BORÍTÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Lesley Pearse: The House Across the Street
Michael Joseph, Great Britain, 2018

Fordította: Tóth Gizella

Borítóterv: Malum Stúdió | Szabó Vince

Tördelte: Gelányi Mariann

Copyright © Lesley Pearse, 2018

Hungarian translation © Tóth Gizella, 2020
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2020

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-974-4

Kiadja a GABO Kiadó

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
 Ajánlás

Olive Bedfordnak, kedves új-zélandi rajongómnak, aki több

mint húsz éve a barátom, bizalmasom és majdnem az anyám.
Hogy megünnepeljük a kilencvenedik születésnapját,
Angliába jön meglátogatni a családot és engem.
Ő ihlető forrás, és kétlem, hogy valaha is idős hölggyé
válik.
 Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetet mondani Louise Moore-nak és Yasmin

Morrissey-nek a Penguin Bookstól a segítségükért,
támogatásukért, és mindenekfelett a határtalan lelkesedésükért.
Nélkületek nem sikerült volna.
 Előszó

Bexhill-on-Sea, 1964

Az utcán kocsiajtó csapódott, és a hangra Katy kinézett a

hálószobaablakon.
Az öreg, fekete Humber volt az, amelyet már többször látott. Két
nő szállt ki belőle, és befelé indult a szemközti ház járdáján. Katy
éppen vasalt az utcára néző egyik vendégszobában; a saját
hálószobája a ház kertre néző, hátsó traktusában volt. Rob, az öccse
azzal vádolta, hogy kíváncsi, azért lesi folyton az embereket, hogyan
jönnek-mennek. Katy ezt tagadta, de tény, hogy az utca túloldalán
lévő házat nagyon titokzatosnak találta.
Mrs. Gloria Reynoldsnak, a tulajdonosnak bájos ruhaüzlete volt a
városban, amely a Gloria ruha névre hallgatott, és kétháznyira volt
az ügyvédi irodától, ahol Katy titkárnőként dolgozott. A boltja és az
a tény, hogy Gloria nagyon elbűvölő, elvált nő, több mint elég volt
ahhoz, hogy Katy számára érdekes legyen, de leginkább az fogta
meg a lányt, hogy Gloriához a legfurcsább látogatók és vendégek
érkeztek.
A fekete Humber sofőrje nem volt figyelemre méltó. Molett, ősz
hajú, középkorú nő, aki most is ugyanazt a tweedkabátot viselte,
amit minden más alkalommal. Katy úgy vélte, orvos, lelkész vagy
valami hivatalnok felesége lehet; elképzelte, amint elegáns, a BBC-
ben hallható brit akcentussal beszél, és a szabadidejét
kertészkedéssel tölti.
A nők viszont, akiket magával hozott, nem is különbözhettek
volna jobban tőle vagy Mrs. Reynoldstól. Többnyire sokkal
fiatalabbak voltak, gyakran nagyon szegényesen öltözöttek, és néha
– mint a mai nő is, aki sántított – sérültnek tűntek. Egyszer, a
nyáron, amikor Katy a kertben gyomlált, olyan nő érkezett, aki
nemcsak monoklit viselt, de az egész arca dagadt és torz volt.
A szomszédok közül is feltűntek néhánynak a látogatók. Volt, aki
úgy vélte, Gloria olyan nőknek segít, akik most szabadultak a
börtönből, mások szerint ezek a nők valami súlyos betegségben
szenvedtek. Prostituáltak, alkoholisták, olyan nők, akik elvesztették
a gyermeküket… Katy mindenféle változatot hallott már. A legtöbb
szomszéd mégis úgy vélte, Gloriának aranyszíve van, és bármi ok
miatt is jönnek ezek a nők hozzá, segíteni kell őket.
Katy nagy szégyenére, a kivétel e szabály alól a saját anyja volt.
Hilda Speed csípős nyelvéről híres, volt, aki egyenesen azt állította,
hogy Hilda soha életében senkiről sem mondott még jót. Rosszabb a
kelleténél, szokta mondogatni. Gyanakodott Gloria vörösróka
kabátjára, magas sarkú cipőjére, ceruzaszoknyájára, gesztenyebarna
hajára, ami szerinte festett volt, hogy elfedje ősz haját.
Katy közelebb lépett az ablakhoz, és a csipkefüggönyön át nézte,
ahogy az idős asszony a karjánál fogva vezeti a nőt a járdán. Szerette
volna a nő arcát látni, mivel nehéz volt csak a hátából megbecsülni
valakinek a korát, de Katy úgy vélte, fiatal lehet, mert szűk
sínadrágot és bőrdzsekit viselt, és hosszú, sötét haját lófarokba
kötötte.
Az idős hölgy kulccsal nyitotta ki a bejárati ajtót. Ez egy újabb
dolog volt, amire Hilda gyanakodott. Mindig azt mondta: miféle
ember enged be az otthonába bárkit is, amikor ő nincs ott? És Gloria
aznap nem lehetett otthon, mert a karácsony előtti utolsó szombat
volt, a legforgalmasabb nap a ruhaboltban. Rob azzal viccelődött
Katynek, hogy hozzájuk csak akkor jön bárki is látogatóba, ha tudja,
hogy az anyjuk nincs otthon, mert Hilda olyan mogorva mindig.
Amikor a két nő eltűnt a házban, Katy visszatért a vasaláshoz, s
közben a titokzatos látogatón járt az esze. Mindig beszélgetett kicsit
Gloriával, amikor bement a boltba. Épp a múlt hónapban vett egy
gyönyörű, smaragdzöld sifonruhát a karácsonyi bálra.
 De Gloria az a fajta nő volt, akit jobban érdekeltek mások, és nem
szívesen beszélt magáról. Katy ennek ellenére tudta, hogy két lánya
és egy fia van. Az egyik lánya Hastingsben lakott, és volt két
kisgyereke, a fia pedig valahol fent, északon élt. De bármennyire is
szeretett volna azokról kérdezősködni, akik Gloriához jöttek, nem
tudta megtenni. Nem akarta beismerni, hogy kémkedik utána, és
különben is, udvariatlanság személyes dolgokról faggatni
olyasvalakit, akit nem ismerünk jól.
Katy úgy vélte, Gloria talán házassági tanácsadó. Az biztos, hogy
könnyű volt megbízni benne. Katy mindig is utálta a vörös haját, de
Gloria felvilágosította, hogy a haja nem répaszínű, hanem
úgynevezett eperszőke és nagyon csinos. Hogy igazát bizonyítsa, két
évvel azelőtt kiválasztott egy halványzöld nyári ruhát, és
felpróbáltatta Katyvel. Katynek tetszett a látvány, mert a haja
hirtelen nem is tűnt olyan rezesnek. Az lett a kedvenc ruhája, és arra
ösztönözte, hogy más ruhadarabokat is vegyen ugyanabban a
színben. Nagyon hálás volt Gloriának, amiért új önbizalmat adott
neki a külsejével kapcsolatban.
Gloria épp nemrég tanácsolta neki, hogy hagyja el Bexhillt. „Tele
van öregekkel – mondta, és nagyot sóhajtva az utca felé intett, ahol
tényleg mintha csupa nyugdíjas járkált volna. – Menj Londonba,
költözz össze más lányokkal, és élvezd az életet! A szombati bálon a
De La Warr-pavilonban csak autószerelőkkel, munkásokkal és
hasonlókkal találkozhatsz. Manapság bárki, akinek van mersze,
Londonba menekül. Ott történik minden.”
Katy tudta, hogy Gloriának igaza van. A legtöbb lány osztálytársa
már asszony volt, némelyikük két-három gyerekes. Mind helyi
fiúkhoz mentek feleségül, lakást kaptak az önkormányzattól, és az
életük gyakorlatilag a szüleik életének mása volt. Katy nem ilyen
jövőt szeretett volna magának. A barátnőjével, Jillyvel mindig arról
beszéltek, hogy szélesítik a látókörüket, s talán eljött az ideje, hogy
tényleg megtegyék.
– Nincs itt semmi „talán” – mondta ki hangosan. – Nincs semmi,
ami Bexhillhez kötne.
 Rob hazajött az egyetemről a téli szünetre, de épp az előző este
mondta, hogy annyira házsártos már az anyjuk, hogy nem hiszi,
hogy még egyszer hazajön. De ha Katy is elmegy, az apjuk itt marad
az anyjuk kényének-kedvének kiszolgáltatva. Már így is papucsférj,
gyakran gúny tárgya, és valószínűleg egyre több időt fog az
irodájában vagy a fészerben tölteni, hogy elkerülje a feleségét. Az
öccse hiheti azt, hogy az anyjuk házsártos, de ő még nem is látta,
milyen kegyetlen tud lenni az apjukhoz. Hilda mindig visszafogta
magát, amikor Rob itthon volt.
Anyja kiáltását hallva odalentről, Katy az ajtóhoz ment.
– Szükséged van rám, anya? – kiáltott le.
– Biztosan befejezted már a vasalást mostanra, nem?
Katy úgy állt, hogy láthassa az anyját. Hilda Speeddel
kapcsolatban minden éles volt – a nyelve, a vonásai, a látása, az esze
–, minek köszönhetően semmi sem kerülte el a figyelmét. Túl
sovány volt, a térde és a könyöke leginkább fegyverre emlékeztettek,
s noha még csak a negyvenes évei végén járt, idősebbnek tűnt, olyan
ritkán nevetett, vagy akár mosolygott.
– Az utolsó lepedőnél tartok – mondta Katy. – Miért, szeretnél
valami más munkát is rám bízni?
– Nem, csak tudni akartam, mit csinálsz.
Katy bosszúsan forgatta a szemét. Anyja egész életében szerette
rajta tartani a szemét. Ha iskolából jött haza, ha valami üzenettel el
kellett futnia, vagy bármi olyan tevékenységgel kapcsolatban, ami a
házon kívül zajlott, az anyja figyelt, és ha nem ért vissza tíz perc
alatt, faggatni kezdte. Mintha az anyja nem bírta volna elviselni a
gondolatot, hogy Katy összetalálkozik egy barátnőjével vagy egy
szomszéddal, és kicsit leáll velük beszélgetni.
– Csak beteszem a lepedőket a szekrénybe, és lemegyek.
Katy befejezte a vasalást, a holmikat berakta a szekrénybe, aztán
a szobájába ment. Szerette volna elodázni a lemenetelt, ezért leült a
fésülködőasztalhoz, és megnézte magát a tükörben.
A barátnője, Jilly mindig is arra ösztökélte, hogy élvezze a
„halovány és érdekes” külsejét ahelyett, hogy folyton arra
panaszkodna, milyen sok időbe telik, mire a bőre a legcsekélyebb
barna árnyalatot is eléri. Most, huszonhárom évesen végre elfogadta
a külsejét: egyenes, hosszú, aranylón vörös haj, szeplős orr,
gyöngyházszínű bőr, zöld szempár. A szemét igazából szerette,
mivel mindenki csodálta, amiért az nagy és ragyogó. Hálás volt azért
is, hogy a sors barna szemöldökkel és szempillával áldotta meg,
amikor oly sok vörösnek szőke jutott belőlük. Karcsú volt, a lába
nagyon hosszú. Nem bánta volna, ha öt-tíz centivel magasabb a
nyomorúságos százötvenhét helyett, de senki sem kaphat meg
mindent.
Nem érezte, hogy túl sokat örökölt volna a szüleitől. Rob az apja
kiköpött mása volt: százhetvenöt magas, jó testfelépítésű, barna hajú
és szemű. Hildának barna szeme volt, és azt állította, hogy
gesztenyebarna haja, mielőtt megőszült. Katynek viszont szív alakú
arca volt, míg az anyjának hosszúkás. Hilda orra hegyes volt, Katyé
kicsi és pisze.
– Amíg nem leszel olyan nehéz természetű, mint anya, vagy
olyan puhány, mint apa, jó leszel így is – mondta a tükörképének.
– Katy!
A rikoltásra a lány felsóhajtott. Már csak néhány nap volt
karácsonyig, és az anyja kezdett becsavarodni. Nem csoda, hogy
Rob azt mondta, többé nem akar hazajönni az ünnepekre.
 Első fejezet

– Tűz van! Tűz van! Ébredj! Kelj fel!

Katy felriadt anyja éles hangú parancsára. Kiugrott az ágyból, és
felkapta a köntösét. Miközben papucsba bújt, az apja hangját
hallotta:
– Az isten szerelmére, Hilda! A tűz az utca túloldalán van, nem
vagyunk veszélyben. Hagyd békén a gyerekeket!
A hangja fáradtan csengett, és Katy szíve megsajdult érte. Az
utóbbi néhány napban sokáig bent maradt az irodában, mert a
műszaki cégnél, ahol dolgozott, pénzügyi ellenőrzés volt.
– Neked akkor sem jutna eszedbe vízbe ugrani, ha a lángok a
lábadat nyalogatnák – vágott vissza Hilda. – Lusta mamlasz!
Egy ilyen megjegyzés rendszerint vörös posztó volt Katy
szemében, most azonban csak a tüzet szerette volna látni.
Rob akkor jött elő a szobájából, amikor Katy elhaladt az ajtaja
előtt.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte morcosan, és úgy markolta a
pizsamaalsóját, mintha attól tartana, hogy az leesik róla.
– Tűz van, de anyu valószínűleg eltúlozza a dolgot – felelte Katy.
– Megnézzük?
De ahogy beléptek a szüleik szobájába, döbbenten látták a szinte
nappali világosságot az utca túloldalán.
– Édes istenem! – kiáltott fel, és álla leesett az ablakon túli
látványtól. Élénkvörös és sárga lángnyelvek falták mohón a ház
elejét, és megvilágították az egész utcát. Ijesztő látvány volt az
éjszakai égbolt ellenében. Nem valami kis konyhatűz, hanem maga a
pokol.
 – Ezt el sem hiszem – tört ki Katy remegő hangon. – Szegény
Mrs. Reynolds, csak remélni merem, hogy nincs odabent. Hívta már
valaki a tűzoltókat?
– Természetesen hívtam őket – mondta az apjuk, miközben a
pizsamára felvett egy nadrágot. – Lehet, hogy mamlasz vagyok, de a
999-et még tudom tárcsázni. Most pedig átmegyek, és megnézem,
Mrs. Reynolds kijutott-e, és ha igen, meghívom hozzánk őt is meg a
két szomszédját is.
Katy hallotta az acélos akaratot az apja hangjában. Elfordult az
ablaktól, és ránézett.
– Jól teszed, apu. Segíthetek valamiben?
– Nem, maradj itt Robbal és az anyáddal a melegben – felelte az
apja, és a feleségére nézett, aki visszafeküdt az ágyba, mintha mi
sem történt volna.
Apjának igaza volt; a lángoktól nem messze a járda fagytól
csillogott.
– Istenem, kérlek, mondd, hogy kijutott! – fohászkodott Katy. Ha
arra gondolt, mi történhetett, úgy érezte, elájul. A szomszédok közül
néhányan kint voltak, és nézték a tüzet, de Mrs. Reynoldsot nem
látta köztük. – Nincs odakint, anyu – fordult az anyja felé. – Nem
láttad, amikor a tűz kiütött?
– Nem, de már lángokban állt a ház, amikor felébredtem, szóval
valószínűleg beszaladt valaki máshoz.
Katy bólintott. Remélte, hogy tényleg így történt.
– Általában szombaton este megy a lányához. Bízzunk benne,
hogy most is ott van.
– Mióta ismered olyan jól ezt a nőt, hogy tudj a szokásairól? –
kérdezte Hilda éles, helytelenítő hangon.
Katy az öccsére nézett, és a szemét forgatta. Jellemző az
anyjukra, hogy jobban izgatta, honnan ismeri a lánya az áldozatot,
mint az, hogy együttérezzen a bajbajutottal.
– Mivel a boltja csak kétháznyira van az irodánktól, nagy
udvariatlanság lett volna tőlem, ha sohasem beszélek vele – felelte
Katy. – Kedvelem Mrs. Reynoldsot, jól el lehet vele beszélgetni. Van
két lánya, és az egyik huszonhárom éves, mint én. De az idősebbhez
szokott menni szombatonként, ahhoz, aki Hastingsben lakik.
A tűzoltóautó hangja elnyomta anyja válaszát, ha válaszolt
egyáltalán. Katy visszafordult az ablakhoz, és látta, hogy még több
ember érkezik az égő házhoz. Rendőrautó állt meg közvetlenül a
második tűzoltóautó mögött. Két rendőr ugrott ki belőle, hogy
hátrébb terelje az embereket.
A lángok már olyan hevesen lobogtak, hogy Katy még az
ablaküvegen át is érezte a meleget. Miközben a tűzoltók kibontották
a tömlőket, Katy látta, hogy apjuk az idős Harding házaspárral
beszél. A nyugdíjas pár az égő ikerház másik részében lakott.
Riadtan nézték a lángokat, egymásba kapaszkodva a hálóruha fölé
vett kabátjukban. Látszott rajtuk a rettegés, hogy a tűz az ő
otthonukat is elemészti. Katy úgy vélte, apja arra próbálja rábeszélni
őket, hogy jöjjenek be hozzájuk, és a melegben várakozzanak.
Rob csatlakozott nővéréhez az ablaknál, megszorította a karját,
így fejezve ki néma helytelenítését, amiért anyjuk nincs az apjuk
mellett odakint, hogy valami módon segíteni próbáljon.
– Teszek vizet melegedni – szólalt meg Katy. Muszáj volt valamit
csinálnia. Borzasztó volt csak állni ott, és nézni, ahogy leég a ház. –
Apa biztosan hoz magával embereket, szóval talán szendvicseket is
kellene készítenem. Te kérsz valamit, anyu? – kérdezte.
– Egy kis tea jólesne, és ennék egy szeletet abból a
gyümölcstortából is, amit délután sütöttem.
Katy biccentéssel jelezte, hogy hallotta, és indult lefelé. Nem
értette, anyja miért fogadja ilyen nyugodtan a tüzet. Még ha nem is
kedvelte Mrs. Reynoldsot, az csak érdekli, hogy él-e, vagy halálra
égett. Ami pedig Hardingékat illeti, már tizenöt évvel Katy születése
előtt is itt laktak, és ők ketten Robbal gyakran átmentek hozzájuk
teázni. Igazából úgy tekintett rájuk, mint pótnagyszülőkre. Az ő
korukban borzasztó lehet arra gondolni, hogy a házuk és benne
minden féltett kincsük elpusztulhat.
Miközben megtöltötte a kannát, Rob is lejött a földszintre.
 – Néha azt kívánom, bárcsak ötéves lennék – mondta szomorúan
lebiggyedő szájjal. – Akkor még nem tudtam, hogy más anyák
törődnek a családjukkal, énekelnek, táncolnak, vagy kergetőznek a
gyerekekkel a kertben. El sem hiszem, hogy anyu nem ment ki
apával, hogy segítsen, ha tud. Mi a baj vele, nővérkém? Biztosan
kőből van a szíve. Vajon így született, vagy később történt vele
valami?
– Nem tudom, Rob – sóhajtott Katy. – A vasárnapi hittanórákon
mindig azért imádkoztam, hogy megváltozzon. Az a legrosszabb,
hogy szinte észre sem veszem, hogy már milyen rideg és kemény.
Most is csak azért tűnt fel, mert annyira drámai, ami történt…
annyira komoly, mindenki számára kárt okozó, hogy eszembe
juttatta, anyu milyen furcsa teremtés.
– Most már biztos, hogy nem jövök haza többé a szünetekre –
jelentette ki Rob. Utolsó éves volt a nottinghami egyetemen, ahol
kertészetet tanult. – Minden egyes hazajövetel felér egy büntetéssel,
nem pedig valami örömteli esemény. Persze ti hiányozni fogtok
apával, de anyut képtelen vagyok elviselni. Úgy piszkál, mintha
azért is neheztelne, hogy élek. Nem hiszem, hogy valaha is kérdezett
a barátaimról, arról, hogyan találok munkát magamnak, vagy hogy
milyen a kéróm.
Katy látta, hogy az öccsét könnyek fojtogatják, és átölelte. Rob
három évvel volt fiatalabb, de mindig nagyon közel álltak
egymáshoz. Nem engedték el őket más gyerekekhez játszani, amikor
kicsik voltak, ezért azt hitték, minden anya olyan, mint az övéké.
Később, amikor játszhattak odakint, rájöttek, hogy nem így van, és
megtalálták a módját, hogy kárpótolják magukat nehéz természetű
anyjuk miatt, aki csak ritkán mutatott némi szeretetet.
Rob okos volt, mindenfélét tudott készíteni szinte a semmiből –
szappantartót, íjat és nyilat, gólyalábakat és sok más zseniális
játékszert –, ami népszerűvé tette. Katy úgy találta meg a helyét,
hogy merész volt, fára mászott, ajtókon kopogtatott, és elfutott,
bohócot játszott, hogy megnevettesse a többi gyereket. Bár a
jellemük nagyon különbözött – Rob félénk volt, míg Katy nyitott –,
ők ketten jó csapatot alkottak, támogatták egymást, és megosztották
az erőforrásaikat.
– Én is gondolkodtam azon, hogy Londonba költözöm – ismerte
be Katy. – Bármilyen furcsa is, Mrs. Reynolds volt az, aki bolhát
ültetett a fülembe. Azt mondta, hogy Bexhill a legunalmasabb város
Angliában, és egy nagyvárosban kéne buliznom. Igaza volt: Bexhill
unalmas. A legnagyobb mulatság, amire számíthatok, a szombat esti
tánc a pavilonban. Ott pedig csak olyan fiúkkal találkozhatok,
akikkel egy suliba jártam, és akiknek a fele házas, és van egy-két
gyereke.
– Mondanám, hogy költözz hozzám Nottinghambe, mivel nagyon
örülnék, ha a közelemben lennél, de nem hiszem, hogy túl jó hely,
hacsak nem vagy egyetemista. Ráadásul a júniusi záróvizsga után én
sem maradok ott. Azt hallottam, London az, ahol zajlik az élet.
Katy az öccsére mosolygott.
– Nem akarom tönkretenni a nottinghami hírnevedet. Különben
is, ha Londonba költözöm, utánam jöhetsz, és lakhatunk együtt.
Miközben Katy szendvicset kent, a szüleire gondolt. Egyszer
belekukkantott a házassági anyakönyvi kivonatukba. 1941
júliusában házasodtak össze, és ő ugyanaz év márciusában született,
négy hónappal korábban. Hallotta, hogy ez akkoriban nem volt
szokatlan; azt mondták, hogy az emberek csak a pillanatnak éltek, és
sok nő azon kapta magát, hogy terhes, miután a férjét külföldre
küldték. De nagyon nehéz volt elképzelni, hogy az anyját valaha is
elragadta a szenvedély, annyira ellenezte a házasság előtti szexet.
Amikor Katynek megpróbálta elmagyarázni a madarakat és a
méheket, szinte fulladozott, mintha maga a gondolat is taszítaná.
Talán nehéz volt neki egyedül lenni egy kisbabával.
De ez nem magyarázta meg, hogy az apja miért vonzódott
annyira Hildához, hogy szóba álljon, sőt le is feküdjön vele. Albert
szinte mindenben Hilda ellentéte volt: kedves, gondoskodó, halk
szavú. Magas, jóképű férfi, dús és sötét hajú, mosolygós arcú, szép
fogú.
 Katy szerette volna kifaggatni anyját azokról az időkről és az
Alberttel folytatott románcáról, de Hilda nem az a típus volt, aki
bizalmába avatja a másikat. A személyes kérdéseket sértésnek vette,
még ha a gyerekeitől származtak is.
Nemcsak az anyja miatt akart Katy elmenni otthonról. London
nyüzsgésére és forgatagára is vágyott. Itt Bexhillben úgy érezte,
mikroszkóp alatt van. Ha nem az anyja volt az, aki keresztkérdéseket
tett fel neki, akkor a barátai és a szomszédai figyelték folyamatosan.
Bexhill nem csupán unalmas volt, hanem halott is. Az a
mendemonda járta, hogy a rendőrség egyszer behívta a lelkészt
kihallgatásra, mert kilenc óra után kint volt egy téli estén. Meg
voltak győződve róla, hogy betörő, és nem hitték el, hogy egy beteg
idős hölgyet látogatott meg, amíg le nem vette a sálját, és meg nem
mutatta a papi gallérját.
Ez a történet mindig is szórakoztatta Katyt. És mégis, a város
minden hiányossága ellenére, vonzódott hozzá. Ott volt a tenger,
azonkívül a széles, fákkal szegélyezett utak, legalább ott, ahol ő élt,
és a sokkal nyüzsgőbb városok, mint Hastings vagy Brighton, csak
egy buszútra voltak.
Rob kiment a konyhából, hogy felvigye anyjuknak a teát és a
tortát. Amikor visszajött, Katy is visszatért a jelenbe.
– Úgy tűnik, megfékezték a tüzet – mondta Rob. – De senki sem
élhette túl, aki a házban volt.
Katy a nappaliba szaladt, és kinézett az ablakon. Robnak igaza
volt, a lángok többé nem nyaldosták olyan vadul a ház elejét, és a tűz
is mintha elenyészett volna az utcára néző szobában. Katynek
hatalmasra nőtt a gombóc a torkában; még ha Mrs. Reynolds
biztonságban van is a lányánál, borzasztó, hogy elvesztette az
otthonát és minden személyes holmiját. De még rosszabb volt az a
lehetőség, hogy egy ilyen kedves nő meghalt a tűzben. Túl tragikus
volt még csak rágondolni is.
Rob mögé lépett.
– Mr. és Mrs. Harding nem mehetnek vissza a házukba – jegyezte
meg gondterhelten. – Lehet, hogy nem égett le, de a füst mindent
tönkretett. Öregek és törékenyek, és nem hiszem, hogy lenne
családjuk, ahová mehetnek.
Katy erre nem tudott mit mondani, ezért csak közölte, hogy
szendvicseket kell készítenie. Mindketten elfordultak az ablaktól és a
kinti pusztítástól, és visszamentek a konyhába. Rob begyújtott a
tűzhelybe, Katy nekilátott a szendvicseknek.
– Elmondod anyunak és apunak, hogy nem jössz többet haza a
szünidőkre? – kérdezte Katy az öccsét. – Vagy minden alkalommal
kitalálsz valami ürügyet?
Rob szégyellősen nézett rá.
– Azt hiszem, az ürügyeket választom. Nem vagyok olyan bátor,
mint te.
– Szerintem diplomatikusabb így. Úgy értem, nem szomorítod el
vele aput. Én sem szívesen gondolok arra, hogy itt hagyjam, de azt
hiszem, a szülők amúgy is számítanak rá, hogy egyszer kirepülnek a
gyerekek.
– Talán anyu kedvesebb lesz apuhoz, ha kettesben maradnak –
vélte Rob.
Mintha csak meghallotta volna, hogy emlegetik, nyílt az ajtó, és
Albert jött be jeges fuvallatot hozva magával.
– Brr, kutya hideg van odakint – mondta, és összedörzsölte a
kezét. – Mr. és Mrs. Harding Bradyékhez mennek az utca végére.
Bridzselni fognak, szóval jobb lesz ott nekik.
– Mi van Suttonékkal? – kérdezte Rob. A Sutton házaspár lakott a
huszonhatos számú ház másik oldalán.
– Mivel az ő házuk különálló, nem szenvedett semmilyen kárt.
Bementek a tűzoltókkal, hogy megnézzék, és azt mondják, büdös
van odabent a füsttől, de egyébként minden rendben. De amúgy is
elmennek a lányukhoz, amíg a ház ki nem tisztul. A lányuk már úton
van ide.
– Kiderítették már a tűzoltók, hogy Mrs. Reynolds odabent volt-
e? – kérdezte Katy.
Albert a homlokát ráncolta.
 – Még nem tudják. Mrs. Harding szerint korábban itthon volt,
mert hallotta, hogy szól nála a tévé. Később viszont kikapcsolta,
szóval ez remélhetőleg azt jelenti, hogy elment otthonról. De a
tűzoltók még nem tudnak bemenni, hogy megnézzék. Csak
szoríthatunk azért, hogy valahol máshol legyen, biztonságban.
– Van valami elképzelésük, hogyan keletkezhetett a tűz? –
kérdezte Rob.
– Hallottam, hogy az egyik rendőr gyújtogatásra gyanakszik. De
nem fogják tudni megerősíteni vagy kizárni, amíg a tűz ki nem
alszik, és a ház le nem hűl. – Hallgatott kicsit, sötét szemében
megcsillant valami, mintha könnyek fojtogatnák. – De ha valaki
szándékosan tette, és Mrs. Reynolds meghalt odabent, személyesen
fojtanám meg az illetőt, aki ezt művelte vele.

Amikor Katy másnap reggel felébredt, néhány pillanatig azt hitte,

álmodta az egész tüzet. A templom harangjai csilingeltek a Little
Commonon, reggeli istentiszteletre szólítva a hívőket. Úgy érezte,
dühösnek kellene lennie, amiért vasárnap nyolckor felébresztették,
hiszen csak hajnali ötkor került ismét ágyban. De volt valami
megnyugtató a hangban, mintha semmi rossz nem történhetne, amíg
zúgnak a harangok.
Felkelt, és átment a vendégszobába, hogy kinézzen az ablakon.
De ott volt egy megfeketedett, még mindig füstölgő ház, a tető félig
beomlott, az ablakok eltűntek, és az egykor takaros kertet
összetaposták, és tele volt égett törmelékkel. Rosszabb, mint amire
számított. Katy még a zárt ablakon keresztül is érezte a romok bűzét.
Túl korán volt még, ráadásul túl hideg is ahhoz, hogy az emberek
odakint járjanak, és úgy tűnt, Rob meg a szüleik is alszanak még,
ezért Katy visszafeküdt.
Délelőtt tizenegyre eleredt a hó, és Katy a nappali ablaküléséről
figyelte, mi történik az utcán. Azon kívül, hogy az emberek eljöttek
megnézni a kiégett házat, több tűzoltó is volt. Katy úgy vélte, hogy a
ház vagy túl meleg, vagy túl veszélyes, hogy bemenjenek, mert
csoportokban álltak odakint. A rendőrök sem tétlenkedtek, főleg az
utca túlsó oldalán lévő lakókat faggatták, de egy fiatal rendőr
hozzájuk is bekopogott, hogy megkérdezze, mit láttak az előző este.
Civil ruhás férfiak is voltak a bámészkodók közt, ezekről Katy
feltételezte, hogy építési felügyelők vagy ellenőrök lehetnek.
Közvetlenül ebéd után történt, hogy Katy hozott magának egy
csésze teát, és le akart ülni a nappaliban olvasni, amikor meglátta,
hogy a rendőrök egy letakart testet hoznak ki hordágyon a
huszonhatosból.
Majdnem elejtette a teát a döbbenettől, mert addigra ő meg a
családja is meg voltak győződve róla, hogy nem történt haláleset. De
aztán legnagyobb rémületére egy második hordágyat is kihoztak a
házból.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie a rendőrök és a tűzoltók
arcára, hogy lássa, ők is ugyanúgy el vannak keseredve, mint ő.
Látta, hogy miközben ő és a családja a ház hátsó részében ebédelt,
egy nagy halom égett bútort és ajtóknak tűnő valamiket hordtak ki a
házból és dobtak a kertet beborító törmelékre. Tehát valószínűleg a
tűzoltók találták meg a két holttestet a romok alatt.
Katy könnyeit nyeldesve szaladt be az ebédlőbe, ahol az öccse és
az apja a kandalló két oldalán ült a kényelmes karosszékekben, és a
vasárnapi lapot olvasta.
– Két holttest van! – tört ki belőle. – Most hozták ki őket a
rendőrök.
A két férfi megnémult a döbbenettől. Csak néztek rá, mintha nem
értenék, amit mond.
– Milyen borzasztó! – szólalt meg végül Albert halk, remegő
hangon. – Szegény családja! Gondolod, hogy a másik test a lánya
volt?
Katy sírva fakadt.
– A lányának, akihez járni szokott szombat esténként, két
kisgyereke van. Egyszer azt mondta, hogy ők sohasem maradnak
éjszakára, szóval szerintem nem ő volt – hüppögte.
 – Van egy másik lánya és egy fia is – mondta Albert
elgondolkodva. – Azt mesélte, hogy a lány dolgozik, úgy rémlik,
jogi pályára ment. A fia Manchesterben él.
– Igen, így van, emlékszem, hogy nekem is ezt mondta –
helyeselt Katy. – Még azt is javasolta, hogy jogi irodában szerezzek
titkárnői munkát, mert őket jobban fizetik, mint a többit.
– Szóval gyújtogatás volt, és valaki most két ember haláláért
felelős – mondta Rob, és feszült arca kipirult a haragtól. – Szörnyű
arra gondolni, hogy annyi hely közül épp itt essen ilyesmi,
Bexhillben, ahol egyébként soha semmi sem történik.
– Ne beszéljünk erről anyátok előtt – mondta Albert halkan. –
Nem tudnám elviselni, hogy egész este erről zsolozsmázzon. Nem
jött ki valami jól Mrs. Reynoldsszal, amióta átmentem hozzá, hogy
megjavítsam a túlfolyós vécétartályt.
– Egyébként hol van anyu? – kérdezte Rob.
– Csak sétálni ment – felelte Albert. – Isten tudja, miért, amikor
ilyen hideg van. De nem lehetett beszélni vele, sőt, amikor
felajánlottam, hogy vele megyek, majdnem leharapta a fejem. De
már itthon kellene lennie, hiszen majdnem sötét van.
– Megyek, felteszem a teát – mondta Katy. – Nem mintha lenne
étvágyam, miután láttam azt a két hordágyat.
 Második fejezet

Katy tompa fényre ébredt reggel, és azonnal tudta, hogy az éjszaka

havazott.
Gyermekként mindig is izgatta a hó, de az előző nap történtek
után az sem érdekelte volna jobban, ha megmozdul a föld, vagy
hurrikán söpör végig a városon az éjszaka folyamán.
Flora, az egyik munkatársa mesélte egyszer, hogy a szomszédja
váratlanul meghalt. – Úgy éreztem magam, mintha hasba rúgtak
volna – mondta akkor. – De nagyon furcsa volt, mert sosem álltunk
olyan közel egymáshoz.
Akkoriban Katy úgy vélte, különös dolog ilyet mondani. De most
ő is pontosan így érezte magát: nehezen kapott levegőt, mintha őt is
hasba rúgták volna, belül mindene fájt, mégsem tudta volna
megmagyarázni, miért kavarja fel ennyire a dolog. Talán azért, mert
szeretett volna többet tudni Gloria Reynoldsról? Vagy mert
bűntudata volt, amiért oly gyakran leskelődött utána?
De a halál új volt Katy számára. A nagyszülei mind meghaltak,
mielőtt ő megszületett. Szóval lehetséges, hogy mindenki így érez?
Elhatározta, hogy megkérdezi Jillyt, a barátnőjét, mert olyan nagy
és kiterjedt családból származott, ahol mindent megbeszéltek
egymással. Ő tudni fogja, hogy Katy reakciója normális-e.
Amikor felkelt és elhúzta a függönyt, rossz hangulata ellenére is
megérintette a kertet borító vastag, fehér hótakaró.
Az üres virágágyások, a régi gyephenger, az almafák, a kerítés és
az apja fészere mind varázslatos módon téli csodaországgá változtak,
mintha valami tündérmeséből bújtak volna elő. Mégsem tűnt
helyesnek, hogy a világ ilyen gyönyörű nem sokkal a borzasztó
tragédia után.
Egy órával később Katy munkába igyekezett skótmintás nadrágot
viselve. Két pulóvert is felvett, föléjük pedig a barna télikabátját
meg egy zöld gyapjúkalapot, kesztyűt, színben hozzáillő sálat és
gumicsizmát. A benti cipőjét a kézitáskában vitte magával. A hó
hétfőn reggel, amikor a hókotrók még nem takarították le az utcákat,
azt jelentette, hogy néhány, a városon kívül lakó munkatársa talán be
sem jön dolgozni, minek következtében aznap több munka vár rá.
Lehangoló volt a gondolat.
Mégis, a hideg ellenére is örült, hogy kijutott a házból, mivel a
reggelinél feszült volt a hangulat. Anyja rosszkedvét általában
tányérok vagy a konyhaszekrény ajtóinak csapkodása előzte meg,
hogy aztán előbb vagy utóbb kitörjön a vihar. De aznap reggel
semmi hasonló sem történt, sőt, egy külső szemlélő számára minden
nyugodtnak és megszokottnak tűnhetett. De Katy jobban tudta, mi
van a felszín alatt. Látta az örömtelen gúnymosolyt, érezte a
mélyben lappangó mérget. Ez mindig olyankor történt meg, amikor
anyja magában fortyogott, és közben lassan felhergelte magát.
Rob azt mondta, hallotta, hogy késő éjjel az apjuk veszekedett
vele. Ahhoz azonban nem beszéltek elég hangosan, hogy a vita
tárgyát is ki tudja venni.
Katy úgy vélte, anyjuk bizonyára megint Mrs. Reynoldsot
szidalmazta, mint vasárnap reggel, amikor az apjuk elvesztette a
türelmét. Mindig is az volt a véleménye, hogy nem vall jó modorra
rosszat mondani a halottakra.
De ha Katy azt hitte, hogy a munka eltereli a figyelmét a
tragédiáról, tévedett. A helyi híradóban beszámoltak a tűzről, és az
irodában mindenki tudta, hogy Katy a Collington Avenue-n lakik,
szemben a leégett házzal, és alig várták, hogy bennfentes beszámolót
halljanak a történtekről.
Még Mr. Marshfield, az idősebb társtulajdonos is kijött az
irodájából csak azért, hogy kérdezősködjön. Normális esetben csak
olyankor állt szóba Katyvel, amikor behívatta magához, hogy
diktáljon neki.
– Mrs. Reynolds az ügyfelünk volt – mondta, és nyugtalannak
tűnt. – Vidám és életteli asszony, nagyon kedveltem. Jól hallottam,
hogy a lánya is meghalt a tűzben?
Katy még sohasem hallotta Mr. Marshfield szájából, hogy bárkit
is kedvelne. A kolléganőjével Fülesnek nevezték, mert a Micimackó
savanyú szamarához hasonlóan ő is mindig pesszimista volt,
hosszúkás, sovány arcán sohasem derengett fel mosoly.
– Egyelőre nem erősítették meg, hogy ki volt a másik nő, Mr.
Marshfield. Remélem, hogy nem a lánya, de bárki volt, tartozott
valakihez. A rendőrség arra gyanakszik, hogy szándékos gyújtogatás
történt, de miért akarna valaki egy ilyen kedves nőt megölni?
– Talán egy elhagyott szerető volt – találgatott Mrs. Edwards,
Marshfield titkárnője. A reménytelenül romantikus teremtés folyton
esküvői magazinokat vett, hogy a nyálát csorgassa a képek fölött, és
a fiai menyegzőjét tervezgette, noha négyük közül még egyik sem
járt senkivel. Ráadásul élénk képzelőerővel is dicsekedhetett, hála a
sok véres kriminek, amiket olvasott.
– Lehet, hogy az üzlet csak álca volt – csatlakozott a
találgatáshoz Sandra, a lassú felfogású irattáros. – Lehet, hogy a nő
kém volt!
– Igen, ez szerfelett valószínű – vágott vissza gúnyosan Mr.
Marshfield. – Most pedig folytassa a munkát, Sandra, és ügyeljen rá,
hogy a levelezés a megfelelő dossziéba kerüljön.
A nap során többször is szóba került Mrs. Reynolds tragikus és
korai halála. Bexhillben soha semmi sem történt, így aligha volt
meglepő, hogy aki csak a legtávolabbi ismeretségben is volt vele,
beszélni akart róla. Olyanok tértek be mindenféle ürüggyel a
Franklin, Spencer és Marshfield irodába, akik még sohasem jártak
ott… ráadásul olyan sokan jöttek, hogy az irodai dolgozók
kénytelenek voltak újságpapírokat lerakni a bejárati ajtóhoz, hogy
felitassák a behordott havat.
 Katy már hazafelé tartott, korábban a szokásosnál, mert ismét
eleredt a hó, amikor eszébe jutott a boltvezetővel folytatott utolsó
beszélgetése. November vége felé betért Gloriához, hogy a
karácsonyi bálra ruhát keressen magának. Lelki szemei előtt tisztán
látta a homokóra alakú, érzéki asszonyt. Azon a napon szűk, vörös
ruhát viselt széles, lakkbőr övvel, és hozzáillő magas sarkú cipővel.
Gesztenyebarna haját szokás szerint feltupírozta, a fülében vörös és
fekete függő lógott, és a sminkje olyan remekül sikerült, hogy a bőre
makulátlannak tűnt.
– Annyira örülök, hogy beugrottál hozzám, Katy! – fogadta az
asszony. – Ugyanis tökéletes báli ruhát találtam neked.
Smaragdzöld sifonruhát vett le a fogasról, és meglibbentette,
hogy jól látszódjon az anyag esése.
– Éles kontrasztot alkot a hajad színével, és nézd csak, hogyan
hullámzik a szoknyarész.
Katyt nemcsak az döbbentette meg, ahogy máskor is, hogy Gloria
tudja, mi illik a vásárlóihoz, de az is, ahogy elérte, hogy
különlegesnek érezzék magukat.
Amikor kijött a próbafülkéből a ruhában, amely úgy illet rá, mint
a kesztyű, és amelyben hollywoodi filmcsillagnak érezte magát,
Gloria örömmel csapta össze a kezét.
– Azonnal rád gondoltam, amikor megláttam – mondta. –
Tökéletesen illik hozzád, a színe, a szabása. De, kedvesem, valami
izgalmasabb helyen kellene viselned, mint Bexhill.
Azzal folytatta, hogy úgy érzi, Anglia, Londonnal kezdve, nagy
változáson megy keresztül.
– Egyszerűen éreztem, amikor legutóbb ott jártam – lelkesedett. –
Lassan eltűnik végre az ötvenes évek finomkodó Doris Day-stílusa.
Gyönyörű kis üzletek nyílnak mindenhol, butikoknak hívják őket, és
a felháborító, szexi ruhákat fiatal, tehetséges tervezők készítik.
Aztán ott vannak a diszkotékák is, a tánctermek már ósdinak
számítanak. Ha annyi idős lennék, mint te, Katy, már rég ott lennék.
Katy a színes képes újságokban látott már cikkeket a
változásokról, de Gloria lelkesedése sokkal valóságosabbá és
elérhetőbbé tette a dolgot.
– De itt jó állásom van az ügyvédi irodánál – mondta. – Mi lesz,
ha nem találok még egy ilyen jót Londonban?
– Ne butáskodj, Katy, Londonban több ezer ügyvéd van, és találsz
majd magadnak olyan munkát, ami kétszer annyit fizet, mint
amennyit itt kapsz, mert az olyan jó titkárnők, mint te is, aranyat
érnek. Az én Elsie-m is jogi cégnél titkárnő, szóval tudom, mit
beszélek.
– De itt van az összes barátom. Azt mondják, London nagyon
magányos tud lenni.
– Ugyan már, egy olyan fiatal lány, mint te, gyorsan szert tesz
barátokra. Más lányokkal közösen béreltek egy lakást, és láss csodát,
hamarosan bulizol, táncolni jársz, ambiciózus fiatalemberekkel
ismerkedsz meg, akik tudják, mit akarnak az élettől. Fogadjunk,
hogy itt, a Pavilonban csak autószerelőkkel meg bolti dolgozókkal
van alkalmad táncolni szombatonként!
Katy kicsit illegette magát a tükör előtt, meglibbentette a
szoknyáját. Imádta a ruhát, még úgy is, hogy több mint kétheti
bérébe került.
– Be kell ismernem, valóban megismerkedtem néhány szerelővel,
napszámossal, sőt egy kukással is – mondta vigyorogva. – Tény,
hogy senki olyannal, aki megdobogtatná a szívem. De lehetséges,
hogy olyat Londonban sem találok, és a szüleim nem örülnének, ha
elmennék.
– A saját életed kell élned, nem a szüleidét – jelentette ki Gloria
határozottan. – Olyan vagy ebben a ruhában, mint egy modell, aki
képes bármelyik férfi szívét összetörni. Mellesleg az apád csak a
legjobbat akarja neked, és ő is tudja, hogy Bexhill kicsit túl nyugodt
hely a fiataloknak.
Aznap este, a Mrs. Reynoldsszal folytatott beszélgetés után, Katy
arról álmodozott, hogy Londonba megy. Elképzelte magát és a
barátnőjét, Jillyt egy helyes lakásban, ahogy végigbulizzák az
éjszakát hétvégenként. Megbeszélték a dolgot Jillyvel, és úgy
gondolták, januárban elmehetnének felderíteni a terepet, mivel még
maradt pár nap szabadságuk. De aztán a karácsonyi bevásárlás
elterelte a figyelmüket, a gondolataik akörül forogtak, hogy mit
viseljenek a karácsonyi és szilveszteri bálon, és azóta sem került
szóba, hogy Londonba mennek.
Most, ahogy Katy hazafelé sétált a hóban, elkeseredetten
gondolta arra, hogy karácsony előtt nem volt ideje beugrani Gloria
Reynoldshoz, hogy megköszönje a tanácsát. Most pedig soha többé
nem fogja látni a nőt, és úgy vélte, a ruhaboltot is bezárják majd.
Olyan érzés volt, mintha kialudt volna a fény a városban. Talán
tényleg Londonba kellene költöznie, ez lenne a módja, hogy
tisztelegjen a kedves nő emlékének.
Egy kék-fehér rendőrautó állt a házuk előtt.
– Itt is a lányom – hallotta az anyja hangját, miközben
felakasztotta a kabátját és levette a gumicsizmát a hátsó ajtónál. – De
ő sem látott vagy hallott semmit. Általában úgy alszik, mint akit
agyonvertek.
Katy bement a nappaliba, ahol anyját két rendőr társaságában
találta. Az asztalon tea és egy tányér teasütemény kínálta magát. A
kandallóban égett a tűz, s a bordó szőnyeg és az aranybrokát huzatú
ülőgarnitúra fényűzővé és barátságossá varázsolta a szobát.
– Ő Katy – mutatta be az anyja, majd felé fordult. – Mondtam a
rendőröknek, hogy semmit sem láttál vagy hallottál.
– Igen, ez így igaz. Mélyen aludtam, amíg anyu kiáltása fel nem
keltett – erősítette meg Katy, és az idősebb rendőrre nézett. Egyszer
már futólag találkoztak, amikor a férfi bejött az irodájukba, és a
néhány épülettel odébb történt betörésről kérdezősködött. Negyven
körüli, magas, széles vállú, kopasz férfi volt, de kedvesen csillogó
barna szeme és meleg mosolya barátságossá tették. Katy tudta, hogy
Ransome őrmesternek hívják. – Borzasztó, ami történt. Remélem,
hamarosan elkapják a gyújtogatót.
– Egyelőre az információgyűjtésnél tartunk. Próbáljuk összerakni
a képet, milyen ember is volt Mrs. Reynolds. Ismerte őt, Katy?
– Igen, gyakran vásároltam nála ruhát, és kedveltem őt. Azt
hiszem, mindenki kedvelte. Nagyon kedves és barátságos nő volt.
 – Mesélt valaha is a magánéletéről?
Katy a fejét rázta.
– Kifejezetten a magánéletéről nem, csak annyit, hogy két lánya
van, meg egy fia él Manchesterben. Szombatonként munka után
általában ahhoz a lányához ment, akinek gyerekei vannak. Azt
hiszem, ő Hastingsben lakik. A másik lánya, Elsie egy londoni jogi
cégnél titkárnő. A másik lány nevét viszont nem tudom.
– Ha este elment itthonról szórakozni, találkozott valaha is Mrs.
Reynoldsszal? Egy bárban, bálon vagy bárhol máshol?
– Nem, soha.
– A munkahelye csak kétháznyira van a ruhabolttól. Hallott róla
bármilyen pletykát? Arról, hogy volt-e barátja, járt-e valakivel?
Katy az anyjára nézett. Volt egy olyan érzése, hogy az anyja azt
mondta a rendőröknek, hogy a szomszédasszony igazi férfifaló volt.
– Az egyetlen pletyka, amit hallottam, szerintem teljes mértékben
alaptalan. Azt mondanám, hogy szánalmas, rosszindulatú nőktől
származik, akik féltékenyek voltak, mert Mrs. Reynolds vonzó,
karizmatikus és sikeres volt – mondta Katy határozottan, elfordulva
az anyjától.
Kínos csend támadt, csak a tűz ropogása hallatszott. Katy ismét
az anyjára nézett, és látta, hogy száját összeszorítva komoran
ráncolja a homlokát. Tudta, később megkapja a magáét.
Ransome őrmester közölte, hogy szeretne négyszemközt beszélni
vele, és kikísérte a folyosóra. Becsukta maguk mögött az ajtót,
otthagyva a másik rendőrt Katy anyjával.
– Úgy éreztem, zavarja, hogy az anyja előtt kell beszélnie –
kezdte –, de rajta, mondja el, amit fontosnak tart, legyen az bármi!
És megalapozott, vagy sem, hallott valaha is emlegetni olyasmit,
hogy Gloria Reynolds nős emberrel folytatott volna viszonyt?
– Nem, soha – jelentette ki határozottan Katy. – Kicsit
megdöbbent, hogy képes bárki is ilyesmit mondani róla, amikor
most halt meg.
– Igen, de ha igaz a pletyka, akkor az a férfi is lehetett a gyilkos –
mondta Ransome nyugodtan. – Ritkán fordul elő, hogy valakit egy
teljesen ismeretlen alak öljön meg; szinte mindig valaki közelálló a
tettes.
– Beszélt valaki Mrs. Reynolds látogatóiról? – kérdezte Katy. –
Nem hinném, hogy közülük tette volna valaki, mivel mindig nők
jöttek, és általában egy középkorú asszony hozta őket egy régi,
fekete Humberen.
Ransome meglepettnek tűnt.
– Nem, erről senki sem beszélt. Azt mondja, olyan látogatók
voltak, akik vendégségbe jöttek, mondjuk, egy italra?
– Nem, szerintem nem. És különben is, legtöbbször napközben
jöttek, amikor Mrs. Reynolds dolgozott. Az idősebb nőnek volt
kulcsa a házhoz.
– Ez milyen gyakran történt meg? – kérdezte Ransome a
homlokát ráncolva.
– Fogalmam sincs, mivel csak néha láttam, szombatonként, s csak
olyankor, ha véletlenül kinéztem az ablakon. De többször is láttam a
Humbert a ház előtt, amikor hazaértem a munkából.
– Mi a véleménye, miért jöttek azok a nők?
– Azon tűnődtem, hogy talán Mrs. Reynolds tanácsokkal látja el
őket a házasságukkal kapcsolatban, vagy épp most szabadultak a
börtönből. Tudja, Gloria nagyon kedves és gondoskodó volt. Úgy
értem, más szomszéd is említette, és elég csúnya dolgokat is
mondtak. De én nem hiszem, hogy Gloria Reynoldsban szemernyi
rossz is lett volna.
– Felismerné valamelyik asszonyt a látogatók közül, ha újra
látná?
– Az idősebb hölgyet, aki az autót vezette, igen. De szerintem a
nőket nem ismerném fel.
– Tudja a kocsi rendszámát?
– Sajnos nem – rázta meg a fejét Katy.
– Nem baj, így is sokat segített. Ha bármi eszébe jut még, hívjon
fel – kérte a férfi, és adott egy névjegyet, rajta a rendőrség számával
és a saját nevével.
 – Úgy lesz – ígérte Katy. – Remélem, elfogják, bárki tette is.
Elviselhetetlen a gondolat, hogy az a kedves nő ilyen borzasztó
módon halt meg.

A vacsora alatt feszült volt a hangulat. Rob grimaszt vágott, amit

Katy úgy értelmezett, hogy így ment ez egész nap.
A hallgatás hosszúra nyúlt. Katy érezte, hogy anyja bármelyik
pillanatban kitörhet, és a szokásos tirádái most egyenesen ellene
fognak irányulni.
– Azt hiszem, holnap visszamegyek Nottinghambe – szólalt meg
váratlanul Rob. – Van még egy beadandóm, amit be kell fejeznem,
és az információt, amire szükségem van hozzá, nagy eséllyel az
ottani könyvtárban találom meg.
– Jól teszed, fiam – mondta Albert. – Könnyebb lesz belevágni a
következő szemeszterbe, ha lesz pár napod, hogy visszaszokj az
egyetemi légkörbe.
– Ugyan mit tudsz te arról? – kérdezte epésen Hilda. –
Egyetemnek még csak a közelében sem jártál soha.
– Hány korombeli férfi jutott el az egyetemre, amikor a fejünk
felett ott lebegett a kitörni készülő háború réme? – vágott vissza
Albert. – Annyi idős voltam akkoriban, mint most Rob. Az, hogy
nem mentem egyetemre, még nem jelenti azt, hogy ne tudnám
elképzelni, milyen lehet ott az élet.
– Háborúba menni sokkal nehezebb lehet, mint az egyetem –
vélte Rob, az örök békeszerző. – Az én nemzedékemnek jóval
könnyebb dolga van.
Katy az anyjára nézett azon tűnődve, hogyan tudja úgy kiforgatni
a dolgokat, hogy a férjét csődtömegnek állítsa be. Albert a Királyi
Műszaki Alakulatnál szolgált a háború alatt. Amikor leszerelt, a
nagybátyja magához vette a hastingsi műszaki cégéhez, elvégeztette
vele az esti iskolát, és végigjáratta a tanonciskolát a műhelyben.
Mostanra ő volt a Speed Engineering ügyvezető igazgatója, és a cég
egyre eredményesebbé vált az irányítása alatt. Ezért lehetett nagy
házuk a Collington Avenue-n, ezért járhatott Katy és Rob
magániskolába, és nem szenvedett soha semmiben szükséget Hilda.
Mégis mindig támadta férjét.
Albert Katyről Robra nézett.
– A magam részéről nagyon örülök, hogy egyikőtöknek sem
kellett a háború borzalmait elszenvednie. Nem is akarok mást a
gyerekeimtől, mint hogy boldognak lássam őket. S ha ez azt jelenti,
hogy elhagyjátok Bexhillt, anyátokat és engem, részemről rendben.
Anyja helytelenítő horkantása felpiszkálta Katyt.
– Annyira örülök, hogy te is egyetértesz vele, anyu – mondta
mézédes hangon. – Épp ma gondoltam rá, hogy Londonban keresek
magamnak munkát és lakást. Van még néhány nap szabadságom,
amit kivehetnék a jövő héten, és felmehetnék, hogy körülnézzek.
– Te még bolondabb vagy, csak annyit mondhatok – jelentette ki
Hilda, és felállt, hogy nagy zajjal összeszedje az üres tányérokat. –
Itt jó állásod és szép otthonod van. Londonban az emberek
nyomortanyákon laknak.
Kiviharzott az ebédlőből a koszos tányérokkal. Albert, Rob és
Katy összenézett, miközben az edények csapkodásának hangjára
vártak.
– Komolyan beszélsz, Katy? – kérdezte Rob suttogva.
– Addig nem gondoltam komolyan, amíg anyu rá nem kezdett –
felelte a lány. – Ne haragudj, apu, de ez kezd elviselhetetlenné válni.
Bármi jobbnak tűnik, mint minden este erre hazajönni.
– Nem hibáztatlak – mondta Albert halkan. – Én is szeretnék
felállni és elmenni. Nincs már miért itt maradnom, de megesküdtem
rá, hogy jóban, rosszban kitartok mellette, és az ígéretet meg kell
tartani.
– Nem kell, apu. Anyu nem érdemli meg, hogy hűséges légy
hozzá. – Katy felemelte a hangját, hogy az edénycsapkodás zaja
mellett is érteni lehessen a szavait. – Kiveszel egy lakást
Hastingsben, én meg hozzád költözöm.
Katy látta apja arcán felvillanni, majd elenyészni a reményt.
 – Nem tehetem meg, Katy. Nagyon csábítóan hangzik, de úgysem
működne.
– Gondolod, hogy bemenne a Speedbe, hogy bajt kavarjon?
– Tudom, hogy megtenné.
– Azt mondod, boldognak akarsz látni minket, de hogyan
lehetnénk azok, amikor tudjuk, hogy anyu mit művel veled? –
kérdezte Rob. – Meg kellene szöknöd.
Hirtelen mind rádöbbentek, hogy az edénycsapkodás abbamaradt,
és az anyjuk bizonyára hallotta Rob szavait. A fiú felnyögött, és a
tenyerébe temette az arcát.
Katyt hányinger fogta el. Mindnyájan tudták, hogy Hilda nem tűri
jól a kritikát. Így vagy úgy, de fizetniük kell az elhangzottakért.

Másnap reggel fél kilenckor Katy és Rob az apjukkal együtt indultak

el otthonról. Az volt a terv, hogy Albert kiteszi Robot az állomáson,
Katyt pedig az irodánál. Bár egyikük sem mondta ki, hatalmas
megkönnyebbülés volt számukra egyszerre kijutni a házból. A
hókotrók letakarították a forgalmasabb utakat, s noha a járdák szélén
felhalmozott koszos hóbuckák rondák voltak, de az utak
biztonságosabbak.
Hilda általában süteményt sütött, szendvicseket csomagolt
Robnak az útra, és nagy hűhót csapott körülötte. Ezúttal azonban
nem így történt. Előző este olyan volt, mint a jégcsap, amikor
néhány vasalatlan inget a fiú ölébe dobott, és rávakkantott, hogy
pakolja el, majd leült az egyik karosszékbe, és az est hátralévő részét
néma csendben töltötte. Aznap reggel még csak el sem köszönt
egyiküktől sem.
Régebben, amikor anyjuk igazán kibírhatatlanul viselkedett, Katy
könyörgött az apjának, hogy keressen neki segítséget, de ő mindig
csak annyit mondott: aki nem akar, azt nem lehet erőltetni.
Esküdözött, hogy számtalanszor megpróbálta már, de mindig
kudarcot vallott.
 – Félek ma este hazamenni – ismerte be Katy, miután Robot
kitették az állomáson, és az iroda felé tartottak. – Anyu még
borzasztóbban fog viselkedni, most, hogy Rob többé nem jön haza.
Te is tudod, hogy olyankor visszafogja magát, amikor ő is itthon
van. Miért nem vehetünk ki egy lakást, apu? Neked biztosan még
rosszabb, mint nekem.
Albert nem válaszolt, csak amikor az iroda elé értek.
– Nehéz gyerekkora volt – mondta aggodalmas arccal. – Talán ha
megértőbb lettem volna, amikor még kicsik voltatok, vagy
szigorúbban fellépek, amikor a hisztirohamok kezdődtek, akkor talán
sikerült volna megoldani a gondokat.
– Mindig magadat okolod, apu. – Katy gyengéden megsimogatta
apja arcát. – Jó ember vagy, csodás apa, és férjnek is a lehető
legtürelmesebb voltál. Nincs miért szemrehányást tenni magadnak.
Még csak negyvenöt vagy, elég fiatal ahhoz, hogy megismerkedj egy
olyan nővel, aki megbecsül. A válás ma már semmiség, és nem is
bélyegeznek meg érte, mint régen.
– Várjuk meg, hogyan viselkedik ma este anyád – sóhajtotta
Albert. – Be kell vallanom, hogy fogytán a türelmem. Talán
beszélnem kellene egy ügyvéddel. De nem nálatok, Katy. Nem
akarjuk, hogy tudomást szerezzenek a dolgainkról… talán egy
hastingsi irodát kellene felkeresnem.
Katy kicsit jobb kedvre derült, mivel ez hatalmas áttörés volt.
Apja eddig azt sem említette soha, hogy egyáltalán megfordult a
fejében a válás gondolata.
– Hat körül találkozunk – búcsúzott el. – És vezess óvatosan!

Katynek aznap később egy válási kérvényt kellett legépelnie. Egyik

ügyfelük, egy bizonyos Mrs. Byrne vált a férjétől „észszerűtlen
viselkedés” címén, s micsoda véletlen, a nő férj elleni panaszai
nagyon hasonlítottak arra, amit az apjának el kellett viselnie.
„Nem öröm vele lenni, folyton panaszkodik mindenre. Sehová
sem akar menni. Undok megjegyzéseket tesz a barátaimra és a
szomszédokra, pedig azok igazán kedvesek hozzá. Nagyon örülök,
hogy részmunkaidőben dolgozhatok, mert így legalább kiszabadulok
a házból, de minden este azért fohászkodom, bárcsak ne kellene
hazamennem hozzá.”
Katy szemét könnyek szúrták, ahogy a kérvényt olvasta, és nem
tudta megállni, hogy fel ne tegyen Mr. Marshfieldnek egy
létfontosságú kérdést.
– Nagyon megindított Mrs. Byrne kérvénye – kezdte, s remélte,
hogy a férfi nem morran rá. – El sem tudom képzelni, milyen
nyomorúságos lehet ilyen nehéz természetű férfi mellett élni. De
mondja, uram, maga szerint kimondják a válást észszerűtlen
viselkedés címén?
Mr. Marshfield az asztalra könyökölt, és a kezét egymáshoz
illesztette, majdnem úgy, mintha imádkozna. Mindig így tett, amikor
gondolkodott, és az irodában mindenki mulatságosnak találta ezt a
szokását.
– Nem, szerintem a bíró el fogja utasítani – mondta némi
töprengés után. – Végül is, Mr. Byrne nem verte meg az asszonyt,
nem is lett hűtlen hozzá.
– Szóval a bíró szerint a feleségnek el kell viselnie a férj
érzéketlen viselkedését? És mi történne fordított helyzetben? Ha
Mrs. Byrne lenne a kibírhatatlan házastárs? A férj elválhatna tőle?
– Érdekes kérdés, Katy – mondta Mr. Marshfield, és
megajándékozta a lányt ritka mosolyai egyikével. – Úgy vélem, a
férj több együttérzésre számíthatna a bírótól, de mit gondolnának
róla a rokonai meg a barátai? Egy papucsférj mindig gúnyolódás
tárgya.
Katy szerette volna megkérdezni főnökétől, ő mit tenne, ha a
felesége unalmas és rideg hárpia lenne, de az már arcátlanság lett
volna, így csak megköszönte a választ, és elhagyta az irodát.

Katy nem ment haza munka után, helyette meglátogatta Jilly

barátnőjét, hogy kipuhatolja, mi a véleménye egy londoni útról.
 Jilly asszisztensként dolgozott a helyi állatorvosnál. Az volt a
szíve vágya, hogy állatkertben beteg állatokat ápoljon. Tudta, hogy a
végzettsége és tapasztalata nem terjed ki az elefántokra, majmokra
vagy más vadállatra, ezért mindig különböző fajokról olvasott.
– Gyere csak be – invitálta szívélyesen Mrs. Carter, Jilly
édesanyja, amikor ajtót nyitott neki. – Még nincs itthon, de
hamarosan megjön. Itt maradsz teára? Nagy adag ragut főztem.
Néhány perc múlva Katy a konyhaasztalnál ült, a kezében egy
bögre teával, és mint mindig, most is arra gondolt, hogy Jilly
édesanyja tökéletes ellentéte a saját anyjának. Mrs. Carternek nem
volt egyetlen éles vagy szögletes vonása sem. A haja göndör,
kövérkés arca kedves és mindig csupa mosoly. Carterék tanácsi
házban laktak, amely minden tekintetben különbözött a saját
otthonától. A rendetlen kis nappali sosem bűzlött a levendulaolajtól,
a függönyök lógtak a karnisról, mert néhány akasztó hiányzott, és
egy nagyon szőrös, Rontás névre hallgató kutya uralta a kanapét. De
Katy többször is azt kívánta, bárcsak ez lenne az otthona. Ha nem az
lenne Jilly minden vágya, hogy a londoni állatkertben dolgozzon,
Katy azt mondaná, őrült, ha elhagyja a családját.
Jilly és a húga, Patsy együtt érkeztek, és a korlátra dobták a
kabátjukat, miközben egy pulóverről vitatkoztak, amelyet Jilly
szerint Patsy kérés nélkül kölcsönvett, és elszakította az ujját.
– Elég legyen! – kiáltott ki Mrs. Carter a konyhából. – Azt
akarjátok, hogy Katy azt higgye, neveletlenek vagytok?
– Katy itt van? – kiáltott vissza Jilly, de már futott is, hogy
megölelje a barátnőjét. – Milyen kellemes meglepetés! Nem is
reméltem, hogy a hétvége előtt látlak. Mesélj nekünk a tűzről! Nem
borzasztó, hogy Mrs. Reynolds meghalt? És a ma délutáni hírekben
azt mondták, hogy a másik áldozat a lánya volt, aki Londonban
dolgozott.
Jillyre gyakran mondták, hogy „feltűnő jelenség”, amit utált, mert
biztos volt benne, hogy „közönségest” értenek alatta. Nem volt túl
szép, mert az arca nagyon szögletes volt, az orra kicsit túl nagy, a
szeme dülledt, ráadásul százhetven centiméter magas volt,
magasabb, mint a legtöbb lány. De úgy tűnt, nincs tisztában vele,
hogy szerencsés módon megörökölte anyja vállig érő szőke,
hullámos haját és megdöbbentő azúrkék szemét. A „feltűnő” jelzőt
inkább azért ragasztották rá, mert aki találkozott vele, nem felejtette
el többé. Lendületes volt, pergőtűzként záporoztak a kérdései, mert
rendbe akarta tenni a dolgokat. Mindent gyorsan csinált, de amikor
valakinek problémája volt, és meg akarta beszélni valakivel, Jilly
volt a legjobb hallgatóság.
– Szerintem Katy pedig pont azért jött ide, hogy ne kelljen a
tűzről beszélnie – vélte Mrs. Carter. – Fogadni mernék, hogy mást se
hall, mióta megtörtént a dolog.
– Ne haragudj – visszakozott Jilly bűnbánón. – Arra nem is
gondoltam.
Katy hirtelen jobban érezte magát. Jilly mindig ilyen hatással volt
rá. Tizenhárom évesen találkoztak, amikor ugyanazon a napon
csatlakoztak a cserkészlányokhoz. Elég volt egyetlen pillantás, hogy
örök barátságot kössenek, majd egy évvel később megkérték őket,
hogy távozzanak, mert olyan bomlasztóak voltak. Nem tehettek róla, a
cserkészlányok közt túl sok volt a stréber, akik csak azon
szorgoskodtak, hogy minél több jelvényt szerezzenek, míg Katy és
Jilly sokkal jobban szeretett kézen állni, cigánykereket hányni, bakot
ugrani odakint, ráadásul más, lehetséges lázadókat is arra ösztönöztek,
hogy csatlakozzanak hozzájuk. Az utolsó botlás az volt, hogy
tábortüzet gyújtottak, de túl közel a templomudvarban álló egyik
cseresznyefához, és az kigyulladt.
Hilda nem helyeselte, hogy Katy Jillyvel barátkozik. Azt mondta, a
Carterek nem „a mi fajtánk”, s hogy Mr. Carter bukmékernek
dolgozott. Katy nem tudta és nem is érdekelte, mi az a bukméker,
továbbra is Jillyt tartotta a legjobb barátnőjének, még akkor is, amikor
Jilly a helyi szakközépbe ment továbbtanulni, míg ő Hamilton House-
ba, ahol tandíjat is kellett fizetni. Megtanulta, hogy az a legjobb módja
anyja előítéleteinek megkerülésére, ha nem is említi a barátnőjét.
Továbbra is olyan gyakran találkozott Jillyvel, amilyen gyakran csak
tudott, csak épp nem szólt róla otthon.
 Katy mégis gyakran érezte rosszul magát, amiért a családja
sohasem viszonozza a Carter család iránta érzett szeretetét és
nagylelkűségét. Késztetést érzett, hogy elmondja Jillynek, milyen az
anyja, és hogy miért nem hívhatta meg őt a Collington Avenue-ra.
De szégyellte, hogy ezt szükségesnek érezte.
Jilly csak vállat vont.
– Talán valami rossz történt vele, ami ilyenné változtatta –
mondta szokásos nagylelkűségével. – De engem amúgy sem aggaszt.
Katy, mint mindig, most is boldog volt, hogy néhány órát
Carterékkel tölthet. Kész áldás volt, hogy nem kell ügyelnie a
szavaira, vagy azon igyekeznie, hogy anyja kedvében járjon.
– Szóval, mi hozott ide a hét közepén? – kérdezte Jilly, és szőke
hajába túrt, mert a gyapjúkalap lelapította a tincseit. – Eleged van az
utcátokban lebzselő rendőrökből, vagy Rob kezd az idegeidre
menni?
– Egyik sem. Rob ma reggel visszautazott Nottinghambe, én meg
úgy döntöttem, hogy megpróbálok Londonban munkát találni. Azt
reméltem, velem tartasz.
– Ó, hát persze! – kiáltott fel Jilly, és anyjával együtt elragadtatott
hangokat adtak ki.
– Hónapok óta ezt várja – jegyezte meg Mrs. Carter.
– És lesz saját szobám, ha elmegy – tette hozzá Patsy.
Katyt nyomban féltékenység fogta el, hogy Jillynek olyan
családja van, aki mindig mellette áll, bármit is akar.
– Van még egy hét szabadságom – mondta. – Úgy rémlik, azt
mondtad, neked is van valamennyi. Szóval mit szólnál hozzá, ha
odautaznánk kicsit felderíteni a terepet?
 Harmadik fejezet

– Sok szerencsét, és érezzétek jól magatokat, lányok! – búcsúzott

Albert, amikor szombat délután kirakta a lányát és Jillyt az
állomáson.
– Köszönöm, apu – mondta Katy, kis bőröndjét elvéve az apjától.
– Felhívlak este, hogy tudd, minden rendben van, de ha anyu veszi
fel a telefont, nem hiszem, hogy elmondja neked. – Lábujjhegyre
állt, hogy puszit adjon. – Remélem, nem nehezíti meg túlságosan az
életed.
Különös hét volt. Huszonnegyedikén bombaként robbant Winston
Churchill halála. A hír elszomorította apját, mivel csodálta az
államférfit.
De attól az estétől kezdve, amikor Rob közölte, hogy elmegy,
otthon fojtogató volt a légkör. A vacsorát gyakorlatilag az asztalra
dobták, csapódtak a fiókok és az ajtók, és amikor Katy bejelentette,
hogy szombaton Londonba megy Jilly Carterrel, és hogy Mrs. Carter
nővérénél szállnak meg Hammersmithben, Hilda még erősebben
csapkodott, hangosabban sóhajtozott, és mindezt sértésekkel is
tetézte.
– Annak a csatornatölteléknek a rokonánál fogsz lakni! – kiáltott
fel.
Addig morgott egerekről, patkányokról, ágyi poloskáról, amíg
Albert rá nem szólt, hogy hagyja abba.
– Nevetséges vagy – mondta a férfi. – Semmi okod feltételezni,
hogy azok az emberek alacsonyabb színvonalon élnének, mint mi.
Ráadásul Katy eldöntötte, hogy megy, és hacsak nem leszel kicsit
kedvesebb és támogatóbb, könnyen lehet, hogy nemcsak elköltözik a
lányod, hanem látogatóba sem jön haza.
 Albert Katyre nevetett a búcsúzáskor. Nagyra értékelte, hogy a
lány aggódik miatta.
– Nyugodj meg, oly sok éve élek már együtt anyád hangulataival,
hogy fel sem veszem a viselkedését. De amíg távol vagy,
megpróbálok beszélni vele a jövőnkről, mert az biztos, hogy így nem
mehet tovább.
Miután a lányok találtak maguknak egy fülkét a vonaton, ahol
csak ketten voltak, Katy megkönnyebbülten sóhajtott.
– Azt hittem, anya megpróbál majd megállítani – vallotta be
barátnőjének. – Arra számítottam, hogy betegnek tetteti magát, vagy
ilyesmi; megtette már korábban is, amikor azt mondtam, hogy
valami különleges helyre megyek. Szerencsés vagy, hogy anyád
ilyen kiegyensúlyozott teremtés.
– Kénytelen az lenni. Apának hol volt munkája, hol nem, mióta
csak összeházasodtak. Ilyen az építőipar, főleg télen.
– Akkor szerintem nem igazán szeretné, hogy elköltözz.
– Ó, ő nem olyan – nevetett Jilly. – Azon viccelődik, hogy három
font drága ételt is megeszek egy héten, pedig csak két font tíz
shillinget adok haza. Ő legalább annyira akarja, hogy a londoni
állatkertben dolgozzak, mint én. S ha már szóba került,
meglepetésem van a számodra. Tegnap késő délután felhívtak, és
kedden délelőtt megyek állásinterjúra!
– Ez csodálatos! – kiáltott fel Katy boldogan. – Ma este
ünnepelünk.
– Szerintem anya már telefonált, hogy elmondja Joan néninek. Ő
meg olyan izgatott lesz, hogy biztos süt tortát, vagy ilyesmi.
Katy már tudta, hogy Mr. és Mrs. Underwood, Joan néni és Ken
bácsi imádja Jillyt, mivel nincs saját gyerekük. Szóval kényelmes
helyük lesz, és nem fognak éhezni, de ahogy Jilly rámutatott,
meglesz az a hátránya, hogy nem maradhatnak ki fél éjszaka, és nem
mehetnek haza részegen.
De a londoni út ezúttal nem arról szólt, hogy táncolni járnak,
vagy klubokban iszogatnak. Jilly állásinterjúra megy az állatkertbe,
Katy a munkaközvetítő irodákat fogja végighívogatni, hogy munkát
találjon, aztán lakást kellett keresniük.

Aznap, jóval később Katy Jilly mellett feküdt a dupla ágyban. Az

utcáról beszűrődő forgalom zaját hallgatta, noha már majdnem éjfél
volt, és arra gondolt, jól döntött, hogy Londonba jön.
Mr. és Mrs. Underwood, vagyis Joan és Ken, mert ragaszkodtak
hozzá, hogy így hívja őket, nagyon kedves, vidám emberek voltak,
és a viktoriánus sorházban lévő otthonuk éppolyan barátságos és
meleg volt, mint amilyenek ők maguk. Már mondták a lányoknak,
visszajöhetnek, és addig maradhatnak, ameddig csak akarnak,
miután dolgozni kezdtek az új munkahelyükön, így ráérnek lakást
keresni. De a két lány elhatározta, hogy még a héten nekilátnak az
utánajárásnak. Nagy terveik voltak, hogy a lakást a saját ízlésüknek
megfelelően rendezik be, és bulikat rendeznek.
Jilly rokonai, bármilyen kedvesek is voltak, mégiscsak prűdek.
Épp aznap este mesélte Joan nagyon rosszallóan, hogy látott egy
lányt a boltban, aki az új divat szerinti miniszoknyát viselte.
– El sem akartam hinni, hogy egy ilyen fiatal lány ennyire merész
lehet – mondta elborzadva.
Jillynek és Katynek vissza kellett fojtaniuk a kuncogást.
Mindketten olyan rövid szoknyában akartak járni, mint a londoni
lányok, amint végleg ideköltöztek.

A vasárnapot Joannel és Kennel töltötték. Frissítő sétára indultak

Chiswick felé a folyóparton. A hideg levegő és az ólomszínű ég
ellenére jó volt látni, hogy még egy nagyvárosban is van olyan
szabad tér, ahol sétálni lehet. Egy hatalmas ebéd után a délután többi
részét tévézéssel és a tűz melletti szundikálással töltötték. Aztán
hétfőn a lányok bebarangolták Hammersmitht. Azt mondták nekik,
hogy az jó, központi terület a lakáskeresésre, és messze nem olyan
drága, mint a közeli Kensington.
 Eleinte kicsit megijedtek attól, hogy minden milyen koszos és
rossz állapotban van, de az ingatlanügynök azt mondta nekik, hogy
ez ne vegye el a kedvüket.
– Van egy nagyon jól berendezett, egyszobás alagsori lakásom
egy nagyon rendes utcában, mindössze heti nyolc fontért – mondta
nekik a férfi.
Ez elég olcsónak tűnt, ezért nyomban el is mentek megnézni, de
elborzadva látták, milyen sötét és nyirkos a lakás.
– Valószínűleg azért tartotta jónak, mert ő maga nagyon
hasonlított egy hüllőre – mondta Jilly, miközben elsiettek onnan. – A
házinéni is egy sárkány volt.
Megittak egy kávét, mielőtt tovább járták volna az
ügynökségeket, és nevetgéltek a házinénin, aki azt mondta, hogy
nem tűri a férfi látogatókat, partikat vagy hangos zenét.
– Nagyon hideg is volt – mondta Katy. – Ráadásul az a dohos
penészszag! Mindenki elmenekült volna a közelünkből, mert a
ruhánk átvette volna azt a bűzt.
Kedden reggel kilenckor együtt indultak el otthonról a földalatti
Hammersmith állomására. Jilly a Regent’s Parkba igyekezett az
állásinterjúra, Katy az Oxford Circusre készült, hogy feliratkozzon
néhány munkaközvetítő ügynökségnél. Megbeszélték, hogy késő
délután otthon találkoznak.
Két órára Katy négy ügynökségnél is járt, megadta a korábbi és
jelenlegi munkaviszonyának minden részletét, a gépelési sebességét,
a vizsgaeredményeit, mesélt az érdeklődési köréről, és végtelenül
elfáradt. Tesztelték gépírásban és gyorsírásban, és mindenhol azt
mondták, hogy a sebessége lenyűgöző. De egyik ügynökség sem
beszélt konkrét cégekről, akiknek szükségük volt valakire az ő
képességeivel. Csak annyit mondtak, felhívják Hammersmithben, ha
találnak valamit. Rájött, hogy kicsit naiv volt, amikor azt feltételezte,
hogy két kézzel kapnak majd utána.
Beült egy Wimpy bárba egy hamburgerre és kávéra, és nagy volt
a kísértés, hogy utána benézzen egy-két üzletbe. De az evéstől új
erőre kapott, és eszébe jutott, hogy okos dolog lenne visszatérni
mindegyik ügynökséghez, és megkérdezni, találtak-e neki valamit.
Ha másra nem is lenne jó, de legalább nagyon lelkesnek tűnne. A
munkaadók elméletileg kedvelik az ilyesmit.
Az első ügynökségnél azt mondták, hogy kérdezősködtek, de még
senkit sem találtak. A másodiknál csúnyán néztek rá, mintha
megdöbbentette volna őket, hogy vissza mer jönni anélkül, hogy
megkérték volna rá. De az érzéki, szőke recepciós Alfred Marksnál,
a harmadik ügynökségnél szélesen rámosolygott, és azt mondta,
hogy a kollégája épp most akarta felhívni a hammersmithi számot,
hogy megkérje, hívja vissza őket az állásinterjú ügyében.
Fél órával később Katy elhagyta az ügynökséget, és képtelen volt
letörölni arcáról a vigyorgást. Másnap reggel meghallgatásra várták
mint jogi asszisztenst egy ügyvédi irodánál a Jogászkollégiumban.
Hallotta, ahogy a munkatársai beszélnek erről a történelmi
intézményről, amely évszázadok óta nem változott. A filmekben
néha bepillantást nyert az ottani, dickensi tárgyalótermekbe, és az
mindig is tetszett neki.
De az érdekes munkakörnyezetet félretéve, egy jogi asszisztens
fizetése majdnem háromszor annyi volt, mint amennyit jelenleg
keresett. Az ügynökségen azt mondták, lenyűgözte őket Katy pontos
gépírótudása, mivel egy jogi dokumentumban nem volt helye
hibáknak.
Katy annyira örült, hogy bement a Peter Robinson áruházba az
Oxford Circusön, és vett magának egy fekete-fehér miniruhát. Mivel
alacsony volt, a ruha majdnem a térdéig ért, alig négy centivel
fölötte végződött, de a pepita volt a legújabb divat. Bexhillben
sohasem talált volna ilyen ruhát.

– Megkaptam az állást! – üvöltötte Jilly, amikor Katy belépett az

ajtón. – Négy másik lányt is behívtak interjúra, de engem
választottak!
Katy átölelte barátnőjét.
 – Biztos voltam benne, hogy te kapod meg, olyan jó állatgondozó
vagy.
Jilly elhúzódott tőle, nevetett, a szeme ragyogott.
– Mondod te, aki még sohasem láttad, hogyan bánok az
állatokkal. Legfeljebb csak akkor, amikor Rontásnak enni adtam.
Katynek muszáj volt mosolyognia. Rontás meglehetősen ronda,
barna foltos korcs volt, érzelgős természetű, egészen más, mint
amilyenekkel Jilly az állatkertben dolgozni fog.
– Mert annyit meséltél róluk, hogy olyan volt, mintha én is ott
lettem volna veled – nevetett Katy. – És holnap én is állásinterjúra
megyek. Ehhez mit szólsz?!
Vacsorára finom pásztorpite volt, és közben Jilly mindent
elmesélt.
– Volt egy ötfős bizottság – kezdte. – Megrémültem, mert négy
másik lány várt arra, hogy kikérdezzék őket, és mind alkalmasabbnak
tűnt, mint én. A bizottság kérdésekkel bombázott a higiéniáról, aztán
arról faggattak, hogyan kezelnék egy állatot, amikor felébred az
altatásból. Majdnem viccelődni kezdtem, hogy kimenekülnék az
ajtón, ha tigris lenne, de szerencsére időben visszafogtam magam, és
beismertem, hogy csak arról tudok beszélni, amit a háziállatokról
tudok. Hozzátettem, hogy a nagyobb vadállatok feltételezhetően
ilyenkor a legveszedelmesebbek, így remélném, hogy egy vezető
ápoló vagy az állatorvos elmagyarázná, mi a teendőm.
– Egek ura! – kiáltott fel Joan. – El sem tudom képzelni, hogy
valaki egy tigrist ápoljon. Ami azt illeti, az sem nagyon tetszik, hogy
te egynek is a közelébe menj!
– Nem lehet állatorvos mellett ápoló, ha nem megy a páciensek
közelébe – vigyorgott Ken. – De biztos vagyok benne, hogy nem
kockáztatnak, ha vadállatokról van szó. Szóval ott rögtön
megmondták, hogy tiéd az állás?
– Nem, megkértek, hogy a szomszédos szobában várakozzak, és
néhány furcsa intelligenciatesztet is meg kellett csinálnom.
Olyasmit, hogy hat különböző tárgyat mutattak, és ki kellett
választanom a kakukktojást. Vagy meg kellett keresnem a
különbségeket két kép közt, amelyek első pillantásra egyformának
tűntek. Nem igazán értem, mi köze az ilyesminek a beteg állatok
gondozásához.
– Szerintem a megfigyelőképesség létfontosságú lehet – vélte
Joan. – Olvastam valahol, hogy mostanában sok hasonló tesztet
csináltatnak az iskolákban, és az eredményekből ki tudják számolni
az IQ-dat. De rögtön utána megmondták, hogy téged választottak?
– Igen, az egyik férfi, Mr. Metcalf, azt hiszem, ő ott a főorvos,
visszajött a szobába, megnézte a válaszaimat, aztán rám mosolygott,
és megkérdezte, mikor tudok kezdeni. Én leszek a legfiatalabb
ápoló, egészen a rangsor alján, és legalább egy évig felügyelet alatt
kell dolgoznom. De végül is számítottam rá. Viszont annyira
meglepődtem, hogy engem választottak, hogy alig tudtam
megszólalni.
– Mit mondtál, mikor kezdesz? – kérdezte Katy.
– Azt, hogy még be kell adnom a felmondásom Bexhillben, de
szerintem legfeljebb egy hét. Szóval, jövő hétfőhöz egy hétre már az
itteni állatkertben dolgozhatok. El tudod ezt képzelni?!
– Akkor reménykedjünk, hogy holnap én is megkapom a munkát
– mondta Katy.
– Biztos, hogy megkapod – jelentette ki Jilly határozottan. –
Veled tartok, és megvárlak valahol a közelben.
Katy egyszerű, magas nyakú, fekete gyapjúruhát vett fel másnap
reggel, arra az esetre, ha megkérnék az interjún, hogy vegye le a
kabátját. A haját hátul összefogta, és fekete szalagot kötött bele.
– Kicsit olyan, mintha temetésre mennél – jegyezte meg Jilly.
Jilly sohasem viselt feketét. Szerette a színeket, és egyszer azzal
indokolta Katynek, hogy gyűlöli, ha nem veszik észre. Katy úgy
vélte, nincs olyan, aki ne venné észre az ő feltűnő barátnőjét.
– Az ügyvédi iroda komoly hely – vágott vissza Katy. – Különben
is, a tengerészkabátom egyáltalán nem gyászos, és talán le sem kell
vennem.
– Lehet, hogy beleszeretsz egy ügyvédbe – vihogott Jilly. –
Képzeld csak el! De el tudnál viselni egy parókás férfit?
 – Csak a bíróságon viselik a parókájukat, te butus – mondta Katy.
– Meg különben is, szerintem már mindegyikük nős, büdös a
leheletük és a lábuk. Most pedig indulás!

A lányok a Temze-parti Temple állomásnál szálltak ki a földalattiból,

és elgyalogoltak Middle Temple-be. Katy túl ideges volt ahhoz, hogy
figyelmet szenteljen az évszázados épületeknek, a gázlámpáknak
vagy az ősi átjárókat, amelyek az ügyvédi irodák
folyosólabirintusaihoz vezettek.
Könnyen megtalálták a Frey, Hurst és Herbert irodát, mivel a
kapu alatti réztáblájuk nagyobb volt, mint a többieké.
– Felfedezem a környéket, amíg bent vagy – mondta Jilly. – Ha
nem lennék itt, amikor kijössz, várj meg! Sok szerencsét! – ölelte át
barátnőjét. – És ne feledd, mit szokott mondani mindig anyu: nézz a
kérdező szemébe, és okosakat kérdezz!
Miss Frogatt, aki a felvételi beszélgetést vezette, kijött a
recepcióhoz, hogy fogadja Katyt. Negyven körüli, karcsú és nagyon
okos nő volt. A fekete kosztümje, a magas sarkú cipője és a fényes,
szőke bubifrizurája mind szigorú tekintélyről árulkodott.
– Jó reggelt, Miss Speed. El kell ismernem, hogy a vezetékneve
nagyon is találó, ha az ügynökség által megadott gépelési és
gyorsírási sebessége igaz. Jöjjön be az irodámba, és meséljen egy
kicsit magáról! Később én magam is ellenőrzöm azt a sebességet.
Az irodája spártai volt a többihez képest, amelyek mellett
elhaladtak: vörös bőrborítású székek, könyvespolcokkal borított
falak, kandallókban lobogó tűz. Miss Frogattnak volt egy rendezett,
világos fából készült íróasztala, egy négyrekeszes iratgyűjtő kosara
és egy iratszekrény a fal mellett. De egyetlenegy kép sem férjről
vagy más családtagról. Katy nagyon gyorsan rájött, hogy a nő
szigorúan csak üzlettel foglalkozik az irodájában. Nehéz volt
elképzelni, hogy valaha is lazított volna annyira, hogy megosszon
egy kis pletykát, vagy hogy a magánéletéről beszéljen.
 Mégis, minden külsőség ellenére barátságos módon
kérdezősködött Katy jelenlegi munkájáról.
– Legtöbbször diktálás után leírom, majd le is gépelem az
ingatlaneladásokról, válásokról és végrendeletekről szóló iratokat –
mondta Katy. – De természetesen jogi dokumentumot is gépeltem
már.
– Az jó – bólintott Miss Frogatt. – Itt leginkább tárgyalásra
készülő, vádló vagy védőügyvédek anyagait kellene legépelnie.
Figyelmeztetem, hogy létfontosságú, hogy soha senkivel nem
beszélhet arról, amit itt hall a munkája során.
– Természetesen – mondta Katy. Ez nyilvánvaló volt számára,
alaposan megtanulta, amikor a bexhilli ügyvédi irodánál kezdett
dolgozni. – Megértem, hogy a titoktartás alapvető fontosságú a jogi
hivatásban.
– Örülök, hogy megérti, Miss Speed. Sajnos vannak olyan jogi
asszisztenseink, akik magához hasonlóan kisvárosi irodából jöttek,
és a válási kérvények voltak a legérdekesebb iratok, amelyekkel
korábban találkoztak. Itt gyakran nagyon nagy horderejű ügyeink
vannak, például gyilkosságok, amelyek a hírekben is szerepelnek, és
bármennyire is csábító lehet arról beszélgetni, amit tud,
létfontosságú, hogy ne tegye.
Miss Frogatt egy másik irodában tesztelte Katy gépelési és
gyorsírástudását, majd megkérte, hogy töltsön ki egy jelentkezési
lapot. Mivel Katy mindeddig csak egyetlen cégnek dolgozott, és
diákként a Woolworthsban szombatonként, ez nem tartott sokáig.
Aztán Miss Frogatt egyedül hagyta Katyt az irodában, még csak
annyit sem mondott, hogy menjen vagy maradjon. Körülbelül húsz
perc múlva Katy kezdett aggódni, mert azt hitte, talán már el is
felejtették, vagy ami még rosszabb, azt várták, hogy elmegy.
Épp fel akart állni, amikor Miss Frogatt visszajött, és ezúttal a
mosolya őszinte volt.
– Nos, Miss Speed, épp az imént váltottam néhány szót Mr.
Marshfielddel, s noha roppant meglepődött, hogy maga új állást
keres, nagyszerű ajánlást adott magáról. Azt mondta, nagyon fogja
sajnálni, hogy elveszíti magát.
– Nem említettem neki, hogy szeretnék Londonba költözni –
mondta Katy kissé ijedten, amiért senkinek sem szólt a szándékáról.
– Ne haragudjon, hogy kínos helyzetbe hoztam – szabadkozott
Miss Frogatt a bűntudat legcsekélyebb jele nélkül, sőt, ami azt illeti,
úgy tűnt, nagyon is elégedett magával. – De már régebben rájöttem,
hogy az ember mindig őszintébb jellemzéseket kap akkor, ha azon
melegében, személyesen beszél a másikkal. Az írás gyakran csak
kitaláció.
Katy erre nem tudott mit mondani. Ő maga is gyakran gépelt
olyan ajánlásokat a múltban, hogy alig ismert rá a személyre, akiről
szólt a referencia.
– Mr. Marshfield azt mondta, hogy két hét felmondási időre tart
igényt – folytatta Miss Frogatt. – Szóval, ha szeretné ezt az állást,
február huszonkettedikén, hétfőn kezdhet. Az megfelel magának?
– Csodás! – vágta rá Katy gondolkodás nélkül, majd elvörösödött.
– Úgy értem, igen, köszönöm.
– Csak ugorjon be kifelé menet a recepció előtti utolsó irodába
Mrs. Greenwoodhoz. Tőle megtudhat még néhány részletet, hogy
mennyi lesz a bére, hogyan alakul a munkaideje. Alig várom, hogy
találkozzunk huszonkettedikén.
Jilly már odakint volt, amikor Katy elhagyta az épületet.
– Na? – kérdezte, és a barátnőjébe karolt. – Teljesen
összefagytam, szóval menjünk valami meleg helyre.
– Február huszonkettedikén kezdek – újságolta Katy, miközben
szaporán útnak eredtek. – Alig tudom elhinni! Hetvenöt fontot fogok
kapni egy hónapban. Nem is reméltem, hogy ilyen sokat.
– Hát, mindenki azt mondja, hogy otthon bagóért dolgozunk. Na
és láttál olyasvalakit, akiből esetleg barát válhat? Valami
rokonszenves férfit?
– Minden nő, akit láttam, sokkal idősebb volt nálam, de láttam
egy vonzó fickót. Azt mondanám, hogy csak pár évvel volt idősebb
nálam, sötét hajú, szép, sötét szemű, elegáns öltönyben. Rám
mosolygott, amikor elmentem mellette. De nem olyannak tűnt a
hely, ahol csevegnél vagy mókáznál. Nagy volt a csend, szóval oda
kell figyelnem magamra.
Később, amikor már egy kis kávézóban ültek a Stranden, Katy
mesélt Jillynek Mr. Frey-ről, a rangidős tulajdonostársról. Mrs.
Greenwood bemutatta neki, mielőtt Katy elhagyta az irodát.
– Kicsit ijesztő volt a nagy horgas orrával és mély, öblös
hangjával. Olyan erősen megrázta a kezem, hogy majdnem
felkiáltottam. De azt mondta, hogy Miss Frogatt szerint nyereség
vagyok az irodának, szóval azt hiszem, jobb, ha teszek róla, hogy
tényleg az legyek.

A lányok azzal töltötték a nap hátralévő részét, hogy több,

lakáskiadással foglalkozó ügynökséget is felhívtak, és feliratkoztak.
Nagyon elkedvetlenítette őket, hogy egy két hálószobás lakás
legalább huszonöt fontba került egy hétre, ezért úgy gondolták, hogy
osztoznak a hálószobán.
– Csak addig, amíg nem találkozunk az álompasival, és kettesben
akarunk maradni vele – mondta Jilly jelentőségteljesen felvonva a
szemöldökét.
– Megtennéd? – kérdezte Katy.
Gyakran beszéltek arról, hogy elmennének-e odáig, Jilly azt
mondta, hogy a megfelelő férfival talán, de Katy túlságosan félt.
Logikusan gondolkodva tudta, hogy az anyja agymosást végzett
rajta, hogy azt higgye, a világon minden férfi annyira vágyik a
szexre, hogy bármit megtenne érte. Nyilvánvaló, hogy nem igaz
minden férfira, de azok, akikkel a bálokon találkozott, olyanok
voltak, mint a polipok, a kezük mindenhol ott volt. Úgy vélte, hogy
megismeri álmai férfiját, amikor felbukkan, mert ő nem próbál
ráerőltetni semmit, hanem kivárja, amíg eljön a megfelelő idő.
Aznap este a lányok Chelsea-be mentek szórakozni. Hallották,
hogy a King’s Road szép üzleteivel és bárjaival igazán izgalmas
hely. A forrásuk nem túlzott; egy hideg februári éjszakával
összehasonlítva Bexhillben olyan volt, mintha Las Vegasba kerültek
volna. Emberek tömegei nyüzsögtek a járdákon, akárcsak a lányok,
csodálva a fényesen kivilágított kirakatokat, boldogan, hogy a részei
lehetnek ennek az egésznek. Az összes kávézó, étterem és bár tele
volt fiatalokkal, és minden ajtón zene hallatszott ki.
– Erre egyáltalán nem számítottam – ámuldozott Katy. – Bárcsak
itt élhetnék! Nagyon szórakoztatónak tűnik.
Megálltak az egyik ügynökség kirakata előtt, elolvasták a kitett
hirdetéseket, és rájöttek, hogy messze meghaladják a lehetőségeiket.
– Nem számít – mondta Jilly. – Bármikor eljöhetünk ide, de addig
is, igyunk valamit, és keressünk néhány fickót, akivel
kacérkodhatunk.
Jóval később aznap este, amikor hazafelé utaztak a földalattin,
képtelenek voltak abbahagyni a vihogást, részben azért, mert
becsíptek, de részben a két férfi miatt is, akik az italt fizették,
remélve, hogy azzal lekenyerezik a két lányt. Jeremy és Martin
sznob, magukat felsőbbrendűnek képzelő alakok voltak, akik azt
hitték, hogy pusztán azzal szívességet tesznek szegény, vidéki
lányoknak, hogy szóba állnak velük. Nem kétséges, hogy úgy vélték,
ha eléggé leitatják a két lányt, később ágyba is bújhatnak velük. A
lányok azonban kijátszották őket, teljesen naivnak tetették magukat,
akik ájult tisztelettel néznek fel a két férfira. Aztán, amikor a férfiak
a bárpulthoz mentek további italokért, Jilly és Katy kisurrant a
kocsmából, és egyenesen a Sloane Square-i földalatti-állomásra
futottak.
– Túl sokat képzeltek magukról – vihogott Katy. – Mindkettő
izzadságtól bűzlött, és még csak nem is voltak jóképűek. Ahogy Rob
mondaná: le sem hugyoznám őket, ha tüzet fognának.
– Fogadok, hogy nagyon be voltak indulva, annyi italt fizettek
nekünk – mondta Jilly vidáman. – Szólnom kellett volna nekik, hogy
kloroformra lenne szükségük ahhoz, hogy minket ágyba vigyenek.
– Akkor is csodás este volt – lelkendezett Katy. – Bárcsak
Chelsea-ben élhetnék! Tényleg olyan érzés, mintha minden itt
történne. Hammersmith egészen más.
 – Igazad van, de ezt ne mondd a nénikémnek meg a bácsikámnak,
mert megbántódnak. Talán más környéken is próbálkoznunk kellene.
– Majd holnap. Most viszont jobb lesz, ha megpróbálunk
józannak tűnni, amikor hazaérünk.
 Negyedik fejezet

– Félek hazamenni – ismerte be Katy, amikor Jillyvel kiléptek a

bexhilli állomás épületéből.
Szombat délután volt, egy hét telt el azóta, hogy Londonba
indultak, s noha kétszer is hazatelefonált a hét során, az anyja nem
igazán állt szóba vele. Még arra sem mondott semmit, amikor Katy
elújságolta, hogy milyen jó állást kapott. Ráadásul azt állította, hogy
az apja nincs otthon, pedig Katy biztos volt benne, hogy odakint van
a fészerben, és könnyen be lehetne hívni a konyhából.
– Gondolj arra, hogy csak két hetet kell kibírnod – javasolta Jilly,
és biztatón átölelte. – És az első héten még én is itthon leszek. Kár,
hogy nem találtunk lakást, de folytatom a keresést, amint
visszamegyek.
– Nagyon kedves a nagynénédtől és a nagybátyádtól, hogy
lakhatunk náluk – mondta Katy. – Őket látva még szembetűnőbb,
milyen furcsa az anyám. És azt hiszem, sokkal észszerűbb akkor
helyet keresni magunknak, ha már ott vagyunk.
Tíznél is több lakást néztek meg az egy hét alatt, és mindegyik
szörnyű volt. Az egyikben a konyhában volt a kád egy deszkával
fölötte. Néhányban a bérlőknek közös fürdőszobán kellett
osztozniuk, és az összes lakás koszos volt, a bútorok ócskák, a
szőnyegek piszkosak és az ágyak foltosak. Mire az esti újság
hirdetéseire válaszoltak, azokat a lakásokat már kiadták. Annak
ellenére, hogy nem találtak lakást, a lányok remekül érezték magukat
Londonban, és alig várták, hogy visszamehessenek.
Miután Katy megbeszélte Jillyvel, hogy a következő héten mikor
találkoznak, fogta a bőröndjét, és nehéz szívvel indult haza a
Collington Avenue-ra.
– Szóval, hazajöttél? – fogadta Hilda Katyt, amint az a hátsó ajtón át
belépett a konyhába. Az asszony a konyhaasztalnál ült valami
rézholmit tisztítva, és savanyú arccal nézett a lányára.
– Úgy tűnik – felelte Katy. – Mondtam, hogy ma jövök.
– Nem kell ez a gúnyos hang! – csattant fel az anyja.
– Nem? És mi volna, ha kicsit melegebben üdvözölnél? – vágott
vissza Katy. – Komolyan, anyu, néha olyan utálatos tudsz lenni.
Csoda, hogy el akarok költözni itthonról? Apu hol van? Szeretném
elmondani neki, hogy van új állásom.
– Akkor legjobb lesz, ha a rendőrségre mész, ugyanis
letartóztatták.
Katy majdnem felnevetett, mert azt hitte, az anyja tréfál. De Hilda
természetesen sohasem szokott tréfálkozni. Különben is, ki
viccelődne ilyesmivel?
– Letartóztatták? – kiáltott fel. – Miért? Anyu, megijesztesz. Mi
ez az egész?
– Gyilkosságért tartóztatták le. Ő ölte meg Mrs. Reynoldsot és a
lányát.
Katyt cserben hagyta a lába, ezért gyorsan megkapaszkodott az
egyik székben.
– Apu sohasem ölne meg senkit – jelentette ki, de a hangja
remegett. – Ki mondta, hogy ő volt?
Hilda megvonta keskeny vállát, és lebiggyesztette az ajkát.
– Biztosan találtak bizonyítékot ellene. Csak idejöttek, és
magukkal vitték, alighogy tegnap megjött a munkából.
– De aludt, amikor a tűz kitört, ahogy mi mindannyian.
– Én is ezt mondtam a rendőrségnek, de valami felébresztett
aznap éjjel, és lehet, hogy apád volt az, ahogy visszafeküdt.
Katy elszörnyedve nézett az anyjára.
– Ezt te sem hiheted! Hogyan juthat ilyesmi az eszedbe?
Hilda felkapott egy apró rézkiöntőt, és bőszen dörzsölni kezdte.
 – Már magam sem tudom, hogy mit higgyek. Sohasem gondoltam
volna, hogy Albertnek viszonya lesz egy másik nővel, de úgy tűnik,
hogy pontosan ez történt. Szóval áruld el, miért kellene elhinnem,
hogy nem ő ölte meg?
Katy szédült és émelygett. Mintha örvény szippantotta volna be, s
neki nem volt mibe kapaszkodnia, még saját épelméjűségébe sem.
Nehézkesen leült, és fejét egy pillanatra a tenyerébe hajtotta, várva,
hogy elmúljon a szédülés.
– Anyu, még ha apunak viszonya is lett volna Mrs. Reynoldsszal,
amit egyetlen percig sem hiszek, akkor sem ölte volna meg. Főleg
nem úgy, hogy porig égeti a házát. Ezt valami őrült tette. Apu
gyengéd, kedves és nagyon türelmes ember.
– John Christie-ről is azt hitték a szomszédai, hogy jó ember –
mondta Hilda. – De fiatal lányokat ölt meg, akiket a házában
temetett el. És hagyta, hogy szegény együgyű bérlőjét ítéljék el és
akasszák fel.
– Apu olyan távol áll Christie-től, mint te Marilyn Monroe-tól! –
kiáltotta Katy, azon dühöngve, hogy lehet valaki ilyen ostoba. –
Most elmegyek a rendőrségre, hogy lássam.

Katy sírva futotta végig az utat a rendőrségig. Noha még csak

délután ötre járt az idő, már besötétedett, metsző hideg volt, és csak
kevesen jártak az utcán.
A rendőrségen közölte az ügyeletes tiszttel, hogy az apját
szeretné látni, de a középkorú, őszülő őrmester azt mondta, nem
lehet. Csak amikor Katy ismét sírva fakadt, morogta, hogy megnézi,
mit tehet, és hátraballagott.
Jó húsz perc múlva jött vissza.
– Rendben van, kisasszony, bekísértem az egyik kihallgatóba. De
csak néhány percük van, nem több.
Ahogy végigment a sivár folyosón, majd le a sima kőlépcsőn, a
nyirkos szag miatt az apja helyzete még rosszabbnak tűnt. Vasrácsos
ajtót pillantott meg közvetlenül maga előtt, amely egyértelműen a
cellákhoz vezetett, de az őr jobbra fordult, és egy nagyon kicsi,
ablaktalan szobába kísérte be. Csak két szék volt benne, egy kicsi
asztal… és az apja.
Még sosem látta ilyennek. Borotválatlan, a szeme vörös, a
tekintete aggódó. Idősebbnek és levertnek tűnt.
Katy odarohant, belesimult az ölelésre tárt karba.
– Apu, hogy hihetik, hogy te voltál?
Albert egy pillanatra szorosan átölelte, majd lenyomta az egyik
székre. Aztán ő is leült a másikra, és áthajolt az asztalon, hogy
letörölje Katy könnyeit a hüvelykujjával. A lány megszorította a
kezét, és igyekezett visszafojtani a sírást.
– Petróleumot találtak a fészerben. A kanna az enyém volt. Még
régen vettem, amikor kifogytam a benzinből, szóval az én
ujjlenyomataim voltak rajta. De isten a tanúm, sohasem töltöttem
bele petróleumot. Miért tettem volna? Nincs olyan kályhánk, amihez
kellene. Találtak olyan anyagokat is, amelyekről azt mondták, hogy
ugyanazok, amiket a tűznél használtak. De a fészerben
törlőrongyokon kívül sohasem tartottam mást; öreg nadrágok és
trikók, kopott flanellepedők darabkái. Megmutatták, amit találtak.
Valami függönyszerű anyag volt. Törlőrongynak teljesen
alkalmatlan, mivel nem szívja a nedvességet, meg amúgy sem láttam
még soha. Szóval valaki odatette, hogy gyanúba keverjen. –
Elhallgatott egy percre, átható tekintettel nézte Katyt. – Aludtam,
amikor a tűz kigyulladt. Öt vagy tíz perccel azelőtt keltem fel, hogy
anyátok felébresztett titeket Robbal, és hívtam a 999-et.
– Hiszek neked, apu, tudom, hogy soha senkinek sem tudnál
ártani. De anyu szerint viszonyod volt Gloria Reynoldsszal.
Apja a fejét csóválta.
– A rendőrség is ezt mondta. Természetesen nem volt
viszonyunk, de abban hibáztam, hogy nem mondtam el anyádnak,
hogy összebarátkoztunk. Biztos vagyok benne, hogy sejted, miért.
Emlékszel, mekkora patáliát csapott, amikor átmentem megjavítani a
vécétartályt?
 Katy bólintott, emlékezett rá. Néhány évvel azelőtt, egy vasárnap
történt. Mrs. Reynolds átjött, mert víz ömlött alá a falon a
fürdőszobájában. Albert fogta a szerszámait, és átment velük, de
amikor egy órával később hazatért, Hilda dühös volt rá, és aztán
egész nap szidalmazta a férjét.
– Attól fogva gyakran beugrottam hozzá, mert kedveltem.
Melegszívű, kedves és szórakoztató teremtés volt, és mindig nagyon
örült, hogy láthatott. Erőszakos férje volt, akitől megszökött, és
egyedül kellett felnevelnie a gyerekeit. Sokszor beszélgettünk arról,
micsoda pokol olyan társsal együtt élni, aki kiszámíthatatlan
hangulatember, és sohasem tudhatod, mikor esik neked. Előtte soha
senkinek sem beszéltem arról, Hilda milyen… végül is, én tűntem
gyengének miatta. De Gloriának elmondtam.
– Ó, apu… – Katy ismét sírva fakadt. – Én is kedveltem,
megértem, miért avattad a bizalmadba. De szerinted ki gyújtotta a
tüzet?
– Azt mondanám, azon férjek egyike, akiknek a feleségén segített
– mondta Albert elgondolkodva. – Vagy talán a volt férje.
– Milyen nőkről beszélsz? Hogyan segített nekik?
– Segített nekik elmenekülni az erőszakos férjüktől.
Katy hirtelen megértette, mintha világosságot gyújtottak volna az
agyában, hogy kik voltak azok a nők, akiket a fekete autóval látott
érkezni.
– Egy kövérkés idősebb hölggyel jöttek egy fekete Humberben?
Az apja bólintott.
– Igen. Igaz, én csak egyszer láttam a barátnőjét a fekete autóval,
de Gloria elmondta, hogy gyakran hozott magával nőket. A nők
néhány napig nála maradtak, Gloria beszélgetett velük, segített nekik
új életet kezdeni. Titokban kellett tartania, ami érthető, hiszen a nők
férjei veszélyesek voltak.
Katy rádöbbent, hogy az őrmester bármelyik pillanatban
visszatérhet, hogy elküldje.
– Figyelj, apu, nincs sok időnk. Mit tehetnék érted?
 – Felhívhatnád az ügyvédemet, és megbeszélhetnél vele egy
találkozót, hogy elmondd neki, amit tudsz… főleg azt, amit a nőkről
meséltem, akiknek Gloria segített. Tegnap estig nem is ismertem ezt
a büntetőjogi ügyvédet. A neve Michael Bonham, és a vállalati
jogászunk találta nekem. Jó embernek tűnik. Azt reméli, hogy hétfőn
el tudja intézni, hogy óvadék ellenében elengedjenek. – Elővett egy
névjegyet a zsebéből, és Katynek adta. – Mr. Bonham felírta az
otthoni számát a hátuljára. Felhívnád, és megkérdeznéd, hogy
találkozhatnál-e vele holnap? – Albert néhány pillanatig hallgatott,
mintha azt mérlegelné, mi mást kell még elmondania. – Ha hoznál
be két tiszta inget, a borotválkozókészletemet és egy váltás
fehérneműt, az nagyszerű lenne, Katy – mondta végül.
Az ajtó kinyílt, és az őrmester jelent meg.
– Lejárt az idő.
– Hétfőn ott leszek a bíróságon – mondta Katy, és apjához lépett,
hogy megölelje.
– Nem leszel ott, ezért kértem, hogy holnap találkozz Mr.
Bonhammel. A bíróságon semmi sem fog történni, csak benyújtják
az óvadék iránti kérelmet… szóval jobb, ha bemész dolgozni.
Katy tiltakozni akart, de apja hangsúlyából megértette, hogy
komolyan beszél. Szeretné távol tartani őt ettől, talán attól félt, hogy
valaki meglátja Katyt a bíróságon az ismerősei közül. Katy szívesen
érvelt volna azzal, hogy hétfőre egész Bexhill tudni fogja, hogy
Albertet gyilkosság vádjával letartóztatták, ha egyszer a helyi lap
beszámol az eseményről. De meg kellett hagynia az apjának a
reményt, hogy legalább Katy neve nem sározódik be.
Visszafojtotta a könnyeit, ahogy még egyszer, utoljára megölelte
az apját, aztán távozott. Ahogy egy rendőr elvezette az apját a cellák
felé, a vasrácsos ajtó bezárult mögöttük. Az őrmester megbökte
Katyt, hogy induljon felfelé a lépcsőn, vissza a recepciós pulthoz, és
Katy megborzongott. Ha apját nem engedik ki óvadék ellenében
hétfőn, hogyan fog megbirkózni a börtönnel? Olyan ember volt, aki
szeretett a szabadban lenni, nagyokat sétált, kertészkedett, és amikor
a fészerben dolgozott, akkor is tárva-nyitva hagyta az ajtót. De ami
még ennél is fontosabb, hogy fog megbirkózni azzal, hogy
gyilkosnak bélyegzik?
A telefonfülkéből felhívta Michael Bonhamet, mielőtt hazament
volna. Megnyugtató volt beszélni vele; a férfi hangja nagyon mély
volt, és türelmesen kivárta, amíg Katy eldadogja a mondókáját.
– Tudom, hogy apu sohasem gyújtotta volna fel azt a házat –
bizonygatta Katy szenvedélyesen. – Soha egyetlen nőnek sem tudna
ártani, még akkor sem, ha nem kedveli. Gloria Reynoldsot pedig
nagyon kedvelte, barátok voltak. Az apám becsületes ember, ezt el
kell hinnie.
– Hiszek magának, Katy – nyugtatta meg az ügyvéd. – El sem
vállaltam volna a védelmét, ha nem hinném, hogy az apja igazat
beszélt. Javaslom, találkozzunk holnap, és adhat nekem némi háttér-
információt. És mesélhetne Mrs. Reynoldsról is, hiszen maga
valószínűleg másként látta őt, mint az apja.
Megbeszélték, hogy másnap délelőtt tizenegykor találkoznak egy
tengerparti kávézóban.
Katy ezek után hazament, de olyan magányosnak érezte magát,
mint még soha életében. Megkísértette a gondolat, hogy átmegy
Jillyhez, és mindent elmesél, de tudta, ez nem jó ötlet, egyelőre nem.
Robnak viszont tudnia kell róla, és szerette volna elmondani neki, de
nem tudta az öccse telefonszámát. Rob korábban mindig vasárnap
délelőtt telefonált haza. De annyira elege volt mindenből, amikor
legutóbb elment, hogy valószínűleg ezúttal nem fárasztja magát
ilyesmivel. Vacsora után majd ír neki.
Előbb azonban ismét szembe kell néznie az anyjával, és meg kell
próbálnia meggyőzni, hogy tévedett, amikor azt hitte, hogy a
férjének viszonya volt. Kemény menet lesz. Tudta, ha az anyja
egyszer valaki ellen döntött, semmi sem változtatja meg a
véleményét.

Katy vasárnap délelőtt valamivel tíz előtt ment el otthonról, vitte

magával az apja által kért holmit. Feladta a Robnak írt levelet,
amelyben könyörgött, hogy telefonáljon, amint megkapta. Sajnos az
anyjánál semmiféle előrelépést nem ért el. Hilda makacsul azt
hajtogatta, hogy a férje hűtlen volt hozzá. Úgy tűnt, fel sem fogja,
milyen következményekkel járhat, ha valakit gyilkossággal
gyanúsítanak; hogy a férje életfogytiglant kaphat, vagy akár fel is
akaszthatják a támogatása nélkül. Azt mondta, vissza sem engedi a
házba, még akkor sem, ha óvadék ellenében szabadon bocsátják.
Volt egy pont, amikor Katy ráüvöltött az anyjára.
– Tényleg azt hiszed, hogy ő gyújtotta fel a huszonhatot? Mert ha
nem, segítened kell neki!
Az anyja válasza mélyen megdöbbentette.
– Azok után, hogy az orrom előtt kavart azzal a nővel,
megérdemli, amit kap.
Katy legszívesebben pofon vágta volna az anyját, hátha attól
észre tér. De visszafogta magát. Ha megüti, azzal csak tovább rontott
volna kettejük viszonyán.
Vasárnap újabb hideg nap köszöntött rájuk, de jó volt
kiszabadulni a házból, távol lenni anyja rosszindulatától. Hilda
folyton Albert feltételezett viszonyát emlegette. De ha tényleg azt
hitte, hogy a férjének viszonya van a szomszédasszonnyal, gondolta
Katy, miért nem veszekedett miatta soha? Csak egy komplett őrült
ember jutna arra a következtetésre, ha éjjel felébredve tüzet látna,
hogy a férje okozta, hogy fedezze a hűtlenségét.
Katy ezt meg is mondta az anyjának. De Hilda erre azt válaszolta,
hogy noha gyanakodott, hogy a férjének viszonya van, teljes
bizonyosságot csak a tűz után nyert, amikor látta, hogy Albert
milyen szomorúan nézi a kiégett házat, és nyíltan sírt, amikor a
holttesteket kihozták. Katy erre rámutatott, hogy ő is szomorúan
nézte a házat, és sírt is, ahogy valószínűleg mindegyik szomszédjuk.
Akkor ez most őket is gyanússá teszi?
Miután apja holmiját beadta a rendőrségre, a tengerpartra indult a
Tengeri kávézóba. Ez azon kevés kávézók egyike volt, amelyik a
tengerre nézett, egész évben fogadta a vendégeket, és a bőséges
reggelijéről volt híres. Ez volt Rob kedvenc kávézója, és Katy
mindig vele tartott, amikor öccse itthon volt a szünidőre.
Michael Bonham azt mondta, meg fogja ismerni őt a sötétbarna
irhabundájáról, és így is történt. A férfi igazából úgy festett, mintha
nem is az övé volna a bunda. A haja nagyon rövid és zselével lenyalt
volt. Az élére vasalt tengerészkék nadrághoz és a tükörfényes, drága
cipőhöz is jobban illett volna egy sötét gyapjúfelöltő. De Katy
gyanította, hogy a férfi nem akart ügyvédnek kinézni, és az
irhabunda csak álca.
Bonham a kávézó hátsó traktusában, egy sarokasztalnál ült, ahol
valószínűleg mások nem hallhatják, amit beszélnek. Közelről
megnézve az ügyvéd idősebb volt, mint amennyinek Katy először
gondolta; az arca barázdált, szemhéja álmosan borult fakókék
szemére. A haja is inkább ősz volt, mint szőke. Katy úgy vélte, az
ötvenes évei végén járhat.
– Mr. Bonham? – kérdezte, és kezet nyújtott. – Katy Speed
vagyok.
A férfi mindkettőjüknek kávét rendelt, és megkérdezte Katyt, kér-
e enni is.
– Nem, köszönöm. Túl ideges vagyok ahhoz, hogy egyek – felelte
a lány rosszkedvű mosollyal.
A férfi megnyugtatóan megfogta a kezét.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy az. De abból, amit az apjáról
megtudtam, nem igazán hiszem, hogy a rendőrség vádat tud emelni
ellene.
Miután a pincérnő kihozta a kávét, a férfi megkérte Katyt, hogy
pontosan mondja el, mi történt a tűz éjszakáján. Aztán megkérdezte,
mit tud Gloria Reynoldsról.
– Kedves, jólelkű nő volt – kezdte Katy. – Egyetlen pillanatig
sem hiszem, hogy viszonya volt az apámmal. De ha még így is volt,
miért akarta volna apu megölni? Anyu persze szörnyen dühös lett
volna, de ő egyébként is szinte mindig dühöng valamin, és egy
viszony csak ürügyet adott volna apának, ha egyáltalán ürügyre
volna szüksége, hogy elhagyja. Miattam és Rob miatt nem aggódna,
elég idősek vagyunk, hogy megbirkózzunk a szüleink válásával.
Különben is, ki ölne meg egy nőt, akit szeret, csak azért, hogy a
felesége ne tudja meg?
– Sokszor megtörtént már, bár leginkább olyankor, ha a feleség
volt a gazdag házastárs. S ha már szóba került, az apja elég gazdag.
Lehetségesnek tartja, hogy Gloria zsarolta valamivel?
Katy döbbenten meredt az ügyvédre.
– Komolyan azt hiszi, hogy egy nőnek, aki más nőknek segít
elmenekülni az erőszakos férjüktől, egyáltalán eszébe jutna a
zsarolás?
– El sem hinné, Katy, hogy ki mindenkiből válik zsaroló. Meg
kellett kérdeznem, hogy lehetséges-e.
– Ne felejtse, az apám jófejű üzletember – mondta Katy
rosszallóan. – Kedves és jólelkű, de nem ostoba. Nem is értem, hogy
a rendőrség miért nem az erőszakos férjek közt keresgél. Sokkal
valószínűbb, hogy az egyikük tette.
– Igen, tökéletesen egyetértek magával. De nem hiszem, hogy a
rendőrség tudja, hogy Mrs. Reynolds nőket segített. Én sem tudtam,
amíg az apja nem említette. Ez olyasmi, amit el kell mondanom
nekik. Az általa nyújtott segítség természete olyan, hogy titokban
kell tartani. Ha azok az erőszakos férjek tudnák, ki volt az, aki
segített a feleségüknek elmenekülni, méghozzá a gyerekekkel együtt,
nagy valószínűséggel felkutatnák és hazarángatnák őket.
– Szóval biztos, hogy ők az első számú gyanúsítottak?
– Nekünk igen. De ahogy mondtam is, amikor a rendőrség
letartóztatta az apját, nem tudott ezekről a megvert nőkről, akiknek
Mrs. Reynolds segített. Az akkor rendelkezésükre álló bizonyítékok,
a kanna az ujjlenyomataival és a petróleummal, a rongyok,
amelyeket a tűzgyújtáshoz is használtak, elegendők voltak a
letartóztatáshoz.
Katy türelmetlenül forgatta a szemét.
– Abból, amit az apámról tud, maga szerint ostoba alak?
– Nem, dehogyis. Szó sincs róla.
 – Akkor, ha ő követte volna el a bűntettet, hagyta volna, hogy a
rendőrség megtalálja ezeket a bizonyítékokat?
Bonham elmosolyodott.
– Nem hiszem, és higgye el, ez is olyasmi, amire felhívom a
figyelmüket. Külsőre maga nem hasonlít rá, Katy, de ugyanolyan
szókimondó, mint ő, és ez tetszik nekem.
Még egy ideig beszélgettek, Katy mesélt az ügyvédi irodában
végzett munkájáról, és a frissen szerzett londoni állásáról is.
– Nem vagyok benne biztos, hogy akkor is szívesen látnak, ha ez
kitudódik – mondta bánatosan.
– Sajnos kitudódik. Bexhill kisváros, és az apja jól ismert
üzletember. Szóval holnap az legyen az első dolga, hogy elmondja a
rangidős tulajdonostársnak a dolgot a munkahelyén. Ha maga még
azelőtt elmondja, hogy mástól hallaná, valószínűleg együttérzőbb
lesz. Persze lehetséges, hogy úgy véli, magának távoznia kell, de az is
lehet, hogy nem. Ami a londoni állását illeti, nem látok rá komoly
okot, hogy szólnia kellene a történtekről. Amúgy sem érinti őket.
– Mivel segíthetnék az apámnak? – kérdezte Katy. – Fog beszélni
Gloria két másik gyerekével? Úgy értem, ők talán tudják, hogyan
vélekedett Gloria az apámról.
– Nagyon szeretnék velük beszélni, s mivel a temetés most
pénteken lesz, elmegyek, megpróbálok beszélni velük is, és talán
még néhány közeli baráttal.
– Szeretnék én is elmenni a temetésre, hogy lerójam a tiszteletem
– mondta Katy –, de nem hiszem, hogy szívesen látnának.
Bonham összeszorította az ajkát.
– Nem, Katy, én is azt hiszem, hogy nem szívesen látnák. Az
ehhez hasonló helyzetekben okosabb távolságot tartani. De én majd
megpróbálok a lánnyal beszélni.
– Volt egy Marleen nevű hölgy, akit Gloria gyakran hívott, ha
nagy volt a forgalom, vagy ha el kellett mennie egy időre – jutott
hirtelen Katy eszébe. – Van egy olyan érzésem, hogy a hölgy jó
barátnője is volt, nemcsak alkalmazott. Cooden Beachen lakik, de a
címét nem tudom.
 – Ez hasznos információ – ragyogott fel Bonham arca. – Talán
tud valamit a fekete humberes nőről.
– Bárcsak segíthetnék valami módon! – sóhajtott Katy vágyódva.
Bonham gyengéden megsimogatta az arcát.
– Törheti a fejét, hátha eszébe jut, beszélt-e Gloria valaha is a
barátairól, vagy olyanokról, akiket nem kedvelt. Kérdezősködhet az
ismerősei körében. Néha egy pletykamorzsa is hasznos lehet. A
rendőrség rögtön a tűz után kikérdezte a közvetlen szomszédokat, de
talán maga ismer másokat az utcában, akik baráti viszonyban voltak
Gloriával.
Katy bólintott. Hirtelen senki sem jutott eszébe, de majd töpreng
rajta, és kérdezősködik.
– Megteszem, ami tőlem telik – ígérte.
– Most mennem kell – állt fel Bonham. – Néhány rokonunkat
várjuk ebédre, és szorulok, ha nem vagyok otthon időben, hogy
segítsek a feleségemnek. Megvan magának a számom, Katy, ha
eszébe jut bármi, vagy megtud valamit, legyen az bármilyen
apróság, hívjon fel! Ha pedig felmegy Londonba, ahogy tervezte,
hagyja meg a címét és a telefonszámát.
Katy az ügyvéddel együtt távozott, és visszautasította az ajánlatát,
hogy autóval hazaviszi.
– A séta jót fog tenni – mondta, és kezet nyújtott. – Talán
megnyugtat annyira, hogy ne essek neki az anyámnak.
Bonham jót nevetett, és a lány vállára tette a kezét.
– Ez most nehéz időszak magának, Katy. De őrizze meg a
humorérzékét, higgyen az apjában, és biztos vagyok benne, hogy a
végén minden rendbe jön.

Hétfőn ebédidőben Katy kisurrant aszpirinért a közeli patikába,

mivel elviselhetetlenül fájt a feje. Előző nap, a Bonhammel való
találkozó után elment Jillyékhez, hogy elmondja nekik, mi történt, és
a végén ott maradt náluk ebédre. Noha telefonált az anyjának, hogy
nem megy haza, így is alaposan kijutott neki, amikor este hat körül
hazaért. Néha úgy érezte, anyja külön diplomát szerzett
mártírságból. Végighallgathatta a teljes „mindig egyedül vagyok
itthon” műsort. Erős volt a kísértés, hogy megmondja neki, nem
volna egyedül, ha nem mondja azt a rendőrségnek, hogy a férje
gyújtogató. De végül nem mondott semmit, mert nem tudta biztosan,
tényleg Hilda volt-e, aki szólt a rendőrségnek.
Aztán aznap reggel lélekben össze kellett szednie magát, hogy
beszámoljon Mr. Marshfieldnek az apja letartóztatásáról. Arra
számított, hogy a főnöke megbotránkozik, és azonnali távozásra
szólítja fel, de meglepetésére Mr. Marshfield együttérzőnek
mutatkozott.
– Milyen nevetséges! – kiáltott fel. – El sem tudok képzelni nála
kevésbé valószínűbb gyanúsítottat.
– Remélem, a rendőrség meg a nyomozás is erre fog jutni –
mondta Katy. – De addig is, Mr. Marshfield, ma akartam benyújtani
a felmondásom, mert Londonban találtam állást, de a jelen
körülmények közt, lehet, hogy nem szeretné, ha letölteném a két
hetet, hanem azt akarja, hogy rögtön távozzak.
– Kitaláltam, hogy el akar menni, amikor referenciát kértek
tőlünk, kedvesem. De biztos lehet benne, hogy nem szólítom fel
azonnali távozásra, amikor ilyen kiváló munkaerő. Sőt, ha úgy
döntene, hogy az apja miatt mégsem megy Londonba, addig marad
nálunk, ameddig akar.
Katy alig hitte, hogy ez a rideg, humortalan férfi ennyire kedves
lehet. Könnybe lábadt a szeme.
– Köszönöm, uram – mondta gyenge hangon. – El sem tudja
képzelni, mennyire meghat a kedvessége. De attól tartok, hogy a
jelenlétem befolyásolhatja a praxist.
– Miért tenné, kedvesem? Évek óta nekünk dolgozik, ismeri a
legtöbb ügyfelünket. Az apja köztiszteletben álló férfi, Gloria
Reynolds jó asszony volt. Azt hiszem, a legtöbben annak fogják látni
az esetet, ami: rendőri tévedésnek. Most szaladjon, és készüljön a
diktálásra! A munka leáll, ha nem küldjük ki a leveleket.
 De a fejfájása nem múlt el, és csak nehezen tudott koncentrálni,
pedig oly sok minden járt a fejében. Úgy gondolta, hogy a friss
levegőn való gyors séta elűzi a fejfájást, és kevésbé érzi majd magát
kimerültnek.
Megvette az aszpirint, és lement a tengerpartra. Ezen a nyirkos
napon kihalt volt, ahogy számított is rá, a hullámok vadul
ostromolták a partot, azzal fenyegetve, hogy átszakítják a gátat.
Túl viharos volt az idő ahhoz, hogy kellemes legyen a séta, így
pár perc múlva letért az egyik mellékutcába. Ahogy végignézett az
utcán, meglátott egy autót, amely valamivel távolabb éppen
leparkolt, és amelyet nyomban felismert.
A fekete Humber!
Nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje legyen. Gyorsabbra
fogta a lépteit, és éppen akkor ért oda, amikor a testes hölgy, akit oly
sokszor látott, kiszállt.
– Elnézést a zavarásért – szólította meg Katy kifulladva –, de azt
hiszem, maga Gloria Reynolds barátnője volt. Beszélhetnék magával
néhány percet, ha nem túl elfoglalt?
Az idős nő a homlokát ráncolta, nyilvánvalóan zavarba jött, hogy
így letámadták az utcán.
– Nos, igen, de tudja, hogy Mrs. Reynolds nemrég meghalt?
Katy rájött, hogy a nő azt hiszi, a sajtótól jött, és megrémíti a
gondolat, hogy újságíróval beszéljen.
– Igen, tudok róla. A Gloriával szemközti házban lakom, és
esküszöm, hogy nem valamelyik újságtól jöttem. Nagyon kedveltem
Gloriát, és komolyan beszélnem kell magával.
A nő még mindig kicsit ijedtnek tűnt.
– Hát akkor… de csak néhány percet tudok magára szánni, mivel
ma délután találkozóm van. De jöjjön be a szélről!
Teljesen hétköznapi ikerház volt, és amikor a nő ajtót nyitott,
Katy látta, hogy a berendezés az ötvenes évek elejéről származik,
ahogy a pipaszár lábú telefonasztal és a fekete-sárga tapéta is azt a
kort idézte.
 – Ne haragudjon, nem tudom a nevét, de engem Katy Speednek
hívnak, s mivel Gloriával szemközt lakom, sokszor láttam magát,
amikor meglátogatta. A halála igazi tragédia.
– Igen, szörnyűség – mondta a nő, és a szeme megtelt könnyel. –
Edna Coltrain vagyok, és maga Albert lánya lenne?
– Igen. Ezek szerint találkoztak?
– Csak egyszer, de Gloria gyakran beszélt róla, és megmutatta a
házukat. Albert sokszor segített neki, és Gloria nagyon kedvelte.
A sok rossz után, ami történt, olyan jólesett valami jót is hallani.
– Ha így áll a helyzet, akkor biztosan megdöbbenti, ha megtudja,
hogy letartóztatták, és azzal vádolják, hogy ő okozta a tüzet,
amelyben Gloria és a lánya meghalt. Őrület, az apám senkinek sem
tudna ártani, legkevésbé annak a nőnek, akit kedvelt és csodált.
Edna arcából hirtelen minden vér kifutott.
– Ne haragudjon, hogy így megijesztettem – szabadkozott Katy,
és rávette Ednát, hogy üljön le, amíg készít neki egy csésze teát. –
Apu mesélt arról, amit maguk Gloriával tesznek. Szerintem sokkal
valószínűbb, hogy amiatt gyújtotta fel valaki a házat.
Katy a konyhába ment, hogy elkészítse a teát. Amikor visszatért,
Edna már nem volt olyan sápadt, de látszott rajta, mennyire
megrázta a dolog. A nappali is az ötvenes évekből ragadt itt, minden
vörös vagy szürke volt, és a kéménypilléren egy hatalmas, arany
napot ábrázoló, homorú tükör lógott. Katy negyvenöt év körülinek
saccolta Ednát. Noha az asszony alacsony és kövér volt, az arca
szép, a szeme sötét, a bőre makulátlan.
– Nem tudom elhinni, hogy Gloria és Elsie, a lánya meghaltak a
tűzben. – Edna elvette a csészét Katytől, de a hangja és a keze is
remegett. – Hallottam, hogy azt beszélik, gyújtogatás történt, de azt
hittem, csak pletyka. Maga meg most azt állítja, hogy az apját
vádolják! Miért? Gloria szerint kedves, jó ember.
– Az is – vágta rá Katy. – Valaki nem sajnálta a fáradságot, hogy
ráterelje a gyanút. A rendőrség petróleumos kannát talált a
fészerben.
 – Biztos vagyok benne, hogy az angol férfiak legalább felének
van egy kis petróleum a fészerében.
– Apunak nem volt. Nincs olyan kályhánk, amibe kellene.
Amikor legutóbb használta a kannát, benzin volt benne, és persze a
kanna tele volt az ujjlenyomatával. Valami függönyanyagot is
találtak, hasonlót ahhoz, amit a gyújtogatásnál használtak. Szerintem
a tűzért felelős személyt azon nők férjei közt kell keresni, akiknek
maguk segítettek.
– Édes istenem! – kapott a torkához Edna láthatóan megrémülve.
– Mindig féltem, hogy valamelyikük utánunk jön. Mondtam is eleget
Gloriának, de ő azt állította, hogy az erőszakoskodó férfiak
valójában gyávák. A feleségüket megverik, de mindenki mástól
félnek.
– Úgy tűnik, tévedett – jegyezte meg Katy. – Elmegy a
rendőrségre, hogy elmondja nekik, amit tud?
– Jóságos isten, azt nem tehetem! – kapkodott Edna levegő után.
– Soha többé nem lennék képes éjszaka aludni.
Katy leült az idős nő mellé a kanapéra, és a markába fogta a bal
kezét.
– Edna, amennyire én Gloriát ismertem, tudom, hogy azt várná
magától, hogy segítsen a rendőrségnek, és mondjon el nekik
mindent, amit tud. Ők majd vigyáznak magára.
– Nem tehetem, Katy, értse meg, hogy nem. Nekem is erőszakos
férjem volt. Ha tudná, hogy hol vagyok, megkeresne és megölne.
Katy egyszerre jobban megértette, min ment keresztül Gloria,
Edna és a többi nő. Folyton a hátuk mögé kellett figyelniük, hátha a
férjük üldözi őket. Nem is volt irracionális a félelmük. Bármilyen
nyilvánosság felkeltheti a férfi figyelmét.
– Nem azt mondom, hogy tanúskodjon a bíróságon. Csak mondja
el a rendőrségnek, hogy mit csináltak Gloriával. Ha tudnak róla,
hogy félnek a férjüktől, vigyázni fognak magukra.
– Nehogy azt higgye, kedvesem – mondta Edna háborogva. –
Mindannyian megjártuk a kórházat, sérülésekkel és törött
csontokkal. A rendőrséget is kihívták, de csak annyit tettek, hogy
bevitték a férjeket, jól leteremtették, aztán elengedték őket. Ők meg
gyakran egyenesen hazamentek, és újra megverték a feleségüket.
Fogadjunk, hogy a legtöbb rendőr veri az asszonyt. Az a
véleményük, hogy egy férfinak joga van megbüntetni a feleségét, ha
olyat tett, ami nem tetszik neki.
– Kérem, Edna, magával tartok – könyörgött Katy. – Ha nem akar
a rendőrségre menni, akkor legalább beszéljen az apám ügyvédjével.
Biztosra veszem, hogy Gloria is ezt akarná.
– Ezt maga nem értheti, Katy – mondta Edna a kezét tördelve. –
Gloriával azért tudtunk sikeresen segíteni a nőknek új életet kezdeni
a kegyetlen napok után, mert titokban tartottuk, amit tettünk. Néhány
nő középosztálybeli családból származik, nemcsak a
nyomornegyedekből, s mint ilyenek, intelligens, hatalmas emberek
feleségei voltak. Olyasfajta férfiak feleségei, akiknek messzire elér a
kezük. Amit kér, az több tucat nő és gyermekeik biztonságát
veszélyeztetheti.
Katy hirtelen rájött, hogy Edna és Gloria kapcsolata különleges
volt. A bátor, önzetlen nők csendben meglapulhattak volna,
örülhettek volna, hogy megmenekültek a kegyetlenségektől, de
ehelyett mindent megtettek, hogy segítsenek másokon, a hozzájuk
hasonló helyzetben lévőkön. Gloria és a lánya halála volt a
bizonyíték az ilyen munka valódi veszélyeire. Hogyan is várhatná
most el, hogy Edna kockára tegye az életét?
 Ötödik fejezet

Mr. Bonham akkor hívta fel Katyt hétfőn az irodában, amikor

hazafelé indult.
– Nagyon sajnálom – kezdte, megerősítve a lány félelmét. – Attól
tartok, a bíró nem engedélyezi az óvadékot, mivel ez főbenjáró bűn.
Az apja megkért, hogy hívjam fel, azt üzeni, fel a fejjel, és hiszi,
hogy az igazság végül kiderül.
Katy szeme szúrni kezdett, és eleredtek a könnyei.
– De ez annyira igazságtalan – nyögte. – Apu a világ
legbecsületesebb embere. Sohasem szökne meg.
– Azt hiszem, ezzel a bíró is tisztában van, de meg kellett
mutatnia, hogy betartja a törvényt. Az apját ma este átszállítják a
Lewes börtönbe, de az is lehet, hogy továbbviszik a londoni
Brixtonba, mivel oda szokták a komoly bűnténnyel vádolt
fogvatartottakat vinni. De legalább könnyebben meg tudja látogatni,
amikor Londonba költözik.
– Hogy fogja kibírni? – hüppögte Katy.
– Erre is válaszolt az apja. Azt mondta: „Ne felejtsd, részt vettem
a háborúban, ez sem lesz nagyon más.” Azt is üzeni, hogy fogadja el
a londoni állást, és élvezze az új életét.
– Csak nem képzeli, hogy elfelejtem? – kérdezte Katy az
izgalomtól emeltebb hangon.
– Nem hiszem, hogy erre célzott. Szerintem csak annyit akar,
hogy érezze jól magát a barátnőjével, és a változatosság kedvéért
legyen végre fiatal és bohó. Örül, hogy maga végre kiszabadul
otthonról.
Katy összeszedte magát, és beszámolt az ügyvédnek az Ednával
történt találkozásról.
 – Nem vagyok meglepve, hogy így érez. Gyakorlatilag semmi
sem védi azokat a nőket, akiknek erőszakos férjük van – mondta
Bonham. – Beidéztethetném, hogy tanúskodjon, de jobban örülnék,
ha saját akaratából tenne vallomást.
– Megadtam neki a címemet és a telefonszámomat… és a magáét
is… arra az esetre, ha meggondolná magát. Talán pénteken, amikor a
temetésre gondol, amelyre nincs elég bátorsága elmenni, elszégyelli
magát annyira, hogy segíteni akarjon.
– Igen, lehetséges – hagyta rá az ügyvéd. – Teljesen megértem,
mitől fél. Istenemre mondom, bárkit megrémítene, ha a barátnője
meghal egy tűzben. Az egyetlen módja a társadalmunk
megváltozásának, ha az erőszakos férjeket keményen megbüntetjük,
így üzenjük mindenkinek, hogy nem tűrjük el ezt a viselkedést.

Rob egy fülkéből telefonált kedd este, és szerencsére Katy vette fel,
mert Hilda talán nem is hagyta volna, hogy beszéljen az öccsével.
– Bárcsak telefonáltam volna vasárnap, ahogy máskor is! – Ez
volt az első mondata, s a hangja érzelmektől remegett. – Csak ma
délelőtt kaptam meg a leveled, és alig tudtam elhinni, hogy aput
letartóztatták. Anyu miért nem táviratozott?
– Még mindig makacskodik – mondta Katy óvatosan, mivel nem
tudhatta, nem hallgatózik-e az anyja. – Micsoda megkönnyebbülés,
hogy végül felhívtál! Csak akkor szereztem tudomást a
letartóztatásról, amikor visszajöttem Londonból. Apu nem engedte
meg, hogy részt vegyek a meghallgatáson, ahogy írtam is a
levelemben, de sajnos végül mégsem engedték el óvadék ellenében.
Egyelőre a Lewesban tartják fogva.
– Micsoda rémálom! – mondta Rob, és Katy egészen biztos volt
benne, hogy sír. – Mit tehetünk, hugi?
Katy mesélt neki az Ednával való találkozásról, és arról, hogy
mennyire reméli, hogy az asszony tanúskodni fog az apjuk mellett.
Azt is elmondta, hogy milyen kedves volt a főnöke.
 – De apu letartóztatásának a híre már elterjedt – mondta. –
Láttam néhány szomszédot beszélgetni az utcán, és hirtelen
elhallgattak, amikor elmentem mellettük. Nyilvánvalóan
pletykálkodtak.
– Hogy lehetnek ilyenek az emberek? – kérdezte Rob. – Az évek
során apu oly sokuknak segített. Olyan rövid az emlékezetük, hogy
máris elfelejtették volna, milyen kedves és nagylelkű?
– Rob az? – csattant fel Hilda hangja Katy mögött. – Hadd
beszéljek vele!
Katy átadta a kagylót. Nem volt értelme tovább szaporítani a szót,
mindent elmondott Robnak, amit tudott, és öccse talán rá tudta venni
az anyjukat, hogy látogassa meg az apjukat.
Felment az emeletre, azt kívánva, hogy bárcsak Rob is vele lenne.
Valami azt súgta neki, hogy nem a pletykás szomszédokkal történt
incidens lesz az egyetlen. Olyan kevés dolog történt ebben a
városban, hogy az emberek élvezték, ha akadt valami zaftos pletyka.
Katy meglehetősen biztos volt benne, hogy a hét végére mindenki,
aki ismerte az apját, meg lesz győződve arról, hogy heves viszonya
volt Gloriával. Talán még az a gyanú is felmerül bennük, hogy
Gloria megzsarolta őt, ahogy az a hülye rendőr sugallta.

Kedden este Katy épp azon gondolkodott, hogy korán lefekszik,

mert megígérte Jillynek, hogy másnap este, barátnője utolsó
Bexhillben töltött estéjén elmegy vele szórakozni, amikor csöngött a
telefon.
Katy kiment az előszobába, hogy felvegye, mert az anyja csak
felmordult, hogy biztosan nem őt hívják.
Edna volt, és a hangja olyan volt, mint aki sírt.
– Egész héten Glorián és a maga apján töprengtem – kezdte. –
Szeretnék elmenni Gloria temetésére holnap, de mivel az újságokban
is megjelent a hír, félek, hogy ki más lehet még ott.
Csak az, hogy Edna telefonált, reménnyel töltötte el Katyt, hogy
az asszony talán mégis segít az apjának.
 – Ott lesz a rendőrség is, és figyelni fogják, nem viselkedik-e
valaki gyanúsan, szóval valószínűleg nincs aggodalomra oka.
– Talán valóban így van, Katy, de nem hiszem, hogy teljesen
megérti, min mentünk keresztül Gloriával hosszú éveken át, s hogy
miért félek annyira.
– Szívesen hallanék róla – mondta Katy gyengéden, hallva az
asszony érzelmektől remegő hangját.
– Gloria sokkal többet jelentett nekem egyszerű ismerősnél, vagy
akár barátnál. Sokkal inkább a húgom volt, akire mindig vágytam,
mert ugyanazokon a borzalmakon mentünk keresztül – kezdte Edna.
– Tudja, véletlenül találkoztunk egy London központjában lévő
kórház baleseti klinikáján. 1950-ben történt. Mindkettőnknek
kényelmes középosztálybeli élete volt, amelyet mások irigyelnek, de
azon az estén mindketten súlyosan megsérültünk, megvert minket a
tanult, diplomás férjünk. Nekem eltört a karom, megrepedt néhány
bordám, és egy ütéstől majdnem elvesztettem a látásom. Gloriát
olyan csúnyán összerugdalták, hogy alig tudott megállni a lábán,
nemhogy járni. A gyerekeink történetesen nem voltak otthon a verés
idején. Az enyémek egy barátjuknál töltötték az éjszakát, Gloria
gyerekei pedig a nagyszülőknél voltak. Kétlem, hogy orvosi
segítséget kértünk volna, ha a gyerekek otthon vannak, csak tettük
volna, amit máskor. Befoltozzuk magunkat, ahogy tudjuk, remélve a
legjobbakat, és megvárjuk a másnapot, hogy akkor menjünk
orvoshoz, amikor a gyerekek iskolában vannak.
Katy alig hitte el, amit hallott. Ednát nem ismerte elég jól, hogy
megítélje, de megdöbbentő volt arra gondolni, hogy az elbűvölő és
kedves Gloriát verte a férje.
– Ó, Edna! – sóhajtotta. – Ez borzasztó! Folytassa, kérem.
– Nem akarom feltartani. Biztosan akad jobb dolga is, mint hogy
az én fecsegésemet hallgassa, csak azt szeretném, ha megértené,
pontosan mi is történt. Gloriával körülbelül hat kilométerre laktunk
egymástól, én Hampstead kertvárosában, ő Primrose Hillen. Azon az
estén mindketten úgy döntöttünk, hogy egy, a lakóhelyünktől elég
messzire lévő kórházba megyünk, nehogy ismerőssel találkozzunk.
Annyira kínosnak éreztük a helyzetet.
– De miért szégyellték magukat, amikor áldozatok voltak?
– Az emberek általában nem így látják. – Edna hangja elcsuklott.
– Azt hiszik, hogy biztos felbosszantottad a férjed, valami igazán
rosszat tettél. Senki sem érti meg, hogy az ilyen férjek indulata
bármi csekélység miatt fellobbanhat, elég hozzá, ha öt percet késik a
vacsora, vagy elfelejtettél kivasalni egy inget.
– Akkor állandó félelemben élt?
– Igen, mindketten rettegésben éltünk, közben folyton
igyekeztünk megfelelni, próbáltuk úgy alakítani a dolgokat, hogy a
férjünknek ne legyen oka dühbe gurulni. Hogy őszinte legyek,
gyakran kívántam, bárcsak meghalnék, mert legtöbbször annyira
megvert, hogy azt hittem, ezúttal belepusztulok. De csodálatos, hogy
az emberi test mennyi mindent kibír! Azonban az aznap esti
találkozás Gloriával, a felismerés, hogy a sérülései ugyanabból a
forrásból származnak, mint az enyémek, és hogy hasonló korú, és
ugyanolyan a háttere, mint nekem, megnyugtató volt. Mintha nem én
lennék az egyetlen szánalmas teremtmény, aki nem tud visszavágni.
Később elmondta, hogy ő is ugyanígy érzett, s mivel sokáig kellett
várnunk a kezelésre, beszélgettünk. Lemeztelenítettük a lelkünket,
tényleg mindent elmondtunk egymásnak. Ez volt az első alkalom,
hogy beismertem valakinek, hogy a férjem, egy bankigazgató igazi
vadállat. Gloria férje fogorvos volt. Két férfi, akik jó iskolába jártak,
mindenben előnyt élveztek. Még arra sem hivatkozhattak, hogy
szörnyű dolgokat kellett átélniük a háborúban, mert mindketten
irodai munkát végeztek. Mindenesetre azt hiszem, mindketten
tisztában voltunk vele, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, ahogy ott
ülünk fájdalmak közepette, összevert arccal a drága ruháinkban a
verekedésben megsérült részegek közt. Akkor Gloria megfogta a
kezem, és azt mondta: „Edna, a sors intézte úgy, hogy ma este
találkozzunk. Azt hiszem, azt jelenti, hogy gondoskodnunk kell róla,
hogy a gyerekeinkkel együtt biztonságba kerüljünk.”
 Edna néhány másodpercre elhallgatott, és Katy érezte, hogyan
küzd magával, nehogy összeroppanjon, elszántan arra, hogy
elmondja, megértesse, mit jelentettek egymással Gloriával. Katy
hallani akarta. Nem csupán azt érezte, hogy ha közelebb kerül ehhez
az asszonyhoz, azzal az apjának segít, de muszáj volt tudnia,
pontosan mi késztetett valakit arra, hogy megölje Gloriát és a lányát.
– Az az este fordulópont volt. – Edna hangja most erősebben
csengett. – Nemcsak keményebbé és bátrabbá váltunk együtt, de
beszéltünk a kórházi szociális nővérrel, aki megadta valakinek a
címét, akiről úgy vélte, segíthet nekünk.
Katyt megdöbbentette, amit hallott. Ha bármilyen más módon,
helyen vagy időben találkozik Ednával, középosztálybeli nőnek
gondolta volna, akinek még soha életében nem volt gyásza vagy
szomorúsága. A látszat megtévesztő lehet.
– Olyanná lettek, mint aki segített maguknak.
– Végül igen, de ez csak néhány évvel később történt. Akkor csak
a saját problémánkra koncentráltunk. Néhány nappal később
Gloriával együtt mentünk el a King’s Crossban lakó Miss
Dunkinhoz. Idős, legalább hatvanöt éves, törékeny nő volt, de igazi
hős. Évek óta titokban segített a megvert asszonyoknak, a saját
pénzét adva, hogy ezek a nők új életet kezdhessenek. Elmesélte,
hogy a nők többségének egyetlen pennyje sincs, és gyakran az a ruha
az összes vagyonuk, amiben a gyerekeikkel elszöktek. Nekünk
Gloriával szerencsére volt némi megtakarított pénzünk. Volt annyi
előrelátás bennünk, hogy már a házasság előtt is takarékoskodtunk,
később pedig rendszeresen lecsíptünk a kosztpénzből, néha a férjünk
zsebét is megcsapoltuk, amikor részeg volt, és postai takarékban
gyűjtöttük a pénzt. – Elhallgatott, és örömtelenül felnevetett. –
Amikor ezt bevallottuk egymásnak, muszáj volt nevetnünk, mert
mindig is bűntudatunk volt miatta. De azok után, amit a férjünk
művelt velünk, ez semmiség volt!
– És ez a hölgy, ez a Miss Dunkin, mit tett magukért?
– Tudott egy hampsteadi házat, ahol két hétre meghúzhattuk
magunkat. Azt mondta, nem luxuslakás, de ha együtt megyünk, és
visszük a gyerekeket is, időt nyerünk, hogy átgondoljuk, mi legyen a
következő lépésünk. Igazat mondott, tényleg nem luxuslakás volt.
Nem volt fürdőszoba, a mellékhelyiség kint volt az udvaron, de a
nap végig sütött a két hét alatt, és mi a mennyországban éreztük
magunkat. A gyerekek imádták, remekül eljátszottak együtt a parton.
De nekünk Gloriával az volt a mámorító, hogy végre szabadok
vagyunk. Nem merevedünk mozdulatlanná, amikor a férjünk belép
az ajtón, újabb veszekedéstől tartva, amely veréssel végződik.
– Elmondták valakinek, hová mentek?
– Felhívtuk a szüleinket, hogy megnyugtassuk őket, biztonságban
vagyunk, de nem árultuk el, hol, nehogy véletlenül kicsússzon a
szájukon, amikor a férjeink kapcsolatba lépnek velük, mert tudtuk,
hogy ez meg fog történni. A gyerekek sem hívhatták fel a barátaikat,
nem mintha érdekelte volna őket. Egyikük sem kérdezősködött az
apja után.
– És amikor letelt a két hét?
– Addigra eldöntöttük, hogy nem megyünk vissza Londonba. A
közelben találtunk egy kiadó, egy fürdőszobás házat, a gyerekeket
szeptembertől beírattuk a helyi iskolába. Én egy szállodában kaptam
munkát, Gloria egy hastingsi üzletben. Mindenen osztoztunk: a
gyerekeinken, az ételen, azon a kis pénzen, amink volt. Négy évig
éltünk így, és mind nagyon boldogok voltunk.
– Hogy kötöttek ki végül Bexhillben, mindketten egy csinos
házban? – kérdezte Katy. Úgy vélte, a csinos otthonhoz való jutás
egyetlen módja a házasság, és feltételezte, hogy mindkét nő talált
magának valaki mást.
– Gloria volt a szerencsés, a férje hirtelen meghalt szívrohamban.
Azt mondta, nem szabadna örülnie a szerencséjének, de én azt
mondtam, örüljön csak nyugodtan, a férje megérdemelte a halált
azok után, amit vele tett. Mindegy, a ház és minden az övé lett.
Abból megvehette a Collington Avenue-i házat, és később
beindíthatta a ruhaüzletet. Ami engem illet, kibéreltem azt a kis
házat, ahol járt is, és szociális nővérként kaptam munkát a
kórházban.
 – Nem ironikus, hisz épp egy szociális nővér segített maguknak?
– Nem volt véletlen, hogy így történt. Mindig is tudtam, hogy egy
szociális nővérnek rengeteg gonddal kell megbirkóznia, és úgy
éreztem, erre a munkára születtem. A házasságom előtt egyébként
ápolónőnek tanultam. Elvégeztem még néhány tanfolyamot, hogy
megszerezzem a szükséges képesítést. Nagyon szerencsések voltunk
Gloriával a hozzánk hasonló helyzetben lévő nőkhöz képest, és
teljesen új életet kezdhettünk. Nem minden család annyira támogató,
mint a miénk volt. Sokan hiszik úgy, hogy a férjnek joga
megrendszabályozni a feleségét, az asszonynak pedig tűrnie kell, és
jó képet vágnia hozzá.
– Szóval azt tervezte, hogy felkutatja a bántalmazott nőket?
– Egyáltalán nem, tudatosan legalábbis nem. De néhány évvel
ezelőtt lehívtak a balesetire a kórházban, hogy beszéljek egy nővel,
mert a nővérek azt mondták, csúnyán megverték, és szükségük van
rám, hogy keressek valakit, aki vigyáz a gyerekeire. A nő egy
hathetes kisbabát tartott a karjában, a kabátjába egy apróság
kapaszkodott, és az arca olyan véres volt, hogy nem lehetett kivenni
a vonásait. Komoly kórházi kezelésre szorult, de ez azt jelentette
volna, hogy állami gondozásba veszik a gyerekeit. Láttam már nőket
hozzá hasonló állapotban, akik hazavánszorogtak, miután
összefoltozták őket, mert nem bírták elviselni a gondolatot, hogy
elvegyék tőlük a gyerekeiket. S akkor ott rádöbbentem, mi a
teendőm. Segítenem kell ennek a nőnek, ahogy nekem is segítettek
annak idején. Hazavittem őt magamhoz a gyerekeivel együtt.
Felhívtam Gloriát, és egyetértettünk abban, hogy ezt kell tennünk.
Valakinek meg kell tennie.
Katyben csak ekkor tudatosult, hogy ha Gloria férje halott, a
gyanú ismét az apjára terelődik. Edna boldogan beszélt magáról és
Gloriáról, de rá tudja-e venni az asszonyt, hogy segítsen Albertnek?
– Ez nagyon nemes dolog volt magától, Edna.
– Nem, egyáltalán nem volt nemes. Mindkettőnknek szüksége
volt rá, hogy megtegyük. A nők gyakran csak egy-két napig
maradtak, aztán hazamentek. Mindig feldühített, amikor azt
mondták: „De szeretem”, mintha ez elég indok volna arra, hogy
hagyják magukat összeverni és megfélemlíteni. De nagy ritkán
találkoztunk olyan nővel is, aki valóban készen állt arra, hogy
mindent újrakezdjen. Csak bátorításra volt szüksége, és arra, hogy
megmutassák neki, hogyan folyamodhat segélyért, és adjanak neki
egy helyet, ahol lakhat, amíg újra dolgozhat.
Edna ismét szünetet tartott, és Katy tisztán hallotta, milyen
nehezen veszi a levegőt.
– De, Katy – kezdte újra –, ha az asszonyverők egyedül
maradnak, nincs kéznél az emberi homokzsák, akit üthetnek,
képtelenek létezni. Eget-földet megmozgatnak, hogy megtalálják a
feleségüket. Azt állítják, hogy szerelemből. Még el is hiszik, tiszta
szívből hiszik, ezért másokat is meg tudnak győzni, és ez veszélyes.
Meg sem próbáltunk elválni, sem Gloria, sem én, mert az azt
jelentette volna, hogy a férjünk rájön, hol vagyunk. Tizenöt év telt
el, és én mindig rettegek, hogy egyszer csak Graham kopogtat az
ajtómon. Megmenekült a tartásdíj fizetésétől, övé lett az egész ház,
és mindenki azt mondaná, hogy ő járt jól. De tudom, hogy ő nem így
látja. Mostanra meggyőzte magát, hogy mennyire fáj neki a két
gyermeke elvesztése. Az nem számít, hogy őket is gyakran
megverte, és egyikük sem akarja többé látni az apját. Mostanra
újraírta a történetet, és meggyőződéssel hiszi, hogy ő a sértett fél.
Arra is fogadni mernék, hogy még mindig kutat utánam.
Katy úgy gondolta, hogy ez a legszomorúbb dolog, amit valaha
hallott: egy felnőtt nő retteg attól a férfitól, a gyerekei apjától, aki
valaha megígérte, hogy szeretni és védeni fogja őt.
– Elfogadom az álláspontját, Edna, és azt is tökéletesen
megértem, mitől fél. De akkor is el kell mennie a temetésre holnap.
El tudja képzelni, mennyire felzaklatná Gloriát, hogy nem volt ott,
amikor annyi mindenen mentek keresztül együtt? Csak vegyüljön el
a vevők és a barátok közt. Biztonságban lesz.
Rövid csend következett, mielőtt Edna ismét megszólalt.
– Tudja, Katy, most úgy beszélt, ahogy Gloria szokott. Ő is
mindig meg tudott győzni. Azon az első éjszakán, ott a kórházban…
ha ő nincs, visszamentem volna Grahamhez. Ő tartotta bennem a
lelket, amíg kidolgoztuk a hastingsi út tervét. Nem engedte, hogy
meginogjak.
– Akkor erre gondoljon, ez töltse be a szívét ma éjjel! Holnap
pedig suttogja el neki, hogy én is elmentem volna, de féltem, hogy a
gyerekei nem szívesen látnak.
Edna felsóhajtott. Katynek úgy tűnt, beletörődőn.
– Rendben, elmegyek – egyezett bele végül. – Köszönöm,
kedvesem, hogy meghallgatott. Meglátogatna még egyszer, mielőtt
Londonba indul?
– Szívesen – mondta Katy arra gondolva, hogy akkor majd
megkörnyékezi az asszonyt, hogy segítsen az apjának. – Most pedig
erőt és kitartást kívánok holnapig.
– Ki volt az? – kiáltott ki Hilda, amikor Katy letette a telefont.
– Csak egy munkatársam – felelte Katy. Érzelmileg teljesen
kimerült, és esze ágában sem volt elmesélni Edna történetét az
anyjának. Hilda sosem értené meg, mi késztet egy nőt arra, hogy
kockáztassa az életét azért, hogy másokon segítsen.
Felment, hogy lefeküdjön, és ahogy a meleg, szép hálószobájában
feküdt, egyre csak azokra a nőkre tudott gondolni, akik csapdába
estek, hogy nyugodt életet biztosítsanak a gyermekeiknek, és ezért
hallgatniuk kellett az elszenvedett verésekről.
– Tenni akarok valamit, hogy segítsek – suttogta maga elé,
amikor eloltotta a lámpát. – De először bizonyítékot kell találnom
arra, hogy ki ölte meg Gloriát.
Michael Bonham könnyen elvegyült a St. Peter’snél gyülekező
gyászolók közt, akik Gloria Reynolds temetésére érkeztek.
Hideg, szürke napra virradtak, és sok nő bundát viselt,
Bonhamnek feltűnt, hogy köztük legalább három nerc volt. Annak
alapján, amit Gloriáról megtudott, nemigen lepte meg, hogy a
gyászolók közt kevés volt a férfi. A nyugdíjaskor környékén
járókból legalább nyolc láthatóan csak azért jött el, mert a feleségük
ezt várta tőlük. Tíz üzletembert számolt össze, talán Gloria szállítói,
mert úgy tűnt, ismerik egymást, és még két férfit látott, akikről
biztosra vette, hogy hétköznapi ruhát viselő rendőrök, akik a tömeget
figyelik. De a gyászolók többsége nő volt.
Néhány idősebb pár érkezett; az alapján, ahogy egymással
viselkedtek, Bonham feltételezte, hogy szomszédok. Aztán begördült
a két halottaskocsi, s mögöttük egy harmadik autó.
Bonham nézte, ahogy a koporsóvivők óvatosan leemelik a két,
virágokkal borított koporsót a kocsikról, ráteszik a ravatalra, és csak
ekkor ébredt igazán rá a tragédia nagyságára, amelyben anya és
lánya elpusztult a tűzben.
A sírástól duzzadt szemű fiatal nő, aki a hozzá hasonlóan fiatal
férjébe kapaszkodott, nyilván az életben maradt lány. Tudta, hogy
Janice Plowrightnak hívják, és két kisgyereke van, akik azonban
nem voltak vele. Ahogy Bonham tovább nézelődött, egy fiatalembert
látott érkezni. Karcsú volt, zilált, gesztenyebarna haja kissé túl
hosszú, sötét öltönyt viselt, amely nagy volt rá. Minden bizonnyal
Paul Reynolds, a fiú, aki a manchesteri egyetemen tanul, mert utat
tör Janice-hez, akinek kissé felderül az arca, amikor meglátja.
Bonham gyanította, hogy a fiú úgy kölcsönözte az öltönyt; nincs az a
huszonéves ifjú, aki számítana az anyja halálára, és volna temetésre
alkalmas öltönye a ruhatárában.
A szertartás gyorsan lezajlott. Egyértelmű volt, hogy a lelkész
sohasem találkozott Gloriával vagy Elsie-vel, a lányával, és nem túl
sok információt kapott a személyükről, a jellemükről. Gloria fia
megpróbálkozott a búcsúbeszéddel, de alig kezdte el, a hangja
elcsuklott, és megtörten visszaült a testvére mellé.
„A szeretet isteni, minden szeretet önzetlen” kezdetű gyászdalt
választották, és amennyit Bonham Gloriáról tudott, nagyon találónak
érezte. Az asszony más nőkön segített, és nem pénzért, pusztán
azért, mert kedves és törődő teremtés volt. Nem csoda, hogy Albert
sokszor beugrott hozzá. Bonham úgy vélte, maga is így tett volna, ha
ismeri az asszonyt.
Albert keveset beszélt a feleségéről, de Bonham nem emlékezett
egyetlen olyan esetre sem, amikor a vádlott felesége nem telefonált
vagy nem jött volna el hozzá, hogy segítsen bebizonyítani a férje
ártatlanságát. Ez sokat elárult neki a nő jelleméről.
Bonham teljesen meg volt győződve Albert ártatlanságáról. Csak
találnia kellett valamit vagy valakit, hogy ezt a rendőrségnek is
bebizonyítsa.
Olyan fogvacogtató volt ott állni a sírnál, hogy a gyászolók közül
sokan azonnal távoztak, amint a szertartás véget ért. Bonham nézte,
ahogy Janice és Paul hagyják, hogy a részvétüket kifejezők
megöleljék őket, és amikor a tömeg ritkulni kezdett, ő is odament
Paulhoz.
– Engedje meg, hogy kifejezzem őszinte részvétemet – mondta,
és kezet fogott a fiatalemberrel. – Attól tartok, nem ismertem túl jól
az édesanyját, de a néhai feleségem nagyon kedvelte, és tudom,
mennyire elszomorította és megdöbbentette volna Gloria halála.
Tudta, hogy nem tisztességes dolog hazudni a kilétéről, de azért,
hogy megmentse Albertet, kicsit közelebb kellett kerülnie a
családhoz.
– Kedves magától, hogy eljött – mondta Paul, és zöldesbarna
szeme fénylett a visszafojtott könnyektől. – A Fekete Hattyúban
összegyűlünk néhányan egy szerény halotti torra, reméljük,
csatlakozik hozzánk.
A fiatalember modora kifogástalan volt, és Bonham még inkább
szégyellte magát, amiért becsapja.
– Szívesen, köszönöm.
Körülbelül húszan gyűltek össze a Fekete Hattyú hátsó termében.
A kandallóban lobogott a tűz, meglehetősen otthonossá téve ezzel a
helyiséget. Csak néhányan ültek le, a többség csoportokban
álldogált, sherryt ittak a pincérek által körülhordott tálcákról, és
halk, fojtott hangon beszélgettek.
– A fivérem említette, hogy a maga néhai felesége ismerte az
édesanyánkat.
Bonham összerezzent, amikor észrevette, hogy Janice ott áll
mellette, mivel nem látta közeledni.
 – Igen, így van, csak azt sajnálom, hogy személyesen nem
ismerhettem, mert abból, amit hallottam róla, nagyon kedves nőnek
tűnt.
– Az volt, kedves és segítőkész – mondta Janice. – Nem is tudom,
hogy fogunk boldogulni Paullal nélküle és Elsie nélkül. Mintha
kicsúszott volna a föld a lábunk alól.
– Mit érzett, amikor hallotta, hogy a rendőrség letartóztatta Albert
Speedet, az édesanyja szomszédját?
Bonham haragot és valami vitriolos megjegyzést várt, de nem kis
meglepetésére, Janice a fejét rázta.
– Nevetséges. Albert úgy gyújtotta azt a tüzet, ahogy én. Jó
barátok voltak anyával. Tudom, hogy anya nagyon kedvelte, és úgy
tűnt, az érzés kölcsönös.
– Az ember sohasem lehet biztos abban, hogy ketten ugyanúgy
éreznek – mondta óvatosan Bonham.
– Legalább tízszer láttam őket együtt, és higgye el, remek barátok
voltak. Albert jót tett anyának, nagyszerű hallgatóság volt. Kisebb
javításokat végzett a ház körül, anya pedig megnevettette, amiben
otthon nem gyakran részesült. A rendőrség hatalmas hibát követett
el, ha engem kérdez.
Bonham nagyot nyelt. Tudta, ezek után fel kell fednie, ki is ő
valójában.
– Teljesen egyetértek magával – mondta –, de annak fényében,
amit az imént mondott, be kell vallanom az igazat, ki is vagyok. –
Néhány jól megválasztott szóval sikerült is elmondania, de a nő
döbbenete láttán elszégyellte magát, amiért titkolni próbálta a valódi
kilétét. – Igaza van, Janice, Albert Speed kedves és gyengéd férfi,
aki kedvelte az édesanyját. De remélem, megérti, miért éreztem úgy,
hogy ide kell ma jönnöm, hogy találkozzak magával és a fivérével. S
hogy miért nem árulhattam el rögtön, hogy Albertet védem.
– Szégyellje magát! Ez aljasság volt magától! – mondta Janice
éles hangon. – De mivel a rendőrség is jelen volt a szertartáson, és a
tömeget fürkészte, az öcsém és én is úgy érezzük, még ők is tudják,
hogy rossz embert tartóztattak le.
 – Azt is el kell mondanom, hogy Katy, Albert lánya is szeretett
volna ma itt lenni, hogy lerója a tiszteletét. Nagyon szerette az
édesanyját – folytatta Bonham –, de nem mert eljönni, nehogy a
jelenléte feldühítse magát.
– Igen, anya róla is mesélt. Azt mondta, Katy kedves lány, aki
szerencséjére az apja természetét örökölte, nem a hárpia anyjáét.
Bonham halványan elmosolyodott a hárpia jelzőre.
– Valahogy rá kell vennem a rendőrséget, hogy az igazi gyilkos
keresésére fordítsa az energiáját – mondta. – Hálás lennék, ha maga
vagy az öccse tudna ebben bármi módon segíteni.
– Tud róla, hogy az anyám mivel foglalkozott?
– Igen.
– Nos, Paullal mindketten úgy véljük, hogy valamelyik gonosz
férfi a tettes. – Kihívón nézett Bonhamre. – Apánk jól tette, hogy
meghalt, különben ő lenne az első számú gyanúsított.
– Említette valaha az anyja, hogy gyanús alakot látott a ház körül
őgyelegni?
– Nem, de ha látott volna, sem mondja. Mindig is próbált védeni
minket, gyerekeket. Sohasem beszélt arról sem, milyen élete volt
apánk mellett, így mi sem mondtuk el neki, mennyi mindenre
emlékszünk.
– Közvetlenül a tűz előtt és karácsony táján nem látszott rajta,
hogy aggódna valami miatt?
– Egyáltalán nem. Vidám volt, mint mindig, és boldog, hogy
mindhárman hazajöttünk karácsonyra. A városban vett ajándékokat
és karácsonyi díszeket, olyan jól ment a bolt. Megbeszéltük, hogy
augusztusban kibérlünk egy nyaralót Devonban, és említette, hogy
februárban Londonba készül bevásárló körútra. Nem tervezett volna
így előre, ha valami aggasztja.
– Hajlandó lenne Albert mellett tanúskodni, ha tárgyalásra kerül a
sor?
Bonham várt. Ez volt az a pont, ahol a legbuzgóbb támogatók is
visszaléptek.
 – Persze, örömmel – vágta rá a fiatalasszony habozás nélkül. –
Elsie-vel mindketten tudtuk, hogy Albert nős, de titokban abban
reménykedtünk, hogy elhagyja a feleségét, és talán boldogok
lehetnek anyával.
– Viszonyuk volt? – kérdezte óvatosan, mert tudta, hogy az ehhez
hasonló kérdések akár sértőek is lehetnek.
– Nem. Albert túl rendes volt az ilyesmihez, és azt hiszem, anya
lelki sérülései sem gyógyultak be annyira, hogy viszonyba kezdjen
valakivel. De mindig felderült, ha Albert felhívta, és korábban soha
senki nem volt rá ilyen hatással.
– Köszönöm, Janice – mondta Bonham. – Maga üdítően nyílt, és
ha megadja a címét, néhány nap múlva jelentkezem. Addig is hadd
mondjam el, mennyire sajnálom, hogy ilyen tragikus veszteség érte,
bizonyára nagyon nehéz feldolgozni. De azt is el kell mondanom,
hogy csodálom az erejét, a kitartását és az emberségét. Keveseknek
jutna eszébe azzal törődni, milyen lehet most Albertnek, amikor
ilyen szörnyűségen mennek át a saját életükben. Maga, a gyerekei és
az öccse gyakran szerepelnek majd a gondolataim közt az
elkövetkező hónapokban.
– Beszél Ednával, anya barátnőjével, mielőtt elmegy? – kérdezte
Janice, és a szeme könnybe lábadt. – Ő az egyetlen, aki ismeri az
összes nő hátterét, akiknek anyával segítettek.
 Hatodik fejezet

Katy körülnézett, mielőtt megállt volna Edna háza előtt. A temetés

estéje volt, és úgy vélte, ha valaki Edna után kémkedik, akkor azt ma
este teszi. De a kihalt utcán senki sem járt; túl hideg volt ahhoz,
hogy bárki is kijöjjön, ezért bekopogott az ajtón.
Amikor Edna ajtót nyitott, nyilvánvaló volt, hogy sírt. Nemcsak a
szeme volt gyanúsan piros, hanem az egész testtartásából áradt a
szomorúság és az elutasítás. Amint az ajtó becsukódott mögöttük,
Katy átölelte az idős nőt.
– Szörnyű lehetett magának – mondta vigasztalóan. Edna
belesimult az ölelésbe, a válla megrázkódott, ahogy újra sírva fakadt.
– De fogadok, örül, hogy elment, és biztos vagyok benne, hogy
Gloria gyerekei is jobban érezték magukat, hogy ott volt.
– Ó, Katy! – sóhajtott Edna néhány perc múlva. Kiegyenesedett,
és megtörölte a szemét. – Nagyon büszke voltam magamra, amiért
egész nap kitartottam, de nem sokkal ezelőtt, amikor az én Claire-em
telefonált, nem bírtam tovább. Ő nem tudott ma eljönni, a fiam pedig
külföldön van. Gloria olyan volt nekik, mint a második anyjuk.
Ahogy én is az voltam Gloria gyerekeinek. Claire nagyon nehezen
viselte, és a múltról akart beszélni.
– Az apjukról?
Edna a fejét rázta.
– Nem, róla sohasem beszélünk! Leginkább a régi szép időket
idéztük fel, amikor még együtt laktunk Gloriával és a gyerekeivel.
Azt mondta, leginkább az bántja, hogy sohasem mondta el
Gloriának, hogyan érez iránta, és most már késő. Pontosan tudom,
Claire mire gondol. Én is ugyanígy érzek, és a régi szép időknek
örökre vége.
 Hátramentek Edna nappalijába, és letelepedtek, Katy a pamlagra,
Edna egy karosszékbe.
– Az apja ügyvédje eljött a temetésre – mondta Edna. – Nagyon
kedves ember. Janice elég sokáig beszélgetett vele, s mielőtt
eljöttem, még bevallotta, hogy Elsie-vel mindketten abban
reménykedtek, hogy Albert elválik, és elveszi az édesanyjukat.
Gloriának és Albertnek nem volt viszonyuk, ezt remélem, maga is
tudja. Csak jó barátok voltak. Janice-nek szándékában áll erre
vonatkozó vallomást tenni az apja mellett, és azt mondta, nekem is
segítenem kell, ahogy csak tudok.
Katy hatalmas megkönnyebbülést érzett.
– De mit érez ezzel kapcsolatban? Még mindig fél?
Bármennyire szerette volna is, hogy Edna támogassa az apja
ügyét, az nem tetszett neki, hogy az idős nő retteg.
– Igen, félek, de muszáj segítenem. Abban mindnyájan
egyetértünk, hogy nem Albert gyújtotta fel a házat. Nem szabad
olyasmiért megbüntetni, amit el sem követett. Arra tettük fel az
életünket, hogy a nőket megmentsük a rossz férfiaktól, szóval
muszáj támogatnunk a jókat. Holnap elmegyek a rendőrségre, de
addig is, van valami, amit szeretnék magának adni.
Katy zavartan nézte, ahogy az idős nő feláll, elfordítja a
karosszéket a faltól, és a laza kárpitot széthúzva kotorászni kezd, s
végül elővesz egy szürke jegyzetfüzetet.
– Valószínűleg azt hiszi, hogy paranoiás vagyok, Katy, de a
füzetben lévő információk sok embernek árthatnak.
– Mi van benne? – kérdezte Katy. – Azokról a nőkről valami,
akiknek segítettek? Nem kellene átadnia a rendőrségnek?
– Ha úgy érezném, bízhatok a rendőrségben, odaadnám nekik.
Igen, a nőkről van szó. Ami azt illeti, részletes nyilvántartás arról,
kik is ők, hol éltek egykor, mit tett velük a férjük, és hol vannak
most… legalábbis azok, akikről tudunk. De ez a füzet hatalmas kárt
okozhat, ha rossz kézbe kerül. – Kinyitotta a jegyzetfüzetet az első
oldalon. – Látja, itt van például Susan Mitchell Highgate-ből, egy
négy- és egy hatéves gyerekkel. Két éve augusztusban vettem fel őt
és a gyerekeit Camden Town metróállomásánál. Mankóval járt.
Négy héttel korábban a férje lelökte a lépcsőn és eltörte a lábát.
Aztán összerugdosta, és otthagyta őt szörnyű fájdalmak között,
teljesen tehetetlenül az előszobában, és elment otthonról. A hatéves
gyerek szólt az egyik szomszédnak, és ő vitte be Susant a kórházba.
Susan szerencséjére az ottani barátunk megadta neki a számunkat.
Nem lépett kapcsolatba velünk azonnal, csak miután a férje újra meg
nem ütötte és el nem törte a bordáit. Susan a kisfiát védte a férje
ütlegelésétől.
– Ó, Edna! – kiáltott fel Katy.
– Az, hogy a férfi gyerekek ellen fordult, ráébresztette, hogy
tényleg ki kell onnan szabadulnia – folytatta Edna. – Gyakran ez a
végső döntés kiváltó oka. Ahogy a telefonban is mondtam, sok nő
marad, és elviseli a szörnyű sérüléseket, mert gyerekeik vannak, és
nincs hová menniük. Általában pénzük sincs. Majdnem minden
megmentettünk Északnyugat-Londonban élt, ahogy Gloria és én is.
Az archwayi Whittington Kórházban lévő kapcsolatunkon keresztül
kerültek hozzánk. – Edna ismét belenézett a jegyzetfüzetbe. –
Magammal hoztam Susant, két éjszakát töltött Gloriánál, mielőtt
átvittem őt és a gyerekeket egy átmeneti szállásra. Mire a lába és a
bordái meggyógyultak, olyan szerencsés volt, hogy házvezetőnői
állást talált magának, méghozzá olyan helyen, ahol a gyerekeit
szívesen látták. Tavaly nyáron hallottam felőle, Skóciában él, és
nagyon nyugodtnak és boldognak tűnt a telefonban. Gloriához és
hozzám hasonlóan ő sem próbált meg elválni vagy tartásdíjat kérni a
gyerekekért, mert félt a férjétől.
– Szóval ez a füzet tartalmazza az összes eset minden részletét? –
kérdezte Katy. Ő maga is belátta, ha a rendőrség megmutatná Susan
férjének az asszonyról szóló információkat, a férfi valószínűleg
nyomban útra kelne, hogy visszaszerezze a feleségét.
– Igen, de nem minden nő esete végződött olyan szerencsésen,
mint Susané. Zavarba ejtőnek fogja találni, hogy hány nő megy
vissza a férfiakhoz. Néhányan azt állítják, hogy ezek a nők gyengék,
sőt azt, hogy szükségük van arra az izgalomra, amit egy
lobbanékony férfival való együttélés jelent. Én nem ítélkeznék ezzel
kapcsolatban… legalább annyi különböző oka van, ha valaki mégis
visszatér a háborús övezetbe, mint ahány hónap van egy évben, de
Gloriával hamar rájöttünk, hogy nem menthetünk meg mindenkit. –
Edna átadta a füzetet Katynek. – Tegyen vele, amit akar, csak annyit
kérek, hogy várja meg, amíg elköltözöm. Hétfőn vallomást teszek
Alberttel kapcsolatban, aztán két hét múlva itt hagyom ezt a helyet.
– Elköltözik? – kiáltott fel Katy. Erre nem számított.
– Igen, Katy, Gloria nélkül elveszett és magányos vagyok.
Közelebb akarok lenni Claire-hez és a gyerekeihez, ezért ma
felmondtam a munkahelyemen. Ez csak egy bérelt ház, szóval nincs
semmi, ami Bexhillhez kötne.
Katy nem igazán tudta, mit mondjon erre. Megértette, hogy a
félelem és egy kedves barátnő elvesztése elegendő ok arra, hogy
valaki elmenjen, ugyanakkor valamiért azt hitte, Edna becsüli
annyira a munkáját, hogy ne akarja otthagyni. Lenézett a kezében
tartott jegyzetfüzetre.
– Akkor sok boldogságot kívánok az új élethez – mondta. – Úgy
teszek, ahogy kérte, és nem jövök elő ezzel, amíg el nem ment.
– Én is sok boldogságot kívánok Londonhoz – viszonozta Edna
mosolyogva. – Menjen és szórakozzon, élvezze az életet, ahogy
nekünk Gloriával kellett volna, ahelyett, hogy férjhez megyünk egy
erőszakos alakhoz.

Michael Bonham hétfő délután telefonált Katynek, hogy elmondja,

Edna bent járt a rendőrségen, és vallomást tett.
– Azt mondta, hogy Mrs. Reynolds nagyra tartotta Albertet,
ahogy a gyerekei is, és teljesen észszerűtlen bárkinek is azt hinni,
hogy ő gyújtotta fel a házat.
– Ez azt jelenti, hogy aput kiengedik a börtönből?
– Attól tartok, nem azonnal, de a következő meghallgatáson el
tudom intézni, hogy óvadék ellenében szabadon engedjék.
 Katy szívesen beszélt volna az ügyvédnek az Ednától kapott
füzetről. A férfi elvihette volna a rendőrségre, hogy azok
nyomozhassanak a férjek után. De ígéretet tett Ednának, és meg kell
tartania a szavát. Különben sem olvasta még el az egészet, és még
néhány nap már igazán nem számít.

Katy meglehetősen szomorú volt a Franklin, Spencer és

Marshfieldnél töltött utolsó munkanapján. Vitt egy doboz süteményt
búcsúzóul, és mélyen meghatotta, hogy mennyire sajnálják a
többiek, hogy elmegy.
– Mindig azt hittem, hogy nálunk leszel, amíg az első gyereked
meg nem születik – mondta Mrs. Randolph a könyvelésről. –
Nélküled már nem lesz ugyanaz.
– Itt az ideje, hogy tágítsam a látóköröm – mondta Katy, és
megölelte a nőt. – De hiányozni fog az anyáskodása.
Ami azt illeti, Katy rájött, hogy mindegyik munkatársa hiányozni
fog, még a savanyú, öreg Mr. Marshfield is. Lehet, hogy Mrs.
Randolph volt a pótmamája, de minden ott dolgozónak volt olyan
tulajdonsága, amelyet hiányolni fog. A vásárlás vagy egy ital a
lányokkal munka után. Az ügyvédek és a gyakornokok baráti
tanácsai. A manikűr ebédidőben Rachelnél, a telefonközpontosnál.
Sokat tanult itt az évek során, rengeteget nevettek vagy
bosszankodtak együtt. Volt olyan eset, hogy sírva fakadt, s mindig
akadt, aki megvigasztalja… és ott voltak a kötetlen társalgások, s
hétről hétre mindig kicsit többet tudott meg a társairól. Remélte,
hogy az új munkahelyén éppily jól fogja érezni magát.
A munkatársai gyors gyűjtést szerveztek, és egy nagy, „Sok
szerencsét az új munkahelyeden!”-képeslap kíséretében, amelyet
mind aláírtak, vettek neki egy piros bőr piperetáskát, amelybe
minden szépségápolási kelléke belefért.
– Ha hét közben bármikor visszalátogat Bexhillbe, ugorjon be
hozzánk – mondta Mr. Marshfield, amikor Katy indulni készült. – És
ha az új munkahely nem válna be, ne habozzon újabb referenciát
kérni tőlem!

– Most indulok, anyu – mondta Katy szombat délelőtt.

A becsomagolt bőrönd az előszobában várta, de az anyja a
konyhaablakot mosta, így jelezve, hogy a legcsekélyebb mértékben
sem aggasztja, s el sem szomorítja, hogy a lánya elmegy otthonról.
– Vasárnap felhívlak – tette hozzá Katy.
Nézte anyját, ahogy a kis létrán áll, a teste merev, mintha minden
porcikáját arra használná, hogy kimutassa felháborodását, amiért
Katy otthagyja.
– Lehet, hogy templomban leszek – mondta Hilda.
– Akkor majd addig hívlak, amíg fel nem veszed – vágta rá Katy.
– Nem csapsz be, anyu, tudom, hogy szomorú vagy, amiért
elmegyek. De ne viselkedj így, mert lehet, hogy örökre elveszítesz!
Katy félig az ajtó felé fordult, haragos visszavágásra számítva, de
meglepetésére azt hallotta, hogy az anyja lemászik a létráról.
– Nem tehetek róla, hogy az aggodalmam helytelenítés
formájában nyilvánul meg – mondta.
Erre Katy újra felé fordult, és mintha valamiféle lágyságot látott
volna anyja arcán; az ajka remegett, mintha sírás fojtogatná. Néhány
gyors lépéssel mellette termett, és megölelte. Hilda mereven tartotta
magát, de nem húzódott el.
– Velem minden rendben lesz, anyu – mondta gyengéden, és
megsimogatta anyja arcát. – A kismadárnak előbb-utóbb el kell
hagynia a fészkét.
– Jobb lesz, ha tényleg indulsz, különben lekésed a vonatot –
felelte az anyja.
Katynek ez éppúgy megfelelő búcsúszó volt, mintha Hilda
megpuszilta volna, vagy azt mondta volna: „Remélem, jól
boldogulsz majd!”
Katy pont egy óra előtt érkezett meg Londonba Joanhoz és Kenhez.
Jilly az izgalomtól ugrándozva jött le a lépcsőn, hogy üdvözölje.
Gyönyörű volt türkiz gyapjúruhájában, amelyet Katy még sohasem
látott, szőke haját ugyanolyan színű szalaggal fogta hátra.
– Azt hittem, sohasem érsz már ide – fogadta kifulladva. –
Találtam egy lakást, de csak kettőig tartják fenn nekünk. Szóval csak
dobd le a bőröndöt, és már megyünk is. Útközben majd mindent
elmondok.
Ahogy Hammersmithből Chiswick felé siettek, Jilly elmesélte,
hogy az egyik munkatársa szólt neki a lakásról.
– Itt van nem messze, a Ravenscourt Parkhoz közel. Jackie, a
lány, aki ott lakik, a hónap végén Ausztráliába utazik a lakótársával,
és megkérte a tulajdonost, hogy mi nézhessük meg először, így nem
kell reklámoznia. Tegnap este én már láttam, és nagyon szép. Csak
egy hálószoba van, és elég kicsi, de nem sötét és büdös. A bútorok is
szépek.
Katy örömmel hallotta, hogy a bérleti díj csak tizenkét font
hetente, ami nagyon jó vásár.
– Úgy tűnik, a főbérlő, Mr. Sawyer szereti a hosszú távú bérlőket,
akik rendben tartják a lakást, így nem kell aggódnia miatta. Jackie
azt mondta neki, hogy csendesek vagyunk, és jól viselkedünk, szóval
jó lesz, ha összekapjuk magunkat. – Jilly kuncogott. – Egyébként
olyan keményen kellett dolgoznom a héten, hogy amikor hazaértem,
másra sem vágytam, csak hogy ágyba zuhanhassak.
A Shaftesbury Roadot fák szegélyezték, a nyolcas szám pedig az
egyik kisebb sorház volt. A lakás, amit megnéztek, a földszinten
volt, egy rendes méretű, utcára néző nappalival. A mögötte lévő
hálószoba kisebb volt, de elég nagy, két különálló dívánnyal és egy
hatalmas beépített szekrénnyel. A konyha a folyosó végén, a
fürdőszoba pedig a hátsó kertre néző ajtó mögött volt.
Jackie, Jilly barátnője vezette őket körbe, miközben Mr. Sawyer
az emeleti lakóval beszélgetett.
– Tetszeni fog neki, hogy Katy jogi asszisztens a
jogászkollégiumban; szereti, ha a lakóinak előkelő állása van –
vihogott Jackie. – Amikor először jártam itt megnézni a lakást, azt
mondtam neki, hogy árubeszerző vagyok a Harrodsban. Valójában
egy közeli kávézóban dolgoztam, de néha tényleg „beszereztem”
egyet s mást a Harrodsban. Később, amikor jobb álláshoz jutottam,
azt mondtam neki, hogy otthagytam az áruházat, mert az egyik
felügyelő rám szállt. Szerencsére a szobatársam virágkötő a
Victoriában, ami Mr. Sawyer szerint remek, mivel ők látják el
virággal a palotát is.
Katy látta, miért tartja barátnője remeknek a lakást. A bútorok és
a berendezés nagyon hasonlított Jilly bexhilli otthonához, minden
pontosan olyan rozoga és kopott volt. De Katy mindig is jól érezte
magát barátnőjénél, és tudta, hogy heti tizenkét fontért nem kapnak
palotát. Különben is, kicsit kicsinosíthatják… és nem volt dohos,
sem sötét.
Fél órával később a lányok ismét a King Streeten jártak, március
elsejével kezdődően aláírták a szerződést, és az első két hétre
kifizették a bérleti díjat. Mr. Sawyer Brentfordban lakott, ezért
valószínűleg nem fog átjönni, hogy ellenőrizze őket, az emeleti
lakásban élő két lány nagyjából annyi idős, mint Jilly és Katy, szóval
nem fognak panaszkodni egy kis zaj miatt.
– Menjünk el a Hammersmith Palais-ba – javasolta Jilly. – Ezt
muszáj megünnepelnünk.

Katy végül a vasárnapi ebéd után számolt be Jillynek az otthoni

fejleményekről. Fent voltak a szobájukban, az ágyukon feküdtek,
kissé megviselt állapotban, mivel csak éjjel egy körül keveredtek
haza az előző esti mulatságból.
Remekül érezték magukat, több tucat férfival táncoltak, és túl
sokat ittak. Még egy kettős randit is megbeszéltek Robbal és
Johnnal, két meglehetősen tisztességesnek tűnő fiatalemberrel, akik
a tőzsdén dolgoztak. Egyik lány sem volt elragadtatva a partnerétől,
de a fiúk szalonképesek voltak, jó modorúak, és meghívták a
lányokat a Soho legjobb kínai éttermébe. Ahogy Jilly rámutatott:
miért költenénk a saját pénzünket arra, hogy felfedezzük a
húsosfazekakat, amikor itt van két fickó, aki mindent megmutat?
Ahogy az várható volt, Jillyt nagyon megdöbbentették Katy hírei.
Tudta, hogy Mr. Speedet letartóztatták, de azt nem, hogy Katy a
történet nagyobb részét megtartotta magának.
– Szóval, hogy bírja az apukád? – kérdezte. – És hallottál valamit
arról, hogyan zajlott le Mrs. Reynolds temetése?
Katy elmesélte a történtek rövidített változatát, de nem szólt a
jegyzetfüzetről. Úgy vélte, nem tanácsos bárkinek is beszélni róla,
amíg nem tud időt szakítani arra, hogy alaposan átgondolja az
egészet.
– Nem értem, mitől fél annyira Edna – mondta, és zavartan
ráncolta a homlokát. – Jó, lehet, hogy egy flúgos gyújtotta fel Mrs.
Reynolds házát. De nem értem, hogy ugyanaz a flúgos miért akarna
másokat is bántani.
– Annak alapján, amit a nők sérüléseiről mondott, akiknek ő és
Gloria segített, nem zárnám ki, hogy Ednát is megtámadják.
Valójában ő sokkal inkább szem előtt volt, hogy ő vette fel a
bántalmazott nőket a kocsijával.
– Szóval elköltözik a városból? Szegény asszony, gondold el, az ő
korában teljesen új életet kezdeni valahol máshol.
Jilly néhány perccel később elaludt. Katy ébren feküdt, és
gondolatai egyre akörül jártak, amit barátnője mondott. Szegény
Edna, annyi szívfájdalom érte, pedig milyen sok nőnek segített! De
lesz-e valaki, aki neki segít, most, hogy a legnagyobb szüksége van
rá?

Vasárnap este, alig valamivel hat után Edna az autójához sietett a

nagy bőrönddel. Miután a bőröndöt betette a csomagtartóba,
visszament a házba a dobozért, amelybe a személyes kincseit
pakolta. Arra gondolt, hogy néhány nap múlva majd megkéri a vejét,
hogy egy bérelt teherautóval jöjjön el a többi holmijáért. Egyetlen
éjszakát sem bír már itt tölteni, attól rettegve, hogy valaki figyeli.
 Mr. Bonham nem értett vele egyet abban, hogy veszélyben az
élete. Erősködött, hogy bárki gyújtotta is fel Gloria házát,
megelégszik vele. Azt mondta, biztosan annyira meg van ijedve,
hogy nem meri megismételni a gaztettet valahol máshol Bexhillben.
De Edna már döntött: új életet kezd Broadstairsben, Claire-rel, a
lányával és a családjával. Broadstairs elég messze volt Bexhilltől
ahhoz, hogy véletlenül se fusson össze ismerőssel. Claire és Roger
szállodát vezettek ott, és személyzetben mindig volt hiány, szóval
Edna egy ideig nekik fog dolgozni, csak addig, amíg meg nem veti a
lábát az új lakóhelyén.
Eszébe jutott, hogy a hűtőben még van étel, ezért visszament,
hogy kitakarítsa, és némi maradékot magával vigyen. Végül, miután
lekapcsolt minden lámpát és felvette a másik táskát, amelyben a
cipők és néhány kabát volt, elhagyta a házat, gondosan bezárva az
ajtót.
Hideg volt, és a levegőben érződött, hogy hamarosan havazni fog,
ezért Edna nem vesztegette az időt, beindította az autót, és útra kelt.
Talán most először Gloria halála óta nem nézett körül a sötét
utcában. Ha megteszi, valószínűleg észreveszi az utca végén álló
bordó Jaguárt, ha másért nem, hát azért, mert ezen a környéken ritka
volt az ilyen drága autó.
Edna nem szándékozott egészen Broadstairsig vezetni aznap este.
Éjszakára New Romney-ben vett ki szobát, egy kis fogadóban, ahol
már többször is megszállt, amikor Claire-hez utazott.
Megkönnyebbült, amikor elhagyta Bexhill területét. Holnap
ebédidőben már a lányával és két unokájával lesz, és új fejezet
kezdődik az életében.
Mire keresztülhajtott Hastingsen és nekivágott a Guestling felé
vezető emelkedőnek, megnyugodott, mivel alig volt forgalom, és ez
volt az egyik kedvenc útszakasza. Gyakran végighajtott rajta
nyaranta Rye felé menet, és jól ismerte.
Közvetlenül Winchelsea előtt megelőzte egy kocsi.
– Ostoba alak – morogta maga elé Edna. – Remélem, tudja,
milyen keskeny az út a továbbiakban.
 Elhaladt az öreg Landgate alatt, és elindult lefelé a meredek hegyi
úton, amely a mocsárhoz vezetett, amikor hirtelen egy autó
száguldott vele szemben felfelé, fényszóróival teljesen elvakítva
Ednát, a kürtjét bömböltetve. Egy pillanatra érzékelte, hogy az autó
az ő sávjában közeledik, így nem maradt más választása, mint
átvágni a másik sávba, hogy elkerülje az összeütközést. A lámpák
fényében hirtelen felbukkant előtte a fehérre festett korlát, s noha
próbált fékezni és az ellenkező irányba húzni a kormányt, túl késő
volt.
A korlát hangos reccsenéssel átszakadt, és az autó már száguldott
is lefelé a puszta füves hegyoldalon az odalent hömpölygő folyó
felé. Hallotta a saját sikolyát, és belekapaszkodott a kormányba,
abban a hiú reményben, hogy el tudja annyira fordítani, hogy
megállítsa a gyors ereszkedést. De az autó csak pattogott a
sziklákon, egyre gyorsult, és már ott is volt a folyó a fényszórók
előtt szurokfeketén, sikamlósan.
Érezte a jeges víz spriccelését, ahogy az autó a folyóba zuhant;
úgy tűnt, hogy a víz az ajtó alsó kereténél nyomakodik befelé.
Eszébe jutott, hogy egyszer látott egy filmet, amelyben valaki
ugyanebbe a helyzetbe került. A víz nyomása miatt ott nem tudták
kinyitni az ajtót, és noha úgy tűnt, hogy az autó lebeg, látta, hogy a
víz már az ajtó közepéig ér.
Az autó fényszórói még működtek, de rajtuk túl koromsötét volt.
Visszafordult Winchelsea felé, abban a hiú reményben, hogy valaki
talán látta a balesetet, de odafönt nem villantak fények, lehetséges
megmentőket jelezve. Egyenesen előtte, a folyó túloldalán csak
mocsár volt. Rátenyerelt a kürtre, de az nem működött; az egyetlen
hang a saját, rémült sikolya volt.
Ahogy a fényszórók hirtelen kialudtak, Edna ösztönösen az ablak
fogantyújához kapott, de ahogy körbeforgatta a kart, jeges víz áradt
be, és azonnal érezte, hogy az autó mélyebbre süllyed. De az ablak
volt az egyetlen kiút. Megragadta az ablak felső szélét, és próbált
kijutni. Kihúzta a fejét és a vállát, de annak ellenére, hogy
kétségbeesetten tolta fel magát a vezetőülésből, beszorult; félig
benn, félig kinn volt, és a jeges víz folyamatosan áramlott körülötte.
Hirtelen rádöbbent, hogy soha többé nem fogja látni Claire-t,
Robertet, a fiát vagy az unokáit. Biztos volt benne, hogy az autó,
amely elől kitért, ugyanaz a bordó Jaguár volt, amely Winchelsea
előtt megelőzte. Bizonyára követte, elszáguldott mellette, aztán a
hegy alján visszafordult, hogy vele szemben haladva lekényszerítse
őt az útról.
Miért is indult útnak éjjel? Meg kellett volna várnia a reggelt.
Annyira kevés autó jár erre ilyenkor, de ha jönne is valaki, akkor
sem látná meg őt és a fekete kocsiját a folyóban.
Az autó megint süllyedt valamennyit, s a víz már elérte Edna
nyakát. Segítségért kiáltott, és kétségbeesetten próbált kijutni az
ablakon, de a jeges víz megbénította. Úgy tűnt, minden erejét és az
akaratát elvesztette, hogy folytassa a harcot.
Az a férfi mindkettejüktől megszabadult. Mindennek vége.
 Hetedik fejezet

– Szóval szerinted tetszeni fog neked ez az állás, Katy? – kérdezte

Joan, miközben körbeadta a zöldségestálat.
Katy nem válaszolt rögtön. Eszébe jutott, milyen riadt volt az első
napon. Mindenki nagyon előkelőnek és szuper intelligensnek tűnt, és
ő vidéki libának érezte magát, akinek semmi keresnivalója sincs ott.
– Hétfőn nagyon féltem – ismerte be. – De mostanra mindenkit
megismertem, tudom, mi a munkájuk, szóval kezd könnyebbé válni.
Azt hiszem, minden rendben lesz.
– Ugyanígy voltam én is az első nap az állatkertben. Ráadásul
nem is találtam, mi hol van. – Jilly vigyorgott. – Ostobának éreztem
magam, mintha semmit sem tudnék az állatokról. De aztán hirtelen
minden a helyére került. Ezzel együtt valószínűleg még évekig én
leszek az új lány.
Ken egyik lányról a másikra nézett.
– Nos, azt meg kell adni mindkettőtöknek, hogy teszitek a
dolgotokat. Van munkátok, amit szerettek, találtatok lakást, amit
megengedhettek magatoknak. Nem mintha azt akarnám, hogy
elmenjetek, szeretjük, hogy itt vagytok velünk. De csodáljuk is,
hogy függetlenek akartok lenni.
Megszólalt a telefon, mielőtt a lányok válaszolhattak volna.
– Ki lehet az? – csodálkozott Joan, miközben Ken felállt. – Soha
senki sem hív teaidőben.
– Underwood – szólt bele a kagylóba Ken a hivatalos
telefonhangján, amivel megmosolyogtatta a lányokat. – Igen, itt van,
máris szólok neki – mondta, és visszajött a nappaliba. – Téged
keresnek, Katy, a hangjából ítélve valami ficsúr.
Katy a telefonhoz sietett. Michael Bonham hívta.
 – Halló! Jó híre van… sikerült aput szabadlábra helyeztetni?
– Bárcsak jó hírt közölhetnék, Katy! – mondta az ügyvéd. – És
nincs köze az apjához, legalábbis közvetlenül nincs. Edna Coltrain
autója lesodródott az útról Rye közelében a hétvégén, és a folyóba
zuhant.
– Jaj, ne! – akadt el Katy lélegzete. – Meg… – Elharapta a szót,
mert képtelen volt kimondani.
– Nem, él, de éppen csak, egy hajszálon múlt. Egy kutyáját
sétáltató férfi valami furcsa hangot hallott, látta a fényeket a vízben,
aztán mintha sikolyt hallott volna. Szóval odarohant. Az autó
addigra már majdnem elsüllyedt, Edna arccal lefelé lebegett a
vízben, félig beszorulva az ablakba. A férfinak valahogy sikerült
kiráncigálnia, és mesterséges légzést alkalmazott. Szerencsére egy
másik autós, aki látta a férfi elemlámpájának a fényét, megállt, és
hívta a mentőket. Edna a hastingsi kórházban van.
– Azt mondta, nincs közvetlen kapcsolatban az apámmal, de úgy
tűnik, nem hiszi, hogy véletlen baleset volt.
– Nem, nem annak tűnik. A rendőrség szerint szándékosan
szorították le az útról. Edna közben magához tért annyira, hogy
elmondja, úgy véli, egy bordó Jaguár volt. Szerinte ugyanaz,
amelyik közvetlenül Winchelsea előtt megelőzte, aztán nem sokkal
később szembeszáguldott vele a keskeny úton, rossz sávban, és a
fényszórója elvakította Ednát. Edna félrerántotta a kormányt, de a
Jaguár így is meglökte a kocsiját.
– Milyen szörnyű lehetett neki! – kiáltott fel Katy.
– Igen, nagyon ijesztő lehetett már azelőtt is, hogy a folyóba
zuhant. A rendőrség nagy horpadást talált a kerékdobon és a
sárhányón, és bordó festék nyomait a karosszérián.
Abroncsnyomokat is találtak, amelyek szerint egy autó a
Winchelsea-be vezető út alján nagy sebességgel megfordult. Nem
valószínű, hogy valaki csak azért megelőzzön egy autót, hogy aztán
pár perccel később visszaforduljon, hacsak nem készül valamire. A
bal oldali horpadás is Edna történetét támasztja alá. Ha az út jobb
oldalán szabályosan szembejövő autóval ütközött volna, akkor a
jobb oldali kerékdob sérül meg. A bordó festék megegyezik a Jaguar
autókon használt bordóvörös árnyalattal.
– Egek! – kiáltott fel Katy, és úgy érezte, menten elájul. – Szóval
lehetséges, hogy ugyanaz a férfi volt, aki a tüzet gyújtotta, és
megölte Gloriát és a lányát?
– Lehetséges – ismerte el Bonham. – Edna úton volt
Broadstairsbe, a lányához. A férfi pedig valószínűleg követte.
– Helyinek kell lennie, ha ilyen jól ismeri azt az utat – mondta
Katy elgondolkodva.
– Nem feltétlenül, talán járt már arra máskor is. Nagyon népszerű
az a festői útvonal, és az emberek általában nem felejtik el, hogy
veszélyes is. Szóval, Katy, sajnálom, hogy ezzel a hírrel zavartam,
de úgy éreztem, tudnia kell.
– Örülök, hogy elmondta. Meglátogatja Ednát? Ha igen,
megtenné, hogy elmondja neki, mennyire sajnálom, és hogy
jobbulást kívánok? Nem is kérdeztem, milyen sérülései vannak.
– A sokk, és az, hogy majdnem megfulladt, volt a legrosszabb.
Erősen beverte a fejét a szélvédőbe, kificamította a csuklóját, és van
néhány csúnya horzsolása és zúzódása. Most tüdőgyulladása van,
amit gondolom az iszonyatos hideg okozott. Még egy-két perc a
folyóban megölte volna. Kész csoda, hogy valaki látta, mi történt, és
segített neki. Biztosan tudja, ott lent nincsenek házak, csak mocsár.
Annak az esélye, hogy bárki arra járjon egy téli éjszakán, nagyon
csekély. Ahogy Edna maga mondta, istennek hála a
kutyasétáltatókért. És igen, átadom az üzenetét.
– Fogadni mernék, hogy most még jobban fél – jegyezte meg
Katy, és a szeme könnybe lábadt arra gondolva, hogy azt hitte, Edna
téved, amikor azt állítja, hogy aki megölte Gloriát, az őt is el akarja
tenni láb alól. – Azért hagyta el Bexhillt, mert úgy érezte, valaki őt is
el fogja kapni.
– Most mindenesetre biztonságban van, különszobát kapott a
kórházban, és az ajtaja előtt rendőr áll, hogy ellenőrizze a látogatóit.
Viszonylag nyugodt, de azt hiszem, nagyobb biztonságban érzi majd
magát, ha végre a lányánál lehet.
 – Az apám tud a történtekről?
– Igen, ma voltam Lewesban, és elmondtam neki. Ez persze nem
tisztázza őt, de elég ahhoz, hogy a rendőrség alaposabban
megvizsgálja a bizonyítékokat. Ja, az öccse is meglátogatta, ami
egész felvidította. Rob azt üzeni, hamarosan telefonál, hogy
átbeszéljék ezt az ügyet.
Bonham kérdezősködéssel folytatta az új munkahelyéről, a
lakáskeresésről. Katy elmondta neki, hogy tetszik az új munkája, és
találtak maguknak lakást.
Mielőtt befejezte a hívást, a férfi megígérte, hogy ír vagy
telefonál, ha bármi fejlemény történik az ügyben, és szép estét
kívánt.
– Az ördögbe! – mondta Jilly, amikor Katy visszatért a nappaliba
és elmesélte az Ednával történteket. – Szegény hölgy! Bárki tette is
ezt vele, igazán gonosz alak. Reménykedjünk, hogy hamarosan
elkapják.

Vacsora után Katy felment a hálószobába, odalent hagyva Jillyt.

Elővette az Ednától kapott füzetet, és egy percig csak fogta, azon
töprengve, mit kellene tennie. A füzetben benne volt az összes nő
eredeti lakcíme, akin Edna és Gloria segített. Feltéve, hogy a férjek
még mindig ugyanott laknak, és az egyiküknek van egy bordó,
behorpadt kerékdobú Jaguárja, a rendőrségnek valószínűleg nem is
kellene más bizonyíték, hogy letartóztassa a férfit. De hogyan
lehetne biztos abban, hogy a bexhilli rendőrség Londonban fog
kutakodni az autó után?
Sehogy. Gyakran hallotta, hogy a déli parti rendőrség nem
szívesen merészkedik be a fővárosiak felségterületére. Megkérhetik
ugyan a londoniakat, hogy ellenőrizzék a címeket, de erre nem volt
garancia. Még Mr. Bonham is azt mondta, hogy az a rendőrség egyik
legnagyobb hibája, hogy nem osztják meg az információkat és az
embereiket más területekkel. Ha egyszer átadja ezt a füzetet, nem
lesz képes visszaszerezni. És sosem bocsátaná meg magának, ha
nem tenne valamit az ügyben.
– Szóval magadnak kell megcsinálnod – morogta maga elé. –
Nem lehet olyan nehéz. Csak azoknak a nőknek a címét kell
ellenőrizned, hogy van-e ott bármilyen autó, akik elszöktek, és nem
mentek vissza a férjükhöz. Mind viszonylag kis területen belül
vannak.
Tudta, ha Jillynek elmondaná, mire készül, barátnője próbálná
megállítani. Joan és Ken is helytelenítené a dolgot. De ha sikerülne
összeszedni a címeket anélkül, hogy tudnák, miben mesterkedik,
szombaton mindet megnézhetné. Nehéz lesz ürügyet találni arra,
miért marad ki egész napra egymaga, de majd kigondol valamit.
Aztán levelet írt az apjának, amelyben beszámolt a munkájáról,
az új lakásról, és megírta, hogy mennyire szeret Londonban lenni.
Mielőtt aláírta volna, még hozzátette, hogy Bonham telefonált aznap
este, és elmondta, mi történt Ednával. Azt is megírta, mennyire
reméli, hogy ez segít az ügyén. Nagyon szerette volna azt is beleírni
a levélbe, hogy a sérült Jaguárt keresi, de úgy vélte, hogy csak
aggasztaná az apját. Ezután Robnak is írt, megkérdezte, szerinte
hogyan boldogul az apjuk, és beszámolt a történtekről. Könyörgött
öccsének, hogy adjon egy telefonszámot, amin felhívhatja, hogy
rendesen beszélhessenek.

Csütörtökön ebédidőben Katy fogta a szendvicsét és a

jegyzetfüzetet, és bevonult a személyzeti pihenőbe. Azt már
felfedezte, hogy ezt a kis szobát ritkán használják, mivel csúnya,
levegőtlen helyiség volt, amelynek berendezését mindössze egy
mosdókagyló, egy sárga műanyag lappal fedett asztal, néhány
rozoga szék és egy nagyon kopott kanapé alkotta.
Az asztalnál kinyitotta a füzetet a végén, ahová a legfrissebb női
neveket írták. Visszafelé haladva elkezdte kijegyzetelni azokat, akik
nem mentek vissza a férjükhöz.
 Úgy vélte, az utolsó öt nővel, akiket november végén és
decemberben mentettek meg, nem kell számolnia. Edna elmondta,
hogy az otthonuktól távol töltött első hónap mindig a legnehezebb
időszak a bántalmazott nők számára. Hiányoznak nekik a régi
tárgyaik, és nagyon kevés pénzük van, néha szinte semmi. Ráadásul
nagyon magányosak voltak, és nehezen boldogultak a barátok és
családtagok nélkül. Hirtelen a férjük nem is tűnt olyan rossznak, és
abban reménykedtek, hogy a távol töltött idő miatt a férfi megbánta
a viselkedését. Katy tehát figyelmen kívül hagyta ezeket a nőket,
mivel mostanra akár haza is mehettek.
Átnézte a füzetet, és csak hat nőt jelölt meg, akik soha nem
engedtek a kísértésnek, hogy visszatérjenek a férjükhöz. A párjuk
igazi vadállat volt, aki végül annyira megverte őket, hogy szörnyű
sérülésekkel kerültek kórházba. A nők közül háromnak volt gyereke,
akiknek pszichiátriai segítségre volt szüksége amiatt, amin az anyjuk
keresztülment.
Katy annyira belemerült a jegyzetfüzet tanulmányozásába, hogy
észre sem vette, amikor Charles Stevenson bejött a kis szobába.
– Mit jegyzetelget oly szorgalmasan? – kérdezte, mire Katy
összerezzent. – Méghozzá ebben a gyászos lyukban.
Katy idegesen nevetett. Charles volt a legfiatalabb ügyvéd,
ráadásul nagyon vonzó is: magas, karcsú, barna hajú, a szeme is
csokoládébarna, pont az a fajta, amelybe a lányok belefeledkeznek.
Arra gondolt, hogy egy tapasztaltabb nő biztos ágyba csalogató
szemnek nevezné. Talán még be is adná a derekát, ha jelent bármit
is, ahogy érez, amikor a férfi rámosolyog, kivillantva tökéletes, fehér
fogsorát.
– Megijesztett – mondta, és becsukta a füzetet, majd összeszedte
a londoni utcatérképet és a jegyzeteit.
– Ne menjen el – kérte a férfi. – Olyan hideg van odakint, hogy
nem tudom rávenni magam, hogy kimenjek, ezért úgy döntöttem,
főzök egy teát. Velem tart?
Katy az órájára pillantott.
– Csak egy gyors teára, mert csak tíz percem maradt.
 Tudta, hogy Charles a legfiatalabb az ügyvédek közt, de még nem
egészen értette a hierarchiát. Hogyan váltak ügyvédekké, mi volt a
különbség az ügyvéd és a QC között, mit tettek, hogy azzá váljanak,
vagy egyáltalán mi olyan különleges a QC-ben? Talán Charlestól
megtudhatja mindezt.
A férfi feltette a vizet forrni, és a lányra nézett.
– Nem árulta el, mit jegyzetelt.
– Ó, semmi izgalmasat, csak néhány cím, amit egy otthoni
barátomtól kaptam.
– És az utcatérkép?
Katy halványan elmosolyodott, nem könnyű a fickót lerázni.
– Csak megnéztem, hol laknak azok az emberek.
– Ezek szerint fel akarja keresni őket. Miért?
– Nem, nos, talán mégis. Ezek a címek a barátnőm édesanyjának
a füzetéből valók, aki kórházban van, és én megígértem neki, hogy
meglátogatom őket, ha nincsenek túl messze.
– Miért nem ír egyszerűen nekik? – kérdezte a férfi, miközben
befejezte a teakészítést. Háttal nekidőlt a falnak, és karba fonta a
kezét. – Miért hazudik róla?
Katy elpirult.
– S maga miért ilyen kíváncsi? – nyögte. – Ha az irodájában ülne,
és valaki bedugná a fejét az ajtón, és afelől érdeklődne, mit csinál, és
miért, mit mondana?
– Hogy törődjön a saját dolgával – vigyorgott a férfi.
– Nahát akkor.
– Nahát akkor mi? Meghívhatom egy italra munka után?
– Hogy tovább faggathasson?
– Talán, de inkább önmagáról kérdezném. Szeretem megismerni
az embereket. Szóval, akkor eljön velem?
– Nem tehetem, a barátnőm nagynénjénél és nagybátyjánál
lakom, és a nagynéni vacsorával vár.
– Akkor holnap. Péntek lesz, tehát másnap nincs munka. Egyéb
kifogás?
 – Most egy sem jut eszembe – mosolygott Katy. – Igen, az jó
lenne, Charles. De hadd igyam meg gyorsan azt a teát és menjek
vissza dolgozni.
Katynek aznap délután nehezére esett összpontosítani. Nem
igazán akarta elhinni, hogy egy jóképű és sikeres férfi, mint Charles,
vele akar randevúzni. Abban sem volt igazán biztos, hogy egy ital
munka után valóban randinak számít-e, de nagyon úgy tűnt.
Vajon a férfi az összes új lányt meghívja? Igazából senkit sem
tudott megkérdezni ez ügyben, mert abban egészen biztos volt, hogy
az ügyvédek nem barátkozhatnak a személyzet többi tagjával.

Alig várta, hogy elmondhassa Jillynek, amikor hazaért.

– Ez remek! – vigyorgott Jilly, mint a fakutya. – Pompásan
hangzik, szóval adj bele mindent, hogy befogd magadnak! Én is
kinéztem valakit magamnak az állatkertben, de egyelőre észre sem
vesz.
– Majd fog – nyugtatta meg Katy –, és eszem ágában sincs
befogni bárkit is. Ő nem a vadállataid egyike.
– Sokat tanulhatunk az állatoktól – vihogott Jilly. –
Jutalomfalatokkal be lehet tanítani őket, és a nőstények közül a
legjobbat vadásszák le, hogy megtermékenyítsék.
Erre már Katynek is vigyorognia kellett.
– Nos, én nem fogom hagyni, hogy megtermékenyítsen. De ha a
pénteki italmeghívás jól sül el, ki tudja, hová vezet majd.
– Remélem, egy következő randihoz szombaton vagy vasárnap.
Csak mert mind a két napon dolgozom. – Jilly szomorú arcot vágott.
– Nem akarom, hogy magányos légy.
– Pedig magányos leszek nélküled, de valahogy majdcsak túlélem
– mosolygott Katy megkönnyebbülten, hogy nem kell hazugságot
kitalálnia a vasárnapi tervével kapcsolatban. – De talán
megvárhatnálak szombaton munka után, és elmehetnénk
Hamsteadbe, vagy beülhetnénk valahová egy italra.
 – Munka után kicsit büdös vagyok – fintorgott Jilly. – A lányok
közül néhányan megmosakodnak és átöltöznek odabent, de én nem
őrültem meg, hogy kövessem a példájukat. Elmehetünk szórakozni,
miután hazajöttem és megfürödtem.
Vacsora után Katy nekiült, hogy levelet írjon Ednának a lánya
broadstairsi címére, amelyet Bonham adott meg neki. Annak
fényében, hogy Edna most talán még jobban meg van ijedve, Katy
nem tett említést a jegyzetfüzetről, sem arról a szándékáról, hogy
megkeres néhányat az erőszakos férjek közül. Csak annyit írt,
mennyire felzaklatták az Ednával történtek, aztán a folytatásban
mesélt az új állásáról, és arról, hogy Jillyvel saját lakásba költöznek
alig valamivel több mint egy hét múlva.
De még írás közben is Charleson járt az esze, azt fontolgatva, mit
vegyen fel a randira, s azt tervezve, hogy aznap este hajat is mos.
Nagyon örült, hogy a méhkasfrizura teljesen eltűnt Londonban,
legalábbis a harmincöt év alattiaknál. Sok lány vagy Cilla Black-féle
bubifrizurát viselt, vagy ha legalább vállig ért a hajuk, cuki merev
hajhullámot, de Katy észrevette, hogy a menőbb lányok, akik
miniszoknyában jártak, meghagyták egyenesnek a hosszú hajukat.
Ennek külön örült, mert mindig is egy rémálom volt, amikor
megpróbálta begöndöríteni szögegyenes haját. Arra gondolt, hogy
másnap felveszi az új pepita ruháját, és megkockáztatja, hogy
kirúgják, mert túl rövid az irodába.
Aznap este, amikor a lányok lefekvéshez készülődtek, Katy
ragtapasszal szorította a frufruját, mert az hajlamos volt
rakoncátlanul felborzolódni, ahelyett, hogy szépen a homlokára
simult volna. A gyomra elszorult az idegességtől; a férfiak, akikkel a
múltban randevúzott, egyike sem volt túl kifinomult, többnyire
kétkezi munkát végzett, és gyakran csak keveset beszéltek. Charles
beszédes volt, de Katy úgy vélte, hogy a férfi unalmasnak és
vidékiesnek fogja találni őt.
Úgy merült álomba, hogy olyan témákon töprengett, amelyektől
élénknek és okosnak tűnne.
– Szóval, elárulja, hogy mit csinált valójában azzal a jegyzetfüzettel?
– kérdezte Charles, miután letette a második pohár Babychemet
Katy elé.
– Hogy maga milyen kíváncsi alak! – nevetett a lány. – Már
mondtam, hogy elárulom.
A férfi leült mellé, és belekortyolt az italába. A Mitra zsúfolásig
megtelt, többségében irodai dolgozók tértek be egy-két italra munka
után, mielőtt hazavonatoztak volna a külvárosba. Charles egy High
Holborn-i kocsmába hozta, mert nem akart senkivel találkozni, akit a
jogászkollégiumból ismer.
– Elegem van már az iskolás ugratásból – tette hozzá. – Ráadásul
egész este a munkáról beszélnek. Ha vége a napnak, szeretem
félretenni az ügyeket, amelyekkel napközben foglalkoztam. Afféle
fehér hollónak számítok jogászkörökben.
Ezt Katy is hajlamos volt elhinni, mivel a férfi senkit sem említett
a kamarabeli munkatársai közül az est során, és a munkájáról sem
beszélt. Jillyről kérdezgette, miközben az első italt fogyasztották,
hogy mióta barátnők, és a lakásról, ahová hamarosan beköltöznek.
Azt is elmesélte Katynek, hogy egy hampshire-i kis faluból
származik, és két húga van. A Westminsterben lakik egy Mike nevű
barátjával, akivel még Cambridge-ben ismerkedtek össze. Mike a
tőzsdén dolgozik. Katynek az volt a benyomása, hogy Charles nem
igazán elégedett a jogi pályafutásával, s hogy lehetséges, hogy a
szülei nyomására választotta.
– Szeretnék rámutatni, hogy ez a nagy titkolózás a jegyzetfüzet
körül csak megerősíti a gyanúmat, hogy mesterkedik valamiben –
jegyezte meg. – Az egyik dolog, amit az ember ügyvédként gyorsan
elsajátít, az a képesség, hogy észrevegye, ha hazudnak neki. Tudom,
hogy az apja előzetes letartóztatásban van gyújtogatás gyanújával, és
a tűzben két nő meghalt.
Katy döbbenten eltátotta a száját.
– Honnan tudja?
 – Nagyon jó az emlékezőtehetségem, és olvastam az újságban,
hogy egy Speed nevű férfit letartóztattak, mert Bexhillben felgyújtott
egy házat és megölt két embert. Nem foglalkoztam vele, de egyszer
csak új lány érkezett a kamarába, akit Katy Speednek hívnak, és
Bexhillből jött. Szóval egyből tudtam, hogy rokonnak kell lennie. De
ne aggódjon, Katy, senki más nem tudja a kamarában.
Katy szerette volna, ha a föld megnyílik alatta, és ő elsüllyedhet.
Kínos zavarban próbálta előadni a saját változatát.
– Semmi baj, Katy, nem kell meggyőznie az apja ártatlanságáról –
mondta Charles, és megfogta a kezét. – Abból, amit megtudtam,
mert mondanom sem kell, a kapcsolataimat felhasználva
tudakozódtam az ügy után, azt mondanám, hogy a bexhilli rendőrség
csúfosan elbukta ezt a nyomozást. Biztos vagyok benne, hogy az
apját hamarosan elengedik anélkül, hogy vádat emelnének ellene.
Szóval, a jegyzetfüzetre visszatérve arra tippelnék, hogy
nyomozósdit játszik, hogy az apjának segítsen.
Katy úgy érezte, nincs más választása, el kell mondania az igazat
Gloriáról és Ednáról. Beszélt a füzetről, amelyben minden
információ szerepel azokról a nőkről, akiket megmentettek. Aztán
azzal folytatta, hogyan próbálta valaki Ednát megölni.
– Értem – mondta Charles gondterhelten. – De nem kezdheti el
megkeresni azokat a férfiakat. Ha rátalál a bordó autóra, a
tulajdonosa akár magát is megölheti.
– Nem azt tervezem, hogy bekopogok az ajtajukon – tiltakozott
Katy. – Csak meg akarom keresni az autót, és ha megtalálom,
átadom az információt a rendőrségnek és az apám ügyvédjének.
– Még akkor is kockázatos. Feltételezhetjük, hogy ez a férfi éles
eszű, jó megfigyelő, türelmes, nincsenek gátlásai, és a bosszú vezeti.
Azt mondanám, hogy ezek együtt halálos kombinációt alkotnak.
Nem gondolja?
– Háát, igen, de az a férfi nem ismer engem, igaz? Elsétálhatok a
háza előtt anélkül, hogy gyanút fogna.
– Honnan tudja, hogy nem ismeri? Ez az ember időt szánt arra,
hogy kitervelje Gloria meggyilkolását. Ott lehetett a gyászolók közt
Gloria temetésén, lehet, hogy látta magát, amikor a tüzet tervezte.
Elképzelhető, hogy ő tette a petróleumot és a rongyokat az apja
fészerébe, mert kifigyelte, hogy Gloria barátja. Ez azt jelenti, hogy
akár magáról is tudhatja, hogy kicsoda.
– Erre nem is gondoltam – ismerte be Katy a fejét lehorgasztva.
Charles az álla alá nyúlt, felemelte a fejét, és rámosolygott.
– Ezért vagyok én az ügyvéd. Azért fizetnek, hogy minden
lehetőséget számításba vegyek. Ráadásul az évek során elég sok
gonosztevőt védtem, szóval megtanultam megzabolázni a
természetes, emberekbe vetett bizodalmam. Magának is meg kell
tanulnia, Katy. De nem azért hívtam ide, hogy kioktassam, szóval
igyuk ki a poharunkat, és keressünk egy jó éttermet!
Mint kiderült, Charles már foglalt is asztalt egy kis olasz
étteremben, amely csak néhány perc sétára volt a Mitrától. Inkább
otthonos volt, mint előkelő, piros kockás abroszokkal és Chiantis-
üvegekben égő gyertyákkal az asztalokon.
Abból, hogy milyen melegen fogadta a férfit a pincér és a
tulajdonos, nyilvánvaló volt, hogy tucatszor is megfordult már itt.
Épp ezért Katy átengedte neki a rendelést. Ő maga nem sokat tudott
az olasz ételekről. A bexhilli görög étterem tulajdonosai szerették azt
hinni magukról, hogy kozmopoliták, ezért a pizzát és a lasagnét is
felvették az étlapra, de egyik sem volt túl finom.
Charles nem hozta szóba újra a jegyzetfüzetet, sem Katy apját,
helyette ismét Jillyről faggatta, miközben az előételt fogyasztották, a
lakásról kérdezte, ahová beköltözni készültek, az érdeklődési köre
iránt tudakozódott.
– Én is olyan kíváncsi alak vagyok, mint maga – nevetett Katy. –
Szeretem megfigyelni az embereket. Gondolom, azért is szeretem
ezt a munkát, mert annyi emberi történettel találkozom. Szeretek
még táncolni, olvasni, úszni, és komolyan foglalkoznék a főzéssel és
a kertészkedéssel, ha volna saját otthonom. Na és magával mi a
helyzet?
A férfi komikus arcot vágott, és a halántékát bökdösve jelezte,
hogy nincs túl sok odabent.
 – Elég jól krikettezek, és rosszul zongorázom. Szeretek olvasni,
hosszú sétákat tenni vidéken, de magától eltérően én nem vagyok
boldog, hogy ügyvéd lehetek, talán azért, mert többet várok az
emberektől, mint amennyit kapok. Hazudnak, csalnak, hiányzik
belőlük a hűség, és kapzsik.
– És mivel foglalkozna, ha változtathatna?
– Ki fog nevetni.
– Nem fogom – ígérte Katy.
Charles habozott, lötyögtette a borát a pohárban.
– Szeretnék egy kertészeti árudát, fákat és virágokat nevelni,
eladni – bökte ki.
– Szerintem ez igazán szép dolog, de az imént nem is említette,
hogy szeret kertészkedni.
– Csak azért, mert maga már mondta. Gyerekként szerettem a
nagyapám üvegházában dolgozni, palántázni, komposztot szitálni,
locsolni, meg a többi. Amikor hazamegyek, kicsit mindig
gyomlálok, nyírom a sövényt, de a szüleim nem igazán támogatják,
hogy belekontárkodom a dolgukba.
– Az enyémek sem – nevetett Katy. – Az apám karvalyként
figyel, amikor gyomlálok, mert azt hiszi, a virágokat húzom ki. Soha
nem hagyja, hogy döntéseket hozzak, még olyan egyszerűt sem,
hogy milyen színű virágágyások legyenek az évben, vagy hogy
valami újfajta zöldséget javasoljak a konyhakertbe.
Mindketten nevettek, és Katy hirtelen rádöbbent, hogy kedveli ezt
a férfit. Nemcsak azért, mert jóképű, vagy jó állása van, hanem mert
úgy érezte, szeretné, ha ez az éjszaka örökké tartana.
A vacsora elhúzódott, mert olyan sokat beszélgettek. Mediterrán
paradicsomos csirkét ettek bazsalikommártással, de Katy alig
érzékelte, mit eszik, mert egyre csak Charlest nézte. A férfi annyira
eleven volt, amikor beszélt, annyira más, mint a legtöbb férfi, akit
eddig ismert, s akik gyakran egy mondatot is nehezen tudtak
összerakni, nemhogy egy érdekes beszélgetést. Aztán ott volt a
csokibarna szempár, amelynek pillantásától finom borzongás futott
végig a gerincén.
 Eredetileg nem akart megnyílni, és az anyjáról beszélni, de
egyszer csak azon kapta magát, hogy arról mesél, milyen nehéz eset
Hilda.
– Az egész életem arról szólt, hogy őt próbáltam kielégíteni –
mondta. – Apuval ugyanez a helyzet. Mindig morcos és utálatos.
Soha semminek sem tud örülni.
– Az apai nagyanyám volt ilyen. Pokollá tette a nagyapa életét, és
apámmal is nagyon rosszul bánt. De ő aztán elment Cambridge-be
tanulni, és vissza sem tért. Csak akkor próbálkozott újra a nagyival,
amikor mi, gyerekek megszülettünk. Elvitt hozzá, hátha az új
nemzedékkel más lesz. De nem vált be, a nagyi mindig csak
panaszkodott, kritizált, soha semmi se volt neki jó. Nagyapa annyi
időt töltött a kertben, amennyit csak tudott, hogy minél távolabb
legyen tőle. Csak öt- vagy hatéves voltam, de emlékszem rá.
Tizenhárom éves koromban halt meg, de őszintén mondom, mintha
hatalmas terhet vettek volna le végre apám és nagyapám válláról.
Emlékszem, hogy a temetés utáni este apámmal átmentem
nagyapához, whiskyt ittak, és kártyáztak. Mindketten olyan vidámak
voltak, nevettek mindenen, tréfálkoztak velem. Utána sokszor
voltam nagyapánál, segítettem neki a kertben, imádtam kis
máglyákat gyújtani, hogy elégessük a szemetet. Sohasem beszélt a
nagyanyámról, szerintem apámnak sem, de mindketten láttuk, hogy
mennyivel boldogabb.
– Kíváncsi vagyok, apu visszamegy-e anyuhoz, amikor ez a
szörnyű ügy véget ér – tűnődött Katy. – Nem hiszem, hogy az anyám
írt neki, vagy meglátogatta. Azt mondta, be sem engedi, ha óvadék
ellenében szabadon engedik.
– Az apja érdekében remélem, hogy valóban így lesz. A nagyapa
csak nyolc évet élt a nagyi halála után, de olyan boldog volt,
amilyennek előtte sohasem láttam. Évekkel korábban el kellett volna
hagynia, de az a nemzedék természetesen nem vált. Az apám
egyszer azt mondta, hogy azért szeretett bele az anyámba, mert
mindig nevetett. Sohasem kritizált senkit, még minket, gyerekeket
sem. Úgy vélem, az sokkal jobban működött; mind jók akartunk
lenni, megcsinálni a dolgokat, elérni, hogy büszkék legyenek ránk.
– Akkor biztosan nagyon örül az édesanyja, hogy ügyvéd lett.
– Tudja, Katy, ha megemberelem magam, és bevallom, hogy
kertészkedni szeretnék, ugyanilyen büszke volna rám… talán még
büszkébb, mert akkor segíteni tudott volna. De a nagyapa ügyvéd
volt, és azt hiszem, azért döntöttem úgy, hogy én is az leszek.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy jó ügyvéd. Különben is,
bármikor otthagyhatja, ha akarja, és azzal foglalkozhat, amihez
kedve van. Nem kell maradnia. Csak ne most rögtön menjen! Még
csak most érkeztem Londonba, még jobban meg kell ismernem.
Abban a pillanatban, ahogy az utolsó szavakat kimondta, azt
kívánta, bárcsak ne itta volna meg azt a két pohár bort a Babycham
után. Túl merész kijelentés volt. Igazából egész este olyan dolgokat
művelt, amikről megígérte magának, hogy sohasem fog. Túl sokat
mondott már a férfinak.
Alig mert Charlesra nézni. De amikor mégis ránézett, látta, hogy
a férfi mosolyog.
– Ez igazán kedves volt magától, Katy. Hirtelen sokkal vonzóbbá
tette a Frey, Hurst és Herbertet.

Charles egészen hazáig kísérte a földalattin. Amikor feljöttek a

hammersmithi állomáson, átölelte és magához vonta a lányt.
– Igazi kincs vagy – mondta gyengéden. – Fel nem fedezett, ami
azt illeti, mert nem hiszem, hogy bárki más értékelt volna.
Maga felé fordította a lányt, és a járókelőkkel mit sem törődve
megcsókolta.
Ez volt a legcsodásabb csók, amelyben valaha is része volt. A
lábujjai begörbültek, a szíve hevesebben vert, és a belsejében mintha
gyengéden megrántottak volna valamit, de olyan gyengéden,
amilyenben még sohasem volt része.
A csók nem akart véget érni. Katy nem akarta, hogy
befejeződjön, de amikor a férfi végül elszakította tőle az ajkát, akkor
sem húzódott el, a száját Katy homlokára szorította, a karja szorosan
ölelte.
– Már megígértem a szüleimnek, hogy a hétvégén meglátogatom
őket – mondta egy kis idő múlva. – Most azt kívánom, bárcsak ne
tettem volna, mert inkább veled tölteném a hétvégét. De talán hétfő
este elmehetnénk moziba. A Zorba, a görög című filmet játsszák.
Azt mondják, nagyon jó.
– Szívesen elmennék – mondta Katy, és arra gondolt, hogy
boldogan ül a jéghideg buszmegállóban, ha a férfi is ott van mellette.
A férfi egészen a házig kísérte, búcsúzóul megcsókolta, ezúttal
még mohóbban.
– Most mennem kell – mondta végül –, vagy nem érem el a
földalattit vissza, a Westminsterbe. Hétfőn találkozunk.
Katy felment a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, és nézte, ahogy a férfi
távolodik. Karcsún és ruganyosan, a vastag, kék felöltő ellenére.
Szép járása volt – hosszú, céltudatos léptű –, mégis, amikor félúton
járt, megfordult, és intett neki, néhány lépést hátrafelé sétálva.
Katy az arcára simította a kezét. A hideg ellenére forrónak találta,
és szeretett volna örömében felkiáltani, és fel-alá táncolni a járdán.
 Nyolcadik fejezet

Katy arra ébredt, hogy Jilly fél lábon ugrálva próbálja felvenni a
farmerját. Már aludt, amikor előző este hazaért, így nem tudott
mesélni neki a randevújáról.
Várt, mert arra számított, hogy Jilly kérdezősködni fog, de ő
rohant, mert félt, hogy elkésik.
De amikor kinyitotta az ajtót, hogy lemenjen a földszintre,
visszanézett.
– Milyen volt a randid?
– Hiper-szuper. De most nem tartalak fel, majd este elmesélem.
– Alig várom. – Jilly idétlen arcot vágott. – Aludj vissza, és
álmodj róla!
Katy egy ideig csak feküdt, gondolatban ismét átélte Charles
csókját, de olyan izgatott volt, hogy képtelen volt újra elaludni.
Ugyanakkor volt egy kis bűntudata, amiért ilyen boldog, miközben
az apja börtönben ül. Lehet, hogy Charles nem javasolja, hogy a
bordó Jaguár után kutasson, de úgy vélte, abból semmi baj nem
származhat, ha elsétál a hat ház mellett. Az emberek mindig csak a
haja élénk színét jegyzik meg, ezért gyapjúsapkát vesz, hogy
elrejtse. Különben is fel akarta fedezni Londont, és szép, csípős
hideg nap volt, tökéletes a sétára.
Két órával később, majdnem tizenegykor, Joan egyik kiadós
reggelije után Katy a hamsteadi földalatti állomása előtt állt, és a
térképet tanulmányozta. Az első cím fenn volt a hegyen, a hangással
szemben. Katy még sohasem járt Hamsteadben, és kissé meg is
lepődött, milyen gazdag környék. Ahogy elsétált az izgalmasnak
tűnő butikok, ékszer- vagy ajándékboltok mellett, megkísértette a
csábítás, hogy bemenjen valamelyikbe, de ellenállt, emlékeztetve
magát, hogy bármikor visszajöhet ide Jillyvel üzleteket járni.
Az első épület, ahonnan Margaret Foster megszökött két, öt- és
hétéves fiával, gyönyörű György korabeli, dupla homlokzatú ház
volt, egy fallal körülvett kertben. Katy megállt a magas,
kovácsoltvas kapu előtt, hogy bekukkantson.
Margaret férje sebész volt a Royal Free Kórházban, és Katy arra
gondolt, ha valaki látja ezt a gyönyörű házat, fényes, sötétkék
bejárati ajtajával, amelyet két oldalt nagy kőurnákban, gondosan,
gömb alakúra nyírt bokrok fognak keretbe, sohasem hinné, hogy a
felszín mögött erőszak és brutalitás rejtőzik. A gyep közepén kisebb
fa nőtt, és alatta hóvirágok pompáztak, az első, amelyeket Katy idén
látott. Úgy vélte, később a kert gyönyörű lesz, mert most is, az
évszak, és a lombok és virágok hiányának ellenére is látszott, milyen
szépen van gondozva.
De autófeljárót vagy garázst nem látott, sem bordó Jaguárt
parkolni az utcán. Persze az is lehet, hogy az autó a férfi
munkahelyénél áll. Talán visszajöhetne ide valamelyik este.
A következő cím messzebb volt gyalog, mint a térkép alapján
gondolta volna, majdnem a Golders Greennél. S noha ez is gazdag
környék volt, Suzanne Freeman régi otthona nem volt olyan szép,
mint Margareté. Az ál-Tudor ikerházra nagyon ráfért volna, hogy
újrafessék. Az előkertet teljesen elhanyagolták, és rengeteg bedobált
szemét hevert szerteszét.
A feljárón egy férfi, valószínűleg maga Mr. Freeman mosta az
autóját, egy sötétkék Ford Zodiacot. A garázsajtó tárva-nyitva állt, és
odabent nem volt több kocsi. Katy fürgén továbbsétált.
Mire elérte a Golders Greent és a harmadik címet, Katy kezdett
elfáradni. Ez a ház egy szerény ikerház volt, ragyogó, fehér hálókkal
az ablakokon, és egy kikövezett előkerttel. A felhajtón egy régi
fekete Ford állt.
Miután Katy ivott egy csésze teát a Golders Green állomás
melletti kávézóban, felszállt a hendoni vonatra. Két cím közel volt
az állomáshoz és egymáshoz is, ami nagy megkönnyebbülést
jelentett Katynek, mert már fájt a lába. Nem hitte, hogy a hatodik
házhoz is eljut ma.
A negyedik cím egy nagyon kopott sorház volt, és Katy nem
hitte, hogy az ott lakóknak Jaguárjuk van.
Az ötödik cím, a Woodville Road 10-es szám, bár csak néhány
utcányira van onnan, csinos családi ház volt, amelyet az 1930-as
években építettek. Magasan a domboldalba ékelődött, alatta
garázzsal, és a bejárati ajtóhoz három lépcső vezetett. Az autófeljáró
a háztól egészen a garázsig húzódott. Katy még az útról is látta rajta
a nagy, fényes, új lakatot. Az ablakok ragyogtak, mindegyiket
egyforma szélességű függöny takarta, és a feljáró tisztára söpört és
gazmentes volt, ami arra utal, hogy az ingatlan tulajdonosa büszke a
házára.
Mégis, a lakat nagysága és új volta nyugtalanította Katyt,
felkeltette a gyanakvását. Emlékezett rá a jegyzetfüzetből, hogy
Deirdre Reilly kórházba került a férje által okozott sérülések miatt; ő
is azt mesélte Gloriának és Ednának, hogy a férje gyakran bezárta őt
a garázsban, akár napokra is, s néha valami olyan semmiség miatt,
hogy gazt talált a kocsifeljárón, vagy a gyerekek kéznyomait az
ablakokon. Az ő egyik gyereke volt az, egy Tony nevű fiú, akinek
pszichiátriai kezelésre volt szüksége az átélt trauma miatt.
Tudatában annak, hogy túl sokáig nézte a házat, Katy
továbbment, de nem sokkal távolabb az úton meglátott egy férfit, aki
a kocsiját bütykölte.
– Elnézést, uram – szólította meg hirtelen ötlettől vezérelve –,
meg tudná mondani, lakik-e az utcában valaki, akinek bordó
Jaguárja van?
– Igen, Reilly a tízesben. Miért kérdezi?
Katy nagyot nyelt.
– Egy jaguáros férfi tegnapelőtt meghúzta a kocsimat, aztán
továbbhajtott. A rendszámát szeretném megtudni, mivel a biztosítóm
kéri.
– Abban nem tudok segíteni, kedvesem. Nem tudom a
rendszámát, mert mindig a garázsban tartja a kocsiját. De teljesen a
sznob Reillyre vall ez a fajta viselkedés. Azt hiszi, ő mindenki fölött
áll.
Katy nagyon örült, hogy megtalálta, amit keresett. A
jegyzetfüzetben látta, hogy Deirdre a Purcell nevet vette fel, miután
elhagyta Reillyt. Már csak annyit kellett tennie, hogy hazamegy,
felhívja Mr. Bonhamet, és megkéri, hogy adja át a nevet és a címet a
rendőrségnek. Megköszönte a férfinak az információt, és indult
vissza az úton, az állomás felé.

Ed Reilly, amint meglátta a lányt, aki a házát nézte, lerohant a

lépcsőn, és felkapta a kabátját és a sálját. Ismerte a lányt, csak nem
tudott rájönni, honnan.
Kellett néhány másodperc, amíg bekattant. Albert Speed lánya,
azé a férfié, akit letartóztattak Gloria Reynolds házának
felgyújtásáért.
– Honnan tudta meg, hol lakom? – kérdezte magától hangosan. –
És mit tud még?
Amikor leért a nappaliba, az ablakhoz sietett, hogy megnézze, mit
csinál a lány, és látta, hogy megállt az egyik szomszédjával
beszélgetni, közben mindketten Ed háza felé pillantottak. Ed
nyomban tudta, el kell hallgattatnia, mégpedig gyorsan.
Reilly rajongott a krimikért, és sokszor olvasta, hogy a
legsikeresebb bűnözők olyan nyomot hagynak hátra, amivel másra
terelik a gyanút. Épp Gloria Reynolds házának hátsó frontját
tanulmányozta, miközben azt tervezte, hogyan fogja felgyújtani,
amikor meglátta, hogy egy férfi kijön a hátsó kapun, és hogy
Reynolds csókot dob neki.
A józan ész diktálta, hogy kövesse a férfit, aki Ed nagy örömére a
nővel szemben lévő házban lakott. A férfi óvatossága, ahogy
titkolózva igyekezett elhagyni a nő házát, és ahogy a hátsó sikátoron
át lopakodott a Collington Avenue felé, meggyőzte Edet, hogy a
párnak viszonya van. Egyszerre tudta, mit fog tenni. Úgy szervezi a
dolgokat, hogy a férfira terelődjön a gyanú.
 Vasárnap hajnalban gyújtotta a tüzet, miután bejutott az utca
túloldalán lakó fickó fészerébe, és megtalálta a benzineskannáját,
amelybe némi petróleumot öntött. Abból a függönyanyagból is
hagyott hátra, amelyet a petróleumba akart áztatni, hogy aztán
Reynolds levélszekrényébe tömködje.
Ed nyomban elhagyta a Collington Avenue-t, amint meggyújtotta
a petróleummal átitatott rongyokat. De amikor az egyutcányira
hagyott kocsijához ért, és visszanézett, látta a tűz fényét, és nagyon
boldogan hajtott el.
Egyáltalán nem akart Bexhillbe visszatérni. De a kíváncsisága,
hogy mit mondanak az emberek a tűzről, mégiscsak rávette, mivel az
országos lapokban szinte semmit sem írtak róla. Bexhillben nem
tudta megállni, hogy meg ne kérdezzen két vagy három helyi
embert, mit gondolnak a városukban bekövetkezett tragédiáról, és
hogy ismerik-e Gloria Reynoldsot. Különböző véleményeket hallott.
Néhányan azt mondták, hogy jó asszony volt, mások férfifalónak
tartották, de azt nem hitték, hogy egy olyan jól ismert üzletember,
mint Speed, gyújthatta a tüzet.
Ed rájött, hogy sokkal többet kell tudnia arról a férfiról, akire a
gyanút terelte. A Bootsban köhögés elleni orvosság vásárlásának
ürügyével beszédbe elegyedett a kövér, pletykafészek eladóval, és
megemlítette neki a Collington Avenue-i tüzet. A nő azonnal Gloria
Reynoldsról kezdett beszélni – milyen kedves nő volt, milyen bájos
volt a ruhaboltja –, és megkérdezte Edtől, ismerte-e. Ed azt
válaszolta, csak egy kicsit, de nem tudja elhinni, hogy bárki meg
akarta volna őt ölni. Erre a nő rávágta, hogy szerinte a rendőrség
tévedett, és Albert Speed ártatlan.
– Évek óta ismerem – mondta mélységes meggyőződéssel. –
Gyakran járt ide, általában Katyvel, a lányával. Persze a kislányból
időközben felnőtt hölgy lett. Ami azt illeti, itt dolgozik nem messze,
az utcában lévő ügyvédi irodában.
Szóval alig fél órával később Ed elsétált az ügyvédi iroda ablaka
előtt. És ott volt ő, csinos, karcsú leányzó, hosszú, eperszőke hajjal.
Albert Speed lánya. Katy.
 Most másképp festett, csodás haját barna kötött sapka takarta. De
akkor is ő volt az. Katy Speed. Itt sétált el, az ő háza előtt.
Mit keres Londonban? Ideköltözött, vagy csak szaglászik? És
honnan a fenéből tud egyáltalán róla?
Miközben arra várt, hogy a lány visszafelé is elhaladjon a háza
előtt, megtalálta a tárcáját és a kulcsait. Miután a lány befordult a
sarkon, Ed is elhagyta a házat, hogy kövesse. Amikor kifordult a
főútra, látta, hogy a lány bemegy az állomásra. Utolérte, és mögötte
állt a jegyirodánál, amikor Hammersmithbe kért jegyet. Amikor a
lány kiment a peronra, Ed is vett jegyet.
A kocsi végében maradt, távol a lánytól. Felkapott egy elhagyott
újságot, és úgy tett, mintha olvasná, de közben erősen figyelte. Csak
néhány ember volt a kocsiban, de Ed tudta, hogy ha egyszer Camden
Townba érnek, megtelik.
A lány csinos volt, apró termetű, az arcvonásai finomak, a bőre
őszibarack-hamvasságú; igazából Deirdre-re emlékeztetett, még
abban az időben, amikor összeházasodtak. De kételkedett abban,
hogy Katy olyan engedelmes, mint Deirdre. Új felesége annyira
hálás volt, hogy szép házban élhet, hogy azt tette, amit mondott neki.
Sohasem jött rá, hogy ha néha visszavág, vagy nem
engedelmeskedik neki, Ed talán felhagy azzal, hogy verje – végül is,
megunta, hogy az asszony folyton gyáván elhátrál előle, vagy próbál
a kedvére tenni.
De ez a lány harcos volt, annak kell lennie, ha egyszer azon
ügyködik, hogy tisztára mossa az apja nevét, s ezért körbejárja
Londont, és gyakorlatilag az oroszlán szájába dugja a fejét. Olyan
lány, akiről Ed egész életében álmodott; olyan, aki nem hajolt meg
előtte, nem számít, mit tesz vele. Mesés kihívás.
De hogy szerezte meg a címét? Ednek négy évébe telt, hogy
rájöjjön, ki segített Deirdre-nek, amikor elszökött tőle a gyerekekkel.
Tudta, hogy volt egy másik nő is, aki a kocsijával elvitte, de nem
tudta a nevét. Gloria Reynolds és a lánya kettős temetésén elvegyült
az üzletkötők és barátok közt, ügyelve rá, nehogy kitűnjön a
tömegből. Észrevett egy alacsony, kövér nőt, aki zavartnak tűnt.
Folyton körbepislogott, mintha arra számítana, hogy valaki egyszer
csak ráveti magát, és ez árulkodó jel volt. Amikor a házát figyelte,
egyértelművé vált, hogy attól rettegett, valaki követi. Végül aztán,
egy este sötétedés után távozott a bőröndjével. Ed meglehetősen
biztos volt benne, hogy végzett vele, amikor leszorította az útról.
Hallotta a csobbanást, ahogy a kocsi a folyóba zuhant, és látta, hogy
a fényszórók kialszanak.
Sajnos még mindig nem tudott bizonyosságot szerezni arról, hogy
a nő tényleg vízbe fulladt. Lóhalálában vissza kellett térnie
Londonba, és a sztori nem került bele az országos lapokba. De még
ha valahogy ki is tudott volna jutni a kocsijából, és túléli, akkor sem
tudhat semmit, elvakította Ed autójának fényszórója, ahogy
belehajtott.

Edward Reilly büszke volt arra, hogy okosabb az átlagembernél.

Bebizonyította, hogy ez igaz, mivel a semmiből jött, csak elemi
iskolát végzett, és mégis közel egymilliót sikerült összeszednie, ha a
ház és az építkezési vállalata értékét számolja.
Doverben született, de az apja eltűnt a tengeren, mielőtt ő világra
jött volna, az anyjára és a nagyanyjára hagyva őt, hogy felneveljék
egy förtelmes bérházban. Ed úgy vélte, az apja jóképű, okos férfi
volt, aki elkövette azt a hibát, hogy egy olcsó ribanccal adta össze
magát, aki azt hitte, fog magának egy férjet, ha elmondja neki, hogy
terhes.
Azért hitte ezt az apjáról, mert úgy vélte, csak tőle örökölhette
latinos filmsztárkülsejét, és éles elméjét is, mert azt biztosan nem az
anyjától örökölte. Neki nem volt koromfekete haja, sem borongó,
sötét szeme; vézna volt, és tejfehér arcú. A szeme halványkék,
majdhogynem színtelennek tűnt. Ráadásul ostoba is volt, nem tudott
olvasni, és olyan gyenge akaratú, hogy ő volt mindenki balekja. A
nagyanyja legalább olyan rossz volt, s a pénzét szerette ginre költeni.
Öt- vagy hatévesen Ed már elég idős volt, hogy lássa, mások
mennyire másként élnek, megesküdött, hogy gazdag lesz. Tizenhét
éves volt, amikor kitört a háború, és ha akkor elég idős lett volna,
hogy beálljon katonának, megtette volna, mert belefáradt abba, hogy
a farmokon dolgozva próbálja összekaparni a mindennapi betevőre
valót. Néha belement egy kis pusztakezes ökölharcba is, mert
jövedelmező volt, de attól félt, ha elveszti a jóképűségét, a lányok
többé nem fogják kedvelni. Azt hitte, ha belép a seregbe, lehetősége
lesz megmutatni, milyen kemény és bátor is valójában.
Végül tizennyolc volt, amikor be tudott lépni. Az alapkiképzést
kitűnő eredménnyel végezte, behajóztak Egyiptomba. A külseje,
egyfajta nyers sármja és még annál is nagyobb ravaszsága
hamarosan megszabadította a hadviselés veszélyeitől, és irodai
munkára került az ellátmányozáshoz. A tisztekkel való keveredéstől
nemcsak arról az életről kapott képet, amely szerinte megillette őt,
hanem arra is ráébresztette, hogy utánoznia kell őket, ahogyan
beszéltek, ettek, öltöztek és viselkedtek, különben mindig elárulja az
igazi származását.
Egy tiszt, Royston Hawkins őrnagy, egy olyan gátlástalan ember,
mint Ed, volt az, aki megismertette őt az ingatlanfejlesztéssel a
háború végén. Hawkins házak egész sorát örökölte meg Londonban,
amelyek közül sok súlyos bombakárokat szenvedett. Hawkins nem
akart foglalkozni az általa „nagy mosdatlan tömegnek” titulált
emberekkel, akik valójában a lakói voltak, s akik közül tényleg
sokan nem fizettek lakbért a háború egész ideje alatt. Megegyezett
Eddel, hogy megkaphatja a haszon ötven százalékát, ha kézbe veszi
az ingatlanokat, de ő lenne a felelős a javításokért, és azért is, hogy a
bérlők rendesen fizessenek.
Ez tökéletes állás volt Ednek. Lelkiismeretét nem terhelte meg a
szegények, betegek, öregek vagy rászorulók iránti együttérzés. Ha
valaki nem fizetett lakbért, kipenderítette. Kétségbeesett embereket
alkalmazott, hogy megjavítsák a házakat, és rosszul fizetett nekik,
valamint a javításhoz a legolcsóbb anyagokat szerezte be.
Rengeteg pénzt keresett így, és huszonnyolc évesen saját céget
alapított, amit Reilly Remek Otthonainak hívott. Vett néhány telket
London környékén, és annyi házat húzott fel rájuk, amennyit csak
tudott. Akkoriban találkozott Deirdre-vel. A lány kolostorban tanult,
csinos volt, és az egész háborút házvezetőnőként töltötte egy puccos
udvarházban Northumberlandben. Ed tudta, hogy megbirkózik az
etikettel, és tudni fogja, hogyan vezesse a villát, amely hamarosan a
birtokába kerül.
A dolgok nem úgy alakultak, ahogy várta. Jóformán meg sem
száradt a tinta a házasságlevelükön, amikor Deirdre már teherbe is
esett, de Ed csak olyan felnőtt fiúkban tudott gondolkodni, mint ő
maga, nem pedig csecsemőkben. Aztán tűz ütött ki az egyik
tulajdonában lévő háztömbben, amely átterjedt három másikra, és
egy fiatal anya meghalt a tűzben, két gyerek pedig súlyosan
megégett. A vizsgálat bebizonyította, hogy az elektromos vezetékek
az összes házban hibásak voltak, s maguk a házak is olyan gyenge
minőségű anyagból épültek, hogy le kellett rombolni őket. A többi
ház vizsgálata során bebizonyosodott, hogy sok közülük nem
biztonságos, és Reilly Remek Otthonai hirtelen a silány épület
szinonimájává vált, és az emberek Ed vérét követelték.
Sok kölcsönt vett fel, és el kellett adnia, amit csak tudott, hogy
visszafizesse, ezzel visszakerült oda, ahonnan elindult. Az álom,
hogy saját villája legyen, meghiúsult. Ügynöki munkát vállalt, és
esténként bérelt lakásba kellett hazamennie, ahol egy bőgőmasina
várta, és egy feleség, aki idegesítette.
Indulatait Deirdre-n vezette le. Először szégyellte magát, amikor
megütötte, de hamarosan rájött, hogy a verés enyhítette a benne
felgyülemlett feszültséget. Könnyű volt okot találni rá, hogy
megpofozza: a vacsora nem készült el időben, egy ing nem
tökéletesre van vasalva. Mire a második fiuk megszületett, ismét az
építőiparban tevékenykedett, új néven, és újra elkezdett pénzt
keresni. De Deirdre, remegő hangjával, szemrehányó tekintetével az
erőszak új magasságaiba csábította.

Ed jól lemaradva követte Katyt a Hammersmith állomásról, nehogy

a lány észrevegye. Az ugráló járásából láthatta, hogy nagyon boldog,
de Edet túlságosan lefoglalta a probléma, hogy hogyan tudná
elkapni. Nyilvánvaló, hogy most nem tudja megtenni. Már majdnem
besötétedett, de túl sok ember járt az utcán, és különben sem volt
megfelelő szállítóeszköze, amivel elvihette volna.
Kideríti, hol lakik, aztán hazamegy a kocsijáért. A hasonló korú
lányok szombat este általában elmennek otthonról szórakozni. Akkor
majd elkapja. Amiatt nem nagyon aggódott, hogy a lány bárkinek is
beszélne a dologról, mielőtt tájékoztatta volna az apja ügyvédjét.
Végül is ügyvédnek dolgozott, és hozzászokott, hogy az információt
megtartja magának. És az ügyvéd hétfőnél előbb nem megy be az
irodájába. Ha a lány a rendőrséghez akart volna fordulni, egyenesen
a hendoni rendőrőrsre megy. Valószínűleg elvesztette a hitét a
rendőrségben.
A lány a főútról befordult egy mellékutcába. Ed a sarkon állt, és
egy sövény mögül figyelte, ahogy a lány felmegy a lépcsőn egy hat
házzal lejjebb lévő épületbe. Pont előtte állt egy lámpaoszlop, így Ed
elég tisztán látta.
Várt pár percet, hátha újra kijön. Amikor nem jött, Ed
megfordult, és visszament az állomásra.

– Hol jártál ma? – kérdezte Joan, amikor Katy bement, és lehuppant

a pamlagra. – Kimerültnek tűnsz.
– Csak mászkáltam, felfedeztem a várost, de messzebb mentem,
mint akartam. Hampsteadben jártam. Hát nem szép hely?
– De igen, Kennel az egyik kedvencünk. Nyaranta szeretünk a
hangáson sétálni, aztán beülünk egy italra a Spaniardsbe. Amikor
fiatalabbak voltunk, úsztunk is az ottani medencében. Talán ti is
elmehetnétek Jillyvel, ha melegebbre fordul az idő…
Telefoncsörgés szakította félbe a mondatot, Joan ment, hogy
felvegye.
– Jilly az, veled szeretne beszélni, Katy – szólt be a nappaliba.
Jilly hangja izgatott volt. Barry, a férfi, aki tetszett neki, bulit
rendez aznap este, és megkérdezte Jillyt, nem akar-e Katyvel együtt
elmenni rá.
– Azt feleltem, szívesen. – Jilly hangja éles volt az izgalomtól. –
De nem mehetek haza átöltözni. Hoznál nekem valami ruhát?
Felsorolta, mit akart, és megadta a telefonszámát. Azt mondta, ha
Katy a főkapu melletti telefonfülkéből felhívja, akkor kijön, és
beengedi a személyzeti kapun keresztül.
– Mások is mennek egyenesen a munkából, s iszunk valamit,
mielőtt elindulunk a bulira. Itt van rögtön az út túloldalán, nem
távolság.
Megbeszélték, hogy Katy nyolcra odamegy, azzal Jilly letette a
kagylót.
Joan kissé neheztelt, hogy Jilly nem jön haza vacsorára, pedig
ragut csinált.
– Majd holnap megeszi – mondta Katy kiengesztelőn. Joan igazi
tyúkanyó volt, folyton etetni akarta őket. – Tetszik neki az a férfi, aki
meghívta, így érthető módon nem a vacsora jár a fejében.
– De legalább te egyél belőle – mondta Joan mereven. –
Felteszem, ital is lesz azon a bulin, és kell valami, amivel előtte
kibéleled a gyomrodat.
Miközben Katy a ragut ette, ami igazán finom volt, Londonba
érkezése óta most először bosszantotta Joan anyáskodó
fontoskodása. Abból kijutott neki elég a saját anyjától. De alig egy
hét múlva Jillyvel elköltöznek, és tudta, hogy szégyellnie kellene
magát a hálátlanságáért.
Vacsora után Katy megfürdött, felvette a zöld ruháját, amelyet
Gloriánál vett karácsony előtt. Megfésülte a haját, kifestette az arcát,
és miután belebújt a legjobb, fekete, magas sarkú cipőjébe, remekül
érezte magát. Összeszedte a Jilly által kért ruhát és cipőt, beletette
egy táskába, aztán lement a földszintre, hogy ott várja ki, amíg
indulhat.
– Arra figyeljetek, hogy időben hagyjátok ott azt a bulit, hogy
még elérjétek a földalattit – mondta Joan. – És ne hagyd, hogy
valami fiatalember pimaszkodjon veled!
 Katynek az ajkába kellett harapnia, nehogy felnevessen; az anyja
is mindig ezt a kifejezést használta. Katy nem igazán tudta, mit
értenek pimaszkodás alatt. Az, hogy valaki meg akarja csókolni?
Vagy hogy a szoknya alá merészkedik a keze?

Reilly már vagy ezerszer nézte meg az óráját. Negyed nyolc volt, és
kezdte elveszteni a türelmét.
Az utca végén parkolt, közvetlenül a főút mellett. Már
megfigyelte, hogy az ott álló ház félig gazdátlan, így be tudja majd
vonszolni a lányt az előkertbe, leüti és berakja a csomagtartójába.
De a várakozás felidegesítette.
 Kilencedik fejezet

Amikor hirtelen zuhogni kezdett, Ed hangos szitkozódásra fakadt,

mivel az eső valószínűtlenné tette, hogy a lány elmegy otthonról. De
bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy ellásson a házig, csak a biztonság
kedvéért.
Amikor fél nyolckor kinyílt az ajtó és megjelent a lány, Ed
legszívesebben felujjongott volna. Az ocsmány idő nagyon is
alkalmassá tette ezt az estét a lányrablásra. Egyetlen lélek sem járt az
utcán, és a lány a szél ellen küzdve próbálta kinyitni az esernyőjét.
Ed az anorák kapucniját felvéve kiszállt az autóból. Anélkül,
hogy a lányra nézett volna, felnyitotta a csomagtartót, és ott maradt,
mintha keresne valamit. A magas sarkú cipő kopogása egyre
közeledett.
Ed addig matatott a csomagtartóban, amíg a lány el nem haladt
mellette. Akkor a szerelővasat kivéve hátrapördült, és keményen
tarkón vágta a lányt.
Katy azonnal elejtette az esernyőt és a szatyrokat, és
eszméletlenül Ed karjába omlott. Ő gyorsan felkapta és berakta a
csomagtartóba, mellédobva az ernyőt és a szatyrokat. Az utcai lámpa
elég fényt adott, hogy lássa az arcát. Egy pillanatra belémart a
bűntudat, olyan édes arca volt, de csak egy pillanatra. Túlságosan
sokra becsülte ahhoz a szabadságát, hogy holmi érzelgősség az
útjába álljon.

Jilly az állatkert személyzeti szobájában várta Katyt egyik

kolléganőjével, Amyvel. Mindketten kabátban voltak, indulásra
készen, és Jilly látta, hogy Amy egyre türelmetlenebbé válik, mivel a
nappali személyzetből mindenki más elment már.
– Nem értem, miért nem jött. Azt mondta, nyolcra ideér a
ruhámmal.
– Talán eltévedt – vélte Amy, és a tükörbe nézve a halántékánál
lévő fürtöt csavargatta. – Rossz felé fordult, amikor kijött a
földalattiból, vagy ilyesmi.
– Szeretnék még várni, de látom, hogy zárni akarsz – mondta
Jilly. – Ebben a koszos ruhában amúgy sem mehetek a bulira, ahhoz
pedig végképp nincs kedvem, hogy odakint az esőn várjam,
felbukkan-e, vagy sem.
– Tényleg be kell zárnom – közölte Amy. – Mégpedig most
rögtön. Én elmegyek a bulira, neked azonban inkább haza kellene
menned, nem?
Jilly felsóhajtott.
– Igazad van, Amy. Odakint még várok kicsit, hátha mégis
megjön. Ne haragudj, hogy feltartottalak.
Jilly még jó húsz percet álldogált odakint, a jegypénztár mellett.
De hiába volt valamelyest védve, a szél egyenesen ráfújta az esőt, és
nagyon fázott, így aztán végül mégis elindult a Camden Town-i
földalatti felé.
Haragudott Katyre, mert azt hitte, felhívta az új ismerőse, és
inkább vele akart lenni, mint régi barátnőjével. Ez gonosz dolog volt
tőle, elvégre Katy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a buli
lényege az volt, hogy Jilly összejöjjön Barryvel, és azzal is, hogy
nem állíthat oda a munkában viselt ruhájában.
A nagynénje és a nagybátyja a nappaliban tévézett, amikor
hazaért. Mindketten hálóruhában és köntösben ültek a tévé előtt.
Joannek fémcsavaró volt a hajában, a kandallóban égett a tűz, és a
szobában olyan meleg volt, mint egy gőzfürdőben.
– Korán jöttél – köszöntette Joan. – És hol van Katy?
– Nem jött oda az állatkerthez. Csak vártam és vártam – mondta
Jilly, és a pamlagra rogyva a tűzhöz tartotta a kezét, hogy
megmelengesse.
 – De fél nyolckor elindult, hogy találkozzon veled, egy
szatyorban vitte magával a ruhád és a cipőd. Még mondtam is neki,
hogy meg van őrülve, amiért kimegy ebben az esőbe, de ő csak
nevetett, és közölte, hogy nincs cukorból.
– Jó, de akkor hová ment? – kérdezte Jilly. – Lehet, hogy eltévedt
a földalattin? Nem igazán ismeri még ki magát Londonban.
– Biztosan felhívott volna, ha így lenne – vélte Ken. – Talán
összefutott egy barátjával.
– Milyen barátjával? Egy sincs neki itt Londonban – mondta Jilly.
– Nos, leszámítva azt a fickót, akivel egy helyen dolgozik, és akivel
együtt volt tegnap este. Felhívta ma Katyt?
– Nem – felelte Joan. – Katy ma egész napra kimaradt, és azt
mondta, Hampsteadben csatangolt. Senki sem telefonált. Különben
is, miért vitte volna magával a ruhádat, ha nem hozzád készült?
Egy ideig mindannyian hallgatásba burkolóztak. Ken törte meg a
csendet.
– Nem kellene jelentenünk a rendőrségnek?
– Ne butáskodj! – fedte meg Joan. – Még csak tíz óra. Azt
mondanák, hogy csak az idejüket vesztegetjük.
– Én mindenesetre megfürdök és lefekszem – jelentette ki Jilly. –
Fázom, és fáradt vagyok. Ha Katy megjön, szóljatok neki, hogy ne
ébresszen fel, mert holnap korán reggel megint munkába kell
mennem.

Jilly másnap reggel hétkor ébredt. Odakint még sötét volt, az utcai
lámpa fénye beszűrődött a függönyön át, és nyomban látta, hogy
barátnője nem aludt otthon.
Ettől kicsit megijedt. Tudta, ha Katy magával Elvis Presley-vel
találkozott volna, akit imádott, és az énekes meghívta volna
vacsorára a szállodájába, barátnője akkor is telefonált volna. Viszont
azt is tudta, hogy Katy még érintetlen, és kissé régimódi is, tehát
valójában sohasem maradna ki éjszakára egy férfival, bárki legyen is
az.
 – Mit tegyünk? – kérdezte Joant a reggeli teánál ülve. – Először
hívjuk fel az anyját? Kicsit várjunk még, vagy telefonáljunk rögtön a
rendőrségre?
– Az anyja egyszer sem hívta, mióta Katy ideköltözött – mondta
Joan elgondolkodva. – Szóval nem valószínű, hogy hazament volna.
Az irodáját sem hívhatjuk fel, mert vasárnap van, és nem telt el még
elég idő ahhoz, hogy a rendőrségnek szóljunk.
– Furcsa érzésem van ezzel kapcsolatban – mondta Jilly. – Mi
van, ha elütötte egy autó, és kórházban fekszik?
– Akkor telefonálnak – jelentette ki Joan határozottan. – Tudom,
hogy felfűzte a telefonszámunkat a kulcskarikájára. Előttem csinálta,
mert mint mondta, nem tudja megjegyezni a számokat. És a kulcsa
nélkül sehová se megy.
– Az igaz. – Jilly második csészével is töltött a teából. –
Lehetséges, hogy egyszer csak berobban az ajtón valami hihetetlen
sztorival, hogy hol járt?
– Ha így lesz, erős lesz a kísértés, hogy megrángassam a fülét,
amiért így megijesztett bennünket – közölte Joan csípősen.
Jilly rájött, nagynénje azt hiszi, Katy csak kirúgott kicsit a
hámból, és jól szórakozik valahol. De ő jobban tudta; egyszerűen
nem volt jellemző a barátnőjére, hogy ne gondoljon másokra. A
hosszú évek alatt, amióta barátnők voltak, mindig Katy volt a
lelkiismeretesebb.
– Most mennem kell dolgozni – állt fel vonakodva az asztaltól. –
Később megpróbállak felhívni, hogy van-e valami újság. Ha nincs,
amikor hazajövök, elmegyünk a rendőrségre.

Miközben Jilly a földalatti állomása felé ballagott, Katy egy ágyon

feküdt egy gyengén megvilágított, ablaktalan szobában.
Amikor magához tért, fogalma sem volt, mi történt vele. Hamar
rájött, hogy egy autó csomagtartójában van, mert nem tudott
kinyújtózni, meg különben is hallotta a motor hangját, és a kerekek
suhanását a nedves aszfalton. A tarkója fájt, és amikor odanyúlt,
púpot talált, amely ragacsos volt, mintha vérezne. Csak ekkor
kezdett derengeni, hogy valaki leütötte és berakta az autójába.
Az utolsó dolog, amire emlékezett, ahogy Joan és Ken házának
lépcsőjén lefelé megy, hogy az erős szél majdnem kifordította az
esernyőjét, s hogy arra gondolt, talán okosabb lett volna a magas
sarkút egy szatyorba tenni, és kényelmes lapos sarkúban útnak
indulni.
Most nem volt rajta cipő, és a kabátját valaki ráterítette, mintha
takaró lenne. Nem emlékezett rá, hogy valaki levette volna a
kabátját, ezért arra tippelt, hogy a sofőr útközben megállt valahol,
hogy megnézze, jól van-e. Nem érezte, hogy bármi módon bántották
volna, ami vagy azt jelentette, hogy az elrablója nem szörnyeteg,
vagy azt, hogy csak akkor akarja bántani, amikor megérkeztek az úti
céljukhoz.
Katy erősen remegett, amikor az autó rögös útszakaszon haladt,
aztán megállt. Bizonyára jó ideje be van ide börtönözve, mert a lába
úgy sajgott, mintha órák óta fel lenne húzva.
A csomagtartó teteje kinyílt, de túl sötét volt odakint, és még
mindig esett, így nem látta a fogvatartója arcát. A férfi a karjánál
fogva talpra rántotta. Katy felsikoltott, és próbált küzdeni ellene, de
hatalmas pofon volt a jutalma.
– Nincs értelme sikoltozni, mert nincs senki, aki meghallhatná –
acsargott a férfi. Aztán a karjánál fogva kirángatta a kocsiból, és egy
sötétbe burkolózott ház felé vonszolta. Katynek mezítláb kellett a
jeges tócsákban gázolnia, és a kövek sértették a talpát.
– Miért hozott ide? – kérdezte kiáltva. – Mi ez az egész? Ki
maga?
– Pontosan tudja, mi ez az egész, s hogy én ki vagyok – felelte a
férfi, miközben kinyitotta az ajtót és belökte egy keskeny folyosóra.
Nyirkos, dohos szag terjengett, a lakatlan helyiségek szaga. – Szóval
magadtól is kitalálhatod, miért hoztalak ide.
– Edward Reilly? – kérdezte Katy riadtan, és egész belseje
görcsbe rándult.
– Pontosan – felelte a férfi, és felkapcsolta a villanyt.
 Nem tűnt őrültnek, sem annak a nagydarab, széles vállú
gengszternek, amilyennek Katy elképzelte. Tagadhatatlanul jóképű
volt, sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint gondolta, talán negyvenes
évei elején járt. Sötét hajú, sötét szemű, tiszta, ragyogó bőrű és
kiugró pofacsontú volt; magas, vékony és sportos külsejű. Sima,
olajbogyószínű bőrével és sasorrával úgy festett, mint egy olasz
színész. Bársonygalléros fekete kabátja nagyon drága lehetett.
Könyörgött neki, hogy engedje el – vagy ha nem, legalább vegye
ki a kabátját az autóból, mert olyan hideg volt –, de a férfi nem
törődött vele. A folyosó végére vonszolta, majd maga elé rántva
lelökte valami meredek lépcsőn.
Katy első benyomása a szobáról, amelybe a férfi belökte, az volt,
hogy egyfajta börtönnek tervezték. Ablaktalan és kopár volt, a padlót
barna linóleum borította, a falakat halványkékre festették, és egy
homályos, csupasz izzó lógott a mennyezetről. Tiszta volt, de egy
ágyon és egy félparaván mögé rejtett vécén és mosdókagylón kívül
nem volt más berendezés a helyiségben.
Reilly minden további szó nélkül az ágy felé lökte, aztán
hátralépett és kiment a szobából, bezárva maga mögött az ajtót. Katy
hallotta a lépteit a kő lépcsőfokokon, végig a folyosón, majd egy
súlyos ajtó hangosan kattant, ahogy becsukódott és kulcsra zárták.
Egy ideig sikított és dörömbölt az ajtón. Néhány perc múlva
azonban ráeszmélt, hogy a férfi már elment, autóba ült, és elhajtott.
Bárhová is hozta, senki sem hallja a sikoltozását vagy kétségbeesett
dörömbölését az ajtón. Rájött, hogy meg kell nyugodnia, és ki kell
dolgoznia egy tervet. Az, hogy felidegesíti magát, nem segít neki a
szökésben.
Nehéz volt nem pánikolni és sírni. Fázott, és nem volt ágynemű,
csak durva, penészszagú pokrócok, és egy fekete-fehér cihájú párna,
ami még büdösebb volt. Soha életében nem kellett még ilyen ágyban
aludnia; hozzá sem akart érni. Mégis tudta, hogy a börtön hidegsége
azt jelenti, hogy kénytelen lesz belefeküdni.
Nem volt más kiút, csak a bezárt ajtó. Katy néhány percet
hallgatózással töltött, de semmit sem hallott, sem egy autót, sem egy
kutya ugatását. Próbált visszaemlékezni, hogy mit látott odakint, de
a hosszú, karcsú autón kívül, amelyből a férfi kirángatta, s amely
valószínűleg egy Jaguár volt, semmi más nem jutott az eszébe. Úgy
vélte, utcai világítás sincs, mert azt biztosan észrevette volna a
sötétben.
Félretéve a kapott pofon következtében égő arcát és azt a tényt,
hogy retteg, mert bezárták, csak az isten tudja, hová, roppant dühös
volt magára, amiért nem gondolt át mindent, mielőtt detektívesdit
játszott.
A napnál is világosabb volt, hogy a gyújtogató és a gyilkos okos.
Nem hagyott a saját személyazonosságára utaló nyomot a Collington
Avenue-n, de sikerült egy ártatlan emberre terelni a gyanút. Biztos
figyelte Gloria házát, hogy megtervezze a tüzet, aztán Ednát is,
mielőtt megpróbálta leszorítani az útról. Tehát lehetséges, ahogy
Charles mondta is, hogy Katyt is látta már korábban.
Miért is nem hallgatott Charlesra? Csak egy igazi bolond – vagy
valaki, akinek túl nagy a mellénye – hagyná figyelmen kívül egy
ügyvéd tanácsát.
Ő mégis elment megnézni Reilly házát, kérdezősködött egy
szomszédnál, mintha láthatatlan lenne. A férfi nyilván követte
Hammersmithbe, hogy kiderítse, hol lakik. Aztán később visszajött a
kocsijával, kitalálva, hogy szombat este valószínűleg elmegy
szórakozni. Nem kétséges, ha otthon maradt volna, Reilly kivárta
volna az időt, amíg egyedül marad, hogy elkaphassa. Nemcsak
szerencsétlen volt, hanem teljesen hülye is.
Bárcsak rögtön a rendőrségre ment volna, amikor kiszállt a
hammersmithi állomáson, és elmondta volna nekik, amit felfedezett!
Vagy ha nem, miért nem hívta fel Michael Bonhamet. S ami még
ennél is szörnyűbb, Edna füzetét a táskájában hagyta, ami most a
cipőjével és kabátjával együtt Reilly autójában van. Ha kiteszi a
szobájában, most volna rá esély, hogy Jilly előbb-utóbb rájön, miben
mesterkedett.
Van annál ijesztőbb, mint bezárva lenni egy pincébe, azt sem
tudva, mikor ölnek meg? Mert az biztos, hogy a férfi meg akarja őt
ölni. Mi mást tehetne valakivel, aki eleget tud ahhoz, hogy
felakasszák?
Jilly nyilván aggódott, hogy nem jelent meg az állatkertben. De
mennyi időbe telik, hogy ő, Joan és Ken úgy döntsenek, bejelentik
az eltűnését a rendőrségnek? És hogy találná meg a rendőrség? Soha
senkinek sem beszélt a jegyzetfüzetről, és a matraca alatt rejtegette,
mert nem akarta, hogy Jilly megtalálja és elolvassa. Az egyetlen
ember, aki tud a füzet létezéséről, Charles… de ő sem tudja, milyen
címek vannak benne.
Vett egy mély lélegzetet, és emlékeztette magát, hogy Charles
okos. Amikor hétfő reggel nem megy be dolgozni, el fog töprengeni,
hogy miért nem. Miután megtudja, hogy Katy szombat este nem ment
haza, ki fogja találni, hogy az apja után nyomozott. Katy szinte
hallotta, hogy Jillyt kérdezgeti a jegyzetfüzetről. De a füzet nem lesz
meg. Nem tudja végignézni, bármennyire is szeretné. Az egyetlen
nyom, ami elvezethetett az elrablójához, a bordó Jaguár volt.
A filmekben a nyomozók bárkit és bárhol megtalálnak. De őt
hogyan találhatná meg bárki is, amikor senki sem tudja, hol járt ma?
Abban biztos volt, hogy nem Reilly hendoni házának pincéjében
van. Ez az épület földszintes volt, és utcai lámpák sem voltak.
Különben is, a férfi túl messzire, túl sokáig vezetett ahhoz, hogy
Londonban legyenek. Megölheti és megszabadulhat a holttestétől
jóval azelőtt, hogy bárki akárcsak akkorka nyomot találna, mint a
férfi lakcíme, erről a helyről nem is beszélve.
Katy gyomra felkavarodott, és szaladnia kellett a vécéhez hányni.
Ahogy a kagyló fölé hajolt, az egyik pillanatban majd’ megfagyott, a
másikban kiverte a víz, s közben mindennél jobban szerette volna,
ha nem engedelmeskedik Edna kérésének, és a jegyzetfüzettel
egyből a rendőrséghez fordul, hogy ellenőrizzék a benne lévő
címeket. Milyen öntelt is volt, amikor azt hitte, hogy egymaga meg
tudja oldani az ügyet!
Katynek nem volt más választása, mint betakarózni a büdös
pokrócokba, annyira fázott. A feje lüktetett, és még mindig
émelygett, de a félelem volt a legrosszabb. Hogyan fogja a férfi
megölni? Gyors lesz? Azt már tudta, hogy nem okoz neki gondot
elevenen elégetni valakit, és Ednát is próbálta megölni, amikor
leszorította az útról. Neki vajon milyen halált szánt?
Katy minden bizonnyal elaludt. De óra és ablak nélkül, hogy
lássa, világos van-e odakint, nem tudta eldönteni, hogy egy órát
aludt-e, vagy nyolcat.
Hirtelen, ahogy ott feküdt, hallotta, hogy Reilly belép a külső
ajtón, kulcsra zárja maga mögött, aztán lejön a kőlépcsőn a második
ajtóhoz. Katy rémülten ugrott fel az ágyról, tekintete kétségbeesetten
pásztázta a szobát valami fegyver után kutatva, noha tudta, hogy
semmi sincs ott, még csak a cipője sem.
Az ajtó kinyílt, és bár egy pillanatig azt hitte, képes ráugrani a
férfira és leütni, amikor meglátta, moccanni sem tudott.
– Helló, Katy. Sajnálom, hogy leütöttelek, de kénytelen voltam,
mert másként nem tudtalak berakni a kocsimba. De most komolyan,
nem kellett volna olyasmibe ütnöd az orrod, ami nem rád tartozik.
Mély, kellemes hangja jobban illett volna egy orvoshoz vagy
ügyvédhez, mint egy feleségverő gyilkoshoz.
– Az apám előzetes letartóztatásban van egy olyan bűntettért,
amelyet nem ő követett el. Nem akarná bármely nő bebizonyítani az
ártatlanságát? – nyögte ki nagy nehezen.
A férfi mosolygott. Sötét szeme és fehér fogai lefegyverzőek
voltak.
– Csak néhány nő, az a talpraesett, bátor fajta, akiket általában
kedvelek. Sajnos azonban a tevékenységed következtében
elveszthetem a szabadságom, és ezt nem hagyhatom.
Egy kurta pillanatig Katy úgy érezte, valami filmbe került. A
férfiról a háborús filmek náci tisztjei jutottak eszébe. Persze nem
szőke volt, de Katy úgy vélte, bármilyen egyenruhában beleillene a
szerepbe. Tudta róla, hogy nagyon gonosz, ördögi férfi, de
egyáltalán nem tűnt annak sem külsőre, sem beszédre.
– Miért ölne meg? Még a hasznomat veheti – hallotta a saját
hangját, s el sem akarta hinni, hogy ő mondta ki ezeket a szavakat.
 A férfi nevetett, és egy zacskót nyomott a kezébe. A zacskó
meleg volt, és amikor Katy belenézett, látta, hogy sült hal, krumpli
és egy doboz kóla van benne.
– Ez az utolsó vacsora? – kérdezte.
– Lehetséges – felelte a férfi. – Szóval élvezd ki alaposan!
Azzal sarkon fordult, és szó nélkül otthagyta a döbbent lányt.

Miközben a teljesen összezavarodott Katy a sült krumplis zacskót

bontogatta, a hammersmithi lakásban megszólalt a telefon.
– Talán Katy hív – mondta Joan Kennek. – Nem hiszem, hogy
Jilly lenne az, mivel ő most jön hazafelé.
Kent mindig is bosszantotta felesége azon szokása, hogy
kommentálta a hívásokat ahelyett, hogy egyszerűen felvette volna a
telefont. Ken egész nap feszült volt, hírekre várt, és az sem javított a
helyzeten, hogy Joan egyfolytában Katy furcsa családjáról lamentált.
Még azt is megkérdezte Kentől, hogy szerinte lehetséges-e, hogy
mégiscsak a lány apja gyújtotta fel a házat, és ölte meg a két nőt.
– Akkor jobb lesz, ha én veszem fel, mert te talán valami
tapintatlanságot mondanál – mordult rá.
Kifelé menet még látta Joan döbbent arcát.
– Hammersmith 4371 – szólt bele a telefonba.
– Ken beszél?
Ken biztosította, hogy ő az.
– Charles Stevenson vagyok. Kérem, ne haragudjon, hogy a
keresztnevén szólítottam, de Katy nem árulta el a vezetéknevét.
Beszélhetnék vele, ha ott van?
– A Ken is megteszi. Maga az a kamarabeli ügyvéd, akivel egy
munkahelyen dolgozik?
– Igen.
– Igazán örülök, hogy hívott, Charles, Katy ugyanis eltűnt.
Tegnap este fél nyolckor elindult itthonról, hogy találkozzon az
unokahúgommal a munkahelyén, de oda már nem érkezett meg.
 – Nem látták, és nem hallottak róla az elmúlt huszonnégy órában?
– kérdezte Charles.
– Nem. Kicsit abban reménykedtünk, hogy magával találkozott.
De a mi Jillynk erősködött, hogy Katy sohasem tenne olyat, úgy
semmiképp, hogy ne telefonálna nekünk. Nem tudom, nem kellene-e
szólnom a rendőrségnek. De nem két napnak kell eltelnie ahhoz,
hogy lépéseket tegyenek?
– De, általában igen. Viszont ez gyanús. Jilly ott van, hogy
beszélhetnék vele?
– Ma dolgoznia kellett, de körülbelül húsz perc múlva haza kell
érnie.
– Nem lenne gond, ha elmennék magukhoz? – kérdezte Charles.
– Szeretnék Jillyvel beszélni.
– Úgy érti, most?
– Igen, kérem. Tudom, hogy vasárnap este van, és nem szívesen
látnának idegent az otthonukban, de talán meg tudok mozgatni egy-
két szálat a rendőrségen. Előbb azonban beszélnem kell Jillyvel.
– Természetesen jöhet – mondta Ken, és megadta a címet. –
Őszintén szólva megkönnyebbülés lesz valaki józan emberrel
beszélni.
Amikor Ken visszament a nappaliba, Joan szúrósan rámeredt.
– Szóval én nem vagyok józan?
– Ma nem voltál az – közölte Ken. – Jilly szerint Katy apja az
egyik legkedvesebb ember a földön. Azt mondta, hogy senki sem
hisz a bűnösségében, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy Katy
eltűnésének valami módon köze van a tűzhöz. Szóval ne szapuld őt,
Joan! Katyt bántani fogja, ha megtudja… és Jillynek sem fog
tetszeni.
Joan csak lebiggyesztette a száját, és Ken felsóhajtott. Felesége
remek volt abban, hogy rossz oldalról közelítse meg a dolgokat,
ráadásul ragaszkodott is a tévedéséhez.
Kulcs csörrent a zárban. A legjobbkor.
Ken kiment a folyosóra, és látta, hogy Jilly az.
 – Hála istennek, hogy itthon vagy! – Ken elvette unokahúga
kabátját, mivel erősen esett, és bevitte a konyhába, hogy felakassza
száradni. – Ezek szerint semmi hír Katyről?
– Semmi, Ken bácsi – felelte Jilly, és a szeme megtelt könnyel. –
Akkor elmegyünk a rendőrségre?
Joan kijött a nappaliból.
– Addig egy tapodtat sem mész sehová, amíg meg nem
vacsorázol – jelentette ki. – És Katy munkahelyéről is idejön az a
férfi, szóval az lesz a legjobb, ha ráhagyjuk, hogy jelentse Katy
eltűnését.
– Charlesra gondolsz? Arra a férfira, akivel Katy randevúzott?
– Igen, épp az imént telefonált, hogy Katyvel szeretne beszélni, és
elmondtam neki, mi történt. Szóval hamarosan idejön.
– Szerinte Katy már halott? – kérdezte Jilly, és nagybátyja karjai
közé sietett vigaszért.
Ken átölelte, és megnyugtatón simogatta a hátát.
– Biztos vagyok benne, hogy nem – mondta gyengéden. De saját
szorongó érzései azt sugallták, hogy az ügyvéd pontosan így hiszi.
 Tizedik fejezet

– Szeretném, ha pontosan elmondaná, mit mondott Katy, merre járt

szombaton – kérte Charles Joant, miután kiderítette, hogy Katy
egyedül töltötte a napot Londont járva.
Mindannyian a nappaliban tartózkodtak, Ken és Joan a pamlagon
ült, Jilly és Charles két, egymással szemközti karosszékben.
– Azt mondta, tetszett neki Hampstead – idézte fel Joan. – Sőt,
azt is mondta, hogy egy nap szeretne majd visszamenni oda Jillyvel,
hogy rendesen körülnézzenek az üzletekben.
– Ez azt jelenti, hogy valami más annyira lefoglalta, hogy az
üzletekre nem jutott ideje – következtetett Charles. – Adott
bármilyen támpontot arra nézve, mi lehetett az?
Joan a fejét rázta.
– És magának, Jilly? – fordult a lányhoz Charles. – A lányok
általában elmondják egymásnak a dolgokat.
– Nem volt alkalmam beszélni vele, reggel legalábbis nem.
Álmos volt, és semmit sem mondott arról, mit tervez aznapra. Este
pedig már nem jött el, ahogy tervezte.
– A munkahelyen egy megviselt jegyzetfüzetet nézegetett –
mondta Charles. – Címeket írt ki belőle, és egy utcatérkép volt nála.
Megkérdeztem tőle, mit csinál, és azt felelte, egy bexhilli rokonának
vagy ilyesminek egy barátját akarja meglátogatni. Tudtam, hogy
hazudik. Megmondtam neki, hogy szerintem nyomozósdit akar
játszani, és megkeresni azt a személyt, aki az apjára terelte a gyanút.
– Erről biztosan nem beszélt – mondta Jilly kissé ingerülten.
Bántotta, hogy a barátnője nem mondta el neki, miközben annak a
férfinak, akit éppen csak megismert, mindent elmesélt az apjával
kapcsolatos dolgokról. De az is igaz, hogy ő reggel rohant a
munkába, és lehet, hogy Katynek csak nem volt alkalma elmondani.
– Miféle jegyzetfüzetről van szó? Még sohasem láttam!
– Később, italozás közben elmesélte, hogy Ednától kapta, attól a
hölgytől, akinek az autóját leszorították az útról, és majdnem
meghalt. Biztosan hallottak róla.
– Igen, azt reméltük, hogy annak alapján majd felmentik az apját.
– Nos, úgy tűnik, ez a hölgy adta Katynek a füzetet. Azoknak a
nőknek a címeit és adatait tartalmazta, akiknek Edna és Gloria
segített új életet kezdeni, miután a férjük összeverte őket. Katy végül
bevallotta, hogy azért nézi végig a füzetet, mert meg akarja keresni
azt a férjet, akinek bordó Jaguárja van.
– Szent egek! – kiáltott fel Jilly. – Mi a csudáért nem mondta el
ezt nekem Katy? Szóval maga szerint utánuk szaglászott szombaton?
– Igen. Ami azonban ennél is rosszabb, hogy szerintem meg is
találta az emberét, de a férfi kiszúrta, és követte őt ide vissza.
– Aztán elkapta, amikor este elindult hazulról? – kérdezte Jilly
elakadó lélegzettel. – Jaj, ne, lehet, hogy megölte!
– Egyelőre ne vonjunk le ilyen messzemenő következtetéseket.
Na mármost, Jilly, tudja esetleg, hol van az a jegyzetfüzet?
– Nem, de rögtön felmegyek és körülnézek a szobánkban –
mondta Jilly könnyektől csillogó szemmel. – Ha elmondta volna,
mire készül, biztosan visszatartottam volna.
– Katy nagyon elszánt hölgy – sóhajtotta Charles. – Ha ez
megvigasztalja, Jilly, nem hiszem, hogy tudott volna olyat mondani
vagy tenni, amivel megállíthatta volna. Katy mindenáron be akarta
bizonyítani az apja ártatlanságát.
– Szegény Katy! – sajnálkozott Ken, ahogy Jilly kiment a
szobából. – Bárcsak felismertem volna, mi zajlik a fejében! Ha mást
nem is, de felajánlhattam volna, hogy elkísérem ezekre a címekre.
Ez az egész eset hatással van a mi Jillynkre is, mivel
elválaszthatatlanok. Most mit tegyünk?
– Én elmegyek a rendőrségre – mondta Charles. – Remélhetőleg,
azzal a jegyzetfüzettel… ha Jilly megtalálja, a rendőrség ellenőrizni
tudja a címeket és az autókat.
 Jilly jó húsz percig volt távol, üres kézzel és aggódó arccal jött
vissza.
– Nincs odafent. Megnéztem az ágyban, a matrac alatt, minden
fiókban és a ruhásszekrényben. Más hely nincs, ahová eldughatta
volna.
Charles szíve elszorult. A füzet nélkül fogalma sem volt, merre
induljon. Zsebkendőjével megtörölte a homlokát, mert hirtelen
nagyon melege lett… vagy inkább ez a pánik jele volt?
– Biztosan magánál tartotta. Most mindenesetre elmegyek a
rendőrségre. De előbb adja meg Katy adatait, Jilly: születési idő,
lakcím, és jó volna, ha tudna adni egy fényképet is róla.
– Csak egy fotóautomatával készített képem van kettőnkről –
mondta Jilly, kivéve a fotót a táskájából. – Tavaly nyáron készült.
Charles egy pillanatig csak nézte a kicsi, fekete-fehér képet,
amely nem tudta visszaadni Katy rózsás arcát, szép szemét és
gyönyörű hajszínét, de a két lány olyan boldognak tűnt. Az a fajta
kép volt, amelyet az emberek megtartanak, hogy mindig
emlékezzenek arra a pillanatra. Csak reménykedett és imádkozott,
hogy hamarosan mind viszontláthatják a lányt, de volt egy olyan
szörnyű érzése, hogy nem így lesz.
– Telefonálok, amint jelentettem az eltűnését – ígérte Charles,
miután lejegyezte Katy adatait. Aztán felírta a saját telefonszámát, az
otthonit és a kamarait, és átadta Jillynek. – Hívjon, ha bármit hall, ha
megtalálja a jegyzetfüzetet, vagy ha csak úgy érzi, hogy beszélnie
kell valakivel. Napközben nem mindig leszek elérhető, mert gyakran
a bíróságon vagyok, de hagyjon üzenetet, és amint tudom,
visszahívom.
Jilly ránézett, a szemében könnyek csillogtak.
– Meg fogja ölni Katyt, ugye? Nem rabolta volna el, ha nem ez
lenne a szándéka.
Charles képtelen volt rávenni magát, hogy beismerje, szerinte is
ez a legvalószínűbb végkifejlet.
– Úgy tűnt, Katy nagyon találékony és bátor lány, szóval minden
okunk megvan a legjobbat remélni – mondta valamivel
magabiztosabban, mint ahogy érzett.
Charlesnak sohasem volt még olyan nehéz a szíve, mint amikor
beszállt az autójába, hogy a hammersmithi rendőrőrsre induljon. Ha
Katy otthon hagyta volna a füzetet, viszonylag könnyű dolog lett
volna megtalálni. De a füzet nélkül… hirtelen a tűt keres a
szénakazalban közhely ugrott be neki. Természetesen felkutatja
Michael Bonhamet, és beszél vele. Aztán az a másik nő, Edna, talán
emlékszik néhány névre a füzetből… bár kevés rá az esély.
Bárcsak ne gabalyodott volna ennyire bele! Milyen ironikus,
hogy egész felnőtt életében kerülte a hasonló érzelmeket. Pedig nők
hosszú sora állt mögötte. Mégis mindig sikerült távol tartania magát
mindenféle elköteleződéstől. Katynek sem ígért semmit. Hogyan is
tehette volna, amikor csak egyetlen estét töltöttek együtt? De egész
hétvégén a lányra gondolt, ezért is hívta fel ma este. Érezte, addig
képtelen lesz megnyugodni, amíg meg nem találja. Csak remélte,
hogy még életben van.

Az, hogy nem tudta, éjjel van-e, vagy nappal, vagy hogy mely
napszakban járnak, csak szörnyűbbé tette Katy fogságát. Megette a
halat és a sült krumplit, amit Reilly hozott neki, és azután, mivel
nagyon fázott, bebugyolálta magát a takarókba, és végül elaludt. De
mint korábban, most sem tudta, hogy egy órát aludt-e, vagy nyolcat.
Amikor felébredt, sírva fakadt. Reménytelen a helyzete,
hamarosan meg fog halni. És nem hitte, hogy gyors és viszonylag
fájdalommentes halála lesz. Ráadásul teljesen elzsibbadt a hidegtől.
Lehet, hogy Reilly vissza sem jön, és ő éhen hal. Mi van, ha azért
jön vissza, hogy megkínozza?
De miután jól kisírta magát, és végzett az önsajnálattal is, felkelt
az ágyról, és kényszerítette magát, hogy addig tornázzon, amíg ki
nem melegszik. Guggolásból magasba ugrás, biciklizés az ágyon,
még a balettgyakorlat is, amire kislány korából emlékezett.
Amint kimelegedett, kicsit bizakodóbbá is vált. Volt néhány
dolog, amit már tudott. Az első, hogy körülbelül tíz percen belül kell
lennie valamilyen boltnak, azon egyszerű okból, mert a hal és a sült
krumpli még forró volt. Az is észszerű feltételezésnek tűnt, hogy a
férfi este hét körül hozta a vacsorát, mivel a legtöbb gyorsétterem
abban az időben nyit. Ebben nincsenek benne a vidéki boltok – csak
néhány van közülük nyitva vasárnap, ha van olyan egyáltalán –,
szóval valószínűleg egy város szélén van valahol.
Ugyanakkor a férfi nem volt sztereotip gyilkos. Már amikor erre
gondolt is, majdnem felnevetett. Ugyan mit tud ő a gyilkosokról?
Egyáltalán semmit! De a férfi nem tűnt kegyetlennek. Olyanfajta
ember volt, akit mindennap látott a vonaton munkába menet, rendes
frizurájú, borotvált arcú, tiszta és jól öltözött. Előbb leütötte, hogy
idehozza, majd valamivel később enni hozott neki ahelyett, hogy
azonnal megölte volna, ami azt is jelentheti, hogy nem tudja, hogyan
szabaduljon meg a holttesttől; azt mondják, hogy ez a legnagyobb
probléma a gyilkosságban. Vagy lehet, hogy játszani akart vele?
Ahogy a macska az egérrel vagy egy madárral, mielőtt megöli.
Katy remélte, hogy ez utóbbiról van szó, és úgy döntött, erre
összpontosít. Minél tovább fenn tudja tartani a férfi érdeklődését,
annál nagyobb az esélye, hogy élve találnak rá. De hogyan vigye ezt
véghez? Talán úgy, hogy nem mutatja ki a félelmét?
Emlékezett rá, hogy Edna olyasmit mondott, hogy azok a férfiak,
akik erőszakoskodnak a feleségükkel, és verik őket, a saját
alkalmatlanságukat leplezik vele. Azt is mondta, hogy bárcsak
visszavágott volna, vagy otthagyta volna a férjét az első alkalom
után. De nem tette, mert azt hitte, valamilyen módon ő maga felelős
a férje haragjáért.
Szóval mi volna, ha úgy tenne, mintha nem bánná, hogy a férfi
foglya? Kezdetnek követelhetne valami fűtőtestet és egy kis meleg
vizet ahelyett, hogy azért könyörögne, hogy engedje szabadon. Ezzel
talán lefegyverzi.
Már az is optimistává tette, hogy csak rágondolt. Azzal semmit
sem ér el, ha sír, és az ajtón dörömböl.
Legalább két napnak tűnt, ha nem többnek, mielőtt újra meghallotta
a férfi lépteit odakint az ajtó előtt. Úgy vélte, valójában nem volt
annyi, különben biztosan elaludt volna, nem? De soha életében nem
kellett ennyi ideig ilyen gyötrő unalmat elviselnie. Nem volt mit
tennie, olvasnia, ennie, hallgatnia vagy néznie, mindehhez iszonyú
rettegés is járult. Sehol egy csésze tea, valami rágcsálnivaló. Kezdte
megérteni, miért őrülnek meg az emberek a magánzárkában. S a
hideg is borzasztó volt. Akármilyen szorosan csavarta maga köré a
büdös pokrócokat, didergett.
De amikor meghallotta a léptek zaját, felült, lesimította gyűrött
ruháját, és felkészült a reményei szerint Oscar-díjas alakításra:
követelőzni fog, elbűvölő lesz, és nem mutatja ki a félelmét.
– Helló – köszöntötte a férfit, amint az belépett az ajtón. –
Szereznie kell nekem valami fűtőtestet és melegebb ruhát, mert
sarkvidéki hideg van itt. Mellesleg, ezek a pokrócok büdösek.
A férfi megtorpant mozdulat közben, még az ajtót sem zárta be
maga mögött. Lerítt róla, mennyire összezavarodott.
– Ó, értem már – ütötte tovább a vasat Katy, mert érezte a férfi
igazi döbbenetét. – Arra számított, hogy zokogva talál itt, ugye?
Sajnálom, de nem szoktam sírni. Arra gondoltam, hogy jobb volna,
ha megértenénk egymást. Elmondom, hogy mit akarok: ennivalót,
fűtést, meleg ruhákat és néhány könyvet, cserébe maga is elmondja,
mit vár tőlem. Ja igen, és szeretném visszakapni a kézitáskámat,
mivel abban vannak a szépítőszereim és a hajkefém. Fogkefére és
fogkrémre is szükségem van.
– Mit képzelsz, ki a fene vagy te? – kérdezte a férfi, de Katy némi
csodálatot is hallani vélt a hangjában.
– Katy Speed, jogi asszisztens, ez vagyok én. És maga mit képzel,
kicsoda? Az új savas gyilkos? John Christie? Kicsoda?
Kétségtelen, hogy Reilly jóképű férfi volt, ha egy nőnek a fekete
haj, érző tekintet és finoman metszett arcél volt a zsánere. Anthony
Perkinsre emlékeztette Katyt, csak nem olyan félelmetes, mint
Anthony a Psychóban, és persze jóval idősebb kiadásban.
Emlékezett rá, hogy kétszer is látták Jillyvel a filmet, és mind a
kétszer halálra rémültek.
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit kérsz enni, nem azért,
hogy sértegess.
– Ó, bocsánat! De maga fejbe vert, bezárt ide, és elvárná tőlem,
hogy kedves legyek magához? Milyen ételek közül választhatok?
– Hal sült krumplival vagy kolbász sült krumplival.
– Remek, mindkettőt szeretem – jelentette ki Katy, és a férfira
ragyogtatta a néhányak által lefegyverzőnek nevezett mosolyát.
Meglepetésére a férfi nevetett.
– Különleges lány vagy te, Katy. De ne akarj felidegesíteni.
Nagyon gonosz tudok lenni.
– Azt elhiszem. Miért az én apámat választotta bűnbaknak,
amikor megölte Gloria Reynoldsot és a lányát? Az apám semmit
sem vétett maga ellen.
– Vigyázz a szádra! – szólt rá a férfi.
Katynek kényszerítenie kellett magát, nehogy összerezzenjen,
ahogy a férfi közelebb lépett hozzá.
– Nem várhatja tőlem, hogy ne kérdezzem meg – mondta
bátrabban, mint ahogy érzett. – Főleg nem, amikor éhes vagyok és
fázom. Szóval hozzon nekem kolbászt sült krumplival, meg a többi
dolgot is, amit kértem.
A férfi szeme egy pillanatra kitágult meglepetésében. Aztán
összeszűkült, és a száját is összeszorította. Katy magában
megremegett, de a férfi sarkon fordult, és kisétált, az ajtót kulcsra
zárva maga mögött.
– Na, ezt most jól megcsináltad – morogta maga elé Katy. – Se
étel, se semmi. Mindig túlfeszíted a húrt.

Charles berohant a St. Pancras állomásra, és épphogy sikerült elérnie

a Broadstairs felé tartó negyed négyes vonatot. Állnia kellett, mivel
a vonat tele volt munkából hazafelé tartó utasokkal, de nem tudott
előbb jönni, mert a bíróságon volt.
 Kedd este volt, és Katy immáron majdnem negyvennyolc órája
tűnt el, és a rendőrség eddig semmilyen nyomra sem bukkant.
Végignézték az utat Hammersmithben egy elejtett cipő vagy bármi,
amit Katy tulajdonaként azonosíthatnak utána kutatva, de semmit
sem találtak. Az egyik rendőr megkérdezte Charlest, szerinte hány
bordó Jaguár van Londonban, hogy egyesével ellenőrizni akarja
mindet. Charlesnak fogalma sem volt, de a hétezres szám, amit
mondtak neki, nagyon megnehezítette a nyomozást.
Előző délelőtt Charles felhívta Michael Bonhamet, aki rémülten
hallotta, hogy Katy eltűnt. Az ügyvédnek csak ma sikerült rávennie
Ednát, hogy beszéljen Charlesszal, és mondja el neki, amit tud.
Szóval Charles most Claire-hez, Edna lányához igyekezett.
Michael Bonham magára vállalta azt a cseppet sem irigylésre
méltó feladatot, hogy kapcsolatba lép Katy anyjával.
– Mrs. Speed szinte nem is reagált – mesélte Bonham Charlesnak
a telefonban. – Csak annyit mondott: „Annyira jellemző Katyre,
hogy azt hiszi, mindent jobban tud.” Miféle anya az ilyen, kérdezem
én, aki legalább valami halvány érzelmet sem mutat, amikor
elrabolják a lányát? Ha az én lányom volna, kétségbe lennék esve,
ugyanakkor büszke is lennék rá, hogy próbált segíteni az apjának.
Utána egy kis ügyvédi társalgás következett arról, hogy az emberi
természet örök meglepetések forrása, majd Michael azzal folytatta,
milyen törékeny és ijedt Edna.
– A lánya állítja, hogy húsz évet öregedett egyetlen éjszaka alatt.
Azt mondja, rémülten összerezzen, valahányszor az ajtócsengő
megszólal. Szeretne is segíteni Katyn, ahogy tud, ugyanakkor retteg,
hogy az a férfi ismét rátámad. Azt is fél elmondani, amit a
megmentett nőkről tud, hátha azzal, hogy beszél, valami módon
veszélybe sodorja magát és a családját.
– Ez nagyon is érthető – vélte Charles. – De muszáj megértetnünk
vele, hogy még több nő élete kerül veszélybe, ha hallgat. Ha Katy
elrablójának a kezébe került az a jegyzetfüzet, és attól tartok,
pontosan ez történt, lehetséges, hogy a férfi nemcsak a volt feleségét
akarja bántani, de mindazokat, akik elhagyták a férjüket.
 – Egyetértek – mondta Michael. – Azt hiszem, fel kell keresnie és
meg kell győznie őt, Charles. Én is próbálkoztam, de kudarcot
vallottam. Azt állítja, hogy semmire sem emlékszik a füzet
tartalmából, de nem hiszek neki.
Szóval Charles most úton volt Broadstairs felé, és minden
reményét abba vetette, hogy Ednának eszébe jut valami hasznos.
Biztosan emlékszik a legsúlyosabb esetekre; a nők nevére, s hogy
honnan jöttek. Saját tapasztalatból mondhatta, hogy emlékszik a
legrosszabb ügyekre, bár gyakran kívánta, bárcsak ne így lenne.
Bonham aggódott amiatt, hogy Albert Speednek is el kell
mondania, hogy eltűnt a lánya. Charles az első két napban azt kérte,
várjon vele, amíg megtalálják. Hihetetlen kegyetlenségnek tűnt egy
börtönben lévő emberrel közölni, hogy a lánya egy gyilkos kezében
van. De Bonhamnek sikerült megszereznie Katy öccsének a számát
az anyjuktól, és már telefonált is neki. Rob azt javasolt, hogy ő majd
leutazik Sussexbe, meglátogatja az apját, és elmondja neki, mi
történt. Londonba is fel akart utazni, hogy segítsen Katy
felkutatásában, de Bonham lebeszélte róla, mondván, hogy
hasznosabb, ha az anyjával marad, és meglátogatja az apját. Hilda
Speed bármennyire is ridegnek mutatkozott, lehetséges, hogy
nagyon rosszul érzi magát, és szüksége van Rob segítségére.

A kis szálloda, amelyet az Unwin házaspár, Edna lánya és veje

vezetett, valószínűleg nagyon festői volt egy nyári napon az ajtó
melletti dézsákban pompázó virágokkal, és a tenger látképével,
amelyet semmi sem zavart meg. De sötétben és esőben, egy taxi
ablakából kilesve inkább csak öregnek, kicsit rozogának tűnt; még a
villanykörték is csak halványan pislogtak. Charles arra gondolt,
bárcsak ne egyezett volna bele, hogy itt marad éjszakára. Arra
számított, hogy nyirkos, kissé hepehupás ágyban kell aludnia, és
reggel nem lesz meleg víz.
Apró termetű, fekete hajú, a húszas évei végén járó csinos nő
nyitott ajtót.
 – Mr. Stevenson? – kérdezte, és amikor Charles mondta, hogy ő
az, a nő szélesebbre tárta az ajtót. – Milyen cudar időt sikerült
kifognia a látogatásra – jegyezte meg a nő, fekete szeme csillogott. –
Mondtam anyámnak, hogy megtisztelve kellene éreznie magát,
amiért egy londoni ügyvéd eljön idáig, hogy beszéljen vele. A
vendégeink általában kissé unalmasak. Igazán kemény munka
valami izgalmasabb társalgást kicsikarni belőlük.
– Nem hiszem, hogy nagyon izgalmasnak találja majd a velem
való beszélgetést – mosolygott Charles, aki máris megkedvelte a
váratlanul derűsnek bizonyuló nőt. – De nagyon igyekezni fogok,
hogy ne találjon unalmasnak.
– Anya fent van a szobájában. Attól tartok, túlságosan fél ahhoz,
hogy lejöjjön hozzánk. Viszont, ha engem szorítottak volna le az
útról szándékosan, és majdnem belefulladtam volna a jeges vízbe,
lehetséges, hogy csakis egy bezárt szobában lennék hajlandó
tartózkodni.
– Ebben egyetértünk – helyeselt Charles, majd némi habozás után
megkérdezte: – Szóval most felmehetek hozzá?
– Nem, előbb iszik velünk egy teát… vagy valami erősebbet –
mondta Claire. – Anya vacsorázik éppen.

Charles még sohasem találkozott Ednával, de még így is látta,

amikor belépett a szobába, hogy a közeli találkozás a halállal
mennyire megviselte. Legalább hatvanévesnek tűnt, a tekintete üres
volt, és idegesen tördelte a kezét. Amikor Charles közelebb lépett,
hogy kezet fogjon vele, és bemutatkozzon, a nő félősen összehúzta
magát.
– Ne féljen tőlem, Edna, azért vagyok itt, hogy segíteni próbáljak
– mondta Charles gyengéd hangon, és a nő széke mellé guggolva
megnyugtatón a karjára tette a kezét. – Szörnyű megpróbáltatáson
ment keresztül, és ezt igazán sajnálom, de most arra a férfira kell
összpontosítanunk, aki Katyt elrabolta. Szóval arra kell kérnem,
hogy Katy kedvéért próbálja legyőzni a félelmét.
 – Szeretném – mondta Edna remegő ajakkal. – Nagyon
kedveltem Katyt. Bárcsak ne adtam volna neki azt a füzetet! Arra
számítottam, hogy átadja majd Mr. Bonhamnek vagy a
rendőrségnek, nem arra, hogy egymaga indul a férfi felkutatására.
– Azt hiszem, már mindketten rájöttünk, hogy Katy nyughatatlan
teremtés. De jó szándék vezette, szóval kötelességünk segíteni, hogy
megtalálják.
– Mit tehetnék? – kérdezte Edna.
– Próbáljon visszaemlékezni a legrosszabb esetekre, amelyekkel
maga és Gloria találkozott. Különösen azokra, amelyeknél tudomása
szerint a nő nem ment vissza a férjéhez.
Edna lehunyta a szemét, és kezét összekulcsolta az ölében.
– Szerintem ez a legjobb módja, hogy felfedjem a múltat. Menjen
le Claire-hez, és vacsorázzon meg! Leírom, amire emlékszem.
Odalent Claire melegen fogadta, és Charles elmondta neki, mit
mondott az anyja.
– Elő fog állni valamivel, mindig elő szokott – biztosította Claire.
– Az viszont kérdés, hogy a megfelelő szörnyetegre emlékszik-e.
Abból, amit régebben mesélt, mind olybá tűnik, mintha az ördög
tanítványai lennének. De foglaljon helyet, Mr. Stevenson – intett a
konyhaasztal felé. – Hamarosan tálalok, de előtte mit szólna egy gin-
tonikhoz? Vagy először inkább a szobát nézné meg?
– A szoba várhat. A gin-tonik csodálatosan hangzik.
Claire-ről is kiderült, hogy üdítő, mint a gin-tonik. Az ital pont
megfelelő volt, a konyha meleg és barátságos, és a nő remek
társaságnak bizonyult; vicces, fesztelen és figyelmes volt.
– Valójában szociális munkás vagyok – vallotta be. – Akkor
vettük ezt a helyet, amikor úgy döntöttem, bedobom a törölközőt,
hogy legyen mihez fognom. Könnyű vezetni, csak négy szobánk
van, és ma este maga az egyetlen vendég.
– Szóval az anyja nyomdokaiba lépett?
– Igen, és úgy tűnik, anyával mágnesként vonzzuk a
kétségbeesetteket, a kisemmizetteket, az elátkozottakat. Talán
amiatt, amin keresztülment az apám mellett, és a bűntudatom miatt,
amiért végignéztem. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy egy
ilyen szép helyen, mint Broadstairs, nincsenek olyan problémák,
hogy valaki veri a feleségét, kegyetlen szülő, és egyéb gonoszságok,
amelyekre emberi lények csak képesek, de higgyen nekem, itt is
rengeteg akad.
– Igen – helyeselt Charles –, védelemre szoruló ügyfelek minden
társadalmi rétegből és területről érkeznek. Néha úgy tűnik, csupa
galádság vesz körül bennünket.
– Szeretem azt a szót, hogy galádság – vigyorgott Claire. – Most
pedig mesélje el, milyen kapcsolatban áll Katyvel. Tudom, hogy
nem az apja ügyvédje.
– Katy nemrégiben lépett be hozzánk jogi asszisztensként. A
kamarai szabályok ellenére meghívtam őt egy italra a múlt pénteken.
– Azért próbál segíteni neki, mert érez valamit iránta, vagy
csupán kötelességtudatból?
– Nem kertel – mosolygott Charles. – Általában nem szoktam
ilyesmit beismerni, de igen, valamit érzek iránta.
– Bravó, mindig jó rögtön az elején kimutatni az emberek
érzéseit, és azt mondanám, hogy ez több elszántságot ad magának,
hogy megtalálja őt, mint amennyi a rendőröknek van. Mit mondanak
Katy eltűnéséről?
– Hogy túl korai még azt mondani, hogy elrabolták. Mintha Katy
csak úgy minden ok nélkül eltűnne!
– Azt hiszem, néha előfordul az ilyesmi, de azok után, hogy az
apját lecsukták olyasmiért, amit nyilvánvalóan nem követett el, és az
anyámnak is az életére törtek, elvárnám tőlük, hogy minden
erejükkel a gyilkos után vessék magukat.

Éppen befejezték a vacsorát, amikor Charles hallotta, hogy odafent

megszólal a csengő.
– Ez anya lesz – mondta Claire. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy
eszébe jutott valami.
Charles megköszönte a finom vacsorát, és sietett fel az emeletre.
 Edna jegyzettömböt tartott az ölében, és az egész lap tele volt
írva.
– Kicsit könnyebben jöttek az emlékek, miután sikerült
felidéznem az általunk elsőnek nevezett esetet. Nem ő volt az első
nő, akin segítettünk, de ő volt az első, aki sohasem ment vissza a
férjéhez. A neve Sonia Birchill volt, és Kentish Townból jött. A
segítségünkkel Brightonba költözött, és Pattersonra változtatta a
saját és a gyerekei nevét. Bármilyen gonosz is volt Mr. Birchill, nem
hiszem, hogy ő lenne az emberünk. Először is nem tudott vezetni,
aztán meg tanácsi lakásban éltek, nagyon kevés pénzből. Szóval,
még ha időközben meg is tanult volna vezetni, akkor sem valószínű,
hogy megengedhetne magának egy Jaguárt… és nem is volt túl
okos, ahogy Sonia leírta.
– Hallott azóta róla, hogy Brightonba költözött?
– Igen, minden karácsonyra küldött nekünk üdvözlőlapot. És
körülbelül négy évvel ezelőtt azt írta, hogy talált magának egy
kedves férfit, és hogy a két gyereke jól teljesít az iskolában.
– Nem feltételezem, hogy emlékszik Sonia vagy a férje
lakcímére.
– Egy bérházban lakott, amit Denyer-háznak hívtak. A második
emeleten, de a lakás számára nem emlékszem. Sonia Brightonban a
vasútállomáshoz közel lakott, de a címére nem emlékszem, ő pedig
sohasem írta rá a képeslapokra vagy a levelekre. Ez is a tanácsok
közt volt, amivel elláttuk a megmentettjeinket… hogy sohase
bízzanak senkiben annyira a múltjukból, hogy megadják neki a
címüket. Így biztonságosabb volt.
Charles bólintott.
– A rendőrség megtalálja őket a maguktól kapott adatok alapján.
Mi mást tud még nekem mondani?
Edna összesen kilenc nevet adott Charlesnak. Javára legyen
mondva, emlékezett az összes nő asszonynevére, s ha a pontos
címükre nem is, egészen biztos volt a környékben, ahonnan jöttek. A
gyerekeik nevét is tudta, és meglepte Charlest azzal, hogy mind el is
sorolta, nemcsak a nevüket, hanem azt is, hogy hány évesek voltak,
amikor segített az anyjuknak. Néhány, a nők által felvett új név is
eszébe jutott, és néhány hely is, ahová költöztek. Charles úgy vélte,
hogy a körülményekhez képest fantasztikus teljesítményt nyújtott.
Az egyik dolog, amire Edna nagyon tisztán emlékezett, az volt,
hogy milyen sérüléseket szenvedtek ezek a nők, amikor hozzá
érkeztek. Charles megborzongott, amikor elmondta neki, hogy az
egyik nő hátán egy izzó vasaló nyoma volt. Egy másik arcát
festékhígítóval kenték be, és a férje addig lefogva tartotta, amíg az
bele nem égett a bőrébe, így nem tudta azonnal lemosni. Törött
végtagok, botoktól származó ütésnyomok, monoklik, kivert fogak,
és egy terhes nő, akit lelöktek a lépcsőn. Másnap elvesztette a babát.
– Szörnyű, nem igaz? – kérdezte Edna, amikor befejezte, és
letörölt egy kóbor könnyet az arcáról. – Persze Gloria és én is
hasonló bánásmódban részesültünk a férjeinktől, és minden
alkalommal, amikor találkoztunk egy ilyen szegény nővel, újraéltük
a múltat. Ilyen esetekben a rendőrségnek intézkednie kellene.
Annyira feldühít, valahányszor azt hallom, hogy „családon
belülinek” nevezik. Még ha le is tartóztatják a férjet, óvadék
ellenében kiengedik, és pár óra múlva hazatér, hogy egy újabb
adagot adjon a feleségének.
Hosszú, kimerítő nap volt, és Charles tudta, hogy le kell feküdnie,
mert másnap korán lesz ébresztő. Felállt, lehajolt, és megcsókolta
Edna arcát.
– Maga nagyon bátor, kedves hölgy, és inspiráló – mondta. –
Mindent megteszek, hogy ezt az embert ne csak rács mögé
juttassam, hanem fel is akasztassam. Továbbá, mostantól fogva,
amikor csak tehetem, felemelem a szavam a bántalmazott nők
megsegítéséért.
Edna rámosolygott, és megfogta a kezét.
– Imádkozom, hogy Katyt élve és egészségesen találják meg, és
hogy valami jó jöjjön ki ebből mindkettőjük számára. De be fogom
tartatni az ígéretét, hogy felemeli a szavát a bántalmazott nőkért.
Úgy vélem, maga az a férfi, aki segíthet megváltoztatni az emberek
hozzáállását és a törvényeinket.
 Tizenegyedik fejezet

Katy olyan éhes volt, hogy meg tudott volna enni egy egeret
szőröstül-bőröstül, ha véletlenül betéved egy a szobába. Nem
egyszerűen éhes volt, hanem farkaséhes, és az esze egyre undorító és
nevetséges dolgokon járt, mint például az egér megevése. Azon
tűnődött, vajon ez az őrület előjele-e.
A könyvekben az éhes vagy szomjas emberek mindig valami
meleg helyen voltak. Csepegő csapok vagy szökőkutak délibábjait
látták. De Katy annyira fázott, hogy szerette volna elképzelni, amint
melege van. Sajnos ezt lehetetlennek találta. Jeges pusztákat
könnyen maga elé tudott idézni, de igyekezett nem megtenni, mert
ez csak rontott a helyzeten.
Amikor Reilly kiviharzott, Katy azt hitte, csak egy-két órára
megy el, hogy megbüntesse, amiért ilyen követelőző. De azt várta,
hogy végül étellel jön vissza.
De nem jött vissza, s noha nem volt órája, és azt sem látta, sötét
vagy világos van-e odakint, egészen biztos volt benne, hogy legalább
negyvennyolc óra telt el azóta. Próbált aludni, de a hideg miatt nem
tudott. Mivel semmi tennivalója sem volt, a képzelőereje vette át az
irányítást. Látta magát, amint egyre soványabb lesz, míg végül
felállni vagy járni sem tud. Az a rettenetes lehetőség is eszébe jutott,
hogy a férfi egyáltalán nem jön vissza. Nyilvánvaló, hogy úgy is
megoldhatja azt a kérdést, hogy mi legyen Katyvel, ha egyszerűen
hagyja itt meghalni.
Mennyi ideig tart, amíg valaki éhen hal? Tudta, hogy azt
mondják, víz nélkül egy hetet lehet kibírni, de arról még sohasem
hallott, hogy étel nélkül mennyit. Feltételezte, hogy akár több hetet
is.
 Szörnyű volt még csak rágondolni is. A hasa már így is olyan
üres volt, hogy fájt, és gondolatait az étel uralta: serpenyőben
sercegő kolbász, vasárnapi sült hús aranybarna sült krumplival, a sajt
alól csöpögő vaj. Emlékezett rá, hogy talán tizenöt éves lehetett,
amikor sok könyvet olvasott arról, milyen volt az élet a
fogolytáborokban. Minden nap az élelem utáni hajsza jegyében telt:
egy falat kenyér- vagy krumplihéjért. Amikor olvasott róla, eszébe
sem jutott, hogy egy napon ő a saját bőrén tapasztalhatja meg,
milyen az.
Próbált Bexhillre gondolni, hogy elterelje a figyelmét az ételről.
Most, hogy éhes volt, és fázott, az otthonát luxuspalotának látta, az
anyját pedig tökéletes és szerető anyának, aki lakomával felérő
ebédeket és vacsorákat főzött.
Aztán ott volt a bexhilli iroda, ahol a születésnapokat finom
süteménnyel ünnepelték, vagy csak át kellett menni az utcán a
pékhez egy virslis tekercsért; a Wimpy bárban töltött ebédszünetek;
Katy az orrában érezte a sült hagyma illatát, a szájában a víz ízét.
Erősen igyekezett, hogy valami mással foglalkozzon, de nem
tudott, gondolatai folyton visszatértek az ételre. Mégis, néha Charles
jutott eszébe. Ha újraélte a csókot, röpke pillanatokra sikerült
elterelnie a figyelmét az éhségről, mint ahogy az ábrándozással is,
hogyan lehetett volna, ha nem indul el megkeresni a bordó Jaguárt.
Az is eszébe jutott, mennyire felzaklatja majd az apját, ha tudomást
szerez az eltűnéséről. Tudta, inkább egész életét börtönben tölti, mint
hogy szabadon éljen a lánya nélkül.
Talán még az anyja is ejt néhány könnycseppet… bár Katy még
sohasem látta őt sírni. Azon tűnődött, miért nem jutott soha eszébe,
hogy leüljön az anyjával, és megkérdezze tőle, miért olyan rideg és
kemény. Mitől lett ilyen? Most, hogy Katy jobban belegondolt,
rájött, hogy szinte semmit sem tud az anyjáról, fogalma sincs róla,
hol nőtt fel, vagy hogyan találkozott Alberttel. Milyen volt fiatal
lányként? Milyenek voltak a szülei? Nagy fehér folt volt az egész.
Hogy melegen tartsa magát, igyekezett a lehető legapróbbra
összehúzódni, míg végül egész teste belesajdult a feszült
testhelyzetbe. Ekkor kényszerítette magát, hogy felkeljen, hogy
kinyújtóztassa a tagjai, és kicsit tornázzon, de ettől megszédült, ezért
megint lefeküdt, és újra betakarózott.
Aztán, amikor már azt hitte, soha többé nem hallja a hangot,
léptek koppantak az ajtó előtti lépcsőn. Azért jött, hogy megetesse,
vagy azért, hogy megölje? Katy szíve hevesen kalapálni kezdett, és
szorosabbra húzta a takarókat maga körül, mintha az megvédené őt.
– Ébresztő, álomszuszék – keltegette, és vidám hangja ijesztőbb
volt, mint amikor acsargott.
Katy kikukucskált a takarók alól. Megdöbbenésére a férfi karján
bevásárlószatyor lógott, amelyben étel és ruha volt, és még valamit
tartott, ami elektromos fűtőtestnek tűnt.
Katy ösztönösen fel akart ugrani, hogy megköszönje, de még
időben emlékeztette magát, hogy többre jut, ha kimérten viselkedik a
férfival.
– Milyen nap van ma, és hány óra? – kérdezte ásítva, mintha épp
csak elszundikált volna.
– Csütörtök, és délután négy. Tegnap akartam jönni, de nem
tudtam.
– Nem baj, most itt van. – Katy igyekezett közömbösnek
mutatkozni, de tekintete a szatyorra tapadt. Minden akaraterejére
szüksége volt, nehogy felugorjon és kitépje a férfi kezéből.
– Nagyon nyugodt vagy – állapította meg Reilly. – Arra
számítottam, kétségbe leszel esve.
Úgy tűnt, bosszantja a dolog.
– Ruha és ennivaló – nyújtotta Katy felé a szatyrot. – A meleg
ételhez még túl korán volt, de van benne húsos pite, sütemény és
gyümölcs. Bedugom ezt a melegítőt.
Nagyon nehéz volt megállni, hogy rá ne vesse magát a húsos
pitére, és tömje mindet egyszerre a szájába, miközben majdnem
ráállt a fűtőtestre. Még ha csak egylapos volt is, szinte rögtön érezte
a melegét. Kényszerítette magát, hogy legalább annyi időre ellépjen
mellőle, amíg kiveszi a szatyorból a barna gyapjúpulóvert, egy barna
nadrágot és egy krémszínű blúzt. A pulóvert azonnal felvette, a többi
holmit összehajtogatta és az ágyra tette. Nem voltak újak, de mind jó
minőség volt; Katy úgy vélte, Reilly feleségéé voltak. Zoknit és
bugyit is talált a szatyorban. Az utóbbi új volt, három pár egy zárt
celofánzacskóban, amely a Marks and Spencerből származott.
– Nagyon szép, köszönöm – mondta, és remegő kézzel vette ki a
húsos pitét. Nagy volt, elég akár négy embernek, a tésztája fényes
aranybarnára sülve. Tudta, hogy körülbelül négy másodperc alatt be
tudná falni az egészet, de az nem lenne jó. – Elnézést kérek –
szabadkozott udvariasan. – Szívesebben enném ezt tányérról, késsel-
villával, de a szükség törvényt bont.
Beleharapott, és erősen próbálta leplezni a puszta gyönyört,
amely az ízt érezve átjárta.
Semmi sem volt még olyan nehéz életében, mint nem letömni azt
a pitét a torkán. A hús tökéletes volt, ízletes és szaftos. A tészta
elolvadt a szájában. De egy nagy húsos pitét elegánsan enni
evőeszköz és tányér nélkül nagyon nehéz volt. Ezért néhány falat
után a pitét újra beletekerte a papírjába, és visszatette a táskába.
– Majd később megeszem – mondta. – Most pedig feltételezem,
hogy szeretné megmagyarázni a tetteit. Miért gyújtotta fel Gloria
házát?
A férfi háttal a falnak támaszkodott, a karját összefonta maga
előtt.
– Az a ribanc elvette tőlem a feleségemet. De ezt már tudod. Az a
másik ribanc, a segítője, elmondta neked, és odaadta azt a
jegyzetfüzetet.
– Gloria és Edna segítettek a feleségének és a gyerekeinek új
életet kezdeni magától távol. De valakinek segítenie kellett, hiszen
maga majdnem megölte Deirdre-t, és a gyerekek szenvedtek attól,
hogy végig kellett nézniük.
– Csak néhány pofont kapott, és jó élete volt mellettem. A
gyerekeknek meg semmi sem kellett… sem bicikli, sem játékok,
amit általában a gyerekek akarnak.
– A játékok nem teszik jóvá, ha az anyjukat törött végtagokkal
látják. Mert nemcsak néhány pofon volt, ugye?
 – Ismeri Deirdre-t?
Mintha remény villant volna a férfi arcán.
– Természetesen nem. Honnan is ismerhetném? A Gloriával és
Ednával kötött megállapodása szigorúan bizalmas jellegű volt. Csak
azért szereztem róla meg a többi nőről tudomást, mert az apámat
vádolták meg Gloria meggyilkolásával. Ezért is kutattam fel magát.
– Felkutatott? – emelkedett meg a férfi hangja.
– Pontosan ezt tettem – jelentette ki Katy kihívón.
– És mi volt a terve arra az esetre, ha megtalál?
– Természetesen az, hogy feladom.
– De mégsem tette, igaz? Tudom, mert a nyomában voltam.
Katy rájött, ha azt hazudja, hogy valakinek már beszélt arról, hol
lakik a férfi, azzal megrövidítheti az életét. Nyilvánvaló, hogy
Reillynek nagyon fontos, hogy okosabbnak tűnjön másoknál.
– Már megbántam, hogy nem mentem egyenesen a hammersmithi
rendőrségre. Azt terveztem, hogy hétfőn reggel felhívom apám
ügyvédjét. De ha már itt vagyok magával, akár mesélhetne is
magáról.
– Miért tenném? – kérdezte a férfi, és keményen nézett rá, a
szeme sötéten csillogott, mint a nedves kátrány.
– Mert boldogtalan, s talán jobban érezné magát, ha elmondaná
nekem, miért.
– Nem vagyok boldogtalan.
Katy felsóhajtott.
– De az. Gyanítom, mindig is az volt, különben nem kezdte volna
verni Deirdre-t. Még mindig hiányzik magának a felesége, szeretné
visszakapni. Azt hiszi, attól ismét boldog lesz. Persze ez nem így
van.
Katy csak úgy vaktában lövöldözött, innen-onnan összeszedett,
félig megrágott pszichiátriai szakzsargont pufogtatott. De valójában
csak arra vágyott, hogy megehesse a húsos pite maradékát és a
süteményt.
– Nem akarom visszakapni, már nem. Szánalmas, hülye nő volt,
és remekül elvagyok nélküle.
 – Kit próbál becsapni? – kérdezte Katy. – Egyáltalán nincs jól.
Tele van haraggal. Amíg azt el nem engedi, sohasem lehet boldog, és
nem tud új életet kezdeni.
Katy visszaült az ágyra, és megpaskolta maga mellett a pokrócot,
odainvitálva a férfit.
– Lenyűgöz engem, Ed. Ugye hívhatom így?
A férfi nem mozdult, hogy mellé üljön, csak nézett rá azzal a
sötét, kifürkészhetetlen tekintettel, amely szinte átdöfte.
– Igen, hívhatsz Ednek. Mire megy ki ez a játék?
– Miféle játék? – ráncolta a homlokát Katy, mintha nem értené a
kérdést. – Csak többet szeretnék tudni arról az emberről, aki meg
akar ölni. Mert ez a szándéka, nem igaz? Bár nem igazán értem,
miért nem tette meg rögtön, amint elkapott. Úgy értem, belém
döfhetett volna egy kést, megfojthatott volna, hogy aztán bedobja a
holttestem valaki előkertjébe.
Katy ekkor hirtelen rádöbbent, hogy a férfi csak távolról szeret
ölni. Tűzben vagy leszorítva valakit az útról. Nem szeret
testközelben lenni.
– Ha azt hiszed, hogy ez azt jelenti, hogy elengedlek, tévedsz –
közölte Reilly.
Katy mosolygott. Megérezte, hogy a férfinak egyáltalán nincs
terve.
– Mi okod van mosolyogni? – csapott le rá a férfi.
– Ettem, van meleg ruhám, fűtőtestem… ez elég ok – mondta
Katy. – Ahhoz képest, hogy fél órával ezelőtt hogy álltak a dolgok,
ez haladás. Maga ráadásul érdekes, jóképű férfi. Értem, hogy
Deirdre miért szeretett bele magába. Miért ütötte meg?
– Fogd be a pofád, asszony! – dörrent rá Reilly. Sötét szeme még
sötétebbé vált, az arca egészen ellilult a dühtől. – Most elmegyek, és
nem akarok több kérdést, különben vissza sem jövök.
– Ahogy gondolja – mondta Katy nyugodtabban, mint ahogy
érezte magát. – Csak szerettem volna jobban megismerni.
A férfi nyomban távozott, becsapva maga mögött az ajtót. Katy
ismét elővette a húsos pitét, és farkasétvággyal befalta.
 Csak amikor csillapodott az éhsége, gondolta végig, hogy mi is
történt közöttük. Reilly különös, problémás személyiség volt.
Érdekes, hogy rátámadt, mert megkérdezte tőle, miért ütötte meg
Deirdre-t. Úgy vélte, a férfi szereti elfelejteni, hogy bántalmazta a
nőt, akit szeretett, és elhitette magával, hogy Gloria vette rá a
feleségét, hogy hagyja el. Kétségtelen, hogy Deirdre nagyon gyenge
nő volt, legalábbis a házasságuk kezdetén, amíg végül elege nem
lett. Vicces, hogy Reilly nem látja, hogy ő maga üldözte el a
feleségét.
De az, hogy azon töpreng, miért bántja Reilly a nőket, nem javít a
helyzetén. Rendben, egyelőre evett, van meleg ruhája, sőt fűtése is,
de nincs módja megszökni. És hogy találhatna rá bárki is? Abban
nem kételkedett, hogy Jilly folyton zaklatja a rendőrséget, hogy
tegyenek valamit. Michael Bonham is. De a feladat majdnem hogy
lehetetlen.
Hirtelen rátört a körülményeinek teljesen reménytelen volta, mire
magába roskadt és sírva fakadt. Ha igaza van abban, hogy Reilly
nem szeret puszta kézzel gyilkolni, az azt jelenti, hogy kénytelen
lesz hagyni, hogy éhen haljon.

Miközben Katy azzal a kilátással nézett szembe, hogy lassan éhen

hal, Jilly igyekezett nem sírni, ahogy arra készült, hogy Robbal,
Katy testvérével beszéljen. Egy levél jött tőle aznap Katynek,
amelyet nyilván még azelőtt írt, hogy Katyt elrabolták. Jillynek
bűntudata volt, amiért kinyitotta a borítékot és elolvasta a levelet, de
ahogy remélte, volt benne egy telefonszám.
Mindig is kedvelte Robot. Egy időben még ábrándozott is róla, de
nem lett belőle semmi; a fiú őt is a húgaként kezelte. A levélben Rob
beszámolt arról, hogy meglátogatta az apjukat, hogy Albert milyen
sztoikusan viselkedett, és hangot adott azon aggodalmának, hogy az
anyjuk talán elvesztette az eszét. Biztosan egyetlen normális feleség
sem tenné meg, hogy nem törődik a férjével, aki olyan bűnért van
börtönben, amit nem követett el.
 Katyhez hasonlóan Rob is jól írt, szórakoztatóan, meleg hangon
és érdekesen. Jilly reménytelen eset volt, ha levelet kellett írnia, de a
szülei nem voltak könyvmolyok, mint Mr. Speed. Ráadásul
feltételezte, hogy olyan sárkány mellett, mint Katy és Rob anyja, a
testvérek addig gyakorolták a levélírás, amíg jók nem lettek benne.
Végül összeszedte a bátorságát annyira, hogy felhívja a fiút.
– Szia, Rob. Jilly Carter vagyok. Fel kellett bontanom a levelet,
amit Katynek írtál, hogy megtudjam a telefonszámodat, mert attól
tartok, rossz híreim vannak számodra.
Jilly megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy a fiú egy részét már
tudja. Michael Bonhamnek nyilván sikerült megszereznie a számát
Hilda Speedtől, és tájékoztatta, hogy Katy eltűnt. Rob annyira örült,
hogy Jilly felhívta, nagy volt a kísértés, hogy félvállról vegye az
egészet, azt mondja, ő tényleg azt hiszi, Katy bármelyik pillanatban
beléphet az ajtón, és előad egy hosszú történetet arról, hogyan
találkozott egy régi barátjával, és elment inni egyet vele. De
mindketten tudták, hogy Katy nem az a fajta.
– Szóval rossz a helyzet – mondta Jilly. – Bárcsak ne kellene ezt
mondanom!
– Tudom, még anyám is kizökkent a szokásos ridegségéből, és
bevallotta, hogy aggódik.
– Felhívott? Ide nem telefonált, még azért se, hogy megkérdezze,
van-e valami újság.
– Tegnap, miután meglátogattam aput Lewesban, elmentem
Bexhillbe. Anyu küszködik ezzel az egésszel. Sohasem volt jó a
telefonálásban, különösen, ha idegen számról van szó. Szóval
gyakorlatilag homokba dugja a fejét. Még mindig nem hajlandó
meglátogatni aput, de gyanítom, hogy ez inkább a börtönlátogatástól
való félelem miatt van, s nem azért, mert nem szeretne találkozni
vele. Ő is nagyon aggódik Katy miatt. Láttam, hogy próbálja
szavakba foglalni, de nem tudja. Mindenesetre köszönöm, Jilly, hogy
a rossz hírt igyekeztél finoman a tudomásomra hozni. Tegnap este
visszajöttem Nottinghambe, hogy elrendezzek pár dolgot, de még
ma hazamegyek Bexhillbe. A szüleimnek szükségük van rám, hogy
apuba lelket öntsek, s hogy anyu ne roppanjon össze. Azt tervezem,
hogy próbálom meggyőzni anyut, hogy jöjjön velem meglátogatni
aput. Bármennyire is szeretnék Londonba menni, hogy segítsek
Katyt megtalálni, azt hiszem, most hasznosabb, ha otthon maradok
anyuval.
– Igazad van, és itt amúgy sem tudnál mit csinálni – ismerte be
Jilly. – Olyan boldog voltam, hogy megkaptam álmaim állását az
állatkertben, aztán találtunk lakást, és annyira izgatottak voltunk. Azt
terveztük, hogy párnákat és lámpákat veszünk, hogy kicsinosítsuk.
Vad bulikat akartunk tartani, és minden őrültséget végigcsinálni,
amit mások szoktak, amikor először Londonban vannak, de most
mást sem teszek, csak sírok. Annyira aggódom miatta, Rob!
– Én is, Jilly. Miért képzelte magáról, hogy ő Sherlock Holmes? S
ha már mindenáron meg akarta keresni a gyilkost, miért nem hagyott
legalább valami üzenetet, hogy hová készül?
– Mi van, ha már halott? – sírta el magát Jilly. – El sem tudom
képzelni az életem nélküle. Biztos vagyok benne, hogy te is így vagy
vele.
– Pontosan. Mindig mindenen osztoztunk, amíg Nottinghambe
nem mentem. Azt hiszem, részben ez is az oka, hogy egyikünk sem
akart senkivel járni. Túlságosan lekötött bennünket a közös
szórakozás.
– Sokszor elmondta, mennyire szereti az ő öcsikéjét – hüppögte
Jilly. – Néha még féltékeny is voltam rád.
– Nekem is gyakran mondta, hogy mennyire szeret téged. – Rob
hangja megremegett. – Én is féltékeny voltam rád, szóval egyikünk
sem különb a másiknál.
Robnak mennie kellett, mert a házinéni telefonjáról beszélt. De
azt mondta Jillynek, hogy bármikor felhívhatja őt Bexhillben, ha van
valami újság.
– Vigyázz magadra – mondta búcsúzóul. – Reméljük, hogy egy
hét múlva vége ennek az egésznek, és mindhárman jót nevetünk
rajta.
Charles még aznap este, amikor visszajött Broadstairsből, átadta az
Ednától kapott információk másolatát a rendőrségnek. Csalódott
volt, hogy nem tűntek túl lelkesnek vagy motiváltnak. A kurta
„hagyja itt nekünk, és mi is utánanézünk” nem felelt meg az
ízlésének, így kivett néhány szabadnapot, hogy ő maga nyomozzon
kicsit.
Eddig egy volt bűnügyi nyomozó barátja segítségével, akinek
még mindig jó kapcsolatai voltak a rendőrségnél, sikerült
megtalálnia három nő korábbi címét. Kettőnél közülük a férj még
mindig ott élt. Mr. Birchill, aki tanácsi lakásban élt Kentish
Townban, olyan kövér volt, hogy alig tudott járni; a szomszédja
szerint csak ritkán ment el otthonról. Jogosítványa sem volt,
nemhogy Jaguárja.
A második hampsteadi címen lakó férj sebész volt a Royal Free
kórházban, és Mercedese volt, nem Jaguárja. Továbbá Charles a
Haverstock Hill-i újságárustól azt is megtudta, hogy dr. Foster egy
karib-tengeri hajóúton volt három hétig egy barátnőjével a
karácsonyi és az újévi időszakban. Tehát ő nem gyújthatta fel Gloria
házát.
A harmadik cím szomszédságában azt mondták, hogy a Talbotok
három éve elköltöztek. Charles nem tudta, hogy az a Mrs. Talbot,
akire a szomszéd utalt, valójában csak egy barátnő, vagy talán a
feleség mégis visszament a férjhez? Nem tudta, és nem is igazán
kérdezhette meg. Azt viszont megkérdezte, hogy van-e Jaguárjuk,
mire azt a választ kapta, hogy egy szürke Roverjük van.
A következő lépés az volt, hogy összevetette az Edna listáján
szereplő neveket a választási névjegyzékkel, és kikereste a címüket.
Ez hosszú és fáradságos munka volt, de talált még négy címet, bár
nem lehetett biztos benne, hogy ezek a címek nem egy másik,
azonos nevű személyhez tartoznak-e. Aligha kopoghatott be, hogy
megkérdezze, él-e ott egy feleségverő.
Úgy tett, mintha felmérést végezne az áramszolgáltató
bizottságának, így egyenesen a kérdéses házakhoz mehetett.
Edenéknél Mrs. Eden nem volt idősebb tizenkilenc évesnél,
előrehaladott terhes volt, és csak három hónapja laktak ott.
Cameronéknál Mr. Cameronról kiderült, hogy fekete, s a falon lévő
fénykép bizonyította, hogy a felesége és a gyerekei is azok. Butlerék
jóval hatvan fölött jártak, és az utolsó háznál Mrs. Seymour
ragaszkodott hozzá, hogy menjen be, és igyon meg egy csésze teát
vele és a férjével. Mr. Seymour tolószékben ült, és az is egyértelmű
volt, hogy odáig vannak egymásért.
Charles csüggedten indult sétára a hangáson, miután a listáján
lévő utolsó házzal is végzett. A múltban azt tapasztalta, hogy a séta
segített a gondolatai tisztázásában. Tudva, hogy Katy azon a
szombat reggelen, immáron hat napja Hampsteadbe jött, a lány ismét
a gondolatai előterébe került, oda, ahonnan egy időre kicsusszant,
amíg a feleségverő férjekre összpontosított.
Mit tett vele az az ember?
Charles ügyvédként tudta, hogy ha valakit elrabolnak, az szinte
mindig komoly veszélyt jelent az illetőre. Még azok is, akik
váltságdíjat követelnek, és megígérik, hogy sértetlenül elengedik az
áldozatot, miután megkapták a pénzt, gyakran megölik az elrabolt
személyt.
Hogyan találhatná meg Katyt? Nem tudja, hogy kinél van, sem
azt, hogy hol tartja őt fogva, sőt, azon kívül, hogy van egy bordó
Jaguárja, semmi mást nem tud. Illetve még azt, hogy nem bánja, ha
utaznia kell, ha ölni akar.
De van valaki, aki talán felfedheti a gyilkost: a volt felesége, a nő,
akit addig vert, amíg el nem szökött tőle.
Charles kivette Edna listáját a zsebéből, és felhagyott azzal, hogy
tovább keresse ennek a férfinak a címét. Újra megnézte, mire
emlékezett Edna azokról a nőkről, akik nem mentek vissza a
férjükhöz.
Claire azt mondta, hogy az anyja nem írta le a címeket, ahová a
nők költöztek, miután elbúcsúztak tőle és Gloriától. Azt mondta, túl
veszélyesnek tartja, hogy megtartsa, nem akarta, hogy ha egy dühös
férj betöréshez folyamodna, megtalálja a feljegyzéseket.
 Ednának jó feje volt, és sok nő nevére emlékezett – az
asszonynevükre és a felvett új nevükre is. Sőt, sokszor még arra is,
hogy melyik városba költöztek.
– De melyik lehet a mi emberünk felesége? – morfondírozott a
listát nézegetve. Brighton, Hastings, Eastbourne, Lewes, sőt még
Tunbridge Wells is. Nem volt rá biztosíték, hogy ezek a nők nem
költöztek tovább egy másik városba… vagy hogy egyáltalán szóba
állnak vele. Ha egyszer megszöktek, megváltoztatták a nevüket,
elszakadtak a barátaiktól és a rokonaiktól, hogy elmeneküljenek a
férjüktől, ugyan miért kockáztatnák meg, hogy beszélnek egy
idegennel, aki veszélybe sodorhatja a megszerzett biztonságot?
Mennyi időbe fog kerülni, hogy megpróbálja felkutatni ezeket a
nőket? Nem vehet ki sok szabadságot. Ráadásul az is lehet, hogy
ezek a nők sem tudják, hol rejtegeti a gyilkos Katyt. Szóval lehet,
hogy ez az egész hiábavaló erőfeszítés.
Charles megállt egy nagy tölgyfánál, nekidőlt a vastag törzsnek,
és felnézett. Szerette a fákat, különösen télen a levelek nélkül,
amikor látta a csupasz vázat.
Katy egy kicsit ilyen volt: semmi fodor vagy sallang. Egyenes
fiatal nő, aki kimondja, amit gondol, és azt teszi, amit helyesnek vél.
Rettenthetetlen, intelligens, kitartó. Az arca szép, a bőre finom,
gyönyörű haja, mint a folyékony arany, és a szeme tiszta kék és
őszinte. Charles nem sok őszinte nővel találkozott Londonban. A
legtöbbjüknek az volt a célja, hogy egy jó kilátásokkal rendelkező
férfit a csapdájukba csaljanak; gyakran többet törődtek a saját
külsejükkel, mint a másikkal.
Katy megéri a hiábavaló fáradozást. Meg kell találnia. Meg fogja
találni.
 Tizenkettedik fejezet

Másnap, hogy Reilly a húsos pitét és a többi holmit hozta, majd

dühösen elrohant, visszatért.
Katy meglepődött. Félretette a süteményt, arra számítva, hogy a
férfi napokig távol lesz. A fűtőtest és a meleg ruhák sokat javítottak
a dolgokon, de örült volna, ha van valami olvasnivalója, hogy az időt
múlassa.
Szóval, amikor a férfi újra megjelent egy nagyon nedves
esőkabátban, csöpögő hajjal és egy táskával, amelyben négy könyv,
fogkrém és fogkefe, valamint a sminkkészletét és a hajkeféjét
tartalmazó kézitáskája volt, Katy meg sem próbált közömbösnek
mutatkozni, mivel legszívesebben megölelte volna. Úgy tűnt, mintha
Reilly kezdene megenyhülni iránta, sőt reménykedve még az is
eszébe jutott, hogy talán elengedi. Ez persze hiú ábránd volt.
Hideg vízben kellett mosakodnia, nem volt szappana vagy
törölközője, és érezte, hogy a haja is egyre zsírosabbá válik. De hát
egy fogoly mégsem várhatta, hogy olyan ellátást kapjon, mintha a
Ritzben volna.
– Örülök, hogy látom – ismerte be a táskáját nézve. Egyedül Edna
jegyzetfüzete hiányzott, de Katy nem is várta, hogy az benne lesz.
Most volt szemceruzája és tükre, s noha nem akarta kifesteni magát,
megnyugtató volt a tudat, hogy nála van a sminkkészlete. –
Köszönöm, hogy ezeket elhozta.
– Furcsa lány vagy te, az ételről nem is kérdeztél – jegyezte meg
Reilly. – Ez azt jelenti, hogy nem is kérsz enni?
– De, természetesen kérek. Csak udvarias akartam lenni.
Hálátlanságnak tűnt ételt kérni, amikor olyan nagylelkű volt, hogy
elhozta a többi holmit, amit kértem.
 – Többet nem hozok neked ételt.
Jeges borzongás futott végig Katy gerincén. Rémülten nézett a
férfira. Miféle játékot űz?
– Azt hittem, egyezségre jutottunk – mondta nagy nehezen
legyűrve sírhatnékját. – Nézze, tudom, hogy igazából nem is akar
megölni. Van egy ötletem, aminek köszönhetően nem fogják elkapni.
Azt fogom mondani, hogy álarcot viselt, és fogalmam sincs, hová
vitt. Aztán mondhatom azt, hogy egy este megkötözött, bekötötte a
szemem, berakott az autóba, és hosszas kocsikázás után elengedett a
semmi közepén. Ott addig gyalogoltam, amíg egy házhoz nem
értem, és megkértem az ott lakókat, hogy hívják a rendőrséget.
– Ezek szerint már mindent elterveztél.
A férfi jeges hangja ijesztő volt, de Katynek muszáj volt
folytatnia, hogy meggyőzze.
– Hát nem érti? Remek ötlet.
Válaszul hatalmas pofont kapott.
– Semmiféle ötletet nem akarok tőled hallani! Fogd be a szád, és
hagyd, hogy én döntsem el, mit akarok!
Villámgyorsan, anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, Katy
minden erejét beleadva visszaütött.
– Nem mondták magának, amikor kisfiú volt, hogy egy férfi
sohasem üt meg egy nőt? – visította a férfi képébe. – Persze hogy
nem. Fogadok, hogy olyan anyja volt, aki folyton csak nyavalygott
az apjának, és eltűrte a vele járó poklot. Ezért csinálja?
Reilly arca szinte feketére sötétült a haragtól. A kezét Katy felé
nyújtotta, mintha meg akarná fojtani. Katy tudta, hogy most nem
hátrálhat meg, mert ha megteszi, akkor a férfi kékre-zöldre veri.
– Ne merészeljen kezet emelni rám! – sikította. – Nem félek
magától. De valószínűleg én vagyok az egyetlen nő a világon, aki
meg akarja érteni.
Reilly megtorpant, aztán sarkon fordult, és a kulcsaival
ügyetlenkedett, mintha el lenne keseredve. Végül sikerült kinyitnia
az ajtót, és bevágva maga mögött kirohant.
 – Ez az, fusson csak el, maga gyáva! – ordított utána Katy. –
Fogadjunk, egész életét azzal töltötte, hogy futott olyanok elől, akik
a szemébe mondták, micsoda maga!
Katy csak akkor roskadt le az ágyra, és temette a kezébe az arcát,
amikor a férfi lépteinek hangja elhalt a lépcsőn. Elborzadt, ha arra
gondolt, milyen messzire ment. Ostobaság volt. A férfi most itt
hagyja. A pofon helye égett, és éhes volt. Mit remélt elérni az
ellenszegüléssel?

Vasárnap délután Charles úgy döntött, hogy kapcsolatba lép régi

barátjával, Patrick Bligh-jal. Patrickkel együtt tanult jogot
Cambridge-ben, de két év múlva a család anyagi gondjai miatt
Patrick kénytelen volt abbahagyni a tanulmányait. Belépett a
rendőrséghez, és gyorsan lépkedett előre, hamarosan a bűnügyi
csoporthoz került. Charles azt várta, hogy a ranglétrát megmászva
egy nap majd rendőrfőnök lesz, mert megvolt hozzá az esze és a
sármja. De két évvel ezelőtt Pat otthagyta a rendőrséget, és
magánnyomozói irodát nyitott. Sok barátja és kollégája kinevette, és
azt jósolta, hogy egy éven belül leég, de eddig nagyon jól ment neki.
Mivel barátja nem vette fel a telefont, Charles feltételezte, hogy a
lakásán dolgozik, és nem hallja a csörgést. Ezért autóba ült, és
elhajtott a Ladbroke Square-re. Pat bagóért vette ezt a lakást a
Notting Hill-i faji zavargások idején. Noha a házak nagyok és
meglehetősen pompásak voltak, a legtöbbje látott már szebb
napokat. Ami a szomszédságot illeti, kész katasztrófa volt. A
háborús károkkal, a rossz tulajdonosokkal, akik összezsúfolták a
bérlőket, és nem gondozták az ingatlanokat, és a fiatalokkal, akik ott
vettek ki egy szobát, durván nézett ki, majdnem olyan durván, mint
közeli szomszédja, a Ladbroke Grove, ahol az összes bevándorló
lakott.
De Pat meg volt győződve arról, hogy egy nap megfordul a
szerencse, és Ladbroke Square ismét gazdag terület lesz.
Valószínűleg igaza volt, mert amikor Charles leparkolt a kocsijával,
és körülnézett, látott néhány nemrég felújított házat, és a tér közepén
lévő parkot is rendbe hozták. Sőt, azt hallotta, hogy még a Ladbroke
Grove is javulóban van, és a fiatalok divatos környéknek tartják.
Pat a lakása elülső szobáját használta irodának, az alagsori
területet fehérre festette, a korlátokat fényes sötétkékre. A lakásban
lévő több szobán még mindig dolgozott. Amikor Charles utoljára
látta, arról beszélt, hogy egy jó, nedvesség elleni szigetelést tesz fel.
Pat vakolatfoltos zöld overallban nyitott ajtót. Nagydarab ember
volt, kerek arcú, elálló fülű, sötét szemű és borostás állú. Ritkuló
haját leborotválta, és kopasz feje gonosz külsőt kölcsönzött neki. De
a hangja elvonta a figyelmet róla; elbűvölően mély orgánuma volt.
– Micsoda meglepetés! – vigyorgott. – De egy nagyszerű
meglepetés, Charley fiú, mivel szívesen megállnék egy kávéra.
A kávé mellett szokás szerint ugratták egymást, Pat azzal, hogy
barátja parókát visel a bíróságon, és nyalizik az arisztokratikus
ügyvédeknek. Charles megtorlásul azzal vágott vissza, hogy Pat
házasságtörők meg hasonszőrűek után kémkedik.
Mindenesetre jó volt látni, mennyire profi Pat irodája. Nem
voltak papírhalmok a padlón, vagy roskadozó irattartó polcok.
Minden szürke és fehér volt, s mind az ő, mind a titkárnője asztala
üres volt, kivéve a telefonokat, az írógépeket és az irattartó tálcákat.
– Mi szél hozott ide ilyen korán vasárnap reggel? Új madarad
van, és szerinted férjezett? Vagy eleged van az előkelő körökből, és
csatlakozni akarsz hozzám?
– Kicsit mindkettő, gyilkossággal megspékelve – nevetett
Charles, és belefogott a történetbe. Az egyik dolog, amit mindig is
csodált Patben, hogy tényleg odafigyelt. Soha semmit sem kellett
megismételnie, minden részletet felfogott.
Eltartott egy ideig, amíg az egészet elmesélte, de Pat nem
szakította félbe, és nem kérdezett bele, hogy valamit tisztázzon.
– Szóval, mit gondolsz? – kérdezte Charles, amikor befejezte. –
Ki tudod deríteni, hol élnek most ezek a nők? Szerinted mennyi az
esélye, hogy élve találjuk meg Katyt?
 Pat az asztalra könyökölt, és elgondolkodva a kezébe hajtotta az
állát.
– Mindketten tudjuk, hogy az emberrablók ritkán engedik el az
áldozataikat – mondta végül. – Ráadásul egy nagyon dühös emberrel
állunk szemben. Fogadni mernék, hogy már Gloria és a lánya előtt is
ölt. Ahogy meggyújtotta azt a tüzet, ahogy belekeverte Albertet,
túlságosan csiszolt volt az egész ahhoz, hogy ez legyen az első
alkalom. Hogy jött rá, hol van Gloria? Bexhill nem az a város, ahová
rajzanak az emberek a szépségéért vagy az izgalmáért, szóval annak
a valószínűsége, hogy véletlenül összefut vele, körülbelül annyi,
mint hogy én nyerem meg a nehézsúlyú világbajnoki címet.
Gondolom, a nő, akit leszorított az útról, nem látta az arcát.
Charles a fejét rázta.
– Annyi mindent nem tudunk. Még abban sem lehetünk biztosak,
hogy ezen női nevek egyike a feleségéé. Olyan, mintha tűt keresnénk
a szénakazalban, igaz?
– Igen, de vannak még barátaim, akik le tudnak futtatni némi
információt a rendszeren. Edna azt mondta neked, hogy
gyakorlatilag az összes nő a Whittington kórházon keresztül került
velük kapcsolatba. Szóval ez az első állomásunk. El tudom képzelni,
hogy néhány nő hamis adatokat adott meg, de tapasztalatom szerint a
szociális nővéreknek olyan a memóriájuk, mint az elefántoknak.
Lássuk, sikerül-e most utolérnünk.
Ahogy azt Charles sejtette, a nővér vasárnap nem dolgozott, de
Pat meglepő módon megszerezte a telefonszámát a recepcióstól
azzal, hogy rendőrségi nyomozás folyik, és nagyon sürgős az ügy.
Következő lépésként felhívta a számot, és Charles alig tudta
nevetés nélkül megállni barátja ékesszólását. Először is hosszasan
mentegetőzött Mrs. Haggettynek, amiért vasárnap telefonál,
különösen azért, mert biztos benne, a hölgy épp a templomba tart.
Aztán azzal folytatta, hogy szerinte Mrs. Haggetty olyan információ
birtokában van, amellyel megmentheti egy fiatal nő életét.
Charles figyelte, ahogy Pat leír egy címet, látta, hogy az Muswell
Hillben van. Megértette, hogy most rögtön elmennek oda.
 – Óvatos volt – vallotta be Pat. – De ezek a nők mindenekelőtt
szociális munkások; többnyire olyan problémákkal foglalkoznak,
amelyekkel senki más nem tud vagy nem hajlandó. A férje is részt
vesz a beszélgetésen. Kicsit idegesnek tűnt a telefonban.
Nem volt nagy forgalom, fél óra alatt oda is értek, de előtte tíz perc
eltelt még azzal, hogy Pat öltönyt húzott, nyakkendőt kötött, és
végigfuttatta az állán az elektromos borotvát.
Haggettyék otthona egy jól karbantartott sorházban volt, közel az
Alexandra parkhoz. Mr. Haggetty, egy magas, impozáns és
döbbenetesen ősz hajú férfi nyitott ajtót.
– Ez nagyon szokatlan – kezdte éles hangon. – De a feleségem azt
mondja, nem kérték volna, hogy idejöjjenek, ha nem volna igazán
fontos.
– Pontosan így van, Mr. Haggetty. Egy fiatal nő szörnyű
veszélyben van, és az egyetlen személy, akiről úgy véljük, talán tud
valamit, aminek segítségével megtalálhatjuk, az a felesége. Engedje
meg, hogy bemutassam Charles Stevensont, aki ügyvéd a Middle
Temple-ben, és jómagam, ahogy azt a feleségének is mondtam,
rendőrből lett magánnyomozó vagyok.
Pat már korábban közölte Charlesszal, hogy neki kell elmondania a
történetet. Amint a megvert nőkről kezdett beszélni, mély aggodalmat
látott Mrs. Haggetty tekintetében.
– Két hölgy, Gloria és Edna a Whittingtonban találkoztak, amikor
csúnyán megverték őket, és az akkori szociális nővér összehozta
őket egy másik nővel, aki segített nekik elmenekülni az erőszakos
férjüktől. Ennek eredményeként ez a két bátor nő később segíteni
kezdett másokon.
Aztán elmondta, hogy Gloria és a lánya egy tűzben haltak meg, és
hogy Edna élete is veszélyben volt, majd azzal folytatta, milyen
szerepet játszott Katy az ügyben, s azt követően hogyan tűnt el.
– Nem én voltam a szociális nővér, amikor Gloria és Edna a
kórházba került – mondta Mrs. Haggetty aggódva. – De amikor ott
dolgoztam, sok, hasonló helyzetben lévő nőnek próbáltam tanácsot
adni. Ez rendkívül nehéz probléma; nincs olyan szervezet, amelyhez
fordulhatnának, és a rendőrség azt mondja rá, „családon belüli”, s
mint ilyen, nem tartozik a hatáskörébe. Még ha le is tartóztatják, és
testi sértéssel vádolják a férjet, néhány órával később hazamegy, és a
feleségén tölti ki a dühét. S mivel olyan nehéz elmenni és új életet
kezdeni, különösen azoknak a nőknek, akiknek gyerekük van, nagy
részük végül hazatér. Nem kapnak munkát, mert nem tudják hová
tenni a gyereket, amíg dolgoznak, és nincs pénzük.
Elhallgatott kicsit, ahogy magukkal ragadták az érzelmek.
Egyértelmű volt, milyen közel áll a szívéhez ez a probléma. Letörölt
egy kóbor könnycseppet, és megpróbált mosolyogni.
– Bocsássanak meg, de nehéz közömbösnek maradni, ha ilyen
komoly dologról van szó. Örököltem némi tudást az elődömtől
Gloriáról és arról, hogy mi mindent értek el a barátnőjével. Kétszer
olyan szörnyű, hogy a saját és a lánya életével fizetett a
kedvességéért. Mindent meg kell tennünk, hogy megmentsük ezt a
fiatal nőt. Reméljük, nem késtünk el.
– Küldött nőket Gloriához? – kérdezte Pat.
– Közvetlenül nem – felelte az asszony. – Nem tudtam
kapcsolatba lépni vele, de volt egy összekötőnk, az idős Miss
Dunkin. Sajnos öreg és törékeny volt, és hallottam, hogy tavaly
meghalt. Azóta az egyetlen segítség, amit nyújtani tudunk, annak a
néhány panziónak a címe, amely befogadja a vészhelyzetben lévő
nőket.
– Akkor fel tudná idézni azoknak a nőknek a nevét, akikkel
találkozott, és akiket csúnyán összevertek? – kérdezte Charles,
megemlítve a jegyzetfüzetet, amelyet Edna vezetett. – Azokat a
neveket, amelyeket a kórházba kerülésükkor használtak.
– Nem igazán, egyik sem jut eszembe.
– Vetne egy pillantást ezekre a nevekre, hátha felidéznek valamit?
– kérdezte, és megmutatta a nőnek Edna listáját.
Nem hibáztathatta, hogy milyen gondosan nézte át a neveket,
ahogy ajakcsücsörítve próbált valami hasznosat találni. Végül
sajnálkozva adta vissza a lapot.
 – Van néhány név, amely megszólaltatta a csengőt, de nem elég
hangosan, hogy biztos legyek benne. De ezek a nők benne lesznek a
Whittington nyilvántartásában, ha abba a kórházba mentek. Biztos
vagyok benne, hogy ha átnézem a feljegyzéseket, és olyan sérült
beteget látok, aki azt állította, hogy otthon verték meg, valószínűleg
többre fogok emlékezni. Ha szerencsénk van, talán megtaláljuk a
listáján lévő nőket. Figyelmeztetem azonban, az ilyen nők néha hamis
nevet és címet adnak meg. De nem mind. Akárhogy is, holnap utána
tudok nézni.
– Ma nem? – kérdezte Charles reménykedve.
A nő bánatos arcot vágott.
– Ebédre vagyunk hivatalosak. De még ha szabad lennék is,
kétlem, hogy ma engedélyt kapnék, hogy előássam a régi
feljegyzéseket. Találkozzunk holnap tízkor a kórházban, így lesz
időm engedélyt kérni.

– Ez a nyomozói munka keményebb, mint amilyennek a filmekben

látszik – sóhajtott fel Charles, miközben elhajtottak.
– Így van – helyeselt Pat. – Kilencvenkilenc százalék lábmunka,
és csak egy százalék szerencse. De ne keseredj el, Charley fiú, ez a
hölgy nevekkel fog előállni, higgy nekem! Éreztem, hogy már
majdnem kiböki, amit tud, de biztos akart lenni benne, hogy nem fog
minket sehová sem vezető nyomok után küldeni.
– Minket?
Pat kuncogott.
– Azt hiszed, hagyom, hogy egyedül szúrd el? De még ha meg is
találjuk a megfelelő feleséget, és azonosítjuk a fickót, kiderítjük,
van-e priusza, megtudjuk az autó rendszámát, és minden egyebet
róla, az nem jelenti azt, hogy megtudjuk, hová vitte Katyt.
Feltehetőleg régóta külön élnek a feleségével. Ha nem így lenne, a
haragja is lecsillapodott volna, valószínűleg ezért ment Gloria és
Edna után. Tehát logikus, hogy azóta megvan neki ez a rejtekhelye,
amióta a felesége elhagyta. Talán az volt a terve, hogy megkeresi a
feleségét, és bezárja oda – ki tudja? –, de bárhol lehet Angliában.
Charlest ez megijesztette; megszokta, hogy egy ügy készen,
elrendezve kerül elé. Nem számított rá, hogy ilyen nehéz lesz.
– De ha rájövünk, ki ő, biztosan kiadhatunk egy sajtóközleményt,
hogy az emberek be tudják jelenteni, ha látták?
Pat felé fordult, és lesújtó tekintetet vetett rá.
– Zseniális, Charley fiú! Nem gondolod, hogy akkor még
valószínűbb, hogy megöli Katyt, ha addig még nem tette meg? Ha
egy állatot sarokba szorítanak, támad.
– Akkor mit javasolsz?
– Mindent a maga idejében. Most elmegyünk ebédelni. Holnap,
ha szerencsénk van, és Mrs. Haggetty azonosítja, megfigyelhetjük az
otthonát, és követhetjük, ha bárhová is megy. Ha nincs otthon, akkor
betörök, és keresek valamit, ami elárulja, hol van. Attól tartok, nem
tudunk házkutatási parancsot szerezni ilyen gyenge bizonyítékra. –
Charles lehangoltságát látva Pat taktikát váltott. – De most mesélj
Katyről! Miféle lány?
– Úgy néz ki, mint egy Dainty Doll – mondta Charles
mosolyogva. – De a hasonlóság itt véget ér. Bátor, kemény, elszánt
és okos is. Nem tudnám elviselni, ha az a görény bántotta volna.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha beleszerettél volna – vonta fel
az egyik szemöldökét Pat. – Azt hittem, sohasem jön el az a nap,
amikor téged is eltalál Ámor nyila.
– Csak egyszer randevúztam vele – vallotta be Charles. – Másnap
elrabolták. Szóval nem tudom, hogy amit érzek, nem a szokásos
aggodalom-e valaki iránt, akit kedvelek.
– Ne tőlem kérdezd – vigyorgott Pat. – Én használhatatlan
vagyok, ha nőkről van szó. Az anyám egyre a fülem rágja, hogy
ideje megnősülnöm. Mintha csak bemenne az ember a boltba, és
venne egy feleséget magának!
Charles mosolygott. Mindkettőjüknek voltak gondjaik a nőkkel.
Pat szinte minden lányba beleszeretett, akit megismert, és a
szeretetével megfojtotta. A lányok hamarosan elmenekültek tőle.
Charles tudta magáról, hogy pont az ellenkezője. Soha nem mutatott
elég lelkesedést, a nők úgy érezték, megfagynak mellette. De úgy
tűnt, Katyvel más a helyzet. Azt remélte, hogy a lány hozzá
hasonlóan érezte, valami jó van kettejük közt.

Később aznap este Charles meglátogatta Jillyt, a nagynénjét és a

nagybátyját Hammersmithben.
A nagynéni és a nagybácsi a legrosszabbtól tartott, de Jilly sokkal
bizakodóbb volt, és kérte, hogy négyszemközt beszéljenek. Charles
úgy érezte, a rokonai nem nézik túl jó szemmel, hogy kivonult vele a
konyhába.
– Folyton beleszólnak, különösen a nagynéném – magyarázta
Jilly, miközben teát főzött a férfinak.
Halványszürke kötött ruhát viselt, s noha nem volt kifejezetten
szép, volt benne valami különleges. A szeme vörös volt a sírástól, és
látszott rajta, hogy az utóbbi néhány napban legalább olyan keveset
aludt, mint ő. De mindent megtett, hogy vidámnak mutatkozzon.
– Joan néni jót akar, de azt hiszi, mindenhez jobban ért. Tegnap
már azt találta mondani, hogy szerinte senki sem rabolta el Katyt,
hanem hazament Bexhillbe, mert tudja, hogy az apja gyújtotta a
tüzet. Kérdezem én, minden rendben van a fejével? Egyáltalán nem
gondolta végig.
– Meglepődne, ha tudná, hány ember nem hajlandó elhinni azt,
ami épp csak ki nem böki a szemét – mondta Charles. – Egyszer egy
férfit védtem, akit egy postahivatalban végrehajtott fegyveres
rablással vádoltak. Tagadta, hogy ő volt. Aztán a tárgyalás előtti
napon hirtelen azt mondta, hogy igaz. Még azt is elmondta, hova
rejtette a pénzt, amit elvett. Mondtam neki, hogy meg kell
változtatnia a vallomását, bűnösnek kell vallania magát, és
megígértem neki, hogy meglátogatom a feleségét, és elmondom
neki. De az asszony nem hitt nekem. Próbált mellbe verni, és azt
rikácsolta, hogy az ő Frankje sohasem tenne ilyet.
Jilly mosolygott.
 – Anyám azt mondta, hogy Bexhillben sokan mindenfélét
mondanak Albert Speedről, a minap valaki odáig ment, hogy
bigámistának nevezte. Kár, hogy nincs jobb dolguk, mint ártatlan
emberekről kitalálni dolgokat.
– Nagyon örülök, hogy Katynek ilyen hű barátja van. Ne
aggódjon a nénikéje furcsaságai miatt, valószínűleg csak aggódik,
hogy ez az egész rossz hatással lesz magára – mondta Charles. – Mit
is akart mondani?
– Csak arról akartam mesélni, milyen is Katy. Nagyon erős,
Charles, és remekül meg tud győzni másokat. Nem mondhattam el a
nagynéném és a nagybátyám előtt, de úgy három évvel ezelőtt Katyt
és engem felszedett két londoni srác egy táncesten. A bexhilli
fiúkhoz képest ezek tényleg voltak valakik – elegáns öltöny, drága
cipő, és végig ők beszéltek. A lényeg, hogy ezek a fickók nem
hoztak haza minket, hanem egyenesen a Fairlight Glenbe, Hastings
másik felébe vittek. Világosan közölték, mit akarnak. Sírva
fakadtam. Féltem, mert az egyik fickónál kés volt, és azt mondta,
használni fogja, ha nem engedelmeskedem. De Katy nem ijedt meg,
tanárnős stílusban kezdett beszélni. Megkérdezte a fiúkat, miért
akarnának egy vonakodó lánnyal szexelni? Győzködte őket, hogy
nagyon rossz jellemre utal egy férfinál, ha kényszerítenie kell a
lányt. Rámutatott, hogy jóképű fiúk, jól öltözöttek, szép autójuk van,
és talán szép szóval rá tudnak beszélni két lányt a dologra. „De nem
bennünket” mondta. „Ha ragaszkodsz hozzá, hogy lefeküdjünk
veletek, azt fogjuk mondani, hogy megerőszakoltatok minket.
Elmegyünk a rendőrségre, és titeket letartóztatnak. Tudjuk a
rendszámotokat.” Csak ámultam és bámultam, Charles – folytatta
Jilly. – A hangján nem lehetett hallani, hogy félne. Felidézte a
rendszámot, és rászólt a késes fiúra, hogy tegye el, különben azt is
elmondja a rendőrségnek. Egyszer sem ingott meg. Aztán
ráparancsolt a fiúkra, hogy vigyenek minket haza Bexhillbe.
– És hazavitték magukat?
– Nem, miközben visszafelé hajtottunk, Katy szólt nekik, hogy
engedjenek kiszállni, majd fogunk egy taxit. Hazafelé
megmagyarázta, hogy nem akarta, hogy a fiúk megtudják a
címünket, nehogy egy más alkalommal, amikor egyedül vagyunk,
megpróbálják elkapni valamelyikünket. Ilyen Katy: nyugodt,
magabiztos, és egyszerűen tud bánni másokkal. Mindenféle bajba
keveredem azzal, hogy elgyengülök, ha pasiról van szó, de ő mindig
átlát rajtuk. Ezért gondolom, hogy megtalálja a módját, hogy az
elrablója eszén is túljárjon.
– Őszintén remélem, hogy így lesz, Jilly – mondta Charles. –
Amit most mesélt Katyről, optimistává tesz, és holnap alkalmam
lesz átnézni néhány kórházi jelentést.
– A Whittingtonban, ahol Gloria és Edna találkozott? Katy ezt
elmondta.
– Igen. Arra gondoltunk, ha átnézzük a sürgősségi osztályon
megfordult nők neveit, és olyanokat keresünk, akiket azzal vettek
fel, hogy összeverték őket. A Katyt elrabló férfi feleségét keressük.
– Jöhetek én is segíteni? – kérdezte Jilly.
– Attól tartok, nem, mert a barátom, egy volt rendőr bizonyos
fokig ráerőltette a nővérre, hogy engedje átnéznünk a feljegyzéseket.
Ha maga is jönne, az talán már túl sok volna neki.
– Megértem. Csak annyira szeretnék valami hasznos dologgal
hozzájárulni a kereséshez – mondta Jilly szomorúan.
– Tudom, és ha lesz valami tennivaló, szólni fogok – ígérte
Charles. – Holnap este felhívom, és elmondom, hogy ment.
 Tizenharmadik fejezet

A marcangoló éhségérzet visszatért, s rosszabb volt, mint eddig

bármikor. Katy úgy saccolta, Reilly talán három napja volt itt
legutóbb. Elolvasta az összes könyvet, amit a férfi hozott, s mostanra
teljesen elcsüggedt, rosszul érezte magát. A meleg jobb volt, mint a
hideg, de Katynek az egyik pillanatban olyan melege volt, mintha az
egész teste égne, a másikban remegve didergett. Mindene fájt,
egyedül volt, és félt.
Most már biztos volt benne, hogy itt fog meghalni. Csak abban
reménykedett, hogy ha a láza továbbra is nő, elájul, és nem érez
fájdalmat, éhséget, nem érzékeli a környezetét.
A táskájában talált kis jegyzettömbre írogatva egy időre lefoglalta
magát. Papírra vetette, hogyan érez Reilly, Charles, Rob, Jilly és a
szülei iránt. Leírta azokat a dolgokat, amelyeket szeretett volna
elmondani másoknak, de nem tette. De hirtelen ez mind
értelmetlenné vált, ha egyszer itt fog meghalni. Soha senki sem fogja
megtalálni vagy elolvasni ezeket a sorokat.
Reilly azért bünteti, mert megütötte? Valahogy úgy érezte, nem
sok nő üthette meg, talán egy sem.
Ott feküdt betegen, összekucorodva az ágyon, s még így is azon
igyekezett, hogy megértse Reillyt. Mi késztette arra, hogy noha
megesküdött, szeretni fogja a feleségét, mégis megverte? Aztán
amikor az asszony elhagyta, miért nem tudta elfogadni, hogy ez az
erőszakossága következménye? Mindehhez hozzávéve megölte
Gloriát és a lányát, hagyta, hogy Katy apját okolják a két nő
haláláért, és Edna életére tört.
Őrült volna? Mi történhetett vele, hogy így megzakkant?
 Azon kívül, hogy Reillyn töprengett, különös álmokat látott, azt
képzelve, hogy mások is vannak ott vele a szobában. Például az apja,
meg Rob, az öccse. Amikor az apjáról álmodott, azt hitte, igazi,
odakiáltott neki. Erre felébredt, s látta, hogy a szoba üres: csak ő van
ott, az ágy, a vécé és a mosdókagyló, semmi más.
Egy másik álom csodálatos kertbe vitte, buja gyepszőnyeggel és a
kanyargós utak között élénk színű virágágyásokkal. De csak ment és
ment, nem jutott ki. Úgy tűnt, hogy az ösvények csak körbe-körbe
futnak, nincs végük, nincs kiút.
Valami zaj hozta vissza a jelenbe. Azt hitte, csak képzelődik, mert
annyira akarja, hogy valaki jöjjön. De aztán újra hallotta, és ezúttal
tudta, hogy valódi. A könnyű, magabiztos léptek Reillytől
származtak.
Ezúttal nem tudott felkelni. Csak feküdt ott, tudván, hogy a férfi a
nyitott ajtóban áll, és őt nézi az ágyon.
– Mi van? – kérdezte. – Még mindig haragszol, amiért
megütöttelek?
– Nem érzem jól magam – felelte Katy, de a hangja csak rekedt
krákogás volt.
Hallotta, hogy a férfi becsukja és kulcsra zárja az ajtót, majd
odajön az ágyhoz.
– Hoztam halat és sült krumplit, meg kávét is egy üvegben.
Erre Katynek fel kellett volna ugrania, de csak a gyomra fordult
fel, mintha hánynia kellene.
– Rajta, ülj fel, és edd meg, amíg meleg! – nógatta Reilly.
Katy küszködve felült, és a szoba meglódult körülötte, amikor
pedig a férfi az ölébe tette az újságpapírba csomagolt halat és sült
krumplit, az étel szagától öklendezni kezdett.
Kezét a szájára szorítva sikerült elbotladoznia a vécéig, s csak ott
kezdett el hányni. Étel nem jött fel, csak folyadék. Katy térdre
rogyott, és fejét a hűvös porcelánnak támasztotta.
– Hm, kész pocsékolás ételt hozni neked – jegyezte meg a férfi.
Vizet hozott, és Katy kezébe nyomta a poharat. Alig ért le a víz,
Katy már ki is hányta.
 – Gyere, jobb lesz, ha visszamegyünk az ágyhoz – nyúlt Reilly a
hóna alá, és talpra segítette.
Katy hallotta, ahogy az ajtó becsukódik mögötte, a kulcs fordul a
zárban. A tudat, hogy beteg, és megint egyedül van, előhozta a
régóta visszafojtott könnyeket.
– Ne sírj, Katy!
Nem hallotta, hogy Reilly visszajött, és az biztos, hogy erre a
szelíd korholásra nem számított.
A férfi leült mellé, és egy citrom illatú, nedves ruhával
megtörölte az arcát.
– Szerintem innod kellene még – jegyezte meg a férfi. – A halat
és a sült krumplit kivittem, mivel rosszul lettél a szagától. Gondolod,
hogy tudnál egy kis vizet inni?
Gyengéden segített a lánynak felülni. Katy kiitta a fél csészét,
aztán visszaroskadt.
– Hoztam le egy lavórt, ha megint hánynod kellene. Mást is
hoztam. Tejberizskonzervet… mindig szerettem enni, amikor beteg
voltam… joghurtot, hányinger elleni gyógyszert.
Katy rá se nézett a holmikra, amelyeket a férfi hozott. Csak
behunyta a szemét, és aludni vágyott. Érezte, hogy a férfi betakarja,
és az volt az utolsó gondolata, hogy milyen kedves hozzá.

Hétfőn reggel valamivel kilenc után Charles felvette Patet, és együtt

mentek a Whittington kórházba. Charles szinte egy szemhunyást
sem aludt, annyira aggódott Katy miatt. Ez volt a kilencedik nap, és
az ügyvédi logikája azt mondta, hogy Katy halott, és a holttestétől
rég megszabadultak. De a szíve azt súgta, a lány él, és várja, hogy
megmentsék.
A két férfi besietett a sürgősségi osztályra, ahová a találkozót
megbeszélték Mrs. Haggettyvel. Nagyon remélték, hogy az asszony
nem gondolta meg magát az éjszaka, és még mindig kész segíteni
nekik. De ha még így is van, semmi garancia sincs rá, hogy hozzájut
a feljegyzésekhez.
 – Megvan az engedély, Mrs. Haggetty? – kérdezte Charles
izgatottan, amikor az asszony eléjük jött a folyosón.
– Szólítson Irene-nek – kérte a nő –, és igen, megvan az engedély,
hogy megmutassam maguknak a nyilvántartást.
Elindult a krém- és zöld színűre festett folyosón, visszafelé,
amerről jött, és a két férfi követte. Lementek egy lépcsőn, és egy
másik folyosóra jutottak.
Kinyitott egy ajtót és felkapcsolta a világítást. Ablaktalan szobába
léptek be, amely a padlótól a mennyezetig tele volt aktákkal.
Többezernyivel. Charles felnyögött.
Irene vidáman felvonta a szemöldökét.
– Nem olyan borzasztó, mint amilyennek látszik – mosolyodott
el. – A többségük a betegek orvosi feljegyzései. A nekünk kellő
nyilvántartások itt vannak – intett két polc felé, amelyeken nagy,
kemény táblás könyvek sorakoztak. – Ezek évek szerint vannak
sorba rakva, és nekünk az 1955-östől, mondjuk, az 1963-asig
kellenek. Így van?
– Szóval csak nyolc könyv? – Pat határozottan boldognak tűnt. –
Az enyémek a páratlan évek, Charles, te vidd a párosakat! Irene
pedig megoszthatná a figyelmét köztünk, és szólhatna, ha bármi
eszébe jut valamelyik névről.
– Nos, 1961 előttről semmire sem fogok emlékezni, mivel nem itt
dolgoztam, de talán lehetséges, hogy valaki többször is megfordult
itt.
– Mennyi ideje van számunkra? – kérdezte Charles Irene-t. –
Nem akarjuk feltartani a munkájában.
– Ma szabadnapos vagyok – felelte az asszony. – Különben is,
nagyon fontos, hogy megtaláljuk a veszélyben lévő fiatal nőt.

Délig a sürgős és az általános balesetek között több tucat nőt

találtak, akiknek a sérüléseit, úgy tűnt, a családon belül okozták.
Ezek a törött végtagoktól, kiütött fogaktól, sérült szemektől és
állkapcsoktól kezdve a vágásokon és zúzódásokon át az égési
sérülésekig terjedtek. Két nő kivételével mind azt állították, hogy a
sérülésük baleset volt. Abból a kettőből, aki beismerte, hogy a férje a
felelős, egyik sem kért időpontot, hogy beszéljen a szociális
nővérrel.
– Látják, ez a másik gond – mondta Irene. – Legtöbbször hétfőtől
péntekig dolgozom, s ha ezek a nők hétvégén vagy az éjszaka
folyamán jönnek be, a legtöbb, amit az ápolónő tehet, hogy próbálja
meggyőzni őket, hogy jöjjenek vissza, és beszéljenek velem.
Gyakran hét közben is mindenfelé visz a munkám a kórházon belül.
Lehet, hogy azt ellenőrzöm, van-e valakije egy törékeny idős
páciensnek, aki vigyáz rá, amikor hazaviszik, vagy talán egy hajadon
várandós anyának van szüksége tanácsra. Néha csak annyit kell
elrendezni, hogy telefonáljak az illetékes nővérnek, ha egy beteg
hazamegy. Mindig van valami elintéznivaló. Szóval, ha a sérült nő
nem kér időpontot, hogy találkozzon velem, vagy nem vár meg, nem
is találkozom vele. Ma már otthon is felkereshetjük a beteget
utógondozásra, ha a sérülés súlyossága indokolja, de rendkívül
óvatosnak kell lennünk. Lehet, hogy csak rontanánk a helyzeten, ha
a férj azt hinné, hogy a felesége bármit is elmondott nekünk.
Nem álltak meg ebédelni, de Pat elment, és hozott nekik három
csésze kórházi kávét. Aztán végül, fél kettőkor találtak egy nevet,
amely Edna listáján is szerepelt. Suzanne Freeman, Golders
Greenből. Fél órával később megtalálták Margaret Fostert.
– Rá emlékszem – mutatott rá izgatottam Margaret Foster nevére
Irene. – A férje sebész volt. Nézzék, még létező címet is adott meg
Hampstead Village-ben. Emlékszem, korábban is járt itt. Komoly
sérülésekkel. Azt is bevallotta, hogy állandó félelemben él, mert
sohasem tudhatja, a férje haragja mikor robban ki. Évekig azt hitte,
csak a munkában felgyülemlett feszültségét vezeti így le. Mindenki
más elbűvölően kedvesnek, szinte istennek tartja.
– Rá Edna is jól emlékezett – mondta Charles. – Azt mesélte,
hogy Eastbourne-tól nem messze, egy faluban telepedett le. De az új
nevére nem emlékezett.
– Azt ki tudom deríteni – vetette közbe Pat.
 Az apró sikeren felbuzdulva lelkesen folytatták tovább, de
további eredmény nélkül. Fél négyre már mindnyájan kezdtek
lankadni, amikor Pat talált egy újabb nevet a listájukról. Edna csak a
Deirdre névre emlékezett, s arra, hogy Brightonba ment, de
hozzátette, hogy szinte semmi kis nő volt, és nemcsak verték, hanem
kínozták is.
– A nyilvántartás szerint Deirdre sérülései kínzásra
emlékeztettek: cigaretta égette sebek, kötélnyomok a csuklóján,
vastag hurkák a hátán, valószínűleg valamilyen bottól, és törött kar.
Szóval nagy eséllyel ugyanarról a nőről van szó – jelentette ki.
– Emlékszem rá – mondta Irene diadalmasan. – Elég volt a nevét
hallanom, hogy minden eszembe jusson róla. Sápadt arc, aranyvörös
haj, riadt, nagy szempár, és borzasztóan sovány alkat. Azt hiszem,
két gyerek volt vele. A vezetékneve Reilly. Azért jegyeztem meg,
mert kislánykoromban nagyon szerettem az Öreg Riley Anya
filmeket. De a Hornsey-beli cím, amit adott, hamis. Annyira
aggódtam miatta, hogy utánanéztem. Nem létezik. – Elhallgatott,
elgondolkodva nézett maga elé. – Csodálom, hogy végül eljutott
Ednához és Gloriához. Komolyan nem hittem volna, hogy van benne
annyi kurázsi. Sőt, ami még rosszabb, őszintén arra számítottam,
hogy egy nap az újságokban azt olvasom, hogy meggyilkolták, vagy
hogy saját kezével vetett véget az életének.
Későre járt, be kellett fejezniük a kutatást, és mind éhesek is
voltak.
– Köszönjük szépen a segítségét, Irene – mondta Charles. – Azt
hiszem, előbb ellenőrizzük ezt a hármat. Ha nem járunk
szerencsével, visszajöhetünk?
– Természetesen – mosolygott az asszony. – Addig is tovább
töröm a fejem, hátha más nevek is eszembe jutnak. Remélem,
megtalálják azt a fiatal nőt! Felhívnak, ha sikerül?
Biztosították róla, hogy igen, és elhagyták a kórházat.
– Szóval, mi a következő lépés? – kérdezte Charles a barátját.
– Hát, rávehetem az egyik cimborámat, hogy nézze meg a
londoni címeket, van-e ezek közül valamelyik férjnek bordó
Jaguárja. Mi lenne, ha holnap elmennék Eastbourne-ba, és
megkeresném Margaret Fostert? Te pedig Brightonban
utánanézhetnél Deirdre-nek. Megkérem a helyieket, hogy
ellenőrizzék a neveket. Általában, amikor valaki nevet változtat,
főleg, ha gyereke is van, kiderül az önkormányzatilakás-kérelmeknél
vagy az iskolai nyilvántartásban.
Charles gondterheltnek tűnt.
– Ha ez a két nő folyton a háta mögé nézeget, azt várva, hogy a
férjük megtalálja-e őket, valószínűleg nem akarnak majd ajtót nyitni
nekünk. Akkor mit teszünk?
– Improvizálunk – mondta Pat. – Akár le is írhatjuk az adatainkat,
amelyek alapján ellenőrizhetik a személyazonosságunkat, és azt is,
miért akarunk velük beszélni. Csak a biztonság kedvéért. Aztán
bedobhatjuk a levélszekrénybe, ha túlságosan félnek szóba állni
velünk.

Katy felriadt. Azt hitte, csak álom volt, hogy valaki fekszik mellette
az ágyban, de amikor tapogatózni kezdett maga mellett, a keze egy
másik testbe ütközött. A mennyezeti világítás nem égett, és valami
puha és meleg takarta, ami nem volt dohos szagú.
– Ki maga? Hová hozott engem? – sikoltotta rémülten.
– Semmi baj, Katy, csak én vagyok az, Ed – hallott egy hangot
közvetlenül maga mellől. – Itt maradtam, mert nagyon beteg voltál.
Katy átölelte magát. Teljesen fel volt öltözve, és a puha, meleg
holmi fölötte mintha pehelypaplan lett volna.
– Kapcsolja fel a villanyt! – parancsolta.
Kattanást hallott, és a padlón felgyulladt egy lámpa. Elég fényt
adott ahhoz, hogy lássa, még mindig ugyanabban a pincében van, és
Reilly, a cipőjét leszámítva, teljesen felöltözve fekszik mellette.
Annyira megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott, csak bámult a
férfira.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Reilly. – Aggódtam érted.
 Katy gondolatai összevissza kavarogtak. Hogy lehetséges, hogy
egy férfi, akiről tudta, hogy gyilkos, és aki őt is meg akarja ölni,
vigyázott rá, csak mert beteg volt? Honnan van a lámpa és a
pehelypaplan? Mennyit aludt?
– Több mint huszonnégy órája nem voltál magadnál – mondta a
férfi, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Sikerült beléd
diktálnom egy kis orvosságot a gyomrodra, és amikor nem hánytad
ki, megetettelek csirkehúslevessel. Aztán újra elaludtál, de úgy
véltem, jobb, ha maradok. Szóval, lehoztam a lámpát és a paplant,
ráadásul a vízforralót meg a hozzávalókat, ha teát szeretnél.
Katy csak bólintani tudott, túl kábult volt ahhoz, hogy
feldolgozza a helyzetet: egy ágyban feküdt a férfival… aki az imént
felajánlotta, hogy teát főz neki.
Reilly nem beszélt, miközben felforralta a vizet és elkészítette a
teát. Katy felült, és maga köré csavarta a paplant. Nekik is volt egy
hasonló, zöld és fehér törökmintás a szüleik ágyán. Amikor Robbal
még kicsik voltak, gyakran kicsenték a szobából, hogy saját kuckót
csináljanak maguknak a vendégszobában. A paplant a ruhaszárítóra
borították, és igazán barátságos volt alatta. Jó, hogy volt a keze
ügyében valami, ami az otthont idézte.
– Egy cukorral kérem – szólalt meg, amikor látta, hogy a férfi
cukrot kanalaz a teáskannába. – És az enyémet akkor töltse ki,
amikor még gyenge.
– Igenis, asszonyom – szalutált gúnyosan Reilly.
– Maga igazi rejtély – jegyezte meg Katy, amikor már a kezében
volt a bögre és egy háztartási keksz. – Hogyan tud kegyetlenből
ilyen kedvesre váltani? Maga jóképű, kellemes külsejű férfi. Kérem,
Ed, magyarázza meg, annyira szeretném magát megérteni.
Reilly vállat vont.
– Nem tudom.
– A szülei kegyetlenek voltak magához?
– Az apámat egyáltalán nem ismertem, annyi ideig sem maradt,
hogy engem láthasson. Anyámat semmi sem érdekelte, csak az ital.
Az összes férfi verte, akivel összejött, amikor még nála laktam.
Láttam, hogy megérdemli.
– Hogy mondhat ilyet a saját anyjáról? – kiáltott fel Katy.
– Ringyó volt, részeges, hazug és tolvaj. Nekünk, gyerekeknek
úgy kellett megvédenünk magunkat. Néha a pasija azért verte meg,
mert nem törődött velünk, sem az otthonunkkal. Ami azt illeti,
otthonnak nem lehetett nevezni, csak egy koszos lakás volt. De nem
is tudom, miért mondom el ezt neked. A többi gyereknek is rossz
volt akkoriban.
Ed felállt, és Katy rájött, a férfi úgy érzi, túl sokat árult el
magáról.
– Mennem kell – mondta. – Örülök, hogy jobban vagy.
Izgalom futott át Katyn. Úgy érezte, a dolgok új irányt vettek. A
férfi talán most már elengedi.
– Jöjjön vissza hamarosan – kérte. – Kedvelem a társaságát.
Ed szó nélkül távozott, és Katy kissé zavarban volt. Igazat
mondott, amikor azt állította, hogy kedveli a férfi társaságát.
Borzasztóan furcsa volt megkedvelni a férfit, aki elrabolta.

A lewesi börtönben Rob nézte, ahogy az apja bejön a beszélőbe.

Albert arca aggasztóan szürke volt, s mintha összement volna, mióta
idebent van.
– Jó téged látni, Rob – mondta Albert, és üdvözlésképpen
megszorította a fia vállát.
– Szívesen megölelnélek, apu, de attól tartok, azt itt nem szabad.
– Nem, fiam, de képzeld azt, hogy én megtettem. – Leült a
kisasztal túloldalára. – Hogy van anyád?
– Nagyon ideges, és nem eszik. Próbáltam rávenni ma, hogy
jöjjön el, de nem volt hajlandó. Ha ez vigasz számodra, nem azért
nem jött, mert nem akarna látni, csak bélyeg, hogy börtönben járt.
– El tudom képzelni. – Albert halványan elmosolyodott. – Valami
hír Katyről?
 – Charles együtt dolgozik egy régi barátjával, aki nyomozó. Jó
érzésem van ezzel kapcsolatban, de eddig sajnos semmi hírük. De
inkább te mondd el, hogy vagy!
– Büszke vagyok a fiamra – mosolygott Albert. – Szeretnék
segíteni Katy keresésében. Sajnálom az anyádat, mert tudom, hogy
nagyon szenved, még ha nem is vallja be. Szeretnék kimenni a
kertbe, nézni, ahogy a tavaszi virágok kidugják a fejüket, inni egy
sört veled, jót falatozni anyád egyik vasárnapi ebédjéből. Azt
hiszem, ezzel nagyjából mindent elmondtam.
– Nagyon erős vagy, apu – mondta Rob, és a hangja megremegett.
– A háborúban rosszabb dolgokat is megéltem. Ne aggódj
miattam, Rob, az anyád az, akinek szüksége van az együttérzésre.
De ahogy azt mindketten tudjuk, nem könnyíti meg a dolgunkat.
A beszélgetés a könyvekre terelődött, s úgy tűnt, csak néhány
perc telt el, amikor megszólalt a látogatás végét jelző csengő.
– Mielőtt elmegyek, apu, azt még szeretném elmondani, hogy
anyu templomba jár. Senkinek be nem vallaná, de tudom, hogy
Katyért imádkozik.
Albert csak mosolygott.
– Menj most, fiam, és reménykedjünk, hogy anyád imái
meghallgattatnak.

Katy talált egy hosszú madzagot a táskában, amit Ed hozott neki, és

azzal szórakoztatta magát, hogy átvevős játékot játszott vele.
Szokás szerint fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy
Ed elment. De újra egészséges volt, és a teával meg a könyvekkel jól
érezte magát, és alig várta, hogy a férfi visszatérjen.
A feje azt mondta neki, hogy őrült, amiért újra látni akarja. De
nem tudta megállni, hogy ne álmodozzon arról, hogy a férfi
megcsókolja, és úgy érezte, szeretné, ha még tovább menne. Igazán
ostobának kell lennie ahhoz, hogy azt higgye, ennek boldog vége
lehet! De amikor hanyatt feküdt az ágyon, és becsukta a szemét,
látta, ahogy kéz a kézben sétálnak a homokos parton, nevetnek,
ahogy átugranak a hullámokon. Aztán hirtelen magához tért, és az
apjára gondolt, akit bezártak, a halott Gloriára és Elsie-re, és azokra
a szörnyűségekre, amiket Ed a feleségével tett, míg végül az
megszökött tőle.
Lehet, hogy meg fog őrülni? Elképzelhető, hogy az elszigeteltség
megszeretteti vele az elrablóját?
– Nem szereted őt, ez teljességgel nevetséges – mondta ki
hangosan. A hangja mintha visszhangzott volna a börtönében.
Lefejtette a zsinórt, amely úgy csavarodott az ujjaira, mintha lánc
lett volna.
De hiába tudta, hogy nem egészséges másként gondolni Edre,
mint kegyetlen vademberre, még mindig nyitva tartotta a fülét a
visszatérését várva.
Végül óráknak tűnő idő után Ed ismét megjelent. Halványkék
pulóvert és világosszürke nadrágot viselt, drága arcszesz illata lengte
körül. Katy fejében megfordult, hogy a férfi kiöltözött a kedvéért.
– Helló – köszöntötte. – Milyen idő van odakint?
– Valamivel melegebb, mint az utóbbi hetekben, de erős szél fúj.
– Kicsit zaklatottnak tűnik – mondta Katy, noha ez nem volt igaz.
– Van kedve beszélni róla?
– Szívesen innék egy csésze kávét. Van kedve csinálni egyet? –
dobta vissza a labdát a férfi.
Katy nevetett, és felkelt, hogy kávét főzzön.
– Jó, hogy nem teát szeretne, mert a tej elfogyott, de egy okos
börtönőr hagyott itt nekem tejport, az meg jó a kávéba.
– Amikor gyerek voltam, a világ legfinomabb italának a teát
tartottam konzervtejjel – mondta Ed elgondolkodva. – Nemrégiben
újra megkóstoltam, de borzasztó volt.
– Szerettem beledugni az ujjam a konzervtejes dobozba, és utána
lenyalni. Még most is pompás dolognak találom.
Ed továbbra is elgondolkodónak tűnt, ahogy leült az ágyra.
– Felnőttnek lenni nem olyan, mint gyerekként gondoltad, ugye?
Katy bólintott.
 – Mit akart a legjobban? – kérdezte. – Úgy értem, amikor gyerek
volt.
A férfi néhány pillanatig csak ült és a kezét nézte.
– Emlékszem, azt kívántam, bárcsak lenne egy anyám, aki néha
levisz minket a partra piknikezni. Közel laktunk a tengerhez, és bár a
testvéreimmel bármikor odamehettünk, iskola után láttunk ott más
gyerekeket az anyjukkal. Mindig olyan vonzónak tűntek a
piknikjeik.
– Mivel a tenger mellett laktak, az anyja valószínűleg úgy
gondolta, hogy egy tengerparti pikniket nem találnának
különlegesnek – vélte Katy.
– Soha semmit sem csinált velünk. Még ha újabb gyereke
született is, elvárta, hogy én cumiztassam meg. Hazamentem az
iskolából, és a kicsi csupa pisi volt, és üvöltött. Anyám meg
részegen, büdösen horkolt.
Katy ezt szomorúnak találta.
– Deirdre az anyjára emlékeztette?
A férfi tekintete veszélyesen felszikrázott.
– Nem. Annyira különbözött tőle, amennyire csak lehetett. És mi
az elméleted ezzel kapcsolatban?
– Nincs elméletem, Ed – mondta Katy. – Az nyilvánvaló, hogy
borzasztó gyerekkora volt. De ezzel sokan vannak így, mégsem lesz
belőlük gyilkos.
– Lehet, hogy nem is akartam megölni azt a nőt meg a lányát,
csak meg akartam leckéztetni, amiért elvette tőlem Deirdre-t és a
gyerekeket.
– Nos, ez kétségtelenül sikerült. A legrosszabb fajta leckét adta
neki. És mi van a két életben maradt gyerekkel? Szörnyű dolgot
művelt velük, Ed. Azért gyűlölte őket, mert az anyjuk elvitte őket
piknikezni a tengerpartra? Gloria nem vette el magától a Deirdre-t.
Maga tette lehetetlenné a számára, hogy maradjon.
Reilly rávetette magát, mielőtt Katy kitérhetett volna előle, az
ágyra döntötte, és az arcába öklözött.
– Ne, Ed! – sikoltotta Katy. – Ne tegye ezt!
 A férfi újra megütötte.
– Könyörögj nekem! – acsargott. – Ezt csinálják velem a nők.
Felbosszantanak, aztán könyörögnek, hogy ne bántsam őket.
– Nem fogok könyörögni semmiért – kiáltotta Katy, és próbált
kiszabadulni a férfi kezéből. – Megmutatta, hogy kedves, jó ember is
tud lenni. Ezzel most tönkretette. Üssön meg, ha ettől érzi magát
nagynak, de nem fogok könyörögni magának!
A férfi újra meg újra megütötte. A látómezejében minden vörös
volt, feltételezte, azért, mert a szeme tele volt vérrel. Amikor Reilly
belefáradt abba, hogy az arcát üsse, a mellkasát és a hasát öklözte, s
bár Katy próbált magzati pozícióba gömbölyödni, hogy védje magát,
csak azt érte el vele, hogy a hátára és az oldalára záporoztak az
ütések.
– Könyörögj nekem, te ringyó! – üvöltötte a férfi.
Bárcsak láthatná az arcát, gondolta Katy. Biztos volt benne, hogy
teljesen eltorzult a haragtól. De bármennyire fáj is, nem fog
könyörögni neki, hogy hagyja abba.
– Meg foglak ölni. Ugye tudod? – vicsorgott Reilly. – Azt hiszed,
jobb vagy a többi nőnél, pedig nem. Csak egy zavaró kis
buzgómócsing vagy, aki olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett
volna.
Feltérdelt, és olyan erővel ütötte gyomron, hogy Katy leesett az
ágy túloldalán. Érezte, hogy a férfi megragadja a haját, és
visszarántja az ágyra, hogy újra megüsse. Úgy tűnt, mintha az ágy
forogna, és Katy semmi mást nem látott, csak rózsaszínes ragyogást,
s érezte, ahogy elsiklik egy sötét helyre, ahol a fájdalom és a férfi
hangja végre elenyészik.
 Tizennegyedik fejezet

Charles mindig is szerette Brightont, de egy esős, szeles és hideg

márciusi reggelen a város nélkülözte szokásos vonzerejét. Minden
szegényesnek tűnt, a fehérre festett házakat zöldes penészréteg
csúfította, az ablakokra ráfért volna egy mosás, a kukákból
kibuggyant a szemét. Úgy tűnt, még kutyagumiból is sokkal több
van az utcákon, mint Londonban.
Pat előző este szívességet kért egy barátjától, és három Mrs.
Reillyt is talált, akik két-három évvel ezelőtt érkeztek Brightonba a
környékről, gyerekekkel, és szükséglakásért folyamodtak. De csak
az egyikük kapott lakást. Pat forrása nem tudta megmondani a nők
keresztnevét, sem azt, honnan jöttek, de még a gyerekek életkorát
sem. Pat azt sem volt hajlandó elárulni, ki a forrása. Charles
gyanította, hogy egy régi szerelem, aki a szociális osztályon
dolgozik. Arra gondolt, Edna hogy elborzadna, ha tudná, hogy
mindazon erőfeszítések után, amit Gloriával tettek, hogy
biztonságban tudják a megmentettjeiket, akadnak nők, akik készek
bizalmas információkat átadni, csak mert tetszik nekik a férfi, aki
kéri.
Charles fogott egy taxit, és elment az első címre, amely a város
Withdean kerületében volt. A Blythe Street nyomasztó, háromszintes
sorházakkal teli utca volt. A házak mindegyike rég megérett a
lebontásra. Charles még abban is kételkedett, hogy van-e benti vécé
bármelyik épületben.
A nyolcas szám az egyik legrosszabb állapotban lévő volt. Még a
zárt ajtón át is ocsmány bűz szivárgott ki. Csengő nem volt, ezért
Charles hangosan kopogott. Miután senki sem nyitott ajtót, ismét
kopogott, ezúttal jóval hangosabban. Cipősarkak koppanás a puszta
falépcsőn jelezte, hogy valaki meghallotta.
– Mrs. Reillyvel szeretnék beszélni – mondta az ajtót nyitó
nőnek. A harminc körüli nő lestrapáltnak tűnt, nagy és koszos Arran-
pulóvert és farmert viselt, a kezében cigarettát tartott. A haját
bőséges olajjal tapasztotta a fejére.
– A legfelső emeleten van, jobb, ha felmegy – mondta a nő
alaposan végigmérve Charlest. – Úgy tűnik, akadt végre egy jobb
kuncsaftja!
Charles kíváncsi lett volna, hogy ez azt jelenti-e, hogy Mrs.
Reilly prostituált. Nem tudott egy nőt sem hibáztatni, aki ezt a pályát
választotta ahhoz, hogy el tudja látni a gyerekeit, de el sem tudta
képzelni, hogy van olyan férfi, aki hajlandó fizetni a szexért egy
ilyen mocskos, nyomorúságos házban.
A lépcső úgy festett, mintha még sohasem söpörték volna le, és
valószínűleg a századfordulón festették ki utoljára a házat. Az ajtó a
lépcső tetején nyitva volt, és hallotta, hogy odabent szól a rádió.
Charles kopogott, és az asszony nevét kiáltotta.
– Igen, mi az?
A nő, aki az ajtóhoz jött, pongyolában volt, és a csavarókat sem
vette ki a hajából.
– Maga Mrs. Reilly? – kérdezte Charles.
– Mi van, ha én vagyok? – kérdezett vissza a nő, és dacosan
előreszegte az állát.
Talán a harmincas évei végén járt, és kétségtelen, hogy
viszonylag csinos lehetett, ha kisminkelte magát. De az arcán
kiütköztek a súlyos alkoholistákra jellemző foltok, és a teste is úgy
nézett ki, mint pár hepehupás párna, amelyet a pongyola öve tart a
helyén.
– Nem tudom, maga-e az a nő, akit keresek. Elárulná a
keresztnevét, kérem?
– Freda! – csattant fel a nő. – Szóval, ha nem azért gyött, mert
enyém a főnyeremény, húzzon el innen!
 – Attól tartok, nincs ilyesmi jó hírem a maga számára –
mosolygott rá Charles. – És elnézést kérek a zavarásért.
A nő visszamosolygott, felfedve törött elülső fogát.
– Maga igazi úriember. Nem sok akad belőlük errefelé. Mit
csináát az a másik nő?
Charles rájött, hogy a nő rendőrnek hiszi.
– Semmi rosszat, leszámítva azt, hogy veszélyes férfihoz ment
feleségül. Csak egy kis segítségre van szükségem, azért keresem.
– Nekem úgy tűnik, hogy a legtöbb nő Brightonba’ úgy neveli fel
a gyerekeit, hogy rossz emberhez ment hozzá – mondta Freda. –
Gyakran jut eszembe, hogy mi történt a „bódogan éétek, míg meg
nem hótak”-kal.
– Remélem, egy nap majd megtalálja az igazit. Köszönöm, Freda,
és viszontlátásra.
Az utcán Charles elővette az esernyőjét. Gyanította, nem sok
taxis jár errefelé. A térképet tanulmányozva rájött, hogy a második
Mrs. Reilly nem lakik messze, és gyalog vágott neki az utcának.
A Hardy Place lakótelep volt, s mire Charles odaért, az esernyője
ellenére is elázott, és a lába olyan volt, mint a jég. A lakás, amelyet
keresett, a második emeleten volt.
A hely tiszta és rendezett volt; valaki tisztán tartotta a lépcsőt és a
lakásokhoz vezető kis folyosót. Még a földszinten lévő játszótér is
jól karbantartott volt. Charles bekopogott a huszonkettes lakásba, és
egy magas, vonzó félvér nő szinte azonnal ajtót nyitott.
Charles bemutatkozott, noha tudta, ez nem lehet a keresett nő,
hiszen azt hallotta, hogy Reilly felesége alacsony, és eperszőke haja
van. Elmondta, hogy egy Deirdre nevű nőt keres, és megkérdezte a
nő keresztnevét. Azt a választ kapta, hogy Dawn, és Charles néhány
perc udvarias csevegés után távozott. Csak remélte, hogy a listáján
lévő utolsó lesz az igazi.
A nő az állomás közelében lakott, ami, ha másért nem is, abból a
szempontból kényelmes volt, hogy könnyű lesz elérnie a Londonba
tartó vonatot, ha ez a cím is zsákutcának bizonyul.
 A Station Road nyolcvanhárom egy zöldséges bolt fölött volt, a
bolt oldalánál lévő bejárattal. Charles bekopogott és várt,
reménykedve, hogy nemcsak az idejét vesztegeti. Az ajtó kinyílt, és
Charles első gondolata az volt, hogy az asszony meghökkentően
hasonlít Katyre. Alacsony, karcsú, ugyanaz a hajszín és kék szem.
De míg Katy tekintete okos és eleven volt, a nőé üres, és a szeme
alatt sötét árnyékok ültek. Kék pulóvert és térdig érő, szürke rakott
szoknyát viselt. Kicsit régimódi egy olyan nőnek, aki még csak a
harmincas évei elején jár.
– Deirdre Reilly? Ne ijedjen meg! Ügyvéd vagyok, és esküszöm,
nem azért jöttem, hogy gondot okozzak.
A nő rémültnek tűnt. Charles odaadta neki a névjegyét, és ismét
biztosította, hogy csak beszélni szeretne vele, majd megkérdezte,
bemehet-e. Miután a nő tüzetesen megvizsgálta a névjegyet,
vonakodva beengedte. Elmondta, hogy most Purcellnek hívják.
Rögtön látszott, hogy Deirdre ért az otthonteremtéshez, mert
Charles látta, hogy a bútorok, amelyek nyilván a bérelt lakáshoz
tartoztak, kopottak, a nő párnákkal, növényekkel, néhány képpel és a
kanapéra terített élénkpiros takaróval mégis barátságossá, otthonossá
varázsolta a helyet. De a középpontban két régi, fekete-fehér iskolai
fotó, egy fiú és egy lány képe állt. Charles nyolc, illetve hét év
körülinek vélte őket. Ez volt mindene.
– Senki sem ismeri ezt a címet – nyugtatta meg Charles az
asszonyt. – Maga és a gyerekei tökéletes biztonságban vannak. De
azt hiszem, hogy a férje, Edward Reilly elrabolt egy Katy Speed
nevű fiatal nőt.
Gyorsan és amennyire tudta egyszerű szavakkal elmondta,
kicsoda Katy, és mi történt.
– Gloria halott? – szörnyedt el Deirdre. – Az a kedves, csodálatos
nő, aki annyit segített nekem? Az életemmel tartozom neki és
Ednának. – A szeme megtelt könnyel, és szinte könyörögve nézett
Charlesra, hogy mondja, nem igaz. – És Ed tette?
– Igen, attól tartok. S hacsak nem találjuk meg, szerintem Katyt is
meg fogja ölni.
 – Ő maga a sátán – mondta Deirdre szinte suttogva. – Még most,
három év múltán is azt hiszem, hogy megkeres és megbüntet.
Charles elmondta, hogy Katy a Gloriával szemközti házban
lakott, és hogy az apját letartóztatták gyilkosságért.
– A rendőrség már tudja, hogy nem ő volt a tettes, de addig
előzetesben marad, amíg az ügye vissza nem kerül a bíróságra.
– Katy a Gloriával szemközti házban lakott, és hasonlóak a
színei, mint nekem? – kérdezte Deirdre.
Charles bólintott, hogy igen.
– Akkor láttam őt az utcára néző szoba ablakából, amikor ott
voltam. Az apjának segített az előkertben. Arra gondoltam, hogy
milyen fiatalnak és gondtalanak néz ki, üdének és szépnek, mint a
tavaszi reggel. Mivel fiatalabb önmagamra emlékeztetett, szinte
szerettem volna odamenni hozzá, és figyelmeztetni, hogy legyen
nagyon óvatos, mielőtt elkötelezné magát egy férfinak. Az a baj,
hogy ő Edward zsánere. Édes jó istenem, remélem, őt nem bántja
úgy, ahogy engem!
Mesélt arról, hogy szerzett Ed nagy vagyont a házépítésből, aztán
a baklövéséről is, ami miatt mindent elvesztett.
– Nem sokkal a tönkremenetele előtt találkoztam vele. Akkor
még megvolt a nagy háza és minden vagyona. Amikor a vállalkozása
csődbe ment, kisebb lakásba kellett költöznünk, nem sokkal
nagyobba, mint ez. Az egyáltalán nem tetszett neki. A gyerekek ott
születtek, és ez hatalmas terhet rótt rá.
Charles bólintott.
– Nincs bennem együttérzés iránta, de el tudom képzelni, mit
jelentett ez az egójának. Szóval felépített egy másik üzletet?
– Igen, az építőiparban helyezkedett el egy férfinál, aki
ugyanazzal foglalkozott, mint korábban Ed, de nem ő spórolt. Ed
intézte az eladásokat és a marketinget. Aztán megvette nekünk a
hendoni házat. Akkor azt hittem, minden rendben lesz. De persze
nem így történt.
– Még mindig ott él?
– Szerintem igen, mert nagyon büszke volt rá.
 Az asszony megadta Charlesnak a címet.
– Rendben, Deirdre. Tud olyan helyet, ahová Katyt vihette?
Olyan helyre gondolok, ahová gyerekként járt, vagy amikor
vállalkozó volt… vagy esetleg egy barátja tulajdonába?
– Nincsenek barátai. – Deirdre vállat vont. – Az olyan
emberekkel, akik hasznosak számára, ápolja a kapcsolatot, de nincs
meg benne a normális emberek veleszületett gondoskodó ösztöne.
Olyan kedvesnek és nagylelkűnek mutatkozott, amikor
megismertem, hogy arra gondoltam, milyen szerencsés is vagyok, de
ez csak a látszat volt. Nem a valóság. Csak uralkodni akart rajtam.
Azt akarta, hogy behódoljak neki. Szegény Katy! Bárcsak azt
mondhatnám magának, hogy el fogja engedni, de nem fogja. Ha
akkor nem sikerül elszöknöm tőle, mostanra már megölt volna, és
valószínűleg a gyerekeket is. Ebben egészen biztos vagyok. Mint
ahogy abban is, hogy mindenkinek azt meséli, már aki hajlandó
meghallgatni, hogy én voltam élete nagy szerelme, pedig nem is
ismeri a szerelem szó jelentését.
– Nagyon sajnálom, Deirdre. Edna szerencsés volt, hogy túlélte,
amikor leszorította az útról a kocsijával. Még most is retteg, hogy
Reilly rátalál. De Deirdre, kérem, gondolkozzon, van olyan hely,
amelyről valaha is beszélt, és ahová Katyt vihette? Bárki, aki esetleg
segíthet nekem… és a rendőrségnek, természetesen?
– Katy a barátnője?
– Csak egyszer randevúztam vele, közvetlenül azelőtt, hogy
Reilly elrabolta. De szeretném, ha a barátnőm volna.
Deirdre teát készített maguknak, és Charles látta rajta, hogy
erősen gondolkodik; a homlokát mély ráncok barázdálták a nagy
koncentrálásban.
– Egy kicsit Dover megszállottja volt – mondta, ahogy átnyújtotta
Charlesnak a teát. – Ott született, és ott is élt, amíg be nem lépett a
hadseregbe a háború idején. Amikor összeházasodtunk, elvitt oda
egyszer. Azt hittem, majd szentimentális lesz, és vártam, hogy
betekintést nyerjek a múltjába. De amikor ott voltunk, nagyon dühös
lett, arról beszélt, hogy az anyja folyton ivott, és hogy neki kellett
gondoskodnia a testvéreiről. A házat, ahol felnőtt, már lerombolták,
de egyre csak azt hajtogatta, milyen borzasztó hely volt. Ami viszont
különös, hogy egyre visszajárt. De engem többet nem vitt magával.
Egyedül ment. Néha mondta, hogy ott volt, vagy hogy oda készül,
de legtöbbször csak szó nélkül eltűnt. Csak azért tudom, hogy ott
járt, mert számlákat találtam a zakója zsebében a tankolásról. Egy
ingatlanügynök névjegyét is megtaláltam egyszer, szóval lehetséges,
hogy vett ott magának valami házat.
– Tartotta a kapcsolatot a testvéreivel?
– Nem, ki nem állhatta őket. Azt mondta, mind olyan, mint az
anyjuk, mindig csak alamizsnáért kuncsorognak. Soha egyikükkel
sem találkoztam, még az esküvőnkre sem hívta meg őket.
Charles megérezte, hogy az asszony nem tud többet a férje
testvéreiről, ezért továbblépett.
– Miért éppen Hendonba költöztek? Volt valami oka?
– A háború után Ed megismerkedett néhány zsidó üzletemberrel,
akik Golders Greenben éltek, azt hiszem, a cége, amely tönkrement,
pénzügyi kapcsolatban is állt velük. Sok gazdag ember él ott, és azt
hiszem, arra gondolt, hogy ez hatással lehet rá, főleg, hogy a sötét
haja és szeme miatt sokan hitték zsidónak. Persze nem engedhette
meg magának, hogy ott vegyen házat, de Hendon közel volt, és
olcsóbb.
– Mit tud az érdeklődési köréről, Deirdre… volt hobbija, vagy
ilyesmi?
– Csak a pénz, tényleg, és a szép autók – mondta az asszony, és
gúnyosan elmosolyodott. – Szerette azt mutatni a külvilág felé,
mintha nagyon gazdag volna, és a Jaguár része volt ennek. A
házunknál is ügyelt arra, hogy elegánsnak nézzen ki. Odaépítette
azokat a flancos oszlopokat a bejárati ajtóhoz. Oszlopcsarnoknak
nevezte, és roppant büszke volt rá.
– Úgy tűnik, magát nem nagyon nyűgözte le vele.
– Nem, inkább zavarba ejtőnek találtam. Ráadásul, amint
odaköltöztünk, a verések is súlyosabbá váltak. Soha, de soha nem
megyek oda vissza. El sem tudom mondani, mi mindenen mentem
ott keresztül. – Felhúzta a pulóver ujját, és megmutatta a karját
borító, cigarettától származó égésnyomokat. – Az egész testem
csupa heg. Még ha megismerkednék is egy kedves, jó emberrel,
akkor sem hagyhatnám soha, hogy lássa, Ed mit tett velem.
Túlságosan szégyellem a dolgot. Ed kedvenc játéka az volt, hogy
bezárt a garázsba. Félig-meddig a ház alatt van, de Ed
hangszigetelte, szóval olyan volt, mint egy pince, és senki sem
hallott engem. Még a világítást is odakintről lehetett fel- és
lekapcsolni. A falhoz láncolt, és ott kínzott. Néha napokig ott tartott.
Charles tudta, hogy az asszony igazat mond, és remegve gondolt
arra, hogy Katy is ennek a férfinak a markában van. Lehet, hogy
pont abba a garázsba bezárva?
– Miért nem szökött meg az első alkalom után? – kérdezte. –
Vagy amikor megszületett az első gyermekük?
– Én is gyakran felteszem magamnak ezt a kérdést – sóhajtotta
Deirdre. – Mentségemre legyen mondva, árvaházban nőttem fel,
amelyet apácák vezettek, és gondoskodtak róla, hogy értéktelennek
tartsam magam. Ráadásul nagyon fiatal és naiv voltam, amikor
Edwarddal megismerkedtem. Amikor azt mondta, hogy szeret és
feleségül akar venni, alig hittem el, hogy ekkora szerencsém lehet.
Eleinte még bocsánatot kért a verések után, azt mondta, hogy
nagyon sokat jelentek neki, és könyörgött, hogy adjak még egy
esélyt. – Charlesra nézett, a szeme könnyben úszott. – Azt mondta,
az a sok szörnyűség tette ilyenné, amit a háború alatt átélt, és én
ostoba módon hittem neki. Azonkívül nem volt kihez fordulnom,
hová mennem. De ahogy telt az idő, egyre rosszabbá vált a helyzet.
Ha sírtak a gyerekek, ha eltörtem valamit, később lett kész a
vacsora… vagy bármi más fel tudta dühíteni. Csak amikor Jane-re és
Tonyra is kezet emelt, döbbentem rá, hogy muszáj elszöknöm. Egy
dolog, ha valaki eltűri, hogy megverjék, de melyik anya nézné végig
tétlenül, hogy a gyerekeit bántsák.
– Maga jó anya, Deirdre, ezt sohase felejtse el!
Charlest mélyen megindította az asszony története; nem hitte,
hogy a lelki sebei valaha is begyógyulnak, és biztosan nagyon
magányos – csak ő és a két gyerek –, ráadásul csak kevés pénzből
gazdálkodhat. De Katyt meg kell menteni, s neki most nagyobb
szüksége van Charlesra, mint Deirdre-nek. Érezte, hogy az asszony
már nem tud újat mondani, legfeljebb még több verésről és
borzalomról mesélhet.
– Most már tényleg mennem kell – mondta. Szerette volna
azonnal megnézni a hendoni házat. – Nagyon bátor dolog volt
magától, hogy mindezt elmondta nekem. Komolyan remélem, hogy
hamarosan talál valakit magának, aki boldoggá teszi. Magánál van a
névjegyem a telefonszámommal. Ha bármi eszébe jut, ami hasznos
lehet, hívjon fel!
Elővett egy húszfontost a zsebéből, és a dohányzóasztalra tette.
– Vigye el Jane-t és Tonyt valami kellemes helyre, és vegyen
nekik valami finomat.
Az asszony tiltakozni akart, de Charles előrehajolt, és ujját a
szájára tette.
– Ez csak a megbecsülésem apró jelképe.
A nő mosolygott, és ezúttal a tekintete is ragyogott.
– Nagyon remélem, hogy megtalálja Katyt, és ő lesz a barátnője.
Felhívom, ha másért nem, azért, hogy megtudjam, valóra vált-e a
jókívánságom.
Charles közelebb lépett, és átölelte. Annyira sajnálta az asszonyt,
hogy a szíve is belesajdult.
 Tizenötödik fejezet

Katy alig tudott mozogni a fájdalomtól. Nemcsak egyvalamije fájt,

hanem mindene, a feje és az arca, a karja, a teste, a háta és a hasa,
még a lába is. Nem is értette, hogyan lehet ekkora fájdalmat
egyáltalán túlélni. De vécéznie kellett, szóval fel kell kelnie.
Hatalmas erőfeszítéssel sikerült elgurulnia az ágy széléig. Fél
lábát letéve a padlóra és a jobb kezével felnyomva magát fel tudott
állni. Úgy vélte, a bal karja eltört, mivel furcsa szögben lógott, és
pokolian fájt, ha megmozdította. Abban biztos volt, hogy a férfi
eszméletlenre verte, s jó ideig eszméletlen is maradt, mivel a vér
mostanra megalvadt az arcán.
Minden erejére és akaratára szüksége volt, hogy elérje a vécét.
Amikor végre ott volt, és a kagyló mellett a padlóra rogyott, látta az
elektromos vízmelegítőt és a többi holmit, amit Reilly hozott, hogy
teát főzhessen.
Noha a szája feldagadt, az ajka is felrepedt, és nem tartotta
valószínűnek, hogy tényleg tudna teázni, maga a gondolat is
felderítette. Legalább meleg vízben mosakodhat.
Egy örökkévalóságig tartott, mire óvatos mozdulatokkal
letakarította arcáról a rászáradt vért, azt a flaneldarabot használva,
amelyet Reilly is, amikor még kedves volt hozzá. Katy most azon
tűnődött, hogy az ördögbe gondolhatta azt, hogy tévedett, és kezdi
megkedvelni a férfit. Minden mozdulat annyira fájt, hogy nem bírta
sírás nélkül megállni.
Sokszor került mélypontra, amióta Reilly bezárta ide, de most
volt a legmélyebben. Nem volt többé remény arra, hogy a férfi
visszajön. Ösztönösen tudta, hogy a látogatásai véget értek. Nem vár
már rá más, csak éhség és szenvedés, mielőtt eljön érte a halál.
 A teakészítés rituáléja valamelyest segített, már csak a
megszokott mindennapisága miatt is. De szédült a fájdalomtól, a
szeme előtt apró pontok ugráltak, és átfutott a fején, hogy talán
agyrázkódása van. Meglepő módon a tej nem romlott meg, és Katy
jó sokat öntött a teájába, hogy lehűtse. De még így is nehéz volt inni,
annyira fájt a szája. Az sem segített, ha tükörbe nézett; groteszk
látványt nyújtott mindkét szemén monoklival és borzasztóan
feldagadt arcával és szájával. Úgy vélte, a saját édesanyja sem
ismerne rá, ha most látná.
Visszacsoszogott az ágyhoz, megitta a tea maradékát, és
igyekezett nem belemerülni az önsajnálatba.
De nem volt más, amivel elterelhette volna a figyelmét. Volt egy
csomag keksze, amit Reilly hozott magával, egy narancsa és egy
banánja. Az üveg, amiben a férfi a levest hozta, amelyről azt
állította, hogy kanalanként belediktálta Katybe, üres volt.
Szerencsére nem volt éhes, és úgy vélte, ezért hálás lehet. A karja
annyira fájt, hogy sikítani szeretett volna. De amikor megpróbált
letépni egy csíkot a ruhája aljából, hogy felkösse a karját, az még
jobban fájt, ezért felhagyott a próbálkozással.
Csak akkor csitult valamelyest a szörnyű fájdalom, ha
mozdulatlanul feküdt. Magára húzta a paplant, és ájulásban
reménykedett.

Charles visszaért Londonba, s még ki sem lépett az állomásról,

telefonált Patnek, hogy megtudta, hol lakik Reilly, és hogy azonnal
oda kell menniük.
– Hála istennek! – mondta Pat. – Én is csak most értem vissza, és
bőven van mondanivalóm, de az várhat, amíg találkozunk. Ugorj fel
a földalattira, és felveszlek a hendoni állomásnál.
Charlesnak még egy telefont el kellett intéznie, fel kellett hívnia
Jillyt. Tudta, hogy a lány egyre jobban aggódik a barátnője miatt, s
talán segít kicsit, ha megtudja, hogy végre megvan a Katyt elrabló
férfi címe.
 Azt hitte, üzenetet kell majd hagynia neki, mivel napközben
gyakran kint volt az állatkert területén, de nagy örömére ezúttal bent
találta a lányt, ő ült a telefonnál.
– Ez eddig a legjobb hír – lelkendezett Jilly, amikor Charles
elmondta neki, hogy van egy hendoni címük. – Azaz ez lesz a
legjobb, ha megtalálja Katyt.
Nem kellett hozzátennie, hogy „életben”; Charles fejében is egyre
csak ez járt.
– Este felhívom otthon, vagy átmegyek. Addig is kitartás! –
mondta, mielőtt letette a kagylót.

Pat a Hendon állomás mellett várta az autójában. Feszültnek tűnt,

mint aki kész ölre menni bárkivel, aki kikezd vele. Charles jól
ismerte ezt az arcát. Pat gyakran került bajba Cambrdige-ben a
kirohanásai miatt.
– Mi történt? – kérdezte, amikor beült az anyósülésre.
– Attól tartok, az a gazember talán elrabolt még egy nőt – felelte
Pat –, és a két gyerekét.
– Ne! Miből gondolod?
– Emlékszel az orvos feleségére, Margaret Fosterre
Hampsteadből? Peggy Ashcroftra változtatta a nevét, és most eltűnt.
– És mi utal arra, hogy Reilly keze van a dologban?
– Egy falubeli barátnője szerint néha meglátogatta egy férfi,
fekete hajú, jóképű fickó. Egy reggel, közvetlen karácsony után
monoklival a szeme alatt jelent meg, és valami gyenge kifogással állt
elő. Néhány nappal később szedte a sátorfáját, fogta a gyerekeit, és
eltűnt.
– Magával vitte minden holmiját?
– Igen.
– Akkor sokkal valószínűbb, hogy éjszaka titokban lelépett. A
gyilkosok nem pucolják ki az áldozatuk lakását.
– Az igaz, de hová ment? A szüleivel nem lépett kapcsolatba.
– Mikor történt ez?
 – Csak két hete. Eastbourne mellett lakott. Biztosan olvasott
Gloria haláláról, és Ednához hasonlóan ő is pánikba esett. De én
Reillyre tenném a pénzem. Találkozgatott vele, és a férfi megütötte.
Azt egyelőre nem tudni, hogy magától tűnt-e el a gyerekeivel s
minden e világi holmijával, vagy Reilly vitte el, de abban biztos
vagyok, hogy Reilly volt a férfi, akivel találkozgatott.
– Hát, az biztos, hogy a férje nem lehetett, mivel ő Floridában
volt egy orvoskongresszuson.
– A falubeli barátnője azt mondta, csodálkozott is, hogy
Margaretnek/Peggynek barátja van. Azt mondta, az asszony
férfiellenes volt. De Reilly hogyan talált rá? És miért kereste meg?
Talán valami módon őt akarta büntetni a felesége miatt?
– Lehet, hogy a Whittington kórház a kapcsolat a két nő közt? –
tűnődött Charles. – De most menjünk inkább Reilly házához, és
nézzünk körül! Talán választ találunk néhány kérdésünkre.
Néhány perccel később a ház elé kanyarodtak. Charles nyomban
látta, mire célzott Deirdre, amikor azt mondta, Reilly igyekezett úgy
megépíteni, hogy gazdag ember otthonának tűnjön. Partoldalban állt,
ahogy az utca többi háza is, de ennél grandiózus lejáró vezetett a
háztól az alatta lévő garázsig. A bejárati ajtó melletti oszlopcsarnok
kérkedő volt, távol állt a harmincas években épült háztól, és két
kőoroszlán feküdt mindkét oldalán. Az előkert rendkívül jól ápolt
volt, többnyire gömb és kocka alakúra metszett örökzöld bokrokkal.
Egy árva gaz sem éktelenkedett a fű közt, sem eldobott csokipapír
vagy buszjegy. A legtöbb háznál a bejárati ajtóhoz vezető
lépcsőfokok március elejére bezöldülnek, de Reillyé úgy nézett ki,
mintha épp most súrolták volna tisztára.
– Maradj itt, és nyomd meg a kürtöt, ha jön valaki! – utasította
Pat Charlest.
– Ugye nem akarsz betörni? – szörnyedt el Charles. – Hívjuk
inkább rögtön a rendőrséget!
– Hogy elrontsák a szórakozásom? – kérdezte farkasvigyorral Pat.
– Különben is, ha Katy ott van abban a garázsban, nem akarod a
lehető leggyorsabban kijuttatni onnan?
 – Dehogynem, csak épp nem helyeslem a betörést. Tönkretenné a
karrieremet, törölnének a nyilvántartásból.
– Nem láttad, hogy betörtem. Amennyire tudod, csak bekopogtam
az ajtón. Én viszem el a balhét.
Charles nézte, ahogy Pat végigmegy az autófeljárón, és becsönget
az ajtón. Eltűnődött, miféle kitalált történetet fog előadni Reillynek,
ha a férfi ajtót nyit.
Reilly nem volt otthon, ezért Pat lement a garázshoz, és
bedörömbölt egy hosszú, vékony eszközzel, amit nyilvánvalóan arra
akart használni, hogy betörjön a házba, ha a garázs üresnek bizonyul.
Pat a fülét az ajtóhoz szorította, és megrázta a fejét, jelezve
Charlesnak, hogy szerinte Katy nem volt ott. Aztán az oldalkapun át
eltűnt szem elől.
Charlesnak úgy tűnt, órák óta ül ott, betegre aggódva magát, hogy
mi történik, ha Reilly visszajön, vagy egy szomszéd hívja a
rendőrséget, hogy betörőket jelentsen. Pat csak húsz percig volt
távol, de ez volt Charles életének leghosszabb húsz perce.
– Hihetetlenül nagy rend és tisztaság van odabent – mondta Pat,
amikor beszállt a kocsiba. – Az összes konzerv katonás sorban áll a
polcokon, a címkéjük előrefelé néz. Az öltönyök és a kabátok szín
szerint vannak elrendezve, a feketétől kezdve egészen a fehér
vászonig. Minden ingnek ott a színben hozzáillő nyakkendő a vállán.
Szegény Deirdre, nem irigylem, ha arra kényszerítették, hogy
megtartsa azt a katonás rendet.
– Találtál valami hasznosat?
Charlest kicsit bosszantotta Pat laza hozzáállása, mintha csak egy
szép tavaszi kirándulásról lenne szó a szabadnapján, nem pedig egy
fiatal nő veszélyben lévő életéről.
– Néhány katonai térképet. Furcsa, mert a rögeszmés rendet látva
nem az volt a benyomásom, hogy szeretne a szabadban lenni. Főleg
a déli partvidékről származtak, és volt egy különösen részletes
Kentről. Valójában annál bukta el a fene nagy rendet, mert az vissza
volt hajtva, hogy a doveri partokat mutassa. Azt mondanám, nemrég
tanulmányozta.
 – Doverből származik. Deirdre azt mondta, megszállottan
visszajárt oda.
– Akkor talán nekünk is oda kellene mennünk – közölte Pat. – De
most előbb el kell vinnünk a rendőrségre, amink van. Bármennyire
szeretném Katyt megtalálni, ahhoz több emberre van szükség
kettőnknél. Ezt a helyet megfigyelés alatt kell tartani, arra az esetre,
ha Reilly visszajönne ide, és le kell futtatni a háttérelemzést is róla, a
családjával és a doveri kapcsolataival egyetemben.
Charles megkönnyebbülten felsóhajtott. Pat annyira lelkes és
túlbuzgó volt, hogy Charles félt, egyedül akarja végigcsinálni az
egész nyomozást.
– Annyira reménykedtem, hogy Katy itt lesz. Találtál még valami
nyomot, ami további támpontot adhat?
– Nem. Nem hiszem, hogy bárkit is idehozott volna, vagy akár
megfordult volna itt egy ideje. – Pat együttérzése jeléül megpaskolta
a csalódott Charles karját. – Tökéletesen steril odabent minden.
Nincsenek fényképek, semmi nyoma, hogy Deirdre vagy a gyerekek
valaha is itt laktak. Még egy gyümölcsöstál sincs az asztalon. A
szekrényekben, a fiókokban, mindenhol körülnéztem. Ahhoz képest,
hogy a fickó állítólag kétségbeesetten keresi a feleségét és a
gyerekeit, meglehetősen vészjósló, hogy minden holmijuktól
megszabadult.
Pat beindította a kocsit, és elhajtott.
– Most elmegyek a rendőrségre. Sok rendőrt ismerek, és ez
meggyorsítja a dolgot. Viszont nem hiszem, hogy tanácsos lenne, ha
te is jönnél, az csak megkavarná az ügyet később. Ha elmondanád,
mit tudtál meg Brightonban, továbbadnám, mintha én derítettem
volna ki.
– És akkor én mit csináljak? – kérdezte Charles kicsit
bosszankodva barátja hirtelen fölényeskedésén.
– Arra gondoltam, hogy holnap elutazhatnál Doverbe, és kicsit
körülszaglászhatnál ott. Értesz hozzá, hogy szóra bírj másokat.
Charles némileg vonakodva vette elő a jegyzettömbjét, ahová a
Deirdre-vel folytatott teljes beszélgetését leírta, és a műszerfalra
tette.
– A mai nap termése.
Pat gyors oldalpillantást vetett rá, és elvigyorodott.
– Nem csoda, hogy belőled lett ügyvéd, és nem belőlem. Mindig
is jó voltál a jegyzetelésben, a részletek kiderítésében. Én meg ahhoz
értek jobban, hogy erővel rávegyem az embereket a beszédre.

Miután Pat otthon kirakta, Charles felhívta Michael Bonhamet, és

beszámolt neki a legfrissebb hírekről.
– Katy apja és öccse betegre aggódják magukat – mondta
Michael Charlesnak. – Azt hiszem, tudja, hogy Rob, az öcs
visszatért Bexhillbe. Találkoztam vele és Alberttel a börtönben.
Utána Robbal elmentünk a helyi szállodába egy italra és szendvicsre,
hogy még beszélgessünk kicsit. Szegény fiú magánkívül van,
annyira félti Katyt. Felhívom, és elmondom neki is, amit most
magától megtudtam. De jó híreim is vannak. Minden Albert elleni
vádat elejtenek, remélhetőleg már holnap. Rob Lewesban marad,
amíg el nem intéződik a dolog, hogy utána hazavihesse az apját.
– És az anyja? Visszafogadja?
– Rob dolgozik rajta. Szerinte az anyja valamiféle mentális
betegségben szenved. De Rob világossá tette, hogy ha nem engedi
haza Albertet, és nem bánik vele tisztelettel, akkor az apjával együtt
elmennek. Lenyűgözött a fiú, erős és egyenes, mint a nővére meg az
apja, de még a legerősebb emberek is össze tudnak roppanni ilyen
nyomás alatt.
Charles elmondta Bonhamnek, hogy Jillyt még fel kell hívnia a
legfrissebb hírekkel.
– Ő is halálosan aggódik. Kénytelen volt feladni a lakást, ahová
Katyvel költöztek volna. Nem engedheti meg magának, hogy a teljes
bérleti díjat egymaga fizesse, de sikerült rávennie a tulajdonost, hogy
adja vissza az előleget. Szerintem úgy érezte, a sorsot kísérti, ha
megpróbálja megtartani, abban a reményben, hogy Katy
megmenekül.
 – Ennek az esélye napról napra csökken – sóhajtott Bonham. –
Természetesen ezt nem mondtam ma az apjának vagy az öccsének.
De mindig van remény, főleg, ha a rendőrség mindent megtesz,
most, hogy tudják, Reilly áll Katy elrablása mögött.

Charles este hét után telefonált Jillynek, amikor tudta, hogy a lány
otthon lesz.
– Valami jó hír? – kérdezte Jilly nyomban, ahogy meghallotta a
férfi hangját.
– Nos, igen, mivel tudjuk, ki Katy fogvatartója, és hol lakik, és a
barátom, Pat épp most adja át az adatokat a rendőrségnek. – További
részleteket is elmesélt, mert tudta, mennyire szeretne a lány teljesen
képben lenni. – Azt terveztem, hogy holnap Doverbe utazom, hátha
előások valamit.
– Magával mehetek? Kérem! – könyörgött Jilly. – Magának is
jobb lesz, ha én ott vagyok. Az emberek szívesebben beszélnek egy
párral, mint egy flancos öltönyös pasassal.
Charles ezen csak mosolygott.
– De magának dolgoznia kell.
– Megkérhetem a nagynénémet, hogy telefonáljon be a
munkahelyemre, hogy beteg vagyok. Kérem, hadd menjek magával,
Charles! Szeretnék segíteni Katy keresésében. És a nők mindig
jobban észreveszik az apró részleteket, mint a férfiak.
– Ezzel nem tudok vitatkozni. Rendben – adta be a derekát
Charles –, találkozhatnánk a Charing Cross főpályaudvaron fél
tízkor? Az óra alatt várom.

Mire másnap délelőtt Doverbe értek, Jilly eldöntötte, hogy Charles

az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha találkozott. Lehet, hogy
elegáns és nagyon intelligens, de mégsem érezte magát
kellemetlenül vagy ostobának mellette. Kedves volt, jóképű, és jó
humorérzékkel megáldott. Nem mintha lett volna min nevetniük, és
addig nem is lesz, amíg Katyt vissza nem kapják, de Charles mellett
sokkal inkább hitt a szerencsés végkifejletben.
Muszáj volt belekapaszkodnia a gondolatba, hogy egy nap együtt
vacsoráznak ők hárman, és jókat nevetnek. Nem azon persze, hogy
Katyt elfogták – valahogy tudta, hogy ebben soha semmi vicceset
nem találnak majd –, hanem valami másról. Jillynek muszáj volt
ebben bíznia, mert arra gondolni sem mert, milyen lenne az élet a
legjobb barátnője nélkül.
Nem érdekelte, hogy vissza kellett mondania a bérelt lakást. Nem
érdekelte, hogy elveszítheti az állását az állatkertben, és vissza kell
mennie Bexhillbe, meg az összes következmény, ami vele jár. Csak
az számított, hogy megtalálják Katyt.
– Pat barátomnak sikerült egy-két dolgot kiderítenie Reilly
családjáról a múlt éjjel – mondta Charles még a vonaton. – Megvan
Susan Gosling és Dolly Meek címe. Mindketten nagynénik, Reilly
anyjának a testvérei. Dolly panziót vezet.
– Sohasem voltam még Doverben – ismerte be Jilly. – Szép hely?
– Én mindig kicsit nyomasztónak találtam. Ha elmegy a
szomszédos Folkestone-ba, ott minden csupa fény és világosság, de
Dovert valami szürkeség lengi be. Talán a kastély vagy a dokkok, a
folyamatosan közlekedő kompok vagy a magas sziklák miatt, de a
bűnözési arány magasabb, és a város is kissé piszkos.
– Igazán meghozta hozzá a kedvem – vigyorgott Jilly. – Szóval
nagyon is alkalmas város arra, hogy Edward Reilly itt szülessen.
– Előbb Dolly nénikéjét látogatjuk meg – mondta Charles. –
Közel lakik a dokkokhoz, szóval azt hiszem, inkább valami éjjeli
menedék lesz az, nem rendes panzió.
– Katy anyja kezd már valamiféle érzelmet mutatni? – kérdezte
Jilly. – Az én anyám majdnem naponta felhív, hogy megkérdezze,
van-e valami újság, de amikor átment Mrs. Speedhez látogatóba, ő
gyakorlatilag elküldte melegebb éghajlatra.
Charles döbbenten csóválta a fejét.
– Nem az én dolgom, hogy megítéljem a rokonok viselkedését, de
egyre inkább lehetetlennek tartom, hogy megértsem őt.
 – Katy sem értette. Azt hiszem, jobban szeretett volna a
családommal élni a rendetlenségben, mint a saját patyolat tiszta és
rendben tartott házában.
Charlesnak tetszett, ahogy Jilly nyíltan beszél az otthonáról és a
családjáról. Nyilvánvaló volt, hogy szereti őket, s hogy nagyon
boldogok együtt, de ritkán találkozott ilyen leplezetlen
őszinteséggel, és ezt üdítőnek találta.
– Az én családom sem a patyolat tisztaságról híres – mondta. – A
kutyák uralják a házat, a bútorok régiek, a konyha pedig általában
romokban hever. Valójában nagyon gyanúsnak találok mindenkit,
akinek túl rendes a háza. – Elmesélte a lánynak, mit mondott Pat
Reilly házáról. – Ügy megoldva – nevetett. – Ez a hihetetlen rend
eltorzult elméről árulkodik.

Charlesnak igaza volt a Fehér sziklák panzióval kapcsolatban. A

kikötő mellett volt, egy forgalmas úton, és az a fajta fogadó, ahová
csak a legreménytelenebb helyzetben lévők jelentkeznek be.
Vörös téglából épült, de fehérre meszelték, amelyet időközben
zöldre színezett a penész, s mivel foltokban pergett le, a ház úgy
festett, mintha beteg volna. Az ablakok és a függönyök valószínűleg
évek óta nem láttak vizet.
Dolly Meek nyitott ajtót, aki nyugodtan elmehetett volna
modellnek pikáns tengerparti képeslapokhoz: hatalmas kebel,
fatörzsvastagságú láb, ősz hajában csavarók, a szájában cigaretta
lógott. Koszos, virágmintás, keresztpántos ruhát viselt.
– Igen, a mi Mavisünk vót olyan ostoba, hogy összeszűrte a levet
Angelo Reillyvel – mondta a küszöbön állva, erős hangja akár
ködkürtnek is beillett volna. – A fickó sose maratt addig, hogy
e’vegye, de Mavis megvá’toztatta a nevit, amikó bekapta a legyet
Eddel. Montam neki akkó: „Menny el Grady mamáhó, aki segít a
megesett lyányokon”. De ő nem ment. Aszonta, szereti a fickót és
akargya eszt a gyereket.
 Charles alig akarta elhinni, hogy a nő az egész utcának kikiabálja
ezt az információt. Megkérte a nőt, engedje be őket, mert hideg van,
és nagyon zajos az utca.
– Még nem takarítottam el a reggelit – mondta Dolly, kicsit
megemelve félelmetes keblét, és a csikket kidobta az utcára. –
Szóval ez van, teccik, vagy sem.
Az állott sült étel szagát és a cigaretta bűzét alig lehetett elviselni,
de legalább a nappali, ahová bekísérte őket, meleg volt, a
kandallóban nagy lánggal égett a tűz. A szoba közepét egy nagy,
piros-fehér kockás viaszosvászonnal letakart asztal foglalta el.
Körülbelül hét használt teríték volt az asztalon, és a főtt reggeli
maradványai közt elnyomott cigarettacsikkeket lehetett felfedezni.
Az egész szoba rendetlen volt, régi újságoktól üres konzerves
dobozokon át rengeteg teli és üres üvegig minden szanaszét hevert.
Dolly lesöpört néhány ruhát a kanapéról, hogy leülhessenek.
– Valójában az unokaöccséről, Edwardról szeretnénk kérdezni –
mondta Charles, miután néhány percig azt hallgatta, hogy tette
tönkre az esélyeit Dolly testvére azzal, hogy összeadta magát egy
semmirekellő, félig ír, félig olasz hajófűtővel.
– A mi Edünk tényleg jó gyerek vót – mondta a nő, és ruháját
lesimítva leült az egyik székre. Esélye se vót neki sohase, főleg nem
azután, hogy Mavis inni kezdett, és egyre több porontya lett. De
eccer csak aszt vette a fejébe, hogy ő többre érdemes. Az ijjen
gondolat mindig veszélyes.
Charles és Jilly ámultan hallgatták, hogyan teregeti ki a családi
szennyest Dolly a zavar legcsekélyebb jele nélkül.
– Széttette az a lábát bármelyik fickónak, aki fizetett neki egy
italt. Egyik nap itt, ebbe’ a szobába’ kaptam rajta, ahogy leszopja az
egyik lakómat. Két shillingér’ csiná’ta. Szentséges úristen! Két
shillingné’ több kell ahhoz, hogy megfoggyam a bérlőim farkát,
nemhogy még a pofámba is vegyem.
Charles újra meg újra próbálta Edwardra terelni a szót, és végül
sikerrel járt.
 – Jót tett neki, hogy belépett a seregbe. Nem hiszem, hogy sokat
harcót. Szokott kérkedni, hogy bennrekett egy égő tankba’, meg
ilyesmi. De ez csak kitaláció. De amikó leszere’t, vót pénze, szóval
bisztos jól muzsiká’t a seregbe’. Fene kemíny lett. Nem adott vón
egy vasat sem az annyának vagy bármelyikünknek. Meg is verte
Mavist, kiütötte néhány fogát. Asztán eltűnt néhány évre. Eccer csak
flancos kocsin meg piszok drága őtönybe’ gyön vissza. Akkó adott
pénzt is, mer’ fel akart vágni, hogy mindenki lássa, akkó vót ez az
építő cége. De mindent e’vesztett, nem igaz? Óvastuk az újságba’.
Asztán lehozta aszt a lyányt, akit feleségül vett. Bisztosan hejjes
teremtés vót, de túl puhány egy ojjan fickóhó, mint a mi Edünk.
Montam neki, hogy szájjon vele szembe, de ő csak mosolygott,
mintha nem hinne nekem.
– Dolly, Ed majdnem megölte őt, és ő végül elszökött tőle. –
Charles úgy érezte, muszáj megértetnie ezzel a nővel, milyen
komoly nyomozásról van szó, és nem akart az emlékek tengerén
hajózni, hacsak nincs értelme.
– Azóta felgyújtott egy házat, és megölt két nőt a tűzben, az
egyikük az a nő volt, aki segített a feleségének megszökni.
Ezt hallva Dolly álla leesett, és az imént meggyújtott cigaretta
kipottyant a szájából, le a padlóra.
– Jóságos isten! – kiáltott fel. – Keresi a rendőrség?
– Igen, természetesen. Szerintem hamarosan itt is megjelennek.
De én igazából egy fiatal nő miatt aggódom, akit Katy Speednek
hívnak. Ed elrabolta, és attól félek, őt is meg fogja ölni. Szóval, ha
tud olyan helyet bárhol Doverben, ahová vihette, kérem, árulja el.
– Évek óta nem láttam. De egy barátném montta, hogy ő igen,
közvetlen karácsony előtt.
– Hol látta?
– A fő uccán.
– Mondja csak, Dolly, Ed anyja még él?
– Nem, meghót még 1956-ba’. A pia tette. Mán csak Susan, a
húgom él a családunkbó’. Ő nem ojjan, mint én. Vallásos lett, és
belépett az Üdvhadseregbe.
 – Mi van a barátaival, a fiúkkal, akikkel együtt járt iskolába?
Ismer valakit közülük?
– Vót négy vagy öt kölök, akivel együtt lófrá’t. A Királyi Főben
szoktak inni. John Sloane-t keressék. De vigyázzanak, mit mondanak
neki, mer’ hirtelen haragú ember.
– Szeretném, ha megígérne valamit, Dolly. – Charles közelebb
lépett, és egyenesen a nő szemébe nézett. – Ha Ed idejönne a
következő néhány hétben, vagy valaki szólna, hogy látta őt, azonnal
hívjon engem vagy a rendőrséget. És kérem, azt is ígérje meg, hogy
nem árulja el, hogy felőle kérdezősködtem.
– Megígérem. Le se hugyoznám, ha lángokba’ állna se. –
Fakókék szeme megvillant, jelezve, hogy komolyan gondolja. –
Nem valószínű, hogy idegyön, de ha igen, tökön rúgom, és rácsapom
az ajtót.

– Egy jó dolog van abban, ha egy igazán durva embert látsz a saját
mocskos élőhelyén – mondta Jilly, miközben visszafelé tartottak a
városba, hogy megkeressék Ed Susan nénikéjét –, hogy ráébreszt,
hogy te és a családod eléggé civilizáltak vagytok.
Charles nevetett. Nagyon üdítőnek találta Jillyt a nyílt
őszinteségével. Sok minden tetszett neki rajta. Bár a lány
hagyományos értelemben nem volt szépnek mondható, de vonzó
arca volt. Magassága, kecses mozgása, kacér tekintete a hihetetlenül
hosszú szempillákkal mind egy zsiráfra emlékeztették. Skót mintás
miniszoknyát és hosszú szárú csizmát viselt, és fantasztikus lába
volt. Doverbe jövet elmondta, hogy Joan nénikéje nem szereti a
miniszoknyákat, de ő fokozatosan kurtította meg a szoknyáit, így a
hirtelen megrázkódtatás, hogy milyen sokat lát a lábából, nem öli
meg a nagynénjét. Charlest nagyon szórakoztatták azok a dolgok,
amikkel előállt.
– Dolly durva volt, Mavis ribanc – mondta Charles, mikor Susan
néni házához értek. – Elgondolkodtató, hogy milyen lehetett az
anyjuk. Mégis úgy érzem, hogy Dolly alapjában véve jószívű.
 – Nos, lássuk be, valamit neki is kellett találnia magának –
nevetett Jilly. – Amikor elmondta, hogy Mavis két shillingért azt
csinálta, szerettem volna, ha megnyílik alattam a padló, és
elsüllyedhetek. De azt meg kell adni Dollynak, hogy valószínűleg
meleg otthont teremt azoknak a férfiaknak, akik a panziójában
szállnak meg.
Susan otthona egy apró sorház volt egy keskeny sikátorban.
Koszos kis utca volt, ahol a bejárati ajtók egyenesen a járdára
nyíltak, de Jilly megjegyezte, hogy a kilences számú az egyetlen,
amelynek a küszöbe tisztára van súrolva, és a függönyök is
vakítófehérek.
– Viszont az Üdvhadsereg tagja – tette hozzá Jilly, a szemöldökét
felvonva –, és a tisztaság végül is istennek tetsző erény.
Apró termetű, hófehér hajú, feketébe öltözött, vékony nő nyitott
ajtót. Kérdőn nézett rájuk.
– Mrs. Susan Gosling? – kérdezte Charles. Egy pillanatig azt
hitte, rossz házba kopogtak be, annyira nehéz volt elképzelni, hogy
ez a nő ugyanattól az anyától származik, mint Dolly. Amikor az
asszony bólintott, Charles átadta neki a névjegyét. – Ügyvéd vagyok,
és a húga, Mavis fiáról, Edwardról szeretnék érdeklődni. Ő Miss
Carter, az asszisztensem. Bemehetnénk?
– Meghalt? – kérdezte Susan, miközben a keskeny folyosón át a
nappaliként is funkcionáló konyhába vezette őket. A sivár
helyiségben a tüzet leszámítva semmi sem szolgálta a kényelmet. A
kandallópárkány felett egyszerű fafeszület lógott. Az asszony a
viaszosvászonnal letakart asztal mellett lévő székek felé intett.
– Nem, de komoly bajban van, és a rendőrség körözi. De igazából
egy fiatal nő, Katy Speed miatti aggodalmunk hozott ide, akit tíz
napja már, hogy elrabolt. Félünk, hogy megöli.
Susan Gosling az a fajta idős nő volt, aki láthatatlan marad a
tömegben, kivéve, ha szokatlan kalapot vagy kabátot viselt. Semmi
különös ismertetőjele nem volt; csak egy beesett arcú, törékeny, öreg
hölgy. Az arckifejezése semmit sem változott Charles mondandója
alatt. Nem mutatott sokkot, borzalmat vagy bármilyen felháborodást
annak hallatán, amit az unokaöccséről mondtak.
– Körülbelül húszéves kora óta félig-meddig számítottam valami
ilyesmire – mondta. – Tudtam, hogy gonosz lett, és folyton
imádkoztam érte. De esélye sem volt, a húgom, Mavis mellett nem.
Szörnyű anya volt, és mindegyik gyereke szenvedett, de Edward a
legjobban.
Teával kínálta őket, és amikor kinyitotta a konyhaszekrényt, hogy
csészéket vegyen elő, Charles látta, hogy csak négy csésze és
csészealj van a polcon. Gyanította, hogy a nőnek nagyon kevés
személyes holmija van.
– Meséljen a szenvedéseiről – kérte Jilly. Charlesra nézett, mintha
emlékeztetni akarná, hogy ő mutatta be asszisztenseként. – Az anyja
verte vagy a férfiak, akikkel összeállt?
– Mindig rajta csattant az ostor, mert annyira hasonlított
Angelóra, az apjára. Ha az a férfi ugyanúgy szerette volna Mavist,
ahogy Mavis őt, talán jó emberré válhatott volna. Szóval szegény
Eddie-nek kellett elviselnie az anyja minden haragját és sérelmét.
Megverte, megalázta. Még cigarettával is megégette. Sokszor
megfenyegettem, hogy hívom a gyerekvédőket, de mindig
kinevetett. Még több gyereke született. És hét- vagy nyolcéves
korában már leginkább Eddie gondoskodott róluk, amennyire csak
tudott. A húgom belenevelte a kegyetlenséget, bár én nem láttam
benne, amíg idősebb nem lett… egész idő alatt, amíg a kicsikről
gondoskodott, kedves és türelmes volt. De aztán belefogott abba a
puszta kezes harcba, és bajnok lett. Az emberek kezdtek felnézni rá,
akit korábban annyira sem becsültek, mint a piszkot a talpuk alatt.
– Bevonult a háborúba, ugye? – Jilly kérdezte.
Susan bólintott, miközben feltette a vizet melegedni.
– Ahogy kitört a háború, rögtön katonának akart állni, de akkor
még csak tizenhét éves volt. Alig várta, hogy mehessen. Ki
hibáztatná?
– Hogyan lehetséges, hogy maga ennyire különbözik a húgától? –
kérdezte Jilly. – Tudom, hogy most az Üdvhadseregben van, de
mindig ilyen jó ember volt?
Az idős nő erre csak mosolygott.
– Isten szemében mind egyformák vagyunk, amikor
megszületünk – mondta. – Csak ami velünk történik, miközben
felnövünk… a döntéseink… azok változtatnak meg minket. Fiatalon
mentem feleségül Sydney-hez, aki mezőgazdasági munkás volt, és
nagyon boldogan éltünk a Folkestone közeli kis házunkban. Aztán
először a kétéves kislányunk halt meg diftériában, majd három évvel
később Sydney egy cséplőgépes balesetben.
– Őszinte részvétem – mondta Charles és Jilly egyszerre.
Susan az asztalra tette a teáskannát, és hozott egy kis kancsó tejet
a kamrából.
– Nagyon régen történt. De szerencsére az Üdvhadsereg egyik
tagja, aki látta, hogy mennyire elveszett vagyok, mennyire félek, a
segítségemre sietett. Tudják, ott kellett hagynom a kis házat, és
vissza kellett jönnöm Doverbe. Semmim sem volt. Már úgy értem,
hogy a két húgomon kívül. De sohasem akartam olyan lenni, mint
ők. Különös módon, épp a fiatal Eddie volt az, aki vigaszt jelentett
nekem. Most már sajnálom, hogy nem vettem el őt Mavistől, és
neveltem fel magam. Talán megmenthettem volna attól, hogy később
rossz útra térjen.
Csendben teáztak, és Susan megkínálta őket teasüteménnyel. Azt
mondta, aznap reggel sütötte, mert nem tudott aludni.
– Biztosan megéreztem, hogy látogatóim lesznek – mondta
szomorú mosollyal.
Charles beszámolt neki Ed bűneiről. Azt is elmondta, hogy Katy
most a férfi kezei közt van, és azt remélik, hogy itt, Doverben
találnak valakit, akinek van ötlete, hogy hová vihette.
– Meglátogatta magát mostanában? – kérdezte Charles.
– Nem, de nem is tette volna, mert amikor legutóbb itt volt,
megfenyegetett. Ez akkortájt történt, amikor a felesége elhagyta.
Olyan dühös volt, hogy azt hittem, meg fog ölni. Komolyan azt hitte,
hogy én tudom, hová ment, de nem tudtam. Csak egyszer
találkoztam vele, amikor Eddie elhozta ide az esküvőjük után.
Szoktam írni neki, üdvözlőlapot küldeni, meg apró ajándékokat a
gyerekek születésnapjára. De azóta nem láttam őt. Még csak
telefonom sincs, szóval fel sem hívhatom.
– És mit tett? – kérdezte Jilly.
– A szomszédasszony férjéért kiáltottam, hogy segítsen. Ő aztán
kidobta, de előtte még el tudtam mondani neki, hogy csakis saját
magának köszönheti, hogy Deirdre elhagyta, és hogy ide többet ne
jöjjön, mert nem látom szívesen. Másoktól hallottam, hogy visszajár
Doverbe. Legutóbb körülbelül három hónappal ezelőtt, de hozzám
nem jött el.
Jilly megkérdezte Susantől, mi a feladata az Üdvhadseregben, és
elmondta, hogy a kikötőnél lévő hajléktalanszállón segít hetente
háromszor vagy négyszer.
– Dover szomorú város, most már tudom. Az emberek komppal
érkeznek, remélve, hogy új életet kezdhetnek Angliában, és gyakran
soha többé nem mennek el Doverből. Vannak külföldi tengerészeink,
akik otthagyták a hajójukat, sokszor egy nő miatt. Úgy tűnik, több
alkoholista van itt, mint más városokban, és most a drog is
megjelent, főleg a fiatalok körében. Ha fiatalabb koromban tudtam
volna ezt, talán elköltözöm. De nem tettem, így itt vagyok, próbálok
segíteni másoknak, hogy megtalálják az útjukat.
– Azt hiszem, a rendőrség hamarosan ki fogja kérdezni. De ha az
unokaöccse még előtte felkeresné, inkább hívja a rendőrséget –
mondta Charles.
– Nem fog idejönni, mert tudja, hogy pontosan ezt tenném. Lehet,
hogy kicsi vagyok, de megtanultam kiállni magamért.
– Biztos benne, hogy nincs olyan hely, ahová esetleg Katyt vitte?
Ahol gyerekként játszott? Valahová, amit akkor vehetett, amikor volt
pénze?
Susan megrázta a fejét.
– Sajnálom, nem ismerek ilyen helyet. De ha eszembe jut valami,
szólok a rendőrségnek.
Megkérdezte Jillyt, mennyire jól ismeri Katyt.
 – A legjobb barátnő, olyan nekem, mintha a testvérem lenne –
mondta Jilly egyszerűen, és könnyek peregtek az arcán. –
Biztonságban haza kell őt vinnem.
Susan felállt, és a lányhoz lépve magához ölelte.
– Imádkozni fogok, hogy újra együtt lehessenek – mondta. – És
nagyon sajnálom, hogy az unokaöcsém ekkora fájdalmat okozott
magának.

– Jó asszony – jegyezte meg Jilly, amikor Charlesszal ismét az utcán

ballagtak. – Viszont nem tehetek róla, de Edet is sajnálom. A
bántalmazottból bántalmazó lett.
– Menjünk a Királyi Főbe – indítványozta a férfi, figyelmen kívül
hagyva Jilly együttérzését. Az ő szíve is megsajdult kissé, de nem
akarta beismerni. – Reméljük, kapunk ott valami rendes ételt.
 Tizenhatodik fejezet

Charles fél korsó sört magának rendelt, és egy limonádét Jillynek a

Királyi Fő tagbaszakadt pultosától. Bár még csak fél tizenkettőre járt
az idő, a bár már zsúfolásig megtelt. A férfiak többsége
munkanélkülinek tűnt, vagy talán dokkmunkásoknak, akik arra
vártak, hogy kirakodják egy hajó rakományát.
– Nem tudja véletlenül, hogy Edward Reilly betért-e ide valaha
egy italra? – kérdezte, miközben kifizette a sört és a limonádét.
– El sem tudom képzelni, miért kérdezősködne bárki is arról a
szar alakról – szólalt meg a mellette álló, durva külsejű, kopasz férfi.
Charlest kicsit megdöbbentette a férfi hangjából kicsendülő
gyűlölet. De legalább így könnyebben megtud valamit Reillyről.
– Charles Stevenson vagyok, ügyvéd. Nagyon gyorsan meg kell
őt találnom, mert úgy tűnik, elrabolt egy fiatal nőt. Igazából egy
bizonyos John Sloane-t keresek, aki tudomásom szerint Reillyvel
nőtt fel. Ismeri őt?
A csapos figyelmeztetőn köhintett.
– Ő itt John Sloane.
Sloane harcias arckifejezését széles vigyor váltotta fel. Kezet
nyújtott Charlesnak.
– Itteni nőt?
Charles kezet fogott vele. Kicsit zavarban volt, ugyanakkor meg
is könnyebbült a férfi barátságos viselkedésétől.
Sloane úgy festett, mint aki képes beverni a fejét. Úgy tűnt, hogy
az építőiparban dolgozik; koszos munkaruhát, erős csizmát viselt, és
egy ceruza volt a füle mögé téve.
– Nem, Londonban történt, de azt ajánlották, hogy jöjjek ide, és
magát keressem, mert gyerekkorukban barátok voltak. Reméltem,
hogy volt kedvenc helyük, ahol játszottak, sátort vertek… meg
hasonlókat, tudja… főleg, ha olyan helyen volt, ahol fogva tarthatja
ezt az ifjú hölgyet.
Sloane eltűnődött.
– Főleg a városban vagy a parton lógtunk. Bár elég sokat jártunk
a St. Margaret-öbölbe. Szeretett ott lenni. A háború után nem
érdekelt a fickó, túl nagy lett a mellénye, folyton hencegett.
Rengeteg rohadt nagy hazugságot mondott a katonai idejéről. Az
igazság az, hogy sikerült irodai munkát kapnia, míg mi, többiek a
sűrűjében voltunk.
Egy másik magasabb, vékonyabb vörös hajú férfi, aki Sloane
másik oldalán állt, most megszólalt.
– Karácsony előtt itt járt.
Sloane meglepetten nézett rá.
– Erről valahogy elfelejtettél szólni, Bri?
– Nem mondtam el, mert tudom, hogy Reillyn mindig felhúzod
magad. Csak udvariasságból beszéltem vele. Azt mondta, hogy pár
éve vett itt egy ingatlant, és most felújítja. Megkérdezte, akarok-e
neki dolgozni.
– Hol van ez az ingatlan? – kérdezte Charles, és a szíve kicsit
hevesebben dobogott.
– Nem mondta, és én sem kérdeztem, mert mindig is egy barom
volt.
– Biztosan megtudhatja, ha átmegy a pár házzal arrébb lévő
ingatlanügynökhöz – mondta Sloane. – Maxwell, a tulaj mindig
tudja, ki mit vett Doverben.
– Ez nagy segítség volt. Meghívhatom önöket egy italra?
Mindketten azt mondták, kérnek egy sört. Charles kifizette az
italaikat, de Sloane-t izgatta a dolog, szeretett volna többet tudni.
– Mindig furcsa, rossz természetű alak volt, tele nagy ötletekkel,
és könnyebben hazudott, mint ahogy lélegzetet vett. Ki ez a fiatal
hölgy, akit fogva tart? Ha megtalálja a házat itt Doverben, jöjjön
vissza értünk, és mind elmegyünk magukkal. Van pár dolog, amit
szeretnék megbeszélni vele.
 Charles Jillyre nézett, és hirtelen ideges lett, hogy Sloane bele
akar avatkozni.
Jilly úgy döntött, átveszi az irányítást.
– Charles, most nem kereshetjük meg. El kell érnünk a
vonatunkat, ha oda szeretne érni a megbeszélésre.
– Igaza van, most mennem kell – mondta Charles Sloane-nak. –
A rendőrségre hagyom az ügyet. De köszönöm a segítségét.
– Jó, hogy gyorsan kapcsolt – fordult Jillyhez Charles, amikor
már az utcán voltak. – Majdnem sikerült belekényszeríteniük valami
nem szeretem dologba. Talán azt sem kellett volna elárulnom, hogy
ügyvéd vagyok. Még ha nem is kedvelik Reillyt, a rendőrséget és az
ügyvédeket valószínűleg még jobban utálják.
– Azt hiszem, valóban segíteni akartak – nyugtatta Jilly, tudván,
hogy Charles nem szokott hozzá a Sloane-hoz hasonló kemény
fickókhoz, és egy kicsit ideges. – De szerintem okosabb lenne, ha
nem árulnánk el túl sokat az ingatlanügynöknél. Az emberek
pletykálnak, és lássuk be, egy helyi fickó, akit emberrablásért
köröznek, elég szaftos. Ha megtudnák, hogy gyilkosság is történt, az
egész város erről beszélne.

Charles gyorsan rájött, hogy Maxwell, az ingatlanügynök nem egy

fényes elme. Negyven körüli fickó volt, rikító nyakkendőt és olcsó
öltönyt viselt. Fekete hajára olyan sok pomádét kent, hogy a
feleségének biztosan naponta kellett párnahuzatot cserélnie. Az a
fajta férfi volt, akit Charles szívből gyűlölt: hangos és közönséges,
végtelen és ízléstelen vicceket pufogtatott, mivel igazi
mondanivalója nem volt.
Charles azt mondta Maxwellnek, hogy egy londoni ügyfelét védi,
aki azt állítja, hogy itt dolgozott egy építkezésen, amikor a
bűncselekmény történt, ezért kéri azon tulajdonosok listáját, akik az
elmúlt öt évben vettek itt ingatlant. Azt mondta, úgy rémlik, a
tulajdonost Reillynek hívták, de lehet, hogy téved.
 Maxwell nagy hűhóval húzta ki és tolta be az iratszekrény
fiókjait, közben végig a Reilly nevet mondogatta.
– Biztosan van nyilvántartása az összes eladott ingatlanról. A
könyvelőjének szüksége van rá.
– Ó, igen, van. Nem is az a gond, hanem a Reilly név. Mintha
ismerném, csak nem tudok rájönni, honnan.
Charles várt, egy szót sem szólt, amíg Maxwell elő nem vette az
aktát. Kinyitotta, és ujját végigfuttatta a tulajdonosok listáján.
– Áh, ez az! Igen, vett egy félig elhagyatott ingatlant a St.
Margaret-öbölben. Négy éve történt. Úgy viselkedett, mintha valami
nagykutya lenne Londonból, és arról beszélt, hogy milyen nagy
beruházásra készül. Ezért ragadt meg a név a fejemben.
– Kaphatnék egy másolatot a listáról? – kérdezte Charles. – Meg
kell mutatnom az ügyfelemnek a listát, hogy megerősítse, ez az az
ingatlan, ahol dolgozott.
– Vicces! Most már emlékszem, hogy Reilly azzal dicsekedett,
mindent maga csinál, mert nem bízik a munkásokban.
– Gondolom, csak hencegett, de megkaphatnám azt a másolatot a
listáról?
Meglepődött, hogy Maxwell kész volt átadni ezeket az
információkat anélkül, hogy igazolást kért volna. Akár azért, mert túl
ostoba volt, hogy végiggondolja ezeket a dolgokat, vagy csak azért,
mert lenyűgözte, hogy egy ügyvéd bejött az irodájába, Charles nem
tudta. A férfi csak betette a három-négy lapot a fénymásolóba, és
megnyomta a gombot.
– Maga rendes pasas – mondta Charles a legdölyfösebb hangján,
mikor elvette a lapokat. – Nagyra értékelem.

– Úgy beszélt, mint egy előkelő úr – vihogott Jilly, amikor ismét az

utcán jártak. – Rendes pasas! Tényleg így beszélnek az ismerősei?
– Sokan közülük igen… és úgy találtam, hogy ez nagyszerű
módja annak, hogy elegánsan kihátráljak egy kényes helyzetből.
 – Ezt majd nem felejtem el – mondta Jilly még mindig mulatva. –
Csak az a gond, a pasasnak nincs női megfelelője, ugye?
– Most, hogy mondja – derült fel Charles, aki el volt ragadtatva
Jilly jókedvétől. – Tudja, mit, fogjunk egy taxit, és menjünk a St.
Margaret-öbölbe.
– Nem gondolja, hogy inkább a rendőrségre kellene mennünk, és
átadni nekik, amit tudunk? – kérdezte Jilly.
– Ó, Jilly, ha már eljöttünk idáig, meg kell tennünk az utolsó
mérföldet is. Különben sincs értelme kihívni őket, ha csak egy rom
van ott, csak bolondnak néznének.
– Ahhoz képest, hogy az igazságszolgáltatásban dolgozik, nincs
valami nagy véleménye a rendőrökről – jegyezte meg a lány.
– Ami azt illeti, igenis nagyra tartom őket. Ma este, amikor az
üzenet megérkezik a fővárosból, rendőrök fogják ellepni Dovert, de
nekem most kell megtalálnom Katyt.
– Azt súgja az ösztöne, hogy még életben van? – kérdezte Jilly, és
megremegett az ajka.
– Nem tudom – felelte őszintén Charles. – Nagyon szeretném azt
hinni, hogy igen. De maga évek óta ismeri, hogy érzi?
– Tudom, hogy felvette a harcot a férfival, ha nem fegyverrel,
akkor a nyelvével… és elég ijesztő tud lenni…, de lehet, hogy Reilly
ettől csak még gonoszabbá és dühösebbé vált. Csak az biztos, hogy
nem tudom elképzelni az életem Katy nélkül. Mindig is úgy hittem,
hogy amikor idős hölgyek leszünk, akkor is együtt megyünk
vásárolni, és együtt teázunk délután.
Charles leintett egy taxit az úton.
– St. Margaret-öböl – mondta. Nem mert Jillyre nézni, mert
érezte, hogy a lány sír.
Maxwell azt mondta, hogy a St. Margaret-öbölbeli címet elég
nehéz megtalálni, és a taxisofőr nem mutatott lelkesedést, hogy
segítsen nekik megkeresni. Kitette őket egy meredek dombon, amely
egyenesen a St. Margaret-öbölbe futott, és vonakodva jobbra
mutatott.
 – Azt hiszem, arra van. Túl sok erre a kátyú ahhoz, hogy fel
tudjak menni – tette hozzá mogorván.
A taxisofőrnek igaza volt a kátyúkkal kapcsolatban, amelyek
ráadásul tele voltak vízzel. Az út mindkét oldalát bokrok határolták,
többnyire még levelek nélkül, most, így március elején, de még így
is nehéz volt látni, mi van mögöttük. Az út jobb oldalán egy kapuhoz
értek. Benézve látták a romos tanyaházhoz vezető kanyargó ösvényt,
és a háztól jó hatszáz vagy még több méterrel távolabb csűrök sorát.
A birtok a tengerre nézett, és nyáron valószínűleg idilli volt, de
aznap az ég és a tenger is szürke volt, szél zörgette az ágakat, és
nagyon hideg volt.
Újabb körülbelül harminc méter után egy újabb tanya kapujához
értek. A hatalmas mező parlagon hevert, és egy erdő felé lejtett.
Charles épp azt akarta javasolni, hogy hagyják abba a keresést,
mert a cipőjét és a nadrágját már sár borította, amikor meglátták a
kéményfejet alig valamivel a sövény felett.
Úgy kétszáz métert kellett továbbsétálniuk, hogy megtalálják az
egyszintes kőházat is, amelyhez tartozott, s amely egy mélyedésbe
épült. A sűrű erdő majdnem eltakarta a helyet. A „Dean Cottage”
felirat olyan halvány volt, és részben eltakarta a borostyán, hogy alig
lehetett elolvasni.
– Tökéletes hely arra, hogy elrejtsenek itt valakit – jegyezte meg
Charles tűnődve.
Nem parkolt autó a ház előtti kavicsos és sáros területen. De volt
egy hat centi mély keréknyom, amelyet egy autó hagyott. Részben
megtelt esővízzel, de úgy tűnt, mintha nemrég került volna oda,
mivel a gumiabroncs mintázata nagyon élesen kirajzolódott.
– A legtöbb éjszaka fagyott, és az természetesen megőrizte a
mintát – gondolkodott hangosan Charles. – Szerintem nézzünk
körül.
– Nem olyan lepusztult, mint ahogy azt az ingatlanügynök
sugallta – jegyezte meg Jilly. – Úgy értem, hogy először is van teteje
meg ablakai.
– A tetőt megjavították, nézze! – mutatta Charles.
 Jilly látta, hogy a férfi új cserepek viszonylag nagy foltjára mutat
a tetőn, amelyek élénkvörösebbek voltak, mint a többi.
– A kőfalat is bevakolták – mondta. – Nos, olyan, mintha az
egész elülső részt ő csinálta volna, és valószínűleg pótolt néhány
hiányzó követ. Az apám dolgozik így néha.
Nagyon nehéz volt eljutni a ház háta mögé. Téglahalmok,
törmelék és egy betonkeverő torlaszolta el az utat, és a bokrok és fák
mindkét oldalon lehetetlenné tették, hogy megkerüljék ezeket a
tárgyakat.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem szeretné, ha bárki is
körülnézne ott hátul – mondta Charles.
A függönyök miatt nem láttak be az ablakokon. De
bedörömböltek és kiabáltak. Csak a levélszekrény nyílásán keresztül
tudtak benézni a házba. De az üres előszobán kívül mást nem láttak,
és az előszobából kivezető összes ajtó zárva volt.
– Ha Pat barátom itt lenne velünk, most betörne – mondta
Charles. – De én nem merem megtenni. A taxisofőr azonosítani tud
minket, és Maxwell is. Különben is, hamarosan besötétedik, s még le
kell ballagnunk az öbölig, hogy taxit fogjunk.
– Így igaz. De mielőtt vonatra szállnánk, ugorjunk be a doveri
rendőrőrsre – javasolta Jilly. – Az itteni rendőrök talán nem is
tudnak erről a helyről, így amikor megérkezik a londoni rendőrségtől
a körözvény, egyenesen idejöhetnek körülnézni.
Hátat fordított a háznak. Nyáron a kilátás a végtelen mezőkön át a
tengerre gyönyörű lehet. Feltételezte, hogy a beruházások alatt,
amelyekről Maxwell beszélt, Reilly a környező erdőt és a kőházat
értette.
Ezt Charlesnak is megemlítette, hogy Reilly máshol is lehet,
valahol kint az erdőben.
– Van egy olyan érzésem, hogy Katy itt van – tette hozzá. – De ez
túl nagy terület kettőnknek ahhoz, hogy alaposan át tudjuk kutatni.
Menjünk vissza Doverbe, és kérjünk segítséget!
Charles átölelte a vállát, miközben lefelé sétáltak az úton. Nagyon
hideg, szeles idő volt, érezte, Jilly mennyire aggódik a barátnőjéért.
 – Nagyon sajnálom, Jilly, hogy nem voltam elég bátor ahhoz,
hogy berúgjam azt az ajtót. Vagy hogy legalább annyi eszem nem
volt, hogy rávegyem a taxisofőrt, hogy várjon meg minket.
A lány halványan rámosolygott.
– Akkor legalább menjünk gyorsabban, attól majd kimelegszünk.

Katy érezte, hogy haldoklik. Annyira fájt mindene, hogy remélte is,
hamarosan meghal, így gyorsan megszabadul a fájdalmaktól. Anyja,
apja, Rob képe villant folyton az agyába, mindig valami boldog
eseményt idézve. Amikor az apja otthagyta a munkáját, hogy
megnézze, hogyan fut száz méteren a sportnapon. Nagy forróság
volt, és azt mondta, nem biztos, hogy el tud menni. De sikerült
odaérni pont akkor, amikor Katy a rajtvonalhoz állt. Látta, hogy
felemeli a hüvelykujját, ami azt jelentette, hogy gondolatban vele
fog futni, és ettől Katy rakétasebességgel rajtolt el. Hatalmas
előnnyel nyert, és végig hallotta apja szurkolását, amint futott.
Az anyja nem gyakran szerzett neki örömöt egy-egy eseményen,
de emlékezett rá, hogy egyszer sírva fakadt, amikor a karácsonyi
koncerten Katy szólót énekelt. Katy akkor még csak nyolcéves
lehetett, és hazafelé az anyja azt mondta, olyan a hangja, mint az
angyaloké.
Robbal kapcsolatban viszont annyi boldog emléke volt, hogy
könnyedén az egyikről a másikra ugrott. Sikítoztak a nevetéstől,
ahogy lefelé bucskáztak a füves partoldalon; ő nyolc-, az öccse
ötéves volt, amikor ruhát cseréltek, és úgy mentek be a városba.
Katy betűrte a haját az öccse iskolai sapkája alá, és bárki fiúnak is
nézhette volna, de Rob nevetségesen nézett ki ruhában, senkit sem
tudott átverni.
Rob vele megy az első randijára. Úgy volt, hogy a mozi előtt
találkozik Peter Hayesszel, de félt egyedül menni. A terv az volt,
hogy Rob hazamegy, miután Katy találkozik Peterrel, de Katy
pillanatnyi vakrémületében megkérdezte Petert, hogy Rob
megnézheti-e velük együtt a filmet. Aznap este Rob megkérte, hogy
soha többé ne tegye ezt, mert még sohasem érezte magát ilyen
kínosan, de mindketten vonyítottak a nevetéstől, hogy Peter
beleegyezett, sőt még Rob jegyét is kifizette. Sajnos soha többé nem
hívta Katyt randira.
Rob volt az, akivel társasozott, állítgatta a bábukat, hogy öccse
gyakorolhassa a tekét, teniszezett a parkban, s akivel rávették
egymást, hogy húsvétkor megfürödjenek a jéghideg tengerben. Késő
éjszakáig vihogtak együtt, mindent megosztottak egymással, és
majd’ megszakadt a szíve, amikor a fiú egyetemre ment.
Sohasem fogja ismerni a lányt, akit Rob elvesz, a gyerekeit sem
tarthatja a karjában. Esélye sincs rá, hogy valaha is megtudja, az
anyja mitől vált ily rideggé, s biztosan nem látja meg a napot,
amikor meleg és életvidám teremtés lesz. Ami az apját illeti, az élete
már sohasem lesz ugyanaz Katy nélkül. A szíve mélyén tudta, hogy
bár mindkettőjüket szereti, mégis ő, Katy a szívének kedvesebb.
Valójában, ha ő már nem lesz, a család szét fog szakadni. Rob a
karrierjére összpontosít majd, az apja a munkájába temetkezik, és
valószínűleg elhagyja az anyját, mert nem lesz semmi, ami mellette
tartsa. Arra gondolni sem bírt, hogy ez mit tenne az anyjával.
Aztán ott volt Jilly. Ő és a családja oly sokat jelentett Katynek.
Mindig is azt hitte, hogy Jillyvel ott lesznek egymás esküvőjén,
egymás gyerekeinek lesznek a keresztanyjuk, és egészen idős hölgy
korukig részt vesznek egymás életében.
Eltűnődött, Charles szomorkodik-e, hogy ő eltűnt. Hozzá
hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy valami különleges van kettejük
közt? Vagy csak saját túlfűtött képzelete játszott vele?
De bármennyire szenvedett is a fájdalomtól, bármennyire
lehetetlennek tűnt is a szökés, egy hang odabent a fejében folyton azt
súgta, hogy nem szabad feladnia, kényszerítette, hogy nézzen körül a
szobában, hátha talál olyasmit, ami segít visszanyerni a szabadságát.

Mialatt Katy elmerült a boldog családi emlékekben, és abban, hogy

mit jelent neki Charles és Jilly, ez utóbbiak valójában tőle alig
néhány kilométerre, a doveri rendőrőrsön voltak.
Charlesnak nem tetszett, ahogyan fogadták. Amikor arról
érdeklődött, hogy a londoni rendőrség átküldte-e az Edward Reilly
elleni letartóztatási parancsot, Forbes őrmester, az ügyeletes tiszt
csak üres tekintettel bámult rá. Charles ekkor beszámolt Katy
elrablásáról. De még akkor is, annak ellenére, hogy Charles közölte,
egy fiatal nő élete veszélyben forog, az a határozott benyomása
támadt, hogy Forbes zokon veszi, hogy egy ügyvéd mondja meg
neki, mit tegyen. A mélyen csalódott Charles kezdte volna felemelni
a hangját.
– Ne tegye! – súgta neki Jilly. – Ezzel csak ront a helyzeten.
Charles tudta, hogy a lánynak igaza van – az apja folyton azt
mondogatta: amikor elveszted a türelmed, elveszted a csatát is –, de
nagyon nehéz volt elhinni, hogy a londoni rendőrség nem utasította
azonnal a doverieket, hogy nézzenek utána Reillynek. Pat nyilván
teljesen világossá tette volna a helyzetet, elmagyarázva, hogy
ideküldte Charlest kérdezősködni, és ragaszkodva ahhoz, hogy ha a
doveri rendőrséghez fordulna segítségért, azt azonnal meg kell
kapnia.
– Nézze, nem állítom, hogy Katy Speed biztosan abban a házban
van a St. Margaret-öbölben. Lehet, hogy már halott, és eltemették
valahol máshol. De ha még életben van, és meghal, mert maga nem
veszi komolyan ezt az ügyet, hogyan fogja magát érezni? Katy még
csak egy huszonhárom éves egyszerű lány. Ha a maga lánya lenne
odabent, most nem az ajtón dörömbölne? – könyörgött Forbesnak.
– De nincs semmilyen utasításunk a fővárosiaktól – ismételte
Forbes sokadszor. – Maga sem tudja bizonyítani, hogy a lány abban
a házban van. Nem mehetünk csak úgy oda, és nem törhetünk be
holmi szeszélytől vezérelve.
Charles keményen az őrmesterre nézett, és észrevette tompa
tekintetét, vörös arcát és kövérségét. Nyilvánvalóan már nem üldözte
a bűnözőket, elkényelmesedett, mert a munkája nagyrészt a
dokkokhoz, bevándorlókhoz és csempészekhez kötötte.
 – Ez az ember felgyújtott egy házat Bexhillben, és megölt egy
anyát és a lányát. Próbált megölni egy másik nőt azzal, hogy
leszorította az útról az autóját, és az egyik munkatársam, egy volt
rendőr, úgy véli, hogy elrabolt egy másik nőt is a gyerekeivel együtt
Eastbourne közelében. Most nála van Katy. Szóval árulja el, még
mindig azt hiszi, hogy ez csak egy szeszély?
– Hívja fel valamelyik fejest a londoni rendőrségnél – javasolta
Jilly. – Vagy hívja fel a hammersmithi rendőrőrsöt, akik mindent
tudnak az ügyről.
– Maradjanak itt! Beszélek a kapitánnyal – mondta Forbes.
Odakint kezdett sötétedni, noha még csak fél hat volt. Charlesnak
gyakran panaszkodtak az ügyfelei, hogy a rendőrség nem veszi
komolyan, amikor bejelentenek egy bűntettet, vagy azt mondják,
intézkednek, mégsem tesznek semmit. Többnyire azt hitte, ezt csak
úgy kitalálják. Most azonban kezdte belátni, hogy tényleg így van.
Bárcsak elfogadta volna John Sloane ajánlatát, hogy együtt
menjenek el a házhoz! Ami azt illeti, ha a rendőrök a következő fél
órában nem tesznek valamit, visszamegy a kocsmába, és összeszed
egy csapatot.
Várakozás közben Charles telefonált Patnek. Barátja
megdöbbent, amikor megtudta, hogy a hammersmithiek nem
értesítették Dovert. Azt mondta, hogy teljesen normális dolog egy
másik városban nyomozni, ha információjuk van arról, hogy a
gyanúsított onnan származik, vagy vannak rokonai vagy munkatársai
a városban.
– Tarts ki, Charles – mondta Pat. – Azonnal odaszólok, és kicsit
alájuk fűtök.
– Kétlem, hogy a házban van. A friss keréknyomokon kívül nem
láttunk semmi gyanúsat. De lehet, hogy van valami a házban, ami
megmutatja, hol tartják fogva.
– A Hendon-házat már átkutatták, és bejutottak a garázsba.
Annyit mondtak, hogy találtak néhány érdekes bizonyítékot, de
többet nem. Tudom már, miért hagytam ott a rendőrséget.
Amikor Charles visszatért Jillyhez, látta, hogy kókadozik.
 – Jöjjön, bekapunk valamit, amíg arra várunk, hogy összekapják
magukat – mondta. – Szólok az őrmesternek, hogy visszajövünk.

Az út túloldalán volt egy gyorsétkezde.

– Hmm, ez finom – mondta Jilly, a tőkehalat és sült krumplit
falatozva. – Londonban nem ilyen jó az íze. Nem hittem volna, hogy
képes leszek enni, a gyomrom olyan sokat kavargott, de talán az
éhségtől volt, és nem az idegességtől.
– A dolgok mindig jobbnak tűnnek evés után – mondta Charles. –
Remélem, képes leszek visszamenni a rendőrségre, és nem kiabálni
senkivel.
– Maga igazán vicces ember. Azt hittem, a maga fajtája mindig
nyugodt. Jó látni, hogy még egy ügyvéd is dühbe gurul.
– Nem az ügyvéd gurul dühbe, hanem a férfi, aki szereti Katyt –
mondta halkan Charles. – Ma este muszáj cselekvésre bírnom őket.
 Tizenhetedik fejezet

Katy átvonszolta magát a szobán a teáskannához. Minden lépés fájt,

és amit tervezett, azon múlt, hogy Reilly visszajön-e. Az elmúlt
néhány órában forrón kívánta, hogy a férfi visszatérjen, annak
ellenére, hogy tudta, attól, hogy erősen akarja, hogy valaki
megtegyen valamit, nem valószínű, hogy meg is történik.
De fel kellett készülnie arra az esetre, ha a férfi visszajönne, és a
teáskanna volt az egyetlen fegyvere. Feltöltötte vízzel, aztán
bedugta. Következő lépésként el kellett mozdítania az ágyat az
ajtótól, hogy több helye legyen, amikor a férfi bejön.
A törött karja és az összes többi sérülése sikoltozva könyörgött,
hogy hagyja abba, de az eltökéltsége erősebb volt, mint a fájdalom.
Szerencsére az ágy csak olcsó darab volt, és nem túl nehéz, így
hamarosan sikerült áttolnia a szoba túlsó végébe. Most már
leülhetett, a kanna ott volt közvetlenül mellette, és az elektromos
fűtőtest pedig egy méterre az ajtótól, készen arra, hogy Reilly
belebotoljon. Remélhetőleg, ahogy ráönti a forró vizet, a férfi egyből
a fűtőtestre esik. A kezében lesz a kulcs, ő pedig ki tudja kapni
onnan.
Ezek után Katynek csak annyi tennivalója maradt, hogy várjon és
imádkozzon.
Várni valakire, amikor tudod, hogy eljön, egy dolog. Várni
valakire, aki talán soha nem jön el, egészen más. Még rosszabb, ha
fájdalmaid vannak, és arra kényszerülsz, hogy egyenesen,
cselekvésre készen ülj. Katy tudta, hogy miután meghallja az első
zár kattanását, tíz másodpercbe telik, amíg Reilly lejön a lépcsőn, és
kinyitja a belső ajtót. Nem mert elaludni, nehogy ne hallja meg az
első kattanást. A kannát is rendszeresen be kellett dugnia, hogy
biztosan forró legyen benne a víz.
Felvette az egyik könyvet, amit a férfi ott hagyott neki, és
elkezdte újra elolvasni, de bedagadt szemével nem látott tisztán,
ezért abba kellett hagynia. Elővette az ötfontos bankjegyet a
táskájából, és a melltartójába dugta. Az volt a vésztartaléka. Ha
sikerült innen kijutnia, keresni akart egy telefont, és felhívni a
rendőrséget. Csak remélte, hogy a cím fel van tüntetve a
telefonfülkében, különben hogyan mondja el a rendőrségnek, hogy
hol van?
Katy tudta, hogy úgy kell majd mozognia, mint a villám, amikor
meghallja a férfi lépteit, és ez ilyen súlyos sérülten nehéz lesz. Ott
kell állnia a vízforralóval a kezében, készen arra, hogy lecsapjon a
kulcsokra abban a pillanatban, ahogy Reilly elbotlik. Ki kell jutnia
azon az ajtón, méghozzá gyorsan, és bezárnia maga mögött. Ha nem
sikerül, tudta, a férfi felforralja a kanna vizet, és végigönti rajta.
Még ha be is zárja Reillyt, nem lehet százszázalékosan biztos
benne, hogy biztonságban van. A férfinak lehet pótkulcsa. De
amikor bezárja a külső ajtót, a kulcsot benne hagyhatja a zárban, az
egy ideig feltartja a férfit. Reilly sokkal erősebb nála, és cipő is van
rajta, így be tudja rúgni a zárakat. Katy lábán csak zokni van, szóval,
ha nem tud azonnal biztonságos helyre futni, el kell bújnia.
Nem mintha tudta volna, hol van, még azt sem, hogy melyik
városban. Lehet egy főúton, erdőben, bárhol. Azt sem tudná, merre
meneküljön.
Ahogy ezeket a lehetőségeket végiggondolta, nem tudta megállni
remegés nélkül. Annyi minden balul üthet ki. Az iskolában mindenki
azt hitte, bátor, mert folyton kockáztatott. De most egyáltalán nem
érezte bátornak magát. Valaha jó futó is volt, de most, ezekkel a
sérülésekkel futni sem tud.
– Kérlek, istenem, adj erőt nekem, segíts, amikor Reilly értem jön
– imádkozott.
Sokat imádkozott, mióta itt volt. Arra gondolt, ha kiszabadul
innen, egyből a templomba megy, és hálát ad istennek. Hogy nevetne
ezen Jilly! Mindig leszólta a szentfazekakat, akik minden vasárnap
elmentek a templomba, de elborzadtak, amikor néhány, a Nyugat-
Indiákról származó család költözött a városba. De Katyt úgy
nevelték, hogy minden este lefekvéskor imádkozzon, s noha Jillynek
nem vallotta be, sohasem hagyott fel ezzel a szokásával.
Épp felhúzta a lábára mind a három pár zoknit, és újra felforralta
a vizet, meghallotta a zár kattanását, amit reménykedve várt.
Felugrott, a kannát felkapta a padlóról, és erősen fülelt.
Reilly a második zárral bíbelődött, és Katy fején átfutott, hogy a
férfi talán ivott.
Az ajtó balra nyílik, szóval az egy időre elrejti. A férfit
összezavarja az ágy hiánya, amely eddig közvetlenül az ajtó előtt
volt. Katy remélte, hogy eléggé ahhoz, hogy meglepje.
Az ajtó kinyílt. Katy érezte a cigaretta és az alkohol szagát a
férfin. Hallotta saját szívdobogását.
– Átrendezted a szobát? – kérdezte Reilly, és előrelépett. – Hol
vagy? Nem a vécén, ugye?
– Nem, hanem itt – felelte Katy, és előre, egyben felfelé is
lendítette a kannát, hogy a forró víz oldalról érje a férfi fejét, mielőtt
felé fordulna.
Reilly felüvöltött a fájdalomtól. Előrebotladozott, és pontosan azt
tette, amiben Katy reménykedett, majd ráesett a fűtőtestre.
A jobb kezében tartott kulcsok a padlóra estek. Katy gyorsan
átlépte a férfit, felkapta a kulcsokat, s már kint is termett az ajtók
kívül, amelyet kulcsra zárt maga mögött.
Pusztán az erőfeszítés, amit ebbe a néhány mozdulatba ölt,
kimerítette. A falnak kellett dőlnie, és néhány nagy levegőt vennie,
mielőtt egyáltalán megpróbált feljutni a lépcsőn.
– Érezze jól magát odabent! – kiáltott be az ajtón. – Remélem, a
kínok kínját állja ki az égések miatt. Legalább lesz némi fogalma
arról, milyen lehet elevenen a pokolban égni.
Nagy nehezen felmászott a lépcsőn, majd megállt kicsit
hallgatózni, mielőtt kilépett a második ajtón, és azt is kulcsra zárta.
Zokogott, mint egy kisgyerek.
 Ez legalább valamennyit enyhített a fájdalmán.
A második ajtó nagyon vastag volt, és nem csupán kulcsra zárult,
hanem két retesz is volt rajta. Katy mind a kettőt rátolta. Ezen
biztosan nem jut át a férfi.
Az ajtó egy rövid átjáróra nyílt, amelynek a végén a konyhát
találta. Nem állt szándékában hosszasan itt időzni, hogy mindent
alaposan szemügyre vegyen. Balra volt egy ajtó, amelynek ablakán
át látta, hogy odakint sötét van. De az ajtó be volt zárva, s neki nem
volt kulcsa. Jobbra is volt egy ajtó, amely a nappaliba vezetett. A
férfi ott égve hagyta a világítást, tehát nyilván azon át jött. Amikor
Katy kijutott a bejárati ajtóhoz, majdnem felnevetett, ahogy meglátta
a villanyóra szekrényét. Nagy élvezettel csapta le a biztosítékot,
sötétségre és hidegre ítélve ezzel a férfit.
Amikor végre kint volt, a háta mögött a bezárt ajtóval, beletelt
néhány percbe, míg a szeme hozzászokott a sötéthez. Tényleg sötét
volt utcai világítás híján, de távolabbról, más házakból sem
szivárgott ki fény, ráadásul az idő is szörnyen hideg és szeles volt. A
levegő illatából hamarosan rájött, hogy valahol vidéken van, és a
házhoz vezető út még csak le sincs aszfaltozva.
A kövek sértették a lábát, és keresztülgyalogolt egy tócsán, mert
nem vette észre. Így most a zoknijai mind nedvesek voltak, és a lába
jégtömbbé fagyott.
A férfi autója ott állt, a motorháztető még meleg volt, amikor
megérintette, s noha a kocsi kulcsai is ott lógtak a karikán, Katy nem
tudott vezetni, így az autó kiesett a menekülési lehetőségek közül.
– A város nem lehet messze – mondta ki hangosan. Az autó
parkolási szöge arra utalt, hogy jobbról jött, így Katy is arra indult.
Minden porcikája tiltakozott most már a mozgás ellen. Törött karja a
teste mellett lógott, és észvesztően fájt, lüktetett.
– De szabad vagy – emlékeztette magát. – Még ha nem is tudod,
hogy hol.
A doveri rendőrőrsön Charlesnak újra meg újra feltették
ugyanazokat a kérdéseket, immáron harmadszor. Jilly majd’
beleőrült, hogy senki sem igyekezett rohanva a St. Margaret-öbölben
lévő házhoz.
Hirtelen elege lett az őt bámuló rendőrökből, és a szomszédos
helyiségekben egymásnak ordibáló emberek ricsajából.
Az ajtóhoz sietett, leszaladt a lépcsőn, és a Királyi Fő felé indult.
Megtalálta John Sloane-t, aki még mindig a bárban tartózkodott, s
csak ekkor futott át a fején, hogy nem sok hasznát veszi a férfinak,
ha részeg.
– Komolyan gondolta, amit Reilly házáról mondott? – kérdezte
tőle. – Ma délután elmentünk oda, és Charles most a rendőrségen
van, és próbálja rávenni őket, hogy menjenek fel a házhoz. De
semmit sem tesznek. Elvinne oda maga vagy az egyik barátja, hogy
betörjünk? Tudom, hogy sokat kérek, de úgy érzem, Katy ott van.
Sloane kissé megingott, és félig csukott szemmel nézett rá.
– Túl részeg vagyok ahhoz, hogy bárhová is menjek, drágám.
– Látom, de nem tudna valaki más elvinni? Kérem, John, félek,
hogy Reilly megöli.
– Miről van szó? – csatlakozott a beszélgetéshez egy másik férfi.
– Hová akar menni a hölgy?
– A St. Margaret-öbölbe, haver – mondta Sloane. – Itt van a
kocsid, Lance? Elvinnél minket?
Jilly esdekelve nézett a nagydarab férfira.
– A barátnőmről, Katyről van szó. Elrabolták, és azt hiszem, Ed
Reilly tartja fogva. A háza egy földút mellett van a város feletti
dombtetőn. Kérem, Lance, annyira féltem őt!
Lance zavartnak tűnt. Nem volt a bárban délután, így nem ismerte
az előzményeket. Úgy tűnt, Sloane a részegsége ellenére is rájött
erre.
– Figyelj, haver, ez most tényleg komoly. Útközben majd mindent
elmondok.
Sloane részeg állhatatosságának engedve Lance végül beadta a
derekát, és ostobán vigyorgott Jillyre.
 – Szóval, hol van a flancos úri fiú? – kérdezte Sloane, amikor már
az autóban ültek, és kifelé tartottak Doverből. Ő ült a sofőr mellett,
Jilly a hátsó ülésen. Amikor a férfi hátrafordult, tömény whiskyszag
dőlt a szájából, de már valamivel józanabbnak tűnt.
– A rendőrségen. Én viszont képtelen voltam tovább elviselni a
rendőrök totojázását. Egyre csak azon problémáztak, milyen
akadályokba ütközik a házkutatási parancs megszerzése. De én
egyszerűen képtelen lennék ma este úgy visszamenni Londonba,
hogy nem tudom, Katy ott van-e abban a házban, él-e, hal-e.
Elmesélt néhány dolgot Reillyről. Sloane füttyentett, amikor ott
tartott, hogy a férfi felgyújtott egy házat, amelyben két nő benn
égett.
– A fenébe! Miért nem mondta ezt már délután? Azt az alakot fel
kell lógatni!
– Tudom. Van még más is. Katy apját letartóztatták, hogy ő
gyújtotta a tüzet, mire Katy nyomozni kezdett, hogy bebizonyítsa az
ártatlanságát.
– Ha ott van a kislány azon a helyen, kihozzuk onnan – jelentette
ki határozottan Sloane. – És ne aggódjon amiatt, hogy kicsit kapatos
vagyok. Olyankor hozom a legjobb formámat, amikor van bennem
egy kis nyomás.

A hideg és a fájdalom miatt Katy nagyon furcsán érezte magát. A

lába annyira fájt a nedves zoknikban, hogy minden lépésnél úgy
érezte, mintha tőrökön járna. Feldagadt szemével alig látott. A karja
rettenetesen fájt, és a sötétben nem látta elég jól a nagyobb köveket
ahhoz, hogy kikerülje őket. Időről időre megbotlott.
– Hamarosan kiérsz az útra – biztatta magát hangosan. – Valaki
arra jön, és felvesz a kocsijába.
De alig hagyták el a szavak a száját, ismét megbotlott, és ezúttal
nem tudott talpon maradni. A bokájába éles fájdalom hasított, és a
homloka valami keménynek ütődött.
Egy pillanatra csillagokat látott.
 Aztán sötétség borult rá.

– Itt lesz a közelben – mondta Jilly, és az ülésen előrehajolva a

lámpa fénykörébe került kilométerkőre mutatott az út mentén. –
Emlékszem, hogy ezt közvetlenül azelőtt láttam, hogy a taxisofőr
kitett minket, szóval az útnak itt kell lennie valahol balra.
Lance azonnal lelassított.
– Sohasem kedveltem Ed Reillyt. Mindig furcsa volt, már
gyerekkorunkban is.
– Mivel az anyja részeg ribanc volt, aki csak úgy potyogtatta
magából a kis fattyakat, várható volt, hogy Ed rossz útra tér –
mondta Sloane. – Nézd, ott! – mutatott ki az útra.
– A taxisofőr nem volt hajlandó idáig eljönni, szóval
gyalogoltunk – mondta Jilly, miközben Lance befordult a földútra, és
a kocsi nagyot döccent egy kátyún áthajtva. – Istenem, ez aztán
döcögős!
– Megkapja a számlát a tengelytörés javításáról – ígérte Lance. –
Szentséges Krisztusom, mi az ott?!
A fékbe taposott, a reflektorok megvilágították az előttük lévő
útszakaszt. Mintha egy zsák hevert volna a földön. Jilly ismét
előrehajolt az ülésen.
– Aranyvörös haj… azt hiszem, Katy az! – kiáltotta, azzal kinn is
termett az autóból, és rohant a pocsolyákon át.
A férfiak gyorsan követték, járva hagyva az autó motorját.
– Katy az, de eszméletlen – kiáltott oda nekik Jilly barátnője
mellé térdelve, és kisimította a haját a csúnyán összevert arcból. –
Istenem, mintha megjárta volna a háborút! Reilly félholtra verte. Ha
nem lenne a haja, meg sem ismertem volna. Betehetjük a kocsiba?
– Szentséges Krisztusom! Szörnyen fest! – kiáltott fel Lance,
amikor Katyhez ért, és gyufát gyújtott, hogy megnézhesse. – Szabad
megmozdítanunk?
– Halálra fagy, ha nem visszük el innen gyorsan – mondta Sloane.
– Szegény kislány! Várjon csak, amíg a kezem közé kapom azt a
nyomorult gazembert!
A kocsi lámpájának fényénél úgy érezte, mintha egy darab májat
látna, nem egy arcot. Sokszor látott már majdnem laposra vert
fickókat harc közben, de ilyen szörnyű állapotban nőt még nem.
– A lábát fogd meg, Lance, én meg a fejét, tegyük be a hátsó
ülésre, és irány a kórház!

Csak miután Katyt ellátták a doveri kórház sürgősségi osztályán,

jutott eszébe Jillynek, hogy betelefonáljon a rendőrségre, és
megüzenje Charlesnak, mi történt.
Katy állapota kritikus volt; hol elájult, hol magánál volt. Eltört a
karja, a bokája és a két bordája, plusz mellkasi fertőzése és
számtalan sérülése volt, amit az Edtől kapott verés okozott.
Charles olyan gyorsan megérkezett a telefonhívás után, hogy Jilly
láthatta, a férfi mennyire aggódik a barátnőjéért. Az arca hófehér
volt, a tekintete kétségbeesett.
– Egyelőre nem láthatjuk – mondta Jilly, és nem engedte, hogy
bemenjen a kórterembe. Az orvos mondta neki, hogy hetekbe telhet,
mire Katy felépül, és attól fél, hogy a lelki sebek gyógyulása még
újabb évekbe. – Tényleg nagyon rosszul van, és meg kell operálni a
törött bokáját és karját.
– Nagyon haragudtam rád, amikor elrohantál a rendőrségről –
fakadt ki Charles, aki indulatában eddigi úri modoráról
megfeledkezve áttért a tegezésre. – Az az őrült gondolatom támadt,
hogy a londoni vonathoz igyekszel! Tudhattam volna, hogy nem
teszel ilyet. – Sloane-ra és a nagydarab férfira nézett, akik idegesen
várakoztak Jilly mellett. – Mozgósítottad a lovasságot.
Charles megjegyzésére a két férfi szégyenlősen elvigyorodott.
– Nem tudom eléggé megköszönni maguknak – mondta Charles.
– A bajban lévő hölgyek a gyengém – mondta Sloane. – Hagynia
kellett volna már elsőre is, hogy magukkal menjünk. A szart is
kivertük volna Reillyből.
 – Hogyan szökött el Katy? – kérdezte Charles kissé zavartan az
események ilyetén fordulatától.
– Nem tudjuk – felelte Jilly. – Az úton fekve találtuk. Amikor
néhány pillanatra magához tért a kocsiban, csak annyit kérdezett:
„Tényleg te vagy az, Jilly?”, de nyomban utána újra elájult.
– Szóval akkor nem tudjuk, hol van Reilly? – kérdezte Charles. –
Miután betelefonáltál a rendőrségre, Jilly, az őrmester azt mondta,
rögtön odamennek. De mire odaérnek, Reilly valószínűleg már
meglóg.

Ed Reilly nem ment sehová. Sikerült elbotorkálnia az ágyig, miután

a villany kialudt. Leforrázott arca és nyaka pokolian fájt, és a kezét
is megégette, amikor átesett a fűtőtesten. De ami igazán fájt neki, az
volt, hogy egy lány győzte le.
Tudta, hogy a lenti ajtót valószínűleg ki tudná nyitni néhány jól
irányzott rúgással, de a második ajtóval nem boldogulna. Az
masszív tölgyfából készült… és a lány biztosan rátolta a reteszeket
is.
Szóval nem tehetett mást, mint hogy megvárja, amíg a rendőrség
megérkezik.

Withers rendőr lelassított, amikor a Hart Lane-re értek. Sem ő, sem

Perkins nem ismerte Reilly házát és az utcát sem. Azt mondták
nekik, hogy a házat fák takarják, aztán ott voltak a kátyúk is,
némelyik elég mély ahhoz, hogy eltörjön a kocsi tengelye.
Withers már korábban ide akart jönni, amikor az ügyvéd sürgette
őket, hogy ellenőrizzék, nem tartja-e itt a lányt Reilly. De az
őrmester nem az a pillanat hevében cselekedő vagy szabályszegő
típus volt. Withers pipogya fráternek tartotta. Ha valakinek az élete
veszélyben van, egyértelmű, hogy a szabályokat meg kellett szegni,
kockáztatni kell.
 – Ott van a kocsija! – kiáltott fel Perkins, ahogy a Jaguár a
rendőrautó reflektorának fénykörébe került. – Gondolod, hogy
erősítésre lesz szükségünk?
– A gumibotunk az erősítés – mondta Withers komolyan. –
Örülnék, ha a fickó ellenállna. Minden tekintetben megérdemel egy
jól irányzott rúgást.
– Sehol sem ég a villany – állapította meg Perkins, ahogy
kiszálltak az autóból.
– Ez remek ürügy arra, hogy berúgjuk az ajtót – közölte Withers
vidáman, és negyvenhatos csizmájának egyetlen rúgására az ajtó
meg is adta magát.
Withers megpróbálta a villanykapcsolót, de semmi sem történt.
Perkins körbevilágított az elemlámpájával a sötét előszobában, és
kiszúrta a villanyóra szekrényét.
– Kikapcsolták az áramot. A lány tette volna, mielőtt elment?
Miután visszakapcsolta, benéztek a jobbra lévő első szobába.
Semmi sem volt benne, csak egy kopott, kék kanapé, amelynek
karfájából kilógott a tömés. Néhány régi újság hevert szanaszét, a
legfrissebb is több mint egyhetes, és az ablakpárkányon egy
csikkekkel teli hamutartót hagytak. Volt a szobában kandalló is,
amelyből nem szedték ki a hamut és a salakot. A kifakult, festett
vászonfüggönyök be voltak húzva.
A szemközt lévő szobában csak egy franciaágy állt, rajta egy
hálózsákkal és párnával.
Továbbindultak a ház hátsó traktusában lévő konyhába. Mintha
visszautaztak volna az időben, egy háború előtti helyiségben találták
magukat: viaszosvászonnal borított asztal, ősrégi, széntüzelésű
kályha, mosogató és redőnyös, zománcozott ajtajú konyhaszekrény.
Reilly kempinggázrezsót használt. Volt mellette nyeles serpenyő és
palacsintasütő, a szekrényben meg néhány konzerv: babfőzelék,
pácolt marhahús és levesek. De nem úgy tűnt, mintha Reilly
mostanában főzött volna bármit is.
– Maxwell, az ingatlanügynök azt mondta, hogy néhány éve vette
meg, és fel akarta újítani, hogy itt lakhasson – mondta Withers
elgondolkodva. – Ha így lenne, az ember azt várná, hogy
cementeszsákokat, falécek sokaságát, vízvezeték-alkatrészeket
találjon itt. De nincs semmi. Miért nem kezdte el a munkát? És most
hol van?
Egy halk hang arra késztette őket, hogy megforduljanak. A rövid
folyosó végén másik ajtót láttak. Masszívnak tűnt, és lényegesen
különbözött az összes többi ajtótól a házban. Két súlyos retesz volt
rajta, és a kulcsok még a zárban fityegtek.
– Azt hiszem, ott lesz! – kiáltott fel Withers. – Biztosan a pincébe
vezet. Nézd azokat a reteszeket! Senki sem tesz olyat egy benti
ajtóra, hacsak nem az a terve, hogy bezárjon oda valakit. Istenemre,
az a lány biztosan felülkerekedett rajta!
– Jó lenne otthagyni néhány napra, hadd egye meg, amit főzött.
De gyanítom, azt nem tehetjük meg.
Megint hallották a hangot, és Withers elhúzta a reteszeket, majd
kinyitotta az ajtót. A mögötte lévő lépcső meredek volt, és az aljában
újabb ajtó látszódott.
– Rendőrség! Álljon el az ajtóból, és emelje fel a kezét –
parancsolta Withers hangosan. Perkinsre nézett, és elvigyorodott. –
Hadd higgye, hogy fel vagyunk fegyverezve – súgta.
Perkins kinyitotta az ajtót, és Withers felemelte a gumibotját, arra
számítva, hogy Reilly megpróbál elsurranni mellette, hogy
megszökjön.
De helyette azt kellett látnia, hogy a férfi az ágyon ül, és egy
darab rongyot szorít az arcára.
Még akkor sem moccant meg, nem mutatott semmiféle érzelmet,
amikor Withers közölte vele, hogy le van tartóztatva emberrablásért
és két nő meggyilkolásáért. Aztán felolvasta neki a jogait.
– Semmi ilyesmit nem tettem – mondta Reilly erőtlen hangon. –
Rossz férfit kaptak el.
– Az ám, napsugaram, a hold meg kéksajtból van – vágott vissza
Perkins. – Rossz lányt kaptál el, az egyszer biztos. Alaposan móresre
tanított.
 Withers nem túl gyengéden rákattintotta a bilincset, és csak akkor
látták a leforrázott arcát és a kezén lévő égési sérülést.
– Fáj, mi? – kérdezte Withers.
Reilly bólintott.
– Helyes, úgy is kell. Megérdemled a fájdalmat.
Perkins ment fel először a lépcsőn, Withers maradt a végére,
Reillyt maga előtt noszogatva.
– Jobb lesz, ha beszólunk a fiúknak, hogy jöjjenek ki, és mielőbb
gyűjtsék be a bizonyítékokat – jegyezte meg Perkins. – A
megrongált bejárati ajtón bárki bejuthat.
 Tizennyolcadik fejezet

Az első két kórházban töltött napjáról Katy nem sokra emlékezett.

Rémlett, hogy visszahozták a műtőből, ahol megoperálták a törött
karját és bokáját, s hogy a nővér azt mondja neki,
magánkórteremben van. De olyan erős fájdalomcsillapítókat kapott,
hogy a vérnyomás- és lázmérések közt folyton visszaaludt.
De a harmadik napon elég jól érezte magát ahhoz, hogy tükröt
kérjen, mert látni akarta az arcát, sőt ahhoz is, hogy közölje, éhes.
Az osztályos nővér azt mondta, hogy ez a gyógyulás jele. S míg
együttérzett Katyvel az összevert arc látványa miatt, rámutatott,
hogy a duzzanatok már lelohadtak, és a zúzódások nyomai is
hamarosan el fognak tűnni.
Katy tudta, hogy nem kellene az arca miatt siránkozni, hiszen él,
és csak ez számít. Különben is, ha a rengeteg virágra és
üdvözlőkártyára nézett, érezte, hogy igazán szeretik. Az extravagáns
rózsaszín rózsákat Charles küldte egy szép kártya kíséretében,
amelyen az állt, hogy meglátogatja, mihelyt Katy elég jól érzi magát
hozzá. A Frey, Hurst és Herbert teljes személyzete küldött virágot, és
Joantól és Kentől is jött egy csokor egy üzenettel, hogy mekkora
megkönnyebbülés nekik, hogy Katy már biztonságban van.
A Jillytől érkezett mókás lap volt a kedvence. Egy ágyban ülő nőt
ábrázolt, teljes sminkben, bolyhos hálókabátban, aki csokoládét
majszolt, és azt mondta: Vannak, akik mindent megtesznek, hogy
felhívják magukra a figyelmet. Katy valahányszor ránézett,
mosolygott.
Aztán nagy meglepetésére megérkezett az anyja. Barna
pézsmakabátot és ugyanolyan kalapot viselt, amit csak különleges
alkalmakkor vett fel. Tweedparfümtől illatozott, ami Katyt
gyerekkorának vasárnapi istentiszteleteire emlékeztette.
– Mit csinálsz itt? – kiáltott fel Katy, amikor meglátta.
– Úgy tűnik, meglátogatlak. – Hilda egy csokor virágot tett le az
ágyra, és egy kis bőröndöt csúsztatott alája. – A bőröndben tiszta
hálóingek, tisztálkodóeszközök vannak, és ruha, amiben hazajöhetsz.
Szép kis pácba keveredtél!
Ha Katy nem lett volna annyira meghatva, hogy látja az anyját,
talán megsértődik a vádló hangra, főleg mivel nagyon gyenge volt.
De tudva, hogy Bexhill több mint száz kilométerre van, bizonyította,
hogy Hilda sokkal jobban szereti, mint ahogy valaha is kimutatta.
– Annyira örülök, hogy látlak! – tárta ki ép karját az anyja felé.
Meglepetésére Hilda közelebb lépett, és szívből megölelte.
– Nagyon aggódtam miattad. Rob azt mondta, hogy szerinte az a
férfi meg fog ölni.
– Nos, nem tette, és sikerült legyőznöm. Bár ebben a pillanatban
egyáltalán nem érzek diadalt, még mindig annyira fáj mindenem.
– A csinos arcod csupa kék-zöld folt és zúzódás – érintette meg
óvatosan Katy arcát Hilda. – Milyen borzasztó! És nagyon sovány
vagy.
– Ez hamarosan megváltozik, amint javul a szám állapota. Már
éhes is vagyok. – Katy megpróbált elvigyorodni, de a legkisebb
mozdulat is fájt az arcának. – De ülj le, anyu, és mesélj, hogy vagy!
Hilda odahúzott egy széket, leült, szorosan markolva a térdén a
táskát, mintha félne, hogy valaki lekapja onnan. Katy várt. Szinte
látta, hogyan forognak a fogaskerekek az anyja fejében, ahogy
mérlegeli, mit mondjon. Kérjen-e bocsánatot? Vagy inkább tegyen
úgy, mintha semmi borzasztó dolog sem történt volna? Talán még
abban is reménykedett, hogy a lányának emlékezetkiesése van?
– Szóval? – nógatta.
– Bocsánatot kérek mindazokért a dolgokért, amiket mondtam, s
azért, hogy nem támogattalak eléggé, mielőtt Londonba mentél. De
féltettelek, és úgy tűnik, joggal.
 Katy legszívesebben nevetett volna. Annyira az anyjára vallott,
hogy még a bocsánatkérést is úgy fogalmazza meg, hogy igazolja
vele a viselkedését.
– Csúnyán viselkedtél, anyu – sóhajtotta fáradtan. – De most itt
vagy, szóval borítsunk fátylat a múltra. Hogy van apu? Őszintén
remélem, hogy nem zártad ki, amikor kiengedték.
– Nem, dehogy – mondta Hilda, és látszott rajta, hogy
szégyenkezik. – Hazajött, és mindent alaposan megbeszéltünk. Ő
hozott ma ide. Azt mondta, hagyja, hogy előbb kettesben beszéljünk,
később majd ő is feljön Robbal.
Katy nagyon örült, hogy a szülei megpróbálják működőképessé
tenni a házasságukat, és boldog volt, hogy kis időt az öccsével
tölthet.
– Ez igazán jó hír – mondta. – De amikor hazamegyek, nekünk is
beszélnünk kell. Sok mindent nem értek veled kapcsolatban, anyu,
és azt hiszem, igazán mesélned kellene magadról és a múltadról.
Megteszed?
– Megpróbálom – ígérte Hilda, és lesütötte a tekintetét, mintha
azt kívánná, bárcsak véget érne már a megpróbáltatás. – Ez azt
jelenti, hogy nem mész vissza Londonba dolgozni?
– De, anyu. Még ha nem is tartották fenn nekem az állásom,
akkor is Londonban akarok élni.
– Charles, az az ügyvéd, a barátod?
– Egyszer randevúztam vele, anyu, szóval nem tudom, lesz-e
belőle valami.
– De folyamatosan keresett téged. Ő volt az, aki felhívott minket,
és szólt, hogy megvagy. A hangja alapján azt mondanám, fülig
szerelmes beléd.
Katynek sikerült kicsit vihognia ezen.
– Nahát, anyu, sohasem hittem volna, hogy romantikus vagy.
– Mindig is azt szerettem volna, hogy kedves, szerető férjed és
szép otthonod legyen.
– Ahogy neked?
 – Igen, nekem mindez megvan. Talán nem mindig látszott rajtam,
hogy hálás vagyok érte. Michael Bonham, az apád ügyvédje eljött
hozzám látogatóba. Mesélt arról, hogy néhány nőnek mit kell
elviselnie a férjétől. Most már én is tudom, hogy Gloria Reynolds
nagyon kedves nő volt.
– Az igazi anyám vagy, vagy csak valami szélhámos? – kérdezte
Katy évődve. Alig akarta elhinni, hogy az anyja beismeri a
tévedését. – És hogy van Rob? – Katy úgy vélte, jobb, ha nem próbál
további bocsánatkéréseket kiprovokálni az anyjából.
– Most már jól, hogy téged megtaláltak, de előtte őrülten
aggódott. Ahogy mindnyájan, ami azt illeti. Egy perc, és megyek is,
hagyom, hogy apád is feljöjjön. – Elhallgatott, még erősebben
magához szorította a táskáját, az ajka megremegett. – El sem tudod
képzelni, mennyire féltünk mindannyian. Kezdtük azt hinni, hogy
mostanra biztosan halott vagy. Csak arra tudtam gondolni, hogy
sohasem mondtam el neked, milyen értékes vagy számomra.
– Jaj, anyu! – Katy szeme könnybe lábadt. Soha, a legvadabb
álmaiban sem hitte volna, hogy az anyja egyszer azt mondja neki,
hogy értékes számára. – Én is sokat gondoltam rád. Az segített át a
pincében töltött hideg, magányos órákon. De most már vége a
szörnyűségeknek, és alig várom, hogy újra a finom ebédjeidet
ehessem.
Hilda felállt és előrehajolt, hogy megcsókolja, és újra
megölelhesse.
– Ostobán viselkedtem, ugye? – kérdezte elvékonyodó hangon. –
Michael Bonham elmondta, hogy a feleségének hasonló gondjai
voltak, és kapott rá gyógyszert, ami segített. Holnap elmegyek az
orvoshoz, és meglátjuk, mit tud tenni.
– Az jó, anyu. Mi is mindent megteszünk, hogy segítsünk.
– Jelenleg te vagy, aki a segítségünkre szorul – jegyezte meg
Hilda. – Hosszas és kegyetlen megpróbáltatásnak voltál kitéve.
Biztosan te is azt hitted, hogy meg fogsz halni. Szóval nem fogod
egyhamar elfelejteni, de lehet, hogy soha.
 – Hát ez kicsit gyászosan hangzik, anyu. Képzeld csak, én meg
azt hittem, néhány nap múlva már a városban lófrálok – viccelődött
Katy.
Meglepetésére, Hilda elmosolyodott.
– Mindig is megvolt rá a hajlamod, hogy a dolgok napos oldalát
lásd. De most beengedem az apádat és az öcsédet. Alig várják, hogy
láthassanak.
Rob berontott a kis szobába, sült étel illatát hozva magával. Katy
anyja és apja hátramaradt kissé.
– Jól bereggeliztél, érzem az illatát – mondta Katy, miközben
öccse átölelte. – Most magam is jót tudnék enni.
– Amint hazaviszünk, kapsz bőségesen enni – mondta Albert,
oldalba bökve a fiát, hogy most már ő következik az ölelésben.
– Kicsit sovány vagy – jegyezte meg Katy apja arcát megérintve.
Törékenynek és papírszerűnek tűnt, mint a száraz falevél.
– A börtönkaja borzasztó volt, és persze miattad és anyád miatt is
aggódtam. De néhány finom ebéd veled otthon, és újra rendben
leszek.
Ahogy ott hárman, teljes egységben az ágya körül csoportosultak,
Katyn áthullámzott az irántuk érzett szeretet. Még nem volt elég
ereje, hogy mindent elmondjon nekik a megpróbáltatásairól, vagy
kifaggassa őket. Talán sohasem akar majd beszélni róla, de hirtelen
az otthona tűnt az egyetlen helynek a világon, ahol lenni akart.
– Beszéltem az orvosoddal, de legalább még egy hétig nem enged
el – mondta Albert, mintha olvasna a gondolataiban. – A mellkasi
fertőzésed még mindig ott van, és azt is tudnia kell, megbirkózol-e a
helyzettel. Eltört a bokád és a karod is, ami azt jelenti, hogy nem
tudsz két mankót kezelni. Mondtam neki, lehozhatunk neked egy
ágyat, és tologathatlak kerekesszékben. De még azután is, hogy
mindent megtettem, hogy hazavihesselek, az orvos nemet mondott…
egyelőre.
– Annyira szeretnék már otthon lenni! – sóhajtott fel Katy. –
Ráadásul nektek is nagyon messze van, hogy meglátogassatok.
 – Miután hazavittem anyádat és Robot, visszajöhetek, és
megszállhatok itt valahol, Doverben.
– Ó, apu, egyáltalán nem tetszene itt neked, halálra unnád magad.
– A kisasszony azt reméli, hogy Charles bejön meglátogatni –
ugratta Rob. – Azt hallottam, hogy azon az estén, amikor rád
találtak, itt töltötte az egész éjszakát.
– Tényleg? – kérdezte Katy.
– Nemcsak ő, Jilly is itt volt. Végül csak azért mentek el, mert az
orvos megmondta, hogy nem enged be hozzád látogatókat –
mosolygott Albert szélesen. – A földszinti recepcióstól hallottam.
Alig várom, hogy találkozzak azzal a férfival, aki ilyen messzire
ment, hogy megkeresse a lányomat.
– Jilly is legalább olyan bátor és csodálatos volt – mondta Hilda.
– Kirángatta az embereket a kocsmából, hogy vigyék fel őt ahhoz a
házhoz. Ő talált rád, eszméletlenül, kint a hidegben, egy sáros úton.
Ha arra várt volna, hogy a rendőrség tegyen valamit, mostanra már
halott lennél. Nagyon sajnálom, hogy olyan rossz véleménnyel
voltam róla.
Katy csak az egyik kedves arcról a másikra nézett, és a szíve
felolvadt az irántuk érzett szeretetben. Tudta, hogy szeretnék hallani
a teljes történetet, de túl gyenge volt ahhoz, hogy felidézze és
újraélje az egészet. Még arra sem volt energiája, hogy megkérdezze,
mi lett Reillyvel.
– Nagyon örülök, hogy láttalak benneteket, és a kedvetekért
szeretném, ha valamivel élénkebb lennék – sóhajtotta. – De teljesen
kimerültem, szóval azt hiszem, jobb volna, ha most hazamennétek.
Észre sem veszitek, és én is otthon leszek.
Csalódottnak tűntek, de nem vitatkoztak. Rob azt mondta,
másnap visszamegy az egyetemre, Albert pedig azt, hogy bemegy a
céghez.
– Nem akarom, hogy azt higgyék, nélkülem is boldogulnak –
mosolygott.
Hilda közelebb lépett, és megölelte.
 – Alig várom, hogy hazagyere, és megfőzhessem az összes
kedvencedet – mondta.
Katy még utoljára intett nekik, ahogy eltűntek a szeme elől a
folyosón, aztán visszafeküdt a párnáira. Anyja utolsó szavai jártak a
fejében, és azon tűnődött, hogy legközelebb kétszer olyan nehéz lesz
elmenni otthonról.

– Charles, nagyon örülök, hogy látom! – mondta Katy, amikor a férfi

hatalmas csokorral a kezében belépett a kórterembe.
Már egy hete történt, hogy megszökött Reillytől, és négy nap telt
el azóta, hogy a szülei és Rob meglátogatták. Kezdte azt hinni, hogy
Charles elvesztette az érdeklődését, vagy túl elfoglalt ahhoz, hogy
meglátogassa. Szerencsére a nővér épp előző nap mosta meg a haját,
és azt a tiszta, halványkék, fodros nejlon hálóinget adta rá, amelyet
az anyja hozott be.
– Napokkal ezelőtt jönni akartam, de az osztályos nővér azt
mondta, hogy a mellkasi fertőzésed még nem múlt el, és teljesen
kimerített a rendőrök faggatózása.
Katy ebből tudta, hogy a férfi nyilván naponta betelefonált az
osztályra. A nővér igazi sárkány volt. Ragaszkodott hozzá, hogy
Katy többet pihenjen, a törött bokáját felemelve tartsa, és hogy a
rendőrök ne fárasszák ki túlságosan a kérdezősködésükkel.
– A mellkasi fertőzés majdnem teljesen elmúlt, hála istennek –
mondta. – Szörnyű volt, fájt, amikor köhögtem, és tényleg nagyon
rosszul voltam. Annyira örülök, hogy ebben a magánkórteremben
maradhattam! Legalább nem engem bámul mindenki, amikor bejön a
rendőrség kikérdezni.
– Az is fontos volt, hogy az újságírókat távol tartsák – jegyezte
meg Charles. – Most is van odalent néhány. Nem könnyen adják fel.
Charles leült az ágy szélére, odahajolt hozzá, és gyengéd csókot
nyomott az ajkára, amely kicsit még mindig duzzadt és sebes volt,
akár az egész arca. Ennek ellenére kellemes borzongás futott végig
Katy testén, vágyakat ébresztve benne további csókok után.
 – Hmm – mormolta a férfi. – Olyan régen álmodozom már arról,
hogy megcsókollak!
– És nem bánod, hogy rémesen nézek ki? – kérdezte Katy.
Charles gyengéden az arcára simította a kezét.
– Az én szememben nem nézel ki rémesen. Te vagy a legbátrabb
lány, akit ismerek, és minden egyes sebed erről tanúskodik.
– Vagy inkább az ostobaságomról – vetette ellen Katy. – Bárcsak
elmondtam volna valakinek, hová készülök, vagy legalább Edna
füzetét otthagytam volna Joan néniéknél! De elég legyen belőlem.
Hogyhogy itt vagy a hét közepén? Biztosan akad olyan ügyfeled,
akit védeni kell.
– Átrendeztem a dolgokat – mondta Charles, és hátrasimította a
lány haját az arcából. – Túlságosan látni akartalak ahhoz, hogy
tovább várjak. Szóval, meséld el, mi történik! A rendőrök az
őrületbe kergetnek?
– Vallomást tenni volt a legrosszabb. Újra és újra végigmentek
rajta. Mit mondott ő, mit én, hogyan ütött meg, és miért, minden
apró dologra rákérdeztek. Azt hiszem, még jobban összezavartam
őket, amikor azt mondtam, hogy néha kedves volt.
Azzal mesélt Charlesnak arról az éjszakáról, amikor beteg volt, és
Reilly a paplant meg az elektromos fűtőtestet hozta neki.
– Szerintem nem tudta, hogyan öljön meg. Gyanítom, nem volt
képes közelről csinálni, mondjuk, hogy leszúrjon vagy megfojtson.
Felakasztják?
Charles vállat vont.
– Kétlem. A halálbüntetés elleni bizottságnak nagy a
támogatottsága, és általában véve azt mondanám, hogy helyes. De
amikor arra gondolok, mit művelt Reilly, nehéz olyan indokkal
előállni, ami okot adna a büntetés felfüggesztésére.
– Akkor életfogytiglanra ítélik.
– Igen, de nem fog egyik napról a másikra megtörténni. A
rendőrségnek még nagyon sok mindent meg kell vizsgálnia. Úgy
vélik, talán más bűntetteket is elkövetett. A hampsteadi orvos
felesége még mindig eltűntként van nyilvántartva, és úgy tűnik,
Reillyvel találkozgatott, amikor Eastbourne közelében élt. Újra
megnyitják az ehhez hasonló megoldatlan ügyeket is. Engem az
érdekelne, hogyan sikerült kinyomoznia Gloria, Edna és az orvos
feleségének hollétét, és nem rátalálnia a saját feleségére, Deirdre-re.
A Whittington kórházbeli szociális nővér kottyantott volna ki
valamit? Vagy a King’s Cross-beli idős hölgy? Tőle már semmit sem
fogunk megtudni, mert mint kiderült, tavaly meghalt.
– Talán Reilly bevall mindent – reménykedett Katy.
– Valahogy kétlem. Szeretnék beszélni vele, és talán
kideríthetném, mitől lett ilyen. Amit a nénikéitől és Deirdre-től
megtudtam, az lenyűgöző volt. Aztán azt mondtad, hogy kedves is
tud lenni, és szerinted nem tudta, hogyan öljön meg. Ez mind
roppant érdekes számomra.
– Nos, én pedig nem szeretnék többet beszélni róla – jelentette ki
határozottan Katy.
Charles mosolyogva simogatta meg az arcát.
– Nem, szerintem sem akarsz. Tapintatlanság volt tőlem felhozni
a témát. Különben is, inkább kettőnkről beszélnék.
– Kettőnkről?
Charles mosolya tovább szélesedett Katy zavart arca láttán.
– Tessék, már megint hangosan beszélek, anélkül, hogy
átgondolnám. Csak amióta eltűntél, másra sem tudok gondolni, csak
rád. Reméltem, hogy te is így érzel. De gondolom, inkább csak az
járt a fejedben, hogyan maradj életben.
– Valójában elég sokat gondoltam rád – vallotta be Katy, és
mélyen elpirult. – Elterelted a figyelmemet az éhhalál lehetőségéről.
Charles erre elvigyorgott.
– Ez aztán egy első alkalom! Még soha senki sem állította rólam,
hogy ilyesmire is képes vagyok.
Katy kuncogott.
– Egy ideig nincs olyan, hogy „kettőnk”. Visszamegyek
Bexhillbe, ott várom ki, amíg a bokám és a karom meggyógyul. Az
körülbelül hat hétig tart majd.
– Meglátogathatlak hétvégente.
 Katy szíve nagyot dobbant örömében.
– Annak nagyon örülnék, de nem hiszem, hogy jól éreznéd
magad anyám társaságában. Kissé nehéz természetű.
– Megszállhatok egy fogadóban, és érted megyek, sőt még a
kerekesszékben is tologathatlak. Ne állíts akadályokat, kérlek!
– Megpróbálok. Gondolom, attól félek, hogy megunod a
várakozást, amíg ismét normális nem leszek.
A férfi közelebb hajolt, és átölelte.
– Segíteni akarok abban, hogy meggyógyulj. Nemcsak a bokád és
a karod, hanem az egész tested. Akit így elrabolnak, bezárva
tartanak, és rettegnie kell az életéért, azok közül senki sem zökken
vissza azonnal a régi kerékvágásba. Ezért kell a szüleiddel lenned, az
otthonod biztonságában, és tudd, hogy bármikor beszélhetsz velem,
ha úgy érzed, hogy szükséged van rá. Lehet, hogy hat hétbe vagy hat
hónapba fog telni, amíg teljesen rendbe jössz, de segíteni akarok
átvészelni ezt az időszakot.
Katy a férfi vállára hajolt, jó érzés volt közel lenni hozzá.
Ugyanúgy, ahogy rövid ideig el tudta felejteni szenvedését a
pincében pusztán azzal, hogy rá gondolt, most el tudta tompítani a
pánikérzetet azzal, hogy belélegezte a férfi szappanának és a
cédrusarcszeszének illatát. Senkinek sem beszélt a rettegés
pillanatairól, sem a nővéreknek, sem az orvosoknak. Úgy érezte, ha
beismeri, hogy voltak ilyen pillanatok, attól hosszabbá és erősebbé
válnak.
Egy rendőrnő, aki nem sokkal azután jött, hogy a műtét után
magához tért, megkérdezte, hogy Reilly megerőszakolta-e.
– Ő nem olyan – válaszolta Katy. Érezte, hogy a nő nem hisz
neki, és azt hiszi, Katy csak letagadja a dolgot, mert szégyelli. De
Reilly tényleg nem közeledett hozzá szexuálisan. Amikor Katy beteg
és kiszolgáltatott volt, és a férfi ott feküdt mellette az ágyon, még
csak átölelni sem próbálta. Ami, valami furcsa módon, még
rosszabbá tette a férfi erőszakosságát vele szemben.
De Reilly nem azért rabolta el, mert nőt akart, hanem csak azért,
mert meg kellett akadályoznia, hogy Katy leleplezze. Aztán mellette
ragadt, és nem tudta, hogyan szabaduljon meg tőle.
Katy folyton arra a napra gondolt, amikor megszökött. Mit tett
volna vele Reilly, ha akkor nem támadja meg? Lehet, hogy kitalálta
volna, hogyan ölheti meg? Vagy csak otthagyta volna, megint…
csak azért, mert képtelen volt megölni, de nem tudta elengedni sem.
A férfi rejtély volt, és Katy valószínűleg sosem kap válaszokat a
vele kapcsolatos kérdéseire.
Ez azt jelenti, hogy sosem szabadul meg tőle?
 Tizenkilencedik fejezet

– Milyen csodálatos végre hazamenni! – sóhajtott fel Katy boldogan,

miközben az apja a Shakespeare Cliffen keresztül Folkestone felé
tartott.
Gyönyörű, felhőtlen nap volt, a sziklák alatt, a tengerben
visszatükröződött a kék ég, mintha csak azt sugallná, majdnem itt
van már a tavasz. Itt-ott virágzó mandulafákat, teljes virágdíszben
pompázó sáfrány-, nárcisz- és kaméliacsoportokat láttak. De a
napsütés csalóka volt, és az idő nagyon hideg.
Jó volt ismét a saját ruháját viselni. Mindig is tetszett neki a
fekete-fehér csíkos, pólónyakú pulóver, amit az anyja választott, a
fekete nadrág pedig elrejtette a gipszét. De nagyon furcsa volt, hogy
csak az egyik lábán van cipő. A másikra csupán egy gyapjúzoknit
húztak.
– Jó hazavinni téged – mondta Albert mosolyogva. – Anyád
napok óta ész nélkül süt. Annyi süteményünk van már, hogy
vendégül láthatjuk az egész utcát. Talán jobb lenne, ha rendeznénk
egy utcabált, mivel mindenki hívogat, hogy megkérdezze, hogy
vagy.
– Csak a hátborzongató részletekre kíváncsiak – morogta Katy. –
Érdekes, amikor letartóztattak, akkor nem hívtak, hogy a
támogatásukról biztosítsanak.
– Ugyan, ugyan, ne légy ilyen – rótta meg gyengéden Albert. –
Anyádnak még jót is tesz, mert végre beszél más asszonyokkal is.
Egyébként pedig az utcánkból sokan őszintén kedvelnek téged.
Katy nem volt meggyőzve, de ejtette a témát. Apja egyike volt
azoknak, akik mindenkiben csak a jót látják.
 – Hogy állnak a dolgok közted és anya közt? – kérdezte inkább. –
De őszinte választ kérek.
– Sokkal jobban. Nem tud egyik napról a másikra megváltozni,
de nagyon igyekszik. Bárcsak felszínre tudnám hozni azt a valamit,
ami miatt ilyen…
– Nehéz természetű? Kegyetlen? Észszerűtlen? – sorolta Katy a
javaslatait. – Válaszd ki bármelyiket. De a dolog mélyére kívánok
ásni. Olyan leszek, mint a kutya a csonttal. A minap egy pszichiátert
küldtek hozzám. Loptam tőle néhány jó ötletet.
– Miket kérdezett?
Katy vállat vont.
– Hogyan érzek Reillyvel kapcsolatban? Vannak-e róla
rémálmaim? A szokásos dolgokat. Szóval megkérdeztem a
pszichiátert, szerinte mi történhetett, ami a kistestvéreiről szeretettel
gondoskodó fiúból feleségverő férfivá, végül gyilkossá változtatta.
Az agyturkász azt mondta, hogy Reilly gyűlölte az anyját, és aztán
úgy látta, ahogy az életében lévő nők olyanná válnak, mint ő. De
ennek semmi értelme. Charles mesélte, hogy Deirdre kedves,
csendes nő, nem részeg cafka. Mindegy, semmi, amit az agyturkász
mondott, nem magyarázta, miért akarta Reilly megölni Gloriát és
Ednát.
– Talán csak azért, mert elvették tőle Deirdre-t? Még akkor is, ha
a saját viselkedése vezetett végül oda, hogy az asszony elmenekült
tőle. Szóval miféle ötletet loptál, amit felhasználhatsz anyád
esetében?
– Sohasem beszél a gyerekkoráról, nem igaz?
– Képtelen olyasmiről beszélni, ami a múltban történt. Én is
próbáltam már faggatni, de olyankor témát vált. És ha tovább
erősködöm, akkor feldühödik.
– Hm, én akkor is megpróbálom szóra bírni.
– Sok szerencsét hozzá. – Albert halkan kuncogott. – Addig én
meghúzom magam a fészerben. – Egy ideig hallgatott, aztán
felsóhajtott. – Van ott valami, Katy. Valami nagyon nagy dolog. De
nem az én tisztem, hogy elmondjam. Anyád sohasem bocsátaná
meg. De azt hiszem, igazad van, ideje, hogy a múlt titkai napvilágra
kerüljenek. Holnap egész nap bent leszek a cégnél, szóval talán az
lesz a jó alkalom. De kérlek, ne haragudj rám, ha valami balul üt ki.

Katyt végtelen öröm járta át, ahogy hazaért. Az előkert nárciszoktól

sárgállott, a ház falánál növő nagy kamélia tele volt élénkvörös
virágokkal.
Az ajtó még azelőtt kinyílt, hogy az apja leállította volna az autót,
és az anyja kirohant, széles mosolyát öröm volt látni. Kinyitotta az
anyósülés ajtaját.
– Olyan jó, hogy itthon vagy végre – mondta olyan melegséggel,
ami általában hiányzott belőle.
– Csak kiveszem a tolószéket a csomagtartóból – mondta Albert.
Katy nem lepődött meg, amikor látta, hogy apja egy rámpát
csinált, hogy a tolószéket könnyebben átgördítse a küszöbön; mindig
is jó volt abban, hogy mindenre gondol. Sikerült fél lábon elugrálnia
a kocsitól a székig, aztán apja betolta a házba.
– Apád azt mondta, hogy szerinte szeretnél inkább fent aludni –
mondta Hilda, amikor Katy már bent volt a konyhába.
– Így igaz. Majd a fenekemen araszolok fel meg le. De csak
egyszer kell megtennem naponta, mivel lent is van vécénk.
– Be tudsz jutni oda? – nézett rá kételkedve Hilda.
– Persze hogy be. Tudok egy mankóval szökdécselni. Ne aggódj
miattam! Hamarosan hozzászokom.
– Nos, meg kell mondanom, nem égtem a vágytól, hogy lehozzuk
az ágyad – közölte Hilda, bizonyítva, hogy nem sokat változott,
mindig is odavolt a rendért. – Most jöjjön a tea és a sütemény, aztán
meséld el, mi újság. Elmúlt már a mellkasi fertőzésed? Fáj még a
bokád… vagy a karod?
– A mellkasom sokat javult, és a bokám meg a karom csak néha
húzódik kicsit. Egyedül a gipszet gyűlölöm. Nagyon kényelmetlen
aludni benne.
 – Biztosan az – motyogta Hilda, és fürkészőn nézte lánya arcát. –
Még mindig nagyon sápadt és sovány vagy, de az arcod sokkal
jobban néz ki, és a maradék zúzódások is hamarosan elmúlnak.
Katy úgy vélte, szörnyen fest. Mások talán próbálhatják
meggyőzni az ellenkezőjéről, de a szeme környéke a lilától a sárgáig
a szivárvány minden színében pompázott. Viszont megígérte
magának, hogy nem fog emiatt siránkozni. Végül is, szerencsés,
hogy életben van.
De aznap este egyáltalán nem érezte magát szerencsésnek.
Először felvonszolta magát az emeletre a fenekén csúszkálva, aztán
beugrált a fürdőszobába, csak azért, hogy ott felfedezze, a fogkeféjét
kint hagyta a hálószobában. Újabb szökdécselés kifelé, majd vissza a
fürdőszobába fogat mosni. Ezek után ismét vissza a hálószobába, s
mire kiért, teljesen kimerült.
Amikor végre ágyba került, a gipsz beleakadt a lepedőbe, és
összekarcolta a másik lábát. Aztán a begipszelt karja tette
lehetetlenné, hogy a jobb oldalán feküdjön. Kénytelen volt a hátára
fordulni, és a lehetőség, hogy még legalább öt hetet így töltsön,
borzalmas volt.
Amint lekapcsolta a lámpát, felszínre törtek az emlékek. A pince
szaga, a hideg, az éhség és a félelem. Érzett minden Edtől kapott
ütést, és nem tudta kizárni az emlékei közül a férfi őrült tekintetét.
De ott volt a férfi szelídebb oldala is. Milyen kedves volt hozzá,
amikor beteg volt, sőt, Katy akkor azt hitte, hogy minden
megváltozott, és a férfi el fogja engedni.
De nemcsak a pincebeli megpróbáltatás aggasztotta. Arra vágyott,
hogy megfürödhessen, hogy valami csinosat viselhessen. Hogy
egyedül kimehessen.
Hogy újra normális legyen.

Katy másnap délután kerített sort arra, hogy szóra bírja az anyját.
Hilda nem az a fajta volt, aki ölbe tett kézzel ül napközben. Buzgón
takarított, fényesített, mosott, vasalt, főzött és mosogatott. Katy
korán megtanulta, hogy anyját semmi sem tántoríthatja el a
megszokott napirendjétől. Még ha megfázott vagy beteg volt, akkor
is megküzdött a napi tennivalókkal.
De miután megették a francia hagymalevest, és a mosogatással is
végeztek, Katy megkérte az anyját, hogy üljön le mellé a
kandallónál.
– Még ki kell vasalnom, és a boltba is le kell ugranom sajtért –
morgolódott Hilda, és idegesen tördelte a kezét, mint mindig, amikor
valaki valami váratlan dolgot kért tőle.
– A vasalás várhat, és holnapra más is kell majd a boltból,
nemcsak a sajt – mondta Katy. – Most pedig ülj le, anyu, ez fontos!
Hilda a pamlag szélére ült, és a kezét összekulcsolta az ölében.
– Dőlj hátra, és lazíts, anyu! Úgy ülsz, mintha állásinterjú miatt
lennél itt.
– Mi olyan fontos? – csattant fel Hilda. – Valami bajod van?
– Nem nekem, anyu, hanem neked. Még a kórházban megígérted,
hogy beszélgetünk majd, és ma pont ezt fogjuk tenni. Szeretném, ha
azzal kezdenéd, hogy hol nőttél fel, és mesélnél a szüleidről.
Katy látta, hogyan válik feszültté az anyja arca. Hilda nem akart
semmi másról beszélgetni, csak a gyümölcstortája receptjéről, vagy
arról, hogy a vendégszobába új függönyök kellenének.
– Nincs túl sok mesélnivaló rajta – mondta Hilda nagy sóhajjal. –
A szüleimnek volt egy törpebirtokuk Salisbury közelében. Zöldséget
termesztettek és csirkét tartottak. A kapuhoz épített kisboltban adtuk
el, amit megtermeltünk.
– Testvérek?
– Volt egy bátyám, Richard, de meghalt, amikor tizenkét éves
voltam. Valami baj volt a májával. A szüleim sohasem tudták
túltenni magukat rajta.
Ez komoly újság volt, és Katy csodálkozott, hogy tud bárki is
évekig magában tartani ilyesmit.
– A szüleid bűntudatot ébresztettek benned, amiért te egészséges
voltál?
Hilda nem gurult dühbe, inkább elgondolkodott a kérdésen.
 – Igen, azt hiszem, pontosan ezt tették. Tudod, Richardra
szükségük volt a nehéz munkáknál, ásásnál meg hasonlóknál. Azt
éreztem, hogy szerintük nekem semmi hasznom, még akkor sem, ha
én gyomláltam, etettem a csirkéket és gondoztam a palántákat,
amelyeket aztán nyáron eladtunk. Amint hazaértem az iskolából,
dolgoznom kellett.
– És ez milyen érzés volt neked?
Hilda a homlokát ráncolva keményen nézett Katyre.
– Érzés? Amikor én voltam gyerek, senki sem törődött azzal,
hogy érzed magad. De nem is vártad el.
– Lehet, hogy így van, de mit éreztél?
– Talán azt, hogy kihasználnak. Arról ábrándoztam, hogy olyan
életem van, ahol szabadon sétálhatok, lepihenhetek egy könyvvel,
csinos ruhákat viselhetek, és sok barátom van. Nem igazán voltak
barátaim, mert nem volt időm arra, hogy együtt legyek velük.
– És a szüleid egyfolytában Richard haláláról beszéltek, egészen
addig, hogy azt kívántad, bárcsak te haltál volna meg?
Hilda megdöbbent a kérdésen. A szája kinyílt, majd becsukódott,
de egyetlen hang sem jött ki rajta.
– Tudom, hogy durván hangzik, de így volt? – kérdezte Katy.
– Igen – felelte az anyja némiképp vonakodva. – Úgy éreztem,
semmire sem számíthatok. Néha azt kívántam, bárcsak
megbetegednék, hogy nagy hűhót csapjanak körülöttem.
– Amikor befejezted az iskolát, mit csináltál?
– 1929-ben végeztem. Tizennégy éves voltam. Heti három napot
dolgoztam mosólányként Colridge-éknek, akiknek nagy házuk volt a
faluban, a többi napon pedig a szüleimnek. De 1931-ben anyám
hirtelen meghalt; azt mondták, szívroham volt. Nagyon felizgatta
magát a gazdasági válság miatt. A dolgok egyre keményebbé váltak
mindenki számára, a férfiak elveszítették a munkájukat, meg
ilyenek, de a mi életünkre ez nem igazán lett volna hatással. Apám
mindig azt mondta neki, hogy soha nem fogunk éhezni, mivel
megtermeljük a saját ételünket, és eleget adunk el ahhoz, hogy
megvegyünk mindent, amire szükségünk van. De anyám mindig
aggódó típus volt.
– Sajnálom. Szóval ketten maradtatok az apáddal? Milyen volt?
Túl fiatal voltál, hogy anya nélkül maradj.
Egy könnycsepp gördült le Hilda arcán.
– Szörnyű volt. Minden este elment a kocsmába, aztán átaludta a
fél napot. Meg kellett próbálnom mindent magamnak fenntartanom.
Ő semmit sem csinált. Nem volt pénzünk csirkeeledelre, ezért eladta
a tyúkokat, és elitta az értük kapott pénzt. Nem volt tojás, amit
eladhattunk volna, és zöldség is egyre kevesebb, enni is, eladni is,
így reménytelen helyzetbe kerültünk. Apám utálatosan viselkedett
velem, követelte a pénzt, amit mosással kerestem, aztán elitta.
Gyakran meg is ütött. Végül, amikor nem fizette ki a lakbért,
kilakoltattak minket. Mrs. Colridge megsajnált, és befogadott
cselédnek. El kellett bocsátania a személyzet nagy részét, mert nehéz
idők jártak rá és a férjére is. Szóval csak én csináltam mindent a
házában.
Katy úgy érezte, megkapta a választ az anyja furcsa
viselkedésére. Arra, hogy miért veri a fogához a garast, ítéli el az
ivást, hogy miért képtelen lazítani. Megszorította az anyja kezét.
– Nem csoda, hogy soha nem beszélsz azokról az időkről –
mondta. – Biztos nagyon kemény volt.
– Jobb volt Colridge-ékkel lenni, mint apámmal. Legalább
jóllaktam, tisztességes helyem volt, és senki sem kiabált velem, vagy
ütött meg. Valójában Mrs. Colridge nagyon kedves volt. Mindenben
rám támaszkodott, mert nagyon gyenge nő volt.
– És az apád? Mi történt vele?
– Halálra itta magát. – Hilda szinte köpte a szavakat, elárulva,
hogy még mindig mennyi keserűség él benne az apja iránt. –
Néhányszor próbált pénzt kicsikarni belőlem, de nem kerestem
sokat, és eszem ágában sem volt neki adni, hogy eligya. Holtan
találták az erdőben, közvetlenül mielőtt a háború kitört volna. Úgy
élt, mint egy csavargó, mocsokban, igazi szégyen.
 Katy most már megértette, hogy az anyjának miért volt mindig
olyan fontos a patyolat tisztaság, a rend és az önuralom. De tudni
akarta a „nagy” dolgot, amit az apja említett, ezért tovább kellett
lépnie a történetben.
– Biztos szörnyű lehetett neked, anyu – mondta. – Annyira
megalázó és szomorú is. Akkor azért költöztél el, hogy háborús
munkát végezz?
Ha Hilda úgy érezte is, hogy kurtán-furcsán lezárták az apja
témáját, nem mutatta ki.
– Igen, jelentkeztem háborús munkára, és egy southamptoni
gyárba küldtek.
– Huszonnégy éves voltál akkor. Milyennek találtad a gyári
munkát? Furcsa lehetett azok után, hogy egy csendes faluból jöttél.
– Tetszett. Jó pénzt kerestem, voltak ott más lányok is, volt
társaságom, mind távol az otthonunktól, szóval sok közös volt
bennünk. A munka monoton volt, zajos és piszkos. Kis alkatrészeket
készítettünk tankokba, repülőkbe, mindenféle más járműbe. De
szombat esténként táncolni jártunk, és szerettem együtt élni a többi
lánnyal. Én voltam az, aki mindig takarított.
Katy erre mosolygott. El tudta képzelni, ahogy az anyja átveszi a
házvezetőnő szerepét.
– Mi van a romantikával? Volt fiúd?
– Volt néhány fiú, de túl szégyellős voltam ahhoz, hogy
feloldódjak a társaságukban. Csinos sem voltam. Kínosan éreztem
magam.
– Először mind így vagyunk vele – mondta Katy. – Nagyon
féltem, amikor először táncolni mentem. Mondtam is Jillynek, hogy
soha többet. Szóval, mi változott meg? Találkoztál apuval, és utána
minden jól ment?
– Mi van emögött az egész mögött? Miért vallatsz?
Katy megijedt anyja agresszív hangjától. Eddig azt hitte, minden
jól megy.
– Vallatlak? – kérdezett vissza. – Csak érdekel a múltad, az, hogy
hogyan ismerted meg aput. Milyen voltál kislánynak. Beszélnünk
kell ezekről a dolgokról, anyu. Mind hatottak rád, hogy azzá legyél,
aki most vagy. A Reillyvel szerzett szörnyű tapasztalatok
valószínűleg rosszul hatottak volna rám, ha nem beszéltem volna
róluk.
– Miért feltételezed, hogy szörnyű tapasztalataim vannak?
– Mert rejtegetsz valamit, anyu. Az emberek nem titkolják a jó
dolgokat.
– Azt hiszed, hogy nagyon okos vagy! – csattant fel Hilda.
Felállt, és szinte gyűlölettel nézett Katyre. – Mindig is azt hitted,
hogy mindent tudsz. Hát tévedsz, nem tudsz mindent, és vannak
dolgok a múltban, amelyeket jobb nem bolygatni.
– Anyu, csak szeretnélek megérteni – mondta Katy halkan. –
Rengeteget imádkoztam, amikor be voltam zárva abba a pincébe.
Sokat gondoltam rád, apura és Robra is. Mert azt hittem, meg fogok
halni, és az megértette velem, ha isten megment, muszáj ezt
átbeszélnem veled. Muszáj kiderítenem, miért vagy olyan
boldogtalan néha, és talán tudok majd segíteni rajta.
– Senki sem tud segíteni rajta, és ha elmondom, meg fogsz
gyűlölni.
– Megöltél valakit? Kiraboltál egy idős hölgyet, vagy kisgyereket
bántalmaztál?
– Dehogy! – vágott vissza Hilda dühösen. Ismét leült, de maradt a
pamlag szélén.
– Pedig csak ezek azok a dolgok, amiért meggyűlölnélek –
közölte Katy. – Nem érdekel, ha bankot raboltál, vízbe fojtottál egy
macskát, vagy meztelenül táncoltál a Hastings rakparton. Mindenki
csinált már olyat, amiért azt hiszi, hogy mások meggyűlölnék, és
általában tévednek.
Anyja kezéért nyúlt, de Hilda ellökte.
– Hagyj békén, Katy! Ezt nem akarod tudni, túl borzalmas.
Katy látta, hogy az anyja sír. Nem adott ki hangot, de hatalmas
könnycseppek csorogtak le némán az arcán.
– De tudni szeretném. Nem érdekel, milyen borzalmas. Ugyanúgy
szeretni foglak – ígérte, és magához ölelte az anyját. – Most pedig,
rajta, súgd a fülembe, ha nem bírod hangosan kimondani.
Hilda hosszú ideig semmit sem mondott. A válla rázkódott, és
könnyei átáztatták Katy pulóverét, de egyetlen hangot sem hallatott.
– Megerőszakoltak.
Csak suttogás volt, de bármily halkan mondta is, Katy tisztán
hallotta.
– Beszélj róla!
– Nem tudok.
– De igenis tudsz. Csak mondd el, hol voltál, kivel! Szerintem a
többivel tisztában vagyok akkor is, ha nem részletezed.
Hosszas csend következett. Katy türelmesen várt, mivel érezte,
hogy anyjának szüksége van arra, hogy elmesélje ezt a történetet.
– Négyen elmentünk Aldershotba táncolni – szólalt meg végül
Hilda. – Nancynek, az egyik lánynak ott állomásozott a fiúja, és
Nancy szerzett nekünk fuvart. Új ruhát varrtam az alkalomra,
rózsaszínt fehér virágokkal, és a lányok azt mondták, csinos vagyok
benne. Jól is éreztem magam. Meleg este volt, és azt hittem, valami
jó fog történni.
Elhallgatott. Katy nem próbálta sürgetni, mert érezte, hogy anyja
újraéli azt az éjszakát.
– Eleinte jó is volt. A tánctermet papírfüzérekkel és
léggömbökkel díszítették fel, és a zenekar is remek volt. Sok férfival
táncoltam aznap este, és egy keveset ittam is, mivel vittünk gint
magunkkal. Arra gondoltam, hogy végre nem érzem magam
kínosan, és igazán boldog voltam. De nagyon meleg volt a teremben,
és kimentem levegőzni.
Kibontakozott Katy karjai közül, és kihúzta magát valahová a
távolba nézve, mintha újra ott volna abban a teremben.
– A táncterem egy vidéki utcácskában volt, és az elsötétítés miatt
természetesen sötét volt. De a hold fényesen ragyogott aznap éjjel, és
én távolabb sétáltam. A bentről kihallatszó zene ellenére hallottam a
kacsákat hápogni. Volt ott egy tó, és a hold megvilágította a víztükröt,
amelyen fehér kacsák úszkáltak, és olyan világosnak tűnt, mintha csak
nappal volna. Aztán hirtelen ott termett az a férfi. Nem egyenruhában
volt, nyitott gallérú inget és fekete nadrágot viselt. Azt mondta,
milyen fényesen ragyog a hold, és megkérdezte, honnan jöttem.
Előkelően beszélt, jóképű volt, szőke haja csillogott a holdfényben.
Kicsit kacérkodtam vele. Felvetette, hogy sétáljunk kicsit. Fogalmam
sincs, miért egyeztem bele, hiszen még a nevét sem tudtam, de azt
hiszem, arra gondoltam, jó volna elmondani a többi lánynak, mint egy
kis kalandot. De egyáltalán nem kaland volt. Megfogta a kezem, és
behúzott a bokrok közé. Csókolgatni kezdett, mire megijedtem, és azt
mondtam, hogy vissza kell mennem. Erre megütött. Olyan erősen az
arcomba vágott, hogy elestem. A nyakában olyan sálféle nyakkendőt
hordott az ingébe gyűrve, azt levette, és bekötötte vele a számat.
Aztán megtette. Rettenetesen fájt. Próbáltam küzdeni ellene, levetni
magamról, de túl erős volt, és újra meg újra megütött. Amikor végzett,
felállt, keményen gyomron rúgott, aztán eltűnt a bokrok közt.
Katy alig akarta elhinni, amit hallott. Akkor is megdöbbentette
volna, ha bárki mással történik ilyesmi, de a tudat, hogy az anyjával,
ezzel a nagyon zárkózott és visszafogott nővel, még kegyetlenebbé
tette.
– Jaj, anyu, ez borzasztó! – Már Katy is sírt. Újra magához ölelte
az anyját. – Mit csináltál?
– Sikerült megszabadulnom a sáltól, és segítségért kiáltottam.
Próbáltam felállni, de minduntalan elvesztettem az egyensúlyomat,
és a gyomrom is szörnyen fájt. Aztán hirtelen megjelent ez a katona;
futva jött a bokrok közé, és felsegített. Nem kellett elmondanom, mi
történt. A bugyim ott hevert a földön, ahová a férfi dobta, miután
letépte rólam. A katona segített visszavenni.
– Szóval hívtad a rendőrséget?
– Nem, tudtam, hogyan viselkednének. Szerintük, én lennék a
hibás, mert bementem a bokrok közé azzal a férfival.
– De az a katona, aki segített neked, nem akarta hívni a
rendőrséget?
– Akarta, de nem engedtem. Azt mondtam neki, hogy csak nekem
volna rosszabb. Talán még a munkám is elveszteném, ha kitudódna.
 – Elvesztenéd a munkád?! Egy férfi megerőszakol, erre te vagy a
rossz?
– Akkoriban ez így ment. – Hilda vállat vont. – Nem hiszem,
hogy most jobb volna a helyzet. Mindegy, a katona visszament a
társaihoz, és megmondta nekik, hogy hazavisz. Haza is vitt egy
katonai dzsipen. Annyira kedves volt!
– És megtudtad valaha is, ki erőszakolt meg?
– Nem, senkinek sem mondtam el, mi történt. Mire a többiek
hazaértek, már lefeküdtem.
– De hogyan tudtál ezzel a szörnyű, sötét titokkal élni?
– Volt valakim, aki tudta. A katona, aki segített. Beszéltem vele
róla, és ő eljött újra meg újra meglátogatni.
– Hogy hívták?
– Albert Speed tizedes.
Katy egy pillanatig azt hitte, az anyja összekevert valamit.
De Hilda megismételte a nevet, s közben nyomatékosan nézett rá.
– Apu? – kiáltott fel Katy. – Így ismerkedtél meg vele?
 Huszadik fejezet

– Apu! – Katy az apja nevét suttogta, mélyen megdöbbenve, hogy ez

a szörnyűség hozta össze a szüleit.
– Igen, Albert. Ha ő nem lett volna, biztosan öngyilkos leszek.
Higgy nekem, Katy, én voltam a legártatlanabb a lányok közt. Nem
is igazán értettem, hogy az mit jelent!
Katy tudta, hogy az anyja a szexre gondol. Ritkán beszélt nyíltan
a témáról, csak homályos utalásokat tett, általában lebiggyesztett
szájjal, mintha a puszta gondolat is zavarná. Katy minden tudása az
emberi szaporodásról és a férfi-nő kapcsolatról könyvekből és a
barátnőitől származott. A lyukakat Jilly anyja tömte be, vidám, de
nyers módon.
Katy most már megértette, miért nem tudott az anyja beszélni
róla. De azóta született két gyereke, annak segítenie kellett volna,
nem?
– Szóval apu elvitt a rendőrségre?
– El akart, de nem engedtem neki. – Hilda dacosan felszegte a
fejét. – Képtelen lettem volna férfival beszélni róla. Különben is,
attól féltem, hogy azt mondják majd, az egész az én hibám. Ittam, és
hagytam, hogy a férfi távolabb vigyen a tánctól.
Katy ezt megértette. Egyik iskolai barátnője elment a
rendőrségre, miután megerőszakolták, és a rendőrök azt mondták,
nem kellett volna beülnie a férfi autójába. Nem is igazán törődtek
vele.
– Mikor történt ez, anyu?
– 1940-ben, június végén. Az szolgáltatta az okot a
táncmulatságra, hogy a barátnőm fiúja egyike volt azoknak a
katonáknak, Alberttel együtt, akik ott voltak a franciaországi
visszavonulásnál, és kimentették őket Dunkerque-nél. Szerencsések
voltak, hogy épen hazaértek.
Katy nem is tudta, hogy apja ott volt Dunkerque-nél. De nem
csoda, hiszen folyton csak viccelődött, ha a háborús szolgálatáról
esett szó.
– Szóval mit csináltál? Folytattad az életed, mintha mi sem történt
volna?
Hilda üres tekintettel nézett a lányára.
– Próbáltam. De vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet
elfelejteni. Albert volt az, aki tartotta bennem a lelket. Írt nekem, és
háromszor is sikerült elcsípnie egy vonatot, hogy meglátogasson.
– Akkor már bombázták Angliát? – kérdezte Katy.
– Még nem, ami akkor zajlott, úgy hívtuk, furcsa háború, mert
igazából semmi sem történt. De Dunkerque után a németek
keresztülsöpörtek Európán. Hollandia, Belgium és Franciaország
elesett. Aztán július elején először bombázták Angliát nappal. A
londoni légi támadások augusztus huszonharmadikán kezdődtek, de
Southamptonban november végétől indult a legrosszabb időszak.
– Apu Aldershotban maradt?
– Nem, a hadtestét átvezényelték Észak-Afrikába. Akkor még
nem tudtam, hogy hova ment, mert az ilyesmit nem árulhatták el, de
írt nekem. Visszamentem dolgozni, és nagyon ijesztő volt, amikor a
bombák Southamptonra hullottak. A város fő célpont volt, nemcsak
a hajók és a kikötő miatt, hanem mert a gyárak mindent gyártottak a
fegyverektől a tankokig. Mindannyian állandó szorongásban éltünk.
Azt hiszem, ezért nem vettem észre, hogy várandós vagyok.
– Ó, anya! – kiáltott fel Katy. – Az erőszaktevő teherbe ejtett?
– Hát, az biztos, hogy mással nem csináltam – háborgott Hilda.
Hirtelen, mintha villám csapott volna belé, Katy előtt
megvilágosodott az igazság. Ő 1941 márciusában született.
Ő volt az erőszaktevő gyermeke.
Mintha egy láthatatlan gödörbe zuhant volna. Gyerekkori
emlékek szilánkjai száguldottak el mellette, mintha egy utolsó
bepillantást akarnának nyújtani abba, ami valaha az övé volt, és most
örökre elragadták tőle.
– Szóval Albert szánalomból vett el? – kérdezte irtózva. – Te
pedig végig hagytad, hogy azt higgyem, ő az apám? Hogyan tehetted
ezt?
A pillanat hevében Katy megfeledkezett a törött bokájáról, mert
minél messzebb akart kerülni az anyjától, olyan messze, amennyire
csak lehet, és felkelt a pamlagról. Alig tette meg azonban az első
lépést, visszazuhant a párnákra. Erre sírva fakadt. Nem menekülhet
el, és az egész világa a feje tetejére állt.
– Sajnálom, Katy. Túl nyers voltam. Sohasem kellett volna
elmondanom, mi történt velem. De ha az életem egy részét
elmeséltem, akkor az egészet el kellett. Te akartad tudni az igazságot
rólam. Hát most már tudod.
– Ennyi éven át! Az a sok felgyülemlett komiszság, amellyel meg
kellett birkóznom, te pedig karvaly módjára figyeltél, kritizáltad
minden mozdulatomat. Gondolom, láttad bennem annak a férfinak
minden gonoszságát.
Hilda most már nyíltan zokogott, patakokban folytak a könnyek
az arcán.
– Nem, soha semmi rosszat nem láttam benned. Nem is
gondoltam rá, hogy ő az apád… egyszer sem, mióta megszülettél, és
a karomban tarthattalak. Mindig is Albert volt az apád minden
tekintetben, ami számít. Folyton írt, és tudni akarta, milyen vagy, és
amikor 1941 júliusában hazajött, megkérte a kezem.
– És mit kapott ettől a házasságtól? – Katy annyira haragudott az
anyjára, hogy mindenáron bántani akarta. – Egy rideg, keserű nőt és
egy erőszaktevő gyerekét. Amióta az eszemet tudom, mindig
piszkáltad, soha semmi sem volt elég jó neked. Mi a fenéért kellettél
neki?
– Azt mondta, belém szeretett azon az éjszakán, amikor hazavitt a
bál után. De nem hittem neki. Miért akarna bármelyik férfi használt
holmit?
– Szóval csak kihasználtad? Azt akarod mondani?
 – Az nem úgy volt. Én is beleszerettem. Olyan kedves volt,
gyengéd, ugyanakkor erős is. Milyen csodálatos lett volna, ha nem
erőszakolnak meg, vele találkozom először, és beleszeretek. Egy
álom megvalósulása. De az erőszak mindent tönkretett. Azt viszont
ne gondold, kérlek, hogy kihasználtam Albertet. Támaszkodtam rá,
mert senkim sem volt, de szerettem őt akkor, és most is szeretem.
Bármilyen haragos és sértett volt is Katy, hallotta az igazságot az
anyja szavaiban. De nem volt hajlandó könnyen elengedni.
– Valahányszor arról faggattalak, miért vagyok én vörös és zöld
szemű, amikor ti mindnyájan barnák vagytok, elmondhattad volna az
igazat.
– Elárulnád, hogyan lehet egy gyereknek elmondani, hogy az
apukája nem az apukája? Vagy megkülönböztetni a fivért és a
nővért? Azt hiszed, nem olyan volt ez nekem, mintha tőrt
forgatnának a szívemben? Te minden szempontból Albert lánya
vagy. Ő tett tisztába, segített megtenni az első lépéseket, megtanított
úszni és kerékpározni, segített leckét írni. Ne mondd, hogy nem
tudod, hogy szeret téged! Életed minden napján kimutatta. Gyakran
féltékeny vagyok rád, hogy téged jobban szeret, mint engem.
– Bárcsak kijuthatnék ebből a házból, minél messzebb tőled! –
acsargott Katy, és ültében hátat fordított Hildának, hogy ne is lássa.
Hallotta anyja sírását, de nem volt hajlandó visszafordulni és
bocsánatot kérni.
Hilda egy idő múlva felállt és kiment a konyhába. Katy közelebb
húzta a tolószéket, és a mankó segítségével átült. Aztán a lépcsőhöz
gördítette magát, kiszállt, és a fenekén csúszva felkapaszkodott az
emeletre.
Becsapta maga mögött az ajtót, és kulcsra is zárta, aztán
bemászott az ágyba, hogy kisírja magát.
Úgy érezte, egész eddigi élete egyetlen nagy hazugság volt. Ha az
igazi apja meghalt volna a háborúban, és az anyja utána találkozik
Alberttel, és feleségül megy hozzá, könnyebben el tudta volna
viselni a színlelést, hogy Albert az apja.
 De erőszak következtében megfoganni! Hogyan tehetné túl rajta
magát valaha is? És ki volt ez a névtelen férfi, aki megerőszakolt egy
fiatal nőt, aztán a sorsára hagyta az erdőben? Milyen tulajdonságokat
örökölt tőle? Hogyan is érezhetné magát ezentúl fesztelenül Rob és
az apja társaságában, amikor tudja, hogy ő csak egy mostohatestvér
és mostohagyerek?
Ez a szörnyű hír nagyon fájt. Azt hitte, ha megszabadul Reillytől,
minden gondja megszűnik. Most azt kívánta, bárcsak a férfi megölte
volna. Semmi sem lehet olyan rossz, mint a tudat, hogy az apád
erőszaktevő és az anyád hazug.
Fél hatkor az anyja bekopogott, és könyörgött Katynek, hogy
menjen le vacsorázni.
– Az apád hamarosan itthon lesz, és nagyon fel fogja zaklatni,
hogy bezárkóztál idefent. Kérlek, Katy. Nagyon sajnálom, amiket
mondtam, de te akartad tudni az igazságot.
Katy tudomást sem vett az anyjáról, és a párnát a fejére húzta.
Túlságosan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy evésre gondoljon,
és Albertet sem akarta látni.

Albert hat körül ért haza. Katy fojtott hangokat hallott, majd Hilda
hangja élesebbé vált, ahogy beszámolt a történtekről. Aztán csend
lett odalent.
Katy azon töprengett, nem mentek-e el otthonról. A ház általában
sohasem volt ilyen csendes.
Végül, valamivel hét után hallotta, hogy Albert jön fel a lépcsőn.
A léptei fáradtan vánszorgók voltak, elárulva Katynek, mennyire
gondterhelt.
– Nyisd ki, Katy! – mondta határozott hangon az ajtónak. –
Hoztam teát meg szendvicset, és beszélnünk kell.
– Menj el! Nem akarok beszélni veled, és szendvics sem kell! –
kiabált ki Katy.
– Ha nem nyitod ki, és viselkedsz felnőtt módra, berúgom az
ajtót. Minden történetnek két oldala van, s te meg fogod hallgatni az
enyémet is, még ha le is kell kötözzelek ahhoz, hogy rám figyelj.
Albert csak akkor használta ezt a kemény hangot, amikor nagyon
dühös volt. Katy tudta, hogy muszáj lesz kinyitnia az ajtót, különben
Albert beváltja a fenyegetését.
Vonakodva szökdécselt el az ajtóig, és elfordította a kulcsot,
mielőtt visszaroskadt volna az ágyára. Albert becsukta maga mögött
az ajtót, és odahúzta az öltözőasztal székét, hogy leüljön.
– Hilda egész házasságunk alatt tudta, hogy egy nap majd el kell
mondania az igazságot – kezdte feszült arccal, zaklatott tekintettel. –
A titkolózástól nyomorultul érezte magát, de lehetetlennek találta,
hogy elmondja. Elmondtam volna én magam, de nem az én
történetem volt. Látva azonban, hogy milyen rosszul fogadtad a
dolgot, elmesélem az én változatomat.
– Mégis mit vártatok, hogy reagálok? Hogy azt mondom, remek,
milyen nagyszerű, hogy egy erőszaktevő az apám?
– Ne légy nevetséges, Katy! – dorgálta meg Albert. – De mi
volna, ha megpróbálnád más szemszögből nézni, mi történt… az
anyád szemszögéből?
Katy karba tette a kezét, és dacosan a mennyezetre meredt.
– Hildának nehéz, nyomorúságos gyerekkora volt. Olyan
dolgokat élt át, amiket te a kiváltságos gyerekkoroddal el sem tudsz
képzelni. Végül a szülei halála szabaddá tette, egy southamptoni
gyárba ment dolgozni, és életében először szórakozhat más, hozzá
hasonló helyzetben lévő fiatal nőkkel. A háború persze fenyegető, de
1940 júniusának végén még nincs a küszöbön, és ő a barátnőivel
Aldershotba utazik egy táncmulatságba. Majdnem az összes katonát,
engem is beleértve, Dunkerque partjairól mentették ki, és emiatt
mind emelkedett hangulatban van. Emlékszem, nyomban kiszúrtam
Hildát, amikor bejött a terembe. Kicsit ijedtnek tűnt, de nagyon
csinos volt a rózsaszín ruhában. Gesztenyebarna haját rózsaszín
szalaggal fogta hátra. Éreztem, hogy nincs hozzászokva az ilyesfajta
mulatsághoz, hogy félénk, s hogy valószínűleg azt kívánta, bárcsak
el se jött volna. De amikor fel akartam kérni táncolni, elhívtak. Két
emberem verekedett odakint, és tizedesként nekem kellett rendet
tennem, mielőtt a katonai rendőrség felbukkan.
Katy szipákolt. Albert mindig olyan átkozottul észszerű volt,
olyan jól tudott mesélni, hogy bárkinek a véleményét meg tudta
változtatni. Katy elhatározta, hogy ő nem fog elgyengülni.
– Mint kiderült, majdnem két órán át voltam távol. Az egyik férfi
elég súlyosan megsérült, és vissza kellett vinnem a bázisra. Mire
visszaértem, bealkonyodott, de nyomban Hildát kerestem. Meg is
láttam egy férfival, akit jól ismertem. Roy rendes fickó volt, és Hilda
kicsit pityókás. Mint megtudtam, a barátnői gint hoztak magukkal,
és kibélelték a narancslét. De azt mondtam magamnak,
elszalasztottam a lehetőséget, és Roy majd gondot visel rá. Másik
lánnyal kezdtem táncolni, de egy idő múlva észrevettem, hogy Roy
egyedül van, és Hilda eltűnt. Szóval kimentem, hogy megkeressem.
– És miért gondoltad, hogy felelősséggel tartozol egy
vadidegenért?
– Ó, Katy, te tudod a legjobban, hogy néhányunk miért vigyáz a
gyengébbekre. Te is mindig ezt csináltad a suliban. Mindegy, nem
láttam őt. Több pár is csókolózott, de Hilda nem volt köztük. Persze
akkor még nem tudtam a nevét. Szóval megkérdeztem egy fickót,
akit ismerek, hogy látott-e egy rózsaszín ruhás lányt, mire azt
mondta, hogy egy civillel látta végigmenni az úton. Nem láttam
civileket a teremben, ezért úgy éreztem, jobb, ha megkeresem.
– De már túl késő volt, és megtörtént a dolog?
– Igen, sajnos. Hilda több száz méterre a bálteremtől, az erdőben
volt, sírva feküdt a földön. A többit tudod.
– A többi az, amit nem értek. Azt igen, hogy miért félt a
rendőrségre menni… nézzünk szembe a tényekkel, nem túl sok
együttérzéssel viseltetnek a nők iránt. Azt is értem, miért vitted haza.
De anyu nem a Végzet asszonya, miért habarodtál mégis bele?
Albert hosszú, kemény, rosszalló pillantást vetett rá.
– Charles miért keresett téged? Csak egyszer randevúztatok –
vágott vissza. – Mi volt olyan különleges benned?
Katy erre elszégyellte magát, és nem tudott válaszolni.
 – Az igazság az, hogy azon az estén beleszerettem Hildába. Oké,
talán csak együttérzés volt, de nem egészen, és később valami más
vette át az irányítást. Háromszor találkoztam vele, mielőtt
behajóztak Észak-Afrikába, és minden találkozón egyre biztosabb
lettem abban, hogy ő az igazi. Nyilvánvalóan nagyon óvatosnak
kellett lennem vele, hiszen valami szörnyűségen ment keresztül, de
melegszívű volt, és vicces, és el akarta felejteni, ami történt.
Levélben vallottam neki szerelmet, mielőtt elhagytam Angliát.
Amikor rájött, hogy állapotos, búcsúlevelet írt, hogy bármennyire
kedvel is, és úgy érzi, adósom, amiért olyan kedves voltam vele,
nem akarja tönkretenni az életem. Megdöbbentett a dolog, de kizárt
volt, hogy elhagyjam, és ezt meg is írtam neki. Nagyon bátran
viselkedett a terhessége alatt, a levelei melegszavúak voltak, nem
siránkozott a helyzetén, és két nappal a születésed előtt is még
dolgozott. A bombázással Southamptonban kellett megküzdenie,
aztán amikor megszülettél, beköltözött egy koszos kis szobába, az
egyetlen helyre, amit tudott szerezni. Nem volt pénze, a munkatársai
köddé váltak, de abban a pillanatban, ahogy a karjaiban tartott,
szeretett téged. Még mindig megvannak a levelek, amiket akkor írt
nekem. Hangsúlyozta, hogy bár szeretné, ha az élete része lennék,
nem akart magához láncolni, és nem tartozom neki semmivel. De
amikor eltávot kaptam, és újra láttam, tudtam, hogy el akarom venni.
Tisztán szerelem volt, és mindkettőtöket akartalak, örökre.
– De olyan gonosz volt! Elfelejtetted, apu, hogy azt mondtad,
elhagyod őt?
– Nem, nem felejtettem el. De az, hogy majdnem elveszítettelek,
megváltoztatta a dolgokat, és ráébresztett arra, hogy mi a fontos, és
mi nem. A veled kapcsolatos titok rejtegetése volt az, ami
megkeserítette, kicsit meg is bolondította. El tudod képzelni, hogy
egy ilyen dolog felemészt?
– Mondhatni – ismerte be Katy vonakodva.
– Erősnek kellett volna lennem, és már évekkel ezelőtt el kellett
volna mondanom az igazat. De Katy, mikor alkalmas az idő, hogy
egy ilyet elmesélj? Egy gyerek, aki semmit sem tud a szexről, nem
értené meg, és minél idősebb lesz, annál nehezebbé válik. Nézd meg,
hogyan reagáltál ma. Majdnem meggyilkolt egy őrült, mégis
elborzasztott a dolog, és nem tudsz megbízni abban a két emberben,
akik a legjobban szeretnek.
– Mégis mit vártál? Hogy azt mondom, rendben, apu, szóval nem
te vagy az apám, hanem egy mocskos perverz, aki tönkretette az
anyám életét. Vagy át kellett volna ölelnem az anyámat, és azt
mondanom neki, hogy nem számít, hogy húsz évig hazudott nekem?
Albert elkeseredetten felsóhajtott.
– Szerintem át kellene gondolnod, mit tennél, ha Reilly
megerőszakolt volna, és most terhes lennél. Tudom, hogy nem tette
meg, és te sem vagy terhes, de mi lett volna, ha mégis? Mi anyáddal
akkor is szeretnénk. Valószínűleg elintézhetnénk egy abortuszt
valami magánklinikán, vagy javasolhatnánk, hogy add örökbe. De
sokkal valószínűbb, hogy meggyőznénk, maradj nálunk, és neveljük
fel együtt a kicsit. De Hildának nem volt választási lehetősége. Talán
valahol, az agya egy rejtett zugában felmerült a gondolat, hogy csak
sajnálatból veszem feleségül. De ez nem igaz. Szerettem őt akkor, és
szeretem most is.
A hálószobaajtó kinyílt, és Hilda állt a küszöbön. Lerítt róla, hogy
hallotta a férje szavait.
– Nem ittad meg a teát, és a szendvicset sem etted meg, Katy. Ha
azt hiszed, hogy rosszabbul fogom érezni magam, ha éhségsztrájkot
folytatsz, hát tévedsz. Ennél rosszabb már nem lehet. De ne
hibáztasd az apád, mert mindent szerelemből tett. Remélem,
megérjük azt a napot, amikor ott állsz a templomban, és feleségül
mész egy hozzá hasonló, nagyszerű tulajdonságokkal rendelkező
férfihoz.
Hilda sarkon fordult, és visszament a földszintre. Katy úgy érezte,
mintha kapott volna egy pofont.
– Nos, Katy – ült mellé Albert az ágyra –, felhagytál az
utálatommal?
A lány lehorgasztotta a fejét.
 – Nem tudlak utálni. Ahogy anyu rámutatott, te voltál a hős. És
azt is elismerem, hogy nem volt olyan idő, hogy ne lett volna
fájdalmas megtudni ezt a titkot. Azt akarom, hogy te légy az apám.
– Az vagyok, drágám – ölelte át Albert. – Minden fontos
dologban. Hadd mondjak még valamit. A háború végén rengeteg
férfi tért haza a harctérről arra, hogy olyan gyereket talált otthon, aki
nem az övé. A nagy többségük elfogadta a sajátjának. Tudták, hogy
a háború rendkívüli dolgokra készteti az embert. Néhányuk talán egy
másik asszony karjaiban keresett vigaszt, amíg távol volt, és tudta,
milyen magányos és rémült lehetett a felesége. De legfontosabb,
hogy az egyesülésből született gyermek mindenben ártatlan.
Megérdemli, hogy elfogadják és szeressék. Az első pillanattól fogva,
hogy a karomban tartottalak, szerettelek. Nem változtatott ezen
semmi, amit tettél vagy mondtál. Csak azt sajnálom, hogy nem
vettem rá Hildát már évekkel ezelőtt, hogy tárja fel az igazságot…
nemcsak miattad, hanem saját maga miatt is. Szörnyű dolgot
követtek el ellene azon az estén, és huszonnégy éve hordozza
magában a bűntudatot. Legyél te az okosabb, Katy, és szabadítsd
meg attól a bűntudattól.
Katy egy ideig zokogott a karjaiban. A haragja és a fájdalma már
elmúlt; nem maradhattak életben, amikor egy ilyen csodálatos ember
tartotta átölelve.
Végül felült, kifújta az orrát és megtörölte a szemét. Aztán
megette a szendvicseket.
Albert kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Üres gyomorral nem tudok megbirkózni anyuval – mondta.

Katy begurult a tolószékkel a nappaliba, ahol az anyja várt. A

behúzott függönyökkel és a kandallóban lobogó tűzzel a szoba
meleg és meghitt volt, mint mindig.
Kiemelte magát a székből, és átült az anyja mellé a pamlagra.
– Ne haragudj, anyu, nem érdemelted meg, hogy ilyen komisz
legyek veled. Bele kellett volna képzelnem magam a te helyzetedbe.
 Hilda halványan elmosolyodott, és sovány, kis kezével megfogta
lánya kezét.
– Amikor eltűntél, attól féltem, hogy veled ugyanaz történik, mint
velem, csak utána az a férfi megöl. Valósággal megbénított a
félelem. Nem tudtam telefonálni senkinek, vagy meglátogatni az
apádat, még enni is képtelen voltam. Biztosan érzéketlennek tűntem,
de pontosan az ellenkezője volt igaz. De istennek hála, az a
szörnyeteg nem erőszakolt meg, és nem sikerült megölnie sem.
Hirtelen újra lélegzethez jutottam, és elhatároztam, hogy mindent
elmesélek neked a múltamról.
– Megértem, anyu. – Katy hagyta, hogy az anyja megölelje. –
Nemcsak azért okoz gondot a szereteted kimutatása, ami 1940-ben,
azon az éjszakán történt, hanem a gyerekkorod miatt is. De azt is
megértettem, hogy az a sok sütés, a finom ételek és a ház makulátlan
tisztán tartása a te módszered arra, hogy kimutasd az irántunk érzett
szeretetedet. Mostantól azonban lazíthatsz kicsit, üldögélj,
beszélgess és nevess velem és apuval. Amikor pedig Charles
meglátogat, próbálj meg többet mosolyogni.
Hilda kisimította Katy haját az arcából, és mosolygott. Ezúttal
nemcsak a szája, hanem a szeme is.
– Azt hiszem, végre megértettem, milyen szerencsés is voltam –
ismerte be. – Most már elengedjük az egészet?
Katy bólintott. Úgy érezte, ha még egy szót szól, újra sírva fakad.
 Huszonegyedik fejezet

– Nem baj, ha Charles eljön ezen a hétvégén a születésnapomra? –

kérdezte Katy az anyját péntek délután. – Megígértem neki, hogy
visszahívom, ha nem.
– Persze hogy nem, drágám – ragyogott Hilda. – Tetszeni fog itt
neki, az időjárás napról napra javul. Végre itt a tavasz!
Egy hét telt el a döbbenetes családi beszélgetés óta, és ez idő alatt
Katy sokat nyugodott, mozgékonyabb lett, és az arcáról is eltűntek
végre a zúzódások. Hilda épp az előző nap vitte el a fodrászhoz
hajvágásra és frizuraigazításra, ami ugyancsak ráfért már. Elmentek
a régi munkahelye mellett, és rövid időre be is ugrottak. Jó volt újra
látni a régi munkatársakat, és a fiatalabbak közül többen meghívták
egy esti szórakozásra. Katy nevetve utasította vissza, mondván, hogy
addig nem megy sehová, amíg a gipsz le nem kerül a kezéről-
lábáról, és újra táncolhat.
Látta, hogy Gloria boltját eladták. A kirakati tábla szerint új
tulajdonosa volt, és felújítás miatt zárva volt, de a lányok az ügyvédi
irodában azt mondták, találkoztak az új tulajjal. Gloria egyik
beszállítója az, és hasonló személyiség, mint az asszony volt.
A hét legfontosabb eseménye azonban az volt, hogy Ed Reilly
végre vallomást tett a rendőrségnek. Amellett, hogy ő okozta a tüzet,
amelynek következtében Gloria és a lánya meghalt, és megpróbálta
megölni Ednát, azt is bevallotta, hogy viszonya volt Margaret
Fosterrel, amely még akkor kezdődött, amikor az asszony
Hampsteadben élt, és rövid ideig folytatódott akkor is, amikor az
Eastbourne közeli kis faluba költözött. Ahhoz azonban ragaszkodott,
hogy nem bántotta a nőt, nem is rabolta el sem őt, sem a gyerekeit,
és fogalma sincs, hol van most.
 Michael Bonham hozta a hírt. Katy számított rá, hogy a rendőrség
újra ki fogja hallgatni, mielőtt elvarrják az összes szálat. De egyelőre
amiatt volt izgatott, hogy Charles jön a hétvégére.
– Megyek, megágyazok a vendégszobában, kiszellőztetek, és
teszek be egy meleg vizes palackot – mondta Hilda aznap este. – Jó
lesz végre rendesen találkozni vele.
– Csak ne légy túl rámenős – kérte Katy. – Azt tudom, hogy
nagyon kedvelem, de eddig csak egyetlen randink volt. Szóval ez
nem az a nagy románc.
Hilda mosolygott, mintha ő másként tudná.
Mióta felfedte a titkát, mintha kicserélték volna: vidám volt,
beszédes, mosolygós, és a régi mániai, az ideges kéztördelés vagy
folytonos takarítás, eltűntek. A héten többször esett, és ő Katyvel a
nappaliban ülve átnézett és albumokba rendezett egy doboz régi
családi fényképet.
A család képeit nézegetve, amikor Robbal még kicsik voltak, sok
boldog emléket ébresztett Katyben, és elég megdöbbentő volt látni,
hogy mielőtt Hilda vészesen fogyni kezdett, olyan hetyke és csinos
volt, ahogy Albert mondta.
– Körülbelül tizenkét éves lehettél, amikor idegeskedni és fogyni
kezdtem – vallotta be Hilda. – Emlékszem, egyszer felvettem az
egyik nyári ruhát, és döbbenten láttam, hogy milyen nagy rám.
Akkortájt szoktam rá, hogy mindig hordjak kardigánt, mert a karom
olyan vézna volt, és attól kezdve soha többé nem vettem fel
fürdőruhát. Albert mindig noszogatott, hogy menjek el az orvoshoz,
de minél többet erősködött, annál jobban feldühített. Gondolom,
féltem, hogy az orvos kérdezősködni fog.
– Jó, akkor ezen a nyáron mi felhizlalunk, te meg fürdőruhát
veszel fel. – Katy felemelt egy fekete-fehér felvételt, amelyen anyja
velük együtt a vízben lubickolt. Hilda vékony volt rajta, de jó alakú.
Bizonyára 1946 nyarán készült a felvétel, mert Albertet addigra
leszerelték, és ő volt a fényképész. – Ilyen lehetsz újra!
– Jaj, nézd csak azt a borzasztó rucit – nevetett Hilda. –
Elasztikus volt, és amikor bementem fürödni, megtelt vízzel. Az
egészet ki kellett nyomogatnom, amikor kijöttem a tengerből.
– Nekem is volt ilyenem – jutott eszébe Katynek, és addig turkált
a képek közt, míg megtalálta. – Élénkvörös volt, és csodálatosnak
láttam. Sokkal jobban szerettem, mint az előtte lévő kötöttet.
Az 1953 utáni fényképeken látni lehetett, hogy Hilda gondokkal
küzd. Az egyik a koronázás napján rendezett utcabálon készült, és
Hilda úgy festett rajta, mint aki bármelyik pillanatban sírva fakadhat.
– Akkoriban élt itt egy Alice Manders nevű nő – mesélte Hilda. –
Azon a napon folyton azt mondogatta, mennyire különböztök
egymástól Robbal. Még arra is utalt, hogy talán „huncutkodtam” a
háború alatt. Tönkretette az egész napomat, és úgy tűnt, hogy
onnantól kezdve csak egyre rosszabb lesz.
– Aznap este sírva találtalak a konyhában – emlékezett Katy. –
Azt állítottad, hogy valami a szemedbe ment. Tudtam, hogy nem
igaz, és azt hittem, csalódtál bennem, mert mohó voltam, és túl sok
sütit ettem.
– Hogy hihetted ezt? A cukorfejadag korlátozását a koronázás
napjára feloldották, és mi, anyák mind örömmel láttuk, hogy a
gyerekeink végre olyan édességeket ehetnek, amelyeknek már a
létezését is majdnem elfelejtettük. Kétszáz pillangós muffint
sütöttem az utcabálra, nem is beszélve a tíz nagy pohár
krémdesszertről.
Olyan jó volt végre igazi kapcsolatot kialakítani az anyjával,
felfedezni a gyengédebb, figyelmesebb oldalát, és ami még
meglepőbb, a pajkosságát. Amikor Hilda kivitte Katyt sétálni,
futásnak eredt a tolószékkel, és időnként nevetve megfenyegette,
hogy elengedi a fogantyút.
Az étkezések többé nem feszült légkörben zajlottak, és az
edénycsapkodás is abbamaradt. Régebben Katy csak ritkán tévézett
esténként a szüleivel, mert Hilda olyan volt, mint a cenzor, és
semmit sem engedélyezett, ami kicsit pikánsabb volt. Most nevetett
a vígjátékokon, mintha a korábban nem létező humorérzéke végre
visszatért volna hozzá. Még a kissé sikamlósabb vicceknél sem
kezdett viszolyogni.
 De bármilyen jó is volt, hogy az anyja sokkal kedvesebb, Katy
még mindig elszomorodott, amikor eszébe jutott, hogy Albert nem a
biológiai apja. Eltöprengett, hogy elmondja-e Robnak, ha
legközelebb hazajön. Vajon megváltoznának öccse érzései? Biztos
volt benne, hogy nem, mert ő mindig olyan higgadt volt, de Katy
akkor is aggódott.
Persze jó volt otthon lenni, különösen, hogy még mindig nem
mozgott teljesen szabadon. De nagyon szeretett volna már
visszamenni Londonba, hogy együtt lehessen Jillyvel, és persze,
hogy többet találkozzon Charlesszal.
Jillyvel szinte minden este beszélt telefonon. Barátnője most egy
Guy nevű fiúval járt, aki az állatkertben dolgozott. Jilly égett a
vágytól, hogy saját lakást szerezzen, leginkább azért, mint Katynek
bevallotta, mert szeretett volna lefeküdni Guyjal. A férfi lakásadója
nem engedélyezte, hogy hölgyvendégeket fogadjon, így oda nem
mehettek. Jillynek volt néhány szabadnapja, és azt tervezte, hogy
hazajön Bexhillbe a következő hétvégén. Azzal viccelődött, hogy
leitatja Katyt, még ha tolószékben ül is.
De újra találkozni Charlesszal ijesztő volt. Egy bizonyos szinten
izgalmas is, de tolószékhez kötve Katy szánalmasnak és cseppet sem
szexinek érezte magát. Lehet, ha a férfi így meglátja, már nem is lesz
odáig érte. Annyi minden történt a randevújuk óta, még abban sem
lehet biztos, hogy ő hogyan érez a férfi iránt. Kicsit olyan volt, mint
egy fantáziakép, mintha nem is létezne.
Amikor mesélt Jillynek a félelmeiről, barátnője kinevette.
– Mi ütött beléd? A fickó piszkosul helyes, és csak téged akar.
Talán így is volt, tehát nincs más dolga, mint remélni a
legjobbakat.

Charles szombaton reggel érkezett, széles mosollyal és egy

hatalmas, tavaszi virágokból kötött csokorral.
Albert engedte be, és Katy a nappali ajtajáig gurult, hogy ott
fogadja. Jillynek igaza volt, gondolta, piszkosul helyes, és hálát
adott istennek, hogy megcsináltatta a haját, és a zúzódások nyomai is
elhalványultak. Az sem ártott, hogy új, rózsaszín nadrágkosztümöt
viselt, amelyet az anyja vett neki. Muszáj volt nadrágot felvennie,
hogy elrejtse a gipszet, de legalább felül csinos és vonzó volt.
– Szervusz, Charles – köszöntötte, és bemutatta őt a szüleinek. A
férfi már mindkettőjükkel beszélt telefonon, de személyesen még
nem találkoztak.
– Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk – mondta a férfi, és
arcon csókolta Katy anyját, kezet fogott az apjával. – Biztosan
megjárták a poklot az ügy kapcsán.
– A borzalom megszűnt, amint megtudtuk, hogy Katy megkerült
– mondta Albert. – De ha jól tudom, ebben sokkal nagyobb része
van magának és Jillynek, mint a rendőrségnek.
– Felejtsük ezt már el, rendben? – kérte Katy. – Szerintem
mindent, amit lehetett, elmondtunk már az esettel kapcsolatban.
Gyere be, Charles, és ülj le! Biztosan elfáradtál a hosszú vezetésben.
– Igen, valóban, Charles. Vízbe teszem a virágokat Katynek. Kér
egy csésze teát?
– Az nagyszerű lenne, Mrs. Speed. De a virágokat magának
hoztam, nem Katynek. Az ő ajándéka az autóban van, és ott is marad
holnapig.
Hildának adta a virágokat, aki elpirult, mint egy iskolás lány.
Ahogy a nappaliban ültek, teáztak és anyja omlós süteményeit
kóstolgatták, Katy azt kívánta, bárcsak eltűnnének a szülei, hogy
megcsókolhassa Charlest. Tetszett neki, ahogy a férfi az anyjára
nézett, ahogy a tekintete élénken csillogott az érdeklődéstől, ahogy a
szája sarka felkunkorodott, mintha titokban mosolyogna.
Tagadhatatlanul jó modorú volt. Kétségtelen, hogy már azon
tűnődött, hogyan fogja túlélni a könnyed csevegéssel töltött
hétvégét. Mégis teljesen érdeklődőnek tűnt.
– Olyan szép napunk van, talán ki kellene mennünk a friss
levegőre – próbálkozott Katy idegesen. – Úgy értem, ha nem bánod,
hogy tolnod kell.
 – Gond? Örömmel teszem! – ugrott fel Charles. – Messze van a
tenger?
– Egyáltalán nem. Csak érjenek vissza ebédre – mondta Hilda.
– Remélem, nem készült túl bőséges ebéddel, Mrs. Speed, mivel
szeretném elvinni Katyt vacsorázni… már ha nem bánják – tette
hozzá. – Már foglaltam is asztalt a Szürke Gúnárban, Battle-ben.
Nagyon melegen ajánlották.
– Nagyon drága is – jegyezte meg Hilda alig egy árnyalatnyi
csípős felhanggal, a rég időket idézve. – De azt hallottam, hogy
nagyon finoman főznek.
Charles felsegítette Katyre a kabátot, beültette a tolószékbe,
hálásan Albertre mosolygott, aki szélesre tárta előttük a bejárati
ajtót. Aztán kitolta a széket, és azt ígérte, hogy egyre otthon lesznek.
A kapunál megállt, és átnézett az utca túloldalára, Gloria leégett
házára. A megperzselt gerendákat és a falakat már lebontották, de
nem távolították el, és így nagyon fájdalmas látványt nyújtott a hely.
– A legrosszabb az, hogy azt a házat is le kell rombolni, ahol Mr.
és Mrs. Harding lakott – mondta Katy. – Túlságosan megrongálódott
ahhoz, hogy visszamehessenek. Egy Cooden Beach-i házba
költöztek. Annyira szomorú, mert olyanok voltak nekünk Robbal,
mint a nagyszüleink. Amint újra tudok járni, meg kell látogatnom
őket.
– Tudtok valamit arról, mi történik a telekkel? – kérdezte Charles.
– Az a hír járja, hogy egy befektető vette meg, és hatalmas villát
akar építeni rajta. Néhány szomszéd tiltakozik miatta, de én azt
hiszem, jobb egy nagy, elegáns ház, mint lakások sora, vagy ilyesmi.
– Néhányan mindig ellene vannak a haladásnak – mosolygott
Charles. – Nem tudom, miért nem lehet egyszerűen elfogadni.
Londonban sok olyan programot indítottak, ami a háborús károk és a
nyomornegyedek eltüntetésére irányul. Én izgalmasnak találom, de
sokan fenyegetésnek tekintik.
– Jobb lesz, ha indulunk – tanácsolta Katy –, különben mindjárt
felbukkan anyu egy pléddel, hogy a lábamra terítse. Úgy kezel,
mintha nyolcvanéves lennék!
 A napsütésben jó meleg volt, és amint leértek a tengerpartra,
Charles talált egy menedéket a széltől, és betolta oda a széket.
– Így már jobb – mondta, amikor leült. – Most már nyugodtan
nézhetlek. – Előrehajolt, és hosszasan megcsókolta, s a pezsdítő,
bizsergő érzés, amit Katy az első csók alkalmával megtapasztalt,
ismét visszatért.
– Csak erre tudtam gondolni egész úton, amíg idefelé tartottam –
mondta. – Alig várom, hogy lekerüljön végre a gipsz a bokádról és a
karodról, és elvihesselek valahová, ahol kettesben lehetünk.
Katy egy pillanatra megijedt. Ez azt jelenti, hogy Charles le akar
feküdni vele? Még nem készült fel rá, és azt sem akarta elhinni,
hogy a férfi csak ennyit akar tőle.
– Híreim vannak Reillyről – mondta biztonságosabb vizekre
evezve, és elmesélte, amit Michael Bonhamtől hallott. – Egy kicsit
összezavarodtam a doktor feleségével kapcsolatban. Hogy került a
képbe? És most hol van?
– Beszéltem a rendőrrel, aki kihallgatta Reillyt – felelte Charles.
– Úgy tűnik, Reilly korábbról ismerte Margaret Fostert, mivel
valami apróbb munkát végzett a hampsteadi házán. Ez néhány évvel
ezelőtt történt, és rövid viszonyt is folytatott vele. Akkor mondta el
neki, hogy a férje veri, de nem tudja, hogyan szabaduljon meg tőle.
Reilly azt mondta, hogy nagyon kedveli őt, de amit az asszonytól
hallott, megrémítette: két gyerek, egy kegyetlen és befolyásos férj,
és persze Reillynek ott volt Deirdre, a felesége. Így azt mondta
Margaretnek, hogy bár szeretne segíteni neki, nem tud, és véget
vetett a viszonynak.
– Nagyon gáláns!
Charles egyetértőn mosolygott.
– Mindenesetre a vallomásában Reilly azt állította, hogy
körülbelül másfél évvel később találkozott ismét Margarettel, aki
még mindig Londonban élt, de bizalmasan elárulta, hogy el fogja
hagyni a férjét, mert találkozott két nővel, akik segítenek a
bántalmazott asszonyoknak új életet kezdeni. Sőt, a nevüket is
megmondta, s azt, hogy Bexhillben laknak. Reilly úgy tett, mintha
még mindig érezne iránta valamit, mert gyanította, hogy a két nő
talán ugyanaz, akik segítettek Deirdre-nek elhagyni őt.
Katy elfintorodott.
– Milyen borzasztó egy összetört asszonyt használni arra, hogy
megtaláljon egy másikat – háborgott. – Margaret pedig ezzel akár a
halálos ítéletét is aláírhatta volna!
– Pontosan, de a rendőr nem hiszi, hogy bármit is tett volna
Margarettel. Szerinte, s hajlok rá, hogy egyetértsek vele, Reilly csak
meglátogatta, hogy további információkat szedjen ki belőle Gloriáról
és Ednáról. Amikor Margaret olvasta a helyi lapokban, hogy Gloria
meghalt egy tűzben, megrémült, és elszökött.
– Furcsa, hogy a szüleinek sem mondta el, hol van.
– Biztos vagyok benne, hogy jelentkezni fog most, hogy Reilly
történetével vannak tele az országos lapok. Láttak egy Margarethez
nagyon hasonló nőt két gyerekkel a csatornán közlekedő kompon
akkortájt, amikor az asszony eltűnt Eastbourne-ból.
– Reméljük, hogy tényleg ez történt. A szülei biztosan halálra
aggódják magukat – vélte Katy.
– Az biztos, hogy Reilly remek szervező volt – mondta Charles. –
Azt állította, hogy hónapokkal azelőtt betört Gloriához, hogy a tüzet
gyújtotta, információt keresett, merre lehet Deirdre. De semmit sem
talált. Sok időt töltött azzal, hogy követte a két nőt, és végül dühében
gyújtotta fel Gloria házát. Persze azt mondta, hogy úgy tudta, Gloria
nincs otthon, tehát ártatlannak fogja vallani magát gyilkosság
vádjában.
– Nem hiszem, hogy az esküdtek hisznek neki, de hála isten,
hogy elfogták, mielőtt felkutatott volna más nőket is, akik Edna
füzetében szerepeltek. Gondolod, hogy készült ilyesmire?
– Nem tudom – mondta Charles elgondolkodva. – De ha az volt is
a terve, akkor sem fogja soha bevallani. Ha én védeném, ami
szerencsére nincs így, azt javasolnám, hogy zavart elmeállapotra
hivatkozzon. Meg kell mondanom, kemény lesz majd, amikor
behívnak tanúskodni.
 – Nem nagyon aggódom miatta. Úgy értem, nincs semmilyen
sötét titkom, ami a keresztkérdések során kiderülhetne.
– Micsoda szégyen! – vigyorgott Charles. – Pedig alig vártam,
hogy ma délután kifaggassalak!
Katy nevetett.
– De komolyra fordítva a szót, egyetértek azzal, hogy
kiegyensúlyozatlan volt, majdnem olyan, mint Jekyll és Hyde.
Amikor nyugodt volt, igazán kedvesen viselkedett, sőt szinte
elbűvölően. Könnyű volt megérteni, hogyan szerethet bele egy nő.
Tovább sétáltak a tengerparton, és ittak egy kávét, mielőtt
visszafordultak volna, hogy hazamenjenek.
– Vannak még rémálmaid? – kérdezte Charles, amikor
befordultak a Collington Avenue-ra.
– Már csak ritkán – felelte Katy. – Jó újra a régi szobámban
aludni, addig mindenképpen, amíg meg nem gyógyulok. Aztán
visszamegyek Londonba; csak ennyi anyáskodást tudok elviselni.
Charles nevetett.
– Láttam, milyen intenzív tud lenni.
– Rengeteg mesélnivalóm van a családomról – mondta Katy a
férfi felé fordítva a fejét. – De nem mind egyszerre, mert világgá
szaladsz.
– Nem szaladok én sehová, legfeljebb ide – vágott vissza Charles,
és futásnak eredt. Addig fokozta az iramot, míg végül Katy
sikoltozni kezdett.

– Ez a marhasült nagyon finom! – állapította meg Katy később,

aznap este, amikor már a Szürke Gúnárban voltak. Egy
sarokasztalnál ültek, közel a nyílt tűzhöz, az asztalon jó étel és bor, a
szemközti széken Charles, aki olyan jóképű volt, hogy Katy úgy
érezte, meghalt, és a mennybe ment. Meg sem próbálták magukkal
vinni a tolószéket, Katy egy mankóval szökdécselt, Charles pedig a
másik oldalán támogatta.
 – Mondd el a családi titkot – kérte Charles. – Éreztem, hogy
valami fontos történt a múlt héten, amikor hívtalak. Ráadásul úgy
tűnik, édesanyád nem igazán illik ahhoz a képhez, amit Jillyvel
festettetek róla.
– Nem csoda, hogy jogi pályára mentél – mondta Katy. – Jó orrod
van az intrikákhoz. Na mármost, ha elmondom, vigyázz, nehogy a
szüleim megtudják, mert az nagyon felzaklatná őket.
– Lakat van a számon – mutatta mosolyogva Charles.
Katy olyan röviden és tömören, ahogy csak tudta, elmesélte a
történetet. Charles döbbentnek tűnt.
– Ez bizonyára szörnyű volt neked, és még rosszabb szegény
édesanyádnak – mondta, és megfogta Katy kezét. – Nagyon
sajnálom.
– Tényleg szörnyű volt, amikor először hallottam. De aztán apu
beláttatta velem, milyen lehetett anyunak, és hogy mit művelt vele az,
hogy ezt a titkot magában kellett tartania.
– Rendkívüli teremtés vagy – mosolygott Charles. – Rengeteg
együttérzés és nagyon sok józan ész is van benned. Az apád
természetesen igazi hős, és gyanítom, hogy az erőd nagy része tőle
származik. Hiszem, hogy nemcsak a közös géneken keresztül
öröklünk bizonyos tulajdonságokat, hanem pusztán azáltal is, hogy
együtt élünk valakivel.
– Igen, szerintem is így van. Mindig is erős kötelék volt köztünk
apuval. Tudtam, hogyan fog reagálni a dolgokra. Mi az, ami fontos
neki.
– Azt hiszem, az egyik legcsodálatosabb dolog, amit tett, az a
levél volt, amelyikben megírta az édesanyádnak, hogy az ő nevére
anyakönyvezzenek, amikor megszülettél. Még nem is látott téged,
akár el is eshetett volna Észak-Afrikában, mégis előre gondolkodott,
és meg akart védeni mindkettőtöket, ha bármi történne vele. Igazi
nemes jellemre vall.
– Azt mondta, még azon az éjszakán beleszeretett anyuba, amikor
az erdőben rátalált. Elhiszed, hogy a szerelem csak így
megtörténhet? – kérdezte Katy.
 – Igen – mosolygott Charles, és ujjaival végigcirógatta a lány
arcát. – Én is tudtam már azon az első randevún, hogy te vagy az
igazi.
– Az nem lehet – nézett rá Katy szemrehányón.
– De igen. Másnap képtelen voltalak kiverni a fejemből.
Szörnyen szerettelek volna látni azon a vasárnapon, ezért is hívtam
fel Jilly rokonait. Amikor meghallottam, hogy lehetséges, hogy
szombaton eltűntél, tudtam, addig nem nyugszom, amíg meg nem
talállak. Nagyon féltem, hogy Reilly megöl, de görcsösen
kapaszkodtam abba a hitbe, hogy még élsz. Akárcsak Jilly.
Nagyszerű lány a barátnőd.
– Ő is nagyon különlegesnek tart téged – ismerte be Katy. –
Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküle, olyan állhatatos és jó
barátnő. Alig várom, hogy jövő héten lejöjjön. Nagyon hiányzik.
– És mi van velem? Én is hiányozni fogok?
– Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen tisztában vagy azzal,
hogy igen.
– Mégis aggódónak tűntél, amikor azt mondtam, hogy szeretnélek
elvinni valahová, ahol kettesben lehetünk.
Katy elpirult.
– Azért, mert még sohasem voltam, tudod, úgy férfival.
– Arra célzol, hogy szűz vagy, és kicsit tartasz a
következményektől? Vagy arra, hogy ellenzed a házasság előtti
szexet?
– Te aztán nem kertelsz. Az elsőre.
– Sohasem foglak olyasmire kényszeríteni, amit nem akarsz
megtenni – mondta Charles. – De hiszem, hogy eljön az az idő,
amikor két ember már nem tudja visszafogni magát.
Katy belenézett a meleg, barna szempárba, és érezte, hogy
számára már majdnem eljött, s csak a lábán lévő gipsz tartja vissza.
Hazafelé tartva Charles lehúzódott az út szélére.
– Csak meg akarlak csókolni – mondta. – Tudom, hogy miután
hazaérünk, nem lesz rá alkalmunk.
 Charles volt a legjobban csókoló férfi, akit valaha is ismert. Katy
egész teste még többért sóvárgott, és amikor a férfi a blúza alá
csúsztatta a kezét, és a mellét simogatta, gyengéden masszírozta a
mellbimbóját az ujjai közt, azt kívánta, bárcsak egy hotelszobában
lennének, ahol semmi sem állíthatja meg őket.
– Haza kell mennünk – mondta Charles egy idő után.
A kocsi ablakai mind bepárásodtak, és Katy bokája fájdalmasan
lüktetett, mert nem tudta rendesen kinyújtani a lábát.
– Ha most nem megyünk haza, holnap komoly vallatásnak nézel
elébe. Ma éjjel ott fogok feküdni a vendégszobában, azt kívánva,
bárcsak lenne bátorságom beosonni hozzád, és melléd bújni az
ágyba.
– De nem fogsz, ugye? Anyunak olyan éles a hallása, mint a
denevéré.
– Nem fogok, de arról fogok ábrándozni, mit tennék, ha ott
lennék.
Katy szerette volna megkérni, meséljen arról, mivel jár az
ilyesmi, de egyelőre nem volt elég merész hozzá.

Charles vasárnap este nyolckor indult vissza Londonba. Ez volt a

legszebb születésnap Katy életében.
Charles gyönyörű, ezüst karpereccel lepte meg, a szüleitől egy
krémszínű, elegáns szabású esőkabátot kapott, amelyet még a
kórházban lábadozva megcsodált egy képes magazinban. Rob egy
apró porcelánmackót küldött neki, amelynek mankója volt.
– Emlék – magyarázta Katy, látva Charles értetlen arcát. –
Amikor kicsik voltunk, mindketten rajongtunk a porcelánmackókért,
és a másikhoz illőt igyekeztünk venni egymásnak. Ő mindig focista
vagy krikettütős macit kapott tőlem. Meg vagyok lepve, hogy elvett
annyi időt a tanulmányaitól, hogy keressen nekem egy mankós
mackót.
Sült marhahúst ebédeltek gazdag körítéssel, aztán Charles és
Albert elvitték Katyt sétálni a tolószékkel. Amikor visszaértek, Hilda
felszolgálta a teát: lazacsalátát, édes és sós teasüteményeket,
születésnapi tortát gyertyákkal és krémdesszertet.
– Évek óta nem volt részem ilyen teában – örvendezett Charles. –
A nagymamám szokott hasonlót csinálni, amit én „Nagy teának”
hívtam. De sokat álmodoztam róla a bentlakásos iskolában! Anyám
teáin ahhoz képest semmi sem volt, csak kenyér, lekvár és magvas
pogácsa.
Albert meggyújtotta a tortán a gyertyákat.
– El sem hiszem, hogy már huszonnégy éves vagy – mondta. –
Mintha tegnap lett volna, hogy ötévesen fel kellett térdelned a
székre, hogy elfújd a gyertyákat.
– Ne felejts el kívánni valamit – szólt rá Hilda, amikor Katy
felkészült, hogy elfújja a gyertyákat.
Katynek esze ágában sem volt elfelejteni. Feleségül akart menni
Charleshoz, egy parasztházban szeretett volna élni, és négy gyereket
akart.
Azon tűnődött, nem túl kapzsi kívánság-e ez.
 Utószó

Tunbridge Wells, 1972

Katy, miután beszedte a száraz ruhát, bejött a házba, a kosarat letette

a konyha padlójára, és hatalmas sóhajjal leereszkedett egy
konyhaszékre.
Július volt, egy újabb forró nap, és alig egy hete volt hátra a
szülésig. Az elején cigány mintás hímzéssel díszített, halvány
rózsaszín gézruha a testéhez tapadt a nagy melegben. Egyik kezében
régi borítékot tartott, azzal legyezte magát, míg a másik keze nagy
pocakját simogatta.
– Már nincs sok hátra, kicsikém – mondta. – Apu hamarosan
hazaér, kiülünk a kertbe, az árnyékba, és megisszuk a házi készítésű
limonádét, amit betettem a hűtőbe.
– Ha magadban beszélsz, az már az őrület jele.
Katy felnézett, és látta, hogy June Pettigrew áll a nyitott ajtóban.
Mosolygott, kezét a saját hatalmas pocakján nyugtatva. Neki még
egy hónapja volt hátra a szülésig, és két gyerekével, Matthew-val és
Angelával együtt Katynél és Charlesnál lakott, mióta a férje úgy
három hónappal ezelőtt rettenetesen összeverte.
– A tanács tud házat adni – közölte diadalmasan. – Meg kell
hagyni, Katy, igazad volt a nyaggatás hatalmával kapcsolatban.
Szerintem elegük volt már abból, hogy folyton az én képemet látják,
és inkább beadták a derekukat.
– Ez csodálatos! – kiáltott fel Katy. – Milyen? Láttad már?
– Egyenesen odamentem. Szép… három szoba, kert… és jól
karban tartott, egy festő épp akkor végzett rajta javításokat, amikor
ott voltam. Alig akartam elhinni, olyan szép. Azt hittem, csak valami
viskót kapok.
Katy elmagyarázta June-nak, hogyan kaphat támogatást a
szociális szolgálattól, hogy fedezze az olyan alapvető dolgokat, mint
az ágy, a tűzhely és a hűtő. De volt egy kapcsolata egy használt bolt
tulajdonosával, aki bútorokkal segítette a nehéz helyzetben lévő
nőket.
June hirtelen Katyhez hajolt és átölelte.
– Mihez kezdtem volna nélküled és Charles nélkül? – kérdezte
könnybe lábadt szemmel. – Befogadtatok, amikor a legnagyobb
szükségem volt menedékre, etettetek és ruháztatok,
felvilágosítottatok a jogaimról, és újra mosolyt csaltatok a gyerekeim
arcára. Új életet adtatok nekünk. Hogyan tudnám ezt valaha is
visszafizetni?
– Nekünk elég annyi fizetség, hogy megtalálod végre a
boldogságot – felelte Katy. – Tudod, miért segítettünk a te
helyzetedben lévő nőknek. Bár hamarosan gyerekünk lesz, reméljük,
továbbra is segíthetünk az embereken. Szerencsére, és hála az olyan
embereknek, mint Erin Pizzey a bántalmazott nők számára
létrehozott chiswicki menedékhelyének, meg a nyilvánosságnak,
amit kapott, egyre több ember szerez tudomást arról a
kegyetlenségről, amellyel neked is együtt kellett élned. De most,
hogy saját otthonod lesz, teljesen új életet kezdhetsz.
– És el is kell kezdenem a pakolást. Holnap kapom meg a
kulcsokat – mondta June. – A gyerekek ma Marlene-nél alszanak.
Marlene egy másik nő volt, aki eltöltött néhány hónapot
Charlesszal és Katyvel, amíg nem kapott önkormányzati lakást. Még
mindig segített Katynek a takarításban és a mosásban a Régi
parókián, összebarátkozott, és tanácsokkal segítette a legújabb
lakókat.
Miután June felment az emeletre, Katy újra leült, és arra gondolt,
hogy megváltozott az élete a huszonnegyedik születésnapja óta.
Akkoriban az volt a legnagyobb gondja, hogy a gipsz lekerüljön a
karjáról és a lábáról, és remélte, hogy a Reillyről szóló rémálmok
hamarosan megszűnnek.
Charlesnak és Jillynek köszönhette, hogy teljesen felépült.
Telefonáltak, leveleket küldtek neki, és eljöttek Bexhillbe, hogy
meglátogassák – ők voltak a barátai és vigasztalói, amikor a
legnagyobb szüksége volt rá. Jilly megnevettette, kifestette a
körmeit, közben elmesélte, mire készülnek a barátai az állatkertben.
Mégis azok a csodálatos érzések oszlatták el a sötétséget, amelyeket
Charles ébresztett benne. Az izgalom, hogy láthatta őt, a keze
egyetlen érintése, az ajka, amint a szájára tapad, elfeledtette Katyvel,
hogy fél. S rájött, hogy ahelyett, hogy az ágyban fekve arra
emlékezne, milyen volt a pincében, tud arról ábrándozni, milyen
csodálatos volna Charlesszal tölteni egy egész éjszakát.
Úgy alakult, hogy Charles hallani sem akart a dologról, amíg le
nem kerül a gipsz, és Katy vissza nem megy Londonba dolgozni.
Azzal viccelődött, hogy a lány dühös anyja rajtakapja és kidobja
őket. De a szíve mélyén Katy tudta, hogy Charlesnak szüksége van
arra, hogy Katy teljesen biztos legyen abban, hogy őt akarja.
Jilly talált nekik egy olcsó, de meglehetősen rossz állapotban lévő
kétszobás lakást Camden Townban, amelyet kifestettek és
kicsinosítottak, de Katy nem ment vissza a Frey, Hurst és Herbert
irodába. Charlesszal együtt úgy gondolták, hogy a kapcsolatuk
gondot okozhat. Helyette talált egy másik jogi asszisztensi állást a
Whitehouse, Gibson és Alton ügyvédi irodánál, a Chancery Lane-en.
1965 legnagyobb nehézségét Edward Reilly tárgyalása jelentette.
A gyilkossági perek mindig nagy érdeklődést keltettek, és a sajtó
telhetetlen volt. Szerencsére nem tudták meg, hol laknak Jillyvel,
vagy hogy Katy hol dolgozik. De szegény Hildának és Albertnek
egy csapat újságíró toporgott az ajtaja előtt, amikor a tárgyalás
elkezdődött.
Reilly védekezése, hogy zavart elmeállapotban követte el a
bűncselekményeket, nem állta meg a helyét. A kiváló pszichiáter, aki
szakvéleményt adott, egyértelművé tette, hogy Reilly pontosan tudta,
mit csinál. Mint rámutatott, enyhítő körülménynek számít, hogy
Reilly gyerekkorát beárnyékolta az anyja és a férfibarátai
kegyetlensége, ám a férfi ennek ellenére épelméjű.
Katy egy órát töltött a tanúk padján, de sokkal hosszabbnak
érezte. Gyűlölte, hogy Reilly egyetlen pillanatra sem veszi le róla a
tekintetét, és bosszantotta, hogy a védőügyvéd egyre csak a Reilly jó
cselekedeteit sulykolta az esküdtekbe, például azt, hogy vitt Katynek
fűtőtestet és teáskannát. Még arra is rámutatott, hogy Katy a kannát
használta fegyverként, hogy megégesse a férfi arcát, és rávette az
esküdteket, hogy nézzék meg a még mindig skarlátvörös sebet.
Katy szeretett volna rájuk kiáltani, hogy a bíróságon senkinek
fogalma sincs arról, milyen érzés bezárva, megverve és éhesnek
lenni. Más talán nem használta volna fel az egyetlen kéznél lévő
eszközt, hogy elmeneküljön?
De bármennyire fájdalmas is volt számára a procedúra, Charles
rámutatott, mindenki rokonszenvét elnyerte a bíróságon, és hogy az
ügyész azt mondta, bátor és leleményes volt, hogy túljárt Reilly
eszén.
Soha nem volt valós remény, hogy Reilly lógni fog. A
halálbüntetés-ellenes lobbi addigra már túl erős és hangos volt. Katy
mindig is barbárnak tartotta az akasztást, így amikor meghallotta,
hogy a férfi életfogytiglant kapott, úgy érezte, győzött az igazság.
Végül képes volt továbblépni, és egy újabb fiatal nő lett belőle, aki
élvezi az életet Londonban.
1965 nyarán London izgalmas hely volt. A szoknyák hetente
rövidebbek lettek, a férfiak hosszabbra növesztették a hajukat, és az
új butikok gombamódra elszaporodtak mindenfelé, felháborító
ruhákat árulva.
Diszkotékába és rockkoncertekre lehetett járni. Katy életében
először igazán élt, nem úgy, mint Bexhillben, ahol a szombat esti
táncmulatság a De La Warr pavilonban volt a hét fénypontja. Nem
töltötte minden szabadidejét Charlesszal, mert a férfinak gyakran
más városokban kellett ügyeket intéznie, és ott is maradt éjszakára.
De Charles azt mondta, azt akarja, hogy Katy szórakozzon, és a lány
így is tett, szórakozni járt a munkatársaival, Jillyvel és Jilly új
barátaival az állatkertből.
Az augusztusi bankszüneti napon, amikor közel fél éve volt már,
hogy megszökött Reillytől, Charles azt mondta neki, hogy szereti.
Ők négyen, Charles, Katy, Jilly és Guy, a barátja Southendbe
kirándultak vonattal egy napra. Nagyon meleg volt, és Katy fehér
rövidnadrágot és vékony fehér felsőt viselt.
Végigállták a sort, hogy felszálljanak egy menetre a Wild Mouse
néven ismert, rémisztő hullámvasútra, amelynek olyan keskeny
kocsijai voltak, hogy az utasok csak egymás mögött ülhettek, nem
egymás mellett.
– Szeretlek – mondta Charles, amint a fedélzetre szálltak, és Katy
beült elé.
Aligha ez volt a megfelelő idő, hogy ilyen kijelentést tegyen, és
bár Katy alig várta, hogy elmondhassa neki, egy örökkévalóság óta
szereti, nem válaszolt.
– Feleségül akarlak venni – kiáltotta a férfi, amikor elkezdődött a
menet.
A kisautók nyaktörő sebességgel száguldottak, olyan élesen
vették a kanyarokat, hogy Katy sikoltott, azt gondolva, hogy az autó
leugrik a sínekről. De Charles előrehajolt, a lány érezte a meleg
leheletét a nyakán, s ahogy az autók nekivágtak az utolsó,
legmeredekebb lejtőnek, a fülébe súgta.
– Komolyan gondolom, hozzám jössz feleségül?

Azon a nyáron Katy már rájött, hogy Charlesnak több oldala van,
mint egy hárompennysnek. Ott volt a nyugodt, kimért ügyvéd, az
állami iskola és a gazdag szülők terméke, aki Savile Row-öltönyt
visel, és a Jermyn Street-i Hawes & Curtistől veszi az ingeit, előkelő
akcentussal beszél, kifogástalan modorú.
De a bíróságtól távol Charles szeretett Levi’s farmert, sivatagi
bakancsot és pólót hordani. Hangos rockzenét hallgatott, és tetszett
neki az, amit „vulgáris szórakoztatásnak” nevezett, ami a
vidámparkbeli lovaglást és a kutyasétáltatást jelentette. Ő volt az
egyik első ügyvéd, aki feladta a „hátul és oldalt rövid” hajviseletet
is. Tudott okoskodó és makacs lenni, és mindig azt hitte, hogy neki
van igaza. De ugyanakkor gyengéd, szenvedélyes és kedves is volt.
A hullámvasúton történt lánykérés jellemző volt a humorérzékére.
Fél térdre ereszkedve, ünnepélyesen megkérni a lány kezét nem az ő
műfaja volt. Talán Katynek is vad hullámvasutazást szánt sorsul!
Katy nem egyezett bele nyomban, hogy a felesége lesz. Nem
azért, mintha bármi kétsége lett volna azzal kapcsolatban, hogy
Charles az igazi, hanem azért, mert a férfi a következő hétvégén egy
Tunbridge melletti vidéki szállodába szerette volna elvinni. Katy
már elvesztette a szüzességét a férfi lakásán néhány héttel azután,
hogy visszatért Londonba, de a Tunbridge Wells-i hétvége lesz az
első, igazi romantikus éjszaka, amelyet végig együtt töltenek.
Katynek sikerült meggyőznie az orvosát, hogy írja fel neki az új
fogamzásgátló tablettát, amelyet csak férjes asszonyoknak lett volna
szabad adnia, de Katy végül rábírta az orvost, azt állítva, hogy
jegyesek Charlesszal. Charles egyetértett vele, hogy a tabletta okos
ötlet.
Az a hétvége több szempontból is tökéletes volt. Az első
lehetőség, hogy teljesen egyedül lehettek, élvezve a szeretkezést. Az
idő csodálatos volt, akárcsak a szálloda. Katy az első este, a
vacsoránál beleegyezett, hogy feleségül megy Charleshoz. Miközben
szombat délelőtt a festői Tunbridge Wellsben sétáltak eljegyzési
gyűrűt keresve, mindketten úgy érezték, hogy ez az a hely, ahol az
egész házaséletüket szeretnék leélni. Vonattal egyszerű volt eljutni
Londonba, és ugyanolyan könnyen meglátogathatták Katy családját
Bexhillben és Charlesét Hampshire-ben.
Charles megvette a jegygyűrűt, egy gyönyörű, csillogó gyémántot,
és úgy döntöttek, hogy a következő tavasszal összeházasodnak… és
vettek egy házat Tunbridge Wellsben.
Akkor találtak a házra, amikor másodszor mentek a városba. Régi
parókiának hívták a nagy, roskadozó, vörös téglás épületet, elöl
verandával, és egy nagy, túlburjánzó kerttel. Íves ablakaival és a
hálószobák fölötti vicces kis tornyaival kissé gótikus hangulatot
árasztott. Mivel rossz állapotban volt, mindössze 2000 fontért vették
meg. Abszolút előnyös vásár volt.
Az esküvőt el kellett halasztani, és a legkönnyebb és
legköltséghatékonyabb módja a ház felújításának az volt, hogy
néhány mesterembernek megengedték, hogy a házban lakjon, amíg
be nem fejezik a munkát. Sokan ellene voltak, de valójában
működött, mint egy álom, mivel vonzotta a tehetséges, érzékeny
mesterembereket, akiket nem pusztán a pénz motivált. A ház olyan
lett, mint egy kommuna, nevetéssel és zenével teli, vidám hely, ahol
az emberek jöttek-mentek. Charles állapította meg minden egyes
munka árát, Katy vezette a házat.
A szomszédok csak „hippikként” vagy a „virággyermekekként”
emlegették őket, és megjegyezték, hogy mindenki a padlón alszik, és
a szabad szerelemben hisz, de ez sem Charlest, sem Katyt nem
érdekelte. „Béke és szeretet” volt a levegőben, és ők be akarták
fogadni.
1968 elején, amikor az építési munkálatok befejeződtek, Charles
és Katy ráébredt, hogy változtatniuk kell. Az emberek függővé
váltak tőlük, hozzászoktak, hogy bármikor beugorhattak tanácsért,
ennivalóért vagy csak egy helyért, ahol aludhattak. Charlesék nem
tudtak tovább felelősséget vállalni másokért.
– Jó móka volt, de kell hogy legyen valami cél az életünkben –
jelentette ki Charles határozottan. – Mindig azt mondtuk, hogy
segítünk majd a nőknek elmenekülni az erőszakos házasságokból.
Azt hiszem, ezt kell tennünk. De előbb össze kell házasodnunk,
rendes bútorokat veszünk, és tiszteletre méltóvá válunk.
Katy jót nevetett a „tiszteletre méltó” részen. Charles a munkában
és a bíróságon is mindig az volt, és kétségtelen, hogy néhány sznob
szomszéd zavartan figyelte, ki az az elegáns öltönyt viselő férfi, aki
mindennap aktatáskával a kezében lépett ki a bolondokházából.
Szerencsére addigra már csak egy lakójuk volt, Tom. Mindenki
más elsodródott tőlük a hippiösvényeken Marokkóba, Indiába vagy
Afganisztánba.
 Charles elmagyarázta a helyzetet Tomnak, aki nagyon jól fogadta.
– Jó móka volt – mondta vidáman. A haja a válláig ért, és nyáron
egy árva rövidnadrágon kívül semmit sem viselt, még cipőt sem.
Falazott, vakolt, vízvezetéket szerelt, és közel egy évig velük volt. –
De minden jó dolog egyszer véget ér, és nektek szükségetek van egy
kis egyedüllétre, hogy végre újra kettesben legyetek.
Tomnak igaza volt, szükségük volt egy kis egyedüllétre.
Mindketten hetente öt napot dolgoztak a Cityben, a hétvégéjüket
pedig kitöltötték a ház körüli teendők, a főzés, az építőanyagok
szervezése, vagy egyszerűen mások problémáinak meghallgatása.
Márciusban mindketten szabadságot vettek ki, és teljes két hetet
azzal töltöttek, hogy alaposan szemügyre vegyék a házukat, listát
készítsenek azokról a dolgokról, amelyekre még szükségük van,
beütemezzék a bútor- és függönyvásárlást, hogy aztán a nap
maradékát az ágyban töltsék szeretkezéssel.
Katy emlékezett rá, hogy egy nap kint ült a tavaszi napsütésben a
virágzó cseresznyefa alatt, és csak a házukat nézték. Imádták akkor
is, amikor megvették, de az eltelt idő alatt olyan sok ember volt ott
körülöttük, annyi más dolguk volt, hogy el is felejtették, mi vonzotta
őket annak idején. Most már tisztán látták: a szép, öreg, vörös tégla,
a mókás ablakok és tornyok.
– Családra vár – mondta Katy. – Képzeld el a babakocsit kint a
verandán, benne egy rugdalózó, dundi babával… és egy fára mászó
kisfiút, miközben a nővére ott hintázik.
– Szóval három gyerek? – mosolygott Charles. – De miért állnánk
meg háromnál?
– Döntsünk erről majd később. Most viszont beszéljünk az
esküvőről.
– Arra gondoltam, júniusban tarthatnánk – mondta Charles. – Így
lesz időnk mindent rendbe hozni. A kert nyáron gyönyörű, szóval
tarthatnánk itt a fogadást egy bérelt sátorban, és
összeházasodhatnánk a helyi templomban. Ami az ételt illeti,
megbízunk egy céget.
 Jó volt hallani, hogy Charles megint tervezget. Már jó ideje csak
céltalanul sodródott.
Jilly meglátogatta őket abban a két hétben, és nagyon örült, hogy
végre látják a fényt az alagút végén.
– Megtöltöttétek a házat vicces emberekkel, volt itt néhány
emlékezetes buli. Fantasztikus volt, de most már itt az ideje, hogy
kettesben legyetek.
Guy összeköltözött vele Camden Townban, és ők is folyton arról
beszéltek, hogy összeházasodnak, de beszélgetésen túl sohasem
jutottak.
– Hány embert hívtok meg az esküvőtökre? – kérdezte.
– A hippiket nem kérdezzük meg – mosolygott Charles. – Lehet,
hogy utána a nyakunkon maradnának. – Kérdően nézett Katyre. –
Talán állapodjunk meg abban, hogy csak családtagok jöhetnek, plusz
a legközelebbi barátaink és néhány munkatársunk. Hogy hangzik?
– Remekül – mondta Katy. – A két unokahúgod lehet a
koszorúslány, mert olyan aranyosak. És Jilly, te leszel a tanúm.
Így is történt. Rendbe tették a házat, rendes bútorokat vásároltak,
és az esküvő pompásan sikerült. Katy egy nagyon egyszerű,
krémszínű hosszú szaténruhát viselt, a kis koszorúslányok és Jilly
pedig rózsaszínt. Pat volt Charles tanúja, és Albert adta ki Katyt.
Még Edna is eljött Broadstairsből.
De nem igazán az ő stílusuk volt, hogy csak ketten lézengenek a
nagy házban. Így aztán nem sokkal az esküvő után Katy beszélt a
helyi kórház szociális nővérével és néhány szociális munkással, és
elmondta nekik, hogy hajlandó segíteni minden nőnek, aki el akar
menekülni az erőszakos házasságából.
Egyetlen nővel és a babájával kezdődött, aki csak öt éjszakát
maradt, mielőtt visszatért volna a férjéhez…, de aztán jött kettő,
három és egyre több. Néha nyolc is lakott náluk, és vagy tizenhat
gyerek.
1968 karácsonyán csak két anya volt náluk, Pat és Gwen, öt
gyerekkel. Charles azt mondta, hogy látni a gyermekek örömét, ahogy
az ajándékaikat bontogatják, vagy eldurrantják a pukkantót,
biztonságban és nyugalomban, távol a bántalmazó apáktól, sokkal
többet ér neki, mint a felfordulás és a zaj, amivel jár.
Katyt még nagyobb megelégedéssel töltötte el az, amikor látta,
hogy Pat meg Gwen, két nő, akiket csak a közös balsors köt össze,
igaz barátokká válnak, s hamarosan közös otthonba költöznek a
gyerekeikkel. Volt egy furcsa érzése, hogy Gloria lenéz most a
mennyekből, és tapsol.
Katy 1969 elején feladta a munkáját, mivel a nők száma egyre
nőtt. Ezek a nők gyakran súlyos sérülésekkel érkeztek, és
bármennyire is reménykedtek egy biztonságos otthonban, akár csak
egy szobában, segítségre és ápolásra volt szükségük, amíg újra talpra
nem tudtak állni.
Néha tíz gyerek is feküdt egy szobában a matracokon, míg az
anyák szardíniamódra szorongtak a többi szobában. Katy
bolhapiacra járt, vagy olyan női csoportoknál kilincselt, mint a
Women’s Institute vagy az Anyák Egyesülete, hogy támogassák
gyerek- és női ruhákkal, mivel a nőknek gyakran nem volt semmijük
azon az egy árva ruhán kívül, amiben elmenekültek otthonról.
Sikerült tökélyre fejlesztenie a meggyőzés tudományát, és elérte,
hogy a zöldségesek és a pékek a nap végén minden maradék árujukat
neki adják. Beszélt néhány gazdagabb Tunbridge Wells-i nővel, és
meggyőzte őket, hogy rendezzenek jótékony célú délelőtti
összejövetelt az ügyért.
Charles eközben ingyenes jogi tanácsot adott azoknak a nőknek,
akiknek szükségük volt rá, néha visszaszerezte nekik a családi
otthont, vagy elintézte, hogy férjüket megvádolják súlyos testi
sértéssel.
Az emberek gyakran megjegyezték, hogy nem értik, Katy és
Charles hogyan engedheti, hogy mások átvegyék az otthonukat…
mások alatt kimondatlanul is a nagyon rossz hátterű nőket értve.
Néha Katy Charlesra nézett, és azt kívánta, bárcsak a férje azt
mondaná, hogy itt az ideje abbahagyni, ők megtették a dolgukat. De
ez nem történt meg, mert hozzá hasonlóan Charles is úgy érezte,
folytatniuk kell. Ezeknek a nőknek ők jelentették az egyedüli
biztonságot. Addigra ugyan megnyílt néhány szálló a számukra, de
Katy hallotta, hogy ezek gyakran ijesztő helyek, ahol a nők egymás
ellen fordulnak. A gyerekek már így is sok mindenen mentek
keresztül; lehet, hogy a Régi parókia zsúfolt volt, de akkor is igazi
otthon, s a gyerekek hamarosan megtanulták tisztelni a helyet.
Katy rájött, hogy önzetlen munkája magában hordozza a jutalmat
is. Megtapasztalni, hogy a June-hoz hasonló nők azzal viszonozzák a
támogatást, hogy ők is segítenek másoknak, ahogy egykor rajtuk
segítettek. Látni, hogy a rémült anyák végre egy biztonságos helyre
kerülnek, és a saját életüket élhetik. A tudat, hogy megmutatják a
gyermekeknek, hogy a családon belüli erőszak mindig rossz, s hogy
nem ők a felelősek azért a rossz dolgokért.
Aztán 1971 karácsonya előtt Katy felfedezte, hogy terhes.
Álmodott róla, reménykedett benne, s már kezdett attól félni, hogy
ebben az életében arra ítéltetett, hogy valamiféle egyetemes
„mindenki nagynénje” legyen örökre.
– Lehet ennél jobb az élet? – kérdezte Charlestól aznap este,
amikor elmondta neki a nagy hírt, miközben lefekvéshez
készülődtek.
– Igen, és lesz is, amikor megtöltjük a házat gyerekekkel –
nevetett Charles.

Katy most a konyhában ült, a hasát simogatta, és a múltra gondolt,

azon tűnődve, Hilda vajon ugyanígy érzett-e, mint ő ma, amikor már
majdnem mindenórás volt.
Furcsamód Hilda minden házsártossága ellenére rendkívül
lelkesen fogadta Charles és Katy tervét, hogy megnyitják az
otthonukat a bántalmazott nők előtt. Gyakran eljött, és akár egy hétig
is maradt. Az idősebb gyerekeket sütni tanítgatta, mindent, ami a
szeme elé került, megtisztított, és addig pucolta az ablakokat, míg
azok fényesen nem ragyogtak. De Katyt leginkább az lepte meg,
amikor a kisbabákkal látta. Lerítt róla, hogy őszintén szereti, és
képes volt órákig ringatni egy-egy picit, ha lehetősége adódott rá.
Ezért is szerette volna Katy tudni, hogyan érzett Hilda, amikor az ő
születése közelgett.
Úgy döntött, fel kell hívnia, és meg kell kérdeznie.
Még sohasem beszéltek Katy születéséről; Robéról volt szó, de
Katyéről nem.
– Szervusz, drágám – üdvözölte Hilda. – Nem vall rád, hogy a
délután közepén felhívsz. Fájásaid vannak?
– Nem, anyu, csak itt ülök a konyhában, a hasam simogatom,
beszélek a babához, és azon tűnődöm, te is ezt tetted-e velem.
– Hát persze – vágta rá Hilda gondolkodás nélkül. – Elmeséltem,
milyen az idő, mit ettem a teához. Mindent.
– Szóval nem nehezteltél rám?
– Nem, dehogy! Hogy őszinte legyek, a terhesség utolsó heteiben
egyfajta buborékba kerültem. Boldog voltam, semmi sem hatott rám
a kinti világból. Ott voltak a leveleim Alberttől, amelyekben arról írt,
mi mindent fogunk együtt csinálni, amikor hazajön. Arról
álmodoztam, hogy egy babakocsiban sétáltatunk a parkban. A
dolgok talán rosszul kezdődtek, drágám, de amint megmozdultál,
tudtam, hogy szeretni foglak.
Katy csak ezt akarta hallani. Charlesnak igaza volt. Nem számít,
ki volt a biológiai apja.
Miután letette a telefont, tovább ült. A konyha kellemesen hűvös
volt a nagy melegben; isteni volt a vörös kőlapokon sétálni a
hőségben, még akkor is, ha pokoli munkába került a vörös
padlópasztával kifényesíteni.
Hirtelen nagy nyugalom szállta meg, az az érzés, hogy most
minden rendben van a világában. Még mindig figyelte a szomszédait
az emeleti ablakokból, és az életükön töprengett. Charles néha
Kíváncsi Katának hívta az egyik népszerű képregény kotnyeles
figurája után. Valójában azonban nem volt túl kíváncsi, csak meg
akart győződni róla, hogy az utcabeli családok boldogan élnek.
Ő és Charles továbbra is befogadják a bántalmazott nőket és a
gyerekeiket a Régi parókián. Lehet, hogy csak egyet-kettőt
egyszerre, nem pedig egész hordányit, mint régen.
 Gyakran meg fogja hívni az anyját és az apját, mert azt szeretné,
ha közel kerülnének a kisbabához.
Ed Reillyre nem is gondolt többé. Az egész szomorú történetet
örökre lezárta, amikor a férfit börtönbe csukták.
Viszont az anyjához hasonlóan ő is szerencsés. Mindketten jó
embert találtak maguknak, akiknek eszükbe sem jut bántalmazni
őket, és egyenrangúként bánnak velük.
Ismét megcirógatta a hasát.
– Ha kislány vagy, ügyelj rá, hogy olyan férfit találj magadnak,
mint az apád – mondta. – S ha fiú, tökéletes férjnek valót nevelek
belőled.
 A GABO Kiadó
e-könyveiről

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű.

A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új
köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az
olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a
legfrissebb tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást
nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon
átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A
Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből
mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók
kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig
előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot
vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-
mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is:

www.facebook.com/GABOKIADO
 Ha tetszet a könyv, akkor olvassa el azt is

LESLEY PEARSE
AZ ERDEI REMETENŐ
A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1.

Nyugat-London, 1960

Maisy velőtrázó sikolyra ébredt. Riadtan ült fel az ágyában,

feltételezve, hogy az utcáról jött a hang. Ám ekkor másodjára is
felhangzott a sikoltás, és rájött, hogy a házban üvölt valaki. Az
édesanyja volt az.
Odarohant a hálószobája ajtajához, majd ki a lépcsőfordulóba,
ahol megtorpant, amikor meghallotta az alattuk lévő emeletről az
apja hangját.
– Maradj csöndben, Lily! Felébreszted a gyerekeket, és még
megijednek. Csak a te érdekedben teszem.
Maisy ikertestvére, Duncan is kijött a szobájából, és megállt
mellette a lépcső tetején.
– Mi folyik odalent? – kérdezte a fiú suttogva.
Maisy az ajkára tette az ujját, hogy csendre intse, majd megfogta
bátyja karját, hogy le ne rohanjon a lépcsőn. Az apjuk, Alastair
Mitcham szigorú ember volt, aki nem tűrte, ha beleavatkoznak a
dolgába.
– Nem akarok odamenni! Itthon hamarabb meggyógyulok –
kiáltotta Lily Mitcham. – Ne vigyél oda, Alastair!
A szánalmas könyörgés könnyeket csalt Maisy és Duncan
szemébe, de még csak tizenöt évesek voltak, egy kicsit féltek is az
apjuktól, és fogalmuk sem volt róla, mit tehetnének.
– Hányszor próbáltam már szakszerű segítséget szerezni neked?
Minden egyes alkalommal ugyanúgy viselkedsz – mondta Alastair.
A gyerekek kihallották hangjából az elgyötörtséget, és aggódón
egymásra néztek. – Az állapotod nem javul, sőt évről évre
rosszabbodik. Legutoljára mikor voltál hajlandó kimenni a házból?
Szerintem két nyárral ezelőtt. Egy éve, hogy még a földszintre sem
mégy le.
– De a hátam meg a lábam… – panaszolta Lily.
Alastair a szavába vágott.
– Nincs semmi baja sem a hátadnak, sem a lábadnak, és ezt te is
pontosan tudod. Nem bújhatsz örökre egy tizenkét évvel ezelőtt
történt lovasbaleset mögé! Elegem van ebből, Lily. Csak úgy
szembesíthetlek azzal, hogy mi az igazi bajod, hogy elviszlek erre a
helyre. Most pedig nyugodj meg, különben behívom a nővért, aki
odakint vár a mentőautóban, és beadatok neked valamit.
Maisy eleget hallott. Ugyan tartott az apjától, és nem szívesen
rángatta bele a fivérét egy veszekedésbe, mégis megfogta a fiú kezét,
és maga után húzta le a lépcsőn. Duncan felbátorodott Maisy
merészségétől, és nem ellenkezett.
– Apám, miért küldi el anyánkat? – kérdezte Maisy, amikor már
csak pár lépcsőfok választotta el az első emeleti lépcsőfordulótól.
Az apja megpördült. Öltönyt viselt, és szemmel láthatóan nem
hallotta meg a mezítláb közeledő gyerekeket.
– Ez nem tartozik rátok – rivallt rájuk. – Menjetek vissza az
ágyatokba, mindketten!
– De ő az anyánk, ezért igenis ránk tartozik – feleselt Maisy. –
Hova küldi? És miért pont az éjszaka közepén? Hogy a szomszédok
meg ne tudják? Vagy azt remélte, hogy nem ébredünk fel, és aztán
azt hazudhatja, hogy anyánk egy rokonunkhoz ment pihenni?
Ez volt az első eset, hogy Maisy szembeszállt az apjával. A férfi
nem volt erőszakos, de olyan szigorúan és ellentmondást nem tűrően
fogta a gyerekeket, hogy azok mindig engedelmeskedtek. Maisy
szíve hevesen vert, egész testében remegett, de eltökélte, hogy kiáll
az anyja mellett.
– Ne engedjétek, hogy diliházba küldjön… – nyöszörgött az
anyjuk. – Kegyetlen, borzalmas hely. Itt akarok maradni.
Maisy döbbenten fogadta apja tervét, de amikor az anyjára nézett,
azonnal megértette, hogy miért szánta el magát a férfi erre a
drasztikus lépésre. Mivel hetek óta nem látta az édesanyja arcát
rendes megvilágításban, nem is sejtette, mennyit romlott az állapota.
Anyja szeme szinte kiugrott a helyéről, olyan sovány volt, mintha
sárgás bőrét úgy feszítették volna rá az arccsontjára, a kék erek
kidagadtak a homlokán, mintha vastag zsírkrétával rajzolták volna
oda. Barna haja zsíros csomókban lógott, és a hálóinge kifejezetten
piszkos volt. Egyértelműen segítségre szorult.
Egészen kicsi koruk óta megszokták, hogy az anyjuk az idő nagy
részét ágyban tölti. Mindig valaki más kíséretében mentek iskolába,
és az anyjuk sosem vitte el őket a tengerpartra, sem piknikezni, sem
a parkba sétálni. De ez volt az ő világuk, és így el is fogadták
édesanyjuk állítását, hogy egy lovasbaleset mindennek az oka.
– Apám, ne tegye! – kérdte Duncan.
A férfi még mindig szorosan fogta a felesége karját, úgy fordult
feléjük.
– Muszáj. Beteg. Nem akartam, hogy megtudjátok, de az állapota
fokozatosan romlik, és attól félek, hogy kárt tesz magában. Pár
nappal ezelőtt megpróbált mérget inni. Szerencsére Betty rajtakapta,
mielőtt lenyelte volna, így megmentette az életét. De rágondolni sem
merek, mi minden történhetett volna.
Édesanyjuk eközben próbált kiszabadulni a férje szorításából, az
arca olyan volt, mint egy vicsorgó vadállaté. Maisy ösztönösen
hátrált egy lépést, és Duncan megfogta a kezét.
 – Rendben, apám – mondta a fiú, és riadtan nézett az anyja felé. –
Kimenjek, és megkérjem a nővért, hogy jöjjön be segíteni?
– Köszönöm, fiam, ez lenne a legjobb. Maisy, ideadnád
édesanyád köntösét és papucsát? Annyira vergődött, hogy nem
tudtam a kezemben tartani a holmiját.
Pár perccel később az ikrek már riadtan figyelték, ahogy a
megtermett, középkorú ápolónő, aki egész addig odakint várakozott
a privát mentőautóban, nyugtató injekciót ad az anyjuknak.
A hatás szinte azonnali volt. Lily abbahagyta a vergődést,
ellazult, és tekintete a semmibe révedt. Alastair felsegítette
feleségére a köntöst, és a papucsot is a lábára adta.
– Így máris jobb – mondta, majd megcsókolta az asszony arcát.
Ez a gesztus megnyugtatta az ikreket, hogy apjuk csakugyan az
anyjuk érdekét keresi. – Most pedig, gyerekek, miért nem kívántok
jó éjt édesanyátoknak, és mentek vissza aludni? Bármit is mondott,
tisztességesen fognak gondoskodni róla, efelől biztosíthatlak
benneteket. Egy magánklinikáról van szó, amely a lehető legjobb
ellátást nyújtja. Most pedig beülök a kocsiba, a mentő után megyek,
és valószínűleg csak órák múlva jövök haza. De ne aggódjatok,
Betty itt lesz a reggeli idejére, mint mindig.
A gyerekek a nappali ablakából figyelték, ahogy a nővér besegíti
anyjukat a mentőautóba. Az apjuk beindította az autójuk motorját, és
úgy várta, hogy a mentő elinduljon.
Az ikrek egy darabig egy szót sem szóltak, csak álltak az ablaknál
a sötét szobában, akár két szobor.
Habár soha senki nem mondta ki nyíltan, hogy az édesanyjuk
elméje megbomlott, az utóbbi időben az ikrek gyanítani kezdték,
hogy több is van a rejtélyes betegség mögött, mint egy réges-régi
lovasbaleset. Náluk minden másképp volt. A szüleik külön szobában
aludtak, az anyjuk mindig a szobájában evett, és időnként
tányértörés hangja és kiabálás hallatszott ki tőle. Betty, a
házvezetőnő, ilyenkor mindig azt mondta, hogy az anyjuk csak
elejtett valamit – minden furcsa zajt azzal magyarázott, hogy
édesanyjukat fájdalmak gyötrik. Most azonban kezdett összeállni a
kép.
– Ez borzalmas volt – mondta végül Duncan remegő hangon. –
Nemcsak anyánknak, hanem apánknak is. De azt hiszem, így lesz
jobb. Melegítsünk egy kis tejet, és feküdjünk vissza aludni. Még
csak éjjel fél három van.
– Nem is tudtam, hogy ilyen rossz a helyzet – jegyezte meg
Maisy, ahogy mentek le a konyhába. – Úgy értem, tudom, hogy
anyánk mindig gyengélkedett, és kicsit furcsa is volt, de sosem
gondoltam volna, hogy… – elhallgatott.
– Hogy bolond? – kérdezte Duncan. – Azt én sem, de ebben
nőttünk fel, nem igaz? Biztosan meggyógyítják, és minden rendbe
jön.
Maisy tejet töltött egy lábasba, és meggyújtotta alatta a gázt.
Mindig is a bátyja volt az optimista, gondolta magában. Ő inkább az
ellenkező irányba hajlott.
Annyiban hasonlítottak egymásra, hogy mindkettejüknek szőke
haja volt, és mélykék szeme. Duncan azonban magasabb volt, talán
már százhetven centiméter is, míg Maisy alig százhatvan. A fiú arca
szögletes, az állkapcsa erős, míg Maisynek szív alakú, gödröcskés
arca volt. A lány nyaranta hamar aranybarnára sült, míg Duncan
arcára szeplőket csalt a napsütés.
Tágas, négyszintes, alagsoros ikerházuk a londoni Holland
Parkban állt. Utoljára Edward korabeli stílusban rendezték be, amely
akkoriban bájosan festett, de az évek során nagyon megkopott,
ráadásul a háború után csak nagy nehézségek árán lehetett
házfelújításhoz való alapanyagokhoz jutni. Maisy Bettytől hallotta,
hogy az apjuk a ház eladását tervezi, mivel túl nagy, és drága a
fenntartása. A házvezetőnő hozzátette, szerinte okosabb lenne
különálló lakásokat kialakítani az épületben, ahogyan a környéken
annyi nagy házban tették. Bettynek mindenről volt véleménye,
többek között azt is kijelentette, hogy a gyerekek édesanyja csak fel
akarja magára hívni a figyelmet.
 Mivel ilyen nyugtalanító volt otthon a légkör, sem Duncan, sem
Maisy nem próbált barátokat hívni vendégségbe. Tudták, hogy csak
feszengenének, amiért az anyjuk állandóan az ágyban fekszik, az
apjuk pedig, már ha egyáltalán épp otthon tartózkodik, úgyis
bezárkózna a dolgozószobájába. Ennek következményeként őket is
ritkán hívták meg vendégségbe. Nagyon szűkre szabott volt a
világuk. A park túloldalán levő magániskolában tanultak, könyvtárba
jártak, és időnként mozival vigasztalódtak. Szerencsére meghitt volt
a kapcsolatuk, és úgy gondolták, nincs is szükségük senki másra.
Mindössze egyetlen közeli rokonukat ismerték, apai
nagyanyjukat, Violet Mitchamet, aki a New Forestben élt. Az
asszony évekkel korábban megözvegyült, és épp olyan hűvös
természetű volt, mint a fia. Csak párévente látogatta meg őket
Londonban. Betty szerint az asszony sosem nézte Lilyt jó szemmel,
mondván, a menye „gyenge jellem.”
Az ikreknek Goldney nagymamáról, Lily édesanyjáról azonban
csupa kellemes emlékeik voltak. 1945. január 6-án születtek a
nagyanyjuk kenti házában, Tenterdenben, ahol az édesanyjuk élt a
háború nagy részében. Betty is annak a városnak szülötte, és amikor
a család visszatért Londonba, Betty is velük tartott házvezetőnői
minőségben. A gyerekek minden augusztust Tenterdenben töltöttek,
ám nyolcéves korukban Goldie nagymama, ahogyan ők nevezték,
váratlanul meghalt tüdőgyulladásban.
Az apjuk egész életében a Külügyminisztériumban dolgozott. A
háború alatt kiemelt foglalkozásúnak számított, így nem sorozták be,
de így is sokat kellett távol lennie az otthonától, ezért töltött Lily
annyi időt Kentben, és az ikrek is azért születtek ott. A férfi sosem
beszélt arról, pontosan mit is fed a munkája, és ugyan Duncan
szeretett úgy tenni, mintha az apjuk kém lenne, Betty ilyenkor
legyintett, és közölte, hogy Alastair csak irodai munkát végez.
– Szerinted ezek után mi lesz? – kérdezte Duncan. A felforrni
készülő tejre mutatott, és ezzel visszarántotta Maisyt a jelenbe. –
Szerinted minden marad a régiben?
 – Miért ne maradna? – kérdezte Maisy. Nem akart érzéketlen
lenni az anyjukkal kapcsolatban, de igazság szerint nem sok szerepet
játszott az életükben. – Hetek óta valahányszor bementünk hozzá,
aludt. Így visszagondolva az is lehet, hogy csak tettette az alvást,
mert nem akart velünk beszélni.
– De miért? És ha így van, szerinted mitől lett ilyen?
– Azt hiszem, ha olyan férfi felesége lennék, mint apánk, én
inkább elbujdosnék – mondta Maisy félig komolyan. – Nézzünk
szembe a tényekkel, nem valami vidám társaság. Hallottad valaha is
nevetni? Előfordult egyszer is, hogy fütyörészett, táncolt vagy
viccelődött?
– Most, hogy mondod, nem. De most már feküdjünk le. Holnap
ugyanúgy suliba kell mennünk.
– Miért nem lógunk most az egyszer? – vetette fel Maisy. –
Felmehetnénk a West Endre, körbejárhatnánk az üzleteket, sőt
délután még egy moziba is beülhetnénk, és megnézhetnénk valamit,
amit apánk ellenezne.
– Azt mondta, hazajön, miután anyánkat elvitte arra a helyre.
Lehet, hogy utána nem megy be dolgozni. Szerintem ne lógjunk.
Maisy lebiggyesztette az ajkát.
– Olyan jófiú vagy. Vigyázz, mert a végén még olyan leszel, mint
ő!

– Szóval mégiscsak elvitte oda, mi? – szegezte nekik Betty a kérdést

a reggeli mellett. Az ikreknek nem is kellett beszámolniuk az éjszaka
történtekről, mert az apjuk hagyott a házvezetőnőnek egy üzenetet,
amelyben mindent leírt. – Hónapok óta mondogatom, hogy Lilynek
igazi segítségre van szüksége, de apátok nem hallgatott rám egészen
addig a szörnyű esetig a méreggel.
Az ikreknek vegyes érzéseik voltak Bettyvel kapcsolatban. A
csinos, teltkarcsú nő a negyvenes évei elején járt, és a haja vörös
volt, mint az őszi avar. Világos arcbőrén sehol egy ránc, még a
szeme körül sem. Mivel amióta az eszüket tudták, Betty az életük
szerves része volt, inkább nagynéninek, mint házvezetőnőnek
tekintették, ám az utóbbi pár évben Betty mintha a fejébe vette
volna, hogy ő a ház igazi úrnője. Önállósította magát. Rajtakapták,
hogy az édesanyjuk ruháit viseli, ráadásul úgy utasítgatta Maisyt és
Duncant, mintha a saját gyerekei lettek volna, és egyre többször
bizalmaskodott az apjukkal. Maisy fejében az is megfordult, hogy
tervei vannak az apjukkal kapcsolatban, és ezért tűnik olyan
elégedettnek, hogy az édesanyjukat végre bedugták ebbe az
otthonba, azonban ezt a gondolatot nem akarta megosztani
Duncannel. Csak felzaklatná vele.
Ennek ellenére nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy sunyin oda
ne szúrjon Bettynek.
– Most már sokkal kevesebb dolga lesz, nem igaz? Habár anyánk
állapotából ítélve, mostanában nem sokat nézett rá…
– Szemtelen fruska! – csattant fel Betty. – Nagy ez a ház, nehéz
rendben tartani, csak a főzés, mosás és vasalás két gyerekre és Mr.
Mitchamre teljes embert kíván. Nem kényszeríthetem anyátokat arra,
hogy egyen, vagy megmosakodjon, és lecserélje a hálóingét.
Fogalmatok sincs, milyen nehéz eset tud lenni.
– Akkor jobb is, hogy olyan helyre került, ahol a személyzet
megszokta az ilyen problémákat – vetette oda Maisy foghegyről. –
Ha már itt tartunk, ez véletlenül nem anyánk kardigánja?
Betty válaszát meg sem várva kivonult a konyhából. Azt tervezte,
hogy este említést tesz erről az apjuknak, aki biztosan egyenesen az
irodájába ment reggel, mivel nem tért haza. Maisy úgy döntött,
inkább felmegy az emeletre, és megint megpróbálja meggyőzni
Duncant, hogy aznap ne menjenek iskolába.

Az ezt követő napokban mintha minden kissé kibillent volna a

megszokott egyensúlyából. A hangulat nyugodtabb lett, és az
édesapjuk is figyelmesebb volt velük, olyannyira, hogy naponta
kérdezgette őket az iskolai haladásukról. Betty vidámabban tett-vett,
különleges ételeket készített, és a változatosság kedvéért semmi
miatt nem panaszkodott. Ám a felszín alatt mindenki feszült volt,
mintha bármelyik napon valami szörnyűség következhetne be.
Két héttel később, péntek délután az ikrek arra értek haza az
iskolából, hogy az apjuk már otthon van, épp telefonál a
dolgozószobájában, és két koffer várakozik az előtérben.
– Igen, már itt is vannak. Indulunk, amint levették az iskolai
egyenruhát, és meguzsonnáztak. Legkésőbb nyolcra ott is leszek –
hallották.
A tavaszi szünet csak a következő héten kezdődött, ezért a két
gyerek meglepetten nézett egymásra. Úgy tűnt, az apjuk elviszi őket
valahova.
A férfi letette a kagylót, és kijött az előtérbe.
– Gondolom, hallottátok, mit mondtam a telefonba. Leviszlek
benneteket Nightingalesbe, szóval csipkedjétek magatokat! Indulás!
Az ikrek nem siettek. Nem töltötte el őket különösebb örömmel a
gondolat, hogy Nightingalesbe, Mitcham nagyanyjukhoz kell
menniük. Maisy és Duncan öt- vagy hatéves koruk óta nem is jártak
nála, és csak egyetlen emlékük élt a helyről: ott lakik egy mogorva
öregasszony, aki a háta közepére kívánja őket.
– Talán most jobb lesz, hogy nagyobbak vagyunk – mondta
Duncan, az örök optimista.
– Majd ha piros hó esik! – vágta rá Maisy. – De miért kell két
koffer, ha csak rövid látogatásra megyünk?
– Lehet, hogy örökre ott maradunk – mondta Duncan komisz
vigyorral.

Az apjuk akkor szólalt meg újra, amikor már mindketten bent

kókadoztak a kocsiban, és maguk mögött hagyták Londont.
– Úgy döntöttem, hogy átmenetileg a nagyanyátoknál fogtok
lakni. Nem nyűgözött le a Holland Park-i iskola, ezért azt tervezem,
hogy keresek egy jobb intézményt a nagyanyátok közelében. Egy kis
ideig eltarthat, úgyhogy egy darabig nem jártok iskolába. Nemcsak
az oktatásotok okoz fejtörést, mert szeretném eladni a házat is, és
egy kisebbet venni. Ha megtalálom a megfelelő iskolát, ahol jók a
tanárok, akkor mindketten egyetemre fogtok készülni.
Az ikrek riadtan néztek össze. Az egész úgy hangzott, mintha
kitoloncolták volna őket, ugyanúgy, ahogy az édesanyjukat.
– Tisztában vagyok azzal, hogy anyám nem szokott a
gyerekekhez, és esetleg azt hihetitek, hogy rossz dolgotok lesz –
tette hozzá ezúttal gyengédebb hangon, mintha észlelte volna a
gyerekek ijedtségét. – De erről szó sincs. A házvezetőnő, Janice
gondjaira bízlak titeket, és higgyétek el, hogy kedves, jóravaló
asszony. Ráadásul Nightingales gyönyörű hely, felfedezhetitek a
New Forestet, és megismerkedhettek más fiatalokkal. Szerintem
sokkal boldogabbak lehettek ott, mint voltatok Londonban.
Amikor az ikrek nem válaszoltak, a férfi folytatta: – Tudom, hogy
kisebb sokkot okozott édesanyátok állapota, és ez az út is váratlan
fejlemény. De nagyon igyekszem a legjobbat tenni az érdeketekben,
úgyhogy legalább adjatok ennek egy esélyt.
– Igen, apa – mondták egyszerre az ikrek kötelességtudóan, de
nem túl nagy meggyőződéssel.
Nem sokkal ez után eleredt az eső, és az ég elsötétült. Az ikrek
szundikáltak egy kicsit, és csak akkor ébredtek fel teljesen, amikor
az autó egyenetlen talajra ért, és zötykölődni kezdett. Túl sötét volt
már ahhoz, hogy lássák, merre járnak.
– Ott vagyunk már? – kérdezte Duncan.
– Igen, ez az út vezet a nagyanyátok házához. Ideje lenne
leaszfaltozni. És közvilágítás sincs…
Az autó fényszórója megvillant a léckerítésben folytatódó, fából
készült kapun levő NIGHTINGALES feliraton. A kaputól húsz-harminc
méternyire volt a ház, de a sötétben csak egy jól kivilágított verandát
láttak, és mindkét oldalán két-két ablakot.
– Nos, megérkeztünk – jelentette be az apjuk. – Ügyet se vessetek
arra, ha nagyanyátok kissé nyers. És kérlek, legyetek udvariasak, és
fogadjatok szót.
Ahogy apjuk beterelte őket a tágas, kényelmes nappaliba, Maisy első
benyomása az volt, hogy a nagyanyjuk igencsak goromba. Még csak
fel sem állt a székből, hogy üdvözölje őket, el sem mosolyodott, nem
hívta őket közelebb, hogy jobban megnézhesse rég nem látott
unokáit. Maisy Bettytől tudta, hogy az asszony csak hetvenéves,
annyira nem agg, hogy a viselkedését azzal menthetné. Elegáns,
púderrózsaszín, kétrészes kötött kosztümöt és gyöngysort viselt.
– Nos, anyám, feltételezem, sokat nőttek a gyerekek a legutolsó
találkozásuk óta – mondta az apjuk.
Maisy a férfira pillantott, meglepte a már-már hízelgő
hanghordozás.
– Ó, Alastair, a gyerekek dolga az, hogy nőjenek – érkezett a
felelet. – Remélem, figyelmeztetted őket, hogy nem tűrök semmi
pimaszságot, rendetlenkedést és zajongást. A konyhában fognak
étkezni Janice-szel, és ide csak akkor jöhetnek be, ha én hívatom
őket.
Maisynek elszorult a szíve. Duncanre lesett, és látta, hogy ő is
ugyanúgy elkámpicsorodott.
Az idős asszony felemelt egy kis csengettyűt, és megrázta. Pár
másodperc múlva egy barna hajú, negyven év körüli, kedves, szelíd
arcú nő lépett be, és ragyogó mosollyal nézett a két gyerekre.
– Hozz teát nekem és a fiamnak, Janice! – utasította az asszony. –
A gyerekeket vidd magaddal, adj nekik vacsorát, és mutasd meg
nekik a szobájukat.
Janice kérdőn nézett az apára.
– Szeretne egy szendvicset, levest, esetleg felvágottat, Mr.
Mitcham? Hosszú utat tettek meg, és ha jól értem, még ma este
vissza kell térnie.
– Így van, Janice. Egy szendvics nagyon jólesne, és ha van, akkor
egy szelet a felejthetetlen gyümölcskenyeréből is.
– Épp tegnap sütöttem egyet – mosolygott Janice. – Sonkás
szendvics jó lesz?
A férfi bólintott, majd odalépett a gyerekekhez, és zavartan
megpaskolta a vállukat.
 – Most elbúcsúzom. Legyetek jók nagyanyátoknak, és minden
héten írjatok!

Janice végigvezette az ikreket a széles, kövezett előtéren, el egy

hatalmas, sötét fából faragott oszlop és egy hangosan ketyegő
állóóra mellett.
– Várjatok, míg egészet üt… – mondta Janice kuncogva. – Még a
halottak is feltámadnának tőle.
Amikor beléptek a ház hátsó traktusában levő konyhába, a
következőt kérdezte tőlük:
– Nem emlékeztek a házra? Tudom, hogy csak hatévesek
voltatok, amikor utoljára itt jártatok, de a gyerekek általában
emlékezni szoktak erre-arra.
– Nekem rémlik egy kis tó aranyhalakkal – mondta Duncan.
Janice elmosolyodott.
– Nos, igazad van. Gondolom, a kert is ismerős lesz, amint újra
látod. A legutolsó látogatásotok idején szinte egész végig kint
játszottatok.
A helyiség közepén álló, sokat látott faasztal már vacsorára volt
terítve, az egyik tálon gyümölcskenyér, a másikon lekváros
piskótaszeletek várták az éhes vendégeket.
– Amint megtudtam, hogy jöttök, össze is ütöttem a piskótát –
szólalt meg Janice. – Nem minden gyerek szereti a
gyümölcskenyeret.
– Mi mindent megeszünk – mondta Duncan. – Betty, a
házvezetőnőnk szerint két lábon járó szemetesládák vagyunk.
Janice felnevetett, és szeretettel megpaskolta a fiú arcát.
– Máris megkedveltelek titeket. Gondoltam, először jöhet egy jó
tányér zöldségleves, szóval üljetek le, és amíg esztek, elkészítem
Mrs. Mitchamnek és édesapátoknak a teát.
Körülbelül egy órával később hallották, hogy az apjuk távozik. A
férfi nem jött be a konyhába elbúcsúzni, és pár perccel később
hallották, hogy a nagyanyjuk felmegy az elülső lépcsőn, hogy
nyugovóra térjen.
Janice melegsége és vidámsága azonban feledtette velük a
mellőzöttséget. Az ízletes leves, a sonkás szendvics és a sütemény
elfogyasztása után felkísérte őket a konyhából nyíló hátsó lépcsőn,
és megmutatta nekik a szobájukat.
Mindkettő kissé kopottas volt. Janice elmesélte, hogy a háború
alatt katonatiszteket szállásoltak el itt, de az ikreket ez nem zavarta.
Csak örültek a tudatnak, hogy a ház túlsó végében aludhatnak, a
nagyanyjuktól távol, és saját lépcsőjük van, így messziről
elkerülhetik az öreg hölgyet.
Janice próbálta megnyugtatni őket, hogy az asszony nem olyan
ellenséges és nyers, mint amilyennek tűnik, végül hozzátette: – Jó,
hogy végre vannak gyerekek a házban, így kicsit vidámabb lesz
minden.
Maisy azonban gyanította, hogy ezt csak kedvességből jegyezte
meg. Ám Duncannel mindketten megkedvelték Janice-t, aki gyengéd
anyáskodással vette őket körül, jóízűeket nevetett, és úgy látszott,
őszintén örül, hogy gondoskodhat róluk.
– Imádok főzni, de nem sok örömem telik benne, ha egy
madárétkű idősödő hölgyet kell etetnem. Amikor szegény
megboldogult Mr. Mitcham még élt, de már sokat gyengélkedett,
rengeteg segítségre volt szüksége. Volt, hogy egyetlen szabad
percem sem maradt, de azóta túl sok az időm, és ez kezd kissé
unalmassá válni.
Elmondta nekik, hogy a fészerben van két kerékpár, és majd
megkéri Mr. Pike-ot, a kertészt, hogy hozza rendbe nekik. Busszal
bármikor bemehetnek Lyndhurstbe, vagy akár el egészen
Southamptonig vagy Bournemouthig, ha ahhoz van kedvük, és
biztosan akad pár fiatal a faluban, akik szívesen barátkoznának
velük.
 – Képzeljétek, a faluban még egy igazi boszorkány is lakik! –
tette hozzá. – A neve Sybil Leek. Nagyon híres, mert könyveket ír a
boszorkányságról, és a rádióban is szokott szerepelni. Biztos látni
fogjátok, ha elmentek Burley-be: hosszú, fekete köpönyegben jár, a
vállán pedig ott ül egy csóka, a neve Lóhalál Jackson.
Az ikrek tátott szájjal, döbbenten hallgatták. Janice felnevetett.
– Pedig igaz! Nem csak kitaláltam, esküszöm. Szerintem ez az
erdő vonzza a különc alakokat. Ami azt illeti, él itt egy másik nő is,
akiről több tucat történet kering, és sokkal izgalmasabbak, mint amik
Sybilről szólnak. A neve Grace Deville, és egy kis kunyhóban, az
erdő egy eldugott szegletében lakik. Az emberek csak úgy
emlegetik, hogy az erdei remetenő. Mindig férfinadrágban jár, és
nem szereti a látogatókat. Ha valaki véletlenül a kunyhójánál köt ki,
azt Grace a puskájával zavarja el. Micsoda dolgokat mesélnek róla!
Például azt, hogy őrült, megölte a saját gyerekét, és megmérgezett
tizenöt embert. Valószínűleg az egész üres szóbeszéd. De persze az
emberek Sybilt sem kedvelik túlságosan, mert furcsa,
boszorkányhívő embereket vonz a faluba.
– Szent ég! – Nézett nagyot Maisy. – És mi még azt hittük,
minden cirkusz Londonban történik.
– Holnap mindennek utána is járhattok – mondta Janice. – Most
pedig ideje lefeküdnötök. A takaró alá meleg vizes palackot is
tettem. – Mindkettőnek csókot lehelt az arcára. – Szép álmokat!