetés” az ostoba rajongásáért azonnal utol is érte.
Amalie tolakodó önteltségével ellentétben Sophie inkább
visszafogott volt. Habár semmiképp nem gyáva. Különben nem
kérdezte volna meg olyan nyíltan tőlem, hogy mégis milyen okból
jöttem ma ide. Amalie önhittsége és hiúsága teljesen különbözött
Sophie-tól. Hiszen ő még a nagybátyjánál, a Café Prinzessben is
kisegített, ha szükség volt rá.
Richard önkéntelenül is olyan hangosan sóhajtott fel, hogy a
vendéglátó is, és Wilczek grófnő is meglepetten pillantott rá. Richard
az alsó ajkába harapott.
Aztán észrevette Sophie-t. A lány kezében egy kis tálcán két
pohár puncs állt. Richard kihúzta magát, és megpróbálta elengedni
magát. Amikor viszonozta Sophie félénk mosolyát, miközben elvette
a tálcáról a kínált poharat, a feszültség leomlott róla.
 Édes volt smaragdzöld szemével és dús hajával, amit copfokban
viselt, a tarkóján feltűzve. Lágy, világos bőre és rózsás arcszíne volt.
Kiugró arccsontja, pisze orra és telt ajka miatt nem lehetett a szó
valódi értelmében szépnek nevezni, de Richard nagyon vonzónak
találta.
Az orgonalila estélyi ruha a félkör alakú dekoltázsával jól állt neki,
és kiemelte karcsú alakját.
Ékszerként csak egy vékony aranyláncot viselt kereszttel a
nyakában. Valószínűleg ajándék lehetett az elsőáldozására.
Grófkisasszonyok esetében illetlenségnek számított, hogy máris
értékes ékszert viseljenek.
Richard ivott egy korty puncsot, és önkéntelenül elfintorodott.
– Talán nem ízlik? – Sophie hangja aggódónak tűnt.
– De, de, egészen kitűnő – sietett Richard meggyőzni őt.
Sophie vizsgálódva méregette, miközben Richard újabb kortyot
küzdött le. Hirtelen valami csintalan fény csillant meg Sophie zöld
szemében. Ezúttal a mosolya valódi és szívélyes volt.
Gyönyörű szép, érzéki ajka van, futott át Richard fején.
– Ön füllent! – mondta ki Sophie szépítés nélkül. – Ön egyáltalán
nem is szereti a puncsot!
Richard visszamosolygott rá.
– Igaza van. De miből jött rá?
Sophie mosolya elmélyült, és apró csillagokat varázsolt a
szemébe.
– Teljesen egyértelműen látszik magán! Ivás közben ráncolja a
homlokát!
– Ö, te jó ég! Hát ennyire könnyen átlátható vagyok?
– Legalábbis ami a rumpuncs iránti érzelmeit illeti.
 Sophie odaintette az inast.
– Hozzon a vendégünknek egy másik italt, Gruber! Mit szeretne
helyette?
– A burgundi nagyon remek!
Miután az inas távozott, Sophie megkérdezte:
– Hát miért nem kért rögtön egy pohár vörösbort?
– Nem akartam már megint csalódást okozni önnek. – A szavakat
Richard már ki is mondta, mielőtt átgondolta volna. Tehát mély
levegőt vett, és folytatta: – A viselkedésem önnel szemben
Vetseráék farsangi bálján megbocsáthatatlan volt. Tiszta szívemből
elnézését kérem.
Sophie ismét elpirult. Ezáltal még elbűvölőbb volt. Szemlátomást
szavakat keresgélt magában.
– Fifi, kérlek, gyere már ide! – hallatszott ekkor az anyja hangja. –
Larisch grófnő szeretne kérdezni tőled valamit!
Sophie olyan sietősen állt fel, hogy a puncsa kilöttyent, és néhány
csepp a piros mintás szőnyegre hullott.
– Azonnal jövök, anyám. Kérem, bocsásson meg!
Ezzel elsietett, és közben Richardot egy menekülő őzre
emlékeztette.
A, bárcsak olyan lánynak ajándékozhatnám a szívemet, aki tetszik
nekem! Enyhe fájdalommal a szívében pillantott Sophie után.

Vendéglő „Az arany csillaghoz”, Bécs

1888. március 8., este kilenc óra körül

– Különkiadás! Különkiadás! Meghalt Vilmos német császár!

 A szakállas, köpcös, deresedő halántékú férfi, aki a szomszédos
asztalnál ült egy több mint húsz férfiból álló, zajongó társaságban,
lemerevedett, amikor az újságosfiú kiáltását meghallotta. A
söröskorsóját olyan lendülettel tette le az asztalra, hogy kilöttyent a
hab. Aztán felugrott.
– Mit is mondtál, fiacskám? Meghalt a császárunk?
Az újságosfiú zavarodottan nézett rá.
– Nem, nem, uram. A német császár, a Vilmos. Nem a mi Ferenc
Józsefünk.
– Igen, igen, hisz mondom én. A mi igazi császárunk más! –
ismételte meg a férfi színpadiasán. – Adj má ide egy ilyen lapot!
Már a durva gyapjúszövetből készült kabátja zsebében kotorászott
pénzérmék után, amikor a pillantása a fekete gyászkeretes lap
nevére esett. A Neues Wiener Tagblatt kiadása volt az. Azonnal
visszarántotta a kezét.
– Pfuj, eh! Micsoda ostobaság! Hisz ez azé a zsidó alaké, azé a
szörnyű fickóé! Még pénzt is keres ennek a nagy embernek a
halálán. Semmit sem tisztelnek ezek!
Durván megragadta a fiú viseltes kabátjának gallérját, és a
vendéglő kijárata felé fordította.
– Tűnjé innen! De gyorsan! Különben ellátom a bajod!
Közben olyan hévvel lökte el magától a fiút, hogy az megbotlott, és
majdnem el is esett. Az újságcsomag kicsúszott a kezéből, és a
koszos földön kötött ki.
– Hé! – kiáltott oda Richard, aki éppen a szomszéd asztalnál
felvágottból, sajtból és kenyérből álló késői vacsoráját fogyasztotta.
– Hagyd békén a fiút!
 Felállt, és a férfi útjába állt. Egy pillanatig ökölbe szorított kézzel,
fenyegetően néztek egymás szemébe. Richard egyenruhája láttán a
fajankó végül félrepillantott. Valószínűleg a társainak sem volt kedve
egy vezérkari tiszttel összetűzésbe keveredni. Tudták, hogy
vezérkari tisztje csak néhány magas rangú tábornoknak lehet, és
gyorsan ők húzhatják a rövidebbet, ha megfenyegetik Richardot,
vagy netán megtámadják, ő pedig feljelenti őket. Ehelyett
visszahívták a társukat az asztalukhoz.
– Gyere, és üljé vissza, Schorsch! Haggyad ezt békén!
– A Vilmos öreg volt! Több mint kilencven! Csak idő kérdése volt,
hogy távozik.
– És a Frigyes, a következő császár se fogja soká húzni. Akkor
megint egy Vilmosunk lesz. És akkor irány haza, a királyságba! –
vetette közbe egy másik.
Richard csak ebben a pillanatban fogta fel, hogy ki is az a köpcös
férfi, aki olyan gorombán bánt az újságosfiúval. Előtte csak
homályosan tűnt ismerősnek.
– A, jesszus, hisz ez a Schönerer! – motyogta maga elé.
Csak nemrég látott erről a férfiról egy képet egy újságban, amit az
úgynevezett Össznémet Szövetség adott ki. Ez volt a politikai
irányzatok közül a legradikálisabb, akik fanatikusan követelték, hogy
a német nyelvű osztrák magország csatlakozzon a Német
Császársághoz.
A mérsékelt német nacionalistáktól, akik közé a nemrég elpáholt
képviselő, Engelbert Pernerstorfer is tartozott, ez a mozgalom még
abban is különbözött, hogy a kapitalizmust és a liberalizmust minden
formájában átkozta. Különösen a zsidók ellen küzdöttek az
össznémetek lángoló gyűlölettel, akiket ennek a gazdasági
filozófiának a legfőbb képviselőinek tartottak.
Georg von Schönerer lovag, aki egy harminc évvel ezelőtt, Ferenc
József császár által nemesi rangra emelt vasúti vállalkozó fia volt,
már majdnem tíz éve volt ennek az „Össznémet Mozgalomnak” a
vezetője. Ahogy telt az idő, egyre jobban radikalizálódott. Főként a
jómódú zsidókat, legfőképp a Rothschild családot vélte a nép
legádázabb ellenségének, és a zsidó német lapokban, különösen
Moritz Szeps Neues Wiener Tagblattjában látta az ő szócsövüket.
Richard gyakran hallotta már a zsidó kiadót a trónörökössel
Schönererről beszélni, de csak ma este találkozott első alkalommal
a férfival.
Az újságosfiút keresve körülnézett. De ő már rég megragadta az
első adandó alkalmat, és elmenekült a vendéglőből. Richard a fejét
csóválva vett fel egyet az összekoszolódott újságok közül a földről,
és elmélyedt benne. Vilmos császár nyilvánvalóan kora este, hét
órakor hunyt el Berlinben.
Ahogy telt az idő, a szomszédos asztalnál ülő csoport egyre
hangosabbá vált, amihez a sok snapsz is hozzájárult, amit úgy
döntöttek magukba a sör mellé, mintha víz lett volna. Richardnak, aki
a társaságot titokban újra meg újra szemügyre vette, feltűnt, hogy a
férfiak között minden korcsoport képviseltette magát. Alig húszéves
fiatal fiúk ültek az aggastyánok mellett, akik már bőven átlépték a
hatvanat. Magát Schönerert Richard negyven és ötven közé
saccolta.
A randalírozók közül sokan fekete– vörös– aranyszínű, az 1848-as
német forradalom színeiben pompázó nyakkendőt viseltek, vagy
ugyanilyen kokárdát tűztek a mellényükre. Amikor a fickók végül „Az
őrség a Rajnánál”13 című dalt kezdték üvölteni, Richard már azon
volt, hogy sötét hofburgi lakásába meneküljön. De még tétovázott,
részben dacból, részben félve az este hátralévő, magányosan töltött
részétől.
A vendéglő „Az arany csillaghoz” volt a kedvenc étterme, ahol már
nem egy magányos órát töltött el, amikor a trónörökös a
szeretőjénél, Mizzi Gáspárnál tartózkodott, vagy – mint ma is –
fontos politikai okokból nélkülözhetetlen volt. Egyébként Rudolf
gyakran találkozott más barátaival és rokonaival a Hofburgban, késő
nyártól a heurigerekben, ahogy a bécsi termelői borkiméréseket
Nussdorfban vagy Grinzingben nevezték. Josef Bratfisch, Rudolf
privát kocsisa gyakran zendített rá bécsi balladáira a sramlizenére.
Ha most elhagyná a vendéglőt, az Richard számára leginkább
olybá tűnne, mintha elmenekült volna ez elől az erőszakos, német
nacionalista söpredék elől. Hogy elterelje a figyelmét a szomszéd
asztaltól jövő fülsiketítő zajról, Sophie von Werdenfelsre gondolt. Az
egy héttel ezelőtti estély óta a lány nem ment ki a fejéből.
Azon az estén még játszottak egy parti dámát, amit Sophie nyert
meg. Aztán a többi vendéggel kellett foglalkoznia.
Az este folyamán a hajadon lányokkal érkezett anyák egyre
mohóbb pillantásokat vetettek Miguel von Braganzára és őrá. Ezen
az estélyen kizárólag ők vettek részt mint fiatal, nőtlen férfiak. Talán
a matrónák a lányaik esélyeit számolgatták. Ugyan Richardot ez
nem zavarta, de Miguel von Braganzát szemlátomást igen. Ezért a
herceg nyomására végül a Baltazzikkal és Georg Larischsal együtt
este tizenegy óra körül felkerekedtek, habár ő még szívesen maradt
volna tovább. Egy késői találkozót hoztak fel ürügyként az elegáns
bécsi zsokéklubban.
 Azóta Richard folyton azon töprengett, hogyan láthatná viszont
Sophie-t. Az anyja heti fogadónapjain kívül nem talált semmilyen
alkalmat, ami ne keltett volna gyanút. Az pedig ki volt zárva, hogy
egy nőtlen férfi egy hajadon grófkisasszonnyal a gardedámja vagy
egy házas nő kísérete nélkül találkozhasson.
Ezenkívül biztosan hamar feltűnést keltene a Thurnau-házban, ha
ő minden héten ellátogatna a Werdenfels-palotába. Senki nem hinné
el, hogy csak Sophie anyjánál, Henrietténél akarja tiszteletét tenni.
Még Braganza ajánlata, hogy vele, Sophie-val és Mary Vetserával
annak Velencéből való visszatérte után néha– néha találkozzanak a
Café Prinzessben, sem lenne nagy hasznára. Mert amint ezek a
találkozások elkezdenének sűrűsödni, Adalbert von Thurnau
kétségtelenül gyanakodni kezdene.
Ugyanis a bécsi társaságban semmi nem maradt sokáig titokban.
Különös népszerűségnek örvendtek azok a pletykák, amik ismert
családok hajadon vagy nőtlen tagjai között kialakuló lehetséges
gyengéd kötelékekről szóltak. Ha pechje van, még a Wiener
Salonblatt is, amely gyakran és szívesen említette meg Mary
Vetserát, beszámolna róla, ha ő gyakorta Mary és Sophie
kíséretében mutatkozik.
Márpedig ezt a pletyka– és divatmagazint Amalie von Thurnau
minden héten végignézte az elsőtől az utolsó oldalig, a róla és a
családjáról szóló megjegyzések után kutatva. Természetesen abban
reménykedett, hogy egyszer ő maga is megjelenik a címlapon.
– Ez persze csak idő kérdése, amint meglesz a debütálásom, és
bemutatnak a császárnénak – árulta el Richardnak a legutóbbi
látogatásakor a szokásos hiúságával.
 Szerencsére Rudolfot végre kinevezték a gyalogság
főfelügyelőjének, kortyolt bele Richard a fehérborba, amit még
rendelt magának. Ez legalább nekem, mint a kísérete tagjának,
megadja az ürügyet, hogy gyakrabban legyen elfoglaltságom,
mégha ez nem is mindig lesz így. Jelenleg két– három hetente
látogatta meg Amalie-t, és az volt a szándéka, hogy jelentősen
megnöveli ezeket az időközöket.
A sarokban lévő falióra a mostanra teljesen telefüstölt
vendéglőben éjfélt ütött. Richard felriadt meglehetősen borús
gondolataiból.
Mi? Már ilyen késő van? Épp odaintette a pincérnőt, hogy kifizesse
a számláját, amikor ismét belépett egy újságosfiú a vendéglőbe.
Fiatalabb volt, mint az este első hírvivője. Richard legfeljebb
tizenhárom évesnek saccolta.
– Különkiadás! Különkiadás! – kiáltotta ő is. – Vilmos császár
halála hamis hír! Különkiadás!
A szomszédos asztalnál elült a zaj. Bénító csend áradt szét. Aztán
Schönerer ismét felugrott a helyéről, ezúttal olyan hévvel, hogy
felborította a korsóját, aminek a tartalma kiömlött az asztalra és
néhány társának a nadrágszárára.
– Gyere ide! – kiáltotta a fiúnak. – Ez milyen lap?
Gyorsan kiderült, hogy a Wiener Zeitung vo\t az, ami az új hírt
lehozta.
– Semmi zsidó firkálmány! – kiáltotta Schönerer izgatottan.
Sietségében, hogy elolvassa a Vilmosról szóló cikket, odavetett a
döbbent fiúnak fél forintot fizetségként. Richard is vásárolt egy
példányt, és áttanulmányozta a hírt, pedig erre egyáltalán nem is volt
szükség. Mert Schönerer hangosan és egyre dühösebben hozta a
társai tudomására, hogy milyen információkat tartalmaz a cikk.
– Vilmos császár egyáltalán nem halott. Az öreg ma este még
vacsorázott, és pezsgőt is ivott hozzá! – A lovag hatalmas öklével az
asztalra csapott. – A halála ennek a zsidó csőcseléknek a rágalma
volt! Ez nem maradhat megtorlatlanul! Alaposan elpáholjuk ezt a
bandát! Ki van benne?
– Én!
– Én is!
– Én is benne vagyok!
Mielőtt Richard észbe kapott volna, az össznémetek felugrottak,
és kiviharzottak a vendéglőből. Egyikük sem szánt arra időt, hogy
kifizesse a számláját, vagy akár csak a zekéjét begombolja.
– Uraim! – kiáltott a gazda kétségbeesetten a horda után. Aztán a
fejéhez kapott. – Ezek több mint tíz forintért zabáltak és vedeltek. Ki
fogja megtéríteni a káromat?
Richard is felállt, és begombolta az egyenruhája zakóját.
Odadobott néhány pénzérmét az asztalra, és a köpönyegéért nyúlt.
– A vezérüket Georg von Schönerer lovagnak hívják! –
világosította fel a gazdát. – Jegyezze meg ezt a nevet! A férfi a
birodalmi tanács képviselőházának tagja. Ott fenntart egy irodát is.
Forduljon hozzájuk!
Aztán kirohant az utcára. Rossz előérzete volt. Még futás közben
a tokjában lévő pisztolya után nyúlt, és átkozta magát, hogy a kardját
a Hofburgban hagyta.

Ugyan a férfiak közül egyiket sem látta már a félig sötét, csak a
néhány gázlaterna által gyéren megvilágított utcán, a kiáltozásuk
utat mutatott Richard– nak. Abból az irányból jött, amerre a Neues
Wiener Ingblatt szerkesztőségének helyiségei voltak. Richard
meggyorsította a lépteit. Levegő után kapkodva ért végül oda az
épülethez. A lap irodái a földszinten helyezkedtek el.
A bejárat előtt egy kurjongató csoport állt, és tapsoltak. Richard
felismerte az össznémeteket a nyakkendőjükről. Minden irányba
kíméletlen ütéseket osztogatva nyomult át az emberek között.
Érezte, hogy elszakad az egyenruhája gallérja, amikor az egyik fickó
annál fogva akarta visszahúzni. Egy lökés hátrafelé a könyökével,
amit kiáltás követett, egy pillanatra levegőhöz juttatta. Ez elég volt,
hogy a már szemlátomást erőszakkal feltépett bejárati ajtón át
bejusson a szerkesztőségbe. .
Ott leírhatatlan káosz uralkodott. Papírok, iratrendezők és
mindenféle íróasztali kellék terítette be a padlót, köztük poharak,
kávéscsészék és egy törött virágváza cserepei szóródtak szét. Két
fickó épp arra készült, hogy feltörjön egy szekrényt, és a tartalmát
szintén a földre söpörje.
Még ennél is rosszabb volt azonban, hogy Schönerer cimborái
közül három– három a még jelen lévő négy szerkesztőre támadt. Az
újságíróknak be kellett iktatniuk egy éjszakai műszakot, hogy rögtön
másnap reggel be tudjanak számolni az Osztrák– Magyar Monarchia
reakciójáról a német császár újfent tagadott haláláról. Két– két
össznémet tartott fogva egy férfit, akit egy harmadik vert és rúgott.
Egy sarokba szorítva egy nő sírt, az arca elé tartott kézzel,
valószínűleg egy gépírónő.
Mindezt Richard néhány másodperc alatt fogta fel. Évek óta most
először jött jól a kitűnő közelharci kiképzés, amit egykor a
Theresianum Katonai Akadémia tiszti növendékeként és később az
ezredében kapott. És a ragadványnevének, az „Oroszlánszív”– nek
is dicsőséget szerezhetett.
Az ellenséget mindig a szarvánál kell megragadni, döngött
visszhangozva a katonai akadémiai kiképzőjének hangja a fülében.
Azonnal Schönererre támadt, aki épp az egyik szerkesztőnek vágott
a gyomrába ököllel. Richard visszarántotta, bal kezével torkon
ragadta a megbotló férfit, és megszorította. A jobbjával a
halántékához szegezte a pisztolyát. Nem volt benne töltény, de ezt a
kockázatot vállalnia kellett.
– Hagyják abba! Azonnal! Vagy ez itt ma még Szent Péter színe
elé kerül! – üvöltötte. Nyomatékosításul még jobban megszorította
Schönerer torkán, annyira, hogy a férfi hörögni kezdett.
A többi verőlegény erre már felfigyelt, és elengedték az
áldozatukat. A nő is elvette a kezét az arca elől. A bal szeme máris
dagadni kezdett.
– Tehát! – kiáltotta Richard az újság alkalmazottainak. – Ki lesz az
közületek, aki elszalad, és értesíti a rendőrséget?
Egy szakadt mellényes, véres ingű fiatal férfi felemelte a kezét.
– Majd én! A legközelebbi őr csak néhány utcányira van innen. – A
nadrágzsebében kotorászott. – Ki tud adni egy zsebkendőt nekem?
Köszönöm, Herta! – Ezt a még mindig síró nőnek szánta. A
vászonkendőt vérző orrára szorította.
– Egy ember túl kevés! – döntött Richard. – Ki tart vele?
Egy újabb férfi jelentkezett, akinek a szája volt feldagadva.
– Jó! – jelentette ki Richard. – Maradjanak mögöttem.
Előremegyek! Mindenki más kifelé innen! – ordította a még a
szobában maradt össznémeteknek, miután a legtöbbjük már
elmenekült. Az ajtó előtt nézelődők csoportjának létszáma is
jelentősen megcsappant.
Richard Georg Schönerert maga előtt lökdöste ki. Amikor a
haverjai már tisztán láthatták, teljes erőből belevágta a térdét a
fartövébe. Mivel Schönerer a torkán lévő szorítás miatt nem tudott
kiáltani, úgy hörgött, mint aki mindjárt megfullad.
Richard egy egészen kicsit lazított a fogásán.
– Ha ezek ketten – tett a fejével egy mozdulatot a mögötte álló két
újságíró felé – nem érnek vissza fél órán belül a csendőrökkel, akkor
ennek itt annyi. Úgyhogy tűnjetek el! – üvöltötte ekkor teljes tüdőből.
Az itt maradt fickók úgy röppentek szét, mint egy csapat felriasztott
tyúk.
Később Richard azon tűnődött, mit csinált volna tulajdonképpen,
ha a csőcselék nem vette volna komolyan őt. Hiszen töltény nélkül
aligha lőhette volna le azt a fanatikust. Akkor csakugyan megfojtotta
volna?
De minden jól ment. Alig húsz perccel később a szerkesztők
visszatértek négy csendőrrel a nyomukban. Az őrmester
végigpillantott a feldúlt helyiségen.
– Ördög és pokol! – hallotta Richard a motyogását.
– Ez itt a támadás vezére. Haladéktalanul tartóztassa le! A neve
Georg von Schönerer lovag.
Pontosan olyan erővel lökte előre az össznémet vezért, mint
ahogyan néhány órával ezelőtt ő tette ezt a Neues Wiener Tagblatt
újságosfiújával.
Schönerer megbotlott, és csak az utolsó pillanatban nyerte vissza
az egyensúlyát. Mindkét kezével a torkát fogta.
 – Nem tartóztathat le engem – krákogta. – A birodalmi tanács
képviselője vagyok, és mentességet élvezek!
Richard a dühtől a fogát csikorgatta. Erre egyáltalán nem is
gondolt.
– Ez igaz? – Az őrmester Richardhoz fordult. Ő mérgesen
bólintott.
– Akkor egyelőre engedjétek el a gazembert – parancsolta a
rendőr egykedvűen. – Önök mindannyian hajlandóak feljelentést
tenni? – nézett végig rajtuk.
– Arra mérget vehet! – erősítette meg Richard.
 Freudenaui lóversenypálya, bécsi Práter
1888. április 12.

– M L , S , G , , Hanna, korzózzunk
egy kicsit a tribün előtt! Sürgősen meg kell mozgatnom a lábam!
Marynek a torkában dobogott a szíve. Rudolf főherceg az udvari
páholyban ült. Méghozzá a felesége, Stefánia nélkül, akiről az a hír
járta, hogy újfent elutazott.
– Hát, nem is tudom! – habozott Sophie. Richard von Löwenstein
az egyik első futamban másodikként ért célba. Nem akarta
elmulasztani, hogy gratuláljon neki, ha tényleg valóra váltja az
ígéretét, és a futamok közti szünetben felkeresi őt Vetseráék
páholyában. Legalábbis ezt jelentette be a legutóbbi fogadónapon a
Werdenfels-palotában, amikor megtudta, hogy Mary meghívta
Sophie-t a nyitó verseny napjára, amivel a kora nyárig tartó
lóversenyszezon kezdetét veszi. Ez volt az első találkozásuk az
estély óta.
– A, akkor maradj csak itt, és várd a gáláns udvarlódat!
Mary tudta, hogy Sophie abban reménykedik, találkozhat
Richarddal. De végre ő is esélyt akart kapni, és türelmetlenné vált.
– Mama lehet a gardedámod, ha valóban felbukkan!
Helene Vetsera megvetően nézett a lányára.
– Csak ne légy ennyire zabolátlan, kedvesem! – rótta meg Maryt.
– Ez nem illik egy ifjú grófkisasszonyhoz, főleg nem, ha még
félgyászt visel!
– Épp elég baj, hogy ezeket a rongyokat kellett ma felvennem! –
vágott vissza Mary. Megvetően pillantott végig fekete– fehér csíkos
lenvászon ruháján. Gyűlölte a feketét. Sokkal szívesebben viselt
volna olyat, ami jobban illik az arcához. Zöldet például. Vagy
világoskéket. Mindkettő rendkívül jól kiemelte sötétkék szemét.
Ehelyett még ráadásul egy fekete szalagot is fel kellett kötnie fehér
szalmakalapjára, hogy a novemberben elhunyt apja iránt érzett
gyászát bizonyítsa, pedig a férfi alig hiányzott neki. Közben ez már
egy, az anyjával nagy nehezen megkötött kompromisszum volt, hogy
legalább neki ne kelljen, mint ahogy magának Helenének, tetőtől
talpig feketében megjelennie.
A félgyász, úgy, mint az ezzel együtt járó, az öltözködési
előírásokra vonatkozó lazítás ugyanis valójában csak fél évvel a
közeli hozzátartozó elhunytét követően kezdődött. Ez azonban csak
körülbelül egy hónap múlva telik majd le. De – mint oly gyakran –
Helene végül engedett kisebbik lányának.
 Mary nyugtalanul egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Mi
van, ha Rudolf időközben elhagyta az udvari páholyt, hogy
valamelyik, kizárólag a császári család számára lefoglalt
helyiségben frissítőt vegyen magához? Akkor az esélye arra, hogy
végre magára vonja a trónörökös figyelmét, visszavonhatatlanul
elveszne. A következő futamok elkezdődnének, aztán pedig haza
kell indulni.
Helene Vetsera alaposan végigmérte a lányát.
– Tulajdonképpen mi nyomja a lelked, hogy ilyen féktelen vagy?
Egy grófkisasszonynak ügyelnie kell a kifogástalan hírnevére. Talán
jobb lenne, ha itt maradnál mellettem.
Mary szívbajt kapott. Szerencsére Larisch grófnő a segítségére
sietett.
– O, figyelni fogunk, hogy Mary kifogástalanul viselkedjen –
győzködte barátnőjét, Helenét. – Hiszen Hanna és Nóra Fugger
szintén ott lesznek. Két férjezett hölgy két hajadon grófkisasszonyra.
Ezzel biztosan eleget teszünk az illendőségnek.
– De...
– Kérlek, mama! – könyörgött Mary.
– Hát jó – engedett ismét Helene. – De elvárom, hogy példásan
viselkedj.
Mary az utolsó figyelmeztetést már alig vette tudomásul, helyette
sarkon fordult. Egy gyors pillantás az udvari páholyra, és máris látta,
hogy Rudolf nem hagyta el azt. Még mindig ott ült. Sőt élénken
diskurált egy másik férfival.
Hála az égnek, küldött Mary egy néma, rövid imát az égieknek.
Azért is, hogy Stefánia, az az otromba tehén, nincs itt. Rudolfigazán
sajnálatra méltó, hogy hozzá van kötve egy nem szeretett, ráadásul
visszataszító feleséghez!
– Mary, várj már meg minket! – Hanna, a nővére mérgesnek tűnt.
Mary vonakodva lelassította lépteit.
– Mégis miért olyan sietős neked? – kérdezte Marié Louise Larisch
kíváncsian.
– A, hisz a következő futam nemsokára elkezdődik. Addig még
vissza is kell érnünk!
Már valójában tíz perc eltelt az értékes, félórás szünetből. Elég
lesz az idő arra, hogy egyáltalán tudomást vegyen rólam? Marynek
nyirkossá vált a tenyere.
Nóra Fugger, aki Hanna barátnője volt, hitetlenkedve, Hanna
azonban, aki valószínűleg sejtette a sietségének okát, bosszúsan
csóválta a fejét. Csak a grófnő ajkán játszott egy értő mosoly.
A négy hölgy a ruháikhoz illő, kinyitott napernyőikkel sétált végig a
tribün előtti keskeny úton. A tribünt fehérre festették, tetejét keskeny
oszlopok tartották. Ma az előkelő uraknak, akik megengedhették
maguknak a páholybéli helyeket, jól jött az árnyék. Mert az áprilisi
nap már melegen sütött.
Amikor a csoport körülbelül az udvari páholynál járt, Mary
várakozásteljesen felemelte a fejét. De csalódottságára a
trónörökösnek épp valami elvonta a figyelmét. Az egyik
beszélgetőpartnere felé fordult, aki mögötte ült, így Marynek
ráadásul hátat is fordított.
Legszívesebben azonnal sarkon fordult volna, és tett volna néhány
lépést visszafelé, hogy aztán amilyen gyorsan csak lehetséges,
másodszor is végig tudjon vonulni a páholy előtt. De ez túl nagy
feltűnést keltett volna.
 Mary rosszkedvűen előreengedte Nóra Fuggert és Hannát, és
lehajtott fejjel baktatott Marié Louise mellett a sétaúton.
– Mozogj egy kicsit elegánsabban! – suttogta a grófnő váratlanul a
fülébe. – Ha magadra szeretnéd vonni egy férfi figyelmét, amit
gyanítok, akkor ne úgy masírozz, mint egy falusi trampli!
Mary ijedten húzta ki magát. Majdnem egy pillantást is vetett
hátrafelé, hogy megtudja, Rudolf észrevette-e az esetlenségét, és
vajon megvetően méregeti-e. De nem merte megtenni. Mert ez is túl
feltűnő lett volna.
Végre elérték a kis sétány végét. A hölgyek visszafordultak. De
Mary óriási csalódottságára Rudolf már megint nem nézett fel,
amikor elhaladtak előtte.
– Térjünk vissza a páholyba! – javasolta Nóra Fugger, Mary
megdöbbenésére. – Azt hiszem, már csak néhány perc maradt a
következő futamig.
Egy szempillantásnyi ideig Mary úgy érezte magát, mint aki
megbénult. Aztán a bátorság legyőzte a kétségbeesését.
– O! – kiáltotta. – Azt hiszem, elvesztettem valamit útközben! –
sietségében még az sem jutott eszébe, hogy mi lehetett az. Ékszert
nem viselt, a csipkekesztyűje rajta volt.
– Mit veszítettél el? – kérdezte Hanna. De ekkorra Mary már
megfordult, és visszament az úton az udvari páholyhoz, a tekintetét
kutatva a földre szegezte.
Pontosan a páholy előtt megállt. Odafordult felé, a napernyőjét
hátratolta, felemelte a fejét, és... egyenesen Rudolf zöldesbarna
szemébe nézett!
Sugárzó mosoly áradt szét az arcán, amit a férfi kedvesen
viszonzott. Mary pukedlizett egyet, és már majdnem azon volt, hogy
oda is int a trónörökösnek, amikor Hanna utolérte. Sötét
szemöldökét haragjában összeráncolta.
– Te meg mit művelsz? – suttogta Mary fülébe. – Azt akarod, hogy
az egész világ a tanúja legyen, hogy nyilvánosan ki akarsz kezdeni a
trónörökösünkkel? Hát egyáltalán nem szégyelled magad? Azonnal
gyere velem vissza, különben elmesélem a mamának! – fogta karon
Maryt.
Mary a boldogság és a vonakodás egyfajta keverékével tűrte,
hogy visszavezessék az anyjához. Sophie szomorú tekintetéből
azonnal rájött, hogy Richard von Löwenstein nyilvánvalóan nem
látogatta meg a barátnőjét. De ez a saját hangulatát nem rontotta el.
Fő, hogy ő maga elérte a célját! A boldogságtól legszívesebben
üdvrivalgásban tört volna ki.
– Mama! – határozta el hirtelen, hogy ő maga számol be az esetről
az anyjának, mielőtt Hanna a végén mégis beárulja őt. –
Elvesztettem valamit az udvari páholy előtt. Amikor megtaláltam és
felnéztem, akkor maga a trónörökös mosolygott rám a lehető
legkedvesebben!
– De jó neked, gyermekem! – mosolygott elnézően Helene. Hisz a
legkisebb lánya egy igazi bakfis! Bécsben az összes fiatal lány
rajongott Rudolf trónörökösért. – De most ülj vissza! Rögtön
folytatódnak a futamok!
– Ki ez az elbűvölő fiatal teremtés? – kérdezte Rudolf Josef Hoyos
grófot, az egyik vadásztársát, akit ma meghívott az udvari páholyba.
– Várj, rögtön beugrik! A neve itt van a nyelvemen – töprengett a
gróf. – A Baltazzi fivérek egyik unokahúga! A, igen, Vetserának
hívják, a keresztneve Mary, azt hiszem. De ha többet akarsz tudni a
leányzóról, akkor kérdezd meg a Vízhordót! Ő szenvedélyesen
udvarol neki.
– A, igen! Emlékszem! Miguel mesélt róla a mayerlingi
avatóünnepségen. Valóban nagyon csinos!
– Igen! És nagyon rátarti is, azt beszélik! Miguel nemrég kiöntötte
nekem a szívét – mosolygott Hoyos. – Az apja csak novemberben
halt meg. Most Miguelnek várnia kell, amíg letelik a gyászév, mielőtt
megkérheti a kezét. Ha egyáltalán igent mond! – tette hozzá enyhe
gúnnyal. -én mindenesetre nem hagynám, hogy egy hivatalnokból
lett nemes lánya az orromnál fogva vezessen!
Rudolfnak rémlett, hogy Miguel valóban azon fáradozik, hogy
elnyerje Mary Vetsera kegyeit. Hogy a lány még mindig nem
engedett az udvarlásának, arra csak most jött rá.
Úgy, úgy. Ez tehát az a leány, aki Miguelt mint udvarlóját nem
értékeli, ehelyett rólam faggatózik egyfolytában. Nagyon érdekes! És
milyen édes teremtés!

Freudenaui lóversenypálya
a bécsi Práterben
1888. április 12., fél órával korábban

– Gratulálok a második helyedhez, kedves Richard! Ez nemcsak a te

nevednek dicsőség, de tekintve a jövőt, nekünk is!
Richard döbbenten fordult meg. Nem számított arra, hogy Adalbert
von Thurnau fel fogja keresni az istállóban, ahol éppen arról
győződött meg, hogy a lova, Hermész a futam után jó ellátásban
részesül-e. Bosszúságára Amalie is az apjával jött, belékarolva.
 – Jó napot, Richie! – fuvolázta. – Megmutatod nekem a többi
lovat?
Richard a fejét csóválta.
– Ez a hely itt nem való finom ruhát és magas sarkú selyemcipőt
viselő ifjú hölgyeknek.
Ő maga is észrevette, hogy ez mennyire barátságtalanul hangzott,
ezért összeszedte magát.
– Tulajdonképpen nem számítottam rátok. Hisz csak holnapután
akartatok visszatérni Bécsbe. – Magára erőltetett egy mosolyt. Von
Thurnauék néhány napot Salzburg közelében töltöttek, ahol az egyik
birtokuk volt.
– Meg akartunk lepni, Richard! – Adalbert szigorúan méregette őt.
– De úgy tűnik, te nem örülsz neki!
– Abban állapodtunk meg, hogy Amalie és én csak az őszi szezon
kezdetekor mutatkozunk a nyilvánosság előtt – felelte Richard
mogorván.
– Abban állapodtunk meg, hogy Amalie-nak csak az őszi szezontól
kezdve udvarolsz nyilvánosan – válaszolta Adalbert ugyanolyan
hangnemben. – Rokonok vagyunk. Senki nem fog csodálkozni, ha a
tavaszi futamon együtt látnak minket. Végül is mindenki, aminek
Bécsben rangja és neve van, összegyűlt ma itt. Gyere hát most
velünk a páholyomba! A nagybátyád, Max és a szüleid is ott vannak.
A fene vigye el, szitkozódott Richard magában. Megígérte Sophie-
nak, hogy találkozik vele a szünetben. És most már le sem
mondhatta. Egy szószegő szájhősnek fogja tartani, és meg fog
bántódni, mint annak idején a farsangi bálon, amikor csak Olgára
tudott gondolni. Főleg, ha meglátja Amalie kíséretében.
 Jövendőbeli jegyese figyelmesen szemügyre vette. Aztán
gúnyosan rámosolygott, és Richard megdöbbenésére belékarolt.
– Gyere, kedvesem! Kísérj ki, kérlek, a magas sarkú
selyemcipőmben. – Az utolsó három szót gúnyosan kihangsúlyozta.
– Nagyon meleg van ma. Egy kis felfrissülésre vágyom.
Richard egy pillanatig elgondolkodott, hogy elhúzódjon-e Amalie-
tól. De ez csak fokozta volna az apja bizalmatlanságát.
Mosolyogni viszont semmiképp nem fogok, fogadkozott magában.
Sophie ne gondolja azt...
Igen, mire is ne gondoljon tulajdonképpen? Hiszen egyszer majd
feleségül kell vennie Amalie-t. Ez állt abban a szerződésben, amit
Adalbert a házassági szerződéssel együtt már ráerőltetett. Ha
visszalépne az eljegyzéstől, akkor a tartozása teljes összege plusz
kamatok és az ezen felül kapott összegek, például a versenylovára,
Hermészre, azonnal esedékessé válnának. Éppúgy, mint az a pénz,
amit a családja mindeddig kapott. Adalbert von Thurnau ebben nem
fukarkodott. Valószínűleg azért, hogy Richardot eloldozhatatlanul
Amalie-hoz kösse.
Richard olyan erősei! szorította össze a fogát, hogy az állkapcsa
izmai belefájdultak.
– Hisz nem kell egymásba szeretnünk, Richie – suttogta neki oda
Amalie, amikor odaértek az istálló ajtajához. – De még mielőtt ilyen
dühös ábrázattal mutatkoznál velem a teljes publikum előtt, azzal
legyél tisztában, hogy én vagyok az egyik legkívánatosabb
grófkisasszony Bécsben. Minden fiatal férfi irigyelni fog téged, és
meg fognak ütközni a grimaszodon!
Ugyan ebben a pillanatban legszívesebben az istálló mocskába
lökte volna Amalie-t, Richardnak be kellett látnia, hogy az
unokahúgának igaza van. Mivel senki nem tudott a szégyenéről,
nem maradt más választása, mint hogy jó képet vágjon a gonosz
játékhoz.
Főként, hogy senki nem sejtette Amalie kedves, makulátlanul
fehér arca, enyhén kipirult orcája és szabályos vonásai mögött azt a
lotyót, aki valójában volt. Hosszú, sötét szempillák szegélyezték
világosszürke szemét, kis, hetyke kalapocskája alól előbukkanó
vörösesszőke haja pedig úgy csillogott a napfényben, akár az arany.
A dereka ismét olyan karcsú volt, mint mindig. Senki nem gondolta
volna – még álmában sem -, hogy a hatodik hónapig kihordott egy
gyermeket. Selyembársony, világosszürke ruhája úgy állt a
felsőtestén, mintha ráöntötték volna. A szoknya lágyan vette körbe
az alakját, és csábítóan hosszú lábakat engedett sejtetni, anélkül,
hogy kicsit is megbotránkoztatónak tűnt volna. Ami – ez volt a
beceneve – úgy nézett ki-, mint egy bűbájos, ártatlan angyal.
Ebből a szempontból ráadásul még igaza is volt kevélységével.
Amikor végiglépkedtek a tribün előtt von Thurnauék páholyához,
Richard észrevette, hogy Amalie-t tényleg sok csodáló pillantás
követte. Kétségtelen, hogy számos fiatalember irigyelni fogja őt, és a
Wiener Salonblatt következő számában biztosan legalább
megemlítik a lányt, bár az is lehet, hogy teljes, drága gardróbját is
részletesen bemutatják. Richard Max Schlesingert, a lap
szerkesztőjét ma már többször is látta.
Az állkapcsa helyett most már inkább a szája sarka fájt a
kényszeredett mosolygástól. Kényszeresen került minden pillantást
Vetseráék páholya felé, ahol Sophie-t tudta. Amalie ezt valószínűleg
azonnal észrevette.
 – Tulajdonképpen miért van az, hogy ki nem állhatsz engem? –
kérdezte váratlanul, elbűvölően édes hangján.
Richard legszívesebben elmondta volna neki a színtiszta
igazságot. Mert egészen kicsi gyermekkorod óra elkényeztettek, és
tejben– vajban fürösztöttek. Mert a mai napig mindenkinek úgy kell
táncolnia, ahogyan te fütyülsz, nem csak a cselédeknek. Még az
apádat is az ujjaid köré csavartad. Mert kétségtelenül te voltál az, aki
szemet vetett a szánalomra méltó háziszolgára, és elcsábítottad –
és nem fordítva. Hogy aztán később minden felelősséget az ő
nyakába varrj. Pedig még ő maga is zöldfülű volt, csak két évvel
idősebb, mint te. De te már kislányként is ízig– vérig hazug voltál.
Richard emlékezett, hogy majdnem tizenöt évesen alapos verést
kapott az apjától Amalie miatt. Akkoriban már a katonai akadémiára
járt, és a szüleivel néhány napot töltöttek von Thurnauék Salzburg–
közeli birtokán. Az akkor épp ötéves Amalie, a kezdettől fogva
elkényeztetett egyke gyermek, akinek az anyja a születésekor
elhunyt, mindenképp Richard lován akart lovagolni.
Mielőtt a szakadatlanul nyafogó kislányt végül – a saját akarata
ellenére – feltette a nyeregbe, megígértette vele, hogy nyugodtan
fog ülni. Valamit még megigazított a ló farokpántján, és meg akarta
fogni a gyeplőt, hogy Amalie-val a hátán egyszer körbevezesse
lépésben.
Ekkor az ördögfajzat hirtelen és teljesen meglepetésszerű hévvel
meghúzta a heréit sörényét, és közben felkiáltott, hogy „gyí”,
nyilvánvalóan azért, hogy elvágtasson. A pánikban lévő állat
felemelkedett, és Amalie-t a lendület ledobta a nyeregből.
Szerencsére puhára esett, egy szénakazalba, és csak a bal karja
rándult meg. Természetesen szánalmasan bömbölt.
 Amikor az ijedt dajka odasietett, szorosan a nyomában pedig
Amalie és az ő apjával, akkor a lány őt hibáztatta.
– Ő mondta, hogy egyszer üljek majd fel a gebéjére! – Könnyek
áztatta arccal mutatott Richardra az épen maradt kezével. – És
akkor rácsapott a lóra, én pedig leestem!
Egy ilyen kicsi gyermek szavait senki nem kérdőjelezi meg.
Ellenkezőleg: az, amikor Richard az ártatlanságát bizonygatta, és
Amalie-t vádolta meg hazugsággal, megadta a döntő lökést ahhoz a
veréshez, amit az apjától mindenki szeme láttára a lovaglóostorral
kapott. Mert a férfi túl gyávának tartotta Richardot ahhoz, hogy
felvállalja a könnyelműségét, főként mint kadét és ily módon leendő
katona, és ezt az esetet még évekig felhánytorgatta neki. Richard
lemondott bármiféle további védekezésről, mivel az mindent csak
még rosszabbá tett volna. De Amalie-nak soha nem bocsátott meg,
és azóta, amennyire csak lehetséges, kerülte őt.
Most pedig még feleségül is kell vennie! Ismét elátkozta Olgát és a
saját könnyelműségét, a két okát ennek a mostani mizériának. De
most már semmi nem segíthet. Csapdába került, esélye sem volt a
menekülésre. Hacsak nem történik csoda.
Tehát összeszorította a fogát, és Amalie-nak adósa maradt a
kérdésére adandó válasszal.

– Nézd csak, Fifi! Hisz ott jön a hódolód! Habár úgy fest, ma egy
másik hölgyet részesít előnyben!
Sophie tekintete követte Mary kinyújtott mutatóujját. Fájdalmas
szúrást érzett a mellkasában. Próbált derűs képet vágni, bár a
szeme könnyekkel telt meg.
 – Mary! – rótta meg Hanna a húgát. – Ez most szerinted kedves
volt? Csak mert egyszer rád mosolygott a trónörökös, még nem kell
ennyire felvágnod.
Mary rajtakapva nézett. A tapintatlanságának, ami Sophie-nak az
utóbbi időben több ízben feltűnt, nyilvánvalóan saját maga sem volt
tudatában.
– Bocsáss meg, kérlek, Fifi! – A hanghordozása legalább valódi
megbánást fejezett ki. – Ez tényleg butaság volt tőlem. Nem
akartalak megbántani.
– Semmi baj, Mary – felelte Sophie fojtott hangon. Elfordította az
arcát, és megpróbálta visszatartani előtörő könnyeit.
Miután tegnap Mary rábízta azt a titkát, hogy ma végre fel akarja
hívni magára Rudolf figyelmét, ő maga is bevallotta a barátnőjének,
hogy nagy örömmel várja Richard von Löwenstein látogatását.
Mivel tudta, hogy a férfi részt fog venni az egyik futamon, arra az
esetre, ha jó eredményt ér el, még három rózsadíszt is készített
neki. Azokra a papír érdemrendekre hasonlított, amiket a fiatal
hölgyek osztottak szét a füzértáncon. A sötétzöldet a „2. helyezett”
felirattal fel is akarta neki tűzni, ha a férfi meglátogatja.
Most öntudatlanul is, de összegyűrte a rózsadíszt, amit a
szoknyája zsebében tartott, miközben lopott pillantásokat vetett a
Richard oldalán lépkedő nőre. Fiatal volt, és nagyon szép, mint
ahogy Sophie keserűen megállapította. Ráadásul a legeslegújabb
divat szerint öltözött. Ezt már elegáns, drágának tűnő anyagú ruhája
szabásáról is felismerte. Ezzel természetesen nem tudok lépést
tartani.
Habár Henrietté fogadónapjait most rendszeresen látogatta
néhány vendég, a mostohaapja, Arthur a nyári ruhatárra szánt
keretet a téli szezonéval összehasonlítva megint alaposan
megkurtította. Ez főként az ő és Milli ruháira szánt összeget
érintette.
– Mérges, hogy a császár még mindig nem emelte őt bárói rangra
– szólt Stephan bácsi szokásos magyarázata a mostohaapja gonosz
húzásaira.
És arra, hogy ez nem véletlen, néhány napja már meg is lett az
első jel? Helene Vetsera mondta el bizalmasan Henriettének, hogy
nem hiszi, hogy von Prokesch-Osten báró, akinek Albin Vetsera a
protezsáltja volt, Arthur nemesi rangra emeléséért ugyanolyan
mértékben síkra szállt volna.
– Úgy sejtem, a férjed nem volt túlzottan szimpatikus Prokesch-
Osten-nek, Yetta – magyarázta. – De ez csak egy megérzés. Viszont
beszéltem a fiával néhány napja egy fogadáson. Nagy dicsérettel
beszélt Albinról és az időközben elhunyt édesapjával ápolt
barátságáról. A te férjedet azonban egyetlen szóval sem említette.
Az idősebb Prokesch-Osten báró már hosszú ideje volt Albin és
Arthur felettese a diplomáciai testületben.
– Egykor ő ajánlotta Albint a bárói rangra – magyarázta tovább
Helene. – Ha a külügyminisztérium Ferenc József császárhoz
folyamodik, hogy ugyanezt kérvényezze Arthur számára, akkor neki
is szüksége lesz egy közbenjáróra. De attól félek, ilyen nem lesz. –
Azt tapintatosan elhallgatta, mennyire népszerűtlenné tette magát
Arthur számos hivatalnok körében.
Ez a beszélgetés körülbelül egy héttel ezelőtt zajlott le, és azóta
Henrietté von Freiberg újra le volt sújtva. Sophie attól tartott, hogy
hamarosan vissza fog süppedni régi melankóliájába.
 Ugyan maga Sophie is egy vadonatúj ruhát viselt, de csak a
nagybátyja, Stephan támogatásának köszönhetően, aki kiegészítette
a ruhatárára szánt szűkös keretet. Mint a Vetsera nővérek ruhája, az
övé is lenvászonból készült, de messze nem volt olyan elegáns és
drágán díszített, mint azé a fiatal hölgyé, aki Richardba karolva
sétált. Ennek ellenére Sophie-nak jól állt az égkék szín. Tegnap Mary
még nagyon irigyelte is őt, hogy ebben a friss, tavaszi árnyalatú
ruhában jelenhet meg a versenyen, miközben a barátnőjének, ahogy
elpanaszolta, be kell érnie az „unalmas fekete– fehérrel”.
Richard – a fiatal nő és egy idősebb férfi társaságában, akit
Sophie nem ismert – ebben a pillanatban sétált el a tribünjük előtt.
Richard még csak a fejét sem emelte fel, hogy rámosolyogjon.
Mary pontosan ekkor tette fel azt a kérdést az anyjának, ami
Sophie-nak is a nyelvén volt.
– Ki ez a grófkisasszony, mama?
– Valószínűleg Amalie von Thurnau lesz az, úgy sejtem.
Legalábbis Adalbert von Thurnau kíséretében van. Ő az egyik
leggazdagabb férfi Bécsben, és csak egyetlen lánya van, aki
nagyjából egykorú lehet ezzel kisasszonnyal.

Az egyik leggazdagabb férfi Bécsben! Helene Vetsera szavai ott

visszhangzottak Sophie fülében. Amalie tehát nemcsak gyönyörű,
hanem mesésen gazdag is. Egy olyan parti, akivel a legkevésbé
sem tarthatok lépést.

Hogy Sophie a fiatal férfiakra gyakorolt saját vonzerejét

alulbecsülte, az az ő életkorában normális, mint ahogy ezt mindegyik
tapasztalt matróna megerősítette számára. És arról nem is tudott,
hogy ő maga is nagyvonalú hozománnyal rendelkezik majd. Az
összeget ugyan csak az esküvőjével egy időben fogják kifizetni. De
az apja, Nikolaus végrendelete megakadályozta, hogy a
mostohaapja, Arthur hozzáférhessen a pénzhez.
Sem az anyja, sem a mostohaapja nem beszéltek vele soha a
végrendeletről. A bécsi társaság mégis valószínűleg abból indult ki,
hogy Sophie – legalábbis anyagi szempontból – jó parti. Ő maga
azonban egyáltalán nem gondolt erre.
Neki egyedül a Werdenfels-palota szomorú jelene számított.
Merthogy Henrietté második házasságkötése óta Arthur fukarsága
miatt mennyire szegényesen folytak ott a dolgok, arról senki nem
tudott a legszűkebb családi és baráti körükön kívül.

Café Prinzess a Grabenen

1888. május vége

– O, ne! Most már késő!

Sophie megrökönyödve meredt a világospiros, szilárd masszával
teli tálra, mielőtt az arcát a kezébe temetve sírni kezdett.
– Na, na, Fifi kisasszony! Ez még nem a világvége. Ne keseredjen
már ennyire el!
Tóni Schleiderer, a Café Prinzess sütödéjének első cukrásza a
szipogó Sophie-nak nyújtotta saját, már nem teljesen tiszta
zsebkendőjét. Sophie ennek ellenére elvette, és erősen belefújta az
orrát.
– Ma mindent elrontok – sírta.
 – Egy ilyen krémet nem is olyan egyszerű elkészíteni –
magyarázta a cukrászmester -, ehhez azért kell egy kis tapasztalat.
– De a szép eper! – Sophie vigasztalhatatlan volt. – Hisz épp csak
most érik, és még olyan drága! És még az agar-agar is a krém
zselésítéséhez! Hisz ez egy vagyonba kerül, egyszer hallottam,
ahogy a nagybátyám beszélt róla.
– Ennek ellenére jó ötlet volt, Fifi! – hallatszott Stephan Danzer
érces hangja Sophie háta mögül. A férfi észrevétlenül jött be a
kávéház szuterénjében lévő sütőműhelybe, ahol Sophie épp az első
édes kreációjával próbálkozott. Az eperszezon kezdetekor támadt az
az ötlete, hogy eperkrémet adjon hozzá a „bajor krém”–
szerűséghez.
– Ha másodszor is megpróbálod, biztosan sikerülni fog.
Sophie annyira meglepődött, hogy még a sírást is abbahagyta.
– Hagyni akarod, hogy még egyszer megpróbáljam?
Danzer mosolyogva helyeselt.
– Hát persze, kincsem! Különben hogyan is tanúnád meg? De
hadd ném, mi az, ami nem sikerült neked.
Minden alkalommal, amikor lejött a sütőműhelybe, Stephan
Danzer önkéntelenül is enyhe bécsi dialektust vett fel. A Café
Prinzess vendégterében azonban mindig ügyelt rá, hogy
kifogástalan irodalmi németet használjon.
– Tulajdonképpen szinte semmi nem sikerült, bácsikám. – Sophie
ismét közel állt a síráshoz. Az agyagedényre mutatott, amiben a
világospiros massza volt. – A tojáskrémet még egész jól
összehoztam. De aztán vagy túl sok agar-agar tettem bele, vagy túl
sokáig vártam, amíg kihoztam a masszát a hűtőkamrából.
Mindenesetre most túl kemény ahhoz, hogy a tejszínhabot és a
keményre vert tojásfehérjét belekeverjem.
Danzer felemelte a tálat, és kissé oldalra döntötte. A massza
egyetlen millimétert sem moccant.
– Nos, kincsem, úgy tűnik, igazad van. Ha most megpróbálnád
belekeverni a tejszínhabot, akkor az egész összecsomósodna és
csúnya lenne. – Vaskos mutatóujjával belenyúlt a tálba, és
megkóstolta a krémet. – Hmmm! – mondta ezután. – De nagyon
finom. Meg akarod próbálni most rögtön újra?
Sophie kedveszegetten csóválta a fejét.
– Nem, Stephan bácsi. Nagyon köszönöm, hogy így bízol bennem.
De a tejszínhabot is elrontottam ma már kétszer, mire végre elérte a
megfelelő állagot. Az első alkalommal először egyáltalán nem lett
kemény, másodszor rögtön vaj lett belőle – felelte Danzer kérdő
pillantására.
– Az valószínűleg amiatt történt, hogy a tejszín már nem vót
tejjesen friss! – sietett ekkor Toni Schleiderer Sophie segítségére. –
Ha rögtön az első próbálkozásra sikerült vóna, akkor a krém
valószínűleg egyátalán nem lett vóna túl kemény.
– Mert akkor hamarabb kihoztad volna a hűtőkamrából – vonta le
a végkövetkeztetést Danzer. Sophie szomorúan bólintott.
– Tehát, ha ma már nem szeretnéd még egyszer megpróbálni,
akkor gyere fel velem, és meséld el, mi nyomja a lelked. A, Tóni! –
fordult vissza Danzer a lépcsőről még egyszer. – Tegyél nekünk két
tálkába a krémből, és tegyél tejszínhabot a tetejére. Talán nem néz
ki olyan szépen, mindenesetre finom. Leküldöm hozzád az egyik
felszolgálólányt, hogy hozza fel nekünk.
 Miután Sophie letette a kötényét és a főkötőjét, mindketten helyet
foglaltak egy kis asztalnál az ablakmélyedésben. Még csak késő
délelőttre járt, kevés vendég volt a Café Prinzessben.
– Szeretnél inni valamit?
Sophie visszautasította.
– Teljesen összeszorult a torkom.
Danzer kérdőn nézett rá.
– Tehát, mi nyomaszt ennyire, kedvesem? Az nem lehet, hogy
pusztán egy rosszul sikerült krém okozza.
Sophie a megfelelő szavak után kutatott. Mennyi mindent árulhat
el a nagybátyjának?
– Egy fiatal suhanc az, aki ilyen bánatot okoz neked?
Sophie meglepetten pillantott fel. Danzer értőn mosolygott.
– Nem kell tagadnod, Fifi. Ahhoz már késő. Kiolvastam a
szemedből.
Sophie akadozva beszélni kezdett. A két évvel ezelőtti füzértánctól
Vetseráék farsangi bálján, amire Danzer a sellőjelmezt ajándékozta
neki.
– Richie akkor okozott első alkalommal csalódást nekem. Annyira
büszke voltam, hogy felkért a füzértáncra. Pedig csak Vetsera
bárónő kedvéért tette. Velem cseppet sem foglalkozott.
– És aztán hogyan folytatódott?
Ekkor Sophie beszámolt a nagybátyjának az estélyről, amelyre
Henrietté márciusban a Werdenfels-palotába meghívta. Hogy
Richard hirtelen milyen kedves és barátságos lett vele. Hogy még a
farsangi bálon történt viselkedéséért is bocsánatot kért, és
megígérte neki, hogy meg fogja látogatni Freudenauban a futamok
közti szünetek alatt a páholyukban.
 – De egyetlenegyszer sem jött oda. – Sophie torka ismét
összeszorult. – Ehelyett minden alkalommal egy gyönyörű
grófkisasszonnyal a karján sétált el a páholyunk előtt, és még csak
fel sem pillantott hozzám, hogy üdvözöljön.
– Hogy hívják ezt a grófkisasszonyt? – érdeklődött Danzer.
– Amalie von Thurnau!
– A, hát ő az! Ő Bécs egyik leggazdagabb örökösnője! – lepődött
meg. – És most már én is tudom, hogy ki ez a Richie. Itt járt ugyanis
ezzel a grófkisasszonnyal és az apjával néhány nappal ezelőtt mint
vendég. Ez ugyanaz a férfi, akinek a kokottját annak idején azzal a
Bombelles gróffal kidobtam a szeparéból?
– Igen, ő az – ismerte be halkan Sophie.
– Nos, akkor ez a férfi számomra egy valódi csapodár alaknak
tűnik. Legalábbis olyannak, aki nem tudja, mit akar. Talán még egy
napon hálás leszel a sorsnak azért, hogy ilyen rosszul bánt veled.
Sophie hagyta, hogy a szavak mélyre merüljenek benne. Így eddig
még egyáltalán nem szemlélte ezt a dolgot. Még egyszer, utoljára
felzokogott.
– Talán igazad van, kedves bácsikám. Így már nem is olyan
tragédia, hogy Mary Vetsera nem hívott meg jövő héten a
derbifutamra.
– De miért nem hívott meg Mary? Összevesztetek? – Danzer
tudta, hogy a húgának, Henriettének nincs páholya Freudenauban.
Sophie az ajkába harapott. Ezzel a nagybátyja egy nagyon kényes
témát érintett. Egyrészt nem akart hazudni neki, másrészt nem tudta
megnevezni neki Mary szeszélyes különcködésének a valódi okát.
Bosszankodott, hogy a testvére, Hanna, és Sophie is ellentmondtak
neki, amikor ismét a trónörökösről áradozott nekik.
 Az azt követő napokban Sophie elég sokat töprengett, hogy
megkérje-e Hannát, hogy hívja meg őt. Most örült, hogy nem tette
meg. Valószínűleg egy újabb csalódással ért volna véget számára,
ami Richardot illeti.
– Tehát, miért is különböztetek össze? – faggatta tovább Danzer.
– Csak egy apróság miatt. Majd helyrejön, Stephan bácsi – kerülte
ki a kérdést Sophie. Aztán eszébe jutott valami, amivel el tudja
terelni a szót erről a témáról. – Apropó, a márciusi estély. Richard
von Löwenstein volt az, aki ezen az estén azt javasolta, hogy a
finom falatkákat, amiket akkor szállítottál nekünk, vedd fel a Café
Prinzess állandó ételkínálatába. Már olyan rég el akartam ezt
mondani neked, csak mindig elfelejtettem. Mi a véleményed róla?
Danzer hatalmas fejét ingatta.
– Nem is tudom – habozott.
Ebben a pillanatban érkezett Resi egy tálcával a kezében, és rajta
a két kehellyel. Zselés eperkrém volt bennük, és mindegyiknek egy
nagy halom tejszínhab díszítette a tetejét.
Danzer vett belőle egy kanállal, és megkóstolta.
– Ó! – ismételte meg. – Hisz ez valóban nagyon csodás, Fifi.
Olyan, mint egy zselé, és ezért hőségben nagyon frissítő.
Lehetséges, hogy mégis kitaláltál egy új kreációt, még ha egy
másikat is, mint amit eredetileg akartál.
Ekkor Sophie is vett egy teli kanállal, majd a szájába vette. A
zselének valóban friss eperíze volt.
– Még gyümölcsdarabkákat is kellene beletenni, mielőtt hagyjuk
megszilárdulni – töprengett hangosan Danzer. – Akkor biztos, hogy
egy kis nyári szenzáció lesz belőle. – Megpaskolta Sophie kezét. –
Igazi tehetséged van ehhez az üzlethez – dicsérte meg a lányt. – És
ha már itt tartunk, miért ne kínálhatnék sós ételeket is? Főleg az
urak kedvelnék, akiknek a tortáim gyakran túl édesek.
Mindenesetre... – Itt elakadt a szava.
– Mi az, ami miatt kétségeid vannak ezzel az ötlettel kapcsolatban,
Stephan bácsi?
– A sós ételek mellé, mint ezek a falatkák, jó bor is kéne azokon a
pezsgőfajtákon kívül, amiket már tartok. Sőt nagyon jók. Eddig csak
néhány olcsóbb fajta volt a régi kávéházban. Ezek nem illenek a
Café Prinzess kínálatába. Különlegesnek kell lenniük.
Hirtelen felderült az arca. Rámosolygott Sophie-ra.
– Te tényleg olyan vagy nekem, mint a kávéházmúzsám,
kedvesem. Mert máris van egy ötletem, hogy honnan szerezhetném
be ezeket a különleges borokat. Szurkolj nekem, hogy sikerüljön!

Vetsera-palota a Salesianergassén
1888. június 3., délelőtt

– Megy még, naccságos kisasszon?

– Igen, igen, persze! Húzd még egy kicsit szorosabbra – zihálta
Mary. – Ha már ezt a szörnyű lebernyeget kell viselnem, legalább azt
akarom, hogy darázsderekam legyen.
Ágnes, a vele egykorú, tizenhét éves komornája engedelmesen
még egyszer, erősebben meghúzta Mary fűzőjének zsinórjait. A
kocsis lánya volt, és csak néhány hónappal ezelőtt lépett elő
szobalányból komornává. Előtte egy féléves kiképzésen vett részt
Vetsera bárónő hosszú évekig szolgált, tapasztalt komornájánál.
 Ő ezenfelül megpróbálta, ha csak mérsékelt eredménnyel is,
leszoktatni Ágnest a bécsi dialektusáról. Most Ágnes a két nővér,
Hanna és Mary szolgálatában állt.
– De kedves kisasszon – szólt Maryhez egészen enyhe feddéssel
a hangjában. Megengedhette magának, mert időközben egyszerű
cselédből Mary bizalmasává lépett elő. – Nem hínám ezt a szép
fehér ruhát lebernyegnek. Olyan csinos a hímzett fekete virágokkal.
Észre se fogja venni senki, hogy ez egy félgyászruha.
Mary kiegyenesedett, és ezzel megadta Ágnesnek a jelet, hogy
tartsanak szünetet.
– Nem kedves kisasszon, hanem kisasszony – javította ki Mary. –
Ezenkívül nem hínám, hanem hívnám, és még mit tudom én.
Kérlek, figyelj oda a kiejtésedre! Mama különben nem fogja eltűrni,
hogy továbbra is bennünket szolgálj. Hisz tudod, mennyit kellett
könyörögnöm, hogy te lehess a komornám.
Ágnes és Mary azóta ismerték egymást, hogy Vetseráék 1880-ban
beköltöztek a Salesianergassén lévő palotába, és Ágnes
megözvegyült apját kocsisként, valamint portásként alkalmazásba
vették. A lányok időnként együtt játszottak az ingatlan tágas
kertjében, ha Mary túlságosan unatkozott.
– Hanna pedig még nálam is szigorúbb, és mindent beárul a
mamának – tette hozzá Mary.
– Bocsásson meg, grófkisasszony! – motyogta Ágnes
megszeppenten.
– Semmi baj, húzd tovább!
Miközben Ágnes tiszta erőből rángatta a fűző zsinórjait, Mary
figyelme ismét a bánatára terelődött.
 – Utálom a feketét – nyafogta zihálva. – Hol vannak a
természetben fekete virágok? A futamra ezenkívül egy fekete
szalagot is fel kell kötnöm övnek, és fekete kalapot kell viselnem.
– De hiszen olyan pompásan áll önnek – felelte Ágnes erre kissé
mesterkélten. Egy utolsó rántással abbahagyta a húzást. – Most má
legyen elég, különben még a végin összeesik nekem!
Mary átsiklott afelett, hogy Ágnes ismételten visszaesett a
dialektusba, levegő után kapkodva felegyenesedett, és kritikusan
méregette a tükörképét. Aztán az illatos, fehér selyemből készült és
apró fekete virágokkal tele– hímzett ruhát maga elé tartotta.
Még neki magának is be kellett ismernie, hogy trés chic14 volt, és
nem keltett olyan hatást, mint egy félgyászruha.
– Gondolod, elkapna, ha elájulnék előtte?
Ágnes először a homlokát ráncolta. Aztán megértette, és széles
mosolyra húzta a száját.
– Ő, a hercegre gondol. Azt hiszem, ha úgy van, elkaptya magát.
– Elkapná, úgy mondják! – Mary arca felragyogott a boldog
mosolytól.
Aztán eszébe jutott valami. Elhúzta a száját, és az arckifejezése
ismét elsötétült.
– De ma ő is ott lesz – mondta titokzatosan. Ágnes megtorpant,
míg a fejében újra fény nem gyűlt.
– A Stefániára gondol? Igen, ma derbinap van. Onnan aztán... biza
nem hiányozhat.
A derbinap volt a bécsi versenyszezon csúcspontja. Bécs legjobb
lovasai hároméves telivérekkel indultak egymás ellen. A Baltazzi
fivérek, Heinrich és Hector is részt vettek a fogadók által nagyra
értékelt lovaikkal.
 Mary az ágyára dobta a ruhát, és megrázta sűrű, derékig érő,
szinte fekete haját.
– Akkor most kezdd el a frizurámat! Kifogástalanul kell kinéznem.
– Leült fehérre lakkozott fésülködőasztala elé, melyen ezüst
fodrász– és sminkkellékek sorakoztak.
– Megint találkozni fog a herceggel?
Mary felsóhajtott.
– Csak ha a mama megengedi, hogy korzózzak. A legutóbbi
versenyen, május végén majdnem megtiltotta nekem. Hisz meséltem
neked. Csak Larisch grófnő mentett meg megint.
– Miért tiltaná meg a mamája önnek?
Mary dacosan felemelte a fejét.
– A Rudolf iránt érzett szerelmemet bolondságnak tartja. Egy
éretlen bakfis rajongásának. Pedig már tizenhét éves vagyok.
Stefánia azonban már akkor hozzáment Rudolfhoz, mikor még csak
tizenhat volt!
Ágnes nem mondott erre semmit. Szenvedélyesen fésülte Mary
hosszú haját a kefével.
– Aú! Ne olyan erősen! – kiáltott fel.
– Bocsásson meg – motyogta a komorna. – De hiszen a férfi
házasságban él – fedte fel végül mégis, ami a fejében járt.
– Boldogtalan házasságban – hangsúlyozta Mary. – És ez
szóbeszéd tárgya egész Bécsben!
Mielőtt Ágnes bármit is válaszolni tudott volna erre, Mary hirtelen
felé fordult. '
– Te vagy az egyetlen, aki megért engem – mondta egy kérlelő
mosoly kíséretében. – Te és talán Larisch grófnő. De neki soha nem
meséltem erről semmit. Ezért ő legfeljebb csak sejtheti.
 – Mi van Hannával és a barátnőjével, Fifivel?
– A, ugyan! – legyintett Mary. – Ők egyáltalán nem értenek
semmit. Hanna őrültnek tart, sőt folyamatosan emiatt rágja mama
fölét is. Ő a hibás, hogy jövő hónapban velük kell mennem arra a
szörnyű utazásra. Hogy más gondolatok járjanak a fejemben –
utánozta az anyja hangját.
– Hova lesz az utazás?
– Először Párizsba és Londonba. Aztán a Német Császárságba is
valami gyógyüdülőhelyre. Bad Humberg vagy valami ilyesmi!
Hetekig úton leszünk!
Ágnes, aki még soha nem hagyta el Bécset, csodálkozott.
– De hiszen ez biztosan nagyon szép, vagy nem?
– Sehol nem szép nélküle – jelentette ki Mary színpadiasán. –
Kedves mosolya, amivel minden alkalommal megörvendeztet a
versenypályán vagy a Práterben, olyan borzasztóan hiányozni fog.
Gondolj bele – tette hozzá buzgón, amikor még valami az eszébe
jutott. – Tegnap a délutáni korzó alatt a Práter-fasoron háromszor
ment el mama kocsija előtt. Minden alkalommal köszöntöttük őt.
Viszonozta a köszöntést, és ooolyan kedvesen köszönt vissza a
szép szemével!
– Háromszor ment el? – ismételte meg Ágnes döbbenten.
– Igen, még egyáltalán nem is meséltem el neked ezt. Ez nem
véletlen, ugye?
Ugyan Ágnes éppen a copfját fonta, Mary megint felé fordult. A
komorna erősen meghúzta a haját. Ő azonban már mit sem törődött
vele.
– Tehát mit gondolsz, Ágnes? – faggatózott tovább. – Vajon ez
véletlen?
 A komorna megvonta a vállát.
– Ezt nem tudom, nagyságos kisasszony. De már házas. Biztos
vannak még más kedves férfiak is, akik tetszhetnének önnek.
Például a Bar... Bra... Az a herceg, vagy mi is valójában ő.
– Ugyan már, hiszen ő olyan unalmas – söpörte félre Mary Ágnes
felvetését.
A komornának erre már nem jutott eszébe semmilyen válasz.
– Senki nem olyan, mint Rudolf– felelte Mary teljes
meggyőződéssel. – Senki nem érhet fel hozzá.
– Nem tudom – sóhajtott Ágnes. – Az egy dolog, újságcikkeket és
képeket gyűjteni róla. Hiszen ezt sokan megteszik, én is. De...
– Vannak új képeid, amiket még nem ismerek? – vágott a szavába
Mary. Ágnes ismét megvonta a vállát.
– Azt én sem tudom. Csak ma vágtam ki egyet abból az újságból,
amit az apám legutóbb hozott haza.
– Azonnal menj, és hozd ide! – parancsolta Mary erélyesen. – Meg
akarom nézni!
– De még a Hanna frizuráját is el kell készítenem. A végin
mindenki el fog késni.
Ezt Mary is belátta. Az izgatottságtól még Ágnes időnkénti nyelvi
botlásaira sem ügyelt többé. Ellenkezőleg, az ő szóhasználata is
hibássá vált az irodalmi német nyelv szigorú kritériumai szerint.
– Akkor tegyed ide be az éjjeliszekrényem fiókjába. Ha még nincs
meg a gyűjteményemben, akkor megveszem tőled. Egyébként
visszaadom.
– Nem kell fizetnie érte semmit se. Azonban még egyszer át
kellene gondolnia, hogy tényleg a trónörökösünk-e a legjobb
választás az ön számára. Hiszen még sok más férfi van, akik önbe
szerethetnének! – ismételte meg Ágnes az érvét.
Mary heves reakciója meglepte őt. A haragtól könnyek gyűltek a
szemébe.
– Azt gondoltam, legalább te kiállsz mellettem! De most
ugyanolyan badarságokat hordasz össze, mint Fifi! Ő is mindig
prédikál, hogy legyek okos. – Mary megvetően hangsúlyozta ki a
szót. – Ezért is nem hívtam meg őt mára. Nekem aztán mindegy, ha
emiatt nem látja viszont Richardját.
Richard von Löwenstein is részt fog venni a derbi egyik futamán a
ménjével, Hermésszel.
Hanna Mary kifejezésmódját „shocking”-nak találta volna, mint
ahogy a bécsi társaság minden helytelen viselkedést nevezni
szokott, és élesen kritizálta. Ágnes ezzel szemben – Mary haragját
látva – behúzta a vállát, és elkerülte a pillantását.
– Most folytatnom kéne – motyogta.
Mary megragadta a kezét.
– Ágnes! Legalább neked segítened kell! – Hirtelen könnyekben
tört ki. – Senki nem veszi komolyan az érzelmeimet. De esküszöm,
hogy soha nem fogok mást szeretni. Inkább készen állok a halálra!

Török szoba a bécsi Hofburgban

1888. június 20.

– Még hamarabb meghalt, mint amitől tartottam! És most az az

álszent kretén követi a trónon!
 Richard a tekintetével kísérte, ahogy Rudolf ide-oda járkál. Ismét
izgatottan fel– alá lépkedett a hofburgbeli dolgozószobájában, ismét
szakadatlanul dohányzott. Mikor láttam tulajdonképpen utoljára
boldognak és felszabadultnak Rudolfot?– szaladt át Richard fején.
Biztos, hogy hónapokkal vagy évekkel ezelőtt történhetett.
A trónörökös ma valahogy megint nagyon rosszul nézett ki. Ezen
már Mizzi sminkje sem segített. Ellenkezőleg, Rudolf rúzzsal
színezett orcái természetellenesen pirosnak tűntek egyébként
sápadt, beesett ábrázatán. A szeme alatt lévő mély, sötét karikák
rossz alvásra vagy akár annak teljes hiányára utaltak. Ezenkívül
rengeteget fogyott, és szabályosan szikárnak tűnt.
– Igen, ezt én is nagyon sajnálom – értett egyet Richard Rudolffal.
– Másrészt mindannyian tudtuk, hogy Frigyes milyen beteg volt.
Frigyes császár, aki az apját, Vilmost csak idén márciusban
követte a trónon, a rákkal folytatott küzdelmét néhány nappal ezelőtt,
június 15-én elvesztette.
Rudolf bólintott.
– Igen, mintha maga Frigyes alig uralkodott volna, jelentette a
berlini nagykövetünk. A kulisszák mögött a felesége, Viktória intézte
az ügyeket. A végén a császár már ahhoz is túl gyenge volt, hogy a
rendeleteket és leveleket olvashatóan aláírja.
– Hiszen akkor a halál valóban megváltás volt számára –
töprengett Richard.
Meglepetésére Rudolf hirtelen megállt.
– Ebben igazad van. Ha már nincs jövő, akkor a halál megváltás.
Én is szüntelenül ezen törőm a fejem.
– De hát te nem vagy olyan beteg, mint Frigyes, ezenkívül sokkal
fiatalabb is vagy – vetette közbe Richard ijedten.
 Rudolf legyintett, amit Richard nem tudott értelmezni.
– És most épp valami nagy dolgot tervezel! – érvelt. – Pont a
legutóbbi ülésen fejtetted ki az ötleteidet a gyalogság alaki
szabályzatának reformjáról. És hogy a katonák elhasználódott
felszerelését ki akarod cserélni, és...
– Tisztelt Albert nagy– nagybátyám biztos, hogy az összes
fáradozásomat, szokás szerint, tönkre fogja tenni – szakította félbe
Rudolf.
– Hogyhogy?
– Apám őfensége, a mindenható császár, még csak oda sem
figyelt rendesen, amikor az ötleteimet vázoltam neki. A legutóbbi
audienciámon szórakozottan firkált valamit egy papírra, aztán
bejelentette, hogy minderről először Alberttel akar beszélni. És arra,
hogy a tiszteletre méltó Albert a pártomat fogja, egy krajcárban sem
fogadnék.
Richard sóhajtott.
– Hiszen Albert főherceg a hadsereg legfőbb parancsnoka. Azt
gondoltam, hogy a gyalogság főfelügyelőjévé való előléptetésed
után szabadabb kezet ad neked.
Rudolf megvetően prüszkölt, miközben véletlenül zöldes váladék
jött ki az orrából. Idegesen törölte végig az arcát az egyenruhája
zakójának ujjával.
-én is ezt reméltem. És mint ahogy te is, tévedtem, barátom. Az
előléptetésem csak egy bizonyos rangot kölcsönöz nekem. De
befolyást, pláne beleszólási jogot nem! Ha az oroszok valóban
megtámadnának minket, a katonáink ismét lyukas csizmában és
elavult fegyverekkel masíroznának a halálba. Mint Königgrátznél!
Sem az apám, sem Albert nem tanultak ebből a vereségből.
Fikarcnyit sem.
A csehországi Königgrátzben zajlott porosz-osztrák háború döntő
csatája 1886-ban volt. Ausztria iszonyú veszteségek árán bukta el,
mindenekelőtt a poroszok modernebb felszerelése miatt.
– A hadsereg felszerelésében az elektromos áram felhasználására
vonatkozó ötleteimet is őrültségnek tartják ezek az önfejű
vénemberek – válaszolta meg Rudolf, a tudtán kívül persze, Richard
következő kérdését, amit épp fel akart tenni. – Teljesen
elmaradottak, és kizárólag a hagyományos dolgokban bíznak.
– És mi a helyzet az új császári– királyi hadtörténeti múzeum
kuratóriumával? – jutott eszébe Richardnak Rudolf egy másik
feladata. – Hisz te vezeted a testületet! Nagy szenvedéllyel
méghozzá. És a testület Ausztria dicső katonai múltját hivatott
bemutatni széles e világnak.
Rudolf valóban nagy elkötelezettséggel szentelte magát a
kuratórium vezetésének több mint három évvel ezelőtt. Egyedül neki
volt köszönhető, hogy mostanra eléggé számottevő gyűjtemény jött
össze katonai felszerelésekből Ausztria minden tájáról.
De a trónörökös erre csak vállat vont, és újra járkálni kezdett a
török szobában.
– Ezt még az öreg Albert eddig rám hagyta. Azért is, mert legalább
egy dologban azonos véleményen van velem: méghozzá abban,
hogy a hadsereg az összekötő kapocs országunk különböző
nemzetiségeinek népei közt. De biztos lehetsz benne, ha valami
nem felelne meg neki az új hadtörténeti múzeum koncepciójában,
akkor azt meg fogja akadályozni. Ugyan egyáltalán nem is tagja a
kuratóriumnak. De az öccse, Vilmos, a helyettesem, biztos, hogy
azon melegében beszámol neki mindenről, amit az üléseinken
megbeszélünk.
Miközben Richard még azon töprengett, mivel tudna bátorságot
önteni Rudolfba, ő minden átmenet nélkül tért vissza az új német
császárhoz, II. Vilmoshoz.
– Most ez a bigott, képmutató alak véglegesen győzedelmeskedik
felettem! És nekem mint Ausztria– Magyarország minden hatalom
nélküli trónörökösének a nyilvánosság előtt még azt is mímelnem
kell, hogy a közeli barátja vagyok. Már most irtózom a bécsi
bemutatkozó látogatásától. Másrészt – egy kísérteties vigyor
torzította el Rudolf arcát – egy valódi színész veszett el bennem.
Képzeld csak el: a szívből szeretett nagydarab tevém a jobb
oldalamon, és ez a makulátlan német férfi a másikon. És
mindannyian mosolygunk a fényképész kedvéért. Micsoda
kutyakomédia!
Ekkor heves köhögési roham rázta meg őt.
– De bele fogok köpni Vilmos levesébe – krákogta. Továbbra is
köhögve odament az íróasztalához, és Richard felé nyújtott egy saját
kezűleg írt papírt.
Miközben Rudolf szakadatlanul köhögve az egyik ablakhoz
botladozott, és szélesre tárta, Richard hitetlenkedve, végül egyre
döbbentebben átfutotta a szöveget.
A trónörökös írt egy pamfletét II. Vilmos császár ellen, ami aligha
végződhetett volna aljasabban és kárörvendőbben. Ebben a
legalantasabb módon feketítette be a „legkeresztényibb, istenáldotta,
kifogástalan életstílusú császárt”, ahogy Vilmost különösen a német
nacionalistákhoz közel álló sajtó titulálta folyton.
 Ebben feltárta Vilmos egy afférját, amely egy évvel ezelőtt egy
hegyi vadászat keretében történt Stájerországban. Oda állítólag
nemcsak a berlini ágyasa követte, hanem annak egy barátnője is,
akit a kurtizán szintén összeboronált Vilmossal. Ily módon az akkori
herceg egyszerre két hölggyel tette boldoggá magát, és közben
olyan zajt csapott, hogy a ház összes lakója hallotta, mi zajlik. Egy
állítólag ebből az afférból származó terhességgel ráadásul az egyik
szajha utólag zsarolta is Vilmost, míg végül egy tetemes összeg
hallgatásra nem bírta őt.
Richard döbbenten tette le az írást. Mielőtt eszébe jutottak volna a
megfelelő szavak, hogy Rudolfot világosan, de mégis tapintatosan
szembesítse a véleményével, a trónörökös megelőzte:
– Mindenre, amit leírtam, a bizonyítékokat is mellékeltem!
– Mellékelted? – Richard döbbeneté rémületté fokozódott. – Ezt a
tákol... ezt az írást remélhetőleg nem mutattad meg senkinek rajtam
kívül!
– Sőt, már el is küldtem – felelte Rudolf dacosan. – A párizsi
Figaronak. Természetesen névtelenül – tette hozzá Richard
megrökönyödött arckifejezése láttán.
– De miért? – hebegte Richard, amikor összeszedte magát
valamennyire. – Mégis miért? Mi a célod ezzel? Még ha mindez itt
meg is felel a tényeknek, nem mondhatsz rosszakat ilyen módon egy
baráti nép császáráról!
– Nem? Nekem nem szabad? És miért nem? – felelte Rudolf olyan
hangosan, hogy ismét köhögni kezdett. – Ez a fickó már
huszonkilenc évesen császár, és azzal henceg, hogy már négy fia
van. Közben a feleségét, Auguszta Viktóriát csak sajnálni lehet –
zihálta, amit egy még hevesebb köhögésroham követett.
 Rudolf nemcsak betegebb, hanem sokkal agresszívabb is, mint
korábban, állapította meg Richard újból megrökönyödve.
Amikor a roham végre lecsillapodott, Rudolf mérsékeltebb, habár
még mindig felháborodott hangnemben folytatta:
– Engem ellenben ebben az országban bárki büntetlenül nevezhet
„elzsidósodottnak”, „züllöttnek” és „erkölcstelennek”. Természetesen
mindez szöges ellentétben áll erényes, büszke német hősünkkel.
– Hiszen ezek csak a Schönerer– barátok, akik olyan rossz
véleménnyel vannak rólad. Nem tudják túltenni magukat azon, hogy
az a gazember a szerkesztőség megtámadása miatt most a
börtönben csücsül.
Georg von Schönerer lovagot valóban négy hónap elzárásra
ítélték, miután a képviselői mentelmi jogát felfüggesztették.
De az eljárás elleni felháborodás keltette vihar nagy volt, és a
nyilvánosságban még mindig nem hagyott alább. A polgári sajtó egy
része is, sőt külföldi lapok is egyre hevesebben uszítottak az osztrák
trónörökös ellen, és nyíltan kétségbe vonták azt a képességét, hogy
majd egy napon császárként vezesse az Osztrák– Magyar
Monarchiát.
Richard ezért túlságosan is jól tudta, mennyire gyenge volt az
érvelése. A tanúvallomása óta – ami döntő volt Schönerer
elítélésében – folyamatosan aljas támadásoknak volt kitéve az
össznémetek és az antiszemiták részéről. Valaki egy döglött
patkányt is küldött neki a Hofburgba, amin egy cetli állt, rajta egy
figyelmeztetéssel: Légy résen! Ez történik a csőcselékkel!
Azóta már csak töltött pisztollyal és kardjával a derekán hagyta el
a házat.
Ekkor mély levegőt vett.
 – Még ha minden szó igaz is, amit leírtál, egy ilyen írás nem méltó
hozzád, Rudolf. Ráadásul nagy a veszélye, hogy az a mocsok,
amivel dobálózol, egyenesen rád hullik vissza. Mert ha kiderülne,
hogy ki a szerzője egy ilyen tákolmánynak, annak legalább egy
súlyos diplomáciai válság lenne a következménye. Ha nem valami
még rosszabb. A német– francia háborút is 1870-ben a sértett
nemzeti büszkeség miatt robbantották ki. Csak abban
reménykedhetünk, hogy a Figaro szintén így látja ezt, ezért nem
hozza le a cikket.
Rudolf nem felelt semmit. Csak meredt Richardra véreres
szemével.
– Rudolf, én teljes mértékben a te oldaladon állok – mondta
Richard nyomatékosan. – Tudom, hogy nagyon szenvedsz az
aktuális körülmények között, és mennyire boldogtalan vagy. Ennek
ellenére alig ismerek rád. Rendkívüli módon megváltoztál!
– Ez lehetséges, Richard. De meg tudlak nyugtatni. Nem kell már
sokáig elviselnetek engem.
Richard szörnyen megijedt. Ez ma már Rudolf második utalása
volt a közelgő végre.
– Mit jelentsen ez, Rudolf? Talán te is halálos beteg vagy, mint az
elhunyt Frigyes császár?
Richard nemrég olvasott egy cikket, amiben egy orvos
összefüggésbe hozta Frigyes szenvedéseit a gégerákkal és a
mértéktelen dohányzásával. Rudolf is szinte szünet nélkül
dohányzott. Megkönnyebbülésére Rudolf a fejét rázta.
– Nem, amennyire én tudom, nincs újabb betegségem.
A következő mondata azonban újból mélységesen lesújtotta
Richardot.
 – De érzem, hogy számomra elrendeltetett, hogy fiatalon fogok
meghalni.
– De mégis miért? Miért mondod ezt?
Rudolf közömbösnek tűnő mozdulattal megvonta a vállát.
– Ez egy megérzés, barátom.
Mielőtt Richard tovább zaklathatta volna, felemelte a kezét.
– De azt hiszem, itt az ideje, hogy távozz. – Ferde mosoly
kíséretében az íróasztalára mutatott. – Látod ott azt az aktakupacot?
Még ha a különböző tisztségeimben nem is dönthetek el semmit,
mégis egy csomó feladatot adnak nekem.
Richard mélységes nyugtalansággal a szívében hagyta el a török
szobát. Még az sem enyhítette a trónörökös iránt érzett mély
aggodalmát, hogy Rudolf névtelen levelét valójában soha nem
hozták le nyomtatásban.
 10. fejezet

Vetsera-palota a Salesianergassén
1888 augusztusának utolsó hete

–O , mint egy balga gyerek, Mary!

– Mit számít neked, hogy rajongok Rudolf trónörökösért! Ez csakis
az én dolgom!
– És mit remélsz ettől? Ez mind csak képzelgés!
– Bizonyára azt reméltétek, hogy el fogom felejteni Rudolfot ez
után a hülye nyaralás után! De tévedtek! Csak még
szenvedélyesebben szeretem!
Marié Louise, Larisch-Wallersee grófnője csodálkozva állt meg a
folyosón Hanna és Mary szobája előtt. Csak két nappal ezelőtt tért
vissza Pardubitzból Bécsbe, hogy új ruhatárat készíttessen
magának. Egy séta alkalmával a pompás bécsi Ringen váratlanul
megállt mellette Vetsera bárónő elegáns kocsija, és Helene erre a
napra meghívta őt reggelizni a Salesianergasséra. Marié Louise
szándékosan kicsivel korábban érkezett, hogy előtte még
beszélgethessen a lányokkal.
A nővérek kihallgatott szóváltása csak megerősítette benne, amit
már a freudenaui tavaszi verseny óta gyanított: Mary beleszeretett a
trónörökösbe. Mindenesetre Marié Louise meglepődött rajta, hogy a
lányok fennhangon veszekednek emiatt. Az összes szolga ugyanúgy
tisztán kivehette a szavaikat, mint ahogy ő maga.
Bekopogott, és kinyitotta az ajtót, anélkül, hogy kivárta volna, hogy
bentről jelezzék, beléphet.
– Jó reggelt, kedveseim! – köszöntötte a lányokat szívélyes
mosollyal. Ismét feltűnt neki a különbség Mary és nővére, Hanna
között. Egyrészt hasonlítottak egymásra sötét, sűrű hajukkal és
szemöldökükkel, a kissé túlméretezett orrukkal és a gödröcskével
szív alakú ajkuk felett. Még aki nem is ismerte őket, az is azonnal
testvéreknek vélte volna a két lányt.
De Hanna arca a hasonló vonások ellenére sokkal szigorúbbnak
tűnt, mint Maryé, ami nem csak hegyesebb álla és keskenyebb
orcája miatt volt. A különböző temperamentumuk volt az, ami az
arcukon kifejezésre jutott. Hanna higgadtabbnak tűnt, és sokkal
fegyelmezettebbnek, mint a három évvel fiatalabb Mary. Szinte már
egy kicsit vénkisasszonyos – tett magában összehasonlítást Marié
Louise.
Marynek ezzel szemben – ragyogó szeme és kerekebb arca révén
– sokkal nőiesebb kisugárzása volt. Ráadásul ami a szívén, az a
száján, és mindent összevetve sokkal élettelibbnek és vonzóbbnak
tűnt, mint a nővére.
A fiatal hölgyek közti különbség megmutatkozott most is, a
köszönéskor.
– Marié Louise! – Mary egy üdvrivalgás kíséretében odaugrott
hozzá, és viharosan a karjába zárta. – Milyen nagyszerű
meglepetés! Nem is tudtam róla, hogy ismét itt vagy a városban!
Marié Louise ismét elcsodálkozott.
 – Hát nem számolt be nektek az anyukátok a tegnapi
találkozásunkról?
– Nem, semmit nem tudtunk róla! – Ekkor Hanna is felállt a
festőállvány előtti ülőkéről, ahol épp egy akvarellt festett. Apjától,
Albintól örökölte rajztehetségét. – Valószínűleg mama meg akart
lepni minket!
Kimért léptekkel ment oda a grófnőhöz, és könnyed csókot adott
mindkét orcájára. Szemlátomást kevésbé örült a látogatásának, mint
Mary.
Marié Louise eltöprengett egy röpke pillanatra, hogy szóba hozza-
e a lányoknak a hangos összetűzést, de aztán inkább másként
döntött. Hisz lehetséges, hogy kínos lett volna számukra.
De jó szándékát, hogy a „Rudolf” témát ily módon elkerülje, Mary
kérdése keresztülhúzta.
– Mi szél hozott Bécsbe, kedves unokatestvérünk?
Valójában Marié Louise Larisch egyáltalán nem állt rokonságban
Vetseráékkal, hanem csak egy jó barátnője volt a lányok anyjának,
Helenének. Sissi császárné ismertette össze a két nőt évekkel
ezelőtt egy vadásztársaságban.
Életkora szerint a grófnő pontosan Helene és a lányai közt állt,
tehát körülbelül tíz évvel volt fiatalabb, mint a bárónő, és tíz évvel
idősebb, mint a ma húszéves Hanna. Túl fiatal, hogy „nagynéninek”
szólíttassa magát, amit ezért Marié Louise néhány évvel ezelőtt
határozottan megtiltott. Ezért kínálkozott az „unokatestvér”
megnevezés a Vetsera lányokkal való kapcsolatára.
– Csak addig tartózkodom itt, amíg új ruhákat készíttetek, aztán
továbbutazom egy nagy családi ünnepségre Bajorországba –
 válaszolta meg Mary kérdését. – A nagymamám nyolcvanadik
születésnapjára. Eljön az egész császári család is.
– A császári család? – Mary sötétkék szeme elkerekedett. –
Rudolf főherceg is?
– Természetesen! – Marié Louise figyelmen kívül hagyta, hogy
Hanna felnyögött. – Hisz az ő nagyszülei az enyémek is! – A grófnő
Lajos rangon aluli házasságából származott, aki Sissi szüleinek,
Miksa bajor hercegnek és Ludovika hercegnének a legidősebb fia
volt.
– Akkor biztosan nagyon nagy társaság gyűlik össze – vetette
közbe Hanna, nyilvánvalóan azért, hogy a „Rudolf” témáról elterelje
a szót.
Marié Louise mosolyogva bólintott.
– Ó, igen! Ugyan azt beszélik, Miksa házassága Ludovikával teljes
mértékben boldogtalan volt, mégis nyolc élő gyermek származik
belőle, és számos utód is.
Ezzel akaratlanul megadta Marynek a következő kulcsszót.
– Igen – sóhajtott fel a tizenhét éves lány színpadiasán. – Úgy
tűnik, a királyi gyermekek sorsa ez, hogy ne találják meg a
beteljesülést a rájuk kényszerített házasságban.
Marié Louise nagymamája, Ludovika a rég elhunyt bajor király, IV.
Miksa József egyik lánya volt. A házasságát Miksa bajor herceggel
úgy kényszerítették ki, hogy mindkét fél tiltakozott ellene.
Marié Louise fürkészve méregette Maryt, miközben Hanna a
szemét forgatta.
– Azt állítják, idős korukra kibékültek egymással. Mindegyikük
hagyja a másikat érvényesülni. Így a nagypapám nem fog részt
venni a születésnapi ünnepségen, hanem Münchenben marad,
főként, mivel sokszor gyengélkedik. De tulajdonképpen mire akarsz
kilyukadni, Mary?
– Az őrült rajongására Rudolf trónörökösért, akiről szintén azt
híresztelik, hogy boldogtalan a házassága! – előzte meg Hanna
Mary válaszát. – Ettől teljesen elveszíti azt a kevés eszét is!
– Aljas vagy! – sziszegte Mary. – Elmondom a mamának, ha
tovább szekírozol!
– Nosza! Menj, és árulkodj megint. – Hanna dühösen, szikrázó
szemmel nézett Maryre. – Ha mama nem hagyná, hogy mindent
megússz, már rég megmosta volna a fejed! Hónapok óta
nevetségessé teszel minket a mesterkedéseddel! Nem gondolod,
hogy a trónörökösnek lassan kínossá válik, hogy minden
alkalommal, amikor összefuttok, úgy bálványozod, mint egy buta
liba?
Mary dacosan összeszorította az ajkait.
– Ellenkezőleg! Örül neki, ha üdvözlöm. Te viszont csak irigykedsz
rám! Mert veled senki nem törődik. Te eddig egyetlenegy komoly
udvarlót sem tudtál felmutatni!
Hanna levegő után kapott, és önkéntelenül karmokká görbítette az
ujjait. Marié Louise már attól tartott, hogy a két nővér egymásnak
esik, hogy kölcsönösen szétkarmolják egymás arcát. Ekkor
megkönnyebbülésére kopogtak az ajtón.
– A reggeli elkészült, hölgyeim! – jelentette be az öreg Christian,
aki már évtizedek óta Vetseráék szolgálatában állt. – A tisztelt
bárónő mindannyiukat várja az étkezőszobában.

– Egy szóra, Helene!

 A lányok már elhagyták a reggelizőhelyiséget, Marié Louise pedig
kihasználta az alkalmat, hogy megszólítsa a barátnőjét. Helene
kérdőn nézett rá.
– Mi nyomja a szívedet?
Marié Louise az ajkába harapott, és a megfelelő szavakat kereste.
– Amikor Maryvel és Hannával találkoztam a reggeli előtt, a két
lány összeveszett a...
Helene elnevette magát.
– A trónörökös miatt? – szakította félbe Marié Louisét. – Az utóbbi
időben folyamatosan ezt teszik! Ne aggódj miatta, ez nem olyasmi,
ami miatt nyugtalankodnunk kellene. A testvérek gyakran
civakodnak. Ettől függetlenül nagyon szeretik egymást. '
– Tehát Mary rajongása Rudolfért nem okoz aggodalmat számodra
– állapította meg Marié Louise.
– Ugyan már! Ez csak egy kamasz lányos hóbort! Semmi komoly!
Olyan gyorsan el is fog múlni, ahogy jött.
– Nekem az a benyomásom, hogy már egészen régóta tart!
– Na és ha így van? – válaszolta Helene lekicsinylőén. Aztán
sóhajtott. – Természetesen reméltem, hogy Mary a hosszúra nyúlt
nyári utazásunk alatt meg fogja gondolni magát. De mindig is
makacsabb volt, mint a testvérei, ha valamit a fejébe vett.
Ivott egy kortyot az időközben kihűlt teájából, undorodva elhúzta a
száját, és csörömpölve letette a finom virágokkal festett csészét.
– De ez elmúlik! Sok lány rajong Rudolfért. Hiszen jóképű férfi. –
Ábrándos mosoly játszott Helene ajkain. Marié Louise emlékezett
rá, hogy az akkor már rég házas Helene Vetseráról azt híresztelték
több mint egy évtizeddel ezelőtt, hogy viszonya volt Rudolffal. Soha
nem volt rá semmilyen bizonyíték. De személyesen Ferenc József
császár is izgalomba jött „ennek a nőnek a szemérmetlen
viselkedése” miatt, ahogy egyszer Sissi mesélte neki.
– De talán ha te beszélnél még egyszer Maryvel! – szólította fel
Helene Marié Louisét. – Hiszen Rudolf vér szerinti unokatestvére
vagy. Talán megjön a józan esze, ha beszélsz vele. Hanna
gúnyolódása mindenesetre csak még jobban felingerli, és felerősíti a
keményfej őségét.
Marié Louisében egy homályos gondolat kezdett alakot ölteni.
Lehet, hogy itt lesz a kiút számomra a slamasztikából?
De ehhez két személyre lesz szüksége: nemcsak Maryre, hanem
Rudolfra is.

Mary hevesen kalapáló szívvel kémlelt le a második emeleti

lépcső korlátjának fordulójából, aminek gazdagon faragott oszlopa
mögött rejtőzött a félhomályban. Hanna bármelyik pillanatban
felbukkanhat a fürdőszobából, ahová a reggeli után visszavonult.
Akkor már túl késő lenne, hogy Marié Louisét – anélkül, hogy a
nővére észrevenné – a saját szobájába kalauzolja, amit csak
Hannáén át lehetett megközelíteni. De feltétlenül akart néhány
bizalmas szót váltani Marié Louisével. Hanna jelenlétében nem
tudná megemlíteni, ami a szívét nyomja. De hol marad Marié Louise
ilyen sokáig?
Ebben a pillanatban lent, a félemeleten végre kinyílt az étkező
ajtaja. Megkönnyebbülésére Marié Louise egyedül lépett ki rajta.
– Pszt! – sziszegte Mary a helyéről, a lépcsőfordulóból. – Gyere
gyorsan vissza velem a szobámba! Lenne egy óriási kérésem!
Örömére a grófnő egy pillanatig sem habozott, hogy kövesse őt.
Ennek ellenére Mary csak akkor lélegzett fel megkönnyebbülten,
amikor beértek a fehérre lakkozott bútorokkal berendezett
lányszobájába, és becsukta a Hanna hálója felé vezető ajtót.
– Tehát, mit kívánsz tőlem, Mary? És miért ilyen titkolózva?
Mary egyik ujját az ajkára tette.
– Beszélj halkan, kérlek szépen! Ha Hanna visszatér, még csak
nem is sejtheti, amire kérni szeretnélek. Tüstént elárulná mamának.
Marié Louise kétkedőén nézett. Hogy valójában feszült
figyelemmel volt tele, azt Mary nem sejtette. A grófnő helyet foglalt a
fotelben, amire Mary mutatott. Ő maga izgatottságában
legszívesebben állva maradt volna, de aztán a fésülködőasztala
előtti zsámolyhoz lépett, és szintén leült.
Mély lélegzetet vett, és megkockáztatta az ugrást az ismeretlenbe.
Fog vajon segíteni neki Marié Louise?
– Az előbb mesélted, hogy nemsokára találkozol Rudolffal.
A grófnő bólintott. Közömbösnek látszott. Egy szempillantásnyi
ideig Mary még haragudott is rá emiatt. Ó egyáltalán nem tudja
értékelni Rudolf közelségét.
– Igen, vele is, és mint már mondtam, az egész családjával.
Vendégek tucatjait várják. A Tegernsee-kastélyban rendkívül szűk
lesz a hely ennyi személy számára! – Marié Louise még
panaszkodott is a közelgő ünnepségről.
A Tegernsee-kastély egykor kolostor volt, amit Ludovika apja
építtetett át kúriává, miután az apátságot a napóleoni időkben
elvették az egyháztól.
Mary alig figyelt oda rá.
– El akarod nyerni örök hálámat, kedves unokatestvérem? – Belül
egyszerre érzett forróságot és jéghideget. Marié Louise válaszát
meg sem várva folytatta: – Akkor add át Rudolfnak a következő
üzenetemet: Valaki, aki őt nagyon szereti, szívélyes üdvözletét küldi
neki. Megteszed ezt a kedvemért?
Mint ahogy tartott is tőle, Marié Louise a homlokát ráncolta.
– Ezt kell mondanom neki? – Tartott egy kis szünetet. – Meg fogja
kérdezni, hogy ki küldte ezt az üzenetet!
– Pontosan ebben reménykedem! Kérlek! – Mary könyörögve
kulcsolta össze a kezét. – Felőlem kifejezheted magad másképp, de
mondd el neki, hogy mit érzek iránta!
– Tehát fel kell fednem előtte, hogy te küldted az üdvözletét, Mary,
amennyiben Rudolf megkérdezi? Egészen biztos vagy ebben?
– Igen, az vagyok! – Ifjú életében Mary még soha nem volt ennél
biztosabb semmiben.
Marié Louise felsóhajtott.
– Meglátom, mit tehetek – csitította Mary lelkesedését. – És ki
tudja, egyáltalán adódik-e erre alkalom!
Mary bizakodása alábbhagyott. Önkéntelenül könnyek szöktek a
szemébe.
– Biztos lehetnél örök hálámban – suttogta.
– Erre nincs szükségem, kedves Mary – ígérte Marié Louise. –
Beszámolok neked, ha visszatérek Bécsbe. Legkésőbb néhány hét
múlva, a jubileumi futamon tájékoztatlak.
Csak akkor engedett meg magának Marié Louise Larisch egy
diadalittas mosolyt, amikor Vetseráék kocsijában ült, és visszafelé
tartott a Kárntner Ringen lévő Grand Hotelbe, ahol – mint mindig –
megszállt.

Hogy Mary hálás lesz-e nekem, az szinte mindegy. De Rudolf

háláját mindenképpen értékelni tudnám. És gazdagon
megfizettetném magamnak!

Mödling, Bécs környékén

1888. szeptembere

Rudolf egy kissé kifulladva érte el a domb tetejét a mödlingi erdőben,

amin a kis Huszártemplom állt.
– Gyere, Mizzi! – nyújtotta a szeretője felé a kezét, hogy felsegítse
őt az utolsó lépéseken az épület lábához. Közben enyhe irigységgel
állapította meg, hogy Mizzit – úgy tűnt – a körülbelül egyórás felfelé
menet sokkal kevésbé készítette ki, mint őt magát. Legalábbis az
izzadság nem folyt patakokban az arcán.
Egy rövidke pillanatra Rudolf megingott a döntésében. De aztán
emlékeztette magát, milyen szenvedés vár valószínűleg Mizzire is,
és elfojtotta kételkedését. Ehelyett a zsebkendőjével letörölte az
arcáról az izzadságot.
– Ó, milyen szép itt! – Mizzi elragadtatással csapta össze a
tenyerét. A széles, sík vidéken át gyönyörű kilátás nyílott, egészen
Bécsig. Mizzi sötét szeme ragyogott.
– Ilyen kellemes kirándulásokat sokkal, de sokkal gyakrabban
kellene tennünk! Bécsben ehhez képest olyan unalmas.
Hevesen átölelte Rudolfot, és az ajkát a szájára szorította.
– És végre egyszer megcsókolhatlak a szabad ég alatt!
Rudolf rossz lelkiismerettel gondolt arra, hogy Mizzi és ő
legtöbbször a nő házában találkoztak, a Heumühlgassén. Bécsben
nem mutatkozhatott Mizzivel a nyilvánosság előtt. Ezért hozta
kettejüket Josef Bratfisch, a kocsis – a napos, késő nyári időjárás
ellenére – zárt fiákerben Mödlingbe, és most a domb alján várt a
visszatérésükre.
Rudolf hálás volt, hogy Bratfisch olyan hűséges maradt hozzá, és
bármikor a rendelkezésére állt. A kocsis nem a császári udvar
szolgálatában állt, hanem a járművével mint bérkocsis járt Bécsben,
ha Rudolfnak nem volt szüksége rá. Rudolf különösen nagyra
értékelte Bratfisch diszkrécióját és teljes titoktartását. Az egyszerű,
népi származású férfi régóta a bizalmasának számított, és olykor-
olykor még az otthonában is meglátogatta őt, ahol Bratfisch felesége
egyszerű, de Rudolf által olyannyira szeretett ételeket főzött neki.
A kirándulás után még egy félreeső helyen lévő heurigerbe is be
akartak térni. Rudolf nem viselt egyenruhát, hanem egy gazda kissé
ütött– kopott ruházatát húzta magára. Mizzi is egy sárga, kék
nyomott virágmintás, mosható pamutruhát választott a túrához.
Kitűnően állt neki, és még fiatalabb-nak és frissebbnek látszott
benne, mint amilyen volt a maga huszonnégy évével. Szinte fekete
haját két copfba fonta, amik jóval a melle alá értek. Ma este a
borozóban egy csinos paraszt– vagy vincellérlánynak fogják nézni.
Rudolf már többször megkockáztatott egy ilyen inkognitóban zajló
kirándulást. Legtöbb esetben jól sült el, és nem ismerték fel. Ki
számított volna a leendő császárra egy egyszerű vidéki
gazdaságban?
– De szörnyen szomjas vagyok – kezdett el panaszkodni ekkor
Mizzi tettetett nyafogással. – Adsz végre valamit inni?
Mizzi már a helyenként napsütötte erdőn át felfelé vezető úton is
sajttálra, hogy Rudolf nem vizet, hanem csak egy üveg pezsgőt
hozott magával. Ha azt egyszer kinyitják, nem lehet többé bezárni
anélkül, hogy az ital elveszítené gyöngyöző jellegét.
 Rudolf mosolyogva kioldotta a magával hozott hátizsákot, és
elővette belőle az üveget. Amikor kinyitotta, a dugó hangos
pukkanással távozott belőle. A pezsgő habja átáztatta az ingujját.
Mielőtt Mizzinek nyújtotta az üveget, a saját szájához emelte, és
nagyokat kortyolt belőle.
Mizzi gyengéd mosollyal az ajka szegletében figyelte őt. Aztán ő is
ivott néhány kortyot, közelebb lépett, az egyik kezét Rudolf arcára
tette, a másikat a nadrágja lehajtható részére.
– Csináljuk most az egyszer itt, a természet lágy ölén? – suttogta
csábítóan a férfi fülébe, miközben lágyan masszírozni kezdte a
péniszét. Tudta, hogy Rudolf az egyre gyakrabban fellépő
potenciagyengeségét alkohollal, lehetőleg pezsgővel próbálta
áthidalni.
A férfi röviden felnyögött, és egy pillanatig átadta magát Mizzi
csábító ajánlata miatt érzett izgatottságának. Aztán mikor felötlött
benne, hogy tulajdonképpen miért is akarta, hogy meglátogassák a
Huszártemplomot, az erekciója is alábbhagyott.
Lágyan félretolta Mizzi kezét.
– Ma éjjel, kedvesem. Ma éjjel még elég időnk lesz rá. Most
szeretnék mutatni neked valamit.
Kinyújtotta a kezét, és felhúzta Mizzit azon a néhány lépcsőfokon,
ami a kis templom belsejébe vezetett. A görög stílusú épület minden
oldala nyitott volt. Az első és hátsó homlokzaton a hegyes csúcsban
végződő tetőt két– két oszlop tartotta, melyek felett a háromszög
alakú oromzaton kőbe vésett, hősi jeleneteket ábrázoló
domborművek díszelegtek. A hosszú oldalakon a nyitott félköríveken
át kilátás nyílt a környékre.
 Mizzi felnézett, mielőtt belépett az ornamentikával díszített, kis
belső térbe.
– A templom úgy néz ki, mint az új parlamentünk épülete –
állapította meg. – De miért hívják Huszártemplomnak? Hiszen a
görögök idején még egyáltalán nem voltak huszárok.
Mizzi ismét megcsillogtatta azt a műveltségét, amit a képzése
részeként szerzett a bécsi elit prostituáltakat futtató Johanna
Wolfnál, mielőtt Rudolf az állandó szeretőjévé tette őt.
– A templomocskát az asperni csata hőseinek emlékére emelték.
Napóleon első súlyos vereségének. A mi dicső hadseregünk volt az,
amely a trónbitorlót móresre tanította – egészítette ki Rudolf
büszkén, látva Mizzi mégiscsak érteden ábrázatát.
Mizzi kissé elpirult.
– A, igen, ezt el is felejtettem! – vallotta be. – A hadtörténetet
mindig is a legunalmasabbnak találtam – ismerte be nyíltan.
Rudolf elnézően mosolygott.
– Hisz ez nehéz téma is egy ilyen édes fejecske számára! – Adott
Mizzinek egy szemérmes csókot a halántékára. – Nézz csak ide, mi
áll itt!
Mizzit egy kicsit kijjebb tessékelte, és megmutatta neki a feliratot a
tető oromzatán.
– A császárért és a hazáért! – olvasta hangosan. – Az Osztrák–
Magyar Monarchia kitűnő népeinek ajánlva.
– Öt hősies katona, akik a dicső asperni csatában életüket
vesztették, az épület lábazatában vannak eltemetve. – Rudolf mély
lélegzetet vett. Önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. Most jött el a
döntő pillanat. – És ezért pontosan ez a megfelelő helyszín a tervem
számára – kezdte rejtélyesen.
 Mizzi kíváncsian nézett rá.
– Milyen tervre gondolsz, Rudi? – Csak ő hívta a trónörököst ezen
a becenéven.
– Itt szeretnék a saját kezemmel véget vetni az életemnek –
magyarázta Rudolf bármiféle pátosz nélkül. – A becsületem
megköveteli, hogy ezen a helyen lőjem agyon magam.
Mizzi egy pillanatig döbbentnek tűnt. Aztán torkaszakadtából
nevetni kezdett.
– Menj már – prüszkölte. – Miféle vonzalmat táplálsz a bizarr
viccek iránt!
Rudolf megragadta Mizzi mindkét felkarját, és maga felé fordította
őt.
– Nézz rám, Mizzi!
Valami volt a hanghordozásában, amitől a lány megijedt. Az arca
elsötétült.
– Teljesen komolyan gondolom, Mizzi. Itt, ezen a helyen
megköveteli a becsületem, hogy agyonlőjem magam. Mert Ausztria
dicső időszaka már rég a múlté. A solferinói és königgrátzi
megsemmisítő vereségek után hamarosan újabb háború fenyeget
minket. A császárságunk ezt is gyalázatosán el fogja veszíteni. És
ezt én már nem szeretném átélni.
Mizzi szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Miket beszélsz összevissza, kedves Rudi? Solferino és
Königgrátz már olyan sok évvel ezelőtt történt.
A hadtörténet iránt érzett idegenkedése ellenére teljesen
nyilvánvalóan tudta, hogy Rudolf az 1859-es szardíniái és az 1866-
os porosz-osztrák háborúra gondolt.
 – És mégis ki kezdene most új háborút ellenünk? – A hangját
pánik húzta, mivel Rudolf arca változatlanul határozott maradt. –
Mégis mitől félsz, Rudi? – Mindkét kezét az arcára tette. – Mondd el
nekem!
– Az új német császárhoz, Vilmoshoz van köze, és ez most túl
messzire vezet, Mizzi. Később elmagyarázom neked – döntött egy
elkerülő válasz mellett, hogy ne hagyja eltántorítani magát az eredeti
tervétől. – Nézz még egyszer a szemembe, szerelmem! – Rudolf
ismét megragadta őt, ezúttal a vállát. – Szeretsz engem?
Mizzi értetlenül meredt rá.
– Természetesen szeretlek, Rudi!
– Meghoznál egy nagy áldozatot a szerelmünkért?
– Ha lehetséges számomra. – Mizzi hangja most már
tétovázóbbnak tűnt.
Rudolf még egyszer mély lélegzetet vett.
– Szükségem van egy társra, aki elkísér a halálba, Mizzi. – A lány
elfojtott felkiáltását figyelmen kívül hagyva folytatta: – Leszel ez a nő
az oldalamon?
Mizzi eltávolodott tőle, és tett három lépést hátra. Közben
izgatottságában majdnem megbotlott és leesett a templomocska
lépcsőjén. Csak az utolsó pillanatban kapaszkodott meg.
– Te teljesen megőrűté? – Döbbenetében visszaesett a
dialektusba, amiről Johanna Wolf olyan fáradságosan szoktatta le. –
Hisz én nem akarok meghalni! És te se – erősködött. – Mindketten
túlságosan is fiatalok vagyunk még ahhó!
Ugyan Mizzi reakciója váratlanul érte Rudolfot, keserű
csalódottság hatalmasodott el rajta.
 – Egyedül nem merek a halálba menni, Mizzi. – Odalépett hozzá,
és felemelte az állát, hogy Mizzinek ismét a szemébe kelljen néznie.
– És hidd el, számodra is jobb, ha mihamarabb meghalsz!
– Számomra? – Mizzi ismét elhátrált tőle. – Na, nekem aztán
ugyan nem jobb. Én anná jobban szeretek élni, Rudi!
Eltökéltség jelent meg Mizzi szemében.
– És most nem szeretnék többé hallani erről – döntötte el, most
már újra kifogástalan németséggel. – Menjünk vissza. Most! És
aztán vigyél engem haza. A borozóhoz ma este már nincs kedvem.

Rudolf lehajtott fejjel baktatott visszafelé a meredek úton Mizzi

mögött. A sárga és halványlila virágokra az út szélén rá sem
hederített.
Mégis mit tegyek? Egyedül nincs hozzá bátorságom! – forgott a
fejében ugyanaz a gondolat folyamatosan. Szükségem van hozzá
egy társra, aki engedelmeskedik nekem. Csak hol találom meg őt?
Hirtelen eszébe jutott az az üdvözlet, amit az unokahúga, Marié
Eouise a közös nagymamájuk, Ludovika születésnapi ünnepségén
adott át neki.
– Úgy tűnik nekem, hogy tökéletes hódítást hajtottál végre, kedves
unokatestvérem – mondta abban a megszokott, gúnyos
hangnemben, amely sok beszélgetésükre jellemző volt. – Egy kis
bárókisasszony, Mary Vetsera üzeni neked, hogy halálosan
szerelmes beléd. Ha szeretnéd, egyszer összehozlak vele!
Rudolf emlékezett a lányra, de természetesen azt válaszolta, hogy
nincs igénye ilyen plátói hősimádatra. A hajadon, fiatal
grófkisasszonyokkal való affér ugyanis az Osztrák– Magyar
Monarchiában minden becsületes férfi számára abszolút tabu volt,
még ha egyébként olyan laza életet él is. Aztán mindketten nevettek
a fiatal, elvakult teremtésen.
Most ismét eszébe jutott Marié Louise ajánlata. Hogy összehoz
egy találkozót közte és Vetsera bárókisasszony között.
Ki tudja, gondolta kétségbeesésében. Talán egyszer mégis
visszatérek rá. Legalább egy új lehetőség lenne. Mégha felettébb
bizonytalan is.

A Grand Hotel Bécsben

1888. szeptember 21.

Legmélyebben Tisztelt Uram!

Mary egy pillanatig elgondolkodott, aztán ismét összegyűrte a drága

merített papírt, és a galacsint a többihez dobta a színes mintás
szőnyegre. Egy kis írószekreternél ült Marié Louise Larisch
lakosztályának budoár– jában, amit a grófnő minden itt–
tartózkodása alatt kibérelt a bécsi Grand Hotelben.
A szomszédos szalonból beszűrődött Marié Louise és a
komornája, Ágnes fojtott nevetése, aki elkísérte őt a hotelbe. Mary
tudatosan kihasználta az anyja és a nővére, Hanna házon kívüli
kötelezettségeit, hogy elhagyja Agnesszel a palotát. Közben kapóra
jött neki, hogy Mohr kisasszony, a társalkodónőjük, szintén házon
kívül tartózkodott, mivel szabad délutánja volt.
Ágnes eleinte habozott, hogy elkísérje.
– És ha a mamája megharagszik magára, Mary kisasszony, és
aztán rajtam tölti ki?
 – Ugyan már! – söpörte félre Mary a komornája aggályait. –
Egyszerűen azt mondjuk, hogy elmentünk egy kicsit sétálni. Mire
mama visszatér, már rég itthon leszünk. És még ha meg is tudja,
hogy meglátogattuk Marié Louisét, nem fog megszidni minket. Végül
is jó barátságban van Larisch grófnővel, hisz ezt te is tudod. És a
Kárntner Ring csak körülbelül húszperces sétatávolságra van, ha
alaposan kilépünk. Legfeljebb két órán belül visszatérünk.
– Ennek ellenére engedélyt kellett volna kérnie tőle! – vetette
közbe még egyszer Ágnes.
Mary felhorkant.
– Hisz csak épp az imént támadt az ötletem, hogy elmenjünk
itthonról – hazudta. – Azért is, mert kiderült az ég, és olyan szép idő
van odakint. Ki gondolta volna ezt ezen a borús reggelen! Tehát
akkor velem jössz? – szegezte a komornája mellének a pisztolyt, aki
még mindig habozott. – Különben egyedül megyek, és beszámolok
mamának, hogy nem akartál elkísérni, ha rájön.
– De nagyságos kisasszony! – Ágnes megijedt. – Ha biztos benne,
hogy a mamája nem szid össze minket, akkor természetesen önnel
megyek.
Mary megkönnyebbülésére Marié Louisét valóban ott találták a
lakosztályában. A szívélyes üdvözlés, a tea és egy, a Café
Prinzessből rendelt finom tortaszelet melletti terefere után Mary a
tárgyra tért.
– Szeretnék írni neki és arra kérni téged, hogy a legközelebbi
alkalommal add át neki, Marié Louise.
A grófnő a fejével Ágnes felé biccentett, hogy Maryt óvatosságra
intse. Ő csak mosolygott.
 – Ne aggódj! Ágnes a bizalmasom, és mindenbe beavattam.
Tehát, átadod a trónörökösnek a levelemet? – makacskodott.
– Nem tudom, hogy ez okos dolog– e, Mary – figyelmeztette a
grófnő. – Tolakodónak tűnhet.
Mary egy pillanatra elcsüggedt. Aztán a vakmerősége ismét
felülkerekedett.
– De hiszen kedvesen reagált az üdvözletre, amit átadtál neki a
nevemben! Vagy nem? – faggatózott tovább, amikor Marié Louise
nem válaszolt rögtön.
– De-de – biztosította aztán sietve. – Azt is rögtön tudta, hogy ki
vagy.
Mary a dac és a boldogság keverékével az ajkán elfintorodott.
– Akkor most én teszem meg a következő lépést! – magyarázta
fennkölten. – Biztosan aggódik, hogy kompromittálja magát, ha ő
teszi meg azt felém! Tehát nekem kell erre bátorítanom őt!
Marié Louise a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, töpreng, és aztán
meghozta a döntését.
– Hát jó – mondta végül. – De két feltétellel. Az egyik, hogy
először odaadod nekem a levelet, hogy elolvassam. A másik, hogy
csak akkor fogom kivárni a megfelelő alkalmat, hogy átadjam
Rudolfnak, ha jónak találom az írást. Hogy ez milyen alkalom, azt én
döntöm el. Lehetséges, hogy el fog tartani egy darabig.
Mary túláradóan boldog volt. És most már fél órája ült itt, Marié
Louise budoárjában, és a megfelelő szavak után kutatott.
Halkan kopogtak az ajtón. Ágnes bekémlelt.
– Már majdnem Őt óra van, nagyságos kisasszony. Hamarosan
mennünk kell. Egyébként még a végén az anyja kerestetni kezd
minket.
 Mary az öreg szolgának, Christiannak csak annyit hagyott meg,
hogy kicsit sétálni szeretne menni Agnesszel a Belvedere kastély
közeli parkjába, mely nyitva állt a látogatók előtt.
– Hát jó! Sietek! – sóhajtotta.
És mintha Ágnes sürgetése szárnyakat adott volna a
fantáziájának, mintegy maguktól jöttek is a megfelelő szavak.

Szívből Imádott Rudolfom!

Remélhetőleg megbocsátja az illetlenségemet, hogy így, minden

udvari konvenció ellenére közvetlenül fordulok Önhöz. De nyíltan
bevallom, hogy az érzéseimet, melyeket már régóta táplálok Ön
iránt, többé nem tudom elfojtani.
A szívem sok éve az Öné. Kislánykorom óta rajongok Önért.
Csodálatos lénye, a kedvessége, sugárzó mosolya kezdettől fogva
megnyert engem.
Minden fotográfiát, minden újságcikket gyűjtök, amiben Önről
írnak, abban a hiszemben, hogy ezáltal legalább egy kicsit közelebb
kerülhetek Önhöz.
De ó! A papír végül csak papír, és nem pótolja a hús– vér embert.
Ezért elemészt engem a vágy az után, hogy egyszer személyesen
beszéljünk, ahelyett, hogy mint eddig, csak a távolból csodálhassam.
Minden éjjel, ébren és alvás közben is egy ilyen találkozásról
álmodom Önnel.
Ezért nemcsak szerencsésnek, hanem végtelenül boldognak is
érezném magam, ha ez a kívánságom egyszer valóra válna.
Ezt a levelet az Ön unokahúgára, Marié Louiséra, von Larisch
grófnőre bízom, akit szívből irigyelek azért, hogy gyakorta az Ön
előkelő közelségében tartózkodhat. 0, bárcsak megadatna
számomra, csak egyetlen percre is, ugyanez a boldogság!
Mivel Marié Louise anyai, megértő barátnőm, ő fogja átadni Önnek
az üdvözletemet. Úgy, mint ahogy egyszer már megtette, anélkül,
hogy Önnek ez kellemetlenséget okozott volna. –
Sóvárogva és reményekkel telve várom a válaszát!

Az Önt örökké szerető Marié Alexandrine von Vetsera

bárókisasszony, akit mindenki csak
Marynek szólít

Freudenaui lóversenypálya
a bécsi Práterben
1888. szeptember 23.

– Igen! Igen! Gyorsabban! Gyorsabban! Meg tudja csinálni!

Mint a szélvihar száguldottak el a lovasok versenylovaikon a
főtribün előtt. A föld remegett a patáik alatt.
Richard von Löwenstein, akit Sophie olyan lelkesen buzdított, a
ménjével, Hermésszel fej fej mellett haladt a legnagyobb riválisával,
egy magyar, az Esterházy hercegi házból származó gróffal.
Mindketten gálaegyenruhát viseltek, mindketten majdnem teljesen
rásimultak a felsőtestükkel a paripájuk nyakára, a kengyelükben
állva, a farukat az ég felé nyújtva.
Aztán az utolsó kör után ismét bekanyarodtak a célegyenesbe. A
vágta még nyaktörőbbé vált. Richard lova hirtelen egy kis lépésnyire
félrehúzódott. De ez elég volt, hogy az ellenfél egy negyed
lóhossznyi előnyre tegyen szert.
– Gyorsabban! Gyorsabban! Még be tudja hozni! – Sophie szinte a
lelkét is kikiabálta.
Hiába!
– Ó, ne! – kiáltotta, amikor Richard Hermésszel csak másodikként
lépte át a célvonalat. – Micsoda kár! Micsoda hatalmas kár!
Kifulladva törölte le csipkés zsebkendőjével az izzadságot a
homlokáról. Csodálatos volt az idő ezen a jubileumi versenyen, amit
Ferenc József császár trónra lépésének negyvenedik évfordulójára
rendeztek. A nap azúrkék, szinte felhőtlen égboltról ragyogott.
– De Fifi! – Henrietté von Freiberg megütközve vette szemügyre
idősebbik lányát. – Ne izgasd fel magad ennyire, kérlek! Az ember
azt hihetné, hogy egy tekintélyes összeget tettél fel ennek a lónak a
győzelmére!
Sophie elpirult.
– Kérlek, bocsáss meg, mama! – A kezét a derekára tette, ahol
szúrt az oldala. – És ön is, tisztelt von Vetsera bárónő!
Miközben Henrietté továbbra is a homlokát ráncolta, Helene
viszonozta Sophie félénk mosolyát.
– Nos, úgy fest, hogy Richard von Löwenstein talált egy nagy
csodálót!
Ekkor Sophie arca tűzforróvá vált.
– Igen, olyan nagy kár, hogy csak másodikként ért be ezen a
futamon – sóhajtott a bárónő. – Mert én valóban fogadtam a ménje,
Hermész győzelmére!
Csitító kézmozdulatot tett a körülötte lévők elképedt arckifejezése
láttán.
 – De ne aggódjanak, kedveseim! Azért nem vesztettem el egy
vagyont. Még nem! Csak akkor lesz drága mulatság, ha Woodman,
így hívják Hector öcsém heréltjét, a steeplechase-nél nem kerül be
az első háromba!
Az akadályverseny, melyet brit eredetije szerint Ausztriában is
„steeplechase”– nek neveztek, volt a jubileumi versenynek a
csúcspontja, amelyet a bécsi zsokéklub szervezett a császár
tiszteletére. Bécsben ebben az évben mindenhol különleges
rendezvényeket tartottak, hogy az uralkodó trónra lépésének
évfordulóját méltóképpen megünnepeljék.
Hirtelen széllökés söpört át a páholyon, melyet Vetseráék ma
Henrietté von Freiberggel és a lányaival, Sophie-val és Millivel
osztottak meg. A hölgyek nevetve és sikoltva kaptak a kalapjaik
után, hogy le ne fújja a szél őket a versenypályára.
– Jól érzed magad, Henrietté? Hiszen voltak aggályaid – fordult
Helene Vetsera Sophie anyjához. Ez volt az első nyilvános
megjelenése a társasági életben fia, Nikki majdnem hét évvel
ezelőtti halála óta.
– Igen! – mosolygott Henrietté. – Sokkal jobb, mint amire
számítottam. És ahogy látom, a lányaim is egész pompásan
szórakoznak.
A jubileumi versenyre Feri, a legifjabb Vetsera sarj is eltávozást
kapott a bentlakásos iskolájából, és most szemlátomást Millinek
udvarolt. A tizenhárom éves lánynak ez volt az első nyilvános
rendezvénye, amin egyáltalán részt vehetett. Teljes mértékben
kiélvezte a fiatal fiú figyelmét.
Sophie amúgy is túláradóan boldog volt. Ugyan Richard von
Löwenstein ismét nem nyert, és családi kötelezettségei miatt a
verseny alatt nem is tudta meglátogatni, mint ahogy néhány nappal
ezelőtt egy levélkében ezt közölte vele, azonban néhány nap múlva
már viszontláthatják egymást a bécsi Künstlerhaus jubileumi
kiállításán. Azután még a Café Prinzessbe is be akartak térni.
Sophie már megkérte a nagybátyját, hogy az egyik szeparét foglalja
le erre a napra, és beszámolt neki Richard bocsánatkéréséről is a
tavaszi versenyen való viselkedéséért, hogy eloszlassa a nagybátyja
kételyeit a férfival szemben.
A közös látogatást a Künstlerhausban Miguel von Braganza
kezdeményezte Mary kívánságára. A lánynak az volt a terve, hogy a
hódolóját ez alkalommal ismét kifaggassa Rudolf dolgairól. Közelgett
a német császár, II. Vilmos bemutatkozó látogatása. Mary megtudta
Marié Louise Larischtól, hogy a tervezett ünnepségek közé egy nagy
vadászparti is tartozott nem messze a reichenaui birtoktól, ahová
egy, a Vetseráékkal barátságban álló gróf meghívta Helenét és a
lányait október elejére.
Amikor Hanna, aki már látta a kiállítást, vonakodott, hogy Miguelt
és Maryt gardedámként elkísérje, Helene, mint oly gyakran, engedett
a lánya nyomásának, hogy Mohr kisasszony, a társalkodónő helyett
Richard von Löwensteint és Sophie von Werdenfelst vigye magával.
Ezt Mary anyja valószínűleg abban a reményben is tette, hogy a
lánya és Miguel az Albin Vetsera halála miatti félgyász utolsó
heteiben megint egy kicsit közelebb kerülnek egymáshoz.
Hisz mi is történhetne, ha két jól nevelt pár fényes nappal olyan
forgalmas helyeken tartózkodik, mint egy művészeti csarnok és egy
kávéház? Hogy ez mégis a bécsi társasági élet hajadon
grófkisasszonyokra vonatkozó szigorú szabályaiba ütközik, abba
Helene beletörődött, mivel Mary azzal fenyegette, hogy
visszautasítja Braganza meghívását, ha a társalkodónő fogja
elkísérni.
Sophie-nak sem kellett tartania – legalábbis a mostohaapja
részéről nem – negatív következménytől a jó erkölcs szabályainak
enyhe megsértése miatt. Arthur von Freiberg Kairóban belefáradt a
várakozásba, hogy a minisztériuma kezdeményezze bárói rangra
emelését.
Rövid bécsi nyári szabadsága alatt ezért személyesen jelent meg
a külügyminisztériumban, és benyújtott egy írásos kérvényt ügyének
jóindulatú előmozdítása érdekében. Azóta várt a válaszra. A császár
ugyanis nem szokta megkérdőjelezni, hogy egy arra érdemes
diplomatát nemesi rangra kell-e emelni, ha a minisztérium ezt
javasolta számára.
A biztos pozitív válasz reményében Arthur Henriettének és
Sophie-nak szabályosan megparancsolta, hogy az őszi szezon
kezdetekor, amit a mai jubileumi versennyel nyitottak meg, a palotán
kívül is mutatkozzanak a nyilvánosság előtt. Így az eleinte félénken
ellenálló Henrietté ma eljött Freudenauba, és közben – saját maga
legnagyobb meglepetésére – valósággal megelevenedett.
– Nézd! – bökte Mary oldalba Sophie-t. – Ott jön a hódolód megint
ezzel az Amalie von Hiurnauval a karján! Állítólag egy távoli
unokatestvére.
A pár tényleg kimért léptekkel haladt el Vetseráék páholya alatt.
Richard ismét elkerült mindenféle szemkontaktust Sophie-val, akinek
ismét a mellkasába szúrt a tény, pedig a férfi levélkéje alapján
felkészült arra, hogy nem fognak személyes kapcsolatba kerülni.
Ebben az írásban Richard a már idézett „családi kötelezettségekkel”
mentette ki magát, hogy a tavaszi futam idején sem kereste fel őt.
 Azonban, hogy sem akkor, sem most nem üdvözölte, az a férfi
magyarázkodása ellenére összezavarta Sophie-t. Richard az anyja
fogadónapjain sem jelent meg az első, áprilisi freudenaui futam óta.
Sophie annál jobban örült a levelének, de most ismét úrrá lett rajta
a csüggedés. Egy ilyen riválissal – már ha egyáltalán erről van szó –
Sophie nem tud lépést tartani Richard kegyeiért, az ismét világossá
vált számára. Mert Amalie a halványsárga, kék betétekkel díszített
ruhájában és a hozzá illő, széles kék– sárga szalagos
szalmakalapban nagyon elegánsan öltözött fel most is, és gyönyörű
volt.
Jéghideg módon szép, jutott eszébe Sophie-nak hirtelen egy
különös gondolat. Csak nemrég került a kezébe rendrakás közben
Hans Christian Andersen egy régi meséskönyve, ami a címlapján a
Hókirálynőt ábrázolta. Amalie von Thurnaunak hasonló a
kisugárzása.
Hirtelen elfogta a vágy, hogy kettejük után nézzen.
– Kölcsönadod a színházi látcsövedet? – kérte Maryt.
De ő nem reagált, hanem az udvari páholyra szegezte azt, ahol a
trónörökösön kívül a nagy– nagybátyja, Albert főherceg, az
unokatestvérei, Ferenc Ferdinánd és Ottó, valamit a walesi herceg
tartózkodott, aki már néhány hete Ausztriában időzött látogatóban.
Sophie szabad szemmel is felismerte, hogy Richard és Amalie
egy, az udvari páholy közvetlen közelében lévő páholyba mennek.
– Tegyünk egy kis sétát? – javasolta Marynek hirtelen ötlettől
vezérelve. Akkor legalább láthatja őt Richard. Talán egy közelebbi
pillantást is vethet az oldalán lévő hűvös szépségre.
Csalódottságára és megdöbbenésére Mary azonban a fejét
csóválta.
 – Ma nincs hozzá kedvem – magyarázta. – Főként, hogy Marié
Louise az udvari páholyban tartózkodik, és nem jöhet velünk.
– De mama elkísérhet minket – javasolta Sophie. Ezzel ráadásul
Henrietté von Freiberg még hitvese követelésének is eleget tenne,
hogy a szélesebb nyilvánosság előtt mutatkozzon. Ezúttal Mary
egyáltalán nem válaszolt. Továbbra is úgy meredt az udvari
páholyra, mint akit megbabonáztak. Ekkor Sophie kíváncsi lett.
Valami különleges dolog zajlik ott? Hunyorított, hogy jobban lássa.
Larisch grófnő valóban épp lehajolt Rudolfhoz, és úgy tűnt, mintha
odasúgna neki valamit. Mindketten a páholy korlátjához léptek a
tetővel fedett tribün alatt. Rövid ideig álltak ott. Aztán a trónörökös
ismét leült. Marié Louise megállt, és a Vetsera-páholy felé pillantott.
Felemelte a kezét, és egy villanásnyi időre felemelte a jobb
hüvelykujját.
Sophie ismételt megdöbbenésére Mary kisebb üdvrivalgásban tört
ki.
– Minek örülsz ennyire? Talán Marié Louise megnyert egy
fogadást? – Sophie tudta Marytől, hogy a grófnő gyakran
megszorult.
– Igen, valóban! Marié Louise ma nyert! – Marynek az egész arca
ragyogott. – És emiatt én pontosan ugyanolyan boldog vagyok, mint
ő!

Mizzi Caspar háza a Heumühlgassén

1888. szeptember 26.
– Végtelenül hálás vagyok önnek, hogy ilyen gyorsan teljesítette a
kérésemet, kedves Richie! Már egyáltalán nem tudom, mitévő
legyek! – Mizzi Caspar kétségbeesetten tördelte a kezét. – Napról
napra rosszabb lesz vele.
Richard megilletődötten bólintott. Neki is feltűnt, hogy Rudolf az
utóbbi időben egyre gyakrabban látszott szétszórtnak, és a
hangulata extrém módon ingadozott. Kísérete néhány ülésén
optimista volt, néha szinte eufórikus. Más napokon azonban
előfordult, hogy mély melankóliába süllyedt, amit még csak meg sem
próbált palástolni a kíséretébe tartozó tisztek előtt, akikkel pedig nem
is állt olyan szoros barátságban, mint Richarddal.
A legfurcsább azonban az volt, hogy Richard Rudolf
hangulatingadozásaira gyakran semmilyen objektív okot nem talált.
A melankóliájának nem szolgáltattak alapot olyan személyes
vereségek, mint például a trónörökös számára kellemetlen audiencia
az apjánál. De a gyalogság rábízott modernizálásáért folytatott
fáradozásainak sikere sem lehetett elég indok, amikor kimondottan
túláradóan jókedvű volt.
– Mit ért az alatt, hogy „rosszabb”, Mizzi? – tapogatózott Richard
óvatosan.
– Rudolf teljesen reményvesztett, és szilárdan hisz abban, hogy
soha nem lesz császár. És szüntelenül arról beszél, hogy biztos,
hogy fiatalon meg fog halni. Még azt is…
Mizzi félbehagyta.
– Mit tett még?
– A, semmit – hárított Mizzi.
Richardnak az volt a csalhatatlan érzése, hogy a lány elhallgatja
előle a legrosszabbat.
 – Mi tűnt fel önnek? – faggatózott tovább. – Ha azt akarja, hogy
segítsek, akkor több részletet kell tudnom.
Mizzi az ajkába harapott, és idegesen tördelte a kezét.
– A Stefániától való válásáról van szó? – hozakodott elő Richard. –
Egész Bécsben az a hír járja, hogy Rudolf a pápához fordult, hogy
érvényteleníttesse a házasságát.
– A pápa még nem válaszolt Rudolfnak – erősítette meg Mizzi a
pletykát. – És a bécsi pápai nuncius húzza az időt. De nem hiszem,
hogy ez ebben a pillanatban annyira lesújtja.
– Akkor mégis miről van szó? Az unokafivére, Vilmos közelgő
látogatásáról, ahol jó képet kell vágnia, és Stefániával együtt a
nyilvánosság előtt a harmóniát kell színlelnie?
Mizzi a fejét csóválta, de még mindig nem mondott semmit. Mivel
az arcjátéka belső harcról árulkodott, Richard megkockáztatott egy
utolsó támadást.
– Rudolf egészségéről van szó? Megint súlyosbodott a
betegsége?
– Ezt nem is tudom pontosan, Richie! – Mizzi tanácstalanul
felemelte mindkét kezét. – Erről egyáltalán nem beszél velem. Sőt
ellenkezőleg, próbálja titkolni, még előlem is, ha rosszul van. De azt
hiszem, időről időre erős fájdalmai vannak, főleg az ízületeiben.
Richard sajnálkozó hangot adott. Tudta, hogy az előrehaladó
gonorrhea ilyen tüneteket eredményez.
– Ezenkívül egyre kevésbé érzi magát férfinak – tette hozzá Mizzi.
– Az alkohol ellenére, amivel ez ellen küzdeni próbál, ha érti, mire
gondolok.
Eleinte Richard nem értett semmit. Aztán derengeni kezdett előtte
az igazság.
 – Úgy érti… – Nem tudta, hogyan fogalmazzon tapintatosan. Egy
olyan férfi, mint Rudolf, mindössze harmincévesen impotens lenne?
Egy olyan férfi, aki számára a testi szerelem örömei mindig is a
legnagyobb élvezetek közé tartoztak?
– Igen, így van – erősítette meg Mizzi Richard kimondatlan
gyanúját. – És higgye el, Wolf asszonynál tanultam néhány fortélyt,
hogy a férfiúi alkalmatlansággal elbánjak – magyarázta lefegyverző
nyíltsággal. – De Rudolfnál az eszközeim egyre gyakrabban
kudarcot vallanak. Közben pedig szívből szeret engem, azt érzem –
egészítette ki halkan.
Ebben Richard sem kételkedett. Mivel egyre biztosabb volt benne,
hogy Mizzi még valamit eltitkol előle, a direkt konfrontáció mellett
döntött.
– Miről van szó valójában, Mizzi? Ön elhallgat előlem valamit. Ha
nem mond el mindent, amit hallott vagy megfigyelt, akkor nem tudok
segítséget nyújtani önnek. És legfőképp Rudolfnak nem.
Ekkor a lánynak könnyek szöktek a szemébe.
– Egyre gyakrabban beszél a haláláról – suttogta.
Richard a szomorú téma ellenére kissé türelmetlenné vált.
– Ezt már említette, és ezt én is tudom. Rejtélyes okokból az a
meggyőződése, hogy fiatalon kell meghalnia. Ezt már nekem is
többször kifejtette. Ezt én a melankóliája egy jelének tartom. De úgy
hiszem, ez még nem elég indok arra az aggodalomra, hogy
hamarosan valóban meg fog halni.
– Ő maga akarja megtenni. – Mizzi ekkor már olyan halkan
beszélt, hogy Richard eleinte azt hitte, hogy rosszul hall.
– Mit akar ő maga megtenni?
 – Öngyilkos akar lenni. Mödlingben, a Huszártemplomnál. Azt
mondja, ezt követeli meg a becsülete. – Richardnak oda kellett
hajolnia Mizzihez, hogy egyáltalán meghallja őt. Mélyen
megdöbbent.
– Ennyire konkrétan gondolkodik rajta? Ezt így mondta önnek?
Ekkor már könnyek folytak Mizzi arcán.
– Sőt, el is vitt erre a helyre, és azt kérte, hogy haljak meg vele.
Richard eleinte nem találta a szavakat.
– Arra kérte önt, hogy tartson vele a halálba? – Alig tudta elhinni.
Mizzi felzokogott.
– Először rossz tréfának tartottam a javaslatát. De komolyan
gondolta.
– És ön hogy reagált rá?
– Természetesen határozottan elutasítottam. De ő nem tágít ettől a
gondolattól. Minden látogatásakor újból erről beszél, és azzal gyötör,
hogy haljak meg vele. Sőt azt mondja, ez lenne a legjobb számomra!
De azt nem, hogy miért is lenne a legjobb.
Mizzi a két kezébe temette az arcát, és csillapíthatatlanul zokogott.
Richard maga is sokkos állapotban volt. Mellé ült a sezlonra, és a
vállát simogatta.
Végül Mizzi összeszedte magát.
– Fogalmam sincs, mit tegyek – mondta a zokogástól rekedt
hangon. – Mint ahogy az elején mondtam, napról napra rosszabb
lesz vele. Maga nem tudna esetleg beszélni vele? – könyörgött
Richardnak. – Ön az egyik legjobb barátja. De nem árulhatja el neki,
hogy én avattam be! Szent esküt tetetett velem, hogy senkinek nem
mesélek egy árva szót sem a terveiről.
 Bécsi Künstlerhaus
1888. szeptember 30.

–H ?
Mary megtorpant egy kép előtt, és megállította Sophie-t is, aki épp
Miguel von Braganza és Richard von Löwenstein után akart sietni. A
két férfi a csarnok hátrébb lévő részében tekintették meg a legutóbbi
osztrák háborúk egyikének egy óriási csatajelenetét.
Sophie közelebb lépett, és először azt hitte, hogy Mary még egy
olyan képet akar mutatni, amin ő maga szerepel, mint Demeter
Diamantidi festőnek a korcsolyapályáról készült olajfestményén. A
képet, amire Mary mutatott, közelebbről is szemügyre vette. Az első
pillanatban teljesen összezavarodott az elé táruló jelenet láttán.
– Mit csinál az a férfi ott? Bele akarja dobni szegény lányt az
áradatba?
A komor színekben pompázó kép egy nagy bajuszú férfit ábrázolt,
aki a vállánál megragad egy nála szemlátomást valamivel fiatalabb
nőt, akinek csukva van mindkét szeme. A viharos időben egy stég
végén állnak, amin átcsaptak a szél által felkorbácsolt folyó hullámai.
– Nem! – Mary ingerültnek tűnt. – Együtt akarják eldobni az
életüket! Hát nem látod?
 Csak ekkor vette észre Sophie a kötelet, amit a pár a derekára
kötött. Az életuntak, olvasta a kép ehhez illő címét. Egy Emil Neide
nevű művész alkotása volt.
– Te jó ég! – Sophie önkéntelenül megborzongott. – Micsoda
iszonyú jelenet! Mégis milyen festő választ egy ilyen témát?
Ráadásul miért állítják ki?
De Mary meg sem hallotta őt. Továbbra is magába mélyedve állt a
kép előtt.
– Így van ez azokkal, akik kétségbeesnek a szerelmük miatt –
motyogta. – Inkább a halált választják, mint hogy elváljanak
egymástól! A kötél összeköti őket életük utolsó pillanataiban!
– Borzasztó! – felelte Sophie. – Szörnyű lehet vízbe fulladni!
Főként a minden valószínűség szerint jeges vízbe. A ruhájuk alapján
ősz vagy akár már tél van.
– Semmilyen halál nem lehet rosszabb, mint az a körülmény, hogy
két szerelmest elszakítanak egymástól. Talán a férfi házas, és soha
nem veheti feleségül az imádottját. Akkor inkább a halált választja
mindkettejük számára!
– De hát ez egy rettenetes sors! – vetette közbe Sophie. – Te
pedig úgy beszélsz róla, mintha te magad egyáltalán nem félnél tőle.
– Ez így is van – erősítette meg Mary Sophie sejtését. – Laszi
halála óta nagyon sokat gondolkodtam az elmúláson. A halál
megtalál fiatalt és öreget, egészségeset és beteget, aki csak tetszik
neki. Ahelyett tehát, hogy véletlenül érjen el, mint Laszit a
Ringtheaterben történt tűzesetkor, szívesebben döntenék én magam
az életem végéről.
Sophie megrendült. Ezt a gondolatot Mary még soha nem osztotta
meg vele, pedig nyilvánvalóan már hosszabb ideje dédelgette. Laszi
halála óta már majdnem hét év telt el.
– Ez akkor is szörnyű téma egy festmény számára – felelte
tehetetlenül.
– Teljesen felelőtlen!
A fiatal hölgyek észre sem vették, hogy Miguel mögéjük lépett.
– Szégyen a férfinemre! Szemlátomást a férfi az, akitől ez az
eszelős indíttatás ered! Milyen szánalmas ember lehet ez! Egy fiatal,
naiv nőt, aki bízik benne, egy ilyen förtelmes végbe rántani!
Hihetetlen, hogy a jubileumi kiállításon egy ilyen tákolmány
megjelenhet. Minden erkölcsös férfi becsületébe belegázol.
Mary odafordult hozzá.
– Nagyon is megértem, hogy ez a fiatal nő követni akarja a
szerelmét a halálba! – mordult rá a férfira. – Azt hiszem, saját
akaratából teszi. Mert semmi nem fáj jobban, mint egy
beteljesületlen szerelem!
Miguel megdöbbent.
Aztán zavarodottan felnevetett.
– Ennyiből kapóra jön, hogy özvegy vagyok.
Sophie pontosan értette, mire gondol Miguel. Egy Mary és közte
kötendő házasság útjában nem állnának semmilyen áthidalhatatlan
akadályok. Mary viszont átsiklott a férfi megjegyzése felett.
– Mindenesetre rejtélyes számomra, hogy a vérontás a csatatéren
miért jobb módja a halál ábrázolásának, mint az áradatba ugrás a
szeretett nővel a karjában. A csatajelenetek, úgy tűnik, senkit nem
zavarnak!
– Az a kép, amit az imént vettünk szemügyre, az asperni csatát
ábrázolja – lépett Richard is a csoporthoz. – Hadseregünk
dicsőséges győzelmet aratott a trónbitorló Bonaparte Napóleon
felett! Azt hiszem, ez jó téma a császárunk trónra lépésének
negyvenedik évfordulója tiszteletére rendezett kiállításra!
Mindenképpen jobb, mint egy gyáva öngyilkosság! – támogatta
Richard Miguelt.
Sophie a homlokát ráncolva pillantott Maryre és Richardra. Úgy
tűnt, kezdettől fogva mindketten borús hangulatban vannak.
Marynél legalább az okát sejtette. Elárulta, hogy Larisch grófnő
átadott Rudolf trónörökösnek egy szerelmes levélkét, amit ő írt.
Sophie-nak eszébe jutott a freudenaui jubileumi versenyen az a
jelenet, ahol a grófnő Marynek az iromány átadását feltartott
hüvelykujjával jelezte.
Sophie először mélységesen megdöbbent. Az ő felfogása szerint
Mary ezzel az írással teljesen kompromittálta magát. Hogy ő és
Mary komornája, Ágnes volt a grófnőn kívül az egyetlen beavatott
barátnője egyre fokozódó őrültségeibe, heves nyugtalansággal
töltötte el. Főként, hogy Mary mindkettőjüket teljes titoktartásra
kötelezte ezzel kapcsolatban. Sophie szívesen megkérdezte volna
Larisch grófnőt, hogy miért nem beszélt a lelkére, miért támogatta
ehelyett a képtelen ötletet. De Marié Louise röviddel a verseny után
visszautazott Pardubitzba.
Az a tény viszont, hogy Mary idáig hiába várta Rudolf válaszát,
napról napra jobban egyre jobban megnyugtatta Sophie-t. A Mary
előtt gondosan elrejtett megkönnyebbülése azonban szöges
ellentétben állt a lány hangulatával, ami egyre csak romlott.
Nem csoda, hogy mindenkivel szemben olyan ingerült, futott át
Sophie fején. De hogy Richard is ilyen rossz hangulatban van, azt
nem vártam volna.
 Café Prinzess a Grabenen
1888. szeptember 30., egy órával később

– Minden megfelel a tisztelt vendégek kívánságainak? – Stephan

Danzer nem hagyta ki az alkalmat, hogy személyesen győződjön
meg előkelő vendégei jóllétéről, akik a kávéháza egyik szeparéjában
foglaltak helyet. Végül is Miguel von Braganza és Richard von
Löwenstein is az udvarképes arisztokrácia tagjai voltak. Ilyen magas
rangú látogatók semmiképp nem mindennap tisztelték meg a
kávéházát.
– A libamáj– pástétomos falatkák igazán finomak, Danzer úr.
Őszintén szólva, én jobban kedvelem őket, mint bármelyiket a tortái
közül – felelte elsőként Richard von Löwenstein.
A Richarddal szembeni még mindig nem teljesen eloszlatott
fenntartásai ellenére Stephan Danzernek örömteli mosoly áradt szét
az arcán.
– Ha jól tudom, ráadásul az ön ötlete volt, hogy ezeket a falatkákat
a Café Prinzess kínálatába is felvegyük. Legalábbis kedves
unokahúgom, Sophie erről számolt be nemrég. Ezért neki is, és
önnek is köszönettel tartozom, tisztelt von Löwenstein úr. Fifi ötletei
mérhetetlenül értékesek – tette hozzá Danzer. – A kreativitásának
köszönhetjük a tavalyi nyár legkedveltebb termékét, az eperzselét.
Olyan gyorsan fogyott, hogy alig győztük készíteni.
Sophie keresztapja dicsérete hallatán boldogan és örömtől
sugárzóan mosolygott.
– Esetleg kóstoljátok még meg a lazacos falatkákat is – javasolta
Miguel– nek és Richardnak. – Vagy a nagybátyám egészen új
specialitását: hajszálvékony, különböző fajta sajtkrémekkel megkent
fehérkenyér– szeleteket, ahogy a britek készítik. Ott szendvicsnek
nevezik őket! Még a walesi herceg is szállíttatott magának belőle a
Grand Hotelbe a bécsi itt– tartózkodása alatt – tette hozzá büszkén.
– Akkor hozzon nekünk, kérem, egy tálcával ezekből az
ínyencségekből! – döntötte el Miguel. – És kérem, a barátomnak és
nekem még egy újabb üveggel ebből a finom rizlingből. Pfalzból
való, ha jól értesültem.
Danzer büszkén bólintott.
– A borkereskedés, ahonnan ezt a fajtát beszerzem, a Német
Császárság legjobbjai közé tartozik. Hozhatok a hölgyeknek is
valamit? – kérdezte még egy enyhe meghajlás kíséretében. –
Esetleg egy pohárka jégbort?
Már este fél hat volt. Nem túl korán, hogy nőket is kínálni lehessen
alkoholos itallal.
– Nem, nem! – utasították vissza mindketten.
-én szeretnék még egy pohár narancsos limonádét! – kérte
Sophie.
– És ön, nagyságos kisasszony?
– Köszönöm, nincs szükségem semmire – felelte Mary
barátságtalanul.
, Még alig vett magához valamit. A mandulás melanzsa időközben
kihűlt, a fekete áfonyás– tejszínes tortaszelet is összeesett és
csúnya lett.
– Ezt elvihetem? – kérdezte Danzer, a tönkrement finomság láttán
a homlokát ráncolva. Sophie magasztalta Marynek, amikor
megérkeztek a kávéházba. A nagybátyja legújabb tortakreációja volt.
 Mary csak bólintott. A kiállítás megtekintése óta szótlannak és
megközelíthetetlennek mutatkozott.
Miguel von Braganza hallhatóan felsóhajtott, amikor Danzer
visszavonult a piszkos edényekkel.
– Lehet, hogy a kiállítás helyett inkább a Práterbe kellett volna
mennünk. Úgy tűnik, a festmények mindannyiunknak elrontották a
hangulatát.
Nyilvánvalóan mindenekelőtt Maryre gondolt, de túl udvarias volt,
hogy ezt kimondja.
Mary dacosan felemelte a fejét, és dühös, átható pillantást vetett
az udvarlójára.
– Nekem nagyon tetszett a kiállítás! – állította. – Különösen az
életuntakról készült festmény!
Miguel a homlokát ráncolta.
– Mégis mi bűvölt el annyira benne?
– Hogy két ember szabadon dönt a sorsáról. Hogy minden bevett
szokást áthágva úgy viselkednek, ahogyan kedvük tártja.
– El akarják dobni az életüket! – vetette közbe Richard. – Ez
számomra a legrosszabb döntésnek tűnik, amit két ember
meghozhat.
– Számomra inkább úgy tűnik, mint a végtelen kíntól való
megváltás! – felelte Mary. A hanghordozása nem hagyott kétséget
afelől, hogy az erre vonatkozó nézeteit nem fogja megváltoztatni. -én
ugyanezt a sorsot választanám, ha ez lenne az egyetlen kiút.
Egy pillanatig mindannyian döbbenten hallgattak. Pontosan ebben
a pillanatban hozta ki a felszolgálólány a pótlólag rendek ételeket és
italokat.
 Miguel megvárta, míg a pincérnő eltávolodott. Ekkor Richardhoz
fordult.
– Fogok írni a kiállítás igazgatójának, hogy milyen rossz hatással
van ez a festmény a fiatal, érzékeny hölgyekre – jelentette be. –
Nemrég ismertem meg őt egy kiállításmegnyitón. Azonnal el kell
távolíttatnia a képet.
Richard egyetértőén bólintott.
– És mik a terveid a következő napokra, Miguel? – terelte el a szót
a témáról. – Vannak kötelezettségeid az új német császár, Vilmos
bemutatkozó látogatása kapcsán?
A hivatalos látogatás már a küszöbön állt. Vilmos október 3-án fog
megérkezni Bécsbe, méghozzá elég nagy kíséretével.
Miguel bólintott.
– Részt fogok venni Mürzstegben a vadászaton, amit a császár és
Rudolf főherceg a német vendégeik számára rendeznek.
Túl tapintatos volt, hogy megkérdezze, Richardot szintén
meghívták– e. Nyilvánvalóan erről nem volt szó, következtette ki
Sophie. Talán ez az oka a nyomott hangulatának?
Mary váratlan reakciója viszont elterelte a figyelmét töprengéséről.
– Mürzsteg Reichenau közelében van? – kérdezte, hirtelen a
szokott élénkségével.
– Így van, Mary. Nincs messze attól, ahová nemsokára utazni
fogsz. A császári vonat valószínűleg egyenesen a Payerbacher
viadukton fog átmenni, ami gyalogszerrel elérhető attól a birtoktól,
ahol holnapután meg fogsz szállni.
Marynek erre felderült az arca.
– Nagyon érdekes – mondta mindössze, de az arckifejezése
meghazudtolta távolságtartó válaszát. – Ön is részt vesz a
vadászaton, Richie? – tette fel a kérdést, amit Miguel elkerült.
Richard a fejét csóválta.
– Hogy ennek az állami látogatásnak az illusztris, válogatott
vendégseregéhez tartozzak, ahhoz az udvarnál betöltött rangom
nem elég jelentős – ismerte be nyíltan.
– Akkor eltölthet néhány szabadnapot? – szólította meg Sophie.
Eddig csalódottságára alig váltottak egymással pár szót.
Richard nemet mondott.
– Sajnos nem, Fifi. Egy csomó aktát fel kell dolgoznom. A
trónörökös nemsokára egy újabb ellenőrző látogatást fog tenni a
gyalogos egységeihez. Azt elő kell készíteni.
– Ó, mikor fog elutazni a trónörökös? – Mary ismét bekapcsolódott
a társalgásba, ezúttal ismét a homlokát ráncolva.
– Csak az új Hofburgtheater ünnepélyes megnyitója után –
tájékoztatta Richard készségesen.
. Mary ábrázata ismét kisimult.
– Azt már annyira várom – mondta. – Szerencsére ez a nyomorult
fél– gyászidőszak nem jelent akadályt a színházlátogatásra nézvést.
Sophie ismét megütközött azon, milyen kevéssé gyászolta meg
Mary az apja halálát.
– Az anyukáddal ti szintén részt fogtok venni, Fifi. Tudod már,
hogy mit fogsz felvenni? Én még mindig arról tárgyalok mamával,
hogy egy fehér estélyi ruhát akarok felvenni nagyon kevés fekete
díszítéssel – fecsegett tovább élénken. – Mindannyian az
Esterházyak földszinti páholyában kaptunk helyet. Ön szintén ott
lesz, Richie? – fordult ismét Richardhoz.
A férfi bólintott, de közben minden egyébnek látszott, csak
boldognak nem.
 – A nagybátyám, Adalbert von Thurnau hívott meg engem és a
szüléimét a páholyába.
– Az unokahúga is eljön? – A szavak csak úgy kicsúsztak Sophie
száján. Elpirult. – Azt hallottam, hogy az a hölgy, aki kísérte önt a
versenyeken, az ön rokona – egészítette ki zavarodottan.
Richard arcvonásai kővé dermedtek.
– Igen. Az unokahúgom, Ami is ott lesz – magyarázta
szűkszavúan.
– Ami? Ez a hölgy beceneve? – kérdezte ekkor Mary.
– Így van. A keresztségben az Amalie Maria Elisabeth nevet
kapta.
A hangsúlya egyértelműen jelezte, hogy nem kíván további
kérdéseket kapni ebben a témában. Rövid ideig zavarodott csend ült
le az asztal köré, mielőtt a társalgás ismét ártalmatlanabb témákra
terelődött.
Richard eközben szótlan maradt. Végül előhúzott egy zsebórát.
– Ó, jaj! Már elmúlt hat óra. Indulnunk kellene, hogy a hölgyeket
időben hazavigyük vacsorára. Ezt ígértük az édesanyjuknak.
Csak a Vetsera-palotába vezető úton, ahol az anyja, Henrietté várt
rá, tűnt fel Sophie-nak, hogy Richard egyetlenegyet sem kóstolt meg
a pótlólag rendelt falatkákból.

Egy heurigerben, Grinzingben

1888. október 12.

– Fekete Mitzinek azt mondja halkan egy úr, a kedvesem szíve érted
forrón lángra gyűl – harsogta teli torokból Rudolf személyes
fiákeresével, Josef Bratfischsel duettben. Hozzá egy háromtagú
zenekar, egy hegedűs, egy gitáros és egy harmonikás az
úgynevezett sramlizenét játszotta. A dal egyes versszakai között
Bratfisch csücsörített a szájával, és olyan virtuóz módon fütyülte a
dallamot, hogy néhány fuvolás is megirigyelhette volna.
Fiákeres állása mellett Josef Bratfisch eléggé ismert borozói
énekes és fütty– művész volt Bécsben. Hangszeren játszani nem
tudott. De a zene a vérében volt, mint ahogy folyton hangoztatta.
Hogy a kocsis, a nép egyszerű gyermeke, mostanra Rudolf
legfontosabb bizalmasává vált, már az többet mond minden szónál –
gondolta Richard. Bratfisch a feltűnést nem keltő, zárt fiákerében
vitte a trónörököst a Mizzi Casparral és egyéb szeretőivel való
légyottjaira, akikkel a kapcsolatát Rudolf szexuális túlfűtöttségében
továbbra is fenntartotta.
Tulajdonképpen Mizzi Casparnak kellett volna – Richard helyett –
Grinzingbe mennie. A bécsi előváros megannyi borgazdaságáról
volt ismert. De Mizzi heves hasfájással ágynak esett. Ezért Rudolf
Richard lakásához küldte Bratfischt a Hofburgba, hogy felkérje,
kísérje őt el. Mindketten lecserélték az egyenruhájukat egyszerű
munkásruhára, hogy inkognitóban maradhassanak.
Ez a ruházat Bratfisch tehetségével párosítva, hogy von Taaffe
miniszterelnök mindenhol jelen lévő titkos ügynökeit lerázza, Mizzi
rosszulléte ellenére egy felhőtlen estét tett lehetővé ebben a
borozóban. Senki nem fogja felismerni a trónörököst ócska
ruhájában. A gazdaság, amely festőién egy fagerendás szerkezetű
ház belső udvarában helyezkedett el, az egyike volt Bratfisch
törzshelyeinek, ahol gyakran fellépett.
 Richard hónapok óta először kísérte el Rudolfot egy ilyen
szórakozásra. Ez vegyes érzelmeket váltott ki belőle.
Egyrészt a bor igazán savanyú volt, a háttámla és párna nélküli
fapadok kemények és kényelmetlenek, a sramlizene túl hangos.
Másrészt az ősziesen színes szőlőlugassal fedett udvaron
mindenhol színes virágok nyíltak nagy kőkaspókban és két régi
virágvályúban. A pultoslányok tisztán és csinosan öltöztek, ezenkívül
Richard különben is jobban kedvelte a füstölt húsból, helyi sajtból és
a vaskos parasztkenyérből álló, ízletes ételt, mint a különféle
ínyencségeket.
Tehát még élvezni is tudta volna az estét, ha nem feküdte volna
meg szó szerint a gyomrát az a beszélgetés, amit a Grinzingbe
vezető kocsiúton folytatott a trónörökössel. Ha rágondolt,
egyszerűen nem tudott szabadulni tőle, és elvette az összes
étvágyát. Ezért még örült is a hangos zenének, ami mindenféle
beszélgetést ellehetetlenített.

Rudolf végre ma valóban elárulta neki folytonos melankóliájának

az okát, és őt ezzel tudtán kívül egy újabb dilemmába taszította. A
Vilmos császár látogatása körüli fényűző ünnepi programok miatt
Richard számára ez volt az első alkalom, hogy négyszemközt
beszélhetett Rudolffal.
Óvatosan felhozta a hangulatingadozásait, anélkül, hogy Mizzi
Caspart egy szóval is megemlítette volna.
– Aggódom miattad – kezdte őszintén. – Valami ólomsúlyként
nyomja a lelkedet, Rudolf. Ebben biztos vagyok. – Tartott egy kis
szünetet, és várt, hogy Rudolf tiltakozni fog– e. De a trónörökös
kerülte a tekintetét, és rágyújtott egy újabb cigarettára.
 Richard nem akarta kinyitni a kocsi ablakát, mivel a beszélgetésük
a legnagyobb mértékben bizalmas volt. Megpróbálta figyelmen kívül
hagyni az egyre erősödő rosszullétét, amit a füst és az imbolygó, a
rossz út miatt zötykölődő kocsi mozgása okozott. .
– Nem akarod megosztani velem, hogy mi nyomaszt? –
faggatózott, Rudolf hallgatásán felbátorodva.
– Nemsokára meg fogok halni. Ez most már biztos – rontott a
trónörökös ajtóstól a házba. Ugyan Richard számított rá, hogy rossz
híreket fog hallani, a rémület átjárta minden tagját. Rudolfnak ez a
kijelentése már nem úgy hangzott, mintha homályosan próbálná
megfogalmazni a lehangoltságát, hanem nagyon is konkrét dolog
volt.
– Mit... mit jelent az, hogy nemsokára meg fogsz halni? – dadogta
Richard. – Mégis miben, az ég szerelmére? A tripperben nem
szokás meghalni – érvelt tehetetlenül.
Megint felmerült benne a szörnyű gyanú, ami egyszer már eszébe
jutott. Rudolf túl sokat dohányzott, mint egykor Frigyes porosz
trónörökös, aki nyomorúságos módon gégerákban pusztult el.
– Vagy van egy másik, halálos betegséged? – kérdezte aggódva.
A szíve a torkában dobogott.
Legnagyobb rémületére Rudolf bólintott.
– Valószínűleg elkaptam egy második nemi betegséget. Egy olyat,
amelyik nem zajlik le olyan simán, mint a gonorrhea.
Richard először egyáltalán nem értett semmit. A fejét mintha
üresre söpörték volna.
– Mire... – köszörülte meg a torkát. – Mégis mire gondolsz?
– Na, mégis mire! A francia betegségre természetesen – felelte
Rudolf türelmetlenül.
 – A szifiliszre? Szifiliszben szenvedsz? – Richard elméje nem volt
hajlandó felfogni ezt a katasztrófát. – De... de egyáltalán lehetséges
ez? Lehetséges egyszerre két nemi betegséggel megfertőződni?
– Ha a császári háziorvosnak, dr. Widerhofernek igaza van, akkor
ez ugyan ritkán fordul elő, de lehetséges. – Rudolf a cigarettacsikkjét
egy arra a célra kikészített, a földön lévő, vízzel teli tálba dobta, és
rágyújtott a következő cigarettájára.
– És most már csak két alternatíva maradt: vagy nyomorúságosán
elpusztulok a higanyterápiában, amelynek következtében kihullik az
ember haja és kiesnek a fogai, vagy várok, amíg a testem lassan
hanyatlásnak indul, az elmém pedig elködösül.
Richard még mindig nem volt hajlandó elfogadni az
elfogadhatatlant.
– És Widerhofer melyik terápiát javasolja?
– A higanyról lebeszélt. Főként, hogy akkor ország-világ rájönne,
hogy miben szenvedek. Megemelte a morfiumadagomat. Többet
nem tehet értem.
Richard próbálta feldolgozni a hallottakat.
– Meddig... meddig... – krákogta, anélkül, hogy a mondatot
befejezte volna.
– Úgy érted, mennyi időm maradt még? – Rudolf vállat vont. – Ezt
sem tudja Widerhofer megmondani. Talán még tíz év, talán csak
kettő vagy három. – Mohón beszippantotta cigarettája füstjét. –
Császár mindenesetre soha nem leszek – tette hozzá lényegre
törően.
– De... de honnan? – Richard ismét nem találta a szavakat.
– Nem Mizzitől! – felelte élesen Rudolf, pedig Richard meg sem
említette a fiatal, egykori prostituáltat. – Johanna Wolf elit szajhái
egészségesek. Ezt a nevével szavatolja.
Richard hallgatott. Rudolf ismét megvonta a vállát.
– Valószínűleg Berlinben fertőződtem meg. Tudod, amikor a
tavalyelőtt tavasszal az öreg császár, Vilmos kilencvenedik
születésnapjára delegáltak. Az első tüneteket a tripperemből eredő
panaszaim egy változatának tartottam. De aztán megjelentek a
szifiliszre jellemző kiütések. Widerhofer azonnal felismerte a francia
betegséget, amikor beszámoltam neki róla.
– Mióta tudsz róla?
Rudolf válasza megerősítette Richard gyanúját.
– Körülbelül tavaly június óta. A pontos dátumot elfelejtettem.
Richard emlékezett egy vadászat alkalmával lezajlott
beszélgetésre, még előző nyáron, amikor Rudolf minden élőlényt
lelőtt, ami a fegyvere elé került. Már akkor az volt a benyomása,
hogy a trónörökös elhallgat előle valamit.
A diagnózist körülbelül néhány héttel azelőtt kaphatta meg. Így
már összecsengett az események egymásutánisága.
Ekkor további fények gyúltak Richard fejében. Ezenkívül röviddel
ezelőtt szerzett tudomást
Rudolf Frigyes trónörökös gyógyíthatatlan betegségéről. Ezzel
világossá vált számára, hogy rögtön két szempontból sem adatik
meg számára, hogy az öreg Vilmos halála után Frigyessel együtt
megvalósítsák a Német Császárság osztrákbarát, liberális politikáját.
Nemcsak azt tudta, hogy Frigyes hamarosan meg fog halni, hanem
azt is, hogy neki magának is csak néhány éve maradt. Ami alatt
ráadásul Frigyes ókonzervatív fiával, II. Vilmossal mint császárral is
meg kell küzdenie, akit mélyen megvetett. Főként, mivel ő az elhunyt
apjáéval teljesen ellentétes politikát folytat.
 Richard tudta, hogy milyen nehezére esett legutóbb Rudolfnak a
Vilmos császár bécsi bemutatkozó látogatása keretében zajló
rengeteg ünnepség alatt megőriznie a tartását.
Es a szifilisz miatt mondta azt Mizzinek, hogy számára is jobb
lesz, ha meghal vele együtt. Richardnak elszorult a torka. Még
egyszer megköszörülte. Hogy őt is megvédje a szörnyű sorstól, ami
rá vár, amennyiben megfertőzte. Amiből a bizonyossággal határos
valószínűséggel indulhat ki.
Rudolf szúrós pillantást vetett rá. Mintha olvasott volna a
gondolataiban, azt kérdezte:
– Mire gondolsz, Richard? Mizzire?
Richard hallgatott.
Rudolf a vállára tette a kezét, és olyan erősen megszorította, hogy
fájt.
– Mizzinek egy szót se, Richard! Esküdj meg! Az utolsó éveit, ami
még megmaradt számára, nem akarom ezzel elrontani. – Kérés
nélkül hozzátette még: – A mai gyengélkedése egy romlott hal miatt
van. Már halálra rémültem, amikor hallottam, hogy rosszullét miatt
ágynak esett. De a szolgái is megbetegedtek. Az Ők tehát nem lehet
a francia betegség. Esküdj meg nekem, hogy senkinek nem
mondasz el erről semmit, Richie! – hangsúlyozta, amikor Richard
továbbra is hallgatott.
Nos, akkor mindkét fél hallgatásra kötelezett az őket fenyegető
csapásról, gondolta kétségbeesetten.
De ekkor hirtelen támadt egy ötlete. Vett egy mély lélegzetet, és
Rudolf vállára tette a kezét.
– Esküszöm, ha cserébe te is megígérsz nekem valamit.
 – Mi lenne az?
– Hogy saját magadnak nem ártasz, hanem természetes folyást
hagysz a dolgoknak.
Rudolf lesoványodott arcán ismét megjelent a hátborzongató
mosoly. A szeme zöldesbarnán izzott.
– Ne aggódj! – vetette oda könnyedén. – Azt ebben a pillanatban
úgysem merem!
Richard nem nyugodott meg, ugyan csak sokkal később vált
világossá ezeknek a szavaknak a baljós jelentősége. Az utazás
hátralévő része nyomasztó hallgatással telt. Richard
megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a kétfogatú kocsi végre
megállt, és nem csak azért, mert már alig tudta leküzdeni a
hányingerét a telefüstölt fülkében. Egy zöld lucfenyőág, amit
„csokornak” is neveznek, lógott egy széles fakapu felett, és azt
jelezte, hogy megérkeztek a termelői borkimérésbe.
– És hogy tetszenek neked a kupléim?
Richard felriadt gondolataiból, amikor Rudolf megszólította őt. A
sramlizenében épp szünet következett.
– A kupléid? – kérdezte értetlenül.
Rudolf gúnyosan elhúzta a száját.
– Aha! Tehát te egyáltalán nem figyeltél, amikor Bratfisch és én
énekeltünk. Ez két olyan dal, aminek én írtam a szövegét. Külön
Mizzinek. A bécsi népzenei hagyomány dallamaira.
– Igen! Igen, csakugyan nagyon szép – motyogta Richard
szórakozottan.
Rudolf hangosan elnevette magát. Aztán intett egy pultoslánynak,
aki nehéz poharakkal felpakolva odasietett.
 – Menj, te lány! Hozz nekem még egy felet a fehérből! – Richardra
mutatott. – És ennek a mogorva fickónak is egyet! Hogy más dolgok
járjanak a fejében.

Hofburgtheater15, Bécs
1888. október 14.

Sophie várakozással telve pillantott fel az új Hofburgtheater pompás

homlokzatára. Mint a szemben lévő városháza, a bécsi Ring
díszépületei közé tartozott, amelyek az utóbbi évtizedekben épültek
fel.
A régi nemzeti színházat a közvetlenül a Hofburg melletti
Michaelerplatzon újjáépítése során le kellett bontani. Ezért a Café
Demel is, amely mostanra már a Café Prinzess-szel versengett Bécs
első kávéházának címéért, elköltözött a régi helyszín közelében lévő
Kohlmarktra.
A számtalan elektromos izzólámpa fényében, mely a fénytechnika
legmodernebb vívmánya volt, és amely már alkonyatkor
megvilágította az épületet, Sophie elbűvölten vette szemügyre az
ismert költők és írók mellszobrait az íves ablakok felett, melyek előtt
korinthoszi oszlopok keretezte erkélyek helyezkedtek el.
Johann Wolfgang von Goethe, William Shakespeare és a francia
Moliére mellett felfedezte Franz Grillparzer és Friedrich Schiller
mellszobrait is. Az ő tollukkal íródott darabokat fognak ma este a
megnyitón előadni.
Közben a bérkocsis az anyját, Henriettét is kisegítette a kocsiból.
Saját kocsival a Werdenfels-palota azóta nem rendelkezett, hogy
Arthurt áthelyezték Kairóba. És Vetseráék kocsijában az Őt díszes
estélyi ruhába öltözött hölgy számára nem volt elég hely.
Amikor Sophie, aki sugárzó örömmel várta az előttük álló
eseményt, az anyja felé fordult, megijedt, amint meglátta Henrietté
szemében a könnyeket.
– Kedves mama, mi baj van? – kérdezte rémülten. Eddig Henrietté
nagy örömmel vetette bele magát azokba a társasági eseményekbe,
amelyeken Sophie-val a férje utasítására részt kellett vennie. Még
mindig nem történt semmilyen előrelépés a mostohaapja kérvénye
kapcsán a bárói rangra emelésének ügyében.
De Arthur von Freiberg még mindig nagy reményeket táplált, mint
ahogy a tegnap kapott, és Kairóból küldött legújabb levelében
közölte.
Henrietté sötétkék, az estélyi ruhájához illő bársonytáskájában
kutatott zsebkendő után.
– Már olyan rég nem voltam színházban – indokolta meg
szomorúságát.
Sophie ezt nem találta meggyőzőnek.
– A régi színházlátogatásaitokra emlékeztet papával? – kérdezte
együttérzően.
Henrietté megrázta a fejét.
– Nem! Vagyis igen, arra is. De főként Nikidre gondolok.
Sophie bűntudatosan harapott az ajkára. A bátyja majdnem nyolc
évvel ezelőtti szörnyű halála ma este valóban nem jutott egyetlen
alkalommal sem az eszébe, pedig Nikki a lehető legszörnyűbb
módon, egy színházlátogatás során vesztette az életét a bécsi
Ringtheaterben kiütött tűzben. Mivel felismerhetetlenségig
összeégett holttestét soha nem tudták azonosítani, még saját
síremléke sem volt. A halála évfordulójának napján ehelyett a család
a bécsi központi temető pompás emlékművét látogatta meg, melyet
az azonosíthatatlan holttestek maradványai fölé emeltek, és amely a
szörnyű szerencsétlenségre emlékeztetett.
Sophie vigasztalóan simogatta meg az anyja kezét. Az ő örömteli
hangulata is elromlott. Pedig öltözködés közben még annyira büszke
volt méregzöld selyemből készült estélyi ruhájára. A dekoltázsa és
mély hátkivágása körül krémszínű csipkéből varrt fodrok
szegélyezték, és – mint ahogy az aktuális divat megkövetelte – a
vállát teljesen szabadon hagyta. Ugyan az esti hűvös levegő miatt
magára terített egy stólát, azt azonban rögtön be akarta adni a
ruhatárba.
Szőke haját a tarkóján művészi kontyba tűzték. Ehhez Vetsera
bárónő külön átküldte hozzájuk, a Werdenfels-palotába a saját
komornáját, mert Henrietté és Sophie egyetlen szobalánya sem
mutatott túl nagy tehetséget a frizurakészítésben.
A nyakában Sophie az arany elsőáldozási keresztjét viselte egy
vékony láncon, a fölében egyszerű arany fülbevalót. Drágább ékszer
a hajadon grófkisasszonyok számára tilos volt.
– Hadd élvezzük mégis az estét! – suttogta ekkor az anyjának. –
Olyan örömmel vártam. Állítólag a császárnén kívül az egész
császári család meg fog jelenni.
Sissi valójában a számtalan utazása közül az egyiken vett éppen
részt. Stefánia főhercegnő fogja képviselni, ahogy tegnap Mary
tájékoztatta Sophie-t.
Még mielőtt az anyja válaszolni tudott volna neki, máris egy újabb
hintó érkezett.
 A címeréről Sophie felismerte Vetseráék kocsiját. Mary elsőként
szállt ki a kocsis segítségével, aki a komornája, Ágnes apja volt, és
azonnal odasietett Sophie-hoz meg Henriettéhez, amikor meglátta
őket.
Ugyan mosolygott, Sophie figyelmét mégsem kerülte el az estélyi
ruhájára vetett fürkésző pillantás. .
– Ez a ruha csakugyan jól áll neked, Sophie – dicsérte meg Mary,
miután köszöntötték egymást. A saját szoknyáját két kézzel
széttárta. – De én is nagyon jól eltaláltam, ugye?
Maryvel ellentétben, aki Sophie ruháját már tegnap szemügyre
vette, Sophie az ő új estélyi ruháját nem ismerte. Álomszerű volt,
lágy, fehér selyemből, kerek dekoltázzsal. Csak egy keskeny fekete
öv és néhány fekete szaténszalag utalt a Vetseráéknál még mindig
tartó félgyász idejére.
Különleges és „shocking” volt azonban, hogy Mary a kis,
gyémántberakású fülbevalójához egy csillogó, telis-tele
gyémántokkal díszített félholdat tűzött a nagy műgonddal elkészített
frizurájába. Sophie ezt az ékszert még soha nem látta. Biztosan az
anyjáé, Helenéé volt.
– Kikönyörögte magának a félholdat. És anya, mint mindig,
engedett neki. – Mary nővérének, Hannának a hangja, aki nyilván
felfigyelt Sophie megrökönyödött arckifejezésére, félreérthetetlenül
megvetően hangzott. Ugyan három évvel idősebb volt, mégis csak
egy egyszerű arany fülbevalót viselt a szintén fehér estélyi
ruhájához, melyen fekete csipkerátétek voltak.
– Ugyan, kérlek – válaszolta mindössze Mary, és elfordult. Közben
a tetőtől talpig fekete bársonyba burkolt Helene bárónő is kiszállt a
hintóból, és üdvözölte Henriettét meg Sophie-t az arcukra adott két
puszival.
– Menjünk gyorsan be, és foglaljuk el a helyünket – szólította fel a
lányait, illetve Henriettét és Sophie-t. – Hisz magatok is láthatjátok,
egyre nagyobb lesz itt a zsúfoltság.
A tömeg, amely a rendőrség által felállított kordonok mögött
tolongott, hogy elkapjanak egy pillantást a látogatókra, valóban
egyre nagyobb lett.
Sophie ismét az örömteli várakozás hangulatában lépett be az
anyjával a karján a fényűző folyosóra.
– Micsoda pompás épület! – suttogta Marynek, miután elfoglalták
helyüket az Esterházyak páholyában, és bemutatták őket a magyar
származású előkelő család rokonságába tartozó két hercegnőnek.
A folyosón a híres Hofburgtheater színésznőinek és színészeinek
portréi függtek, köztük egy Katharina Schrattot ábrázoló festmény.
Róla az a hír járta, hogy közeli barátnője – ha nem egyenesen az
ágyasa – az idősödő császárnak, aki a Sissivel való elhidegült
házasságából hozzá menekült.
A gipszstukkókkal és szobrokkal díszített lépcsőfeljárók feletti
mennyezeteket gyönyörű festmények ékesítették, melyek a színház
történetéből származó jeleneteket ábrázoltak, az antik kor óta.
Nagyrészt egy bécsi művészpár készítette őket, név szerint Ernst és
Gustav Klimt, ahogy Vetsera bárónő magyarázta az ámuló Sophie-
nak.
A nézőteret és a páholyokat vörös anyaggal borították, a
kényelmes székeket pedig azonos színű bársonnyal vonták be. Az
újfajta elektromos világítás a teljes nézőteret megvilágította.
Miközben Sophie még mindig a termet pásztázta csodálkozva, a
zenekar elkezdte játszani az „Isten óvja a császárunkat” kezdetű
himnuszt, ezzel jelentve be a császári család bevonulását a
páholyukba. Ez a jobb oldali, megemelt karzaton helyezkedett el, a
színpad mellett. A szinte pontosan ezzel szemben levő páholyról,
ahol Sophie és Mary ültek, kitűnően rájuk lehetett látni.
A nézők már felálltak a helyükről, amikor Ferenc József, karján
Stefánia főhercegnővel, belépett. Mögöttük érkezett Rudolf főherceg
a húgával, Mária Valériával, valamint a császári család számos
főhercegnőjével és főhercegével.
Sophie figyelmét nem kerülte el, hogy Mary a színházi látcsövét
leplezetlenül a főhercegnőre szegezte. Stefánia egy sötétbordó
brokátestélyit viselt csipkével szegélyezett dekoltázzsal, hozzá
csillogó briliáns ékszert a nyakában és világosszőke hajában.
Pompadour– frizurába volt feltűzve, és hozzá még kék tollakkal is
díszítették. A frizura előnytelenül kihangsúlyozta magas homlokát,
mivel az összes haját szorosan hátrafésülték, amitől a feje tojás
alakúnak látszott.
– Úgy néz ki, mint egy falusi trampli – hallotta Sophie, ahogy Mary
a várakozásoknak megfelelően becsmérlően motyogja. – És a bordó
egyáltalán nem áll jól neki – pocskondiázta Stefánia ruháját. – Ennek
ellenére egyetlen másik hölgy sem viselheti ma este ezt á színt.
Erre vonatkozóan ugyan nem adott ki a főudvarmesteri hivatal
semmilyen hivatalos tiltást. Mégis nem hivatalos úton elterjedt, hogy
a főhercegnő számára ezen a különleges estén a „királynők színét”
kizárólagosan fenntartják.
– Pszt! – sziszegte Hanna, aki Mary másik oldalán ült, hogy
hallgatásra bírja a húgát. Elvégre ma este a páholyukban nem
maguk közt voltak. Sophie számára is oktalanságnak tűnt az
Esterházy hercegnők füle hallatára negatív kijelentéseket tenni a
főhercegnőre.

A függöny lehullott az első darab, Grillparzer Estherje után, mely

az író egy soha be nem fejezett drámája volt. Az azonos című bibliai
könyvön alapult, és ezzel nyitották meg az estét. Félórás szünet
következett.
– Hála az égnek! – hallotta Sophie Mary suttogását, aki az
arckifejezéséből ítélve az előadás alatt nagyon unatkozott.
Mint szinte az összes többi néző, Sophie és a Vetsera hölgyek is
felálltak a helyükről, hogy a folyosón felállított egyik pultról frissítőt
vegyenek magukhoz. Csak Henrietté óhajtott a páholyban maradni.
Sophie a pénztárcájában érmék után kutatott, hogy ne keltse azt a
benyomást, hogy meg akarja hívatni magát Vetsera bárónővel egy
pohár pezsgőre. De a pultok előtt már hosszú sorok alakultak ki.
Helene Vetsera hirtelen lábujjhegyre állt. Éppen meglátta Richard
von Löwensteint, és odakiáltott neki az előtte várakozó látogatók feje
felett. Amikor Richard, aki a gálaegyenruháját viselte, a hívásra
megfordult, Helene integetni kezdett neki. A férfi már a második volt
a sorban, és mindjárt ki fogják szolgálni.
– Lenne olyan kedves egy-egy pohár pezsgőt hozni négy
szomjazó hölgynek?
Richard visszaintegetett, hogy jelezze, megértette.
Mindössze néhány perccel később egy tálcával a kezében – amit
majdnem fej magasságban tartott – tolakodott át a tömegen.
Összesen hat teletöltött pezsgőspohár volt rajta.
Még mielőtt elérte volna a Helene körül álló csoportot, egy fiatal nő
lépett oda hozzá. Ugyan még sem Richardot, sem Amalie-t nem látta
ezen az estén, Sophie azonnal felismerte Richard unokahúgát.
Ő először az egyik pohár után nyúlt, aztán Helenéhez és ifjú
kísérőihez fordult. Ahelyett, hogy köszönt volna, mindenekelőtt
Hannát, Maryt és Sophie-t mérte végig hűvösen, miközben Richard
a négy nőnek is odakínálta a pezsgőt.
– Kik ezek a hölgyek, akik úgy veszik igénybe a szolgálataidat,
mintha csak a lakájuk lennél? – kérdezte Amalie provokatívan.
Sophie észrevette, hogy a férfi arca a nemtetszéstől eltorzult, és
kipirult. Ennek ellenére Richard megőrizte a higgadtságát.
Letette a tálcát a megmaradt pohárral az egyik állóasztalra,
meghajolt a bárónő előtt, és megköszörülte a torkát.
– Bemutathatom a hölgyeket egymásnak? – Csak a fejét fordította
könnyedén az unokahúga felé, anélkül, hogy közben ránézett volna.
– Amalie! Helene von Vetsera bárónő régi jó barátom. A lánykori
neve Baltazzi.

Az egész Becsben ismert lóversenyző és istállótulajdonos Baltazzi

testvérek nővére.
Helene, anélkül, hogy mosolygott volna, lehajtotta a fejét.
Szemlátomást arcátlanságnak találta Amalie előző megjegyzését.
– Jó estét! – mondta hűvösen.
– És ők itt Vetsera bárónő lányai, Hanna és Mary – folytatta
Richard. A jelenet, úgy tűnt, egyre kínosabbá válik. – Sophie von
Werdenfels grófkisasszony kíséretében.
A fiatal hölgyek sem mosolyogtak, miközben a fejüket
üdvözlésképpen enyhén lehajtották.
-én becses unokatestvérem, Amalie von Thurnau grófkisasszony
kíséretében vagyok, íme – fejezte be Richard mereven a
bemutatást. Olyan pillantással nézett körbe, mintha keresne valamit.
– Sajnos a nagybátyámat, Adalbert von Thurnaut sehol nem látom.
Valószínűleg a dohányzószobában tartózkodik – nyúlt a saját
poharáért. Miután koccintott a hölgyekkel, mindannyian ittak egy
kortyot.
– Pfuj! – hallatta Amalie ismét a hangját. – A pezsgő máris
megposhadt. – Visszatette a poharát a tálcára, és főként Maryre
fordította tüntetőleg a figyelmét. – Talán mégis a büfében kellene
próbálkoznunk e helyett a zsúfolt folyosó helyett.
...tele ezzel a sok idegesítő emberrel, fejezte be Sophie
gondolatban Amalie mondatát, ahogyan a lány az arckifejezéséből
és a szavai hangsúlyából ítélve minden kétséget kizáróan
megfogalmazta volna.
– Hogy tetszik önnek eddig az előadás? – Helene megpróbálta
áthidalni az ez után következő kínos hallgatást. Amalie egy fagyos
mosoly erejéig kivillantotta kifogástalan fehér fogsorát.
– Ehhez sajnos nem tudok szólni semmit, tisztelt bárónő. Ugyanis
alig értettem meg egy szót is abból, ami a színpadon játszódott.
– Sajnos én is így voltam vele – erősítette meg Helene. Az új
színházban az akusztika meglepően rossz volt.
Amalie ismét intenzíven megbámulta Maryt. A pillantása főként
azon a félholdon állapodott meg, amit a lány a hajában viselt.
– Értékes ékszert tett fel ennek a különleges estének a
tiszteletére, Vetsera bárókisasszony. Sajnos nekem le kellett
mondanom az ilyen kiegészítőkről, mivel még hajadon vagyok.

Richard egyre jobban elvörösödött. Pont úgy, mint a hölgyek, ő is

felismerte a provokációt Amalie ártalmatlannak hangzó
megjegyzésében.
De Maryt nem kellett félteni.
– És ön pedig, ami az estélyi ruháját illeti, a bordó szín
mellett döntött, von Thurnau grófkisasszony. Őszintén be kell
vallanom, az ön arcához jobban áll, mint a felséges
főhercegnőnknek. Sophie ereiben megfagyott a vér. Mellette Hanna
a fogai közt élesen beszívta a levegőt. Mary válasza dupla sértéssel
ért fel.
Egyrészt Amalie arcátlanságára célzott, aki – az erre az estére tett
megállapodás ellenére – ugyanazt a színt választotta, mint Stefánia.
Ezzel bosszulta meg Amalie utalását az ékszerre, ami nem volt illő
viselet egy gróf
kisasszony számára.
Másrészt a leendő császárnénak is odaszúrt egyet a
megjegyzésével. Amin az sem enyhített, hogy az igazságot mondta
ki, Amalie von Thurnau elbűvölően nézett ki irizáló, bordó
selyemruhájában, ami kihangsúlyozta vékony derekát. A szoknya
több réteg drága ezüsthímzéssel díszített anyaggal
vette körül karcsú testét.
Ebben a pillanatban – a társalgás minden résztvevőjének
megkönnyebbülésére – két dolog történt. Egy csengő jelezte a
szünet végét. Ugyanekkor egy kövérkés férfi lépett oda a csoporthoz
méretre szabott fekete alkalmi öltönyében, kedélyes mosollyal az
arcán.
– Látom, elbűvölő társaságotok van – szólította meg Amalie-t és
Richardot. Aztán meghajolt a többi hölgy előtt. – Adalbert von
Thurnau. Enyém a megtiszteltetés.
 Miközben Richard megismételte a hölgyek bemutatását, Sophie
figyelmét nem kerülte el, hogy von Thurnau szeme nem mosolygott,
miközben mindannyiukat külön– külön üdvözölte, és ódivatú
modorban még egy imitált csókot is nyomott kesztyűs jobbjukra.
Különösen Maryt vizslatta kérdőn.
Amalie lehetséges riválisának tartja – ismerte fel Sophie hirtelen.
Mint ahogyan Amalie is.
A csengő másodszor is megszólalt.
Szemlátomást megkönnyebbülve, hogy ennek a kellemetlen
találkozásnak véget vethet, Richard meghajolt, és Amalie felé
nyújtotta a karját.
– Ajánlom magamat, és a hölgyeknek további gyönyörű estét
kívánok. – A hangja feszültnek hangzott. Már épp indulni akart,
amikor Helene visszahívta őt.
– Várjon, kérem, még egy pillanatot! – A bársonytáskájában
kotorászott. – Még tartozom önnek a pezsgő árával.
Richard még egyszer meghajolt.
– A hölgyek a vendégeim voltak. Egészen rendkívüli öröm volt
számomra. – A hangsúlya megcáfolta az állítását.
A páholyba visszafelé vezető úton Sophie egyelőre nem tudta
eldönteni, hogy megkönnyebbült vagy bosszankodott amiatt, hogy
Richard jóformán egy pillantásra sem méltatta.
Valószínűleg megspórolt nekem ezzel a szörnyű unokatestvérétől
egy éles megjegyzést, foglalta végül össze ezt a kellemetlen
szünetet. Egyúttal ez arra is magyarázattal szolgált, hogy Richard a
freudenaui verseny alatt még csak rá sem nézett, nemhogy
üdvözölte volna őt.
 De egy kérdésre azonban nem tudta a választ. Miért mutatkozik
Richard folyton ezzel a lehetetlen személlyel? Hiszen egészen
nyilvánvaló, hogy nem értékeli a társaságát.

Amikor a függöny ismét felemelkedett, Mary hirtelen elhatározta,

hogy kihasználja az utolsó alkalmat, ami egyelőre kínálkozott
számára, hogy Rudolfnak ismét az emlékezetébe idézze magát. Ma
estig hiába várt tőle válaszlevélkét. Már három hét is eltelt, hogy
Marié Louise a jubileumi versenyen Freudenauban átadta neki az
írását.
A reichenaui tartózkodása alatt ugyan titokban kilopózott a
birtokról, hogy a Payerbacher viaduktról meglesse az elhaladó
császári vonatot. De az a reménye, hogy Rudolfnak közben integetni
tud, szertefoszlott. Az elszáguldó szalonkocsik egyik ablakában sem
látta meg őt. És a trónörökös nemsokára újabb ellenőrző utazására
indul, már hajói értette legutóbb Richardot a Café Prinzessben. Isten
tudja, mikor tér vissza Bécsbe!
Ma este Mary ennek ellenére célzott terv nélkül indult a
Hofburgtheaterbe. Ugyan oroszlánként harcolt elegáns ruhájáért, és
hogy a félgyász egyetlen jelét se kelljen viselnie, olyan
elkeseredetten alkudozott, hogy Helene végül még azt a kérését is
teljesítette, hogy felteheti a gyémánt félholdat.
De annál tovább, hogy a lehető legfeltűnőbben öltözhessen fel,
eddig nem gondolkozott. Csak a Richard unokatestvérével, Amalie-
val, ezzel a lehetetlen nőszeméllyel való találkozás inspirálta arra a
kockázatra, amire készült.
Nyíltan velem mérette meg magát. Ahelyett, hogy mérgelődött
volna rajta, Mary örült neki. Tehát sokkal mélyebb benyomást tettem
rá, mint Hanna vagy Sophie. Miért ne tennék egy próbát a
kisugárzásommal ma este Rudolfon is?
Kivárta még Schiller darabjának első jeleneteit Wallenstein
hadvezérről, amelyet az este második részében játszottak. Hogy a
színészeket még az ő, a színpadhoz viszonylag közel lévő
páholyából is alig lehetett érteni, tökéletes ürügyet szolgáltatott a
terve számára.
Először kinyújtotta a nyakát, és az egyik kezét tüntetőleg a fülére
helyezte. Aztán hirtelen felállt, és teljesen felegyenesedve a páholy
mellvédjéhez lépett. Figyelmen kívül hagyta az anyja és a nővére
halkan odasziszegett utasításait, hogy azonnal üljön vissza. Mint
remélte, egyikük sem állt fel, hogy visszahúzzák őt a székébe, mivel
ez sokkal nagyobb feltűnést keltett volna, mint hogy ő egyenesen áll
a páholy mellvédjénél.
Mary már egyáltalán nem fáradozott azon, hogy úgy tegyen,
mintha onnan hallgatná a darabot. Ehelyett Rudolfot vette
határozottan célkeresztbe, ; aki a felesége és a húga, Mária Valéria
közt ült.
Eleinte úgy tűnt, Rudolf nem vette észre őt. A tekintetét a színpadi
történésekre szegezte. Az azonban Marynek egyből feltűnt, hogy a
főhercegnő őt méregeti. Következetesen elkerülte, hogy viszonozza
a pillantását.
Annál jobban örült, hogy maga Stefánia volt az, aki végül felhívta
rá Rudolf figyelmét. Észrevette, hogy a főhercegnő odahajolt a
férjéhez, és valamit a fülébe súg. És pontosan Stefániának e miatt a
közbelépése miatt vált valóra Mary leghőbb vágya.
Hirtelen találkozott a pillantása Rudolféval, és egy végtelennek
tűnő másodpercre egymásba is kapaszkodtak.
 Mary a boldogságtól legszívesebben hangos ujjongásbán tört
volna ki. Mert ebben a pillanatban teljesen biztos volt benne:
Észrevett! Végre célba értem.

A nyilvános megjelenésekkel szembeni egyre erősödő fásultsága

ellenére Rudolf alig tudott visszaemlékezni olyan alkalomra, amikor
a felesége annyira visszataszító lett volna, mint ezen az estén.
Az a reménye, hogy a színházi darabokkal el tudja terelni a
figyelmét a mostanra már gyűlölt hitvese mindent betöltő jelenlétéről,
kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Alig értett egy szót is a
színészek játékából. Mivel Grill-parzer és Schiller előadott darabjait
csak felületesen ismerte, a színpadon történteket nemsokára már
nem tudta követni.
Micsoda lebőgés! Az apám halálra fogja búsulni magát. Végül is
Ferenc József Gottfried Sempert mint Európa egyik legismertebb
építészét bízta meg az új Hofburgtheater tervezésével. De bármilyen
pompásan sikerült a külső és belső kialakítása, már a mai
nyitópremieren is nyilvánvalóvá vált, hogy az épület nem tudta
betölteni építésének fő célját. Nyilvánvalóan senki nem figyelt oda a
nézőtér akusztikájára.
Rudolf a szereplők feszült mimikájáról felismerte, hogy a
színészek a szövegüket már szinte kiabálva adják elő. Ennek
ellenére csak mondatfoszlányok jutottak el a császári páholyba. Úgy
tűnt, az apja is hasonlóképpen van ezzel. A császár egyre sötétebb
ábrázattal követte a történéseket.
Rudolf figyelmét azonban most már semmi nem terelte el Stefánia
nyomasztó jelenlétéről. Egy rövid időre neheztelés töltötte el az
anyja, Sissi iránt. Már megint kivonta magát egy nyilvános
kötelezettsége alól, és ily módon elkerülte, hogy „mint egy ló, igában
járjon”, ahogy a szerepét szokta jellemezni az ilyen és hasonló
megjelenéseken. Ugyan a Hofburgtheater megnyitójának dátuma
már hónapok óta tudott volt, a megfelelő időben elindult egy
görögországi utazásra.
Bárcsak bennem is meglenne ez a bátorság! – sóhajtott magában
Rudolf. De ösztönösen tudta, hogy az apja annak még a töredékét
sem nézné el neki, mint amit a hitvesének megengedett.
De most neki, Rudolfnak is a végét járta a türelme. Végtelenül
hosszú napok voltak mögötte kérkedő német „unokafivére”
jelenlétében. Olyan napok, amelyeken zokszó nélkül el kellett tűrnie,
hogy milyen ókonzervatív terveket akar követni az új német császár
Ottó von Bismarck kancellár segítségével. El kellett viselnie, hogy
Vilmos megvetően és ízléstelenül pocskondiázta a zsidókat és a
francia népet. És hogy a külvilág számára nyárspolgárként mutatta
magát, aki teljes odaadással imádja a hitvesét, Auguszta Viktóriát,
miközben nem átallotta Johanna Wolf elit szajháit a hivatalos
látogatás ideje alatt is felkeresni.

Ezalatt Rudolfot a vele ellenséges szemléletű sajtóorgánumok

Bécsben, sőt a szomszédos országban is egyre nyíltabban
szapulták „léha élete” miatt. Sőt időközben jellembeli romlottságot és
szellemi beszámíthatatlanságot is felróttak neki.
De Rudolf számára még Vilmosnál is nehezebb volt elviselni, hogy
Stefánia jelenlétét eltűrje. Ha kart karba öltve sétálni kellett menni
vele, vagy szorosan mellette állni, a német császári párral együtt, és
a fényképészeknek pózolni, az arcizmai szinte fájtak a
megerőltetéstől, hogy állandóan barátságos képet vágjon.
 Legjobban azonban Stefánia szagától irtózott, amit még az erős
parfüm sem volt képes elfedni: édes– savanykás kipárolgás áradt
belőle, ami mostanra már hányingert is okozott számára. Ma este is
elárasztotta őt. Hirtelen a förtelmes szag felerősödött. Stefánia
odahajolt hozzá.
– Ki az a fiatal nő ott, aki olyan feltűnően pózol?
Akarata ellenére Rudolf elnézett a számára továbbra is érthetetlen
színpadi történésekről. És aztán meglátta őt!
Elbűvölő volt enyhén fodrozódó szoknyájú, fehér ruhájában! Friss
és üde, mint egy tavaszi szellő márciusban. A hajában csillogó
ékszert viselt.
Tehát bátor is – állapította meg elismerően. Úgy tűnik, kevésbé
zavarja, hogy mit gondol róla a társadalom.
És ránézett! Határozottan ránézett. Amikor a pillantásuk
találkozott, varázslatos mosoly jelent meg az arcán. A kis Vetsera
volt az, akinek a gyermekien naiv szerelmes levelét az
unokatestvére, Marié Louise néhány héttel ezelőtt adta át neki.
Rudolf azonnal felismerte.

Micsoda édes, ártatlan teremtés! És mégis... Rudolf enyhe

erekcióval reagált. Mégis van valami érzéki a kisugárzásában! A
trónörökös meghozta döntését. Válaszolni fogok a levelére. És amint
visszatérek Bécsbe az ellenőrző látogatásomról, találkozni akarok
vele!
 12. fejezet

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1888. október 25.

ÖSZEL A FA LEVELEK SÁSKA, PIROZS ÉS BARNA SZÍNŰEK LESSZNEK...

Sophie tanácstalanul olvasta tizenhárom éves húga legújabb
iskolai fogalmazását. Míg a némettanárnő a tartalmát „jó”-ra
értékelte, a helyesírás, mint mindig, „elégtelen” volt, ami a
legrosszabb jegynek felelt meg.
– Én ezt nem értem, Milli! – Mivel a húga szeme azonnal
könnyekkel telt meg, Sophie igyekezett nem feddőnek tűnni. – De
hát az összes szót, ami összefügg az „ősszel”, órákig gyakoroltuk.
Nézd! – Előhúzott egy füzetet. – Itt minden nehéz szót tízszer leírtál
helyesen. És tessék! A gyakorló tollbamondásunk! – lapozott egyet a
füzetben. – Hisz az „ősszel” szón kívül, amit mindig rövid sz– szel
írsz, minden helyes volt! És most tessék, ez!
Ekkor Milli sírni kezdett.
– Olyan buta vagyok! Nem vagyok képes megtanulni!
Ugyan Sophie is teljesen le volt sújtva, megpróbálta bátorítani a
húgát.
 – Nem vagy buta, Milli! Gondolj csak a csodálatos
számtandolgozatodra, amit tegnap hoztál haza. A törtekkel való
számolás egyáltalán nem egyszerű. Én magam soha nem voltam
különösebben jó benne. De te mindent helyesen csináltál, és még a
pluszfeladatokat is megoldottad. A tanárnő a „nagyon jó” jegy mellé
még azt is odaírta, hogy „kiváló”, hisz ezt te is tudod!
– De miért nem tudok akkor rendesen írni? – zokogta Milli. – Az
olvasás is jobban megy már!
Sophie tanácstalanul megvonta a vállát.
– Nem tudom, Milli! – Eközben tapintatosan elhallgatta, hogy Milli–
nek az életkorához képest az olvasás is nehezen megy. De mivel
kitűnő emlékezőtehetsége volt, a bonyolultabb tananyagot is jól meg
tudta jegyezni. Amilyen fáradságos volt néhány nappal ezelőtt
elolvasni egy szöveget Afrikáról, Milli olyan jól emlékezett aztán az
iskolában, amikor a tanárnő feleltette ebből a témából.
– A zárdafőnöknő most mamával akar beszélni – sírt tovább Milli.
– Lehet, hogy egyáltalán nem is akarják már, hogy odajárjak az
iskolába!
– Ezt nem hiszem – vigasztalta Sophie minden rossz érzése
ellenére. – El fogom kísérni mamát a zárdaiskolába a fogadóórára.
Ott meg fogom erősíteni a vezetőnőnek, hogy nagyon szorgalmas
vagy, és hogy mindennap több órán át foglalkozol a házi
feladataiddal. – Megsimogatta Milli selymes, világosszőke haját, amit
világoskék szeméhez hasonlóan az anyjától, Henriettétől örökölt.
Ahogy Sophie arcvonásai az évek elteltével egyre jobban
hasonlítottak az apjáéira, úgy volt Milli egyre inkább az anyja,
Henrietté fiatalkori hasonmása. És akárcsak ő is, könnyen hajlamos
volt a csüggedésre és a lemondásra.
 – Nem fognak kirúgni az iskolából! – bátorította Sophie nemcsak
Millit, hanem saját magát is. Ebben a pillanatban kopogtak a
dolgozószoba ajtaján. Mamsell Ida lépett be rajta, anélkül, hogy
kivárta volna, hogy behívják. Amikor Sophie bosszankodva felemelte
a fejét, azonnal felismerte az okát is.
Ida mögött Mary állt, még köpenyben, amit nem tett le a hallban.
Benyomult Ida mellett.
– Gyere velem, Fifi! – mosolygott sugárzóan. – Valami csodálatos
dolog történt. Rögtön el kell mesélnem neked!
– Jó napot! – reagált Sophie tüntetőleg a Mary által teljesen
elfelejtett köszönéssel. A húgára mutatott. – Teljesen alkalmatlan
most a látogatásod, Mary. Hisz tudod, hogy ilyenkor többnyire
Millivel gyakoriok!
– Igen, igen – felelte Mary türelmetlenül. – Ezt tudom. De amit el
szeretnék mesélni neked, az nem tűr halasztást! '
Sophie sóhajtott.
– Hát jó! – Felállt. – Milli, próbáld meg még egyszer a
fogalmazásod teljes szövegét helyesen leírni, ahogyan a tanárnő
feladta neked. Nézz utána a gyakorlófüzetünkben! Hiszen ott a
legtöbb szót helyesen írtad le.
Milli némán bólintott.
– Rögtön visszajövök! – jelentette be még Sophie célzatosan. –
Csak pár percig tart.
Aztán Mary előtt a saját szobájába ment.

Alighogy Sophie becsukta a szobája ajtaját, Mary kitárt karokkal

hanyatt vetette magát a barátnője ágyán. A köpenyét még mindig
nem vette le.
 – Aaaaaannyira boldog vagyok – sóhajtotta szívrepesve.
Felemelte a fejét, és a tarkóján szétnyomódott kis kalapot úgy kellett
a helyén tartani. – El tudod képzelni, miért, Fifi?
Sophie rosszra gyanakodott. De tanácstalanságot tettetve
megrázta a fejét.
– Végre válaszolt nekem – erősítette meg Mary Sophie félelmeit.
Felült, és kivett egy levelet a bársonytáskájából. – Ide nézz! –
Sophie-nak nyújtotta a már csúnyán összegyűrődött papírt. –
Olvasd el magad!
Sophie tétovázva nyitotta ki a borítékot.

Drága Vetsera bárókisasszony, kedves Mary!– állt a levélben

lendületes, jól olvasható kézírással.

Nagy örömmel olvastam sorait, és rendkívül hízelgőnek találom,

hogy ezeket egy olyan bájos hölgytől kaptam, mint Ön. Már
többször is megcsodálhattam Önt, anélkül, hogy sejtettem volna,
milyen nagy érdeklődést mutat személyem iránt.
Ebből az okból én is erősen vágyom rá, hogy egyszer
beszélhessek Önnel, így hát kérek öntől egy randevút egy
sétakocsikázás keretében a Práterben.
Kérem, küldje át egy szolgálóval várva várt válaszát hü inasom,
Johann Loschek címére. Ó megbízhatóan átfogja adni nekem.

Türelmetlen várakozással maradok

az Ön alázatos híve
Rudolf von Habsburgfoherceg
Sophie mély nyugtalansággal engedte le a papírt.
– Hogyan jutott el hozzád a levél?
Mary végre levette a köpenyét. Közben az egyik hajtűje beleakadt
a gallérjába, úgyhogy egy fonat kioldódott feltűzött frizurájából.
– Az ördögbe is! – szitkozódott korántsem nőies módon. – Jó,
hogy Ágnes elkísért! Meg kell igazítania, mielőtt hazatérek. – A
köpenyt hanyagul ledobta a szőnyegre. – De ülj már le végre, Fifi! –
szólította fel Sophie-t, aki még mindig a fésülködőasztalához
támaszkodott.
– És ne vágj már olyan arcot, mint a háromnapos esős idő! Tehát,
mit is mondtál az imént?
– Hogyan jutott el hozzád a levél? – ismételte meg Sophie a
kérdését.
– Ajánlott levélként érkezett – mosolygott Mary. – Ágnes apja
igazolta portásként az átvételét. A borítékon nem szerepelt feladó.
Szerencsére Ágnes ott volt, amikor megérkezett. Rábeszélte az
apját, hogy adja oda neki, hogy azonnal oda tudja hozni nekem. Így
sem mama, sem Hanna nem szereztek tudomást róla.
Ez cseppet sem nyugtatta meg Sophie-t.
– És most mit akarsz tenni?
Mary sugárzó ábrázata elsötétült.
– Mama természetesen nem enged ki egyedül a házból –
panaszkodott. – És Ágnes kísérete nem elég számára, hogy
megengedjen nekem egy sétakocsikázást a Práterben. Mohr
kisasszonyt semmiképpen nem akarom magammal vinni. Ő mindent
azonnal elárulna mamának. De már szőttem egy tervet – mosolygott
újra hamiskásan Mary. – Marié Louise Larisch és te, nektek kell
elkísérnetek engem. Marié Louisének már táviratoztam Pardubitzba.
Ágnes adta fel a táviratot. Arra kértem Marié Louisét, hogy azonnal
jöjjön Bécsbe, és hívjon meg vasárnapra egy sétakocsikázásra.
Mama ezt nem fogja visszautasítani. Főleg nem, ha te is ott leszel.
Sophie nem viszonozta Mary mosolyát.
– Ezt nem tartom jó ötletnek – döntött az őszinteség mellett. – Egy
randevú a trónörökössel kompromittálhat benneteket, ha valaki
közben rajtakap. Mindkettőtöknek van veszítenivalója, a hírneve.
Rudolf házasember és Ausztria jövendőbeli uralkodója. És te... '
Az ajkába harapott, a megfelelő szavakat kereste.
– És én? Velem mi van? Tőlem talán irigyled a boldogságomat? –
rótta fel neki Mary támadóan.
Sophie szívverése felgyorsult. Mély lélegzetet vett.
– Irigységről szó sincs, Mary – felelte olyan nyugodtan, amennyire
csak tudta. – Inkább a hírneved miatt aggódom. Hajadon
grófkisasszony vagy. Így egy házasemberrel randevúzni abszolút
tabu! Legfőképp a trónörökössel!
Mary sötétkék szeme szikrákat szórt.
– Hát szép barátnőm vagy nekem! – förmedt rá. – Most, hogy
végre a vágyaim célba értek, gyalázatosán hátba támadsz!
Sophie összerezzent a Mary szavaiban megbújó igazságtalan
szemrehányás miatt.
– Nem támadlak hátba, aggódom miattad! – védekezett.
– És te is őrültnek tartasz, ahogy Hanna?
Amikor Sophie nem válaszolt azonnal, Mary felállt, és a
köpenyéért nyúlt.
– Akkor a jövőben nem akarom, hogy bármiféle közöm legyen
hozzád – jelentette ki gorombán.
 Már az ajtó felé indult, amikor Sophie a vállánál fogva
visszatartotta.
– Nem! Nem tartalak őrültnek. Nem úgy gondoltam – hazudott
tehetetlenségében.
Mary arcvonásai kisimultak.
– Akkor gyere el velem a Práterbe! – kérte még egyszer. – A jövő
vasárnapot javasoltam Rudolfnak.
– Már meg is válaszoltad a levelét? – Sophie megdöbbent.
– Nyilvánvalóan – válaszolta Mary dacosan. – A levél már úton
van a szolgájához. Tehát azt kell mondanom neki, hogy vonakodtál
velem jönni, ha találkozom vele.
Sophie úgy érezte, kezd kicsúszni a kezéből az irányítás. Mintha
belül darabokra tört volna. Semmi áron nem akarta a trónörökös
haragját magára vonni, különösen azért, mert ez a mostohaapját
minden esélyétől megfoszthatja, ami a bárói címét illeti. És hogy az
számára, az anyja és Milli számára az összes kiváltságuk
elvesztését jelentené.
Másrészt mérhetetlenül ellenére volt, hogy nemcsak tudomása
van róla, hanem még együtt is működik Mary vakmerő tervének
kivitelezésében. És hogy a bolondériáját, ahogy magában nevezte
Mary törekvéseit, ezzel még fedezte is.
Mary érezte a határozatlanságát, és vizsgálódva méregette őt.
– Te is azt remélted, hogy el fogom felejteni Rudolfot – vágta végül
Sophie fejéhez. – De napról napra mélyebbek az érzelmeim iránta!
Sőt, meg is halnék érte! .
Teljesen megszállott, állapította meg Sophie. Félt a
következményektől. Mi lesz még ebből?
 – Tehát, most akkor velem jössz, vagy nem? Most kérdezem tőled
utoljára!
Talán így meggyőződhetnék saját magam is róla, hogy mennyire
komoly ez Rudolf és Mary közt – jutott Sophie eszébe. És Marié
Louise von Larischtól kérhetek tanácsot. 0 a legidősebb hármunk
közül, és meg tudja óvni Maryt a túlzottan nagy butaságoktól–
támadt még egy utolsó reménysugár.
– Hát jó – adta be végül a derekát. – Ha mama megengedi, jövő
vasárnap elkísérlek egy sétakocsikázásra a Práterbe.

Práter-fasor, Bécs
1888. október 28.

– Hopp, tiketten! Gyerünk! – Joseph Jahoda, aki Vetseráék-hintóját

vezette, csettintett a nyelvével. A két igásló, két rozsdavörös heréit
könnyű ügetésbe ugrott. Jahoda a járművet a Práter széles, fő
sugárútján vezette végig. Előttük és mögöttük számos további hintó
haladt leengedett tetővel. Mint ahogy mindvégig az ősz folyamán, az
időjárás ezen a napon is szokatlanul enyhe volt az évszakhoz
képest. A sápadt, késő októberi napfényben a Práter fáinak
mélyvörös és narancssárga levelei különösen fényesen ragyogtak.
– Nézd, ott jönnek az Esterházy hölgyek – hívta fel Sophie egy
szembejövő kocsira Mary figyelmét. Az a két hercegnő ült benne,
akiknek a páholyában az új Hofburgtheater megnyitó előadását
együtt nézték végig.
A hölgyek a Vetsera-hintó utasainak üdvözlését hűvösen
viszonozták. Szemlátomást még mindig zokon vették Mary két héttel
ezelőtti feltűnő viselkedését.
– Hülye szukák – suttogta Marié Louise, anélkül, hogy a
mosolygást abbahagyta volna, miután elhaladtak a kocsijuk mellett.
– Azt hiszik, hogy jobb emberek, csak mert a nemzetségük hercegi
rangot kapott.
Mary prüszkölt a nevetéstől, miközben Sophie kínosan érezte
magát. Mesterkélt mosolyra húzta a száját.
– És hogy van a rossz foga? – érdeklődött Marié Louisétól, hogy
más témára terelje a szót.
A nő mosolya széles vigyorrá változott. Közben láthatóvá vált,
hogy az egyik felső szemfogából letört egy darab.
– Jó ürügyet szolgáltatott, hogy Pardubitzból gyorsan
visszajöhessek Bécsbe, és felkeressem a fogorvosomat – ismerte
be szégyenkezés nélkül. – Végül is aligha vallhattam be az
állandóan féltékeny házastársamnak, hogy pusztán Mary és Rudolf
kérésére akarok visszajönni Bécsbe, olyan hamar az utolsó őszi
futam után.
– Pszt! – sziszegte Mary egy fejbiccentés kíséretben Ágnes
kocsibakon ülő apja felé, miközben Sophie még az utolsó
információt dolgozta fel. – Az öregnek nem szabad tudnia róla!
– Ö... ő is megkérte önt, hogy eljöjjön? – hebegte végül Sophie,
anélkül, hogy Rudolf nevét kimondta volna.
– Így van! – Marié Louise válasza kissé diadalittasnak hangzott. –
Sőt szinte könyörögve kért erre! Most ő is tartozik nekem egy
szívességgel.
– Figyelem! Ott jön! – Mary arca elpirult. A trónörökös egy szintén
nyitott egylovas kocsin jött velük szembe. Ő maga hajtotta a kocsit,
udvari fiákerese mellette ült a bakon hosszú, világos kabátban és
cilinderben. Rudolf az ajkai közt cigarettát tartott.
Ahogy a két jármű közeledett egymáshoz, Joseph Jahoda mély
hódolattal megemelte a cilinderét. A hölgyek is köszöntötték
Rudolfot. Közben Sophie-nak feltűnt, hogy a trónörökös egyetlen
pillantást sem vetett rá és Marié Louiséra. Zöldesbarna szeme
kizárólag Mary arcára szegeződött.
Ugyan csak enyhén hajtott fejet, és zárt szájjal mosolygott,
máskülönben kiejtette volna a cigarettáját. De az arcán olyan
kifejezés ült, ami Sophie-ból félelmet váltott ki. A trónörökös Mary
alakját szinte felfalta a pillantásával, amiben volt valami kisajátító.
Alighogy elmentek a kocsik egymás mellett, Mary kopogtatott a
Vetsera-hintó hátfalán.
– Jahoda! Kanyarodjon balra, és menjen a Krieau előtti kis
erdőcske felé. – A Krieau a Práterben lévő ügetőpálya volt. A
fiákeres egy pillanatra csodálkozva megfordult, de aztán vállat vonva
bekanyarodott a kívánt irányba.

Sophie azonnal rájött, miért lepődött meg Ágnes apja. Az út itt

nem volt lekövezve, és minél jobban eltávolodtak a Práter
sugárútjától, annál göröngyösebb és annál kátyúsabb lett. Néhány
pocsolyában még mindig állt az esővíz, ami egy pár nappal ezelőtti
heves felhőszakadás alkalmával zúdult le.
Egy sűrű bokor előtt Mary ismét kopogott a hátfalon.
– Álljon meg egy kicsit, Jahoda! A harisnyakötőm eloldózott. Meg
kell igazítanom!
Még mielőtt a kocsi teljesen megállt volna, Mary kiugrott, és
magas sarkú cipőjében átszökdécselt a sáron. Piszok fröcskölődött
sötétbarna ruhája szegélyére, ami azonban úgy tűnt, hogy nem
zavarja őt.
Sophie is felpattant. Épp Mary után akarta kiáltani, hogy segítsen-
e neki, amikor Marié Louise visszatartotta a karjánál fogva.
– Ülj nyugton! – suttogta neki szinte alig hallhatóan. – Itt
találkoznak! így javasolta Rudolf! Látod azt a piros rongydarabot a
galagonya ágán? Az a jel!
– Itt lesz a találkozójuk? A szutyok kellős közepén? – Sophie nem
tudta elhinni. – Ő honnan érkezik? – suttogta.
– A másik irányból! De most már beszéljünk hangosabban,
különben a kocsis még gyanút fog, hogy valami itt nincs rendjén.
– Hogy tetszett neked a megnyitó előadás az új
Hofburgtheaterben? – váltotta Marié Louise rögtön tettekre a tervét.
– Azt hallottam, hogy a nézőtéren nagyon rossz az akusztika. Igaz?
– Igen, ez igaz – ismerte el Sophie, aki a tekintetét meredten a
bozótra szegezte. – Alig lehetett érteni a színészeket, pedig annyira
igyekeztek!
Ekkor valami megmozdult a bokrok mögött. Egy villanásnyi időre
Sophie szeme előtt felbukkant egy egyenruha. Ugyanolyan színű
volt, mint amilyet Rudolf viselt a Práter-fasoron.
Az alig tíz perc Mary aljnövényzetben való eltűnése és
visszatérése között egy örökkévalóságnak tűnt. Főként, hogy a
beszélgetési témáik a grófnővel hamar elfogytak, és a társalgás
egyre kényszeredettebbé vált. Joseph Jahoda szerencsére úgy tűnt,
nem vett észre semmit.
Végül Mary visszaült a kocsiba. Az arca erősen kipirult, a szeme
szikrázott.
 – Még annál is sokkal szebb, mint ahogyan a távolból kinéz –
suttogta elbűvölten. Sophie ezt ismét nem tudta felfogni. A
trónörököst ő szikárnak látta a szeme alatti mély árnyékokkal és
elcsigázott, éles metszésű arcvonásaival.
Mary kinyitotta fekete csipkekesztyűbe bújtatott jobbját, és egy
cetlit nyomott Marié Louise kezébe. A grófnő olvasás közben némán
mozgatta az ajkait.
– November 5-én a Hofburgban – suttogta Mary Sophie fülébe, aki
mellett ismét menetirányban ült. – Marié Louisének aznap el kell
vinnie engem oda. Késő délelőtt, negyed tizenkettő körül.
Jahoda megfordult a kocsibakon.
– Továbbmenjek, nagyságos kisasszony? És merre, ha
megkérdezhetem?
– Forduljon meg, amint csak lehetséges – parancsolta Mary. –
Aztán tegyen ki minket visszafelé abban a kávéházban nem sokkal
a Práterben levő vurstli előtt. Meghívlak benneteket – mosolygott rá
Sophie-ra és Marié Louiséra. – Sajnos a Café Prinzesshez már túl
késő van – tette hozzá sajnálkozva. – Narancskrém– vagy
mokkahercegtortát egy egyszerű vendéglőben sajnos nem kapunk.
De a túrós rétes ott is egész tűrhető.

Práter-fasor, Bécs
1888. október 28., fél órával később

– Milyen jó, hogy most végre közelebb kerülünk egymáshoz, Richie!

– Amalie von Thurnau szorosabban hozzásimult Richardhoz. Egy
kétüléses, nyitott fedelű hintóbán ültek.
 – Nézd, ott jön szemben velünk Pauline von Metternich hercegnő!
Milyen izgalmas!
Amalie felöltötte a legsugárzóbb mosolyát, amikor a hercegnő
szintén nyitott kocsija elment mellettük. Akarva vagy akaratlanul még
szorosabban Richardhoz simult, amikor a hölgyek üdvözölték
egymást. Szabad kezével Richard levette sötétzöld sapkáját,
amelyet az azonos színű főtiszti egyenruhájához viselt. Gyerekesen
dacos hangulatában lemondott arról, hogy a práterbeli kirándulásra a
gálaegyenruháját vegye fel.
Ezzel szemben Amalie, mint mindig, kifejezetten elegánsan
öltözött fel. Halványlila ruháját a gallérján, a mandzsettáin és a
gombjainál cobolyprém szegélyezte. Valójában túl meleg is volt erre
az enyhe őszi napra. De mióta a Wiener Salonblatt ezt az estélyit a
kettővel ezelőtti kiadásában „Très chic” öltözékként magasztalta, és
Amalie-t a szezon egy egyik legjobban öltözött fiatal hölgyének
nyilvánította, minden adandó alkalommal ebben mutatkozott.
Pauline von Metternich, a bécsi társasági élet nagyasszonya,
kimérten viszonozta Amalie és Richard köszönését. Richard
figyelmét nem kerülte el, hogy a nő figyelmesen szemügyre vette az
ifjú párt. Enyhe mosoly játszott a szája szegletében, amikor
észrevette, hogy Amalie karja Richardéba fonódott.
Hirtelen Amalie-t eltalálta oldalról egy enyhe széllökés.
– O, jaj! – kiáltotta kényeskedve. – Berta, fordulj csak ide, felém! –
parancsolta a komornájának, aki a kocsis mellett a bakon ült. –
Elcsúszott a kalapkám?
A finom darabot lila strucctollak díszítették, és ferdén volt rögzítve
a feje jobb oldalán. Berta nemmel válaszolt.
 – A nagyságos kisasszony kalapja teljesen sértetlen, és
megfelelően áll. Éppúgy, mint a frizurája – tette hozzá a komorna
kérés nélkül. Ennek ellenére Amalie végigsimította vörösesszőke
haját, hogy saját maga győződjön meg arról, egyetlen rakoncátlan
tincs sem bomlott ki belőle.
– Őméltósága mindenesetre nem fog csodálkozni, ha az
eljegyzésünk bejelentése nemsokára benne áll majd minden bécsi
lapban, Richie – mondta Amalie kényeskedve. – A hercegnő most
már levonta a következtetéseit.
Richard erre nem mondott semmit.
– Ó! – kiáltott fel hirtelen Amalie. – Azt hiszem, ott jön velünk
szembe maga a trónörökös.
Richard bosszúságára Rudolf, aki az egylovas kocsit még mindig
maga hajtotta, nem egyszerűen elhaladt mellettük, hanem még a
lovat is megfékezte, és a félig elszívott cigarettáját is eldobta az útra.
– Szervusz, Richie – köszönt lazán. – Látom, kiválóan érzed
magad ma. Különösen ennek a vonzó hölgynek a társaságában!
Nem akarsz végre bemutatni minket egymásnak?
Közben gúnyosan rákacsintott Richardra, mert természetesen
tudta, hogy Amalie a nem szeretett jegyese.
Amalie arca kipirult az izgatottságtól, amitől Richard bosszúságára
csak még csinosabban nézett ki.
– Engedd meg, hogy bemutassam – teljesítette Rudolf kérését. –
Amalie von Thurnau grófkisasszony, egy másod– unokatestvérem.
– Enyém a megtiszteltetés! – Rudolf egy pillanatra megfogta a
sapkáját. – Ez a hölgy csak egy unokatestvér? – fordult aztán
gúnyolódva Richardhoz.
 – Ebben a pillanatban igen, felség– suttogta Amalie, mielőtt
Richard válaszolni tudott volna. – De ki tudja... ? – hagyta
befejezetlenül a mondatot. – És mi hozta őfelségét... bocsánat,
császári őfelségét a Práterbe? – Amalie feltette legcsábítóbb
mosolyát. Egészen kicsit lehajtotta a fejét, és viszonozta Rudolf
vidám pillantását egy olyan, lentről felfelé néző tekintettel, mely
valahol az ártatlan és az elbűvölő között volt félúton.
– Ugyanaz, mint önt, méltóságos kisasszony – mosolygott vissza
Rudolf, és kivillantotta közben dohánytól sárgára színeződött fogait.
– A napsütés, : az enyhe levegő és a szerelem öröme.
Richard elképedve nyújtotta ki a nyakát. De Rudolf egylovas
kocsija mögött nem állt másik. Ha tényleg a Práterbe ment egy
légyottra, akkor a választottja mindenesetre az ismeretlenség
homályába burkolózott.
– Milyen költőien fogalmaz, felség – fuvolázta Amalie. – És
mennyire
igaza van mindebben! – Vetett Richardra egy oldalpillantást,
miközben a szempilláját rebegtette. – Minket mindenekelőtt a
szerelem hozott ide! – magyarázta aztán Richard
megrökönyödésére.
Rudolf gunyoros mosolya elmélyült.
– Nos, akkor nem is akarok tovább minden érzések
legfenségesebbjének az útjában állni. – Üdvözlésképpen a kezét a
sapkájára tette, és csettintett a nyelvével, hogy elindítsa a lovát.
– Még egy pillanatra, felség! – tartotta vissza Richard. – Nagyon
fontos volt számára, hogy a találkozásuk józanabb fordulatot
vegyen. – All a holnap reggel hét órai megbeszélésünk? Az
ellenőrző látogatásunk eredményeit akartuk összeállítani. – Richard
elkísérte a trónörököst nyolcnapos magyarországi utazására.
– Természetesen áll, Richie. Sok megbeszélnivalónk van. Tehát
ügyelj rá, hogy ne legyél túlzottan fáradt.
Ezzel az utolsó, tapintatlan megjegyzéssel indította el Rudolf a
lovat, ami ügetve lódult neki.
– Vajon kivel találkozhatott a trónörökös itt, a Práterben? –
töprengett Amalie hangosan, alighogy Rudolf halló távolságon
kívülre került.
– Nem hiszem, hogy ez rád tartozik – felelte Richard gorombán,
pedig ő is épp most tette fel magának ezt a kérdést. – Már így is épp
elég pimasz voltál! – Dühös volt Amalie a trónörökössel szembeni
viselkedése miatt.
Amalie duzzogó képet vágott, és nagy, ártatlan szemekkel nézett
rá.
– Mégis mit csináltam rosszul, kedves Richard? – kérdezte
ártatlanul, mint egy ma született bárány.
Mindent, te rámenős szajha – válaszolta volna neki Richard
legszívesebben. Főként amiatt volt dühös, hogy Amalie a herceggel
nyíltan flörtölt, és közben egyidejűleg faragatlan megjegyzéseket tett
az ő kapcsolatukról. De az elsőt letagadná, a második pedig sajnos
megfelelt a cáfolhatatlan tényeknek.
– Az őfelsége mint megszólítás csak a császári párt illeti meg –
kifogásolta ezért azt az egyetlen dolgot, ami egyébként még eszébe
jutott.
Amalie elmosolyodott.
– Azt te magad sem hiheted, hogy Rudolfot ez bosszantja. Ha „von
Habsburg úrként” szólítottam volna meg, mintha az alacsonyabb
rangú nemesség tagja lenne, akkor lenne rá oka. De így? Azt
hiszem, még tetszett is neki! Tehát, kivel találkozhatott a trónörökös?
– faggatózott tovább. – A feleségét, Stefániát aligha érthette a
„szerelem” szó alatt, ami ma idevezette. Végül is azt csiripelik a
verebek, hogy Rudolf el akar válni.
Ugyan Amalie-nak mindkét dologban igaza volt, Richard tovább
hallgatott.
– Vagy azt hiszed, az a félvilági nő volt az? Hogy is hívják? Mizzi
Caspar?
– Erről meg honnan tudsz bármit is? – képedt el Richard. Az ifjú
grófkisasszonyokat rendszerint gondosan távol tartották az efféle
megbotránkoztató témáktól.
– Tehát igaz, és te tudsz róla? – Gyanakvó kifejezés jelent meg
Amalie szürke szemében.
Richard legszívesebben leharapta volna a nyelvét, amikor rájött,
hogy Amalie gyanúját ügyetlen kérdésével csak még jobban
megerősítette.
– Egyáltalán nem tudok semmit – hárította el gorombán. – És most
hagyj békén az ilyen ostobaságokkal!
Amalie ismét durcás képet vágott, kihúzta a karját Richardéból, és
kissé elhúzódott tőle. A férfinak ez azonban éppen megfelelt.
Vajon kivel találkozhatott ma Rudolf?– töprengett Ő is, anélkül,
hogy bármiféle ötlete lett volna. Mindenesetre szabályosan
jókedvűnek látszott. Már hónapok óta nem láttam ilyennek.
– Richie! – rántotta meg Amalie a ruhája ujját. – Kedvem támadt
egy kis frissítőre. Elvinnél még a Demelbe vagy a Café Prinzessbe?
Fél óra alatt odaérhetnénk.
Richard a fejét rázta.
 – Nincs több időm, Ami – hazudta. – Valamit még elő kell
készítenem holnapra.
A mai napon már harmadjára biggyesztette le Amalie piros, szív
alakú száját. Elbűvölően festett, de Richardot ez teljes mértékben
hidegen hagyta.
– Az anyukád mesélte nekem, hogy a Café Prinzessben kapható
egy új rózsasorbet. Állítólag még finomabb, mint az ibolyasorbet a
Demelben, amit a császárnénk úgy szeret. Olyan szívesen
megkóstolnám egyszer.
– Ma nem lehet – közölte Richard nyersen. – Hiszen már
mondtam neked. Most elviszlek a palotátokba a Herrengasséra.
Utána dolgoznom kell.
Az út további része durcás hallgatással telt.

Bécsi Hofburg
1888. november 5.

Marynek a torkában dobogott a szíve, amikor Rudolf

magánfiákerese, Josef Bratfisch kocsija megállt az Ágoston–
rámpán egy kis vasajtó előtt, ami észrevétlenül bújt meg a Hofburg
hátoldalában.
– Marié Louise! – szorította meg hálásan Larisch grófnőnek a
kezét, aki mellette ült a kocsiban. – Ezt soha nem fogom elfelejteni
neked!
Marié Louise csak előző nap tért vissza Pardubitzból Bécsbe,
kifejezetten azért, hogy lehetővé tegye Mary és Rudolf első
találkozását a Hofburgban. A fogászati kezelést kellett ismét
ürügyként használnia.
Marié Louisének Mary anyja, Helene számára is volt kéznél egy
meggyőző kifogása, hogy a lányt magával tudja vinni a belvárosba
egy kocsikázásra.
– Szeretnék Maryvel együtt fényképezkedni Adéle-nél –
magyarázta. – Talán akkor a Wiener Salonblatt hajlandónak
mutatkozik, hogy egyszer lehozzon minket együtt a címlapon.
Ez az érv azonnal meggyőzte Mary becsvágyó anyját. Végtére is
már majdnem másfél év eltelt, hogy Mary legutóbb megjelent a
címlapon. És valóban többször előfordult már, hogy a társasági lap
két vonzó hölgyet ábrázolt a borítóján.
Ezért Helene a legkisebb lányát teljesen gyanútlanul hagyta
elmenni Marié Louise Larischsal annak bérkocsiján. És még akkor
sem fogott gyanút, amikor a grófnő az értésére adta, hogy utána
még néhány másik ügyet is el akar intézni Maryvel.
Természetesen a fotográfiák csak néhány nappal később
készülnek el. És természetesen Mary Marié Louise nélkül is
lefényképeztette magát, hogy Rudolfnak is adhasson egy ilyen képet
magáról.
Ha sor kerül egy újabb találkozóra, gondolta szorongva, amikor
Bratfisch kinyitotta az ajtót, hogy segítsen neki kiszállni.
A köpcös, zömök férfi fülig érő szakállt és a végein felfelé
kunkorodó, úgynevezett magyar huszárbajuszt viselt, mint ahogyan
azt Rudolf is hordta néhány hónapja. A kocsis először Marynek,
aztán Marié Louisénak nyújtotta erős kezét.
Mint már a Bratfisch fiákerébe való beszálláskor, amely a Grand
Hotel mögött várta őt, mindkét hölgy az arca köré tekerte a
prémboáját, hogy fel– ismerhetetlenek maradjanak az alatt, míg
megteszik a néhány lépést a Hofburgba vezető kis ajtón át.
A kapu kinyílt, anélkül, hogy bekopogtak volna. Rudolf öreg
komornyikja nyilvánvalóan már várt rájuk.
Végigvezette Maryt és Marié Louisét a Hofburg Agoston-
épületrészének rosszul megvilágított folyosóin és sötét helyiségein,
ahol egy lélekkel sem találkoztak. Végül felmentek egy keskeny,
meredek csigalépcsőn, amely egy lapos tetőn ért véget. Mögötte egy
télikertbe érkeztek, ahol pálmák, orchideák és más egzotikus
növények díszelegtek. Kanárimadarak és kis papagájok ültek
csicseregve egy nagy madárházban. –
A novemberi hűvös után Mary – meleg ruhájában –
kellemetlennek érezte a hirtelen jött hőséget, ami megcsapta. Máris
megjelentek az első izzadságcseppek a homlokán.
Ó, tejó ég! Teljesen átizzadva fogok megjelenni Rudolfnál.
Megpróbálta kioldani nyaka köré tekert boáját, amikor szerencsére
elérték a télikert kijáratát. De a legnagyobb kihívás még előtte állt a
Rudolffal való első randevúhoz vezető titokzatos úton.
Az idős férfi, akiről Mary később tudta meg, hogy a neve Cári
Nehammer, hirtelen megállt egy földszinti ablak előtt. Kinyitotta, és
meghajolt a hölgyek előtt.
– Ha a nagyságos asszonyok megtennék, hogy itt átmásznak,
miután előrementem. A belső oldalon várom aztán a hölgyeket, és
besegítem önöket.
Marié Louise felhorkant. Önkéntelenül strucctollakkal díszített és
ezáltal meglehetősen magas kalapjához nyúlt.
– Remélem, nem teszem tönkre. Még egészen új! – magyarázta
Mary– nek. – Menj előre te!
 Mary is az aktuális divatnak megfelelően, egy keskeny, tollakkal
ékesített kalapot viselt, aminek a magassága körülbelül megegyezett
Marié Louisééval. Legszívesebben levette volna. De az
elképzelhetetlen volt, hogy a trónörökös színe elé fedetlen fővel
járuljon.
Ezért olyan mélyre hajolt, amennyire csak lehetséges volt, és
óvatosan átlépve az ablakkereten, megkapaszkodott a mögötte lévő
széles, kis létrában. Nehammer azonnal felé nyújtotta a kezét, és
lesegítette őt. Miközben a grófnő ugyanezen az úton követte, szintén
anélkül, hogy a kalapja megrongálódott volna, Mary egy
zsebkendővel lopva letörölte az arcát.
Aztán körülnézett.
– Ez királyi fenségének egyik gardróbszobája – magyarázta a
szolga, anélkül, hogy kivárta volna az erre vonatkozó kérdést. –
Rögtön emögött van a török szoba, ahol a felség a hölgyeket várja.

A török szoba! Mary szíve még gyorsabban kezdett verni, amikor

belépett abba a helyiségbe, amit eddig csak Miguel von Braganza
leírásaiból ismert. Ámulva nézett körül. De mielőtt a részleteket, a
színes szőnyegeket, a baldachint a kárpitozott kanapé felett és a sok
nippet, amikkel tele voltak a kis, gyöngyházzal berakott asztalkák,
alaposabban szemügyre vehette volna, valami fekete repült felé, és
enyhén a fejéhez csapódott.
– Baltazár! – hallatszott Rudolf hangja, aki éppen egy oldalsó
helyiségből lépett ki. Aztán odament Maryhez, megragadta
bőrkesztyűt viselő kezét, és egy meghajlás kíséretében csókot
nyomott rá.
 – Elnézésüket kell kérnem a háziállatom neveletlen viselkedése
miatt. – Feddése ellenére úgy tűnt, jól szórakozik. – Remélem, nem
babonás.
Időközben Mary felismerte, hogy a fekete valami nem más, mint
egy holló, amely szabadon mozoghatott a helyiségben.
– Semmi esetre sem – felelte hetyke pillantással. – Ellenkezőleg,
nekem a holló inkább szerencsét hoz.
Marié Louise kényesebbnek bizonyult.
– Kérlek, zárd be a fenevadat a ketrecébe! – kérte az
unokatestvérét, miután köszöntötték egymást.
Rudolf csettintett a nyelvével, és kinyújtotta a karját. A holló
azonnal leereszkedett rá, és ellenállás nélkül hagyta, hogy betegyék
nagy, arany rácsokkal ellátott, kupolaszerű tetőben végződő
ketrecébe. Mary észrevette, hogy a trónörökös a kalitka kis ajtaját
csak behajtotta.
– Le szeretnék venni a hölgyek a kabátjukat? – Rudolf intett a
komornyikjának, aki elvette Marytől és Marié Louisétól a prémes
boákat és a télikabátokat, aztán diszkréten visszavonult. Mindkét
hölgy fent hagyta a kalapját a fején, de a kesztyűiket levették.
Rudolf ekkor a sárga– piros csíkos baldachin alatt lévő
ülőgarnitúrára mutatott. Mary a szőnyegekkel borított kanapén foglalt
helyet, Marié Louise egy zsámolyt választott vele szemben.
A falmélyedésben hirtelen egy ezüstszamovár kezdett sisteregni.
– Megkínálhatom a hölgyeket egy török teával?
Amikor mindketten bólintottak, Rudolf egy kis kannából, ami a
szamovár tetején állt, teletöltötte sötét folyadékkal a három
teáscsészét, amelyek mindegyike egy-egy finoman kidolgozott
sárgaréz fogantyús keretben volt. Megtöltötte a poharakat vízzel a
szamovár csapjából, és egy kis tálcán odavitte a látogatóinak.
– Óvatosan, a tea nagyon forró! Csak a fülüknél fogják meg a
poharakat. Kérnek cukrot?
Odanyújtott a hölgyeknek egy szintén sárgarézből lévő dobozt, és
tett a saját poharába három kanál cukrot.
Mary megkóstolta a teát, és közben majdnem megégette a
nyelvét. A cukor ellenére undorítóan keserűnek találta, de arcizma
sem rándult.
– Mi a helyzet a ménesetekkel Pardubitzban? – kezdett azután
Rudolf egy kis csevegésbe az unokatestvérével, Marié Louisével.
Az idő csak úgy repült, miközben hármasban az elmúlt
versenyszezonról beszélgettek. Marynek, aki a Baltazzi nagybácsik
miatt a lovak és a versenysport terén is meglehetősen jártas volt,
nem esett nehezére lépést tartani a beszélgetéssel.
– És hogyan szándékozik ön, kedves Mary, az idei téli szezont
tölteni?
Maryt elöntötte a forróság, amikor Rudolf fényes barnán irizáló
szeme rászegeződött. Annyira összeszedetten, amennyire az
intenzív pillantás közepette csak lehetséges volt, beszámolt a január
végére tervezett szólófellépéséről mint énekesnő az Agoston– rendi
templomban, valamint a korcsolyázás iránti szeretetéről.
– Eddig az időjárás még viszonylag enyhe volt. De a mai nap
alapot szolgáltat arra a reményre, hogy ez most megfordul –
magyarázta affektálva. – Akkor remélhetőleg nemsokára fagy, és én
újra, könnyedén, mint egy madár, siklani kezdhetek a jégen. Ön nem
szeretné egyszer kipróbálni? – nézett a trónörökösre egy újabb mély
pillantással hosszú, sötét szempillái alól. A férfi figyelme
vakmerőbbé tette.
Rudolf sajnálkozva mosolygott.
– Nagyon szívesen kipróbálnám. Főként egy ilyen bájos
korcsolyázóval
az oldalamon. Kivéve, hogy azt hiszik... – Megállt, aztán kijavította
magát. – Kivéve, hogy a korcsolyázás nem fér össze egy trónörökös
méltóságával.
Egy kis, arany állóóra halkan elkezdte ütni az egész órát.
– Mindenható! Hiszen már tizenkét óra van – ijedt meg Marié
Louise.
Ekkor az unokatestvéréhez fordult. – Rudolf, most haza kell
vinnem Maryt.
Azt ígértem, déli egy óra körül hazaviszem.
Rudolf felállt, de nem azért, hogy elbúcsúzzon, mint amitől Mary
tartott.
– Lassan, lassan, kedves unokatestvérem. Bratfisch az Agoston–
rámpán vár, és visszavisz benneteket a Grand Hotelbe, ahol át
tudtok szállni egy bér– fiákerbe. A Salesianergasse onnan
negyedóra. Gyere egy kicsit velem. Szeretnék megbeszélni veled
valamit. Ön, kedves Mary, bocsásson meg nekünk egy kis időre.
Nézzen addig körül, ha szeretne.
Marynek ezt nem kellett kétszer mondani. Amint Marié Louise és
Rudolf eltűntek egy oldalsó szobában, ő is felállt, és körbement a
mindenféle tárgyakkal telezsúfolt szobában.
Hirtelen két dolog vonta magára bűvös módon a figyelmét Rudolf
íróasztalán.
 – Túlzottan is édes, Marié Louise. Kérlek, mielőbb hozd el nekem
újra!
Marié Louise lebiggyesztette az ajkát.
– Könnyen beszélsz, kedvesem. Mégis mivel magyarázzam meg
Georg-nak az állandó távollétemet Pardubitzból?
Rudolf vigyorgott.
– Á, majdcsak eszedbe jut valami, kedves unokatestvér. Olyan
rafinál– tan, mint amilyen te vagy, biztosan még egyszer félre tudod
vezetni a hitvesedet. És hidd el, nem fogod megbánni!
Marié Louise igyekezett elrejteni diadalittas mosolyát. Erre
biztosan vissza fogok térni, kedves Rudolf. A tervei, úgy tűnt,
csakugyan beváltak.
– Meglátom, mit tehetek – mondta hangosan. – De most nem
kellene tovább megvárakoztatnunk Maryt!
Rudolf bólintott, és előreengedte Marié Louisét vissza, a török
szobába. Aztán meglátta, hogy mit tart Mary éppen a kezében, és
megijedt. Gyorsan odalépett hozzá az íróasztala elé.
– Azt hiszem, ez nem épp egy szívderítő tárgy egy ifjú hölgy
számára. – Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye Marytől a koponyát,
amit a lány ide-oda forgatott.
De meglepetésére Mary, ahelyett, hogy átadta volna neki a
koponyát, tett egy lépést hátrafelé.
– Nem félek a haláltól – mondta eltökélt hangon. – De mondja meg
nekem, felség, honnan van ez a fej?
– Egy jó barátom, szakmáját tekintve anatómus, adta nekem
ajándékba. Ő a halált nem szerencsétlenségnek tartja, hanem az
élet szükségszerű, csodálatos beteljesülésének. .
 Mary visszatette a koponyát, és a mellette lévő, elefántcsont
markolatú revolverért nyúlt.
Aztán ismét kacér pillantással nézett fel Rudolfra.
– Mennyire tartja valószínűnek, hogy az ember egy ilyen
fegyverrel célt téveszt, ha saját maga szeretne gondoskodni élete
ilyetén csodálatos beteljesüléséért?
Rudolf egy pillanatra összezavarodott. Aztán felfogta Mary
szavainak szörnyű jelentését.
– Úgy érti, ha valaki saját magát szeretné megölni?
Mary bólintott. Rudolf megértette a gondolatmenetét.
– Annak a franciának a meghiúsult öngyilkosságára gondol, aki
ellen épp per zajlik? A bécsi lapok hemzsegnek az ügyről szóló
beszámolóktól.
Mary ismét bólintott.
– Igen, hiszen a szerelmével együtt akarta eldobni az életét. Nem
lehettek egymáséi párként, mert a nő házas volt. A férfi először őt
lőtte le, de aztán saját magát elvétette, amikor fejbe akarta lőni
magát.
Rudolf akarata ellenére elnevette magát. Micsoda bámulatos
leány!
– Nos, ha nekem lett volna ezzel dolgom – felelte vontatottan -,
ilyesféle balszerencsére nem került volna sor. Egyetlen lövés a
halántékra abszolút halálos. Egy tükörrel a bal kézben a jobb
halántékomat egyáltalán nem tudnám elvéteni, mint ez a... hogy is
hívják?
– Henry Chambige – vetette közbe Marié Louise. Megvetően
nézett egyikükről a másikukra. – De úgy tűnik számomra, ez nem
megfelelő téma egy finom ifjú hölggyel való beszélgetésre. Most
tényleg mennünk kellene.
Rudolf váratlanul mély sajnálatot érzett, hogy közeleg a Marytől
való búcsú ideje.
– De kérlek, hozd el őt nekem mielőbb újra! – ismételte meg Marié
Louisénak szóló kérését, ezúttal Mary jelenlétében.
– Mondtam már neked, Rudolf, meglátom, mit tehetek. Biztosra
ígérni ma nem tudok.
Rudolf csengetett. Az idős komornyik, Nehammer azonnal
megjelent.
Búcsúzóul Rudolf Mary kezét hosszabban tartotta az övében, mint
ahogy azt illik, és mélyen a szemébe nézett.
Lehet, hogy az a lány lesz a megoldás a problémáimra! Ő készen
állna arra a végén, hogy elkísérjen utolsó utamra? Mizzivel
ellentétben ő, úgy tűnik, nem fél a haláltól. És nyilvánvalóan
szerelmes belém.
Mary arckifejezése megerősítette a sejtését. Mélykék szeméből
Rudolf nagy vágyakozást olvasott ki, ami a búcsú miatt érzett
szomorúsággal keveredett.
Nem is vette a fáradságot, hogy vidáman mosolyogjon.
– Remélem, minél hamarabb viszontlátom önt, felség – mondta
halk, remegő hangon. – Addig naphosszat ön után fogok epekedni.
Rudolf elgondolkodva nézett utána. A kezében a koponyát
forgatta, amit önkéntelenül felvett.
Tényleg Ő lehetne az igazi. Remélhetőleg Marié Louise rövidesen
megtalálja a módját a következő találkozásunknak.
– Mikor tudsz ismét Bécsbe jönni, drága Marié Louise? Nem tudok
tovább nélküle élni – könyörgött Mary könnyekkel a szemében a
Grand Hotelből a Vetsera-palotába vezető úton.
Marié Louise hozott egy döntést. Tulajdonképpen ezt a témát
egyáltalán nem akarta ma szóba hozni. De addig kell a vasat ütni,
amíg meleg.
Mélyet sóhajtott.
– Ezt sajnos nem tudom megmondani neked, kedvesem. Még van
előbb egy nagyon kényes ügy, amit meg kell oldanom.
– Miféle Úgy az?
Marié Louise lefelé pillantott, az ölére.
– Sürgősen szükségem van huszonötezer forintra, és nem tudom,
honnan szerezzem meg. – Csüggedtnek hangzott, ami nem esett
nehezére, mivel ez megfelelt a kedélyállapotának ebben az ügyben.
– Ezt az összeget egy kis idővel ezelőtt vettem kölcsön
kényszerhelyzetben. Most a hitelezőm azzal fenyeget, hogy a
férjemhez, Georghoz fordul, ha nem tudom hamarosan törleszteni a
tartozást. És ezért Georg az egész szezon alatt nem engedi már,
hogy Bécsbe utazzam, hanem bezár Pardubitzban.
Mary összerándult mellette, ezért felemelte a fejét.
– Vagy tudsz tanácsolni valamit, Mary?
– Miért nem kéred meg Rudolfot arra, hogy segítsen ki? Hiszen
most egy nagy szívességgel tartozik neked.
Marié Louise fájdalmat tettetve elhúzta az ajkát.
– Ezt nem merem, kedves Mary. Már túl sokszor segített ki a
slamasztikából. .
– Akkor én fogom kérni tőle a pénzt neked – mondta Mary
határozottan. – Azt hiszem, nekem nem fogja visszautasítani.
 Café Prinzess a Grabenen
1888. november 10.

A M És A egymás mögött beléptek a Café

Prinzessbe, ott még a szokásos délutáni nagyüzem zajlott. Fél négy
körül járt. Minden márványasztal és mindkét szeparé foglalt volt.
Sophie, aki éppen a torták felszeletelésében segédkezett, nagyon
remélte, hogy Mary látogatása nem neki szól. A barátnők az október
végi práterbeli sétakocsikázás óta, amikor Mary először találkozott
Rudolffal, nem látták egymást. Ezért Sophie azt sem tudta, hogy
Larisch grófnő valóban elvitte-e Maryt november 5-én Rudolfhoz a
Hofburgba.
A beszélgetés a Práterben lévő vendéglőben, ahová Mary a
trónörökössel való találkozása után meghívta, még mindig
kifejezetten rossz emlék volt számára. Sem Mary Vetsera, sem
Marié Louise Larisch nem vették figyelembe a figyelmeztetéseit,
hogy az ilyen találkozásokat ne ismételjék meg a trónörökössel.
Mary elvakult szerelmi rajongásánál Sophie még jobban
bosszankodott a grófnő miatt.
– Mégis mit kellene tennem, ha felséges unokatestvérem ilyen
szívességre kér? – érvelt álszent módon. – Ha eltékozlom a kegyeit,
az számomra csak hátrányokkal járhat. Elfelejted, kedves Fifi, hogy
én korántsem születtem aranykanállal a számban – emlékeztette az
arisztokrácia szemszögéből kétes származására. – Ezenkívül
mindvégig velük maradok, amikor Rudolf és Mary beszélgetnek –
 próbálta eloszlatni Sophie aggályait. – Tehát semmilyen illetlenség
nem történhet kettejük között.
– De mit szólna mindehhez Mary anyja, Helene, ha tudna róla? –
kérdezte Sophie provokatívan.
Mary ijedten nagy lélegzetet vett.
Azonnal könnyek szöktek a szemébe.
– A Dunának megyek, ha csak egy árva szót is elárulsz neki –
fenyegette meg Sophie-t remegő hangon. Aztán könyörögve tette a
karjára kezét. – Hidd el, Fifi, meg fogom találni a módját, még ha
mama a takarítókamrába zár is be. A lelkedre akarnád venni korai
halálomat?
Tehetetlen düh kerítette hatalmába Sophie-t. Egyrészt úgy érezte,
zsarolják, másrészt rendkívüli módon aggódott a barátnője iránt,
akinek a fenyegetését teljesen komolyan vette.
– Ne dramatizáljátok ilyen módon a helyzetet, kedveseim –
nyugtatta őket Larisch grófnő. – A november 5-ei találkozón
Rudolfnál Mary mellett maradok, mint ahogy már mondtam. Ily
módon Mary látogatása a Hofburgban nem fog különbözni attól, mint
ha egy társaságban találkoztak volna valamelyik fogadónapon.
Csak annyiban, hogy a találkozót titokban tartjátok, és mindketten
hazudtok Mary anyjának, akarta közbevetni Sophie, de aztán
magában tartotta megjegyzését Mary könyörgő és Marié Louise
hidegen számító tekintete láttán.
– Hát jó – adta be a derekát akarata ellenére. – Akkor hallgatok
mindarról, ami történt, és ami még történni fog. De nem helyeslem.
Azóta Sophie nem hallott semmit Maryről, és nem is kereste vele a
kapcsolatot. Inkább nem is akart képben lenni arról, hogy a Rudolf
és Mary közti kapcsolat hogyan alakult tovább.
 Ebben kapóra jött, hogy a nagybátyja, Stephan megjelent a
Werdenfels-palotában, hogy személyesen kérdezze meg, Sophie
nem tudna-e néha a segítségére lenni a Café Prinzessben.
– Abból indulok ki, hogy Ida, a korábbi jobbkezem, itt
nélkülözhetetlen. De most rögtön három munkaerő is hiányzik a
Café Prinzessben. Egy lány leforrázta a kezét forró vízzel, amikor
teát– akart felönteni. Még legalább három hétig nem fog tudni
dolgozni. A Leni, akit mindig agyondicsérek, rossz fickóval kezdett ki,
és most másállapotban van. Ki kellett fizetnem, és sajnos el is kellett
bocsátanom őt. Szép pénzt kapott útravalóul – egészítette ki Danzer,
amikor észrevette Sophie döbbent pillantását. – De nem tarthatom
meg őt, ha deréktájt egyre teltebb lesz. Még ha házas is lenne, akkor
sem foglalkoztathatnám őt tovább. Sophie szomorúan bólintott. Egy
várandós felszolgálólány, főleg házasságlevél nélkül, az aláásta
volna a Café Prinzess jó hírnevét, ezért nem volt vállalható.
– Szerencsére találtam két új lányt. De a Hedvig most egy súlyos
mell; kasi huruttal ágynak esett, és nem tudom betanítani. Nemhogy
felügyelni, ha mással vagyok elfoglalva.
Hedvig Ida utódja volt, aki sok évig dolgozott Danzer
kávéházában, és : most házvezetőnő volt a Werdenfels-palotában.
– De hát betanítani én sem tudom a lányokat – vetette közbe
Sophie. 1-én magam is eddig csak segítettem a tortaszeletelésben
és az eladásban.
Danzer kissé türelmetlenül bólintott.
– A betanítást át tudja venni a Resi. De neked kellene felügyelni,
ha én nem állok rendelkezésre.
Sophie ezt egyszerre érezte hízelgőnek is, ugyanakkor félt is.
 – Igen, ha a mama megengedi. – Vetett egy pillantást Henriettére,
aki eddig hallgatott.
Az anyja az ajkát harapdálta.
– A mostohaapádnak egyáltalán nem tetszene – gondolkodott
hangosan. – Másrészt aligha tudná meg, amíg Kairóban tartózkodik.
Csak karácsonyra jön vissza Bécsbe. És annyira sokat
köszönhetünk neked, Stephan – mosolygott rá melegen a bátyjára. –
Tehát Fifi segítsen neked, ha szeretne. Végül is tizennyolc évesen
már majdnem felnőtt.
Sophie nagyon hízelgőnek érezte mindezt.
– Igen, ha mindketten megbíztok bennem, akkor szívesen
kisegítek, amíg Hedvig újra egészséges nem lesz.
Mivel a nagybátyja ezen a délutánon egy fontos szállítót várt,
Sophie a mai napon másodszor is belebújt a magas nyakú, szigorú
szabású fekete ruhába, amelyet a felügyelőnő visel a Café
Prinzessben, hogy megkülönböztesse magát az egyszerű
felszolgálónőktől és eladónőktől. Finom gyapjúszövetből varrták, és
a mellrészén paszományos, világosszürke betét, fehér mandzsetta
és finom fehér len állógallér ékesítette, aminek a szegélye alatt egy
ezüstbross díszelgett. Egykor Annerl Danzeré, a nagybátyja elhunyt
feleségéé volt. A telt Hedvig ruhái Sophie-ra túl bővek voltak.
A felszolgálólányokkal ellentétben Sophie nem viselt főkötőt, és
levette csipkeberakásos fehér félkötényét, amint belépett a
kávézóhelyiségbe. Most is kikötötte a kötény szalagjait, de
kellemetlen érzései támadtak, miközben üdvözölte a barátnőjét.
– Szia, Fifi! Milyen jó, hogy itt talállak – köszöntötte Mary, és ezzel
rögtön tisztázta, hogy miatta érkezett. – Már ellátogattam a
Werdenfels-palotába, és ott megtudtam, hogy ma a Café
Prinzessben kisegítesz.
Kíváncsian méregette Sophie ruhaviseletét.
– Nem aggódsz amiatt, hogy felismernek, miközben itt dolgozol,
és pletykálni fognak rólad? Végül is grófkisasszony vagy! – mondta
kertelés nélkül.
Sophie durcásan elhúzta a száját.
– És akkor mi van? A kávéház tulajdonosa a nagybátyám! Ugyan
nincs nemesi rangja, de egy jószívű férfi, akinek az anyám, Milli és
én sokat köszönhetünk. Olyasvalakivel, akit zavar, hogy hébe-hóba
kisegítek itt, ha Stephan bácsi megkér rá, úgysem szeretnék
szorosabb kapcsolatba kerülni.
Meglepetésére Marynek felragyogott az egész arca.
– Hisz tudtam én! Rokon lelkek vagyunk! – suttogta. – Engem sem
izgat az emberek véleménye.
Miközben Sophie azon töprengett, hogyan utalhatna rá
tapintatosan, hogy kettejük hozzáállása teljesen különböző okokra
vezethető vissza, rögtön több asztalnál is felálltak a vendégek, és
elhagyták a Café Prinzesst, miután a pénztárnál kiegyenlítették a
számlájukat.
Ugyanekkor egy három személyből álló csoport lépett be a
vendégtérbe. Az egyetlen férfi közülük, aki illő módon egy
világosszürke, szőrmével szegélyezett hosszú kabátot és cilindert
viselt, a jobb kezével egy ezüstgombos botra támaszkodott, pedig
Sophie legfeljebb negyvenévesnek saccolta.
A másik kezében egy bőröndöt tartott. A kíséretében két
különböző korú hölgy tartózkodott. .
 – Ez von Sterenberg gróf új családja – suttogta Mary Sophie-nak.
– Feleségül vette az idősebb hölgyet, akinek a fiát örökbe fogadta. A
fiatalabb hölgy ennek a fiúnak a felesége. Mindegyikük polgári
származású, ráadásul Németországból – tette hozzá
jelentőségteljesen. – Az idős gróf korábban az arisztokráciához
tartozott, és most elveszítette az udvarképességét.
Ez volt az ára a császár engedélyének, hogy nőül vehesse
mostani feleségét, ? és adoptálhassa a fiát.
– Aha! – Sophie erről az ügyről még soha nem is hallott. Mint
mindig, Mary a bécsi pletykákról tájékozottabb volt, mint ő.
Megdöbbenésére ekkor a nagybátyja sietett elő az irodájából, ami
a kávéház hátsó részén volt, és egyenesen a sétapálcás úrhoz
ment. A két férfi egyenlőként, kézfogással üdvözölte egymást. Talán
ő volt a fontos beszállító, akivel a nagybátyja ma beszélni akart?
– A gróf fia folytat valamilyen kereskedelmi tevékenységet? –
kérdezte Maryt meglepetten.
– Ő jól informáltan mosolygott.
– Ha jól tudom, igen. Van egy messze, a Német Császárság
határain túl ismert borkereskedése.
Sophie fejében világosság gyúlt. Mióta a nagybátyja követte a
tanácsát, és hideg csemegéket is kínált a kávéházában, ezek
tökéletesítéséhez szüksége í volt megfelelő, kiváló minőségű
borokra is. Felületesen emlékezett Miguel von Braganza egy
megjegyzésére a bécsi Künstlerhausban rendezett jubileumi kiállítás
után. Akkor dicsérte a kitűnő rizlinget, amelyet a falatkákhoz
szolgáltak fel.
Ekkor Danzer a két hölgyet az egyik szabad és időközben újonnan
meg
 terített asztalhoz vezette, és intett az egyik felszolgálólánynak.
Aztán oda
ment Sophie-hoz.
– Kérlek, figyelj arra, hogy a von Sterenberg hölgyek semmiben ne
szenvedjenek hiányt, Fifi. Ezalatt az irodámban leszek von
Sterenberg úrral, és lehetőség szerint ne zavarjon senki.
– Gerban úr, engedelmével – javította ki a borkereskedő. – Még
nem viselhetem a címet, Danzer úr, és polgári üzletember vagyok,
mint ahogyan ön is.
– Tehát ma egyáltalán nem lesz időd, hogy csevegj velem? – Mary
nagyon csalódottnak látszott. – Külön azért jöttem ide egy
bérfiákeren, hogy bizalmasan beszéljek veled.
Éppen ebben a pillanatban vált szabaddá az egyik a két szeparé
közül. Sophie sóhajtott.
– Akkor menjünk be gyorsan, Mary. De legfeljebb egy
negyedórácskára. A nagybátyám megbízott engem a felügyelettel,
amíg elfoglalt. Nem akarok csalódást okozni neki.
Miközben egy felszolgálólány leszedte a piszkos edényt a
szeparéban, Mary rövid vitába bonyolódott Mohr kisasszonnyal, aki
ezután sértett ábrázattal elhagyta a kávéházat.
– Azt mondtam neki, hogy menjen el egy kicsit sétálni, és fél óra
múlva jöjjön értem – magyarázta Sophie-nak. – Gyűlölöm, amikor
kémkedik utánam.
Aztán mindketten helyet foglaltak a szeparéban, egymással
szemben. Sophie úgy ült, hogy legalább egy részét átláthassa a
kávéháznak. Mary forró csokoládét választott tejszínhabbal, ő maga
mandulás melanzsot.
– Tehát, miről akarsz ilyen sürgősen beszélni velem? – kezdte.
 Mary egy lapos tárgyat vett elő bőr kézitáskájából, és Sophie-nak
nyújtotta. Egy fotográfia volt az, róla és Marié Louise Larischról.
– A képet az Adélé műteremben készíttettük el – mondta fojtott
hangon, ahelyett, hogy Sophie kérdését megválaszolta volna. –
Fordítsd csak meg!
Emlékül 1888. november 5-ére. Akkor voltam nála először! –
erősítette meg a kézzel írott felirat Sophie aggodalmait, amikor Mary
kommentárját elolvasta, aki csak ennyit tett hozzá:
– Ezt neked ajándékozom, Fifi. Ágnes is kapott egyet! És ő
természetesen szintén! Rögtön azzal a levéllel küldtem el neki,
amiben pénzt kértem tőle Marié Louisének.
Sophie-nak zúgott a feje. Felemelte a kezét.
– Ne szaladjunk ennyire előre, kedves Mary! – fékezte barátnője
lelkesedését. – Mi is történt pontosan? Meséld el, kérlek, szép
sorjában! Tényleg voltál nála a grófnővel? – Kerülte, hogy a kávéház
nyilvánosságában Rudolfot nevén nevezze.
Mary csillogó szemmel bólintott. Röviden elmesélte Sophie-nak,
hogy zajlott a látogatása a Hofburgban.
Aztán elsötétült az arca.
– Azóta sajnos nem láttam őt viszont. Találkozni akartam vele,
hogy Marié Louise kérését személyesen vezessem elő, de
sajnálatos módon nem volt ideje.
Sophie rosszat sejtett.
– Miféle kérés volt ez, Mary?
Mary még közelebb hajolt az asztal felett. A ruháját ékesítő
szegélydíszek
veszélyesen közel kerültek a csokoládéja tejszínhabjához.
 – Marié Louisének szüksége volt huszonötezer forintra – suttogta.
– Megkértem Rudolfot, hogy adja oda neki ezt az összeget, mert
kellemetlenül szorult helyzetbe került.
– Huszonötezer forintot? – ismételte meg Sophie döbbenten. – És
csak úgy minden további nélkül odaadta ezt neked?
– A pénzt már másnap átvitette a komornyikjával. – Mary az alsó
ajkát rágcsálta. – De félek, rám ezért egy kicsit megharagudott –
tette hozzá tétovázva. – Mindenesetre csak egészen röviden
válaszolt nekem.
Sophie mély lélegzetet vett.
– Pontosan erre gondoltam én is! – Lehalkította a hangját, amikor
Mary egy ujját az ajkára tette. – Hisz ez volt a Larisch szándéka.
Pénzt követel tőletek a közvetítői szolgálataiért! Azt mindenesetre
nem feltételeztem, hogy । már most ennyire elszemtelenedett...
– Hallgass! – sziszegte Mary most már mérges arckifejezéssel. –
Marié Louise segített nekem! A legnagyobb hálára kötelez! Nélküle
soha nem is-, mertem volna meg Rudolfot, és nem is láthatnám
viszont soha! Méltányos volt, hogy én is tettem egy kis szívességet
Marié Louisének.
. – Te huszonötezer forintot egy kis szívességnek tartasz? –
Sophie képtelen volt felfogni.
– Nos, igen. – Mary hirtelen elbátortalanodott. -én magam sajnos
nem tudtam nekiadni a pénzt. Még akkor sem, ha egy levélben ezt
állítottam neki.
– Tessék? Hisz ez egyre rosszabb lesz! Azt írtad Marié Louisének,
hogy tőled van az a pénz? Mégis honnan lett volna neked?
– Tőlem és Hannától – ismerte be Mary.
– És mi értelme lenne egy ilyen hiteltelen levélnek?
 – Amikor Marié Louise tegnapelőtt elhozta a pénzt, azt mondta,
ennek a levélnek, ha netán történik valami, azt a látszatot kell
keltenie, hogy ő egyáltalán nem tud róla, hogy Rudolf volt az, aki a
pénzt adta.
– Á! – Hirtelen Sophie teljesen tehetetlennek érezte magát. – A
Larisch tehát már meg is kapta a pénzt.
– Ennek ellenére mégsem maradhatott Bécsben – nyafogta Mary.
– És most Rudolfot talán napokig, sőt hetekig nem láthatom majd.
Szerencsére! Akkor hátha mégis észhez térsz, volt már épp
Sophie nyelvén, de Mary tovább fecsegett:
– Belepusztulok az utána való vágyakozásba. Amióta láttam őt és
beszéltem vele, az iránta érzett szerelmem csak még hatalmasabb
lett. Éjjel-nappal azon töprengek, hogyan láthatnám, de ez lehetetlen
Marié nélkül. Hacsak... – ragadta meg Sophie kezét. – Hacsak te
nem vagy hajlandó segíteni nekem. Ez az oka, amiért ma idejöttem.
Hogy egy nagy szívességet kérjek tőled.
Ebben a pillanatban a kávézóból darabokra törő porcelán hangja
hallatszott, egy halk sikkantás, és ez megkímélte Sophie-t, hogy
válaszolnia kelljen Mary tervére.
– Most bocsáss meg, kérlek! Utána kell néznem, mi történik
odakint – ugrott fel.
Amikor kilépett a szeparé pálmafákkal szegélyezett kijáratán,
meglátta, mi történt. Franzi, az egyik felszolgálólány, sóbálvánnyá
meredve állt a von Sterenberg hölgyek asztala előtt. A csillogó,
bronzszínű parkettán egy széttört csésze és egy csészealátét
hevert. A két hölgy közül a fiatalabbik felugrott. Burgundi vörös
bársonyruhája szegélye felett egy sötét, fehér tejhabbal pettyezett
folt terjedt szét.
 Egy melanzs, futott át Sophie fején, amikor sietve az asztalhoz
közeledett. Franzi leejtette a csészét. Az ifjabb von Sterenberg
asszony délutáni ruhájának kellős közepére!
Amikor odaért, Franzi magához tért bénultságából. Egy pillantást
vetett Sophie-ra, és önkéntelenül az arca elé kapta a kezét, mintha
egy ütéstől akarna védekezni.
Ugyan Sophie-nak semmi ilyen szándéka nem volt, az
összepiszkolt ruhájú hölgy azonnal közbelépett.
– Ugye nem akarja bántani a lányt? – kérdezte élesen. – Ilyen
balszerencse bárkivel megeshet egyszer.
A szeme, aminek ugyanolyan sötétkék színe volt, mint Maryének,
szikrákat szórt. A haja is olyan volt, mint Maryé. Sötétbarna és
nagyon dús.
– Nem, nem! Természetesen nem! nyugtatta meg Sophie a
zaklatott nőt. A szeme sarkából meglepetten vette észre, hogy a várt
felháborodás helyett az idősebb hölgy szája szegletében finom
mosoly játszik. – Mindenesetre bocsánatot kérek a mi Franzink
nevében, kegyelmes asszonyom. Csak tizenöt éves, és épp most
kezdett nálunk.

Az összepiszkolt ruhájú hölgy arca ellágyult, mint Sophie

megkönnyebbülten megállapította.
– Ez magától értetődik! Ahogy már mondtam, ilyen balszerencse
bárkivel előfordulhat.
– Bekísérhetem a nagyságos asszonyt a mosdóba, és segíthetek
rendbe tenni a ruháját? A tisztítás díját természetesen a Café
Prinzess fizeti.
Időközben a idősebb felszolgálólány is odajött.
 – Resi! – utasította Sophie. – Kérlek, gondoskodj róla, hogy
feltöröljenek, és újra megterítsék az asztalt. És érdeklődd meg, hogy
a hölgyek szeretnének-e még rendelni valamit. Természetesen a ház
kontójára – tette hozzá.
Amikor Sophie von Sterenberg asszonnyal belépett a női
mosdóba, az szerencsére üres volt.
– Megkérdezhetem, hogy a nagyságos asszony le szeretné-e
venni a szoknyáját? Akkor könnyebben ki tudom mosni.
A hölgy a fejét csóválta.
– Szólítson csak egyszerűen a nevemen! – javasolta. – A nevem
Iréné Gerban.
– Rendben, nagyságos Gerban asszony.
Ugyan már a férje is az kérte, hogy a polgári nevén szólítsák,
Sophie ajkára nehezen jöttek a szavak. A bécsi társasági életben a
hölgyek rendszerint ragaszkodtak a nemesi címükhöz, főleg, ha
jogosan még egyáltalán nem is használhatták.
– Csak Gerban asszony – javította ki a borkereskedő felesége. –
Ez teljesen megfelel.
Aztán maga hajolt az egyik finom, delfti fajanszból készült
mosdókagyló fölé, amit az új divat szerinti toalettekhez illően csak
néhány hónappal ezelőtt szereltek fel. A fehér alapszínű porcelánt
csupa kékkel festett falusi jelenet díszítette, amelyek főként
különböző szélmalmokat ábrázoltak. A falicsempék is hasonló
stílusúak voltak.
Sophie az egyik rézkeretes tükörből figyelte Gerban asszonyt.
Erősen megnyitotta a vízcsapot, mindkét kezével megragadta a
szoknyája szegélyét, megdörzsölte a vízsugár alatt, és aztán
gyakorlott mozdulatokkal kicsavarta.
 Végül kisimította az ezáltal keletkezett gyűrődéseket, és még az
egyik lenvászon törülközőt is rányomta a nedves bársonyra.
– Így már rendben lesz – mondta Sophie-nak, aki még mindig a
hölgy egyszerű természetét csodálta. – Szerencsére az asztalunk
közvetlenül az egyik kályha mellett van. Ott az anyag meg tud
száradni egy kicsit, mielőtt hazaindulunk. És most már ne vágjon
tovább ilyen arcot. Hisz egyáltalán nem történt semmi különös –
bátorította Sophie-t, aki számára az egész Úgy továbbra is
szörnyen kínos volt. – Nemrég egyszer én is leöntöttem kávéval egy
hölgy selyemruháját. Borzasztóan felizgatta magát rajta. Pedig nem
halt meg miatta senki. Sajnálatos módon – tette hozzá hamiskás
mosollyal. – Ezért a mai napig újra meg újra el kell viselnem őt, ha
az apósomnál vagyunk látogatóban Bécsben.
Már alkonyodott, amikor Sophie Gerban asszonnyal visszatért a
vendégtérbe. Bepillantott a szeparéba, és látta, hogy Mary
időközben elhagyta a Café Prinzesst.
Sophie saját maga előtt is szégyellte, de megkönnyebbülést érzett
emiatt. Ki tudja, miféle szívességet akart kérni tőlem.

Török szoba a bécsi Hofburgban

1888. november 15.

– Uraim! Megkínálhatom önöket még egy kis konyakkal? Vagy jégbe

hűtött pezsgővel? Vagy a kettő keverékével?
– A kettő keverékével? – reagált Richard és Moritz Szeps, a
Neues Wiener Tagblatt kiadója, megrökönyödve, szinte egyszerre.
 Rudolf elvigyorodott.
– Ne ítélkezzenek felette, uraim, amíg nem kóstolták. Az ital
csodálatos élénkítő a munkával töltött hosszú éjszakákra. ,
A harmadik jelen lévő látogató is hozzászólt:
– Ebből szabad arra következtetni, hogy az ilyen hosszú,
munkával töltött éjszakák a szokásává váltak? Eduard Suess
professzor volt az, a bécsi egyetem rektora és ismert liberális
politikus.
– Nos, igen. Sajnos gyakran nem marad más választásom – tárta
szét Rudolf a karját, beletörődve a sorsába. – A gyalogság
főfelügyelője és a monarchia képviselőjeként vállalt számos
feladatomhoz hozzájött az új hadtörténeti múzeum kuratóriumának
vezetése és még az erélyes tiltakozás is ezek ellen a rettenetes
antiszemiták ellen. Így gyakran csak három, legfeljebb Őt óra alvásra
marad lehetőségem éjszakánként.
– És egy ilyen ital ébren tartja? – kérdezte Suess kétkedőén.
Rudolf mosolygott.
– Meg szeretné egyszer kóstolni?
– Nem, nem! Semmi esetre sem! – Suess védekezőn felemelte a
kezét. – Inkább még egy pohárka tiszta konyak mellett maradok.
– Még valaki? – pillantott körbe Rudolf. Richard és Szeps a fejüket
csóválták.
– Én egy pohár vizet szeretnék – mondta Richard.
Rudolf csengetett öreg komornyikjának, Cári Nehammernek, aki
felszolgálta a kért italokat. Ezalatt Richard eltöprengett Rudolf utolsó
mondatain. Végül a professzor kimondta, amit ő maga is gondolt:
– Nos, három, legfeljebb Őt óra alvás túl kevésnek tűnik
számomra egy élete virágában lévő férfinak. Sőt, kissé sápadtnak is
látszik, ha megengedi nekem ezt a megjegyzést.
Ez még rendkívül udvarias megfogalmazás is, gondolta Richard.
Rudolf minden nappal, ami eltelt, egyre inkább a saját árnyékává
vált. Az utóbbi időben rossz testi állapotával ellentétben mégis
egyfajta vidámság uralkodott el rajta.
– Tehát, mi a véleménye erről a dr. Kari Luegerről? – terelte el a
szót saját magáról. – Ő az új csillag az antiszemiták egén?
– Hát, mindenesetre jóval nagyobb a karizmája, mint Georg von
Schönerer lovagnak, Ő tudja, hogyan nyerheti meg a tömeget a saját
maga számára, míg Schönerer csak a megrögzött fanatikusok
körében talál nagyobb visszhangra – válaszolt Moritz Szeps elsőként
Rudolf kérdésére.
– És Lueger a keresztényszocialisták táborát szimbolizálja –
egészítette ki Suess professzor leplezetlen gúnnyal. – Elbújik a
klerikálisok és konzervatív katolicizmusuk mögött, miközben
Schönerer teljes mértékben Vatikán-ellenes. Ez megkönnyíti a
nyárspolgár számára, hogy Lueger pártját közel érezze magához,
mivel ő tisztán tudja tartani keresztényi lelkiismeretét.
– Természetesen. Fő, hogy urunkat, istenünket fügefalevélként
használhatjuk bármilyen perverzitásra! Vagy jobban mondva, a pápa
tévedhetetlen szavát, aki a legfőbb szolgálója ezen a földön.
Rudolfnak ez a megjegyzése, amelyből egy leheletnyi keserűséget
is ki lehetett hallani – mint az utóbbi időben ez gyakran előfordult -, a
trónörökösnek arra a csalódottságára volt visszavezethető, hogy a
hivatalban lévő XIII. Leo pápa még mindig nem válaszolt a
kérvényére a Stefániától való válását illetően.
– A nyelvhasználatuk vulgaritásában azonban Schönerer és
Lueger semmiben nem maradnak el egymástól – vetette közbe
Richard.
– Ez valószínűleg így van – értett egyet Rudolf. Lebiggyesztette a
száját. – Lueger azon fáradozik, hogy Kari Vogelsang nyomdokaiba
lépjen, aki a keresztényszocialista mozgalom szellemi alapítója, amit
nyilvánvalóan meg akar örökölni. És minek nevezett engem
nemrégiben ez a Vogelsang? A nagyzsidóság csatlósának!
Vigyorogva nézett egyikükről a másikukra. Ahelyett, hogy dühvel
vagy csüggedtséggel reagált volna az ilyen szitkozódásokra – mint
korábban -, ma inkább úgy tűnt, mintha szórakoztatná.
– Nos, mint a tiszteletre méltó bécsi egyetemünk
„elzsidósodásának” okozója, amivel Kari Lueger nemrégiben
megvádolt engem, ezzel a sértéssel tehát egy felettébb előkelő
társasághoz tartozom – csatlakozott Rudolfhoz Suess ugyanabban a
hangnemben.
Richard tudta, hogy Suess professzort félig zsidónak tartják, de
arról fogalma sem volt, hogy ez csak egy antiszemita uszítás
terméke, vagy megfelel a valóságnak.
– Nos, úgy vélem, Schönerer szennylapjában, amelyet minden
jóravaló német szégyenére ráadásul Hamisítatlan Német Szavaknak
nevez, messze felülmúlja az elvbarátait, Luegert és Vogelsangot –
felelte határozottan Szeps. Belenyúlt a sok használattól elkopott bőr
aktatáskájába. – Felolvasok egy részt a legújabb lapszámból,
amelyben Schönerer Heinrich Heinéről ír.
Megigazította keret nélküli szemüvegét, és szónokolni kezdett,
mint a színházban.
– „Másrészt azonban Heinrich Heinéről el kell mondani, hogy a
művei egy méltánytalanul felmagasztalt, mérget kipárolgó
mocsárhoz hasonlatosak, amelyben a legvisszataszítóbb
teremtmények nagy számban megtalál– : hatók.” Miféle őrült
költészet van ennek a középszerű Schönerernek a szavaiban? –
gúnyolódott, majd aztán tovább folytatta: – És még az áll itt.
„Távolítsuk el ezt a szégyenfoltot irodalmunk ragyogó égboltjáról,
mely hála istennek zsidók nélkül is létezhet.”
– Mi lesz akkor most Heinrich Heine tervezett emlékművéből
Düsseldorfiban? – jutott eszébe Richardnak Schönerer rágalmazó
cikkének az apropója. – Azt mondják, a császárné nagy összeget
adományozott a felállítására.
Ez alatt a találkozó alatt először sötétedett el Rudolf arca.
– Abszolút nem lesz belőle semmi – válaszolta nyersen. – Ez
a kretén II. Vilmos, aki maga is egy undorító antiszemita, meg fogja
tiltani.
– Nem építik fel az emlékművet? – kérdezett vissza Suess
döbbenten.
Rudolf nagyot sóhajtott, és mérgesen rázta a fejét. Mielőtt
válaszolt, nagyot szippantott a cigarettájából. Mint rendszerint, ez
alatt a találkozó alatt is szinte megszakítás nélkül dohányzott.
– Reuss herceg, a bécsi német nagykövet célzott rá Kálnoky
külügyminiszternek, hogy II. Vilmos meg fogja tiltani az építését.
– Mi mást vártatok ettől a felfuvalkodott együgyűtől? – törte meg
Rudolf a szavait követő döbbent csendet az asztal körül. –
Egyvalami jó azonban egész biztosan van benne. Ebben az ügyben
teljesen egyetértek az anyámmal, Sissivel. Ezáltal közelebb kerülünk
egymáshoz, mint ahogy már évek óta voltunk – ismerte be nyíltan. –
Á, ezt majdnem elfelejtettem, kedves Moritz – fordult ezután zsidó
barátjához. – Ugye te decemberben Párizsba utazol?
Amikor Moritz igennel felelt, Rudolf jókedvűen folytatta:
 – Ott árulják Heine számos kézzel írott levelét. Meg akartalak
kérni, hogy vásárolj meg annyit, amennyit csak tudsz. Az anyámnak
akarom ajándékozni karácsonyra. Hogy egy kis vigaszt nyújtson
számára a kedvenc költője betiltott emlékműve helyett.
Büszkén nézett egyik vendégéről a másikra. A szeme élénkbarnán
csillogott. Mint egy kisfiú, szaladt át Richard fején. Ha az anyja
olyannyira áhított szeretetéröl van szó, mintha ismét egy ijedt
hétéves lenne, akit a császárné a szadista nevelője karmaiból
mentett ki.
Az utóbbi időben egyszerűen nem tudott eligazodni Rudolfon.
Egyrészt örült neki, hogy megint gyakrabban látja jókedvűnek.
Másrészt volt ennek valami kellemetlen mellékzöngéje, amit Richard
ugyan érzett, de nem tudta pontosabban meghatározni.
Ebben a pillanatban azonban a megkönnyebbülés uralkodott el
rajta, különösen ebben a kellemes társaságban, melyet a trónörökös
Schönerer, Lueger és más antiszemiták ellen tüntetőleg hívott össze.
Ezzel Eduard Suess professzort, akit Kari Lueger legélesebben
támadott, a bécsi nyilvánosság előtt támogatni akarta. Moritz Szeps
be fog számolni erről a Hofburg-beli összejövetelről a Neues Wiener
Tagblattban.
Talán mégiscsak alaptalanok az aggodalmaim, próbálta Richard
nyugtatgatni saját magát. Mert arra nem látott lehetőséget, hogy
Rudolfot megvédje saját magától. Ez Rudolf szeretőjének, Mizzi
Casparnak sem sikerült az utóbbi hónapokban. Miután Rudolf
állandóan zaklatta a közös öngyilkosságra vonatkozó kérésével,
Mizzi végül egy egészen rendkívüli eszközhöz folyamodott
elkeseredésében, amint Richardnak mindössze néhány nappal
ezelőtt elárulta.
 Októberben a rendőrkapitányhoz, Franz von Krausshoz fordult,
hogy kétségbeesésében a támogatását kérje. Még azt is elérte, hogy
a nagy hatalmú báró színe elé jusson, ami kétes társadalmi
helyzetét tekintve már önmagában elég szokatlan volt.
Von Krauss ugyan mindenféle megjegyzés nélkül meghallgatta
Mizzi aggodalmait Rudolf lelki stabilitása és a meglátása szerint
egyre erősödő öngyilkossági kockázat miatt, de aztán határozottan
megtagadta, hogy támogassa a kérését. Nem volt hajlandó arra,
hogy a titkos ügynökei fokozott figyelmet szenteljenek a
trónörökösnek, vagy hogy a császárt értesítse Rudolf öngyilkossági
szándékáról.
Richardot egymásnak ellentmondó érzelmek feszítették, amikor
Mizzi a Kraussnál tett látogatásáról mesélt. Egyrészt elképedt a lány
kezdeményezésén és azon, hogy ez visszafordíthatatlan károkat
okozott Rudolf hírnevének. Krauss báró biztosan beszámolt a
felettesének, a trónörökös deklarált ellenségének, Eduard von Taaffe
miniszterelnöknek Mizzi látogatásáról.
Másrészt maga Richard is csalódott volt Mizzi hiábavaló
fáradozásai miatt, mivel ő szintén nagyon aggódott Rudolf testi és
lelki egészsége miatt.

Most a fejét törte a trónörökös természetellenesnek tűnő jókedvén,

de nem jutott semmire.
Talán valóban ahhoz van köze, hogy Rudolféi az anyja évtizedek
óta újra közelebb kerültek egymáshoz, töprengett. Főként, hogy azt
beszélik, a legkisebb, kedvenc lányát, Mária Valériát hamarosan
eljegyzik. Talán így újra nagyobb helyet szán majd Sissi Rudolf
számára a szívében.
 – Richard! Te nyitott szemmel álmodsz? – riasztotta fel Rudolf a
gondolataiból. '
– Nem, nem – habogott. – Csak egy pillanatra elgondolkoztam.
Miről is van szó?
– Meg akartalak kérdezni mindannyiótokat, hogy akartok-e
maradni vacsorára. Rendelhetnék valamit a császári konyháról.
Éppen ebben a pillanatban lépett be a szobába Nehammer egy
ezüsttálcával a kezében. Egy távirat volt rajta. Rudolf feltépte, és
összevonta a szemöldökét.
– Alighogy kimondtam a meghívást, már vissza is kell vonnom –
mondta lényegre törően. – Épp most kaptam a hírt, hogy a
nagyapám, Miksa meghalt Bajorországban. Még ha az anyám és ő
az utóbbi években nem is álltak közel egymáshoz, most
haladéktalanul fel kell keresnem őt.

Török szoba a bécsi Hofburgban

1888. november 15., röviddel éjfél előtt

Drága Mary kisasszony!

Már tíz hosszú nap is eltelt azóta, hogy legutóbb láttuk egymást és
beszéltünk. És közös nagyapánk hirtelen, habár nem váratlan halála
miatt Larisch grófnő nem fog tudni, mint ahogy Önnek megígérte,
ismét Bécsbe jönni, hogy újra elhozza Önt hozzám.
 Holnapután kora hajnalban én magamnak is el kell utaznom a
temetési szertartásra Münchenbe. Ezt elvárják tőlem, főleg, hogy az
anyám, Erzsébet túlzottan gyengélkedik ahhoz, hogy az apjának
megadja a végtisztességet. Egyébként a császár szintén
Münchenbe jön.

Rudolf visszatette az írótollat a tintásüvegbe, és ivott még egy

kortyot a konyakkal kevert, jégbe hűtött pezsgőből.
Harag töltötte el, hogy az anyja még abból a kötelezettségéből is
kivonta magát, hogy a saját apja temetésére elutazzon. Bezzeg tőle,
akinek a nagyapjával az utóbbi években alig volt kapcsolata,
magától értetődő módon elvárták.
De amikor néhány órával ezelőtt az anyja szobájába sietett, hogy
kifejezze együttérzését, a halálhír teljesen hidegen hagyta Sissit –
pedig őt tartották az idős főherceg kedvenc lányának.
– Emiatt nem fogom elhalasztani a korfui üdülésemet –
magyarázta szűkszavúan.
Rudolf reménye, hogy a kapcsolatuk egymással újra
bensőségessé válik, érzékeny csapást szenvedett, főként, hogy
Sissi ezután folyamatosan a legkisebb lánya, Mária Valéria
küszöbönálló eljegyzéséről panaszkodott. Aggódott amiatt, hogy
eltávolodik az „egyetlenjétől”, ahogy Mária Valériát másik két
idősebb gyermeke, Gizella és Rudolf ellenére nevezni szokta. Saját
maga számára is meglepő módon Rudolf magában ismét a húgára
való heves féltékenységgel reagált, amiről valójában azt hitte, hogy
már évekkel ezelőtt túltette magát rajta.
Amikor a rövid látogatás után – ami még egy negyedórán át sem
tartott – visszatért a szobájába, elhatalmasodott rajta a vágy, hogy
még egyszer láthassa az elutazása előtt Maryt. Nem azért, mert
beleszeretett volna. Egyáltalán nem érzett ilyesmit iránta. A szíve
Mizzi Casparé volt.
De hogy Mary vonzalmát bebiztosítsa magának, feltétlenül
találkozni akart vele még egyszer az elutazása előtt.

A lány nagyon fiatal és teljesen odaadó. Mindent megfog tenni,

amit kérek tőle. És érzem, hogy nemsokára eljön az idő. Egy hirtelen
jött gondolat állította meg Rudolfot. Egy pillanatig habozott. Mi van,
ha Mary másoknak is megmutogatja a tőlem kapott levelet?
De gyorsan talált egy megoldást erre a problémára. Azt fogom
feltételül szabni Marynek, hogy adja át megőrzésre a leveleimet
Marié Louisének. Ezzel bebiztosítom, hogy nem tudnak rossz
kezekbe kerülni.

Megkönnyebbülten nyúlt ismét a tollért, kicsit lecsepegtette a tintát,

és folytatta az írást.

Nem tudná valamilyen módon megvalósítani, hogy holnap délután

rövid időre a Hofburgba jöjjön? Bratfisch el tudja hozni Önt délután
négy órakor, ahonnan csak akarja. Akkor lenne még legalább egy
órácskánk együtt, mielőtt sajgó szívvel el kell hagynom Önt.

Reményteljes várakozással teljes

odaadással Rudolf főherceg
 Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1888. november 16., kora délután

– Fifi, át kell öltöznöd, és azonnal velem kell jönnöd! – könyörgött

Mary ismételten. – Nélküled elvesztem!
Sophie minden idegszála tiltakozott Mary terve ellen, hogy
kifejezetten őt tegye a Rudolffal való titkos találkája bűnrészesévé.
– Hisz olvastad, mit írt! Nem tudok és nem is szabad csalódást
okoznom neki!
Amikor Sophie még mindig habozott, megdöbbenésére Mary
térdre esett előtte a puha szőnyegen. Tíz perccel ezelőtti
megérkezése után a fiatal hölgyek visszavonultak Sophie szobájába.
Mary megragadta Sophie kezét, és könnyekkel a szemében pillantott
fel rá.
– Rudolfnak szüksége van rám! Magányos és boldogtalan, és
nincs senki mása ezen a világon.
– Mégis honnan veszed ezt az ostobaságot? – A Maryvel való
együttérzése ellenére Sophie ingerülten reagált.
– Érzem! – Mary elengedte Sophie-t, és mindkét kezét a
mellkasára tette. – Itt, mélyen belül érzem! Kérlek, kérlek, legyél jó
barátnő, és segíts nekem! Csak most az egyszer!
– És ezután mi lesz majd?
– Marié Louise a temetés után visszajön Bécsbe. Akkor majd
biztosan eszébe jut valami.
– Mary, én nem helyeslem a trónörökös iránti érzelmeidet –
próbálkozott Sophie még egyszer, utoljára. – Félek, hogy
egyenesen a vesztedbe rohansz. És a Larisch világítja meg előtted
az utat a szakadékba. Már ha nem ő lök bele a saját érdekei
kedvéért.
– Ahogy lesz, úgy lesz! – söpörte félre Sophie figyelmeztetéseit
Mary. Aztán mély lélegzetet vett, és lágyabb hangon folytatta: –
Tudom, hogy csak jót akarsz nekem, Fifi. De nem tehetek mást. Az
iránta érzett szerelmem erősebb, mint az akaratom.
– És ezt a Larisch gátlástalanul kihasználja, hogy
meggazdagodjon! Hát nem veszed észre?
Mary felállt, aztán Sophie ágyára ült le. Könnyek csorogtak az
arcán. De a hangja határozottan és tisztán csengett.
– Tudom, hogy mindaz, amit mondasz, helyes, Fifi. Két barátnő áll
mellettem ebben az ügyben, te és Marié Louise Larisch. Te a lelki
boldogságomért tevékenykedsz, Marié Louise az erkölcsi
boldogtalanságomért. De a Rudolf iránti szerelmemmel szemben
tehetetlen vagyok. Nem tudok nélküle élni!
Sophie belátta, hogy nem maradt más választása: vagy pácban
hagyja Maryt az elkeseredettségében, és ezzel kockára teszi a
barátságukat, vagy ezen egy alkalommal engedelmeskedik az
akaratának.
– Hát jó. Mégis hogy képzelted ezt a mai napon?
Mary könnyei azonnal elapadtak.
– Rábeszéltem mamát, hogy engedje meg, hogy elmenjek veled a
Café Prinzessbe. Ágnes apja, Joseph Jahoda elvisz minket kocsin a
Grabenre. Ott beülünk az egyik szeparéba, hogy ne vonjunk
magunkra túlzottan nagy figyelmet. Ezt meg kellett ígérnem
mamának, mert nem illik, hogy két fiatal hölgy kísérő nélkül
felkeressen egy nyilvános kávéházat. Mama úgyis csak azért enged
el oda, mert a nagybátyád jelen van.
 Megállt, és keresett egy zsebkendőt, hogy kifújja az orrát.'
– És mi lesz utána? – unszolta tovább Sophie.
Mary elkerülte fürkésző pillantását.
– Körülbelül negyedóra múlva felkeresem a női mosdót. Onnan
egy folyosó egyenesen a régi kávéház kijáratához vezet, a
Dorotheergasséra. Ott vár rám Rudolf személyi kocsisa, Josef
Bratfisch. Ő elvisz azon a pár méteren az Ágoston– bástyához, a
Hofburg kis bejáratához. Pontosan négy órakor kell ott lennem.
Sophie nagyot sóhajtott, hogy megnyugtassa magát.
– Ki találta ki ezt a tervet, és ki tud róla még rajtunk kívül?
– Azt, hogy kaptam egy levelet Rudolftól, amiben meghív a
Hofburgba, csak az Ágnes tudja. Rudolf minden levelet, amit nekem
küld, neki címez, és a komornyikjával, Loschekkel küldi át
személyesen.
– És a terv? – makacskodott Sophie.
– Az tőlem származik. Csak Rudolf tud róla, hiszen közvetlenül
neki válaszoltam.
Sophie felnyögött.
– Tehát a trónörökös tudja, hogy engem és a nagybátyám
kávéházát bevonod ebbe az afférba? És azt is azonnal megtudná,
ha megtagadnám?
Mary némán bólintott.
– Ez zsarolás! – vetette a szemére Sophie. – Miért kéred
egyáltalán a segítségemet, ha már úgyis mindent elrendeztél, és
tudod, hogy semmilyen más választásom nem maradt? Vagy talán
azt hiszed, megkockáztatnám, hogy a nagybátyám életművére
vonjam a leendő császár nemtetszését?
– Ennyire nem is gondoltam bele – ismerte be Mary bátortalanul.
 Sophie ökölbe szorította a kezét.
– Épp elég baj az! – bökte ki végül. – Segítek neked, de csak
ezzel az egyetlenegy alkalommal. Ezt meg kell ígérned nekem!
– Megígérem, Fifi!
Sophie behatóan nézett Maryre.
– Ha még egyszer egy ilyen kéréssel zaklatsz, mindent elárulok az
anyukádnak, Mary. Ez nem üres fenyegetőzés! – A szeme szikrákat
szórt.
– Mondtam neked, hogy Marié Louise a temetés után visszajön
Bécsbe. Tehát bízhatsz benne, hogy tartom a szavam. – Elővette a
kis óráját a szoknyája zsebéből, és vetett rá egy pillantást. – De
most siess, és öltözz át! Már majdnem három óra van!
Sophie hallgatagon elővette új délutáni ruháját a szekrényből.
Mary segített neki felvenni, és a kapcsokat meg a fűzőn a lyukakat ő
csatolta be.
Csak a kocsiban jutott még valami Sophie eszébe.
– Ezenkívül még egy dolgot meg kell ígérned nekem, Mary! Ma
kettesben leszel a herceggel. Semmi visszavonhatatlannak nem
szabad történnie kettőtök közt. Megesküszöl nekem?
Mary mosolygott.
– Ezt könnyű megígérni. Végül is Rudolf úriember. Nem fogja
megsérteni az ártatlanságomat, amíg még házas.

Café Prinzess a Grabenen

1888. november 16„ körülbelül két órával később
Sophie megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor Mary a hátsó
bejáraton, ami a mosdók felől a kávézóba vezetett, pontosan néhány
perccel Őt óra után visszatért. Vidáman integetett Sophie-nak, aki a
felügyelőnői ruhájában az édességes pult mögött állt.
Hogy elüsse az időt és leküzdje a nyugtalanságát, Mary
távollétében elhatározta, hogy átöltözik, és kisegít a kávézóban,
habár ma egyáltalán nem volt hiány személyzetben.
Ezt Stephan Danzer természetesen észrevette.
– Hova lett a kis Vetsera? – kérdezte meglepetten.
– Még elintéz néhány dolgot a kísérőjével, Mohr kisasszonnyal. –
Sophie belül szenvedett a szégyentől, mert hazudnia kellett a
nagybátyjának.
– Különös – csodálkozott a férfi. – A kísérőjét egyáltalán nem is
láttam, amikor beléptetek.
– Mary előbb elküldte, mert kettesben akart beszélni velem. Ezt
gyakran megteszi. Röviddel négy óra előtt jött Mohr kisasszony
Maryért.
Szerencsére Stephan bácsi nem faggatózott tovább.
Ekkor Mary kipirult arccal és ragyogó szemekkel az édességespult
elé lépett.
– Gyorsan át kell öltöznöd, Fifi. Joseph Jahoda pontban fél hatkor
jön értünk. Ó! – A pillantása a pultra szegeződött. – Milyen praliné
az? Hiszen ez tiszta arany!
– Ez Stephan bácsi cukrászmestere, Toni Schleiderer új kreációja.
Pezsgőkrémmel töltött és arannyal bevont trüffel étcsokoládéból.
– Megkóstolhatok egyet?
Sophie kissé kelletlenül nyújtotta át a pralinét a pulton át. Közben
feltűnt neki, hogy Mary már nem viselte azt a kis rubinköves
ezüstgyűrűt, amit még az idefelé úton a jobb kezén látott.
– Csak nem vesztetted el a gyűrűdet? – kérdezte ijedten. Még a
végén a Hofburgban, ahol valaki illetéktelen találhatja meg.
De Mary titokzatosan mosolygott.
– Ezt majd elmagyarázom neked, ha a kocsiban ülünk. Most menj
átöltözni! Addig vásárolok egy kis dobozzal ebből az édességből a
mamának. Kis meglepetésként. Szereti a trüffelt, és örülni fog neki.
Mary csak a kocsi félhomályában húzta fel a ruhája jobb ujját.
Alatta arany csillant.
– Ez egy zafír karkötő. Rudolf adta nekem a szerelme zálogául.
Cserébe nekiajándékoztam a gyűrűmet. Éppen jó a kisujjára.
Sophie ismét megijedt.
– Hogyan akarod az anyukádnak és mindenekelőtt
Hannának elmagyarázni, hogy honnan tettél szert hirtelen egy ilyen
értékes ékszerre?
Mary csak legyintett.
– A, erre volt Rudolfnak egy ötlete, aki egyébként felajánlotta, hogy
tegeződjünk. Addig elrejtem a karkötőt, amíg Marié Larisch
visszajön. Aztán ; egyszerűen azt állítom, hogy ő ajándékozta
nekem.
Hogyan fog vajon ez az egész végződni?– futott át Sophie
fején, mint már azelőtt is annyiszor. De nem mondott semmit.
Túlságosan is jól tudta, hogy ! annak úgysem lett volna semmi
értelme.
 14. fejezet

Bécsi Hofoper
1888. december 1.

– H Mary unokahúgodat, még a

végén botrány lesz – sziszegte Georg Larisch a felesége, Marié
Louise fülébe a mai előadásra kibérelt páholy második sorában lévő
székéből. – Lehetetlenül viselkedik, és most már a főhercegnő
figyelmét is felkeltette. Főként, hogy még teljesen illetlen módon fel
is van cicomázva.
Marié Louise alig hallhatóan sóhajtott.
– Beszélek vele a szünetben – súgta oda Georgnak, anélkül, hogy
a fejét elfordította volna. – Ha most elhúzom a mellvédtől, akkor azt
mindenki észre fogja venni.
Hallotta, hogy Georg ismét fojtottan káromkodott. Röviden elkapta
Miguel von Braganza pillantását, aki Mary viselkedését szintén
összehúzott szemöldökkel figyelte. Egyikük sem arra figyelt már, ami
színpadon történik. Mióta beléptek az operába, az este egyre
kellemetlenebbül alakult Marié Louise számára. Miért kellett
Georgnak elfogadnia Helene alkalmatlan vacsorameghívását?–
hárította a felelősséget a férjére a kínos szituáció kapcsán. Hiszen
már rég kibérelte a páholyt az előadásra. És miért tett ezenkívül
eleget Mary vehemens kérésének, hogy magával hozza az
operába? Hiszen egyszerűen mindkettőt visszautasíthatta volna.
Nem úgy, mint én! Én nemjátszhatom el a jóindulatát!
Mert ha Mary őt magát kérte volna meg, hogy hadd jöjjön el az
operába, nem kockáztatta volna meg, hogy nemet mond, pedig
világos volt számára, hogy Mary csak azért akart velük jönni, hogy
láthassa a trónörököst. Marié Louisének ismét sürgősen pénzre volt
szüksége, ezúttal tízezer forintra, és ismét Mary segítségére volt
utalva az összeg megszerzésében.
Amit saját meglátása szerint mindenesetre egyértelműen
megérdemelt. A Bécsbe való november 21-ei visszatérése óta
többször is gondoskodott arról, hogy Mary és Rudolf
viszontláthassák egymást. Időközben ezek a látogatások már rutinná
váltak, és a saját hozzájárulása messze csekélyebb volt, mint
kezdetben.
A lefolyásuk mindig ugyanolyan volt. Elkérte Maryt az anyjától,
hogy elkísérje vásárolni vagy egy csevegésre a Grand Hotelben, és
aztán elvitte Joseph Bratfischhoz, aki mindig pontosan várta a lányt
a Grand Hotel mögött.
Aztán volt egy kis szabadideje saját maga számára, amíg a fiákét
Maryt ugyanolyan pontosan a megbeszélt időben visszaszállította,
és ő a lányt egy bérelt kocsin visszavitte a Salesianergasséba.
Két nappal ezelőtt azonban a férje, Georg is Bécsbe jött, ami
jelentősen korlátozta a szabadságában, hogy a férfi nélkül mozogjon
a fővárosban. Mivel azonban ezt a körülményt kifogásnak akarta
használni, hogy átmenetileg nem szervez újabb találkozókat Mary és
Rudolf közt, minden egyéb volt, csak nem lelkes, amikor az ő
Georgja beszámolt arról, hogy véletlenül összetalálkozott Helene
Vetserával, és meghívta őket a palotájukba ma estére.
– El fogunk késni az operából – vetette közbe hasztalanul. És
pontosan ez is történt. Főként, mivel Mary még külön átöltözött,
miután Georg az erre vonatkozó kérésének eleget tett.
A rafinált szabású, fehér Crepe de Chine16 anyagból készült
ruhájához ismét Helene haj ékszerét viselte, a gróf kisasszonyhoz
cseppet sem illő gyémánt félholdat. A komorna előre, Mary
komplikált kontyba feltűzött copfjaira erősítette. Így mindenki
számára azonnal szembetűnő volt, éppúgy, mint a gyémántberakású
fülbevalók.
Georg nagy szemeket meresztett, amikor Mary lejött a lépcsőn a
hallba, ahol a többiek már indulásra készen vártak rá. De hogy
visszaküldjék őt, ahhoz már túl késő volt. Az előadás már
megkezdődött.
Mary ismét úgy tűnt, nem örül neki, hogy Miguel von Braganza is
eljött. Ő szintén részt vett a vacsorán, és Helene kérésére
hajlandónak mutatkozott elkísérni a lányát.
Ennek megfelelően a húszperces út a Hofoperhez hallgatással
telt. Amikor Mary a ruhatárban levette szőrmével díszített köpenyét,
Marié Louise – legnagyobb megdöbbenésére – csak akkor fedezte
fel, hogy feltette a zafír karkötőt is, amit Rudolf ajándékozott neki, és
ami hivatalosan Marié Louise ajándéka volt.
Ő maga elfelejtette megtiltani Marynek, hogy az ékszert valaha is
Georg jelenlétében viselje, és most szívből remélte, hogy Mary
legalább lesz annyira okos, hogy az állítólagos ajándékát nem említi
meg. Georg szigorúan rendre fog utasítani, jóként, mivel tudja,
mennyire pénzszűkében vagyok. Mivel Miguel von Braganza rögtön
a kezét nyújtotta Marynek, hogy felvezesse a lépcsőn, Marié Louise
még csak figyelmeztetni sem tudta a lányt.
Úriemberként a férfiak átengedték a hölgyeknek a két első helyet a
páholyban. És alighogy helyet foglalt, Mary máris előhúzta a
színházi látcsövét, és a császári páholyra szegezte, ahol Rudolf
főherceg a felesége és annak nővére, Lujza szász– coburg– gothai
hercegné kíséretében tartózkodott.
Legkésőbb ekkorra világossá kellett hogy váljon Georg számára,
hogy Mary – aki sem az igényes német irodalmat, sem az operákat
nem értékelte nagyra – csak tettette az érdeklődését Goethe
ÉZM/jának megzenésítése iránt, amely a Margarethe operacímet
viselte.
Az első Őt percben megelégedett azzal, hogy a császári
páholyban zajló történéseket ülve figyelte. Aztán – mint ahogy a
Hofburgtheater megnyitó előadásán is – a páholy mellvédjéhez
lépett, amin messze ki is hajolt, hogy jobban láthassa Rudolfot.
Függetlenül attól, hogy a bárónő szokatlanul élesen megfeddte a
lányát a Hofburgtheaterben történt jelenet miatt.
A függöny lement az első felvonás után, de a terem sötét maradt.
Egy rövid pillantás a programfüzetre, és Marié Louise rájött, hogy
legnagyobb sajnálatára csak a második felvonás után lesz szünet.
Georg hátulról a vállára koppintott. Ő megértette a jelet, és rántott
egyet Mary szoknyáján, amit a lány azonban figyelmen kívül hagyott.
Ehelyett üdvözlésre emelte a kezét, és az összes operalátogató
szeme láttára – akik éppen véletlenül odanéztek – odaintett
Rudolfnak. Georg száján kiszaladt az első káromkodás.
De most már úgyis késő volt. A trónörökös páholyában ülő
mindkét hölgy felemelte a szeme elé a színházi látcsövét, amelyek,
mint egy lornyon, egy rúdra voltak erősítve, és átnéztek Larischék
páholyára.

Császári páholy a Hofoperben

1888. december 1., ugyanabban az időben

– Nézd csak! Az a kellemetlen személy már megint ott áll a páholyuk

mellvédjénél, és úgy tűnik, minket figyel – fordult Stefánia Rudolfhoz,
aki a jobbján, mellette ült.
Rudolf a szemével követte, amerre a felesége nézett, és mint
legutóbb a Hofburgtheaterben, csak Stefánia megjegyzése után lett
figyelmes Mary jelenlétére. A jelenet valószínűtlennek tűnt számára,
egy néhány héttel ezelőtti déjá vu pillanat, amikor elhatározta, hogy
felveszi a kapcsolatot Mary– vel.
– Úgy vigyorog, mint a vadalma – bökte Stefánia oldalba, és még
közelebb hajolt, úgyhogy Rudolf megérezte testének savanykás
szagát, amit annyira gyűlölt. – Most még integet is! Ki a csuda ez?
Az udvarban mindenesetre még soha nem láttam ezt a tolakodó
személyt!
Stefánia a szeméhez emelte a színházi látcsövet.
“ Úgy tűnik, nagyon fiatal teremtés! – Megvetően csücsörítette az
ajkát. – Csak nem újabb szívet hódítottál meg, drága férjem? Ezúttal
egy nagyon fiatal grófkisasszonyét, aki még azt sem tudja, mit illik?
Habár – tette hozzá a gúny és a keserűség keverékével -, ha jó
házból való lány lenne, akkor aligha akarná magát ilyen
szégyentelenül leleplezni. Arról nem is beszélve, hogy kapcsolatba
kerüljön veled.
 Rudolf összeszorította a száját, és úgy döntött, hazudni fog.
– Nem tudom, ki ő. És most rendkívüli módon leköteleznél, ha
hagynád, hogy tovább hallgassam az operát! – fordult el ridegen
Stefániától.
De ő nem hagyta magát ilyen könnyen elhallgattatni.
– Ismered ezt a gyanús grófkisasszonyt? – kérdezte ekkor a
testvérét, Lujzát.
Lujza is megnézte magának Maryt a színházi látcsövön át.
– Személyesen még nem találkoztam ezzel a lánnyal. De van egy
sejtésem, ki lehet az. Larischék páholyában ül, Georggal, Marié
Louiséval és Miguel von Braganzával. És róla azt beszélik, egy
újonnan nemesi címet kapott grófkisasszony után lohol. Az egyik
Vetsera lány után, ha jól tudom.
– Annak a kétes hírű bárónőnek az egyik lánya? Akiről azt
beszélik, hogy szeretette méltó férjemmel volt afférja, amikor ő még
naiv tizennyolc éves ifjú volt? – Stefánia hangja csöpögött a gúnytól.
– Tisztelt császári apósom annak idején nagyon feldühödött ennek a
Helene Vetserának a tolakodásán. Ebből is jól látszik, hogy az alma
soha nem esik messze a fájától!
Rudolf szívverése felgyorsult. Legszívesebben befogta volna a
fülét, mert Stefánia egyáltalán nem fáradt azzal, hogy a hangját úgy
tompítsa, hogy a szarkazmusát ne lehessen kihallani belőle.
Ellenkezőleg: Rudolf már attól tartott, hogy a pletykálkodását a
szomszédos páholyokban is lehet hallani.
Befejeznétek a buta pletykátokat ennek az áriának a kedvéért?–
akarta már mondani, amikor a híres énekesnő, Pauline Lucca, aki
Margarethe szerepét játszotta, énekelni kezdett. De elharapta a
szemrehányást, hiszen ezzel Stefániát csak még jobban felheccelte
volna.
O, bárcsak elküldhetném végre ezt az undorító nőszemélyt az
ördögbe!– kívánta buzgón. Deapápa még mindig nem válaszolta
válási engedélyre vonatkozó kérelmemre. Pedig maga ez a nő az,
aki házasságot tör! És ennek ellenére tovább üldöz a
féltékenységével!
Egy pillanatra átnézett Larischék páholyára, ahol Mary még mindig
a korlátnál állt. Már– már megrázta a fejét, hátha ezzel
eltántoríthatná a lányt pimasz tettétől, amikor hirtelen iszonyú
forróság járta át.
Ha Stefánia gyanút fog, akkor nemsokára tudni fogja egész Bécs
is. És egy botrány esetén nem tarthatom fenn tovább a
kapcsolatomat Maryvel, jóként, ha az anyja is gyanút fog. Sürgősen
figyelmeztetnem kell, hogy ne viselkedjen túlságosan feltűnően. Mert
megfogok őrülni, ha ő is kicsúszik a kezem közül, és a tervemmel
ismét egyedül maradok.

Von Thurnauék páholya a Hofoperben

1888. december. 1., ugyanabban az időben

– Richie! – Amalie von Thurnau oldalba bökte jövendőbeli jegyesét.

– Richie! Nézz már oda!
Amikor Richard, aki megint sötét gondolataiba mélyedt sivár jövője
miatt, nem reagált azonnal, egy kicsit felemelte a hangját.
– Ott áll az a kicicomázott grófkisasszony már megint a páholyuk
korlátjánál! Mint legutóbb a megnyitó előadáson a
Hofburgtheaterben! Mi vajon ezzel a szándéka?
– Pszt! – sziszegte oda Adalbert von Thurnau a lányának. –
Rögtön jön Margarethe áriája, amit Európa egyik legjobb szopránja
fog énekelni. Ezt az élményt nem akarom, hogy elrontsa a
pusmogásod!
Amalie a szemét forgatta, és idegesen a mennyezetre pillantott.
Richard tudta, hogy a színházban mindig szörnyen unatkozik. Őt
magát sem érdekelték túlzottan az operák, a zene és ének nélküli
színdarabokat jobban kedvelte.
Most azonban karácsonyig pontosan négy további opera– előadás
állt még előtte. Néhány napos időközönként Wagner A Nibelung
gyűrűje című operaciklusát fogják előadni. Adalbert elrendelte, hogy
ő és Amalie kísérjék el ezekre az előadásokra.
– Hogy már most a lehető leggyakrabban együtt lássanak
benneteket nyilvánosan – indokolta. Jövendőbeli apósa számára a
Gyűrű előadásai össze fogják kötni a kellemeset a hasznossal. Mert
von Thurnau – mint a műfaj lelkes rajongója – fenntartott a
Hofoperben egy állandó páholyt. Richard és Amalie számára az
elkövetkezendő előadások különböző okokból jelentettek gyötrelmet.
Amalie túlzottan is felszínes volt ahhoz, hogy beleélje magát a
színpadon történtekbe. Richard számára pedig a játék gyakran túl
mesterkélt volt, és az éneklés túl harsány. Különösen a szoprán– és
tenorhangokat nem szerette, amelyek rendszerint a főszerepeket
énekelték.
Adalbert Richard érdeklődésével jottányit sem törődött, míg
nyűgösködő lányát gyakorlatilag megvesztegette drága estélyi ruhák
egész özönével. Az összes Madame Spitzer szalonjából származott,
különböző színűek és szabásúak voltak.
 Ma Amalie egy zafírkék, a vállat szabadon hagyó, mély dekoltázsú
selyemruhát viselt, ami éppen még az erkölcsösség és az illendőség
határain belül maradt.
Ezenkívül az apja megígért neki eljegyzési ajándékként valami
egészen különlegeset, amit egyelőre titokban tartott. De néhány
nappal ezelőtt Max Schlesinger, a Wiener Salonblatt szerkesztője a
Thurnau-palotában a Herrengassén leleplezte magát.
Amalie azóta sejtette, miről lehet szó, és Richardnak is
folyamatosan célozgatott rá, ami a férfit azonban tökéletesen
hidegen hagyta. Hiszen tudta, mennyire vágyik Amalie arra, hogy
egyszer végre ennek a társasági magazinnak a címlapján
megjelenhessen.
– Ma nem vehettem fel értékes ékszert – súgta most neki, az apja
korholását figyelmen kívül hagyva. A férfi ugyanis megtiltotta neki,
hogy az estélyi ruhához illő zafír nyakláncot viselje, amit Amalie
elhunyt édesanyjától örökölt. – Közben ez a Mary Vetsering, vagy
hogy is hívják, már megint a teljes nyilvánosság előtt teszi
közszemlére az ékszereit! A hölgyikének szemlátomást nincsenek
túlságosan szigorú szülei.
Richard felriadt a töprengéséből. És alig akart hinni a szemének.
Valóban, Mary ismét ott állt a páholyuk korlátjánál, mint a
Hofburgtheater megnyitóján! Szemlátomást figyelmen kívül hagyta
azokat a pletykákat, amiket ezzel ismét elő fog idézni.
Ezután még a karját is felemelte, és integetett. A helyéről, mely a
terem végében volt, Richard egyértelműen felismerte, hogy kinek
szól a gesztus. A császári páholyban ott ült Rudolf a feleségével és
a sógornőjével.
 Richardnak rettenetes gyanúja támadt. Vajon ő lenne Rudolf
elmúlt hetekben tapasztalt egzaltált jókedvének okozója? Arra
készült, hogy Vetsera bárónő legkisebb lányát elcsábítsa, méghozzá
olyan férfiként, aki rögtön kétféle nemi betegségben is szenved,
köztük a halálos kimenetelű szifiliszben?
A gondolatai fel– alá cikáztak. Richard tudta, hogy Mary jó
barátságban van Sophie von Werdenfelsszel. A legutóbbi
találkozásuk óta már több mint hat hét telt el. Pontosan azon az
estén történt a Hofburgtheaterben, amikor Mary először viselkedett
olyan feltűnően. És természetesen! Richard majdnem a homlokára is
csapott – mert mennyire együgyű és vak is volt! Már akkor is a
császári páholy volt a lány színházi látcsövének a célpontja!
Csak egy jó dolog származott abból a kínos estéből. Amalie
egyáltalán nem vett tudomást Sophie-ról, helyette a figyelme teljes
mértékben Mary Vetserára irányult, aki éppen most merészkedett
már második alkalommal túl messzire.
Richard hozott egy döntést. A következő fogadónapján meg fogja
látogatni Henrietté von Freiberget a Werdenfels-palotában. Ekkor
Sophie-val is fog találkozni. Olyan régen nem volt már ott, hogy Ami
és az apja nem fognak majd gyanút.
Egyrészt ez egy csodálatos alkalom, hogy végre viszontlássa
Sophie-t. Másrészt azzal a lehetőséggel kecsegteti, hogy diszkréten
kiderítse, hogy az a gyanúja, miszerint Rudolf és Mary között
elkezdődött valami, megalapozott-e.
Sophie gondolatára a szíve hevesebben kezdett dobogni.
Miközben lelki szemei előtt a lány képe lebegett, ragyogó mosolyt
vetett Amalie-ra, aki meglepetten viszonozta azt.
 A függöny épp legördült a második felvonás végén. A taps után
szünet következett.
Adalbert von Thurnau elégedetten pillantott Richardra.
– Amíg ilyen mosollyal ajándékozod meg Amit, addig nem kell
aggódnom miattatok – magyarázta. – De most gyertek gyorsan
velem! A szünet csak húsz percig tart. Kedvem támadt egy kis
pezsgőre.

Egy falmélyedésben a Hofoper folyosóján

1888. december 1., kicsit később

– Most azonnal velem jössz! Nagyon komolyan el kell beszélgettem

veled! – Marié Louise igyekezett megőrizni a mosolyát, miközben
olyan szigorú hangnemben beszélt Maryvel, amilyen eddig még
soha nem fordult elő.
Még a páholyukban tartózkodtak, minden, a teremben maradt
néző láthatta őket. Mivel Rudolf a vele lévő hölgyekkel a szünet alatt
nyilvánvalóan a páholyában akart maradni, Mary eleinte egyszerűen
elutasította, hogy elmozduljon a helyéről.
– Térítsd észhez ezt az ostoba leányt, különben minden
kapcsolatot megszakítunk Vetseráékkal! – fenyegette meg ezután
Georg Marié Louisét, amikor észrevette, hogy Mary nem akarta
követni őket a büfébe.
– Igen, igen! – Marié Louise is ritkán érezte magát annyira
kínosan, mint a mai estén. De most semmi nem segített. Elég jól
ismerte a férjét ahhoz, hogy tudja, a fenyegetését valóra fogja
váltani, ha Mary nem engedelmeskedik.
 A lány valóban újra tiltakozni is próbált.
– Sem éhes, sem szomjas nem vagyok, és a páholyban szeretnék
maradni!
– Hogy nyilvánosan flörtölj Rudolffal, a hitvese és a sógornője
szeme láttára? – Marié Louisének már fájt a szája szeglete a
kényszeredett mosolytól. De görcsösen ragaszkodott hozzá, főként,
mikor észrevette, hogy Lujza szászcoburggothai hercegné a
színházi látcsövét ismét kettejükre irányította.
– Nos, kedvesem! Ha folytatni szeretnéd ezt a bohóckodást az
egész, szemtanúktól hemzsegő terem előtt, akkor ez lesz az utolsó
találkozásod a trónörökössel. Legalábbis ami engem és a
támogatásomat illeti.
Mary elsápadt. A szeme elkerekedett az ijedségtől. Marié Louise
határozottan megfordult, és a fenyegetését nyomatékosítandó
távozni készült. Megkönnyebbülésére Mary ekkor követte őt.
Behúzta a lányt egy falmélyedésbe a Hofoper egyik ablaka előtt,
ami a késői óra ellenére is forgalmas bécsi Ringre nézett. Nem
pillantott rá Maryre, hanem a számos kocsit és hintót figyelte,
amelyek feltorlódtak egy elakadt jármű előtt és mögött.
Aztán Marié Louise halkan beszélni kezdett:
– Mi ütött beléd, Mary, hogy így viselkedsz? Olyan keveset ér
számodra Rudolf, hogy meg akarsz kockáztatni egy botrányt? –
kezdte kertelés nélkül.
Mary sziszegve beszívta a levegőt.
– Miből gondolod ezt, kedves unokatestvérem? Tiszta szívemből
szeretem Rudolfot!
– És azt hiszed, ha ekkora nyilvánosság előtt ilyen kihívóan
viselkedsz, akkor ennek a szerelemnek van egy fikarcnyi esélye is?
– Ekkor Marié Louise Mary felé fordult.
A lány szeme szikrázott a dactól.
– Annak a szegény embernek a császári páholyban kell kibírnia!
Az oly gyűlölt felesége társaságában! Ezért legalább egy jelet kell
küldenem neki, ami reményt ad neki egy jobb jövőre–
Téveszméi vannak. Valóban azt hiszi, hogy a trónörökös feladná
érte a házasságát. Mibe is keveredtem? Marié Louise elfojtotta a
feltörő pánikot, és erősen megragadta Mary karját.
– Aú! Fájdalmat okozol!
– Igen, kiabálj csak még hangosabban, hogy az emberek itt is
felfigyeljenek ránk! – Marié Louise már– már kísértést érzett, hogy
megrázza Maryt. – És most hallgass ide! És közben nézz is rám! –
Megvárta, míg Mary felemelte a fejét. – Három dolgot kell tudnod,
Mary. Először is: ha nem ígéred meg nekem ünnepélyesen, hogy az
előadás hátralévő részében feltűnésmentesen viselkedsz, akkor
megkérem Georgot, hogy azonnal vigyen haza. Már úgyis dühös
rád, és úgy érzi, csalódott benned. Azt színlelted, hogy ez az opera
iszonyúan érdekel. Most már tudja a valódi okát, hogy miért akartál
velünk jönni. Megértetted ezt?
Mary önkéntelenül bólintott.
– De – kezdett a válaszába, amit Marié Louise azonnal beléfojtott.
– Hallgass csak még ide! Másodszor: Georg már bejelentette,
hogy megszakítja a kapcsolatot a családoddal, amennyiben ma este
botrányt okozol. Nem kételkedem benne, hogy ezt a fenyegetést
valóra is váltja. De előtte meg fogom kérni, hogy még utoljára
beszélgessen el az anyáddal. És ha ezt megtagadja tőlem, akkor
felkeresem Miguel von Braganzát, hogy számoljon be az anyádnak a
mai viselkedésedről és a Rudolffal való kapcsolatod eddigi
alakulásáról.
– Ezt úgysem mered megtenni! Mert akkor be kellene vallanod,
hogy te magad is részt vettél benne! – vetette be az aduászát Mary.
Marié Louise az ajkára harapott. Igaza van a szajhának.
De anélkül, hogy Mary kifogására kitért volna, folytatta:
– Harmadszor: ezenkívül beszélni fogok Rudolffal, és vissza
fogom adni neki a leveleket, amiket neked írt. Ekkor azt is közölni
fogom vele, hogy nem számíthat tovább a segítségemre a
viszonyotok folytatása terén.
Csak ez az utolsó érv volt hatással rá. Mary olyan fehér lett, mint a
fal, amihez támaszkodott.
– Ezek a levelek Rudolf irántam érzett szerelmének zálogai. Azt
ígérted, hogy megőrződ őket nekem, hogy ne kerülhessenek
véletlenül illetéktelen kezekbe, és hogy bármikor elolvashatom őket,
amikor Bécsben vagy.
Még mindig úgy tűnt, hogy Mary nem érti, hogy a Rudolfhoz
fűződő egész kapcsolata forog kockán. Teljesen elvakította a
szerelem!
Csengetés jelezte a szünet közelgő végét. Marié Louise még
jobban megszorította Mary meztelen karját.
– Tehát, hogy döntesz? Menjünk vissza vagy inkább rögtön haza?
Mély lélegzetet vett, és kijátszotta az utolsó aduját.
– De ha visszamegyünk, és továbbra is ilyen szégyenteljesen
viselkedsz, akkor Georg mindenki szeme láttára el fog rángatni a
korláttól, és ki fog vezetni. Akkor a megaláztatásod tökéletes lesz.
Egész Bécs rólad fog pletykálni, és a társasági életbe való közelgő,
hivatalos bevezetésedkor tiszteletlenül fognak bánni veled.
 Ekkor Mary végre beadta a derekát.
– Jó, megígérem neked, hogy ülve maradok a helyemen!
– És a színházi látcsövedet csakis a színpadra szegezed! Semmi
esetre sem a császári páholyra – erősködött Marié Louise.
– Megígérem – nyögte ki Mary.
Marié Louise fellélegzett.
– Jó, akkor meg fogok bízni benned, és adok még egy utolsó
esélyt. Használd ki jól, ha a segítségemet továbbra is igénybe
akarod venni.
A páholyba visszavezető úton hirtelen támadt egy ötlete. Itt az
alkalom, hogy a szükségből erényt kovácsoljak.
– Egyvalamit mindenesetre még tudnod kell – súgta oda Marynek.
– Tízezer forinttal tartozom Georgnak. Már régóta követeli, hogy
végre fizessem vissza, és a mai inzultus után, amiért engem fog
okolni, nem akar majd további haladékot adni. Feltétlenül segítened
kell megszerezni ezt a pénzt!

Café Prinzess a Grabenen

1888. december 6.

Sophie fellélegzett, amikor Richard von Löwenstein valóban belépett

a megbeszélt időpontban a Café Prinzessbe.
Szent Miklós napja volt. Ez szolgált számára ürügyként a
Werdenfels-palotában, hogy eleget tegyen Richard kérésének,
amelyben találkozóra hívta a kávézóba.
Habár minden kisebb gyerek már reggel megtalálta finomságokkal
megtöltött csizmáját, miután Szent Miklós, ijesztő kísérőjével, a
krampusszal a jobb módú családok gyermekeit előző este
meglátogatta. Bár Sophie és Milli ehhez már túl nagyok voltak,
ébredés után ők is találtak egy-egy finomságokkal tele tányért a
Café Prinzessből. Henrietté narancsot és aszalt fügét is tett hozzá,
valamint egy kis ezüstgyűrűt Milli számára. Ez volt a jutalom azért,
hogy Sophie húga az iskolában továbbra is elszántan iparkodott, és
Sophie segítségével még a siralmas helyesírásán is javított egy
kicsit. Ezzel Milli teljesítette a zárdafőnöknő néhány héttel ezelőtt
támasztott követelését, amikor Henrietté és Sophie meglátogatták őt
a kolostorban, ahol Milli rossz írásbeli teljesítménye miatt beszéltek
vele. De ma nem volt Millinek tanítás, ezért délután nem kellett házi
feladatót készíteni. A Café Prinzessben azonban csúcsforgalom
lesz. Egész nap folyamán arra lehetett számítani, hogy a vendégek
édességet és süteményt akarnak vásárolni, hogy felnőtt rokonaiknak
és barátaiknak is örömet szerezzenek Szent Miklós napján.
Henrietté von Freiberg ezért azonnal elhitte Sophie-nak, hogy a
segítségére égető szükség van a kávézóban, és egy bérelt fiákerrel
odavitette őt.
Stephan Danzer kezdetben örömmel üdvözölte, de aztán nagyon
visszafogottan reagált, amikor Sophie bevallotta, hogy itt akar
találkozni Richarddal.
– Az anyád tud róla?
– Nem. Azt hiszi, neked segítek az üzletben.
Nagybátyja megvetően ráncolta a homlokát.
– Az ifjú Löwensteinnak nem épp a legjobb a hírneve –
emlékeztette Sophie-t többedszerre is az aggodalmaira. – Azt
beszélik róla, hogy egy valódi széltoló, amiről már mindketten meg is
győződhettünk – hozta fel a kínos jelenetet, amikor Richard egykori
szeretőjét, Olgát, annak új udvarlójával az egyik szeparéban
szeméremsértésen kapta. – A legutóbbi időben ezenkívül többször is
itt járt ezzel a von Thurnau grófkisasszonnyal – egészítette ki Danzer
a figyelmeztetését. – Ezt nem tartom véletlennek. Szemlátomást
valami kezdődik kettejük közt.
Sophie-nak fájdalom szúrt a mellkasába. Bölcsen lemondott arról,
hogy a nagybátyjától az egyik szeparéban kérjen helyet, hogy
Richarddal tudjon beszélni.
– A mai találkozónk teljesen ártalmatlan – próbálta ehelyett
megnyugtatni a nagybátyját. – Ha megfelel neked, Stephan bácsi,
mindenki számára láthatóan ebbe a falmélyedésbe ülünk le. Egy
kicsi, csak két személy számára alkalmas, kerek asztalra mutatott.
– Mi az a fontos dolog, amit ezzel a férfival meg kell beszélned,
Fifi? – Stephan bácsi még nem nyugodott meg. – Amiről ráadásul az
anyád sem tudhat?
Sophie nehéz szívvel úgy döntött, legalább egy célzást tesz a
találkozásuk indítékáról.
– A barátnőmről, Maryről van szó, aki miatt nagyon aggódom –
ismerte be. Hogy aztán ne kelljen egy nyílt hazugsággal folytatnia,
de a nagybátyját mégis hamis nyomra terelje, így folytatta: – Mary
folyton megsérti az udvarlóját, Miguel von Braganza herceget –
sóhajtott. – Attól tartok, hogy ezt az egyszeri lehetőségét, hogy
felemelkedjen az arisztokrácia köreibe, hamarosan teljesen el fogja
játszani. Az anyja ebből mit sem sejt. Richard Miguel barátja. Mielőtt
komolyan elbeszélgetnék Maryvel, vagy az anyjának beszámolnék
róla, tudnom kell, hogy Miguel mostanra mennyire sértődött meg.
Magát a herceget nem kérdezhetem meg. De a barátját, Richardot
igen. Ezért kértem fel erre a beszélgetésre, amikor megjelent
mamánál a legutóbbi fogadónapon, és adódott erre lehetőség.
Ez azonban hazugság volt. Mert a mai találkozót Richard
kezdeményezte.
– Mama szalonjában megint egész sok látogató volt. Ezért ott nem
volt lehetőség bizalmas beszélgetésre – tette még hozzá.
Danzer vizsgálódva mérte végig. Úgy tűnt, még mindig nem
sikerült teljesen meggyőzni. Sophie-nak támadt egy ötlete.
– Ez alkalommal felszolgálhatnád Richardnak a rózsasorbet-dat,
hogy megkóstolja. Jó barátságban áll a trónörökössel, sőt még a
kíséretének is a tisztje. Ha Richardnak ízlik a rózsasorbet, talán van
rá esély, hogy ajánlja Rudolfnak, aki tovább ajánlja az anyjának,
Erzsébetnek. Talán ily módon mégis hűtlen lesz a Demel
IBOLYASORBET-jához.
A nagybátyja arckifejezéséből Sophie azonnal rájött, hogy ez egy
sikeres taktikai húzás volt. Danzer szemében a boldogtalanság
mellett egy reménysugár is felcsillant. Mert ugyan a rózsasorbet-ja
teljes siker volt a Café Prinzess vendégeinek körében, eddig hiába
várt a császárné megrendelésére.
– Hát jó – dörmögte. – De szemmel foglak tartani benneteket.

Amikor Richard percre pontosan a megbeszélt időpontban

belépett a Café Prinzessbe, nem találta meg azonnal Sophie-t. Nem
jött el. Keserű csalódottságot érzett.
Pedig előtte annyit fáradozott, hogy ma különösen jól fessen. Még
meg is fürdött. Az inasa makulátlanul kikefélte az egyenruháját, és
fényesre polírozta térdig érő, fekete csizmáját. Ekkor Richard levette
a sapkáját, és körülnézett. A kávéház tulajdonosa lépett oda hozzá.
 – Van szerencsém, von Löwenstein gróf. Az unokahúgom ott,
hátul várja önt.
Richard valóban csak most vette észre Sophie-t. Azt az
ablakmélyedést, ahol helyet foglalt, eltakarták előle az egyik asztal
körül ülő hölgyek terebélyes kalapjai.
– Odakísérem önt, von Löwenstein úr. – Csak ekkor tűnt fel
Richard-nak Sophie nagybátyjának merev arckifejezése. A vele
szemben tanúsított megszokott készségessége is hiányzott.
Ennek ellenére hevesebben vert a szíve, ahogy Sophie felé
közeledett. A lány elbűvölően festett zöld délutáni ruhájában, amit az
anyja fogadónapján is viselt. Ellentétben Amalie gazdagon díszített
estélyi ruháival, ezt csak néhány fekete szegély és paszomány
ékesítette. De kiemelte a szeme színét. Hozzá egy kicsi, két fekete
tollal díszített kalapkát tűzött fel, amit a ruha anyagából varrtak.
Amalie átlagosnak nevezte volna Sophie megjelenését. De
szerencsére ezúttal nem róla volt szó.
– Meghoztam neked von Löwenstein urat, Fifi.
Danzer meghajolt.
– Mit hozathatok a gróf úrnak és neked?
– Két adagot kérek a csodás rózsasorbetdből – előzte meg Sophie
Richard meglepetésére az ő megrendelését.
– Igenis. Szeretnének inni valamit hozzá?
– Egy mandulás melanzsot nekem, kedves nagybátyám. És
önnek, Richie? – Ekkor Sophie szerencsére tőle is kikérte a
véleményét.
– Egy nagy feketét – rendelt a férfi.
Aztán zavart mosollyal helyet foglalt Sophie-val szemben a kis
asztalnál.
 – Nagyon örülök, hogy láthatom, Fifi – köszöntötte. – De most
rögtön be kell vallanom önnek valamit, hogy ne csapjam be önt
ismét udvariasságból, mint múltkor a rumpunccsal, amivel az
estélyükön kínált meg engem. Valójában egyáltalán nem szeretem a
sorbet-t.
– Kóstolja meg a kedvemért, Richie! – Sophie hangsúlya enyhén
könyörgőnek tűnt. – Van benne valami egészen különleges.
– Nos, akkor kíváncsi vagyok – felelt Richard őszintén, mivel ezt a
célzást nem tudta mire vélni. Mély lélegzetet vett.
– De annak is van valami egészen különleges oka, hogy ezt a mai
beszélgetést kértem öntől – tért rögtön a tárgyra. – Egy olyan
kérdésről van szó, ami a barátnőjét, Maryt illeti, mint ahogy már
jeleztem önnek két nappal ezelőtt a fogadónapon.
Szent Miklós napja miatt, ami csütörtökre esett, Henrietté von
Freiberg a nyílt délutáni fogadóórájának időpontját kivételesen két
nappal előrébb hozta, és nem sajnálta a fáradságot, hogy minden
vendégét, aki ebben az évben megtisztelte a jelenlétével, egy rövid
levélkében tájékoztassa róla.
Richard hirtelen megijedt a saját bátorságától. Egy pillanatra
megállt, hogy még egyszer levegőhöz jusson.
Sophie kíváncsian nézett rá, és Richard meglepetésére megelőzte
őt.
– Helyes az a feltételezésem, hogy ez a kérdés egy további,
nagyon magas rangú személyiségre is vonatkozik, akivel ön
ismeretségben áll?
Richard bólintott.
– Így van, Fifi. A nevét nem akarom kimondani. De biztos vagyok
benne, hogy egy és ugyanaz a személy, akire gondolunk.
 Ebben a pillanatban ért oda egy felszolgálólány az italokkal és a
fagylalttal.
– Most kóstolja meg a sorbet-t, aztán vágjon rendkívül
elragadtatott képet – súgta oda neki Sophie, alighogy a
felszolgálólány eltávolodott. – Biztos vagyok benne, hogy a
nagybátyám figyeli önt.
Richard összezavarodva vett egy kanállal a sötét rózsaszín
fagylaltból.
– O, ez valóban nagyon finom – mondta őszintén. – Ezt igazán
nem is gondoltam volna. Mert az ibolyasojbet a Demelben egyáltalán
nem ízlik nekem.
Sophie elégedetten mosolygott.
– Akkor most mondja el nekem, miben segíthetek önnek, Richie –
szólította fel. – Sok időnk ugyanis sajnos nincs. A nagybátyám
bizalmatlan lesz, ha a beszélgetésünk túl soká tart.
– Jó, akkor most egészen nyíltan megkérdezem önt, Fifi: a
barátnője tart fenn személyes kapcsolatot azzal a bizonyos magas
rangú személlyel?
Megrökönyödésére Sophie arca elpirult. Richard figyelmen kívül
hagyta, ; hogy ettől még bűbájosabban nézett ki. Most ennél
fontosabb dologról van szó. Egy kis ideig úgy nézett ki, mintha
Sophie saját magával viaskodna.
– Sajnos úgy van, ahogy mondja, Richie – erősítette meg a férfi
legnagyobb félelmeit. – Már több mint egy hónapja tart. Rendszerint
Larisch grófnő közvetít köztük – halkította le a hangját. – Azzal az
ürüggyel, hogy Ma... a barátnőmet ügyeket intézni viszi, elhozza őt
otthonról. Egyedül ugyanis fiatal hölgy természetesen nem mehet.
Ennek ellenére legutóbb...
 Richard felemelte a kezét.
– Lassan, lassan, kedvesem! – Gépiesen vett még egy kanállal a
rózsasorbet-ből. – Meséljen el mindent csak szép sorjában!
Így szerzett tudomást Richard Rudolf és Mary október végén
lezajlott : első találkozásáról a Práterben, amit a hofburgbeli
találkozás követett november 5-én.
– Hogy ez a gyanús grófnő még hányszor kerített, azt nem tudom.
– Sophie nem köntörfalazott. – De a barátnőm legalább egyszer
felkereste a férfit az ő közvetítése nélkül is a lakosztályában. –
Beszámolt Richardnak
arról a napról, amikor Mary ürügynek használta a vele való
találkozást a Café Prinzessben, hogy a Hofburgba menjen.
Richard egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta, hogy Mary és
Rudolf időközben milyen megfontoltan szervezték meg a
találkozásaikat. Sophie megemlítette Rudolf személyes
fiákeresének, Bratfischnek a szerepét ugyanúgy, mint azt a titkos
levélváltást, melyet Mary komornája, Ágnes Jahoda és Rudolf
komornyikja, Johann Loschek közti levelezésnek álcáztak.
– És ön azt mondja, a grófnő... az unokatestvére a közvetítő
szerepét tölti be? Mégis miért, az isten szerelmére? Hiszen ő a
császárné közeli rokona, és a tekintélye az udvarban kizárólag az ő
jóakaratától függ!
– Az én meglátásom szerint ez főként a pénzről szól – válaszolta
Sophie kertelés nélkül.
Richard ösztönösen érezte, hogy a lánynak igaza van.
– Igen, a hölgyről úgy hírlik, hogy igencsak eladósodott –
motyogta, miközben felidézte magában a Marié Louise Larischról
szóló híreszteléseket, amelyeknek eddig csak kevés figyelmet
szentelt.
Hirtelen iszonyú forróság járta át.
– Azt mondta az imént, hogy egyszer már tanúk nélkül is
találkoztak? – Nagyot nyelt, és a megfelelő szavakat kereste. –
Gondolja, hogy... valami illetlen, úgy értem... – Hogyan lehet szóba
hozni egy fiatal, hajadon lány előtt egy ilyen kényes témát, anélkül,
hogy mélységesen megbotránkoztassa?
De Sophie ebből a szempontból meglehetősen erősnek bizonyult,
bár ismét elpirult.
– A barátnőm ünnepélyesen megesküdött rá, hogy semmi
illetlenség nem történt köztük, és nem is fog előfordulni. Elhiszi, hogy
ez az igazság?
Richardnak megvoltak a maga kételyei. De ezt inkább nem akarta
bevallani Sophie-nak.
– Remélem – kerülte ki a választ.
– És most mit szándékozik tenni?
Richard egy pillanatig elgondolkodott.
– Alkalmat kell találnom arra, hogy beszéljek vele!
Sophie szeme elkerekedett az ijedségtől.
– Ezt nem teheti meg, Richie! Mary a legszigorúbb hallgatásra
kötelezett. – Aggodalmában most mégis kimondta a barátnője nevét.
– Kárt fog tenni magában, ha kiderül.
Richard legszívesebben a lány karjára tette volna a kezét, hogy
megnyugtassa, de a kávéház nyilvánossága előtt azonban nem
merte.
– Nagyon diszkrét leszek – ígérte. – De ön is gyakoroljon továbbra
is hatást a barátnőjére, hogy fejezze be ezt az őrültséget! Képzelje
csak el a császár haragját, ha mindez napvilágra kerülne!
– Megteszem, amit tudok! – ígérte Sophie. – De ebben a
pillanatban mindenféle kapcsolatot elkerül velem. Elege van az
örökös szemrehányásaimból, ezt adta értésemre a legutóbbi
találkozásunkkor.
Richard frusztráltan sóhajtott. Beláthatatlan következményekkel
jár, ha elveszi ennek a lánynak a szüzességét és a végén még meg
is fertőzi, futott át a fej én.
Sophie aggódó pillantása közepette ferdén elmosolyodott.
– Megpróbálom kitalálni, hogy áll ehhez az egész dologhoz –
ígérte meg a lánynak. – Találkozhatunk még egyszer, hogy
beszámoljak önnek?
Sophie elgondolkodott.
– Legalább egy találkozóra advent idején még biztos lesz
lehetőség. Azt mondtam a nagybátyámnak, hogy meg szeretnék
tudni valamit öntől Miguel von Braganza viszonyulásáról Maryhez.
Mondhatom neki azt, hogy ön először tájékozódik, aztán ismét be
szeretne számolni nekem.
Mosolyogva vette szemügyre a férfi üres fagylaltoskelyhét.
– És a rózsasorbet egy jó ürügy lehetne.
Aztán beszámolt Richardnak a tervéről, hogy rajta keresztül a
császárnét
t megnyerjék a Café Prinzess vendégének.
Richard visszamosolygott rá.
– Akkor viszont önnek is ki kellene kanalaznia a saját fagylaltját!
Még akkor is, ha közben teljesen elolvadt.
Sophie bűnbánóan vette szemügyre a rózsaszín folyadékot a
tálkájában. Stephan bácsi az asztaluk felé indult.
 – Fedezzen, kérem! – súgta oda Richardnak. Miközben ő
döbbenten a feje mögött összekulcsolta a karját, mintha ki akarná
nyújtóztatni a hátát, Sophie a megolvadt sorbet-t villámgyorsan
beleöntötte a széke mellett álló pálma cserepébe.
– Kár érte! – hallotta Richard mormogását.
Ekkor ért oda Danzer. Elégedett mosollyal vette szemügyre az
üres fagyistálakat.
– És ízlett önnek a rózsasorbet? – fordult Richardhoz.
– Nagyon – válaszolta őszintén. – De árulja már el, miből készül
egy ilyen fagylalt?
Danzer vigyorgott.
– A pontos receptet természetesen nem fedhetem fel ön előtt.
Csak a legfontosabb hozzávalókat megnevezem. A rózsasorbet-ban
magától értetődően van rózsavíz, azonkívül finomított cukor és egy
kis bor. Néhány feldarabolt rózsaszirom is kell bele. A pontos
összetétele az én titkom marad, tisztelt gróf úr.
– Az unokahúga beszámolt arról a reményéről, hogy a
koronahercegen keresztül annak felséges édesanyját is megnyerjük
a sorbet– nak. Mindenképpen ajánlani fogom Rudolfnak – ígérte
meg Richard. – És mivel a trónörökös folyamatosan azon fáradozik,
hogy az anyjának örömet szerezzen... – Szándékosan befejezetlenül
hagyta a mondatot. – Talán a legközelebbi alkalommal egy kis
kóstolót is küldhet velem – javasolta. – Sophie-nak és nekem
karácsony előtt még biztosan találkoznunk kell egyszer a szép
kávéházában.
Feltételezte, hogy Danzer hozzájárul a következő találkozásukhoz.
Ő ugyan egy pillanatra meghökkent, aztán bólintott, még mindig
mosolyogva.
 – Nagyon szívesen, gróf úr.
– Megenged nekem még egy utolsó bizalmas szót az
unokahúgával? Hisz tudja, kényes ügyről van szó.
Danzer arca elsötétült. Egy rövid meghajlást követően mégis
elfordult.
– Csak Őt perc – magyarázta Sophie Richardnak. – Ismerem
Stephan bácsit. Különben megint bizalmatlan lesz. Tehát mit óhajt
még?
– Quid pro quo – felelte Richard. Sophie érteden ábrázata láttán
elnézést kért. – Kérem, bocsásson meg, ez latinul van, és azt jelenti,
hogy valamit valamiért.
Sophie megint elpirult.
– Az ég szerelmére, ne gondoljon most rosszat rólam, Fifi – sietett
Richard meggyőzni őt. -én közbenjárok a trónörökösnél a nagybátyja
rózsasorbet-ja érdekében, cserébe felajánlom önnek a tegeződést.
Ön... te egyetértesz vele?
Sophie megkönnyebbülten elmosolyodott.
– A legnagyobb örömmel, Richie!
Richard már épp fel akart állni, amikor még valami eszébe jutott.
– Mikor találkozunk legközelebb e miatt az Úgy miatt?
Sophie a homlokát ráncolta.
– Jöjjön el továbbra is az anyám fogadónapjaira csütörtökönként –
javasolta. – Közben meg tudunk állapodni, hogy megéri– e, és ha
igen, mikor legyen a következő találkozó a Café Prinzessben.

A Práter Bécsben
1888. december
– Beszéltél végre Rudolffal a pénzről? .
Mary teljesen elképedt. Nyilvánvalóan azt remélte, hogy Marié
Louise nem fogja többé szóba hozni ezt a témát.
Összeszorította az ajkait.
Aztán úgy döntött, elmondja az igazságot.
– Azt hiszem, ezúttal nem fog vagy tud segíteni neked, kedves
unokatestvérem. Az ügyet legalább háromszor megemlítettem neki.
Kétszer levélben és a legutóbbi találkozásunkkor, december 5-én
szóban is. De Rudolf nem is foglalkozott a kérdéssel. Úgy tett,
mintha egyáltalán nem is hallotta volna, és témát váltott.
– Aha! – Marié Louisének ettől az őszinte beszámolótól először
elakadt a szava. A kezét ökölbe szorította, és megpróbálta nem
kimutatni a frusztrációját. – Jó! Akkor felejtsük el a dolgot! – mondta
végül. – És egyébként: holnap visszautazom Pardubitzba.
– Már holnap?
Marié Louise elégtétellel nyugtázta Mary döbbenetét.
Megvonta a vállát.
– Igen, már holnap, kedvesem. Georg roppant módon gyötör az
adósságom miatt. Ezért meg kell próbálnom más módon
megszerezni az összeget.
– És ha ezt ma még egyszer pontosan így elmondom Rudolfnak?
– ajánlotta Mary. – Talán akkor mégis talál megoldást.
Marié Louise a fejét csóválta. Elég jól ismerte az unokatestvérét
ahhoz,
hogy tudja, ha Rudolf úgy veszi, hogy zsarolni akarja őt, akkor
csak dühös lesz.
 – Ha lenne ilyen megoldás, akkor már segített volna – utasította
vissza Mary ajánlatát.
A bérelt fiáker élesen balra kanyarodott, a földúton zötyögött a
Krieau felé. Ezen az úton egy bokor mögött esett meg Mary és
Rudolf első találkozója. Ezúttal azonban Mary, amint elérik az
ügetőpályát, be akart szállni Rudolfhoz, aki Bratfisch kocsijában
követte őket. Mert abban állapodtak meg, hogy előbb visszaküldik a
bérelt fiákért, hogy a kocsis semmit ne fogjon fel a találkozóból.
És engem addig fél órán keresztül vagy még tovább ebben a
nyirkos hidegben fel– alá akarnak kocsikáztatni, hogy zavartalanul
együtt lehessenek, gondolta Marié Louise keserűen. És mindezt
pusztán úgy, hogy majd isten fizesse meg.
A huszonötezer forint, amit alig néhány héttel ezelőtt kapott,
eszébe sem jutott közben. Zötyögve és rázkódva ért a kocsi végre a
Krieauba. Mary megkönnyebbült, és elhatalmasodott rajta a
türelmetlenség.
– Az utolsó métereken majdnem rosszul is lettem – magyarázta,
amikor feltépte az ajtót, anélkül, hogy megvárta volna, míg a kocsis
kinyitja neki. Még mielőtt a létrát le tudta volna engedni, ledermedt.
– Van itt még egy kocsi – mondta zavarodottan. – Rudolf fiákere
mögött jön egy harmadik hintó.
Ekkor Marié Louise szintén kihajolt a kocsi ajtaján, és rettentően
megrémült.
– Istenem, ezt a kocsit ismerem. Nem látod, hogy sötétzöld? Ez a
császári lóistálló egyik kocsija.
– Te jó ég! Mégis ki lehet ez? – Mary elsápadt. Miközben Bratfisch
a megállapodásnak megfelelően az út szélén haladt, mivel a
trónörökös nem akarta, hogy észrevegyék, mielőtt a bérelt fiákét
elhagyta volna a Krieaut, az udvari hintó megelőzte Bratfisch
járművét, és megállt közte és a bérelt fiáker között.
A császári livrét viselő kocsis azonnal kinyitotta az ajtót.
Cobolyprémbe burkolva Stefánia főhercegnő szállt ki a hintóból. Őt
pedig a nővére, Lujza szász– coburg– gothai hercegné követte.
Mindketten odaléptek a bérelt fiákerhez. Mary és Marié Louise is
kiszállt addigra a kocsis segítségével. Rudolf ezzel szemben még
Bratfisch járművében maradt.
– Micsoda váratlan meglepetés! – gúnyolódott Stefánia köszönés
helyett. Megvető arckifejezéssel, tetőtől talpig végigmérte Maryt. Ő
mereven megállt, és dacosan viszonozta a főhercegnő pillantását.
Marié Louise ezzel szemben olyan mély pukedlit csinált, amilyet a
sáros talaj csak lehetővé tett.
– Királyi fenség – susogta. – Micsoda megtiszteltetés itt találkozni
önnel.
Stefánia – ha lehetséges – még egy fokkal megvetőbben
méregette, mint Maryt.
– Lám, lám! – Nem Marié Louiséhoz beszélt, hanem a mellette álló
nővéréhez. – A Wallersee gardedámnak adja ki magát Rudolf
viszonyaihoz! De mi mást is várhatna az ember egy színésznő
lányától!
Marié Louise arca vérvörössé változott. Mary is levegő után
kapkodott. A főhercegnő szavaiban rögtön kétszeres sértés bújt
meg. A császárné unokahúgát nemcsak az anyja, Henrietté von
Wallersee nevén szólította, akit jóval a születése után emeltek
bárónői rangra, hanem egyszerre kétes származását is
kihangsúlyozta.
Ekkor Stefánia metsző tekintetét Maryre szegezte.
 – És ön a férjemnek szolgál, mint egy a sok ágyasa közül?
Rudolfnak most már arra is szüksége van, hogy gyerekeket
csábítson el? ,
– Ugyan már, Stefánia! És szórd szét máshol a mérgedet! – A
hölgyek nem is vették észre, hogy Rudolf ekkor mégis kiszállt a
kocsijából. '
Mint egy fúria, úgy fordult felé a felesége.
– Már egyáltalán nincs szégyenérzeted, drága férjem? – Az utolsó
szavakat valósággal kiköpte.
Rudolfnak arcizma sem rándult.
– Nekem úgy tűnik, ha valakinek itt nincs szégyenérzete, az te
vagy, drága feleségem. Nem röstelled nyilvánosan ennyire felizgatni
magad, csak mert két hölgy egy kocsin ellátogat a Práterbe, és én
egyedül egy másikban? Mit gondoljanak erről ezek a derék férfiak?
A három kocsisra mutatott. Az udvari kocsis és Rudolf személyes
fiákerese, Bratfisch egykedvűen nézett, meg sem rezzent. A bérelt
fiákeres szeme ezzel szemben akkora volt, mint egy csészealj.
– Gyere, Stefánia! – szólt közbe Coburg Lujza is. – Megvolt az
elégtétel számodra! Most menjünk vissza.
De Stefánia szeme a testvérére is dühösen szikrákat szórt.
– Te csak ne csússz így térden a jövendőbeli császárunk előtt!
Csak Fülöpöd üdvössége kedvéért teszed.
Lujza nyugodtan viszonozta a pillantását.
– Mint mindig, most is igazad van, kedves Stefánia – csapott le a
főhercegnőre a saját fegyverével. – A jövendőbeli császárunkról
beszélsz, akinek az én becses férjem a vadásztársa, és ennek így is
kell maradnia.
Megfordult, hogy távozzon.
 – Ha nem szeretnél velem jönni, biztos találsz másik lehetőséget a
visszafelé útra.
Ezzel Lujza hagyta, hogy besegítsék a császári hintóba.
– Még fogsz hallani rólam, te ribanc – fenyegette meg Stefánia
Maryt, mielőtt dühöngve megfordult, és követte nővérét a kocsiba.
Rudolf várt, míg a jármű már eltávolodott valamennyit, mielőtt
Mary– hez és Marié Louiséhoz fordult.
– Ez csak üres fenyegetőzés volt, drága hölgyem! – nyugtatta meg
Maryt, akinek az ijedségtől elkerekedett a szeme. – Stefánia napról
napra őrültebb lesz, és egyre több ijesztő furcsaságot képzel be
magának! – kacsintott rá Maryre, aki azonnal megértette. A
bérkocsis előtt nem adhatják a legkisebb jelét sem, hogy Stefánia
vádaskodásának van bármiféle valóságalapja.
Ekkor Rudolf a fiákereshez fordult.
– Mi a neve, jóember? – kérdezte udvariasan.
A bérkocsis megemelte a kalapját, amire Stefánia megjelenésekor
nyilvánvalóan egyáltalán nem is gondolt, és mélyen meghajolt.
– Franz Webernek hívnak, felséges uram.
– És mindig ezt a bérkocsit hajtja, az 58-as számút?
A férfi még egyszer meghajolt.
– Igenis, császári felség.
Rudolf elővett egy kis jegyzetfüzetkét, és ceruzával feljegyzett bele
valamit. Aztán belenyúlt az egyenruhája zsebébe.
– Tessék, ötven forint, Weber úr. – A kocsisnak, akinek a szeme
mohón villant fel, néhány arany pénzérmét nyújtott. – Ön ma nem
látott és nem is hallott semmi feltűnőt. – Behatóan megnézte
magának a férfit. – Megértettük egymást? – A hangja fenyegető
mellékzöngét kapott. – Különben kénytelen lennék személyesen
megkeresni von Krauss bárót, a rendőrfőnököt, hogy
felülvizsgáltassam az engedélyét.
Weber elsápadt. Jobb keze görcsbe rándult a pénzérméket
szorongatva. Még mélyebben meghajolt, mint előtte.
– Nagyon is jól értettem őfelségét.
– Ez esetben most vigye vissza a hölgyeket a belvárosba, Weber.
És ne feledje a szavaimat!
– És akkor mit tegyek, ha Stefánia mindent elárul az anyámnak? –
nyafogott Mary, alighogy visszaültek a kocsiba.
– Ezt biztosan nem fogja megtenni – nyugtatta meg Marié Louise.
– Először is nincs bizonyítéka arra, hogy ez nem egy véletlen
találkozás volt. – Azon fáradozott, hogy több magabiztosságot
sugározzon, mint amennyit valójában érzett. – És másodszor
Stefánia ezzel nyilvánosan bevallaná, hogy Rudolf megcsalja őt.
– Á, bárcsak megszabadulna végre ettől a szörnyű némbertől! –
panaszkodott tovább Mary. – Ugye tudod, hogy el akar válni?
Marié Louise akaratlanul bólintott.
– Egész Bécs tudja. – A császárt kivéve. 0 még nem sejt semmit,
tette hozzá gondolatban.
– És most ez a megge elrontotta a mai találkozómat Rudolffal! –
Maryt nem lehetett megnyugtatni.
– Ki? Milyen megge?– kérdezte Marié Louise értetlenül.
– A, így nevezik azokat a görög szörnyetegeket, akik csak bajt
okoznak. A házitanítóm említette nemrég. Egy halálosan unalmas
órán, amire már alig emlékszem.
– A „megérákra”17 gondolsz! – gyűlt fény Marié Louise fejében.
– Felőlem, akkor legyenek megérák! Nem tudsz még egyetlenegy
napot maradni, drága unokatestvérem? – könyörgött Mary. – Hogy
karácsony előtt legalább még egyszer lássam?
Marié Louise nemmel válaszolt.
– Kérlek! Akkor még az ajándékomat sem adhatom át neki.
– Nem, Mary – felelte Marié Louise határozottan. – Vissza kell
térnem Pardubitzba. – Mély lélegzetet vett. – És még ha nem is így
lenne, akkor sem tudok sem most, sem a jövőben még egyszer a
segítségedre lenni. Ezt a mai jelenet világosan alátámasztotta.
Képzeld csak el, mi történne velem, ha Stefánia mindent elmesélne
Sissi császárnénak.
– Hisz ők kerten ki nem állhatják egymást! – vágott vissza Mary. –
Még ha ez a nőszemély be is árulná az én Rudolfomat, az anyja
akkor sem hinne neki.
Ugyan Marynek igaza volt, Marié Louise ragaszkodott a dologhoz.
Egyrészt túl kényessé vált számára ez az egész, másrészt
nyilvánvalóan nem származott már több előnye belőle.
Az út hátralévő része kellemetlen hallgatással telt. Minél közelebb
értek a Vetsera-palotához, Mary annál eltökéltebbé vált.
Akkor teljesen egyedül is megtalálom a módját, hogy
viszontlássam. Ugyan még nem tudom, hogyan. De eszembe fog
jutni valami!

Vetsera-palota a Salesianergassén
1888. december 11.

–M , ! Még a végén elkésünk az operából!

 Hanna feltépte a húga szobájának az ajtaját, anélkül, hogy izgatott
kopogására megvárta volna a választ. Amikor megpillantotta Maryt,
megtorpant.
– Ez egyszerűen felfoghatatlan! – nyögte.
Aztán sarkon fordult.
– Mama! – hallotta Mary és Ágnes a kiáltását a második emeleti
folyosón, ahol a hálószobák voltak. – Mama! Gyere már, légy szíves,
ide!
– Mondtam má magának – motyogta Ágnes. – Most meg jó
mérgesek!
– Ugyan már – hárított Mary. – Csak tedd meg nekem azt a
szívességet, hogy szép németséggel beszélsz, ha mama mindjárt
bejön.
Kicsivel később az ifjú hölgyek már meg is hallották, hogy
cipősarkak kopognak a parkettán. Aztán a bárónő jelent meg az
ajtóban. Már teljesen felöltözött, és a frizurája is készen volt. Mivel
az elhunyt férje miatti gyász időszaka novemberben letelt, Helene
Vetsera egy világosszürke, csillámló selyemruhát viselt, amelyen
fekete brüsszeli csipkéből készült, drága betétek díszelegtek. Sötét
haját bonyolult frizurává tűzte fel, melyben két gyöngyszürke
strucctoll hintázott. .
Mögötte Hanna kémlelt be az ajtón, szintén már ünnepélyesen
felöltözve az új, napsárga Crepe de Chine anyagból készült estélyi
ruhájába, melyet a dekoltázsán és a hátkivágásán körben
galambkék fodrok díszítettek.
– Nézd csak meg, mama! Még köntösben ül, törülközővel a fején,
mintha vizes lenne a haja. Közben az előadás háromnegyed óra
múlva kezdődik!
 – De gyermekem! – Helene Vetsera hangjában a feddés és a derű
harcolt egymással. – Ez meg micsoda tréfa!
– Végtelenül sajnálom, mama! – Mary remélte, hogy eléggé
bűnbánónak fog tűnni. – De azt gondoltam, hogy még idejében
megszárad a hajam!
– Mikor mosattad meg? – Maryvel ellentétben a komornájára a
bárónő szemrehányó tekintettel nézett.
-én magam mostam meg, mama, miközben Ágnes Hannát
csinosította.
A nővére gúnyosan elnevette magát.
– Az fél órával ezelőtt történt, Mary. A hajad a derekadig ér! Hogy
is hihetted, hogy még időben megszárad az esti előadásra?
Mary mindent beleadott, hogy bűnbánónak tűnjön.
– Hiszen olyan meleg van itt, a szobában! Azt gondoltam, ha itt
ülök a kályha előtt...
– Lárifári – vágott a szavába Hanna. – Nincs kedved meghallgatni
Wagner operáját! Mama és én is tudjuk, hogy nem tudod értékelni a
zenéjét.
Ekkor Mary szemében dacos csillogás jelent meg.
– És ha így lenne, Hanna? Ezek az operák a Nibelungok
gyűrűjéből soha nem érnek véget, úgy hallottam. És Wagner zenéje
valóban halálra untat.
– Ezek történelmi jelentőségű alkotások. Ma A Rajna kincsét
játsszák, a Nibelung– mondakör nagyszerű nyitó darabját –
lelkesedett Hanna. Az anyja csitítóan felemelte a kezét.
– Hagyd, Hanna! Ahhoz már túl késő van, hogy Maryt magunkkal
vigyük. És én magam sem szeretnék egyetlen hangot sem
elmulasztani Wagner fantasztikus műveiből. Akkor hát nélküle
megyünk. Jahoda már biztosan előállt a hintónkkal.
– Fogalma sincs róla, mit mulaszt el! – panaszkodott Hanna ennek
ellenére az anyjának. – Ezek az operák lesznek a beszédtéma a
következő hetekben Bécsben! És egy kicsivel több műveltség
csakugyan jót tenne Mary– nek! Miről kéne társalgást folytatnia
Miguel von Braganzával vagy más udvarlóval, amikor hamarosan
bevezetik őt a társaságba?
– Úgyis megint elaludnék a páholyban! Mint a múlt szezonban
azon A bolygó hollanditó. – mondta Mary. – Akkor sem tudnék
társalgást folytatni – utánozta gúnyosan Hannát – az operákról.
Helene Vetsera egy pillantást vetett a kis, ezüst állóórára Mary
komódján.
– Te jó ég! Hisz már majdnem fél hét! Ha az utcák zsúfoltak, már
így sem érünk oda pontosan! Azonnal indulnunk kell!
Maryre búcsúzóul szigorú pillantást vetett.
– A kis tréfád azonban nem járhat semmilyen előnnyel számodra!
Egész este a szobádban maradsz! A legjobb, ha büntetésből most
azonnal az ágyba mész!
– Elmentek, Ágnes?
A komorna, aki végignézte, ahogy elindul a hintó, bólintott.
– Igen, de a papám kívülről bezárta a kaput!
– Hisz tudod, hol tartja a pótkulcsot! – sürgette Mary.
Ágnes felsóhajtott.
– Tudom biza, bárókisasszony! De jól nem érzem magam tőle.
– De hisz ezt már megbeszéltük, Ágnes – söpörte félre Mary
komornája aggályait. – Szerezd most meg a kulcsot, és aztán segíts
nekem felöltözni. A fiákét pontban hét órakor vár rám a
Marokkanergassén.
– Oszt mi légyen a vizes hajjal?
– Beszélj végre helyes németséggel! – förmedt rá Mary Ágnesre. –
Hányszó kell még elmondanom neked? És ne foglalkozzá a
hajammal. Majd ráhúzom a köpenyem kapucniját. – Észre sem
vette, hogy most egy kicsit ő is áttért a dialektusra. – Rudolf biztosan
nem fogja zavartatni magát miatta.
Talán még értékelni is foga, hogy láthat kibontott hajjal!– futott át a
fején. És ki tudjál Lehetséges, hogy így annyira vonzónak talál majd,
hogy vége megcsókol. Nemcsak az arcomat! Hanem rendesen, mint
egy olyan nőt, aki után vágyakozik!
Legalábbis valahogy így szerepelt abban a dagályos szerelmes
regényben, amit ma délután titokban elcsent a könyvtárból, és
amivel kora estéig elütötte az időt. Az anyja nem engedélyezte
számára ezt az olvasmányt.
– Ez nem való szűzies, ifjú hölgyeknek! – magyarázta Marynek,
amikor pár nappal ezelőtt elkérte tőle.
– Most már végre menj, és igyekezz! – parancsolta Mary
Ágnesnek, aki még mindig tétovázva állt az ajtó mellett.
Kicsivel később kilopóztak a palota bejáratához, ami közvetlenül a
portásfülkéből, ahol Ágnes apja az összes kulcsot őrizte, a most
üres oldalszárnyhoz vezetett, ahol a két kocsihúzó lovat és a hintót
tartották.

Gyorsan és lehajtott fejjel mentek végig a keskeny úton a házfal és

a télen kopár virágágyások közt, ami a főépületet és a két
oldalszárnyat szegélyezte. Ugyan valószínűtlen volt, hogy a
személyzetből észrevegye őket bárki. Mert a bárónő szabad estét
adott a szolgálóinak, mint ahogy mindig tette, ha este elment
valahová a lányaival.
Aki a palotában maradt, mint az idős szolga, Christian, az a
szabadidejét a szobájában vagy egy kellemes társalgás közepette a
szuterénben, a társalgóban töltötte. Ágnes apja is csak akkor fog
visszatérni a palotába, amikor a hölgyeket el kell hoznia az operából.
A köztes időben a törzsasztalánál szórakozik kártyázás és sörözés
közben. Az az ötlet, hogy A Nibelung gyűrűjének négy előadását
önhatalmúlag Rudolffal való találkozásokra használja, Maryben
merült fel, amikor kétségbeesetten azon törte a fejét, hogyan tudná
kihúzni magát a közelgő unalmas, az operában töltendő esték alól.
Egy rövid levél a trónörökösnek, amit Ágnes szokás szerint egy
szolgálóval Loschek komornyiknak küldött, gyorsan meghozta
számára a vágyott bizonyosságot: Rudolf is távol marad a Wagner-
operáktól.
Az, hogy ennek az időközben elhunyt zeneszerző antiszemita
beállítottságához volt köze, az Maryt kevéssé érdekelte. Rudolf
válasza óta azon töprengett, hogyan tudná az anyja és nővére
közelgő, gyakori távolléteit kihasználni, hogy a Hofburgba
látogasson.
És amikor a terv egyszer csak kezdett alakot ölteni, még a
megvalósítása is meglehetősen egyszerűnek bizonyult. Marynek
csak annyi dolga volt, hogy Ágnes segítségével megszerzi a palota
udvaráról a Salesianergasséra vezető vaskapu kulcsát, és meggyőzi
őt, hogy fedezze az eltűnését, valamint a Hofburgban tett látogatása
után engedje vissza a palotába.
 Az öt– Őt forint, amit Ágnesnek ígért a bűnrészességéért, volt a
döntő oka, hogy a komorna kezdeti habozása után végül
készségesen támogatta. Az őt forint körülbelül egyhavi fizetésének
felelt meg, amit az apja ráadásul még nagyrészt meg is szokott
tartani.
Ezenkívül Mary számára kapóra jött, hogy a Wagner-operák akár
négy óra hosszúak is voltak.
– Röviddel éjfél előtt fognak csak hazaérni. Addigra én is rég
visszaérek. Bratfisch pontban kilenc órakor fog kitenni a
Marokkanergassén.
Ez a Werdenfels-palota utcája volt.
– Mikor tehát mama és Hanna hazaérnek, réges-rég ágyban
leszek – győzködte Ágnest arról, hogy egyáltalán nem fenyegeti az a
veszély, hogy cinkosként lelepleződik.
– És ön az oda– és visszaúton is tényleg teljesen egyedül akar
menni a?, éjszakai utcákon? – vetett még be Ágnes egy utolsó
kifogást.
– Hiszen az csak ötpercnyi sétatávolságra van – csitítgatta őt
Mary. – Ugyan mi is történhetne velem?

Mary és Ágnes elérték annak a szárnynak a végét, ahol az istállók

voltak. Most kezdődött a legveszélyesebb rész. A kocsibejáró
mindkét oldalán lévő gázlámpák fényében Ágnes tisztán látható volt,
de merészen a kapuhoz sietett, és kinyitotta azt. Mary vetett a palota
utcai frontjára egy pillantást, és látta, hogy ott minden sötét.
Az összes cselédszoba az épület hátsó oldalára nézett. Mohr
kisasszonyé is, az egyetlen alkalmazotté, akinek a szobája, úgy,
mint a család hálószobái, a hátsó kertre nézett. Az idősödő
társalkodónő nyilván most is – mint minden szabad estéjén – ott
olvas vagy horgol. Mary belül megrázkódott arra a futó gondolatra,
hogy mennyire egyhangú is a társalkodónő élete.
Ekkor Ágnes résnyire kinyitotta a vasajtót. Mivel Mary
megparancsolta a kocsisnak, hogy olajozza meg, mert nem tudja
elviselni a nyikorgását, nem adott semmilyen hangot. Mary
elégedetten mosolygott. Valóban mindenre gondolt.
Egy utolsó pillantás hátrafelé, aztán odasuhant a visszalevő alig
néhány méteren a kapuhoz, és kisurrant a résen.
Két csodálatos óra várt rá Rudolffal.

Török szoba a bécsi Hofburgban

1888. december 15., szombat

Johann Loschek irgalmatlanul köhögött, ahogy átvezette Richardot a

Hofburg huzatos folyosóin Rudolf dolgozószobájába. Ha Richard
nem jött volna rá a komornyik vörös szeméből és csöpögő orrából,
hogy súlyos megfázásban szenved, akár azt is hihette volna, hogy a
köhögése annak az áthatolhatatlan füstnek a következménye, ami a
török szobából vágódott ki, alighogy Loschek kinyitotta az aj tót.
Közvetlenül azután, hogy belépett,
Richard szeme is könnyezni kezdett.
– Kedves Rudolf– lendült támadásba rögtön a köszönés után. –
Szívesen tettem eleget a hívásodnak, hogy megbeszéljem veled a
császárral való mai audienciád eredményeit a gyalogság új alaki
szabályzatáról. Habár szombat este bizonyára vannak ennél
szórakoztatóbb elfoglaltságok is. De ragaszkodom hozzá, hogy
engedj be egy kis friss levegőt. Különben Őt percen belül elvesztem
az eszméletem, mint egy aggszűz.
Rudolf vigyorogva odalépett az egyik széles ablakhoz, és kitárta
mindkét szárnyát. Kint sűrű volt a köd. Az ember alig látott az orránál
tovább.
– Hogy a bécsi levegő ma előnyösebb-e az egészségedre, mint az
én első osztályú török cigarettáim illata, azt ki tudja. De a
kívánságod számomra parancs. Szeretnél egy pohár teát?
Amikor Richard igennel felelt, Rudolf utasította a szolgáját, aki
szolgálatkészen odasietett.
– Loschek, menjen a szobájába, és pihenje ki egy kicsit magát!
Ezúttal ön nélkül is boldogulni fogok.
Ráérősen elkészítette a sziszegő szamovárnál a teát. Eközben
Richard megpróbált a nyitott ablaknál annyi friss levegőt magába
szívni, amennyit csak tudott. Mert kintről valóban kellemetlen,
nyirkos hideg tódult a szobába, és tartott tőle, hogy a trónörökös újra
becsukja az ablakot.
Rudolf azonban előbb a teli teáspoharakat tette a baldachin alatt
álló esztergált lábú asztalra. Aztán intett Richardnak.
– Foglalj helyet!
Richard lendülettel huppant le a kanapé puha párnái közé, a
következő pillanatban azonban fájdalmas kiáltással már fel is ugrott.
– Aú! Mi volt ez, ami belém szúrt?
Körbetapogatta azt a helyet, ahova az imént leült, és végül egy
meghajlott, két rózsaszín hamis gyönggyel kirakott hajtűt húzott elő.
– Aha! Itt van a bűnös! – Egy pillanatra meghökkent, amikor
világossá vált számára, hogy mit is talált. – Csak nem hölgy
látogatód volt itt, a szentélyedben?
 Azonnal Mary Vetsera jutott az eszébe.
De ő hogy juthatott be a Hofburgba? A bécsi Fremden-Blatt18 –
amit a Sophie-val való beszélgetése óta naponta tanulmányozott,
mert abban jelentették az összes ismert személy érkezését és
elutazását – semmit nem írt arról, hogy Larisch grófnő ismét Bécsbe
látogatott volna.
Rudolf önelégülten vigyorgott.
– Ez, kedves barátom, az én titkom marad. – Aztán a vigyora
melankolikus mosollyá változott. – Habár egyébként alig lenne miről
beszélni.
– Hogyhogy? Talán lemondták a mai audienciádat?
Rudolf a fejét csóválta.
– Azt nem. De mint mindig, most sem hozott semmilyen konkrét
eredményt. Nemcsak Loschek, hanem tiszteletre méltó nagy–
nagybátyám, Albert főherceg is megfázott. Ezért nem készítette el a
jelentését, amelyben össze akarta foglalni az ajánlásait a reformhoz.
És e nélkül a jelentés nélkül az apám egyáltalán nem nyilatkozott
erről a témáról, amikor előadtam neki az elképzeléseimet. Hűen a
császár mottójához: hisz Rudolfot nem lehet komolyan venni,
„megintfecseg”– idézte az apja Richard számára is ismert mondatát.
– Végül kizárólag jelentéktelen dolgokról beszélgettünk – tette hozzá
keserűen.
Richard zavarodottan hallgatott.
Jól emlékezett, hogy Rudolf mennyire megsértődött, amikor az
unokatestvére, Ferenc Ferdinánd beszámolt neki a császárnak erről
a kijelentéséről. Ferenc József ezzel Rudolf liberális politikai ötleteit
tette nevetségessé főhercegi körből származó tanúk előtt.
 A trónörökös már a következő napon útra kelt egy, az egész
császárságot magában foglaló ellenőrző látogatásra, anélkül, hogy
az udvarban bárkit is informált volna róla, nemhogy elnézést kért
volna azért, hogy nem vesz részt a már korábban megbeszélt
katonai üléseken.
Mennyi ideje is történt ez? Őt éve? Vagy csak négy? A trónörökös
és a császár közti megannyi terméketlen összetűzés hátterére,
amelyek végtelen láncolatba sorakoztak fel, Richard már nem
emlékezett pontosan.
Rudolf szakította ki gondolataiból. .
– Ha mégis megkérdezed, hogy miért nem mondtam le a mai
találkozónkat, az a válasz, hogy a csevegésünk legalább egy
témáját meg akartam osztani veled.
Az íróasztalához lépett, és Richard felé nyújtott egy arannyal meg
értékes drágakövekkel kirakott markolatú kardot. Richard ide-oda
forgatta, végül megfogta a markolatot, hogy érezze a hideg
aranyhuzalozást, és néhány játékos vívómozdulatot tett. Rudolf
mosolyogva figyelte.
– Ez a fegyver már több mint kétszáz éves. De még mindig
tökéletesen áll a jobb kezemben, és kifogástalanul működik.
Kitalálod, kié volt egykor?
Richard óvatosan letette a baldachin alatt álló kanapéra a kardot.
– Biztosan híres személyiség volt, ha ennyire büszke vagy rá,
hogy megszerezted a kardját a hadtörténeti múzeum számára. Mert
bizonyára arra van – feltételezte, és telibe talált.
Rudolf igennel válaszolt.
– Ez Savoyai Jenő hadvezér kardja, akinek jelentős a szerepe
abban, hogy ma csak egy török stílusban berendezett szobában
ülünk, és nem a része vagyunk az Oszmán Birodalomnak. Jenő
herceg a fegyvert a győzedelmes döntő csatában használta a
törökök ellen az 1697-es esztendőben. Ez sokkal jobban érdekelte
az apámat, mint a gyalogság alaki gyakorlatainak módosítására
vonatkozó terveim – tette hozzá lényegre törően.
Odalépett az ablakhoz, hogy bezárja.
– De most már nem szeretném tovább rabolni az idődet, főként,
hogy a teád mostanra valószínűleg kihűlt. Ezenkívül ismét kedvem
támadt a cigarettáimhoz – nyújtott kezet Richardnak búcsúzóul. Ő
pedig kétségbeesetten töprengett, hogyan hozhatná szóba Mary
Vetserát. De semmi nem jutott eszébe. Beletörődve viszonozta
Rudolf kézfogását. Az, hogy a trónörököstől ma kézzelfogható
eredmény nélkül kellett távoznia, az azt is jelentette, hogy Sophie
von Werdenfelst egyelőre nem fogja négyszemközt viszontlátni.
Még a hajtűt sem tettem el, átkozta némán a balszerencséjét.
Habár egyáltalán nem is származhat a Vetserától, vigasztalta aztán
magát.
Rudolf ezután csengetett Johann Loscheknek. Richard
meglepetésére a szolga kabátba, sálba és sapkába alaposan
bebugyolálva lépett be a szobába.
– Hova akar ma este még elmenni ilyen megfázással? – kérdezte
a férfitól, miközben a kijárathoz kísérte. A komornyik elővett kesztyűs
kezével egy levelet a kabátzsebéből.
– Ez egy levél a kedveskémnek – hajtotta le szégyenkezve a fejét.
– Még ma este át kell vitetnem neki egy szolga segítségével, hogy
holnap, a szabad délutánján ne várjon rám feleslegesen.
Richard szívverése felgyorsult. Talán ez lenne... ? Kinyújtotta a
kezét.
 – Hiszen ezt én is meg tudom tenni ön helyett, jóember. Magának
egy bögre forró rummal és egy ágymelegítővel ágyba kellene
feküdnie.
Loschek egy pillanatig habozott. Aztán a kimerültsége győzött a
szolgálatkészsége felett.
– Nagyon köszönöm önnek, von Löwenstein úr. De a levelet még
ma este át kell adni.
Richard bólintott.
– Ezt megígérem önnek.

Café Prinzess a Grabenen

1888. december 18.

A műhely levegője minden karácsonyi süteménnyel teli tepsi után,

amit a két nagy sütőbe tettek be vagy vettek ki, egyre fullasztóbb lett.
Sophie lopva letörölte az izzadságot a homlokáról egy
zsebkendővel, amit a köténye zsebében tartott. Aztán a tojásfehérjét
egy tálban még egyszer teljes erővel verni kezdte a habverővel.
Nagyon keménynek kell lennie.
Tulajdonképpen mindennél jobban szerette a karácsonyi
előkészületeket a Café Prinzessben. Ebből a szempontból máskor
nagyon örült volna neki, hogy a nagybátyja tegnapelőtt a
Werdenfels-palotában tartott vasárnapi ebédnél, amire Henrietté
hívta meg, arra kérte, hogy a következő napokban ismét segítsen ki
a sütőműhelyben.
– Épp csúcsszezon van, Fifi, hisz tudod. Ezekben a napokban
mindenki karácsonyi aprósüteményt, édességet és a híres
karácsonyi kuglófunkat vásárolja meglepetésnek szentestére és az
azt követő ünnepi étkezéshez. Ugyanekkor csúnya légúti betegség
jár körbe Bécsben. A sütőasszonyok közül, akik egyébként mindig
kisegítenek a karácsony előtti héten, ketten is lemondták. És nem
tudom, mihez kezdjek a sok munka miatt.
Sophie anyja a homlokát ráncolta.
– Fifi legfeljebb szerdáig tud kisegíteni, Stephan. A mostohaapja
bejelentette, hogy a csütörtöki nap folyamán érkezik Bécsbe. Arthur
magánkívül lenne, ha megtudná, hogy Fifi a kávéházban dolgozik.
– Az is jobb, mint a semmi – mondta Stephan bácsi.
Sophie szíve az anyja közlése hallatán elszorult. Tehát Richard
von Löwensteinnal az év utolsó fogadónapja után, ami holnapután
lesz, a mostohaapja szabadsága végéig nem fog tudni találkozni,
hogy közölje vele legújabb, nyugtalanító megfigyeléseit.
Hacsak... A homlokát ráncolta. Épp támadt egy ötlete, amely
kezdett körvonalazódni.
– Olyan komoran festesz, Fifi – szólította meg Danzer. – A
kérésem idén teher számodra? Máskor mindig olyan szívesen jöttél
advent idején a kávéházba.
– Nem, nem, örülök, és természetesen segítek – sietett Sophie
meggyőzni őt.
Még egy pillanatig töprengett az ötletén, és aztán döntést hozott.
Mary módszerét fogom használni, és Richardnak egy szolgán
keresztül küldök levélkét a Hofburgba. Remélhetőleg meg tud
látogatni engem a következő három napban a Café Prinzessben.
Már a következő órában tettekre váltotta a tervét, és adott a
komornájának egy kis borravalót, hogy a levelet a következő szabad
délutánján kézbesítse.
 Hétfőn délelőtt pontosan tíz órakor Sophie megjelent a Café
Prinzessben, és kisegített, mint ma is, eleinte a sütőműhelyben.
Amikor kora délután aztán az eladópult mögé állt, idegesen várta
Richardot, és egyre nyugtalanabbá vált.
Óriási megkönnyebbülésére a férfi négy órakor jelent meg azzal
az ürüggyel, hogy süteményt és édességet akar vásárolni a
családjának. Sophie maga szolgálta ki őt és állította össze az árut.
– Mit ajánl nekem a hölgyek számára? – kérdezte Richard, hogy
aztán utána halkan odasúgja neki: – Ma sajnos nem tudok maradni,
mivel este az operába kell mennem.
Sophie az egyik tálcára mutatott a kirakatban.
– Nemcsak a Demelnél, hanem nálunk is nagyon népszerű a
vaníliás kifli. A kókuszsüveget szintén szívből ajánlhatom önnel. Az
azonban újdonság, ezért egy kicsit drágább.
– Kókuszsüveg? – csodálkozott Richard. – Erről még valóban
soha nem hallottam semmit. Mi a különleges benne?
– Szárított és reszelt kókuszdióból áll, amit kemény habbá vert
tojásfehérjével, fahéjjal és cukorral kevertünk össze. A sütés után
még csokoládéba mártjuk. Megkínálhatom önt eggyel, hogy
megkóstolja?
A pult fölé hajolva hadarta el a kérdéseit:
– El tudna... – Aztán eszébe jutott, hogy a legutóbbi alkalom óta
tegeződnek. – El tudnál jönni holnap délután? Reggel ismét a
sütőműhelyben leszek, akkor nem jó. De körülbelül két órakor
megfelel. Utána kezdődik itt, a pultnál a nagyüzem. Nagyon fontos –
tette hozzá sürgetően.
Richard elvette a süteményt, és megkóstolta.
 – Csakugyan, egészen rendkívüli módon finom. Szeretnék fél
fontot a kifliből is, és a kókuszsüvegből is.
Sophie lemérte a süteményeket, és elhelyezte őket egy arany
csillagokkal díszített dobozban.
– És mit ajánl nekem az urak számára? – kérdezte Richard.
Amikor a pult felett újra összedugták a fejüket, suttogva folytatta: –
Meg tudom oldani. De ezúttal szükségünk lesz egy szeparéra. Én is
szeretnék mutatni valami fontos dolgot!
– Hm – töprengett Sophie szándékosan hangosan. – Az urak
rendszerint nagyon szeretik ezeket az ízletes borharapókat. Az isler
mézeskalács is nagyon közkedvelt. Egy kicsit intenzívebb az íze, és
nem olyan édes.
– Akkor ezekből is kérek fél– fél fontot.
Sophie lehajolt egy másik dobozért.
– Ezt a süteményt külön kell elcsomagolnom önnek, drága uram.
Az ízeket egyébként átveszik a hölgyek számára készült lágyabb
sütemények. Megfelel önnek ez a doboz? – Ismét a pult fölé hajolt. –
Meglátom, mit tehetek – suttogta. – Tehát holnap két órakor.
– És tegyen nekem hozzá, kérem, még két karácsonyi kuglófot is,
kisasszony. – Richard a Café Prinzess kandírozott gyümölcshéjjal és
mazsolával készített specialitására mutatott. '
Sophie sajnálkozva rázta a fejét.
– A kuglófokat előre meg kell rendelnie, kedves uram. Ezek itt
mind már foglaltak.
– Jó, akkor holnap délután visszajövök – mondta ekkor Richard
fennhangon. A sütemények valóban kitűnő ürügyet szolgáltattak
számára a holnapi látogatásához.
Sophie is hivatalosabb hangnemre váltott.
 – Amit ezenkívül még holnapra ajánlhatok önnek, az az
aranybonbonunk. – Rámutatott az aranylapokkal díszített trüffelre
egy másik ezüsttálcán. – Ez a termék is szinte teljesen elfogyott
mára. De a friss pralinék már a hűtőkamrában vannak.
– Jó, akkor írjon fel nekem ebből is húsz dekát holnapra! Pontban
két órakor érte jövök.
Ezzel Richard megfordult, és távozott.

Most, majdnem egy nappal később, Sophie ránézett a sütödében

a faliórára. A mutató szerint negyed kettő múlt. Épp maradt még elég
idő, hogy felfrissítse magát, és átöltözzön.
– Fifi kisasszony! Hol marad a tojásfehérje? Elég kemény habbá
verte már?
Sophie a táljára mutatott.
– A legjobb, ha a saját szemével győződik meg róla, Schleiderer
úr!
A cukrászmester közelebb lépett, és egy kést vett a kezébe, amit
áthúzott a tálon.
– Nagyon jó – dicsérte meg azután a lányt. – A késvágásnak
látszania kell, akkor jó. Az emberek kitépik a kezünkből a
kókuszsüvegeket!
Sophie a köténye szalagjáért nyúlt, és felakasztotta azt.
– Sajnos most mennem kell, és át kell öltöznöm az eladópulthoz. –
Már a lépcsőnél járt, mikor eszébe jutott még valami. – És küldje fel,
kérem, a két kuglófot Richard von Löwenstein grófnak!
A kis öltözőbe menet, ahol a fekete felügyelői ruhát tartotta, a
szeme sarkából elégedetten állapította meg, hogy az egyik szeparé
tényleg le volt zárva egy piros zsinórral, hogy fenntartsák neki és
Richardnak. Ugyan Stephan bácsi reggel nem volt épp lelkes a
kérésétől, de végül egyetértett, amikor Sophie felsorolta az indokait.
– Richard von Löwenstein meg akarja mutatni Mary egy levelét,
amit Miguel von Braganza adott neki. Ehhez nincs szükség kíváncsi
tekintetekre a vendégtérben. – Az újabb hazugságot ismét sajnálta.
De nem volt más választása. Túl nyugtalanítóak voltak a
megfigyelései, amit a múlt heti két estén tett. Feltétlenül beszélnie
kellett Richarddal, és tekintettel a személyekre, akikről szó volt,
lehetőleg feltűnés nélkül.
– De aztán véget kell vetni ezeknek a konspiratív
összejöveteleknek! – szólította fel Stephan bácsi. Sophie
beletörődőén bólintott. Amíg a mostohaapja Bécsben tartózkodik,
úgysem nyílik majd további lehetősége, hogy találkozzon Richarddal.

Tíz perccel járt két óra előtt, amikor Richard belépett a Café
Prinzessbe. Gyalog jött a Hofburgban lévő lakásáról, és
türelmetlenségében, hogy végre beszélhet Sophie-val, túl korán
indult.
A kávézó belső tere karácsonyi díszekben pompázott. A falakon
fenyő– és magyalágakból álló ízléses csokrok lógtak, amiket piros és
arany masnik ékesítettek. Ugyanezekből az anyagokból készült kis
virágdíszeket tettek ki minden asztalra, a kis térítőkhöz illően,
melyekre horgolt csillagokat varrtak fel. A finom porcelánon is kézzel
festett, karácsonyi jelenetek szerepeltek. Citrom és különböző
fűszerek illata töltötte be a levegőt.
– Nagyon ízléses – motyogta Richard épp maga elé, amikor
Sophie nagybátyja odalépett mellé. Stephan Danzer röviden
meghajolt.
 – Isten hozta, méltóságos von Löwenstein gróf úr. Odavezethetem
a helyére? Az unokahúgom bármelyik pillanatban megérkezhet.
A szeparé bejárata előtt, aminek az oldalán a két cserepes pálmát
szintén piros és aranyszínű masnik díszítették, Danzer félreállt, hogy
beengedje Richardot. A férfi összeszedte a bátorságát, jól tudva,
hogy ő is – már ami a Sophie-val való jövőbeli találkozásokat illeti
ezen a helyen – a nagybátyja jóindulatára volt utalva.
– Rendkívül ízlésesen dekorálta a kávézóját a közelgő karácsonyi
ünnepekre, Danzer úr. Ezzel még a Demel sem veszi fel a versenyt.
Őszintén gondolt bókja elérte a hatását.
Danzer kerek arca felragyogott.
– Ezt örömmel hallom, drága uram! – Még egyszer meghajolt,
ezúttal mélyebben, mint az üdvözléskor. – Mit hozathatok önnek? Az
unokahúgom, annak ellenére, hogy egyébként a mandulás
melanzsot kedveli, ezúttal inkább a karácsonyi forró csokoládénkat
részesíti előnyben. Fahéjjal és vaníliával fűszereztük.
– Nagyon köszönöm! De az édes italokat nem igazán kedvelem –
utasította vissza Richard. -én ismét egy nagy feketét kérek!
Alighogy Danzer elment, Sophie máris megjelent a szeparé
bejáratánál. Richard megpaskolta a maga melletti helyet, amikor
Sophie vele szemben akart leülni.
– Nálam van Rudolf Maryhez írott egyik levelének a másolata –
suttogta cinkosul. – Senki nem láthatja meg az írást!
– Akkor add át nekem az asztal ala.tt – suttogta Sophie. –
Különben Stephan bácsinak a végén még rossz gondolatai
támadnak.
Rossz gondolatai? Richard mellkasa hirtelen összeszorult a
bánattól. Sophie még a szigorú, fekete egyenruhában is elbűvölően
festett. A különböző adventi illatok ellenére felismerni vélte a virágos
illatot, amit ő árasztott. Gyönyörű! A, bárcsak szabad ember
lehetnék!
Sophie elpirult a férfi intenzív tekintetétől, amitől csak még
vonzóbbá vált. Zavarodottan fordította a fejét a szeparé bejárata
felé.
– Ott jön Dóra az italainkkal! – nyílt tágra a szeme. – Te rendelted
hozzá a sok süteményt?
Richard nemmel válaszolt. A felszolgálólány a teli csészéken kívül,
a kötelező pohár friss vízzel együtt egy háromemeletes kínáló tálat is
közéjük tett, amire különböző aprósüteményeket helyeztek el.
Csábítóan illatoztak. Richard önkéntelenül egy kifliért nyúlt, és
beleharapott.
– Vigyázz! Ó, máris késő! – nevetett Sophie. – A kabátod csupa
porcukor.
Elővett egy zsebkendőt, hogy letörölgesse a fehér port. Richard is
dörzsölni kezdte. Egy szempillantásnyi ideig egymáshoz ért a kezük.
Azonnal visszahúzták, mintha megégették volna magukat.
– Ez nagyon makacs dolog. – Sophie hangja kissé rekedtnek tűnt.
– Utána még fel kell keresned a mosdót is, hogy kitisztítsd a
zakódat. Így nem léphetsz ki az utcára.
Egy pillanatig mindketten hallgattak.
– Akkor térjünk gyorsan a tárgyra! – Sophie vetett egy pillantást a
kávézóba. A karácsonyi süteményespult előtt már kis sor alakult ki. –
Legkésőbb húsz perc múlva vissza kell mennem kisegíteni.
Richard benyúlt az egyenruhája kabátjának egyik zsebébe,
aminek a szélét szintén összekente porcukorral. Elővett egy gyűrött
cetlit, és az asztal alatt átnyújtotta Sophie-nak. A terítő szerencsére
jócskán túlnyúlt a szélén, úgyhogy a többi vendég a szeparén kívüli
asztaloknál semmit nem vehetett észre a műveletből.
– Ez Rudolf Maryhez írt egyik levelének a másolata. Olvasd el, mi
áll benne!
Sophie ajka némán mozgott olvasás közben. Mivel Richard Rudolf
szavait mostanra már kívülről tudta, könnyen kitalálta, melyik
mondatnál tart éppen. A lány zöld szeme egyre jobban elkerekedett.

Kedves Angyal!

Nem tudok többé nélküled élni! Csak légy óvatos, nehogy

lelepleződjünk! Mert ha nem láthatnálak többé, akkor megőrülnék.
Gyere el mielőbb hozzám! Bratfisch várni fog rád a megbeszélt
utcában.

A téged szívből szerető R.

Sophie döbbenten nézett fel.

– Azt hiszed, tényleg komolyan gondolja?
Ezen a kérdésen Richard az utóbbi napokban órákon át
töprengett.
– Nem! – mondta határozottan. – Nem hiszem. Az alapján, amit
tudok, Rudolf szíve csak a szeretőjéé, Mizzi Casparé. Senki másé!
Gyorsan tájékoztatta Sophie-t Rudolf Mizzivel való kapcsolatáról.
Sophie elképedt.
– De Mary el fogja hinni, amit Rudolf ír neki!
Richard aggodalmasan bólintott.
– Kétségtelenül fel fogja erősíteni a Rudolf iránt érzett rajongását.
 – A rajongását? – mondta Sophie gondterhelten. – Őrülten
szerelmes Rudolfba. Sőt attól félek, hogy kárt tehet magában, ha a
trónörökös csak játszik az érzelmeivel.
Richard megdöbbent.
– Ezt miből gondolod?
– Hanna az anyjával múlt csütörtökön, amikor a legtöbb vendég
már elment, még késve odajött az anyám fogadónapjára. Elmesélte,
hogy Mary a házitanítójától a különböző mérgek hatásairól
érdeklődött. Például az arzénről és a sztrichninről.
– És hozzá tudna jutni ilyen mérgekhez, Fifi?
Sophie megvonta a vállát.
– Nem tudom, Richie! – Egy pillanatra megállt, mielőtt folytatta: –
Nem tudtál Rudolffal beszélni Maryről?
– Nem! Már rögtön az első kérdésemet elhárította, hogy fogadott-e
hölgy látogatót. Utána nem tudtam, hogyan hozhatnám szóba
kifejezetten Maryt. Ha nem szereztem volna meg ezt a levelet, akkor
továbbra is teljes bizonytalanságban lennék, ami Rudolfot illeti.
– Hogyan jutottál egyáltalán hozzá? – Richard beszámolt a
komornyikról, Loschekről és a fondorlatról.
– És aztán egyszerűen feltörted a pecsétet, és lemásoltad a
levelet? Nem aggódtál, hogy Mary észreveszi?
Röpke mosoly suhant végig Richard ajkán.
– Nem volt igazi pecsét. És végképp nem a trónörökösé! A levél
csak egy csepp pecsétviasszal volt lezárva. A viaszt egy gyertya
lángja felett olvasztottam meg, és aztán egy másikkal zártam vissza.
Mary a levelet még aznap este megkapta.
Sophie elgondolkodva ivott egy korty csokoládét.
 – Bárcsak tudnám, hogyan sikerült találkoznia Rudolffal! És rögtön
kétszer is. Ha nem többször! Pedig a Larisch egyáltalán nincs is a
városban. – Sophie is tájékozódott erről a Fremden-Blattin.
– Mit gondolsz, hogyan zajlott ez az egész?
Sophie mély lélegzetet vett.
– Bratfisch Maryért legalább kétszer titokban ment a
Marokkanergasséra, a palotánk közelébe. Mindig pontosan este hét
órakor. Az első alkalommal, ez múlt pénteken történt, ezt egészen
véletlenül figyeltem meg. Aztán minden újabb este ebben az
időpontban a szobám ablakában elfoglaltam az őrhelyemet, ami a
Marokkanergasséra néz. Tegnap este Bratfisch ismét Maryért jött.
Ezúttal egy utcai lámpa fénye egy pillanatig az arcára vetült, amikor
épp kicsit fellebbentette a fátylát. Minden kétséget kizáróan ő volt az.
– Úgy érted, az anyja tudta nélkül hagyja el ezen az esti órán a
palotát? De hogy lehetséges ez? – Még mialatt Richard az utolsó
szavait kimondta, megjelent egy kép belső szemei előtt. – Az opera!
Sophie értetlenül nézett rá.
– A Nibelung gyűrűje! – magyarázta egy leheletnyi
türelmetlenséggel. – Négy operából áll, mindegyiket karácsony előtt
adják elő. Három előadás már megvolt, ezeket én is megtekintettem.
És a bárónő minden alkalommal egyedül volt az idősebb lányával,
Hannával a páholyában. Mary soha nem volt velük!
– És Rudolf sem volt ott az operában?
– Nem. Nem szereti Wagner műveit. A zeneszerző antiszemita
volt.
Egy ideig mindketten hallgattak, és hagyták, hogy a megrázó
felismerés leülepedjen bennük.
 – Tehát ezeken az estéken minden valószínűség szerint órákig
kettesben voltak a Hofburgban – vonta le Richard az ijesztő
következtetést. Teljesen felzaklatta a gondolat, hogy talán Rudolf
szifilisze ellenére már lefeküdtek egymással.
– Azt hiszed... ? – Sophie befejezetlenül hagyta a mondatot. De az
arca vérvörössé vált.
Richard értette. Sophie nyilvánvalóan osztozott az aggodalmában,
ami Mary szüzességét illeti.
– Ezt feltétlenül ki kell derítenünk, Fifi. Meg tudod oldani?
A lány bólintott.
– Rögtön holnap felkeresem Maryt a Vetsera-palotában. Olyan
korán, hogy addigra ne tudjon elmenni.
– Utána találkozhatunk megint itt?
– Azt a nagybátyám nem fogja megengedni nekem. És
holnapután, a délelőtt folyamán a mostohaapám megérkezik
Kairóból. Feltétlenül részt szeretne venni az év utolsó fogadónapján
a palotánkban. És közben rajtam fogja tartani a szemét. Ott sem
tudunk bizalmasan beszélgetni. Főleg nem egy ilyen kényes
témáról. .
Hirtelen támadt egy ötlete.
– De írhatnék neked megint! Idát, a házvezetőnőnket fogom
megkérni, hogy kézbesítse a levelemet. Nem fog elárulni engem.
– Jó! Akkor írd meg nekem, hogy megtudtál-e még valamit. Én
pedig megpróbálok karácsony előtt még egyszer beszélni Rudolffal.
A rózsa– sorbet! – jutott hirtelen Richard eszébe. – Megígértem a
nagybátyádnak, hogy ajánlom Rudolfnak a rózsasorbet– t. Ez
ürügyet szolgáltat arra, hogy valamikor a következő napokban a
kísérete megbeszélésein túl felkeressem. Talán közben megtudok
még valamit.
Sophie-nak is volt még egy ötlete.
– Mikor is van a Wagner-operák utolsó előadása? Hisz azt
mondtad, összesen négy van!
– Három nap múlva, december 21– én!
– Jó – mondta Sophie határozottan. – Ha Mary tagadja, hogy
titokban találkozik Rudolffal, akkor ezúttal elcsípem hét órakor a
Marokkanergassén! És megfenyegetem azzal, hogy mindent
bevallók az anyjának, ha nem hagy fel azzal, amit csinál.
– Kitűnő ötlet! – értett egyet Richard.
– De most mennem kell. – Sophie megérintette a haját. – Jól áll
még a frizurám, vagy meg kell kicsit igazítanom?
Richard kis híján a homlokára csapott.
– Valamit még elfelejtettem, Fifi! Vannak Marynek olyan haj tűi,
amiken kis, nem valódi rózsaszín gyöngyök vannak?
Sophie kíváncsian pillantott Richardra.
– Ezt meg honnan tudod? Pontosan ilyeneket ajándékoztam neki
a legutóbbi születésnapjára.
– Amikor múlt szombaton a Hofburgban voltam, találtam egy ilyet
Rudolf kanapéján a török szobában.
Adja isten, hogy ez nem egy jel arra nézve, hogy már túl késő,
tette hozzá Richard gondolatban.

Richard lakása a bécsi Hofburgban

1888. december 21., péntek
 Kedves Richard!

Remélem, hogy ezt a levelet még ma reggel megkapod. Mint

reméltem, Ida, akit már kisgyermekkorom óta ismerek, anélkül,
hogy túl sok kérdést tett volna fel, ma hajnalban elintézte, amikora
piacra ment. Sajnos Maryvel csak tegnap késő délután
találkoztam, mivel azelőtt énekórája volt. Ebédre megérkezett a
mostohaapám Kairóból, és délután volt az utolsó fogadónap
ebben az évben, amire szerencsére ismét sokan ellátogattak.
Ezért csak este jutottam hozzá, hogy ezt a levelet megírjam.
Ugyan sürgető a helyzet, mivel sok mindenben, amit sejtettünk,
igazunk volt.
Mary valóban talált módot arra, hogy Larisch segítsége nélkül is
titokban találkozzon Rudolffal, méghozzá, mint ahogyan már
gondoltuk is, azokon az estéken, amikor az anyja és a nővére a
Wagner-operákra látogatnak el. A komornája, Ágnes segít neki
abban, hogy titokban elhagyja a palotát, és utána vissza is engedi.
Bratfisch mindig hét órakor várja Mary t a Marokkanergassén. Ez
ma este ismét így fog történni. Kilenc órakor aztán visszahozza őt.
Mary mindent bevallott, anélkül, hogy durván rá kellett volna
kényszerítenem. Tényleg azt reméli, hogy Rudolf el akarja venni,
amint elvált a feleségétől, Stefániától. A szeretőjéről, Mizzi
Casparról nyilvánvalóan semmit nem tud.
Rudolf „őszinte szándékainak” bizonyítékaként, ahogy ő nevezi,
mutatott nekem egyfémgyűrűt, amit állítólag egyfajta
jegygyűrűként ajándékozott neki. A belső oldalán még egy
gravírozás is van, amit azonban sem Mary, sem én nem értünk. Az
I.L. V.B.I.D. T nagybetűk azok. Te tudod értelmezni?
Richard egy pillanatig eltöprengett. De neki sem jutott eszébe, mit
jelenthetnek a betűk.

Ezenkívül egy medált is ajándékozott neki Rudolf, amelynek

belsejében az ő vércseppje van egy darab lenvásznon. Mary se
nappal, se éjjel nem veszi le.
Ezeket az ajándékokat a legutóbbi hofburgbeli látogatásakor,
múlt hétfőn (december 17-én) kapta tőle. Mary is készített
Rudolfnak egy karácsonyi ajándékot. Egy levélbontó az, a
következőgravírozással: Pense á moi! Ezfranciául van, és azt
jelenti:, gondolj rám!

Ezen a ponton Richard nem tudta elfojtani a mosolyát. Az

arisztokrácia tagjaként folyékonyan beszélt franciául.

Most jön az egyetlen jó hír. Mary megesküdött nekem Szűz

Máriára, hogy Rudolf eddig csak megcsókolta, és hogy „még lány”,
ahogyan megfogalmazta. Én a magam részéről megeskettem
arra, hogy ez így is fog maradni.

Richard megkönnyebbülten felsóhajtott. .

Megkérdeztem tőle azt is, hogy mégis miről beszélgetnek

Rudolffal az idő alatt. Elmesélte, hogy a lovassportról társalogtak,
Rudolf szenvedélyéről a madártan iránt vagy a keletről, különösen
Kairó városáról. Hiszen Mary ismeri a várost, a saját szemével
látta, mivel az apja ott van eltemetve.
 Mindez első pillantásra egészen ártalmatlanul hangzik. Mégis
rendkívüli módon aggódom Maryért. Szilárdan elhatározta, hogy
eldobja magától az életét, ha elárulom őt, vagy a viszonyuk más
módon napvilágra kerül. Szabályosan könyörgött nekem, hogy
hallgassak, mint a sír, ezt szó szerint mondta nekem, nem tudja és
nem akarja elhinni, hogy olyan rossz barátnő lennék, hogy kettejük
boldogságát tönkre akarnám tenni.
Mert ha ez így lenne, akkor mindketten – Sophie ezt a szót
aláhúzta -, egy olyan helyen, amiről senki nem tud, néhány boldog
órát követően a halált választják. Rudolfnak azonban élnie kellene
a népéért.
Tehát az anyjának nem mondhatok semmit. Legalábbis
mindaddig nem, amíg Te Rudolffal nem beszéltél teljesen nyíltan
Maryről. Mert a végén nem szeretnék hibás lenni kettejük
halálában. Vagy Mary beszédét csak ostoba fecsegésnek tartod?
Én nem tudom, az egyik órában azt hiszem, hogy minden igaz,
amit mond, a másikban pedig azt, hogy mindez csak a fantáziája
műve.
Van még egy utolsó nyugtalanító megfigyelés, amit nem
szeretnék eltitkolni előtted. A beszélgetésünk vége felé Mary
nővére, Hanna jött be a szobába, és meghívott egy második
reggelire. Amikor mindannyian az asztalnál ültünk Mary anyja,
Helene is ott volt – a szó megint arra az elvakult franciára, név
szerint Henri Chambige– re terelődött. Mary már korábban is
beszélt erről az ügyről. A férfi lelőtte házas szeretőjét, és utána
saját magát állítólag elvétette, amikor szintén a revolverrel meg
akarta ölni magát. Mary most azt állítja, beszélt egy vadásszal
erről. A férfi biztosította felőle, hogy az ember egyáltalán nem
tudja elvéteni a halántékát, ha az öngyilkos lövésnél egy tükröt
használ segítségül.
Lehetett vajon Rudolf ez a vadász, akiről Mary beszélt? Vagy
esetleg Miguel von Braganza volt az, aki szintén szívesen és
gyakran jár vadászni? Ezt ki tudnád deríteni?
Sajnos ez minden, amivel én magam hozzá tudok járulni az új
évig ennek az ügynek a tisztázásához és megoldásához. A
mostohaapámnak be kell mutatni az összes postát, amit a
palotánkba küldenek. Tehát nem tudsz válaszolni nekem, amíg
vízkereszt után vissza nem tér Kairóba.
Addig biztosan a kávézóba sem enged el. Már évekkel ezelőtt
megtiltotta, hogy ellátogassak oda, és kegyetlenül dühös lesz, ha
megtudja, hogy még ki is segítettem ott.
Tehát ki kell várnunk, hogyan alakulnak a dolgok a
továbbiakban, és a legjobbakban kell reménykednünk.
Áldott karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánva,
szívből üdvözöllek, szeretettel az Ön
Sophie von Werdenfelse

Ui. Valamit még elfelejtettem megemlíteni, kedves Richard.

Mielőtt Hanna odajött volna, Mary elmesélte nekem, hogy még
karácsony előtt el akarja készíteni a végrendeletét, és
megkérdezte tőlem, melyek azok az ékszerei, amelyek
érdekelnének engem. Kinevettem őt, mert végrendeletet készíteni
most egy új divat. Sok fiatal lány teszi meg. Még a kishúgom, Milli
is megpróbált készíteni egyet. Mary ezt később teljesen nyíltan
megemlítette a reggelinél. Az anyja és Hanna szintén kinevették.
Most mégis azon töprengek, nem jelent-e ez mégis valami
komolyabb dolgot. Mert valóban nem tudom, hogy mit is
gondoljak erről.
Még egyszer szívélyes üdvözlettel
a te összezavarodott és kissé tanácstalan Sophie-d
 16. fejezet

Bécsi Hofburg
1888. szenteste

– ÉS , drága mama! –
Rudolf átadott az anyjának egy rózsafa ládikót, amelynek a tetejét
egy elefántcsontból készült minta díszítette. Sissi futó mosollyal
vette el tőle.
– Köszönöm szépen, Rudolf – mondta távolságtartóan. Rudolf
szíve mégis hevesebben kezdett verni, amikor az anyja szemügyre
vette a doboz intarziás fedelét, mielőtt kinyitotta volna.
– Milyen érdekes ábrázolás! Egy félig meztelen, lobogó hajú
hajadon. Megfelelő szimbólumnak tartod ezt, hogy a kincseimet
ebben tartsam?
Rudolf figyelmét nem kerülte el anyja megvető hangsúlya. De még
reménykedett, hogy az ajándékával valóban meg tudja lepni őt.
– Hát nem ismered fel ezt a hajadont? – kérdezte. Amikor Sissi
csak nézett rá tanácstalanul, mosolyogva hozzátette: – Hisz még
egy nagy összeget is adományozni akartál egy hasonló szoborra!
– A, Heinrich Heine Loreleyát ábrázolja – világosodott meg a
császárné. Anélkül, hogy a ládikót kinyitotta volna, újabb röpke
mosollyal ajándékozta meg Rudolfot. – Még egyszer nagyon
köszönöm. Egy valóban különös ötlet. – A dobozkát már épp el
akarta helyezni a többi ajándék közé, egy erre szolgáló asztalra,
amely az üveggömbökkel, színes szalagokkal és mindenféle
finomsággal díszített fenyőfa mellett volt. Ezért Rudolfnak nem
maradt más választása, mint hogy felhívja anyja figyelmét a dobozka
tartalmára.
– Nyisd csak ki a ladikot, drága anyám! A valódi ajándékomat
benne találod. A ládikó csak a csomagolás.
Sissi megnyomta a zárat. Aztán a homlokát ráncolva vette
szemügyre a kissé megsárgult iratokat a piros bársonyon, amelyek
kitöltötték a ládikót.
– Hát ez meg micsoda? – A legfelsőért nyúlt.
– Óvatosan, mama! A papírok már elég régiek. Könnyen
megsérülhetnek!
– Igen, látom, hogy ezek régi iratok. Mégis miről van szó?
Rudolf torkába gombóc nőtt.
– A kedvenc költőd, Heinrich Heine tizenegy, kézzel írott levele.
Hallotta, mennyire rekedtnek tűnik a hangja, és inkább érezte a
felesége, Stefánia gúnyos mosolyát, mint látta volna. Harmadszor
suhant át a röpke mosoly az anyja arcán.
– Csakugyan figyelemre méltó ötlet, Rudolf. Még egyszer nagyon
köszönöm!
Aztán egy aranypapírba tekert csomagocska felé fordult. Mária
Valériának, a legkisebb lányának a karácsonyi ajándéka volt.
Sissi azzal a várakozásteljes arckifejezéssel bontotta ki az
aranypapírt, amit Rudolf a saját ajándékánál is látni szeretett volna.
– Ó! – csapta össze a tenyerét a császárné. – Egy selyemsál! –
Széthajtotta a finom, világosszürke anyagot, és minden oldalról
megnézte. – És milyen finom a hímzés! – Rámosolygott Mária
Valériára. – Csak nem magad készítetted?
 Rudolf húga viszonozta az anyja mosolyát.
– Saját kezűleg neked hímeztem és szegtem!
Sissi felállt, és szorosan átölelte Mária Valériát.
– Végtelenül hálás vagyok neked, egyetlenem! A sok fáradozásért,
amit tettél ezért! Az irántam érzett szívből jövő szereteted jeleként!
Sötét szeme hirtelen könnyekkel telt meg.
– Ezt a darabot különleges becsben fogom tartani. Mint az utolsó
karácsonyi ajándékodat nekem, mielőtt örökre elhagysz. Ha viselem
a sálat, arra fogok gondolni, hogy minden egyes öltés gyermeki
szereteted jele!
Rudolf a jelenetet a szájára fagyott mosollyal szemlélte. Belül úgy
érezte, mintha ledermedt volna. A csalódottságtól és a
féltékenységtől nem tudott tisztán gondolkodni. Ezért meglepte őt,
amikor Sissi hirtelen őt is megszólította.
Mindkét gyermeke felé kinyújtotta a kezét.
– Olyan gazdagon megajándékoztatok ma este! – Megragadta
Rudolf kezét a baljával, Mária Valériáét a jobbjával. – De most
nekem is van egy karácsonyi kívánságom hozzád, kedves Rudolf!
Ő meglepetten eszmélt fel.
– Ő itt az én szemem fénye, mint tudod, fiam! – Kicsit felemelte a
jobb kezét, amiben Mária Valéria ujjait tartotta. – Most a húgod
nemsokára elhagy engem, hogy megházasodjon. Már januárban
eljegyzik egymást Ferenc Szalvátor főherceggel, hisz tudod!
Elengedte a lányát, és megfogta Rudolf másik kezét is.
– A karácsonyi kérésem hozzád, fiam – mélyen a szemébe nézett
-, az, hogy védelmező kezedet mindig tartsd Mária Valérián, ha
császár leszel, és én már nem leszek. Megígéred ezt nekem?
 Rudolf szívében ellentmondásos érzelmek tomboltak. Egyrészt
nem is emlékezett rá, mikor kérte legutóbb őt az anyja bármire.
Másrészt annak születése óta féltékeny volt kisebbik húgára.
Mária Valéria a szülei átmeneti kibékülésének gyümölcse volt, a
„magyar gyerek”, mint ahogyan az anyja háta mögött az udvarban
emlegették. 1867-ben Ferenc József engedett a magyar nemesség
törekvésének, mindenekelőtt a vezetőjüknek, Andrássy Gyula
grófnak, és az egykor egységes császári birodalomból egy
kétrészes, császári– királyi monarchiát alakított ki.
Magyarország, a birodalom Lajtán túli része – a Lajta folyó után
nevezték el így, amely a részben pontatlan földrajzi határt képezte –
ezáltal ugyanolyan jogokat kapott, mint Ausztria többi, Lajtán
inneninek nevezett része. Sissi császárné határozottan kiállt a
magyar Úgy mellett, sőt tökéletesen megtanult magyarul is. Ez volt
az egyetlen politikai elköteleződése uralkodásának teljes ideje alatt.
Az ünnepségek után – ahol őt és Ferenc Józsefet 1867 júniusában
magyar királyi párrá koronázták – született meg Mária Valéria, a
császári család legfiatalabb gyermekeként. Rudolf akkor kilencéves
volt. Rövid élete legnagyobb részében hiába vágyakozott az anyja
szeretetére és elismerésére, amelyben Mária Valériának messze
nagyobb mértékben része volt, mint amit ő és nagyobbik húga,
Gizella valaha is megtapasztalhattak.
Ennek következtében a viszonya kisebbik húgához hűvös maradt,
ami azonban ahhoz vezetett, hogy Sissi és ő még jobban
elidegenedtek egymástól. A császárné, úgy tűnt, képtelen felismerni,
hogy ő maga volt az oka Rudolf ellenségességének Mária Valériával
szemben. Ehelyett Rudolfot gyanúsította, hogy az „egyetlenjét”
puszta bosszantásból, ok nélkül utasítja el.
 Az anya és fia közti kapcsolat ezenfelül még amiatt is tovább
romlott, hogy Rudolf politikailag soha nem értett egyet a monarchia
kettéosztásával. Mert ez egyrészt a nacionalista törekvések
megerősödéséhez vezetett, mindenekelőtt Csehországban.
Másrészt Magyarországon is ismétlődő forrongások alakultak ki,
mivel a magyarok még nagyobb autonómiára irányuló törekvései
Rudolf szemében továbbra is túlzó módon fennmaradtak. Éppen
ezekben a napokban volt újra szó a magyarok jogairól a közös
hadseregben. Ez volt az egyetlen intézmény, mely még az egykori
egyesült császárságot szimbolizálta. A magyar erők most azt
követelték, hogy a németet – mint parancsnyelvet – a hadsereg
magyar részein magyarra váltsák. A hullámok magasra csaptak,
Budapesten ismét zavargások fenyegettek.
Mindez Rudolfnak kaleidoszkópszerűen futott át a fején, amikor
meglátta anyja esdeklő pillantását. Sissi érezhette, hogy a fia
vonakodik, mert hozzátette:
– Te vagy az egyetlen fiam, és egy napon te fogod követni apádat
a trónon. Kérlek, viseld gondját a húgodnak!
A hangjából érezhető könyörgés hatására a szavak mintegy
maguktól jöttek Rudolf szájára:
– Megesküszöm neked, kedves mama!
Sissi szeme felragyogott az örömtől és a megkönnyebbüléstől.
Ösztönösen a karjába zárta Rudolfot. A trónörökös megdöbbent,
teljesen váratlanul érte a gesztus, ezért elvesztette a fejét. Milyen
régóta sóvárgott már egy ilyen ölelés után! És ez most – a sors
iróniája – egy olyan időpontban következett be, amikor már
túlságosan elkésett ahhoz, hogy még bármit is helyre tudjon hozni.
Mert császár soha nem leszek, és te, kedves mama, sok évvel túl
fogsz élni engem.
Anélkül, hogy bármit is tudott volna tenni megrendülése ellen,
Rudolf – saját megdöbbenésére – könnyekben tört ki. Az anyja
azonnal megmerevedett, bár nem engedte el. Rudolf
feltartóztathatatlanul zokogott a nő vállán, közben kétségbeesetten
igyekezett visszanyerni az uralmát az érzelmei felett.
Ugyan az arcukat nem láthatta, de a hátába fúródó nyílnak érezte
apja lekicsinylő és felesége, Stefánia megvető pillantását. Végül
ötéves kislánya, Erzsi vetett véget a kínos jelenetnek, még ha
akaratán kívül is.
– Miért sír a papa ennyire? – hallotta meg Rudolf vékony,
tanácstalan hangocskáját.
– Kimerült és túlzottan fáradt a sok munkától – nyugtatta meg
Stefánia, azután a csengőért nyúlt. – De már nagyon késő van,
Erzsi. Itt az ideje, hogy megvacsorázz, és aludni menj.
Csengetett. Mielőtt a szolga belépett és megkapta a parancsot,
hogy hívja a nevelőnőt, Rudolf összeszedte magát. Egy utolsó
zokogás kíséretében kibontakozott az anyja karjából, aki
megkönnyebbülten tett hátra két lépést.
– Bocsáss meg nekem, mama! A kérésed miatti meghatottság lett
rajtam úrrá.
Sissi csak bólintott.
Amikor Rudolf megfordult, az apja és Stefánia kitértek a pillantása
elől. Csak Mária Valéria szemlélte aggódva, ami azonban Rudolfnak
kerülte el a figyelmét.
Mély lélegzetet vett, és a nagy állóórára pillantott.
 – Mikor hívnak minket a vacsorához? – tette fel a felesleges
kérdést.
– Hét órakor, mint minden szentestén – felelte Ferenc József, még
mindig félrenézve. – Hiszen ezt tudnod kell, Rudolf. Utódomként
később te viseled a felelősséget a cselédségünk jóllétéért. Nekik is
kell, hogy legyen egy kis idejük ezen a szentséges estén. Rudolf
magára kényszerített egy mosolyt.
– Ezt figyelembe fogom venni, papa. – Aztán az anyjához fordult. –
Rád vár még egy újabb kis meglepetés.
– Ez egy rózsasorbet a Café Prinzessből – magyarázta Rudolf
várakozással telve, amikor a desszertet felszolgálták. – Csak néhány
hónapja szerepel a kínálatukban, és egész Bécsben egy kis kulináris
szenzációnak számít. Hisz tudom, mennyire szereti mama a
fagylaltot desszertként. Ezért azt gondoltam, hogy csodásán
gazdagíthatná a karácsonyi asztalunkat.
Mária Valéria kóstolta meg elsőként.
– A sorbet nagyon finom, kedves Rudolf – dicsérte meg a bátyját.
Stefánia is elismerően bólintott.
– Én jobban szeretem a vaníliapudingot – magyarázta Ferenc
József a várakozásoknak megfelelően. Nem kedvelte különösebben
a fagylaltot. Ennek ellenére tovább kanalazott.
Csak Sissi turkálta aranyszegélyes tányérján a rózsaszín
édességet. Aztán egy aprócska mennyiséget a szájába vett belőle,
és azonnal elhúzta a száját. Eltolta magától a tányérját.
– Túlságosan édes! Össze sem lehet hasonlítani a Demel
IBOLYASORBET-jával – magyarázta érzéketlenül. Fel sem fogta,
hogy ismét megbántotta Rudolfot.
Neki is egy csapásra elment az étvágya.
 Egy pillanatig eltűnődött, figyelmeztesse-e az anyját, hogy neki
akart örömet okozni. De aztán inkább hagyta. Hisz nem lett volna
semmi értelme!
Az étkezés hátralévő része kellemetlen hallgatással telt.

Thurnau-palota a Herrengassén
1888. december 27. – csütörtök, késő délelőtt

– Tehát világos számodra szilveszter napjának a menetrendje,

Richard? – Adalbert von Thurnau kritikusan méregette jövendőbeli
vejét a lornyonján keresztül.
Richard sorsába beletörődve bólintott.
– Igen, megértettem. Délelőttre van egy időpontunk Adélé
műtermében, hogy máris eljegyzési fotókat készíttessünk. Ezekre
azért van ilyen korán szükség, hogy az eljegyzési hirdetéseket ki
lehessen nyomtatni, amiknek rögtön a január 5-ei bál után készen
kell lenniük. Igazából nem aggódsz, hogy fel fognak háborodni ezen
a dátumon? Végül is a karácsonyi ünnepkör csak egy nappal
később, vízkeresztkor ér véget.
Adalbert legyintett.
– Ellenkezőleg. Azt gondolom, a háromszáz meghívott inkább
kifejezetten kíváncsi lesz, hogy miért éppen ezen a napon rendezek
bált a palotámban. Hiszen végül is ez nem farsangi bál. A
vendégektől külön kértük, hogy az alkalomhoz illő, ünnepélyes
ruházatban jelenjenek meg. Ezenkívül január 5-e szombat. A hét
napjai közül sokkal alkalmasabb egy ilyen eseményre, mint bármely
másik nap.
 – Ha gondolod! Hisz neked kell tudnod – felelte Richard
beletörődőén.
– Még mindig nem tűnsz különösebben boldognak, fiam – jegyezte
meg Adalbert. – Amit aligha tudok megérteni! Ami lányom az idei téli
szezon feltörekvő csillaga. Már több házassági ajánlatot is kapott,
mint tudod. A Wiener Salonblatt szinte hetente megemlíti őt,
mindenekelőtt kifinomult ruhatára miatt. Fél Bécs irigyelni fog téged,
hogy tiéd lett a keze.
Amikor Richard csak hallgatott, Adalbert ismét a szokásos témát
dobta be:
– Főként mivel a családod jóformán vagyontalan. Sőt engem
fognak balfácánnak tartani, hogy beleegyezem egy tisztán szerelmi
házasságba, ahelyett, hogy a pénzt pénzzel egyesíteném.
Richard még mindig nem válaszolt semmit.
– Hát jó – sóhajtott von Thurnau. – Mivel szemlátomást még
mindig nem tudod értékelni a szerencsédet, ezért én ismétlem el
még egyszer a szilvesztereste menetrendjét. Az ünnepi vacsorán
részt vesz a teljes rokonság, a család távolabbi ágai is, akiket most
karácsonyra még nem hívtunk meg. Te leszel Ami bal oldali
asztalszomszédja. Tíz órától személyesen Johann Strauss fog
minket csodás dalaival megörvendeztetni. Önmagában az, hogy őt
és a neki tetsző kísérőzenekart leszerződtettem erre az estére, egy
vagyonba kerül számomra, mint ahogy azt nyilván te magad is el
tudod képzelni.
– De én ezt nem kértem – vetette közbe Richard dacosan.
Adalbert felhorkant.
– Természetesen nem. Hova is jutnánk, ha figyelembe venném a
te kívánságaidat? Főként, hogy a rokonaiddal szemben valóban nem
vagyok híján a jótéteményeknek! A családod tán nem a
vendégszárnyban lakik? Ahelyett, hogy a tetőtéri szobákban a
hitbizomány kiselejtezett bútorai közt legyen, mint eddig? És nem
tűztem ki a lánytestvéreid számára egy tisztességes hozományt,
amint az esküvőtök lezajlott? A nagybátyád, Max, a von
Löwensteinok hitbizományosa mindenesetre alig bír magával az
örömtől, mióta mindkét fia számára lehetővé tettem a pénzemmel,
hogy a gyalogságnál építsenek karriert. A kapcsolatod a lányommal
az egész von Löwenstein család tekintélyét növeli. Még az anyád és
a lánytestvéreid ruhatárát is finanszíroztam, hogy a közelgő
ünnepélyeken ne úgy jelenjenek meg, mint valami falusi libák. És...
– Igen, igen, hagyd már, Adalbert bácsi – szakította félbe Richard
a szóáradatot. – Pontosan tudom, hogy mit köszönhetünk neked.
– Akkor egy kicsivel jobban is meglátszhatna rajtad, Richard!
– Megteszek minden tőlem telhetőt. – A szavakat csak kelletlenül
mondta ki.
– Remélem is – csattant fel Adalbert. – Különben nem csak saját
magadat teszed tönkre mindörökre!
Richard e szavak hallatán inkább a fényesre polírozott csizmája
orrára szegezte a tekintetét.
További alázatos gesztust nem tartott szükségesnek.
Adalbert egyetértőén sóhajtott.
– Tehát figyelj tovább, hogy mit képzelek el! Körülbelül fél órával
éjfél előtt Amival elhagyod a dísztermet, olyan feltűnően, hogy a
vendégek többsége észrevegye. Én feltűnés nélkül követlek
benneteket pár perccel később. Röviddel éjfél előtt mindannyian
visszatérünk, hogy pezsgővel koccintsunk az új évre. Még mielőtt a
mozsárágyúk eldurrannának, és az ünneplő társaság a tetőteraszra
fárad, bejelentem mindannyiuknak az örömhírt, mintha én magam is
csak épp az imént szereztem volna tudomást róla.
Richard bólintott.
– Az örömhírt! – hangsúlyozta von Thurnau. – Ennek jelét is kell
adnod! Semmi esetre sem tűrők meg olyan grimaszt, mint amilyet
most is vágsz! Egy eljegyzés a monarchia egyik leggazdagabb
örökösnőjével nem egy hordó ecet, amibe épp most kortyoltál bele.
– Hisz mondtam, hogy meg fogok tenni minden tőlem telhetőt!
Jó képet vágok a gonosz játékhoz. A mondatnak ezt a részét
Richard magába fojtotta.
– Hát jó! Akkor hallgass még ide!
Richard alázatosan végighallgatta az ünnepség menetrendjének
további leírását, és igyekezett, hogy úgy tűnjön, odafigyel.
– Most még egy utolsó dolgot szeretnék mondani neked. –
Jövendőbeli apósa hanghordozása hirtelen megváltozott. Richard
ingerülten méregette az arcát. .
Adalbert von Thurnau végigsimította hatalmas, pomádéval két
groteszk félkörré formázott bajszát, ami majdnem két füléig ért.
Acélszürke szemében bizonytalanság csillant meg.
Meglazította hófehér nyakkendőjét, és előhúzott valamit, amit
nyilvánvalóan az inge alatt, meztelen bőrén viselt. Egy gyűrű volt
aranyláncon.
Adalbert elkerülte Richard tekintetét, miközben folytatta:
– Ez a túlságosan korán elhunyt hitvesem, Eleonore jegygyűrűje. –
Megköszörülte a torkát. – Amikor a jóistennek úgy tetszett, hogy
egyetlen lányomat az anyja halála árán ajándékozza nekem, akkor
teljesen összetörtem. Mindennél jobban szerettem az én Lórimat.
 Ismét megköszörülte a torkát. Richard meglepetten vette észre,
hogy Thurnau szemében könnyek csillognak.
– Mielőtt el kellett temetnem őt, levettem ezt a gyűrűt az ujjáról,
amit azóta éjjel– nappal a nyakamban viselek. Egykor megesküdtem
magamnak, hogy Amalie-nak fogom adni, ha egyszer
megházasodik. Úgymond talizmánként, hogy a férjével ugyanabban
a boldogságban legyen része, mint ami számomra megadatott, még
ha csak ilyen rövid időre is.
A hangja megbicsaklott. Elhallgatott, zsebkendőt keresett, és
erősen kifújta az orrát.
Ez adott időt Richardnak, hogy kifejezze csodálkozását.
– De nem fog Amalie bánkódni, ha nem készíttetek neki saját
jegygyűrűt?
Adalbert bólintott.
– Így van, fiam. Ezt a gesztust, amit az anyja halálos ágyán
határoztam el, nem fogja megérteni. Ezért nem is kell, hogy tudjon
róla.
Felemelte a fejét, és ekkor ismét egyenesen Richard szemébe
nézett. '
– Ezért szeretnélek megkérni valamire, Richie. A Köchert k. u. k.
ékszerésznél, vagy ahol a gyűrűket meg akarod rendelni, Ami
gyűrűjét ebből az aranyból készíttesd el. Felőlem tetess bele egy
briliánst is, de kérd meg az ékszerészt, hogy az anyja
jegygyűrűjének az anyagát használja fel.
Richard a gyűrűért nyúlt, amit Adalbert időközben levett a láncról.
Megpróbálta kibetűzni a feliratát, amely az egyszerű aranykarika
belső oldalára volt belegravírozva.
 Hirtelen elakadt a lélegzete. Az esküvő napjának dátuma mellett
ugyanazt a hét nagybetűt olvasta, ami abba a vasból készült
gyűrűbe is bele volt vésve, amit Rudolf ajándékozott Marynek.
Adalbert félreértelmezte a tétovázását.
– Természetesen a gyűrűitek elkészítésének költségét vállalom. –
A hangjából némi megvetés érződött ki. .
Richard türelmetlenül megrázta a fejét.
– Annyira mégsem vagyok szegény, tisztelt apósom! Épp csak
azon töprengek, mit jelenthet ez a felirat a gyűrű belső oldalán.
– I.L.V.B.I.D.T. – idézte Albert. – Ha mégis beleszeretsz Amiba,
mielőtt megesküdtök, te is használhatod ezt.
– Mit jelent a gravírozás? – kérdezte türelmetlenül Richard.
Von Thurnau mély lélegzetet vett.
– Szerelemben egyesülve mindhalálig.19

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1888. december 27., délután

– Kegyelmes gróf úr, az úrnőm ma nem tart fogadónapot, és

lehetséges, hogy nem számít látogatóra.
Richard sajnálta a szolgát, aki kinyitotta neki a Werdenfels-palota
ajtaját. A kérése szemlátomást teljesen összezavarta az idősebb
férfit.
Előhúzta a névjegykártyáját.
– Jelentsen be ennek ellenére a nagyságos asszonynak!
A szolga meghajolt, és hátralépett, hogy beengedje Richardot.
– Igenis, nagyságos uram!
 Richard figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi joggal csóválta a
fejét, miközben a széles, kanyarodó lépcsőn felment az első
emeletre. Mert természetesen ő, Richard is pontosan tudta, éppen
olyan jól, mint mindenki más Bécsben, hogy a karácsonyi ünnepi
időszakban minden fogadónap elmarad. Mivel szenteste és
vízkereszt napja között a család állt a középpontban, a külön
meghívás nélküli, előre nem egyeztetett látogatásokat is rossz
szemmel nézték.
De Richardnak nem jutott eszébe más lehetőség, meg kellett
próbálnia, hogy minél előbb beszélhessen Sophie-val.
Mióta az apósa felfedte előtte a hét ominózus betű jelentését,
Richard-ban egyre csak nőtt a nyugtalanság. Az eddig még különálló
darabkák túl jól álltak össze egy félelemkeltő összképpé.

Ott voltak Rudolf állandó megjegyzései korai haláláról és nem

utolsósorban gyógyíthatatlan betegségéről. Ott volt Mary
vakmerősége, hogy minden konvenciót megszegve, titokban
találkozzon a trónörökössel, és közben nemcsak a saját hírnevét,
hanem az egész család megbecsülését kockára tegye, ha a dolog
napvilágra kerül. Ott voltak az állandó öngyilkossági
fenyegetőzéseik, ha a bizalmasaik elárulják a viszonyukat.
Richardnak ismét eszébe jutott a bécsi Künstlerhausban a jubileumi
kiállítás utáni jelenet, amikor Mary olyan megértőén nyilatkozott Az
életuntak című hátborzongató festmény láttán, amely egy párt
ábrázolt, akik inkább a halált választották, mint hogy elfogadják
elválásukat. És mindenekéi előtt ott volt Mizzi vallomása, hogy
Rudolf már szeptemberben rá akarta K őt beszélni egy közös
öngyilkosságra.
 Vajon Rudolf most Mary Vetserát választotta társául a halálba?
Egy ártatlan, az iránta érzett szerelmében teljesen elvakult
grófkisasszonyt akarna magával rántani nyomorult sorsába?
Elképzelhető, hogy az a férfi, akit Richard – minden jellembeli
gyengesége ellenére – még mindig csodált és barátjaként őszintén
becsült, valóban képes lenne egy ennyire felelőtlen cselekedetre?
Richard ezt nem akarta elhinni. De bizonyosságot csak az egyik
érintettel való beszélgetésből szerezhetett. Mivel azonban Mary is,
és Rudolf is az ünnepnapok miatt az ő számára elérhetetlenek
voltak, csak az a lehetőség maradt, hogy Sophie szembesítse
barátnőjét ezzel a szörnyű gyanúval.
Ezért állt most heves szívdobogással a Werdenfels-palota
előcsarnokában, és remélte, hogy bebocsátást nyer.
– Richard von Löwenstein váratlanul bejelentkezik látogatóba? A
karácsonyi időszak közepén? – Arthur von Freiberg a homlokát
ráncolva vette szemügyre a névjegykártyát, amit a szolga egy
ezüsttálcán adott át neki. – Ismeri a férfit, Henrietté? – kérdezte
aztán a feleségét, aki vele és a lányaival épp a délutáni teáját
fogyasztotta.
Henrietté bólintott.
– Igen, megtisztelt minket a jelenlétével néhány fogadónapomon.
– Egy kis büszkeség volt kiérezhető a hangjából, hogy a férjének ezt
a kezdetben teljesíthetetlennek tűnő követelését teljesíteni tudta.
Néhány hónapja egész sokan látogatták csütörtökönként a szalonját,
amiről a férje egy héttel ezelőtt maga is meggyőződhetett. Azon a
napon Richard von Löwenstein azonban nem jelent meg.
Mostanra Henrietté is számos házban szívesen látott vendég volt.
 – Úgy, úgy – motyogta Arthur összevonva a szemöldökét. – És
egy ilyen előkelő úriember nem tudja, hogy mi illik?
A szolga megköszörülte a torkát.
– A gróf úr arra számított, hogy a szokásos fogadónapra jön.
– Karácsony és újév között? Ezt mondta magának?
A szolga meghajolt.
– Így van, nagyságos uram.
Arthur pillantása Sophie-ra esett, akinek a Café Prinzessből
küldött finom karácsonyi kuglóf egy falatja majdnem a torkán akadt.
Gyorsan ivott egy korty teát.
Richard látogatása egy ennyire szokatlan napon nem jelenthetett
semmit jót. Kétségbeesetten törte a fejét, hogyan tudná elérni, hogy
legalább röviden beszélhessen vele. Gondolatok cikáztak a fejében.
De nem akart eszébe jutni semmi megfelelő.
Ekkor azonban teljesen váratlan dolog történt.
– Ha már Richard von Löwenstein bejelentkezett, akkor nektek,
hölgyeknek fogadnotok is kell őt – javasolta a mostohaapja
legnagyobb meglepetésükre.
– De... de... – habogta Henrietté. – Egyáltalán nincs is előkészítve
semmi, amivel meg tudjuk kínálni.
– Ha tehetek önnek egy javaslatot, kedves mama? – Sophie
gyűlölte az udvarias megszólítást, amire a mostohaapja
megérkezése újra rákényszerítette. De most nem követhet el
semmilyen hibát.
Henrietté helyett Arthur válaszolt:
– Hát mondd, Sophia!
– Hiszen van egy csomó csodálatos karácsonyi sütemény, amiket
Stephan bácsi küldött nekünk a Café Prinzessből. Ezt egy
szempillantás alatt feltálalhatják. És ha a vendégünk kér hozzá egy
csésze teát vagy kávét, a konyhán gyorsan elkészítik. Éppúgy, mint
egy pohár bort vagy sherryt.
Von Freiberg egyetértőén bólintott.
– Akkor vezesse von Löwenstein urat a szalonba, Gruber! –
utasította a szolgát. – És közölje vele, hogy a hölgyek hamarosan
megjelennek.
– Ön személy szerint nem akar részt venni? – kérdezte Henrietté
meglepetten.
– Egy fogadónap a ház úrnőjének a rendezvénye, ha megfelelően
tájékozott vagyok – utasította rendre hűvösen Arthur, habár múlt
csütörtökön az idő nagy részében ő is ott volt. – Sophia, te azonnal a
konyhába sietsz, hogy kiadd a szükséges utasításokat. Aztán
körülbelül tíz perc múlva megjelensz a szalonban.
Amikor Sophie elhagyta a szobát, Arthur még egyszer a
feleségéhez fordult.
– Körülbelül fél óra múlva hívatni fogom önt, Henrietté. A
könyvtárban megtalál.
Henrietté értetlenül meredt hitvesére.
– Minden továbbit megtud majd a megfelelő időben, Henrietté.
– Maga, Gruber, ezalatt készítsen elő egy szivart és egy konyakot
a dohányzószobába. És hozza nekem oda a Gothát!
– Richard von Löwenstein egy ősi nemesi családból származik. A
családfája tizennégy generáción át, a tizenötödik századig
visszavezethető. A családot ennek okán az udvarban is fogadják –
okította Arthur a feleségét, Henriettét, amikor engedelmesen
megjelent a könyvtárban a megbeszélt időpontban.
 – Ezt tudom, kedves Arthur. A család azonban teljesen
elszegényedett. További ámulatára a férje ezt a megjegyzést
számító mosollyal nyugtázta.
– Ugyanakkor egész biztosan jó parti lenne az ifjú nemesi sarj a mi
Sophiánk számára. Ő vinné a pénzt a házasságba, a férfi a címet.
– Vagy azt hiszed, drágám, hogy van valamilyen más indok, mint a
te Sophiád, amiért Richard von Löwenstein egy ilyen napon egy
ennyire átlátszó ürüggyel meglátogat minket?
– Ez a gondolat valóban soha nem merült még fel bennem –
ismerte be Henrietté.
A férje gunyoros mosollyal méregette.
– Az, hogy egy jóképű, nőtlen tiszt miattad járjon el a
fogadónapjaidra valószínűtlennek tűnik.
Arthur csak akkor tegezte a feleségét, amikor egyedül voltak.
Megvető hanghordozása hallatán Henrietté elpirult. Mégis mint
mindig, behódolt neki.
– Ebben valószínűleg igazad van, Arthur.
– De számomra egy ilyen főúri házzal való kapcsolat végre
biztosan elegyengetné az utat a bárói rang eléréséhez. Kis
szerencsével már holnap tehetek is erre a külügyminisztériumi
megbeszélésemen egy megfelelő utalást.
A maga mellett levő fotelre mutatott.
– Tehát foglalj helyet, szerelmem! Hagyjuk egy időre magára a
turbékoló galambpárt!
Sophie udvarias mosolya rendkívül nyugtalan arckifejezéssé
változott, amint a szolga becsukta a szalon ajtaját az anyja mögött.
– Miért jöttél el, Richie? Gyorsan mondd el! Mert hosszú ideig nem
tarthat az az ügy, ami miatt a mostohaapám magához rendelte a
mamát. Bármelyik pillanatban visszatérhet.
– Rájöttem, mit jelent a felirat a gyűrűn, amit Rudolf Marynek
küldött. És azután aggódni kezdtem. – Richard szűkszavúan
megosztotta Sophie-val a felfedezést, és először beszélt Rudolf
Mizzi Casparral való szándékairól múlt szeptemberben.
A döbbenettől Sophie ösztönösen a férfi keze után nyúlt.
– Tehát tényleg azt hiszed, hogy fennáll a veszély, hogy ők ketten
együtt eldobják maguktól az életüket? Anélkül is, hogy a viszonyuk
előtte napvilágra kerül? – Zöld szeme elkerekedett az ijedségtől, az
arca kipirult.
Richard szívverése is felgyorsult. Sophie érintése, mint a tűz, égett
a bőrén. Mély lélegzetet vett.
– Igen, azt hiszem – erősítette meg. – És azért jöttem ide, hogy
arra kérjelek, beszélj még egyszer Maryvel. Amint az ünnepnapok
ellenére lehetséges lesz számodra. ,
– Meglátom, mit tehetek – ígérte meg Sophie. Az ő szíve is
gyorsabban kezdett verni. Volt valami Richard pillantásában, amitől
összerándult a gyomra. Sietve visszahúzta a kezét.
– De nem ígérhetek neked semmit, Richie. A mostohaapám
engedélyét kell kérnem, hogy elhagyhassam a palotát.
Ekkor Richard ragadta meg Sophie kezét.
– Nem is kell megígérned nekem semmit, Fifi. Tedd meg, amit
tudsz! Vízkeresztig úgysem fog történni semmi. Tudomásom szerint
Rudolf a családjával néhány napot Abbáziában tölt, és utána még az
apjával vadászni is elmegy. Ezért ma egyáltalán nem is jöttem volna
el, nem játszottam volna az együgyűt, aki karácsony és újév között
fogadónapra akar jönni. Főként, hogy nem is írhatok neked, amíg a
mostohaapád itt van.
 Sophie mosolygott.
– Tehát nagyon jól tudtad, hogy mama nem tart ma nyílt napot.
Erre Richard is elpirult kissé.
– Természetesen tudtam! – A következő szavak mintegy maguktól
tolultak az ajkára: – De valószínűleg akkor is eljöttem volna, ha nem
lenne ez a nyugtalanító indok. Feltétlenül viszont akartalak látni, Fifi!
Ugyan ezelőtt minden gondolatot elfojtott, ami egy Sophie-val való
kapcsolatra vonatkozott, most ez tűnt számára a világ
legtermészetesebb dolgának. Közelgő eljegyzését teljesen kizárta a
gondolataiból. Sophie volt az a nő, akit meg akart kapni, akit
szeretett, és aki után teljes szívével vágyott, erre csak most ébredt
rá. És akit most a karjában akart tartani!
Richard intenzív tekintetétől Sophie arca átforrósodott. A szíve a
torkában dobogott.
Mielőtt felfogta volna, hogy történt, Richard felállt, és magával
húzta őt is. Aztán a karjaiban találta magát. A férfi hátrahajtotta
Sophie fejét, és egy lágy csókot lehelt az ajkára.
– Ne! Ezt nekünk nem szabad! – rettent vissza Sophie. – Az
anyám bármelyik pillanatban visszajöhet.
A hangja remegett. A szája kissé nyitva volt, a szeme csillogott.
Mint egy mágnes vonzotta a férfit telt ajka.
Újabb, ezúttal bensőséges csókban merültek el. Sophie Richard
nyaka köré fonta a karját. Az ajkai kinyíltak, úgyhogy Richard a
nyelvével lágyan felfedezte a száját.
Richard gyengéd érintéseitől Sophie teljes testében remegett. A
térde ellágyult, mintha pudingból lett volna. Ha Richard nem tartotta
volna őt, akkor a szalon szőnyegére rogyott volna.
 Ez vajon a szerelem? Ez az, amit Mary és Rudolf éreznek egymás
iránt? És ha igen, milyen jogon hánytorgatom fel Marynek a józan
eszét? Én magam sem szeretném, ha ennek valaha is vége lenne.

Még jobban kinyitotta a száját, és nemcsak azt engedte meg, hogy

Richard tovább kényeztesse a nyelvével, hanem ő maga is ugyanezt
tette. A férfi szorosabban hozzásimult a felsőtestével, az altestét
azonban kissé elhúzta, amikor Sophie egészen hozzá akarta volna
nyomni magát.
Egy időtlen pillanatig – Sophie nem tudta volna megmondani, hogy
egy perc vagy egy óra telt el – élvezték ölelésüket. Az óra kongása,
ami a negyed órát jelezte, rebbentette szét őket. Richard két kezébe
fogta Sophie arcát.
– Szeretlek, Fifi! – suttogta.
Sophie felemelte a kezét, és lágyan megsimogatta a fehéres
sebhelyet Richard bal arcfelén. Egy korábbi fogadónapon a férfi
elmesélte, hogy egy vívógyakorlat közben szerezte kadétkorában.
– Én is szeretlek téged – rebegte Sophie.

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1888. december 30., vasárnap

Gyorsabban adódott rá alkalom, hogy Maryvel beszéljen, mint ahogy

Sophie számított rá – ráadásul teljesen másképp is alakult.
– Fifi, úgy tűnik nekem, hogy megint nyitott szemmel álmodsz!
Henrietté, aki a vasárnapi kora reggeli mise és a reggeli után
Sophie-val – egy-egy hímzéssel a kezükben – a szalonban ült, a
lányát aggodalommal vegyes jókedvvel szemlélte. Sophie eleinte
egyáltalán nem is vette észre, hogy az anyja megszólította. Múlt
csütörtök óta szinte szakadatlanul a Richard– dal a szalonban töltött
időre gondolt, és közben egy önkívülethez hasonló állapotba
süllyedt. Újra és újra érezte Richard lágy érintéseit a bőrén, a száját
az övén, a hangját a fülében. –
– Szeretlek – ismételgette, amikor újra és újra megcsókolták
egymást, mintha csak egy varázslat vonzotta volna őket egymáshoz,
mivel Henrietté, Sophie számára rejtélyes okból, majdnem egy óra
hosszára egyedül hagyta őket.
Amikor visszatért a szalonba, Gruberrel, a szolgával kísértette be
magát, aki természetesen hangosan és határozottan kopogott,
mielőtt Henrietté előtt egy meghajlás kíséretében kinyitotta az ajtót.
Ekkor Sophie és Richard, ugyan kissé ziláltan, de tisztes távolságra
egymástól, rég a foteljeikben ültek.
Egy további félórás – kissé kényszeredett – társalgás után Richard
végül élbúcsúzott. Sophie lekísérte őt a lépcsőn az előcsarnokba.
Amikor a szolga elment a köpenyért, Richard utoljára megragadta
Sophie két kezét, és mélyen a szemébe nézett.
Most, a szívverése a fülében dübörgött, most megfogja kérdezni
tőlem, hogy feleségül akarok-e menni hozzá.
De Sophie enyhe és később a mostohaapja messze nagyobb
csalódottságára Richard semmi ilyesmit nem tett. Ellenkezőleg, az
utolsó szavain, amiket Sophie nem tudott értelmezni, azóta is
töprengett.
– Meg fogom találni a módját, drágám – suttogta. – Addig is ne
gondolj túlzottan rosszakat rólam! Történjék bármi!
 – Tehát nincs semmi, amit az anyádnak és nekem el kellene
mondanod, Sophia? – kérdezte ezzel szemben Arthur von Freiberg
a közös vacsora közben.
Sophie önkéntelenül elpirult.
– Nem értem a kérdését, apám – próbált meg kitérni előle.
– Nos, mivel az anyád egy sürgős háztartási teendővel volt
elfoglalva, majdnem egy órán át kettesben voltál Richard von
Löwensteinnal. És valóban nem történt semmi, amiről tudnunk
kellene? Mégis miről beszélgettetek?
Sophie bosszúságára az arca még jobban felforrósodott.
– O, csupa semmiségről – füllentette. – A küszöbönálló bálokról, a
farsangi szezon ünnepségeiről és hasonlókról.
A mostohaapja elégedetlenül röffentet.
– Semmi több? – faggatózott tovább.
Sophie nemmel válaszolt.
– Milyen kár! – Mostohaapja következő szavai nemcsak azt
magyarázták meg, miért fogadta Richardot ezen a látogatás
szempontjából illetlen napon, hanem azt is, milyen okból volt az
anyja olyan sokáig nélkülözhetetlen. – Richard von Löwenstein nem
házas, és te a tekintélyes hozományod okán jó parti vagy. Nem ez
lenne az első kapcsolat az arisztokrácia és a pénz között.
Sophie először teljesen elképedt. Most vált először világossá
számára, hogy elhunyt apja, Nikolaus nyilvánvalóan megfelelően
gondoskodott róla. Egy, az anyjával folytatott másnapi bizalmas
beszélgetés megerősítette a sejtését.
– Igen, Sophie. A hozományod még valamivel nagyobb is lesz,
mint az eredeti százezer forintos összeg. Az apád jól fektette be
számodra a pénzt, úgyhogy még kamatok és kamatos kamatok is
jönnek hozzá.
– Százezer forint? – suttogta Sophie hitetlenkedve. – Plusz
kamatok és kamatos kamatok? És Arthur... ? – hallgatott el
zavarodottan.
– A mostohaapádnak nincs hozzáférése ehhez a pénzhez.
Senkinek nincs hozzáférése. Erről gondoskodott az apád
végrendelete. A nagybátyádat, Matthiast tette meg
vagyonkezelőjévé, akivel sajnos megszakadt a kapcsolat, mint
tudod. Az én részem felett a házasságkötésem után természetesen
Arthurnak van joga rendelkezni. Matthias a hozományod
vagyonkezelője– ként a Rothschild Bankot kérte fel, hogy az ő
nevében kezelje az összeget. Neked, vagy jobban mondva a
férjednek, az összeget az esküvőt követő napon fizetik ki.
– És mi a helyzet Millivel?
– Milliről ugyanilyen módon gondoskodott.
– És mit remélt a mostohaapám a Richie– vel való
találkozásomtól?
Futó mosoly suhant át Henrietté arcán.
– Hogy a mai megbeszélésén már elő tud állni az eljegyzéseddel.
A külügyminisztériumban biztosan mély benyomást keltett volna, ha
bejelent a családja és az arisztokrácia közt egy kapcsolatot. A bárói
címet akkor aligha tarthatták volna vissza tovább tőle, már csak
azért sem, hogy ne sértsék meg von Löwensteinék hitbizományosát.
Végül is a te Richie– d, ahogy te hívod őt, egy veled való házasság
esetén nagyon mélyen a rangján alul házasodna.
De hisz nem is kérdezte meg tőlem, hogy hozzá szeretnék-e
menni, töprengett Sophie az anyjával való beszélgetés óta
folyamatosan. Hahár azt hiszem, hogy az érzelmei irántam valódiak.
– Sophie! Már egyáltalán nem figyelsz rám? – Az anyja hangja
most ingerültnek tűnt.
Sophie felriadt a gondolataiból.
– Bocsáss meg, kérlek, mama. Mit mondtál?
Henrietté sóhajtott. De még mielőtt válaszolni tudott volna,
kopogtak az ajtón. A szolga, Gruber bejelentette, hogy Mary Vetsera
grófkisasszony küldte ide a komornáját. Azt kérdezteti, hogy a
nagyságos Sophie kisasszony nem tudja-e azonnal meglátogatni az
úrnőjét. Sürgős dologról van szó.
– Kérlek, mama! Elengedsz? – Ezt a váratlan lehetőséget, hogy
Maryvel beszélhessen, Sophie nem akarta elszalasztani.
Az anyja egy pillanatig elgondolkodott.
– Igazából a mostohaapádtól kellene engedélyt kérned. De Arthur
nyomatékosan kérte, hogy ne zavarjuk. Még egyszer átdolgozza a
bárói rangra emeléséért írott új kérvényét, mielőtt holnap újra
benyújtaná. Rejtélyes okokból az előző kérvénye már nem fellelhető.
Sóhajtott és a homlokát ráncolta.
– Mindenesetre a kedvével nem jó ujjat húzni, főként, hogy ismét
elölről kell kezdenie, és nem áll a küszöbön az arisztokrácia egy
tagjával való eljegyzés. Tehát menj isten nevében, és nézd meg, mit
kíván Mary. Feltételezem, arra kér, hogy látogass el vele a
szentmisére a szaléziánusok templomába, ami rögtön, tizenegy
órakor kezdődik. De legkésőbb egy óra múlva érj vissza!

Vetsera-palota a Salesianergassén
1888. december 30., vasárnap, egy kicsivel később
– Köszönöm, hogy eljöttél! Igaz barátnőm vagy!
Mary sírástól vörös, feldagadt szemmel nézett fel összetúrt
ágyából, ahol hason feküdt, amikor Sophie és a komornája, Ágnes
Jahoda beléptek a szobájába.
– Az ég szerelmére! Mi történt, Mary?
A két palota közti rövid út során Ágnes nem akart pontos
felvilágosítást adni Sophie-nak Maryről.
– Teljesen összetört! De ennek az okát ő maga kell, hogy
elmondja önnek. Mindazonáltal asszem, a legjobb az vóna, ha most
véget vetne mindennek – motyogta a komorna maga elé, miközben
öntudatlanul visszaesett bécsi dialektusba.
Ekkor Mary tragikus arckifejezéssel egy teljesen összegyűrt
újságra mutatott, amely a puha, fehér plüss-szőnyegen hevert.
– Nézd meg te magad!
– Olvasd el az „Abbáziából” cím alatt, Fifi! – tette hozzá
türelmetlenül, amikor Sophie nem értette rögtön, hogy mit akar.
Sophie lehajolt a magazinért, kisimította, és a? Wiener
Salonblattlegújabb számát ismerte fel, amely csak ma reggel jelent
meg. Odalapozott a megnevezett rovathoz, ami december 28-ára
volt dátumozva.
– Rudolf főherceg és Stefánia főhercegnő pontban tíz órakor
érkezett meg Abbáziába – olvasta fel félhangosan. Ezután még több
nevet felsoroltak, amelyek közül csak Bombelles grófét ismerte, aki
annak idején a botrányt okozta a Café Prinzessben. – És minden
fürdővendég a legtisztelet– teljesebb módon, hangos üdvrivalgással
fogadta őket, aminek az előkelőségek szemlátomást örültek.
 Sophie furcsállva leengedte az újságot. Még ő maga is tudta
Richard– tól, hogy a trónörökös azt tervezte, hogy karácsony után
elutazik. Mary talán nem?
– Az úrnő sugárzóan festett – idézte Mary gyűlölködő hangon a
következő mondatot. Aztán felzokogott, és a fejét ismét az
összegyűrt ágytakaróba rejtette.
– Mary azon mérgelődik, hogy a trónörökös pár közös karácsonyi
szabadságra utazott – magyarázta Ágnes Sophie-nak feleslegesen.
Mary felemelte a fejét.
– Örök szerelmet esküdött nekem, és hogy el akar válni
Stefániától. Ehelyett az Adriai– tengeren turbékol vele összevissza.
– A könnyek vízesésként ömlöttek a szeméből.
– Tehát elhallgatta előled?
Mary felzokogott.
– Azt állította, hogy vízkereszt utánig túl elfoglalt, hogy ismét
találkozhasson velem – panaszkodott.
– De hát ez pontosan így is van – jelentette ki Sophie.
Mary döbbenten nézett rá, sőt egy pillanatra még a sírásról is
megfeledkezett.
– Azzal a szörnyű nővel van együtt!
– Akivel sajnos házasságban él. – Sophie tudta, hogy Mary nem
azért kérte, hogy idejöjjön, mert az intelmeit akarta hallani. De
hirtelen elege lett. Az egész helyzet teljesen abszurdnak tűnt
számára.
A legjobb barátnője, egy hajadon, tizenhét éves grófkisasszony itt
sír a fehérre lakkozott bútorokkal berendezett lányszobájában, mert
a belga királyi hercegnővel házasságban élő trónörökös, Ausztria
leendő császára, isten és az egész világ előtt törvényes feleségével
eltölt néhány napot egy gyógyüdülőhelyen, az Isztrián.
Mély lélegzetet vett.
– Mary, ha nem tudod elviselni, hogy Rudolf trónörökösnek a
családjával szemben kötelezettségei vannak, akkor legkésőbb most
kellene arra gondolnod, hogy befejezd a vele való kapcsolatot. Most
még nem kompromittálódtál! De ha kiderül, hogy késő este egyedül
elmentél a Hofburgba...
– Csak hét óra volt! – vágott Mary a szavába.
Sophie türelmetlenül leintette.
– Vess véget a dolognak, Mary! Még nem késő! Hisz látod, hogy
Rudolf soha nem vállalhat fel téged nyíltan!
– Én is emellett lennék – csatlakozott Ágnes Sophie kéréséhez. –
Nem tesz jót, amit ott művel, nagyságos kisasszony. Hatalmas baj
lesz, ha a románc napvilágra kerül!
Mary felugrott az ágyáról.
– De hát én szeretem őt! Nélküle nem tudok élni! – kiáltotta
tragikus arckifejezéssel.
– Ő szemlátomást viszont tud – felelte Sophie kíméletlenül.
– Gonosz vagy! – nyafogta Mary. Hátat fordított kettejüknek, és
elkezdte tépkedni a zsinórokról a gyöngyöket, amik függöny helyett
lógtak az ablakán. Sophie észrevette, hogy néhány zsinórról már
teljesen leszaggatta azokat.
– Te pedig őrült vagy! – Sophie nem hagyta megfélemlíteni magát.
– A legjobb bizonyíték arra, hogy Rudolf egyáltalán nem vesz téged
komolyan, az az, hogy elhallgatta előled, mivel foglalkozik az
ünnepnapokon. Te tényleg be akarod érni ezzel a titkos románccal,
ahogy Ágnes fejezi ki magát, Mary? Ennél én többre tartanám
magam.
– Én is! – fogta Ágnes ismét Sophie pártját.
Mary hallgatott, egyetlen válaszként újabb gyöngyöket tépett le a
zsinórról.
– A Salonblattban nemrég „ünnepelt körúti szépségnek” neveztek
téged – emlékeztette Sophie arra a hódolatteljes elnevezésre,
aminek annyira örült. – Egészen ragyogó partit csinálhatsz, még
akkor is, ha nem a Braganzát választod. De akkor nem, ha egy
napon már csak egy házas férfi eldobott szeretője vagy. Főként nem,
ha az a férfi Ausztria– Magyarország trónörököse.
– Rudolf szerelmet és hűséget esküdött nekem! – Mary még
mindig nem fordult meg. Szipogott, és néhány újabb gyöngyöt tépett
le. – És azt mondta, hogy nem tud nélkülem élni.
– Nos, akkor most valószínűleg épp azt látod, hogy mekkorát
tévedsz.
Sophie tudta, hogy a szavai szívtelenül hangzanak, de a
szándékai a lehető legjobbak voltak. A cél szentesíti az eszközt,
futott át gyorsan a fején.
– Azt hiszed, hogy a Salonblatt eltékozolna rád egyetlen jó szót is,
ha kiderülne a viszonyod Rudolffal? Ellenkezőleg, a legundorítóbb
dolgokkal gyanúsítanának meg. Legalábbis senki sem hinné el
neked, hogy még érintetlen vagy.
Amikor Mary ismét dacosan hallgatott, az ijedség Sophie minden
tagját átjárta.
– Vagy talán ez már nem is igaz? Hazudtál nekem legutóbb?
Ekkor Mary végre megfordult, és Sophie nagy
megkönnyebbülésére a fejét csóválta.
 – Akkor fordulj vissza, és térj le a tévutadról, amíg még megvan rá
a lehetőséged! – ismételte meg.
– De mindennél jobban szeretem! Egyáltalán nem tudod, mi az,
amit követelsz tőlem, Fifi!
Sophie elvesztette a türelmét.
– Nem tudom, miért kértél ma egyáltalán, hogy eljöjjek hozzád, ha
már szilárd az elhatározásod, hogy folytatod ezt az őrültséget! –
Ágnesre nézett, aki szintén tanácstalanul megvonta a vállát. – Most
hazamegyek, mert különben még a végén meggyűlik a bajom a
mostohaapámmal, aki nem tudja, hogy itt vagyok nálad.
Mary ismét felzokogott.
– Mit tanácsolsz nekem?
– Beszélj vele, amikor legközelebb látod, és fejezd be ezt a
viszonyt! Ha Rudolfban csak egy szikrányi becsület is van, akkor
elenged téged – bizonygatta Sophie. Ágnes helyeselve bólogatott.
Mary lehajtotta a fejét, és elgondolkozott. Csak amikor Sophie
megkérte Ágnest, hogy kísérje haza, akkor nézett fel.
– Mindkettőtöknek igaza van, és köszönöm a javaslataitokat!
Beszélni fogok Rudolffal, és meghallgatom, mit tud mondani a
védelmére. Ha nem leszek elégedett vele, akkor szakítok vele!
Sophie és Ágnes kétkedő pillantást váltottak. Egyiküket sem
győzték meg Mary szavai. De legalább nem beszélt újra arról, hogy
meg akarja ölni magát, főleg nem Rudolffal együtt. Aki az udvari
életét szemlátomást Mary nélkül is folytatta.
Kezdetnek nem is volt rossz.

Thurnau-palota a Herrengassén
 1889. január 1. röviddel éjfél után

Piros, zöld és arany színben ragyogott fel a tűzijáték az égen, amivel

Bécs az új évet köszöntötte.
Richard, mint von Thurnauék többi vendége, akiket szilveszterre
hívtak meg, a palota szobrokkal díszített tetőteraszán állt, és a
tűzijátékot figyelte, anélkül, hogy valójában látott volna bármit is. A
mellette álló Amalie szorosan hozzásimult. Richard érezte édes
parfümjét. A lány remegett, hogy ennek a jeges éjszakának a
hidegétől– e, vagy az elmúlt óra izgalmaitól, azt Richard nem volt
képes megmondani.
Egyes képek és jelenetek újra leperegtek lelki szemei előtt:
Adalbert von Thurnau, aki büszkén kidüllesztett mellel jelentette be a
rokonságnak, hogy Richard megkérte Amalie kezét, aki igent
mondott, és amit ő jóváhagyott. A durranó pezsgődugók, a zúgó
taps, az őt körülvevő sok mosolygó arc gratulációja. Az anyja, Aglae,
aki Amalie-t könnyes szemmel a „harmadik lányának” nevezte,
mielőtt átölelte. Az apja, Eduard és a nagybátyja, Max, akik úgy
tettek, mintha szerfelett kellemes meglepetésként érte volna őket.
Pedig ők tervelték ki az egészet.
Maga Richard is ragyogóan játszotta a szerepét. Egy valódi
komédiás veszettel bennem, gondolta cinikusan, miután bevallotta
az ünnepi társaságnak, hogy ma este ő a legboldogabb férfi
Bécsben. Vagyis jobban mondva az egész császárságban, tette
hozzá, mielőtt mindenki szeme láttára megcsókolta Amalie-t. A lány
nagyra tátotta a száját, amitől Richard undorodott, úgyhogy az ajkát
csak gépiesen az övére nyomta.
 Mégis megízlelte őt, és a csókot összehasonlította azzal a
színtiszta szenvedéllyel, amit Sophie csak néhány nappal ezelőtt
mutatott ki felé, és ami sokkalta jobban felizgatta. Aztán erőszakkal
kiszorította a gondolataiból Sophie képét.
– Nem akarsz egy kicsit felmelegíteni, Richie? – suttogta Amalie a
szilveszteri rakéták zaján át kacéran a fülébe. – Úgy fázom a vékony
estélyi ruhámban.
Valóban csak egy vékony csipkestólát viselt sárga, ezüsttel telis-
tele hímzett, mély dekoltázsú és hátkivágású estélyi ruhája felett.
Richard átkarolta, mire a lány még szorosabban hozzásimult. Sem
karcsú, finom alakja, sem nedvesen csillogó tekintete, mellyel az
övét kereste, nem váltottak ki belőle a világon semmit.
A nászéjszakára ki kell találnom valamit, jutott eszébe egy
kellemetlen gondolat. Talán Mizzi Caspar tud szolgálni valamilyen jó
tanáccsal.
Szerencsére az esküvő tervezett májusi időpontjáig még maradt
néhány hónapja.
Épp egy különösen pompás rakéta robbant fel, mintha aranyeső
lett volna, amely majdnem pontosan felettük áradt szét a tiszta
éjszakai égbolton.
– Ó! Milyen gyönyörű! – Örvendezett Amalie. – Ez biztos a papa
egyik rakétája! – Természetesen a Thurnau-palota kertjéből is lőttek
fel színes tűzijátékokat a szolgák. Aztán a lány csókot lehelt Richard
bal fülére. – Egy csodálatos ómen egy csodálatos új évre!
 Café Prinzess a Grabenen
1889. január 9., szerda

S szőke hajának egy tincsét az arcából, és

egy hajtűvel rögzítette a kontyába. Aztán még egyszer lesimította
fekete gyapjúruhája felsőrészét, és megkötötte a derekán csipkével
szegélyezett, hófehér félkötényét. Végül még az arcába is
belecsípett, hogy a bőre egy kis színt kapjon.
A kis Öltözőszobát, ahol épp ruhát váltott, annak idején még
Danzer elhunyt felesége, Annerl rendezte be, hogy ott tárolják az
egyenruháikat, és hogy gyorsan rendbe tudják hozni magukat,
anélkül, hogy ezért külön fel kellene menniük a ház felsőbb
emeletein lévő lakásukba.
Sophie is szerfelett praktikusnak találta a kávézót az eredeti
kávéházzal összekötő folyosóról nyíló helyiséget, hogy az utcai
ruházatát lecserélje a felügyelői viseletére. Mióta először megkapta
ezt a feladatot, a nagybátyja ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa,
amikor kisegített a kávézóban.
– Különben elveszíted a tekintélyed a személyzet körében –
indokolta meg ezt a kívánságát.
Ma azonban Sophie jelenlétére nem lett volna szükség a Café
Prinzess– ben. Csupán a Werdenfels-palotában használta
ürügyként. Tegnap kora hajnalban a mostohaapja, Arthur végre
visszautazott Kairóba. A vele töltött utolsó napok egyre
elviselhetetlenebbek voltak Sophie számára. Ezért sóvárgott már a
környezetváltozás után.
Miután von Freiberg megtudta, hogy a benyújtott kérvényét ismét
teljesen elölről ki akarják vizsgálni, mielőtt meghozzák a döntést,
hogy javasolják-e őt a császárnak leendő báróként, rosszkedvét
folyamatosan a feleségén és a mostohalányain töltötte ki. Főként
Sophie volt piszkálódásai állandó céltáblája. Túl nagyot csalódott,
hogy a sakkhúzása a múlt évben nem vezetett oda, hogy Richard
von Löwenstein megkérje a lány kezét. Épp ellenkezőleg, az
elutazásáig a férfi egyetlen további alkalommal sem látogatott el a
Werdenfels-palotába.
Amikor Arthur mindenki megkönnyebbülésére végre beszállt a
bérkocsiba, aminek a vasútállomásra kellett kivinnie őt, Sophie
hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy ma felkeresi a Café
Prinzesst. A munkával akarta elterelni a figyelmét egy növekvő
idegességéről, hogy vajon Richard felbukkan-e ismét, és ha igen,
mikor.
Ida segítségével rögtön újév után küldött a férfinak egy levelet a
Hofburgban lévő lakására, és beszámolt neki Mary szándékáról,
hogy a Rudolffal való viszonyát esetleg befejezze. Azonkívül közölte
a mostohaapja elutazásának dátumát is, pont ezért meglehetősen
csalódott volt, hogy sem tegnap, sem ma reggel nem kapott tőle
választ.
Holnap biztosan ismét eljön az új év első hivatalos fogadónapjára
a palotába, próbálta újra megnyugtatni magát. Hogy az időt addig is
valamivel áthidalja, nem tűnt számára semmi alkalmasabbnak, mint
hogy kisegítsen a Café Prinzessben, ahelyett, hogy otthon ütné el
kézimunkával és olvasással.
– Ezenkívül rögtön le is tudom adni a rendelést holnapra – kötötte
össze a kellemeset a hasznossal.
Ugyan Henrietté csodálkozott rajta, hogy a bátyja – mint
egyébként mindig – ezúttal nem kérte az ő beleegyezését, hogy
Sophie elmehet-e segíteni, de végül elengedte a lányát.
– Egyszerűen nem bírtam tovább otthon – vallotta be a füllentését
a nagybátyjának rögtön a megérkezése után. – Úgy éreztem,
megfulladok.
Ugyan Danzer nem helyeselte az eljárásmódját, de nem is küldte
el őt.
– Akkor felőlem segíts ki az édességespultnál pár órát. A Liesl
eközben csiszolhatja a felszolgálói képességeit.
Sophie még egyszer, utoljára kritikusan megszemlélte a kis, kopott
komód foltos tükrében a képmását. Amilyen nagyvonalúan alakította
ki Annerl a Café Prinzesst, olyan szerények voltak a saját igényei. A
jobb napokat is látott bútor már biztosan évtizedek óta használatban
volt. Erre utaltak legalábbis azok a faragások, amik a tükör keretét
és a komód fiókjait díszítették.
Amikor Sophie azt hitte, hogy észrevett egy pattanást a haja
tövében, mélyebben előrehajolt a tükörhöz, és közben széttárt
ujjakkal a komód tetejére támaszkodott. Hirtelen halk kattanás
hallatszott. Sophie meglepetésére a tükör a jobb oldalán kinyílt. Egy
körülbelül Őt centiméter széles rés jelent meg közte és a keret fából
készült hátsó fala között.
– Egy titkos rekesz – motyogta Sophie meglepetten. Kíváncsian
nyúlt bele, de üres volt. Csak azt a két rugót tudta kitapintani, ami a
tükröt bal oldalon a rögzítésében tartotta.
Ismét kattanás hallatszott, amikor Sophie óvatosan visszatolta a
tükröt, amíg az vissza nem került a keretébe, és be nem illeszkedett.
Kíváncsian vizsgálta meg a komód tetejét, amelyben valahol a rejtett
mechanizmus található, amivel a titkos rekeszt ki lehet nyitni.
Szabad szemmel nem volt látható semmi.
Csak amikor centiméterről centiméterre végigtapogatta a felületet,
akkor talált közvetlenül a tükör melletti jobb oldali kis fiók előtt –
amelyet a hajcsatok vagy kis pipereholmik tárolására használtak –
egy alig érezhető, apró vájatot. A mutatóujjával megnyomta, és a
tükör jobb oldalát ismét elengedte a keret.
Vajon Stephan bácsi tud erről a titkos fiókról? – tűnődött Sophie,
amikor elhagyta a kis helyiséget, hogy szolgálatba álljon. A
vendégtérben mindenesetre sehol nem látta őt, és megtudta, hogy
épp visszavonult az irodájába az egyik beszállítójával.
Még csak alig néhány vendég üldögélt a kis márványasztaloknál.
Sophie mégis összeráncolta a homlokát, amikor észrevette, hogy a
felszolgálólányok közül ketten, ahelyett, hogy a vendégeket
szolgálták volna ki, egy rosszul belátható sarokban a
süteményespult mellett a felügyelőnővel, Hedviggel együtt az egyik,
a Café Prinzessben kihelyezett magazin fölé hajolnak. Sophie
rosszallóan lépett közelebb. Az alkalmazottak mint a felriasztott
tyúkok rebbentek szét, amikor Sophie csatlakozott hozzájuk.
– Mégis mi az, ami ennyire különös? – kérdezte, miközben kicsit
mulattatta, hogy szemlátomást mekkora tekintélyre tett már szert a
kávéház tulajdonosának unokahúgaként.
– Már megint egy eljegyzés a Wiener Salonblatthan – felelte
Hedvig, a telt testalkatú felügyelőnő, akinek a helyes munkamorál
terén illett volna jó példával előljárnia a fiatal felszolgálók előtt.
A pletykalap legutóbbi számában Mária Valéria és Ferenc
Szalvátor főherceg volt látható a címlapon.
– Ezúttal egy olyan pár szerepel rajta, akik már itt is gyakran
megfordultak vendégként – sietett hozzátenni Hedvig. – Legalábbis
az urat biztosan ön is ismerni fogja! – tartotta Sophie elé az újságot.
Ő a döbbenettől szinte bénultan meredt a címlapra. Egy barokk
keretes fotográfiáról Amalie von Thurnau és Richard von Löwenstein
mint jövendőbeli házaspár mosolygott rá.

Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 13., vasárnap este

Ágnes Jahoda rosszkedvűen meredt rá a még szinte érintetlen

varrókosárra, amely mellette állt az ütött– kopott kanapén, a
portáslakás lakókonyhájában, amelyet az apjával, Josephfel osztott
meg.
Mielőtt Jahoda Vetsera bárónőt és a lányát, Hannát először vitte el
az új évben a Hofoperbe – ismét egy Wagner-operára, ezúttal a
Tannhauserre -, meghagyta Ágnesnek, hogy végre intézze el a
hetek óta félbehagyott varrásokat. De Ágnes egyszerűen nem tudott
koncentrálni. Mióta Mary egy órával ezelőtt titokban ismét elhagyta a
palotát, hogy a Hofburgba menjen, ugyanazt a gyapjúharisnyát
stoppolta, és már háromszor is megszúrta az ujját.
Ebbű hosszú távon nem sühet ki jó. Valamikor kifogderűni, és
akkor nem csak én veszítem el az állásomat. Valószínűleg a bárónő
az apámat is azonnal ki fogja dobni. És akkó nekünk annyi.
 Napok óta ezek a félelmek határozták meg a gondolatait.
Pontosabban azóta, hogy röviddel az új év előtt támadt reménye,
miszerint Mary szakít Rudolf trónörökössel, néhány nappal ezelőtt
mint egy szappanbuborék pukkadt ki.
Lehet, hogy má megint annak a dögnek, a Larischnak a mocskos
keze van a dologban. Ágnes a dühtől ökölbe szorította a kezét, és
közben ismét megszúrta magát a stoppolótűvel.
– Aú! – sírt halkan, és mintha az enyhe fajdalom átszakított volna
benne egy gátat, hevesen zokogni kezdett.
Mégis mit tegyek? Kétségbeesésében a kezét tördelte, ezúttal
azonban félretette a tűt előbb.
Vízkereszt után Marié Louise Larisch ismét Bécsbe jött
Pardubitzból, azzal az ürüggyel, hogy a közelgő utazására a
Riviérára kistafírozza magát. De Ágnes tudta, hogy ez nem így van.
Kihallgatott egy beszélgetést a grófnő és Mary között, amelyben
ismét arról volt szó, hogy a Larischnak pénzre van szüksége. És
Mary ígéretet tett neki, hogy erre vonatkozóan ismét közbenjár
Rudolf trónörökösnél. Viszonzásképpen a nő Ágnes ifjú úrnőjének
megszervezte az első találkozását Rudolffal az új évben. És az
végzetszerűen zajlott: Mary, aki ugyan megígérte, hogy szakít
Rudolffal, erről a találkozóról ehelyett minden eddiginél erősebb
meggyőződéssel tért vissza, hogy mindennél jobban szereti
Rudolfot. Ezt örömkönnyekkel a szemében vallotta be Ágnesnek,
rögtön a hazatértét követően.
Csak rövid ideig tartott Ágnes reménye, hogy egyelőre mégsem j
ön létre további találkozó a Hofburgban, mivel a Larisch ismét
elutazott. Ezért először Ágnes is rémülten visszautasította, amikor
Mary ma késő délután arra kérte, hogy este megint engedje ki a
palotából titokban, és az anyja hazatérte előtt engedje vissza.
– Ezt biza nem tehetem, naccságos kisasszony. Ha a bárónő
asszony megtudja, kipaterál!
– Beszélj lehetőleg tisztességes német nyelven! – förmedt rá
Mary. – És ha nem teszed meg, akkor mindenféleképpen elveszted
az állásodat! Akkor ugyanis én foglak elbocsátani a szolgálataimból!
– Közben folyamatosan csattogva egymásnak ütögette a cipője
sarkát, ami olyan ideges szokása volt, ami az utóbbi időben –
csakúgy, mint a gyöngyök tépkedése az ablaka előtti zsinórokról –
egyre gyakoribbá vált.
Amikor Ágnes a fenyegetéstől megriadva beadta végül a derekát,
Mary arca mintegy varázsütésre megváltozott. Sugárzóan
rámosolygott Ágnesre.
– Igaz barátnőm vagy! – Búcsúzóul még arcon is csókolta a
komornáját.
Azóta Ágnes két tűz között érezte magát. Egyáltalán nem akarta
elképzelni, mit tenne vele az apja, ha megtudná, hogy Mary
üzelmeit, mint a bűntársa, tevőlegesen is támogatta. Már most is egy
hatalmas taslit kockáztatott, ha nem halad végre a stoppolással.
De úgy tűnt, hogy nincs kiút. Csalódottságában Ágnes rögtön,
ahogy Mary visszatért első találkozójáról Rudolffal, ellátogatott a
Werdenfels-palotába, hogy Sophie-nak beszámoljon közös
fáradozásaik kudarcáról. De ott azt mondták neki, a grófkisasszony
gyengélkedik. Agyban fekszik, és senkit nem tud fogadni.
Ágnes csüggedten nyúlt ismét a harisnyáért, és századszorra is
végigvette a lehetőségeit. Be kellene mindent vallania a bárónőnek,
hogy megakadályozza a még ennél is rosszabbat? Egy jókora verés
az apjától biztosan kinézne akkor számára! De vajon Mary anyja
kegyelmet gyakorolna, és ebben az esetben eltekintene az
elbocsátásától? Vagy neki és az apjának még azon a napon el
kellene hagyniuk a Vetsera-palotát?
Azt a lehetőséget, hogy beszéljen Maryvel, hátha észhez
téríthetné, Ágnes egyáltalán nem vette számításba. A
bárókisasszony nemcsak elvakult volt, hanem a Rudolf iránt érzett
szerelmének már– már a megszállottja.
Tehát csak az a lehetőség maradt, hogy még egyszer
megpróbálkozzon Sophie von Werdenfelsnél. Talán a grófkisasszony
már felgyógyult, és tud tanácsot adni. Vágy talán Mary hallgatna
Sophie-ra, ha ő azzal fenyegetné, hogy mindent elárul a bárónőnek.
Másrészt azonban Sophie sem tudná a bárónő előtt felfedni,
hogyan csapta be őt Mary hónapok óta, anélkül, hogy az ő, Ágnes
társtettességét ne hagyná említés nélkül.
A komorna ismét ökölbe szorította a kezét, ismét megszúrta magát
a tűvel. De mielőtt újra könnyekben törhetett volna ki, halk, de
egyértelmű kopogást hallott a portáslakás ajtaján.

Török szoba a bécsi Hofburgban

1889. január 13; vasárnap este, körülbelül egy órával korábban

– Szerelmem! – simult Mary Rudolf szorosan ölelő karjaiba. – Olyan

végtelenül hiányoztál nekem! A vágyakozástól szinte megőrültem.
Rudolf meghatottan vette szemügyre Mary odaadó arckifejezését.
A leány tényleg teljesen belém szeretett. Halkan sóhajtott. A,
bárcsak képes lennék pontosan ilyen szenvedélyesen viszonozni az
érzelmeit! Megérdemelné.
– Te is hiányoztál nekem, drágám! – motyogta gépiesen.
Mary lehúzta magához Rudolf fejét, és résnyire nyitott ajkát a
férfiéra szorította. A nyelvük találkozott, és folytatták azt a játékot,
amit már karácsony előtt elkezdtek. De ezúttal Mary vakmerőbb volt,
mint egyébként. Megragadta Rudolf kezét, és duzzadó, ifjú keblére
vonta.
– Szépnek találsz engem? – lehelte. Közben kinyitotta sötétkék
szemét, és félelem meg vágy keverékével méregette a férfi arcát.
– Igen, szerelmem! Gyönyörű vagy! Szebb, mint egy angyal! 1

Rudolf gyengéden simogatni kezdte a mellét. Közben feltűnt neki,

hogy Mary nem visel fűzőt. A melle puhán és csábítóan simult a
ruhája finom anyaga alatt a kezébe. Enyhén nyitott piros ajkai közül
halk nyögés tört fel.
Micsoda varázslatos gyermek, gondolta Rudolf újra, Mary teljes
odaadásával ellentétben ő próbált távolságtartóan viselkedni. Mégis
megérezte az első húzást az ágyékában. Mary teljesen
tapasztalatlan volt, egy ártatlan kislány Mizzivel összehasonlítva, aki
néhány kézmozdulattal elérte, hogy kiáltozzon a vágytól.
Mary észrevette a férfi erekcióját, és a medencéjét ösztönösen
szorosabban az altestéhez nyomta.
Akarja! Arra készül, hogy elcsábítson! Tényleg megtegyem!
Azután már nem lesz többé visszaút.
A lelki szemei előtt egy pillanatra megjelent Mizzi először vidám,
aztán felháborodott, és végül rettentően rémült arca, amikor
visszautasította, hogy a társa legyen nemcsak az életben, hanem a
halálban is.
 Pedig előbb vagy utóbb Mizzi szintén nyomorúságosán pusztul
majd el a francia betegségben. De ez előtt a lány előtt még ott áll az
egész élete.
A rossz lelkiismeret, ami hirtelen úrrá lett rajta, lelohasztotta a
péniszét. Mary észrevette, és kinyitotta a szemét. Rudolf
zavarodottságot és csalódottságot látott benne.
– Nem vagyok elég szép? – suttogta Mary. – Nem vágysz rám úgy,
mint ahogyan én vágyom rád?
Az erekciója visszatért, ezúttal erősebben, mint az előbb.
– De, angyalom! Mindennél jobban vágyom rád. – Egy pillanatra
Rudolf elhallgatott. – De az a lépés, amit most készülünk megtenni,
visszavonhatatlan. Tudod ezt?
A lány bólintott, most újra csukott szemmel.
– És akarod ezt?
– Akarom! – lehelte.
A józan ész még egy utolsó alkalommal figyelmeztette őt. Mary
nem tudta, hogy Rudolf kérdése kétértelmű volt. Ha ma elveszi a
szüzességét, azzal nem csak a hírnevét és a tisztességét rabolja el.
Abban az esetben, ha megfertőzi, visszavonhatatlanul magával
rántja a szakadékba. Nem maradna más választása, mint hogy őt is,
és magát is megölje, mielőtt szörnyű hagyatéka nyilvánvalóvá
válhatna.
Rudolf erekciója ismét alábbhagyott, Mary pedig ismét
összezavarodva és csalódottan kinyitotta a szemét. A trónörökös
feltett neki egy utolsó kérdést.
– Követnél engem mindenhova, angyalom? Még a világ végére is?
Annyira erős az irántam érzett szerelmed?
Mary két kezébe fogta az arcát.
 – Mindenhova követnélek, szerelmem. Még a halálba is.
Ezzel a kocka el volt vetve.
Ő maga mondta ki a saját végítéletét.
Ugyan az időpontja még bizonytalan volt, de az irány, amerre
mindketten tartanak mostantól, világos.
– Így legyen! – suttogta Rudolf. Aztán felhúzta a lány szoknyáját.

Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 13., vasárnap este, röviddel fél kilenc után

– Naccságos kisasszony! Hogyhogy máris itt van? Aszittem, vissza

se ér kilenc előtt.
Mary olyan arckifejezéssel lépett be a portáslakásba, amelyet
Ágnes nem tudott értelmezni, és amely félelmet keltett benne.
Ifjú úrnője halkan csettintett a nyelvével.
– Menj, zárd be a kaput, Ágnes! Aztán mindent elmesélek neked.
Ágnes sietett, amilyen gyorsan csak tudott, hogy bezárja az
udvarba vezető nagy vaskaput, és a kulcsot rendesen
visszaakassza a helyére. Amikor levegő után kapkodva visszatért,
Mary a semmibe meredt.
– Ó, Ágnes! Talán jobb lett volna, ha ma este nem megyek el –
magyarázta komornája határtalan döbbenetére.
– – Hát mi történt? Nem vöt kedves magáhó a herceg?
– De, az volt! Méghozzá nagyon! – A mosoly, ami ekkor átsuhant
Mary arcán, Ágnesben szinte egy őrült benyomását keltette. – És
ezért a sorsnak í még hálásnak is kell lennem!
 Szörnyű gyanú támadt Ágnesben. Nem merte szavakba önteni,
bár már bizonyossággá erősödött, amikor Mary az ütött-kopott
kanapé szélére húzódott, és közben egy pillanatra fájdalmasan az
ajkára harapott.
– Hiszen úgyis rögtön észreveszed a vért, ha segítesz nekem a
vetkőzés– / ben. Most már nem a saját magamé vagyok, hanem
csakis az övé! Mostan– tói mindent meg kell tennem, amit csak
kíván tőlem!

Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 14., hétfő, egy nappal később

– És teljesen biztos vagy benne, hogy Mary elvesztette Rudolffal az

ártatlanságát?
A gyors futástól Sophie lihegett, miközben megragadta Ágnes
karját, amikor elérték a Vetsera-palota személyzeti bejáratát.
Ágnes bólintott.
– Hisz tegnap este kimostam a véres alsóneműjét. És ezenkívül
nyíltan be is ismerte nekem.
Sophie-nak émelygett a gyomra, amikor Agnesszel a hátsó
lépcsőn felsuhantak a palota második emeletén lévő hálószobái
szárnyba. Kora délután volt. A bárónő és Hanna Nóra Fugger
hercegnő fogadónapjára indultak, akivel baráti kapcsolatban álltak.
Később Mary is el akart még menni valahova a társalkodónője
kíséretében, legalábbis Ágnes ezt mondta.
Hanna szobájának ajtaja előtt, amin át kellett menniük, hogy
Maryébe érjenek, Sophie megállt egy pillanatra, hogy lélegzethez
jusson, és kivárja, hogy egy kicsit alábbhagyjon oldalában a szúrás,
amit a sietség okozott. Aztán átadta Ágnesnek a köpenyét és a
főkötőjét, majd megpróbálta felvértezni magát az ezután következő
jelenetre.
Ugyanakkor azt kívánta, bárcsak kilométerekre lehetne innen.
Először azt kérte a saját komornájától, aki Ágnes kívánságát
közvetítette, hogy jöjjön el a Vetsera-palotába, hogy ismét utasítsa
vissza a lány kérését. Még mindig nem akart látni senkit a
legközelebbi családtagjain kívül, és a szobájában kuksolt. Túl
mélyen érintette Richard árulása, amiről a Wiener Salonblattból
szerzett tudomást.
De Ágnes ezúttal előrelátó volt, és írt Sophie-nak egy levelet,
amelyet a komornája adott át neki.
– Az Ágnes azt kérte, hogy a nagyságos kisasszony olvassa el ezt
a levélkét.
Sophie türelmetlenül hajtotta szét a foltos cédulát.
Kérem, jöjön gyorsan! M. ezúttal nagyon roszat csinált. Nem tóm,
mitévő legyek! – állt rajta hibás helyesírással.
Mivel már sejtette, mire utalt Ágnes, Sophie szörnyen megijedt. Mit
is tehetnék!' – volt az első gondolata. Most már Richarddal sem
tudok beszélni erről. A keserűség ismét savként jött fel a torkán, és
összeszorult tőle a mellkasa. De erőszakkal elfojtotta az érzelmeit.
Legalább azt meg kell próbálnia, hogy megakadályozza, Mary
tovább rohanjon vakon a vesztébe.
Mély lélegzetet vett, határozott léptekkel átszelte Hanna szobáját,
hogy Marynek jelezze a megérkezését, és hangosan kopogott a lány
ajtaján. A választ meg sem várva nyitott be.
 Mary az ágyán ült, és felnézett, amikor Sophie belépett. Körülötte
szétszórva fotók tucatjai hevertek, amelyeket nagyrészt újságokból
vágott ki. Mindegyik Rudolf arcképét ábrázolta. Az egyik fotót Mary
még a kezében tartotta.
Boldog mosolya az arcára fagyott, amikor megpillantotta Sophie
arckifejezését.
– Most biztosan azért jöttél, hogy megszidj – mondta köszönés
helyett.
– Tehát igaz? – Sophie térde megremegett. .
Ugyan nem lepődött meg igazán. Mégis mélységesen sokkolta –
ismét -, hogy Mary megerősítette, ami történt. A szüzességének
elvesztése egy házas férfival, főként közös megegyezéssel, volt a
legrosszabb dolog, ami egy grófkisasszonnyal megtörténhetett.
Az egész jövőjét tönkretette. A térde feladta, és Sophie erőtlenül
leereszkedett Mary mellé az ágyra. Ágnes eközben az ajtóban
maradt, amit becsukott.
Mary megragadta Sophie kezét.
– Tudom, hogy most biztosan nagyon haragszol rám, mert
megszegtem az ígéretemet. De tegnap este mindketten elvesztettük
a fejünket. Most testileg és lelkileg is egymáséi vagyunk. Ennek így
kellett történnie, Fifi – tette hozzá Sophie szótlansága láttán.
– És... és miért kellett így történnie? – habogta Sophie, amikor
végre újra meg tudott szólalni. – Hisz újév előtt még szakítani is
akartál Rudolffal!
Mary arca fájdalmasan eltorzult.
– Igen, ennyire elvakult voltam akkor. Vak voltam Rudolf nemes
lelkületére és az irántam érzett őszinte szerelmére. Hogyan is
ismerhettem félre ennyire!
 Felemelte a kezét, amikor Sophie közbe akart vágni.
– A családja kényszerítette arra, hogy karácsony után Stefániával
Abbáziába utazzon. Még szilveszter előtt eljött onnan, mert nem
bírta tovább vele. Az a nő pokollá teszi az életét. Kiöntötte nekem a
szívét, és teljesen nyíltan beszélt nekem a gondjairól és szörnyű
helyzetéről. Nem hagyhatom el éppen most, amikor akkora
szüksége van támaszra!
– Ezt mind elmesélte neked? – Sophie hangja pontosan olyan
gyengének hangzott, mint ahogyan érezte magát. – És ezért...
engedted meg neki azt? – A szája nem volt képes kimondani a
kimondhatatlant.
Mary dacosan bólintott.
– Soha nem leszek senki másé, csakis az övé! Ő az életem, az
egész létem!
– És... – Sophie ismét a szavakat kereste. – És ha ez nem kívánt
következményeket eredményezett?
Mary elmosolyodott.
– Úgy érted, ha Rudolf tegnap megajándékozott egy gyermekkel?
– A kezét ösztönösen lapos hasára fektette. – Akkor mi vagyunk a
világon legboldogabbak. Hisz tudod, hogy Stefánia terméketlen, mint
a Góli– sivatag.
– Gobi – javította ki Sophie. – És most hogyan tovább?
– Szombaton mama megint elmegy Hannával. Akkor hozzá sietek.
Ebben már meg is állapodtunk!
Sophie a szeme sarkából látta, ahogy Ágnes összerándul.
Mary azonban csak megvonta a vállát.
– Mindketten azt gondolhattok erről, amit csak akartok. A
döntésemen nem fog változtatni semmi.
 Felállt.
– De most segítened kell, hogy szalonképessé tegyem magam,
Ágnes. Hisz tudod, hogy még egy fontos megbízást kell
teljesítenem.
Sophie joggal találta úgy, hogy elbocsátották, ezért szintén felállt.
– Tedd azt, amit tenned kell! Én azt teszem, amit nekem kell
tennem.
Az elhatározása szilárd volt. Amint lehetséges, mindent Mary
anyja elé tár. Ő az egyetlen, aki tud tenni bármit a kisebbik lánya
elvakultsága ellen, és talán meg tudja akadályozni, hogy még
rosszabb dolgok történjenek.
Mary sejtette, hogy Sophie mit tervez.
– Egy dolgot jegyezz meg, Fifi! – A hangja jéghideg volt, és
nyugodt. – Ha mamának vagy Hannának csak egy szót is szólsz,
megölöm magam! Nem számít, mennyire próbáltok felügyelni,
sikerülni fog. – A szemében némi téboly villant. – Efelől
biztosíthatlak!

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1889. január 14., hétfő

Alighogy Sophie megtette a Salesianer– és Marokkanergasse közti

rövid utat, otthon egy újabb kellemetlen meglepetés várta. Pedig
remélte, hogy a visszaúton egy kicsit össze tudja szedni magát,
ezért még arról is lemondott, hogy Vetseráék egyik szolgája
elkísérje, hogy egyedül lehessen.
Gruber nyitotta ki a bejárati kaput, és meghajolt.
 – A méltóságos von Löwenstein gróf látogatott ide. A nagyságos
bárónő arra kért, hogy vezessem a szalonba. Mindketten ott várják a
nagyságos kisasszony visszaérkezését.
Sophie-nak fájdalom döfött a mellkasába. Mióta tudomást szerzett
Richard eljegyzéséről, sikerült elkerülnie a vele való találkozást.
Azon a szörnyű szerdán még abban az órában elhagyta a
kávéházat, amikor olvasta a cikket a Salonblattban. Indokként a havi
rosszullétét nevezte meg, ami váratlanul tört rá. Ugyanezzel az
indokkal otthon az ágyába feküdt, és akkor sem kelt fel, amikor az
anyja, Henrietté másnap az év első fogadónapját rendezte.
Noha nem számított rá, Richard von Löwenstein csakugyan első
vendégként jelent meg csütörtökön, rögtön a fogadónap kezdetekor,
délután kettőkor a palotában, azonban már fél óra múlva
elbúcsúzott, mielőtt a többi vendég megérkezett volna.
Azután a mai, hétfői napig még kétszer látogatott el hiába a
Werdenfels-palotába. Sophie minden alkalommal kimentette magát.
De Richard most kifejezetten egy olyan pillanatban csípte el, amikor
nem tudta elkerülni őt.
Szerencsére az anyja ott volt. Mivel ő nem olvasta a Salonblattot,
Henrietté még nem értesült Richard eljegyzéséről. És a múlt
csütörtöki, visszafogottan látogatott fogadónapján sem került elő
mint beszédtéma, ahogy este Sophie megkönnyebbülten
megállapította. A saját ismeretségi köre, valamint Thurnauéké és
Löwensteinéké alig mutatott átfedéseket.
Sophie kelletlenül végignézett saját magán. Mivel ma nem
szándékozott elmenni sehová, és fogadni sem akart senkit, egy régi,
antracitszürke háziruhát viselt, ami még azokból az időkből
származott, amikor a mostohaapja a ruhatárára szánt keretet
megkurtította. Gyapjúszövetből készült, ami a könyökén már kissé
elkopott, és egyetlen díszítése a fehér gyöngyház dísz– gombsor
volt a fűző két oldalán. Legalább feltett hozzá egy elefántcsontszínű,
saját horgolású gallért.
A ruhát azonban össze sem lehetett hasonlítani azzal az
estélyivel, amit Amalie von Thurnau viselt az eljegyzési fotójukon. A
Salonblatt szuperlatívuszokban áradozott a „súlyos halványkék
atlaszselyemből készült” ruháról, melyet „a legfinomabb brüsszeli
csipkéből készült rátétek díszítenek”. Nem is beszélve Amalie
eljegyzési toalettjéről a január 5-ei bálon, amelyet szintén
részletesen bemutattak.
De arra Sophie-nak már nem maradt ideje, hogy átöltözzön. Tudta,
hogy az anyja nemsokára el akar indulni Nóra Fugger hercegnő
fogadónapjára. Szerencsére akkor Richard is kénytelen lesz távozni,
próbálta megnyugtatni magát.
De megdöbbenésére ennek az ellenkezőjéről volt szó. Amint
Sophie megjelent a szalonban, az anyja, aki már a délutáni ruháját
és a hozzá illő kalapot viselte, azonnal felállt.
– De jó, hogy itt vagy, Fifi!
Henrietté tekintete rosszallóan siklott végig Sophie egyszerű
öltözékén. De nem vesztegetett rá egyetlen szót sem.
– Von Löwenstein úrnak fontos megbeszélnivalója van veled,
kedvesem, mint ahogy bizalmasan közölte velem. Én akkor
elindulok, hogy meglátogassam Nóra hercegnőt, főként, hogy nála
még a Vetsera hölgyekkel is találkozóm van.
Sophie mellkasa annyira összeszűkült, hogy még a lélegzetvétel is
nehezére esett. A mostohaapja reménykedése jutott eszébe, hogy
Richard megkéri a kezét. Az anyja szemlátomást abból indult ki,
hogy Richard ma be akarja pótolni azt a korábbi dolgot, ezért
szándékosan hagyta őket kettesben.
Kihúzta magát, amikor a szalon ajtaja becsukódott az anyja
mögött.
– Minek köszönhetem váratlan és megtisztelő látogatását, von
Löwenstein úr? – kérdezte mereven. Tudatosan választotta a
hivatalos megszólítást. Soha többé nem akarta Richardot tegezni
vagy akár a becenevén szólítani.
Richard arckifejezése fájdalmassá változott.
– Tudom, megbocsáthatatlan, Fifi, hogy semmit nem meséltem
neked a közelgő eljegyzésemről. – Ő a bizalmas tegeződésnél
maradt.
Sophie megvetően elhúzta a száját.
– Nem tartozik nekem elszámolással, von Löwenstein úr.
– Fifi! – Richard hangja szinte könyörgőnek tűnt. – Az új évben
akartam beszélni veled. De a Salonblatt megelőzött. Nem tudtam,
hogy az eljegyzésünket már a bejelentése napján nyilvánosságra
hozzák. Ezt Amalie és az apja eszelte ki.
– Már mondtam, von Löwenstein úr, hogy nem tartozik nekem
elszámolással – ismételte meg Sophie.
Aztán a fáradságosan fenntartott látszat leomlott. Könnyek szöktek
a szemébe.
– Nem lett volna szabad megcsókolnia az óévben, Richard! –
vetette a szemére.
A férfi válasza meglepte őt.
– Tudom, Fifi. És mégsem bánom! – Nyíltan a lány szemébe
nézett. Sophie fájdalmat és szomorúságot olvasott ki belőle.
Ekkor a könnyek záporozni kezdtek a szeméből.
 – És miért nem mondtad el nekem? – Azt az elhatározását, hogy
már csak hivatalos hangnemben beszél Richarddal, önkéntelenül
elvetette.
De mivel a férfi nem találta rögtön a megfelelő szavakat, hogy
válaszoljon neki, a keserűsége ismét diadalmaskodott.
– Egy ilyen eljegyzést jó előre elterveznek, von Löwenstein úr.
Tehát már hónapok óta tudott róla, és túl gyáva volt hozzá, hogy
bevallja nekem.
Richard ismét meglepően reagált.
– Ebben igazad van, Fifi. Túl gyáva voltam. Pedig harcban a
vakmerőségem okán még „oroszlánszívűnek” is neveznek engem.
De a szívemnek egy ennyire fontos ügyben szánalmasan kudarcot
vallottam.
Sophie könnyei elapadtak. Szemügyre vette a férfi arcát, és
semmi mást nem látott meg benne, mint a tiszta igazságot.
– És mit szeretnél ma tőlem? – kérdezte békülékenyebb
hangnemben.
– A teljes igazságot elmondani neked, Fifi. És ezután alávetni
magam az ítéletednek.
– Hát jó! – Sophie a karosszékre mutatott, amelyből Richard felállt,
hogy elbúcsúzzon az anyjától. Idáig nem kínálta újra hellyel. Leült
vele szemben a kanapé sarkára, olyan távolságra tőle, amennyire
csak lehetséges volt.
Richard mély lélegzetet vett. Aztán kíméletlenül bevallotta neki az
egész mizériát, ami az Amalie-val való eljegyzéséhez vezetett. Nem
hallgatta el megszállott szenvedélyét a táncosnő, Olga iránt, amit
összetévesztett az igaz szerelemmel, és a nő szégyentelen
próbálkozásait sem a pénze megszerzésére, amelyeknek mindig
felült.
– Azt már tudod, hogyan végződött a dolog. Szégyenemre
ráadásul a nagybátyád kávéházában történteknek is a tanúi közé
tartozol.
Sophie bólintott. Túlságosan is jól értette Danzer fenntartásait
Richarddal szemben, amelyeket ebben a formában inkább a
mostohaapjától várt volna.
– Mindenesetre ez után a viszony után nyakig el voltam adósodva
– folytatta Richard a vallomását. – És a hiábavaló
próbálkozásaimmal, hogy a hiányzó pénzt a játékasztal mellett
szerezzem meg, mindent csak még rosszabbá tettem. Végül nem
maradt számomra más kiút, mint hogy az apámra és a
nagybátyámra, Maxra bízzam a titkomat, aki a Löwensteinok
hitbizományosa. Vagy a másik megoldás az lett volna, ha
önkezemmel vetek véget az életemnek. De az utóbbihoz szintén túl
gyáva voltam – tette hozzá keserűen.
– Szerencsére! – szaladt ki Sophie száján önkéntelenül. Richard
először mosolyodott el ezen a napon. A férfi gyengéd pillantása
Sophie szívébe hatolt. A sajátja Richard sebhelyén állapodott meg,
amely fehéresen kiemelkedett enyhén kipirult arcától. Aztán az iránta
érzett feltörő érzelmeit erőszakkal elfojtotta.
– És hogyan került sor az eljegyzésedre? – kérdezte kifejezetten
nyersen. – Amalie gyönyörű. Az apja mesésen gazdag. Miért pont ez
a kiút az adósságaidból, hogy vele kelj egybe? Főként, hogy
szemlátomást egyáltalán nem szereted őt, és ő ennél egy messze
jobb partit is csinálhatna.
Amikor észrevette a tapintatlanságát, elpirult.
 – Én... én úgy értem, valóban olyan messzire megy a családi
szolidaritásotok, hogy ez volt az egyetlen megoldás?
Richard a fejét csóválta.
– Ellenkezőleg, Fifi. Összeházasítanak két fekete bárányt abban a
reményben, hogy a nyáj többi része fehér marad – kezdte
rejtélyesen. Aztán ugyanazzal a kíméletlen nyíltsággal, amivel a
saját hibáit bevallotta, beszámolt Amalie szerelmi viszonyáról a
háziszolgával és annak következményeiről.
– És most a nagybátyám, Adalbert von Thurnau kezében van az
egész Löwenstein család. Ha nem engedelmeskedem, nemcsak
engem tesz tönkre, hanem a szüléimét és a nagybátyámat is.
Mindannyiunknak nagyvonalú pénzbeli segítséget nyújtott a
szégyenletes üzlettel, amit Max és az apám kötöttek vele. Ha ezt
visszaköveteli, koldusbotra jutunk. És ezzel vége lenne a von
Löwenstein család udvarképességének is. Akkor valóban nem
maradna más számomra, mint hogy főbe lőjem magam. Főként,
hogy Adalbert biztosan engem tenne felelőssé Amalie
szüzességének elvesztéséért és a vetélés miatti terméketlenségéért,
ha felbontanám az eljegyzést, és ő mással kötne házasságot –
egészítette ki frusztráltan. – Ugyanakkor az ő élete is tönkremenne,
hisz a férje nyilvánosan megbotránkozna a nyomorékságán, és a
válást szorgalmazná! De Adalbert bácsinak megmaradna az
udvarképessége, és viszonylag sértetlenül kerülne ki– mindebből. A
szégyen rajtam ragadna, és a Löwenstein nemzetségen.
Sophie némán hallgatott, hagyta, hogy a letaglózó információk
leülepedjenek. Aztán mélyet sóhajtott.
– Köszönöm az őszinteségedet, Richie. – Felállt, és a kezét
nyújtotta a férfinak. – Akkor próbáljunk meg barátok maradni, és
elfelejteni, ami újév előtt kettőnk közt történt.
Ekkor Richard is felugrott, és két kezébe vette Sophie jobbját.
– De erre nem vagyok képes, Fifi! Te vagy az a nő, akit szeretek.
Nem azért jöttem el, hogy a kapcsolatunkat felbontsam, hanem
azért, hogy keressünk egy kiutat.
Sophie teljesen összezavarodott. Richard olyan könyörögve és
szeretetteljesen nézett rá sötét szemével, hogy a szíve hevesebben
kezdett dobogni.
– De mégis milyen kiút létezik? – A hangja elcsuklott. – Az imént
kíméletlenül szembesítettél vele, hogy egyáltalán nem maradt más
választásod, mint hogy elvedd feleségül Amalie-t. – Ismét könnyek
szöktek a szemébe.
Richard a mutatóujjával felemelte az állát, és kényszerítette, hogy
nézzen rá. A másik kezével még mindig a jobbját fogta.
– Teljes szívemből szeretlek, Sophie! Mondd meg nekem az
igazságot! Te is szeretsz engem?
Sophie úgy érezte, ellágyul a térde. Amikor önkéntelenül egy kicsit
összeroskadt, Richard mindkét karjával átölelte. Már hátrahajtotta
Sophie fejét, hogy megcsókolja őt. Már ő is készen állt rá, hogy
tehetetlenül átadja magát neki. Ám ekkor Mary képe jelent meg a
lelki szemei előtt, és hirtelen visszahőkölt. Mindkét kezével eltolta
magától a férfit.
– Richie – suttogta minden erejével, amit fel tudott mutatni. – Ha a
szerelmünknek nincs jövője, akkor nem is kellene további teret
engednünk neki!
A férfi ismét magához vonta.
– De a szerelmünknek van jövője, ha mindketten akarjuk, Fifi.
 Sophie ezt követően először hitetlenkedve, aztán növekvő
döbbenettel hallgatta Richard szenvedélyesen a fülébe suttogott
szavait.
– Sok olyan férfi van a császárságban, akinek el kell vennie egy
olyan nőt, akit nem ő maga választott. És hogy ne hervadjanak el,
mint egy virág víz nélkül, megtalálják az útját– módját, hogy azzal a
nővel egyesüljenek, akié valójában a szívük. Én is tudnék egy ilyen
utat.
Sophie megmerevedett a karjaiban.
– És milyen út lenne az?
– Legyél a szeretőm, Fifi! Hagyd, hogy a szerelmünk titkon
virágozzon! Ha Amalie hozományát a rendelkezésemre bocsátják,
akkor nagyon gazdag leszek. Tudok venni neked egy kis kastélyt
valahol vidéken. Ha nagykorú leszel, a szüleid kívánsága ellenére is
odaköltözhetsz. Kitűzők neked egy apanázst, amely gondtalan életet
tesz lehetővé számodra! Sok férfi folyamodik ehhez a megoldáshoz!
Sophie rémülete döbbenetté változott.
– A szajháddá akarsz tenni?
Richard még szorosabban hozzásimult.
– Nem a szajhámmá! – suttogta. – A szeretőmmé, és azt a szó
valódi értelmében! Szívem igazi és egyetlen hitvesévé!
Amikor Sophie számára világossá vált Richard kérésének teljes
értelme, egy pillanatra szinte lebénult a sokktól. Mozdulatlanul a
karjaiban maradt.
Richard kihasználta a pillanatot, hogy hátrahajtsa Sophie fejét, és
ismét megpróbálta megcsókolni. De Mary arca ismét felbukkant
Sophie lelki szemei előtt.
 Hirtelen feltörő dühében tiszta erőből ellökte magától Richardot, és
egy csattanós pofont kevert le neki.
Aztán csak álltak egymással szemben, mintegy ledermedve ettől a
hirtelen kiborulástól. Richard tért magához először. Megtapogatta az
arcát, amin Sophie mind az őt ujjának a nyoma kirajzolódott, és
hátralépett tőle két lépést.
– Ez a válasz egyértelmű volt – motyogta. – Kár, azt hittem, hogy
kaphatóbb vagy a terveimre – tette hozzá Sophie
megbotránkozására.
A következő szavak önkéntelenül szakadtak ki belőle:
– Tehát nekem ugyanazt a sorsot szánod, mint fenséges barátod,
Rudolf a szegény Mary Vetserának. Elrabolta tőle az ártatlanságát,
és Mary most teljesen a rabjává vált! Teljesen elvakítja az, amit
szerelemnek tart, és immár a vesztébe rohan! És az utolsó pillanatig
sem fogja felismerni, hogy Rudolf számára ő csak egy értéktelen
játékszer volt! Amíg el nem dobja, mert megunta!
Megvetésében egy pillanatra kísértésbe esett, hogy Richard elé
köpjön.
– Nem, köszönöm! Inkább leszek aggszűz, mintsem hagyjam,
hogy egy házas férfi a szajhájává tegyen! – mondta ehelyett. – És
most menjen, von Löwenstein úr, és soha többé ne kerüljön a
szemem elé! – Kinyújtott karral az ajtóra mutatott.
De Richard – ahelyett, hogy a felszólításának engedelmeskedett
volna – megragadta a karját. Sophie már épp ki akarta tépni magát,
hogy a szolgáért csengessen, amikor meglátta a férfi sápadt arcát,
amiből kiszaladt minden vér. Olyan fehér volt, mint a frissen meszelt
fal.
 – Mit is mondtál? – kérdezte rekedten. – Rudolf lefeküdt Maryvel?
Hogyan és mikor történt ez? Kérlek, el kell mondanod nekem, Fifi! –
sürgette Sophie-t, aki már felháborodottan el akart fordulni tőle. –
Élet– halál kérdése!
Sophie megijedt.
– Hogy érted ezt?
Richard a fejét rázta.
– Ezt nem mondhatom el neked! De könyörgők, bízz meg
bennem. Csak így tudom megakadályozni, hogy valami még
rosszabb dolog történjen.
Sophie akadozva beszámolt a legújabb eseményekről. Richard
rezzenéstelen arccal hallgatta őt.
– Azt mondod, eddig csak egyszer történt meg? – kérdezett
vissza. – Ez biztos?
Sophie megvonta a vállát.
– Ebben a viszonyban semmi nem biztos. Azonkívül, hogy a
leendő uralkodó egy felelőtlen gazember. A hajadon
grófkisasszonyok ártatlansága még egy ilyen alávaló élvhajhász
számára is tabu!
Richard bólintva felsóhajtott, anélkül, hogy Sophie
szemrehányását kommentálta volna.
– Mary azt mondta nekem, hogy néhány nap múlva újra találkozni
akarnak, ha az anyja és a nővére házon kívül lesznek. És ezért még
ma este beszélek Mary anyjával. Akkor is, ha Mary ezért élete
hátralévő részében gyűlölni fog!
Richard átgondolta a tudomására jutott információkat.
– A szándékod, hogy megvédd Maryt önmagától, tiszteletre méltó,
Fifi – mondta végül. – De még ha az anyja előtt mindent leleplezel is,
a kár egy része már visszavonhatatlanul megesett. Gondolj Amalie
sorsára! Neki is összeházasodnia velem, úgy, mint nekem vele, mert
a szégyene, ha máshol nem is, de a családon belül napvilágra
került.

Richard mély lélegzetet vett.

– Ezért még egyszer fogok beszélni Rudolffal! És ezúttal hallgatni
is fog rám! Bízz bennem, Fifi! – kérte őt, kételkedő arckifejezése
láttán. – Tudok valamit Rudolfról, amit nem közölhetek veled. De
Mary érdekében most ellene fogom fordítani!

Bécsi Hofburg
1889. január 17., csütörtök

– Larisch grófnőnek ez az írása az imént érkezett gyorsfutárral,

felség. – Cári Nehammer komornyik egy meghajlás kíséretében
nyújtott át Rudolfnak a levélkét egy ezüsttálcán.
A trónörökös a másik komornyikja, Johann Loschek segítségével
épp azon volt, hogy átöltözzön egy új találkozóra a városszerte
ismert festőnél, Tadeusz Ajdukiewicznél. Egy lovas portréra, adott
megbízást neki, gyalogostiszti egyenruhában.
Rudolf türelmetlenül feltörte az írás pecsétjét, melynek a tartalmát
már sejtette.

Kedves unokatestvérem, Rudolf!– olvasta, ahogy számított is rá.

Már több mint egy hete várom a válaszodat a kérésemre, hogy
egy számodra teljesen nevetséges hatezer forintos összeggel
 átmenetileg kisegíts engem. Mary a legutóbbi, január 9-ei
találkozásunkkor megígérte, hogy közvetíti Feléd a kérésemet, és
ezt bizonyára mégis tette.
Felhőtlenül boldog, hogy újra meg újra lehetővé teszem
számotokra, hogy titkos szerelmeteknek hódolhassatok.
Most még felettébb szűkös anyagi lehetőségeim ellenére
kölcsönadtam neki száznyolcvan forintot egy olyan ajándékra,
melyet neked szeretne készíttetni. Ezért nagyon reménykedem á
nagyvonalúságodban!
Válaszodat várva maradok odaadó unokatestvéred
Marié Louise, Larisch grófnője

Rudolf elfojtott egy káromkodást. Marié Louise folyton pénzt fog

követelni tőle, ha ennek most nem vet véget. A legjobb az lenne, ha
egyáltalán nem reagálna erre a levélre.
Nemtörődöm módon betette az írást a gyalogos– egyenruhája
zakójának a zsebébe, amit Loschek nyújtott felé, és a következő
pillanatban már meg is feledkezett a levélről.
 18. fejezet

Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 19., szombat délelőtt

– M a Hofoperbe,
Mary? Ezt nem mondhatod komolyan!
Hanna felháborodottan nézett a húgára. Vetseráék éppen
reggeliztek.
Mary dacosan lebiggyesztette az ajkát.
– Ez a felszínes balett engem nem érdekel. A mögötte lévő
történet egyszerűen nevetséges!
– Aha! Wagner művei túlzottan nehezek, és a La Fille mai gardéé
című balett túlzottan sekélyes. Neked nyilvánvalóan nem lehet a
kedvedre tenni. Közben talán csak azért kerülöd ezt a történetet,
mert te magad is egy „rosszul őrzött lány” vagy. – Hanna nem hagyta
annyiban. – Ki tudja, mit művelsz, amikor mama és én házon kívül
vagyunk!
Elégtétellel nyugtázta, hogy Mary elsápadt.
De őt sem kellett félteni.
– Tényleg tudni akarod, hogy mit művelek ma este, ahogyan te
fogalmazol? – csattant fel. – Gyakorlom a graduálémat a
szólófellépésemre az Agoston-rendi templomban. Végül is az
előadás már két hét múlva itt van. És ki tudja? Talán a császári
család is részt vesz rajta!
– És természetesen abban reménykedsz, hogy a trónörökösödet
ezzel le tudod nyűgözni! – gúnyolódott Hanna.
Mary az asztalra dobta a szalvétáját, és felugrott.
– Rémes szörnyeteg vagy – förmedt rá a nővérére. – Veled egy
asztalnál ülni elviselhetetlen! Nekem mindenesetre elment az
étvágyam! – Ezekkel a szavakkal kiviharzott a szobából, és
becsapta maga mögött az ajtót.
Helene Vetsera, aki eddig megvető hallgatással figyelte a
jelenetet, hangosan felsóhajtott.
– Nektek tényleg állandóan veszekednetek kell?
Hanna haragja ekkor az anyját vette célba.
– Mary hetek óta kiállhatatlan, mama! És te ezt teljesen
büntetlenül hagyod neki! Miért nem állsz egyszer végre a sarkadra?
Helene csitítóan legidősebb gyermeke karjára tette a kezét.
– Mary sokkal féktelenebb, mint te vagy, drágám! Te vagy az
idősebb és az okosabb kettőtök közül. Ezt nagyra értékelem. De
Mary fiatalkori önmagamra emlékeztet. – Elnézően mosolygott. – És
próbálok minden gyermekemnek megfelelni.
A mosolya szomorúvá vált.
– Laszi és Feri sem hasonlítottak egymásra. Kettejük közül Laszi
volt a vadabb. Feri a mai napig is inkább nyugodt.
Hanna elégedetlenül kevergette a kávéját.
– Mégis úgy vélem, hogy legalább Mary a trónörökösért érzett
rajongásának végre véget kellene vetned, mama! Ezzel már réges-
rég nevetségessé tette magát!
 Helene Vetsera ismét sóhajtott.
– Ez egy bakfis rajongása, mint amilyet fiatal lányok ezrei
táplálnak jóképű trónörökösünk iránt. Majd elmúlik, ha Mary idősebb
lesz. Te túl komolyan veszed ezt a dolgot!
– Te pedig túl könnyedén! – vágott vissza Hanna.
Helene a homlokát ráncolta.
– Fejezzük be ezt a vitát, Hanna. Bosszantó, és nem vezet
sehova!
Hanna felháborodására az anyja tovább folytatta:
– Ezenkívül Mary nem is téved. A balett mögötti történet valóban
szokványos. Azért látogatunk el a Hofoperbe, mert lelkesedünk a
zeneszerző, Ferdinand Herold zenéjéért és a táncért. Ha ez csak
egy színielőadás lenne, amelyben egy gondatlan anya nem veszi
észre, hogy a lánya tévútra tért, és ezzel egy előnyös házasságot
sodor veszélybe, akkor engem sem érdekelne.

Ilyen történetek csak a színházban vannak. A való életben ilyesmi

nem fordul elő! Legalábbis a mi köreinkben nem.

A trónörökös irodája
a Ferenc József kaszárnyában, Bécsben
1889. január 19., szombat délután

– Mégis mi az, ami annyira sürgős, hogy nem várhat tovább,

Richard? – Rudolf főherceg a barátját méregette, miközben
mérgesen összehúzta szemöldökét.
 – Napok óta várok arra, hogy időpontot kapjak, és beszélhessek
veled, Rudolf. Mégis mi az, ami annyira sürgős, hogy most már tőled
is audienciát kell kérnem, mint az apádtól? – felelte Richard
ugyanolyan hangnemben.
Rudolf erre már felfigyelt. Ehhez a hanghordozáshoz nem szokott
hozzá Richardtól. Látszólag nyugodt maradt, és győzedelmes
mosolyt öltött magára.
– Azt hittem, ennél kellemesebb dolgokkal vagy elfoglalva, Richie.
Nemhiába adtam neked szabadságot az eljegyzésed alkalmából.
Tehát mi vezetett ide?
– A kapcsolatod Mary Vetserával – tért Richard azonnal a
lényegre. – Még ha titkolni is próbáltad, már egy ideje tudok róla.
Rudolf szívverése felgyorsult.
– És mi aggaszt téged ezzel kapcsolatban? – A kezét önkéntelenül
ökölbe szorította. Mit tud pontosan erről Richard, és főként honnan?
– A lány tizenhét éves, Rudolf. Azt hallottam, hogy lefeküdtél vele.
Már ez is teljesen felelőtlen dolog lenne, és ennek a fiatal
grófkisasszonynak a jövőjét már visszavonhatatlanul tönkretenné.
De annak fényében, hogy te még ráadásul szifiliszben is szenvedsz,
ez érthetetlen számomra.
Rudolf arca felforrósodott. Amiről Richardnak tudomása van, az
meghaladta a legnagyobb félelmeit. Hogy időt nyerjen, felállt, és az
ablakhoz lépett. A tekintetét határozottan a Wien folyó torkolatára
szegezte, ahol a Duna– csatornába ömlik, és megkérdezte
Richardtól, olyan nyugodtan, amennyire csak képes volt rá:
– Mégis ki állít efféle abszurd dolgot?
A háta mögött barátja megkönnyebbülten fellélegzett.
– Tehát akkor nem igaz?
 Az udvarban eltöltött sok év megtanította Rudolfnak, hogy a döntő
pillanatokban jól színészkedjen. Megfordult.
– Természetesen nem igaz, Richie. És mérhetetlen
csalódottsággal tölt el, hogy ennyire rosszakat gondolsz rólam!
Főként, hogy az egészségi állapotom számomra nemcsak kínos,
hanem különösen megterhelő témája kapcsán te azon kevesek közé
tartozol, akiket megajándékoztalak a bizalmammal!
Elégtétellel és megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy Richard
elvörösödött. Zavarodottan kulcsolta össze a kezét a háta mögött.
– Ha megbántottalak, Rudolf, akkor őszintén a bocsánatodat
kérem.
Rudolf mérgesen bólintott. Leült, kézbe vette a cigarettáját, és
mélyen beleszívott, hogy megnyugtassa magát, valamint megőrizze
a higgadtságát, – Hogy ezt megadhatom-e neked, Richie, azt majd
az idő dönti el. A bizalmammal való effajta visszaélés valójában
megbocsáthatatlan. Legalábbis ez után a beszélgetés után egy időre
távolságot szeretnék tartani tőled. Ezzel ösztönösen úgy
kormányozta a hajót, hogy Richard az elkövetkezendő időben ne
álljon az útjában. Még nem tudom, mikor jön el az idő. De ; érzem,
hogy már nem tarthat sokáig.
Richard lesújtva bólintott.
– Ezt megértem, Rudolf, és még egyszer a bocsánatodat kérem.
– Rendben. – Rudolf hanghordozása tudatosan nyers volt. – De
mielőtt elmész, tudnom kell, hogy ki terjeszt rólam ilyen hallatlan
híreszteléseket.
Amikor Richard szótlan maradt, tovább faggatózott:
– Talán maga a lány?
 Richard hallgatása elég válasz volt számára. Teátrálisan
felsóhajtott.
– Tudnom kellett volna, ahelyett, hogy a csodálatának fényében
sütkérezzem, amit teljesen ártatlannak tartottam. – Még egyszer
mélyet beleszippantott a cigarettájába. – De ha már tudsz erről a
„kapcsolatról”, ahogy te nevezted, akkor az igazságot is tudnod kell
róla. Igen, néhány alkalommal találkoztam a kicsikével. A leányzó
szórakoztató. Egy vadóc, és élettel telibb, mint az összes élőhalott
az udvarban, akik nap mint nap körülvesznek engem. – Rudolf ismét
beleszívott a cigarettájába. – De az, hogy Mary ebben a zsenge
életkorban nemcsak hogy ilyen parázna gondolatokat táplál, hanem
azokból még ilyen kijelentéseket vagy akár fantazmagóriákat is
levezet, az álmomban sem jutott volna eszembe. Ez finoman szólva
is felettébb különös benyomást tesz rám.
Richard elkerülte Rudolf pillantását. Teljesen összezavarodott.
– Talán Mary valóban elmeháborodott, és mindezt csak beképzelte
magának – motyogta maga elé. Eszébe jutott, amit nemrég a
Thurnau-palota dohányzószalonjában vitattak meg. – Állítólag van
Bécsben egy ideggyógyász, egy bizonyos Sigmund Freud
professzor, aki leírt ilyen állapotokat fiatal nők esetében, és
„hisztérikusnak” nevezi azokat.
Rudolf ugyan még soha nem hallott erről, de megfontoltan
bólintott.
– Az igazat megvallva számomra is egy kissé eszelősnek tűnt az
ifjú Vetsera lány a legutóbbi találkozásunkkor, mint ahogyan az
állapotát orvosi szempontból laikusként jellemezni tudnám. –
Figyelmesen méregette Richardot. – Állított még valami szokatlan
dolgot?
 Richard zavarában izgett– mozgott, ami nem kerülte el Rudolf
figyelmét.
– Tehát igen! Ki vele! Miről van szó?
– Állítólag kapott tőled egy gyűrűt, amin az I.L.V.B.I.D.T. rövidítés
szerepel. Ez azt jelenti, hogy...
– ... szerelemben egyesülve mindhalálig! – vágott a szavába
Rudolf. – Egy olyan gravírozás, amely valószínűleg minden második
jegygyűrűn megtalálható. Igen, ajándékoztam Marynek egy ilyen
gyűrűt karácsonyra, mert annyira kérte tőlem – előzte meg Richard
következő kérdését. – Egy értéktelen darab, vasból, amit én magam
is a számtalan ismeretlen hódolóim egyiktől kaptam ajándékba.
Ismét mélyet sóhajtott.
– Tudnom kellett volna, hogy ez nem vezethet semmi jóra.
Richard bólintott.
– És ezért jobb lenne, ha...
– .. .befejezném ezt a viszonyt – fejezte be Rudolf ismét a
mondatát. – Nyugodt lehetsz, ezt ma este meg fogom tenni. Eddig
Mary szórakoztatott, mint ahogy már mondtam, de most kezd
teherré válni számomra. Bratfisch ma hét óra körül megint elhozza
nekem a Hofburgba. Akkor ez lesz az utolsó alkalom.

Richard ismét hallhatóan fellélegzett.

– De mondj el nekem még valamit, barátom. – Rudolf mérgesen
vette észre, hogy a hangja enyhén remeg. – Kinek árulta el mindezt
Mary? Remélhetőleg nem a nővérének vagy az anyjának? Egy
botrány a legutolsó dolog, amire most szükségem van.
Richard Rudolf megkönnyebbülésére a fejét rázta.
 – Csak egy barátnőjének, akinek a nevét nem szeretném elárulni,
és a komornájának. Gondoskodni fogok arról, hogy mindketten
megtudják, hogy Mary mindezt csak kitalálta.
– Úgy-úgy, egy barátnőjének – ismételte meg Rudolf. – Aki aztán
neked továbbadta. Vagy talán a komornával folytatsz viszonyt? –
Elégtétellel nyugtázta, hogy Richard ismét elpirult. Merő
rosszindulatból Rudolf a sebbe mártotta az ujját. – Nem tudnálak
hibáztatni érte, mivel a jövendőbelidet tulajdonképpen egyáltalán
nem akarod nőül venni. Bár végül is valamivel jobban néz ki, mint az
én nagydarab tevém, ahogy az anyám nevezni szokta becses
feleségemet.
Richard arca sötétvörösre változott.
De nem válaszolt.
Touché! Akkor már csak ügyesen meg kell szabadulnom tőle,
tűnődött Rudolf.
– Látom, hogy mostanra ez az egész dolog felettébb kínossá vált
számodra. Ezért ezt a kellemetlen témát most mindörökre fejezzük
be, barátom – mondta határozottan. – És nézd el nekem, ha egy
ideig kerülöm a társaságodat.
Felemelte a kezét, hogy belefojtsa Richardba a szót.
– Nem csak miattad. Végtelenül sok tennivalóm van épp.
Nemsokára ismét meg szeretném látogatni az apámat, hogy végre
bemutassam neki a gyalogságunk új alaki szabályzatát, amit már
többször is átdolgoztam. Ezenkívül több cikket is írok. Főként a
magyar követelésekkel kapcsolatos álláspontomról, hogy a saját
alakulataikban a németet mint mindent átfogó parancsnyelvet a
magyarral kívánják helyettesíteni. Hát hova jutnánk, ha a Habsburg
Monarchia minden nemzetisége azt követelné, hogy csak az
anyanyelvén kapjon parancsokat? Rosszabb lenne a helyzet, mint a
Bábel tornya építésekor.
Felállt. Richard is felemelkedett, mivel azt hitte, elbocsátják. De
Rudolf visszatartotta őt.
– Maradj még egy pillanatig, Richie! Legalább meg szeretném
mutatni neked, hogy miben zavartál meg ma. Nézz csak ide! –
Richard felé nyújtott egy kézzel írott dokumentumot.
– Az osztrákok tízparancsolata – olvasta Richard félhangosan
magának. – 1. parancsolat: Ne legyen más politikai hited, mint a hit a
régi, egységes és osztatlan Ausztriában. – Átfutotta a
dokumentumot. – 4. parancsolat: Ne folytass bálványimádást, sem a
poroszok, sem a poroszok által uralt Német Császárság iránt.
Elképedve nézett fel.
– Minek írod ezt?
– A Schwarzgelb című hetilapba. Abszolút császárhű, mint
ahogyan már a címéből és a színekből is láthatod, és a német
nacionalisták ellen irányul. – Fekete és sárga volt a Habsburg
Monarchia színe.
– De most kérlek, bocsáss meg, Richie. Mint már mondtam, sok
dolgom van még.

Rudolf kedélyes– gőgös arckifejezése, amit a Richarddal való

beszélgetés nagy részében magára öltött, eltűnt, amint az ajtó
becsukódott Richard mögött. Az ablakhoz lépett, kinyitotta, és
néhány alkalommal mélyeket lélegzett, hogy ezzel űzze ki a
mellkasát szorító érzést. Aztán meggyújtott egy újabb cigarettát.
Már a legjobb barátjával folytatott beszélgetés alatt világossá vált
számára, hogy tett egy újabb visszavonhatatlan lépést a szakadék
felé, ahova készült belevetni magát. Annál fontosabb volt most, hogy
Maryt még szorosabban magához kösse.

Ma este a lelkére kell kötnöm, hogy ezentúl ne beszéljen senkivel

a kapcsolatunkról. Rosszkedvűen szorította össze a száját. És
kénytelen– kelletlen leszek igénybe venni az unokatestvérem, Marié
Louise szolgálatait, hogy továbbra is találkozhassak Maryvel. Még
ha ez egy kisebb vagyonba fog is kerülni számomra.
Másrészt, melankolikus mosolyra húzta az ajkát. Ott, ahová
Maryvel menni akarok, a pénz vagy az arany már úgysem játszik
szerepet.

Thurnau-palota a Herrengassén
1889. január 19., szombat, késő délután

Kedves Fifi!

Richard megtorpant, összetépte a Thurnau-palota nehéz, kézi

merítésű papírját, ahol az eljegyzése nyilvánosságra hozatala óta
saját lakosztályban lakott, és elölről kezdte.

Kedves Sophie!

A hivatalos megszólítás fájdalmasan emlékeztette arra a távolságra,

ami a lány és közte létrejött. De magázni nem volt hajlandó.
 Röviden írok neked, hogy tájékoztassalak a R. – fal való két
órával ezelőtti beszélgetésemről. Sajnos napokig elhúzódott, mire
egyáltalán fogadott engem, ami egy olyan körülmény, amit a
korábbi időkből nem ismerek, és ami valószínűleg arra utal, hogy
valami szokatlan dolog zajlik.
A trónörökös nagyon rosszul festett, szemlátomást ismét
szemgyulladásban szenved, és soványabb, mint valaha. De ez
nem hagytam, hogy eltántorítson, és nyíltan szóba hoztam azt a
dolgot, amely mindkettőnket foglalkoztat.

Ennél pontosabban nem mert fogalmazni, még ha remélte is, hogy

Sophie-n kívül senki nem fogja olvasni a levelet.

Felháborodottan tagadta, hogy a végzetes dolog megtörtént, és

közben annyira hitelesnek tűnt, hogy azonnal visszavonulót
fújtam, amikor azt állította, hogy M. mindezt csak kitalálta.
Mindenesetre elismerte, hogy több titkos találkozójuk is történt.
Csak amikor elbúcsúztam tőle, támadtak kétségeim, hogy R.
az igazságot mondta-e nekem. Nem tudom megindokolni a
kétségeimet, azt éreztem, és még mindig azt érzem, hogy
minden valószínűség szerint becsapott. Ezt főként amiatt
feltételezem, hogy a közeljövőben nem igazán szándékozik
kapcsolatba lépni velem, mivel a hamis gyanúsítgatással olyan
mélyen megbántottam. Ez nem illik bele abba a képbe, ahogyan
őt eddig barátomként ismertem.
De most meg van kötve a kezem, és te saját magadra vagy
utalva, hogy a továbbiakban rajta tartsd az ügyön a szemed.
Állítólag ma este akar találkozni M-vel, és be akarja fejezni a
 dolgot, mert terhessé vált számára. Talán rájössz, hogy R. ezt a
szándékát valóban tettekre váltja– e.
Mivel most a Thurnau-palotában élek, nem tartom célszerűnek,
hogy írj nekem, amennyiben van valami, amiről be kell
számolnod. A levél itt túlságosan is könnyen rossz kezekbe
kerülhet. Ezért a jövő héttől minden szerdán és szombaton
délután négy órakor megfogok jelenni a Café Prinzessben.
Lehetséges, hogy nem leszek mindig egyedül, de ez
mindenesetre lehetőséget kínál neked arra, hogy adj egy jelet
nekem, ha szükséges.
Rád bízom, hogy élni kívánsz-e ezzel az ajánlattal.
Abban a reményben, hogy a következő találkozásunk nem
csak emiatt a probléma miatt fog bekövetkezni, maradok
a te

Richard már azon volt, hogy azt írja: „a te szerető Richardod”,

amikor meggondolta magát. Sophie elutasította őt, és az emiatt
érzett fájdalma mély volt. Ezért ezekkel a szavakkal fejezte be a
levelet:

a te odaadó Richard von Löwensteinod

Még egyszer átolvasta a leírtakat, aztán összehajtotta és

lepecsételte a dokumentumot, és elindult egy megbízható szolgát
keresni, akit utasíthat arra, hogy az írást csak személyesen a
címzettnek kézbesítse.

Török szoba a bécsi Hofburgban

 1889. január 19., szombat, este

– Ezúttal nem menekülök el előled rögtön, mint az első alkalommal,

szerelmem! – Mary kinyújtózott a baldachin alatti, puha takarókkal
borított kanapén. Kinyílj tóttá a kezét, hogy csábítóan Rudolf elé tárja
buja melleit, aki időközben felült és cigarettára gyújtott. A férfi
gyengéd mosollyal ajándékozta meg.
– Tehát ma már nem járt kínokkal számodra, drágám?
– Színtiszta élvezet volt számomra – hazudta Mary, és
megpróbálta figyelmen kívül hagyni a combjai között égő fájdalmat.
– Mert jobban szeretlek az életemnél is!
Ő is felült, és két kezébe vette Rudolf arcát.
– De te ma úgy festesz, mintha nem lennél teljesen jól! – Aggódva
vette szemügyre a főherceg kivörösödött szemeit, melyek mélyen
ültek a szemgödrében, és beesett, sovány arcát. – Remélem, nem
vagy beteg!
– Dehogy! – tiltakozott Rudolf. – Csak a sok munka miatt alig
aludtam az elmúlt pár éjszaka!
Mary sóhajtott.
– Jobban kell vigyáznod magadra, szerelmem. Bármilyen fontos is
a munkád, nem veheti el az életerődet. Mert neked élned kell, értünk
és a szerelmünkért.
Rudolf olyan arckifejezéssel nézett rá, amit Mary nem tudott
értelmezni. Kicsit kellemetlen érzése támadt.
– Nézd, hoztam neked valamit, aminek örülni fogsz! – A kanapé
előtti asztal alatt lévő táskájáért nyújtózkodott, hogy elűzze ezt a
kellemetlen érzést. Aztán átnyújtott Rudolfnak egy ezüstpapírba
tekert kis csomagot.
 Kíváncsian figyelte, ahogy a férfi kinyitja. Az összes pénzét, amit
karácsonyra kapott, erre költötte, és ezenfelül még Marié Louise
Larischtól is kért valamennyit kölcsön.
Rudolf megforgatta a kezében az arany cigarettásdobozt, és
elolvasta a tetejére gravírozott feliratot: „Január 13. Hála a sorsnak!”
Mary csalódottságára nem mosolygott, hanem egy pillanatig
mintha lemerevedett volna, úgy tartotta a kezében a dobozt.
– Nem tetszik neked? – Mary szeme könnyekkel telt meg.
Rudolf lehajolt hozzá, és adott egy csókot a homlokára.
– A doboz gyönyörű, szívem. De mondd csak, ki készítette?
– Rodeck dísztárgykészítő a Kohlmarkton – sietett biztosítani
felőle a férfit. – Az udvari beszállítókhoz tartozik!
Csalódottságára Rudolf még mindig nem mosolygott.
– És ki tud erről az ajándékról? – kérdezte helyette.
– Az egyik kimenő alkalmával rendeltem meg az unalmas
társalkodónőnkkel, Mohr kisasszonnyal. De ő azt hiszi, a
nagybátyámnak készült.
– Látta ezt a feliratot is? – Mary Rudolfnak ezektől a kérdéseitől
lassan úgy érezte magát, mintha kihallgatáson lenne.
– Ezt nem hiszem. Megparancsoltam neki, hogy maradjon a
háttérben, amikor leadtam a rendelést.
– Tud még valaki a cigarettásdobozról?
Ekkor indult meg az első könnycsepp Mary hosszú szempillájáról.
– Csak a komornám, Ágnes. Ő ment másnap este el Rodeckhez a
dobozért – szipogott. – Örömet akartam okozni neked vele –
bizonygatta még egyszer.
Ekkor végre Rudolf elmosolyodott. Óvatosan letörölte a lány
arcáról a könnyeket. Aztán megcsókolta az orra hegyét.
 – És ez sikerült is, drágám. De azért tettem fel neked ezt a sok
kérdést, mert Larisch grófnőn kívül senki másnak nem szabad tudnia
rólunk. Csak Marié Louise hűséges hozzám teljes mértékben, és
ezért hallgat, mint a sír.
Rudolf sóhajtott.
– De most attól félek, hogy már régóta nem ő az egyetlen, akinek
tudomása van rólunk.
– Meséltem neked, hogy a komornám, Ágnes nyitja ki nekem a
kaput, hogy akkor is el tudjak jönni hozzád, ha Marié Louise nincs a
városban. – Mary dacosan lebiggyesztette a száját. – Ő teljesen
megbízható, és már csak azért sem fog elárulni engem, mert
különben ő is, és az apja is elveszítik az állásukat.
Rudolf elnyomta a cigarettáját, felegyenesedett, és egyenesen
Mary szemébe nézett.
– Ma nálam volt egy régi barátom. Richard von Löwensteinnak
hívják, és nyíltan a fejemre olvasta, hogy te a szeretőm vagy. Meg
tudod ezt magyarázni?
Mary arca felforrósodott. A torka elszorult,
– Akkor biztosan Effi árulta el neki – motyogta halálosan
zavarodottan, félrepillantva.
– És ki az a Fifi? – faggatózott Rudolf.
– A legjobb barátnőm, Sophie von Werdenfels – ismerte be Mary.
Rudolf arca szigorúvá vált.
– Mesélj el nekem mindent erről! Ne hagyd ki a legapróbb
részletet se!
Mary akadozva számolt be a dolgokról. Rudolf rezzenéstelen
arccal hallgatta.
Végre Mary befejezte.
 – Tehát a barátnőd kezdetektől fogva tud rólunk? – foglalta össze
végül Rudolf.
Mary csüggedten bólintott. Megkönnyebbülésére ekkor egy
mosoly futott át Rudolf arcán.
– Hisz megértem én, hogy valakinek ki kell öntened csordultig telt
szívedet, szerelmem. – Még egyszer megcsókolta az orrát. Aztán
szigorúvá vált az arckifejezése. – De most azonnal véget kell ennek
vetned. Marié Louise Larischon kívül senki nem tudhat rólunk.
Richard von Löwensteinnal szemben ma mindent letagadtam. És
neked is így kell tenned a jövőben.
Mély lélegzetet vett, és Mary álla alá nyúlt.
– Nézz rám, szívem! Mert ha valaki, aki tud rólunk, nyilvánosságra
hozza, akkor visszavonhatatlanul el kell válnunk. Világos ez
számodra?
Mary halálra rémült. A keze nyirkossá vált.
– Tehát soha nem vallhatod be, hogy hozzám tartozol? – Hirtelen
teljesen elkeseredett.
Rudolf a fejét csóválta.
– Nem, az soha nem lesz lehetséges. Te vagy életem szerelme.
De csak egy út létezik számunkra, hogy mindig együtt lehessünk.
– Ha el tudsz válni Stefániától?
Rudolf előző kérdésére adott válasza ellenére megcsillant
Maryben egy reménysugár.
De Rudolf ismét megrázta a fejét.
– Az nem változtatna semmin, ami minket illet. Ha elválnék
Stefániától, az csak eggyel kevesebb bosszúságot jelentene
számomra. Ha egyáltalán. Amint lehetséges, azt követelnék tőlem,
hogy újra házasodjak meg, egy királyi származású hercegnővel, aki
meg tudja szülni nekem a vágyott trónörököst.
– Tehát a szerelmünknek egyáltalán nincs jövője? – Mary hirtelen
úgy érezte magát, mint akit teljesen leforráztak.
– Ez attól függ, mit értesz jövő alatt, szerelmem! – felelte Rudolf
rejtélyesen.
– Akkor magyarázd el nekem!
Rudolf behatóan végigmérte.
Aztán óvatos szavakkal kifejtette Marynek a tervét. Ő eleinte
rémült volt. Aztán nyugalom áradt szét benne.
– És ezt megígéred nekem? – Akart még egyszer bizonyosságot
szerezni, amikor Rudolf befejezte.
Rudolf felemelte a jobb kezét, mint fogadalomtételkor.
– Ezt megígérem neked, drágám. De mondd meg nekem itt és
most: megér számodra a szerelmünk egy ekkora áldozatot, mint
amit kérek tőled?
Mary habozás nélkül bólintott.
– Persze, szerelmem. Sőt már most vágyakozom utána!
De Rudolf még nem volt elégedett.
– Jól gondold át, Mary. Még nagyon fiatal vagy. Előtted áll az
egész életed.
– A szerelmünk nélkül semmit nem ér nekem – erősítette meg
Mary még egyszer. – De mondd meg, szívem szerelme! Mikor jön el
az idő?
Rudolf megvonta a vállát.
– Ezt még nem tudom, kincsem. Lehet, hogy jövő héten, lehet,
hogy csak egy hónap vagy egy év múlva. Amíg tudok valami jót
tenni a monarchiánk jövőjéért, addig várni akarok.
 Marybe csalódottság szúrt.
– És addig csak akkor láthatlak viszont, ha Marié Louise Larisch a
városban van?
Rudolf nagyon komoly arckifejezéssel bólintott.
– Ez így van, Mary. – A hangja határozottan csengett. – Ha még
egyszer meghallom, hogy egy kívülálló gyanút fogott, azon nyomban
el kell, hogy hagyjalak.
Egy arany állóóra az íróasztalon finom hangon kettőt ütött.
– De most fel kell öltöznöd, Mary – állt fel Rudolf, és egy
odakészített törülközőt tekert meztelen csípőjére. – Bratfisch egy
negyedóra múlva vár téged az Agoston– rámpán, hogy hazavigyen,
Mary torka elszorult.
– De én még nem szeretnék menni, Rudolf – kérte. Visszaült a
kanapéra, és ismét csábítóan felkínálta a férfinak a melleit. –
Tizenegy óra előtt mama és Hanna nem fognak visszaérni az
operából. És ki tudja, mikor tudunk legközelebb találkozni, ha Ágnes
nem segíthet többé nekem.
Rudolf határozottan megrázta a fejét.
– Marié Louise Larisch már jövő héten újra Bécsbe fog jönni. Ezt
ma írta meg nekem. Akkor újabb találkozásokra nyílik majd
lehetőség.
Amikor Mary rájött, hogy a kérése, hogy még maradhasson,
kilátástalan, kelletlenül felállt, és az alsóneműjéért nyúlt. Csak
nagyon lassan öltözött fel, hogy a búcsú pillanatát amennyire csak
lehetséges, késleltesse. Mindössze tudat alatt érzékelte, hogy
Rudolf folyton türelmetlenül az órára pillantgat.
– Vérzik a szívem, hogy el kell válnunk – mondta Rudolfnak egy
utolsó csók után. – Imádkozom érte, hogy az egyesülésünkre ne
kelljen túlságosan sokat várnunk.
Rudolf még egyszer, utoljára, megragadta a kezét, és
megszorította.
– De senki másnak egy szót se! Megígéred ezt nekem?
– Megígérem – suttogta Mary csillogó szemmel.

Alighogy Johann Loschek kivezette Maryt, Rudolf a

mosdószobájába sietett, mely a török szoba mellett volt. Mint ahogy
Loscheknek megparancsolta, egy meleg vízzel teli tál volt kikészítve
illatos szappannal és friss törülközőkkel. Alaposan lemosta a testéről
a Maryvel való szerelem illatát.
Mizzi Casparnak, aki tíz órakor várt rá a Heumühlgassén, jó orra
volt. Rudolf semmi áron nem akarta, hogy észrevegye, hogy ma este
már tiltott ösvényen járt.

Café Prinzess a Grabenen

1889. január 25. péntek

Sophie épp a süteményespult mögött állt, hogy levágjon egy szelet

mokka– hercegtortát, amikor Mary Vetsera a társalkodónőjével, az
idősödő Mohr kisasszonnyal belépett a Café Prinzessbe. Mary
körülnézett, mint aki keres valakit. Amikor meglátta Sophie-t,
odaintett neki. Nagyon sápadt volt, és izgatottnak látszott.
Sophie visszaintegetett, és jelezte Marynek, hogy még elég
elfoglalt. Csodálkozott Mary látogatásának időpontján. Már negyed
hat volt. Kint alkonyodott. Sophie tudta, hogy Maryt a délutáni
kimenőiről rendszerint fél hat körűire vissza szokták várni a Vetsera-
palotába.
Levágott még egy szelet tortát, ezúttal az áfonyás– tejszínesből,
és aztán odafordult az egyik alkalmazotthoz, aki épp tejet melegített
a mandulás melanzshoz.
– Csipkedd magad, Minni! – utasította a fiatal nőt. –
Tulajdonképpen már túl késő van a délutáni kávéhoz. Ezért a báró
urat és hitvesét lehetőleg nem kellene túlzottan sokáig várakoztatni.
Minni félénken bólintott, és elkezdte felverni egy habaróval a forró
tejet. Sophie egy kicsit csodálkozott saját magán. A felügyelőnői
szerepében, amelyet a nagybátyja kívánságára ismét felvett egy
időre, ifjú kora ellenére napról napra egyre önállóbbá vált. Már most
sajnálta, hogy ismét fel kell majd hagynia vele, amint a nagybátyja
talál valakit az azonnali hatállyal elbocsátott Hedvig helyére.
– Hedvig kihasználta bizalmi állását, és több alkalommal is
kiszolgálta magát a kasszából – magyarázta neki és az anyjának,
Henriettének Stephan bácsi, aki múlt vasárnap váratlanul látogatóba
érkezett. – Már a karácsonyi időszak óta gyanakodtam rá, és most
tetten értem. Nem maradt más választásom, mint hogy azonnal ajtót
mutassak neki. Hogy az ügyet minél diszkrétebben kezeljem, és ne
vonjam bele a felszolgálólányaimat is, lemondtam a rendőrségi
feljelentésről.
– Ez felettébb nagyvonalú dolog volt tőled, Stephan –
kommentálta Henrietté von Freiberg a történteket. – Mennyi ideig
fog tartani, amíg találsz helyette valakit?
Stephan Danzer megvonta a vállát.
– Két vagy három hétig biztosan, Yetta. Hisz nem vehetem fel
rögtön az első embert, aki jelentkezik nálam. Végül is a Café
Prinzessnek van vesztenivalója, a hírneve. Épp elég kellemetlen
lenne, ha a nyilvánosság tudomására jutnának Hedvig lopásai. . '
– De remélhetőleg nem gondolsz arra, hogy Fifi mindaddig kisegít
mint felügyelőnő.
– Miért nem, mama?
– Tulajdonképpen pontosan ebben reménykedtem! – Sophie és
Danzer egyszerre mondták ki.
Henrietté sóhajtott.
– Jövő vasárnap, mint minden diplomata családtagjai, hivatalosak
vagyunk a német követségre a német császár harmincadik
születésnapja alkalmából. Arthur magánkívül lenne, ha megtudná,
hogy Fifi előtte a Café Prinzessben kisegített. Állítólag több mint
hatszáz vendéget hívtak. Többen is lehetnek ott, akik előtte látták
Fifit a kávéházban, mintha csak egy közönséges alkalmazott lenne.
– De én nem vagyok közönséges alkalmazott, hanem a jómódú
tulajdonos unokahúga, akié az irányítás a vendégtérben – vetette
közbe Sophie. A hanghordozása élesebben csengett, mint ahogyan
szándékozta. Nagyon is jól tudta, mire akar kilyukadni az anyja. – Ha
a mostohaapám attól fél, hogy ártok a hírnevének, az csak azért
van, mert túlbecsüli, mint ahogyan ezt mostanra te is tudhatnád –
folytatta valamivel visszafogottabb hangon.
Henrietté nem válaszolt semmit erre, de szomorúnak látszott.
Természetesen mostanra ő is tudomást szerzett Richard
eljegyzéséről Amalie von Hiurnauval, és rájött, hogy az a reménye,
hogy Sophie-t egy arisztokrata család tagjával összeházasíthatja,
pusztán ábránd volt.
Danzer tanácstalanul nézett a húgáról az unokahúgára.
 – Nos, ha ez ennyire kellemetlen nektek... – Már épp vissza akarta
vonni a kérését, amikor Sophie a szavába vágott:
– Nekem még jókor is jön, Stephan bácsi. Nincs, aki a kezemre
pályázik, aki megbotránkozna azon, hogy becsületes és tisztességes
munkát látok el – magyarázta tüntetőleg. – És egy olyan férfi
házassági ajánlatát, akinek ez nem tetszene, azt úgyis
visszautasítanám.
Némi további huzavona után Henrietté – mint rendszerint az ilyen
helyzetekben – beadta a derekát. Rögtön az ezt követő hétfőn
Sophie ezért ismét felvette a felügyelőnői szerepkört a Café
Prinzessben. A munka legalább elterelte a figyelmét a Mary miatti
aggodalmairól és a Richard miatti csalódottságáról.
A férfi valóban megjelent múlt szerdán a Café Prinzessben. De
Sophie csak távolról biccentett neki, és a kiszolgálását az egyik
felszolgálólányra hagyta. Végül is nem tudott volna semmilyen
újdonságról beszámolni.

A feladata megakadályozta abban, hogy találkozzon a

barátnőjével, és ez Sophie-nak teljesen meg is felelt. Mostanra már
az egész Maryvel és a trónörökössel kapcsolatos üggyel torkig volt.
Richard fél óra múlva el is ment.
Az viszont nem volt lehetséges, hogy Maryt ugyanúgy figyelmen
kívül hagyja. Azonban itt is egy új szerencsétlenség fenyegetett.
Amikor Sophie a barátnőjéhez és a társalkodónőjéhez közeledett,
még épp elcsípte az idősödő hölgy utolsó szavait.
– Kívánatos, hogy fél hat tájékán...
– Ne kezeljen folyton úgy, mint egy buta gyereket! – sziszegte
Mary a társalkodónőjének. – Egyedül én döntöm el, hogy mit teszek,
és mit hagyok megtörténni. Jegyezze ezt meg végre! És most tűnjön
a szemem elől! – tette még hozzá, amikor meglátta, hogy Sophie
közeledik. – Bizalmas dologról kell beszélnem a barátnőmmel. Van
itt egy olyan hely, ahol nem zavarnak minket? – fordult ezután
közvetlenül Sophie-hoz.
Mohr kisasszony arca sötétvörösre változott, amikor észrevette,
hogy Sophie is hallotta a durva rendreutasítást. A lány megsajnálta
az idősödő nőt.
Mivel már közeledett a nyitvatartási idő vége – a kávéház este hét
órakor zárt -, mindkét szeparé szabad volt.
– Ide beülhetünk, Mary. – Sophie a legközelebbi szeparé
bejáratára mutatott. – És ön, kedves Mohr kisasszony, ott szemben
helyet foglalhat. Talán megkíván egy szelet tortát vagy néhány sós
falatkát. Rendeljen nyugodtan, amihez csak kedve támad. A ház
költségére, természetesen.
– Erre nem lett volna szükség – jegyezte meg Mary, amikor helyet
foglalt Sophie-val szemben.
– Nem kellene mindig ilyen rosszul bánnod a kisasszonnyal, Mary
– utasította rendre finoman Sophie a barátnőjét. – Ha a mamád azt
parancsolta neki, hogy fél hatkor vigyen haza, akkor csak az ő
utasításait követi.
– Ugyan már – mondott ellent Mary. – A vén szipirtyónak
egyszerűen örömet okoz, ha szekírozhat és pórázon vezethet. Nem
érdemel ennél jobbat.
Sophie ugyan ezt másképp látta, de néni vitatkozott Maryvel.
Tudta, hogy az csak még ingerültebbé tenné.
– Tehát, milyen bizalmas dolgot akartál közölni velem? – terelte
ehelyett a szót Mary látogatásának okára.
 – Reméltem, hogy itt megtalállak – kezdte Mary körülményesen. –
Mert otthon már nem tudtalak volna ma meglátogatni. Korcsolyázás
után még egy jósnőnél is jártam – tért rá ezután azonnal a tárgyra.
– Egy jósnőnél? – Sophie elképedt. – Mégis mit akartál ott?
– Hogy megjósoltassam a jövőmet, természetesen. Ugyan mi
mást? – felelte Mary flegmán.
Sophie mély lélegzetet vett, hogy feltörő haragját leküzdje.
– A jövődet azzal a bizonyos úrral? – kérdezte provokatívan.
Mary szeme felcsillant.
– Abban nincs jövő – bökte ki Sophie meglepetésére. – És ezért
nem is akarok már erre több szót vesztegetni.
Sophie-nak egyértelműen az volt az érzése, hogy Mary hazudik,
és kitér előle. Ezért hallgatott, és kivárta, hogy mi jön még.
Mary mély lélegzetet vett.
– Úgy érzem magam, mintha felment volna a lázam attól, amit az
öregasszony mondott nekem. Ma éjjel le sem fogom tudni hunyni a
szemem. Nagy szerencsétlenséget látott előre. Valaki a közvetlen
környezetemben rövidesen el fogja dobni az életét.
Sophie megijedt.
– De ezzel ugye biztosan nem Rudolfra gondolsz? – Önkéntelenül
is lehalkította a hangját.
– Nem, hiszen ezt már mondtam neked! – felelte Mary ingerülten.
– Őt teljesen hagyd ki a játékból, kérlek! Biztosan a családomból van
szó valakiről.
– De mégis ki lehet az?
– Ezt nem tudta vagy nem akarta megmondani nekem a vén
boszorkány. Ahogyan azt sem, hogy én magam meddig élhetek
még. Egy ilyen fiatal nőnek, mint én, ezt nem mondhatja el
személyesen, magyarázta. Csak egy semleges, harmadik
személynek.
– De te valami rossz dologtól félsz?
Mary megvonta a vállát.
– Eleinte nagyon hátborzongató érzésem volt, úgyhogy boldog
voltam, amiért nem tudtam meg többet. Most már tudni akarom! –
Felemelte a jobb kezét, és arra a görbe vonalra mutatott, amely a
hüvelykujj alapízületétől a mutatóujj felé halad. – Nézd csak meg az
életvonalamat! Tényleg nagyon rövid!
Sophie nem tudta megítélni, hogy valóban így van– e, azért
bosszúsan a fejét csóválta.
– Ezt az egészet babonának tartom – magyarázta -, és az ilyen,
úgynevezett jóslatokat humbugnak, hogy őszinte legyek. Ezen
igazán nem kellene törnöd a fejed és emiatt magadra vonnod az
anyád haragját azzal, hogy túl későn érsz haza.
Mary kifürkészhetetlen kifejezéssel a szemében meredt rá.
– Talán igazad van, Fifi. De talán mégsem. Holnap el fogom
küldeni Ágnest a jósnőhöz. Meg kell kérdeznie az öregasszonyt,
hogy mennyi időm maradt még.
Aztán váratlanul felugrott.
– De most mennem kell. Köszönöm, hogy meghallgattál.
Sophie a fejét csóválva nézett Mary után, amikor a
társalkodónőjével a háta mögött elhagyták a kávézót.

A bérkocsiban a két nő hallgatagon ült egymással szemben.

Mindketten elkerülték egymás tekintetét.
Vén szipirtyónak nevezett, tépelődött Mohr kisasszony maga elé
révedve, mivel hallotta Mary tiszteletlen szavait, amiket róla mondott.
Pedig a jóindulatomat már másodszor használta ki. Ha akar tőlem
valamit, akkor úgy hízeleg, mint egy macska. De amint megkapja,
kiereszti a karmait. És én vagyok az ostoba, ha kiderül. A bárónő
soha nem engedte volna meg neki, hogy ellátogasson a jósnőhöz.
És joggal. Végül is Mary utána teljesen összezavarodott. És hogy az
anyja a másik dolgot jóváhagyná– e, amivel kapcsolatban ez a
hálátlan teremtés hallgatásra kényszerített, azt illetően most már
támadtak kétségeim.
Ökölbe szorította a kezét. De ma túlfeszítette a húrt. Engem nem
fog tovább belevonni ez az arcátlan grófkisasszony az üzelmeibe.
Rögtön holnap meg is kérem a bárónőt, hogy beszélhessek vele.
 19. fejezet

Bécsi Hofburg
1889. január 26., reggel nyolc órakor

– JÓ REGGELT, APÁM!
Pontban reggel nyolc órakor Ferenc József császár szolgálatban
lévő segédtisztje a trónörökösért érkezett az előszobába, hogy
elkísérje az apjával kitűzött audienciára.
A meglehetősen korai időpont ellenére a császár már több mint
három órája dolgozott, mint ahogy azt Rudolf is tudta. Ferenc József
minden reggel fél négykor kelt, és a reggeli toalettje, korai imája és
az íróasztalnál felszolgált puritán reggelije után, legkésőbb fél ötkor
már leült az aktái mellé. Rudolfnak, mint mindenki másnak a
családján belül és kívül, audienciát kellett kérnie tőle. Csak az anyja,
Sissi látogathatta meg bármikor, de ezzel a privilégiumával ritkán élt.
Egyébként a császár ezeket a be nem jelentett látogatásokat
egyáltalán nem értékelte, még a legközelebbi hozzátartozóitól sem.
Rudolfnak hevesebben vert a szíve, mint mindig, amikor egy
fontos Úgy miatt az apja elé járult. Ma a magyar fővárosban,
Budapesten történt legutóbbi forrongásokról akart vele beszélni a
véderőtörvény tervezett kiegészítéseivel kapcsolatban. Ezenkívül azt
remélte, végre megkapja a hozzájárulását a gyalogság új alaki
szabályzatával kapcsolatos terveihez.
Meglepetésére Ferenc József azonban még csak fel sem nézett
az aktából, amit éppen olvasott, hanem csak egy rövid
kézmozdulattal jelezte a fiának, hogy üljön le. Miközben továbbra is
a dokumentumot tanulmányozta, Rudolfnak akadt egy kis ideje, hogy
szemügyre vegye őt.
Megöregedett, gondolta. A császár még csak az ötvenes évei
vége felé járt, erősen kopaszodó homloka, hófehér pajesza és
bajsza miatt azonban idősebbnek nézett ki. Több mint negyvenévnyi
uralkodásának megvolt az ára. A tartása viszont továbbra is
kifogástalan volt, fáradhatatlan erőfeszítései és feladatai ellenére,
amelyek – beleértve az udvari kötelezettségeit is – mindennap
tizenhat órás elfoglaltságot jelentettek számára.
A nagy, barokk állóóra mutatói már negyed kilencre ugrottak,
amikor a császár végre összecsukta az aktát. Időközben Rudolf
bátorsága számottevően alábbhagyott. A fél órának, amivel számolt,
már a fele eltelt. És a következő audiencia pontosan fog kezdődni,
ebben a császár nem tűrt egyetlen percnyi késedelmet sem.
Rudolf már nyitotta a száját, hogy legalább a magyar
zavargásokról beszéljen, amikor az apja megelőzte.
– Jó, hogy találkozunk ma, Rudolf. – Ferenc József hangja
mérgesnek tűnt, a szemöldökét fenyegetően összehúzta. Rudolf felé
nyújtott egy dokumentumot, anélkül, hogy átadta volna neki. –
Felismered ezt a pecsétet?
Megdöbbenésére Rudolf a Vatikán címerét pillantotta meg.
– A Szentatya megtisztelt ezzel a személyes írással. – Ferenc
József halványkék szeme villámokat szórt. – Sajnos az indítéka
felettébb kellemetlen.
Letette maga elé a dokumentumot az íróasztalra, és felemelte az
egyik kezét, hogy Rudolfot hallgatásra bírja.
– XIII. Leó pápa rendkívüli döbbenetét fejezte ki, hogy azzal
folyamodtál hozzá, hogy járuljon hozzá a hitveseddel, Stefániával
való, isten előtt köttetett házasságod felbontásához. Ezúton tudatja
velem és ily módon veled is – a császár az ujjával a papírra
koppintott -, hogy a kérésednek nem tud engedni, mivel semmi olyan
okot nem lát, ami indokolttá tenne egy ilyen drasztikus lépést.
Rudolf nem tudott tovább a székén maradni. .
– Nem lát rá okot? Stefánia meddő! Nem tud trónörököst szülni
nekem! – pattant fel.
– Ülj vissza! – rivallt rá az apja. – És jól figyelj rám! A Szentatya
arra kért, hogy állítsam helyre köztetek a házassági békét. És most
pontosan ezt szándékozom tenni!
Rudolf úgy érezte, mintha kihúzták volna a talajt a lába alól. Már
szeptemberben, tehát majdnem fél évvel ezelőtt kérte a pápától a
váláshoz való hozzájárulását. A bécsi pápai nunciust, akinek
bizalmasan beszámolt az írásról, szinte hetente kérdezte a dolgok
állásáról, de minden alkalommal semmitmondó frázisokkal áltatták.
És most XIII. Leó pápa az apjához fordult, mintha ő, Rudolf egy
kis– ; korú iskolás fiú lenne, akit rendre kell utasítani. Egyszerre
minden túl sok lett számára, és teljességgel elviselhetetlen. A dühe a
tisztelet és a hódolat ' minden határát ledöntötte, amelyet az apja és
ily módon a császár felé tanúsítania kellett.
– A házasságom Stefániával a legkevésbé sem tartozik rád! –
sziszegte. – Menthetetlenül tönkrement, és fel fogom bontani, a te
hozzájárulásoddal vagy anélkül!
 – Akkor nem vagy méltó arra, hogy az utódom legyél! – rivallta
Ferenc József. – Ebben az esetben személyesen fogok gondoskodni
arról, hogy száműzzenek az udvarból!
Rudolfnak torkán akadt a válasz. Hirtelen megbénult a
döbbenettől. Ugyan már maga is számtalan alkalommal gondolt rá,
sőt néhány barátjával, mint Richard von Löwensteinnal beszélt is a
kételyeiről, hogy valaha is a Habsburgok trónjára léphet-e. Teljesen
más volt ezt közvetlenül érintett személyként gondolni, és más, ha
az apja fogalmazott meg ilyen megfontolásokat. Az a legrosszabb
félelmeit váltotta kegyetlen valósággá.
Sem az apám, sem az anyám nem szeretett soha. A gondolat
kényszeresen keringeni kezdett a fejében. Az apja Rudolf döbbent
hallgatását ijedtségként értelmezte, és szelídebb hangon folytatta:
– De remélem, hogy nem kell ilyen drasztikus intézkedésekhez
folyamodnom, fiam! Kis erőfeszítéssel, amit mindkettőtöknek meg
kell tennetek, a házasságotokat még mindenképpen kedvező
pályára lehet kormányozni. Stefánia mindenesetre gyengéden szeret
téged, amiről néhány nappal ezelőtt biztosított engem.
– Műi? Stefánia beszélt veled rólam? – Rudolf azt gondolta, hogy
már tudomást szerzett a legrosszabbról. De úgy tűnt, ez nem így
van.
Az apja határozottan bólintott.
– Nemrégiben nálam járt. Aggódik érted. Sőt azt hiszi, hogy
elmebeteg vagy. De megnyugtattam őt, és megígértem neki, hogy
beszélek veled, így a Szentatyának ez a kellemetlen írása tehát
valami jót is eredményezett. Mert eddig nem tudtam, hogyan
hozzam szóba nálad a házasság témáját.
 Rudolf nem talált szavakat. A koponyája ólomsúlyúnak tűnt.
Képtelen volt többé tisztán gondolkodni.
– De neked is hozzá kell járulnod a magadéval, hogy a
házasságotok keresztényi értelemben valódi közösséggé váljon –
figyelmeztette a császár. – Vizsgáld felül az életmódodat, fiam! Azt
beszélik rólad a hátad mögött, hogy erkölcstelen viszonyt folytatsz
egy városszerte ismert kurtizánnal, mint hallottam. Ez bizonyára
mélységesen megalázza és bántja előkelő hitvesedet.
Rudolf megrökönyödése hirtelen undorba csapott át. Itt szövegel
ez az aggastyán, aki az apja, a „keresztény házasságról”, és ő maga
is évek óta tűri, hogy a saját felesége, Sissi rendszeresen
elmeneküljön előle és az általa gyűlölt udvari élet elől Európába!
Ráadásul egész Bécs tudott Ferenc József viszonyáról az egykori
színésznővel, Katharina Schratt-tal. Erre a kapcsolatra állítólag még
a császárné is személyes áldását adta, hogy a számára
visszataszító házassági kötelezettségei alól feloldozást nyerjen! És
az ő álszent felesége, Stefánia ürügyként használta az egészsége
miatti aggodalmait, hogy valójában őt feketítse be az apja előtt.
Közben természetesen egyetlen szót sem vesztegetett az ő
házasságon kívüli viszonyára azzal a lengyel gróffal.
Rudolfot az undortól még a hányinger is elfogta. Mégsem tudott
megfogalmazni egyetlen gondolatot sem válaszként, pedig
számtalan cikázott a fejében. Úgysem lett volna semmi értelme. Ez
az öreg, bigott férfi, aki császárnak nevezte magát, és kényszeresen
minden semmiséggel foglalkozott, amit elé tártak, neki soha nem volt
igazából az apja. Teljesen feleslegesen fáradozott évtizedeken
keresztül, hogy elnyerje az elismerését. A szereteté– ről nem is
szólva.
 Ferenc József ismét rosszul értelmezte Rudolf hallgatását.
– Látom, hogy megérintettek a szavaim, fiam. Most menj, fogadd
meg őket, és változz meg! Meg fogod látni, hogy akkor minden jóra
fordul.
Rudolf összeszedte minden erejét, hogy felemelkedjen a
kényelmetlen barokk székből, amelyen az utóbbi fél órában ült.
Mereven meghajolt az apja előtt.
– Köszönöm, hogy rám szántad az idődet, és jó napot kívánok!
Aztán tüntetőleg hátrafelé lépegetve ment oda az ajtóhoz, mint
egy egyszerű alattvaló, aki a császárnak nem fordíthat hátat.
Az ajtókilincs már a kezében volt, amikor Ferenc József még
egyszer megszólította:
– És ne feledd el, hogy a német nagykövet holnapi fogadására
Vilmos császár harmincadik születésnapja alkalmából a
brandenburgi ulánusok címzetes ezredesi egyenruháját vedd fel.
Hogy megmutasd, megbecsülöd azt a tisztséget, amelyet Vilmos
adományozott neked.
Rudolfban fellángolt az ellenállás utolsó szikrája.
– Nem szándékozom elfogadni Reuss herceg meghívását. Vilmos
császár harmincadik születésnapja számomra nem ad okot az
ünneplésre!
Ferenc József szemöldöke ismét fenyegetően összehúzódott.
– Ez egy parancs, Rudolf, amit nem fogok megvitatni veled. A
német , császár a legfontosabb szövetségesünk. Nem fogod
megtagadni tőle a jelenít létedet. Amikor Rudolf dacosan hallgatva a
szemébe meredt, Ferenc József még hozzátette: – Főként, hogy
példát vehetnél a német unokafivéredről. Vilmos fiatal kora ellenére
egy módfelett sikeres uralkodó, ezenfelül kifogástalan férj és apa is!
 Rudolfnak hirtelen valami fojtogatni kezdte a torkát. Savanyú epe
gyűlt a szájában. Eltúlzott alázatossággal tisztelgett.
– Igenis, apámuram, engedelmeskedni fogok a parancsának!
Épp csak sikerült halkan becsuknia maga mögött az ajtót, ahelyett,
hogy . méregből becsapta volna, amihez valójában kedvet érzett.
Aztán a kezét a szája elé csapta, és kiviharzott az előszobából a
döbbent tábornok, aki már bebocsátásra várt, és a segédtiszt
mellett.
Utolsó erejével rohant el a legközelebbi árnyékszékre, ahol
többször egy. más után hányt.

Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 26., délelőtt 10 óra körül

Mary éppen kinyitotta a fémdobozt, amelyben Rudolf összes

ajándékát és fotográfiáját őrizte, amikor hangos beszédhangok
ütötték meg a fülét a lépcsőházból. Már ki is nyílt Hanna szobájának
ajtaja. Mary kapkodva csukta le a dobozt, és a lábával az ágya alá
lökte. Egy pillanattal sem korábban a kelleténél. Máris beviharzott az
anyja, Helene Hannával, kopogás nélkül. Mindketten
felháborodottnak és dühösnek tűntek.
– Hol van az arany cigarettásdoboz, amit Rodecknél rendeltél? –
förmedt rá Helene a kisebbik lányára, minden további
magyarázkodás nélkül. Követelőén kinyújtotta a kezét.
Marynek az ijedség átjárta az összes tagját. Felugrott a
fésülködőasztala előtt álló zsámolyáról, és ösztönösen eljátszotta a
tudatlant.
 – Mire gondolsz, kedves mama?
Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha Helene pofon akarná vágni. De
Hanna a karjába kapaszkodott.
– Ne, mama! – figyelmeztette. – Megbüntetni máskor is meg tudod
Maryt. De ebben a pillanatban ezzel nem jutunk sehová.
Helene levegő után kapkodva állt meg, és átmenetileg átadta
Hannának az irányítást.
Ő is szikrázó szemmel, dühösen nézett Maryre, de láthatóan
összeszedte magát, mielőtt megszólalt.
– Mohr kisasszony mindent meggyónt mamának, és az egészet
megismételte az én jelenlétemben is. Január 14-én az egyik
kimenőd alatt Rodeck dísztárgykészítőnél a Kohlmarkton
megrendeltél egy arany dohányszelencét. Ugyan azt parancsoltad
Mohr kisasszonynak, hogy az ajtó előtt várakozzon, de a kirakat
üvegén keresztül megfigyelte, hogy nagy összegű pénzt, talán több
száz forintot fizettél érte.
Kapkodásában Hanna félrenyelt, és köhögni kezdett. Helene
Vetsera folytatta a vádakat.
– Amikor Mohr kisasszony megkérdezte tőled, hogy kinek szántad
a dobozt, azt állítottad, hogy a nagybátyád, Alexander születésnapi
ajándéka. Még egy személyes ajánlást bele akartál gravíroztatni, és
arra kérted, hogy hallgasson róla, mert meglepetés lesz. Nos,
Alexander bácsikádnak csak nyár végén van a születésnapja.
Helene mély lélegzetet vett, és még egyszer követelőén kinyújtotta
a karját.
– Tehát, hol a doboz? Mutasd meg, és add ide!
Mary arca időközben lángvörössé vált. Gondolatok száguldoztak a
fejében. Egyikbe sem tudott belekapaszkodni. Félő volt, hogy a
pánik a hatalmába keríti. Ezért az egyetlen dologhoz nyúlt, ami
eszébe jutott, mégpedig ahhoz, hogy a társalkodónőt becsmérelje.
– Hogy a Mohr egy alattomos nőszemély, azt mindig is tudtam. – A
hangja metsző volt. – Tehát akkor most befeketített engem előttetek.
Nyilvánvalóan azért, hogy viszályt szítson. – Nos, sikerült is nek... –
akarta volna már folytatni, amikor az anyja ismét felemelte a kezét.
Hanna lépett közbe megint, és visszafogta Helenét, mielőtt
megüthette volna Maryt. A nővére következő szavainál
mindenesetre egy pofont is szívesebben vett volna.
– Fejezd be, hogy a szegény társalkodónőt pocskondiázod! –
Hanna még mindig dühös volt. De most jéghidegen csengett a
hangja. – Mama már kísértésbe jött, hogy azonnali hatállyal
elbocsássa, mert megszegte felügyelői kötelezettségeit. Pedig Mohr
kisasszony csak nagyon aggódott miattad. Tegnap állítólag arra
kényszerítetted a korcsolyázás után, hogy elkísérjen egy jósnőhöz.
Amikor távoztál tőle, teljesen magadon kívül voltál, ezt mesélte
nekünk a kisasszony.
Tartott egy kis szünetet, és védekezőn felemelte a kezét, amikor
Mary közbe akart vágni.
– Nem! Hadd mondjam végig! Mohr kisasszonynak feltűnt, hogy
az utóbbi hónapokban egyre különösebben viselkedsz. Ideges vagy,
és szétszórt, a hangulatod a „boldogságtól ujjongó” és a „halálosan
szomorú” közt ingadozik, ahogy fogalmazott. És mindez akár percek
alatt. Most pedig szemfényvesztőkhöz és sarlatánokhoz hordod a
pénzed, akik csak még jobban összezavarnak a jóslataikkal. A
puszta aggodalom az, ami arra késztette Mohr kisasszonyt, hogy
kitálaljon mamának és nekem!
Hanna intenzíven méregette Maryt.
 – És ez egy olyan aggodalom, amit mindketten, különösen én
magam, már hosszú ideje osztunk!
Marynek a torkában dobogott a szíve. Hogy egyre növekvő
félelmét elrejtse, durcásan elkerülte Hanna pillantását.
– Tehát, hol van a doboz? – Helene Vetsera ismét kinyújtotta a
kezét. A hangja most inkább rezignáltnak tűnt, mint dühösnek.
Amikor Mary nem válaszolt, folytatta: – Add ide nekünk a dobozt,
amiben már kislány korodban is tartottad a kincseidet. Ha még
benne van a szelence, akkor még egyszer megkegyelmezek neked.
– De mama – akart már Hanna ellentmondani, amikor Mary
gyorsan a kisebbik rossz mellett döntött.
– Már nincs meg a szelence. – Az anyja és Hanna semmi esetre
sem láthatják a doboz tartalmát.
– És hol van most? – kérdezte Helene nagy önuralmat tanúsítva.
Miközben Mary kétségbeesetten kutatott egy megfelelő hazugság
után, Hanna megválaszolta helyette a kérdést:
– Elküldted ajándékba a trónörökösnek – olvasta a fejére. – És a
nevét vagy valami hasonlót gravíroztattál bele!
Egy rövid ideig, ami mindannyiuknak egy örökkévalóságnak tűnt,
ez az állítás mint Damoklész kardja lebegett a három nő felett. Mary
remegni kezdett.
Hanna metszőén nézett rá.
– Olyan fehér lettél, mint a fal! Tehát igazam van!
Mary kezdte felfogni, hogy az igazságnak legalább egy részét fel
kell tárnia, hogy a még rosszabbat megakadályozza. Hanna és az
anyja semmiképp sem kényszeríthetik, hogy kinyissa a dobozt.
Tétovázva bólintott.
 – Az ajándékot anonim módot küldtem a Hofburgba. – Olyan
halkan beszélt, hogy meg kellett ismételnie a mondatot.
Mintha hirtelen minden ereje elhagyta volna, Helene Vetsera
leereszkedett Mary ágyára. Közben a sarkával meglökte a dobozt,
anélkül, hogy észrevette volna.
– Te, egy hajadon grófkisasszony, akit ráadásul holnap a német
nagykövet fogadásának keretében hivatalosan be fognak mutatni az
udvarban, készíttettél a trónörökösünknek egy drága ajándékot! És
ezzel úgy kínálkoztál fel neki, mint egy kurtizán! Egyetlen
tisztességes nő sem küld drága ajándékokat egy férfinak. Főleg nem
egy házas férfinak, és legfőképp nem felséges trónörökösünknek! Ó,
te jó ég, mit fog ehhez Alexander szólni! – tördelte a kezét.
Alexander Baltazzi volt Helene legidősebb fivére és a még kiskorú
gyermekei gyámja.
– De hát nem kell elmesélnetek neki – vetette közben Mary erőtlen
hangon.
– Természetesen el kell! – förmedt rá Hanna. – Nemcsak a saját
hírnevedet veszélyezteted, hanem az egész családunk
megbecsülését is. A szüléink és a nagybátyáink évekig dolgoztak
azon, hogy felemelkedjünk az arisztokrácia köreibe. Ez most
lehetséges, hogy mind hiábavaló volt. Tehát add át nekünk a
dobozodat! Ki tudja, vajon van-e még benne egyéb kompromittáló
dolog is.

Mary úgy érezte, mintha megbénult volna. Semmilyen reakcióra

nem volt képes. Hanna eltökélten átkutatta a fésülködőkomódját és a
szekrényét, miközben Helene Vetsera továbbra is mozdulatlanul
Mary ágyán maradt. Végül Hanna ismét ráförmedt Maryre:
 – Hol van a doboz? Ha nem adod ki önszántadból, akkor az egész
házat f átkutattatjuk utána. Akkor hamarosan az egész személyzet
tudomást szerez róla, hogy miféle lány vagy. Valahol csak lennie kell.
Ismét gondolatok cikáztak Mary fejében. Hirtelen eszébe jutott
Rudolf utasítása. Mindig tartsd magad Marié Louise Larischon. Ő hű
maradt hozzám!
Támadt egy ötlete. Ma a grófnőt ismét Bécsbe várják, közölte vele
Rudolf a legutóbbi levelében, amelyet a szokásos módon a
komornájának, Ágnesnek címzett.
De mielőtt ő maga el tudta volna árulni a doboz rejtekhelyét,
ezúttal az anyja előzte meg. Helene lehajolt, kicsit felemelte a fehér
takarót Mary ágyán, és előhúzta alóla a fémládikót.
Mivel Mary már nem tudta lezárni, mielőtt az anyja és Hanna a
szobába viharzottak, azonnal felnyílt a teteje, amikor Helene
hozzáért a zárszerkezetéhez.
Döbbenten húzta elő az első tárgyat.
– Egy vas cigarettásdoboz! – zihálta megrökönyödve. – A
trónörökösünk belegravírozott nevével. – Rudolf ezt a dobozt még
novemberben ajándékozta a lány kérésére Marynek.
– Honnan van ez a doboz? – Helene szürkéskék szeme ismét
szikrákat szórt.
– Marié Louise Larisch ajándékozta nekem – hazudott Mary első
alkalommal. – Ő maga Rudolftól kapta, aki az unokatestvére. Olyan
sokáig könyörögtem, amíg Marié Louise odaadta nekem a dobozt.
Vasból van, és ezért nem igazán értékes.
Helene és Hanna figyelmesen szemügyre vették Maryt. Ezúttal az
összes megmaradt erejével állta kritikus pillantásaikat.
 – Meg fogom természetesen kérdezni erről Marié Louisét –
jelentette be Helene.
Ugyan Marynek számolnia kellett volna ezzel a reakcióval, mégis
iszonyúan megrettent. Mert még nem volt ötlete, hogyan hozhatná
Marié Louise tudomására, hogy hazudnia kell a kedvéért. És
mindenekelőtt azt sem tudta, hogy mikor tudná ezt elintézni,
méghozzá még azelőtt, hogy az anyja beszél vele.
Helene a dobozban lévő következő tárgyért nyúlt. A vas jegygyűrű
volt az. Az anyja hunyorított, hogy ki tudja silabizálni a belevésett
feliratot.
– I.L.V.B.I.D.T. – betűzte ki lassan. – Mit jelent ez?
Mary ismét megjátszotta magát, és a tudatlant adta, pedig Rudolf
már karácsony előtt elmagyarázta neki a hét betű jelentését, és
annak mélyebb értelmét nagyon is jól értette.
– Nem tudom. Ezt a gyűrűt is Marié Louise ajándékozta nekem,
aki valamikor Rudolftól kapta. A gyűrű is vasból van, és egyáltalán
nem ér semmit.
– Tudod, mit jelentenek ezek a betűk, Hanna?
Mary megkönnyebbülésére a nővére is a fejét csóválta.
Szerencsére Ágnesen kívül senki nem ismeri a valódifeliratot az
arany cigarettásdobozon, futott át a fején. Mert arra nem lett volna
semmilyen ártalmatlan magyarázat.
– És mi ez? – tartott Helene Mary elé egy dokumentumot. A
végrendelet volt az, amit a Rudolffal való sorsdöntő, utolsó
találkozásuk után egy héttel ezelőtt még egyszer újrafogalmazott.
Természetesen a trónörököst nem említi meg benne, aminek nem is
lett volna semmi értelme.
 – A gyémánt fülbevalómat a legjobb barátnőmre, Sophie von
Werdenfelsre hagyom – olvasta fel hangosan Helene. Hirtelen
elnevette magát.
Mary csodálkozva, Hanna ezzel szemben lekicsinylőén meredt az
anyjára.
– Téged csak kinevetni lehet, ha ilyen butaságokat írsz össze –
mondta Helene Marynek. Aztán Hannához fordult, – Talán bolhából
csinálunk elefántot. Mary egyszerűen egy éretlen bakfis. Még nincs
tizennyolc éves, és máris szétosztja a hagyatékát. Hiszen egyszer
tényleg említetted, hogy el akarja készíteni a végrendeletét – jutott
aztán Helene eszébe. – Ez egyszerűen túl nevetséges.
Hanna felhorkant, de egyelőre tartózkodott bármiféle
megjegyzéstől.
A doboz további tartalmát gyorsan átkutatták. Már csak a
trónörökös fotóit tartalmazta, amiket Mary évek óta gyűjtött.
Még reménykedett, hogy ezt az egész ügyet megúszhatja, amikor
Hanna keresztülhúzta a számításait.
– Ki tud még Mohr kisasszonyon és rajtunk kívül arról az
aranydobozról, amit Rudolfnak küldtél? Esetleg beavattad Sophie
von Werdenfelst?
Mary tagadta.
– Senki más nem tud a dobozról – bizonygatta.
– És ki hozta el Rodecktől, miután elkészült a gravírozás? Mohr
kisasszony úgy sejti, Ágnes lehetett az.
Maryt ismét hatalmas rémület járta át. Ezúttal egy féligazságot
használt menedéknek.
– Igen, Ágnest küldtem el, hogy hozza el a dobozt. De ő nem
tudja, hogy mit csináltam vele.
 – Ennek ellenére még egyszer ki kell kérdeznünk a komornát –
erősködött Hanna. – A legjobb, ha Alexander bácsi jelenlétében.
– Anya, végre tenned kell valamit! – figyelmeztette Hanna, amikor
észrevette Helene tétovázását. – Ha nem akarod tájékoztatni
Alexander bácsit, akkor én fogom megtenni.

Grand Hotel a bécsi Kartner Ringen

1889. január 26., szombat, este hat óra körül

Vadul kopogtak Marié Louise Larisch lakosztályának ajtaján.

Bosszúsan figyelt fel rá. Vajon ki lehet az?
– Nem akarom, hogy zavarjanak – utasította a komornáját, mielőtt
az az ajtóhoz sietett. – Küldj el mindenkit, akárki legyen is az!
A nagynénje, a császárné ma estére várta. És a fennmaradó időt
arra akarta használni, hogy írjon egy újabb levelet Rudolfnak.
Mióta Pardubitzban megkapta az üzenetét, hogy az összes
jövőbeli kapcsolatát Maryvel már csak az ő segítségével akarja
intézni, és ebből a célból azonnal Bécsbe kérette, Marié Louise azon
gondolkodott, milyen ár lenne méltányos ezért a szolgálatáért.
Hogy Rudolf még csak nem is reagált arra a kérésére, hogy adjon
neki csekély hatezer forintot, amire január közepén kérte, rendkívül
bosszantotta. A mostani valóban felháborító követelése ellenére,
amely akár még óriási nehézségeket is okozhat a számára, ezúttal
nagyon homályosan fogalmazott. Neked szintén megtérülnek a
költségeid, írta, anélkül, hogy ezt pontosabban meghatározta volna.
Ezzel Marié Louise mindent kockára tenne, ha Rudolf szülei
tudomást szereznének a viszonyáról a még kiskorú Mary Vetserával
és az ő saját kerítőnői szerepéről. Haladéktalanul száműznék az
udvarból.
Most a kis szekreternél ült a szállodai lakosztályának
hálószobájában.
– Addig a kisujjamat sem vagyok hajlandó mozdítani ebben az
ügyben, amíg nem kapok legalább újabb huszonötezer forintot –
motyogta félhangosan maga elé, miközben a tollat a tintatartóba
mártotta.
Bosszúsan torpant meg, amikor a komornája ismét megjelent az
ajtóban.
– Mi van már? Hiszen kifejezetten azt kértem, hogy...
Elakadt a szava, amikor a falfehér Mary lépett be a komornája
mellett. Még mielőtt Marié Louise fel tudott volna ugrani, a lány
eszméletlenül zuhant a padlóra.
– Az ég szerelmére! Mi történt, Mary? Mi aggaszt, hogy egyedül
idejöttél hozzám a hotelbe? Ezt nem illik egy ifjú grófkisasszonynak.
Az anyukádnak biztosan sejtelme sincs róla!
A komorna segítségével Marié Louise felemelte Maryt a saját
ágyára, és repülősóval térítette eszméletére. Mindenesetre Mary
továbbra is halálsápadt volt, és annyira rémültnek tűnt, mintha egy
megtestesült kísértettel találkozott volna.
– A nagybátyám a kolostorba akar záratni! – motyogta
összefüggéstelenül.
Marié Louise megrémült.
– Miket beszélsz? – felállt, és becsukta a szalonba vezető ajtót.
Egy ilyen ; szándéknak csak egyetlen oka lehetett. – Rájöttek a
Rudolffal való kapcsolatodra?
– Igen és nem – felelte Mary rejtélyesen.
 – Mit jelentsen ez?
Mary akadozva kezdte a beszámolóját. Lelki gyötrelmében
teljesen elkerülte a figyelmét, hogy Marié Louise kezdeti riadalma
egyre inkább örvendezéssé változott, amit azonban tudta, hogyan
rejtsen el gondosan. Most egy messze nagyobb összeget követelhet
Rudolftól. A trónörökös teljesen a markában volt.
Figyelmesen végighallgatta Mary történetét, és csak hébe-hóba
tett fel kérdéseket.
– Tehát hadd foglaljam össze még egyszer a lényeget – mondta,
amikor Mary kimerülten befejezte. – Ágnesen kívül senki nem ismeri
a valódi feliratot az aranydobozon, és a komornád tartja a titkodat.
Rudolf ajándékait
mind olyannak állítottad be, mint amit én adtam neked. Ez nagyon
okos dolog volt tőled! – dicsérte meg Maryt hamis mosollyal.
– Ezenkívül micsoda szerencse, hogy a legtöbb levelet, amit
Rudolf írt neked, én őriztem meg – egészítette ki. – És ha jól
értettelek, akkor az utolsókat, amiket a távollétem alatt kaptál, azokat
egytől egyig megsemmisítetted.
Mary bólintott.
– Úgyis csak egyetlenegy rövid levélkét kaptam tőle, amelyben
bejelenti a mai érkezésedet Bécsbe. Még az aláírásával sem látta el.
Ennek ellenére a szobámban elégettem a kályhában.
Marié Louise helyeslőén bólintott.
– És jól tetted, hogy ma nyomban felkerestél, Mary. Ugyan a
távollétedet már biztosan észrevették, és azonnal vissza kell
vigyelek téged a Vetsera-palotába. Remélem, ezzel te is tisztában
vagy – tette hozzá, amikor Mary halkan nyöszörögni kezdett. –
Semmi esetre sem szabad további bizalmatlanságot keltenünk.
Főként, hogy Hanna már gyanút fogott. Ráadásul sokkal jobban,
mint az anyád. Ennek mindenképpen véget kell vetnünk.
Mary újabb nyafogó hangot adott ki, de végül kötélnek állt.
– Most már csak az aranydobozra kell találnunk egy megoldást –
mondta Marié Louise. – De már van is egy ötletem.

Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 26., este fii nyolc körül

– Hanna és én azonnal ágyba dugtuk Maryt, amint megérkeztünk,

Helene. Remegett, mintha ideglázban szenvedne, és egyébként
biztos ismét összeesett volna.
Helene Vetsera már azelőtt elindult a Grand Hotelbe, hogy Mary
és a grófnő a palotába érkezett. Azonnal sejtette, hogy Mary a
szállodába ment, miután észrevette, hogy távol van. Odaérkezve
egy üzenetet talált, amit Marié Louise a számára hagyott hátra.
Most Helene belekortyolt a pohár sherrybe, amit azért töltött ki
magának, hogy lenyugtassa az idegeit.
– Szívből köszönöm neked, Marié Louise. Mit is tennénk ebben a
kompromittáló helyzetben nélküled! Alexander is biztosan
megnyugszik majd, ha tudomást szerez a tervedről.
– Nem kellene mindannyiótoknak ennyire szigorúnak lennetek
Mary– vel. – Marié Louise megjátszott rosszallása közepette a
homlokát ráncolta. – Fiatal és fegyelmezetlen, ez igaz! De túlzásnak
tartom egy fiatalkori ostobaság miatt rögtön a kolostorral
fenyegetőzni.
Helene meghökkent.
 – Főként Hanna miatt ragadtattam el magam – vallotta be. – Már
hónapok óta bosszankodik Mary trónörökös iránti rajongása miatt.
– Lehetséges, hogy emögött testvéri féltékenység áll? Hanna az
idősebb. De ő mindig is messze Mary mögött állt a társadalom
kegyei és nem utolsósorban a Wiener Salonblatt tekintetében.
Helene nem válaszolt semmit a grófnő által megfogalmazott
gyanúra. Ehelyett elterelte a szót a témáról.
– És azt hiszed, hogy a terved Rodeck dobozával beválik? –
kérdezte.
Marié Louise visszafojtott egy diadalittas mosolyt. Az én terveim
mindig beválnak.
Hangosan azt felelte:
– Drága Heleném! Mit gondolsz, naponta hány ajándék jut el a
trónörököshöz? Az arany cigarettásdobozt valószínűleg meg sem
kapta! A postáját a főudvarmestere alkalmazottai rendszerint
előválogatják. Ha a feladó ismeretlen az udvarban, vagy mint ebben
az esetben, fel sincs tüntetve, akkor az írások rendszerint az
irattárában kötnek ki, úgy, hogy Rudolf nem is olvasta őket.
– Az ilyen értékes ajándékok is?
Marié Louise bólintott.
– Mary számára ez egy hatalmas összeg volt, a teljes háromszáz
forint, amit a bátyád, Alexander ajándékozott neki karácsonyra, hogy
a dísztárgyai készítő Rodecknél az ajándékra költse. – Azt, hogy
még ő maga is további száznyolcvan forinttal egészítette ki, azt
körültekintően elhallgatta. – De Rudolf számára egy ilyen aranyozott
doboz nem más, mint olcsó kacat. Hidd el nekem! És most bízz
bennem! Mindenképp kiderítem, hogy egyáltalán tud-e a dobozról –
ígérte meg Marié Louise a bárónő még mindig kételkedő
arckifejezése láttán. – De ha meg is kapta a dohányszelencét, soha
nem fog rájönni, hogy Mary a feladója. Hogyan is jönne rá? Azon
kívül a L néhány sóvárgó pillantáson kívül, melyek nyilván hízelegtek
férfiúi hiúságának, alig vette észre őt. Ha egyáltalán észrevette. És a
sóvárgó pillantásokhoz éppúgy hozzá van szokva, mint a
folyamatosan érkező ajándékokhoz. Végül is női alattvalóinak a fele
rajong érte.
– Ennek ellenére át fogod íratni a saját nevedre a számlát
Rodecknél? – erősködött Helene.
Marié Louise legszívesebben a szemét forgatta volna. De
uralkodott magán.
Hetvenezerforint! Mindezért a bohóckodásért hetvenezer forintot
fogok követelni, ujjongott magában. Ebből az összes hitelezőmet ki
tudom fizetni, és még marad is, hogy elutazzak a Riviérára, továbbá
a teljes ruhatáramra is.
Szívélyes mosolyát csak megjátszotta.
_ Ugyan ezt a biztonsági intézkedést feleslegesnek tartom,

Helene, mivel Mary egyáltalán nem is írta alá a számlát. De

természetesen megteszem, amit kívánsz. Rögtön holnapután reggel,
ha Rodeck újra kinyit, odamegyek Maryvel, és kiállíttatom a számlát
az én nevemre. Ezenkívül Rodeck, mint régi udvari beszállító, sokkal
tapasztaltabb annál, mint hogy kellemetlen kérdéseket tegyen fel –
előzte meg ösztönösen Helene további aggályait.
– Hát jó – sóhajtott végül a bárónő, és még egy adag sherryt töltött
magának az üvegpalackból.
– De teljesen ingyen nem teszem meg – Marié Louise élvezte azt
a zavart kifejezést, ami erre megjelent Helene arcán.
 – Mit kívánsz cserébe, kedvesem? – mosolyodott el meggyötörten.
– Természetesen nagyvonalúan megfizetlek. Pénzben nem
szenvedek hiányt.
Marié Louise megbántott képet vágott.
– De hova gondolsz, kedvesem! Hisz nem pénzt várok baráti
szolgálataimért. És semmi egyéb olyan ellenszolgáltatást, ami az én
javamat szolgálja.
Tartott egy hatásszünetet, hogy Helenét további bizonytalanságba
sodorja.
– Csak azt kérem tőled, hogy Maryt ne büntesd tovább, hanem
vedd úgy ezt az egészet, mint ami: fiatalkori könnyelműségként, és
felejtsd el.
Helenének nagy kő esett le a szívéről, és beleegyezett.
– Ezzel egyetértek.
– Akkor rögtön holnap délután elviszem Maryt egy
sétakocsikázásra a Práterbe. Havazott egy kicsit. A téli táj
varázslatos. A lánynak mindenképpen el kell terelni a gondolatait.

Török szoba a bécsi Hofburgban

1889. január 26., szombat, késő este

– A késői időpont ellenére ezt az írást hozta az imént egy szolga

Larisch grófnőtől, felség. – Rudolf komornyikja, Johann Loschek
meghajolt, és egy ezüsttálcán nyújtotta át Rudolfnak a pecséttel
lezárt dokumentumot. – A szolgát megbízták, hogy várja meg a
választ.
 Rudolf ránézett az íróasztalán lévő kis, arany állóórára. A mutatók
negyed tizenegyen álltak.
– Ilyen késő este?
Loschek megvonta a vállát. Rudolf tisztában volt vele, hogy ez
szerfelett ostoba kérdés volt. Mert mit is kellett volna a szolgának
erre a kérdésre válaszolnia? .
Mindemellett ily módon megkímélte magát attól, hogy saját levelet
írjon neki. Még ma este akarta megírni és rögtön holnap kora reggel
elvitetni a Grand Hotelbe. Marié Louisének válaszolni biztosan
egyszerűbb.
– Várjon kint, amíg csengetek magáért! – utasította Loscheket. –
És gondoskodjon róla, hogy a szolgáló meleg és száraz helyen
várakozzon! A legjobb, ha megkínálja egy forró rummal. Kint
borzasztó hideg van. Ilyen időben rendszerint még a kutyát se teszik
ki az ajtó elé.
Amint Loschek távozott, Rudolf feltépte unokatestvére írását. Az
első sorokat még hitetlenkedve futotta át. Aztán egyre jobban
felháborodott, amikor elolvasta Marié Louise aprólékos leírását a
legújabb eseményekről.
Mit képzel egyáltalán ez a felfuvalkodott élősködő? Hetvenezer
forintot követel néhány lényegtelen hazugságért és a további
segítségéért, hogy megszervezze a következő találkozóit Maryvel.
Rudolf indulatosan beleszívott a cigarettájába. Másrészt, mit
számít ez most már? Egész álló nap a tervein töprengett. Ez az úgy
nem lett még kicsivel könnyebb is Marié Louise pénzsóvársága
miatt? Hiszen felajánlotta, hogy már holnap lehetővé tesz számára
egy találkozót Maryvel a Práterben. Akkor a lányt rögtön be is
avathatja legújabb szándékaiba.
 És hétfő reggel Marié Louise ismét Maryért fog menni a Vetsera-
palotába, hogy az anyja, Helene egyetértésével magával vigye
Rodeckhez. Hiszen ez, ha alaposabban szemügyre veszi, rendkívüli
módon kapóra jön neki.
Már úgyis készen áll a Hirsch bárónak írt levelem, amiben a
harmincezer forintot kérem Mizzi számára. Hogy a harmincezret
még ennek a kapzsi nőszemélynek a hetvennel százezerre
egészítem ki, az már nem oszt, nem szoroz. Hirsch nem fogja
megtagadni tőlem az összeget. Mizzinek itt, az íróasztalomban
fogom hagyni a pénzt egy neki írt levéllel és a Stefániának szóló
írásommal i együtt. Az már úgyis múlt szeptember óta készen van.
A pénzét Marié Louise hétfőn reggel kapja meg, amikor Maryt
elhozza hozzám a Hofburgba. Ezt az alkalmat nem fogja
elszalasztani.
És még ha senki nem is fogja kiegyenlíteni a Hirsch
bárónálfelhalmozott adósságomat, a férfi elég gazdag ahhoz, hogy
egy ilyen összeggel megtudjon birkózni, csitítgatta feltörő
gondolatait. De biztos vagyok benne, hogy az apám ki fogja fizetni.
Már csak a becsületről vallott ódivatú nézetei is ezt követelik tőle.
Rudolf meggyújtott egy újabb cigarettát, és ivott egy nagy kortyot a
pezsgővel kevert konyakból. Aztán néhány morfiumcseppet is tett az
italba. Az apjával, Ferenc Józseffel lezajlott reggeli jelenete óta a
szifilisz miatti ízületi fájdalmai minden eddiginél pokolibb módon
kínozták.
Eljött az idő számomra. Mary számára is. Még ha Marié Louise
ennyit fáradozik is, és ilyen drágán fizetteti mega szolgálatait, a
Vetsera-palotában már gyanút fogtak. A következő szerencsétlen
véletlen vagy Mary következő óvatlansága oda vezethet, hogy a
nagybátyja a végén még tényleg kolostorba záratja. Akkor a tervem
ismét meghiúsulna, és azt nem tudnám még egyszer elviselni.
Ma minden jel egy irányba mutat. Most jött el a pillanat! – vonta, le
a végső következtetést. Leült az íróasztalához, és elkezdett írni egy
levelet az unokatestvérének. Már majdnem készen volt, amikor még
eszébe jutott valami. Ismét a tintatartóba mártotta a tollat.
Holnap reggel tíz óra körül felfoglak keresni a Grand Hotelben,
kedves unokatestvérem, hogy még egyszer szóban megtárgyaljunk
mindent, és hogy a Marynek írt leveleimet tőled átvegyem.
Elképzelhetetlen, hogy mi történne, ha ezek rossz kezekbe
kerülnének, akár egy titkos ügynökébe, akik lépten-nyomon
követnek.
Ugyan vasárnap reggel sem fogom elkerülni a figyelmüket, a hátsó
lépcsőt fogom használni. Legalább a Grand Hotel illusztris
közönsége ne ismerjen fel engem.
Rudolf még egyszer átolvasta a leírtakat, anélkül, hogy bármit
változtatott volna rajta. Aztán viasszal lezárta, amibe belenyomta az
egyik pecsétgyűrűjét.
Végül csengetett a komornyikjának. Amikor Loschek megjelent,
már a gyapjúkabátjába burkolózott, hogy a szolgálót a Hofburg télen
jéghideg folyosóin át kikísérje. Rudolf még adott neki egy utolsó
parancsot:
– Megváltoztattam a jövő hétfőre vonatkozó terveimet, és
vadászatra utazom a mayerlingi kastélyba. Gondoskodjon róla, hogy
mindent előkészítsenek ott.
 20. fejezet

Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 27., vasárnap, este fél kilenc körül

M V a
szobájában lévő magas falitükörbe. Aztán rámosolygott önmagára.
Felettébb elégedett volt a megjelenésével.
A világoskék selyemből készült vadonatúj estélyi ruhája, amelynek
szoknyarészének díszítése rafinált volt, és halványsárga fodrok
ékesítették gazdagon, rendkívül előnyösen állt rajta. Ismét gratulált
saját magának ahhoz, hogy az anyját még néhány héttel ezelőtt
meggyőzte arról, hogy a mai debütálásához ne az unalmas fehéret
válasszák, amelyben a bécsi elsőbálozókat rendszerint bevezetik az
udvarba.
Főként, hogy ez nem egy szabályos bevezetés lesz, mint amilyet
más években tartanak. A két udvari bál, amelyeket rendszerint a
farsangi időszakban rendeznek, idén elmaradt. Mert a császári
család hivatalosan még Sissi apja, Miksa bajor herceg múlt
novemberi halála miatt gyászolt.
Mary szerencséjére. Mert az udvarban soha nem fogadták volna.
Hisz a Vetsera család csak nemrég óta tartozott a bárói rangra emelt
hivatalnoki nemességhez. A szülei oldaláról ezért nem tudta
felmutatni a kívánt nyolc generációt, ami a feltétele volt, hogy az
arisztokráciához tartozzanak.
Sissi császárné azonban nem fogja megtartani a szokásos
társaskört, ahol az elsőbálozókat néhány semmitmondó szóval
üdvözölte a társasában. A német követségnek ezen a fogadásán
egyáltalán nem is vett részt. Helyette a menye, Stefánia fogja
átvenni tőle ezt a szerepet. Mary kajánul mosolygott. Jobb alkalom
nem adódik többé, hogy éreztesse riválisával, milyen keveset jelent
a férje, Rudolf számára. Milyen csodálatos időbeli egybeesés!
Mary tulajdonképpen egészen máshogy állt a mai estéhez, mint
Rudolf, aki rövid délutáni találkozásukkor a Práterben részletekbe
menően panaszkodott a szenvedéseiről az előtte álló tortúra
kapcsán.
– Az általam gyűlölt Vilmos császár tiszteletére még német
egyenruhában is kell megjelennem ezen a fogadáson. Szerencsére
ez az utolsó ilyen jellegű rendezvény, amelyre az apám
kényszeríthet.
Fájdalmasan rámosolygott Maryre a zárt kocsi félhomályában,
ahol találkoztak. A lány megsimogatta az arcát.
– Ne gyötörd magad ennyire, szerelmem! Nemsokára végre
egyesülünk mi kerten! – Rudolffal ellentétben Maryben túláradt a
boldogság. Ehhez hozzájárult közelgő találkozása Stefániával is,
amit Rudolf elől bölcsen elhallgatott.
Hanna szakította ki Maryt a gondolataiból. Bedugta a fejét az
ajtón.
– Elkészültél, Mary?
A választ meg sem várva rögtön ismét kritikával illette őt.
 – Hisz te úgy fel vagy cicomázva, mint egy cirkuszi ló!
Megengedte neked mama, hogy még ma este is feltedd ezt a
temérdek ékszert? Még hajadon grófkisasszonyok vagyunk, akiknek
ezt nem illik, mint nagyon jól tudod.
Mary megvetően lebiggyesztette az ajkát.
– Te csak menj az egyszerű fehér ruhádban és a gyöngysorral
mint egyetlen ékszerrel! – felelte. – Senki nem fog észrevenni téged.
Én azonban ma este ki akarok tűnni.
Még egyszer ellenőrizte, hogy áll a gyémánt félhold, amit Ágnes
megint beletűzött művészien felkontyolt hajába. Közben felemelte a
karját, amin Rudolf zafír karkötőjét viselte, amit még novemberben
ajándékozott neki, és amit már akkor is az unokatestvére, Marié
Louise Larisch ajándékának adott ki. Végül megigazította a
gyémántmasnit, amit pontosan a keble tövébe varrtak fel, amit a
nagyvonalú dekoltázs közszemlére tett.
– Az udvarba ebben a göncben be sem tehetnéd a lábad! – Hanna
még mindig nem adta fel. .
– De nem az udvarban vagyunk! – felelte Mary hetykén. – Hanem
csak a német nagykövetnél, Reuss hercegnél. És ő nem fog
visszautasítani engem, csak mert viselek néhány ékszert.
– De a főhercegnő sértésnek veheti tőled!
Ezzel Hanna – tudtán kívül – a legkevésbé alkalmas érvet
választotta arra, hogy meggyőzze Maryt.
– Pff! – vetette is el rögtön. – A főhercegnőnek is tartania kell
magát ma este a házigazda és a vendéglátó szabályaihoz. Reuss
herceg kifejezetten meghívott minden mostani és egykori osztrák
diplomatát és a családjaikat erre a fogadásra. Amikor
előterjesztették neki a javaslatukat, hogy az estélyt az ez évi
elsőbálozók bevezetésére használják, ragaszkodott hozzá, hogy ez
minden újonnan nemesi rangot kapott kisasszonyra vonatkozzon.
Nem akart volna egyet sem elűzni a vendégei közül. Még Sophie
von Werdenfelst is be fogják mutatni a trónörökösnek, pedig a
mostohaapja csak egy egyszerű lovag – tette hozzá.
– Gyerekek! A kocsi vár! Elkészültetek végre? – Helene Vetsera
lépett be Mary szobájába. Ő is szerfelett elegánsan öltözött fel, egy
fekete, csillámló bársony estélyi ruhát viselt, hozzá pedig egy drága
gyémánt nyakláncot, mely borostyánlevél– formákból állt. Egy fehér
gémtollat erősítettek briliánstűkkel sötét hajába.
– Hiszen tudjátok, hogy minden vendéget arra kértek, hogy
legalább egy fél órával a császári család előtt érkezzenek meg,
akiket pontban tíz órára várnak. De hatszáz vendéget hívtak meg.
Eltart egy ideig, mire ezt a vendégsereget üdvözlik. Tehát legalább
egy órával előbb a követségen kell lennünk.
– Mary túl sok ékszert visel – vetette közbe Hanna.
Helene röviden végigmérte kisebbik lányát, majd megvonta a
vállát.
– Hisz ez nem egy udvari fogadás, ahol mindannyiunknak
tartanunk kell magunkat ezekhez a régimódi szabályokhoz – fújt egy
követ Maryvel. – És a bécsi társaságot nem árt még egyszer
emlékeztetni arra, hogy Vetseráék módfelett gazdag emberek.

A német nagykövetség palotája Bécsben

1889. január 27., vasárnap, röviddel este kilenc óra előtt
Sophie idegesen törölte bele a kis zsebkendőbe megizzadt tenyerét,
amikor a bérkocsi bekanyarodott a Metternichgasséra, ahol a német
nagykövetség palotája állt. Amikor a pillantása találkozott az
anyjáéval, észrevette, hogy Henrietté is kellemetlenül érzi magát.
Anya és lánya nyugtalanságának mindenesetre különböző oka
volt. Henrietté szigorú utasításokat kapott a férjétől, amint az
tudomást szerzett Reuss herceg meghívásáról. Arthur von Freiberg
majdnem személyesen ide is utazott Kairóból, hogy részt vegyen
ezen a fogadáson, de sürgős, helyi hivatali ügyek megakadályozták
benne.
– Viselkedjetek kifogástalanul, ugyanakkor igyekezzetek kitűnni és
maradandó benyomást kelteni! – utasította a feleségét és a
mostohalányát, azt azonban nem részletezte, hogy ezt hogyan
kellene megvalósítaniuk. Mindenesetre a Spitzer műterem óriási
számláját bármiféle zsémbeskedés nélkül egyenlítette ki az estélyi
ruhák elkészítéséért. Amikor Sophie megtudta, hogy alacsony
nemesi rangja ellenére be fogják mutatni a főhercegnőnek mint
elsőbálozót, Madame Spitzer egy mérsékelten kivágott, fehér Crepe
de Chine anyagból készült ruhát ajánlott neki. Szűzies színéért
cserébe kifejezetten elegáns szabása volt.
A selyem úgy vette körül Sophie karcsú felsőtestét, mint egy
második bőr, hogy aztán egy valódi brüsszeli csipkéből készült,
fodrokkal gazdagon ékesített, seprűuszályos, bő szoknyában
végződjön. Könyékig érő, a legfinomabb fehér selyemből készült
kesztyű, valamint egy csupa brüsszeli csipkéből készült stóla
egészítette ki a visszafogott, mégis finom öltözéket.
Ékszert – az uralkodó szokásoknak megfelelően – Sophie alig
viselt hozzá. A kis arany fülbevaló mellett csak arany elsőáldozási
keresztjét tette fel, ami egy vékony nyakláncon lógott.
A család gazdagságát ezzel szemben Henrietté mutatta, aki a
legdrágább gyémánt ékszerét viselte. Elegánsan fésült, szőke haját
kis diadém tartotta. Atlaszselyemből készült, mély kivágású lila
estélyi ruhája mellett egy hozzá illő háromsoros láncot viselt a
nyakában. Fülbevaló, hosszú fehér kesztyűje felett kétsoros karkötő,
valamint a legnagyobb gyémánttal ékesített, vékony foglalatú gyűrű
tökéletesítette a megjelenését.
Sophie nem is emlékezett rá, mikor viselte utoljára Henrietté ezt az
ékszergarnitúrát. Elhunyt apja esküvői ajándéka volt.
Míg az anyja tehát attól félt, hogy a férje elvárásait nem teljesíti
ezen a fontos fogadáson, Sophie ezzel szemben a Richard von
Löwensteinnal és a menyasszonyával, Amalie-val való találkozástól
tartott. Richard – mint a trónörökös kíséretének tisztje –
természetesen egész családjával együtt hivatalos volt a fogadásra.
Rudolfot éppúgy várták az estélyre, mint a császárt és minden
Bécsben időző főherceget, valamint főhercegnőt. Csak a császárné
fog ma este ismét hiányozni. Gyengélkedésre hivatkozva mentette ki
magát.
A hatszáz vendégre való tekintettel Sophie eleinte remélte, hogy
Richardot és Amalie-t el tudja majd kerülni. De mióta tudta, hogy
minden, a társaságba még be nem vezetett elsőbálozót bemutatnak
a főhercegnőnek, világossá vált számára, hogy Amalie-val és
Richarddal legalább ebből az alkalomból találkozni fog.
Természetesen Amalie-t, aki főnemesi származású, a figyelemre
méltó családfájával jóval előtte fogják bemutatni. De a fellépéséig
minden elsőbálozó a főhercegnő jobbján és balján elhelyezett
padokon ült, miközben a legszűkebb rokonságuk büszkén,
ugyanakkor izgatottan szemlélhette őket.
Richard legkésőbb ekkor biztosan eleget fog tenni az illemnek, és
legalább üdvözölni fogja őt. Pontosan úgy, mint ahogy hűségesen
megjelent szerdán és tegnap, szombaton is négy órakor a Café
Prinzessben.
Tegnap maga Sophie vitt ki neki egy nagy feketét, és közben
szűkszavúan beszámolt neki Mary kijelentéséről, hogy a Rudolf–
ügynek „nincs jövője”. A jósnőről nem mesélt neki semmit, hogy
Maryt ne tegye nevetségessé.
Tegnap ismét érezte, hogy mennyire fájdalmasak számára a
Richarddal való találkozások. Beárnyékolták még a kávéházban
végzett munkája örömét is. A férfi megérkezése előtt eleinte még el
tudta terelni a figyelmét sokrétű feladataival, amiket felügyelőnőként
vett át, ugyan egyre idegesebb lett, minél jobban közeledett a
délután négy óra. A férfi látogatása után már csak mélységes
szomorúságot érzett.
Ezenkívül ezután a figyelme is megromlott. Rögtön több szelet
tortát is rosszul vágott le, vagy olyan ügyetlenül helyezte el a
tányérokon, hogy felborultak, és ezért csúnyán mutattak. A
felszolgálólányok örültek a finomságoknak, amiket elfogyaszthattak.
Sophie-t azonban csak még jobban lehangolta az ügyetlensége.
És ma még ennél is nehezebb lesz számára a Richarddal való
találkozás. Mert a bejelentése ellenére eddig a kávéházban egyedül
jelent meg. Ma azonban a menyasszonya kíséretében lesz.
Ezenkívül nyugtalan volt Sophie az anyja néhány kíváncsi kérdése
miatt is, aki tegnap délután részt vett Wilczek grófnő fogadónapján.
Ott, még hacsak suttogva is, Marynek a trónörökössel való
lehetséges viszonyáról pletykáltak. Hogy Sophie tud-e róla.
Természetesen tagadta, még ha a hazugsága miatt rossz
lelkiismerettel is. De Mary egyszerűen túl gyakran fenyegette meg őt
öngyilkossággal, ha a viszonyra fény derül. Henrietté ezzel szemben
a barátnője, Helene iránti hűsége miatt – akinek egyébként is
nagyon sokat köszönhetett – nyilván haladéktalanul beavatta volna a
bárónőt. Ezt Sophie nem akarta megkockáztatni. Sophie azóta is
azon töprengett, ki lehetett a pletykák forrása.
Mindenesetre annak idején ő maga is megtapasztalhatta Mary
feltűnő viselkedését a Hofburgtheater októberi megnyitóján, a
trónörökös jelenlétében. És a bécsi társaság köztudomású
pletykaéhsége tulajdonképpen onnan indult ki, hogy kettejüket
ezután éles szemmel figyelték.
Mivel Sophie még mindig nem tudta megítélni, hogy mit értett
valójában Mary az alatt a kijelentése alatt, hogy nincs jövője
Rudolffal, ezért abban reménykedett, hogy ma nem kerül sor újabb
botrányra. Ha a trónörökös valóban Mary akarata ellenére szakított
vele, akkor a barátnőjét teljes mértékben képesnek tartotta arra,
hogy pontosan ezen, a császárság számára olyan nagy jelentőségű
estén botrányt okozzon.
Ekkor a bérkocsi áthaladt az aluljárón, amely a követségi palota
bejáratához vezetett. A kocsis először az anyját, aztán őt magát
segítette ki a kocsiból. Hogy a drága ruháját ne piszkolja be, vagy a
bő szoknyával ne akadjon fenn valahol, Sophie aggódva lépkedett a
pompás lépcsőházon át az első emeleti fogadóhelyiségekbe.
Barokk stílusban rendezték be őket. Mindenhol aranyozott
csillárok ragyogtak megannyi gyertyával. Az embermagasságú,
cirkalmas szegélyű tükrök olyan intenzíven verték vissza a fényt,
hogy Sophie-t el is vakította. Egy pillanatra még a szemét is
becsukta.
A nagykövet köszöntése után az anyja oldalán lépett be a nagy
fogadóterembe, ami már tele volt ünnepélyesen felöltözött
emberekkel. Főleg a férfiak álltak csoportokban, hogy eszmét
cserélhessenek. A nők részben a falak mentén felállított kicsi
asztaloknál foglaltak helyet.
Egy zenekar Johann Strauss dallamait játszotta. Gálalivrét viselő
szolgák hada sietett át a termen tálcákkal a kezükben, amelyeken
megtöltött poharak és falatkákkal teli kistányérok voltak, és
kiszolgálták a vendégeket. A császár és kísérete érkezése után egy
oldalsó helyiségben óriási büfét nyitottak meg, amihez a Café
Prinzess is hozzátette a maga részét. Már ekkor, jóval azelőtt, hogy
az összes vendég megérkezett volna, a vidám emberek zsibongása
szinte túlharsogta a zenét.
Henrietté von Freiberg körülnézett, és aztán az egyik asztalhoz
sietett, amelynél Wilczek grófnő már helyet foglalt a továbbra is
hajadon lányával, Annelie-vel. Sophie tudta, hogy aligha felel meg a
mostohaapja kívánságának, hogy az anyja azonnal visszavonul egy
özvegy asztalához, aki vénkisasszonynak tűnő lánya kíséretében
üldögélt, ahelyett, hogy – mint az éppen megérkezett, pompásan
kiöltözött – mint Helene Vetsera bárónő, csoportról csoportra járt
volna a teremben, hogy számos ismerősét és barátját köszöntse.
De Sophie túlzottan is jól értette az anyját, főként, hogy ebben a
pillanatban Richard von Löwenstein is belépett a nagy díszterembe
Amalie von Thurnauval a karján. Sophie önkéntelenül is elrejtőzött a
testes Annelie mögött, hogy a férfi ne lássa meg őt. És újra eszébe
jutott, hogy Richardnak tulajdonképpen mi kivetnivalója van a
menyasszonyán.
Amalie krémszínű selyembe öltözött. A színt valószínűleg
elsőbálozói szerepének lehetett tulajdonítani, de az estélyije
szabását nem. Távolról hasonlított Sophie ruhájáéra, mivel szorosan
Amalie felsőtestéhez simult, és szintén egy bő szoknyában
végződött. Ez azonban szinte kizárólag a legfinomabb csipkéből
készült, amely földig ért, az elején négy, ráncokkal és fodrokkal
díszített anyagcsíkkal és az alóluk előbukkanó arannyal hímzett
alsószoknyával.
Amalie karcsú derekát sötétkék, széles öv hangsúlyozta. A
pompás szoknyával összehasonlítva inkább egyszerű felsőrésznek a
mellén és a hátán mély kivágása volt. Akár illetlennek is lehetett
volna nevezni, ha a dekoltázsát nem tölti ki szinte teljesen egy
gyémántokkal szegélyezett zafír ékszer, amilyet Sophie ilyen
bujaságban és pompában még soha nem látott.
Amalie szőke, elegánsan feltűzött hajában is, és elefántcsontszínű
kesztyűin is további zafír ékszereket viselt. Ehhez feltette
legédesebb mosolyát, és szemlátomást élvezte a férfiak csodáló, a
nők irigykedő pillantásait, akik mellett ellépkedett.
Amalie-val összehasonlítva Sophie a szintén drága és finom
öltözéke ellenére úgy érezte magát, mint egy falusi trampli.
Természetesen ő felöltözhetett ma ilyen feltűnően, és viselheti ezt a
pazar ékszert. Hirtelen keserűség járta át. Hiszen velem ellentétben
őt már hivatalosan eljegyezték.
Richard von Löwenstein a gyalogsági ezrede gálaegyenruháját
viselte, ahová hivatalosan még mindig tartozott, a Rudolf
kíséretében betöltött funkciója ellenére. Jól állt neki. Ha nem lett
volna olyan komoly az ábrázata, fessnek tűnt volna, mint ahogy a
bécsiek fogalmaztak.
– Nem ők ketten az est legszebb párja? – súgta oda ebben a
pillanatban Wilczek grófnő Sophie-nak és Henriettének. Mindketten
kínosan mosolyogva bólintottak.
Ekkor Richard észrevette Sophie-t, és üdvözlésképpen lehajtotta a
fejét. Az arckifejezése láthatóan felderült.
Épp odasúgott valamit Amalie fülébe, és arra készült, hogy az
apjához vezesse őt – talán azért, hogy Sophie-t személyesen is
üdvözölje -, amikor Mary Vetsera megelőzte őt. Mintha a semmiből
jött volna, hirtelen Sophie asztala előtt termett. A szeme úgy
csillogott, mintha láza lenne, az arca enyhén kipirult. A kezében egy
már kiürített pezsgőspoharat tartott.
Akárcsak Amalie, Mary is sugárzóan szép volt ezen az estén,
állapította meg magában Sophie. És akárcsak Amalie, ő is sokkal,
de sokkal drágább ékszereket viselt annál, mint hogy szűzies
grófkisasszonynak látsszon. Ami nyilvánvalóan nem is állt
szándékában, amint Sophie azokból a kihívó pillantásokból
kikövetkeztette, amelyet Mary ide-oda vetett, miután üdvözölte a
Wilczek hölgyeket és Henriettét.
– Azért jöttem, hogy Sophie-t megszöktessem öntől – magyarázta
érdes hangon, mintha enyhén rekedt lenne. – Túl sokszor énekeltem
el ma a graduálémat – magyarázta további felszólítás nélkül az
asztalnál ülők csodálkozó pillantásai láttán. – Fáradhatatlanul
próbálok a jövő szombati szólófellépésemre az Agoston– rendi
templomban. De most gyere velem, kedves Sophie! Be szeretnélek
mutatni néhány nyalka tisztnek, akiket a korcsolyapályáról ismerek.
 Még mielőtt észbe kapott volna, Mary kényszerítette, hogy
felálljon, és magával húzta a tömegen át. –
– Rudolf még nem érkezett meg – suttogta Sophie fülébe. – Addig
kénytelen vagyok másféleképpen szórakozni.
– Ezt meg hogy érted? – ijedt meg Sophie. A félelmei, hogy Mary
ma is botrányt okozhat, még a végén beigazolódnak?
– Nos, fel kell mutatni a zászlót, ha fel akarsz tűnni.
Pontosan ebben a pillanatban jött velük szembe Richard Amalie-
val a karján. Sophie elpirult, De Amalie ügyet sem vetett rá. Ehelyett
Maryt vizslatta, és a szája sarkát kissé megvetően lefelé
biggyesztette.
– Jó estét, hölgyem! – viszonozta Mary kihívóan Amalie
pillantását, miután Richardnak röviden odabiccentett. – Nem fáj a
tarkója a nehéz kőzetgyűjteménytől, amit a nyakában visel?
Amalie élesen beszívta a levegőt. Nyilván annyira megdöbbent
ettől a frontális támadástól, hogy nem találta a szavakat egy pikírt
válaszhoz. Richard is megtorpant menet közben, amikor épp Mary
és Sophie felé akart tenni egy lépést, hogy az illemszabályoknak
tökéletesen megfelelően üdvözölje őket.
Mary diadalittas mosolyt vetett Amalie-ra, mielőtt egy szó nélkül
magával húzta Sophie-t.
– Így kell ezt csinálni! – magyarázta azzal az izzással sötétkék
szemében, amit Sophie már az imént is észrevett. Mary az üres
pezsgőspoharát egy telire cserélte az elsiető szolga tálcájáról. – Ne
hagyd, hogy ez az Amalie megfélemlítsen, Sophie, csak azért, mert
most jegyben jár Richarddal – folytatta. – Harcolni kell azért, amit az
ember szeret. Vegyél példát rólam!
 A német nagykövetséghez vezető úton
1889. január 27., vasárnap, röviddel tíz óra előtt

– Figyelj már oda, összegyűröd a szoknyámat!

– Bocsáss meg, kérlek – motyogta Rudolf pusztán megszokásból,
és fényesre polírozott csizmás lábát maga alá húzta. Feleségével,
akit nem szeretett, a német nagykövet fogadására tartott, az utolsó
reprezentatív megjelenésére, amelyen trónörökösként részt, vesz.
A hónapokkal ezelőtt Stefániának írt búcsúlevelének egyik sora
futott át a fején: Nemsokára megszabadulsz tőlem és az általam
okozott kellemetlenségektől.
És én a tieidtől – tette hozzá gondolatban. Én is megszabadulok
azoktól, amiket te okoztál.
Pompás szürke estélyi ruhája és az erős parfüm ellenére azt hitte,
megint Stefánia savanyítás szagát érzi. De amikor résnyire ki akarta
nyitni a négykerekű, egylovas kocsi ablakát, a nő ráförmedt:
– Odakint hideg van! Azt akarod, hogy tüdőgyulladást kapjak?
Ha egy kicsivel több időm maradt volna az életben, akkor nagyon
jól jönne, futott át Rudolf fején. Aztán bocsánatot kért, és elengedte
az ablak fogantyúját.
A savanyú szag azonnal felerősödött. Rudolf próbált felületesen, a
száján venni levegőt.
Amikor fejét a kárpitozott hátfalhoz döntötte, hogy a lehető
legnagyobb távolságot tudja tartani a vele szemben ülő Stefániától, a
német ulánusok nehéz ezüst vállpántjai, amelyet az apja parancsára
tett fel, fájdalmasan a vállába nyomódtak. Nyugtalanul csúszkált ide-
oda az ülésén, hogy találjon egy jobb ülőpozíciót, amivel kiérdemelte
felesége következő felháborodott sziszegését.
Mindjárt odaérünk, próbálta megnyugtatni magát. Már csak
néhány utcányira lehetünk.
Hogy elterelje a figyelmét, újra átgondolta a napját, és
felülvizsgálta, hogy az előkészületei mindenre kiterjednek– e. Ahogy
Marié Louise Larischnak bejelentette, reggel tíz órakor megjelent a
Grand Hotelben. Mivel a hátsó lépcsőt használta, remélte, hogy a
mindenütt jelen lévő titkos ügynökökön kívül senki nem vette észre.
A beszélgetése Marié Louiséval rövid volt, és hűvös. Megígérte
neki a legutóbb végrehajtott és még a jövőben teljesítendő
szolgálatai ellen tételezéseként a nő által kívánt hetvenezer forintot.
– És mikor kapom meg a pénzt? – kérdezte a grófnő, miközben
hiába fáradozott, hogy elrejtse a mohó csillogást a szemében.
– Amikor hétfőn reggel Maryt a Hofburgba hozod. Korábban nem
fog még a rendelkezésemre állni ez az összeg.
Ugyan ez volt a színtiszta igazság, mivel Hirsch báró a százezer
forint kifizetését csak hétfő kora reggelre ígérte, a grófnő
meglepődött.
– És ki garantálja nekem, hogy állód a szavad? Miután Mary nálad
lesz, nem tehetek már semmit.
– A becsület szavamat adom – fogadkozott Rudolf. Marié Louise
kételkedve lebiggyesztette az ajkát.
– Szükségem van valamilyen zálogra – követelte – E nélkül a pénz
nélkül óriási bajban vagyok.
– Nem marad más lehetőséged, mint hogy megbízz a szavamban
– felelte Rudolf nyersen. – Elhoztad a Marynek írt leveleimet, mint
ahogyan megtáviratoztam neked Pardubitzba?
 Marié Louise lassan bólintott. Szemlátomást nagyon gondolkodott
valamin.
– Akkor add át őket! – nyújtotta ki Rudolf a kezét.
– Quid pro quo – felelte erre Marié Louise a férfi felháborodására.
– Ma délután a Práterbe viszem neked Maryt, és mint ahogy
elrendelted, hétfő reggel Franz Weber kocsis fiákerében, aki egyszer
már a segítségünkre volt, , hozzád, a Hofburgba.
Weber a fiákerében december elején tanúja volt annak a
jelenetnek, melyet Stefánia rendezett Marynek. Rudolf már egyszer
megvásárolta a hallgatását. Marié Louise mély lélegzetet vett.
– Ezzel ahhoz a számtalan alkalomhoz, amikor érted és Maryért
hazudtam, még két továbbit teszek hozzá. De a Marynek írt
leveleidet csak a pénz ellenében adom át neked.
– És mi van, ha megtagadom?
Marié Louise még soha nem szegült ellen ily módon. Rudolf
teljesen ledöbbent.
– Akkor a kisujjamat sem mozdítom a továbbiakban – magyarázta
a grófnő hűvösen.
Tehát Rudolfnak semmi más választása nem maradt, mint hogy
engedjen. Fejben ezután ismét összefoglalta az összes meghozott
előkészületi intézkedést. Közben hangtalanul mozgatta a száját.
Maryt beavattam a terveimbe, és egyetért velük. El fog kísérni
Mayerlingbe. Coburg Fülöpöt és Josef Hoyos grófot a látszat
kedvéért meghívtam vadászvendégeknek. Loschek intézkedett,
hogy a személyzet hétfőn hajnalban a konyhakocsival Mayerlingbe
induljon. Bratfischt értesítették, hogy az Agoston-rámpa közelében
feltűnés nélkül várjon Maryre, hogy Mayerlingbe hozza őt. Marié
Louise felbéreli Franz Weber fiákerest, aki elviszi őt a Vetsera-
palotába, hogy ottfelvegye Maryt tíz óra körül, színleg azért, hogy
Rodeckhez vigye őt. Jut eszembe, még kell ötszáz forint, amivel
meg akarom vesztegetni Webert.
Rudolf fejben jegyzeteket készített.

A búcsúleveleim Stefániának, a húgomnak, Mária Valériának,

Hirsch bárónak és Mizzi Casparnak az íróasztalomban vannak.
Intézkedtem, hogy von Szögyéni legyen egyedül jogosult arra, hogy
a kastélyt megnyissa és a hagyatékomat kezelje.
Von Szögyéni egy magyar nemes volt, akiben Rudolf teljesen
megbízott.
Neki kell elvinnie Mizzinek a harmincezer forintot, amit a nevével
megjelölt borítékba fogok rejteni.
Mizzi! Az utóbbi órákban először lett nehéz Rudolf szíve. Ma éjjel
fogja utoljára a karjaiban tartani a szeretőjét. Saját magát és a
nagyon fiatal Maryt nem sajnálta. De Mizzi gyászolni fogja őt, talán
egyetlenként az összes hozzá közel álló ember közül. Fájt Rudolfnak
fájdalmat okozni neki.
Mély lélegzetet vett, hogy visszatartsa feltörő könnyeit. Stefánia
átható szaga és lekicsinylő pillantása azonnal visszahozta őt a
valóságba.
– Mit motyogsz egész idő alatt némán magad elé? – kérdezte
megvetően. – Azt lehetne hinni, nem vagy teljesen észnél.
– Egy fontos ülés lesz a hadtörténeti múzeumban holnap reggel –
tért ki a válasz elől Rudolf, anélkül, hogy a nő szemébe nézett
volna. – Még egyszer végigmentem a megtárgyalandó pontokon.
A, igen, az ülésről még ki kell mentenem magam. Fejben Rudolf
készített még egy jegyzetet.
 Végre az egylovas kocsi átzötyögött az aluljárón, amely a
nagykövetségi palota bejáratához vezetett. Rudolf
megkönnyebbülten lélegzett fel, és azonnal hányingerrel fizetett érte,
mert túl mély levegőt vett, és közben beszippantotta Stefánia
kipárolgását. Maga tépte fel az ajtót, és kiugrott. Aztán Stefániának
nyújtotta a kezét, hogy kisegítse a kocsiból.
Az előttük megálló négykerekű, egylovas udvari kocsiból épp
ekkor szállt ki az apja, Ferenc József. Őt a húga, Mária Valéria
követte a vőlegényével, Ferenc Szalvátorral. Holnap este fogják
megünnepelni családi körben az egyesülésüket, egy ünnepi
vacsorán. Minden családtag számára részvételi kötelezettség áll
fenn. Ami alól ki szándékozom vonni magam.
Reuss herceg, a német nagykövet már a lépcső lábánál várt,
legfontosabb hivatalnokai követték. Odasietett a császárhoz, és
mély meghajlással üdvözölte.
– Felség, végtelen megtiszteltetés számomra. Vilmos német
császár nevében szívélyesen üdvözlöm őfelségét.
Ferenc József, aki Vilmos tiszteletére a császár porosz
gárdaezredének tábornoki egyenruháját viselte, kedélyesen
mosolygott, viszonozta az üdvözlést, és a többi német diplomata felé
is odabiccentett. Aztán előretolta a lányát, Mária Valériát és a
vőlegényét, akiket szintén üdvözöltek. Végül megfordult, Stefánia
felé nyújtotta a kezét, és maga mellé húzta őt.
– A menyem, Stefánia belga királyi hercegnő.
Rudolf türelmesen várt az apja mögött, míg utolsóként sorra került.
De a császár nem szándékozott felé fordulni.
– Akkor fáradjunk be – mondta a nagykövetnek, aki Rudolf
megsértése miatt először csak ledöbbent, aztán szemlátomást
teljesen sokkolta a helyzet. A zavarba jött hercegnek nem maradt
más választása, mint hogy teljesítse legmagasabb rangú vendége
utasítását.
Rudolf érezte, ahogy az összes vér kiszaladt az arcából. Az apja
figyelmen kívül hagyta őt a német nagykövet és annak egész
kísérete előtt. Reuss hercegnek a holnapi napon nyilván első dolga
lesz, hogy értesítse Vilmost és a német kancellárt, Ottó von
Bismarckot a szörnyű megaláztatásáról, amit a saját apja követett el.
Rudolf már látta maga előtt Vilmos kárörvendő arcát, amikor
megkapja ezt a hírt.
Egy röpke pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy sarkon
fordul, és azonnal Mizzi Gáspárhoz viteti magát. De ezzel pláne
magára vonná az apja haragját, és másnap a legszorosabb
megfigyelés alá helyezné. És ez az utolsó dolog, ami holnap
megtörténhet.
Ezért Rudolf erősen összeszorított fogakkal ment fel a lépcsőn a
dísztermekbe. Csak amikor Mary boldogságtól sugárzó szeme
üdvözölte őt, akkor lett újra egy kicsit könnyebb a szíve.
Már csak néhány nap! Aztán mindennek vége.

A német nagykövetség palotája Bécsben

1889. január 27., vasárnap, az este későbbi óráiban

Mint egy öleb követte Sophie az egyre izgatottabbnak látszó Maryt.

Ugyan Rudolffal egy rövid üdvözlés és néhány semmitmondó
közhelyes mondat váltása után nem beszéltek többet egymással, de
Sophie újra és újra észrevette az izzó pillantásokat, amiket
egymásra vetettek, és hogy amikor azt hitték, senki nem veszi észre,
rámosolyogtak egymásra.
Ez nem úgy tűnik számomra, mint ha véget vetettek volna a
viszonyuknak, töprengett aggodalmasan.
Mivel Rudolf Sophie-t is gálánsán üdvözölte, ő azonnal felismerte,
milyen döbbenetesen rosszul néz ki a trónörökös. Az arca
hullasápadt volt, a szeme mélyen ült sötéten keretezett gödrében.
Amikor elvett egy pohár pezsgőt egy szolga tálcájáról, olyan erősen
remegett a keze, hogy az ital egy részét a kikeményített
gálaegyenruhájára öntötte.
Mary perzselő és Sophie aggódó pillantásai követték Rudolfot,
amikor a főherceg odalépett Richard von Löwensteinhoz és a
menyasszonyához, Amalie-hoz. Amalie olyan mélyen pukedlizett,
hogy amikor felállt, selyemcipője sarka beleakadt a szoknyája egyik
csipkefodrába. Megbotlott, és a fodor egy része leszakadt. Miközben
Amalie a szégyentől lángoló, vörös arccal eltűnt az öltözőben, ahol
ügyes kezű varrónők várakoztak minden nagy ünnepen, hogy az
ilyen malőröket rendbe hozzák, Rudolf tovább beszélgetett
Richarddal.
Mary azonnal meglátta a következő alkalmat, hogy válthasson pár
szót Rudolffal.
– Menj, Sophie, és szólítsd meg Richardot! – unszolta őt. Amikor
Sophie a fejét csóválta, még lökött is egy kicsit rajta Richard felé.
Mivel azonban Rudolf éppen ebben a pillanatban távolodott el, hogy
újabb vendégeket üdvözöljön, miután Mary elengedte Sophie-t, az
első szembejövő úrhoz fordult. Reuss herceg első követségi titkára
volt az, bizonyos Monts gróf, mint Sophie mellesleg megtudta.
 Udvarias mosollyal hallgatta végig Mary unalmas beszélgetését a
gróffal, akit – mint már előtte más férfiakat is – ezen az estén
teljesen nyilvánvalóan a bűvkörébe vont a barátnője. Mary minden
részletet tudni akart Rudolf német ulánus egyenruhája és Mont gróf
gyalogos– egyenruhája közötti különbségről. .
Sophie a szeme sarkából látta, hogy Richard megint közeledni
próbált hozzá, de Amalie apja bevonta őt egy beszélgetésbe, amíg a
lánya tíz perccel később vissza nem tért, és Richardot le nem
foglalta.
A pár számos vendéget köszöntve lépkedett át a tömegen, és
szemlátomást újabb és újabb személyes gratulációt kaptak az
eljegyzésükre, mint, ahogy Sophie a beszélgetőpartnereik
gesztusaiból kikövetkeztette. Ő maga egyre rosszabbul érezte
magát. De mindig, amikor arra készült, hogy visszavonuljon az
asztalhoz, ahol Henrietté Wilczek grófnővel ült, Mary egy újabb
ürüggyel visszatartotta őt.
– Vigyázz, ott jön Miguel von Braganza! – suttogta ekkor. –
Meneküljünk gyorsan a mosdóba. El akarom kerülni, hogy Miguel
megszólítson, í Sophie vonakodva ment utána. Még látta a portugál
herceg csalódott ábrázatát, és futólag odaintett neki, mielőtt
kénytelen– kelletlen követte Maryt. Egyedül túlságosan elveszettnek
érezte volna magát a vendégseregben, főként, hogy épp két
teremmel volt odébb az anyjától.
– Miért bánsz ilyen rosszul Miguellel? – kérdezte Marytől, aki egy
tükör előtt a mosdóban rizsporral púderezte az arcát.
Mary legyintett.
– Miguel sosem érdekelt. Minél gyorsabban felfogja ezt, annál jobb
neki. Mindig is az anyám ötlete volt, hogy legyünk egy pár. Soha
nem az enyém. Ezért kerülöm őt, amikor csak tudom. Te
tulajdonképpen nem vagy éhes? – terelte el aztán a szót. – A büfét
épp most nyitották meg. Nézzük meg, milyen finomságokat kínálnak.
Nem ettem semmit vacsorára, és éhen halok.
A vendégek hosszú sora mellett, akik arra vártak, hogy sorra
kerüljenek, Mary hetyke mosollyal és azzal a megjegyzéssel haladt
el, hogy még valamit gyorsan magához akar venni, mielőtt Stefánia
főhercegnő elkezdi a bemutatást. Közben Sophie-t ismét magával
húzta. Ő is kért néhány falatkát a tányérjára, de aztán mégis
félretette őket. Egyetlen harapást sem tudott lenyelni, a torka
teljesen összeszorult. Mary azonban jó étvággyal evett.
– Vajon mi lehet a desszert? – kérdezte azután. Sophie, aki épp
felfedezte a sor végén álló Richard von Löwensteint, megragadta az
alkalmat, hogy eltávolodjon.
– Valószínűleg sokféle finomság – felelte Marynek. – Néhány
közülük a nagybátyám kávéházából van. – Ezúttal ő volt az, aki
magával húzta Maryt a karjánál fogva. – Gyere! A desszertbüfé a
kis, oldalsó teremben van.
Ez a helyiség szinte még üres volt a felszolgáló lakájok kivételével.
Mary az étvágygerjesztőén feltálalt finomságokat méregette.
– Mit tudsz ajánlani, Sophie?
– Mit szólnál a rózsasorbet– hoz? Ettél már ilyet?
Mary a fejét rázta.
– Akkor kóstold csak meg! A nagybátyám mesélte, hogy a
trónörökös még a császári család karácsonyi asztalára is rendelt
belőle.
– Tényleg? – Ismét megjelent a veszélyes csillogás Mary
szemében. – Akkor természetesen veszek belőle.
 Kért egy nagy adagot, és már az első kanál után elbűvölten
mosolygott.
– Valóban hihetetlenül finom! – jelentette ki. – Sokkal jobb, mint a
Demel IBOLYASORBET-ja!
A következő szavait Sophie azonban Mary reakciója láttán
azonnal megbánta.
– Sajnos a császárnénak nem ízlett. De a főhercegnő már
többször vitetett magának a rózsasorbet– ból a Hofburgba.
– O! – Mary letette a desszertestálját az egyik állóasztalra. – A
második kanál után mégis túl édes nekem – magyarázta a
meghökkent Sophie-nak. Aztán megfordult és továbbment.
Sophie tétovázva követte őt vissza, a díszterembe. Kellemetlen
érzése felerősödött. Volt valami a levegőben, ezt egyre világosabban
érezte, anélkül, hogy jobban meg tudta volna határozni vagy meg
tudta volna nevezni. Valami, aminek semmi köze nem volt a Richard
és közte vibráló feszültséghez.
Miközben Mary már újra a legközelebbi férfival társalgott – ezúttal
egy bizonyos Hoyos gróffal, aki állítólag holnap elkíséri a trónörököst
egy vadásztúrára a Bécsi-erdőbe -, Sophie végigpillantott a termen.
Megpróbálta elterelni a figyelmét az egyre kínzóbbá váló rossz
előérzetéről. Ami eközben feltűnt neki, az mindenesetre alkalmatlan
volt arra, hogy megnyugtassa őt.
Coburg Lujza, a főhercegnő nővére Nóra Fugger hercegnővel
pusmogott. Mindketten oda-odapillantottak Mary felé, és
rosszindulatúan vigyorogtak. Ekkor Rudolf sarkon fordult, mert
fennállt a veszélye, hogy a feleségével, Stefániával találkozzon.
Aztán Ferenc József császár lépkedett el a fia mellett, anélkül, hogy
egy pillantásra is méltatta volna.
 A látszólag csillogó felszín alatt határozottan forrtak az indulatok.
Sophie előérzete egyre erősebbé vált. Legszívesebben idő előtt
elhagyta volna a fogadást. De túlságosan is jól tudta, hogy a
mostohaapja soha nem bocsátaná meg neki, ha kihagyná az
alkalmat, hogy bemutassák a főhercegnőnek. És nemcsak neki,
hanem főként az anyjának, Henriettének kellene miatta később
megbűnhődnie.
Időközben fél tizenegy lett.
– Gyorsan még szeretném rendbe hozni magam! – suttogta
Marynek Sophie, aki egyre idegesebbé vált. – Velem tartasz?
De ő a fejét rázta.
– Menj csak egyedül, én frissnek érzem magam. Találkozunk
rögtön utána a kis díszteremben.
Abban a teremben lesz a főhercegnő bemutatási ceremóniája.
A női mosdó tele volt. Amikor Sophie végre talált egy helyet az
egyik porcelán mosdókagyló feletti tükör előtt, engedett egy kis hideg
vizet a csuklójára, és ráfröcskölt néhány cseppet felforrósodott
arcára. Szerencsére a frizurája nem bomlott ki. Ennek ellenére
ódivatúnak érezte magát, és a legkevésbé sem vonzónak.
Hogy pontosan az ellenkezője volt az igaz, és hogy Sophie az
izgatottságtól elkerekedett sötétzöld szemével nagyon is csinosan
festett, azt az anyja és jó szándékú barátnője biztosan elmondták
volna neki, ha látták volna ekkor. Ehelyett Amalie lépett be a
helyiségbe az egyik Kinsky grófkisasszonnyal.
Vetett egy lekicsinylő pillantást Sophie-ra, és belesúgott valamit a
kísérője fülébe, amiből Sophie csak a „Vetsera-árnyék” szavakat
értette. Erre mindkét fiatal hölgy kuncogni kezdett. Sophie kipirult
arccal – ami csak még vonzóbbá tette őt – menekült ki a helyiségből.
 A kis terem bejáratánál a főhercegnő szigorú főudvarmestere
fogadta. Minden elsőbálozót a mindenkori udvartartás legmagasabb
rangú női tagja mutatott be. Stefánia erre a célra természetesen nem
Sissi, hanem a saját főudvarmesterét, Sitta von Nostitz-Rieneck
grófnőt hozta magával. Ő fogja a fiatal hölgyeket a főhercegnőhöz
vezetni, és név szerint bemutatni őket.
– Hogy hívják önt? – kérdezte Sitta grófnő. Sophie-tól is, és
készített egy jegyzetet a kis, bőrkötésű könyvecskéjébe, amikor
Sophie megmondta a nevét és nemesi rangját. Aztán a grófnő kiutalt
számára egy helyet egészen hátul, a Stefánia ülőhelyéről nézve bal
oldali pádon. Alacsony státusza és nevének „W” kezdőbetűje alapján
a legutolsó elsőbálozóként fogják bemutatni. Rögtön Mary Vetsera
után, mint kiderült, amikor ő is elfoglalta, Őt perc késéssel, a
számára kijelölt helyet. Hanna, aki már idő előtt a helyén volt,
megsemmisítő pillantást vetett rá.
Pontosan tizenegy órakor megjelent a főhercegnő felemelt fővel és
hamis mosollyal nem túl vonzó, távolról egy lóéra emlékeztető arcán.
Minden elsőbálozó felállt, lehajtotta a fejét, és a helyszűke miatt,
ahogy egymás mellett álltak, csak a kötelező meghajlást mutatták
be. Stefánia nehéz selyemből készült szoknyája susogott, amikor a
számára fenntartott széles karosszékben helyet foglalt, amely
megemelve, egy kis dobogón állt, hogy mindenki számára mindvégig
látható legyen a bemutatás alatt. Az udvarhölgyei mindkét oldalán
felsorakoztak mellette, miközben a fiatal lányok a támla nélküli,
kényelmetlen padokon húzták össze magukat, azon aggódva,
nehogy összegyűrjék a szoknyájukat.
Stefánia kísérete után az elsőbálozók rokonai zsúfolódtak be a kis
terembe. Itt is szigorú hierarchia volt érvényben. A főnemesi hölgyek
és urak mögött Sophie nem tudta kivenni sem az anyját, Henriettét,
sem Vetsera bárónőt. Valószínűleg egy, a terem ajtaja előtti hellyel
kellett beérniük, és csak remélhették, hogy előreengedik őket,
amikor a saját lányaik kerülnek sorra.
A főudvarmesternő intett az első elsőbálozónak, aki előlépett, és
most, hogy elég helye volt hozzá, mélyen meghajolt. Aztán
bemondták a nevét. Von Auersperg grófkisasszony volt az, ahogy
Sophie homályosan ki tudta venni az izgatottságára fogott fülzúgása
miatt. Stefánia váltott néhány jelentéktelen szót a grófkisasszonnyal.
Aztán elbocsátották őt, és visszaült a padjára. Az egész rituálé alig
tartott két percig.
Sophie elégtétellel figyelte, hogy Amalie von Thurnau sem
részesült különleges bánásmódban, az ő bemutatása is éppen olyan
rövid ideig tartott, mint a többi fiatal hölgyé. Az óra mutatói mégis
már éjfél felé jártak, amikor a nővére, Hanna után, akit Stefánia egy
pillantásra is alig méltatott, végre Mary Vetsera került sorra.
Amikor a főudvarmesternő intett neki, magasra emelt fejjel állt fel,
magát kihúzva lépett a főhercegnő elé. Még a fejét sem hajtotta le,
amikor Stefánia előtt állt. Sophie-nak az volt a benyomása, hogy a
lány a főhercegnőnek egyenesen az arcába nézett. Stefánia orcáján
csúnya, piros foltok jelentek meg.
– A meghajlás! – hallotta Sophie, ahogy a főudvarmesternő
sziszegte. De Mary a tartását még a legcsekélyebb mértékben sem
változtatta meg. – A királyi felség előtt le kell rónia a tiszteletét! –
Nostitz-Rieneck grófnő hangja ekkor már tehetetlennek tűnt. A
jelenlévők megbabonázva nézték a jelenetet. Mary viselkedése
egészen példátlan provokációnak minősült.
 Sophie szívverése is felgyorsult. Szemernyi kétsége sem volt
afelől, hogy Mary szántszándékkal viselkedik így.
– Mary von Vetsera grófkisasszony – mutatta be őt végül
zavarában a főudvarmesternő. Ilyen szituációra nem szerepelt
utasítás az udvari protokollban.
– Tudom, ki ez itt – felelte Stefánia élesen. Mary továbbra is
változatlanul – állva maradt, és ugyanolyan kihívóan nézett a
főhercegnő arcába.
– Ha tudja, ki vagyok, akkor bizonyára a jelentőségemmel is
tisztában van – felelte Sophie döbbenetére kristálytisztán hallhatóan.
A nézők levegő után kapkodtak. Egy szempillantásnyi ideig
minden jelenlévő mozdulatlan maradt. Aztán Stefánia hirtelen
felugrott a székéről, és minden további szó nélkül kirohant a
teremből. A főudvarmesternő és az udvarhölgyei követték.
Sophie a sokk hatása alatt szinte bénultan meredt Maryre, amikor
a lány visszatért a helyére.
– Hogy tehetted ezt? – suttogta. A torkát rekedtnek és száraznak
érezte.
Mary válasza, amit legalább a közelben ülők is hallhattak, tette
teljessé a katasztrófát.
– Sajnálom, hogy elmaradt a bemutatásod az udvarban. De hidd
el, úgysem lett volna érdemes. Nem éri meg a fáradságot.

A következő fél óra utólag Sophie számára olyannak tűnt, akár

egy rémálom. Amikor Hanna magához tért, és néhány szóban
tájékoztatta az anyjukat, Helenét, aki a jelenetnek csak részben volt
tanúja, mert nem látta jól, akkor a három nő azonnal elindult. Helene
az ellenkező Maryt olyan erősen húzta a karjánál fogva, hogy egy
zafírkő kiesett a karkötője foglalatából, és végiggurult a csillogó
parkettán. Ezt egyik Vetsera hölgy sem vette észre, Sophie pedig
túlzottan a sokkhatás alatt állt, hogy megkeresse a követ, amit
gyorsan szem elől tévesztett.
– Mi is induljunk! – súgta oda az anyjának. Henrietté azonnal
beleegyezett. A ruhatárban álltak, hogy kivegyék a kabátjukat,
amikor a lépcsőházba vezető, nyitott ajtón át a tanúi lehettek az
amúgy is emlékezetes este utolsó kínos jelenetének.
– Nem hagyom, hogy az ágyasaid nyilvánosan megalázzanak! –
hallották a főhercegnő félreismerhetetlenül éles hangját.
– Nem tudom, miről beszélsz! – hangzott a válasz, egyértelműen a
trónörököstől.
– O, dehogynem, nagyon is jól tudod – gúnyolódott Stefánia. – Ne
tettesd magad olyan ártatlannak, mint egy ma született bárány!
– Nyomatékosan kérlek, hogy őrizd meg a nyugalmadat! Tartsd
meg magadnak az őrültségeidet!
A ruhatárosok és a jelen lévő hölgyek zavartan pillantottak
egymásra. Sophie legszívesebben ölnyi mélyre süllyedt volna a föld
alá.
Szerencsére ekkor a hangok eltávolodtak, majd el is halkultak, és
bár még sokáig lehetett hallani Stefánia zsémbes hanghordozását, a
szavakat már nem értették. Végül becsapódott egy ajtó. Kicsivel
később egy kocsi kerekei zörögtek a lekövezett udvaron.
Csak ekkor mertek a ruhatárban tartózkodó nők ismét
megmozdulni.
– Micsoda emlékezetes este! – suttogta Wilczek grófnő.
Felajánlotta, hogy Henriettét és Sophie-t hazaviszi a kocsiján. – Ezt
nem fogjuk egyhamar elfelejteni.
Fogalma sem lehetett róla, hogy mennyire igaza volt.
 21. fejezet

Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 28., hétfő, reggel tíz órakor

– D M Rodeck biztosan nem fogja átírni a számlát,

Helene! Ezt be kell, hogy lásd! Különben bárki odamehetne és
követelhetné ezt.
Marié Louise Larisch kétségbeesetten próbálta megőrizni a
nyugalmát. Ha ma nem viszi el Maryt Rudolfhoz a Hofburgba, akkor
nem fogja megkapni a pénzt. És égető szüksége volt rá. Hiszen már
Madame Spitzer szalonjába is bejelentkezett, hogy új estélyi ruhákat
rendeljen.
Helene Vetsera elkeseredetten meredt maga elé.
– Legkésőbb ma este egész Bécs tudomást fog szerezni a
botrányról, amit Mary okozott tegnap. Leprásként fognak kerülni
minket! – A hangja elcsuklott. Sírni kezdett, és Marié Louisének
nyújtotta az összegyűrt levélkét, amit előtte a szoknyája zsebéből
húzott ki. – Nézd csak meg! Ez reggel nyolckor jött. Montenuovo
hercegnőtől. Sajnálja, hogy ma este nem tud fogadni minket a
Hofburgtheaterben a páholyában. Váratlanul külföldi vendégek
jelentkeztek be, akik számára szüksége van a helyekre! Ilyesmi még
soha nem fordult elő! A hercegnő évek óta kedves barátnőm.
 Marié Louise a megfelelő szavakat kereste. Mivel ő sem volt
állandó tagja a bécsi arisztokráciának, és a férje sem tartozott az
osztrák diplomaták körébe, a tegnap esti fogadásra nem is hívták
meg őket, és csak Helenétől tudta meg, mi történt. Csodálta Maryt a
bátorságáért, ugyanakkor bosszankodott is miatta.
Egyrészt a legkevésbé sem sajnálta Stefániát a megaláztatás
miatt, mivel a főhercegnő vele magával is – egy törvénytelen
házasság gyümölcseként – mindig csak fölényesen és megvetően
bánt. Másrészt átkozta Mary temperamentumát, mivel most a saját
tervei is veszélyben forogtak.
Együttérző ábrázatot öltött.
– Nagyon sajnálom, hogy a saját lányod ilyen bánatot okozott
neked.
Ekkor Helene teljesen elveszítette az önuralmát, és
csillapíthatatlanul zokogni kezdett. Marié Louise mindössze néhány
szaggatott mondatfoszlányt értett a szavaiból, és nem tudta, hogyan
tudná Helenét észhez téríteni.
– ...szégyent hozott... tönkretette... minden odavan...
– Most már szedd végre össze magad, mama – jött váratlanul
Hanna Marié Louise segítségére. Ő is sápadtnak és kialvatlannak
látszott. – Ha nem kényeztetted volna ennyire el Maryt, és nem
hunytál volna szemet minden ostobasága felett, akkor mindez nem
történt volna meg! Most legalább azokat a mérhetetlen károkat
mérsékelnünk kellene, amiket Mary a családunknak okozott.
Marié Louise még soha nem hallotta Hannát az anyjával ilyen
hangon beszélni. De a tiszteletlen szavak valóban megtették
hatásukat. Helene abbahagyta a zokogást.
 – Ha Alexander bácsi délután megérkezik, akkor legalább arról be
kell tudnunk számolni neki, hogy az arany dohányszelence ügyét
megoldottuk – figyelmeztette Hanna. – Képzeld csak el, mi lesz
akkor, ha kiderül, hogy Mary tegnapi szégyenletes viselkedésén túl
még ajándékokat is küldött a trónörökösnek. Sehol sem
mutatkozhatunk többé Bécsben.
Helene még utoljára felzokogott, és hangosan kifújta az orrát.
– Hát jó! Ezt belátom!
Marié Louise Larisch felé fordult.
– Szerencsére te itt vagy nekünk, és hű maradtál hozzánk,
kedvesem! Ma senki mással nem engedném ki a házból Maryt. De
meg kell ígérned nekem, hogy azonnal visszahozod, amint
elintéztétek az ügyet Rodecknél.

Franz Webet bérkocsijában

1889. január 18., hétfő, kicsivel később

– Mégis mit gondoltál, Mary? – Marié Louise még mindig nem tudta,
hogy nevessen vagy mérgelődjön. – Természetesen Stefánia egy
szörnyű, nagydarab teve, ráadásul mérhetetlenül gőgös. De ő a
főhercegnőnk. Nem tagadhatod meg tőle a bécsi társaság egész
nyilvánossága előtt a tiszteletet!
– Semmivel sem érdemel ennél jobbat – felelte Mary dacosan. –
És ez volt az egyetlen esély, hogy egyszer alaposan
megleckéztessem.
Marié Louise sóhajtott.
 – De azzal tisztában vagy, hogy emiatt lehetséges, hogy Rudolffal
ma találkozol utoljára? Alexander bácsikád valószínűleg most
tényleg elrendeli, hogy hagyd el Bécset.
Csodálkozására Maryt ez, úgy tűnt, egyáltalán nem érintette meg.
– Tudom, hogy utoljára fogom látni Rudolfot – erősítette meg.
Marié Louise legjobb akarattal sem tudott kiigazodni rajta. Ez az
egész botrány és Damoklész kardja, ami most a feje felett lebegett,
úgy tűnt, Maryt a legkevésbé sem érdekli.
De tulajdonképpen nekem emiatt egyáltalán nem kell aggódnom,
amint nálam van a pénz, töprengett.
A hetvenezer forint egyelőre elég lesz. És mivel Stefánia van
annyira népszerűtlen, hogy sokan titokban a markukba röhögnek a
tegnapi inzultus után, talán egy év alatt feledésbe merül ez az egész
ügy. És akkor meglátjuk a továbbiakat.
Feltéve, ha Rudolf még akkor is érdeklődni fog Mary iránt, amit
kétlek, tűnődött tovább. Már így is nagyon csodálkoztam rajta, hogy
az alatt a néhány hét alatt, amióta ismerik egymást, nem lett torkig
vele.
– Nem kellene a kocsisnak lassan megmondanunk, hova kell
mennie valójában? – szakította ki Mary Marié Louisét a
töprengéséből. A grófnő megijedt, és félrehúzta a kocsi ablakának
kis függönyét. A bérkocsi már valóban bekanyarodott a Rennwegre.
Kopogott a kocsibak háttámláján. Weber azonnal megállt. A grófnő
kidugta a fejét az ablakon.
– Vigyen minket először az Agoston– bástyához! Csak utána
megyünk a városba.
Weber jelzésképpen, hogy megértette, felemelte a kezét.
 A Vetsera-palota bejárata előtt Marié Louise még egyértelműen
azt kiáltotta, hogy „Rodeckhez a Kohlmarktra!”, hogy Hanna, aki
kikísérte őket a kocsihoz, ne fogjon gyanút. Szerencsére sem neki,
sem az anyjának nem jutott eszébe az az ötlet, hogy a saját
kocsisukat, Joseph Jahodát bízzák meg a dísztárgykereskedőhöz
való fuvarral.
A rövid út további részében a két nő hallgatott. Marié Louisénak
feltűnt, hogy Mary szakadatlanul a kesztyűjét tépkedte.
– A zafír karkötőt rád hagytam! – mondta váratlanul. – Tegnap este
elvesztettem az egyik követ, amikor mama olyan hevesen kirángatott
a teremből. De ma reggel elküldött egy szolgát a nagykövetség
palotájába, hogy megkerestessék. Ha megtalálják, akkor meg kell
javíttatani, mielőtt megkapod a karkötőt.
Marié Louise a homlokát ráncolta.
– Miket beszélsz ilyen furcsán összevissza, Mary? Az utóbbi
időben kissé feszültnek tűnsz.
Mary lebiggyesztette az ajkát.
– Azt gondoltam, örömet fogok szerezni vele neked. Főként, hogy
mama azt hiszi, te ajándékoztad nekem az ékszert.
Mielőtt Marié Louise vissza tudott volna kérdezni, a fiáker elérte az
Agoston– bástyát. Amint megállt a kis, fekete vasajtó előtt, amely a
Hofburgba vezetett, az már ki is nyílt. Rudolf második komornyikja,
Cári Nehammer beintette a hölgyeket.
Marié Louise utasította a fiákerest, Franz Webert, hogy egy
félreeső falmélyedésben várjon rá.
Aztán követte Maryt befelé.
 Rudolf már várta őket a török szobájában. Ő is sápadtnak és
kialvatlannak látszott.
– Hadd beszéljek először pár szót kettesben Maryvel, addig várj
itt! – szólította fél Marié Louisét. – Nehammer majd felszolgál neked
egy teát.
– Arra nem lesz szükség! – utasította el Marié Louise. – Mivel el
kell intéznem néhány fontos dolgot, most amilyen gyorsan csak
lehet, elhagynám a Hofburgot. A bárónő amúgy is mérges lesz, ha
Maryt csak kora délután viszem vissza!
– Sajnos elengedhetetlen, hogy egy kicsit még várj, kedves
unokatestvérem! – ragaszkodott hozzá Rudolf. .
Mary időközben felszólítás nélkül belépett az oldalsó szobába.
– Vagy szerezzen netán tudomást arról, hogy fizetek neked a
szolgálataidért? – sziszegte Rudolf Marié Louise felé. – Tehát
maradj, kérlek, itt, amíg beszélek Maryvel. Akkor nem fog majd
gyanút, ha egyedül jövök vissza hozzád.
– Tehát nálad van a pénz? – sziszegte vissza Marié Louise.
– Természetesen! – Ezzel Rudolf eltűnt az oldalsó szobában, és
tüntető
leg becsukta maga mögött az ajtót.
Marié Louisének nem maradt más választása, mint hogy várjon. A
felkínált teát újból visszautasította, mire a komornyik is visszavonult.
A percek kínzó lassúsággal teltek, amíg a baldachin alatti kanapén
ült. – De Rudolf betartotta az ígéretét. Pontosan tíz perccel később
visszatért a török szobába. A kezében egy nagy, barna borítékot
tartott.
– Ez hetvenezer forint ötvenforintos címletekben. Vedd el, és
hallgasd r meg, amit még el kell mondanom.
 Az ölében lévő pénz Marié Louisénak nehezebbnek tűnt, mint az
ólom, miközben egyre döbbentebben hallgatta Rudolfot.
– Magaddal akarod vinni Maryt Mayerlingbe? – kérdezte végül,
még mindig hitetlenkedve, amikor Rudolf befejezte. Az izgatottságtól
izzadni kezdett. – És mit mondjak az anyjának, amikor nem viszem
vissza Maryt?
Rudolf hűvösen szemlélte őt.
– Ezt az imént részletesen kifejtettem neked, kedves
unokatestvérem. – Még egyszer belenyúlt a vadászkabátja belső
zsebébe, ami már rajta volt, és előhúzott egy újabb, kisebb borítékot.
– Itt van ötszáz forint hallgatási díj a fiákeres számára, hogy
erősítse meg az állításodat.
Remegő ujjakkal nyúlt Marié Louise a pénzért, és mindkét
borítékot a táskájába rejtette.
– Meddig akarsz Maryvel Mayerlingben maradni? – Az ő hangja is
remegett.
– Legalább a következő két napon. Talán még tovább. A
vadászbarátaim nem fogják megtudni, és a történet, amit kitaláltam,
meg fogja akadályozni, hogy te belekeveredj ebbe az ügybe.
– De ha Mary hazatér, az anyja tudni fogja, hogy a te szeretőd –
próbálkozott a grófnő gyenge hangon egy utolsó ellenvetéssel.
Rudolf cinikusan mosolygott.
– És kit érdekel ez? Hisz a tegnapi jelenet után, amit szeretett
nagydarab tevém előtt rendezett az este, már úgyis nemsokára
egész Bécs tudni fogja, hogy az ágyasom. Ezenkívül az anyja
számára már most is túl késő, hogy megakadályozzon egy
olyasvalamit, ami rég megtörtént. Mary már nem szűz, mint tudod.
Amíg a visszatérése után kifelé mindannyian megőrizzük a látszatot,
nekem senki nem fogja keresztülhúzni a terveimet. Végül is még
mindig én vagyok a trónörökös.
– De... de... – habogott Marié Louise. – Helene Vetsera
kérdezősködni fog, és nagyon hamar rá fog jönni, hogy mi a
szerepem ebben az egész ügyben. Legalábbis Hanna biztosan
engem fog gyanúsítani, hogy a viszonyotokban benne volt a kezem.
Még akkor is, ha ma kihagysz belőle.
Rudolf ismét cinikusan elmosolyodott.
– Fejedelmien megfizettelek a szolgálataidért, Marié Louise. –
Kinyújtotta a kezét. – De ha nem értesz egyet, akkor add vissza a
pénzt. Akkor találok más utakat.
Egy röpke pillanatra Marié Louise valóban kísértésbe esett, hogy
visszaadja a pénzt. Aztán győzedelmeskedett a kapzsisága, és
legyűrte az aggályait.
Rudolfnak igaza volt.
Mary szüzessége visszavonhatatlanul odavolt, mint ahogy a lány
maga is bevallotta. De ez nem az ő, Marié Louise hibája, mivel ez az
ő távollétében és az ő közreműködése nélkül történt.
És végül is Hannának is igaza volt, amikor az anyjának
szemrehányást tett, hogy túl kevés határt szabott Mary számára. Ha
Helene nem lett volna olyan hanyag, ez az egész meg sem
történhetett volna.
Ezért hadd lássuk, hogy másznak ki ebből a gödörből, amit saját
maguknak ástak. Én ártatlanul mosom kezeimet.

Rodeck dísztárgykereskedés a Kohlmarkton

1889. január 28., hétfő, tizenegy óra körül
– Jó napot, Rodeck úr. Azért jöttem, hogy elkérjem öntől egy arany
cigarettásdoboz számláját, amelyet a rokonom, Mary von Vetsera
bárókisasszony rendelt öntől január 14– én. Szeretném átíratni a
saját nevemre.
A dísztárgykereskedő, egy ötvenes, testes férfi, aki épp olyan
tekintélyes volt, mint terebélyes bajsza, udvariasan meghajolt. Marié
Louise Larisch azonban ki tudta olvasni az arckifejezéséből, hogy
nyomban meg fogja adni |t azt a választ, amire számított. És igaza is
volt.
– Nagyságos asszonyom, rendkívüli módon sajnálom, hogy nem
teljesíthetem a kívánságát. De a nagyságos kisasszony
hozzájárulása nélkül meg van kötve a kezem. Nem adhatom ki a
számlát.
Marié Louise színpadiasán felsóhajtott.
– A bárókisasszony odakint vár a kocsiban. – A bejárati ajtó
üvegén át Franz Webet fiákerére mutatott. – Csakugyan szükséges,
hogy az unokája húgom befáradjon? Biztosíthatom felőle, hogy az ő
kérésére cselekszem.
– Sajnálom, nagyságos asszonyom. – Rodeck még egyszer
meghajolt.
– De...
– Jól van, jól van! – vágott a grófnő tettetett haraggal a szavába.
Intett az egyik alkalmazottnak. – Kérje meg a nagyságos
kisasszonyt, hogy jöjjön be!
Remélhetőleg Weber meggyőzően eljátssza a szerepét. Marié
Louise idegesen játszott a kezével, miközben az alkalmazott
kisietett. A kocsist Marié Louise már korábban részletesen
eligazította, és az ötszáz forint felét oda– j adta neki előlegként.
Most azt figyelte, ahogy az alkalmazott Weberrel beszél, aki a fejét
csóválva lehajol hozzá a kocsi bakjáról. Egy perccel később az
alkalmazott máris visszatért az üzletbe.
– Nagyon sajnálom, nagyságos asszony, Rodeck úr – mondta
izgatottan. – De a fiákeres azt állítja, hogy a nagyságos
bárókisasszony átszállt a fiákeréből egy másik kocsiba, és elhajtott,
amint a bolt ajtaja becsukódott a nagyságos asszony mögött.
– Miket beszél? – Marié Louise hangja akaratlanul ugyan, de
valóban úgy csengett, mintha teljesen meglepődött volna. – Az
egyáltalán nem lehetséges!
Olyan gyors léptekkel ment az ajtóhoz, hogy az alkalmazott nem
tudta időben megtartani neki, hanem maga nyitotta ki. Aztán a
karjával vadul gesztikulált, miközben a valóságban Webert dicsérte a
jó előadásáért.
– Azonnal vigyen a Vetsera-palotába! – tette hozzá hangosan,
amikor meglátta, hogy Rodeck a boltja ajtajában áll. – Hiszen Mary
talán hazament. Végül is nem érezte jól magát.

Csak a kocsiban vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta

megnyugtatni kalapáló szívét. De amint a fiáker elindult, az a
gondolat lett úrrá rajta, hogy mit is kellene mondania Helene és
Hanna Vetserának, ha visszatér Mary nélkül a Salesianergasséra.
Mindketten szörnyen aggódni fognak, vált világossá számára.
Ismét leverte az izzadság. A végén még jogos indokuk is lesz rá? A
torka elszorult. Levegő után kapkodott.
 Harangzúgásként visszhangzott a fülében az a néhány mondat,
amiket Mary a Hofburgba menet mondott.
„Tudom, hogy utoljára fogom látni Rudolfot.”
„Rád hagytam a zafír karkötőmet.”
„Ha megtalálják az elveszett követ, akkor meg kell javíttatni,
mielőtt megkapod a karkötőt.
„Ez volt az egyetlen esély, hogy egyszer alaposan
megleckéztessem Stefániát!”
– És az a különös higgadtsága a családját sújtó katasztrófa
kapcsán – motyogta maga elé Marié Louise. Aztán még valami az
eszébe jutott. A homlokára csapott.
– Az egyik legelegánsabb ruháját vette fel. Az olívazöldet a fekete
paszománnyal, amiben a Wiener Salonblatíban szerepelt. És hozzá
a fekete strucctollas kalapot. De mindez a kettővel ezelőtti szezonból
való. Valóban egy ilyen ósdi ruhában akarta elkísérni Rudolfot az
első hosszabb randevújukra? Vagy tudja, hogy soha többé nem tér
haza, és nem akarta az újabb ruhái közül az egyiket feláldozni? A
folyamatos szövegelését az öngyilkosságról tehát talán mégis
komolyan kell venni?
Marié Louise levette az egyik kesztyűjét, és a körme bőrét kezdte
rágni.
– Talán csak nem akart otthon feltűnést kelteni – próbálta
megnyugtatni magát. – Végül is alig egy óra múlva vissza kellene
érnie. Tehát minek ehhez egy nagy ruhatár? Mert kétségtelenül be
volt avatva Rudolf terveibe. Biztosan tegnap a Práterben árulta el
neki.
De Marié Louise szívverése nem akart lelassulni. Emlékezetébe
idézte a Rudolffal való találkozást. Ő nem volt szintén valahogy
furcsa? Nem, tulajdonképpen nem. Ugyan nagyon rosszul nézett ki,
de nem rosszabbul, mint ahogyan már az utóbbi időben is festett.
Másrészt megadta neki a hetvenezer forintos, óriási összeget,
anélkül, í hogy akár csak megkísérelt volna, alkudozni vele.
Hetvenezer forint egy jövő nélküli viszonyért egy szerelmes
bakfissal?

Vagy talán... A szíve a torkában dobogott. Alig merte

végiggondolni az elképzelését. Vagy mert ő is tudja, hogy nincs jövő
kettejük számára, és ezért a pénz számára teljesen mindegy? Ő
talán nem beszélt folyamatosan a halálról? í Pontosan úgy, mint
ahogyan Mary?
Egy pillanatra Marié Louise előtt elsötétült a világ. Aztán
összeszedte magát, és döntést hozott. Egy árva szót sem fogok
elárulni Helenének Mary
Rudolffalfolytatott viszonyáról. De azt fogom javasolni neki, hogy
személyesen 'i. felkeresem Krauss bárót, a rendőrkapitányt, és
bejelentést teszek az eltűnéséről.
Azután neki kell átvennie a felelősséget Rudolf bújócskájáért.

Mayerlingi vadászkastély a Bécsi-erdőben

1889. január 28., hétfő, a sötétség beállta után

– Messze van még a kapu, Bratfisch?

Meleg kabátja ellenére Mary reszketett a cudar hideg januári
estén. Ráadásul újra havazni kezdett, még ha csak enyhén is. Mary
megcsúszott a magas sarkú csizmácskájában egy jégdarabon, és el
is esett volna, ha a zömök fiákeres nem fogja meg az utolsó
pillanatban. Ekkor határozottan belekarolt Marybe. .
– Ne vegye rossz néven tőlem, nagyságos kisasszony. De inkább
fogom önt, mint hogy eltörje a gólyalábait. – Csak ekkor válaszolta
meg Mary kérdését: – Na, messze már nincsen. Legfeljebb tíz perc.
Mary felsóhajtott. Mostanra már eléggé elfáradt. És torkig volt
ezzel az egész bújócskával, amit eleinte még olyan izgalmasnak
talált.
Miután délelőtt kislisszolt a Hofburgból, Rudolf magánkocsisa,
Josef Bratfisch azonnal elvitte Breitenfurtba, a fogadóba, A vörös
csűrhöz”. Ez egy kedvelt kirándulási célpont volt Bécstől délre.
Évekkel ezelőtt Mary is betért ide egyszer a családjával, és ott –
éppúgy, mint ma – elfogyasztott egy egyszerű ebédet.
A hideg ellenére Rudolf az udvari fiákeresével egy nyitott,
egylovas kocsival ment utána. Miután az udvari kocsist visszaküldte
Becsbe a járművével együtt, gyalog sietett a megbeszélt
találkozóhelyre, és beszállt Maryhez Bratfisch fiákerébe.
Mary mindenesetre romantikusabbnak képzelte el az utazást
Mayerlingbe. Hogy ne lássák meg őket, Rudolf azt parancsolta
Bratfischnek, hogy tegyen kerülőt egy rossz, meredek lejtőkkel teli
úton. A kocsi rázkódásától és Rudolf cigarettafüstjétől Mary végül
olyan rosszul lett, hogy meg kellett állniuk, és ki kellett szállnia, hogy
a friss, de jéghideg levegőben egy kicsit felfrissüljön.
– Bocsáss meg, kedvesem – súgta Rudolf a fülébe, aki elkísérte
rövid sétájára. – Nem fogok többet dohányozni, míg oda nem érünk.
Mary nem tiltakozott. De a fáradságos utazásnak még messze
nem volt vége. Vaksötét volt, amikor végre feltűnt a kis
vadászkastély a ködben. Mary rémületére Bratfisch a kis kastély
bejáratától messze állt meg a fiákerrel, hogy észrevétlenül a déli
kapuhoz kísérje őt. Senki nem szerezhetett tudomást rajta és
Rudolfkomornyikján, Loscheken kívül a jelenlétéről Mayerlingben.
Csak amikor Loschek biztonságban fogadta őt a kastélyban, és
Rudolf privát hálószobájába kísérte, Bratfisch utána fogja a
főherceget Mayerling főbejáratához vinni.
Végre elérték a déli kaput. Loschek azonnal kinyitotta a
megbeszélt kopogtatási jelre, és átvette a teljesen átfagyott Maryt.
– Őfelsége arra utasított, hogy készítsek önnek egy forró fürdőt –
jelentette be útban Rudolf szobái felé. Mary kedve azonnal
visszatért.
Amikor végre odaértek, Loschek egy meghajlás kíséretében
kinyitotta Marynek az ajtót. Lesegítette a kabátját és Mary kérésére,
rövid tétovázás után a hidegtől merev bőrcsizmáját is. Mary
legszívesebben arra is megkérte volna, hogy masszírozza meg a
lábát. De az nem lett volna illő. Ehelyett egy puha takaróba
burkolózott, amit Loschek hozott neki a meleg ellenére, amit a nagy
vaskályha sugárzott. Miközben a komornyik megmelegítette a vizet a
kályhán, és vödörről vödörre a szomszédos fürdőszobába vitte, hogy
megtöltse a nagy, cink fürdőkádat, Mary kíváncsian nézett körül a
helyiségben.
– Tehát itt fog beteljesedni a sorsom – tűnődött félhangosan. Egy
kissé ugyan csalódott volt, a helyiség egyszerű, gyér berendezésű
volt. Összehasonlítva a Hofburgban lévő török szoba buja
pompájával. Mary a két hatalmas bőrfotel egyikében ült, amelyek
néhány további fotellel és zsámollyal a helyiség közepén lévő, piros
mintás perzsaszőnyegen helyezkedtek } el egy alacsony asztal
körül. A fal mentén két íróasztal állt ferdén, az egyik i tele volt
aktákkal, amiket Rudolf adott Loscheknek, hogy hozza el az útra.
A másik íróasztal üres volt. Ott fogja holnap megírni a
búcsúleveleit a családjának. Rudolf mondta neki az idefelé úton,
hogy ő már megírta Bécs-ben az övéit, és hátrahagyta őket a
Hofburgban.
– De csak a legközelebbi rokonaidnak szabad írnod! –
figyelmeztette Maryt. – Az apám mindent meg fog tenni, hogy az
öngyilkosságunk ne kerüljön nyilvánosságra. De az anyádtól és a
testvéreidtől nem fogja megtagadni az utolsó szavaidat. Ugyan egy
makacs, kicsinyes uralkodó, de kegyetlenségre azért nem hajlamos.
– Legalább még a barátnőmnek, Sophie-nak akartam írni – vetette
közbe Mary.
Rudolf a fejét csóválta.
– Ezt nem tartom jó ötletnek. A levelet soha nem adnák át neki. De
a császár akkor tudná, hogy ő is belekeveredett a dologba. Ez neki
és a családjának is kárt okozna, ami egész életükre kihathat.
Mary megdöbbent, de belátta, hogy Rudolfnak igaza van. Aztán
eszébe jutott egy új gondolat, és megijedt.
– De akkor vajon teljesítik az utolsó kívánságunkat, és együtt
temetnek el minket az allandi temetőben?
Alland volt a Mayerlinghez legközelebbi helység.
Rudolf nyugtatóan megcirógatta a kezét.
– A szüleim tiszteletben fogják tartani az utolsó akaratomat –
ígérte. – Talán nem kapsz saját sírkövet. De egymás mellett fogunk
nyugodni.
Loschek újra visszajött a szobába, és egy teli vasvödröt tett fel a
kályhára.
 – A fürdővize rögtön készen áll, nagyságos kisasszony – jelentette
be. – Sajnos azonban senki nem tud a segítségére lenni.
Mary legyintett.
– Boldogulni fogok. Végül is ez az... – Első szerelmes éjszakám,
mondta ki majdnem, de aztán ijedten az ajkába harapott. Loschek
ennek ellenére értőn mosolygott, mintha a lány kimondta volna a
szavakat.
Csak amikor a férfi visszatért az oldalsó szobába, Mary akkor
vetett egy félénk pillantást a keskeny, fal melletti ágyra, mely az
íróasztallal szemben állt. Szemlátomást csak egyszemélyes volt. De
ez is inkább örömmel töltötte el.
Szorosan össze kell majd bújnunk. Egész éjjel érezni fogom őt.
Amikor végre a kád meleg, rózsaolajtól illatozó vizében feküdt,
teljesen megbékélt önmagával. Egy csodálatos éjszaka állt előtte.

A bécsi rendőrkapitány lakásában

1889. január 28., hétfő, késő este

Sophie remegő ujjakkal kutatott a táskájában egy zsebkendő után,

hogy letörölje a homlokáról az izzadságcseppeket. Elviselhetetlenül
meleg volt Franz von Krauss báró rendőrkapitány magánlakásának
fogadószalonjában. Bár lehet, hogy csak neki tűnt így.
A kalaptűi is kellemetlenül húzták a haját. A kísérőihez, Marié
Louise Larisch grófnőhöz és Mary gyámjához, Alexander Baltazzi
báróhoz hasonlóan ő is levette a kabátját és a kesztyűjét, a kalapot
viszont magukon tartották, mivel nem magánlátogatásról volt szó.
 Ellenkezőleg, csak azért látogattak el ők hárman von Krauss báró
magánlakására, mert este nyolc óra körül, amikor odaértek, ő már
természetesen rég elhagyta a hivatalát. Egy beosztott hivatalnoknak
semmit nem akartak elárulni a felettébb kínos ügyről, ami idehozta
őket. A férfi fejét csóválva adta meg nekik Krauss lakcímét.
Most már több mint két órája várakoztak itt. Sophie még annál is
sokkal kellemetlenebbül érezte magát, mint előző este a német
nagykövetségen. Úgy tűnt számára, mintha egy véget érni nem
akaró rémálom fogságába esett volna. Számára már délután Őt óra
körül elkezdődött, amikor a komornája kopogott a szobája ajtaján, és
közölte, hogy a teljesen magánkívül lévő Hanna Vetsera
bárókisasszony vár rá a szalonban, bár előzetesen nem jelezte az
érkezését. .
Szerencséjére Sophie ma a Café Prinzessben szabadnapot vett ki
a tegnapi fogadás miatt, ami Mary botránya nélkül csak késő éjszaka
ért volna véget.

Hanna felugrott a fotelből, amikor Sophie belépett a szalonba.

– Tudod, hol van Mary? – tért egy rövid köszönés után azonnal a
tárgyra.
Sophie-t perzselő forróság járta át. Valóban megszökhetett Mary a
trónörökössel? Az után a jelenet után, amit tegnap este rendezett
Rudolf felesége, Stefánia előtt, már semmin nem csodálkozott.
– Nem! Nem tudom – bizonygatta. Hanna vadul szikrázó szeme
teljesen megfélemlítette.
– Tudsz valami egyebet, amiről mama és én nem tudunk? –
faggatta Hanna. – Marynek talán viszonya van a trónörökösünkkel?
– tért rá aztán ; minden további kertelés nélkül a döntő pontra.
 Sophie érezte, ahogy vér szökik az arcába. Ez Hanna számára
elég volt válaszként.
– Tehát igaz! – nyögte fojtott hangon, és erőtlenül visszasüllyedt a
foteljába. – Kérlek! – Hanna összekulcsolta a kezét. – Kérlek, mondj
el mindent, amit tudsz! Mary ma reggel eltűnt. Mama már teljesen
kétségbeesett, és a nagybátyám, Alexander tombol a dühtől.
Sophie akadozó hangon kezdte a beszámolóját. Közben elkerülte
Hanna pillantását, hogy ne lássa benne a joggal megjelenő
szemrehányásokat. Néha– néha Hanna felnyögött, de nem
szakította félbe.
– Esküszöm neked, hogy folyamatosan próbáltam rábírni Maryt,
hogy szakítsa meg a viszonyt – ért Sophie a beszámolója végére. –
Egyszer az év vége táján még meg is ígérte nekem, hogy szakít
Rudolffal. De aztán mégis meggondolta magát.
– Kezdettől fogva tájékoztatnod kellett volna minket – vetette
Hanna a
szemére, amikor befejezte. A várakozásoknak megfelelően.
Sophie-nak könnyek szöktek a szemébe. De összeszedte magát.
– Százszor is szilárdan elhatároztam. De Mary engem és Ágnes
Jahodát is folyton öngyilkossággal fenyegetett, ha eláruljuk őt. És
módfelett határozottnak tűnt ebben!
Hanna felsóhajtott.
– Tehát Mary a komornáját is beavatta?
Sophie bólintott.
– Azt hiszem, ő még segített is Marynek, hogy találkozhasson a
trónörökössel, mialatt az édesanyád és te az operában voltatok.
Hanna a dühtől a fogát csikorgatta.
 – Akkor ennek nagyon súlyos következményei lesznek a kis ribanc
számára! Mama őt is, és az apját is azonnali hatállyal elbocsátja, ha
tudomást szerez Ágnes bűnrészességéről. Főként, hogy a lotyót ma
délután már alaposan kikérdeztük, és ő tagadta, hogy bármit is
tudna.
Sophie bűntudata még jobban felerősödött.
– De a valódi ribanc Larisch grófnő. Hisz meséltem neked, hogy
kerítőnőként tevékenykedik, és Maryt meg Rudolfot ő hozta össze
novemberben. És ezért sok pénzt zsebelt be Rudolftól, ha jól tudom.
Hanna ökölbe szorította a kezét.
– Marié Louise is tagadta, hogy többet tud annál, mint ami ma
történt.
Elakadt a szava, amikor Sophie állításának a szörnyűsége teljes
valójában megvilágosodott előtte.
– De hisz ez akkor azt jelenti, hogy folyamatosan hazudott
mamának, és kihasználta a barátságát és a jóhiszeműségét, hogy
fedezze Mary találkozásait a trónörökössel.
– Ez így van! És a Larischtól is folyamatosan óva intettük Ágnes
meg én Maryt. De nem akart ránk hallgatni.
Hanna mély lélegzetet vett, és szétnyitotta az ujjait.
– Továbbra sem tudom elfogadni, hogy fedezted Mary őrültségét,
Sophie. De most okosan kell eljárnunk. Hogy Marié Louise Larisch
ilyen mélyen belevonódott az egészbe, azt egyelőre még nem
szabad elárulnunk sem mamának, sem Alexander bácsinak. A
nagybátyám még épp elcsípte Marié Louisét a Grand Hotelben, ahol
minden holmiját összecsomagolta, és el akart utazni Pardubitzba.
Megígértette vele, hogy ismét elkíséri Krauss báróhoz. Mert az ő
tanúskodása nélkül, ami ma állítólag megtörtént, a legcsekélyebb
esélyünk sincsen, hogy gyorsan kerestetni tudjuk Maryt. De kinézem
a Larischból, hogy ellenszegül és mindent letagad, ha túl korán
szembesítjük a valódi szerepével.
– Ebben biztosan igazad van – erősítette meg Sophie. – De mit
javasolsz akkor?
Hanna sötét szemével őt méregette. '
– Te vagy az, akinek be kell vallania mamának és Alexander
bácsinak, amit tudsz, Sophie – és természetesen utána a
következményekkel is számolnod kell. Még ha jó szándék vezérelt
is, és érthetően féltél attól, hogy Mary kárt tehet magában, nem
árultad el.
Sophie lesújtva, de habozás nélkül bólintott.
– Ezt fogom tenni.
– A Larischt egyelőre hagyjuk ki belőle. A szégyentelen
nőszemélyről akkor gondoskodunk, ha megtaláltuk Maryt.
Sophie ismét egyetértett.
– Köszönöm a segítségedet és a bátorságodat, hogy a saját
viselkedésedet bevallottad – mondta Hanna hirtelen lágyabb
hangon, és egyik kezét Sophie karjára tette. Ő nem tudta tovább
visszatartani a könnyeit, és zokogni kezdett.
– Talán egyáltalán nem is lesz ez az egész olyan rossz számodra,
ha Mary visszatért – vigasztalta Hanna. – Mama haragja túlságosan
is gyorsan elpárolog, ha túl vagyunk egy kellemetlenségen. Ez
ennek a bajnak is a fő oka – tette hozzá mérgesen. – És ha Maryt
végre megtalálják, akkor Alexander bácsi nem ismer többé pardont
vele. Be fogja dugni egy távoli kolostori iskolába, ahol nekünk és
önmagának sem tud többé kárt okozni.
 A Vetsera-palotába vezető úton a kocsiban Hanna további
kérdéseket tett fel:
– Tudod, hogy már korábban is elmentek-e a végsőkig?
Sophie megvonta a vállát.
– Mary maga azt állította, hogy így van. De a trónörökös mindent
tagadott.
– Ezt honnan tudod?
Sophie ekkor kénytelen– kelletlen beismerte, hogy Richard von
Löwensteint is beavatták az ügybe.
– De ő is megtette, amit tudott, hogy befolyással legyen Rudolfra –
bizonygatta.
Hanna kicsit elgondolkodott.
– Egyelőre őt sem említjük meg. Alexander bácsi jó ismeretségben
áll vele. Mindketten a zsokéklub tagjai. Alexander azonnal kérdőre
vonná Richardot. És ez csak további viszályt szítana ennek a
szörnyű történetnek a következtében. És Mary szüzessége
legnagyobb valószínűséggel most már úgyis odavan. Itt már a
pontos időpont sem játszik szerepet, hogy mikor adta oda először
magát Rudolfnak – tette hozzá beletörődőén.
Több mint öt szörnyű órával később tehát a báró szalonjában
ültek, és a visszatérésére vártak egy vacsorameghívásról. A köztes
időben további akadályokat kellett leküzdeniük.
Marié Louise Larisch eleinte valóban vonakodott, hogy még
egyszer elfáradjon a rendőrkapitányhoz.
– Ma délután már hiába próbálkoztam – érvelt. – Amikor a báró
meghallotta, hogy a trónörökösnek köze lehet Mary eltűnéséhez,
értésemre adta, hogy számára az Úgy túlzottan kényes, hogy
belekeveredjen. Először Maryt sem akarta kerestetni, mivel néhány
napon belül valószínűleg úgyis magától fel fog bukkanni.
– De hála Sophie-nak most már biztosan tudjuk, hogy Mary a
trónörökössel szökött el – könyörgött Helene a barátnőjének. Eddig
valóban sem ő, sem Alexander Baltazzi nem vesztegettek egyetlen
kritikus szót sem Sophie-ra. Túlságosan is megkönnyebbültek, hogy
most legalább van egy konkrét nyomuk.
Némi huzavona után a grófnő végül késznek mutatkozott arra,
hogy megismételje a délutáni vallomását.
– De holnap kora hajnalban már el kell végre utaznom Pardubitzba
– hangsúlyozta előrelátóan. – Egyébként Georg, aki már ma
visszavárt, pokollá teszi az életem. Végül is holnap este akarunk
indulni a Riviérára. Az éjszakai nizzai vonatra már lefoglaltuk a
hálókocsit.
Ugyan ez az információ minden résztvevő számára új volt, de
okos módon magukba fojtottak mindenféle kérdezősködést. A be
nem avatottak is ösztönösen érezték, hogy jobb lesz, ha nem
ingerük fel a grófnőt.
Marié Louise szemlátomást idegesen ült a fotelje szélén a
kandalló előtt. Mivel ő is levette a kesztyűjét, Sophie látta, hogy
egyébként makulátlanul ápolt kezén a körmének bőre csupa vér.
Ennek ellenére a grófnő szakadatlanul tépkedte.
A következő akadály az volt, hogy Krauss báró első szolgáját
meggyőzzék arról, hogy hagyja őket, hogy a rendőrkapitány
magánlakásán várakozzanak a visszatértére. Csak egy
ötvenforintos, amit Baltazzi nyomott a férfi kezébe, törte meg az
ellenállását.
 A legkisebb nehézségeket Sophie anyja okozta, amikor Hanna
megkérte, hogy további intézkedésig engedje el vele Sophie-t egy, a
Vetsera-palotában zajló házi krízis miatt. De mivel Hanna
visszautasította, amikor Henrietté aggódva felajánlotta a segítségét,
Sophie-nak a valószínűleg az anyja is kellemetlen kérdéseket fog
feltenni a visszatérte után, főként, ha csak az éjszaka közepén ér
haza.
Végre hangokat hallottak a folyosóról. Krauss rendőrkapitány
megérkezett.

– Tehát, úgy sejtik, hogy Vetsera grófkisasszony őfelsége

kíséretében a mayerlingi vadászkastélyban tartózkodik?
Alexander Baltazzi, aki eddig a szóvivő volt, bólintott, és Sophie-ra
mutatott.
– Von Werdenfels grófkisasszony tegnap este tanúja volt, hogy
Mary Josef Hoyos gróffal egy tervezett Bécsi-erdei vadásztúráról
beszélt. A trónörökösnek, tudomásunk szerint, van ott egy
vadászkastélya.
Krauss báró elgondolkodva simította végig sötét körszakállát.
– Sajnálom. Mayerling nem tartozik a bécsi rendőrség körzetébe.
Ott semmilyen hatásköröm nincsen. A következőt tehetem önökért:
ha fel akarnak adni egy hivatalos, eltűnt személyről szóló
bejelentést, akkor holnap reggeltől nyilvánosan kerestethetem az
unokahúgukat. Szeretném azonban felhívni a figyelmet arra, hogy ez
nem fog nyilvánosság nélkül lezajlani. A bécsi sajtónak egy ilyen
kényes Úgy nem fogja elkerülni a figyelmét. Ezért jobb lenne
egyelőre kivárni, hogy a kisasszony nem tér-e magától haza. Főként,
hogy az teljesen kizárt, hogy a trónörökös nevét ebbe az ügybe
belevonjuk.
Kellemes modora ellenére a rendőrkapitány hajthatatlan maradt.
Végül mindhárman, mint akit leforráztak, dolguk végezetlenül
kullogtak el.
 22. fejezet

Mayerlingi vadászkastély a Bécsi-erdőben

1889. január29., kedd, délután

M R ,
hogy mihez is kezdjen most. A férfi éppen most hagyta magára,
hogy elbúcsúzzon vadászbarátjától, Coburg Fülöptől.
Ö ma Hoyos gróffal kettesben ment vadászni. Rudolf reggel
kimentette magát a vendégeinél. Az ideúton, a nyitott egylovas
kocsin tegnap meghűlt.
Ugyanezzel az indokkal akarta most Rudolf Coburgot megkérni,
hogy a húga, Mária Valéria ma estére kitűzött eljegyzési vacsorájáról
mentse ki. Fülöp a közeli Badenből tervezett visszavonatozni
Bécsbe, míg Hoyos gróf a vendégházban akart maradni.
Természetesen jókora feltűnést fog kelteni a családban, ha Rudolf
nem jelenik meg egy ilyen fontos ünnepségen.
– De hát mindketten tudjuk, hogy emiatt nekünk nem kell
aggódnunk – mondta Marynek, mielőtt elhagyta a szobát, és közben
mélyen a szemébe nézett. És mint mindig, ő most is a trónörökös
bűvöletébe esett, főként, hogy a férfi még egy szenvedélyes
búcsúcsókkal is megajándékozta.
 Szenvedélyben eddig a Mayerlingben együtt töltött órák alatt
mindenesetre inkább szűkében voltak. Rudolf ölelése rövid és
futólagos volt a tegnapi éjszakán. Arra sem vette a fáradságot, hogy
Marynek is élvezetet okozzon. Legalább Rudolf karjaiban aludt el,
ami egyelőre megvigasztalta.
Amikor viszont az éjszaka közepén felébredt, egyedül találta
magát az ágyban. Rudolf az aktáin dolgozott, amiket magával hozott
Mayerlingbe.

Még egy közös reggelire sem tudott maradni, mivel a

vadásztársai, Coburg Fülöp és Josef Hoyos gróf már reggel nyolc
órakor megérkeztek Bécsből a vadásztúrára, és Rudolfnak velük
kellett elfogyasztania a reggelit. Ennek megfelelően Mary
kedvetlenül piszkálta az ételeket, amiket a komornyik, Loschek
szolgált fel neki.
Rudolf a visszatérése után is egész délelőtt az aktákon dolgozott,
és alig beszélt vele. Legalább együtt ebédeltek, ahol a mostanra már
éhes Mary étvágya is jobb volt, mint a reggelinél. De most ismét
egyedül maradt.
– Nézd át még egyszer a búcsúleveleidet, szerelmem – javasolta
neki Rudolf, mielőtt elment.
Úgyhogy magához vette a három dokumentumot, amiket délelőtt
fogalmazott meg. Az anyjának írott levéllel kezdte.

Kedves Anyám! – olvasta.

Bocsásd meg nekem, amit teszek! Nem tudtam ellenállni a
szerelemnek. Vele egyetértésben azt szeretném, ha mellette
temetnének el az allandi temetőben. A halálban boldogabb leszek,
mintáz életben.
A te Maryd
Ehhez – Mary meglátása szerint – nem kellett hozzáfűzni semmit.
Az anyjának mindig is volt egy romantikus vénája. Ugyan meg fogja
gyászolni őt, de a végén megérti.
Az öccsének, Ferinek írt levél is megelégedéssel töltötte el.

Kedves Ferim!
Sajnos nem láthattalak többé. Élj boldogan, a másik világból fogok
vigyázni rád, mert nagyon szeretlek.
Hűséges nővéred Mary

Csak amikor Hanna levelét futotta át, akkor jutott az eszébe még
valami. A fogalmazvány ebben a pillanatban így szólt:

Kedves Hannám!
Néhány órával a halálom előtt akarok búcsút mondani neked. Mi
ketten boldogan megyünk át a bizonytalan túlvilágra. Hébe-hóba
gondolj rám. Legyél boldog, és csakis szerelemből házasodj.
Én nem tehettem meg, és mivel a szerelemnek nem tudtam
ellenállni, ezért vele megyek.
A te Maryd

Ekkor Marynek számos további személy eszébe jutott, akiknek

szeretne még üzenni valamit. írni ugyan nem tudott nekik, ahogy
Rudolf tegnap elmagyarázta. De Hanna, a józan, gyakorlatias
Hanna, úgysem fog belesüppedni a fájdalomba. Tehát Mary
megfogalmazott egy utóiratot, amely egyre hosszabb lett.
Üdvözölte a házitanítóját és a barátnőjét, Sophie-t, és arra kérte
Hannát, hogy mentse ki Eder karmesternél, hogy jövő szombaton
már nem tudja elénekelni a graduáléját. Aztán hozzátett még néhány
szót Ágnes számára, és azt kérte, hogy ne büntessék meg a
komornát a tettei miatt, amelyekért kizárólag ő maga, Mary a felelős.
Végül még arra kérte a nővérét, hogy minden évben január 13-án
és a halála napján tegyen egy szál gardéniát a sírjára, és még
egyszer hangsúlyozta, hogy jókedvűen távozik.
Csak amikor még egyszer átolvasott mindent, támadt egy új ötlete.
Rudolf bejelentette neki, hogy Josef Bratfischt, a fiákerest, aki kitűnő
énekes és füttyművész volt, este megkérte, hogy tartson kizárólag
kettejüknek egy magánelődást. Ez lenne annak az ellentételezése,
hogy nem vacsorázhat Maryvel, mivel Hoyos gróf az éjszakára még
Mayerlingben maradt.

Talán átadhatok Bratfischnek egy Sophie-nak írt levelet, tűnődött.

Már holnap kora hajnalban visszautazik, még mielőtt Loschek fel
akarna ébreszteni minket, és közben megtalálja a holttestünket.
És ha erre nem adódik alkalom, akkor egész egyszerűen elégetem
a levelet a kályhában. .
Az igyekezettől kipirult arccal, és nyelvének hegyével az ajkai
között Mary írni kezdett.

Drága Sophie-m!
Nagyon remélem, hogy elér téged ez az utolsó, búcsúüdvözletem,
mert te a Rudolfért érzett szerelmem rövid ideje alatt mindig hű
barátnőm voltál.
Ma éjjel együtt megyek vele az örökkévalóságba, ahol
remélhetőleg végre felhőtlenül boldogok lehetünk egymással. Rudolf
biztosított felőle, hogy egymás mellé temetnek majd minket az
allandi temetőben. Milyen dühös lesz emiatt az a szörnyeteg
Stefánia, aki Rudolfnak mindig csak bánatot és szenvedést okozott!
Sokat beszélgettünk annak a módjáról, hogyan akarunk távozni az
életből. Még biztosan emlékszel Az életuntak címűfestményre, amit
a jubileumi kiállításon láttunk a Künstlerhausban. Brrr, ilyen módon
nem akartam meghalni. A fulladás biztosan szörnyű lehet –
méghozzá egy ilyen jeges vízben -, ebben Miguel von Braganzának
igaza volt akkor!
Tehát azon gondolkodtunk, hogy mérget veszünk be. A sztrichnin
egy biztos lehetőség lenne, de állítólag szörnyű görcsöket okoz az
elhalálozás előtt. Más méreg pedig nem hat ilyen gyorsan, és mi
lenne, ha a vég előtt megtalálna minket valaki! Tehát ezt a
lehetőséget is elvetettük.
Csak a revolver maradt. Rudolf biztos kezű lövő, segítségül vesz
egy tükröt, és akkor nem lő el saját maga mellett, mint az a francia.
Emlékszel még erre a történetre? 0 volt az a férfi, aki először lelőtte
a szeretőjét, aztán saját magát elvétette. Micsoda balfácán!
Az egyetlen keserű pirula, hogy nem halhatunk meg egyszerre.
Rudolf először halántékon fog lőni engem, akkor az ember azonnal
és teljesen fájdalom nélkül meghal, efelől biztosított. Közvetlenül
ezután saját magával is végez. Így csak néhány másodperc lesz,
amíg el kell szakadnunk egymástól.
Néha gondolj rám, kedvesem, és soha ne házasodj az érzelmeid
ellenében. Szerelem nélkül élni rosszabb, minta halál.
 Gondolatban utoljára átölellek
Hűséges barátnőd
Mary

Mary elégedetten hajtotta össze az írást, és lepecsételte a borítékot,

miután még egyszer átolvasta. Csak ekkor nyugodott meg a
lelkiismerete Sophie-val szemben is.

Thurnau-palota a Herrengassén
1889. január 29., kedd, délután

Sophie mély lélegzetet vett, mielőtt határozottan lenyomta az

oroszlánfej alakú bronzkopogtatót a Thurnau-palota pompásan
díszített bejárati kapuján, a Herrengassén.
Nem sokkal ezután egy merev, fekete öltönyt viselő szolga nyitotta
ki.
Egy pillanattal tovább időzött rajta a tekintete a kelleténél, mielőtt
enyhén meghajolt.
– Mit óhajt, nagyságos kisasszony?
A ruházatomból mindenesetre felismerte, hogy nem a személyzeti
bejáróba illő látogató vagyok, állapította meg Sophie
megkönnyebbülten.
Ő is lehajtotta a fejét.
– A nevem Sophie von Werdenfels. Von Löwenstein úrral
szeretnék beszélni.
Ekkor a szolga méregetése feszültté vált. Ugyan beinvitálta a
pompás előcsarnokba, ahonnan egy széles, kanyargós, gazdagon
faragott korlátú lépcső vezetett a felsőbb szintekre, de nem kínálta őt
hellyel.
– A névjegykártyáját, legyen szíves! – nyújtott felé egy ezüsttálcát,
amit az egyik intarziás lakk– komódról vett el.
Sophie elpirult. Neki nem volt névjegykártyája. Eddig nem volt rá
szüksége. Talán a kapzsi mostohaapja nem is engedélyezte volna
számára.
A látszat kedvéért beletúrt bársonytáskájába, aztán felnézett.
– Elnézést kérek. Sajnos nincs nálam kártya. Kérem, jelentse be
Sophie von Werdenfels grófkisasszonyt!
A szolga megvetően lebiggyesztette az ajkát, de nem mondott
semmit. Ehelyett kijelölt Sophie számára egy kényelmetlennek
kinéző kovácsoltvas széket, amely a csarnok egyik falmélyedésében
állt, anélkül, hogy előtte elvette volna tőle a kabátját és a muffját.
Sophie egyértelműen érezte a férfi bizalmatlanságát, mivel
meghívás vagy bejelentkezés nélkül, és főként kísérő nélkül
látogatott el a Thurnau-palotába, és kifejezetten a fiatal, vonzó úrral
akart beszélni.
Bár Sophie bosszankodott a szolga arroganciája miatt,
ugyanakkor meg is értette őt. De a Vetsera-házban a nap folyamán
olyan mértékben kiélesedett a helyzet, hogy már nem tudta, hova
forduljon tanácsért, ezért kísérelt meg még ma beszélni Richarddal.
Ő volt az egyetlen, aki talán segíteni tud. Sophie nem akart várni a
holnapi látogatásáig a Café Prinzessben.
Mivel még kísérettel sem volt illő meglátogatni hajadon
grófkisasszonyként egy eljegyzett fiatal férfit, rövid tétovázás után
elhatározta, hogy egyedül megy Richardhoz, hogy a megrögzötten
pletykaéhes személyzet kíváncsiságát ne keltse fel. Ezenfelül ebbe
a felettébb kínos helyzetbe senki mást nem akart bevonni. Ez volt
annak is az oka, amiért elutasította az anyja kíséretét is, aki
időközben tudomást szerzett Mary eltűnéséről teljesen lesújtott
barátnőjétől, Helenétől, anélkül, hogy a trónörököst eközben
megemlítette volna.
Már épp elég kínos volt, hogy Mary szökése most egész Bécsben
ismertté fog válni, miután Helene Vetsera ma kora hajnalban
hivatalosan feladta az eltűnt személyről szóló bejelentését. De a
trónörökösnek az ügyben való érintettsége miatt von Taaffe titkos
ügynökei előbb– utóbb mindenkit célba vesznek, aki beavatottnak
látszik ebbe a gusztustalan, minden társadalmi konvenciót sértő
ügybe. Ettől pedig Sophie meg akarta kímélni érzékeny édesanyját.
Mert időközben Mary szökése már elért a legmagasabb politikai
szintekig. Közvetlenül azután, hogy Helene Vetsera ezúttal
személyesen látogatott el Krauss rendőrkapitány hivatalába, a férfi a
közvetlen feletteséhez, Eduard von Taaffe miniszterelnökhöz fordult.
Amikor Krauss közölte a kétségbeesett bárónővel, aki
felvilágosításra várt, hogy a miniszterelnök megtagadta, hogy a
trónörökös tartózkodási helyét kipuhatolja, vagy akár a császárt
tájékoztassa, Helene hatalmas aggodalmában egy kis idővel később
maga rontott be von Taaffe irodájába, és legalább azt elérte, hogy
bebocsássák.
Ezzel azonban a sikernek máris vége szakadt. Ahelyett, hogy
megvigasztalta volna a bárónőt, a miniszterelnök úgy beszélt
Maryről, mint egy kurtizánról, aki minden valószínűség szerint „más
férfiakkal is kapcsolatot tarthatott”, ahogyan von Taaffe kifejezte
magát. Aztán Helene Vetserát Rudolf húgának a ma estére tervezett
eljegyzési vacsorájával kecsegtette, amelyre minden családtagot
kötelező jelleggel elvárnak.
– Ott a trónörökös is meg fog jelenni. Ezzel akkor az is
bebizonyosodna, hogy nem lehet Mayerlingben az ön lányával.
Von Taaffe figyelemre méltó érvelése cseppet sem nyugtatta meg
a félelemtől szinte hisztérikus bárónőt. Mert ugyan mi akadályozná
meg a trónörököst abban, hogy az este hat órára kitűzött vacsora
után visszatérjen Mayerlingbe?
így végül Helene Vetsera Hanna kíséretében megjelent a
Werdenfels-palotában, és megkérte Sophie-t, hogy forduljon Richard
von Löwensteinhoz. És pontosan ebből az okból ült most itt a
Thurnau-palota hivalkodó, de huzatos előcsarnokában. Richardot
mint Rudolf közeli barátját arra akarta kérni, hogy utazzon el
Mayerlingbe, és a helyszínen tájékozódjon a helyzetről.
Könnyű léptek szakították ki sötét töprengéséből. De
csalódottságára nem Richard jött le a lépcsőn, hanem a
menyasszonya, Amalie. Elegáns, okkersárga, bársony délutáni ruhát
viselt, és csinos arcán felettébb gőgös kifejezés jelent meg.
– Mit óhajt, kisasszony? – kérdezte fentről, mit sem törődve az
udvariassági szabályokkal, és még csak jelét sem adta, hogy
felismerte volna Sophie-t, akit pedig tegnapelőtt este kibeszélt a
nagykövetségi palota mosdójában.
Sophie felállt, és azon kapta magát, hogy majdnem pukedlizett.
– Az ön vőlegényével, Richard von Löwensteinnal szeretnék
beszélni, von Thurnau grófkisasszony. Nagyon sürgős dolog!
– Miről van szó?
Sophie arca felforrósodott.
– Ezt csak személyesen közölhetem a nagyságos úrral.
 Amalie minden további szó nélkül odafordult a háttérben várakozó
szolgához. .
– Ezt a hölgyet– a szót megvetően hangsúlyozta -, kérem, azonnal
kísérje ki!
Alig néhány másodperccel később Sophie ismét a jéghideg
Herrengassén találta magát. Már csak az a szívből jövő reménye
maradt, hogy Richard holnap, szerdán, ahogy ígérte, ismét eljön a
Café Prinzessbe.
És hogy akkor, legyen is szó bármiről, nem lesz már túl késő.

Mayerlingi vadászkastély a Bécsi-erdőben

1889– január 29., kedd, röviddel éjfél előtt

– Tetszett neked az utolsó esténk, szerelmem?

Rudolf gyengéden simogatta Mary időközben sápadtra vált arcát.
Hiába próbálta elfojtani a feltörő pánikot.
Már csak rövid ideig marad életben.
Mosolyt erőltetett az arcára.
– Bratfisch nagyon csodásán énekelt és fütyült. Mintha tudta
volna, hogy ez az utolsó alkalom, hogy fellépett előttünk.
Rudolf erre felfigyelt.
– Remélem, nem mondtál neki semmit, ugye? Még csak nem is
utaltál rá?
Mary kissé túlzottan is gyorsan rázta meg a fejét. Valóban átadta
Bratfischnek egy óvatlan pillanatban a Sophie-nak írt levelet azzal a
kikötéssel, hogy csak személyesen kézbesítheti az írást a
barátnőjének, és senkinek nem beszélhet róla. Köszönetképpen
nekiajándékozta Bratfischnek kis, briliánsokkal kirakott óráját. Szinte
rá kellett tukmálnia a hűséges fiákeresre, és közben a következő
szavakat használta:
– Ez úgyis az utolsó alkalom.
Vajon Bratfisch, aki most a vendégházban aludt, és holnap még
napkelte előtt vissza kell térnie Bécsbe, ebből gyanút foghatott?
És ha igen? Mit is tehetne a hűséges öreg?
Mary elhessegette a gondolatot. Rudolf nyakára tette a kezét, és
szétnyitotta ajkait.
– Szeress még egy utolsó alkalommal, szívem szerelme!
Meglepetésére és csalódottságára Rudolf gyengéden eltolta
magától.
– Ez nem lenne illő, drágám. Ma reggel Loschek még ki tudta
cserélni a lepedőt a szenvedélyünk nyomaival. Holnap erre már nem
lesz lehetősége. És a halálos ágyunkon ne legyenek tisztátalan
foltok.
Ránézett az órára.
– Már csak tíz perc maradt éjfélig. Akkor kell beteljesülnie a
sorsunknak. Menj, mosakodj meg még egyszer, és vegyél fel egy
tiszta hálóinget!
Mary a kelleténél több időt szánt szükséges teendőire. A szíve a
torkában dobogott, amikor Őt perccel éjfél után visszatért a
hálószobába. Ekkor az fenyegette, hogy elhatalmasodik rajta a
pánik.
– Valóban nincs más megoldás számunkra, szerelmem?
Rudolf különös kifejezéssel a szemében nézett rá, és megrázta a
fejét.
– Nincs, szívem. Ez az egyetlen megoldás, ha mindörökre együtt
akarunk maradni.
 – Miért nem szökhetünk el valahova? Oda, ahol senki nem ismer
minket? – próbálkozott Mary még egyszer. Amikor Rudolf nem
válaszolt rögtön, folytatta. – A legkisebb kunyhóban is elélnék veled,
ha muszáj. Én...
Rudolf lágyan az ajkára tette az ujját.
– Nem, nem lehetséges, kincsem. – Gyengéden az ágyra nyomta
őt. – Most csukd be a szemed, és gondolj valami szépre. Megígérem
neked, hogy nem fogsz érezni semmit.
Mary remegve feküdt le. De ahelyett, hogy ellazult volna, a
szemét, amilyen szorosan csak tudta, összezárta, és a zsebkendőjét
a bal kezében szorongatta. Hallotta, ahogy Rudolf kibiztosítja a
fegyvert, és érezte a hideg revolvercsövet a halántékán.
Aztán minden felrobbant a fejében.

Mayerlingi vadászkastély a Bécsi-erdőben

1889. január 30., szerda, reggel hat óra körül

Rudolf felriadt nyugtalan szendergéséből, amikor a kis falióra

ezüstös hangon elütötte a hat órát.
– O, te jó ég! Már ilyen késő van? – nyögött halkan. Egy óra múlva
jön a komornyikja felébreszteni őt, mert reggel nyolc órára várták
reggelire a vadászatra érkezett vendégeket. Itt az idő, meg kell
tennie.
Miután Maryt lelőtte, Rudolf újra meg újra a halántékához tartotta a
revolvert, és mindig talált új okot, hogy ismét leengedje.
Ott hevertek Mary levelei a családjának. Rudolf összerakta őket
egy nagyobb borítékba, amit Vetsera bárónőnek címzett. A
pecsétviaszba a saját gyűrűjét nyomta bele. Aztán utolsó köszönő
szavakat írt a komornyikjának, Johann Loscheknek, és arra kérte,
személyesen gondoskodjon arról, hogy a borítékot átadják Mary
anyjának.
Ismét a halántékához illesztette a revolvert. És végül ismét
leengedte a kezét. Az anyja! Hirtelen erős vágy kerítette hatalmába,
hogy legalább az anyjának is írjon egy búcsúlevelet.
Kezdetben azzal akarta megbüntetni a szüleit szeretet nélküli
gyermek– koráért, és mert állandóan semmibe vették, hogy
megtagadja tőlük az utolsó szavakat. De nem volt az anyja is a
makacs, ókonzervatív apjának í; az áldozata? Nem szenvedett
ugyanúgy a férje miatt, mint ő? És kisfiúként nem ő mentette ki
szadista nevelője, Gondrecourt karmaiból?
Ezenkívül nagyobb szíve volt, mint az apjának. Ő gondoskodni fog
arról, hogy Mary mellé temessék el.
Így három levelet is megfogalmazott az anyjának, Sissinek, míg az
utolsó verzióval elégedett nem volt. Az első piszkozatokat elégette a
kályhában.
Bocsánatot kért Sissitől a fájdalom miatt, amit ma kell okoznia
neki, és j elnézést a „tiszta, vezeklő angyalért”, aki a halálba kísérte
őt. Az apja okozta £ csalódásairól beszélt, és végül a tiszti
becsületéről. És a következő szavakkal í zárta: „De még sincs már
jogom élni, mert öltem.”
Már hajnali három óra körül járt. De még mindig nem lelte meg a
bátorságot, hogy megölje magát. Eleinte próbálta több pohár
konyakkal megnyugtatni magát. De ezúttal az alkohol nem érte el a
kívánt hatást.
Kétségbeesésében végül még Mary mostanra hideg ajkát is
megcsókolta, de aztán undorodni kezdett a rászáradt vértől, ami a
szája egyik sarkából folyt le. Végül annyira remegett a keze az újabb
nagy adag konyak ellenére, hogy sem a kézitükröt, sem a revolvert
nem tudta nyugodtan megtartani.
A végén még mellélövök, mint az a tökfej Algériában, futott át a
fején. Tíz percig pihennem kell, aztán jobb lesz.
Ehelyett csak most, több mint két órával később riadt fel nyugtalan
alvásából a kényelmetlen karosszékben.
Ismét a halántékához helyezte a pisztolyt, és ismét leengedte a
kezét, amikor a pánik eluralkodott rajta. Mary már több mint hat órája
halott volt. Végül Rudolf elhatározta, hogy ad magának egy
ultimátumot.
Halkan felvette a reggeli öltönyét, aztán elhagyta a szobát, hogy
kopogjon Loschek ajtaján, ami éppen az ő lakosztályának a bejárata
mellett volt. Többször is próbálkoznia kellett, mire Loschek végül
kinyitotta.
Nyilvánvalóan épp borotválkozott. Az állán még látni lehetett a
borotvahabból származó foltokat. Fél hét volt.
– Keveset aludtam csak – közölte Rudolf a zavarban lévő
komornyikkal. – Csak fél nyolckor ébresszen fel! És közben
gondoskodjon róla, hogy a konyha pontban nyolc órakor bőséges
reggelit bocsásson rendelkezésre.
Mivel a hangjában lévő enyhe remegést nem tudta elfojtani,
sarkon fordult, szándékosan hangosan fütyülve, és belépett a
hálószobájába, ahol a halott Mary feküdt. Gondosan bezárta az ajtót.
Aztán a halott lány mellé ült az ágyra, és mozdulatlanul figyelte,
ahogy a kis falióra mutatói szakadatlanul haladtak fél nyolc felé.
Csak hét óra után húsz perccel nyúlt újra a revolverért. Még egyszer
ellenőrizte a lövedéket, és kibiztosította a fegyvert. Aztán a kis tükröt
a bal kezébe vette. Végül a pisztolyt a jobb halántékához emelte.
Végre meghúzta a ravaszt. Őt perccel fél nyolc előtt járt az idő.
 23. fejezet

Café Prinzess a Grabenen

1889. január 30., délután

S , ahogy nyugtalanul
pillant a két aranyozott barokk óra valamelyikének mutatóira,
amelyek a Café Prinzess-ben a fehér stukkódíszei közt függtek. De
a mutatók – legalábbis számára úgy tűnt – nem akartak négy óra
utánra mozdulni. Még mindig van hátra fél óra, míg Richard ideér,
nyögött magában.
Már reggel tíz óra óta a kávéházban volt, hogy betanítsa Minát,
egy fiatal nőt, akit a nagybátyja felügyelőnőnek szeretett volna
alkalmazni. Sophie megítélésétől fog függni, hogy Mina valóban
felnőtt-e a sokrétű feladatokhoz, amelyek ebben az esetben
várnának rá.
Eleinte Sophie figyelmét ez a felelősségteljes tevékenység újra
meg újra elterelte a Mary miatti kínzó aggodalmáról és a mayerlingi
történésekről, amelyet időközben már egyre sötétebbé váló
színekkel színezett ki magában. A nap folyamán még a szomorúság
is hozzájött, hogy nemsokára nem lesz már szükség rá a Café
Prinzessben. Mert Mina, aki a tolvaj Hedvig lehetséges utódja volt,
kezdettől fogva nagyon ügyesnek bizonyult.
 Két óra körül a két nő megengedett magának egy szünetet egy
mandulás melanzs társaságában az egyik, ebben az időszakban
még nem foglalt szeparéban. Valójában arra szolgált volna, hogy
Mina feltehesse Sophie-nak a még megválaszolatlan kérdéseit.
Ehelyett pontosan fordítva történt: Mina válaszolta meg Sophie
kérdéseit, aki élénken érdeklődött az iránt, hogy honnan tud Mina
máris ilyen sokat egy kávéház vezetéséről.
Így hát megismerte Mina szomorú előtörténetét. Egy kiskereskedő
családjából származott, és mindig is azt kívánta, hogy egy bécsi
kávéházban dolgozhasson. Eleinte a pályafutása a vágyai szerint
haladt. Felszolgálóként alkalmazták a híres Café Demelben, és két
évvel ezelőtt – az alapossága miatt – kijelölték egy igényesebb
tevékenységre is.
– Rám akarták bízni a kávéház felső szintjének vezetését –
mesélte Sophie-nak szókimondóan. A Demelnek, a Café Prinzess–
szel ellentétben két olyan emelete volt, ahol felszolgáltak. – De
bedőltem egy magyar gróf sármjának, és hittem az ígéreteinek, hogy
magával visz a hazájába, sőt hogy később feleségül is vesz –
folytatta Mina. – Ez akkoriban valóban lehetségesnek is tűnt
számomra, főként, hogy hallottam olyan pletykákat, hogy egy gróf a
gyermekei nevelőnőjét, sőt egy másik a szakácsnőjét vette el.
Micsoda ostoba nőszemély is voltam, pedig akkoriban már a
huszonötödik évemet tapostam. – Mina fájdalmasan mosolygott, és
a kezével a homlokára csapott. – De talán túl sokszor hallottam,
hogy nem vagyok teljesen híján a férfiakra ható vonzerőnek, és
sajnos ezért túl sokat képzeltem magamról.
Mina valóban, még most is, ugyan már húszas éveinek második
felében járt, buja alakjával, kifejező, barna szemével és érzéki, telt
ajkával szerfelett vonzó nő volt, mint ahogy azt Sophie-nak is –
irigység nélkül – be kellett ismernie.
Már sejtette a történet végét, mielőtt Mina érzelemmentesen
elmesélte volna.
– Amikor azonban másállapotba kerültem, István minden szó
nélkül elhagyott. Először az állásomat veszítettem el, később a
gyermeket. Ami talán a szegény ördög szerencséje is volt. – Az
utolsó mondat közben mégis könnyek gyűltek a szemébe. – Ha a
szüleim a szégyenem ellenére nem tartottak volna ki rendíthetetlenül
mellettem, akkor vízbe öltem volna magam.
Sophie ösztönösen Mina keze után nyúlt, amit a lány eleinte
hagyott is. Már megint egy hitvány férfi használta ki szégyentelenül
egy fiatal nő ártatlanságát, hogy boldogtalanságba taszítsa.
Magában már párhuzamot is vont Rudolf és Mary esetével. Aztán
Mina megfeszítette a vállát, visszahúzta a kezét, és egyenesen
Sophie szemébe nézett.
– Az apám járt közben a nagybátyjánál is, amikor olvasta a
hirdetését a Wiener Zeitunfon. Ők ismerik egymást fiatalkorukból. A
nagybátyjának elmeséltem a teljes igazságot magamról, amikor múlt
héten bemutatkoztam neki. De most önt kérem, nagyságos von
Werdenfels kisasszony, hogy teljesen őszintén ítéljen meg engem.
Danzer úr közölte velem, hogy a helyzetemmel való együttérzése
ellenére csak akkor alkalmazhat, ha rendelkezem a megfelelő
rátermettséggel a felügyelőnői pozícióhoz. Az apámmal való régi
ismeretségük ellenére ezt az ön ítéletétől akarta függővé tenni.
Sophie ezt egyszerre érezte hízelgőnek, ugyanakkor
nyugtalanítónak is. Eddig nagyon pozitív benyomást szerzett
Mináról. De az a néhány óra, amit együtt töltöttek, valóban elég lesz
ahhoz, hogy Minát erre a pozícióra ajánlja?
Hirtelen úgy határozott, hogy próbára teszi a fiatal nőt.
– Milyen benyomásokat szerzett eddig a mi Café Prinzessünkről?
Mi az, amit jónak talál? És mi az, amin még javíthatnánk?
Különösen az utolsó kérdésére adott választól akarta függővé
tenni az ítéletét. Hogy egy olyan felügyelőnőt alkalmazzon, aki a
vágyott állás kedvéért csak azt mondja, amit ő akar hallani, arra
biztosan nincs szüksége Stephan bácsinak.
Mina enyhén mosolygott, mintha az utolsó kérdésnek sejtené az
okát.
– Nagyon sok pozitív benyomást szereztem – kezdte. – Nagyon
tetszik a kávéház berendezése. A vendégtér világosabb és
hívogatóbb, mint a Dérnél helyiségei, de pontosan olyan pompás a
berendezése. A tortás, péksüteményes, falatkás és édességes
pultok dekorációját is nagyon kellemesnek és tetszetősnek találom.
Az ételek étvágygerjesztőek. A felszolgálók ügyesek, nagyon
barátságosak és segítőkészek a vendégekkel. Akiknek minden étel
és ital nagyon ízlett, amennyire eddig meg tudtam figyelni.
Mina elhallgatott, és mély lélegzetet vett.
– Mégis lenne néhány javaslatom – kezdte óvatosan.
– Mondja csak el csak nyíltan! – szólította fel Sophie.
– Megkérném a felszolgálólányokat, hogy jobban figyeljenek a
személyes tisztaságukra – folytatta Mina Sophie megdöbbenésére.
Nos, erre egyáltalán nem számított.
– Foltokat vett észre a lányok ruháján? – szakította félbe
izgatottan Minát. – Már az én időm előtt is az volt a szigorú utasítás,
hogy egy kötényt vagy főkötőt azonnal ki kell cserélni, ha... –
Elhallgatott, amikor Mina felemelte a kezét.
– Nem, nem, nagyságos kisasszony, a felszolgálók és eladók
öltözéke makulátlan. De feltűnt, hogy az a fiatal nő, aki két órával
ezelőtt ellenőrizte a mosdó tisztaságát, és közben néhány malőrt is
elhárított, amint láttam, ugyan vett fel egy köpenyszerű kötényt a
ruházatára, de utána nem mosta meg a kezét. Pedig a visszatérése
után tortát szeletelt és édességet csomagolt.
Sophie elpirult. Neki magának ez még soha nem tűnt fel. A női
alkalmazottak feladatai közé tartozott, hogy a női mosdóban a
toalettek és mosdókagylók tisztaságát rendszeresen ellenőrizzék, és
szükség esetén tisztítsák is meg, bár esténként természetesen még
két bejárónő is alaposan kitakarította az egész kávéházat.
– Ugyanez érvényes a vödrökre és a rongyokra, amikkel az
asztalokat letörlik. Azt ugyan nem tudom, hogy ez csak egy mai
hiba-e, de a vizet idáig nem cserélték ki, és már az imént is
meglehetősen piszkos volt. És a rongyok, ha nem haragszik, eléggé
elnyűttek. A hölgyek, akik vendégként vannak itt, egyáltalán nem is
veszik észre az ilyesmit – próbálta megnyugtatni a döbbenten
hallgató Sophie-t -, de... – Ismét elhallgatott.
Sophie mély lélegzetet vett.
– Teljesen igaza van, Mina. Ezeket a hibákat nagyon sürgősen ki
kell küszöbölni. Még ma be fogok számolni erről a nagybátyámnak,
és teszek javaslatokat. Feltűnt még önnek valami hasonló?
Ekkor Mina is elpirult.
– Csak egy apróság, nagyságos kisasszony. Néhány kevésbé
feltűnő helyen por van.
– Por? – Sophie alig hitt a fülének. Hisz ez egyre rosszabb lett.
 – Ezt sem valószínű, hogy egy hölgy vendég észre fogja venni –
nyugtatta meg Mina újból. – Főként, hogy a vendégeik nagy része
nem is háziasszony. De a stukkódíszeket a falakon néha le kellene
tisztítani. Ugyanígy a szeparék bejárata előtti cserepes pálmák
levelei is kicsit porosak.
Sophie gyorsan felállt, és elhagyta a szeparét. A mutatóujját
végighúzta az egyik pálma levelein. Vékony sötétszürke bevonat
maradt rajta.
– Mindenben igaza van, Mina – ismerte be nyíltan, és máris
meghozta döntését. – Lenyűgözött a megfigyelőképessége, és a
nagybátyámnak örömmel ajánlom, hogy alkalmazza önt. –
Mina szeme felragyogott. De még nem ért a javaslatai végére.
– Elmondhatok még egy utolsó javaslatot?
– Rajta!
– Feltűnt nekem, hogy a kasszázásban két lány váltja egymást.
– Ez így van, Mina. Mert sajnos előfordultak lopások a pénztárból.
És ezzel az intézkedéssel akarja a nagybátyám megakadályozni,
hogy ez még egyszer megtörténhessen, és ismét ne tűnjön fel
azonnal. Ezért váltja egymást most két idősebb felszolgáló a
kasszázásnál, és így naponta kétszer ellenőrzik a pénztárban lévő
összeg helyességét. Az eredményt minden alkalommal felírják.
– Ez nagyon jó ötlet, nagyságos kisasszony. De a
pénztárosnőknek is azt ajánlanám, hogy mossanak kezet, mielőtt
ismét megkezdik a felszolgálást vagy a süteményes– vagy
édességespultnál a munkát.
Sophie ámulva figyelte Minát. Megnyerő külseje mögött
nyilvánvalóan éles ész rejtőzik.
– Honnan jutnak az eszébe ezek az ötletek?
 Mina fájdalmasan lebiggyesztette az ajkát.
– Az utóbbi hónapokban elég időm volt. A háztartásban és a
szüleim üzletében nem akadt számomra sok tennivaló. Tehát
elolvastam néhány érdekes újságcikket tanult orvosok tollából.
Ugyan valóban nem értettem mindent, de az világossá vált, hogy
összefüggést sejtenek a betegségek és a hiányos tisztaság között.
És a pénzérméket sok ember megfogja, és senki nem tudja
igazából, hogy honnan jönnek.
Ezt Sophie is belátta. Az izgalmas beszélgetés Minával valóban
elfeledtette vele egy pillanatra a gondjait. De amikor Mina a
Danzerrel való közös beszélgetés után aznapra befejezte a
munkáját, ezek újra felülkerekedtek rajta.
Azzal a szomorúsággal együtt, hogy az ő ideje a Café
Prinzessben nemsokára véget ér. Ehhez Mina túl alapos. Milyen
csodás páros lennénk mi ketten, ha együtt dolgozhatnánk itt.
Ebben a pillanatban lépett be Richard a kávéházba. Negyedórával
korábban érkezett. Egyedül volt. Sophie megkönnyebbülten lélegzett
fel.
– Micsoda megtiszteltetés, kedves von Löwenstein gróf úr!
Nagyon örülök, hogy ma végre ismét személyesen találkozom önnel
a kávézómban, és üdvözölhetem. Isten hozta! – sietett oda
Richardhoz Danzer, még mielőtt Sophie ezt megtehette volna. A
nagybátyja örömtől sugározva fogadta el egy meghajlást követően
Richard felé nyújtott kezét. – Tiszta szívből köszönöm önnek, hogy
ajánlotta a rózsasorbet-mat az udvarban. Tegnapelőtt máris kaptam
egy újabb megrendelést. Ráadásul úgy, hogy a fagylaltot Mária
Valéria főhercegnő eljegyzési vacsoráján fogják desszertként
felszolgálni.
 – Örömmel ajánlottam – mondta Richard. – Még ha a sorbet a
császárnénak sajnos nem is ízlik annyira, mint a Demel
IBOLYASORBET-ja.
Egy röpke pillanatra Danzer homloka elsötétült. Aztán ismét
szívből elmosolyodott.
– Hisz az a fő, hogy a többi hölgynek az udvarban ízlik. És
rendszeresen utánrendelik. Mit hozathatok önnek? – kérdezte aztán,
és odafordult Sophie-hoz, aki időközben odalépett hozzájuk.
– Mint mindig, egy nagy feketét. – Richard szeme végigpásztázta
a helyiséget.
– Szeretne odaát leülni? – Danzer egy kis márványasztalra
mutatott az egyik falmélyedésben.
Ekkor Sophie ragadta magához a kezdeményezést.
– Szeretnék valami bizalmas dolgot megbeszélni von Löwenstein
úrral. – Lehalkította a hangját. – Mary Vetseráról van szó.
Megszökött. Meg szeretném kérni von Löwenstein urat, hogy
keresse meg.
– Te jóságos ég! – Danzernek a döbbenettől elakadt a szava.
Sophie a mutatóujját az ajkára tette.
– Egy szót sem senkinek erről, kedves nagybátyám. Amennyire
még lehetséges, el szeretnénk kerülni minden botrányt.
– Jó, jó – sietett biztosítani felőle Danzer, és az egyik, még szabad
szeparéra mutatott. – Ugyan négy órára lefoglalták, de ezt fogom
tudni kezelni.
Sophie hátrafordulva vetett egy pillantást az órára. Tíz perccel járt
négy óra előtt.
– Négy órára a mi beszélgetésünknek már úgyis vége lesz –
erősítette meg Sophie.
 – Az ég szerelmére, mégis mi történt? – Richard elsápadt az
ijedségtől.
Sophie a szeparé bejáratán át ismét kinézett a vendégtérbe. Sem
vendég, sem a személyzet tagjai nem voltak hallótávolságban.
– Még hétfő reggel történt – tájékoztatta röviden Richardot. – Azt
sejtik, hogy az említett úr magával vitte őt a vadászkastélyába, a
Bécsi-erdőbe.
– Mayerlingbe? – szaladt ki önkéntelenül Richard száján.
– Pszt! – sziszegte Sophie.
Richard azonnal lehalkította a hangját.
– És már hétfő reggel óta távol van? Természetesen a rendőrség
egy ilyen kényes ügyben nem tud segíteni. De miért nem értesítettél
azonnal? Hisz ma már szerda van!
Sophie felhorkant.
– Tegnap délután ellátogattam a Thurnau-palotába, miután Mary
anyja hivatalosan bejelentette a lánya eltűnését. De a
menyasszonyod kiutasíttatott.
– Amalie kidobott téged? – Richard nem tudta felfogni. – Pedig azt
kérted, hogy beszélhess velem?
– Így történt – erősítette meg Sophie, és röviden kiegészítette,
hogy bánt vele Amalie.
Richard a dühtől a fogát csikorgatta.
– Ezért még megfizet az a szégyentelen szuka! – közölte.
– Az várhat! – sürgette Sophie. – Most siess, amilyen gyorsan
csak tudsz, . a Vetsera-palotába, és kínáld fel a segítségedet a
bárónőnek. Az említett úr személyes barátja vagy, és a
vadászkastélyt is ismered. Talán ott, a helyszínen tudsz intézni
valamit, és még megakadályozhatod a legrosszabbat!
 Vetsera-palota a Salesianergassén
1889. január 30., szerda, kicsivel később

Alig negyedórával később Richard hevesen kopogott a Vetsera-

palota kapuján. Teljesen kifulladt. Mivel hirtelen nem talált bérkocsit,
és gyalog ment a Café Prinzessbe, ezért majdnem egész úton
rohant a Grabentől a Salesianergasséra.
Meglepetésére majdnem további Őt percet kellett várnia, míg az
öreg szolga, Christian végre ajtót nyitott. A szeme vörös volt, mintha
nemrég sírt volna.
– Mit óhajt, uram? – kezdte, de aztán rögtön ki is javította magát: –
Végtelenül sajnálom, de a Vetsera hölgyek ma nem fogadnak
látogatót.
– Azért jöttem, hogy egy nagyon kényes ügyben felajánljam a
hölgyeknek a segítségemet.
Amikor a szolga még ennek ellenére sem hívta be, elhatározta,
hogy kicsit felgyorsítja az eseményeket.
– Von Werdenfels grófkisasszony küldött. A barátnőjéről, Mary
grófkisasszonyról van szó.
Az öreg különös arckifejezéssel nézett Richardra, aztán mégis
megengedte, hogy belépjen az előcsarnokba. Ahelyett azonban,
hogy a köpenyét elvette volna, közölte:
– A hölgyek gyengélkednek, és ágyba feküdtek. De utánajárok,
hogy a nagyságos úr kívánja-e fogadni önt.
Richard gyomrában jókora gombóc képződött. Talán túl későn
jöttem? Már történt volna valami visszafordíthatatlan?
 Nem maradt sokáig egyedül a kétségeivel. Néhány perccel később
már vissza is tért a szolga, és felvezette a lépcsőn. A köpenyét még
mindig nem vette el.
– A nagyságos úr a könyvtárban várja önt.
A „nagyságos úr” kiderült, hogy Mary nagybátyja és gyámja,
Alexander Baltazzi, akivel Richarddal a bécsi zsokéklubból jól
ismerték egymást, és tegeződtek.
Még mielőtt a két férfi kezet rázhatott volna, Richardból kirobbant:
– Azért jöttem, hogy felkínáljam nektek a segítségemet, Alex. Úgy
tudom, Mary Rudolf trónörökössel talán Mayerlingben van. Ha
szeretnéd, azonnal odaindulok, és megkeresem őt.
Alexander Baltazzi mélyet sóhajtott. Erőtlenül lerogyott a hatalmas
bőrfotelbe, amelyből Richard érkezésekor felugrott.
– Ehhez sajnos már túl késő, Richie – felelte, anélkül, hogy
megköszönte volna Richard ajánlatát. – Mary és Rudolf halottak.
Mary őt is, és magát is megmérgezte. Sztrichninnel.
Erre Richardnak is megremegett a térde. Leült Alexander
Baltazzival szemben.
– De... de hát ez nem lehetséges – habogta, amikor az agya
egyszerűen megtagadta, hogy felfogja a felfoghatatlant.
– Honnan... mégis honnan tudjátok ezt?
Alexander mély lélegzetet vett.
– A császárné a húgomnak, Helenének személyesen mondta el
ma délben. Mindketten halottak. Maryről senki nem szerezhet
tudomást. Rudolf hivatalosan szívszélhűdésben hunyt el.

Café Prinzess a Grabenen

 1889. január 31., vasárnap, este fél hat körül

Sophie mint egy holdkóros járt körbe– körbe a Café Prinzessben és

a szomszédos helyiségekben, és amennyire tudta, gépiesen ellátta a
felmerülő feladatokat.
Tegnap Richard látogatása után először még nagyon örült, hogy
Mina í arra kérte, néhány napig hadd maradjon még konzultánsként
mellette, amíg mint felügyelőnő teljesen be nem dolgozza magát.
Sophie remélte, hogy a munka a kávézóban eltereli a figyelmét a
Maryért érzett kínzó aggodalmáról és egyre erősödő bűntudatáról,
hogy túl sokáig hallgatott.
De nem sokkal később megérkeztek az első pletykák a trónörökös
haláláról a Café Prinzessbe. Ezeket a lapok első különkiadásai
követték, amelyek szívszélhűdést jelöltek meg a halál okaként. Ezzel
egy időben azonban futótűzként terjedt a hír a klasszikus, kizárólag
férfiak által látogatott kávéházban, hogy a trónörököst lelőtték. Azt
rebesgették, vadászbaleset során, ahogy a pincérek beszámoltak
Stephan Danzernek.
Sophie ösztönösen elkerülte, hogy a nagybátyja vagy bárki más
előtt megemlítse Mary Vetserát. Ezért a Prinzessben senki nem
sejtette, hogy az ő eltűnésének köze lehet a trónörököshöz.
Röviddel a kávéház zárása előtt, este aztán Richard még egyszer
megjelent falfehér arccal, és suttogva tudósította Sophie-t Mary
haláláról is. Amikor ő erre sírva összeomlott, Mina és Stephan
Danzer felvitték a férfi kávéház feletti lakásába, ahol órákig csak
zokogott feltartóztathatatlanul.
Az összeomlása azonban senki számára nem tűnt különösnek, a
trónörökös halála miatti túlzó gyásznak tudhatták be. Bécs-szerte –
 főként – nők és lányok ájultak el és kaptak sírógörcsöt, miután
megtudták a halálhírt.
Arra gondolni sem lehetett, hogy Sophie-t ebben az állapotban
egyedül engedjék hazamenni, a nagybátyja pedig ebben a kivételes
helyzetben még nyitva lévő régi kávéházban nélkülözhetetlen volt,
ezért Stephan Danzer felajánlotta, hogy töltse az éjszakát a
lakásában, és egy küldöncöt a Werdenfels-palotába menesztett a
megfelelő üzenettel.
De mivel a nagybátyja szerette volna – a késő este ellenére is –
megnézni a halott trónörökös megérkezését Mayerlingből, és
Sophie sem akart egyedül maradni a lakásban, ezért a jeges januári
éjszakában egy óriási embertömeg közepéről figyelték, mely a
pályaudvartól a Hofburgig húzódott, ahogy Rudolf koporsóját egy
zárt teherjárműben éjjel két órakor a Hofburgba vitték.
Ezután Sophie az ágymelegítő és egy adag forralt bor ellenére a
hidegtől reszketve összevissza hánykolódott, és le sem hunyta a
szemét.
Mina hamarabb, mint gondolták volna, már az ezt követő napon
bizonyított mint felügyelőnő. Gondoskodott róla, hogy minden színes
díszt, amely részben már a farsangi dekorációhoz tartozott,
gyászszalagokra cseréljenek. Még az üvegpultokat is fekete
anyaggal függönyözték le, hogy ét– vágygerjesztő tartalmukat
minden pillantás elől elrejtsék.
Minától származott az a javaslat is, hogy a virágkompozíciókat és
csokrocskákat az asztalon sárga szegfűre cserélték, melyeket fekete
szalagokkal kötöttek át. Ezzel mutatta ki a Café Prinzess nemcsak a
trónörökös pótolhatatlan elvesztése miatti gyászát is, de a hűségét is
a császári házhoz. A fekete és a sárga volt a Habsburg Monarchia
színe.
Mivel egész Bécs forrongott ezen a napon és ezért talpon volt, a
kávézóban és a kávéházban is folyamatos nagy volt a forgalom. A
pletykák továbbra is terjengtek. Senki nem hitte el a halál
hivatalosan megadott okát, a „szívszélhűdést”, főként, hogy kicsivel
később ezt „gutaütésre” cserélték.
Szemtanúk beszámoltak arról, hogy azokat az újságokat, melyek
abból indultak ki, hogy Rudolf halálának oka nem természetes,
legyen az gyilkosság vagy öngyilkosság, azonnal lefoglalták. Azt
latolgatták, hogy a trónörökös halála annak következményé, hogy
belekeveredett-e egy császár elleni összeesküvésbe. Más hangok
azt állították, hogy magyar lázadók állnak Rudolf meggyilkolása
mögött, hogy az általuk nem kedvelt új, katonai szolgálatra
vonatkozó törvényt megakadályozzák.
De egyetlen szót sem vesztegettek Mary Vetserára. Az ő haláláról
senki nem vett tudomást. És a kínzó kényszer, hogy mindenkivel
szemben hallgatnia kellett erről, az Sophie-t pontosan annyira
megviselte, mint barátnője korai, értelmetlen halála, aki valóra
váltotta a fenyegetését, hogy, inkább együtt hal meg a szerelmével,
mint hogy nélküle kelljen élnie.

Ha azon a szörnyű, utolsó januári napon az lett volna a kérdés,

hogy Sophie alkalmas-e felügyelőnőnek, akkor valószínűleg
reménytelenül elbukott volna. Három eltört kávéteríték, számtalan
rosszul vágott tortaszelet, valamint téves adatok a felszolgált
rendelésekről a pénztárosnőknek, ezek voltak azok a hibák és
baklövések, amelyek többször is előfordultak vele. De Stephan bácsi
ajánlata, hogy feküdjön le ismét a lakásában, vagy hogy hazaviteti a
Werdenfels-palotába, azzal a pánikkal töltötte el, hogy akkor ismét
teljesen egyedül marad a gyötrelmeivel. Vagy ami még rosszabb, ott
szembesülnie kellene Helene és Hanna Vetsera gyászával, ha ők
esetleg – vigaszt keresve – az anyjához, Henriettéhez menekültek.
Mindkettőről úgy érezte, hogy ma még nem tudná elviselni.
Szerencsére sem a nagybátyja, sem a vendégek nem vették
zokon a számtálán malőrt ezen a mindenki számára különleges
napon. És Mina erre vonatkozóan is megingathatatlan támasznak
bizonyult, Sophie-nak minden ügyetlenkedésekor a segítségére
sietett.
De kint már alkonyodni kezdett. Ma este Sophie-nak vissza kell
térnie a Werdenfels-palotába, efelől Stephan bácsi nem hagyott
kétséget. Ezért nem lepődött meg, amikor Mina fél hat körül
bejelentette egy bérkocsi érkezését, hogy hazavigye, ahogy az
szokás. A nagybátyja keveset használt kocsijával, amely némi
távolságra állt innen egy bérelt kocsiszínben, túl körülményes lett
volna, főként, hogy Danzer nem foglalkoztatott saját kocsist.
Mivel Sophie túl fáradt volt, hogy átöltözzön, felügyelői ruhája
ráadásul izzadt és foltos volt, és sürgősen tisztításra is szorult, csak
a vállára vetette a kabátját, és feltette a kalapját. Aztán mint egy
öregasszony csoszogott végig a folyosón a kávéház bejáratához,
amely előtt a bérkocsi a Dorotheergassén várt rá.
– Jó estét, nagyságos kisasszony! – üdvözölte őt a fiákeres, amint
az utcába ért. A férfi ismerősnek tűnt számára. De az arcát nem
tudta azonnal hova tenni.
– A nevem Bratfisch. – Ekkor a kocsis levette a cilinderét, és
Sophie felismerte Rudolf személyes fiákeresét, aki Maryt olyan
gyakran fuvarozta a trónörökössel való titkos légyottokra.
Milyen különös véletlen, szaladt át a fején, amikor a férfi már a
kocsi ajtaját tartotta neki, hogy besegítse. Sophie meghökkenésére
aztán a férfi terebélyes felsőtestével behajolt hozzá, miután helyet
foglalt.
Elővett valami fehér dolgot gyapjú kocsiskabátja belső zsebéből.
– Ezt itt oda kell adnom önnek, nagyságos kisasszony – suttogta
olyan halkan, hogy Sophie alig értette. A férfi lehelete hagymaszagú
volt, úgyhogy önkéntelenül elhúzódott tőle. Bratfisch a lány
kesztyűbe bújtatott keze után nyúlt, és egy levelet nyomott a kezébe,
amit csak ekkor ismert fel.
– Olvassa el, mit írt önnek az a szegény kisasszony! Megígértem
neki, hogy elhozom önnek a levelet. De, ha a tanácsomat akarja
hallani, utána égesse el a kályhában.
Ezzel Bratfisch visszahúzódott, és felszállt a kocsisbakjára.
Sophie-nak a torkában dobogott a szíve, a vér dübörgött a fülében.
Ösztönösen elrejtette az írást a kocsi sötétjében a szoknyái alá, és a
harisnyakötőjébe csúsztatta.

Csak napokkal később tudta meg, hogy a nagybátyja azon a

szörnyű estén, amikor elhagyta a kávéházat, még egyáltalán nem is
rendelt számára bérkocsit.

Úton Mayerlingből
a heiligenkreuzi apátságba
1889. január 31-éről február 1-jére virradó éjszaka
Richard az iszonyattól szinte bénán ült Mary Vetsera merev holtteste
mellett a kocsiban, melynek a heiligenkreuzi temetőbe kellett vinnie
őt. Ha az elmúlt napok már egy véget érni nem akaró rémálomnak
tűntek számára, a horror most érte el tetőpontját, és
szörnyűségében túltett minden emberi képzelőerőn.
Mivel az udvar kezdetektől fogva teljes titoktartást rendelt el Mary
jelenlétéről Mayerlingben, megtört anyja, Helene számára nem volt
lehetséges, hogy a lányának legalább egy méltó temetést
rendezzen. Ehelyett a felelős udvari főhivatalnokok egy
kényszermegoldást találtak ki, amit Mary gyámjának, Alexander
Baltazzinak kellett Richard segítségével megvalósítania.
– Mivel már úgyis mindent tudsz az unokahúgom életének tragikus
végéről, szívből kérlek, hogy támogass, hogy legalább egy sírhelyet
szerezzünk számára megszentelt földben. – Ezek voltak Baltazzi
szavai, amikor január 31-én késő délután felkereste Richardot a
Thurnau-palotában. Richard természetesen azonnal késznek
mutatkozott, hogy elkísérje Alexandert Mayerlingbe.
Miközben a vaksötétben hegyen– völgyön át, alig járható
mellékutakon Mayerling felé tartottak, Richard annak a jelenetnek az
emlékével terelte el a figyelmét, amelyet délelőtt rendezett a
menyasszonyának, Amalie-nak.
– Hogy merészeltél egy hölgyet, aki velem kívánt beszélni,
egyszerűen kiutasítani a házból? – förmedt rá az eleinte ijedt
Amalie-ra. De ő túlságosan is gyorsan összekapta magát.
– És te hogy merészelted a kedvesednek megengedni, hogy ide
jöjjön, a szülői házamba?
– Sophie nem a kedvesem, te arcátlan némber! – Richard kis híján
elvesztette az önuralmát, és majdnem megütötte Amalie-t. Az utolsó
pillanatban engedte le már felemelt kezét. – Bár azt kívánom,
bárcsak úgy lenne – mondta fogcsikorgatva. – Százszor, nem is,
ezerszer lennék szívesebben együtt Sophie-val, mint veled!
Amint kimondta ezeket a szavakat, már meg is bánta. Mert Amalie
világosszürke szemében először féltékenység csillant meg, aztán
összetéveszthetetlen álnokság.
Richard mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon.
– Von Werdenfels kisasszony azért jött, hogy egy fontos üzenetet
adjon át nekem. – Majdnem hozzátette, hogy élet– halálról volt szó
benne, de ezt az utolsó másodpercben inkább magába fojtotta. Ki
tudja, mit olvasott volna ki ebből a kijelentésből a túl sokat fecsegő,
de nem buta Ami.
Richard még egyszer mély lélegzetet vett.
– Mint jövendőbeli feleségem, feltétel nélküli engedelmességgel
tartozol nekem, Amalie. És az ügyeimtől teljesen távol kell tartanod
magad.
Hogy a következő szavainak nagyobb súlyt kölcsönözzön,
fenyegetően odalépett hozzá, és élvezte a félelmet, amitől a
menyasszonya arca egy pillanatra grimasszá torzult.
– Hidd el nekem, Ami! – Ekkor már teljesen nyugodt volt a hangja.
– Ezzel a nadrágszíjjal itt verlek ronggyá – a nadrágja derekára
mutatott egyenruhájának nyitott zakója alatt -, ha még egyszer
valami hasonló hibát követsz el. És ebben az apád sem fog
megakadályozni engem – előzte meg Amalie tiltakozását. –
Legkésőbb az esküvővel átad téged a korlátlan erőszakomnak. És
én élni is fogok vele! – Ezzel sarkon fordult, és otthagyta
menyasszonyát.
 A rákényszerített, nem szeretett nő iránt érzett tomboló harag és a
szerencsétlenség, amihez ez a nő is hozzájárult, egészen addig
uralták a gondolatait, míg Mayerling falai fel nem tűntek előttük a
ködben. Mióta tudta, hogy kedden, amikor Sophie fel akarta őt
keresni a 'Ihurnaupalotában, még nem lett volna túl késő
megakadályozni a tragédiát a vadászkastélyban, pusztán az, ha
Amalie-ra gondolt, valódi hányingert okozott számára.
De az ezután következő események még ezeket az erős
érzelmeket is kioltották. Eleinte senki nem válaszolt, amikor
Alexander és ő Mayerling jól lezárt udvari kapuján dörömböltek. A
kastély teljes sötétségbe burkolózott. Már majdnem kísértésbe
estek, hogy visszafordulnak, amikor meghallották egy kocsi
kerekének zörgését a sötétben. Egy, az udvar által alkalmazott orvos
és egy titkár az udvari főmarsalli hivataltól – mely a császári udvar
mindennemű jogi ügyeinek illetékes hatósága volt – szállt ki a
járműből. Az utóbbi személy dr. Heinrich von Slatin néven
mutatkozott be, és felszólította a kastély őreit, hogy engedje be őket.
– Az őr szigorú utasítást kapott, hogy csak az általa ismert
személyeknek nyissa ki – magyarázta az udvari hivatalnok lényegre
törően, amikor Baltazzi a hosszú várakozásra panaszkodott. Ő és
Richard követték Slatint és az orvost a komornyik, Loschek kis
szobájába, mely Rudolf lakosztálya mellett volt. És itt, az ágyon,
szennyes ruhák és régi takarók halma alól előkerült Mary holtteste.
Csak egy leheletvékony hálóinget viselt, amely buja testének formáit
inkább felfedte, mint eltakarta.
De nem a holttest szinte teljes meztelensége volt az, ami
Richardnak és Alexander Baltazzinak azonnal a szemébe ötlött.
 – Hiszen egyáltalán nem is mérgezte meg magát! Lelőtték! –
kiáltottak fel egy emberként.
Slatin gyászos ábrázatot öltött.
– Sajnálatos módon a fiatal grófkisasszony egy revolverrel saját
magát ölte meg.
– Miféle ostobaságot beszél összevissza! – előzte meg Richard
Alexandert. – Mary jobbkezes volt! Soha nem lett volna képes bal
oldalon a ha– í Ián tékába lőni. Főként, hogy a bal kezében még fog
is valamit, mint látja!
Az a zsebkendő volt az, amibe Mary kvázi kapaszkodott, mielőtt a
halálos lövés eldördült. A keze olyan merev volt, Alexander nem
tudta kihúzni belőle.
– Az a rohadék! Az a kurafi megölte őt – préselte ki a fogai közül.
– De uram! – vágott közbe ismét Slatin. – Nagyon kérem! Ön az
elhunyt trónörökösünkről beszél!
– Aki az unokahúgomat a saját halála előtt minden kétséget
kizáróan meggyilkolta! – Baltazzi eleinte nem hagyta magát
eltántorítani.
Slatin hűvösen végigmérte. Nyilvánvalóan felsőbb helyről pontos
instrukciókat kapott, amit a következő szavai bizonyítottak is.
– Nos, uram! Meg tudom érteni az izgatottságát! – Számító
hangneme meghazudtolta együttérző szavait. – De legfőbb
feletteseimnek, von Taaffe miniszterelnöknek és őfelsége
szárnysegédjének, Eduard von Paar grófnak is egyformán fontos,
hogy a császári család végtelen fájdalmát ne növeljék meg még egy
botránnyal is. Ebből az okból megbíztak azzal, hogy ajánljak
önöknek egy alkut.
 Baltazzi már épp kezdett haragra gerjedni, amikor Richard
visszatartotta.
– Miféle alku lenne ez?
– Kétségtelen, hogy az ifjú hölgy önszántából követte a halálba a
trónörökösünket. De tény, hogy Rudolf herceg lőtte le, mielőtt saját
magát megölte. Ez szigorúan véve azt követelné, hogy az esetet a
gyilkossági csoport vizsgálja ki. Amire szintén az érvényes, hogy
minden körülmények között meg kell akadályozni.
– Természetesen! – gúnyolódott Baltazzi. – Mindent el kell
tussolni!
– Tehát mit javasol nekünk? – kérdezte Richard, figyelmen kívül
hagyva Baltazzi közbevetését.
– Kiállítunk egy halotti bizonyítványt Mary Vetsera számára,
melyen a halál oka „öngyilkosság”.
– De akkor úgy fogják elásni, mint egy kutyát a sintértelepen! –
ordított fel Baltazzi. Richardnak is elállt a lélegzete. Az országban
minden temetőben volt egy sarok, ahol a föld nem volt
megszentelve, ahová az öngyilkosokat, a kereszteletlen újszülötteket
vagy gyerekgyilkosokat hántolták el mindenféle temetési szertartás
nélkül. Kereszt nélkül, síremlék nélkül. Még egy szál virág sem volt
ezeken a gazos területeken.
– Egyáltalán nem, uraim! – Slatin békítőén emelte fel mindkét
kezét. – Már beszéltünk a heiligenkreuzi kolostor apátjával. Ott
holnap kora hajnalban eltemethetjük az elhunytat keresztény
szertartás szerint, megszentelt földbe. És mivel senkit nem hoznak
összefüggésbe a trónörökösünk halálával, a család megfelelő idő
elteltével építtethet egy sírboltot és állíttathat síremléket neki.
 – És ha nem egyezünk bele az „öngyilkosság” feltüntetésébe a
halál okaként?
Slatin Richardot, aki a kérdést feltette, jégnél is hidegebb
pillantással mérte végig.
– A halotti bizonyítványt már kiállították, uram. Ha Vetsera
grófkisasszony gyámja nem írja alá, akkor én ennek ellenére
igazolom a hitelességét. Ebben az esetben az ifjú hölgyet valóban
úgy ássák el, mint egy kutyát a sintértelepen – ismételte meg
kegyetlenül Baltazzi szavait. – És a varjú sem károgna többé utána –
tette hozzá brutálisan.
Richard hirtelen úgy érezte, az fenyegeti, hogy elhagyja minden
ereje. Csak Alexander Baltazzi kedvéért, aki már alig tudott
egyenesen megállni, szedte össze magát.
– Akkor így kell lennie! – hozta meg a döntést a döbbenettől
megbénult férfi helyett. – Hogy a családnak legalább legyen egy
helye, ahol meggyászolhatja Maryt. Adja ide azt a papirost!
Slatin elővette a dokumentumot a köpenye belső zsebéből.
Alexander keze annyira remegett, hogy az aláírása alig volt
olvasható.
De ennek az éjszakának a borzalmai még messze nem értek
véget. Miközben az orvos lemosta a holttestet, és utána Slatin
segítségével ráadta azt az olívazöld ruhát, amelyben egykor a
Wiener Salonblatt címlapján szerepelt, Richard és Baltazzi még arra
számítottak, hogy Maryt, mint ahogy Rudolfot az előző éjjel,
koporsóban viszik. Heiligenkreuzba. De hatalmasat tévedtek.
– A holttestet maguk közé kell ültetniük – magyarázta Slatin a két
döbbent férfinak. – És előtte a hóna alá nyúlva, felállítva, mint egy
élő személyt, a fiákerbe kell vinniük. Adják rá a kalapját! – Feltartotta
a mostanra már tönkrement fejfedőt a részben letört fekete
strucctollakkal. A kalap, mint ahogy maga Mary és a ruházata is,
több mint harminchat órán át feküdt a szennyeshalom alatt Loschek
ágyán.
– Mindenhol szenzációhajhász, söpredék riporterek leskelődnek.
Ezért úgy kell tűnnie, mintha három élő személy hagyná el a
kocsiban Mayerlinget.
Richard csak ekkor értette meg, miért nem mehettek Vetseráék
hintójával Mayerlingbe, hanem egy idegen kocsi egy idegen
fiákeressel ment értük a Salesianergasséra.
Irtózva vitte Baltazzival együtt Mary holttestét az udvarra és
emelte fel a kocsi ülésére, élettelen pillantásával előrefelé ültetve. A
hullamerevség miatt képtelenség volt becsukni Mary szemét,
melynek sötétkékje már kezdett kifakulni. De az élettelen test folyton
előreesett.
Végül Slatin odahozott egy erős farudat.
– Tegye be a háta mögé, a ruha alá, és a felső részét kösse hozzá
az üléshez! – parancsolta. – Akkor egyenesen ülve marad.
És a két férfi így zötyögött irtózatos kísérőjük mellett most már
majdnem egy órája az éjszakában.

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1889. január 31-éről február 1-jére virradó éjszaka

Anélkül, hogy bármit sejtett volna a Mayerlingben zajló

fejleményekről, Sophie ugyanekkor az ágyában feküdt, és nyitott
szemmel meredt a sötétségbe.
 Testileg halálosan kimerültnek érezte magát, hiszen ez már a
második álmatlan éjszakája volt, szellemileg azonban teljesen éber
volt. Mióta elolvasta Mary levelét, a legkülönbözőbb gondolatok
cikáztak szakadatlanul a fejében, a leghevesebb érzelmekkel
kísérve.
Valójában annak a módja, ahogy Mary ténylegesen az életét
vesztette, még annál is sokkal jobban feldúlta őt, mint az első verzió,
mely szerint megmérgezte Rudolfot és saját magát is.
Az legalább illett volna ahhoz a túlzó viselkedéséhez, amivel
folyamatosan azzal fenyegetőzött, hogy inkább eldobja magától az
életét, mint hogy lemondjon a Rudolf iránt érzett szerelméről. Nem
hagyta volna, hogy a főherceg bármilyen más nőé legyen, az
bizonyos.
De hogy Rudolf, mint tizenhárom évvel idősebb, felnőtt férfi, a naiv
Maryvel szemben magasan képzett és politikailag elkötelezett,
kihasználta a lány szerelmét, hogy az egyetértésével megölje őt, az
Sophie-t felváltva töltötte el haraggal, döbbenettel és mélységesen
mély szomorúsággal.
Mert Rudolf kétségkívül kezdettől fogva így tervezte, ez világos
volt számára. Hisz Richard már karácsony után beszélt arról a
gyanújáról, hogy Mary lehetséges, hogy ebből a szempontból Mizzi
Caspar helyettesítője– ként szolgálhat. Hogyan is téveszthette szem
elől ezt a félelmetes nézőpontot? Miért nem avatta be Helene
Vetserát e veszély ellenére?
Mert azt reméltem, hogy Mary az új évben szakítani fog Rudolffal!
Mert nem beszélhettem arról Helene Vetserának, hogy Rudolf már
Mizzi Caspart is felszólította arra, hogy kövesse őt a halálba! Mert
ezt Richard csak a legszigorúbb titoktartás pecsétje alatt árulta el
nekem.
Mert Mary akkor lehetséges, hogy valóban saját maga dobta volna
el az életét!
Mert... mert... valójában soha nem hitte, hogy ez megtörténhet,
vallotta be saját magának végül. Rudolf a trónörökösünk volt, a
jövendőbeli uralkodó, az egész gyalogság parancsnoka. És Mary
csak egy elvakult fiatal lány!
Sophie-t újra meg újra leverte a hideg veríték. Már kétszer
kicserélte a hálóingét, a lepedője mostanra már csuromvizes volt. A
szívverése szakadatlanul száguldott.
Csak amikor a palota kora reggel felébredt, döbbent rá, hogy talán
az egyetlen bizonyítékot tartja a kezében, amivel ezt a szörnyű
bűncselekményt meg lehet bosszulni vagy legalább felderíteni.
Rudolfot kétségkívül teljes tiszteletadással a kapucinusok
kriptájában fogják eltemetni. Hisz eddig még az sem volt ismert,
hogy egy saját maga által okozott lőtt seb miatt hunyt el – arról nem
is beszélve, hogy Mary– ről és szörnyű haláláról egyetlen szó sem
hangzott el.
Átadom a levelet a sajtónak, hozta meg végül Sophie a döntését.
Ott kell nyilvánosságra hozni, hogy mindenki megismerje a valódi
történetet. De előtte megfogom mutatni Richardnak. Ő meg tudja
mondani nekem, hogy melyik lap lesz olyan bátor, hogy közölje.
De hogyan érhetné el Richardot, hogy a Café Prinzessbe
rendelje? Ugyan a férfi elsápadt a dühtől, amikor elmesélte neki,
hogyan bánt vele Amalie néhány nappal ezelőtt a Thurnau-
palotában. De nem mert még egyszer személyesen ellátogatni oda.
 Tehát semmi más választása nem maradt, mint hogy levélben
kérje őt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, jöjjön el a Café
Prinzessbe.
A legjobb, ha már holnap. Addig elrejtem Mary levelét az
öltözőben lévő kis fésülködőasztalka titkos fiókjába. Úgyis ott kell
találkoznunk, hogy bizalmasan beszélni tudjunk. Mert ezúttal még az
egyik szeparé sem lenne eléggé biztonságos hely.
Hirtelen eszébe jutott még valami. Mary a Rudolffal való első
találkozása után ajándékozott nekem egy, az Adélé műtermében
készült képet. Elővette az éjjeliszekrényéből.
Marynek a hátoldalon lévő ajánlása valóban egy további
bizonyítéka volt a Rudolffal való viszonyára, még ha a férfit nem is
nevezte meg. Emlékül 1888. november 5-ére! Akkor voltam először
nála!– állt rajta.
Sophie elhatározta, hogy a fotográfiát a levéllel együtt elrejti.
Azután ott állt ólmos végtagokkal, és megpróbálta felvértezni magát
egy újabb nehéz napra.

A heiligenkreuzi apátság temetője

1889. február 1., péntek, reggel hat órakor

Richardot és Alexander Baltazzit a heves kopogás a kocsi ajtaján

riasztotta fel nyugtalan szendergésükből. A kocsiban a
kimerültségtől elbóbiskoltak, miután kiderült, hogy Mary sírját a
fagyott föld miatt még nem ásták ki, és hogy csak kora reggel tudják
eltemetni.
 Ugyan dr. Slatin gondoskodott róla, hogy a két férfi kapjon néhány
takarót, Richardnak vacogott a foga a hidegtől. A testét a kocsi
keskeny padján való kényelmetlen ülés miatt ráadásul teljesen
merevnek és megviseltnek érezte. Nehézkesen kiszállt a járműből,
Mary nagybátyja követte őt, aki szintén felnyögött, amikor kinyújtotta
fájó tagjait.
Odakint Slatin udvari titkár állt, és intett, hogy menjenek be a
szintén jéghideg temetői kápolnába, ahol Mary holtteste egy
sebtében összeácsolt koporsóban feküdt az éjszaka hátralévő
részében.
– A tiszteletre méltó apát úr rögtön megérkezik. Siessenek!
Legkésőbb hét órára el kell hagyniuk Heiligenkreuzot.
Richard és Baltazzi összekulcsolt kézzel léptek a koporsóhoz.
Miközben Richard elmormolt egy miatyánkot, még egyszer
szemügyre vette a halott Maryt.
Micsoda szörnyű elpazarlása az életnek! Hirtelen végtelen
szomorúság töltötte el, és felváltotta a haragot, amit addig érzett. Ott
feküdt ez az egykor virágzó tizenhét éves lány, aki előtt még
majdnem az egész élete ott állt. Ráadásul egy gazdagságban és
gondtalanságban leélt élet! Lehettek volna gyerekei és egy férje, aki
őszintén szereti és kívánja. Röviden megjelent Richard lelki szemei
előtt Miguel von Braganza arca.
Ehelyett a lány itt feküdt, mereven és kővé dermedve,
kísértetiesen, fennakadt, félig kinyitott szemével. Az orvos lemosta
az arcáról a vért. Most olyan hatást keltettek sápadt vonásai, mintha
egy halotti maszk lenne. Az orcája beesett, az ajka sápadt volt, és
kissé összezsugorodott. Csak gyönyörű, sötét haja, mely a fejét
keretezte, emlékeztetett Mary elmúlt szépségére.
 A durva deszkákból ácsolt fakoporsó szegényessége szíven ütötte
Richardot. Mary teste nem egy bársonytakarón feküdt, hanem
fűrészporon. Csak a kalapját hajtotta össze az éjjel a nagybátyja, és
tette párnaként a feje alá.
Ekkor Alexander Baltazzi lehajolt a holttesthez, és amennyire
lehetséges volt számára, egy kis aranyfeszületet nyomott merev
kezébe, melyet szinte erőszakkal hajtottak a teste fölé. A baljában
még mindig a zsebkendőt szorongatta. Egyik csücske fehéren elütött
olívazöld ruhájának anyagától.
– Van nálad egy kés vagy egy olló? – kérdezte ekkor rekedten
Alexander Richardot.
Richard ösztönösen az egyenruhája zakózsebébe nyúlt, amelyben
egy kis összecsukható kést tartott. Első pillanatban nem értette, mit
szándékozik tenni vele Alexander, míg az le nem hajolt a halott
testhez, és le nem vágott egy tincset Mary még mindig csillogó, sötét
hajából.
– Egy utolsó emlék az édesanyja számára – mondta rekedten.
Ekkor kinyílt a jéghideg kápolna ajtaja.
A heiligenkreuzi cisztercita kolostor apátja lépett be rajta. A
csuhája felett csak egy lila stólát viselt, miseruhát nem. Hiszen nem
is tartanak Maryért halotti misét. Az apát csak vetett egy keresztet a
koporsó felett, és elmormolt egy érthetetlen, latin imát.
Ezután Slatin türelmetlenül integetni kezdett, és az ajtó felé
mutatott. Az egyik sírásó belépett, lecsukta Mary koporsóját, és a
fedelét néhány kalapácsütéssel rászögelte. Aztán jött a második
férfi, és földdel összekent lapátját a falnak támasztotta.
– Mindkettőjüknek segíteniük kell a koporsót vinni – utasította
Slatin Richardot és Baltazzit. – És abban is, hogy a gödörbe
leengedjék. A talajt odakint tükörsima jég borítja.
Túlzottan magukba roskadva ahhoz, hogy tiltakozzanak, a két férfi
követte Slatin utasítását. Amikor a koporsó a földbe süllyedt, az apát
elmondott még egy miatyánkot, melybe Richard és Baltazzi is
bekapcsolódtak. Alighogy kimondták az utolsó áment, amikor Slatin
máris sürgetni kezdte őket, hogy induljanak.
– Most pedig jöjjenek! Semmi esetre sem láthatják meg önöket!
Napkeltekor az egész környék csak úgy hemzsegni fog a
kíváncsiskodóktól! Senkinek sem szabad megtudnia, hogy a lány
teste itt van eltemetve.

A visszaút alatt Bécsbe Richard és Alexander egyetlen szót sem

váltottak egymással. Kimerültek voltak, és megrendültek. Csak
amikor a kocsi bekanyarodott a Rennwegre, és közeledtek a
Vetsera-palotához, akkor jutott Richard eszébe egy fontos kérdés:
– Ki találta meg tulajdonképpen a holttesteket Mayerlingben?
– Loschek, a komornyik és Rudolf vadásztársai, Coburg Fülöp és
Josef Hoyos gróf – felelte Baltazzi fáradtan. – Hoyos még a trieszti
gyorsvonatot is megállíttatta Badenben, hogy gyorsabban Bécsbe
érjen. Ő adta át a császári családnak a halálhírt.
Hoyos gróf Joschi! Richard emlékezett a számos vadásztúrára,
amelyen együtt vettek részt a gróffal és Rudolf többi vendégével.
Joschinak mindig is ami a szívén, az a száján volt. Talán ki tudok
szedni belőle valamitarról, hogy mi történt azon a tragikus reggelen.

Thurnau-palota a Herrengassén
1889. február 1., délelőtt tíz óra körül
– Ezt az írást adta le az imént egy szolgáló von Löwenstein úrnak,
nagyságos kisasszony. Ön azt az utasítást adta nekem, hogy
azonnal tájékoztassam önt az ilyen jellegű küldeményekről.
Thurnauék háztartásának első szolgája meghajolt, és ezüsttálcán
átadott egy levélkét Amalie-nak, aki egyedül fogyasztotta kései
reggelijét a palota kis étkezőszobájában. A levélen nem szerepelt
feladó.
Amalie minden oldalról megvizsgálta.
– Hagyjon most egyedül! – parancsolta a szolgának, aki
hitetlenkedve meredt rá. – Igen, igen! – jutott eszébe Amalie-nak,
hogy mi ennek az oka. – Megkapja érte a tíz forintját, mint ígértem.
De most épp nincs nálam pénz.
Alighogy a szolga elhagyta a helyiséget, Amalie a hálószobájába
sietett. Ott meggyújtott egy gyertyát, és óvatosan felolvasztotta a
címer nélküli viaszpecsétet, amivel a kétszeresen összehajtott
papírlapot lezárták. Aztán átfutotta az üzenetet. Gonosz vigyor
torzította el az arcát, amikor a saját pecsétviaszát használta, hogy a
levélkét visszazárja. Elégedetten szemlélte meg a művét. Senki nem
fogja észrevenni, hogy a levelet egyszer már felnyitották.
Aztán csengetett, és megparancsolta a komornájának, hogy
rendelje az első szolgát a kis szalonba. Amikor a férfi megjelent,
Amalie előhalászott néhány érmét a pénztárcájából, és átadta neki
az írással együtt.
– Gondoskodjon róla, hogy a vőlegényem a levelet rögtön az
érkezése után megkapja. Mélyen tisztelt trónörökösünk halála
alkalmából meglátogatta a gyalogezredét Wiener Neustadtban, de
legkésőbb ebédre hazaérkezik.
 Ez volt az indoklás, amit Richard a Thurnau-palotában
megnevezett éjszakai távollétére.
Legalább az éjszakát nem ezzel a– szajhával töltötte, gondolta
mérgesen, És ha a mai látogatását a Café Prinzessben egy
pásztorára kezdetének szánják, akkor alaposan el fogom sózni a
levesét.
 24. fejezet

Prinzess kávéház a Dorotheergassén

1889. február 2., szombat, késő délután

R , amikor belépett a Prinzess kávéház

régi részébe, amely a fényűző cukrászda– kávézó mellett továbbra
is működött.
A kávéház főbejárata, mint emberemlékezet óta mindig is, a
Dorotheergassén volt, míg a pompás Café Prinzessé az elegáns
Grabenen. Mivel a létesítményt csak férfiak látogatták, Richard
arcába az erős arabica kávé illata mellett főként sűrű szivar– és
cigarettafüst vágódott.
Míg a kávézóban csak délután kezdődik a csúcsforgalom, a
kávéházban már ezen a délelőtti órán is sokan voltak. A pincérek
keményített fehér ingben, fekete nyakkendőben és az ugyanolyan
színű nadrágjuk felett viselt kantáros kötényben vitték ki a
vendégeknek, amit kívántak. A férfiak körében különösen kedvelt kis
és nagy fekete mellé friss vizet is felszolgáltak. Kedvelt volt a
második reggeli vagy egy korai ebéd, kolbászkák vagy húspogácsa
krumplisalátával, illetve különböző rétesfajták is.
 A berendezés klasszikus, rusztikus stílusú volt, faborítással a
falakon, és összekarcolt asztalok, magas támlájú, bőrkárpitos
székek sorakoztak a vendégtérben, illetve a számtalan
falmélyedésben padok. Az ablakok és a csillárok sokkal kisebbek
voltak, mint a Café Prinzessben. Ezért most, délután is inkább
félhomály uralkodott.
Ideális környezet volt a férfiak közti bizalmas beszélgetésekhez,
akik a Café Prinzessben azonnal feltűntek volna, és a túlnyomórészt
női vendégek kíváncsian méregették volna őket.
Amikor Richard tegnap, Mary temetése után visszatért a Thurnau-
palotába, Sophie írása várta, benne sürgető kérésével, hogy
beszélniük kell. Richard azonban annyira fáradt volt, hogy elküldött
egy követet egy rövid válaszlevéllel a Café Prinzessbe, amelyben
közölte Sophie-val, hogy csak ma tud odamenni.
Remélte, hogy a lány megérti. Nyilván az utóbbi napok szörnyű
eseményeiről akart beszélni vele. De mivel úgysem volt semmi olyan
megbeszélnivalójuk, ami bármit is tudott volna változtatni a
tényeken, holnap Richard biztosan jobb beszélgetőpartner lesz majd
számára. Mert Richard annyira kimerült volt, hogy nem érezte
képesnek magát arra, hogy a még mit sem sejtő Sophie-t úgy
tájékoztassa Mary halálának és temetésének szörnyű
körülményeiről, hogy közben ő maga se veszítse el az önuralmát.
Azután aludt, mint a bunda, és csak kevéssel ebéd előtt ébredt fel
újra. Mielőtt felöltözött volna, mindenesetre küldött még egy rövid
levelet Hoyos grófnak azzal a kéréssel, hogy ma találkozzon vele a
Prinzess kávéházban, és a várakozó szolgálónak adja át a válaszát.
Hoyos még ugyanabban az órában beleegyezett, és a fél tizenkettőt
javasolta a találkozás időpontjának.
 Ez Richardnak is megfelelt, mert így még Sophie-nak is rögtön
beszámolhat majd arról, hogy mit tudott meg Hoyostól a holttestek
megtalálásának körülményeiről.
Ekkor vette észre a grófot, aki a kávéház egyik falfülkéjéből
integetett neki. Mint ő maga, Hoyos is egy feltűnést nem keltő utcai
öltönyt viselt.
– Szervusz, Joschi! – A két férfi kezet rázott. – Ki gondolta a
legutóbbi vidám vadászatunkkor, hogy ilyen szomorú körülmények
között fogjuk viszontlátni egymást.
Hoyos bólintott. Mint Richard, ő is sápadtnak és megviseltnek
látszott. Sokat valószínűleg ő sem aludt, a sötét karikák a szeme
alatt árulkodtak róla.
A két férfi megrendelte a nagy feketéjét, és ártalmatlan témákról
beszélgettek, amíg a pincér kihozta az italokat.
Aztán Richard mély lélegzetet vett.
– Azt mondják, Fülöp és te találtad meg Rudolf holttestét. Igaz ez?
Hoyos némán bólintott, közben bizalmatlanul ráncolta a homlokát.
Richard rájött, hogy másképp kell elkezdenie.
– Tegnapelőtt éjjel segítettem Alexander Baltazzinak, a
szerencsétlenül járt Mary Vetsera nagybátyjának titokban a sírjához
vinni az unokahúgát. Tudtad, hogy a lány ott volt Rudolfnál, amikor a
trónörökös meghalt?
Hoyos elképedt arcot vágott. Döbbentnek látszott.
– Tehát te is tudod? – suttogta rekedtes hangon.
– Már tudom, hogy Mary nem mérgezte meg a herceget és saját
magát, mint ahogy tiszteletre méltó császárnénk el akarta hitetni a
kétségbeesett Vetsera bárónővel a lánya halálát követő napon.
Maga Alex is ezt hitte még a Mayerlingbe vezető úton. Amíg...
 – Mert eleinte Sissi sem tudta másképp! – vágott a szavába
Hoyos. Idegesen simította végig erősen kopaszodó halántékát.
Richard azonnal megragadta az alkalmat.
– Mégis honnan származik ez a hamis információ?
– Johann Loschek, a komornyik tájékoztatott minket róla így. –
Hoyos a felfelé pödrött, vastag bajsza végeit tépkedte. – Ő volt az
egyetlen, aki bent járt a hálószobában, és látta kettejüket az ágyon.
Elhallgatott. Richard várt.
Hoyos lesimította a körszakállát, pedig egyetlen kis szőrszál sem
állt ki belőle.
– Loschek a vért, ami a lány szájából folyt, olyan vérzésnek vélte,
mint amilyen a sztrichninmérgezés után fordulhat elő.
– És ti, Fülöp és te, nem győződtetek meg a holttestek állapotáról?
– kérdezte Richard hitetlenkedve.
Hoyos úgy vergődött a padján, mint egy angolna.
– Egyáltalán nem tudtuk, hogy Rudolfnak társasága van. Ezt
Loschek csak akkor mesélte el nekünk, amikor nem volt képes a
trónörököst a számára megparancsolt időpontban felébreszteni.
Richard most már egyáltalán nem értette, hogy történtek az
események. Felemelte a kezét.
– Joschi, meséld el nekem szép sorjában! Különben nem tudlak
követni.
Hoyos folyton megbicsakló hangon kezdte a beszámolóját. Éppen
a vendégházban készülődött, hogy pontban nyolc órakor reggelizni
menjen, amikor a kastélyőr érte jött, és Loschekhez vitte. A
komornyik aggodalommal telve számolt be neki, hogy Rudolfot a
heves kopogtatás ellenére sem tudta felébreszteni, és a trónörökös
az eddigiekkel ellentétben a szobája ajtaját is bezárta belülről.
 – Őfelsége még tegnap este azt parancsolta nekem, hogy senkit
ne engedjek be a lakosztályába, még magát a császárt se idézte
Hoyos a komornyikot. – És másnap reggel fél hétkor azt az utasítást
adta Loscheknek, hogy pontosan fél nyolckor ébressze fel. Ezzel
próbálkozott szerencsétlen már pontosan harminc perce hiába,
amikor odamentem.
– És aztán mi történt?
– Én magam is dörömböltem az ajtón, hogy felébresszem
Rudolfot, de éppen ugyanolyan eredménytelenül. Végül betoppant
Coburg Fülöp a badeni vasútállomásról. Ő előző este a császár
legkisebb lányának az eljegyzési vacsoráján járt. Mivel nagyon
aggódtunk Rudolfért, azt javasoltam, hogy törjük be az ajtót. Csak
ekkor vallotta be nekünk Loschek, hogy Rudolf nem egyedül töltötte
az éjszakát.
Richard felhorkant, de nem szakította félbe a grófot.
– De hát mit tudtunk volna tenni? – folytatta Hoyos. – Fülöp és én
végül abban egyeztünk meg, hogy odakint várakozunk, míg Loschek
erőszakkal behatol. Így nyugodt lelkiismerettel állíthattuk, hogy
semmit nem tudunk a kínos szituációról, ha Rudolf és a lány csak
kábák voltak, és ezért nem hallottak minket.
Loschek egy fejszével beverte az ajtóbetétet.
– Azonnal rájött, hogy mindketten halottak. Mary az ágyon feküdt,
Rudolf az ágy másik oldalán ült magába roskadva, háttal a lánynak.
– És ekkor még mindig nem mentetek be? – Richard nem akarta
elhinni.
Hoyos elpirult, és lehajtotta a fejét.
– Loschek bent volt, és meggyőződött róla, hogy mindketten teljes
bizonyossággal halottak. – Mély levegőt vett. – Azonnal tudtuk, hogy
az udvar el fogja tussolni Mary jelenlétét. Ezért akkor jobbnak tűnt
számunkra, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk semmi
pontosabbat.
Richard egyenesen Hoyos arcába nézett.
– Nézz rám, Joschi! – A férfi engedelmesen felemelte a fejét. – A
lány holttestét tegnapelőtt éjszaka láttuk. Rudolf egy, a bal
halántékára leadott lövéssel megölte, mielőtt saját magát is
agyonlőtte.
Ekkor Hoyos arca olyan rákvörös lett, hogy még sűrű körszakállán
át is vörösesen csillogott a bőre.
– Hát akkor te már mindent tudsz. – Olyan halkan beszélt, hogy
Richard alig értette őt a kávéház zajában.
– Mióta a Wiener Zeitung ma reggel nyilvánosságra hozta, azt
csiripelik a verebek, hogy Rudolf a tanult, a császári udvar által ezzel
megbízott orvos sok boncolási jegyzőkönyve szerint egy
elmezavaros roham során – hangsúlyozta ki Richard megvetően a
szavakat – lelőtte magát. Habár ez második pillantásra nem is
akkora tévedés – tette hozzá mérgesen. – Biztos, hogy teljesen őrült
volt, hogy azt az ártatlan teremtést magával vitte a halálba. Hoyos
gondterhelten bólintott.
– Hisz épp ezért akartuk a szüleit is eleinte megkímélni a
kegyetlen igazságtól. – Úgy tűnt, a szavait azonnal meg is bánta,
mert az ajkába harapott, i De már túl késő volt. Richard megrémült.
– Ez meg mit jelentsen?
– Nos hát, Loscheknek... neki támadt a sztrichnines ötlete. Hogy...
hogy a lány a vétkes mindenben... – habogta Hoyos.
Richard nem talált szavakat.
 – Mi is teljesen összezavarodtunk, és már nem voltunk képesek
tisztán gondolkodni – védekezett a gróf. – Visszatekintve
elképesztően ostoba ötlet volt, hogy a mérgezéses történetről
számoltam be az udvarban. Gondolhattuk volna, hogy a császár
azonnal Mayerlingbe küldi Widerhofert. És tőle aztán másnap reggel
meg is tudta, hogy a trónörökös valójában agyonlőtte magát. Ez még
rosszabbá tett mindent apaként számára, főként, hogy az orvos
abból indult ki, hogy a császárnak mindenről tudomása van.
– Ez pontosan hogy történt?
Joschi bűntudatosan felnyögött.
– Widerhofer maga mesélte nekem, hogy ő csak meg akarta
nyugtatni Ferenc Józsefet. Ezért először is biztosította afelől, hogy
Rudolf a halántékát ért lövésbe azonnal belehalt, és nem
szenvedett. Csak a császár döbbent reakciójából jött rá, hogy ő még
egyáltalán nem tudta, mi történt valójában.
– De ti azonnal tudtátok, hogy miben halt meg a trónörökös és
Mary Vetsera? Tehát órákkal a császár személyes orvosa előtt? –
faggatózott Richard.
– Természetesen tudtuk. Évtizedek óta gyakorlott vadászok
vagyunk! – erősítette meg Hoyos nem helyénvaló büszkeséggel.
– Tehát mégis bent voltatok a hálószobában, hogy megnézzétek a
holttesteket? – vonta le Richard mérgesen, ugyanakkor diadalmasan
a következtetést.
Hoyos ismét magába roskadt, és kerülte Richard tekintetét.
– Sőt még a badeni pályaudvaron is elszóltam magam – vallotta
be. – Amikor az állomásfőnök a trieszti gyorsvonatot nem akarta
megállítani, akkor kicsúszott a számon, hogy a trónörökös
agyonlőtte magát.
 Richardnak világosság gyúlt a fejében.
– Tehát innen származik a pletyka, ami már a Rudolf halálát
követő éjszakán szárnyra kapott Bécsben. Hallottam, ahogy
beszélték az emberek a tömegben, pedig akkor még én magam is a
mérgezéses verziót hittem.
Hoyos megilletődötten bólintott.
– Úgy sejtem, hogy az állomásfőnök a felettesének, Rothschild
bárónak beszámolt róla. Ő a tulajdonosa a déli vasútnak.
Hoyos cinkos módon szinte hallhatatlan suttogássá halkította a
hangját.
– De Fülöpön, a császári családon, Mary rokonain és kettőnkön
kívül egyébként senki nem ismeri a teljes igazságot! És ennek így is
kell maradnia. Egyébként a Habsburg Birodalom soha helyre nem
állítható kárt szenved.
Ugyan Richard tudta, hogy Hoyosnak igaza van, tiszta szívből
ellene volt a titkolózásnak. Legszívesebben a következő piactéren
kikiáltotta volna az igazságot a tragédiáról. Fájdalmasan jelezte egy
fejbólintással az egyetértését.
Szenzációéhes csillogás jelent meg Hoyos szemében.
– Quid pro quo, Richie. Most te következel. Hogyan és hol
temettétek el a kis Vetserát?

Csak miután Richard valamennyire megnyugodott, és Hoyos meg

a saját beszámolója után, mint egy őrült, rohamléptekkel rohangált
Bécs utcáin, jutott eszébe egy további ellentmondás a számára
eddig vázolt eseményekben. Hirtelen megállt, pontosan a színesre
festett pestisoszlop előtt a Grabenen.
 Mint egy harsonát, úgy hallotta magában az orvos hangját, aki
Mary holttestét vizsgálta és lemosta az éjszaka. „A lány már
legalább két napja halott.” Ez január 31-én éjfél körül történt. Richard
iskolás fiú módjára számolt utána az ujjain.
– Akkor biztos, hogy legkésőbb január 29-én éjfél körül lőtte le
Maryt – motyogta. – De Loschek azt állítja, reggel fél hétkor még
látta a trónörököst. Hiszen akkor Mary már órák óta halott volt!
Café Prinzess a Grabenen
1889. február 2., szombat, fel három körül

Amalie von Thurnau jövendőbeli anyósa, Aglae von Löwenstein

oldalán lépett be felemelt fővel a Café Prinzessbe. Dölyfös pillantása
meghazudtolta fekete gyászruháját, amelyet ezekben a napokban –
mint szinte minden bécsi nő – viselt.
Egy felszolgálólány lépett a hölgyekhez, és oda akarta vezetni
őket egy kétszemélyes, kis asztalhoz. Mina észrevette, hogy Amalie
gorombán a fejét csóválja, és tüntetőleg egy nagyobb asztalhoz ült
le, melyet valójában öt főnek szántak.
Mina halkan felsóhajtott. Ezt a nácit, mint megvetően gondolta,
már ismerte a Demelben töltött idejéből. Amalie fiatal kora ellenére
már akkor kellemetlen feltűnést keltett. Mindenesetre nem számított
arra, hogy Amalie maga is fel fogja ismerni őt. De tévedett.
– Mit hozathatok önöknek, tisztelt hölgyek? – Mivel tudta, hogy
Amalie egy egyszerű felszolgálótól nem fogadná el a kiszolgálást, ő
maga lépett az asztalukhoz.
Amalie fentről lefelé végigmérte őt. Aztán egy megvető mosoly
torzította el a száját.
– Maga nem az a zsidó siksze, aki egykor a Demelben dolgozott?
 Mina lemerevedett. Mert a „siksze” egy zsidó szitokszó, ami
könnyűvérű nőt jelent. Honnan ismerte ez a némber ezt a szót?
Egy pillanatig azon tűnődött, hogy letagadja magát. Aztán
másképp döntött, és kihúzta magát.
– Ott Őt évig dolgoztam mint felszolgáló, és most rövid ideje
felügyelő vagyok itt, a Café Prinzessben.
– És az új felettese ismeri az ön dicstelen múltját?
Mina nem akart hinni a fülének.
Nem vette észre, hogy Amalie zavarodottnak látszó idősebb
kísérője adott egy jelet a lánynak, hogy vessen ennek véget.
– Mi köze magának ehhez? – szaladt ki a száján ehelyett. Aztán
megijedt a saját reakciójától.
A vendégekkel szembeni önuralom kulcsfontosságú volt az új
szerepkörében.
– Kérem, bocsássa meg hallatlan kérdésemet. – Mina remélte,
hogy szavai elég alázatosan hangzottak.
– Szeretnék egy mandulás melanzsot ren... – kezdte volna már
Amalie kísérője, amikor a lány a szavába vágott.
– Nem hagyom, hogy ez a zsidó némber szolgáljon ki. Nem tudod,
hogy István von Jesensky egy fattyút csinált neki, és szégyenben és
gyalázatban elüldözték onnan? Hisz így van, nem? – vigyorgott rá
kajánul Minára.
– Amalie! – mondta az idősebb hölgy döbbenten. – Miféle
szavakat veszel a szádra? Ezt nem illik egy jól nevelt
grófkisasszonynak!
A Mina füle hallatára történő rendreutasítás ingerelte csak fel
igazán Amalie-t.
– Van itt olyan tisztességes nő, aki ki tud szolgálni minket?
 Ekkorra Mina is elvesztette az önuralmát, főként, hogy a
szomszédos asztalnál ülő vendégek már felfigyeltek az
összetűzésre.
– Hogyne volna – tudta még kinyögni. Aztán sarkon fordult.
Stephan Danzer és Sophie éppen a süteményespult mögött
beszélgettek. Minának nehezére esett visszatartania a könnyeit,
amikor odament hozzájuk.
– A fiatal hölgy a nagy asztalnál, az a hegyes kalapos, nem
szeretné, hogy én szolgáljam ki. – A hangja remegett.
Sophie felnézett, és azonnal felismerte Amalie von Thurnaut. Düh
horgadt fel benne, pedig nem is ismerte Richard menyasszonyának
az indokát, hogy miért utasította el Minát.
– Akkor majd megyek én!
Nem törődött Danzer gesztusával, amivel vissza akarta őt tartani.
Mary Vetsera árnyéka. Sophie még jól emlékezett arra, hogyan
gúnyolódott Amalie rajta a német nagykövetség fogadásán. Istenem,
azóta tényleg nem telt még el egy hét sémi Neki egy
örökkévalóságnak tűnt. De még elevenebben élt benne a
megaláztatás, amikor Amalie néhány nappal ezelőtt kiutasíttatta őt a
Thurnau-palotából.
Sophie ezért mosoly nélkül lépett az asztalhoz.
– Mit szeretnének rendelni a hölgyek? – kérdezte olyan kurtán,
hogy az már majdnem az udvariatlansággal volt határos.
– Én egy mandulás melanzsot kérek, és egy szeletet az önök
mokkahercegtortájából – felelte az idősebb hölgy, ezt figyelmen kívül
hagyva, udvariasan. Kérlelő pillantással Amalie-hoz hajolt. – Mit
szeretnél, kedvesem?
 – Ó, micsoda váratlan megtiszteltetés! – gúnyolódott a lány,
ahelyett, hogy a kísérője kérdésére válaszolt volna. – Egy igazi
grófkisasszony szolgál ki minket. Ugyan egy alacsonyabb rangú, de
mégiscsak. De ki tudja, miért van szüksége arra, hogy itt dolgozzon.
Talán már szintén másállapotban van.
Sophie a döbbenettől nem volt képes megmozdulni, és úgy állt ott,
mint aki ledermedt.
– Amalie – sziszegte a sokkhatás alatt Aglae von Löwenstein.
Aztán Sophie felé fordult. – Bocsánatot kell kérnem az unokahúgom
nevében, kisasszony. A trónörökösünk szörnyű halála miatt kissé
összezavarodtunk!
– Ne beszélj ilyen ostobaságot, nénikém – förmedt rá Amalie
Aglaéra tiszteletlenül. – Itt áll a te tökéletes fiacskád szeretője. Még
attól sem riadt vissza, hogy felkeresse őt egy légyottra a saját
palotánkban!
Amalie olyan hangosan beszélt, hogy a szavait az összes
szomszédos asztalnál hallani lehetett. Természetesen előrelátóan
egy szóval sem említette, hogy Sophie Richardnak írt levelét
titokban elolvasta, és – mivel a férfi tegnap a palotában maradt –
abból azt a következtetést vonta le, hogy ma ugyanabban az időben
fog felbukkanni a Café Prinzessben. Méghozzá kevesebb mint fél
óra múlva, úgy sejtette. Ezt az időt kell áthidalnia, hogy Richardot
megakadályozza abban, hogy Sophie-hoz közeledjen, és
egyidejűleg – mint a férfi hivatalos menyasszonya –
diadalmaskodjon felette. A kávézó összes vendége mint tanúk előtt.
De pechjére Stephan Danzer, aki az egész jelenetet éles szemmel
figyelte, hallotta Sophie szidalmazását, és szintén odalépett
hozzájuk. Röviden meghajolt.
 – Megkérhetem, nagyságos kisasszony, hogy gyakoroljon
önuralmat...?
Danzer tudatosan úgy viselkedett, mintha nem ismerné Amalie-t,
és kérdőn felemelte a hangját.
– Ez itt Amalie von Thurnau a leendő anyósával, von Löwenstein
asszonnyal – mondta a nagybátyjának Sophie, aki időközben
összeszedte magát valamelyest. Ugyan látta távolról Richard anyját
a tavalyi versenyen, de csak Amalie előző szavaiból következtette ki,
hogy ki az a hölgy, aki elkísérte.
– Aglae von Löwenstein vagyok – erősítette meg a nő azonnal
Sophie sejtését. – És szeretnék is öntől az unokahúgom
viselkedéséért...
– Hiszen az igazságért nem kell bocsánatot kérned – vágott a
szavába Amalie. – Ez az ócska ribanc a vőlegényemmel kefél. –
Megvetően felhorkant. – Itt a személyzet pontosan olyan, mint egy
kétes hírű intézményben. Képzeld csak el, ez a feslett zsidó nő és a
vőlegényem szajhája a felügyelőnők ebben a kávézóban! Akkor
megengedhető a kérdés, honnan származnak az egyszerű
felszolgálók. Esetleg éjjel a Práterben ácsorognak és kuncsaftra
várnak?
A körülöttük lévő asztaloknál sugdolózni kezdtek, Aglae von
Löwenstein pedig fehér volt, mint a fal. Tehetetlenül hadonászott a
karjával, és nyilvánvalóan a szavakat kereste.
Danzer azonban megelőzte őt. A haragja egyértelműen
meglátszott az arcán, mely olyan vörös lett, mint a rák. De a hangja
higgadt maradt, amikor megszólalt. Richard anyjához fordult.
– Rendkívüli módon sajnálom, tisztelt von Löwenstein asszony,
hogy a hölgyeket arra kell kérnem, azonnal hagyják el a kávézót.
Nem tűrhetem, hogy ifjú unokahúga a személyzetemet ilyen módon
sértegesse. Előkelő származása ellenére a jó modorban
szemlátomást hiányt szenved.
Amalie felháborodottan prüszkölt. Aglae von Löwenstein azonban
rögtön felállt.
– Menjünk! – szólította fel az unokahúgát.
Amalie dacosan összekulcsolta a kezét a mellkasa előtt, és ülve
maradt.
– Szóba sem jöhet! Ugyanolyan vendég vagyok itt, mint mindenki
más, és jogom van hozzá, hogy kiszolgáljanak.
Aglae tehetetlenül fordult Danzerhez.
– Kérem, legyen elnéző vele szemben! A trónörökös halála, érti...
– keresett újra menedéket Amalie szemtelenségeire ebben az
elcsépelt kifogásban.
– Megkérhetem két pincéremet a kávéházból, hogy legyenek
segítségére az ifjú hölgynek, hogy elhagyja a házamat.
Békítő szavai ellenére félreismerhetetlen fenyegetés is kiérződött
Danzer szavaiból.
Amalie továbbra is ülve maradt. Csak amikor Danzer megfordult,
hogy elmenjen, akkor ugrott fel. Minden további szó nélkül, feltartott
fővel hagyta el a kávézót a nagynénje oldalán.
– Mindannyiuktól elnézésüket kérem ezért a nagyon kellemetlen
jelenetért – fordult Danzer még mindig vérvörös fejjel a környező
asztalok vendégeihez. Kizárólag idősebb hölgyek voltak azok.
– Nem önnek róható fel, ha a fiatalabb generáció manapság már
nem ismeri az illemet. – Egy határozott, ötven körüli matróna ragadta
meg a szót. Több más nő egyetértőén bólintott.
 – Hozathatok még valamit önöknek? A ház kontójára,
természetesen! – Danzer hangja megkönnyebbültnek hangzott.
Anélkül, hogy a választ megvárta volna, Sophie-hoz fordult, és
Minát is odaintette, aki a pult mögül figyelte a történéseket.
– Kérem, vegyék fel a hölgyek kívánságait! – Aztán még egyszer
meghajolt ennek a kellemetlen jelenetnek a szemtanúi előtt. –
Szívből köszönöm a megbocsátásukat.

Café Prinzess a Grabenen

1889. február 2., fél órával később

Sophie még annyira zaklatott volt a jelenet miatt, amit Amalie von
Thurnau Minának és neki rendezett a teljes nyilvánosság előtt, hogy
először egyáltalán nem is vette észre, hogy Richard megérkezett.
Csak Mina hívta fel a figyelmét a férfi jelenlétére.
– Az úr ott, szemben a falmélyedésben arra kért, hogy adjam át az
üdvözletét.
Mina mostanra összeszedte magát. Az elszenvedett sértés rajta
már nem látszott, nem úgy, mint Sophie-n. Ehhez valószínűleg
Sophie válasza is hozzájárult arra az aggódó kérdésére, hogy
számít-e valamit neki, hogy zsidó származású. A két nő rövid időre
visszavonult a szuterénben lévő női személyzeti mosdóba, hogy
valamelyest rendbe hozzák magukat az érzelmileg felkavaró jelenet
után.
– Természetesen nem – felelte Sophie meggyőződéssel. – Csak
azon csodálkozom. .. – Az ajkába harapott. Ez a megjegyzés
tapintatlanság lett volna.
 – Hogy a zsidó szüleim nem taszítottak el maguktól, amikor
teherbe estem? Sophie megilletődötten bólintott.
– Az apám meggyőződéses szocialista, és ezért nem is hívő. Csak
az anyám kívánságára látogatunk el a zsinagógába legalább a
legnagyobb zsidó ünnepnapokon.
A rövid beszélgetés után a két nő visszatért a kávézóba, és
amennyire csak lehetséges volt, újra felvették a munkájukat.
– Köszönöm! – motyogta Sophie Mina megjegyzésére. Csak ekkor
emelte fel a fejét és ismerte fel Richardot. Rossz lelkiállapota
ellenére remek ötlete támadt. Főként, hogy mindenképpen meg
akarta akadályozni, hogy Mina Richardban felismerje azt a férfit,
akinek a szeretőjeként Amalie megnevezte.
– Mit rendelt az úr?
– Egy nagy feketét és egy falatkaválogatást – magyarázta Mina
csodálkozva. – Már megkértem Franzit, hogy...
– Nem, nem – szakította félbe Sophie. – Az úr egy nagyon fontos
vendég, akit mindig személyesen szolgálok ki.
Alig tudta kivárni, míg lefőtt a kávé, és a falatkákat a vitrinből
étvágygerjesztőén egy tányérra helyezzék. Mivel remegett a keze,
kilötyögtette a kávét, miközben a tálcát Richard asztalához vitte. De
az ügyetlensége váratlan ürügyet szolgáltatott számára, hogy
mélyen lehajolhasson a férfihoz.
– Bocsásson meg, uram! Sajnos kicsit kiöntöttem. Kérem, hadd
hárítsam el a malőrt, nehogy foltos legyen az öltönye! Azonnal hozok
önnek egy tiszta szalvétát.
Ezzel Sophie elvette a kendőt, és a csészealátétre nyomta.
– Egyél és igyál gyorsan, és aztán hagyd el a kávézót! Utána
gyere vissza a kávéház bejáratán keresztül! – suttogta. Vetett egy
futó pillantást az egyik faliórára. – Mondjuk, tizenöt perc múlva. A
folyosón várlak!
Pontosan újabb tíz perc múlva Sophie szándékosan egy újabb
szerencsétlenséget okozott. Egy egész tál rózsasorbet– t ejtett
hófehér félkötényére.
– Ó, jaj! – nyögött hangosan, azután Minához fordult. – Ismét meg
kell kérnem, hogy vegye át egyedül a felügyeletet. Gyorsan el
szeretnék menni átöltözni.
Mina mindenesetre váratlanul megkönnyítette ezt számára.
Együttérzően nézett Sophie-ra.
– Feküdjön le egy kicsit egyúttal a sezlonra az öltözőjében, és
pihenje ki magát! Egy ideig elboldogulok egyedül.
Egy pillanatra szíven ütötte Sophie-t a gondolat, hogy Mina a miatt
a mindenféle szerencsétlenség miatt, amelyeket az elmúlt három
napban szándékosan, és főleg nem szándékosan elkövetett,
biztosan egy igazi tramplinak tartja őt.
De a cél szentesíti az eszközt, gondolta beletörődve, amikor
belépett arra a folyosóra, amely összekötötte a kávézót és a
kávéházat. Innen nyíltak a női és férfimosdók, és a másik oldalon
Danzer irodájának és Annerl egykori öltözőjének ajtaja is, ahová
most belopózott.
Gyorsan működésbe léptette a komód titkos fiókjának
zárszerkezetét, és elővette Mary levelét. Aztán résnyire kinyitotta az
ajtót, és óvatosan kikémlelt a folyosóra. A szerencse kegyes volt
hozzá. Senki nem tartózkodott a folyosón, amikor Richard belépett.
Gyorsan intett neki, hogy jöjjön be a szobába, és bezárta mögötte az
ajtót.
 – Juj, ez igen! – reagált Richard egy rosszul elsült tréfával. – Ezt
meg hogy értsem?
Sophie akaratlanul is a homlokát ráncolta.
– Nincs kedvem most a kacérkodáshoz, Richie. Ahhoz a helyzet
túl komoly.
Odanyújtotta Mary levelét.
– Olvasd el!
Kíváncsian figyelte Richard arcjátékát, amikor a férfi teljesítette a
felszólítását. A kezdeti hitetlenségtől a heves haragon át a mély
aggodalomig váltakozott.
– Honnan szerezted? – kérdezte végül rekedten.
Sophie kinyújtotta á kezét, és csak akkor válaszolt, amikor Richard
az írást, szemlátomást vonakodva, visszaadta neki.
– Rudolf személyes fiákerese, Josef Bratfisch hozta el nekem
tegnapelőtt este. A dátum szerint Mary a levelet a halála előtti napon
írta.
– És mit mondott hozzá Bratfisch?
Sophie vállat vont.
– Egyáltalán nem mondott semmit. Azon kívül, hogy Marynek a
szavát adta, hogy kézbesíti nekem a levelet. És hogy el kell
égetnem, miután elolvastam.
– Titokban hozta – tette hozzá. – Úgy tett, mintha egy bérkocsi
kocsisa lenne, amelyet a nagybátyám rendelt, hogy hazavitessen
engem. Valójában a nagybátyámnak még egyáltalán nem volt
érkezése, hogy gondoskodjon bérkocsiról. Szerencsére nem fogott
gyanút. Sok fiákeres van Bécsben, akik azt állítják, hogy
megrendelték őket, pedig erről egyáltalán nincs szó, és ezáltal
remélnek utashoz jutni.
 Richard a homlokát ráncolta, miközben hangosan töprengett.
– Mindazok után, amit tudunk, Bratfisch volt az, aki Maryt
Mayerlingbe vitte. Rajta és Loscheken kívül senkinek nem volt
tudomása arról, hogy ott tartózkodik. Amikor aztán Bécsben elterjedt
a hír Rudolf haláláról, Bratfisch osztott– szorzott, és kikövetkeztette,
hogy Mary szintén halott.
Sophie bólintott, és megpróbálta visszatartani feltörő könnyeit.
Richard mély lélegzetet vett.
– Ugye tudod, hogy ez az írás veszélyesebb, mint egy izzó kanócú
tüzérségi lövedék? Az egész monarchia hírnevének kárt okozhat!
Sophie ismét bólintott, ezúttal határozottan.
– Egyetlen szó sem áll a lapokban Maryről, pedig Rudolf
nyilvánvalóan lelőtte őt, mielőtt öngyilkosságot követett el. Ráadásul
Mary családját eleinte abban a kegyetlen hitben hagyták, hogy ő
mérgezte meg magát is, és Rudolfot is. Ezért ezt a fegyvert fogom
használni, hogy megbosszuljam a halálát.
Richard erre felkapta a fejét.
– Ez a legnagyobb mértékben veszélybe sodorhat téged, Sophie!
A kormány és az udvar mindent megtesz, hogy Mary halálát
eltussolja. Ezt sajnos a saját szememmel láttam.
Aztán beszámolt Sophie-nak a méltatlan temetésről. Közben a
lány az érzelmek hullámvasútját élte át a döbbenettől a mély
gyászon át az iszonyig.
– És szegény anyja még egy koszorút sem tehet a sírjára –
mondta megrendültén, miután Richard befejezte. Közben könnyek
folytak az arcán. Aztán felzokogott, és a fejét, ismét határozottan,
felemelte.
 – Hiszen annál fontosabb, hogy az igazság napvilágra kerüljön. Át
akarom adni ezt a levelet egy szavahihető bécsi lapnak, hogy
nyilvánosságra hozzák. Te sokkal jobban kiismered magad a sajtó
terén, mint én. Melyik újságot ajánlanád nekem?
Richard sziszegve szívta be a fogai közt a levegőt.
– Egyiket sem, Fifi! – Amikor a kezét a levélért nyújtotta, Sophie
ösztönösen tett hátrafelé egy lépést. – Bármelyik újság hozza is
nyilvánosságra, azonnal elkoboznák. Nem csak az aktuális
lapszámot, valószínűleg még az egész lapot is betiltanák. Az ott
foglalkoztatott emberek elveszítenék a munkájukat. Talán a felelős
szerkesztő ezenkívül rágalmazás miatt börtönbe is jutna.
Sophie megijedt. Arra, hogy a levél nyilvánosságra hozatala ilyen
következményekkel járhatna, eddig nem is gondolt.
De Richard még nem fejezte be.
– Mert a levelet egész biztosan hamisítványnak bélyegeznék! A
császári háznak és a kormánynak nem is lenne más választása.
Mert gyilkosként és öngyilkosként Rudolfot még egy keresztény
temetés sem illetné meg.
– De így nemsokára teljes tiszteletadás mellett a kapucinus
kriptában temetik el, míg Maryt titokban földelték el – mondott ellent
Sophie dacosan.
Richard összeszorított fogakkal bólintott.
– Ezt követeli a monarchia hírneve, csakúgy, mint az egész
birodalomé. Politikailag elképzelhetetlen következményeket
vonhatna maga után Ausztria-Magyarország számára, ha a
trónörökösről kiderülne, hogy egy ilyen gyenge jellemű, sőt
megvetendő ember. Ez az egész Habsburg Birodalmat
meggyengítené–
 Sophie továbbra is makacsul hallgatott, és a levelet szorongatta.
– Olvastad a Wiener Zeitung mai kiadását? – próbálkozott Richard
más módon.
– Nem! – ismerte be Sophie.
– Én már reggeli közben megtettem. Egy hivatalos boncolási
jegyzőkönyvet hoztak nyilvánosságra. Két nagyon ismert bécsi
orvos, mindkettő egyetemi professzor, megvizsgálták Rudolf agyát.
Állítólag abnormális struktúrákat találtak, amelyek elmebajra utalnak.
Ezzel az udvar nem többet és nem kevesebbet ismer be, mint hogy
Rudolf őrült volt, és ezért lőtte főbe magát. Ez nem elég szégyen?
– És a halál valódi okát miért csak ilyen későn tették közzé?
Hiszen ahhoz nem kell magasan képzett orvosnak lenni, hogy
felismerjenek egy lőtt sebet á fejen.
Richard ökölbe szorította a kezét. Az egész helyzet egyre
valószerűtlenebbnek tűnt számára. Természetesen Sophie-nak
mindenben igaza volt, amit felhozott. Ő maga sem gondolkodott
másképp Rudolf tettéről. Neki is ellenére volt Mary halálának
eltussolása.
De Sophie-val ellentétben ő felismerte a következményeket,
amelyeket a teljes igazság vonhatott volna maga után, ha a
nyilvánosság előtt és legfőképpen külföldön ismertté válna.
– Ennek egyszerű oka van – válaszolt nyíltan Sophie kérdésére. –
Eleinte az öngyilkosságot nem akarták elismerni. De Rudolf
koponyája túlzottan eltorzult. Ezt nem lehetett elrejteni, mert túl
sokan látták a kötést a fején a holttest Hofburgba érkezése után.
Ezért előbb vagy utóbb úgyis kiszivárgott volna, hogy Rudolf nem
szívrohamban és nem is szélütésben halt meg. Főként, hogy a nép
úgysem hitt volna soha egy ilyen halálozási okban.
 – Tehát, akkor mi szól az igazság ellen? – Sophie még nem adta
fel.
Richard felnyögött.
– Az, hogy Rudolfot még csak keresztényien el sem lehetne
temetni, ha minden napvilágra kerülne! De hát ezt mondtam neked
az imént. Már most is pengeélen táncol a monarchia azzal, hogy a
kijelölt trónörökös mentális zavar következtében történt
öngyilkosságát beismerte. De ez az öngyilkosság egyetlen fajtája,
amit az egyház elfogad, hogy katolikus szertartás szerint temessék
el.
– És mi van Maryvel?
Richard szinte kétségbeesett Sophie makacsságától.
– Neki is egyházi temetése volt. – Hirtelen eszébe jutott egy érv,
amellyel talán áthangolhatná Sophie-t. – Amint lecsillapodnak a
kedélyek, Helene Vetsera tisztességes koporsóba fektetheti Maryt,
és állíttathat egy sírkövet neki. Ez egész biztosan nem volna
lehetséges, ha ez a levél ismertté válik. Mert ebből nemcsak az derül
ki egyértelműen, hogy Rudolf lelőtte Maryt. Hanem az is, hogy ő
egyetértett vele.. Ami megegyezik az öngyilkossággal. És akkor a
holttestet talán ismét kiásnák, és valóban méltatlanul a szegények
és bűnösök területén földelnék el. Ezt akarod?
Sophie-nak összeszorult a torka.
– Természetesen nem – suttogta.
– És gondolj csak a saját családodra is, Sophie! Ha kiderülne,
hogy te adtad át az újságoknak a levelet, mindannyian
tönkremennétek. Minden bécsi nemesi család elvágná a veletek való
kapcsolatot, már csak azért is, hogy a császár haragját ne vonják
magukra. A mostohaapádnak ki kellene lépnie a diplomáciai
szolgálatból.
Mély lélegzetet vett, és körbemutatott a kezével.
– És a nagybátyád életműve, a Café Prinzess szintén odalenne.
Megtalálnák a módját, hogy teljesen tönkretegyék. Efelől biztos
lehetsz!
Sophie csak ekkor roskadt le erőtlenül a sezlonra. Richard még
egyszer kinyújtotta a kezét.
– Add ide a levelet, Fifi!
– És mit akarsz tenni vele?
– Megsemmisíteni, természetesen! Mint ahogy a nem gyulladó
lövedéket is hatástalanítani kell csata után, hogy ne robbanjon fel és
rántson magával ártatlan embereket a halálba. Bratfisch is ezt
tanácsolta neked.
Sophie határozottan rázta a fejét, és a levelet a szoknyája
zsebébe rejtette.
– Nem! Mary rám bízta, és én megtartom! Még akkor is, ha
egyelőre nem vehetem hasznát. Ne aggódj! – tette hozzá Richard
rémült arckifejezésére. – Biztos helyen rejtem el, ahol senki nem
találja meg.
– És mi van azzal az igényeddel, hogy megbosszuld Mary halálát?
– kérdezte Richard kételkedve.
Richard döbbenetére Sophie hevesen sírni kezdett. A férfi
önkéntelenül a karjaiba zárta.

Visszafelé úton a Thurnau-palotába,

a Herrengasséra
 1889. február 2., fél órával korábban

Aglae von Löwenstein mogorva arckifejezéssel tartott a bérkocsisok

standjához, és hagyta, hogy besegítsék az első kocsiba, anélkül,
hogy Amalia-re hátranézett volna.
– A Thurnau-palotába, a Herrengasséra – utasította kurtán a
bérkocsist, nem törődve a férfi csalódott ábrázatával. A Grabenről a
Herrengasséra rövid volt az út, amiért fel kellett adnia hosszú
várakozás után a parkolóhelyét. A visszatérése után a sor legvégére
kell beállnia.
– Tájékoztatni fogom az apádat is, és Richardot is a
viselkedésedről – közölte Aglae, amikor a kocsi elindult.
Elégedetten vette észre, hogy Amalie megijedt.
– Kérlek, ne tedd ezt, Aglae néni! Magam sem tudom, mi ütött
belém az előbb. Igazad van! A trónörökös halála mélyen megérintett!
– Ostobaság! – Richard anyja rendszerint egy szelíd nő volt. De
ezúttal kivételesen nem félt a konfrontációtól. – Még soha életemben
nem aláztak meg ennyire! – sziszegte. – A tulajdonos mindenki
szeme láttára utasított ki minket a kávézójából!
Amalie durcásan lebiggyesztette az ajkát.
– Ezt azok a hölgyek, akik hallották a beszélgetésünket, biztosan
rossz néven fogják venni. Végül is én egy von Thurnau vagyok, és
nagyon ismert Bécsben.
Aglae felháborodottan fújta ki a levegőt.
– Ez csak még szükségesebbé teszi, hogy mindezt közöljük az
apáddal és Richarddal. Bemocskoltad a házad becsületét és a
fiamét is, méghozzá elég sok tanú előtt. A te saját szégyenedről már
nem is beszélve!
 – Kérlek, nénikém! – Amalie még jobban megijedt. Erre nem
számított. Megpróbált Aglae keze után nyúlni, de ő azonnal elhúzta.
– Menjünk még egy kicsit kocsikázni! Meg tudom magyarázni, miért
lettem olyan dühös – könyörgött a számára épp csak
elengedhetetlennek tűnő alázattal.
Aglae felsóhajtott. Aztán kopogott a kocsisnak, és megparancsolta
neki, hogy tegyen egy kitérőt a Ringstrasséra. Ezúttal a férfi úgy tűnt,
felettébb örül.
– Tehát mondd el, ha fel tudsz hozni valamit a mentségedre!
A kocsi félhomályában Aglae figyelmét elkerülte a számító
kifejezés Amalie tekintetében.
– Richard nem szeret valójában – kezdett panaszkodni. – Azt
hiszem, csak érdekből vesz feleségül.
– Azért vesz feleségül, mert az ő és a te apád Max bácsi, a
Löwensteinok hitbizományosa áldásával így határoztak – felelte
Aglae hűvösen. – Az apád kifizette Richard adósságait, a fiam pedig
elfogadja, hogy te már elvesztetted a szüzességedet. Így szól az
alku. Ami egyébként semmilyen módon nem adja meg azt az
erkölcsi jogot, hogy gúnyolódj egy zsidó lányon, akit az imént
sértegettél. Végül is te sem vagy jobb fikarcnyival sem! – jutott még
Aglae eszébe.

Megdöbbenésére, amit rögtön ezután lelkiismeret– fiirdalás is

követett, Amalie ekkor sírni kezdett. Szívet tépően zokogott a
zsebkendőjébe, és úgy tűnt, egyáltalán nem is akar már
megnyugodni.
– Te jó ég! – enyhült meg Aglae azonnal. – Ne vedd már annyira a
szívedre ezt! A mi köreinkben a házasságok nem szerelemből,
hanem érdekből köttetnek. A szerelem olyasmi, ami szobalányoknak
való.
Amalie tovább zokogott. A következő szavait Aglae nem is értette
tisztán.
– Igen, velem is így történt – válaszolt unokahúga kérdésére,
aminek a tartalmát inkább kitalálta, mint értette. Megfogta Amalie
kezét, aki nem is húzta el.
– Hagyd abba a sírást, Ami, és nézz rám! – Megvárta, míg Amalie
felemelte a fejét, és folytatta: – Te még nagyon fiatal vagy,
gyermekem. És nagyon elkényeztetett. Ezért fogadd el a következő,
jó szándékú tanácsaimat. Megteszed?
Aglae ismét megvárta, míg Amalie bólintott.
– Akkor két dolgot jegyezz meg, Ami! Először is a mi társadalmi
rétegünkben egy nőnek az a szent kötelessége, hogy minden
helyzetben kifogástalanul viselkedjen. Soha és semmilyen
körülmények között nem veszíti el egy hölgy az önmérsékletét olyan
módon, ahogy az imént tetted. Az önuralmadnak kell lennie az egyik
legfőbb erényednek. Még egy vagy két olyan jelenet, mint a mai a
Café Prinzessben, és a hírnevednek visszavonhatatlanul vége!
Egyetlen nemesi származású személy sem fogad majd téged, aki ad
magára valamit. Ezen már az apád sok pénze sem segít.
Aglae szavai megtették a hatásukat. Amalie zavartan pislogott.
– De... de... – habogott. – Akkor abba is bele kell nyugodnom, ha
Richard már a házasságkötés előtt megcsal?
Aglae fájdalmasan mosolygott.
– Ez a második dolog, amit meg kell jegyezned, Ami. Nem tudom,
hogy a gyanúd megalapozott– e. Csak azt tudom, hogy nem lenne
ritkaság, ha Richard már a jegyességetek időszakában szeretőt
tartana. Rendszerint az ugyan nem egy grófkisasszony, hanem egy
könnyelmű nőszemély a balettből. De a legtöbb férfi így viselkedik.
És egy igazi hölgy szemet huny efelett! – előzte meg Aglae Amalie
tiltakozását. – Azzal őrzi meg a harmóniát a házasságában, hogy
úgy tesz, mintha semmi ilyesféléről nem tudna. Mint ahogy egy igazi
hölgy nem kritizál egy férfit, legyen az a saját apja, a testvére vagy a
férje. Még a saját felnőtt fiát sem.
– Ezért nem fogod Richardot sem kérdőre vonni, Aglae néni? –
kérdezte Amalie óvatosan. Amellett, hogy riválisát mindenki szeme
láttára akarta megalázni, főként ebben reménykedett, és a
jövendőbeli anyósát ezért kérte, hogy együtt látogassanak el a Café
Prinzessbe.
– Kedvesem, ha ez volt a szándék, ami a helytelen viselkedésed
mögött rejlett, akkor teljes határozottsággal nemet kell mondanom
neked. Egyetlen szót sem fogok kiejteni erre vonatkozóan a számon.
De még egyszer, utoljára megkegyelmezek neked, ami a mai
viselkedésedet illeti – mondta most már békülékenyebb hangon. –
Még ha most hosszú ideig nem is mutatkozhatunk majd a Café
Prinzessben, pedig a mokkahercegtortát annyira kedvelem –
sóhajtott fel -, ami történt, köztünk marad. Amennyiben szentül
megígéred nekem, hogy a jövőben kifogástalanul viselkedsz.
Amalie megkönnyebbülten mosolygott, és letörölte az utolsó
könnycseppeket az arcáról.
– Ezt megígérem neked, kedves nénikém. És szívből köszönöm a
megbocsátásodat és a jóságodat.
Visszaúton a Thurnau-palotába mindketten hallgattak. Aglae
figyelmét elkerülte, hogy Amalie feszülten törte a fejét. Ez ma nem a
megfelelő módszer volt, ismerte fel, és rosszul vésődhetett volna
számomra. Akkor más eszközöket és utakat kell találnom, hogy
teljesen a hatalmamba kerítsem Richardot.

Öltözőszoba a Café Prinzessben

1889. február 2., ugyanebben az ülőben

Sophie csak sírt és sírt, miközben Richard, mint egy kisgyereket,

ringatta a karjában. Gyengéden lenyomta őt a sezlonra, míg végül
lefeküdt. Anélkül, hogy elengedte volna őt, Richard letérdelt mellé a
földre. Végül Sophie zokogás közben érhetetlen dolgokat kezdett
mondogatni: ó – Én... én... hibás... hogy... megtörtént – értette meg
Richard némi ; nehézség árán.
– Nem! – suttogta a lány fülébe. – Te egyáltalán nem vagy
bűnrészes ebben. Rudolf az élete végén mélységesen
kétségbeesett, Mary pedig az őrületig elvakult volt.
– De... de...
Richard egy kicsit felemelte Sophie fejét, és a szemébe nézett,
amelyből a könnyek úgy áradtak, mint egy hegyi patak.
– Rudolf így is, úgy is véget vetett volna az életének. Szörnyű
betegségben szenvedett, és soha nem hagyta volna, hogy elsorvadó
kreténként végezze.
Sophie megfeszítette magát Richard karjában, és abbahagyta a
zokogást. Döbbenten nézett Richardra. A könnyei kiapadtak, a
szeme úgy csillogott, mint a smaragd.
– És Mary is valószínűleg véget vetett volna az életének. Képzeld
el, ha anagybátyja tényleg kolostorba záratja! Ott is vannak hegyes
ollók vagy tűk, j amikkel felvághatta volna a csuklóján az ereit.
Gyengéden szájon csókolta Sophie-t.
 – Te és én, akik szintén nem tudtuk volna megállítani Rudolfot,
nem hibáztunk! Mindketten megtettük, amit tudtunk, és mégis
tehetetlenek voltunk. Rudolf ráadásul hazudott nekem, és elkerült,
miután szembesítettem vele, hogy lefeküdt Maryvel a
fertőzésveszély ellenére.
Richard meggyőző szavai hatása alatt Sophie lassan elengedte
magát, és újra becsukta a szemét.
– Imádkozni fogok Maryért, és meggyújtok érte minden vasárnap
egy gyertyát – motyogta.
Egy pillanatig Richard attól félt, hogy Sophie ekkor fel fogja
szólítani, hogy engedje el. De ehelyett ő is átkarolta a férfi nyakát.
– Tarts szorosan! – suttogta. – Annyira jó, ha fogsz!
Váratlan öröm áradt szét Richardban. A lány szavaitól
felbátorodva szorosabban átölelte, és újra megcsókolta telt ajkait.
Sophie engedte, és még egy kicsit széjjelebb is nyitotta őket.
– Kedvesem! Szívem! Szerelmem! – Richard gyengéden
becézgetni kezdte őt. A szája a nyakán a magas nyakú ruhán át a
fülcimpájához vándorolt.

Beszívta a lány édes illatát. Parfümje virágos jegyébe vanília és az

arabica kávé keveredett a Café Prinzessből.
A kezét lassan lefelé csúsztatta Sophie ruháján. Átfogta karcsú
derekát, érezte a merev fűzőt alatta, és végül oldalt végigsimította a
szoknyáját. Mary írása megzörrent a zsebében.
Erre a hangra Sophie hirtelen felriadt. Azonnal eltolta a férfi kezét,
ellökte magától, és felült, amikor Richard ijedten elengedte őt.
– Fájdalmat okoztam neked? – suttogta zavarodottan.
Sophie hevesen rázta a fejét.
 – Ellenkezőleg! Majdnem megfeledkeztem magamról a karjaidban!
– Amennyire csak lehetett, eltávolodott, úgy, hogy a testük már nem
ért egymáshoz. – De már csak Mary öröksége is arra kötelez, hogy
ne kövessem őrült példáját.
Richard úgy érezte, mintha hűvös szél húzott volna át a szobán. A
kis kályha ellenére, amelyben vidám kis tűz égett, borzongott.
Ugyan sejtette a választ, azt kérdezte:
– Mit jelentsenek ezek a szavak?
Sophie egy pillanatra összeszorította az ajkait.
– Hisz tudod, Richard. Már egyszer elmondtam neked.
– Fifi, szeretlek! Teljes szívemből! Jobban, mint az életemet –
könyörgött.
A lány kutatva nézett a szemébe.
– Akkor bontsd fel az eljegyzésedet, és valld be nyíltan, hogy
hozzám tartozol! A mostohaapám nagyon is szívesen látna mint a
vejét!
Richardnak elakadt a lélegzete. Egy pillanatig kísértésbe esett,
hogy megígéri a lánynak, amire vágyik. De aztán emlékezetébe
idézte ennek a lehetőségnek a kivitelezhetetlenségét. Szomorúan
megrázta a fejét.
– Teljes szívemből sajnálom, Sophie. De ez nem megy. A
családomat és engem is tönkretenne. És ezáltal téged is,, és a
boldogságunkat is!

A fájdalom, amely Sophie-t Richard visszautasító szavai hallatán

elárasztotta, még erősebb volt, mint a Mary halála miatt érzett gyász.
– Akkor miért ölelsz és csókolsz úgy, mintha szeretnél? – Harag
gyűlt benne, és a szavai keményebbnek hallatszottak, mint ahogyan
szánta őket.
Richard összerándult, és úgy nézett rá, mint egy elvert kutya. A
sebhely az arca bal oldalán fehéresen elütött enyhén kipirult arcbőréj
tői.
– Mert ez a színtiszta igazság, Fifi! Megneveztem neked azt az
egyetlen utat, amely nyitva áll előttem, hogy együtt lehessünk.
– Hogy a kurtizánoddá tegyél? Hogy egy árnyéklétet várj el tőlem
az oldaladon, miközben te a pávaként kiöltözött Amalie-ddal a
karodon a bécsi társasági életben parádézol?
Sophie nem törődött a kínnal a férfi arcán, és rátett még egy
lapáttal csalódottságában.
– Természetesen! Velem, egy alacsonyabb rangú
grófkisasszonnyal – tudatosan megismételte Amalie megvető
szavait, pedig Richard nem is ismerte ezeket -, nem teheted a
tiszteletedet az udvarnál vagy hatalmas hercegek szalonjaiban! Egy
olyan nővel, aki nem veti meg a becsületes munkát, akinek a
mostohaapja csak egy egyszerű lovag, aki nem tekinthet vissza
három– vagy négyszáz éves nemesi ősök képtárára...
– Kérlek!
Richard hangjában olyan fájdalom érződött, hogy Sophie megállt.
Hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie, a tekintetét rendíthetetlenül
az arcán lévő hegre szegezte.
– Kérlek, Fifi! Mindez nekem egyáltalán nem számít. De már
elmagyaráztam neked, hogy Amalie apja teljesen a markában tart
minket. Engem, az apámat, Max bácsikámat! Koldusbotra jutnánk!
Még a legegyszerűbb életet sem tudnám megadni neked. Még a
gyalogságnál való szolgálatból is ki kéne lépnem, ha Adalbert von
Thurnau közzéteszi a szégyenemet! Akkor már a zsoldom sem
lenne, ami nekem egyedül sem elég szinte semmire!
Egy rövidke pillanatra Sophie kísértést érzett, hogy meséljen
Richardnak a gazdag hozományáról, de aztán inkább hagyta.
Semmi áron nem akarta, hogy Richard csak ezért válassza őt.
De nyilvánvaló nyomorúsága megérintette őt. Ezért önkéntelenül
lágyabb hangon folytatta, mint előtte:
– Akkor ez egyszerűen nem lehetséges, Richard, pedig én szintén
tiszta szívemből szeretlek téged. – Még a kezét is a férfi sebhelyes
arcára tette, de azonnal vissza is húzta, mikor az az övébe fogta. –
Viszont mindkettőnknek okosnak kell lennünk, és a sorsunkat, úgy,
ahogyan van, el kell fogadnunk! – folytatta Sophie. – Ha Mary
értelmetlen halálának valami haszna van, akkor az az, hogy engem
megvédjen attól, hogy az őrültségét más módon megismételjem.
Mély lélegzetet vett, és azt mondta az összes határozottságával,
amit csak fel tudott mutatni:
– Nem tudok a szajhádként rejtőzködve élni, mert nem mersz
nyíltan felvállalni engem és a szerelmünket!
Richard úgy hőkölt hátra, mintha megütötte volna. Az arcvonásai
megkeményedtek.
– Így lealacsonyítod az irántad érzett szerelmemet? Mintha csak
egy megvehető nő lennél számomra? Mint valami örömlány egy
bordélyházban?
Sophie lelki szemei előtt megjelent Amalie kárörvendő arca.
– Még ha te nem is így gondolnád és éreznél, de mindenki más
igen. Mindenki rólam pletykálna. Mert nem a férfiak azok, akiket
hibáztatnak az ilyen erkölcstelen kapcsolatokért! Hanem a nők,
akiket ezért szégyen és gyalázat illet. Te magad mesélted nekem,
hogy milyen megvetően bántak Mary holttestével. Pedig ő szerette
Rudolfot, miközben a trónörökös csak kihasználta! Ennek ellenére őt
teljes udvari tiszteletadással temetik el.
Egyre dühösebbé vált, ahogy beszélt.
– Te csak a saját családod hírnevére gondolsz, és nem akarod
terhelni egy Amalie-val való szakítással! De mi van az enyémmel? A
szégyen megölné az anyámat, főként, hogy a mostohaapám minden
percben a becstelenségem miatt büntetné. A nagybátyámat is
mélységesen megbántanám, pedig ő az élete során csak jót tett
velem. Arról egyáltalán nem is beszélve, hogy mindenki, ahogy te
fogalmazol, mindannyiukat bojkottálná és kitaszítaná a társaságból,
ha kiderülne, hogy az ágyasod vagyok! Márpedig kiderülne! – előzte
meg Richard közbevetését feltartott kézzel. – A menyasszonyod már
most gyanút fogott, mint nagyon jól tudod, pedig eddig még csak
néhány csókot váltottunk!
Sophie érveinek hevességétől Richard úgy érezte, mintha
agyonverték volna. Másodszor érezte ezen a sorsszerű napon, hogy
a lánynak mindenben igaza van, mégsem tudta elviselni a
gondolatot, hogy elveszíti őt.
– Szeretlek, Fifi! – ismételte meg. Mindössze ezek a szavak voltak
azok, amelyek eszébe jutottak.
De megtették a hatásukat. Sophie szomorúan elmosolyodott.
– Akkor hadd őrizzük meg ezt a szerelmet a szívünkben szép
emlékként! Hogy tiszta maradjon, és ne süllyedjen el ugyanabba a
piszokba és nyomorban, mint Maryé és Rudolfé!
Ugyan a lány most ismét megszokott lágy hangján beszélt, a
szavai olyan végérvényességet sugalltak, amellyel Richard már nem
tudott szembeállítani semmit.
 Felegyenesedett eddigi térdelő pozíciójából, és a teste minden
porcikáját érezte, annyira elgémberedett.
– És nem akarod még egyszer átgondolni? – tett mégis egy utolsó
próbálkozást.
Sophie a fejét rázta.
– Nem, Richard! – felelte határozottan. – Mostantól olyan vagy
számomra, mint egy idegen, akit csak futólag ismerek.
Mivel érezte, hogy el kell kerülnie a kísértést, hogy ismét engedjen
az udvarlásának, brutálisan hozzátette:
– Ezért szenteld magad a menyasszonyodnak, és felejts el
engem! Én mindenesetre ezt teszem rád vonatkozóan! Legalább
ennyivel tartozom Mary emlékének!
 Bécsi Hofburg
1889. február 3.

C B , az elhunyt trónörökös főudvarmestere a

homlokát ráncolta, amikor kopogtak magán– dolgozószobája ajtaján.
Épp arra készült, hogy megválaszolja a számos részvétnyilvánító
levél egy részét, amelyek egész Európából érkeztek Rudolf halála
alkalmából, és kifejezetten kérte, hogy ne zavarják.
– Igen, mi van már? – kiáltotta nyersen. Az ajtó kinyílt. A
komornyikja óvatosan bekémlelt. Jól ismerte már a gróf
dührohamait, aki kifejezetten hirtelen haragú tudott lenni.
– Nagyon sajnálom, méltóságos úr, hogy zavarnom kell önt. De
odakint vár Cári Nehammer, mélyen tisztelt elhunyt trónörökösünk
második komornyikja, és semmiképp nem akarja hagyni, hogy
elutasítsák. Azt mondja, egy kiemelkedően fontos hírt kell közölnie.
Bombelles felhorkant. Rendszerint az ilyen hírek „fontosságát”
lényegesen kisebbre becsülte, mint a beosztott szolgák.
– Mégis miről van szó?
A komornyikja megvonta a vállát.
– Azt nem tudom, Őméltósága. Nehammer nem volt hajlandó
elmondani nekem. .
Bombelles mélyet sóhajtott. A komornyikja következő mondatára
mindenesetre felfigyelt.
– Nehammer azt mondta, különben a császár fő udvarmesteréhez
kell fordulnia, ha Őméltósága nem akarja fogadni őt.
Még csak ez hiányozna, futott át Bombelles fején egy kellemetlen
gondolat. Főként, ha a végén mégis fontos a hír.
Ismét mélyet sóhajtott.
– Akkor küldje be hozzám. De csak egy percem van rá.
Kicsivel később Cári Nehammer belépett. A férfi úgy tűnt, mintha
éveket öregedett volna, mióta Bombelles utoljára látta. Biztos, hogy
nem hivatalosan tudta a teljes igazságot Rudolf haláláról. Hiszen
végül is a kollégája, Loschek, az első komornyik találta meg a
holttesteket.
– Tehát, mi van? – kérdezte Bombelles nem kevésbé ridegen,
anélkül, hogy felállt volna, vagy valamilyen más módon üdvözölte
volna a férfit.
Nehammer meghajolt.
– A lovas festményről van szó, amelyet elhunyt trónörökösünk,
isten nyugosztalja – az öreg hangja remegett -, Tadeusz Ajdukiewicz
festőtől rendelt meg. A festő időközben befejezte, és...
 Bombellesnek uralkodnia kellett magán, hogy ne forgassa a
szemét.
– És most a férfi aggódik a fizetsége miatt – szakította félbe Rudolf
komornyikját. – Igen, igen! Meg fogja kapni a pénzét.
Kiintette Nehammert, és már újra a tolláért nyúlt, amikor
döbbenetére észrevette, hogy az öreg egy tapodtat sem mozdult.
– Nem erről van szó, Őméltósága. Megboldogult trónörökösünk
nála hagyta az egyenruhája zakóját, hogy a festőnek rendelkezésére
álljon mintaként a képhez. Ajdukiewicz úr tegnap visszahozta a
ruhadarabot.
Bombelles lassan elveszítette a türelmét.
– És ezzel mi a baj?
Nehammer ekkor kissé aggodalmasnak tűnt. Még egyszer
meghajolt.
– Sajnos elmulasztottam, hogy azonnal kikeféljem a zakót, mert
nem tartottam sürgősnek. Az uramnak már úgysincs rá szüksége. –
Megint megremegett a hangja. – Ezenkívül ez egy gyalogsági
egyenruha. Azzal voltam elfoglalva, hogy az altábornagyi
díszegyenruhát kitisztítsam, melyben a megboldogult főherceget az
udvari kápolnában felravatalozzák.
Ekkor Bombelles kijött a sodrából.
– Térjen már végre a lényegre, ember! Valószínűleg nem tanácsot
szeretne kérni tőlem, hogyan kell kikefélni egy egyenruhát!
Nehammer megbántott arccal tett egy lépést hátrafelé.
– Találtam egy írást őfelsége gyalogsági egyenruhájának
zakózsebében. – A komornyik előhúzott egy papírt saját fekete
zakójának zsebéből, és Bombelles felé nyújtotta. – Larisch grófnő
írta a megboldogult főhercegnek, és arról a kényes ügyről szól
Vetsera grófkisasszonnyal.
Ez felkeltette Bombelles kíváncsiságát.
– Adja ide! – Szinte kitépte Nehammer kezéből a levelet.
Aztán átfutotta a sorokat.
A szíve hevesen kezdett verni.
Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon.
Aztán betette a levelet az íróasztala egyik fiókjába, és
barátságosan elmosolyodott.
– Nagyon jól tette, hogy rögtön nálam jelentkezett ezzel,
Nehammer! – próbálta korábbi nyers viselkedését jóvátenni. – De
mondja meg! Valaki másnak is megmutatta a levelet?
Nehammer a fejét rázta.
– Nem, Őméltósága!
Bombelles megkönnyebbülten fellélegzett.
– Az jó! Személyesen fogok közbenjárni azért, hogy kapjon itt, az
udvarban egy új állást, sőt inkább egy jó nyugdíjat, mellyel
nyugodtan eltöltheti élete alkonyát. De továbbra se szóljon senkinek
se egy szót erről a dokumentumról!
– Megesküszöm, méltóságos uram!
– Mivel ön ismeri a levél tartalmát, tudja, hogy ez a császári
párnak, különösen a mélyen tisztelt császárnénak még több bánatot
fog jelenteni. Ezért csak a temetési ünnepségek után fogom átadni
őfelségééknek!
Nehammer arca fájdalmas grimasszá torzult.
– Nem akartam őfelségéék bánatát még nagyobbá tenni,
Őméltósága! De kötelességemnek tartottam...
Bombelles türelmetlensége ismét felülkerekedett.
 – Igen, igen! Helyesen cselekedett, Nehammer! De most el kell
bocsátanom önt.
Széles mozdulatot tett a levelekkel és kártyákkal teli íróasztala
felett.
– Mint nyilván látja, nagyon sok tennivalóm van még!

A bécsi Hofburg kápolnája

1889. február 4., kora délután

Sophie lába már kibírhatatlanul fájt, amikor a családjával végre

beléphetett a kápolnába. Több mint két órája álltak a hóvihar
ellenére a számtalan bécsi alkotta sorban, akik szeretett
trónörökösük, Rudolf előtt akarták leróni a kegyeletüket.
Sophie belül átkozta magát, hogy az anyja, Henrietté kérésére a
magas sarkú kis csizmáját vette fel, a lapos sarkú, kényelmes cipő
helyett, melyet a Café Prinzessben hordott. A lába a béleletlen
lábbeliben mintha egy jégdarab lett volna. Meleg szőrmekabátja és
kézmelegítője ellenére egyébként is teljesen átfagyott.
Amint beléptek a kápolnába, langyos, állott levegő csapta meg
őket, amiben ott volt az a sok ember kipárolgása, aki a szentély
reggel nyolc órai megnyitása óta a trónörökös koporsója előtt
elhaladt. A részben már fonnyadni kezdő számtalan virág és koszorú
illata keveredett a koporsóra adott áldás tömjénjével.
Sophie enyhén öklendezni kezdett. A rossz levegőtől hányingere
lett. Nem először fordult elő az utóbbi napokban, hogy azt kívánta,
bárcsak máshol lehetne.
Legszívesebben egyáltalán nem jött volna el a Hofburg
kápolnájába az anyjával, a húgával, Millivel és Stephan bácsival, aki
a hölgyeknek felajánlkozott férfi kísérőnek. De Henrietté, akit
megijesztett a férje, Arthur dühöngő távirata, kérlelhetetlen volt.
Sophie mostohaapja a dél– olaszországi Brindisiben ragadt. Amint
Rudolf halálának híre eljutott Kairóba, Arthur von Freiberg elindult,
hogy részt vehessen a temetési szertartáson. De a vitorlás,
amelynek Brindisiből Triesztbe kellett volna vinnie őt, a főárbóc
sérülése miatt alkalmatlan volt a hajózásra. A továbbindulás nem
lesz lehetséges február 6– a előtt. Nem volt gyorsabb vonat–
összeköttetés sem Bécsbe.
Arthur ezért tajtékzó haraggal utasította a családját, hogy teljes
létszámban róják le a kegyeletüket Rudolf előtt, és a kihelyezett
részvétnyilvánítási jegyzékre írják fel magukat.
Így Sophie-nak sem maradt más választása, mint hogy kövesse az
utasításait, és velük menjen.
Miközben belül arra vértezte fel magát, hogy szembenézzen Mary
halott gyilkosával, a majdnem tizennégy éves húga az egészet
csillogó szemmel úgy élte meg, mint egy nagy kalandot. Ez volt az
első megjelenése nagyobb nyilvánosság előtt a tavalyi lóverseny
óta. Ezért a végtelen várakozást is elviselte, anélkül, hogy egyetlen
alkalommal is morgolódott volna.
Lassan végre már ők négyen is sorra kerültek a koporsónál,
melyben Rudolf holttestét felravatalozták. Egy fekete kendővel
letakart kereten állt, és azonos színű baldachint helyeztek fölé. Kör
alakban számtalan gyertya égett körülötte. A koporsó alá aranyszínű
anyagot terítettek.
Sophie zakatoló szívvel közeledett Rudolf holtteste felé, és már–
már azt várta, hogy halott arcvonásain meg fog látszani a Maryvel
elkövetett gaztette. De ez természetesen teljesen téves fel tételezés
volt.
A maszkkészítők nagyszerű munkát végeztek. Rudolf békésen,
csukott szemmel feküdt a fehér selymen, amellyel a koporsót
kibélelték, és úgy nézett ki, mintha aludna. Ha Sophie nem tudta
volna, hogy súlyos koponyasérülése volt, a viaszmodellezést
egyáltalán nem is vette volna észre, amellyel a sebet elrejtették.
A trónörökös fehér díszegyenruháját a Szent István– renddel
díszítették, ami az Osztrák– Magyar Monarchia legmagasabb polgári
kitüntetése volt. A halott köré korábbi hatalmának további jelképeit
helyezték el. Stephan bácsi elmagyarázta Millinek a jelentésüket. Ott
volt a császári hercegi korona és Rudolf főhercegi kalapja a
tábornoki kalapja mellett, a kardjával együtt. Az elhunyt összes
további érdemrendjét is kiállították fekete bársonypárnákon.
Mivel a sor eléggé nyomta Sophie-t és a családját, még egy
miatyánkra sem volt idő a trónörökös koporsója előtt. Henrietté csak
keresztet vetett, a bátyja és a lányai követték a példáját. Aztán
továbbmentek.
A Hofburg kápolnájának hátsó fala előtt már óriási virágtenger
terült el. Sophie, Henrietté és Milli odatették a csokraikat. Sárga
rózsák voltak, fekete gyászszalaggal átkötve. Sophie Mina ötletét,
hogy a császári házzal való együttérzés jeleként a Habsburg
Monarchia színeit használják a Café Prinzessben, a csokrok
esetében is felvetette.
– Nézd, Fifi! – suttogta izgatottan Milli. – Ott van Sissi császárné
koszorúja!
Valóban ott állt egy virágköltemény gyöngyvirágból, fehér rózsából
és fehér orgonából egy állványon a bécsiek sokaságának
virágajándékai felett. A rózsa kivételével ebben az évszakban
nagyon ritka és ezért drága tavaszi virágok ellenére a koszorú
inkább egyszerűnek látszott. A szintén fehér szalagján a „Szívből
szeretett fiamnak! Mamád” felirat állt.
A virágtenger másik oldalán lévő csokor is Milli szemébe ötlött.
– Az a főhercegnő koszorúja! – suttogta, miután elolvasta a
feliratot a szalagján: ,A te Stefániádtól”. – Mik ezek a kis, világoskék
virágok?
Sophie közelebb lépett, már amennyire a koszorúk előtt lévő
virágtenger engedte.
– Nefelejcs – mondta hirtelen rátörő keserűséggel.
Csak tegnap volt egy hete, hogy a német nagykövetségen tanúja
volt a dühödt összetűzésnek Rudolf és Stefánia között. Hogy a
főhercegnő kifejezetten egy ilyen virágot, amit általában szerelmi
üdvözletnek szántak, köttetett halott férje koszorújába, ez Sophie
számára színtiszta képmutatásnak tűnt.
Mert ha ők ketten őszintén szerették vagy legalább tisztelték volna
egymást, akkor Mary még ma is élne.
Stephan bácsi megköszörülte mögötte a torkát.
– Gyertek csak! Nem időzhetünk itt tovább. Vannak, akik már
csúnyán néznek ránk, mert még olyan sokan szeretnének búcsút
venni Rudolf trónörököstől.
– A lista! – jutott Henrietté eszébe hirtelen. Az izgatottságától
kipirult az arca. – Még nem iratkoztunk fel a részvétnyilvánítók
listájára! – Már vissza akart fordulni, és a tömegen átverekedni
magát, amikor a bátyja visszatartotta.
– Ehhez már túl késő, Yetta – suttogta. Mivel helyesen értelmezte
húga tétovázását, hozzátette: – Ha egyvalami olyan biztos, mint
mélyen, tisztelt trónörökösünk halála, akkor az az, hogy a férjed nem
fogja végignézni az összes listát, amiket ezekben a napokban
kitesznek. Lehet, hogy több tucat is lesz belőle. Tehát nem fogja
észrevenni, hogy nincs rajtuk a nevünk.

A visszaút a Werdenfels-palotába Danzer kocsiján szomorú

hallgatással telt, miután Stephan bácsi már a Grabenen kiszállt,
hogy az órákig tartó távolléte után megnézze, a kávéházban minden
rendben van– e. Milli mostanra el is fáradt a megerőltető nap végére,
sőt kicsit el is bóbiskolt. Henrietté és Sophie kellemetlen
gondolataikba mélyedtek.
Valamikor az elkövetkezendő napokban Arthur von Freiberg
elkerülhetetlenül hazaérkezik. Akkor mindannyiuk élete megint
nehéz és búskomor lesz, főként, hogy Sophie így már a Café
Prinzessbe sem teheti be a lábát. Mivel mostanra könnyek égtek a
szemében, a szobája nyugalmára vágyott, hogy lefekhessen, és
kisírhassa magát.
De alighogy Gruber, az első szolga ajtót nyitott neki, Sophie-t
kellemetlen meglepetés fogadta.
– Excellenciája, Eduard von Paar gróf várja a nagyságos
kisasszonyt a könyvtárban. Excellenciája a visszatérése után
azonnal beszélni óhajt önnel. Mindenesetre bizalmasan,
négyszemközt!

Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1889. február 4., hétfő, délután négy óra
Amikor Sophie kalapáló szívvel belépett a könyvtárba, egy számára
teljesen ismeretlen, zöld, számos kitüntetéssel díszített főtiszti
egyenruhát viselő férfi ugrott fel sietve az egyik bőrfotelből,
amelyben addig ült. Az egész helyiségben cigarettafüst átható szaga
terjengett.
– Enyém a megtiszteltetés, von Werdenfels grófkisasszony! – A
férfi, akit Sophie körülbelül ötvenévesnek saccolt, röviden meghajolt.
– A nevem Eduard von Paar gróf. Őfelsége, a császár
szárnysegédje vagyok.
Ezzel az ismeretlen vendég megválaszolta a kérdést, amely
Gruber bejelentése óta a lelkét nyomta. Mert az anyja sem ismerte a
grófot, mindössze egyszer hallotta a nevét.
– Jó napot! – felelte Sophie mereven. – Minek köszönhetem
megtisztelő látogatását?
Utolsó szavai után saját bosszúságára köhécselni kezdett. A füst
nagyon sűrű volt a helyiségben. A gróf sajnálkozva elhúzta a száját.
– Elnézését kell kérnem, becses grófkisasszony. De én kértem,
hogy a hazatérését a palota egy olyan szobájában várhassam meg,
ahol szabad dohányozni, mivel a szolga nem tudta megmondani,
hogy mikor fog visszaérni.
Sophie egy kézmozdulattal felszólította a grófot, hogy foglaljon
ismét helyet. De ő ehelyett egy újabb kérdést tett fel:
– Van esetleg egy másik helyiség, ahol zavartalanul tudunk
beszélni?
– Nem, nem – utasította vissza Sophie. – Nekem elég, ha egy
kicsit kinyitjuk az ablakot, hogy friss levegőt engedjünk be.
Meglepetésére von Paar a fejét csóválta.
 – Rendkívül sajnálom, grófkisasszony. De ez nem lehetséges. Az
ügyem nagyon kényes, és a legnagyobb diszkréciót igényli.
Sophie megijedt, és érezte, ahogy a vér kiszökik az arcából.
Vacogva, egyenes háttal ült le a von Paaréval szemben lévő fotel
legszélére.
– Akkor közölje velem, mi járatban van! – szólította fel az
ismeretlen férfit gyenge hangon.
Von Paar szintén helyet foglalt, és már ösztönösen egy újabb
szivarért nyúlt a dobozba, amely a hamutartó mellett volt az egyik
rakodóasztalon, amikor megtorpant.
– Bocsásson meg, grófkisasszony! Dohányáruk nélkül is le tudom
vezetni a beszélgetésünket. De az az ügy, ami önhöz hozott,
valóban rendkívüli módon kényes. – Megköszörülte a torkát.
– Ismer ön egy Josef Bratfisch nevű bécsi fiákerest? – Sophie
szívverése gyorsulni kezdett. Röviden elgondolkodott, hogy
letagadja, de aztán úgy döntött, ameddig csak lehetséges, az
igazság mellett marad.
– Igen, ismerem a férfit.
– Honnan, ha a legnagyobb tisztelettel megkérdezhetem?
Sophie kétségbeesetten kereste a szavakat.
– Egyszer hallottam, hogy állítólag gyakran fuvarozta elhunyt
trónörökösünket.
– Ezt a barátnőjétől, Mary Vetsera grófkisasszonytól tudja? – vette
le von Paar ekkor az álarcát, valószínűleg azért, hogy elkerülje a
további időveszteséget Sophie kitérő válaszai miatt.
A lány ökölbe szorította a kezét, és megpróbált megnyugodni.
– Igen! – erősítette meg von Paar sejtését ezzel az egyetlen
szóval.
 – Akkor arról is tud, hogy az elhunyt trónörökös Vetsera
grófkisasszony kíséretében volt, amikor meghalt?
Sophie félelme hirtelen haraggá vált.
– Tudok róla – ismerte be nyersen.
– És azt is tudja, hogy Vetsera grófkisasszony szintén halott?
– Igen, tudom. Miért kérdezi tőlem mindezt? – csattant fel Sophie.
Von Paart ez nem hatotta meg.
– Akkor azt is tudja, hogy az ifjú hölgy hogyan vesztette életét?
Természetesen. Mélyen tisztelt trónörökösünk agyonlőtte. Már
Sophie nyelvén volt a válasz. De az utolsó pillanatban mégis
uralkodott magán.
Hogy a valódi érzelmeit ne árulja el, lehajtotta a fejét, és alaposan
szemügyre vette fekete szoknyáját.
– Honnan kellene erről tudnom?
– Talán Vetsera grófkisasszony leveléből, amit Josef Bratfisch
fiákeres a mayerlingi szörnyű események után átadott önnek?
Ekkor Sophie-t leverte a víz. Gondolatok száguldoztak a fejében.
Honnan tudott a gróf erről a levélről? Von Paar megválaszolta néma
kérdését.
– Bratfisch maga számolt be nekünk arról, amikor kivallattuk.
Sophie ösztönösen reagált.
– Semmit nem tudok egy efféle levélről – hazudta. Semmi esetre
sem kerülhet ez az egyetlen bizonyíték a rendőrség vagy az udvar
személyzetének a kezébe, akik mindent meg fognak tenni azért,
hogy Rudolf mayerlingi bűntettét eltussolják.
Von Paar összehúzott szemöldökkel méregette őt.
– Milyen okból kellett volna, hogy hazudjon nekünk a fiákeres
ebben az ügyben?
 – Arról kérdezze meg őt magát! – Sophie válasza sokkal
higgadtabban hangzott, mint ahogyan érezte magát.
Felállt.
– De most kérem, bocsásson meg nekem, excellenciája. Órákig
vártam a Hofburg kápolnája előtt, hogy búcsút vehessek elhunyt
trónörökösünktől, és teljesen kimerültnek érzem magam. Szeretnék
egy kicsit lepihenni.
De a gróf még nem adta fel, és ülve maradt. Az arca atyai
kifejezést öltött, vagy legalábbis olyat, amit ő annak gondolt.
– Megértem, hogy szeretné őrizni elhunyt barátnője örökségét. De
ezzel nem szolgál senkinek. Nincs okunk kételkedni Bratfisch
kijelentésében. A férfit von Vetsera grófkisasszony is kérte, hogy
senkinek ne beszéljen a levélről. De azok után, ami Mayerlingben
történt, és amiről ön a Vetsera családot, akikkel barátságban áll,
minden kétséget kizáróan tájékoztatta – blöffölt -, a kocsis
elhatározta, hogy ettől a némasági fogadalomtól eláll. Ugyanez az
ön számára is nagyon tanácsos lenne, becses kisasszony.
Sophie csökönyös maradt.
– Nem tudom, miről beszél, uram.
A gróf hallhatóan felsóhajtott.
– Nos, hogy önnek is megérje. Készek vagyunk egy jelentős
összeget fizetni önnek, ha átadja nekünk ezt a levelet. Ötvenezer
forintról van szó.
Sophie-nak elakadt a lélegzete. De von Paar még nem fejezte be.
– Ezenkívül arról is tájékoztattak, hogy a mostohaapja
megpályázta a bárói rangra emelését. Ennek és a diplomáciai
szolgálatban való további felemelkedésének nem állna akkor már
semmi az útjában.
 A barátságosnak hangzó szavak ellenére Sophie kiérezte belőlük
a rejtett fenyegetést. Később ő maga sem tudta megmondani,
honnan vette a bátorságot, hogy úgy cselekedjen, ahogy tette.
– Nincs ezzel kapcsolatban önnek további mondanivalóm.
Odament az ajtó mellett lévő csengőzsinórhoz, és csengetett a
szolgának. Közvetlenül ezután Gruber kinyitotta az ajtót.
Nyilvánvalóan előtte várakozott.
– Kérem, kísérje ki excellenciáját, Gruber!
Von Paar gróf csak ekkor állt fel a foteljéből. Sophie-t a megvetés
és a tisztelet keverékével mérte végig.
– Van bátorsága, becses kisasszony! Csak sajnos nem a
megfelelő dologban.
Belenyúlt a mellzsebébe, és előhúzott egy névjegykártyát, amit
átadott Sophie-nak.
– Ha még eszébe jutna valami ezzel az üggyel kapcsolatban, ne
habozzon kapcsolatba lépni velem, von Werdenfels grófkisasszony.
Aztán Eduard von Paar hagyta, hogy kivezessék.
Csak amikor már Sophie egyedül volt a hálószobában, akkor
bosszulta meg magát a feszültsége. Sírva rogyott össze az ágyán,
és hosszú ideig nem tudott megnyugodni. Kétség és félelem
gyötörte.
Mary levelét mint bizonyítékot megtartani vajon megéri ezt az
egész kockázatot? Vagy a végén még engem és a családomat is
magával ránt a szakadékba?
Végső válasza erre a kérdésre nem volt.

Bécs utcáin
 1889. február 5., kedd, délután négy órakor

A koromfekete, hat deres ló által húzott halottaskocsi nehézkesen

tudott csak utat törni magának a tömegen át. Bécsiek tízezrei
szegélyezték szorosan egymás mellett állva az utcákat. A férfiak
szabaddá tették a fejüket, sok nő zokogott isteni kegyelemért. A
csendőröknek folyamatosan oszlatniuk kellett az embereket a Rudolf
koporsóját szállító jármű előtt.
A halottaskocsi a Hofburg hercegi lóistállójának egyik
díszpéldánya volt, és csak a múlt évtizedben rendelték meg. Az ívelt
tető közepén egy császári korona trónolt, körülötte sasok tárták ki
szárnyaikat, mintha repülnének. A kocsit mindenhol díszes
faragások ékesítették, még a kerekeket is.
Tulajdonképpen ezt a halottaskocsit csak a császár vagy a
császárné nagy állami temetésére szánták. De az udvar ezúttal a
trónörökös számára is az úgynevezett nagy gyászt hirdette ki. A
fekete viselet volt most az előírás a vörös szín helyett, amit
tulajdonképpen a koronázatlan császári családtagok „kis gyászának”
idejére szántak.
A gyászoló tömeg ruházatának – a legapróbb részleteknek is –
feketének kellett lennie, még a gombokat vagy a kardmarkolatokat
is be kellett vonni feketével. A hölgyek tetőtől talpig chlocheokba
burkolóztak, így nevezték a földig érő fátylakat, amelyeknek az
egész alakot el kellett takarniuk.
Ugyan Ferenc József egyszer már kivételt tett, és az apját 1878-
ban a fekete halottaskocsival a kapucinus templom alatt lévő családi
kriptába vitette. De az a férfi legalább nem volt bűnös semmiben,
gondolta Richard von Löwenstein bosszúsan, aki a kocsit lóháton
követte, tisztes távolságban. Rudolf kíséretének tagjaként
kiváltságos helyet foglalhatott el a jelen lévő katonák közt, és a
kapucinus templomban tartott misén, valamint a kapucinus kriptában
a temetésen is részt vehetett. Ott ráadásul a mindössze három
kiválasztott tiszt egyikeként.
Utóbbi megtiszteltetést ismét leendő apósa, Adalbert von Thurnau
pénztárcájának köszönhette, ami miatt felettébb kétségesnek is
tartotta. Ugyan a császár főudvarmesteréről, Konstantin zu
Höhenlohe-Schillingsfiirst hercegről, aki a saját díszkocsijával haladt
a halottaskocsi előtt, úgy tartották, hogy nem megvesztegethető. De
a beosztott udvari méltóságok, akiket a temetés tervezésével bíztak
meg, egy nagyvonalú adomány után Thurnau kérésében felettébb
jóindulatúnak mutatkoztak. Főként, hogy az udvarban ismert volt,
hogy Richard Rudolf személyes barátja volt.

Most tompán fájt a feje, mely a tarkójától a homlokáig húzódott. A

másnaposság következménye volt, ami miatt zúgó fejjel ébredt
reggel. A gyógynövénytea, amelyet kívánságára Thurnauék
szakácsnője főzött neki, ugyan ; borzalmas ízű volt, de sajnálatos
módon egyáltalán nem segített semmit.
Ez amiatt történt, hogy Richard már második éjszaka itta szinte
eszméletlenre magát, hogy a mayerlingi események és
mindenekelőtt Sophie visszautasítása miatti bánatát alkoholba fojtsa.
Folyton az a rögeszme gyötörte, ; hogy ez a büntetése a számtalan
ifjú hölgy szívének összetöréséért, akikkel í az Olgával való szerelmi
viszonya előtt játszadozott.
Amikor a fejfájás dél körül még mindig nem csengett le, néhány
csepp laudánummal21 segített magán a házipatikából, melynek
hatása most nyilvánvalóan alábbhagyott. Én, hülye, bárcsak zsebre
tettem volna az üvegcsét – átkozta magát.
Mert ez a nap még nagyon hosszú lesz. A halotti menet kínzóan
lassan haladt a Hofburgból a Michaelerplatzon és az
Augustinerstrassén át, míg végre elérte a Neuer Marktot. Itt volt az a
kripta, ahol a Habsburgokat generációk óta eltemették, és amelyet a
hozzá tartozó templom után kapucinus kriptaként ismertek.
Ennek a koldulórendnek hat barna csuhás szerzetese emelte le az
egyszerű koporsót a halottaskocsiról, és először a templom
belsejébe vitték. A bronz díszkoporsó, amelybe Rudolf testét később
elhelyezik, csak néhány hónap múlva készül el. A templom már
szinte teljesen tele volt a meghívott gyászolókkal. A császári család
számos rokonán kívül az arisztokrácia minden tagja képviseltette
magát az egész monarchiából, ezenkívül magas rangú külföldi
vendégek is.
Adalbert von Thurnau itt is besegített mérhetetlen vagyonával. A
fő– udvarmesteri hivatal csak a legjelentősebb grófokat – legyenek
fontos politikusok vagy udvari hivatalnokok – hívta meg a kapucíner
templomba, amely egyébként túlzsúfolt is lett volna. De az egyik
padban a leghátsó sorban Richard megpillantotta leendő apósát a
kötelező fátyolba burkolt Amalie-val az oldalán.
Egy templomszolga mutatta meg Richardnak a helyét az egyik
olyan padban, melyet a hadsereg számára foglaltak le. Amikor leült,
meglepetésére Albert főherceget pillantotta meg, aki pontosan előtte
ült. Ugyan ő a trónörökös nagy– nagybátyja volt, szemlátomást
előnyben részesítette, hogy nem a családdal, hanem a
hasonszőrűekkel üljön a hadseregből.
 Bécs érseke lépett elő, és elkezdte a misét. Richard gondolatai
elkalandoztak. Rudolf halála óta első alkalommal érzett gyászt a
barátja elvesztése miatt. Eddig az iszonyat és a harag fedte el.
Képek jutottak az eszébe a jó időkből, vidám vadászpartikról és
baráti találkozásokról, kettesben vagy Rudolf egykor nagy baráti
körével. Emlékek jutottak az eszébe istenről és a világról szóló
beszélgetésekről, a politikai vitáktól a nők természetéről való
elmélkedésekig. Richard szeme égni kezdett.
Később! Később egyszer majd megsiratom Rudolfot, fojtotta
vissza érzéseit. Hogy elterelje a figyelmét, a tekintetét a kis galériára
szegezte, amelyen Rudolf legközelebbi rokonai ültek. A legelső
sorban foglalt helyet Ferenc József császár, mellette a hitvese, Sissi,
akinek az arcát teljesen takarta a fátyol. Ugyan Richard az
arckifejezését nem láthatta, a császárné kissé jobbra fordított, merev
tartása azt sugallta, mintha tudatosan távolságot akarna tartani
Rudolf feleségétől, Stefániától, aki balra, mellette ült a kislányával,
Erzsivel.
Mögöttük foglaltak helyet Rudolf lánytestvérei, Gizella a férjével és
Mária Valéria a vőlegényével. Mivel az ő arcukat is fátyol takarta,
Richard a nőket csak férfi kísérőikről ismerte fel. Hirtelen elakadt a
szava. Egészen hátul, a galérián, feleségének a császári családban
betöltött alacsony rangjához illően, Richard megpillantotta Georg
Larisch grófot. Az oldalán lévő nő szintén fátylat viselt. De csakis
Marié Louise lehetett!
Richard szívverése felgyorsult. Tehát baj nélkül megússza ez a
ribanc is, aki a pénzsóvárságával és álnokságával az egész
mizériának nagyrészt a felelőse volt. A haragtól Richard a fogát
csikorgatta.
 Talán pont mert nem figyelt, eleinte nem vette észre a suttogást a
közvetlenül előtte lévő sorban. Miközben az udvari zenekar kórusa
rázendített egy egyházi énekre, az előtte ülő két férfi valamivel
hangosabban kezdett beszélni.
– De hát igaz! – hallotta Richard Albert főherceg alig elfojtott
izgatottsággal elejtett szavait. – Nem volt jobb, mint a
legszánalmasabb dezertőr!
Csak hogy ő gyávaságból a végén saját magát végezte ki!
Abszolút megbocsáthatatlan, hogy ily módon minden kötelezettsége
alól kivonta magát!
Richardban felötlött az az abszurd gondolat, hogy Albert az utolsó
kuratóriumi ülésre céloz a hadtörténeti múzeumban, melyről Rudolf –
mint valakitől mellékesen megtudta – a Mayerlingbe utazása napján
igazolatlanul távol maradt. Ami miatt a főherceg biztos, hogy nagyon
mérges volt. Nem ezt mesélte nekem Joschi Hoyos a minap a
Prinzess kávéházban?
Egyre jobban fájó koponyája miatt Richard Albert szavainak teljes
jelentését csak második nekifutásra fogta fel. Albert főherceg
nemcsak Rudolf nagy– nagybátyja volt, hanem a hadsereg legfőbb
parancsnokaként a közvetlen felettese is. Rudolf fiatal korában
Albert támogatta az ifjú herceget, de a felnőtté váló Rudolftól egyre
jobban eltávolodott annak liberális nézetei miatt.
A végén szinte folyamatosan harcokat vívtak egymással,
amelyeket Albert Ferenc József császár támogatása miatt
rendszerint megnyert. Ami Rudolfot élete utolsó éveiben mindennél
jobban elkeserítette, és nagyobb csalódást okozott neki, mint bármi
más.
 És az öregnek mégis igaza volt. Rudolf, mintegy dezertőr, kivonta
magát a felelősség alól, és még csak nem is bátran és egyedül.
Biztosan órákig ült a halott Mary mellett, míg végre saját magát
kivégezte.
Mert azután egyáltalán nem maradt más választása, nyilallt
Richardba egy új, szörnyű gyanú. Megölte Maryt, mert azáltal ő
maga is rákényszerült, hogy távozzon az élők sorából.
Mintha elfújták volna Richard Rudolf iránti gyászának szelét, ami
az imént épp megérintette. A helyére ismét harag lépett,
lángolóbban, mint ezelőtt valaha.

A kapucinus kripta bejárata előtt

a Neuer Markton
1889. február 5-én, késő délután

A hagyományoknak megfelelően a kapucíner kripta vaskapuja be

volt zárva, ahogy a hat szerzetes, akik Rudolf koporsóját vitték, felé
közeledett.

Miközben letették a koporsót, mögöttük összegyűlt a gyászkíséret.

Most még csak a legközelebbi családtagokból állt, és néhány
kiválasztott, magas rangú tisztségviselőből, valamint a három
tisztből, akik közé Richard is tartozott.
A háromból az egyik, akinek az a különleges megtiszteltetés jutott,
hogy a hírnök szerepét átvegye, háromszor hangosan kopogott az
ajtón. Bentről megszólalt egy hang:
– Ki óhajt bebocsátást?
 – Rudolf Ferenc Károly József, az osztrák császárság és a
magyar királyság koronahercegének és trónörökösének,
Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria
és Illíria hercegének holtteste. Ausztria főhercege, őfelsége, Ferenc
József császári királyi hadserege gyalogságának főfelügyelője, az
Aranygyapjasrend lovagja... – Rudolf címeinek és érdemrendjeinek
még további, végtelen hosszúnak tűnő felsorolása következett,
melyeket élete során adományoztak neki.
Richard első alkalommal volt tanúja ennek a Habsburg temetési
szertartásnak, de mint minden bécsi, ismerte a menetét. Ezért nem
is lepte meg, amikor a bebocsátási kérésre adott válasz, melyet a
zárt ajtók mögül világosan hallani lehetett, Rudolf számos
méltóságának felsorolása ellenére egyszerűen úgy hangzott:
– Nem ismerjük!
A tiszt ismét háromszor kopogott, és megint elhangzott a kérdés:
– Ki óhajt bebocsátást?
Ezúttal a hírnök rövidebbre fogta, és Rudolfnak csak a
legfontosabb címeit sorolta fel:
– Rudolf Ferenc Károly József, Ausztria császárságának és
Magyarország királyságának koronahercege és trónörököse.
A visszautasítás a zárt ajtók mögött ismét hangosan és érthetően
hallható volt.
– Nem ismerjük.
A hírnök harmadszor is bekopogott és megválaszolta a kérdést,
hogy ki óhajt bebocsátást, csak másképp:
– Rudolf, egy halandó és bűnös ember.
Csak ekkor nyílt ki nyikorogva a nehéz ajtó. A zaj ellenére Richard
újból meghallotta Albert főherceg hangját, aki Belgium királynőjével,
Stefánia anyjával a közelében állt. A főherceg a legkisebb
fáradságot sem vette volna magának, hogy halkabban beszéljen.
– Ha Mária Terézia császárnő lett volna az, akitől bebocsátást
kérnek Rudolf holtteste számára, a válasz valószínűleg más lett
volna. Ha fel tudna kelni a koporsójából, akkor azt válaszolná: Nem,
te ide nem jössz be.
Miközben a gyászoló vendégek többsége Albert körül ezeknek a
szavaknak a hallatán Összerándult, Richard az elégtétel és a
szégyen keverékét érezte. Legalább egyvalakinek megvolt a
mersze, hogy leleplezze az álszent felhajtást Rudolf temetése körül.
És Albert főherceg ráadásul olyasvalaki, akinek a szavának nagy
súlya van.
A sötét, dohos kriptában Richardban egy döntés érlelődött. Ő is,
legalább a főherceggel szemben, leveti a gyász és részvét maszkját.
Mivel a koporsó melletti rövid záróceremónia alatt a leghátsó sorban
állt, oldalra kellett lépnie, és várnia, míg Albert elhalad mellette.
Amikor a főherceg közeledett, mély levegőt vett, és elszántan az
útjába állt. Tisztelgett, és szintén hangosan és érthetően azt mondta:
– Bármennyire sajnálom is a trónörökösünk halálát, annyira egyet
kell értenem önnel, excellenciája. Főként, hogy a halála több mint
egy életet követelt.
Albert lépés közben megtorpant. Élesen végigmérte Richardot
bozontos szemöldökű, jégkék szemével.
– Én ismerem önt! Ön Rudolf kíséretébe tartozott! – mondta neki
kertelés nélkül.
Richard még egyszer tisztelgett.
– Így van, excellenciája!
– És ön nyilvánvalóan többet tud, mint kellene.
 Ugyan Richard megijedt, állta Albert metsző tekintetét.
– Így van, excellenciája!
– Az ön neve...?
– Richard von Löwenstein, excellenciája. A 2. gyalogosezred
századosa és Rudolf főherceg főtisztje Őt éve.
– Úgy, úgy! Még hallani fog rólam.
Miközben Richard egy utolsót tisztelgett, Albert üdvözlés nélkül
fordult el tőle.
 Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1889. február 5., kedd, késő délután

A a Werdenfels-palota előtt,
Sophie hangulata elérte a mélypontot. Tulajdonképpen szerette az
otthonát, főként azért, mert sok szép emlék kötötte össze elhunyt
apjával.
De most, a következő hetekben ismét a börtönévé fog válni.
Holnap vagy legkésőbb holnapután Arthur von Freiberg megérkezik
Bécsbe, miután a hajója tegnap kifutott Brindisiből.
A hangulatával bizonyára nem lehet majd mit kezdeni, miután a
halott Rudolf összes temetési ceremóniájáról lemaradt.
Természetesen attól félt, hogy ez majd negatív hatással lesz a bárói
rangra való pályázatát illetően, pedig Bécsben valószínűleg senki
nem vette észre, hogy von Freiberg nem volt ott.
Ami csak még jobban felfogja dühíteni, ha valaki megpróbálná
ezzel az érvvel megnyugtatni, gondolta Sophie rezignáltan. Végül is
a világ közepének tartja magát. .
A legrosszabbul az érintette Sophie-t, hogy most már a Café
Prinzessbe sem menekülhet el. Az ottani munkája legalább Mary
haláláról és a Richarddal való szakításáról elterelte volna a
figyelmét. De ha még Stephan Danzer továbbra is megengedné
neki, hogy Mina alapossága ellenére második felügyelőként
dolgozzon, a mostohaapja azonnal megakadályozná. És magát
Sophie-t is, és az anyját, Henriettét is keményen megbüntetné ezért
a szándékáért.
Ezért egyelőre Sophie egyáltalán nem hozta szóba a
nagybátyjánál, hogy tovább dolgozhasson a kávézóban, amikor őt,
az anyját és Millit meghívta a halottaskocsi menete után a még üres
kávéházba. A Café Prinzess is, és a régi kávéház is zárva volt ma.
Stephan bácsi szabadnapot adott a személyzetének, hogy részt
vehessenek a szertartásokon. Ami azonban a legtöbb bécsi számára
nem jelentett semmi mást, mint hogy az egyik olyan utca zsúfolásig
telt szélén, ahol elhaladt a gyászmenet, a csődületben állhat, és kis
szerencsével vethet egy pillantást a koporsót vivő díszkocsira.
De Henrietté és Milli akkor is részt vettek volna az ünnepségeken,
ha Arthur nem követelte volna meg tőlük. Csak Sophie bújt volna
inkább el a szobájában, az üres Werdenfels-palotában. Henrietté
szintén szabadnapot adott az alkalmazottainak. Majdnem mindenki
meg akarta adni a hercegnek a végtisztességet, már amennyire telt
tőlük.
Sophie fájdalmasan nézett körül – egyelőre utolsó alkalommal – a
Café Prinzessben, hogy a képet legalább mint emlék az
emlékezetébe vésse. Még ha ma csak ők voltak az egyetlen
vendégek, és a Rudolf iránti gyász jelei domináltak a vendégtérben,
Sophie minden eddiginél egyértelműbben érezte, hogy a kávéház
mennyire a második otthonává vált.
Az a próbálkozása azonban, hogy még egyszer kiélvezhesse a
mokkahercegtortát és a mandulás melanzsot – a kedvenceit -,
alaposan félresikerült. A torka elszorult, és minden valahogy
íztelennek tűnt.
Amikor az anyja, Henrietté aztán még megemlítette, hogy Helene
és Hanna Vetsera Velencébe utaztak, és átmenetileg kerülni fogják
Bécset, Sophie hangulata végleg elromlott. Főként, hogy az anyja,
aki időközben tudomást szerzett Mary haláláról, de semmit nem
tudott a mayerlingi tartózkodása alatti tragikus eseményekről, megint
faggatni kezdte. Mert sejtette, hogy Sophie többet tud róla, mint
amennyit elárul.
Végül Sophie nem bírta tovább a belső feszültséget, és a
mosdóba menekült. Onnan tett egy titkos kitérőt Annerl öltözőjébe.
Mintha kényszer hatása alatt állt volna, kinyitotta a komód titkos
fiókját, és meggyőződött róla, hogy Mary levele és a szalonban
készült fotográfia ott van a helyén.
Az efelett érzett múlékony megkönnyebbülés mindenesetre már a
visszaúton a Werdenfels-palotába mély melankóliává változott,
hiszen a levelet semmi esetre sem használhatta fel, és a Maryvel
szembeni gaztett büntetlen fog maradni.
Mivel a személyzet még nem tért vissza a palotába, Henrietté
maga nyitotta ki a bejárati kaput, miután a bérkocsis kisegítette a
hölgyeket a kocsiból. Milli a köpenyét hanyagul egy székre dobta, és
elsőként sietett fel a lépcsőn a hálószobákba. Hirtelen hangos sikoly
hallatszott fentről.

Sophie kicsivel később döbbenten és halálra rémülve nézett körül

teljesen feldúlt szobájában. Minden fiókot és szekrényt feltörtek, a
tartalmukat az egész szobában szétszórták. Ruhák, pipereholmik és
nippek hevertek halmokban a szőnyegen, felhasított toll
ágyneműjéből származó pehelytollakkal borítva.
Henrietté és Milli szobájában sem volt jobb a helyzet. Még a
szolgák tetőtéri szobáit is feldúlták.
Különös módon azonban nem hiányzott semmi.
– Az ékszereim teljes számban megvannak. – Henrietté von
Werdenfels egyszerre volt megkönnyebbült és elképedt. – Nézd,
Sophie! Még az értékes gyémántgarnitúrámból sem hiányzik
egyetlen darab sem.
A betörők a könyvtárban is jártak. Mindenhol kinyitott könyvek
hevertek, néhány könyvborítót beszakítottak. Valószínűleg valaki
kirázta a könyveket, hátha ráakad arra, amit elrejtettek bennük.
– De mit akarhattak vajon a rablók? – csodálkozott Henrietté,
amikor végül leültek az étkezőben egy csésze tea mellett, amit a
mostanra szintén visszatért Ida, a házvezetőnő készített nekik.
Ebben a helyiségben is, mint a félemelet összes többi
fogadóhelyiségében is, dúltak a rablók. Ott azonban semmit nem
pusztítottak el.
– A betörők eleinte nyilvánvalóan észrevétlenek akartak maradni –
magyarázta a kora este kihívott rendőrfelügyelő. – Ezért ezekben a
helyiségekben csak eltolt tárgyakkal vagy néhány nyitott
szekrényajtóval jelezték, hogy egyáltalán valaki itt járt az önök
távollétében.
– És akkor a hálószobáinkat miért dúlták fel annyira? – kérdezte
Henrietté. '
A rendőrfelügyelő megvonta a vállát.
– Erről csak sejtéseim lehetnek, nagyságos asszonyom.
Valószínűleg a rablók először ezeket a szobákat kutatták át,
kezdetben talán ugyanolyan diszkréten, mint a fogadó– és
lakóhelyiségekben. Aztán amikor nem találták meg, amit kerestek,
lehetséges, hogy visszatértek oda, és csak másodszor tomboltak
úgy, mint a vandálok. Valószínűleg nem maradt több idejük, hogy
óvatosabban járjanak el.
– De mégis mit kereshettek? – Henrietté még mindig tanácstalan
volt.
A rendőr ismét megvonta a vállát.
– Ez számomra is rejtély, nagyságos asszonyom. De talán még
nem tekintették át, mely tárgyak hiányozhatnak esetleg. Ha valami
ilyesmi feltűnik önöknek, jelentkezzenek! – Előhúzta a zsebóráját, és
vetett rá egy pillantást. – Sajnos most el kell indulnom a következő
tetthelyre. Mivel minden lap nyilvánosságra hozta nemes, elhunyt
trónörökösünk temetési szertartásának pontos időbeosztását, ez
nem az egyetlen betörés a kérdéses időben.
Megvetően fújta ki a levegőt.
– Sajnos az ilyen személyeknek egyáltalán nem szent semmi!
Még a bécsi lakosság tisztelete sem a drága elhunytunk iránt! –
Ezekkel a szavakkal elbúcsúzott.
Sophie belül jéggé dermedve követte az eseményeket. Sejtette,
mit kereshettek a betörők. Csak Mary leveléről lehetett szó.

Thurnau-palota a Herrengassén
1889. február 5-éről 6-ára virradó éjszaka

– Lassan, lassan, Clemens! – mondta összeakadt nyelvvel Richard,

miközben az inasa minden erejét bevetve próbálta felcipelni ahhoz a
lakosztályhoz vezető lépcsőn, ahol alhurnau-palotában lakott.
Richard lába folyton felmondta a szolgálatot és összecsuklott,
úgyhogy az inas – a testi ereje ellenére – megbotlott, és az a veszély
fenyegetett, hogy Richarddal együtt, akit a hóna alatt tartott, lezuhan
a lépcsőn.
Richardnak legalább volt akkora lélekjelenléte, mielőtt Rudolf
temetése után elhatározta, hogy ismét leissza magát, hogy
megparancsolta az inasának, hogy éjfélkor jöjjön érte az,
Aranycsillag” vendéglőbe, ha addigra nem érne haza. És mivel
pontosan tudta, hogy a lovaglásra nem lesz már képes, a lovát is a
palota istállójában hagyta, és rögtön a temetés után gyalog ment a
vendéglőbe. Ez lehetőséget adott az inasának, hogy bérkocsin vigye
őt haza.
– Uram! Kérem, kapaszkodjon meg a korlátban! Már alig tudom
tartani önt. Próbáljon meg egy kicsit segíteni! Mindjárt fent vagyunk!
Már csak néhány lépcsőfok! – könyörgött Clemens.
Kétségbeesett hangsúlyát még Richard elködösült elméje is
felfogta. Minden megmaradt erejével összeszedte magát, úgyhogy
végül elérték a hálószobáját. Ott Richard lerogyott az ágyára. Azt
még felfogta, hogy Clemens levette róla a csizmáját és az
egyenruháját. Aztán nyomasztó, mély álomba zuhant.
Nem vette észre, hogy a hálószobája ajtaja halkan kinyílt, és egy
vékony, átlátszó hálóinget viselő alak lopva besurran.
Sophie-ról álmodott. A lány nem utasította vissza, hanem
szeretettel és gyengédséggel telve átölelte. Becéző szavakat
suttogott a fülébe, és végül még a fehérneműjén is tevékenykedni
kezdett. A keze becsúszott az alsónadrágja sliccén, és lágyan
masszírozni kezdte a péniszét. Richard felnyögött az élvezettől.
 – Sophie! Drágám! Szerelmem! Annyira kívánlak – suttogta
csukott szemmel.
A lány keze egy rövid pillanatra megállt mozgás közben, de aztán
még szorosabban átfogta őt. Végül lehúzta az alsónadrágját, és
puha combját átlendítette felette. Óvatosan bevezette a férfi
hímtagját nedves hüvelyébe.
Aztán úgy lovagolt rajta, mint egy paripán. Először lágyan, aztán
egyre gyorsabban és gyorsabban. A férfi hallotta, ahogy az
élvezettől felsóhajt, sőt végül fel is nyögött. Éles sikollyal ért végül a
csúcspontra. Kicsivel később ő is belélövellt.
– Szerelmem! – Sophie hangja egy kicsit másképp hangzott, mint
egyébként. Vékonyabb volt, és kicsit rekedtebb. – Örömet szereztem
neked? – akarta tudni.
– Ó, igen! – suttogta Richard a lány fülébe. A parfümje is más illatú
volt. Nem olyan virágos és könnyed, mint amilyennek megismerte és
szerette. Inkább édeskés és nehéz. De mindegy volt neki. –
Szeretlek – ismételte meg még egyszer.
– Én is szeretlek – ismételte meg Sophie kissé idegenszerű
hangja. Aztán Richard ismét álomtalan álomba zuhant. Csak amikor
másnap reggel még napkelte előtt felébredt, talált rá az alvó Amalie-
ra maga mellett.

Bécsi Hofburg
1889. február 9., szombat

Sophie-nak a torkában dobogott a szíve, amikor a feketébe öltözött

hölgy mögött felment a meredek lépcsőn. A „nemesek lépcsőjének”
hívták, mint később megtudta, és a császárné szobáihoz vezetett a
Hofburgban. A vezetője „Ferenczy Ida grófnő”– ként mutatkozott be
neki, amikor a Hofburgban a császári lakosztályok bejáratához
Sophie elé ment. Mivel Sophie alkalmanként beleolvasott a Wiener
Salonblatlba, ezért ismerte a nevét, és tudta, hogy Sissi császárné
egyik bizalmasáról van szó.
– Mit akarhat vajon tőled, Sophia, császári őfelsége? – Újra és
újra ezt kérdezte tőle a mostohaapja, Arthur von Freiberg tegnap
este. A császárné meghívóját, amit Sophie inkább idézésnek érzett,
késő délután adták le a Werdenfels-palotában, és mint minden
Sophie-nak címzett levelet, először a mostohaapja olvasta el.
– Nem tudom – bizonygatta minden alkalommal, és remélte, hogy
az arckifejezése nem árulja el, hogy legalábbis sejtése van arról,
hogy őfelsége mit akart épp vele személyesen megbeszélni. Főként,
hogy közben Stephan Danzer lakását is, fényes nappal, miközben ő
a kávéházban tartózkodott, átkutatták. Ugyan pusztítást nem
végeztek. De a nyomok – némi késéssel ugyan – Danzernek is
feltűntek, pedig tőle sem loptak el semmit.
A nagybátyja, aki tudott a Werdenfels-palotába való betörésről,
még ha az indítékát megközelítőleg sem sejtette, erre azonnal felvett
néhány embert, akik éjjel– nappal őrizték a Graben és a
Dorotheergasse közti házat.
Sophie szívesen megosztotta volna Richarddal a sejtéseit. De ezt
a lehetőséget mindörökre eldobta magától. Ezért megpróbálta
legalább elképzelni, hogy mit szólt volna ezekhez az eseményekhez.
– Ezek mind a titkosrendőrség akciói, Fifi – hallotta gondolatban
Richard hangját. – Szükségképpen titokban zajlanak. Rudolf
temetése alatt az ügynökök még álcázhatták magukat szokványos
betörőknek, ahogy azok sajnos Bécs– szerte garázdálkodtak azon a
délutánon, amikor mindenki az utcákon volt. A Danzer lakásába való
betöréskor már óvatosabban kellett eljárniuk. Ezért is nem vette
először észre a nagybátyád. Csak amikor látta, hogy néhány könyve
nem az eredeti helyén van, és néhány nippet odébb toltak vagy
máshová tettek, következtetett a betörésre, és vett fel őröket.
Ezt az akadályt most először le kell küzdenie a
titkosrendőrségnek, hogy az egész kávéházat átvizsgálhassák. De
ezt úgysem merik az ügynökök, mert nem akarnak feltűnést kelteni.
így vagy legalábbis hasonlóan képzelte Sophie a von Paar gróf
Werdenfels-palotabeli látogatása óta történt események hátterét.
Amikor Arthur von Freiberg tegnap este semmi többet nem tudott
Sophie-ból kiszedni, feladta, és megelégedett azzal a követeléssel:
– Minden szóról be fogsz számolni nekem, amit a császárnéval
váltottál, Sophia. És egyetlen apró részletet se felejts el! – Ezzel
végre elbocsátotta őt.
A következő éjszakán, mint az utóbbi időben oly gyakran, Sophie
ébren feküdt és töprengett. Mire megvirradt a reggel, volt egy terve.
Sikerülnie kell, hogy megvédjem a családomat a további
támadásoktól, és mégis megtartsam a levelet. Adja isten, hogy meg
tudjam csinálni!
Sophie keze nedves volt az izzadságtól, amikor Ferenczy Idát
követte a császárné lakosztályába.

A lépcső végén a két hölgy elérte a bejáratot az impozáns

falfestményekkel és körben arannyal díszített stukkókkal ékesített
előszobába. Mögötte volt a Kis Szalon, ahol Sissi ritka audienciáit
tartotta. Amint a libériás ajtónálló beengedte őket, egy szintén
feketébe öltözött hölgy pattant fel a drága, mégis kényelmetlennek
tűnő padok egyikéről, melyek körben álltak a fal mellett.
Sophie azonnal felismerte a nőt. Marié Louise von Larisch volt az.
– Ferenczy grófnő! – Sophie-t nem zavarta, hogy Marié Louise
teljesen figyelmen kívül hagyta őt. – Már második napja várok arra,
hogy beszélhessek a tisztelt császárnéval, a nagynénémmel. Ma
már három órát töltöttem hiába ebben az előszobában. Mikor fog
őfelsége egy percet szabaddá tenni a számomra?
Ferenczy Ida hűvösen végignézett Marié Louisén.
– Ezt sajnos nem tudom megmondani önnek, drága Larisch grófnő
– kerülte ki a választ. – De azonnal tudatni fogom önnel, amint
őfelsége fogadni óhajtja önt.
Ezekkel a szavakkal hangosan bekopogott a legközelebbi ajtón,
és kinyitotta, amikor bentről erre engedélyt adtak. Ferenczy Ida
engedte maga mellett belépni Sophie-t, úgyhogy Marié Louise, aki
szorosan követte őt az ajtóig, nem vethetett egy pillantást sem a
császárnéra. Aztán határozottan becsukta Sophie mögött az ajtót. A
lány kettesben maradt az uralkodónővel.

– Jó napot kívánok, császári fenség! – Sophie mély pukedliba

süllyedt. Ő is, mint a császárné, a Rudolf iránti gyász jeleként feketét
viselt.
– Álljon fel, és foglaljon helyet! – Sissi az egyik székre mutatott,
melyek egy faragott, aranyozott lábú asztal körül álltak. A székeket
ugyanolyan piros, szövött virágos selyemanyaggal vonták be, mint a
helyiség falait.
Sophie a szék legszélén foglalt helyet. A tekintete az akkor még
fiatal Ferenc József portréjára vetült, mely vele szemben lógott a
falon.
Az asztalon arany teáskészlet állt.
– Szeretne egy csésze teát? – kérdezte Sissi.
– Nagyon köszönöm, felség. Nem szeretnék semmit.
Sophie-nak nem csak a torka szorult össze. Biztos, hogy a tea
felét ki– lötyögtette volna, ha megpróbálja remegő kezével a
szájához emelni a csészét. Összekulcsolta két kezét az ölében,
hogy a császárné ne vegye észre túlzott idegességét.
Sissi vele szemben leült a padra, közvetlenül a férje portréja alá,
és töltött magának egy csésze teát, mielőtt ismét megszólította
Sophie-t.
– Mit gondol, miért hívattam önt ma ide?
Egy rövid pillanatig Sophie kísértésbe esett, hogy tudatlanságot
tettessen. De ez nem felelt meg a tervének, melyet éjszaka
kovácsolt.
Határozottan felemelte a fejét, és először pillantott rá a
császárnéra. Sissi jóval idősebbnek tűnt, mint a festményeken és
fotográfiákon, melyek a nyilvánosság előtt ismertek voltak, és
amelyeknek számos másolatát kifüggesztették Bécs– szerte.
Sophie hallott olyan pletykákat, hogy a császárné sok éve nem
engedi már, hogy lefessék vagy lefényképezzék. Mostanra átlépte az
ötvenet. Ez látszott is az arcán, amihez az utóbbi napok eseményei
biztosan hozzájárultak. Sissi alakja ezzel szemben nádszálkarcsú
volt, mint mindig.
– Azt gondolom, egy levélről van szó, amit Mary Vetsera írt nekem
a halála előtt Mayerlingben – menekült előre Sophie a császárné
kérdésére adott válaszával, ahogyan már éjszaka eltervezte.
 Sissi boldogtalanul, zárt ajkakkal mosolygott. Ez a sajátosság is
közismert volt Bécsben. A császárnénak állítólag rosszak voltak a
fogai, és ezért soha nem mosolygott nyitott szájjal.
– Úgy, úgy – mondta mindössze. – Most tehát mégis beismeri,
hogy a birtokában van ez a levél. Von Paar gróf előtt még tagadta.
Sophie a fejét csóválta, és remélte, hogy a mozdulat nem tűnik
túlzottan hevesnek.
– A birtokomban volt a levél, felség – hangsúlyozta. – De Mary
arra is kért, hogy senkinek ne beszéljek róla, és azonnal égessem el,
miután elolvastam. Ehhez tartottam magam.
Sissi mosolyát bosszús arckifejezés váltotta fel. Sötét szemét
Sophie-ra szegezte. A lány az ölében ökölbe szorította a kezét, a
császárné beható pillantását azonban állta.
– Ehhez nincs semmi hozzáfűzni valója? – kérdezte a császárné
szigorúan.
– Nincsen, felség!
– És mi volt az írás tartalma?
Sophie mély lélegzetet vett. Később gyakran tűnődött azon, hogy
a beszélgetésnek ezen a pontján miért nem hazudott egyszerűen.
Az annyival megkönnyített volna mindent.
De ebben a pillanatban a keserűsége az igazságot mondatta ki
vele.
– Mary elbúcsúzott tőlem. Azt írta, hogy még azon az éjszakán a
halálba megy, az ön fiával, Rudolffal együtt. A terv az volt, hogy
Rudolf először lelövi őt, és közvetlenül utána saját magát is.
Hirtelen könnyek szöktek a szemébe.
– Ezenkívül azt írta, hogy Rudolf megígérte neki, hogy egymás
mellett fogják eltemetni őket az allandi temetőben.
 Ekkor Sophie-n felülkerekedett a düh.
– De erről most már szó sem lehet– Mary teljesen feleslegesen
áldozta fel az életét, egy értelmetlen, őrült álomért.
A császárné összeszorította a száját,' mielőtt válaszolt.
– Igaza van, Werdenfels grófkisasszony. Mary, a barátnője őrült
volt. Egyetlen előkelő ifjú hölgynek sem lenne szabad ilyen kalandba
bonyolódnia!
– És az ön fiának semmiféle felelőssége nincs az eseményekben?
Sophie keserűsége egyre nagyobb lett.
– Az én szegény fiam beteg volt. Testileg– lelkileg beteg! – Ekkor
már a császárné szeme is könnyesen csillogott. A hangja enyhén
remegett. – Az orvosok megállapították, hogy Rudolf megőrült. A
Wittelsbacherek szörnyű öröksége! – motyogta olyan halkan, hogy
Sophie az utolsó szavait alig értette.
De a jelentésüket felfogta. A császárné önmagát okolta azért,
hogy a fiára örökítette az elmebetegséget. Az unokatestvérét, II.
Lajos bajor királyt valóban eltávolították a hatalomból, mert nem volt
beszámítható, és ezért az uralkodásra is alkalmatlannak minősült.
Röviddel később rejtélyes módon életét vesztette a Starnbergi-
tóban.
A császárné keze is remegett, amikor egy korty teát akart inni. A
folyadék kilöttyent a csészealátétbe. Sophie mégsem tudott
együttérezni vele. Richardtól tudta, hogy Sissi a fiát a születésétől
fogva elhanyagolta, és élete során nem törődött vele túl sokat.
A két nő rövid ideig hallgatott. Sophie nem is tudta, mit kellene
mondania. Ő már úgyis veszélyesen messzire merészkedett, mint
ahogy – megrémülve saját vakmerőségétől – magában
megállapította.
 Végül Sissi összekulcsolta az ölében a kezét, és újra Sophie-ra
nézett, ismét összeszorított ajkakkal.
– Önnek tudomása van egy veszélyes titokról – foglalta össze a
beszélgetés eddigi eredményeit. – Egy olyan titokról, amely
nemcsak a családom hírnevének, hanem az egész monarchiának
kárt okozhatna – érvelt a császárné ugyanúgy, ahogy Richard
megjósolta. A hangjában volt némi fenyegető felhang.
Sophie azonnal félni kezdett.
– Hallgatni fogok a mayerlingi eseményekről – fogadkozott.
Sissi továbbra is mereven a szemébe nézett.
– És mi a helyzet a barátnője halála miatt érzett haragjával? –
talált okosan telibe. – Az imént ezt egészen egyértelműen
kifejezésre juttatta.
Rémületére Sophie elpirult.
– Az majd... majd idővel alábbhagy. – A császárné kemény
pillantása alatt a hangja elhalt.
– Erre nem szeretnék építeni, von Werdenfels grófkisasszony.
Tehát kell találnom egy másik módszert, hogy a hallgatásáról
biztosítsam magam!
Felállt, és egy csengőzsinórért nyúlt. Az ajtó azonnal kinyílt.
Ferenczy Ida lépett be.
– Kísérje ki a grófkisasszonyt, Ida!
Sophie-nak, aki ugyan szintén felemelkedett, de dermedten állt,
már csak annyit mondott:
– Hallani fog rólam, amint döntést hoztam! Adieu!
Sophie a búcsúzáskor kötelező pukedli nélkül követte Idát, az
udvarhölgyet a nagy előszobába. Belül megbénította a félelem, hogy
most mi vár rá. Csak homályosan fogta fel, hogy Marié Louise
Larisch újra felugrott a padjáról. .
– Mikor kegyeskedik őfelsége fogadni engem?
– Ma már nem – felelte neki Ida kurtán.
– És holnap?
– Azt nem tudom!
Aztán visszavezette Sophie-t a nemesi lépcsőhöz, és átadta a vár
udvarára vezető kijáratnál egy lakájnak, aki elkísérte a
Michaelerplatzon várakozó bérkocsikhoz.
Az egész hazaúton csak egyetlen gondolat uralta Sophie-t. Miféle
jelentése lehet a császárné utolsó szavainak?

Thurnau-palota a Herrengassén
1889. február 12., kedd

– Szeretnék komolyan beszélni veled rólad és Amiről! – Adalbert von

Thurnau sötét ábrázattal nézett Richardra.
Ő felvértezte magát a szemrehányások ellen, amelyeket Adalbert
nyilvánvalóan tenni akart. Természetesen az ő szempontjából
kényszerű szerelmes éjszakáról lesz szó, melyet Amalie-val töltött.
Amint azon az alig egy héttel ezelőtti reggelen felébredt, Amalie-t
is keményen felrázta, és durva szavakkal kiutasította a
hálószobájából. Eleinte azonban a lány nem akart elmenni.
– Te kértél rá, hogy ma éjjel jöjjek ide hozzád! – hazudott
szemtelenül az arcába.
– Mikor történt volna ez?
– Amikor tegnapelőtt éjjel a trónörökös temetéséről hazaértél.
Akkor is túl részeg voltál, hogy ma emlékezzél rá?
 Richard a legjobb akarattal sem tudta elképzelni, hogy egy ilyen
kérést megfogalmazott volna. De valóban, akkor szintén részeg volt,
amikor tegnapelőtt éjszaka, az inasa segítsége nélkül
visszatámolygott a palotába.
Amalie állítását mégis dühösen visszautasította. Homályosan
mintha emlékezett volna, hogy szenvedélyes, erotikus álma volt
Sophie-ról. De már ebben sem volt biztos. Mindenesetre Amalie
szégyentelenül kihasználta magatehetetlen állapotát. Hogy ő
azonban ugyanúgy átadta magát neki, mint a lány, arról az árulkodó
foltok tanúskodtak a lepedőn.
A következő héten Richard kerülte őt, ahogy csak tudta. Ami
próbálkozásait, hogy beszéljen vele, durván elutasította. Így csak idő
kérdése volt, f hogy az apjához forduljon segítségért, vált világossá
számára, miután Adalbert a mai reggeli után erre a „megbeszélésre
mint férfi a férfival” idézte, ahogy ő fogalmazott.
– Ami mindent bevallott nekem – folytatta von Thurnau, és
mérgesen nézett Richardra. – Kihasználtad az ártatlanságát és a
naivitását, hogy elcsábítsd!
Richard legszívesebben hangosan elnevette volna magát.
– Nem én csábítottam el Amit, hanem ő engem – felelte nagy
önuralommal. – Titokban belopózott a hálószobámba.
Adalbert megvetően felhorkant.
– A te külön kérésedre, mint mondja! Mert milyen más okból kellett
volna ilyesmit tennie?
Mert hajlama van a kurválkodásra, volt már Richard nyelvén, de
okos módon ezt a választ magába fojtotta. Még ha így is volt, azt
nem tudta elvitatni, hogy a vele való szerelmi játékban ő is eljutott a
csúcspontra. Habár benne nem tudatosult, hogy a nő Amalie.
 Richard válasz helyett a nyelvébe harapott, és vállat vont.
– Szemlátomást nem találod a szavakat, hogy megvédd magad –
állapította meg Adalbert. – Akkor hallgasd meg, mit gondol Ami, és
miért teljesítette a kérésedet.
Szünetet tartott, amíg Richard ránézett. Ugyan tisztában volt
Amalie merészségével, de arra nem volt felkészülve, ami ezután
következett.
– Ami úgy véli, még mindig nem szereted igazából, pedig ő
mindent megtesz érte, hogy elnyerje a szíved. De bizonyítékai
vannak, hogy viszonyt folytatsz egy bizonyos von Werdenfels
grófkisasszonnyal, aki téged nemrég még itt, a palotában is fel akart
keresni. Ez a grófkisasszony – hangsúlyozta Adalbert megvetően –
nem átall egy kávéházban dolgozni, amely a polgári származású
nagybátyjáé. Ott még csókolózásra is sor került közterek az egyik
szeparéban.
Richardnak elakadt a lélegzete. Már kinyitotta a száját, hogy
szembeszegüljön leendő apósával, amikor az ellentmondást nem
törően felemelte a kezét.
– Figyelj, Richard! Megadtam neked az engedélyt, hogy a férfiúi
szükségleteidet az Amival való házasságodig a bécsi
bordélyházakban elégítsd ki. Azt, hogy a nászéjszaka előtt vele
hálsz, arra soha nem gondoltam. Mert ebből a szempontból
úriembernek tartalak. De most Ami félelmét, hogy elveszít téged,
mert kurtizánt tartasz magadnak, arra használod ki, hogy vele
szórakozz, hogy aztán utána napokig ne vegyél tudomást róla. Ezt
nem tűröm el!
– Aha! – Richard eleinte dacos maradt, és tele volt haraggal. – És
mit akarsz most tenni? – kérdezte provokatívan.
 – Nos, mint könnyen el tudod képzelni, érdeklődni kezdtem erről a
kétes grófkisasszonyról. Eközben megtudtam, hogy a mostohaapja,
egy Arthur von Freiberg nevű diplomata az elhunyt trónörökösünk
gyászszertartásai miatt éppen Bécsben tartózkodik.
Richard megrémült. Sejtette, mi fog következni, és igaza is lett.
– Kapcsolatba fogok lépni azzal az úrral, és tájékoztatom
erkölcstelen viszonyodról a mostohalányával. Ez a grófkisasszony
sem nagykorú még, és ezért nagy valószínűség szerint a gyámsága
alatt áll. És ha nem...
– Elég! – szakította félbe Richard Adalbertét. – Sophie von
Werdenfels ugyan egy jó barátnőm, de nem a szeretőm, és nem is
volt az soha. Ha Amit ez a barátság ennyire bántja, akkor azonnal
véget vetek neki.
Ez az „engedmény” nem esett nehezére, mert hiszen Sophie is ezt
akarta. De éppen mert néhány nappal ezelőtt túlságosan is szívesen
elcsábította volna a Café Prinzess öltözőjében, mint ahogy
bűntudatosan beismerte önmagának, meg kellett védenie őt Amalie
rágalmainak következményeitől. Ki tudja, mi mindent követne el vele
szemben egyébként a mostohaapja.
Adalbert élesen végigmérte.
– Esküszöl, hogy a jövőben minden kapcsolatot elkerülsz ezzel a
személlyel, Richard? Ő Sophie-ért érzett aggodalmában még a jobb
kezét is felemelte az eskühöz.
– Esküszöm!
– És Amival a jövőben szeretetteljes tisztelettel fogsz bánni?
Richardnak elszorult a torka.
– Erre is esküszöm! – préselte ki magából.
 Adalbert még egyszer végignézett rajta szigorúan. Richard az
összes akaraterejét latba vetve állta a pillantását. Aztán végre
megjelent egy mosoly Adalbert szigorú arcán.
– Szeretnék hinni neked, Richie. Én is voltam fiatal és féktelen,
mielőtt találkoztam szeretett Lórimmal. És mert még jól emlékszem
erre, még egy ajánlatot is teszek neked és Aminak.
Megvárta, míg Richard rákérdezett.
– Az esküvőtöket sajnos el kell halasztanunk. Májusban az udvar
még gyászban van, úgyhogy aligha tudnánk arisztokrata körökből
vendégeket hívni. Tehát a házasságkötésetekkel legalább őszig
várnunk kell. Talán még a jövő évi téli szezonig is.
Ekkor Richard kezdte kapiskálni, mire akar kilyukadni von
Thurnau.
– Mivel mindketten fiatalok és szenvedélyesek vagytok, és a
szerelmi játékotok Aminak is tetszett, mint szégyenkezve bevallotta
nekem, megengedem nektek, hogy a házasságotok előtt továbbra is
együtt háljatok. Amíg ezt csak időnként és olyan diszkréten teszitek,
hogy a háztartás többi része nem vesz észre semmit. Hisz az, hogy
Ami teherbe esik, sajnos valószínűtlen, mint tudod. De azt
gondolom, ezzel a legjobbat tesszük nektek.
Richard nem találta a szavakat. Az ajánlatot visszautasítani nem
tartotta megfelelőnek, főleg, hogy nem is jutott eszébe semmilyen
elfogadható indok. Végül is tekintettel a legújabb eseményekre,
aligha tudja a szűzies vőlegényt tettetni. Így csak egy fájdalmas
bólintásra futotta.
– Akkor menj most Amihoz, és kérj bocsánatot azért, ahogy az
utóbbi napokban viselkedtél. Biztos vagyok benne, hogy meg fog
enyhülni irányodban.
 Richard olyan nehéz szívvel indult el, hogy teljesítse ezt a
felszólítást, mintha kőszikla lenne a mellkasában.
Werdenfels-palota a Marokkanergassén
1889. február 15.

– Sophie! Sophie!
Az anyja, Henrietté hangját már a szobája előtti folyosón hallotta,
ahová napok óta be volt zárva. Ezzel a büntető intézkedéssel
remélte a mostohaapja, Arthur von Freiberg, mégis rábírni arra, hogy
adjon neki tájékoztatást a császárnéval folytatott beszélgetéséről,
amiről Sophie eddig makacsul hallgatott.
Most elképedve emelte fel a fejét. Az anyja hangja vidámnak tűnt,
sőt szinte eufórikusnak. Mit jelenthet mindez?
Eddig Henrietté közbenjárása a férjénél cseppet sem használt
Sophie-nak. Sem könyveket, sem írólapot és tollat nem
engedélyezett számára, hogy el tudja foglalni magát, de még a
kézimunkáját sem.
Ezért órákig tétlenül feküdt az ágyában. Sivár napirendjét csak az
étkezések szakították meg, amelyeket a szobában kellett
elfogyasztania, vagy a szolgálólányok, akik reggel hoztak neki
jéghideg mosdóvizet, és naponta háromszor ürítették az ágytálát.
Legszigorúbb büntetés kilátásba helyezésével tilos volt Sophie-val
beszélniük, mint már rabsága első napján bevallotta neki egy
megfélemlített lány.
Csak Ida, régi barátnője a kávéházból és a palota háztartásának
mostani vezetője biztosított számára reménysugarat. Titokban
becsempészett néhány nugátpralinét és más finomságokat a Café
Prinzessből Sophie szegényes étkezéseihez a szobájába, amely
reggel és este csak vízből és vajas kenyérből állt, délben pedig
krumpliból és zöldségből.
Mi lehet tehát most az az örömteli dolog, amit az anyjának
közölnie kell vele? Az apja elutazása Kairóba nem lehet. Von
Freiberg húsvétig szabadságot vett ki. Ekkor elfordult a kulcs a
zárban. Henrietté örömtől sugárzóan lépett be, és megölelte Sophie-
t.
– Milyen csodálatos meglepetés, gyermekem! – A lányának
mindkét orcáját megcsókolta. – Annyira büszke vagyok rád! De erről
az ajánlatról tájékoztathattál volna minket! Annyira aggódtál, hogy az
apádnak csalódást okozol, ha mégsem sikerül, hogy még ennek a
napokig tartó elzárásnak is alávetetted magad?
Sophie egy kicsit eltolta magától az anyját, és értetlenül meredt rá.
– A férjed nem az apám – hangsúlyozta dacosan. – És legjobb
akarattal sem tudom, hogy miről beszélsz! Henrietté sugárzása
elmúlt. Zavarodottnak látszott.
– Az apád – maradt ennél a megnevezésnél – tíz perc múlva vár a
könyvtárban. Kérlek, egy kicsit hozd rendbe magad.
Tett még egy lépést hátra, és kritikusan végignézett Sophie-n.
– És vegyél fel egy csinosabb ruhát! Hiszen ez teljesen gyűrött!
Gretl! – Sophie csak ekkor vette észre a szolgálólányt, aki az anyja
mögött várakozott. – Segíts neki elkészülni!
– Egyáltalán miről van szó? – kiáltotta Sophie az elsiető anyja
után.
– Azt majd az apád fogja közölni veled – felelte Henrietté, úton
lefelé, hátrafordulva.
 Tíz perccel később Sophie is lement a lépcsőn a második emeleti
hálószobáktól a félemeletre, ahol a mostohaapja kedvenc helyisége,
a könyvtár is volt. Bár rövid ideig fontolóra vette, hogy ellenszegül
Arthur e felszólításának is.
De egyrészt nem akarta a haragját még jobban kivívni, főként,
hogy az anyja és a húga is vele együtt fognak bűnhődni. Másrészt
nagyon kíváncsi lett.
A könyvtár ajtaja előtt vett még egy mély lélegzetet. Aztán kihúzva
magát belépett. Az anyja és a mostohaapja már várták.
Arthur azonnal letette a szivarját a hamutartóba, felállt, és Sophie-
hoz lépett. Határtalan megrökönyödésére megragadta a felkarját, és
mindkét oldalról arcon csókolta.
– Micsoda különös egy lány vagy te, Sophia! – kezdett
rébuszokban beszélni. – Meg akartál lepni engem és az anyádat
ezzel a csodálatos hírrel?
– Egyáltalán nem tudom, miről beszél, apám – felelte Sophie
mereven.
Arthur értetlenül méregette őt. Aztán az egyik fotelre mutatott a
kemény zsámoly helyett, amelyen a lányainak rendszerint ülniük
kellett, ha ő itt, a könyvtárban kívánt beszélni velük.
Sophie tétovázva foglalt helyet, mint az Eduard von Paar gróffal
folytatott beszélgetése alatt, az ülőbútor legszélén.
– Nos, végre felemeltek bárói rangra – közölte Arthur örömmel a
mostohalányával.
– Nagyon örülök neki – válaszolta Sophie távolságtartóan, mosoly
nélkül.
– És rám bízták a külügyminisztériumban annak az osztálynak a
vezetését, amely azoknak az országoknak az államadósságával
foglalkozik, akiknek a hitelezője az Osztrák– Magyar Monarchia. Így
Bécsben maradhatok, és nem kell többé visszamennem Kairóba
ennek az osztálynak a beosztott tagjaként.
Ezúttal Sophie-nak még jobban a nehezére esett a gratuláció.
Hogy a mostohaapja most ismét folyamatosan Bécsben fog
tartózkodni, az sem neki, sem az anyjának és a húgának nem fogja
egyszerűbbé tenni az életét.
– Mindezt elsősorban a saját érdemeimre vezetem vissza! – Arthur
büszkén a mellére csapott. – Azt azonban, hogy ezeket ilyen
rendkívüli mértékben megbecsülik, nem reméltem. Ezért semmiképp
nem számítottam arra a meglepetésre, ami ma várt a Hofburgban.
Sophie felfigyelt. A szíve hevesebben kezdett dobogni.
– Tegnap érkezett egy meghívó Maria von Goess grófnőtől. Ő
őfelségének, legnagyobb császárnénknak, Erzsébetnek a
főudvarmestere, és az egész császári udvar élén áll. Természetesen
ma eleget tettem a meghívásának.
Tartott egy szünetet, nyilvánvalóan azért, hogy a feszültséget
fokozza. De amikor Sophie nem reagált, rákérdezett:
– És miről volt ott szó, kedves Sophia?
– Nem tudom, apám! – Sophie egyre idegesebbé vált. Arthur
vizsgálódva nézett az arcába. Aztán a feleségéhez fordult.
– Tényleg nem tudja, Henrietté!
– Akkor hadd mondjam el neki én, Arthur! – Anélkül, hogy az
engedélyét kivárta volna, Henrietté Sophie-hoz lépett, és ismét
szívélyesen a karjába zárta. Aztán egy kicsit eltolta magától Sophie-
t, hogy az arcába tudjon nézni.
– Maria von Goess grófnő közölte a mostohaapáddal, hogy a
császárné kinevezett téged udvarhölgyének. Hát nem nagyszerű?
 Epilógus

Café Prinzess a Grabenen

1889. február 18., hétfő

S a Café Prinzessben.
Ezen a korai órán rendszerint még nem sokan látogatták. Nem
sokkal múlt tíz óra. A kávézó csak néhány perccel ezelőtt nyitott.
Ugyan senki nem tartózkodott a mosdókagylóval és nagy tükrökkel
felszerelt előtérben, Sophie az egyik toalettfülkébe menekült. Ott
leült a mahagóni WC– fedélre, és összes bánatát kisírta magából.
Ma este véglegesen vissza kell térnie a Werdenfels-palotába.
Efelől a nagybátyja az imént, a lakásában elfogyasztott reggeli
közben nem hagyott kétséget.
– Fifi, megígértem a mostohaapádnak és mindenekelőtt az
anyádnak. Tudod, mennyire magánkívül volt Arthur, amikor
észrevette, hogy elszöktél a palotából, és azonnal sejtette, hogy ide,
hozzám menekültél a kávéházba. Yetta és én csak nagy nehezen
tudtuk visszafogni, nehogy csendőrök segítségével cipeltessen
téged haza. Három napot engedélyezett számodra, hogy észhez
térj, ahogy ő nevezi. És ez ma este letelik.
 – De miért nem lakhatok itt nálad, Stephan bácsi? – könyörgött
Sophie. – Szót fogadok, és mindennap egy krajcár fizetség nélkül
dolgozom a kávézóban. Csak kérlek, kérlek, ne küldj haza!
Danzer mélyet sóhajtott.
– Ezt nem tehetem, Fifi! És ezt te is tudod. Hiszen Arthur von
Freiberg a gyámod! A nagykorúságodig teljes rendelkezési joga van
feletted! Ezenkívül... – Az ajkába harapott, de aztán folytatta: – És
ezenkívül már mondtam neked néhányszor, hogy én magam sem
tudom megérteni, mit találsz olyan rossznak abban, hogy
kinevezzenek a császárné udvarhölgyének. Te csak egy báró lánya
vagy, és egy nem sokkal ezelőtt ebbe a rangba emelt lovag
mostohalánya. Az egész családod polgári származású. Én magam
még mindig oda tartozom. Sok gróf lánya Őt évet is rááldozna az
életéből erre a megtiszteltetésre! És te úgy viselkedsz, mintha
egyenesen a pokolba akarnának száműzni téged. De miért, Fifi,
mégis miért?
Mint már ezelőtt is, Sophie ebben a pillanatban kísértésbe esett,
hogy elárulja a nagybátyjának a valódi okot, amelyet a császári
udvarba való meghívása mögött sejtett.
Ilyen módon akarták hallgatásra bírni a mayerlingi botrányról. Mert
az udvartartás minden tagját, a legmagasabb tisztséget viselőktől a
legkisebb lámpapucolóig belső ügyekben a legszigorúbb titoktartásra
kötelezték. Különben drákói büntetések fenyegetik.
Sophie ismét visszafogta magát az utolsó pillanatban, és ismét
adósa maradt a nagybátyjának a válasszal. Nem tudta és nem
akarta őt ebbe az ügybe bevonni. Legalábbis nem jobban, mint
amennyire a szökése által már megtette.
 Az csak azért történhetett meg, mert először meglepettséget,
aztán örömet színlelt a szülei közlése miatt. Nem sokkal a három
nappal ezelőtti vacsora után, amelyen újra részt vehetett, egy kis
bőröndbe pakolt legszükségesebb holmijával a személyzeti
bejáraton át kereket oldott, és gyalog ment Danzer lakásáig.
Annál dühösebb volt a mostohaapja a „hallatlan hálátlanság és
engedetlenség” miatt – mint ahogy ő fogalmazott -, amikor még
ugyanezen az estén az anyjával együtt megjelent Stephan bácsinál.
A mai reggeli után Sophie-nak a hazatéréséig tulajdonképpen a
sütödében kellett volna segítenie. A kávézó nyilvánossága előtt
végzett tevékenységet Danzer már nem tartotta helyénvalónak
Sophie udvari kinevezése miatt. De amikor lement a lépcsőn Danzer
lakásából a kávézóhoz, legyőzte őt a kétségbeesés a szeretett
helyiségek láttán, amelyeket ma, talán sok évig, utoljára láthatott. A
sírógörcs űzte aztán a toalettfülkébe.
Hirtelen Sophie zajt hallott. Valaki belépett a mellette lévő fülkébe,
aztán nem sokkal ezután el is hagyta. A nő gondosan kezet mosott.
Aztán kinyílt a folyosóra vezető ajtó. Sophie, aki azt hitte, hogy újra
egyedül van, ismét átadta magát a fájdalmának.
Halk kopogás a fülke ajtaján riasztotta fel kicsivel később.
– Segíthetek önnek? Nem érzi jól magát?
A hang mintha ismerősnek tűnt volna számára. De nem tudta, kié.
– Nem, nem! – utasította vissza ijedten. – Nincs semmi. Jól
vagyok!
– Pedig nem úgy hangzik. Inkább úgy, mintha nagy bajban lenne.
Sophie úgy döntött, nem válaszol. Az idegesítő kérdezőt ez
biztosan nemsokára el fogja űzni innen.
De ő makacsnak bizonyult.
 – Kérem, jöjjön ki! Különben a felügyelőnőt kell segítségül hívnom!
Ekkor Sophie borzasztóan megijedt. Mina semmi esetre sem
láthatja ebben az állapotban. Visszatolta a reteszt, és kinyitotta a
fülkeajtót.
Ugyan a nő hangját nem tudta azonnal beazonosítani, de az arcát
rögtön felismerte. Von Sterenberg asszony volt az, vagy sokkal
inkább Gerban asszony, ahogy akarta, hogy szólítsák. Akinek a
szoknyáját nemrég itt, ebben a helyiségben kitisztította, miután egy
ügyetlen felszolgálólány leöntötte mandulás melanzzsal.
– Nagy... nagyságos asszony – habogta Sophie. – Ön... ön az?
Iréné Gerban sötétkék szemével, amely Maryére hasonlított,
végigmérte Sophie-t.
– Igen, én vagyok az. És én is felismerem önt. Hisz itt dolgozik, a
kávézóban! – Felemelte a kezét, hogy megállítsa Sophie-t, mielőtt
megszólalhatna. – Ne is próbálja elhitetni velem, hogy jól van. Úgy
néz ki, mint a saját árnyéka.
Amikor Sophie-ból ismét feltörtek a könnyek, Iréné Gerban az
egyik kezét a karjára tette.
– Nem akarja elárulni, hogy mi aggasztja ennyire? – kérdezte
gyengéden. Körülnézett. – Talán egy másik helyiségben, ahol
tényleg nem zavar minket senki?
Sophie-nak nem jutott semmi más az eszébe, mint hogy Annerl
öltözőjébe vezesse a nőt. Kétségbeesetten töprengett, hogyan tudna
megszabadulni tőle. Nem merte egyszerűen ismét visszautasítani. A
hölgy a végén még tényleg idehívná Minát. Vagy akár a nagybátyját.
Ő aligha örülne neki, hogy Sophie most már nemesi vendégei
körében is figyelmet ébresztett.
 Lassan, hogy időt nyerjen, becsukta az ajtót. Gerban asszony leült
a komód előtti székre, és a sezlonra mutatott.
Aztán magához ragadta a szót.
– Bármi is aggasztja, kisasszony, biztosítani szeretném arról, hogy
minden bajra, legyen az bármilyen rossz is, van megoldás. – Kutatva
nézett ismét Sophie szemébe. – Hogy is hívják önt?
– A nevem Sophie von Werdenfels – felelte Sophie gyenge
hangon.
– O, ön grófkisasszony? – csodálkozott a hölgy. – Nem láttam itt
mint ennek a kávéháznak az alkalmazottját?
Sophie bólintott.
– Így volt, nagyságos asszony. A nagybátyámat Danzernek hívják,
és ő a tulajdonos. Néha kisegítettem, amikor nem volt elég
személyzet.
Gerban asszony teljesen ellentétesen reagált, mint amire Sophie
számított. Ahelyett, hogy megvetően fintorgott volna, szívélyesen
elmosolyodott.
– Akkor ön nemesként nem tartja méltóságán alulinak, hogy
becsületes munkával piszkolja be a kezét?
Sophie elcsodálkozva rázta a fejét.
– Nem. Az itteni munka mindig is nagy örömömre szolgált. – A
fehér, köpenyszerű kötényre mutatott, amit ma reggel kötött fel
magának. – Tulajdonképpen most is a sütödében kellene lennem.
– És miért sír ehelyett a toalettfülkében? – faggatózott tovább a
hölgy, most ismét komoly arckifejezéssel.
A szavak teljesen önkéntelenül törtek ki Sophie-ból:
– A császárné kinevezett udvarhölgyének!
 Gerban asszony egy pillanatig hökkenten meredt Sophie-ra. Aztán
elkezdett szívből nevetni.
Sophie felháborodott.
– Ilyen nevetséges vagyok? – sziszegte.
A hölgy azonnal a szája elé tette a kezét.
– Bocsásson meg, grófkisasszony! De úgy megkönnyebbültem.
Általában ahhoz vagyok szokva, hogy a fiatal hölgyeknek egészen
más okai vannak, hogy ennyire kétségbeessenek.
– Melyek mik lennének? – kérdezte Sophie kihívóan.
– Nos. Gyakran másállapotban vannak. És sem a férfi, sem a
szüleik nem akarják, hogy közük legyen a megesett lányhoz. – Ekkor
a hölgy hangja nagyon komolynak tűnt. – Túlságosan sokan még
vízbe is vetik magukat – tette hozzá. – Vagy felakasztják magukat.
Sophie elképedt.
– És ön segít ezeken a szerencsétleneken?
A hölgy bólintott.
– Kiállók a bécsi nők jogaiért – felelte Sophie csodálkozására. –
Béreltünk egy házat, ahol ezek a nők élhetnek, míg megszülnek.
Aztán segítünk nekik munkát találni. '
– Ön, nemesi származásúként kiáll a megesett lányokért? –
Sophie alig tudta elhinni. Ugyanakkor emlékezett rá, hogy mit
mesélt neki Mina nemrég. Hogy ő is vízbe fojtotta volna magát, ha a
szülei nem állnak mellette, amikor teherbe esett.
A hölgy kissé fájdalmasan mosolygott.
– Nem vagyok születésemnél fogva nemesi származású. Azelőtt
szolgálólány voltam. Amikor én magam is hajadonként teherbe
estem, egy posztógyárban dolgoztam, hogy a fiamat és magamat
eltartsam.
 Sophie most már végképp nem jutott szóhoz.
A hölgy mosolya szívélyessé vált.
– Szívesen mesélek önnek a saját sorsomról. De csak egy
feltétellel!
Sophie erre kérdőn meredt rá.
– Nem nevez többé nagyságos asszonynak, ehelyett Irénének
szólít, és tegez. És én önt vagy téged Sophie-nak?
– Ha óhajtja – felelte megszokásból.
– A Sophie nagyon szép név. Az én anyámat is Sophiának hívják.
És az elvesztett kislányomat. – Iréné szeme megtelt könnyel.
Akaratlanul letörölte a kézfejével. – Most mesélek egy kicsit neked
magamról.
Sophie ámulva hallgatta Iréné élettörténetét, amely majdnem
olyan hihetetlennek tűnt, mint egy mese.
– És most mondd el, miért olyan szörnyű számodra, hogy
kineveztek udvarhölggyé. Sok fiatal lány a fél karját odaadná egy
ilyen lehetőségért – érvelt Iréné Sophie nagybátyjához hasonlóan.
Sophie továbbra is eltökélt volt, hogy elhallgatja idegenkedésének
a fő okát ezzel a lehetőséggel szemben, hogy senkit ne sodorjon
veszélybe. De hirtelen világossá vált számára, hogy vannak még
más okok is a visszautasítása mellett.
– Csak egy egyszerű, alacsony nemesi származású
grófkisasszony vagyok. A többi udvarhölgy grófi vagy akár hercegi
családokból származik. Megvetően fognak lenézni rám. – Amalie
von Thurnau jutott Sophie eszébe. – Már történt is velem ilyen – tette
hozzá.
– Más okok is vannak még? – Iréné ismét kutatva nézett Sophie-
ra.
 – Soha többé nem dolgozhatok a Café Prinzessben! – Sophie
ismét sírni kezdett. – Talán még vendég sem lehetek többé. Az
anyámat és a kishúgomat sem láthatom már.
– Ezek súlyos okok az ellen, hogy belépj ebbe a hivatalba –
állapította meg Iréné. – De egy kérdés nyitott maradt számomra. Ha
ennyire idegenkedsz ettől a lehetőségtől, mi indítja a császárnét
arra, hogy rád kényszerítse?
Sophie abbahagyta a zokogást.
– Erről sajnos nem tudok és nem szabad beszélnem – hangzott az
egyetlen válasz, ami eszébe jutott.
Iréné bólintott.
– Ezt elfogadom, Sophie – mondta a lány nagy
megkönnyebbülésére. – De ha olyan súlyos okai vannak a
kinevezésednek, hogy még titkolni is kell őket, akkor rendkívüli
ostobaság volna tőled, ha ellenszegülsz a császárné akaratának.
Sophie Irénére nézett.
– Akkor mit tanácsolsz nekem?
– Ne rohanj fejjel a falnak, mint én tettem, amikor a férjemet
nemesi rangra akarták emelni. Majdnem tönkretettem a
házasságomat az ellenállásommal, mivel azt gondoltam, hogy akkor
kényszerek és konvenciók fognak korlátozni, és nem
tevékenykedhetek tovább a női jog aktivistájaként. De ennek pont az
ellenkezője a helyzet! Meséltem neked a terhes lányoknak bérelt
házról. Az apósom, Sterenberg gróf adja nekünk rá a pénzt. Ő egy
áldott jó ember! De a korábbi önfejűségemben ezt majdnem nem
ismertem fel.
– Tehát törődjek bele? Ez a tanácsod? – Sophie ismét könnyezni
kezdett.
 Iréné megfogta a kezét.
– Hadd tegyek fel neked néhány kérdést, Sophie! – kérte.
Amikor a lány bólintott, elkezdte:
– Hány éves vagy?
– Júniusban leszek tizenkilenc éves.
Iréné elgondolkodva bólintott.
– Sejtettem. Tehát csak körülbelül két és fél év múlva leszel
nagykorú. Ki a gyámod?
– A mostohaapám!
– És ő természetesen azt szeretné, hogy udvarhölgy legyél.
Sophie igennel válaszolt.
– És mit fog tenni, ha megtagadod?
– Kolostorba akar zárni! – Arthur von Freiberg valóban ugyanazzal
a kényszerintézkedéssel fenyegette meg, mint Alexander Baltazzi
annak idején az unokahúgát, Maryt.
– Ó! – csóválta meg Iréné a fejét. – Ez csakugyan nem tűnik
számomra a legjobb alternatívának az udvari csillogó élettel
szemben.
Sophie-nak elakadt a szava. Ebből a szempontból még soha nem
szemlélte ezt az egész ügyet.
– Különben hogy jössz ki a mostohaapáddal?
Sophie megrázkódott.
– Szörnyen undorító alak!
– Tehát nem is vagy szívesen otthon?
Sophie ismét egyet kellett, hogy értsen Irénével.
– A mostohaapád tudja az okait az udvarhölgyként való
alkalmazásodnak?
Sophie a fejét rázta.
 – Nem! Azt hiszi, hogy az ő diplomáciai szolgálatban szerzett
érdemeire vezethető vissza – felelte szarkasztikusán.
– Ó, jaj! Ez tehát csak azt jelenti, hogy mindenki csak veszíthet
rajta, ha vonakodsz, és szembeszállsz az állam legmagasabb rangú
hölgyével. A te számodra is hátrányos következményekkel járna. De
valószínűleg az egész családodnak meg kellene bűnhődnie miatta.
Akarata ellenére Sophie csodálatot érzett Iréné von Sterenberg
éleslátása iránt.
– Okos nő vagy – ismerte be. – Rögtön a lényegre térsz.
Iréné ismét fájdalmasan elmosolyodott.
– Okos főként a károkból lettem, Sophie. És ez az út rázósabb,
mint a másik, ha valaki belátásból lesz okos. Majdnem
negyvenévesnek kellett lennem ahhoz, hogy ezt felismerjem. Te
pedig feleennyi idő alatt is megtanulhatod!
Sophie könnyei elapadtak. Le volt nyűgözve.
– Hadd nevezzek meg még egy utolsó indokot, ami az udvarhölgyi
állásod mellett szól, Sophie! Az udvarhölgy az egyetlen általam
ismert foglalkozás nemesi származású hölgyek számára, amiért
még fizetést is kapnak. Állítsd feltételként a mostohaapádnak, hogy
te magad rendelkezhess e fölött a pénz fölött! Biztos vagyok benne,
hogy annyira megkönnyebbül, ha beadod a derekad, hogy ebbe
szívesen bele fog egyezni.
Ezt Sophie is belátta.
– És figyeld meg, hogy az alatt a néhány év alatt, míg nagykorúvá
válsz, és magad dönthetsz a sorsod felől, ott, az udvarban mi
mindent tanulhatsz, ami a további életedben hasznos lesz. Egy
udvarhölgy is kiléphet a szolgálatából. És jól sejtem, hogy a
császárné indokai, ami miatt most kinevez, néhány év múlva
feledésbe merülnek?
Sophie elgondolkodott. Sissi nem tudta, hogy Mary levele még a
birtokában van. Ezért valóban nem kizárt, hogy egyszer majd el
fogják engedni, ha már nem lesz az egész világ kíváncsi arra, hogy
mi történt valójában a vadászkastélyban, és ő ezenkívül megígéri,
hogy továbbra is hallgatni fog róla, mint a sír. Főként, hogy nagy
büntetést kockáztat, ha udvari titkokat árul el.
Iréné megfigyelte Sophie arcjátékát. Aztán ismét szívélyesen
elmosolyodott.
– És még egy vigasz eszembe jut. Hiszen a császárné
kényszerből nevez ki udvarhölgyének. Hogy valami olyasmiről
hallgass, ami a monarchia számára nagyon kellemetlen – találta
fején a szöget.
Sophie összerándult. Hogy ezt Iréné észrevette– e, a következő
szavaiból nem lehetett kideríteni.
– Hisz tudod, a császárné milyen sokat utazik. Biztosan nem fogja
szorgalmazni, hogy éppen téged vigyen magával. Úgyis azt
mondják, hogy mindenben előnyben részesíti a magyar
udvarhölgyeit. Tehát Sissi távollétében a családodat is
meglátogathatod, és a Café Prinzessbe is eljöhetsz. Ugyan nem
dolgozni, de legalább vendégként.
Iréné pajkosan mosolygott.
– Mert a nagybátyád híres mokkahercegtortája biztos, hogy
udvarhölgyként is ízleni fog neked. .
 Valóság és fikció

Ha arra gondolok, mikor ezen, a Mary Vetsera tragikus sorsáról

szóló könyvemen dolgoztam, amelyet talán még mélyebb érzésekkel
és szenvedéllyel írtam, mint az ezt megelőző hét regényemet,
elsőként az érzelmi hullámvasút jut eszembe, melyet átfogó
kutatásaim alatt éltem át.
Az általam fellelt források nemcsak annyira kiterjedtek és
részletesek voltak, mint egyetlen másik könyvem esetében sem,
hanem nagyrészt olyan izgalmas olvasmányok, mint egy bűnügyi
regény. Ebből egy cselekményt felépíteni kezdetben gyerekjátéknak
tűnt. Főként, hogy a legújabb ismereteink Rudolf főherceg és Mary
Vetsera kapcsolatáról korántsem egy szomorú végű, giccses,
keserédes románchoz állnak közel, mint ahogy eddig dominált az
erről szóló regényekben és filmes alkotásokban.
Kezdeti eufóriám azonban hamar átadta a helyét a
kijózanodásnak, amikor egyre mélyebbre ástam magam az anyagba.
Gyakran még a „bizonyított”– ként ábrázolt tények is második
olvasásra „fake news”-nak bizonyultak, hogy modern módon
fogalmazzak. Ez mindenekelőtt a Rudolf főherceg kibővített
öngyilkossága előtti és utáni mayerlingi eseményekre vonatkozik.
Nem is beszélve azokról a pszichológiai következetlenségekről, amit
a laikusok természetesen ritkán kérdőjeleznek meg.
Tehát a kutatásaim során helyenként egyfajta „nyomozóvá” váltam
ebben a Mayerling– „bűnügyben” azzal próbálkozva, hogy az
események legszavahihetőbb, ugyanakkor történelmileg
legvalószínűbb verzióját találjam ki. Ehhez először elemeznem
kellett a következetlenségek, ellentmondások és a nyilvánvaló hibák
– vagy részleges hibák – okait a forrásokban.
Ezeknek – meglátásaim szerint – háromféle eredete van, melyeket
a következőkben szeretnék vázolni, hogy aztán néhány példán
keresztül elmagyarázzam, hogyan kezeltem ezeket a regényben.
Itt elsőként a császári udvar próbálkozását kell megnevezni, hogy
a mayerlingi eseményeket teljes horderejűkben eltussolja. Az olyan
dokumentumokat, mint például az emlékiratot, melyet Mary anyja,
Helene fogalmazott meg az eseményekről, azonnal elkobozták.
Éppúgy, mint teljes lapszámokat, ha nem megfelelő információkat
hoztak nyilvánosságra.
Emögött az a meglepően dilettáns módon megközelített törekvés
állt, hogy Rudolf becsületét Európával és a Habsburg– monarchiával
szemben megőrizzék, és katolikus temetést kaphasson.
Félreértések és zűrzavar kísérte azokat a próbálkozásokat, hogy
eltitkolják a halálának valódi okát. Ugyan a császári pár kezdetben
tényleg nem Rudolf öngyilkosságából indult ki, hanem tényleg azt
gondolták, hogy Mary megmérgezte őt és saját magát. De a
trónörökös halálának efféle oka is súlyos károkat okozott volna az
udvar és az egész monarchia tekintélyének.
Tehát a halál nyilvánosságra hozott okai néhány napon belül a
„szívrohamtól” a „szélütésen” át a „szellemi zavartság okozta
öngyilkosságig” változtak egy meghamisított boncolási jegyzőkönyv
segítségével. Mary Vetserát eközben soha nem említették meg, a
holttestét átmenetileg – mint ahogy a regény is ábrázolja – ridegen,
a heiligenkreuzi apátság temetőjében földelték el.
Az udvarnak ezek az ellentmondásos közleményei természetesen
feltűntek a trónörökös közkedveltsége miatt a végletekig érzékennyé
vált nyilvánosságnak. Ezért már a kezdettől terjedtek az alaptalan
pletykák a halálának valódi hátteréről. A durva Összeesküvés–
elméletektől kezdve, miszerint Rudolf elbukott az apja elleni
lázadásban, azon az állításon át, hogy a trónörököst egy féltékeny
férj lőtte le, addig, a 20. században legismertebb variációig terjedtek,
hogy Mary és Rudolf az egymás iránt érzett szerelmük
kilátástalansága miatt együtt dobták el maguktól az életüket. Mivel a
bécsi udvar Mary ottlétét Mayerlingben évtizedekig makacsul
tagadta, a legutóbb említett verzió csak 1918– tól, a Habsburg
Monarchia bukása után terjedhetett el.
Nos, a „valóság”, mint ahogy az a részben ellentmondásos
információk bonyolult kirakósából kitűnik, sokkalta hétköznapibb.
Rudolf a jelek szerint egyáltalán nem szerette Maryt. A lány csak egy
eszköz volt az életunt trónörökös számára, hogy a magányos
haláltól való félelmén úrrá legyen, miután szíve valódi hölgye, a
kurtizán Mizzi Caspar, elutasította a közös öngyilkosságot. Rudolf
Mizzivel töltötte az utolsó éjszakát Mayerlingbe utazása előtt.
Ezért a Mary és Rudolf közti kapcsolat fejlődését legjobb tudásom
és lelkiismeretem szerint úgy ábrázoltam, ahogy az – összhangban
a legkomolyabb forrásokkal és a legújabb kutatási eredményekkel –
a leghihetőbbnek tűnt. Ugyanakkor semmiképp nem szeretnék
garanciát nyújtani arra, hogy minden pontosan ugyanúgy történt,
mint ahogyan bemutattam, hanem egy elismert könyvkritikus
szavaival élve szeretném hangsúlyozni, hogy talán így történhetett.
De térjünk vissza a hibás vagy ellentmondásos források második
okára: személyes nézetem szerint ennek a tragédiának a legtöbb
részese utána többé-kevésbé megpróbálta tisztára mosni magát,
hogy eltereljék a figyelmet a saját kudarcukról vagy akár a saját
bűnösségükről, és ezért tényeket és eseményeket hagytak ki,
rövidítettek le vagy akár hamisítottak meg.
Itt első helyen kell megnevezni Marié Louise Larisch grófnőt. Ő
már 1913-ban, tehát a Habsburg Monarchia vége előtt megjelentette
az első önéletrajzát, melyet több másik is követett, és melyek az ő
fatális szerepét az egész ügyben egy jóval pozitívabb fényben
tüntették fel, mint ami valószínűleg megfelel a valóságnak. Ugyan a
grófnő volt Mayerling kijelölt „bűnbakja”, és a kerítőnői szerepének
ismertté válása után soha többé nem fogadták az udvarban, és
Bécsben is kiközösítették a társasági életből.
Ennek ellenére azt a nagy igazságtalanságot valószínűleg aligha
tették meg vele, amelyről panaszkodik. A próbálkozásai, hogy
tisztára mossa magát, nagyon átlátszóak maradtak, és a lényeges
pontokban teljesen szavahihetetlenek is. Tőle származik például az
az állítás, hogy Rudolf még néhány nappal Mayerling előtt is arra
esküdözött, hogy Maryt – aki ekkorra már terhére volt – magával
viszi a Riviérára, hogy ne legyen útban. Hogy akkor miért kovácsolta
nem sokkal később a Rodeck dísztárgykereskedőnél való látogatás
körüli összeesküvést, hogy Maryt ilyen módon Mayerlingbe vigye, az
számomra nem világos.
A korabeli tanúk kijelentései is ellentmondanak egymásnak, vagy
legalábbis nagy eltéréseket mutatnak. Így Johann Loschek, Rudolf
komornyikja is állítólag arról számolt be Josef Hoyos grófnak és
Fülöp szász– coburg– gothai hercegnek, hogy Mary és Rudolf
sztrichninmérgezésben haltak meg, és rögtön még azt is hozzátette,
hogy Mary mérgezte meg a trónörököst. Sem Hoyos, sem Coburg
nem akartak belépni abba a szobába, ahol a halálesetek történtek,
ami már pszichológiai szempontból is felettébb hihetetlen.
 De még ha ez is történt volna, Loscheknek észre kellett volna
vennie, hogy mindkét holttest koponyáján lőtt sebek találhatók.
Rudolfé ráadásul olyan jelentős volt, hogy egy viaszmodellel kellett
elfedni, hogy egyáltalán fel lehessen ravatalozni a Hofburg
kápolnájában, és a nyilvánosság előtt meg lehessen mutatni.
Hogy Rudolf „Mary általi megmérgezését” a császári párral mégis
mint első halálozási okot közölték, azt két történelmileg
kifogástalanul dokumentált tény bizonyítja: egyrészt ott van Sissi
császárné állítása a teljesen összeomlott Helene Vetserával
szemben, akinek nemcsak a lánya halálával kellett megbirkóznia,
hanem eleinte abban a hitben is volt, hogy Maryt szörnyű bűn terheli.
Másrészt ott van a szó szerint fennmaradt párbeszéd dr. Hermann
Widerhofer, a császár személyes orvosa és Ferenc József között az
öngyilkosság napján. Widerhofer megvizsgálta a holttesteket, és
magától értetődően abból indult ki, hogy a császár tisztában van a
halál valódi okával. Csak vigasztaló szavai, ,hogy Rudolf nem
szenvedett, hanem egy ilyen lövés után azonnal meghalt,
világosította fel az elszörnyedt császárt, aki ily módon csak
huszonnégy órával Rudolf halála után tudta meg, hogy a fia
valójában miként vesztette életét.
De visszatérve a komornyik Loschekhez: ő harminc évvel később
az emlékirataiban azt állítja, hogy a trónörökössel a halála napján
még reggel 6:30– kor beszélt, és kis idővel később tó lövést hallott.
Amiről a saját maga által odahívott vadásztársaknak, Hoyosnak és
Coburgnak azonban egyetlen szót sem ejtett, ha ezeknek a
beszámolóknak ilyen szempontból hinni lehet.
Gyakorló pszichológusként egy ideig úgynevezett szavahihetőségi
szakvéleményeket írtam bűnügyeket tárgyaló bíróságok számára.
Ennek során megtanultam, hogy az emberek a hazugságokat
gyorsan elfelejtik, mivel azoknak nincs megfelelőjük a tényleges
tapasztalatukban. Egy valódi történés egyes részletei ezzel szemben
kitörölhetetlenül beleégnek az emlékezetbe, és akár élethossziglan
is megmaradnak. Hogy a mayerlingi események az ilyen élmények
közé tartoznak, az számomra kérdésen felül áll.
Miért mondanak tehát ellent Loschek kijelentései ilyen
nyilvánvalóan az évek során? Lehetséges, hogy azért, de ez
színtiszta feltételezés, hogy el akarta terelni szerencsétlen
szerepéről a figyelmet, hogy Rudolf és Mary halálának valódi okát
kezdetben eltussolta.
Mert számomra rejtélyes okokból (és még számos példát
megnevezhetnék ellentmondásokról és következetlenségekről a
korabeli tanúk beszámolóiban) Hoyos gróf is hazudott eleinte a halál
valódi okáról. Még miközben a Hofburgban a „mérgezésről szóló
verzió” terjedt, a német nagykövet, Reuss herceg már megtudta,
hogy Rudolf agyonlőtte magát. Vagy hogy valaki lelőtte.
Hogyan történhetett ez? Amikor Hoyos Badenben meg akart
állíttatni egy gyorsvonatot, hogy gyorsabban Bécsbe érjen, az
állomásfőnök először ellenszegült. Míg Hoyos neki magyarázatul,
hogy miért kell a lehető leggyorsabban Bécsbe jutnia, pontosan ezt
az indokot nevezte meg.
Az állomásfőnöknek természetesen semmilyen sürgősebb dolga
nem akadt, mint hogy ezt a szenzációs hírt legfőbb felettesének és a
vasútvonal tulajdonosának, egy, a Rothschild családból származó
bárónak továbbadja. Aki ugyancsak tájékoztatta Reussot, úgyhogy
Berlinben hamarabb tudtak Rudolf halálának valódi okáról, mint a
Hofburgban.
 Ezek a példák reprezentatívan megmutatják, hogy a mayerlingi
tragédia sok közvetlen és közvetett részese annak hordereje
tekintetében eleinte kudarcot vallott, sőt irracionálisán viselkedett.
Utólag próbáltak aztán magyarázkodni, sőt tisztára mosni magukat.
Hoyos kudarcáról a saját verziómat beleszőttem a regénybe.
Ilyenfajta ferdítések a Vetsera-Baltazzi család későbbi
generációinak tagjainál is előfordulnak, akik természetesen
hajlamosak Mary szerepét pozitívabb fényben feltüntetni, mint
amilyet megérdemel. Mert ugyan én személy szerint Rudolfot mint
felnőtt, képzett férfit tartom a tragédia fő felelősének, Mary vak
fanatizmusa lényeges mozgatórugója volt az eseményeknek.
Végül még az anyjának, Helenének is – minden együttérzésemmel
iránta – megvolt a része a tragikus fejleményekben. Mert ő
kétségkívül túlzottan elnéző volt Maryvel szemben, főként az akkor
még a hajadon, nemesi lányok számára érvényben lévő konvenciók
fényében. Csak egy példa: ha a lányát nem engedte volna már
január 27-én – tehát egy nappal a Rudolffal való kapcsolata
bizonyítékainak megtalálása után – ismét kettesben kikocsizni
Larisch grófnővel, akkor Mayerling (legalábbis közvetlenül ezután)
nem történhetett volna meg.
Ezért Helene kezdeti ellenállása, hogy Maryt január 28-án
Larischsal Rodeck dísztárgykereskedőhöz küldje, szintén a fiktív
jelenetek közé tartozik a regényemben.
Valójában nem tudtam kideríteni semmit arról, hogy Helene miért
adta meg Marynek olyan gyorsan a szabadságot a Rudolfnak adott
ajándék miatti haragja ellenére.
Főként, hogy Mary bizonyára január 27-én este Reuss herceg
fogadásán a német nagykövetségen valóban feltűnően és pimaszul
viselkedhetett, amit számos kortárs tanú bizonyít. Hogy a
főhercegnőnek mindenesetre az általam vázolt módon valóban
ellenszegült– e, és megtagadta-e tőle a pukedlit, az nem bizonyított.
Ezt csak Larisch grófnő állítja, akinek a beszámolói sem
megbízhatónak, sem hihetőnek nem mondhatók, mint már fentebb
részleteztem. Mivel ez azonban egy olyan izgalmas dramaturgiai
elem volt, megengedtem magamnak, hogy beleszőjem a regénybe.
Bizonyított másfelől a Stefánia és Rudolf haragos szóváltása a
fogadásról való távozásukkor, amelynek több tanúja is volt.
És elérkeztem a harmadik okhoz, mely a tragédiáról szóló olyan
sok hibás, nem teljes vagy részrehajló beszámolóért felelős. Ez
pedig az életrajzírók elfogultsága, akik legalábbis részben
hajlamosak arra, hogy szereplőik (kritikusan szemlélendő
viselkedését ártalmatlannak vagy pozitívabb fényben tüntessék fel,
mint az az én meglátásom szerint indokolt. Ez érvényes Mary
életrajzírójára, Hermann Swistunra, és Larisch grófnőére, Brigitte
Sokopra is.
Sokop azzal védi például újra és újra Larisch kétes viselkedését,
hogy a grófnő nem látta át a cselekedetei horderejét, ezenkívül
állandóan amiatt aggodalmaskodott, hogy magára haragítja nagy
hatalmú unokatestvérét, Rudolfot. Hogy a grófnő nem láthatta előre
a mayerlingi tragédiát, még el tudom hinni. Sokoppal szemben azt
viszont nem, hogy a jelentős pénzösszegek, amelyeket Larisch
kerítőnői szolgálatáért és az azzal kapcsolatos számos
hazugságáért kapott, számára csak alárendelt szerepet játszottak.
Ezért ezt más forrásokkal összhangban egész máshogy is
ábrázoltam a regényben.
 Maga Rudolf főherceg Brigitte Hamann tollából íródott életrajza is
– amit gyakorta nagyon komolynak dicsérnek – az ő javára szóló
interpretációkat tartalmaz. Brigitte Hamann például azt állítja, hogy
nincsenek bizonyítékok, hogy Rudolf Maryt jó néhány órával a saját
öngyilkossága előtt megölte. De van legalább egy bizonyíték arra,
hogy Rudolf csak Mary halála után írta meg a búcsúlevelét az
anyjának, Sissinek. Mert ebben hangsúlyozza azt a
szükségszerűséget, hogy most neki magának is el kell dobnia az
életét, mivel már gyilkossá vált.
Sajnos ez a Sissinek írt búcsúlevél, amelyről főként a lánya, Mária
Valéria számol be az emlékirataiban, már nem fellelhető.
Valószínűleg Sissi halála után megsemmisítették, és ezzel ugyanazt
a sorsot szenvedte el, mint sok más dokumentum, melyek fényt
hozhattak volna Mayerling sötétségébe. Ide tartoznak azok a
jelentések is, melyeket a császári orvos, Widerhofer készített, aki
elsőként vizsgálta meg Rudolf és Mary holttestét.
Éppen ilyen zavaros Hamann-nak az az állítása, hogy végül Mary
hajszolta a hirtelen tétovázni kezdő Rudolfot a kibővített
öngyilkosságba, mert félt, hogy egyébként haza fogja küldeni. Ebben
az esetben a trónörökös még sokkal gyengébb jellemű lett volna,
mint amilyennek utólag amúgy is tűnik.
Ezeknek a különböző verzióknak a fényében, hogy mi
játszódhatott le Mayerlingben, melyeket itt csak nagyon hiányosan
adtam vissza, el kellett döntenem, hogy a kibővített öngyilkosság
melyik verzióját választom a regényhez. Mivel Loschek
kijelentéseinek, hogy két lövést hallott röviddel egymás után, a fent
már részletezett okokból nem hiszek, ezért – nemcsak dramaturgiai
okokból, hanem azért is, mert ez tűnt számomra a pszichológiailag
leghihetőbb változatnak – döntöttem a regényben vázolt
eseménysorozat mellett.
Rudolf folyamatosan a haláláról beszélt, de nyilvánvalóan hosszú
ideig nem volt meg a bátorsága az öngyilkossághoz. Az, hogy magát
Mary meggyilkolása által erre kényszerítse, számomra legjobban illik
azokhoz az információkhoz, melyekhez a kutatásaim során jutottam.
Egy Utolsó hibaforrás az, hogy számos szerző (és nem csak az
életrajzírók) egymástól vettek át információkat. Ez néha szintén
tendenciózus módon történt, mint ahogy derültséggel
megállapítottam. Ami beleillett a saját képükbe, azt átvették, ami
nem, azt nem vették figyelembe, vagy kritikusan szemlélték. Néha
még történelmileg bizonyított tényeket is figyelmen kívül hagytak.
És ezenkívül sok hiba is volt, még a személyek neve is részben
különbözőképpen van írva. Itt is néha döntenem kellett valamelyik
változat mellett. Egy példa: mivel először a „Laszi” rövidítéssel
találkoztam, Mary elhunyt bátyja, Ladislaus nevére, aki a
ringtheaterbeli tűzben vesztette életét, a regényben emellett
maradtam, mert jobban tetszett, mint a „Lázi”, mely egy másik
változata a név rövidítésének.
Végül, de valóban nem utolsósorban, egy csak 2015-ben
megtalált, hihetetlen lelet oda vezetett, hogy ma legalább a
mayerlingi tragédiát övező sok legendát a fantázia világába lehessen
száműzni: egy bécsi bank széfében megtalálták Mary Vetsera
eredeti búcsúleveleit, melyeket a családtagjainak írt. Kifogástalanul
bizonyítják Mary elvakultságát és hajlandóságát, hogy Rudolffal
önszántából ment a halálba. Ezeket a leveleket a regény szó szerint
visszaadja.
 Érdekes módon ezzel lezárul egy kör. Ugyanis Mary
édesanyjának, Helenének a tragédia évében, 1889-ben megírt,
korábban említett emlékirata állt már akkor a legközelebb a
valósághoz. Ez abból is fakadhat, hogy a búcsúleveleket a
családtagoknak ugyan megmutatták, de azután az udvar őrizte meg
azokat. Mayerling következményeiről a Vetsera család számára
részletesebben mesélek a, A kávéház második kötetében.
A legújabb, 2015-ös információkat a legtöbb, a regényhez
felhasznált forrás természetesen még nem ismeri. Ezért még
számos további példát hozhatnék a történelmi pontatlanságokra, de
ezektől szeretnék eltekinteni.
Nem szabad azonban átsiklani afelett, hogy rengeteg olyan
bizonyított történelmi tény van, amelyeket – néhol a legapróbb
részletekig – felhasználtam a regényben. Olyan, még soha nem
tapasztalt mennyiségű és változatosságú van ezekből, amitől én is
mint szerző néha a korlátáimba ütköztem.
Ide tartoznak Marynek a barátnőjének, Herminének írt levelei, amit
a könyvben a fiktív Sophie-ra cseréltem, ugyanúgy, mint a különböző
események dátuma, sőt pontos ideje, vagy a színdarabok és operák,
melyeket a regényben említett napokon adtak elő. Még a ruhatárat
is, melyet a Vetsera hölgyek vagy a főhercegnő viselt a különböző
társasági eseményeken, a könyvben gyakran idézett Wiener
Salonblatt digitális verziójának hála, gyakran az eredetihez hűen le
tudtam írni.
Mégis maradtak a már idézett ellentmondásokon túl is szürke
zónák és vakfoltok, melyeket legjobb tudásom és lelkiismeretem
szerint töltöttem ki. Ez főként a regény első részeire vonatkozik,
melyekben Mary megszállottságának kialakulását és fejlődését
ábrázolom. Itt kismértékben azt is megengedtem magamnak, hogy
valós események dátumait megváltoztassam, így például a lovas
karusszel a spanyol lovasiskolában a valóságban néhány évvel
korábban történt, mint a könyvemben, de lényegében úgy játszódott
le, ahogy leírtam.
Az 1888-as tavaszi futamtól kezdve azonban a nem fiktív
jeleneteknél a legmesszemenőbbekig tartom magam a valós
dátumokhoz. Mert az relatíve bizonyított, hogy Rudolf ez alatt a
verseny alatt figyelt fel először Maryre. De hogy ez pontosan hogyan
játszódhatott le, az viszont a fantáziámra maradt.
A legnagyobb eltérés a történelmi tényéktől ebből a szempontból
az, hogy sem Sissi császárné, sem a legkisebb lánya, Mária Valéria
nem vettek részt Rudolf temetésén. Erre a meglepő tényre egy
véletlen folytán csak akkor bukkantam rá, amikor a megfelelő
fejezetet már megírtam, de aztán úgy döntöttem, hogy így hagyom,
és az utószóba illesztek egy utalást erre.
Sissi jellemével és személyiségével szintén a, A kávéház második
kötetében fogok intenzíven foglalkozni.
Most pedig szeretnék rátérni a fiktív szereplőimre. Mint már
említettem, Mary fiktív barátnőjének, Sophie-nak számos
cselekedetét Mary igazi barátnőjének, Hermine Tobisnak a tetteiről
mintáztam, aki ezért nem is szerepel a könyvben. Mary az egykori
zongoratanárnőjével, aki akkoriban már Frankfurt am Mainban élt,
élénk, eredetiben fennmaradt levélváltást folytatott.
Hermine többször is óva intette Maryt a viszonytól, mint ahogy
Sophie teszi a regényemben, de újra meg újra hallgatásra is kötelezi
magát Mary öngyilkossági fenyegetőzései miatt. Amíg túl késő nem
lett. Csak ekkor vall be mindent Mary boldogtalan anyjának,
Helenének.
Sophie természetesen a fő alakja a kávéház fejlődésének, ami –
mint motívum – mind a három köteten végig fog húzódni.
Az, hogy Sissi császárné Sophie-t ennek a könyvnek a végén
udvarhölggyé nevezi ki, nem teljesen légből kapott. Sissi ismert volt
arról, hogy gyűlölte a konvencionális udvari társaságot, és néhány
„alkalmatlan jelöltet”, mindenekelőtt magyar udvarhölgyeket jelölt ki
fontos hivatalokra, hogy a lábukat megvetett nemeseket sértegesse.
Mary komornája, Ágnes Jahoda azonban egy történelmileg
bizonyítottan létező figura, és Mary viszonyában Rudolffal pontosan
azt a szerepet játszotta, mint ahogyan itt a regényben ábrázoltam.
Sophie-val ellentétben Richard von Löwenstein nem egy reális
személyt testesít meg. Őt azért tettem Rudolf barátjává, hogy az ő
kétségtelenül folyton– folyvást kialakuló lelki harcait, melyek sok
beszélgetésükben kifejezésre jutnak, egyszerű módon
ábrázolhassam. Ez megkímélt attól, hogy még több történelmileg
hiteles személyt megjelenítsek a regényben, mint amennyit már
úgyis meg kellett tennem.
Richardot is csak a nagyon homályosan fennmaradt eseményeken
tudtam szerepeltetni, és ezeket ezáltal dramaturgiailag felhasználni.
Ide tartozik barátságának kezdete Prágában a zsidó lányt gyászoló
Rudolffal ugyanúgy, mint a későbbi trónörökös, Ferenc Ferdinánd
ugrása a koporsó felett. Történelmileg ezek és más, a könyvben
említett események bizonyítottak, de az nem, hogy pontosan hogyan
zajlottak le. Ez ismét a fantáziámból pattant ki, hogy hogyan
történhetett.
 Richardot abban is Rudolf bizalmasává teszem, ami a trónörökös
nemi betegségeit illeti. Hogy Rudolf tényleg szenvedett-e szifiliszben
is, vagy „csak” gonorrheában, az vitatott. Több okból az első verzió
mellett döntöttem.
Rudolf főherceg extrém módon könnyűvérű volt, a szifilisz pedig a
19. században széles körben elterjedt. Tehát teljesen elképzelhető,
hogy Rudolf a „francia betegséggel” is megfertőződött. Hogy arról
tudomása volt, hogy egy akkoriban még gyógyíthatatlan
betegségben szenved, mely végül az elkerülhetetlen halál előtt még
demenciához is vezethetett, Rudolf politikai tehetetlensége,
elfuserált házassága és a német nacionalista sajtó folyamatos
zaklatása mellett egy további hihető motívuma lehetett állandó
halálvágyának.
A trónörökös szifiliszben való megbetegedésére van azonban egy
súlyos, történelmileg bizonyított indíték: 1907-ben meghalt Rudolf
utolsó nagy szerelme, az akkor negyvenkét éves Mizzi Caspar,
méghozzá ennek a betegségnek a következtében. Mizzi a Rudolffal
való kapcsolatának kezdete óta bizonyítható módon monogám életet
élt. A halála után teljesen visszavonult, anélkül, hogy a foglalkozását
valaha is tovább űzte volna. Tehát vagy Rudolf fertőzhette meg őt a
kapcsolatuk kezdetén, vagy fordítva.
A Habsburgok máig vonakodnak, hogy hozzájáruljanak Rudolf
exhumálásához vagy boncolásához, ami végérvényesen bizonyítaná
ezt. Mivel többek között ezért – és valószínűleg a Rudolf halála után
megsemmisített bizonyítékok alapján – nincs „objektív bizonyíték”
Rudolf szifiliszben való megbetegedésére, amelyre hivatkozhatnék a
regényben, Richardot beszéltetem néhányszor Rudolffal erről a
kényes ügyről.
 A többi fiktív szereplő nem játszik olyan fontos szerepet a
regényben. Dramaturgiai szempontokon kívül főként ahhoz a célhoz
jelentenek eszközt számomra, hogy ábrázoljam a késő 19. századi
Bécs légkörét, az első kötetben főként a nemesi réteg életét és
allűrjeit. Hogy a császári udvarban milyen volt az élet, illetve Bécs
lakosságának további rétegeiben, azt a, A kávé-trilógia további két
kötete fogja megvilágítani.
Legjobban a fiktív kávéház leírását élveztem. Ebbe bécsi
tanulmányutam számos emlékét beleszőttem, és persze a sütés
iránti szenvedélyemnek is hódolhattam. Természetesen a következő
két kötetben számos további epizód előfordul még, amelyek a Café
Prinzessben és a kávéházban játszódnak.
Ez az utolsó szempont rögtön elvezet ahhoz a férfihoz, akinek a
regény keletkezése körüli „szokásos gyanúsítottakon” kívül a
legnagyobb köszönettel tartozom: a puchheimi azonos nevű Café
Martin Schönleben cukrászmesterének és tulajdonosának.
Schönleben úr késznek mutatkozott arra, hogy egyetlen héten
belül, mely mindössze rendelkezésre állt a regény nyomdába adása
előtt, a fiktív mokkahercegtortámba életet leheljen, fejlesszen hozzá
egy receptet, és meg is süsse a tortát.
Az erről készült fotót megtalálják a regény belső borítóján. Alig
várom, hogy az igazi tortát egyszer megkóstolhassam.
 Köszönetnyilvánítás

Először is nagy köszönettel tartozom regényeim két régi olvasójának

is. Martina Luger blogger bármikor segített nekem, ha kérdésem volt
olyan fogalmakról vagy szokásokról, melyek Ausztriára jellemzőek. A
neves könyvkritikus és a Wittelsbach család ismerője, Rotraud
Tomaske pedig megóvott egy történelmi hibától, ami rögtön két
neves forrásomban is megtalálható.
Természetesen jól bevált konzultánsaim ismét teljes mértékben
rendelkezésemre álltak. Mindazok képviseletében, akik a Goldmann
Verlagnál a, A kávéház-trilógiám mellett kiálltak és még ki fognak
állni, felelős lektoromnak, Barbara Heinziusnak szeretnék köszönetét
mondani, aki az első pillanattól fogva lelkesedett a késői Habsburg–
időszak egy bécsi kávéházáról szóló könyv ötletéért.
Csodálatos ügynököm, Thomas Montasser az üzleti oldalát
intézte, mint mindig, nagyon hozzáértően. Kedves lektorom, Heike
Fischer bármikor beszélgetőpartnerem és segítőkész konzultánsom
volt a számos kelepcében, amelyek ebben a könyvben a varázslat
ellenére, amit a téma számomra jelentett és jelent, az úton
leselkedett ránk.
Férjem, Jürgen szintén kezdettől fogva hozzájárult a könyv
megírásához. Egyetértett abban, hogy a nyári szabadságunkat
2019-ben Ausztriában töltsük, és elkísért engem a kutatásaim során
a regény és a következő két kötet különböző helyszíneire, főként
Bécsbe, de más helyekre is, amelyeket még nem szeretnék elárulni.
Csodálatos időszak volt, egy „munkaszabadság”, amit bármikor
szívesen megismételnék.
 Ezt a regényt mégis egy másik kedves embernek ajánlom, aki
hatalmas örömét lelte volna benne: elhunyt anyósomnak, Traudlnak,
aki Bécset mindennél jobban szerette.
 A legfontosabb források jegyzéke

Megjegyzés:
A felhasznált anyagok bősége miatt
csak a legfontosabb források felsorolására van mód.

Életrajzok
Hamann, B.– . Kronprinz Rudolf. Ein Leben. München/Berlin: Piper
Verlag GmbH, 8. Auflage 2016.
Sokop, B.: Jene Gráfin Larisch. Marié Louise Gráfin Larisch-Waller–
see. Vertraute dér Kaiserin; Verfemte nach Mayerling. Wien,
Böhlau Verlag. 3. Auflage 1992.
Swistun, H.: Mary Vetsera. Gefáhrtin für den Tód. Wien, Buchgeme–
inschaft Donauland Kremayr & Scheriau, 1999.

A mayerlingi történésekről és előzményeiről

Etzlstorfer, H.: Mayerling 1889. Ein Mythos entsteht. Heiligenkreuz

im Wienerwald, Be&Be– Verlag, 2016.
Márkus, G. & Unterreiner, K.: Das Original– Mayerling– Protokoll dér
Helene Vetsera: »Gerechtigkeit für Mary«. Wien, Amalthea Verlag,
2014.
Winkelhofer, M.: Krone Magazin – Kriminalfall Mayerling. Wien,
Krone– Verlag GmbH und Co. KG (Hrsg.), 2015.

A császári udvar és a bécsi előkelőségek életéről

ANNO-Wiener Salonblatt: Von dér Österreichischen
Nationalbibliothek digitalisierte Ausgaben. ANNŐ Historische
österreichische Zeitungén und Zeitschriften, 2011.

Winkelhofer, M.: Dér Alltag des Kaisers. Franz Joseph und sein Hof.
Innsbruck– Wien, Haymon Verlag, 2015.
Winkelhofer, M.: Das Leben adeliger Frauen. Alltag in dér k. u.k Mo–
narchie. Innsbruck– Wien, Haymon Verlag, 2016.
A bécsi kávéházakról
Haslinger, I.: VON CONFECTURN, CHOCOLADE UND
GEFRORNEM – DIE EHEMALIGEN K. U. K. HOFZUCKER–
BACKER. Die Geschichte dér Zuckerbáckerei in Osterreich und
Ungarn. In: Haslinger, I. Patka, E. &]esch, M.– L. (Hrgs.): Dér
süsse Luxus. Die Hofauckerbackerei und die ehemaligen k. u. k.
Hofaucker– backerDemel. Wien, Geyer & Reisser: Ágens Werk,
1968.
Haslinger, L: Kunde Kaiser. Die Geschichte dér ehemaligen k. u. k.
Hoflieferanten. Wien, Lithos Druck: Ágens Werk, 1996.
Siebeck, W: Die Kaffeeháuser von Wien. Eine Melange aus Mythos
und Schmáh. München, Wilhelm Heyne Verlag, 1996.
 1 Károli Gáspár revideált bibliafordítása, Jób könyve, 14. fejezet,
https://szentiras.hu/ SZIT/J%C3%B3bl4,l-2
2 kaiserlich und königich: császári és királyi
3 Bécs híres operaháza, mai elnevezése Staatsoper
4 szó szerint: Új Bécsi Napilap
5 császári palota, a Habsburg Birodalom uralkodóinak székhelye
6 A Löwenstein szó jelentése: „oroszlánkő”
7 „körúti színház”, helyén ma a bécsi rendőrség egyik épülete áll
8 1814-15, nemzetközi kongresszus, melynek célja Európa politikai
rendezése a napóleoni háborúk után
9 hagyományos, „békebeli”, nagy cukrászati történelmű édes
aprósütemények, jelentése szó szerint: „kis sütő”
10 kéthetente megjelenő társasági lap, melyet 1870 és 1938 között adtak ki
Bécsben
11 Ausztriában az olyan vendéglőket nevezték így, ahol újbort szolgálnak fel
12 művészeti galéria Bécsben
13 1871-től a Német Császárság nem hivatalos himnusza volt
14 rendkívül elegáns (francia)
15 mai nevén Burgtheater, az osztrákok nemzeti színháza, Ausztria, sőt
Európa egyik legjelentősebb színpada
17 elegáns selyemfajta
18 gonosz, házsártos asszony, a fúriák egyikét hívták így a görög
mitológiában
19 bécsi napilap, megjelent 1847 és 1919 között
20 németül: In Liebe vereint bis in den Tód
21 A rosszul őrzött lány (francia), kétfelvonásos komikus balett, melyet Jean
Dauberval balettmester koreografált a darab 1789-es premierjére
22 ópiumoldat