Kockázat

I összesen Santangelo
Jackie Collins
I.P.C. (febr 1996)

Címke: Romantikus, regény

Romantikusttt regényttt
Jackie Collins, Amerika egyik legnépszerűbb írónője ezzel a
briliánsan szellemes, szórakoztató szabadszájúsággal megírt
regénnyel vált igazán befutott szerzővé, New York-i padlásszobák,
Las Vegas-i kaszinók, Beverly Hills-i hálószobák, napfénytől és
szextől átforrósodó dél-franciaországi villák titkainak avatott
ismerőjévé.
A fordulatos történet hőse, Gino Santangelő a forróvérű, jóképű
fiatalember mindig mindenre kész: a törvényesség határán innen és
túl lavírozva építi fel a kaszinókból, nyilvánosházakból, szállodákból
álló birodalmát, s válik nincstelenből milliomossá.
Ám a legnagyobb kockázatot akkor vállalja, amikor a törvény szigora
elől menekülve elhagyja Amerikát, s mindenét lányára, Lucky-ra
bízza. Lucky éppúgy szereti az élet örömeit, a pénzt, a hatalmas
veszélyt mint az apja. Ő is készen áll minden kockázatra….
JACKIE COLLINS
KOCKÁZAT
 ELSŐ KÖNYV
☆

Szerda, 1977. július 13., New York

Costa Zennocotti a vele szemben ülő lányt bámulta, akit díszes,

faragott íróasztala választott el tőle. A lány gyorsan beszélt, vadul
gesztikulált, arcjátékával is nyomatékosította mondandóját.
Jesszusom! Costa utálta magát, amiért ilyen gondolatai voltak, de ez
a lány a legérzékibb nőstény, akit valaha is látott…
– Costa? – kérdezte élesen a lány. – Figyelsz rám?
– Hát persze, Lucky – felelte gyorsan a férfi. Bosszús volt, hiszen
csak egy vacak kis némberről volt szó – mennyi lehet, talán
huszonhét vagy huszonnyolc? –, ám ez a lány nagyon okos és
eszes volt. Valószínűleg azt is tudta, hogy Costa mire gondol.
Lucky Santangelo. Réges-régi legjobb barátjának, Ginónak a
lánya.
Szuka. Gyermek. Emancipált hölgy. Csábító démon. Costa
mindegyiket ismerte.
– Egyszóval – matatott hatalmas Gucci ridiküljében, és egy
csomag cigarettát vett elő – semmiképpen nem most van itt az ideje,
hogy apám visszatérjen az országba. Semmiképpen. Le kell
állítanod.
Costa vállat vont. Néha igazán buta tud lenni ez a lány. Hogyan
várhatja el bárkitől is, hogy leállítsa Ginót, ha az tenni akar valamit?
Ő tudhatná a legjobban, hiszen a lánya. Elvégre Ginót és Luckyt
ugyanabból a fából faragták, annyira hasonlóak, amennyire két
ember hasonlíthat egymásra. A lány még megjelenésében is az
apjára emlékeztetett. Ugyanaz a kihívóan szexis arc, olajos bőr,
mélyen ülő, parázsló, fekete szem, széles, érzéki száj. Csupán az
orruk különbözött: Ginó-é nagyobb, kiállóbb, férfiasabb volt, a lányé
kisebb, nőiesebb. Mindkettőjüknek göndör, hollófekete haja volt.
Luckynak a válláig ért, laza, dús fürtökben, a több mint hetvenéves
Ginónak is dús volt még a haja.
Costa bánatosan érintette meg a maga kopasz foltját, amely már
nem is folt volt, hanem-sivatag, pucér bőr, amelyet semmiféle frizura
nem tudott elrejteni. No de hatvannyolc éves volt. Mit várhat az
ember ebben a korban?
– Megmondod neki? – kérdezte a lány. – Nos? – sürgette. – Nos?
Megmondod?
Costa jobbnak vélte nem mondani, hogy Gino már a város fölött
járhat a repülőgép fedélzetén. Nemsokára leszáll. Nemsokára
visszatér. Luckynak szembe kell néznie a ténnyel, hogy az apja
ismét átveszi a hatalmat. Úristen! Nyomban lecsap a mennykő, és ő,
Costa lesz a célpont.
Három emelettel följebb Steven Berkely dolgozott buzgón
barátjának, Jerry Meyersonnak csöndes irodájában. Volt köztük egy
megállapodás, hogy ha teljes magányra vágyott, Steven
használhatta az irodát a rendes munkaidő után. Nagyszerű volt.
Nem volt telefon. Senki sem rohanta le. A saját irodája valóságos
tébolyda volt éjjel-nappal. És a telefon még a lakásán sem maradt
soha csöndben.
Nyújtózott egyet, az órájára pillantott, és látva, hogy már
majdnem fél tíz van, elfojtott egy káromkodást. Az idő valósággal
elillant. Aileenre gondolt, és arra, hogy fölhívja-e. Lemondta aznapra
a színházat, de éppen azt szerette Aileenban, hogy semmi sem
borította ki, mindent nyugodtan fogadott, akár a színházat mondta le
Steven, akár elmulasztotta megkérni a lány kezét. Azért három hete
megkérte a kezét, és Aileen igent mondott. Steven ezen nem
lepődött meg, no de Aileenban nem is voltak meglepetések; bár a
volt felesége, Zizi után hogy is vágyott volna meglepetésekre?
Steven harmincnyolc éves volt, és nyugodt életet akart. Aileen
huszonhárom volt, és ő nyújthatta a férfinak azt, amire vágyott.
Steven Berkely rendkívül sikeres ügyvéd volt. Amikor a feketét
először ismerték el szépnek, ő már ott volt kollégiumi
végzettségével, jogi egyetemével, hatalmas lelkesedésével.
Tudásával, bölcsességével és éles intellektusával viszonylag
könnyen elérte azt, amire vágyott. Nem hátráltatta ebben rendkívül
jó külseje sem. Noha száznyolcvan centiméternél magasabb,
kisportolt teste, átható zöld szeme és tejcsokoládé színű bőre volt,
mégis mindenkit lefegyverzett azzal, hogy szinte maga sem tudta,
mennyire jóképű. Az emberek zavarba jöttek tőle. Arra számítottak,
hogy nagyképű lesz, ám ő udvarias volt. Önteltséget vártak el tőle,
ám olyan embernek bizonyult, akit mélységesen érdekelnek a többi
ember gondolatai és érzései.
Módszeresen rakta szét a papírjait, aztán behelyezte őket kopott,
bőr irattáskája megfelelő rekeszébe. Körülpillantott az irodában,
eloltotta az asztali lámpát, és az ajtóhoz ment. Már jó ideje dolgozott
egy különleges vizsgálaton, és kezdtek összeállni a dolgok. Fáradt
volt, de ez jó fáradtság volt, mert kemény munka szülte – és
Stevennek ez volt a kedvenc időtöltése. Számára a munka mindig
nagyobb élvezetet jelentett a szexnél. Nem mintha a szexet nem
élvezte volna; a megfelelő nővel igazán remek volt, de Zizinél
valóságos mánia. Gyere, gyere, gyere. A kis vörös Zizi a nap minden
percében azt akarta – és amikor Steven nem volt kéznél… hát
megtalálta a módját, hogy elüsse az időt. Stevennek jobb lett volna
az anyjára hallgatnia, és nem elvenni azt az asszonyt. De hát ki
hallgat az anyjára, amikor áll a farka?
Aileennal más a helyzet. Kedves, régimódi lány, akit az anyja
szívből kedvel. „Vedd feleségül”, tanácsolta a mama, és Steven
pontosan erre készült.
Még egyszer körülnézett az irodában, és a lifthez indult.

Dario Santangelo az ajkába harapott, hogy föl ne sikoltson.

A sötét hajú fiú alaposan dolgozott rajta. Kín. Kéj. Kéjes kín.
Alig elviselhető kéj. Nem egészen… Még nem… Nem tudott
tovább hallgatni. Fölsikoltott, a teste veszettül vonaglott, amint a
csúcsra ért.
A sötét hajú fiú nyomban kivette még mindig merev hímvesszőjét.
Dario a hátára fordult, és fölsóhajtott. A fiú fölállt, és lenézett rá.
Dario csak most jött rá, hogy még a fiú nevét sem tudja. Egy
újabb névtelen, sötét hajú siheder. No és? Soha nem kívánt még
egyszer találkozni velük. Csak dugni. Dugni velük. Fölkuncogott.
Erről van szó, nem?
Amikor fölkelt az ágyról, és a fürdőszobába indult, a fiú némán
nézte. Csak hadd nézze, hadd bámuljon, többször úgysem lesz
együtt vele.
Bezárta a fürdőszoba ajtaját, és meleg vizet engedett a bidébe.
Mindig szeretett rögtön utána megmosakodni. Közben csodálatos
volt, de utána… nos, szívesebben elfelejtette a dolgot, amíg a
következő sötét hajú fiú föl nem tűnt a láthatáron. A bidé fölé
kuporodott, beszappanozta magát, a zuhanyt hidegre állította, és
hagyta, hogy a jeges permet frissítve szórja be a tojásait. Olyan
meleg volt egész nap, nyúlós, nyirkos. Bízott benne, hogy a sötét
hajú fiú nem kíván maradni. Talán pénzt kellene adnia neki, hogy
elmenjen. Húsz dollár mindig segíteni szokott.
Fölvette a frottír fürdőköpenyt, és megnézte magát a tükörben.
Huszonhat éves volt, de nem látszott annyinak. Legföljebb
tizenkilencnek, hiszen karcsú volt és magas, a szeme germánkék, a
haja egyenes szálú és szőke. Pontosan olyan volt, mint az anyja;
egyszerűen nem volt semmiféle hasonlóság közte és az apja, Gino
meg a szuka nővére, Lucky között.
Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és visszament a hálószobába. A
fiú már fölvette mocskos farmerét és trikóját, és a szobának háttal
állva kinézett az ablakon.
Dario az öltözőasztalhoz ment, és a kis bankjegykupacból kivett
két tízdolláros papírpénzt. Soha nem tartott nagyobb összeget a
lakásán, nehogy kísértésbe vigye alkalmi partnereit.
Megköszörülte a torkát, hogy a fiú észrevegye, hogy ott van.
Fordulj meg, vedd el a pénzt, és menj, mondta neki magában.
A fiú lassan megfordult. A farmerja úgy dudorodott, mintha még
mindig erekciója volna.
Dario odanyújtotta a pénzt.
– Menetdíj – mondta kedvesen.
– Baszd meg – mondta a fiú csöppet sem kedvesen, és
kulcscsomót vett elő, amelyet fenyegetően csörgetett.
Dario érezte, hogy félelmében remegni kezd. Irtózott minden
bajtól vagy erőszaktól. Ezzel most baj lesz; valahogyan kezdettől
érezte, attól a perctől fogva, hogy a fiú kéretlenül mellé csapódott az
utcán. Általában Dario szokott kezdeményezni, mert kék szeme és
szőke haja ellenére nem látszott melegnek, nagyon is normálisnak
látszott, mert nagy gonddal kiválasztott, igen férfias ruhákat viselt, és
céltudatosan, férfiasan járt. Mindig rendkívül óvatos volt. Az apja
mellett nem engedhette meg magának, hogy lebukjon.
Lassan hátrált az ajtó felé. A nappaliban, az íróasztala fiókjában
volt az élet-biztosítása: egy apró, fitos, 25-ös kaliberű pisztoly. Attól
garantáltan összecsinálta magát bármelyik jöttment.
 A sötét hajú fiú nevetett.
– Hová mégy? – A hangja fura, orrhangú vinnyogás volt. Dario
már majdnem az ajtónál volt.
– Feledd el a stukkert – mondta a fiú. – Mán a gongyaimba
vettem, és ezek a kulcsok itt, öregem, a te kulcsaid. Érted? A te
kulcsaid. Ugye tudod, hogy szorosabban össze vagyunk itt zárva,
mint Carter elnök segge – mán pedig az szoros, öregem.
A fiú lassan az övéhez nyúlt, és gyilkosnak tetsző kést vett elő.
Huszonöt centis csillogó acélt.
– Ugye, ászt akartad, hogy jól megbasszalak – mondta gúnyosan
hát én osztán megbaszlak, de nagyon, soha életedben nem felejted
el.
Dario mozdulatlanul állt az ajtónál. A gondolatai vágtattak. Ki ez a
fiú? Mit akar ez tőle? Mivel tudná megvesztegetni?
És ami a lényeg: vajon Lucky küldte? Vajon a ribanc úgy
határozott, hogy egyszer és mindenkorra megszabadul tőle?

Ahhoz képest, hogy már elmúlt hatvan, Carrie Berkely remekül

nézett ki: a napi két teniszjátszmától karcsú és sportos maradt az
alakja. A szigorúan hátrafésült, két gyémántcsattal összefogott
fekete haj hangsúlyozta az arcvonásait: széles pofacsontját, ferde
vágású szemét, széles ajkát. Carrie soha nem volt szép nő. Fiatal
korában rendkívül erotikus hatást keltett, de így idősen, lesimított
hajával, szolid sminkjével és elegáns ruháival határozottan jó külsejű
asszony lett. Tiszteletre méltó. Gazdag. Fegyelmezett. Igazi fekete
úrinő, aki eljutott a csúcsig a fehérek világában.
Sötétzöld Cadillac Seville-t vezetett, lassan hajtott, parkolóhelyet
keresett. Az ajka keskeny, dühös vonallá zárult, mert pontosan az
volt – dühös. Annyi év eltelt, és a titkát sikerült megőrizni. És most
elegendő volt egy ismeretlen hang a telefonban, és már hajtott is át
New Yorkon éjszaka – Harlem felé, a múlt felé, amelyről azt hitte,
elfelejtheti.
Ez zsarolás volt. Tiszta és egyszerű zsarolás.
Megállt egy piros lámpánál, és becsukta a szemét. Egy pillanatra
a fia, Steven jutott az eszébe, aki annyira sikeres, akit annyira
tisztelnek. Istenem, ha valaha is megtudná az igazságot… Erre
gondolni sem szabad.
 Egy kocsi reflektora riasztotta meg a háta mögött, és Carrie
hirtelen a gázra taposott, hogy kikerüljön a fényből. Megérintette a
mellette lévő ülésen heverő, megnyugtató ridiküljét. Szép táska volt,
Steven karácsonyi ajándéka. A fiának kifogástalan ízlése volt.
Életében csak egyszer fogott mellé, amikor feleségül vette azt a
ringyót, Zizit. De a nő már kiröpült Steven életéből, és soha nem
térhet vissza. Pénz… Micsoda édes hatalma van.
Carrie felsóhajtott, és kezét a táskába csúsztatta. Az apró pisztoly
hűvösen simult a tenyeréhez. Ez még nagyobb hatalom. A
megvillanó fém, a legjobb ördögűző szer.
Remélte, hogy nem kell majd használnia. De tudta, hogy mégis.
És ismét felsóhajtott…

Gino Santangelo fáradt volt. Hosszú volt a repülőút, kivált az

utolsó tíz perc. Becsatolta az övét, elnyomta a szivarját, és már csak
arra vágyott, hogy ismét a jó, szilárd amerikai földet érezze a talpa
alatt. Túlságosan sokáig volt távol. Most hazatért, és ez jó érzés volt.
Az egyik stewardess haladt el mellette, és ragyogó mosolyt
villantott rá.
– Minden rendben, Mr. Santangelo? – kérdezte. Tízpercenként
ugyanaz a nóta. „Minden rendben?” „Hozhatok egy italt, Mr.
Santangelo?” „Párnát?” „Takarót, Mr. Santangelo?” Az elnökkel sem
bánhattak volna figyelmesebben.
– Remekül vagyok – mondta a lánynak Gino. A lány csinos volt,
de kurva. Ginónak ehhez jó szeme volt.
– Nos – kacarászott a lány hamarosan ott leszünk.
Igen, hamarosan ott lesz. New Yorkban. Az ő városa. Az ő
birodalma. Az ő otthona. Izrael kellemes volt. Pihentető közjáték. De
szívesebben töltötte volna a hét évet Olaszországban.
Megnézte az óráját, a kövekkel kirakott, színarany remekművet,
amelyet egy szőke filmsztártól kapott tíz évvel korábban.
Fölsóhajtott. Hamarosan otthon lesz… Hamarosan szembe kell
néznie Luckyval és Darióval. A gyerekeknek igazán szükségük van
az apai tanácsokra.
– Hozhatok valamit, Mr. Santangelo? – Másik stewardess haladt
el mellette. Megrázta a fejét. Hamarosan… Hamarosan.
 Lucky kilépett Costa szobájából, és betért a női mosdóba a
folyosón. Megnézte az arcát a tükörben, és nem volt elégedett.
Fáradtnak és nyúzottnak látszott, a szeme alatt fekete karikák voltak.
Pihenésre és napozásra volna szüksége, de szó sem lehet róla,
amíg a dolgok nem rendeződnek.
Gondosan kisminkelte magát: púder, szájfény, szemhéjpúder.
Aztán megrázta hollófekete üstökét, és ujjaival elrendezte a fürtjeit.
Csizmába bújtatott farmert viselt és halványkék selyemblúzt,
amelynek a legtöbb gombja lazán ki volt gombolva. A melle tisztán
áttetszett a kelmén. A táskájából elővett néhány aranyláncot, a
nyakába kanyarította őket, aztán két súlyos arany karperecet és egy
pár jókora fülbevalót.
Immár készen állt, hogy bemenjen a városba. Semmi kedve nem
volt hazamenni az üres lakásba.
Kilépett a mosdóból, és türelmetlenül nyomta meg a lift
hívógombját. Mérgesen összevonta a szemöldökét. Kétszáz dolláros
farmercsizmájának sarkával ideges ritmust dobolt. Costa öregszik.
És különben is, kivel tart? Hogy nem az ő pártján áll, az biztos, hiába
is erősködik. Milyen ostoba voltam, hogy nem jöttem rá előbb.
Cartier karórájára pillantott. Fél tíz. Két órát elvesztegetett azzal a
szenilis öregemberrel. –
– Bassza meg! – A mondat kiröppent a száján, aztán körülnézett,
hallotta-e valaki. De természetesen túlságosan késő volt már, nem
járt ott senki. A hatalmas irodaépület üres volt.
Megjött a lift, és Lucky belépett. Száguldottak a gondolatai. Ha az
édes papa már úton van hazafelé, mi lesz? Ki tud majd jönni vele?
Hajlandó lesz hallgatni rá az öreg? Talán… Elvégre ő is Santangelo,
igaz, és Gino két gyermeke közül csak neki van töke! Hét esztendő
alatt annyi mindent sikerült elérnie. Nem volt könnyű. Costa sokat
segített. Ám kitart-e továbbra is mellette, ha Gino megjön?
Lucky még erősebben ráncolta a homlokát. Bassza meg. Gino.
Az apja. Az egyetlen ember a világon, aki parancsolni mert neki, és
megúszta. Csakhogy ő már nem kislány, és Ginónak be kell látnia,
hogy már nem ő a főnök. A hatalom a legcsodálatosabb bájital. És ő,
Lucky az, akinek a kezében van a hatalom. És meg is akarja tartani.
Ginónak pedig ezt a tényt el kell fogadnia.
 Steven Berkely föl sem nézett az újságjából, amikor Lucky
belépett a liftbe. Valakire ránézni mindig hiba, mert ostoba
beszélgetéseket eredményez. „Micsoda hőség van” „Milyen szép
időnk van ma.” A liftbeli beszélgetés merő időpocsékolás. Lucky sem
vett tudomást a férfiról. Az előtte álló problémákon töprengett.
Steven még az újságot olvasta, Lucky pedig a gondolataiba
merült, amikor a lift hirtelen, gyomrot összerándító zöttyenéssel
megállt két emelet között, kialudt a fény, és a két ember
koromsötétben találta magát. Dario és a sötét hajú fiú egyszerre
mozdultak. Ám Dario volt a gyorsabb; kisurrant a hálószobából, és
ellenfele orra előtt becsapta az ajtót. A kulcs szerencsére a zárban
volt, és Dario habozás nélkül elfordította. Most ő zárta be a fiút a
hálószobába. A fiú meg öt zárta be a lakásba. Dario átkozta
bombabiztos biztonsági rendszerét. Csak arra gondolt, hogy kívül
tartsa az embereket. Soha nem képzelte volna, hogy egyszer valaki
bezárja a saját lakásába. Mindketten csapdában vannak, a fene
vigye. Mit tehet? Hívja a rendőrséget? Kész röhej lenne. Be kellene
törniük az ajtót, no és azután? A megaláztatás, hogy be kell vallania:
egy bomlott agyú alkalmi partner van bezárva a hálószobába egy
késsel – ráadásul hímnemű partner. Megtudnák, hogy buzeráns – és
jaj, istenem, ha az apja is megtudná…
Nem. Dariónak eszében sem volt kihívni a rendőrséget.
Persze Lucky nyomban tudná, hogy mit kell csinálni az ilyen
helyzetben. Ő pontosan tudja bármely helyzetben, hogy mit kell
tenni. De hogyan kérhetne segítséget tőle, amikor nagyon is
lehetséges, hogy éppen ő küldte ezt a fickót? Az isten bassza meg
Luckyt. Hideg. Nyugodt. Magabiztos. Több töke van, mint a
hadseregnek. Bassza meg Luckyt.
A hálószobaajtóra mért erőteljes rúgás Dariót azonnali
cselekvésre késztette. Megnézte az íróasztalát, és rémülten
állapította meg, hogy a pisztolya valóban eltűnt. Vagyis a fiúnál
nemcsak kés volt, hanem nála volt az ő pisztolya is, és
elképzelhetőnek látszott hogy bármelyik pillanatban szétlövi a zárat,
és besétál.
Dario testén végigfutott a hideg. Ebben a pillanatban aludt ki
minden fény, borított el mindent a sötétség. Dario csapdában volt,
összezárva a sötétben egy eszelős alakkal.
 Carrie Berkely már tudta, hogy eltévedt. Harlem egykor oly
ismerős utcái közönségesnek és elmosódottnak tetszettek.
Cadillacje légkondicionált kényelméből elkeseredetten nézett ki az
utcára. Kinyitott tűzcsapok ontották a vizet az izzadó járdákra, és
letargikus emberek csoportokban álldogáltak a falnak dőlve, vagy
kuporogtak a lerobbant házak lépcsőin. Hiba volt a Cadillackel jönni.
Taxiba kellett volna ülnie. De tudja mindenki, hogy a taxik nem
merészkednek be Harlembe – kivált nem egy hőhullám kellős
közepén, amikor a bennszülöttek tüzesek, dühödtek és nyugtalanok.
Észrevett egy szupermarketet, behajtott a parkolójába. Otthagyta
a kocsit. Gyalog megy. Elvégre sok ember van az utcán, nem lehet
veszélyes. Ráadásul birtokában van még mindig a legjobb
életbiztosítás – a fekete képe. A kasszánál megkérdezheti, merre
találja a címet. Okosabb volt otthagyni a kocsit, bár már régen olyan
elővigyázatos volt, hogy sötét üveget rakatott rá.
Leállította a kocsit, és bement a szupermarketbe. Bármennyire
fekete volt is, megbámulták. Túlságosan későn jött rá, hogy már nem
tud ezek közé az emberek közé vegyülni. Gazdagnak látszik,
gazdag szaga van. Elfelejtette levenni a gyémántcsatokat, a
‘gyémánt fülbevalót, a gyémántgyűrűt.
Két suhanc csapódott mellé. Carrie gyorsította a tempót. A
kasszában egy lány ült, aki azzal foglalatoskodott, hogy a fogát
piszkálta.
– Mondja meg, legyen szíves… – kezdte Carrie. A mondatot soha
nem fejezte be. Mielőtt megtehette volna, az egész környék sötétbe
borult.

A légörvények Ginót sohasem zavarták. Inkább élvezte, ha a gép

ide-oda himbálódzott. Ha ilyenkor lehunyta a szemét, azt képzelte,
hogy motorcsónakon szeli a viharos tengert, vagy könnyű teherautón
bukdácsol valami sziklás terepen. Soha nem értette azokat az
embereket, akik féltek a repüléstől.
A folyosó túloldalán ülő, egyedül utazó, sovány, szőke nőre
pillantott. A nő kétségbeesetten szorongatott egy kis lapos
pálinkásüveget, és nagy kortyokat nyelt belőle.
Gino biztatóan a nőre mosolygott.
 – Csak egy nyári vihar, nincs miért aggódnunk. Észre sem veszi,
és már lent leszünk.
A nő leengedte az üveget. Középkorú, jól öltözött nő volt. Fiatalon
még csinos is lehetett. Gino büszke volt rá, hogy szakértője a női
szépségeknek – elvégre megkapta a legkülönbeket, a krémek
krémjét: filmsztárokat, showgör-löket, társasági hölgyeket. Igen,
határozottan tudott egyet s mást a nőkről.
– Ne… nem bírom ezt a zötykölődést – vallotta be a nő. –
Gyűlölöm.
Üljön ide mellém, majd fogom a kezét, ha úgy jobb – javasolta
Gino.
A nő kapva kapott a megnyugtató testi érintés lehetőségén, és
kikapcsolta a biztonsági övét. Csak egy pillanatig habozott.
– Biztos benne? – kérdezte tétovázva. Aztán a választ meg sem
várva a férfi mellett termett, becsatolta magát, és hosszú körmeit
Gino tenyerébe vájta.
Gino nem bánta. A fenébe – ha ettől a nő jobban érzi magát.
– Biztosan nagyon butának tart – mondta a nő –, de ha csupán a
kezét foghatom valakinek, már attól is sokkal nyugodtabb vagyok.
– Egén, értem én, mire gondol. – Gino kinézett az ablakon az
odalent csillogó fényekre. New York City. Milyen gyönyörű látvány. –
Hé! – kiáltott föl hirtelen.
– Mi az? – kérdezte feszülten a nő.
– Semmi – mondta könnyedén Gino. Nem akarta, hogy a nő még
idegesebb legyen. Pedig Jézusom, attól aztán ideges lett volna, amit
Gino egy pillanattal előbb látott.
New York eltűnt a szeme elől. Az egyik pillanatban még a fények
ragyogó tündérvárosa volt, a másikban – semmi. A sötétség tengere.
Huhúú! Gino már sok különös hazatérésről hallott, de ez nevetséges
volt.
 GINO 1921
- Hagyd abba!
– Miért?
– Jól tudod, miért.
– Mondd még egyszer.
– Gino, ne. Komolyan, ne.
– De hiszen jó neked…
– Nem, nem. Ó, Gino! Óóóó!
Mindig ugyanaz a história. Ne, Gino. Ne csináld, Gino. Ne nyúlj
hozzám, Gino. És a históriának mindig jó a vége. Mihelyt megtalálta
a bűvös pontot, abbahagyták a tiltakozást, a lábak szétnyíltak, és
alig vették észre, amikor elvette az ujját, hogy a helyére odategye
pompás, fölálló, olasz fütykösét.
Gino, a Kos volt a gúnyneve – és valóban jóval több lányt dugott
meg, mint a környéken bármelyik srác. Tizenöt évesen nem rossz.
Gino Santangelo. Rokonszenves fiú. Pergő nyelvű srác, aki már a
tizenkettedik nevelőcsaládnál él, és szeretne kimászni a szarból.
Háromévesen érkezett New Yorkba, 1909-ben. Szülei, a fiatal olasz
házaspár hallották, hogy mekkora vagyonokat lehet szerezni
Amerikában, és úgy döntöttek, szerencsét próbálnak. Az anyja, Mira,
szép és tizennyolc éves volt. Apja, Paolo még alig húsz, tele ártatlan
lelkesedéssel minden iránt, amit Amerika jelent.
Munkát találni nehéz volt. Mira egy ruhagyárban kapott munkát.
Paolo elvállalt mindent, ami jött, s ami nem mindig volt törvényes.
Gino nem okozott gondot a különböző nőknek, akik vigyáztak rá,
amíg a szülei dolgoztak. Az anyja minden délután érte ment fél
hatkor, Gino erre várt egész nap.
Ötéves volt, amikor az anyja nem ment érte. Az asszony, aki
vigyázott rá, bosszankodni kezdett, amikor senki sem jött a
gyerekért.
– Hun van anyád, he? He? – kiabált a kicsire. Mintha Gino tudta
volna. Visszafojtotta a könnyeit, és várt.
Hétkor megjelent az apja. Zaklatottnak és kifosztottnak látszott,
az arca sápadt volt, és sokkal idősebbnek tetszett.
. Az asszony akkor már dühös volt.
– Túlórát fizet, érti? Fél hatkor vigyék el innen a kölyköt, hallja?
Egy perccel sem később.
 Rövid, éles vita következett az apa és a nő között. Előbb sértések
cseréltek gazdát, aztán pénz. Gino már ötévesen észrevette, hogy
az apja nem tartozik az élet nyertesei közé.
– Mama hol van? – kérdezte Gino.
Nem tudom – motyogta Paolo, és a vállára ültette a fiát, aztán
sietve elvitte abba az egyetlen szobába, amelyet az otthonuknak
neveztek, megetette, és lefektette.
A sötétség nem nyugtatta meg a kicsit. Gino vadul vágyott az
anyja után, de tudta, hogy nem szabad sírnia. Ha nem sír, még az
éjjel visszajön. De ha sír…
Mira soha többé nem tért vissza. Eltűnt annak a gyárnak az egyik
vezetője is, ahol dolgozott: idősebb háromgyerekes férfi – három
lány apja. Amikor Gino elérte a megfelelő kort, megkereste a
lányokat, és egyenként, módszeresen megdugta őket. Az
igazságszolgáltatásnak ezt az egyetlen módját tudta elképzelni, ám
üres bosszú volt ez csupán.
Mira szökése után az élet megváltozott. Paolo fokozatosan
keserű és erőszakos emberré vált, s erőszakosságának céltáblája
Gino volt. Hétéves koráramár ötször került kórházba, ám
keménykötésű kis kölyök volt, aki jól föltalálta magát. Megtanult
elbújni Paolo elől, amikor esedékes volt a verés, és mivel Paolónak
nem akadt a keze ügyébe a gyerek, hogy kitöltse rajta a mérgét,
elkezdte a barátnőit verni, akikből akadt bőven. Ez a gyakorlat
juttatta börtönbe, Gino pedig nevelőszülőkhöz került. Ekkor derült ki,
hogy az apja mellett az élet maga volt a paradicsom.
Paolo hamar rájött, hogy a bűnözés kifizetődő, és szívesen
vállalkozott bármire. A börtön immár második otthona lett, Gino
pedig egyre több időt töltött nevelőszülőknél.
Amikor Paolo éppen nem bolt börtönben, az idejét főként a nők
töltötték ki. „Ribancoknak” hívta őket.
– Csak a szex kell nekik – világosította föl a fiát és nem is jók
másra. ,
Gino néha bennrekedt a szobában, és látta, hogy az apja
bikaként esik neki a nőnek. Ettől undorodott. Ugyanakkor izgatta is.
Tizenegy éves korában kipróbálta a dolgot egy kimázolt, vén
kurvával, aki kicsikart tőle húsz centet, és egész idő alatt
káromkodott.
 Amikor áhítattal bámuló barátai körében Gino lemászott a nőről,
vállat vont.
– Nem rossz – mondta. – Jobb mint kiverni.
– Gyere máskor is, szivi – rikácsolta a kurva. Gino férfiassága
már tizenegy éves korában is pompás volt.
Tizenöt évesen igazi utcagyerek volt, okos, éles eszű kölyök, aki
be tudja fogni a száját. A többi srác csodálta és fölnézett rá. Az
idősebb fiúk gyakran vették igénybe ügyes szolgálatait, a lányok
bálványozták.
A felnőttek nem bíztak benne: a tizenöt éves fiú egy felnőtt férfi
hideg, kemény tekintetével nézett rájuk. Hiába mosolygott gyakran,
volt benne valami fenyegető.
Nem volt túlságosan magas – mindössze százhatvanöt
centiméter és ez hiúságát bántotta –, de szinte vallásos áhítattal
építette a testét, futott, baseballozott, guggolásokat,
fekvőtámaszokat, húzódzkodásokat csinált.
Göndör, fekete haja volt. Ez sem volt az ínyére, ezért vastagon
pomádézta, hogy sima legyen. A képe barna és tiszta volt, nem
borították olyan undok pattanások, amilyenek a haverjait, és ez
határozottan pluszt jelentett. Hagyományos értelemben nem volt
jóképű: az orra túlságosan nagy volt, az ajka túlságosan húsos; de
csodálatos mosolya és ragyogó fogai voltak.
Együtt az egész jól működött. Gino Santangelónak stílusa volt.
– Gino, ne!
– Ugyan már, Susie. Csak oda szeretném tenni, csak hogy
hozzád érjek. Nem teszem be, esküszöm! – De Gino…
– Na. Nem megmondtam? Hát nem jólesik?
– Mmmmm, de… De ne mozgasd, ígérd meg, hogy nem
mozgatod.
– Persze hogy nem. Csak hozzád akarok érni. – És gyöngéden
bedugta a farkát a lányba.
Mit csinálsz? – nyöszörgött a lány.
– Kényelmesen elhelyezkedem – felelte, és kezével a lábak közé
nyúlt, a bűvös pontot kereste.
Susie felsóhajtott. Tehát megtalálta.
– Jó? – kérdezte aggodalmasan.
– Jaj, nagyon, Gino. Nagyon.
 Minden rendben. Semmi gond. Ujjait a célponton tartva Gino
hozzálátott, hogy tisztességesen megdugja a lányt.
A lány nem ellenkezett. Gino tudta, hogyan kell a lányok
kedvében járni. Zsenge, tizenkét éves korában tanította meg rá a
negyedik nevelőanyja, hogy hogyan keresse meg a bűvös pontot.
Ezért a leckéért egész életében hálás volt. Ez juttatta fölénybe a
többi fiúval szemben, akik azt hitték, a dugás nem több néhány
gyors lökésnél. Gino tudta, hogy legalább ilyen fontos az is, hogy a
lánynak is jó legyen, hogy akarja, hogy könyörögjön érte. A titkát
soha nem árulta el a barátainak, akik irigyelték a sikereit.
Susie izgalomba jött, ijesztően rángatózott és lihegett. Gino még
erősebben simogatta.
Istenem, de szerette is a puncit!
Istenem, de szeretett volna olyan lánnyal találkozni, aki nemet
mond!
– Oóóóó, Gino!
Gino élvezett. Aztán visszahúzódott. Fölvette a nadrágját.
– Nem lett volna szabad – mondta komolyan Susie. Ám az arca
ragyogott az élvezettől, aprócska mellbimbója feszesen fölállt.
– Miért? Jó volt, nem?
A lány egyetértően kuncogott.
Gino már teljesen felöltözött, és kifelé indult az elhagyott
garázsból, amely hideg és sötét volt. – Várnak a fiúk – mondta.
– Ugye hamarosan látlak?
– Ja, mindig errefelé lógok.
Susie elsietett az egyik irányba. Gino – mélyen zsebre dugott
kézzel – gondtalanul elballagott a másik irányba.
A fiúk már várták. Egy rakás girhes, kallódó kölyök egy lerobbant
drogéria előtt. Gino legjobb barátja egy Catto nevű fiú volt, aki
apjával a szeméttelepeken dolgozott, s ezért állandóan kissé büdös
volt.
– Nem tehetek róla – mondogatta erre derűsen Catto. A
házukban nem volt fürdőszoba, és a 109. utcában lévő nyilvános
fürdőben általában két órát kellett várni, hogy az ember bejusson.
Catto legfőbb vágya az volt, hogy találjon egy lányt, akinek
fürdőszobája van.
 Gino jó barátja volt Rózsaszínű Banán Kassari is, aki szívesen
mutogatta nagy hímvesszőjét, amely valóban úgy nézett ki, mint egy
rózsaszínű banán – arról kapta a gúnynevét is.
– Nem tudsz egy jó lukat? – kérdezte Rózsaszínű.
– Á, most dugtam be – felelte vigyorogva Gino.
– Mázlista… – mormogta Catto.
Valamennyien tudták, hogy az a nap, amikor Gino Santangelo
nem dug egyet, valóban rendkívüli nap lenne. – No, mit csináljunk
ma este? – kérdezte Gino.
A fiúk egymás közt motyogtak, ötletekkel álltak elő, végül
azonban a vezérükhöz fordultak a szokásos mondattal. – Amit te
mondasz.
– Azt mondom, szórakozzunk egy kicsit – mondta erre Gino.
Szombat este volt, néhány perccel korábban dugott, jól érezte
magát. Nem számított, hogy a teljes vagyona tíz cent volt, a cipője
lyukas és a nevelőszülei, akikkel éppen élt, ki nem állhatták.
Szórakozni akart. Elvégre joga volt rá, nem?
A belvárosba indultak, akár egy csoport patkány, Ginóval az élen.
Gino elegánsan vonult, lágyan gördült a talpán, jobbrabalra
dülöngélt. Nyolcán füttyö-gettek és szólogatták az elhaladó lányokat:
„Hé szivi, nem kóstolnád meg az enyémet?

Huhú, Csinibaba, olyanokat gondolok, hogy bekasztlizhatnának

érte!”
Először Gino vette észre a kocsit: hosszú, karcsú, barnafehér
darab volt, és – alig hitt a szemének – szerencsére benne volt a
kulcs! A fiúk másodpercek alatt bepréselődtek, és Gino –
természetesen ő ült a vezetőülésbe – mint a villám lőtt ki a
kanyarból. Mióta otthagyta az iskolát az előző hónapban,
autószerelőként dolgozott, és sok mindent megtanult a kocsikról.
Rájött, hogy tud vezetni, és a kezdeti néhány csikordulás után már
simán haladtak, meg sem álltak Coney Islandig.
A parti sétány elhagyatott volt, a tengerről jeges szél fiíjt. De nem
számított. Kiáltozva, kacagva futkároztak a parton, homokot
markoltak föl, és megdobálták egymást.
Könnyű prédát jelentettek a rendőrnek, aki türelmesen várt rájuk
a lopott kocsinál, fegyverrel a kezében.
 Gino először került összeütközésbe a rendőrséggel. Mivel a
kocsit ő vezette – ezt készséggel elismerte neki járt a legsúlyosabb
büntetés. Egy évet kapott a New York-i Fiú Javító Intézetben, a
Bronxban lévő, szigorú intézményben, ahová árvák és első
alkalommal vétkezők kerültek.
Gino még soha nem volt elzárva. Nyomban fenyegetve és
csapdába esve érezte magát. Az intézetet vezető szerzetesek nehéz
fiúk voltak. A fegyelem volt a nappalok meghatározója, és a
kisfiúkkal való fajtalankodás az éjszakáé. Gino undorodott. A
srácoknak semmi esélye sem volt.
A szabászaton kapott munkát, amelyet gyűlölt. A műhelyt Philippe
testvér vezette egy acélrúddal, és akit lazsáláson ért, nyomban
eltángálta. Amikor Ginóra került a sor, Philippe testvér ajánlott neki
egy másik lehetőséget. Gino a képébe köpött. Attól kezdve három
napnál tovább soha nem úszta meg verés nélkül.
Már hat hónapja volt bent Gino, amikor egy nem egészen
tizenhárom éves, vézna kis árva érkezett. A Costa nevű kisfiú
könnyű zsákmány volt Philippe testvérnek. A srác tiltakozott, de ez
nem használt neki. A fiúk fapofával néztek, amint Philippe testvér
Costát békaügetésben a hátsó szobába küldte, ahol aztán olyan
dolgokat művelt vele, hogy a kisfiú ordított kínjában.
Gino – ahogyan a többiek – nem tett semmit. Hat hét telt el.
Costa a szemük láttára zsugorodott össze. Ha az érkezésekor
sovány és alultáplált volt, ekkora már sovány, mint a bot. Gino
megpróbálta távol tartani magát a dologtól. Életben maradni csak
úgy lehetett, ha az ember csak magával törődött.
Amikor a legközelebbi alkalommal a testvér ismét elvitte Costát,
Gino ideges lett. A kisfiú sírt és tiltakozott, de Philippe atya a karjánál
fogva elvonszolta, és becsapta maguk mögött a hátsó szoba ajtaját.
A fájdalmas sikolyok és kiáltások szinte nyomban elkezdődtek.
Gino készen állt a cselekvésre. Fölkapott egy, az asztalon heverő
ollót, és utánuk ment.
Amikor kinyitotta az ajtót, azt látta, hogy Costa az asztalon
fekszik, nadrágja és gatyája letolva a bokájáig, Philippe testvér pedig
kigombolt sliccel készül ismételten behatolni a gyerek soványka
fenekébe. A disznó még föl sem nézett, annyira lekötötte a maga
gyönyöre. Benyomult a gyerekbe, szinte szétroncsolva a belsejét. És
Costa ordított a rettenetes fájdalomtól.
Gino gondolkodás nélkül Philippe testvérre vetette magát. Az olló
átfúródott a nagydarab ember zakóján, beledöfótt a karjába.
– Szállj le róla, mocskos állat, hagyd békén! – üvöltötte Gino.
Philippe testvért váratlanul érte a támadás, ráadásul már-már a
csúcson volt, így megpróbálta lerázni a fiút. Ez hiba volt. Gino nem
volt észnél. Egyszeriben úgy érezte, az apjára támad. Sötét dühében
mindenért az apját okolta: hogy az anyja elment.
A verések. A szörnyű nevelőszülők. A mocskos szobák,
melyekben addig lakott.
Fölordított, és az ollót beledöfte. Abba sem hagyta, amíg a
mocskos disznó a földre nem zuhant. Akkor aztán fölszállt a
szeméről a köd, és ismét tisztán látott. De amit látott, az nem sok jót
ígért.
 CARRIE 1913-1926
Philadelphiában hosszú, forró nyár volt. Lureen Jones ült az
ágyon, amelyen hatéves öccsével, Leroyjal osztozott és a könnyek
végigfolytak csinos fekete arcán. Tizenhárom esztendős volt, és hét
és fél hónapos terhes. Ezt senki sem tudta, és nem is fordulhatott
senkihez, nem volt apja, nem volt pénze, és az anyja, Ella, ez a
szánalmas roncs, kábítószerért bocsátotta áruba a testét.
Leroy nyafogott, és Lureen lefeküdt az ágyra. Az álom nem
könnyen jött. Odalent megérkeztek az anyja „barátai”, és hangos
zene kapaszkodott föl a lépcsőn. Egy idő múlva kezdődtek a neszek.
Lihegés és nyögés. Elfojtott sikolyok és a test csattanása, amikor
ütik.
Lureen vattát tömött a fülébe, és összeszorította a szemét.
Sokáig tartott, de csak megjött végre az álom. De lidérces álma
volt… meg akart fulladni… sikoltani akart…
hallotta, hogy sikolt.
Hirtelen kinyitotta a szemét. Valaki valóban sikoltott.
Kiugrott az ágyból, és már akkor érezte a füstszagot, mielőtt
kinyitotta a hálószoba ajtaját. Akkor aztán beáradt a füst.
Fuldoklott és kényszerítenie kellett magát, hogy kifusson a
szobából, mert megértette, hogy ég a ház. A lángnyelvek már a
lépcső tetejét nyaldosták, és a lentről hallatszó sikolyok
vérfagyasztóak voltak.
Fura, de Lureen nem esett pánikba. A könnyek patakzottak az
arcán, de pontosan tudta, mit csinál.
Visszament a hálószobába, becsukta az ajtót, kinyitotta az
ablakot és lekiáltott a lent toporgó embereknek, hogy kapják el
Leroyt. Kihúzta a kisfiút az ágyból, és kihajította az ablakon.
A lángok már szétfeszítették Lureen mögött a hálószoba ajtaját,
mire ő is kiugrott. Éles csattanással kötött ki a kövezeten, és csupán
annyi ideig feküdt a vértócsában, amíg elmotyogta a mentősnek:
– Mentsék meg a gyermekemet… Istenem, könyörgöm, mentsék
meg a gyerekemet.
Mire a kórházba értek vele, halott volt.
A mentős jelentette a bentlakó, fiatal ügyeletes orvosnak, hogy a
kislány terhes volt, és a kezdő és lelkes orvos meghallgatta a
magzat szívhangját. A magzat szíve alig hallhatóan, de még vert. Az
ügyeletes sarokba szorított egy orvost, aki végül vállalta, hogy
császármetszést hajt végre a halott kislányon. A kis Carrie nem
egészen egy óra múlva látta meg a napvilágot.
Nem sok esélye volt az életre. Parányi volt, alig tudott lélegezni,
és a császármetszést végző orvos nem jósolt többet neki
huszonnégy óránál.
Ám Carrie – akit a nővérek neveztek el így – kemény kis ember
volt. Túlélte az anyja esését, mivel a magzatburokban lévő víz
fölfogta az ütést, és túlélte azt is, hogy a kelleténél korábban jött a
világra.
Hétről hétre csodálatba ejtett mindenkit azzal, hogy még mindig
él. És ahogyan a hetekből hónapok lettek, egyre gyarapodott, míg
végül normális, jól fejlett csecsemő lett belőle – tulajdonképpen
annyira jól fejlődött, hogy ideje volt már elhagynia a kórház szerető
gondoskodását. Csupán egyetlen probléma volt – senkinek sem
kellett.
A rokonsága mindössze a nagyanyja, Ella volt, akit a részegség
merevgörcsében húztak ki a tűzből, és hatéves nagybátyja, Leroy.
Ella nem örült a gondolatnak, hogy etetnie kellene még egy
szájat. Hosszan kiabált a kórházban, hogy neki semmi köze a
kicsihez. A nővérek elképedtek, hogy a parányi babát, akit oly sok
szeretettel táplálták és gondoztak, egy ilyen nőnek kell kiadniuk. Az
egyik nővér – kedves, háromgyermekes anya, név szerint Sonny –
még azt is mondta, hogy ő hazavinné Carrie-t.
Ella nyomban beleegyezett, így aztán Sonny hazavitte a babát,
és attól kezdve Carrie-t a saját gyerekeként nevelte, nem is említette
soha neki, hogy milyen tragikusan indult az élete. A család szegény
volt, ám ami dollárban hiányzott, azt szeretettel pótolták. Carrie
hamarosan igazi családtag lett.
Amint betöltötte a tizenharmadik évét, Ella betolakodott az
életébe, és boldog gyerekkorának vége lett.
Ki ez az idegen, ez a csupa csont és bőr, beesett szemű, gyérülő
hajú nőszemély? Ellának még rosszabbul ment a sora a tűz óta.
Ugyan kinek kellett volna az összeégett testű, eltorzult képű szajha?
Egy ideig még próbálkozott, de aztán áttért a lopásra, hogy azzal
szerezze meg a kábítószerre való pénzt. Leroy volt az egyetlen
támasza. A fiú fiatal és erős volt, ezért Ella kivette az iskolából, hogy
neki dolgozzon. Tizenkét éves korára Leroy lett a család
kenyérkeresője. Ella egész nap kábán és mogorván lebzselt
egyszobás bérleményükben, míg Leroy megszakadt a munkától.
Mikor a fiú betöltötte a tizennyolcat, otthagyta anyját. A gyönge, lusta
Ella egyedül maradt betegen, pénz nélkül.
Akkor jutott először eszébe a leányunokája – mi is volt a neve? –
mi is volt a neve? Carey? Carrie – igen, Carrie. Ha
Leroy dolgozhatott rá, miért ne dolgozhatna rá Lureen lánya is?
Elvégre az ő vére, nem igaz?
Ella keresni kezdte a lányt.
1926 nyarának végén érkeztek New Yorkba, a tizenhárom éves
lány és nagyanyja. Ella úgy gondolta, hogy ott több pénzt lehet
keresni, és a francba is, a nagyvárosban akart élni, ahol annyi
minden történik.
Velük azonban csak annyi történt, hogy hozzájutottak egy
mocskos szobához, és Carrie egy étterem konyhájában súrolhatta a
követ. A lány idősebbnek látszott a koránál: magas volt, a mellei
nagyok, a haja fényes és fekete, a szeme tiszta.
Ella, akit éppen komisz köhögés kínzott, úgy vélte, hogy a
gyermeknek nagy lehetőségei vannak, ám a padlósúrolás nem
tartozott ezek közé. Ellának ki kellett várnia az alkalmas pillanatot. A
lány nehéz eset volt… néha szinte dühös. Az ember azt gondolta
volna, hogy örülni fog, hogy maga a nagyanyja megy érte. De nem,
pokoli cécó volt elhozni a családtól, akik nevelték. Ki kellett hívni a
rendőrséget is, de Ella rövid úton érvényesítette a jogait. Carrie-nak
vele kellett mennie. Mindenható isten, hiszen ő volt a lány
nagymamája, az egyetlen vérrokona, és ezen a tényen semmiféle
érvelés nem változtatott.
– Mennyi idős vagy? – kérdezte a pocakos séf.
Carrie, aki térden állva súrolta a konyha mocskos kövét, idegesen
pillantott föl.
– Ide a rozsdás bökőt; hogy nem vagy még tizenhat – vigyorogta
a kövér pasi.
Mindennap ugyanez a dialógus. Carrie már hússzor megmondta,
hogy tizenhat éves, és a fickó soha nem hitte el.
– No? – nyalta ronda száját a pasas. – Most mit csináljunk?
– Mi? – válaszolta színtelenül a lány.
 – Mit csináljunk? Ha a főnök rájön, hogy túl fiatal vagy,
gyorsabban kipenderít innen, mint ahogyan a kurva leszopja a faszt.
Carrie a súrolásra összpontosított. Ha nem figyel a pasira, talán
elmegy.
– Nigger, neked pofázok. – A fickó lehajolt hozzá. – Nem köll
nekem mondanom semmit senkinek. Nem biza, ha kedves leszel
hozzám.
Mielőtt Carrie moccanhatott volna, a fickó húsos keze már a
szoknyája alatt matatott.
Carrie fölugrott, és fölborította a mosószeres vödröt.
– Hozzám ne merjen nyúlni!
A fickó hátrált, húsos képe elvörösödött.
Ekkor lépett be a konyha főnöke, sovány, nyomorult kis ember,
aki amúgy is gyűlölte a színeseket. Hideg szemével fölmérte a
kiömlött vizet.
– Takarítsd föl – mondta Carrie-nek, és közben a falat nézte a
lány háta mögött, mintha Carrie nem is létezne. – Aztán takarodj, és
vissza se gyere többé.
A kövér séf a bal fülét piszkálta.
– Te buta lány – mondta. – Nem bántottalak vóna.
Carrie lassan fölitatta a kiömlött vizet, hinni sem akarta, hogy
mivé vált az élete. Sírni akart, de már nem voltak könnyei. Amikor az
a nő, aki a nagyanyjának nevezte magát, eljött érte, annyit sírt, hogy
egy egész esztendőre elegendő volt. Aztán New York – nem
járhatott többé iskolába – és véresre sikálta a kezét.
– El vagy rontva – mondta neki Ella. – Ennek vége, gyerekem.
Hallod? A mamád is dolgozott mindig. Kitakarította a házat, és
gondozta az öccsét, és imádta csinálni.
Hát Carrie utálta csinálni. Utálta a nagyanyját, utálta New Yorkot,
utálta a munkát. Egyet szeretett volna: visszamenni Philadelphiába
azokhoz, akiket az igazi családjának érzett.
Most kirúgták a munkahelyéről, és Ella nagymama tajtékozni fog,
és ő nem dugdoshatja el azokat a soványka centeket, amelyeket
néha-néha súrolás közben a padlón talált. Ez nem tisztességes.
Miután föltakarított, otthagyta az éttermet, és kábultan állt a
járdán, hogy most mit csináljon. Talán keresnie kellene másik
munkát, mielőtt Ella nagymama rájön, hogy kirúgták.
 Tél eleje volt. Hidegre fordult az idő, és neki nem volt kabátja.
Reszketve indult el, elhaladt az olcsó büfé előtt, és éhesen
szimatolta a forró hot dogokat. Pénze csak szimatolásra volt, de
négerek amúgy sem mehettek be az üzletbe.
Carrie New Yorkban tanulta meg, mit jelent feketének lenni. Itt
hallotta először a „nigger” szót, és megtanult süketnek lenni, ha a
színe miatt piszkálták. Philadelphiában a fehérek voltak a
jövevények. Színesbőrűek laktak a környéken, színesbőrűekkel járt
iskolába. Fehérek. Ugyan miért képzelik magukat különbnek?
Amint sietősen ment, a férfiak megbámulták. Az utóbbi időben
mindig megbámulták a férfiak. A pulcsiját szorosan összehúzta a
mellén. Utálta, ahogyan ugrált a melle. Sonny mama melltartót ígért
neki, ám amikor ezt megemlítette Ellának, a nagyanyja éles
szemmel végignézett rajta, és azt mondta:
– Mutasd meg, mid van, cicám. Mutasd csak meg a cicidet. Csak
álljon föl tőle a farkuk, és mindig lesz melód.
Pedig ez nem volt igaz. Ha az a hájas séf nem bámulja meg őt
annyira, még mindig lenne munkája.
Egy olasz étterem előtt haladt el, amely melegnek és hívogatónak
látszott. Megállt odakint, reszketett. A szél most már csípett,
libabőrös lett tőle. Összehúzta magán a pulcsit, és törte a fejét, mit
csináljon. Csavargó baktatott el mellette, és a másnapos piaszagról
Ella nagymama jutott az eszébe. Carrie tudta, hogy tennie kell
valamit. Ha most besétál a főbejáraton, és munkát kér, ugyan mi
történhet vele? Meg nem ehetik, nem is sérthetik meg. New Yorkban
az utóbbihoz különben is hozzászokik az ember.
Minden bátorságát összeszedve besurrant, de már meg is bánta.
Úgy érezte, hogy órák óta ott áll, mert mindenki őt bámulta, pedig
csupán néhány másodpercbe telt, amíg odament hozzá egy
hatalmas termetű ember. Carrie fölkészült rá, hogy a fickó nyomban
kidobja.
– Hm! – mondta a férfi. – Asztalt parancsol?
Nem hitt a fülének. Asztalt? Ő? Egy színesbőrű lány egy fehér
étteremben? Megőrült ez a fickó?
– Munkát keresek – motyogta –, takarítást, mosogatást… bármit.
– Ó! – kiáltott föl a férfi. – Munkát keres? Menjünk a konyhába.
Nem tudom, van-e valami, de megbeszéljük. Szereti a forró postát?
 Carrie nem tudta, mi az a pasta, de bármi, ami meleg, jól
hangzott, és különben sem tért magához, hogy milyen barátságos ez
az ember. Bólintott, a férfi átfogta a vállát, és végigkísérte az
éttermen. A konyhában aztán Carrie találkozott a férfi feleségével,
Luisával, és megtudta azt is, hogy a férfi neve Vincenzo. Úgy bántak
vele, mintha nem számítana, milyen színű a bőre.
– Annyira fiatal – csóválta a fejét Luisa még gyerek. – Tizenhat
éves vagyok – hazudta Carrie, ám ahogyan összenéztek, abból
megértette, hogy nem hisznek neki. Szeretett volna igazat mondani,
ám Ella nagymama borzasztóan megfélemlítette.
– Ha bárkinek megmondod, hogy igazán hány éves vagy –
fenyegetőzött –, bedugnak az iskolakerülő rossz lányok intézetébe. –
Ez is tisztességtelen volt. Hiszen Ella nagymama vette ki az
iskolából, tette tönkre az életét.
Vincenzónak és Luisának nem volt számára munkája az
éttermükben: a konyha pici volt, és már volt három emberük. Ám
Vincenzo érdeklődött a környéken, és azzal a jó hírrel tért vissza,
hogy Mr. Bernard Dimes, az egyik törzsvendégük takarítónőt keres a
házába, és ha Carrie akarja, megkaphatja a munkát. Még hogy
akarja-e?!
Vincenzo bevezette a lányt az étterembe, és bemutatta Mr.
Dimesnak, aki hosszan nézte barna szemével.
– Hétfőn tudnál kezdeni? — kérdezte.
Carrie bólintott, mert megszólalni nem mert.
Amikor kilépett a vendéglőből, szinte megszédült a
szerencséjétől. Mit mondjon Ella nagymamának? Az igazat, hogy
magánháznál fog dolgozni, és többet fog keresni? Vagy hazudja azt,
hogy még mindig konyhát súrol?
Bármennyire összeférhetetlen volt Carrie természetével, hazudni
okosabbnak látszott. Így össze tudna gyűjteni egy kis pénzt,
miközben ugyanannyit ad haza.
A dolog egy hónapig ment. Carrie mindennap elhagyta a
nyomorúságos szobát, ahol a nagyanyjával élt, és beutazott a
belvárosba, Mr. Dimes impozáns házához a Park Avenue-n. Carrie
munkájára egy házvezetőnő felügyelt. Mr. Dimest mindössze kétszer
látta, és a férfi mind a kétszer rámosolygott, és megkérdezte, hogy
van.
 Carrie úgy érezte, hogy jól, ismeri a férfit. Ő vetette meg
mindennap az ágyát, ő cserélte a selyem ágyneműt, ő takarította a
fürdőszobát, tisztította a férfi cipőit, mosta-vasalta a ruháját, tartotta
rendben a dolgozószobáját, ahol elelnézegette a hírességek
ezüstkeretes fényképeit..
Mr. Dimes színházi producer volt. Mrs. Dimes pedig nem volt,
csupán néhány ápolt szőke szépség, akik elkísérték a férfit a
társaságba. Soha nem háltak nála, ebben Carrie biztos volt. Carrie
számára Mr. Dimes volt a legcsinosabb, legjóképűbb férfi, akit
valaha is látott. Megtudta, hogy harminchárom éves, és nagyon
gazdag.
Egy napon a házvezetőnő megkérdezte Carrie-t, nem volnae
kedve a Park Avenue-i házban lakni.
– Az alagsorban van egy kis szoba, és neked is sokkal könnyebb
lenne, ha nem kellene annyit utazgatnod. Carrie csodálatosnak
tartotta az ötletet. – Boldogan – mondta.
– Akkor megbeszéltük – mondta a házvezetőnő. – Szedd össze a
holmidat, és hétfőn beköltözhetsz.
Carrie fejében egymást kergették a gondolatok. Megteszi, de meg
ám! Ella nagymama soha nem találja meg. Erről az állásról nem tud
semmit, és nem lesz annyi energiája, hogy még egyszer
megkeresse.
A Park Avenue-n élni maga az álom. A saját szobájában! És heti
öt dollár! Pillanatokon belül összegyűjt annyi pénzt, hogy
visszamehessen Philadelphiába, az igazi családjához.
Péntek volt, tehát már csak a hétvégét kellett átvészelnie. Sietett
haza, a szökését tervezgette. Ella nagymama péntek este várta a
pénzt, amit Carrie hazavitt, fölmarkolta, és elment.
Carrie ledőlt az ágyra. Ahhoz is túlságosan fáradt volt, hogy
levonszolja magát a sarki vendéglőbe, és vegyen magának egy
darab zsírban tocsogó csirkehúst kukoricadarával. A szobába
hangos jazz-zene szűrődött be valahonnan az utcáról. Carrie csak
egyre vágyott: lehunyni a szemét, és aludni. Minél hamarabb
elalszik, annál előbb lesz szombat, aztán vasárnap… és aztán.
Két órával később egy kéz ébresztette föl. Egy kéz, amely durván
rázta a vállát.
 Lassan tért magához, a szemét dörzsölte. – Mi az, nagymama?
Mi a baj?
De nem a nagyanyja volt az. Hanem egy nagyon magas, fekete,
nagy szemű, bozontos hajú fiú.
– Ki maga? – sikoltott föl Carrie.
– Ne légy úgy oda – vigyorodott el a fiú. – Leroy vagyok. Csak a
muttert keresem.
– Hogy jött be? – kérdezte volna Carrie. De aztán látta, hogy a fiú
berúgta az ajtót. A vékony, rozoga tákolmánynak nem sok kellett.
– Gondolom, te Lureen kölyke vagy. Valaki aszonta, a mutter vót
oly szíves, oszt magához vett.
Carrie fölült az ágyban. Leroyról már hallott. Ella nagymama
gyakran emlegette.
– Az az anyaszomorító, sunyi kis patkány, aki rátámad a saját
mutteijára! Ha még eccer meglátom a kis stricit, szétverem a fejét!
– Nincs itthon. Jöjjön vissza holnap.
Leroy határozottan befészkelte magát az ágy végébe.
– Te lány! Én osztán nem mék sehová. Fáratt ember vagyok én.
Van itthon valami kaja? – Semmi.
– Ez az! A francba! Tipikusan a mutter. – A fiú nagy szeme
végigmérte Carrie-t. – Bisztosan téged is melóztat, ahogy velem
tette. – A fiú szeme megállapodott Carrie mellén, amelyet csupán
vékony ingecske fedett. – Csinos jószág vagy. A mutter biztosan a
puncidat árulja.
Carrie magára húzta a takarót.
– Takarítónő vagyok – mondta büszkén, és szerette volna, ha a
fiú elmegy.
– Takarítónő, mi? Valami nagy, kövér, fehér embernél, mi?
– Egy étteremben.
– Étteremben. A francba! – A fiú a körmét rágta, és összehúzott
szemmel nézte a lányt. – Ha a puncidat akarod árulni, én vagyok a
bácsi, aki el tudja bo-ronálni neked.
Carrie egyszeriben rettenetesen ideges lett. Mintha
riasztóberendezés kezdett volna működni a fejében: Veszély.
Veszély. Veszély.
Ugyanakkor mozdult, amikor a fiú. De a fiú nagyobb és erősebb
volt, és pillanatok alatt az ágyra szorította Carrie karját.
 – Nekem osztán ne mondd, hogy nem árulod a pinád –
vicsorgott a fiú a lányra, és egyik kezével leszorította mindkét
csuklóját, míg a másik végigfutott Carrie testén.
– Hagyjon békén – pihegte a lány.
– Osztán mér? – A fickó nevetett. – Én nem vagyok vevő. Én
ingyér kapok. Én a bácsikád vagyok, te lány. Egyetlen vad
mozdulattal letépte a lányról a bugyit. Carrie hiába feszítette meg a
testét, hogy lerázza magáról, a fiú leszorította az ágyra,
szétfeszítette a lábait, és beléhatolt.
A fájdalom erős volt. De Carrie nem a fájdalomtól sikoltott. Hanem
a méregtől, a dühtől, a tehetetlenségtől, hogy nem tehet semmit az
ellen, ami történik vele.
– Hé! Hé! Hé! – A fiú nevetett, és közben elélvezett. – Nem is
vertél át – te tényleg szűz vótál. A szencségit! Égy vagyont fogsz
keresni nekem. Gazdagok leszünk! Meggazdagodunk a szűk kis
lukadból. A fra-a-ancba! – Amikor végzett, eleresztette a lányt.
Carrie mozdulatlanul feküdt, moccanni sem mert. A lába között
izzóan forró ragacsosságot érzett. Szóval ez az, amit a férfiak
akarnak. Ez a szex.
Leroy boldogan táncolta körül a szobát, fölhúzta a nadrágját, és
motyogott magában, miközben megvizsgálta a zsebeit.
– Pénz van itthon? – kérdezte.
Carrie gyorsan arra a néhány dollárra gondolt, amit sikerült
félretennie. Egy összetekert zokniban lapultak a matraca alatt.
– Nincs pénz – motyogta, és alig várta, hogy Ella nagymama
hazajöjjön, és fölfedezze, miféle kimondhatatlan förtelmet mívelt vele
Leroy.
– A fra-a-ancba! – kiáltott föl Leroy. – Ha nincs suska, nincs pia. A
fra-a- ancba! Asszem akkor a legjobb, ha az ember kettyint egyet. –
És egyszeriben ismét a lányon volt, pipaszár lábaival szétfeszítette
Carrie lábait, és ismét döfködni kezdte a micsodájával.
Carrie-re hullámokban tört rá a sötétség, érezte, hogy zuhan,
menekül a fájdalom elől…
– No ne izéjj mán, te lány. Élvezz! – hallotta a fiú nyafogó hangját.
– Nekem se móka, ha te nem élvezel.
Amikor Carrie eljutott a csúcsra, hangokat hallott, szavakat,
amelyeknek nem volt semmi értelme. Úgy érezte, összetörték,
kihasználták, és ami a legrosszabb, hogy semmit sem tehet ellene.
Ella nagymama beszélt éppen. Hála istennek, hogy hazajött.
Carrie megpróbált fölülni, de minden erő elszállt belőle.
– Nagy szolgálatot tettél nekünk – mondta éppen Ella nagymama.
– Most, hogy működésbe hoztad azt a szűk kis pináját, elkezdhetünk
nagy pénzt keresni. Tudod, fiam, várni akartam, amíg betölti a
tizennégyet, de most, Leroy fiacskám, asszem a miénk lett a legjobb
kis kurva a szakmában.
 GINO 1921-1923
Philippe testvér három hétig lebegett élet és halál között. Gino ezt
nem tudta. 0 azt hitte, hogy megölte, de ez igazából nem érdekelte.
Az ollós eset után hős lett.
Az újságok kiteregették a történetet, miközben Gino a Bronx
Megyei Börtönben várta, hogy bíróság elé kerüljön. BOTRÁNY A
FIATALKORÚAKNÁL, harsogták a címek. GYERMEKEK VÉDIK A
GYERMEKEKET. Philippe testvér áldozatai alig várták, hogy
kipakolhassanak, hiszen a testvér biztonságosan messze volt.
Az újságok lehozták a rémült tekintetű, megfélemlített Costa
képét. A kisfiú története megragadta a nemzet szívét, és Costát
nyomban örökbe fogadta Franklin Zennocotti, egy gazdag San
Franciscó-i ügyvéd, aki azt akarta, hogy mihelyt a kisfiú megtette a
vallomását, kezdjen teljesen új életet.
Ginónak szerencséje volt. A közvélemény mellette állt. És amikor
a bírónak el kellett döntenie, hogy mi legyen vele, hat hónapot kapott
fölfüggesztve, és szabadon engedték.
A bíróságon találkozott szemtől szembe Costával – akivel
korábban két szót sem váltott –, és a kisfiú megszorította a kezét, és
halk, érzelmektől fűtött hangon azt mondta:
– Köszönöm, Gino, köszönöm neked az életemet. Remélem,
egyszer még meghálálhatom.
Gino zavarban volt. Elhúzta a kezét, és öntelten nevetett.
– Semmiség, kölyök, felejtsd el.
Nézte, hogyan megy el Costa az új apjával, és irigységet érzett.
Neki miért nem kínált senki új életet? Elvégre ő is benne volt az
újságokban. Hogyhogy senki nem sietett őt örökbe fogadni?
Ja, egen. Hiszen neki volt már egy apja, igaz? Egy szemét alak,
aki éppen akkor is börtönben ült. A papírra pillantott, amelyre fölírták
Paolo legújabb címét. Bár az apja a sitten volt, megint megnősült, és
Ginónak az új asszonyhoz kellett költöznie, akit összesen két percig
látott a bíróságon. Sápatag, szőke tyúk volt jó nagy didkóval.
Amint eszébe jutott a nő melle, fölállt a farka. Pontosan kilenc
hónapig volt bekasztlizva, és csoda kanosnak érezte magát. Kiverni
soha nem szerette igazán, pláne nem a hálóteremben, ahol tíz
másik srác ugyanezt tette. Le akart feküdni valakivel. Lefeküdni, de
nyomban.
 Fogta az ócska koffert, amiben benne volt minden vagyona, és
úgy gondolta, majd az új otthonában lerakja, és elindul fölcsípni
valami friss pipihúst.
Menet közben a farka kellemetlenül dörzsölődött a nadrágjához,
mégis vigyorgott. Szabad volt. Ismét kint volt az utcán. Csodálatos
egy érzés!
A fickó nekilendült, hörgött, nyögött, és elélvezett. Aztán fölkelt és
fölöltözött, közben vigyázott, nehogy az ágyon fekvő nőre nézzen.
A nő neve Vera volt, ő volt az a nagy mellű szőke, aki hozzáment
Gino apjához.
A nő összezárta lábait, lehúzta a szoknyáját, és némán nézte,
amint a férfi befejezte az öltözködést, némi pénzt tette az asztalra,
és elment. Fáradt volt. Istennek hála, hogy a dugáshoz nem kell
energia. Csak szétrakod a lábad, és megvan a bolt.
Nehéz hete volt. Meglátogatta Paolót a Sing Singben. Aztán
elment a bíróságra, hogy megmondja, Paolo kölyke hozzájöhet lakni.
A francot jöhet. Csak azért mondta, mert Paolo makacskodott.
– Nem kell hozzánk jönnie lakni – magyarázta Paolo –, de azt köll
mondanod, hogy ne dugják megin egy másik otthonba. Osztán
hajön, adj neki húsz dollárt, és mondd meg neki, hogy tűnjön el.
Vera elhúzta a képét. Még hogy húsz dollárt! Majd ad neki ötöt.
Vera fölkelt, fölvette az asztalról a pénzt, aztán fásultan ajtót
nyitott a kopogtatónak.
Az egyik állandó kuncsaftja volt, így nem kellett beszélgetnie vele.
Vera megint elterült az ágyon, fölhúzta a szoknyáját, és szétrakta a
lábát. Miközben a férfi a sliccét gombolta. Vera alig tudta elnyomni
az ásítást.
Gino peckesen vonult az utcán. Annyira örült, hogy kint van, hogy
még a nyomasztó hőség sem zavarta. Pedig meleg volt. Harminc fok
körül, egyetlen fuvallat nélkül. Gino a barátaira gondolt. Vajon még
mindig errefelé lógnak? És Susie meg a többi lányok, akik oda voltak
érte? Vajon ma este melyikük lesz a szerencsés?
Ismét a cédulára pillantott, amelyen a cím állt. Rögtön odaér. Egy
nyitott tűzcsapból víz patakzott, és pucér gyerekek táncoltak
körülötte. Egy orrát piszkáló Öregember ült a lakásokra osztott ház
lépcsőjén. A hatos szám a másodikon volt. Gino kopogott egyszer,
aztán még egyszer. Nem kapott választ, ezért lenyomta a kilincset,
és az ajtó kinyílt.
Legújabb mostohaanyja az ágyon fekve dugott éppen.
Szemlátomást nemigen zavarta, hogy rányitott.
– Most dolgom van – mondta fapofával.
Gino látta, hogy tényleg dolga van. Bőröndjét berakta az ajtón
belülre.
– Majd visszajövök később – nyögte. És gyorsan becsukta maga
mögött az ajtót. Mi folyik itt?
Aztán megértette. A nő kurva. Persze, hogyan is ment volna
hozzá másként az apjához?
Metróra szállt Coney Island felé. A kocsi zsúfolt és izzadságszagú
volt, a part még inkább. Ügyesen lépegetett a testek között, ismerős
arcot keresett. A régi banda mindig itt gyűlt össze, amikor túlságosan
meleg volt a városban. Senkit sem talált. Alsónadrágra vetkőzött,
belegázolt a tengerbe, kiúszott a testekkel zsúfolt, fából ácsolt
stégig. Két lány, testvérek voltak, végigmérte, és kuncogott.
– Gyakran jártok ki ide? – kérdezte. Az elcsépelt szöveg mindig
megtette a magáét.
Egy órán belül már összemelegedtek, együtt úsztak, merültek alá,
versenyeztek a partig. Ginónak minden ügyességére szüksége volt,
hogy merevedését ne vegyék észre. De sikerült. Éppen hogy.
Mire besötétedett, és a családok hazafelé indultak visongó
csemetéikkel, Gino érezte, hogy már nem sokáig bírja.
A lányok is olyasmiről fecsegtek, hogy haza kellene menni.
– Ússzunk még egyet – javasolta Gino. – Versenyezzünk a
stégig.
A fiatalabbik kislány habozott, az idősebb jó ötletnek tartotta. Ő
tizennyolc éves lehetett, bozontos haja rőt volt, a foga előreállt.
Lökdösődve, fröcskölve úsztak a stég felé. Gino maga elé
engedte a lányt, aztán amikor az föl akart húzódzkodni a stégre,
hátulról elkapta.
A lány fölkiáltott.
– Mit csinálsz?
A fiú nagyon jól tudta, hogy mit csinál: a keze a lány mellén
szorgalmasan dolgozott, hogy minél előbb eljuttassa a lányt addig a
pontig, amikor már nem akarja majd, hogy abbahagyja.
 Gino taposta a vizet, járt a lába, mint a dugattyú, miközben a lány
a stég oldalába kapaszkodva, lazán lógott, és már-már dorombolni
kezdett.
Már a fiúé volt. Gino odabújt hozzá, megcsókolta sós száját, ám
keze egy pillanatra sem hagyta abba a munkát a mellén.
– Igazán nem kellene… – tiltakozott erőtlenül a lány, miközben
Gino már hámozta kifelé a fürdőruhából.
– De igen. – Gino a víz alá bukott, és kiügyeskedte a lány egyik
lábát a tapadós hacukából.
Igazán izgalmas volt a vízben csinálni. Persze kilenc hónapi
szünet után bárhogyan izgalmas lett volna.
Gino a víz alá bukott ismét, hogy megcsókolja a lány mellét, és
széthúzza kezével a lábát, gyorsan ráközelítve a bűvös pontra.
– Gino! – sikoltotta a lány.
Gino följött a víz fölé levegőt venni, kibújt az alsónadrágjából, és
benyomult a lány lábai közé. A víz nyomása kissé megnehezítette
ugyan a behatolást, ám a fiú vesszője annyira kemény volt, hogy
semmi sem állíthatta meg. Egymásba kapaszkodtak, a lány lábai
körülfogták Gino csípőjét, és alámerültek a tengerbe. Gino tudta,
hogy nyomban el kell jutnia a csúcsig, vagy megfulladnak.
Választhatott. És választott: elélvezett, és levegő után kapkodva
bukkantak a felszínre.
– Kis híján vízbe fojtottál! – vádaskodott a lány. – Szép halál! –
nevetett Gino.
– Még sohasem csináltam – panaszkodott a lány, és ügyetlenül
rángatta fölfelé fürdőruháját.
– Dehogynem – felelte a fiú, és közben rájött, hogy a pillanat
hevében elveszítette a gatyáját. Lebukott a víz alá, hogy
megkeresse, de nem találta.
Hűvösödni kezdett, és Kócoska nyafogott, hogy menjenek már.
– Hé, nem találom a gatyámat – mondta Gino. Kócoska kuncogni
kezdett.
– Kiúszunk addig, ahol le tudok állni, aztán te kimégy, és behozod
a nadrágomat – mondta Gino.
– Hát a húgomnak mit mondjak?
– Hogy a cápa falta föl a gatyámat. Vagy amit akarsz. Nekem
mindegy.
 Kiúsztak partközeibe, és Gino várt, miközben Kócoska a part felé
indult.
Gino látta, hogy a lány odamegy a húgához, törülközőt borít
magára, aztán mindketten elfutnak anélkül, hogy visszanéznének.
Alig akart hinni a szemének. Ezek itt hagyták. Pucér fenékkel, fázva.
Jézusom!
Gyorsan végigpillantott a parton, mély lélegzetet vett, és kirontott
a vízből, hogy a ruhájáért rohanjon.
– Ki az? – mondta álmosan Vera.
A fiú még egyszer kopogott, csak hogy biztos lehessen a
dolgában.
– Én vagyok, Gino Santangelo. Most már bejöhetek?
Vera fölült. Pityókás álmából riadt föl, közben meg is feledkezett
már Paolo fiáról.
– Egén… gyere csak be… tőlem.
A fiú belépett, egymásra néztek.
Gino fáradt, harminc körüli, szőke nőt látott, akinek az arcán
elmázolódott a festék, s akinek nagy mélle volt.
Vera mokány, fiatal srácot látott, akinek göndör, fekete haja és
olajosan sötét bőre volt, mélyen ülő, sötét szeme pedig sokkal
idősebbnek látszott, mint maga a fiú. A kölyök csöppet sem
hasonlított az apjára.
– Vizes vagy – állapította meg tárgyilagosan Vera,
– Úszni voltam.
– Felöltözve?
– Ugyan, pucéron, de nem volt nálam törülköző. Gyanakodva
méregették egymást.
– Itt nem maradhatsz – mondta végül a nő. – Csak azért
mondtuk, hogy maradhatsz, nehogy újra bekasztlizzanak – Én meg
azt hittem…
– Nem érdekel, hogy mit hittél. A lakás az enyém, nem a
faterodé.
– Aha – helyeselt keserűen Gino –, és a boltnak mennie kell.
– Tán nem tetszik? – vágott vissza Vera. – Szépen megélek
belőle. És nem szégyellem.
A fiú a bőröndjéért nyúlt, indulni készült.
– Hol fogsz aludni? – kérdezte váratlanul a nő.
 – Nem tudom – motyogta a kölyök.
– Hát éppen… – Vera habozott. – Ma este már csak egy faszit
várok. Tűnj el, amíg el nem intézi a dolgát, aztán ma éjjel a
pamlagon alhatsz. De csak ma éjjel, ezt jegyezd meg.
Gino bólintott. Vizes volt és fáradt, nem volt semmi kedve az
utcán bolyongani. Örült az egyetlen éjszakának is.
Hat hónapig maradt. Visszakapta autószerelői munkáját, és ez
kitöltötte a napjait, esténként pedig a régi bandával lógott, apróbb
balhékat csináltak, amelyek nemigen okoztak kárt senkinek. Verára
is volt gondja: segített neki megszabadulni a nehéz ürgéktől,
vasárnap pedig – amikor a nő nem volt hajlandó dolgozni – mindig
elvitte valahová.
Vera néha meglátogatta Paolót a Sing Singben. Gino egyszer
vele ment. Paolo hangos „Piát hoztál?” felkiáltással üdvözölte. Már
egy esztendeje nem látta az apját, és akkor az így fogadja.
– Nem – motyogta, mert feszélyezte az apja jelenléte, és soha
nem tudta elfeledni a veréseket, amelyeket ettől a vézna, rabruhás
embertől kellett elszenvednie.
– Ugyan már, Pauly – mondta Vera –, tudod jól, hogy nem bírunk
behozni piát. Megmotoznak minket, isten bizony. Ha tudnánk, hát
hoznánk.
– Ribanc! – morogta Paolo, és hátat fordított mindkettőjüknek.
– Ma rossz hangulatban van – súgta Ginónak Vera. – Föl se
vedd, legközelebb majd jobb kedve lesz.
Ám Gino többé nem látogatta meg az apját. Bassza meg. Nagyfiú
ő már ahhoz, hogy verjék. Ha Paolo még egyszer kezet emelne rá…
Egén. Egyetlen látogatás a Sing Singben éppen elegendő volt.
Gino minden héten jelentkezett a névelőtisztnél, aki öt erős percet
szánt a beszélgetésre. És fura módon minden héten várt rá egy-egy
levél Kaliforniából. Costa Zennocotti szemlátomást a fejébe vette,
hogy napról napra beszámol neki az életéről. S bár Gino soha nem
válaszolt, a levelek egyre csak jöttek.
Fura kölyök… Ugyan miért gondolja, hogy Ginót érdekli az ő
élete? És micsoda élet? Iskola. Szép otthon. Egy mostohanővér, aki
igazán unalmas pofa lehet. Az a kölyök teljesen valószínűtlen
világban él.
 Amikor Gino próbaideje letelt, lekörmölt Costának pár helyesírási
hibáktól hemzsegő sort, és megadott egy postafiókszámot. Ha a
kölyök annyira szeret írni… ugyan miért rontaná el az örömét?
Paolo szabadulása előtti este Gino moziba vitte Verát. A nő
idegesnek és feszültnek látszott, a fiú karjába kapaszkodott, amint
hazafelé tapostak a hóban.
– Idefigyelj, kölyök – mondta Vera. – Ha Paolo hazajön, nem fog
menni. Tudod, mire gondolok? Gino bólintott.
Igen. Tudta. Paolo aljas disznó volt. Verte a nőket. Úgy bánt
velük, mint a kutyával. Vera nem volt angyal, ám Gino kedvelte, mert
a nő jó volt hozzá, és mindketten tudták, hogyha Paolo egyszer
nekimegy Verának, a fiú nem nézheti majd tétlenül.
– Reggel elköltözöm – mondta Gino.
– Hiányozni fogsz – mondta Vera, és vizenyős szemébe könny
szökött. Kinyújtotta a kezét, megérintette a fiú karját. – Ha bármiben
segíteni tudok…
Gino bólintott. Verától több szeretetet és gyöngédséget kapott,
mint az apjától egész életében.
Másnap reggel Gino összecsomagolt és elment, még mielőtt Vera
fölébredt volna. Egyetlen bőröndjét magával vitte a munkahelyére,
és kérdezősködött, tudna-e valaki szállást.
Az egyik új szerelő, Zeko azt mondta, hogy náluk lenne egy
szoba. Zeko tizenkilenc körüli srác volt, füstös képű, pomádés hajú.
Nemigen kedvelték, ám egy szoba mégiscsak egy szoba, így hát
munka után Gino vele tartott a 109. utcában álló, rozoga házig.
– Ez a ház egy trágyadomb – közölte Zeko. – Se fűtés, se meleg
víz, se fürdőszoba, csak mocsok.
– És?
– Nem maradok itt soká – folytatta Zeko. – Zsíros melót kapok, és
lelépek innen. – Kacsintott. – Egy nagymenő sofőrje leszek. Csípnek
a bandába. Kapiskálod mán?
– Sitten voltál már? – kérdezte Gino.
– Hogy én? – röhögött föl Zeko. – Dörzsöltebb vagyok, semhogy
elkapjanak. – Kabátja ujjába törölte az orrát. – Elboronáljuk a
dolgodat, aztán bedobunk pár sört, fölcsípünk két kurvát.
– Randim van – felelte Gino.
– Van a csajnak barátnője?- vigyorgott Zeko.
 – Sose kérdeztem.
– Hát kérdezd.
– Jó… persze. Majd légközelebb. A szoba a vártnál is pocsékabb
volt. Ám Gino beköltözött. Nem volt éppen palotához szokva.
Randija persze nem volt, csak nem akarta az estét Zekóval tölteni. A
melóban Kígyó Zekónak hívták a srácot.
Ginónak mindössze öt percébe telt, amíg berendezkedett új
otthonában. A berendezés egy ágyból, egy kopott szőnyegből meg
egy hasadozott oldalú komódból állt. Kész. No, de legalább ez Ginóé
volt.
A Kövér Larry drogériája volt a zsiványtanyájuk a 110. utcában.
Ott jött össze Gino a barátaival, és rendszerint csaj ózni mentek.
– Mi van Kígyó Zekóval? – kérdezte nyomban, ahogy
megérkezett Rózsaszínű Banán. Gino vállat vont.
– Kaptam egy szobát a házban, ahol lakik. Attól még nem köll
sülve-főve vele lennem.

Az öregednél vótál? – kíváncsiskodott Catto.

– Nem. Adok neki pár napot.
– Adsze neki pár napot, oszt megint benn lesz – Rózsaszínű
Banán röhögött a saját viccén, és a nyomaték kedvéért fingott is
néhányat.
– Jesszusom! – húzta föl az orrát Gino. – Nem elég tán nekem
Catto, most te is!
Rózsaszínű Banán hahotázott, és egy csinos kis szőkét nézett,
aki éppen a fagylaltjával szorgoskodott. Már-már le akarta rohanni a
kis csajt, mikor Gino – mintha csak olvasott volna a gondolataiban –
gyorsan azt mondta. – Őt nem. Én szúrtam ki.
Rózsaszínű Banán és Catto összenéztek. Gino ismét hódítani
fog. Mi lehet a titka?
A lány megette a fagyit, és lekászálódott a magas bárszékről.
Csinos volt, és ezt tudta is. Fölvetett fejjel haladt el Gino meg a
cimborái mellett.
– Egy ilyen csaj bajba kerülhet egyedül – duruzsolta Gino. A lány
úgy tett, mintha nem hallaná.
– Hé – szólt utána élesen Gino –, ne nézz át rajtam, mintha egy
rakás kutyaszar lennék!
 A lány elpirult, és meggyorsította a lépteit. Rózsaszínű Banán
felröhögött.
Gino összecsapta a kezét.
– Nincs kedvem holmi rátarti pipit hajkurászni.
A sikoltást két perccel később hallották. Éles, rémült kiáltás
hallatszott be az utcáról.
Gino gyorsan reagált, könnyedén gördült a talpán, Catto és
Rózsaszínű Banán mellette ügettek.
Kígyó Zeko éppen a falhoz nyomta Csinibabát. A kis csaj
vergődött, mint az ijedt nyuszi, miközben a fickó keze a testén
matatott. A lány fehér blúzának már szét volt tépve az eleje,
kilátszott a melle.
– Mit csinálsz, Zeko? – kérdezte szelíden Gino.
Nem a te dógod, buzi – mondta megvetően Zeko.
– Úgy? És ha mégis?
Zeko a rémült lány felé nyomult.
– Nem vagyok irigy. Ha végeztem, végigmehettek rajta ti is.
– Szállj le róla, nyálas kígyó.
– Kopj le, Gino.
A többiek még észbe sem kaptak, mikor ők már a földön voltak.
Egymást tépve, gurulva akaszkodtak össze. Rúgták, marták
egymást.
Gino fiatalabb és alacsonyabb volt Zekónál, de erősebb. Pompás
ökölcsapást vitt be Zeko szájára. Az fölszakadt, ömlött belőle a vér.
– Mocskos, büdös kis patkány – vicsorgott Zeko. Belenyúlt a
csizmájába, előrántotta a kést.
Máris mindketten talpon voltak, óvatosan kerülgették egymást.
Rózsaszínű Banánhoz és Cattóhoz csatlakoztak a környékbeli
népek, akik vért akartak látni. Ki Ginót biztatta, ki Zekót.
Zeko előrelendült, s a kés villanva hasította végig Gino képét. A
vérzés erősebb volt, mint a fájdalom.
– Rohadt geci! – ordította Gino. És elborította a düh, a mindent
elsöprő, fekete düh, amelyet akkor érzett, amikor Philippe testvérre
támadt. Zeko már nem Zeko volt – hanem az a mocsok Paolo. Gino
erejének nem volt határa. Megragadta Zeko kést tartó kezét, és csak
csavarta, csavarta a karját, és nem hallotta sem a csont gyomrot
fölkavaró reccsenését, sem Zeko fájdalmas vonítását. Rózsaszínű
Banánnak és Cattónak kellett lefejteniük Ginót a jajveszékelő
Zekóról.
– Azt hiszem, eltörted a karját – mondta Catto, aki ettől a
gondolattól nemigen szomorodott el.
Gino szeméről lassan fölszállt a köd. Megrázta a fejét, mert nem
egészen tudta, hogy hol van, vagy mit csinál. Lepillantott a nyüszítő
Zekóra.
Legközelebb a fejedre megyek – mondta fenyegetően. Aztán a
kis szőkét kereste a szemével, aki miatt történt az egész. Már régen
eltűnt. Akár egy igazi hölgy.
– Be kéne mennünk a kórházba, hogy rendbe tegyék a képedet –
mondta Rózsaszínű Banán.
Gino megérintette véres arcát. Már csak ez kellett, egy ilyen
rohadt seb.
– Gyerünk – mondta gyorsan.
A kórházban tíz öltéssel varrták össze az arcát. Föltettek számos
kérdést is, ám Gino nem mondott semmit. Zekót akkor vitték be,
amikor ők már elmenőben voltak. Gyűlölködve néztek össze, de
egyikük sem szólt. Az utcának az a törvénye, hogy tartsd a szád. És
egyikük sem akarta megszegni a törvényt. Két nappal később Gino a
műhelyben dolgozott, éppen egy föltámasztott Packard alatt feküdt,
amikor egy idegen kereste. Először az idegen cipőjét lát. ta meg. Kér
színből varrt, lakkbőr cipő volt. Fene menő.
– Te vagy Gino Santangelo? – kérdezte egy hang a cipő fölül.
– Ki kíváncsi rá? – mászott ki a kocsi alól a fiú.
– Azzal ne törődj. Te vagy az?
Gino szíve egy kissé hevesebben kezdett verni. Barom Eddie állt
fölötte, a hírhedt Salvatore Charlie Lucania jobbkeze.
Gino nyelt egyet, titkolni próbálta idegességét, fölállt, és olajos
kezét beletörölte mocskos nadrágjába.
– Egén, én vagyok Gino Santangelo – nyögte ki végül.
Barom Eddie nem habozott. Úgy beleöklözött Gino gyomrába,
hogy a fiú kétrét görnyedt.
– Zeko küldi – mondta nyugodtan Eddie. – Üdvözöl abból az
alkalomból, hogy eltört karral fekszik a kórházban. Nem tudta
személyesen átadni.
 Gino fölegyenesedett, és az utcán tanult illem azt súgta, hogy ne
üssön vissza. Csak állt, bámult Eddie-re, aztán azt mondta:
– Pechje volt, de ő akarta.
Eddie nevetett.-
– Úgy hallottuk, kemény kis legény vagy. Asszem, igaz a hír.
Gyere. Mr. Lucania látni akar.
Rózsaszínű Banánnak kigúvadt a szeme.
– Rögtön jövök – mondta Gino, és igyekezett könnyedén
beszélni. – Szóljatok a főnöknek. Mondjátok, hogy rosszul lettem
vagy valami. – Az is megeshet még – mondta fenyegetően Eddie.
Gino mégsem volt ideges. Nem érezte, hogy bármi rossz akarna
történni vele. Ellenkezőleg. Úgy érezte, igazi jó szerencse vár rá.
Charlie Lucania a közelben parkoló fekete, négyajtós Cadillac
hátsó ülésén várta. Alaposan végignézett a fiún, aztán gyorsan
beszélni kezdett.
– Sokat hallottunk rólad, kölyök. Jót is, rosszat is. Gino hallgatott.
– Van temperamentumod – eddig oké. Nekem is van. De meg kell
tanulnod, hogy mikor használd. Érted, amit mondok? Gino bólintott.
– Szeretem, hajó emberek vannak körülöttem. Fiatalon szedem
föl, kitanítom őket, hogy valami hűségre számíthassak.
Értesz engem?
Gino ismét bólintott. . v – Hány éves vagy?
– Tizenhét – hazudta Gino. Még egy hónapja volt hátra addig.
– Helyes. Ez jó. A fiatalokban még van spiritusz. – Lucania
előrehajuolt. – Kiválasztottam Zekót egy melóra. Te kivontad a ki a
forgalomból. De rendes leszek veled. Neked adom a melót.
Jövő szerda este. Nyolckor. Eddie majd elmondja a részleteket.
Lucania ismét hátradőlt. A maga részéről befejezte a
beszélgetést.
Gino megköszörülte a torkát.
– Hm, nézze, igazán örülök a lehetőségnek… de nem szeretném
megint a sitten találni magamat. Lucania lustán a fiúra pillantott. –
Jól vezetsz?
– Istenien.
-Akkor nem.kapnak el.
Barom Eddie kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Gyerünk, kölyök – mondta vigyorogva. – Kifelé.
Gino ekkor értette meg, hogy nincs más választása.
 CARRIE 1927-1928
A férfi Carrie-re meredt, ő meg vissza a férfira nagy, rémült
szemekkel. Nagydarab néger volt, jóval magasabb 180
centiméternél. Ám nem a férfi magassága rémítette meg Carriet,
nem is a testessége. Hanem a hímvesszőjének a nagysága.
Carrie már kétszer „szórakoztatta” a pasit, és az mind a kétszer
kis híján szétszaggatta őt. A lány panaszkodott Leroynak, mind a
kétszer sírt és vérzett, Leroy pedig azzal gúnyolta, hogy csecsemő
még. Carrie nem volt csecsemő. Fogoly volt.
– Rosszul érzem magam – mondta a férfinak a könnyeit nyelve.
– Hát persze, szivi – felelte a fickó, és letolta a nadrágját. – De
minden hölgy egyszeriben jól kezdi érezni magát, mihelyt meglátja,
hogy mim van a számukra.
Jaj, édes istenem! Mit követett el, hogy erre az életre
kényszerült? A végzetes éjszaka óta, amikor Leroy megerőszakolta,
Carrie be volt zárva. Sehol egy pillanatnyi napfény vagy szabadság.
Csak férfiak szakadatlan sora és
Leroy, hogy beszedje a pénzt, meg Ella nagyi, hogy lepedőt,
ennivalót, törülközőt hozzon neki, ha épp eszébe jutott – sajnos a
kelleténél ritkábban.
Leroy kibérelte a szomszédos szobát, ott töltötte Carrie a
fogságát. Eleven gépként állt az érkező és távozó férfiak
szolgálatára.
Először Carrie tiltakozni próbált. De Leroy addig verte, hogy a
megadás látszott a legjobb kiútnak.
A férfi levette a nadrágját és hosszú, gyapjú alsóját, ott állt a lány
előtt, eset lenül lógott rajta az ing, amely nem takarta el hatalmas
nemi szervét.
– Maga… maga fájdalmat okozott a micsodájával – nyögte ki
Carrie. Nincs más megoldás?
A férfi csak állt egy darabig, aztán ostoba képén mosoly áradt
szét.
– Odatehetem a kis cicidre, aztán a szádba dughatom – mondta.
Minden jobbnak tetszett, mint hogy a lába közé vegye. Carrie
némán bólintott, és letolta a bugyiját. Nyomorúságosán sovány volt,
a testét Leroy ütéseinek elhalványult nyomai borították, karja lába
mint a bot. Ám nagy melle megmaradt. A férfi durván megragadta,
és hozzádörzsölte a hímvesszőjét.
Carrie becsukta a szemét, és arra gondolt, bárcsak a fülét is
befoghatná. Nem szívesen hallotta a férfi nyögéseit. Megpróbált a
múltra gondolni, élete jó eseményeire: Sonny mamára.
Philadelphiára. A munkájára Mr. Dimes szép házában a Park
Avenue-n.
A férfi éppen a szájába gyömöszölte a micsodáját. Vizelet-és
izzadságíze volt. Carrie tiltakozni akart, de már késő volt; nem tudott
beszélni. A férfi előre-hátra mozgatta a tagját, a lány fogához
dörzsölte, és Carrienek viszketett a szája, hogy beléharapjon.
Ezt még nem csinálta soha. Vajon a fickó benyomja tövig, hogy
megfulladjon tőle?
Carrie öklendezni kezdett, s a férfi egy kissé visszahúzódott.
Aztán megragadta a lány mellét, és úgy nyomta-szorongatta, mintha
azt akarná megvizsgálni, vajon eléggé érett-e a dinnye, közben
hangosan nyögött, és valamiféle imát mormolt.
Aztán elért a csúcsra, és sűrű, sós folyadék ömlött le a lány
torkán.
Carrie azt hitte, hányni fog. De lenyelte. A férfi kivette a tagját, és
vége volt.
Carrienek sikerült megakadályoznia, hogy a fickó szétrepessze.
Ez már valami, nem igaz? Ezt meg kell ünnepelnie. Elvégre ma van
a tizennegyedik születésnapja. Ella nagymama meghalt nyolc hónap
múlva. Csakhogy Leroy ezt három napig eltitkolta. Carrie a szó
szoros értelmében éhezett, amikor Leroy meglátogatta.
– Öltözz föl – dobott oda a lánynak egy mocskos, régi ruhát.
– Éhes vagyok – panaszkodott Carrie. – Hogy hagyhattál itt
napokra bezárva ennivaló nélkül? Meg is halhattam volna és…
– Kuss, te lány – mondta durván Leroy. – Mama elment az égbe,
te meg csak magadért tudsz rinyálni. Carrie szeme kikerekedett.
– Ella nagymama meghalt?
– Ella nagymama meghalt? – utánozta a lányt Leroy. – Naná,
hogy meg és én nem maradok itt tovább. Elutazok
Kaliforniába. – Az égre fordította a szemét. – Napfény, bőség…
itt jön Leroy!
– Úgy érted, szabad vagyok? – meredt rá Carrie.
 Leroy röhögött.
– Te lány, te vagy nekem a Kaliforniába szóló jegy. Eladlak. Carrie
elhátrált a fiútól. – Ezt nem teheted.
– Nem? Csak figyelj, te lány. És azt ajánlom, viselkedj, mert még
el találom vágni azt a csini kis gigádat, mielőtt lelépek.
Leroy komolyan gondolta a dolgot. Felöltöztette Carriet,
belétömött egy tányér zsíros sült csirkét, aztán a karjánál fogva
átvonszolta egy közeli házhoz, ahol egy kövér asszony úgy fogdosta
végig a lányt, mint egy darab hízott marhahúst.
– Lissy, nem fogod megbánni ezt a bomba üzletet – jelentette ki
Leroy. Megragadta Carrie ruháját, és letépte. – Látod, micsoda cici,
micsoda láb, micsoda szaftos kis punci? Carrie elrántotta a testét
Leroy érintése elől.
– Aztán honnan tudjam, hogy rendes lesz? – kérdezte
gyanakodva Lissy.
– Jaj, hát rendes lesz – mondta fellengzősen Leroy. – Más
munkához nem ért. Imádja. Csak etesd, és tartsd bezárva. Nem lesz
vele bajod.
– Nem tudom… – bizonytalankodott Lissy.
– Dehogynem. A lány fiatal. Egy vagyont fog keresni neked. –
Mennyit akarsz? – Ha jól emlékszem, száz dollárban állapodtunk
meg. Néhány hét alatt megtérül, és onnan kezdve már minden
haszon.
Lissy összehúzta üzletasszonyszemét.
– Ötven, Leroy, többet nem adok.
– A francba! – dühöngött Leroy. – Visszatáncolsz?
– Köll vagy nem köll?
– Legyen hetvenöt.
– Ötven.
– Hatvan – nyüszített Leroy. Lissy megenyhült.
– Ötvenöt, és áll az üzlet.
Kezet fogtak, a pénz gazdát cserélt. És Leroy már ment is
anélkül, hogy elbúcsúzott volna. Lissy Carrie-re meredt. – Nagyon
cingár vagy – állapította meg. – Fölhízlallak. Gyere, megmutatom a
szobádat. És egy jó fürdő sem fog ártani.
Lissy intézményében az élet sokkal tűrhetőbb volt. Enni
rendszeresen kapott, a pasik jobbak voltak, és a szoba, ahová
Carriet bezárták, az előzőkhöz képest fényűző volt.
És voltak más lányok is. Eleinte Carrie nem is láthatta őket, de
néhány hónap elteltével, amikor már bőségesen megkereste a
vételárat, Lissy megenyhült, és megengedte a lánynak, hogy bele-
belekóstoljon az édes szabadságba
Carrie a legszívesebben megszökött volna. Ám Leroynak igaza
volt. Nem volt hová szöknie. Most már kurva volt, ezen a szomorú
tényen semmi sem változtathatott. Nem volt már visszaút
Philadelphiába, sem állás Mr Dimesnál. A kurválkodás volt az élete,
és ahogyan valaki a lányok közül rámutatott, ha már ez volt az élete,
ugyan miért ne kereshetne vele pénzt ő maga?
Nem sokkal később megkörnyékézte Lissyt.
– Részt akarok abból, amit keresek – mondta eltökélten. Lissy
nevetett. – Hogyhogy eddig nem kértél még?
Tizenöt éves korára Carrienek szép kis pénze gyűlt össze. Nagy
mellével, hosszú, sötét hajával, keleties szemével igazán szép
látványt nyújtott.
Lissy megértette, amikor bejelentette neki, hogy továbbáll. Nem
örült neki, de nem volt mit tennie.
Carrie fölkereste Florence Williamst, Harlem egyik legmenőbb
madameját. Florence egy pompás lakosztályban élt a 141. utcán
három különleges lánnyal, és miután egyetlen pillantást vetett
Carrie-re, szívesen adott neki is egy szobát. Abban állapodtak meg,
hogy Carrie pasinként húsz dollárt kap, és minden húszasból ötöt
fizet Florence-nak a szobáért.
Carrie szobája maga volt az álom. A kényelmes ágyon fehér
takaró, mellette fehér telefon. A sarokban porcelán mosdótál,
mellette halomban álltak a tiszta törülközők, amelyek pótlásáról
szobalány gondoskodott minden egyes vendég után.
Szobalány! Carrie nem élvezte azt, amit csinált, de így már
elfogadhatóbb volt.
Florence-nál a többi lány barátságos volt. És közülük kettő fehér.
Carrie hamarosan rájött, hogy a vendégek fele is fehér! Elképedt.
Soha nem hitte volna, hogy a fehér férfiaknak is fizetni kell érte,
szemlátomást tiszteletre méltó férfiaknak, akiknek bizonyára jó
állásuk van, feleségük meg mindenféle előnyük az életben.
A többi lány nevetett, amikor elmondta nekik ezt.
 – Szivi, a fehér férfiak sokkal mocskosabbak, mint sok kanos
nigger – mondta Cecília. Cecilia magas volt és előkelő külsejű, akiről
senki sem föltételezte volna, hogy az ipart űzi. – A niggerek azt
akarják, hogy neked is jó legyen, meg akarják mutatni, milyen
pompásan tudnak kettyinteni. A fehér pasik… hát azok furák. Kötözd
meg, üsd őket, mintha valami igazán mocskosat csináltak volna.
Cecíliának hófehér bőre volt, vörös haja és hosszú-hosszú lába.
Lusta, délies kiejtéssel beszélt. A másik fehér lány csupa szem és
fenék volt.
Aztán ott volt Billie, a fekete lány, akiről Carrie gyanította, hogy
nagyjából egyidős lehet vele, bár mindketten tizennyolcnak mondták
magukat.
Carrie úgy vélte, hogy Billie igazán szép, és nagyon szerette a
lányt. Billie Baltimore-ból jött föl látogatóba az anyjával, szobalányi
munkát kapott, gyűlölte, és Florence Williamsnél kötött ki.
– A franc fog pucolni holmi lusta, nagy seggű fehér némber után –
mondta orrhangon Billie. A lánynak szép hangja volt, igazán kedves
és lágy, gondolta Carrie, különösen amikor jazzzenészekkel énekelt
együtt.
– Énekelned kéne – mondta neki Carrie.
– Az – mondta Billie –, sok mindent kellene csinálnom. És egy
szép napon ki fogok tömi, meg fogok lepni mindenkit.
– Az biztos – helyeselt Carrie én is. – Csak nemigen tudta, hogy
hogyan. Billie-nek volt egy álma. Neki semmije. Itt legalább
biztonságban árulhatta a testét. Nem vágyott rá, hogy újra kilépjen a
világba, szembenézzen az emberekkel. Azok csak egyetlen
pillantást vetnének rá, és nyomban tudnák, hogy kicsoda.
Néha fölébredt az éjszaka közepén, és átkozta Ella nagymamát
meg Leroyt. Máskor is fölébredt, és kényszerítette magát, hogy ne
gondoljon rájuk.
A napok éjszakába fordultak, aztán ismét nappalba, és Carrie
valójában észre sem vette a különbséget. Mintha állandó kábulatban
élt volna. Még a pénz, amelyet sikerült félretennie, az sem jelentett
neki semmit. Minden pasi beleolvadt a következőbe. Fekete, fehér,
öreg, fiatal, nem jelentett neki semmit.
Florence Williams egy kis beszélgetésre hívta Carriet.
 – Változtatnod kéne a stílusodon, kislány. Ezek az ürgék azért
jönnek ide, hogy jól érezzék magukat. Úgy hallom, nálad nem így
van.
Egy éjszaka, amikor Carrie éppen kiszolgálta az egyik vendégét,
nagy hangzavar támadt az ajtaja előtt. Dühös, fölemelt hangok. Billie
meg egy vendég. És Florence nyugodt hangja, amint megpróbálja
elsimítani a dolgot.
Carrie később megtudta, hogy Billie elküldött egy vendéget. Egy
hatalmas néger, akinek Nagy Blue Ranier volt a neve. És kapcsolatai
voltak. Bob Hewlett bandájához tartozott, márpedig gyakorlatilag
Hewlett volt Harlem ura. Florence dühöngött.
– Ezek a fickók puszi pajtások a zsarukkal – fustölgött. – Meg kell
tanulnotok, hogy kinek mondhattok nemet, és kinek nem.
Billie nyakas maradt.
Másnap reggel, amikor a lányok a konyhában reggeliztek,
megrohanták őket. Betörtek a rendőrök, és mindenkit letartóztattak a
helyszínen. Pár. názott kocsiban vitték őket a börtönbe.
Florence Williamst és a két fehér lányt néhány órán belül
elengedték. Billie-t és Carriet nem. Prostitúcióval vádolták őket, és
egy, a börtönben töltött, iszonyatos éjszaka után átszállították őket a
Jefferson Markét Bíróságra. Amikor Billie meglátta, ki ül az
emelvényen, fölnyögött.
– Ezt megkaptuk – mondta a már úgyis kővé dermedt Carrienek.
– Látod ott azt a vén kurvát? Az Jean Norris bírónő. Rosszabb, mint
egy vödör szar.
Carrie úgy találta, hogy Billie-t könnyedén fölmentették. A lány
anyja megjelent a bíróságon, és megesküdött, hogy Billie tizennyolc
éves. Aztán a bírónő belepislantott egy papírba, azt mondta, hogy,
orvosi igazolás arról, hogy Billie beteg, és elküldte a lányt egy
brooklyni közkórházba.
Amikor Carrie-re került a sor, a bírónő alaposan végigmérte, és
mindenféle kérdéseket tett föl, amelyekre Carrie nem volt hajlandó
válaszolni. Egyedül annyit jelentett ki, hogy tizennyolc éves.
Norris bírónő végül kimerültén azt mondta:
– Amennyiben nem óhajt válaszolni a kérdéseimre, ám legyen,
kisasszony. Lehetnék magával elnéző, de tekintettel a viselkedésére,
nem áll szándékomban. Három hónap. Welfare Island. Az ügyet
lezártam.
Norris bírónő valóban olyan szemét volt, amilyennek mondták.

Szerda, 1977. július 13., New York

– Jézusom! – kiáltott föl Lucky. – Mi a franc történt?
A koromsötét lift falához huppanó Steven válaszolt.
– Nem tudom. Talán elromlott az áramfejlesztő.
– Kicsoda maga? – kérdezte hirtelen támadt gyanúval Lucky. –
Ha maga nyomta meg a gombot, hogy megpróbáljon kirabolni,
közölnöm kell, hogy nem a megfelelő emberrel próbálkozik. Fekete
öves karatebajnok vagyok, és ha közeledni mer, garantálom, a töke
fogja bánni. Én…
– Már megbocsásson, kisasszony – szakította félbe Steven, de
maga áll a gomboknál. Miért nem próbálja szövegelés helyett
megnyomni a vészjelzőt?
– Nem látom azt a nyomorult gombot. • – Nincs esetleg gyufája
vagy öngyújtója?
– És magának?
– Nem dohányzom.
– Hhu! Gondolhattam volna! – Lucky kinyitotta kézitáskájának
cipzárját, és kereste Dunhill öngyújtóját. – A francba! – kiáltott föl,
amikor eszébe jutott, hogy a gyújtót Costa íróasztalán hagyta. –
Nincs meg. – Micsoda?
– AZ öngyújtóm. Biztosan nincs magánál gyufa? – Biztosan.
– Hiszen mindenkinél szokott lenni.
– Magánál sincs.
– Igaz. – Lucky dühösen toppantott. – Az isten verje meg,
gyűlölöm a sötétséget.
Steven előrenyújtotta a karját, és tapogatózva elindult a liftben.
Hozzáért Luckyhoz, aki gyors rúgással válaszolt, amely a férfi lábát
találta el.
– Juj! Ezt miért csinálta?
– Megmondtam, öregem. Ha bármivel próbálkozik, nagy baj lesz.
– Maga valóban nem normális – mondta a férfi. – Csak a
vészjelzőt szeretném megtalálni.
 – Jó magának. – Lucky a sarokba húzódott, és lekuporodott. –
Volna szíves igyekezni? Gyűlölöm a sötétet.
– Ezt már mondta – felelte hidegen a férfi. Úgy fájt a lába, mintha
egy gőzkalapács találta volna el. Biztosan jó nagy véraláfutás lesz
rajta. Végre kitapintotta a gombokat, és a biztonság kedvéért sorban
megnyomta mindet. Nem történt semmi.
– Megtalálta? – kérdezte Lucky.
– Úgy látszik, nem működik.
– Hát ez pompás! Azért van a vészjelző, hogy amikor vészhelyzet
van, NE TÖRTÉNJÉK SEMMI, BASSZA MEG!
– Nem kell kiabálni.
– Maga csak ne mondja meg nekem, hogy mit kell és mit nem
kell.
Elhallgattak, és mindketten a helyzetet latolgatták.
Ez az én formám, gondolta Lucky. Beszorulok a liftbe valami
töketlen művésszel, aki még csak nem is bagózik. Nagyképű hólyag!
Micsoda mocskos szája van, gondolta Steven. Mintha egy
rögbicsapat macája lenne!
– Nos – igyekezett nyugodtnak mutatkozni Lucky –, most mit
fogunk tenni?
Jó kérdés. Tényleg, mit fogunk tenni? – Nyugton maradunk –
felelte Steven.
– Nyugton maradunk! – visította Lucky. – Maga szórakozik velem,
bassza meg?
– Lenne szíves megválogatni a szavait?
– Ó, bocsánat – mondta gúnyosan a lány. – Soha többé nem
használom a „szórakozni” szót.
Odafont, fényűzően berendezett irodájában Costa Zennocotti
gyertyát keresett a szekrényben. Lucky öngyújtójával gyújtotta meg,
amely ott hevert az íróasztalon. Aztán az ablakhoz ment, és kinézett.
Ott nyújtózott előtte az egész város, de csupán a hold fényében
fiirdött. Ugyanolyan volt, mint 1965-ben – csakhogy akkor mindenki
azt mondta, egy túlterhelési védőkapcsoló hibásodott meg, és hogy
ez többé nem fordulhat elő. Hát előfordult.
Costa halkan káromkodott, amikor a lefelé megteendő
negyvennyolc lépcsőfokra gondolt. De talán nem is lesz rá szükség.
Talán rövid áramszünet lesz.
 Fölsóhajtott, és visszament a szekrényhez, ahol a gyertyát találta.
Pesszimista titkárnője vészhelyzet esetére mindenféléket tartott egy
külön polcon. A csomag gyertyán kívül volt ott egy takaró, egy
hordozható, elemes televízió és nyolc doboz narancslé. Okos
kislány. Holnap fölemeli a fizetését. ‘
Costa elővette a televíziót meg egy doboz narancslét. Aztán
meglazította a nyakkendőjét, és kényelmesen elhelyezkedett a
pamlagon. A kis masina nyomban életre kelt, mihelyt bekapcsolta.
Charlie angyalai libbentek át az utcán. Costa kapcsolgatni kezdte a
csatornákat, és közben eszébe jutott, hogy Lucky esetleg
bennragadt a liftben. De mégsem, hiszen jó tíz perccel az
áramszünet előtt ment el.
Costa átkapcsolt az egyik, híreket adó csatornára, és fölkészült,
hogy meghallgassa a legrosszabbat.
– Mit csinálsz ott, te idióta? – ordította a sötét hajú fiú Dario
hálószobájából. – Ha kibaszod a francos biztosítékot, az nem segít
rajtad. Hallasz engem, te seggfej? – A fiú szünet nélkül rugdosta az
ajtót, és Dario hálás volt a belsőépítésznek, aki rábeszélte, hogy a
törékeny belső ajtókat cseréltesse ki jó, tömör tölgyfára.
– Mi a hézag? – kiáltotta, és reménykedett, hogy a hangja
magabiztosan cseng. – Azt hittem, jó volt neked is velem.
– Köcsög! – ordította a fiú. – Mocskos buzeráns!
Dario most már igazán elképedt.
– No és, ha mocskos buzeráns vagyok? Mi bajod vele?
– Velem aztán ne etyepetyélj, haver! – A fiú már-már hisztériás
volt. – Én nem vagyok buzi. Én guszta, esöcsös lányokkal szeretek
dugni.
Dario most már az áramszünet meg a saját lakásába való
bezártság ellenére is nagyobb biztonságban érezte magát. Az erős
tölgyfa ajtó ki fog tartani. Ki fog tartani, amíg segítséget tud hívni ez
ellen az őrült ellen.
– Küldött hozzám valaki? – kérdezte olyan hideg hangon,
ahogyan csak tudta.
– Uh, szállj le rólam – felelte a fiú –, és gyújtsd mán meg azt a
kibaszott villanyt. A sötét nem segít rajtad.
Dario azon törte a fejét, hogy kit hívhatna segítségül. A lista rövid
volt, hi-szén nemigen akadtak barátai.
 – Gyújtsd mán föl a villanyt, te buzi – ordította a fiú –, mert
betöröm az ajtót is meg azt a seggfejedet is!

Amikor a fények kialudtak, Carrie megdermedt. Nem tudta

befejezni a mondatot, elakadt a közepén. Ott állt ostobán a harlemi
szupermarket pénztára előtt, tátott szájjal.
– Mi történik itt? – sikoltotta a pult mögött álló lány. Szavait szinte
elnyomták a vásárlók kiáltásai és kurjongatásai, akik most jöttek rá,
hogy se fény, se biztonság, se semmi.
– Dugjuk el a szajrét! – rikácsolta egy izgatott női hang. –
Segítsünk magunkon, testvérek!
Mielőtt még Carrie szeme hozzászokott volna a sötéthez, a két
fiú, akik követték a szupermarketba, ott termett a két oldalán, és
lökdösni kezdték, hozzá dörgölőzködtek.
– Hé, naccsád, micsinál errefelénk egy ilyen puccos dáma?
– Gyerünk, Babám, babám, babám… Semmi hézag, babám?
Cukor van a két hosszú lábad között, babám?
És amíg így duruzsoltak, és hozzá dörgölődztek, és ide-oda
lökdösték, szépen kirabolták. A füléből úgy tépték ki a gyémánt
fülbevalót, hogy vérzett a fülcimpája. Az ujjáról lehúzták a
gyémántgyűrűt. A hajából kiszedték a gyémántcsatokat. És közben
szünet nélkül nyomták a szöveget érzékien, mintha csak egy Teddy
Pendergrass lemez elejét hallotta volna.
Carrie kővé dermedt a félelemtől. Elmúlt életének minden rossz
emléke az eszébe jutott. Mindez olyan régen volt… bár történhetett
volna akár tegnap is.
– Hagyjatok! – kezdett sikoltozni. – Hagyjatok!
A fiúk még egyet taszítottak rajta, kikapták a kezéből a retiküljét,
és elfutottak.

Gino egy szót sem szólt a mellette ülő nőhöz, akinek hosszú
körmei a tenyerébe mélyedtek. Gino látta, amint eltűnt New York
minden fénye, és még csak nem is köhintett.
Azon sem lepődött meg, hogy az immár lefelé tartó gép egyszerre
csak irányt változtatott és emelkedni kezdett.
A kabinban fölélénkült a beszélgetés. Nemcsak Gino vette észre
a teljes áramszünetet.
 A mellette ülő hölgy fölegyenesedett ültében.
– Mi történik? – kérdezte. – Jól hallom, hogy ismét behúzzák a
kerekeket?
– Ne ijedjen meg – mondta lágyan a férfi. – Azt hiszem, egy kis
baj van New Yorkban.
A hölgy hangja egy oktávval magasabban szólalt meg.
– Baj? – Elengedte Gino kezét, hogy kortyolhasson egyet az
üvegből. Aztán ismét a férfi karjába kapaszkodott, hamuszürkére
válva. – Rosszul vagyok – nyögte. – Akkor ne szlopáljon többet.
A nő sötét pillantást vetett Ginóra. Tipikus nő, gondolta Gino. Ha
valamit nem állhatnak, hát az a kritika.
– Melegem van – panaszkodott Lucky. – Mióta lehetünk itt?
Steven az órájára pillantott.
– Vagy két órája.
– Két órája! Az istenit! Ha ez így megy tovább, reggelig is itt
leszünk.
– Valószínűleg.
– Csak ennyit tud mondani – valószínűleg? Szerintem csak ki
lehet innen jutni valahogyan.

Meséljen.
– A francba! Maga igazán csak nyűg a nyakamon. Hallgattak.

Lucky nem bírta a csöndet. Már az is eléggé pocsék volt, hogy itt
lógott az ég tudja, hány emeletnyire a föld fölött egy koromsötét
kaszinóban. De miért, miért éppen egy ilyen idiótával?
– Hogy hívják? – kérdezte. – Steven Berkely. – Az én nevem
Lucky.
A férfi azt kívánta, hogy hallgasson végre el az a tyúk. Akkor talán
el tudna aludni, és föl sem ébredne reggelig, amikor majd biztosan
kiszedik a liftből.
– Istenem! Nem bírom! – Lucky fölállt, és az öklével verte a lift
falát. – Segítség! – kiáltotta. – Segítség! Hé, valaki! Elakadtunk a
liftben! Segítség!
– Semmi értelme – mormolta lakonikusan Steven. – Nincs idefönn
senki, aki hallaná.
– Azt maga honnan tudja?
 – Késő van. Nincs itt senki.
– Baromság! Hogy mondhat ilyet? Maga is itt van vagy nem? Én
is itt vagyok. Az épület is tele lehet emberekkel.
– Nem hinném.
– Hát amilyen maga…
A hőség kezdett elviselhetetlen lenni. Steven már levette a
zakóját, meglazította a nyakkendőjét, de ömlött róla a víz.
Eltöprengett, vajon aggódik-e miatta Aileen. Ugyan miért aggódna?
Hiszen nem beszéltek meg találkozót.
– Magát várja valaki? – kérdezte. – Mi? – Nem beszélt meg
véletlenül találkozót valakivel ma estére? Nincs még véletlenül
valaki, aki aggódni fog, ha maga nem kerül elő?
Hát ez jó kérdés volt. Hmmmm… Hogyan is feleljen rá… Randiről
szó sincs, csak be-benézne néhány magányosoknak való bárba.
Senkit sem érdekel, hogy ő otthon van, vagy sem.
– Miből gondolja, hogy nem vagyok férjnél?
– A beszédéből.
– Igazán? És hogy beszélnek a féijes asszonyok?
– Nem úgy, ahogyan maga. – Igazán titokzatos. És maga? Nős?
– Elvált.
– Aha! Nem bírta a farka, mi?
Steven lenyelte a goromba választ. Ez a nő kezd az idegeire
menni.
– Nos? – húzta a nő.
– Megpróbálok aludni – mondta idegesen Steven. – Azt ajánlom,
próbáljon meg maga is.
– Aludni? Ebben a gőzkamrában? Komolyan beszél?
– Igen, komolyan.
Luckynak az az ötlete támadt, hogy fölhergeli a pasast, csak hogy
elüsse az időt.
– Nekem jobb ötletem van. – Micsoda?
– Miért ne basszunk egyet?
A kérdés á levegőben maradt. A férfi nem válaszolt.
– No? – kérdezte kihívóan Lucky.
– Amikor ez a lift megállt – mondta lassan a férfi –, eleinte úgy
vettem észre, hogy minél távolabb akar tartani magától.
 – Naná. Akkor még nem ismertem. Most már régi barátok
vagyunk.
– Nem akarok hinni magának.
– Higgyen. Huszonhét éves vagyok, nem éppen rossz külsejű, a
testem jó. Gyerünk, Steven hogyishívják, pompás lesz. Ígérem.
– Maga kurva?
Lucky elnevette magát.
Kurva? Atyám!
– Mert úgy beszél.
– Ja, értem már. Minden nő kurva, aki le akar feküdni. Maga
ennyire régimódi? Kedves, régimódi úr, aki az igazán illemtudó
hölgyeket kedveli.
– Azt hiszem, maga nem épeszű.
– Huh! Maga nem épeszű ezekkel a hülyeségekkel. – Lucky
elhallgatott, és vigyorgott magában a sötétben. – Egyszóval nem
akar kettyinteni?
– Nem. A leghatározottabban nem. – Maga buzi? – Nem.
– Akkor rendhagyó eset. A legtöbb pasi örül, ha ingyenes
lehetőséget kap.
– Én nem tartozom közéjük. Azonkívül talán nem árt, ha tudja,
hogy fekete vagyok.
Lucky gúnyosan nevetett.
– És az mit számít?
– Nos, hölgyem – felelte feszülten a férfi –, nem szeretném, ha
nagy megrázkódtatás érné, amikor fölgyullad a villany. Nem mintha
le akarnám kötelezni – tette hozzá gyorsan.
– Azért mondta magát feketének, mert be akar csapni? –
gúnyolódott Lucky.
– Nem. Csak le akartam rázni. Számomra nem szórakozás a
szex holmi idegennel.
– Kár! Nem tudja, mit veszít.
– Nagyon is jól tudom. És különben sem hálok fehér nőkkel.
Lucky fölhorkant.
– Atyám! Ilyen rátarti! És ha szabad kérdeznem, miért nem hál
fehér nőkkel?
– Mert csak két fajtájuk van.
– És mifélék?
 – Igazán tudni akarja?
– Ha nem akarnám, nem kérdezném.

Oké. Vagy a hatalmas fekete hímvessző mítoszát kergetik, vagy

olyan átkozottul liberálisak, hogy fölfordul tőle a gyomrom. Tudja:
„Ide nézzetek, fekete férfival hálok, ugye vakmerő vagyok?” Lucky
nevetett.
– Ismerem ezt a típust. De biztosíthatom magát, hogy én nem
tartozom egyik fajtához sem. – Meghiszem azt. Néhány percen át
mindketten hallgattak.
Steven esze azon járt, vajon miért adta ki magát ennyire ennek a
nőnek. Jóval többet mondott neki a kelleténél. Majd megbánja, ha
fölgyullad a villany, és mindketten visszazökkennek a valóságba.
– Én két osztályba sorolom a férfiakat – törte meg a csöndet
Lucky. – Mihelyt találkozom egy pasassal rögtön tudom, melyikbe
tegyem.
– És maga hogyan osztályoz?
– Az első fajtával nyomban lefekszem. A másodikat előbb meg
akarom ismerni. Az utóbbiból lényegesen kevesebb van. Steven
keserűen nevetett.
– Szóval magának is megvannak a problémái. Most majd
elmeséli, hogy milyen nehéz gyerekkora volt.
– Az apám nem volt éppen hétköznapi fickó. Az az igazság, hogy
mélységesen hallgatnom kellett róla, ha egyáltalán csinálni akartam
valamit.
– Miért? Talán rendőr volt?
– Nem számít. – Lucky fölállt, és toppantott csizmás lábával. – A
francba! jóikor jutunk már ki innen?
– Üljön le, és csillapodjon. Az nem segít, ha fölizgatja magát.
– Nézze, magát nem tudtam fölizgatni. Hát miért ne izgassam föl
magamat?
– Mert. Hosszú, forró éjszaka vár még ránk. Őrizze meg az
energiáját.
Igaza van. – Lucky visszakucorodott a sarokba és lehúzta a
csizmáját. Aztán kihámozta magát a farmernadrágjából. – Huh!
így már jobb! -Mi az?
– Vetkőzzön le. Én már levetkőztem.
 – Hiszen arról beszéltünk…
– Nem a szex kedvéért, hülye. így nincs olyan meleg.
Steven mérlegelte a nő ötletét. De hogy fog kinézni, amikor
megtalálják őket, ha le lesz vetkőzve? – Tudom, min jár az esze –
ugratta a nő. – Min?
– Arra gondol: ha levetkőzöm, ez a tyúk képes letámadni.
Ráveti magát az én szűz husikámra, és… A férfi önkéntelenül
elmosolyodott. – Maga tényleg bolond.
– Persze hogy bolond vagyok. Mindig is az voltam, így bírtam ki.
Csak vetkőzzön le. Megígérem, hogy egy ujjal sem nyúlok magához.
Steven próbálta elképzelni, vajon hogyan nézhet ki ez a nő. Még
a körvonalait sem tudta kivenni, annyira sötét volt. Úgy képzelte,
hogy szőke, kissé telt, csöppet kiáll a foga, és kedves mosolya van.
Lucky azon töprengett, vajon milyen lehet a pasas.
Tudálékos külsejű, valószínűleg szemüveges. Amolyan Alex
Haley fajta, kétségtelenül nem egy 0. J. Simpson.
– Ugye nem gondolta, hogy komolyan mondtam, feküdjünk le? –
kérdezte kíváncsian a nő.
A férfi habozott, mielőtt felelt volna. Határozottan érezte, hogy a
nő komolyan mondta. – Persze hogy nem.
Lucky gúnyosan nevetett.
– Pedig komolyan mondtam. Semmi nem tereli olyan jól el az
ember figyelőjét a bajról, mint egy jó kettyintés!

Costa szunyókált irodája pamlagán, amikor megszólalt a telefon,

ggg Ahogyan a készülékért nyúlt, levert egy asztali lámpát. Csak
ekkor ébredt a tudatára annak, hogy még az irodájában van, hát
félálomban feltápászkodott, és az íróasztalhoz botorkált. Fölvette a
kagylót.
– Tessék? – Costa?
– Igen. Ki az? – Én vagyok, Dario. Azt hittem, már sohasem
talállak meg. Fölhívtam a klubodat, aztán a lakásodat, aztán
eszembe jutott, hogy hátha az irodában vagy még… Istenem! De
boldog vagyok, hogy megtaláltalak!
Dario. Costa a homlokát ráncolta. Mindig csak akkor jelentkezik,
ha akar tőle valamit.
Mintha csak a gondolatára válaszolna, Dario folytatta.
 – Costa. Segítened kell. Bajban vagyok. Szeretnék valakitől…
megszabadulni.
– Ne telefonon – vágott közbe Costa.
– Nem hűvösre akarom tetetni – magyarázta Dario csak a
lakásomból kellene eltávolítani.
– Befognád végre a szád? – sziszegte Costa, mert elképzelte,
hogyan fog hangzani ez a beszélgetés, ha netán lehallgatják a
vonalat. Hetente átnézette ugyan az irodáját szakemberrel… de
semmi sem volt lehetetlen.
Dario hangja remegni kezdett.
– Costa, azonnal segítened kell. Egy őrült van a lakásomban, aki
meg akar ölni. Most ugyan be van zárva a hálószobába, de…
– Azonnal gyere el onnan – parancsolta Costa. – Menj
szállodába, és holnap keress meg. Gondom lesz rá, hogy a
problémát… megoldják.
– Hát nem érted? – Dario hangja kezdett hisztérikus lenni. – Nem
tudok kijutni. Nála vannak a kulcsaim, be vagyok zárva.

Costa gondolatai gyorsan peregtek, kereste az azonnali

megoldást.
– A zsaruk… – kezdte.
– Felejtsd el – szakította félbe Dario. – Apámnak nem lenne
ínyére a nyilvánosság.
A kép most már világos volt. Dario megint fölcsípett valakit, és az
rátámadt.
– Tudok valakit – mondta lassan Costa. – Csak maradj nyugton.
– Istenem! – sikoltotta pánikban Dario. – Istenem… azt hiszem,
kijut… Costa! Segítened kell… jaj… jaj… jaj! Costa kezében süket
lett a telefon.

Carrienek a félelemtől tágra nyílt a szeme, a füléből csöpögött a

vér. Behátrált egy sarokba, miközben a lárma és a zűrzavar egyre
nagyobb lett körülötte. Hosszú, fekete haja az arcába hullt, és szája
megtelt az epe keserű ízével. Hányni fogok. Úristen! Hányni fogok.
Üvegcsörömpölést hallott, és két izgatott női hangot, amint
elszaladtak mellette. – Gyerünk mán, csórjunk mi is egy tévét!
 A nyomukban kivánszorgott a szupermarketből. Körülötte férfiak,
asszonyok és gyerekek cipeltek annyi élelmiszert, amennyit csak
elbírtak. Carrienek csak egy gondolat járt az eszében. Eljutni a
kocsihoz. Elmenekülni erről a förtelmes környékről.
– Hé, testvér, fogd mán meg ezt. – Kuncogó, kövér néger
asszony volt az, aki egy nagy csomag papírtörülközőt nyomott a
kezébe. – Én mán nem bíroni fogni, de hogy itt nem hagyom, az
szent. Carrie bambán tartotta a csomagot. Vajon hol az autója? Hol
hagyta? Megrázta a fejét. A fenébe is, te liba. Szedd össze magad.
Ki kell jutnod innen.
Persze. A kocsija a parkolóban volt. De ha beül a kocsijába, és
elmegy, mi lesz? Nem véletlenül jött Harlembe. Stevent megvédeni
fontosabb, mint kijutni innen.
De aztán eszébe jutott, hogy a pisztolya a táskájában volt, a
táskáját pedig elrabolták.
Sietve indult a parkoló felé, és akkor ért oda éppen, amikor a
kocsija elhúzott mellette. Az ő gyönyörű, sötétzöld Cadillac Seville
kocsija, nyitva az összes ablaka, a sztereó rádió harsog, és a két
első ülésen az ő két ifjú támadója ül. Persze. A kulcs is a táskájában
volt.
Sírni vagy sikoltozni szeretett volna. De csak állt mozdulatlanul,
és hagyta, hogy a gyűlölet hulláma végigfusson a testén. És
eltökélte, hogy lett légyen bárki is, aki idecsalta, meg fog halni – így
vagy úgy.

– Mr. Santangelo – hajolt Ginóhoz a csinos stewardess, és a

fülébe súgta: – New Yorkban teljes áramkimaradás van, ezért a
pilóta Philadelphiába visz minket, ahol le tudunk szállni. Remélem,
ez nem okoz önnek különösebb kényelmetlenséget.
Mielőtt még Gino válaszolhatott volna, a kapitány hangja harsant
föl a hangszóróból, és elmondta ugyanezt.
– Hozhatok önnek valamit, Mr. Santangelo? – kérdezte
aggodalmasan a kisasszony. – Nem – rázta a fejét a férfi. –
Pompásan érzem magam.
Pedig nem érezte pompásan magát. Majd megütötte a guta, hogy
nem szállhat le New Yorkban. Hét évig volt távol, és most ez.
 A nő, aki odapimaszkodott a mellette lévő ülésre, imbolyogva jött
a vécé felől.
– Philapdelphia! – nyögte. – El tudja képzelni?
Aha. El tudta képzelni. Teljes káosz.
 GINO 1923-1924
A meló, amelyet Gino megcsinált Charlie Lucaniának – ő vezette
a kocsit, amikor megfújták egy alkoholcsempész szajréját
megváltoztatta az egész életét. Bosszúakció volt ez olyan emberek
ellen, akik átverték Lucaniát. Ginót azért választották Zeko helyére,
mert kellett nekik egy tiszta ember; ha a bandát elkapják, ne legyen
olyan szál, amely Lucaniához vezet.
Így aztán Gino egy vadonatúj Packard kormányánál találta magát.
A kocsit az előre megbeszélt helyen lelte meg. Két bérelt nehézfiú
ment vele.
Gino állatira ideges volt, ám ha a Pia Királya kér valamit az
embertől, nemigen lehet nemet mondani. Különben is: Zeko az ő
hibájából esett ki a forgalomból. Igaz, hogy a mocskos kis disznó
többet érdemelt egy eltört karnál.
Ginónak valójában hízelgett, hogy őt választották. Jó volt tudni,
hogy tekintélye van – és esze ágában sem volt cserbenhagyni a
megbízóját. Köztudomású volt, hogy Charlie Lucania állandóan
kutatja az új, fiatal tehetségeket.
– Birodalmat csak a hűségre lehet építeni – szokta mondogatni
Lucania. – Fiatalon kell fölcsípni őket, rendesen kell bánni velük, és
akkor nem döfik a kést a hátadba.
Gino jól vezette a Packardot. A meló simán ment. És másnap
Barom Eddie megjelent a garázsban, és átadott Ginónak egy ötven
ropogós egydollárosból álló köteget.
– Klassz voltál – mondta Eddie. – Máskor is hívunk majd.
Gino el volt képedve. Ötven dolcsi! Csak mert vezette a kocsit! A
fenébe! Soha életében nem volt még ötven dollárja.
Meg akarta ünnepelni, s ugyan mivel tehette volna, ha nem azzal,
hogy új szerelést vásárol magának. Egy szabó kirakatában látott egy
öltönyt, arra vágyott. Fekete öltöny volt, hajszálvékony fehér
csíkokkal. Életében nem látott menőbbet.
És mosfmegvehette!
Meg sem várta a munkaidő végét, csak megindult.
Rózsaszínű Banán utánaszólt.
– Hé, Gino, a főnöknek mit mondjak?
– Mondd meg neki, hogy szarok erre a melóra – felelte
magabiztosan Gino. Elvégre Barom Eddie megígérte, hogy máskor
is hívni fogják. Ugyan miért szarakodna rongyos heti néhány
dolcsiért a mások kocsijával, amikor néhány óra alatt össze tud
hozni ötven darab ropogóst?!
Szinte a föld fölött lebegve ment végig az utcán. Érezte, hogy
végre kinyílt a szeme. Most már tudta, hogy mit akar. Pénzt. Sokat.
Az meg nem jön össze, ha az ember kilenctől ötig húzza az igát.
Nem ám, öregem. Charlie Lucania sem kezdte valami fényesen, de
meg tudta ragadni a kínálkozó lehetőségeket
– Kemény legény, de ha az ember az utcán nő föl, csak így
maradhat életben.
A szabó nem szívesen vette ki a kirakatból az öltönyt, s akkor is
csak azután, hogy Gino meglobogtatta előtte a pénzt. Az öltöny nagy
volt, a zakó vészesen hosszú, a nadrág három számmal nagyobb a
fiúnál. Gino növekvő bosszúsággal nézte magát a tükörben.
– Nem jó rám – mondta végül.
– Átalakítom – ajánlotta a szabó. Látta már a pénzt, és meg
akarta kapni. – Csak egy hét. Mire visszajön, mintha csak magára
öntötték volna.
– Ma estére.
– Képtelenség.
Gino összehúzta a szemét.
– Ma estére – mondta a legelőkelőbb hangján. – Mennyiért
csinálja meg?
Az üzlet létrejött, és ismét csak arról győzte meg Ginót, hogy
akinek van pénze, az bármit megkaphat.
Elégedetten baktatott végig az utcán. Volt elkölteni való pénze,
eltölteni való ideje.
A Kövér Larryhez tartott, de ott nemigen volt élet. Beült az egyik
bokszba, és rendelt egy nagy adag csokoládét.
Először észre sem vette a csinos kis szöszit, de az csak fölalá
mászkált Gino boksza előtt, és nem véletlenül domborította ki formás
cicijét. Ginónak csak később esett le, hogy ez a múltkori Csinibaba.
Megérintette a képét még mindig összetartó, ronda, fekete öltéseket.
– Hé, te! – kiáltott a lány után.
A lány megállt, és tágra nyitotta hihetetlenül kék szemét.
– Én? – kérdezte ártatlanul.
 – Egén, te. – Ginó az arcán lévő varrásra mutatott. – Látod, mit
kaptam miattad?
A lány nagy, kék szeme meg sem rezzent. Átkozottul csinos volt.
Gino egyszeriben vad vágyat érzett, hogy megkeresse a bűvös
pontját.
– Meg se köszönöd?
A lány fenséges mozdulattal vetette hátra szőke fürtjeit.
– Hálásan köszönöm, hogy megakadályoztad, hogy letámadjon
az egyik barátod. – A gúny nem illett a kislány lágy, dallamos
hangjához.
– Barátom? – kérdezte hitetlenkedve Gino. Az arcán lévő
sebhelyre mutatott. – Gondolod, hogy ezt a barátomtól kaptam?
– Nem nagyon érdekel, hol szerezted – nézett rá a lány. – Csak
annyit mondhatok, hogy igazán ronda.
Amint a lány megfordult, hogy elmenjen, Gino fölpattant.
– Hé, te – kiáltotta, mert dühítette a lány rátarti viselkedése. –
Nem tudod talán, ki vagyok?
A lány édesen elmosolyodott.
– Valami strici, mint a barátaid.
És odasétált az ajtóban idegesen várakozó két barátnőjéhez.
– Én Gino Santangelo vagyok! – ordította a fiú. – G -1 – N –
0. Jól jegyezd meg ezt a nevet, még sokat fogsz rólam hallani.
– Hát persze – mondta gúnyosan a lány, és eltűnt a barátnőivel.
Gino hitetlenkedve csóválta a fejét. Nagyképű kis cafka. És ő
ezért vágatta szét a pofáját? Inkább hagyta volna, hogy Zekó jól
megdugja.
Vajon hogy hívhatják? Hol lakik? És egyáltalán, ki ez a lány?
Befejezte a csokoládéját.
Van ideje bőven, hogy kiderítse.
Gino soha életében nem járt nyilvánosházba. Ellentétben a
barátaival, neki erre soha nem volt szüksége – számára mindig
akadt az utcán is bőven friss, fiatal punci. Válogathatott, és meg is
tette. Mindazonáltal hallott Madame Lola lányairól. Igazán menő
kurvák voltak, akik tizenkét dollárt kértek azért, hogy széttették a
lábukat. Szép kis summa. Talán nercbunda van a puncijukon?
Catto és Rózsaszínű Banán általában olyan kurvákkal kezdett,
akiktől Drakula frászt kapott volna. Három dollárt szurkoltak le, hogy
esetleg még trippert is kapjanak. Gino erre soha nem volt hajlandó.
De egy igazán menő nyilvánosház… Ahol tizenkét dolcsi a lányok
tarifája… Hát, gondolta Gino, egyszer mindent ki kell próbálni.
Különben is, szabad volt a délutánja, és a pénz égette a zsebét.
Madame Lola sovány, málészájú, véreresen jeges szemű nő volt.
Tetőtől talpig végigmérte Ginót.
– Parancsol? – kérdezte élesen.
Ginóban csak ekkor tudatosult, hogyan is néz ki: kopott, olajos-
zsíros munkaruha, fekete körmök. Talán meg kellett volna várnia,
amíg elkészül az öltönye. De a fenébe! Éppen eleget tudott Verától a
kurvákról. Ha van pénzed, mindegy, hogy nézel ki. Belenyúlt a
zsebébe, meglobogtatott néhány bankjegyet.
Madame Lola a pénzért kapott, de Gino nem hagyta átverni
magát.
– Mennyi idő jár tizenkét dolcsiért? – kérdezte.
A nő nevetett.
– Mennyi idő? Kisfiú, jó lesz, ha két percig bírod. Bent vagy, aztán
máris kész.
Pirosra festett, hosszú körmű kezével intett Ginónak, hogy
kövesse. Gyöngyfuggönyön át léptek be az áporodott szagú
szobába, ahol bársonypam-lagok sorakoztak, egy kis asztalon pedig
töméntelen illegális pia. Madame Lola az összes megfelelő helyen
ismerte az összes megfelelő embert. A szoba kiábrándítóan üres
volt. Gino arra számított, hogy szebbnél szebb lányok hevernek
majd szerteszét, arra várva, hogy válasszon közülük.
– Ülj le – mondta Madame Lola. – Hozok neked egy lányt.
– Előbb egy italt.
– Fiatal vagy még az italhoz.
– A baszáshoz is fiatal vagyok, mégis engedi. Szóval egy dupla
whiskyt.
– Kemény kis fickó vagy – csücsörítette ocsmány száját Madame
Lola.
– Gino Santangelo a nevem. Jól jegyezze meg. Még sokat fog
rólam hallani.
– Igazán? – A nő hangja maróan gúnyos volt.
– Igazán. És a tizenkét dolláromért jogom van választani, igaz?
Terelje csak be szépen a lányokat.
 Kurvával kettyinteni más volt. Gino választottja, a csinos kis szőke
nyomban gyakorlatiasan a tárgyra tért. Bevezette a fiút a
hálószobába, levetette könnyű kimonóját, várakozva az ágyra
feküdt, és széttette a lábát. Egészen más volt így, mint raktárban
vagy háztetőn. Gino habozott, aztán levetette a nadrágját meg a
gatyáját, és meglepődve tapasztalta, hogy messze nem olyan kínos,
mint gondolta. Tulajdonképpen kiábrándítóan puha volt.
– Először csinálod, szivi? – kérdezte együttérzően a kurva.
– Viccel? – mondta harciasan a fiú.
– Nem kell idegeskedni.
Hogy ő idegeskedne? Röhej. Gino, a Kos. Életében először nem
állt föl neki.
A kurva fölült. Nagyon pici melle volt, az egyiken zúzódás nyoma
látszott. A fiú hímvesszőjéért nyúlt. Gino elhátrált.
– Nem – mondta gyorsan. – Mást akarok csinálni.
– Mit? – kérdezte gyanakodva a nő. – Nyelvezni.
– Micsoda.
– Nyelvezni, nyalni.
A nő megijedt. Hat teljes hónapja volt kurva, és eddig mindenki
csak le akart feküdni vele.
– Feküdjön le, és tegye szét a lábát – mondta a fiú. A kis szőke
bizonytalankodott.
– Ez valami extra dolog – nyafogta. – Meg kell kérdeznem Lolát.
– Szó sincs róla – mondta egyre magabiztosabban Gino –, inkább
így az olcsóbb. De leperkáltam a tizenkét dollárt, és nem kérek
vissza belőle.
– Egyáltalán hány éves vagy? – motyogta a lány, miközben
lefeküdt és széttette a lábát.
– Elég idős ahhoz, hogy megkapja a magáét. – Gino mély
lélegzetet vett, és hozzálátott.
Fura volt az érzés. A nyelvével fedezte fői a lány nedveit, eltelt
ízével és illatával, amíg az mozdulatlanul, mereven szétvetett lábbal
feküdt. Az ösztöne a bűvös pontra vezérelte Gino nyelvét, és tudta,
hogy a célnál jár, amikor a lány önkéntelenül fölnyögött. Gino nyelve
szorgalmasan járt. Ha már valami újat tanul, hát megtanulja
alaposan.
 A lány lába rövidesen elernyedt, a ragacsos valamit forró, lágy
nedvesség váltotta föl, és egyre hangosabbak lettek a nyögések.
Határozott kopogás zavarta meg őket.
– Minden rendben odabent? – hallatszott Madame Lola hangja.
– Nagyszerű – felelte Gino. – Remek.
A kurva hentergőzött az ágyon, és Gino visszatért a dolgához. Az
ujjával látott hozzá, és a nőnek tetszett a dolog. Aztán mélyen
bedugta a nyelvét, és érezte, hogyan ráng a nő teste.
Most már neki is keményen állt. Fölemelkedett, és betolta a
farkát.
A nő magánkívül volt, hangosan nyögött. Együtt értek a csúcsra,
és szorosan összetapadva gördültek végig az ágyon. Percekig
maradtak így; aztán a kurva lassanként rájött, hogy mi történt,
zavartan kiszabadította magát, és belebújt a kimonójába anélkül,
hogy a fiúra nézett volna.
Gino nevetett, mert igen elégedett volt első kísérletével.
– Jó volt, mi?
– Hol tanultad ezt? – szakadt ki a nőből a kérdés.
– Most, veled – felelte Gino. Kimászott az ágyból, és öltözni
kezdett. – És most már kipróbálhatom a valódi világban is.
Az öltöny pompásan állt, és Gino még egy dollár borravalót adott
a szabónak a jó munkáért.
Megcsodálta magát a tükörben. Igazán baba volt. De fekete
inggel szebb lenne. És egy pár új cipő se jönne rosszul. Megérintette
az arcát végigszántó csúf, fekete öltéseket, érezte az ujján a kurva
szagát, és mosolygott.
– Bármikor szívesen állok a rendelkezésére – mondta
készségesen a szabó. – bármikor.
– Igen, talán majd benézek. – És kissé nagyképűen indult neki az
utcának. Királynak érezte magát. Új öltöny. Madame Lola. És még
mindig volt pénz a zsebében.
Csak ment, és járt az agya. Nem akart olyan nyomorult, pitiáner
gengszter lenni, mint a faterja, akinek az volt a legnagyobb dobása,
hogy verte a nőket. A sitt nem volt olyan élmény, amelyet szívesen
megismételt volna. A javítóintézet is rossz volt, a börtönről meg
aztán végképp nem voltak illúziói.
 Viszont kinek van kedve a mások kocsija alatt fekve eltölteni az
életét? Amitől csupa olaj meg zsír meg mocsok lesz? Bagóért?
Ginónak aztán nem. Ő pénzt akart. És mindazokat a javakat,
amelyek pénzért megkaphatok. Márpedig amit akar, azt törvényes
úton nem kaphatja meg.
Paolo ostoba volt, és a hülyéket elkapják. Ginónak más tervei
voltak. Nagy ember lesz, mint Charlie Lucania. És az ilyesmit éppen
ilyenkor kell elkezdeni.
A Lucaniának végzett meló pompásan ment. Nem kellett hozzá,
csak két bottal fölfegyverzett nehézfiú, egy sofőr meg egy kocsi.
Könnyű pénz. Ő ötvenet kapott. A többiek bizonyára kétszer annyit.
A teljes zsákmány pedig igen tisztességes lehetett.
A Kövér Larryhez ment, ahol Rózsaszínű Banán, és Catto
lecsaptak rá.
– Hu-hu-húúú, ezt hol szerezted? – ámuldozott Catto.
– Nekem is kell – forgatta a szemét Rózsaszínű Banán, és
megtapogatta a szövetet. – Mamám, nekem is!
– Miért is ne? – mondta Gino. – Van egy ötletem. Csak egy pár
botot kell beszereznünk, meg kell fújnunk egy járgányt, és máris
kész a bolt!
– Botot? – pislogott Catto. – Ez nem tetszik.
– Nem kell használni – mondta gyorsan Gino. – Csak fenyegetni
vele. Istenien beválik.
Catto az ingujjába törölte az orrát.
– Miről vóna szó, Gino?
– Pénzről – felelte Gino. – Van abból bőven. Mi a francnak
dógozzuk agyon magunkat érte? Mér ne gyerünk ki az utcára, és
vegyük el, mint mások?
Persze mindez ment volna, ha az embernek lett volna elegendő
pénze. És ez volt a gond. Az öltöny meg a kurva után Ginónak nem
sok maradt az ötveneséből. A pénzszerzéshez pedig pénz kell.
Talán ha elmondaná Verának, hogy mit forgat a fejében, az asszony
kisegítené… Bevehetné őt is a buliba, mindenesetre kamatostul
megadná neki a pénzt.
Este elhatározta, hogy meglátogatja Verát. Amúgy is megígérte
neki, hogy majd benéz hozzá, beszámol a sorsáról. És ha
szerencséje van, Paolo nem lesz otthon.
 Vera éppen nem dolgozott. És józan sem volt. Az ágyon hevert,
és a szobába csak az utcai lámpa világított be. Gino kopogtatására
az asszony kiszólt.
– Bújjon be, tegye a pénzt az asztalra, és essen neki.
– Hé, én vagyok az – mondta gyorsan Gino. – Csak benéztem,
hogy lássam, mi van veled.
– Remekül vagyok – motyogta az asszony –, remekül. –
Elhallgatott, az ágy mellett álló üvegért nyúlt, és meghúzta. – Ki a
fene az az én?
– Hát Gino! – Gino megkereste és fölkattintotta a kapcsolót. Bár
ne tette volna! Vera nem volt szép látvány. Mocskos szaténhálóinge
szét volt tépve, és kilátszott két melle, tele friss, vörös, cigaretta
égette sebekkel Az arca teljesen szét volt verve, mind a két szeme
bedagadva.
Az asszony lemondóan nézett a fiúra, és mosolyogni próbált. Elöl
több foga is hiányzott.
– Pocsékul nézek ki, mi? – nyögte. Könny szökött a szemébe, és
végigcsorgott szétvert arcán.
Ginónak nem kellett megkérdeznie Verát, hogy ki tette ezt vele.
Csak azt tudta, hogy az asszonyt azonnal kórházba kell szállítani.
Odament az ágyhoz, és átölelte az asszonyt. Verának
kocsmaszaga volt, amely az izzadság és vizelet bűzével keveredett.
– Hé – mondta gyöngéden Gino – Itthagylak egy percre, hívom a
mentőket.
– Nem lehet – motyogta az asszony. – Itt köll maradnod.
Pauly azt mondta, itt köll maradnod, és pénzt köll keresnem, sok
pénzt…
A szeme kifordult, aztán lecsukódott. Vera elvesztette az
eszméletét.
A kórházban kérdéseket tettek föl, de Gino nem válaszolt.
Hülyének tettette magát. Már döntött. Paolo most nem ússza meg
szárazon.
Amikor megnyugtatták, hogy Vera végre biztonságban van a
kórházi ágyban, elment.
Visszament az asszony szobájába, és várt. Ült a széken, és
három órán át leste az ajtót.
 Hajnali négykor lépett be Paolo. Gino nyomban talpon termett, és
már ütötte is az apját, mielőtt az észbe kapott volna.
– Te… gyáva… mocsok… – lihegte az ütések és a rúgások
között. – Gyerekeket… és asszonyokat… Te… utolsó… szemét…
Paolo csak néhány perc múlva értette meg, hogy mi történik.
Kellemes estét töltött a közeli titkos italmérésben egy üveg whisky
társaságában, és azzal a szándékkal jött haza, hogy lefekszik, és
alszik egy jót. Most pedig megtámadták, nem is tudta, miért.
Általában fordítva szokott lenni. Ő volt az, aki verekedni szokott.
Fölnyögött, amikor az egyik ütés oldalról érte a fejét, és a száján
kibuggyant az egész üveg whisky meg abból a lasagnából is valami,
amelyet még korábban evett.
– Te mocsok! Bűzlesz! – mondta undorral Paolo támadója. –
Hallod? Bűzlesz!
Paolo ismerősnek találta a hangot, csak azt nem tudta, hová
tegye. Aztán egy ütés pont az állán találta el, és Paolo a padlóra
került.
– Hozzá ne meij nyúlni még egyszer – figyelmeztette a hang.
– Legközelebb nem úszod meg ennyivel.
Amikor a támadó elment, Paolo kihányta a maradék lasagnát. Ez
a kurva Vera-Ennek hapsija van. Csak kapja a keze közé, majd ad
neki!
Gino futva tért vissza a szobájába, és levetette tönkrement
öltönyét. Reszketett, de boldog volt. Jó napja volt.
Ült az ágyában, és percről percre végiggondolta. A pénz. A kis
szőke. A kurva. Vera. Paolo. Meg a pénzszerzési tervei.
Bámulta a plafont, és gyűlölte a repedéseket, a málló festéket,
egész környezetének olcsó sivárságát. Ő soha nem élt jobban, de
látta a filmeket, járt a Park meg az Ötödik Avenuen, látta a nagy
kocsikat a sofőrökkel. Tudta, hogy valahol egy jobb élet van. És
tudta, hogy csak pénzzel lehet elérni.
Már másnap aktióba kezdett. Volt a környéken több, fiatalokból
álló banda is, amelyek állandóan friss húst kerestek. Ezek közül a
hírhedt Egypercesek voltak a legerősebbek, akik arról kapták a
nevüket, hogy nem egészen egy perc alatt tudtak betömi bárhová,
és elfutni. Gino szívesen beállt volna hozzájuk, csakhogy volt egy
igazán menő, Valachi nevű sofőrjük, és Gino nem igazán hitte, hogy
fölvennék.
Voltak ír bandák, zsidó bandák, vegyes bandák, némelyik
„védelmet” nyújtott néhány boltnak, mások csempésztek, de a
legtöbb a gyors betörésekből élt.
Gino kis bandához vágyott, ahol reménye lehetett a vezető
szerep átvételére. Futólag ismert egy Aldo Dinunzio nevű fickót, aki
alkalmi munkákat csinált mindössze két másik sráccal. Dörzsölt volt,
csak önmagában bízott, és az a hír járta, hogy Chicagóban van egy
unokafivére, aki majdnem olyan nagymenő, mint Capone. Gino őt
kereste meg, és fölajánlotta, hogy dolgozzanak együtt.
Aldo bólintott. Ginónak volt némi tekintélye a környéken. Erős
volt, kemény fából faragták, és ami a legfontosabb, igazán tudott
bánni a kocsival.
Egymás kezébe csaptak egy csésze kávé mellett a Kövér
Larrynél, és Aldo fölvázolta a legközelebbi meló tervét. Van a
közelben egy szőrmével teli raktár, amely csak rájuk vár.
– Szép summát szakíthatunk le – mondta Aldo de gyorsan köll
dógozni. Egy kis madár megsúgta nekem, hogy a riasztó nem
működik. Te, én meg még ketten, és oda köll figyelnünk az éjjeliőrre.
Öten osztozni. Sokat bezsebelünk. – Mikor? – kérdezte Gino.
– Ma éjjel. Benne vagy? – Naná.
– Véglegesítették a tervet, aztán Aldo elment. Gino éppen indulni
akart a kórházba, amikor belibegetett Csinibaba a két barátnőjével.
Ginóról tudomást sem vett, csinos orrocskáját fennhordva bevonult
egy bokszba, és az étlapba temetkezett.
Gino odament az asztalához, és megállt.
– Hé – szedte ki a lány kezéből az étlapot mi van veled? Nem
ismered a jómodort?
A lány nagy, ártatlan szemmel nézett rá.
– Maga itt a pincér? – kérdezte.
– Cindy! – fojtotta el a nevetését az egyik barátnő.
– Úgy fennhordod az…
– Micsoda? – szakította félbe a lány, mielőtt befejezhette volna.
– Nincs kedved moziba jönni az egyik este? – kérdezte Gino, és
maga is meglepődött magán, de csöppet sem bánta, hogy kimondta.
– Magával? – A lány hangjában minden benne volt.
 – Nem, a dalai lámával.
– Nem megyek moziba idegenekkel. – Persze hogy nem.
Csakhogy én mán nem vagyok idegen. Mi mán régi barátok
vagyunk, vagy nem? – Nem.
Gino elhúzta az arcát.

Ugyan kinek is köllesz? – Eloldalgott az asztaltól. Buta lány.

Pontokat próbál szerezni vele szemben. Nem is tudja, mit veszít.
Amikor hátranézett, a három lány fetrengett a nevetéstől.
Kis pisisek. Nem lehetnek többek tizenöt-tizenhat évesnél. Nem
tudnak ezek még semmit.
Eszébe jutott a kurva, akinél az előző nap járt, meg hogy mit
csinált vele. Izgalmas volt. De még izgalmasabb lett volna, ha nem
fizetett volna érte.
Gino a tizenhetedik születésnapját azzal ünnepelte, hogy éppen
az ötödik munkájára ment Aldóval. Könnyen jött a pénz. Nem
egészen egy hónap alatt ezerötszáz dollárt tudott félretenni.
Valóságos vagyont! Bankszámlát nyitott magának, arra betett ötven
dollárt, a többit meg egy biztonságos széfben helyezte el. Tervei
voltak ezzel a pénzzel; nem akarta elszórni, ahogyan az első ötven
dollárját. Nincs több öltöny, se kurva. Semmi, ami fölkeltené bárkinek
a gyanakvását, különös tekintettel a helybeli zsarukra, akik be-
benéztek a Kövér
Larryhez, és találomra megkapirgálták az embereket. Sok volt a
banda, sok a betörés. A zsemyákok megszigorították az ellenőrzést.
Gino nappali állást is vállalt, hogy fedezze magát. Kifütófiú volt
egy patikában. Csakhogy nem közönséges aszpirint szállított
házhoz. Hanem kábítószert. Egy-egy szállítmány huszonöt dollárba
került. Nem rossz. Nem is jó. Veszélyes meló volt. Ha elkapják…
Minden melóban volt kockázat. Rózsaszínű Banánra rászakadt
egy ürge, amikor a Cadillacje alatt feküdt. Eltört az egyik lába, három
bordája, és még örülhetett, hogy életben maradt. Ráadásul ezért a
kockázatért még heti huszonöt dollár sem ütötte a markát. Gino
meglátogatta a kórházban, és beszélt a fejével. Ha egyszer kijön, ne
játssza tovább a jófiút.
A magánéletében nemigen történt semmi. Csinibaba
rendszeresen megjelent ugyan a Kövér Larrynél délben, ám Ginónak
elege volt a lány sértéseiből, ezért a közelébe se ment. Nem
szűkölködött olyan lányokban, akiket fölvihetett a szobájába, hogy a
nemi művészetét gyakorolja. Mert Gino számára a szex művészet
volt. Ha a lánynak nem volt öröme benne, nem volt neki sem. Gino,
a Kos csupa tűz volt.
Verát nem látogatta meg újra. Pedig akarta, de meggondolta
magát, és újabb hét telt el. Hallotta, hogy az asszony kikéredzkedett
a kórházból. Az volt az igazság, hogy Gino félt. Qe volt szarva, hogy
Paolo megint úgy megverte Verát, hogy kénytelen lett volna tenni
valamit. És tudta, hogy ha ilyesmire kerülne a sor, nemigen tudna
uralkodni magán. Amikor legutóbb megverte az apját, föl volt
készülve, nem öntötte el az agyát az esztelen düh. De ha ismét… és
Paolo józan lenne, és visszaütne…
Így hát távol maradt. Amiről nem tudott, azon nem húzhatta föl
magát.
Kaliforniából még mindig rendszeresen jöttek Costa levelei.
Egyszer egy fénykép is volt az egyikben. Costa, az egykori
csenevész kis vakarcs volt rajta, aki immár helyes srác lett, meg a
mostohanővére. Gino mosolyogva nézte a képet. Nem tehetett róla,
de örült a srác szerencséjének. A világ, amelybe Costa került, Gino
számára éppen annyira valószerűtlen volt, mint hogy a Holdon
sétáljon.
Két hónappal a tizenhetedik születésnapja után Ginót
letartóztatták egy bronxi raktár előtt parkoló Dodge-ban. Az
épületben elkapták Aldót és két segítőjét, amint éppen selyem-és
szaténvégeket rakodtak egy targoncára, hogy a kocsihoz vigyék
őket.
– – Valaki beköpött minket – súgta Aldo a járőrkocsiban, amelyik
a rendőrőrsre vitte őket. – Tudom. Kinek dumáltál?
Gino dühösen rázta a fejét.
– Hogy a fenébe képzeled, hogy én dumáltam? Te kinek
dumáltál?
Rendesen bevágták őket a sittre. Ginónak összeszorult a gyomra.
Nem bírja elviselni a bezártságot. Ráadásul most nem is holmi
nevelőintézet vár rá. Ez már komoly.
 CARRIE 1927-1928
Welfare Island. Sár. Mocsok. Macskányi patkányok. Moslék kaja.
Zsúfolt cellák. És mindenféle nyavalyával megáldott lányok. Fejtetű.
Lapostetű. Bolha. Tripper. És buzi csajok, akik készek rászállni
mindenkire, aki nem tud védekezni.
Carrie kemény leckét kapott. Alig két hete volt benn, amikor
rászállt a cél la önjelölt főnöke, a kancsal, gonosz tekintetű Vörös.
Éjszaka volt, Carrie aludni próbált a priccsen a zsúfolt cellában.
Hirtelen jókora súlyt érzett maga fölött, no meg kezeket a mellén.
– Mi a fene? – nyílt ki a szeme.
– Pofa be, és maradj nyugton – szólt rá a Vörös. – Jobban
megizéllek az ujjammal, mint bármelyik hapsi.
– Szállj le rólam – sziszegte dühösen Carrie.
A Vörös meglepődött.
– Viccelsz? Itt a legtöbb csaj odaadná a fél mellét, ha kedves
lennék hozzá.
– Mutató-és hüvelykujja között morzsolgatta Carrie mellbimbóját.
– Boldog kislánnyá teszlek.
Carrie kiszabadította magát, legurult a földre, és dühösen
összekuporodott.
– Te csak hagyj békén, jó? Hagyj békében.
– Ostoba nigger. Nem tudod, mi a jó neked. El se tudtam
képzelni, hogy egy szép napon egy ostoba nigger kurva kosarat
adjon nekem.
– Nőkkel nem csinálom – köpött ki Carrie. Azt azért nem tette
hozzá, hogy kivált nem kövér, zsíros bőrű és föltehetőleg tripperes
nőkkel.

Egyszer mindent el kell kezdeni – biztatta a Vörös. – Ha meg

akarod tudni, mi jó neked, ne kosarazz ki. Érted, nigger? Carrie
megborzongott.
– Csípj föl valaki mást. Nekem nem köllesz. – De amikor
kimondta, már érezte, hogy ezzel nem lesz vége a dolognak, és így
is lett. Már másnap nem beszélt vele senki. Elterjedt a híre, hogy
megsértette a főnököt, és ez a legtöbb lánynak elegendő volt. Senki
nem akart bajt, ezért Carrie-t már másnap levegőnek nézték.
Welfare Island amúgy is komisz hely volt. így meg elviselhetetlen.
 Másnap éjjel Carrie álmatlanul hevert a vackán, rémülten,
magányosan, megadásra készen. Nem sok értelmét látta az
életének. Miért van itt? Miért feledkezett meg róla Isten?
Újra és újra végiggondolta, milyen lehetett volna az élete. Aztán
azt is, hogy milyen lett, és belőle mi lett. A vörös tyúknak igaza volt:
nem volt ő csak egy ostoba nigger kurva. Hamarosan azon kezdte
tömi a fejét, hogyan fejezhetné be az egészet, és ez ismét célt adott
neki.
Egy napon a fürdőben szokatlan csönd volt. A többi lány furán
nézett Carrie-re, gyorsan igyekezett végezni és kimenni.
A levegő tele volt rossz feszültséggel. Ám Carrie létének annyira
részévé váltak a rossz feszültségek, hogy észre sem vette. Erősen
dörzsölte a testét a büdös, karbolos szappannal, megdörzsölte a
hóna alatt, a lába között. Mániá-gWM jává vált a tisztaság.
– Hé, nigger – állított be a Vörös négy másik lánnyal.
A cellában hat nappal korábban történt incidens óta most szólt
valaki először Carrie-hez.
– Tudod, mit? – gúnyolódott a Vörös, miközben vetkőzni kezdett.
– Úgy határoztam, nem rovom föl bűnödül, hogy ostoba vagy. –
Levette a melltartóját, és megérintette hatalmas mellét. – Azt
akarom, hogy szopd ezt – parancsolta.
Carrie letette a szappant, és megpróbált kimenekülni a zuhany
alól.
Ne olyan hevesen, cicabogár. – A Vörös két társnője kétfelől
elállta Carrie útját. – Fektessétek le – parancsolta a Vörös és
húzzátok szét a lábát.
Nem volt értelme ellenkezni. Négyen mentek rá, lefektették a
kőpadlóra, és kezét-lábát lefogták. A Vörös vigyorgott.
– És most ostoba nigger, megtanítalak egy-két dologra, mert
olyan áldott jó szívem van.
Egy órán át tartották kiterítve a kőpadlón, és közben azzal
szórakoztak, hogy beledugtak mindent, ami csak a kezükbe került.
Végezetül a Vörös ráült, és úgy maszturbált. Nevetve hagyták ott.
Aznap délelőtt jól szórakoztak.
Carrie nem mozdult. Csak feküdt, nézte a feje fölött a csöpögő
zuhanyt, és halkan a halálról motyogott. Elég volt. Vége az életének.
Készen áll rá, hogy vége legyen.
 A felügyelőnő talált rá két órával később, amikor még mindig
mozdulatlanul feküdt ugyanabban a helyzetben, a hidegtől elkékülve,
a combjára száradt vérben.
– Mindenható Isten! Ki csinálta ezt magával?
Carrie nem felelt. Nem beszélt két héten át. Bágyadtan feküdt a
betegszoba priccsén. Még mindig jobb volt, mint fönn járni.
Amikor kiengedték, némán visszament a többi lány közé. Kerülték
a tekintetét, és még mindig nem beszéltek vele. Nem érdekelte.
Valami új érzés született benne. A gyűlölet. Jó, erőteljes érzés volt
ez, és a Carrie-ből áradó rezgések figyelmeztették a többieket, hogy
ne közelítsenek.
Egy napon elhatározott valamit. Ha kikerül innen, megváltoztatja
az életét. Ö lesz a legkeményebb, legdörzsöltebb, legszemetebb és
legsikeresebb nigger kurva a szakmában.
Hideg tél volt, amikor Carrie szabadult. Hat hónapot töltött a
szigeten, az eredetileg kiszabott büntetés kétszeresét, mert a
nyilvántartás nem volt Welfare Island erőssége. Nyolc kilót fogyott,
és igazán sovány volt. A haját rövidre nyírták a tetvek miatt, és
didergett vékony nyári ruhájában, amint a komp az East Riveren át a
dokkok felé vitte.
Tíz dollár volt a nevén, de reménykedett, hogy Florence Williams
megőrizte a holmiját, beleértve a kis dobozt, amelyben hatszáz
dollárnyi megtakarított pénze volt.
A dokkban egy csomó strici várakozott, alig várták, hogy
szemügyre vehessék a lányokat. Úgy mustrálgatták őket, akár a
marhákat, és az ígére tesnek látszókra nyomban lecsaptak. Erről a
helyzetről a hatóságok tudtad ugyan, de nemigen tettek ellene
semmit. Elvégre aki kurva, az is marad. Még a rendőrség is szemet
hunyt.
Ugyan miféle esélyei voltak a lányoknak? Ki utasíthatná el a
kényelmes ágyat, a néhány új ruhát, a. meleg ételt és a lehetőséget,
hogy nyomban pénzt kereshet?
Carrie tudta, miről van szó. Welfare Islanden állandóan a stricikről
beszéltek. A lányok mondták a magukét.
– Ha ott találod Rongyoszsákot, add át neki a tripperemet!
– Azzal a sárga kocsis rohadékkal menj el, és vágj bele még egy
kést. Rászolgált a mocsok!
 Carrie körülnézett. Nemigen keltett figyelmet. Tudta, hogy
pocsékul néz ki. Mély lélegzetet vett, és előretolta a mellét.
Nyomban mellé sodródott egy füstös képű fehér ember, és
odasúgta:
– Akarsz munkát, csoki?
Carrie-nek nem tetszett ez a „csoki”. Megrázta a fejét.
– Ugyan mán – mondta komiszul a fehér. – Senki más nem fog
hozzád gyünni.
Carrie összehúzta a szemét.
– Ha tudnád, mi van a lábam között, nem így dumálnál, fehérke. –
Hátat fordított a fickónak, és meglátta a stricit, akit keresett. Nem
lehetett azt összetéveszteni senkivel. Magas volt. Fekete. Tök
kopasz. Fehér öltönyben, szőrmesapkában. Carrie sokat hallott róla
a szigeten. Whitejack volt a neve, és Mae Leenek, Harlem
legmenőbb fekete madame-jának volt a stricije.
Whitejack egy fényes, új autónak támaszkodott, és egy hosszú,
karcsú szivart rágott. Egyik lány sem ragadta meg a figyelmét. Ez
érthető volt, mert nyomorúságos csürhe voltak. Carrie összeszedte
minden bátorságát, és odament hozzá.
– Bocs, miszter – mondta merészen –, nem vinne el egy
fordulóra?
A férfi szeme rávillant. Lustán végigmérte tetőtől talpig.
Aztán még egyszer, hátha elsőre kihagyott valamit.
– Inkább máshol keress melót, szivi – mondta; érdektelenül.
– Éppen a múlt héten töltöttem be az édes tizenhat évet – mondta
gyorsan Carrie. – Édes, fekete, tüzes és fiatal, pont ahogyan a vén
faszok szeretik. Egy ideig Florance Williamsnél melóztam, nem
vagyok kezdő.
– Se jó csaj.
– Nem tenne egy próbát? – kellette magát Carrie, és
végigsimította a testét.
– Ha szépen fölöltöztet és kicsit fölhízlal, lesz egy igazi nyerője.
Mi lenne, ha megpróbálná? Én meg Madame Mae minőségre
megyünk, kislány. Minőségre. Próbálkozz máshol.
Carrie dühösen nézett a pasira, arcáról lehervadt a csábmosoly.
Fölgyülemlett benne a szigeten tanult gyűlölet, és a legszívesebben
megütötte volna a fickót De nem tette. Csak vállat vont, és elindult.
 A férfi megragadta a lány karját, és megállította.
– Nem akarsz szobalány lenni?
Carrie lerázta magáról a férfi kezét, és ment tovább.
Szobalány! Röhej. Ő már nem fordul vissza.
– Hé, te! – sietett utána a pasi.
Carrie megállt, a férfi is megállt mellette. A lány érezte, hogy
végre fölkeltette a pasi érdeklődését.
– Igazán Florence Williamsnél melóztál?
– Ellenőrizze. Én meg egy Billie nevű lány meg két fehér tyúk…
– Hmmm. – A férfi karcsú füstkarikát fújt Carrie arcába. – Nézzük
meg, megtetszel-e Madame Mae-nek? Carrie tudta, hogy mikor lehet
pimasz.
– Ha magának tetszem, tetszeni fogok neki is. Mindenki tudja,
hogy így megy ez.
– Eszed, az van – vigyorgott a férfi.
Carrie visszamosolygott a férfira, de csak a szájával.
– És fiatal vagyok.
– Szállj be.
– Kösz, Whitejack.
– Honnan tudod a nevemet?
– A szigeten mindenki tudja. Maga nagy ember. A férfi öntelten
vigyorgott.
– És tudod, mikor mit kell mondani.
. – És azt is, hogy mikor kell hallgatni. A férfiból kirobbant a
nevetés.
– A fra-a-anc-ba, jól kifogtam ezt a nagypofájút! Carrie együtt
nevetett a férfival.
– De ki ám!
Megfürösztötték, füstöléssel fertőtlenítették, kiirtották a tetveit,
megetették, alaposan megvizsgáltatták egy orvossal, rózsaszín
szaténruhát adtak rá, és nyomban munkába állították.
Madame Mae majdnem olyan magas volt, mint Whitejack, igen
érzéki, és hosszú göndör szőke parókája éles ellentétben állt
koromfekete bőrével. Dolgozó madame volt, aki fantasztikus árat
kért alkalmi szolgálataiért. A harmincas éveinek a vége felé járt, és
tizenkét esztendős kora óta volt aktív prostituált.
 Carrie-t nyomban megutálta, de rögtön meglátta benne a jó
üzletet.
– Ha föl akarod venni, fölvesszük – mondta Whitejacknek. Ebben
Carrie nem tévedett. – De a bugyija alá nem nyúlsz – figyelmeztette
a férfit Madame Mae. – Semmiféle kölyökkel nem osztozom azon,
ami az enyém. Whitejack zavartan nevetett.
– Ilyesmire nem is gondoltam, mama!
– Mán hogy a francba ne!
– Ó, a fra-a-ancba. Csak nem hiszed, hogy ilyesmivel vacakolok,
mikor itt vagy nekem te?
– Tudom, hogy képes vagy elvacakolni bárkivel, ha nem nézek a
körmödre!
Carrie eltökélte, hogy sikeres lesz. Amíg meg nem alapozta
magát, nem szándékozott megállapodni a házzal. Kezdetben jónak
vélte a fele-fele alapon történő osztozkodást. Elhozta a holmiját
Florence Williamstől, és a legnagyobb örömére megvolt a hatszáz
dollárja is. Florence még azt is megkérdezte, nem akar-e
visszamenni, de Carrie elhárította. Madame Mae boltja sokkal
nagyobb volt, és Carrie szeretett volna szünet nélkül dolgozni, ha
egyszer megalapozta a hírét. A pénzre hajtott. És eltökélte, hogy
komoly vagyont gyűjt.
Madame Mae vendégköre változatosabb volt, mint Florence
Williamsé. Nyitott házat vitt tíz igen keményen dolgozó lánnyal; volt
még két fekete, egy Puerto Ricó-i, három fehér bőrű szőke, egy
kövér mexikói lány, egy kínai meg egy tökéletesen arányos, igen
csinos, Lucille nevű liliputi lány.
Carrie-nek keményen kellett dolgoznia, hogy kitűnjék. De volt
benne ambíció. A legjobb akart lenni.
A legelső vendégétől kezdve mind visszajárt hozzá. Carrie tudta,
hogyan kell éreztetni a férfival, hogy férfi. Eljöttek hozzá a lógó
farkukkal, a problémáikkal, a keserves történeteikkel. És ő
felfrissültén, virgoncán, kielégülve küldte el őket.
Egytől egyig gyűlölte őket.
A pasasok meg szerették őt.
A házban lévő lányok közül egyedül Lucille állt szóba vele. A
többiek gyanakodtak rá, és féltették tőle az állandó klienseiket.
 – Öt éve vagyok itt – mesélte Lucille. – Whitejack egy
szörnyszülötteket mutogató műsorban fedezett föl. Nagyon kedves
volt hozzám, és aszonta, ezt jobban fogom szeretni, és bogaram,
igaza vót.
Carrie-nek esze ágában sem volt barátkozni, csak az üzletre
akart koncentrálni, csakhogy Lucille valamiképpen önmagára
emlékeztette. Mindketten szörnyetegek voltak, kitaszítottak, semmire
sem jók azon kívül.
– Egyszer elmegyek innen – mondta bizalmasan Lucille-nek.
– Nagyobb és jobb madame leszek Madame Mae-nél. Enyém
lesz a város legmemenőbb háza.
– Ezt már másoktól is hallottam – kuncogott Lucille.
– Csakhogy én komolyan gondolom – felelte Carrie. És úgy is
volt. Ugyan miért vetette alá magát mindennek, ami érte? Ha nem
lehet a legjobb, akár ne is éljen.
A híre egyre nőtt. És állandó vendégeinek listája egyre hosszabb
lett.
– Mi van benned, amiről tudnom kéne? – kérdezte tréfálkozva
egy napon Whitejack.
Carrie elővette legszebb műmosolyát, de a szeme komor maradt.
– Megmondtam, vagy nem? Édes, fekete, tüzes és fiatal vagyok.
És a fehér fütyik pont ezt csípik.
Whitejack körülnézett. Kettesben voltak a szalonban. A férfi
természetes mozdulattal belenyúlt a lány köntöse alá, és megfogta a
mellét.
– Igazi sztár lettél kislány.
– Naná. Megmondtam neked, hogy jó vagyok.
A férfi keze nem mozdult.
– Meg köllött vóna, hogy tartsalak magamnak. Ki köllött vóna
vennem neked valahol egy szobát.
Whitejack kezdett begerjedni. Carrie észrevette, hogyan feszül
rajta a szűk, fehér nadrág. Látta, hogyan domborodik a szövet a
farkától. Whitejacket begerjeszteni, ez már valami!
Carrie megnyalta az ajkát. Csinos volt, és ezt tudta is. – Hát miért
nem tetted azt?
A férfi keze mozogni kezdett a mellén.
– Nem vonzanak a kislányok.
 – Én nem vagyok kislány, Whitejack. Van némi tapasztalatom.
– Azt látom. – A férfi egyre közelebb nyomult Carrie-hez, aki már
a combján érezte a keménységét.
Ebben a pillanatban lépett a szobába Madame Mae két lánnyal.
Whitejack villámgyorsan visszahúzódott, de Madame apró
gyöngyszeme addigra már mindent látott. Gyilkos pillantást vetett a
férfira.
– Nálunk ezért fizetni szokás, szivi. Szóval, ha megkívántál egy
fordulót a gyerekkel, fizess érte – mondta maró gúnnyal.
Whitejack visszanyerte a nyugalmát.
– Tudod, mikor fizetek én ezért, asszony? Ha meghaltam.
Madame Mae-nek a szeme se rebbent. – Te mondtad, szivi –
mormogta.
A lányok nevettek, és megszólalt a csengő, félbeszakította a
további szóváltást.
Három üde arcú egyetemista fiú tódult a szalonba. Madame Mae
szívélyesen üdvözölte őket, adott nekik egy-egy italt, szólt, hogy
helyezzék magukat kényelembe. Aztán a lányaira mutatott.
– Válasszanak kedvükre – mondta. – Amelyik tetszik.
Carrie szépen rámosolygott az egyik fiúra, kézen fogta, és bevitte
a hálószobájába.
A fiú pokolian ideges volt. Izzadt, pirult, mindentől tartott. – Mi a
neved, szépségem? – dorombolta Carrie.
– Hen…ry. – A fiú hangja megcsuklott a ry-nél.
– Szóval Hen…ry. Most cso-dá-la-to-san fogjuk érezni magunkat.
Oké Henry?
A fiú idegesen bólintott. Tizennyolc éves volt, és először járt
prostituáltnál.
Carrie lehámozta róla a ruhát, és ámulva nézte a fiú csenevész
testét. Amikor a fiú levette az alsónadrágját, Carrie önkéntelenül
megborzongott. Vékony és fehér volt a micsodája, mint egy tekergő,
fehér kukac.
Carrie fölsóhajtott.
– Hogy micsoda nagy, vad, izgalmas férfi vagy te, Hen…ry! Az
vagy bizony! És most olyasmit csinálunk mi ketten, amiről eddig csak
álmodtál. Jó lesz, szépségem? Jó lesz?
 GINO 1924-1926
1924. július 9-én, a Bronxi Megyei Börtönben töltött öthetes
várakozás után Gino Santangelót bíróság elé állították, amely
bűnösnek találta betörési kísérletben, és tizennyolc havi börtönre
ítélte. Könnyen megúszta. Aldo Dinunziót két évre ítélték. Együtt
vitték őket a Sing Sing börtönbe.
Aldónak meggyőződése volt, hogy valaki beköpte őket, és
mindenáron bosszút lihegett.
– Ki a fenének dumáltatok? – kérdezte a két fiútól, akik benne
voltak a melóban. – Ki tudott a raktárról?
Azok tagadták, hogy bárkinek is szóltak volna. Ám Aldo addig
nyúzta és nyaggatta őket, amíg az egyik kibökte, hogy eldicsekedett
a melóval a nővérének.
A hír végre kielégítette Aldót. Végre volt kit okolnia.
– A ribanc! – mormogta folyton. – Biztosan szólt a zsaruknak. Ha
egyszer kijutok, nem sok öröme lesz a nyomorult életében.
Gino csillapítani próbálta, de Aldo nem hallgatott rá.
– Mihelyt kimegyek innen, mihelyt az utcára teszem a lábam,
megkapja a magáét az a ribanc. Majd meglátod.
Gino megtanulta, hogy a börtönéletet úgy lehet a legjobban
elviselni, ha összehúzza magát, és kerüli a bajt. Egy öregemberrel
került egy cellába, akit gyilkossági kísérletért vágtak be. Tudomást
sem vettek egymásul Ez látszott a legjobb módszernek az
összezártság ellen.
Az öregember hangosan vizelt a közös vödörbe, és szinte minden
éjjel akkor végzett önkilégítést, amikor Gino éppen el akart aludni.
Undorító volt, de Gjno nem vett tudomást róla. Megpróbálta elfeledni
a nőket, a szexet és a forró testeket. Észrevette, hogy szinte
állandóan merevedése van, de nem volt hajlandó kiverni, ahogyan
mások tették. Néha vad álmai voltak, és ilyenkor bosszúsan és
kielégületlenül ébredt.
A szex hiányzott neki a legjobban. Ám állandóan arról a nőről
álmodozott, akivel lefekszik majd, ha kikerül a börtönből. Általában a
kis szőke járt az eszében a Kövér Larrytől. Amióta a lány
nevetségessé tette, nem is beszélt vele, de tudta, hogy még fog. És
ha egyszer sikerül megtalálnia a micsodájával a kislány bűvös
pontját… huhú! Az lesz ám a remek! Costától egyre csak jöttek a
levelek, és egyszer eljött beszélőre Vera is. Rosszul nézett ki. Nem
csináltatta meg az első két fogát, amelyet Paolo vert ki, az arca
ráncos és vizenyős volt a sok piától.
– Te kis gazember – mondta panaszosan. – Rövid az eszed, mi?
Hónapokig nem hallottam rólad. Végre megtudtam, hogy itt vagy, hát
én is itt vagyok.
– Kösz. – Gino zavarban volt. A szemét mágnesként vonzotta az
asszony szájában az üresség, ahol a két fognak kellett volna lennie.
– Igazán rendes tőled, hogy bejöttél hozzám.
– Az is. De miféle mostohaanya az, aki nem tud bejönni egyszer?
Mer’ azt megmondom, Gino, hogy többet nem jövök be erre a
mocsok helyre. Elég rossz vót mán az is, amikor Paolót köllött
látogatni. Majd te látogatsz meg engem, ha kijössz. Oké?
– Hol a fater?
– Fogta a pénzemet a disznó, és lelépett. Ráadásul aznap, hogy
kigyüttem a kórházból. – Vera bánatosan a szájára mutatott. –
Asszem nem bírta nézni.
– Van egy kis suskám, ha meg akarod csináltatni a fogadat –
mormolta gyorsan a fiú.
Vera szemérmetlenül nevetett.
– Kösz, kölyök, de meg kell mondjam neked, hogy a fogatlanság
jót tesz a botnak. Olyanokat tudok tenni, hogy a legtöbb ürge el se
hiszi! – A kettejüket elválasztó dróthálóhoz
hajolt. – Majd megcsinálom neked is, ha kijössz, Gino nevetett.
– Ugyan mán, Vera!
Az asszony kuncogott.
– Csak föl akartalak dobni. Tudom, hogy benn mindig csak a
szexen jár az eszetek. Nehéz lehet. – Az!
– Ó, a francba! Micsoda hapsi! Semmit se változol. – Az asszony
fölállt. – Mennem köll. De kösz, Gino… Tudod, mire gondolok. Velem
még soha nem törődött senki. Oszt nem rossz érzés.
– Honnan tudod, hogy én voltam?
– Viccelsz?
A Sing Singben nehéz volt az élet. Ginót egy építőbrigádba
osztották be s bár a munka kimerítő volt, legalább érdekes volt a
társaság. Gino jó kapcsolatokat alakított ki, és sokat tanult, hiszen
idősebb, tapasztaltabb emberekkel került össze, akik már régen a
placcon voltak, és ismerték a dörgést.
A hónapok eléggé gyorsan teltek, és minthogy jó
magaviseletűnek találtatott, Ginónál már egy éven belül fölmerült,
hogy feltételesen szabadlábra helyezik.
Amikor megjelent a feltételes szabadon bocsátást tárgyaló
bíróság előtt, meglepetés várt rá. Costa Zennocotti nevelőapja
levelet írt, amelyben meghívta Ginót nyaralni. Nemigen volt más
választása. Alig jött ki a börtönből, máris a Kaliforniába tartó vonaton
találta magát. Még arra sem volt ideje, hogy lefeküdjön valakivel.
Gino zavarban volt. Costa Zennocottit jóformán nem is ismerte –
csak a leveleiből. A francba! Ugyan miféle emberek képesek
meghívni vakációra egy magafajta alakot?!
Costa türelmetlenül várakozott a San Franciscó-i pályaudvaron
örökbe fogadó apjával, Franklin Zennocottival. A fiú nőtt valamit,
kigömbölyödött, s bár tizenhat évéhez képest még mindig alacsony
volt, helyes srác lett belőle.
– Nem tudom, igazán jó ötlet volt-e – mondta Franklin, ki tudja,
hányadszor immár.
– Ugyan, apa – felelte Costa. – Nekem is adtál egy lehetőséget,
igaz? És láthatod, mi lett belőlem.
Franklin önkéntelenül elmosolyodott. Costának igaza volt. Igazán
érdemes volt megnézni, hogy mi lett belőle. Costa volt a
legklasszabb srác a környéken. Az iskolában jó jegyeket kapott, és
öröm volt együtt élni vele.
Csakhogy Costát örökbe fogadni egy dolog volt, a börtöntöltelék
barátját vendégül látni pedig más. No de csak egyetlen hónapról volt
szó. Costa pedig rimánkodott érte, könyörgött.
– Megmentette az életemet, apa – magyarázta egyszerűen –, és
ha valamit tehetünk érte…
Costa eddig még soha nem kért semmit. Nehéz lett volna
elutasítani ezt az egyetlen kívánságát.
Tehát Gino Santangelóra vakáció várt, Franklin Zennocotti pedig
reménykedett, hogy nem lesz baj a dologból.
Gino peckesen kihúzta magát, mihelyt leszállt a vonatról. így
próbálta titkolni idegességét. Végigsimította a sebhelyet az arcán, és
elámult a ragyogó napsütéstől.
 Levette, összegöngyölte, és a hóna alá nyomta a dzsekijét. Aztán
megcsapta a saját izzadságszaga, és újra fölvette a dzsekit.
Nyomban meglátta Costát, de a kis vakarcs észre se vette őt.
Hát, bizonyára nagyon megváltozott… Meg aztán idősebbnek is
látszott a koránál. Mindenki azt hitte, hogy már tizenkilenc is elmúlt.
Volt ideje szemügyre venni Costát és a vele lévő férfit. Annyira…
tisztának látszottak. Egyedül ez a szó jutott róluk az eszébe. Elindult
feléjük, és Costa végre észrevette.
– Gino! – kiáltott föl, és Gino legnagyobb bosszúságára
odarohant hozzá, és megölelte. A francba! Talán a gyerekkori
tapasztalataitól tényleg homokos lett. – De jó, hogy újra látlak! –
mondta izgatottan Costa. – Gyere, ismerkedj meg apámmal. –
Odacipelte Ginót Franklin Zennocottihoz, aki kényszeredetten
mosolygott.
Gino rögtön elértette a férfi arckifejezését. Azt mondta; csöppet
sem tetszel nekem. Egyáltalán miért kell szóba állnom veled?
– Üdvözlöm – nyújtotta a kezét Gino –, örülök, hogy
megismerhetem.
A kocsiban hazafelé rengeteg olyan dologról hallott, amelyek
csöppet sem érdekelték. Úszóbemutatókról, teniszklubokról meg az
ég tudja még mi mindenről. Kizárólag a vadonatúj Cadillac izgatta,
amelyben ültek! Atyám! De szívesen ült volna egy ilyen kocsi
volánjánál!
A ház olyan volt, mint amilyeneket a hollywoodi filmekben látott.
Hatalmas, tele oszlopokkal és rézpántos zsalugáteres ablakokkal. A
háta mögött volt az úszómedence. Costa anyja ott tipródott körülötte,
süteményt és limonádét kínálgatott, és nyúzta, hogy vegye le a
dzsekijét.
Jesszusom! Micsoda kutyaszorító!
Gino nem vette le a dzsekijét, befalt néhány süteményt, aztán
Costa fölajánlotta, hogy megmutatja neki a szobáját.
Gino alaposan szemügyre vett mindent: a kilátást, az ágyat, a
zárható szekrényt.
– Jesszusom! – kiáltott föl többször is. – Ez aztán a kégli, kölyök!
– Hol szerezted azt a vágást az arcodra? – kérdezte Costa, csak
hogy kérdezzen valamit.
Gino elkomorult, és megérintette a sebhelyet.
 – Nagyon látszik?
– Nem annyira… – Costa idegesen rugdosta a szőnyeg szélét.
Naná, hogy hülyeséget kérdezett.
Gino komoran megnézte magát a gardrób tükrében.
– Aha – morogta, szinte csak magának. – A dokik pocsékul
varrták össze.
– Alig vettem észre – mondta gyorsan Costa.
– Baromság! Hisz nyomban ezzel gyüttél elő.
– Pszt! Apám és anyám kidobnak, ha csúnya szavakat használsz.
Gino összehúzta a szemét. Egyáltalán mi a fenének jött ő ide?
Gino hamarosan rájött, hogy teljes tévedésben volt Costát
illetően. A kölyök csuda klassz volt. Annyira helyes, hogy az már sok
volt. És csöppet se homokos vagy ilyesmi. De a kölyök még nem
csókolózott, nem hogy lefeküdt volna valakivel. Gino úgy érezte,
kötelessége tenni valamit ebben az ügyben. A túlságosan sok úszás
és teniszezés megárthat. Egy kis kamatyolás megtörné az
egyhangúságot.
– Hé – mondta Costának –, kell errefelé is lennie kupinak. –
Ginónak már nagyon kellett a nő, nehogy baj legyen.
– Kupinak? – Még ki sem mondta a szót, Costa máris pirult.
– Ne hülyülj – bátorította Gino –, majd együtt megyünk. Nézd,
kölyök, ha nem dugok egyet sürgősen, szétrobbanok.
Costa izgatott és rémült volt. Tudott egy nyilvánosházról a
kikötőben. Két barátja járt már ott, és meglehetősen valószínűtlen
dolgokat meséltek róla.
– Azt mondjuk majd, hogy vacsora után moziba megyünk –
mondta Gino.
Costa képtelen volt uralkodni az izgatottságán. Vacsora alatt az
anyja aggodalmasan figyelte.
– Olyan piros vagy, Costa kedves. Igazán jól vagy?
– Remekül, mama – felelte gyorsan Costa, és ideges pillantást
vetett Ginóra.
Franklin elkapta a pillantását.
– Talán nem kellene ma moziba menned, inkább itthon
maradhatnál.
– Nem, nem – tiltakozott Costa semmi bajom. Franklin megtörölte
a száját a szalvétával.
 – De siess haza. Igaz, hogy erre a hónapra elengedtem neked a
tanulást, de ez nem jelenti azt, hogy minden este szórakoznod kell.
– Apa, amióta Gino itt van, csak másodszor megyünk el
valahová.
Franklin komolyan nézett a mostohafiára.
– Gino nem szórakozni jött San Franciscóba – mondta
határozottan. – Azért jött, hogy megmutassuk neki, milyen egy
többé-kevésbé normális család élete. Biztos vagyok benne, hogy
sokat tanult, amióta itt van. – Átható pillantást vetett Ginóra. – Nem
így van? Nem úgy érzed, hogy megtanultad, mi az: tisztelni másokat,
törődni másokkal?
– Hohó – mondta gyorsan Gino én mindig is törődtem másokkal.
– Azokkal az emberekkel, akiket kiraboltál? – vágott vissza
Franklin.
Gino elpirult.
– Hát, azokat az embereket nem is ismertem… A menőknek van
biztosításuk meg ilyesmi… Számítanak rá, hogy… meglopják őket…
Franklin gyors pillantást vetett Costára.
– Látod, fiam? – magyarázta. – Ez a magatartás jellemző
társadalmunk… szűkösebben élő tagjaira. Azt reméltem, sikerül
megmutatnunk Ginónak a dolgok másik oldalát. Hogy senki sem
számít arra, hogy meglopják, ahogyan ő ffl0ndta. És a keményen
dolgozó üzletemberek ugyanolyanok, mint a többi efflber.
– Kapd be – mormogta Gino.
– Tessék? – kérdezte hidegen Franklin. Gino köhögött.
– A torkomra ment valami – magyarázta.
Costa eltolta a székét az asztaltól, és fölállt. – Mennünk kellene –
mondta gyorsan.
A kikötőben lévő kupi csalódást okozott. Gino érezte, hogy ócska
hely, amint odaértek.
A gyanúja beigazolódott, amikor meglátta a nőt, aki ajtót nyitott. A
nőnek pattanásos volt a bőre, cserepes a szája, és pocsék parókát
viselt. Nyomban kacsintott, és berángatta őket.
– A két kis csődör szeretne egy kicsit szórakozni, mi? – Kifakult,
jobb napokat látott flitteres ruha volt rajta, a melle már lógott a sok
ezer menettől. – Egy menet tíz dollár – mondta gyorsan. – Ki lesz az
első?
 – Egy pillanat – tiltakozott Gino. – Hol vannak a lányok?
– Volt itt még egy lány néhány hónapja – mondta a nő. – De
férjhez ment. Most egyedül vagyok, aranyoskám. – A fiú vállára tette
a kezét. – Te leszel az első?
Gino lerázta magáról a nő kezét.
– Én aztán nem!
A nő Costához fordult.
– Elő a pénzt, hadd lássam.
Costa idegesen nyúlt a farzsebébe a pénzért.
– Pillanat – mondta Gino. – Beszélnem kell a barátommal. –
Hátat fordított a nőnek, és gyorsan mondta. – Tűnjünk el innen.
Ez egy ócska cafka. Ki a franc akarja ezt megdugni? Costa csupa
izgalom volt.
– Én – mondta egyszerűen.
– Uram atyám! – nevette el magát Gino. – Ha ennyire
begerjedtél…
Costa már számolta is a pénzt. A nő megragadta a fiú karját, és
bevonszolta egy másik szobába.
Gino várakozott, föl-alá sétált. Néhány perc múlva már jöttek is
vissza. A nő a szoknyáját igazgatta.
– Most te? – kérdezte Ginótól, és megnyalta cserepes száját.
– Majd máskor.
Aztán már kint is voltak az utcán, és dőltek a nevetéstől.
– Hogy tudtad megdugni? Ocsmány cafka volt. Costa boldog volt
a sikertől.
– Jó volt, Gino, de komolyan. Nem hiszem, hogy képes lettem
volna bárki mással, aki… hiszen tudod… csinos és fiatal… Éppen
így volt jó. Nem érdekel hogy ő mit gondolt, én megtettem. – Costa
kuncogott. – Azt hiszem, élveztem is!
Gino a fiú vállára csapott.
– Naná, hogy élvezted, hiszen a barátom vagy, nem igaz?
Az első szombaton, amelyet Gino San Franciscóban töltött, úszni
mentek Costával a kikötőbe. Mire hazaértek, egy lány állt a hallban.
A legszebb lány, akit Gino valaha is látott. A termete törékeny volt, a
haja platinaszőke, a szeme akár a kristály.
– A nővérem, Leonora – mondta könnyedén Costa.
 Gino életében először megfeledkezett a farkáról, és a fejére
összpontosított. Ez a lány annyira… lágy volt. Még nem látott hozzá
hasonlót. És Gino gondolatai is egészen mások voltak, mint
régebben.
– Örülök, hogy végre megismerhetem, Gino – nyújtotta apró
kezét a lány – Costa állandóan magáról beszél. Néha már unom. –
Aha. – Ginónak semmi más nem jutott az eszébe. Csak bámulta a
lányt, mint valami zöldfülű tacskó. Úgy érezte, ez életének
legfontosabb pillanata.
Két hét alatt csupán kétszer látta Leonorát. A lány bentlakásos
lány-nevelőintézetben tanult, s csupán a hétvégeken jött haza. így
nagyon nehezen alakulhatott ki köztük a románc. Pedig Ginónak
románcon járt az esze.
Soha nem voltak kettesben. Valójában még nem is beszéltek
egymással. Ám a lány mégis tudta, hogy a fiú mit érez. Ezt Gino
észrevette. Látta, hányszor figyeli őt Leonora a vacsoraasztalnál;
vakító, kék szeme hogyan követi minden mozdulatát, hogyan remeg
meg az a finom száj, hogyan simít ki az arcából egy-egy hajtincset
az az apró kéz.
Gino nem a lány testére vágyott; egészen mást érzett. Szerette
volna gondját viselni, megoltalmazni. Esetleg feleségül venni.
Jesszusom! Ettől Ginónak röhögnie kellett. Itt állt ő, a tizenkilenc
éves börtöntöltelék, akinek nincs jövője. És miután kifizette az ügyét
képviselő ügyvédet, maradt összesen kétezerhetvenöt dollárja. Nem
éppen egy vagyon. De nem rossz. Am ambíció, az volt benne, és
mindegy volt neki, hogy legálisan vagy illegálisan szerzi majd meg a
vagyont. Tudta, hogy meg fogja szerezni… És ha eljön az a nap, azt
szeremé, ha Leonora ott lenne az oldalán.
Végre alkalma adódott arra is, hogy beszéljen a terveiről a
lánynak. Még két hét, és fölteszik a New Yorkba menő vonatra. Mrs.
Zennocotti kedvelte őt, ám Zennocotti papa más eset volt. Ó, az
öreg udvarias volt, mélylelkű is. De látszott a szemén, hogy mi a
véleménye a helyzetről. Szeretett volna minél előbb megszabadulni
Ginótól. Ezt tisztán leolvashatta az arcáról Leonora Zennocotti jól
látta, hogyan bámulja őt Gino, és ez zavarta is, izgatta is egyszerre.
– Azt hiszem, helyes fiú – vallotta be a legjobb barátnőjének,
Jennifemek. – De soha nem mond nekem semmit. Csak bámul rám
az asztalnál. Mit tegyek?
Jennifer rendkívül romantikusnak találta a helyzetet.
– Bárcsak nekem lenne valakim, aki engem bámulna –
panaszolta. – Costa még a létezésemről sem vesz tudomást.
– Jaj, Costa! Fiatalabb nálad. Hogy tudsz odalenni érte?
– Csak két hónappal fiatalabb nálam, és én igazán oda vagyok
érte, hiszen tudod.
– Akkor töltsd nálunk a hétvégét. Jó muri lesz.
Jennifer elment hát Leonórával a hétvégére, és még aznap este
csak úgy röpködtek a szenvedélyes pillantások az asztal fölött. Mary
és Franklin észre sem vették a tini-szenvedély tombolását a
szobában. Franklinnek fájt a feje, és még a kávé előtt visszavonult a
szobájába, Mary pedig nem sokkal később követte.
Gino most először volt egy szobában Leonórával anélkül, hogy a
lány szülei őket lesték volna.
– Hogy van? – motyogta. – Hogy megy a suli? A lány
megnedvesítette halvány ajkát.
– Köszönöm, jól. – Rövid szünet, azután: – És maga? Élvezi San
Franciscoi?
– Remekül érzi magát – felelte Costa.
Leonora duzzogott. Mennyire megváltozott Costa, amióta Gino
megjött! Igazán tetszett neki, ahogyan Costa kivirult, de az már nem,
hogy állandóan ő válaszolt a barátjának föltett kérdésekre.
Ismét hallgattak, aztán Jennifer törte meg a csöndet.
– Ne menjünk úszni egyet? Olyan melegem van, és olyan jó muri
lenne!
– Az – helyeselt Gino. – Jó ötlet.
– Papa soha nem engedné… – kezdte Leonora.
– Papa soha nem tudja meg – szakította félbe Costa. – Fejfájás
elleni gyógyszert vett be és ha csöndben vagyunk…
– De miért köllene a medencében úsznunk? – mondta Gino. – Ha
lemennénk a partra, csöndben se köllene maradnunk. – Ez az! –
Jennifer szerette az izgalmakat. – Igazán!
– Nem mehetünk el itthonról – mondta kötelességtudóan
Leonora.
– Hát nem akar jobban megismerni? – nézett ismét a lány
szemébe Gino
 A lány érezte, hogy az izgalom a szó szoros értelmében végigfut
a testén és gyorsan meggondolta magát.
– Hozom a fürdőruhámat. Gyere, Jennifer, adok neked is egyet.
Odafenn át öltözünk, és kabátot veszünk a fürdőruha fölé.
– Okos kislány – bólintott elismeréssel Gino. Fél óra múlva már a
dokk sötét vizében úsztak.
– Olyan izgi! – visította Jennifer. – Gyere, Costa, ússzunk
versenyt!
Gino közelebb ment Leonorához. A lány föltűzte hosszú, világos
haját. Egy halászcsónak közelében taposták kettesben a vizet.
– Nem vagyok a szavak embere – mormogta gyorsan a fiú de
muszáj elmondanom magának, mit érzek. Leonora érezte, hogy a
szíve hevesebben ver. – Nos? – pihegte halkan.
– Szóval… mintha… tudja… szóval… jesszusom. Én nem tudom,
mi az a szerelem. De atyám! Ha valami olyasmi, mint a nátha, akkor
elkaptam. Érti? – A lány kezéért nyúlt. – Komolyan elkaptam.
– Tudom, mire gondol – súgta a lány –, és azt hiszem, én is
elkaptam.
– Hahó! – Gino szinte fölszállt a boldogságtól. Ezt az érzést eddig
nem ismerte.
Együtt úsztak be olyan mélyre, ahol még éppen le tudtak állni.
Akkor Gino nagyon gyöngéden a két kezébe fogta a lány arcát, és
szájon csókolta. A fiú szándékosan kerülte a testi érintkezést, de a
lány hozzá dőlt, viszonozta a csókját, és Gino érezte a lágy mellét,
meleg combját, és tudta, hogy a lánynak is éreznie kell
keménységét, amelyet még a hideg víz sem tudott féken tartani.
– Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek – suttogta a csókok
között. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. – Én is szeretlek,
Gino, jaj… én is.
A fiú keze automatikusan a lány mellére tévedt, és a lány nem
lökte el. Gino még mindig nem volt nővel, amióta kijött a börtönből,
de most Leonórával volt dolga, így aztán megfékezte az ösztöneit.
– Krisztusom! – motyogta. – Nem akarom így.
– Miért? Tegyük, amit tenni akarunk. – A lány szenvedélyesen
csókolta Ginót. – Soha nem éreztem még így magam. Ebben a
pillanatban úszott oda hozzájuk fröcskölve Costa és Jennifer.
 – Gyertek már – nyafogta Jennifer –, unalmasak vagytok. Azt
hittem, versenyezni fogunk.
Gino nem szívesen, de elengedte Leonorát. – Persze – mondta.
– Hogyne – helyeselt még pihegve Leonora. – Először ti ketten
versenyezzetek – ajánlotta Gino aztán majd utánatok megyünk
– Mi már versenyeztünk – nyafogta Jennifer. – Gyertek már.
Talán mennünk kéne – kockáztatta meg Costa.
Nyugtalanította, ami készülőben volt. Amikor visszajöttek
Jenniferrel, látta szétrebbenni Leonorát és Ginót. Nem volt
elragadtatva. A barátja kihasználta a helyzetet, és ez nem volt szép
tőle.
– Igen, menjünk – helyeselt Jennifer. – Kezdek fázni, és mocskos
a víz.
Valamennyien kimásztak a partra.
– Elfelejtettünk törülközőt hozni – jajdult föl Leonora.
A lányok csupán a kabátjukat vehették föl vizes fürdőruhájukra,
Costa és Gino meg a nadrágot és a pulcsit. Hazafelé az út egyetlen,
hosszú hideglelés volt.
Gino védelmezőn átfogta Leonora vállát, és magához húzta a
lányt.
– Ide figyelj. Nem sokat vótunk együtt, de én megérzem, hogy mi
a frankó. Te meg én, mi frankók vagyunk. Már akkor tudtam, amikor
először megláttalak.
– Azt hiszem, én is tudtam – suttogta a lány. – Amikor rád
néztem, rögtön egészen közel éreztelek magamhoz. Még senkit nem
éreztem magamhoz ennyire közel, a szüléimét sem.
– Nem vagyok angyal – folytatta halkan Gino. – Csináltam egy
csomó olyan dógot, amit nem köllött vóna. De nem vagyok komisz
ember. Tudod, csak sose vót senki, akit érdekelt vóna, hogy mit
csinálok.
– Engem érdekel – mondta lágyan a lány.
Gino megszorította Leonora vállát.
– Összeházasodunk – mondta határozottan ez biztos.
Costa dühösen pillantott rájuk.
– Siessetek már – mondta türelmetlenül.
– Hogyan? – kérdezte súgva Leonora. – Apám soha nem fogja
megengedni…
 – Ne aggódj. Összeházasodunk. ígérem.
A lány megállt, és a fiú szemébe nézett.
– Bárcsak lehetne. Azt fogják mondani, hogy túlságosan fiatal
vagyok, hogy neked nincs pénzed és… Gino a keze közé fogta a
lány arcát.
– Hagyd abba. – A hangja rekedt volt. – Abbahagynád?
Össze fogunk házasodni, talán nem most rögtön, de mihelyt
összeszedek egy kis pénzt. Várni fogunk. Nem lesz könnyű, de
sikerülni fog. Helyes?
A lány gyönyörű kék szeme ragyogott.
– Helyes.
Gino éhes szájjal hajolt a lány ajkára. Costa éppen megfordult,
látta, hogy mit csinálnak, és visszarohant, hogy szétrángassa őket.
– Jesszusom! – kiáltott föl, ahogyan Ginótól tanulta. – Mi a csuda
van veletek?
Leonora kuncogott.
– Szerelmesek vagyunk, öcsi, szerelmesek vagyunk!
– No ne! – nyögte Costa. – Ez nem lehet igaz!
– Pedig így van – mosolygott izgatottan Leonora –, és össze
fogunk házasodni!
– Milyen csodálatos! – csiripelte Jennifer.
Gino azon kapta magát, hogy hülyén vigyorog.
– Nős férfi leszek! – kiabálta. – El tudjátok ezt képzelni?
– Nem, én nem tudom elképzelni – vágta rá Costa. – Nem tudom,
mi ütött beléd. Azt hiszem, megőrültél.
– Inkább gratulálj nekünk – mondta Gino. – Én a legjobb barátod
vagyok, ő a nővéred – táncolnod kéne a boldogságtól!
– Gino – mondta keményen Costa. – Térj eszedre. Mit fog szólni
apám?
Gino magabiztos volt.
– Nem mondjuk meg neki. Ha visszamegyek New Yorkba,
összehozok egy nagy rakás pénzt, és elküldetek Leonóráért. Apád
se fog ellenkezni, ha gazdag leszek.
Costa elképedve csóválta a fejét. Képtelen volt elhinni a dolgot.
És félt, mert ebből baj lehetett. Volt annyi esze, hogy világosan
lássa: ha az apja bármit is megsejt ebből az egészből, Ginót fölteszi
az első New Yorkba tartó vonatra, és mindörökre kitiltja mindannyiuk
életéből.
Leonora, Gino és Jennifer kacagva, sikongatva, víztől csöpögve
járták körtáncukat az utcán.
– Menjünk haza – mondta savanyúan Costa.
– Jaj, de sótlan vagy! – kiáltott föl Jennifer. – Nem szereted a
kalandot?
– Csak ha boldog vége van – felelte sötéten Costa, és
egyszeriben jóval idősebbnek érezte magát a tizenhat événél.
– Ennek boldog vége lesz – biztosította Gino. – Én tudom. Én
Gino Santangelo vagyok, és ha én tudok valamit, biztos lehetsz
benne, hogy igazam van. Costa bólintott.
– Remélem is – mondta. De a szíve legmélyén tudta, hogy a
barátja téved.
Gino hatalmas ambícióval tért vissza New Yorkba. Életében
először volt valami – valaki –, akiért érdemes volt dolgoznia. Leonora
várni fog rá. A jövőjük a kettőjük kezében van.
San Franciscó-i tartózkodásának további ideje alatt mindössze
egyetlen bensőséges perce volt még a lánnyal, de a szemükkel
többet tudtak elmondani egymásnak, mint amennyit más emberek
egész életükben beszélnek.
Még Costa is kezdte belátni, mennyire komoly a dolog.
Az elutazása előtti estén Gino besurrant Leonora hálószobájába,
és hosszan elbeszélgettek, megerősítették közös jövőjükről szőtt
terveiket. Csókolóztak is, először csak szűzien, aztán egyre jobban
belemelegedtek.
– A tiéd leszek, ha akarod – suttogta lágyan Leonora. – Én még
soha… tudod. De veled, Gino… szóval nem akarom, hogy… más
nőkkel kelljen… Tudom, hogy a férfiaknak vannak bizonyos
szükségletei.
A fiú erővel húzódott el a lánytól.
– Én is tudok várni, ha te tudsz – mondta egyszerűen.
– De nem kell várnunk, Gino. – A lány arca kipirult. – Szeretjük
egymást, és ha két ember szereti egymást, akkor semmi sem lehet
rossz.
Gino a lányra pillantott. Milyen törékeny, milyen szép, milyen
esendő! Annyira kívánta, hogy attól félt, a hímvesszője ott és akkor
átszakítja a nadrágját.
– Nem is rossz az, csak olyasmi, amit el köll tennünk későbbre –
mondta.
Ki gondolta volna, hogy Ginóból, a Kosból ilyen érzések törnek
elő? Ő maga biztosan nem.
New Yorkban először is kivett egy másik szobát. Két saroknyira
volt csupán az előzőtől, förtelmes volt ez is, de csupán aludni
szándékozott benne addig, amíg be nem indul. Különben is:
komolyan meg akart fogni minden dollárt és minden centet. Még
megvolt a bankszámlája, rajta az a töméntelen hetvenöt dolcsi, de
ennél sokkal fontosabb volt a széf, amelyben több mint kétezer
pihent ropogós, friss bankjegyekben. Tudta, hogy ennél jóval többet
kell előteremtenie, mielőtt elküldhet Leonóráért. Tisztességes lakást
kell szereznie, kocsit és sok-sok pénzt. Franklin Zennocotti nem
fogja elengedni a lányát, amíg Gino nem tud Leonora számára úri
megélhetést biztosítani.
Gino először elelment a Kövér Larryhez, hogy földerítse a terepet.
Kora este volt, sehol egy ismerős arc, csupa zöldfülű kölyök, akik
turmixokat szopogattak.
– Hol a régi banda? – kérdezte Gino.
A csapos bizalmatlanul körülnézett.
– Megváltoztak errefelé a dolgok, Gino. Menj hátra, és kopogj
kettőt a volt raktár ajtaján.
Gino Rittyentett meglepetésében. A Kövér Larryből titkos
italmérés lett. Átvágott a régi raktáron, lement a lépcsőn az egykori
pincébe, és helyben volt. A félhomályos teremben kerek asztalok
sorakoztak, négytagú jazz-zenekar játszott, és hosszú lábú
pincérnők szolgáltak föl csinos ruhácskában. Sok pénzbe kerülhetett
az átalakítás.
Az egyik asztalnál Rózsaszínű Banán ült igazán baba halszálkás
öltönyben, húsos szájában szivar, és éppen egy pohár pálinkát töltött
az ölében ülő kis szőke szájába.
És nem Csinibaba volt a kis szőke? Persze a rúzs meg a dauer
öregítette, de még mindig ugyanaz az elkényeztetett, pimasz kis tyúk
volt, aki régen. Csinibaba. Az a lány, aki kitöltötte a gondolatait, amíg
nem jött Leonora. Most már ő is csak egy volt a sok ribi közül,
ráadásul nem is a drágább fajtából.
 – Hé! – indult feléjük Gino. – Rózsaszínű!
– Gino! – pattant talpra nyomban Rózsaszínű Banán. – Mikor
engedtek ki, haver? Milyen vót?
Gino elhúzta az arcát.
– Mit is mondjak, öreg? Tán annyit, hogy nyaralóhelynek nem
ajánlom.
Rózsaszínű Banán nevetve átölelte.
– Meghívlak egy italra, te pedig mesélj.
– Én is itt vagyok – mondta élesen Csinibaba, és megrángatta
Rózsaszínű kabátujját.
– Mi?… Ja, igen… Gino, emlékszel Cindyre, igaz?
– Naná – vigyorgott a lányra Gino. – Mindig olyan kedves vót
velem; hogy is felejthetném? Cindy dühösen nézett rá.
– No igen – mondta gúnyosan. – Gino Santangelo. – G-I-N-O.
Nem azt mondta, hogy sokat fogok hallani magáról?
– Fogsz is, cicám, fogsz is. – Aztán átnézve a lányon, Rózsaszínű
Banánhoz fordult. – De beszéljünk rólad! Úgy nézem, jól mehet a
bót. Amikor utoljára együtt vótunk, kórházban feküdtél, két törött
lábbal. Mi történt?
Rózsaszínű Banán a fejére mutatott.
– Meggyütt az eszem. Emlékszel, milyen sódert löktél nekem a
kórházban? Igazad vót. Ki a franc akar nyakig túrni a mások
szarában? Meggyütt az eszem, és most nagymenő vagyok errefelé,
Gino. Elhiheted. Nagymenő.
Leültek, és Rózsaszínű Banán italért csettintett az ujjával.
– És mit csinálsz? – kérdezte Gino.
Rózsaszínű Banán lesütötte a szemét.
– Szóval… elintézek dolgokat bizonyos embereknek. Fontos
embereknek.
Gino hallgatott. Nem akarta erőltetni. Az „elintézek dolgokat”
bármi lehetett. Jobb lesz kettesben megbeszélni, amikor Cindy nem
lesz a nyakukon.
– Cindy meg én együtt élünk – magyarázta Rózsaszínű Banán. –
Van egy rendes kéglink a Száztizedik utcában.
– Úgy látom, itt tényleg megváltoztak a dolgok. Rólad hittem vóna
utoljára, hogy fölcsípjenek. – Aztán miért? – kérdezte Cindy.
A lány még mindig csinos volt, ha kissé közönséges is.
 Gino vállat vont.
– Nem tudom. Csak mert Rózsaszínű nem olyannak látszott… –
Félbehagyta a mondatot. Hogyan is mondhatta volna el, hogy
Rózsaszínűről képtelenség volt elképzelni, hogy megmaradjon
egyetlen szoknya mellett. Éppen Rózsaszínű, az utolsó nagy nőfaló!
Gino inkább témát változtatott. – És maga mán nem jár iskolába?
Cindy megnyalta vastagon kirúzsozott száját.
– Utáltam az iskolát, otthon is utáltam lenni. Hát otthagytam
mindkettőt. Tizenhét éves vagyok, elég idős ahhoz, hogy azt tegyem,
amit akarok. Elvégre az én életemről van szó, nem igaz?
Tizenhét. Ugyanannyi, mint Leonora. De micsoda különbség!
Cindy dörzsölt, kifestett és közönséges. Leonora törékeny, érintetlen
és ártatlan.
– Cattót szoktad látni? – kérdezte.
– Catto! – mondta utálkozva Rózsaszínű Banán. – Fajankó! Még
mindig anyatejen él.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy seggfej. Nem tudja, mi jó neki. Még mindig a
szemetet túrja a faterjával. Ezt nevezi ő tiszta pénznek. Levettem
róla a kezem.
– Táncolni akarok – követelte Cindy. i’ -Egy perc. . – Most.
Rózsaszínű Banán kényszeredetten mosolygott.
– Jól van, na, most.
Gino nézte őket a parányi táncparketten. Tekintete fölmérte a
helyiséget. A mulató tele volt.-A Kövér Larry az egyik sarokban
tárgyalt egy fickóval, akiben Gino Barom Eddie-t ismerte föl. Több
más, ismert nehézfiút is látott. Nem lesz itt nehéz kapcsolatot
találnia.
Szopogatta skót whiskyjét, és nézte Rózsaszínű Banánt meg
Cindyt. A lány nagyon tette magát, rázta a fenekét, feszítette a
csöcsét. Még mindig jó bőr volt. Csinos. De bármilyen csinos is, ö
aztán fütyült rá. Neki ott volt Leonora, aki különb volt, mint az összes
lány együttvéve.
Másnap Gino beugrott látogatóba Cattóékhoz. Catto egy málló
vakolatú ‘ bérházban lakott, ahol három szobában élt az anyjával, az
apjával meg a négy fiatalabb testvérével. Ginót mindig szívesen
látták.
 – Mrs. Bonnio – csókolta meg Gino a gondoktól megviselt
asszonyt. – Itthon van Catto?
– Gino! Mikor jöttél vissza?
– Csak tegnap. San Franciscóban voltam.
– Azt hittem, börtönben voltál, rossz fiú! – Szeretettel
megütögette Gino arcát, aztán elkiáltotta magát. – Catto! Catto!
Nézd, ki van itt! Itt maradszvacsorára?
Catto futva jött, magával hozta az ismerős, enyhe hulladékszagot.
– Gino! Bolond jószág! – Megölelte a barátját. –
Valamennyiünknek hiányoztál.
Gino viszonozta az ölelést. A büdösség nem zavarta, már régen
megszokta
A vacsora Cattóéknál családi esemény volt, és Gino nyomban
otthon érezte magát. Később sétálni mentek Cattóval. Fölidézték a
régi időket, aztán Gino megkérdezte:
– Mi van Rózsaszínű Banánnal? Nagymenőnek látszik. Hogy
lehet az, hogy neki sikerült, te meg még mindig szart pucolsz?
Catto elkomorodott.
– Nem hallottad? – Mit?
– Nem tudod, mitől látszik Rózsaszínű olyan nagymenőnek?
– Ha tudnám, nem kérdezném. – De már tudta, még mielőtt Catto
válaszolt volna. És jól sejtette.
– Embereket öl – mondta minden teketória nélkül Catto. –
Pénzért. Ígérnek neki ötszáz dolcsit, hogy tegyen el láb alól, és
elhiheted nekem, véged van.
Gino hallgatott. A dolog nem lepte meg. Az erőszak mindig is
része volt az életének. De hogy Rózsaszínű Banán… gyilkos
legyen? Nehéz volt elhinni.
– Szemét – köpött ki Catto. – Én már nem gyüvök össze vele, és
ha van egy csöpp eszed, elkerülöd te is.
Ginónak esze volt bőven. Ám az embernek a barátja az a barátja.
És ki tudhatta, mit tartogat a jövő, mikor jön majd még jól egy barát?
Az öregember köhögött, és a slejmot gyűrött zsebkendőjébe
köpte.
Gino nem nézett föl az írásból. Buzgón másolta a szavakat,
amelyeket leíratott magának az öregemberrel: Legdrágább
Leonorám, egyetlen szerelmem.
 Négy hét alatt immár a negyedik levelet írta a lánynak. Minthogy
szégyell-te iskolázatlanságát, az öreg Mr. Pulaskitól kért segítséget a
helyesíráshoz. És minthogy Mr. Pulaski éppen Gino fölött lakott, a
dolog még kényelmes is volt. Mindössze néhány dollárjába került, és
megkímélte a rengeteg kellemetlenségtől. Ráadásul minden
összejövetelnél tanult valamit.
Leonora két válaszlevelet küldött. A gyönyörűen írt, illatos,
rózsaszínű levélkét Gino állandóan magánál hordta. Costa is írt, és
kérte, hogy ne feledkezzék el az utolsó beszélgetéséről Franklinnel,
mielőtt elutazott volna San Franciscóból. Gino jól emlékezett rá.
Franklin behívta a dolgozószobájába, és hosszú előadást tartott
neki, hogy mit kezdjen az életével; hogy a bűn nem kifizetődő stb.
stb.
A bűn igenis kifizetődő volt. Ezt Gino a gyakorlatból tudta. Amióta
visszatért New Yorkba, újabb kétezer dollárt tudott betenni a
széfjébe. És csupán annyit kellett tennie, hogy egy bankmelónál a
meneküléshez használt kocsit vezette, aztán egy szőrmeüzletnél
megint csak sofőr volt. Két igazin könnyű meló volt, és nagyon-
nagyon gondosan választotta meg őket, mert esze ágában sem volt
megint börtönbe kerülni.
Egyre nőtt a tekintélye is. A város legdörzsöltebb és legügyesebb
sofőrjének kezdték tartani. A kocsival ugyanúgy tudott bánni, mint á
nőkkel – tökéletes szakértelemmel. De nem az volt a célja, hogy
sofőrként szerezzen vagyont. Az nagyon is veszélyes és nyilvános
meló volt. Igazán arra vágyott, hogy valahogyan bekerüljön a
szeszcsempész üzletbe, mert abban volt igazi pénz. Olyan emberek
voltak a példaképei, mint
Meyer Lansky, Bugsy Siegel és mindenekelőtt Lucania. Szinte
ugyanott kezdtéjc, ahol ő, és lám, mire vitték. – Befejezted? –
kérdezte az öregember.
– Aha. – Gino még egy cikomyát rajzolt a lezárt borítékra, és
előhalászta a zsebéből a pénzt. – Jövő héten ugyanilyenkor? –
Persze.
– Az ifjú hölgy igazán szerencsés.
– Gondolja? – Ginónak jólesett a megjegyzés.
– Nem sok fiatalember ír manapság ilyen leveleket.
– Igazán? – vigyorgott Gino. – Pedig egyszerű, fater: szeretem.
 Az öregembernek csattogott a műfogsora.
– Csodálatos dolog szeretni. A feleségemmel hatvankét évig
voltunk házasok, amíg el nem távozott… – Megremegett a hangja. –
Fáradt volt… Jobb így neki… Minden héten kimegyek a sírjához.
Gino ismét a zsebébe nyúlt, és kivett még egy dollárt.
– A nevemben is vigyen neki virágot, fater.
– Köszönöm – mondta hálásan az öregember. – Mindig szerette a
liliomot. Az volt a kedvenc virága.
– Hát ez pompás. – És Gino már száguldott is lefelé a maga
megszokott, peckes járásával. Mindig földobta, amikor levelet írt
Leonórának. Ráadásul a nagy Lucania hívatta. Ez pedig csak azt
jelenthette, hogy jók a kilátásai.
Ezúttal nem a Cadillac hátsó ülésén zajlott le a találkozó, hanem
a Kövér Larrynél, méghozzá a nyilvános helyiségben, ahol Lucania
egy nagy kehely olasz fagylaltot kanalazott, miközben Barom Eddie
meg még néhány nehézfiú vigyázott rá.
– Ülj le mellém. – Lucania barátságos volt, de célratörő. Ismét
megbízható újoncokat keresett, és arra volt kíváncsi, nem volna-e
Ginónak kedve csatlakozni a szervezetéhez.
Ginónak persze hízelgett a dolog, bár tudta, hogy aznap ő csak
egy a sok közül, akinek fölajánlják, hogy hűséget esküdjön a nagy
Lucaniának.
– Megvannak a saját terveim – tért ki a válaszadás elől. |g£Ü
Lucania fölhúzta a szemöldökét.
– Szép dolog az igyekezet, amíg nem állsz senkinek az útjában.
– Nem – rázta a fejét Gino. – A terveim igen egyszerűek.
Igen. A tervei nagyon egyszerűek voltak. Saját szeszcsempész
birodalmat akart.
És úgy vélte, megtalálta a céljához vezető legjobb utat is.
Aldo Dinunzio még mindig dühödten jött ki a börtönből. Gino
várta.
– Neked vannak kapcsolataid, nekem vannak ötleteim.
– Üzletről egy szót se. El akarom kapni azt a ribancot, aki a rács
mögé juttatott.
– No persze. De honnan tudhatod biztosan, hogy ő vót?
– Tudja a franc! – harsogta Aldo. – Ha velem akarsz gyünni,
gyere.
 Gino azért kísérte el Aldót, hogy esetleg megakadályozza abban,
hogy olyasmit tegyen, amit később megbánhat. Fontos volt neki
Aldo. Igazáp nem szerette volna, ha megint bekasztlizzák. Aldo
unokafivére, Enzio Bonnatti igazi nagymenő volt Chicagóban, és
Gino ebben a kapcsolatban látott fantáziát.
Aldo kiderítette, hogy a ribanc neve Barbara, és egy bankban
dolgozik. A lány a szüleivel meg a fivérével egy csinos házban lakott
az olasz negyedben, és egy rendőr menyasszonya volt.
– Rohadt zsaru – morogta Aldo. – Szétrúgom annak is a tőkét!
Elmentek a bankhoz, megvárták, amíg bezár, és Aldo sorra
megkérdezte a kijövő női alkalmazottakat:
– Maga Barbara Riccaddi? Maga az? Maga az?
Már hat lányt megkérdezett, mire jött az igazi. A lány magas volt,
barna hajú és szeplős. Szemüveget és hosszú szoknyát viselt. Aldo
kérdésére éles hangon válaszolt.
– Igen, én vagyok. És fölteszem, hogy maga Aldo Dinunzio.
Hallottam, mit akar csinálni velem és csak annyit akarok mondani,
hogy…
És olyan szitkozódásba kezdett, amilyent Aldo életében nem
hallott még. Amikor végre befejezte, fölvetett fejjel, minden ijedtség
nélkül, győzedelmesen vonult el.
– Atya Isten! – kiáltott föl Aldo. – Ezt nevezem én igazi nőnek!
Gino szerencséjére Aldo Dinunzio is meg akarta csinálni a
szerencséjét.
 CARRIE 1928
Whitejack távoltartása volt a probléma.
Csakhogy ez nem volt igazi probléma, mert Carrie rájött, hogy
nem érez túlságos heves vágyat a férfi távoltartására. Miért is érzett
volna? Csak mert rajta volt a pecsét, hogy Madame Mae Személyi
Tulajdona? No és? Nagy dolog. Carriet aztán csöppet sem ijesztette
meg Madame Mae. Kövér, öreg kurva. Közel a negyvenhez – és ez
már igazán öreg.
Meg aztán Carrie már kissé belefáradt abba, hogy a keresete
felét leperkálja a háznak. Szabadulnia kellett innen. És a sikeres
szabaduláshoz szüksége volt Whitejackre.
Persze a férfi csak akkor startolt rá Carrie-re, ha Madame Mae
nem volt otthon, vagy más dolga volt.
– Hol a tököd, nagyfiú? – mondta neki kihívóan Carrie az egyik
nap a szalonban. – Félsz, hogy Kövér Mama levágja?
Whitejack vigyorgott. Szép fogsora volt, amelyet csupán egyetlen
aranyfog csúfított el elöl: egy verekedés emléke Madame Mae-val a
korai napokból. Tíz éve voltak együtt. Akkor ismerkedtek meg,
amikor Whitejack a huszadik születésnapját ünnepelte egy kupiban,
ahol Madame Mae szórakoztatta. Whitejack nem akart emlékezni.
Hiszen itt volt ez a kis Carrie csibe, aki megőrjítette. Igaz, még
mindig olyan vékonyka, mint egy kiéhezett nyúl, de neki van a
legnagyobb dudája egész Harlemban. Meg aztán vajon miért
járkálnak vissza hozzá egytől egyik a kuncsaftjai? Mi a fene lehet
azok között a vigonya combok között? Hosszú, ágaskodó bunkója
azt súgta Whitejacknek, hogy erre a kérdésre magának kell
megkeresnie a választ.
– A tököm az én dolgom – mondta lágyan. – Osztán mekkora
szád lett, amióta itt vagy. Hat hónapja még ijedt kis csibe vótál, aki
meg se mert nyikkanni. Carrie elnyújtózott.
– Nemcsak szám lett, nagyfiú. Asszem nemsokára elköltözöm.
– Szóltál Madame Mae-nek?
– Nem, nem szóltam Madame Mae-nek. Minek? Engem nem ő
rángat.
– Engem se. – Ez a kis szuka telibe találta, mindig rátapint a
bibijére.
– Haha! – nevetett Carrie. – Nagyfiú. A nagy miszter
 Whitejack. Mindannyian tudjuk, ki itt a főnök.
A férfi dühöngött.
– Tudtok ám egy nagy szart! – Haha!
Whitejack megragadta a lány karját.
– Befogjam a szádat, te lány?
– Hé – gúnyolódott a lány csak nem találtam el a bibédet? Te
miszter Mindentudó, Mindentlátó – miszter Jég.
Whitejack tudta, hogy veszélyes terepen van, de nem törődött
vele. El kellett hallgattatnia a kis ribancot. Száját a lány szájára
tapasztotta. Szívta, harapta az ajkát, beléhatolt a nyelvével.
A lány erre szorosan hozzásimult, és átfonta a két lábával úgy,
hogy érezhette a testét a rajta lévő könnyű ruhán át.
A férfi kis híján eszét vesztette, de még mindig töprengett, vajon
hogyan tehetné meg úgy, hogy a Kövér Mama rajta ne kapja. Nem
volt ugyan otthon, de a lányok közül többen is otthon voltak, és ha
bármelyik belép… afra-a-ancba. Egy kupiban nincsenek titkok, nem
igaz?
– Adod már, nagyfiú? – gúnyolódott Carrie. – Hiszen tudom, hogy
te is akarod. Érzem, hogy akarod. – És az ujjai már a férfi sliccét
gombolták. Az meg hagyta. És várta, hogy végre végezzen a
gombolással, és akkor olyat ad neki, amilyent még nem kapott soha.
Whitejack aktív nemi életet élt tízéves kora óta, így a lányra húszévi
gazdag tapasztalatokkal bíró farok várt. Szerencsés lány.
– Ó, szivi, szivi, szivi – duruzsolta gyöngéden Carrie. – Gyönyö-rű
vagy.
Lerázta magáról a köntösét, és teljesen átadta sima, fiatal testét a
férfinak.
Még mindig ott csüngött a férfin, és bár mindketten álltak,
Whitejack egyszerre csak érezte, hogy benn van. És tényleg más
volt. Jaj, a fra-a-ancba is, egészen más volt! Semmi sem számított.
Semmi ezen az átkozott világon. Semmi… semmi… semmi…
És ekkor vadul kirobbant belőle. Évek óta nem jutott el így a
csúcsra, nem ment el így. Nem érzett ilyet. A fra-a-ancba. Carrienek
igaza van. Ideje, hogy mindketten búcsút mondjanak Madame Mae-
nek.
Carrie nagyot szippantott a hosszú, vékony cigarettából, jó
mélyet, hogy megteljen a tüdeje, és lecsukódjék a szemhéja.
Marihuána. Némelyek méregnek nevezték. Carrie inkább azonnali
megnyugvásnak és békességnek. Mosoly suhant át az ajkán, és
átnyújtotta a cigarettát Whitejacknek. A férfi is megszívta, aztán
továbbadta egy másik barátjának.
Valamennyien párnákon hevertek Carrie, Whitejack, néhány
zenész és Lucille, a liliputi szajha, aki velük tartott, amikor sor került
a szakításra.
És micsoda szakítás volt! Milyen látványos! Madame Mae nem
adta olcsón Whitejacket.
– Te ócska nigger ribanc, te szifiliszes kurva-fattya! – rikácsolta
dühödten, és platinaszőke parókájának fürtjei rázkódtak a haragtól. –
Csak velem merj kezdeni, és véged lesz ebben a városban. Hallod?
Véged!
Whitejack nem szerette a balhét. Miért nem lehet békében
szakítani?
– A fra-a-ancba, te nő… – kezdte.
– Nekem ne gyere ezzel a szöveggel – ordította Madame
Mae, elegem van a süket, mézesmázos dumádból. Én ismerlek,
Whitejack. Ismerlek. – A szeme vadul villogott. – Ha ma lelépsz
ezzel az ostoba gyerekkurvával, ide soha többé nem teszed be a
lábad. Ha ráunsz az édes kis puncira, nekem ne gyere vissza
könyörögni a valódi csemegéért! Hallod, nigger?
– Hallom. Az egész utca hallja.
Whitejack nem próbálkozott tovább a békés szakítással.
Telerakott egy bőröndöt ruhákkal, és megparancsolta Carrienek,
hogy tíz percen belül legyen készen.
Madame Mae a szalonban állt, félrecsúszott parókában,
hadonászva.
– Marha! – köpött Whitejack után, aki rótta a köröket a kocsijához
meg vissza, karján szépen összehajtott rengeteg öltönyével. –
Bíliárdfejű, bogyóagyú barom! Mi lesz veled nélkülem? Négykézláb
kúszol még vissza hozzám, de én belerúgok abba az ostoba,
pinanyaló pofádba!
Carrie nem így képzelte az elmenetelt. Időt akart, hogy terveket
szőhessen. Arra álmában sem gondolt, hogy Whitejack nyomban
elmondja a kettőjük dolgát Madame Mae-nek.
 Ám Whitejack rájött, hogy Carrie annyit ér aranyban, amennyi a
súlya, ugyan miért várt volna? Újabb tíz jó évet látott maga előtt,
melynek során Carrie-re marad a meló. És ha egy ribi neki ilyen
örömöt tud szerezni, a fra-a- ancba… Az már megéri a pénzét. Jó
sok pénzt. Valóságos vagyont hozhatnak össze ketten!
Nem kis dolog volt Whitejacket elcsábítani Madame Maetől.
Whitejack volt a legdörzsöltebb strici a szakmában, és Carrienek
éppen ez kellett. Carrie elégedett volt. Valóságos vagyont hozhatnak
össze ketten!
Éppen elindultak Whitejack karcsú, fehér Oldsmobile-jával,
amikor a liliputi Lucille utánuk szaladt, és könyörgött, hogy vigyék
magukkal. „Miért is ne?” Mindketten kacagtak a váratlan szabadulás
örömében.
Mindez két hónappal korábban történt. És a két hónap alatt
semmi mást nem csináltak, csak szórakoztak. Rengeteget. A lusta
napokat még lustább éjszakák követték.
Carrie egy kissé megzavarodott. Whitejack megtanította a
gyönyörre, és az egyetlen dolog, amelyet rövid, kemény élete során
nem ismert meg, az a gyönyör volt. Azt hitte, nyomban dolgozni kezd
majd, ám a férfinak más tervei voltak. Kivett egy lakást hármuknak,
és ezt mondta:
– Kiveszünk egy kis szabadságot, ellógunk egy-két hetet, és la-zí-
tunk.
Whitejack elképzelése a lazításról új világ volt Carrie számára, aki
lényegében semmit sem látott még az életből a kuplerájokon és
Welfare Island-en kívül. A férfi eltökélte, hogy kissé kibővíti a lány
világképét.
Whitejack szeretett kifogástalanul öltözködni, de válogathatott is,
hiszen huszonhárom öltönye, harminc inge és tizenöt pár cipője volt.
Mielőtt felöltözött, női parfümmel illatosított vízben szeretett fürödni.
Aztán megborot-váltatta a koponyáját, és kopasz fejét tiszta
olívaolajjal dörzsölte fényesre. Amikor végre elkészült, ellenőrizte
Carrie és Lucille megjelenését. Szerette, ha a két lány pompásan
festett. Azok pedig igazi bombázók voltak, mert Whitejack ragyogó
színekben pompázó ruhákat, selyemharisnyákat és magas sarkú
cipőket vett nekik, és megkívánta, hogy erősen fessék magukat.
Aztán hármasban beültek az Oldsmobile-ba, és irány a város.
 Whitejack kedvenc környéke a 133. utca volt. Arrafelé ismerte őt
mindenki az éttermekben, titkos italmérésekben és jazz-lokálokban.
És minden este újabb barátokat is szerzett, mert Whitejack bőkezű
volt, és Whitejack vevő volt.
Carrie némán üldögélt mellette, és csak úgy itta az új képeket és
hangokat. Egészen más világ volt ez, amelyről azt sem tudta eddig,
hogy létezik. És amikor Whitejack rászoktatta a kábítószerre, akkor
lett csak igazán tökéletes minden. Mert a kábítószer volt a
megoldás. Elhomályosította a valóságot, és vakítóan megvilágította
a nevetés, a szórakozás, az élvezet pillanatait.
Minden este szórakozni jártak hármasban, és hajnalban tértek
haza. Carrie és Whitejack néha szeretkeztek is. És a dolog mindig
izgalmas és jó volt, már-már Carrie is élvezte, pedig üzleti
vállalkozásként kezdte az egészet.
Ez a magas, kopasz férfi az átható tekintetével meg a lágy
hangjával immár az o embere volt.
Carrie egyszeriben megfeledkezett az üzletről, és élvezte az
újfajta életet.
Egyszerre csak arra jött rá, hogy szerelmes.
– Carrie. – Lucille szólt hozzá a ködön át.
– Mi az, szivi? – kérdezte kábultan.
– Whitejack azt akarja, hogy szerezzünk egy kis izgalmat ennek a
két fickónak. – Micsoda?
Lucille a párnákon heverő két zenészre mutatott.
– Azt hiszem, kezdhetjük újra a melót.
Carrie lusta pillantást vetett rá.
– Talán te, szivi, de én… nem hiszem, hogy Whitejack akarná.
Nem, ez az élet már nem nekem való.
Lucille kényelmetlenül fészkelődött, és halkan mondta:
– Ő mondta, hogy szóljak neked.
– Tévedés. – Carrie ásított és nyújtózkodott. – Biztosan tévedés.
Egy pompás Bessie Smith lemez forgott a Victrolán, Carriet
kellemes, lágy lüktetés fogta körül. Esze ágában sem volt
megmozdulni. – Nesze. – Az egyik zenész odanyújtotta neki a füvet.
Carrie hálásan vette el a cigarettát, mélyen leszívta a füstöt a
tüdejébe, aztán megfordult, hogy továbbadja a füvet
Whitejacknek. A férfi nem volt ott.
 – Tudod, hogy igazán bomba csaj vagy? – mondta a fiatalabbik
zenész. – Már régen figyellek, de nem tudtam, hogyan férhetnék
hozzád, mert azt hittem, Whitejacké vagy. De aszonta, kedvünkre
kefélhetünk.
Carrie nagy nehezen fölült. Zúgott a feje.
– Nézd – mondta botladozó nyelvvel –, biztosan tévedsz.
– Hiszen húsz dolcsit adtam a pasinak! Csak igazat beszélek!
Carrie lassan kezdte megérteni, hogy Lucille igazat mondott. Újra
elkezdték a melót.
De azért jobb lett volna, ha Whitejack maga szól neki, és nem
surran el, mint tolvaj az éjszakában. Szerelem. A szerelem nagy
szar. Az egész élet nagy szar.
A zenész keze már a testén volt, éppen hámozni kezdte róla azt a
piros selyemruhát, amelyet azon a héten vett Whitejack.
– Hűha! – kiáltott föl a pasi. – Életemben nem láttam még ekkora
didkókat!
Carrie tudta, hogy nem lenne szabad elkeserednie. Elvégre
időtlen idők óta számtalan pasas fizetett már azért, hogy a kedvét
töltse a testén. De Whitejack legalább megkérdezhette volna. Ha
annyira szükségük volt a pénzre, ő igazán megértette volna.
Whitejacknek mégis rá kellett volna bíznia a döntést, hogy akar-e
újra melózni vagy sem.
A zenész nyelve ekkor már a mellbimbóján dolgozott, de
könnyeinek sós ízét nem érezhette, pedig Carrie halkan sírni
kezdett. Éjjel két óra volt.
Pontosan két órával korábban töltötte be Carrie a tizenötödik
évét.
 GINO 1926-1927
Gino Santangelo és Aldo Dinunzio felemelkedése a
szeszcsempészetben töretlen és jelentős volt. Szerényen kezdték.
Közös pénzüket arra fordították, hogy jó minőségű whiskyt
vásároltak Kanadában, és nem vállaltak kockázatot idegenek
bevonásával, hanem maguk vezették a teherautókat. Csupán
néhány válogatott segítőjük volt azzal a feladattal, hogy a
szállítmányokat védelmezzék meg más bandáktól.
Az áru beszerzése nem jelentett gondot, ám az útja hosszú és
veszélyes volt a kanadai határtól New York szívéig. Többféle veszély
is leselkedett: -hogy lerobban a kocsi, hogy rajtaüt a rendőrség, hogy
más bandák elrabolják a szaj-rét.
Gino számolt minden kockázattal, és annak ellenére, hogy igen
sok szállítmány elveszett útközben, az övé mindig célba ért.
Aldóval jól tudtak együtt dolgozni. Megbíztak egymásban, és
lassan – ahogyan megengedhették maguknak – kezdték körülvenni
magukat megbízható csatlósokkal.
Gyorsan elszaladt egy év. Gino húszéves volt, de idősebbnek
látszott, idősebbként viselkedett. Peckes járása tekintélyt szerzett
neki a környéken. Úgy néztek föl rá meg Aldóra, úgy bántak velük,
ahogyan nagymenőkkel illik.
Rózsaszínű Banán volt a banda erős embere. Utazás közben
puska volt nála, és a pokolra küldött bárkit, aki megpróbálta
megállítani a szállítmányt. Határozottan élvezte nem éppen szelíd,
de hasznos munkáját. Még mindig a szőke hajú, formás fenekű
Cindyvel élt, akire ráragasztották a Faszállító nevet.
A hosszú, Kanadába vezető utak során feszültségek halmozódtak
föl. Föliz-zottak a szenvedélyek. A Santangelo Bandában – már így
ismerték őket – napirenden voltak a belső csetepaték. Rossz jel.
Gino rájött, hogy a feszültségeket a mindig veszélyekkel teli
utazások okozzák, ezért eltökélte, hogy más megoldást keres.
Ismeretes volt, hogy a szesztilalmi törvénynek is voltak kiskapui.
Ezek közül talán az volt a leglényegesebb, amely engedélyezte az
alkohol gyógyszerként való fogyasztását. Márpedig ha a dokik
fölírhatták a piát, akkor valakinek gyártania is kellett. így aztán
bizonyos cégek engedélyt kaptak a kormánytól a legális
alkoholtermelésre.
 Aldo unokafivére, Enzio Bonnatti érdekelt volt több ilyen cégnél is
Chicagóban és a környékén. A fáma pedig azt tartotta, hogy a
befolyása még ennél is messzebbre nyúlt.
– Miért nem hozunk össze vele egy találkozót? – kérdezte Aldótól
Gino. Mindig is szeretett volna megismerkedni Bonnattival.
Ugyanakkor Aldo szemlátomást távol akarta tartani magát a
rokontól.
– Nehéz pasi – mondta kitérően.
– Nehéz! – torkolta le Gino. – Az unokafivéred, az ég szerelmére.
És akkora menő, mint Capone. Használd már ki a vérrokonságot!
Aldo kelletlenül beleegyezett, és jó néhány telefonbeszélgetés
után a két barát fölszállt a Chicagóba tartó vonatra.
Megnyugtató volt a vonaton ülni. Aldo elaludt, Gino kinézett az
ablakon, és végiggondolta az életét. Biztatónak látszott. Szép
summát sikerült félretennie. Már-már annyit, hogy akár elküldhetett
volna Leonóráért. Még mindig hetente írt a lánynak Mr. Pulaski
segítségével. A lánytól ritkábban jött válasz, de amikor igen, az
annyira csodálatos volt, hogy Gino nem tudott haragudni Leonorára
azért, mert nem írt olyan gyakran. A fiú levelei tele voltak
szerelemmel és tervekkel.
A lány levelei inkább gyerekesek voltak, s több szó esett bennük
az iskoláról meg a családról, mint kettejük közös jövőjéről.
Ez érthető volt. Leonora nemigen kívánt olyasmivel foglalkozni,
amire – legalábbis őt illetően – még hosszú évekig kellett várni.
Mekkora meglepetés lesz számára, ha Gino megmondja neki, hogy
hamarosan összeházasodhatnak!
Gino talált egy tisztességes lakást, és előleget is adott rá. Kicsi
volt ugyan, de nagyon jó környéken, a Park Avenue közvetlen
közelében. Leonórának biztosan tetszeni fog. Majd be is rendezi a
maga kedvére. Gino csupán egyetlen dolgot akart megvenni még a
lány érkezése előtt: a nagy, kényelmes franciaágyat.
Kis híján hangosan fölnyögött a gondolattól. Ágy. Szex. Női test.
De régen volt! De ígéretet tett Leonórának. És Gino Santangelo
megtartja, amit ígért.
Gino megmutatta a lakást Verának, és az asszony tökéletesnek
találta.
 – Gino, az asszonykád imádni fogja – mondta Vera. – Én még
nem láttam soha szebbet.
Vera részeg volt, mint mindig, ám Ginót ez nem zavarta. Joga volt
inni, ha így bírja elviselni az életét. Gino pénzt akart adni neki, hogy
szobájából jobb r környékre költözhessen, de az asszony nem
fogadta el.
– Van egy csomó állandó kuncsaftom, nem hagyhatom ott őket –
mentegetőzött.
Gino tudta, hogy ez csak kifogás. Hallotta, hogy Paolo megint
börtönben van, és sejtette, hogy Vera – ki tudja, miért? – nem akar
eltűnni, hogy amikor Paolo szabadul, megtalálhassa őt.
– Én nem fogok vigyázni rád, ha visszafogadod – figyelmeztette
az ; asszonyt. – Nem is köll, szivi. Majd vigyázok magamra én.
Az. Ahogyan a legutóbb. Gino őszintén remélte, hogy Paolo
egyhamar nem lesz szabadlábon.
Chicagóban havazott, amikor megérkeztek. Jókora hópelyhek
telepedtek meg a hajukon meg a kabátjukon, aztán parányi cseppé
olvadtak.
– Ekkora utat megtenni ilyen pocsék időért! – panaszkodott Aldo.
Az volt az igazság, hogy nemigen szeretett túlságosan távol lenni a
Barbara Riccaddi-val való viharos viszonyától. A több mint egy évvel
korábbi, első találkozásuk óta Aldo kitartóan üldözte a lányt. Először
a lány elkergette éles nyelvével. Ám Aldónak lassacskán sikerült
annyira megfőznie Barbarát, hogy a lány szakított a zsaruval, és
rendszeresen találkozott Aldóval. Még mindig rajta köszörülte a
nyelvét minden egyes randin, de Aldo szemlátomást élvezte a
dolgot.
– Az első igazi nő az életemben – mondta ilyenkor átszellemült
mosollyal.
Taxiba ültek, és egyenesen a szállodához hajtottak, ahol Enzióval
meg volt beszélve a találkozó. A portán azt mondták, hogy menjenek
föl a lifttel az ötödik emeletre, ahol Enzio bandájának két tagja
megmotozta őket.
Aldo nagyon megsértődött.
– Hiszen az unokatestvérem a fenébe is! Minek néztek engem? –
ha kell a pisztolyom, itt van. – És nyújtotta kis 25-ös kaliberű
pisztolyát. De csak megmotozták.
 A bokája fölé ragasztva találtak nála egy tizenöt centis
vadászkést.
Aldo megvonta a vállát.
– Mi a fenét képzeltek? Tán el akarom vágni az unokafivérem
nyakát?
Ekkor lépett be Enzio. Sötét, elegáns öltönyében igazán
impozáns figura volt. Aldo mindig mókusra emlékeztette Ginót. Aldo
csupán húszéves volt, de kicsi, őszülő hajú, a foga kiállt, és imádott
enni. Gino valahogyan Bonnattit is ilyennek képzelte. Tévedett.
Enzio Bonnatti jóképű férfi volt. Huszonkét éves, magas, kidolgozott
testű, a haja sötét és egyenes, a szeme komor, és az a hír járta róla,
hogy kemény legény. Ha szóba került Capone, szóba került Bonnatti
is. Nagyjából ők ketten tartották a kezükben Chicagót.
Szertartásosan kezet fogott az unokafivérével és Ginóval, aztán
intett az egyik emberének, hogy hozzon innivalót. Nem kérdezett
semmit. Csak letette elébük a két jókora pohárnyi tiszta whiskyt.
– Szóval – ült le. – Mi a fenének jöttetek, nagyokosok,
Chicagóba?
Gino beszélt, Aldo némán ült mellette.
Enzio hallgatott. Valójában nem volt szüksége erre a két emberre;
kis halak voltak New Yorkból, nem valamirevaló nehézfiúk. Inkább
olyan emberekre lett volna szüksége, akikben megbízhatott. Minél
jobban kiemelkedett, annál jobban szaporodtak a bajok.
Megkeserítette az életét a Caponéval való állandó ellenségeskedés.
Már kockázni sem ülhetett le anélkül, hogy két embere ne ellenőrizte
volna a többi játékost.
Aldo a rokona volt. Igaz, hogy tíz esztendeje nem látta, amióta
Chicagóból New Yorkba költözött a fiú. De a rokona volt. Csak érnie
kellett hát valamit.
És az üzlet, amit Gino javasolt, igazán nem hangzott rosszul.
Nagy pénzt hozhatott volna anélkül, hogy az ujját mozdította volna
érte. Mindössze néhány telefon… mindössze megmondani egy
kulcsfontosságú kapcsolatnak, hogy a két fiú érdemes kezdeni
velük.
– Ide figyelj, Gino, ne haragudj. Négyszemközt akarok beszélni
Aldóval.
 – Persze. – Gino fölállt. Már két órája tárgyaltak Enzióval. Gino
tudta, hogy sínen vannak.
Salvatore, Enzio egyik testőre abba a szállodai szobába kísérte
Ginót, amelyet kibéreltek nekik éjszakára.
– Ha bármit megkívánsz, csak nyomd meg a gombot – mondta
barátságosan. – Nőt, bármit… megkapod ingyen. – Ő is tudta már,
hogy merrefelé tartanak a dolgok.
Gino feküdt az egyik kényelmes ágyon, keze a feje alatt. Ha
Bonnatti ott lesz mögöttük, nagymenők lesznek. Harcolniuk kell
majd, hogy egyre nagyobbak és jobbak legyenek. Percek alatt egy
sorba kerülhetnek Lucaniával, Meyer Lansky bandájával, Siegellel
és Costellóval. A haszonból juthat mindenkinek, csak föl kell nőni,
egyenlővé kell válni a nagyokkal, hogy megszerezhessék.
Gino megértette, hogy miért keres Lucania mindig friss, új
embereket. Mert megbízható emberek kellenek neki; mindnyájuknak
kellenek. És ezért fog segíteni nekik Bonnatti. Mert Aldo az
unokafivére. Tehát nem valószínű, hogy a hátába döfné a kést…
Mindenesetre nem annyira valószínű, mint egy idegen esetében.
Aldo ragyogva jött.
– Benne vagyunk a buliban – kiáltotta. – Igazad volt, nagyokos!
Azt akarja, hogy este vele vacsorázzunk – egy kis ünnepség lesz. El
kellett volna hoznom Barbarát.
– Tudtam, hogy menni fog – vigyorgott Gino. – Már egy évvel
ezelőtt mondtam neked, hogy beszélnünk kellene Enzióval.
– így jobb. Nem térden állva jöttünk. Nekünk is van hátterünk, és
ez tetszik neki.
Gino a barátja vállára csapott.
– Bekerülünk az első osztályba, haver. – És amint ezt kimondta,
rájött, hogy máris elküldethet Leonóráért. Dőlni fog a pénz.
Rendszeresen hozni Chicagóból a legális alkoholt, valóságos
vagyont fog jelenteni!
A Chicago belvárosában lévő Satin Club a város legelegánsabb
titkos szeszmérése volt. Előkelő volt a közönsége is. Politikusok, a
társasági élet krémje, magas rangú tisztviselők és persze gyönyörű
nők.
Az üzlet jelentős része Enzióé volt, ahogyan övé volt a fellépő
művésznő, Peaches La Moore jelentős része is.
 Gino és Aldo Enzióval, Peachesszel és még két lánnyal ültek egy
asztalnál. A mellettük lévő asztalnál Enzió öt testőre ült – lányok
nélkül.
Enzio azt hitte, szívességet tesz a két fiúnak. Szaftos chicagói
punci. Mi tudott ő Leonóráról meg Barbaráról! Pedig sem Gino, sem
Aldo nem volt vevő semmiféle chicagói puncira.
– Hogy tetszik a lebuj? – nyafogta Peaches. Szőke volt és
boglyas, a hangjától meg fölállt az ember hátán a szőr.
– Klassz hely – felelte Gino. És komolyan gondolta. Még soha
nem járt a Satin Clubhoz hasonló mulatóban. Már az eleganciája is
impozáns volt. A drága szivarok és parfümök illata pedig azt juttatta
a fiú eszébe, hogy ez az igazi élet. Mekkora buli lenne idehozni
Leonorát! Lekörözné itt az összes tyúkot. Mert Leonora nem csupa
púder meg festék. Valódi szépség.
– Rövidesen énekelni fogok, fiúk – fészkelődön a helyén
Peaches. – Majd meglátjátok, mit tudok!
– Csak egy részét! – tréfálkozott Enzio.
– Ne légy komisz – állt föl duzzogva a lány. – Te is a hangom
miatt figyeltél föl rám.
Enzio kacsintott, és a nő dekoltázsába nézett.
– Hát persze, szivi, persze!
– Gyertek, lányok – intett Peaches a két barátnőjének. – Itt a
műsor ideje. Majd aztán visszajövünk a nagyfiúkhoz. Addigra legyen
itt egy nagy üveg hideg pezsgő. Tudjátok, mennyire szomjas lesz a
kis Peaches!
Enzio nevetve nézte, amint a lány végigvonaglott a termen.
– Liba! – mondta szeretettel. – Egytől egyig libák. Szeresd, aztán
hagyd el, dugd meg, aztán dobd – ez a jelszavam!
Gino arra gondolt, hogy egykor neki is ez volt a jelszava. Persze
még Leonora előtt.
A táncparkett mellett álló kis zongorán fölhangzott a bevezető
zene, aztán bejött a konferanszié. Elmondott néhány rossz viccet,
elbúgott egy szerelmes dalt, és bemutatta a tánckart. A lányok a
lábukat dobálva vonultak be a parkettra.
– Hűha! – suttogta Aldo, és egyszeriben megfeledkezett
Barbaráról a villogó ezüstharisnyák és a tíz lány keblét kacéran ki-
kivillantó, izgató tollboák ka-valkádjában.
 Gino érezte, hogy férfiassága bosszantóan ágaskodni kezd.
Ugyan ki ne lett volna így, ha úgy élt volna, ahogyan ö.
Aztán megjelent Peaches egy pompás aranylamé ruhában, amely
szorosan a testére tapadt. Megállt elöl, és elnyávogta a Bárcsak úgy
shimmyznék, mint Kate húgom kezdetű nóta sajátos változatát.
Gino nyomban megértette, miért nem számít, hogy pocsék
hangja van. A teremben ülő összes férfi megbűvölten bámulta a lány
testét.
Enzio elégedetten szívta Havanna-szivarját.
– Ez már valami, igaz? – sóhajtotta büszkén. Aldo megcsókolta
az ujja hegyét.
– Kuzin, te aztán értesz hozzá. Azt hiszem…
Nem tudta befejezni. Egyszeriben elszabadult a pokol, amikor
géppiszto-lyos emberek rontottak be a terembe. Nem haboztak; úgy
söpörtek végig fegyverükkel a termen, mintha virágot locsolnának.
Teljes volt a zűrzavar: pánik, sikoltozás, rohangáló emberek, és
az emberhúsba hasító, szünet nélkül sivító golyók.
Enzio villámgyorsan fölpattant, és fölborította, maga elé tartotta
fedezékül az asztalt. Aldo karját eltalálták, ám Gino szerencsés volt:
már az első lövésnél ösztönösen a földre vetette magát.
– Rohadékok! – ordította Enzio. – Kapjátok el őket!
Az emberei ekkor már viszonozták a tüzet. De kettő közülük már
kidőlt, a maradék három pedig nem vehette föl a versenyt a
gépfegyveres csoporttal, amely – a jól végzett munka után – már
kifelé hátrált a teremből.
Gino biztonságba vonszolta Aldót.
Enzio előkapta a pisztolyát, és az asztal mögül lövöldözött.
Ginónak is odadobott egy pisztolyt.
– Adj a disznóknak! – ordította.
A leghangosabban egy nő sikoltozott.
– Az uram! Az uram! Istenem! Szétlőtték az arcát! Istenem!
Gino elkapta a fegyvert, és megcélozta az egyik visszavonulót.
Életében először használt pisztolyt, de Rózsaszínű Banán már
elmagyarázta, hogyan kell csinálni.
– Találtál! – kiáltotta Enzio. – Éppen a disznó hasába!
A tüzelés abbamaradt, amikor a csoport az ajtóhoz ért, és
megfordultak, hogy elfussanak. Két embert hagytak hátra: az egyik
az volt, akit Gino terített le, a másiknak mindkét lábát találat érte, és
most megpróbálta kivonszolni magát.
Enzio nem habozott. Fölemelte a pisztolyát, lőtt, és a fickó még
egy utolsót sikoltott, aztán meghalt.
– Gyere – mormogta Enzio –, tűnjünk el innen, mielőtt ideérnének
a zsaruk.
Gino fölállt, és körülnézett. A helyiség romokban hevert.
Mindenütt üvegcserép és sebesültek.
– Semmit sem tehetsz – mondta élesen Enzio, mintha olvasott
volna a gondolataiban. – Vedd a nyakadba Aldót, és tűnés.
Fölrakunk titeket a vonatra, aztán New Yorkban majd
összefoltoztatod.
Gino felmarkolta Aldót, aki erősen vérzett ugyan, de volt annyi
ereje, hogy sűrűn káromkodva, a barátjába kapaszkodva hagyja el a
helyiséget.
Enzio a hátsó ajtón át a várakozó kocsihoz vezette őket.
– Nyomás – kiáltott a sofőrre, aki nyomban engedelmeskedett.
– Rendben van, fönök? – kérdezte aggodalmasan a sofőr.
– Ezt nem köszönöm meg az elöl őrködő két balfácánnak. Hogy a
francba játszották ki Nagy Maxet és Shottyt?
– Lerohanták őket hátulról. Nagy lövöldözés volt. Én éppen hogy
be tudtam ugrani a kocsiba, és hátramentem, hiszen mindig mondta,
hogy ezt csináljam, ha baj van. Jól tettem, főnök?
– Nagyon jól – mondta keményen Enzio. – Nyomás a
pályaudvarra. El akarom innen tüntetni ezt a két embert. – Ginóhoz
fordult. – Szépen dolgoztál. Tetszik a stílusod. Ügyesen lősz.
Gino bólintott. Félt megszólalni. Félt, hogy a gyomrában lévő
remegés előjönne, ha kinyitná a száját. Az állomásnál Enzio szinte
kilökte őket a kocsiból. Örült volna, ha már régen elmentek volna;
bőven akadt tennivalója, nem ért rá gatyázni,
– Vidd be Aldót a vécébe, és tedd rendbe. Nesze, itt a zakóm. –
Levetette és odaadta a zakóját. Aztán melegen megszorította Gino
kezét. – Keresni foglak. Jól fogunk együtt dolgozni. Ma este jól
vizsgáztál. Tetszik, hogy tudod, mikor kell cselekedned és mikor kell
nyugton maradnod. Nagyon tetszik.
Ginónak sikerült bólintania. Nézte, amint az autó elrobog, ő meg
ott maradt Aldóval az állomás előtt a sűrű hóesésben.
 – Nem vagyok jól – motyogta Aldo. – Miért nem mehettünk vissza
a szállodába?
– Enziónak igaza van. Nyomban el kell tűnnünk a városból.
Minél kevésbé ismernek itt minket, annál jobb.
– Kórházba kéne mennem – nyűgösködött Aldo.
– Gyere. – Gino bevitte a barátját az állomásra. – Rögtön rendbe
teszlek.
– Mi az, most meg mán doktor lettél egyszeriben?
– Elég a nyafogásból. Ez csak egy karcolás. Ha golyó lenne a
karodban, nem tudnál járni.
– Atya világ! Micsoda szakértő!
A vécében Gino letépte Aldóról a zakót meg az inget, és
megkönnyebbülten látta, hogy igaza volt. Nem volt Aldón tátongó
lyuk, csupán sok-sok vér, amely egy felületi sebből jött. Gino letépett
a falról egy törülközőt, és szorosan átkötötte vele a sérült kart.
– Ez kitart, amíg hazaérünk – mondta. Aldo nem volt hálás.
– Kórházba kéne mennem – ismételte sötéten. – Ha itt lenne
Barbara, ő bezzeg elintézné.
– Az. Kikaparná a szemedet is. Vedd föl az inged, és keressük
meg a vonatot.
Aldo fölvette a véres ingét, amelyet eltakart Enzio zakója, amely
kissé lötyögött rajta. Belenyúlt a zakó zsebébe, és pénzköteget
húzott elő.
– Micsoda meglepetés! – kiáltott föl. Kétezer dollár volt, használt
százdollárosokban.
– Biztosan elfelejtette magához venni – mondta Gino.
– Vagy nekünk szánta.
– Nem nekünk szánta – felelte élesen Gino. – Visszaadjuk neki.
Tedd el.
De tudta, hogy Enzio szándékosan hagyta a zakóban a pénzt.
Elvégre megér kétezer dollárt egy ember megölése, nem igaz?
Mihelyt ismét biztonságban voltak New Yorkban, Gino kidolgozta
a terveit. Az élet rövid. Nagyon jól tudta, hogy milyen rövid. És az
újságcímek sürgősen emlékeztették is rá.
TIZENÖT HALOTT BANDÁK VÉRES LESZÁMOLÁSA EGY
CHICAGÓTITKOS SZESZKIMÉRÉSBEN.
 Ő is könnyen ott fekhetne valamelyik chicagói hullaházban. Több
mint egy éve szűzen. Az esküvőjére váró balekként. Várni. Micsoda
ronda szó! Gino Santangelo nem vár tovább.
Egyenesen Mr. Pulaskihoz ment. Az öregember siralmas
állapotban volt. Gino távollétében megtámadták és kirabolták az
utcán. A rablók elvették az egyetlen értékét, az aranyóráját meg
három nyomorúságos dollárját. Cserében eltörték két bordáját, és
tetőtől talpig kékre-zöldre verték.
– Ki tette? – kérdezte Gino. – Fölismerte őket?
Mr. Pulaski elhúzta a száját. Öreg és fáradt volt már a balhéhoz.
Gino lángoló tekintettel hajolt az ágya fölé. – Mondja meg, hogy ki
volt. Az öregember sóhajtott.
– Egyesek nem tudnak okosabbat… Fiatalok még, nem értik…
Szeretném visszakapni az órámat… – Kik voltak?
– A Morrison fiú… Aztán a barátj a… Azt hiszem, Jacob a neve…
Két másik… Nem tudom, kik voltak… – A hangja elhalt, a szeme
becsukódott. Nyolcvanhárom éves volt, és nem tetszett neki,
ahogyan a világ megváltozott körülötte. Nem volt már tisztelet… A
napokban is odament hozzá az utcán egy gyereklány, hogy nem
akar-e lefeküdni vele. Nagyon fiatal volt: talán tizenöt éves, vagy
csak tizennégy… Hirtelen kinyitotta a szemét. – Szeretnéd, ha
levelet írnék neked?
De Gino nem volt ott. Gino már az utcán volt, és céltudatosan
lépdelt. Kis szarháziak. Tudta, hogy kik voltak. Terry Morrison és
Jacob Cohen. Két környékbeli srác, akik nem voltak többek
tizennégy évesnél, de mindig baj volt velük. Maga fogja móresre
tanítani őket, visszaszerzi Mr. Pulaski óráját, és akkor íratja meg vele
a levelet.
Micsoda nap! Nem volt tán elég, hogy Barbara Riccaddi egész
délelőtt balhézott vele? Őt okolta Aldo sebesüléséért. Sértegette,
hogy rossz hatással van Aldóra. Hogy ha ő nem lenne, Aldónak
eszébe sem jutna semmi törvénybe ütközőt tenni. És közben Aldo a
lány háta mögött pofákat vágott és röhögött. Barbara meg csak
szórta a szitkokat mindkettőjükre a mocskos szájával.
Először Cohenékhoz indult, akik egy lift nélküli bérházban laktak,
Cattóék mellett. Gino már több mint hat hónapja nem találkozott a
barátjával. Catto nem helyeselte az életmódját, így aztán
eltávolodtak egymástól. Ha Catto szarpucolással akarta
elvesztegetni az életét, az ő dolga volt. Gino fölajánlotta neki, hogy
tartson vele, de a hülye visszautasította. És az a legszebb az
egészben, hogy Catto szerint ő, Gino volt a hülye. Röhej!
Kopogtatására sovány, riadt asszony nyitott ajtót. – Mit akar? –
kérdezte színtelen hangon.
– Jacob? – kérdezett vissza Gino.
Az asszony üveges szeme idegesen rebbent. – Iskolában ban.
Gino félretolta az asszonyt, és becsörtetett a zsúfolt szobába. –
Hát persze!
A mocskos padlón kisbaba mászott. A lógó belű heverőn ott aludt
Jacob. Gino erőteljes rúgással ébresztette föl.
– Mi a… – ült föl döbbent képp.el Jacob.
– Beszédem van veled – jelentette ki Gino –, gyere ki.
Jacob gyorsan az anyjára pillantott. Az asszony kerülte a
tekintetét. Olyan ez a gyerek, mint az apja, csak bajra jó.
Jacob összevont szemöldökkel nézett Ginóra.
– Osztán miből gondolod, hogy nekem beszédem van veled?
Gino rideg, fekete szeme összeszűkült.
– Mert én mondtam, nyavalyás! Mozdulj!
Egy órával később Gino ismét ott volt Mr. Pulaski ágyánál.
– Tessék, fater. – És átnyújtotta az öregembernek az aranyóráját.
Az eres, májfoltos kéz gyöngéden fonódott az órára.
– Te jó fiú vagy, Gino – mondta erőtlenül az öregember, aki érti a
dolgokat.
Az. Értette a dolgokat. Csakhogy Jacob Cohen sztorija némiképp
különbözött az öregember meséjétől. Azt állította, hogy az öreg
Pulaski már hónapok óta mutogatja magát a tizenkét éves húgának.
– A kis csajt nem nagyon izgatja, azt hiszi, kicsit hülye az öreg, de
az egyik nap – fényes nappal, esküszöm neked, hogy fényes nappal
a vénember odalopakodott mögé, és ráeresztett mindent a húgom
egyetlen ruhájára. Meg köllött leckéztetni a vén disznót, nem igaz?
Hát nem csodálatos? Gino utánanézett Jacob történetének, és
kiderült, hogy igaz. Kiderült, hogy a környéken egyedül Gino nem
tudta, hogy Mr. Pulaski cukros bácsi.
Az adott körülmények között nem tartotta helyénvalónak, hogy
megverje Jacobot meg a barátait. Csak rájuk ijesztett, és
visszaszerezte az órát.
– Írjam meg most a leveledet? – kérdezte erőtlenül Mr. Pulaski.
– Bírni fogja? – kérdezte aggodalmasan Gino. – Mert hosszú
lesz, fater. El akarok küldetni érte. Összeházasodunk. Azt akarom,
hogy ez a levél igazi remekmű legyen. Meg bírja csinálni, fater?
– Hát persze, Gino – mondta komolyan Mr. Pulaski. – Ez lesz a
legromantikusabb levél a kettőnk összes közös alkotása közül.
Miért is ne? Ugyan ki merné az állítani, hogy egy vén cukros
bácsi nem tud romantikus szerelmeslevelet írni?
 CARRIE 1928
Whitejack megfoghatatlan ember volt. Megvolt az a rossz
szokása, hogy kér désekre nem válaszolt, inkább megeresztett egy
elnyújtott „a fra-a-ancba” kiáltást, mintha ezzel mindent
megmagyarázott volna.
Carrie nem sokáig haragudhatott rá. Rajta kívül nem volt senkije.
Whitejack volt az embere, aki ugyan elvárta Carrie-től, hogy újra
elkezdjen dolgozni, és még csak meg sem kérte rá, de hát Whitejack
már csak ilyen volt. És senki sem mondhatta rá, hogy nem nagystílű.
Amióta otthagyták Madame Mae-t, szó nélkül fizetett mindent mind a
hármuknak, Lucille-t is beleértve.
Úgy tetszett, pénzre volt szükségük, így aztán Carrie ésszerűnek
találta, hogy ő meg Lucille úgy dolgozzanak meg a pénzért, ahogyan
tudtak. Nem úgy látszott, mintha kezdettől ez lett volna az
elképzelés.
Whitejack nem változott meg Carrie-vel szemben. Ha olyan
hangulatban volt, még mindig nagyon gyöngéd tudott lenni.
Csakhogy ha éppen akkor jött rá a hangulat, amikor Carrie végzett
egy kuncsafttal, a lánynak nem esett olyan jól. Valójában Carrie-nak
erőlködnie kellett, hogy úgy nyöszörögjön és sikoltozzon, ahogyan
Whitejack szerette, és eljátssza, hogy élvez, amikor valójában fáradt
volt, fájt a puncija, a háta, és csak aludni szeretett volna.
– Mi a fene esett beléd, te tyúk? – kérdezte egyszer durván
Whitejack. – Te voltál a piacon a legtüzesebb, legédesebb falat?
Most meg alig kapok tőled valamit.
– Egyszerűen fáradt vagyok – felelte Carrie. – Több fuvart
csinálok, mint amikor Madame Mae-nél voltam, kevesebb pénzért.
Azt hittem, házunk lesz, rendesen élünk majd.
– Még sok suska köll, míg összegyün a házra való. Nem én
tehetek róla, hogy az a rohadt Mae kivette az összes pénzt a
számláról, mielőtt hozzájuthattam vóna a részemhez.
– Ezt nem tudtam – kiáltott föl Carrie.
– No látod, asszony – mondta diadalmasan Whitejack. – Én se
nyaggatlak a gondjaimmal, te se nyaggass a tieddel. – Fölállt az
ágyról, nyújtózkodott. – Miért nem megyünk be kicsit a városba?
Carrie fölsóhajtott. Szívesen ment volna, szívesen elszabadult
volna a kis bérelt lakásból, de kuncsaftot várt, és fontos volt, hogy
ismét állandó vendégeket szerezzen.
– Én nem mehetek, de te igen.
– – Naná. Megyek is. Keresek még egy lányt, hogy besegítsen
neked meg Lucille-nek – Fölmarkolta a húsz dollárt, amelyet a
legutóbbi vendég fizetett Carrie-nek. – Mit szólnál egy nagydarab
platinaszőkéhez? Ha az dógozna veled meg Lucille-lel? Hármasban
nagy műsort csinálhatnátok, akkor aztán dőlne a pénz.-
– Műsort? – Carrie nem tudta, miről beszél Whitejack.
– A műsor az, szivi, amikor három tyúk nyalakodik, játszik
egymással. Tudod, az, amit biztosan sokat csináltál a szigeten.
Carrie megdermedt. – Azt nem.
A férfi hangja nem volt ellenséges, inkább barátságos.
– Kurva vagy, asszony. Megcsinálsz te mindent.
Carrie nézte, ahogy fölöltözött. Nézte, ahogy elment. Aztán a
hasára feküdt, és addig zokogott, amíg elfogytak a könnyei.
Nem vette észre, amikor Lucille bejött a szobába, csak azt érezte,
hogy vigasztaló keze masszírozni kezdte a hátát.
– Azt hitted, ő az álmok hercege, szivi? – kérdezte együttérzően
Lucille. – Strici, kicsikém, és mi vagyunk a tyúkjai. Egymásra
vagyunk utalva, hát kár izgatnod magad. Ha igazán sírni akarsz,
gondold csak el, milyen lehet nekem.
Carrie fölült, és Lucille-re meredt.
– Nem érted. – A hangja elcsuklott. – Te mindig ez voltál.
Nekem rendes életem lehetett volna, de kurvát csinált belőlem a
saját bácsikám. Bezárt egy szobába, és egymás után küldte be
hozzám a férfiakat, míg a nagyanyám a másik szobában szedte a
pénzt. Tizenhárom éves voltam. Nem maradt számomra más, csak
ez az élet.
Lucille pislogott.
– Hatéves voltam, amikor apám rájött, hogy nem fogok
nagyobbra nőni. így hát eladott a városon átutazó
mutatványosoknak. Tizenegy éves koromban már rajtam töltötte a
kedvét a társulat összes szörnyszülöttje. Whitejack tizenhat éves
koromban bukkant rám. Úgy is mondhatnám, hogy megmentett.
Elszöktetett abból a pokolból, és visszaadta az életkedvemet.
Madame Mae-nél valóságos mennyország volt ahhoz képest,
amihez én hozzászoktam.
 Carrie feszülten figyelt, fokozatosan el is felejtette a maga baját.
– A veled meg Whitejackkel töltött pár legutóbbi hónap volt
életemben a legszebb – folytatta Lucille. – Ti mindketten úgy bántok
velem, mint egy normális emberrel szokás, nem néztek
szörnyszülöttnek csak azért, mert törpe vagyok. Bármit megteszek
Whitejacknek, mert jó ember. És neked is így kell gondolkodnod,
szivi. Whitejack jó volt mindkettőnkhöz.
Carrie bólintott. Ez igaz.
– Hát miért bőgsz? – kérdezte Lucille. – Mert kurva vagy? –
Dacosan megrázta a fejét. – Na és? Én is kurva vagyok, de engem
már nem zavar.
Whitejack pedig strici, és őt sem zavarja. Gyerünk, szivi, töröld le
szépen a könnyeidet, és dolgozzunk.
Carrie fölkelt az ágyból, és a tükörhöz ment. Szörnyen nézett ki.
A szeme bedagadt, az arcán csíkokban folyt végig a festék. De már
jobban érezte magát. Lucille-nek igaza volt. Na és, ha a testét
árulja? Ez is csak munka.
– Jó kislány vagy – dicsérte meg Lucille. – Csinosítsd ki magadat.
Munka vár ránk, és én tudom, hogy a hapsi, akit vársz, nem egy
törpével akar dugni. Látod? Én ki tudom mondani, hogy törpe
vagyok, és nem számít. Te meg kimondhatod, hogy kurva vagy, az
sem számít. Carrie végre halványan elmosolyodott. – Kösz – mondta
szeretettel.
– Nem tesz semmit – vont vállat Lucille.
Carrie tatarozni kezdte a képét. Azért hagyta ott Madame Mae-t,
hogy kezébe vehesse a saját sorsát. Tulajdonképpen mit is várt?
Hogy Whitejack elmegy dolgozni, és feleségül veszi? Micsoda
ostobaság! Csak néhány hónapig kellett őt jól szeretni, úgy szeretni,
hogy életében először ő is élvezze, és máris megfeledkezett a
terveiről. Whitejacknek igaza van. Pénz kell, hogy meglegyen a ház.
És ha az kell, hát ő meg is szerzi.
Bárhogyan, ahogyan Whitejack mondja. Mindenáron.
Alig várta, hogy mindezt elmondhassa a férfinak. Tudta, hogy
Whitejacknek az utóbbi időben kezd elege lenni belőle, mert folyton
panaszkodik és zsörtölődik. De most, hogy tudomásul vette, hogy
újra melózik, változik a helyzet.
 Gyorsan és eredményesen szolgálta ki a vendéget. Egy csókkal
bocsátotta az útjára meg azzal, hogy „Legközelebb, ha visszajössz,
még jobb lesz.”
– Meghiszem azt! – lelkesedett az ürge, és hazarohant a
feleségéhez meg a három gyerekéhez.
Carrie megmosakodott, megkefélte szépen növekvő haját, és
kivett egy füves cigarettát a kis dobozból, amelyet Whitejack a
matraca alatt tartott. Rágyújtott, és mélyen leszívta. Nyomban lazán,
kellemesen kezdte érezni magát.
Föltette a Victrolára a Bessie Smith-lemezt, és visszafeküdt az
ágyra.
Hamarosan elaludt, és nem is tudta, hogy Whitejack haza se jött
másnap délelőtt tízig, amikor Carrie végre fölébredt.
 GINO 1928
Gino nagy megkönnyebbülést érzett, amikor végre elkészült és
elment Leonórának a levél. Olyan régen várt már, és most végre
beindíthatta a dolgokat.
Mr. Pulaski kitett magáért. Olyan romantikus és csupa szerelem
levelet fogalmazott, hogy Gino szinte zavarban volt, amikor aláírta.
De Leonora talán éppen ezt várta tőle. Nem akarta kiábrándítani.
Maga elé képzelte a lány arcát, amint a levelet olvassa. Azt
az arcot… azt a végtelenül finom és ártatlan arcot.
A Leonórának írott levéllel ment egy másik is a lány apjának, egy
udvarias és szertartásos levél, amelyben szabályszerűen megkérte
a lány kezét. Korrekt és becsületes módon. Ha minden a tervei
szerint megy, hamarosan röpíti majd a vonat San Franciscóba, és
néhány héten belül megházasodik.
Közben üzleti dolga is akadt. Bonnatti nem késlekedett betartani
az ígéretét, és megszületett a kapcsolat. Egy szállítmányra való
legális szesz várt elszállításra egy cégnél a New Jersey állambeli
Trentonban. Bonnatti maga beszélt Ginóval telefonon.
– Ha ezt sikeresen lebonyolítod, rendszeres lesz a szállítás. Menj
a saját teherautóddal, és keresd a művezetőt. Tud a dologról, ott ő
rendezi el az egészet. Pénz nem cserél gazdát. Ha aztán eladtad a
szajrét a városban, tedd félre a részemet. A hónap végén majd érte
megyek.
– Te aztán megbízol bennem! – tréfálkozott Gino.
– Naná. – Enzio nem volt tréfás kedvében. – Gondolom, félted a
töködet. Gondolom, nem akarod elveszíteni. Gino nevetett.
– Ha eljössz a suskáért, megkapod azt a két lepedőt is, amit a
zakódban hagytál. Meg a zakódat is. Kitisztíttattam, kivasaltattam.
– Az a pénz fizetség volt.
– Miért?
– Ne játszd a hülyét, Gino. Tudod, miért.
– Hohó, Enzio! Nem mintha nem lennék hálás érte, de nem
szeretném, ha félreértenél. Nem akarok neked dolgozni. Veled igen.
De neked nem. Érted, mire gondolok?
Rövid csönd következett, miközben a chicagói vonal vészjóslóan
kattogott.
– És Aldo? – kérdezte aztán Enzio. – Neki sem kell a pénz?
 – Ő azt csinál, amit akar. Elvitt hozzád, és most partnerek
vagyunk, de tisztázni akarom a kettőnk dolgát, nehogy azt hidd,
hogy az alkalmazottad vagyok. Most Enzión volt a nevetés sora.
– Hallottam már, hogy heves vagy. Jól van, jól van, értem. Add
vissza a suskát, ha ettől boldogabb vagy.
A 110. utca tájékán Gino és Aldo bérelt egy zárható raktárt. Ott
sorakoztak a szállításra váró, itallal teli ládák, a két teherautó meg
egy viharvert, öreg Ford. A teherautókon ott állt a felirat: DINUNZIO
KÖLTÖZTETÉS ÉS RAKTÁROZÁS, és néha-néha valóban ilyesmire
is használták őket. Ám ez persze csak fedőtevékenység volt, mert a
teherautókat valójában a pia fuvarozására használták.
A viharvert, öreg Fordban, amelyről nem hitte volna az ember,
hogy el tud zötyögni a város egyik végétől a másikig, olyan motor
lapult, hogy azzal lekörözhette a vadonatúj RollsRoyce-ot is. Gino
maga szerelte be nagy gyöngédséggel. Zseniálisan értett az öreg
kocsik spécizéséhez.
Huszonegy éves korára meglehetősen jól ment neki. Nem volt
oka panaszkodni. Persze nem volt még egy Lucania, de elindult az
ehhez vezető úton. És az biztosnak látszott, hogy senki sem
állíthatja meg.
Elhatározta, hogy Trentonba maga megy a teherautóval. Egyre
gyakoribbak voltak a rajtaütéses rablások, és a szállítmány
elvesztése egyben azt is jelentette volna, hogy leszerepel Bonnatti
előtt – a tökéről már nem is beszélve.
Rózsaszínű Banán hozta a puskáját, a Fordot Aldo vezette.
Mindhárman föl-fegyverkeztek és fölkészültek a veszélyre. De nem
történt semmi. Minden remekül ment.
Mihelyt a szajrét lerakták és szétosztották a hálás vevők között,
Gino, Rózsaszínű Banán és Aldo elmentek a Kövér Larryhez
ünnepelni. A csehó kezdett nagyon divatba jönni. Előkelő hölgyek
tértek be a kísérőikkel, útban hazafelé a Park Avenue környékére.
– Ma aztán tele a lebuj! – kiáltotta Rózsaszínű Banán.
Fogával egy körömszálkát próbált kihúzni az egyik kezéből, míg a
másikkal pincérért csettintett.
Fáradt, vörös hajú kis pincémő kísérte őket a terem hátsó
részébe.
 – Ez szar hely. Hol van Larry? – kérdezte hangos, kötekedő
hangon Rózsaszínű Banán, és elkapta a lány csinos kötényét, hogy
ne tudjon elmenni.
– Elnézést, uram – mondta a pincérlány. – Miszter Larry ma nincs
itt.
– Miszter Larry – utánozta a lányt Rózsaszínű Banán. –
Akkoriból ismerem a drágalátos miszter Larryt, amikor még csak
drágalátos dagi volt!
– Ülj le, Rózsaszínű – mondta szelíden Gino. – Iszunk egyet, és
lelépünk.
Rózsaszínű Banán szája megrándult.
– Csak nyugi, Gino, ne aggódj, majd én elintézem. Engem ugyan
senki nem dug a sarokba egy ilyen lepratelepen!
A pincémő most már félt. Nem régóta dolgozott a mulatóban,
soha nem látta még Rózsaszínű Banánt, de a bajt megérezte.
– Ha elenged, megkeresem és ideküldöm a főnököt – mondta
kissé remegő hangon.
– Azt már nem – felelte harciasan Rózsaszínű Banán. – Nem kell
nekem semmiféle főnök. Jobb lesz, ha nyomban megjegyzed, ki
vagyok én. Én. vagyok Miszter Kassari, és oda ülök ahhoz az
asztalhoz. – Egy üresen álló asztalra mutatott, amely elöl és
középen, éppen a kis táncparkett mellett helyezkedett el. – Mozgás,
cicám. – És jókorát vágott a lány fenekére.
A lány dühös pillantást vetett rá, aztán belátta, ha meg akarja
tartani az állását, jobb, ha nem veszekszik a vendéggel.
A zsúfolt termen át ahhoz az asztalhoz vezette a három fiút,
amelyikre Rózsaszínű Banán rámutatott. Igaz, hogy rajta volt a
„Foglalt” tábla, de ezt már oldja meg a főnök.
Amikor elhelyezkedtek, és megrendelték az italt, Gino megszólalt.
– Tudod-e, hogy túlságosan hangos vagy, Rózsaszínű Banán?
– Az. Tudom – mordult rá Rózsaszínű Banán. – És akkor mi van?
Gino vállat vont.
– Egyszer még bajba kerülsz ezért.
– No és? Nem félek a bajtól. El tudok intézni bármit. – Gondolod?
– Tudom.
Gino meggyőződés nélkül bólintott. Rossz érzése volt
 Rózsaszínű Banánnal kapcsolatban. A gyilkolás hatalma kezdett
a fejébe szállni.
A pincémő hozta nekik az italt. És vele tartott Kövér Larry is. Már
nem az a joviális fickó volt, aki akkoriban vezette a boltot, amikor
még csak turmixot árultak diákoknak. Ugyanolyan kövér volt ugyan,
de hatalmas testét kényelmetlen és elegáns öltönybe préselte, haját
olajjal nyalta le, és izzadság csörgött végig az arcán. Tettetett
kétségbeeséssel emelte az égre a karját.
– Rószaszínű, édes fiacskám! Mit teszel velem?
Rózsaszínű Banán hangosan szipogott, a kézfejével megtörölte
az orrát, és Ginóra meg Aldóra kacsintott.
– Várjatok csak, fiúk, most jön a megható mese.
– Nem tudtam, hogy benézel ma este – mondta szemrehányóan
a Kövér Larry. – Ha tudom, hát persze, hogy fenntartom neked ezt
az asztalt. De amint látod, igazán tele vagyunk, és ezt az asztalt egy
igazán előkelő társasági hölgynek ígértem, aki már két hete
rendszeresen idejár. Ez az asztala.
– Süket duma – ásítozott Rózsaszínű Banán.
– Ne izéljetek már, fiúk – mondta a Kövér Larry. – Üljetek el innen.
Rózsaszínű Banán tekintete egyszeriben kemény és hideg lett. –
Üljünk el, Dagi? Jól hallottalak?
A dagadt Larry szemlátomást elsápadt. Hát nem elég, hogy
fizetnie kell a maffiának a védelemért? Most még a helybeli
nehézfiúkkal is baja van?
Rózsaszínű Banán veszedelmesen ráncolta a homlokát.
Gino közbelépett. Nem állt szándékában belekeveredni
semmiféle balhéba.
– Ez volna az a társasági hölgy? – Egy magas, szőrmébe burkolt
nőre mutatott, aki az ajtóból nézte vizsla szemmel a termet. Mellette
egy idegesnek látszó fiatalember állt.
Larry képéről csöpögött az izzadság. – Ő az.
– Hát üljön ide hozzánk a fiújával. Mi nem bánjuk, igaz, fiúk? –
Gino
Rózsaszínű Banánra kacsintott. – Úgyis ideje, hogy egy kis jó
modort tanuljunk!
A dagadt Larry bólintott. Nem ez volt ugyan az ideális megoldás,
de ez volt az egyetlen. De mit mondjon Mrs. Dukenek? Ó,
bocsásson meg, Mrs. Duke, drága asszonyom, de három faragatlan
fickó nem hajlandó odébbállni, tehát lenne szíves megosztani velük
az asztalt? Mrs. Duke el lesz ragadtatva. Már két hete itt van minden
este. Igazi hölgy, aki mindig gyönyörű ruhában van, és csak pezsgőt
iszik. Minden este más fiatalember kíséri. A menetrendje viszont
mindig ugyanaz. Tíz perccel a műsor előtt érkezik, tíz perccel a
műsor után távozik. A dagadt Larry el nem tudta képzelni, ugyan mit
eszik hat nyekergő hangú, csetlő-botló kóristalányon meg egy rossz
komikuson, aki a legdisznóbb vicceket mondja az East Rivemek az
innenső partján. Am Mrs. Duke-nak szemlátomást tetszett mindez.
Nos hát… ég önnel, Mrs. Duke. De ez még mindig jobb, mint egy
golyó egy sötét éjszakán. Márpedig azt is megkaphatja Rózsaszínű
Banántól, ha nem jár a kedvében.
A Kövér Larry elindult az asszony felé.
A hölgy kérdőn vonta föl a szemöldökét.
– Valami probléma van ma este, Larry?
A dagadt szerette, ahogyan ez a nő kimondta a „Larry” nevet.
Igazán elegáns volt.
– Kettős helyfoglalás, Mrs. Duke. Az a buta pincérlány még új itt.
Nem tudta, hogy az a maga asztala.
– Nem tudja elküldeni őket máshová? – Mrs. Duke-ot kissé
mulattatta Larry nyilvánvaló zavara.
– Nincs hová ültetnem őket, Mrs. Duke. – A Kövér Larry
zsebkendőt vett elő, és szárítgatni kezdte vele az arcát. Igazat
mondott. A ház zsúfolásig megtelt.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy nem mehetek be? – Mrs. Duke
hangja jéghidegen csengett.
– Dehogy, dehogy – dadogta a Kövér Larry. – Ha hajlandó lenne
megosztani velük az asztalát…
– Azt hiszem, nincs más választásom. – Az asszony elvonult a
Kövér Larry’ mellett az asztala felé, sarkában idegesen motyogó
kísérőjével.
– Clementine, tudod, mmmit csinálsz? Miért nem megyünk
máshová?
Gino, Rózsaszínű Banán és Aldo ámulva nézték a közeledő nőt.
Mindhárman arra számítottak, hogy elutasítja ezt a megoldást.
 – Minek járattad a nagy pofádat? – nyögte Ginónak Aldo. – Mit
mondjunk majd neki?
– Nem hinném, hogy éppen velünk kíván társalogni – morogta
Gino. – Mindenesetre ügyeljetek, hogy hogyan beszéltek.
– Frászt! – kiáltotta Rózsaszínű Banán. – Én ugyan nem ügyelek
a számra semmiféle rátarti tyúk miatt.
– Jó estét, uraim – A nő már az asztal mellett állt, hideg, zöld
szemével végignézett a fiatalembereken. – Úgy hiszem, meg kell
osztoznunk ezen az asztalon ma este. Volnának szívesek kissé
összébb húzódni, és kellene még egy szék is.
A három legény az asszonyra bámult.
A nő a kísérőjéhez fordult.
– Az urak rendkívül kedvesek, nem gondolod, Henry? Henrynek
ronda, tompavörös kelés virított a nyakán a gallér mellett.
– De igen, Clementine – mondta mereven.
Rózsaszínű Banán hirtelen fölugrott, és csettintett a pincémőnek.
– Széket ide! – kiáltotta. Aztán meglökte Aldót. – Mozdulj.
Aldo elfojtott egy szitkot. A lökés éppen a sebesült karját érte.
Tizenhat öltés tartotta össze a bőrét. Nem szerette volna, ha
fölreped, és csupa vér lesz az asztal.
Mrs. Clementine Duke rámosolygott Rózsaszínű Banánra, és
kezet nyújtott neki.
– Clementine Duke vagyok – mondta erős New England-i
kiejtéssel ez pedig ifj. Henry Moufflin. – Keményen kezet rázott
Rózsaszínű Banánnal.
– Mr. Kassari – mormogta válaszul Rózsaszínű Banán.
– Mr. Kassari. Örülök, hogy megismerhettem. – Most Aldónak
nyújtott kezet.
– Aldo Dinunzio – suttogta a fiú.
– Örvendek. – Aztán az asszony mélyen Gino szemébe nézett,
az meg viszonozta a tekintetét. Egy pisszenés sem hangzott, de
kattant valami, amikor találkozott a tekintetük. – Gino Santangelo –
mondta határozottan Gino.
– Milyen szép név. – A szükségesnél csupán egy másodperccel
tovább néztek egymás szemébe. Mrs. Duke volt az, aki elfordult
Henryhez.
 – Rendelj pezsgőt, drágám. Imádni fogod ezt a helyet. Annyira,
de annyira… alpári.
Gino alaposan szemügyre vette a nőt. Nem tudta meghatározni,
hogy mi lehet, de valami volt benne.
Nem volt már fiatal, jól benne járt a harmincas éveiben, de a
korához képest remekül nézett ki. Zöld szemei igen távol ültek
egymástól, és rendkívül hosszú pilla keretezte őket. A szeme alatti
halvány árnyék még érzékibbé tette. Az orra egy csöppet hosszabb
volt a kelleténél, ettől volt az arcában valami kihívó.
Ám ez az orr azért mégis tökéletes volt, a kihívó arckifejezés
pedig csak még szexisebbé tette a nőt. Az ajka keskeny volt, a szája
kissé legörbült.
Mrs. Duke koromfekete, egyenes szálú haja észbontóan rövidre
volt nyírva, drága, fehér szaténruhába bújtatott teste pedig vékony
és izmos volt. Gino szeme megakadt a nő mellbimbóján, amely
tisztán kirajzolódott a ruhán át.
Az asszony észrevette a pillantását, és halványan elmosolyodott.
Eszébe jutott a forró izgalom, amit érzett. A borzongás, amelyet ez
az ocsmány hely okozott neki. Az izgalom, amely immár két hete
egyre nőtt benne, amióta csak Kövér Larryhez járt. Tudta ő, hogy
előbb-utóbb találni fog itt valamit, egy csöppnyi morzsát, amely ismét
megbizsergeti szexuális érzékeit.
Gino Santangelo. Micsoda rendkívüli név. Milyen tüzesnek tetsző
fiatalember. Egy kicsit alacsony, de az ágyban az úgysem számít. Az
asszony már megfigyelte a fiú hüvelykujját, amely hosszú és vastag
volt. Ez azt jelezte, hogy ami a lábai között van, az is több mint
elegendő. És tetszett neki a fiú szeme. Meg nem alkuvó tekintet.
Kemény, sötét és sokkal érettebb, mint maga a fiú. Tetszett neki a fiú
haja is, amely sűrű és sötét volt. Ha lemosná róla a pomá-dét, amely
– nem túlságosan nagy sikerrel – összetartja, sokkal jobban nézne
ki. És tetszett neki a fiú arca. Erőteljes orr, vastag, érzéki száj,
amelyen folyton fölvillant az a remek mosoly. Még a sebhely is
tetszett neki a fiú arcán. Attól még karakteresebb lett az arca.
– Clementine. – Henry Moufflin éppen koccintani próbált veié.
Az asszony kegyeskedett egy csöppet felé fordulva koccintani
Henryvel. Ó, Istenem! Készen állt a kalandra.
Nagyon is készen.
 – A Kövér Larry mondta, hogy minden este itt van – mondta
váratlanul Rózsaszínű Banán, aki immár percek óta azon törte a
fejét, hogy hogyan lehet elkezdeni a beszélgetést egy ilyen előkelő
és szépasszonnyal.
Clementine bólintott.
– Igen. – Ez a fiú nem tetszett neki. Túlságosan magas és rossz
külsejű volt, ráadásul valahogyan piszkosnak hatott.
– Nem rossz csehó – folytatta folvágósan Rózsaszínű –, ha az
ember nem akar épp bemenni a belvárosba. No, mi persze oda
járunk jobbára. Beugrunk a járgányba, és uzsgyi.
Aldónak kis híján a torkán akadt az ital. Miféle járgányba?
– És maga? – nézett Gino szemébe Clementine. – Maga is
szokott a belvárosba járni?
Gino zavartan vállat vont. Nem akart más nőkre gondolni, de ettől
a nőtől begerjedt. Az az átkozott mellbimbó tehetett róla, amely
éppen az ő képébe meredt. Egy biztos: Leonórának nem fogja
megengedni soha, hogy ilyen ruhát viseljen. De nem ám. Soha.
– Megesik. New York a szülővárosom, az én városom. A nő
enyhe gúnnyal nézett a fiúra. – Gondoltam.
– Az én városom is – szólt közbe gyorsan Rózsaszínű Banán. – A
legklasszabb kiba… szóval a legklasszabb – fejezte be sután, és
dühösen nézett a kirobbanni akaró röhögéssel küszködő Aldóra.
– Mivel foglalkozik? – Clementine tekintete még mindig nem
engedte el , Ginót
– Bármit parancsol, én megteszem – felelte hepciásan
Rózsaszínű Banán. Nem tetszett neki a dolgok alakulása. – Olyan
meló még nem volt, amit ne tudtam volna megcsinálni.
– Valóban? – Clementine olyan pillantást vetett rá, mint a
kutyaszarra a csatornában. – És maga? Maga mit csinál? – kérdezte
ismét Ginótól.
A fiú jobban örült volna, ha a nő nem néz így rá. Tudta, mit akar
az asszony, és nem állt szándékában megtenni.
Úgy vélte, jobb, ha rögtön az elején leállítja a nőt.
– Szállítmányozással foglalkozom – mondta. – Éppen néhány
napon belül indulok San Franciscóba, hogy elrendezzek egy
szállítmányt a menyasszonyom édesapjának. És ha már ott vagyok,
össze is házasodunk.
 Hát ha ez nem állítja le a nőt, akkor semmi!
Rózsaszínű Banán a homlokát ráncolta.
– Miféle szállítmányozás? Nem is tudtam… Gino jókorát rúgott
bele az asztal alatt.
– Hmmmm… – hümmögte töprengve Clementine. – A férjem is
érdekelt a szállítmányozásban. Talán találkoznia kellene vele. Gino
nem akart hinni a fülének.
Ifj. Henry Moufflin sem akart hinni a fülének. Azért beszélt meg
találkát Clementine Duke-kal, mert ő volt a világ legvonzóbb,
legkívánatosabb asszonya. Igazán nem várta, hogy egy olcsó
lebujbán kössenek ki, és Clementine egy zömök, ócska kis
gengszterre meregesse a szemét. Az asszony viselkedése
megbocsáthatatlan volt.
– Clementine, drágám – mondta gyorsan –, miért nem megyünk
el innen? Tudok egy igen j-j-jó kis kávéházat.., – Fogd be a szád,
Henry.
Henry kelése tüzelt.
– Nézzük csak. – Clementine keresett valamit a retiküljében. – Ó!
Megvan.
– Apró, szépen nyomtatott névjegyet vett elő, és átnyújtotta
Ginónak. – A névjegyem. Ha érdekli az üzlet a férjemmel, csak
hívjon föl bátran, és majd megbeszéljük. Úgyszólván minden reggel
tizenegy és tizenkettő között fogadok látogatókat. – Mosolygott. –
Majd ha megjött San Franciscóból, de akár még az elutazása előtt
is.
Rózsaszínű Banánnak leesett az álla. A kibaszott kurva. Mi
a francos baja van neki ővele? Az a nyavalyás Gino nem kér
belőle, mégis a nyakába varrja. Átkozott szerencséje van a
tyúkokkal.
Gino a névjegyre pillantott, majd a zsebébe dugta. Leonora előtt
ez olyan élmény lenne, amelyet nem szabad kihagyni. Tehát… A
fenébe is! Ez az elegáns tyúk unalmában kijön a külvárosba, hogy
fölcsípjen magának valakit egy éjszakára.
Az asszony fölállt.
– Ugye fölhív? – nézett ismét hosszasan Ginóra. Megnyalta
keskeny ajkát, és kegyes mosolyt villantott Rózsaszínű Banánra és
Aldóra. – Hálásan köszönöm, hogy ide engedtek az asztalukhoz.
Nagyon örültem a találkozásnak.
IQ. Henry Moufflin nyomban fölpattant, meglökte az asztalt, és kis
híján fölborította az italokat.
– Óvatosan, úrifiú – morogta sötéten Rózsaszínű Banán.
– Bo-bo-bo-bocsánat – dadogta Henry. – Clementine, fizetnem
ke-ke-kell.
– Felejtse el – mondta gyorsan Gino. – Én állom a cechet.
Mrs. Clementine Duke pedig kivonult anélkül, hogy azt mondta
volna: köszönöm.
Gino nem is várt köszönetét.
Az ajtóban a Kövér Larry megállított az asszonyt. – Mrs.
Duke, már a műsor előtt távozik? Mindig végig szokta nézni a
műsort. – Larry kövér képe haragos volt. – Ha azok az iíjú
gazemberek esetleg inzultálták…
– Ellenkezőleg, Larry. Soha nem éreztem jobban magamat.
A barátai igen szórakoztatóak voltak.
– Igazán? – esett le a Kövér Larry álla.
– Igazán.
– Az anyja szentségit! – ugrott föl Rózsaszínű Banán, és Mrs.
Duke után nézett. – Ez igen, ez mán igen! Tüzes, mint egy kibaszott
pisztoly. Láttad azt a dögös szemét?
– De nem téged csalogatott vele – nevetett Aldo. – Megint Gino, a
Kos volt a sikeres.
Rózsaszínű pukkadt. Komolyan képtelen volt megérteni, vajon
miért tetszik nála jobban bármelyik nőnek is Gino. Cindy többször is
megmondta pedig, hogy össze sem lehet hasonlítani kettőjüket.
– Gino, a francos Kos! – köpött ki utálkozva Rózsaszínű. –
Mán tán el is feledte, hogy néz ki a pina, olyan rég nem látta már!
Még hogy Kos!
Most Ginón volt a sor, hogy megharagudjék. – Pofa be, seggfej –
mondta fenyegetően.
– Nyughassatok már, marhák – avatkozott közbe Aldo. – Elég volt
a marakodásból, inkább nézzük a műsort. Barbara nem enged el
olyan gyakran.
 Costa Zennocotti ott ült San Franciscóban az apja
dolgozószobájábán, és kibámult az ablakon, miközben nevelőapja
mondta a magáét. Costa tudta, hogy a prédikáció még legalább tíz
percig fog tartani, ezért kikapcsolt. Csupán a kulcsszavakat hallotta:
„tisztelet”, „szeretet”, „törekvés”, „hűség”. Franklin mindig ezzel
etette. De őt nem zavarta. Megértette az apját, és jól tudta, hogy
apjának minden egyes szavát őszinte szeretet és aggodalom fűti.
Franklin Zennocottinak nem kellett aggódnia Costáért. A fiú
igazán szerette nevelőszüleit. Tisztelte őket. Nagy volt benne a
törekvés, és erős volt a hűsége. Tulajdonképpen a hűsége miatt ült
most az apja dolgozószobájában: a Ginóhoz való hűsége miatt.
Costa engedélyt kért és kapott egy New York-i utazásra, nem
könnyen, de sikerült elintéznie, és két óra múlva már a vonaton lesz.
Most éppen egy végső eligazítást kapott arról, hogyan viselkedjék a
nagyvárosban. Nem mintha ott szabadjára akarták volna engedni.
Elrendezték előre, hogy a két hetet Franklin nővérénél és annak
férjénél töltse. Aztán majd visszatér San Franciscóba, befejezi a
középiskolát, elvégzi a jogot, és idővel képesített jogászként beáll
dolgozni az apja cégéhez.
Úgy tetszett, nagyon is pontosan eltervezték a jövőjét. De Costát
ez sem zavarta. Pontosan ezt akarta ő is, ahogyan a szülei is. És
úgy érezte, kötelessége erősíteni a család hitelét. Különösen azután,
amit Leonora tett velük. Az anyja még mindig nem tudta kiheverni a
megdöbbenést és a szégyent.
Leonora. Micsoda ravasz kis nősténynek bizonyult. Az orránál
fogva vezette Costa barátját, Ginót is. Amint megjöttek Gino levelei,
jól mulatott rajtuk a barátnőivel. És közben randizott minden fiúval,
aki csak hívta. Kiszökött éjszaka a házból. Lógott az iskolából.
Romlott kis jószág volt az ártatlan külseje, a nagy, kék szeme meg
finom modora ellenére.
– Miért nem közlöd Ginóval, hogy ne írjon többet? – kérdezte tőle
egy napon Costa.
– Miért tenném? – felelte Leonora.
– Mert… – habozott Costa. – Azt hiszem, ez nem tisztességes.
Gino azt hiszi, az ő mátkája vagy.
A lány tágra nyitotta gyönyörű szemét.
– Tán az is vagyok még. Mit tudsz te?
 Costa sokat tudott. Tudta, hogy Leonórának „könnyűvérű” híre
van a városban, és sok fiú állítja, hogy vele hált. Tudta azt is, hogy
ha Gino erre rájön, be fog pörögni. Szégyellte magát érte, de
egyszer belopódzott Leonora szobájába, amikor a lány nem volt
otthon, és elolvasta Gino leveleit. A levelek nem hagytak benne
kétséget barátjának érzései és szándékai felől.
Costa nem tudta, mit tegyen. Úgy érezte, ez nem tartozik rá,
ugyanakkor erős hűséget érzett Gino iránt, és nem akarta, hogy
megbántsák a barátját.
A helyzet aztán magától megoldódott. Az édes, ártatlan Leonora
teherbe esett. Mary és Franklin Zennocotti alig tértek magukhoz,
amikor elkényeztetett kislányuk bevallotta a dolgot. Amikor
magukhoz tértek mégis, elhatározták, hogy minél előbb sort kell
keríteni az esküvőre. Szerencsére a leendő atya egy jó házból való
San Franciscó-i fiú volt. Nyomban elterveztek mindent, és két hét
múlva Leonora oltár elé állt fehérben, ragyogva.
Indulóban a nászútjára, Leonora odavette Costának.
– Írd meg a te Gino barátodnak, hogy ne küldjön nekem több
nyavalyás levelet.
Másnap két levél érkezett, az egyik Leonora, a másik Franklin
címére. Costa megismerte a kézírást, és mindkét levelet zsebre
vágta. Amikor aztán szobája biztonságában elolvasta őket,
megértette, hogy a dolgot egyetlen módon lehet csak elintézni.
Személyesen kell elmondania Ginónak. Nem irigylésre méltó feladat,
de sokkal jobb a levélnél. Ezért akart New Yorkba utazni.
Persze a szüleinek nem mondta meg, hogy miért akar menni.
Gyanította, hogy ha a szülei ismernék utazásának kizárólagos célját,
valószínűleg nemet mondanának. így hát múzeumokról, parkokról,
és képtárakról beszélt.
– Szeretnék egy kicsit világot látni, mielőtt kollégiumba megyek –
magyarázta, és csodálatos módon beleegyeztek. Jó szülők voltak.
Franklin leszámolt száz dollárt bankjegyekben, és odanyújtotta
Costának.
– Jól fogod érezni magad, fiam – mondta mogorván. – A nővérem
meg a férje kiváló emberek, gondodat viselik majd. És légy velük
nagyon tiszteletteljes.
 – Igenis, apám. – A „tisztelet” szó visszazökkentette Costát a
valóságba. – Természetesen, apám.
Gino hetente egyszer, előre megbeszélt időpontban látogatta
Verát. Elege volt abból, hogy mindig megszakította a nő munkáját,
ezért rábeszélte, hogy a szerda estéket hagyja szabadon. Az
asszony úgy tett, ahogy a fiú mondta, várta a közösen eltöltött
estéket. Általában beültek egy moziba, aztán betértek egy bisztróba
hamburgerra és turmixra. Furcsa pár voltak: az öregedő, olcsó
prostituált a kivert fogával meg az erőteljes, energiától duzzadó
fiatalember.
– Van elég pénzem, hogy abbahagyhasd – mondta Gino minden
szerdán az asszonynak.
– Tartsd meg magadnak – mondta ilyenkor Vera. – Egy
magamfajta vén lo-tyó ugyan mit kezdene a szabadidejével? Meg
aztán – vigyorgott fogatlan szájával – szeretem is csinálni.
Ginónak fogalma sem volt, mit fog szólni Verához Leonora. Ám
eltökélte, hogy összehozza őket, és remélte, hogy ki fognak jönni
egymással. Majd elmond Leonórának mindent Veráról, és akkor meg
fogja érteni. Meg kell értenie, hogy az élet nem mindenütt olyan, mint
egy szép San Franciscó-i családnál.
Valahányszor a lányra gondolt, növekvő izgalom fogta el.
Hamarosan házasember lesz, és ezt már alig várta!
Házasember!
Gino Santangelo.
Leonora Santangelo.
Mr. és Mrs. Santangelo.
– Mi az? – kérdezte Vera. – Elolvad a fagyid.
– Hé? – kérdezte Gino összecsapva a tenyerét. – Mit gondolsz?
Leonora Santangelo. Jól hangzik?
Vera bólintott. – Gyönyörűen hangzik.
 CARRIE 1928
Whitejack egy hétig maradt el.
Carrie először aggódott, aztán dühös lett.
– Tud vigyázni magára – nyugtatta Lucille –, és mi is tudunk
magunkra. Hamarosan megjön.
– Honnan vagy ilyen biztos benne? – kérdezte aggodalmasan
Carrie.
– Jaj, szivi, én tudom. Whitejack nem hagyna itt huszonhárom
öltönyt.
És Lucille-nek igaza volt. Egy reggelen Whitejack beviharzott
kipihenten és bűbájosán.
– Hol voltál? – támadt rá Carrie.
A férfi méltósággal emelte föl a kezét.
– Csillapodj, asszony. Megszereztem azt a nagydarab
platinaszőkét, akiről dumáltam.
– Már azt hittem, visszakéredzkedtél Madame Mae-hez…
A férfi nevetett.
– Ahhoz a ribanchoz? Ne röhögtess, asszony.
– Szólhattál volna, hogy elmégy. Aggódtam…
Whitejack a tenyerébe fogta Carrie mellét, félrehúzta a köntöst,
és játszani kezdett a lány mellbimbójával.
– Nem tudtam, hogy jelentenem köll.
– Jaj, Whitejack! – Carrie ismét biztonságban érezte magát.
Tetszeni akart a férfinak. – Lucille meg én háromszáz dolcsit hoztunk
össze a héten. – Átölelte a férfit, és hozzásimult. – Neked, édesem.
Withejack gyöngéden eltolta magától. – Öltözz és csomagolj. Ma
elköltözünk. – Hogyan?
– Kivettem egy nagyobb lakást egy jobb kornyéken.
A lány szeme kikerekedett.
– Hogy csináltad? Azt hittem nincs pénzed?
– Bízd csak Whitejackre. Teljesen új fölállás lesz.
A kövér, szivarozó fickó joviálisán a barátaira mosolygott.
Lehettek összesen vagy harmincan. Csupa jóllakott, középkorú
üzletember.
Éppen az egyikük nyugdíjba vonulását ünnepelték a kanmurival.
A pasas neve Arthur Stuyvesant volt; és a beruházási szakmából
vonult vissza.
 A vacsorát a kövér barátja szervezte, és most magasra tartott
szivarral megadta a jelt, hogy kezdődhet az igazi muri.
– Uraim – jelentette be, hangjából érződött az izgalom. – Egy kis
meglepetésem van ma este a számotokra. Valami egészen egyedüli,
ami szerintem emlékezetes betetőzése lesz a pompás vacsorának. –
Biccentett a konferenciaterem végében lévő függöny mögött rejtőző
feketének. – Kezdődhet a műsor. Whitejack megcsípte Carrie
fenekét.
– Mozgás, asszony – mondta.
– Nem akarom csinálni – kezdte megint Carrie. Whitejack az égre
emelte a szemét.
-Ezt már hallottam. Gyerünk. Ha nem szereted, majd nem
csináljuk.
Carrie kelletlenül lépett elő a függöny mögül.
A férfiak elismerően és kissé zavartan mormogtak. A rejtett
Victrolán megszólalt a zene: a lusta, New Orleans-i jazz. Carrie
táncolni kezdett. Szűk, vörös ruha, selyemharisnya, pántos, magas
sarkú cipő és fodros harisnyatartó volt rajta. A ruha alatt pedig
semmi.
Whitejack nézte, hogyan vonaglik a lány az asztalok között.
Egészen jól csinálta. A férfi most a mellette álló, nagydarab szőke
fenekére csapott.
– Mutasd meg a kislánynak, hogy kell igazán csinálni, Dolly. A
lány széles arcából kivillant lófogsora.
– Meghiszem azt, Whitejack.
Előugrott a függöny mögül. Feszes, narancssárga ruhája majd
szétpattant hatalmas, rengő mellétől, farától.
Whitejack mosolyogva csóválta a fejét. Dolly igazán jó fogás volt.
A lány magyarázta el neki is, hogyan lehet magánbulikon pénzt
keresni.
– Mi a fenét strapálja magát egy ilyen dörzsölt fiú mindenféle
bamba kuncsaftokkal? – kérdezte már akkor, amikor először
találkoztak az egyik jazzklubban. – Keríts megfelelő lányokat, és
igazán nagy pénzt fogok keresni velük.
Így aztán odaköltözött a lányhoz egy hétre, hogy megbeszéljék a
dolgot. Dolly örült, amikor tudomást szerzett Carrie-ről és Lucille-ről.
 – Egy csoki meg egy törpe! – sikoltottá’Jelkesen. – Gennyesre
fogjuk keresni magunkat!
Whitejack nem habozott hát összeszedni Carrie-t, Lucille-t,
a huszonhárom öltönyét és egyéb kincseit, és odaköltöztek
Dollyhoz, akinek akkora lakása volt, amelyben mind elfértek. Carrie-
nek nem tetszett a dolog.
– Azt hittem, házat nyitunk – panaszkodott.
– Talán. Talán nem – felelte a férfi. – Egyelőre megpróbáljuk azt,
amit Dolly mond.
– Le is fekszel azzal a dagadt kurvával?
– Dehogy. – Megsimogatta a lány haját. – Minek köllene nekem
egy olyan hájas tyúk, amikor van egy ilyen édes kis csibém? –
Kurvák. Tizenhat vagy hatvan, mindegy. Mindnek ugyanaz kell.
Whitejack meglökte Lucille-t, és az is előugrott a függöny mögül,
hogy csatlakozzon Carrie-hez és Dollyhoz.
A teremnyi férfi hálásan tapsolt. Kezdtek fölengedni. Fehér
fajankók. Nem volt köztük egyetlen fekete arc sem. A fekete férfiak
bezzeg tudják, hogyan kell jól érezni magukat. Azoknak nincs
szüksége ilyen baromságra, hogy beindítsa őket.
Whitejack figyelte Dollyt. A lány igazi profiként dolgozta meg a
közönséget. Úgy riszálta magát, hogy a pasik majd megőrültek.
Carrie és Lucille kevésbé voltak jók, de nem számított. Mihelyt
levetik a ruhájukat, senki nem nézi majd a fád képüket.
Whitejack ásított. Rendeznie kell majd a dolgokat Dollyval.
A lánynak nem tetszett, hogy nem volt hajlandó megosztani
vele nagy, kényelmes hálószobáját-
– Osztán miért nem? – kérdezte dühösen Dolly. – Annak a kis
néger babának talán kizárólagos jogai vannak?
– Csak egy-két napról van szó, mama – magyarázta Whitejack. –
A fra-a- ancba. Hamarabb megkapod tőlem, amit akarsz, mint
hinnéd.
– Ajánlom is – mondta Dolly.
Vagyis le kell szoktatni a kis Carrie-t az ő pompás farkáról. Ez itt a
baj. Mert mihelyt egy nő megkóstolta, nem akar leszokni róla.

A lányok vetkőzni kezdtek. Whitejack ismét ásított. Hát nem

hülyék ezek? Képesek leperkálni ötszáz dollárt, csak hogy lássanak
három pár cicit, három feneket és három meglehetősen használt
puncit.
A fra-a-ancba. Némely embernek igazán fura elképzelései
vannak arról, hogy mi a jó.
 GINO 1928
Minthogy a trentoni ügy szerencsésen lebonyolódott, Bonnatti
sürgősen újabb ügyfeleket szerzett Ginónak és Aldónak.
– Terjeszkednünk köll – mondta Gino Aldónak és
Rózsaszínű Banánnak. – Köllene még pár srác.
Rózsaszínű Banán az orrát piszkálta.
– Én tudok hozni eleget.
– Seggfejek – vicsorgott Gino. – A hűségük szart sem ér.
– Azt nem tudhatod – mondta Rózsaszínű;
– Magam fogok toborozni – mondta Gino. – Tán tudok majd hozni
néhány ügyes fiút San Franciscóból, akik visszajönnének keletré.
– És mikor esz a fene Friscóba? – kérdezte Rózsaszínű Banán.
Gino türelmetlenül dörzsölte a sebhelyét.
– Hamarosan – morogta. Mindennap várta Leonórától meg az
apjától a választ. Már tűkön ült.
– Hetek óta mondogatod ezt – vicsorgott Rózsaszínű. – Biztos,
hogy nem kosarazott ki?
– Ide figyelj, seggfej. Gino Santangelót nem szokás kikosarazni. –
Dühösen nézett Rózsaszínű Banánra.
Aldo vizenyős szeme idegesen ide-oda villant. A két fiú között
egyre nőtt a feszültség, most már bármikor robbanhatott.
Rózsaszínű Banán kivette az orrából az ujját, és megnézte, mit
piszkált ki.
Akkor mi ez a kibaszott késlekedés?
– Nincs itt semmiféle késlekedés, seggfej. Rózsaszínű Banán
eszelősen vigyorgott. – Márpedig az a lány átvert, te vagy a seggfej.’
Aldo közbelépett.
– Meddig maradsz Friscóban, Gino?
– Nem tudom. Egy hétig, kettőig.
– Mi van Enzióval? Ő tudja?
– A francba Enzióval! – robbant ki Gino. – Nem vagyok köteles
jelenteni Bonnattinak azt is, ha pisálni megyek!
– Nálad van a része. Mi van, ha beállít, amíg nem vagy itt, és
kéri? – kérdezte aggodalmasan Aldo.
– Majd itthagyom nálad. – Dühösen nézett mindkettőre. Két
barom. Aldo, aki összecsinálja magát a saját unokafivérétől. És
Rózsaszínű Banán, a nagydarab, sötét ökör. – No, mennem kell –
mondta. – Holnap találkozunk. – Kivonult a garázsból, ahol a
megbeszélést tartották, és peckesen elindult az utcán. Leonora.
Tényleg, mi a csuda tartotta vissza ilyen sokáig a válaszolástól?
Azonnali válaszra számított. Nyombanira. Nem bírta a várakozást.
– Hello, Gino.
Fölpillantott, lassított.
– Szia, Cindy.
A lány nem volt olyan csini, mint máskor. Nem kívánatosnak,
inkább kedvetlennek tetszett.
Gino tovább akart menni, de a lány megállította, megfogta a
karját.
– Hogy vagy? – kérdezte. Gino hintázott a talpán.
– Jól. És te? – Mi az, hogy Cindy nem gúnyolódik vele,, ahogyan
szokott?
– Tűrhetően. Minden nagyszerű. – És amikor kimondta, hogy
„nagyszerű”, két nagy könnycsepp buggyant ki a szeméből, és
gördült le az arcán. – Jaj, Gino – panaszolta –, én olyan
bollldogtalaan vagyok!
Gino körülpillantott. Az emberek nézték őket. – Jesszusom,
Cindy. Mi bajod? A lány most már zokogott.
– Rózsaszínű – tört ki Cindyből gurgulázva. – El akarom hagyni,
de nem tudom. Nincs pénzem. Haza nem mehetek. Gyűlölöm
Rózsaszínűt, és nem tudom, mit tegyek. Könyörgöm, segíts, Gino. –
Könyörgöm, segíts, Gino! Ezt mondta neki az a tyúk, aki csak
ugratta és csak bajt hozott rá, amióta megismerte. A kis faszállító
Cindy, ezernyi kivert farok álma. Gino megérintette a sebhelyét, és
visszaemlékezett rá, hogyan szerezte. A lány volt az oka, és
egyetlenegyszer sem köszönte meg.
– Hé – mondta gyorsan-, csillapodj.
– Nem tudod elképzelni – mormogta sötéten a lány –, mennyire
elszánt vagyok.
– Ugyan már, Cindy.
Cindy megragadta a karját.
– Ha tudnál adni egy kis pénzt, fölülnék a vonatra, és elmennék
valahová. Tudod – és itt drámai szünetet tartott –, megfenyegetett,
hogy megöl, ha elhagyom. – Baromság! – nevetett Gino.
A lány még hevesebben zokogott.
 – Nem igaz. A pisztolyát is megmutatta. Azt mondja, ha nem
leszek az övé, ne legyek másé sem.
Tragédia a 110. utcán, délután háromkor. Gino vállat vont. Ő nem
tehetett semmit. Legfeljebb pénzt adhatott volna a lánynak, hogy
eltűnhessen.
Megnyalta az ajkát, nézte a zokogó lányt. Úgy látszott, tényleg a
padlón van. De lehetett az egész Rózsaszínű Banán trükkje is;
Rózsaszínű imádta a rossz vicceket, és Faszállító Cindy jó partner
lehetett ehhez.
– Nézd, Cindy. Hadd gondolkozzak.
A lány abbahagyta a sírást.
Megtennéd?
Gino bólintott.
A lány hangosan szipogott, és kereste a táskájában a
zsebkendőjét.
– Akkor voltam hülye, amikor vele kezdtem… De eleinte olyan
kedves volt… És jól bánt velem… Tudod, ajándékok meg miegymás.
Persze – és merészen Gino szemébe nézett – valójában mindig te
tetszettél. Gino harsogva nevetett.
– Jaj, Cindy, most nem köll hízelegned.
A lány szeme nagyra nyílt.
– De így igaz, esküszöm.
– Persze. Nézd, mennem köll.
A lány bólintott, aztán magához húzta a fiút. – Mutatni akarok
valamit – súgta. – Mit?
– Nem fogod elhinni. – A lány még mindig suttogott. – Halálra
rémített. – Finoman félrehúzta a blúzát, és megmutatta a mellét.
Gino odapillantott. Nem rossz.
– Látod az égést?
– Miféle égést? – Jobban odanézett, és akkor a bal mellbimbó
közelében észrevette a ronda, vörös foltot.
– Cigarettával csinálta. Csak akartam, hogy te is tudd, miket
csinál.
Aljas disznó. Mint Paolo.
– Mennyi köll?
– Nem tudom, pár százas. Eljutok annyival Kaliforniába? Ott majd
biztosan találok munkát.
 Gino bólintott.
– Holnap este a Kövér Larrynél leszünk. Ha holnap oda tudod
adni ott a pénzt, akkor holnapután már le is léphetek. – Megkapod.
– Ígéred?
– Ígérem.
A lány odahajolt, és lágyan megcsókolta Gino arcát.
– Köszönöm,Gino, igazi barát vagy.

Costa vonata egy hétfői napon, korá reggel érkezett New Yorkba.
Dr. és Mrs. Sydney Lanza a nagy központi állomáson várták. Eleinte
gyanakodva lesték, aztán titkon összeösszenéztek a meglepetéstől,
hogy mennyire jóképű és udvarias. Elvégre az egész család
fölhördült, amikor Franklin Zennocotti elhatározta, hogy egy ilyen
kétes múltú fiút fogad örökbe.
De a kölyök finom, jó modorú fiatalembernek látszott, és
nyomban megkedvelték.
A Beekman Place-en lévő házuk nem volt fényűző, a Zennocotti
rezidenciához képest inkább középosztálybelinek hatott. De azért
meglátszott a gazdagság; ezüstveretes asztal, a falakon jó képek,
fényes mahagónibútorok.
Dr. Lanza az egyik első szobába praktizált. A mellette lévő szoba
volt a várószoba.
– Dr. Lanza igen elfoglalt ember – világosította föl Costát Mrs.
Lanza, amikor megmutatta a fiúnak a szobáját. – Keményen
dolgozik, és élvezi a jól végzett munkát. A gyógyítás Isten műve,
tudod, és a könyörületes Mindenható nagy gonddal választja meg a
tanítványait.
Franklin Zennocotti elfelejtette megemlíteni, hogy Lanzáék
mélyen vallásos emberek.
Costa bólintott.
– Igyekezni fogok nem útjában lenni senkinek.
– Biztos vagyok benne, hogy be fogod tartani a szabályokat.
Kérlek, mindennap tedd rendbe az ágyad. És pontosan jelenj meg
az étkezéseknél. A jó doktor gyűlöli a késést.
– Természetesen – mondta gyorsan Costa –, amikor itthon
leszek. Azt tervezem, hogy fölfedezem magamnak a várost.
Képtárakba, múzeumokba szeretnék járni.
 Mrs. Lanza elgondolkodott.
Elvárom, hogy egy nappal korábban tájékoztass a terveidről. A
házirendet nem boríthatja föl a jövésmenésed.
– Ó, dehogy, Mrs. Lanza, eszem ágában sincs fölborítani a
házirendet.
Mrs. Lanza összekulcsolta a karját lapos mellén.
– Ebben mindketten biztosak lehetünk, fiatalember.
Costa erőtlenül mosolygott. Két hétig elviselni Mrs. Lanzát nem
látszott derűs perspektívának.
– Arra gondoltam, hogy még ma délután benézek a városba –
kockáztatta meg.
– Ma nem, Costa, ha nincs ellene kifogásod – felelte határozottan
az asszony. – Az étkezéseket már megterveztük, és már az
érkezésed is fölborította a napirendünket.
– Ahogy gondolja, megértem, Mrs. Lanza.
De nem értette. És alig várta, hogy elszabaduljon a Beekman
Place-ről, és megkeresse Ginót. – Nem jött még válasz? – kérdezte
Mr. Pulaski.
Gino a fejét rázta.
Az öregember becsukta a szemét, és ujjait a halántékára
szorította.
– A posta nagyon lassú, nagyon-nagyon lassú. Én nem
aggódnék.
– Ki mondta, hogy én aggódom? – ugrott föl a székről Gino, és
járkálni kezdett a szobában. – Csak félek, hogy esetleg elveszett
útközben a levelem, vagy ilyesmi. Tudja, fater, gondolkodtam. Talán
föl kellene ülnöm a vonatra, és oda köllene mennem.
Az öregember kinyitotta a szemét, és kinézett a zsúfolt utcára.
Két nappal korábban kelt föl utoljára, és úgy érezte, soha többé nem
meri majd elhagyni a szobáját. Annyi ember van odakinn, akik mind
készek elvenni a pénzét, az aranyóráját, talán az életét is…
– Mi a véleménye, fater? – állt meg előtte Gino, és hintázott a
sarkán. – Maga szerint ezt köllene tennem?
– Mit? – ráncolta a homlokát Mr. Pulaski.

- Friscóba menni – mondta elkeseredetten Gino. Az öreg kezd

szenilis lenni. Megártott neki a verés.
 – Talán vámod kellene még egy-két hetet – felelte
visszazökkenve a beszélgetésbe Mr. Pulaski. – No de… –
Elhallgatott, mert elfelejtette, hogy mit akart mondani.
– Igen? – kérdezte türelmetlenül Gino, és jobb öklével
türelmetlenül a bal tenyerébe csapott.
– Azt hiszem… – Mr. Pulaski éles fájdalmat érzett, és a szeme
elhomályosult. – A fájdalom végighasított törékeny, öreg testén.
Köhögött, és észre sem vette, hogy vér buggyan ki a száján, és
végigfolyik az álián. Vakon meredt Ginóra, és egy pillanatra imádott
megboldogult felesége jutott az eszébe. Hangosan szólítani akarta,
de ettől belesajdult a mellébe a fájdalom, és visszahanyatlott a
székbe anélkül, hogy a szót befejezte volna.
Gino rémülten nézte.
– Mr. Pulaski! Fater! Mi baj? – Megragadta az öregember vállát. –
Ébredjen föl, öreg! Térjen magához!
Lehajolt, és Mr. Pulaski arcába meredt. A szem nyitva volt, a száj
is. De egy halott nézett vissza rá.
– Jaj, ne! – motyogta Gino. – Jézusom! Ne!
Letérdelt az öregember mellé, és az ölébe fogta fejét. Évek óta
először sírva fakadt. Mr. Pulaski. Olyan kedves öregember volt.
Soha nem ártott senkinek. És ha néha egy kicsit mutogatta magát?
Na és?
A kézfejével megtörölte a szemét, és fölállt. Körülnézett az
öregember szobájában.
Leonora már nem fog találkozni soha azoknak a
szerelmesleveleknek a szerzőjével, amelyeket rendszeresen kapott
egy esztendőn át. És ami még lényegesebb, Mr. Pulaski sem fogja
megismerni Leonorát.
– A fenébe, fater – mondta hangosan Gino –, hát nem tudott várni
még?
A Beekman Place-en reggel hétkor volt a reggeli; meleg zabkása,
sűrű, édes kakaó és vastagon szelt kenyér. ‘
Costa mértékletesen evett. Ez nem tetszett Mrs. Lanzának.
– A kiadós reggeli alapozza meg az ember számára az
egészséges napot – oktatta ki a fiút. – A jó doktor mindig ezt szokta
mondani a betegeinek, nem igaz, drágám?
 Reggel nyolckor Costa már az utcán volt. Végre szabadon.
Nagyot lélegzett az utcán. New Yorknak más illata volt, mint San
Franciscónak. A levegő sűrűbb, füstösebb volt. Tudta, hogy valaha
ebben a városban élt, de az emlék kellemesen elfakult. Ami őt illeti,
az élete lényegében azon a napon kezdődött, amikor Franklin
Zennocotti San Franciscóba vitte. Nem volt hajlandó az azt
megelőző eseményekre gondolni. Csak annyit tudott, hogy az életét
Gino Santangelónak köszönhette. Nélküle ott végezte volna az
intézetben.
Intézet. Röhej…
Gino rosszul aludt, összegömbölyödött a takaró alatt. Általában
jól szokott aludni, de néha végigálmodta az éjszakát – és ez egy
ilyen éjszaka volt.
Időbe telt, amíg meghallotta a kopogtatást, és amikor végre
megnézte az óráját, mérges lett. Reggel fél kilenc!
– Tessék! – kiáltotta haragosan..
Costa érezte a bosszúságot Gino hangjában, és arra gondolt,
hogy talán később kellene visszajönnie. No de azért jött New
Yorkba, hogy elmondjon valamit Ginónak, és ha most elmenne, csak
tovább halogatná a dolgot.
– Én vagyok az, Costa Zennocotti – kiáltotta a csukott ajtó elől.
– Costa! Te meg mi a fenét keresel itt?
Gino kinyitotta az ajtót, barátja vállára csapott, és berángatta a
fiút a kis, rendetlen szobába.
– Hé – kiáltotta bárki másnak szétvertem volna a pofáját, ha ilyen
korán föl mer ébreszteni. Örülök, hogy látlak. Mért nem írtad meg,
hogy jössz?
Costa ezerszer is végiggondolta, hogyan lenne a legjobb
elmondani a barátjának a dolgot. Most minden gondolata
összezavarodott, és megértette, hogy Ginónál a legjobb lesz az
egyenes beszéd.
– Leonóráról van szó – bökte ki. – Nem akartam, hogy egy
levélből tudd meg a hírt.
– Miféle hírt? – Gino arcából kiszaladt a szín.
– Férjhez ment – mondta halkan Costa. – Máshoz.
 Szerda, 1977. július 13. New York és Philadelphia – Olyan a
szám, mint a klozet – nyögte Lucky. – Mióta vagyunk itt? Steven az
orrához emelte az óráját, és megnézte a foszforeszkáló mutatókat.
– Öt órája, tíz perce és negyvenkilenc másodperce.
– Öt hónapnak érzem! Egész rohadt életemben nem éreztem
ilyen kényelmetlenül és fejetlenül magamat!
– Mondom, hogy lazítson. Nem tehet okosabbat.
– Úgy emlékszem – felelte hidegen Lucky –, láttam néhány filmet,
amelyekben a liftben rekedt emberek nem ültek és vártak.
– Ó? – kérdezte ugyancsak hidegen Steven. – És mit csináltak?
– Te jó Isten! Én azt honnan tudjam? – Maga mondta.
– Azért, mert reméltem, hogy magának van valami ötlete.
Gondolhattam volna, persze, hogy nincs.
– Maga látta azokat a filmeket, nem én.
– Mindig ennyire segítőkész?
Steven kikelt magából.
– Az ég szerelmére, hát mit csináljak?
– Rossz kisfiú, nem szabad csúnyán beszélni!
Steven a legszívesebben megfojtotta volna ezt a nőt. Két erős
kezével elkapta volna azt az – úgy képzelte – csirkenyakát, és addig
szorította volna, míg ki nem leheli azt a nagyokos lelkét.
– Eszembe jutott! – derült föl Lucky. – Hotel. Régi film. A tévében
ment néhány hónapja. Valamilyen Rod fölnyitotta a lift tetejét, és
fölmászott a kábelen.
– Verje ki a fejéből – morogta a férfi. – Ha azt képzeli, hogy én
ebből a liftből fölmászom mintegy negyven emelet magasba, elment
az esze.
A nő hangja gúnyos volt.
– Nincs hozzá töke, mi?
– Arra nincs is szükségem, hölgyem. Van magának kettőnk
helyett is.
Costa lecsapta a telefont. Dario. Mindig bajban van. Mindig.
Pedig olyan csinos fiú, szőke, karcsú és elegáns. És olyan perverz.
Ha Gino egyszer megtudja az egyetlen fiáról az igazat… Costa
halkan káromkodott. Sok kellett hozzá, hogy káromkodjék, de
Dariónak mindig sikerült elérnie. Egy pillanatig töprengett, aztán
fölvette a telefont, és gyorsan tárcsázott. Női hang vette föl.
 – Ruth, drágám – mondta lágyan itt Costa Zennocotti beszél.
Hogy van?
Ruth hosszadalmas panaszkodásba kezdett az áramszünetről.
Costa félbeszakította.
– Sál otthon van? – Egy pillanat.
Sal átvette a kagylót.
– Mit tehetek önért, Mr. Zennocotti? Costa megadta Dario címét.
– Nyomban menjen oda – sürgette. – Be kell törnie az ajtót,
probléma van a kulccsal. Távolítsa el a helyszínről az akadályt, oldja
meg a dolgot a legjobb belátása szerint. Holnap hívjon föl a
tiszteletdíjért.
Letette a kagylót. Dariónak szerencséje van. Sál a nehéz
helyzetek szakértője. Persze lehet, hogy már késő. De fog-e
hiányozni Dario igazán?
Csak Ginónak. Esetleg.
– Rohadt buzi! – ordította diadalmasan a fiú, amikor sikerült
szétvernie a hálószoba ajtaját azzal az öntöttvas figurával, amelyet a
fürdőszobában talált. – Hol vagy, rohadt buzi? – Az arca rángatózott,
ahogyan a szemét meresztve kereste a sötét nappaliban Dariót. –
Hol vagy, homokos? – kiabálta. – Hiába bújtál el, nem menekülsz!
Dario hangtalanul kiosont a konyhába. Fölvette és maga elé
tartotta a nagy konyhakést. – Rohadt buzi! – ordította a fiú. –
Elkaplak!
Carrie kábán haladt a harlemi utcákon. Úgy tetszett, az összes
ház lakója előtódult, hogy vigye, amit csak tud. Kirakatokat törtek,
elhord-tak mindent, ami a kezükbe került. Két férfi egy tölgyfa
szekrényt cipelt. Odébb egy fiatal srác roskadozott egy tévékészülék
alatt. Tranzisztoros rádiókból és magnókból rockzene harsogott.
Immár senki nem figyelt Carrie-re. Ő is csak egy fekete arc volt
ziláltan lógó hajával, elmázolt festékével, vérző fülével.
El tudta képzelni, milyen a külseje, de nem érdekelte. Düh
hevítette a testét, tüzes, leküzdhetetlen düh, az hajszolta a találkozó
színhelye felé.
Milyen szép volt az élet két nappal ezelőttig! És akkor az a
telefon. Az elfojtott hang, amely azt mondta, hogy ha jót akar, legyen
szerda este fél tízkor a húspiacnál a Nyugati 125. utcán.
 – Ki az? – kérdezte olyan halkan, hogy a hangja nem volt több
ideges suttogásnál, mert Elliot ott volt a másik szobában.
– Ha nem akarod, hogy kiteregessék a múltadat, légy ott –
követelte az elfojtott hang. Aztán megszakadt a vonal. Azt sem
tudta, hogy férfi vagy női hang volt.
Vadul csörtetett végig az utcákon. Valahol valaki várta. Meg kellett
tudnia, hogy ki az. Föltétlenül…
A nagy gép lágyan ért földet. Mihelyt a gurulás után megállt, a
Gino mellett ülő nő megváltozott. Úgy kapta el a kezét a férfitól,
mintha az leprás lett volna, és parancsolón csettintett a
stewardessnek, – A nercemet!
A lány fölvetette a fejét.
– Azonnal, asszonyom. – És Ginóhoz hajolt. – Tudja már, hogyan
utazik New Yorkba, Mr. Santangelo?
– Nem én – felelte Gino. – Nemigen számítottam rá, hogy
Philadelphiában szállók le. A lány kuncogott. – Sejtettem.
Gino kikapcsolta az övét.
– Tudna szerezni nekem egy kocsit?
– Persze. Bár ha szállodába szándékozna menni New Yorkban,
talán jobb, ha Philadelphiában tölti az éjszakát. Az a helyzet, hogy
egész New Yorkban nincs áram, és fogalmuk sincs, hogy meddig
lesz így.
Gino elgondolkodott. Foglaltatott szobát a Pierre-nél, de a
stewardessnek igaza van; ha az egész városban nincs villany,
hülyeség odamenni.
– Tudna ajánlani szállodát?
A lány mosolygott.
– Hogyne, Mr. Santangelo. És szívesen maradnék magam is ott.
Lucky elszenderedett. Steven megkönnyebbült. A nő állandó nya-
valygása nélkül nem is volt olyan rossz ott függni a fekete,
anyaméhszerű dobozban. Inkább megnyugtató volt. Egyesek még
fizettek is hasonló gyógykezelésért. Lucky valami zagyvaságot
motyogott álmában.
Nem lenne szabad hibáztatnia a nőt, amiért durva és kellemetlen.
Bizonyára meg van ijedve.
Ugyan! Egy nő, akinek ilyen szája van, aligha félhet bármitől.
 – Mi az? – buggyant ki Luckyból, amint összerezzenve fölébredt,
és a szemét dörzsölte. – Jézusom! Még mindig itt vagyunk?
– Itt.
– Tényleg kezdek beszarni.
A nő tényleg kezdett beszarni. Pedig ő, mármint Steven, igazán
nem tehetett semmiről.
– Pisilnem kell – mondta a nő. Aztán hozzátette: – Nagyon.
– Sajnálom – felelte gúnyosan Steven – de ennek a liftnek a
tervezésekor valószínűleg megfeledkeztek a toalettről!
– De jópofa!
Steven hallgatott. Hadd fortyogjon a nő magában. A hőség
elviselhetetlen volt. A légkondicionálás is megszűnt, amikor kiment a
villany, és immár órákkal később olyan volt a lift, mint a kemence.
Steven alsónadrágra vetkőzött, ám a bőrét így is vastag
izzadságréteg borította, mintha szaunában lenné.
Eszébe jutott a szaunázás Zizivel a nászútjukon. A kis Zizi. A
százötven centinél alig magasabb, csupa tűz rossz nő. Vele
kapcsolatban az anyjának tökéletesen igaza volt.
– Juuuúj – kiáltott föl Lucky. – Kétéves korom óta nem pisiltem be!
– Jézusom!
– Ne adja a nagyot, maga lesz a következő!
Dario hallotta, hogyan randalírozik a fiú a lakásban, hogyan kiabál
ocsmányságokat, és tör-zúz keresés közben.
A szíve hevesen vert. Ugyan mi rosszat tett? Homoszexuális volt.
No és? Ez nem bűn, igaz? Mindig jól bánt a fölcsípett fiúkkal. Mindig
megfizette őket, ha úgy látszott, hogy pénzre van szükségük.
Jézusom! Csupán azért, mert a hírhedt Gino Santangelo fia,
egész felnőtt élete egyetlen nagy hazugság volt. Megborzongott, és
becsukta a szemét. Rögtön megtalálja őt a fiú, és akkor talán vége
lesz az egésznek.
Carrie nem találta a húspiacot a Nyugati 125. utcán. Föl-le
sodortatta magát a tömeggel, hagyta, hogy lökdössék. Ha legalább
tudta volna, hogy kit keres.
– Tiszta karácsony, tiszta karácsony! – rikoltotta egy mellette
elcsörtető, vézna nő.
Carrie lelépett a járdáról, hogy kikerülje azt a két fiút, akik egy
ékszerbolt vasrácsos kirakatával viaskodtak. Odébb gyerekek törték
be egy szerelvényüzlet kirakatát, és az emberek beözönlöttek a
törött üvegen át és vittek minden mozdíthatót.
– Gyújtsuk föl a boltot – visította egy tinilány a barátjának. A
tömeg kórusban kezdte kántálni: – Gyújtsuk föl! Gyújtsuk föl!
Gyújtsuk föl!
Carrie továbbsietett. Tizenöt év alatt semmi sem változott. Harlem
még mindig nyüzsgött a patkányoktól.
Végre megpillantotta a húspiacot. Bizonyára elhaladt már előtte…
A piac is tele volt emberekkel, akik tömködték kosaraikba a húst meg
a csirkét, mindent, ami a kezük ügyébe került.
Carrie körülnézett. Nem várta senki a húspiac előtt. Ismét arra
gondolt, hogy vajon kit is keres.
Csak egyféleképpen tudhatta meg. Ha vár. Amíg fölbukkan valaki.
– Hány éves, Jill? – kérdezte Gino.
– Huszonkettő – felelte a csinos stewardess, aki ruhátlanul állt az
ágy mellett.
– Huszonkettő?
– Huszonkettő, és naaagyon tapasztalt – kuncogott a lány. –
Képzelem – mondta Gino. Pontosan öt perce tartózkodtak a
szállodai szobában, és a lány már levetkőzve, az aktusra készen állt,
mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb-dolog. A lány
számára talán így is volt. No de hová lett a romantika? Gino fáradt
volt, tele volt a pocakja, érezte a fekélyét, és aludni szeretett volna.
Az egész a lány ötlete volt.
– Fölmegyek, és ellenőrzőm a szobáját – makacskodott vacsora
után. ‘
Mihelyt beléptek a lakosztályba, a lány berohant a fürdőszobába,
és anyaszült meztelenül jött elő. Nem volt rossz teste. Gino már
látott jobbat, de rosszabbat is. Ez a lány neki egy kissé soványka
volt.
– Egy ilyen szép, fiatal lány vajon miért akar lefeküdni egy
magamfajta vénemberrel? – kérdezte Gino.
– Micsoda kérdés, Mr. Santangelo? Maga híres ember! Gino
kíváncsi volt, vajon mennyire sértődik meg a lány, ha megmondja,
hogy nem kell neki.
– Jöjjön szépen – mondta a legkedvesebb stewardess-hangján
Jill. –
 Vegyük le a nadrágot.
– Hatvankilenc éves vagyok – mondta Gino abban a reményben,
hogy leállítja a lányt, s egyben letagadva a korából két évet, mert
nem szívesen vallotta be, hogy hetven fölött van.
– A kedvenc számom! – kiáltott föl a lány, miközben lehúzta Gino
nadrágján a cipzárat, és le is tolta a nadrágot.
Ginónak lagymatag erekciója volt. Hetek óta nem feküdt már le
senkivel. Hetvenegy évesen a dolog már nem látszott olyan
fontosnak. Nem mintha nem állt volna föl neki most is, amikor csak
akarta. Ám a nőnek igazán különlegesnek kellett lennie, hogy
Ginónak mostanában kedve támadjon a szexre. – Hűha! – kiáltott föl
a lány. – Milyen nagy!
Gino lepillantott. Kit hülyít ez a lány? Még félárbocon sincs. –
Leszopjam? – kérdezte gyakorlatiasan a lány.
Mi a fenére jó neki ez a cirkusz? Gino fölhúzta a nadrágját.
– Ezt miért csinálja? – kérdezte ijedten a lány.
– Mert így akarom.
– No ne! Ezt nem gondolja komolyan. Csak öt percet adjon, és a
mennyországban lesz!
– A lányom öt évvel idősebb magánál.
– No és?
– No és nem akarom. Helyes?
A lány maga se tudta, hogy haragudjon, vagy megsértődjön.
Kirohant a fürdőszobába, és nem egészen egy percen belül Gino
előtt állt a teljes egyenruhájában.
– Mr. Santangelo – mondta hidegen maga csak fölizgatni tudja a
nőt, kielégíteni nem!
Ezzel az ajtóhoz vonult, és becsapta maga mögött. Gino szivarért
nyúlt. Mindenkit nem lehet meghódítani.
 GINO 1928
Gino rosszul fogadta Leonora házasságának a hírét. Képtelen
volt elhinni. Nem akarta elhinni. Costának újra meg újra el kellett
ismételnie a részleteket, amíg meg tudta emészteni végre.
És amikor elhitte, valósággal megvadult. Costa ilyet még nem
látott. A barátja olyan lett, akár a vadállat, föl-alá rohangált a
szobában, szitkozódott, ököllel verte a falat, és végül olyan
zokogásban tört ki, hogy Costa szégyellte magát miatta.
Arra gondolt, hogy talán el kellene mennie. Gino szemlátomást
tudomást sem vett a jelenlétéről, ám Costa úgy érezte, mégis
maradnia kell. Szinte olyan volt az egész, mintha Leonora halálhírét
hozta volna a barátjának.
Gino is így érezte. Leonora elárulta – az ő Leonorája. Jobb lett
volna, ha a lányt elüti a vonat, vízbe fullad, vagy halálos betegség
végez vele. Azt meg tudta volna érteni. De ezt! Ez hihetetlen volt.
Egy órába telt, amíg egyáltalán össze tudta szedni magát. Aztán
fokozatosan lecsillapodott. Üresnek, elhasználtnak érezte magát,
mint akit jól gyomorszájon vágtak.
Costa némán ült a sarokban, és komolyan nézett rá.
Most Gino jött zavarba.
– Hé, kölyök – préselte ki magából és azért jöttél ide csak, hogy
ezt elmondd?
Costa bólintott, és elővette a zsebéből az ott őrzött két levelet.
– Vettem a bátorságot, hogy fölnyissam és magamnál tartsam
ezeket. Az esküvő után érkeztek. Tekintettel a körülményekre, nem
hittem, hogy szeretted volna, ha kézbesítik őket. Remélem, azt
tettem, amit kellett.
– Ó, igen. Azt. – A leveleket begyűrte egy fiókba, és Costának
háttal állva mormogta: – Bizonyára elolvastad őket. – Nem.
Gino fölsóhajtott.
– Nézd, engem nem érdekel. Még mindig jobb, ha te olvastad
őket…
– A hangja megkeményedett. – Jesszusom! Annyira hülyének
érzem magam! – Costához fordult, vadul égett fenyegető, fekete
tekintete. – Ki a franc az a srác? Valami gazdag hólyag, akit apád
szerzett neki?
 – Eltaláltad – hazudta Costa. – A családnak van pénze. A szüleim
elégedettek a friggyel.
– És Leonorá?
– Azt teszi, amit mondanak neki.
– Hogy hívják azt a stricit? Ki kell állítanom a versenyből.
Ugye érted, mit mondok?
Costa nagyon is értette.
– Azt hiszem, Leonora szereti – mondta gyorsan.
– Ó. – Úgy tetszett, Ginóból kiszaladt minden levegő. – Biztos?
Costa idegesen bólintott.
– Hát… ha szereti… – A hangja ismét megkeményedett. – De
miért nem írta meg nekem? És te, miért nem írtad meg?
Costa vállat vont.
– Nem is tudtam a dologról.
Gino fölidézte az utolsó, Leonórától kapott levelet. Mikor is jött?
Ügy hét-nyolc hete. Olyan volt, mint a többi levele, semmi
személyes, de Ginó ezt már megszokta; Leonora levelei mindig
kislányosak és sekélyesek voltak, igen sekélyesek. Őt ez soha nem
izgatta, mert tudta, hogy ha ő nem Mr. Pulaskival íratná a leveleit, az
ő levelei is ilyenek lennének.
– Azt hiszem – mondta lassan semmit se tehetek.
– Sajnálom… – tárta szét a karját tehetetlenül Costa.
– Leonora tudta, hogy meglátogatsz? Üzent valamit?
Costa a fejét rázta. Azt az üzenetet nem volt értelme átadni.
– Nem tudom, most mit csináljak – mondta színtelen hangon
Gino.
– Idő kell, amíg megemésztem. Tudod, az egész életemet
Leonórával terveztem el. Meg kell értened, hogy mindent érte tettem.
Az égvilágon mindent.
Costa megértően bólintott.
Gino izgatottan járkált föl-alá.
– Nem olyan életet éltem, amilyenre büszke lehetnék, no de az
indításom se volt valami fényes. – Fölhúzta az ingét, és megmutatta
csupa forradás mellkasát. – Minden egyes ilyen jelnek megvan a
története. Tudod? – Egy elszíneződött foltra mutatott. – Hatéves
voltam, amikor a faterom szétrúgta a bordáimat. Ez a forradás egy
másik verés eredménye, és ez is. És ha nem lettem volna olyan kis
vasgyúró, ma itt sem lennék. A fateromnak az volt a kedvenc
időtöltése, hogy engem gyepált, és amikor kinőttem a verésből, a
nőit kezdte ütni. – Keserűen nevetett. – Közelről nézhettem végig.
Megkefélte, aztán félholtra verte őket. De mondok én neked valamit,
Costa.
Akkor határoztam el, hogy én másképp fogok élni. – Sóhajtott. –
Nem tudom, megérted-e, de Leonora lett volna az életem. Tudtam
nyomban, amint megláttam. – Elhallgatott, és egyszeriben zavarba
jött. – Jesszusom! És te beveszed ezt a sok baromságot? Különben
is, miért etetlek ezzel?
Costa megérintette Gino karját.
– Mert a barátod vagyok – mondta szelíden –, és mert jó a
dolgokat kibeszélni magunkból.
– Tűnjünk innen a fenébe – mondta Gino. – Már keresztbe áll a
szemem a föl-le járkálástól ebben a szobában.
– Hová?
– Nem tudom. Biliárdozni, moziba. Induljunk neki. – Fölvette az
ingét. – Délután temetésre kell mennem. Oda is eljöhetsz.
– Ki halt meg?
– Egy barátom. Egy öregember, aki sok szívességet tett nekem…
– Sajnálom…
– Aha. De ez a dolgok rendje, nem? – Egy pillanatig maga elé
meredt. Mr. Pulaskira és Leonorára gondolt. Számára mindketten
halottak voltak. – Az egyik pillanatban még itt vagy, a másikban már
– Vállat vont. – És jóformán senki sem veszi észre. Gyere kölyök,
indulás.
Gino végigcsinálta a napot. Valahogyan. Leonorát kirekesztette
az agyából, más dolgokra összpontosított.
Biliárdozni jó volt: teljes mértékben összpontosítani, aztán nyerni,
szokás szerint.
Evés. Az nem volt valami sikeres. Fánkkal és kávéval
próbálkozott. A kávé úgy szaladt át rajta, mint a keserűvíz, a fánk
pedig kődarabként nyomta a gyomrát.
Beszélgetés. Megtudni, mit is csinál tulajdonképpen Costa.
Meglehetősen unalmas. A kölyök, úgy látszik, csak tanul.
Mr. Pulaski temetése. Nyomasztó. Costa meg ő kettesben, meg
egyetlen, fonnyadt virágcsokor, amelyet egy utcai árusnál vett.
 Végül a mozi, A bagdadi tolvaj. Régi film. Már négyszer látta, de
szerette Douglas Fairbankst.
Costa elment a felénél.
– Haza kell mennem, Gino. Mrs. Lanza megöl.
Így hát magára maradt. És végignézte a filmet, mielőtt még
kihányta volna a fánkot a vécében.
Leonora. Gondolnia kell rá, nem tudja megúszni.
Hát gondolt. Kiment a parkba, leült az árnyékba, és a távolba
meredt. Nem tudta, hány órát ült ott. Hogyan tehette vele ezt
Leonora? Hogyan okozhatott neki ekkora fájdalmat?
Hát nincsenek érzései?
Leonora. Halványszőke haj. Szelíd, kék szem. Érett test.
Leonora. Szívtelen ribanc. Hűtlen ribanc.
Talán sírt megint, talán nem. Nem tudta. De abban biztos volt,
hogy nagyon sokáig nem engedi meg magának, hogy így érezzen.
Ha egyáltalán megengedi valaha is. A nőkben nem lehet bízni, még
a Leonora-félékben sem. A jövőben nem lesznek ígéretek. Nem lesz
szerelem.
Valaki megrúgta a lábát, és goromba, ír kiejtésű hang szólt rá.
– Mit csinálsz itt? Jobb, ha eltűnsz, mert letartóztatlak
csavargásért.
Gino fölugrott, és a zsemyákra meredt.
– Csavargásért? Megőrült?
– Én ugyan nem. – A zsemyák fenyegetően játszott a
gumibotjával.
Gino felállt. Rohadt zsaruk. Korrupt disznók. A Santangelobanda
többnek is rendszeresen fizetett.
De azért kisétált a parkból. Ugyan ki akar bajba kerülni?
Rózsaszínű Banán részeg volt. A kis táncparketten szorosan
magához ölelte Cindyt, és beleénekelt a fölébe.
– Rózsaszínű! – próbálta eltolni magától a lány.
– Ribanc! – felelte Rózsaszínű, és még közelebb húzta magához
Cindyt, és belemarkolt a fenekébe.
A lány idegesen nézte az ajtót, Ginót várta.
– Menjünk haza – mondta akadozó nyelvvel Rózsaszínű –, és
csináljuk azt, amire mindig kérsz.
– Én nem kérek semmit – vágott vissza Cindy.
 – Igazán? – vicsorgott a fiú. – Csak ruhákat, ékszereket és
szőrméket.
– Csakhogy nincs egyelőre se ékszerem, se szőrmém, igaz? –
állapította meg tárgyilagosan a lány.
– Csak mondd a magadét, cicám, csak mondd. – Rózsaszínű
megbotlott, kis híján elesett.
Cindy undorodva horkant föl.
– Leülök. – Attolakodott a kis parketten az asztalhoz, amelynél
Rózsaszínű ügynevezett barátai ültek. Mindegyiket gyűlölte.
Rózsaszínű Banán követte a lányt. Cindy őt gyűlölte a legjobban.
Kifestett szemébe könny szökött. A saját csapdájába esett, ahonnan
egyedül Gino Santangelo szabadíthatta ki. De neki esze ágában
sem volt jönni.
Rózsaszínű a lány térdére tette izzadt tenyerét. Cindy gyorsan
keresztbe tette a lábát, hogy az izzadt kéz ne csúszhasson följebb.
Jól ismerte a férfi elbűvölő szokásait. Rózsaszínű nem átallotta tövig
Cindy lába közé dugni a kezét a barátai jelenlétében. Elvégre a lány
a tulajdona volt. Az övé.
– Nézd csak, ki van itt – harsogta Rózsaszínű Banán. – Gino úr
személyesen!
Gino kelletlenül biccentett a társaságnak. Rózsaszínű barátainak
nem volt éppenséggel jó híre.
– No, mizujs? – mondta akadozva Rózsaszínű. – Mikor lesz a
következő utunk?
Gino dühösen nézett rá. Rózsaszínűnek már kényelmetlenül nagy
a szája. Cindy gyors, hálás pillantást vetett Ginóra, amelyben néma
köszönet volt.
– Hogy a te következő utad mikor lesz, Rózsaszínű, azt nem
tudom – mondta Gino de ha nem fogod be azt a nagy pofádat,
könnyen a tepsiben találhatod magad.
Rózsaszínű nevetve nézett a haverjaira.
-A főnököm, tudjátok. Egy patkánylyukban él, és szereti játszani
az eszét. De egy kibaszott stukkerral nem tud mit kezdeni akkor se,
ha az orra alá dugod.
Gino fenyegetően mosolygott. Elég. Rózsaszínű Banán le van
írva. Gino fölállt.
 – Hová mégy? – vicsorgott Rózsaszínű. – Haza, hogy kiverd
magadnak, a kezedben egy levéllel?
Gino tekintete hideg volt, ám a hangja szelíd.
– Tudod, mit mondok? Egy szép napon még a sírba visz az a
nagy pofád.
Cindy tekintete ide-oda villant. A lány fölállt. – Kimegyek pisilni,
szivi – mondta.
Rózsaszínű oda se nézett, amikor a lány kifelé indult. – Igazán? –
vicsorgott.
– Igazán — felelte Gino.
Ahogy összenéztek, egy pillanatig mindkettőjük szemében izzott
a gyűlölet. Aztán Rózsaszínű elnevette magát.
– Csak hülyéskedtem, haver. – Volt valami Gino tekintetében,
amitől mindig meghátrált. – Hát persze – mosolygott Gino.
– Maradj. Igyál egyet.
– Nem. Csak benéztem, mert Aldót keresem.
– Nem láttam.
Gino fekete szeme végignézett a társaságon. Szemét csürhe. És
Rózsaszínű Banán közéjük tartozik. – Viszlát – mondta.
– Holnap. – Rózsaszínű Banán kedveskedni akart.
– Aha – bólintott Gino. – Holnap. – Kiment a teremből. Cindy
idegesen várta odakint. – Itt a pénzed – mondta a fiú.
– Úgy félek – kapaszkodott a karjába a lány.
– Holnap fölülsz a vonatra, és eltűnsz innen.
– Holnap talán már késő – remegett Cindy hangja. – Megint
megfenyegetett, hogy megöl. Komolyan gondolja.
– Miért akar megölni?
– Mert azt hiszi, megcsalom.
– Aha. És nem csalod meg?
– Persze hogy nem. Jaj, Gino! – Átkarolta a fiú nyakát. –
Könyörgöm, vigyél el most. — Teste, amely szorosan Ginóhoz
tapadt, rázkódott a zokogástól.
Gino érezte a lány combjának-mellének melegét, és reakciója
elkerülhetetlen volt. Nőt kívánt. Kellett a nő. És Leonora már nem
akadályozhatta ebben.
Ágyékában szinte elviselhetetlen volt a fájdalom.
A lány érezte a merevedést, és még szorosabban rátapadt.
 – Vigyél haza magadhoz – suttogta. – Vigyázz rám, én is
vigyázok majd rád. Aztán holnap fölülök a kaliforniai vonatra.
Ma éjjel szükségem van rád.
Gino döntött.
– Tűnjünk el, mielőtt kijön, hogy megkeressen.
– Nem fogod megbánni – súgta a lány.
Cindy meleg és lágy volt és édes, mint a cukor. Mindaz, amiről
Gino álmodott.
A lány nedves volt, punciját szőke szőrzet finom háromszöge
takarta, és dorombolt, mint a cica.
A lánynak tökéletes melle volt, hegyes, tejízű mellbimbója és éles
fogai, melyek finoman harapdálták Gino farkát, amikor azt a szájába
tette.
Cindy nem mondott nemet semmire, amit Gino akart – és Gino
mindent akart.
A fiú már sok nővel volt, de Cindy volt köztük a legédesebb.
Amikor Gino a csúcsra jutott, a csúcs legalább két hosszú percig
tartott, legalábbis úgy érezte. Magva hosszan és kéjesen áramlott,
és teljesen eltöltötte a lányt.
Cindy levegő után kapkodott, és nyögött a gyönyörtől. És amikor
Gino a lány combjai közé dugta a fejét, és kinyalta a saját nedvét,
Cindy hangosan sikongatott.
A lány úgy húzta a fiút maga fölé, hogy nyelvével fölállíthassa a
farkát. Gino fölötte kuporgott, durungja ki-bejárt a lány szájában.
Aztán másodszor is elment, és a lány úgy nyelte az egészet, mint
valami finom, sűrű nektárt.
Gino egy ideig mozdulatlanul feküdt, és arra gondolt, milyen
régen nem csinálta: majd a szájába vette a lány mellét, ujját a lábai
közé dugta, s a lány előbb csöndesen fekve élvezte a dolgot, majd
hosszú, reszkető rángások jelezték, hogy eljutott a csúcsra.
Gino még nem volt teljesen elégedett. Többet akart. A lány nem
ellenkezett. Gino megfordította, és hátulról tette be neki, és úgy
csinálták, ahogyan a kutyák az utcán. Mindketten önkívületben
voltak a harmadik orgazmusnál. Ez rövid volt, tüzes és vad. Gino
csak ekkor nyugodott le. Lefordult a lányról, és a hátára feküdt. Úgy
érezte, hogy minden feszültség kioldódott a testéből.
 Valami mély szomorúsággal gondolt Leonorára, aztán
megsimogatta Cindy haját.
– Te aztán tudsz – mondta. A lány kurtán fölnevetett.
– Hát nem megmondtam?
– Mit mondtál te meg? – Hogy nem fogod megbánni.
 CARRIE 1928
Ópium. Klasszisokkal jobb volt, mint a marihuána. Egyre följebb
és följebb röpítette az embert, aztán fönn lebegtette egy felhőn,
mérföldekkel minden és mindenki fölött.
Carrie soha életében nem volt boldogabb. Az ópiumra Whitejack
szoktatta rá, ahogyan a marihuanára is.
– A jutalmad, édes szivi – mormolta egy este, amikor egy
mulatságon vettek rész Chinatown szívében.
Carrie először félt: a tűzön valami fiira edény és pipa volt, és sok
ember kuporgott körülötte.
– Nem hiszem, hogy akarom – suttogta.
– Gyere, asszony. Nehéz estéd volt. Ez majd segít, hogy csak a
szépre emlékezz. Bízzál bennem…
Carrie bízott benne, és megszívta a pipát, egyszer… kétszer…
Minden lágy és szép lett körülötte, és kellemes emlékek áradtak át
rajta.
Mi lett az álmaiból, hogy a kezébe veszi a sorsát?
A szerelemből.
Egy stricivel.
De mit számított neki már Whitejack? Elvégre most is az ő
embere volt, vagy nem? Whitejack intézte az üzleti ügyeket, és
ellátta Carrie-t a kábítószerrel, amelyre rákapott. Ez meg is
ijesztette. Most már a kábítószerbe volt szerelmes. Amikor lebegett,
nem számított semmi.
De néha, amikor reggel tiszta fejjel ébredt, az öngyilkosságra
gondolt, ahogyan évek óta többször. Whitejack ezt mindig
megérezte, és ilyenkor még több kábítószert adott neki.
És olyan jó volt elfeledni a rosszat, és lebegni. Az a sok mosolygó
ar
c… Az a sok ember, akik mind törődtek vele…
No meg persze Whitejack. Az embere. Aki magas, okos és erős.
Ő Mindenre képes ezért az emberért. És képes is volt.
Egy napon Lucille durván ébresztette föl.
– Carrie, tudod, hogy szeretlek téged és Whitejacket is. De ez az
ember tönkretesz téged. Jó lenne, ha kórházba mennél, és
kikúráltatnád magad.
– Kikúráltatnám? Mit beszélsz? – kérdezte félálomban
Carrie.
 – Az életedről beszélek.
Carrie nevetni kezdett, de perceken belül már sírt.
Lucille dajkálta, amíg zokogott.
– Elviszlek innen – tökélte el. – Öltözz gyorsan, Whitejack és
Dolly még alszanak. Higgy nekem, szivi, el kell tűnnöd innen.
– Igazán? – Whitejack állt az ajtóban. – Nem megy sehová. Ha
beköp, ráuszítom a zsarukat. Visszaküldik a szigetre, ha elmondom,
amit tudok.
-Adj valamit – nyögte Carrie. – Rosszul vagyok… Whitejack
dühösen nézett Lucille-re.
– Tűnj el – mordult rá.
Lucille úgy illant el a férfi mellett, mint egy ijedt patkány.
– No, mi történt? – kérdezte gyöngéden Whitejack. – Valami föliz-
gatta az én édes kicsi lánykámat?
Carrie a homlokát ráncolta. Szó volt valamiről, de nem emlékezett
rá. Kórház… Lucille kórházba akart menni. Igen. Lucille biztosan
beteg…
– Hoztam neked valamit – mondta kedveskedve Whitejack –,
valami nagyon finomat. Add csak ide azt az édes karocskádat, én
nyomban a mennyországba röpítelek.
Carrie fölsóhajtott. Mennyország. Ez jól hangzott. Odanyújtotta
Whitejacknek a karját. A férfi megfogta a karját, és szorosan
átkötötte egy selyemkendővel, hogy az erei kidagadtak. A zsebéből
injekciós tűt vett elő. Heroin. Nem kell többé Chinatownba loholnia,
ha rátör az ópiuméhség, vagy egy vagyont fizetni a gazdagok
varázslatos, fehér poráért, a kokainért. A heroin volt Carrie számára
a tökéletes kábítószer. Whitejack a kezében tudta tartani a
beszerzését, s ezzel a kezében tudta tartani Carrie-t is.
Ráadásul még szívességet is tett lánynak, nem igaz? Amikor
eljuttatta Seholsincs-országba, ahol mindenki boldog. Carrie
Whitejackre mosolygott, és széttárta a karját. Meztelen volt.
Normális körülmények között ez vonzotta a férfit, de éppen akkor
jöttek meg egy mulatságról, ahol Whitejack végignézte, ahogyan
Carrie táncolt, aztán vetkőzött, aztán szeretkezett Lucille-lel – aztán
egy nézővel – aztán Dollyval – aztán négyen egymással. Ha most
részesítené a lányt abban, amit Carrie jó szerelemnek nevezett,
észre se venné a különbséget.
 Dolly lépett a szobába, és megállt, amint rájuk nézett.
– Jössz lefeküdni, fekete ember? – kérdezte.
Whitejack az egyik nőről a másikra nézett. Nem volt nehéz
választani. Szerette az erős nőket, és Dolly eléggé erős volt
kettőjüknek is.
Carrie ködös szemmel nézte, amint kimentek. Fáradt volt, de
társaságra vágyott. Lassan föltápászkodott az ágyról, és az
ablakhoz ment. Az ablak nyitva volt, így nem esett nehezére
kimászni a vas tűzlépcső-re Megbotlott, és majdnem leesett.
Hangosan nevetve lekapaszkodott a három emeletnyi magasból
a sötét utcára. Belépett egy törött üvegdarabba, és meztelen lába
vérezni kezdett. Ettől még hangosabban kacagott.
Két szemétvödör között egy részeg kuporgott magához szorítva
becses pálinkáját. Látta, amint a meztelen lány elimbolyog előtte, és
úgy gondolta, most már igazán hat az ital. Carrie a mellékutcából
kiért a szélesebb utcára, és táncolni kezdett.
Az egyik kapuból két fiú bámulta merev figyelemmel.
– Szent ég! – kiáltott föl az egyik. – Látod, amit én látok?
– Naná.
Összenéztek, aztán végigpillantottak az utcán. Sehol senki.
– Úgy néz ki, hogy ingyen jutunk hozzá. Gyerünk. Megindultak
Carrie felé két oldalról.
– Szia, fiúkák! – nevetett Carrie.
Visszatuszkolták a mellékutcába, lenyomták a földre, aztán az
idősebb fiú kigombolta a nadrágját, és munkához látott.
Carrie fölsóhajtott.
– Oly gyö-ö-önyörű vagy… – búgta. – Gyö-ö-önyörű. A fiatalabb
fiú félt. Olyan lányokhoz volt szokva, akik előbb karmoltak,
védekeztek, és csak aztán mondtak igent. Az idősebbik fölhördült, és
elment.
– Te jössz, Terry.
– Nem akarom, Jake. – Ugyan már. Ingyen van, és jó bőr.
Terry kelletlenül gombolta ki a sliccét. Nem volt merevedése, de
megpróbálta ezt eltitkolni a barátja elől. A lányra kuporodott, és úgy
tett, mintha…
– Kész? – kérdezte vagy egy perc múlva Jacob.
– Egy pillanat. – Terry félnyögött, mint aki elélvez, és fölugrott.
 A két fiú lenézett Carrie-re, aki mosolygott a félhomályban. – Ez
bolond – mondta Jacob. – Tűnjünk el.
Elfutottak, a részeg öregember pedig föltápászkodott, hogy
megnézte mi ez a lárma. Fölborította a szeméttartót, amelyiknek a
tövében Carrie feküdt.
– Szia – motyogta Carrie, és ölelő mozdulattal tárta az öregember
felé a karját. – Akarod, hogy a kis Carrie megtanítson valami nagyon
jóra?
A részeg alig hitt a szerencséjének. Palackját óvatosan letette a
földre, és kikecmergett mocskos nadrágjából. Carrie lelkesen
fogadta.
– Szia, nagyfiú… mondtam már neked… hogy… gyö-öönyörű
vagy?
Carrie először a zajokat hallotta meg. A kora reggeli zajokat:
gyerekek kiáltoztak, tejesüvegek csörömpöltek, kutyák ugattak.
Aztán észrevette, hogy kényelmetlenül vacog, hogy lüktet a lába,
és vacog a hidegtől.
Kinyitotta a szemét, és egy hosszú percen át azt hitte, álmodik.
Az utcán feküdt, anyaszült meztelenül, és reggel volt. Rémülten ült
föl. Hol van Whitejack? Dolly? Lucille? Hogy került ide? Mi történt?
Összehúzta magát, térdével takarta el meztelenségét, és a falhoz
lapult. Fájt a feje. A torka kiszáradt. Könnyek öntötték el a szemét.
Mit csinál ő itt? Erősen pislogott, hogy elálljanak a könnyei.
Gondolkozz, Carrie. Gondolkozz.
Homályosan emlékezett valami mulatságra. De az egész
egybefolyt. Whitejack adott neki egy adagot a fehér varázslatból, és
ő ment, hogy végezze a dolgát.
Pánikban állt föl, hátával a falnak lapult. Ekkor jött rá, hogy abban
az utcában van, ahová az ablaka néz.
A közelből zaj hallatszott, emberi eredetű zaj. Egy részeg
öregember volt az, aki a hátán hevert a szemeteskanna mellett.
Szánalmas látvány volt. Carrie megborzongott.
– Hrrrrr. – A részeg megfordult álmában, féltett üvege kicsúszott a
kezéből, és széttört a földön.
Carrie megugrott. A lába nyomban sajogni kezdett, mihelyt
rálépett, de legalább tudta már, hogy hol van, gyorsan a
tűzlépcsőhöz sántikált, és fölkapaszkodott. Szerencsére a
szobájának nyitva volt az ablaka.
Bevetette magát a szobába, és csak ekkor adta át magát az
eszelős zokogásnak. Nagyon félt. Már ott tart, hogy nem tud
magáról. A kábítószerek megölik az agyát. Megölik öt.
Anélkül, hogy magára vett volna valamit, beviharzott Dolly
szobájába.
Azok még aludtak, a nagydarab szőke meg a magas fekete férfi.
Az ő embere. Aki immár minden éjszakát Dollyval töltött.
– Ébresztő! – sikoltotta. – Halljátok? Ébresztő!
– A fra-a-ancba, asszony – motyogta Whitejack, és lassan
kinyitotta a szemét. – A fra-a-ancba.
– Mi az? – fordult meg az ágyban Dolly úgy, akár a partra vetett,
fehér bálna.
– Az utcán aludtam! – visította Carrie. – A francos utcán!
– Mit beszélsz, asszony? – morogta Whitejack. – Elment az
eszed? – Tüntesd el innen – nyafogott Dolly. Lucille szaladt be.
– Mi van? -kérdezte.
– Ki tudja? – vicsorogott Whitejack. – Ennek elment az esze.
– Dehogy ment el! – ordított Carrie. – Te tömsz kábítószerrel
éjjelnappal, hogy már azt se tudom, mit csinálok. Odakint voltam az
utcán, meztelenül. Hallod? Meztelenül, meztelenül, meztelenül! – A
hangja egyetlen nyüszítő sikolyba olvadt össze.
Whitejack kimászott az ágyból, és megölelte Carrie-t. Szorosan.
– Álmodtál – mondta nyugodtan. – Nincs abban semmi különös.
Csak álmodtad.
– Álmodtam? – Carrie már maga sem tudta.
– Persze – nyugtatta Whitejack. – És most gyere szépen az
embereddel, és kapsz valamit, amitől elmúlnak a rossz, álmok.
– És kivezette Carrie-t a szobából.
Dolly megfordult, és újból elaludt.
Lucille a fejét csóválta. Látott ő már jó időket és rossz időket.
Tudta, hogy Carrie-re nagyon rossz idők jönnek. És ez ellen senki
nem tehetett semmit.
 GINO 1928
Cindy ébredt föl előbb. Föltámaszkodott a könyökére, és nézte az
alvó Ginót. Á fiú a hasán feküdt, az arca profilban. Álmában nagyon
fiatalnak látszott. Persze fiatal is volt, de amikor hideg, fekete szeme
villogott, nem látszott fiatalnak. Cindy már régen eltökélte, hogy az
ágyába férkőzik, és lám, itt volt.
Reszketett az izgalomtól. Micsoda szeretőnek bizonyult ez a fiú!
Persze Rózsaszínű Banán után mindenki izgalmas volt. Ám Cindy
nemi ismeretei nem Rózsaszínű Banánra korlátozódtak. Három
másik is voltt, és mind egyforma. Gino olyasmit tudott, amit Cindy
még sohasem tapasztalt. Úgy érezte a nőt, mintha ő maga lenne a
nő. Pontosan tudta, hová tegye a farkát vagy a nyelvét…
Cindy ismét megborzongott, és arra gondolt, hogy fölébreszti a
fiút. Bár olyan jól alszik… Disznóság lenne fölzavami.
Cindy nem remélte, hogy ilyen könnyen bejut Gino ágyába.
Mindenki tudta, hogy a fiú egy San Franciscó-i lányt készül
feleségűi venni. Mindenki tudta, hogy vallásosan hűséges. De csak
volt…
A lány nézte az alvó fiút, és azon töprengett, vajon vele mit fog
kéz-deni, amikor fölébred. Ad neki egy kis pénzt, és folteszi a
Kaliforniába tartó vonatra? Őszintén remélte, hogy nem így lesz.
Semmi kedve nem volt elmenni. No de hogyan érhetné el, hogy Gino
magánál tartsa?
Finoman az egyik tökéletes kis mellére tette a kezét, és addig
játszott a mellbimbójával, amíg keményen nem állt.
Aztán ugyanezt tette a másikkal.
Már a puszta gondolattól begerjedt és nedves lett, hogy Gino ott
fekszik mellette. Szelíden a fiú fölé hajolt, és föl-alá kezdte húzogatni
a keblét a fiú meztelen hátán. Gino megrezzent álmában, de nem
ébredt föl.
Cindy egyre csak simogatta a mellével. Gino megfordult,
hímvesszője teljes harci készültségben állt, bár a szeme még csukva
volt.
Cindy rámászott a fiúra, ráült, és addig lovagolta vadul és
keményen, amíg az arca vörösre nem gyúlt, és már alig pihegett.
Aztán óriásit élvezett.
Gino ki sem nyitotta a szemét, és merevedése nem csökkent.
 – Cindy legördült róla, és nevetni kezdett.
– Gino! Csak nem aludtad végig az egészet?
A fiú mozdulatlanul feküdt.
A lány fölé hajolt, és szopni kezdte, míg végre bekövetkezett a
hatalmas orgazmus. Gino csak ekkor nyitotta ki a szemét, túrt a lány
hajába, és mondta: – Jó reggelt!
– Azt hittem, már soha nem ébredsz föl! – ragyogott a lány.
– Egész idő alatt ébren voltam. Cindy vigyorgott.
– Legalábbis az egyik részed.
– Kedvedre van az a rész? -Nagyon!
Gino kiugrott az ágyból, és az ajtó felé indult.
– Hová mégy?
– Az a szar klotyó. Lent van. Ne menj el.
Mintha el akart volna menni. Cindy fölkelt az ágyból, és megnézte
magát a vén fiókosszekrényen álló, repedt tükörben.
A klotyóbán Gino mérlegelte a helyzetet. El kellett ismernie, hogy
jól érezte magát. Nem várta, hogy heteken, hónapokon, éveken belül
ennyire jól érezze magát. A lelke is fájt Leonóráért, de többé nem
fogja játszani a hűséges balekot. Az ilyesmi palimadaraknak
valójától másképp kezd élni. Van jócskán eldugott suskája meg egy
rendes lakása. Többé nem spórol. Minek?
Amikor visszament a szobába, Cindy az ágyon ült.
– Éhes vagyok – csücsörítette a száját. – Van valamid, amit egy
lány meg tud enni?
Gino a szoba egyik csücskében öltözött, Cindy a másikban. Egy
szó sem esett arról, hogy mi lesz.
Cindy idegesen harapdálta az ajkát. Nem akarta, hogy útnak
indítsák Kaliforniába. Maradni akart. Ismét szeretkeztek. Ginót nem
lehetett leállítani; olyan volt, mint a nekivadult Kos. Nem csoda, hogy
ezt a becenevet kapta. De a szeretkezés után nem beszéltek komoly
dolgokról, csak húzták egymást, aztán Gino az órájára pillantott, és
fölkiáltott.
– Jesszusom! Mennem kell. – És mindketten öltözködni kezdtek.
Cindy fölhúzta selyemharisnyáját, és rákapcsolta az olcsó,
rózsaszín harisnyatartóra. Ginóra pillantott. Az éppen a nadrágját
húzta.
 Gino elkapta a lány tekintetét, és kacsintott. Hogy a francba megy
ez így ki az utcára? Cindy éppen az előző esti ruhájába préselte be
magát: a mélyen kivágott, rózsaszínű szaténruhába. – Hé – mondta
– ebben fogsz utazni?
A lány tehetetlenül tárta szét a karját.
– Nem tudtam elhozni egyetlen ruhámat sem. Ha Rózsaszínű
gyanította volna, hogy el akarok menni… – A hangja megremegett. –
Jaj, Gino. Mit csináljak? – A szavai egybefolytak, és abbahagyták az
öltözködést, hogy megvitassák a kérdést.
– Azt hittem, föl akarsz szállni a vonatra. Hogy gyorsan el akarsz
tunni.
– Az még az elmúlt éjszaka előtt volt – sütötte le a szemét Cindy.
Igen? – kérdezte Gino.
Igen – mormogta lágyan a lány. – Most már sehová sem akarok
menni. Itt akarok maradni veled.
– Hé, ide figyelj… – kezdte Gino.
– Nem, te figyelj ide! – szakította félbe a lány. – Tudom, mi a
helyet nálad, hogy hamarosan megnősülsz. Csak néhány hétig
szeretnék veled maradni. Semmi komoly. Csak egy kis szórakozás.
Aztán majd elmegyek, úgy fölszállok a vonatra, hogy vissza se
nézek. Ehhez mit szólsz, Gino?
A fiú nem tudta, mit szóljon. Az ötlet nem volt rossz. Két hét
Cindyvel meg a finom kis testével nem volt gond. Csak ne lett volna
soha Rózsaszínű Banáné.
– Jesszusom! – hintázott a lábán. – Nem is tudom…
– A barátnőd nem fogja megtudni – folytatta gyorsan Cindy.
– Titokban tartjuk. Ugye van a belvárosban egy lakásod? –
Honnan tudod?
– Az emberek beszélnek.
Az. Egyébként ő sem csinált titkot belőle.
– Ha odaköltöznénk – mondta izgatottan Cindy – senki nem tudna
rólunk semmit. Vadonatúj környék. Még Rózsaszínű sem tudná.
Van valami igazság abban, amit mond. Gino bólintott. Miért is
ne?… Néhány hét… Mit veszíthet?
– Mondok én valamit, kislány Te szépen itt maradsz, amíg én
elintézem a dolgom. Ha visszajövök, taxiba vágjuk magunkat,
odamegyünk, és bejelentkezünk.
 – Jaj, Gino! – Cindy a fiú nyakába ugrott. – Ez pompás!
– Hé! – fejtette le magáról a lányt Gino. – Csak pár hétre! Cindy
ártatlan szemmel nézett rá.
– Persze. Amikor mondod, elmegyek.
– Amíg megértjük egymást.
– De megértjük, igaz? – Odament a fiúhoz, és finoman
megharapta a fülét. – Meglehetősen jól megértjük egymást. – Keze
már Gino sliccén volt, és gombolni kezdte.
– Hé! – tolta el a lány kezét nevetve Gino. – Dolgom van. –
Belenézett a tükörbe, és jól megrázta fürtös, fekete haját, mielőtt
rákente vastagon a pomádét. Aztán egy futó „Viszlát, kislány!” után
már ott sem volt.
Cindy az ablakhoz szaladt, és nézte, hogy megy Gino az utcán.
Gino Santangelo, nem is volt olyan nehéz megkapni téged. Két
hét. Hahaha! Vagyis amíg a kis Cindy maradni akar.
Aldo éppen egy fokhagymagerezdet rágott. Ez nem tartozott a
legjobb szokásai közé.
– Nem mondhatjuk neki csak úgy, hogy ki van rúgva –
makacskodott. – Ismered Rózsaszínűt. Be fog pörögni. Gino az öreg
Ford orrán ült.
– Menjen a fenébe. – Kiköpött. – Nem érdekel, hogy mit csinál.
Aldo gondterhelt képpel járt föl-alá a garázsban.
– Elejétől velünk volt…
– Baromság. Bevettük, hogy vigyázzon a szajréra a kanadai
utaknál. Mi ketten már jóval azelőtt együtt voltunk.
– Ja de asszem, ő asziszi, hogy partner.
– Jesszusom! – morogta undorral Gino. – Meg akarod tartani?
Azt akarod nekem mondani, hogy maradjon? – Nem, csak…
– Nem akarsz balhét – fejezte be a mondatot Gino. Aldo vállat
Vont.
– Ja, megmondod Rózsaszínűnek, hogy kirúgtad, bajban leszel. –
Nézd, nekem nem partnerem. Neked sem. Fizetünk neki. Béreljük.
És most kirúgjuk. Érted? – Asszem igazad van.
– Mérget vehetsz rá. Rózsaszínű romlott. Szemét alakokkal
haverkodik, és túl nagy a pofája. Nem akarok sittre kerülni miatta.
Aldo egyetértett.
Te mondod meg neki?
 Én aztán megmondom.
Rózsaszínű Banán egy órával később érkezett. Úgy nézett ki,
mint aki csak néhány percre ugrott ki valami szajha ágyából, és ez
volt a valóság is. Ugyanaz az öltöny volt rajta, amelyik az előző este,
és olcsó parfümtől bűzlött. Egyórai késéssel támolygott be a
garázsba a megbeszélésre. Köszönés nélkül tért a lényegre.
– Mi a meló? Csak a helyet meg az időt mondjátok meg, ösztán
hadd megyek haza egy kicsit szunyáim. Nagyon tüzes kis pina ugrált
rajtam egész éjjel. Agyon vagyok verve.
Aldo idegesen rángatózott. Gino nyugodt volt.
– Nincs semmi kifogásom a személyed ellen, Rózsaszínű –
mondta lassan –, de éppen arról beszéltünk, hogy nem megy tovább
veled a dolog.
Rózsaszínű Banán összehúzta vérben forgó szemét.
– Mi nem megy tovább?
Gino körbemutatott.
– Az egész félállás.
– Mi a nyavalyáról beszélsz?
– Kirúglak – mondta indulattalanul Gino. Rózsaszínű nem hitt a
fülének.
– Egy nagy lófaszt rúgsz te ki! – ordította Rózsaszínű.
– Igen. Egy nagy lófaszt, kirúglak. – És már szemben is álltak
egymással. És Gino ujjával Rózsaszínű gyomrába bökött. –
Figyeltem, ahogy megváltoztál. Nem akarom, hogy a szabadságom a
nagy pofáin múljék.
– Ó, értelek én – harsogta Rózsaszínű, és ellökte Gino ujját. –
KÖtöttél valami zsíros üzletet Bonnattival, és most ki akarsz hagyni.
Gino szeme kemény és hideg volt.
– Értsd, ahogy akarod.
– Te puhatökű! Ha engem kirúgsz, meg fogod bánni! A
Santangelo. banda. Micsoda röhej! Nélkülem szart sem értek.
Úgy fogják megfejni a szállítmányaidat, ahogy a csöcsből a tejet!
Gino elfordult.
– Menj a fenébe.
– Ne merd azt mondani nekem, hogy menjek a fenébe!
Rózsaszínű egy fél fejjel magasabb és legalább tíz kilóval
nehezebb volt Ginónál, de amikor ütni próbált, nagyobbat kapott,
mint amire számított. Gino gyorsan talpon volt, megfordult, blokkolta
az ütést még félúton. Ugyanakkor erős jobb ökle eltalálta
Rózsaszínű orrát. Reccsenés hallatszott, és kibuggyant a vér.
Rózsaszínű a fejéhez kapott.
– Szarházi! – ordította. – Eltörted az orromat! – Az ujjai között
lecsurgott a vér a garázs kövére.
– Ezt Cindyért kaptad – morogta Gino. – Az üdvözletét küldi.
Rózsaszínű oda se figyelt. Az ajtóhoz indult.
– Megkapod még – motyogta, és zsebkendőjével próbálta
elállítani a vérzést –, majd én gondoskodom róla.
– Rögtön összecsinálom magam.
– Ajánlom is, szarházi, ajánlom is! – ordította Rózsaszínű. És már
ott sem volt.
– Látod – mondta diadalmasan Gino. – Mondtam én, hogy nem
lesz vele semmi baj.
Aldót szemlátomást megrázta a dolog.
– Miért kellett megütnöd?
Gino hosszan, keményen nézett rá.
– Te is ki akarsz szállni? – kérdezte. Aldo vállat vont.
– Asszem, én nem vagyok annyira ideges. – Idegesen toporgott.
– Mi volt az a célzás Cindyre? – Otthagyta Rózsaszínűt, csak még
nem tudja.
– És hová ment?
Gino fapofával mondta:
Azt hiszem, Kaliforniába. Hé, föl kellene hívnunk Enziót.
Aha – helyeselt Aldo, aztán hozzátette: – Leonóráról semmi
hír?
– Semmi. — Gino átkarolta a barátja vállát. – Tudod mit?
Minél tovább késlekedik, annál több időm van gondolkodni.
Házasság… baromság… Hiszen alig ismerem azt a lányt.
Aldo elképedve nézett rá.
– Nem hiszek a fülemnek!
Gino igyekezett zavartnak látszani.
– Egén. Tudom. Hát nem fura? Több mint egy évig írogattam
neki, de ha most látnám… hát, nehéz megmagyarázni. Úgy érzem,
képzeletben valami túlságosan jót építettem magamnak. Ha meg
most idehozom, pontosan ugyanolyan lesz, mint itt az összes többi
lány.
– Vagyis nem nősülsz?
– Azt nem mondtam. Csak fenntartásaim vannak. Aldo rágta a
fokhagymát.
– Megértelek. Néha én is arra gondolok, hogy elveszem Barbarát,
máskor meg a hideg kiráz az ötlettől.
– Aha – mondta Gino pontosan. – Lopva Aldóra pillantott.
Betette a fülébe a bogarat. Most már menni fog. Néhány hét
múlva majd azt mondja neki: „A francba, végképp meggondoltam
magam” és senki nem fog kérdezősködni.
Mrs. Lanza ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa Costának a
várost.
Félúton a Central Park állatkertje felé azonban elfogta a
fáradtság.
– Jaj nekem, jaj nekem – nyögte egy padon ülve. – Ez már
túlságosan sok nekem, Costa.
Costa buzgón helyeselt, miközben Mrs. Lanza elmondta,
mennyire szerette volna igazán megmutatni a fiúnak a várost, de hát
nem bírja a szíve, és muszáj hazamennie.
Costa kikísérte Mrs. Lanzát a parkból, fogott neki egy taxit, és
áldotta a szerencséjét, hogy végre szabad.
Leszáguldott a metróba, futott Gino lakására, fölrohant a lépcsőn
a harmadikra, és megdöngette az ajtót.

Egy kis szöszi nyitotta ki.

– Maga kicsoda? – kérdezte.
Costa a lányt bámulta, aki rendkívül csinos volt.
– Costa vagyok – bökte ki végül –, Gino barátja. És maga
kicsoda?
A lány megnyalta telt, rúzsozott ajkát.
– Cindy vagyok, Gino nagyon jó barátja. – Szemtelenül kacsintott
és a Leonóráénál jóval sötétebb árnyalatú – kék szeme tetőtől talpig
végigmérte a fiút. – Maga nem látszik Gino barátjának. Gyerek még.
– Nem vagyok gyerek! – pirult el Costa.
– Pedig azt hittem.
 Costa nagy nehezen leküzdötte pirulását, és határozott hangon
megkérdezte: – Gino itthon van? Őt akartam fölkeresni.
Cindy elnevette magát.
– Fölkeresni! A lányokat szokás fölkeresni, csacsi, nem a
férfiakat.
Costa szóhoz sem jutott. Járt az agya. Mit csinál ez a lány
Ginónál?
Tanúja volt, hogy megviselte a barátját Leonora házasságának a
híre Vagy csak színjáték volt? – Mikor jön haza Gino? – kérdezte
mereven.
– Nem tudom – vont vállat a lány. Costa idegesen toporgott.
– Bemehetnék és megvárhatnám? ‘
– Szó sincs róla – mondta határozotton a lány –, hiszen azt sem
tudom, kicsoda maga.
– Gino barátja vagyok, Costa Zennocotti. Korábbra várt, de
föltartóztattak.
– Hallja – kacsintott rá a lány –, maga igazán finoman beszél.
Honnan jött?
– San Franci… – Kezdte a fiú. Aztán elhallgatott, mert
meghallotta, hogy valaki kettesével rohan föl a lépcsőn.
Gino bukkant elő, meglehetősen derűs hangulatban.
– Costa! Hol voltál? Azt hittem, tizenkettőre jössz. – Akartam,
de…
– Szóval megismerted Cindyt – szakította félbe Gino. Aztán rájött,
hogy a helyzet meglehetősen visszás, és félszegen hozzátette: –
Cindy csak a barátom, és éppen segítek neki, mert bajban van.
Mindhárman betódultak a kis szobába. Costa a széttúrt ágyra, a
földre csúszott ágytakaróra pillantott. Aztán Cindy ruhájára.
– Figyelj, szivi – mondta Cindynek Gino. – Dobáld be a cuccaimat
egy bőröndbe. Sétálok egyet Costával, aztán eltűnünk innen.
A lány megigazította a ruháját.
– Oké, de szereznem kell valami ruhát. Ebben nem mehetek az
utcára.
– Ne aggódj. Majd szerzünk valamit később. – Gino átkarolta
Costa vállát, és kitessékelte a fiút a szobából.
Az utcára érve beszélni kezdett.
 – Őszinte leszek hozzád, kölyök. Egén. Dugom a csajt. De a
tegnapi éjszaka volt az első alkalom. És meg kell mondanom azt is,
hogy ez volt az első alkalom azóta, hogy megismertem Leonorát. –
Keserűen felnevetett. – Ehhez mit szólsz, kölyök? Gino, a Kos mint
Gino, a balek Most be akarom hozni az elvesztegetett időt, mert
utálok balek lenni. – Megértem… – kezdte Costa.
– A nyavalyát érted! – kiáltott föl Gino. – Még én magam sem
értem. Csak azt tudom, hogy azt akarom, hogy befogd a szád. El
akarom hitetni, hogy még mindig vőlegény vagyok.
– Persze. Nem szólok senkinek.
– Ajánlom is, kölyök. Ha nem akarod, hogy szétverjem a fejedet.
Costa megsértődött.
– Bennem megbízhatsz. Erre már rájöhettél.
Gino összehúzta a szemét.
– Egén… azt hiszem. – Aztán játékosan Costa gyomrába
öklözött. – Gyere, kölyök, ma költözünk. Segíts.
Costa New York-i tartózkodásának további része hamar elröpült.
Minden napot Cindyvel és Ginóval töltött. Segített berendezni a
lakást, moziba jártak, ruhákat vásároltak az ötödik sugárúton, vagy
csak lötyögtek. Néha Gino elelment a régi környékre egy-egy
megbeszélésre, de mindig visszatért néhány órán belül, s amíg távol
volt, Cindy azzal szórakoztatta Costát, hogy filmsztárokat utánzott.
Pompás Dolores Costello és tökéletes Lillian Gish tudott lenni.
Aztán minden este hatra visszatért Lanzáékhoz.
– Micsoda hülyeség! – veszekedett Gino. – Mondd meg a vén
szatyornak, hogy ma később mész.
De Costának nem volt hozzá bátorsága.
Ám Costa utolsó estéjén Gino nem tűrt ellentmondást.
– A francba velük – mondta. – Úgysem tehetnek semmit.
Mulatunk egyet, és nincs vita.
Costa nem vitatkozott, és ez lett kirándulásának fénypontja. Gino
nappalijának a padlóján kötött ki egy lánnyal, aki abban a titkos
italmérésben csatlakozott hozzájuk, ahol az estét töltötték, és
olyasmit csinált a lánnyal, amit csak azzal a San Franciscó-i
kurvával. Úristen! Milyen izgalmas volt! Reggelire ért csak vissza a
Beekman Place-re.
 Mrs. Lanza jéghideg arccal és a becsomagolt bőröndjével fogadta
az előszobában.
– Majd beszámolok apádnak – mondta, a fiú kezébe nyomta a
bő- r°ndöt, és becsapta az orra előtt az ajtót.
Costa egyenesen Gino lakására ment, és ott várta meg a
vonatindu-Cindy megölelte és megcsókolta. – Hiányozni fogsz,
kölyök – Mondta, és mintha csak maga Gino lett volna, lány
változatban, A vonaton Costa töprengeni kezdett az utazásán. Nem
érdekelte, hogy Franklin milyen büntetést fog kiszabni rá. Megérte.
Csupán egy dolog aggasztotta. Ginónak nem mondta meg, hogy
Leonóra terhes. De ez nem számított. Ha meglesz a baba, majd
csalt néhány hónapos késéssel fogja megtudni az igazságot. Mert
Costa a legkevésbé sem szeretett volna fájdalmat okozni Ginónak.
Cindy elnyújtózott, és nevetett.
– Végre kettesben! Mit fogunk csinálni a kölyök nélkül? – Elterült
a nagy ágyon, és kidugta a lábát pezsgőszínű szaténhálóingének
hasi-tékán.
Gino végigsimította a lány lábát.
– Majd találunk valami elfoglaltságot.
Cindy kuncogott, lejjebb csúszott az ágyon, és a hálóing
fölgyűrődött a derekára.
Gino végigsimította a lány combját, és behatolt arany
fanszőrzetének dús háromszögébe. Cindy halkan fölsikoltott
izgalmában, amint a fiú lehajtotta a fejét.
– Jaj! – suttogta. – Annyira szeretem, amikor ezt csinálod!
Annyira!
– Igazán? – Gino szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson. –
Mesélj róla, szivi.
Cindy borzongott a kéjtől.
– Szeretem a nyelvedet, a szádat, a kezedet. Óóóó… Gino…
Óóó…- Megborzongott, megfeszült a teste, és elélvezett. – Ez
hamar ment! – elégedetlenkedett Gino. Cindy a hasára fordult.
– Nem tehetek róla. Mert annyira jó. Ezt még senki se csinálta
nekem.
– Nem? – Gino elégedett volt.
– Tudod, Rózsaszínű sohasem nyalt nekem. Azt mondta, minden
lány mocskos, és ő nem teszi oda a száját. Gino leeresztett, mint a
kihűlő felfújt.
– A francba! – kiáltott föl élesen.
– Mi baj?
Gino lemászott az ágyról.
– Mi a francnak beszélsz nekem Rózsaszínűről? – Bocs.
– Nem érdekel, hogy mit csinált és mit nem. – Bocs.
– Rózsaszínű. Jesszusom! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe vele
kezdeni! – Bocs.
– Hányszor akarsz még bocsánatot kérni?
– Bocs.
Gino kicsörtetett a fürdőszobába. Nyavalyás Rózsaszínű Banán.
Ez a dolga neki, Gino Santangelónak éppen Rózsaszínű egyik
kirúgott szajhajaval?
Dühösen nézte magát a díszes falitükörben, megtöltött vízzel egy
poharat, és kimosta a száját.
Éppen borotválkozott, amikor besurrant Cindy. Megállt a fiú
mögött, és hozzászorította a testét.
– Most rajtam a sor – suttogta, és már nyúlt is Gino farkáért. Gino
ellökte.
– Nyughass – mondta élesen – Találkozóm van.
Cindynek volt elég esze, hogy ne vitatkozzon, és visszavonult.
Gino befejezte a borotválkozást, és a hálószobába ment, hogy
felöltözzön. Sok ruhát vásárolt az utóbbi időben, és gondoson
kiválasztott egy fekete öltönyt széles, fehér csíkozással, egy
sötétbarna inget, egy aprópöttyös nyakkendőt és egy pár barna
patentcipőt.
– Istenien nézel ki, szivi – lehelte Cindy. – Kivel találkozol?
Ilyen kérdésekre nem volt szüksége Ginónak. Talán szóba kéne
hozni Cindynek a kaliforniai utat.
– Lehet, hogy csak későn jövök haza – morogta, és úgy tett,
mintha a kérdést nem is hallotta volna. – Szia. – És már ott sem volt.
Cindy megvárta, amíg Gino hallótávolon kívülre került, és csak
akkor sikított. Gazember! Ez képes lenne máris kirúgni őt.
Gazember!
Csakhogy a kis Cindynek esze ágában sem volt kirúgatnia magát.
A kis Cindynek ki kell találnia valamit, hogy nélkülözhetetlen legyen.
 Nem lehet az olyan nehéz. A kemény felszín alatt Gino nagyon is
érzékeny. Rózsaszínű is mindig ezt mondta, nem igaz?
Gino végigment a Park Avenue-n, megállt, elővette a zsebéből a
kis, szépen nyomtatott névjegyet. Mrs. Clementine Duke, most
meglátogatom.
Még egyszer megnézte a címet. Igazán elegáns környék a Park
és a Edison között.
Szép idő volt, friss és napsütéses. Gino elhatározta, hogy végig
gyalog megy.
Kezét új teveszőr kabátjának a zsebébe dugta, és az elmúlt
hetekre gondolt. Egén. Kellemesen teltek. Cindyvel pótolta a
lemaradását a szexben, és anyám! A lány valóságos kis vadmacska
volt, kész volt kipróbálni mindent. Eleinte ez izgalmas is volt,
csakhogy a lány állandóan készenlétben állt, mindig hajlandó volt
széttenni a lábát. Egy-egy visszautasítás jobban tetszett volna
Ginónak.
Mégis… hamarosan el fog menni. És átsegítette Ginót a
legnehezebb időszakon, bár erről a lány nem tudott.
Élvezték a lakás berendezését is. A lakás kicsi volt ugyan, de
végre igazi otthon. Gino azelőtt csak mocskos patkánylyukakban élt,
ahol csótányok nyüzsögtek, a bútor ócska volt, és szerencsés
esetben odalent volt egy fürdőszoba is.
Vera is meglátogatta őket néhányszor, de nemigen jöttek ki
Cindyvel. Ginót ez nemigen izgatta, mert Vera az utóbbi időben úgy
beszélt Paolóról, mint valami hősről. Ettől Gino hülyét kapott.

- És mit fogsz csinálni, ha kijön a sittről, és megint dagadtra ver?

– kérdezte.
– Ugyan mán, Gino, az ember változik – mondta Vera. Egén. És
fán nő a pina.
Ami az üzletet illette, Bonnatti tartotta a szavát, és építgette a
kapcsolatokat. A szöveg az volt, hogy mivel Chicagóban gondjai
vannak, új, erős összeköttetéseket akar kialakítani keleten. Aldo és
Gino voltak a legfontosabb kapcsolatai. Azt is közöké velük, hogy a
hónap végén nagy tervekkel fog jelentkezni.
Közben Gino keményen a kezében tartotta a New Jerseyből
érkező szesz ügyét. Voltak nehézségei – a fosztogatás egyre
gyakoribbá vált de szerencséjük volt. Gino új nehézfiút szerződtetett.
Red nemrégiben érkezett Detroitból, és hűségesnek látszott. Nem
olyan őrült, mint Rózsaszínű Banán, aki kussolt. Az összes
fenyegetései ellenére nem történt semmi, bár Aldo egyszer
összefutott vele a Kövér Larrynél, ahol Rózsaszínű morgott valamit
sötéten a Ginóékat fenyegető bosszúról. Aldo ettől ideges lett, de
Gino csak nevetett.
– Csak a pofája nagy – mondta. – Nem fog bele valamibe, amit
nem tud majd végigcsinálni.
– Persze, nagypofájú pisztolyhős – mondta még mindig idegesen
Aldo. – Egyébként a Kövér Larry mondta, hogy keresett az a gazdag
tyúk, Mrs. Duke. Valami üzleti ajánlata lenne számodra.
Megkeresed? Igen. Megkeresi. Már semmi sem tarthatja vissza.
Belelépett egy rakás kutyaszarba, hatalmasat káromkodott, és
megállt, hogy lekaparja új patentcipőjéről a mocskot. Mrs.
Clementine Duke, jövök.
 CARRIE 1929
– Filmezni fogunk – jelentette ki egy napon Whitejack.
– Filmezni? – kerekedett ki Carrie szeme. – Igaziból?
Naná – vigyorgott Whitejack. – Bár mondtam már.
Csak azt nem mondta, hogy kanfilm lesz, amelyet egy hátsó
szobában forgatnak kézi kamerával és olyan erős lámpákkal,
amelyek égetik az ember húsát. És azt sem mondta, hogy Carrie
lesz a sztár, és hogy négy különböző pasast kell kiszolgálnia a
húszperces produkció során.
Nem mintha számított volna. Carrie nemigen törődött az
egésszel. Annyira tele volt droggal, mire Whitejack betuszkolta a
förtelmes kis szobába, hogy bármit hajlandó volt megtenni.
– Ez a lány született tehetség! – kiáltott föl örvendezve a rendező.
– Hoznom kellett volna kutyát, hogy azzal is dolgozzon!
Whitejack vigyorgott, várakozott a háttérben, és csak akkor
pörgött be, amikor a rendező haverja, az a hájas kis fehér fickó a
forgatási nap után át akarta verni a fizetésnél.
– Mocskos strici! – ordította. – Leperkálod a suskát, amit ígértél,
vagy szétrúgom a seggedet! A rendező végül fizetett.
– Kopj le, nigger – vicsorogta –, és vidd innen a kurvádat.
Whitejack odaszorította a fickót a falhoz, és már-már ott tartott,
hogy megleckézteti. Aztán úgy döntött, hogy nem tenne jót a balhé,
megfogta Carrie karját, és elvonszolta a helyszínről. Ez volt Carrie
filmkarrierjének a vége.
– Túlságosan sokba kerül nekünk – panaszkodott néhány nappal
később Dolly.
– Keresünk eleget – mondta Whitejack.
– Az igaz. De szerinted meddig fog ez tartani? Megnézted az
utóbbi időben? Sovány, mint a karó, a szeme alatt karikák, a karja
csupa tűszúrás. Meg kell szabadulnunk tőle.
– Ezt hogy érted?
– Ha meglátja valaki azt a süket filmet, amit engedtél csinálni
vele, bajba kerülhetünk. Mennyi lehet: tizenhat, tizenhét? Nagy baj
lehet abból, ha kiderül, hogy így kihasználjuk. Lecsukhatnak érte.
– Ki tudná meg? Nincs családja. – Whitejack bosszúsan
szopogatta a kávéját. – Dolly állandóan nyaggatta Carrie miatt.
 Kezdett az idegeire menni. Carrie imádta Whitejacket, és neki
mindennap szüksége volt erre az imádatra.
– Ide figyelj, fekete ember – állt föl Dolly a konyhaasztaltól, és telt
csípőjére tette a kezét. – Ha meg akarod tartani, tedd azt. Csak
mondj búcsút kettőnk megállapodásának. Én nem vagyok hajlandó
tovább vállalni a kockázatot. Whitejack a körmét nézte. –
Fenyegetsz, asszony?
– Nem, nem fenyegetlek, csak mondom. – Dolly nem volt
könnyen átejthető tyúk. Kedvelte Whitejacket meg az egész fölállást,
de annyira azért nem hogy vállalja a börtön kockázatát holmi
fiatalkorú fekete kurváért. – Találok magunknak egy másik lányt,
könnyen. Volna egy húszéves, aki tizennégyre látszik, és
klasszisokkal jobb Carrie-nél. Feketébb még nálad is, és csupa tűz.
Akarod látni?
Whitejack kísértést érzett.
– Ki az a lány?
Dolly vigyorgott magában. Tudta, hogy Whitejack fejéhez a farkán
át visz az út. Strici létére túlságosan is szeretett belemenni. – Egy
kis fölfedezettem. Mit szólsz hozzá, fekete ember?
Whitejack kortyolt a kávéjából, és döntött. Dollynak igaza van.
Carrie kezd veszélyesebb lenni, semhogy megérné.
– Mit csinálunk vele?
Dolly szemrebbenés nélkül válaszolt.
– Baleset fogja érni, innen jó messzire.
– Na ne – ellenkezett Whitejack –, miért nem rakjuk ki valami
kórház elé?
– De sok eszed van – korholta Dolly. – Ha kijózanítják a
kábítószeres kiskorú kurvát, még a nyakunkra hozhatja a
rendőrséget.
– Soha nem tenné.
Igazán? Akarsz fogadni rá?
Whitejack a fejét rázta.
– Szép, tiszta baleset – folytatta Dolly. – Beeshet egy
villamoskocsi alá, egy metrókocsi alá, vagy leugorhat a brooklyni
hídról… Választhatsz.
Whitejack fölugrott az asztaltól.
 – Hogy én? Én ugyan nem teszem meg, asszony. Dolly jéghideg
tekintettel nézett rá. – Nem-e?
– Én ugyan nem.
– Akkor megteszem én.
Egymásra meredtek. Whitejack szerette az erős nőket, de ez
túlzás volt. Ez képes ölni! Végigfutott a hátán a hideg. – Mikor? –
kérdezte.
Dolly megvonta telt vállát.
– Mához mit szólnál?
– Nem arra nem – mondta gyorsanWhite jack. – Hétvégén lesz a
nagy muri, és arra nem akarok semmiféle új lányt.
– Akkor jövő hétfőn. Tiszta lappal kezdjük az új hetet.
– Egén, hétfőn. – Whitejack Dollyra meredt, hogy vajon
megrebben-e a nő szeme.
Nem rebbent. Jeges tekintettel nézett vissza a férfira.
– Kérsz még kávét? – kérdezte nyugodtan.
Whitejack gyomra összeszorult. A hangja azért nyugodtan
csengett. – Egen. És pár tojást, tükörtojást.
A nő arcán hideg mosoly villant. Tudta, hogy a férfi odavan a
félelemtől. Gyáva nigger. De ő azért szereti. És minél előbb eltűnik
az útjából a kis Carrie, annál jobb.
 GINO 1928
Gino őszintén szólva még soha nem látott ilyen házat New
Yorkban. No ez azért hazugság volt, mert látott – de csak filmen.
Impozáns villa volt, magas kerítés mögött. Már a homlokzatáról
sütött a jómód.
Ginónak tetszett a dolog. Ugyan ki a fene lehet ez a Mrs.
Clementine Duke? Az biztos, hogy gazdag tyúk. De mi a trükk? Hol
a férj?
Vonakodva nyomta meg a csöngőt, fésűt vett elő a zsebéből, és a
fényes rézkopogtatóban nézve magát megigazította frizuráját.
Nehogy akkor lássa meg őt Mrs. Duke, amikor nincs a legjobb
formájában.
A súlyos bejárati ajtót idősebb inas nyitotta ki. Ginónak ismét a
hollywoodi filmek jutottak az eszébe. – Uram? – kérdezte lenézően
az inas.
Gino kihúzta magát, és merően az öreg szemébe nézett.
– Hé, benn van Mrs. Duke?
Az inas szája megvonaglott. Hozzá volt szokva ahhoz, hogy a
házat fiatalemberek keresik föl, no de nem ilyenfélék.
– Várja önt Mrs. Duke?
– Egen, vár. – Gino végigsimította sűrű, fekete haját, de nyomban
meg is, mert a keze pomádés lett. Észrevétlenül beletörölte hát a
kezét a nadrágjába.
Az inas azért csak észrevette. Az ajkán fölényes mosoly lebegett.
– Kit jelenthetek be, uram?
– Jelentse be Gino Santangelót. S-A-N-T-A-N-G-E-L-O. – Igenis,
uram. Legyen szíves itt várakozni.
Gino már-már azt hitte, hogy az öreg becsapja az orra előtt az
ajtót. Nem tette.
Gino fíityörészve várt, amíg eltűnt a szeme elől az öregfiú, aztán
beli előcsarnokba.
– Hűha! Micsoda kégli! – motyogta. A fényűzéssel találta
szemben Márványpadló és -lépcső, kristálycsillárok, drága
festmények a falon. És csupán az előszoba! Jesszusom! Ha ezt az
előszobát kirámolná, egy évig élhetne belőle!
Ekkor jött vissza a vén vizenyős szemű.
Mrs. Duke fogadja, uram. Elvehetem a kabátját?
 Egén. Miért is ne? – rázta le magáról a teveszőrt Gino. Kérem,
kövessen.
Gino követte az inast. Átmentek a márvány előcsarnokon, föl a
márvány, lépcsőn, aztán beléptek egy szobába, amely vidéki kertre
emlékeztetett. Az inas bejelentette Ginót, és diszkréten visszavonult.
Mrs. Duke magas, fehér, fonott karosszékben ült pálmák és
páfrányok között. Hosszú, jeges pillantást vetett Ginóra.
– Elkésett. Mondtam, hogy tizenegy és tizenkettő között fogadok
látogatókat, és most – elhallgatott, és jelentőségteljes pillantást
vetett a kandallópárkányon álló órára – pontosan tizenkét óra
negyvennégy perc van.
– Igazán? – Gino nem hagyta elbátortalanítani magát. – Akkor hát
menjek, vagy maradjak?
– Talán jobb lesz, ha marad, ha már egyszer itt van.
– Hinye! Nincs szebb a szívélyes fogadtatásnál!
Az asszony elmosolyodott, ettől lefelé görbülő szája izgalmasabb
lett. Gino odabillegett egy székhez, és leült.
– Foglaljon helyet, Mr. Santangelo – mormogta az asszony.
– Szólítson Ginónak.
– Köszönöm.
Az asszony most idősebbnek látszott, mint a félhomályban a
kövér Larrynél, de még mindig bombázó volt rövid, fehér, áthajtás
szoknyájában, amelyből kilátszott hosszú, selyemharisnyás lába,
amelyet Gino igen jól el tudott képzelni a maga csípőjére fonódva. A
lágy blúzon pedig ismét csak átütöttek azok a mindenkivel
kacérkodó mellbimbók…
– Hé – mondta gyorsan Gino –, üzleti ügyben akart beszélni
velem?
Az asszony bólintott, és azon törte a fejét, hogy vajon ki válogatta
össze a fiú förtelmes öltözékét. A ruha ugyan nem változtatott a
korábban megállapított tényen: a fiú igazán vonzó volt.
Igen, Mr. Santangelo…
Gino – szakította félbe a fiú.
Gino. Arra gondoltam, hogy talán közös vállalkozásba
kezdhetnénk.
Az asszony keresztbe tette a lábát.
 Gino tekintete követte a mozdulatot.
Az asszony látta, hogy a fiú nézi. Gino nem fordította el a
pillantását. A nő most az előbbi helyére tette a lábát.
– Teát? Mr. San… Gino?
– Aha.
Az asszony csöngetett a széke melletti asztalon lévő csöngővel.
Ez igazán latságos volt. Itt van ő, Clementine Duke, harminchét
évesen, járatosan a világon, aki gazdag, a társaság középpontja,
egy milliárdos felesége, zavarban van egy utcakölyöktől. Úristen! Ez
nem lehet több tizenkilenc-húsz évesnel.
Hetekig gondolt a fiúra, és vissza-visszament a kövér Larryhez.
De a fiú soha nem volt ott, hogy az ördög vigye. Végül legyőzte a
büszkeségét, és azt mondta a Kövér Larrynek, szóljon Gino
Santangelónak, hogy hívja föl őt.
– Mivel foglalkozik a fiú? – kérdezte Larrytól mintegy mellékesen.
– Szeszcsempész – felelte a Kövér Larry.
Helyes. Valóban közös vállalkozásba kezdhetnének.
– Hogy van a menyasszonya? – kérdezte Ginótól udvariasan.
– Jól. Miért?
– Csak azon tűnődtem, vajon mikor utazik San Franciscóba. Gino
feszengett.
– Egyelőre nem. Túl sok itt a dolgom. És… hm… elhalasztottam
az esküvőt. Clementine bólintott.
– Maga nagyon fiatal még a házassághoz. – Gondolja?
– Igen. Gondolom. Hiszen nem lehet több…
Huszonkét éves vagyok. És maga?
Ó! – Nevetséges. Mrs. Duke érezte, hogy elpirul.
Úriember soha nem kérdezi meg egy hölgytől a korát.
– Úgy? Én viszont soha nem mondtam, hogy úriember vagyok.
Az asszony csak nehezen tudta megőrizni a komolyságát.
– Pedig talán elkezdhetne úriemberként viselkedni.
– Egén? – nézett Gino gúnyosan az asszonyra. – És miért?
Ebben a pillanatban lépett be az inas egy ezüsttálcával. A tálcát
óvatosan Mrs. Duke mellé tette az asztalra.
– Davies megkért, emlékeztessem, madame, hogy egy óra
tizenötre ebédmeghívása van – mormogta tiszteletteljesen. –
Köszönöm, Scott.
 Az inas ismét visszavonult, és Clementine hozzálátott a tea
kitöltéséhez.
– Megkínálnám valami erősebbel is – mondta –, de ha jól tudom,
az a maga őrülete.
– Ki mondta magának?
– Ó, semmi vész, nem vagyok én sem a rendőrség, sem az FBI.
– Pedig mán azt hittem, hogy maga J. Edgár Hoover,
szoknyában.
– Hmmmm… Bohóc.
– Szeretem megnevettetni az embereket.
– Ebben az öltönyben jók az esélyei rá.
– Mi baja ennek az öltönynek? – nézett dühösen az asszonyra
Gino. Clementine rájött, hogy megbántotta a fiút, ezért szelíden
mondta: – Nem túlságosan harsány véletlenül?
Mit ért ez hozzá? Ostoba liba. Gino gyorsan elnevette magát,
hadd lássa a nő, hogy őt ugyan nem tudja sértegetni.
– És ha harsány? Nekem így tetszik. Hadd tudják a népek, hogy
itt vagyok Szerintem amúgy is tudják. – Átnyújtotta a fiúnak a
teáscsészét. – És most térjünk az üzletre, Gino.
A fiú végigmérte a nőt.
– Azért vagyok itt… hölgyem.
Gazdag ribanc. De belőle nem fogja megkapni a javát. – Az uram
meg én gyakran fogadunk vendégeket. Itt is – mutatott az asszony
körbe a szobában, de főként westchesteri birtokunkon.
Gino bólintott. A tyúk kétségtelenül vastag.
– A vendégeink nyilvánvalóan semmit sem szeretnek megvonni
maguktól.
Nyilvánvalóan. Gino kis híján fölröhögött.
– Szeretik a jó ételt, táncot – az asszony jelentőségteljes szünetet
tartott-és persze a jó italt.
Persze. Mi más is lenne méltó Mr. és Mrs. Duke-hoz?
– Nem szégyellem bevallani magának, hogy a múltban volt
néhány… kellemetlen tapasztalatunk. Mosogatólé-gin, vizezett
whisky meg olyasmi, amit talán csempész-seprőpálinkának lehet
nevezni. Isten tudja, hogyan éltük túl néha azt a… mérget.
– De túlélték.
 – Amint látja. – Az asszony fölállt, és lesimította a szoknyáját. –
Mr Santangelo. Gino. Lenne kedve az állandó szállítónk lenni?
– Hé…-kezdte Gino.
– Nem kis tételekről van szó – szakította félbe az asszony. –
Legalább havi huszonnégy láda. És persze, ha elsőrangú az áru, a
legmagasabb áron. – az asszony körbesétált a szobában, a fiú nézte
a lábát. – Tudom, hogy magánk ez jelentéktelen üzlet, de igazán
hálás lennék érte. És biztos vagyok benne, hogy amennyiben az
uram bármiben a segítségére lehet cserében… – Mivel foglalkozik
Mr. Duke? – Duke szenátor. Nem említettem?
Gino nagyot nyelt. Duke szenátor. Jesszusom. Ebbe jól beletrafált
Hé – mondta gyorsan –, amit én szerzek, az a lehető legjobb!
– Örömömre szolgálna ha… én lehetnék a maga meg a… hm,
szenátor szállítója.
Az asszony gyerekesen összecsapta a kezét, ami sehogy sem
illett hozzá.
Pompás! Úgy örülök!
Gino fölállt, és az asszony felé tartott, aki magas sarkú cipőjében
körülbelül akkora volt, mint ő. Már csak néhány centimétemyire
voltak egymástól.
– Azt hiszem, kölcsönösen segíteni tudunk egymáson – mondta
halkan az asszony, és zöld tekintetét a fiúra szögezte.
– Aha – felelte Gino, nem tudván, vajon ajánlat volt-e ez vagy
sem. Csöppet sem bánta volna. A nő igazán elsőrangú.
Az asszony hirtelen elfordult tőle, visszament a székéhez, és
leült.
– A mostani hétvégén – mondta – házi mulatságot rendezünk. Azt
hiszem, szükségünk lesz két láda whiskyre, pezsgőre, ginre,
brandyre…
– Álljon meg a menet – szakította félbe Gino. – írja le, és én majd
gondoskodom róla, hogy megkapja.
– Persze, fölírom. – Fölvett az asztalról egy jegyzetfüzetet meg
egy ceruzát, leírta az igényeit, letépte a lapot, fölállt, odament a
fiúhoz, és átadta a papírt.
– Ez a cím. Ha szombatra meg tudná oldani a szállítást.
Gino megnézte a papírt.
– De nem ver át?
 Az asszony nevetett.
– Hogy képzelhet ilyesmit?
– Jó a fantáziám. De használja a magáét. Aki át akarja verni Gino
Santangelót, annak meggyűlik a baja. Érti, mire célzok?
– Igen, értem, mire céloz.
Ginónak az az érzése volt, hogy a nő ismét gúnyolódik vele.
– Mennem köll – mondta durván.
Az asszony az órájára pillantott.
Nekem is.
– No – nyújtotta a kezét Gino –, asszem meglesz a bót.
– Igen. Én is azt hiszem.
– Mi lesz a fizetséggel?
Az asszony megnyalta fénylő, keskeny ajkát.
-Arra gondoltam, hogy talán lenne kedve eljönni a szombat esti
mulatságra-Szórakoztató lesz. Biztosan élvezni fogja. Megőrült ez?
Meghívja őt a mulatságra, ahol ott lesz az örege, a szenátor meg
csupa ilyen? – Aha. Persze. Biztosan.
– Tehát a Westchester házban. Nyolckor. És ha nincs kedve
hazakocsikázni, rengeteg vendégszobánk van. Gino bólintott.
Jesszusom! Együtt fog mulatni egy rakás nagymenővel. Ő Gino
Santangelo.
– Egyébként – folytatta az asszony – estélyi öltözék kötelező. Van
szmokingja, igaz?
Gino bólintott. Hogy van-e? Azt sem tudta, mi az. Az asszony
mosolygott.
– Tehát viszontlátásra szombaton. – Fölhúzta nemes vonalú orrát.
– Magának van ilyen… rossz szaga? Gino vigyorgott.
– Igen. Kutyaszar. Itt léptem bele a ház előtt. Mi az? Azt hitte tán,
én vagyok ilyen büdös?
– Dehogy – mondta zavartan az asszony. – Csak azt hittem, Scott
tett a növényekre újfajta… trágyát.
Gino még szélesebben vigyorgott.
– Nem. Ez kutyaszar. De ismeri a mondást. – Kacsintott. – Aki
kutyaszarba lép, annak mindig szerencséje lesz. Szerintem ez jó jel
a kettőnk számára, Mrs. D…
– Szólítson Clementine-nek.
. – Oké. Miért is ne?
 Gino virgoncan igyekezett az Aldóval való találkozásra.
– Hallottál a tűzről? – kérdezte Aldo.
Hol?

Cattóék házában. Ott pusztult az egész családja. Gino azt hitte,

rosszul hall. – Micsoda?
– Egén. Bennrekedtek. Csak Catto meg a faterja maradtak meg,
mert már hajnalban elmentek a szemeteskocsival. Hát nem
borzasztó? – Beszéltél Cattóval? – Nem.
– Odamegyek. – Gino lefelé tartott az utcán, és Cattóra gondolt.
Már majdnem egy éve nem látta, de mit számít, ha ilyesmi történt?
A tűzoltóautók még ott álltak a füstölgő házak előtt. A járda tele
volt vízzel és üvegtörmelékkel. Az emberek pizsamábanhálóingben
ültek a kapualjakban, lépcsőkön. Az asszonyok halkan zokogtak, a
férfiak ügyetlenül vigasztalni próbálták őket.
Gino mélyen teveszőr kabátja zsebébe dugta a kezét, és
félszegen keresni kezdte a tekintetével Cattót.
– Mr. Santangelo. Bocs, Mr. Santangelo. – Valaki izgatottan
megrángatta a karját. Megfordult, és Jacob Cohent látta, azt a fiút,
akivel Mr. Pulaski miatt akadt dolga. – Mi az? – lerázta magáról a fiú
kezét.
– Látnia kellett volna a lángokat! – kiáltott föl Jacob, és az égre
fordította kormos képét. – Olyan magasra csaptak, hogy azt hittem,
az egész város ég.
– Te hogy jutottál ki? – Ugrottam.
– A családod?
– Mind odalettek.
A fiú nem látszott nagyon elkeseredettnek. Az orrát vakarta.
– A jövő héten leszek tizenöt éves. Nem akarom, hogy otthonba
küldjenek. Tudok én vigyázni magamra.
Gino fölsóhajtott. A fiú önmagára emlékeztette, amikor ugyanilyen
idős volt. Dörzsölt, mint a patkány.
Mit akarsz, Jacob?
– Ötven dolcsit. Hogy kivehessek magamnak egy szobát. Ahol
egyedül lehetek. Nekem nem kell senki.
– Majd gondoskodnak rólad egy otthonban. Tizenhat éves
korodban kiengednek.
 – Ugyan mán, Mr. Santangelo. Tudja jól, hogy nem vagyok
otthonba való. Adjon kölcsön egy ötvenest, és visszafizetem.
Adjon nekem néhány hónapot és kamatostul visszafizetem. Gino
a homlokát ráncolta. – Nem is tudom…
Jacob félrefordította a fejét.
– Mr. Santangelo, hát el tudja képzelni, hogy átveije egy olyan
rendes zsidógyerek, mint én?
Gino a zsebébe nyúlt, kivette a bankjegykötegét, és leszámolt öt
darab húszast.
– Itt van száz. Hat hónapot adok neked. És a kamatot el ne
feledd.
Jacob alig tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje van.
Fölmarkolta a pénzt, és már el akart futni, amikor Gino megállította.
– Ismered a Bonnio családot?
-Naná.
– Láttad Cattót?
– Aha. A faterja szívrohamot kapott, amikor meghallotta.
Kórházba vitték. Catto vele ment.
Gino még egy húszast vett elő, és Jacob zsebébe dugta.
– Ez a tiéd, kölyök. Kamat nélkül.
– Kösz!
Gino nézte, amint elfut, és arra gondolt, vajon mi lesz vele. De ez
nem az ő gondja. Megfordult, és elindult a kórház felé.
Cindy unatkozott. Kitakarította és rendbe tette a kis lakást, igaz,
nem volt nagyon alaposan. No de mi ő, talán szobalány? Aztán
azzal mulatta az időt, hogy fölpróbált egy-két ruhát, és bámulta
magát a tükörben.
Nem volt álszerény. Tudta, hogy rendkívül csinos, és a férfiak
mindig is bolondultak érte. Csak be kellett dobnia magát. A nagy,
babakék szemét. A csü csőri, rózsabimbó száját. A csalogató kis
ciciket, és – voilá! – máris nyeregbe volt.
A férfiak ostobák. A lányok dörzsöltek.
Cindy tudott az életről egyet s mást.
Megpördült a tükör előtt, és úgy gondolta, filmsztárnak kellene
lennie. Kétségtelenül van olyan szép, mint a legtöbbjük.
Önmaga szépségére is ráunt, és ledobta magát az ágyra.
Szívesen lenne kémnő is, pompázatos, csábító kémnő, aki forró
ágyból forró ágyba vándorol Lényegében szívesen lenni bármi, ahol
dugni lehet. Hangosan fölkacagott. Jaj, de szeretett szeretkezni!
Kezdte szexinek érezni magát, A forróság lábujjaitól indult, és
elöntötte ondolált feje búbjáig. Amikor a kezét a lába közé tette, az
érzés fokozódott.
Tudta, hogy mit akar most tenni, és nem volt ott senki, aki
megállíthatta volna. Amikor Rózsaszínűvel élt, naponta végzett
önkielégítést. Rózsaszínű soha nem törődött az érzéseivel. Csak
kihúzta és bedugta.
Cindy teste nevetéstől rázkódott, miközben vetkőzött. Egy
pillanatig arra gondolt, bárcsak otthon lenne Gino. Kétségtelenül
Gino volt a legjobb. Pontosan tudta, mit kell kezdeni a szerszámával.
Balek! Vajon hol van, amikor Cindynek szüksége lenne rá?
Amióta Ginóval élt, először kellett a maga kis játékához folyamodnia.
Immár mindkét keze a lába között volt, és nem gondolt sem
Rózsaszínűre, sem Ginóra, sem senkire. Ugyan kinek kell férfi?
Kinek kell az a sok balek…?
Gino valósággal összefutott a kórházból éppen kirohanó Cattóval.
Meg akarta ölelni a barátját, de Catto eltolta magától.
– Mi van? – kérdezte. – Meggyógyul a faterod?

Catto arca mozdulatlan volt.

– Meghalt – mondta színtelen hangon.
– Meghalt? – hitetlenkedett Gino. – Pedig erős volt, mint az ökör.
Catto megindult. Gino mellette. Nem tudott mit mondani.
Furcsa pár voltak: a magas, sovány Catto kopott farmerjében és
mocskos dzsekijében meg a kiöltözött Gino, drága kabátjában.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte aggodalmasan Gino.
Catto nem válaszolt.
– Van pénzed? – Ostoba kérdés. Ugyan hogy lenne Cattónak
pénze.
Mindig szemetelni jár? Uram atyám! Hiszen még mindig büdös is.
– Költözz hozzám. Van egy helyes kis lakásom.
Catto a fejét rázta.
– Miért nem? Nincs hová menned.
– Honnan tudod? – kérdezte élesen Catto. – Hónapok óta nem
láttalak. Honnan tudnál te bármit is rólam?
 – Mert barátok vagyunk… – kezdte Gino.
– Barátok, egy frászt! Rózsaszínűvel haverkodsz, nekem nem
vagy a barátom.
– Vvégeztem Rózsaszínűvel. Igazad volt.
– Persze. És most más bérgyilkosokat tartasz. Gino nevetett.
-Bérgyilkosok! Hülyeségeket beszélsz.
– A srácot, akihez a nővérem hozzá akart menni, egy csempész
banda lőtte le. Mit számít, hogy a tiéd vagy egy másik? Mind
gyilkosok vagytok. Nem kérek belőletek. Gino megsértődött. -Hé… –
kezdte.
– Van fegyver nálad? Hordasz pisztolyt ez alatt a gyönyörű felöltő
alatt?
– Egén. Van pisztolyom, de nem használtam soha… – És akkor
eszébe jutott, hogy használta. Chicagóban. De különben is, mit
mentegetőzik itt Catto előtt? – Jesszusom! – kiáltott föl. – Azért
kerestelek meg, mert hallottam, mi történt. A sértéseidre nincs
szükségem. Azt hittem, régi barátok vagyunk. Már bánom, hogy
idejöttem. – Megállt az utcán, fölhajtotta a kabátgallérját, lesimította
a haját, és sarkon fordult.
– Hé, Gino… sajnálom. – Catto utánament. – Köszönöm, hogy
megkerestél. Egymással szemben álltak az utcán.
– No jól van… – rugdosta a követ Gino. – Mégis mit fogsz
csinálni?
– Vonatra ülök. Elmegyek innen. Az első helyre, ahová a vonat
elvisz.
– Kell pénz?
– Nem. – Catto a zsebére ütött. – Van elég. – Pontosan tizenöt
dollárja és huszonkét centje volt. – Akkor semmit sem tehetek érted?
– Lenne valami… – Mondd.
– Ha rendesen el tudnád temettetni őket…
– El van intézve.
– Kösz, Gino.
– Felejtsd el. – Gino toporgott, és megcsapta az orrát a szag,
majd még látjuk egymást…
– Biztosan. – Catto megfordult, és elsietett.
Gino nézte, amint eltűnt, aztán elment a Kövér Larryhez, leült az
első teremben, és rendelt magának egy dupla csokifagyit öntettel.
 Hirtelen árnyék borult rá. Lassan fölnézett. Rózsaszínű Banán állt
ott, az oldalán egy-egy pomádés hajú testőrrel.
– Hogy vagy, Rózsaszínű? – kérdezte könnyedén Gino.
– Mintha olyan kibaszottul érdekelne – vicsorgott
Rózsaszínű. – Hallom a pinámmal költöztél össze. Gino
vigyorgott.
– Nem tudtam, hogy neked az is volt. De ha te mondod…
Rózsaszínű elvörösödött a dühtől.
– Állat! Olyan nagyokosnak hiszed magad? De nem viszed el
szárazon!
Gino fölállt.
– És ki akar megállítani? – kérdezte hidegen.
Rózsaszínű összehúzta a szemét.
– Egy sötét éjszakán…
– Egén. Összeszarom magam. – És otthagyta Rózsaszínűt meg a
testőreit. Különben is, mit keres ő a régi környéken?
Bűzlik az egész.
– Szivi? – Cindy a tükör előtt igazgatta a haját.
– Mi az? – kérdezte Gino, miközben kihajtott sarkú
keménygallérjával meg a csokornyakkendőjével küszködött.
– Tudod, mit szeretnék?
– Mit? – A nyakkendő kiesett a kezéből. – Megtanulni vezetni.
– Ez a rohadt nyakkendő! – kiáltott föl Gino. – Megőrjít!
Cindy odarohant, fölkapta a nyakkendőt és ügyesen megkötötte.
– Lehet?
– Vezetni? Miért?
– Csak – felelte nyíltan a lány. – Jó mulatság lenne, de hasznos
is. Itt van például ez a mai este. El kell menned valahová Aldóval.
Két pasi egy teherautónyi piával. Ha a rendőrök elkapnak, nektek
annyi. De ha egy lány vezetne.
Volt abban valami, amit Cindy mondott. Csakhogy a lány azt nem
tudta, hogy a piát már kora reggel elszállították Westchesterbe. És
persze azt sem tudta, hogy Aldo éppen a Barbara Riccaddival való
eljegyzését ünnepelte nagy társaságban. És a harmadik, amit Cindy
nem tudott, az volt, hogy Gino meghívott vendégként kocsizik
Westchesterbe Mrs. Duke mulatságára.
 – Nem rossz ötlet – mondta töprengve Gino. – Majd adok neked
egy pár leckét. – Fölvette új szmokingját, és megcsodálta magát a
tükörben. A szmokingot egy igazán elegáns üzletben vette az Ötödik
sugárúton. Drága volt, de megérte.
– Mikor? – kérdezte Cindy.
– Hamarosan – mondta szórakozottan. Távolabb lépett a tükörtől.
– Hé, mit gondolsz? Jól nézek ki?
– Babán, Gino, ol-tá-ri-an.

Á
 A MULATSÁG 1928
– Szurit kérek a karomba – nyafogta Carrie.
– Ne félj; asszony – nyugtatta Whitejack. – Apuci máris megtölti a
pisztolyt isteni H-val. Hamarosan lebegni fogsz. Carrie türelmetlenül
feküdt vissza az ágyára. Nem érezte magát jól. Whitejack aljas
gazember, hogy megvárakoztatja. Ha nem tőle kapná a drogot,
kikaparná a csirkefogó szemét.
Nyugtalanul dobálta magát az ágyon, köntösének ujját már
föltűrte, bal karját lemeztelenítette.
– Siess – sürgette a férfit.
Whitejack ellenőrizte a folyadékot a fecskendőben. A kis Carrie
tényleg hülye. Úgy rákapott a kábítószerre, mint kutya a csontra.
Dollynak igaza volt. Ha nem szabadulnak meg tőle hamarosan,
bajba kerülnek.
– Máris jövök, asszony – mormolta.
Carrie odanyújtotta a karját, és szorosabbra fogta a sálat, hogy a
vénája jobban kidomborodjék. A karja tele volt már tűnyomokkal, de
még akadt hely, ahol a tű szép könnyedén bement.
Hangosan fölnyögött, amikor a folyadék beléáradt.
– Most már pillanatokon belül jól leszel, asszony, pompásan
leszel – duruzsolta a férfi –, és akkor fölkelhetsz azzal a lusta, fekete
fenekeddel az ágyból, rendbe teheted a szép hajacskádat,
kikenheted a szép pofikádat, mert ma pompás mulatságba megyünk.
– Kihúzta a tűt.
Carrie az oldalára fordult, és összehúzta magát. Whitejack állt, és
nézte. A lány fokozatosan fölengedett, és lustán elnyújtózott.
Megkezdődött a változás. Arcáról eltűnt a feszültség. Mosolygott, és
vágyakozva tárta a karját a férfi felé. – Gyere, szivi – suttogta. –
Mulassunk egyet így, kettesben. Hű! Annyira jól érezte magát. És
Whitejack olyan csodálatos pasas.
– Kelj föl – szólt rá élesen a férfi. – Fél órád van. – És kiment a
szobából. Carrie fölkelt, körbetáncolta a szobát, és remegő
hangocskáján énekelt.
– Te vagy a kávémon a hab…
Lucille surrant a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Mi van veled? – kérdezte. – Nem tudod, mit csinálnak veled?
– Mit? – kérdezte könnyedén, még mindig táncolva Carrie.
 Idegesen az ajtóra pillantott.
– El kell tűnnöd innen – súgta sürgetve. – Azt tervezik, hogy…
megszabadulnak tőled. Carrie harsogva nevetett.
– Lucille! Várj csak, míg elmondom Whitejacknek, hogy mit
mondtál!
– Csak vicceltem. – Lucille gyorsan kihátrált, és idegesen az
ajkába harapott.
– Igazán? – ugratta Carrie, aki jól mulatott a picike nő
idegességén.
– Aha – próbált kényszeredetten mosolyogni Lucille. Félt. Nem
tudta, mit tegyen. Hallotta, amikor Dolly és Whitejack megbeszélték,
hogy elteszik láb alól Carrie-t. A konyhaajtó előtt állt, és hallotta őket.
De vajon mit tehetett ő? Már az is életveszélybe sodorta, hogy tudott
a dologról.
– Mulatságba megyünk – dalolta Carrie. – Hát nem isteni, cicám?
– Megfésüljelek? – kérdezte Lucille, és könny szökött a szemébe.
– Ó-ó, az i-isteni lenne.
Lucille fogta a kefét, és elkezdte fésülni a barátnőjét.

Gino jó tempóban száguldott a vén, folspécizett Forddal. Akart

ugyan venni egy új kocsit, de valahogyan nem volt rá érkezése. Így
hát az öreg Forddal ment. Egészen Westchesterig. Ha Mrs. Duke-
riak nem tetszik, az ő baja.
Pompás házra számított, de a látvány a legmerészebb
elképzeléseit is fölülmúlta. Hatvan hektáros, buja parkban állt a
fényben úszó tündérkastély.
Áthajtott a kovácsoltvas kapun, a csalogató fények felé. Az út
mellett olyan kocsik sorakoztak, amilyeneket így együtt még
nemigen látott. Fénylő Rolls-Royce-ok álltak karcsú, külföldi
sportkocsik mellett. Egy fehér kerekű, csillogó, bronzszínű
Duesenberg. Pierce-Arrow-k, Cordok meg egy fekete-fehér
Mercedes-Benz SS, amelyért Gino szerint ölni is érdemes lett volna.
Ki kíváncsi a mulatságra? Ő a kocsikkal is beérte volna.
Leparkolta a Fordot, kiszállt, és indult a buliba.
Clementine Duke csodálatos háziasszony volt. Tudta, mitől érzik
jól magukat az emberek. Megtöltötte a házát virágokkal, fenséges
ételekkel, kényelmes bútorokkal és figyelmes cselédséggel.
 Ezenkívül elsőrangú italt szolgáltatott föl (ellentétben azzal, amit
Ginónak mondott), a férfiaknak import szivart, a hölgyeknek kézzel
mártott bonbonkákat és desszerteket.
Mindig vegyes társaságot hívott, filmsztárokat, politikusokat,
írókat és jazz zenészeket. A vendégek szívesen találkoztak
egymással, élvezték a dolgot. Gyakran szövődtek új szerelmek.
Ám Clementine mulatságainak az volt a legfőbb vonzereje, hogy
senki sem tudta, mi lesz számukra az aznapi attrakció. Meztelen
fürdés a hatalmas márvány-medencében. Charlestontáncverseny.
Egy-egy új film előzetes vetítése, élő jazzbanda. Mindezek
Clementine mulatságain fordultak elő először.
– Mit tartogatsz nekünk ma estére, Clementine, drágám? –
kuncogott az egyik barátnője.
– Majd meglátod, Esther, majd meglátod – mondta titokzatosan
Clementine. Esther összecsapta kövér, gyűrűs kezét, és a
sifonruháján átlátszó hatalmas melle izgatottan hullámzani kezdett.
– Valami malacság? Jaj, remélem, hogy az! – Buján
elmosolyodott, kivillantva csúf, kiálló fogát. – Mikor lesz a
meglepetés?
– Nemsokára – mormolta Clementine, és bosszankodva kapta
magát azon, hogy mát másodszor néz körül, vajon megérkezett-e
már Gino.
– Nem tudom, miért köllött elfogadnunk vidéki haknit –
panaszkodott Dolly – Nem mintha a városon belül nem rázná ki a
kocsi a belünket. – Whitejack vezette a fehér Oldsmobile-t, és Dolly
mellette ült.
– A fra-a-ancba! – köpött ki a férfi. – Befognád mán a szád,
asszony? Ezerszer is elmondtam, hogy ez fontos buli. Csupa fontos
ember. Ha itt sikerünk lesz, fölsrófolhatjuk az árunkat.
-Az. És mi van akkor, ha ezek a fontos emberek túlzottan
érdeklődni kezdenek utánunk?
-Mit beszélsz, asszony? – emelte föl a hangját Whitejack. –
Megmondtam. Ma diszkrét meló lesz. Csak vetkőzés.
– Az. És mi van, ha valaki kíváncsi lesz, hogy hány éves ez a
lány? – Carrie-re bökött, aki csöndben üldögélt hátul Lucille mellett.
– Vagy ha észreveszik a bökéseket a karján?
 Whitejack ebben a pillanatban ráhajtott az útpadkára, és
csikorogva megállt. Összekulcsolta a kezét a mellén, és maga elé
meredt.
– A belem is kiteszem, hogy a kedvedbe járjak, asszony. Ha meg
akarsz őrjíteni, akkor fogom itt ezt a kibaszott autót, és nyomban
visszamegyünk a városba.

Gino megállt az előcsarnokban és gyors pillantást vetett a falon

függő fences velencei tükörbe. Hmmm… Nem nézett ki éppen
rosszul. Semmi esetre sem ritt ki a képből kemény galléros ingében
és drága szmokingjában.
Fölmérte a terepet. Az előcsarnok egyik végében bárpult volt,
amelynél két csapos szolgált föl keményített, fehér kabátban és
csíkos nadrágban. Az előszalonon túl hatalmas nappali volt,
amelynek üvegezett ajtói a fedett teraszok nyiltak. Mindennek
gazdagságszaga volt. Gino mély lélegzetet vett, és mosott. Szerette
ezt a szagot.
– Azt kérdeztem, nem iszik? – Egy lány hajolt fölé, magas, vörös
hajú lány.
– Még nem jutottam odáig.
A lány kíváncsian nézett rá.
– Remek pezsgő. Ki kell próbálnia.
– Aha. – És eloldalgott. Esze ágában se volt bedőlni holmi kitanult
tyúknak. Az igazi tehetségről előbb meg kell bizonyosodni. Aldo
megbolondulna ezekért az itteni tyúkokért. És mind menő.
Egy arra haladó pincér tálcájáról lekapott egy pohár pezsgőt.
Leonora jól mutatna itt, beleillene a képbe. Az Isten bassza meg
Leonorát. Bár ő tette volna.
Nem szabad rá gondolnia. Megígérte magának, hogy nem fog.
Már éppen eleget elvesztegetett az életéből miatta.
Clementine nyomban észrevette, mihelyt kilépett a fedett
teraszra.
– Megbocsásson, Bernard – mondta egy jó nevű színházi
impresszáriónak, de üdvözölnöm kell egy új fiút.
Bernard Dimes szívélyesen bólintott, és visszafordult elegáns
kísérőjéhez.
 Clementine határozott léptekkel vágott át a teraszon, nehogy a
vendégeinek eszébe jusson megállítani. Már ott állt a fiú orra előtt,
amikor észrevette, mert annyira elmerült a környezet bámulásában.
– Tetszik a házam? – kérdezte halkan az asszony.
Gino megrezzent, kiöntötte a pezsgőjét. Aztán hamar
visszanyerte blazírt modorát.
– Nem rossz kégli.
– Nem nevezném kéglinek.
– Hát…. nekem kégli. – Gino tekintete önkéntelenül az asszony
mellére ugrott. Igen. Most is kiállt a mellbimbója. Még soha nem
látott olyan nőt, amelyiknek mindig kiállt a mellbimbója.
Clementine a fiúba karolt. – Bemutatom a többieknek.
Gino megmérgesedett. Nem akarta, hogy körbevonszolják, mint
egy kölyökkutyát.
– Majd később. – Kiszabadította a karját a nő kezéből, és
beleivott a pezsgőbe. Nem ízlett neki, ezért fintort vágott.
Az asszony észrevette, és intett az egyik pincérnek.
– Hozzon Mr. Santangelónak egy whiskyt – mondta, és
gyöngéden kivette a fiú kezéből a pezsgőspoharat. – Tetszik a
szmokingja, Gino – mormolta, és zöld tekintete a fiúéba mélyedt.
– Igazán? – Hülyén érezte magát. Nem volt semmi mondanivalója
a nő számára. Soha életében nem fecsegett senkivel, és most sem
állt szándéban elkezdeni.
– Úgy hallom a ma esti meglepetésünk malac lesz! –
Oswald kedvetlenül nézett a nőre. Soha nem kedvelte Esther
Beckert. Őszintétlennek és ostobának tartotta.
– Magam sem tudom – mondta mereven. – A meglepetést
Clementine intézi.
– Igen, emrt maga mindent megenged neki, igaz? – pislogott a
férfira vizenyős szemével Esther. – Ez olyan modem magától,
Oswald, no de a maguk házassága is olyan modem. – Vigyorgott,
kimutatva rémséges fogát. – Bárcsak Gordon is engedélyezne
nekem egy kis szabadságot. Képzelje csak el, miféle dolgokra
lennék én képes. Akár magával is, Ozzie! – És pajkosan kacagott.
Oswald elszörnyedve látta lelki szemei előtt a meztelen Esther
Beckert önmagával. No hiszen, Esther elképzelései a malacságról!
Oswald észrevehetően elsápadt.
 Esther még szélesebben vigyorgott.
– Vajon most mit tartogat számunkra Clemmie?
Oswald követte a nő tekintetét a terasz másik felébe, ahol a
felsége egy fiatal, fekete hajú fickóval társalgott.
Odanyújtotta a karját Esthemek. – Talán nézzük meg, kedvesem?
Gino éppen megkapta a jókora pohár whiskyt a pincértől, amikor
Clementine odasúgta neki: – Jön az uram. Legyen kedves hozzá.
Sokat tehet magáért.
Gino zavarban volt. Itt áll mellette ez a nő, aki olyan kéjsóváran
nézi őt, hogy azt még egy hülyének is észre kellene venni, és most
be akarja mutatni a férjét. Mi folyik itt?
Ám még mielőtt alaposabban elgondolkodhatott volna ezen, ott
volt a férj, és rendületlen Clementine úgy mutatta be őket
egymásnak, mint akinek semmi gondja.
Gino arra gondolt, hogy talán rosszul értette az asszony jelzéseit.
– Örülök, hogy megismerhetem – szorította meg Gino kezét
puhány jobbjáva Duke szenátor. – Clementine sokat beszélt
magától.
Sokat? Gino elkapta gyorsan a kezét, és megnézte magának a
szenátorral lévő tyúkot. A szeme rögtön megakadt a sifonon
átlátszó, dús keblen. Mi a fene van ezekkel a gazdag ribikkel? Ezek
mind ingyen kiállítást tartanak. Clementine egy kissé meglökte.
– Szeretném, ha Oswalddal menne, és rendeznék az üzleti
ügyeket. Aztán, pihenhet és szórakozhat.
– Pontosan – mondta Oswald. – Gyerünk a dolgozószobámba.
Clementine és Esther a két férfi után nézett.
– Hmmram – állapította meg Esther. – És őt hol szerezted?
Clementine mosolygott.
– Az az én titkom.

– A fra-a-ancba! – kiáltott föl Whitejack. – Ez aztán palota!

Dolly nem volt meghatva a tündérkastélytól. Ő már látott nagy
házakat.
Egykedvűen nézte az épületet, és nem szólt semmit.
Carrie halkan énekelgetett, és nemigen vett észre semmit. Lucille
úgy érezte, jobb, ha ő is reagál. – Hűha! – lelkesedett. – Csodálatos!
 – Hát persze, asszony. Nem megmondtam, hogy ez különleges
este lesz?
– De igen! – bökdöste Carrie-t Lucille. – Nézd, szivi, hát nem
gyönyörű?
Carrie homályos szemmel nézett ki az ablakon. Hát persze, hogy
gyönyörű.
Nem is várt mást. Minden gyönyörű. Lucille talán nem látja?
Dolly az ujjaival dobolt a műszerfalon.
– Hová köll mennünk? – kérdezte türelmetlenül. Túl akart lenni a
műsoron, és mielőbb lelépni. Ezek a gazdagoknál rendezett
mulatságok voltak a legrosszabbak. Rengeteg volt a részeg meg a
nő. Whitejack nem ért semmit. Ostoba fekete ember. Azt hiszi, ezzel
előre lehet jutni.
Oswald Duke szenátor balek volt. Gino erre nyomban rájött.
Semmiféle elszámolást nem kért. Csak megkérdezte:
„Mennyivel tartozom?” És amikor Gino megmondta – az
összeghez még hozzákapcsolt kétszáz dollárt –, készpénzben
fizetett. Gino zsebre rakta a pénzt, és magában mérgelődött. Csoda,
hogy a gazdagok képesek gazdagok maradni, ha mind olyan ostoba,
minta szenátor.
– Tudja, Gino – mondta a szenátor –, néha szükségem lenne
egy-egy apró szívességre.
– Egén?
– Olyan dolgoknál, amelyekbe személyesen nem keveredhetek
bele.
– Például?
– Ó – a szenátor bizonytalan mozdulatot tett a kezével – a
legkülönbözőbb dolgok. Esetleg tartozik nekem valaki… és meg kell
őt győzni, hogy fizessen. Vagy egy korábbi alkalmazott zsarolni
próbál holmi kitalált mesékkel. Apróságok, amelyeknek minden, a
nyilvánosság előtt szereplő ember ki van téve. – Elhallgatott, fölvett
az asztalról egy doboz finom szivart, és megkínálta Ginot.
– Ha maga hajlandó lenne alkalomadtán ilyen apróbb
szívességeket tenni nekem, én nagy örömmel adnék magának…
mondjuk, gazdasági tanácsokat – Micsoda?
– Nem köntörfalazok. Maga csempészett itallal üzletel.
Készpénzben. Igaz? – A vén fasz talán az FBembere. Gino
hallgatott.
A szenátor folytatta.
– A készpénz fölöttébb értékes jószág, de alig tud kezdeni vele
valamit, mert az adóhatóság máris kopogtat az ajtaján, és
kérdéseket tesz föl.
– Aha. Ez igaz.
A szenátor rágyújtott, és sokat sejtetően nézett Ginora.
– Én legalizálni tudom a maga pénzét. És ezzel fokozatosan
legalizálni tudom magát. Érdekli a dolog?
Gino bólintott. Érdekelte.
Scott, az inas jelent meg hirtelen Clementine mellett.
– A… művészek megérkeztek, madame. A kék vendégszobába
vittem őket, ahogyan parancsolta.
Clementine bólintott, zöld szeme szikrázott.
– Vigyen nekik valami frissítőt, Scott.
– Igenis, madame. – Az öreg inas bólintott, és elvonult.
Látott ő már sok mindent az évek során, no de ez a csoport…
Vajon tudja-e a madame, miféle szedett-vedett népség ez?
Nagyot sóhajtott. Bizonyára tudja. Hiszen Mrs. Duke is
meglehetősen különös asszony.
– Mondd már meg – makacskodott Esther Becker. – Na,
Clemmie, ne légy undok. Mondd el, mi lesz a meglepetés!
Clementine titokzatosan mosolygott.
– Nem mondom meg, hogy micsoda. Csak annyit mondok, hogy
undorítóan közönséges.
Esther lelkesen sikoltozott.
– Isteni! Imádom a közönségességet!
Clementine Esther táncoló keblére pillantott. – Igen, drágám,
tudom.
Carrie nagyot szívott a fűből, amelyet Whitejack nyújtott oda neki.
A dús füst eltöltötte a tüdejét, hatalmas erőt adott neki.
Dolly rosszkedvűen nézte magát a tükörben. Minden egyes
platinaszőke a helyén volt.
– Mikor kezdünk? – kérdezte Whitejacktől.
A férfi a hetedik mennyországban volt. Ott feküdt a hatalmas,
dupla vendégágyon fehér öltönyében, fehér cipőjében, és egy palack
finom skót whiskyt szopogatott.
 – Ki törődik vele, asszony?
– Én – vágott vissza Dolly. – Hosszú az út hazáig. És gondod
legyen, hogy a műsor előtt fizessenek, ne utána.
– Az üzletet bízd csak rám – mondta a férfi, és a füstölt lazacos
szendvi nyúlt.
Üzlet! Ez a hülye pasas azt se tudja, mi az!
A mulatság sikeres volt, mint mindig. Clementine a háttérből
figyelte a vendégeit. Fölszolgálták a vacsorát: a dús büféasztal
roskadozott a mézzel sonka, csirke, hideg pulyka és marha, egyben
sütött friss lazac alatt.
Ő maga irányította a vacsorakészítést, tervezte a menüt,
választotta ki a legszebb húsokat, és végül be-beszaladt a konyhába
is, amíg a két szakács és se gédeik mindent elkészítettek. Igazán
öröm volt látni, hogy ilyen élvezettel fa], nak az emberek. És a
vacsora után jön… a műsor.
Clementine mosolygott magában. Egy nagy darab szőke: Egy
fiatal, fekete lány. És egy liliputi! Milyen tökéletes kombináció!
Amikor Oswald elmesélte, hogy látta őket Arthur Stuyvesant
búcsúünnepségén, Clementine rögtön tudta, hogy a legközelebbi
nagy mulatságára szerződtetnie kell őket. Alig várta már.
Ez lesz az év legnevezetesebb mulatsága!
A szenátortól megszabadulva Gino kiment a teraszra. Még
lélegzetet sem vehetett, amikor ott termett a magas, vörös lány.
– Kicsoda maga – kérdezte –, Clemmie valamelyik gengszter
barátja?
Clemmie valamelyik gengszter barátja!
– Hé! – kiáltott a lányra Gino –, akar baszni? A lány lángvörös
lett.
– Hogy merészeli?
Gino élvezte a helyzetet. – Nem akar? – Maga végtelenül
undorító!
Gino észrevette, hogy a lány egy lépést sem tesz azért, hogy
eltűnjön mellőle.
– Mi az? Nem szeret baszni?
A lány szeme kikerekedett, hosszú orra fölháborodottan rezgett.
De még mindig nem mozdult.
 – Maga beteg ember – mondta végül határozottan –, ha ilyeneket
mond egy hölgynek.
– Nem is vettem észre, hogy maga hölgy. – Gino megpillantotta
Clementine-t, és nyomban elege lett a párbeszédből. – Viszlát,
kislány. – Vidáman búcsút intett, és odament Clementine-hez, aki
egy csoportnyi emberrel beszélgetett. Egyszerre csak észrevette,
hogy az egyikük Charlie Lucania. Jesszusom! Egyszeriben
töméntelen gondolat futott át a fején.
Például mire kell ő az asszonynak, ha szeszt akar, amikor jóban
vannak. Meg aztán, hogy nem nagy dolog-e, hogy ő itt van,
ugyanazon a mulatságonmind Luciana.
– Ah Gino – mondta Clementine. – Ismerkedjen meg néhány
barátommal.
Gino észrevette Lucania meglepett pillantását, és kihúzta magát.
– Hé Charlie – tette szívélyesen a kezét a idősebb és magasabb
férfi karjára mintha, régi barátok lennének. – Hogy van?

Scott egy zárt borítékot adott át Whitejacknek, és indult kifelé.

– Öreg! – szólt rá élesen Whitejack. – Ne olyan hevesen. Meg köll
számolnom
Scott fölháborodva húzta föl az orrát.
– Biztosíthatom… uram, hogy megvan.
Whitejack összehúzta a szemét.
– Akkor ugyebár nem bánja, ha megszámolom.
– Parancsára, uram. – Scott mereven állt az ajtóban, miközben
Whitejack föltépte a borítékot, és megszámolta a ropogós, friss
százasokat.
Carrie odasiklott az öreghez, és üveges szemmel riszálni kezdte
magát előtte. Lucille utánament, megfogta Carrie karját, és szelíden
elvonszolta a lányt.
– Még nem kell, szivi.
A nagydarab szőke nő az öltözőtükör előtt dühösen folhorkant.
Scott az égre emelte a szemét, és arra gondolt, szólnia kell majd
a gondnoknak, hogy fertőtlenítsék ezt a szobát. A szag, amelyet ez a
négy ember képes volt elővarázsolni magából, szégyenletes volt.
Esther Becker ráakaszkodott Bernard Dimesra és a társaságában
lévő hölgyre.
 – Isten tudja, miféle meglepetést talált ki mára Clemmie! –
mondta, miközben belekarolt Bernardba, és a ház hátsó részén lévő
bálterem felé tartottak. – Azt mondta, hogy valami malacság lesz! Én
el sem tudom képzelni, hogy micsoda. És maga?
Bernard Dimes a fejét rázta, és szeretett volna otthon lenni az
ágyában. Kezdett benáthásodni, és nem igazán vágyott Clementine
mulatságára. Nem mintha ezek a mulatságok rosszak lettek volna.
Csakhogy az embernek egészségesek kellett lenni hozzájuk, és
Bernard pocsékul érezte magát. A harmincas évek a közepe felé
járó, magas férfi volt, enyhén kopaszodott, a vonásai finomak voltak,
a bajusza keskeny. Tekintélyes színházi producernek számított, és
Becker meg a férje komoly pénzeket fektettek be nála. Ezért nem
rázta le magáról Esther kezét, pedig a legszívesebben ezt tette
volna. Inkább mosolygott, bólogatott, és úgy tett, mint aki pompásan
érzi magát. Bernard Dimes gazdag ember volt, de egy életre
megtanulta, hogy az ember soha ne fektet be pénzt a saját
produkcióiba.
– Beszélni akarok magával a műsor után – súgta Ginónak
Clementine szó. val ne tűnjön el. Ginónak esze ágában sem volt
eltűnnie.
Az asszony szorította a fiú karját, és élvezettel nézte, amint
vendégei megtöltik a báltermet. Annyira izgalmas volt ez az egész!
Ginónak igazán jó kedve volt. Így találkozni Lucaniával!
Egyenlőként. És Lucania milyen szívesen üdvözölte őt. Ez már
valami!
És látni Lucania barátnőjét, a száznyolcvanöt centi magas, vörös
hajú táncosnőt. Mit szól majd hozzá Aldo? El se fogja hinni.
Aztán a Duke szenátorral folytatott beszélgetés. Hogy hajlandó
lenne befektetni a pénzüket. Legalizálni. Persze résen kell lenni. Ám
Gino okosabbnak tartotta magát, semhogy átverhetnék. Meg aztán
az öregfiúnak biztosan nincs szüksége Gino pénzére: szemlátomást
nagyon vastag.
A bálterem szélén, körben álló asztalok kezdtek megtelni.
– Bocsásson meg – súgta a fülébe Clementine. – Rögtön
visszajövök.
Whitejack a függöny mögött állt, és hallotta a függöny túloldaláról
beszűrődő izgatott zsivajt. Elvigyorodott, és belecsípett Dolly kövér
fenekébe.
– Hallod ezt az izgalmat, mama?
Dolly rásimította telt idomaira vörös szaténruháját.
– Hallom, fekete ember. Csak egy szám lesz. Csak a vetkőzés,
semmi más. Ugye megmondtad nekik?
A férfi szeme dühösen villant.
– Ki a fenének mondtam volna meg, asszony? A vén baromnak?
– mutatott a biztonságos távolban álló Scottra. – A pénzt megkaptuk.
Azt csinálunk, amit mi akarunk.
– Csak emlékeztetlek. – Dolly a sarokban fölállított Victrolára
mutatott. – Egyetlen lemez. – Megfordulva Carrie-t és Lucille-t
pillantotta meg, és meghökkent, mert Carrie-nek kis híján leragadt a
szeme. – Ezt nézd meg – sziszegte. – Majdnem elalszik!
– Ne aggódj, asszony. Szám előtt kap még egy kis kokót, hogy
menjen a meló. Semmi baja sem lesz.
Dolly a homlokát ráncolta, és durván mellbe bökte Lucille-t.
– Te vigyázol rá – mondta élesen –, és el ne feledd, hogy csak
egy szám lesz, aztán kifelé.
– Persze, Dolly – mondta kedvesen Lucille. Félt a nagydarab
nőtől. – Csak mindig gyere utánam – súgta Carrie-nek. – Minden
rendben lesz.
Carrie kábán, üveges szemmel bólintott. Fogalma sem volt, hogy
hol van azt sem tudta kicsoda. Úgy érezte, rögtön lecsukja a szemét,
és elszáll egy olyan helyre, ahol soha többé nem zavarhatja senki.
Clementine bepillantott a bálterem lefüggönyözött részébe, és kis
híján nekiment Whitejacknek.
A férfi elbűvölőnek szánt mosollyal üdvözölte.
Clementine meghökkent. A kétméteres, villogó fogú, biliárdgolyó
fejű négert senki nem említette neki.
Gyorsan biccentett, és végigmérte a három nőt. Náluk furább triót
valóban nem látott még életében.
– Ha készen vannak, kezdhetik – mondta.
– Madame, mi mindig készen vagyunk – felelte fülig érő szájjal
Whitejack.
Clementine bólintott, és visszavonult. Micsoda alakok!
Fantasztikusabbak még a vártnál is.
Whitejack megnyalta a száját.
 – Hej, mamám, mamám! Van ám arany őnaccságán!
Dolly hátravetette a fejét, és megvetően nézett a férfira. –
Tűnjünk mán el innen, mielőtt még kinyalod a seggét.
Dühösen nézett a férfira, aki egy kis csomagocska fehér port meg
egy százdollárost vett elő a zsebéből. Ügyesen foltekerte a
bankjegyet, beleöntötte az így létrejött tölcsérbe a fehér port, és
Carrie-hez lépett.
– Gyere apucihoz, kicsi lány. Gyere, vedd be a finom gyógyszert.
Carrie vakon bámult rá. Dolly meglökte a lányt.
Whitejack Carrie orrához tartotta a pénzt, és a lány
automatikusan szippantott.
. – Ez az, kislány – duruzsolta a férfi –, ettől a portól igazán
finoman fogsz lebegni.
Whitejack a Victrolához lépett, és elindította a hangos zenét.
Aztán kilökte Carrie-t a függöny elé.
A lány egy pillanatra megingott a magas sarkú cipőben, úgy
látszott, elesik. De aztán visszanyerte az egyensúlyát, és anélkül,
hogy egyetlen tánclépést tett volna is, vetkőzni kezdett.
– A fra-a-ancba! – nyögte Whitejack, a függönylyukon kilesve. –
Ez befejezi, mielőtt még elkezdte volna. – Megragadta Lucille-t. –
Takarodj ki, és táncoltasd meg!
Szinte kihajította Lucille-t a függöny elé. A liliputi lányt kitörő
nevetéssel fogadták. Főleg a nők. És Lucille nyomban megértette,
mi a baja Dollynak a vegyes közönséggel. Az ékszereik és szőrméik
biztonságát élvező nők ellenségesek, aljasak és rosszindulatúak.
Carrie már levetette a ruháját, és melltartójának kapcsáért nyúlt,
amikor Lucille rásziszegett.
– Táncolj, az Isten szerelmére, táncolj.
Carrie fölfogta, és lassan vonaglani kezdett. Lucille vadul rázta a
gyors ritmusú zenére. Igazán furcsa pár voltak.
A közönség zavartan, hitetlenkedve nevetett.
Clementine érezte, hogy elpirul. Ez nem mulatságos. Ez
rettenetes. Mi baja a fekete lánynak? Úgy néz ki, mint aki bármelyik
pillanatban összeeshet. A törpe meg úgy táncol, mintha az élete
múlna rajta.
– Mondd csak, Clemmie – súgta Esther – Mi a fene ez? – Majd
jobb lesz – mondta feszülten Clementine.
 – Remélem is! Ez szánalmas.
Clementine dühbe jött. Ötszáz dollárt ezért? Becsaptak.
Csak kerüljön szeme elé Oswald. Elment az esze? Hát nem azt
mondta, hogy ez a számára hallatlanul mulatságos?
Aztán bejött Dolly, a nagydarab, szőke Dolly, aki értett a
közönséghez. És igazán komikus trükkjeivel megmentette a számot.
Ő legalább tudott mozogni
– Ez undorító – súgta hölgybarátjának Bernard Dimes. –
Clementine-nek, úgy látszik, elment az esze. Kanmurin, részeg
férfiaknak biztosan megfelel. – A homlokát ráncolta. Volt valami
zavaróan ismerős a szánalomra méltó fekete lányban. Úgy érezte,
mintha már látta volna valahol…
Immár mind a három lány vetkőzött. Először a melltartó került le,
aztán a harisnyatartó, aztán a két harisnya egymás után, végül a
bugyi.
Gino körülnézett. Ez a sok gazdag balek lesi a három kurvát,
akikért ő egy vasat sem adna. Honnan a fenéből szedte ezeket Mrs.
Duke?
Nézte a meztelen húst, és semmit sem érzett unalmon kívül.
Rágyújtott egy szivarra, amelyet a szenátortól kapott, és Clementine-
re lesett. Az asszony idegesnek látszott.
A fekete lány most az asztaluk közelében járt. Már mindent
levetett, és nagy melle éles ellentétben állt vézna testével. Éppen a
második harisnyáját akarta levetni, amikor elesett.
Akár a kődarab, zuhant a földre, és elterült, szégyentelenül
széttárt lábbal.
– Istenem! – kiáltott föl Clementine. A termen zavart nevetés
hullámzott végig.
A zene tovább szólt. A nagydarab szőke folytatta a számot. A
törpe meg akart állni, de amikor a szőke jeges pillantást vetett rá,
folytatta.
Gino gyorsan fölugrott, megmarkolta a hóna alatt a fekete lányt,
és az ajtó felé kezdte húzni. Nem hagyhatta ott feküdni. Scott az
ajtóban várta, és együtt cipelték ki a lányt az előcsarnokba. A lány
jéghideg volt.
– Van itt valahol orvos? – kérdezte Gino. – Nem tetszik nekem ez
a lány
 – Azt hiszem, a vendégek között van orvos – mondta mereven
Scott, és próbált nem odanézni a lábánál heverő, meztelen lányra.
– Viyzük be az egyik vendégszobába – mondta Gino, és levette új
szmokingját, hogy betakarja vele a lányt.
– Mindjárt megkérdeznem a madame-ot… – kezdte Scott.
– Azt mondtam, vigyük be egy szobába. – Gino szeme sötét és
hideg volt.
Ilyen tekintettel nem lehetett vitatkozni. egyszerre fogták meg az
eszméletlen lányt, és fölvitték a lépcsőn a kék vendégszobába, ahol
letették az ágyra. Scott homloka gyöngyözött az izzadságtól.
– És most kerítse elő a doktort – parancsolta Gino.
– Megtudom, mit óhajt Mrs. Duke, uram – dacoskodott Scott.
Csak nem fog parancsolgatni neki ez az alk.
– Igazán? Pedig jó lenne, ha gyorsan előkerítené azt a rohadt
dokit, mert ez a lány hamarosan beadja a kulcsot. Ezt mondja meg
Mrs. Duke-nak, majd meglátja, mit felel.
Scott elsietett.
Gino nézte az eszméletlen lányt. Megfogta a kezét, hogy
kitapintsa a pulzust, ekkor látta meg a tűszúrásokat. A bőr aprócska,
vöröses kidudorodásait, a közepükön pici lyukkal és véraláfutással.
A lány pulzusa nyugtalanítóan lassú volt. Gino fölhúzta a lány egyik
szemhéját. A pupilla tág és mozdulatlan volt. A lány rossz állapotban
volt, és szinte még gyerek. Nem lehetetett több tizenhat-tizenhét
évesnél.
Valaki kábítószerezte, és vetkőzni küldte, hogy ebből éljen. Gino
érezte, hogy elfogja a düh. Nem állhatta, hogy egy fiatal lányt így
kihasználjanak. Hol a nyavalyában van a doktor?
Whitejack följajdult, amikor Carrie összeesett, de hagyta
továbbmenni a zenét, és megkönnyebbülten látta, hogy a szám
folytatódik, miközben a lányt valaki kivonszolja a teremből.
Gyér taps jelezte a műsor végét, és a meztelen Dolly besietett a
függöny roögé, és kiköpött.
– Seggfejű nigger. Most mit csinálunk?
Whitejack nem szerette, ha valaki niggernek szólította, hacsak
nem volt az is fekete.
– Fogd be azt a nagy pofád, fehér ribanc – morogta és öltözz.
Fogjuk Carrie-t, és lelépünk.
 – Tőlem – morogta Dolly, és fölhúzta a bugyiját.
– Dr. Reynolds – sietett be a szobába egy ősz hajú férfival
Clementine.
Gino ellépett az ágytól.
– Nekem-nagyon nem tetszik, doki.
– Szintén orvos? – érdeklődött szelíden a doktor.
Clementine határozottan megfogta a fiú karját.
– Várjunk odakint – súgta halkan.
Gino éles pillantást vetett az orvosra.
– A lány kábítószeres – mondta rekedten. – Nézze meg a karját.
Clementine kivezette a fiút. Fölsóhajtott.
– Ez volt életem legpocsékabb mulatsága.
– Ugyan már. Az estély jó volt. Nem maga tehet róla, hogy a
nyakába sózták ezeket az elfuserált sztrippereket. Mit gondolt? Hogy
táncosok?
– Tudtam, hogy vetkőznek. De azt hittem, jól vetkőznek. Azt
mondták nekem, hogy nagyon mulatságosak. Olyan… zavarban
vagyok. Mindenki rajtam fog nevetni.
– Baromság.
Az asszony megszorította a fiú karját.
– Ezt kedvelem magában. Hogy ilyen közvetlen és becsületes.
A nő zöld szeme ismét jelzéseket adott, és Gino szívesen
válaszolt volna.
– Clementine… – kezdte.
– Hol a húgocskám? – harsant egy erős hang, és Whitejack, Dolly
meg Lucille csörtettek föl a lépcsőn a nyomukban Scotttal.
Gino elállta a vendégszoba ajtaját.
– A húgocskád? – kérdezte nyersen, és végigmérte Whitejacket,
akin nyomban látta, hogy micsoda.
– Persze – mondta Whitejack –, és látni akarom.
– Orvos van nála, Mr…? – Clementine kérdése félbeszakadt.
Whitejack nem mondta meg a nevét.
– Nincs szüksége orvosra – mondta határozottan. – Szoknak
lenni ilyen ájulási rohamai. Nem köll aggódni. – És megpróbált
bejutni Gino mellett.
– Mrs. Duke megmondta, hogy orvos van nála – mondta hidegen
Gino – hát várj.
 Farkasszemet néztek, aztán Whitejack vállat vont.
– Jól van, no. Csak vesztegetik az idejüket. Elég vóna betennünk
a kocsiba, hazavinni a mamához, aztán hónap mán jól lesz.
– Aha – mondta Gino újabb „utazásra” készen. – Micsoda? –
fustölgött Whitejack. Dolly közbeavatkozott.
– Hadd vessünk rá egy pillantást, aztán szedjük a cuccunkat, és
majd holnap visszajövünk érte.
Gino bólintott. A nagydarab szőke dörzsölt. Érzi a veszélyt, és le
akar lépni.
– Nem hagyhatják itt! – visította Clementine. Gino meglepődve
nézett az asszonyra.
– Miért? – kérdezte. – Ha a kislány olyan beteg, hogy nem
szállítható, képes lenne kitenni az utcára?
– A bátyja haza akarja vinni.
– Bátyja a nagy lószar.
Whitejack fenyegetően fordult a fiúhoz.
– Nem tudom, maga kicsoda, deputy szakította félbe, megragadta
a karját.
– A kocsiban várunk. Nem akarok semmiféle balhét.
Lerángatta a férfit a lépcsőn. Lucille ment utánuk, Scott pedig
ügyelt, hogy minél előbb kint legyenek a házból. Clementine meg
volt zavarodva. – Mi folyik itt, Gino?
– Lelépnek. Gyorsan.
– Miért?
– Mert a maga doktor barátja hamarosan kábítószerről meg
kiskorú megrontásáról fog szavalni, csupa olyasmiről, amiért sittre
lehet kerülni.
– Úgy érti, a lányt kábítószerezték? – Gondolom.
– Az a fickó? A saját húgát?
– Ugyan, Clementine, ne legyen ostoba. Úgy húga, ahogyan én
az öccse vagyok magának.
Az asszony egy pillanatig hallgatott.
– Ó, értem már.
Csöndben vártak, amíg az orvos kijött.
-A lány kábítószeres – mondta tárgyilagosan. – Túladagolás
történt. Azonnal kórházba kell vitetni.
 – Istenem! – kiáltott föl Clementine. – Keressék meg Oswaldot! Ő
biztosan tudja, mit kell tenni.
– Nem olyan nehéz – mondta Gino. – Csak hívni kell a mentőket.
– Azt nem lehet! Mit írnának az újságok? „Kábítószeres kislány a
szenátor mulatságán.” Lehetetlen.
Gino bólintott. Az asszonynak igaza van.
– Nézze – mondta dühösen doktor Reynolds –, a lány nagyon
beteg. Kórházba kell kerülnie.
– Majd én elviszem – mondta Gino.
– De ha maga viszi be, nem fogják esetleg azt hinni, hogy valami
köze van az állapotához? – kérdezte Clementine.
– Majd megoldom a dolgot – felelte Gino. – Gyerünk, vigyük le a
kocsim-
– Köszönöm – suttogta hálásan Clementine. – Ezt a döntését
soha nem fogja megbánni.

Szerda, 1977. július13. New Yorkés Philadelphia

– Azt hiszem, hallucinálok! – nyögte Lucky. – Vagy megőrültem!
Állandóan egy nagy, kényelmes ágyat látok magam előtt meg egy
pohár hideg narancslét
– Körbejárt a liftben. – És fáj már a seggem! A magáé hogy van?
Steven nem válaszolt.
– Kösz, jól! – utánozta a férfi hangját Lucky. – Naná! A maga
seggén marhabőr van. Isten mentsen, hogy véletlenül is
panaszkodjék. – Lucky várta hogy a férfi majd mond valamit. Nem
mondott.
– Kiváncsi vagyok – folytatta Lucky –, vajon tyúkszem nő-e a
fenekemre Még mindig csönd.
– Miért nem hajlandó beszélni velem, maga strici?
Csönd.
– Seggfej maga, tudja? – Lucky fölállt, nyújtózkodott.
Formában kell maradni. Krisztusom? Ilyen lehet a magánzárka?
Akkor már értem a börtönlázadásokat.
Lucky egyetlenegyszer előrehajolva megérintette a lábujját, aztán
kimerülten újra leült. Minden ruháját levetette, és úgy rakta őket
össze, hogy legyen min ülnie. Haha! Micsoda kép lesz reggel,
amikor kimentik őket. Lesz néznivalója a tűzoltóknak vagy a
rendőrségnek vagy bárkinek, aki értük jön.
MEZTELEN NŐ A LIFTBEN FEKETE FÉRFIVAL. Vagy, ami még
jobb: LUCKY SANTANGELÓT, A HÍRHEDT GINO SANTANGELO
LÁNYÁT EGY LIFTBEN
TALÁLTÁK MEZTELENÜL EGY FEKETE FÉRFIVAL.
Gino. Bassza meg. Vajon miért gondol rá?
Mert jön haza, azért. És ugyan mit tehetek ez ellen, amikor be
vagyok zárva egy rohadt liftbe?

A rikoltozó fiú – még mindig ocsmányságokat ordibálva –

berontott a konyhába.
– Megtalállak, faszszopó! Levágom a töködet, azzal fogok
teniszezni! Dario maga elé tartotta az életveszélyes konyhakést, és
némán kuporgott a rejtekhelyén.
– Gyere elő, faszi. Tudom, hol vagy, tudom. – Eszelős nevetés. –
Fölszetellek, mint egy darab marhahúst, aztán megsütöm és
megeszem a seggedet.

Carrie nem tűnt föl senkinek, ahogy ott állt a húspiac előtt a 125.
utcaidig legalább egy óra hosszat állt ott, egy lerongyolódott alak a
többi Fokozatosan rájött, hogy senki sem közelít hozzá. Egyedül
van, és egye is marad. Az áramszünet nyilván megváltoztatta a
zsaroló terveit Az utcán immár több helyen tűz ütött ki, és közeledtek
a kocsik. Nyugtalan tömeg gyűlt össze, és amikor a tűzoltók
megpróbáljam a lángokat, üvegekkel és konzervdobozokkal dobálták
meg őket.
Fölfordult a gyomra. Látta, amint egy kislányt egy fiúcsoport belök
egy mellékutcába. Látott egy erősen vérző fejű öregembert, aki egy
sztereó rádiót cipelt. És látta, hogy két fickó elveszi tőle a
készüléket, az öreget pedig eszméletlenre verik.
Elfutott.
A lánytól megszabadulva, Gino fölvette a telefont. – Milyen
számot kér? – kérdezte a központos.
Costa New York-i számát akarta megadni, aztán meggondolta
magát. Jobb, ha nem hívja. Miért kell megtudnia az FBI-nak, hogy
hol van? Costa telefonját minden bizonnyal lehallgatják.
 – Felejtse el – mondta a központosnak.
Állt, lehúzta a nadrágján a cipzárat, és aznap este immár
másodszor letolta a nadrágját. Önkéntelenül elmosolyodott.
Ki hitte volna, hogy Gino, a Kos egyszer elutasítson egy pucér
pipit? A régi beceneve. Évek óta nem használta senki.
Fölvette a pizsamáját, a pisztolyát a párnája alá tette, és
bekapcsolta a televíziót. Johnny Carson.
Elhelyezkedett kényelmesen, hogy nézze. Johnny Carson. Most
érezte csak igazán, hogy újra Amerikában van.
– Hé – motyogta Lucky –, mit gondol? Maga szerint
megfulladhatunk ebtan a gőzkamrában? Mert én úgy érzem.
– Van elegendő levegő, csak nagyon meleg.
-Ah! Ismét beszél. Hála Istennek!
Steven fölsóhajtott, és testhelyzetet változtatott.
Igen, Lucky, fáj a seggem, elmerevedett a hátam, hasogat a
lábam, pisilnem, és olyan szomjas vagyok, hogy ölni tudnék.
– Miért gondolja, hogy a beszéd segít? – mondta fennhangon. –
Nyilvánvaló, hogy nincs közös témánk. Úgyis eléggé kényelmetlenül
érzem magam, szükségem ostoba beszélgetésre.
– Kösz! De tudja, hogy kettőn áll a vásár?
– Azért hallgatok.
– Nem kedvel? – kérdezte Lucky.
– Hölgyem, én nem is ismerem magát, és nem is kívánom
megismerni.
– Miért?
Már megint itt tartunk. Lucky ásított.
– Maga igenis ismer engem.
– Hogy érti ezt?
– Én ismerem magát.
– Hogyan?
A lány elmosolyodott a sötétben, és egy utcanő stílusában
mondta:
– Ismerem a farkának a szagát, ember.
Sikerült a férfit zavarba hozni. Jeges csönd.
Lucky fölhúzta az orrát. Büdös izzadságszag volt a liftben, a férfi
szaga éj az ő szaga. Tényleg büdös volt.
 – Sajnálom – mondta halkan. – De megőrülök. Mióta vagyunk itt?
A férfi nem válaszolt.
Dario visszatartotta a lélegzetét. A fiú közel volt, elérhette volna.
A kést szorító kezei izzadtak. A fiú lassan mozgott, érezte, hogy
közel van az áldozatához. Már nem rikol-tozott, csak halkan
mondogatta: – Hé, mocskos buzi… faszszopó… seggtúró…
Carrie egyenesen egy zsaru karjába futott, aki durván
megrángatta.
– Hová szaladsz, nigger?
Már időtlen idők óta nem szólította őt niggernek senki. Belenézett
a férfi széles képébe, elrántotta a karját, és teljes erejéből pofon
vágta a rendőrt.
A fickónak elállt a lélegzete.
– Megáll az eszem!
Carrie ismét kiszabadította magát, és elszaladt, de már nem volt
fiatal, és a rendőr hamar utolérte.
– Letartóztatlak, ribanc! – tette Carrie kezére a bilincset. –
Szolgálatban lévő rendőr elleni erőszakért.
– Nem érti a helyzetet – lihegte Carrie. – Mrs. Elliot Berkely
vagyok.
– No és? Én meg Dolly Parton. Nem számít, édesem.
Odalökdöste Carrie-t a sarkon álló rendőrautóhoz, és
begyömöszölte. A ko esi már tele volt tiltakozó feketékkel, ülőhely
sem volt már. Carrie a rabtársa ival váll a váll mellett, csípő a csípő
mellett szorongott.
– Kibaszott disznóság! – ordította egy nagyon magas férfi. – Én
csak pár tornacipőt fújtam meg. Némelyik csak hatvandolláros
cipőkkel lépett onnan. Én csak egy pár szar tornacipőt fújtam meg!
Egy gyönyörű, fiatal Puerto Ricó-i lány behunyt szemmel himbálta
magát és egyre ezt hajtogatta: – Por que? – motyogta. – Por que?
Carrie is ezt szerette volna kérdezni.

Gino fölébredt, először azt sem tudta, hol van, az órájáért nyúlt,
fölvette a köntösét, zsebre vágta a pisztolyát, és az ajtóhoz ment.
– Ki az? – kérdezte gyanakodva, és járt az agya: Mi a fenét
csinálok én itt,holmi nyavalyás philadelphiai szállodában?
 Ismét Amerikában volt. És az ember nem bóklászik Amerikában
egyedül. Kivált akkor, ha Gino Santangelónak hívják.
 GINO 1934
Clementine Duke-nak igaza volt. Gino soha nem bánta meg a
döntést, amelyet azon a végzetes októberi éjszakán hozott 1928-
ban, Duke szenátor és hitvese estélyén. Életének jelentős
fordulópontja volt az az este.
Most, hat évvel később, amikor ott feküdt a kék vendégszobában,
ismét Westchesterben, hirtelen eszébe jutott minden emlék.
A kis fekete lányt elvitte egy kórházba, lepakolta, és gyorsan
eltűnt, mielőtt bárki kérdezősködni kezdhetett volna. Hogy a lánnyal
később mi lett, az nem rá tartozott; volt neki gondja elég
szerencsétlenre.
Clementine Duke őszintén hálás volt. A következő héten
meghívta Ginót a városi házába, hogy megbeszéljék a dolgot.
Vacsorára hívta. Ám a helyszínen kiderült, hogy másra gondolt.
Gino mindig emlékezni fog arra az estére. Csak ketten, szolgák
nélkül, szenátor nélkül. A kertszobát gyertyák világították meg,
füstölő illatozott.
Clementine Duke áttetsző, fehér köntösben. Azok az átkozott
mellbimbók ismét Ginóra meredtek. Az asszony megszorította a fiú
kezét, és fojtott hangon mondta: – Gondolom, tudja, hogy a férjem
homoszexuális. – Micsoda?
– Homoszexuális. Olyan férfi, akit nem hoz izgalomba a gondolat,
hogy az én hófehér combom körülöleli kissé pocakos testét. Ő a
férfiakat kedveli. A feszes, lapos fenekeket. Lehetőleg a fiatalt. És
lehetőleg a feketét. – Azt mondja, buzi?
– Gino, ez a maguk utcai nyelve annyira színes és kifejező.
– Jesszusom! – futtyentett Gino. – Maga hülyéskedik velem. A
buzik nem megnősülnek.
– Igazán? Jó lenne, ha ezt a férjemnek is elmondaná.
Bizonyára szívesen megvitatná magával a dolgot.
– Miért mondja ezt nekem?
– Mit gondol, miért? – Az asszony zöld szeme összeszűkült,
amint megfogta, és a mellére húzta a fiú kezét.
Ginónak nem kellett további biztatás. Elvégre az elegáns külszín
Clementine Duke is csak nő volt. A fiú alaposan megdolgozta ott, a
szobában.
 Az asszony sóhajtozott és sikoltozott és nyögdécselte a fiú nevét
újra újra, amikor elért a csúcsra. Aztán mosolyogva mondta:
– Tudtam, hogy nagyszerű leszel. Egy kicsit durva vagy ugyan,
no de még fiatal vagy.
Gino megsértődött. Azelőtt soha nem volt rá panasz.
– Hé, hogy érted, hogy durva?
– Megmutatom. – És megmutatta. Lépésről lépésre végigvitte a
fiút mindazon, amit addig csináltak. Csakhogy ezúttal nagyon lassan,
nagyon finoman csináltatott vele mindent.
– Ne szopd a mellbimbómat, hanem nyalogasd – mondta. –
Látod, milyen finom, amikor én csinálom neked. – És igaza volt. –
Amikor bennem vagy, lassíts, lazíts. Nem gázt pumpálsz, hanem
kiéled az érzékiségedet. – Mimet?
– A kéjvágyadat. A bujaságodat.
– Hé, beszélj angolul.
Az asszony halkan nevetett.
– Úgy látom, annyira kedvében akarsz járni a nőknek, hogy saját
élvezetedről megfeledkezel.
– Én is élvezek – ellenkezett Gino. Az asszony leintette.
– Hát persze. Egyetlen gyors, vad orgazmus. Azt akarom, hogy a
tiéd is olyan hosszan tartson, mint az én bizsergésem.
Gino megcsípte az asszony puha, fehér fenekét.
– Egy szót sem értek abból, amit mondasz.
– Majd megérted.
És megértette. Idővel.
Néhány hónap múlva már olyan élvezetes volt a szeretkezésük,
hogy Gino alig várta heti találkájukat. Ekkor már tudta, mire gondolt
az asszony. Meg a szavukból is megtanult néhányat. Érzéki.
Hedonisztikus. Buja. A szeretkezésükben mindez benne volt. Gino
korábban jónak hitte magát, pedig akkor csak játszott.
Amikor Duke szenátor szeme elé kellett kerülnie azután, hogy
lefeküdt a feleségével, Gino bűntudatot érzett.
– Ne légy nevetséges – korholta Clementine. – Őt nem érdekli,
neki is megvan a maga szórakozása. Mondtam már. Egyébként is
kedvel téged. Okosnak tart. És amíg diszkréten csináljuk…
Az asszony ezért azt mondta Ginónak, hogy éljen együtt továbbra
is Cindyvel. – Képtelen lennék rá – mondta lekicsinylőén a lánnyal
való találkozás után. – Legalább biztos lehetek benne, hogy
mindennap kapsz reggelinél többet is.
Cindy nélkülözhetetlenné tette magát. Főzött és patyolattisztán
tartotta Gino ruháit, szükség esetén fuvarozta, és ami fontosabb volt
– pontos, kézzel írott feljegyzést készített Gino számos üzletéről.
Ráadásul még mindig átkozottul csinos volt.
Hat viharos esztendő alatt Gino Santangelo a csúcsra jutott.
Barátainak csekélyke segítségével.
Charlie Lucania volt az egyik, akit immár Lucky
(Szerencsés) Lucianónak eveztek, miután szerencsésen
visszatért egy végzetesnek ígérkező útról, és a vezetéknevét
könnyebben kiejthetőre változtatta.
Aztán Enzio Bonnatti, aki elmenekült Chicagóból az 1929. február
14-i hírhedt Szent Bálint-napi vérfürdő után. Hét gengsztert állítottak
falhoz és géppuskáztak le egy rivális banda emberei egy garázsban
a chicagói North Clark Streeten. Néhányan azt állították, hogy Enzio
volt a felbujtó, és jónak látta a megtorlás elől New Yorkba települni,
bár rábizonyítani ezt sohasem tudták.
Aldo Dinunzio. Aki keményen, tudatosan tudott dolgozni, és
éppen csak annyi hajlama volt a lopásra, amennyi kellett. Barbara
Riccarddi már régen a felesége volt, és agyonszekálta.
Két gyerekük is volt már, a harmadik útban.
És Oswald Duke szenátor. A legfontosabb barát.
Ki tudja, mi történt volna Gino Santangelóval a szenátor nélkül?
Egyike lett volna a sok kis szeszcsempésznek. Pitiáner bűnöző. Aki
elszórja a pénzét ruhákra és kocsikra, mulatságokra és nőkre.
Duke szenátor ígéretéhez híven legalizálta Gino pénzét. Elvett
egy-két ezret innen, egy-két ezret onnan, és jó, megbízható
részvényekbe fektette.
Gino nyugtalan volt. Készpénzben jobban szerette a vagyonát,
egy bank széfjében, ahol mindig hozzá tudott nyúlni.
– Bízzál Oswaldban – makacskodott Clementine. – Gazdaggá fog
tenni.
És fokozatosan, ahogyan a Wall Street Journalban olvasta,
hogyan szaporodott a pénze, Gino kezdte elhinni. Még vitatkozott is,
amikor 1929 tavaszán Oswald ragaszkodott hozzá, hogy adja el a
részvényeit, és külföldön fektesse be újra a pénzét.
 Gino dühösen látta, hogy megy egyre följebb eladott
részvényeinek az árá. – A francba! – támadt a szenátorra. – Miért
kellett eladnod?
– Majd meglátod – felelte Oswald. Október 29-én a tőzsde
összeomlott, és maga alá temetett rengeteg elitet a vagyonával
együtt. Ez volt a nagy amerikai gazdasági visszaesés kezdete is.
Gino nem esett vissza. Nagyon is jó formában volt.
Attól a naptól kezdve csak azt tette, amit a szenátor tanácsolt.
Cserében ő is megtette azokat a szívességeket, amelyekre a
szenátor megkérte. Semmi komoly. A szenátor ilyenkor könnyedén
Gino karjára tette azt azt mondta:
– Személyesen járj utána a dolognak, drága fiam.
És Gino úgy tett.
Az ügyek között szerepelt olyasmi, mint például egy fiatal néger
zenész azonnali kiheréléssel való fenyegetése arra az esetre nézve,
ha találkozni próbálna a szenátorral; vagy például holmi jelentéktelen
írócska megfenyítése, aki egy, a szenátornak nem tetsző
vezércikkeket tett volna megjelentetni.
Olyan ritkán került sor ilyen szívességre, hogy Gino nem is
nagyon gondolt rájuk. Különben is, mindegy volt neki, hogy mit kért
tőle az öreg. Elvégre ő Gino dugta a feleségét és még pénzt is
keresett a segítségével. Mit kívánhat még az ember?
Enzio Bonnatti éppen jókor tette át a székhelyét New Yorkba. A
tőzsde összeomlását pánik és félelem követte, az úgynevezett
száguldó húszas éveki végükhöz közeledtek. A korábban bőségesen
áradó pénz most alig csordogált. A titkos italmérések egymás után
zártak be városszerte. Ennek eredményeképpen a bandák közötti
összecsapások egyre hevesebbek lettek. Egyre kevesebb lett a
pénz, és mindenki azt a keveset akarta.
A legnagyobb háborúság két régimódi gengszter, Giuseppe Joe-
a-Főnök Masseria, alias „Bajszos Petes” és Salvatore Maranzano
között dúlt.
Lucky Luciano, Enzio Bonnatti, Vito Genovese és Frank Costello,
az ifjabb nemzedék félreállt, és csak figyelte, abban a reményben,
hogy a két öreg majd csak kiirtja egymást.
Gino a periférián volt még csak. Ő volt Enzio jobb keze, később a
partnere.
 A castellamarei háború hosszú évekig dúlt, és azzal ért véget,
hogy 1931 áprilisában megölték Masseriát, néhány hónappal később
pedig Maranzanót.
Mihelyt a vén „Bajszos Petes” eltűnt az útból, Lucky Luciano
készen állt a hatalomátvételre. És vele együtt a barátai és üzletfelei.
Luciano át akarta szervezni a bűnözés arculatát, olyan országos
szindikátus’ akart létrehozni, amely békében és egyetértésben képes
dolgozni. A gengszterekből bizottságot alakított, és kinevezte magát
elnöknek. De azt már nehezére esett kimondani, hogy minden tag
szavazata egyenlő értékű.
Gino, aki tagja volt a bizottságnak, kedvelte Luciano stílusát.
Csodálta erejét, a ravaszságát, az üzleti érzékét. Az etikáját nem
sokra tartotta.
– Az az ember gyilkos – mondta Ginónak egy napon Clementine.
– Ő szervete meg meg annak a Masseriának a legyilkolását.
Meghívta vacsorára, aztán kiment a mosdóba, hogy a bérgyilkosai
nyugodtan végezhessenek vele. Börtönben lenne a helye. Azóta
nem hívom meg az estélyeimre.

Élvezte az asszonnyal való beszélgetéseket. Az ilyen

Clementine-féle nőtől sokat tanulhatott ember. Hát még a férjétől.
Már jóval korábban figyelmeztette Ginót, mielőtt az alkoholtilalmat
hivatalosan feloldották 1933 decemberében. Addigra a fiú már
nyakig volt másban. A szerencsejáték, uzsora és panama. Enzio
nyomására sem volt hajlandó azonban kábítószerrel és
prostitúcióval foglalkozni. Éppen ezért választotta külön az
érdekeltségüket 1934 januárjában, és kezdtek külön úton járni. A
legnagyobb barátságban váltak el. Aldo úgy határozott, hogy Ginóval
marad, aki nagyra értékelte a hűségnek ezt a megnyilvánulását. Jól
tudtak együtt dolgozni kezdettől fogva..
Gino régi ellensége, Rózsaszínű Banán rossz üzletbe keveredett,
és el kellett tűnnie a városból. Ettől Aldo, aki állandóan rettegett,
hogy egy éjjel rájuk tör a bosszút lihegő Rózsaszínű, nagyon
megkönnyebbült.
Ginónak minden üzlete jövedelmező volt a visszaesés ellenére is.
A számsorsjáték egyformán vonzó volt mindenki számára,
taxisofőrtől a bankigazgatóig. Garantáltan izgalmas játék. Az ember
föltette a dollárját vagy a negyeddollárját egy számra, és ha a szám
kijött, nyerhetett két-háromszáz dollárt, esetleg többet is a téttől
függően.
Gino a játékot balekpénznek nevezte. És szép hasznot hozott.
Ötven felhajtó vette föl a fogadásokat három különböző
környéken. A pénzt őt központi begyűjtőhelyre vitték, általában olyan
boltokba, amelyeknek volt megfelelő hátsó helyisége, ahol a
fogadásokat nyilvántartották és a pénzt őrizték, amíg Gino begyűjtői
érte nem mentek. Igazán jövedelmező üzlet volt.
A Duke szenátornak befektetésre átadott pénzen kívül Ginónak
számos készpénzzel teli széfje is volt a város több bankjában.
Rájött, hogy a pénzét nem tudja elkölteni, ha nem igazolja a
jövedelme forgalmát, ezért 1933-ban vett egy mulatót olyan pénzből,
amelyet állítólag lóversenyen nyert. Mire a
szesztilalmat feloldották, a helyiség ki volt tatarozva, és Gino
megkapta az italforgalmazásra az engedélyt, készen állt a fényes
nyitásra. A mulató a Clemmie’s nevet kapta Ginótól, és nyomban
igen népszerű lett.
Ginónak végre sikerült rábeszélnie Verát, hogy hagyjon föl a
kurválkodással álljon be hozzá ruhatárosnak. Vera ráállt, mert a
nagyobb és biztos jövedelemből többet tudott félretenni arra az
időre, amikor majd Paolo visszatér. Éveket kapott fegyveres
támadásért, amelyet a szabadon töltött egyetlen hét alatt követett el.
Egyébként az egy hét alatt ahhoz sem vette a fáradságot, hogy
meglátogassa az asszonyt.
– Biztosan dolga volt – hajtogatta Vera, akinek immár
meggyőződé se volt, hogy Paolo az élete nagy szerelme, nem holmi
erőszakos és nőverő bűnöző.
– Hülye vagy, hogy vársz rá – mondogatta Gino.
– Te a magad életét éled, én az enyémet – felelte makacsul Vera.
Clementine-nek persze nagyon tetszett, hogy a Clemmie’s
annyira menő hely. A látogatásai odavonzottak számos New York-i
előkelőséget, és Gino lokál tulajdonosa és vezetője kisebbfajta
nevezetesség lett maga is. Ez a fejlemény nem tetszett Clementine-
nek. Az ő ötlete volt, hogy Gino vegye feleségül Cindyt.
– A lány mindent tud rólad. Amikor a szövetségi adóhivatal
szimatol körülötted muszáj védekezned. Vedd el a lányt. Akkor nem
vallhat ellened akkor sem, ha sikerülne valamit a nyakadba varmiuk.
Az ötlet valóban jó volt.
– Egén – mondta Gino –, azt hiszem, elveszem.
Itt volt tehát Duke-ék westchesteri kastélyának kék
vendégszobájában, feküdt az ágyon, és várt az esküvőjére.
Az idő nem tett kárt a csinos kis Cindyben. Inkább csillogást
lopott a szemébe, és ékszereket minden lehetséges testrészére.
Gyémánt Lili semmi volt Cindyhez képest. Ami pedig Ginót illeti,
bőkezű csirkefogó volt. No de így is kellett. Ugyan hány élettárs tűrte
volna el Gino kettős életét? Nem sok, az biztos.
Cindy a saját akaratából költözött Ginóhoz. De ez nem jelentette
azt, hogy a fiúnak hazudnia kell neki. Úgy tenni, mintha vőlegény
lenne, miközben a San Franciscó-i virágszál már régen egy másik
fickó felesége volt. Cindy ezt akkor tudta meg, amikor megszületett a
baba. Tíz hónappaf azután, hogy ő Ginóhoz költözött. Costa
telefonálta meg a hírt: „Mondd meg
Ginónak, hogy Leonórának kislánya született.” Cindy alig várta.
– Ó, Gino, drágám, a menyasszonyod ma gyereket szült. Azt
hiszem, az jegyzés ugrott, nem?
Gino elsápadt, és szó nélkül elment otthonról. Soha nem több
nem beszéltek a dologról. De úgy tetszett, Ginónak esze ágában
sincs nősülni
Cindy továbbra is igyekezett fontos szerepet játszani a fiú
életében, hogy Gino fölfelé tart, és vele akart tartani. Meg is tette.
Méghozzá nagyon készségesen.
Most esküvő, a végső lépés előtt álltak. Cindynek boldognak
kellett lennie. De nem volt az. Inkább nyomorult, levert és búskomor.
Gino Santangelo nem lesz az övé. Mert teste-lelke-farka azé a
Duke ribancé.
Corta Zennocotti habozva kopogott a kék vendégszoba ajtaján.
– Bújj be – kiálltotta Gino.
Zenonocotti kezében tálcával, rajta egy palack fehér bor, két
pohár meg egy tálkányi rágcsálnivaló. Gino fölült.
– Mi fene, ez bor? Azt mondtam, italt hozz nekem. Mrs. Duke azt
mondta, hogy bort igyál. – Az Isten bassza meg Mrs. Duke-ot. Costa
az asztalra tette a tálcát.
– Ezt mondta. Nem akartam vitatkozni vele.
 Gino nevetett. Vajon mi volt Clementine-ben, ami ekkorra
félelemmel vegyes tiszteletet és rajongást ébresztett iránta a
fiatalemberekben?
– Akkor hát tölts – pillantott frissen manikűrözött körmére –, mire
vársz?
Costa engedelmeskedett. Az előző nap érkezett New Yorkba,
hízelgett neki és őszintén örült, hogy Gino őt kérte föl vőfélynek.
Costa 1928-as útja óta nem látták egymást, és bár leveleztek,
barátjának megváltozása döbbenetes volt. Costa nem tudta
pontosan megfogalmazni ennek a változásnak a lényegét, de a tény
kétségtelen volt. Ginóban az a megingathatatlan magabiztosság volt
a legfeltűnőbb, amely a korral szokott jönni, és nem huszonnyolc
évének magabiztossága volt ez, hanem egy negyven-ötven
esztendős, sikeres férfi magabiztossága. És már nem volt vad
utcakölyök. A feje búbjától a lábujja hegyéig ápolt volt.
Már nem simította le pomádéval koromfekete haját. Inkább
rövidre vágatta, és szabadjára engedte természetes göndörségét.
Mintha meg is nőtt volna. Costa nem tudta, de csináltatott cipőiben
Gino magasító betétet viselt.
Ruhából csak a legfinomabbat viselte. Csináltatott, mellényes,
sötét öltönyöket, import olasz selyeminget, finom kasmír
sportöltözékeket és szarvasbőr felöltőket. A régi csíkos öltönyöknek
és rikító-tarka ingeknek örökre befelegzett.
Még az ékszer is ízléses volt, amit viselt. Egy gyémánt
nyakkendőtű. Az órájához illő, tömörarany mandzsettagombok. És a
kisujján egy igen egyszerű kisujjgyűrű; egyetlen jókora gyémánttal.
Csupán az arcán lévő sebhely árulkodott az indulásáról meg a
kemény fekete szeme, amely még mindig belső, bujkáló vadságról
tanúskodott. Costa az órájára nézett.
– Már csak fél óra van hátra – mondta idegesen. – Hogy érzed
magad?
– Jól, kölyök.
– Nem vagy ideges? – Mitől lennék? Hat éve élek vele.
Costa bólintott. Hát persze. Attól a naptól kezdve, hogy Leonora
elment…
Mintha olvasna a gondolataiban, Gino megkérdezte: – Hogy van
Leonora?
 Costa bal szeme rángatózni kezdett.
– Jól. – Nem akarta bevallani az igazat, hogy Leonora ivott,
kurválkodott és jóformán rá se nézett a kislányára.
– És a kölyök? Mennyi idős most?
– Majdnem hatéves, és gyönyörű.
Gino torka elszorult, de igyekezett közömbös hangon válaszolni.
– Aha. Képzelem. Mi a neve? – Maria.
Gino elnyomta a szivarját.
– Szép név. – Arra gondolt, hogy talán rögtön az esküvő után föl
kellene csinálnia Cindyt.
– Nem kellene befejezned az öltözködést?
Gino fölkelt.
– Igazad van. – Costára kacsintott. A kölyök jól nézett ki. Mintha
skatulyából húzták volna ki. Tipikus fiatal értelmiségi, aki lehúzott
három évet a jogon, és kitüntetéssel végzett.
Immár az apja irodájában dolgozott. – Van már állandó barátnőd?
Costa elhúzta a képét.
– Nem olvastad a leveleimet? – kérdezte szemrehányóan.
– Dehogynem. Minden betűt.
– Akkor hogy kérdezheted, hogy van-e állandó barátnőm? Hat
hónappal ezelőtt megírtam már, hogy eljegyeztem Jennifer Brierlyt.
– Az a levél bizonyára elveszett. Milyen a kislány?
– Láttad. Leonora barátnője volt, amikor nálunk jártál. Emlékszel?
– Ja, igen… persze… nagyon helyes. – Egyáltalában nem
emlékezett Jennifer hogyishívjákra. Egyáltalában. – És mikor teszed
meg a nagy lépést?
Costa komoly képet vágott.
– Nem tudom. Vámunk kell, amíg megalapozom a jövőmet. Egy
évig, kettőig.
– Hé – bökte ki cinkosan Gino emlékszel a kupira, ahová együtt
mentünk? Te akkor voltál először, nem? – nevetni kezdett. – Soha
nem felejtettem el milyen volt a képed, amikor kijöttél. Mintha akkor
fedezted volna föl a fagylaltot! De gondolom, ahhoz többé nem
mentél vissza. – De igen! – vigyorgott Costa. – Jézus Mária!
Kopogás szakította félbe álmodozásukat. Costa ajtót nyitott.
Clementine állt az ajtóban csinosan és elegánsan,
feketehalványrózsaszínű Chanel-kosztümben.
 – Bejöhetek? – kérdezte kedvesen.
– Tessék, Mrs. Duke.
– Szólíts Clementine-nek. – És a fiú mellett elhaladva Ginóhoz
ment. – mondta lágyan, és kezébe vette a férfi kezét. – Készen van
a vőlegény? – Mire?
Az asszony megnyalta keskeny ajkát.
– Az esküvőjére, természetesen.
– Mennyi időt kapok?
– Pontosan huszonöt percet.
– Hé Costa – mondta könnyedén Gino –, légy szives, gyere
vissza húsz perc múlva. – Négyszemközt kellene beszélnem
Clemmie-vel.
– Amit csak akarsz. – Costa csodálattal bámult Clementinere, és
kiment. -A kölyök szerelmes beléd – állapította meg Gino.
Az asszony az öltözőtükörhöz ment, és megnézte tökéletes
sminkjét.
– Igazán? – mormolta minden érdeklődés nélkül.
– Fogadni mernék rá. – Odament az asszonyhoz, és hátulról
átkarolta. – És én is szeretlek, a magam módján. – Lassan ringatni
kezdte a testét előre-hátra, szorosan az asszonyhoz simulva.
– Szeretsz?
Gino tovább ringatta.
Clementine a ruháján át érezte Gino kemény férfiasságát. – Gino!
A férfi az ingét gombolta.
– Még egyszer meg akarlak dugni legényemberként.
– Ne őrülj meg! Nincs időnk. Föl vagyok öltözve. Itt semmiképpen.
Lehetetlen.
– Semmi sem lehetetlen – babrálta az asszony szoknyáját Gino
–, erre tanítottál.
Clementine megértette, hogy a férfi nem tréfál.
– Ez nevetséges – tiltakozott erőtlenül.
– Az. Hát nem? – Lehúzta és az ágyra dobta az asszony
szoknyáját. Aztán figyelmét az új, rózsaszínű csipkebugyira
fordította.
– Vigyázz a sminkemre… a hajamra…
– Hajolj az asztal fölé. Nem teszek kárt semmiben. Várakozás
áradt szét egész testében. A férfi hátulról betette neki, lassan,
kényelmesen, mintha rengeteg idejük lenne, ooóó… – akadozott az
asszony lélegzete –, igazán jól megtanultad a leckét.
– Jó tanárom volt.
Szeretkezés közben Gino a házasságra gondolt és Cindyre és
gyerekre. És Leonorára, hónapok óta először.
És amikor a csúcsra ért, valósággal robbant belül, és ez a
robbanás elsöpört múltjának minden emlékét.
Ma volt az esküvőjének a napja. Azt akarta, hogy ez egy új élet
kezd gyen.
 CARRIE 1928-1934
Minden teljesen kiesett: orvosok, nővérek, kórházak. Arcok.
Hangok. Ugyan kit érdekeltek? Tőle aztán elmehettek mind a
pokolba.
– Mi a neved, kedves? – Ki vagy?
– Hány éves vagy?
– Ki tette ezt veled?
– Mi a neved? – Hol laksz?
– Hol van anyád?
– Ki az ápád?
– Hány éves vagy?
Kérdések. Kérdések. Kérdések. Amíg a sikoltozása végre el nem
hallgattatta őket, az arctalanokat.
Másnap ugyanaz a história.
És közben állandóan fájt és viszketett és öklendezett és
megmerevedett a teste.
Sikoltozás. Gyötrő görcsök. Újabb és újabb sikoltozás, míg végül
egy napon becsavarták valami merev, fehér dologba, és elvitték a
kórházból.
Más világ. Olyan szoba, ahol senki nem törődött azzal, ha ő
sikoltozott, tépte a haját, karmolta az arcát.
Nem voltak kérdések.
De a kín, a görcsök, a fenyegető tortúra érzése megmaradt.
Úgy élt, mint az állat. Elmarta az ételt az egyenruhás őr kezéből,
nagy darab kenyereket nyomott le kiszáradt torkán, a vizet a
padlóhoz erősített edényből úgy itta, mint a kutya. Két esztendőn át
nem volt észnél. Semmire nem emlékezett, semmit nem tudott.
Aztán egyszerre csak fölébredt hajnali háromkor, és teljesen
világosan tudta, hogy, hogy Carrie a neve. Miért nincs otthon a
családjánál? Odarohant az ajtóhoz, segítségért kiáltott, de nem jött
senki. Zavarodott volt, félt. – Mi történt vele?
Amikor reggel jött az őr az ételével, sietve üdvözölte. – Mit
keresek én itt? – kérdezte. – Hol vagyok?
– Ezekkel a veszélyes pszichopatákkal mindig csak baj van. Az
ember nem tudhatja, mit fognak csinálni.
– Maradj csenben! – parancsolta élesen, és letette a tálat.
 – Nem akarok enni – kiáltotta Carrie –, haza akarok menni.
Néhány órával később egy orvos jött hozzá. – - Hallom, hogy
beszélünk..
Carrie elcsodálkozott.
– Hát persze, hogy beszélek.
– No és ki vagy? Mi a neved? A nevem Carrie. Philadelphiában
élek a családommal. Tizenhárom éves vagyok.
– Tizenhárom éves? – szaladt föl a doktor szemöldöke.
– Igen, tizenhárom. – Sírni kezdett. – Haza akarok menni.
Sonny mamát akarom… A mamámat akarom…
Carrie-t nem eresztették el. Benn tartották. És mivel immár nem
volt vadállat, munkára fogták. Takarított, fölmosott, főzött, és
esténként visszatért a priccséhez a zsúfolt betegszobába, és
kimerülten rogyott le rá. És így teltek az évek.
Az orvos havonta egyszer megkérdezte:
– Hány éves vagy?
– Tizenhárom. – Hol laksz?
– A családommal, Philadelphiában. Semmiképpen nem
engedhették ki.
Carrie nem értette, mi történik. Esténként álomba sírta magát.
Hiányzott neki az iskola, a testvérei, a barátai. Ugyan miért tartják őt
egy ilyen szörnyű helyen?
Ahol bolondok is voltak. Dühöngő őrültek. Carrie megtanulta
távoltartani magát tőlük.
Tizenhárom éves volt, és jól meg kellett néznie, kivel áll szóba.
 Gino 1937
– Hé – kiáltott fel Giino – maga aztán nem semmi, tudja? A Bee
nevű, vörös pincémő nem hatódott meg.
– Mr. Santangelo! Maga ezt mondja minden lánynak! Gino
szörnyülködést mímelt.
– Kicsoda? Én? Maga viccel!
Bee megengedett magának egy mosolyt, és megrázta valóban
csodál vörös sörényét.
– Magának… híre van.
– Remélem, jó hírem.
– Ó, persze.
– Ezt örömmel hallom. – Gino fölállt tömör diófa íróasztalától, és
nyújtózkodott. Megkívánta ezt a lányt, de strapálni magát érte nem
akarta.
– Itt dolgozik nálam, Bee?
A lány megborzongott. Hideg volt? Vagy hirtelen megrémült a
kirúgatás le hetőségétől?
– Három hónapja, Mr. Santangelo.
– Jól érzi magát?
– Szép hely.
– Fizetésemelést kapott már?
– Még nem. – Szóval erről van szó. Fizetésemelés vagy
kirúgatás.
– Szeretné, ha ma este hazavinném a kocsimon, és
megbeszélnénk a dolgot? – Igen.
Gino vigyorgott.
– Igen, mi? – Tekintete lassan végigmérte a lányt tetőtől talpig. –
Talán igen, kérem.
– Igen, kérem, Mr. Santangelo.
Gino még szélesebben vigyorgott. Élvezni fogja ezt a lányt.
A haját. A hófehér bőrét. A nagy mellét.
– Jöjjön tizenkettőre az irodámba.
A lány indult.
– És Bee, tűzze föl a haját. A feje tetejére. Most pedig siessen –
bocsátotta el a lányt telefonálgatnom kell.
Amikor a lány kilépett az ajtón, Gino nézte, hogyan ring a feneke.
Gino szerette a nagy fenekeket, amelyet meg lehetett markolni.
Clementine-nek nem volt feneke egyáltalán, Cindyé pedig kerek és
apró volt, akár egy fiúé.
Cindy. Három éve már, hogy elvette, és semmi nyoma gyereknek.
Ez dühítette Ginót. Az asszony megesküdött rá, hogy nem
védekezik. Akkor meg miért nem esik teherbe?
Aldo ömlött be az irodába. Harmincegy éves, és kövér mint a
disznó.
– Mikor adsz már le a hájadból? – kérdezte gorombán Gino.
– Szeretek enni. Borzasztó.
– Ha egyszer eltalál egy golyó, zsírtócsa marad csak belőled.
– Tehetek én arról, hogy az én Barbarám olyan jól főz? – Mi a
helyzet? – kérdezte a tárgyra térve Gino.
Aldo gyorsan beszámolt.
Gino ásított. Nem arra született, hogy íróasztalnál üljön. Jobban
szeretett némi akciót, némi izgalmat. Mostanában pedig csupán a
lányoknál akadt némi akció, akiket megdugott. Bár tulajdonképpen
szépen elvolt. Duke szenátor ott állt a háta mögött, megvédte.
Előkelő barátaival jól föltalálta magát közöttük. Ám a fontos és
befolyásos barátok önmagukban még nem jelentettek tökéletes
védelmet. Lucky Lucianót, a bizottság elnökét az előző évben
börtönbe vetették kerítés mesterségesen fölfújt vádjával. Azért volt
felfújt, mert Luciano gyakorlatilag soha nem árult lányokat az utcán.
Feje volt egy nagy bűnöző-szindikátusnak, amelynek az üzletei közé
tartozott a szervezett prostitúció is. Szegény ördögöt mindenesetre
lecsukták, méghozzá durva, harminctól ötven évig terjedhető
ítélettel. Ettől a félelem hulláma söpört végig a gengsztereken. Ha
Lucky Lucianót lecsukhatják ki lesz a következő?
Gino szerette hinni, hogy hozzá nem érhetnek, mert amióta
szakított Bonnattival, minden üzlete legális volt. Narkotikumokkal és
prostitúcióval nem foglalkozott. Hadműveleteiben nem játszott
szerepet az erőszak. Verőemberei az itt-ott bedobott
fenyegetésekkel is fenntartották a sima üzletmenetet.
– Készen vagy az útra? – kérdezte Aldo.
– Készen. Holnap reggel indulunk. Cindy bevásárolni van.
Megveszi, amit még nem vett meg tegnap.
– Ezek a nők! Vásárolni, azt tudnak!
 – Nekem mondod? – Cindy egy vagyonba került Ginónak. Ruhák
és frizurák, ékszerek és szőrmék. Nem volt éppen olcsó feleség. No
és? Gino megengedhette magának. Csupán a befektetéseinek több
mint egymillió volt az értéke. Hála Duke szenátornak. És Clemetine-
nek.
Szeretett volna kiszállni. Mrs. Duke még mindig istenien nézett ki,
de Ginónak elege volt.
Az asszony nem engedte el egykönnyen. Gino kifogásokat
keresett. Az asszony új időpontot adott. Gino azt mondta, nem jó
neki. Az asszony megkérdezte, hogy akkor mikor tud jönni.
Gino csapdában érezte magát. Harmincegy éves volt. Volt egy
felesége. Egy szeretője. Egy csomó alkalmi nője. És mégis nagyobb
csapdában érezte magát, amikor tizenhat évesen egyedül kellett
megélnie az utcán.
Valami többre vágyott. Maga sem tudta mire.
– A friscói út jót fog tenni neked – mondta Aldo, és lehuppant az
egyik borszékre. – Túlságosan keményen dolgozol. Még arra se jut
időd, hogy elgyere hozzánk vacsorára. Barbara már meg is
sértődött.
– Majd ha hazajöttem.
– Szavadon foglak. Spagetti lesz húsgombóccal. Az én
Barbarám csinálja jobban. – Fölsóhajtott, és megcsókolta az ujja
hegyét. – Ah… a feleségem isteien főz.
Gino éles pillantást vetett barátja nadrág fölött kibuggyanó
pocakjára.
– Azt látom.
Aldo öntudatosan nevetett.
– Az elégedett pocak elégedett embert mutat.
– Kövér disznó!
– Kikérem magamnak!
– Kövér disznó!
Kopogás szakította félbe tréfálkozásukat. – Ki az? – kérdezte
Gino.
– Én, főnök. – A hang félreismerhetetlen volt: Jacob Cohen.
Ahogyan akkoriban ismerték már. Jake, a Gyerek. Gyakrabban csak
a Gyerek. Pedig már huszonnégy felé járt. Gúnynevét azért kapta,
mert nagyon fiatalon kezdte a bűnözést. Gino százdolláros
kölcsönével immár zsenge tizennégy évével munkához látott. Autót
lopott. Betört. Pimaszul hilózott. „Ki tette?” – kérdezték a magukból
kikelt áldozatok. „A Gyerek”, volt mindig a válasz.
Gino akkor vette magához, amikor tizenhat lett. Húszéves korára
a Gyerek szedte be a számsorsjáték pénzeit, és mellette számos
jövedelmező kis üzlete volt.
– Bújj be – kiáltotta Gino. – Mi ez az udvariaskodás?
Jake vigyorogva csörtetett be.
– Nem akartalak megzavarni, főnök. Úgy tudom, az új szabály:
belépés előtt kopogni.
– Miféle új szabály? Aldo zavarba jött.
– Úgy gondoltam… – kezdte. – Szóval okosabbnak véltem…
– Mi a franc – robbant ki Ginóból a nevetés. Egy héttel korábban
Aldo éppen akkor lépett be hozzá, amikor a cigarettaárus-lányt dugta
az íróasztalon. – Azt hiszem, igazad van.
– Ha Cindy állítana be váratlanul… vagy Mrs. Duke…
– Egyetértek – mosolygott Gino. Talán éppen ezt akarja. Ha az
egyik rajtakapná! Végre szabad lehetne.
Jake egy nagy, pénzzel teli táskát tett azt íróasztalra.
– Az hiszem, a Gambino – tudod, a nagy édességbolt a 115.en –
lop.
– Biztos vagy benne? – húzta föl a szemöldökét Gino.
Jake megvakarta drótszőrű üstökét.
– Meglehetősen. Ha meg ő nem, akkor az asszony. Egyedül az
férhet hozzá még a pénzhez begyűjtés előtt.
– Egyszeri figyelmeztetés. Csak egyetlen.
– Értettem, főnök.
Gino kijött az íróasztala mögül.
– Holnap elmegyek, Jake. Csak egy hétre. Ha bármi gond van,
beszélj Aldoval.

Jake a kövér emberre pillantott, és bólintott. Miért alázza meg

Gino azzal, hogy ehhez a kriplihez utasítja? Mindenki tudja, hogy
Dinunzio kutyaszar. Fél saját árnyékától is. Hogy Gino miért tartja,
rejtély. Csak ül a kövér seggén az irodában, és parancsol
mindenkinek. Ó, igen. Egyetlen dolga, hogy bezárja a széfbe a
pénzt, amelyet az igazi dolgozók behoznak. Az igazi dolgozók,
amilyen például ő, Jake. Ők jelentik az igazi erőt Santangelo üzletei
mögött.
– Minden rendben egyébként? – kérdezte Gino. Jake ismét
megvakarta a fejét, és eszébe jutott, hogy talán sikerült beszereznie
néhány tetűt a legújabb barátnőjétől.
– Minden isteni, főnök.
– Helyes. Néhány nap múlva találkozunk.
Clementine Duke hidegen nézett a férjére.
– Nem tudom elhinni, amit mondasz. – A hangja jeges volt. –
Hogy lehettél ilyen ostoba? Oswald semmit sem látó szemmel nézett
ki irodája ablakán. A hangja remegett.
– Soha semmit nem próbáltam eltitkolni előled. Mindig tudtad, mi
vagyok.
Az asszony élesen nevetett.
– Nem mindig, Oswald. Emlékezetem szerint két évig kellett
várnom, amíg megtudtam rólad az igazat. – Kivett egy Camel
cigarettát a férfi íróasztalán lévő dobozból, és rágyújtott. – Tehát.
Van… megoldásod… erre a problémára?
– Gino Santangelo. Lekötelezettem.
Az asszony elgondolkozva fújta a mennyezet felé a füstöt.
– Ez több mint szívesség.
– Tudom. De nekem köszönheti mindenét. Meg fogja tenni. –
Nagyon magabiztosnak látszol… – Meg kell tennie. Ha nem, el
tudom pusztítani.
Az asszony megnyalta az ajkát. A maga módján Oswald legalább
annyira könyörtelen volt, mint bármelyik kültelki gengszter. No de
neki persze hatalma volt, és a hatalom meg tud rontani bárkit.
– Mikor kéred meg? – kérdezte.
– Aznap, amikor megérkezik San Franciscóból. Az időzítés
tökéletes lesz.
Az asszony némán bólintott. Mióta kell tökéletes időzítés ahhoz,
hogy valakit gyilkosságra kérünk?

Tisztes távolságban ült Ginótól a fekete Cadillac kupé hátsó

ülésén. Red szerette a kocsit, és Oldalazó Sam ült a sofőr melletti
ülésen. Gino szivarozott, és a kocsi megtelt füsttel, de senki nem
panaszkodott Bee, akinek szépen föl volt tűzve a haja, rendkívül
ideges volt. Nem volt éppen tapasztalatlan – volt dolga már bőven
bezsongott férfiakkal –, de mégis Gino Santangelo… Elvégre a
főnöke, és nős ember… és hajlamos lefektetni nőket, aztán valami
csekélységgel kirúgni őket…
Bee nem szerette volna, ha lefektetik, és kirúgják. De hogyan
különbözhet ne a többi lánytól?
– Jesszusom! – szakította félbe a gondolatait Gino. – Miért nem
mondta, hogy a világ végén lakik?
– Már csak négy sarok.
– Ajánlom is. – Gino ásított, és eltűnődött, vajon megéri-e. Újabb
nap. Újabb nő. Mind egyforma.
De holnap minden más lesz. Holnap San Franciscóba megy, hogy
vőfély legyen Costa lakodalmán. Holnap látni fogja Leonorát.
Ez a gondolat fölkavarta. Mit fog érezni? És mit fog érezni
Leonora. Előszőr azt súgta az ösztöne, hogy mondjon nemet
Costának.
– Nem teheted – makacskodott Cindy. – Amikor ő volt a mi
vőfélyünk, megígérted neki, hogy viszonzod.
Igaz. Így aztán nem lehetett kimászni belőle. Különben is, ideje
volt, hogy szembenézzen Leonórával. De a biztonság kedvéért
magával viszi Cindyt.
– Itt vagyunk – jelentette be Bee.
Red odahúzott a kocsival a ház elé.
– Bemegy, főnök? – kérdezte Oldalazó Sam.
– Aha – felelte Gino. Mit gondolt ez a hülye? Hogy azért jött idáig,
hogy a kocsiban üldögéljen?
Oldalazó Sam kiszállt, és ellenőrizte az utcát. Aztán kinyitotta a
Cadillac hátsó ajtaját, és kimászott Bee, a nyomában meg Gino.
A lány a külső lépcsőn vezette föl a férfit az első emeleti lakásba.
A lakas egyszerű volt, de nem rossz.
– Egyedül él itt? – kérdezte Gino.
– Igen – mondta némi habozás után a lány. Gino körülnézett a
szobában.
– Hozzon nekem egy whiskyt – parancsolta. – Jég van?
– Sajnálom. Whisky sincs.
– És mi van?
– Semmi. Én… nem iszom.
 – Nem iszik? Akkor mi a fenét csinál a mulatóban?
– A pincérek színes vizet hoznak nekem.
– És a balekok pezsgőt fizetnek – nevetett Gino.
– Úgy van – nevetett vele a lány.
Gino kinyújtózott.
Atyám! Micsoda élet! – Bee nezte a férfit.
– Talán… vetkőzzek le?
Gino lehuppant az egyik székre.
– Ezt szokta csinálni ital fölszolgálása helyett?
– Ha szeretné…
Kislánynak igaza van. Gino a feje mögé tette a kezét, és
hátradőlt.
– Kezdjen hozzá.
A lány szíve vadul dobogott. Volt egy terve, hogy emlékezetessé
tegye ma-rát a férfi számára… Vagy beválik, vagy elveszíti az
állását. Még mindig jobb, beállni az alkalmi lányok sorába.
Bee lassan vetkőzni kezdett. A férfi egy pillanatra sem vette le
róla fekete szemét.
A lány mindent levetett, kivéve a magas sarkú cipőt, a fekete
selyemharisnyát és a vörös harisnyatartót.
Gino elismeréssel nézte a lányt. Kétségtelenül különleges teste
volt. Nagy, fehér és lágy. A nagy, halovány mellen jókora
mellbimbóval. Hosszú, erőteljes láb. Lapos has. Ginónak tetszett a
lány stílusa is. Talán ez megérdemel majd egy második látogatást is.
Nadrágjában a keménység már elviselhetetlen volt. Gino fölállt és
odament a lányhoz.
Bee mély lélegzetet vett, és gyorsan beszélni kezdett.
-Mr. Santangelo, azt hiszem, meg kell mondanom. Most
gyógyultam ki… a nemi betegségből. Gino megtorpant.
– Az orvos azt mondta, hogy már szabad… szeretkeznem, de
úgy éreztem, meg kell mondanom magának.
– Trippere van – roskadt vissza a székre Gino. – Jó ég! Trippere
van, és én kis híján megdugtam. – Úgy ugrott föl a székről, mintha
attól félne, hogy az is fertőz. – Miért nem mondta eddig?
– Már meggyógyultam.
– A francba! Eljövök a világ végére, és ennek trippere van!
– Volt – javította ki a lány.
 – Jesszusom! – nézett rá dühösen a férfi. – Vegyen föl valamit.
Bee fölvette a ruháját, és követte a kifelé tartó férfit.
– Remélem, nem haragítottam meg, Mr. Santangelo.
– Dehogy haragított meg, kislány. Csak tönkretette a legjobb
merevedését ebben a hónapban! Viszlát. – És már ott sem volt.
Megkönnyebbülten sóhajtott. A férfi így legalább emlékezni fog rá
és – remélte – visszajön. A nemi betegség hazugság volt. Egész
életében nem volt súlyosabb baja a bárányhimlőnél, azt is tízévesen
kapta.
Önkéntelenül elmosolyodott. Milyen, képet vágott Mr. Santangelo,
amikor megmondta neki!
Halkan beosont a hálószobába. Hétéves fia, Marco ott aludt a
jókora franciaágyon. Betakargatta, és könnyedén megcsókolta a
homlokát. Ha Bee viszonyt kezd Gino Santangelóval, legyen az
rendes viszony. Ő most már kirí tömegből.
Mr. Santangelo őt nem fogja hamar elfelejteni.
Cindy álmatlanul feküdt az ágyban, és azon töprengett, vajon az
ő drágalátos férje kit részesít a nagy kegyben ma éjjel. Talán a drága
Clementine-t? Elvégre távol lesz egy teljes hétig, és vajon hogy bírja
majd ki a vén kurva nélküle?
Vagy az egyik mulatóbeli lányt? Azoknak a buta pincérnőknek az
egyikét, akik azt hiszik, hogy ő, Cindy nem tudja, mi folyik ott? Gino,
a Kos. Persze. Mindenütt, csak otthon nem. Hogyan is várná el,
hogy Cindy teherbe essen, ha jóformán soha nem megy a közelébe?
Amikor a Clemmie’s megnyílt, mindketten kivették részüket a
munkából. Cindy volt mindennap az építőkkel meg a díszítőkkel,
hogy minden rendben elkészüljön a nyitásra. Kezdetben ő
szerződtette oda az összes lányt is. Pincérnőket. Ruhatárosnőket.
Cigarettaárusokat. Nem tramplikat. Csinos lányokat, akik hajlandók
voltak keményen megdolgozni a rendes pénzért. Amíg ő ott volt,
Gino rá se nézett egyikre sem. Elvégre lekötötte őt a vézna
Clementine.
Cindy kezdettől megacélozta a gyomrát, hogy elfogadja azt a
viszonyt. Eléggé okos volt, hogy tudja, úgysem tehet ellene semmit.
Egyébként Duke szenátor és szenátorné barátságának több volt az
előnye, mint a hátránya. Tudta azt is, hogy Gino egyszer majd meg
fogja unni.
 De azt nem tudta, hogy amikor Gino valóban ráunt a dologra,
hozzálátott, hogy módszeresen sorra megdugja az összes nőt a
Clemmie’s alkalmazottai közül. Mire sor került erre, Cindy már nem
vett részt a mulató vezetésében. Már nem ő szerződtette és rúgta ki
a lányokat, és az első év után csak akkor ment oda, ha azt akarta,
hogy lássák. Mrs. Gino Santangelo a megszokott asztalánál. Egy
csomó hülye vette ilyenkor körül, akik ugyan körülszimatolták,
ahogyan a kutyák a tüzelő nőstényt, de gyávábbak voltak annál,
semhogy csináljanak is valamit. Egy felszínes flörtnél többet senki
sem mert megkockáztatni Mrs. Santangelóval. Aki tudta, hogy mi jó
neki, az biztosan nem.
Cindy nyugtalanul hánykolódott a nagy ágyon. Mrs. Gino
Santangelo. Ruhák. Ékszerek. Luxuslakás a Park Avenue-n. De
sehol egy férfi, aki éjszak megölelné. Aki szeretné, a nyavalyába is.
És ez ellen ő mit sem tehetett. Ha a felesége akart maradni, akkor
nem. Mert Gino csak egyet írt elő neki. Hogy hűségesnek kell lennie.
Cindy az ágy melletti asztalkán álló pohár vízért nyúlt, és az
utazásra gondolt. Hetek óta várt már erre az útra. Végre kettesben
lesznek, távol New Yorktól és a mulatótól. És talán rá tudja
ébreszteni Ginót, hogy futhat ugyan a szoknyák után, de van valami
egészen különleges otthon is neki, a saját ágyá-Csapódott a bejárati
ajtó, és Cindy az órára pillantott. Hajnali egy óra. Ginóhoz képest
korán van. Most majd a frigóhoz megy, eszik egy kis fagylaltot aztán
irány egyenesen a dolgozószobába, ahol az utóbbi időben aludni
szokott.
Ma este nem fogja zavarni. Néha odament a férfihoz hálóingben,
és próbálta fölkelteni az érdeklődését. Rendszerint eredménytelenül.
Cindy a hasán feküdt és öklét a szájába nyomta. Aludj, parancsolta
magának, aludj.
Amikor éppen kezdett elszenderedni, Gino bejött a hálószobába
és bemászott mellé az ágyba. A férfi keze matatni kezdett a hálóinge
alatt, és Cindy érezte a vesetáján Gino türelmetlenül meredő
férfiasságát.
– Gino – mormolta, és egyszeriben öröm járta át a testét.
Még ki sem mondta a férfi nevét, amikor az már benne volt. Gino.
A hajdan oly figyelmes és tudatos szerető. Akit most szemlátomást
csak a maga gyönyöre érdekelt.
 Rövid, éles és túlságosan gyors aktus volt, közben egyetlen szó
sem hangzott el.
Cindy tehetetlenül dühöngött. El sem tudja képzelni, hogy Gino
így bánjon bármelyik barátnőjével is, Mrs. Duke-ról nem is beszélve.
A gazember! Ha nem kezd hamarosan másképp viselkedni vele
szemben, majd Cindy mutat neki egyet, s mást. Ó, igen!
Van egy terve, amellyel térdre fogja kényszeríteni ezt a rohadtul
önző Gino Santangelót!
 Carrie 1937
Carrie-t kiengedték az intézetből, amelynek kilenc hosszú éven át
volt a lakója.
Már nem hitte magát tizenhárom éves kislánynak. Tudta, hogy
kicsoda és micsoda. Minden emlék föltámadt éles, szaggatott
képekben. Minden. Sonny Mamától Ella nagymamán és Leroyon át
Whitejackig.
Egy rövid, Whitejackkel töltött időszak után azonban az emlékek
elapadtak. Emlékezett rá, hogy otthagyta vele és Lucille-lel Madame
Mae-t, aztán jazzklubokba jártak, szórakoztak és aztán… semmi.
Persze a drogok tehettek róla. Carrie tudta magáról, hogy mi volt.
Az orvos – kivált dr. Holland, aki az utolsó két évben foglalkozott az
esetével – mindent elmondtak neki szenvedélyéről. Ez látszott a
legkeményebb csatának, amelyet meg kell majd vívnia a
kibocsátása után.
Dr. Holland egy éven át harcolt azért, hogy a lányt kiengedjék. „A
lány nem bolond, csak benn tartják, mert olcsó munkaerő.” Végül
sikerült a kórház vezetését meggyőznie az igazáról.
Carrie immár huszonhárom éves nő volt. Karcsú, nagy mellű,
észbontóan hosszú hajjal és különösen szomorú, keleties szemmel.
Elbocsátása napján kopott, szürke kabátot viselt – egy jótékony
szerve ajándékát – barna szoknyával és sárga blúzzal. Haja hátul
össze volt fogva, arca nem volt kifestve. A táskájában huszonöt
dollár lapult meg egy nő neve és címe, aki szobalányi munkát
ajánlott.
Dr. Holland az intézet kapujában vett búcsút tőle.
– Nem lesz könnyű, Carrie, soha nem az. De szeretném, ha
megpróbálná. És ha bármiféle nehézségbe ütközik, akkor kérem…
én mindig itt leszek, hogy megbeszéljük. Rendben van?
Carrie némán bólintott. A doktor rendes ember volt, és azt hitte,
jót tesz a lánynak azzal, hogy ismét kibocsátja a világba. Pedig ő
csak arra vágyott, hogy meghúzhassa magát egy sarokban, és soha
többé ne kelljen szembenéznie senkivel és semmivel.
Furán üresnek és oda nem illőnek érezte magát a buszon, amely
a városba vitte. Minden annyira másnak látszott. Talán jobb lett
volna, ha ott marad, ahol volt. Ott csak működött, de nem
gondolkodott.
 A buszon egy férfi rávigyorgott, ő pedig elbújt kabátjának
redőiben, és kerülte a férfi tekintetét. A férfi az ellenség. A Park
Avenue-n inas nyitott ajtót.
– Carrie vagyok – motyogta megdöbbenve attól, hogy ez a ház
csupán háromkapunyira volt a Dimes-háztól, ahol egykor dolgozott.
– Az új szobalány-magyarázta. Az inas a homlokát ráncolta.
– Miért nem a hátsó ajtóhoz jött?
– Bocsánat… eszembe sem jutott… Az inas a fejét csóválta, és
kelletlenül bekísérte a házba.
– Kövessen.
Carrie követte le a lépcsőn a nagy konyhába, ahol egy kövér,
fekete asszony kevergetett valamit a tűzhelyen.
– Mrs. Smith – mondta az inas –, ez Carrie, az új lány. A maga
gondjaira bízom. Mrs. Becker nyilván úgy óhajtja, hogy maga nézze
meg, mielőtt beköltözik.
– Persze, Mr. Beal. – Az asszony Carrie-hez fordult, és
megkérdezte. – Szolgáltál már, szivi?
Carrie bólintott.
– Akkor tudod, hogy nem fáklyásmenet.
Megint szolgált. A régi menetrend. Ágyazás. Portörlés.
Súrolás. Vécépucolás. Márványpadló fényesítés négykézláb.
Mosás. Vasalás.
Carríe reggel hatkor kezdte a munkát, és néha még este
tíztizenegykor sem végzett. Mindezért nem egészen száz dollárt
kapott havonta, és ezt csúcsívesek tartották egy bennlakó szobalány
számára.
A munka nemigen izgatta. Legalább nem gondolt másra, elfoglalt
volt, jól érezte magát. Havonta egyszer volt szabadnapja. Fogalma
sem volt, hogy mit kezdjen a szabadidejével, ezért a legtöbbször
otthon maradt.
A munkaadóval nagyon ritkán találkozott. Mr. Becker nagyon
gazdag volt, legalábbis Mrs. Smith így mondta, és Mrs. Becker
mindig szerepelt a társasági folyóiratokban.
– Egyszer majd beviszlek a budoárjába, amikor nincs itthon.
Legalább harminc pár cipője van – ígérte Mrs. Smith.
Whitejack, villant át a név hirtelen Carrie agyán. Neki volt éppen
ennyi cipője.
 Whitejack. Aki magas és dörzsölt és fényes-fekete. Aki annyira
ellenállhatatlan. Carrie a férfi huszonhárom öltönyére gondolt, a
páváskodására meg a mosolyára.
Whitejack. Aki kis híján megölte.
Szórakozottan eltűnődött, vajon hol lehet most a férfi, mit csinál,
van-e asszonya.
Whitejack. Vajon mit tenne, ha újra látná? Megölné a gazembert.
 GINO 1937
Gino nagyon oda nem illőnek érezte magát Costa
legénybúcsúján. Ült az asztalnál, és sötét, felhős szemmel nézte
az eseményeket. Egy csomó vihogó, kacagó iskolás fiú, akik
gyerekesen ugratják egymást.
Amikor a hatalmas tortából kiugrott az ilyenkor kötelező, meztelen
lány, Gino arra gondolt, hogy harmincnégy, egyetemet végzett srác
egyszerre fog élvezni. Úristen! Mintha soha nem láttak volna még
meztelen nőt.
Már korábban megtudta, melyik Leonora férje, és jól megnézte
magának. A te nagy szerelmed egy fajankóhoz ment hozzá. Edward
Philip Grazione. Igazi seggfej, aki az apja bankjában dolgozik,
búzaszőke a haja, és gülü szeme van. Igaz, a teste mutatós és
kisportolt, pontosan olyan, mint egyetemista korában, amikor elvette
Leonorát.
Gino alig várta már, hogy lássa a lányt. A gondolattól is idegesen
izzadni kezdett. Ettől megmérgesedett. Már régen túl kellene lennie
rajta.
Túl is volt. De bárcsak tudta volna ezt a teste is.
– Jennifer, nyughass! – parancsolta Leonora. – Hogy a fenébe
adjam rád, ha körbeszáguldasz a szobában?
– Bocs. Jó leszek. ígérem. – Jennifer Brierly, Costa
menyasszonya nyugodtan állt hálószobájának közepén, miközben
Leonora ráerősítette a csípőszorítót. – Nagyon szoros! –
panaszkodott, amikor Leonora elkészült. – Alig kapok levegőt!
– Az nem is kell – mondta élesen Leonora. – Azt hiszem,
megérdemli egy kis pezsgőt, nem igaz?
– Délelőtt tizenegy van.
– És az esküvőd napja. Miért ne szaladnék le és hoznék egy
üveggel?
Jennifer bólintott. Szegény Leonora. Tudta, hogy a barátnője
iszik, no de délelőtt tizenegykor?
– Tessék! – jött vissza diadalmasan öt perccel később Leonora.
Egy teli palack pezsgőt hozott két pohárral. – Voilá! – Nagy
szakértelemmel bontotta ki az üveget úgy, hogy nem futott ki, és
töltött a két pohárba. Az egyiket odanyújtotta Jennifemek. – Éljen a
házasság – mondta keserűen –, éljen és virágozzon.
 Jennifer kortyolt egyet a buborékos folyadékból, és letette a
poharát az asztalra.
Leonora néhány erőteljes kortyintással kiürítette, aztán újratöltötte
a magáét.
– Remélem, tudod, hogy mibe mászol bele – mondta még mindig
keserűen.
– Nem mászok bele semmibe – felelte gyöngéden Jennifer. –
Feleségül megyek a férfihoz, akit szeretek.
– A szerelem eltűnik – horkant föl Leonora –, mihelyt a tulajdona
leszel.
– Én nem leszek Costa tulajdona, ő sem az enyém. Azért leszünk
együtt, mert mindketten így akarjuk.
– Huh! – Leonora megint ivott. – Beszéljünk erről újra két év
múlva, amikor vége a románcnak. A feleséget birtokolják – ha
engedi.
– Leonora, kérlek! Nem akarok most veled ilyesmiről beszélni.
Tudom, hogy közted és Edward között semmi nem stimmel, de ez
nem jelenti azt, hogy minden házasságnak olyannak kell lennie,
amilyen a tiéd.
– Igaz, igaz. – Leonora fölvette az üveget, és ismét töltött
magának. – Rögtön visszajövök. – Gyorsan kiment a szobából, mert
nem akarta, hogy a barátnője sírni lássa. Elvégre Jennifer
esküvőjének a napja volt, és ő nem akarta elrontani. Egész nap Gino
Santangelóra gondolt, és ez fölizgatta. Vajon milyen lehet most?
Ugyanolyan? Férfias, sötét és veszedelmesen vonzó? Vagy a fiú is
megváltozott?
Leonora tudta, hogy ő már nem az a lány, akibe Gino
beleszeretett. Amikor a tükörbe nézett, látta, hogy az arcán nyomot
hagyott az idő, a szája serűen legörbül. Miért, jaj, miért nem várt
Ginóra? Talán az undorítóan annyira hozzá nem illő levelei miatt?
Vagy csak mert annyi más volt kéznél? És ha már megkóstolta az
egyiket, ugyan miért ne kóstolta volna meg a többit is?
Aztán Edward. Aztán Maria. Aztán az ital. Aztán a szeretők.
Leonóra a homlokát ráncolta. Gino Santangelo. Gyerekkori
szerelem. Mi benne olyan különleges?
– Gazember! – nevetett Gino. – Komolyan elszántad magad?
Costa mosolygott.
 – Komolyan. – A limuzinban ültek, útban a templom felé. – Most
már kissé nehéz lenne visszatáncolnom. – Aztán hozzátette. –
Egyébként Jennifer fantasztikus lány. – Ha elveszed, biztosan az.
– Nem mellbevágóan szép – mondta őszintén Costa – nem olyan
mint Cindy. – Ginóból kirobbant a nevetés.
– Cindy mellbevágóan szép! Kölyök, a lábadat is megcsókolja, ha
elmesélem neki, hogy ezt mondtad.
– Jennifer éppen megfelel nekem – mondta komolyan Costa.
– A legédesebb lány a világon. Nem is tudom, miért tartott ilyen
sokáig, amíg rájöttem, elvégre Leonora legjobb barátnője.
A Leonora név megállt a levegőben.
Hamarosan megérkeznek a templomba.
Hamarosan Gino újra látni fogja.
Gino nagyot nyelt, és kinézett az ablakon.
Cindy taxival ment a templomba. Testre simuló fehér selyemruhát
viselt, amely megmutatta minden pompás domborulatát, és lazán a
vállára dobva egy fehér róka stóla. Divatosra fésült, szőke fején
fehér doboz-kalapka díszelgett. Jól tudta – elvégre a ténnyel szembe
kellett nézni –, hogy úgy néz ki, mint egy filmsztár. Ha Clark Gabié
meglátná egyszer, elájulna!
A sofőr megkérdezte.
– Maga esküszik, szépségem?
– Vendég vagyok – mondta fensőbbségesen Cindy, fizetett, és
bement a plomba.
Micsoda ötlet taxival érkezni a templomba! Legalább egy kocsit
elintézhetettt volna neki Gino. Amikor szólt neki ezért, csak annyit
mondott: „Elfelejtettem.” Jóképű teremszolga nézte végig
elismerően.
– Menyasszony vagy vőlegény? – kérdezte.
– Tessék? – nyitotta kerekre babakék szemét Cindy.
– Menyasszony vagy vőlegény? – ismételte a férfi.
Cindy tanácstalan volt. Újabb teremszolga lépett oda. A teste,
akár egy görög istené. A haja is.
– A menyasszonynak vagy a vőlegénynek a rokona vagy
ismerőse?
– Miért? – kérdezte Cindy, és közben eltűnődött, vajon milyen
lehet ez görög isten ruha nélkül.
 – Mert tudnunk kell, kihez tartozik, hogy a templom megfelelő
felében ül. tessük le – nevetett a férfi.
– Ó! – Cindy elpirult. Utált butának látszani. – Costa régi barátja
vagyok A teremszolga elmosolyodott, és belekarolt az asszonyba.
– Milyen szerencsés fiú ez a Costa!
Jennifer Brierly, a nap királynője felségesen vonult végig a
padsorok között. Erősen kapaszkodott apja szilárd karjába.
Előtte Leonora haladt, az első koszorúslány, őelőtte pedig további
három koszorúslány és Maria, Leonora kilencéves lánya.
Fejedelmi menet volt, és senki se vette észre, hogy Leonora kissé
bizonytalanul lépked.
Az első padban álló Costát elöntötte a verejték. Pisilnie kellett. Rá
akart gyújtani. Elepedt egy italért.
A mellette álló Gino látszólag nyugodt volt. Minden figyelmére
szüksége volt, hogy ne forduljon hátra, a menet felé. Nem a
menyasszonyt akarta látni. Hanem Leonorát, akiről tudta, hogy
közvetlenül a menyasszony előtt halad.
– Rosszul vagyok – mormolta alig hallhatóan Costa. – Majd
jobban leszel, kölyök. Csak tarts ki.
És akkor megpillantották Jennifert meg az apját, és Costa
elindult, hogy csatlakozzék hozzájuk, Gino pedig néhány lépéssel
hátrébb követte. És akkor odanézett. A gyomra összerándult.
Pontosan ugyanolyan! Még a templom ködös félhomályában is jól
látta.
Leonorát profilból látta. A lány egy picikét félrehajtotta a fejét, a
szeme szinte világitóan kristálykék, a haja sima és platinaszőke volt.
Fodros, rózsaszínű ruhát viselt, amely gyöngéden kirajzolta
keblének vonalát, rásimult a derekára, és lágy redőkben hullt alá.
Ginónak kiszáradt a szája. Elrántotta a tekintetét, és egyenesen
előremeredt. Kezdődött az esküvői szertartás, és nem akarta
elmulasztani.
Gino számára a nap további része egybefolyt. Esküvői ebéd és
fogadás. Pezsgő. Lakoma. Beszédek. Köszöntők.
Franklin Zennocotti most is gyanakodva, bizalmatlanul nézte.
Zennocotti most is kedves és anyáskodó volt.
Cindy, aki leginkább valami drága prostituáltnak látszott –
kikezdett az fiatalabb férfival, akik lihegtek utána. Beleértve Leonora
férjét is, aki olyan ostobának bizonyult, amilyennek látszott.
Costa és Jennifer, egymás tekintetébe veszve, titkos mosolyokat
villantva egymásra, egymás kezét szorongatva.
És maga a hölgy. Leonora. Immár nem fiatal lány, hanem
huszonnyolc éves nő. Gino, könnyedén: – Hogy vagy?
Leonora, még könnyedébben: – Kösz. És te?
Gino: – Tűrhetően.
Leonora: – Helyes.
Csönd. Nagyon hosszú csönd.
Gino, érdeklődéssel: – Úgy hallom, van egy gyönyörű kislányod.
Leonora, érdeklődés nélkül: – Igen, Maria. Újabb csönd.
Gino: – Nekem nincs gyermekem. Leonora: – Nincs?
A táncparkett szélén álltak, párok suhantak el mellettük.
Gino: – Azt hiszem, táncolnunk illene. Vőfély és első
koszorúslány, nem gondolod?
Leonora: – Akkor essünk túl rajta.
A lány pehelykönnyű volt Gino karjában. Illendő távolságra
tartotta magától, és a Pennik a Mennyországból dallamára
körbetáncolták a parkettet.
Gino egyszerre volt boldog és beteg, egyszerre érezte magát
ostobának és erősnek. Vajon reagálna-e Leonora, ha mondana neki
valamit? És ő? Vajon igazán bolondot akar csinálni magából?
Elvégre ő Gino Santangelo. Nagymenő. Megkaphatja bármelyik nőt,
akit csak akar. New Yorkban félik, tisztelik, Mznak benne.
Szenátorok, bírók, politikusok vannak a barátai között. És mindnek
megdugta a feleségét. – Elég volt – mondta hirtelen Leonora. – Inni
akarok. – Persze.
És leperdült a lánnyal a táncparkettről. Leonora – kezdte.
– Igen? – A fénylő kristályszem jéghideg tekintettel nézett rá,
megdermedt tőle.
Ott egye meg őt a fene. Meg sem próbálta megmagyarázni,
semmi bocsánatkérés, semmi.
– Mit akarsz inni? Idehozom.
– Nem kell – húzta el magát Ginótól a lány. – Majd a férjem. – És
szó nélkül faképnél hagyta Ginót.
Gino úgy érezte, mintha egy ló rúgta volna gyomorszájon. Mi a
fene baja van ennek? Hiszen úgy nézett rá, mint egy rakás szarra,
mintha gyűlölné. Ugyan mi rosszat tett ő azonkívül, hogy hűséges
balekként várt Leonorára?
– Szia. – Egy kislány állt Gino előtt. Anyjának kicsi, kilencéves
tükörképe.
– Maria? ‘ – Igen.
Micsoda gyönyörű gyermek! Ugyanaz a szem. Ugyanaz a haj.
Honnan tudod a nevemet? – hajtotta félre kíváncsian finom
fejecskéjét a kislány. Gino mosolygott.
– Hiszen híres vagy.
– Igazán?
– Igazán.
– Akkor jó. Mert azt szeretném, ha most velem táncolnál. A
vőfélynek minden koszorúslánnyal táncolnia kell. – A kislány
szégyenlősen megfogta a férfi kezét. – Most rajtam a sor.
Gino komolyan nyújtotta a karját. A lányka kecsesen foglalta el a
helyét.
És máris táncoltak.
 CARRIE 1937
– Mr. Bernard Dimesnál, aki csak néhány háznyira lakik, estély
lesz jövő hétfőn. Mrs. Becker általában megengedi, hogy átmenjünk
segíteni a konyhán. Akarsz jönni? Mr. Dimes nagyon jól fizet – nézett
Carrie-re aggodalmasan Mrs. Smith. – Mit szólsz hozzá? Én majd
beszélek a házvezetőnővel.
Carrie nem tudta, mit mondjon. Mintha visszalépne a múltba
ezzel… de külön pénzt hoz. Félretett minden dollárt, amit csak
tudott, bár maga sem tudta, hogy mire gyűjt.
– Megyek – egyezett bele. Egy kis változatosság legalább.
Fél éve dolgozott a Becker-háznál, és csak akkor ment az utcára,
ha a piacra küldték – azt az egyetlen esetet kivéve, amikor az
intézetben fölkereste dr. Hollandot. Az orvos elégedett volt Carrie
javulásával.
– Az igazi próba az volt, hogy visszamegy New Yorkba, ahol várja
az összes kísértés. De remekül megállta a próbát.
De megállta-e? Az, hogy a szobájában bujkált a szabadnapjain,
igazán remek eredmény volt? Vagy csupán elrejtőzött a kísértések
elől?
Talán mégis ki kellene mennie az utcára, be kellene ülnie egy-egy
moziba vagy előadásra, sétálni, vásárolgatni kellene.
Persze így is lesz – majd. Amikor majd úgy érzi, hogy készen áll
erre.
Mrs. Smith és Carrie hétfőn délután ötkor indultak el a Dimes-
házba. Mrs. Smith az alkalomra a legszebb virágos ruháját vette föl,
ám Carrie csak a szoros egyenruháját, a haját pedig összefogta és
befonta.
– Nincs valami más, amit fölvehetnél? – zsörtölődött Mrs. Smith.
– Ez a munkaruhám – mondta nyakasan Carrie. frs. Church –
Mr. Dimes házvezetőnője – a konyhaajtóban fogadta őket. Carrie
megkönnyebbülve látta, hogy nem ő volt a házvezetőnő akkor régen,
amikor a házban dolgozott.
A konyhát modernizálták és átrendezték. Carrie gyomra mégis
összeszorult, amikor belépett, és körülnézett. Eszébe jutott az az
ártatlan kislány, aki olyan régen volt…
A konyhában nagy volt az élet. Egy keménykötésű, pincérruhás
svéd lány egy székre huppant, és ott várta a munkát, két pincér
szervezte a bor és a jég felszolgálását, és ott volt az inasnak
segédkező szobalány is. Külön erre az alkalomra szerződtetett,
hivatása teljes pompájába öltözött konyhafőnök dolgozott a
széllelbélelt-kosárka nevű mini pástétomok előállításán.
Carrie szó nélkül hozzálátott az alantasabb munkákhoz.
Hétkor érkezni kezdtek a vendégek, és zene meg nevetés
hallatszott le néha. A két pincér meg a svéd pincémő eltűntek, hogy
teljesítsék kötelességüket, de meg-megjelentek, és ilyenkor
beszámoltak az estélyt jelenlétükkel megtisztelő hírességekről.
Ahogy előrehaladt az este, nőtt a mosogatnivalóból rakott hegy.
Carrie keze már vörös és reszelős volt a szappanos forróvíztől.
Fél tizenegykor az inas jelent meg a konyhában. Végignézett a
személyzeten, és Carrie-n állapodott meg-a tekintete.
– Értesz a kabátkereséshez?
Mihez?
– Nem számít. Te sem lehetsz ügyetlenebb, mint az a lány, akit
elküldtek. Gyere.
Carrie megtörölte a kezét egy konyharuhával, és követte az inast
föl az ismerős lépcsőn.
– Menj be oda – lökte be az inas a szőrmebundákkal teli
öltözőszobába. – És amikor megmondom, hogy mit akarok, próbáld
megkeresni, de minél gyorsabban.
A mosogatásnál jobb volt.
Esther és Gordon Becker az utolsók közt távoztak.
– Csodálatos estély volt, drága Bernard – áradozott Esther.
– Köszönöm – mosolygott Bernard. – Örülök, hogy jól érezte
magát.
– Hogyne. És Gordon is, igaz drágám?
Gordon csak ekkor figyelt oda. Azt a fekete lányt csodálta, aki
segített az inasnak a kabátokat kiadni. Nagyon egyszerűnek és
köznapinak látszott hosszú, fonott hajával, amely a háta közepéig
ért. De halványan ismerősnek tetszett…
– Carrie! – kiáltnott föl hirtelen Esther. – Még itt vagy? Hogy
csinálod végig a holnapi napot?
– Ki ez a lány? – kérdezte Gordon.
– A szobalányuknak, drágám. – Esther visítva nevetett. – A saját
cselédjét sem ismeri meg! El tudja ezt képzelni, Bernard? – Dupla
tokája együtt rázkódott mamut mellével.
– Ugyan ki ismeri föl a cselédeket? – nevetett együtt a
feleségével Gordon. Nem akarta, hogy hülyének nézzék. – Hiszen
állandóan jönnek és mennek Bernard Dimes aprólékos agya
ketyegni kezdett. Carrie? A név valahonnan ismerős volt. De a lány
arca is. Carrie? Megőrjítette, ha nem jutott valami az eszébe.
– Ugye nem haragszik, ha marad még egy kicsit? – kérdezte
Esthertől.
– Dehogy is! Csak vicceltem! Carrie korán és jókedvűen ébred,
bármikor feküdjék is le. – Leereszkedően a lányra mosolygott. –
Igaz, drágám? – Aztán hangosan suttogta,—, hogy minél többen
hallják. – A lány valóságos kincs. Úgy dolgozik, mint egy fekete! –
Kunc-kunc. – Júúj! Vigyáznom kell, hogy miket beszélek!
Carrie akkor és ott határozta el, hogy más állást keres. Mrs.
Esther Becker takarítsa csak a maga mocskát.
Sokkal később, amikor az utolsó vendég is elment, Bernard
Dimes a dolgozószobájában ült egyedül, és kedvenc brandyjét
kortyolgatta. Csengetett az inasnak.
– Roger, az a lány, aki segített kiadni a kabátokat. Ha itt van még,
hozza be hozzám.
– Igen, uram. Nagyon szolgálatkész volt – jegyezte meg
Roger. – Éppen ilyen szobalány kellene nekünk.. Bernardnak
tetszett a dolog.
– Kérjem meg Mrs. Beckert, hogy engedje át?
– Jó ötlet, uram.
Bernard hangosan nevetett.
– Csodálkozom. rajtad, Roger. Nem szokásod a mások
személyzetét elcsábítani.
Roger kérlelhetem maradt.
– Tudom, uram. De néha nincs más megoldás.
Odalent a konyhában Mrs. Smith részegen imbolyogva
csomagolta papírzacskóba a különböző hideg finomságokat, hogy
hazavigye őket. A megmaradt étel és ital volt az ilyen estek
fénypontja.
A két pincér az üres palackokat tette a ládába, a svéd pincémő
pedig filmmagazint olvasott merészr sárga ruhájában a hátsó ajtó
mellett. Férje a konyhafőnök, éppen a felszerelést csomagolta.
 Carrie a tiszta edényeket rakosgatta vissza a szekrénybe, egyik
pincér odasurrant mellé.
– Egy ilyen csinos kislánynak nem lenne kedve egy kicsit
szórakozni az este további részében? Carrie kifejezéstelenül nézett
rá.
Nos? – makacskodott a-pincér.
A lány megrázta a fejét.
A férfi nem akarta annyiban hagyni a dolgot, de megjelent az
inas.
– Mr. Dimes szeretne beszélni veled odafent, Carrie. Most rögtön.

GINO 1937 Gino nem élvezte az utat. Nem élvezte a lakodalmat.

Gyűlölt a szállodában lenni összezárva Cindyvel, és jókora
veszekedés után a megbeszéltnél korábban utaztak vissza New
Yorkba úgy, hogy nemigen szóltak egymáshoz.
Cindy dühöngött. Gino bebizonyította, hogy éppúgy a
tulajdonának tekinti, mint az öltönyeit vagy az autóit. Persze a férfi
ezt nem mondta ki. De Cindy tudta. És Gino kinevette, mert szerint
az esküvőn Cindy hülyét csinált magából. Még hogy hülyét! Ez az
ember nem ért semmit. Az ott levő összes férfi nyilván még most is
nedves lesz, ha Cindyre gondol.
– Nem kellett volna fehérbe öltöznöd.
– Aztán miért nem?
– Mert csak a menyasszonynak jár ki.
– Igazán? Ki mondta?
– Én mondtam. Így tartja az etikett vagy mi.
– Etikett! Etikett! Nem is tudtam, hogy ismered ezt a szót.
Bumm! Gino ekkor ütötte meg először. Cindy pedig bőszült
tigrisként, karmolva-harapva esett a férfinak.
Gino lerázta, és elment, hadd dühöngjön és füstölögjön magában
az asszony. Ő betért a legközelebbi bárba, és addig ivott, amíg le
nem csillapodott. Pedig ez nem volt jellemző rá. Általában annak volt
a híve, hogy az ember józanon legyen ura magának. Cindy hülyét
csinált belőle, rázta a fenekét, mint egy kis kurva minden jelenlévő
hímnek. Franklin Zennocotti pedig még mindig úgy bánt vele, mint
holmi mocskos utcagyerekkel.
 Aztán ott volt Leonora. Évekkel ezelőtt túl kellett volna már tennie
magát az ügyön, és azt hitte, ez így is volt. De most látta a lányt, a
szemét, a haját, a testét, és ismét belényilallt a régi fájdalom.
Ráadásul a lány olyan hideg és sértő volt, mintha ő tett volna
valami szörnyű dolgot Leonórával, és nem ennek éppen az
ellenkezője történt. ‘ Gino egyszerűen nem értette.
Alig várta, hogy visszatérjen New Yorkba.
Aldo fokhagymát rágott, és azt mondta:
– Istennek hála, hogy itt vagy.
Gino körbejárkált az irodában, a düh feszítette minden egyes
lépésnél.
– Úristen! Csak néhány napra megyek el, és totális disznóólat
találok. Fölemelte a hangját. – Semmit sem vagy képes egyedül
elintézi? Aldo elpirult.
– Váratlanul jött a baj, minden olyan simán ment.
– Még szép. Éppen elegendő embert kenek meg hozzá – csapott
dühöse íróasztalra. – Hol a francban van a Gyerek?
– Komolyan megsérült, Gino. Alaposan helybenhagyták.
Gino tekintete megkeményedett.
– Hülye. Hogyhogy egyedül ment?
– Úgy szokott.
Az. Jacob Cohen. Jake. A Gyerek. A maga feje után szeret
menni. Független. Dörzsölt. Nagyon is dörzsölt. – Ismételd el a
tényeket – morogta.
– De mondtam már…
– Ismételd el.
Aldo nem vitatkozott. Ginóból vad hullámokban áradt a düh.
– Szombatonként jár begyűjteni. Rendszerint beszáll a kocsijába
a Száztizenötödik után, a cukorkabolt közelében…
– Gambinóéknál? – szakította félbe Gino.
– Az az. Szóval éppen beszáll a kocsijába, amikor leüti hátulról
három fickó…
Szóval nem is látta őket?
– Nem. Elkapták hátulról, jól megverték, aztán elvették a táskát,
és elfutottak. – Merre?
– Tessék?
– Merre futottak?
 – Nem tudom – vont vállat Aldo.
– Hatvan lepedő az én pénzemből, és te nem tudod. – Csak azt
tudom, amit a Gyerek elmondott.
– Szóval egyenesen idejött.
– Igen. Vérzett, össze volt verve. Hazavittem Reddel.
– Aki ágyba dugta, betakargatta, és adott neki egy pohár italt.
Aldo meghökkent.
– Kerek hét éve van nálunk. Nem bízol benne?
– Abban bízom, hogy hetente legalább egyszer átvernek.
Ennyit a bizalomról kezdte fölfogni, hogy Ginónak talán igaza van;
még jobban elpirult, és keményedett a hangja. – Az a mocskos kis
polisi gazember…
– Állj – szakította félbe Gino. – Attól még nem lesz mocskos kis
pólisi gazember, hogy lop tőlünk. Ahogyan én sem leszek mocskos
digó, ha beverem a neked egy baseballütővel. Szerintem nem is
lenne rossz ötlet egy kis levegőt ereszteni az agyadba. Úgy értem,
hogy a Gyerek átvágott. Azt mondod, mindez tegnap történt?
Mennyiben akarsz fogadni, hogy nem várta meg, amíg eljövök a
városba? – Szünetet tartott, dühösen nézett Aldóra. – De nem.
Fogadni mernék, hogy a Gyerek bujkál valahol az én hatvan
lepedőmmel. Es te, hülye még haza is vitetted kocsin.
Aldo nem szólt semmit. Csak próbálta megemészteni a dolgot.
– Magam nézek utána – indult Gino a külső irodába. – Sam, Red,
gyerünk. Meg akarom látogatni a Gyereket. Talán virágot is viszek
neki.
Red és Sam sokat sejtetően néztek össze. Jake átverhette Aldót,
no de Aldót bárki átverhette. Ők kezdettől tudták, hogy műbalhé volt.
Ha csak közeledni próbált valaki ártó szándékkal Jake-hez,
százlábnyiról golyót kapott a fenekébe. Jake bánt a leggyorsabban a
fegyverrel. Ők persze tudták. Gino is tudta, itt volt az ideje, hogy
Aldót is fölvilágosítsa valaki.
Kiderült, hogy Ginónak volt igaza.
Jacob Cohen háziasszonya közölte, hogy lakója eköltözött.
Váratlanul. Címet nem hagyott.
– Kedves fiú volt – áradozott –, csöndes, békés, mindig rendesen
fizette a lakbért.
– És fogalma sincs, hová mehetett? – kérdezte Gino.
 Az asszony a fejét rázta.
– Mit tud a barátnőiről?
– A lakóimnak joga van magánéletre – mondta méltósággal az
asszony.
Gino a kezébe nyomott egy húszast. – Sok barátnője volt. Minden
héten más. – Senki fontosabb?
– Jöttek és mentek. – Fölhúzta az orrát. – Az ilyen fiatal bika nem
szeretné lekötni magát – bólintott. Ha elkapja Jacob Cohent,
parázson süti meg a tojásait Gino a galamboknak.
Santangelótól nem lophat senki. Senki.
– Muszáj elmennünk? – nyafogott Cindy.
– Igen – felelte kurtán Gino. Amióta megjöttek San Franciscoból,
hangulata – enyhén szólva – harapós volt.
– Ami nyilván azt jelenti, hogy ott kell maradnunk a hétvégére. –
Cindy dünyögött.
– Igen. – Ginót ugyanolyan kevéssé lelkesítette Duke
szenátornak soron következő estélye, mint Cindyt. De a
huszonhetedik házasság évfordulójukat ünnepelték, és ezt nem
lehetett lemondani. Clementine ragaszkodott a látogatásához,
gyöngéden duruzsolta a telefonba: – Ha nem jöttök, Gino, azt kell
majd hinnem, hogy kerülni akarsz. Az utóbbi estélyünkön sem voltál
itt, és négyszemközt legalább három hete találkoztunk. – Szünet. –
Nagyon nem szeretném azt hinni, hogy valóban kerülsz… És azt
sem szeretném, ha Oswald ezt hinné.
Ez talán rejtett fenyegetés volt? Gino nevetett. Nem, nem
fenyegetés. Túlságosan élénk a fantáziája. Ha soha többé nem
akarna találkozni velük, akkor sem tehetnének semmit.
Csakhogy Duke szenátor túlságosan sokat tudott. A
számsorsjátékról. A mulató bevételéből titokban félretett pénzről. A
szerencsejátékokról. A zsíros összegekről. Duke szenátor könnyen
kikészíthette. Elegendő egyetlen telefont megereszteni az
Adóhivatalnak, amely úgyis állandóan szaglászik körülötte.
No de a derék szenátor ezt nem teszi meg. Mert a derék
szenátornak is van elegendő titkolnivalója. A Ginónak eszközölt
kifizetések. A nem mindig tiszta részvénytranzakciók. Gino vállalatai,
amelyektől a szenátor busás fizetést kapott, mint gazdasági
tanácsadó.
 Ó, igen. Bizonyos szempontból partnerek voltak.
Még egy estély, döntötte el Gino; ennyivel tartozik nekik.
És azon az estélyen megmondja Clementine-nek. Igazán jó
mulatság volt…, de mégis… csak volt.
Közben más dolgok is foglalkoztatták. Az az átkozott Jake, aki
lelépett a pénzével. Eltelt két nap, és semmi nyoma – pedig az
ezerdolláros nyomravezetői jutalomért a legtöbben az anyjukat is
eladják. Jake eltűnt. Nyoma sincs. Kis fasz. De ha előkerül,
megkapja a magáét.
– Mit vegyek föl az estélyre? – kérdezte Cindy. – Amit akarsz –
felelte érdeklődés nélkül Gino.
– Talán a vörös selymet…
– Vörösben úgy nézel ki, mint egy kurva.
– Kösz. Te aztán tudod, hogy kell kedveskedni egy nőnek.
– Azért ne is kérdezz.
Nem is foglak, gondolta Cindy. Azt veszem föl, amit én akarok,
akár a volt selymet. Akkor is, ha kurvának látszom benne.
Hangosan pedig azt kérdezte:
– Van valami hír a Gyerekről? – Tudta, hogy nincs, de dühíteni
akarta Ginót. – Nincs – felelte kurtán Gino. – Bemegyek a mulatóba.
– Talán én is benézek, én…
– Ne. Megbeszélésem van. – Kivel?? Gino nézése elhallgattatta
az asszonyt.
Cindy vállat vont. Tudta, mikor kell hallgatni. A tervét
mindenesetre elindíottta már. Hamarosan az ő kezében lesz a
gyeplő.
A Clemmie’s tele volt. Mindig jól ment.
Gino megállt a ruhatárnál, hogy beszéljen Verával. Az asszony
régen nem nézett ki ilyen jól. Szinte józannak látszott. – Tudod-e,
micsoda hírem van? – kérdezte csillogó szemmel. – Micsoda?
– Kijön.
– Egén? – Nem kellett megkérdeznie, hogy kicsoda. A gyomra
fölfordult a gondolattól.
– Pompás hír, igaz?
Gino fapofával bólintott. Ugyan mit mondhatna? Hogy neki az
lenne a szíve szerint való, ha soha nem engednék ki az aljas
gazembert?
 – Gino – szorította meg a karját Vera. – Tudom, hogy sose volt
valami fényes kettőtök kapcsolata… Haha! Finoman fogalmazva!
-…de fontos lenne, hogy most kigyüjjetek egymással. Paolo
megváltozott. Aki ennyi ideig volt sitten, az megváltozik. – Szünetet
tartott, mély lélegzetet vettt, és folytatta. – Nagyon csodál téged.
Sokat beszélek rólad. Büszke rád, nagyon büszke.
Az. Hát persze. Paolónak is van annyi esze, hogy tudja, melyik a
kenyér zsírosfele.
– Arra gondoltam – mondta habozva Vera –, hogy talán kettesben
mennétek valamire, megbeszélnétek a dógokat. – Gyorsított,
izgatottan beszélt. – Adól majd neki, valami rendes melót. Most,
hogy Jake lelépett…
Gino elértette, hogy mit akar az asszony.
– Felejtsd el – mondta hitetlenkedve. – Felejtsd el szépen.
– Ugyan mán, ne izélj. Elvégre az apád. Csak jelent neked
valamit?
Gino lehető legőszintébben mondhatta, hogy semmit.
– Mikor jön ki? – kérdezte hidegen. – Pár hét múlva. S te persze
visszafogadod? – Persze.
Gine a fejét csóválta.
– Buta vagy te, Vera, tudod-e? Mert mi lesz? Addig szorongatod a
amíg megint félholtra ver?
– Mondom, hogy megváltozott.
– Majd meglátjuk. Csak tartsd tőlem távol. Nem akarom látni,
hallani sem akarok róla.
Az asszony dühösen nézett rá.
– Néha olyan szívtelen dög tudsz lenni. Tudod?
– Naná. Mit gondolsz, hogy jutottam idáig? – És végigvonult a
mulatón kemény, fekete tekintetével fölmért mindent.
Odaodabiccentett egy-egy úrnak, ismerősnek. Megpillantotta Bee-t,
aki két férfival és egy másik pincérnővel ült egy asztalnál. A lány
elkapta a pillantását, és elfordította a fejét.
Gino szinte maga előtt látta, amint ott állt előtte meztelenre
vetkőzve magas sarkú cipőben, harisnyában. Nagy, puha, fehér test.
A tripperről még a vetkőzés előtt illett volna szólnia. Szép melle volt.
Nagyon szép.
 Éppen egy America nevű lány mellett haladt el. Hollófekete haj,
hosszú láb. Gino egyszer őt is megtisztelte. Nem jelentős élmény, de
tűrhető. Megállt a lány asztalánál, lehajolt.
– Ma este hazaviszem. Legyen az irodámban tizenkettőkor.
A lány ragyogott.
– Igenis, uram!
A lány számára nyilván nagyobb élmény volt a dolog. Ribancok.
Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Mindegy, hogy
Givenchy selymet viselnek vagy rongyokat.
Cindy dacból a vörös selyemruhát vette föl Duke-ék estélyére. A
ruha a mellénél mélyen ki volt vágva, hátul feszült, elől szinte
derékig föl volt hasítva Az asszony szőke haja lágy fürtökben fogta
körül szép arcát, csak az egyik oldalon volt hátratűzve egy piros
művirággal.
Gino nem tett megjegyzést, de a tekintete éppen elég volt.
Cindy fütyült rá. Megrázta szőke fürtjeit, és botrányosan flörtölt
minden férfival, aki a szeme elé került.
Az elegáns feketébe öltözött Clementine félrevonta Ginót.
-Azt hiszem, beszélned kellene a feleségeddel – mondta halkan.
– A mi Cindynk nagyon magabiztos lett.
– Igazán? – Gino kifejezéstelen tekintettel követte Clementine
pillansát aki Cindy akcióit figyelte. – Ha szórakozni akar, engem
ugyan nem zava Clementine lenyelte a neheztelését.
– Pedig csak zavarjon. A viselkedése rád vet rossz fényt. Téged
fognak hülyének nézni.
– Ó! Ha így áll a dolog, vajon minek nézik Oswaldot a te
visekedésed alapján?
Az asszony uralkodni próbált magán. Gino kezdte fölhúzni őt, aki
mindig tette a hidegvérét.
– Az más.
– Á, te tudod, miért.
– Persze. Én tudom. De úgy tudom, hogy mélységes titok, hogy
Oswald buzi.
– Ne használd ezt a szót.
– Azelőtt szívesen hallottad.
– Azelőtt te meg szívesen voltál velem. Mi történt, Gino?
– Nem voltam idehaza – vont vállat a férfi. – Hiszen tudod.
 Igen. Az asszony tudta, de azt is tudta, hogy a férfi már az
elutazása előtt kerülte őt. És soha egyetlen férfi sem kerülte
Clementine Duke-ot. Hacsak ő maga nem akarta.
Az asszony nem akarta folytatni a beszélgetést.
– Cigarettát – követelte hidegen.
– Nincs nálam. Szivart kérsz?
Az asszony dühösen nézett a férfira. Pimasz kis csirkefogó. Ha
nincs ő meg Oswald, még mindig pitiáner gengszter lenne. Nekik
köszönhet mindent. Rangot. Tekintélyt. Társasági elismerést.
Clementine a gyomrát szorító görcsből értette meg, hogy szereti
ezt a férfit. A szerelem nem tejszínes őszibarack. A szerelem
féltékenység és megszállottság és gyomorszorító kín.
Már nem kell a férfinak. Tudta, hogy ez éppen olyan tény, mint az,
hogy Oswald homokos.
– Gino – mondta feszülten. – Oswald beszélni akar veled
valamiről. Ha lennél olyan szíves, és fölkeresnéd a
dolgozószobájában délelőtt tízkor. Nagyon… magánjellegű ügy.
Holnap elviszem Cindyt vásárolni.
Gino meglepődött. Vajon mi lehet annyira „magánjellegű”, hogy
nem lehet egyszerűen elintézni. – Persze – mondta színtelenül.
– Nekem pedig… körbe kell járnom a vendégeket… Tudom, hogy
megbontod nekem.
Nézte a távolból Cindyt. A legcsinosabb lány a társaságban. Azon
tűnődött, vajon miért nem érez nemi vágyat egyikük iránt sem. Talán
túl korán kezdte. Túlságosan sok volt a nőkből, és már elege volt,
hiszen az egy-egy éjszakára fölcsípettek sem okoztak komoly
élményt. Egykor a szeretkezés izgalmas játék volt. Most unalmas.
Igen. Unalmasak.
Fölmordult. És Jake-re gondolt. Meg arra, hogy mit fog csinálni
vele. Mosolygott. Mert a Gyereknek volt tőke. És ez tetszett neki. Jó
minőségű.
Egén. Miután megleckézteti a Gyereket, vissza fogja fogadni a
családba.
– Miért ne ebédelhetnénk együtt? – kérdezte immár harmadszor i
férfit.
Cindy félrehajtotta a fejét, és kacéran nézett a férfira.
– Nem akarom végignézni, amint Gino megrágja és kiköpi magát.
 – Nevetséges – kiáltott föl Henry. Már nem az a suta legényke
volt, aki sok évvel korábban. Clementine Duke körül legyeskedett.
Immár negyven éves volt. A kelései elmúltak, és örökölte boldogult
apja tekintélyes vagyonát.
– Merész szavak, Henry – mondta Cindy, és élvezte a férfi
tekintetét, amely a dekoltázsban kalandozott.
– K-k-komolyan beszélek – makacskodott a férfi. A több évi
kezelés ellenére még mindig dadogott. – El a-a-akarom vinni magát
ebédelni. Csak egy ebédről van szó. Mit árthat, ha megígérem, hogy
jól fogok viselkedni?
Cindy a magándetektív jelentésére gondolt, amelyet otthon a
matraca alatt rejtegetett. „Mr. Santangelo éjjel kb. tizenkettő tízkor
távozott a Clemmie’s-ből. Két férfi kísérte, ezek egyike vezette a
limuzint. A társaságában volt egy ifjú hölgy is.
Magas, hollófekete hajú. Az útirány…” – Nos? – nyúzta a férfi.
– Igen – döntötte el Cindy, és maga is meglepődött. – Miért ne?
Henry ragyogott. Miért is ne? Úszott a boldogságban. Gino
Santangelo felesége hajlandó vele ebédelni. Persze csak a
Plazába mehetnek. Virág. Pezsgő. És odafönt egy lefoglalt
lakosztály. Mindenesetre. Vagy – ami még jobb kétszemélyes ebéd a
lakosztályban fölszolgálva.
– Hétfő? – kérdezte izgatottan.
– Kedd – felelte az asszony, aki eltűnődött, hogy mibe is mászik
bele, de mindenképpen lépni akart úgyis.
– Fönséges.
Cindy kuncogott.
– Remélem.
Gino körbejárkált a szenátor dolgozószobájában.
Visszaemlékezett a legelső beszélgetésükre ugyanebben a
szobában. Visszaemlékezett, hogy ő baleknak és ostobának tartotta.
Igen. Buta, mint a róka.
Nyugtalanul fölvett egy ezüst levélkést, és a tenyerében
mérlegelte.
– Kellemes volt a tegnapi estély – mondta vidáman Gino. Oswald
bólintott. A szeme alatti jókora táskák mintha lefelé nyúltak volna.
Rögtön a közepébe vágott.
 – Az elmúlt évek során csupa jelentéktelen szívességeket kértem
tőled, amelyeket könnyen el lehetett intézni.
Gino óvatosan visszatette az íróasztalra az ezüst levélnyitót. Nem
tetszett neki a szenátor izgatott beszéde, sem az, hogy nem nézett a
szemébe.
– De így van – mondta óvatosan.
– Mindig mondtam, hogy eljöhet az idő, amikor a szívesség,
amelyet kérek nagyobb lesz – Gino nyomban fölfigyelt. – Milyen
nagy?
– Nagyon nagy.
Csönd feszült a két ember közé.
– Folytasd – mondta végül Gino.
A szenátor megköszörülte a torkát.
– Meg kell ölni egy embert – mondta lassan. – És azt akarom,
hogy te intézkedj személyesen.
 CARRIE 1937
Bernard Dimes ott ült a párnázott bőr karszékében a
dolgozószobában, ahol Carrie egykor takarított. A lány gyorsan
körülpillantott, és nem sok változást vett észre. Az ezüst képkeretek
– hírességek fényképeivel – a helyükön voltak. A falon még mindig
függtek bekeretezett plakátok. A hatalmas íróasztalt még mindig
elborították a papírok, amelyekhez senkinek nem volt szabad
hozzányúlnia.
A férfi a lány felé fordult, amikor az inas bekísérte Carrie-t. –
Maradjak, uram? – kérdezte diszkréten Roger.
– Nem, nem. Elmehet. Majd csöngetek, ha szükségem lesz
magára – felelte Bernard, és elbocsátotta. – Üljön le, Carrie –
mutatott egy székre.
A lány leült, és az ölében összekulcsolt kezét nézte.
– Én ugye ismerem magát? – kérdezte szelíden Bernard. A lány
meglepetten pillantott föl. – Igen.
– Nagyon jó az arcmemóriám – mondta a férfi. – Akit egyszer
látok, soha nem felejtem e. És ha nem tudom, hol láttam az illetőt,
megőrülök! Hát magát hol láttam?
– Ó-bo-bocsánat – dadogott habozva a lány.
– Hol? Itt – felelte ámulva Carrie. – Itt?
– Igen, uram. Itt szolgáltam.
– Itt? – csodálkozott a férfi. – Mikor?
– Ó, sok-sok évvel ezelőtt – motyogta bizonytalanul a lány. – Még
új voltam.
A férfi csak bámult a lányra, a homloka ráncba szaladt.
– Nem, nem itt láttam… Valahol másutt. – Hiszen itt dolgoztam.
A férfit ez sem győzte meg.
– Mr. Dimes. Itt takarítottam ebben a házban… még 1926ban.
Aztán váratlanul el kellett mennem… családi okokból.
A férfi még jobban ráncolta a homlokát.
– Igen – folytatta izgatottan a lány. – Nem emlékszik? Egy olasz
étteremben találkoztunk. A tulajdonos vitt oda magához, és maga
munkát ajánlott. Biztosan emlékszik.
Bernard emlékezett a csenevész kislányra, aki egyáltalán nem ez
a nő volt, aki itt ült előtte. Persze ennek a nőnek szorosan be van
fonva a haja, előnytelen a ruhája és nincs kifestve, de nem azért volt
Bernard Dimes producer huszonhárom éven át, hogy ne lássa meg
egy nőben a szép nőt. – És – kérdezte – ennyi év után még mindig
beéri a szobalánysággal?
Carrie lesütötte a szemét. – Azt hiszem. – Mi hibádzik magában,
Carrie? Az ambíció?
A lány meglepetten nézett a férfira, aki úgy beszélt Vele, ahogyan
emberhez méltó.
– Ambícióm még csak volna – felelte, és ezen maga is
meglepődött de nem könnyű más fajta munkához jutni.
A férfi a lányra meredt, aztán azt mondta:
-Azt hiszem, ez igaz. De maga igen vonzó lány. Többet kellene
kihoznia az életéből.
– Tudom… – vont vállat Carrie.
A férfi elgondolkodva nézte, aztán hirtelen ötlettől vezérelve
fölállt, odament a lányhoz, és átadott neki egy névjegyet.
– Legyen a Shubert Színházban. Holnap délelőtt tízkor. Talán
akad egy hely a tánckarban. – Komolyan nézett a lány szemébe. –
Ugye nem akar az élete végéig szobalány maradni? Carrie a féjét
rázta.
– Beckerékkel majd elintézem. Ne aggódjon. – Csöngetett, és az
inas ny bán belépett. – Roger, kíséije le Carrie-t.
Carrie megdöbbenten hagyta el a szobát. Bernard utána nézett. A
dolgok ilyetén alakulása legalább annyira meglepte őt, mint a lányt.
Azért hivatta csak magához, mert képtelen volt rájönni, te honnan
ismeri. És aztán ahogy a lány ott ült a szobájában, egészen különös
érzés fogta el. Carrie-ből olyan szexualitás áradt, amely rabul ejtette.
Miért ne adjunk neki egy lehetőséget az életben? Rágyújtott, és
füstkarikákat eregetett a mennyezet felé. Valami még mindig
idegesítette”. Az biztos, hogy már látta a lányt, de nem akkor, amikor
nála dolgozott. Törte a fejét, de eredménytelenül. Majd csak eszébe
jut. Ha elég sokáig törte a fejét, be szokott ugrani.

A rendező egy gyufával piszkálta a fogát.

– Hol találtad? – kérdezte.
– Egy barátomnál dolgozik – felelte semmitmondóan Bernard.
-Az biztos, hogy jól néz ki.
 Mindketten a zenekari árokból nézték Carrie-t. A lány állt a
színpadon, elvakította a fény, ideges volt és izzadt kölcsönkapott
feszes trikójában.
– Mit játsszak, cicám? – kérdezte az ifjú zongorista. – Nem tudom
– motyogta Carrie.
– Előbb énekelsz vagy táncolsz?
– Azt hiszem, táncolok.
– Mit szólnál a Pennik a Mennyországból-hoz? – Mit szólna
egy kis jazzhez?
– Ez az, most már az én nyelvem beszélsz! – És lelkesen játszani
kezdte a Keményszívű Hannah igazi New Orleans-i változatát.
Carrie táncolni kezdett.
– Úristen! – kiáltott föl a rendező. – Úgy mozog, mint egy
sztripper! Bernard hirtelen kiegyenesedett.
A lány valóban úgy mozog. Clementine Duke mulatsága.
Westchester, 1928.
Hiszen tudta, hogy az eszébe fog jutni – idővel.
 GINO 1937
Gino határozottan rosszul vezette a fekete Cadillac kupét.
Cindy az első ülésen maga alá húzta a lábát, és megkérdezte:
– Mi az, részeg vagy?
– Miféle hülyeségeket beszélsz?
– Úgy vezetsz, mint egy részeg.
– Az a nyavalyás szenátor. Azt hiszi, dirigálhat nekem. Én nem
táncolok senkinek a füttyére.
– Ki mondta, hogy táncolsz?
Gino gyorsan a feleségére pillantott, hogy vajon elmondja-e neki.
Nem. Minek tudomást szereznie a megaláztatásáról, hogy Duke
szenátor úgy beszélt vele, mint holmi pitiáner gengszterrel? Hogy azt
várta tőle, hogy szépen azt mondja: Igen, gyilkolok neked, csak azt
mondd meg, mikor és hol. Faszszopó! És még azt hitte, hogy
barátok! Röhej! – Senki – morogta.
– Látom, hogy nem történt semmi. Azért rohantunk el tőlük úgy,
mintha menekülnénk. A barátnődnek nem tetszett a dolog.
– Nem a barátnőm. Mondtam már ezerszer.
– Persze – ásított Cindy. – És Jean Harlow nem szőkíti a haját.
Az út további részét csöndben tették meg. Gino magára is dühös
volt. Nem mondott határozottan nemet. Azt mondta: „El tudom
boronálni, hogy elintézzék.”
Mire a szenátor azt felelte: „Neked kell elintézned, Gino. Senki
más nem tudhat róla.”
A francba. Csak ült, és hagyta, hogy holmi olcsó bérgyilkosnak
nézzék. Hiszen ő üzletember, nem bűnöző, a kezében fegyverrel. De
végighallgatta, amikor Oswald elmondta a részleteket.
Természetesen zsarolás. Természetesen szexuális okból. Hosszú
történet.
Duke szenátor ugyan nem mondta azt, hogy „Ha nem végzel
ezzel az emberrel személyesen, tönkretesziek”; de a fenyegetés ott
lebegett a szobában. És vajon elintézhette-e Gino a dolgot?
Föltehetőleg el. Megvolt hozzá a hatalma. Persze – jobban
utánagondolva – kár volt megengednie, hogy a szenátor olyan sokat
tudjon a dolgairól. De hogyan akadályozhatta volna meg? Szín- te
minden cégének a szenátor volt az egyik igazgatója, és a szenátor
üg) hozzáfért minden irathoz. Az ő brókere intézte Gino
befektetéseit. Az egyetlen dolog, amiről a szenátor nem tudott, az a
városszerte elhelyezett széfek sora volt. Tehát mit tegyen: Ölje meg
azt a homokos patkányt? Akkor Oswald Duke még többet tud majd
fölhozni ellene.
Vagy felejtse el az egészet, és meijen kockáztatni?
Gino tanácstalan volt. Rossz hét volt ez.

És még rosszabb lett.

Másnap három begyűjtőjét támadták meg az utcán. Kettőt
megvertek, a harmadikat. Újabb tizenöt lepedő úszott el, Jake, a
Gyerek keze lehetett a dologban.
Gino nem gondolkodott. Vérdíjat ajánlott a Gyerek fejére. Egy
dolog, valakinek van tőke. De az már más, ha valaki hülyét próbál
csinálni Gino Santengelóból.
Oswald szenátor telefonált déltájban.
– Döntöttél már?-kérdezte.
– Egen – mondta Gino. – Ne aggódj, el lesz intézve. – Majd ő
elintézi a maga módján.
Később elbocsátotta Redet és Oldalazó Samet, kihozta az öreg
Fordot a mulató pincegarázsából, és elhajtott az Oswald által
megadott címre. Az autó suhant, mint az álom. Nem csoda. Havonta
egyszer még mindig nagy gonddal ápolta.
A cím a Villiage mélyén volt. Szeméttelep. Egy sarokkal odébb
parkolt, és gyalog ment az épülethez. A csengő alatt megnézte a
neveket. Kincaid Z. Második emelet.
Bekopogott Kincaid Z. ajtaján, és a fekete fiú nyomban ajtót
nyitott, mintha csak várta volna.
Gino a résbe tette a lábát, és benyomakodott.
A fiú idegesen behátrált egy sarokba anélkül, hogy egyetlen szót
is szólt volna. Torzonborz frizurája és kábítószeres, zavarodott
szeme volt. Virágos pongyolát viselt, a szája vörösre volt rúzsozva.
– Te vagy Zefra Kincaid?
– Ki kérdezi? -felelte fura fejhangon a fiú.
– Te vagy az? – nézett rá sötéten Gino.
– Igen – suttogta a fiú.
-A leveleket akarom.
– Miféle leveleket?
 Gino egyetlen gyors lépéssel a fiúnál termett. Tenyerével
hátrafeszítette a fiú fejét, térdét mélyen a gyomrába nyomta.
– A… szenátor… leveleit… akarom… Most… rögtön.
– Igen.-A fiú szemében rémület és fájdalom tükröződött. –
Hozom.
Gino elengedte, és fölsóhajtott. Az ösztöne soha nem hagyta
cserben. Semmi szükség megölni ezt a rémült kis szörnyeteget.
Elegendő, ha megtanítja kesztyűbe dudálni néhány alkalmas
fenyegetéssel, aztán vonatra teszi, hogy tűnjön el a városból.
A fiú reszketve ment a sarokban álló szekrényhez. Gino azon
mélázott, vajon hol szedhette föl ezt a szenátor. Hol találkozhatott a
szenátor és a tini korú kábítószeres buzi útja?
A fiú kinyitotta a szekrényt, és vad ordítással egy jelenés ugrott
elő a székeké legalább száznyolcvanöt centis, parókás őrült, aki
konyhakéssel rárontott Ginóra.
Ginót egy pillanatra megbénította a rémület. És az őrült ebben
pillanatban döfött, és a kés mélyen beleszaladt Gino vállába.

Csütörtök, 1977. július 14., New York és Philadelphia Lucky hol

elszunnyadt, hol fölébredt. Már nem viselkedett agresszíven
Stevennel, csak ki akart jutni. Immár kilenc hosszú órája voltak a lift
foglyai, és Luckyban nem maradt harci kedv. Mocskosnak,
piszkosnak érezte maai Az ajka, a szája és a torka kiszáradt.
Hányingere volt, ugyanakkor farkaséhes.
– Ébren van? – mormogta.
– Nem tudok aludni – felelte Steven.
– Én sem.
Steven sajnálta a nőt és önmagát is. És rendkívül dühös volt,
hogy 1977-ben, New Yorkban valaki hosszú órákra beszorulhat a
liftbe, és senki nem mozdítja az ujját sem érte.
– Mit fog csinálni, ha kijutunk? – kérdezte Lucky.
Steven önkéntelenül elmosolyodott a sötétben. A nő most olyan
volt, mint egy elhagyatott kis kölyök, aki a börtönből való
szabadulására vár.
– Megfürdöm.
A lány halkan fölnevetett.
 – Én is. Legalább egy órára beülök a forró vízbe, és a kádban
hideg, fehér bort fogok inni. És szólni fog a zene… Donna Summer
vagy Stevie Wonder.
– Mit szólna Millie Jacksonhoz vagy Isaac Hayes-höz?
– Szereti azt a zenét? – Persze.
– Igazán?
– Mintha csodálkozna.
– Nem gondoltam, hogy egy ilyen fickó szereti a soult.
– Maga szerint milyen zene illene hozzám?
– Nem is tudom. Middle of the Road. Herb Alpert. Barry Manilow.
– Kösz!
– Nem lenne csodás, ha legalább zene lenne itt? – Marvin Gaye.
– A1 Green.
– Willie Hutch.
– Otis Redding.
Mindketten elnevették magukat.
– Hé – kiáltotta Lucky legalább egy dologban hasonlítunk. ?
– Szokott régi zenét is hallgatni? Billie Holliday, Nina Simoné?
– Persze. Nagyon szeretem.
– Igazán? – És már a zenéről beszélgettek úgy, mintha régi
barátok volnának. Úgy belemerültek, hogy alig hallották meg a
lentről fölkiabáló hangot. – Van ottvalaki?
– Hé -ugrott föl Lucky. – Azt hiszem, megtaláltak minket. Steven
is fölpattant.
– Itt vagyunk benn! – ordította. – Ketten. Ki tudnak szedni minket?

Dario egész teste megfeszült, amint ott kuporgott konyhájának

kövén. Csak flotta, hogy a fiú disznóságokat dünnyögve egyre
közelebb és közelebb és közelebb megy, a Dario izzadó markából
fölmeredő késhez.
– Seggnyaló.- faszszopó… buzeráns… – A hang már szinte Dario
fölött hangzott. – Seggnyaló… faszszopó… aghkrr.
A fiú belement a késbe. Dario meg sem moccant. A fiú
egyenesen belesétált a késbe.
Csönd.
Dario keze némán elengedte a markolatot. Hányingere volt. Vajon
megölte?
 Carrie teljesen föl volt háborodva. Rendőrkocsi szállította a
rendőrőrs felé a mocskos és dühös csürhével együtt. „A társadalom
söpredéke”, szokta mondani Elliott. És mit fog szólni, ha kiderül,
hogy ő is közöttük van?
Becsukta a szemét, és próbált nem gondolni rá.
Szinte látta maga előtt a jelenetet. Elliott nemes vonásai
csodálkozást tükröznek. „De mi a csudát kerestél Harlemben,
Carrie? Nem értem.”
Azt mondta Elliottnak, hogy benéz Stevenhez.
– Nem maradok sokáig – mondta. Steven háromsaroknyira lakott.
Elliott, aki éppen valami filmet nézett a tévében, csak intett.
Mikor jöhetett el? Órákkal ezelőtt. Elliott magánkívül lesz. Nyilván
folhívta Stevent, és megtudja, hogy Carrie ott sem járt… Mindketten
magukon kívül lesznek.
Kétségbeesetten törte a fejét, hogy kitaláljon valami mentséget.
És amikor kitalálta, tökéletesnek érezte. Mindenki el fogja hinni.

– Azt kérdeztem, ki az? – ismételte mogorván Gino.

Mr. Santangelo… Én vagyok, Jill. Arra gondoltam, hogy talán

mégis meggondolta magát.
Jézusom! Ezek a nők! Hajnali fél háromkor képes bekopogni
hozzá.
– Felejtse el! – mormogta.
– Csak egy pillanatra nyissa ki az ajtó – könyörgött a lány. –
Kérdeznem kell valamit. Könyörgöm.
Gino mindig baleknak bizonyult, ha szépen kérték. A köntösének
a zsebébe csúsztatta a pisztolyt, és elfordította a kulcsot a zárban.
Talán ő is kedvet érzett már a dologhoz. Miért ne tegyen ennek a
lánynak szívességet. Ajtónyitás közben éppen mondani kezdte: –
Hát ide figyeljen, kislány…
De a szavai elfojtott káromkodásba csaptak át, amikor a vaku az
arcába villant.

Nagy nehezen leszerelték a lift tetejét, aztán egy kezeslábast

viselő férfi zseblámpával bevilágított, egyenesen Lucky szemébe.
 – Az Istenért – takarta el a szemét Lucky.
A fény körbepásztázott, és megállapodott Stevenen, aki éppen
öltözködött, – Kapcsolja ki azt az izét – parancsolta Steven. – Kilenc
órán át koromsötétben voltunk, különben is utálom, ha a szemembe
világítanak…
Az overállos fickó durván nevetett, és kikapcsolta a lámpát.
– Maguk aztán szarul néznek ki. Épp most szedtünk ki tíz embert
a liftből a Sherman Buildingben. A nyavalyába – valósággal össze
vótak nőve csípőben!
– Megint harsányan nevetett. – Izzadtak, mint a marhacsorda…
És az a bűz! Én…
– Nem tudna inkább kiszedni minket innen? – kérdezte
barátságtalanul Steven.
A férfi megropogtatta az ujjperceit.
Azért vagyok itt.
– Akkor hagyjuk a szöveget, és lássunk hozzá – mondta élesen
Steven. – A tűzoltóságtól jött?
– Dehogy – morogta a fickó. – Mindenki besegít nekik. Az egész
város a feje tetején áll. Liftkarbantartó vagyok.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy az egész városban
áramszünet van?
– Eltalálta.
Lucky magára rángatta a ruháit.
– Jussunk már ki innen – sziszegte.
– Helyes – mondta Steven; aztán a lift tetején kuporgó emberhez
fordult.
– Mit fog tenni, betöri az ajtót?
– Nem lehet. Két emelet között vannak. Aki elakad, mindig két
emelet között akadt el. – Akkor hogyan…
– Kötelet kötök magukra, és kihúzom magukat.
– Istenem! – kiáltott föl Lucky. – Ez nem hangzik valami jól.
– Tisztázzuk – mondta Steven. – Kötelet köt ránk, és kihúz minket
a tején át. így gondolja?
– Így. Biztonságos, mint a foghúzás.
– És mi olyan biztonságos a foghúzásban? – kérdezte Lucky, aki
a menekülés gondolatától megint fölélénkült.
 – Nem kötelező kihúzatni magát, hölgyem. Ha akarja, itt
maradhat, amíg megjavítják az áramszolgáltatást. Nekem mindegy.
– Próbáljuk meg – szánta el magát Steven. – Ha azt mondja,
biztonságos, nyilván az.
– Ha azt mondja – mondta megvetően Lucky. – Miért, ki ez az
alak?
– Nézze – mondta türelmesen Steven. – Én megyek. Ha maradni
akar, a maga dolga.
– Csodálatos. Igazán csodálatos. Vagyis itt akar hagyni egyedül?
Bocs, emberek – szólt le a tetőről a karbantartó. – Jöjjek vissza
később? Még hat liftem van ebben az épületben. Talán
valamelyikben olyan is akad, aki ki akar jutni.
– Mi is ki akarunk jutni – mondta komoran Steven. – Dobja le a
kötelet.

Még mielőtt Dario fölállhatott volna, a fiú összerándult, és Dariora

zuhant. Dario rémülten fölsikoltott, és addig rángatózott vadul, amíg
sikerült leráznia magáról a fiút. Reszketett, tetőtől talpig csupa
remegés volt.
Föltápászkodott, és kirohant a konyhából. Megölt egy embert.
Telefonálni kell. Azonnal beszélnie kell Costával.
A lakásba beszűrődött egy kis holdfény. Dario így odatalált a
telefonhoz. Vadul fölkapta a készüléket, és nyomogatni kezdte a
gombokat.
Ekkor hallotta meg a neszt. Valaki matatott a bejárati ajtón. Valaki
be akart jutni a lakásba.

Nem volt könnyű fölhívnia magára a figyelmet a zsúfolt

rendőrőrsön. Elvégre ő is csak egy fekete pofa a többi között. De
Carrie immár ismét észnél volt és gyorsan, határozottan, világosan
szőtte hazugságainak hálóját.
– Kérem, hívja föl a férjemet – mondta a történet végén – , és
kérje meg, hogy jöjjön értem.
A zsaru, akivel beszélt, bólintott. Hihető történet volt, könnyen
ellenőrizhető. Szerencsére a zsaru telefonált, és Elliott Berkely egy
órán belül ott volt az őrsön az ügyvédjével. Magánkívül volt, ahogyan
Carrie elképzelte előre. Negyedórán belül Carrie szabad volt,
elnézést kértek tőle, és már a kocsijában ült.
– Mindenható ég! – robbant ki Elliott. – Ez a város!
Letartóztatják az áldozatokat, miközben a bűnözők szabadon
garázdálkodnak! – Beindította a kocsit, kérni kedveskedve simogatta
a felesége térdét. – Min mehettél át, szegénykém!

Biztos, hogy jól vagy?

– Csak a fülem…
– Ne aggódj, egyenesen dr. Mitchellhez megyünk. Majd ő rendbe
hoz. Istenem, úgy aggódtam, én…
Carrie kikapcsolt a férje beszéde alatt, inkább azon töprengett,
hgy mi lesz a zsaroló következő lépése. Elliott elhitte a történetét.
Elvégre igaz is volt. Az autóját tényleg ellopták. Őt tényleg
megtámadták és kirabolták.
A hazugság csupán annyi volt, hogy a két ifjonc a hatvannegyedik
utcán mászott a kocsijába, amíg ő zöldre várt. És ők kényszerítették
pisztollyal, hogy a Harlembe hajtson, ahol aztán kilökték a kocsiból.
Belekeveredett randalírozó tömegbe és letartóztatták. Tökéletesen
hihető.
Elliott lassan vezette a Lincoln Continentálját a kivilágítatlan
utcákon a fosztogatók még mindig nyüszögtek, és itt-ott tüzek égtek.
– Micsoda pokol! – mormogta. – Nézd meg őket! Akár az állatok!
Isten, hála, hogy letartóztattak. Minden bizonnyal biztonságosabb
volt így, mintha az utcán maradtál volna.
Férgek! – mondta tűzzel – Megérdemlik a sorsukat Elliott soha
nem volt liberális.
Carrie egész testében megborzongott a gondolattól, hogy a férje
valaha is tudomást szerezhet a múltjáról.

– Mi a nyavalyát…? – robbant ki Ginóból, aki megpróbálta

becsukni az ajtót.
– Interjút szeretnénk, Mr. Santangelo – harsogta egy durva
férfihang, melynek tulajdonosa az ajtó nyílásába dugta a lábát. –
Kérem. Csak néhány kérdést.
Gino látta a stewardesst, Jillt meg a fickót a nyakában a
fényképezőgéppel. Mindketten részegek voltak; a vak is láthatta.
 – Jobb lesz, ha mindketten eltűnnek innen – mordult rájuk Gino
és vigye az ajtóból a lábát, mert szétlövöm.
A fényképezőgépes fickó hátrált.
– Nem azt mondtad, hogy benne lesz? – sziszegte Jillnek. A lány
részegen vállat vont.
– Csak annyit ígértem, hogy idehozlak, azt nem, hogy csókkal és
öleléssel fogad majd.
A fényképész még egyszer megpróbálta.
– Mr. Santangelo, ha most nyilatkozik nekem, nem kell holnap
tucatnyi újságírónak nyilatkoznia.
Gino becsapta szobájának ajtaját. Öreg volt ő már ehhez.
 GINO 1937
Első gondolat. Megölni.
Feketeség önti el lebírhatatlan hullámokban.
Persze fájdalom. De nem kell odafigyelni.
Tökön fúgni a parókás őrültet.
Lassítva látja, paróka félrecsúszik, őrült összegörnyed.
Haladék.
Virágos pongyola a hátára ugrik.
Fekete düh.
Sebből ömlik a vér.
Torokból hang tör elő. Állathang.
Virágos köntöst falhoz csapni. Rúzsos szájból vad hörgés.
Rúgás.
Ütés.
Most egyszerre.
Pisztolyért nyúlni.
Ravaszt meghúzni. Egyszer. Kétszer.
Élettelen súly zuhan rá.
Valaki az arcába mar.
Karmol. A szemét keresi.
Ravaszt meghúzni még egyszer. Csak egyszer.

Bee mélyen aludt a nagy, kényelmes ágy egyik felén, a másikon

hétéves fia, Marco.
A kopogás beleépült az álmába. Egy csónakban volt, sütött a
nap, és akkor egy cápa… odaúszott egyenesen a csónaknak, és
kopogott… kopogott… kopogott Hirtelen fölült az ágyban. Valóban
kopogtak. Gyorsan az ébresztőórára pillantott. Hajnali fél három.
Marcóra nézett. A gyerek békésen aludt, a hüvelykujja a szájában.
Bee gyorsan fölkelt, fölvette a pongyoláját, és mezítláb az ajtóhoz
ment.
– Ki az? – kérdezte dühös suttogással. – Engedjen be – jött a
válasz.
Férfihang volt, amelyet majdnem fölismert. De mégsem. – Ki az?
– makacskodott.
– Gino Santangelo.
 Bee gyomra összeszorult. Hát nem ijesztette el a férfit az első
alkalommal?
– Nyissa ki már… ezt a rohadt ajtót – sürgette rekedten a hang.
Bee nem tudta, mit tegyen. Engedje be, és küzdjön vele? Vagy ne
engedje be, és veszítse el az állását?
Kellett az állás. Kelletlenül kinyitotta az ajtót, de még ki sem tárta
egészen, a férfi bezuhant.
– Istenem! – kiáltott föl Bee. – Mi történt magával?
A férfi csupa vér volt. Tetőtől talpig. Az arca egyetlen vörös maszk
ja átázott.
A lány kis híján pánikba esett. De a józan esze fölülkerekedett, és
behúzta a férfit, hogy becsukhassa az ajtót.
– Hozzon valamit… inni – hörögte a férfi. – Ni-nincs semmim –
dadogta Bee.
– Ja, egen… már emlékszem – nevetett erőtlenül a férfi. – Maga
az… aki nem iszik…
– Orvos kellene – mondta határozottan a lány. – Kit hívjak? A férfi
nyögött.
-Nem… kell… orvos… Maga… majd… rendbe… hoz…
– Nem tudom.
– Dehogy… nem… Nem olyan… vészes… amilyennek…
látszik…
Bee összehúzta magán a pongyolát. Mi van, ha a férfi meghal? Itt
a padlón?
– Meglőtték? – kérdezte bátortalanul.
– Megszúrtak – nyögte a férfi. – Nem… nagy ügy. Segítsen…
levetkőzni. Bee a hálószobában alvó Marcóra gondolt.
– Mr. Santangelo – könyörgött –, hadd hívjak ide valakit. Mr.
Dinunziót vagy a maga feleségét. Ők tudni fogják, mit kell tenni.
Én…
– Telefon nincs – szakította félbe a férfi. – Ötezer dollár… és
rendbe hoz,.. és befogja a száját.
Ötezer dollár! Képzeletben már el is költötte. Marco iskolája. Új
ruhák mindkettőjüknek. Egy kis kocsi. Nyaralás.
– Mit tegyek? – kérdezte gyorsan.
 Cindy korán ébredt, és bosszúsan látta, hogy Gino még ahhoz
sem vette a fáradságot, hogy hazamenjen.
No és? – mormogta magának sötéten. Jó volt tudnia, hogy
hetente, minden pénteken írott jelentést kap a férje viselt dolgairól.
Ha és amikor úgy dönt hogy elválik Ginótól, az ő kezében lesz
minden kártya. Minden kis lotyó, akivel Gino valaha is lefeküdt, föl
lesz számítva. Önkéntelenül hangosanl fölnevetett. Gino okosnak
képzeli magát. De ő sokkal okosabb! Ez tény!
Gondosan öltözött föl, kíváncsi volt az ebédre ifj. Henry
Moufflinnal. Mindeddig hűségesen betartotta a Gino szabta
házirendet: Nincs félrebaszás, amíg házas vagy.
Szép kis házirend. Gino mást sem tett.
Nos, Cindynek elege volt. Megtette a lépéseket, hogy megvédje
magát, és eltökélte azt is, hogy jól fogja magát érezni.
Ha pedig Ginonak nem tetszik, az ő baja.

Lassan ébredt föl, mert nagyon is érezte a vállában a lüktető

fájdalmat. Az arca olyan volt, min a smirgli, amikor megtapintotta. Az
a disznó ismét kihasította a sebhelyét. A vállán a kötés átázott a
vértől. A tiszta nappali fényében megértette, hogy orvoshoz kell
mennie, össze kell varratnia a sebeit.
Fáradtan próbált fölülni, de a fájdalom fekete hullámai borították
el, hát visszafeküdt. Valóságos csoda volt, hogy élve kijutott Zefra
Kincaid förtelmes szobájából. Ölt ezért. De őt ölték volna meg, ha ő
nem öl.
A fenébe. Oswald Duke mocskos munkáját elvégezte. Még egy
hullával meg is tetézte.
És ott voltak a levelek is. Tíz vagy tizenkettő, egy párna mögé
dugva. Mindegyik Duke szenátor elegáns kézírásával. Gino zsebre
vágta a leveleket, és kitámolygott a lakásból. Valahol zárt ajtók
mögött még mindig jazz szólt. Senki nem hallott semmit. Eljutott a
kocsijához, bemászott a kormány mögé, és rájött, hogy a belvárosig
semmiképpen nem tudja elvezetni az autót. Szerencsére eszébe
jutott a tripperes pincémő, Bee. A közelben lakott. Csupán néhány
utcányira. Odáig sikerült elvezetnie a kocsit.
– Jó reggelt-köszöntötte Bee a hálószobába lépve, és odasietett
az ágyhoz.
 – Hogy érzi magát?
Emlékezett a lány kedvességére. Amelyet az ötezer beígért dollár
váltott ki.
– Mintha egy vonat ment volna át rajta.
– Hmmmm. – A lány komolyan nézte. Ha Gino látta volna magát,
megértette volna, miért. Mindkét szeme bedagadt és karikás volt. Az
arcát karmolások borították, régi sebe szégyentelenül kitárulkozott,
csak az alvadt vér tartotta össze. A szája földagadt.
A lány a férfi vállsebére gondolni sem akart. Amikor az előző este
levágta a férfiról a zakót meg az inget, a vér úgy tört elő, hogy Bee
ijedtében hangosan fölsikoltott. Marco szaladt be a szobába.
– Mami! Mami! Mi baj? Ki ez az ember?
Gino a kisfiúra nézett, aztán a lányra. Nem szólt egy szót sem.
– Mami barátja, kicsim – csillapította a gyereket a lány. – Menj
szépen visszaaludni.
A kisfiú nyugtalanul ment ki. Később a lány átvitte az alvó
gyereket a pamlagra, és Ginót fektette az ágyba. Ő maga a széken
aludt, félig ébren.
Reggel korán iskolába küldte Marcót, mielőtt tovább
kérdezősködhetett. Mire délután megjön, remélem, Gino már nem
lesz ott.
– Hívjon föl nekem néhány számot – mormogta a férfi.
– Persze, természetesen.
– Telefonon ne mondjon semmit.
– Értettem.
– Hívja föl Aldót. Mondja meg neki, hogy sürgősen beszélnünk
kell, és adjaa meg neki a saját címét. – Rendben van. – Mondja meg
neki, hogy hozza magával Harrison dokit. A lány papírt vett elő, és
fölírta a számot, amelyet Gino megadott – Bennem megbízhat.
Gino úgy is tett. Az elkövetkező tíz napban teljesen a lányra bízta
magát. Bee fürdette, etette, éjjel-nappal kiszolgálta, és leste, hogyan
gyógyul.
Gino erős volt, mint a ló. Tíz nap múlva eléggé erős ahhoz, hogy
hazamenjen. A doki azt mondta, bárki másnál ez hetekbe telt volna.
– Rengeteg vért veszített. Őszintén szólva csoda, hogy túlélte.
Egén. Ő aztán igazán szerencsés volt. Senki sem tudta, hogy
valójában mi történt azon az éjszakán. Még Aldo sem.
 – Bee-hez mentem – mesélte Gino –, amikor egy csapat strici
megtámadott az utcán. Azt sem tudták, ki vagyok. Elvették a
pénzemet, és elfutottak.
Bee-nek semmiféle magyarázatot nem adott, és a lány nem
kérdezősködött. Ez tetszett Ginónak. Az ott töltött tíz nap alatt jó
barátok lettek. Bee pompásan főzött, és remekül kártyázott. A kölyök
is aranyos volt, vagány kis srác, aki iskolai mókákkal szórakoztatta
Ginót.
– Hol a faterja? – kérdezte egyszer Gino. – Olyan nincs – pirult el
a lány.
– Ugyan már. Szóval nem volt férjnél. No és? Valamilyen srác
csak volt.
– Igen. Volt egy srác. Ötvenkét éves volt, én meg tizenöt. A régi
história. Megerőszakolt. Apám barátja volt, így aztán senki sem hitte
el. Kidobtak otthonról, New Yorkba jöttem, és azóta itt vagyok.
– És jól megvan.
– Megvagyok, mondjuk inkább így. És megtartottam a fiamat.
Giccses, mi? – Persze. Az igazság mindig az.
Gino soha nem ért a lányhoz, bár amikor visszatért az ereje,
erősen kívánta.
– Igazán trippere volt? – kérdezte egyszer. Bee mosolygott.
– Nem. De le akartam rázni magát.
– Igazán? És miért?
– Mert ugyan ki akar egy lány lenni a sok közül?
Gino késztetést érzett, hogy megragadja a lányt, és lehúzza
magához az ágyba. Aztán meggondolta magát. Barátok. Minek ezt
elrontani?
A távozása után küldött a lánynak egy borítékot. A borítékban
tizenötezer dollár volt egy cédula kíséretében. Egy kis guba a
nagyszerű ápolonőnek! Az ígért öt – és tizet tegyen be a bankba
Marco részére.
Bee határtalanul boldog volt. Gino Santangelo számára szent
ember. És valahol mélyén megjegyezte azt a kettős gyilkosságot is a
környék akkor kezdtek beszélni, amikor a férfi vértől borítva beállított
hozzá.

Első ebéd ifj. Henry Moufflinnal. Mulatságos.

 Második izgató.
Harmadik. Elsöprő.
Negyedik. Jelentős nemi közösülés.
Húú. Eksztázis! Ifj. Henry Moufflin szerelmes volt, és Cindy ezt
nagyon élvezte.
A fickó gazdag társasági figura volt, és úgy táncolt, ahogyan az
asszony fütyült.
El akarta halmozni az asszonyt ékszerekkel és szőrmékkel és
ajándékokkal. Pezsgőbe akarta fojtani, kaviárral teletömni.
Azt akarta, hogy Cindy váljon el Ginótól, és menjen hozzá
feleségül.
Cindy mérlegelte a dolgokat.
Gino fütyült rá.
Henry imádta.
Gino félrebaszott.
Henry örökké hű lesz.
Gino lenézte.
Henry piedesztálra állította.
Gino alacsony származású.
Henry előkelő. Persze…
Gino goromba, kemény és jóképű.
Henry egy kissé puhány.
Ginónak hatalma és pénze van.
Hemynek csak pénze.
Gino – amikor akarta – pompás szerető volt.
Henrynek még sokat kell tanulnia.
De ő meg tudja tanítani. Miért ne? Milyen móka lenne megtanítani
rá, hogy mit tegyen az ujjaival, a nyelvével meg a kissé lagymatag
erekciójával.
CIndy határozott. És döntését nagyban befolyásolta Aldo
bejelentése, hogy váratlanul titkos küldetésbe kellett utaznia. A
jelentések szerint viszont Gino valami ribancnál kuksolt a Village-
ben.
Még egyszer átolvasta a jelentést. Az állt benne, hogy Gino két
kurvát is fölkeresett a Village-ben aznap éjjel. Úgy látszik, egy már
nem volt elég neki. Az első házból kitámolygott, részegen, és aztán
elment a másikba, ahol annyira ízlett neki punci, hogy elterült.
Gazember.
No, hát Cindy-ből tovább nem csinál hülyét. Elválik tőle, és
hozzámegy Henryhez. Minél előbb, annál jobb.

Számtalan üzenet várta Ginót, hogy amint hazaér, keresse meg

Duke szenátort.
Aldo vitte haza. Délután öt óra volt, ám a házban csupán a
szobalán várta.
– Hol van Cindy?
Aldo vállat vont, és kerülte a tekintetét. Nem ő fogja közölni
Ginóval. hogy a felesége egy másik pasassal lófrál városszerte.
Gino úgyis rá fog jönni hamrosan.
– Hé – kiáltott a lányra Gino –, hol van Mrs. Santangelo? A lány
ijedten összerezzent. A gazdája képétől fölfordult a gyomra.
– Nem… Nem tudom, uram. Nem hagyott üzenetet.
Gino összehúzta a szemöldökét.
– Megmondtad neki, hogy ma jövök haza? – kérdezte
Aldótól.
– Igen, megmondtam. Talán ha magad telefonáltál volna… nem
nagyon örült, hogy csak úgy eltűntél…
– Kit érdekel, hogy örült-e vagy sem? A feleségem, az ég
szerelmére, itt kéne lennie!
Aldo kényelmetlenül toporgott. Talán mégis figyelmeztetnie
kellene Ginót.
– Nézd… – kezdte.
– Nem érzem valami jól magam – szakította félbe Gino. – Azt
hiszem, lefekszem. Elhoztad a papírokat?
Aldo bólintott, belenyúlt a zsebébe, és átadott egy halom papírt.
– A Gyerekről van már hír?
– Semmi. Mintha elnyelte volna a föld. De csak elő kell kerülnie.
Ne aggódj, elkapjuk.
– Ki a nyavalya aggódik?

Az ebéd finom volt. A szobaszerviz homárt szolgált föl, hideg

pezsgőt es tejszínes epret.
 Ifj. Henry Moufflin a lakosztályt telerakatta vörös rózsával, a
gramofonból romantikus zene szólt, és előkerült egy izgalmas kis
fekete bársonydoboz is, de Henry nem engedte Cindynek, hogy
ebéd előtt kinyissa.
– Ó, Henry! – nyafogta az asszony. – Olyan rossz vagy hozzám!
A férfi boldogan kacagott.
– Te pedig o-o-olyan jó vagy hozzám, drágám.
Cindy befalta a homárt, benyakalta a pezsgőt, és egyenként
rakosgatra csókra álló szájacskájába az eperszemeket.
– És most, cicabogár? – kérdezte izgatottan. – A te kis nyuszkód
most már kinythatja?
– I-i-igen. Most.
Cindy negy kék szeme szikrázott, amikor úgy ragadta meg a kis
dobozt, ahogyan az éhes kutyakölyök élete első csontját. Rengeteg
ékszere volt. De az ékszerből soha nem elég.
Kinyittota a dobozt, és nem kapott levegőt. A fekete bársonyon
pihenő Pazar gyűrű vakította. Hatalmas rubin volt antikgyémánt és
smaragd díszítésű, hihetetlenül gyönyörű és drága, messze
fölülmúlta Cindy összes addigi ékszerét. – Ó Istenem, Henry! –
pihegte lágyan. – Ó, istenem!
– Tetszik? – kérdezte aggodalmasan a férfi.
– Hogy tetszik-e? Tetszik-e? Megőrülök érte! – Fölugrott, átkarolta
a férfi át, és összevissza csókolta.
Henry elpirult örömében. Nem volt könnyű kicsalogatni a családi
ékszert patrícius anyjától.
Cindy fölhúzta a gyűrűt, és kezét mozgatva gyönyörködött benne.
Ez annyira fölizgatta Henryt, hogy nagy sebességgel kezdett
vetkőzni, elővillantva szőrtelen testét. Hamarosan meztelenül állt
Cindy előtt, nem éppen erőteljes erekciójával.
Az asszony még mindig a gyűrűt csodálta, és azon törte a fejét,
hogy vajon mennyit érhet.
– Cindy – kérlelte gyámoltalanul Henry.
Cindy azt is elfelejtette, hogy a férfi ott van.
– Hopp! – kiáltott föl. – Hát készen áll az én Henry babám egy kis
mulatságra meg játékra?
– Igen – mondta mohón a férfi.
 -Akkor az én édes kicsi Henrym csücsüljön le, és nézze a műsort.
– Leültette a férfit egy székre, a lemezjátszó karját a lemez elejére
tette és A Szerelem tart engem melegen dallamára kihívóan vetkőzni
kezdett. Henry elragadtatottan sóhajtott.

Egyedül maradva fényűző lakásában, Gino újra elolvasta Duke

szenátor leveleit. Lehet a fickó pénzügyi zseni, de közben teljesen
hülye. Tizenkét levél, tizenkét hét alatt.
Tizenkét rohadt, kompromittáló levél Zefra Kincaidhoz, miközben
Duke szenátor Dél-Franciaországban lábadozott, mivel a vakációját
meg kellett hosszabbítania, ugyanis egy hajókiránduláson a lábát
törte.
A levelekből Gino össze tudta rakni az egész történetet. Zefra
Kincaid fiatal fiú volt, akit a szenátor a homoszexuális közösség
sötét világában tett egyik éjszakai kirándulásán fedezett föl. A fiú
nagyon fiatal volt. A szenátor nagyon gazdag.
Hetente találkoztak a West Side egyik eldugott szállodájában,
ahol nem tettek föl kérdéseket. A viszony három hosszú éven át
tartott, ám amikor elkezdődött, a fiú mindössze tizenöt éves volt.
Kétségtelen, hogy a szenátor kitartotta a fiút. Ám amikor Zefra
fiúból kezdett férfivá serdülni, a szenátor ráunt.
Gino el tudta képzelni a többit. Zsarolás. A szenátor megkérte
Ginót tegyen meg neki egy szívességet. Gino megtette.
A kettős gyilkosságnak nem volt nagy sajtója. Elvégre az
áldozatok fiatal feketék voltak, nem érdemeltek főcímet.
KÁBÍTÓSZERES KETTŐS GYILKOSSÁG’ volt a rövidke beszámoló
címe. Gino fölsóhajtott. A társadalmat nem érte veszteség.
Gino az órájára pillantott, és haragudni kezdett. Kilenc óra, és
Cindym mindig sehol. Fölhívta a Clemmie’s-t, de nem volt ott. Vera
vette föl a kagylót, és megint nyúzni kezdte Ginót, hogy adjon állást
Paolónak, ha majd kijön.
– Támogatásra lesz szüksége – siránkozott.
Az. Majd ad neki támogatás. Éppen olyat, amilyent ő kapott
Paolótól gyerekkorában.
Fölkelt az ágyból, és bement a fürdőszobába, hogy megnézze az
arcát. Nem volt szép látvány. Harrison doki ismét fölnyitotta a régi
sebet, aztán újra szépen összevarrta. Ha a fekete cérna kijön, nem
is néz ki majd olyan pocsékul Aztán a sebhely is hamarosan el fog
halványulni, mondta a doki.
A karmolások is halványultak már, bár még rondán néztek ki.
Gino végigsimított göndör, fekete haján, és összehúzta a szemét.
Jesszusom! Ha most beraknák egy gengszterfilmbe, illene rá a
szerep. Lépj be, Cagney…
Hangosan fölnevetett. Nem bánt semmit. Született túlélő volt.
A szenátor levelei ott voltak szépen összerakva az ágyán. Fogta,
és berakta őket a széfbe. A jó öreg Oswald semmiképpen nem
kaphatja őket vissza. Semmiképpen. Ezek a levelek jelentik Gino
számára a biztosítékot a további szívességek ellen.
Clementine rámosolygott Beckerékre, integetett Bernard
Dimesnak, és im már aznap tizedszer odasúgta Oswaldnak: –
Szerinted miért kerül minket?
Oswald intett egy pincérnek, hogy töltse meg újra a
brandyspoharat.
– Nem tudom – sziszegte vissza.
Rodgers és Hart új zenés játékának, a Lányok fegyverbennek a
menyitó előadásán vettek részt, és a szünetben összejöttek a többi
vendéggel a büfében.
Nem volt könnyű tíz napjuk. Gino elvégezte a szívességet, de
nem lépett velük érintkezésbe.
– Váratlanul el kellett utaznia – mondta nekik Aldo.
– Mr. Santangelo elutazott – mondta a lakáson a szobalany-
– Honnan tudnám, hogy hol van? Elvégre csak a felesége
vagyok? – sértődött meg Cindy – Idővel csak visszajön – mondta
Clementine.
– Persze -helyeselt Oswald.
– Hogy tehet ki minket ennek?
– Nem tudom, drágám. Ez botrányos.
– Kétségtelenül.
Clementine arra gondolt, hogy elveszíti a férfi testét. Erős kezét.
Hideg szemét. Különös tehetségét, amellyel olyan pompásan el
tudja őt juttatni a csúcsra.
– Sziasztok! – Cindy állt előttük. Rózsaszínű
krepdesinkölteményben, melyhez rózsaszínűre festett rókát viselt.
És Cindy kezén ott villogott a híres Moufflin rubin.
 – j-j-jó estét, Clementine, szenátor úr – dadogta Henry, akinek
tüzelt az arca a kemény gallér fölött.
Clementine az egyikről a másikra nézett. Megőrült ez a nő? Gino
soha nem fogja megengedni, hogy nyilvánosan hülyét csináljon
belőle.
– Cindy – biccentett hidegen. – Henry.
– Csodás darab, nem? – lelkesedett Cindy, és a kezét az arcához
emelte, ha véletlenül nem vették volna észre a gyűrűt.
– Csodás – felelte szárazon Clementine. – Van valami híred Gino
hazatéréséről?
Cindy vigyorgott. Azért nem rossz, hogy Mrs. Duke-nak tőle kell
megkérdeznie. Könnyedén vállat vont.
– Ismeritek Ginót. Jön és megy, ahogyan kedve tartja. Biztosan
befészkelt valamelyik tyúkjához! – Micsoda élvezet látni az elegáns
idős hölgy megbotránkozását!
Clementine dühös volt. Kis szajha. Mit szólna hozzá Cindy, ha
megtudná, hogy Gino csak azért vette el, mert ő, Clementine
ragaszkodott hozzá? Szándékosan hátat fordított Cindynek. Cindy
nevetett, és hangosan odasúgta Henrynek: – Féltékeny a vén
szatyor, mert nekem itt vagy te, cicám. Henry ettől mélyen
meghatódott.
– Igazán gondolod? – dadogta.
– Naná!

Elmúlt éjfél. Cindy sehol.

Gino káromkodva mászkált a lakásban. Éjjel egy óra. Kettő.
Három. Cindy sehol.
Végül Gino csak elaludt, de még végiggondolta, mit fog csinálni
az asszonyal. Az ő felesége ugyan nem ússza meg szárazon a
kurválkodást.
Forgolódott az ágyán, és időnként fölébredt, hogy megnézze az
órát. Leonóráról álmodott meg Bee-ről meg Jake-ről, a Gyerekről
meg Zefra Kincaidról, és hétkor ébredt föl arra, hogy fáj a gyomra,
hasogat a válla és arcán húzódnak az öltések.
A lány feketekávét és friss narancslét hozott neki meg a reggeli
újságot. A fényűző lakás kellős közepén trónolt, mégis vágyakozva
gondolt Bee szerény kis otthonára, ahol reggelire friss, meleg
zsömle és tejes tea volt. Az olvasnivaló pedig E. Scott Fitzgerald.
Igen Bee-nél történt meg életében először; végigolvasott egy egész
könyvet. A Nagy Gatsby-t. Aztán még egyszer. Nem is olyan rossz
dolog az olvasás. Eltűnődött, vajon miért nem tette addig soha
Azonosulni tudott az olyan figurával, mint Gatsby, aki magányos volt
és titokzatos.
Megszólalt a telefon. Clementine feszült és aggódó hangja.
– Istennek hála, hogy visszajöttél.

Cindy és Henry vitatkoztak.

– De v-v-veled akarok m-m-menni – makacskodott a férfi.
– Szó sincs róla – Az asszony határozott volt.
– N-nem félek a f-férjedtől.
– Ennek örülök. Pedig sok ember fél tőle. Mert aljas és durva és
sunyi.
– De C-c-cindy
Az asszony kiugrott az ágyból, és kéjesen nyújtózott egyet.
– Én tudok bánni vele, cicabogár. Én legalább olyan aljas tudok
lenni, amilyen ő. – Meztelenül, a gyűrűjét csodálva körültáncolta a
szállodai lakosztályt. Henry fölült az ágyban.
– Anyám alig várja, hogy megismerjen. Arra gondoltam, talán a
jövő hét megfelelne.
Cindy magasra emelgette a lábát, megmutatta Henrynek rejtett
kincsét.
– Nagyon jó. Ma délelőtt megmondom Ginónak. Ma délután
elköltözöm. És gyors válás lesz. Ígérem.
– J-j-jó – dadogta Henry. – Gyere vissza az á-á-ágyba, drágám.
Csak még egyszer, mielőtt e-e-elmégy.
Cindy nevetett. Azt hihetné az ember, nem is volt még dolga
nővel. Visszaugrott az ágyba, ahol a takaró alól előbukkant a férfi
bizonytalankodó durungja. Tulajdonképpen igen sajátos volt. Nagyon
hosszú és nagyon vékony, tartás, minden igazi keménység nélkül.
Erről persze nem Cindy tehetett. Gyengéden a szájába vette.
A férfi fölnyögött. – Ó, C-c-cindy… Ó…

Gino elgondolkodva tette le a telefont. Fekete szeme izzott,

amikor fölvette az újságot, és odalapozott Walter Winchell
pletykarovatához.
Ott volt, pontosan úgy, ahogyan Clementine mondta.
Nyomtatásban. Mindenki szeme láthatta. És olvashatta. És
nevethetett.
Cindy Santangelo, a közismert mulatótulajdonos, Gino, a Kos
Santangelo felesége tegnap este megjelent a Lányok fegyverben
bemutatóján ifj. Henry Moufflm kíséretében.
Mindössze ennyi.
De ez elég volt.
Gino dühösen dobta le az újságot.

Cindy déli tizenkettőkor ért haza. Kissé bizonytalanul surrant be a

lakásba, lévén a cipősarka kissé magasabb a kelleténél.
Halványrózsaszínű rókaprémben fürdött tetőtől talpig.
A szobalány ideges pukkedlival fogadta.
– Mr. Santangelo itthon van, asszonyom. A hálószobában van.
– Köszönöm – mondta fönségesen Cindy. – Mára vegyen ki
szabadnapot. – És belibbent a hálószobába, készen az
elkerülhetetlennek látszó összecsapásra. Gino külsejétől
megdöbbent. – Mi a fene történt veled? – Autóbalesetem volt.
– A szentségit! – Közelebb ment, és jobban szemügyre vette a
férfit. – Borzalmasan nézel ki.
– Te sem vagy valami üde. Hol voltál?
Cindy ledobta rókabundáját.
– Hah! Ő tűnik el tíz napra, és hol voltam én. Pofád, az van. –
Átvonult az öltözőasztalhoz, leült, és óvatosan levette a rókaprém
kalapját.
– Cindy – mondta nagyon halkan, szinte suttogva a férfi –,
olvastad a napilapokat? – Odadobta az újságot, amely az asszony
lábánál kötött ki. Winchell rovatánál volt kinyitva.
Cindy egy pillanatra fölvetette a fejét, és arra gondolt, hogy nem
veszi föl újságot. De győzött a kíváncsisága, mégis fölvette.
Lassan, nehezen olvasott. Az olvasás soha nem volt erős oldala.
Amikor meglátta, hogy a neve szerepel Winchell rovatában, mosoly
futott át az arcán. Híres lett. Atyám, atyám!
Befejezte az olvasást, és az újságot gondosan az öltözőasztalra
tette. Talán albumot kellene nyitnia az újságkivágásoknak.
 Ginót földühítette az asszony viselkedése.
– Nos? – kérdezte. – Ezt mivel magyarázod? És hogy
magyarázod azt, hogy volltál egész éjjel?
Gino nem hitt a fülének, amikor megkapta a választ. – Azzal,
hogy egy hatalmas fasz vagy!
– Fasz vagyok? És te mire készülsz?
– Az! És senki ne kerüljön az utamba! – Igazán?
Gino kezdett kimászni az ágyból.
– Igazán. – Cindy szemtelenül szembenézett vele, a keze a
csípőjén, az ajkán megvető mosoly. – Nyughass, ha jót akarsz!
– Micsoda? – Gino nevetni kezdett. Ez a tyúk megőrült. Mit
képzel ez magáról, az ég szerelmére? A nagyokos Cindy. Ne
kurválkodj a nagyfiúkkal.
– Elegem van belőled, Gino Santangelo – mondta Cindy. – EL-E-
G-E-M
– Mi a francról beszélsz?
Győzelmes mosoly játszott a nő arcán.
– Magándetektívvel követtettelek. Mindent tudok. Hah! Tíznapos
út a távoli Village-be valami ostoba kurvához. Minden nálam van
írásban. Amikor kimondják a válásunkat, jó lesz, ha kedves leszel
hozzám, másként viszem mindenedet. Hallod?
Gino hangja hideg volt, mint a jég.
– Követtettél?
– Még szép – felelte hetykén az asszony. – Ami azt jelenti, hogy
nálam az adu. – Szünetet tartott, aztán folytatta. – És még valamit.
Az adóhivatal emberei be-benéztek, amíg nem voltál itthon. Ha nem
vagy hajlandó együttműködni velem, szivi, szépen megmutatom
nekik az összes széfedet az összes bankban. És a pénztárkönyvek
nálam lévő másolatait. – Megrázta platinaszőke üstökét. – Válni
akarok, Gino. És kezemben vagy, tehát remélem, hogy nem fogsz
akadékoskodni.
 CARRIE 1938
Carrie alig tudta elhinni, hogy ilyen szerencséje van. Kórista lett
Bernard Dimes új musicaljében. Életében immár másodszor bukkant
föl a férfi éppen akkor, amikor a lánynak szüksége volt rá.
Dimes megmondta Beckeréknek, hogy Carrie elmegy tőlük, és
személyesen vitte el a lányt a kis bérelt lakásba a Villageben,
amelyen Carrie egy másik lánnyal osztozott. – Miért teszi értem
mindezt? – kérdezte Carrie.
– Mert mindenkinek jár egy lehetőség, és úgy érzem, nem sokan
jártak olyan utat, mint maga.
Carrie a legszívesebben megölelte volna a férfit, de csak annyit
mondod
– Igyekszem majd nem okozni csalódást.
Ez decemberben történt. Most augusztus volt, a darab sikeres
Carrie boldog volt. Keményen dolgozott, szerette a munkáját, és a
lány, akivel együtt lakott, helyes volt. Egyedül a fiúkon vitatkoztak.
Goldie-nak sok barátja volt, Carrie-nek egy sem.
– Nem vagy normális – tréfálkozott Goldie. – Nem jutott még
eszedbe, hogy apácának állj?
– Volt egyszer egy barátom – mondta Carrie –, de meghalt.
Goldie nyomban együttérzett Carrie-vel, és egy ideig békén hagyta.
De csak ideig. Úgy tetszett, minden barátjának volt egy-egy barátja,
aki partnerra vágyott, és Goldie mindig főzte Carrie-t, hogy menjen
velük. Carrie mindig nemet mondott.
Távol tartotta magát a mulatóktól, jazzkluboktól, estélyektől.
Biztos volt benne, hogy képes ellenállni a kísértésnek, de nem
elegendő biztosnak lenni…
Bernard Dimes minden szombat este megjelent a színfalak
mögött. Általában egy-egy elegáns nővel a karján, de a kóristalányok
ettől még bolondultak a férfiért.
Goldie imádta.
– A legvonzóbb férfi, akit életemben láttam! – Fölsóhajtott. –
Olyan nagyvilági! Bárcsak egyszer engem hívna randira!
Carrie Goldie szokásos fiúira gondolt, akik általában a húszas
éveikben járó, izmos legények voltak.
– Nem a te zsánered – állapította meg.
 – Éppen ez az – mondta Goldie. – Ő más. Szerintem még
szeretkezni is másképp szokott.
Heti, a színházban tett látogatásain Dimesnak mindig volt egy
kedves szava Carrie-hez. Hogy boldogul? Rendben van minden?
Úgy tetszett, a férfi szívén viselte a társulat minden egyes tagjának a
sorsát. Innen tudta azt is, hogy Goldie szobatársat keresett.
Dimes egy kissé megfélemlítette Carrie-t. Olyan tekintélyes volt.
Meg tudott oldani minden helyzetet. Mr. Bernard Dimes
szemlátomást teljes mértékben ura volt a sorsának.
Carrie jól tudta, hogy túlságosan is sokat gondol a férfira. Talán
szerelmes volt belé, ahogyan a többi lány?
Bernard Dimes a pénzével, a stílusával meg a magas, gyönyörű
nőivel. Őt soha az életben nem fogja megkívánni.
Bernard Dimes negyvenöt éves volt, nőtlen, rendkívül sikeres és
végtelenül magányos, Ó, ismerőse rengeteg volt, de csak nagyon
keveset tekinthetett igazán a barátjának. Voltak alkalmi viszonyai,
ám a mércéje igen magas volt, és csak kevés nő tudta huzamosabb
ideig fenntartani az érdeklődését.
A szép nők fontosak voltak neki. Ha még intelligensek és
szellemesek is az plusz volt, mert Bernard úgy vette észre, hogy az
elegáns partnernő sokat segített, amikor pénzt kellett összehoznia
egy-egy új produkcióra. Valóságos istállója volt nőkből, akiket el-
elhívhatott egy-egy alkalomra. Mindegyik nő imádta őt. És hozzá
akart menni. Bernardnak eszébe sem volt házasodni. Mert ugyan
miféle előnyökkel járna számára a házasság? Ígyí is megkapta a
nőktől, ami kellett neki.
Aztán berobban az életébe Carrie: ez a fekete szajha azzal a
rendkívül egzotikus arcával, koromfekete, selymes hajával, amelyről
a férfiember el tudta képzelni, milyen lehet, amikor végighúzza a
mellén…
Először Dimest csak az izgatta, vajon hol látta már a lányt. Csak
érdekelte a dolog. Aztán, amikor beszélt vele, nagyon furcsa érzés
fogta el. Segíteni akart a lánynak…
Aztán a hirtelen visszaemlékezés. Ez a lány volt ott Clementine
Duke mulatságán, a szánalomra méltó, elkábított teremtés, aki
egyszerre csak összeesett siralmas táncának közepén.
 A lánynak nem említette, hogy emlékezett az esetre, mert nem
akarta zavarba hozni. De amikor érdeklődött Esther Becker
házvezetőnőjétől, hogy honnan került hozzájuk a lány, megtudta,
hogy hosszú évekig intézetben volt.
Nagyon szeretett volna a lánytól érdeklődni az életéről. Hiszen
gyönyörű szemében akkora volt a szomorúság. A reménytelenség.
Bernard szenvedélyesen szerette volna ismerni.
Minden szombaton, amikor bement a színházba, eltökélte:
Igen, ma elhívom egy találkára. Soha nem tette. Udvariasan
mosolygott, érdeklődött a lány hogylétéről, és eltűnődött, hogy vajon
milyen lehet az ágyban.
Bernard Dimes – életében először – szerelmes volt.
És életében először találta szembe magát olyan helyzettel,
amelyet nem tudott megoldani.

Az egyik szombaton Goldie huszonegyedik születésnapja volt.

Randija volt kedvenc barátjával, Mellel. Az pedig elhozta az egyik
barátját, Freddy Lestert. A műsornak már vége volt, és a lány, aki
elígérkezett Freddynek, kificamította a bokáját, és kínosan sántikált.
Goldie könyörögve nézett Carrie-re.
– Kérlek! – mondta.
Carrie egyszerűen nem mondhatott nemet. Elvégre Goldie
születésnapja volt. Különben is, meg kellett tanulnia újra bízni
magában; nem maradhat az élete végéig remete.
– O. K. – egyezett bele kelletlenül.
– Pompásan fogjuk érezni magunkat – lelkesedett Goldie. – Mel a
legszórakoztatóbb srác, akit ismerek, és ha ő mondja, hogy Freddy
jó fej, akkor pontosan úgy van!
Carrie bólintott. Jó fej. Persze a sötétben mindegy.
– Jobb lesz, ha kölcsönadok neked valami ruhát – folytatta
izgatotta Goldie. Nézegetni kezdte a négy másik lánnyal megosztott
öltözőt elborító ruhákat.
– Susie, kölcsönadod Carrie-nek a szoknyádat? Ó, Mabel, ha
kölcsönadnád a bokapántos cipődet! Amelyiknek tizenkét centis
sarka van. Kérlek!
Goldi értett a rábeszéléshez. Carrie-n végül is Susie szűk, fekete
szoknyája, Mabel tűsarkú cipője és és Goldie fehér blúza volt, amely
szabadon hagyta a vállát.
– Hmmm. – lépett hátra Goldie, hogy szemügyre vegye. –
Nagyon csinos. Szexi, de elegán is. Muszáj mindig összefognod a
hajadat? Nem lehet egyszer kibontani?
Carrie beleegyezett. Miért ne? Most már őt is lázba hozta, hogy
elmegy végre valahová. Kikefélte derékig érő fekete haját, és az
egyik oldalon egy fehérvirággal tűzte hátra.
– Fantasztikusan nézel ki! – kiáltott föl Goldie. – Csak Melt hagyd
békén!
A diszkrét kopogás az öltözőajtón Bernard Dimes szokásos
szombati látogatását jelezte. Mosolyogva nézett körül az apró,
zsúfolt öltözőben. Aztán átnyújtott Goldie-nak egy gyönyörűen
becsomagolt ajándékot.
A lány nagy áhítattal nyitotta ki, bár tudta, hogy csokoládé lesz. A
férfi soha nem feledkezett meg egyetlen születésnapról sem, és
mindig csokoládét hozott.
– Hmm – dorombolta Goldie –, juj, de finom. Nagyon köszönöm –
pislogott a férfira hatalmas műszempillájával. – Ettől majd szépen
kigömbölyödöm ott, ahol nem kellene.
A férfi Carrie-re pillantott. A lány most más volt. Ekkor jött rá
Dimes, hogy a lány ki van öltözve, nyilván készül valahová.
Csalódott volt, mert eltökélte, hogy aznap este igazán elhívja
vacsorázni. No, mindegy. Ha már hónapokig várt, egy hét igazán
nem számít.

A művészbejáró előtt Mel várakozott idegesen.

A barátja, Freddy, aki meglehetősen jóképű volt, és ezt tudta is,
éppen azt mondta:
– Remélem, legalább száznyolcvan centi magas. Mindig
megvesztem a magas lányokért.
– Mit érdekel, hogy milyen, ha egyszer hajlandó? – legyintett
lenézően Mel. – Ha egy csöppet is hasonlít Goldie-ra, két pohár után
megkaphatod.
– Alig várom! Két napja nem voltam nővel.
Goldie és Carrie kiléptek a színházból.
– Aztán pezsgőt rendelj – súgta Goldie. – Abból látni fogják, hogy
nem vagy akárki.
 Mel és Freddy határozottan a lányokhoz léptek.
– Sziasztok, srácok – mondta Goldie, Mae Westet utánozva.
– Boldog szülinapot, szépségem – mondta Mel, és átölelte, majd
szájon csókolta a lányt.
Carrie és Freddy gyanakodva nézték egymást.
– Hopplá! – kiáltott föl Goldie, és eltolta magától Melt. –
Elkened rúzsomat te nagy mamlasz. – Rávigyorgott Freddyre. –
Helló, Goldie vagyok, ha nem tudnád. Ez pedig Carrie, álmaid
partnernője ma estére. Te aztán szerencsés vagy!
Freddy egyáltalán nem látszott boldognak. Kurtán biccentett
Carrie-nek, és elindultak négyesben Mel kocsijához.
Odaérve Mel kinyitotta az ajtókat. Goldie előreült, Carrie hátra.
Mel és Freddy kint álltak.
– Mi bajod? – Carrie hallotta, hogy Mel a barátjához fordult.
– Az Istenit! – suttogta jól hallhatóan Freddy. – Ez egy rohadt
fekete!
– No és? – kérdezte közönyösen Mel. – Fekete punciról nem
hallottál még?
– Dehogynem – felelte Freddy – de még soha nem jelentem meg
feketével nyilvánosan.
– Ugyan már – nevetett Mel. – Érezzük jól magunkat. – Beszálltak
a kocsiba.
Carrie csak ült hátul, és kinézett az ablakon. Még a fülébe
csengtek a fiúk mocskos szavai: Rohadt fekete. Fekete punci.
Szeme megtelt sós könnyel, és a könnycseppek végigfutottak az
arcán. Fejét makacsul az ablak felé fordította, hogy senki se lássa
sírni.
Goldie és Mel jókedvűen csevegtek elöl. Freddy meglehetősen
mereven ült hátul. Néhányszor megköszörülte a torkát; aztán meg is
szólalt.
– Szóval maga és Goldie együtt laknak?
– Igen – felelte Carrie, és remélte, hogy a hangja nyugodt és
normális. Nem engedhette, hogy ez a fickó lássa, hogy kiborult. Ha a
pasi rájönne, hogy ő hallotta, amit mondott, még rosszabb lenne.
Úgy vélte a legjobb, ha nyomban dobja a fickót. – Tudja, pokolian fáj
a fejem. Talán a legjobb lenne, ha hazamennék.
Goldie nyomban közbeszólt.
 – Szó sincs róla! Fél évembe telt, míg rávettelek, hogy elgyere
valahova, velünk maradsz. És kész. Igazam van, Mel? – Bizony –
mondta lelkesen a fiú. Carrie kétségbeesetten dőlt hátra. Már nem
tudott kiszállni.
Egy kis jazzklubban kezdték az estét az Ötvenkettedik utcán. Jó
kis együttes játszott, folyt a pezsgő.
Goldie pompás hangulatban volt, mulatni akart. És amikor Carrie
azt mondta, hogy csak gyümölcslét kér, megkapta a magáét.
– Nézd, kisanyám. Nekem születésnapom van, és jól akarom
érezni magam. Ha te itt bánatosan akarsz üldögélni, elrontod az
egészet. Igyál hát egy kis pezsgőt az ég szerelmére, és mosolyogj!
Carrie engedelmeskedett. Már elfelejtette a pezsgő hatásos ízét,
bár annak idején Whitejack, ha föl akart vágni, egymás után rendelte
a palackokat. Carrie úgy gondolta, hogy egyetlen pohár pezsgőtől
nem indul meg lefelé a lejtőn. És valahogyan végig kellett csinálnia
az estét.
Az egy pohárból kettő lett, aztán három, aztán egy másik klub,
ahol a zúzmarás fehér koktél olyan finom volt, hogy
Carrie legalább négyet megivott. Elvégre olyan rövidek voltak. Mi
kárt tehettek benne?
Mire a négy fiatal eljutott a Clemmie’s-be, remek volt a
hangulatuk. Carrie és Freddy a legjobb barátok voltak, viháncoltak,
nevettek, táncoltak. És amikor a fiú keze véletlenül szándékosan a
lány melléhez ért, Carrie csöppet sem bánta. Szabadnak érezte
magát. Elevennek. Évek óta most mondhatta el először, hogy igazán
él.
– Igazán pompás csaj vagy, tudod? – mondta akadozó nyelvvel
Freddy. Válaszul Carrie átfogta a fiú nyakát, és mélyen a szemébe
nézett. Már nem emlékezett a rohadt feketére.
– Kösz – mondta őszintén, mert már régen nem mondott neki
ilyesmit senki.
– Nem, komolyan – makacskodott Freddy, mintha a lány
ellentmondott volna. – Komolyan mondom. – Hé – bökte oldalba
Carrie-t Goldie. – Látod ott azt a fickót?
Az a híres Gino Santangelo. Az övé ez a lebuj. Egyszer
találkoztam vele. No látod, ő igazi rosszfiú.
Carrie megkereste a tekintetével a férfit.
 – Én sok rosszfiút megleckéztettem a magam idejében –
dicsekedett Carrie.
– Carrie – kiáltott föl nevetve Goldie. – Még soha nem láttalak
ilyennek!
– Az. Nem tudsz te semmit! Goldie megbökte Melt.
– Ez tényleg bepiált. Mel vigyorgott.
– Szeretnél keresni ötven dollárt, Carrie? – Min jár az eszed,
nagyfiú?
–
Kapsz ötven dollárt, ha meg tudod főzni a nagy Mr. Santangelót.
– Igen? – Carrie szeme csillogott. – Máris elvesztetted az
ötvenest.
Mielőtt bárki bármit szólhatott volna, Carrie már elindult riszálva a
zsúfolt termen át.
Goldie ámulva kapta a szája elé a kezét.
– Istenem, Mel! Mit csináltál? Ez nem Carrie.
A fiú gonoszul nevetett.
– Ugyan, cicám, semmi olyat nem fog tenni, amit meg neg
százszor.
– Nem, nem – próbált italos fejjel vitatkozni Goldie. – Ő nem
olyan lány…
Mel egy nagy nyálas csókkal hallgattatta el, aztán arról kezdett
suttogni, hogy mit csinálnak majd később.
Goldie megfeledkezett Carrie-ről, csak magára figyelt. Freddy
részegen grimaszolt.
– Kösz, öreg pajtás – mondta panaszosan. De már azt a magas,
barna lányt nézte, aki két asztallal távolabb ült. Carrie pedig csak
ment a maga feje után.
 GINO 1938
Gino a szokott asztalnál ült. Kakas a maga szemétdombján.
Állandóan áradtak hozzá a vendégek, hogy leróják tiszteletüket.
A szokásos, mellényes sötét öltöny volt rajta, fehér selyeming,
ízléses nyakkendő. Fekete haja lesimítva. A kisujján lévő hatalmas
gyémánton néha megcsillant a fény. Nem volt olcsó darab. Csupán
az arcán lévő sebhely tette Ginót kissé fenyegetővé. Meg kemény,
fekete szeme, amelyet egy nő nemrégiben a Rudolph Valentinóéhoz
hasonlított. Ginónak kedvére volt a bók. Rudolph Valentino. Egén.
Immár majd egy éve járt feketében. No de így volt illendő, nem
igaz? Ezzel fejezte ki tiszteletét szegény boldogult felesége, Cindy
iránt. Az asszonyka megcsúszott, és kiesett a huszonötödik emeleti
luxuslakásuk ablakán. Rettenetes baleset. És Gino még a városban
sem volt. Westchesterben tartózkodott épppen a legjobb barátainál,
Duke szenátoréknál.
Igen. Szörnyű katasztrófa. Porba sújtó csapás özveggyé válni
mindössze harminckét évesen.
Gino pompás temetést rendezett, ahol hatalmas tömeg gyűlt
össze.
Sajnos ifj. Henry Moufflin nem lehetett ott. Meglehetősen súlyos
autóbaeset érte, és éppen Európába lábadozott. Az a hír járta, hogy
annyira megkedvelte Európát, hogy talán vissza sem tér az
Államokba.
Ugyanazon a héten tűz ütött ki Sam Lawson magandetektív
irodájában. A férfi porrá égett az iratokkal együtt. Véletlenül
Sam Lawson volt az a detektív, akit Cindy fölbérelt. Gino
helyénvalónak érezte, hogy külön koszorút küldjön a temetésére.
Cindy értékelni tudta volna a gesztust.
Gino iszogatta a jeges whiskyjét, és nézte a felé tartó nőt. Fekete.
Egzotikus. És olyan a melle, hogy leáll tőle a forgalom. A nő odaért,
megállt, Ginóra mosolygott. – Mr. Santangelo. – Igen.
– Hallottam, hogy magáé ez a mulató. Gondoltam, idejövök, és
megmondom, hogy szerintem pompás hely.
Gino mosolygott. Szerette a merész nőket. Néha.
– Üjön le, igyon valamit.
Carrie leült. Csodásán érezte magát. Eleget ivott ahhoz, hogy úgy
érezze, övé lehet az egész világ, csak akarnia kell.
 – Pezsgőt? – kérdezte a férfi.
– Természetesen.
Gino csettintett, és nyomban ott termett egy pincér.
– Egy palackkal a legjobb pezsgőből.
– Rögtön, Mr. Santangelo.
Gino nézte a nőt. Ritka, szokatlan szépség. Egy pohár pezsgő, és
máris elhívja magához.
Még egy pohár pezsgő, és a nő igent fog mondani.
– Csináld még egyszer – nyögte Carrie. – Hm… kérlek.
Gino nyalt a lánynak. Gyakorlott hozzáértéssel járt ki-be a nyelve.
Régen nyalt már. De ez a lány annyira finom és mohó volt… Mintha
évek óta nem lett volna férfival. És Gino élvezte ezt. Teljesen
fölcsiklandozta a dolog.
Nem mintha Gino nem lett volna nemileg jól lekötve. Ott volt Bee,
mindig elérhetően, szeretetteljesen, megbízhatóan. Aztán az egyik
énekesnő a mulatóból, aki nagyon szexi volt, de nem furdött eléggé
gyakran. Aztán az egy-egy éjszakára szóló nők a Copacabana
táncosnőitől a gazdag társasági hölgyekig.
A lány ismét fölnyögött, ezúttal hangosabban.
Gino nyelve megállt, és a férfi a lány fölébe mászott. A lány
megragadta selymes, barna lábával, és szinte sürgette.
Gino egy pillanatra majdnem elengedte magát. De csak
majdnem. A tudata middig kívülről szemlélte az eseményeket.
Élesen és óvatosan. Mint egy nagyon éber megfigyelő. Még az
orgazmus idején is.
A lány a tetőponton volt. Az összpontosított energia
meghosszabbított teljesítménye volt, amit nyújtott. Gino érezte,
hogyan lüktet körülötte, és akkor engedte, hogy ő maga is elérje a
csúcsot.
Immár vége volt, és Gino azt akarta, hogy a lány hazamenjen.
Fölkelt az ágyból.
– Hé— mondta. – Gondolom, ezt nem az iskolában tanultad.
Carrie fejében még mindig dolgozott a pezsgő. Erősnek érezte
magát, a maga urának és jaj, de jól. Gino Santangelo nem használta
ki őt. Ő sem használta ki a férfit. Kölcsönösen élvezték egymást.
Lustán nyújtózkodott. Úgy érezte, mintha a teste újjászületett
volna, mintha valaki kisöpört volna belőle minden feszültséget.
 – A kocsim odalent vár. A sofőr hazavisz, mihelyt elkészülsz –
mondta könnyedén Gino. – Ó… és itt van egy kis ajándék. Vegyél
magadnak szépet.
Átadott a lánynak száz dollárt. Mindig pénz adott ajándékra a
nőknek akikkel lefeküdt. Ez volt a mániája, és soha senki nem
kifogásolta. Még a társasági hölgyek is a táskájukba dugták a pénzt,
és másnap benéztek a Tiffanyhoz vagy Cartierhez, hogy meglepjék
magukat valami aprósággal, ami Gino Santangelore emlékezteti
őket.
– Te gazember! – visította a lány, és kiugrott az ágyból. – Azt
hiszed kurva vagyok?
– Hé, dehogy…
– Hogy merészeled! Hogy merészeled!
Ez a nő biztosan bolond, úgy kapkodja magára a ruháit, úgy
villogtatja a szemét, úgy kiabál vele.
– Hé, ha kurvának néztelek volna, a szokásos pénzt fizettem
volna. Ez ajándék.
– Az Isten verjen meg! – visította a lány. – Ha kurva lennék,
sokkal többe kerülnék neked – és a pénzt a férfi arcába vágta, és
kiviharzott a lakásból.
Gino ámulva csóválta a fejét.
Nők
Sohasem értette őket.
 CARRIE 1938
Carrie oda se bagózott Gino kocsijára és sofőrjére, gyalog indult
el a Park Avenue-n. A feje gyorsan kitisztult. Megint az eszébe jutott
a rohadt fekete. És izzó harag gyülemlett föl benne.
Ugyan mire gondolt, amikor odament Gino Santangelóhoz?
Ugyan ki ül oda egy férfi asztalához és fekszik be félóra múlva az
ágyába, ha nem egy kurva?
Rohadt fekete. Kurva. A szavak ott keringtek a feje körül. Igazán
megpróbált tisztességes lenni. És most – egyetlen éjszaka után –
ismét ott volt, kezdte. Miért nem állította le őt Goldie? De először is ő
miért hagyta magát rávenni, hogy elmenjen szórakozni Goldie-val
meg a nyavalyás barataival. Hét saroknyira szállt csak taxiba, és a
sofőr gyanakodva nézett ra.
– Harlembe nem megyek, szivi. Carrie hidegen nézett a férfira.
– Én sem, szivi.,
A fickónak ez nem tetszett. Fagyosan hallgatott egész úton a
Village-ig.
Carrie fizetett, és fölment a harmadikra. Beérve fölháborodva látta
az ágyban Freddyt. Az ő ágyában. Nem akart hinni a szemének.
Dühösen rázta föl a férfit.
– El innen – suttogta mérgesen.
– Ugyan, cicám – motyogta még mindig ittasan, zavaros szemmel
a férfi. Esze ágában sem volt fölkelni, és hazamenni. – Fölkelnél az
ágyamból? – sziszegte Carrie.
– Miért nem nem mászol inkább mellém? Egész éjjel vártalak –
mondta akadozó nyelvvel a férfi. – Dögölj meg.
A férfi megragadta Carrie csuklóját.
– Gyere, cicám, légy jó hozzám. – Engedj el.
A férfi meglepően erős volt. Könnyedén le tudta húzni a lányt az
ágyra.
– Ha nem hagyod abba, sikítok – dühöngött Carrie.
– Ne tedd, cicám – tette a férfi a lány szájára súlyos kezét. Carrie
képtelen volt sikoltani, és Freddy le is szorította így. A másik kezével
a férfi fölhajtotta Carrie szoknyáját, és letépte a bugyiját.
A lány megdermedt. Egyszerűen elhagyta az ereje.
A férfi ezt megadásnak tekintette, valahogyan elővette a
hímvesszejét, és gyömöszölni kezdte befelé.
 Carrie fuldokolva csuklott. A férfi kezétől nem hallatszott
fájdalmas zokogása.
-Milyen nedves vagy! – duruzsolt a férfi. – Fogadni mernék, hogy
élvezed. Igaz, cicuskám? Igaz?
Carrie megpróbált nem gondolni semmire. És amikor a férfi
elvette a kezét, nem sikoltott. Megvárta, amíg a férfi befejezi, aztán
egészen nyugodtan mondta: – Harminc dollár, uram. Három tizes. –
Micsoda? – motyogta Freddy.
– Ha megbaszol egy kurvát, fizetni szokás – mondta hidegen és
durván Carrie. – Különösen akkor, ha egy rohadt fekete az illető.
– De…
– Fizess vagy fölverem a házat, hogy megerőszakoltál.
A férfi fizetett.

Carrie alig várta, hogy elköltözzön Goldie-tól. Már másnap

elköltözött, miután fölhivta a színházat, és közölte, hogy nem megy
be többé.
Ócska bőröndjével kiadó szobát keresett, de nem volt
szerencséje. Végre értette a dolgot, amikor már elegendő ajtót
csaptak be az orra előtt. Fölült a buszra, és elment a városnak abba
a részébe, ahol ismerős volt.
Harlam nyomasztóbbnak tetszett, mint valaha, de ő ide tartozott.
Kivett egy szobát, és nem csinált semmit. Elegendő pénze volt, hogy
jó hónapot várjon, mielőtt eldönti, mihez is fogjon.
Hat héttel később megdöbbenve állapította meg, hogy terhes.
Teljesen oda volt, mert addig azt hitte hogy nem képes a
fogamzásra.
– Egyszerűen nem vagy termékeny – nyugtatta meg ezerszer is
Whitjack És most terhes volt, és nem tudta, ki a gyerek apja.
Gini Santangelo, Freddy Lester. Bármelyik lehetett.
Nem tudta, mit tegyen, kihez forduljon.
 GINO 1939
Bee motyogott álmában, és Gino felé gurult. Mezítelen volt. Gino
szerette ha az asszonyai mezítelenek az ágyban.
A lány még mindig a Greenwich Village-i lakásban lakott, de
történtek változások. Legelőször is Gino megvette a házat. Elintézte,
hogy Bee lakásának kibővítését. Így Marcónak lett egy külön
hálószobája, és kialakítottak egy hatalmas konyhát is, ahol a lány
Gino kedvenc ételeit főzte. A lakás belseje nem sokat változott. Gino
így szerette, egyszerűen és otthonosan. És mivel soha életében
nem volt tisztességes otthona…
A saját állandó lakását azért fönntartotta. Igazi luxuslakás volt ez,
gyakorlatilag ugyanolyan, mint amilyenben Cindyvel élt.
Belsőépítész rendezte be, és nagyon elegáns volt. Gino nagyon
kevés időt töltött benne.
Vett magának egy épületet rögtön a Wall Street mellett, közösen
Oswald Duke-kal. Egyre nagyobb szerepet kezdett játszani a legális
üzleti életben, bár még mindig erősen a kezében tartotta nem
annyira legális vállalkozásait, is.
Volt egy likőrgyára. Két ruhatisztító vállalata. Egy teherszállító
cége és egy gépkocsiszalon-hálózata. Csupa menő vállalat. Nem
éppen rossz eredmény egy olyan srácnak, aki csupán egy jókora
seggberúgással kezdte.
Mindennap bejárt az irodájába, átrágta magát a Wall Street
Journal-on, lediktált néhány levelet, aztán átmenekült a Clemmie’s-
nél levő kis irodájába, ahol sokkal kényelmesebben érezte magát.
Három autó állt a rendelkezésére. Hatvan öltönye volt. Meg egy
könyvtára, amellyel lassan birkózott. A Gatsby maradt a kedvenc
könyve.
A széfjében ott voltak Oswald Duke levelei örök emlékeztetőül a
tulajdon sebezhetőségére és arra, hogy soha többé ne tegyen
szívességet senkinek. Oswald kellően hálás volt. Clementine már
más história volt. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni,
hogy vége a viszonyuknak. Teljesen kikészítette hűvös és elegáns
önmagát, és állandóan nyaggatta a férfit. Amikor először találkoztak,
Clementine a legjobb formájában volt, Gino pedig éretlen kölyök volt,
aki lelkesen fogadott mindent, amit az asszony nyújtani tudott. Most
Gino volt a csúcson. Tízévi nemi szolgálat talán csak kellő fizettség
volt? Miért nem képes Clemmie méltósággal visszavonulni, és jó
barátja maradni?
Gino határozottan Bee nagy, fehér fenekére tette a kezét, és
belemarkolt.
– Ébresztő – mondta. A lány felé fordult, és nagy melle újabb
ötleteket sújt – Menj, és tűzd föl a hajadat – kérte.
A lány engedelmesen kimászott az ágyból. Ginónak tetszett, hogy
Bee soha nem vitatkozott vele.
Meztelenül odament az öltözőasztalhoz, leült, és kezdte feltűzni
pompás, vörös hajtincseit.
Gino a hátára feküdt, ledobta magáról a takarót, nézte a lányt és
ugyanakkor a maga egyre erőteljesebb erekcióját is.
Mire a lány elkészült, készen volt ő is.
A lány fölállt, bezárta a hálószoba ajtaját, és érzékien odament az
ágyhoz. Ott letérdelt, és térdelő helyzetben vette a szájába, aztán
módszeresen szopta, amíg Gino az ágy szélén ült, és kemény,
fekete szemével nézte a lányt.
Tizenöt perc után Gino elkészült, és amikor a tetőponthoz
közeledett, ujjai szenvedélyesen matattak a lány hajában,
megkeresték és kihúzták a hajtűket, hogy pontosan az orgazmus
pillanatában Bee dús, vörös haja lebomoljon, és körülvegye lüktető
férfiasságát. Gino értett az időzítéshez.

– Vera telefonált – mondta Aldo.

– Vera? – kérdezte Gino. – Mikor jött vissza?
Aldo vállat vont.
– Nem tudom, nem mondta. Csak azt kéri, hogy hívd föl.
Gino halkan káromkodott. A kétévi csönd azt jelentette, hogy
minden renden. Szépen elküldte Verát Arizonába húszezer dollárral
a zsebében, az oldalán Paolóval.
– Nem akarom látni – mondta Gino akkor kereken Verának. – A
pénz az övé, és soha többé nem akarom látni. Megértetted? – Igen,
Gino.
– Elviszed Arizonába, és új életet kezdtek. Vesztek egy kis boltot
vagy mit tudom én. Letelepedtek. – Igen, Gino.
– Ha kedved van írni, semmi kifogásom ellene. De ha nem írsz,
tudni fogom, hogy minden rendben.
 Vera fogta a pénzt, és eltűnt. Azóta egy hangot sem hallott róla.
Egy levlapot sem küldött. És most itt van. Mi a fenét jelenthet ez?
–
Megjött a Gyerektől az utolsó részlet. Kamattal együtt. Ma reggel
– közölte Aldo. Gino mosolygott.
– Igazán? – Amikor díjat tűzött ki a Gyerek fejére, valaki telefonált
látták egy étteremben a La Cienega Boulevard-on Los Angelesben
Látták. Követték. Rálőttek. Elmenekült. A Gyerek telefonált Ginónak.
– Bízz bennem – könyörgött. – Tudom, hogy amit tettem, nem volt
okos dolog. Csak bízz bennem, és állítsd le az embereidet.
Visszakapod pénzt. Kamatostul.
A fiúnak volt tőke. Gino erre mindig vevő volt. Adott neki egy
lehetőséget.
– Bolond vagy! – mondta akkor Aldo.
– Majd meglátjuk – felelte Gino.
És most mosolygott. Visszakapta a pénzt. És a Gyerek örökre az
adósa lett Ez tetszett neki. Nagyon tetszett neki. – Hol lakik Vera? –
kérdezte.
Aldo megadta egy ócska hotel számát az East Side-on.
Gino fogta a telefont, és tárcsázott.
Vera hazudott a telefonba. És hazudott neki most is. Gino az
ilyesmit megérezte.
– Vera – kérdezte szelíden igazán azt akarod, hogy elhiggyem, az
egész húsz lepedő ráment a vegytisztító boltra?
A Waldorf Astoria grilljében ebédeltek. Verán olcsó, kék kosztüm
volt, a haja rendetlen, az arca püffedt. Az egész nő tiszta idegroncs.
– Isten bizony, Gino – sütötte le a szemét az asszony. –
Igazán pechesek voltunk. Csak nyomtuk a pénzt az üzletbe, és
semmi se sikerült.
– Mivel volt baj?
– Jaj, hát azokkal a hülye új gépekkel meg mindennel – mondta
bizonytalanul az asszony, és makacsul a térítőt nézte. Gino
fölsóhajtott. Miért nyaggassa szegény tyúkot? Fogadni mert volna ra,
hogy nem volt semmiféle vegytisztító. Paolo soha életében nem
dolgozott egyetlen napig sem.
– Apád igazán megpróbálta – tette hozzá sután az asszony, és
végre föltekintett, és könyörögve nézett Ginóra. – Tudod, csak egy
picikével több pénz elég lett volna a talpon maradáshoz.
– Ezért jöttél vissza? Pénzért?
Az asszony bűntudatosan fészkelődött. – Nézd, tudtam, hogy ha
elmagyarázom neked… – Hol van Paolo? – Hát… – az asszony
véreres szeme idegesen ugrált. – Hát… én jobbnak véltem… vagyis
én úgy gondoltam… ismerve az érzéseidet, hogy…
– Itt van a városban?
Az asszony fölkapta és gombóccá gyúrta a szalvétát.
– Egészen más ember, Isten bizony. Neked nem tudnék hazudni.
És nem szabad elfelejtened. Az apád.
Ugyan miért is kellene emlékeznie rá, az ég szerelmére? – Itt van,
igaz? – kérdezte egyenesen Gino.
– Itt – felelte Vera, elkapta a pincértől a whiskyjét, és gyorsan
felhajtotta. – Látni szeretne. Az egyetlen gyereke vagy, Gino.
Persze. És ha nem lenne olyan gazdag és hatalmas ez az
egyetlen gyereke? Vajon akkor is látni akarná az a csirkefogó? Egy
nagy frászt.
– Megmondtam neked – mondta fáradtan Gino –, hogy a húsz
lepedőt azért adtam hogy többé ne kerüljön az utamba. Mintha az
asszony nem is hallotta volna.
– Két éve nem volt sitten. Rendesen viselkedik. Szépen bánik
velem.
Az. Húsz lepedővel a zsebében, amit eljátszhat, ugyan miért is
ne?
– Mit akarsz tőlem, Vera?
– Csak hogy adj apádnak egy lehetőséget.
– Ne használd ezt a szót többé – mondta mérgesen Gino.
– Milyen szót?
– Hogy apád meg hasonló. Felejtsd el.
– Nem változtathatsz a tényen, hogy az neked, ami. Az apád –
nézett nagyon keményen Ginóra az asszony. – Én adtam neki még
egy lehetőséget. Te miért nem tudod megtenni?
Gino fölvette a poharát, lehörpintette az italt.
Az asszony megérezte a gyöngeség pillanatát.
– Soha életemben nem kértem tőled semmit – mondta. – Adj neki
egy lehetőséget. Az én kedvemért. Hogy lássam, mire megy.
Gino bólintott. Maga sem tudta, miért.
 – O. K. Találkozom vele.
Az asszony püffedt arca földerült.
– Tudtam, hogy nem hagysz cserben.
– Azt mondtam, találkozom vele. Ez minden. Nem jelenti azt,
hogy a kebleimre ölelem, és elfelejtem a régi időket. Az asszony
fölállt:
– Idehozom – mondta. – Micsoda?
– Kint vár az előcsarnokban. Tudtam, hogy nem csalódom
benned. És már ott sem volt. Gino szólni sem tudott. Halkan
szitkozódott, a sebeit tapogatta, és izzadni kezdett.
Intett a pincérnek még egy italért, és fölidézte a legutolsó emlékét
Paolóról. Hány éve is volt már? Tizenhat, tizenhét? Régen. Mégsem
eléggé régen. Ő még gyerek volt. De már akkor is különb férfi volt az
apjánál. Elégedetten gondolt a verésre, amelyet kiosztott neki.
Tekintetét a grill bejáratára szögezte. És jött Vera. Csakhogy nem
Paolo volt vele. Verával egy vézna öregember volt, aki sántított, és
zsíros, ősz haja volt. Pomádéval ragasztotta a koponyájára. Amint
közelebb értek, Gino megállapította, hogy mégis Paolo az. Hát ezt
teszi az emberrel az idő? Mert az apjára mindig úgy emlékezett, mint
aki vékony és inas, akinek sűrű, barna haja és meglehetősen szép
arca van. A közeledő fickó arca azonban egy kiöregedett ökölvívó
szétvert képe volt.
Odabicegett Ginóhoz, részeg arcán széles mosol, és Gino vállára
csapott.
– Szervusz, fiam. Régen láttalak.
Szervusz fiam? Gino nem hitt a fiilének, Szervusz, fiam? Mit
képzel ez nyavalyás, mi ez? Talán valami ócska, könnyfakasztó film.
– Paolo – mondta kurtán, és megrázta a vállát, hogy lerázza a
gazemberkezét. – Ülj le.
Paolo leült. Vera is leült.
-Nos, fiam – kezdte Paolo.
– Hagyjuk ezt a fiamozást – mondta hidegen Gino.
Paolo arcán elhalványult, de azért megmaradt a mosoly.
– Gino – kérlelte Vera –, csak lazán, jó? Többé nem fogunk
veszekedni.
– Jól van, megértem – mondta tragikus nagylelkűséggel Paolo.
Gino áthatóan nézte a férfit kemény, fekete szemével.
 – Mit akarsz tőlem? Pénzt, hogy elherdáld?
– Törvényesen veszítettük el azt a pénzt – tiltakozott Paolo. –
Igazán? – sóhajtott fáradtan Gino. – Ha munkát akarsz, adok. De
több suskát nem húzol ki belőlem. Majd találok neked valami melót,
de az első rossz mozdulatnál röpülsz.
Megértettél?
Paolo barátságtalan pillantást vetett Ginóra.
– Más ember – szólt közbe gyorsan Vera. – Meg fogod látni,
Gino. Nem fogod megbánni, hogy munkát adtál neki. – Keményen
megbökte Paolót. – Igaz szívem? A részeg mosoly ismét ott volt a
férfi arcán. – Igaz.
Gino fölállt.
– Akkor hát megbeszéltük. Hozd holnap hatra a Clemmie’sbe. –
Parancsolóan csettintett a pincérnek. – Adjon nekik ebédet. És a
számlát küldje el nekem.
– Természetesen, Mr. Santangelo.
Gino többet nem szólt, távozott.
Odakint megállt, és beleköpött a csatornába. Paolo mindig ilyen
hatással volt rá.

Carrie 1939 Abortusz. Drága, veszélyes, és vajon igazán ezt

akarja? Igen.
Mocskos lakás. Minden megtakarított pénze. Egy vén, fekete
banya egy rozsdás ollóval. Átható fájdalom és megaláztatás.
Ócska pálinka, hogy ne fájjon annyira.
Újra a szobájában. Összegömbölyödve. Egyedül. Egy napi
vérzés, aztán semmi, csak kétségbeesés. Még mindig terhes volt.
Futó gondolatok. Megkeresni Gino Santangelót, Freddy Lestert?
Soha. Megölni magát? Talán. Eljátszott a gondolattal. Az
öngyilkosság gondolata vigasztaló volt, mert bármikor megtehette az
ember.
Maradt összesen huszonhárom dollárja, és egy másik emberi
lény növekedett benne. Képtelen volt csak feküdni bérelt
szobájában, és várni. Az ő életében nem volt soha szőke herceg, aki
eljött volna fehér lován a Harlembe, hogy megmentse őt. A
kábítószerekből kigyógyult, életben maradt.
Most roppanna össze?
 Csupán a húszas éveiben járt. Eltökélte, hogy élni fog.

A hónapok lassan teltek. Nem volt könnyű munkát kapni. Pedig

mindenfélét elvállalt. Először énekelt egy ócska lebujbán. Aztán
pincérkedett. Aztán fogadta a vendégeket egy vacak klubban.
Mindegyiket azért hagyta ott, mert a főnök mindenütt úgy vélte –
előbb-utóbb –, hogy kötelessége lefeküdni vele.
Pénzszűkében volt, a hasa meg nőtt. Különös, de ahogyan a
baba növekedett, úgy nőtt benne a jövő reménye is. A közös jövőé.
Kettőjük jövőjéé. Nevetséges, de meglehetősen izgalomba hozta a
gondolat.
Sikerült állandó munkát szereznie. Pénztárosnő lett egy
étteremben, és ez a kitartott, mert most már nagyon terhes volt,
ráadásul a Mrs. Brown nevet használta, hogy elhessegesse az
ajánlatokat.
1939. május 17-én Carrie-t fölvették a New York-i Mindenszentek
Kórházba. És május 18-án hajnali három órakor 3600 grammos fiú
csemőt hozott a világra. Kis híján belehalt a szülésbe.
A babának a Steven nevet adta.
 Gino 1939
Az európai háború moraja megrázta Amerikát. Hitler, a német
diktátor megszállta Lengyelországot, és Nagy-Britannia meg
Franciaország hadba lépett Németország ellen. Roosevelt elnök
kihirdette Amerika semlegességét tudhatta, de ki tudhatta mit hoz a
jövő?
Oswald Duke szenátor és Gino Santangelo egy szép napon
leültek megbeszélni, hogyan lehetne pénzt csinálni a helyzetből.
Oswald azt ajánlotta, hogy vásároljanak föl több
szerelvénygyárat, amelyeket válság esetén át lehet alakítani
fegyver-és lőszergyárrá. Gino egyetértett Oswald javasolta azt is,
hogy vegyenek egy ipari gumigyárat, egy benzinkút-láncot és
országszerte halmozzanak föl raktárakban kávét, cukrot és
konzerveket.
– Az ember sohasem tudhatja – mondta bölcsen Oswald. –
Ezek azok a cikkek, amelyekért mindenki fizetni fog Európában.
Gino megtett mindent, amit az öreg javasolt. Oswald még soha
nem tévedett, és mindig jó ötlet volt a jövőre gondolni.
1939 szilveszter estéjén Gino bezárta a Clemmie’s-t, és fényűző
magánestélyt adott. Mindenki ott volt. Ez volt az év legjobb estélye.
Gino számára azonban a legrosszabb.
Két olyan dolog is történt, amelyek nem voltak kedvére. Először is
Clementine Duke berúgott, Gino képébe öntött egy pohár italt, és
„gyilkos”-nak nevezte mindenki előtt.
Gino a legszívesebben behúzott volna egyet finom, porcelánbőrű
képébe, belerúgott volna sovány fenekébe. De csak letörölte az italt
az arcáról, vigyorgott, hogy mutassa, mennyire nem számít, és azt
mondja:
– Mrs. Duke megint részeg, emberek. Folytassuk a mulatságot.
A vendégei körülfogták Ginót, elzárták előle Clementine fehér,
dühös arcát. Oswald megragadta az asszonyt, és hazavitte.
A másik bosszantó incidens főszereplője Paolo volt. Gino
megtette kifutónak – szaladj ide, szaladj oda –, és a dolog működött
is. De aznap este, amikor Gino hátrament a mulatóban a színpad
mögé, ott találta Paolót letolt gatyával amint éppen a Clemmie’s
tánckarának egyik rémült táncosnőjét dugta.
 – Mi folyik itt? – kérdezte halk, fenyegető hangon, és próbált nem
odanézni az apja meglottyadt fenekére.
A lány hangosan kifakadt.
– Nagyon sajnálom, Mr. Santangelo. Azt mondta nekem, hogy
meg kell tennem, mert ő az, aki. Azt mondta, ha nem teszem meg,
kirúgat.
Paolo fölhúzta a nadrágját, és sietve eloldalgott.
Gino a lányra meredt. Nagyon fiatal volt. Az idősebbek már nem
vették volna be ezt a szöveget.
– Soha ne tegyél semmi olyat, amit nem akarsz megtenni –
mondta nagyon – Soha. Megértetted?
Paolo keresésére indult, de sehol sem találta, így aztán forrt
benne a düh, amit nem tudott kitölteni senkin. Bee-nek kellett
végighallgatnia.
– Az a rohadt, nyomorult gazember! – tajtékzott.
Amikor az estély befejeződött, és elmentek a lány lakására, Bee
föltűzte vörös haját, és azt csinálta, amiről tudta, hogy Gino a
legjobban szereti.
De Gino most ez sem csillapította le.
Nem tudott aludni. Csak feküdt Bee meleg teste mellett, és
hallgatta a lány elégedett szuszogását. Éppen ettől a rohadt
elégedett szuszogástól nem tudott aludni. Ki a nyavalya tud aludni
ilyen lármában?
Fölkelt, kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, és egy
tányért megrakott fagylalttal.
Clementine-re gondolt; a kemény vonalakra az arcán, a keserű
vonalakra a szája körül, amikor részegen az arcába kiáltotta:
„Gyilkos!”
Ribanc. Hogy képzeli, hogy megúszhatja az ilyen viselkedést.
Beszélnie kell Oswalddal.
Gyilkos. Senki nem tudott bizonyítani semmit. Az újságok
spekuláltak Cindy korai halálán. Gino pedig sorra küldte nekik az
ügyvédi felszólításokat. Elvégre mélyen gyászoló özvegy volt, az ég
szerelmére. Ráadásul bombabiztos alibije volt.
Dögevők. Valamiért mindig rászálltak. Mintha nem lett volna elég,
hogy az adóhivatal mindig a nyakában lihegett, az újságírók meg a
fülét rágták. Imádok botrányt kavarni, és Gino erre fölöttébb
alkalmasnak találtatott. Bizonyára meg fog jelenni egy riport
valamelyik New York-i szennylapban:
GINO, A KOS SANTANGELO MEG A SZENÁTOR
FELESÉGE.
A fagylalt nem elégítette ki, ahogyan Bee sem elégítette ki
valamivel korábban. Visszament a hűtőszekrényhez, és újra
megrakta a tányérját. Miközben a fagylaltot kanalazta, eszébe jutott
Paolo. Maga sem értette, vajon miért hagyta, hogy Vera rábeszélje:
adjon munkát a gazembernek. Hat hét telt el, és már „Az én vagyok
Gino Santangelo apja” jelszóval dugja a lányokat. Nagyszerű.
Pompás.
És hol van Vera? Őt meghívta az estélyre. Hol van Vera? A
kérdés kezdte nyugtalanítani. Hetek óta nem látta az asszonyt.
– Szia – botorkált be a konyhába a kilencéves Marco, aki alig
tudta nyitva álmos szemét. – Kaphatok fagyit én is?
– Menj vissza az ágyba, kölyök. Anyád kiporolja a fenekedet.
– Kérlek – nyafogott a gyerek. – Mami megígérte, hogy hoz
papírkalapot meg lufit. Hozott? Gino megsimította a fiú haját. – Igen.
Hozott.
– Hol vannak? Megkaphatom őket?
– Nem, még nem – mondta határozottan Gino. – És beszélj
halkan, nehogy fölébreszd mamit.
– Kérlek…
– Nem. Ülj le, egyél egy kis fagyit, és vissza az ágyba.
A fiú vigyorogva ült le a konyhaasztalhoz.
Gino ismét a hűtőszekrényhez ment, szedett még egy tálka
fagylaltot és Marco elé tette. Bee mérgelődne; mindig azt mondja,
hogy Gino elkényezteti a gyereket. De ki nem tenné? Marco volt az
egyik oka annak, hogy Gino többnyire a lánynál tartózkodott.
– Hé – mondta hirtelen Gino. – Mit szólnál hozzá, ha holnap
moziba mennénk kettesben? Sokat hallottam a Postakocsiról. John
Wayne. Cowboyok és indiánok. Mit szólsz? – Komolyan?
– Komolyan. Megnézzük együtt, csak mi ketten.
Marco ragyogott, és falta a fagylaltot.
– Ide figyelj – mondta Gino –, most fölöltözök, és elmegyek.
Mondd meg a maminak, hogy valamit el kell végeznem, amíg
nem zavar senki. És délben érted jövök. Most fejezd be szépen a
fagyidat, és sipirc vissza az ágyadba. Hajnali négy óra van.
Bement az öltözőhelyiségbe, és gyorsan fölöltözött. Igaz, hogy
hajnali négy óra van, de fölkeresi Verát, megnézi, hogy van.
Jézusom! Már régebben meg kellett volna tennie.
Elmondja neki az igazat Paolóról meg a lányról is, és ha ettől sem
nyílik ki a szeme…
Semmi nem okozna neki nagyobb örömet, mint látni, hogy Vera
kirúgja Paolót. És ha az asszony megteszi, akkor nyit neki egy kis
üzletet, amilyet csak akar. Vera – egyedül – úgy csavarja őt az ujja
köré, ahogyan csak akarja.
Egyszerű ruhát vett, és kedvetlenül fütyörészve lépett ki a Green
Village-ben lévő lakásából. Fájt a gyomra, ami általában bajt
jelentett, de oda se figyelt rá. Elvégre kinek nem fájna a gyomra két
nagy tál fagylalt után?
A hotel, ahol Veráék meghúzták magukat, igazi lepratelep volt.
Valódi koszfészek az East Side-on törött neonnal, amelyen néha ki-
kigyulladt Szoba kiadó felirat. Mintha az ilyen mocskos lebujokat
látogató kliensek tdnák, mit jelent az, hogy „kiadó”.
Az utcákon még mindig szilveszteri részegek bóklásztak.
Papítrombitát fújó, kövér feneküket riszáló, borzas nők. Részeg
öregemberek kifényesedett öltönyben véreres szemmel,
műfogsorral.
Gino megállt a hotel előtt az öreg Forddal. A szálloda falához
dőlve egy prostituált ácsorgott.
– Akarsz szórakozni, nagyfiú?
Gino rá sem hederített, csak bement oda, ami talán az
előcsarnoknak számitott. A pult mögött hegyes orrú fickó vitatkozott
egy részeg párral.
– Tíz dolcsi, vagy eltűnnek.
– Ugyan mán – nyafogta a nő –, számítsd meg ötér, Pete,
legföljebb egy órát leszünk fönn.
A hegyesorrú hajthatatlan volt.
– Szilveszter éjszakája van. Dupla árak. Ha nem tetszik, lépjetek
le.
A nő partnere belenyúlt a zsebébe, előhalászott két darab
mocskos ötdollárost, és letette őket a pultra. A hegyesorrú az egyik
kezével fölmarkolta a pénzt, a másikkal maga mögé nyúlt a kulcsért.
Egyetlen szó nélkül. A párocska elvette a kulcsot, és a szőnyeg
nélküli lépcső felé indult.
-Tessék? – fordult Ginóhoz Hegyes Orr.
– Itt lakik Mr. és Mrs. Paolo Santangelo?
– Ki kíváncsi rá?
Gino nem fárasztotta magát a válasszal. A tárcájába nyúlt, kivett
egy húszast, és a pultra tette. – Kérem a kulcsot.
Hegyes Orr nem habozott. Ha pénzről volt szó, fantasztikus volt a
kézügyessége. Egyetlen mozdulattal tüntette el a húszast és adta
oda a kulcsot.
– Második emelet – morogta. – Menjen gyalog. A lift rossz. És
tőlem nem kapott semmiféle kulcsot.
Gino bólintott. Az éjjeli menedékhely belülről még pocsékabb volt,
mint kívülről. Fölment a lépcsőn. Már a szagtól is fölfordult az ember
gyomra. Gino nem kopogott, csak betette a zárba a kulcsot, és
belépett.
Nem volt fölkészülve az elébe táruló jelenetre.
Vera összegörnyedve térdelt az ágyon, meztelenül. Az éles
mennyezeti lámpafényben jól látszott elhasznált testén minden
véraláfútás. A karjain és a mellein friss, vörös korbácsütésnyomok
látszottak. Betört orrából vér folyt. Keze egy 38-ast szorongatott,
Paolóra szegezve. Hisztérikusan nagyokat nyelt, és igából kikelve
ordított.
– Én… most… megöllek… Most… megöllek…
Paolo tehetetlenül állt az ágy végénél alsógatyában és mocskos
alsóingben. Jobb kezében vastag bőröv, rajta veszélyesnek látszó
csat. Zsíros haja fölborzolva. Véreres szemében igazi rémület és
teljes hitetlenség.
Egyikük sem vette észre az ajtóban Ginót.
– Gazember! – sikoltotta Vera, és meghúzta a ravaszt.
A golyó egyenesen a két szeme közt találta el Paolót. A férfi
hátratántorodott, arcára ráfagyott a hitetlen kifejezés.
– Gazember! – sikoltotta Vera, de mielőtt még egyszer
meghúzhatta a ravaszt, Gino ráugrott, és megpróbálta elvenni tőle a
fegyvert.
– Vera! Vera! Mit csinálsz? – kiáltotta. Leszorította az asszonyt és
megpróbálta kirángatni összezárt markából a pisztolyt.
 – Jaj, Gino! – Az asszony zokogni kezdett. – Jaj, Istenem…
Jaj, Istenem
Gino úgy érezte, hogy valami rémületes álomba csöppent, de
hamaros fel fog ébredni. És ott lesz mellette Bee meleg keblével és
megnyugtató combjai val. De miért nem ébred már föl? Miért van
még mindig ebben az ocsmány szobában, a teste alatt a meztelen,
hisztérikus Verával? És az apja ott hever élettelenül a padlón, és vér
dől szétzúzott, alig fölismerhető fejéből.
Ha csak egy perccel előbb lépett volna a szobába.
Ha lett volna ideje megfékezni Verát.
Miért? Paolo halott. Hát nem ezt akarta mindvégig?
Fölkelt az ágyról, kezében a pisztollyal. Vera himbálta magát,
zokogott.
Gino józanul megnézte a holttestet, amely egykor az apja volt.
Próbált vele kapcsolatban valami szépet fölidézni. Nem tudott.
Lehajolt a nyomorúságos testhez, meghallgatta a szívverését. Nem
vert a szíve. Gino ilyesmire nem is számított.
– Miért tetted? – sikoltott föl hirtelen Vera, és fölült az ágyon. –
Miért tetted, Gino?
– Nyugodj meg – mondta szelíden Gino, és közben azon törte a
fejét, hogyan lehet Verát kihúzni ebből. – Én nem tettem semmit.
– De igen – suttogta az asszony –, te tetted. Te tetted ilyenné.
A te bűnöd minden! – Ismét sikoltozni kezdett. – Te tetted, Gino!
Te tetted! És ismét vadul zokogni kezdett.
Gino a plafont nézte, és törte a fejét, hogy most mit csináljon.

Margaret O’Shaunessy és Michael Flannery szilveszter

éjszakáján jegyezték el egymást. A férfi egy olcsó smaragdutánzattal
és egy szállodai szoba kulccsal lepte meg a menyasszonyát.
– Szereztem egy szobát, ahogyan ígértem – mondta izgatottan.
Az ünnepi sörtől hevülten vágtattak a hotelba. t,
Margaret nem volt oda a környezettől, de amikor Michael
gyöngéden vetkőztetni kezdte, kezdett ellazulni.
– Miénk az egész éjszaka – mondta a férfi. – Ha először nem
élvezed, próbálhatjuk újra meg újra.
A lány már elsőre is élvezte. De azért újra meg újra meg újra
probálkoztak. Míg végül annyira kimerültek, hogy már csak
beszélgetni tudtak a jövőjükről.
Reggel fél négy tájban elaludtak.
Három óra negyven körül zaj támadt a mellettük lévő szobában.
Margaret fölébredt. Dühös férfi és női hangot hallott. Nem értette
tisztán, mit de egy-egy mondat tisztán áthallatszott. „Ribanc…
mocskos szajha ki nem állhatlak…” Aztán rövid csönd.
Margaret azt remélte, hogy a szomszéd szobában lévő pár most
már csöndben marad. De nem így történt. A férfi hangosan ordított.
– Kiverem a lelkedett, ribanc. – És a mondatot borzalmas
suhintások követték.
Margaret fölült az ágyban. Michael békésen horkolt. A lány
tűnődött, vajon fölébressze-e. A szomszéd szobából igazán szörnyű
hangok hallatszottak. Hallotta, hogyan sikoltozik és nyög az asszony,
amint ütik.
Bizonytalanul megbökte Michael oldalát. A férfi nem mozdult. Jó
alvókája volt. A lány visszabújt a takaró alá, és a fülére tette a
párnát, hogy ne hallja a hangokat.
Nem használt. A nő sikoltásai egyre hangosabbak lettek, a
zaj egyre vadabb. Margaret eltökélte, hogy most már fölkelti a
vőlegényét. Mire sikerült a férfit kissé magához térítenie, a lány már
igazán mérges volt.
– Melletted akár megerőszakolhattak vagy megölhettek volna,
Michael Flannery, te végigaludtad volna az egészet – mondta
dühösen.
A férfi bambán vigyorgott.
– Mi baj, gyönyörűségem? – Pszt… hallgasd. Michael fölült. –
Mit?
A zaj elhalt. /
– Jaj, Michael, a szomszéd szobában verekednek és kiabálnak.
Életedben nem hallottál még ilyen sikoltozást. Azt hiszem, vernek
valakit. Azt hiszem… – Most… megöllek…
A vadul elsikoltott mondat tisztán áthallatszott a vékony falon.
Michael kiugrott az ágyból.
– Gazember! – sikoltotta ugyanaz a hisztérikus női hang, aztán
egy lövés. ég egy „Gazember!” Michael Flannery magára rángatta a
nadrágját.
 – Te itt maradsz, Margaret, én hívom a rendőrséget. – Michael!
Nem hagyhatsz itt!
De – anélkül, hogy az ingét begombolta volna – a férfi már ott
sem volt.
– Jaj uram atyám, segítség! – könyörgött magában Margaret,
miközben testében reszketve öltözni kezdett. Életében nem félt még
ennyire. Ez büntetés volt, természetesen. Amiért lefeküdt a
vőlegényével, az esküvő előtt.
– Miért tetted? – zokogta az asszony a szomszéd szobában –
Miért tetted, Gino?
Margaret O’Shaunessy az elkövetkező hónapokban
számtalanszor mételte ezeket a szavakat. Egyedül ezekre a
szavakra emlékezett tisztán
 CARRIE 1941
– Hogy hívnak, kislány? – A mustársárga öltönyben lévő fickó a
tökét vakarta, és fölizgatva nézett Carrie-re.
– Carrie – próbált barátságos lenni a lány. Magában dühöngött.
Még hogy kislány! Huszonnyolc éves volt és anya, és még mindig
lekislányozták.
A fickó továbbra is dühödten vakarta a tökét, mintha Carrie ott
sem lenne
– Megkapod az állást – döntötte el a pasas. – A pénz nem sok,
de egy ilyen lánynak nem lesz nehéz borravalót kapni. – Kacsintott.
– Meg mást is. Attól függ.
Carrie szerette volna azt mondani, hogy „Fulladj meg az
állásoddal együtt, kövér disznó”. Azonban inkább udvariasan azt
mondta: – Köszönöm, Mr. Wardle. Kezdjek ma este?
A fickó egy pillanatra békében hagyta a tökét, és barátian
megveregette a lány vállát.
– Egén, cicám. Ma este jó lesz. És olyasmit vegyél föl, amiből
kilátszik a szép cicikéd.
Carrie kilépett az ócska irodából, végigment a még ócskább
tánctermen, és busszal indult hazafelé.
Haza.
Egyetlen szobát bérelt a kis Stevennel egy ócska bérházban a
Harlem közepén.
Otthon.
Fürdőszoba nincs. Éjszaka patkányok. A falak nyáron izzadnak,
telén, beeresztik a nedvességet.
Neki és Stevennek mégis ez volt az otthon. És immár két
esztendeje mindig sikerült annyit keresnie, hogy megéljenek.
Nem volt könnyű. A nehéz szülés után legyöngült. Ám a
kórházban nem sok időt engedtek neki a pihenésre. Két hét múlva
már az utcán volt, zsebében egyszeri segéllyel, a karján a babával.
Talált egy asszonyt, aki vigyázott Stevenre napközben, amíg ő
folytatta pénztárosnői munkáját az étteremben. Az állás nem maradt
meg sokáig. Most, hogy szülés után már nem volt nagy a hasa, a
főnöknek kezdtek ötletei támadni. A főnök öreg volt, és vékony,
sárga kezétől Carrie-t a hideg rázta, ráadásul a felesége
sasszemmel vigyázott az öregre. Egy délután a hátsó raktárban az
öreg mégis alaposan megfogdosta a lányt. Carrie még aznap eljött.
Két éven át csupa hasonló munka. És mindig a főnök, mindig
ugyanaz a história. Vajon mi volt benne, amitől annyira megvadultak
érte a férfiak? Talán azt hitték, hogy fekete lévén könnyű préda?
Carrie nem értette. Mindig befonva hordta a haját, nem festette
magát, szolidan öltözött. így sem sikerült lerázni őket.
Ahogyan munkahelyről munkahelyre vándorolt, és próbált
megélni, rájött, hogy ostoba. Ha ennyire kell a férfiaknak, miért ne
fizessenek érte? Egyetlen kurválkodással töltött éjszakán többet
kereshet, mint egyheti munkával.
De áruba bocsáthatja-e ismét a testét? Az az érzése, hogy immár
nem ember, csak tárgy, egy darab hús.
Persze a kábítószer átsegítené rajta…
Kizárta az agyából ezt a gondolatot. Steven babára is tekintettel
kellett lennie, és jobb sorsot szánt neki, mint hogy az anyja egy
kábítószeres kurva legyen.
Az új állás a Tízcentes Táncpalotában a Times Square közelében
új irány volt. Carrie éjszakai munkát akart, hogy a nappalt Stevennel
tölthesse. Másrészt nappali munka nemigen akadt más, mint a
takarítás vagy a cseléd-munka valami lusta, fehér tyúknál.
Carrie tudta, hogy megint ajánlatokat fog kapni, no és? Amúgy is
el kell hessegetnie a férfiakat; a zsúfolt táncparketten talán még
könnyebb is lesz.
Egy Suzita nevű, életerős mexikói lány tanította meg, hogyan kell.
– Ha közeledbe gyünnek, te térded dugod ágyékukba. Egy, kettő,
így. Gyorsan lelépnek!
Carrie rájött, hogy Suzitának igaza van. A gyors térd ezerszer
hatékonyabb, mint ezernyi nem.
Suzitának volt egy kis mellékkeresete is. A kedvére való
vendégeknek hajlandó volt pluszszolgáltatást nyújtani.
– Ez jó – mondta Carrie-nek. – Én választ így. Te miért nem
csinálsz? Ne kedd kell pluszpénz. Könnyű pénz. Csak aki tetszik.
Carrie a fejét rázta. Suzita nevetett. – Te meggondolsz. Én tud.
Három héttel később Steven valamilyen titokzatos vírusfertőzést
kapott. Egyik napról a másikra a stramm, kétéves legénykéből
nagyon beteg kisbaba lett. Carrie orvosokhoz és specialistákhoz
hurcolta, de nem tudtak rájönni mi a gyerek baja.
 Több hét elteltével azt tanácsolták, hogy adja be a gyereket
kórházba megfigyelésre. Carrie már a végletekig el volt keseredve.
Addig még csak ki tudtak jönni valahogyan. De most egyszerre
elárasztották a számlák. És tízcentes táncosnőként soha nem tudta
volna kifizetni őket.
Suzita megértő és segítőkész volt. Elvitte Carrie-t a hotelba,
ahová ő is járt, bemutatta a portásnak, és a maga fura nyelvén azt
mondta: – Te fogod szeretsz, Carrie. Nem rossz munka. Sok pénz.
Carrie üres fejjel bólintott.
Aznap este nagy gonddal öltözött föl. Még Mr. Wardle is odavolt
– Jómagam is szívesen rááldoznék tíz centet, kislány – mondta
miutánl elgurult a lány mellett.
Carrie megborzongott. Rendben van, újra dolgozni kezd, de a
maga föltételei szerint. Válogatni fog, ahogyan Suzita.
Aznap éjjel nemigen volt miből válogatni. Egy jelentéktelen
kis fickónál állapodott meg végül, aki nevetségesen apró
szemüveget egyensúlyozott az orrán.
– Nem lenne kedved eljönni velem egy szállodába itt a sarkon? –
kérdezte Carrie, miközben egy fáradt tangóra imbolyogtak a
parketten.
A pasas úgy tett, mintha nem hallotta volna, de arcának ideges
rángása elárulta, hogy hallotta. Két tánccal később összeszedte
bátorságát, és alig hallhatóan megkérdezte.
– Mennyi?
Carrie kényszerítette magát, hogy az egyre gyarapodó orvosi
számlákra gondoljon.
– Huszonöt – mondta.
– Igen – lihegte a fickó.
A pasi kint várta, amikor Carrie kilépett a munkahelyéről. A lány a
legszívesebben elfutott volna, és otthagyta volna az ürgét
nevetséges kis szemüvegével. Nagyon szeretett volna valamihez
hozzájutni, ami eltompítja az agyat. Némán mentek a szállodáig.
A portás kacsintott, és kért egy tízest. A fickó vita nélkül fizetett. A
portás odaadta Carrie-nek a kulcsot, és ismét kacsintott. Emlékeznie
kell rá, hogy ki felé adjon a portásnak egy ötöst.
A szoba ablaka előtt neonreklám villogott. A keskeny ágyon
szürke takaró. A szőnyegen lyuk éktelenkedett. ,
 Álltak a szobában, mindketten nagy zavarban. Carrie
összeszedte magát, kérte a pénzt.
A fickó odaadott tizenöt dollárt.
– Huszonöt – mondta gyorsan a lány.
– De a szoba tíz volt – tiltakozott erőtlenül a fickó.
– Huszonöt, vagy nincs… – Carrie elhallgatott.
A pasas adott tíz dollárt. A lány kibújt a fején át a ruhájából,
levette a melltartóját, a bugyiját. A férfi hátat fordított, és letolta a
nadrágját.
Carrie lefeküdt az ágyra. Mint régen.
Az ürge óvatosan rámászott. Olyan kicsi volt a hímvesszője, hogy
Carrie nem is érezte bent. Öt perc alatt elkészültek, a pasi fölöltözött,
és úgy inalt el, mint egy ijedt nyuszi. Carrie feküdt az ágyon, és a
plafont nézte. Újra melózott. Ezt a napot meg kell jegyezni.
December 7., ezen a napon bombázták a japánok Pearl Harbort.
Másnap Amerika hadat üzent Japánnak.
Amerika hadat üzent. És Carrie ismét kurva lett.

A kurválkodáshoz Carrie igazán értett. És amennyire utálta,

annyira profi módra csinálta. Hamarosan az összes kliense
visszajárt hozzá.
Suzitának ez tetszett.
– Ügyes vagy. Ez tetszik.
Mr. Wardle-nak, a Táncpalota tulajdonosának nem tetszett. Egy
este behívta Carrie-t zsúfolt irodájába, és azt mondta: – Arra
használod a mulatómat, hogy pasasokat csípj föl.
Tőlem csinálhatod. De részesedést kérek.
– Tartsd meg a szar állásodat – felelte a lány.
– Ki vagy rúgva.
– Nem lehet kirúgni azt, aki elmegy magától.
Steven baba állapota javult. A lakás már nem volt jó neki. Száraz,
tiszta helyre volt szüksége kis terasszal, ahol friss levegőt szívhat.
Carrie azt javasolta Suzitának, hogy keressenek egy kisebb
lakosztályt, és nyissanak egy kis házat. Suzita beleegyezett. Néhány
héten belül Carrie talált egy tágas lakosztályt a harmincas utcák
valamelyikében. A lakás eléggé nagy volt ahhoz, hogy Stevennek
legyen benne saját része, és Carrie szerződtetett egy tizenhat éves
fekete lányt, hogy vigyázzon a gyerekre.
A városban nyüzsögtek a katonák, a tengerészek és a
tengerészgyalogosok, ők mind szórakozni vágytak. A legtöbbjük
Európába készült, és egy utolsó kettyintésre gondolt. A háború jót
tett az üzletnek, és hamarosan csak úgy dőlt a pénz. Egy magas,
vörös, Silver nevű lány csatlakozott még hozzájuk. Nemsokára az
övék volt a környék egyik legnépszerűbb kuplerája.
 GINO 1947
– Mindene megvan, Santangelo? – kérdezte a börtönőr. Egen.
Megvolt mindene. – Akkor, Isten vele.
Egen. Itt volt a búcsú ideje. Hét börtönben töltött esztendő éppen
elegendő olyan bűnért, amelyet az ember el sem követett. Hét
hosszú évi unalom és egyhangúság és rossz kaja és nőhiány és
szadista őrök és börtönzendülések és bezártság, amikor nem
tehetsz semmit kedved szerint. Gino a sebhelyét tapogatta, és a
kapuhoz tartott.
A parancsnok aljas disznó volt. Tudta, hogy az újságírók
nyüzsögni fognak a börtön körül, mint a sáskák, mégsem
engedélyezte, hogy Ginót titokban éjszaka engedjék ki. Gazember.
De Gino erős volt. Ő megbirkózott ezzel is. A börtön nem törte
meg. A legerősebbek túlélik, és ő azok közül is az első volt.
Magabiztosan tartott a kapu felé. De fájt a gyomra, és
legszívesebben bever volna néhány fejet. Azt az ír ribancot, például:
Margaret O’Shaunessyt szerette volna elkalapálni, azzal az ostoba
gülüszemével meg lágy, gyerekes hangjával. Ő volt a sztár tanú a
híres Santangelo gyilkossági perben. FIÚ MEGÖLAZ APJÁT,
harsogták az újságcímek. A sajtó már akkor megkísérelte bűnösnek
nyilvánítani, amikor Paolo még ki sem hűlt. És Margaret
O’Shaunessy kártékony kis hangja: „Hallottam, hogy egy nő azt
sikoltja: Miért tetted, Gino?”
És szegény, sötét Vera. Mire a zsaruk végeztek vele, már tényleg
el is hitte, hogy ő, Gino húzta meg a ravaszt. Hihetetlen!
Az igaz, hogy Michael Flannerynek hála, a zsaruk valóban
rátörték az ajtót, és ő ott állt a test fölött, kezében a gyilkos
fegyverrel. És az is igaz, hogy először nem mondta el őszintén a
történteket. Ostoba módon menteni próbálta Verát. De végül csak
elmondta az igazat. És senki nem hitt neki! Senki!
Gyilkosnak bélyegezték már a per megkezdése előtt. Miféle
ember az, aki végez a saját apjával?
Az ügyvédei jól megfizetett seggfejek voltak. Készek voltak
védeni őt szemérmetlenül nagy pénzért, de hinni nem voltak
hajlandók neki. Pedig neki ez lett volna valahogyan a legfontosabb.
A barátok nyomban eltűntek. Duke-ék eltűntek DélAmerikában,
és meghagyták jogi képviselőiknek, hogy mindenfajta partneri
kapcsolatot szakítsanak meg Gino
Santangelóval. Ez Ginónak nagyon is megfelelt. Ő arra utasította
az ügyvédeit, hogy fizessék ki Oswald Duke-ot. Ez fölemésztette
minden hozzáférhető készpénzét, egyes dolgokat el is kellett adni,
de végre sikerült.
Bírák, politikusok, társasági emberek, mind eltűntek Gino
életéből, amíg cigarettáról cigarettára gyújtva ült a börtönben, és várt
a tárgyalásra.
A hozzá hasonló barátai hűségesek maradtak, üzentek,
üzeneteket küldtek, próbálták javítani a helyzetét. Aldo… Enzio
Bonnattti. Ők hűséges barátok maradtak.
És Bee. Aki hetente meglátogatta, hiába járt állandóan a
nyomában a sajtó.
És kiderült, hogy a leghűségesebb barátja Costa Zennocotti.
Föladta ügyédi praxisát San Franciscóban, és New Yorkba röpült
a feleségével, Jeniferrel.
– Átveszem az ügyedet – mondta tömören Ginónak.
– Hé, ede figyelj… – próbált ellenkezni Gino. Értékelte a gesztust,
de ugyan mit tudhatott Costa a védelemről egy gyilkossági ügyben?
– Jó ügyvéd vagyok – mondta Costa. – És ami még fontosabb, én
hiszek neked.
A bűvös mondat.
Ha Costa nem harcolt volna Ginóért olyan ékesszólóan a
bíróságon, ki tudja történhetett volna? Így a gyilkosság vádját
elejtették, és hirtelen felindulásból elkövetett emberölésért ítélték tíz
évre.
És mielőtt Vera meghalt volna alkoholmérgezésben, Costa
kicsikarta belőle az írott, tanúk által hitelesített vallomást. Hét
esztendei késéssel. Gino kegyelmet kapott, és jóvátételt ajánlottak
föl neki. Vajon milyen összeg tehet jóvá hét esztendőt az ember
életéből?
Amikor azon az 1947-es tavaszi reggelen kilépett a börtönből,
keserű ember volt. Elmulasztotta a háborút, elmulasztotta Franklin
D. Roosevelt halálát. Elszalasztott új dalokat és darabokat és
divatokat. Elmulasztott virágokat és pázsitokat vagy pusztán a sétát
az Ötödik sugárúton. Elszalasztott hét évet az életéből.
– Mi a franc van rajtad? – kérdezte Gino. Bee mosolygott.
 – Ez a legújabb divat – felelte. – Az új megjelenés. Nem tetszik?
– Mi baja volt a réginek?
A lány vállat vont.
– Ugye nem akarod, hogy régimódi legyek?
Gino tizenöt percet töltött a lakásában, és semmit sem talált.
Costa a börtönkapunál várta két testőrrel, akik segítettek neki
átverekednie magát a fényképeszek és riporterek hadán. Gino
egyetlen szót sem szólt. Oda se bagózott a vakukra, az orra alá
dugott mikrofonokra, hagyta Costát beszélni.
– Nincs mondanivalója, fiúk, nincs mit mondania. Hagyjátok
békében.
A Park Avenue-n, a luxuslakás előtt újabb riporterek várták.
Ugyanaz az história. Nincs mit mondania a gazembereknek.
Írjanak, amit akarnak. Úgyis azt teszik.
Costa fölkísérte, és Bee szaladt elé.
– Most kettesben hagylak titeket – mondta Costa. – És Gino,
találkozhatnánk holnap korán reggel? Persze csak ha bírod.
– Jól van, jól van.. Holnap korán reggel nagyon jó. – Mi az, hogy
„ha bírod?” . Mit képzelnek ezek róla, hogy nyomorék? Hiszen
csupán negyvenhárom éves. Hozzak neked egy italt? – kérdezte
féltő gondoskodással Bee.
– Whiskyt. Sok jéggel. Kristálypohárban. – Az új megjelenés. Alig
látta alány lábát. Szép kis megjelenés.
Bee hozta az italt, és megsimogatta Gino arcát. A férfi ettől kis
híján megőrült.
– Vedd le ezt a cuccot – parancsolta. – Ne legyen rajtad más,
csak harisnyatartó, harisnya és magas sarkú cipő.
A lány halkan nevetett.
– Már azt hittem, sohasem szólsz.
Gino becsukta a szemét. Már attól merevedni kezdett, hogy maga
elé képzelte a lányt meztelenül. Hét éven át nem volt nővel.
Némelyik fickó nem várt ennyit. Elkapták a gyöngéket, és seggbe
dugták őket, alig hogy bekerültek még a fogkeféjüket sem volt idejük
kirakni.
Gino Santangelónak lenni azonnali tekintélyt jelentett. Gino
sokszor eltöprengett, vajon mi lett volna vele, ha nem az, aki.
 Bee visszajött a szobába. Mindenben követte Gino utasításait.
Még pompás, vörös haját is fölfűzte.
– Hé – mondta gyöngéden Gino –, csak járj körbe. Látni akarlak.
Bee-nek csodálatos bőre volt, lágy és fehér. És nagy,
narancsszínű mellbimbós keblei csöppet sem ereszkedtek meg.
A fekete harisnyatartó szorosan simult a derekára, aztán a kis
szalagok aláereszkedtek az érzéki combokra, és tartották a fekete
selyemharisnyát. A lány lábán szemrevaló, magas sarkú,
bokapántos cipő volt. Gino teljesen odavolt attól, ahogyan a
harisnyatartó hangsúlyozta a fanszőrzetet: a lágy, fehér has alatti
vöröses bozótot.
– Fordulj meg – mondta a vágytól rekedten Gino.
A lány megfordult, és Gino megcsodálta nagy, fehér fenekét. Nem
akart sietni. Túlságosan sokáig várt ahhoz, hogy most öt perc alatt
végezzen.
– Hé – mondta –, emlékszel, amikor először levetkőztél nekem?
Bee megfordult, mosolygott.
– Hogyan is felejthetném el? Olyan dühös voltál! Gino nevetett.
– Mire számítottál? Azt mondtad, trippered van. Szerintem nem
túlságos vicces.
Bee a feje fölé emelte a karját, nyújtózkodott. Gino nézte
emelkedő mellét és érezte, hogy nem sokáig tud már uralkodni
magán.
– Miért nem vetkőztethetlek le? – mondta Bee, mintegy a férfi
gondolatában olvasva.
– Nosza.
A lány a férfi felé tartott. •
– Állj föl.
Gino fölállt. Bee magasabb volt, mint a férfi a sarokemelőjével
együtt. Közelről apró ráncokat vett észre a lány arcán, amelyek
korábban nem voltak ott. Neki sem lehetett könnyű ez a hét év.
Anyagilag Gino gondoskodott a lányról, no de a magányos
éjszakák? ,
Miközben a lány vetkőztette, Gino megkérdezte:
– Voltak más pasijaid, amíg távol voltam?
– Gino – mondta a lány nagyon gyöngéden –, nincs más pasi,
csak te vagy. Ez nem volt válasz a kérdésére, de kielégítette.
 Bee lehúzta Gino cipőjét és zokniját, aztán csókolgatni kezdte a
lábujjait, amitől hullámok futottak végig a férfi egész testén.
– Ezt hol tanultad? – kérdezte. – Egyre csak kérdezel ma.
Gino megfogta a lány mellét, és addig morzsolgatta a
mellbimbóját, míg föl nem meredt. Aztán összeszorította és
nyalogatni kezdte a két mellbimbót, és Bee nyögdécselni kezdett. –
Gino…. – mormogta. – Nem tudok tovább várni. Menjünk…
a… hálószobába. Gino hajlamos lett volna egyetérteni a
javaslattal. A farka már mereven állt, de a feje azt mondta, várjon
még. Kezét a lány mellén tartva csókolni kezdte a száját. Bee-nek
csodálatos szája volt, széles és érzéki, és a leheletének enyhe
mentolíze volt. A lány nyelve a férfi szájába fúródott.
Kezével a lány mellén, nyelvével a szájában Gino a
mennyországban érezte magát. Bee mellbimbója olyan volt, mint a
durva selyem. Gino már el is felejtette, milyen a nő. Nem állt
szándékában abbahagyni mindaddig, amíg ugyanolyan ismerős nem
lesz a női test, mint régen.
Hirtelen a lány egész teste megmerevedett, és kis, elragadtatott
kiáltások hagyták el az ajkát. Máris a tetőponton volt, pedig Gino
még hozzá sem ért a bűvös ponthoz.
– Hé – kérdezte lágyan Gino –, hová sietsz? Huszonnégy óránk
van.

– Nos? – kérdezte Jennifer Zennocotti. – Minden rendben volt? –

A tízévi házasság alatt a szeplős kislányból vonzó, érett nő lett.
Harminckilenc éves volt, néhány hónappal idősebb a férjénél, de a
viselkedése lényegesen idősebbnek mutatta. Melegség és
kedvesség áradt belőle.
Costa soha nem bánta meg, hogy elvette, még ha gyermek nem
is született a házasságból, ami mindkettőjüket nagyon
elszomorította.
– Hazavittük. A riporterek mindenütt ott voltak, de nem izgatta
magát.
Costa szeretett dolgozni. Amióta New Yorkba érkezett, hogy
Ginót védje, összesen egy hét szabadságot vett ki, hogy
hazarepüljön San Franciscóba, és megmondja az apjának, hogy
keleten marad, és elkezdi a magánpraxist. Franklin Zennocotti dühös
volt.
– Itt a helyed – harsogta. – Idővel átveszed egész ügyvéd
irodámat. Mit akarsz még?
Costa nem akart hálátlannak látszani, de önálló életre vágyott.
Ráadásul kötelességének érezte, hogy továbbra is védje Ginót.
Disznóság volt, ahogyan az újságok tálalták az ügyet. Gino, a Kos
Santangelo. Maffiózió. Bűnöző. Még amikor Vera vallott, az újságok
akkor is célozgattak rá, hogy az asszonyt lefizették. Costa soha nem
adott neki egy vasat sem. Csak éveken át nyaggata, hogy mondja
meg az igazat.
Meghatalmazás által biztosított jogot kapott arra is, hogy intézze
Gino kiterjedt üzleti ügyeit. És tehetséges kezében a legális üzlet
virágzott. A sötétebb ügyekkel nem volt hajlandó foglalkozni. A
Clemmie’s-t, a számsorsjátékot és a szerencsejátékokat Aldóra
bízta. Amikor Aldót behívták, és tengerentúlra küldték, Gino
engedélyével Enzio Bonnatti vette át az ügyeket.
– Nekem megfelel – mondta a börtöncellában Gino. –
Legalább tudom, hogy odafigyelnek a dolgokra, és amikor
kikerülök, újra átvehetem őket.
A Clemmie’s-t egy évvel később bezáratta a
kábítószerfelügyelőség. Bonnatti a börtönhírközlés segítségével
üzente, hogy bocsánatot kér. Gino dühös volt, de nemigen volt olyan
helyzetben, hogy bármit is tehetett volna.
Akkoriban tért vissza sántán Aldo az európai háborúból. Belelőtt a
saját lábába, hogy ne kelljen több bevetésben részt vennie.
– És tudod mit? – mondta az egyik látogatáson Ginónak. –
Megérte! Most hős vagyok!
Costát súlyos asztmája miatt nem hívták be. Enzio úgy úszta
meg, hogy nagyobb összegeket juttatott el a megfelelő embereknek.
– Lúdtalpam van – mondta, ha bárki kérdezősködött. De nem
sokan mertek kérdezősködni.
– Bee is ott volt? – kérdezte Jennifer.
– Kiöltözve és boldogan.
– Gondoltam. Az az asszony valóságos szent! Ennyi ideig várni
egy férfira, aki még csak nem is a férje. Costának nevetnie kellett.
– Én nem nevezném Bee-t szentnek.
 – Nagyobb lett a feneked. – Ne mondd ezt!
– Nagyobb, és még jobb.
– Csak azért mondod, mert nélkülöztél.
– Egén. Ahogy te képzeled!
– Gino! Csak nem?
A férfi felhödült, megragadta a lány farpofáit és betette hátulról.
Fölemelte a lány nagy, fehér fenekét, és könnyedén dolgozott
hátulról. Már harmadszor csinálta, de változatlan gyönyörrel.
Egész délután az ágyban maradtak a csöndes lakásban, ahol
csak az állandó telefoncsörgés zavarta őket. Végül Gino mellé tette
a kagylót.
– Tudod, mit? – kérdezte, amikor befejezték. – Talán össze
kellene házasodnunk – Bee hallgatott.
– Hé – mondta a férfi –, hol a meglepett sikoly, hol az „Ó, Gino,
mindig ezt akartam”?
Bee nagyon lassan beszélt.
– Valóban ezt akartam mindig. Jól tudod. – Akkor mi a gond?
– A szerelem.
– A szerelem!
– Igen. Szeretlek. Én szeretlek. Te soha nem szerettél.
– Ugyan már, kislány. Éppen most dugtalak meg háromszor
egymás után. Ha ez nem szerelem, akkor mi?
Bee fölsóhajtott.
– Nem érted. A dugás nem szerelem.
– Nézd. Évek óta együtt vagyunk. Megadtam neked mindent, amit
csak akarsz, igaz? – Igen. Persze, de…
– Fizettem Marcónak az elit iskolát. Nagy fiú lehet már. És
szerintem testvérre van szüksége. Érted, mire célzok?
– Azt akarod, hogy házasodjunk össze, és szüljek gyerekeket?
Gino kiugrott az ágyból, és izgatottan járkálni kezdett.
– Eltaláltad! Miért ne? Egyikünk sem lesz már fiatalabb. Sokat
gondolkodtam erről a sitten. Srácokat akarok, Bee.
Pompás srácokat tudnánk csinálni együtt.
Bee félkönyökére támaszkodott, és elmosolyodott. – Igen…
– Hát persze, hogy igen! Már látom is őket magam előtt.
 Csinos kis gazemberek vörös hajjal és nagy fenékkel. Bee
nevetni kezdett.
– Neked ugye lehet még gyereked? Nem szültél olyan régen?
– Harminckét éves vagyok. Ha abbahagyom a védekezést, úgy
jönnek majd, mint a nyulak. Immár mindketten nevettek.
– Illendően fogjuk csinálni – mondta Gino. – Holnap elviszlek
Tiffanyhoz, és megvesszük a legnagyobb, legszebb gyémántgyűrűt,
amit csak életedben láttál. Mit szólsz hozzá? Aztán, ha fölcsináltalak,
össze is házasodunk
– Úgy érted, előbb teherbe kell esnem? – kérdezte panaszosan
Bee
– Igen. De megígérem, hogy igazán élvezetes módon
gondoskodom róla, hogy sikerüljön!
Gino másnap reggel teli energiával ment az irodájába. Olyan jó
kedve volt, hogy még a lakása meg az irodája előtt tolongó
újságírókra is hajlandó volt mosolyogni.
Costa az előző nap igen késő este tudta csak elérni, hogy
elmondja, telefonhívást kapott San Franciscóból.
– Franklinnek szívrohama volt. Odaröpülök.
– Ne aggódj, majd elboldogulok – mondta Gino.
Miss Marchmont, Costa rendkívül ügyes titkárnője úgyis ott volt,
hogy megmutasson Ginónak bármilyen papírt vagy könyvet, amelyre
kíváncsi volt. Néhány dolog máris kiderült. Oswald Duke kifizetése
volt életének legjobb lépése. Minden egykor közös vállalkozásuk
remekül ment.
Hét évet töltöttem börtönben, gondolta Gino, és gazdagabb
vagyok, mint valaha. Kétségtelenül jobb, mint dolgozni.
Miss Marchmont jelenléte idegesítette. A nőnek meglehetősen
savanyú arckifejezése volt.
– Hm… láttam mindent, amit akartam – mondta néhány órával
később Gino.
– Ha szükség lenne rám, Riccaddiéknál leszek.
Elmenekült. Soha nem szeretett irodában üldögélni. Különben is,
alig várta, hogy találkozzon Aldóval.
Régi sofőrje és testőre, Red fuvarozta az étteremhez. Red
közben Enzio Bonnattinak dolgozott, de amint meghallotta, hogy
Gino szabadul, visszakéredzkedett a régi helyére. Pompás sofőr
volt. Hatsaroknyi út alatt lerázta az őket követő újságírókat.
– Ügyesen csináltad! – nevetett Gino.
– Nem állhatom ezeket a tetveket – mormogta Red. –
Hazugságokat írnak, tisztességes embereket üldöznek.
– Az – helyeselt Gino. Közben megjegyezte, hogy utánanéz Red
fízetesének, és jutalmat ad neki.
A Riccaddi’s kis, nem feltűnő olasz étterem volt egy ruhatisztító
szalon és egy temetkezési vállalkozó irodája között. Aldo 1945-ben
vette meg az épületet Barbarának. Számára az étterem tökéletes
fedőtevékenység volt az üzlethez. Barbara sütött-fozött, a fivére volt
a csapos, ő vezette az éttermet is. Ez volt Gino első látogatása. ,
Aldo az ajtóban üdvözölte. Összeölelkeztek. Örültek egynak.
Aztán Barbara szaladt ki, határozott arcán könnyek csorogtak. –
Gino! Úgy örülök, hogy végre itt vagy! Úgy örülök! Bevezették az
étterembe, ahol ismerősök és barátok álltak körben, mosolyogva. Ott
volt Enzio Bonnatti… Jennifer… Bee… és Marco, immár jóképű,
tizenhétéves srác. – Atya isten! Mi van itt?
– Semmi, semmi – mondta Barbara.
A falon zászló hirdette: ISTEN HOZOTT, GINO!
Gino örült, hülyén érezte magát, zavarban volt. Körüljárt, kezet
fogott, arcon csókolt, bort ivott, és közben a wurlitzerből olasz opera
szólt. Elkapta Beet-t négyszemközt.
– Miért nem figyelmeztettél?
A lány mosolygott, és megszorította a kezét!
Aldo és Barbara négy gyereke énekelve szolgált föl. Aldónak két
fia és két lánya volt. Valamennyien Gino keresztgyerekei voltak,
nagyon rendes srácok, akiket a szigorú Barbara tartott kordában.
Barbara házi készítésű lasagnáját szolgálták föl, aztán forró, dús
mártásban úszó spagettit húsgombóccal – ez volt Gino kedvence –,
végül finom, tejfölös zabaglionét.
Gino Enzióval, Aldóvál és több férfi barátaival ült az asztalnál.
Megnyalta a száját.
– Barbara, te vagy a világon a legjobb szakácsnő! – Ezzel
mindenki egyetértett.
Később a délután folyamán, amikor szivarra gyújtottak, és kis
pohárból erős Sarabucákat ittak, a férfiak az üzletről tárgyaltak. A
valamennyiüket érintő dolgokról. Gino persze tudta, mi folyik a
távollétében; a börtönhírszolgálat több információt közöl, mint a
vasárnapi New York Times. De azért jó volt ismét érezni a hatalmat,
érezni, hogy a véleményét kikérik, és tisztelik.
Enzio és Aldo részt vettek nemrégiben egy gyűlésen
Havannában, ahol a börtönből immár kiszabadult Lucky Luciano
elnökölt az Államok minden részéből összegyűlt, jelentős alvilági
főnökök között. Arról volt szó, hogy meg kellene szervezni a
kölcsönös együttműködést, véget kellene vetni a rivalizálásnak, az
ellenségeskedésnek és a bandák közötti gyilkos összecsapásoknak,
helyeknek olyan rossz a sajtóvisszhangja.
– Látnod kellett volna Rózsaszínű Banánt! – emlékezett vissza
Aldo. – Több gyémánt volt rajta, mint amennyi egy ékszerboltban
van.
Rózsaszínű Banán ekkoriban komoly tekintély volt
Philadelphiában, nagyik kábítószer, prostitúció és bérgyilkos
ügyekben.
– Igazán? – Ginót a legkevésbé sem érdekelte Rózsaszínű.
Aztán más témákról beszélgettek, és este volt, mire oszolni
kezdett a társasaság.
Gino végül is kilenckor jött el a Riccaddi’s-ből. Tele hassal,
megnyugodva. A beszélgetés is feldobta. Aldo és Enzio igazán jól
képviselték az érdekeit, amíg távol volt. Több, pénzzel teli zacskót
vitt haza – több mint háromezer dollárt –, és még jóval többnek
kellett befutnia.
Bee gyöngéden simult hozzá.
– Olyan jó, hogy itthon vagy, Gino – mondta melegen. Az. Ő is
élvezte.

Csütörtök, 1977. július 14., New York és Philadelphia

Steven a kötéllel átkötötte Luckyt a hóna alatt, és odatartotta a
lánynak összekulcsolta a kezét, hogy belelépve Lucky
elérhesse a lift tetején lévő nyílást
Lucky egész idő alatt nyafogott.
– Istenem! Segíts! Nem vagyok én akrobata, hiszen tudja!
Mihelyt a karbantartó megragadta a lányt fölülről, Steven mindkét
kezével a feneke alá nyúlt, és erőteljesen fellökte.
 – Vigyázat! – sikoltotta Lucky. Aztán már a lift tetején kuporogva,
feszült hangon hozzátette. – Én… most nagyon… meg vagyok…
ijedve.
– Nincs mér aggódni – mondta a karbantartó, és ellenőrizte a
kötelet Lucky hóna alatt. Fölemelte a hangját, fölkiáltott. – Húzd föl,
George.
George, aki valahol odafönt volt, és nem látszott,
engedelmeskedett. Lucky úgy lógott a kötélen, mint egy bábu. így
húzták föl a negyvenhetedik emeletre, ahol végre biztonságban volt.
George meg két segítője kíváncsian néztek a lányra.
– Huh! – sóhajtott Lucky. – Legyenek szívesek, szedjék le rólam
ezt a kötelet.
Azok némán engedelmeskedtek.
– Van valakinél innivaló? – kérdezte Lucky.
Az egyik ember a közeli ivókútra mutatott. Lucky gyorsan
odament, megivott három pohár langyos vizet, és körülnézett a
gyertyafényes előcsarnokban.
– Még mindig nincs villany?
Az emberek éppen Stevennek dobták le a kötelet. Lucky fogott
egy gyertyát, és bevonult a női mosdóba. A gyertyát a mosdóra
ragasztotta, és megnézte magát a tükörben.
– Jesszusom! – kiáltott föl. – Micsoda boszorkány! – Vizet
eresztett a mosdóba, és megsikálta az arcát. Csodálatos érzés volt.
Most szeretett volna hazamenni, megfürödni, és egy héten át aludni.

Dario megdermedt. Valaki valóban megpróbált bejutni a lakásába.

hagyta a telefon gombjainak nyomkodását, és fegyvert keresett.
Fölkapot tömör bronzszobrot, és a bejárati ajtó mellé állt.
– Ki az? – kérdezte olyan keményen, ahogyan csak tudta.
A kaparászás nem szűnt meg.
Dario ütésre emelte a szobrot.
Az ajtó kattanva kinyílt, de miközben Dario karja lesújtott a nehéz
bronzul történt valami. Dariót valaki megragadta, fölkapta, aztán
lenyomta a földre. A szobor hasznavehetetlenül pottyant a földre.
Dariót néhány ügyes mozdulattal magatehetetlenné tették.
– Mi folyik…? – kérdezte volna, de a hideg acél a homlokán
elhallgattatta. Valaki pisztolyt fogott rá. Ismét fogoly volt a saját
otthonában.

Dr. Mitchell lekezelte Carrie fülét, nyugtatót adott az asszonynak,

aztán Elliott hazavitte.
Fölmásztak a tizenhetedik emeleten lévő luxuslakásukhoz egy fiú
kíséretében, aki egy-egy dollárért zseblámpával világított a lakóknak.
– Szabad vállalkozás! – tréfálkozott Elliott, és öt dollárt adott a
fiúnak a fáradságáért.
A nyugtató hatni kezdett. Carrie álmos volt, nagyon álmos… – Föl
kell hívnom Stevent – motyogta.
– Ez egyszer feledkezz meg Stevenről – felelte határozottan
Elliott. – Lefekszel, és kész.
Az asszony nem vitatkozott.

Gino nem egykönnyen aludt el újra. Fölizgatta az incidens azzal a

fotóssal meg azzal az ostoba stewardess-szel. Odajönnek az
ajtajához, és megpróbálják lefényképezni az éjszaka kellős közepén.
No és a magánélet? A személyiségi jogok?
Megpróbált újra elaludni, ám a gondolatai egymást kergették.
Lucky, Dario öreg régi barátja, Costa. Alig várta, hogy lássa őket.
Kivált Luckyt, az ő vad, gyönyörű lányát… Kivált Luckyt… Hét év
hosszú idő… Talán túlságosan is hosszú…
Idővel csak elaludt.

Lucky éppen akkor jött ki a mosdóból, amikor Stevent fölhúzták a

negyvenedikre.
A férfi hálásan veregette megmentőinek a vállát, és hálásan
mondott nekik özönétét, amikor leszedték róla a kötelet.
Lucky a férfira meredt. Kétségkívül az O. J. Simpson ligába
tartozott – ezt még a táncoló gyertyafényben is látta.
– Hello – mondta. – Örülök, hogy látom.
Steven a lányra nézett, és meglepődött. Hol a kiálló fogú, bögyös
szőkeség, akit elképzelt? Ez a karcsú fiatal nő a vad, fekete fürtjeivel
átható tekintetével igazán pompás nőstény volt.
– Mondtam, hogy sikerülni fog – mosolygott Steven. – Egy
darabban – mosolygott vissza Lucky.
– Nem olyan, amilyennek elkép…
 – Maga sem – szakította félbe a férfit Luckyt. – Hé, hogy jutunk ki
az épületből? – Lemegyünk a tűzlépcsőn, gondolom.
Steven George-hoz fordult, aki éppen a karbantartót húzta föl a
szilárd ta lajra.
– Csak gyalog lehet innen kijutni, igaz?
– Hacsak nem akar kiröpülni az ablakon.
– Köszönöm, emberek. Igazán hálás vagyok azért, amit értünk
tettek.
George az ajkát harapdálta.
– Mennyire hálás, ember? – Nagyon.
– Adjon már neki egy kis pénzt – sziszegte Lucky –, és menjünk.
– Ó! – Steven matatott a hátsó zsebében, és elővett egy
tízdollárost. – Tessék, igyák meg az egészségemre.
George elvette a pénzt, és rámeredt. Aztán undorodva átadta a
karbantartónak, és maró gúnnyal mondta:
– Tíz dollár a fáradozásunkért. Tán kigyün belőle két sör,
négyünknek. Lucky kinyitotta a táskáját és kivett két ötvenest.
– Tessék fiúk. – Aztán megragadta Steven karját. – Az ég
szerelmére, mozogjunk.
A férfi némán követte a lányt a tűzlépcsőhöz, de amikor a vasajtó
becsukodott mögöttük, dühösen mondta:
– Jól fölbosszantott. – Micsoda?
– Hogy annyi pénzt adott nekik. Fizetést kapnak a munkájukért.
Még a tízest sem érdemelték meg.
– Mi az, hogy megérdemelni? Megmentettek minket, kihúztak a
kalkuttai fekete lyukból, az ég szerelmére. Tehát mindent
megérdemelnek, amit szívesen nekik adok. – Tíz elég volt –
makacskodott Steven.
– Sértés volt – felelte Lucky.
A férfi dühösen nézett a lányra. Pompás nőstény, de fárasztó.
– Nos? – kérdezte Lucky. – Lemegyünk, vagy itt maradunk
vitatkozni. – Azt csinál, amit akar. Nem vagyunk sziámi ikrek.
Lucky dühösen nézett a férfira. A legjobb képű fickók egyike.
valaha is látott, és egy nagyképű hólyag.
– Pompás, akkor tehát búcsúzom. – A vállára vette a táskáját, és
elindult a hosszú úton lefelé.
 Steven állt a beton lépcsőfordulóban, a kora hajnali fény
beszivárgott a rácsos ablakon.
– Ja és egyébként – szólt vissza Lucky – nyitva van a slicce.
Steven lenézett: Nyitva volt.
Átkozott asszony.

Dario alig mert moccanni. A pisztoly a homlokába mélyedt, és

Dario attól tartott, hogy hányni fog. – Ki vagy? – morogta egy hang.
Hogy ő ki? Mi folyik itt?
– Dario Santangelo… – nyögte ki.
– Jó lesz, ha ezt be is bizonyítod – mondta a hang, és
elengedték. Amint fölállt, zseblámpa fénye világította meg. –
Bizonyítsd be – követelte a hang. Bizonyítani, bizonyítani.
Hogy a fenébe?
– Itt… itt lakom – dadogta. Aztán eszébe jutott, hogy talán
bérgyilkossal van dolga, és ha egyszer már fölfedte magát…
Meg kell bolondulni. Ez már sok. Ha megölik, hát legyen.
Elkeseredett ordítással ugrott előre.

Carrie gyógyszeres álomba merült. Vad, lidérces álmai voltak, és

kora reggel izzadságban fürödve ébredt.
Elliott a saját hálószobájában aludt, a hall túloldalán.
Carrie megpróbálta meggyújtani az ágya melletti lámpát, és
tapasztalta, hogy még mindig nincs villany. A füle lüktetett, minden
tagja fájt, mint akit jól megvertek.
Köntöst vett, és a hallon át kiment a konyhába. A tűzhely melletti
kis elemes vekker hat óra negyvenöt percet mutatott. Kinyitotta a
hűtőszekrényt, és töltött magának egy pohár langyos grépfrútlét.
Modern élet. Még egy szelet pirítóst sem tud csinálni.
Korai még Stevent hívni? Általában reggel fél kilenckor szokta
hívni, no de ez a mai kivételes nap.
Mit mond majd neki? Beszámoljon az előző esti csodálatos
kalandjáról? Dührohamot fog kapni. A maga módján még
konzervatívabb, mint Elliot.
A bal kezébe hirtelen fájdalom hasított. Köszvény, mondta dr.
Mitchell, amikor először panaszkodott néhány hónappal korábban.
Elvégre, Mrs. Berkely, ön sem mai csirke már.
 Kösz. dr. Mitchell. Hatvannégy éves volt, negyvennyolcnak
látszott, nem érezte magát öregnek.
Köszvény! Hát így végzi az ember? Nyomorék vénasszony lesz,
merev fáradt csontokkal, ízületekkel?
A Vouge magazin semmiképpen nem látta őt öregasszonynak. A
magazin nemrégiben közölt róla egész oldalas képet ezzel az
aláírással: ELMÚLT HATVAN… ÉS MÉG MINDIG GYÖNYÖRŰ. És
a cikk úgy kezdődött, hogy Elliott Berkely, korunk egyik legnagyobb
egzotikus szépsége és legkiválóbb háziasszonya…
Carrie észrevette, hogy remeg a kezében a grépfrútlés pohár.
Letette a poharat, és végigment ízlésesen berendezett, tökéletesen
eredeti, tízszobás lakásán. ízlésesen berendezett… tökéletesen
eredeti – ezek is a Vouge-cikkben szerepeltek.
Megdörzsölte a szemét, arra gondolt, hogy visszafekszik, de
rájött, hogy úgysem tudna aludni.
Mikor csap le újra a zsaroló? Míg meg nem tudja, félelemben fog
élni.

Reggel kilencre Gino lezuhanyozott, fölöltözött, és készen állt

minél előbb elhagyni Philadelphiát. Costának megeresztett egy rövid
telefont, hogy várja őt a Pierre-nél; aztán lement, ahol a szálló
vezetője sűrű bocsánatkérésekkel várta.
– Mr. Santangelo, sajnálom az éjszaka történteket. Itt a rendelt
kocsi. Ha tehetek önért valamit…
Elkísérte Ginót a forgóajtóig. Odakint riporterek s fényképészek
serege várt.
– A francba! – káromkodott Gino. – Mi ez?
– Ön hír, Mr. Santangelo – mentegetőzött a szállodafőnök,
miközben nevezetes vendégét a várakozó limuzinhoz kísérte.
Gino eltakarta az arcát, amennyire csak tudta.
– Az áramszünet a hír. Jackie Onassis a hír. Én csak egy fáradt
öregember vagyok, aki szeretné az élete hátralevő részét a saját
hazájában leélni csöndesen… Békében.
Szavai a levegőben maradtak. Nem voltak igazak. És ezt
mindenki tudta.
 CARRIE 1943
Carrie születésnapja volt. Most lett harmincéves. , –
Suzita, Silver és az immár velük lakó két másik lány egy nagy
csokoládétortát sütöttek neki, és harminc gyertyát tűztek a tetejére.
Carrie sírni szeretett volna. Életében ez volt az első születésnapi
tortája.
A kis Steven izgatottan táncolt körbe fehér selyemöltönyében,
miközben a lányok ölelték, csókolgatták.
– Hát nem a legszebb kölyök a világon? – kiáltozták.
Steven valóban gyönyörű volt tejcsokoládé bőrével, göndör fekete
hajával, pisze orrával és nagy zöld szemével. Carrie szeretettel
nézte. Steven mindennél többet jelentett neki, és eltökélt szándéka
volt, hogy midenből a legjobbat adja a fiának.
Immár védett ház voltak. A heti bevétel jelentős részét oda kellett
adni egy begyűjtőnke..
– Nem harcolsz maffia – jelentette ki Suzita, amikor egy udvarias
fiatalember előállt az ajánlattal két évvel korábban.
Carrie belement, bár az ösztöne azt súgta, hogy küldje a fiút a
fenébe.
– Gyere! – emelte föl Suzita Stevent az asztalra, a torta mellé. –
Énekelsz mami Happy Birthday, ahogy jó fiú.
Az egyik lány lefényképezte. Steven mosolygott, látszott hiányzó
tejfogának a helye. És dúdolni kezdte a dalt.
Carrie szemébe könny szökött. Örült, hogy nem tudja, ki a fiának
az apja. Ettől Steven még inkább az övé volt.

Bernard Dimes a félhomályos színházban ült, és nézte, amint

próbálnak a színészei. Új show-jának próbái simán mentek.
A rendező tíz perc szünetet jelentett be, és odament Bernardhoz.
Szívélyesen beszélték meg a dolgokat. A ruhák. Az egyik színész
hisztériája. A szállás Philadelphiában meg a turné többi állomásain.
– Különös élményem volt a napokban – mondta a rendező,
mintegy a témát lezárandó.
– Micsoda? – kérdezte udvariasan Bernard.
-Az égre! Nem is tudom, hogyan mondjam el neked.
Bernard kis papírpohárból kortyolgatta a kávéját.
 – De csak elmondom, hiszen úgyis tudod, hogy megvannak a
bogaraim. Bernard mosolygott. Az egész társulat ismerte a rendező
bogarait. – Elmentem a nyilvánosházba a Harminchatodik utcán.
Valaki említett nekem egy vad, mexikói kurvát, aki annak a
specialistája, amit én szeretek. És tudod, ki vezeti a kupit? – Ki?
– Az a fekete lány, aki nálunk volt a kórusban néhány évvel
ezelőtt. Aki faképnél hagyott minket… Annak idején egy szobában
lakott Goldie-val. Emlékszel?
– Carrie – mondta Bernard, és összeszorult a gyomra.
– Ő az! Carrie! Mondom neki: mit csinál egy ilyen helyen egy ilyen
helyes lány? Tudod, mit csinált erre? Úgy tett, mintha nem ismerne
meg. Ehhez mit mit szólsz?
– És milyen volt a mexikói? – kérdezte Bernard, és próbált
közönyös maradni.
– Vad. De miért? Nem a te világod.
– Van egy befektető, aki talán valamivel több készpénzt is
hajlandó lenne befektetni, ha ilyesfajta szolgáltatást tudnék ajánlani
neki.
– Igazán? Kicsoda?
– Bízd rám az anyagiakat. Csak írd le a címet, arra az esetre, ha
továbbítanom kellene.
A rendező tűnődő pillantást vetett Bernardra, de azért fölírta a
címet a kártyára, amelyet a producer odanyújtott.
Bernard zsebre tette a cédulát, és elő sem vette, amíg haza nem
ért aznap este. Aztán kivette és megnézegette, memorizálta a címet,
azzal persze, hogy úgysem megy oda soha. Ugyanúgy gondolt
Carrie-re, ahogyan mindvégig, amióta csak eltűnt.
Goldie semmit sem tudott segíteni, amikor a lány keresésére
indult.
– Én nem tudom, miért lépett le. Pompás estét töltött velem, a
fiúmmal és a fiúm igazán helyes barátjával. Carrie nagyon különös
lány volt. Igen. Az volt. Más.
Bernard döntött. Beült a kocsijába, elhajtatott a Harminchatodik
utcán lévő házhoz, leparkolt, és nézte az épületet. Teltek a percek,
aztán az órák. Nézte a ki-bejáró embereket. Főként férfiak voltak.
Szakadatlan sorban. Hajnalig ült ott, a nyaka megmerevedett, fájt az
egész teste. Aztán lassan hazahajtott.
 Carrie nem felejtette el a Florence Williamstől, aztán Madame
Mae-től tanult első leckéket. A ház madame-jának barátságosnak,
szívélyesnek és egy picit szigorúnak kell lennie. Úgy kell bánnia a
férfiakkal, mint valami mulatsag résztvevőivel. Meg kell jegyeznie, mi
a kedvenc italuk, cigarettájuk, szivarjuk. A kedvenc nemi játékuk.
Neki kell javasolnia, hogy melyik lányt próbálják ki. És minden egyes
látogatáskor úgy kell köszöntenie őket, mint rég nem látott barátokat.
A madame soha nem ajánlja föl a saját szolgálatait. De alkalmanként
lekötelez néhány különleges klienst. A madame-mal dugni olyan,
mint az étteremben a legjobb asztalt kapni.
Suzitának semmi kifogása nem volt Carrie főnöksége ellen.
– Nekem jó – vonta meg formás vállát. – Te minden dolgozol. Én
minden élvezel.
Carrie megpróbált profi házat vinni. A lányai mindig kifogástalanul
tiszták voltak, soha nem voltak fiatalabbak tizenhat évesnél, és
hivatásuknak tekintették az ipart – ezért is tett olyan jó hírnévre szert
a ház.
A rendőrséggel való első összeütközésnél Carrie megtanulta,
hogy vesztegetni kell, és attól kezdve nem zaklatták. Ám a
rendőrség és a védelem mellett, úgy tetszett néha, hogy állandóan
csak fizetnie kell. No de dőlt a pénz. Bérelt egy kisebb lakást is a
házban, és Stevent meg a kisfiúra ügyelő lányt oda költöztette. Minél
messzebb van a gyerek az ő üzletétől, annál jobb.
Minden délben tizenkettőkor sétálni vitte a gyermeket. Steven
gyönyörűen folöltözve ült sportkocsijában, és elmentek kirakatokat
nézni az Ötödik sugárútra. Steven szeretett a mamájával sétálni, és
Carrie soha nem hagyta cserben. Elvégre Steven volt életének
egyetlen értelme.

Bernard Dimes egyre több időt töltött a kocsijában ülve a

Harminchatodik utcán lévő épület előtt. Nem tudta, miért teszi, de
valamiféle kényszert érzett. Minden lehetőséget fölhasznált, hogy
arrafelé mehessen. Reggel arrafelé ment próbára, este arrafelé ment
haza, aztán vacsora után leparkolt, és csak ült ott.
Mi történt vele? Megbolondult? Az ötvenes éveiben járt, és
tizenötnek érezte magát. Túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy
odaálljon a lány elé. Ahhoz viszont gyönge volt, hogy ne menjen
oda.
– Bernard, kedvesem, az utóbbi időben borzasztóan ideges vagy
– mondta az egyik elegáns, szőke barátnője. – Bánt valami?
Igen. Bántotta valami. Szerelmes volt valakibe, akit alig ismert.
Szerelmes volt a szomorú, egzotikus szembe és a kecses, fekete
testbe. Megszállott volt.
Carrie Enzio Bonnattira mosolygott. Ez volt a férfi második
látogatása. Carrie tudta, hogy már először is tetszett a férfinak.
Átadta a férfinak a whiskyjét, amelyet pontosan úgy készített el,
ahogyan az szerette: két jégkockával és egy csöppnyi vízzel.
Bonnatti a lány ágyában feküdt Carrie szobájában, és a
feleségéről, Francescáról beszélt. Kétségtelenül sokat gondolt a
feleségére. A férfi szerint az asszony fiatal volt, gyönyörű, együttérző
és intelligens.
De ha ilyen volt, ugyan miért nem volt otthon vele Bonnatti?
Carrie megtanulta, hogy nem kell kérdezősködni. Csak bólintani, és
bátorítva súgni: „Én megértem”.
Enzio teljesen fel volt öltözve, de amint elkezdte részletesen leírni
a felesége szeretkezési technikáját, erekciója egyre nőtt.
Francesca volt a tökéletes feleség. A tökéletes anya. Tökéletes
teste volt. Tökéletes puncija. Csakhogy Francesca nem volt hajlandó
a szájába venni.
Carrie pontosan tudta, mikor kell lehúzni a férfi zipzárját, és mikor
kell bekennie. Bonnatti csupán ezt kívánta tőle. Semmi többet. De
nem is kevesebbet. S nem fizetett. Neki nem kellett. Enzio Bonnatti
tartotta az ellenőrzése alatt a környék összes kupleráját.
– Ügyes lány vagy – mondta könnyedén Enzio, amikor Carrie
visszament szoba sarkában álló mosdótól – de a jó kurva le is nyeli.
– Majd legközelebb – mondta gyorsan Carrie.
– Miből gondolod, hogy lesz legközelebb?
– Én csak… remélem.
A férfi nevetett.
– Azt akarom, hogy egy kis kábítószert is árusíts. Semmi komoly.
A niggerek megőrülnek érte, meg azok a hülye főiskolások.
Carrie dühös lett.
– Hm, Mr. Bonnatti… Nem hinném…
 – Nem? – Áthatóan nézte a lányt. – Én meg igen. – Ahogyan ezt
az „Én meg igen”-t mondta, félelmetesen szelíd volt.
– Inkább nem szeretném – veszítette el az önuralmát Carrie.
– Én meg szeretném. Ideküldöm az egyik fiút egy kis áruval.
Csak nézd meg, kinek ajánlod. És dugd el biztos helyre. Carrie
ideges volt.
– Ha lecsapnak ránk, lecsukhatnak, ha kábítószert találnak a
helyszínen.
Enzio fölállt.
– Én azt hittem, okos vagy. Ha le akarnának rohanni, azt te előre
tudni fogod. És lesz elegendő időd eldugni a szajrét. Carrie némán
bólintott. Itt az ideje kiszállni.
– Helyes kölyköd van – jegyezte meg Enzio, mintha olvasna a
gondolataiban. – Nekem is vannak fiaim. Ugye vigyázni akarsz a
gyerekre? A város nagyon kemény tud lenni.
Ugyan mikor látta ez a fickó Stevent? Carrie tele volt reménytelen
haraggal.
Enzio már a hálószoba ajtajában állt.
– Ne is gondolj arra, hogy engem átvágj, szivi. Tetszik, ahogy
vezeted a boltot. Dolgozz jól továbbra is, és a srác egészséges
marad. És te is;
Gazember! Gazember! Ismét csapdában van.
– Eszemben sincs, Mr. Bonnatti – mondta színtelenül Carrie.
– Hát persze hogy nincs. Nem megmondtam, hogy okos vagy?

Ő volt az. Senki máséval nem lehetett összetéveszteni azt a

céltudatos járást, azt az éjfekete hajat. Gyerekkocsit tolt. Bernard
izgalmában kis híján belement az előtte haladó kocsiba.
Sikerült végre megállnia, és gyalog követte a lányt.
A lány frissen ment, itt-ott meg-megállt egy-egy kirakat előtt.
Bernard egyre közelebb jutott hozzá, már-már mellette volt. Szólítsd
meg, kiáltotta fejében a hang. Mondj valamit, bármit. Megérintette a
lány vállát, és ő úgy fordult hátra, mint egy ideges kanca.
– Carrie! – kiáltott fel a férfi-Gondoltam, hogy magam az. A lány
mosolya erőltetett volt. – Mr. Dimes…
– Érdekes, hogy így magába botlottam. – Bernard félt, hogy
eltúlozza a szerepét.
 A lány ide-oda lesett, mintha a menekülés útját keresné.
– Hogy van? Ki ez a kis legény? – hajolt a kocsi fölé a férfi. Carrie
meg volt döbbenve. Bernard Dimes. Ennyi idő után.
– A fiam – mondta gyorsan. – Hm… azért tűntem el akkor olyan
váratlanul, férjhez mentem.
A férfi gyors pillantást vetett a lány gyűrűsujjára. Nem volt rajta
jegygyűrű.
– Gratulálok.
– Köszönöm.
Suta csönd ereszkedett rájuk. Hogyan is mondhatná a lánynak,
hogy vele szeretne lenni. Carrie úgy nézett rá, mintha a világon a
legkevésbé őt szeretné látni.
– Talán egyszer együtt vacsorázhatnánk – mondta végül
feszülten Bernard.
– Nagyon szeretném.
A lány megrázta a fejét.
– Mondtam már. Férjhez mentem. De azért köszönöm.
– Akkor talán szívesen megnézné a férjével együtt az új műsorom
főpróbáját. A következő hat hétben vidéken leszünk, de aztán egy
héten át főpróbák lesznek…
A lány alig figyelt rá. Annyira zavarban volt, annyira szégyellte
magát. Ó, Istenem! Ha Mr. Dimes megtudja, hogy mi lett belőle…
– Mennem kell – szakította félbe a férfit.
– Persze. – Nagyon mélyen a lány szemébe nézett.
– Ha valaha is szüksége lenne rám… A címem változatlan.
– Isten vele. – Carrie valósággal futott az utcán, dühösen tolta a
babakocsit.
– Mami! Mami! Mami! Nagyon gyors! – dünnyögte Steven.
Carrie lassított, és a találkozásra gondolt. Bernard Dimes kívánja
őt. Ez világosan látszott a szemén. Bernard Dimes ugyanolyan, mint
a többi. Mégis más. Nagyon gazdag.
– Cukrot! – követelte Steven. – Kérlek, mami. Kérlek. Carrie
megállt az édességboltnál, és vett egy kis csokoládét.
– Árt a fogadnak – mondta, amikor odaadta a fiának.
– Árt! Árt! Árt! – dünnyögte Steven.
Carrie sóhajtott. Bernard Dimes a testét akarja. Ez minden. Nem
tud segíteni rajta. Bonnatti küldött egy adag eladni való kábítószert,
ez volt az, ami aggasztotta a lányt. Most már nemcsak kurva és
madame, de kábítószer kereskedő is.
Stevenre pillantott, akinek lefolyt az állán a csoki, és hidegség
összeszorította a szívét. Tennie kell valamit. De mit?e’
 GINO 1948-1949
Gino megtartotta az ígéretét. Megvette Bee-nek a létező
legnagyobb gyémánt jegygyűrűt, aztán várta, hogy a lány teherbe
essen. És várt… és várt… és várt
– Az orvos azt mondta, beletelhet néhány hónapba – magyarázta
a lány. – Nem mindig sikerül rögtön. Bizonyos időpontokban kell
csinálni, próbálkoznunk kell.
Ginónak egyáltalán nem okozott örömöt, hogy megadott
időpontokban kellett szeretkeznie, Az volt az igazság, hogy minél
lelkesebben vonult Bee az ágyba – „Most van itt az ideje”
felkiáltással Ginónak annál kevesebb kedve volt hozzá.
– Nem vagyok dugógép! – mormogta. – Csak akkor tudom
csinálni, amikor én akarom.
– Az orvos azt mondja… – makacskodott a lány. Gino a
legszívesebben megölte volna azt a nyavalyás orvost.
Bee a konyhában volt aznap reggel, reggelit csinált. Nem valami
nagy szám volt fényes arcával és fölborzolt hajával.
Marco az asztalnál ült, és Mickey Spillane Én, a bíróság című
könyvének egy agyonolvasott példányát lapozgatta.
Gino kiverte a kezéből a könyvet.
– Nem azért költők egy vagyont a neveltetésedre, hogy ilyen
szemetet olvass.
Marco elpirult.
– Ez igazán jó könyv, Gino.
– Olvass Fitzgeraldot, Hemingwayt, valami rendeset. – Hány
tojást kérsz? – kérdezte Bee, akár egy feleség.
Gino körülpillantott a nagy, kényelmes konyhában, és
egyszeriben úgy érezte, hogy utálja ezt a village-beli lakást. Ez egy
trágyadomb. És különben is, mit keres ő itt?
Bee még egyszer megkérdezte, hány tojást kér, és a nap éppen
megvilagította az arcát. Öregnek és fáradtnak látszott.
Krisztusom! Ha már most így néz ki…
– Nem kell tojás. Semmi. Sok a dolgom.
Gino kisétált a lakásból és a lány életéből is. Soha többé nem
látta Bee-t. A számláit továbbra is fizette, és a gyémántgyűrűt is
meghagyta neki. Évekkel később hallotta, hogy Bee feleségül ment
egy könyvelőhöz, és Új-Mexikóba költöztek. Marcóval tartották a
kapcsolatot.
Több mint egy éve szabadult. Megszabadult Bee-től is. Minden
üzleti vállalkozása remekül ment, bárhová nézett, tüzes lányok
várták.
Gino élvezte az életet.
Las Vegasban élvezetesnek találta a helyzetet. Las Vegast –
valaha elhagyatott sivatagi lepratelep volt – Bugsy Siegel fedezte föl,
aki 1946 decemberében megnyitotta a hírhedt Flamingó Hotelt, és
akit 1947-ben meggyilkoltak fáradozásaiért. Kiderült, hogy Bugsy
lefölözte a maffia pénzét, és ezért ez a büntetés járt.
Egy évvel Siegel halála után Meyer Lansky egy újabb
luxusszálloda és -kaszinó, a Thunderbird építését finanszírozta.
Rövid időn belül további nagy szállodákat terveztek.
Gino jó ötletnek tartotta a dolgok kezdeténél beszállni. És
szindikátust hozott össze befektetőkből, akik szintén ezen törték
magukat. Gino úgy érezte, hogy Las Vegas egyre menőbb hely lesz.
Ugyan hol jön össze az embernek másutt a napsütés, a homok és a
legális szerencsejáték? Ráadásul ez egész néhány órányi
kocsikázást igényelt csak Los Angelesből.
Jake, a Gyerek komoly erőt képviselt a Parton. Ott folytatta, ahol
Bugsy Siegel abbahagyta. Jóképű volt, csicsásán öltözködött,
sztárokkal barátkozott.
Hollywood. A legtöbb ember számára elbűvölő szó. A Gyerek ott
élt. Beverly Hills-beli kastélyának kertjében pálmafák álltak, az ágyát
pedig egy Pippa Sanchez nevű színésznőcske osztotta meg vele.
Gino egy szép reggelen érkezett.
A Gyerek egy fehér, lenyitható tetejű Lagonda kupéval várta, és
egyenesen hazafuvarozta. Külön vendégszámy várta a házban
Ginót. Nagyon hollywoodi. Márványpadló. Fehér bútor. Aranycsapok
a fürdőszobában.
Gino azért érkezett, hogy megtárgyalja szindikátusa részvételét
annak a szállodának az építésében, amelyet Jake akart elindítani
Vegasban. Jake vastag volt, de annyira nem, hogy egyedül
finanszírozzon egy sok millió dolláros szállodát. Szüksége volt
Ginóra, nagy szüksége.
– A legnagyobb és a legjobb lesz! – lelkesedett Jake. – A
 Mirage nevet akarom adni neki. Hollywood összes sztárja el fog
jönni a megnyitóra. A legjobb szálloda lesz az egész rohadt világon!
Ginónak tetszett a dolog. Kedvelte a Gyerek lelkesedését és
stílusát. Az évek során barátok lettek. A Gyerek, keleten tett
villámlátogatásai alkalmából, még a börtönben is megmeglátogatta.
– Mindenemet neked köszönhetem, Gino – mondogatta
előszeretettel Jake. – Tőled kaptam az első száz dolcsimat.
Pippa Sanchez elintézte, hogy néhány barátnője fogadja Ginót a
medence körül.
– Válogathatsz – mondta könnyedén Jake. – Szőke, barna, vörös,
nem tudom, milyet szeretsz.
Gino nézte az eladó húst, a gondosan olajozott, furdőruhás
pózokban tetszeelgő fiatal testeket.
– Nekem mindegyik tetszik – mondta. Jake nevetett, és
megnyalta a száját.
– Hallgass rám, válaszd azt a kaliforniai szőkét. Amikor az ilven
elmegy, napolaj jön belőle.
– Sokra vittük az utca óta, mi?
– De sokra ám! – helyeselt Jake.
Gino érezte, hogy vastag, mellényes öltönyében izzadni kezd.
– Szeretnék lezuhanyozni, és pihenni egy kicsit.

Jake elővette a legjobb modorát.

– Persze, persze, majd beküldőm az egyik lányt egy itallal. Aztán,
ha kedved van, elüldögélhetünk a medencénél. Nyilván le akarsz
sülni, ha már itt vagy.
– Az üzletet akarom elintézni – felelte tömören Gino. – Mit intéztél
Vegasban? Minél előbb szeretném látni a telket.
– Minden el van intézve. Tiny Martino kölcsönadja a
magánrepülőgépét. Reggel odarepülünk. Az éjszakát a Flamingóban
töltjük, holnapután délelőtt visszaröpülünk.
– Tiny Martino, mi? – Gino el volt bűvölve. Százszor is látta
Tiny Martinót a moziban. Bee azt mondogatta róla, hogy
Chaplinnél is mókásabb. – Ő is velünk jön?
– Talán. Jó barátom. Már azt is megígérte, hogy elvállalja a nyitó
műsort a Mirage-ban.
 Jake úgy beszélt, mintha a szálloda már készen lenne. Gino még
a terveket sem látta.
Pippa Sanchez vonaglott feléjük a teraszon. Dinamikus teste,
dús, sötét haja volt, sortot viselt. Fehér fürdőruha és fehér magas
sarkú szandál volt rajta, a bőre természetesen barna volt.
Szülőhazájában, Mexikóban sztár volt. Hollywoodban csupán a
szerződtetett színésznőcskék egyike. Jake, a Gyerek bolondult érte.
– Szóval – nyújtotta drámaian a kezét a lány – maga az a Gino
Santangelo, akiről annyit hallottam.
Gino megszorította a lány kezét.
– Én vagyok.
A lány hosszú pillájú szemével nézte a férfit.
– Örülök, hogy végre megismerhetem. – A lány hangja érzéki
volt.
– Én is. – Gino azon tűnődött, vajon ez a lány is beletartozike a
választékba. Ha igen, ezt akarja.
Jake minden bizonnyal olvasott a gondolataiban. Gyorsan
megszólalt.
Pippa az én barátnőm. Együtt vagyunk már… mióta is, szivi?
– Egy vagy két éve – mondta könnyedén a lány.
– Hamarosan legalizáljuk a kapcsolatunkat! – Jake nevetett.
– Persze. És hamarosan seggedbe néz a baj! – felelte Pippa. –
Színésznők! – kiáltott föl Jake. – Csak velük ne kezdj, Gino.
– Úgy van – helyeselt rekedt torokhangján Pippa. – Ne is kezdjen
velünk. Harapunk, tudja!
Gino mosolygott. Szerette az éles eszű nőket.

Costa hatodszor utazott már haza a temetés óta. Franklin halála

után nehéz helyzetbe került. Mi legyen? Maradjon New Yorkban, és
ügyeljen továbbra is Gino érdekeire? Vagy térjen vissza San
Franciscóba, és gondoskodjon az anyjáról, Leonóráról és a családi
ügyvédi irodáról? Jennifer nem segíthetett a döntésben.
– Azt kell tenned, amit helyesnek érzel – mondta az asszony. –
Ha visszamégy Friscóba, mindig Franklin Zennocotti fiacskája leszel.
És ha együtt fogunk élni anyáddal, anyád nagyon is tőled fog függni.
Leonora pedig biztosan nem tűr semmiféle beleszólást az ő életébe.
Harmincnyolc éves. Ha egyszer ahhoz van kedve, hogy igyon és…
hm… szeretkezzen, ugyan hogyan tudnád megakadályozni? Kivált
ha a férje sem tudja?
Costának el kellett ismernie, hogy Jennifernek igaza van, de ettől
még nem érzett kisebb bűntudatot havi hazalátogatásai során. Ezért
is helyeselte, hogy Ginónak érdekeltsége legyen Las Vegasban. Ha
az üzlet is oda szólítja őket, több időt tölthetnek a Parton.
A legutóbbi útjára Jennifer nem kísérte el. Ez nagyon is jól jött,
mert úgy tervezte, hogy két nap után Los Angelesbe utazik, és
találkozik Ginóval. Mindvégig ezen járt az esze, miközben anyját egy
családi vacsorára fuvarozta.
Leonora és férje, Edward laposan szétterülő, tanyaházszerű
épületben laktak. Fekete egyenruhás szobalány nyitott ajtót, és
bekísérte őket a tölgyfa borítású nappaliba. Leonora a bárszéken
üldögélt. Jó néhány kilót fölszedett egykor karcsú testére. Nadrág és
blúz volt rajta, és éppen martinit ivott. Costa már megfigyelte, hogy
soha nem hiányzott a kezéből a pohár.
Edward a bárpult mögött állt, és rosszkedvűen jeget tört. Ő is
alaposan meghízott, egykor jóképű arca borvirágos és püffedt volt.
A jó szem még felfedezhette rajtuk, hogy valaha gyönyörű pár
voltak, de ez Most már alig-alig látszott.
– Ó, a hazalátogató New York-i – mondta élesen Leonora. –
Nem is tudom, hogy tudsz ilyen gyakran elszakadni bűnöző
barátodtól. Elenged?
Costa oda sem figyelt. Leonora állandóan epés megjegyzéseket
tett Ginóra. Mintha valamiféle perverz örömét lelte volna ebben.
Edward előjött a bárpult mögül, kezet fogtak. – Hogy megy a bolt?
– kérdezte Costa.
– A bankszakma maga az unalom. Szeretném abbahagyni, és az
életem hátralévő részét a golfpályán tölteni.
– Ó – jegyezte meg maró gúnnyal Leonora –, pedig már azt
hittem, azt csinálod.
Ekkor lépett be a szobába Maria, a törékeny külsejű, húszéves
lány. A lány Costát Leonorára emlékeztette ugyanebben a korában,
csakhogy Mariának egészen más volt a vérmérséklete. A lány
szégyenlős volt és visszafogott, kedvesen régimódi.
– Jó estét, bácsikám, nagymama. – Mindkettőjük arcát szeretettel
csókolta meg.
 – Istenem! – kiáltott föl Leonora. – Te már megint itthon vagy?
Soha nem szoktál randizni? Amikor ennyi idős voltam, mint te, értem
sorban álltak a fiúk.
– Amikor annyi idős voltál, mint ő, már férjnél voltál – mutatott rá
Costa.
Az sem állított le! – fenyegette meg a lányát az ujjával Leonora. –
Nem természetes, hogy soha nem mégy el. Mi bajod?
Maria elpirult.
– Nekem semmi bajom, anyám.
– Ne kezdd megint velem, ifjú hölgy – sikította Leonora. –
Hallottad ezt, Eddie? Hallottad ezt?
– Fogd be már a szád – mondta Edward. Leonora utánozta a
hangját.
– Fogd be már a szád! Tőlem aztán bent ülhet élete végéig a
szobájában, ahonnan kizárólag azért dugja ki az orrát, hogy engem
sértegessen.
– Leonora, kérlek.
Maria gyorsan Costára és a nagyanyjára pillantott. Rettenetes
zavarban volt a szülei viselkedésétől, és ez látszott is rajta.
Costa mély lélegzetet vett, és félbeszakította marakodó
házaspárt.
– Jennifemek van egy pompás javaslata – mondta. – Mi lenne, ha
Maria azt kapná ajándékba a huszonegyedik születésnapjára, hogy
egy hónapot velünk tölthet New Yorkban?
Maria arca földerült.
– New York! – mormogta Leonora. – Ahol összejöhetne az összes
gengszter barátoddal. Azt mondom, nem.
– Jaj, anyám! – könyörgött Maria. – Kérlek! …
– Nem fog semmiféle gengszterekkel találkozni – magyarázta
türelmetlen Costa. – Jennifemek töméntelen kiváló barátja van.
Rengeteg tisztességes család, rendes és nőtlen fiúkkal.
Leonora a száját biggyesztette.
– Még én sem voltam New Yorkban.
– Nem is akartál soha odamenni – szólt rá Edward.
– Talán ha mi is mennénk…
Én nem vehetek ki egy hónapi szabadságot. Apámat megütné a
guta.
 – Majd meglátjuk – mondta kelletlenül Leonora. Costa Mariára
kacsintott, és szájmozgással jelezte, hogy menni fog a dolog.
A lány hálásan mosolygott.
– Hol a pokolban a vacsora? – vicsorgott Leonora. –
Esküszöm, kirúgom azt a süket tyúkot, aki itt mászkál a házban
és úgy tesz, mintha ő lenne a szobalány.
Costa fölsóhajtott. Újabb csodás este Leonórával.

A sivatagi nap szinte izzott, amikor végigjárták a terepet, amelyet

Jake a Mirage számára választott.
– Mihelyt befutott a pénz, hozzálátunk az építkezéshez. A telekre
opcióm van. A tervek készen vannak. A vállalkozó készenlétben.
Csak a te szavadra várunk. Egyszerűen nem lehet ráfizetni. Egy
vagyont fogunk keresni rajta! – lelkesedett Jake. Gino már döntött. Ő
benne van. De hadd izzadjon egy kicsit a Gyerek.
– Itt vannak nálad a tervek?
– Persze, persze – Jake csettintett egyik, körülöttük legyeskedő
kegyencének. – Hozd ide a kocsiból a táskámat.
Belekarolt Ginóba, és nekiindult a kopár, homokos földsávnak.
– Itt lesz egy olimpiai méretű medence, talán nagyobb is, hogy a
gyerekeket is elhozhassák a szülők. Az anyukák meg a srácok
játszadozhatnak a napon, amíg apuci elveri a családi vagyont.
– Nekem tetszik. Jake embere futva hozta a táskát.
A Gyerek kinyitotta, és elővette a terveket. Leteregette őket a
földre.
– Hagyd – mondta Gino. – Majd később megnézem.
Jake térden állva kezdte a mondókáját.
Azt hittem, látni akarod… – Aztán meggondolta magát, fölállt, és
hagyta, hogy a testőre hajtsa össze és tegye vissza a táskába a
terveket.
Gino előrement. Jake aggódva szaladt utána.
– Itt egy csomó teniszpálya lesz.
– Teniszpályák? Szerintem nem jó ötlet.
– Miért nem?
– Ha túlságosan sokféle szórakozást nyújtunk nekik, nem fognak
játszani. Szerencsejáték és napozás – semmi más.
– Igazad van. Semmi más.
 – Kivéve a vacsoraműsort. Egy sztárral. Elsősorban az fogja
idecsalni a népet.
– És a gyönyörű lányok! – Kurvák?
– Nem. Pincémők, akik az italt fölszolgálják, míg vesztenek a
hapsik. Táncosnők. Néhány kurva is, de osztályon felüliek, akiket a
portás ajánl.
– Helyes. Válogatott csapat.
– Magam válogatom ki őket! – Jesszusom! Ez igen.
– Nem akarsz visszamenni a kocsihoz? – Miért ne? Mindent
láttam, amit akartam.
Jake izzadt, nem annyira a hőségtől, mint inkább Gino
közömbösségétől. Amikor a kocsi biztonságos hátsó ülésén ültek,
kirobbant belőle: – Nos? Megállapodtunk? Gino mosolygott.
– Az a szőke nem volt ügyetlen tegnap este. Bár volt már jobb.
– Ma estére szerzek jobbat. Pippának sok barátnője van, akiket
még nem is láttál. – Pippa.
– Tessék?
– Kizárólag a tiéd?
Jake kényszeredetten mosolygott.

- Úgy valahogy. Együtt vagyunk már jó ideje… – Elhallgatott, és

izzadságcsöppek gyöngyöztek a homlokán. – Persze, ha őt akarod,
a tiéd. Gino vigyorgott.
– Nevezzük a dolgot kölcsönnek egyetlen éjszakára. Helyes?
Jake elszántan mosolygott. – Helyes.
– Elvégre amikor leléptél a hatvan lepedőmmel, az is csak
kölcsön volt, igaz?
Jake bánatosan bólintott. Pippa Sanchez volt az egyetlen nő, aki
iránt életeben érzett valamit. A többi csak kurva volt.
– Tehát kölcsönveszem Pippát. Egy éjszakára. Így fair, nem
gondolod? Kiegyenlíti a számlát.
– Persze, Gino. – Jake hangja feszült volt. A gazember a
markában tartja, es ezt mindketten jól tudják… – A tiéd tetőtől talpig.
 CARRIE 1943
Carrie fel-alá járkált a hálószobájában, és olyan vágyakozást
érzett, amelyről azt hitte régen elmúlt. A kamrában, hátul eldugva ott
volt a kábítószer. A gondolattól is megborzongott Carrie egész teste.
Eltűnődött, vajon Bonnatti tudta-e, hogy ő korábban kábítószeres
volt. Ha tudta: miért küldött neki szert eladásra? Ennyire kegyetlen?
Vagy buta?
Persze, hogy nem tudhatta. Hiszen Carrie múltja a lány titka volt.
De az volt-e igazán?
Kora este volt, alig jöttek még vendégek. Frank Sinatra hangja
szállt a lakásban. Amióta a lányok közösen megnézték a
vékonydongájú Sinatrát a Paramount Színházban, mind megőrültek
érte, és Sinatra lemezei szolgáltatták az állandó hátteret a vendégek
jövés-menéséhez.
Carrie jobban szerette a bluest. Bessie Smitht vagy Billie
Hollidayt. Gyakran eltűnődött, vajon ez ugyanaz a Billie-e, akivel
együtt dolgozott Florence Williams-nél, és amikor egy napon látta a
képét egy újságban, izgatottan állapította meg, hogy ugyanaz a lány.
A titkot magában tartotta. Ki hinne neki, ha azzal dicsekedne, hogy
„Ismerem Billie Hollidayt, egy kuplerájban dolgoztunk”?
Suzita kopogott az ajtaján.
– Valami idegen hapsi keres. Nem beengedtem. Azt mond, jó
barát neked. Én látom ő strici.
– Rúgd ki – felelte Carrie, lesimította szoros, sárga ruháját, és
kisietett a szobából.
A bejárati ajtó kukucskálóján megnézte Suzita „stricijét”. Magas,
sovány fekete férfi volt, nevetséges csíkos öltönyben, nagy
kalapban. Feketék nemigen jártak hozzájuk. Azok is inkább
zenészek voltak. Nem nagyon látták szívesen a négereket; a fehér
kliensek nem szerették őket.
Carrie néhány ujjnyira kinyitotta az ajtót, de a vaskos biztonsági
láncot nem akasztotta ki.
– Segíthetek, szivi? – kérdezte. A kedvesség többnyire hamarabb
elkergette őket, mint a kiabálás. Ha ez a fekete dugni akar, átküldi
Madame Zoéhoz a Kilencvennegyedik utcába, ahol tárt lábakkal
fogadják.
– Carrie-vel akarok beszélni – nyafogta a fickó.
 – Én vagyok Carrie, és hónapokra foglalt vagyok. De tudok egy
olyan helyet, ahol megkapod a legfinomabb árut… A fickó Carrie-re
meredt a félhomályban a résen át.
– A büdös kurva életbe! Te vagy Carrie? – A hangja csupa
megvetés volt.
– Persze hogy én. Ide figyelj, öreg…
– Leroy vagyok – duruzsolta a fickó. – Ugye emlékszel rám, te
lány? A bácsikád vagyok!
Carrie úgy érezte, elájul. Ott rögtön. Leroy. Ez nem lehet igaz.
Leroy. Ez lehetetlen. Leroy. Az a gazember már nem is élhet.
– A név olyan emlékeket ébresztett benne, amelyeket régen
szeretett volna kitörölni. Leroy. Csirkefogó. Strici.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta nyugodtan, de a szíve
olyan hangosan vert, hogy bizonyára hallani lehetett.
– Le-roy! – kiáltotta izgatottan a fickó. – A bácsikád, te lány!
– Itt valami tévedés van, miszter. Jobb lesz, ha eltűnik, mielőtt
rendőrt hívok.
– Nem megyek sehová. Hívj rendőrt, ha akarsz. Én maradok.
Carrie gyorsan gondolkodott. Igazán ő lenne? És ha igen, honnan
tudhatja hogy ő Carrie? Legalább tizenhat-tizenhét éve nem látta a
lányt. Akkor Carrie még gyerek volt.
– Tűnjön el innen, miszter.
– Miért? – vágott vissza a fickó. – Nőt akarok. Van pénzem.
– Tudok egy másik helyet, ahol szívesen fogadják. Itt az összes
lány foglalt…
– Várok.
– Azt lehet. – Várok.
Makacs dög. Ez tényleg Leroy. Soha sem fogja elfelejteni önző,
nyafogó hangját.
Suzita surrant oda mellé.
– Hívjak védelmünket? – kérdezte suttogva.
– Igen. – Mi olyat mondhat Leroy, ami neki kárára válik? Becsapta
a fickó orra előtt az ajtót, és bement Suzitával, hogy hívjon valakit a
Bonnatti-bandából.
– Hiszi téged ismer? – kérdezte kíváncsian Suzita. – Azt hiszem.
– Te láttad őt?
Carrie közömbösen vállat vont.
 – Soha életemben. Suzita kacagott.
– Látszik alja stricinek.
– Aha – helyeselt Carrie. Bizonyára az is volt még mindig. Pitiáner
strici. A bácsikája. Egyetlen élő rokona. Röhej!
Bement a nappaliba, és kevert magá nak egy italt.
Suzita visszaszaladt a bejárati ajtóhoz, és addig lesett ki a
kémlelőlyukon, míg meg nem érkezett Bonnatti két embere, és
erőszakkal el nem távolította Leroyt.
– Nem jön vissza. – Suzita nevetett. – Verik agyon.
Ahogy múltak a hetek, Carrie-nek sikerült elfeledkeznie Leroyról.
Elfoglaltabb volt, semhogy azon töprengett volna, hogy a férfi ott
mászkál valahol az utcán. A verés bizonyára elijesztette. Mindig is
gyáva gazember volt. Carrie a legjobban azt szerette volna, ha
Bonnatti nehézfiúi földarabolták volna és az East Riverbe hajították
volna Leroy vékony, fekete testét. Az olyan ember, aki egy
tizenhárom éves lányt kurválkodásra kényszerít, nem érdemli meg,
hogy éljen. Ha visszajönne, ő maga öli meg.
Ez a gondolat izgatta. Az egyik palijától vett egy kis pisztolyt,
amelyet mindig magánál tartott. A fegyvertől erősnek érezte magát.
Ha egy férfi a testét akarja, most ő lehet fölényben. A fehér ürge
éppen rajta fekszik, dolgozik Llehet akár a legfontosabb pasas
Amerikában, amikor Carrie-t dugja, csupán néhány centimétemyire
van a haláltól. A megtöltött pisztolyt az ágy alatt tartotta. Rajta kívül
senki sem tudta, hogy ott a fegyver. Senki. És amikor éppen
Bonnattit fogadta – New York egyik leghatalmasabb bűnözőjét –, a
pisztolya akkor is kéznél volt.
Ó, ha a férfi tudta volna! Enzio Bonnatti, akit mindig három testőr
kísért. Enzio Bonnatti, aki megkóstoltatta az ételét, mielőtt maga
hozzányúlt volna. Enzio Bonnatti. Disznó. Mind egyformák. Alig
várják, hogy kiélhessék pitiáner perverzióikat.
A férfiak a kurvák. A nőknek legalább okuk van, hogy csinálják.

Fekete ribanc! Ő az, a hetyke járásával meg a nagy csöcseivel.

Már nem gyerek, de ő azért megismeri, nem olyan hülye ő.
Először nem volt biztos benne. Az ajtónyíláson át nem tudta
jól megnézni. Ribanc! Ki sem nyitotta az ajtót, be sem engedte őt
a kuplerájba. Mi baj, Carrie? A fekete fasz már nem is jó neked?
Leroy jól emlékezett arra az időre, amikor Carrie-nek csak fekete
fasz jutott, de abból jó sok.
Jól ismert tény, hogy a fekete fasz nagyobb, mint a fehér. Jobb a
szaga, és tovább áll.
Leroy kuncogott, ahogy bujkálva követte Carrie-t az utcán, tartva
a távolságot. Nem szabad, hogy a lány észrevegye. Kétségtelenül
mutatósan néz ki. Remek a lába, a haja a fenekéig ér. A francba!
Élete legnagyobb szerencséje, hogy megtalálta. Leroy kivette a
szájából a rágógumit, és frisset vett be. Milyen szerencse, hogy pár
hete bement abba a jazzklubba, és ott üldögélt egy kicsit a
zenészekkel füvet szíva. Szerencse, mert a beszéd a lányokra
terelődött, és miközben megpróbálta eladni a pillanatnyi élettársát –
tizenhat éves, svéd és szorgalmas szóba került Carrie háza, egy
kupi a Harminchatodik utcában, ahol olyan lányok vannak, hogy a
férfi megőrül értük. Olyan lányok, akik mindenre: hajlandók – ha
megfizetik és a legszebbek az egész piacon.
A név megmaradt a fejében. Carrie. Az nem lehet, vagy mégis? A
név nem Olyan ritka… Kiderítette, hogy a házat vezető tyúk fekete.
Carrie mekkora… szerencse.
Aztán megnézte magának… Ő volt azt. Szentséges ég! Ebből
már lehet valami jó.
Füttyentett, ahogy bukdácsolt az utcán, és rágta a gumit. Az
utóbbi időben nemigen mentek neki a dolgok. A napfényes kaliforniai
éveket, amikor puncit árult, hat rossz év követte a San Quentinben,
ahol a rabtársak jócskán megdől-gozták hátulról. Szabadulásakor
lelépett az államból, mielőtt nyilvántartásba vették volna,
visszaszökött a jó öreg New York Citybe, és bárokban-klubokban
múlatta az időt. Miss
Svédországot egy olcsó étteremben fedezte föl a Times Square
mellett, ahol a lány fölszolgált. Rávette, hogy inkább önmagát árulja,
és abból mindketten megéltek az ócska, harlemi nyomortanyán.
Leroy nem ilyen életet képzelt el magának. Kaliforniában Cadillackel
járt, az ég szerelmére! És tíz lányt futtatott. Harminchat éves volt.
Ideje gondolni a jövőjére. Amennyire látta, a kishúga, Carrie volt
számára a jövő. Elvégre ő tanította meg mindenre, amit a lány
tudott. Hát nem tartozik ezért neki semmivel? Leroy törvénye szerint
igenis, tartozott. Leroy megállt egy kövér nő mögött, amíg Cárrie egy
kirakatot nézett. Ribanc! Megverette. Ezért megfizet neki.
Utálta, ha mocskos, fehér fickók ütötték. Az ember így meg is
sérülhet.
Amikor legközelebb fölkeresi a lányt, más lesz a helyzet.
Legközelebb Carrie négykézláb mászik majd előtte, a lábát is
megcsókolja, sőt le is szopja, ha Leroy úgy akarja. Volt egy terve. Be
fog válni.
Carrie otthagyta a kirakatot, tolta tovább a kék babakocsit, benne
az édes kis kölyökkel.
Leroy mögöttük ugrándozott, és halkan futyörészett magában.
 GINO 1949
Los Angeles kék égboltja után New York City forró, fülledt és
nyomasztó volt júliusban. Gino életében először gondolt arra, hogy
vesz egy házat. Valami szép épületet a városon kívül, parkkal és
medencével. Talán Long Islandon.
Megértette, miért szereti a Gyerek Los Angelest. Úgy élt ott, mint
egy király, körülötte gyönyörű nők és a siker minden kelléke. Akár
előtte Bugsy Siegelt, őt is tisztelték és félték. Visszatetsző híre
titokzatos légkörrel vette körül. És Hollywoodban mindenki számított,
akit titokzatos és csillogó légkór vett körül. .
Pippa Sanchez elmondta Ginónak, hogy a Gyerek szereti verni a
nőket, amikor Gino megkérdezte, nem zavarja-e ez a lányt, az
közönyösen vállat vont.
– Miért bánnám? Amíg Jake babája vagyok, írnak rólam az
újságban. Még mindig jobb, mint valami hülye színésszel
randizgatni. Meg aztán nem is akar ő bántani. Csak erősebbnek érzi
magát tőle.
– Erősebbnek? – Gino elhatározta, hogy a Gyereket állandóan
szemmel kell tartani. Elvégre egy rakás pénzt fektet be a Mirage-ba,
tudni akar hát minden centről. Pippa látszott az ideális személynek,
aki szemmel tarthatja a Gyereket.
Gino ajánlatot tett a lánynak. Hajlandó-e bizonyos anyagi
juttatások fejében megosztani a hűségét?
Igen, hajlandó. Továbbra is együtt fog élni Jake-kel, és hetente
jelentést tesz róla Ginónak telefonon.
A lány nem volt olcsó.
Gino nem is várta, hogy az legyen.
Egy hosszú és kellemes éjszakát töltöttek együtt. Ám a lány izzó
szexualitása nem pörgette föl Ginót annyira, amennyire várta.
Másnap este Pippa már ismét a Gyerek ágyában volt, és Gino ágyba
vitt még néhány hollywoodi szőkét, mielőtt visszaröpült Costához
New Yorkba.
Gino már határozott. Nem lesz több hosszú kaland. Nincs olyan
nő, akivel akár csak egy hetet is érdemes lenne eltölteni, nemhogy
hónapokat.
A ház gondolata azonban vonzotta. Egy Gatsby stílusú kastély,
ahol vendégeket fogadhat. Hiányzott neki a Clemmie’s és a
házigazda szerep. Szerette, ha fontos emberek ittak-ettek nála.
Egén. Nagy estélyeket adhatna, mint annak idején Clementine Duke.
Most, hogy kint volt a börtönből, ismét akcióban és vastagon, a
nagymenő barátok ismét körülvették. Mind visszatértek, még
újabbak is jöttek. Néha eltűnődött, vajon akad-e közöttük akár csak
egyetlen igazi barátja is. Tudta, hogy nem. A pénz sok mindent
megszerezhetett az embernek, de az igazi barátság nem eladó. A
titok: soha ne bízz senkiben. Úgy soha nem lehet semmi bajod. Gino
úgy látta, csak így lehet élni.

Jennifer és Costa Zennocotti Montaukban béreltek nyaranta egy

házat. Nem volt semmi különös, csupán egy kényelmes, tágas
épület a part közelében, hintával és két kutyával az illatos kertben.
Jennifer imádta. Levette New York-i ruháit, és nyári pamutban élt,
mezítláb.
Costa ott töltötte a hétvégeket. Nagyon megnyugtatónak találta.
Amikor péntek esténként megérkezett, minden feszültsége
feloldódott. És a Ginóval való munka feszültségekkel teli életet
jelentett. Gino valóságos dinamó volt, és vágott az agya, mint a
borotva. Vegyük például a Las Vegas-i üzletet. Ginónak nem volt
szüksége papírokra, az egész megállapodás ott volt a fejében.
Persze azért voltak papírok, törvényes dokumentumok Gino meg a
Gyerek aláírásával. A vállalkozás sokba került. Ám ha a Flamingó és
a Thunderbird adatait vették alapul, minden jel arra mutatott, hogy a
Mirage megnyitása egyenlő lesz egy bank megnyitásával.
Augusztus harmadik hetében Maria Costáékhoz utazott nyaralni.
Tele volt izgalommal, kérdésekkel, és szemlátomást boldog volt,
hogy eljöhetett otthonról.
– Hogy van Leonora? – kérdezte Jennifer. – Olyan régen láttam.
– Anyám jól van – felelte Maria, és a szülei közötti hangos
veszekedésre gondolt, amelyet az elutazás előtti estén volt
szerencséje végighallgatni.
– Nagy mulatságot rendezek a születésnapod tiszteletére –
mondta Jennifer
– Nagyon kellemes lesz. Van egy csomó fiatal, akikkel szeretném,
ha találkoznál.
 Maria vidáman bólintott, és arra gondolt, bárcsak el tudná felejteni
a születésnapját. Nem akart emlékezni rá, hogy immár huszonegy
éves lesz. Huszonegy évesen az embernek határoznia kell az
életéről, és Mariának fogalma sem volt, hogy mit akar csinálni.

Egész júliusban és augusztusban, minden hétvégén Gino

házakat nézett. Nagyokat, kicsiket, szigeten álló remetelakokat,
falusi tanyákat, udvarházakat. Connecticut zöld mezőitől Long Island
vadabb partjáig sehol sem talált kedvére valót.
Kezdte unni a keresgélést. Az ingatlanügynökök is kezdték unni
őt. Augusztus utolsó vasárnapján egyedül kelt útra, nem vitt magával
sem sofőrt, sem testőrt. Egy nagyobb ingatlant nézett meg East
Hamptonban. A telekügynöknő büszkén vezette körül.
– Szerintem látni fogja, Mr. Santangelo, hogy pontosan erre a
házra vágyott. Gino alaposan megnézett mindent. Lehet, hogy a
nőnek igaza van. Öreg ház volt leromlott állapotban. De sugárzott
belőle a lehetőség, és megvolt az elkölteni való pénze.
Az épület alapja még Viktória korabeli volt, hámló, fehérre festett
oszlopok és bonyolult faragásokkal díszített erkélyek. Számos tágas
szoba volt hatalmas ablakokkal, és az egész felső szintet jókora
erkély fogta körül. – Tetszik – mondta Gino.
– Ez valóban egyedülálló – felelte az ügynöknő. – Csak azért van
a piacon, mert az idős hölgy, aki itt élte le az egész életét, meghalt,
és a család el akarja adni.
– Kissé lerobbant.
– Ó, igen. De az árnál ezt figyelembe veszik. És felújítva
csodálatos lesz – Gino nem tudott határozni. Annyi épületet látott
már, hogy összezavaródott.
Szeszélyesen rugdosott valami szemetet, amely a ház hátulsó
oldalán végig húzódó üvegház padlóján hevert.
– Egy vagyont kell ráköltenem.
– Ó, szerintem nagyon is megéri. – A nő az órájára nézett. volt
egy másik megbeszélése, és már tízperces késésben volt. – Nos,
Mr. Santangelo,mit gondol?
– Még nem tudom. Ha igent mondok, hétfőn teszek majd
ajánlatot. – Más vevők is látták már.
– Hétfőn.
 – Természetesen. – A nő ismét feltűnően az órájára nézett. –
Mennem kell, Mr. Santangelo. Eleget látott?
– Persze. Elmehet, Megnézem a kertet.
Amint a nő kocsijának a zaja elhalt, Gino fölfedezte, milyen békés
a vidék. Csak a madarak csiripeltek, semmi más zaj nem volt. Minek
neki ez a nagy békesség? Talán túlságosan is békés ez a hely.
Körüljárta a kerteket, észrevette, hogy elvadult a fű, a rózsák is
vadon nyílnak mindenfelé. Megpróbálta elképzelni, hogyan nézne ki
az egész rendbe téve. Talán egy nagy márványterasz kellene az
üvegház mögé, teniszpálya meg egy nagy, kék, hollywoodi stílusú
medence. Egén. Szenzációsan nézne ki. De még mindig nem tudott
határozni. Úgy érezte, ki kell kérnie még valakinek a véleményét.
Costáét és Jenniferét. Jennifemek jó ízlése van, egyetlen pillantással
föl tudja mérni, hogy fog kinézni az egész. És Montauk közel van. Át-
kocsizik Costáék bérelt házába, és idehozza őket.
Maria beugrott a medencébe, úszott tíz hosszat, kimászott, és
lerogyott egy nyugágyra. Istenien érezte magát. Hat napot töltött
Jenniferrel és Costával, és egy új világot fedezett föl. Nem voltak
veszekedések. Nem voltak éjszakába nyúló ivászatok. Csak.béke és
harmónia és két olyan ember, akik szemlátomást nagyon-nagyon
törődnek egymással.
Maria kirázta hosszú, platinaszőke haját, becsukta a szemét, és
odakínálta az arcát meg a testét a napnak. Costa és Jennifer
barátokat mentek látogatni. Őt is magukkal akarták vinni, de ő
fejfájásra hivatkozva inkább maradt. Nem fájt a feje. Csak szeretett
volna egy napot egyedül tölteni. Az egyik kutya ugatni kezdett, Maria
kinyújtotta a kezét, és lágyan hívta.

Ide, Fiú, ide.

A kutya farkcsóválva szaladt hozzá.

Gino lefékezte lenyitható tetejű Mercedesét a montauki ház előtt.

Hallotta, hogy ugat egy kutya, de nem látott autót. Kiszállt a
kocsijából, és becsöngetett, többször, erőteljesen nyomta meg a
gombot. Amikor nem jött válasz, körbejárta a kis házat, türelmetlenül
árnyékolta tenyerével a szemét, úgy lesett be az ablakon, aztán a
ház mögé került, ahol egy bozontos spániel köszöntötte ugrándozva.
 És akkor meglátta lányt, amint ott feküdt a medence mellett,
Leonora. Az ő Leonorája. A szíve sebesen vert, izzadság verte ki az
egész testét, kiszáradt a torka.
Földbe gyökerezett lábbal állt, és bámult. Mint egy gyerek. Mint a
falu bolondja. És a gyomrát éles fájdalom szorította össze, amikor
nagyon halkan kimondta: – Leonora.
– Tessék? – A lány elvette a szeme elől a karját, és fölült. Nem
Leonora volt. Egy lány, aki pontosan olyan volt, mint Leonora.
Gino rájött, hogy ez csak Leonora lánya lehet, Maria. Costa
mondott valamit, hogy a lány hozzájuk jön nyaralni. Hülyén érezte
magát. Hogy is gondolhatta, hogy…
– Maga Gino Santangelo, igaz? – mondta a lány, gyorsan fölkelt,
és frottírköpenykét vett fürdőruhája fölé. Gino mély lélegzetet vett. –
Igen: Honnan tudja?
– Ó, láttam a képét az újságokban, és… egyszer találkoztunk is,
Costa és Jennifer esküvőjén. – A lány zavartan nevetett. – Kislány
voltam, gondolom, nem emlékszik rám. Maria vagyok, Leonora
lánya.
– Igen. Hát egy kicsit megnőtt, nem igaz? – Gino pokoli zavarban
volt, de maga sem tudta miért.
A lány összefogta köpenykéjét, úgy mondta:
Nincsenek itthon.
Kik? – kérdezte ostobán Gino.
– Jennifer és Costa.
– Ó. Igen. – Bámulta a lányt. Döbbenetesen hasonlított arra a
Leonorára, amelyikkel először találkozott. És mégis… valahogy más
volt. Ez a gyerek valamitől nem pusztán az anyja tükörképe volt.
Mintha csak olvasna a gondolataiban, a lány megszólalt:
– Azt hitte, anyám vagyok, igaz?
– Jaj, nem. – Jaj, igen.
A lány édesen mosolygott, és hátrasimította egy nedves fürtjét.
– Semmi baj. Megszoktam. Sokan csodálkoznak a hasonlóságon.
Már akik régen ismerték anyut. Most…
másképpen néz ki.
Gino sebhelyét simogatta.
– Volna kedve megnézni velem egy házat?
– Miféle házat?
 – Amelyiket esetleg meg akarom venni. – Fogalma sem volt, miért
hívta a lányt. – Öltözzön föl, szükségem lenne valakinek a
véleményére.
– Messze van?
– Mit számít? Úgyis csak itt fekszik, nem csinál semmit. A lány
bólintott, furcsán izgatott lett. – Siessen.
– Igen.
.Maria berohant a házba, föl a hálószobába, és gyorsan belebújt
egy pamutruhába. Aztán megkefélte nedves haját, és eltűnődött,
ugyan miért is megy.
A nagy, rossz Gino Santangelo. Gyilkos. Gengszter.
Vagány. Egy kicsit beléesett, amikor kilencévesen táncolt vele, és
azóta is, éveken át izgatta, amikor csak olvasott róla az újságban.
Félelmetes híre volt. Anyja csak „szemétnek” nevezte, és örökre
megvetette Costát, amiért az ügyvédje lett.
Jön már? – kiáltott föl a férfi.
Igen, igen. – Kiszaladt a hálószobából, és csattogott lefelé a
lépcsőn ormótlan szandáljában.
– Kifosztottam a konyhát – jelentette be a férfi. – Jen nem fog
haragudni érte.
A férfi több üveg Coca-Colát, egy franciakenyeret és egy csomag
sonkát vett magához.
– Ott eszünk majd.
– Hagynék nekik egy cédulát – mondta Maria – ha korábban
jönnének haza.
– Jó ötlet.
Gino nézte a lányt, amint megírta az üzenetet, és hosszú haja
finom, szépséges arcába hullt. Olyan tiszta, ártatlan és bájos volt.
Éppen mint Leonora sok-sok évvel ezelőtt. Éppen mint Leonora…
 CARRIE 1943
A nagy szemű, dacos szájú, mocskos, és rosszul levágott hajú,
vézna tinilány rémülten nézett Leroyra.
– Én nem tudok gyerekre vigyázni, ember. Megőrültél?
Leroy keményen szétterpesztett lábbal állt fölötte, aztán
erőteljesen lesújtott, és a keze jókorát csattant a lány arcán.
– Azt csinálod, amit mondok. Hallod, te lány? A lány pofát vágott,
és megpróbált nem sírni.
– Barom – motyogta – Mit mondtál?
– Hogy persze, Leroy. Ha ezt akarod. De hogy fogok dolgozni, ha
itt a kölyök?
A férfi megvakarta a hasát.
– Hülye. Csak egy-két napig kell itt tartanunk a kölyköt. Aztán az
a ribanc kifizeti a váltságdíjat, hogy visszakapja, és elhúzzuk a csíkot
valami klassz helyre.
– Floridába? – A lány ostoba arca földerült. – Mindig oda akartam
menni.
– Naná. – Kell ám Florida a nyavalyának. Dehogy megy ő délre.
De úgysem számít, hogy mit akar a svéd ribanc. Mihelyt meglesz a
pénz, úgyis rögtön kirúgja. Használhatatlan. Túlságosan élvezi a
munkát. Nem úgy, mint Carrie. Ő bezzeg öt perc alatt végzett velük.
És mosolyogva mentek el tőle. Nem lett volna szabad eladni. Ma
már nyakig ülne a jólétben. No de eladta, és a ribanc tartozik neki,
és ő meg fogja kapni, ami jár neki. Pénzt. Sok pénzt.
– Pár óra múlva itt vagyok – mondta. – Addig készülj föl, hogy
esetleg egy hétig kis sem mehetsz innen.
– Nem két napot mondtál?
Leroy sóhajtott.
– Ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy tervezzük, egy-két nappal
tovább tarthat. Föl kell készülnünk rá. És most mozogj!
– Én nem…
Nem hallgatta végig. Megint fölpofozta, és megismételte: –
Mozogj, lusta tehén.
A lány engedelmeskedett.
Leroy vigyorgott. Ő aztán tudja, hogy kell velük bánni.
A kis Steven dajkája egy kétbalkezes, minden részletében
eltúlzott fekete lány volt. A haja rakoncátlan boglya volt, a fogán
fogszabályozó díszlett, az orrán szemüveg. Carrie elsősorban a
külseje miatt fogadta föl. Azt akarta, hogy Steven gyerekkora minél
stabilabb legyen, és azért vett mellé csúnya dajkát, hogy biztos
legyen benne, a lány nem megy rövidesen férjhez.
Leroy már hetekkel korábban rástartolt a lányra, amikor az a
piacra ment vásárolni. Leroyban volt báj, amelyet sohasem használt,
de most elárasztotta vele Steven dajkáját.
A lány mélységesen meghatódott, kellette magát, mosolygott,
fogyókúrázni kezdett, új ruhákat vett.
Szabad vasárnap estéin Leroy táncolni vagy moziba vitte. És
megtudott Carrie-ről meg Stevenről mindent, amit csak tudni akart.
Steven elrablása igazi csemege lesz.

Carrie összerezzent álmában, és rémülten ébredt. Az ágy melletti

óráért nyúlt, és meghökkenve látta, hogy még csak délelőtt tíz óra
van. Általában fél tizenkettőig szokott aludni, és így éppen csak le
tudott zuhanyozni és föl tudott öltözni, hogy Stevent délben sétálni
vigye.
Visszafeküdt, elnyújtózkodott. Fáj az egész teste. Újabb nap.
Újabb taposómalom.
Tennivaló volt rengeteg. Enzio Bonnatti begyűjtője mindig hétfőn
jött a pénzért és töltötte föl a kábítószerkészletet. Aztán volt egy
rendőrnyomozó, aki minden hétfőn délután háromra jött. A hétfő volt
a mosodanap is, és ilyenkor kapta meg a pénzét a körzeti zsaru is.
Carrie átfordult, és megpróbált újra elaludni. Nem tudott. Olyan…
furcsán érezte magát. Nem tudta miért.
Mint minden reggel, most is a szerkényben lévő kábítószerre
gondolt. Milyen könnyen kezdhetné a napot egy füves cigaretta lusta
füstje mellett. Aztán este néhány szippantásnyi kokain átsegíthetné
a hosszú, melós éjszakán.
Milyen könnyű lenne… és milyen rossz. Carrie tudta, hogy
mindez hová vezetne.

Leroy hátulról ölelte át a lányt, mire az rémülten, de boldogan

fölsikoltott. – Okos kislány. Jó korán jöttél, ahogyan kértem.
A lány a vastag lencse mögül nézte a férfit, és tologatta a kék
kocsit, amelyben Steven ült, és elégedetten szopta az ujját.
 Az utca közepén álltak, lazán fecserésztek. Aztán Leroy teljesen
természetes mozdulattal átvette a babakocsit. – Vóna számodra egy
nagy meglepetésem – mondta. – Micsoda?
– Nem tóm, bízhatok-e benned.
– Tessék? Tessék? – A lány szemüvege lecsúszott az orra
hegyére, vissza kellett tolnia.
O.K.- Leroy nevetett. – Megmondom, mit akarok csinálni…
Carrie lassan öltözött. A nyugtalansága nem múlt el.
Próbálta elűzni, de nem ment.
A reggeli kávéja mellé föltette a kedvenc Bessie Smithlemezét, és
szokása szerint a menekülés módozatain töprengett. Mindenhez
pénz kellett. Takarékoskodik, de még időre van szüksége.
Suzita lépett a konyhába, és lehuppant a székre.
Szivi! Én kurva fáradt kurva lenni.
Carrie-nek nem volt kedve beszélgetni Stevent akarta látni.
Érezni meleg kis testét, beszívni tisztaságát, ártatlanságát.
Nemsokára ötéves lesz.
Hogyan sikerülhet kimászni ebből az életből anélkül, hogy Steven
rájönne, “hogyan is, miből is él?
Steven dajkája nem okozott csalódást Leroynak. Úgy hagyta ott
Leroyjal a gyereket, mintha évek óta ismerte volna, hogy
elcammogjon az ékszerboltba, ahol Leroy szerint a „meglepetés”
várta, csupán a nevét kellett megmondania az eladónak.
Hát meglepetésben volt része. Alaposan meglepődött, amikor
dühösen kijött az üzletből, de Leroynak és Stevennek már hűlt helyét
találta.
Leroy hangosan röhögött, és sebesen tolta a babakocsit.
– Túl gyors, túl gyors! – csipogta Steven.
– Pofa be, kölyök – motyogta Leroy. – Most én vagyok a főnök.
Azt ajánlom, fogd be a pofád, vagy én fogom be.
 GINO 1949
Jennifer kinyitotta az ajtót, és a kutyák ugrándozva rohantak elé.
Leült a földre, simogatta a kutyákat, és elszoruló szívvel gondolt
arra, hogy hamarosan itt kell hagyni a montauki házat, és vissza kell
menni a városba.
– Costa, nem vehetnénk egy kutyát? – kérte a férjét.
Costa megfontolta a dolgot.

Ha szeretnél, miért ne?

– Talán egy francia pudlit vagy egy olyan mulatságos kis
virslikutyát.
– Jó ötlet. – Costa megvakarta a tarkóját. – Mit szólnál egy kis
jegeskávéhoz némi csokitortával?
– Nem lehetsz éhes. Csak öt óra van, és jócskán beebédeltél –
kiáltott föl az asszony.
– Éhes vagyok.
Nevetve, együtt mentek a konyhába, nyomukban a kutyákkal.
– Hol van Maria? – kérdezte Costa. Akkor vette észre a cédulát.
Fölvette, elolvasta, a homlokát ráncolta. Aztán odaadta a papírt
Jennifemek.
Az asszony gyorsan átfutotta, és azt mondta:
– Úristen!
Leonora egyetlen szigorú föltétellel engedte el Mariát. Hogy
semmilyen körülmények között nem találkozhat Gino Santangelóval.
– Most mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesetten. Costa vállat
vont.
– Nem tudom. – Újra elolvasta a cédulát. Maria csinos kézírása
volt. Elmentem megnézni egy házat Mr.
Santangelóval. Majd jövök. Remélem, kellemes napotok volt.
Puszi, M. Gondosan letette az asztalra a cédulát, végigsimította az
ujjával. – Egyszerűen nem tudom.
Jennifer mérgesen fölszisszent.
– Szerinted mit történhetett? Gondolod, hogy Gino egyszerűen
csak beállított? – Igen. Amilyen.
– De hiszen egész nyáron hívtuk, és soha nem jött. – Tudom.
Összenéztek.
– A francba! – kiáltott föl Jennifer.
 Costából kirobbant a nevetés.
A francba! Azt mondtad, a francba! Egész házasságuk alatt
egyetlenegyszer sem hallottalak szitkozódni!
– Hát most hallottál! Hogy tehetett ilyet? Leonora dühös lesz.
– Nézd – mondta gyorsan Costa. – Nem kell megtudnia. Majd
elmondjuk Mariának, mi a helyzet. Meg fogja érteni. Tudja, milyen az
anyja.
Jennifer bólintott.
– Te beszélj vele.
– Persze. Nem gond.
– Nem gond – mosolygott Jennifer.
– Mondd még egyszer, hogy „a francba”. Szeretem hallani,
amikor csúnyán beszélsz. – Costa!

Gino betörte az oldalajtót, hogy bejussanak a házba. – Nem

teheti – tiltakozott Maria.
– Éppen most tettem meg – nevetett Gino.
– Hmmm… valóban. – A lány önkéntelenül együtt nevetett a
férfival. – Körülnézhetek?
– Persze. Legyen a vendégem.
Maria beleszeretett az öreg házba. Szaladgált, föl-fölkiáltott,
amikor ezt vagy azt meglátta, az arca kipirult, a szeme csillogott.
– Meg kell vennie – mondta. – Ez a világon a legszebb ház.
– Gondolja?
– Tudom.
Gino kezdte az öreg házat a lány lelkes szemén át látni. Amikor
elmondta a terveit a nagy márványterasszal meg a hollywoodi stílusú
medencével kapcsolatban, a lány szömyülködve emelte az égre a
kezét.
– Nem! Ezzel tönkretenné. Ha már muszáj medencét építenie,
legyen egyszerű. Nem szabad tönkre tenni semmit a természetes
szépségéből. Nem szabad semmit sem megváltoztatni. Csak friss
fehér festék és némi tatarozás szükséges. – Hirtelen észbe kapott,
hogy talán gorombán a férfira erőlteti a saját elképzeléseit, mintha
valamit számítana is az ő véleménye.
– Sajnálom, Mr. Santangelo – mondta, és abbahagyta a ház
forgószélsebes fölkutatását. – Elragadtattam magam. Ne vegyen
tudomást rólam.
Gino alig hitte el, hogy ez a lány húszéves. Inkább tizenhatnak
tetszett, annyira friss és ártatlan volt.
– Hé – kiáltotta, és nem tudta levenni a szemét a lányról –,
szólítson Ginónak. – Úgy érezte magát, ahogyan Clementine Duke
érezhette, – amikor először beszélt vele, amikor először fölkereste.
Jesszusom! Öregszik Negyvenhárom éves, a pontosság kedvéért.
De odabent, úgy érezte, nem változott semmi. Ami őt illet, ő mindig
húszévesnek fogja érezni magát. – O. K., Gino – mondta habozva a
lány.
– Így már jobb. – Gino elégedett volt.
Tekintetük találkozott a forró, balzsamos délutánban, és Maria
megesküdött volna rá, hogy a lábából kiszaladt minden erő.
Határozottan gyöngének érezte magát. A keze szinte magától
emelkedett föl, és gyöngéden megérintette a férfi arcán a sebhelyet.
– Ezt hol szerezte? – kérdezte lágyan.
Ginótól ezt évek óta senki sem merte megkérdezni, de most
mégsem zavarta a dolog.
– Verekedésben – mondta ködösen –, nagyon régen. – Cindyre
gondolt. A platinaszőke Cindyre. És egy pillanatra elszomorodott,
hogy az az ügy úgy ért véget. – Miért akarja tudni?
A lány gyorsan elvette a kezét.
– Csak kíváncsi voltam.
– A kíváncsiság ölte meg a macskát…
– És a kielégülés hozta vissza. – A lány halkan nevetett, mint egy
gyerek. De nem volt gyerek, nő volt, és Gino ösztönösen tudta, hogy
ez a lány ki tudná őt elégíteni, és úgy kívánta, ahogyan már régen
egyetlen nőt sem.
A lány várakozva nézett rá, mintha tőle várna valamit.
Gino megfogta a lány kezét, és kivezette a kertbe.
– Együnk – mondta. – Csak üljön itt, amíg idehozom a kaját a
kocsiból.
Maria engedelmesen leült a fűbe, illedelmesen maga alá húzta
hosszú, napbamította lábát.
Gino hozta a franciakenyeret, a sonkát, a meleg Coca-Colát, ültek
a kertben, és mohón falták.
 – Mióta van Costánál és Jennél? – kérdezte Gino, aki megpróbált
könnyed beszélgetést kezdeményezni.
– Pontosan hat napja. Nagyon jól érzem magam.
– Igen. Igazán remek pár.
– Ó, igen. Csodálatos emberek.
Gino nézte a lány arcát, a lágy bőrt, amelyet alig-alig csókolt a
nap, a hosszú pillákkal keretezett, kék kristályszemet, a meleg,
érzéki szájat. Egyiket sem érintette festék.
– És a jövő héten visszamegy velük New Yorkba?
– Igen. Jennifer már nagyban szervezi a születésnapomra az
estélyt.
– Születésnap? – csodálkozott Gino. – Meddig marad? – Csak
szeptember végéig.
Gino kortyolt a kólásüvegből.
– Akkor kissé korai lesz az ünnepség. Hát nem decemberben van
a születésnapja?
– Szeptember tizenötödikén leszek huszonegy éves. –
Decemberben.
– Nem, szeptemberben.
Gino némán emésztette az információt. Szeptember. Ezek szerint
Leonora már terhes volt, amikor férjhez ment. Az ő szűz
menyasszonya állapotos volt! Amíg ő szerelmes levelekben udvarolt
neki és hűséges volt hozzá, addig Leonora kurválkodott. Csodálatos.
Pompás. A francba. Nem csoda, hogy Costa ezt neki nem akarta
elmondani.
De mindez olyan régen történt. Kit érdekel…
– Miért hitte azt, hogy decemberben van a születésnapom? –
kérdezte kíváncsian a lány.
– Tévedtem – vont vállat Gino.
Maria a füvet tépkedte.
– Maga meg az anyám… hm… volt maguk között… anyám a
maga barátnője volt? – Maria szíve vadul vert. Tudta, hogy soha
nem lett volna szabad feltennie ezt a nagyon is bizalmas kérdést, de
egyszerűen tudnia kellett.
– Ezt meg honnan szedi? – kérdezte visszafogottan a férfi.
– Ó, nem is tudom… Mami soha nem mondott semmit… csak itt-
ott hallottam egyet és mást.
 – Nem jól értelmezte azt az egyet és mást. Ismertem az
édesanyját. Costát mentem meglátogatni. Jó barátok voltunk. Ennyi.
– De most már nem barátok. Nagyon rossz véleménnyel van
magáról. Tulajdonképpen nem lenne szabad tudnom, de az
ideutazásomnál az volt az egyik kikötés, hogy magával
semmiképpen nem szabad találkoznom.
– Valóban?
A lány bólintott, a férfi szemébe nézett, bátran megérintette Gino
arcán a sebhelyet, és azt mondta: – De örülök, hogy találkoztam
magával.
Annyira magától értetődőnek tetszett, hogy Gino megfogja a lány
kezét, és megcsókolja.
– Maga gyönyörű – suttogta. És ez nem üres bók volt. Gino
komolyan gondolta. – Köszönöm – mondta alig hallhatóan Maria.
Csönd borult rájuk. Gino fogta a lány kezét, és kezdte kigombolni
a vékony pamutruhát. Maria hallgatott. Ginónak egy pillanatra
eszébe jutott, amikor San Franciscóban, az öbölben, úszás közben
először megcsókolta Leonorát, eszébe jutott a hideg, olajos víz és a
lány reszkető, hozzá simuló teste.
Ez nem Leonora. Ez Maria.
Derékig kigombolta a lány ruháját, és a könnyű anyag alá nyúlt.
Maria melle forró és nedves volt. Nem hordott melltartót, és ez még
jobban fölizgatta a férfit.
– Nem csókolsz meg előbb? – kérdezte félénken a lány.
Gino kihúzta a ruha alól a kezét, és a keze közé fogta Maria
arcát. Aztán nagyon lassan csókolni kezdte. Nyelvét a lány szájba
dugta, és a lány fokozatosan utánozott mindent, amit ő csinált. Ha ő
harapott, harapott Maria is, ha ő szünetet tartott, szünetet tartott
Maria is. És a lány szája olyan édes volt, mint a lédús gyümölcs.
– A sebhelyedet akarom megcsókolni – mormogta a lány, és alig
tudta, mit beszél. Előbb az ujjai simították végig a sebet, aztán puha
ajka is.
Most már igazán forrón sütött rájuk a nap.
Gino nagy nehezen lerángatta magáról a ruháit, mindent, kivéve
az alsónadrágot. Örült, hogy ennyire meg tudta őrizni a formáját.
Sehol nem volt rajta egy gramm súlyfelesleg sem.
 Óvatosan lehámozta Maria válláról a ruhát, és föltárultak a lány
tökéletes keblei. Gino lehajolt, hogy megcsókolja őket.
Maria mélyen hallgatott, egyetlen szót sem szólt, de hagyta, hogy
a férfi azt tegye, amit csak akar.
Gino most a ruha alsó felét kezdte gombolni. Aztán lehúzta a lány
bugyiját, és a szőke, pihés háromszögbe temette a fejét.
A lány hátrahőkölt.
– Ne, ne ezt ne, kérlek.
Gino szelíden simogatta, és a fűre fektette a lányt.
Olyan volt külsőre, mint Leonora. Csakhogy Maria volt. Erre Gino
könnyedén rájött.
– Gyönyörű vagy – mormogta. Beszéd közben sikerült
megszabadulnia alsónadrágjától, és a lány fölébe kerekednie. –
Gyönyörű…
A lány széttárta hosszú lábát, és Gino tán soha nem volt
merevebb, mégis csak nehezen sikerült behatolnia.
– Te jó isten! – kiáltott föl hirtelen, és lefordult a lányról. – Hiszen
te még soha nem csináltad, igaz?
– Nem számít – suttogta a lány. – Akarom.
– Ó, Istenem! – Gino a hátán feküdt, és a felhőtlen égboltot nézte.
Teljesen kijózanodott a ténytől, hogy a lány szűz. Hiszen Leonora
kislánya, az ég szerelmére. Mi a fenét akarok tőle?
Talán azt, amit az anyjánál elmulasztottam?
Megkereste és fölhúzta az alsónadrágját.
– Mi baj? – ült föl Maria, és ösztönösen eltakarta a keblét.
A gesztus bájos volt, és Ginót ismét csak arra emlékeztette, hogy
Maria egy édes, ártatlan kislány, és mi dolga lehet neki egy ilyennel?
– Hibát követtem el – mormogta. – Sajnálom. Öltözz föl, kislány.
A lány arca kipirosodott.
– Nem vagyok kislány. Nő vagyok. És amit csináltunk, abban én
nagyon is benne vagyok.
– Igazán? Hát én nem. Szóval légy jó kislány, öltözz föl szépen,
és hazaviszlek.
A lány szemébe könnyet csalt a düh.
– Maga sérteget engem… Mr. Santangelo.
– Hé, miről beszélsz?
 – Ha egy csöppet is értene a nőkhöz, tudná, hogy nem lehet így
bánni velem. – Hogyan?
– Hogy kislánynak szólít. Tudom, hogy mit csinálok, és csinálni
akarom. – Karját a férfi felé tárta. – Kérlek – suttogta lágyan.
– Nézd, hm… Maria. Ennek nem szabad megtörténnie.
A lány szeme hatalmasra kerekedett.
– Miért?
– Mert sokkal idősebb vagyok nálad. – Gino nevetségesnek
érezte magát alsónadrágban. Szeretett volna folöltözni és eltűnni.
Egyszeriben azt szerette volna, ha Maria nincs.
– Azt akarod velem elhitetni, hogy még sohasem szeretkeztél
jóval fiatalabb nővel? – kérdezte hitetlenkedve a lány.
– Azt nem mondom.
– Hát akkor? – nézett rá most már igazán éretlenül a lány.
Gino is nézte a lányt. Soha nem látott szebbet nála.
A lány megérezte a férfi tekintetében a vágyat, és visszadőlt a
fűre.
– Nem tudom, mi a szerelem – mondta halkan –, de azt akarom,
hogy te legyél az első férfi az életemben. Nagyonnagyon akarom.
Ginónak eszébe jutott San Francisco. Amikor Leonora azt
mondta: „Nem kell vámunk, Gino…” Ő pedig ragaszkodott a
várakozáshoz, igaz? Mondott valami hülyeséget, hogy a
szeretkezéssel meg kell várniuk a házasságkötést. Teljesen hülye
volt végig. És most megint ezt teszi.
– Maria – mondta rekedten ha valóban ezt akarod… A lány
átölelte.
– Igen, Gino! Igen…

Jennifer és Costa egyszerre hallották meg a ház elé érkező

kocsit.
Jennifer ajka dühös, vékony vonal volt. Még egyszer az órájára
pillantott, hogy ellenőrizze, valóban éjfél van.
– Csak nyugodtan – mondta Costa. – Hazajött végre, és többé
nem fordul elő ilyesmi. Majd én beszélek Ginóval, ne aggódj.
– Hogyan lehetnék nyugodt? – csattant föl Jennifer. – Dühös
vagyok. Még ide sem telefonáltak, hogy legalább közöljék, ilyen
sokáig elmaradnak.
 – Pszt – tette az ujját az asszony szájára Costa.
Hallották csapódni a bejárati ajtót, aztán belépett Maria és Gino.
Costa igazolva láthatta legnagyobb félelmeit. A pár mindkét tagja
ragyogott, mint a karácsonyfa. Gino arcán ostoba mosoly, Maria
szemébe csillogás, arcán pír.
– Hé-hé-hé! – kiáltotta Gino. – Hogy van az én legkedvesebb idős
házaspárom?
Jennifer fagyosan nyújtotta oda az arcát, amikor Gino lehajolt,
hogy megcsókolja. Maria szégyenlősen szólalt meg: – Hagytam
cédulát, bácsikám.
– Igen – mondta Costa, aminek alapján azt hittük, hogy egykét
órán belül megjöttök. Tudod, mennyi az idő?
– Elvittem egy tengeri specialitásokat fölszolgáló étterembe –
mondta könnyedén Gino. – Életemben nem ettem finomabb homárt.
– Ó, igen! – helyeselt Maria. – Csodálatos volt! – A férfira nézett,
és mosolygott.
Gino visszamosolygott rá, és kacsintott.
Costa fölsóhajtott.
– Menj lefeküdni, Maria. Egy-két üzleti ügyet kell megbeszélnem
Mr. Santangelóval.
– Nyugi – mondta pimaszul Maria. – Szabad Ginónak szólítanom.
Jennifer fölállt.
– Gyere, kedvesem, köszönj el szépen. Beszélnem kell veled.
Maria gyöngéden mosolygott Ginóra.
– Jó éjt. És… köszönöm.
– Kellemes napunk volt, igaz? – mosolygott a férfi.
– Nagyon kellemes – ragyogott Maria.
Costa megvárta, amíg a nők elhagyják a szobát, aztán élesen
megkérdezte: – Iszol valamit?
Gino leült egy kényelmes fotelba.
– Azt hiszem, egy brandy jólesne.
Costa a bárszekrényhez ment, és töltött a borostyánszínű italból
két pohárral. Aztán az egyiket odaadta Ginónak, és megkérdezte: –
Mire megy ki a játék, barátom?
– Tessék? – nézett rá értetlenül Gino.
Costa nagyon mérges volt.
 – Velem ne ámyékbokszolj. Túlságosan régen és jól ismerlek. Mi
a fenére játszol? – Costának nagyon dühösnek kellett lennie ahhoz,
hogy káromkodjék.
Ilyenkor vörös foltok égtek az arcán, és a szeme vágásnyira
szűkült.
– Elvittem a kislányt, hogy nézze meg a házat, amelyet meg
akarok venni. Aztán elvittem vacsorázni. Mi ebben a baj? – kérdezte
könnyedén Gino.
– Miért éppen Mariát? – csattant föl Costa.
– Miért éppen micsoda?
– Miért őt csípted föl?
Gino lötyögtette a poharában a.konyakot.
– Ugyan már! Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz…
– Arról, amit látok. Maria az unokahúgom, Leonora lánya, az Isten
szerelmére.
– Igazán? – kezdett megharagudni Gino. – Aki szeptemberben
vagy decemberben született?
Costa zavarba jött.
– Nem tett volna jót neked, ha megmondom.
– Igaz. – Gino ásított, és témát változtatott. – Van egy fölösleges
ágyatok? Nincs kedvem visszamenni a városba.
– Örülnék, ha visszamennél.
Costa ezzel teljesen ehontotta Gino napját. – Miért?
– Mert Leonórától azt az utasítást kaptam, hogy Mariának nem
szabad találkoznia veled. A mai napon már nem változtathatunk,
de…
– Az Isten verje meg Leonorát – sistergett Gino.
– Nézd. Gondolkodj józanul. – Costa körbesétált a szobában.
Törte a fejét, ugyan hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe. – Neked mit
számít, ha soha többé nem látod?
Gino fenékig kiürítette a poharát. Vállat vont. – Igazad van. Mit
számít? Costón látszott, hogy nagyon megkönnyebbült.
Gino határozott mozdulattal letette a poharát, és hosszan,
keményen nézett Costára.
– Majd találkozunk, haver.
– Holnap. Ugye bent leszel az irodádban?
– Talán leutazom a Partra, ellenőrzőm a Gyereket.
 Costa idegesen dobolt az asztalon. Ő megmondta a magáét:
most azt szerette volna, ha barátságban válnak el.
– Rajtaütésszerűen, mi?
-Az. De lehet, hogy igazad van, és el kell tűnnöm. Talán jobb, ha
nem leszek itt, ha egyszer Jen olyan nagy murit tervez.
– Sajnálom, hogy Leonora úgy érzi…
– Hogy érzi az a ribanc? – emelte föl a hangját Gino. – Hogy a
drágalátos lánya elromlik az én társaságomban? Hogy rossz fiú
vagyok? Nyugodtan megmondhatod neki, hogy szerintem viszont ő
egy büdös kurva, érted? Büdös kurva.
Costa némán bólintott.
Gino becsapta maga mögött az ajtót.
Ezúttal nem a Gyerek Los Angeles-i házában szállt meg. Bérelt
magának egy saját házat, egy nagyobbacska kúriát, amelyik valaha
egy némafilmsztár otthona volt, és Bel Airben állt.
Testőrökkel költözött be, és rengeteg friss pipit látott vendégül.
Szépek voltak, igaz, de unalmasak. Minden egyes hosszú lábú liba
filmszínésznő akart lenni. És amíg a nagy lehetőségre vártak,
lefeküdtek bárkivel, akiről azt hitték, hogy a segítségükre lehet
ebben.
Gino elment Vegasba, ellenőrizte a Mirage építkezését. Szépen
haladt. Biztatónak látszott.
Pippa Sanchez meglátogatta a Bel Air-i házat, amelyet úgy járt
körbe, mint valami ragadozó macska. ígéretéhez híven beszámolt
Jake dolgairól. Egyelőre minden rendben volt. A Gyerek nem lopott –
még.
Pippa levetkőzött Gino hálószobájában, és elvégezte a
szeretkezés akrobatikáját.
Gino kíváncsi lett volna, vajon ismeri-e a Gyerek a lány
szándékát. Remélte, hogy igen.
– Egy filmet kellene finanszíroznod – jegyezte meg mintegy
mellékesen Pippa. – Megengedhetnéd magadnak. Miért nem
teszed?
Nem is rossz ötlet.
– Hozz forgatókönyvet. Ha megtetszik, benne vagyok.
Gino most látta a lányt először mosolyogni. Miért mosolygott?
Hiszen nem ígért neki szerepet.
 Szeptember tizenötödikén fölhívta egyik New York-i titkárnőjét, és
elküldte a Tiffany’s-hoz azzal, hogy vásárolja meg a legnagyobb és
legszebb kék gyémántgamitúrát, amelyet csak talál. Lediktálta a
szöveget is, amellyel az ékszereket el kell küldeni Mariának. Boldog
születésnapot. A szemed sokkal szebben ragyog, mint ezek.
Amikor Maria kinyitotta a levélkét, és elolvasta, sírva fakadt.
Persze ebben nem volt semmi új, hiszen Gino elutazása óta gyakran
sírt.
Gino pedig ült Bel Airben a medence mellett, és a lányra gondolt,
aki aznap töltötte be a huszonegyedik évét. Az arcára, a bőrére, a
szemére, a testére és az illatára. v.
Este hat órakor repülőre szállt. Vissza New Yorkba.
Nem érdekelte, helyese amit tesz, vagy sem. Nem érdekelte,
hogy Leonora hisztériás rohamot kap, vagy Costa esetleg többé nem
áll vele szóba. Tudta, hogy mit akar, és tudta, hogy meg fogja kapni.
 CARRIE 1943
Carrie napokon át sírt, míg végül már nem maradtak könnyei.
Akkor vad düh fogta el, és beviharzott az étterembe, ahol mindennap
ott ebédelt Enzio Bonnatti. Odarohant a férfi asztalához, mit sem
törődve a fölugráló, odarohanó testőrökkel.
– A gyerekemet akarom. Hallja? A gyerekemet akarom! Amikor
elrabolták, azt ígérte, visszahozza. Hát HOL VAN? Megmondtam, ki
vitte el. A legényei beszéltek a lánnyal, aki vigyázott rá. Hát hol a
gyerek? Miért nem kaptam vissza? Hat napja már! Én fizetek a
védelemért… CSINÁLJANAK MÁR VALAMIT!
Ekkor már két oldalról két testőr markolta.
– Tűnés, nigger! – vicsorgott az egyik.
– Hol a kisfiam? – sikoltotta Carrie Enzio fülébe, aki éppen tört a
kenyeréből, és próbálta nem észrevenni a lányt. – A GYEREKEMET
AKAROM! ÉS HA NEM TUDJA VISSZASZEREZNI, ELMEGYEK A
ZSARUKHOZ. HALLJA? A ZSARUKHOZ. ELMONDOK NEKIK
MINDENT…
Kihurcolták az étteremből.
Enzio az asztaltársnőjére, a szoborszerű táncosnőre pillantott.
– Életemben nem láttam még ezt a nőt. Mindig ilyesmi történik
velem.
Az étterem előtt Carrie-t minden teketória nélkül belökték Enzio
kocsijának a hátsó ülésére. Az egyik testőr visszament az étterembe
megkérdezni, hogy mi legyen a lánnyal.
– Vigyétek haza, zárjátok be az egyik szobába, ebéd után
odamegyek – sziszegte a szája sarkából Enzio. Nincs rosszabb egy
hisztis kurvánál. Talán ideje lenne ezt a nőt eltávolítani a városból,
elvitetni valamelyik dél-amerikai ismerőséhez. Enziónak sok dolga
volt. Dehogy akart ő azzal a hülye kis kölyökkel nyűglődni.

Leroy a földön ült, és amerikai mogyorót eszegetett. Úgy pöckölte

a szemeket a szájába, mint kis pisztolygolyókat. A célpont persze
eléggé nagy volt. A szemek mind Leroy nagy, rózsaszínű nyelvének
a közepén kötöttek ki.
A négyéves Steven lelkesen bámulta. A tizenhat éves Lil az
ágyon kuporgott, a lábujjai körmét festette. A mocskos kis szobában
egy légy körözött, és letelepedett a polcon födetlenül hagyott
sonkadarabkára.
– Ma lesz a napja – jelentette be Leroy, és hirtelen fölpattan.
– A ribanc most már biztos megadja, bármit kérek. Mán vért
hugyozhat!
– Ma megszabadulunk a kölyöktől? – kérdezte izgatottan Lil.
– Tán igen, tán nem – felelte a szokásához híven
semmitmondóan Leroy.
– Mán majd egy hete.
– Kuss – csattant föl a férfi.
– Dógozni akarok – nyafogta a lány. – Köll a suska.
– Lesz suska bőven! – vigyorgott Leroy.
Steven hol az egyikre, hol a másikra nézett komoly, zöld
szemével. Nem tudta, miért van ezekkel a vicces emberekkel, de azt
igen, hogy a legjobb, ha csöndben marad. Ha nem azt tette,
megverték.
Leroy körbetáncolta a szobát öltözködés közben. – Ma lesz a
napja – énekelte.
Lil a körmeire koncentrált.
Steven csak ült a sarokban, és némán figyelte őket.

Enzio tenyere telibe kapta Carrie képét.

– Semmiféle kurva nem beszélhet velem így. Mit képzelsz, ki
vagy te, puttana?
Carrie teljesen kétségbe volt esve. Idegesen tépkedte magán a
ruhát.
– Sajnálom, Mr. Bonnatti.
– Sajnálod! – nevetett komoran a férfi. – Kevesebbért is
megölettem már embereket, mint amit ma tettél. Carrie hallgatott.
– Nem szeretem, ha fenyegetnek. Nem szeretem, ha a zsarukat
emlegetik. Nem mintha bármit is tudnál mondani nekik. Te nem tudsz
semmit.
– Sajnálom – suttogta Carrie.
– Meghiszem azt. Volt időd gondolkodni.
– Vissza akarom kapni a fiamat, Mr. Bonnatti. Megígérte…
– Nem ígértem semmit. Azt mondtam, majd ráállítok az ügyre pár
fiút. -Ha esetleg… A férfi türelmetlen volt.
 – Persze, persze. De közben esetleg pihenned kéne egy kicsit.
– Nem! – Carrie meg volt döbbenve. – Hogyhogy nem?
– Steven nélkül nem megyek sehová.
A férfi fölsóhajtott.
– Jó házat viszel. Nem hantázok, amikor azt mondom, sokat érsz
nekem. Nem akarlak kihajítani az utcára, de ha bajt csinálsz, hidd el,
megteszem.
Carrie kétségbe volt esve.
– Mr. Bonnatti. Kérem. Csak a fiamat akarom. Megteszek
mindent, amit mond. Ingyen dolgozom bármit…
– Visszaszerzem a gyereket, de nem akarok több jelenetet.
Értetted?
Carrie megragadta és megcsókolta a férfi kezét.
– Köszönöm, Mr. Bonnatti… Tudom, hogy megtalálja… És
visszahozza…

Enzio kinyitotta a sliccét.

– Ha már itt vagyok, el is intézhetsz gyorsan – mondta
könnyedén.
Carrie nem is értette meg rögtön, hogy mit akar a férfi, aztán
amikor leesett a tantusz, elkeseredve térdelt le, hogy munkához
lásson.
Enzio Bonnatti egy disznó.
De ez a disznó szerezheti vissza a fiát.

Leroy vidáman ugrándozott végig az utcán. Megnézte magát a

kirakatban, és elégedett volt a látvánnyal. De még sokkal
elégedettebb lesz, ha jön Carrie a töménytelen zsozsóval. És jönni
fog. Ebben Leroy biztos volt.
Bement a bisztróba, és rendelt egy kávét. Aztán hátrament a
nyilvános telefonhoz, és fölhívta Carrie nyilvánosházának a
magánszámát.
Egy nagyon idegen kiejtésű tyúk vette föl. – Add Carrie-t –
mondta Leroy.
– Épp dolgoz most, miszter.
– Stevie miatt hívom, bébi. Tegye szabaddá magát.
A tyúk erre fölfigyelt.
 – Steven? Ő Stevenje?
– Hívd a telefonhoz, kisanyám, mert leteszem.
Leroy dúdolgatott magában, és a falfirkákat olvasgatta várakozás
közben. MARLENE BASZIK. KI NEM?
Eltűnődött, vajon ki lehet Marlene. Bizonyára ő maga firkálta
ezeket a mondatokat a falra.
Carrie nagyon zaklatottan szólt bele a kagylóba. Leroy pontosan
erre számított.
– Nálad van a fiam? – sikoltotta izgatottan. – Jól van? Nem
bántottad? Hol van?
Leroy lassan beszélt.
– Mennyit fizetsz, ha visszakapod?
– Ki beszél? Leroy?
– Miért, mit képzeltél? Mán azt hittem, nem is tudod, ki vagyok.
Pedig vót Leroy bácsikád.
– Odaadom mindenemet. De még ma vissza akarom kapni.
-A büdös életbe! Gyorsan meggyütt a memóriád, te lány.
– Találkozzunk. Hol? Mikor?
A dolgok fölgyorsultak, Leroy erre nem számított. Törte a fejét.
– Holnap délben egykor. Az Empire State épület tetején.
– Holnap? – reszketett Carrie hangja. – Miért nem ma?
– Egykor. Hozz ötezer dolcsit, ha még élve akarod látni a kölyköt.
És senkinek egy szót se.
Amikor letette a kagylót, hallotta, hogy Carrie zokog. A francba.
Igazán megérdemelt egy kis nyomorúságot, azért, ahogyan vele
bánt.
Leroy visszament a pulthoz, belekortyolt a kávéjába, aztán fizetés
nélkül kiosont. Senki sem tartóztatta föl. Ez jó jel volt.
– Leroy – motyogta magában – hamarosan vastag pasas leszel!
– Megkönnyítette a dolgunkat – mondta Enzio Bonnatti.
Carrie mereven bólintott. Nem tudta, örüljön vagy sírjon, amiért
Bonnatti hallotta az egész beszélgetést. – Mit tegyek? – kérdezte.
A férfi a homlokát ráncolta.
– Tartsd be az időpontot. A többit bízd rám. – Visszaszerzi
Stevent?
– Holnap visszakapod a gyerekedet. Aztán talán föllendítjük egy
kicsit az üzletet. Több drogot küldök. Biztasd a klienseidet, hogy
használják.
– Igenis, Mr. Bonnatti.
– Okos kislány vagy.
Carrie szeme fénytelen volt.
– Köszönöm, Mr. Bonnatti.
Egy óra volt, és Manhattanben nyüzsögtek az ebédszünetüket
töltő emberek.
Leroy káromkodott, amikor belépett a hatalmas Empire
State épületbe, és váltott liftekkel fölment a 102. emeletre. Mire a
kilátóhoz ért, bőségesen izzadt. Micsoda hülye találkahely. Letörölte
az izzadságot a felső ajkáról, és föltette rendkívül sötét
napszemüvegét.
Úgy tetszett, mintha mindenki itt adott volna találkozót
mindenkinek. A hely zsúfolt volt. Leroy körülnézett, Carrie-t kereste.
Nem látta. Eltűnődött, vajon ma megismeri-e majd a lány. Ő úgy
emlékezett Carrie-ra, hogy vézna, fekete pipi volt ferde szemmel,
nagy didkóval. Semmit sem változott, csak jobban nézett ki.
Egyetlen fekete arcot sem látott. Ha nem jön el a lány, hát ő
elevenen megnyúzza azt a nyafogó kölykét. Steven. Egyáltalán
miféle név egy négernek?
Carrie elment a Harmincnegyedik utca és az ötödik sugárút
sarkára. Fél órával korábban érkezett, szerencsétlenkedve beült egy
kávézóba, és a faliórán leste a nehezen múló perceket.
Enzio Bonnatti nem mondta meg neki, hogy mi fog történni. Csak
biztosította, hogy még aznap visszakapja Stevent… „Hacsak nem
halott”, tette hozzá vérfagyasztóan a férfi. Hacsak nem halott. Ezek a
könnyedén kimondott szavak gyötörték Carrie-t egész éjjel, és most
is. Ha Leroy bármiféle kárt tett Stevenben, a tulajdon kezével öli meg
a szemetet. Lelövi a pisztolyával, amely megnyugtató módon ott
lapult a táskájában. Az órán tizenkét óra ötvenöt perc volt, amikor
Carrie fizetett, és távozott a kávézóból. Nagy Victor és Feles nézték,
amint távozott. – Szép segge van – vigyorgott Nagy Victor.
– Ha szereted a feketéket – tette hozzá Feles.
Pontosan annak látszottak, amik voltak: gengszternek. Nagy
Victor hatalmas férfi volt, sunyi szemmel, petyhüdt szájjal. Feles
fiatalabb és soványabb volt, kócos haját pomádézta, orra előreállt.
 – Én még sose fizettem érte – jegyezte meg mintegy mellékesen
és a fogát piszkálva Nagy Victor. – Nem is értem a balfácánokat,
akik képesek fizetni.
Feles helyeslően bólintott, és elindultak Carrie után.
Leroy látta, hogy Carrie közeledik. A francba! Jó nő.
Egy pillanatra megfeledkezett magáról, csak nézte a lányt. Jó,
mint egy Dizzy Gillespie szóló! Ez igen! Leroy eltűnődött, vajon ne
kérjen-e egy kis természetbeni juttatást is.
Carrie nem látta őt; Carrie pánikban nézett körül.
Leroy örült, hogy a kedvenc öltönye van rajta. Barna, széles fehér
csíkokkal. Megigazította fehér horgolt nyakkendőjét is, amely jól
ment trópusi mintás ingéhez. Ha majd meglátja őt a lány a széles
karimájú kalapjában meg a napszemüvegében, azt fogja hinni,
valóságos filmsztár.
Odatáncolt a lányhoz, és átfogta hátulról.
– Ej, be szé-é-ép vagy, babám!
Carrie összerándult ijedtében, aztán megfordult, és dühösen
nézett a férfira. – Leroy?
Leroy kihúzta magát.
– Személyesen!
Carrie szemében gyűlölet izzott. A legszívesebben elővette volna
a pisztolyát, és akkor ott végez a szeméttel, de Enziótól azt az
utasítást kapta, hogy azonosítsa – beszéljen vele pár percen át-,
aztán menjen el, amikor Enzio emberei megjöttek. Carrie nem látta
Enzio embereit. – Jól van Steven? – kérdezte gyorsan.
– Naná. Sose mulatott jobban.
– Mit akarsz? – kérdezte színtelenül Carrie.
A férfi nevetett.
– Kis szívélyességet. Tüzesnek látszol, hidegen beszélsz.
Melegedj föl kicsit, oszt megbeszélhetjük a dógokat. A lány
körülpillantott a zsúfolt kilátóban. – Igen.
Leroy azt hitte, a lányt a tömeg zavarja. – Elmegyünk innét.
Máshová.
– Hová?
Leroy birtokosi mozdulattal fogta meg a lány karját.
– Az az én dógom, nem a tied. – Vezetni kezdte Carrie-t az egyik
lift felé.
 Carrie kétségbeesetten nézett körül, és meglátta őket. Csak ezek
lehetnek Enzio emberei. Úgy néznek ki. Carrie kis híján hangosan
fölsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
Sokan vártak a liftre.
– Meg köllött vóna néznünk a várost, ha mán itt vótunk fönn –
jegyezte meg Leroy. – Biztosan szép. – Megcsípte a lány karját,
amikor az nem válaszolt. – No, majd legközelebb.
Carrie a félelemtől kábán bólintott. A két fickó mögöttük állt a
sorban, olyan közel, hogy érezte fokhagymaszagú leheletüket.
Megjött az egyik lift, újabb turisták özönlöttek ki belőle. Egy sereg
tengerész vigyorgott Carrie-re, és elismeréssel futtyentgettek. Ez
szemlátomást tetszett Leroynak, aki még jobban szorította a lány
karját. Hogy szabadul meg tőle valaha is? Beszálltak a liftbe, a két
fickó szorosan a nyomukban.
Carrie Stevenre gondolt, és ismét szerette volna előrántani a
pisztolyát, hogy golyót eresszen Leroy ostobán vigyorgó képébe.
De egyszer még megteszi. Igen. Megteszi.
– A járdán kapjuk el – mondta Nagy Victor. Feles egyetértett.
– Élvezni fogom ezt a melót – jegyezte meg Nagy Victor. – A
nagyokos nigger stricije megkapja, amit érdemel.
Feles végigsimította pomádés haját.
– Gondolod, hogy a főnök vevő a fekete húsra? Nagy Victor
megvetően kiköpött. – Dehogy.
– Akkor miért csináljuk ezt?
– Ezen töröm a fejem én is. De nem kérdezősködöm. Tán a főnök
szereti a srácokat.
– Az… a feketéket is?
Mindketten értetlenül csóválták a fejüket.
Kint a járdán Leroy megigazította a szemüvegét, és hetykébbre
csapta a kalapját. Jól érezte magát. Igazán jól. Az elhaladó pasik
úgy néztek Carrie-ra, ahogyan a polcon lévő érett gyümölcsre
szokás. – Baromi klasszul összeszedted magad, kisfiam – állapította
meg boldogan.
– Asszem, na-a-agy jót tettem veled, amikor elindítottalak a
pályán.
Carrie a férfira meredt, tekintetében gyűlölet és hitetlenség
keveredett. Mielőtt még mondhatott volna valamit, ott termett Nagy
Victor és Feles. Kétfelől közrefogták Leroyt.
– Nézzék, emberek… – kezdte mondani. Aztán amikor rájött,
hogy elkapták, dőlt belőle a szitok.
– Csak nyugi – mondta halkan Nagy Victor és gyere szépen
mellettünk, másként előkapom a pisztolyt, és végighúzod a beled a
járdán.
Carrie készült elmenni, de Leroy még rávillantotta sunyi szemét
és kiköpött.
– Ribanc! A kölyök fog megfizetni érte.
Feles valamit Leroy oldalába nyomott, erre az fölnyögött
fájdalmában, és többet nem beszélt.
Carrie elsietett. Félt visszanézni, félt bármit is tenni.
Stevent akarta. És amíg nem érezte a karjában a gyermeket,
képtelen volt józanul gondolkodni.
Svéd Lil unatkozott. A hülye kis kölyökre bámult, a hülye kis
kölyök pedig visszanézett rá nagy, komoly szemével.
– Mit bámulsz? – kérdezte dühösen a lány.
Steven nem válaszolt. Zavarban volt. Anyukáját akarta és a
játékait. Nem tetszett neki itt. Kibuggyant és lepergett szeméből a
könny.
– Anyukámat akarom – sírta. – Kuss!
– Anyukámat akarom.
– Azt mondtam, kuss, kis patkány. – A lány a gyerekhez vágta az
egyik cipőjét, de nem talált. Ásított. – A francba – mondta. Leugrott
az ágyról, néhány guggolást csinált.
Az élet Leroyjal kezdett nagyon unalmas lenni.
Tovább tartott, mint amire számítottak. Vagy öt perccel. A stricik
mind egyformák – legyenek bár feketék, fehérek vagy
narancssárgák. Adni azt tudnak, de nem állják az ütést.
Leroy sem volt különb. Amint meglátta az első vért csinos, barna
öltönyén, köpött és sírt, mint a csecsemő.
A többi már egyszerű volt. Elkocsizni Harlemba. A meleg, büdös
kis szoba. Meg a forró és büdös kis kurva, akinek Nagy Victor a
fenekére csapott.
– Mi a francot lóg egy ilyen fehér pipi egy mocskos niggerrel?
Tűnj el innét. Visszagyüvök, oszt ellenőrzőm. Lil dühösen nézett a
fickóra, aztán Leroyra, aki összeverten vinnyogott a sarokban.
 – Nyaljátok ki! – mondta durván a lány. – Mindketten. Eltűnök.
Mérget vehettek rá.
A kölyöknek nem volt különösebb baja. Mocskos és büdös volt,
néhány zúzódás is látszott rajta, de rendben volt azért. Feles vállára
dobta, kivitte a kocsihoz, és behajította a hátsó ülésre. Steven merev
volt a félelemtől.
– Szép, tiszta munka – jegyezte meg Nagy Victor.
– Az – helyeselt Feles. – Láttad a kis ribit? Nem lehetett több
tizenötnél.
– Mocskos kis tyúk.
– Az. Igazán aljas és mocskos.
– Pontosan az, amit szeretsz, mi? Mindketten nevettek.
Carrie visszakapta a gyerekét, de a kicsi nem beszélt, nem szólt
egyetlen szót sem. Csak nézett Carrie-re, nagy, vádló szemmel,
mintha mindenről ő tehetett volna.
Carrie pedig becézgette, megfürdette, kezelte a zúzódásait,
etette. Steven csak bámult rá. És hallgatott.
Carrie átkozta magában Leroyt, és titkon azt remélte, hogy Enzio
gengszterei megölték a gazembert.
Odafönt Suzita irányította az ügyeket, amíg Carrie ápolta a fiát a
kis lakásban, amely a magánszentélyük volt. A kövér, buta dajkát
régen kirúgta. Csak ketten voltak.
Este tizenegykor Suzita telefonált.
– Mr. Bonnatti jött meg – suttogta. – Keres téged. Én mond, te
lemégy csak perc.
– Istenem! – dühöngött Carrie. – Nem tudok fölmenni! Ma nem.
Nem hagyhatom itt Stevent. – Mr. Bonnatti van mérges nagyon.
Carrie türelmetlenül dobolt ujjaival a készüléken. Vajon Enzio
Bonnatti azt képzeli, hogy ő most már a tulajdona?
Vajon nyomban ugrania kell, amint a férfi füttyent? A válasz igen
volt, bár másra nem is számított.
– Rögtön ott leszek – mondta egy perc.
Bement a hálószobába, megnézte Stevent, aki nyugtalanul aludt.
Ha föléb-red, itt kell lennie mellette. Az ördög vigye el Bonnattit. Az
ördög vigye az összes férfit.
Carrie kibújt a köpenyéből, ruhát vett, egy csókot nyomott Steven
homlokára, és azt súgta: – Kitalálok valamit kettőnknek, drágám.
Kijutunk innen. ígérem.
Enzio Bonnatti Carrie ágyán feküdt teljesen felöltözve,
szivarozva.
– Én visszaszereztem a gyerekedet, te meg lelépsz. Mi ez,
üdülő?
– Új dajkát kell keresnem – motyogta szemrehányóan Carrie. A
férfi keményen nézett rá.
– Akkor keress. Állítólag te vezeted itt a boltot. – Igenis, Mr.
Bonnatti. Csak egy kis időt kérek.
– Holnap ideszállítunk némi nagyon finom, fehér port. Hatezer
dollárt ér. A pénz a zsebemben legyen egy héten belül. Értetted?
– Igenis.
– Igenis, igenis. Mi bajod? Sótlan vagy, mint egy vén kurva. Hát
nem érdemlek meg egy kis elismerést?
Mit akar ez tőle? Miért nem hagyja békén? Hiszen ez az ember
Enzio Bonnatti. Bármelyik nőt megkaphatja. Miért éppen őt?
– Mit óhajt, mit tegyek? – kérdezte színtelenül Carrie.
– Micsoda lelkesedés! – gúnyolódott a férfi.
Carrie mosolyogni próbált, de nem nagyon sikerült.
A férfi szívta a szivarját, és úgy nézett a lányra, mint valami kis
féregre, akinek egyetlen dolga az életében, hogy a férfit kiszolgálja.
– Vetkőzz le. Látni akarlak meztelenül. – Szivarjával az egyik
székre mutatott. – Oda ülj, lovaglóülésben.
Carrie megtette, és közben egyre Stevenre gondolt, meg arra,
hogy talán nem ébred föl mégsem. Aztán azon törte a fejét, vajon
hogyan menekülhetnének el kettesben ebből a megalázó helyzetből.
Enzio a feleségéről kezdett beszélni. Ocsmány dolgokat mondott
róla, ám ezektől nyomban fölizgult. Minél többet beszélt a
feleségéről, annál jobban nőtt a gerjedelme.
Carrie megpróbált úgy tenni, mintha érdekelné, de nehéz
figyelmet tettetni, amikor az ember meztelenül ül egy széken, mint
egy tárgy. Carrie szeretett volna sikítani, fölugrani és elrohanni.
Enzio Bonnatti soha nem tekintette őt élő, emberi lénynek. Csupán
egy szajhának a sok közül. Mégpedig azokból Bonnattinak istállói
voltak városszerte.
Sokkal később ott feküdt a kis lenti lakás félhomályában, és
Steven ott forgolódott az ágyban mellette. Ez lett volna a szabadság,
a kettejük szabadsága, amiért Carrie olyan keményen dolgozott?
Szaladni, amikor csak Bonnatti hívja, kábítószert árulni neki?
És ha visszajön Leroy? Megint szaglászni kezd, megint
rettegéssé teszi az életét? Arra kényszeríti, hogy éjjel-nappal
szemmel tartsa Stevent? Nem látott menekülést. És mégis…
Bernard Dimes. Vajon ő tud-e segíteni. Bolondos ötlet, de ahogyan
nézett rá azon a napon, az utcán… Ha elmenne hozzá, és
elmondaná az igazat… Megér egy próbálkozást. Minden megér egy
próbálkozást.
Végre Carrie is elaludt, de akár a fia, nyugtalanul aludt ő is.
Nagy Victor és Feles leszállították a kokainnak nevezett fehér por
kis csomagocskáit. Úgy állítottak be, mint a régi barátok, tréfálkoztak
Carrie-vel, és azonnali ingyenes dugást követeltek.
Carrie Silverhez küldte Nagy Victort, Suzitához Felest, és a
konyhában fiis-tölgött, amíg a „küldöncök” szórakoztak.
Steven a konyhaasztalnál ült, még mindig némán, előtte egy
tányér rántotta. Azelőtt a kedvenc étele volt, most nem akarta
megenni. Elégedetlenül eltolta az ételt.
– Egyél már, édes, légy jó kisfia anyucinak – könyörgött neki
Carrie.
A kicsi nagy, komoly négyéves szemmel nézte, és addig tolta a
tányért, amíg leesett az asztalról, és darabokra tört.
– A fene egyen… – kezdte dühösen Carrie, és fölemelte a kezét,
hogy megüsse a gyereket.
Stevennek a szeme se rebbent.
Mi van velem? Kezdek megőrülni?
Carrie átölelte, magához szorította a kicsit.
– Sajnálom, kicsi bogaram. Anyuci sajnálja.
A gyerek nem mozdult a karjában. Kis, makacs húsgombóc.
Az egyik lány állított be a konyhába egy szál hálóingben, ásítva.
– Szia, Steven baba. Kuci-kuci-kuc! Carrie fölkapta a kicsit.
– Mondd meg Suzitának, hogy elmegyek – mondta.
– Jó.
Carrie a szobájába sietett. A kokainoszacskók ott hevertek az
ágyán, arra várva, hogy eldugja őket. A fene egye meg! Nem leszek
tovább Enzio Bonnatti kábítószerárusa!
 Stevent leültette egy székre, és begyűrt néhány ruhát egy
bevásárlószatyorba. Aztán kihúzta az egyik fiókot, és kivett egy
szépen átgumizott, húszdollárosokból álló köteget. Megvesztegetési
pénz. Egy pillanatra megsajnálta Suzitát, akinek magyarázkodnia
kell majd… De mi mást tehet?
Az egyik hóna alá vette Stevent, a másik alá a szatyrot, és halkan
kisurrant a lakásból.
Odalent beültette a gyereket a kocsijába, és öt perc múlva már
gyorsan haladtak az utcán.
Carrie útban volt egy új élet felé, és senki sem állíthatta meg.

Maria mosolygott. Neki volt a legszebb mosolya a világon… és a

legnagyobb pocakja. East Hampton-i házuk kertjében ült, és nagyon
szelíden azt mondta: – Gino, azt hiszem jó lenne, ha bevinnél a
kórházba.
A férfi pánikba esett.
– Jesszusom! Kit hívjak? Mit csináljak?
– Hívd föl a kórházat, és mondd meg, hogy elindulunk. Próbálj
nyugodt maradni.
– De hiszen nyugodt vagyok! Jesszusom! Honnan tudod, hogy itt
az ideje?
Maria komolyan mosolygott. – Tudom.
– Szent ég! Te csak maradj itt. – Gino berohant a házba, hogy
segítséget hívjon.
Mrs. Camden, a dada, akit már szerződtettek, éppen teázott,
kötött, és rádiót hallgatott.
– Mozogjon! – kiáltott rá Gino. – Maria szül!
Camden dada nem mozgott olyan gyorsan, ahogyan Gino
szerette volna. Az asztalra tette a kötést, megigazította szép, fehér
fityuláját, hogy egyetlen szál haja se lógjon ki alóla, aztán – nagyon
lassan fölállt.
Gino kis híján ugrált idegességében. Riasztotta a sofőrjét és a
testőrjét, aztán fölrohant Maria bőröndjéért. Az asszony már hetekkel
korábban becsomagolt.
Gino alig tudta elhinni, hogy eljött a pillanat. Negyvennégy évesen
végre apa lesz! Már-már lemondott róla.
– Hé, bébi, hogy vagy? Jól vagy? Tudsz jönni?
 – Persze – nevetett Maria, miközben lassan az autó felé tartott.
Az egyik oldalán Camden dada, a másikon Gino. – Telefonáltál a
kórházba, ugye?
Gino a homlokára csapott.
– A francba! Elfelejtettem. Várj itt. – Visszarohant a házba, a
szíve ijesztően kalapált. Gyorsan hívta a kórházat. – Rögtön ott lesz
Mrs. Santangelo, készítsenek elő mindent!
A nő a vonal túlsó végén hideg volt, mint a jégcsap. Gino meg
tudta volna fojtani. Mi ütött az emberekbe? Nem tudják fölfogni a
dolog jelentőségét?
Kirohant a kocsihoz. Maria kényelmesen elhelyezkedett hátul,
mellette Camden dada. Gino is bepréselődött melléjük, és a felesége
kezét szorongatta.
– Nem ülne elöl kényelmesebben, Mr. Santangelo? – kérdezte
élesen a dada.
– Nem, nem, miattam ne aggódjon.
Maria arca egy csöppet eltorzult, és a hasához kapott.
– Jesszusom! Mi baj? – kiáltott föl Gino. – Red, lennél szíves
mozogni ezzel a rohadt kocsival? Camden dada a csúnya szóra
fölhúzta az orrát.
A nagy, zöld Cadillac rekordidő alatt ért a kórházhoz. Mariát azon
nyomban bekísérték, és Gino egyszeriben fölöslegesnek érezte
magát.
– Csak nyugalom, uram – mondta neki egy fiatal nővér. – Ha
kedve van kimenni egy kávéra…
Kimenni kávézni? Bolond ez a lány? Gino ragaszkodott a
hagyományokhoz. Föl-alá járkált a hosszú kórházi folyosón. Maria. A
felesége.
Egyiküknek sem volt könnyű. Akkora ellenállás… Annyi
veszekedés és ordibálás… És Maria úgy lopódzott vissza San
Franciscóba, mintha szegény lány maga lenne bűnöző.
– Feleségül akarom venni – mondta Costának Gino.
– Megőrültél? Nem is őt akarod, csak azért hiszed, mert hasonlít
Leonorára.
– Marhaság.. Szeretem.
– Ugyan már, Gino. Térj észhez. Nem vagy tisztességes
senkihez, a legkevésbé hozzá. Maria nem is tudja, miről van szó.
Csak beléd esett, mint valami iskolás lány.
– Maria nem iskolás lány, Costa. Huszonegy éves, és én
feleségül fogom venni.
– Felejtsd el. Leonora soha nem engedné.
Csakhogy Leonórának nem volt más választása. Maria terhes
volt, és nagyon boldog. Sikerült fölhívnia Ginót, és elmondania neki
a hírt. Gino nyomban megszervezte a lány szökését. Egy héttel
később Maryland államban találkoztak, és még aznap megesküdtek.
Leonora megesküdött, hogy soha többé nem beszél a lányával.
Edward kelletlenül támogatta az asszony döntését.
Sem Mariát, sem Ginót nem izgatta a dolog. Elragadtatottan
boldogok voltak. Gino megvette az East Hampton-i házat, ahol
egymásba szerettek, fehérre festette, beállíttatott egy egyszerű,
természetes medencét, és a kertet meghagyta vadnak.
Életében először élt olyan boldogságban, amilyenről addig csak
álmodozott.
Maria tökéletes volt. Gino istenítette. És soha eszébe sem jutott,
hogy hasonlít az anyjára.
– Gyönyörű kislánya van. 3320 gramm. Csodaszép.
– Szentséges Jézusom! Jézusom!
– Mr. Santangelo. Kérem.
Gino fölkapta a nővért, és körbetáncolta vele a folyosót. – Mr.
Santangelo! Tegyen le!
Gino minden teketória nélkül lerakta a nővért.
– A feleségem? Hogy van a feleségem?
– Remekül. A doktor úr most varrja össze…
– Mi az, hogy összevarrja?
– Tökéletesen normális eljárás. Néhány öltés… a doktor úr majd
mindent megmagyaráz.
– Az Istenit! Apa vagyok! – A nővér fenekére csapott. – Hé, kér
egy szivart?
A baba volt – Maria mellett – a legszebb teremtmény, akit
Gino valaha is látott. Pici, sötét bőrű, ráncos, hosszú hajú.
Gyönyörű!
Gino napokon át csak ült a kórházban, alig tudta elhinni, hogy ez
a gyönyörű kis lény az övé.
– Ugye szereted? – kérdezte mosolyogva Maria.
 – Ahogy mondod! – mosolygott fiatal feleségére Gino. Maria úgy
ült az ágyban, mint egy szöszke baba, az arca sugárzott a
boldogságtól, hosszú szőke haja befonva.
– Így hát – mondta Maria – ideje lenne, hogy nevet adjunk neki.
Hatnapos, és unom már, hogy mindig csak úgy beszéljek róla: a
baba.
– Sokat gondolkodtam rajta. – Helyes.
– Mit szólnál a Luckyhoz? – Lucky micsoda?
– Lucky Santangelo, természetesen! Tetszik? – Ha neked tetszik.
Gino lehajolt, és megcsókolta a feleségét. – Nekem tetszik. –
Akkor hát legyen Lucky.
Egy dolog volt, amiről soha nem beszéltek. Gino üzleti
tevékenysége. Maria csupán egyszer érdeklődött, akkor Gino az
ajkára tette az ujját.
– Soha ne kérdezz. Mindig azt fogom tenni, ami szerintem a
legjobb nekünk.
Nem volt szüksége még egy Cindyre, aki pontosan tudta, hol van
a kutya elásva. Nem mintha Maria valaha is olyanná válhatott volna,
amilyen Cindy volt. Az asszony annyi melegséget hozott Gino
életébe, hogy már attól is jól érezte magát, ha csak rá pillantott.
Mariának sok kiváló tulajdonsága volt. A baba szinte csupán
ráadásnak számított.
Ginót azonban bántotta Maria miatt, hogy a családja kitagadta az
asszonyt. Maria ezt ugyan soha nem említette, soha nem
panaszkodott. Ám amikor a baba megszületett, és Jennifer
meglátogatta, Maria nagyon halkan megkérdezte: – Anyámnak
mondtad?
Jennifer fölsóhajtott.
– Igen, természetesen. De tudod, drágám, milyen Leonora. Soha
nem fog megbocsátani neked…
Ginónak ezt nem kellett volna hallania. De hallotta. És a
csalódottság felesége gyönyörű arcán elegendő volt ahhoz, hogy
cselekvésre késztesse.
Úgyis a Partra kellett utaznia, hogy ellenőrizze a Mirage építését.
A szálloda elkészült, egymillióval került többe a tervezettnél, és
immár a végső simításoknál, a berendezésnél tartottak. Gino látni
akarta, mire ment el a pénze, és amíg Kaliforniában lesz, talán
beugrik az anyósához is. Miféle fintora a sorsnak!
Maria nem akart Ginóval menni. A baba még nagyon pici volt, és
az asszony győzködte, hogy Gino úgyis csak néhány napig lesz
távol. Amíg oda lesz, Jennifer Mariához költözik. Ott lesz még a
dada is, a házvezetőnő meg két testőr. Ahogyan Gino hatalma
növekedett, úgy szaporodtak az ellenségei is. Az élet olyan ténye
volt ez, amellyel megtanult együtt élni. Bonnatti ellen az előző évben
kétszer kíséreltek meg merényletet. A fölfelé törekvő fiatal maffiózók
nem tisztelték az idősebb urakat. Gino szárazon fölidézte, hogy
érzett egykor ő a régimódi donok iránt, akik a húszas évek elején
uralták a számsorsjátékot. Komikusnak látta őket a fura ruhájukban,
a régimódi, vidéki modorukkal. Annak idején ő sem tisztelt senkit.
Búcsúcsókot adott a feleségének meg a lányának, és kelletlenül
elindult a Partra.
A Gyerek a szokásosnál is jómódúbbnak látszott. Talán olajozott,
barnára sült bőre tette, talán készséges mosolya. Pippa Sanchez
megnyugtató telefonjai ellenére Gino rögtön megérezte, hogy a
Gyerek lop.
– Gratulálok! Micsoda pompás hír! – Jake üdvözlése nem lehetett
volna szívélyesebb. – Van egy kis ajándékom a babának. Egy kis
semmiség.
Gino kinyitotta a szépen becsomagolt ajándékot. A dobozban
tömör aranyból készült hajkefe és fésű volt, beléjük gravírozva:
Lucky Santangelo.
– Kösz, Jake – mondta Gino.
– Mondtam, semmiség.
A Beverly Hills Hotelban vacsoráztak, és Pippa Sanchez ott volt a
Gyerek oldalán.
– Tizenöt forgatókönyvet küldtem – súgta rekedten a nő. – Egyik
sem tetszett? – Annyira nem, hogy pénzt fektessek beléjük – felelte
Gino.
Pippa duzzogott. Jake jól meglökte az asztal alatt.
– Semmi máson nem jár az esze, csak a karrierjén – tréfálkozott.
– Pedig megmondtam neki, hogy engem gondozni is teljes értékű
állás.
– Azt elhiszem – mondta rezzenéstelen arccal Gino.
 Pippa kivonult a mosdóba, miután megvető pillantást vetett
mindkettőjükre.
– Nők! – kiáltott föl Jake. – De ha már itt tartunk, akarsz egyet ma
éjszakára? Van egy igazán remek kis nő. Olyan jó nő, hogy…
– Nem – szakította félbe élesen Gino. – Nős ember vagyok.
– Ó, igen. Az vagy. De ha mégis…
– A beruházóim nemigen örülnek a költségek hirtelen
megnövekedésének. Az igazság az, hogy nagyon is dühösek. –
Gino kemény, fekete szeme szinte belefúrt Jake-ba.
A Gyerek nem jött zavarba.
– Hé! Ne hülyéskedj! Olyan szállodát építettünk, amire büszkék
lehetünk. Majd meglátod. Van ott minden.
– Azért a pénzért lehet is.
– Nem akarok dicsekedni – mondta Jake –, de majd meglátod.
Teljesen el fogsz ájulni. – Szünetet tartott, hogy üdvözölhessen egy
filmsztárt, aki éppen elhaladt mellettük. – Janet, szívem, istenien
nézel ki. Hogy van Tony? Hamarosan összejövünk.
Gino kijátszotta a lapját.
– Az a hír jutott hozzám, hogy nem minden dollár jutott el a
szálloda építkezéséig. Azt beszélik, hogy nem is kevés a te
zsebedbe vándorolt.
Jake dühösen elpirult.
– Ki mondta? Ki a fene?
Gino vállat vont. Tetszett neki a Gyerek által bemutatott színjáték.
– Csak pletyka. Nem kell idegeskedned miatta. Ha nem igaz,
igazán nincs okod az aggodalomra…
Ezúttal velük röpült Tiny Martino is, ez a vörös hajú nagy mackó,
aki huszonöt éven át uralta a filmvígjátékokat. Martino sztár volt a
szó teljes értelmében, Ginót mégis úgy kezelte, mint valami királyi
felséget.
– Soha életemben nem szerepeltem színpadon – mondta –, de a
Gyerek kedvéért meg miattad, Gino elvállaltam a Mirage nyitó
műsorát, ráadásul évente kétszer két hetet.
Amikor Gino meghallotta, milyen gázsit kap Martino ezért a
kegyért, kis híján megütötte a guta.
– De megéri – bizonykodott Jake.
– Biztosan. Csakhogy ezért a gázsiért két Sinatrát lehet kapni.
 – Két Sinatra se hozna be annyi vendéget, mint Tiny.
Egén. Lehet, hogy a Gyereknek igaza van.
Ginónak el kellett ismernie, hogy a Mirage valóban káprázatos.
Jake mindent elvégzett, amit vállalt, még többet is. A környék többi
szállodája elhalványult a márványpadlós, kristálycsilláros,
selyemfuggönyös Mirage mellett. Az épületben még mindig
nyüzsögtek a munkások, végezték az utolsó simításokat.
– Nos? – mondta büszkén Jake. – Mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy egy francos palotát építettél – mondta lassan Gino. –
Túlságosan is palotát.
– Micsoda? – kérdezte gyanakodva a Gyerek. – Hogy értsem
ezt?
– Úgy, hogy mi azt képzeltük, egyszerű embereket fogunk itt
szórakoztatni. Mire jó ez a nagy pompa?
– Majd meglátod – védekezett vadul Jake. – Ki fog fizetődni.
Ha a parasztok Vegasba jönnek, ide fognak jönni.
– Ajánlom is.
– Jönni fognak.
Volt idő bőven kideríteni, hogy lopott-e a Gyerek. Gino utasította
Costát, hogy küldje oda a legjobb könyvszakértőit. Azt akarta, hogy
számoljanak el minden egyes tégláról. Addig megengedhette
magának, hogy üljön, és várjon. Ha a Mirage valóban annyira
beindul, ahogyan Jake ígérte, akkor mit számít az a pár százezer
dollár barátok között? Jake dörzsölt strici volt. Gino remélte, van
annyira dörzsölt, hogy nem próbál meg lopni tőle kétszer.
San Franciscóban hőség volt, de az óceánról kellemes szellő fújt.
Gino bejelentkezett a Fairmont Hotelba, és fölhívta Leonorát.
Szobalány vette föl a kagylót, és Gino nevét kérdezte.
– Mrs. Grazionéval szeretnék beszélni – mondta Gino. – Csak
annyit mondjon neki, hogy egy nagyon jó barátja keresi New
Yorkból.
Hosszú csönd, Gino türelmetlenül dobolt a körmével az asztalon.
Leonora. Gondolhatott a nevére, kimondhatta akár hangosan is, és
nem számított, semmit sem jelentett már neki.
Maria anyja. Számára már csupán az.
– Halló. Ki beszél? – Az ő hangja. Félreismerhetetlenül.
 – Hé, Leonora. Gino vagyok. – Érezte a telefonból áradó jeges,
néma gyűlöletet. Még jó, hogy nem tette le Leonora. – Csak egy
napot töltök San Franciscóban – mondta gyorsan –, és fontos lenne,
hogy találkozzunk. Színtiszta jég.
– Miért?
– Mert… hm… azt hiszem, így lenne tisztességes mindenkivel
szemben. Nem gondolod? – Nem. – Hálás lennék.
– Igazán?
– Nagyon.
Hosszú csönd. Gino várt.
Végül Leonora megszólalt.
– Neked aztán van bőr a pofádon. Nem hittem volna…
Gino félbeszakította.
– Bármit akarsz mondani, jobban tennéd, ha a szemembe
mondanád. Elmehetek hozzátok, de találkozhatunk máshol is. Mi
legyen?
Talán határozott hangja tette, de Leonora váratlanul azt mondta:
– Találkozzunk. Hol szálltál meg?
– A Fairmontban. Akkor hát…
Most Leonora szólt közbe.
– A bárban. Hatkor. – És lecsapta a kagylót.
Gino ült a bárban, Jack Daniels’-t szopogatott, és lustán követte
az idő múlását. Pontosan hat óra huszonhárom perc volt.
Leonora hat huszonnégykor vonult be hosszú nercbundában,
napszemüvegben. Platinaszőke haja elegáns kis kontyba volt tűzve.
Habozás nélkül Ginóhoz ment, fölült a férfi melletti bárszékre, és
csettintett a csaposnak.
– Egy dupla martinit. Nagyon száraz legyen. Olajbogyó nélkül. –
Aztán megfordult, föltolta a szemüvegét, és Ginóra nézett. –
Gazember – mondta hidegen. – Hogy gyűlöllek.
Ginót a nő egy túlérett kurvára emlékeztette, hiszen önmaga torz
karikatúrája volt már. Az egyszerűség és a lágyság eltűnt, maradt a
hideg, kék szem és a keskeny, kegyetlen száj. Gino úgy becsülte,
hogy a nő legalább negyven lehet. De nem is látszott fiatalabbnak.
– Szívélyes fogadtatás – mondta.
Leonora ledobta a válláról a nercet, és cigarettát dugott a
szájába. Előrehajolt, hogy Ginótól kapjon tüzet. Gino belelátott
olajzöld ruhájának a kivágásába, Chanel No. 5-ös és más női illatok
csapták meg az orrát. A nő zavarba hozta.
Tüzet adott neki. Leonora mélyen leszívta, aztán Gino arcába
fújta a füstöt.
– Nos? Mit akarsz?
Ez lett volna az a nő, akibe fél életén át szerelmes volt? Ez lett
volna, akit feleségül akart venni? Jézusom! Mitől menekült meg!
– Gratulálok – mondta lassan Gino. – Nagymama vagy. A nő
hangosan nevetett.
– Ezt akartad közölni velem?
– Úgy gondoltam, valakinek csak közölnie kell. Minthogy Maria
nem hallott egyetlen szót sem felőled, úgy gondoltam, talán nem
tudod.
A nő megint nevetett, de olyan élesen és hangosan, hogy az
emberek odafordultak – Ki az a Maria? – kérdezte gúnyosan. Gino
halálosan dühös volt.
– A lányod, a gyermeked. És immár egy másik kislány is van az
életedben, egy Lucky nevű unoka. Három héttel ezelőtt született.
Leonora összehúzta a szemét.
– Nekem nincs lányom. Nekem nincs unokám. Érted, Gino?
Nem léteznek.
Gino nagyon halkan mondta:
– Átkozott ribanc.
– Ó, Istenem, csak nem bosszantottalak föl? A nagy Gino
Santangelót. Igazán sajnálom.
Gino már tudta, miért jött el a nő. Hogy elégtételt vegyen. Hogy
eljátssza a maga kis játékát.
– Maria hallani szeretne rólad – mondta tárgyilagosan. – Nem
érdekel, hogy mit akarsz. Nevezd meg, és a tiéd. Csak keresd föl a
lányodat. Hadd higgye azt, hogy fontos neked.
– Ó, értem. Amit csak akarok, megkaphatom. így mondtad? – Így
– Milyen nagylelkű. – Egyetlen kortyintással kiürítette a poharát,
és az üres poharat Gino elé tolta. – Először is kérek még egy italt.
Gino intett a csaposnak.
– Hmmmm… – Leonora töprengő arcot vágott. – Milyen messzire
vagy hajlandó elmenni ezzel az… ajánlattal?
 – Amit csak akarsz – mondta nyomatékkal Gino. Hogy gyűlölte
ezt a nőt.
– Nézzük csak… – mélázott a nő. – Egy új bunda… egy külföldi
sportkocsi… vagy esetleg egy lakás New Yorkban?
Mit szólsz hozzá, Gino? Túlságosan sokat kérek?
Gino eddig úgy tudta, hogy mindenkinek megvan az ára.
– Szóval. Akkor legyen egy New York-i lakás? – kérdezte
feszülten.
– Igen. – A nő habozott. – Nem. Egek, micsoda nehéz döntés. –
Elnyomta a cigarettáját, és nyomban újat vett elő. Most is az előbbi
módszert követte, előrehajolt, hogy Gino adjon tüzet. Most még
többet mutatott a melléből.
Gino szeretett volna minél előbb kijutni innen, és friss levegőt
szívni. Úgy érezte, bemocskolja a nő parfümje, cigarettafüstje és
emberi kapzsisága.
– Döntöttem – jelentette be derűsen a nő.
– Tehát mi legyen az?
– Csak egy egyszerű baszás.
Gino a nőre meredt, fekete szeme kihűlt.
A nő mosolygott
– Csak egy, Gino. Amivel évek óta tartozol nekem.
Gino nem hitt a fülének.
– Részeg ribanc. Tudod, hogy mit beszélsz?
– Te meg komolyan azt hiszed, hogy a pénzedért megvehetsz
bármit és bárkit? – A nő lecsúszott a bárszékről, és magára húzta a
bundáját. – Nem feküdnék le veled akkor sem, ha te volnál az
egyetlen férfi a világon. – A szeme veszélyesen csillogott. – Amikor
elvetted a lányomat, számomra megszűnt létezni. Ez van. Vedd
végre a hülye fejedbe.
Gino fölállt.
– Tudod, mit tennék veled a legszívesebben.
A nő hangosan, diadalmasan rikácsolt.
– Miért nem fenyegetsz, Gino? Miért nem uszítod rám valamelyik
gengszteredet? Közönséges kis bűnöző vagy, és engem nem
vásárolhatsz meg. Érted? Engem nem vásárolhatsz meg.
Gino mélyeket lélegzett, és Mariára gondolt. Gondolj
 Mariára! kiáltotta a fejében egy hang. Ha nem így tett volna,
agyonverte volna Leonorát.
A nő még rázúdított néhány sértést, aztán távozott. Az emberek
Ginóra meredtek. Gino aláírta a számlát, és kiment. Maria
megkaphat mindent, amit csak akar, kivéve az anyját. És ő soha
többé nem fog neki könyörögni. Soha többé.
 CARRIE 1943-1944
Miközben sietve tolta az utcán a babakocsit, benne Stevennel,
Carrie sok különböző érzést élt át. Az egyik pillanatban boldog volt,
hogy volt mersze megpróbálni a szabadulást. Aztán félt, hogy
Bonnatti esetleg keresi. Soha többé nem bocsátja áruba a testét.
Soha többé nem veti alá magát jöttment férfiak perverzióinak,
megalázó tetteinek. Vége. Akár segít rajtuk Bernard Dimes, akár
nem.
Halkan dúdolt magában, és megállt, hogy vegyen Stevennek egy
fénylő, fekete medvecukrot.
A gyermek némán vette el, és nagy, zöld szemével úgy nézett az
asszonyra, mintha az ellensége lenne. Carrie magában Leroyt
átkozta. Remélte, hogy az undorító madárijesztő megkapta, amit
érdemelt.
Néha idegesen hátrapillantott, hátha követik. Senkit sem látott, de
a biztonság kedvéért beugrott a Macy’s-hez, aztán átment az utca
túloldalára a Gimbelsbe, ahol úgy rohangált a sorok között, mint a
forgószél. Elégedetten ült taxiba, és a kocsival egy saroknyira
Bernard Dimes Park Avenue-i házától állt meg. Most már lassan
ment, kezdte cserbenhagyni a
bátorsága. Mit mondjon neki?
Félsaroknyira a háztól megállt, más megoldáson törte a fejét.
Nem nagyon volt. Ha szállodába megy, és megkísérli elhagyni a
várost, Bonnatti rátalálhat. Amire szüksége volt, az a közösség egy
tiszteletre méltó tagjának a védelme volt. Ha csupán önmagáról lett
volna szó, vállalja a kockázatot. De Stevenre is gondolnia kellett.
Ismét elindult, határozott léptekkel. És hamarosan már nyomta is
a Park Avenue-i ház csengőjét, és megjelent Roger, az inas ismerős
arca, és látszott rajta, hogy ismerős is neki, nem is.
Carrie nyugodt volt, józan. – Itthon van Mr. Dimes?
– Mit mondhatok, ki keresi? – Carrie.
– Carrie? – A férfi szemöldöke fölszaladt. – Várja önt?
– Igen.
Roger bekísérte a lányt és Stevent az előcsarnokba. Carrie
mélyet lélegzett, és ismét azon törte a fejét, hogy mit fog mondani.
– Egy pillanat, kérem – mondta udvariasan Roger. A pillanat egy
örökkévalóságnak tetszett. Talán Bernard Dimes látni sem akarja, és
magától megoldódik a kérdés, hogy mit is mondjon. Roger visszajött.
– Erre parancsoljon.
Carrie követte az inast a dolgozószobába, maga előtt tolva
Stevent.
Bernard Dimes fölállt az íróasztalától. Selyemingének föl volt
tűrve az ujja, az íróasztalán halomban álltak a papírok. A férfi
sasorrán acélkeretes szemüveg díszelgett, ősz haja kissé borzas
volt. Carrie még soha nem látta így.
– Carrie! – kiáltott föl a férfi melegen.
– Mr. Dimes – Carrie zavartan pillantott Rogerre. Bernard az
órájára nézett.
– Kész a tea?
– Azonnal, uram. – Roger visszavonult, Bernard pedig előjött az
íróasztal mögül. – Ez igazán kellemes meglepetés – mondta.
– Remélem. – Carrie a dolgozószoba faborítását nézte, képtelen
volt a férfi szemébe tekinteni.
– Én is remélem. – Hosszú, zavart csönd. A férfi észrevette, hogy
a lány fáradt, elgyötört és kissé zilált. Odament, és megfogta a
karját. – Jól van? – kérdezte.
Carrie vállat vont, már-már kimondta, hogy persze, amikor
hirtelen elszállt a nyugalma, az önuralma és a józansága. Állt a férfi
előtt eltorzult arccal, és patakzottak a könnyei.
– Mi a baj, Carrie… – kezdte Bernard.
Roger jött be, teát hozott ezüsttálcán. Bernard odatolta az
inasnak a gyerekkocsit, és azt mondta:
– Vigye le a gyermeket. – Aztán egy székhez vezette Carriet, és
leültette.
– Miért nem mond el mindent – mondta komolyan. – A beszéd
segít, tudja!
Mihelyt Roger távozott, Carrie gátlástalanul elzokogta az egész
históriát. És ez valóban segített. Mintha hatalmas teher esett volna le
a válláról. Bernard feszülten figyelte, forró teával itatta a lányt, a
telefonokat rövid úton elintézte, puha zsebkendővel törölgette Carrie
könnyeit, és úgy tetszett, komolyan izgatja a dolog.
A dolgozószoba ablaka előtt sötétedni kezdett, alkonyodott.
Carrie már a történet vége felé tartott, Leroyról és Stevenről meg
Enzio Bonnattiról beszélt.
 – Eljöttem magához – mondta egyszerűen –, mert tudom, hogy jó
ember… és mert senkim sincs… de megértem, ha nem tud segíteni
rajtunk… – Carrie halálosan fáradtnak érezte magát, amikor
elhallgatott. – Komolyan, megértem… A férfi halkan, határozottan
mondta: – Tudok segíteni, Carrie. És akarok.
– Köszönöm – ragadta meg a férfi kezét a lány. – Köszönöm…
nagyon… Biztos voltam benne, hogy segíteni fog… Biztos voltam…
Egy évvel az után a nap után volt az esküvőjük. Egyszerű kis
szertartás a Városházán. Az ötéves Steven izgatottan ugrált
körülöttük.
Bernard új múltat talált ki Carrie-nek. Ez szórakoztatta a férfit. Az
ő történetében Carrie afrikai hercegnő volt, akivel egy szafarin
találkozott Kenyában. Csodálatos, hogy mennyien elhitték.
A színházi világ megdöbbent. Bernard Dimes nősül! Egy néger
nőt vesz el! Akinek olyan hírek keringenek a múltjáról, hogy az…
botrányos! No de csak nem lehetnek igazak azok a hírek… Bernard
mindenesetre nem erősítette meg őket.
Sok magas, elegáns szőke nő dühöngött városszerte. Annyira
akarták, mégsem tudták megfogni Bernard Dimest. Vajon mit tudott
az a fekete lány, amit ők nem tudtak?
Így forgott közszájon Carrie-ről mindkét történet, és Bernard
halálosan élvezte barátainak is ismerőseinek zavarát. – Félek –
mondta Carrie.
– Mitől? A múlttól? Az mögötted van. És itt vagyok én, hogy
vigyázzak rád.
Carrie hallgatott az urára. Bernard bölcs ember volt. Carrie alig
akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje van. Egy évvel korábban
szó nélkül befogadta őt Stevennel együtt. Elküldte a
Fire Island-en levő nyaralójába, ahol Carrie életében először
élvezhette a magányt. Aztán a férfi minden hétvégén eljött a
varosból, ajándékokat hozott Carrie-nek és Stevennek, míg végül a
gyermek fokozatosan feloldódott, és ismét bőbeszédű, normális kis
kölyök lett.
Carrie néha aggódott Bonnatti miatt.
– Vége a kapcsolatodnak azokkal az emberekkel. Nem érhetnek
el, nem bánthatnak. Ezt meg kell értened – nyugtatta ilyenkor
Bernard. Carrie lassacskán hinni kezdett neki.
 Bernard háza az Ocean Beachen állt, ahol nemzetközi volt a
társaság. Az életforma Carrie-nek megfelelt, Steven pedig imádta.
Különösen Bernard hetenkénti látogatásait élvezte, ahogyan a lány
is. Carrie azon kapta magát, hogy lélegzetvisszafojtva várja péntek
délután a komp érkezését. Alig várta, hogy lássa a magas, elegáns
férfit, aki emberi lényként bánt vele, és minden kedvességgel
elhalmozta. Bernard soha nem közeledett hozzá szexuálisan. A férfi
a vendégszobában aludt, ragaszkodott hozzá, hogy a nagy
hálószobát Carrie foglalja el Stevennel. Ennek a lány eleinte örült, de
aztán nyugtalanítani kezdte. Tévedett volna? Nem kívánja őt a férfi?
Talán a múltja miatt?
Fél év múlva már nem bírta. Egy éjszaka odament a férfihoz
áttetsző hálóingben, hollófekete hosszú haját kibontva. Bernard
aludt, halkan horkolt.
Carrie leült az ágy szélére, és gyöngéden megérintette az arcát.
– Mi az? – kérdezte a férfi, és megpróbált fölébredni. Nevetséges
volt, de a lány hirtelen elszégyellte magát. – Nem kívánsz engem,
Bernard? – suttogta.
A férfi fölült az ágyban, megfogta a lány arcát.
– De igen, kívánlak. És feleségül akarlak venni.
Carrie meglepődött és meghatódott. Pedig valamiképpen sejtette,
hogy így lesz. És meg akarta ajándékozni a férfit élete
legélvezetesebb éjszakájával.
Bernard visszafogott szerető volt. Gyöngéd, nem túlzottan
követelőző, gyors.
Mindez csöppet sem számított. Carrie feküdt a férfi karjában, és a
hideg rázta az elragadtatástól. Számára ez volt élete legszebb
éjszakája.
Most már Mrs. Bernard Dimes volt. És harmincegy évesen végre
elkezdhette az életét.
 GINO 1951
A Mirage megnyitója rendkívüli esemény volt. ígéretéhez híven a
Gyerek kocsideréknyi sztárt produkált, a sztárok pedig hatalmas
sajtóvisszhangot biztosítottak az eseménynek. Pontosan úgy,
ahogyan a Gyerek megjósolta.
Ennek természetes következménye az volt, hogy az üzlet
pompásan beindult, az emberek Amerika-szerte szobára vártak.
Jake vigyorogva ült.
– Mondtam, hogy aranybányát építek! – dicsekedett telefonon
Ginónak néhány hónappal a megnyitó után. – A lebuj zsúfolásig tele
van! Mi vagyunk az egyetlen szálloda, amelyik tele van. Ehhez mit
szólsz?
– Hogy nagyon jó hír – mondta nyugodtan Gino. Kulcspozíciókba
helyezte a személyzeten belül a maga embereit, és azoktól olyan
jelentéseket kapott, hogy az aranybányából még több is juthatna
neki. Jake kétségtelenül lopott. Micsoda ostoba fajankó. – Miért nem
lelkesedsz egy kicsit – biztatta Jake. – Jézusom!
A belemet is kidolgozom ebben a szállodában, és valóságos
vagyont keresünk. A szindikátus büszke lehet rám.
– Ó, büszkék is rád. Biztos vagyok benne, hogy ki is fogják
mutatni a megbecsülésüket, méghozzá igen különleges formában.
Jake-nek ez tetszett.
– Igazán?
– Igazán. – Gino letette kagylót, és eltöprengett a Gyerek
ostobaságán. Bizonyos szempontokból úgy vág az agya, másban
meg olyan hülye. Sajnos példát kell vele statuálni. Az ember nem lop
a sajátjából. Ha életben akar maradni, nem lop.
Kopogás szakította félbe a gondolatait. Camden dada volt az
Luckyval. – Most megy alukálni, Mr. Santangelo – mondta a dada.
Gino a kislányára nézett, és mosolygott. Még csak pár hónapos,
de máris van stílusa.
– Hé, hiszen napról napra szebb. Filmsztár lesz belőle!
– Igen. Mr. Santangelo – mondta szárazon a dadus. Ahány
apánál csak dolgozott, mind azt hitte, hogy a lányának rendkívüli
képességei vannak.
– Aludj jól, csillagom – duruzsolta Gino, és a dada kivitte a babát.
 Néhány perc múlva Maria rontott be New York-i házuk
nappalijába. Ezt a csekély ajándékot Gino azért vette az
asszonynak, mert neki nem volt hangulata East Hamptonban telelni,
bár Maria boldogan lakott volna ott egész éven át.
– Gino! – kiáltotta boldogan, és olyan volt, mint egy
tündérhercegnő a hosszú szárú szőrmecsizmájában és hozzá illő,
asztrahánprémmel szegett szövetkabátjában. – Csodálatos hírem
van!
Valahányszor az asszony belépett a szobába, Gino mosolygott.
– Mi az, egyetlenem? – kérdezte lustán.
Maria arca tüzelt a friss januári hidegtől, gyönyörű szeme
szikrázott.
– Megint állapotos vagyok! – jelentette be diadalmasan. – És
most fiam lesz! ígérem!
Ginót lázba hozta a hír.
– Ugye nem viccelsz? – Fölugrott, ölelte-csókolta az asszonyt.
Maria lábujjhegyre álltt, és úgy bújt a férfihoz, mint a melegségre és
menedékre vágyó kölyökkutya.
– Hát nem csodálatos? – sóhajtotta. – Olyan boldog vagyok!
Gino kigombolta az asszony kabátját, átkarolta karcsú derekát, és
magához szorította.
– Mi ez a hülyeség a fiúról? Engem aztán nem érdekel, mi lesz,
fiú, lány vagy ikrek.
– Fiút akarsz, tudom – ugratta Maria. – Minden férfi fiút akar. Gino
még szorosabban ölelte.
– Marhaság.
– Ne oly szorosan, fáj.
– Fáj? – Elvette a kezét Maria derekáról, és a mellét kezdte
simogatni. – Ez jobb? – Gino! Most ne…
– Miért?
– Mert… bárki bejöhet.
Maria nagyon szemérmes volt, és ezt Gino őszintén szerette
benne.
– Ez a mi házunk – mondta.
– Tudom. – Az asszony megpróbált kisiklani a karjából. – De
világos nappal van… és… itt egy csomó ember.
Gino megpróbált komoly maradni.
 – Akkor bezárom az ajtót. Maria szégyenlősen nézett rá.
– Jó.
Ginót meglepte az asszony beleegyezése. Pontosan egy
esztendeje és két hónapja voltak házasok, és Maria még mindig
nagyon föl tudta izgatni. Az asszonyban természetes lelkesedés élt a
szex iránt, ugyanakkor csak bizonyos tartózkodással adta oda
magát. Fölöttébb izgató kombináció volt ez.
Az asszony még mindig kereken megtagadta az orális szexet, de
Gino már kezdte rávezetni. Tudta, ha egyszer sikerül eljuttatnia
Mariát egy bizonyos pontig, akkor lesz teljesen és tökéletesen az
övé. Lassan vetkőztetni kezdte az asszonyt.
– Zárd be az ajtót – suttogta Maria.
Gino gyorsan bezárta az ajtót. Közben Maria behúzta a súlyos
damasztfüggönyt, és lefeküdt a puha, virágos pamlagra.
A férfi gyöngéden közeledett hozzá, simogatta a combját, levette
a ruháit, előcsalogatta belőle a gyönyör kis sikolyait. Maria le akarta
vetni a csizmáját, de Gino megállította. – Hagyd magadon, olyan
szexi!
– Gino!
Gino óvatosan simogatta meg a lapos, formás hasat, és
eltűnődött, hogy lám, újabb gyermek növekszik odabent. Az ő
gyermeke. Megcsókolta az asszony hasát, és addig haladt lefelé,
amíg elérte a selymes aranybozótot. Egy pillanatig azt hitte, hogy az
asszony tovább is engedi, de Maria magához húzta, hogy a száját
csókolja.
– Miért nem? – súgta a férfi. – Hiszen ünnepelünk. – Nem most –
suttogta Maria nem itt.
– Miért nem?
– Jaj, Gino! Nem tudom.
– Élveznéd.
– Majd egyszer. – Mikor?
– Nemsokára, ígérem. Csak adj időt…
– Persze. – Gino letépte magáról a ruhát. – Előttünk még az
egész élet, igaz, kincsem? – Azután már merev volt, és eljuttatta az
asszonyt az orgazmusig, amelytől gyönge és kimerült lett.
– Szeretlek – mormogta Maria.
 – Én is téged. És Luckyt, és azt is, aki most itt van benned. – Még
a karjában tartotta egy darabig Mariát, de a telefon félbeszakította
álmodozásukat.
– Tessék? – morogta a telefonba Gino.
– Gino? Itt Enzio. Találkozót kérek. – Fontos?
– Nagyon.
– Riccarddi’s. – Hatkor.
– Helyes.
Enzio Bonnattinak is megvoltak a problémái. A kábítószeres és
prostitúciós üzlet, többek között, sokkal veszélyesebb helyzetbe
hozta, mint amilyenben Gino volt. Harcolnia kellett, hogy a csúcson
maradhasson, de maradt, és úgy semmisítette meg az ellenfeleit,
ahogyan más a legyeket. A problémák megoldásánál előnyben
részesítette az erőszakot. Gino ebben nem értett egyet vele.
– A hatalomhoz két út vezet – szokta mondani. – Vér és
gyilkosság, ami csak további gyilkosságokat szül, vagy az ember az
eszét használja, és nagy pénzt csinál, ahogy én. Az ilyen fickó
marad meg.
Enzio ezen csak nevetett.
– Könnyű a helyzet, barátom, ha nem áll senki az utadban.
De a nyavalyások mindig az utamban állnak.
Enziónak igaza volt. Mindig akadtak nyavalyások.
Ült a Riccarddi’s asztalánál – erőteljes férfi volt –, szalvétával az
inggallérjában, előtte egy nagy tányér Barbara fenséges bolognai
spagettijéből. Gino leült Enzióval szembe. – Ciao, Enzio.
– Isten hozott, barátom.
– Francesca jól van? – Igen. És Maria?
– Tökéletesen. Megint tele a pocakja. – Gratulálok. Igyunk a
születendő bébi egészségére.
Új pohárért intett, amelyet teletöltött erős vörösborral.
A két férfi ünnepélyesen koccintott.
– Salute – mondta Enzio, és hozzátette: – Talán Isten most fiúval
áld meg Gino nevetett.
– Mi ez a fiú dolog már megint? Engem nem érdekel, mi lesz!
– Két fiam van, hogy átvegyék a boltot, ha én elmegyek – mondta
komolyan Enzio. – Az embernek ilyesmire is gondolnia kell.
– Hát én még sokáig nem megyek sehová. Erre mérget vehetsz.
 – Helyes. Akkor javaslom, hogy nézz a vegasi barátod körmére,
de minél előbb.
– Egén. Tudom, tudom. Csak biztos akarok lenni a
megfelelő utánpótlásban. Azt a vegasi üzletet vinni nem olyan
egyszerű. Sok a kísértés, és nem szeretném, ha kétszer kellene
végigcsinálnunk ugyanazt.
Enzio a villájára csavarta a hosszú spagettiszálakat, és teletömte
a száját. A szalvétára rácsöpögött a szósz.
– Ma azt a pletykát juttatták el hozzám, hogy a Gyerek eladta a
részét az üzletben a philadelphiai Rózsaszínű Banán Kassarinak.
Gino nem akart hinni a fiilének.
– Rózsaszínű Banánnak? Nem hiszem!
– Pedig elhiheted. A forrásom igen szavahihető.
– Ugyan már, Enzio, most beszéltem Jake-kel. Csak mondott
volna valamit…
– Mocskoskodik, és ez nekem nem tetszik. Egy csöppet sem
tetszik. – Enzio ismét föltekert egy adag spagettit, és a szájába
dugta – Te akarsz elbánni vele, vagy intézzem el én?
Gino dühös volt. Járt az agya. A Gyerek nem több kisstílű
szélhámosnál. És mi van a zsozsóval, amelyet Pippa Sanchezre
költött? A nő egy szót se szólt még arról sem, hogy a Gyerek
egyáltalán ismeri Rózsaszínű Banánt, arról meg végképp nem, hogy
eladta neki a részét.
– Ma éjjel gépre ülök – mondta feszülten. – Az enyém a
felelősség, én hoztam össze a szindikátust. Ne aggódj.
– Nem aggódom, Gino. Csak ahogyan téged, engem, is
bosszant, hogy ez a zsidó szarházi azt képzeli, hogy megúszhatja.
– Egén. De nem ússza meg.
Enzio kitörölte a tányérját egy darab kenyérrel.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani.
A gépen sok idő van gondolkodni.
Sok idő van kidolgozni a tökéletes akció tervét. Red és a Kis
Willie nevű újonc a gép túloldalán ültek, römiztek, és vedelték
whiskyt tisztán.
A Gyerek valójában nem jelentett problémát, bár Gino egy kissé
sajnálta, hogy meg kell tőle szabadulni. Kár. De a disznó maga tehet
róla.
 Rózsaszínű Banán viszont már problémát okozhat. Attól függően,
hogy hogyan állapodott meg a Gyerekkel.
Rózsaszínű Banán. Kétbalkezes alak pisztollyal. Gino így
emlékezett rá. Fura volt elképzelni, hogy most Mr. Kassarinak
szólítják, és saját bandája van. Pedig sokra vitte Philadelphiában,
ahol a nagymenők közt tartották számon. Negyvennégy éves lehet,
hiszen egyidősek. Ginónak csupán egy mondandója volt számára:
Vedd vissza a pénzedet, Rózsaszínű, és szállj ki a mi bulinkból.
A Beverly Wilshire Hotelben vett ki szobát, Red és Kis Willie a
szomszédos szobát kapták. Megvolt ugyan a bérelt háza Bel Airben,
de nem akarta nagydobra verni, hogy Los Angelesben van. Jobb, ha
váratlanul üt rajta a Gyereken.
Miközben Red megszervezte a magánrepülőgépet, amelynek
Vegasba kellett őket vinni, Gino fölhívta Mariát, és legalább fél órát
beszélt vele. Megnyugtatta az asszony hangja, mert kissé
idegesítette az, aminek elébe nézett.
– Néhány napon belül otthon leszek – mondta az asszonynak. –
Pihenj sokat, igyál sok tejet, és szedd azokat a vitamintablettákat,
amelyet a doki fölírt, amikor Luckyval voltál terhes.
Maria halkan nevetett a vonal túlsó végén.
– Gino! Úgy beszélsz, mintha anya lennél.
Gino nem találta mulatságosan a dolgot.
– Jó tanácsot adok, te meg kinevetsz. Miféle beteg vagy te?
– Nem vagyok beteg – mondta szelíden Maria. – Tökéletesen
egészséges várandós nő vagyok.
– Szeretni foglak akkor is, ha hatalmas pocakod lesz. – Viszlát,
Gino.
A férfi már attól is begerjedt, hogy csupán telefonon beszéltek.
Lezuhanyozott hideg vízzel, nagy gonddal fölöltözött, és tisztázta
Reddel a részleteket.
– Minden rendben, főnök – tájékoztatta Red. – Hatra béreltem a
gépet.
Pippa Sanchez nem volt Vegasban a Gyerekkel. Egy kis szerepre
készült egy Clark Gable-filmben, és a hetet Hollywoodban töltötte,
hogy formában legyen. Jake-nek legalábbis ezt mondta. Valójában
egy idősebb gyártásvezetőt szórakoztatott, aki megajándékozta a
meglehetősen érdekes epizódszereppel, és cserében kézzelfogható
hálára számított. Ha a Gyerek megtudta volna, hogy mással is
lefekszik, megölte volna. Legalábbis többször is ezt állította.
Pippa olyan lány volt, aki megszokta a szabadságot. Amikor Jake
biztatta, hogy feküdjön le Gino Santangelóval, meglepődött, de titkon
tetszett neki a dolog. Számára a változatosság volt az élet sója, ami
nem jelentette azt, hogy ne kedvelte volna igazán Jake-et. Jake jól
állt Pippa imázsához És hosszú távon az imázs volt a legfontosabb.
A lány állandóan azt remélte hogy sikerül rábeszélnie Ginót vagy
Jake-et egy film finanszírozására. Több mint egy éve dolgozta Ginót,
forgatókönyveket küldözgetett neki, és próbálta meggyőzni, hogy
mekkora vagyont kereshetne egy sikeres produkcióval. Egyelőre
eredmény nélkül.
Éppen erre gondolt, amikor rózsaszínű Thunderbirdjével megállt
a ház előtt, ahol a Gyerekkel éltek. Erre gondolt, az ajkát rágta, és
eltűnődött, vajon előbbre jutott-e a forgatókönyvíró azzal a könyvvel,
amelynek az írásával titokban megbízta. Hogy képtelen volt
fölkelteni Gino érdeklődését egy-egy könyv iránt, az egy dolog volt.
Kifejezetten róla íratni könyvet, más dolog. Persze lesz benne egy
csodálatos női szerep is, amelyre ő éppen tökéletes lesz.
A házban csönd volt, kivéve a nagy hűtőszekrény berregését.
Hogy gyűlölte Jake ezt a hűtőszekrényt.
– Dobd ki! – veszekedett mindig. – Utálom ezt a rohadt zajt.
A hűtőszekrény maradt. Egyedül az volt kellően nagy a Gyerek
szükségleteihez. Jake állandóan attól félt, hogy egyszer csak beállít
Tiny Martino, Errol Flynn vagy egy másik nagy filmsztár, és
olyasvalamit kíván enni, ami nála éppen nincs. Jake szerint ettől
amolyan keleti parti bunkónak néznék, aki nem tudja, hogyan kell
egy rendes házat vinni. Mindegy volt, hogy Jake a városban volt-e
vagy sem, a nagy, hangos hűtőszekrény állandóan tele volt.
Pippa kibújt a ruhájából. Alatta aprócska, fényes-fekete,
Európából importált bikinit viselt. Pompásan illett érzéki
formáihoz.
Átgyalogolt a fehér nappalin, ki a hívogató medencéhez. Egy
pillanatra megállt a szélén, mély lélegzetet vett, aztán beugrott
lágyan, olajozottan, és úgy szelte a klórozott vizet, mint a hal. Pippa
remek úszó volt.
 Gino nézte. Néma megfigyelőként ült a fürdőház ablakában.
Negyedórája érkezett a házba, adott Jake inasának egy százast,
hogy tűnjön el, és azóta várt. A várakozás rövidebb volt, mint amire
számított.
Pippa hússzor végigúszta a medencét, aztán kimászott.
Gino kilépett a furdőházból. Az öltözéke csöppet sem illett a forró
kaliforniai napsütéshez: sötét öltöny, mellény, kék ing, keskeny,
régimódi nyakkendő. Alakja fenyegetően rajzolódott ki a délutáni
fényben.
A lány fölsikoltott meglepetésében.
– Gino! Istenem! Honnan bújtál elő? Megijesztettél.
– Csalódtam benned, Pippa – mondta lassan a férfi.
A lány fölmarkolta rövid frottírköntösét, és a vállára dobta. Járt az
agya. Mit csinál itt Gino? Vajon a Gyerek tud róla?
– Csalódtál? – Pippa nevetni próbált. – Nem értem… – A férfinak
izzadnia kellett volna abban az öltönyben a forró napon. – Nincs
meleged? – kérdezte, és a két keble között függő aranykereszttel
játszott.
– Azt akarom, hogy összecsomagolj – mondta a férfi. –
Pontosan egy órád van rá.
Most Pippa kezdett izzadni, a kis izzadságcsöppek
összevegyültek az uszoda vizével a testén. Ám Pippa nem volt
ideges típus. Keményebb életet élt, semhogy egykönnyen
megfélemlíthették volna.
– Valami baj van, Gino? – érdeklődött, idegességét leplezve.
– Az – mondta hidegen a férfi.
Pippa összehúzta magán a köntöst, és szorosan megkötötte az
övét.
– Talán menjünk be, igyunk valamit, és akkor mindent elmondasz.
– Nincs rá időd – mondta nyugodtan a férfi. – Csak vesztegeted a
perceket. Már nem egészen egy órád van.
– Mi folyik itt? – csattant föl vészjóslón csillogó szemmel
Pippa. Már nem félt a férfitól, készen állt a harcra. A Gyereknek
dirigálhat Gino, de neki ugyan nem.
– Megloptál – mondta a férfi teljesen érzelemmentesen. –
Elfogadtad a pénzemet, hetente jelentést tettél Jake-ről, és nem
mondtál semmit. Semmit.
 – Mert nem volt mit mondanom – vont vállat a lány. –
Becsszóra… semmi. És ahogyan mondta, abból látszott, hogy
hazudik, és ami még rosszabb, Gino tudta, hogy hazudik. Miért is
avatta be akkor a Gyereket, miért beszélt neki a pénzről, amit Gino
Santangelótól kapott, hogy beszámoljon Jake dolgairól? Ostoba volt!
De akkor nem gondolt erre. Akkor nem, amikor Jake gyémánt
nyakláncot hozott neki meg mindenféle ajándékokat, és ötezer dollár
értékben biztosított számára zsetonokat, hogy játszhasson a Mirage
asztalainál. Amikor csak akart. Bármikor.
Tehát lopott egész idő alatt, no és? Hány éjszakát töltött
kuncogva az ágyban, amikor azon nevettek, hogy Gino Santangelo
soha nem tudja majd bizonyítani, mennyi pénzt tett zsebre a Gyerek.
Soha.
– Nem akarom hallani az ostoba kifogásaidat – mondta nyersen
Gino. – Ha férfi volnál, nem is beszélgetnénk erről, annak a
medencének a fenekén feküdnél, vagy éppen kirepülnél egy autó
szélvédőjén. Érted, miről beszélek?
Pippa értette, és ismét hatalmába kerítette a félelem és az
izzadás.
– Sajnálom – pihegte. – Igazán sajnálom
– Hát persze – mondta kedvesen a férfi. – Ezért is hagylak ilyen
könnyen elmenni. – Gyerünk. Nézem, hogyan csomagolsz.
– Hová megyek? – suttogta a lány.
– Spanyolországba.
– Spanyolországba? – Pippa pánikba esett. – Nem mehetek
külföldre, a jövő héten kezdek egy filmet. Én… férfi félbeszakította.
– Spanyolország. És minimum két évig ott is maradsz. Ha előbb
vissza mer nél jönni…
Nem kellett többet mondania.
A Gyerek szerette Vegast, és Vegas is szerette őt. Jól
kiegészítették egymást a Gyerek meg a rikító, talmi város a sivatag
közepén.
A Mirage mindaz volt, amit várt, még több is. Büszkén járta körbe
a szálló, dát, és magában már valami még jobbat és még nagyobbat
tervezett. Micsoda húzás! Egyik szálloda a másik után, és mindegyik
különb az előzőnél.
 Amikor Rózsaszínű Banán Kassari megkereste, hogy adná el
neki a részét, a Gyerek készen állt rá. Nevetségesen magas árat
kért, és a legnagyobb meglepetésére Rózsaszínű megadta. Jake
tudta, hogy meg kellene beszélnie a dolgot Ginóval, kérnie kellene
az engedélyét, de mi van, ha nemet mond? Végül úgy döntött, hogy
megköti az üzletet, és csak akkor szól Ginónak, amikor már nincs
mit tenni.
Az üzletet már nem lehetett semmissé tenni, és Jake meg
Rózsaszínű ezt ünnepelték töménytelen pezsgővel, sztárokkal teli
asztalnál, három olyan táncosnő társaságában, akik tízcenteseket
tudtak egyensúlyozni a mellbimbójukon. Jake azért azt szerette
volna, ha Pippa is vele tölti az estét. Az a lány egyszerűen megőrjíti
a karriermániájával. Muszáj lesz tenni valamit ebben az ügyben.
Talán befekteti újonnan szerzett vagyona egy részét valami filmbe,
amellyel sztárt csinálhat a lányból. Az ég tudja, mióta áhítozik erre
az a lány.
– Mi a kis vörös különleges trükkje? – kérdezte vigyorogva
Rózsaszínű.
– Nem akarod fölvinni, és kipróbálni? – vigyorgott vissza
Jake, aki titkon utálta ezt a barmot, de hálás volt neki azért, hogy
a pénzének az első fele már ott volt biztonságban és készpénzben a
hálószobája széfjében.
– Esetleg fölvinném mind a hármat – röhögött Rózsaszínű.
– A vendégem vagy.
– Reméltem is. – Rózsaszínű letörölte a szája sarkából a nyálat.
Az idő nem szépítette meg. A szeme még kisebb és aljasabb volt, a
szája még húsosabb, zsíros haja ritkult, ettől az arca még
nagyobbnak és még ostobábbnak látszott.
Föltűnően és pocsékul öltözködött, és elfogyasztott három
feleséget. Jelenleg a negyedikkel élt, egy vörösesszőke volt
sztriptíztáncosnővel, aki Philadelphiában várta három pekingi
palotakutyával, akiket nem volt hajlandó magukra hagyni rövidebb
utazások kedvéért. Rózsaszínűnek csupán az első házasságából
születtek gyerekei – két kövér ikerfiú, akik pontosan az apjuk
hasonmásának ígérkeztek.
Rózsaszínű komisz volt, hatalmas, pénzsóvár és romlott. És
huszonkét éve dédelgette a Gino Santangelo elleni haragját. A
Gyerek kifizetése bármi áron jó módszernek látszott ahhoz, hogy
végre Gino közelébe juthasson.
Gino éppoly föltűnés nélkül surrant be Las Vegasba, ahogyan Los
Angelesbe.
Élvezte az általa okozott meglepetést, és látni akarta a
meglepődést a Gyerek arcán amikor majd megjelenik a Rózsaszínű
Banánnal elköltött ünnepi vacsorán.
Egén. Tudta, miről van szó. Most már tudta.
Amikor Pippa elkezdett beszélni, mindent kipakolt. És a többiek
is, akik menteni akarták a nyakukat, mert tudták, hogy hamarosan
robban a bomba, és szerettek volna minél távolabb kerülni a
szilánkoktól.
Egy sötét limuzin várta Ginót a repülőtéren, és egyenesen a
szállodához vitte. Átvonult az előcsarnokon, Red és Kis Willie
szorosan a nyomában. Tekintetek követték, suttogás járt a
nyomában. Jól fölismerhető arc volt.
A kaszinó vezetője elébe szaladt, hogy üdvözölje, de Gino nem
akart késlekedni.
– Majd később – mondta halkan, de határozottan.
– A pina árucikk – elmélkedett Rózsaszínű. – Áru. Csak néhány
hónapig áll el a polcon, aztán frissre kell cserélni.
Jake elnyomott egy ásítást. Ki kíváncsi ennek a seggfejnek a
véleményére erről a témáról? Bármilyen témáról?
– Van egy kupihálózatom Phillyben, ott található a legjobb,
legfrissebb punci – folytatta Rózsaszínű belemelegedve. – Én
tudom, hogyan kell vinni az üzletet. Beszippantom őket, egy kicsit
dolgoznak, aztán tovább küldöm az egyik dél-amerikai ügyfelemnek.
Csak így lehet.
– Persze – helyeselt Jake, és rákacsintott az egyik táncosnőre,
hogy dolgozza meg már egy kicsit Rózsaszínűt.
A lány fölhúzta az orrát, de hát Jake volt a főnök.
– Mr. Kassari – búgta a lány. – Csodálom az öltönyét. Micsoda
finom anyag.
Rózsaszínűnek ez tetszett.
– Gondolod, cicám? Én meg a te didkódat csodálom. Ehhez mit
szólsz?
 A lány már soha nem mondhatta meg, hogy mit szól ehhez, mert
ebben a pillanatban Gino Santangelo belépett a magánterembe, és
az asztalnál kitört a Pánik. A Gyerek elsápadt, napbarnított arca
szemlátomást elfehéredett. Rózsaszínű Banánnak leesett az álla.
– Jó estét, emberek – mondta könnyedén Gino. – Ez
magánrendezvény, vagy bárki beszállhat?
Az asztal másik végén ülő hírességek nem is tudták, mi történik.
Tovább ittak, nevettek, tréfálkoztak.
A három táncosnő érezte, hogy valami nem stimmel, hiszen Jake
szemlátomást ideges.
– Gino! – kiáltotta. – Te mit csinálsz itt?
– Micsoda fogadtatás ez? – mondta Gino, széket húzott, és
Dario akkor sem eresztette el Camden dada kezét, amikor Gino
átadta a nagy, díszes papírban lévő csomagot.
Lucky ugrált örömében. Nem volt irigy gyerek, és úgy érezte,
hogy a kis-öccse is azért kap ajándékot, hogy neki szerezzenek
örömet.
– Nyisd ki, butuska – mondta, és amikor Dario nem mozdult, ő
maga nyitotta ki a csomagot, nagy élvezettel tépkedve a színes
papírt. A csomagban hatalmas játékautó volt, ragyogó piros, forgó,
fekete kerekekkel. Luckyt sokkal jobban izgatta, mint Dariót. A kisfiú
épphogy csak megérintette a kocsit, aztán a dada keze helyett a
mamája meleg kezét kereste meg.
– Hé-hé-hé! – kiáltotta Gino. – Tetszik? – És lehajolt Darióhoz,
fölkapta, és ugyanúgy a levegőbe dobta, mint Luckyt, A gyerek torka
szakadtából ordított. Aztán hányt.
Gino visszaadta a kisfiút a dadának. Szerette volna, ha a gyerek
egy kicsit megkeményedik, ha jobban hasonlít a nővérére.
– Most ebédelt – mondta szemrehányóan Maria. – Hogy
képzeled, hogy összevissza dobálhatod?
Gino vállat vont, és ismét a lányával kezdett foglalkozni.
Együtt tologatták a földön a fényes-piros autót.
Maria előhozta a fényképezőgépet, és lefotózta őket.
– Mosolyogjatok – mondta, mire két teljesen egyforma mosoly
villant felé.
Egy héttel később Gino elutazott.
 Lucky nem nagyon bánta az utazásait, mert mindig csodálatos
ajándékokat hozott neki. De azért hiányzott neki. Mami néha
megengedte, hogy beszéljen apával telefonon. Az nagy szám volt.
– Amikor apa nem volt otthon, a ház tele lett emberekkel, és
mama ezt nem szerette. Lucky tudta ezt, mert hallotta a szüleit erről
vitatkozni. Ezúttal nem jöttek idegenek a házba. Amikor Lucky
rákérdezett, mami azt mondta, azért nem, mert apa csak egy
éjszakára marad el. Lucky törte a fejét, vajon ez azt jelenti, hogy
ajándékot sem kap?
– A kertben egy kis házban lakott Red és még egy ember. Lucky
kedvelte őket. A hátukon lovagoltatták, és bedobálták a medencébe.
Camden dada nem szerette őket. „Bugrisoknak” nevezte. Lucky nem
tudta, mit jelent a „bugrisok”. Dario sírt, ha a két ember játszani
próbált vele. Dario sokat sírt. Egyedül Lucky tudta megnevettetni.
– Apa nagy puszit adott neki, amikor elment, aztán egy még
nagyobbat a maminak, aki később bevitte a kislányt a nagy
hálószobába, és megengedte, hogy fölpróbálja a ruháit, a cipőit meg
az ékszereit. Lucky imádott fölöltözőst játszani. Ez volt a kedvenc
játéka, de csak kivételes alkalmakkor engedték meg A neki.
– Azt remélte, hogy a mai duplán is kivételes alkalom lesz, és a
nagy hálószobában aludhat. De nem így történt. Camden dada
hatkor elcipelte fürdeni, aztán hétkor mama búcsúpuszit adott neki a
saját hálószobájában. Lucky megragadta anyjának egyik
platinaszőke fürtjét.
– Nekem miért nincs sárga hajam? – kérdezte.
– Mert neked szép, fekete hajad van, mint apának – mondta
lágyan Maria.
– Ezért vagy kétszeresen is szerencsés. A neved, Lucky, azt
jelenti, hogy szerencsés, és szerencsés vagy azért is, mert ilyen
szép, göndör hajad van.
Lucky kacagott. Mami néha igazán vicceseket tudott mondani.
– Dariónak sárga haja van.
– Az. És most aludj. – Apa hazajön holnap? – Igen.
– És akkor mind együtt úszhatunk?
– Ha eléggé korán jön.
– Jó. Lucky a szájába dugta az ujját, és pillanatokon belül mélyen
aludt.
 Lucky rendszerint korán ébredt, általában hat és hét óra között.
Dario és Camden dada nemigen keltek föl fél kilenc előtt, de ezt
Lucky nem bánta. Már tudott magának reggelit csinálni, és szeretett
egyedül szaladgálni. Persze a házból nem mehetett ki, amíg a
felnőttek elő nem kerültek, mert az ajtókon és az ablakokon
megszólaltak volna a csengők. Egyszer megpróbálta, és apa
teljesen megbolondult! Összevissza ordibált, és pisztollyal a
kezében rohangált. Mint a tévében.
Lucky jót nevetett az eseten, de Dario sírt.
Amikor apa otthon volt, ő is korán kelt. Néha.
Lucky tudta, hogyan kell bekapcsolni az elektromos vízforralót.
Tudta, hogyan kell megfőzni apának a kávét úgy, ahogyan szereti.
Ha ő főzte meg apának a kávét, külön puszit kapott érte.
Mami rendszerint későn kelt. Kilenckor. Vagy fél tízkor. Apa
ilyenkor a fenekére ütött, és lustának nevezte. Aztán megcsókolták
egymást, és Lucky ettől zavarba jött.
A madarak beszélgettek az ablak előtt, hangosan csicseregtek.
Lucky hallotta őket. Kiugrott az ágyból, és szaladt, hogy megnézze
őket. És micsoda meglepetés? Mami már a medencében volt. A
csíkos matracon lustán pihent a medence közepén.
Lucky izgatottan bújt bele sárga fürdőruhájába. Apa azt mondta,
hogy nagy a hasa. Azt mondta neki, hogy pocakos.
Ezen jót nevetett.
Leszaladt, és örömmel tapasztalta, hogy az üvegajtó nyitva van.
– Mami! – kiáltotta boldogan, és már szaladt is kifelé –, mami,
mami, mami, én is úszom. Ké-é-érlek! – Kacagva, boldogan futott a
medence felé.
A medencéhez közeledve rájött, hogy a mamája alszik. A világ
legszebb mamája – apa így nevezte, és Lucky egyetértett vele –
mozdulatlanul feküdt, hosszú, platinaszőke haja szétterült a vízen,
keze-lába tehetetlenül lógott le a gumimatracról. Lucky két dolgot
vett észre rögtön, mami rossz kislány volt. Meztelenül feküdt a
matracon.
És a medence vízének más színe volt. Rózsaszín. Állt a medence
szélén, és megszólalt: – Mami.
Aztán hangosabban.
– MAMI, MAMI, MAMI!
 Tudta, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudta, hogy mi.
Hol van apa? Ő bezzeg tudná.
Buta apa. Elment.
Leült, rövid lábacskái éppen a víz fölött kalimpáltak. Megvárja,
amíg a mami fölébred. Ezt fogja tenni. Vár.
 STEVEN 1955-1964
Amikor Steven tizenhat éves volt, hazarendelték a
magániskolából, ahová járt, és Carrie vörösre sírt szemmel,
megtörten közölte vele, hogy Bernard Dimes álmában örökre
eltávozott. Végzetes szívrohamot kapott.
Stevent lesújtotta a hír. Tudta, hogy Bernard nem a vér szerinti
apja, de úgy szerette, mintha az lett volna. Elvégre Bernardon kívül
nem is ismert más apát. Sok szép napot töltöttek együtt. New
Yorkban is meg a Fire Islanden lévő nyaralóban is.
Steven együttérzően állt a temetésen az anyja oldalán. Magas,
jóképű srác volt. Aztán később, a Park Avenue-n lévő házban fogta
anyjának remegő kezét, miközben Bernard barátai és ismerősei
lerótták kegyeletüket.
Carrie remekül viselkedett. Fölszegte a fejtét, könnyeit hosszú,
fekete fátyol mögé rejtette.
Egy hét múlva Steven visszament az iskolába.
– Én elvagyok – mondta Carrie. – A tanulmányaid fontosabbak,
mint az, hogy velem legyél.
Carrie-nek mindig Steven tanulása volt az első. Mindig.
Stevennek ez igazán terhes volt, de megtanulta, hogy nem
vitatkozhat az anyjával. Carrie-nek félelmetes temperamentuma volt.
A fiától mindenből a legjobb jegyeket követelte. És Steven már az
első iskolaévekben megtanulta megszerezni ezeket a jegyeket. Mert
ha nem…
– Tizenhárom éves korában egy kicsit lazított, főként az
ökölvívásból vette ki nagy részét, de a többi sportág is szórakoztatta.
Remekül érezte magát, de az osztályzatai nagyon leromlottak.
Carrie tombolt. Elkalapálta a fiút, úgy kiporolta a fenekét, hogy egy
hétig nem tudott ráülni. Akkor megtanulta a leckét.
– Ha az ember fekete, többet kell nyújtania – mondta hidegen
Carrie. – Ezt jól jegyezd meg.
Steven erre magától nem jöhetett rá. Soha nem találkozott faji
előítélettel. Gyönyörű házban élt szerető szüleivel. Hogy az egyikük
fehér volt, a másikuk fekete, őt soha nem zavarta. És a szüleinek
sok barátja volt, akiket szemlátomást szintén nem zavart a dolog. A
házukban sokféle ember járt: filmsztárok, külföldi producerek,
zenészek, színészek és színésznők, operaénekesek.
 Az iskolában csak ő meg egy Zoona Mgumba nevű fiú voltak
feketék. Ám a rendkívül drága magániskolában ők is ugyanolyanok
voltak, mint a többi diák. A többiek diplomaták, pénzemberek vagy
más hírességek fiai voltak. Carrie azért választotta Stevennek ezt az
iskolát, mert azt akarta, hogy a fiút a jegyei izgassák, ne a bőrének a
színe.
Bernard vitatkozott, mert szerinte így túlságosan is oltalmazták
Stevent a való világtól. De Carrie ragaszkodott az iskolához.
Zoona Mgumba apja valami nagyon fontos munkát végzett az
Egyesült Nemzeteknél, bár, hogy mit, arra Steven soha nem jött rá.
Zoona legfőbb tevékenysége viszont az onanizálás volt. Állandóan
„verte a farkát”, ahogyan Jerry Meyerson, Steven legjobb barátja
mondta.
Jerry jó fej volt. Nyakigláb, vörös üstökű. Stevenhez hasonlóan ő
is keményen hajtott, és jó barátok lévén, igen sokat segítettek
egymásnak.
A többi fiúval ellentétben náluk a munka volt az első, a szexről
való fecsegés csak második. Kinek van ideje arról dumálni, hogy
mennyivel jobb ez a didkó, mint az? Némelyik fiú folyton csak disznó
magazinokat nézegetett, kivált Zoona, akit végülis kicsaptak az
iskolából, mert egy látogatási napon egyszer három anyuka szeme
láttára verte ki.
Az érettségi idején Steven szexuális ismeretei még sajnálatosan
csekélyek voltak. Persze Jerryvel együtt ő is gondolt a lányokra, de
kinek volt módja találkozni velük?
– Majd az egyetemen – mondta Jerry. – Az egyetemen már
nyüzsögnek a lányok, és te meg én… micsoda páros!
Steven és Jerry jogot akartak tanulni, és sikerült úgy intézniük,
hogy egy kollégiumba kerültek Boston mellé.
Jerrynek igaza volt. Tényleg nyüzsögtek a lányok. Alacsonyak,
kövérek, vékonyak, magasak. Nagy mellek, kicsi mellek, hosszú
lábak, kerek popsik, az ember eddig egész életében fogyókúrázott
volna, most meg egyszerre belecsöppen egy édességboltba.
Jerry megveszett. Első számú feladatának tekintette, hogy
lefektessen egy lányt. Félévi próbálkozás után az eredmény nulla
volt. És a jegyei is meglehetősen rosszak voltak.
 Steven segített neki, ahogyan csak tudott. Ő rettenetesen élvezte
a kollégiumot. Szeretett tanulni, igazi kihívásnak érezte a munkát, és
a kosárlabdacsapat lelkes tagja lett. Ez elterelte a figyelmét a
lányokról és a szexről. Látta milyen gondjai vannak
Jerrynek, és ő nem óhajtott ilyen gondokat a maga életében. Neki
is voltak gondjai, az anyjával. Bernard halála óta Carrie úgy élt, mint
egy remete. Órákon át ült Bernard dolgozószobájában a Park
Avenue-n. Csak ült, és nézett maga elé. Nap nap után.
Amikor szünidőben otthon volt, Steven megpróbálta kimozdítani
apátiájából. Javasolta, hogy a változatosság kedvéért menjenek ki a
nyaralóba Fire Islandre.
– Eladom, Steven – mondta szomorúan Carrie. – Túlságosan sok
emlék fűz hozzá.
Steven érdeklődött az anyagi helyzetükről. Jól állnak? Vagy
hagyja ott az egyetemet, és menjen dolgozni?
Carrie biztosította afelől, hogy Bernard gondoskodott róluk. És
fagyosan hozzátette, hogyha valaha is ott akarná hagyni az
egyetemet, megölné.
Steven egyáltalán nem tudott intim közelségbe kerülni az
anyjával, és ez nyugtalanította. Az anyja igen szép nő volt, a
negyvenes éveinek az elején járt még. Élveznie kellene az életet,
nem bezárkóznia egy halott ember szobájába, emlékek közé.
Egy napon pompás ötlete támadt.
– Mami – mondta derűsen –, ne tegyünk egy kirándulást
Kenyába? Biztosan van ott egy rakás rokonod.
Meglátogathatnánk őket.
Carrie nem úgy reagált, ahogyan Steven várta. Nem azt mondta,
hogy „majd meggondolom”, de még azt sem, hogy
„talán”.
– Soha ne menj visszafelé az életben, Steven – mondta nagyon
hidegen. – Ezt jól jegyezd meg – vetett véget a szavainak.
Steven mindazt tudta az anyjáról, amit mások is, ő is olvasta az
újságokat meg a képeslapokat. De néha hideg izzadságban fürödve
ébredt fól az éjszaka közepén, és arra gondolt: Ki vagyok én? Ki az
igazi apám? Carrie-től csak ennyit tudott meg: – Jó ember volt,
orvos. Meghalt, amikor egyéves voltál.
 Steven megpróbálta nem izgatni magát azon, hogy az anyja nem
hajlandó a múltjukról beszélni. Biztosan oka van rá. Ha nem akarja
megmondani, hogy ki volt a vér szerinti apja, Stevennek ezt el kell
fogadnia. Hát elfogadta.
Ezerkilencszázötvenhét eseménydús év volt Steven számára.
Betöltötte a tizennyolcat, életében először szólították niggernek,
először volt nővel, és megtanulta megvédeni magát.
Feketének lenni más volt, mint fehérnek. Carrie ezt éppen
elégszer mondta neki, de Steven soha nem hitte el igazán. Most már
tudta. Tényként. És foglalkoztatni kezdte a polgárjogi küzdelem,
hogy hogyan lehetne változtatni a dolgokon. Martin Luther King
érdekelte meg az a kampány, amelyet ő folytatott a fehérek és a
négerek kényszerű elkülönítése ellen.
Steven most már nagyon is tudatosan átérezte feketeségét, és
most kezdte érteni Carrie-nek azokat a megnyilvánulásait, mint
például, amikor kijelentette: “A feketének többet kell produkálnia”.
Steven amúgy is kitűnő tanuló volt, de még jobban rákapcsolt, és
a kitűnőből kiemelkedő lett.
Stevennek az első szexuális élményt egy Shirley Sullivan nevű,
nagyon csinos fekete lány jelentette. Tipikus egyetemi szex volt, egy
haver kocsijának a hátsó ülésén. Shirleynek a derekáig föl volt húzva
a szoknyája, a bokájáig letolva a bugyija, a pulóvere az álla alatt, és
az egyik melle nagy nehezen kiszabadítva a melltartóból.
Steven teljesen föl volt öltözve, hímvesszője mereven állt ki a
nadrágjából. Az egész mocskos és megalázó. Mégis a
legizgalmasabb dolog, amelyet addigi életében tapasztalt.
Hét gyönyörű hónapon át járt Shirleyvel, megkérte a kezét, és
majd megszakadt a szíve, amikor a lány dobta őt egy másik
kollégiumbeli orvostanhallgató kedvéért.
Steven megtanult valamit. A lányok mást mondanak, és mást
gondolnak. És nem szabad bízni bennük.
Shirley után nagy volt a forgalma. Könnyen ment, hiszen magas
volt és rendkívül jóképű. Buktak rá a lányok, még a fehérek is.
Közülük is kipróbált néhányat. Nem volt különbség. A punci minden
csomagolásban csak punci.
Steven húszévesen kezdte a jogot. Carrie ugyanabban az évben
másodszor is férjhez ment. Mindenkit meglepett a választása. Elliott
Berkely kétszeresen elvált, sznob színháztulajdonos volt. Régi
pénztől és régi eszméktől bűzlött, pedig csupán negyvenöt éves volt.
Carrie számára Elliott nem Bernard Dimes volt. Nem az az ember,
akivel bármikor is őszintén beszélhetett. Csakhogy ellentétben azzal,
amit Stevennek mondott, igenis anyagi gondjai voltak, és megoldást
kellett találni, hogy a fiú nyugodtan elvégezhesse az egyetemet, és
megtarthassák akkori életformájukat. A megoldás Elliott Berkely volt.
A férfi évek óta üldözte Carrie-t, és bár nem szerette a férfit, egy
napon arra ébredt, hogy miért is ne.
Amikor összeházasodtak, Elliott már aláírta a szerződést,
amelyben garantálta Steven iskoláztatásának a finanszírozását,
bármeddig tanuljon is a fiú. Még arra is rábeszélte a fiát, hogy vegye
föl a Berkely nevet.
A biztonságra ment ki a játék. Steven biztonságára.

Zizi úgy robbant be az életébe, mint forró szél egy hideg napon.
Steven huszonöt éve volt, már megszerezte a jogi diplomát. Letette
a szakvizsgát is, és védőügyvéd asszisztensként dolgozott, hogy
tárgyalótermi gyakorlatot szerezzen.
Zizi kartáncosnő volt. Tanúként jelent meg egy erőszakos ügyben.
Steven alaposan megnézte, és ott nyomban merevedése lett. Nem
tudta, miért. Van ilyen. Zizi egyszerűen megbűvölte a farkát, és nem
volt menekülés.
Zizi. Két hatalmas, ringó didkó, táncos láb, villogó szem,
doromboló hang. Tüzes szerető. Zizi.
Carrie első látásra gyűlölte.
 LUCKY 1965
Lucky Santangelo állt a Bel Air-i ház ajtajában, és nézte, hogyan
rakja be a csomagjait a sofőr nagy, fekete limuzin csomagtartójába.
Kis híján tizenöt éves, magas, szeles lány volt hollófekete, göndör
sörénnyel, hatalmas, egymástól távol ülő, fekete cigányszemekkel.
Karcsú és nyúlánk volt, bár még nem fejlődött ki teljesen,
csokibarnára volt sülve, és szép arcán nem volt festék.
Dario Santangelo szomorúan ült a kocsi motorházának tetején –
a sofőr bosszúságára –, és durcásan kavicsokkal dobált egy utcai
lámpát. A kavicsok idegesítően koccantak.
Amilyen fekete volt Lucky, olyan szőke volt Dario.
Tizenhárom és fél esztendős volt, a vonásai tökéletesek, a haja
hosszú és platinaszőke, a szeme meghökkentően kék.
Dario a nővérére pillantott, aztán pofát vágott a sofőrre, akit
annyira lekötöttek a csomagok, hogy észre sem vette.
Lucky elnevette magát, az öccsére kacsintott, és némán súgta:
balfácán! Ez volt a kedvenc szavuk, szinte mindenkire ezt mondták.
Egy asszony jött ki a házból. A magas, kardos asszonyság néma
utasítást adott a sofőrnek, az órájára pillantott, és azt mondta:
– Gyerünk, Lucky, szállj be a kocsiba, nem akarjuk lekésni a
gépet, igaz?
Lucky vállat vont.
– Én nem bánnám… – kezdte. – Ugyan már, kisasszony! –
csattant föl a nő. – Egy szót se.
A háta mögött Dario szamárfület mutatott, és némán járt a szája:
balfácán balfácán, balfácán!
Lucky elfojtotta a nevetését. Bár egyébként inkább sírni lett volna
kedve.
Marco jelent meg. Az ő feladata volt elkísérni a lányt,
valahányszor csak elhagyta a Bel Air-i házat. Lucky kedvelte Marcót.
O-o-olyan jó srác. Sajnos Marco úgy bánt vele, ahogyan egy
gyerekkel szokás. Egyetlen érdeklődő pillantásra sem méltatta. A
fiún ma könnyű zakó, sporting és feszes farmer volt. Legalább
harmincéves lehetett, de karcsú és izmos, nem kövér, mint némely
idősebb férfiak, akiket Lucky ismert.
A lány már vagy ezredszer tűnődött el a férfi magánéletén. Vajon
van barátnője? Mit szeret csinálni, amikor éppen nem testőri
kötelességét teljesíti?
– Szállj le arról a kocsiról, de rögtön – rivallt Darióra Miss Kardos
–, és búcsúzz el a nővéredtől.
Dario egyetlen diadalmas hajítással a lámpához vágta a maradék
kavicsot. Az üveg eltört.
– Dario! – sivította Miss Kardos. – Várj csak, megmondalak
apádnak.
Arra ugyan várhat, gondolta Lucky. Gino egyre ritkábban
látogatott a Bel Air-i házba.
Dario lassan elindult felé. Próbált nyugodtnak látszani, mintha
nem is izgatná, hogy a nővérét internátusba küldik.
– Sz’asz, tesó – motyogta. – Ha kedved van, írj.
Lucky odalépett, és megölelte az öccsét. A fiú máskor ellökte
volna, de most nem tette.
– Ne engedd lelombozni magad – suttogta Lucky nagyon halkan.
– Nemsokára itthon leszek.
Dario nedves, zavart puszit nyomott az arcára, és beszaladt a
házba, mielőtt meglátták volna a könnyeit.
Lucky beszállt a kocsiba. Riadt volt, tele rossz előérzettel, de
valahogyan mégis megkönnyebbült. Most legalább kilép a világba.
Véget ért a dadák és magántanárok tíz esztendeje. Tíz év
bezártság, elszigeteltség és magány, amikor jóformán semmit sem
csinálhatott. Sajnálta itthagyni Dariót, de társaságra vágyott. Vele
egykorú lányokéra. És különben is, Dario is hamarosan iskolába
megy.
Jennifer néni akarta, hogy Luckyt iskolába küldjék.
– Nem tarthatod bezárva, védelem alatt a gyereket a
végtelenségig, Gino – hallotta véletlenül Lucky, amikor éppen sor
került az apja egyik, nem túlságosan gyakori látogatására.
– Tudok Svájcban egy jó leányinternátust. Nagyon jót tenne
Luckynak.
– A gépen Lucky elszundított, bár nem szívesen, mert semmit
nem akart elmulasztani. Miss Kardos mereven ült mellette,
sasszemmel figyelve mindent. Lucky nevetségesnek tartotta, hogy
az ő korában még útitárs kísérje, de no ragaszkodott hozzá.
– Ha te mész, megy ő is. Amikor biztonságba helyezett az
iskolában, akkor távzoik. Ennyi. Nincs vita.’ Gino. Az apja. A nincs
vita királya.
Annyira szerette, hogy fájt. Mégis néha arra gondolt, vajon az
apjuk igazán szereti-e őt meg Dariot. Olyan kevés időt töltött velük.
Ők Bel Airben éltek, az apja ott, ahol kedve tartotta. New Yorkban,
Las Vegasban mindenütt volt lakása. Lucky tudta a telefonszámokat,
de soha nem látta a lakásokat. Néha, amikor este feküdt az
ágyában, vissza tudott emlékezni a régi időkre, amikor még nagyon
kicsi volt. Akkor mindig ott volt az apja. Ölelések. Csókok. Figyelem.
Igazi szeretet és törődés. Az anyjára is emlékezett, a gyönyörű,
sápadt angyalra, akinek lágy volt a hangja és bársonyos a bőre…
Az emlékei itt megszakadtak. Túlságosan fájdalmas volt. Mert
ilyenkor mindig elővillant valami, akár a villám. Medence. Matrac.
Test. Meztelen. Vér.
Biztosan mondott valamit álmában. Miss Kardos nyomban
rászólt.
– Igen, kedves, mi az?
– Semmi – motyogta Lucky félálomban. – Kaphatok egy Coca-
Colát?

Svájcban olyan tiszta volt a levegő, hogy Lucky szeretett volna

beleharapni, hogy megtisztuljon a tüdeje a Los Angeles-i szmogtól.
A repülőtéren autó várta őket, aztán vagy másfél óra hosszat
autóztak bujazöld tájakon. L’Evier, az iskola, ahová beíratták, sűrű
erdőben bújt meg, hegyek lábánál. Nagyon festői hely volt, és
csöppet sem hasonlított Bel Air vagy Beverly Hills mesterséges,
nyírott zöldjére.
Miss Kardos odakint váratta a kocsit, amíg átadta Luckyt az
igazgatónak, majd azzal távozott, hogy:
– Ég veled, kedvesem, aztán jó legyél.
Miss Kardos három éve gondozta Luckyt és Dariót. Körülbelül
annyi szeretetet kaptak tőle, mint egy darab fától. Így aztán Lucky
nemigen bánta, hogy elmegy.
– Miss Saint-mondta az igazgató –, üdvözlöm L’Evier-ben. Biztos
vagyok benne, hogy a többi lányhoz hasonlóan ön is jól fogja itt
érezni magát. Tiszteletet és engedelmességet követelek. Vésse az
eszébe ezt a két szót, szerintük éljen, és a L’Evier-ben töltött ideje
boldog és gyümölcsöző lesz.
 Miss Saint. Micsoda nevet adtak neki. Lucky Saint. Úristen! Lucky
már évek óta tudta, mivel foglalkozik az apja. A testőrök, a
riasztócsengők, a rácsok a földszinti ablakokon, a kutyák mind arra
utaltak, hogy Gino olyan ember, akinek óvatosnak kell lennie. Mégis
furcsa, hogy megváltoztatták a nevet csupán emiatt a hülye iskola
miatt.
Mit számít, hogy Santangelo vagy Saint? Kit érdekel az itt?

A Las Vegas-i Mirage tetején lévő luxuslakosztályában kapta meg

Gino a telefonértesítést arról, hogy Lucky szerencsésen
megérkezett. Rágyújtott egy hosszú Havannaszivarra, és
fölsóhajtott.
Nehéz volt az utóbbi tíz év. De sikerült megvédenie a gyermekeit,
biztonságban tartani őket, ha nem látta is őket olyan gyakran, mint
szerette volna. így volt a jobb, a biztonságosabb
Maaria meggyilkolását annyi ölés követte. Ő maga fordított
gondot Rózsaszínű Banánra… Személyesen… Még mindig hallotta
fájdalmas ordítását meg hogyan könyörgött kegyelemért. És az a
barom kegyelmezett-e Mariának?
Gino hirtelen fölállt. Az ablakhoz ment, és kinézett. A tengerparti
sávon már más mellett sorakoztak a szállodák, neonreklámok
borították fénybe az éjszakát A Gyereknek igaza volt Vegasszal
kapcsolatban.
Diszkréten kopogtak az ajtaján. Red bekísért egy embert, aki egy
kis szívességet kért. A fickó pirospozsgás volt és ideges. Az egyik
rivális szálloda társtulajdonosa volt, sokak szemében fontos ember.
Gino előtt azonban alázatosan csúszott-mászott. Halk, cinkos
hangon kérte a szívességet. Gino megígérte, hogy majd utánanéz a
dolognak.
A fickó kihátrált a szobából, hálásan szorongatta a kezét.
Gino tudta, hogy a szívességet tízszeresen viszonozzák majd.
Szívesen tett ilyen szívességeket. Ilyenkor úgy érezte, óriási a
hatalma. Nem mintha éreznie kellett volna. Mert
valóban nagy hatalma volt. Ahhoz is elegendő, hogy politikusokat,
bírókat, rendőröket vágjon zsebre. Akár a dróton rángatott bábuk,
úgy táncoltak, ahogyan Gino fütyült. Bárhol és bármikor.
 Három szippantás után elnyomta a drága szivart. A szivar, akár a
nő, feláldozható. Bármennyibe kerüljön is, mindig akad másik.
Csak Mariából nincs másik. Nincs még egy olyan, mint az ő
drága, meggyilkolt felesége, az ő szerelme.., az ő élete.

– Lucky Saint – mondta hitetlenkedve a szőke lány. – Miféle név

ez?
Ez volt Lucky első találkozása Olympia Stanislopoulosszal, ezzel
az alacsony, pufók lánnyal, akinek kerek képéből apró malacszem
lesett ki, dús, aranyszőke fürtjei voltak, szédítő, a hónál is fehérebb
bőre, és piszkos teniszingén tisztán kirajzolódott gömbölyű melle.
Lucky dühöngött.
– Senki nem kritizálja Ringó Starr vagy Rip Torn vagy Rock
Hudson nevét – mondta dacosan.
– Ó! – vigyorogva Olympia. – Nem is tudtam, hogy egy leendő
filmsztár a szobatársam. Na-a-agyon sajnálom!
A rossz kezdet ellenére egy hét múlva már a legjobb barátok
voltak. Olympia egy görög hajótulajdonosnak és amerikai társasági
hölgy feleségének tizenhat és fél éves, lázadó lánya volt. A szülei
elváltak, a lányt ide-oda rángatták, és mindketten igyekeztek minél
jobban elkényeztetni. Eddig már két amerikai intemátusból dobták ki,
és az anyja elkeseredésében beíratta a L’Evier-be.
– Apu fütyül az iskoláztatásomra – nevetett Olympia. – Azt
képzeli, majd hozzámegyek valami gazdag hapsihoz, akit ő választ
nekem odahaza. Mami szerint karriert kellene csinálnom. Mindketten
tévednek. Én jól akarok élni. Fiúk, pia, fű és szórakozás! Szeretnéd
kipróbálni velem a jó életet? Pompás ötletnek látszott.
– Persze – tört ki most először Luckyból kalandvágyó természete.
– De hogyan élhetnénk jól, ha be vagyunk ide zárva?
Olympia kacsintott.
– Vannak lehetőségek – mondta titokzatosan. – Csak várj és
figyelj!
Könnyű volt. Lámpaoltás este fél tízkor, és öt perc múlva Lucky
és Olympia kilógott.
A hálószobaablakuk igen megfelelő módon éppen egy fölöttébb
alkalmas fára nyílt, és onnan már igazán nem volt nagy ügy
lemászni a nedves fűre. Aztán futás a terepen át a bicikliraktárba,
ahonnan elkötöttek két bringát, és tízperces kerekezés után a
legközelebbi faluban voltak.
Az első éjszakai szökésükkor egy szabadtéri kávézóban ültek le,
és Tia Mariával jócskán fűszerezett, forró kávét ittak.
Olympia hamarosan szemezni kezdett a szomszéd asztalnál ülő
tini fiúkkal. A fiúk meg vele. Rövidesen összeültek.
Olympia pompásan adta a bankot, rázta aranyló sörényét, kidugta
telt, érzéki mellét.
A fiúk csodálattal vették körül.
– Muszáj megtanulnom a nyelvet – sóhajtotta Olympia. – Aa-
annyira unalmas, ha az ember nem érti, mit beszélnek.
Lucky értette. Folyékonyan beszélt németül, olaszul és franciául.
A magántanárok valamire mégis jók voltak. Azon gondolkodott,
vajon megmondja-e Olympiának, hogy a fiúk efféle gyors
félmondatokat váltanak egymás között, „fantasztikus didkók!”,
„Remélem, dug is!” „Vagy szop!” „Vagy mindkettőt!
Bármennyire piás volt is, Lucky tudta, hogy ideje lenne biciklire
ülniük, és lelépniük. A fiúk mindig csak egyet akarnak. Minden dada
ezt tanította Luckynak. És most úgy látta, igazuk volt.
– Menjünk – mondta.
– Miért? – duzzogott Olympia. – Jól érzem magam. Te nem?
Bárkinek, aki egy kicsit kevésbé volt énközpontú, mint Olympia,
nyilvánvaló lett volna, hogy Lucky nem érzi jól magát. Az asztal
végén ült, rá se bagóztak, mert az összes fiú Olympia mágikus cicije
körül legyeskedett.
– Menni akarok – sziszegte Lucky – és szerintem neked is jobb
lenne.
– Hát csak menj – mondta könnyedén Olympia. – Senki sem tart
vissza.
Így is volt.
Lucky fölállt, fogta a biciklijét, és elkarikázott. Félúton az iskoláig
megállt hányni. Vajon szép dolog volt tőle, hogy otthagyta a
barátnőjét?
Miért ne? Olympia nyilván tud magára vigyázni
Lucky bemászott az ablakon, ruhástul elterült az ágyon és öt
percen belül elaludt.
 Nem hallotta Olympiát órákkal később visszatérni. Mert éppen
Marcóról álmodott.

– Üdv – mondta lágy, pihegő hangon Marabelle Blue. – Nagyon

akartam találkozni magával. Tiny gyakran beszél magáról.
Marabelle Blue. A híres Monroe-trón legújabb követelője. Gino a
nőre pillantott. De csak egy pillanatra. Nem rossz. Tiny Martino
nevetett.
– Már régen szerettelek volna összehozni kettőtöket, de
Marabelle állandóan dolgozik. Egyik filmet forgatja a másik után. Úgy
látszik, meg sem áll, a nonstop sztárságig. – Tiny megint nevetett. –
És hogy az mekkora rakás szar, azt én tudom a legjobban.
Marabelle mélyen, a torkából nevetett. Szürke sifonruháját
flitterek díszítették, szorosabban tapadt rá, mint a fólia, és alig
takarta nagy, csábító mellét.
Gino érezte, hogy megmoccan valamije, ami már meglehetősen
régen nem moccant. Maria óta… nem volt senki állandó… egyetlen
nő sem kötötte le egy-két hétnél tovább, egyetlen nővel sem akart
együtt ébredni. Tíz év magány meglehetősen sok volt.
– Szokott moziba járni, Mr. Santangelo? – búgta Marabelle. Erős
parfümillat áradt belőle. Szédítő… egzotikus… nagyon nőies.
Gino vállat vont.
– Nem sokat. De magát megnézem. Mi a címe a legutóbbi
filmjének?
– Rossz lány – dorombolta a nő.
A szeme kék volt. Gino mindig bolondult a kék szemekért.
– Rossz lány?
– Igen. – Marabelle meglepően illedelmesen lesütötte a szemét. –
Hülye cím, nem gondolja? – Most egyenesen Gino szemébe nézett.
A férfi fura zavarodottságot érzett.
Itt egy nő, aki mindenét kiteszi a kirakatba, akinek minden
pórusából árad a nemiség, és mégis van benne valami kislányos
szemérem.
– Egén. Azt hiszem – mondta rekedten Gino.
Arra gondolt, vajon milyennek látja őt ez a nő. Ötvenkilenc éves
volt, de nem látszott rajta. Izmos és barna volt. Nem kopaszodott,
megvolt minden foga. Mániákusan tornázott. Nem látszott többnek
negyvennél vagy negyvenkettőnél. Nem mintha annyinak akarta
volna kiadni magát. Az öregedés természetes dolog. De ki akar
öregnek látszani?
– A következő filmem címe pedig Női praktikák. Még az előzőnél
is hülyébb, nem gondolja? – A nő nevetett, és kezével eltakarta a
száját.
Gino észrevette, hogy a nő keze kidolgozott, és a körme tövig van
rágva. Ez nem illett a többi részéhez: az érzéki testhez, a szexi
archoz, a lazán lehulló platinaszőke hajhoz.
– Hol forgatja? – kérdezte mintegy mellékesen.
– L. A.-ban – felelte a lány, és rózsás, fürge nyelvével megnyalta
fényes, telt ajkát. – Miért nem látogat meg egyszer forgatás közben?

Lucky nehezen ébredt másnap reggel, Olympiát is fölrázta,

némán és gyorsan felöltöztek, így is csak másodperceken múlt, hogy
nem késtek el.
Először ebédszünetben tudtak beszélni egymással. Megraktak
maguknak egy-egy tálat salátával, és kiültek a fűbe.
– Miért léptél le? – kérdezte Olympia. – Elmulasztottad a javát.
– Miféle javát?
– A javát, fiam, a javát. Tudod, a fogdosást meg a pettinget.
Hmmm… – Olympia behunyta a szemét, és mosolygott. – Isteni volt!
Lucky önkéntelenül megbotránkozott. – Az összes fiúval? –
kapkodott levegő után. Olympia nevetett.
– Dehogy, csacsi. Kiválasztottam azt, amelyik a legjobban
tetszett. – Aggodalmasan nézett Luckyra. – Neked egyik se tetszett?
Lucky az ajkába harapott. Az igazság az volt, hogy tetszett neki
az egyik fiú, de az rá sem nézett. Mind csak Olympiát bámulta.
Különben is, mit tud ő, Lucky a fiúkról meg a szexről meg az
effélékről? Semmit. Ó, a technikai részleteket ismerte, hogy mi hová
megy meg hasonlók. Ám ami a tapasztalást illette, az a nullával volt
egyenlő. Még meg sem csókol-ta soha senki.
– Nos? – kérdezte Olympia.
– Ó! – rezzent össze Lucky. – Hm… nem is tudom…
– Csináltad már? – kérdezte váratlanul Olympia.
– Előfordultam – felelte hűvösen Lucky.
– Lefeküdtél már valakivel? – kérdezte a lényegre térve Olympia.
 – Hát te? – ütötte vissza a kérdést Lucky.
– Majdnem – felelte titokzatosan Olympia. – A Majdnem sokkal
jobb. – Bekapott egy kis krumplisalátát. – Ha akarod, megtanítalak a
Majdnemre.
Lucky gyorsan bólintott. Nem tudta, mi az a Majdnem, de
izgalmasan hangzott.
Olympia kissé rendszertelenül tanította. A lehető
legalkalmatlanabb pillanatokban jutottak eszébe dolgok, de olyankor
rögtön tovább is adta a gondolatat. Képes volt például főzésóra
közepén odasúgni Luckynak:
– Mindig a csókolózással kezdd. Az az utolsó legyen, csak úgy
fogod élvezni. Ha a fiúk a maguk feje szerint csinálhatnák, akkor
csak bedugnák, aztán kihúznák, aztán annyi! Természettudomány
órán:
– Ha meg akarja fogni a cicidet, hadd fogja, az a legfinomabb.
Egyébként hol a cicid? Aztán egynapi gondolkodás után:
– Úgy lehet a legjobban cicit növeszteni, ha fogsz magadnak egy
fiút, hogy dolgozzon rajta. Mit gondolsz, én hogy növesztettem
ekkorát?
Ahogy telt az idő, egyre izgalmasabbak lettek a leckék.
– Ha egy fiú azt mondja, csak melletted akar feküdni, és nem fog
csinálni semmit, hazudik.
– Ha meg akarna csókolni ott lent, hadd tegye.
Végül egy igen fontos információ:
– Jó dolog nyalni is a fiúnak. Csak ne engedd, hogy betegye a
szádba. Rosszabb a hagymánál is, napokig érzed az ízét!
Miután teljesen kioktatta szexügyben Luckyt, Olympia úgy vélte,
most már ideje egy kicsit foglalkoznia a barátnője külsejével is.
– Tudod, hogy egészen jó nő vagy – kiáltott föl egy napon
Olympia, miután kifestette Luckyt, és hátrafésülte a haját.
A tükörbe pillantva Lucky kis izgalmat érzett. Tényleg istenien
nézett ki, és legalább tizennyolc-tizenkilenc évesnek látszott. Mit
szólna Marco, ha most látná?
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy leriszáljuk a faluba megint szép,
ifjú seggünket – mondta gonosz vigyorral Olympia. – Nézzük csak
meg, beválik-e, amire tanítottalak!
 Gino Santangelo hamarosan állandó vendég lett Marabelle Blue
új filmjének a forgatásán. Karcsú, fekete Cadillacjében szokott
érkezni – a pletykák szerint az egész kocsiban belső acéllemez
erősítés volt, a füstszínű ablakok pedig golyóálló üvegből készültek
–, két testőr kíséretében szállt ki a kocsiból, aztán mereven ült egy
külön neki odaszállított széken, és nézte, hogy dolgozik Miss Blue.
A lányt érdemes volt nézni. Egymás után rontotta el a
felvételeket, de amikor formában volt, egyszerűen csodát művelt.
Marabelle Blue. Született Mary Belmont. Tizenhat évesen
érkezett Hollywoodba, miután megnyert egy tehetségkutató
versenyt. Évekig éhezett. Aztán észbe kapott, és fölhasználta Isten
adta tehetségét. Találkozott egy veterán hollywoodi kaszkadőrrel, aki
feleségül vette, és megmentette attól, hogy egy legyen a sok kis
kurva közül, akik a szereposztó díványnál soha nem jutnak tovább.
Aztán hirtelen üstökösként jött a hírnév. A férj a háttérbe lett
lökve. Ártott Marabelle imázsának ezt is megértette. Hiszen
mindössze húszéves volt.
Gino már a második találkozásukkor ágyba vitte. Pontosan olyan
jó volt mint amilyenre Gino számított.
Pompásan érezte magát. Olyan nővel dugott, akiért a világ
összes férfiai odaadták volna az egyik tojásukat. Talán mindkettőt is.
Marabelle Blue.
Gino őt sem szerette, de azért Marabelle állandó lett.

Lucky furán érezte magát Olympia ruháiban. A szoknya

túlságosan rövid volt, a fehér csizma szűk, a pulóver bő.
A két lány a szokásos módon kiszökött, és elkarikázott a faluba.
És most már Luckyra is odafigyeltek. Ó, a festék meg a ruha
varázsa!
Ursinak hívták a fiút, aki tetszett neki. Tizennyolc éves volt, és
beszélt valamit angolul. Miután illendően kávéztak és beszélgettek, a
fiú nagyon udvariasan sétálni hívta.
Olympia Luckyra kacsintott, és bólintott. Itt az idő! Lássuk csak,
meg tud ja-e csinálni ő is a Majdnemet?
Ursival egészen az erdőig sétáltak; ott a fiú levette a zakóját,
leterítette a földre, és szó nélkül leültek. Ursi rögtön megragadta és
mindenhol fogdosni kezdte Luckyt.
 Lucky majdnem pánikba esett, de aztán eszébe jutottak Olympia
tanácsai. Eltolta magától a fiút, és nyugodtan azt mondta: – Minek ez
a nagy sietség? Nyugi.
A lány szavaiból kivehető ígéret lecsillapította kissé a fiút, és
csókolni kezdte a lány száját. Lucky őszintén szólva utálatosnak
találta a nyálas, szívó csókokat. Becsukta a szemét, és remélte,
hogy lesz még jobb is. És lett. Amikor a fiú keze Lucky bimbózó
mellére tévedt, rögtön jobb lett. Igaza volt Olympiának, ez tényleg jó
volt.
Ursi fölhúzta Lucky pulcsiját, de nyilván csalódott, mert néhány
perc múlva már a szoknya kapcsánál tartott.
– Nem! – állította le határozottan Lucky. – Látni akarlak.
A fiú boldogan nyitotta ki a nadrágját, és megmutatta erekcióját.
Lucky figyelmesen a kezébe vette. Jól fejlett fiú volt Ursi.
– Egek! – mondta félelemmel vegyes áhítattal Lucky. – Ez igen!
A szavai valósággal megőrjítették Ursit, és mielőtt még észbe
kaphatott volna, a fiú vadul mozgatni kezdte a durungját előre-hátra
a kezében, míg diadalmasan kitört. Lucky elugrott.
– Hé – szólt rá –, vigyázz a szoknyámra.
– Ó, szivi – sóhajtotta a fiú, és gondosan összeszedte minden
angol tudasa – te lenni édes lány!
Lucky mosolygott. Megérezte a hatalmát. És még többet akart.
 STEVEN 1965
– Az a bajod, Steven, drágám, hogy valójában nem tudod, mit
jelent feketének lenni. Nincs fekete öntudatod.
Így beszélt Dina Mgumba. Zoona Mgumba szélsőségesen
radikális felesége. Igen, Zoona lehiggadt. Miután éveken át
kalandozott mindenfelé, egy polárjogi tüntetésen találkozott Dinával,
beleszeretett, és egyik napról a másikra tökéletesen megváltozott.
A pamlagon heverő Zizi hangosan ásított.
Dina hideg pillantást vetett rá.
– Mi baj, drágám? – kérdezte hidegen. – Untatunk?
– Te mindig untatsz, Dina, drágám – felelte éppoly hidegen Zizi. A
két asszony nem kedvelte egymást.
– Azt hiszem, ideje hazamenni – állt fői a könnyű székről a
nyurga Jerry Meyerson. – Gyere, cicus.
Cicusnak hívta az összes barátnőjét, mert csupán egy komputer
lett volna képes megjegyezni annyi nevet. Jerry barátnői hetente,
néha naponta változtak. És mind egyformák voltak. Csinos és
tartózkodó kis szőkék, akik Jerry szerint „dinamitot rejtegettek
régimódi külsőségek mellett”.
Steven nem nagy meggyőződéssel mondta:
– Nem. Maradjatok. Igyatok még egyet. Jerry szomorúan
nevetett.
– Igazán szeretnék. De holnap reggel lesz egy igazán jó kis
tyúkperem, komoly kártérítést szeretnék kicsikarni.
Zizi ismét ásított, és lemászott a pamlagról.
– Jó éjszakát, Jerry és a többiek. – A kis lakás hálószobája felé
indult, az ajtóban megállt. – Siess. – Ez Stevennek szólt. – Ma este
naaagyon föl vagyok pörgetve. Ne várakoztass, szerelmem. – És
becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját.
Dina megvetően nézett utána. Nem szólt semmit, de a
nézésében minden benne volt.
Steven ismerte ezt az arckifejezést. Az anyja is folyton így nézett
rá.
– Mit szólnátok egy vacsorához a jövő héten? – kérdezte
állelkesedéssel, jól tudta, bármennyire igyekezzék is, Zizi és Dina
soha nem fognak kijönni egymással. – Előtte moziba mehetnénk.
Szeretném megnézni Polanski Zsákutca című filmjét.
 – Abban vagy – mormogta Dina.
Zoona jelentőségteljes pillantást vetett a feleségére. Ám Dinát
nem lehetett elhallgattatni semmiféle pillantással.
– Úgysem jövünk ki egymással – mondta. – Mi lemegyünk
Alabamába, a menetre. Gondolom, ti nem jöttök?
Steven a fejét rázta. Korábban komoly munkát végzett a
polgárjogi mozgalomban. 1963-ban erre ment el idejének
legnagyobb része. Birminghambe volt, amikor a zendülés meg a
verés a csúcspontra hágott, és amikor sor került Martin Luther King
letartóztatására. Részt vett a 200 000 felvonuló menetében a
szabadságért Washingtonban. Érezte, hogy nem maradhat ki
mindezekből, de talán nem annyira, mint azok a feketék, akik a
jogfosztottság és a megaláztatás minden válfajával éltek együtt
Délen.
Carrie végül meggyőzte, hogy több hasznot hozhat a feketéknek,
ha sikeres és köztiszteletben álló ügyvéd lesz. A Zizivel való
találkozása pedig eldöntötte a kérdést. Nem volt több utazgatás az
országban tüntetésekre, demonstrációkra, ülősztrájkokra.
Dina ezt személyes sértésnek tekintette. Az asszony, Zoona és
Steven egy csapatot alkottak, együtt dolgoztak, izzadtak, sírtak,
együtt próbálták kikényszeríteni a változásokat. És most már csupán
barátok voltak, akik néha együtt vacsoráztak, vagy – ahogyan Dina
mondta – „üres fecsegéssel” töltötték az időt. – Nem – mondta
Steven –, nem megyek el.
Dina szája lebiggyedt, de nem szólt semmit.
Elbúcsúztak, a vendégek elmentek, és Steven végignézett az
üres poharakon és tele hamutartókon. Zizi nem fog rendet csinálni.
Bár együtt éltek, Zizi soha nem mozdította a kisujját sem.
Steven eltűnődött, ugyan mit is lát a nőben.
És erőteljes merevedése rögtön megadta a választ.
Hagyta a fenébe a rendcsinálást, és bement a hálószobába.
Zizi közömbösen feküdt az ágyon, és egy filmmagazint olvasott.
Teljesen meztelen volt, csupán az egyik bokáján volt egy kis
aranylánc, a két csuklóján pedig három-három arany karkötő.
Pompás táncos teste volt. Bár alig volt magasabb másfél méternél,
az alakja tökéletesen arányos volt. A félig fekete, félig Puerto Ricó-i
lánynak szinte kékesen fénylett a bőre. Sötét haját szőkére festette,
és a világos haj, meg a tüzes, borostyánszínű szem ellentéte
végzetes volt. Huszonkilenc éves volt, három évvel idősebb
Stevennél.
– Miért vagy olyan goromba Dinával? – kérdezte türelmesen
Steven.
A lány érzékien széttette a lábát.
– Hagyd a fenébe a süket dumát, inkább mutasd meg, mi a fekete
mozgalom igazi lényege.

– Nősülni akarok, anyám – mondta Steven, és úgy érezte magát,

mint egy ideges tini.
Carrie éppen virágokat rendezgetett egy vázában, meg se fordult.
– Hallottad, mit mondtam? – motyogta Steven, és lecsapott egy
méhet, ami ott döngicsélt anyja luxuslakásának zöld és vágott
növényekkel teli szobájában.
– Tudod – mondta Carrie még mindig a virágokkal
foglalatoskodva –, okos fiú létedre egészen hülyén tudsz viselkedni.
Steven fölpattant. Az anyja nem viselkedik tisztességesen. Hiszen
alig ismeri Zizit.
– Miért nem akarod, hogy megnősüljek? – kérdezte. Carrie végre
szembefordult vele.
– Huszonhat éves vagy, Steven. Én nem akadályozhatlak meg.
Ha egy ilyen lánnyal akarod leélni az életed hátralévő részét…
– Mi az, hogy „ilyen lánnyal”? Milyen lánnyal?
– Muszáj kimondanom valamit, amit bizonyára magad is tudsz?
– A fenébe! – robbant ki Steven. – Olyan régimódi és prűd vagy.
Carrie szeme fenyegetően csillogott.
– Vigyázz, hogy mit beszélsz. Az anyád vagyok. – Nagyon is igaz.
Carrie teljes erejéből pofon vágta.
– Erre tanított? Hogy ne tisztelj? Hogy úgy beszélj, mint holmi
strici a gettóból?
Steven az ajtóhoz hátrált.
– Ugyan mit tudsz te a gettókról meg a stricikről? Álomvilágban
élsz, ahol csak jó fiúk vannak. Szeretem Zizit, és elveszem, akár
tetszik neked, akár nem!
 LUCKY 1965
Dario Santangelo türelmesen várta, hogy a nővére hazajöjjön
nyári szünidőre. Annyi mesélnivalója volt. Miss Kardos elment, egy
idősebb asszony került a helyére, aki inkább amolyan általános
házvezetőnő volt. Ettől Dario megkönnyebbült. Most már senki nem
kémkedett utána. Alig várta, hogy iskolába mehessen a nyári
szünidő után. Elvégre majdnem tizennégy éves volt már, és ahogyan
Lucky, ő is ki volt éhezve a társaságra.
Rosszkedvűen nyomkodta az állán a pattanást. Lucky volt a
legjobb barátja. Szörnyű volt nélküle.
Lucky körülnézett az érkezési csarnokon, megpillantotta a
várakozó Marcot, es arra gondolt: Istenem! Mit fog gondolni az új
énemről? Három hónappal korábban tizennégy éves gyerekként
utazott el L. A.-ből, és most tizenöt éves, rafinált ifjú hölgyként tért
vissza.
Marco keresztülnézett rajta. Meg sem ismer! Megérintette a férfi
karját könnyedén mondta: – Megismer? A férfi meghökkent. –
Lucky?
– Személyesen.
– Jézusom! – csúszott ki Marco száján, még mielőtt észbe kapott
volna. Gino őrjöngeni fog, ha meglátja az ő édes kislányát. Lucky
levágatta gyönyörű, fekete sörényét, a haja most rövid – nagyon
rövid –, és úgy tapadt a fejére mint valami rémes kalap. A sminkje
elképesztő volt. Halottfehér, bohócos alapozó, szúrós műszempilla
fölül és alul, lila szemhéjpúder, krétavörös rúzs. Az öltözékét is alig
lehetett minősíteni: geometrikus mintájú, fekete-fehér miniruhája alig
takarta a popsiját, és fényes, fehér csizmát viselt hozzá.
– Nos? – tette csípőre a kezét Lucky, és merészen a férfi
szemébe nézett. – Hogy tetszik az új Lucky?
– Hát… az biztos, hogy más, mint a régi. – Igen, más vagyok.
– Ó?
– Meghiszem azt! Tapasztalt nő lettem. – A lány kacsintott. –
Tudja, mit jelent ez?
Szent ég! Gino kiugrik az ablakon. Marco intett a hordárnak.
– Kikísérem a kocsihoz.
Marco hat és fél éve volt Gino Santangelo alkalmazottja, és
szerette a munkáját. Azelőtt volt taxisofőr, testőr, favágó Kanadában
– Marco mindent kipróbált. Nyugtalansága azután kezdődött, hogy
hat rémes hónapot töltött katonaként Koreában. Amikor az ember
mellett lelövik a két legjobb barátját, megváltozik minden.
– Menj el Ginóhoz – mondta végül az anyja, Bee. – Mindig
kedvelt. Bizonyára talál neked munkát.
Az asszonynak igaza volt. Gino szeretettel fogadta.
– Velem leszel – mondta. – Figyelsz, és tanulsz. Hűségre van
szükségem, olyan emberekre, akikben száz százalékig
megbízhatok.
Hat és fél év telt el. Marco ez alatt az idő alatt soha nem
unatkozott, és sokat tanult.

– Rémesen nézel ki! – kiáltott föl Dario.

– Kösz – nézett gyilkos tekintettel az öccsére Lucky. – Ez aztán a
kedves fogadtatás.
Dario hangosan büfögött.
– Meg akarod hallgatni az új Beatles-albumomat? – kérdezte
mohón a fiú.
– Nem, nem akarom. – És Lucky bevonult a házba.
Dario a nyomában. De hiszen tényleg rémesen néz ki. És
valahogy olyan… más. Elhatározta, hogy rögtön elmondja a
nővérének a jó híreket, jobb kedvre hangolja. Követte a lányt az
emeletre.
– Nem írtál – mondta vádlón.
Lucky ásított, és leült az agyra.
– Nem volt időm.
Dario becsukta a hálószoba ajtaját.
– Tudok valamit, amit nem fogsz elhinni.
– Mi az? – Lucky hangjában nem volt érdeklődés. Azon tűnődött,
vajon miért nem vallott neki Marco örök szerelmet.
– Apáról van szó.
– Igen? – A három hónap alatt Gino csupán egyszer hívta föl, a
születésnapján. Ugyanakkor megérkezett az iskolába egy drága
sztereo készülék is, amelyet azonnal elkoboztak.
– Új barátnője van. – Kicsoda?
– Egy filmsztár.
– Kicsoda, te kis patkány?
 – Ne beszélj velem így. – KICSODA?
– Marabelle Blue.

Viccelsz?
– Igazat mondok.
– Szent ég! – Lucky cigarettát vett ki a táskájából, és rágyújtott.
Dario elámult.
– Mikor kezdtél cigizni?
Lucky nagyképűen leszívta a füstöt, aztán az orrán engedte ki.
– Mindig is cigiztem. – Hazudsz!
– Mesélj még apáról meg a nőről. Honnan tudod? – Mindenki
tudja.
– Én nem.
– Benne van az újságokban. – Mikor?
– Mindig.
– Az még semmit sem bizonyít.
– Apa ide szokta hozni. – Dario szünetet tartott, kiélvezte
győzelme pillanatát. – Láttam őket dugni.
Lucky fölpattant az ágyról, az izgalma legyőzte rafinált
tartózkodását!
– Nem igaz!
– De, igaz.
Az elkövetkező egy órában másról sem beszéltek. Hogyan is
történt, amikor Dario az éjszaka közepén elindult a konyhába egy
pohár vízért, és zajt halott Gino szobájából? Hogyan hajolt le, lesett
be a kulcslyukon, és látott mindent.
Lucky kíváncsi volt a részletekre. Aztán megismételtetett mindent,
egy, kétszer, háromszor. Dario egészen berekedt, mire Lucky
elégedett lett.
– O. K. – mondta végül. – Most lezuhanyozok. Majd aztán
folytatjuk.
Dario nem szívesen hagyta magára a nővérét, bár előbb még
elmondta a nagy hírt, hogy Gino aznap este velük vacsorázik.
Las Vegasban van, de azt mondta, hazajön.
Lucky levetkőzött, és állt a finom, hideg zuhany alatt. Nemrégiben
kifejlődött melle szépen reagált, a mellbimbói megkeményedtek, és
kiálltak. Milyen igaza volt Olympiának! Egy fiú masszírozó keze
csodát tud művelni a cicivel – Nem értek a gyerekekhez – borzongott
meg Marabelle, és megremegett az alsó ajka.
Gino maga elé nyújtotta a karját, megropogtatta az ujjperceit.
– Nem gyerekek, tinik. – Az ugyanaz. – Egészen más.
Marabelle ideges pillantást vetett az arcára a tükörben. A stúdió
öltözőjében voltak, Gino egyenesen odament a repülőtérről.
– Mit vegyek föl? – kérdezte a lány.
– Semmi különlegeset. Elvégre csak kölykök.
A vacsoraasztalnál csönd volt. Gino az asztal egyik végén ült, és
dühösen töprengett. A lányát egy nagyon előkelő és igen drága
magániskolába küldte, ahonnan olyan külsővel jött haza, mint egy
cirkuszban mutogatott szörnyszülött.
Lucky az apja balján duzzogott. Gino három hónapja nem látta őt,
és ahelyett, hogy észrevette volna, mennyire felnőtt, csak azzal
nyúzta, hogy borzalmasan néz ki.
Dario Luckyval szemben ült, és mereven bámulta Marabelle Blue
kebleit.
Marabelle Ginóval ült szemben, az alsó ajka remegett, és meg
sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Előre tudta, hogy a srácok
gyűlölni fogják Vacsora után fölálltak, és ki-ki ment a maga dolgára.
Dario szeretett volna Luckyval lenni, de a lány nem kért belőle.
Bement a szobájába és bezárta az ajtót, és egy órán át zokogott.
Amikor összeszedte magát, fogta a telefont, és fölhívta Olympiát
Görögországban.
Segíts! – Kérte. – Nem tudnál meghívni, hogy nálatok töltsem a
nyári szünidőt?
– Miért ne? – felelte Olympia. – Hát persze. Majd rendezünk egy
bulit, te meg én, egy igazi bulit.

És rendeztek. Az első naptól kezdve.

Dimitri Stanislopoulos, Olympia apja fenségesen élt egy csodás,
napcsókolta görög szigeten. A kastélyban sok volt az állandó
vendég, akik ide-oda vándoroltak a pazar ház és a magánjacht
között. Nagyon is szívesen látták a csinos fiatal lányt, még akkor is,
ha Olympia barátnője volt, s ezért tapogató kezük nem érhette el.
– Apa barátaival az a baj, hogy öregek! – vihogta Olympia. – De
káprázatosán gazdagok. A te apádnak milyenek a barátai?
 Lucky egy pillanatra kísértést érzett, hogy megmondja az igazat.
Apa barátai? Az Egyesült Államok leghírhedtebb és legaljasabb
gengszterei. De eszébe jutott az ígérete. Hogy soha nem árulja el az
igazi nevét. Soha. Vállat vont.
– Azt hiszem, öregek. Unalmasak.
Olympia mindentudóan bólintott.
Két héten át napoztak, vízisíztek, könnyűbúvárkodtak.
– Olyan egészséges vagyok, hogy az már sok! – panaszkodott
Olympia. – Vigyük ki a Rivát a szárazföldre ma este, és csináljunk
végre valamit. Lucky egyetértett. Olyan régen csináltak már
Majdnemet. Mindent, csak azt nem, ez volt a jelszavuk.
– Mi még szűz kislányok vagyunk – szokta vihogni Olympia a
szokásosnál is vadabb kilengések idején –, és azok is akarunk
maradni!
A szárazföldön találtak néhány helybeli halászt, és kellő iszogatás
és beszélgetés után elvonultak a közeli tengerpartra.
Lucky lefeküdt a homokra, és élvezte a fiú száját. A halász nagy
keze durván fogta a mellét. A fiú nemigen beszélt angolul, de azért
tökéletesen megértettek egymást.

Amikor aztán a fiú Lucky sortján kezdett matatni, a lány leállította.

Aztán mielőtt a halász rájött volna, hogy mi történik, Lucky kivette
nadrágból a mereven álló bunkót, és gyorsan, szakszerűen
kezelésbe vette.
Csak miután a fiú kielégült, engedte meg Lucky, hogy levegye
róla a sortot és a bugyit. Akkor feküdt széttett lábbal, és hagyta,
hogy a fiú az ujjaival eljuttassa a csúcsra.
A szeretkezés tökéletes módja volt ez. Semmi kockázat. Semmi
vita.
Lucky vigyogva vette föl a ruháját.
– Mi még szűz kislányok vagyunk…

Gino lassacskán rájött, hogy Marabelle megcsalja. Magánkívül

volt. Adiszkrét tudakozódás kiderítette, hogy a másik férfi a lány
életében egy Washingtonban élő szenátor. Jól ismert, boldog
házasságban élő politikus. Ráadásul Miss Blue az FBI állandó
megfigyelése alatt áll.
 Gino mindezeket apránként tudta meg, és megrendült. Ám
Marabelle más volt, mint a többi. Nem akarta kirúgni.
Egy tiszta szeptemberi reggelen Washingtonba röpült, fölhívta a
szenátort és megbeszélt vele egy nagyon diszkrét négyszemközti
találkozót.
Peter Richmond szenátor negyvenöt éve ellenére fiúsan jóképű
volt. Tökéletesen kihasználta élete minden percét. Szép felesége
volt, négy remek gyereke, és megdugott minden nőt, aki csak egyet
is kacsintott rá. Marabelle ennél többet tett. Marabelle részt vett egy
washingtoni jótékony célú rendezvényen, a férfira emelte babakék
tekintetét, és rögtön akkor és ott az övé lett az öltözőben. Azóta az
első bűvös szeretkezés óta havonta kétszer-háromszor találkoztak
Amerika-szerte.
Marabelle szívesen feküdt le a híres politikussal.
Peter szívesen feküdt le a híres filmcsillaggal.
Gino viszont nem szerette ezt az egészet.
Kedvesen, szelíden beszélt Peter Richmonddal, mintha a legjobb
barátok lennének. A találkozó végére azok is lettek.
Richmond szenátor megdöbbenve értesült Marabelle viszonyáról
Gino Santangelóval. Nem tudta hogyan megköszönni Ginónak a
figyelmeztetést Micsoda botrány lett volna, ha kiderül! Marabelle
Blue megosztja kegyeit egy politikus meg egy gengszter között! Mitől
is menekült meg!
Persze a szenátor nem mondta ki hangosan a gondolatait.
Bólogatott, figyelt, és megköszönte Ginónak, aki megesküdött, hogy
minden erejével támogatni fogja, ha egyszer elnöknek jelöltetné
magát.
Gino boldogan, elégedetten és mosolyogva utazott vissza Los
Angelesbe Hasznára lehet még Peter Richmondnak. És Peter is
hasznára lehet neki. Mindent elboronáltak, meg sem kellett mutatnia
a szenátornak a képeket, le se kellett játszania a szalagokat. Gino
megérintette a zsebében lévő borítékot Ez is megy a széfjébe, Duke
szenátor elhalványult, sárguló levelei mellé.
Azokat soha nem kellett használnia… és Duke szenátor már hét
éve halott. Ám a leveleket Gino megtartotta. A múlt emlékeként.
 Ismét az iskolában volt már Lucky, amikor olvasott Marabelle Blue
öngyilkossági kísérletéről. Gino telefonon jelentette be az
eljegyzésüket, amelyre héttel később került sor. Gino elkésett. Lucky
már látta a tévéhíradóban. Hogyan tehette ezt Gino? Lucky
végigsírta az éjszakát. Olympia az ágyáhoy ment, bemászott mellé,
simogatta.
– Mi baj, kicsi? – duruzsolta. – Mi a baj?
Lucky nem volt hajlandó megmondani. Csak ölelte a barátnőjét,
míg végül elkezdték kölcsönösen simogatni egymást.
Lágy keblek, kemény mellbimbók, forró combok, tejszerű
nedvesség Eljuttatták egymást a csúcsra, és egymás karjai közt
aludtak.
Kora reggel Olympia kisurrant Lucky ágyából. Soha többé nem
említették kalandot. Megtörtént. Jó volt. De nem olyasmi volt, amit
bármelyikük kívánt volna, amire bármelyiküknek szüksége lett volna
még egyszer.
 STEVEN 1966
Steven és Zizi egy fagyos februári reggelen esküdtek meg. Zizi
combig érő csizmát, égővörös miniszoknyát és prémes, fekete
kabátkát viselt.
Jerry Meyerson volt a vőfély. Zoona és Dina voltak a tanúk. Zizi
nem hívott meg senkit. Azt állította, hogy nincs családja, a barátok
pedig nem játszottak fontos szerepet az életében. A szertartás a
városházán rövid volt és személytelen. Aztán valamennyien
elmentek egy mulatóba, ahol Jerry pezsgőt rendelt, Zizi pedig
bemutatott egy rögtönzött táncot, Steven nagy bosszúságára.
Háromnegyed órával az esküvő után került sor az első
veszekedésükre. Ez senkit sem lepett meg. Steven és Zizi – akik
már majdnem egy éve együtt éltek – állandóan veszekedtek.
Meglepetést csak az okozott, hogy végül is összeházasodtak. Az
ellentétek vonzzák egymást elv alapján.
Jerry heteken át próbálta lebeszélni a barátját.
– Mit nyersz vele? – kérdezte. – A kapcsolat összes előnyét
élvezheted így is, minek lekötnöd magad?
– Nem tudom, Jerry… – vont vállat Steven. – Zizi akarja.
– Hát persze, hogy akarja. A nők mind akarják. Miért adod meg
magad?
– Nézd, nekem is tetszik az ötlet.
– Hülyeség.
– Nem, komolyan.
– Hülyeség.
Steven nem mondta meg Jerrynek a házasságkötés igazi okát.
Valójában azért házasodott, mert Zizi megfenyegette, hogy másként
otthagyja.
– Ha kellek, vegyél el – mondta a lány. – Mert ha nem veszel el,
szivi, akad száz másik.
Steven hitt Zizinek. Hiszen a férfiak mind megbámulták az utcán,
követték tekintetükkel, gondolatban levetkőztették. Zizit ez nem
zavarta. Sőt, élvezte. Ha összeházasodnak, gondolta Steven,
Zizinek le kell szoknia az állandó flörtölésről, le kell csillapodnia.
Talán szül is majd. Mert ha Zizi állapotos lesz, csak nem fogják már
megbámulni a férfiak.
 Ha csupán arra gondolt is, hogy Zizi más férfival lehet, Stevent
olyan féltékény düh fogta el, hogy maga is megrémült. És most Zizi
ott feküdt a parány, bikinijében, amely semmit sem bízott a
képzeletre, annak a Puerto Ricó-i szállodának a medencéje mellett,
ahová elutaztak. Zizi otthon volt, és élvezte a dolgot.
Steven csak nézhette tehetetlen dühvel, hogyan vonaglik végig a
terepen, hogyan kacérkodik mindenkivel az úszómesterektől a
kéjsóvár amerikai turistákig, akiknek a kövér feleségei nem voltak
elragadtatva.
Először voltak együtt nyaralni, és Steven a szobájukba érve
panaszkodott.
– Túlságosan sokat mutatsz meg. Amikor kijöttél a medencéből,
láttam mindenedet – a mellbimbódat meg a fanszőrzetedet –
mindent.
– Jahaj ihistehenem! – túlozta el a szörnyülködést Zizi. – Csak
nem? Mellbimbó és fanszőrzet! – Ezzel ne viccelj.
Zizi kikapcsolta a melltartóját, és hagyta a földre pottyanni.
– Sajnálom, szivi, igazad van. – Szembefordult a férfival úgy,
hogy gyötrően szexin mozogjon a melle.
Steven a haragja ellenére azonnal megkeményedett. Ilyen
hatással volt rá Zizi.
Zizi lassan az ajkához emelte az egyik ujját, megnyalta, aztán
végighúzta a mellbimbójáig, és körözni kezdett körülötte.
Steven látta, amint a mellbimbó egyre nagyobb lesz, ő meg
közben egyre keményebb lett. Sok százszor szeretkezett már
Zizivel, de az izgalom, a várakozás mindig ugyanolyan forró volt,
mint először.
Hogyan is tudna rá haragudni? Lehet, hogy kacér nő, de
alapjában véve az övé, csak az övé, és valójában csak ez számít.

Jerry Meyerson részletesen beszámolt Carrie-nek az esküvőről.

Jerry helyes fiú volt. Carrie attól a perctől fogva szerette, amikor
Steven először vitte el hozzájuk, amikor mindkét srác tizenhat éves
volt. Az évek folyamán Carrie megfigyelte, hogyan lett a nyakigláb
tiniből sikeres ügyvéd. A fiatalember tegezte Carrie-t, hetente
legalább egyszer meglátogatta, és titokban egy kicsit bele is volt
esve, amiről mindketten tudtak, de soha nem beszéltek.
 Carrie-nek hízelgett a dolog. Ötvenhárom éves volt, és jólesett
neki a fiatalember hódolata, aki a fia lehetett volna.
Persze csodálatosan nézett ki. A New York-i társaság ékessége
volt. A többi nő irigyelte. Állandóan idézték a véleményét minden
kérdésben a sminktől a lakberendezésig, nagy tisztelettel vették
körül.
Carrie gyakran eltűnődött, vajon mi lenne, ha tudnák róla az
igazat. Vajon akkor is elfogadnák a véleményét és az ötleteit?
Akkor is fölkérnék védnöknek különféle jótékonycélú
egyesületek? Akkor is vetekednének a divattervezők, hogy az ő
ruháikat viselje?
Szó sincs róla.
Milyen különös az élet. Ki gondolta volna, hogy valaha is eljut
odáig, ahol tart? És Steven. Milyen büszke volt a fiára. Kiváló
ügyvéd, még akkor is, ha ragaszkodik a védői munkához. Megél
belőle, de amit keres, az semmi, ahhoz képest, amit magánpraxissal
kereshetne. Carrie kész volt eltartani a fiát, de amikor ezt
fölajánlotta, Steven kereken elutasította.
– Én azokon az embereken akarok segíteni, akiknek valóban
szüksége van a segítségemre, nem holmi dúsgazdag alakoknak,
akiknek a füléből is dollárkötegek lógnak ki. Azok az emberek,
akiken én segítek, kénytelenek beérni azzal, amit kapnak. Ha pedig
engem kapnak, és tudok tenni értük valamit, nekem jó érzés.
– Carrie nem vitatkozott. Tudta, hogy amikor Steven idősebb és
bölcsebb lesz, még meggondolhatja magát.
Aztán belépett Steven életébe Zizi, és tönkretett mindent. Carrie
ezt attól a perctől kezdve tudta, amikor meglátta Zizit.
– Nem soká tart – nyugtatta Jerry. – Már az esküvő után
veszekedtek.
Carrie bólintott. Tudta, hogy nem fog sokáig tartani. De meddig?
Azóta nem látta Stevent, hogy az bejelentette házassági
szándékát. Bármennyire fájt is Carrie-nek, kirekesztette az életéből a
fiát, hátha attól észhez tér.
– Hová mentek? – kérdezte.
– San Juanba. Ugyan hová is cipelte volna Zizi Stevent, ha nem
oda? – felelte Jerry.
Carrie fölállt, jelezte, hogy vége a látogatásnak.
 – Te ugye tartod vele a kapcsolatot? Én itt vagyok, ha Stevennek
szüksége van rám, de amíg meg nem szabadul attól a személytől,
addig azt hiszem, nem kívánom látni. Talán nélkülem könnyebben
tud dönteni.
– Talán igazad van. – Jerry szűzies csókot lehelt Carrie arcára, és
közben eltűnődött, vajon az ő anyja miért néz ki úgy, mint egy
Elizabeth Arden krémpakolás, míg Carrie olyan, mint Lena Home.
– Egy hét múlva jövök – mondta Jerry.
– Köszönöm, Jerry.
 LUCKY és GINO 1966
– Szégyent hozott az egész intézményre – mondta dühösen
az igazgatónő. – A L’Evier-ben soha nem fordult elő ehhez
hasonló viselkedés. Soha! – Levette kavicsforma szemüvegét, és
Lucky egy pillanatig azt hitte, hogy ez a rideg angol nő sírva fakad.
De nem tette. Csak pislogott, megvetően lebiggyesztette vékony
ajkát, és folytatta a kirohanását. – Fiúkat hozni az iskola területére
már magában is disznóság. De becsempészni őket a saját
szobájába, és aztán… ágyban találtatni velük…
Olympia elfojtotta nevetését.
Az igazgatónő elkapta a tekintetét, és fenyegetően rászólt.
– Csak nevessen, kisasszony. Remélem, akkor is nevet majd,
amikor eljön magáért az édesapja, hogy elvigye az iskolából,
amelyet beszennyezett… gusztustalan viselkedésével.
Mindkettőjüket kicsapom! A maga édesapjával is érintkezésbe
léptem, Lucky. Holnap reggel érkezik, ahogyan Mr. Stanislopoulos is.
– Szilárdan visszahelyezte hosszú, keskeny orrára a szemüvegét. –
Addig – folytatta, és megvetéssel nézett a két lányra – a szobájukba
mennek, és ott is maradnak, amíg holnap reggel magukért nem
mennek. Világos?

– A francba! – kiáltotta Olympia, és lehuppant az ágyára. – Apa

nagyon pipa lesz. Utálja, amikor kicsapnak, és el kell jönnie és
csevegnie kell és bocsánatot kérnie a haszontalan kislánya miatt.
Megesketett, hogy innen nem rúgatom ki magamat. A francba!
– Az én apám nem fog eljönni – mondta morcosán Lucky. – Majd
küld valakit.
– Miért nem jön? – kérdezte kíváncsian Olympia.
– Elfoglalt ember – vont vállat Lucky. – Mind elfoglaltak.
– Az enyém az átlagnál is elfoglaltabb.
– De hát mivel foglalkozik?
Lucky ismét vállat vont, és óvatosan, bizonytalanul felelt. –
Ezernyi érdekeltsége van. Szállodák… gyárak… könyvkiadás…
Mindenben benne van. – Kinyitotta a szekrényét, nézte a ruháit.
– Marabelle Blue-ban is? – kérdezte könnyedén Olympia.
Lucky megperdült, és szembefordult a barátnőjével.
– Mióta tudod? – kérdezte kipirult arccal.
 Olympia ásított, nyújtózott egyet.
– Jó ideje. Csak azt vártam, hogy te mondd el. Jézusom! Bárcsak
az én apám lenne hírhedt bűnöző, nem holmi unalmas vén
milliomos.
– Tilos elmondanom. Olympia fölhorkant.
– És mikor állított meg téged tilalom? Tilos! Röhej!
Lucky önkéntelenül megkönnyebbült, hogy valaki mégiscsak
tudja, ki is ő. Mindig annyira el akarta mondani
Olympiának, de Gino annyira a lelkére kötötte…
– Úgy szeretnék találkozni vele. Csak a képét láttam újságokban
meg ilyenekben, de fantasztikusan durvának és gonosznak látszik.
– Gonosznak – nevetett Lucky. Különös leírása annak az
embernek, akire ő emlékszik, hogy ölelte és csókolta. Az évek során
talán eltávolodtak egymástól, de aligha mondaná gonosznak az
apját.
– Mondd csak – kérdezte izgatottan Olympia -. igazán ölt
embereket?
– Nem tudom – felelte kurtán Lucky. – Csupa túlzás, amit írnak
róla. Ő maga mondta. Csak azért ilyen a híre, mert… – Elhallgatott.
Miért is? Ő ugyan honnan a fenéből tudná? Gino az apja. Szereti.
Vagy gyűlöli. Attól függ. A fickó akiről az újságban olvas: Gino, a Kos
Santangelo. Kicsoda valójában? Lucky aztán igazán nem tudja. És
nem is akarja megtudni.
Vagy mégis? Talán. Talán nem. Talán majd egyszer. De csak
talán…

Gino főbenjáró bűnt követett el, amikor eljegyezte Marabelle

Blue-t. A nő öngyilkos szuka volt, aki állandó figyelmet követelt. Gino
maga sem értette, miért jegyezte el. Talán sajnálta vagy mi? Már hat
hónapja éltek együtt, és Gino még mindig nem jött rá. Csak azt
tudta, szeretné, ha a nő elmenne. A nő éjjel-nappal a házasságról
beszélt, egyre nehezebb volt leállítani.
Amikor Gino eltávolította Peter Richmondot a nő életéből,
eltávolította a biztonságérzetét is. Marabelle-nek kellett egy Peter
Richmond-féle. Tudnia kellett, hogy szép és kívánatos, és hogy egy
férfi hajlandó a jövőjét kockáztatni azzal, hogy őt dugja. Gino is
akarta őt. Csakhogy Gino semmit sem kockáztatott azzal, hogy
velejárt. Peter Richmond váratlan lelépése valódi csapás volt neki.
Marabelle nem tudta megemészteni. A világ legkívánatosabb
filmsztárja csak feküdt az ágyában, és zokogott, mint a megbüntetett
kisgyerek.
Gino tartotta a kapcsolatot a szobalánnyal, és először azt hallotta,
hogy Miss Blue csúnyán megfázott, aztán azt, hogy fáj a feje, majd
azt, hogy a foga fáj.
A stúdió nem volt elragadtatva. Marabelle egy film közepén
tartott, és hirtelen jött betegsége naponta súlyos ezrekbe került.
Négy nap után a stúdió elküldte Marabelle-hez az ügyvédeit és az
orvosait. Másnap reggel a lány munkára jelentkezett sápadtan,
nyúzottan. Összeveszett a rendezővel, és kora délután kivonult a
stúdióból. Délután hat órára beszedett egy csomó mindenféle
gyógyszert, kórházba szállították, és éppen csak hogy ki tudták
mosni a gyomrát.
Gino Las Vegasban kapta a hírt. Azonnal visszaröpült Los
Angelesbe, és egyenesen kórházba ment.
Marabelle olyan volt az ágyban, egy gyerek, csapzott szőke
hajával, világoskék szemével, pattanásos bőrével úgy tizenhét
évesnek látszott.
– Hát mifelé bolondság ez? – kérdezte szeretettel Gino.
– Ne haragudj – zokogta a lány. – Én mindig elbaszok mindent…
mindig
– Hé, akarod, hogy eljegyezzelek, kislány? – Gino végig se
gondolta, kimondta. Aztán nem is látszott olyan rossz ötletnek.
Gino Santangelo. Marabelle Blue. Amerika összes hapsija döglik
érte.
Marabelle nagyon is jónak találta az ötletet. Csak egy kis
probléma volt. A férje, a veterán kaszkadőr, akihez hollywoodi
napjainak kezdetén ment hozzá.
– Megszervezünk egy gyors válást Tijuanában, nem nagy ügy –
mondta Gino. – Közben odaköltözhetsz hozzám.
Aztán néhány héttel azután, hogy Marabelle beszállásolta magát
a Bel Air-i házba, Gino rájött, hogy nagy hibát követett el. Marabelle
befejezte a filmet, és hosszú szünet volt a következőig. Az időt pedig
úgy múlatta, hogy feküdt az ágyban, tévét nézett, filmmagazinokat
falt, és evett. Marabelle Blue – a fantázia szexszimbóluma – ahhoz
sem vette a fáradságot, hogy megfésülködjön.
Gino nem akart hinni a szemének.
– Ma fölkelsz? – kérdezte nap mint nap. Marabelle elégedetten
mosolygott.
– Talán.
De többnyire nem kelt föl. Feküdt az ágyban, mint egy lajhár, és
estére a szoba megtelt a narancs, az újhagyma és Marabelle
szagával. Marabelle soha nem fürdött.
Gino undorodott tőle. De hogyan szabaduljon meg? Nem
közönséges nő volt, hanem filmsztár könyvelőkkel és ügynökökkel
és menedzserekkel és producerekkel és rendezőkkel és léhűtőkkel
és rajongókkal körülvéve.
Néha a nő mégis kénytelen volt fölkelni. Ilyenkor két órán át
sminkelte magát, platinaszőke haját sállal takarta el, mert a töve már
több centiméter hosszan fekete volt, és muszáj volt megfürdenie,
hiszen nem mehetett ruhapróbára, olyan büdösen, mint a disznó.
Gino dühöngött, hogy mibe keveredett. Elküldött Costáért.
– Távolítsd el a házamból – mondta neki feszülten. – Nem
érdekel, mibe kerül. New Yorkba megyek, és azt akarom, hogy te
mondd meg neki, hogy vége.
Gino tudta, hogy neki kellene megmondania, de
Krisztusom! Úgy kelett bánni a nővel, mint valami szellemileg
visszamaradt gyerekkel. Gino néhány nappal korábban megpróbált
beszélgetni vele. Marabelle alsó ajka remeged szemébe könny
szökött.
– Nem vagy boldog, bébi? Nem teszlek boldoggá? – És még
mielőtt megállíthatta volna, kimászott az ágyból, ledobálta a
hálóingét, kitárta a karját, és a legszebb Marabelle Blue hangján
mondta. – Gyere, dugj meg, bébi. attól boldog leszel. Gino előbb
dugott volna meg egy döglött macskát. Megdugni ezt? Hát nem elég
szagolni?
Costa elment a házba, amíg Gino távol volt, és megmondta a
nőnek, hogy mennie kell. Marabelle viszonylag nyugodtan fogadta a
hírt, alig fordíotta el a tekintetét a villogó képernyőről.
Még aznap este borotvával fölvágta az ereit, és alig élte túl az
éjszakát. A szobalány talált rá meztelenül és vérezve a fürdőszoba
kövén, rögtön értesítette Costát, akinek sikerült elintéznie, hogy az
újságok ne tudják meg a dolgot. Gino dühösen, csapdába esetten
tért vissza Los Angelesbe.
Marabelle gyerekes és bűnbánó volt megint.
– Sajnálom – zokogta. – Megpróbálok rendes lenni. Ha
összeházasodunk, minden nagyszerű lesz.
– Nyilván megöregedtem, hogy egyáltalán eszembe jutott elvenni
– mondta Costának Gino.
– Te? Megöregedtél? Soha, barátom.
– Kis híján hatvan vagyok – mondta bánatosan Gino. – Nem
éppen tavasz. Costa a vállára csapott.
– Mindketten öregszünk. A különbség csak az, hogy én vagyok a
fiatalabb, és én látszom öregebbnek.
– Mert tiszta életet élsz, attól lehet. Fogadni mernék, hogy rá se
néztél más nőre. Olyanok vagytok Jennel még mindig, mint két
kölyök. – A szeme elsötétedett, és Costa egy szó nélkül is tudta,
hogy Mariára gondol, és arra, milyen más lehetett volna minden.
– Hogy van Lucky? – kérdezte gyorsan Costa. – Gyakran ír? –
Nem. Fura kölyök. Még karácsonyra sem maradt itthon. Hazajött két
napra, aztán elutazott megint ahhoz a barátnőjéhez…
– Amíg Marabelle ott van a házban…
– Úristen! Ha megszabadulok tőle, igazán eltöltők egy kis időt a
srácaimmal, meg kell ismernem őket. Amikor visszajönnek az
iskolából a hangos ze-éjükkel meg a fura cuccaikkal, Istenemre,
Costa, úgy érzem, mintha két idegen lenne a házban. Sajnos mindig
annyi dolgom volt… A jövő nyáron elviszem őket valahová.
Egy héttel később rájött a Marabelle-től való szakítás ideális
útjára.
– Hívd föl azt a balfácánt, akivel össze van házasodva –
utasította Costát. – Lássuk, mibe kerül.

Dario Santangelo száznyolcvan centiméter magasra nőtt.

Egyenes, karcsú bőrű. Világosszőke hajával, finom arcvonásaival,
enyhén napbarnított bőrével és született érzékével az elegáns
öltözködés iránt, idősebbnek látszott a koránál. A vele egyidős fiúk
többnyire alacsony, pattanásos szörnyetegek voltak, akik mindig
verekedtek, verték a farkukat, lányokról és kocsikról beszéltek vagy
arról, hogyan lehet a leghatásosabban fingani óra alatt.
Dario egyből másnak, kívülállónak tekintették. Nem illett közéjük.
Okos volt. A tanárok szerették. A fiúk gyűlölték.
Dario álmai arról, hogy pompásan fogja érezni magát az
iskolában, rövidesen összeomlottak. Hogy megkedveltesse magát,
elárulta valódi személyazonosságát. Ő Dario Santangelo. Az ő apja
a hírhedt Gino. Vallomásának eredményeképpen a fiúk még jobban
gyűlölték, és mindent megtettek, hogy megkeserítsék az életét.
Aztán már nem próbálkozott azzal, hogy megkedveltesse magát,
inkább fedezékbe húzódott, ahol kevésbé érték a gúnyos
megjegyzések, bántások Rendszeresen írt a nővérének, hogy
milyen nagyszerű az iskola, milyen klasszak a többi fiúk. Lucky soha
nem válaszolt. Mintha teljesen megfeledkezett volna Darióról.
Éveken át csak ők ketten voltak egymásnak, aztán Lucky elment
abba az iskolába Svájcba, találkozott azzal a hülye nevű lánnyal, és
eltűnt Dario életéből. Így egyszerűen. Karácsonykor is alig szólt
hozzá.
Dario elhatározta, hogy nem ír többé Luckynak. Visszafizeti a
kölcsönt. Most ő veszi semmibe Luckyt. Lucky nem tudott aludni,
megint jöttek a lidérces álmok. Villanások. A kék medence.
Napfényes reggel. A matrac a rózsaszínű vízen…
Izzadságban úszva ült föl az ágyban. Arra vágyott, bárcsak ő
lehetne Olympia, akinek igazi anyja és apja van. Mit számít, hogy
elváltak? De legalább mindketten élnek.
Lerúgta a takarót, és eltűnődött, vajon kit küld érte Gino. Remélte,
hogy Marcót. Azt akarta, hogy Marco hallja az ő teljes hőstetté. A
részleteket, hogyan csempészte be a fiút az iskolába. Hogy hallja,
hogyan feküdtek a fiúval meztelenül a takaró alatt, míg a másik
ágyban Olympia feküdt az barátjával. Haha! Akkor nem tartaná
Marco sem kölyöknek. Elvégre tizenöt éves. Eléggé idős. Tapasztalt
is. Nagyon.
Sok-sok éjszakát töltött a L’Evier-től távol, és gyakorolta a
Majdnemet. Az ember akár meztelenül, egy ágyban a fiúval is
megúszhatta a Majdnemmel.
Marcóval azonban egészen szeretné. Igen. Olympia azt mondta,
ő kizárólag Marlon Brandóval lenne hajlandó egészen. Lucky úgy
vélte, neki megteszi Marco is.
Gino New Yorkban repülőre szállt, elhelyezkedett, és rágyújtott
egy finom Monté Cristóra. Először úgy gondolta, elküld valakit
Luckyért: Marcot, Redet, esetleg Costát. De Jennifer meggyőzte,
hogy személyesen kell mennie.
– Ez apai kötelességed, Gino – magyarázta. – Ebből látszik, hogy
komolyan érdekel a lányod sorsa.
– De hiszen komolyan érdekel, az ég szerelmére. Ha a kezembe
kapom agyonütöm.
– Nem – mondta szelíden Jennifer –, nem teszel semmi ilyet.
Beszélsz a fejével és megkérdezed, miért tette.
– Tizenötéves, Jen – robbant ki Gino. – Mi a fenét szórakozik egy
tizenötéves gyerek?
– Te mit csináltál tizenöt éves korodban? – kérdezte nyugodtan
Jennifer
Gino a homlokát ráncolta. Szegény Jen túllőtt a célon. Csak a
hülye enged magának ilyen kérdést. De hát ő férfi. És tizenöt éves
korában is azt tette, amit csak akart. A lányoknál más a helyzet.
Most itt ült a gépen, és még mindig nem tudta, miért. Bármiről esik is
majd szó azt elmondhatják bárhol. New Yorkban. Los Angelesben.
Vegasban. Bárhol.
Tehát miért is megy? Csak azért, mert Jen azt mondta, hogy
mennie kell?
– Hozhatok valamit, uram? – kérdezte a stewardess.
Rendelt egy dupla whiskyt, hátradőlt, és Marabelle-re gondolt.
Végre elment. Micsoda zseniális húzás volt a férjével előhozakodni.
Ugyan ki szabadíthatta volna meg Ginót könnyebben a nőtől?
Az öreg kaszkadőr fölkereste Ginót. Viharvert arc, jobb időket
látott cowboyszerelés.
– Hogy van Mary? – kérdezte aggódva. – Mary?
– Marabelle – szólt közbe gyorsan Costa.
– Ó, igen. – Gino a fejét csóválta. – Beteg gyerek, önmaga
legkomiszabb ellensége.
Az öregember bólintott.
– Marynak vannak… problémái.
– Problémái? A francba! Annál súlyosabbak!
– Maga feleségül veszi?
 – Mondok valamit. Visszaadom magának egy szép kis ajándékkal
együtt. Vettem kettejüknek egy házat a Mulholland Drive tetején. A
maguké – csak tüntesse el innen ma délután hatig.
Megtörtént. Isten veled, Marabelle Blue. Végre megszabadultam
tőled. Százezerbe került, de nagyon megérte.

Az igazgatónő szobájában találkoztak egymással. A lány a szoba

egyik felében, sötéten és dacosan, az apa a másikban, sötéten és
dühösen.
Az igazgatónő beszélt, kifogástalan angolja megtörte a levegőben
vibráló feszültséget.
– Így aztán láthatja, Mr. Saint, hogy nem a L’Evier feladata az
ilyesfajta viselkedés megbüntetése. Önnek, mint atyának a feladata
az, hogy leányát az elfogadott útjain irányítsa. Én nem hiszem…
Gino kikapcsolt, és Luckyt nézte. Évek óta tulajdonképpen csak
most látta igazán.
Lucky magas volt, mint az öccse. Mikor nőtt meg?
Karcsú volt, hosszú lábú, az alakja egy érett, fiatal nőé. Az arca
mellbevágó. Olajosán barna bőr, hollófekete haj, nagy, méla szem.
Lucky ő maga. Úristen! Mindig is hasonlítottak egymásra – Maria
a rettenetes ikreknek nevezte őket –, de ez most több volt
hasonlóságnál. Lucky ő maga volt. Gino nőben.
Ugyanakkor idegen volt. Egy ismeretlen fiatal nő, akit Gino
egyáltalán nem ismert. És ez az ő hibája volt. Mert annyira a szívén
viselte a biztonságukat, hogy távol tartotta őket magától. Annyira
szerette mindkettőjüket… Mégis megrémítette a tény, hogy így van.
Szándékosan húzódott vissza. Fogta a szeretetét, és elfutott. Mert
tudta, hogy nem bírná elviselni, hogy az a szörnyűség
megismétlődjön. Erős volt, de ennyire mégsem!
Maria… Maria… Maria… Jézusom! Meddig tartott, amíg egy kicsit
is enyhült a fájdalom. A gyomorszorító kín, amelyre ébredt minden
reggel. A lidérces álmok. A hiábavaló reménykedés, hogy valamikor,
valahogyan mégiscsak
visszatér. Bosszúból rettenetes vérfürdőt rendezett. De a bosszú
valójában semmit sem jelentett.
A szoba túloldalán Lucky ugyancsak feszülten figyelte az apját.
Miért jött ide ő maga? Miért nem valamelyik udvaroncát küldte?
Lucky őszintén csodálkozott.
Olympiával együtt látták a szobájuk ablakából Gino érkezését.
– Hé? – kiáltott föl Olympia. – Hiszen ez a faterod. Nem azt
mondtad, hogy nem fog eljönni?
– N-nem hittem volna – dadogta teljesen megdöbbenve Lucky. –
Hát eljött… Hmmmm… és na-a-agyon jóképű, nem?
Ahogyan nézte az apját a szoba túloldalán, Lucky próbálta
eldönteni, vajon jóképű-e, vagy sem. Annyi biztos, nem látszott annyi
idősnek, amennyi volt. Az öltözéke kifogástalan. Mellényes, sötét
öltöny, ragyogó, fehér ing, selyem nyakkendő. Fekete haja dús volt
és divatosan hosszú hátul. Az őszülő halánték jól állt neki.
Amint nézte, eszébe jutott az apja illata, az apaillat.
Istenem! Miért nem lehet újra ötéves? Miért nem vetheti magát az
apja karjába, hogy az addig ölelje, úgy szorítsa, amíg kegyelemért
kezd könyörögni?
Könny szökött a szemébe. Dühösen visszafojtotta. Micsoda
gyöngeség sírni. Kit érdekel, hogy kirúgják az iskolából? Őt ugyan
nem.
Kifelé gördültek az iskolából, ültek a sofőr vezette limuzin hátsó
ülésén, és még egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Amint a kocsi
a repülőtér felé száguldott, Lucky azt kívánta, mondjon már valamit
Gino. Nagyon dühös? Megköszörülte a torkát, úgy gondolta, majd ő
mond valamit, de aztán meggondolta magát. A csönd kitartott végig
a repülőtérig, végig a repülőn, végig New Yorkig.
New Yorkba érkezve áthaladtak a vámon, és odakint a szokásos
fehér limuzin várta őket. Lucky meglepődött. Arra számított, hogy
rögtön fölteszik egy másik gépre, és elküldik egyenesen Los
Angelesbe, Bel Air magányába. Ehelyett nyilvánvalónak látszott,
hogy New Yorkban marad – legalábbis aznapra – és ez érdekesnek
ígérkezett.
A limuzin egy elegáns házhoz vitte őket az ötödik sugárúton,
amely a Central Parkra nézett. Gino bevonult az előcsarnokba,
Lucky követte. Be a liftbe föl a huszonhatodik emeletre. Aztán
beléptek egy ikerlakásba, amely olyan volt, mint valami Frank
Sinatra-film díszlete. Csupa fémbútor, szőnyegpadló, rengeteg tükör.
Szóval itt lakik Gino New Yorkban. Nem rossz kégli.
– Szervusz, drágám.
 Végre szólt hozzá valaki! Jennifer néni, aki molett és anyás volt
rózsaszín kosztümjében meg a gyöngyeivel a fülében, a nyakán és a
csuklóján.
Lucky érezte, hogy ismét könny szökik a szemébe. A francba!
Miféle kis síróbaba lett belőle?
Jennifer néni kitárta a karját, és Lucky futott, hogy megölelje.
Rögtön parfüm és melegség felhője fogta körül.
– Gyere, drágám. Menjünk be a hálószobába, és beszélgessünk
– mondta szívélyesen Jennifer néni. – A jó beszélgetés tisztáz
minden félreértést.
Gino alattomban leste, hogyan viszi magával Luckyt
Jennifer, és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Nők. Elég dolga volt
velük egész életében. Csakhogy Lucky nem nő, hanem a lánya, az
ég szerelmére. És a szentségit! Ha abban a nyavalyás, puccos
iskolában tudták volna igazán, hogy kicsoda Lucky, akkor neki meg
kellett volna találnia azt a fickós külföldi férget, aki betört Lucky
szobájába, és föl kellett volna kötnie a mocskos külföldi tökénél
fogva.
Lucky nagyon szép lány, bár erre csak most jött rá. Gino még
mindig gyerekként gondolt rá, pedig már abban a korban van, amikor
a fickós férgek – külföldiek meg mások is – megőrülnek a testéért.
Tizenöt éves, nemsokára tizenhat. És ugyan kitől kérhetett tanácsot
és útmutatást? Ginótól nem. Logikusan Jennifernek kell beszélnie
vele, és elmagyaráznia, hogy ha ő Gino, valaha is megtudja, hogy
valami fiú megint visszaél a helyzetével, akkor ő betöri annak a fejét,
de Luckyét is.
Elvégre Lucky Gino Santangelo lánya, meg kell hát tanulnia, hogy
mit jelent ez.
Milyen könnyű volt becsapni a felnőtteket. Jennifer néni aranyos
nő, de fél lábával ő is a kőkorszakban él! A beszélgetésük
elképesztő volt. Jennifer néni rúzsozatlan szájából csak úgy dőlt a
sok hülyeség, hogy szemérem meg önbecsülés meg becsület. Lucky
hamarosan megértette, mit akar hallani Jennifer néni. Mit akar
hallani Apuci. Igen, a fiú erőszakkal jutott be a szobájába és az
ágyába. De Lucky harcolt vele a becsületéért, és segítségért
imádkozott, amely meg is jelent a tornatanár képében, aki berontott,
és mentette őt attól… ami a halálnál is rosszabb volt. Túlságosan
messzire ment volna? Jennifer nénin nem úgy látszott.
Szerencsére senki sem említette, hogy Lucky is meztelen volt. És
azt se hogy Olympia ágyában is volt egy fiú. A kimosakodás
egyszerű volt. Jennifer néni homlokáról pillanatok alatt eltűntek az
aggodalmas ráncok.
– Apád úgy meg fog könnyebbülni – mormogta. – Nem mintha
valaha is kétségbe vonta volna a… szüzességedet. Szüzesség!
Jennifer néni! Ez igen!
– Marco hol van? – tért a tárgyra Lucky.
– Marco? – Jennifer néni nem tudta, hogy jön ez ide.
– Apa Marcója – mondta türelmetlenül Lucky. – Tudod.
– Nem, nem tudom. – Jennifer gyorsan pislogott néhányat. –
Marco… Marco… Ó, igen, Bee fia.
Bee fia? Ki a fene az a Bee? Lucky közönyösséget tettetett.
– Igen. Hol van?
– Nem tudom, drágám. Gondolom, Los Angelesben. – Érdekes,
hogy a kislány néha pontosan úgy beszél, mint Gino. Arról már nem
is szólva, hogy teljesen úgy néz ki, mint Gino. Vége a
beszélgetésnek. Jennifer néni immár jelenthet Apucinak.
– Hé – kérdezte idegesen Lucky –, itt maradok? Jennifer
meglepetten nézett rá.
– Apád nem mondta? Beíratott egy magániskolába
Connecticutban. Holnap utazol.
– Ó – kedvetlenedett el Lucky. Nem. Gino nem mondta. De ez
jellemző volt az apjára. Elkészítette a saját terveit. Azt tette, amit ő
akart. Arról megfeledkezett, hogy Lucky mit akarhat. Magániskola
Connecticutban. Szar! Kétszeresen szar! Háromszorosan szar.
Semmi másra nem volt szüksége, csak még egy iskolára.
– Jól fogod ott érezni magad, kislányom. Van úszás meg lovaglás.
Szereted a lovakat, igaz? – Gino most már jobban érezte magát a
lánya társaságába miután Jennifer megnyugtatta, hogy Lucky még
mindig az ő kislánya.
– Lovak! – húzta el a képét Lucky. – Gyűlölöm a lovakat!
– Hé. – Gino fogta a hímzett vászon szalvétát, és megtörölte a
száját. Ez a rohadt spárga. Hányszor megmondta már annak az
idióta szakácsnak, hogy nem akar spárgát látni az asztalán? – A
gyűlölet kissé erős szó a lovakkal kapcsolatban. Tudod, az ember
legjobb barátja, satöbbi.
– A kutya az ember legjobb barátja, apa – mondta a
legnagyképűen Lucky, hogy megpróbálja sarokba szorítani az apját.
– A pénz az ember legjobb barátja, kislány – javította ki az apja,
és mint mindig most is övé volt az utolsó szó. – Ezt soha ne feledd.
Hogy gyűlölte az apját. Alacsony volt, pökhendi, műveletlen,
közönséges.
Hogy szerette az apját. Jóképű volt, macho, gyönyörűen öltözött
és szexi.
Lucky szórakozottan rágcsált egy spárgaszálat, nyalogatta a
végéről csepegő vaja.
– Gondolkodtam – mondta bizonytalanul.
– Igen? – Gino fél szemmel a tévét nézte, amelynek állandóan
szólnia kellett Talán Marabelle Blue utóhatása volt.
– Szóval, arról lenne szó… hogy néhány hónap múlva tizenhat
éves leszek. Miért kell egyáltalán iskolába mennem?
– Az iskolában sokat tanulhatsz. – A hírekben a ló
versenyeredmények teljesen lekötötték Gino figyelmét. – Nyilván –
mormogta Lucky.
– Tessék?
– Jobban szeretnék nem iskolába menni – mondta makacsul
Lucky.
– Igazán? – Gino lustán mosolygott. – És mit csinálnál egész
nap?
– Mindenfélét.
– Például?
– Például veled lennék, veled mennék, megismerném a
dolgaidat… meg ilyesmi.
Ez fölrázta Ginót. A tekintete végleg elszakadt a képernyőtől, és
csak a lányra szegeződött. Tizenöt éves kölyök. Lány. Hülyéskedik?
– Nem viccelek – mondta élesen Lucky. – Vagy a gyereknek nem
az a dolga, hogy érdeklődjön a családi üzlet iránt?
Ez a lány biztosan ugratja, ez biztosan valami hülye tini vicc. Kár,
hogy Jen és Costa nem tudtak ottmaradni vacsorára, úgy sokkal
könnyebb lett volna.
 – Ide figyelj, befejezed az iskolát, továbbmégy egyetemre, ott
fölcsípsz egy ürgét és férjhez mész. Nekem ez jól hangzik.
Lucky összehúzta gyilkosfekete Santengelo-szemét és bátran
kiköpött.
– Nekem meg pocsékul hangzik.
Gino gyilkos tekintettel nézte a lányt.
– Ne szokjad meg a visszabeszélést, kislány. Azt teszed, amit én
mondok, és meg is fogod köszönni.
Lucky dühösen nézett Ginóra.
– Én soha nem jártam flancos iskolákba – leckéztette a lányt
Gino. – Külföld és miegymás. Én már majd megszakadtam, annyit
melóztam egy kis suskáért még annyi idős sem voltam, mint te –
szóval jól jegyezd meg, hogy milyen szerencsés vagy. – Amikor ezt
kimondta, fölrémlett előtte Maria kórházi ágyon, a lányuk születése
után. Olyan sápadt volt és olyan lágy és olyan gyönyörű.
És eszébe jutott a nap, amikor nevet adott a kicsinek: Lucky.
Jézusom! csak visszahozhatná Mariát! Bárcsak…

Új lány… új lány… új lány. – Mindenütt ezt sziszegték, bármerre

ment. Előkelő magániskola Connecticutban – inkább előkelő
magánbörtön… egyenruhával, tanárnak álcázott fegyőrökkel és
nagyképű, taknyos iskolás lányokkal, akiket Lucky egyből utált.
Két nap múlva már tudta, hogy innen ki kell jutnia.
Egy hét múlva tudta, hogy ez szükségszerű.
Megvolt nála Olympia több telefonszáma is, és azzal az ürüggyel,
hogy Ginót hívja, ellógott a matekról, és sikerült utolérnie a
barátnőjét.
Olympia Párizsban volt, apjának az Avenue Fochon lévő
házában, és orosz nyelvtanfolyamra járt.
– Úgy unatkozom! – panaszolta a telefonba. – El tudod képzelni,
miféle emberek tanulnak oroszt? Huh!
– Szerintem az is jobb, mint bezárva lenni ezen a lepratelepen –
nyögte Lucky. – Ki kell jutnom. Van valami ötleted?
– Igen – vágta rá Olympia. – Pattanj föl egy gépre, és gyere ide
hozzám. Elkötjük apa egyik kocsiját, és lerándulunk
DélFranciaországba. Ó-ri-á-si lesz! Benne vagy?
 – Naná. De ha mondjuk ki tudnék lógni innen, mi a fenéből
vegyek jegyet? Az összes vagyonom huszonhárom dollár tizenöt
cent.
– Nem gond – mondta vidáman Olympia. – Itt minden tele van
telexekkel. Egyszerűen feladok egy jegyrendelést azzal, hogy tegyék
le neked a Kennedy repülőtéren. Az én nevemet használjuk. Te
kijutsz onnan, a többi az én dolgom. Az útleveled nálad van?
– Persze.
Még beszélgettek, tervezgettek egy kicsit, és mire Lucky letette a
kagylót – éppoly szilárdan hitte, mint Olympia, hogy egyszerű az
egész. És az is volt.
Másnap hajnalban kisurrant az iskolából, stoppal eljutott a
repülőtérre, a Pan American pultjánál átvette a Miss Olympia
Stanislopoulos névre szóló jegyét, és délben már úton volt.
Amint megérkezett az Orly repülőtérre, fölhívta Olympiát, aki
sikított örömében, és azt mondta, várjon, amíg érte megy.
Három órával később már a Cote d’Azúr felé tartottak, a
lenyitható tetejű fürge, fehér Mercedes volánjánál Olympia ült.
– Jé…zus! – rikoltotta boldogan Olympia. – Időtlen idők óta nem
volt ilyen muriban részem! Mondok én neked valamit, Santangelo –
te sem vagy akármi! Lucky vigyorgott.
– Könnyen ment.
– Mondtam.
Olympia elkapta a kormányt, hogy elkerüljön egy kóbor macskát,
miközben Párizs egyik külvárosán robogtak át. – Cédulákat is
hagytál, ahogy mondtam?
– Egyet Ginonak, Ginónak, egyet az iskolának. Nagyon őszintén
ható hantát arról, hogy időre van szükségem, hogy átgondoljam a
dolgokat, ne aggódjanak, és útban vagyok L.A. felé.
– Pompás! Mire rájönnek valamire, mi már régen leléptünk, és
istenien érezzük magunkat. – Benyúlt a táskájába, és egy
méregerős Gitanes cigarettát dugott a szájába. – Itt azt mondtam a
házvezetőnőnek, hogy megyek anyámat látogatni. A vén szatyor alig
beszél angolul, különben pedig látni se bír, éppen ezért igazán
örülhet, hogy eljöttem. A magunk urai vagyunk, szivi! Jöhet a
fantasztikus muri!
 GINO 1966
Hatalom. Fontos. Nagyon. Ha az embernek van, soha nem
elegendő. Valami mindig hiányzik. Mindig van egy meghódításra
váró, újabb csúcs… A tökéletes üzlet…
Gino gyakran eltöprengett, miért dolgozik olyan keményen.
Rohangál ide, oda, mindenhová, embereket vág zsebre,
szívességeket tesz…
– Hiszen van törvényes hatalmad – mondta számtalanszor
kedves Costa barátja. – Miért nem maradsz a legális dolgoknál? –
Costáé volt a Mirage engedélye, és a szálloda vagyonokat hozott.
Csakhogy Costa ügyvéd volt, ügyvédésszel
gondolkodott. Mindent tisztán akart csinálni. Megfizetni az
ötvendolláros büntetést, és tisztán tartani a kezét. Szegény Costa.
Mindig vitatkozott. Mindig figyelmeztetett. De az ellen azért nem volt
kifogása, hogy sokszoros milliomos legyen.
A kaszinó/szálloda a Bahamákon, amely két évvel korábban nyílt,
és a Saint Hercegnő nevet viselte, szintén jól ment. Aztán ott voltak
az európai szerencsejáték-részesedések. Meg a többi.
Igen. Az üzlet virágzott. Bankszámlák világszerte. Pénz, amelyet
kiküldtek országból, fehérre mostak, és tisztán küldtek vissza.
Trösztökbe fektették. Új üzletekbe.
Gino élvezte az életét. Jó élet volt. Akadt ugyan itt-ott kis
nehézség. De semmi olyan, amit nem tudott volna elboronálni.
A rossz időket szinte sértetlenül úszta meg. Először jött a Dewey
bizottság a harmincas években. Aztán a Kefauver bizottság, amelyet
a szervezett bűnözés ellen hoztak létre az ötvenes években. A
legutóbbi időkben, a hatvanas évek elején Bobby Kennedy legfőbb
államügyészként eltökélte, hogy vizsgálat tárgyává tesz minden
bűnözői tevékenységet, aztán jött Valachi, a pitiáner gengszter, aki
kipakolt részletesen mindent: ki mit csinált, mikor és hol.
Gino tiszteletben tartotta a hallgatás parancsát, és soha nem
nyitotta ki száját. A hatóságok soha nem tudtak rábizonyítani
semmit. Szabadon járt. Szerencséje volt, ahogyan Aldo mondta. A
megromlott egészségű Aldo gyakorlatilag visszavonult, a
feleségének segített be a Riccarddi’s-nál.
Ginónak volt egy ötlete. Terve. Álma, lényegében.
 Meg akarta építeni a legnagyobb, legelegánsabb, legszebb
szállodát, amelyet Las Vegas valaha is látott.
A Gyerek álmának, a Mirage-nak a megszületése óta Las Vegas
a felismerhetetlenségig megváltozott. Az olyan újabb
létesítményekhez képest, amilyen például a Caesar’s Palace volt, a
Mirage csupán egy klozet volt. Csicsás klozet, amelynek megvoltak
a kitartó hívei, de mégiscsak klozet. Gino nagyobbat és szebbet
akart. Olyan szállodát akart építtetni, amellyel ráüti a saját bélyegét a
városra. Valami különlegeset, amiről világszerte beszélnek.
Talált egy telket, és most különböző elképzelésekről tárgyalt
különböző építészekkel.
– Egy vagyonba fog kerülni – nyögte Costa, amikor Gino először
említette a dolgot. – És az a sok fejfás! Istenem! Az építési költségek
napról napra nőnek, létre kell majd hoznunk egy szindikátust, és
ugyan ki akarja úgy befektetni a pénzét, hogy évekig kelljen várnia,
amíg visszakapja? És az adóhivatal már így is a nyakadon van.
Costa néha olyan volt, mint holmi vénasszony. Gino a világ
legelegánsabb szállodáját akarta megépíteni. Magiriano lesz a neve.
A Maria és a Gino kombinációja. Illő tisztelgésként a szerelmük előtt.

Miután Luckyt ismét iskolába küldte, Gino nem maradt New

Yorkban.
Connecticut. Jó választás. Lucky hamarosan le fog higgadni. Az
iskolát Peter Richmond felesége, Betty ajánlotta, ez a lókedvelő,
rendkívül jól neve és elbűvölő asszony.
– Lorettát is odaküldtük egyetem előtt, és az egekig dicsérte –
mondta Ginónak Betty. A legidősebb lányáról volt szó. Gino lustán
eltűnődött, vajon milyen lehet lefeküdni az olyan nővel, mint amilyen
Betty Richmond. El sem tudta képzelni. Meztelenül olyan lehet, mint
a csontváz. Meg tudta érteni Peter Richmond rajongását Marabelle
Blue n domborulataiért.
A két férfi amúgy is összebarátkozott. Barátságuk persze nem
volt köztudott. Nem verték nagydobra. Ám Gino annyi szívességet
tudott tenni a szenátornak. Apró szívességeket. Nagy
szívességeket. Mindig diszkrét szívességeket.
Gino ezt élvezte. Mindig szeretett más társadalmi osztályból való
barátokat szerezni. Ráadásul biztosan tudta, hogy Peter
 Richmond szenátor egyszer valóban nagyon fontos ember lesz.
New Yorkból egyenese Washingtonba röpült. Rendszeres hétvégi
vendég volt Richmondék georgetowni birtokán azóta, hogy a
meghívás kegyében részesült. Persze tudta, miért hívták meg. Betty
Richmond gálaestet tervezett valamelyik
jótékonysági alapjának, és azt akarta, hogy Gino ehhez
fölajánlja neki a Mirage-ot.-
Tudta de nem szólt semmit. Ha Betty Richmond akar valamit,
csak kérje.
– Igen – fogjs majd mondani. – Persze, drágám, hogyan is
tagadhatnék meg magától barmit? Játék volt az egész. De a
szabályokat be kell tartani. Erre egy napon Bettynek is rá kell jönnie.

A teniszütőn megpattanó labda nesze. Az állás hangos

bekiabálása. Gino odament a pálya szélére, és nézte a játékot.
Betty Richmond a fiával, Cravennel játszott, és Gino úgy látta,
kegyetlenül verte a szerencsétlen kölyköt. Nem elég, hogy olyan
borzalmas nevet adtak neki, Craven, ráadásul megverték folyton
minden elképzelhető sportban.
Betty intett Ginónak, bár ez nemigen akadályozta a labda
erőteljes elütésében. Craven fölugrott, hogy kivédje az ütést,
elvétette, és szánalomra méltóan terült el a földön.
– Játszmalabda! – kiáltotta Betty; aztán mit sem törődve fia
esésével, könnyedén átugrott üdvözölni Ginót. Puszi-puszi. Egy-egy
éles csípés a férfi mindkét orcájára.
Sportos asszony volt. Magas és erős, szúrós tekintetű szeme
barna, a haja mint a sáros vattacukor. Fehér teniszruha volt rajta,
ruganyos tornacipő, és a haja két kislányos copfba volt összefogva.
Ez már nem nagyon illett negyvenegy évéhez.
– Hogy vagyunk ma? – kérdezte. – Készen egy játszmára? Gino
nevetett.
– Inkább egy italra.
– Mindenkinek szüksége van testedzésre – ráncolta a homlokát
az asszony.
– Tudom. Mindig elmondja, valahányszor találkozunk.
– És mindig megígéri, hogy sportolni fog. – Persze, fogok. Betty
megfogta és megszorította Gino karját. A férfi fölszisszent. Ez a tyúk
nem tudja, milyen erős. – Csak egy szolid játszmát – kunyerált az
asszony.
– Szó sem lehet róla. Magának egészen más az elképzelése a
szolid játszmáról, mint nekem.
Craven sündörgött oda hozzájuk. Huszonegy éves volt, 193
centiméter magas, és lapos, mint a deszka. Bár a külseje kellemes
volt, soha nem kapta volna meg a világ legdinamikusabb embere
címet. – Szia, Gino – mondta.
– Helló, kölyök. Mi van?
– Elég jól mennek a dolgok. Fölajánlottak egy állást. Semmi
különös de…
– Majd később, Cray – szakította félbe Betty. – Tedd el a
labdákat, mielőtt a kutyák szétszedik őket. – Igen, anya.
Betty belekarolt Ginóba.
– Úgy örülök, hogy el tudott jönni – mondta, miközben a ház felé
vezette a férfit. – Már régen szeretnék kérni valamit…
Mrs. Richmond aztán nem vesztegette az idejét. Csodálatos First
Lady lenne. Aktív. Sportos. Célratörő. Mi kell még Amerikának?

Éjszaka Gino a vendégszobában feküdt, és a sötétben a

mennyezetre meredt. Újonnan szerzett gyomorfekélye zaklatta. A
zsíros étel… nem lett volna szabad megenni. De ki tud ellenállni a
citromos, friss osztrigának, a pazar marhasültnek meg a Grand
Mamier öntetben úszó friss epernek?
Betty Richmond konyhája híres volt. A vacsora pedig kellemes.
Összesen tizenkét ember. Richmondék, a fiuk, Craven, három
házaspár és két szóló nő, hogy Gino választhasson. Ugyan miből
gondolhatták Richmondék, hogy Gino kapható? Ő, aki válogathatott
a hollywoodi sztárocskák, New York-i modellek és Las Vegas-i
táncosnők közül?
Ötvenkilenc éves volt. Maria harminchét lenne. Az asszony
születésnapját minden évben magányos vacsorával ünnepelte az
East Hampton-i ház medencéjénél. Igen, megtartotta a házat.
Elektromos kerítéssel vette körül, és hagyta a kertet elvadulni.
Mariát a kertben temette el, az alatt a fa alatt, ahol először
szeretkeztek. A ház belsejét úgy hagyta, ahogyan Maria halálának a
napján találta. Rajta kívül senki sem mehetett oda. És ő az asszony
születésnapján ment oda. Minden évben. Várta. Ugyan melyik másik
nő vehette volna föl a versenyt Mariával es az emlékével?
Kopogtak az ajtón. Gino meglepődött. Az órájára pillantott.
Hajnali fél három.
– Ki az? – szólt ki. .
Az ajtó kinyílt. Betty Richmond állt az ajtóban. Barackszínű
szaténkombiné simult a testére, vattacukor-haja kibontva omlott a
vállára.
– Jöttem, hogy betakarjam – mondta határozottan, olyan
határozottan, Gino csak nehezen vette észre, hogy az asszony
pityókás.
– Igazán kényelmesen fekszem, köszönöm, Betty – mondta.
Lassan elengedte a gondosan a párnája alá készített pisztolyát.
– Na persze – mondta az asszony, becsukta maga mögött az
ajtót, és az ágyhogy indult.
– De nem én.
– Mielőtt még Gino végiggondolhatta volna, mit tegyen, az
asszony ledobta magáról a köntöst, és ott állt előtte meztelenül.
– Szeretném, Mr Santangelo, családunk barátja, az egész rohadt
világ látja… azt szeretném, ha megbaszna, Gino meghökkent. Ez a
nő egy szajha. Nagyon halkan mondta:
– Vegye föl a köntösét. Menjen vissza Peterhez.
– Miért? Nem kíván?
Csak óvatosan. Egy sértett asszony… – Azt nem mondtam. De a
helyzet…
– A helyzet az, hogy Peter elment az egyik barátnőjéhez, és
ebben a pillanatban valószínűleg éppen a kicsike szájába teszi azt
az alkalmatlan farkát. Nekem pedig eszem ágában sincs itt ülni és
várni.
– Én pedig nem óhajtok bajba kerülni.
Az asszony vállat vont. Csupa izom mindenütt. Kicsi, hegyes mell,
széles csípő, erős comb.
– Azt hittem vonzónak talált… – kezdte.
– Úgy is van – szakította félbe gyorsan Gino.
A nő nem kérette magát, bemászott az ágyba.
– Nem mondom el Petemek – mondta rekedten. – ígérem.
 Ami ezután következett, az Gino életének legsportosabb
numerája volt. Az asszony úgy kezelte a farkát, mint egy hosszúkás
teniszlabdát. Be. Ki. Körbe. Rá. Föl. Le. El a középről. Be középre.
Játszmalabda!
Második menet. Ugyanez a kidolgozott munka. Aztán a nő
elment, és Gino elaludt. Reggel pedig azt hitte, csupán valami őrült
álmot látott.
 LUCKY 1966
Olympia úgy vezetett, mintha egyedül lett volna az úton. Sebesen
és dühödten, jobb volt mindenkinek kitérni előle, mert különben… Az
utazás Dél-Franciaországig huszonkét órába telt, közben ötször
álltak meg tankolni, elfogyasztottak számtalan szendvicset és
rengeteg kólát.
– Van jogosítványod? – kérdezte Lucky egy lidérces négyórás
útszakasz után, amikor nyaktörő sebességgel száguldoztak a
tekergős mellékutakon.
– Jogosítvány? Az mi? – felelte derűsen Olympia. Lucky nem
kérdezősködött tovább. Hátradőlt, becsukta a szemét.
Vagyonuk hatalmas összeg volt: kilencvennégy dollár. De a pénz
gyorsan fogyott minden egyes megálláskor. A csábító kis panziók
motelokat ott kellett hagyni.
– Ha Cannes-ba érünk, elmegyünk a nénikém villájába – határoz
Olympia. – Ő soha nincs ott, talán ha szeptemberben egy hétig.
Pompás hely. Valószínűleg zárva van, de én be tudok jutni.
Régebben mindig ott nyaraktunk a dadámmal, amikor a szüleim nem
értek rá. – Keserűen nevetett. – Nem mintha azóta sokat változott
volna a helyzet, csak amióta tudok beszélni, nem csomagolhatnak
össze olyan könnyen.
Lucky ismerte ezt az érzést. Amikor Ginóval vacsorázott a New
York-i lakásban, valahogyan úgy érezte, hogy Gino máshol biztosan
jobban érezné magát. Zavarta az apját, és ezt érezte. Ő pedig alig
tudott megszólalni az apja jelenlétében, pedig a szótlanság nem volt
jellemző rá. Még ahhoz sem volt bátorsága, hogy megkérdezze
Ginótól, hol van Marco.
Eltűnődött, vajon mit fog tenni Apuci, ha tudomást szerez a
szökéséről. Dühöngeni fog? Na és? Nem tud semmit tenni,
legfeljebb elküldi őt ismét egy másik iskolába. Ő pedig mindaddig
szökni fog, amíg Gino meg nem érti a dolgot.
Mi abban a rossz, hogy meg akarja ismerni az apja munkáját?
Neki esze ágában sincs azon az úton járni, amelyet Gino szánt neki.
Iskola. Egyetem. Házasság. Szó sem lehet róla. Olyan akar lenni,
mint Gino. Gazdag. Hatalmas. Tiszteletben álló. Azt akarta, hogy az
emberek egyetlen szavára ugorjának, ahogyan Ginoéra tették.
 – Jó formában vagyunk – mondta Olympia, miközben teljes
gőzzel száguldott egy keskeny, sziklából kivájt úton. – Most hagytuk
el a Saint Tropez-i kereszteződést. Még egy óra, és ott leszünk.
Lucky a kézfejével törölte le a homlokáról az izzadságot. Még
csak május volt, de a déli nap rendkívül meleg volt, és rendkívül
erősen sütött rájuk a kis, nyitott kocsiban.
– Azt hiszem, büdösek vagyunk! – Nevetett. – Két büdös kis
szűzlány!
– Helyesbíts -mondta Olympia.
– Tessék?
– Akkor akartam csak megmondani, amikor megérkeztünk.
Tudod, amikor már a medence mellett fekszünk és száraz fehér bort
kortyolgatunk. Meg ilyesmi.
– Azt akarod mondani, hogy… megtetted?
Olympia érzéki száján mosoly suhant végig.
– Aha. Lucky mohó érdeklődéssel dőlt előre.
– Mikor? Kivel? Milyen volt?
Olympia elkapta a kormányt, hogy kikerülje az útra zuhant sziklát.
– Szörnyű volt – mondta az orrát ráncolva. – Maradj csak a
Majdnemnél.
Az van, amint Olympia várta, a nénikéje villája tökéletesen le volt
zárva a betolakodók ellen. A ház Cannes dombjain állt, csodálatos
jázmin-és mimózakerttel.
Olvmpia kiugrott a kocsiból, kinyitotta a nagy kovácsoltvas kaput,
aztán behajtott a a kocsival a halványrózsaszín villa elé.
– Szép, nem? – mondta.
– Csodálatos – sóhajtotta Lucky. – Biztos vagy benne, hogy a
nénikédnek nem lesz kifogása az ellen, ha betörünk, és átvesszük a
hatalmat?
– Nem fogja megtudni, igaz? – felelte bölcsen Olympia. –
Különben is, csak az izgatná föl, ha Balenciaga vagy Balmain
fölhagyna az iparral. A nénikém teljesen ruhabuzi.
Leállították a kocsit, és Olympia bemutatta a bejutás sajátos
módját. Fölmászott egy barackfára, megragadta az egyik fönti
zsalugáter törött kapaszkodóját, benyomta az ablakot, és bemászott.
Lucky türelmesen várt a bejáratnál. Olympia perceken belül
előszedte a bent lévő tartalék kulcsokat, és kinyitotta az ajtót. – Isten
hozott a Szép Napok Villában! – nevetett.
A ház francia jó ízléssel és görög pénzből volt berendezve. A
legtöbb bútoron huzat volt, de némelyik félrecsúszott, és itt egy szép
huzatú kanapé, ott egy fényesre politúrozott asztal villant elő.
Pókháló bőségesen akadt mindenütt.
– Mondtam, hogy minden évben csupán egy hétig van itt –
magyarázta Olympia. – A munkaerő néhány nappal korábban jön, és
kitakarítanak. Fölfogtad már, hogy akár hónapokig itt maradhatunk?
Senkinek nem jut majd eszébe itt keresni minket.
Lucky nem egészen arra gondolt, hogy hónapokra eltűnjön.
Hetekre talán, de hónapokra? Gino aggódni fog, nem is szólva
Jennifer néniről, Costa bácsiról és persze Darióról. Muszáj írnia neki.
Mindig akart, de mindig közbejött valami.
– No és kivel csináltad Egészen? – kérdezte mohón.
– Egy kifejezetten aljas kis francia komcsival. Állandóan azt
hajtogatta, hogy az apámat le kéne lőni, meg hogy semmit sem
tudok az életről. Egy volt velem a házban, erre ellopott egy ezüst
hamutartót, és nem akarta beérni a Majdnemmel. Szörnyű volt.
Teljesen összevéreztem a kanapét apa dolgozószobájában.
Nem bírok rá gondolni sem. Hála Istennek, hogy elhívtál.
Semmiképpen nem tudtam volna visszamenni arra a rohadt
tanfolyamra, és újra találkozni vele. Kedvükre rendbe hozták a villát.
– Csak egy szobát fogunk használni – határozta el Olympia
könnyen eltüntethetjük majd a nyomokat, amikor elmegyünk.
Lucky a konyha melletti, nagy fölszinti szobára gondolt. Két
kinyitható ágy volt benne, egy zöld filccel bevont kártyaasztal, és
három vagy négy messés szék.
– Cselédszoba – mondta megvetően Olympia.
– Jó lesz – makacskodott Lucky.
Mindössze két kis szatyruk volt sminkkel és néhány könnyű nyári
ruhával. Nem sok idő kellett a kicsomagoláshoz.
A konyhában a hűtőszekrény tele volt sörrel, borral és Seven-
Uppal, az egyik szekrényben pedig kartonszámra akadt sült krumpli,
dobozszámra mogyoró, és találtak huszonnégy doboz tonhalat is.
– Lakomát csaphatunk! – kiáltott föl Lucky.
– Dehogy – mondta Olympia –, ma nem. Ma lemegyünk szépen a
városba, és igazi vacsorát eszünk. Én a legszívesebben egy nagy tál
halból, rákból és kagylóból készült, fűszeres csemegét ennék,
esetleg friss homárt majonézzel. Hm… Finom lenne, mi?
– De hiszen nincs pénzünk. Olympia vigyorgott.
– Lucky, te okos lány létedre néha teljesen hülye tudsz lenni.
Minek a pénz, amikor itt a szép, fiatal testünk?

A híres cannes-i filmfesztivál a végéhez közeledett. Már csak a

csavargók maradtak a városban. A szerencsétlen flótások, akik
kétségbeesetten próbáltak valamiféle szerződést kötni. A
szerencsétlen producerek, akiknek még semmi sem szerepelt a
forgatási tervében. A szerencsétlen önjelölt színécsnőcskék a nagy
mellükkel meg az álságos mosolyukkal. Warries Charters a
szerencsétlen producerek közé tartozott. Amikor Cannes-ba
érkezett, még azt hitte, két értékes árucikk van a birtokában.
Tévedett mindkettővel kapcsolatban.
Az első számú árucikk: Pippa Sanchez. Az eszes mexikói
színésznő, aki számos igen sikeres spanyol film sztárja volt még az
ötvenes években. Aligha volt negyvenéves, mint egynapos – bár
kötötte az ebet a karóhoz, hogy csak harmincöt –, de nem nézett ki
többnek harmincötnél. De Warris tudta az igazat. Készült Miss
Sanchezből, mielőtt még az először megkereste egy hónappal
korábban.
Pippa egy estélyen ment oda hozzá.
– Mr. Charters, láttam a Csókolj és ölj meg-et, és oda vagyok
érte. egy forgatókönyvem, amelyről tudom, hogy imádni fogja.
– Csókolj és ölj meg. Warris egyetlen valamirevaló filmje. Az
1959-ben Párizsban forgatott film hétszázezer dollárba került, és
eddig alig tízezret hozott. Igazi gyöngyszem. De bármihez nyúlt
ezenkívül, színtiszta szar lett belőle.
A 2-es számú árucikk: Pippa Sanchez forgatókönyve. Egy gyors
tempójú, féltörténelmi darab Gyilkos lövés címmel. Egy gengszterről
szól, még a harmincas években. Egy aranyszívű gyilkosról szól.
Nagyszerűnek találta. Színtiszta blöff. De a szakmában eltöltött
három év után úgy érezte, föl tudja ismerni a siker szagát.
– Kinek a könyve ez? – kérdezte Pippától.
– Az enyém – mondta szenvedélyesen a nő. – Én rendeltem. Az
én tulajdonom. Olyan szerződésem van az íróval, miszerint minden
jog az enyém. Mit akar kezdeni vele? El akarja adni? – kérdezte
óvatosan Warris, mert nem akart túlságosan lelkesnek látszani.
– Nem – mondta határozottan Pippa. – Én akarom játszani benne
a női főszerepet. Nekem írták.
Persze, húsz évvel ezelőtt, gondolta cinikusan Warris. De ha
Pippa ingyen odaadja a könyvet legalább az indulásnál… ha Warris
össze tud hozni egy szerződést… ráér akkor közölni a nővel, hogy
mégsem lenne jó a szerepre.
Így hát elutaztak Cannes-ba, Warris Charters és az ő két becses
árucikke… És csupán akkor sikerült érdeklődést kelteniük, amikor
nyilvánosan veszekedtek a Hotel Carlton teraszán.
Warris egy Pemod-t meg egy pohár Maivem vizet szorongatott a
Kék Bárban a Croisette-en és pechjén töprengett. Harminckét éves
volt, egykor gyerek filmsztár, aki tizenhárom évesen menekült el
Hollywoodból, amikor mutálni kezdett. Huszonöt évesen lett a
Csókolj és ölj meg producere, és diadalmenetben tért vissza
Hollywoodba. Aztán két bukással később Európát járta, a
filmfővárosokat látogatta, és megpróbált összehozni valamit.
Elkeseredésében, teljesen leégve és kábítószeresen feleségül vett
egy gazdag, hetvenkét éves spanyol özvegyet. Amikor a
házasságkötés után egy évvel az asszony meghalt, a családja úgy
rúgta ki Warrist, hogy még egy darab szappant sem vihetett
magával. Hát ennyit a pénzért való házasodásról.
Warris halkan fütyörészett szép, fehér fogai között. Nem akart
hinni a szemének. Két csibe, két igazi, friss csemege szállt ki egy
karcsú, fehér Mercedesből. Rögtön megakadt a szeme a szőkén.
Úgy támadott a cicije az emberre, mint a puska. Aranyhaja szó
szerint alázúdult a háta közepéig. És a farmerja olyan csöpp volt,
hogy mindenki eleget láthatott zabálnivaló popójából. A másik lány
első pillantásra – nem volt ennyire bombázó. Szoros, fakult trikó
fedte magas, sovány testét. Az arcára árnyékot vetett hatalmas,
fekete sörénye.
Warris határozottan a szőke kellett döntött. Megérdemelt végre
valami kis szórakozást.
Nézte, amint a lányok kiszállnak a kocsiból, és lazán az
étteremhez tartanak. Az ösztöne azt súgta, ezek arra várnak, hogy
valaki fölcsípje őket.
 Amikor az asztalához értek, gyorsan fölállt, és iskolás
franciasággal megkérdezte, lenne-e kedvük leülni hozzá. A fekete
folyékony franciasággal válaszolt. Olyasmit mondott, hogy
találkozójuk van valakivel, de amíg várnak…
Erre a szőke mondott valamit angolul, mire Warris fölkiáltott:
– Amerikai? Én is az vagyok.
Pemod-t rendelt mindenkinek, és eltöprengett, vajon van-e a
lányoknak pénze. Az utolsó ötven dollárjánál tartott, de a zsebében
lapult némi elsőosztályú fű. Talán rá tudja venni őket, hogy
megvegyék…
Hmmm, gondolta Lucky. Nem rossz. Nem jó. Nem az én esetem.
Még szerencse, mert szemlátomást Olympiára bukik. Persze rá
bukik mindenki. Igaz lenne, hogy az urak jobban szeretik a
szőkéket? No, de kinek kell egy úr?
Lucky összehúzott szemmel tanulmányozta Warris Charterst, aki
előadta magát Olympiának. Karcsú, formás és nagyon jóképű, ha az
ember szereti a kukoricasárga hajú férfiakat, akiknek sunyi, zöld
szeme van és fakó szempillája. Lucky őszintén szólva nem szerette.
Ő a sötét fickókat kedvelte… a nagyon sötéteket… minél feketébb,
annál jobb. Mint Marco. Az isteni, fenyegető külsejű Marco a sötét
szemével meg a macho stílusával.
Iszogatta a Pemod-ját, amelyet olyan jóízűnek talált, mint valami
keserű orvosság, és azon tűnődött, vajon mikor kerül szóba az evés.
Olympia szemlátomást elfeledkezett a rákról és a halról és a
kagylóról és a friss homárról egyaránt.
– Hé – szólalt meg. – Éhen halok. Ehetnénk?
– Igen – helyeselt Olympia. – Meg kell mondanom, hogy egy
csöppecskét éhes vagyok jómagam is. Mi finom itt, Warris?
A férfi dühösen nézett Luckyra. Mi a fenének kellett ételről
pofáznia? Kinek kell az? Ki tudja megfizetni?
Bizalmasan Olympiához hajolt.
– Van a zsebemben valami, ami sokkal jobb az ételnél – súgta.
Olympia kis szeme fölcsillant.
– Igazán?
– Első osztályú áru. Mi lenne, ha te meg én…
– És Lucky. ,
 – Persze meg Lucky. Mi lenne, ha elmennénk egy nyugodt helyre,
és kicsit jól éreznénk magunkat?
Olympia kis híján tapsikolt örömében. Végre egy neki való pasas.
– Hová menjünk?
Warris gyorsan gondolkodott. Két napja költözött ki hotelből, hogy
spóroljon, és a mellékutcai panzióban kivett kis szobája nem volt
alkalmas. A parton sem lett volna igazán jó. – Ti hol laktok?
– Mi csupán – egy pillanatig habozott. Lucky alig hitt a fülének.
– Van egy villánk a dombon. Ha akarod, mehetünk oda is. Mi
történt a titoktartással.
– Senkinek nem mondjuk el, hogy hol lakunk – mondta Olympia,
amikor a város felé tartottak a dombról. És félórával később
meghívja Warris Charterst. Ez már sok.
– Pompás – lelkesedett a férfi, és kérte a számlát. – Gyerünk.

Pippa Sanchez kritikus szemmel nézte magát a földi érő

tükörben. Erre-arra fordult, míg végül tökéletesen elégedett volt
azzal, amit látott. Amit látott az annak a tükörképe volt, amit egész
életében mindig látott: maga a tökéletesség. Sötét bőr. Hollófekete
haj. Feszes, szexi alak. Lehet, hogy negyvenkét éves, de még
mindig maga a tökély. Sehol egy ránc, egy zacskó vagy az öregedés
bármiféle jele. Hát miért van az, hogy mégsem nagy filmsztár?
Miért? Mert azok a balfácánok, akik a szerepeket adják, soha
nem adtak oda neki megfelelő szerepet, azért. Ő mindig csak a
“másik nő”, a “szexi szajha”, a “tüzes táncosnő” volt. Barmok! Mit
tudnak ezek a méteres szivarjaikkal meg a fölpumpált mellű
szőkéikkel?
Szándékosan maradt távol Hollywoodtól. Először is olvasott Jaké,
a Gyerek szörnyű haláláról, és félt visszamenni. Másodszor,
Spanyolországban jó volt. Állandóan dolgozott, tucatnyi filmben
játszott, ezekből kettő igazán nagy siker volt. És feleségül ment egy
spanyol filmsztárhoz, öt viharos év után elvált tő-le, és az utóbbi hét
esztendőben egyedül élt. A maga akaratából. Mert a férfiak futottak
utána, mint a pincsikutyák. Voltak viszonyai, válogathatott. De a
karrierje volt az első. Nem akarta spanyol filmsztárként végezni. Mit
számít az? Kit érdekel? Nemzetközi hírnevet akart, hollywoodi
hírnevet.
 Évek óta őrizgette ezt a forgatókönyvet, a Gyilkos lövést.
Szerinte pompás árucikk volt a nagy siker összes kellékével.
Szerelem. Humor. Pátosz. Erőszak.
Jónak kell lennie. A sztori alapja Gino Santangelo élete.
Csak az a baj, hogy Gino soha nem olvasta. Pippának még a
forgatókönyv készülte előtt el kellett tűnnie.
Pippa szorgalmasan levelezett a forgatókönyvíróval, és 1955-
ben, amikor Gino Santangelo feleségét meggyilkolták az East
Hampton-i ház úszómedencénél, Pippa utasította az írót, hogy a
befejezést ezek szerint változtassa meg. A változtatástól a
forgatókönyve egyszerűen fantasztikus lett. Pippa annyira izgatott
volt, hogy illendő idő elteltével elküldött egy példányt Ginonak,
mellékelve egy levelet, amelyben arra emlékeztette, hogy
szándékában áll befektetni a filmiparba. A forgatókönyv hat hónap
múlva visszajött egy titkárnő goromba levélkéjével, miszerint: Mr.
Santangelnak nincs ideje forgatókönyveket olvasni…
Az évek során még sok embernek nem volt ideje elolvasni. És
ekkor jelent Warris Charters, és Pippa tudta, egyszerűen tudta, hogy
Warris az ő embere.
És most Cannes. És semmi. Nincs szerződés. Nincs produkció.
Semmi. Ha úgy fogalmazunk, hogy Pippa csalódott volt, keveset
mondunk.
Még egyszer megnézte a tükörképét, mielőtt elindult, hogy
találkozzon Warrisszal. Ideje, hogy a disznó visszaadja a
forgatókönyvét. Warris is csak egy pitiáner kókler, és Pippa szeretett
volna már szabadulni tőle. Ugyan kinek kell ahhoz Warris Charters,
hogy az ő remek forgatókönyvét árulja? Neki ugyan nem. Majd
összeszedi a pénzt ő maga,valahogyan, valahol.

Lucky számára nem volt újdonság füvetszívni. Szerette nagyon

tapasztaltnak hinni magát. A valóság az volt, hogy eddig összesen
kétszer szívott. Először Olympiával az apja szigetén, kinn fekve a
forró napon. Csodás volt! Lucky elaludt, aztán amikor fölébredt, négy
adag csokifelfújtat is bevágott az ebédhez.
Másodszor egy svéd hippicsoporttal szívott, akik végigbumlizták
éppen Európát. Olympiával a szárazföldön bukkantak rájuk, és
együtt töltötték kacagva az egész hosszú napot.
 Warris Charters nagyon erős, nagyon jó Acapulco Gold-ot hozott.
Megsodort kettőt, és nagylelkűen megosztotta őket a lányokkal.
Mindhárman ott feküdtek a napozóágyakon a sötétbe borult
medence mellett. Olympia gyertyákat gyújtott, és kinyitott egy üveg
bort.
– Bárcsak lenne zenénk is – nyafogta.
Warris nem nyafogott semmiért. Azon járt az esze, hogy valami jó
dolog közepébe csöppent. A villa. A kocsi. Ennek a két kis pipinek
kétségtelenül volt mit a tejbe aprítania. Ő pedig megérdemelte a
pihenést. Mielőtt újra bevetné magát a taposómalomba, hogy egyről
kettőre jusson.
Olympia mélyet szippantott a karcsú cigarettából, és elégedetten
fölsóhajtott, mielőtt továbbadta a cigit Luckynak.
Lucky még mindig az evésre gondolt, de beleélte magát az
esemény hangulatába, beszívta a mágikus füvet, és kéjesen hagyta,
hogy a hatása átjárja az egész testét.
Tíz percig tartott a csönd, amíg élvezték, egymásnak adogatták a
cigiket, és Lucky kuncogni kezdett, amikor a tücskök ciripelése
felerősödött.
– Húúú… nagyon lármás állatkák – mondta akadozó nyelvvel. – I-
i-i gen na-a-agyon lármásak!
Szavai hisztérikus nevetést váltottak ki Olympiából és
Warrisból. Lucky mosolygott, úgy érezte, hogy roppant szellemes.
– Ússzunk – javasolta Olympia, majd fölállt, és levetkőzött. Warris
felé fordult, hogy férfi jól lássa érett, érzéki formáit. Warris a szó
szoros értelmében ledobta magáról a nadrágot, aztán az alsógatyát.
Meztelenül állt ott, fölmeredő farka, akár egy húszcentiméteres
zászlórúd.
– Hmmmmmm – mormogta Olympia, és amikor a férfi meg akarta
fogni, beugrott a medencébe.
Mire Lucky is levetkőzött, Olympia és Warris már a víz alatt
ficánkoltak. Egyből Lucky úgy érezte, nem is akar úszni. A pokolba
az úszással. Éhes volt. Meztelenül bement a házba, fogott egy
konzervet, és kinyitotta. Éhesen falta az olajos tonhalat. Isteni volt.
Aztán egyszerre rettenetes fáradtságot érzett, üres kimerültséget,
hiszen már több napja nem aludt.
 Odakint Olympia és Warris még mindig dévajkodtak. Lucky
hallotta a nevetésüket, és kiáltozásukat. Nem fog hiányozni, ha most
szép halkan bemászik az ágyikójába… szép halkan…

Warris nem volt egyik megszokott helyén sem. Pippa többször is

végigjárta a Kék Bárt, a Carlton teraszt és Martinez bárját. Végül,
amikor már meglehetősen késő volt, föladta, és megengedte egy
vidám angol ruhagyárosnak, hogy rendeljen neki egy üveg pezsgőt.
Természetesen a legdrágábbat. Pippa mindenből csak a legjobbat
szerette.
Később azt is megengedte, hogy a fickó lefeküdjön vele.
Nem volt rossz, csupa lelkesedés. De mégsem Jake, a Gyerek.
Senki sem volt olyan, mint Jake, a Gyerek…

Egy szúnyog makacs ostroma ébresztette föl Luckyt. Percekbe

telt, amíg azonosítani tudta a környezetét. Akkor már emlékezett.
Kimászott az ágyból, fölvett egy bikinit meg egy ócska inget,
aztán megtalálta Olympiát a nagy hálószobában, szőkén és
meztelenül, szemérmetlenül elterülve. Warris mellette aludt hason
fekve, így Lucky nyugodtan tanulmányozhatta kicsi, izmos fenekét.
Formás feneke volt.
A következő három napon Warris a berendezés részévé vált.
Olympia szerelmes volt belé, és esze ágában sem volt elengedni.
Luckyt féltékennyé tette, hogy együtt látta őket, de semmit sem
csinálhatott, csak feküdt a medencénél, szorgalmasan napozott, és
azon töprengett, vajon keresi-e már már Gino. A ház közelében volt
egy parányi falu, ott vásároltak meleg franciakenyeret, frissen
szeletelt sonkát és sajtot, és töméntelen gyümölcsöt.
– Örökké itt tudnék élni! – sóhajtozott álmodozva Olympia. – – Én
viszont unatkozom.
– Akkor vidd el a kocsit, szórakozz.
– Tudod, hogy nem tudok vezetni – mondta nyűgösen Lucky.
– Tanítsd meg vezetni, bogaram – kérte a szerelmesét Olympia.
Warris rögtön ugrott. Miután eltöltött három napot Olympia
társaságában kiderítette, hogy a kislány valóban nagyon gazdag.
Stanislopoulos volt és ez a név legalább olyan jól csengett, mint az
Onassis. Ráadásul igen tüzes kislány volt. És miután Warris
leküzdötte a lány kezdeti ellenszenvét a dugással szemben, Olympia
úgy rákapott az ágyban történő hancúrozásra, mint indián a curryre.
Warris tanítgatta a lányt mindenre, amit tudott, és az mohón falta a
tudást. Persze a barátnője nyűg volt a nyakukon. Warris nem
kedvelte a lányt, és az sem őt. Ha megtanítja vezetni, talán
megszabadulhatnak tőle.
Lucky félórán belül megtanulta a vezetés mechanizmusát.
Önbizalommal tele vitte vissza Warrist a villába, és elindult, hogy a
nap további részét egyedül töltse el. Úgy érezte, imád vezetni.
Szinte lázba hozta a kocsiban feszülő erő. Olaszország felé indult,
elment San Remóig, leparkolt, sétált néhány óra hosszat, aztán a
kanyargós parti úton visszament a villához. Boldogan ért haza
éjféltájban.
Olympia és Warris éppen rumbáztak a rádió zenéjére.
Olympián bikini alsó és nagyon magas sarkú cipő volt. Warrison
nadrág és ing. Nagyon komolyan táncoltak együtt, és Olympia nagy
melle külön életet élt közben. Persze mind-ketten befüveztek, miután
Warris megsodorta az utolsó Acapulco Goldot.
– Visszajöttél? – vihogta Olympia. – Arra gondoltunk, hogy
kicsípjük magunkat, és megyünk a kaszinóba. Akarsz jönni? –
Eltaláltad – mondta gyorsan Lucky.
– Akkor öltözzünk. Biztos vagyok benne, hogy a néni
szekrényében biztosan van valami, ami jó lesz.

Pippa Sanchez nem látott a dühtől. Hogy Warris Charters

otthagyta őt, az hagyján. De hogy elvitte szeretett forgatókönyvének
hat fénymásolt példányát, az már sok volt. Ezért megérdemelte
volna, hogy kiheréljék.
Pippa nem volt hajlandó addig elutazni Cannes-ból, míg meg nem
találja a pasast. A gazember bujkált valahol, nyilván azt várta, hogy
Pippa elmenjen, es teljesen övé legyen a becses áru. A csirkefogó
mindig csirkefogó marad Pippának tudnia kellett volna. Meg kellett
volna éreznie a baj szagát. Erre a Gyerek tanította.
– Mindig szimatold meg a közeledő bajt. így az orrod mindig
vigyázni fog rád. – Hogyhogy éppen a Gyerekre nem vigyázott az
orra?
 A fene egye meg. Pippa fölvette legszűkebb, legszexibb ruháját,
és bement a városba azzal a bolíviai ékszerésszel, akit közben
fölcsípett. Ha a fickó oly gazdag, amilyennek látszik, talán szívesen
befektet majd némi pénzt Pippa következő filmjébe.
Szinte kifogástalanul öltözve – Olympia nénikéjének a ruháiban –
elrobogtak Cannes-ba. A fehér Mercedes volánjánál Warris ült.
– Át kell öltöznöm – mondta. – Kiteszlek titeket a Kék Bárnál, és
tíz perc múlva jövök.
– Miér tnem mehetünk veled? – nyafogta Olympia.
– Csak Mert így jobb. – Esze ágában sem volt megmutatni nekik
a lepratelepet, ahol lakott. Ráadásul ki akart jelentkezni, és be akarta
rakni két Gucci bőröndjét a kocsi csomagtartójába. Miért ne
használja ki a helyzetet, ha már így alakult?
– O K. – mondta morcosán Olympia. – De ha közben jön egy
csinosabb hapsi, ne gondold, hogy megvárlak.
– Tíz perc. Vigyázz rá, Lucky.
Lucky kényszeredetten mosolygott. Még hogy vigyázzon
Olympiára! Személyesen fogja elkapni az első, akár csak félig
tűrhető pasast, és ráül Olympia szájára. Bármit megtesz, csakhogy
megszabaduljon ettől a hólyagtól, akit napról napra jobban utált.
Warris leültette őket egy asztalhoz, italt rendelt, és elhúzott.
– Hé – mondta Lucky – Látod ott azt a pasast? Le nem veszi
rólad a szemét. Olympia kíváncsian nézett a mutatott irányba.
– Hol? – kérdezte gyorsan, és kifeszítette a mellét.
 GINO 1966
Gino hálószobájának hatalmas ágyában feküdt a Mirageban, és
nézte, hogyan öltözködik a lány. Nagyon vékonyka volt. Hosszú láb,
csontos váll, arasznyi derék. Már maga sem értette, miért éppen ezt
a lányt választotta. Egyáltalában nem volt az esete. A lány
szembefordult vele, miközben magára húzta a ruhát.
– Csodálatos volt – súgta. – Látlak máskor is?
Ekkor emlékezett vissza a férfi, hogy miért szedte föl. Volt valami
a kék, várakozó, ártatlan szemében… Az ágyban már nem látszott
annyira ártatlannak.
Úgy vette birtokba Gino testét, mint egy bolynyi hangya, forró
nyelve végignyalta mindenütt.
Nők. Megváltoztak. Gino nem volt prűd, de a nők nemi szokásai
kezdtek nevetségek lenni! A követelődző nőtől a legkeményebb
farok is lelohad.
– Tessék – adott át a lányak egy borítékot, amelyet az
éjjeliszekrény fiókból vett ki. – Ez a tied. Vegyél magadnak valamit.
A lány vette a borítékot, a tenyerében mérlegelte. – Nem kellett
volna.
Tudom, hogy nem kellett volna, gondolta Gino. Csakhogy így
akarom. Így szépen leszállsz rólam, nincs komplikáció. – Vedd csak
el, szolgáljon örömödre – mondta. A lány már föl volt öltözve, és
várakozva állt az ágy lábánál. Gino szerette volna, ha megy már.
– Szóval – kezdte Gino. – Fiatal még az este, és te nagyon
csinos lány vagy. Leszólok a főpincérnek, hogy tartson fönn neked
egy asztalt Tiny Martino éjszakai műsorára, a ház vendége leszel.
Tetszeni fog. Hozd el valamelyik ismerősödet is.
Mihelyt a lány elment, Gino fölkelt, csinált néhány fekvőtámaszt,
lezuhanyozott, és nagy gonddal fölöltözött. Aztán a magánvonalán
csöngetett Marcónak.
Marco három perc múlva ott volt. A legjobb tulajdonságai közé
tartozott, hogy mindig ott volt, amikor szükség volt rá. Ez meg a
hűség volt az, amit nem lehet megvásárolni. Marco Gino számára a
családhoz tartozott. Sokat jelentett Ginónak. Nemrégiben léptette elő
a fiatalembert a Mirage igazgatójává.
Azt akarta, hogy Marco legyen a legjobb szállodavezető. Hogy
amikor majd elkészül a Magiriano, ő legyen a főnök. – Mi van? –
kérdezte Gino. Marco vállat vont.
– Mindenféle. Tiny Martino elvesztette a rulettnél a gázsiját. Az a
japán üzletember már hetvenháromezerrel lóg nekünk. Az ügyvéd
lakosztályába felküldtem négy kurvát, ahogy kérted. Normális este.
Gino nevetett. Különféle üzletei közül a Mirage volt a kedvence.
Las Vegas légkondicionált kényelmében érezte magát a legjobban.
– Richmond szenátor felesége megérkezett már?
– Még nem. A lakosztály készen van. Négy tucat sárga rózsa. És
a legjobb teniszedző holnap egész nap szabad.
– Helyes, helyes. – Gino azt akarta, hogy Betty Richmondot
kifogástalanul szolgálják ki. Őt is királyként látták vendégül a
georgetowni birtokon, viszonozni akarta. Hogy le akart-e feküdni vele
vagy sem, az már más kérdés volt. Testileg nem hatott rá a nő. De
amikor már az ágyban voltak, és körülfonták azok az izmos lábak,
aztán az a lüktető pina – Jesszusom! Már a gondolattól is fölállt.
Ráadásul nem sokkal a Miss Hogyishívjákkal való dugás után. Nem
rossz az olyan férfinál, aki két hét múlva hatvanéves lesz.

Betty Richmondot már érkezésekor királyi fogadtatásban

részesítették. A fia, Craven ott téblábolt körülötte.
Tizenöt csomagot vittek be a lakosztályukba, mielőtt beléptek
volna – Hm – horkant föl Mrs. Richmond, miután körbejárt, és
kinyitotta az ablakokat. – Nem láttam még ennél ízléstelenebb
berendezést.
– Igen, anyám – helyeselt Craven. – ízléstelen.
– Közönséges. – Tökéletesen. – Aranycsapok, hát tudod! –
Borzalmas!
– De hát mit várhat ettől az ember?

– Itt van – jelentette Marco.

Gino bólintott. Egy napot késett, de csak megjött.
– Mit csinál?
– Teniszezik. Veri az edzőt. – Viccelsz!
– Olyan az ütése, mint Little Moé. Gino nevetett.
– Üzenj neki. Mondd meg, hogy szeretnék vele vacsorázni.
Fél hétre jöhet.
– Oké, főnök.
 Később Marco azzal jött vissza, hogy Mrs. Richmond köszöni a
meghívást, de már elígérkezett vacsorára, találkozhatnának-e
később, mondjuk tízkor.
Gino dühöngött. Idejön ez a nő, hogy szívességet kérjen tőle, és
neki kell körülugrálnia. Hihetetlen!
– Mondd meg Mrs. Richmondnak, hogy a tíz óra nem alkalmas –
mondta feszülten. – Tizenegy lenne alkalmas, ha neki is megfelel.
Marco elvitte az üzenetet, és azzal jött vissza, hogy Mrs.
Richmond azt mondta, a tizenegy óra tökéletes. Az ő
lakosztályában.
– Pompás – szólt közbe Gino. – Az én lakosztályomban.
Betty Richmond tizenkét óra öt perckor jelent meg sportosan és
barnán, kék ruhában, vattacukor haja hátul kék masnival volt
összefogva.
– Nagyon sajnálom – mondta –, de annyira izgalmas ez a hely. Az
ember soha nem tudhatja, kivel akad össze.
– Az. – Gino nyomatékosan az órájára nézett.
– Remélem, nem tartottalak föl – mondta aggodalmasan a nő. –
Már túlságoban késő van a gálaest megbeszéléséhez?
Találkozzunk inkább a reggelinél?
-Most jó – vágott közbe Gino. – Beszéltem Tiny Martinóval, és azt
mondja, talán, de csak talán, hajlandó megcsinálni.
– Igazán? – mondta könnyedén a nő.
– ‘Azt mondta, talán.
– Nem, nem. Rendben van a dolog. Meg fogja tenni.
Találkoztam vele ma este, elbűvölő ember, és határozottan igent
mondott.
Gino a homlokát ráncolta. Atyám! Mi a fenének kell ő ehhez?
Hiszen Betty egyedül is meg tudja szervezni az egészet.
Most már azt szerette volna, ha sha nem vállalta volnta ezt a
rohadt gálaestet annak a rohadt alapítványnak.
Másnap reggel Gino arra ébredt hét órakor, hogy csörög a
telefon. Az mélyes vonal, amelyet csupán néhány közeli munkatársa
használhatott helyzetben. Costa telefonált New Yorkból.
– Gino, rossz hírem van. – Micsoda?
– Lucky. Megszökött az iskolából.
– Ó, Istenem!
 – Hagyott két üzenetet. – Mit írt?
– Olyasmit, hogy végig kell gondolnia a dolgokat, ne aggódj, L. A.
felé tart.
– Jóságos Isten!
– Az iskolának megmondtam, hogy senkinek egy szót se.
Együttműködnek – Az is valami.
– Mit kívánsz, mit tegyek?
– Nem tudom… Istenem. Az az ostoba kölyök. – Egy pillanatig
töprengett. – Ne csinálj semmit. Várj. Még ma reggel repülőre ülök.
Ha ott leszek, majd megbeszéljük.
– Azt hiszem, így lesz a legjobb.
– Viszlát. – Gino letette a kagylót, és fölsóhajtott. Lucky.
Hülye kölyök. Jól el kéne verni a seggét. De ő meg is teszi. Ha
egyszer megtalálja.
 LUCKY 1966
Két kifogástalanul öltözött, szmokingzakót és sötét nadrágot
viselő francia vitatkozott halkan, de határozottan a bosszús Warris
Chartersszal.
– De hiszen mondom, hogy mindkettő elmúlt már huszonegy
éves – makacskodott Warris.
– Biztos vagyok benne, uram, hogy így van – mondta udvariasan
az egyik francia –, de nálunk szabályok vannak, és ha a hölgyek
nem tudják bemutatni az útlevelüket… – Igazi gall módra megvonta
a vállát.
Lucky a legszívesebben röhögött volna. A jelenet olyan
szörnyűséges volt, de igazán. Ő meg Olympia kiöltözve, a dühös,
vörös képű Warris és a sok, jól mulató néző.
– Istenem! – mondta hangosan Olimpia. – Ez nevetséges.
Menjünk.
– Nem – makacskodott Warris. – A szabályok azért vannak, hogy
megszegjék őket.
– De nem ebben a kaszinóban, uram – mondta hajthatatlanul az
egy francia.
– Rohadt békazabálók! – ordított föl hirtelen Warris. – Mit tudtok ki
bármiről?
Miközben Warris elvesztette a fejét, az egyik francia intett néhány
portáshoz, hogy távolítsák el az akadályt. Ketten két oldalról
határozottan megragadták Warrist. Ettől dühödött meg csak igazán,
és még hangosabban ordítozott.
– Csodálatos! – nézett Olympiára Lucky. – Kicsoda ez a te
barátod?
Olympia fensége mozdulattal rázta meg hosszú, szőke fürtjeit.
– Ekkor pattant ki egy fehér Rolls-Royce-ból egy tüzes, fekete
hajú nő olyan ruhában, amilyent Lucky még életében nem látott. Egy
magas, ősz hajú feszes férfi volt vele.
– Warris! – kiáltotta vadul a nő. – Mocskos disznó! Hol a fenében
voltál? Warris megdermedt. Lerázta magáról kísérőit, és
megigazította a ruháját.
– Pippa – motyogta bambán. – Föl akartalak hívni.
– Persze – mondta maró gúnnyal a nő. – Az elnök pedig odaszart
a Washington Square-re.
 Olympia közbelépett. Rácsimpaszkodott a kissé összetört
Warrisra, és a tulajdonos hangján kérdezte: – Ki ez a nő, drágám?
Pippa lesújtó pillantást vetett a lányra.
– Nem tudtam, hogy kiskorúakra utazol – mondta gúnyosan
Warrisnak. – Mi az, a nagylányok már mind rájöttek, hogy
tehetségtelen vagy?
– Pippa, bemutatom Olympia Stanislopoulost – mondta mereven
Warris –, a Stanislopoulos családból.
– Ó!
– Neked pedig, Olympia drágám, bemutatom Pippa
Sanchezt, az egyik üzlettársamat.
Hát én mi vagyok, gondolta Lucky, egy rakás szar? De azért
szórakoztatta a jelenet. Jó volt Warrist nyakig látni a slamasztikában.
– Úgy – mondta az ősz hajú férfi, aki most szólalt meg először –,
szóval ezek a barátaid, Pippa drágám. Miért nem iszunk együtt
valamit?

A Vieux Colombier nagy, barlangszerű hely volt a juan-lespins-i

parton, oljazz-zenekar játszott, és tágas táncparkett volt. Luckynak
nyomban megtetszett. Ideje volt, hogy neki is része legyen végre
valami mulatságban, és a helyszínen lévő fickók láttán érezte, hogy
ez az ő estéje lesz. Miközben Olympia és Warris éjt nappallá téve
dugtak, ő még a Majdnemet sem gyakorolja. Ideje volt behozni a
lemaradást.
Pippa és Warris elmélyülten beszélgettek. Olympia Pippa bolíviai
barátjával szemeztt. Így hát Lucky kivonult a félhomályos termen át a
női mosdóhoz, és fölhívta magára egy jó külsejű, szoros farmert
viselő fiú figyelmét.
– Te amerikai? – kérdezte vigyorogva a srác.
Lucky a fiúra mosolygott, és bólintott.
– Tánc? – mutatott a parkettre a fiú, ahol vadul forogtak a párok.
– Boldogan.

Valami zavarta Pippát. Miközben elmélyülten beszélt Warisszal,

az ő becses forgatókönyvéről, valami nem hagyta nyugodni.
– Ha el tudnék jutni a faterjához – mondta éppen Warris – el
tudod képzelni, mennyi pénze van a Stanislopoulos családnak?
 – Ki a másik lány? – kérdezte Pippa. – A fekete, Olympia
barátnője?
– Ó, vele ne törődj, kellemetlen fruska. – De kicsoda?
– Valami kölyök. Együtt jártak iskolába, vagy ilyesmi.
Miért?
Pippa a fejét csóválta.
– Nem tudom, olyan ismerős nekem…
– Persze, mint milliónyi más beatnik.
Pippa bólintott.
– Szerinted mikor fogsz találkozni Olympia apjával? – kérdezte.
– Hamarosan. Óvatosnak kell lennem, nem erőltethetem a dolgot.
– Pippa nézte a fekete lányt a parketten. Mi lehet az a furcsa benne?
– Dugod Olympiát? – kérdezte Pippa. A Warisszal való
kapcsolata szigorúan üzleti volt, eltekintve egy részeg éjszakától a
fesztivál második napján, amikor mindketten azt hitték, már nyélbe is
ütötték az üzletet. A dugás jó volt, az üzlet nem sikerült. Egyikük
sem kívánt még egyszer próbálkozni.
– Nem, nem – mondta maró gúnnyal Warris. – Csak azért vagyok
a villában, hogy gondozzam a növényeket. Hát persze, hogy dugom.
– Nagyon fiatal még. Miből gondolod, hogy az apja el lesz
ragadtatva?
– Mire apucival találkozom, nem lesz más választása. Talán
feleségül is veszem. Ehhez mit szólsz? Pippa mosolyogva súgta: –
Pszt…
Olympia éppen most jött vissza az asztalhoz a bolíviai
ékszerésszel, aki megmutatta neki a helyiséget.
– Hol van Lucky? – sóhajtotta a lány, és kezével legyezte magát.
– Kicsoda? – kérdezte élesen Pippa. – Lucky. A barátnőm.
Hát persze! Csak az lehet! Az is! Hiszen tudta ő, hogy ismerős ez
az arc. Gino arca. Gino Santangelo! És a lány bizonyára a lánya –
annak kell lennie. Ugyan hány Lucky nevű lány van a világon? Pippa
egészen világosan emlékezett az arany kefe-fésű készletre amelyet
a Gyerek vásárolt Gino gyerekének, és belevésette: Lucky
Santangelo. Tizenöt éve. Uramisten! Warris azt hiszi, ő fogott
aranyhalat a Stanislopoulos lánnyal. Honnan is tudná… Pippa
ragyogott. – Warris – mondta vidáman ünnepeljünk. Rendelj
pezsgőt. Azt hiszem, a rendkívül fontos valamennyiünk számára.
 GINO1966
A lánya már négy napja nem volt meg, és Gino dühöngött. Elment
az iskolába ahonnan Lucky lelépett, elolvasta a cédulákat,
megfenyegette az igazgatónőt, visszaröpült New Yorkba, és várta a
híreket.
A Bel Air-i házban az emberei várták Lucky érkezését. Mikor
nyilvánvalóvá vált, hogy hiába várnak, Gino nyomozni kezdett.
Costával együtt ismét elment az iskolába, kikérdezte Lucky
osztálytársnőit, és nem tudott meg semmit. Az igazgatónő
dühöngött. Hidegen közölte, hogy szerinte értesíteni kellene a
rendőrséget. Costának két órájába került – meg egy jelentősebb
alapítványba az iskola építési költségeire , amíg sikerült meggyőznie
az igazgatónőt, hogy ez nem segítene a helyzeten.
Gino ezután megkereste Lucky barátnőjének, Olympiának az
anyját, aki biztosította, hogy a lánya szorgalmasan tanulja az oroszt
Párizsban, és semmit sem tud Lucky eltűnéséről.
Ezt követően fölhivta Dariót az iskolában, hátha ő tud valamit, de
az eredmény ismét negatív volt.

Dario letette a kagylót az apja hívása után, és úgy érezte, ez

aztán igazán iz-almas hír volt. Hogy neki miért nem jutott eszébe
megszökni? Gyűlölte az iskolát; napról napra egyre rosszabb volt az
egész. Ha tudná, hová szökött Lucky, hogy ő is utána menjen. De
sajnos fogalma sem volt róla. Duzzogva tárt vissza az órára.
– Minden rendben, Dario? – kérdezte a képzőművészettanára,
Eric.
– Igen, uram. – Biztos?
– Igen, uram. A háta mögött az egyik fiú gúnyosan utánozta: –
Igen, uram.
Dario nem vett róla tudomást. Egészséges közönyt fejlesztett ki
magában mindennel szemben, amit a többi fiú tett. Rájött, hogy a
hideg érzelemmentesség némi előnyt biztosított neki. Jobb volt így,
mintha reagált volna, és állandóan összetűzésbe került volna velük.
A tanár odament, és megnézte a szénrajzát, amely egy úszót
ábrázolt.
– Hmmm – mormolta. – Nem rossz, Dario, egyáltalán nem rossz.
Marad benn óra után. Beszélni akarok veled.
 – Igen, uram.

Gino már mindenfélét képzelt. Maga előtt látta Luckyt, amint

stoppal Kaliforniába igyekszik feszes farmerjében és trikójában.
Maga előtt látta a nevetsége teherautó-sofőrt, aki fölveszi. Maga
előtt látta a küzdelmet, a nemi erőszakot, a lánya élettelen testét,
amint kiröpül a teherautóból az árokba.
Hiszen csak tizenöt éves. Gyerek. Ha valami gazember hozzá
mer nyúlni…
Jennifer és Costa állandóan vele voltak, Jennifer gondoskodott
róla etette, nyugtatgatta, hogy Lucky bizonyára biztonságban van.
– Olyan, mint te, Gino, drágám. Tud ő vigyázni magára. – Gyerek
még, Jen.
– Dehogy. Már felnőtt. Érzem, hogy kutya baja. Tudom. Gino a
homlokát ráncolta, és eltökélte, hogy ő maga beszél Olympia
Stanislopoulosszal, hogy valóban nem tud-e semmit Luckyról.
Olympia anyja egy hajókörútra ment, de egy titkárnő meg tudta
adni Ginónak Olympia párizsi számát. Egy teljes napig hívta, hiába.
Végre sikerült megtalálnia a lány apját Athénban. Nem örült neki,
hogy egy tárgyalás közepéről rángatták ki.
– Olympia minden kétséget kizáróan Párizsban van, nyelvet tanul
– mondta kurtán. – Majd én beszélek vele, hogy hívja föl magát.
– Köszönöm – mondta meglehetősen nyersen Gino. – De minél
előbb.

Eric, a tanár azt mondta:

– Úgy látom, nemigen tudsz beilleszkedni. Te nagyon… más
vagy.
– Igen, más vagyok – mondta dacosan Dario. – Nem olyan, mint
a többi kis hülye.
– Tudom. Látom én azt. Te… érzékenyebb vagy.
Intelligensebb.
Dario soha nem gondolta magát sem érzékenynek, sem
intelligensnek.
– Igen – mondta gyorsan. – Azt hiszen, az vagyok.
– Tudtam – mondta halkan Eric. – Éreztem, amikor először
megláttalak.
 Dario egyszerre csak kezdte magát nagyon kényelmetlenül
érezni. Eric olyan furcsán nézett rá.
– Olyan vagy, mint én – folytatta Eric. – Én is… más voltam az
iskolában. A fiúk gyűlöltek, mert szerettem a művészetet… a jó
könyveket… az élet értékesebb dolgait…
– Igazán? – Dario megpróbált érdeklődést mutatni, pedig unta
már Ericet meg az életét.
– Nem lenne kedved nálam tölteni az egyik hétvégét? – kérdezte
a lehető legtermészetesebb hangon Eric. – Megfigyeltem, hogy a
hétvégeken soha nem mégy haza. Kellemesen tölthetnénk az időt,
jól éreznéd magad., Dario mérlegelte annak a lehetőségét, hogy jól
érezze magát Erickel. A fickó minimum huszonnégy éves volt.
Homokszínű haja volt, zömök teste, vizenyős szeme.
– Mit csinálnánk? – kérdezte óvatosan Dario.
– Amihez kedved van. Moziba mennénk, tekézni, úszni,
finomakat ennénk. Mit szólsz hozzá?
– Egen mondta lassan Dario. – Miért ne? Eric mosolygott-
– Tényleg-miért ne? De a kettőnk titkának kell maradnia.
Senkinek sem szabad elmondanunk. Tudod, az iskolai szabályok…
Dario vigyorgott-Egyszeriben úgy érezte, hogy fontos valakinek,
hogy valaki szereti. Eric nem hívott meg magához bárkit a
hétvégére.

Dimitri Stanislopoulos pontosan huszonnégy óra múlva hívta

vissza Ginót.
– Bajban vagyunk – mondta idegesen. Egyszeriben
„vagyunk”. – Igen?
– Olympia elutazott Párizsból. Beült az egyik kocsimba, és
elment.
– Ahhh… – sóhajtotta Gino. Kezdte jobban érezni magát a
tudattól, hogy Lucky a barátnőjével van.
– Nagyon önfejű lány – mondta fáradtan Dimitri – Talán
nevelhetetlennek is mondhatnám. Ráadásul könnyen befolyásolható.
Föltételezem, hogy az ön lányával, Luckyval van együtt…
– Van valami elképzelése arról, hogy hol lehet?
– Semmi. De azonnal köröztetni kezdtem a kocsit. Rövid időn
belül meg kell találniuk.
 – Remélem. Ha a felesége nem mondja olyan határozottan, hogy
Olympia Párizsban van…
– A feleségem el is hitte, amit mondott. Bárcsak előbb
megkeresett volna.
– Igaz.
Azzal fejezték be a beszélgetést, hogy másnap találkoznak
Párizsban.
– Jobb lenne, ha velem jönnél, Jen – könyörgött Gino. – Egyedül
nem boldogulok vele.
– Muszáj – felelte Jennifer. – A te lányod. Közel kell kerülnöd
hozzá, mielőtt késő lesz. Most van itt az ideje. Beszélgess vele,
ismerd meg, derítsd ki, hogy miért tette.
Jó, megpróbálja. Csak előbb agyonüti, de aztán megpróbálja.

Lucky 1966 Hogyan furakodott be az életükbe Pippa Sanchez?

Az előző este ejtette a bolíviai ékszerészt, elhozta a szállodából
kis bőröndjét és bepréselte magát a Mercedesbe.
– Ugye nincs ellene kifogásod? – mondta kedvesen Olympiának
– Csak így végzünk az üzlettel.
Most reggel volt. Lucky a konyhában állt, és dühösen nézett a
barátinőjére.
– Miért nem lépünk le? – kérdezte. – Unalmas az egész. Azt
hittem szórakozni fogunk.
– Én jól érzem magam – makacskodott Olympia. – Warris isteni
hapsi.
– Az. No és a mexikói tűzcsóva? Mi az, hogy ő is beköltözött?
– Csak néhány napra. Közös üzleti ügyük van.
– Én ki nem állhatom azt a nőt. Olyan furán bámul rám folyton.
– Talán megkívánt! – vihogta Olympia. – Menj a fenébe! –
dühöngött Lucky. – Lelépek.
– Hogyan? Se kocsid, se pénzed, se semmid!
– Jó, hogy mondod.
– Ugyan már, neked egy hapsi kell. Ma fölcsípünk egyet.
– Tegnap fölcsíptem már egyet, és mi történt? Nem volt hely a
kocsiban, hogy elhozzuk – a kedves Warris szerint.
– Ma másképp lesz – nyugtatta Olympia. – Találunk egy kedvedre
valót, és ígérem, hogy elhozzuk… valahogyan. Lucky megbékélt.
 – O. K.
A két lány kiment a napra. Warris elterülve feküdt a napon,
mellette Pippa tette közszemlére a napozóágyon szépen olajozott
testét.
– Nagyon szép ház – dorombolta. – Mióta vagytok itt, lányok?
– Egy ideje – mondta barátságtalanul Lucky. – Nincs iskola? –
kérdezte Pippa.
– Végeztünk az iskolával – huppant le Warris hasára Olympia.
– Nehéz vagy! – tiltakozott a férfi.
– Tegnap éjjel nem ezt mondtad – vihogott a lány.
– Akkor keményebbek voltak a dolgok.
Lucky beugrott a medencébe. A versenyugrással jóformán a
medence háromnegyed részéig jutott. A medence szélén gyík
surrant el, pikkelyes teste megcsillant a tűző napon.
– Uh! – visította Olympia. – Utálom a csúszómászókat!
– Hiszen nem bánt – mondta Pippa.
– Csak halálra rémít – nevetett Warris.
– Tudom – mondta Pippa. – Mit szólnátok, ha ma estélyt
rendeznénk itt?
– Estélyt? – kérdezte Olympia. – Hiszen nem ismerünk senkit.
– De én igen – mondta Pippa. – Én ismerek mindenkit. Az összes
szórakoztató embereket.
– Jól hangzik, de honnan vegyünk ételt-italt? Pillanatnyilag kissé
szűkében vagyok a készpénznek… még nem jött meg a havi
zsebpénzem.
Pippa fölpattant.
– Te csak ne aggódj. Bízz rám mindet. Elkérhetem a kocsit?
– Persze. De… Pippa mosolygott.
– Én megszervezem az estélyt. Ti csak napozzatok – Bikinije fölé
narancsszínű strandruhát húzott. Viszlát.
– Huú! – vihogta Olympia. – Fantasztikus nő!
– Warris megragadta a lány melltartóját, és kiszabadította az
egyik mellét.
– Te is az vagy, szívem, te is.
Olympia érdeklődve mérte végig a férfi aprócska, fehér
fürdőnadrágját.
– Mutasd szépen, mid van itt a kislánynak?
 Warris fölállt, kézen fogta a lányt.
– Inkább azt mutatom meg, hogy mim van a nagylánynak. Gyere
be velem.
Lucky nem törődött semmivel. Egymás után úszta a hosszakat,
szelte a vizet, mint egy gép.

Pippa gyorsan hajtott lefelé a fehér Mercedesszel a kanyargós,

keskeny úton. Halkan dúdolt magában. Szép az élet. Nem sok
idejébe telt, hogy rájöjjön mindenre. A lányok megszöktek, a hülye is
láthatta. Se pénzük, se terveik. Egy porfogókkal telerakott ház,
amely nyilvánvalóan nem az övék. Igen, megszöktek, az biztos. Az
iskolából… vagy otthonról. Valakinek biztosan hiányoznak.
Gino Santangelo. A puszta névtől végigfutott a hátán a hideg.
Vajon keresi-e a lányát? Valószínűleg. És ha igen, ugyan Pippa
Sancheznél ki tudná jobban megmondani neki, hogy hol találja?
Hálás lesz. Talán olyan hálás, hogy finanszírozni fogja a filmjét…
Pippa mosolygott, egy pillanatra sajnálta Warrist, de úgy vélte, a
legjobb nem bízni benne. Elvégre a férfit úgyis az izgatta leginkább,
hogy megfogja a Stanislopoulos lányt, és ugyan ki hibáztathatta
érte?
Pippa egyre szélesebben mosolygott. Milyen egyszerű. Estélyt
rendezek. Ekérhetem a kocsidat? Most valamennyien a villa foglyai,
és nem menekülhetnek. És esélyt szervezés helyett azt fogja
megszervezni, hogy Gino Santangelo, bárhol legyen is, ideröpüljön,
és akkor ő, személyesen ő vezeti el Luckyhoz. Nem is lehetne
tökéletesebb!
Fölhangosította az autórádiót, és erőteljesen nyomta a gázpedált.
No már most, melyik színék lenne jó Gino Santangelo szerepére?
Marlon Brando? Tony Curtis? Paul Newman? Micsoda pompás
érzés, ha az ember maga oszthat szerepet.
Igen. Igen. Marion tökéletes lesz, hiszen éppen megfeleően
keveredik benne a durvaság a szexiséggel. Éppen a…
A sarok váratlanul érte, hajtűkanyar volt, és Pippa túlságosan
gyorsan hajtott. Az angol turisták az ócska, bérelt Citroenben amúgy
is nagyon az úttest közepén haladtak. A Mercedes és a Citroen
frontálisan ütközött. A mennydörgő robaj kilométerekre elhallatszott.
 Pippa Sanchez rögtön meghalt. Az álmai beteljesületlenek
maradtak.
 GINO 1966
Gino egyedül repült Párizsba. Vegasból azt jelentették, hogy Mrs.
Richmond-nak példátlan igényei voltak. Egy nappal Gino elutazása
után távozott, Cravent otthagyta, hogy az hajtsa végre a rendezendő
gálaesttel kapcsolatos utasításait. Washingtonból egyórás
telefonokat eresztett meg.
– Teljes őrület – mondta Ginónak Marco telefonon. – Azt akarja,
hogy a vendégek több mint a fele lakosztályt kapjon az éjszakára.
Különleges menüt akar és olyan virágdíszeket, amilyeneket el sem
tudsz képzelni! Egy vagyonba fog kerülni nekünk ez az este!
Gino nem tehetett semmit. Megígérte az asszonynak az estet,
nem vonhatta vissza a szavát. Pedig az a nő hülyére vette. Az, hogy
egyetlenegyszer odaadta azt a csontos testét, nem volt elegendő
fizetség. Egyetlen dugás, mintha a nő szerint annyit ért volna az az
estély.
– Tégy meg mindent, amit kíván – mondta Marcónak Gino. –
Mihelyt tudok, jövök.
Mrs. Richmond majd leckét kap. Gino Santangelót senki nem
nézheti hülyének. Megkapja a jótékonysági gálaestjét, ahogyan
óhajtja. De egy szép napon megfizet érte. Amikor Gino úgy akarja
majd.
– Van már hír Luckyról? – kérdezte Marco. – Csak most érkeztem
ide. Majd értesítelek.

– Cigarettát, Dario? – kérdezte Eric.

– Kösz. – Elfogadta a cigarettát, rágyújtott, és ledőlt a napágyra,
amely Eric apró teraszának nagy részét elfoglalta.
A kis lakás San Diegóban volt, néhány mérföldnyire az iskolától.
szombat reggel érkezett, busszal. Eric a buszmegállóban várta.
Eltöltöttek egy meglehetősen kellemes napot városnézéssel,
vásárlással, könyvesboltok és művészeti galériák látogatásával.
Most, hogy a lakásban voltak, Eric dongta körül Dariót, mint egy
kitartó döglégy.
Dariónak meg kellett vallania magában, hogy élvezi ezt a
figyelmet. Az iskolában kizárólag ellenséges figyelemben volt része.
Odahaza ha Lucky otthon volt, mindig a lány volt a figyelem
középpontjában.
 – Az iskolába azt beszélik, hogy az apád Gino Santangelo –
mondta idegesen, a torkát köszörülve Eric. Igaz ez? Dario bólintott.
– Nem hinném… nos, úgy értem, nem hinném, hogy megtennéd,
de…
Dario mosolygott. Sokkal idősebbnek érezte magát a koránál.
Kitanultnak és nagyviláginak érezte magát.
– O.K., Eric. Nem mondom el neki, hogy itt voltam. Eric jól
hallhatóan föllélegzett. – Csak azért, mert…
– Nem kell magyarázkodnod.
Eric megszorította a fiú kezét. Most ért hozzá először. Dario
hagyta. A szíve hevesen vert. Tudta, mit akar Eric. Annyira nem volt
naiv. Hogy aztán ő engedi-e, az már más kérdés.
– Olyan gyönyörű fiú vagy – pihegte Eric csupa érzelmesen. –
Rögtön észrevettelek, az első órán. Láttalak, és arra gondoltam, ez a
fiú más. Ez a fiú sok szenvedést és szomorúságot élt át. Igazam
volt?
Eric keze forró volt és izzadt. Dario mégsem érzett vágyat, hogy
elhúzza a kezét. Valamiféle nemi vágyat érzett, olyasmit, mint amikor
látta az apját az ágyban Marabelle Blue-val, vagy amikor titokban
megleste a vetkőző Luckyt, vagy amikor a többi fiút nézte a zuhany
alatt.
– Igen – mondta, mert élvezte önmaga romantikus képét, hogy ő
sok szenvedést és szomorúságot élt át. Elvégre a dolog igaz volt,
nem? Valóban nagyon magányos volt…
Eric ajka közeledett az övéhez. Nem érzett viszolygást, inkább
valami furcsa kíváncsiságot.
– Azt hiszem, szeretni tudnálak – mondta fojtottan Eric.
Dario átadta magát a csóknak. És annak is, ami következett…
Életében először érezte, hogy szeretik, kívánják, hogy tökéletes
biztonságban van.

Dimitri Stanislopoulos nagydarab, karvalyorrú ember volt, sűrű,

ősz hajjal, nagy, élénk szemmel és azzal a bosszantó szokással,
hogy minden mondatát kezdte, hogy „Szerintem…” Gino mindössze
negyedórát töltött vele, és már elege volt abból, hogy mi van szerinte
Együtt keresték föl a házvezetőnőt a párizsi Stanislopoulos
rezidencián. Az idős nő barátságtalan és szófukar volt, és a két
férfival szemben még csekélyke angoltudását is elfelejtette.
Dimitri folyékonyan beszélt vele franciául, a két karja úgy járt,
akár a szélmalom. A nő barátságtalan morgással válaszolt.
– Ostoba liba! – mondta Dimitri. – Attól fél, hogy őt hibáztatom és
ki fogom rúgni.
– Mit mondott? – kérdezte türelmetlenül Gino.
– Semmi olyasmit, amit ne tudnánk. Olympia a múlt hétfőn vitte el
a kocsit. Azt mondta, az anyját látogatja meg.
– Ennek öt napja. Mostanra bárhol lehetnek.
– Szerintem a detektívek, akiket szerződtettem, meg fogják találni
a kocsit még ma. Ők a legjobbak. És valljuk be, nem olyan nehéz
előkeríteni két csinos, fiatal lányt egy drága kocsival.
Délután háromkor Dimitri Stanislopoulos detektívjei hírt hoztak a
kocsiról Totálkáros volt. Súlyos balesetet szenvedett egy keskeny
mellékúton Cannes fölött. A kocsiban egy ismeretlen nő holttestét
találták.
Gino és Dimitri egy órán belül repülőn ültek. Irány
DélFranciaország.
 LUCKY 1966
A felhők egyre inkább elborították az eget, eltakarták a napot.
Csípős szél támadt.
– A misztrál – mondta dühösen Warris. – A fenébe! Tönkre fogja
tenni az estélyt.
– Miért? – kérdezte Olympia.
– Azért, szivecském, mert hatalmas vihar lesz, és ki a fenének
lesz kedve olyankor följönni a hegyre?
– Milyen kár! Pedig fantasztikus bulira számítottam. Te nem,
Lucky? Lucky?
– Tessék? – rezzent össze Lucky. Bel Airre gondolt. A nagy,
hűvös házra meg a tökéletesen rendezett kertre. Nagy, fehér
szobájára, ahol ott volt egy televízió, a kedvenc könyvei és lemezei
és az összes játékai. – Arra gondoltam, hogy talán hazamegyek –
mondta könnyedén.
– Micsodaaaa? – kerekedett ki Olympia szeme. – Komolyan. –
Ugyan már. Miért? Lucky vállat vont.
– Nem tudom… Csak ehhez van kedvem. Olympia malacszeme
összeszűkült. – De nem teheted.
– Miért nem?
– Mert nem, azért. Együtt indultunk erre a kalandra, és úgy is
fogjuk befejezni. Együtt.
Lucky összehúzta a szemöldökét. – Nem föltétlenül.
– De hiszen ma reggel megígérted, hogy maradsz. – Nem
ígértem-Menni akarok.
– Olyan önző vagy – nyafogta Olympia.
Haha. Hogy ó önző! Röhej. Olympia egész délelőtt a
hálószobában volt Warrisszal. Már délután kettő volt, és csak az
imént jöttek ki. Luckynak elege volt abból, hogy ő legyen a
fölösleges személy.
– Nézd – mondta –, én elmegyek. És ez ellen nem tehetsz
semmit.
Warris nézte a két lányt, és először vette észre, milyen szép is
Lucky. Eddig nem is nézte meg igazán. A hollófekete sörény és a
sötét, olajbama bőr igazán cigánvos szépséget rejtett. Micsoda
marhaság, hogy egy házban él vele napok óta, és még meg sem
nézte. Pedig sokkal szebb, mint Olympia, aki – ha az ember nem
nézi a cicijét meg a hosszú, szőke haját – meglehetősen hétköznapi.
Lucky azonban rendkívüli.
– Megfájdult tőled a fejem, lefekszem egy kicsit – mondta végül
Olympia. – Beszélj a fejével, Warris. Magyarázd meg neki, hogy ha
hazamegy, megint be fogják dugni valami hülye iskolába. Magyarázd
meg! – Ezzel bevonult a nagy hálószobába, és becsapta maga
mögött az ajtót.
Warris és Lucky ültek a vihartól sötét nappaliban, és némán
bámultak egymásra.
– Miért akarsz elmenni? – kérdezte végül a férfi.
– Nincs különösebb okom – felelte élesen a lány. – És ő nem fog
itt tartani! Warris fölállt, nyújtózkodott.
– Ha Pippa visszajön, kiviszlek a reptérre, ha akarod. Miből
veszel jegyet?
– Majd kitalálok valamit, ha odaértem. – Elhallgatott, és
gyanakodva nézte a férfit. – Igazán elviszel?
A férfi lassan a lány felé fordult.
– Persze. Miért ne?
Lucky a földön terpeszkedett, hosszú, barnára sült lába kinyújtva.
Sort és megcsomózott farmervászon ing volt rajta.
A férfi megállt a lány fölött, és a kezét nyújtotta neki.
– Állj föl. Kitalálunk valamit. Hogy miből vedd meg a jegyet.
Lucky megfogta a férfi kezét, az meg fölhúzta. – Hogyan?
– Nem tudom. Gondolkodnom kell.
Warris nem engedte el a lány kezét. Magához húzta, és még
mielőtt Lucky akadályozhatta volna, megcsókolta.
– Hé – tiltakozott a lány, és ellökte magától a férfit. –
Abbahagynád?
– Miért? – És a keze egyszeriben ott volt mindenütt. –
Észrevettem, hogy néztél minket Olympiával. Azt hiszed, nem
tudom, hogy te is be vagy zsongva értem? – Le vagy szarva!
– Akkor mondd ezt, ha már lefektettelek, ha benned lesz a farkam
ha…
Lucky olyan erővel rúgta tökön, amilyennel csak tudta. A férfi
meghökkent, kétrét görnyedt a fájdalomtól, és úgy fogta a tökét,
mintha az élete függne tőle.
– Ribanc!
 Lucky gyanakodva nézte a férfit. A legszívesebben kinevette
volna, oly mulatságos volt. De tudta, hogy ezzel még jobban
földühítené, és ki tudja mire lenne képes a disznó akkor?
Warris még mindig kétrét görnyedve a pamlagra zuhant.
– Miért nem takarodsz a reptérre – nyögte. – Mert én el nem
viszlek, az hétszentség. És minél előbb eltűnsz, annál jobb lesz
mindenkinek.
– Talán gyalog menjek?
– Kit érdekel?
Lucky szemébe megmagyarázhatatlan módon könny szökött.
Hogy a csudába került ilyen pácba? Bezárva egy franciaországi
villába Olympiával meg ezzel a szörnyű pasassal? Ha ez nem lenne,
remekül éreznék magukat. Ő rontott el mindent. Elindult a kertajtó
felé, törte a fejét, mit tehetne. Megeredt az eső, a fekete felhőkből
valóságos özönvíz zúdult alá. Kislány szeretett volna lenni megint,
hogy valaki vigyázzon rá, és mondja meg, mit tegyen.
– Ne aggódj – mormogta. – Elmegyek. Mihelyt eláll az eső,
eltűnök innen.
Otthagyta a férfit a pamlagon, és elindult összecsomagolni
magával hozott kevéske ruháját.
Az Isten verje meg ezt a pasast. Az Isten verje meg Olympiát is.
Ő bizony elmegy, és senki nem tarthatja vissza.

Ginónak kellemetlen gondolatok kavarogtak a fejében a gépen.

Mi van akkor, ha a kocsiban talált holttest Lucky? Az ő kislánya?
Próbált visszaemlékezni utolsó találkozásukra. A New York-i
lakás. Feszélyezett vacsora. Ő fél szemmel a tévét nézte, miközben
Lucky olyasmiről beszélt, hogy nem akar iskolába járni, ő nem figyelt
oda. Bárcsak odafigyelt volna.
Másnap reggel Luckyt elszállította a szokásos fekete limuzin; ő
még el sem kísérte. No igen, a fene egye meg, még mindig dühös
volt a Svájcban történtek miatt. Mégis, mit kellett volna tennie? Talán
homlokon kellett volna csókolnia a lányát azért, hogy az ágyban
találták egy fiúval, meztelenül? Tizenöt évesen. Az ég szerelmére,
hiszen csak tizenöt éves!
Dimitri Stanislopoulos is hallgatott szerencsére, és azon
töprengett, vajon Isten miért ajándékozta meg egy olyan lánnyal,
akivel több baja van, mint összes elvált feleségével együttvéve.
A magánrepülőgép végre leszállt a nizzai repülőtéren. Kocsit
küldtek eléjük a géphez. Zuhogott az eső, fekete viharfelhők
kavarogtak az erős szélben. Gino megnézte az óráját. Este hét óra
volt. Megkordult a gyomra. Emlékeztette magát, hogy egész nap
nem evett. No de ki tud enni ilyenkor?
Beszállt a kocsiba, a szíve nehéz volt, mert attól remegett, hogy a
kocsi egyenesen a hullaházba viszi őket.

Lucky tudta eldönteni, mit tegyen. Összecsomagolt, aztán csak

ült délután, és várta, hogy vagy visszajöjjön Pippa, vagy elálljon az
eső. Már hét óra volt. Az eső még mindig zuhogott, és Pippának se
híre, se hamva. Olympia négy körül jelent meg, és az estélyre
készülődve leszedte a porfogókat palackokat, poharakat hozott elő.
Lucky meg ő kerülték a beszélgetést. Warris aludt a pamlagon,
horkolása mindkét lányt bosszantotta.
Hatkor Olympia fölgyújtotta a villanyt, és fölébresztette Warrist. –
Hol a pokolban van a barátnőd?
A férfi nyűgös és kedvetlen volt, még mindig fájt a töke Lucky jól
irányzott rúgásától.
– Majd jön-morogta. – Nem nagyon siet.
– Azt mondtam, jön. – Fölállt a pamlagról, és kettesben
bevonultak a hálószobába. Becsapták maguk mögött az ajtót.
Lucky csak bámult kifelé az ablakon, nézte a villámokat és a
fáradhatatlanul aláhulló esőt, amely már-már elárasztotta a kertet. Le
volt törve. Most már igazán csapdában érezte magát.
Megkönnyebbülten látta meg végre egy közeledő autó fényét. Ha
Pippa nem hajlandó levinni, egyszerűen beül a Mercedesbe, és
elmegy. Ilyen egyszerű.
Fölkapta kis csomagját, kitárta a kertajtót, és kisietett.
A nyakába zúduló eső bőrig áztatta, amíg a kocsihoz futott.
Túlságosan későn vette észre, hogy nem Pippa az, nem a
Mercedes. Szentséges ég! Gino az, az apja!
 STEVEN 1967
Zizi imádott táncolni menni, Steven inkább otthon szeretett zenét
hallgatni. Szerette a jazzt, a rockból is ezt azt, de a szenvedélye a
soul volt. Órákig képes volt a teljes hangerővel bömbölő sztereo előtt
ülni, és hallgatni Isaac Hayestk, Marvin Gaye-t, Aretha Franklint.
Zizi jobban a kedvelte a feszes diszkózenét meg a latinamerikai
ritmusokat. Állandóan veszekedtek, hogy milyen lemezt tegyenek föl.
– Utálom azt a szart, amit te hallgatsz – mondta ilyenkor az
asszony. – Hol a ritmus? A tűz? Menjünk már egy kicsit rázni.
Zizi kedvenc helye a spanyol Harlemben volt. Pici, zsúfolt és volt.
Mindig Zizi állt a figyelem középpontjában. Steven elnézte, hogyan
vonaglik a felesége a parányi parketten tucatnyi partnerét váltogatva,
és csendben füstölgött. Már egyéves házasok voltak, és még mindig
nagyon féltékeny volt.
Zizi imádta ezt. Cukkolta a férjét, élvezte, ha az elveszítette a
hidegvérét, izgalomba jött, ha Steven néha behúzott egy-egy
pasasnak.
– Ez a kapcsolat rendkívül ártalmas – mondta egyszer
ebédszünetben Jerry. – Miféle ügyvéd az, aki verekszik? A tulajdon
bíróságod előtt végzed egvszer. Mit gondolsz, ahhoz mit fog szólni a
bíró?
– Igazad van. De mit tehetek? Zizi a véremben van, Jerry.
Szeretem.
– Szereted? Kit hülyítesz? A farkadnál fogva vezet.
Steven szórakozottan turkált a salátájában.
– Carrie beszélte tele a fejedet.
– Persze. Mit képzelsz, ő mit érez?
– Az a baj anyámmal, hogy nagyon prűd. Ha az ő
elképzelései szerint házasodtam volna, egy húszéves, fekete
bőrű szűz lányt vettem volna el, aki jó családból való, egyetemet
végzett, és elsőrangú háziasszony.
– Miért, vannak húszéves, egyetemet végzett szüzek?
Steven vágott egy falatot a marhasültből.
– Szeretném, ha beszélnél vele, esetleg összehoznál nekem vele
egy találkozót.
– Megpróbálom. – Jerry tudta, hogy ez lehetetlen. Hétről hétre
tapasztalta, hogy Carrie egyre eltökéltebb: nem áll szóba a fiával,
amíg az meg nem szabadul attól a „szeméttől”, ahogyan Carrie Zizit
nevezte.
– Hálás lennék – mondta Steven. – Tudod, néha úgy érzem, már
egyáltalán nincs barátom.
– Hát én mi vagyok, csirkés szendvics? Steven nevetett.
– Te jó barát vagy. Az egyetlen barátom. – Amint kimondta, rájött,
hogy ez így igaz. Ott volt a munkája. Ott volt Zizi. Ennyi.
– Gondolkodtál az ajánlatomon? – kérdezte mindegy mellékesen
Jerry.
– Sokat gondolkodtam, és igazán hízelgő, de a magánpraxis nem
az én asztalom.
– Ne mondd ezt, amíg meg nem próbáltad.
– Nem úgy értem. Csak nem nekem találták ki.
– Talán még meggondolod magad. – Jerry intett a számláért. –
Ma én fizetek – mondta gyorsan Steven.
– Hagyd csak – nyúlt a hitelkártyájáért Jerry. – Levonhatom az
egészet az adóból.
– Én ugyancsak a városnak dolgozom – mondta feszülten Steven
de egy ebédet ki tudok fizetn – Tetszik? – kérdezte Zizi, aki
szétvetett lábbal állt Steven íróasztala előtt a kis lakásba.
A férfi az irataiba merült, járt az agya, a másnapi tárgyalásra
készült. Szórakozottan pillantott föl.
Zizi fenekéig fölvágott arany lurexruhában volt.
– Szép, mi? – búgta
Steven még életében nem látott pocsékabb ruhát. Ízléstelen volt.
Kurvás.
Vásári.
– Undorító – mondta.
Az asszony kivörösödött a méregtől.
– Százhúsz dolcsid bánja – vágta oda –, úgyhogy jobb, ha tetszik.
Steven esze még mindig a másnapi ügyön járt, ezért
szórakozottan mondta: – Vidd vissza. Visszakapod a pénzt.
Zizi haragja teljesen váratlanul érte. Az asszony rávetett magát,
összetúrta a papírjait, hosszú körmével az arcának esett.
– Mindent utálsz, amit én csinálok! – visította Zizi. – Folyton
kritizálsz, te fasz! Miből gondolod, hogy olyan menő vagy? Steven
lefogta az asszonyt.
 – Mi bajod? – kezdte. És megint rájött. Ahogyan mindig,
ahányszor csak Zizihez ért. Kőkeményen fölállt. Legalábbis úgy
érezte.
Föltűrte az arany lurexet a nő derekáig, az sem érdekelte, ha
tönkremegy. A nő pedig biztatta forró, rekedt kis nyögésekkel,
sóhajtásokkal, Jerrynek igaza volt. Zizi a farkánál fogva vezette őt,
és jól tudta, hogy mit csinál.

– Erre tessék, Mrs. Berkely. Milyen gyönyörű! Istenem. Mutassa

szépen a fogacskáját, csak egy picikét, ne nagyon. Tökéletes!
A fényképész boldogan kattogtatott, miközben Carrie
végigcsinálta a szokásos pózait és arckifejezéseit. Már a vérévé vált.
Annyiszor csinálta.
Hát nem vicces? Az ember hírességé, nagy névvé válhat anélkül,
hogy bármit is tenne. Tehetség nem kell hozzá. Csak pénz, stílus és
megfelelő férj. Carrie-nek két „megfelelő férje” is volt, csakhogy amíg
Bernard melegszívű és nagylelkű lény volt, Elliott csupán egy
humortalan sznob. Carrie gyakran maga is csodálkozott azon, hogy
Elliott elvette. Carrie fekete volt. Eliott gyűlölte a feketéket. Számára
alsóbbrendű lények voltak. Carrie bőrének a színét nem is látta, csak
a stílusát meg a magabiztosságát. Számára Carrie volt az ő
különbejáratú afrikai hercegnője. Istenem! Ha Elliott valaha is
megismerné a múltját, megölné magát, és őt is. Nem szerette
Elliottot, de az életstílust határozottan élvezte.
– Az utolsó tekercs – mondta vidáman a fényképész. – Nem
venné fel az Yves Saint Laurent ruhát? Nincs ellene kifogása?
Nem, nem volt ellene kifogása. Visszavonult a fotóstúdió
öltözőjébe két öltöztetőnő, egy fodrász és egy sminkes
társaságában. Azok szorgoskodtak körülötte, segítettek neki fölvenni
a ruhát.
Carrie nézte magát a tükörben, és maga is elámult. Vajon mikor
vált semmi kis fekete kurvából azzá az elegáns, nagystílű
teremtménnyé, akit a tükörben látott?
Bernard oldalán, természetesen. Bernard teremtette őt.
– Istenien néz ki, drágám – búgta a fodrász.
El kellett ismernie, hogy ez igaz. De nem volt könnyű idáig jutni.
 LUCKY 1966
Négy hét telt el. Dél-Franciaország már csak távoli emlék volt. A
Bel Air-i ház valóság. Azaz inkább a Bel Air-i börtön. A hazatérés óta
Luckyt korlátozták szabadságában. Egy Miss Drew nevű
házvezetőnő jelent meg a színen. És mindig Luckyn tartotta a
szemét.
Az eső áztatta franciaországi este még Lucky emlékezetében élt.
A megdöbbenés, amelyet Gino érkezése okozott. Gino arca, amely
dühös volt, mint a viharfelhő. Elkapta Lucky vállát, de úgy markolta,
hogy a körme a húsába mélyedt, és úgy megrázta, hogy a lány foga
összekoccant.
Lidércnyomás volt az egész. Olympia apja kiszállt a kocsiból.
– Tudtam! Tudtam, hogy itt vannak!
Ahogyan ott álltak hárman az esőben, bőrig ázva, és Lucky agya
kétségbeesetten járt, hogyan figyelmeztethetné Olympiát, aki
bizonyára ágyban van Warisszal, hiszen az idejük javát ott töltötték.
Aztán ahogyan bevonultak hárman a házba, és Gino úgy
szorította Lucky karját, mintha attól tartana, hogy megszökik, Dimitri
pedig megdöbbenve kiáltozott.
– Istenem! Tönkretették a nővérem házát!
Ekkor kezdett rá a vihar igazán. Vakító villámlás, fülsiketítő
mennydörgő; És miközben Gino azt ordította: „Mi közöd volt Pippa
Sanchezhez? , Dimitri fölrántotta a hálószoba ajtaját, és ott volt
mindenki szeme láttára Olympia meztelenül, a nagy feneke az
égben, ahogyan szorgalmasan Warris széttárt lábai közé hajolt, és
úgy szopta, hogy a férfi annál jobbat életében nem tapasztalt.
Csúnya csönd lett, csupán Olympia szájának cuppogó hangjai
hallatszottak.
Dimitri nem habozott. Előrelendült, és teljes erejéből fenéken
billentette a lányát. Warris éppen ekkor jutott a csúcsra, miközben
Olympia egy “Mi történt?” kiáltással előrezuhat, Warris tökéletes
ívben Dimitri karjára spriccelte a spermáját.
– A szentségit! – ordította Dimitri.
– A szentségit! – ordította Warris.
Pippa halálának a híre kissé lecsöndesítette az eseményeket.
Warris lehuppant egy székbe, a kezé a kezébe temette a fejét. –
Istenem! Nem hiszem el.
 – Egyébként mit keresett itt az a nő? – kérdezte Gino.
– Nem volt itt – motyogta Warris. – Barátom volt, csak
kölcsönkérte a kocsit, ennyi történt. A két férfi hangja nem ismert
határokat. – Takarodj innen – ordította Dimitri.
– De gyorsan – tette hozzá Gino – amíg még egy darabban vagy.
A többi elmosódott. Felemelt hangok, hisztérikus Olympia,
általános vádaskodás, a távozásra kényszerített Warris, amint
kitántorog két Gucci bőröndjével a viharos éjszakába. Aztán újabb
néma repülőút apjával, és Gino arca olyan, akár a kő. Repülőút Los
Angelesig, aztán a Bel Air-i ház. Egyetlen szó nélkül. Miért nem szólt
hozzá Gino? Miért nem tudnak kommunikálni?
Luckyt még meg sem büntették. Ám elegendő büntetés volt, hogy
egyedül hagyta, mert Gino már másnap elment, és ő ott maradt Miss
Drew-val, a sportos, harmincas Miss Drew-val, aki mindig mellette
volt.
Lucky azon tűnődött, milyen büntetést kaphatott Olympia.
Valószínűleg újabb iskolába küldték, újabb városba. Egy napon már
nem lesz újabb város Olympiának. Amikor megpróbálta fölhívni
Olympia számos lakását, kiderült, hogy az összes telefonszám.
megváltozott.
– Az édesapja nem kívánja, hogy beszéljen Miss
Stanislopoulosszal – mondta szigorúan Miss Drew. Hát persze.
Lucky arra ébredt a tizenhatodik születésnapján, hogy Gino
otthon van. Egyszerűen ott ült mosolyogva, kezében egy csésze
kávéval a medencére néző tornácon, amikor Lucky lement
reggelizni.
Lucky annyi mindent szeretett volna kérdezni tőle. Hogyan találta
meg őt Franciaországban? Mit gondolt? Örült-e, hogy visszakapta
élve?
– Szia, apa – mondta félénken.
Gino széles mosollyal fordult felé.
– Megoldottam a problémánkat, édesem.
Problémánkat? Mit volt a kettejük közös problémája? Újabb
iskola? Ha igen, ő ugyan újra lelép.
– Van valami csinos ruhád? – kérdezte Gino
Látszik, mennyire ismeri őt az apja. Utálja a ruhákat, soha nem
hord ruhát.
 – Miért? – kérdezte gyanakodva.
– Mert elviszlek valahová. Szeretném, ha találkoznál néhány
barátommal. – Hol?
– Vegasban. Elviszlek a nagy jótékonysági gálaestre, amelyet
Mrs. Peter Richmond ad a szállodámban.
– Vegasba? – ragyogott Lucky. Mindig szeretett volna eljutni
Vegasba. – Igazán?
– Persze. Úgy egykor ülünk gépre. Pakolj össze valamit.
– Becsszóra? – Lucky nem akarta elhinni.
– Egen, becsszóra – nevetett Gino. – És csomagolj be valami
rendes ruhát Nem akarom látni azt a vacak farmert meg ócska inget,
amiben élsz.
– Persze. – Lucky fölrohant a szobájába, megvizsgálta
szekrényének tartalmát. Marco Vegasban van. Valami szenzációsat
kell fölvennie.
Miss Drew jelent meg az ajtóban, arcán szűken mért mosoly.
– Hallom, elutazik néhány napra.
Néhány napra! Huhú! Egyre jobb.
– Aha – mondta. – Gino, vagyis apu magával visz Las Vegasba.
– Hát ez nagyszerű. – Meghiszem azt.
– Boldog születésnapot, kislány – koccintotta Gino a poharát
Lucky poharához, és átadott a lánynak egy kis csomagot.
Lucky egyszeriben úgy érezte, minden rendben van. Tizenhat
éves, a Mirage szállodában ül Las Vegasban az apja oldalán, aki
figyel rá. És velük szemben ott ül Marco, a sötét, férfias Marco, aki
még annál is jóképűbb, mint amire emlékezett. Egyedül ő néz ki
borzalmasan. De ha Ginónak így tetszik…
Amikor megérkeztek Vegasba, Gino ragaszkodott hozzá, hogy
Lucky bemenjen a szálloda fodrászatába, és rendbe tegyék a haját.
A szalonban lévő nő szigorú utasításokat kapott Ginótól Lucky
küllemét illetően. Rendezett, jól fésült loknik. Borzalmas! De Gino azt
mondta, így csinos.
Gino választott Luckynak ruhát is. Rózsaszínt. A nyakánál és a
szegélyénél csipkével. Lucky életében nem látott undorítóbb ruhát.
Pfuj! De Gino azt mondta, így csinos.
Lázasan tépte föl a kis csomag papírját, és elakadt a lélegzete,
amikor kinyitotta a bársonnyal bélelt dobozkát. Gyémánt fülbevaló!
Lelkesen az apja nyakába ugrott, és magához szorította.
Gino nevetve tolta el.
Lucky úgy érezte, minden álma valóra válik. Madarat lehetett
volna fogatni vele.
– Ez aztán a fülbevaló – mondta Marco. Lucky büszkén emelte a
füléhez.
– Eredj, rakd a füledbe, úgy nézd meg. A mosdó hátul van –
mondta mosolyogva Gino. Lucky már rohant is.
– Megmondta már neki? – nézett Marco a lány után.
– Még nem. Majd arra is sort kerítek. – Szerinted hogyan
fogadja?
Gino hátradőlt a széken, fekete szeme hideg volt.
– Nem nagyon izgat. Az ő érdekében történik. Egyszer még meg
fogja köszönni nekem.
– Persze – bólintott határozatlanul Marco.
– Tudom – mondta határozottan Gino.

Betty Richmond készen állt. A férje, Peter még mindig a tükör

előtt vacakolt.
– Siess már – szólt rá az asszony –, tudod, hogy gyűlölök késni.
Különösen a saját estemen. – Inkább Gino Santangelo nagy estjén.
– Az enyémen.
Peter megigazította a nyakkendőjét, és elhúzta a képét.
– Ismered a mondást: aki a korpa közé keveredik, megeszik a
disznók. Ez történik velünk éppen most, szívem.
– Neked igazán tudnod kell, Peter, te keveredtél mindig a korpa
közé – felelte maró gúnnyal Betty.
Ha nem így lett volna, most nem lennénk ilyen helyzetben.
– Az ég szerelmére…
– Gyere már. Nem vagyok hajlandó elkésni.

A mosdóban Lucky alaposan megnézte a fülbevalót.

Csodás volt. Fölkapott egy kefét, és nekiesett a hajának, hogy ne
legyen annyira mesterkélt, de a ruhájával sajnos semmit nem tudott
csinálni. Grimaszt vágott, aztán szemtelenül elvigyorodott, és
kinyújtotta a tükörképére a nyelvét. No és? Marcónak csak van annyi
esze, hogy lássa azt is, ami ez alatt a szörnyű ruha alatt van?
 Visszasietett az asztalhoz, ahol már többen ültek. Marco eltűnt.
Gino mellett, a saját helyén Lucky több ismert arcot is látott. Az
asztalnál több házaspár is ült, idősebbek és gazdagok: a nőkről csak
úgy lógott a sok gyémánt, a férfiak szájába hosszú szivar. Luckynak
úgy tetszett, hogy a terem túlsó felén látja Elvis Presleyt és Tom
Jonest és Tina Turnert és Racquel Welch-et. Ez már sok!
– Ez nem is igaz! – súgta Ginónak.
– Helyes felelte könnyedén Gino. – Örülök, hogy jól érzed magad.
Bevonult Richo szenátor a feleségével. Lucky sokszor látta a
fényképüket a színes folyóiratokban. A szenátor mindig éppen
csinált valamit: pólózott, kenuzott, motorcsónakázott.
Barna volt és egészség külsejű, de a felesége is.
Amint odaértek, Gino fölállt, és bemutatta Luckyt.
– A lányom, Lucky – mondta büszkén. A szenátor keményen
kezet a lánnyal, az asszony tetőtől talpig végigmérte. Ekkor valami
nyurga szörnyeteg lépett a képbe. – Ez pedig Craven Richmond –
mondta Gino. – Ő szórakoztat majd ma este.
Mielőtt Lucky fölfoghatta volna, hogy mi történik, Gino ellépett az
asztaltól, és Craven Richmond foglalta el a helyét.
– Hát nem itt fogsz ülni, apa? – nyögte Lucky szerencsétlenül.
– Később találkozunk, kislány. Érezd jól magad.
Tudhatta volna, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen.
Szörnyű este volt. Végigülni az elaggott művészek egész
seregének műsorát, az egyik szemével Ginón – aki a központi
asztalnál ült az igazán fontos emberekkel –, a másikkal Marcót
lesve, aki soha többé nem került elő. De ki hibáztathatta. A műsor
pocsék volt. Sehol egy rocksztár, semmi tisztességes zene, csak egy
rakás vén szupersztár, akikre Lucky fütyült, de akiktől a közönség
őrjöngött.
És az oldalán Craven Richmond. Figyelmes, udvarias,
UNALMAS! Az a fajta, akire Olympiának rengeteg elnevezése van:
pubi, nyamnyam, mama kedvence.
A műsor után Gino magánfogadást tartott. Lucky nem tudta
lerázni Cravent, nem tudott Gino közelébe kerülni, és látta, hogy
Marco elmélyülten beszélget egy lánnyal, akit meg tudott volna ölni.
Már csak szabadulni akart innen. – Fáradt vagyok – mondta
Cravennek.
– Én is – helyeselt az ifjonc. – Azt hiszem, lefekszem.
– Engedje meg, hogy elkísérjem a felvonóhoz.
Engedje meg, hogy elkísérjem a felvonóhoz! Lucky a
legszívesebben sikított volna. Craven elkísérte a lifthez.
– Mit szólna egy teniszpartihoz holnap reggel? – kérdezte
udvariasan.
– Nem tudom, mikor ébredek föl.
– Tízkor fölhívom. Majd akkor megállapodunk egy időpontban.
– Hááát, ééén… – Lucky nem tudott kifogást találni.
Craven lehajolt, és szűziesen megcsókolta a homlokát. Magas
volt. Igazi pubi.
– Holnap – mondta. – Ne aggódjon, minden nagyszerű lesz.
Lucky beszállt a liftbe, és gyorsan megnyomta az ajtózáró gombot.
Micsoda szörnyszülött. És mit ért azon, hogy „Ne aggódjon minden
nagyszerű lesz”? Hülye Lucky remélte, hogy soha többé nem tölt
vele egyetlen estét sem. Odafönt a lakosztályában lévő szobájában
alig várta, kibújhasson abból a szörnyű ruhából. A ruhát a
fürdőszoba sarkába rúgta, és egy szál bikinibugyiban kezdett
mászkálni. Melltartót nem viselt – egyrészt a melle nem volt akkora,
hogy tartani kellett volna, másrészt utálta a szoros cuccokat.
Megnézte magát a tükörben, és elkezdett körbejárni úgy, ahogyan
az imént a táncosnőktől látta. Ezen jól mulatott, nevetni kezdett.
Micsoda megélhetés: az ember a cicijét mutogatja! És mi van akkor,
ha a cici már nem áll úgy? Beletúrt a táskájába, előkotort egy
mocskos, fehér farmert meg egy pólót, felöltözött. Még csak fél egy
volt, ez volt az első éjszakája Las Végasban és születésnapja volt.
Nem állt szándékában lefeküdni, legalábbis még nem.
Zsebre vágott egy húszdollárost Gino éjjeliszekrényének
fiókjából, az ágyába néhány párnát tett a takaró alá, hogy úgy
nézzen ki, mintha ott aludna, fogta a kulcsot, és elindult.
Hajnali negyed háromkor Gino megcsókolta Betty Richmond
mindkét orcáját, megrázta Peter Richmond kezét, és kijelentette: –
Megyek aludni.
– Csodálatos, csodálatos este volt – mondta energiától ragyogva
Betty.
 – Az bizony – csapott Gino vállára Peter. – Mindenkinek a
várakozását fölülmúlta.
– Az – mondta szerényen Gino. – Azt hiszen, mindenki jól érezte
magát.
Odafönt a lakosztályában levette a zakóját, meglazította a
nyakkendőjét, töltött magának egy konyakot, és ült egy darabig a
neonfényes tengerparti sávra néző erkélyén. Igazán sikeres este
volt. Minden a tervei szerint alakult.
Kicsit bántotta, hogy Lucky olyan korán aludni ment, és még jó
éjszakát sem kívánt. Fura kölyök. Bizonyára az izgalom fárasztotta
ki. Gino látta, amikor Lucky távozott Craven kíséretében, és amikor a
fiú visszatért a terembe, odament hozzá.
– Luckyval minden rendben?
– Ó, igen, uram, csak fáradt.
– Ne szólíts uramnak, százévesnek érzem magam tőle.
– Elnézést, uram… hm, Mr. Santangelo. – Gino.
– Igen, uram.
Gino halkan Lucky szobájához ment, és belesett az ajtón, Lucky
aludt. Jó is az. Gino a saját szobájába ment, levetkőzött, és
bezuhant az ágyba. Pillanatokon belül elaludt ő is.

– Te kis kurva! – A férfi hangja dühös volt. – A tárgyra térsz végre,

vagy megbánod. Megértetted, ribi?
A férfi a falhoz szorította Luckyt a Mirage parkolójában. Ő tehetett
róla. Valami ócska lebujban találkozott az ipsével, aztán együtt
töltöttek néhány órát. Félkarú rablókon játszottak, végigjártak egy
csomó olcsó bárt és játéktermet a belvárosban, közben Lucky nyert
is kétszáz dollárt. Mire a pacák fölajánlotta, hogy hazaviszi kocsin,
régi barátok voltak. A szálloda mögött álltak meg és az ürge csókolni
kezdte Lucky nyakát. A lány nem tiltakozott. Az ipse Marcóra
hasonlított. Kellemes volt vele lenni. És Lucky időtlen idők óta nem
csinált Majdnemet.
Amikor aztán a kocsiban komolyabbra fordultak a dolgok. Lucky
kiugrott A manusz követte, és a falhoz szorította.
A pók slicce már nyitva volt, és duzzadó farkát a lány combjához
nyomta A tag egyik keze durván matatott a póló alatt, a másik a
farmer gombját kereste.
 – Abbahagynád? – sziszegte Lucky vicsorogva. Nem félt, csak
nagyon dühös volt.
– Ide figyelj, te ribanc, olyan nincs, hogy begerjesztesz, aztán itt
hagysz fölálló farokkal. Olyan nincs!
Egy határozott mozdulattal letépte Luckyról a nadrágot. És az
ujjai már a lány lába között voltak, egyre beljebb hatoltak.
Lucky rosszul időzített; túlságosan sok olcsó bort ivott. Korábban
kellett volna mozdulnia. Összeszedte minden erejét, és bedobta a
híres Santangelo féle térdezést: teljes erejéből tökön rúgta az ürgét.
A fickó elfojtott kiáltást hallatott, és elengedte Luckyt.
Lucky pedig elfutott – majdnem elesett – közben magára rántotta
a nadrágját, és ide-oda cikázott a parkoló kocsik között. Hülye állat.
Ha kedves lett volna, Lucky szívesen lehajolt volna hozzá, és hagyta
volna neki is, hogy nyelvezzen.-
Hajnali négy óra volt, de mikor a szálloda elé ért, Lucky látta,
hogy meg javában zajlik az élet: autók érkeztek és indultak,
részegek özönlöttek ki az épületből a nyereményüket számlálva
vagy a veszteségüket siratva.
Lucky rendesen fölhúzta a farmerját. A cipzár működött, de a
gombnak nyoma veszett. Gyorsan kívülre tette a pólóját, hogy
eltakarja a hiányt, és besurrant a bejáraton. Elkerülte a kaszinó
bejáratát, és a fal mellett céltudatosan a lift felé tartott. – Lucky?
A lány csak ment.
– Lucky. – A hangot most egy, a vállára nehezedő kéz kísérte.
Megfordult nagy, csodálkozó, ártatlan tekintettel. Marco volt az.
Az igazi Marco, nem holmi rosszul sikerült másolata.
– Ó – Sóhajtott föl a lány megkönnyebbülten. – Maga az? – Mit
keres keres itt?
– Nem tudtam aludni. Sétáltam egyet.
– Merrefelé sétált?
A bor szaga hullámokban áradt Luckyból. A lány vállat vont.
– Hát körben.
– Gino tudja, hogy elment?
– Alszik – felelte a lány abban bízva, hogy az apja tényleg alszik.
– Nem akartam zavarni. – Bébi, ha tudná, hogy elment, az zavarná
csak igazan.
Lucky megborzongott, ahogyan a férfi azt a „bébit” mondta.
 – Éhes vagyok – mondta ösztönösen. – Ehetnék valahol egy
szendvicset?
– Majd fölküldetek egyet.
Lucky merészen nézett a férfi szemébe.
– Még nincs kedvem fölmenni.
Marco megvakarta az állát, és töprengett, mit tegyen. Ha Gino
fölébred, és rájön, hogy a lánya nincs otthon, a plafonon lesz.
Különben is: hol a csudában lehetett ez a lány? Úgy néz ki, mint akit
megtépáztak.
– O. K., kerítünk egy-egy szendvicset. Jöjjön. – Bekísérte a lányt
a kávézóba, leültette egy bokszba, odahívta a pincérnőt, és
megmondta neki, hogy egy perc múlva visszajön.
Aztán azt tette, ami a leghelyesebb volt. Fölhívta Ginót, és
elmondta neki a dolgot.
– A büdös életbe – mondta Gino. – Hol a francban volt?
– Nem tudom – mondta Marco. – Megpróbálom kideríteni, aztán
fölviszem.
Lucky vidáman ült a bokszban, majszolta a Sinatra kedvence
szendvicset, és kólával öntözte. Marco becsusszant mellé.
– Ez fantasztikus! – mondta lelkesen Lucky. – Maga meg én ezt
gyakrabban is csinálhatnánk.

Gino fürdőköpenyt vett, bement Lucky hálószobájába,

megvizsgálta a takarók aládugott párnákat, és káromkodott
magában. A lánya igazi vad jószág. Meg kell őt védenie önmagától.
Jól döntött. Most már biztos volt benne.

Marco a lakosztály ajtajához kísérte a lányt.

– Pszt – suttogta Lucky halkan kuncogva. Előszedte a kulcsot, és
meglóbálta. – Ne ébresszük föl Apucit.
Marco némi bűntudatot érzett. Nem volt szép dolog beárulni a
kölyköt, de az ő érdekében tette.
– Behívnám – kuncogott Lucky az ajtót nyitva – de Apucinak nem
ne tetszene. Persze maga is meghívhatna a saját szobájába…
A lány az együtt töltött idő alatt számos ilyen célzást tett
Marcónak. Gino dühöngene, ha tudná.
 – Jó éjszakát, Lucky – mondta gyorsan Marco, és egy picikét
megtaszította a lány hátsó felét.
– Hé, csókot nem is kapok? – Mielőtt még a férfi mozdulhatott
volna Lucky átkarolta a nyakát, és a szájára szorította nyitott ajkát.
Marco gyorsan eltolta magától, és a lift felé indult.
A háta mögött Gino kemény hangját hallotta.
– Gyere csak be, Lucky, volna egy kis beszédem veled.
Szembenéztek egymással, apa és lánya. Csak ketten voltak.
Négyszemközt.
Gino tekintete végigvizsgálta a lányt, nem hagyott ki semmit: a
koszos farmert, a gyűrött pólót, a kócos hajat mind észrevette.
– Hol jártál, kölyök? Kilógtál lefeküdni? – Micsoda? – pirult el
Lucky.
– Azt hiszed, most jöttem a hat húszassal? Azt hiszed, amiért már
nem vagyok olyan fiatal, nem is tudom, milyen az élet?
– Sajnálom… – kezdte a lány.
– Elegem van a sajnálomból – recsegte Gino. – Már a
könyökömön jön ki. Mit képzelsz, kit tudsz átverni?
Luckyt meglepték a szavak, amelyeket az apja használt, és hogy
neki mond ilyeneket.
– Csak sétáltam egyet – mondta sután.
– Sétáltál, mi? Attól kerültek ilyen pocsék állapotba a ruháid?
Attól csupa véraláfutás a karod? Attól nincs gomb a gatyádon? A
sétától, mi?
– Megtámadott egy férfi – ismerte be durcásan Lucky. – A
parkolóban voltam, amikor nekem ugrott.
– Igazán? Mint az a fiú Svájcban, mi? Véletlenül bejutott a
szobádba, levette a maga ruháját, a te ruhádat, és bemászott veled
az ágyba. Mialatt a szoba túlsó oldalán a barátnőd ugyanezt
csinálta. Hogyhogy egyikőtök sem kiáltott segítségért, mi? Erre felelj,
mi?
Lucky komoran nézte a padlót.
– Aztán Franciaországban – folytatta Gino. – Tanyát ütöttetek
abban a villában a kurva barátnőddel. Ott hány palid volt, kölyök?
Hány? Vagy a barát nőddel osztoztatok azon a stricin?
– Nem! – tiltakozott élesen Lucky. – Az nem úgy volt.
 – Elegem volt a szövegeidből, hallod? – Gino nagyon dühös volt,
a szeme fekete a dühtől, a keze remegett az indulattól. – Én már
kifundáltam, hogy mit csinálok veled, kifundáltam, és te térden állva
fogod megköszönni nekem.
– Mit? – kérdezte rettegve a lány. Bármi legyen is az, meg fog
szökni.
– Viszket a pinád, dugni akarsz…
Lucky most már egészen megrettent.
– Nos az én lányom vagy, Gino Santangelo lánya. És én nem
tűröm.
– Én nem szoktam… dugni. – Lucky alig volt képes kimondani a
szót az apja előtt. – Én nem. Becsületszavamra, apa.
Gino nem hallotta.
– Férjhez mégy, kölyök. Találtam egy neked való férjet, hozzá
fogsz menni. És ha mindenáron dugni akarsz, majd a családi ágyban
megteheted, de sehol másutt. – Most már ordított. – Megértettél,
kölyök? Megértettél?
– De én nem akarok férjhez menni…
Gino ekkor ütötte meg. Életében először és ekkor az egyszer.
Megpofozta. Keményen. Lucky végigröpült a szobán, akkora volt az
ütés ereje.
Gino utánament, fölemelte, a karjába szorította, és gyorsan
beszélni kezdett.
– Sajnálom, kölyök, sajnálom. Bízzál bennem. Én tudom, mi a
legjobb. Azt kell tenned, amit mondok. Meg kell tanulnod
engedelmeskedni nekem.
Apja meleg ölelésében Lucky sími kezdett. Ginónak olyan
jó illata volt, olyan jó. Apaillat. Biztonság. Szeretet. Jaj, hogy miért
nem lehet újra ötéves? Hogy miért nem él az anyja?
– O. K., apa, O. K. Engedelmeskedni fogok. Igen. Szeretlek.
Annyira szeretlek. Bármit megteszek csak köztünk ne legyen harag.
Soha többé nem akart kibontakozni apja erős, forró öleléséből.
Soha. Soha.
– Jól van, kölyök – mondta lágyan Gino. – Ez lesz neked a
legjobb, majd meglátod.
– Ki az? – kérdezte nagyon halkan a lány, de a szíve mélyén
remélte, hogy Marco.
 – Craven Richmond – mondta büszkén Gino. – Már az egész el
van intézve.
 STEVEN 1970
Ötévi egyre romló házasság után Stevennek be kellett látnia,
hogy az anyjának kezdettől fogva igaza volt. Zizi valóban egy olcsó
kis kurva volt. Forróvérű riban, aki akkor sem értené meg, hogy mi
az a szerelem és mi az a tisztesség, ha az élete függne tőle.
Stevennek hosszú idejébe telt, hogy erre rájöjjön, de akkor aztán
rájött. Egy napon korábban ment haza, és az ajtón a biztonsági lánc
be volt akasztva. Mivel tudta, hogy az asszony odabent van, addig
nyomta a csöngőt, amíg végre megjelent a zilált Zizi, oldalán egy
fiatal sráccal. Mielőtt Steven bármit mondhatott volna, a fiú elsurrant
mellette futott is lefelé a lépcsőn.
– A srác csak a kaját szállította házhoz – védekezett Zizi, amikor
Steven megvádolta. – Én mindig beakasztom a láncot.
Ez a szokásom.
Minthogy Steven hinni akart Zizinek, hitt is. Pedig tudta, hogy az
asszony, gyakran félrelép. Nem sokkal később éppen betértek
valahová egy italra Jerrvvel , Jerry kibökte: – Lefeküdtem a
feleségeddel.
– Micsoda? – Steven azt hitte, Jerry megint tréfál.
– Nem én tehetek róla! – mondta elkeseredetten Jerry. – Egy
héttel ezelőtt történt. Emlékszel, amikor fölvittem hozzátok azokat az
iratokat, és te nem voltál otthon. Zizi pedig rám mászott rögtön. Nem
volt ellene semmi esélyem.
Steven hitetlenkedve bámult a barátjára.
– Ezt most miért mondod el nekem?
– Nézd, nem vagyok büszke a tettemre, de nem akarom, hogy
továbbra is nyomja a lelkiismeretemet. A barátom vagy. El kellett
mondanom.
Steven kirohant a bárból, hazaindult.
Odahaza Zizi egy táncbemutatóra készült két Puerto Ricó-i
barátnőjével. Steven dühösen kidobta őket. Tüzes veszekedés
következett. Zizi alig várta, hogy kipakolhasson. Igen, lefeküdt Jerry
Meyersonnal. És sok mással. Unatkozik, elege van, eleped, hogy
végre valami érdekeset kezdjen az életével, például hogy elmenjen
Hollywoodba, és híres táncosnő legyen – filmen.
– Szebb vagyok, mint Rita Moreno – visította – Tehetségesebb
vagyok, elvesztegetem magam ebben a házasságban!
 – Akkor miért nem válunk el? – kérdezte hidegen Steven, az
asszonyra bámult, és öt év óta először kapta magát azon, hogy nem
áll föl a farka. Miért nem jött rá már korábban, hogy Zizi úgy
öltözködik, mint egy kurva? Úgy beszél, mint egy kurva? Úgy
viselkedik, mint egy kurva?
– Nekem nagyon is megfelel, miszter – csattant föl a nő. – Te egy
nagyképű, unalmas alak vagy. És unalmasak a barátaid meg
unalmas a munkád is.
Vajon Zizi ezt miért nem azelőtt mondta meg neki, mielőtt lefeküdt
fél New Yorkkal?
Minél előbb szabadulni akart a nőtől. Semmi felhajtás, semmi
rumli. Így vett Zizinek egy Hollywoodba szóló repülőjegyet, adott neki
ezer dollárt, vállalta, hogy tartásdíjat fizet neki, és elindította a válási
eljárást.
Két hónappal a nő elutazása után szedte össze annyira a
bátorságát, hogy fölhívja Carrie-t. Nevetséges igazán. Harmincegy
éves, és folyik róla víz, mert szembe kell néznie az anyjával. Maga
sem vallotta be, de nagyon fájt neki, hogy Carrie teljesen
megtagadta. Most már tudta, hogy az anyjának igaza volt, és bár
egyetérteni nem tudott könyörtelenségével, meg tudta érteni. Jerry
persze mindenről beszámolt Carrie-vel kapcsolatban. Carrie jól volt,
sokat dolgozott kedvenc jótékonysági szervezeteiben, és megőrizte
hírnevét, mint New York első háziasszonya.
– Tudod az anyád egyszerűen bámulatos – mondta Jerry. – Annyi
benne az energia, mint a feleannyi idősekben.
Jerry a történtek ellenére is Steven barátja maradt. Steven persze
nem örült drognak, de az ügy kétségtelenül nem ért annyit, hogy
tönkretegyen egy tizennégy éves barátságot.
Zizi távoztával hirtelen rájött, hogy az élete teljesen átalakul. Mint
mindig, továbbra is nagyon keményen dolgozott. De mennyivel
könnyebb volt a rendszerint nyafogó, duzzogó, a figyelmét elterelő
Zizi nélkül. Most akkor látogatta meg a barátait, amikor akarta,
azokat a filmeket nézhette meg, amelyekre ő volt kíváncsi, kedvére
föltehette a soulzenét, anélkül, hogy hallgatnia kellett volna az
asszony panaszkodását. Jesszusom! Eddig nem is tudta, de a
házasságuk alatt Zizi papucsot csinált belőle. Eltökélte, hogy ez
soha többé nem fordulhat vele elő. Egyetlen nőt sem enged olyan
közel magához, mint a komisz kis Zizit.
Visszatekintve a kettőjük kapcsolatára, nehéz volt megérteni az
egészet. Mi a csuda volt Ziziben, ami nincs meg másban? Egy este
elmentek Jerryvel egy bárba, hogy megvitassák.
– A puncija volt az. Egy mérföldnyiről megszimatolhatta az ember
– mondta bölcsen Jerry. – Tüzelő szuka volt, és az összes kan
érezte a szagát.
– Kösz – mondta keserűen Steven. – Ugyanis a feleségemről
beszélsz.
– A volt feleségedről. És megtanultad, hogy mit ne keress egy
nőben. Bizonyára megérte.
– Az. Azt hiszem, igazad van. Jeny a vállára csapott.
– Persze, hogy igazam van. És most én akarok bemutatni neked
egy lányt.
– Kösz, de szünetet tartok.
– Hé, senki sem szokott szünetet tartani punciügyekben.
– Nézz meg, én igen. – Marha!
– Emiatt ne aggódj. Jól tudom, dugsz te eleget kettőnk helyett is.
Jerry nevetett.
– Az biztos, haver, az biztos!

Carrie föl-alá járkált fényűző lakásában. Steven minden percben

itt lehet. Ostobaság, de ideges volt. Ideges attól, hogy találkozik a
saját fiával!
Bizony sok időbe telt, amíg Steven jelentkezett végre. Carrie
pontosan tudta, hogy mikor utazott el Zizi. Tudnia kellett. A lány egy
héttel korábban fölhívta.
– Halló, Mrs. Berkely, itt a másik Mrs. Berkely. Tudja, akit annyira
utál. Volna egy javaslatom magának. – Igen? – mondta hidegen
Carrie.
– Emlékszik a beszélgetésünkre közvetlenül az előtt, hogy
hozzámentem volna picike fiához?
– Igen. – Carrie ötezer dollárt ajánlott a ribancnak, hogy tűnjön el
Steven életéből – örökre. Zizi a képébe nevetett.
– Nos, a pici fiú meg én válásról beszélünk.
Carrie szívébe belesajdult az öröm. Nem szólt semmit.
 – Szóval – folytatta Zizi – mivel maga is érdekelt fél, gondoltam,
beavatom. A tárgyalásunknak kétféle kimenetele lehet. Nekem
mindössze annyit keli tennem, hogy egy kicsit doromboljak neki…
tudja, mire gondolok…
– Mennyi?
– Tízezer. Készpénzben – mondta Zizi. – Két napon belül.
– Amennyiben… megállapodunk, biztos lehetek benne, hogy
Steven soha többé nem látja magát?
– Egy héten belül L.A.-ben leszek.
– Írásba adja?
– Tízezerért akár fejen állva a Times Square-en. Igen, gondolta
Carrie. Azt el is hiszem.
– Nos? – kérdezte Zizi.
– Egy órán belül visszahívom – mondta Carrie. – El kell
intéznem… bizo nyos dolgokat.
– Aztán semmi átverés. Nem futunk a pici fiúhoz azzal, hogy meg
akarom vágni magát. Ha megteszi, szivi, magára vessen. Bármikor
újra meg tudom dumálni azt a palimadarat, higgye el. – Elhiszem.
Carrie elgondolkodva tette le a kagylót. Remélte, hogy Steven
már kiábrándult a ribancból, de nem lehetett biztos benne. Legjobb
kifizetni a pénzt, hogy a lány leszálljon végre mindkettőjükről.
Szerencsére nem Elliott-tól kell pénzt kérnie. Bernardtól még mindig
maradt tizenötezer dollárja.
Kifizette. Aláíratott Zizivel egy dokumentumot. És várta, hogy
Steven telefonáljon. Végre telefonált.
Megszólalt a csengő. Carrie összerezzent, úgy próbált
nyugodtnak mutatkozni, hogy leült, és egy képeslapot vett a kezébe.
A szobalány ajtót nyitott, és egy perc múlva belépett Steven.
Magas volt és jóképű. Jól öltözött és előkelő. Carrie gondoskodott
róla, hogy élvezhesse az élet minden előnyét. Olyan előnyöket,
amelyeket ő mag nem élvezhetet. Steven bárhová elmehetett, bármit
megtehetett. És most, hogy lehajolt hozzá, és egyetlen szót mondott.
– Mama!
Carrie fölugrott, megölelte.
– Szeretlek, te makacs asszony! – mondta a fiú. – Hogyan
tarthatott ilyen sokáig, amíg megértettem, hogy mindig igazad van?
 LUCKY 1970
– Szolgálhatok valamivel, Mrs. Richmond? Igen, válni szeretnék.
– Tessék? – Lucky beárnyékolta a szemét, úgy nézett a jóképű
pincérre. Sötét szeme lustán mérte végig a fiút. Izmos volt, a combja
feszes, a farka domborodó, a mellén sűrű, szőke szőrzet. – Hozna
egy ananászos frissítőt? – mondta lassan.
– Igenis, asszonyom. – A fiú elsietett.
Lucky fölemelkedett a napozóágyról, amelyen feküdt, és fölmérte
a terepet a Princess Saint Hotel (Bahama-szigetek) uszodája körül.
Semmi sem változott az alatt a négy év alatt, amióta ide jártak
Cravennel. Ugyanaz a móka. Turisták hordái aszalódtak a napon.
Kövér, fekete pincérnők igyekeztek a tálcákkal. A goromba
rezesbanda sajátos fölfogásban Beatlesslágereket játszott.
Cravent látta közeledni. A férjét. Már négy éve voltak házasok, de
még mindig utált ránézni. Nem mintha utálta volna Cravent, ezt nem
mondhatta. Craven pusztán állandó nyűg volt számára. Unalmas
fickó, akivel nem lehetett beszélgetni, akinek nem volt személyisége,
akiben nem volt élet.
Craven Richmond. A férje. Micsoda röhej! Vézna testén tarka,
nyári ing, fehér Bermuda-nadrág, teniszcipő, rövid narancssárga
zoknival. Az orrán és a szája körül vastag cinkkenőcs réteg.
Lucky gyorsan lefeküdt, és becsukta a szemét. Nem volt
energiája a szokásos párbeszédhez.
Csukott szemmel – miközben a nap átforrósította a testét –
fölidézte, amikor először jöttek a Bahamákra. Nászútra. Az is vicc
volt. Apuci azt képzelte róla, hogy holmi tüzes nimfomániás csirke.
Gyorsan férjhez kell adni. Meg kell védeni a Santangelo nevet.
Dehogy is tudta Apuci, hogy ő még szűz. Sosem csinált semmi
csúnyát. Ó, az igaz, hogy minden másra kapható volt, de amikor
magára a dugásra került volna sor…
Azt még Craven sem csinálta. Huszonegy éves volt, amikor
összeházasodtak, és sokkal inkább szűz, min Lucky.
Az undorító vegasi esküvő után a gépen találták magukat, amely
a Bahamákra hozta őket. Két idegent. Lucky egy héttel múlt tizenhat.
És micsoda hét volt az! Amikor Gino azt mondta, hogy minden el van
rendezve komolyan is gondolta. Úgy tetszett, már mindenki tudott a
dologról, Luckyt kivéve. Craven örült a várható fejleményeknek.
Betty Richmond kedves volt, Peter Richmond toleráns.
Több repülőgépnyi Richmond érkezett az esküvőre, amely
pompázatos, undorító, és minden újság írt róla. Az ismeretlen kis
Luckv. Az ismeretlen kis Lucky Saintből egy csapásra Lucky
Santangelo lett, Gino gyönyörű lánya, aki feleségül ment a
Richmond családból való Craven Richmondhoz. Még Dariót is
elengedték az iskolából a nagy eseményre. Lucky alig ismerte meg.
Kisfiúból fiatalemberré érett. Hosszú, szőke haja volt és alamuszi
kék szeme.
– Gondolom, döglenek érted a lányok! – tréfálkozott Lucky.
– Miféle lányok? – kérdezte bután Dario. – Az fiúiskola. – No,
majd az egyetemen. Majd ott tarolsz. Hajdani intimitásukból semmi
sem maradt.
Marco is ott volt az esküvőn, a fene vigye őt. Az Áruló, magában
így nevezte, és gondosan igyekezett semmibe venni.
Amikor Nassauba érkeztek, rezesbanda fogadta őket, és
lenyitható tetejű Cadillac száguldott át velük a Paradicsomszigetre,
ahol a Princess Saint igazgatója üdvözölte őket. Újabb Marco-
hasonmás. Sötét, méla tekintetű, veszélyes külsejű.
Lucky hidegen köszöntötte. Craven szívélyesebb volt.
El kellett ismernie, hogy tetszett neki a sziget. A
„Paradicsom” név kétségtelenül illett a partszakaszra, ahol
gyönyörű luxusszállodák sorakoztak. A partra néző villájuk
ablakaiból a háborítatlan, fehérlő homokra, a türkizkék vízre meg az
egzotikus pálmákra és növényekre láttak. Lucky alig várta, hogy
fölvegye a bikinijét, és kifeküdjön a partra. Craven kockás
bermudában csatlakozott hozzá. Lucky iszonyodva látta meg végre
a fiú vézna, fehér testét. Képtelen módon Craven karja és lába
barnára volt sütve. Ettől testének többi része még fehérebbnek
látszott.
Vajon Lucky miért ment bele ebbe az egészbe? Hogy Gino
kedvében járjon? Vagy, mert nem volt más választása? Tizenhat
évesen olyan ember felesége volt, akit még csak nem is ismert,
nemhogy szeretett volna.
Szeles nap volt, de Lucky nem égett le egyrészt természettől
barna bőre miatt, másrészt mert Dél-Franciaországban már
alaposan lesült. Többször is figyelmeztette Cravent, akinek a teste
egyre élénkebb rózsaszínben játszott-
– Semmi bajom – makacskodott a fiú. – Soha nem égtem le.
Mindig van egy első alkalom. Aznap éjjel Craven nyüszített a
fájdalomtól és Lucky balzsamokkal kenegette.
– A mi napunk igazán életveszélyes, asszonyom – mondta széles
vigyorral a fekete srác a szálloda drogériájában. – Aki itt leég, soha
nem felejti el.
Nagy igaz volt. Craven öt napig nem tudta elhagyni a szobát. És
nem volt képes másra sem.
Lucky türelmesen várt. Férjnél volt. Dugni akart. Ha szorosan
becsukja a szemét, talán azt tudja képzelni, hogy Craven Marco.
Valami kárpótlás csak jár neki azért, hogy férjhez ment.
Nászútjuk hatodik napján rájött, hogy neki kell kezdeményeznie,
másként nem lesz kezdeményezés. Craven állapota sokat javult.
Lehámlott – már kétszer – és ismért napra mehetett, de nagyon
óvatosan.
Lucky nem vette föl a fürdőszobájában a pizsamakabátot, mint
addig, hanem levetkőzött. Nem szégyellt meztelenül bevonulni a
hálószobába, kihívóan elindult a meghökkent Craven felé, akinek
nyomban fölállt a farfa a pizsamanadrágjában, akár a vigyázzba álló
katona.
– Szia édes – utánozta a tőle telhető legjobban Mae Westet
Lucky – nem, akarod megkóstolni az én édességemet?
Craven lelohadt. Luckynak másfél órájába telt, amíg sikerült újra
fölállítani. Addigra mindketten fáradtabbak voltak, semhogy a
dolognak folytatása lett volna.
Eltelt még három nap, míg végre elhálták a házasságot. Akkor
Lucky álomba sírta magát. Ez volt élete legkiábrándítóbb élménye.
Hát ennyi? Pár görcsös lökés, lehemperedés, aztán alvás?
Craven szemlátomást azt hitte, ennyi. Úgy tetszett rendkívül
elégedett magával. Állandóan mindentudóan vigyorgott, amitől Lucky
megőrült, és mániájává vált esténként egyszer dugni – fogmosás
előtt –, amikor is az aktus mindig pontosan három percig tartott.
Lucky nem tudta fölkelteni az érdeklődését a Majdnem iránt. Craven
nem akart tudni a Majdnemről. A cici szopása, a punci simogatása, a
farkának a szájba adása vagy a nyalás mind nem kellett neki.
Craven tudta, mit szokott csinálni a férfi, és nem érdekelték a
„perverzitások”, ahogyan ő nevezte őket. Még az sem érdekelte,
hogy Lucky eljutott-e a csúcsra – és ugyan ki a fene tudott eljutni egy
stopperral és egy kókadt farokkal? Négy év. Micsoda pazarlás.
– A hűsítő, asszonyom.
Lucky kinyitotta a szemét, és fölült.
– Jó reggelt – mondta Craven. – Hogy érzed ma magad? Lucky
elvette a pincértől az italt, még egy gyors pillantást vetett a
domborodó ágyékára, mosolygott, és cikornyásan aláírta a számlát.
Aztán megfordult és a férjére nézett. Már nem volt édes tizenhat
éves, húszéves volt, éw állandóan a válásra gondolt.
– Ó, cinkfiú – mondta unottan. Craven tudta, hogy Lucky megőrül
a cinkkenőcstől.
– Rosszul aludtam – nyafogta Craven. – Egy szúnyog volt a
szobában. Te nem hallottad?
Craven mindig panaszkodott valamire. Mint egy öregember.
– Nem. Megdöfött? – kérdezte ártatlanul Lucky.
Craven furcsán nézett rá.
– Megcsípett, Lucky, megcsípett.
– Ó, igen. Megcsípett. – Megdöfni őt szokták néha. Ha
szerencséje volt. Vagy pechje. Nézőpont kérdése.
Két hónappal a nászút után Craven a szeretkezést heti egy
alkalomra csökkentette, aztán havi egyre, aztán csak akkor kezdett
hozzá, ha olyan kedve volt – és az bizony ritkán volt. Lucky
belenyugodott, hogy Craven nemigen kedveli a szexet.
Gino azért adta őt erőszakkal férjhez, mert azt hitte, amolyan
kezdő nimfomániás. Nem tartott sokáig, amíg Lucky bizonyítgatni
kezdte, hogy az apjának igaza volt.
Még a nászút vége előtt sor került az első szeretőre: a szállodát
vezető Marco-hasonmás volt az. Az apja alkalmazottja. Tökéletes.
Lucky csábította el a férfit. Azzal az ürüggyel kereste föl luxus
lakosztályában, hogy üzenetet hozott Ginótól, és mihelyt bent volt,
levetkőzött, és a tekintetével kényszerítette a férfit, hogy ne mondjon
nemet. A férfi félt elutasítani a lányt. Nem merte megtenni.
Mindenképpen csak ő veszíthetett. Lucky Gino Santangelo lánya
volt. Ez meglehetősen bonyolulttá tette a dolgot.
 Lucky rájött, hogy a hatalom kétségtelenül csodálatos érzés! És a
tisztességes szeretkezés még jobb.
Lucky nem nézett hátra. Ha meglátott egy férfit, akit megkívánt,
megszerezte, ha egyáltalán megszerezhető volt. És a legtöbb az
volt. Persze diszkrét volt. Apucinak fölösleges megtudnia, hogy a
kikényszerített házasság – ahelyett, hogy akadályozta volna Luckyt
abban, hogy fűvel-fával lefeküdjék – gyakorlatilag rákényszerítette.
– Mióta vagy itt kinn? – kérdezte Craven.
– Egy órája. Miért?
– Csak tudni akartam – Ügyetlenül elrendezte a holmiját a Luckyé
mellé a napozóágyon.
Mihelyt Craven elhelyezkedett, Lucky fölállt, és kecsesen
beleugrott az olimpiai méretű medencébe. Jól tudta, hogy szinte az
összes férfi megnézi. Tizenhat évesen vad margaréta volt,
húszévesen vadrózsa. Sötét bőr, fekete szem. Még mindig karcsú és
kecses, de a keble erősebb lett, és ettől sokkal érzékibbnek látszott.
Hosszúra növesztette a haját, s az immár a derekáig hullt alá
szabad, fésületlen fürtökben.
Alig festette magát. Nem volt rá szüksége. Csak a szemét húzta
körül fekete ceruzával, a száját rúzsozta élénkvörösre, és egy-egy
csöpp aranyfényt használt itt-ott. Fürgén végigúszta a medencét,
fejét a hűvös vízbe dugta, csak néha emelte ki, hogy levegőt vegyen.
Ismét az életére gondolt.
Mr és Mrs. Craven Richmond nagyon szép lakásban éltek
Washingtonban. Volt egy piros Ferrarija, Apuci nászajándéka.
Cravennek krémszínű Lincoln Continentálja volt. Cravennek volt
kétszázezer dollárja – plusz négyévi kamat egy svájci bankszámlán.
Gino fizetett Cravennak azért, hogy elvegye Luckyt. Betty és Peter
Richmondot pedig megzsarolta, hogy megengedjék. Ezt Betty
mondta el gyűlölködve és fröcsögve – a tények részletezése nélkül –
egy családi vita alkalmával. Luckyeltökélte, hogy egyszer kideríti
még, mi volt a zsarolás tárgya.
Az a tény, hogy Gino fizetett valakinek azért, hogy elvegye őt,
mélységesen lesújto volt, olyannyira, hogy először Lucky el sem
akarta hinni. De egy napon elröpült New Yorkba, és szembenézett
az apjával.
 – No és? – kérdezte akkor Gino. – Az összes ötven rohadt állam
egyik legjobb családjába házasodtál. Nagy dolog, így hát adtam a
fiúnak egy kis pénzt, hogy el tudjon indulni.
Elindulni, de mivel? Craven nem dolgozott. Lógott az apján,
teniszezett az anyjával, és Luckytól elvárták, hogy ott legyen
valamennyi Richmond-eseményen. Golf. Lovaglás.
Asztalitenisz-verseny. És a bulvársajtó mindezekről hűségesen
beszámolt. Lucky hamar megtanulta, hogy Peter Richmond a kisujját
sem mozdítja, ha nincs ott egy fényképész, akkor viszont állandóan
pózol.
Nem ilyen életet képzelt el magának. Kielégületlen és dühös volt,
minden szempontból.
– Dolgozni akarok – mondta Cravennek. – Nem bírok csak
lötyögni, mint te, mert begolyózok. – Rossz ötlet – mondta Craven.
– Rossz ötlet – mondta Betty. – Rossz ötlet – mondta Peter.
Az biztos, hogy a Richmondok összetartottak.
– Gondoltál már a szülésre, kedvesem? – kérdezte egy napon
Betty.
Hogy gondolt-e? Lidércesnek találta a gondolatot.
– Négy nyelven beszélek, az eszem igen gyorsan vág, még nem
akarok gyereket, Betty. Dolgoznom kell, vagy megőrülök! Kelletlenül
megengedték, hogy részmunkaidőben dolgozzon Peter irodájában.
Egy hét után föladta. Petemek dolgozni a bizalmasai között rosszabb
volt, mint semmit sem csinálni.
Azzal töltötte a napjait, hogy vásárolt, olvasott, barátnőkkel
ebédelt, akik nem is voltak igazi barátnők, inkább csak ismerősök.
Órákon át száguldozott az autópályán ide-oda a Ferrarijával, csak
hogy csináljon valamit. Sebesen, és a sztereóból pompás, fekete
soulzene szólt. Számos rövid, heves kalandja volt, de egyik sem
tartott tovább négy napnál, mert ő így akarta,
Nagy ritkán meglátogatta az apját. Vagy Gino röpült
Washingtonba, vagy Lucky és Craven New Yorkba. Mindig
valamilyen eseményre. Egy vacsorára. Díjátadásra. Mindig emberek
között voltak. Néha Dario is felbukkant, akivel egykor annyira közel
voltak egymáshoz, mostanra titkolózó idegen lett, és nem volt
egymás számára semmi mondanivalójuk.
 Lucky úgy érezte, olyan élet csapdájába vergődik, amelyet nem
akar, amelyet Gino kényszerített rá. Akkor hát miért maradt? Még
mindig nem jött rá. Szenvedélyesen gyűlölte az apját. Ugyanakkor
kétségbeesetten akart tetszeni neki.
Ginónak az tetszett, hogy Lucky nem vált el a férjétől. Luckynak
az tetszett, ha fűvel-fával lefeküdt.
Amikor kimászott a medencéből észrevette, hogy Craven vadul
integet Nem sietett, kényelmesen baktatott oda hozzá a
napozóágyak között.
– Mi az? – kérdezte és megrázta a haját úgy, hogy a vízcsöppek
tetőtől talpig lefröcskölték Cravent.
– Apád – mondta bosszúsan Craven. – Már boyjal kerestettek. A
telefonnál.
– Igen? – Lucky egy picikét örült. Hónapok óta semmi hírt nem
hallott Ginóról. Talán hiányzik az apjának?
Nem vette a fáradságot, hogy törülközőt csavarjon magára.
Egyszerűen besétált az egyik üvegezett telefonfülkébe.
– Tessék – mondta szándékosan színtelen hangon.
– Lucky? Szia, kislányom, hogy vagy?
– Remekül. És te?
– Gondjaim vannak. Semmi olyan, amit nem lehetne megoldani.
Gino beszél neki az ő gondjairól. Az első alkalom. Félszeg csönd
után ismét Gino szólalt meg.
– Figyelj, kislány, azt akarom, hogy New Yorkba repülj.
Luckynak milliónyi kérdés jutott az eszébe. – Mikor? – kérdezte
gyorsan.
– Ma, holnap, nem kell a nyakad szegned, de minél előbb.
– A vakáció közepén vagyok – magyarázta nyugodtan Lucky
– Az egész életed egyetlen rohadt vakáció! – robbant ki Gino.
– De hát miről van szó? – kérdezte türelmetlenül Lucky, nem véve
tudomást Gino kitöréséről.
– Nem akarok telefonon beszélni róla – mondta feszülten Gino. –
Gyere szépen New Yorkba. Fontos, másként nem hívnálak.
– Ma este jövünk – határozott Lucky.
– Nem, ne hozd Cravent. Egyedül gyere. Magánügy, családi ügy.
Luckynak igazán tetszett az ötlet, hogy Craven nélkül utazzon
New Yorkba.
 – O. K. – mondta lassan, még mindig tűnődve, miről lehet Majd
találkozunk.
– Korai géppel gyere. Együtt vacsorázhatnánk. Dario is jön.
Lucky most zavarodott meg csak igazán. Dario. Ő. Gino. Az
egész Santangelo család. Talán beteg Gino? Megtámadta valami
gyógyíthatatlan betegség, és napjai vannak csak hátra?
– Egyéként jól vagy? – kérdezte gyöngéden.
– Persze. Jobban nem is lehetnék. Viszlát, kislány. Mihelyt
megtudod, melyik géppel jössze, hívd föl Costát, hogy kimenjen
valaki eléd a repülőtérre.
Halk búgás tudatta Luckyval, hogy Gino letette a kagylót.

Ugyanazon a napon, valamivel korábban Dario is hasonló hívást

kapott, és legalább annyira meglepődött, mint a nővére.
Az apja lényegében magára hagyta.
– Tanulj, és akkor elkaphatod a világot a tökénél – mondogatta
Gino. Dario elfogadta a tanácsát. Maradt az iskolában mindaddig,
amíg le nem érettségizett tizenhét évesen, aztán rábeszélte Ginót,
hadd tanulhasson képzőművészetet a San Franciscó-i
Képzőművészeti Főiskolán. Az apja eleinte szkeptikus volt.
– Művészet? Az meg miféle tanulás? – Ugyanakkor szemlátomást
büszke volt a fia nyilvánvaló művészi tehetségére. Costának meg is
mondta: – Hadd szórakozzon a kölyök, csinálja, amit akar. Kedvére
dughat a főiskolán, lefektetheti az összes lányt, aztán ha betölti a
huszonegyet, megtanítom mindenre, arait én tudok – azzal lesz
teljes a tanulása. Hamarosan ő fogja átvenni a Santangelo
birodalmat.
Nem akarom idő előtt rákényszeríteni, így hát Dario szabadságot
kapott.
A Ginótól kapott korlátlan pénzből Dario egy kis lakást bérelt San
Franciscóban, ahová Erickel költözött be, aki föladta
San Diegó-i állását, hogy védencével maradhasson.
Dario meglehetősen élvezte a kapcsolatukat. Eric midenféle
szempontból gondoskodott Darióról, aki viszont élvezte, hogy nem
kell tennie semmit, csupán hagynia kell, hogy imádják. Egyáltalán
nem találta abnormálisnak a dolgot. bűntudatot csak akkor érzett, ha
arra gondolt, hogy az apja megtudhatja a dolgot. Ez
elképzelhetetlen.
Erickel meglehetősen zárkózottan éltek. Nem csatlakoztak a
zsivajgó hippiközösséghez, nem jártak homokosklubokba, általában
véve senkivel sem érintkeztek.. Ez Ericnek nagyon is megfelelt. Nem
akarta, hogy bárki más rátegye a kezét Dariora.
A főiskolán a lányok megállás nélkül üldözték a fiút. Dariót
azonban nem érdekelték. Eric kielégítette valamennyi szükségletét.
Az idő gyorsan telt. Dario csak ritkán látta az apját. Volt egy
karácsonyuk, néhány hét nyaranta, amikor kötelességtudóan
ellátogatott Las Vegasba, New Yorkba, és kész.
Vegasban Gino mindig bemutatta neki az éppen legjobb csajt.
– Ez Jenny, nemrégiben jött a városba.
– Szeretném, ha elvinnéd valahová Crissyt, éppen most szakított
a fiújával.
Dario kötelességtudóan elment a lányokkal, búcsúzáskor még
meg is csókolta őket. Hátha beszámolnak az apjának a történtekről.
Eric meg is ölné, ha megtudná
Lányokkal csókolózni nem volt nagy szám. Dario egy csöppet
sem tudott begerjedni tőle. Undorodott ragacsos rúzsuktól, a púder
meg a festék émelyítő szagától. A meztelen női testnek a
gondolatától is undorodott. Az a sok, puha hús. Az a nagy mell. Azok
a rejtett helyek. Eszébe jutott a meztelen Marabelle Blue, és
megborzongott.
– Miért kell New Yorkba menned? – kérdezte Eric.
Dario gondosan megfésülködött, és eltűnődött, levágassa-e a
haját, mielőtt találkozik az apjával.
– Mert kell. Családi összejövetel, bármit jelentsen is. – De mit
jelent? – nyafogta Eric. Dario vállat vont.
– Ki tudja? Meg kell tudnom.
 GINO 1970
Gino türelmetlenül várta a gyerekei érkezését. Lucky lesz az első,
ő csupán kétórányira van repülőn. Aztán Dario, akinek negyed
nyolcra kell a Kennedy repülőtérre érkeznie. Milyen kár, gondolta
Gino, hogy nem a fiú az idősebb. Valahogy illendőbb, hogy a fiú
legyen az elsőszülött. Aztán miért nem fordított a külsejük? Miért
nem hasonlít Lucky Mariára, miért nem Dario a sötét és férfias alkat?
Nem mintha Dario nem lenne férfias. Gino látta a fiát, amint a
lányokat hajkurászta Vegasban, és biztosan pompásan tölti az idejét
azon a főiskolán is Friscóban. Ha belegondol: az ő fia művészeti
főiskolán! Elmosolyodott, és azt kívánta – ahogyan életének minden
egyes napján –, bárcsak Maria megérhette volna, hogy felnőttnek
lássa a gyerekeit. Vajon ő mit tett volna Luckyval?
Gino úgy érezte, bölcsen tette, hogy férjhez adta, ha olyan
fiatalon Richmond családban mindenre van esélye. Peter Richmond
egy napon indulni fog az elnökválasztáson Olyan egyszerű volt az
egész. Az emberek manipulálható balekok. A Richmondok
meggyőzéséhez arról, hogy Lucky megfelelő menyük lesz csupán
egy kis szelíd rábeszélés kellett, némi pénz, meg azoknak a
meglehetősen vad fényképeknek és szalagoknak az említése,
amelyek Peterről és Marabelle Blueról készültek, és Gino széfjében
pihentek.
Betty Richmond dühöngött. Még meg is jelent Ginónál abban a
reményben, hogy ha még egyszer odaadja a férfinak azt a csontos
testé, Gino elfelejti az egészet.
Gino elutasította a nőt, ahogy korábban az utasította el őt.
Döntetlen.
Lucky és Craven egy héttel később házasok voltak. Csak az idő
döntheti el, vajon helyesen cselekedett-e. Nem sokat látta a lányát,
de amikor látta, elégedett volt vele. Talán egy kissé feszült volt. Miért
nem szül? Akkor Gino tudná, hogy helyesen cselekedett.
Elhatározta, hogy beszél Luckyval, megmondja neki, hogy szeretne
nagypapa lenni. Elvégre múlik az idő, és ő sem lesz fiatalabb.
Costa lépett be. Nagyon megöregedett azóta, hogy az előző
évben elhunyt szeretett Jenniferje. Rák vitte el, de könyörületesen
gyorsan.
 Gino sajnálta a barátját. Nincs gyereke. Nincs családja. Csak
Leonóra él még, akiről az a hír járja, hogy reménytelen alkoholista.
Gino még gondolni sem akart a nevére. A nő emléke undorral
töltötte el. Ahogyan Mariával bánt, az egyetlen gyermekével. A
temetésére sem jött el a ribanc, és annyi év alatt egyetlenegyszer
sem volt kíváncsi Luckyra vagy Darióra. Nem mintha Gino engedte
volna, hogy találkozzanak. Soha.
– Red ment a reptérre – mondta Costa. – Lesz ideje idehozni
Luckyt, aztán visszamenni Darióért.
– Helyes – mondta Gino, és megsimogatta borzas üstökét.
Hatvannégy évesen a haja ugyanolyan sűrű, mint egykor. A farka
akkor áll föl, amikor csak akarja. Csak a gyomra hagyta cserben.
Átkozott fekélyek. Megőrjítik. Néha annyira fájt, hogy a földön
fetrengett a kíntól.
– De jó szaga van valaminek – szimatolt mohón Costa.
– Szerezned kellene egy szakácsnőt, meg kellene híznod egy
kicsit. Nincs rondább egy sovány vénembernél.
– No és egy sovány vénasszonynál? Gino nevetett.
Igazad van! Huszonkilenc évesnél idősebb nővel nem is kezdek.
A dumájul szörnyű, de a formájuk jó.
Gino nagyon szerette volna, ha Costa el-elmegy egy-egy nővel.
Ha a férfi kihagyja az életéből a dugást, nem tesz jót neki. Ez történt
Costával is. Megőszült, meggyörnyedt. Jennifer már egy éve a sírba
volt. Ideje lett volna újra elkezdenie.

Könnyedén csevergtek: Gino az asztalfőn, Costa vele szemben,

Lucky az apja balján, Dario a jobbján.
Gino kétségtelenül büszke volt a gyerekeire. Mindketten nagyon
szépek módján. Persze Dario haja nagyon hosszú, no de nem ez a
szokás ma a fiatal srácoknál, nem ez a divat? Azért nem állta ne
szóljon.
– Le kell vágatnod a hajadat, Dario. Úgy nézel ki, mint valami
hippi vagy rockénekes.
– Nekem tetszik – vette gyorsan védelmébe az öccsét Lucky.
Rögtön a pártját fogta, mint kicsi korukban.
– Persze – korholta Gino. – Ha nekem nem tetszik valami, te
imádod Mindig is így volt.
 – Igazán? – Lucky őszintén meglepődött.
– Persze. Nem így volt, Costa?
Costa bólintott. Lucky nevetett.
– Nem tehetek róla, hogy mindig más a véleményünk.
Jó érzés volt számára egy asztalnál ülni Ginóval és Darióval. Jó
volt a családjával lenni. Nem emlékezett az idejére, hogy mikor ültek
le így együtt asztalhoz. Az apja jól nézett ki, tehát biztosan nem az
egészségi állapota miatt hívatta őket.
Eszébe jutott Craven képe, amikor közölte vele, hogy New Yorkba
utazik, és ő nem jöhet.
– Miért nem? – nyafogta, és a cinkkenőcstől a szokásosnál is
nevetségesebb volt.
– Családi ügy – mondta könnyedén Lucky. – Tudod, mennyire
fontos a család. – Ez telitalálat volt. Craven családja uralta a kettőjük
életét. Kardos Betty és Randizó Peter, ahogyan Lucky elnevezte
őket. Ha legalább Peter Richmond indulna az elnökválasztáson, és
elbukna. Lucky szerint a pacáknak semmi esélye, nem egy Kennedy.
Ráadásul Peternek ő a menye, és ez komoly ellenérv vele szemben.
A báránysült finom volt. A hagyományos cassata követte, amelyet
Gino annyira kedvelt. Gino gyorsan evett, nagy falatokban
rakosgatta a szájába a desszertet. Nem volt olyan finom, mint
hajdanán – Gino nosztalgiázva emlékezett vissza arra a cassatára,
amelyet a Kövér Larrynél lehetett kapni, amely csupa krém volt és
tele valódi gyümölcsdarabokkal –, de azért nem volt rossz.
Amikor végeztek a desszerttel és fölszolgálták a kávét, Gino fölállt
az ebédlőasztaltól, kinézett, hogy az ajtó előtt nem leselkedik-e
valaki, becsukta az ajtót, és visszatért az asztalfőre.
– Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért hívattalak mindkettőtöket
– mondta.
Lucky gyorsan Darióra pillantott. Kíváncsi! Majd meghal!
– Egy kis vakációra kell mennem – folytatta Gino –, valahová
külföldre.
Mi ebben a falrengető? Lucky cigarettáért nyúlt.
– Talán csak néhány hétig leszek távol, talán néhány hónapig
pillanatnyilag nehéz lenne megmondani.
– Hogy történt? – kérdezte Lucky, és egyszeriben nagyon éber
lett. Gino elegánsan vállat vont.
 – Hogy történt? Jó kérdés. – Megtapintotta az arcán immár alig
látható régi sebhelyet. – Hé Costa, elmondod a srácoknak, miről van
szó?
Costa bólintott és szónokiasan megköszörülte a torkát.
– Apátoknak egy időre el kell hagynia Amerikát – mondta
morcosán. – Rövid időre, reméljük; mert hogy bizonyos föltételektől
függ…
Igen, igen, értjük – mondta türelmetlenül Lucky. – Mennie kell. D
miért?
Gino szigorúan nézett a lányára.
– Fogd be a szád és figyelj.
Costa megköszörülte a torkát. Lucky észrevette, hogy remeg a
keze és megsajnálta. Legalább húsz évvel látszott öregebbnek Jen
néni halála óta.
– Tudjátok, a helyzet a következő – mondta Costa. – Az
Adóhivatal már évek óta üldözi Ginót olyasmiért, amit ők az
adófizetés alóli kibújásnak neveznek az általuk rejtett tőkének
nevezett összegek után. Mindez meglehetősen régi ügy, de mint
bizonyára tudjátok, az Adóhivatal soha nem adja föl.
– Mocskos disznók! – szakította félbe Gino. – Annyi rohadt adót
fizettem, hogy abból húsz évig elélhetne a Fehér Ház.
– A dolgok veszélyes ponthoz érkeztek – folytatta Costa. – Nem
untatlak titeket a részletekkel, de biztos forrásból tudom, hogy
különbizottságot hoztak létre Gino adóügyeinek a kivizsgálására.
Kötelezni fogják a bíróság előtt való megjelenésre, és ez biztos
börtönbüntetést jelent.
– No de ha kifizetted az adódat – mondta értetlenül Lucky. – Nem
értem…
– Ne légy ostoba! – csattant föl Gino. – Azt hittem, okos lány
vagy. Persze hogy fizettem adót, több mint eleget. De sok minden
után nem fizettem. Sokat.
– És ha most kifizeted…
Mindkét férfi nevetett.
– Ez nem olyan egyszerű, Lucky – mondta gyöngéden Costa. –
Sokkal bonyolultabb, semhogy megérthetnéd. Csupán a csupasz
tényeket mondom el. Ha belemennék a részletekbe, legalább egy
hétig tartana.
 – Az – helyeselt Gino –, de nincs semmi olyasmi, amit ne lehetne
megoldani. És nekem eszem ágában sincs holmi büdös börtönben
rohadni, amíg rendeződik a dolog. Ezért megyek el.
– Hová mégy? – kérdezte aggodalmasan Lucky.
Talán Londoba, ott is van egy kis részünk a kaszinóéletben. Talán
Párizsba. Nem tudom.
Lucky szeme felszikrázott. Hirtelen meglátta a menekülés útját.
– Veled mehetek apa? – Évek óta nem szólította apának. – Miről
beszélsz? Velem jönni? Micsoda ötlet! Neked itt megvan az életed,
méghozzá jó életed.
– Ki mondta? – morogta sötéten Lucky.
Luckyra rá se hederítve Gino Dariohoz fordult, aki egy kanállal
játszott.
– Hé, te nagyon hallgatsz, kölyök. Nincs kérdésed?
Dario összerezzent. Nem figyelt oda. Őt nem zavarta, hogy
Ginónak el kell hagynia az országot. Amúgy sem látta soha. – Nincs
kérdésem – mondta gyorsan. – Értem.
– Helyes. – Gino fölállt az asztaltól, és az ablakhoz ment. –
Elővigyázatosságból – mondta – átiratok rátok most egy csomó
dolgot. Nem kell törődnötök semmivel, csupán alá kell írnotok egy-
két papírt. Costa lesz a meghatalmazottam, ő tart kézben mindent.
Dario – nézett a fiára. – Azt akarom, hogy New
Yorkba költözz. Sok mindenről kell tudomást szerezned. Costa
majd elkezd tanítani.
Dario most ámít el először némi érzelmet.
– New Yorkba költözzek! – kiáltotta. – Miért?
– Már mondtam, miért – mondta türelmesen Gino. – Mert a fiam
vagy azért. Mert Santangelo vagy, azért. És már eleget szórakoztál
azzal a hülye főiskolával. Ideje, hogy beszállj az üzletbe.
– De én nem akarok New Yorkban élni – tiltakozott Dario. –
Gyűlölöm New Yorkot.
Gino szeme hideg és fenyegető volt.
– Nem kértelek rá, kölyök, hanem utasítottalak. Értetted? Dario
idegesen bólintott.
– És én? – kérdezte Lucky. – Mi van veled?
Ha Dario kitanulja az üzletet, én is ki akarom tanulni.
 – Ne légy csacsi, kislány – mondta kedvesen Gino. Luckyban
négy év kielégületlen dühe fortyogott. Fekete szeme ugyanolyan
hideg és fenyegető volt, mint az apjáé.
– Miért nem? – kérdezte. – Miért nem?
– Mert nő vagy – felelte nyugodtan Gino –, férjes asszony, aki az
ura mellett marad, és úgy viselkedik, ahogyan tisztességes
feleséghez illik. – Szünetet tartott, aztán hozzátette. – És ideje lenne
szülnöd is. Mire vársz?
– Mire várok? – robbant ki Lucky. – Hogy előbb éljek, arra várok.
Gino Costára pillantott, és műkétségbeeséssel emelte az égre a
kezét.
– Élni akar. A kisasszony élni akar. Az nem elég, hogy megkap
mindent, amit csak akar, és mindenből a legjobbat…
– Beleértve a férjemet – kiabálta dühösen Lucky. – Férjet is vettél
nekem a nyavalyás pénzeden. Te…
– Elég volt.
– Nem volt elég. Többet akarok – visította Lucky. – Dario miért
kap lehetőséget, én miért nem?
– Hagyd abba, Lucky. – Gino hangja hideg volt, mint a jég. –
Aztán miért? Mi a fenéért?
Gino fekete szeme ugyanúgy gyilkolni tudott volna, mint a lányáé.
– Mert én mondom, azért. És vigyázz a szádra. Úrinő nem beszél
így. Lucky csípőre tette a kezét, és szemtelenül szembenézett az
apjával.
– Én nem vagyok úrinő – gúnyolódott. – Én Santangelo vagyok.
Pontosan olyan vagyok, mint te, és te sem vagy úr.
Gino csak nézte vad, fekete szemű lányát, és arra gondolt:
Jesszusom! Mi lett ebből itt? Megadtam neki mindent, ami csak
pénzért kapható. Mit akar még?
– Miért nem nem fogod be a szád és ülsz le végre? – kérdezte
fáradtan.

Ettől Lucky még dühösebb lett.

– Ó, persze! El kell hallgattatni. Csak nő, mit számít hát? El kell
hallgattatni, férjhez kell adni, és kit érdekel aztán, hogy boldog-e? –
Mély lélegzetet vett, úgy sziszegte. – Rohadt
 férfisoviniszta vagy, aki azt hiszi, a nő csak arra jó, hogy basszon
meg főzzön. Maradjon a konyhában vagy a fürdőszobában, ott a
helye. Anyuval is ezt csináltad, mielőtt megölték? Bezártad a…
Gino azzal szakította félbe, hogy teljes erejéből fölpofozta. Costa
fölugrott az asztaltól. – Gino! Dario idegesen nézte őket, de nem
mozdult.
Lucky kétségbeesetten próbálta visszafojtani forró könnyeit,
amelyek már-már kibuggyantak.
– Gyűlöllek – sziszegte – Mélységesen gyűlöllek. És soha többé
nem akarlak látni.
– Lucky… – kezdte Gino.
A lány kiviharzott a szobából. Még hallotta az apja hangját.
– Gyerekek! Mit tehetsz? Az ember a legjobbat akarja… Nő az
üzletben… elment az esze… Érzékeny… Jesszusom, mind olyan
érzékenyek…
Lucky nem volt érzékeny. Tele volt kemény, hideg dühvel.
Miért futott el? Miért nem maradt ott, hogy kiharcolja a jussát?
Miért nem győzte meg Ginót, hogy neki is adnia kell egy
lehetőséget?
Nem akarok férjes asszony lenni, apa. Nem akarok Craven
Richmond mellett maradni, és tisztességes feleséghez illően
viselkedni. Craven nem tud tisztességesen baszni. Semmit sem tud
tisztességesen csinálni.
Te adtál hozzá. Azért mentem bele, hogy a kedvedben járjak, és
mert túlságosan fiatal voltam, hogy tudjam, a te szavad nem törvény.
Most ki akarok szállni. Olyan akarok lenni, mint te.
És leszek is.
Ó, igen, olyan leszek.
Senki sem állíthat meg. ígérem neked.
Igen. A te lányod vagyok. Nem te mondtad, hogy egy Santangelo
mindig állja a szavát? Majd meglátod.
Mindenki meglátja.
 STEVEN 1971
Anyjával való kibékülés óta Steven többet dolgozott, mint valaha.
Nehéz lett volna nemet mondani Carrie kívánságára, hogy kezdjen
magánpraxist. Olyan sokkal tartozott az anyjának, különösen a Zizi-
ügy után. így hát, hogy kedvében járjon Carrie-nek, Steven beállt
partnernak Jerry ügyvédi irodájába. Hat hónapig bírta, aztán
barátságban elvált Jerrytől, és visszatért a közszolgálathoz.
– Tudom, mit akarsz nekem – mondta csalódott anyjának –, hidd
el, én is akarom. De éreznem kell, hogy valami értelmeset csinálok,
és ha gazdag hölgyek nevében perelek még gazdagabb cégeket,
akkor ezt nem érzem.
Carrie próbálta megérteni. Nem volt könnyű, miközben látta, hogy
Jeny egyre gazdagabb és fontosabb ember lesz, míg Steven csak
gürcöl azért, amit értelmesnek tart.
Nemrégiben a fiú ismét randevúzni kezdett.
– Leesik a farkad, ha soha nem használod! – unszolta Jerry.
A jó barát, aki megdugta a feleségét. De ezt jobb elfelejteni.
Steven kelletlenül lépett be újra a nemi versenytérre. Lassan,
óvatosan haladt. Az első lány, akivel lefeküdt, joghallgató volt csodás
afro-frizurával. Az első lány Zizi óta. Steven egy évig nem nyúlt
nőhöz. Nem olyan nagy dolog. Olyan volt, mintha a lábujját langyos
fürdővízbe dugta volna mosdás nélkül töltött hónapok után. Steven
élvezte. De meg tudott lenni nélküle is.
Afro után a lányok visszaszivárogtak az életébe, de kizárólag
dobható alapon. Soha többé nem vezetheti őt egyetlen nő sem a
farkánál fogva. Soha.
Keményen dolgozott, randizott is, ha kedve volt hozzá, és
gyakran látogatta Carrie-t, hogy behozzák az elvesztegetett időt.
Bármennyire ragyogónak es magabiztosnak látszott is az asszony,
Steven nem érezte igazán boldognak. Beszélni próbált vele, de
Carrie elzárkózott, amikor az ő életéről kellett volna beszélni.
Akkor jött a Bert Sugar-ügy, és Steven pályafutása radikálisan
megválto zott.
Bert Sugár jelentéktelen kis bűnöző volt. Letartóztatták egy
tizenöt éves lány brutális megerőszakolása miatt, bekasztlizták, és a
letartóztatást végző tiszt azt mondta neki:
 – Most már egész életedben csak kiverheted, mocskos disznó.
Mert úgy megkapod a magadét odabent, hogy minden mástól
elmegy a kedved.
– Ártatlan vagyok, Mr. Berkely – mondta könnyezve Bert Sugar
Stevennek az első találkozásukkor. – Rágalom az egész.
Ahogy elnézte a szánalmas, nyomorult embert, Steven hajlamos
volt hinni neki. Annyi ereje sem lehetett, hogy egyedül pisiljen,
nemhogy erőszakoskodjon. Így hát Steven védte, méghozzá
kitűnően. És kihozta a börtönből annak ellenére, hogy a vád úgy
vélte, elegendő bizonyítékuk van ahhoz, hogy Bertet sittre vágják
mindörökre.
Stevennek meggyőződése volt, hogy Bert Sugar ártatlan.
Bizonyította a tanúk szavahihetőségét, meghatóan beszélt Bért
szánalomra méltó, nyomorúságos életéről, és rábeszélte az
esküdteket, hogy adjanak Bertnek még egy lehetőséget.
Bert Sugar szabad emberként hagyta el a bíróságot.
Az áldozat anyja, fekete nő volt, leszólította Stevent a bíróság
előtt. A szeme csupa tűz volt, amikor megragadta Steven karját, és
ezt vijjogta:
– Testvér! Isten bocsássa meg neked, amit ma tettél.
Steven szabadulni próbált, de a nőnek vasmarka volt.
– Hibáztál – folytatta a nő. – Szabadon engedted a fehér ördögöt.
Megfizetsz érte. Mind megfizetünk érte.
Steven végre kiszabadította magát, és távozott. A nő persze nem
akarta beismerni, hogy nem Bert Sugar volt az az ember, aki
megtámadta a lányát. Egy bukott pasas kellett neki. Bert tökéletesen
megfelelt. A közelükben lakott, nem volt munkája, ezért egész nap
otthon volt, látták a nő lakásának közelében percekkel a bűntény
után. Csupa bizonyító erejű körülmény. A kislány nem tudta
azonosítani a támadóját. Nem volt rá lehetősége, mert a férfi az
ablakon át mászott be a lakásba, rámászott a kislányra, aki az
ágyban aludt, és bekötötte a szemet, megkötözte, megverte, és
többször megerőszakolta.
Steven örült, hogy Bert Sugart kellett védenie. A szánalmas kis
emberről nem hihették el, hogy ilyesmire képes.
Steven győzelmi mámora huszonnégy órán belül rémálommá
változott.
 Sugar a szabadulása után egyenesen egy környékbeli bárba
ment. Ott ült, egymás után itta a Budweisereket, és egyre „a kis
fekete csirkéről” beszélt, akit megbaszotz’, meg „a hülye nigger
ügyvédről, aki kihozta a börtönből”.
Bert részegen távozott a bárból tizenegykor. Visszament az
áldozat lakásába leütötte az anyát egy útközben fölszedett csővel,
behatolt a lakásba, megtámadta a kővé dermedt lányt, letépte róla a
hálóinget, és újra megpróbálta megerőszakolni. Csakhogy ezúttal
Bert Sugar nem tudta fölállítani. Túlságosan sokat ivott.
A rendőrség idejében érkezett, hogy lerángassa a hisztérikus
kislányról. De ahhoz nem érkeztek időben, hogy megmentsék az
anyját Kórházba szállítás közben belehalt a fejsérülésébe.
Steven összeomlott. Az ő hibája volt, az ő tévedése. Miatta halt
meg a nő. A gyilkosság eszközévé vált.
Senki sem tudta lecsillapítani. Carrie-nek végre sikerült
rábeszélnie menjen pihenni. Elliott egyik barátjának volt egy
nyaralója Montaukban elintézték, hogy Steven addig maradhasson
ott, ameddig akar. Carrie vele akart menni. Steven egyedül akart
maradni.
– Kérlek, mama, egyedül akarok lenni, végig kell gondolnom a
dolgokat Élvezte a magányt. A szelet, az esőt, a hosszú sétákat az
elhagyott, szeles parton.
Hosszan és alaposan elgondolkodott az életén, azon, amit elért
és azon, amit elérni remélt.
Elgondolkozott az emberekhez való viszonyán. Carrie.
Kicsoda valójában? Steven szerette, de nem igazán ismerte.
Valahol a tudata legmélyén rémlett néhány régi emlék. Nők sok-
sok nő, amint azt éneklik, „Boldog születésnapot”. Ez hol történt?
Megkérdezte Carrie-t. Az vállat vont. Ugyanez történt, amikor egy
Leroy nevű fickóról faggatta. Ő emlékezett a névre.
Carrie azt mondta, életében nem hallotta ezt a nevet.
Zizi. Egyetlen hosszú, rossz álom. Rajta örökre túl volt.
Amikor Montaukból visszatért, komoly elhatározásra jutott.
– Oldalt váltok – mondta Jerrynek. – Nem leszek védő tovább.
Vádló leszek. Úgy talán több jót tehetek. Ebben a városban annyi
mindent kellene rendbe tenni, és ha egy kicsit is segíthetek…
Jerry meglátta az elragadtatás csillogását Steven szemében.
 – Köz-vagy magán-? – kérdezte, mintha még nem tudná a
választ.
– Természetesen köz – mondta a homlokát ráncolva Steven.
– Természetesen – nevetett Jerry. – És mi újság még?
 LUCKY 1970-1974
Amikor Gino elutazott 1970-ben, a távozása nem éppen csöndes
volt. Újságok főcímei harsogták örömmel, hogy megszabadultak
Amerika egyik leghatásosabb bűnözőjétől.
Fényképészek tolongtak és verekedtek a repülőterén, minél jobb
képet csinálhassanak róla.
A szokásos, sötét öltönyt viselte, mélyen a szemébe húzott puha
kalap sötét napszemüveget. Nem mosolygott, nem fordult meg, nem
reagált sehogyan a fényképészek hordájára.
Dühítette, hogy tudnak az elutazásáról.
A gépen aztán ugyancsak dühösen fedezte föl, hogy útitársainak
egy része is riporter. Rá kellett jönnie ott és akkor, hogy valami
készül.
Az út Rómába eseménytelen volt. Ami a leszállás után történt, az
már nem. Olyan lidérces álom kezdete volt, amelyet Gino soha nem
fog elfelejteni.
Nem engedték be Olaszországba azon az alapon, hogy
nemkívánatos külföldi. Olaszországban! A szülőhazájában! Onnan
Genfbe utazott, ahol ugyanaz történt, onnan
Franciaországba. Ott hét és fél óránát várakoztatták egy mocskos
szobába, aztán utasították csak ki. Hihetetlen!
Addigra már megalázott és kimerült volt. És a sajtó egész idő alatt
ott táncolt körülötte, rögzítette minden bosszúságát.
Persze fölhívta Costát, aki közölte, hogy kiszivárogtatták a hírt, és
az egész zaklatásnak az a célja, hogy Ginót arra kényszerítsék,
hogy visszatérjen Amerikába Ám Costa sem tétlenkedett. Azt
mondta Ginónak, utazzon Londonba, ahol talán van rá némi esély,
hogy beengedjék.
– Ha nem, próbáld meg Izraelt. Értesz?
Egen. Gino értette. Costa azt próbálta közölni vele, hogy Izrael
hajlandó lesz befogadni, de még el kell boronálnia a dolgokat. Sok
kapcsolata volt Izraelben. Ráadásul Gino kerek egymillió dollárral
járult hozzá az egyik jelentős izraeli gyermekalapítványhoz.
Végigcsinálta azért a kísérletet, hogy bejusson Angliába. Egy
újabb szobácskában aszalódott, míg különféle tisztviselők jöttek-
mentek. Gino a Darióval és Luckyval való találkozására gondolt.
Nem úgy alakult, ahogyan remélte. Dario durcás volt és
visszahúzódó. Lucky vadabb, mint valaha. Érzékeny gyerek, aki nem
tudja maga sem, hogy mit akar. Kár, hogy haraggal váltak el, de
nemsokára úgyis visszamegy. Akkor majd eltölt egy kis időt a
lányával, és rendbe teszi a dolgokat.
Angliában ugyanaz történt. Nemkívánatos külföldi.
Jesszusom! Úgy beszéltek róla, mintha egy másik bolygóról
érkezett volna!
Negyvenkét hosszú, fárasztó óra azóta, hogy elhagyta Amerikát.
Gino végre bebocsátást nyert – ideiglenes turistavízummal –
Izraelbe. Három hónapig volt a Dán Hotel elnöki lakosztályában,
aztán átköltözött egy tengerparti házba, ahol csöndben éldegélt két
testőrrel, egy házvezetőnővel, két német juhászkutyával és alkalmi
barátnőivel.
Várta, hogy hazamehessen. Az erre irányuló tárgyalások nem
bizonyultak könnyűnek.

Mihelyt Gino elutazott, Lucky visszatért a Bahamákra, befejezte a

vakációját Cravennel, aztán visszautaztak Washingtonba, ahol
nyomban belezökkentek a régi kerékvágásba. Luckyban még mindig
forrt a harag azért, ahogyan az apja vele szemben viselkedett, és
törte a fejét, hogyan bizonyíthatná be Ginonak, hogy nem volt igaza.
Hogy mert úgy bánni vele, mint valami hülye kisgyerekkel? A nők
túlságosan érzékenyek az üzletben mi? A módot talál rá, hogy
megmutassa Ginónak.
Richmondékat bosszantotta Gino sajtója. Luckyt meg
Richmondék, amikor néhány héttel később Costa küldött neki
néhány aláírni való papírt, elhatározta, hogy New Yorkba utazik, és
személyesen viszi vissza őket.
A repülőgépen átolvasta az iratokat, és izgatottan értette meg,
hogy vállalatainak és cégeinek igazgatója lett. Újra megnézte Costa
rövid levelét. Nem kell fáradnod az elolvasásukkal… csak írd alá ott,
ahol megjelöltem, üres formalitás…
Ne fáradjak az elolvasásukkal, a frászt, gondolta. Amit aláírok, azt
elolvasom.
Kivett egy szobát a Sherry Netherland szállodában, aztán fölhívta
Costát
 – Képzeld, itt vagyok. Nem akarsz megvacsoráztatni egy éhező
kislányt?
– Miért vagy itt? – kérdezte zavartan Costa. – Craven hol van?
– Craven a családjával van Washingtonban, ott a helye – mondta
édesen Lucky. – Én pedig bevásárolni jöttem. – Helyes – mondta
habozva Costa.
– Mi a legfrissebb hír apa helyzetéről? – kérdezte Lucky.
– Lassan megy – felelte óvatosan Costa. – Nem telefontéma.
– Értem. Viszlát. – Az ösztöne azt súgta, hogy legyen óvatos
Costával. Játssza a tágra nyílt szemű ártatlanságot.
Nyílt szemű ártatlanság volt a 21.-ben elköltött vacsora alatt is.
Megrendelte a Costa javasolta kacsát, megcsodálta a sötét
faburkolatot és a mennyezetről lelógó játékokat, illedelmesen
kortyolgatta a bort.
– Még soha nem voltam itt – lelkesedett. – Fantasztikus!
Costának jólesett, hogy Lucky elégedett az általa választott
étteremmel.
– Mit gondolsz? – kérdezte mintegy mellékesen Lucky a
rákkoktélnál. – Mikor jön haza Gino?
Costa komolyan rázta a fejét.
– Kell hozzá egy kis idő. Több, mint amennyire számítottunk.
– Mennyi? – kérdezte gyorsan Lucky.
– Képtelenség megmondani.
– Hetek? Hónapok? Évek? Costa vállat vont. – Hosszú idő is
lehet. Ki tudja?
Tévedett volna, vagy tényleg mosolyt látott fölvillanni Lucky ajkán.
Kétségtelen, hogy sötéten gyönyörű fiatal nő lett belőle. Fura volt itt
ülni vele a 21.-ben. Eleinte zavarban volt, de ahogy telt az idő Lucky
meséltette, fölidéztette vele a régi időket. Lucky jó hallgató volt,
mindig jókor kérdezett közbe. Lucky többet tudott meg Ginóról és az
életéről, mint addig bármikor. Lucky gazdag korszakát ismerte –
elvégre beleszületett de izgalmas volt hallgatni a régi időkről, amikor
Ginónak nem volt pénze, és egy nyomorúságos szobácskában
lakott.
– És ti ketten hogyan találkoztatok? – kérdezte.
Costa nyomban bezárkózott. Lucky érezte, hogy itt valami van, és
elejtette a témát. Costa bácsi. Egész életében ismerte, mégis most
ültek le először tisztességes beszélgetésre. Lucky azon tűnődött,
hogyan oldja meg Costa bácsi a szexet, amióta Jen néni meghalt.
Vagy már túlságosan öreg lenne hozzá? Vajon nehéz a férfiaknak
fölállítani évről évre, évtizedről évtizedre? Costa bácsi meghetősen
kellemes külsejű ember. Kicsi, vékony, szépen őszül kétoldalt.
A jó vörösbor tényleg megoldotta Costa nyelvét. Leonóráról
beszélt. Lucky nagyanyjáról, aki évek óta tiltott téma volt. Jen néni
még a neve említésétől is elsápadt.
– Gino nagyon szerette – merengett Costa, aztán rájött, hogy
túlságosan sokat mondott, és elhallgatott.
– Costa bácsi! – kérdezte őszintén Lucky. – Emlékszel a Gino
elutazása előtti beszélgetésre?
A férfi bólintott.
– Azt mondtad, alá kell írnom néhány papírt, de ne is törődjek
velük. Meg hogy az egész bonyolult, egy hétbe telne, míg
elmagyaráznád.
Costa ismét bólintott.
– Nos, van egy hetem, és igazán hálás lennék, ha
elmagyaráznád nekem a dolgokat.
Hogyan mondhatott volna Costa nemet? Ez már nem a régi, vad
Lucky. Hanem egy kedves, édes lány, akit igazán érdekelnek a
dolgok.
Lucky naponta eljárt Costa irodájába, és ő elkezdte – először
lassan, mert azt hitte, a lány érdeklődése nem fog kitartani –
magyarázni a különböző cégek működését.
– Persze te csak névleges vezető vagy – mondta. – Soha nem
kell majd érdemben beavatkoznod.
Nem? Csak hiszed.
– Időnként küldök neked aláírnivalókat. Biztos lehetsz benne,
hogy amit elküldök, azt magam ellenőriztem és hagytam jóvá.
Lucky bólintott. Mint a szivacs, úgy szívta magába az információt.
Craven dühösen hívta föl Washingtonból. – Mikor jössz haza? –
kérdezte.
– Nem jövök – felelte hűvösen Lucky. – A házasságunknak vége.
Kérlek, intézkedj, hogy a holmijaimat összecsomagolják és elküldjék.
Cravent jobban izgatta az, hogy mit szól majd az apja, mint az,
hogy elválik tőle…
 Egy nappal később Peter Richmond hívta Luckyt. Azon a
kenetteljes politikushangján.
– Lucky! Mi jár az eszedben? Gyere haza, majd megbeszéljük
– Nincs mit megbeszélni.
– Ha nem jössz ide, nekem kell odarepülnöm hozzád. – Helyes.
Lucky senkinek nem mondta el a terveit. Az ő válása az ő ügye.
Costa állandóan kérdezgette:
– Nem kellene visszamenned Washingtonba?
Ám Lucky csak a fejét rázta, és azt mormogta:
– Nem sürgős.
Amikor Peter Richmond telefonált, Lucky megszervezte
kettejüknek a vacsorát. Addig mindennap Costával vacsorázott –
közben tanult és tapogatózott
Így a férfi csalódott volt, amikor közölte vele, hogy aznap nem
megy.
– Egy különleges helyre akartalak elvinni – mondta
szemrehányóan.
– Holnap, Costa bácsi, ígérem.
– De mára volt megszervezve – duzzogott a férfi.
– Hová mentünk volna?
– Ó, az titok.
– Akkor holnap?
– Igen.
Peter Richmond a nyilvánosság által megszokott szerelésben
érkezett: sportzakó, kihajtott nyakú ing, jól szabott nadrág. A nép
embere. Amint végigment a Sherry Netherland éttermén, úgy
integetett, köszöngetett, mintha valamennyien egy nagy, boldog
család lennének.
Lucky egy asztaltól figyelte a közeledő férfit, és kissé fölfordult a
gyomra. Odahaza Peter amolyan mini zsarnok volt; az összes
gyereke rettegett tőle. Csak a fáradhatatlan Betty nem vette be a
hülyeségeit. Peter a nyilvánosságnak Mr. Bűbáj volt, odahaza Mr.
Trágyadomb.
– Szervusz, Peter – mondta marón a lány. – Késtél.
– Igazán? – Kisfiús meglepődés ült ki a férfi barnára sült arcára. –
Igazán sajnálom. Remélem, rendeltél italt?
Talán nem látja a seggfej a jókora pohár vodkát Lucky előtt?
 Peter leült, úgy üdvözölte az italospincért, mint régi jó barátját, és
fröccsöt rendelt: fehérbor és szódavíz keverékét.
– Ej-ej – dőlt hátra aztán a székén, és nézte a lányt. – Szóval, a
madárka röpülni akar.
Lucky hangja határozott volt.
– Kezdjük ott, hogy a madárka soha nem is akart kalitkába
kerülni.
– Bizonyára viccelsz, drágám. Bármelyik madárka boldogan
házasodik be a Richmond családba.
– Mondta már neked valaki, hogy egy rakás szar vagy?
Peter megfékezte magát, de csak egy percre. A több mint négy
esztendő alatt nem sokat beszéltek egymással. Luckynak most
egyszeriben mekkora szája lett.
– Olyan vagy, mint az apád – mondta hidegen Peter.
– Azt hiszem én is. Csakhogy apa soha nem hagyta volna, hogy
belerángassák egy unalmas házasságba. Látom már, hogy nekem is
tököt kell növesztenem, hogy igazán olyan legyek, mint Apuci.
– Jesszusom! Közönséges vagy.
– Te viszont soha nem lépsz félre. Washingtonban mindenki
tudja, hogy megbaszod röptében a legyet is.
– Nem válhatsz el Craventől! – mondta feszülten Peter. – Nem-e?
– Nem. Lehetetlen. Megállapodtam apáddal. Csak ő adhat rá
engedélyt. És én csak akkor engedhetem meg.
– Tényleg egy rakás szar vagy. Huszonegy éves vagyok, seggfej.
Azt csinálok, amit akarok.
– Micsoda finom hölgy vagy.
– Te pedig micsoda álszent idióta..
Az italos megjött a fröccsel, amit azzal tett le mosolyogva Peter
elé:
– Örülök, hogy itt van nálunk, szenátor úr.
Peter arcán rögtön ott termett a mosoly.
– Valóban kellemes itt.
– Választottak már, szenátor út? Rendelnek?
– Pompás ötlet.
– Rögtön ideküldöm a pincért.
Lucky lustán beledugta ujját a vodkába, és megkavarta a
jégkockákat.
 – Mivel zsarolt meg Gino? – kérdezte kíváncsian.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta mereven a férfi.
Megjött a pincér az étlappal, mindketten rendeltek.
– Azt javaslom, hogy várjuk meg, amíg apád visszatér, aztán
üljünk le, és beszéljük meg józanul és civilizáltan ezt a válás dolgot –
mondta Péter. – Elvégre, ha te válni akarsz, nem tudom, hogyan
tudná ezt ő megakadályozni. És őszintén szólva, én
megkönnyebbülnék.
– Süsd meg a nagy eszedet! Gino még hosszú ideig nem jön
vissza, tehát készülj föl. Elválokk Craventől, és szarok rá, hogy mit
mond bárki. Téged is beleértve.

– Riccaddi’s-hoz megyünk – mondta Costa büszkén, amint

Lincolnjával átvágott New Yorkon.
Lucky a homlokát ráncolta.
– Riccaddi’s? Életemben nem hallottam róla. Az hol van? Costa
már elvitte a legjobb New York-i éttermekbe, és Lucky rette élvezte.
Jó volt eljárogatni éttermekbe egy olyan emberrel, aki régi mód’
varias volt vele. Costa bácsi igazi régi úr volt, és Lucky imádta ezért.
– A Riccarddi’s egy kiváló olasz étterem. Már több mint húsz éve
működik.
– Igazán? – Lucky kinézett az ablakon. – És hol van? New
Jerseyben?
Costa halkan nevetett.
– Ne légy türelmetlen. Már majdnem ott vagyunk.
– Alig várom!
Costa szokatlanul izgatott volt az esti kirándulástól. Mostanáig
nem volt hajlandó megmondani, hogy hová mennek. Lucky sejtette
már, hogy a Riccaddi’s több mint egy újabb olasz étterem.
Igaza volt. Amint beléptek a barátságos kis helyiségbe, amely egy
meglehetősen lepusztult környéken állt, Costa királyi fogadtatásban
részesült. Egy idősebb nő melegen megölelte.
– Costa! Miért láttunk ilyen régen?
– Barbara! Semmit sem változtál, még mindig gyönyörű vagy!
– Öregebb, őszebb, fáradtabb. – Hátralépett, és barátságosan
nézte Luckyt.
 – Szóval ez Lucky – mondta. – Ha nem tudtam volna, akkor sem
kellett volna megmondanod. Pontosan olyan, mint ő.
– Lucky – mondta Costa –, bemutatom a híres Barbara Dinunziót,
aki a legfinomabb tésztát főzi New Yorkban.
Lucky mosolygott, és udvariasan kezet nyújtott az idősebb nőnek.
Barbara nem fogott kezet vele, hanem megölelte.
– Gino lányától csókot várok. Ötéves korod óta nem láttalak, de
emlékeztem rád. Gyere. – Átkarolta Lucky vállát, és egy
sarokasztalhoz vezette, ahol két férfi ült. Az egyik rettenetesen kövér
volt, alig tudott fölállni. – Aldo bátyád – mondta Barbara. – Pici
korodban ő pelenkázott, és gyerekverseket tanított neked az
anyanyelvünkön. Emlékszel?
Lucky tekintete kétségbeesetten kereste Costát. Mibe keverte
bele? Miért nem figyelmeztette?
– N-nem igazán – dadogta, mert oda nem illőnek és sutának
érezte magát az idegenek között, akik melegséggel és szeretettel
néztek rá.
– Ez ne lep meg – mondta szelíden Barbara. – Ha egy gyerek
olyasmit él át, amit te… szegény, gyönyörű anyád… – Ismerte
anyámat? – kérdezte gyorsan Lucky.
– Valamennyien szerettük anyadát – mondta lágyan Barbara –,
mindenki. – Gyöngéden megsimogatta Lucky arcát. – Most ülj le.
Bort iszunk, és vidámabb dolgokról fogunk bezsélni.
Az asztalnál ülő másik férfi is megszólalt.
– Szóval te vagy a kis Lucky. Tudod-e, ki vagyok én?
A lány megrázta a fejét.
A férfi nevetett.
– Enzio Bonnatti vagyok, a keresztapád. Minthogy Gino elment,
nekem kell vigyáznom rád. Bármire szükséged lenne, hozzám gyere,
soha ne idegenekhez.
Lucky a férfira meredt. Igazán ez az öregember lenne a hírhedt
Enzio Bonatti, az ő ő valódi keresztapja, ez a beesett arcú, mélyen
ülő szemű, jóindutúan mosolygó ember? Ekkor ért oda hozza Costa.
– Lucky, ezek az emberek Gino legrégibb és legjobb barátai. Légy
kedves hozzájuk, mert ők is kedvesek akarnak lenni hozzád.
Lucky akkor még nem igazán értette, hogy ez mit jelent, de
ahogyan teltek a hónapok, egyre jobban megértette. Costa
megtanította bizonyos dolgokra, de még annyi volt a tennivaló. Ha
valakinek olyan ember a keresztapja, mint Enzio Bonnatti, ki kell
használnia ezt az előnyt. Lucky elfogadta a hétvégi meghívásokat
Enzio Long Island-i házba, és élvezettel hallgatta az öreg történeteit.
.
A ház mindig tele volt különböző rokonokkal és barátokkal. Enzio
két fia, Carlo és Santino váltakozva jelentek meg a hétvégeken a
családjukkal együtt. Egymással nem beszéltek, és ez elkeserítette
Enziót.
– Két bohóc – mondta rájuk. – Van a világon elegendő ellenség. A
család az család, a vérségi kapcsolatot tisztelni kell.
Enzio nagyon megkedvelte Luckyt. Nemcsak Gino lánya volt; de
olyan okos, mint bármelyik férfi, és Enziónak tetszett a lány stílusa.
Ugyanakkor Lucky egyre jobban tisztelte az öreget, Enziónak volt
ereje és tatalma, és Luckyra ezek a dolgok voltak a legnagyobb
hatással.
Hamarosan két öregember között osztotta meg az idejét: a
városban Costával töltötte a hétvégek Enzióval töltötte. Az egykor
oly fontos szex most nem számított. Sokkal fontosabb volt magába
szívni a tudást, amelyet ez a két ember nyújthatott. Lucky remekül
érezte magát, és megtudott mindent, amit tudni akart. Ez elegendő
volt ahhoz, hogy elégedett legyen.
Egy forró délutánon New Yorkban egy ismerőse elintézte, hogy
bejusson egy nagy napilap archívumába. Ott ült, és olvasta a
kivágott cikkeket apja, Gino a Kos Santangelo dossziéjából. Az újság
elvetemült gyilkosnak nevezte, főcímek adták hírül, amikor
letartóztatták és bíróság elé állították a tulajdon apja
meggyilkolásáért. Kis hír adta közre a harmadik oldalon, amikor évek
múlva teljesen tisztázva a vád alól szabadon engedték.
Lucky olvasott Gino első feleségének a haláláról… és eltűnődött.
Vajon az apja mindaz volt, aminek leírták: „rossz hírű
szeszcsempész”, erőszakos, bűnöző”, „szerencsejátéklovag”,
„hírhedt gengszter”? Az újságok szerint Gino barátja és társa volt
Lucky Lucianónak, Bugsy Siegelnek és a kor valamennyi jelentős
gengszterének.
Amikor az ötvenes évekből származó kivágásokhoz ért,
megtalálta képét is. Riadt kislány ül egy autóban egy komor külsejű
dada mellett A SANTANGELO GYEREK
MEGTALÁLTA ANYJA HOLTTESTÉT A BANDAHÁBORÚ
RÉMES ÁLDOZAT LETT – harsogta a cím.
Lucky agya kikapcsolt. Nem akart többet látni. Fölindultan,
zaklatottan menekült el onnan.

A válása minimális nyilvánosságot kapott, hála Richmond

nyomásának. Mihelyt Peter megértette, hogy semmiképpen nem
állíthatja meg Luckyt, se gített mindenben, csak hogy minél előbb
kiebrudalják a családból.
Lucky örült. Costa megbotránkozott.
– Apád nagyon dühös lesz – mondta aggodalmasan.
– Tehát nem mondjuk meg neki – érvelt a lány. – Akkor nem
dühönghet, igaz?
Costa bizonytalanul bólintott, és anélkül, hogy Luckynak
megmondta volna, fölhívta Ginót, és beszámolt neki az eseményről.
– Semmit sem tehetek – mondta kurtán Gino. – Majd rendbe
teszem a dolgokat, ha hazamentem. Tudod, hogy amíg itt vagyok,
csöndben kell maradnom. Neked kell intézned mindent, és a
legfontosabb, amit el kell intézned hogy minél előbb visszamehessek
Amerikába.
– Dolgozom rajta – mondta óvatosan Costa.
Ginónak valóságos üldözési mániája alakult ki. Szentül hitte, hogy
a telefonjait lehallgatják, a postáját fölbontják, és hogy minél jobban
meghúzza magát, annál jobb.
– Persze, tudom, tudom – sóhajtott fáradtan. Costa különleges
futárral küldte el neki az addig összegyűjtött anyagot, amelyet
adószakértő ügyvédek állítottak össze, akik megvizsgálták a teljes
helyzetképet, és ajánlásokat tettek további lépésekre vonatkozóan.
A dolgot nem lehetett rövid úton elintézi, Gino Santangelo kényes
téma volt. Hatalmas publicitást kapott egész életében Bármit tett, az
hír volt. Ha megállapodást kell kötni az Adóhivatallal,
bombabiztosnak kell lennie, hogy bármiféle szinten bármiféle
vizsgálatot álljon.
– Figyelj – mondta Gino. – Tartsd Luckyn a szemed. Nem
akarom, hogy elvadult szukaként kóboroljon New Yorkban.
– Állandóan vele vagyok – nyugtatta meg a barátját Costa.
 Ez igaz volt. Lucky szemlátomást szívesen volt a társaságában.
Costa örült, hogy bemutatta a lányt Barbarának és Aldónak, és hogy
Lucky eljár Enziohoz. Ezek Gino igaz barátai, és vigyázni fognak a
lányra.
– Hamarosan hívlak – mondta szeretettel. – Vigyázz magadra.
Gino keserűen nevetett.
– Egen, vigyázok, nehogy túlságosan sok legyen a töltött halból
meg az almás rétesből. Jézusom! Amit ez a koszt művel a
fekélyemmel, azt senkinek kívánom! Vigyél haza, Costa. Ez a
csöndes élet nem a magamfajta embernek való. Siess.

Dario a főiskolai szemeszter befejezése után bármelyik nap

megérkezhetett New Yorkba. Ez nemigen tetszett Luckynak.
Állandóan piszkálta Costát.
– Nem akar jönni;.. Butaság Ginótól, hogy kényszeríti… Dario
nem fogja megérteni a dolgokat… Túlságosan fiatal a korához
képest, éretlen…
Mire Dario megérkezett, Costa teljes agymosást kapott. Miért
kényszeríti Gino a fiút olyasmire, amit az nem akar csinálni?
Lucky kiköltözött Gino nagy lakásából, ahol eddig lakott.
– Miért? – kérdezte Costa. – Bőven van hely mindkettőtöknek.
– Gino azt akarta, hogy Darióé legyen. Úgyis önálló lakást
akartam.
Talált magának egy kedves kis lakást a Hatvanegyedik utca és a
Park környékén, és mire az öccse megérkezett, már be is
rendezkedett.
Hogy az ember fennmaradjon az üzletben, keménynek kellett
lennie, elkötelezettnek, döntésképesnek. Luckynak minden
képessége megvolt hozzá. Dariónak nem. Miután megjött, Costa
berakta egy kis irodába, és rábízott néhány jelentéktelen ügyet.
Kivétel nélkül mindet elszúrta, és amikor Costa letolta, közönyösen
nézett rá.
Costa kínosan érezte magát. Mit tanítson egy olyan fiúnak, aki
nem akar tanulni?
– Miért nem lazítasz egy kicsit? – mondta végül. – Ismerd meg a
várost. Hangosan összejövünk. Addig lazíts.
Dario úgy is tett.
 Eric San Franciscóban maradt, és duzzogott.
– Amikor lecsillapodnak a dolgok, érted küldök – ígérte.
Most kezdte élvezni a szabadságot. New York nem volt hideg.
New York meleg volt. Dario hamarosan megfeledkezett Ericről.

Ahogyan hetekből hónapok lettek, Lucky egyre tanult, elsajátított

minden morzsányi tudást. Az esze gyorsan alkalmazkodott az üzlet
finomságaihoz. Costa odavolt. A lány okos kérdéseket tett föl, és úgy
kiszúrta a szerződések és hivatalos iratok ellentmondásait, hogy
Costa csak ámult. Hallatlanul éles esze volt az üzlethez. Mint
Ginónak. Egyenes és nyers volt. Mint Gino. Megvolt benne apjának
minden üzleti tulajdonsága. És amikor közölte Costával, hogy
bizonyos fölmerült ügyeket ő akar intézni, késő volt már leállítani.
Gino a befektetőkből szindikátust hozott létre a Magiriano építésé
szírozására. Az építkezés éppen csak hogy elkezdődött, és a
költség t masak voltak. Gino távozása után a befektetők közül
többen nem akart fizetni.
– Az úristenit! – dühöngött Lucky. – Nincs szerződésünk ezekkel
a rekkel!
Costa a fejét rázta.
– Nincs… Az egész kézfogásos alapon történt.
– Szavukat adták Ginónak, igaz? – Persze.
– És ő mit tenne, ha nem hoznák a pénzt?
Costa idegesen köszörülte a torkát.
– Megvoltak a… maga módszerei.
– Állítólag te intézed most helyette az ügyeket. Te miért nem élsz
azokkal a módszerekkel?
– Bizonyos dolgokat jobb hagyni a megfelelő pillanatig.
Meg kell várnod Ginót.
Lucky keményen nézett a férfira.
– Nem várhatunk. Nem tudjuk, meddig lesz távol. Még te is azt
mondtad, évekig is eltarthat. Nem – jelentette ki –, az építkezésnek
mennie kell. Ha a szavukat adták, be kell tartatnunk velük. Adj listát.
Azt hiszem, kitalálok valamit. Costa hitetlenkedve nevetett.
– Ne légy csacsi, kislány, ezek kemény emberek…
Lucky szeme fekete és jéghideg volt.
– Soha ne mondd rám, hogy csacsi kislány, Costa. Megértetted?
 Costának eszébe jutott az ugyanilyen idős Gino. Milyen
hasonló… milyen egyforma. Fölsóhajtott.
– Igenis, Lucky. – És tudta már, hogy semmiképpen nem tudja
megakadályozni, hogy Lucky átvegye a hatalmat, amíg Gino távol
van. Semmiképpen.

Lucky hosszan és keményen törte a fejét. Costa csodálatos

ember volt, kj tűnő ügyvéd. Kiválóan el tudta végezni a jogi ügyeket
és a robotot. De s látomást kevés gyakorlatiasság volt benne.
A Magiriano építését mindenképpen folytatni kellett. Lucky tenni
lamit az ügy érdekében. ..
Megfigyelte, hogy vasárnap reggelente Enzio Bonnatti mindig egy
órát tölt a dolgozószobájában. Ez alatt az idő alatt különböző
emberek keresik. Némelyik csak öt percig marad, némelyik egy órát
is ott tölt. A találkozóról távozva mindig mosolyognak.
– Mi folyik itt? – kérdezte Lucky Santinótól, attól a fiútól, akit
jobban kedvelt. – Kik ezek az emberek?
Santino vállat vont. Alacsony volt, fiatal kora ellenére kopasz, és
állandóba rágta a körmét.
– Szívességek órája – mondta kurtán. – Enzio szeret Istent
játszani.
– Én is szeretnék egy szívességet.
– Hát kérj tőle – .húzta össze a szemét Santino. – Tőled semmit
sem fog megtagadni. De számíthatsz rá, hogy egyszer fizetned kell
majd érte.
Lucky bement Enzióhoz, odaült az íróasztal sarkára, és tanácsot
kért tőle.
– Costa nem fog cselekedni – mondta, miután elmagyarázta a
helyzetet. – De én akarok. Kész vagyok megtenni azt, amit apám
tenne.
Enzio nevetett.
– Gino nem tűrt semmi szamárságot senkitől. Bocsánat a szóért.
Ha olyan akarsz lenni, mint ő, miért ne? Adok neked néhány katonát.
Ha sikerül halálra rémítened az első tagot a listáról, nem lesz több
gondod. Értesz engem?
Lucky bólintott. Az izgalom szétáradt a testében.
Enzio áthatóan nézett rá.
 – Persze, ha azt akarod, hogy én intézzem el neked, nagyon
szívesen.
Lucky a fejét rázta.
– Csak segítséget adj. Enzio nevetett.
– Te igazán Gino lánya vagy. Büszke lenne rád. Megmondom, mit
csinálok. Adok neked két fickót, akik mindenben fedeznek, végig az
egész kibaszott akció alatt. Bocs a szóért. De valamit jegyezz meg.
Ha fenyegetsz, csináld komolyan. Érted?
– Értem.

Hol tanulta Lucky az utcai vagányok viselkedését? A vérében

volt?
A legnagyobb befektetővel kezdte. Rudolpho Crownt látogatta
meg, a lenyalt hajú úgynevezett beruházási bankárt, aki egykor a
lóversenyen kezdte öregasszonyok csőbe húzásával, akiknek volt
némi fölösleges pénzük. Rámosolygott a jó szerencse, és feleségül
vette az egyik kis öregasszonyt, Pontosan hat héttel az esküvő után
kimúlt.
– Belehalt a kéjbe – mondogatta Rudolpho mindazoknak, akik
hajlandók voltak meghallgatni. – Huszonkét éve nem dugta meg
senki!
Három dollárt örökölt, a felét elverte kurvákra meg szórakozásra,
a maradékkal beszállt az üzletbe. Ült masszív íróasztala mögött az
irodájában, és pimaszul nézte Luckyt, aki a pénzéről beszélt,
amelyet megígért, de nem adott oda.
– Ígéretett tett Mr. Crown – mondta hűvösen a lány. – Tagja a
szindikátusnak. Ha kiszáll, mások is követik majd a példáját, és az
építkezést le kell állítani.
– Persze. – A férfi egy levél gyufával piszkálta a fogát. –
Szavamat adtam Ginónak. És be is tartom, ha majd visszajön. Lucky
hangja nagyon szelíd volt.
– Mindegy, hogy hol van Gino. Maga a szavát adta. És ő azt
akarja, hogy állja a szavát. Most.
Rudolpho vigyorgott.
– Nemigen van olyan helyzetben, hogy bármit is akarhasson. Azt
beszélik nagyon sokáig nem jöhet haza, ha egyáltalán hazajön
valaha.
 Lucky bájosan mosolygott.
– Nagy kockázatot vállal, Mr. Crown. – Mit?
– Hogy arra ébred, hogy lenyeli a tojásait, a farka meg éppen
roston sül. A férfi sötétvörös lett a dühtől.
– Vigyázz a szádra, ribanc. Engem senki se fenyegethet.
Lucky fölállt, lesimította elegáns ruhájának a szoknyáját,
fenyegetően mosolygott.
– Ez nem fenyegetés, Mr. Crown. Ez ígéret. És én meg szoktam
tartani az ígéretemet. Mint apám.
A férfi nem hitt neki. Nem állt szándékában pénzt fektetni a
szállodába, amikor nincs ott Gino Santangelo, hogy vigyázzon a
dolgokra. Az Isten bassza meg ezt a tyúkot. Szóval Gino lánya.
Nagy ügy. Nagypofájú ribanc.
Egy héttel később arra ébredt éjfélkor, hogy hideg acél érinti a
tojásait. Pánikban nyitotta ki a szemét. Két fickó fogott kést fonnyadt
farkára. Ordítani kezdett, sírt, könyörgött.
Egy árnyékot látott az ajtóban, és egy női hang szólalt meg:
– Ez csupán főpróba, Mr. Crown. Ha a pénz nem jön meg, de
azonnal, a jövő héten már előadás lesz.
Rudolpho Crown nagyon gyorsan elküldte a pénzt. A többi
befektető ugyanilyen gyorsan követte a példáját. A Magiriano
építése folytatódott Costa sohasem tudta kideríteni, hogyan csinálta
Lucky. Gyanította, hogy Enzio is benne volt, de soha nem tudta meg
a részleteket, és Lucky nem világosította föl.
A lány nyugodtabbnak látszott, szinte ünnepélyesnek. Érezte a
hatalom morát, és ez jobb volt, mint addigi életében bármi. Ő, Lucky
Santangelo mo már mindent meg tud oldani. Miért ne? Bizonyította.
Röviddel azután, hogy rendezte az ügyet a késlekedő
szindikátustagokkal, Lucky Las Vegasba röpült, hogy maga nézzen
utána, hogyan halad A Magiriano építése. Természetesen a Mirage-
ban szállt meg, és természetesen ottvolt Marco, hogy üdvözölje.
Már tudta végre, ki volt Bee. Costa elmondta az egész históriát:
hogyan fogadta be Bee Ginót, amikor összekaszabolták és kis híján
elvérzett, hogyan ápolta, hogyan várt rá hűségesen hat évig, amíg
börtönben volt.
– Kedves nő lehetett! Miért nem házasodtak össze? – kérdezte
Lucky.
 – Úgy volt, hogy összeházasodnak, de úgy tetszett, hogy Marco
után Bee nem tudott több gyereket szülni. Lucky kikelt magából.
– Azt mondod, azért nem vette el, mert nem tudott szülni?
Micsoda disznó! Amikor arról hallott, hogy Marco úgy nőtt föl, hogy
Gino apja volt apja helyett, megmagyarázhatatlanul féltékeny lett.
Hűvösen üdvözölte a férfit. Évek óta először találkoztak.
– Istenien néz ki, Lucky, igazán – mondta Marco.
– Maga pedig kissé nyúzott, Marco. Két végén égeti a gyertyát? –
Gyorsan kiszámította, mennyi idős lehet a férfi: negyvenegy éves.
Jól tartja magát. Még mindig rendkívül jóképű. Még mindig nem látott
nála vonzóbb férfit, és égett a vágytól, hogy lefeküdjön vele. Hosszú
idő óta most gondolt először a szexre. – Hogyhogy nem Gino
lakosztályában vagyok? – kérdezte könnyedén.
– Én költöztem be… amíg távol van.
– Ó, igazán? – sikerült gúnyosan ejtenie a szót. A férfi zavarba
jött.
– Mennyi ideig marad? – kérdezte udvariasan. Amíg letudok
feküdni veled. Határozatlan mozdulatot tett.
– Néhány napig, talán egy hétig.
– Helyes. Szeretném, ha megismerné a feleségemet. Esetleg
együtt vacsorazhatnánk ma este.
A feleségét!
– Mióta házas? – kérdezte, bár alig kapott levegőt.
– Pontosan negyvenhat órája. Épp hogy csak lekéste az
esküvőnket. Jut eszembe, hol van Craven? Lucky úgy érezte, hogy
Marco ismét elárulta, ezért gyűlölte. A hangja fagyos volt. – Nem
hallotta? Elváltam.
– Elvált? És Gino tudja?
– Talán meglepődik, Marco, de szabad vagyok, fehér ember,
huszonegy éves. Azt csinálok, amit csak akarok, anélkül, hogy Apuci
engedélyét kérném hozzá. – Elhallgatott, és hidegen nézte a férfit. –
Magának talán van mitől félnie, nekem nincs, Marco elnevette
magát.
– Semmit sem változott. A régi, imádni való Lucky!
– Az. Ugyanaz. Csak itt-ott kissé élesebb, de majd rájön. – Marco
nyilván nem hallott még a tettéről.
– Alig várom.
 Egy pillanatra összevillant a szemük. Eddig még nem akadt férfi
tudott az ágyba vinni, ha akarta. No de akarta-e még? Igen. Az Isten
veije meg!

Helena, Marco felesége igazi táncosnőtípus volt. Száznyolcvan

centi magas. Tupírozott. Lángoló vörös hajú. És a puncija is lángoló
vörös lehet – gondolta Lucky. Helena, sajnos, nagyon szép volt.
A bárban találkoztak hármasban, hogy megigyanak néhány pohár
italt A combo latin-amerikai zenét játszott, miközben a hiányosan
öltözött pincér egzotikus koktélokat szolgáltak föl. Lucky
megjegyezte, hogy az egészet ki sé modernizálni kell.
Régimódi volt és lusta. Azt is sajnálta Lucky, hogy nincs lovagja.
Marco még mindig úgy bánt vele, mint Gino kislányával.
Uci-muci-anyucinak hatalmas didkói voltak, és úgy tetszett, a jó
öreg szilikon sem hiányzik belőlük. Lucky úgy vélte, Helena a húszas
évek vége felé járhat, és ránézésre utálta. Tudta, hogy erre semmi
oka, mert Helena igazán kedves volt.
– Milyen kár, hogy nem lehettél itt az esküvőnkön – mondta
Helena. – Olyan muris volt.
Muris! Ki hallott már muris esküvőről?
– Miért? – kérdezte unottan Lucky. – Talán tündérkék voltak a
koszorúslányok, és mérges gombán ültetek?
Helena nevetett. Inkább nyerített, mint a ló. Rázkódott a szilikon,
villogott a vörös haj.
– Mondd – hajolt Helenához bizalmasan Lucky –, a fanszőrzeted
is ilyen vörös, mint a hajad?
– Dehogy – felelte Helena. – Egyszer befestettem, de csípett… –
Elhallgatott, mert nem tudta, komolyan beszél-e Lucky.
Ez hülye! Marco egy szép hülyét vett feleségül! Micsoda
csalódás, amikor valakiről, akit az ember mindig kívánt, kiderül, hogy
riasztóan rossz ízlése van. De ugyan mit tudott Lucky Marco
ízléséről? Talán azt képzeli, hogy a liba a legnagyobb találmány a
spanyolviasz óta.
– És hol találkoztatok? – kérdezte élesen. Hadd hallja most már
az egesz unalmas históriát.
Marco eddig a félhomályba meredt, de ekkor visszafordult, és
Helena szavaira figyelt.
 – Az első férjem temetésén. Olyan vicces volt…
Marco dühös pillantása elhallgattatta az asszonyt.
– Kérsz még egy italt, szívem?
MInthogy Helena kezében a banán-daiquiris pohár még
úgyszólván tele volt fölöslegesnek látszott. De Helena megértette.
Annyira nem volt buta. Ügyelenül témát változtatott.
– Isteni a szerelésed. Itt vetted?
Lucky rájött hogy nem érdekli, hogyan találkoztak, miért
találkoztak, vagy mikor találkoztak. Ennyi elég Az este egyre
unalmasabb lett.
Amikor éjfél körül fölkísérte a szobájába, alig várta, hogy
visszamehessen, és végigjárja a kaszinót. Ha most összefut
Marcóval, nem vehet neki egy szendvicset, nem értesítheti Apucit,
és nem küldheti lefeküdni.
Megpillantott egy magas, sötét hajú, szokatlan külsejű cowboyt. –
Meghívhatom egy italra? – kérdezte tárgyszerűen. A férfi hosszan,
alaposan megnézte. Tetszett a látvány.
– Azt hittem, az ital ingyenes, ha az ember játszik.
– De nem az én szobámban – mosolygott Lucky. – Maga nem…
– Persze hogy nem. Csak egyfajta valutára lesz szüksége…
tehetségre.
Együtt szálltak be a liftbe. Lucky nem volt kurva. Nem volt
nimfomániás.
Csak szeretett néha lefeküdni valakivel a hosszú kapcsolat
összes nyűge és nyavalyája nélkül. A férfiak az idők kezdete óta föl-
fölcsíptek alkalmi partnereket. Miért ne tehetnék meg a nők is?
Azonkívül, ma este kellett neki valaki.
A férfi egy óra hosszat maradt. Tehetséges volt. Igaz, Lucky jó
érzékkel szúrta ki a tehetséget. Amikor a férfi elmenőben arról
motyogott, hogy másnap együtt ebédelhetnének, szó szerint ki
kellett rúgnia. Soha nem talált még olyan férfit, akinél szívesen vette
volna, ha marad. Soha nem akadt rokon lélek.
Mászkált a szobában, Marcóra gondolt meg arra, hogy mi van
Marcóban, amitől annyira kívánja. Azt hitte, a cowboy majd csökkenti
a Marco házassága okozta fájdalmat. Nem segített. Szexuálisan
megfelelt pedig. De most az egyszer ez nem volt elegendő.
 Ezen az úton nem sikerült megkapnia Marcót. De amikor történni
kezdtek a dolgok, amikor Lucky kimutatta újonnan szerzett hatalmát,
Marco kezdte végre észrevenni.
New Yorkban Lucky közölte Costával:
– A Mirage olyan, mint egy vén kurva az első osztályú callgirlök
utcájában. Évente kétszer Tiny Martino és a rossz tévéműsorok
néhány száműzöttje nem nem valami izgalmas szórakozás. –
Szünetet tartott, rágyújtott. – És tatarozni is kéne, a szálloda
lepusztult. Hámlik a festék, kopott a bár, föl kell egy kicsit dobni az
egészet.
Cosdta ellegyezte a füstöt, amelyet Lucky a szemébe fújt.
– Marco jól kézben tartja a szállodát. Ha bármire szükség van,
biztos vagyok benne… ’ Lucky élesen félbeszakította.
– Marco nem tudja, mi a különbség a szezon meg a fazon között.
Most nősült, és agyára ment a túlságosan sok punci.
Costa összerezzent. Honnan tanult Lucky ilyen kifejezéseket? Az
való, ha a férfiak így beszélnek, de Lucky lány. Ez nem illendő.
– Marco teljes mértékben ura a helyzetnek. Ő intéz mindent, a
pénzt, mindent. Gino tökéletesen megbízik benne. Nem boríthatjuk
föl a csónakot
– Nagy ügy. Én vagyok a főrészvényes, több részvényem van,
mint bárki másnak. Én változásokat akarok, és én gondoskodni
fogok róla, hogy meg is történjenek. Ha Marcónak nem tetszik,
bármikor elmehet.
Costa komolyan nézett a lányra. Mit tett? Szörnyet teremtett? Mit
fog szólni Gino, ha tudomást szerez a dolgokról? Szerencsére
egyelőre ez még nem történt meg. Azt hiszi, hogy minden simán
megy, hogy Dario tanulja a szakmát, hogy Costa tudni fogja, mit kell
tenni, ha baj van. Fogalma sincs arról hogy Lucky aktívan részt vesz
mindenben. És Costának esze ágában sincs megmondani neki.
A következő hónapokban Lucky gyakran röpült Vegasba
tervezőkkel és belsőépítészekkel, intézte a Mirage-ban elképzelt
változtatásokat, ellenőrizte az új szálloda építését.
– Mi folyik itt? – veszekedett Costával Marco telefonon. – Ez a
lány föl bolygat mindent. Szedd le a nyakamról.
– Nem tudom – mondta egyszerűen Costa. – Ő a főrészvényes.
Azt csinál, amit akar.
 A dühtől tajtékzó Marco most már fölfigyelt a lányra. Mire fölfigyelt
rá annyira, hogy meg is kívánta, Lucky hűvös lett, tárgyszerű, távoli.
Esze ágában sem volt osztozni Marcon a feleségével.
Sor került a Lucky óhajtotta tatarozásra. A Mirage újjászületett. Új
számokat szerződtettek a bárba, nem voltak többé fáradt lányok váll
nélküli ruhákban, fiatal rockegyüttesek dobták föl a hangulatot.
Lucky szerződést kötött egy vezető reklámcéggel, hogy
újjáteremtsék a szálloda imázsát.
– Fiatalokat akarunk idevonzani – mondta bosszúsan Marcónak.
– Kezdett már olyan lenni az egész, mint az aggok menhelye.
– Marhaság. Az öregeknek van pénze játszani. A kaszinónknak
csúcs a bevétel.
– Az. A szálloda pedig tíz éve veszteséges. Majd meglátja, hogy
megváltozik minden. Miért ne keressünk mindkét üzleten?
Igaza volt. Az üzlet fokozatosan javult. A vacsora alatti műsorok,
amelyek fél házzal mentek, most ismét telt ház előtt játszottak, az
étterem ismét tele volt, az új stílusú bár egyre több embert vonzott.
Nemcsak a szálloda működött immár haszonnal, de a kaszinó
bevétele is ugrásszerűen megnőtt.
Lucky elégedetten lépett tovább Gino más üzleti köreibe.
Csodatevő keze volt, alig kezdett bele valamilyen üzletbe, rögtön
rájött, hogyan lehet javítani rajta. Ahogyan Gino, ő is mindig
megérezte a helyes irányt. Mindig a főnökhöz ment egyenesen, az
elnökhöz, az ügyvezető igazgatóhoz, bárkihez, akit Gino állított az
élre. Azok eleinte ellenkeztek vele, vagy atyáskodva lekezelték. De
amikor rámutatott, hogy jogilag azt teheti, amit akar – akár ki is
rúghatja őket akkor hallgattak rá, alkalmazkodtak, és általában
rájöttek, hogy igaza van. 1968-ban Gino baráti szívességből megvett
egy kis kozmetikai gyárat. A cég évről évre veszteséges volt, lassan
haladt a csőd felé. Lucky elhatározta, hogy ez lesz a kedvenc
vállalkozása. Megváltoztatta a gyár nevét Szabad Smink
Társaságra, új vezetést jelölt ki, kinevezte magát igazgatónak, és azt
mondta Costának: – Csak nézd meg, hogy változtatom meg ezt a
gyárat. Costa nézte. Biztos volt benne, hogy Luckynak sikerülni fog.
Időnként a lány Vegasba ment, hogy ellenőrizze a Magiriano
előrehaladását. Lassan ment. Nagyon lassan.
 Gondok adódtak, aztán újabb gondok. Semmi olyan, amit Lucky
nem tudott volna megoldani.
Marco mindig ott volt, hogy szívélyesen fogadja, és beszámoljon
mindarról, arai a városban történt.
– Még mindig nős? – kérdezte ilyenkor könnyedén a lány, bár a
gyomra összeszorult a várakozástól, hogy hátha azt mondja egyszer
a férfi, hogy már elvált.
– Persze. És maga? Még mindig fűvel-fával?
– Ajánljon valami jobb szórakozást, és én kipróbálom – mondta
tréfálkoz a lány. Tudta, hogy rendezetlen nemi élete bosszantja a
férfit.
Kettejük között vibrált még a levegő is. Lucky érezte. És tudta,
hogy Marco is érzi.
Egy este a férfi erősen rákapcsolt. Helena elutazott barátokhoz.
Együtt vacsoráztak, rengeteget beszéltek a régi időkről: Ginóról, a
Bel Air-i házról, Darioról. Amikor Lucky a szobája ajtajában állt,
Marco megszorította a karját, és azt mondta:
– Bejövök.
Lucky megrázta a fejét. – Nem.
– Miért? – A férfi meg volt lepve.
– Az a szokásom, hogy kerülöm a nős férfiakat.
– Azt hittem, hogy a nevükre sem kíváncsi, arra meg éppen nem
nősek-e vagy sem.
A férfi olyan közel állt Luckyhoz, hogy a lány az arcán érezte a
1eheletét. Jobban kívánta, mint életében bárkit. Kedvesen mondta:
– Ott villogjon a humorával, ahol nevetnek is rajta. Jó éjszakát,
Marco. Álmoodjon szépet.
Lucky máris bent volt a szobájában, és kizárta a férfit, mielőtt
elgyöngült volna.
Ó, Istenem! Ez lenne a szerelem, ez az égő fájdalom, amitől az
ember mélységesen levert, vagy vigyorog, mint a bohóc? Itt volt a
tökéletes alkaT hogy lefeküdjön Marcóval, erre kirúgta.
Miért?
Mert ha egyszer megkapja, meg is akarja tartani. Így kell lennie.
Nincs má megoldás. És ez meg fog történni. Majd tesz róla, hogy
megtörténjen.
 Dario soha nem küldött Ericért, így aztán Eric beállított egy
szombat reggelen két bőrönddel és töméntelen váddal.
– Sok volt a dolgom – duzzogott Dario. – Nem maradhatsz itt.
Az „itt” Gino luxuslakása volt a bennlakó szakáccsal és a naponta
bejáró szobalánnyal.
– Miért nem? – kérdezte Eric, akinek eltökélt szándéka volt, hogy
ismét befészkelje magát Dario életébe.
– Mert nem. Az emberek rájönnének: Costa, talán a nővérem is…
– San Franciscóban együtt éltünk.
– Az más volt.
– Miért?
Tíz percig veszekedtek, aztán Dario kelletlenül beengedte Ericet.
Nem állt szándékában megengedni neki, hogy maradjon. Fölfedezte,
mekkora öröm egyedül élni és egyedül vadászni. Kinek kell már
Eric?
Eric éppen csak hogy körülnézett a fényűző lakásban, és úgy
érezte, jól lépett. Beköltözött, és esze ágában sem volt mozdulni.
Dario dühös és bosszús volt. Elég baja volt Luckyval. Még csak
az kéne, hogy a nővére rájöjjön, hogy buzi.
A ribanc átvette a hatalmat. Míg ő lötyögött az irodában, és
nemigen csinált semmit, Lucky uralkodott mindenkin, és Costa
engedte. Nem mintha Dario igazán részt akart volna venni az
ügyekben, de dühítette, hogy őt semmibe veszik, míg nővérkéjének
kinyalják a fenekét.
– Gino azt akarta, hogy én tanuljam ki a szakmát – nyafogott egy
nap Costának.- Nem Lucky.
– Ha tanulni akarsz, légy itt minden reggel pontosan nyolckor.
Készült föl rá, hogy este hétkor, nyolckor, kilenckor végzel – mondta
ridegen Costa. – Mert Lucky ezt csinálja.
Darionak ez nem állt szándékában. Szeretett sokáig aludni, aztán
beülni Porsche sportkocsijába, és elhajtani a Village-be, hogy
találkozzon a barátaival. Mindennap egy kis olasz étteremben tartott
udvart. A sarokasztalt fenntartották neki és néha tizenöten-húszan
zsúfolódtak össze körülötte. A pénz nem volt probléma, bármit akart,
csak kérnie kellett. Gino így rendelkezett.
Igen sok barátja volt, és nem akart osztozni rajtuk Erickel.
 De Ericet nem lehetett kitenni. Ha egyszer már ott volt. – Nem
maradhatsz itt – nyakaskodott Dario.
– Nincs hová mennem – nyafogott Eric. – Azért jöttem ide, hogy
veled legyek.
Amikor hozzányúlt Darióhoz, vége lett mindennek. Dario olyan
vad szenvedéllyel támadt rá, amiről nem is sejtette, hogy megvan
benne.
Eric nyögött a kíntól és a kéjtől.
– Nem tudtam, hogy kedveled az erőszakot… Ó, Darry, olyan
boldogok leszünk együtt.

Ahogy telt az idő, Lucky keményen gondolkodott és keményen

játszott. Eltökélt üzletasszony volt, aki a legtöbbet és a legjobbat
követelte és kapta az alkalmazottaitól.
Akis, veszteséges kozmetikai gyár, amelyet átvett, valóban
kezdett jól menni. Az új szerződések megkaparintásánál kissé
szokatlan módszereket használt: itt egy kis vesztegetés, ott egy kis
fenyegetés. Tudta, hogy az áru jó, és ha egy kis rábeszélés kellett
ahhoz, hogy erre mások is rájöjjenek, őt nem izgatta A Santangelo
név rendszerint csodákat tett.
Gyakran járt Vegasba, és meg kellett állapítania, hogy Marco és a
szép Helena még mindig házasok. Még mindig kívánta a férfit,
mindig is kívánta, de a maga feltételei szerint.
Nagyon ritkán gondolt Ginóra, akinek átvette a birodalmát. Gino
szállodáit építette, Gino álmát váltotta valóra, és egyáltalán nem
beszéltek, nem áll-érintkezésben egymással. Egy nő nem elég jó az
üzlethez, mi? Túlságosan érzékeny? Majd ő megmutatja neki.
Amikor Gino elment, neki nem adott semmiféle lehetőséget.
Costa segítségével megszerzett mindent. Törvényesen
mindenesetre az övé volt, az övé és Darioé. Az öccsére gondolt, és
a homlokát ráncolta. Ilyen eltévelyedett fiút? Vajon 0 visszatér-e a
rendes útra, és ha igen, mikor? Szegény, szép, szőke Dario.
Micsoda veszteség…
Dario és Eric rosszul éltek együtt, olyan életformát kialakítva,
amelyet korábban egyikük sem ismert. New York tele volt új dilikkel
Darionak volt pénze hozzá, hogy mindent kipróbáljon: perverziókat,
izgalmakat, bulikat, klubokat.
 Együtt vetették magukat a homoszexuális társadalom lüktető
alvilágába. Ez nem volt sem csillogó, sem romantikus, nem volt
semmiféle szemezés a folt bárban. Ott volt viszont a dolog rosszabb
oldala, a vásárolható hús, a gyors szex, a verések, a szado-
mazochista események. Eric rájött, hogy mindezt élvezi. És magával
rántotta Dariót is.
Hamarosan vad orgiákat rendeztek Dario lakásán, fényűzően
ellátták a vendégeiket, beleértve az ingyenes kokaint és füvet vagy
bármit, amit megkívántak.
Rövid időn belül eljutottak a pletykák Costához, aki el sem akarta
hinni őket. Értesítette Luckyt, aki nem volt meglepve.
Már régen gyanította.
– Beszélek vele – mondta az aggódó Costának.
– Menjünk mindketten – mondta a férfi.
Lucky fölhívta az öccsét, és megmondta neki, hogy Costa meg ő
beszélni akarnak vele, és aznap délután fölkeresik a lakásán.
Dario letette a kagylót. Hogy Lucky átvette a Santangelo
birodalom irányítását, nem nagyon izgatta. Amíg őt békén hagyták,
és hozzáférhetett a pénzhez korlátlanul, ő elégedett volt. De most
úgy hangzott, mintha a ribanc rájött volna a titkára. Luckynak
mindenütt voltak kémei.
Dario mindenesetre úgy tudta, hogy Gino soha nem fog
visszatérni Amerikába. Múlt az idő, és semmi nem rendeződött.
Dario néhány havonta köteles-ségtudóan írt az apjának, ennyi volt a
kapcsolatuk. Gino soha nem válaszolt, de Costa azt mondta, hogy
megkapta a leveleket, és örült neki. Egy idő után Dario nem írt
többé, és senki nem szólt semmit.
– Eric, menj el valahová, és ne gyere haza – mondta a
barátjának. – Később utánad megyek.
A nővére. Lucky. Hűvösnek, dörzsöltnek, üzletasszonynak látszott
fehér kosztümjében. Costa, az ölebe természetesen vele volt.
Lucky nem kertelt.
– Változtatni kell a dolgokon, Dario. Olyan dolgokat művelsz
nyilvánosan, amelyeknek szigorúan a magánügyeidnek kellene
lenniük. Értesz engem?
– Apád belehal, ha megtudja, Nem tudnál orvoshoz menni?
Kigyógyíttatni magad? – mondta izgatottan Costa.
 Mit képzel ez a vén fasz? Mi ez? Bárányhimlő?
– Azt csinálom, amit akarok – nézett dühösen Luckyra. – Te nem
fogsz dirigálni nekem. Lucky sóhajtott.
– Ez az, amiben nagyon tévedsz, öcsikém. Ha nem vagy hajlandó
fékezni magadat, gondoskodnom kell róla, hogy ne legyen olyan
könnyű az éleit; – Ezt, hogy érted?
– Emlékszel a papírokra, amelyeket aláírtál?
Igen emlékezett. Costa és Lucky néha megkérték, hogy menjen
be az irodába és írjon alá papírokat. Soha nem olvasta el őket, csak
odakanyarította a nevét, és már ott sem volt. Most Lucky magyarázni
kezdte neki hűvösen és röviden, hogy mindenét átruházta Luckyra.
– Kiraklak ebből a lakásból egy kisebbe, és havi járadékot fogsz
kapni. Így talán megszabadulsz néhány „barátodtól”. – Ha
megteszed, fölhívom Ginót – vicsorgott Dario. – Persze, csak hívd.
Biztosan boldog lesz, ha hall majd a viselt dolgaidról. Dario elsápadt.
– Ezt nem teheted.
Lucky egy pillantással hallgattatta el, amelyben benne volt
minden.
– Ne aggódj, én megőrzőm a titkod, öcsi. Amíg azt teszed, amit
én mondok, nem kell azért aggódnod, hogy Gino megtudja tőlem.
Ja, és szokj le a kábítószerekről. Maximum egy kis füvet szívhatsz.
Értetted?
Ribanc! Ribanc! Ribanc! De ő elkapja, megtalálja a módját.
Elvégre ő is Santangelo.
 STEVEN 1975
Amikor Steven helyettes államügyészként kezdett működni,
hamarosan kemény és sikeres vádló hírébe került. Először fura volt
a másik oldalon állni, de néhány héten belül rájött, hogy
tulajdonképpen erre született: olyan gazemberek üldözésére, akik
kábítószert árultak gyerekeknek, rendőröket vesztegettek meg,
nőket vertek, erőszakoskodtak, öltek. Amikor az ilyeneket lecsukták,
akkor érezte azt az elégedettséget, amelyre mindig vágyott.
A híre gyorsan terjedt, és a védőügyvédek kétségbeesetten
emelték az ég fe- a kezüket, ha kliensük olyan peches volt, hogy
Steven Berkely lett az ellenfél.
A zsaruk viszont örültek, ha ügyeik, amelyeken hosszan és
keményen dolgoztak, Steven ügyes kezébe kerültek. Született
nyertes volt. Egyetlen sikamlós hal sem csúszott ki a hálójából. A
bűnözők megkapták, amit érdemeltek, ven nem vesztésre játszott.
Megvesztegethetetlen volt, s ez a tény erőt adott sok titkon
nyomozónak, hónapokon át, megszakítás nélkül dolgozott egyegy
nehéz ügyön. Különösen akkor, amikor általánossá vált a
megvesztegethetőség, és mindenki hajlandó volt pénzt elfogadni, a
sarki rendőrtől a rendőrkapitányig.
De Steven nem. Ezt már új pályája legelején bizonyította, amikor
egy este a ház előtt, ahol élt, megállította két férfi azzal, hogy
mindenkinek hasznára volna, ha „egy kicsit elbeszélgetnének”.
Nem kellett lángésznek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miről
volt szó. Steven egy zsarolási ügy közepén volt. Ha minden a terv
szerint alakul Louie Legs Lavinchi, az érintett pitiáner bűnöző úgy
tíz-tizenegy évi börtönt kap.
– Persze – egyezett bele gyorsan gondolkodva Steven. –
Beszéljünk nap reggel nyolckor, ugyanitt.
A két fickó meglepődött. Azt hallották Stevenről, hogy nehéz eset,
talán szükség lesz némi barátságos rábeszélésre.
– Most miért nem beszélhetünk? – kérdezte az egyik. Steven
körülnézett.
– Higgyék el nekem, nem most van itt az ideje. Holnap. O. K.?
A két fickó csodálkozva nézte végig, amint Steven bement a
házba.
 Steven pedig nyomban fölhívta a fölöttesét, és elmondta, hogy
szerinte mi készül.
– Szereljenek föl magnóval – makacskodott. – Azt akarom, hogy
ezt a két csirkefogót elkapjuk megvesztegetési kísérletért.
– Ugyan már, Steven, maga ügyvéd, nem zsaru. Veszélyes lehet.
– Csak jól fedezzenek. Meg akarom csinálni.
És megcsinálta. A mellére erősített miniatűr lehallgatókészülék
rögzített minden egyes szót, amikor is a két fickó fölváltva hol
megvesztegetni, hol megfenyegetni próbálta Lavinchi nevében.
Amikor előkerült a pénz, a lesben álló rendőrök letartóztatták a
két fickót, akik később börtönbüntetést kaptak, mivel bűnösnek
találtattak „köztisztviselő megvesztegetésének megkísérlésében,
valamint ugyanazon köztisztviselő fenyegetésében”. Louie Legs
Lavinchit tizenkét évre ítélték, és Steven tekintélye megnőtt. Ő pedig
nem nézett vissza. Négy éven át végezte a munkáját a legjobb
képességei szerint, és nagyon élvezte.
Ez alatt az idő alatt nagyon összebarátkozott egy Bobby De Walt
nevű fiatal fekete nyomozóval. Bobby szakterülete a titkos
kábítószer-kereskedelem volt. A húszas éveiben járt, de tíz évvel
látszott fiatalabbnak bohókás cuccaiban és afrofrizurájával. Mindig
hülyéskedett, és szeretett vicceket csinálni. A vidám külső mögött
azonban nagyon kemény zsaru volt. Bobby De wa narkóárust kapott
el, mint bárki a csoportjában. És Stevent érte a megtis tés, hogy
többekkel szemben is eljárjon közülük.
Furcsa pár voltak, ha együtt mentek ki az utcára: az elegáns
Steven meg a vad, szakadt külsejű Bobby. Gyakran beültek egy egy
bárba a bíróság mellett és záróráig beszélgettek. Máskor étterembe
mentek. Élvezték egymás társaságát. De a nők társaságát is.
Steven meglepetten és örömmel hallotta 1975 januárjának egyik
estéjén, amikor Bobby így beszélt: – Holnap velem kell vacsoráznod.
Fölcsíptem a világ legcsodásabb nőjét. Megnősülök.
Steven kíváncsi volt. Bobbyt sohasem képzelte nősülő típusnak.
De amikor megismerte Sue-Annt, nyomban megértette. Tizenkilenc
éves volt a kislány, a haja göndör, amosolya édes, a természete még
édesebb.
Bobby nem vesztegetett időt az esküvő előkészületeire. Steven
egy hónapon belül Queens egyik kellemes templomában találta
magát, vőfélyként. Ott ismerte meg Sue
Ann unokatestvérét, Aileent. Nyomban észrevette a lányt. Aileen
magas volt, nagyon ápolt, vonzó. Tolmács volt az ENSZ-nél, és
szüleivel élt egy szép társasházban a Hetvennyolcadik utcában.
Steven négyszer randevúzott vele, és amikor a lány a negyedik
alkalom végen nem volt hajlandó lefeküdni vele, dobta. Kedvesen.
Randizott aztán másokkal is, de Aileent nem felejtette el. Aileen
volt az egyetlen lány, aki elutasította. A többi mindig kapható volt,
bármennyire kedvesek, bármennyire tiszteletre méltók voltak is. És
miközben úgy vélte, hogy mindez teljesen elfogadható a pirula meg
a női egyenjogúság korában, mégis egyre Aileenre gondolt.

A kor hirtelen csapott le Carrie-re.

Amikor a tükörbe nézett, még ugyanazt az arcot látta, ugyanazt a
sima bőrt, csupán egy-egy ránc tanúskodott több mint hatvan évéről.
Belülről érezte magát öregnek, olyan halott érzés kerítette a
hatalmába, amelyet sehogyan sem tudott lerázni.
Mire volt jó az élete? Milyen nyomasztó, hogy az utóbbi
harminckét év egvetlen hazugság. Még a saját fiának sem
mondhatja el az igazat. Különösen a fiának nem, aki azzal tölti a
maga életét, hogy küzd azok ellen az emberek ellen, akik között
Carrie felnőtt: kábítószer-kereskedők és kábítószeresek, kurvák és
stricik. Nem mind komiszak, Steven. Az emberek néha azért tesznek
valamit, mert nincs más út.
Néha feküdt az ágyban reggel, és hagyta, hogy a gondolatai
visszakalandozzanak a múltba. Whitejack. Micsoda férfi. Hogy
szerette egy darabig. Amíg jó volt, nagyon jó volt. Ő meg Whitejack
meg Lucille… A régi jazzklubok… Small Paradise… A Cotton Club…
csicsás ruhák… tánc és forró szeretkezés… A kezdeti szép hapok,
amígDolly… a nagy kövér, fehér Dolly… aztán a kábítószerek…
Kihúzta a krját a takaró alól, és megnézte a régi tűszúrások és
sebhelyek nyomát. Olyan halványak voltak, hogy aki nem tudta,
hogy ott vannak, nem is láthatta őket. Gondolatai visszakalandoztak
az intézetben töltött időre. Alig emlékezett valamire a hosszú,
kimaradt évekből.
 Aztán Bernardra gondolt, és elmosolyodott. Bernard mindent
tudott mégis szerette.
Elliott nagyon más. Számára Carrie játékszer, vagyontárgy.
Elliottnak megvolt az oka arra, hogy elvegye őt. Talán gyanította,
talán látott valamit Carrie szemében. Belsőépítész által berendezett
hálószobájuk magányában mindenesetre úgy bánt Carrie-vel, mint
egy kurvával.
És az volta legborzasztóbb, hogy Carrie belement, elfogadta, és
ezzel bátorította a férjét, hogy így tegyen. A félelem attól, hogy nem
lesz pénze és társadalmi rangja, úgy kötötte Carrie-t a férfihoz, mint
a láthatatlan lánc.
És Elliott öreg volt már. Nemi igényei csökkentek. Egy napon el
fog menni. Ettől a gondolattól Carrie nagyon megrémült. Nem akart
egyedül lenni Nem tud egyedül szembenézni az élettel.
A telefon szakította félbe a gondolatait. Arra gondolt hagyja
csöngeni, nem veszi föl. Aztán eszébe jutott, hogy hátha Steven az,
és mégis fölvette.
– Carrie? Hogy vagy?
Jerry Meyerson. Persze. Nem telt hét anélkül, hogy ne telefonált
volna. Milyen hízelgő, hogy egy harminchat éves fiú szerelmes belé.
Carrie fáradtan sóhajtott.
– Helló, Jerry. Hogy vagy ma?
– Én jól. A te hangod szörnyű.
– Egy kicsit magam alatt vagyok.
– Helyes. Én leszek az, aki földoblak. Ebéd. A Négy Évszak. –
Ma nem, Jerry.
– De ma. Van egy szenzációs válási ügyem, amelyet biztosan
hallani akarsz. Nevetni fogsz rajta, sírni fogsz rajta… Elűzi a rossz
hangulatot.
Carrie-nek eszébe jutott az új Yves Saint Laurent kosztümje, és
rájött, hogy fölkelni és elmenni valahová mégis jobb, mint ágyban
maradni egész nap.
– Majd meglátom…
– Tökéletes. Egykor. Pontos légy.

Bobby De Walt hónapok óta dolgozott egy ügyön. Az első

gyermekükkel terhes felesége, Sue-Ann nem sokat látta. Steven
gyakran eljárt hozzájuk, hogy szórakoztassa.
Egy este, amikor megérkezett a kis házba, ott találta Aileent.
Nyolc hónapja nem találkoztak. A lány legalább annyira meglepődött
a találkozáson, mint ő.
Mindketten Sue-Annre néztek, aki közönyösen vállat vont.
– Én egyikőtökről sem tudtam, hogy idejön ma este.
– Nem maradhatok sokáig – mondta gyorsan Aileen. – Csak
beugrottam megnézni, hogy vagy.
– Én sem maradhatok sokáig – mondta gyorsan Steven.
– Szerintem mindketten maradhattok, amíg eszünk valamit –
mondta Sue-Ann édes mosolyával, és már tálalta is a forró, szaftos
sertésbordát gabona-pehellyel és német krumplisalátával.
Steven ízlelőbimbói begerjedtek.
– Egy-két falatra talán van még időm – mondta és asztalhoz ült.
Aileen egész nap nem evett. Az ételre pillantott, aztán Stevenre,
és ő is asztalhoz ült.
– Föl kell hívnom anyámat – mondta Sue-Ann, és magukra
hagyta őket.
– Szóval… hogy telt az idő? – kérdezte Steven a zamatos húst
falva.
Aileen jócskán vett a pehelyből, úgy felelt.
– Munkával. És a tiéd?
– Ugyanúgy. – Eszébe jutott az utolsó találkozásuk. Mozi.
Vacsora egy jó kínai étteremben. Aztán könnyedén azt mondta:
„Menjünk föl hozzám.” Olyan biztos volt benne, hogy a lány igent
mond, hogy már arra is indult a kocsival.
– Nem – mondta akkor Aileen. – Nem. Kérlek, vigyél haza.
Steven hazavitte a lányt, és a kapu előtt azt mondta:
– Nem hinném, hogy újra hívlak. Nem akarok semmiféle komoly
kapcsolatot.
És hiányzott neki a lány. Kellemes volt járni vele. Ő lenne a
tökéletes lány, akit bemutathatna Carrie-nek.
Már a második bordánál tartott, amikor megkérdezte:
– Sokat randiztál?
A lány halványan elmosolyodott.
– Eleget. De általában soha nem jutok túl a harmadiknegyedik
randevún. Steven vigyorgott.
 – Nem gondolod, hogy talán azért, amit nem csinálsz?
Aileen kivett egy bordát, és elegánsan eszegette.
Steven úgy vélte, ez a lány valóban megér még egy menetet.
– Mit szólnál egy mozihoz a jövő héten?
Aileen komolyan nézett rá.
– Nem változtam, Steven. Még mindig ugyanazok… az elveim.
– Nem is szeretném, ha másképp lenne. Mit szólnál jövő
keddhez?
Sue-Ann tolatott vissza a szobába. A hetedik hónapban volt,
hatalmas volt a hasa.
– No, ti ketten? – kérdezte. – Hajlandók vagytok megint
összejönni, vagy hiába főztem egész nap?

Steven egy ügyet tárgyalt a bíróságon, amikor megtudta. A

suttogás lassan, töredékesen jutott el hozzá. Bobby de Waltot
kicsinálták, miközb utolsó ügyén dolgozott. Egy harlemi ház
pincéjében támadt rá két fickó, leszúrták, és kegyetlenül megverték.
Bobby kitámolygott az utcára, összesett és most a mentőkórházban
van. Steven a tárgyalás fölfüggesztését kérte azonnal rohant a
kórházba.
Sue-Ann ott volt már, édes arca földagadt a sírástól.
Belekapaszkod Stevenbe, úgy kérdezte:
– Miért az én Bobbymat? Miért?
Steven megkereste az ügyeletest, aki megvizsgálta Bobbyt,
amikor bevitték
– Milyen nagy a baj? – kérdezte.
– Nem vészes. Sok vért vesztett a szúrt sebektől, több bordája
tört. Ha eléggé erős, túléli, – Ó, erősnek erős.
Estére megjött Aileen is kipirulva, kifulladva.
– Jöttem, mihelyt megtudtam. Hogy van? – Még él – mondta
komoran Steven.
Bobby két napig volt élet-halál közt, aztán gyógyulni kezdett.
Hetvenhat öltéssel varrták össze a testét. A bordáit ragtapasz
tartotta össze, de már újra mosolygott.
A következő hetek és hónapok nehezen teltek Bobbynak. Alig
várta, hogy kikerüljön a kórházból, vissza az utcára.
 – A francba is, öregem, dolgozni akarok – panaszolta Stevennek.
– Olyan közel voltam már a véghez, olyan közel.
– Túlságosan is közel.
– Olyan nincs, hogy túlságosan közel.
Steven sok időt töltött a De Walt házaspárral, és Aileen is. Aileen
igen erős, segítőkész ember volt. Steven lassan megszokta, hogy
amikor ráért, elment a lányért munka után, és együtt mentek Sue-
Annhoz és Bobbyhoz. Ez a rendszer határozottan tetszett neki.
– Össze kéne házasodnotok – tréfált Bobby. – Jól néztek ki
együtt, összeilletek.
Stevennek addig nem jutott eszébe, de akkor elhatározta, hogy
bemutatja Aileent Carrie-nek, aztán majd kiderül, neki mi a
véleménye.
Mihelyt kijöhetett a kórházból, Bobby gyorsan javult. Sue-Ann
tüneményes kislányt szült, Bobby pedig úgy vélte, eljött az ideje
annak, hogy újra munkába álljon. Egy napon információval tele
érkezett Steven irodájába, sorolta a tényeket, a számokat, és
dühöngött, hogy már-már közel járt ahhoz, hogy felderítse élete
legnagyobb ügyére.
– Figyelj rám – mondta. – Elegendő információm van az egész
büdös, rohadt, mocskos Bonnatti ügyben. Ő a főnök, ő irányít
mindent, és azt hiszem, el tudjuk kapni.
Miért vagy ebben ilyen biztos? – kérdezte Steven egyre növekvő
érdeklődéssel. Elkapni a hírhedt Enzio Bonnattit, ez volt minden
államügyész álma.
– Mert jók az ösztöneim – mondta Bobby a szobában mászkálva.
– Vannak fickók, akiket a bíróság elé idézhetek. Vannak tanúim.
Kapcsolatban állok egycsomóemberrel, akik látni szeretnék Bonnatti
bukását. Tudom, hogy közel jártam a nagy ügy megoldásához. Mit
gondolsz, ki akart eltenni azt útból?
– Gondolod, hogy Bonnatti emberei csináltak ki?
– Biztos vagyok benne. Vannak kapcsolatai. Biztosan beköpött
valaki. Steven elgondolkodva dobolt az íróasztalán. – És mit
mondasz?
– Azt mondom, kérjük, hogy állítsanak föl különleges bizottságot
a Bonnatti ügy kivizsgálására. Ha te akarod csinálni – mármint
vezetni a bizottságot –, senki sem fog elutasítani a te tekintélyeddel.
 Steven tudta, hogy ez igaz. Már kétszer fölkérték, hogy legyen az
ilyen különleges vizsgálóbizottság vezetője. Mindkét kérést
elutasította, mert az ügyek nem ragadták meg. Enzio Bonnatti a
legaljasabb, legerőszakosabb bűnöző volt, aki egykor
szeszcsempészként kezdte Chicagóban a húszas években, és most
a New York-i bűnözés nagy részét ő irányította. A kábítószer és á
prostitúció volt a két legnagyobb üzlete.
– Volt már ellene vádemelés – mondta lassan.
– És mindig megvásárolta a szabadulást. Vagy eltüntette a
tanúkat. Vagy közbejött valami, amitől továbbra is forgalomba
maradt. – Bobby nem tudott nyugton maradni. Vékony teste
állandóan izgett-mozgott. Dühösen csapott öklével Steven
íróasztalára. – Te el tudnád kapni. Neked megvan hozzá a stílusod,
öreg. Ha te rávetetted magad valakire, még sohasem láttalak
veszíteni. Mit szólsz hozzá? – Azt, hogy meggondolom. Elég lesz?
Bobby nevetni kezdett.
– Öreg, most mondtál igent. Belepillantasz a gazember életében,
és addig nem fogsz leszállni róla, amíg el nem kapod. Én ismerlek.
– Gondolod?
– Öregem, fogadni mernék. Föltenném rá a bal tojásomat. Azt
pedig nem egykönnyen teszi meg az ember!
 LUCKY 1975
Reflektorok lőtték sugarukat az égre. Kivilágított szökőkutak
milliónyi vízsugara írta ki: A Magiriano.
Limuzinok sora surrant a bejárat elé. A szálloda olyan volt, mint
egy nagy fehér mór kastély. Megkapó. Fenséges. Szokatlan.
Marco új, fekete selyem szmokingzakóban járta az előcsarnokot,
éles tétét nem kerülte el semmi. Lucky megcsinálta. Öt hosszú
évébe telt amelyek tele voltak bajokkal és problémákkal és
panamákkal és sztrájkokkal, fenyegetésekkel, de az eredmény egy
fantasztikus szálloda lett.
A kis Lucky. Gino igazi lánya, valódi Santangelo. Ha Gino
láthatná, hogy mit ért el, büszke lenne rá.
Persze ő, Marco segített Luckynak. Jó irányba terelte, támogatást
és védemet biztosított neki, vigyázott, nehogy a lány rossz
tyúkszemre lépjen.
Hogy tud az a lány tanulni! Úgy irányítja a dolgokat, hogy a végén
minden jó legyen. Komputer ketyeg az agyában, amely gyorsabban
számítja ki a szerződéseket és a százalékokat, mint bárki, akit
Marco valaha is ismert.
Marco meglátta Skipet, a nyúlánk propagandistát, akit Lucky
szerződtetett, és felé sietett. Az gyorsan hátat fordított, és elindult az
ellenkező irányba. Borzalmas fickó volt, rengeteg süket dumával.
Marco tudta, hogy Lucky lefeküdt vele, és a gondolattól is iszonyúan
dühös volt. Miért fekszik le ez a lány fűvel-fával, mint valami ócska
szajha? Igazi férfira lenne végre szüksége. Elvégre miféle férfiakat
ismert eddig? Craven Richmond egy nagy senki volt. Aztán voltak
jóképű csődörök egy-egy éjszakára. Profi teniszezők. Hülye
ripacsok. Csinos fiúk. Marco látta őket jönni és menni. Gino
dührohamot kapna, ha tudomást szerezne a lánya viselt dolgairól.
No de szajha vagy sem, Marco kívánta… már régen kívánta… és
ma este lesz a megfelelő alkalom.
Szép Helenát, aki tiltakozott ugyan, elküldte L.A.-be.
– Pihenj egy kicsit, napozz a Beverly Hillsben a medencénél,
vásárolj be. Megérdemled a pihenést.
– De Marco, ma van a megnyitó. Vettem egy új ruhát is.
Lehetetlen, hogy ne legyek ott a megnyitón… – Lehetséges. Amúgy
sem lesz időm veled foglalkozni.
 Viszlát, Helena. Csak egy kis időre. Lucky Santangelóval van egy
kis befejezetlen ügyem.

Lucky állt a jéghideg zuhany alatt, és elégedetten állapította meg,

hogy a víz aznap valóban jéghideg volt. Az előző napon langyos volt.
– Gyerekbetegségek, Mrs. Santangelo – nyugtatta mindenki. –
Ne aggódjon, meg lehet oldani. .
Meghajlás. Térden csúszás. Seggnyalás. Ó, hogy udvaroltak
neki! Ó, hogy élvezte!
A jeges vízből kilépett a saját fürdőszobájába, amely minden
mértékkel fényűző volt. Fehér lámabőrrel volt borítva a padló, a
falakon dzsungeljeleneteket ábrázoló freskók, alabástrom
fürdőszoba-berendezés. Frottírköntöst vett, és bement a
hálószobájába. Az puritán volt. Modern. Csak az úgy volt
pompázatos. Fekete selyem ágynemű, tigrisbőr ágytakaró.
Leült az ágyra, fölhívta a központot.
– Egy órán át ne kapcsoljanak senkit. Nem érdekel, hogy ki az
illető, fölállt, levette a köntösét, leoltotta a villanyt, és bemászott a
fekete selyem takaró alá.
Mihelyt behunyta a szemét, millió gondolat kezdett kavarogni a
fejében, és bármennyire szüksége lett volna az alvásra, nem
engedték elaludni.
Arra gondolt, amit a jógaoktatójától tanult. Fokozatosan
kikapcsolni. Először a lábujjak, aztán a lábfej, a lábszár, a comb…
lehetetlen. Túlságosan izgatottvolt.
Meztelenül, az ágynemű érzéki érintése alatt azon töprengett,
vajon kivel osztja meg az ágyát ma éjjel. Tulajdonképpen nem
számított. Mind egyformák voltak ezek a jóképű, sötét
gyönyörosztók. Fölcserélhetők. Alkalmi csődörök.
Kivéve persze Marcót. Édes, nős Marco. Rohadt Marco. Lucky
jobban kívánta, mint valaha, de mindörökre, és a férfi még mindig
nem adta semmi jelét annak, hogy szakítana a szép Helenával.
A fenébe is! Nem tud elaludni. Fölkelt, bement a nappalijába.
Hatalmas füstüveg ajtó nyílt az erkélyre. Egy gombnyomás, és
kinyílt. Lucky kiballagott, még mindig meztelenül. Csak hét óra volt,
és a vegasi levegő forró volt a légkondicionált szoba után.
 Micsoda diadalmas este volt ez számára. Gino álomhoteljának, a
Magirianónak a megnyitója, és egyedül az ő érdeme, hogy ez
megtörténhet.
Beletúrt hosszú, fekete hajába, föltornyozta a feje tetejére. Aztán
visszaengedte, és nagyot sóhajtott. Lucky Santangelo. Igen. Ezek
azt hitték, csak egy hülye pinával van dolguk. Megtanulták –
méghozzá keményen hogy egy Santangelóval van dolguk.

Costa az előző héten érkezett. Alig tudta elhinni, hogy végre

elérkezett a nagy nap. Úristen! Hatalmas nehézségek árán sikerült
fölépíteni a szállodát. És mindent Lucky oldott meg.
Életcéljává vált a szálloda befejezése.
A legjobb embereket vette maga köré. Marcót, aki magától
Ginótól tanult. Aki kilenc éven át vezette a Mirage-t, ami nem volt
éppen könnyű. Aki tökéletesen alkalmas volt az új szálloda
vezetésére. És akit körülvettek a saját emberei, akik persze Lucky
emberei lettek. Mind egy családba tartoztak. Mind szem előtt
tartották Gino érdekeit.
És volt Luckynak egy hatalmas pártfogója Enzio
Bonnattinak, a keresztapjának a személyében, aki ellátta a lányt
tanácsokkal.
Lucky Megtanult óvatos lenni. Soha egy lépést sem tett sofőrje,
Boogie Patterson kísérete nélkül. Boogie nagyon megbízható volt A
véznaságig sovány. Hosszú hajú. Mindig piszkos inget és ócska,
katonai dzsekit viselt. Huszonnyolc éves volt, vietnami veterán és
biztos kezű céllövő.
Lucky azért szerette, mert soha nem beszélt. Eléggé kellemetlen
volt is, hogy testőrt kellett tartania, hát még ha beszédes lett volna!
Igen, gondolta Costa, Lucky kétségtelenül tudja, mit csinál. Nem
mint Dario, a perverz, ahogyan Costa magában nevezte. Mi lesz a
fiúval? Mi lesz, ha Gino megtudja?
Ha valaha is megtudja. Nem sok kilátás volt rá, hogy visszatérjen
Amerikába. Costa mindent megpróbált, mindent megmozgatott. De a
Watero botrány, majd Nixon lemondása olyan fölfordulást okozott
Washingtonban, hogy senki sem érezte biztonságban magát. Jogi
manőverek. Vesztegetés Costa beszélt Gino hatalmas barátaival,
akiknek komoly szívességeket tett, bírókkal, politikusokkal, magas
rangú rendőrtisztekkel. Senki nem akart belekeveredni. A Gino
Santangelo adóügy még mindig veszélyes volt. Az Adóhivatal persze
nagyon is szerette volna, ha Gino hazatér. Hogy megnyúzhassák.
Az egész rendszer korrupt volt, Costa mégsem talált megoldást.
Öt év hosszú idő volt, és ő mindvégig próbálkozott.
De ha az örökkévalóságig tart, akkor is véghez fogja vinni. Gino
sorsa az ő kezében van. Véghez fogja vinni.

Dariót földühítette, hogy csökkenteni kellett a kiadásait, de

annyira azért nem, hogy csináljon is valamit. Továbbra is a
kedvteléseinek élt. A bulik valamivel szelídebbek voltak, a
kábítószert nem adták ingyen fűnek-fának, de jobbára továbbra is
azt csinálta, amit akart, nem törődött Lucky és Costa lekezelésével.
Mégis mit képzelnek magukról ezek? Dario nem érezte szükségét,
hogy válaszoljon nekik.
Egy napon odáig jutott, hogy letartóztatták. Hülye eset volt.
Valami ostoba kölyök panaszt tett, hogy megkötözték, megverték, és
több férfi megerőszakolta. Az esetre Dario lakásán került sor. Dario
halványan emlékezett is rá. Eric hozta haza a srácot, a tizenhat éves
kis nyikhajt, aki nagyon élvezte a dolgot. Dario még csak részt sem
vett a dologban, mert a hálószobában szorgoskodott egy nős férfival,
aki havonta egyszer tört ki, de akkor nagyon.
A francba! Hogy az embert olyasmiért csukják le, amit nem is tett.
Costa mindent elboronált.
– Elég volt – mondta sápadtan és dühösen Dariónak. – Ebből
elég. Tarsd tiszteletben a Santangelo nevet. , És akkor Costa meg
az a ribanc nyomorúságosra csökkentették a járadékát és
fölszólították Ericet, hogy tűnjön el. Nem mintha az utóbbi izgatta
volna Dariót. Tulajdonképpen megkönnyebbült tőle.
Amikor megkapta a meghívót a Magiriano megnyitójára, nem
tudta eldönteni, menjen-e vagy sem. Costa telefonált, és azt mondta:
– Ott kell lenned, elvárják tőled. Kicsoda? A ribanc?
– Nem fog menni – mondta kurtán. Aztán gondolkodni kezdett, és
úgy vélte éppen azt akarja, hogy ne menjen. Akkor el fog menni.
Talán addig kitalál valamit, amivel tönkreteheti Lucky nagy estélyét.
Miért ne? Megérdemli.
 Lucky az erkély korlátjához ment, és kihajolt. A látvány
mellbevágó volt: a fények szikrázó városa, neonparadicsom.
Hamarosan föl kell öltöznie, le kell mennie fogadni a vendégeit. Az
egész országból érkeztek a megnyitóra. Az esemény megérte, hogy
a sztárok bedobják magukat, és Vegasba utazzanak.
Costa annyiszor mesélt a Mirage megnyitójáról.
– Csodálatos volt. Gino olyan volt, mint egy kiskirály – emlékezett
vissza csillogó szemmel.
Nos, ma ő lesz olyan, mint egy királynő. A fekete Halston estélyi
ruhában, a gyémánt és smaragd ékszerekkel, amelyekkel meglepte
magát. Neki nem volt szüksége férfiakra, hogy ajándékot vegyenek
neki. Nem volt szüksége férfiakra, pont. Nos, csak néha…
egészségügyi célokra. Halkan fölnevetett, és visszament a
szobájába.
Miután elkészítette bonyolult sminkjét, meztelen testére fölhúzta a
Halston ruhát. Tökéletes volt, érzéki selyemdzsörzé költemény,
tapadó és erotikus.
Kikefélte hosszú, fekete haját, kétoldalt hátratűzte ébenfa fésűvel.
Huszonöt éves volt. Hatalma volt, ő parancsolt, mindene megvolt,
amit valaha is akart. Kivéve Marcót.
Egy napon megkapja őt is, és amikor végre eljön az a nap, talán
már nem is fogja akarni. Talán…

Marco személyesen fogadta Enzio Bonnattit meleg, erőteljes

kézszorítással. Az öregembert Carlo fia kísérte, meg egy buta, szőke
tyúk, akit fölöslegesnek véltek bemutatni. A testőrök hátul követték.
– Lucky teljesen odavan, hogy vállalkozott az útra – mondta
tisztelettel Marco.
– Fölcsörgök neki, hogy megérkezett.
Enzio bólintott.
– Igen. Beszélni akarok vele. Beszélni akarok mindkettőtökkel.
A hangja együtt öregedett a testével, és Marcónak erőlködnie
kellett, hogy megértse, amit mond.
Visszaemlékezett az első alkalomra, amikor Gino elvitte Enzio
Bonnattihoz. Csupán hét és fél éves volt, de még mindig nem
felejtette el, mennyire meg volt hatódva.
 Enziót és társait a terem legjobb asztalához kísérte. Már ott állt
három üveggel Enzio kedvenc whiskyjéből, és ott várta a füstölt
őzhús, a pisztácia és a hideg csirkemáj. Enzio mosolygott.
– A kedvenceim. Lucky intézkedett? – Persze – bólintott Marco.
Enzio most már ragyogott.
– Az a gyerek soha nem felejt el semmit, azért biztos nyerő. Nem
úgy, mint az öccse, az a hogyishívják. Mindenféléket hallok. Te mit
gondolsz, Marco? Buzi a kölyök? Igaz, amit hallok?
– Nem tudom – vont vállat Marco. – Én soha nem találkoztam
vele.
– Gino. Ő agyon is csapná. Minden férfi ezt tenné, ha a fia… –
Enzio elhallgatott, mert egy szőke bombázó ment el mellettük. – Ki
ez a bögyös? – kérdezte, oda se bagózva barátnője éles
pillantására.
Marco vigyorgott. A vén kecske még mindig megnyalja a sót.
– Nem tudom. Ha óhajtja, megtudhatom.
– Tudd meg. Hátha az öregember tehet neki valami szívességet.

Dario taxival érkezett a repülőtérről. Nem várta autó. Miért is várta

volna? Ő csak a fiú volt, mit számított ő? Arról persze kényelmesebb
volt megfeledkeznie, hogy nem közölte senkivel, hogy odautazik.
– Azt hallottam, hogy ez a lebuj többe került, mint a Caesar’s és a
Hilton együttvéve – mondta a taxisofőr. – Ehhez mit szól?
Dario nem szólt semmit. Kibámult az ablakon, és mérlegelte a
helyzetét. Heti nyomorúságos kétszázötven dollár járadékot kapott.
A Porschéja ötéves volt. A lakása bérleti díját és rezsijét az iroda
fizette. De ez volt minden. A büdös életbe, ez volt minden.
– Jómagam a Cirkusz-cirkuszt szeretem – folytatta a sofőr, akit
nem zavart utasának hallgatása. – Ott az ember jól érezheti magát,
a srácokat is elviheti, senki nem zavarja.
Az igaz, hogy senki sem zavarja, gondolta Dario. Amíg
csöndesen félrehúzódik az útból, nyugodtan élheti a kedvére való
életet. Eric távozása óta nincs állandó partnere. Élvezte a szexet az
alkalmi partnerekkel. Semmi érzelem. Csak friss, az utcán fölszedett,
dús, fekete hajú fiúkkal. Esze ágában sem volt a saját tükörképével
szeretkezni. Nem rendezett már vad bulikat sem. Nem akarta, hogy
teljesen megvonják tőle a támogatást, Costa és Lucky pedig ezzel
fenyegették arra az esetre, ha újabb balhé lenne.
– Kiszáll itt? – kérdezte a sofőr, amikor a kocsifelhajtó előtti
hosszú sarkához értek. – Ha beállók ebbe a kocsisorba, holnap még
mindig itt fog ülni.
Dario fizetett, és kiszállt. Szmokingját nejlonzsákban vitte a
karján. A taxi elhúzott, ő pedig a neonfényben úszó, kissé távolabb
lévő szállodára meredt. Csillogó, fehér palota. Soksok millióba
kerülhetett. Ő meg heti nyavalyás kétszázötvenet kap.
A dolgoknak meg kell változniuk. Ma este.
Elszántan indult a szálloda felé.
Lucky ritkán volt ideges. De a mai este más volt.
Különleges. Már föl volt öltözve, készen állt, és úgy reszketett,
mint egy tizennégy éves kislány az első Ondiján.
Amikor megszólalt az ajtócsengő, összerezzent.
– Ki az? – kérdezte.
– Costa.
Kinyitotta az ajtót, megölelte a férfit.
– Imádlak – mondta mély érzéssel –, amiért lehetővé tetted
számomra, hogy megtegyem azt, amiről tudtad, hogy képes vagyok
rá.
A férfi is megölelte a lányt. Lucky körültáncolta a szobát. Costa
még sohasem látta ilyen vibrálóan gyönyörűnek.
– Pezsgőt! – Lucky szikrázott. – Tudom, hogy nem szereted, de
csak ma este, a kedvemért…
– A buborékoktól rossz az emésztésem… – kezdte Costa.
– Butaság – nyomta a kezébe a poharat a lány. – Igyunk a
Magirianóra. Hozzon a kaszinója többet, mint bármelyik kaszinó Las
Vegasban. Koccintottak.
– És Ginóra – mondta Costa –, aki az egészet kitalálta. Lucky
elfordult, az arca elkomorult.
– Ne akard elrontani az estémet.
– Lucky – mondta gyöngéden Costa –, az apád nélkül mindez
nem lett volna lehetséges. Nem haragudhatsz rá örökre.
– Miért? – kérdezte a lány.
– Mert egy napon vissza fog jönni, és vissza fogja venni a
hatalmat. És akkor meg kell tanulnod elfogadni őt és az eszméit.
 – Soha nem jön vissza – mondta könnyedén Lucky. – Túlságosan
régen elment már. Soha nem fogják visszaengedni.
– Gondoskodom róla, hogy visszaengedjék.
Lucky némán bámult Costára, és azon törte a fejét, vajon hogyan
győzhetné meg, hogy Gino jól van ott, ahol van. Az ajtócsengő
akadályozta meg, hogy bármit mondjon.
– Skip vagyok – kiáltotta a srác az ajtó előtt. – Meg akartam
kérdezni, lejössz-e már. Itt van már egy rakás híresség, szeretnélek
lefényképezni velük.
Lucky kinyitotta az ajtót, és hidegen végigmérte a bőbeszédű pr0r)
tát. !
– Mondtam neked – szólt ki türelmesen –, hogy nem akarok
személyes reklámot.
– Tudom, csak azt gondoltam, hogy ma, a megnyitó napján… –
Nem, Skip. Nem. – Határozottan becsukta a férfi orra előtt az ajtót.
Ugyan miért is feküdt le ezzel a nyavalyással? Olyan gyorsan
elélvezett, amilyen gyorsan beszélt. Visszafordult Costához, a karját
nyújtotta. – Nézzük meg összeállt-e a dolog. Egész héten lidérces
álmaim voltak, hogy összeomlik az egész, és én ott ülök a
romhalmaz közepén anyaszült meztelenül, miközben mindenki ordít:
„Idióta, megmondtuk, hogy nő nem képes rá!”
Costa belékarolt, és az ajtóhoz vezette.
– Lucky – mondta ünnepélyesen –, ígérem, hogy senki nem fog
soha idiótának nevezni.
Marco látta őket jönni: Lucky izgató volt fekete ruhájában, a
szemében szemtelen vadság, a keble félig kilátszott a ruhából, és
mellette a büszke Costa, aki szinte tulajdonosi gőggel karolt a
lányba.
Elébük indult, amikor megálltak az ajtóban. Egy ideje már állt a
bál, csak úgy tolongtak a szupersztárok, producerek, mágnások,
sporthírességek, kurvák, felhajtok és mindenfajta komédiások.
Marco odaért Luckyhoz, és szűziesen megcsókolta az arcát.
– Nagyon… közönségesen néz ki – tréfálkozott. – Helena hol
van?— mosolygott Lucky.
– Fura, de itt nincs.

Miért nem?
 Marco a láhy szemébe nézett. – Hiszen tudja. – Tudom?
– Különleges este a mai, nem?
– Maga még mindig nős ember.
– Nézze – hajolt Marco nagyon közel a lányhoz –, azt hiszem, itt
az ideje, hogy kivételt tegyen.
Lucky szíve úgy vert, mintha akkor futotta volna körül tizedszer a
Times Square-t.
– Soha nem teszek kivételt – mormogta rekedten. Pedig tudta,
hogy fogja tenni. Aznap éjjel.
– Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz?
A tekintetük úgy tapadt egymásba, mint a szárazjég, amikor
bőrhöz ér.
– Enzio itt van? – kérdezte türelmetlenül Costa, mert nem volt
elragadtatva ab látottaktól.
– Igen. Néhány perce érkezett. Éppen most akartam fölcsörögni.
– Gyere Lucky – mondta Costa. – Üdvözöljük. A lány mosolygott.
– Persze – Könnyedén megérintette Marco kezét. – Utána
találkozunk.

Warris Charters óvatosan leskelődött a bárból. Ez a Warris

Charters már dősebb és ravaszabb volt. Pontosan negyvennégy
éves. Másképp is nézett ki. Először is feketére festette a haját és a
szempilláját. Aztán jókora táskák nőttek a szeme alatt, és egykor
tökéletes fogsora meglazult, ronda hézagok tátongtak a fogai között.
Az utolsó kilenc év nem volt kegyes hozzá. Nem tett jót az
egészségének, amikor a cannes-i villából kikergették a tomboló
viharba. Súlyos tüdőgyulladást kapott, és a helyi kórház jótékonysági
osztályára került. Kis híján meghalt, nem mintha bárkit érdekelt volna
ez.
Mihelyt jobban lett, megpróbálta elérni Olympiát. Lehetetlen volt.
Ha egy gazdag lány szülei azt akarják, hogy a lányuk eltűnjön, az el
is tűnik, és túróst mindenkinek, aki meg akarja találni. Egy idő után
Warris föladta, és odaköltözött egy barátságos kurvához, aki a
szezon végi turistákat szórakoztatta. Decemberben Párizsba ment a
lánnyal, aki elfelejtette megemlíteni, hogy van ott egy házi stricije.
Warris ismét kórházba került, most két törött bordával.
 Végül visszabicegett Madridba, ahol ismét összeállt a régi
barátaival: kábítószeresekkel és -kereskedőkkel, félnótásokkal.
Abból élt, hogy élő szexshow-kat rendezett, aztán összeszedett egy
pornófilmre való pénzt. Az utolsó pillanatban a férfisztár lemondta,
Warris ugrott be helyette – ezért festette be a haját. Bizonyos
gátlásai mégiscsak voltak.
A film meglehetősen sikeres volt Európában. Hozott Warrisnak
annyi pénzt, hogy vissza tudott utazni Amerikába, ahol több hasonló
filmet csinált egy pasadenai átalakított garázsban. Szereplőt találni
nem volt nehéz. A lányok úgy özönlöttek L.A.-be, hogy bekerüljenek
a filmhez. Némelyiknek igazán mindegy volt, hogy milyen filmről van
szó. Warris tűrhetően megélt, erotikusan nemi élete volt, és majd
megdöglött, hogy újra legálisan dolgozhasson. Még mindig nála volt
a Gyilkos lövés, Pippa filmje, azaz most már az övé. Ki tudná
bizonyítani az ellenkezőjét? Az író hét éve halott volt. Warris
utánanézett.
A Gyilkos lövés jó áru volt Warris szerint. Filmet finanszírozni
körülbelül olyan biztonságos volt, mint egy kifeszített kötélen
átsétálni hátrafelé a Grand Canyon fölött. Nem könnyű. És akkor egy
szép napon minden Warris ölébe hullott, mint az aranyeső. Egy
fekete kurvával és annak hamiskártyás fiújával volt Vegasban. Sorra
járták a szállodákat, amikor a kurva csontos ujjával rámutatott
valakire.
Látod ott azt a riszáló tyúkot? Gino Santangelo lánya. Mit szólsz?
Azt mondják, éppen olyan merész, mint az apja. Huhú! Szívesen
megkopasztanám őket!
Warris odanézett. És nem hitt a szemének. Aztán megint
odanézett. Lucky.
Ez nem lehet igaz.
De az volt.
Lucky Saint. Lucky Santangelo. Pippa biztosan tudta. Miért
nem szólt a hülye kurva?
És ekkor gyorsan kattogni kezdett az agya. Amikor Pippa odaadta
neki a forgatókönyvet, elmondta, hogy igaz történet, Gino
Santangelo élettörténete.
Ki tudott akkor bármit is Gino Santangelóról? Warris egyedül a
Variety ben olvasott róla cikket. De a név megmaradt a fejében. Mint
a Mickey Cohen vagy a Meyer Lansky, olyan név volt ez is, amelyet
az ember ismert, és mégsem ismert…
Warris alaposan utánajárt, hogy megtudjon mindent, amit csak
lehet. Amikor elegendő információja volt, eltökélte magát, hogy
elmegy Luckyhoz, és ráveszi, hogy juttassa el a forgatókönyvet az
apjához. Úgy sejtette, hogy Gino vagy szeretné látni a filmet – és
ebben az esetben boldogan finanszírozni fogja vagy nem szeretné
látni a filmet – és ebben az esetben boldogan finanszíroz bármely
más, Warris által választott forgatókönyvet, azzal a föltétellel, hogy a
Gyilkos lövés összes példányát megsemmisítik.
Ebből az állásból egyszerűen nem lehetett veszíteni. És Lucky
volt az összekötő kapocs, aki segíthetett. Csupán muszáj az ügyet
személyes szinten intézni, és Luckyhoz nem volt könnyű hozzáférni.
Végül sikerült vásárolnia egy meghívót a megnyitó díszünnepségére
egy olyan lánytól, aki félállásban pornósztár volt, s amúgy állandó
vendég Tiny Martinónál. Warris száz dollárt fizetett a lánynak, és
ráadásul még meg is dugta.
És most itt volt, arra várt, hogy előadja a maga kis színjátékát. És
micsoda színjáték lesz. Biztos nyerő. És Warris mindenképpen
győzni fog.

Dario bejelentkezett a szállodába, lezuhanyozott, fölvette a

szmokingját, es elindult lefelé.
Nem látott senkit, akit ismert volna, és őt sem ismerte senki.
Bement a bárba, rendelt egy whiskyt. Jesszusom! Mire jó ez?
Csak a ribanc nővérével szeretett volna beszélni, aztán eltűnni
innen.

Rudolpho Crown megragadta Lucky karját, amikor a lány elment

az asztala mellett. A férfi részeg volt, pomádés haja izzadt
tincsekben lógott a homlokába.
– Összehoztuk, kis nagysád, összehoztuk – mondta akadozó
nyelvvel.
Lucky elrántotta a karját. Nem volt olyan hónap, hogy Rudolpho
Crown ne késebb volna a pénzzel. A szakszervezeti sztrájk hosszú
hónapjai alatt Crown próbált teljesen kiszállni, és Lucky kénytelen
volt megismételni eredeti fenyegetését. Most meg a fickó csupa
részeg vigyor, és azt mondja: „Összehoztuk.”
– Nem ül le hozzánk, nem iszik valamit velem meg a
barátaimmal? – mázott a férfi. – Mind meg akarják ismerni.
Mind rengeteget hallottak magáról.
Lucky gyorsan végigpillantott a társaságon. A férfiak pitiáner
gengsztereknek látszottak, csöppet sem tetszettek neki. Az asztalnál
ülő nők olyanok voltak, mint a rossz hollywoodi kurvák.
– Sajnálom, most nem maradhatok – mondta hidegen. – Érezzék
jól magukat – És továbbment az asztaltól.
– Nem szeretem ezt a fickót – mondta halkan Costa.
Ki szereti? – felelte Lucky. – De a pénze jól jön. – Intett
Tiny Martinónak, aki egy tizenöt éves filmszínésznőcskével meg
az anyjával volt.
– Undorító! – suttogta Costa.
– Nem – nevetett Lucky. – Csak életszerű. Enzio felállva
üdvözölte. Szeretettel ölelte meg. – Gratulálok! – pihegte. – Sikerült.
– És én csináltam, igaz? – csillogott a lány szeme.
– Persze, hogy te. De én mindig tudtam, hogy képes vagy rá. –
Fölemelte Jack Daniel’s whiskyvel telt poharát. – Soha nem
kételkedtem benned, Lucky, így kibaszott percig sem. Bocsánat a
szóért.
A következő néhány órában Lucky úszott a boldogságban.
Valóban királynő volt, és kimondhatatlanul élvezte. Asztaltól
asztalhoz ment, táncolt, csevegett. Közben megjelent Dario is. Lucky
őszintén örült, hogy eljött.
– Miért nem telefonáltál? Miért nem értesítettél, hogy mégis el
tudsz jönni?
A fiú idegesnek és zavartnak látszott.
– Beszélni akarok veled – mondta feszülten.
– Gyere, majd később leülünk beszélni – mondta Lucky, mielőtt
ismét elvitel táncolni.
Beszélt híresekkel és hírhedtekkel. Táncolt, evett, ivott, istenien
érezte magát. Éjfélkor elsőként ő dobott az első kockaasztalnál, és
elindította az eseményeket. Megnyitották az ajtókat a nagyközönség
előtt, a meghívottakat pedig beterelték a Fehér Terembe, ahol A1
King angol rock-soul szupersztár szórakoztatta őket. A férfinak
lüktető, reszelős hangja volt, amitől Lucky gerincén végigfutott a
hideg. Fehér ember volt, de a soult úgy énekelte ahogyan kell,
feketén és forrón és perzselő-érzékien.
Később tűzijáték volt az M alakú medencénél, és az ifjabb és
vadabb vrndégek levetkőztek, és a medencébe vetették magukat.
Lucky kísértést érzett, hogy ő is ezt tegye, de tudta, hogy rosszul
venné ki magát. Uralkodnia kell vad ösztönein. Megdolgozott a
tiszteletért, sikerült kivívni. Ezt nem puskázhatja el. Nem válhat
ostoba, kapható kurvává.
Állt a medence mellett, figyelt, mosolygott, és tudta, hogy a
megnyitó óriási siker.

Dario durcásan lézengett az események peremén. Majd később

leülünk beszélni, jó vicc. A ribanc egész este nem ült le.
Nézte Luckyt a medence mellett csillogó ékszereivel, amelyek
egy kisebb vagyonba kerülhettek. Mit képzel magáról, ki ő?
Gyerekes volt, de erős vágyat érzett, hogy odamenjen, és belelökje
a vízbe. Úgy döntött, megteszi. Miért ne? Lucky úgy el volt telve
önmagával, úgy dongta körül a terepet, mint a méhkirálynő. Elindult,
de amikor odaért, Lucky megfordult, és azt mondta: – Dario. Hát itt
vagy? Már kerestelek. Hazug!
– Lehetetlen egy éjszaka ez. Tudod mit, reggelizzünk együtt!
Dario élesen beharapta az alsó ajkát.
– Nem akartam sokáig maradni.
Lucky gúnyosan húzta föl a szemöldökét.
– Ó? És miféle sürgős ügy miatt kell visszasietned? Ribanc!
Ribanc! Ribanc!
– O.K., reggelinél – motyogta Dario. – Sok mondandóm van.
– Helyes. Kellemes változás lesz. Tízkor a Tornác étteremben.
Dario nézte a nővérét, kék szeme keserű volt és csupa
féltékenység. Aztán kinyitotta a száját, hogy mondjon valami bántót.
Warris Chartere ezt a pillanatot választotta arra, hogy odalépjen.
Megállt kettőjük között, és mű-bűbájtól csöpögő hangon megszólalt.
– A kis Lucky Saint! Ki gondolta volna?
Lucky értetlenül nézett rá.
Maga kicsoda?
– Hogy ki vagyok? Viccelsz.
 Lucky gyorsan az árnyékba pillantott. Boogie ott volt, ha szükség
lenne ra.
– Találgatóst játszunk, vagy megmondja a nevét? – kérdezte
élesen.
Warris nem vett tudomást az éles hangról.
– Komolyan mondod, hogy nem emlékszel rám? Én
tanítottalak meg vezetni. És sok minden minden másra. Te, én
meg Olympia, a három testőr.
Lucky a férfira meredt.
– Te jóisten! A nyavalyás Warris Chartere! Honnan a pokolból
kerültél elő? Mi a franc történt veled? Borzalmasan nézel ki!
Dario alaposan megnézte nővére sértéseinek tárgyát. Ő nem látta
olyan borzalmasnak. Inkább jóképűnek. És a táskák a szeme alatt
pokolian szexinek tetszettek.
– Örülök, hogy semmit sem változtál – mondta szárazon Warris.
– Ó, nagyon is sokat. Ebben biztos lehetsz. – Lucky elhallgatott,
aztán jelentőségteljesen megkérdezte. – Mit akarsz, Warris?
– Miért akarnék bármit is?
– Ugyan már. Hagyd a süket dumát, hogy csak beugrottál
köszönni. Mit akarsz?
Warris gyorsan Darióra pillantott.
– Négyszemközt beszélni veled.
Lucky a nyüzsgő sokaságra mutatott.
– Nem vagyok hozzá megfelelő hangulatban. Majd máskor.
– Van valamim, amit biztosan látni akarsz – mondta
jelentőségteljesen Warris – ami érdekelné az apádat…
Mije lehet Warris Chartersnak, ami érdekelhetné őt vagy Ginót?
– Nem érdekel.
– Ha meglátod, érdekelni fog.
– Akkor ne titokzatoskodj, beszélj világosan. – Futólag Darióra
mutatott. – Előtte nyugodtan beszélhetsz, az öcsém.
Warris még egyszer megnézte a durcás, szőke fiút. Már
észrevette korábban, amikor egyedül ült a bárban, és eltűnődött,
vajon színész-e… és ha igen, vajon lenne-e kedve egy kis
pornómunkához. Még jó, hogy nem kérdezte meg.
– Van egy filmforgatókönyvem. Apád élettörténete.
Szerintem látnia kellene, mielőtt forgatni kezdjük.
 Lucky ásított.
– Akkor küldd el neki, senki sem akadályoz benne. –
Megpillantotta Costát, intett neki. – Jó éjszakát, Warris, boldog
vagyok, hogy ismét találkoztunk. – És el is indult Costa felé anélkül,
hogy hátrapillantott volna és otthagyta Dariot és Warrist.
– A francba! – morogta dühösen Warris.
Dario megérezte, hogy itt kereshet valamit Lucky ellenében. Még
nem tudta hogyan, de rá akart jönni. Kezet nyújtott.
– Dario Santangelo vagyok – mondta. – Talán én tudok segíteni.

Lucky alig látta Marcót egész este. Egy mosoly a terem túlsó
végéből, egy pillantás. Marco ugyanúgy járta sorra a vendégeket,
ahogyan ő. Kedveskedett a megfelelő embereknek, aranyoskodott,
éles szemmel figyelt mindenre. Amikor Luckyt bemutatták A1
Kingnek, az énekesnek, Marco csodálato módon rögtön ott termett,
és szelíden Enzio asztalához terelte a lányt. Al Kingnek megvolt a
híre. Luckynak is. Marcónak eltökélt szándéka, hogy távol tartja őket
egymástól.
Öt perc múlva már három figyelmes nőstény nyüzsgött A1 Kimg
köról. Lucky vigyorogva állapította meg, hogy Marco egy barnát, egy
vöröset és egy szőkét küldött, hogy mindenképpen eltalálja a pasas
ízlését. Nem kellett fáradnia. Bármennyire vonzóak voltak is, Lucky
nem szeretett sztárokkal lefeküdni. Azok mindig kegyet gyakoroltak,
amikor megosztották az emberrel szentséges szervet, amelyért nők
ezrei epedtek. A szentséges szervet pedig többnyire
agyonhasználták már, gondos irányításra és ügyes felülvizsgálásra
szorult. A teljesítmény soha nem ütötte meg a mértéket, kivált a
végkifejlettnél.
Enzio egyik oldalán ott ült a szőke barátnője, a másikon az a
nagy mellű ifjú hölgy, aki korábban fölkeltette az érdeklődését.
– Elégedett vagy? – kérdezte szeretettel Lucky.
– Elégedettebb nem is lehetnék. A lány ragyogott. – Helyes,
helyes.
Enzio hozzá hajolt, és a fiilébe súgta.
– Tudod-e, kiket hozott ide ma este az a mocskos disznó Crown?
Lucky automatikusan elfordította a fejét, és arrafelé fordult, ahol
Rudolpho Crown ült a terem túlsó végében. A társasága részeg és
hangos volt. – Kiket?
Enzio elhúzta a képét.
– Talán jobb, ha most meg sem mondom.
-Kiket? – kérdezte a lány. – A Kassari ikreket.
Lucky érezte, hogy megdermed. – Nem hiszem el.
– Talán hazudik Enzio Bonnatti? – kérdezte szelíden a férfi
– Nem, nem, nem így értettem. Csak nem hiszem el, hogy
ilyesmire képes.
– Pedig képes. Ostoba fajankó. Talán nem tudja. Küldenem kell
hozza valakit, hogy világosítsa föl.
A Kassari ikrek. Rózsaszínű Banán fiai az első házasságából.
Lucky még nem találkozott velük. Nem is akart találkozni velük. Az ő
apjuk ölte meg az anyját. És Gino tette el az útból Rózsaszínűt.
Mindezt Costából húzta Enzio is megerősítette.
– Hogyan merik betenni a lábukat a szállodámba – dühöngött. –
Azt akarom, hogy kidobják őket… most rögtön. , – Hadd maradjanak
a barmok. Az estélynek majdnem vége. Miért rontanánk el ezekkel
az állatokkal? Nyugodj meg, nem fognak visszajönni. Én elintézem
neked – nem tudnak majd visszajönni. Ez az én ajándékom. Lucky
megcsókolta Enzio arcát.
– Köszönöm, Enzio. .
Még egyszer Rudolpho Crown asztalára pillantott. Micsoda
disznó. Megérdemli, hogy levágják a farkát.

Hajnali négy óra volt és még javában állt a mulatság. De Lucky

tudta, hogy ideje menni. Megkereste Costát, és odasúgta neki: –
Lefekszem. Fantasztikus este volt, nem?
– Csodálatos!
– Miért vagy még itt? Ilyenkor már aludni szoktál.
– Mert be akarok számolni Ginónak erről az estéről az elejétől a
végéig. Addig akarok maradni, amíg el nem megy az utolsó vendég
is.
Gino. Gino. Gino. A fene vigye Costát, hogy mindig emlegeti.
– Helyes, érezd jól magad – mondta Lucky hidegen. – Holnap
találkozunk. A magánliften ment föl a tetőn lévő luxuslakosztályába.
Boogie némán követte, földerítette a terepet, nincs-e ott betolakodó,
aztán visszatért kis hátsó szobájába. Boogie külön lakott, de ha
szüksége lett volna rá Luckynak, csak meg kellett nyomnia a
különböző stratégiai pontokon elhelyezett riasztógombok bármelyikét
ahhoz, hogy a férfi pillanatokon belül ott teremjen.
Lucky fejében egymást kergették a gondolatok. Miért hozta
Rudolpho Crown a Kassari ikreket az ő szállodájába? Mit akart
Dario? Helyesen tette-e, hogy teketória nélkül elküldte Warris
Charterst?
Lerúgta Charles Jourdan cipőjét, és kiválasztott egy hanglemezt.
Marvin Gaye albuma volt, a Mi folyik itt? A meleg, érzéki hang
betöltötte a szobát, ellazította a lányt. Meddig kell várnia Marcóra?
Öt percet? Tizet? Többet biztosan nem.
Ügyes mozdulattal a kapocshoz nyúlt, és a drága Halston ruha a
földre hullt. Lucky fölvette, bement a hálószobába, és kivette a
szekrényből legrégebbi, kedvenc farmeringét. Tíz éve viselte ezt az
inget. Marco gyakran látta benne… de nem az utóbbi időben.
A fürdőszobában tökéletesen lemosta a sminket, levette az
ékszereit, alaposan kikefélte és szorosan befonta hosszú, fekete
haját. Tizennégy évesnek látszott. Tisztára sikálva várt a férfira,
akibe réges-régen szerelmes volt.
Amikor a férfi kopogtatott, Lucky készen volt.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte lágyan.
– Csak tizenöt perc volt… Hé, hadd nézzelek! Mit csináltál? Lucky
mosolygott.
– Visszaigazítottam az órát. Tetszik? Ez vagyok valójában.
Marco zavarba jött. Ez nem az az érzéki szépség volt, akit az
figyelt. Ez egy fiatal lány volt, akit régen nem látott.
– Jesszusom, olyan vagy, mint egy kis kölyök.
– Úgy is hívtál, te is, Gino is. Marco teljesen kiborult.
Lucky csípőre tette a kezét, és szembefordult vele: hosszú barna
lába terpeszben, a feje félrebillentve, fekete szeme veszélyesen
csillog.
– Hé, ember, nem akarsz doktorosdit játszani?
Marco nevetett.

Bolond vagy. Most úgy érzem, mintha cukros bácsi lennék.

– Hát gyere. És légy mocskos. Ma kivételt teszek. Ha házas
maradsz több kivétel nem lesz.
 – Lucky. – Marco megfogta két kézzel a lány arcát, és nagyon
lassan megcsókolta.
Lucky tíz év szenvedélyével viszonozta a csókot, a nyelve sorra
fölfedezte a férfi ajkát, fogát, szájának belsejét. Érezte, amint a férfi
örvendetesen merevedni kezd, amint hozzá simul.
– Legyen ez a mai éjszaka emlékezetes kivétel – suttogta a lány.
Folytatták a csókolózást, aztán a férfi keze lassan lustán lejjebb
csúszott a lány mellére, a durva vásznon keresztül megragadta azt,
a formáját tapogatta, majd az anyagon keresztül játszani kezdett a
mellbimbójával.
– Finom – mormogta Lucky. – Naaagyon-naaagyon finom.
– Mondd újra.
– Mondom… mondom.
Marco szétnyitotta Lucky ingét, de nem húzta le, csak hagyta
nyitva libegni, miközben keze bent járt alatta.
– Megőrjítesz! – mondta végül a lány. – Vetkőzzünk meztelenre,
és legyünk túl rajta.
– Nem fogorvos vagyok, az ég szerelmére.
– Istenem, Marco! Nem bírok várni. Tíz rohadt, büdös évig
vártam.
A férfi olyan gyorsan cselekedett, hogy Lucky jóformán észbe
sem kapott. Marco máris meztelen volt, a vállára dobta a lányt, majd
lehuppantotta az ágy közepére, és máris benne volt, és olyan
hevesen dolgozott, hogy Lucky már aggódni kezdett a férfi
egészsége miatt.
Aztán már nem érdekelte Marco egészsége, de más sem. Olyan
gyorsan erősen ért a csúcsra, hogy azt hitte, belehal a kéjbe. És
Marco is élvezett ugyanakkor, a gyönyör ordításával.
Úsztak az izzadságban összefonódva, és nevettek.
Soha többé ne rendelj ide – mondta a férfi. – Látod, mi lesz
belőle?
– Az, amit mindig is akartam. – Lucky fölkönyökölt, nézte a férfit.
A teste barnára volt sülve, sűrű, fekete szőr borította. Lucky
könnyedén végighúzta az újjait a férfi mellén. – Tudod, mióta
vágytam erre? Van ról valami fogalmad?
Marco megrázta a fejét, mosolygott.
 Lucky a férfi mellére hajolt, és finoman csókolgatni kezdte a
szőrét. A mellkasát, a gyomrát, aztán a farkát, amely nyomban életre
kelt. Lucky megállt a szájába vette volna.
– És te, Marco? Mióta kívánsz? Amikor kölyök voltam, és te
fuvaroztál, kívántál akkor is? Megkívántad a lányos testemet?
– Nem volt nálad rettenetesebb kölyök.
Lucky a szájába vette a férfi félig álló farkát, és belemélyesztette
a fogát.
Marco arcára kiült a pánik.
– Hé!
– Nem harapom le – mondta ártatlanul Lucky. – Miért tennék ilyen
csúnya dolgot?
Marco fölült, átölelte a lányt, és ismét csókolni kezdte. Luckynak
őszintén be kellett ismernie, hogy eddig nemigen szeretett
csókolózni. Marcóval más volt. A férfi nyelvének hegye a gyönyör
valódi fegyvere volt, és amikor oda-hagyta a lány száját, és
levándorolt a mellbimbójára, Lucky úgy érezte, meghalt, és a
mennyországban van. Szerelmes szavak akartak kibukni az ajkán.
De tudta, hogy még várnia kell. Marco még mindig nős. A fene egye
meg! Miért nős még mindig?
Eltolta a férfit, és cigarettáért nyúlt, miközben be is takarta magát.
– Tudod, hogy ma este itt voltak a Kassari ikrek? – kérdezte
nyugtalanul.
– Igen – mondta óvatosan a férfi. – Nem akartam elrontani az
estédet.
– Ha valaki előbb szólt volna, kidobhattuk volna őket.
Persze. És Rudolpho kiverte volna a balhét, hogy csúnyán
bánunk a barátaival. Szerintem véletlen volt. Nem tudta.
– Enzio megígérte, hogy felvilágosítja.
– Helyes. – Kivette a cigarettát Lucky kezéből, aztán lehámozta
róla a takarót. – Gyere ide, kölyök.
Második alkalommal lassan és izgalmasan szeretkeztek.
Fokozatosan megismerték egymás testét, hogy mely pozitúrák,
nyomások, szögek voltak a kellemesek, és melyek nem.
Lucky úgy nézte Marcot, ahogyan előtte soha egyetlen férfit sem.
Marcónak zöldesszürke szeme volt, sűrű, fekete pillákkal. A keze
nagy volt. A teste kemény, sehol egy puha pont. Lucky talált egy
sebhelyet a férfi combján, és meg akarta tudni, hogy került oda.
Marco beszélni kezdett az életéről. Először nyílt meg a lánynak, és
Lucky itta magába a szavait. Hallott már Marco viselt dolgairól,
nyughatatlan természetéről addig, amíg az anyja nem mondta neki,
hogy menjen Ginohoz. Marco vállat vont.
– Az anyámnak igaza volt. Gine évek óta nem látott, mégis úgy
fogadott, mintha a fia lettem volna. Nagy ember. Büszke lehetsz az
apádra.
Lucky soha nem beszélt senkinek a Ginóval való viszonyáról. A
magánügye volt.
– Hmmm – mormogta. – A kicsi korodról mesélj. Tudod, amiko
Gino veled és anyáddal élt. Milyen volt akkor? És anyád milyen volt?
Miért nem házasodtak össze?
– Hé, azt hittem, rólam beszélgetünk.
Lucky kiugrott az ágyból.
– De miért beszélgetünk egyáltalán? Inkább zuhanyozzunk le
aztán meglátjuk, mi lesz.
Marco fölnyögött.
– Nem lesz semmi. Negyvenöt éves vagyok, és kimerültem. Jobb
lenne levánszorognom, és aludnom egy kicsit.
Lucky sok férfival szeretkezett már. És soha nem vágyott arra,
hogy bármelyik is vele maradjon. Most nem tudta, mitmondjon. Csak
azt tudta, hogy ezt az embert semmiképpen nem engedheti el.
-Aludj itt, és ingyen reggelit kapsz – tréfálkozott kacéran. De
Marco már kibújt az ágyból, és a ruháit kereste.
Ó, Istenem. Most mi van? És mi lesz? Miért nem mond valamit a
disznó?
Lucky egyszeriben nagyon sebezhetőnek érezte magát, ahogy ott
állt meztelenül a hülye, befont hajával. Marco a nadrágját húzta.
– Akkor én lezuhanyozom – mondta, de arra várt, hogy a férfi
megállítsa.
Marco ásított.
– Jó ötlet.
Lucky szerencsétlenül baktatott be a fürdőszobába, és belépett a
zuhany alá. Már ott sem lesz Marco, mire kimegy? És holnap
ugyanúgy fognak dolgozni, mint addig?
 Úristen! Soha életében nem érzett így! Hogy éveken át kívánta a
férfit, az egy dolog volt, de ahogyan megkapta, az más.
Marco fölöltözve lépett a fürdőszobába, sietve fölvett ruhájában.
Lucky mellett ott állt egy flakonnyi fürdőgél. Úgy tett, mintha nem
vette volna észre Marcót, fölkapta a gélt, jócskán nyomott magára
belőle, aztán kezdte bemasszírozni a keblébe.
– Huhú! – mondta a férfi. – Egyszer láttam egy pornófilmet, abban
csinálta ezt a lány.
– A feleségednek szilikonozva van a melle? – kérdezte
negédesen Lucky.
Marcóból kirobbant a nevetés.
– A melledet masszírozod, és Helenára gondolsz. Van valami,
amit nem tudok rólad? Lucky dühösen lépett ki a zuhany alól, kis
híján elesett. – Mindig olyan nagyokos vagy.
Marco odaadta neki a törülközőt
– Mi ütött beléd?
– Vele hányszor csinálod egy-egy éjszaka? – Amikor kimondta,
Lucky már érezte a saját hangjában a féltékenységet, és utálta
magát érte.
– Higgadj le. – Marco már nem nevetett. – Ha valakinek olyan a
híre, mint neked, az ne kérdezzen ilyeneket. Lucky dühös volt.
– Az én hírem? Ezt hogy érted?
– Nagyon sok fickóval dugsz, úgy értem.
– Elvált asszony vagyok. Miért ne tenném? Gondolom, te se
egyedül háltál minden éjjel, amíg nőtlen voltál.
– Az más.
– Miért más?
– Én férfi vagyok.
– Az Istenit! Most beszélsz úgy, mint aki negyvenöt éves. A férfi
kedvére lefeküdhet fűvel-fával, a lány nem, ezt akarod mondani?
Marco a homlokát ráncolta.
– Ismered a szabályokat.
– Miféle rohadt szabályokat? – Lucky most már kiabált. – Ki a
franc hozta őket? Férfiak, úgy bizony.
– Csillapodj, bébi. Ezen nem érdemes veszekedni.
– De én veszekedni akarok. Azt akarom, hogy megérts.
– Megértelek.
 A lány most már nyugodtan folytatta.
– Nem, nem értesz meg. De meg fogsz érteni. Kedvelem a
jóképű pasasokat. Ha nincs jobb dolgom, le is fekszem velük, mert
kedvelem a szexet. Nem vagyok sem kurva, sem nimfomániás. A
magam szabta szabályok szerint megyek az ágyba, és a legtöbb
pasast többé nem is látom, mert én így akarom. – Drámai: szünetet
tartott. – Mondd meg nekem, Marco hány lányt fektettél le csupán
egyetlenegyszer, mert tetszett a melle, a segge vagy a hosszú lába?
Légy őszinte. Hányat?
Sokat – vont vállat bizonytalanul a férfi.
– És hánnyal találkoztál még egyszer?
A férfi elmosolyodott.
– O.K., O. K. Tudom, mit akarsz mondani.
Lucky leejtette a törülközőt, odament a férfihoz, átölelte a nyakát.
– Hála Istennek!
Marco keze kalandozni kezdett.
– De most nincs szükséges más más pasasra, mert itt vagyok
neked én. Igaz, kicsi Lucky? Igaz?
– Belecsíptél a fenekembe!
– Igaz, bébi?
Lucky megkönnyebbült. A férfi az övé. Majd holnap beszélnek
Helenáról
– Vetkőzz le, és gyere vissza az ágyba – mormolta. Marco
fölkapta, és odavitte a zuhanyhoz.
– Még egy szót arról a pornófilmről. Elfelejtettem elmesélni, hogy
mit csinált a szappannal… az volt aztán valami. Talán
megpróbálhatnánk együtt – Talán – helyeselt boldogan a lány. A férfi
vetkőzött. – Esetleg…
– Hé, nem azt mondtad, hogy nálad kettő a maximum?
– Hölgyem, éppen most csinál hazugot belőlem!

Rudolpho Crown és társasága hajnalban ömlött ki a szállodából.

Hangosak és közönségesek voltak. Egy pincémő, aki hazafelé
tartott, azon vette észre magát, hogy öt férfi fogja körül, és alaposan
megtapogatják, miközben a barátnőik visítva röhögnek. Egy ifjú párt
ocsmány sértésekkel halmoztak el. A társaságban lévő egyik nő
letolta ruhájának felső részét, és hatalmas mellét az egyik portás
orra előtt rázta.
Rudolpho fetrengett a röhögéstől. Ennél nem látott soha
viccesebbet.
Salvatore Kassari, az ikrek csúnyábbika erőteljesen megragadta
a vállát.
– Ez egy aranybánya. Nem akarod eladni a részedet?
Rudolpho boldogan rázta a fejét. Csodás este volt. Minden rohadt
dollár, amelyet nagy nehezen leperkált, fizetni fog. De még hogyan.
Az a kis ribanc, az a Lucky Santangelo igazán ügyes. Ezért lehet
most az övé a világ legklasszabb szállodájának egy szép, nagy
szelete.
Salvatore ismét meglökte.
– Nem jól hallottál talán? El akarod adni?
Rudolpho részegebb volt, semhogy kihallotta volna Salvatore
hangjából a fenyegetést. A Kassari ikrek nagymenők voltak.
Rudolpho boldog volt, hogy vendégül láthatta őket. A telephelyük
Philadelphia volt, ahol bűnöző csápj minden irányba kinyúltak.
Néhány héttel korábban az egyik barátja hozta őket az irodájába
azzal, hogy szívesen adnának stabil pénzt a jobb beruház
vállalkozásaihoz. Rudolpho el volt ragadtatva.
– Várj egy percig – mondta akkor Pietro, a fiatalabb iker –, nincs
véletlenül részesedésed abban az új szállodában, amelyik most
nyílik Vegasban?
Rudolpho örült, hogy meghívhatta őket a megnyitóra. Bérelt egy
repülőgépet, a Kassari ikrek hozták a csajokat, és már úton is voltak.
És micsoda este volt.
Rudolphónak lakosztálya volt a Magirianóban, ám az ikre a
Sandsben szálltak meg, és most egy magánmulatságról beszéltek,
amiből Rudolfo nem akart kimaradni. – Nem akarom eladni – mondta
nevetve. Salvatore Kassari megrúgta a lábát, de keményen.
Rudolpho úgy meghökkent, hogy csak állt tágra nyílt szájjal.
Salvatora nevetett, és a gyomrába öklözött, keményen.
– Csak viccelek, szórakozom. Nincs ellene kifogásod, ugye?
Rudolpho ugyan részeg volt, de azért volt ellene kifogása.
Hagyd abba ezt a… – kezdte.
 Salvatore tökön vágta valamivel, ami olyan kemény volt, mint az
acél. Rudolpho följajdult, hányt, kétrét görnyedt, levegőért kapkodott.
– El akarod adni, igaz? – kérdezte szelíden Salvatore. Rudolpho
nem akarta elhinni, hogy ez történik vele. Már az is éppen elég rossz
volt, amikor Lucky Santangelo beállított hozzá, és megfenyegette.
De ez nevetséges volt. Az ő tulajdon szállodája előtt voltak. Egy
csomó ember előtt, akik úgy tettek, mintha semmit se vennének
észre. Fényes nappal. Az Isten szerelmére.
Pietro megragadta az egyik karját, Salvatore a másikat. A másik
két férfi a kocsikért ment, a nők fecsegtek.
– Mi a fene folyik itt? – mondta levegő után kapkodva.
– Semmi, partner – mondta Pietro, és vigyorogva mutatta ki
nikotintól sárga fogait. – Csak elviszünk egy kicsit kocsikázni, és
végére járunk az üzletnek. Nem fogsz veszíteni rajta, visszaadjuk az
eredetileg befektetett pénzedet. – De nem akarom eladni.
– Nem? – kérdezte vidáman Pietro. – Talán még meggondolod
magad.
– Nem gondolom meg…
Salvatore a vékony nadrágon át megragadta a tojásait.
– Ne hamarkodd el a döntést – markolta meg és csavarta meg
azt, ami a keiben volt. – Az élet vicces. Ki tudja, mit fogsz akarni
holnap?
Amikor a Kassari ikrek betuszkolták a kocsiba, elvesztette az
eszméletét. Rudoklpho Crown gyáva ember volt. El fogja adni a
részét. Előbb-utóbb.

Lucky megmozdult álmában, és kinyújtotta a kezét. Marco mellét

érintette. Elmosolyodott, és fölébredt. Nem tudta, hány óra van, de
nem is nagyon érdekelte. Csak azt tudta, hogy ez élete
legboldogabb napja. Könnyedén játszani kezdett a férfi
mellbimbóival, megnyálazott ujjai között morzsolgatta őket.
Marco felnyögött, és Lucky látta, hogyan emeli meg merevedő
farka a takarót. A férfi lustán kinyitotta a szemét.
– Szeretlek .- mondta Lucky. – És azt akarom, hogy válj el a
feleségedtől.- Jézusom! Amit mondani akart, azt már ki is mondta.
Csak így.
 – Aha – felete a férfi. – Persze. Te pedig távol tartod magad más
pasasoktól, vagy kitöröm azt a szép nyakad.
Lucky nem tudta, most viccel Marco, vagy sem. Ilyen egyszerű
lenne az egész?
– Igazn elválsz Helenától? – kérdezte bizonytalanul,.
– Nézd, kölyök – Marco fölült, az arca komoly volt. – Már egy
héttel az esküvőnk után tudtam, hogy el fogok válni Helenától.
– Tessék? – Lucky nem hitte, amit hallott.
– Kisétáltál az életemből nagyon régen, mint egy elkényeztetett
kislány. Aztán újra besétáltál az életembe, és tudtam, hogy egy
napon ez lesz, hogy te meg én összejövünk. – És miközben mondta,
Marco rájött hogy az igazat mondja. Lucky összehúzta a szemét. –
Tudtad?
– Tudtam.
– Akkor nekem miért nem szóltál? Miért nem adtál jelet? Valamit?
– Sok-sok jelet adtam. Te nem akartál tudni rólam, túlságosan
lekötött a… tehetségkutatás. Másrészt mit szólt volna Gino, ha rá
merek nézni?
Lucky az ágyon térdelt, hosszú, fekete haja kócoan lógott.
– Hé a feleségedről se feledkezzünk meg! Nekem mit kellett
volna tennem? Figyelmen kívül kellett volna hagynom a
feleségedet?
– Ma éjjel megtetted. – Te is.
– Jesszuson, Lucky! Olyan sok időt elvesztegettünk… Te tehetsz
róla.
– Jóváteszem.
Csókolozni kezdtek. Marco nevetve tolta el a lányt. – Pisilnem
kell.
– Igazán? Azt hittem, hihetetlenül szerencsés vagyok!
– Maradj ott, ahol vagy. Ne mozdulj.
Esze ágában sem volt. A legszívesebben megcsípte volna magát,
vajon nem álmodik-e.
Amikor Marco visszamászott az ágyba, komolyan nézett a lányra.
– Mondok valamit, amit szerintem tudnod kell. Ha azt hiszed,
hogy ez csak egy kóbor numera, rossz partnert választottál. Értesz,
ugye? – Igen, uram.
– Gondoltam, megkell mondanom. – Igen, uram!
 – Ezt már szeretem, he megadják nekem a tiszteletet.
– Majd adok én neked tisztelett, adok én neked tiszteletet ott,
ahol igazán számít.
Meg volt veszve ezért a férfiért. Nem csak a szexről volt szó, bár
jó volt az is. Több volt annál. Erről a férfiról szeretett volna
gondoskodni, tudni, hogy mit csinál, mit érez. Ez a férfi hozzá fog
tartozni, ő meg a férfihez. Ahogyan kell.
Amikor befejezték a szeretkezést, Lucky elégedetten vigyorgott.
– Mikor jelentjük be mindenkinek? – kérdezte.
Marco kinyújtozott, a feje alá rakta a kezét.
– Először szakítanom kell Helenával. Nem voltunk meg olyan jól
egymással. Helena… – Buta?
– Nem. Ne légy közönséges. Csak jobba érdekli őt önmaga, mint
bármi más. Gyönyörű és… unalmas, azt hiszem. Berendezek neki
egy házat L.A-ben vagy New Yorkban, ahol akarja. El fog tartani
egy-két hónapig.
Lucky megrémült.

- Egy-két hónapig? Nem tudok addig várni! A férfi nevetni kezdett.

– Akkor ma átröpülök L. A-be és megmondom neki. Ez kielégít?
– Te elégítesz ki. Istenem, jobban kielégítesz, mint bárki más a
világon!
Még egy órába telt, amíg Marco fölöltözött és indulni készült.
Beszélgettek, röhögcséltek, vigyorogtak, mint két hülye.
Marco a fejét rázta.
– Nem tudom elhinni. Tudtam, hogy meg fog történni, de nem
tudtam, hogy ilyen lesz.
– Milyen, részetelezdd – kérte mohón a lány.
– Mint… te jó isten, nem tudom. Negyvenöt éves vagyok, és úgy
érzem most bukkantam rá valami különlegesre. Melletted tiszta
hülyének érzem magam.
Lucky megcsókolta, nyelvével bebarangolta a száját, aztán a férfi
gyöngéden eltolta magától, és azt mondta: – Ma még dolgoznom is
kell. Oda kell figyelnem a boltra, nem emlékszel?
Lucky mosolygott.
– Akkor miért nem lépsz olajra, szerelmem?
 Marco elment, de Lucky sehogyan sem tudta abbahagyni a
mosolygást. gyorsan fehér farmert és puha selyemblúzt vett magára.
Ragyogó szeme alatt árkok húzódtak. Ha ilyen a szerelem, valaki
megpróbálhatná palackozni. Vagyonokat kereshetne vele.

Dario csöndesen ült a Tornác étteremben, vilájával piszkálgatta a

szalonnás tojást, és a Warris Chartersszel való találkozására gond
ebben biztos volt. Még soha nem találkozott ilyen férfival.
– Miféle forgatókönyvet említett? – kérdezte a bemutatkozás
után.
Warris dühösen nézett Lucky után.
– A nővére egy ribanc. Tudta? Dario mosolygott.
– Örülök, hogy végre találkoztam valakivel, akivel közös a
vélenyünk.
Azután már jól kijöttek egymással. Warris úgy gondolta, ha
Luckytnál nem tudja elérni, hogy beszéljen az apjával, az öcs is
megteszi. Mesélt neli a Gyilkos lövésről. A tervéről, hogy vagy
leforgatja, vagy megsemmisíti Gino tetszése szerint, ha az hajlandó
fizetni.
– El tudja intézni, hogy a forgatókönyv eljusson az apjához’ Tudja
meg tőle, mit akar, mi legyen vele?
Dario bólintott. Le nem vette a szemét Warris arcáról. Volt a
férfiban vala mi dekadens, valami szexi és keserű és kemény…
valami, amit meg akart kapi…
Az este további részében beszélgettek, és minél tovább
beszélgettek, Warris annál jobban érdeklődött Dario iránt. Aztán két
lány gyalogolt bele a beszélgetésükbe, két jelentéktelen kurva,
hosszú hajjal, gömbölyded formákkal. Warris érdeklődése csökkent
Dario iránt, átkarolta az alacsonyabb lányt, és azt mondta: – Ez az
enyém. A másik jó neked?
Darióban belehasított a féltékenység. Warris nem vette észre,
nem tudta…
– Persze – mondta könnyedén. – Mikor kapom meg a
forgatókönyvet?
– Holnap délben jó lenne? Hol leszel?
– A repülőn, útban New York felé.
– Ilyen hamar elmégy?
 – Nincs miért itt maradnom.
Mintha Warris ekkor érezte volna meg, hogy micsoda Dario, hogy
mit akar. A tekintetük találkozott. Warris bosszankodott magában,
hogy miért nem jött rá előbb. Elengedte a lányt, és azt mondta: –
Tűnés, szivi, ma nem. Dolgom van.
A lány durcásan távozott, magával cipelve a barátnőjét is.
– Szólhattál volna – nézett Dario szemébe Warris.
Dario érezte, hogy egyre izgatottabb lesz.
– Miért?
– Akkor mindketten tudtuk volna, hol vagyunk.
– És most tudjuk?
Warris bólintott.
A többire visszaemlékezve Dario mosolygott. Tologatta a a tojást
még egy darabig, és az ajtót nézte. Reggelinél, mondta Lucky, a
Tornácon, tízkor. Már fél tizenegy volt, és a lány sehol. No de persze
csak vele kellett volna találkoznia. Mit számított ő?
Hirtelen csettintett a pincémőnek. Nem vár tovább. Nem Lucky
egyik lakája, aki hajlandó várni rá. Ráadásul Warris azt mondta, nem
kell többé pénzért könyörögnie. Másképp is megszerezheti azt, ami
jog szerint az övé.
A pincérnő átadta a számlát.
– Kellemes napot kívánok – mondta mosolyogva a lány. Dariónak
is ez volt a terve. Warris meghívta, hogy maradjon egy darabig Los
Angelesben.
– Te segítesz nekem, én is segítek neked – mondta. – Ketten
nagyon vastatagok lehetünk, hozzáférhetünk a te pénzedhez, Dario.
A pénz éppen annyira a tiéd, mint a nővéredé. Majd kisütjük, hogyan
szakíthatnánk le egy szép nagy summát.
Dario kisietett az étteremből. Fél tizenkettőkor találkozik
Warrisszal a repülőtéren. Nem akar elkésni.

Rudolpho Crown elnyúlt a gyors Mercedes hátsó ülésén, a kocsi

pedig száguldott az elhagyott autóúton. A friss bőr szagától
hányingere volt. De még hányni sem tudott, már nem volt benne
semmi.
Egy pohár vízre vágyott, vagy kávéra, vagy bármire, ami kimosta
volna a szájából az epe keserű ízét. Kínlódva fölült, de a sofőrtől
befuggönyözött üvegablak választotta el.
Halkan felnyögött. Az egész teste csupa véraláfutás volt, csupa
zúzódás, de igazán az ágyékában lüktető fájdalom nyugtalanította.
Rudolpho Crown mindig nagy farokvirtuóznak tartotta magát. Ha
maradandó károsodás érte azt a részét… gondolni sem mert rá.
Becsukta a szemét, és újra fölnyögött. Ki hinné el, amin átment?
Ki hinné? A Kassari ikrek. Olyan kedvesek.
Udvariasak. Eljöttek az irodájába, és lyukat beszéltek a hasába,
hogy mennyi pénzt kívánnak befektetni az üzleteibe.
Körüludvarolták. Elmentek vele Vegasba. Öt darab pinát vonultattak
föl, hogy választhat közülük.
Választott is: a barnát, akinek a hónaljáig ért a lába. Csakhogy
nem jutott el odáig, hogy betegye neki, igaz?
A Kassari ikrek. Méltók a hírnevükre. Elvitték őt kocsikázni, és a
végén még ő könyörgött, hogy átadhassa nekik a részét a
Magirianóban, könyörgött és rimánkodott és fetrengett, mint egy
állat.
Azok pedig már készen, kiállítva hozták a papírokat. Olyan
tanúkkal íratták alá az iratokat, akik soha, semmiképpen nem
ismernék el, hogy ő csak kényszer, hatására írta. alá. Amikor minden
elintéztek őt bepakolták a Mercedesbe, és átjára bocsátották.
– A sőfor elvisz Los Angelesbe – mondta közönyösen Salvatore.
– Ott fölülhetsz a New York-i gépre. Csak aztán senkinek egy szót
kis elintéznivalónk. Csak egyet telefonálj, és halott ember vagy.
Mit gondoltak róla? Hogy hülye?
Fölnyögött, és a tökéhez kapott. Pénz. A francba! Sokkal jobb
élete volt a lóversenypályán.

Enzio Bonnatti és kísérete a szálloda bejáratánál álltak, miközben

csomagjaikat rakodták a hosszú, karcsú Lincoln Continentalba.
Lucky ott állt velük.
– Bárcsak tovább maradhatnál. Ekkora utat megtenni egyetlen
éjszakáért, nevetséges.
– Ha annyi idős leszel, mint én, tudni fogod te is, hogy mi jó –
neked És nekem a saját kibaszott ágyamban a jó. Bocsánat a
szóért.
– Nem aludtál jól éjjel? – kérdezte gyorsan Lucky.
 Enzio reszelősen nevetett.
– Dehogynem. Miért ne éreztem volna kényelmesen magam?
Olyan párnát rakattál az ágyamba, amilyent szeretek, az ágy mellett
ott volt két palackkal kedvenc ásványvizemből, a frigó tele volt
csokoládéval. Honnan tudod ezeket az apróságokat?
Lucky is nevetett.
– Az a dolgom, hogy megtudjam.
Enzio odahajolt, és megcsókolta jobbról-balról.
– Jó kislány vagy.
– Nem vagyok kislány, Enzio.
– Hát mi vagy, öregember? Számomra kislány vagy. De
elsősorban Santangelo, és az sokat számít. Ha Gino visszajön…
– A jövő héten New Yorkban leszek – szakította gyorsan félbe
Lucky. Együtt vacsorázhatunk? Enzio mosolygott.
– Azt kérdezed, együtt vacsorázhatunk-e? Neked nem kell kérned
semmit Lucky, te a családhoz tartozol.
– Tudom. – Lucky szeretettel ölelte meg az öregembert. –
Köszönöm, eljöttél. Sokat jelentett.
– A saját szememmel kellett látnom, milyen munkát végeztél.
– És tetszett?
– Nyerő vagy. A másik olyan ez mellett, mint a trágyadomb.
– Ezzel beszált a Lincolnba.
Lucky csak állt, amíg a kocsi eltűnt, akkor jött rá, hogy dél van.
Annyi dolga volt. Addig semmit sem csinált, csak ellötyögött egy órát
Enzioval az indulás előtt. Mar Marco is beugrott, hogy tiszteletét
tegye az öregembernél, de Lucky ránézett és kívánta, és annyira
szerette, hogy az már fájt. Miért nem beszélhet mindekinek
kettőjükről? Miér nem mászhat föl a szálloda tetejére és teheti
közhírré hangosbeszélőn, hogy egész Las Vegas hallja?
A fenébe Marco, mondd már meg Helenának, és akkor
elmondhatom mindenkinek.
Mit szól majd Gino, ha megtudja? Ha legalább úgy intézte volna,
hogy ő Marcohoz menjen feleségül, ne Craven Richmondhoz…
Marco tisztelettel búcsút vett Enziótól, aztán Luckyra kacsintott,
és azt mondta:
– Benézek a Mirage-ba. Mi lenne, ha együtt ebédelnénk a
Tornácon kettőkor?
 – Jó – Próbált könnyedén beszélni így mindenki előtt, de ahogyan
ragyott abból biztosan megértették, miről van szó.
– Lucky – támadta le Skip, kezében egy borítékkal. – Gondoltam,
látni akarod a tegnapi fényképeket. Most érkeztek.
– Szeretném, Skip, de késésben vagyok.
– Ó. – A fickó csalódottnak látszott. – Azt reméltem, hogy együtt
ebédelünk, és ismertetem a terveimet. A sajtóreakció…
– Írd le egy emlékeztetőben, és küldd föl nekem a fényképekkel
együtt. Kétórás késésben vagyok így is. Az öcsémmel kellett volna
beszélnem. És ez a legkisebb bajom. – Besietett az előcsarnokba,
és körülnézett. Kellemes nyüzsgés volt. Mit tegyen először is?
Keresse meg Dariót? Ha tudott várni két órát, húsz perc már nem
számít. Azonnal beszélnie kell Costával, egy csomó alkalmazottal
kell személyesen szót váltania, sok fontos telefonhívást kell
viszonoznia.
Igazán pedig csak arra vágyott, hogy az egész további életét az
ágyban töltse Marcóval.
– Miss Santangelo… Miss Santangelót keressük. – Tisztán és
hangosan hallotta a hangosbeszélőt.
Odament a központi recepcióhoz, fölvette a telefont.
– Tessék?
– Lucky Santangelo?
– Kivel beszélek?
– Lucky, az egyik új üzleti partnered vagyok. – Micsoda?
– Hallottad.
– Ki az?
– Csak tudatni akartam veled. – Tessék?
Bárki is az letette. Lecsapta a kagylót Lucky is, és a megdöbbent
portásra
– Mondja meg a központnak, hogy ne hívjanak a telefonhoz csak
ha sürgős. És minden hívást kapcsoljanak előbb az irodába.
– Igenis, asszonyom – bólintott áhítattal a portás. Ostoba telefon.
Átkozott, hülye központ.
– Kapcsolja nekem Dario Santangelót. – Kijelentkezett,
asszonyom. – Mikor?
– Úgy másfél órája. – Biztos benne?
– Magam küldtem a számláját az irodára.
 – O. K. Köszönöm. – Ha Dario nem tud várni, az nem az ő baja.
El tudja csípni a fiút New Yorkban is.
Marcóra gondolt, megborzongott, és azt kívánta, bárcsak már két
óra lenne hogy újra együtt legyenek.

A Kassari ikrek egy nagy üveg pezsgővel és két domború idomú

kurvával ünnepeltek, akik szívesen benne voltak mindenben.
Míg ők a hús gyönyöreivel voltak elfoglalva, az embereik
végezték a dolgukat. Rudolpho Crown részesedése a Magirianóból
nem volt elég nekik. A szindikátus más tagjait is rá lehetett beszélni
az eladásra. Nem mintha azokat rögtön szándékoztak volna kifizetni,
mint Rudolphót. Nekik meg kellett várniuk, amíg a befektetett pénz
megtérül.
Salvatore Kassari az ágyában lévő nő pufók fenekét szorongatva
mondta:
– Ugye élvezed, igaz? Élvezed, hogy egy ilyen ember basz meg,
mint én?
– Igen – felelte kötelességtudóan a kurva –, te nagy ember vagy.
Salvatore most a másik nőre irányította a figyelmét, aki a testvére
alatt feküdt a másik ágyban.
– És te? Neked mi a véleményed
– Ohhh, igeeeen, mindketteeeen igazi szexgépek vagytok.
Szexgépek! Elvigyorodott. Ezek dumálnak? Két pina, akik éjjel-
nappal ezt csinálják, pénzért? Általában nem szokta fizetni. de a mai
nap más volt. Ma hasznát vették a kurváknak. Kopogtak az ajtón.
– Szobaszerviz – mondta egy hang.
– Bújj be – harsogta Salvatore.
Az emelet pincér kinyittota kulcsával az ajtót és betolta az étellel
megrakott zsúrkocsit. Megtorpant, amikor meglátta, mi folyika
szobábn.
Salvatore felvett az éjjeliszekrényről egy húszdollárost, és intett a
pincérnek.
– Semmi baj. Oda se bagózz. Hozd ide a számlát, hogy alárjam.
A pincér sok jelenetbe lépett már be az élete során – húsz év az
emeleten, de ilyet még nem látott. Pietro Kassari és barátnője
egyáltalán nem zaravartatták magukat. Salvatore Kassari anyaszült
meztelen volt, a mellette elterülő nő is.
 Az emeleti pincér alig várta, hogy visszatérjen a konyhába, és ezt
elmesélje.
Salvatore derűsen írta alá a számlát.
– Hány óra haver?
A pincér az órájára pillantott.
– Kettő múlt tíz perccel, uram.

Lucky újabb cigarettára gyújtott, és azt mondta:

– Marco nem szokott késni. Két órát mondott, és most kettő húsz
van.
Costa belekortyolt a forró, meleg teába, és figyelmesen nézett a
lányra.
– Ma reggel beszéltem Ginóval – mondta. Mintha Lucky nem is
hallotta volna.
– Igazán? – mondta szórakozottan a lány.
– Egyszer szembe kell nézned a ténnyel, hogy Gino az apád.
Hogy mindazt, amit elértél, csak az tette lehetővé, hogy…
Lucky nem figyelt rá. Nem volt hajlandó. Miért próbálja Costa
elrontani a napját? Miért beszél állandóan Ginóról?
Az étterem túlsó végén meglátta Boogie-t, amint izgatottan
tárgyalt valakivel. Lustán nézte, és szándékosan nem figyelt
Costára. Mintha az egyik parkolóőr lett volna. Mit keres a parkolóőr
az étteremben? Ennek véget kell vetni.
– Idővel – folytatta Costa – Gino vissza fog jönni, és akkor
neked…
Boogie közeledett felé gyorsan az éttermen át. Úgy mozgott, mint
a párduc, biztosan, gyorsan, hangtalanul. Ahogy a férfi közeledett,
Luckyt elfogta valami rossz előérzet. Valami baj van. Fölállt, még
mielőtt a férfi odaért volna. – Mi van?
A férfi arca kifejezéstelen volt.
– Lövöldözés volt odakint.
– Lövöldözés? Hogy érti ezt? Costa is közbeszólt. – Mi történt?
Boogie a fejét rázta.
– Valakit lelőttek. Föl akarom kísérni magát, Lucky, most rögtön.
És máris acélosan megragadta a lány karját.
Lucky szabadulni próbált.
– Nem akarok fölmenni – kezdte.
 – Igenis. Vigye föl. – rendelkezett Cota.
– Majd én megnézem, mi folykik itt.
– Az Isten verje meg! – csattant föl Lucky. – Nem megyek föl.
Lenne szíves elengedni?
Boogie gyorsan Costára pillantott, aki alig észrevehetően bólintott
elengedte Lucky karját.
A lány dühös volt. Mit képzel ez a Boogie, kinek dolgozik?
– Menjünk ki, nézzük meg, mi történt – mondta kurtán.
A forró aszfalton fekvő férfi nemigen látott-hallott semmit. Azt
mondják, amikor meghal az ember, végigpereg előtte az egész élete.
Nem igy van. Egyáltalán nem. Az egész testét hatalmába kerítette a
fájdalom. A vakító szüntelen fájdalom, amelyet az a három golyó
okozott, amelyek eltalálták, amikor a szálloda bejárata felé tartott. A
fájdalom röpítette vad útra, rövid útra, de ha marosan vége lesz.
Levegőért kapkodott. Az utolsó korty levegőért. És amikor elment,
még kissé hallotta a szívet tépő sikolyt.
– M…A…R…C…O! Jaj, n…eeem! JAJ, ISTENEM… neeeem…
M… A… R
 HARMADIK KÖNYV

Csütörtök, 1977. július 14., New York

Lucky fáradtan fordult be az utolsó emeletre. Bár még csak reggel

hét óra volt, a városra már rátelepedett a hőség. Lucky úgy érezte,
mocskos, és nagyon szeretne lezuhanyozni.
A lépcső a föld alatti garázsba vezetett. Oda érve Lucky a
kocsijához, a karcsú bronzszínű kis Mercedeshez indult. Nagy
táskáját a motorház tetejére rakta, és hozzákezdett a szertartásos
kulcskereséshez. Ahogy turkált a táskájában, egyre idegesebb lett.
Az a rohadt kulcs nem volt ott!
Dühödten fordította föl a táskát, és minden a földre hullt. Se
lakáskulcs, se autókulcs.
Hirtelen eszébe jutott, amikor kiborította a táskáját a liftben, mert
kétségbeesetten kereste az öngyújtóját. Hülye! Nyilván elfelejtette
visszarakni a kulcsait. Valószínűleg most is ott hevernek a liftben.
Ez már sok volt.
– Az Isten verje meg! – rúgott bele a kocsiba.
Steven, aki akkor lépett be a garázsba, megállt. – Mi baj?
– A liftben hagytam a kulcsaimat. El tudja képzelni? – Hogy
lehetett ilyen buta?
– Hogy lehetett ilyen buta? – utánozta dühösen Lucky. –
Persze szándékosan tettem… hogy maga elvihessen. Úgy
értem… nem töltöttünk még együtt elég időt, igaz?
Steven fölsóhajtott.
– Jöjjön.
Lucky mindent visszadobált a táskájába, és követte a férfit a
kocsijához. egy kétéves Chevrolet volt az.
Steven kinyitotta az ajtót, és Lucky beült az anyósülésre.
– Kapcsolja be a légkondicionálást – kérte a lány.
Steven oda se bagózott, csak beindította a kocsit, gyöngéden
fölpörgette a motort.
– – Kapcsolja be a légkondicionálást – ismételte Lucky.
– Nem megy. Ennek a kocsinak előbb legalább 10 percig kell
futnia.
 – Miért?
– Másképp leáll – magyarázta türelmesen a férfi.
– Hát miért nem vesz egy új kocsit?
– Mert ezt szeretem. Ugye nincs ellene kifogása?
A férfi némán vezette ki a Chevroletet a föld alatti garázsból. Az
utca tele volt mindenfelé igyekvő emberekkel. – Hol lakik? –
kérdezte udvariasan a férfi.
Lucky ásított, de ahhoz nem vette a fáradságot, hogy a szája elé
tegye a kezét.
– A Hatvanegyedik és a Park utca sarkán. De semmi értelme
odamenni. Nincs kulcsom, és a szobalány csak tízre megy. – A
kapusnak csak van kulcsa?
Lucky a fejét rázta.
Steven szája összeszorult. Már elege volt a nőből.
– Akkor hát hová? – Maga hol lakik? – Miért?
Lucky elővett egy cigarettát, és dühösen nyomta be a
szivargyújtót.
– Úristen! Nem érdekes. Meg akartam kérni, hogy hadd
várhassam meg magánál a tíz órát, de felejtse el. Nem akarok
magának kellemetlenséget okozni.
– Nem okoz – mondta feszülten Steven, és arra gondolt, vajon
miért nem viteti magát a nő valami barátjához vagy rokonához.
– Köszönöm. – A szivargyújtó kiugrott. Lucky a cigarettájához
nyomta, és mohón szívta le a füstöt.
Steven némán vezetett hazáig. A közlekedési lámpák nem
működtek, így tehát csak lassan tudtak vánszorogni.
Steven a rá váró rengeteg munkára gondolt. A Bonnatti vizsgálat
akkortájt ért a csúcspontjára. Két éven át vizsgálták egy ember
életét. Enzio Bonnattiet, az utcagyerekét, akiből az évek során az
egyik legnagyobb bűnöző lett. Prostitúció, pornográfia,
szerencsejáték, kábítószer. A gyilkosságról, zsarolásról,
megvesztegetésről nem is szólva.
Nem volt könnyű rávenni az embereket, hogy beszéljenek.
Nagyon féltek. Néhányat mégis sikerült, hála Bobby De Waltnak.
Néhány koronatanút, akine a segítségével Bonnattit örökre ki lehet
vonni a forgalomból. Steven nagy gonddal rejtette el a tanúit. Most
már csak ki kellett állítani a papírokat, lyekkel bíróság elé idézi
Bonnattit, és pert indít ellene.
Óvatosan állt meg a társasház előtt az Ötvennyolcadik és a
Lexington sarkán. Évente egyszer, ha volt szabad hely a kapu előtt.
Most volt, és Steve ezt jó jelnek tekintette a kárba veszett nap után.
Lucky ismét ásított.
– Gyakorlatilag szomszédok vagyunk – mondta, és kéjesen
nyújtózott. Tízkor egyszerűen hazakocogok.
Mit csinál ezzel a nővel három óra hosszat? Miért kell neki mindig
jó fiúnak lennie? Miért nem mondta meg neki, hogy töltse el azt a
három órát máshol?
Steven kiszállt a kocsiból, de mielőtt átért volna a nő oldalára, az
már kint nyújtózkodott, és azt mondta:
– Éhes vagyok. – Maga nem éhes? Van valami ennivalója?
Csak nem várja el tőle komolyan ez a tyúk, hogy reggelit csináljon
neki?
– Van tojás, ha van kedve elkészíteni – mondta barátságtalanul.
A nő követte a házhoz, le a lépcsőn.
– Nem tudok főzni.
– Tojást sem?
A nő bizonytalanul vállat vont.
– Azt hiszem, nincs bennem érzék a főzéshez. Elegendő, ha
ránézek a nyers kajára és… – El ne mondja!
A társasházban négy lakás volt. Steven a földszinten lakott.
Carrie állandóan nyúzta, hogy csináljon vele valamit, de Steven úgy
szerette, ahogy volt, puritánul és egyszerűen: sötét fa, bőrpamlagok,
egy hatalmas, öreg íróasztal, könyvekkel telezsúfolt polcok és
Steven mániája, a pompás kvadrofon hifi fölszerelés töméntelen
blues-és soullemezzel.
Lucky körülnézett. Nem ezt várta. No de nem is tudta igazán,
hogy hová tegye Stevent. Kétségtelenül a legjobb külsejű férfi volt,
akit valaha is látott. Viszont a jóképű férfiak rendszerint önteltek és
szemtelenek voltak. Ez a fickó más volt. Úgy tetszett, tényleg
fogalma sincs róla, milyen jóképű. Persze ez mit sem változtatott a
tényen, hogy nagyképű hólyag volt.
Lucky erős vágyat érzett, hogy ágyba csalja. Bebújni vele a
takaró alá, és deríteni, vajon föl tudja-e dobni egy kicsit.
 Lucky majdnem fölnevetett. Micsoda ötlet! Mindig a pasik akartak
ágyba bájni. Luckynak csupán be kellett sétálnia valamelyik,
magányosoknak fönntartott bárba, és körülvették a férfiak, mintha a
punci kezdene kimenni a divatból, és nekik igyekezniük kéne, hogy
szerezzenek egyet. Lucky kedvelte ezeknek a bároknak a
névtelenségét. Odamenni, és partnert választani anélkül, hogy tudná
a nevét. Nincs név. Nincs gond.
– Miért nem ül le? – mondta a férfi. – Melegítek egy kis vizet
kávénak.
– Gáz van vagy villany?
– Gáz.
– Szerencse.
– Az. – a férfi kiment konyhába.
Lucky ült a bőrpamlagon, és szerette volna jobban érezni minden
járt a fejében, annyi dolga lett volna… a at-
Egy pillanatra behunyta a szemét. Gino hazajön…
Bármelyik pillanatban… Bármelyik nap…
Nem akarok megint kislány lenni. Kérlek, apa, ne vedd el
tőlem ez az egészet… Kérlek… Hirtelen fölnyílt a szeme.
Úristen! Mi van velem? Senki, de senki nem vesz el semmit.
Steven visszajött a szobába. Levette a zakóját, nyugodtabbnak
látszott.
– A víz melegszik, várni kell egy kicsit. Fölteszek magának egy
lemezt, amíg lezuhanyozom.
Lucky bólintott. A szemhéja nehéz volt, le akart csukódni, csak
egy pillanatra, egy pillanatra csak…
Steven gyorsan végignézett néhány lemezt, és kiválasztotta az
egyik kedvencét. A nőnek legalább zenében jó ízlése van. Föltesz
neki egy jó, érett Marvin Gaye-t. A Mi folyik itt? igazi klasszikus volt.
Steven föltette a lemezt, aztán elsietett vetkőzni és élvezni a frissítő
hideg zuhanyt.
Lucky már majdnem aludt, amikor a zene behatolt a tudatába.
Marvin Gaye. Mi folyik itt? Jesszusom! Marco. Az éjszaka, amikor
szeretkeztek. Amikor hűséget fogadtak egymásnak egész életükre.
Marvin Gaye a lemezjátszón. A Mi folyik itt? többször egymás után…
Elborították az emlékek, mielőtt megálljt parancsolhatott volna nekik.
 Marco. Soha nem engedte meg magának, hogy gondoljon rá.
Elzárta a férfit emlékezete azon kamrájába, amelyet nem volt
hajlandó fölkeresni. Meghalt… elment…
Marco… Marco… Marco…
Még mindig hallotta saját sikolyait. Még mindig látta a férfi testét a
fekete aszfalton. Még mindig emlékezett a férfiból ömlő vérre. A vér
az ő Marcójából ömlött, az ő szerelméből. Az emberek pedig
odagyűltek a test köré, nézték és fecsegtek, mintha Marco is csak
egy Las Vegas-i látványosság lenne. Kövér kocák nevetséges
strandruhában, undorító kis kölykök, pirospozsgás férfiak műanyag
öltöny
Az egyik fényképezett. Fogta a rohadt Polaroidját és elsütötte.
Lucky úgy ugrott föl, mint egy állat, kiragadta a fényképezőgépet
a kezéből, odavágta a betonhoz és ordított:
– Disznó… disznó… disznó…
Boogie rángatta le a meghökkent turitáról, ő pedig lehanyatlott az
ölébe vette Marco fejét és dajkálta.
És egyre ömlött belőle a vér… lassan… Lassan…
megállíthatatlanul.
– Szeretlek, bébi… Szeretlek… Szeretlek! – Valahogyan azt elég
sokszor mondja, a férfi nem megy el… nem hagyja el ott. – Meghalt,
Lucky – mondta komoran Costa. – Meghalt.
– Menj a fenébe! – sikította a fájdalomtól eltorzult arccal a lány.
Menj a fenébe! Meg fog gyógyulni… Nem lesz semmi baja…
A mentők és a rendőrök egyszerre érkeztek.
– Kórházba kell vinnünk – sírta a lány. – Kérem! Siessenek!
Minden perc számít.
– Elment, kisasszony – mormogta a mentős, és gyöngéden
megfogta Lucky karját.
Lucky dühösen rázta le magáról.
– Maga meg honnan a fenéből tudja? Meg sem próbált segíteni
rajta.
Lucky azt a Marcót látta, akivel együtt volt még aznap reggel. Az
élettelen testet nem látta. Azt sem látta, hogy arcának felét
szétlőtték, kilátszott a véres csont Nem látta maga körül a hatalmas
vértócsát.
 Egy idősebb nyomozó lépett a látóterébe több rendőrrel.
Elkezdett utasításokat adni, fölszólította a tömeget, hogy oszoljanak,
a tanúkat, hogy maradjanak.
– Ki ez a nő? – kérdezte. – Vigyék el az áldozattól, és derítsék ki,
hogy mi történt.
Egy fiatal rendőr engedelmeskedni próbált. Amikor megpróbálta
Luckyt elvinni a testtől, a lány úgy megütötte, hogy elesett.
Ekkor lépett közbe Boogie. Vézna alkata ellenére erős volt, mint
az acél. Lefejtette a testről Luckyt, és félig vitte, félig vonszolta a
szálloda bejárata felé.
A többi összefolyt Lucky számára. Egymásba mosódó arcok és
hangok, orvosok és semmi. Elvonult egy olyan helyre, ahol járt már
egyszer. Egy csöndes helyre, ahol senki sem zavarta az embert.
Eszébe jutott az, amikor a mamája ment el. Ugyanígy volt akkor is…
Egy magánklinikán tért magához huszonnégy óra múlva,
kinyitotta a szemét, és élesen megkérdezte:
– Hol vagyok? Miért vagyok itt? A mellette bóbiskoló nővér rögtön
fölugrott.
– Miss Santangelo… Csak egy pillanat. – És kirohant a szobából.
Lucky óvatosan fölült, megvizsgálta a testét. Arra gondolt,
bizonyára baleset érte. Visszagondolva föl tudta idézni a Magiriano
megnyitóját… Emlékezett Enziora és Costára. Marcóra, Warrisra,
Darióra és a sztárokkal teli teremre.
Emlékezett az egész rohadt estre és aztán… semmire.
Fehér köpenyes orvos sietett be.
– Miért vagyok itt? – kérdezte Lucky. – Baleset ért?
– Inkább lelki megrázkódtatás, Miss Santangelo. Sok nyugtatót
kapott. Mr. Zennocotti már útban van ide. Azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha ő magyarázza el.
Megjött Costa. Elmagyarázta.
És most, két évvel később, Marvin Gaye és a Mi folyik itt? és ő
végre megengedhette magának, hogy emlékezzen az igazi
valóságra és az igazi fájdalomra.
Sírni kezdett, elkeseredetten zokogni. A bosszú, amelyet akkor
kikövetelt nem volt elég. De nemv volt Marco, akitől tanácsot és
útmutatást kérhetett volna. Nem volt az a Marco, akihez úgy
ragaszkodott. Lucky felelős volt mindenért, de amikor a szálloda
rendes, fennakadásmentes működéséről volt szó, azt Marco intézte.
Enzio Bonnatti persze csodálatos volt. Személyesen választotta
ki a két jobb emberét, hogy intézzék az ügyeket Vegasban, és mire
Lucky kijött a klinikáról, azok már elfoglalták a helyüket, és gondjuk
volt mindenre. Ez nagyon is megfelelt Luckynak. Nem akart a
városban maradni. Vissza akart menni New Yorkba. Hálás
köszönetét mondott Enziónak, és megkérdezte, hajlandó lenne-e
intézni még egy ideg az ügyeket.
– Persze – mondta az öreg. – Tedd azt, Lucky, amit tenned kell.
Az embereim majd irányítják a dolgokat. Meg fogunk állapodni. – És
személyes ügyének tekintette, hogy az emberei kinyomozzák Marco
gyilkosát.
Két héttel a lövöldözés után azt mondta Luckynak:
– Megvan a tag. Valami hülye balek, akinek kifogásai voltak a
kaszinó ellen, mert sokat veszített. Holnap olvasni fogsz róla az
újságban.
Lucky olvasta, hogy Mr. Mortimer Sauris elégett az autójában.
Borzalmas baleset volt, írta az újság.
– Lassú halála volt a faszszopónak – mondta Enzio. – Bocs a
szóért.
Enzio erős bástya volt. Lucky sötéten gondolt a Kassari ikrekre,
valamint a próbálkozásukra, hogy átvegyék a Magirianót nem sokkal
Marco halála után. Enzio azt mondta, majd ő elintézi. Néhány héttel
később azt mondta Luckynak:
– Rudolpho Crown, a két Kassari meg még néhány befektető a
szindikátusból, mind ki vannak rúgva. Nálam vannak a papírok, hogy
minden a miénk.
Lucky örült, de változatlanul nem állt szándékában valaha is
visszatérni Vegasba. Képtelen volt azokon a helyeken járni, amelyek
Marcora emlékeztették.
A Mirage-ból a megszokott úton jött a pénz. Különböző futárok
vette a készpénzzel teli zsákokat, elvitték őket más városokba, ahol
a pénzt tisztára mosták és legalizálták, hogy végül valamelyik
Santangelo vállalkozásnál kössön ki. A Magirianóból ugyanígy jött
pénz addig, amíg Enzio egy nap nem rendelte Luckyt a Long
Islanden lévő házába, és azt mondta.
 – Meglepetésem van számodra. Benne vagyok egy buliban,
amelyik nagy pénzt hozhat minden résztvevőnek. Beletettem a te
pénzedet is Magirianóból. Bízzál bennem, Lucky.
– Bízom benned – mosolygott a lány.
Costa nyomban tiltakozott, mihelyt tudomást szerzett a dologról.
Ha pénzről volt szó magától értetődően gyanakodott mindenkire és
mindenre. Lucky néha annyira felelőtlen volt. Gino soha nem bízná a
pénzét senkire, még egy olyan hűséges, régi barátra sem, amilyen
Enzio. Lucky túlságosan fiatal, hogy megértse a dollár hatalmát és
fontosságát.
– Ugyan már – vitatkozott Lucky. – Enzióról van szó. Olyan
hozzám, mint ha az apám lenne, az Isten szerelmére. Csak nem azt
akarod mondani, hogy próbál becsapni engem?
– Csak azt mondom, hogy kár változtatni azon, ami húsz éven át
bevált a Mirage-nal.
– Ez más, ez befektetés. Különben sincs most rögtön szükségünk
a bevételre. Hadd csinálja Enzio a maga módján. Amikor szükség
lesz rá, majd kivesszük a pénzünket, nem gond. Marvin Gaye.
Énekel. Emlékekkel tölti meg a szobát. Megnyitja, fölszabadítja az
emlékeit.
Istenem! Hiszen szerette Marcót. Miért tagadta meg magától az
örömet, hogy emlékezzen rá, mennyire szerette?
Steven jött vissza a szobába. Fakó farmernadrág és
farmervászon ing volt rajta. Fekete haja nedves és göndör volt,
mezítláb volt.
– Megnézte a vizet? – kérdezte. Aztán alaposabban szemügyre
vette Luckyt, es megkérdezte: – Jól van?
Lucky már nem sírt, és sokkal nyugodtabb volt, mintha hatalmas
terhet vettek volna le a válláról.
– Persze. Jól vagyok. – Letörölte a szeme alól a lefolyt festéket. –
Tudja, ez a zene fölidézte bizonyos emlékeimet.
– Sajnálom. Ha tudtam volna…
– A francba! – nevetett föl élesen a nő. – Nem tudhatta, igaz?
Miért olyan átkozottul udvarias mindig?
Valahányszor hinni kezdi, hogy nem is olyan komisz ez a nő,
mindig meglepi valamilyen ocsmánysággal. Egy pillanatig úgy nézett
ki, mint egy magányos kislány, aztán kinyitotta a száját, és megint
ordenáré kurva lett. Elkényeztetett New Yorki ribanc.
– Azt hittem legalább a kávét lesz szíves megcsinálni – mondta
hidegen
– Én vagyok a vendég – mondta a nő.
– A hívatlan vendég – szaladt ki Steven száján. A nő gyorsan
fölpattant a pamlagról.
– Ha gondod okozok magának… – kezdte.
Steven oda se figyelt, kiment a konyhába. A kannából kis híján
elpárolgott a víz.
– Feketén? Tejjel? Cukorral? – kiáltott be a szobába.
– Feketén. Cukor nélkül. Ugye megengedi, hogy én is használja
fürdőszobát?
– Tessék – mondta Steven, bár nem örült neki.
Lucky megtalálta a fürdőszobát, ahol tökéletes disznóól volt.
Nedves törülközők a földön, hajszálak a mosdóban, a kád egyik
végében borotva, dezodor, szájdezodor, fogkefe, fogkrém. Ez már
tetszett Luckynak; hogy a fickcó mégsem mindenben tökéletes.
Bezárta az ajtót, megvizsgálta a pipereszekrény tartalmát, és úgy
döntött, hogy megfürdik. Miért ne? Elvégre azt mondta a fickó, hogy
használhatja a fürdőszobát.

A konyhában Steven ivott egy korty forró kávét, és fölvette a

telefont Carrie-t vagy Aileent hívni még korán volt. Bobbyt hívni soha
nem volt korán
– Hé, öregem, mi van? – panaszolta Bobby. – Fél éjszaka
hívtalak.
– Képzeld, benne ragadtam egy liftben az épületben, ahol Jerry
irodája van
– Képzelem. Az egész város megbolondult. Jó lenne, ha tudatnád
Aileennal, hogy rendben vagy. Óránként nyaggattam miattad.
– És ő jól van?
– Persze. Otthon volt, amikor elkezdődött. Otthon kell maradni.
Olyan az utca, mint a dzsungel, öregem.
– Jól van. Nézd, Bobby, most értem haza. Csak azt akartam
mondani, hogy jó lesz találkoznunk fél tizenegykor. Majd akkor
beszélünk.
 – Szerinted ma lesz a napja? – kérdezte aggodalmasan Bobby.
– Jó esélyünk van. Ha ma nem, akkor holnap.
– Alig várom, hogy elkapjuk azt a mocskos disznót. Attól félek,
hogy hírét veszi a dolognak, és olajra lép.
Steven az ajtóra pillantott.
– Bonnatti nem fog lelépni. Abban a hitben él, hogy az ügyvédei
ki fogják mosni, ahogyan mindig is tisztára mosták, több éven át,
mint amennyit te éltél összesen. A kezünkben van, Bobby, ne
aggódj.
– Aha, tudom én, tudom. Csak ideges vagyok.
– Nyugalom. Fél tizenegykor. – Letette a kagylót, megitta a
kávéját, korgott a gyomra, eszébe juttatta, hogy éhes. A fene fog
reggelit készíteni Luckynak, akkor inkább ő is éhen marad.
Különben is, hol ez a nő? Már régen a fürdőszobában van,
Stevennek sok gondolat járt a fejében, a nő jelenléte a lakásban
mégis kihozta a sorából. Az órájára nézett. Még mindig csak fél
nyolc volt. Lassan megy az idő. a fürdőszoba ajtajához, és hangosan
kopogott.
– Mit csinál bent? – kiáltotta.
– Fürdőm – kiáltotta vissza a nő. – Szeretne bejönni és beszállni?
Steven gyorsan elment az ajtótól. Hogy ennek mekkora pofája
van! Jó lenne a szaván fogni és tényleg bemenni, vajon akkor mit
csinálna.
Steven tudta, hogy mit csinálna. Lucky nem szokott blöffölni.
Amikor mondott valamit, komolyan mondta. Rövid ismeretségük
során ennyit megtanult Bement a hálószobába, bekapcsolta a
táskarádiót, hogy meghallgassa a legfrissebb híreket.
– A következmények ijesztőek. Kis híján háromezer embert
tartóztattak le fosztogatásért. Sok helyen tüzet okozott a
gondatlanság. A város egyes részein akkora tűz volt, hogy a
villanyfény nem is hiányzott. Manhattanben…

A langyos vízben kéjesen elterülve Lucky mosolygott magában.

Jókedvű volt és csupa energia. Csöppet sem törte le, hogy végre
megengedte magának, hogy fölidézze az igazságot önmagával és
Marcóval kapcsolatban. A kezdeti könnyek után inkább különös
örömet érzett. Mindez azt bizonyította, hogy képes szeretni, érezni,
törődni egy másik emberrel. Két esztendőn át kizárólag egyéjszakás
kapcsolatai voltak olyan jóképű férfiakkal, akiket soha többé nem
akart látni. A szex kellett. A kapcsolat nem. Marco többet is akart
volna az ő kedvéért, ezt most már tudta.
Agyában a jövő tervei kergették egymást. Ha Gino visszatér,
gyorsan kell cselekednie. Enzio volt olyan kedves, és átvette a
dolgok irányítását Vegasban, de a Magiriano az övé, és itt az ideje,
hogy visszavegye az irányítást. Másként Apuci jön… besétál…
átveszi a hatalmat… és ő megint kislány lesz. A buta, érzékeny kis
nőstény.
Costának igaza volt. Nem lett volna szabad kiengednie a kezéből
a szállodát De nincs gond. Enzio meg fogja érteni. És most van itt az
ideje, hogy fölvegye a neki járó pénzt is. Costa ellenőrizte a
számokat… de a legális számok csupán az egésznek a töredékéről
árulkodtak. Costa szerény számításai szerint Bonnatti legalább
egymillió dollárral tartozik neki, és ha az üzlet, amelybe befektette a
pénzét, olyan jó, ahogyan mondta, az a millió könnyen
megkétszereződhet. Nem rossz azért, hogy nem csinált semmit.
Luckynak az utolsó két évben igen jelentős energiáját emésztette föl,
hogy Szabad Smink Társaságot Amerika egyik legnagyobb
kozmetikai gyárává fejlesztette. Szívesen játszotta az iparmágnás
szerepét, és valóban jelentőset hozott létre a kozmetikai iparban. De
most már készen állt arra, hogy visszatérjen Vegasba.
A fürdővíz kellemesen lehűlt. Lucky teljesen belemerült a vízbe,
aztán kimászott és úgy rázta a fürtjeit, akár egy elvadult, korcs kutya.
Kiderült, hogy a fürdőszobában nincs másik törülköző, csak
Steven nedves törülközője a földön, így hát kinyitotta az ajtót és
kidugta a fejét.
– Hé – kiáltotta – Ki a fenének kell itt szólni, hogy kapjak egy
tiszta törülközőt?

Steven vajas piritóst és sonkás rántottát csinált.

Lucky, aki zavarba ejtően csupán egy szál törülközőt viselt maga
köré varva, úgy falt, mint aki évek óta nem evett.
– Maga tényleg istenien főz – mondta csodálattal. – Ha állásra
lenne szüksége…
 – Mint micsoda? Házifiú? – Hűha! Maga ztán tényleg rátarti.
Mindig ilyen ideges?
Lucky nézte a férfit, aki határozottan tetszett neki, és jól tudta,
hogy lényegesen többet beszélgetett vele, mint bármelyik egy
éjszakai szeretőjével. Milyen lenne egy kapcsolat? Ő benne lenne,
ha a férfi is.
Steven észrevette, hogy Lucky nézi, ezért az ennivalóval
foglalatoskodott.
– Mondták már magának… – kezdte Lucky. Megcsörrent a
telefon, félbeszakította.
– Tessék – kapta föl a kagylót Steven.
Lucky nézte, amint beszél valakivel. Úgy tetszett a barátnőjével.
A pasasnak gyönyörű a bőre, csodálatos a színe, sima és tejcsoki
színű, mint a hathetes lesülés. És a haja még az övénél is feketébb.
Apró, fekete gyűrűi csak úgy csillognak. A szeme kissé hosszúkás:
macskaszem, üvegzöld, mély, érzéki. Lucky eltűnödött, kik lehettek a
férfi fölmenői. Az biztos, hogy nem száz százalékig fekete.
Steven befogta a telefont. – Miért nem öltözik fel? – sziszegte.
Lucky bólintott, de nem mozdult. Ha ez a fickó azt hiszi, hogy ő
visszaveszi a mocskos cuccait, nagyon téved. Ha abbahagyja a
telefonálást, kölcsönkér tőle valamit.
– Nem, csak a rádió – mondta a férfi, és dühösen nézett Luckyra.
– Persze szívem, persze. Később hívlak. – Lecsapta a kagylót. –
Köszönöm, hogy nem szól bele az életembe.
Lucky tágra nyitotta a szemét.
– Miért nem szólt?
– Nem gondoltam, hogy magára tartozik.
– Úgysem tudok felöltözni. A ruhám büdös. Arra gondoltam, talán
tudna adni valamit, és akkor kikocognék az életéből. Ülhetek a saját
lakásom előtt is. Érzem, hogy nem lát szívesen.
Stevent könnyű volt kiismerni. Mihelyt Lucky mondott valami
negatív dolgot, a férfi nyomban udvariasan válaszolt. – Azt
mondtam, maradhat. – De nem akarok az útjában lenni.
– Nincs az utamban. – nagy sóhaj.
– Helyes.
Lucky felállt. A törülköző alig takart belőle valamit. Steven
odanézett, aztán elkapta a tekintetét.
 – Nem nézhetnénk meg a szekrényét? – kérdezte ártatlanul
Lucky, és úgy tett, mintha nem látta volna, hogy a férfi megnézte.
– Nem lesz semmi, ami jó lenne magának…
– Nem öltönyt akarok, az ég szerelmére! Csak egy ócska inget
meg egy farmert, amelyet fölhajthatok, talán még egy övet, hogy ne
essen le a nadrág. Például az az inge jó lenne, amelyik magán van.
– Mosolygott. – Most elszedem az utolsó ingét is.
Erre Steven is kénytelen volt elmosolyodni. Volt valami ebben a
nőben… Szerette volna, ha a nő felöltözik. Kezdett fickósodni,
ahogyan látta a törülközőből kilátszó meztelen testet… Istenem! Mik
nem járnak a fejében? Amióta aileen végre csak megengedte, hogy
lefeküdjön vele, nem volt más. Ha az embernek jó és kielégítő
kapcsolata van egy nővel, nincs szükség másra…
A hálószobában voltak. Steven talált Luckynak egy mosásban
összement farmert meg egy kötélövet, amelyet a derekará köthetett.
A kis hálószoba zsalugátere kirekesztette a reggeli napsütést. A
szoba forró és levegőtlen volt. A légkör fullasztó.
– Adja ide az ingét. Bemegyek a fürdőszobába öltözni – mondta a
nő.
Steven elfelejtette Aileent, elfelejtett mindent, kivéve azt, hogy kell
neki ez a gyönyörű, vad, fekete, opál szemű nő. Lassan az ágy felé
kezdett hátrálni a nővel.
Lucky úgy érezte, mintha berúgott volna, vagy nem lenne észnél.
Annyi minden történt, olyan rövid idő alatt. Marco emléke… és most
ez… Valahogyan érezte, hogy Steven semmiképpen sem újabb egy
éjszakára szóló kaland.
Önként ereszkedett az ágyra, hagyta, hogy lehulljon a testéről a
törülközől. A férfi farmarének cipzárával vacakolt.
Lucky odanyúlt, hogy segítsen.
Megszólalt a telefon.
Mintha egy idegen lépett volna be a szobába. Steven
megdermedt.
– Ne törődje vele – suttogta Lucky.
– Nem lehet. – A férfi a kagylóért nyúlt. – Ki azt? – kérdezte
rekedten.
Aileen teljesen felöltözve, készen az ENSZ-épületig tartó, gyors
gyaloglásra, beleszólt a kagylóba:
 – Steven? Úgy hallom, dolgod van. Arra gondoltam, munkába
menet benézek hozzád, és csinálok valami reggelit. Bizonyára
megéhetél a megpróbáltatások alatt. Stevent elborította a bűntudat
hatalmas hulláma. Mit csinál? Gyorsan legugrott az ágyról.
– Nem vagyok éhes. Egy csomó iratot meg kell még néznem.
– Jól vagy?
Aileen ismerte őt. Túlságosan is ismerte.
– Persze. Csak fáradt vagyok, és sokat dolgoztam.
– Akkor éppen egy jó reggelire van szükséged. Úgyis a bolt
mellett jövök el. Félórán belül ott leszek. Letette a kagylót, mielőtt a
férfi tovább ellenk volna.
Lucky megérezte, hogy egyelőre vége. A hasára fordult.
– A barátnőd?
– A menyasszonyom.
– Nem tudtam, hogy még van ilyesmi. – Milyesmi? – Gyűrűs
jegyesség.
Steven fölhúzta a nadrágján a cipzárat, a szekrényhez ment, és
kivett egy másik inget.
– Ide jön – mondta. – Hallottam.
– Sajnálom.
– Igazán? – Lucky azon tűnődött, vajon tényleg sajnálja-e, vagy
csak udvarias. A fene egye meg! Hogy miért kellett közbejönnie
annak a telefonnak? Fölkelt az ágyról, magára tekerte a takarót. –
Fölöltözöm, és lelépek. Nem akarlak zavarni.
– Hé, Lucky. – A férfi odament hozzá, megfogta a vállát, és
mélyen a szemébe nézett. – Nem tudom, mi ez. Valami van. Nem
tudom, mi, csak azt tudom, hogy újra látni akarlak. Lehet?
– Gyűlölöm az olyan férfiakat, akik kérnek. – Lucky fölkapta a
kölcsönholmikat, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
Steven a homlokát ráncolta. Nem volt szüksége semmiféle
bonyodalalmakra a magánéletében, mégis tudta, hogy újra
látnia kell Luckyt. Lucky befejezetlen ügy volt, és Steven soha
életében nem hagyott maga után elvarratlan lakat.
Kiment a konyhába, csinált két bögre kávé. Lucky mosolyogva jött
ki fürdődőszobából. – Tetszik? -Tetszik.
– Csinálhatnék vele új divatot? – Miért ne? – Talán piacra dobom.
A Nagy Buggyos lesz a neve.
 Steven komolyan nézte a lányt, próbálta megérteni, kitalálni, hogy
a frivol felszín alatt valójában hogyan érezhet.
– Tessék – adta oda neki a bögrét. – Kávét csináltam.
– Nem kérem, kösz, sietnem kell. Sürgős találkám van egy dán
gyümölcstortával. Legalább két kilót fogok hízni, amíg bejutok végre
a lakásomba! – Lucky fölkapta Gucci táskáját. –
Begyömöszölöm ide a koszos holmimat, és eltűnök az életedből.
Igazán… érdekes volt.
– Mi a telefonszámod? – kérdezte hirtelen ötlettől indíttatva
Steven.
– Miért?
– Mert szeretnélek újra látni. Lucky nevetett.
– Biztos akarsz lenni, hogy visszakapod a ruháidat, mi?
– A telefonszámodat akarom – ismételte Steven.
Lucky titokzatos képpel nézett rá.
– Nekem megvan a számod, majd én hívlak téged. Ha nő veszi
föl, ígérem, leteszem!
– Mi a vezetékneved?
– Meg akarsz keresni a telefonkönyvben? Felejtsd el. Titkos a
számom. – Könnyedén megérintette a férfi arcát. – De hívni foglak,
becsszóra.
– Akarlak. – A férfi elhallgatott, és jelentőségteljesen nézett a
lányra. – Komolyan.
– Tudom – mormogta halkan Lucky. – Az együtt töltött idő után
hogy is tudnál ellenállni nekem?

Szólt a telefonja, amikor végre bejutott a lakásába. Baj volt a

Szabad Smink gyárában. A biztonsági generátor lerobbant, és
kitörőben volt a pánik. Luckynak alig volt ideje lezuhanyozni és
átöltözni, amikor az egyik ügyvezető igazgatója már ott volt érte, és
vitte a gyárba.
Pihenni akart, beszélni Enzióval, aludni, de mire ismét hazaért,
délután öt óra volt. Kimerült volt, kimerültebb, mint hogy bármit
csinálhatott volna azonkívül, hogy lerogyott az ágyra, és nyomban
elaludt.
Marcoról álmodott, ami szép volt, Stevenről, ami zavaró volt és
Ginóról, amitől heves szívdobogással fölébredt. Gino. Jön haza.
Átveszi a hatalmat. Úristen! Gyorsan vissza kell menni Vegasba.
Megnézte az óráját. Rögtön hét óra. Teljesen fölöltözve aludt el.
Gyorsan átöltözött pamut minibe, jeges teát csináltatott magának, és
fölhívta Enziót.
– Nincs itthon – közölte a durcás szobalány. – Csak későn jön
haza.
Costát próbálta hívni, de nem vette föl. Arra gondolt, hogy fölhívja
Stevent, de úgy vélte, korai lenne. Mihez? Egy kicsit megborzongott,
és elmosolyodott. Steven valami más. Steven különleges. Nem
akarta elpuskázni. A telefon megcsörrent, és ő fölkapta a kagylót
abban a reménybe Enzio hívja vissza. Nem ő volt. Boogie Patterson
telefonált, az egykori sofőrje, a drága, hallgatag Boogie, aki vele
akart jönni New Yorkba de ő lebeszélte, mert Boogie Las Vegasra
emlékeztette, meg a vérre, meg mindenre. Így hát a férfi Vegasban
maradt, és Lucky támogatásával önálló taxivállalatot nyitott. Ritkán
beszéltek egymással, de barátok maradtak.
– Hé, Boog. Hogy van? Mi van?
– Lucky – mondta feszülten a férfi a telefonfülkében, ahová a
játékautmaták zaja erősen behallatszott beszélnem kell magával.
– Jól időzített. Én is hívni akartam magát. Vegasba megyek, talán
már holnap, meg akartam kérni, hogy jöjjön elém a reptérre.
– Ide jön? – A férfi hangja nem volt hívogató.
– Persze. Régen jöttem el. Ideje visszamennem. – Ne tegye.
– Tessék?
– Indulok rögtön a reptérre. Bizonyos dolgokat meg kell tudnia.
Olyan dolgokat, amelyekről csak most szereztem tudomást…
– Miről van szó? – kérdezte nyugtalanul a lány.
– Lucky… Tudom, nehezen fogja elhinni, de Enzio Bonnatti nem
annyira jó barátja, mint képzeli.
– Boogie, mi van magával? Részeg? Tudja, mit beszél?
– Igen, tudom, – jelentőségteljesen elhallgatott. – És magának is
tudnia kell. Nem Mortimer Sauris nyírta ki Marcót, egyáltalán nem.
Bonnatti nem az igazi bűnöst égette el. És ez még csak a kezdet.
– Micsoda? – kapkodott levegő után Lucky, és végigfutott a
gerincén a hideg.
– Hamarosan találkozunk. Telefonon nem mondok többet. Valami
nagyon bűzlik itt. Senkinek ne szóljon egy szót sem, amíg nem
beszéltünk, érti? Senkinek.
– Értem. Táviratozza meg, hogy melyik géppel jön. – Kábán tette
le a kagylót. ,
Marco… Marco… Bébi, elkapom őket. Bárki volt is, személyesen
nyírom ígérem neked.

Csütörtök, 1977. július 14., New York

Az Adóhivatalnak befizetett hatmillió dollár tette lehetővé, hogy
Gino Santangelo visszatérjen Amerikába. Minden szép és törvényes
volt. Így is kellett lennie. Elegendő időbe telt, amíg sikerült elintézni.
Hosszú, finomságokkal teli tárgyalások folytak örökkön-örökké,
miközben Gino ordított telefonon Costával.
– Fizess nekik, nem érdekel, mibe kerül. Fizesd ki a disznókat,
bármibe kerüljön is, hogy visszamehessek.
Sokba került, de ez igazán nem okozott gondot. Elvégre amíg dőlt
a pénz… és dőlt.
És most Gino visszatért, és Costa várta a Pierre-ben lévő
lakosztályában. A két régi barát szeretettel ölelte meg egymást.
– Jó látni téged, vén marha! – kiáltott föl Gino. – Egy kicsit
megkopaszodtál, de azért jól tartod magad.
– Te is – mosolygott Costa. – Mindig ugyanaz vagy. Soha nem
változol.
– Miért változnék, barátom? Úgy akarok elmenni, hogy
meglegyen a fogam, a hajam, mindenem. Miért ne?
Costa bólintott. Gino egyáltalán nem változott. Még mindig
ugyanúgy nézett ki. A bőre barnára volt sülve, a haja éppen olyan
sűrű és fekete volt, mint régen, a nadrágja fölött nem domborodott
pocak. Costa önkéntelenül behúzta a hasát.
– Enni akarok – mondta Gino. – Rendelj valamit a
szobaszerviztől, amíg levetkőzöm, és valami kényelmesbe bújok. –
A hálószoba felé indult. – Valami zsíros és szaftos amerikai sültet
szeretnék rósejbnival. És vörösbort. Csak rendelj, rögtön
visszajövök.
Costa telefonált, Gino megnézte a hálószobát. Szép volt. De nem
otthon. Elég volt a szállodákból. Öreg ő már ehhez. Costa barátjára
gondolt. Bármit mondott is, Costa rosszul néz ki. Idősebbnek látszik
a koránál: szürke a bőre, fáradt a szeme, ernyedt az egész ember.
Gino mindent rábízott. Talán túlságosan sok volt neki. Száműzetése
hét éve alatt Gino szándékosan nem foglalkozott azzal, ami
Amerikában történt.
Tudta, hogy fölrobbanna, ha hallaná, hogy mi folyik ott, és nem
lenne abban a helyzetben, hogy beleavatkozzon.
– Te ügyelj mindenre – mondta akkor Costának. – Ha bármire
szükséged van fordulj Enzióhoz.
Amíg folyamatosan érkezett a pénz, elégedett volt. Hetente más
és más különc helyezett el pénzt svájci bankszámláján, és a dolgok
szépen mentek. Aztán megölték Marcót, és többé nem jött pénz. Ez
volt a legrosszabb időszak. Ott volt csapdában, egy idegen
országban, nem volt hatalma, hogy bármit tegyen, dúlt benne a
harag és a tehetetlen düh. Marco olyan volt neki, mintha a fia volna,
a fia és semmit sem tehetett, hogy megbosszulja a halálát. Rögtön
üzent Enziónak. Igazságot akart. Azonnali igazságszolgáltatást.
Napokon belül hírét vette, hogy hogy igazságot szolgáltattak, és a
pénz újra jönni kezdett. Gino úgy érezte, sokkal tartozik Bonnattinak.
Persze Luckyról még Izraelben is hírt kapott. Hallotta, hogy a
lánya részt vesz üzleti birodalma vezetésében. Hogy milyen
mértékben, azt nem tudta.
Gyorsan levette sötét öltönyét, kényelmes nadrágot és
kasmírpulóver öltött. Minél előbb megtud mindent, annál jobb.
Visszatért, és már alig bírt magával, hogy beindulhasson.
Sal nézte az alvó Dario Santangelót. Kétségtelenül szép jószág
volt világosszőke hajával meg a tökéletes vonásaival. Szép és
értékes. És miért ne markoljon föl égy szép összeget azért, ami az
ölébe hullott?
Sál keményen dolgozott azóta, hogy beadta a fiúnak a két
türkizkék kapszu lát, amelyektől Dario garantáltan mélyen fog aludni
tizenkét órán át Először eltávolította a lakásból a fekete hajú fiú
tetemét. A vállára dobta, mint egy zsák lisztet, és levitte a
személyzeti lépcsőn. A föld alatti garázsban a hullát bedobta a vén
Chryslere hátsó ülésére, és letakarta egy pokróccal. Az áramszünet
megkönnyítette a munkáját. Mindenki csak magával törődött. Tizenöt
saroknyira ment, és ott kilökte a holttestet. Aztán visszament Dario
lakására, rendet csinált, és most Dariót dobta a vállára.
 Sal olyan erős volt, mint két férfi együtt. Amikor betette Dariót a
kocsi hátsó ülésére, alig lihegett. Dudorászva hajtott a Queensbe.
Ruth ébren volt, várta. A gyönyörű Ruth, aki hajdan táncosnő,
kurva is volt, de a fél arcát úgy eltorzította a sav, hogy férfi többé
nem néz rá. No de kinek kell férfi, ha ott van Sal?
– Minden rendben, drágám? – kérdezte aggódva Ruth.
– Nagyszerű – felelte Sál, és gyöngéden megcsókolta Ruth
arcának eltorzult felét. – Vendégünk van. Vess ágyat, én pedig
elmondom, mi a teendő.
Ruth engedelmeskedett. Ketten vetkőztették le Dariót, és az
ágyba fektették.
– Ki ez? – súgta Ruth. Sal az alvóra nézett.
– Ha ügyesen játszom, ő a mi arizonai házunk. Vagy halott.

Elliott Berkely végre elindult az irodájába.

– Szeretném, ha komolyan elgondolkoznál azon, hogy néhány
hétre elutaz zunk – mondta indulás előtt.
– Persze – felelte minden lelkesedés nélkül Carrie.
Nem. Lehetetlen. Addig nem, amíg ki nem derítem, hogy ki
zsarol. Amíg meg nem oldom a dolgot.
Egész nap idegesen járkált a lakásban, valahányszor elmegszólalt
a telefon, összerezzent.
Stevennel is röviden beszélt, amikor a fiú telefonált, nem mesélte
el neki az előző napi megpróbáltatását.
– Majd holnap hívlak – mondta végül a fiú, mert érezte, hogy az
anyja nem akar beszélgetni. – Tudod, akkorra esetleg már lesz
valami jó hírem arról a vizsgálatról, amelyet most folytatok.
– Hm, örülök. Tehát holnap. – Carrie gyorsan letette a kagylót.
Nem akarta, hogy a vonal foglalt legyen. A készülék szinte azonnal
újra megszólalt, és ő felkapta a kagylót.
– Mit szónál egy jókora adag finom villanyáramhoz? – duruzsolta
egy hang.
– Ó, Jerry. Mit akarsz?
– Mit akarok? Ez meg miféle üdvözlés. Azt akarom…
Carrie nem figyelt, miközben a fiú végigsorolta, hogy mit akar.
Édes kis jerry Édes fiatal Jerry. Az iránta érzett rajongása, úgy
látszik, soha nem akar csillapodni.
 – Jerry, ma nagyon sok a dolgom – szakította félbe. –
Visszahívhatnálak? – Mikor?
– Hamarosan.
– Megígéred? – Igen.
Jerry féltékeny és követelőző volt, majdnem olyan, mint egy
szerető. Úgy bánt Carrie-vel, mintha az a hercegnő lenne, aki
állítólag volt. Szemlátomást nem zavarta a kettejük közötti nagy
korkülönbség. Ötkor megszólalt a telefon. Utcai állomásról jött a
hívás.
Carrie szíve vadul kalapált.
– Carrie Berkely vagyok – mondta jól érthetően. – Ki az?
– Holnap. Délben. Ugyanott – suttogta a fojtott hang.
– Egy pillanat… – kezdte Carrie, de reszkető kezében a telefon
már kattant.
A két régi barát órákon át beszélgetett Gino lakosztályában.
Costa eleinte bizonytalankodott, de egyre magabiztosabb lett,
ahogyan előrehaladt a történetben.
Gino nem szólt közbe. Élénken figyelt és hallgatott, ismét
megállapította magába, hogy Costa nagyon megöregedett, és azt
gondolta: A fickó nyilván már szenilis, mert nem hiszem, amit hallok.
Amit hallott, az pedig annak a története volt, hogy hogyan került
hatalomra. Hihetetlen volt, hogy az vad, fiatal lány, akit 1970-ben
látott utoljára, hűvös, kemény, okos üzletasszony, aki átvette a
hatalmat, és meglehetősen jól prosperál, legalábbis úgy látszik.
Ahogyan Costa előadta, Lucky akár a vízen is tudna járni, ha kedve
úgy tartaná. Costa büszkén beszélt róla, elmondta, hogy harcolt a
Magiriano fölépítéséért, elmondta Marco halálát, Enzio Bonatti
segítségét.
– Azt akarod mondani – kérdezte hitetlenkedve Gino hogy
majdnem egy éve nem láttunk pénzt a Magirianóból, egy büdös
vasat sem?
. Azt hittem sikerült elmagyaráznom-mondta nehézkesen Costa. –
Marco meggyilkolása után Lucky nem akart Vegasban maradni,
akkor lépett be Bonnatti. Ideiglenes intézkedés volt. És aztán jött a
befektetési üzlet. De most, hogy visszajöttél…
– Még jó, hogy visszajöttem! Jesszusom, Costa. Azt mondtam,
hogy fordulj Enzióhoz, ha szükséged van valamire, nem azt, hogy
adj át neki mindent tálcán. Tudod, milyen a kábítószerrel meg a
kurvákkal… Jézusom! Az én szállodáimban nem kellenek ilyen
kapcsolatok.
– Nem olyan nagy ügy, amit nem tudunk megoldani. Enzio
kivonul, mihelyt mi úgy akarjuk.
– Akarsz rá fogadni, Costa? Akarsz pénzt tenni rá? Nem tudtad
volna odatenni a saját embereidet? Nem tudtad megmozdítani a
seggedet, hogy átszervezd a dolgokat, és kézben tartsd a gyeplőt?
Te meg a nagyokos lányom. Nem akarom elhinni. És Dario? Őt nem
említetted.
Costa gyászos képpel vont vállat.
– Őt nem érdekli az üzlet.
– Ez meg mit jelentsen?
Costa egy tiszta, fehér zsebkendővel törölgette a homlokáról az
izzadságot.
– Azt hiszem, Dariónak segítségre van szüksége.
– Segítségre? – csattant föl Gino. – Miről beszélsz?
– Dariónak… szexuális problémái vannak – folytatta bizonytalanul
Costa.
– Miféle problémái? – nevetett élesen Gino. – Túlságosan sok a
punci, mi? Mióta probléma ez?
Costa feszengett. Nagyon remélte, hogy nem neki kell majd
beszámolnia Ginónak Dario eltévelyedéséről, de meg kellett
mondania az igazat.
– Dario…-hm… szóval… a fiúkat szereti.
– Fiúkat? – Gino a homlokát ráncolta, egész arca sötét lett a
haragtól. – FIÚKAT? Azt akarod mondani, hogy a fiam egy rohadt
buzeráns?
Costa nyomorultan bólintott. – Nem hiszem el!
– Sajnos igaz.
Gino fölpattant a székéről, járkálni kezdett a szobában, és öklével
dühösen csapkodta a tenyerét.
– Szóval azt adod itt elő nekem, hogy a fiam kislány, a lányomnak
töke van és eladtad a szállodámat. Így van?
– Luckyról nem ezt mondtam – szólt közbe gyorsan Costa. –
Csodálatos üzletasszony, gyors az esze mint a borotva. Olyan, mint
te, Gino, büszke lehetnél rá. Nélküle a Magiriano nem lenne. Azt
hiszem, amikor ti ketten összejöttök…
– Hol van Dario? – Gino hangja olyan volt, mint a jég.
Costa teljesen megfeledkezett Darióról és kétségbeesett
telefonjáról. De Sal mostanáig biztosan elintézte már a dolgot.

Itt a városban. A folyó közelében lakik. Hozzak össze egy

találkozót?
– Ne hozz össze semmit. Csak add meg a címét, majd én
foglalkozom vele.
Costa megborzongott. Nem szeretett volna Dario bőrében lenne.
De valakinek csak észhez kell térítenie a fiút. Ha Gino valaha is
tudomást szerez a pornófilmről, amelynek Dario volt a főszereplője…
AZT Lucky elintézte. Sokba derült és Lucky olyan dühös volt,
amilyennek Costa még nem látta, de elintézte Talán mégis el kellene
mondania Ginónak. Ha máshonnan tudja meg… talán majd máskor.
Most nincs olyan hangulatban, hogy hallhatna a fia filmes
pályafutásáról.
– És hol van Lucky – volt a következő kérdés.
– Neki is saját lakása van. A Hatvanegyedik és a Park sarkán.
– Azt gondoltam, az én lakásomban él.
– Azt eladtuk… hat éve. Két ingatlanügynök áll haptákban,
mihelyt eldöntőd, hogy hol akarsz élni.
Gino szeme gyilkosán csillogott.
– De az East Hampton-i házat csak nem adta el a kisasszony?
– Nem. Persze, hogy nem.
– És nem nyúltak hozzá?
– Egyáltalán nem. – Costa emlékezett szenvedélyes vitájára
Luckyval. A lány el akarta adni a házat, de ebben Costa
megakadályozta.
– Talán ott fogok lakni – mondta váratlanul Gino. – Valahogyan
megszoktam, hogy családi házban éljek…
– Jó ötlet – helyeselt Costa, és megkönnyebbülést érzett, amiért
Gino végre nem kiabált. – Persze nagyon rendbe kell tenni.
– No és? Holnap kikocsizunk, megnézzük. Szereztél nekem egy
jó sofőrt?
 A legjobbat. A Vittorio családnál dolgozott Chicagóban, egy éve
költözött ide. Enzio maga ajánlotta.
– Enzio ajánlotta, mi?
– Örül, hogy visszajöttél.
Gino elgondolkodva meredt a semmibe.
– Örül. Képzelem.
Costa megköszörülte a torkát.
– Enzio azt mondta, amikor kész vagy vele találkozni, örömmel
lát. Két hét múlva, egy hónap múlva, amikor kész vagy. Tudja, hogy
időre van szükséged a berendezkedéshez, meg kell szoknod, hogy
újra itt vagy, Enzio…
– Mi a fene esett beléd? – ordított föl hirtelen Gino. – Elment az
eszed vagy mi? Már most itt vagyok. És nem tetszik, ami itt folyik.
Holnap akarok találkozni Enzióval. És amikor már rájöttem, hogy ő
miben sántikál, akkor foglalkozom Luckyval és Darióval. – Szünetet
tartott nézett Costára. – Tudják már, hogy itt vagyok?
Costa ismét megtörölte a homlokát.
– Jobbnak tartottam várni, csak akkor szólni nekik, amikor már
valóban itt vagy. Most, hogy nincs áram, a város a feje tetején áll.
Egyikükkel sem beszéltem tegnap óta.
– Ez jó, ez O. K. Ne szólj még nekik. Meg akarom lepni őket.
Costa erőtlenül bólintott. Lucky előtt nem volt titka.
– Most fáradt vagyok – mondta mintegy elbocsátva Costát Gino –
Egy jót akarok aludni.
– Persze – mondta gyorsan Costa, aki látta, hogy öreg barátja
úgy járkál szobában, mint a ketrecbe zárt oroszlán.
– Szervezd meg a találkozót Bonnattival. Holnap. Semmi kifogás.
– Biztos vagyok benne, hogy Enzio boldog lesz, ha…
– Az, az. Majd meglátjuk. – Az ablakhoz ment, kinézett. – Furcsa
itthon lenni – motyogta, szinte csak magának.
– Eleinte úgy fog tetszeni… – kezdte Costa.
A francba! Egy napja vagyok itt, és mintha el sem mentem volna.
Costa ezt elhitte. Egyetértőén bólintott, aztán megkérdezte:
– Ma estére már nem kell semmi?
Semmi. Mára igazán elég volt. Tetteket akart, nem dumát. – Menj
haza, Costa.
 – Megyek. Én is fáradt vagyok. Russo a szomszédos szobában
van, ha szükséged lenne rá.
– Egen, tudom, tudom.
Russo volt Gino kinevezett testőre. Őt is Enzio ajánlotta. Egy sem
volt meg a régi fiúkból. Nyugalomba vonultak, vagy meghaltak.
Russo nem a régi iskolához tartozott: csak a húszas éveiben járt, de
okos volt, és jól öltözött. Gino már eldöntötte magában, hogy a fiú
nem az a típus, aki ölni képes.
Az ajtóhoz kísérte Costát.
– Ne vedd komolyan az ordítozásomat. Tudom, hogy megtettél
mindent.
Costa sietve távozott. Hét óra múlt, és sürgősen beszélnie kellett
Luckyval, komolyan. Ha megtudja, hogy az apja megjött… Valamit
csak ki kell találnia. Apának és lányának meg kell tanulniuk együtt
élni.
Gino nézte elmenő barátját, szivarra gyújtott, türelmetlenül járkált
a szobájában. Miért nem informálta ez a hülye korábban Luckyról és
Darióról? Mi a fenére várt? Aztán rájött, hogy ő maga utasította erre.
Ne izgass semmivel, csak intézd el, hogy visszamehessek. A
francba! Valami nem stimmel. Érezte.
Valóságos fizikai érzés volt ez, a gyomrában érezte, hogy valami
van a levegőben.
De mi?
Várnia kell, hogy megtudja. Nagyon óvatosnak és körültekintőnek
kell lennie. Erről jut eszébe! Fölhívott egy számot. Egy óra múlva új
sofőrje és új testőre votl. Nem mintha nem értékelte volna Enzio
ajánlásait, de első számá szabály volt, hogy az ember olyanokkal
vegye körül magát, akik hozzá hűségesek, nem máshoz.
A számüzetésben töltött évek nem tompították el az érzékeit.
Tulajdonképpen frissebbnek és éberebbnek érezte magát, mint
amikor elment. Hét esztendők egyetlen helyen, de Izrael nem volt
olyan rossz: a szép ház, a tengerpart, a kutyái, az alkalmi
hölgylátogatók, amikor kedve volt hozzá.
Száműzetése harmadik évében találkozott egy nővel. Nem volt
idei csirke. A negyvenes évei elején járt. No de a magakorabeli
embernek minek idei csirke? Fölfordult a gyomra az ostoba
kérdésektől, meg a viháncolásuktól.
 Ez a nő egy vonzó özvegyasszony volt föltűzött, szőke hajjal,
tiszta, kék szemmel Gino meglepődött, amikor megtudta, hogy zsidó,
mert nem látszott zsidónak. Az izraeli lányok észbontóan szépek, de
ez a sok sötét szépség soha nem vonzotta Ginót. A szőke nőket
szerette. Rosaline Glutzman szőke volt. Ráadásul istenien főzött,
nagyon tudott hallgatni, és az ágyban is elsőrangú volt az olyan
férfinak, aki már nem akart egy éjjel tízszer. A hívására Rosaline
Ginóhoz költözött, és együtt éltek, amíg a férfi el nem utazott. Egész
idő alatt egyetlenegyszer sem kért semmit.
Gino nem hívta magával az asszonyt New Yorkba. Rosaline nem
kérte, hogy vigye magával. Úgy váltak el, ahogyan civilizált
emberekhez illik, Gino egy hosszú nercbundát ajándékozott az
asszonynak. így ért véget ez az epizód. És most azon kapta magát,
sajnálja, hogy nem hozta magával Rosaline-t. Vele tudna a
legjobban beszélni a gyerekeiről. Erről a két idegenről.
Lucky. Milyen lehet most? Mindenki azt mondja, olyan, mint ő.
Sötéten elmosolyodott. Olyan rossz talán, hogy olyan, mint ő?
Emlékezett Luckyra kislány korában. Mindig erős és vad volt. Mindig
sokkal eszesebb, mint Dario.
Összevonta a szemöldökét. Hogy az ő fia homokos? Ez csak
tévedés lehet. Costa összekever valamit.
Alsónadrágra vetkőzött, és lefeküdt. A szobában még mindig
hőség volt annak ellenére, hogy a légkondicionáló újra működni
kezdett.
Mi a fenében sántikál Bonnatti? Ginónak tudomására jutott, hogy
Enzio és a Kassari ikrek jóban vannak. Enzio ismerte Ginónak a
Kassari famíliával kapcsolatos érzéseit. De mit törődött ő vele? Mivel
Gino nem volt otthon, csupán egylánnyal meg egy szenilis, vén
fasszal kellett elbánnia – bocsánat, Costa,de így igaz.
Nem lehetett nehéz átvenni a Magirianót. Kivált úgy, hogy Marcót
eltették az útból. Enzi Bonnattinak, a hűségének és a barátságának
az igazi vizsgája az lesz, hogy mennyire szívesen adja vissza a két
vegasi szálloda irányítását.
Costa szemlátomást úgy vélte, könnyen fog menni. Gino ebbe
nem volt annyira biztos. Az ösztönei bajt jeleztek. Az ösztönei
sohasem tévedtek. Becsukta a szemét, ismét Luckyra és Darióra
gondolt. Lucky és Dario. Úgy táncoltak át a gondolatain, mint két
dróton rángatott báb, míg végül nyugtalan álomba merült.

Péntek reggel, 1977. július 15. New York

Lucky rosszul aludt, óránként fölébredt, és megnézte az időt.
Costa rögtön Boogie után hívta, de elutasította röviden. – Holnap.
Ma nyugalmat akarok.
Costa nem próbálta folytatni a beszélgetést. A pillanat nem volt
megfelelő arra, hogy közölje a lánnyal, Gino visszatért; érezte Lucky
hangján.
Mivel úgyis korán ébredt, Lucky úgy határozott, kimegy Boogie
elé a repülőtérre. Megőrült már a feszültségtől. Leszólt a kapusnak,
hogy hívjon taxit aztán a taxival elvitette magát a föld alatti garázsba,
ahol a Mercedese várakozott. Mikor kinyitotta a tartalék kulccsal, az
ablaktörlő alá dugva cédulát talált. Három napot adok neked, aztán a
rendszámod alapján megkereslek, és én hívlak TÉGED – Steven.
Mosolyognia kellett. A férfinak külön ide kellett jönnie, hogy
üzenetet hagyhasson neki. Föl fogja hívni… föl akarja hívni…
mihelyt megtudja, hogy mi nyomja Boogie lelkét.

Gino hatkor kelt, hétre felöltözött és megreggelizett, aztán hívta

Costát.
– Nos? – kérdezte. – Hánykor van a találkozó Bonnattival? –
Enzio egy órát javasol. Egy brooklyni étteremben, ahová gyakran jár.
Kertje van. Enzio azt mondta, ízleni fog neked a cassata. Azt is
mondta…
– Mi baj a Riccaddi’s-zal?
– Semmi – felelte idegesen Costa. – Ha te jobban szeretnéd,
persze beszélhetek Enzióval és…
– Helyes. A Riccaddi’s-nál, kettőkor. Ott találkozunk.

Dario föl akart ébredni, de a szemhéja visszatartotta. Olyan

nehéz volt…
Korán volt, ezt tudta. Hallotta a szemeteseket meg az iskolába
menő gyerekeket. Nem a saját lakásában volt… Nem tudta, hol
van… Lassan visszazuhant a mély álomba.
 Odalent a konyhában Sal finoman megcsókolta Ruth arcát, és
megkérdezte:
– Tudod pontosan, hogy mit kell tenned? Ruth bólintott, és
lesimította a ruháját.
– Pontosan tudom, hogy mit kell tennem.
– Helyes – mondta Sal, és fölemelte összekulcsolt két ujját, a jó
szerencse jeléül. – Akkor láss hozzá.

Carrie korábban kelt, mint Elliott. Ez ritkaság volt, de most

egymás után fordult elő. Ezúttal sima, fekete nadrágkosztümöt vett,
ékszer nélkül, fényes, fekete haját, és szoros kontyba fogta össze.
Reggel nyolckro már indulásra készen volt.
– Carrie – csattant föl bosszúsan Elliott –, hová mégy?
– Egy új tornaterembe. Csodálatos.
– Én el akarok ma utazni, te meg tornázni mégy.
Carrie mosolyogni próbált, de érezte, hogy a mosoly ráfagyott az
arcára.
– Ebédre itthon leszek.
Elliott dühösen horkant föl.
– Nem tudom, mi van veled mostanában. Az áramszünet óta…
– Nincs velem semmi. Csak egészséges akarok maradni.
– Helyet foglalok a Bahamákon. Készülj föl rá, hogy még ma
indulunk. Carrie engedelmesen bólintott. Talán. Csak talán.
– Hogy mégy a tornára? – kérdezte Elliott, amikor éppen az
ajtóhoz ért. Carrie megállt egy pillanatra, nemigen jutott eszébe
semmi.
– Gyalog – mondta végül. – Csak pár saroknyira van. – Hol?
– Ó, közel – felelte homályosan Carrie, kinyitotta az ajtót, és
kisietett a lakásból.
Az utcán mély levegőt vett, és a metróhoz indult. Az idegei
megfeszültek. Minél előbb túl van ezen a találkozón, annál jobb.

Steven mindig fél hétkor kelt. Nem szeretett eltérni a megszokott

napirendjétől. Jéghideg zuhany, félórányi gyötrelmes torna, aztán
friss narancslé, búzacsíra, korpapehely, méz, forró kávé, és máris
fölkészült mindenre és mindenkire.
 Ma Enzio Bonnattira készült. Ma lesz a napja, hogy benyújtják a
papírokat. Kétévi aprólékos és gyötrelmes munka ma éri el a
csúcsát, olyan csúcsot, Stevent boldoggá tette, de meg is rémítette.
Boldoggá tette, mert az olyan ember, mint
Enzio Bonnatti, megérdemelte, hogy nyomorult élete további
részét börtönben töltse. Megrémítette, mert még mindig rengeteg
minden mehetett félre.
Befejezte az öltözködést, és egy pillanatra a maga életére
gondolt. Aileen. Mennyire része az életének. Olyan alkalmas, józan,
vonzó. Olyan feleségek mintapéldánya.
Csak egyetlen éjszakát töltött egy liftben a Lucky nevű
nagypofájú, közönséges lánnyal, és tudta, hogy Aileent nem neki
találták ki. Nem akarja vele leélni az élete hátralévő részét; ilyen
egyszerű.
Mélyet sóhajtott. Hogy hogyan mondja meg neki, az már más
kérdés.

Enzio Bonnatti makacs másnapossággal ébredt. A szájának

olyan íze mint a klozettnak, fájt a tarkója, egész testét merevnek és
tisztátalannak érezte. Pedig szép este volt. Rengeteg finom vörösbor
és érzéki szőke nők mindenre kaphatóak voltak, amit csak akart.
Nők. Micsoda puttana valamennyi. Nincs ebben semmi új, mindig is
tudta. Ám a hetvenes években valahogyan megváltoztak. Szinte úgy
tetszett, hogy élvezik a dugást, a szopást meg mindent. Enzio még
emlékezett arra az időre – nem volt olyan régen – amikor csupán a
kurvák csináltak perverz dolgokat. És most, úgy látszik, a nők
szeretik a szexet, komolyan szeretik. És ez kis híján tönkretette
Enzio kukkolós élvezetét. Úgy vélte, a jövőben sokkal ártatlanabb
lányokat kell a számára beszervezni. Talán szüzeket. Ha ugyan
vannak még.
Levette alvómaszkját, és kitört rajta a reggeli köhögés. Aztán
megnyomta az ágya melletti csengőt, és hívta Nagy Victort, aki
immár harmincöt éve volt a személyi testőre.
Nehéz nap állt előtte. Gino Santangelo visszatért, sok mindent el
kellett intéznie.
 Lucky nézte, hogyan száll le Boogie gépe. Aztán türelmetlenül
várt, amíg a férfi végre kisietett az érkezésnél.
Boogie nem változott. A régi Boog volt, sovány, hosszú hajú,
feszes farmerben és viharvert, vén katonai dzsekiben.
Lucky odarohant hozzá, és megölelte, amitől a férfi szemlátomást
zavarba jött. Boogie nem volt oda az érzelemkitörésekért.
Gyanakodva nézett körül. – Tudja valaki, hogy ide jöttem?
– Azt mondta, ne szóljak senkinek. És komolyan, Boog, ki lenne
az ismerőseim közül, aki bármit is elfecseg? Miről van szó?
A férfi megfogta Lucky karját, erős ujjai a húsába mélyedtek.
– Minél előbb beszélünk, annál előbb lesz okos kislány.
– Akkor menjünk. Kinn a kocsim. Útközben is beszélhetünk.
– Én.vezetek. Ha meghallja, amit mondani fogok, ki fog borulni.
Lucky magát úgy kezelték, mint egy hülye libát. Ez az elevenébe
vágott. Lucky szeme feketén, fenyegetően csillogott, hangja jeges
volt. – Mondja már, Boog, alig várom.

A reggeli újságok közhírré tették, hogy Gino visszatért Amerikába.

Nem a főcímek. A New York Times a harmadik oldalon hozta.
Gino elolvasta a cikket, és utálkozva dobta le az újságot. Most
már biztos, nem tudja meglepni Luckyt és Dariót. Fölhívta Costát, és
utasította, hogy délutánra hozzon össze egy találkozót a gyerekeivel.
Gyerekek. Micsoda röhej. Egy buzeráns meg egy ribanc. Mégis, a
közeli találkozás velük jobban izgatta mint amennyit hajlandó volt
bevallani.
Lucky és Dario Mariával való házasságának gyümölcsei.
Szépséges, édes Maria. Valahányszor rá gondolt, a fájdalom
ugyanolyan friss volt, mint azon a napon, amikor megtörtént. Maria
meggyilkolása addig fog élni benne, amíg nem követi ő is az
asszonyt. Maria. A gyöngéd, a szelíd. Miért nem lett Lucky olyan,
mint az anyja?
Délelőtt rengeteget telefonálgatott, régi kapcsolatokat újított föl,
közölte a megfelelő emberekkel, hogy visszatért, és marad.
És fülelt, hallgatott, szívta magába a szóbeszédet, a pletykát, az
igazságot. Mire készen állt ahhoz, hogy induljon az ebédre Enzióval,
sok mindent megtudott. Ahhoz mindenesetre eleget, hogy biztos
legyen benne: Enzio nem fogja harc nélkül átengedni a Las
Vegasban szerzett pozícióit.
Nos, ha harcot akar, Gino készen áll. Lépéseket tett saját
pozíciójának megerősítésére, és Enzio Bonnatti – ha van elegendő
esze – ki fog térni az összecsapás elől. Gino Santangelo mindig
nyert. Ez volt az élet nagy igazsága.

Ezúttal senki sem figyelt föl Carrie-re. Egy fekete a feketék között,
no és? Nem ékesítették drága csecsebecsék, habár a szemét takaró
napszemüveg több mint száz dollárba került Henri Bendelnél.
A metró nagy élmény volt; meleg, koszos, büdös és zsúfolt. Hány
éve nem utazott metrón? Ahhoz elegendőt, hogy tudatosítsa
magában, mekkora a különbség az ő életstílusa meg a hétköznapi
emberek élete között. Szerencsés vagy, Carrie, mondta magának.
Az életed maga az amerikai álom. Van pénzed, stílusok, társadalmi
rangod. Mégis csaló vagy, igaz? Egy hazugságban élsz. Az egész
múltad, háttered hazugság.
Még sok idő volt hátra tizenkettőig. Carrie szeretett volna már
jóval tizenkettő után lenni. Rossz előérzettel ment be egy bisztróba,
leült a pult végénél, kávét rendelt.
– Izzasztó napunk lesz ma, szivi – jegyezte meg a pult mögött
álló vékony nő, miközben lustán vakarta a hónalját. – Forróbb, mint
Muhhamad Ali szája. – Hangosan nevetett a saját viccén. –
Márpedig én imádom annak a fiúnak száját!
Carrie halványan elmosolyodott. Még három órát kell várnia.

Warris Charters csupán félórával kerülte el a Kennedy

repülőtéren Lucky Santangelót. Ő korán érkezett Los
Angelesből, és szokatlanul jó kedvében volt. A reggeli lapban az
állt, hogy Gino Santangelo visszatért Amerikába és az időzítés nem
lehetett volna jobb. Warris mosolygott magában. Meglehetősen sok
időbe telt, de végre sikerült nyélbe ütni, a Gyilkos lövést le fogják
forgatni, és ezért nem jár köszönet Dario Santangelonak, bár
közvetett modon – Warris ezt kelletlenül ismerte be – mégis Dario
volt az oka.
Warris visszagondolt az elmúlt két év eseményeire. Dario.
Gyönyörű szőke fiú hatalmas nemi étvággyal. Teljesen
hasznavehetetlen, amikor arról volt szó, hogy érintkezésbe lépjen az
apjával a forgatókönyv ügyében. Féltékkeny, bizonytalan,
szeszélyes. Istenem! Warris meglehetősen sok olyan természetű nőt
ismert. Miután Dario – hívatlanul – beköltözött hozzá, kezdte
kisajátítani Warrist. Ilyen kapcsolatra Warrisnak nem volt szüksége,
kivált amikor nem járt semmiféle előnnyel. Darióban az egyetlen
Santangelo vonás a neve volt. Gino és Lucky volt az, akinek hatalma
és pénze volt. Warris erre hamar rájött. Amikor megértette, hogy
semmi haszna abból, hogy együtt él Darióval munkára fogta a fiút.
És mennyire szeretett dolgozni. Dario Santangelóból David Dirk
szuper pornófilmsztár lett, és úgy tetszett, a fiú egyenesen erre
született. Egyetlen hátránya az volt, hogy Dario/David farka nem állt
föl nőnemű partnerokra, ebben a megtiszteltetésben csupán a
hímneműek részesültek.
– Nem könnyű neked partnert találni – panaszkodott Warris. –
Most a heteroszexuális filmeken lehet nagyot kaszálni.
– Akkor írj nekem forgatókönyvet – mondta könnyedén Dario.
Nem volt rossz ötlet. Warris pontosan ezt tette. Cirkáló cowboy
volt a címe, és pomókörökben rögtön hatalmas sikert aratott. Dario,
aki jobban nézett ki a vásznon, mint Robert Redford, magába
bolondított minden buzit Amerika-szerte. Zsákszámra érkeztek a férfi
szerelmes levelek az ócska pasadenai stúdióba. Dario befutott. A
filmvászon „királynője” lett.
Rövid pályafutás volt. Egy reggel korán két férfi érkezett a Marina
dél Reyen lévő lakásra, ahol Warris és Dario élt. Nem olyan emberek
voltak, akikkel vitatkozni lehet, így aztán amikor közölték, hogy Mr.
Bonnatti kéreti őket azonnal –, egyikük sem vonakodott.
Engedelmesen, mint két kiskutya, frissen a kiképzőből, követték a
két fickót Las Vegasba, ahol a hírhedt Enzio Bonnatti fogadta őket a
Magiriano tetején lévő fényűző lakosztályában. Enzio nem kertelt.
– Fogod azt a buzi seggedet, és New Yorkba mégy – mondta
Dariónak. – És ott is maradsz. Ha még egyszer meglátom a képedet
egy ilyen filmen, nem marad képed. Megértetted? Dario megértette.
Egyetlen búcsúszó nélkül elmenekült New Yorkba.
– Hát te? – fordult Warrishoz Enzio, miután Dario távozott. –
Tudod-e, ki vagyok én?
 – Mr Bonnatti – felelte alázatosan Warris –, egész életemben
nagy hódolója voltam.
Enzio bólintott, és fölmordult.
– Akkor, gondolom, nem fogsz semmiféle bajt okozni, he?
Warris az égre emelte a karját.
– Mr Bonnatti, amit parancsol, csak szóljon.
– A szőke buzi nővére a nyakamban liheg. A filmet akarja, ezért
nekem meg kell szereznem a filmet. A negatívot és az összes
kópiát. És aztán semmi szarság, mert kaktuszt fogsz egyelni a
sivatagban. Érted?
Warris komolyan bólintott. – Természetesen kártérítést kapok.
Enzio hangosan nevetett.
– Az, persze. Van benned tehetség. Te rendezted azt a szemetet?
– Én rendeztem, írtam, válogattam ki a szereplőket. Az a szemét
szépen hozott a konyhára, remélem, tudja.

Azt tudom. – Enzio elgondolkodva piszkálta az orrát. – Azt

akarom, hogy írj nekem egy filmet. Sok csöcs, segg, és nedves
pinájú, szőke ribik. Érted, mire gondolok?
Warris értette.
– Én finanszírozom az egészet. Mennyibe fog kerülni?
– Bőven akadnak befektetők, akik szívesen finanszíroznának
bármit, amit én csinálok – mondta szelíden Warris – a Cirkáló
cowboy sikere után.
– Hát akkor mit akarsz? – csattant föl Enzio. – Ne rabold az
időmet süket dumával, amire nincs szükségem. Köpd ki. Warris
szeme ragyogott.
– Egy legális filmet szeretnék forgatni. A Gyilkos lövés címet
adtam neki. Biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja a téma, ha
egyszer elolvassa a forgatókönyvet…
Ez a beszélgetés négy hónappal korábban történt. És ebben a
négy hónapban Warris elfoglaltabb volt, mint valaha. Enzio
Bonnatti el volt ragadtatva az ötlettől, hogy megfilmesítsék Gino
Santangelo életét, csupán itt-ott kért kisebb változtatásokat.
Aprócska változtatásokat. Például azt, hogy Gino barátja és Mestere
legyen a főhős, Gino meg amolyan meglehetősen erőszakos kis
gengszter.
 Warris minden változtatásba belement. A fene essen Enzio
Bonnattiba. Ha egszer elindul a film, úgyis úgy fogja csinálni,
ahogyan ő akarja. Tíz évet várt, hogy megcsinálhassa úgy, ahogyan
ő akarja.
Közben Bonnatti fedezte az összes előkészítő költségeket, és
elfogadta a négymillió dolláros költségvetést. Warris első osztályú
csapatot hozott össze, és izgalmas szereplőket választott ismeretlen
arcokból. A bökkenőt a főszereplő okozta. Warris tudta, kit akar.
Bonnattinak más elképzelései voltak. Warris azért röpült New
Yorkba, hogy véglegesítse a pénzügyeket és megállapodjanak, hogy
melyik lány kapja a szerepet. Mivel tíz nap múlva kezdeni akarták a
forgatást, nemigen lehetett vacakolni.
Warris halkan fütyörészve, taxival indult el a repülőtérről. A hóna
dobozban ott lapult a próbafelvétel az ő választottjával. Ha Bonnatti
meglátja a lányt, nem lesz vita.

Ruth besietett a nagy szupermarketba. Már megszokta, ahogyan

nézték: először elragadtatással, mert bombanő volt – valaha. Aztán
jött a megdöbbenés, az iszonyat, a zavar. Megpillantották arcának
eltorzult felét, és mindennek vége volt.
– Hé, csinibaba – szólította le egy fiú. De amint Ruth elhaladt
mellette el akadt a szava.
Ruth oda se bagózott. Hülye állat… Mit tud ez az életről? Megállt
a nyilvános telefonnál, és mély lélegzetet vett. Dario Santangelo az ő
ágyában aludt Sal azt hitte, aranybányára bukkant; Ruth volt annyira
okos, hogy tudja, nem így van. Soha ne avatkozz a nagyok ügyeibe
– a nagyvárosban ez a túlélés első szabálya. Sal néha olyan ostoba
tud lenni. Ruth pénzt vett elő a táskájából, és tárcsázott.
-Victor – mondta suttogva – itt Ruthie. Volna nálam valami, és
szeretném, ha segítenél…

Napsütésben az utca nem volt ismerős. De Carrie azért

megtalálta a húsáruházát, és megállt előtte, hogy aztán
összerezzenjen, valahányszor elment valaki a közvetlen közelében.
Jobbra nézett, balra nézett, idegesen figyelt arcokat, járásokat,
testtartásokat. Ki a csuda kényszeríti rá ezt a kínszenvedést?
Megöli. Szerez egy másik pisztolyt, és megöli.
 Autóra nem számított, ezért nem vett tudomást a fehér
Eldorádóról, amely megállt az áruház előtt. Először nem is hallotta,
hogy a nevét kiáltják. A második kiáltás keltette föl a figyelmét, és a
kocsihoz lépett.
A bent ülőt elrejtette a sötét üveg biztonsága és névtelensége.
Ki maga? – sziszegte Carrie. , Kinyílt a hátsó ajtó.
– Szállj be – mormogta ugyanaz a hang, amelyet a telefonból
ismert. Gyorsan.

Boogie szünet nélkül beszélt egy órán át. Boogie, aki általában
két mondatot sem szívesen nyögött ki.
Lucky hallgatta, és egyszer sem szakította félbe a férfit, mondta a
magáét színtelen, monoton hangon. Lucky elhitte a férfi minden
szavát. Boogie soha nem hazudna neki, nincs rá semmi oka.
Miközben a férfi beszélt, Luckyban egyre nőtt a harag, a hideg,
keserű harag, amelyet – tudta – nem lehet megfékezni. Hülye liba.
Annak tekintették Boogie szavaival élve és tudta, hogy Boogie-nak
igaza van. Nyavalyás hülye liba.
Már a lakásán voltak, és Lucky kinyitotta íróasztala zárt fiókját, és
némán kivett egy kis bádogdobozt. Nagy szakértelemmel cigarettát
sodort, rágyújtott, mélven leszívta a füstöt, aztán odaadta a staubot
Boogie-nak. A fű lecsillapította, kitisztította az agyát. Ő nem lett tőle
se szentimentális, se jókedvű, rá éppen fordítva hatott. Nem gyakran
élt vele, csak amikor nagyon éber akart lenni, nagyon észnél akart
lenni.
Boogie befejezte a történetét, és megértően nézett a lányra. – El
kellett mondanom, nem igaz?
– Tökéletesen igaz. A férfi kinyújtóztatta karcsú, izmos testét.
– Így gondoltam én is. Aztán mindketten hallgattak, végigszívták
a staubot, a saját gondolataikba merültek.
– Hogyan szándékozik cselekedni? – szólalt meg a férfi.
– Mint a fekete özvegy pók – felelte hidegen Lucky. – Némán,
lopakodva, és aki az utamba mer állni, jaj neki.

Péntek délután, 1977. július 15., New York

– Szóval – sugárzott Gino – Enzio, barátom, biztosan nem hitted,
hogy még egyszer az életben itt fogunk ülni együtt a Riccaddi’s-nál
körülvéve hűséges csatlósaidtól.
– Gino, barátom, olyan dolog ez, amire mindennap gondoltam
azóta, hogy elmentél.
– Hát persze, hogy gondoltál. Miért ne? Együtt nőttünk föl, együtt
kaptuk el a világot a tökénél, mindig, mindenképpen tiszteltük
egymást. – Fölemelte a borospoharát. – Menet közben voltak
nézeteltéréseink, de semmi olyan, amit ne lehetett volna elsimítani.
Ránk iszom, Enzio, rád és rám. A két öreg csatalóra, akik
méltósággal és hittel éltek túl minden bajt.
Enzio fölvette a poharát, koccintott Ginóval. Ittak.
– Mondd csak – szólalt meg könnyedén Gino. – Miféle beruházás
az, amelyet a Magirianóból származó pénzemmel csinálsz?
– Ó – Enzio rövidre vágott, tompára manikűrözött körmét nézte. –
Örülök, hogy megkérdezted. Olyan váratlanul jöttél vissza, hogy az
valóságos meglepetés volt. Nem vagyok fölkészülve… Papírokat,
adatokat akarok mutatni neked…
csodálatos dolgot hoztam össze számodra.
– Mennyire csodálatosak? – kérdezte szelíden Gino.
– Majd meglátod. Még ezen a héten készen lesz minden.
– Helyes. – Gino egy villányi spagettival játszott. – Hálás vagyok
mindenért, amit tettél, Enzio. Hogy átvetted Vegast, gondot viseltél
Luckyra hallom, apja helyett apja voltál.
Enzio mosolygott. Csúnya, rossz fogai voltak. Félt a fogorvostól
ezért soha nem hozatta rendbe a fogát.
– Lucky igazi Santangelo, Gino. Büszke lehetsz rá.
– Az vagyok, Enzio, az vagyok. De azt se feledjük, Enzio, hogy
mégis csak nő, a gyöngébb nem. Az a baj, hogy mindig akadnak
emberek, akik visszaélnek ezzel.
Enzio jobb szeme rángatózni kezdett, régi rossz szokása volt ez,
és tökéletes biztonsággal árulta el, hogy hazudni készül.
Senki nem mer visszaélni Luckyval szemben, amíg én itt vagyok
– harsogta. – Senki.
– Nem, amíg te itt vagy, drága barátom, mert te ugyanazt tennéd,
amit én tennék, ha ilyesmi történne. Eltaposnád azt az embert, mint
egy bogarat, mint egy férget. Igazam van? Enzio nem felelt. Bámult
Ginóra, az meg vissza rá.
 – Holnap – mondta lassan Gino – intézkedni fogok, hogy az én
embereim vegyék át a vezető pozíciókat a szállodáimban. – Ujjai
megtalálták és szelíden megdörzsölték az arcán a régi sebhelyet. –
Te pedig megmondod az embereidnek, hogy mindenben legyenek a
segítségünkre. Csináljuk békésen a dolgokat. Nincs értelme várni,
igaz, barátom? Igaz?

Carrie nem ismerte meg a fehér Eldorado hátsó ülésén ülő

öregasszonyt, de azért beszállt. Elvégre azért jött a Harlemba, hogy
mindent megtudjon.
A légkondicionáló gőzerővel működött, és az elsötétített
ablakoktól furcsa félhomály volt. Befüggönyözött ablak választotta el
őket a sofőrtől.
Mihelyt Carrie beült, a kocsi száguldani kezdett. Carrie egész
testét kiverte az idegességtől a verejték. Érezte a nyirkosságot a
hóna alatt, a lába között, a tenyerén. Sikerült keményen
megszólalnia.
– Kicsoda maga? – ismételte. – Mit akar?
Az öregasszony nevetett, és a nevetése furcsán szomorú volt. A
nő kövér volt, bő, fehér kaftánt viselt, gyűrűkkel teli ujjai idegesen
doboltak a térdén. Nagy, fehér keretes napszemüvege igazán
rosszul állt neki, festett, fekete haja spanyol kontyba volt tűzve, a
száján rikító vörös rúzs éktelenkedett. Olajbarna bőre ráncos és
májfoltos volt, a tokája redőkben lógott. Émelygő-édes parfüm szaga
töltötte meg a kocsit.
– Nem emlékszel rám? – kérdezte reszelős suttogással a nő.
– Nem ismerem magát – mondta elszántan Carrie. – Az Isten
szerelmére, mondja meg. mit akar. Nincs sok pénzem, de…
– Haha! Nincs neki sok pénze. Nézz magadra, szivi, szagod is
csupa pénz.
– Mennyit akar?
A nő hangja most lágyabb lett.
– Én nem akar pénzed. Kicsi Steven, biztosan lett szép férfi.
Carrie hangja csupa aggodalom volt.
– Mit tud Stevenről?
– Én emlékez ő, te nem emlékez én.
 A reszelős hang emlékeztette valamire. Carrie-nek ketyegett az
agya. Az akcentus, ismerős volt ez az akcentus…
– Én őt szerette, ő volt enyém bébi is. Mikor te megszök tőlem
kicsi Stevennel. – A nő fáradtan sóhajtott föl. – Én azért téged nem
hibáztat, Carrie, nem hibáztat. Te magadnak tesz nagy jó, te vagy
nagy nő, te…
– Suzita? – suttogta ámulva Carrie. – Suzita? A nő elvigyorodott.
– Én van kicsi kövér, kicsi öreg. Teneked idő megállt. Én – vállat
vont – volt dolgozó nő egész életben.
Carrie úgy érezte, rögtön elsírja magát. Ez az elhízott vén banya
nem lehet Suzita, a fiatal, csupa tűz Suzita, akinek a testéért ölték
egymást a férfiak. A sors igazán kegyetlen tud lenni.
– Én nem azért te hív, hogy zsarol – mondta gyorsan Suzita. –
Én gondol, te úgy lát.
Carrie meg volt zavarodva, milliónyi gondolat kavarodott a
fejében.
– Akkor miért? Ennyi idő után. Hogyan találtál meg?
– Soha én el nem veszít téged, szivi – mondta egyszerűen
Suzita. – Én követte élet, fogva attól, hogy lát fénykép újságban. Volt
nekem jó érzés tudni, te léptél ki. Nem sok szabadul Bonnattitól,
nem sok…

Bonnatti. A gazda. Aki mindenkivel úgy bánt, mint a kutyával.

– Suzita – mondta halkan Carrie a poklot álltam ki miattad
ezekben a napokban. Itt voltam szerda este. Vártam. Nem jöttél.
Kiraboltak… letartóztattak lidérces álom volt. Kérlek, mondd el, mit
akarsz tőlem, aztán hadd menjek az utamra.
– Ja, persze, én tud. Nekünk már semmi közös. Te úri hölgy, én
kurva, aki visz házat Bonnattinak. Miért töltenéd te idődet velem?
– Az Isten szerelmére! – robbant ki Carrie. – Mondd már el, mit
akarsz! Suzita játszott a kövér ujjain lévő gyűrűkkel. –
Figyelmeztetni, ez van.
– Figyelmeztetni engem? – Igen. Bonnatti vizsgálat miatt.
– Miféle vizsgálat?
Suzita föltolta nagy, fehér keretes napszemüvegét, és
hitetlenkedve nézett Carrie-re. Olyan volt a szeme, mint a mazsola,
ahogyan előcsillatn ráncos kepéből.
 – Vizsgálat, amit vezet fiad.
Carrie-t mintha áramütés érte volna. A vizsgálat, amit vezet
Tudta, hogy Steven dolgozik valamin, de biztonsági okokból Steven
nem említett neveket. Nem avatott be senkit. Még Jerryt sem.
– Te nem tudta – állapította meg Suzita. Carrie tehetetlenül rázta
a fejét.
– A fraaancba! – kiáltott föl Suzita. – Hát Bonnatti tud… és nem
fél.
– Ezt hogy érted?
– Nem én van egyetlen, aki követi életed.
Carrie úgy érezte, rögtön hánynia kell.
– Bonnatti tud, kicsoda Steven. Amikor Stevie áll nagy bíróság
előtt Bonnatti fog beszél rólad. Tudsz te képzel, mi lesz Steven
ügye? Mivel te neki anya, fog mindenki nevet őt.
Bonatti nagyon vár ezt. Neki ez nagy show ő tervez jól. Neki van
minden rólad – kábítószer, fényképek, kórházi jelentés, minden. Neki
van fotó Stevie összes lányokkal, mikor Stevie négyéves. Édes kicsi
fiú fehér ruhácskában asztalon áll… Carrie hátrahanyatlott az
ülésen.

Lucky keresztbe tett lábbal ült az ágyán, a szeme csukva, az ujjai

mélyen a halántékába nyomva. Enzio Bonnatti. A keresztapja. A
mestere. Az az ember, akiben megbízott, akit szeretett. Aki Gino
helyét foglalta el a szívében.
Enzio Bonnatti. Sunyi kígyó a fűben. Gyilkos. Gyilkos. Marco
gyilkosa, ha nem is a kezével, de a szavával: „Végezzetek Marcóval”
– biztosan ezt mondta. – „Csak ő tudja, mi folyik itt. A lány meg
Costa könnyű préda. El fognak tűnni innen. Nem lesz annyi eszük,
hogy maradjanak.”
És milyen igaza volt. Hogy örülhetett Enzio, amikor ő, Lucky
tálcán nyújtott át neki mindent. Neki, meg a Kassari ikreknek – a
tulajdon anyja gyilkosainak.
És ő soha nem gyanított semmit. A hülye kis Lucky
Santangelo. Hülye liba.
Ha Boogie nincs, ma sem lenne okosabb. Boogie, aki akkor
csípett föl némi információt, amikor két chicagói gengsztert vitt a
limuzinján tíz nappal korábban. Boogie csupán apróságokat hallott,
néhány nevet és dátumot, de ez elég volt ahhoz, hogy fölkeltse az
érdeklődését, elég ahhoz, hogy kételkedni kezdjen Enzio
Bonnattinak a Lucky iránti hűségében. Elég ahhoz, hogy egy kis
nyomozásba kezdjen.
Sokat megtudott. Könnyen. Volt egy barátja a rendőrségen, aki
megnézte a Marco meggyilkolásáról készült jegyzőkönyvet. Elkövető
ismeretlen ez állt a dosszién. És volt egy hosszú rendőrségi jelentés
a különböző gyanúsítottakról, akiket bevittek. Kihallgatták a Kassari
ikreket is, de megdönthetetlen alibijük volt. Aztán kihallgatták a
Kassarik egyik bérgyilkosát, akit le is tartóztattak, óvadék fejében
szabadon engedtek, aztán egy ámokfútó autós elütötte, mielőtt
bíróság elé állt volna. Mortimer Sauris pitiáner szerencsejátékos volt,
aki nem is volt a városban, amikor Marcót lelőtték. Szokása volt
lelépni a tétekkel. Esze-ágában sem volt végezni bárkivel, viszont
sokan akartak végezni vele.
Marcót a Kassari ikrek ölték meg Enzio Bonnatti egyenes
parancsára. Nem volt nagy titok.
Lucky ujjai még jobban belemélyedtek a halántékába. Miért nem
jött rá, hogy mi folyik körülötte? Miért nem gyanította?
Krisztusom! Hirtelen leugrott az ágyról. Már tudta, mit kell tennie.

Costáról csurgott az izzadság, amikor kijött a Riccaddi’s-tól.

Mindig is a békességet szerette. Gino visszatérésével azonban vége
volt a békességnek.
– A mocskos disznó – morogta Gino, mihelyt a kocsiban voltak. –
A piszkos, mocskos, aljas disznó.
– Mi a baj? – kérdezte nyugtalanul Costa. – Egyetértett
mindennel, amit mondtál. Nem vitatkozott.
– Szenilis vagy, Costa? Én voltam távol, és te nem tudsz
semmiről.
– Szerinted át akar verni minket?
– Ébredj föl, öreg. Többet akar, mint átverni. Ki akar nyírni.
Tudom. Tudok olvasni a szemében.
Costa őszintén megdöbbent.
– Azt hiszed, hogy Enzio, aki annyi éve a barátod…
– Hallgass Costa. Amiért te jámbor ember vagy, még nem
mindenki az. Gondolkoznom kell. Nyugalomra van szükségem. És
meg kell kettőznöm a biztonsági szolgálatomat. Ki akar nyírni.
Tudom. – De Gino…
– Mi az, Costa? Mi az? Azt hiszed, nincs ilyen? – Én csak…
– Megbeszélted Luckyval és Darióval a találkozót?
– Próbáltam elérni őket…

- Ne próbálj semmit, hívd őket a szállodába. Ha Enzio ki akar

nyírni, talán Lucky lesz a következő. Ki tudja? Azt akarom, hogy a
szállodában legyenek. Személyesen hozd oda őket. Costa bólintott,
és még jobban izzadni kezdett.

Enzio beszállt a barna Pontiac hátsó ülésére. A kocsinak

golyóálló ablakai és olyan hangberendezése, amely többe került az
egész rohadt kocsinál. Durván belökött egy Tony Bennett kazettát,
és a „San Franciscoban hagytam a szívemet” dallamára azt mondta
Nagy Victomak:
– Itt az ideje. Intézd el. Nem akarok semmi balhét.
– Van egy ötletem, főnök – mondta Victor, és habzott a nyál a
szája szélén ahogy beszélt.
– Micsoda?
– Miért ne használjuk föl a fiút? Ezt a Dariót. Ha ő hajtja végre,
nem egyetlen ujj sem, amely magára mutatna, főnök. Santangelónak
sok fejes barátja van, akik nem örülnének, ha maga benne lenne. Ha
a fiút használjuk n mondhatnak semmit.
– Rohadtul igazad van! – kiáltott föl Enzio. – A fiú most a házban
van, igaz?
– Ahogyan parancsolta, főnök – vigyorgott Victor. Közben arra
gondolt hogy Ruthie-ról gondoskodni kell. Klassz csaj, amikor fontos,
mindig azt teszi, amit kell. Fölhívta az ő öreg bácsikáját, és kikérte a
tanácsát. Nagy Victor megszimatolta, hogy Gino Santangelo fián
lehet valamit keresni.
– Ne menj haza. Majd az embereim gondoskodnak mindenről –
mondta a telefonba Ruthie-nak. – Jól tetted, hogy fölhívtál.
– És Sal? Nem fogják bántani?
– No és? – akarta mondani Victor. Úgyis jobban tennéd, ha
megszabadulnál attól a leszbikus ribanctól. – Persze, hogy nem,
kicsim – nyugtatta meg a lányt. – Csak este menj haza. Addigra
minden el lesz intézve.
Amikor hazaérünk, hozd be hozzám a fiút – határozott Enzio. –
Tudod, mit, Vic? Ha a fiú elvégzi a piszkos munkát, az lesz a
tökéletes megoldás.
– Ezt mondtam, főnök. – Nem. Én mondtam.

Carrie a 109. utca sarkán szállt ki Suzita kocsijából, és taxin ment

haza. Elküldte a szobalányt, és bezárkózott Elliott
dolgozószobájába, ahol csak ült, és bámulta az üveges vitrint,
amelyben a férje fegyvergyűjteménye volt. Ugyan mit tud ő a
pisztolyokról? Jóformán semmit. Annyit mégis, hogy elvegyen egyet
a kisebbek közül, megtöltse és használja. Persze nem Suzita ellen.
Suzita csak azért jelentkezett, hogy figyelmeztesse, az Isten tudja,
miért, hiszen Carrie sok évvel korábban megszökött tőle.
Enzio Bonnatti volt az, akivel végezni akart. Enzio Bonnatti, aki
Suzita szerint egy jól őrzött Long Island-i házból irányította bűnözői
hálózatát.
Carrie nézte a pisztolyokat, és egy 38-ason állapodott meg a
tekintete.
Nagyon lassan fölállt, odament a vitrinhez, kivette a vázából az
oda rejtett kulcsot.
A választás egyszerű volt. Steven karrierje vagy Enzio élete. Nem
volt választás.

Costa türelmetlenül nyomta Lucky ajtaja előtt a csengőt.

Sikertelenül próbálta hívni a lányt egész délelőtt. Dariót sem sikerült
elérnie. Ebédidőben ismét hívni próbálta mindkettőt. Mindenütt
hagyott nekik üzenetet, de egyikük sem hívta vissza.
Most ott állt Lucky ajtaja előtt, és azon imádkozott, hogy otthon
legyen a lány Luckynak szembe kell néznie a valósággal: Gino
visszatért. Semmi kétség.
Végre lépések hallatszottak, és az ajtó kinyílt annyira, amennyire
a biztonsági lánc engedte.
Costa? – kérdezte egy hang.
Costa megrémült. Hol a szobalány? Ki van Lucky lakásában?
– Igen – mondta tömören.
 Az ajtó kinyílt, és ott állt Boogie Patterson.
– Mit csinál itt? – kérdezte élesen Costa.
– Meglátogatott. Látogatókat fogadnom szabad, nem? – kérdezte
Lucky, aki miniben jött elő a hálószobából.
– Egész nap próbáltalak elérni – mondta sértődötten Costa.
– Nem voltam itthon. Aztán kihúztam a telefont. Mit akarsz?
– Láttad az újságokat?
– Nem. Miért?
Costa mély lélegzetet vett.
– Apád itthon van – tért rögtön a lényegre –, és látni akar.

Dario meg volt zavarodva. Mi a fene történik vele? Enzio házának

a konyhájában ült, és egymás után itta a forró, méregerős kávékat,
miközben két gengszter vigyázta.
– Haza akarok menni – nyafogta már negyedszer.
– Haza fogunk vinni – mondta az egyik gengszter, akinek
Russo volt a neve –, mihelyt szépen köszönetet mondtál Mr.
Bonnattinak.
– Nem értem, mi folyik itt – motyogta Dario. Egy kocsi hátsó
ülésén ébredt. Russo ült mellette, a másik fickó vezetett. Az utolsó
emléke az volt, hogy Sal gyógyszert adott neki. Sem Russo, sem a
másik fickó nem volt hajlandó megmondani semmit. Ő pedig nem
merte megkérdezni, mi történt Sallel vagy a fiúval, akit ő szúrt le.
Amikor a házhoz értek, Russo azt mondta:
– Ez Mr. Bonnatti rezidenciája. Ő húzott ki a szarból. Ha azt
mondja, O.K., hazaviszünk. Összesen ennyi információt kapott.
Dario morcos arcot vágott, és ivott még egy korty gőzölgő kávét.

-Telefonálhatok?
– Nem tudom…
Ekkor egy harmadik fickó rontott a konyhába, egy kövér férfi
átizzadt ruhában, levetett zakóban.
– Dario! – kiáltotta, mintha régi barátok lennének. – Utoljára
Vegasban találkoztunk. Emlékszel?
Dario megnézte a pasast. Igen. A kövér ürge Enzióval volt,
amikor az ma gához rendelte őt és Warrist.
 – Menj vissza New Yorkba – parancsolta akkor Enzio, és a kövér
ipse személyesen rakta föl őt a gépre.
– Mondja, mi folyik itt? – kérdezte szenvedélyesen. – Volt néhány
problémád. Mr. Bonnatti megtudta, és mivel a családhoz tartozol,
úgy gondolta, segítünk rajtad. Gyere. Most fogad.
Enzio Bonnatti egy duzzadó damaszthuzatú karosszékben ült, és
pisztáciát szemezgetett üvegtálból.
– Ül! – parancsolt Darióra, mintha kutyával beszélne.
Dario leült. Tudta, mikor nem szabad vitatkozni. Lehet, hogy
Enzio Bonnatti úgy néz ki, mint egy jóságos nagypapa, de a hangja,
a szeme meg ahogyan az ujjait ropogtatja, amikor parancsot ad,
másról tanúskodnak.
Bonnatti néma csöndben mérte végig Dariót. Végül megszólalt.
– Nem szeretem vesztegetni az időt, sohasem szerettem.
Elmondok mindent, aztán azt is, hogy mit akarok.
Dario bólintott.
Enzio kinyomott egy pisztáciát a héjából, és a szájába dugta.
– Azért küldte a lakásodba valaki azt a buzit, hogy megöljön.
Ügyes voltál. Te nyírtad ki, mielőtt ő nyírt volna ki téged.
Dario gyorsan pislogott. Úgy látszik, semmit nem tehet anélkül,
hogy ez a rohadt Bonnatti ne tudná.
– Tudod – mélázott el Bonnatti soha nem hittelek ilyen ügyesnek.
De azt tetted, amit kellett. – Bekapott még egy pisztáciát, és az
ásványvizes pohárért nyúlt. – Szóval, kinyírod a buzit, fölhívod Costa
Zennocottit, ő pedig Salt küldi, hogy takarítsa el a nyomokat. No de
mi történik azután?
– Azt szeretném tudni én is – motyogta Dario.
– Sal elrabol! – mondta drámaian Enzio. – Akit Costa küldött,
elrabol!
Dario előredőlt, és mohón figyelt.
– Miért? – harsogta Enzio. -Kérdezd csak meg magadat, miért? –
Szünetet tartott, jelentőségteljesen nézett a fiúra, aztán halkan
folytatta. – Mert a csaladod meg akar szabadulni tőled.
Érted, amit mondok? El akarnak tüntetni, eltenni láb alól, a föld
alá dugni. Gino és Lucky azt akarják, hogy méghalj, Dario, hogy
meghalj. Érted, fiú? Hogy meghalj.
Dario mély lélegzetet vett. Szóval mégiscsak Lucky volt.
 Costa sokkal jobban érezte magát, amikor Lucky beleegyezett,
hogy találkozzék az apjával. Kicsit fura volt a lány, no de erre
számítani lehetett.
Gyere velem a szállodába most – kérte. – Gino vár.
– Most nem mehetek – felelte hűvösen Lucky. – El kell intéznem
néhány telefont. De aztán megyek, ígérem.
Costa gyorsan az órájára pillantott. Mindjárt fél három.
– Akkor hát négykor a Pierre-ben? – kérdezte idegesen.
– Jó. Ott leszek. Ne aggódj. Ott leszek, komolyan. – Gyorsan
megcsókolta Costa arcát. Milyen fáradt és nyúzott az öreg.
Még inkább az lenne, ha mindazt tudná, amit ő, Lucky… Costa az
irodájába sietett.
– Ah. Mr. Zennocotti – mondta a titkárnő –, Dario Santangelo van
a vonalban. Már kétszer kereste. Costa fölkapta a kagylót.
– Dario? Hol vagy? Próbáltalak elérni. Minden rendben?
– Minden. Lógtam egy kicsit barátokkal. Hé, hallom, hogy Gino
itthon van. Találkozni akarok vele.
– Ő meg veled. A Pierre-ben tudsz lenni négykor?
– Persze. – Dario egy pillanatig habozott. – Lucky is ott lesz?
Igen. Nagyon jó lenne, ha most, hogy apátok itthon van, végre ki
tudnátok jönni egymással. Azt hiszem…
– Később. – Dario letette a kagylót.
A duzzadó fotelban ülő Enzio figyelt. – Nos?
Dario mély lélegzetet vett.
– Négykor, a Pierre-ben, mindketten ott lesznek. Enzio bólintott.
– Te pedig azt fogod tenni, amit tenned kell – mondta halkan –,
igaz Dario?

Gino föl-alá járkált a lakosztályában, és járt az agya. Úgy kellett

neki ez az akadály, mint púp a hátára. Muszáj volt megmutatni az
erejét. Bonnattinak tudnia kell, világosan kell látnia, hogy ő egy
lépést sem hátrál. Egy rohadt lépést se. A két vegasi szálloda az
övé. Igaz, Bonnattinak van egy kis részesedése a Mirage-ban, de ez
csupán egy apró rész.
Sajnos Bonnattinak valóságos hadserege van, de Ginónak ez
soha nem volt a stílusa. Enzio ellen most bármelyik pillanatban vádat
emelhetnek. Eddig már rengetegszer kimászott a csávából, de ez a
vádemelés nagyon komolynak látszik.
Gino sötéten mosolygott. Ha Bonnattit lecsukják, az sok mindent
megold. Jobb minél előbb kiszedni belőle a pénzt, amivel tartozik…
Előbb Costa lépett be, aztán Lucky, és Costa gyorsan eltűnt a
hálószobában. Gino a lányára meredt. Azért döbbent meg, mert
szinte olyan volt, mintha tükörbe nézett volna. Ahogy idősebb lett,
Lucky még jobban hasonlított rá. A szeme ugyanaz volt, a fekete
opál, a hollófekete haj, az állkapocs, a telt, érzéki száj, a villogó,
fehér fogsor. Úristen! De Lucky mégsem ő volt, hanem egy gyönyörű
fekete orchidea.
Gino rögtön látta, hogy ez nem az az elkényeztetett kislány, akit
hét éve itthagyott. Ez egy magabiztos, határozott nő.
Elmosolyodott, és kitárta a karját.

Lucky!
Lucky hátrahőkölt. Gino tényleg azt várja, hogy ez ilyen
egyszerű? Egy ölelés meg egy szeretetteljes „Lucky”? Lucky nem
vett tudomást apja kitárt karjáról.
– Szia, Gino – mondta emelt hangon. – Örülök, hogy visszajöttél.
Hülye. Hülye. Hülye. Miért mondtam, hogy örülök, mikor nem
örülök?
Gino töprengve nézett a lányra, és az ölelő mozdulatból
megpróbált vállrándítást csinálni.
– No ám – mondta hadd nézzelek. Kész hölgy vagy. Lucky
hidegen nézte az apját.
– Azt hittem, kész hölgy vagyok már tizenhat éves koromban,
amikor férjhez adtál.
Gino elhúzta az arcát.
– Hát nem vált be. De azért kihúzott a bajból, nem? Örökké
neheztelni akarsz rám, kislány?
Lucky meglátott az asztalon egy üveg whiskyt, és elindult érte.
– Neked is csinálhatok egyet? – kérdezte mereven.
– Ilyenkor nem iszom.
Lucky bőségesen töltött magának a borostyánszínű folyadékból,
és szándékosan nagyot húzott belőle. Gino egyre csak nézte.
– Talán beszélnünk kellene – mondta végül.
 Luckyt idegesítette, hogy az apja állandóan nézi.
– Igen – mondta dacosan sok minden megváltozott, amíg nem
voltál itthon.
– Igazán? – kérdezte szelíden Gino.
– Igazán. – Próbált farkasszemet nézni az apjával, de nem bírta.
Az ablakhoz ment, és kinézett. – Most már én is benne vagyok,
részes vagyok. – Hallottam.
Lucky hátrafordult, izzó szemmel nézett az apjára.
És azt mondom neked, hogy semmiképpen nem túrhatsz ki.
Semmiképpen.
Fölfelé a liftben Dario megnyalta az ajkát, amely száraz és
cserepes volt. A körme alá ment szálkát piszkálva próbált józanul
gondolkodni. Enzio Bonnattinak igaza volt. Vagy ő, vagy azok. Miért
hagyná, hogy azok ketten pokollá tegyék az életét? Embereket
küldenek a tulajdon lakására, hogy megöljék. Megdöbbentő. Hogyan
élhetne tovább így? Sohasem tudva, hogy kit küdtek azért, hogy
kinyírja. Sohasem tudva, mikor ránt kést valamelyik frissen fölcsípett
fiú. Soha nem ismerve a saját jövőjét.
Enzio Bonnatinak tényleg igaza volt.
De mégis, megölni a saját véreit, hidegvérrel gyilkolni…
– Miért én? – kérdezte Bonnattitól.
– Mert te vagy az, aki így mindent nyerhet, és semmit sem
veszthet – felelte Enzio. – Meg aztán Gino gyanakvó. Az én
embereim nem tudnak a közelébe férkőzni. Ne baszd el. Végezz
rendes munkát. Egy kocsi fog várni a szálloda előtt, repülőjegy
Rióba, aztán egymillió dollár készpénz az odaérkezésed után. Nem
semmi.
– Honnan tudhatom… – kezdte Dario.
– Hogy bízhatsz bennem? – Enzio hahotázva nevetett. – Nem
bízhatsz. Kockázatot vállalsz. De ez még mindig a kisebb kockázat.
Az apád meg a nővéred ennyi lehetőséget sem adnak. Ezt komolyan
elhiheted.

Délután négyre Steven kezdett ideges lenni. Az egész napot az

elvarratlan szálak elvarrásával, a beadandó papírok elkészítésével
töltötte. Ott akart lenni, amikor letartóztatják Enzio Bonnattit. Látni
akarta az arcát, amikor rárakják a bilincset, fölolvassák a jogait, és
bekísérik a rendőrségre.
A Bonnatti-félék nyomban követelik, hogy óvadék ellenében
helyezzék szabadlábra őket. Steven ezt akarta kivédeni.
Bobbyval az irodájában ültek, egymás után itták a kávékat, és a
telefont várták, amely közli, hogy minden készen van.
– A francba, öregem! – kiáltott föl Bobby. – Azt hittem, a kétévi
meló kemény, de most vért pisálok, hogy láthassam végre az ürge
pofáját.
Steven bólintott.
– Mesélj róla.
– Mit meséljek? Még egy kávét? Steven megrázta a fejét, ásított.
– Mennyi idő alatt tudsz utánanézni egy kocsi rendszámának?
– Öt perc. Van egy haverom az osztályon. Mondd a számot.
Steven fölolvasta Lucky Mercedesének a rendszámát a céduláról,
ahová föl-írta.
– Ha gyors melót akarsz látni, most fogsz – tréfálkozott Bobby, és
fölvette a kagylót.
Perc múlva már tudta a társaság nevét, ahol a kocsi
nyilvántartásban volt.
– Ki után nyomozol? – kérdezte kíváncsian.
– Csak… valaki után – mormogta Steven, és Luckyra gondolt
meg arra, hogy valóban nagyon szeretné látni.
– Nos, valakinek a kocsija a Szabad Smink Társaságnál vagy
nyilvántartásban. A cég címe is megvan, ha tovább akarod keresni
azt a valakit.
– Majd később.
– És Aileen tud erről a valakiről?
– Fogd már be a szád, Bobby, és hozz még egy kávét!
– Parancsára, főnök, parancsára.

Lucky és Gino találkozása nem jól alakult. Luckyban több volt a

düh sem hogy egyáltalán megpróbált volna kibékülni az apjával.
Gino szelíd és barátságos volt, de minél többet beszélt, minél
kedvesebb volt, Lucky annál inkább úgy érezte, hogy lekezeli őt.

- Vegas az enyém – csattant föl végül. – Visszamegyek.

 – Ahhoz egy kissé késő van.
– Hogy érted ezt?
– Ugyan már, Lucky, te okos lány vagy. Vegast Bonnattinak adtad,
tálcán tálaltad neki. Gondolod, hogy mosolyogva félreáll?
– Én tudok bánni vele.
Gino hangosan nevetett.
– Nem érkeztem korán. Nem veszed észre, hogy Bonnatti már
nem a barátunk?
Luckynak égett az arca. Már Gino is tudja… Mielőtt bármit
mondhatott volna, kopogtak az ajtón. Lucky ajtót nyitott.
Dario állt az ajtóban. Karcsú volt, szőke, maga a megtestesült
ártatlanság.
– Hát szevasztok – mondta. – Jó látni titeket.

Délután kettőkor Carrie bérelt egy kocsit a Hertztől. Háromkor

már Enzio Bonnatti házának közelében parkolt.
Ült a kocsiban, mellette a táskája, a táskában a pisztoly. Várt.
Nem tudta, hogy mire. Csak azt tudta, ha elég sokáig vár, majd
összeszedi az erejét ahhoz, hogy tegyen valamit a rém ellen, aki
csupán néhány méternyire van attól a helytől, ahol ő ül.

Warris Charters a Plaza Hotelba jelentkezett be. Miért ne? Enzio

Bonnatti fizette.
Szaunázott, masszíroztatott, maniküröztetett. Kétszer hívta a
Bonnatti rezidenciát, de nem tudott beszélni Enzióval. Negyed
négykor ismét telefona és akkor Enzio beszélt vele.
– Van nálam egy film és szeretném, ha látná – mondta Warris
megkönyebbültem, hogy Enzio végre fogadta a hívását. A
filmüzletnél soha nem lehet tudni.
– Helyes – mondta Enzio. – Látni akarom. És kitaláltam a filmhez
egy új befejezést, amitől meg fogsz dögleni.
– Jöjjek ki most? – Van kocsid?
– Bérelek.
– Ne fáradj. Érted küldöm az egyik emberemet. Russo hatkor ott
lesz. Légy készen.
Warris mosolyogva tette le a kagylót.
 Lucky nem örült Dario megjelenésének. Őt meg ki hívta? Az üzleti
tárgyalásból családi ünnepség lett. A francba! Neki dolga van. Erre
semmi szüksége.
Darióval nem voltak beszélő viszonyban. A pornófilm – és az azt
követő kellemetlenségek – óta nem tartották a kapcsolatot.
Gino lakosztályában a hangulat – enyhén szólva – feszült volt.
Dario próbálta szépen és könnyedén csinálni, de a hóna alatti
esetlen tokban meglapuló kis pisztoly meglehetősen idegesítette.
Gyöngyözött a felső ajka.
– Vedd le a zakódat – biztatta Gino. – Helyezd magad
kényelembe.
– Egy pillanat – felelte Dario. Egy pillanat, és szétlövöm a
fejeteket. Ki legyen az első? Ha a ribanc nővérkét lövöm le először,
mit tesz majd Gino? És fordítva?
Te jóisten! Bonnatti egyszerűen a kezébe nyomott egy pisztolyt,
és azt mondta: „Végezz!” De hogyan? Ki legyen az első, az ég
szerelmére? Ki legyen az első?
– Mennem kell – mondta váratlanul Lucky. Először őt. Vele volt a
legtöbb bajom.
Automatikusan a pisztolyért nyúlt. Rio. Egymillió dollár.
Szabadság.
– Gino – lépett be Costa a hálószobából – Rendeljek valamit a
szobaszerviztől?
A fene vigye! Costa! Hármukkal nem bírok. A fene vigye!
Miért nem mondta meg Bonnatti, hogy Costával mit csináljak?
Egyre zavarosabb az egész. Meg fogja tenni, meg ő… de
máskor. Holnap. Holnapután. Bonnatti meg fogja érteni. Meg kell
értenie. Rio várhat még egyetlen napig. A millió még mindig ott lesz.
Dario keze lesiklott a pisztolyról. Gino furán nézett a fiúra… mintha
tudná. Dario az ajtóhoz rohant.
– Mennem kell, elfelejtettem valamit – motyogta.
Bámultak rá, mind a hárman. Az izzadságtól nyirkos keze
lecsúszott a kilincsről.
– Hé – kezdte Gino –, mi bajod? Beszélni akarok veled. Én…
Dario megragadta a kilincset, és kirohant a szobából. Hallotta
hogy utánakiált, de nem nézett hátra. Lerohant a tűzlépcsőn,
ahogyan Bonnatti mondta. Kettesével botladozott lefelé, levegő után
kapkodott, a bőrtok kényelmetlenül nyomta a hónalját.
Miért menekül? Nem csinált semmit!
Fokozatosan lassított. Mire az első emeletre ért, már normálisan
lélegzett.
Nyugodtan sétált ki a szállodából, és körülnézett. Az utca
túloldalán megpillantotta Russót, és bólintott neki, hogy minden
rendben van. Russo észlelte a jelet, és alig észrevehetően
viszonozta.
Azután történt valami, amit Dario nem értett. A szálloda előtt állt
fényes nappal, várta, hogy Russo odajöjjön hozzá a túloldalról, és a
kocsihoz kísérje bárhol álljon is, amikor valaki belevágott a hátába.
Jézusom! De jó erősen
Megfordult, hogy megnézze, ki az, kinyitotta a száját, hogy
beszéljen, de csak vér buggyant ki a szájából.
Meglepődés suhant át az arcán. Zuhanni kezdett. Az emberek
sikoltoztak Meghalok, gondolta. Lelőttek. Mire a kövezetre zuhant,
halott volt.

Steven gyötrődve hajolt az íróasztala fölé. Újra ellenőrzött minden

vallomást, adatot, iratot, amelyeket már százszor ellenőrzött.
Mindegy, csak menjen az idő.
Bobby lépett be az irodába.
– Hé, öregem, miben sántikálsz?
Steven fölpillantott.
– Csak átnézem a dolgokat.
– Nem, úgy értem, azzal a kocsival, a Mercedesszel?
Kiderítettem, hogy kié. – Kié?
– Mond neked valamit az a név, hogy Lucky Santangelo? –
Lucky… Santangelo – mondta lassan Steven.
– Annak a Gino Santangelónak a lánya, aki csak tegnap érkezett
haza. Bonnatti barátja és üzletfele, bár semmit sem tudtak
rábizonyítani, mert nincs benne a kábítószer-meg a kupiüzletben.
Mindazonáltal közeli kapcsolatban állnak. – Bobby izgatottan
támaszkodott Steven íróasztalára. – Gyerünk, mesélj.
Egy percig csönd volt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte végül Steven.
 – Bobby De Walt mindig biztos az információiban.
Steven Luckyra gondolt, és a homlokát ráncolta. Miért nem
mondta?. No de miért mondta volna. Ő sem mondott magáról
semmit a lánynak.
De a lány azért biztosan tudta, hogy ki ő. Biztosan ő rendezte el
egészet, csak hogy kiderítse, amit csak lehet. Ő csinálta az egész
városra kiterjedő áramszünetet? Ez őrület. Véletlen volt.
– Igazi bombázó – jegyezte meg Bobby. – A dossziéjában ott a
fényképe, Bonnatti a keresztapja. Része volt a vegasi Magiriano
megnyitásában. Gyerünk, Steven, mit tudsz, öregem?
Steven bizonytalan mozdulatot tett.
– Semmit.

Semmit. Akkor miért nyomoztattál a kocsija után?

– Ha rájövök, hogy Bonnatti partnere, majd szólok – mondta
élesen Steven. Nem értette, miért, de dühös volt. Hogy a csudába
jöhetett össze éppen Gino Santangelo lányával? Megszólalt a
hangosbeszélő. – Igen? – kérdezte gyorsan.
– Az édesanyja van itt, Mr. Berkely. És most jött az értesítés, hogy
készen vannak a papírok, amelyekre várt.
– Köszönöm, Sheila. Mit keres itt az anyám?
– Nem tudom. Beküldjem?
– Igen, az lesz a legjobb. – Fölugrott az íróasztaltól, és föltartott
hüvelykujjal mutatta Bobbynak, hogy győzelem. – Elindult a dolog,
mehet.
Bobby fölrikkantott örömében.
Carrie lépett be, és Steven mackósan megölelte.
– Mama, nagyon örülök, hogy végre vetted a fáradságot, hogy
megnézd, hol dolgozom, de sürgős dolgom van. Gyere el inkább
holnap. Együtt is ebédelhetnénk.
– Steven – mondta fojtottan Carrie –, beszélnem kell veled. –
Nem most, gyönyörűm. Nagyon sajnálom, de éppen most lesz
részem az év legnagyobb örömében. Ez hatalmas sz. k.
nekem.
– Személyes kielégülés, Mrs. B. – nevetett Bobby.
– Nagyon fontos – mondta feszülten Carrie. -Nem jöttem volna
ide, ha nem lenne fontos.
 – Akkor majd később beugrom hozzád – nyúlt a zakójáért Steven,
és a vállára dobta.
Bobby odahúzódott Steven mellé.
– A mamád nem néz ki olyan jól, mint szokott – súgta.
Steven Carrie-re pillantott. Valóban nem volt olyan rendezett,
amilyen lenni szokott. – Később – csókolta meg könnyedén az
anyját. – ígérem. Most inkább menj és pihenj. Nem így szoktál
kinézni. Kocsival vagy?
Carrie komoran bólintott.
– Add ide lakásod kulcsát, ott várlak meg – mormolta, és
uralkodni próbált a testén erőt vevő eszelős reszketésen.
– Ó! Tudom már – mondta Steven. – Összevesztél Elliott-tal.
Carrie nem válaszolt. Nem tudott beszélni.
Steven matatott a zsebében, és elővette a kulcsot.
– Elleszek néhány óra hosszat. Érezd magad otthon nálam –
mondta, amikor odaadta a kulcsot. – Gyere, Bobby menjünk.
Carrie nézte, hogyan megy el a fia, és századszor is arra gondolt,
vajon jól döntötte. Amíg kint ült a kocsiban Enzio Bonnatti háza előtt,
bőven volt ideje gondolkodni. Mi is volt a terve? Hogy szépen
becsönget Bonnatti kapuján és agyonlövi Enziót? A filmekben így
szokott lenni, csakhogy ez nem film volt, hanem maga az élet.
Sok volt a bizonytalansági tényező.
Vajon tud-e szemtől szemben találkozni Enzióval? Tudja-e
használni a pisztolyt? Le tud-e lőni hidegvérrel egy másik embert?
Vissza tud-e jutni a kocsijához, és el tud-e menekülni anélkül, hogy
látnák?
Ahogy ott ült a forró, bérelt kocsiban a kikapcsolt
légkondicionálóval, és az egész teste izzadságban úszott,
fokozatosan rájött, mennyire lehetetlen a terve. És mihelyt erre rájött,
más megoldásokon kezdett gondolkodni. Csak egyetlen ilyen volt.
Megmondani Stevennek az igazat. Elmondani neki mindent.
Mihelyt döntött, frissebbnek, szinte fiatalabbnak érezte magát.
Beindította a kocsit, és a belváros felé indult anélkül, hogy
visszanézett volna.
Stevennek joga van tudni. És bármi történt is, ő el fogja mondani.
 – Mi a fene baja van ennek a kölyöknek? – dühöngött Gino. –
Tudod, mit vettem észre? Úgy tett, mintha pisztolyért nyúlt volna.
Láttad azt a mozdulatot, Costa?
Nem, nem láttam.
– Én igen – mondta Lucky. – Én nem bíznék meg Darióban.
– Nem értem, mi ez – mondta izgatottan Gino. – A saját kölyköm
pisztollyal jön hozzám. Hozd vissza, Costa. Azt hiszem, ideje, hogy
gatyába rázzam a kis buzit.
– Ó – mondta Lucky –, szerintem már elkéstél. Ha akkor figyeltél
volna ra jobban, amikor tini volt…
Gino dühösen fordult a lány felé.
– Mit képzelsz, kivel beszélsz? Lucky elpirult, de nem hátrált.
– Veled. Veled beszélek. Amikor Dario meg én kicsik voltunk,
nem volt családi életünk. Be voltunk zárva abba a Bel Air-i
mauzóleumba, mint két leprás. Nem barátkozhattunk senkivel. Nem
járhattunk moziba, mint más srácok, ha vásárolni mentünk,
valamelyik testőröd kísért. Nem csoda, ha Dario mostanra ilyen lett.
Gino dühösen nézett a lányra.
– Rettenetes életetek volt. Szép otthon és minden, amit pénzért
megvehetsz. Lucky izgatottan emelte föl a hangját.
– Pénz. Kit érdekel a pénz? Te kellettél volna, amikor kamasz
voltam. Hogy törődj velem, hogy velem légy. Azt szerettem volna, ha
igazi apa lettél volna. A lány szavai késként hasították Ginóba.
– Mindig azt tettem, amit a legjobbnak tartottam számotokra –
morogta –, a lehető legjobbat…
– Hát nem volt elég – mondta diadalmasan Lucky.
Az utcán rendőrautó szirénája vijjogott föl. Costa az ablakhoz
ment, látni szerette volna, mi az.
– Tűnj már el innen, és hozd vissza Dariót – kiáltott rá Gino.
Costa kisietett.
Lucky fölsóhajtott.
– Megyek – mondta. – Te meg én nem tudunk beszélni
egymással. Soha nem is tudtunk.

Azt mondod, azt szeretted volna, ha rendes apa lettem volna –

füstölgött Gino. – És te mennyiben voltál rendes lány? Megszöktél
az iskolából. Lefeküdtél minden nadrágossal. Az egyik…
 – Nem – szakította félbe dühtől tajtékozva Lucky. – És ha azt
tettem volna is, akkor mi van?
– Akkor mi van?, azt mondja. Akkor mi van? – Gino szomorúan
rázta a fejét. – Igazad van, Lucky. Te meg én nem vagyunk azonos
hullámhosszon. Menj csak. Hét év alatt egy rohadt levlapot sem
tudtál írni. Ez aztán a gyerek.
– Te nem írtál nekem – vádaskodott hevesen Lucky. Gino nagyon
fáradtnak érezte magát. Valaki verte az ajtó. – Ki az? – vakkantotta.
– Costa. Engedj be. Gyorsan.
Lucky vette a táskáját. Teljesen ostoba módon valahogy a sírás
kerülgette. Gino kinyitotta az ajtót, és Costa rontott be sápadtan,
remegve.
– Dariót lelőtték a szálloda előtt – mondta kifulladva. – Meghalt.
– Szentséges Isten! – kiáltott föl Gino. – Krisztus szentséges
anyja!
Lucky kővé dermedten állt.
Gino hirtelen a melléhez kapott, és a pamlaghoz támolygott.
Közben halkan nyögött.
– Mi az? – kérdezte nyugtalanul Lucky. – Mi az?
Gino újra fölnyögött, az arca szürke volt. Hirtelen pontosan annyi
idősnek látszott, amennyi volt: hetvenegy évesnek.
– Azt… hiszem… a… szívem – motyogta. – Gyorsan…
kerítsetek… orvost….

Péntek este, 1977. július 15. New York

Enzio gyorsan és dühösen kapcsolgatott távirányítójával
csatornáról csatorna ra, és mindenütt belehallgatott a hírekbe.
Szivi – nyafogott a platinaszőke baba, és föl-alá ugrált a hatalmas
dupla ágyon, miközben mindössze egy mikroszkopikus méretű,
barackszínű bugyi volt rajta. – Én a Randi játékot akarom nézni.
– Öltözz föl, légy szíves – morogta Enzio. – Már annyit láttam a
csöcsödet, hogy egy hónapra elég.
A lány duzzogott.
– Azt hittem, szereted a te kis bébid cicikéjét.
– Öltözz föl, buta liba. Idejön egyenesen Hollywoodból az a fickó,
csak hogy téged lásson. Öltözz föl, és fogd be a szád.
 A lány duzzogva lemászott az ágyról, megcsodálta magát a
tükörfalban, és elvonult a fürdőszobába.
Enzio összehúzta a szemöldökét, és ismét csatornát váltott.
Átkozott ribanc csak egyre jó. De Enzio szeretett egy-egy
bombázóval bevonulni az étterembe, és még ez volt a legjobb.
Imogene. Tizennyolc éves. Egyszer a hónap cicababája is volt az
újságban. A száztíz centis dudáinál különbekkel Enziónak még nem
volt dolga.
A buta liba filmsztár akar lenni. Így hát filmsztárt fog csinálni
belőle. Nagy ügy.
– Vic – ordított ki a szobából –, hol a jelentés Ginóról és Luckyról?
Szerintem már benne kéne lennie a hírekben, nem?
Dario lelövését már bemondták.
Nagy Victor csámborgott be a szobába.
– Én sem értem, főnök. Talán még nem fedezték föl őket.
– Baromságot beszélsz. Egy szállodában vannak. A szállodában
nem lehet úgy lelőni valakit, hogy ne találják meg. A szobalány, a
szomszéd szobában lakó kíváncsi tyúk vagy valaki.
– Én sem értem, főnök.
– Csak ezt tudod mondani? Biztos vagy benne, hogy kész a
munka?
– Ó, igen, főnök. Russo magától Dariótól kapott jelet, hogy
készen van.
De hol van Russo?
– Rögtön itt lesz. Azt a filmproducert hozza. A Plazából, ahogyan
maga mondta.
– O. K. – Enzio ismét a képernyőre figyelt. Egy komoly képű
híradós tudósított a Pierre előtti lövöldözésről. Nem volt éppen rossz
külsejű nő, csak kissé sovány. Enzio elképzelte magának
meztelenül.
– Vic, légy oly szíves, hívd föl a Pierre-t, mondd azt, hogy nézzék
meg Santangelo lakosztályt, és tedd le. Utcai fülkéből telefonálj.
Nagy Victor bólintott.
– Jó ötlet, főnök.
– Az én ötletem. Én vagyok az egyetlen itt, akinek vannak ötletei.
 – Szeretlek, apa – suttogta Lucky a mentőautóban, apja fölé
hajolva. – Meg fogsz gyógyulni, tudom. Meggyógyulsz, becsszóra.
Gino nem felelt – oxigénmaszk fedte az orrát és a száját de
fekete szemének tekintete találkozott a lányéval, és Lucky
megértette, hogy az apja megbocsátott neki.
Végig Gino mellett maradt az úton, szorította a kezét, annyi
mindent akart mondani, és remélte, hogy nem késett még el. Amint a
kórházba értek. Ginót az intenzív osztályra vitték. Pár perccel
később megérkezett Costa is. Kivörösödött szeméről Lucky
leolvasta, hogy sírt. Megszorította az öregember kaiját.
– Meggyógyul, érzem.
Némi idő múlva Luckynak sikerült elkapnia a Ginót kezelő orvost.
A doki vékony lóképe komor volt.
– Az édesapjának súlyos szívkoszorúér-trombózisa van.
– Rendbe jön?
Az orvos köhintett, kezével udvariasan eltakarta a száját.
Korai lenne jósolni. Az édesapja betegségét mi
érelmeszesedésnek nevezzük. Ez az állapot a szívet is érinti, mert a
koszorúerek megkeményednek. Az erek beszűkülnek, esetleg el is
záródhatnak. Elzáródás esetén…
Miközben az orvos mondta a magáét, Lucky azon kapta magát,
hogy úgy látja maga előtt Ginót, amilyen kislány korában volt. Amikor
földobta őt a levegőbe, ölelte, csókolta. Annyi szeretetet érzett ez
iránt az ember iránt és az iránt az ember iránt is, aki a kórházi
ágyban feküdt, és az életéért harcolt.
Az orvos éppen befejezte.
– Láthatja tehát, Miss Santangelo, hogy a dolgok többféleképpen
is alakulhatnak. Mind az erek beszűkülése, mind az elzáródása
összeegyeztethető azonban számos betegnél a további jó néhány
évi meglehetősen aktív élettel. Kitűnő véralvadást hátráltató
gyógyszereink vannak, és más lehetőségek is meglehetősen javítják
a kilátásokat. – Határozatlanul vállat vont. – Az édesapja esetében
pillanatnyilag még nem tudjuk megmondani, mekkora a károsodás.
Ha átvészeli az éjszakát, biztatóak a kilátások.
Biztatóak. Biztatóak. Ez mit jelent? Lucky az orvosra meredt, és
úgy érezte, szenvedélyesen gyűlöli. Mit érdekli él-e, hal-e Gino?
– Köszönöm, doktor úr – mondta feszülten.
 – Most stabil az állapota. Ha esetleg haza óhajt menni,
fölhívhatjuk, ha bármiféle változás van… haza óhajt menni.
Láthatnám?- kérdezte halkan.
– Talán egy pillanatra, bár minél inkább nyugalomban van a
beteg. – Köszönöm.
Gino halottsápadtan feküdt a rideg kórházi ágyon, a karjába
infúzió szeme csukva volt.
Egy ápolónő ült mellette, nagycsontú nő, aki azt mondta, mihelyt
Lucky belépett:
Nincs látogatás. Ez az ember nagyon beteg.
– Ez az ember az apám – dühöngött Lucky –, és a doktor úr azt
mondta megnézhetem. Lenne szíves kimenni?
A nővér fölhúzta az orrát, de nem szólt semmit. Fölállt, és kivonult
a szobából, de egész lényéből rosszallás áradt.
Lucky odament az ágyhoz. Sírt, bár nem vette észre hulló
könnyeit. Megszorította Gino kezét, és azt suttogta:
– Sajnálom, hogy ilyesminek kellett történnie ahhoz, hogy rájöjjek,
mennyire szeretlek. Tudunk beszélni egymással, ha mindketten
megpróbáljuk, és én meg akarom próbálni.
Eltávolodtam tőled, mert te is elhúzódtál tőlem. El kellett, hogy
dobjalak, nehogy te dobj el engem. Szeretlek. Az apám vagy.
És jobban akarom, hogy élj, mint bármit az életemben. Gino
szempillája megrezdült, kinyitotta a szemét.
– Nagyon… kérlek – motyogta –, hagyd… az … érzelmeket…
későbbre… amikor… én…. is….
Gino hangja nagyon gyönge volt, de Lucky hallotta a szavait,
tudta, hogy az apja megértette őt, és szélesen elmosolyodott.
– Akarsz valamit?
– Igen… valamit, kislány.
Ismét becsukta a szemét, és egy ideig csönd volt. Lucky erősen
szorította a kezét, és szinte érezte, hogyan árad kettőjükben a
szeretet és a megértés, mint valami természetfölötti erő.
Gino mondott valamit. Lucky közelebb hajolt, hogy megértse.
Gino alig érthetően suttogott.
– Darío… – motyogta. – Család… becsület… Santangelo név. –
Igen?
 – Te… intézd… el… Lucky. – Gino levegő után kapkodott. – Állj…
bosszút mind… a… kettőnkért. Bonnatti… volt… az… Bonn….
– Nővér! – sikoltotta Lucky. – Nővér!

Warris Charters ki volt csípve, és készen állt az indulásra.

Kaliforniai elegancia. Drapp nadrág, Giorgio Armani zakó. Gucci
cipő. Optique Boutique napszemüveg. Végre. Végre. Végre. Minden
összejön. Megigazította a homlokába lógó hajtincset, és lesietett a
Plaza Hotel előcsarnokába.

Lucky határozott léptekkel hagyta el a kórházat. Aznap délután

már elhatározta, hogy mit fog tenni. Ami azóta történt, csak
megerősítette elhatározásában.
Egyenesen a lakására ment, ahol Boogie várta.
– Nézze, igazán sajnálom, ami történt… – kezdte a férfi.
– Igen – felelte a lány. – Ez sok mindent megváltoztat. Még nem
vagyok kész szembenézni Bonnattival. Időre van szükségem.
Menjen vissza Vegasba. Úgy egy hét múlva majd újra beszélünk, és
kitaláljuk, hogyan tovább.
Boogie a lányra bámult.
– Azt hittem, maga a tettek embere, nem a szavaké.
– Én is. De most össze kell szednem a gondolataimat. Ki vagyok,
Boog. Nem szíveltük egymást Darióval, de mégis az öcsém volt…
– Ki végzett vele?
– Kiderítem.
Boogie tehetetlenül széttárta a kaiját.
– Hát ha semmit sem tehetek…
– De igen – mondta gyakorlatiasan Lucky. – Szerződtessen egy
bérgyilkost a Kassari ikrek megölésére. – Szünetet tartott, rágyújtott.
– A legjobbat. A kettőért százezret fizetek, egyért ötvenezret.
Készpénzben. El tudja intézni? Azonnalra.
– Rám mer bízni száz lepedőt?
– Magára bíztam az életemet is, nem?
A férfi némán bólintott.
– El tudom intézni. Bonnattival mi lesz?
– Vele várunk.
 Mihelyt Boogie elment, Lucky átöltözött. A fehér látszott
alkalmasnak, egy vadonatúj Halston selyemdzsörzé érzéki redői.
Újra kifestette magát, alaposan kikefélte hollófekete haját. Bezárt
fiókjából kivette a finom aranyláncot a picike gyémánttal és rubinnal
kirakott lakattal, amelyet az ötödik születésnapjára kapott Ginótól.
Kinyitotta a lakatot, nézte Gino meg a maga képét. Már akkor is
nagyon hasonlítottak. Lágyan elmosolyodott, és a nyakába
akasztotta a láncot. Alig érte körül. Aztán kivette a fiókból a gyémánt
fülbevalót, amelyet a tizenhatodik születésnapjára kapott Ginótól.
Ugyanúgy ragyogott, mint amikor megkapta, amikor ott ült Las
Vegasban
Ginóval és Marcóval…
Ó, Marco. Ma nemcsak Ginóért fogok bosszút állni, hanem érted
is, egyetlenem, érted is. Megnézte magát a tükörben.
Készen volt.

Imogene készen volt.

Trikónadrág és az az izé, amit Imogene csöcstartónak hívott.
– Vedd le azt a szart – dühöngött Enzio. – Úgy nézel ki, mint akin
most ment végig a mexikói hadsereg.
– Nem is tudtam, hogy Mexikónak van hadserege – ráncolta a
homlokát Imogene.
Nagy Victor nézte, amint a lány kivonaglott a szobából, és
megnyalta a száját. Néha, amikor a főnök már végzett velük…
– Nem értem – vicsorgott Enzio. – Hét óra, és még mindig semmi
a nyavalyás hírekben. Hívtad a szállodát? Nagy Victor bólintott.
– A kilences hírekben biztos benne lesz – nyugtatta a főnökét.
– Ajánlom is, vagy itt fejek fognak hullani.

Warris Enzio Bonnatti szupernagy Mercedesének a hátsó ülésén

ült, és eltűnődött, hogy milyen is lehet gazdagnak lenni.
Amikor az embernek nem egykét milliója van, hanem igazán
gazdag, korlátlanul. Micsoda álom! És ha a Gyilkos lövés sikerül,
nem álom lesz, hanem valóság.
Előrehajolt, és megkopogtatta a fiistüveg ablakot, amely a
vezetőtől választotta el. Az ablak kinyílt.
– Mikor érünk oda? – kérdezte.
 A fű erős szaga csapott be a kinyitott ablakon.
– Nemsokára – mondta könnyedén a sofőr, a fekete öltönyt és
inget viselő, sunyi szemű fiatal gengszter.
– Mindig füvet szív vezetés közben? – kérdezte barátságosan
Warris, mert azt remélte, talán megkínálja őt is a fickó. Válaszul
becsukódott az ablak.
Hátradőlt a finom bőrülésen, és ujjával dobolt a filmdobozon.
Nemsokára… Nemsokára…

– Ez jó lesz, cuncimókus?
Enzio összehúzta a szemét, végignézett Imogene-en. Égő vörös
blúz volt a lányon, hatalmas melle alatt megkötve, hozzá egy
divatjamúlt vörös miniszoknya és térdig érő fehér csizma.
– Talán – lökte oda Enzio. Tulajdonképpen nem számított, hogy
néz ki a tyúk. Ha ő ezt a nőt akarja a főszerepre, akkor ez lesz a
főszereplő, bármit mondjon is Warris Charters. Charters csupán
stróman. A film úgy lesz megcsinálva, ahogyan Enzio akarja – vagy
sehogy sem lesz megcsinálva. Nagy Victor jelent meg az ajtóban.
– Itt van – jelentette. – Hová vigyem?

5 Lucky úgy vezette kis bronzszínű Mercedesét, mint egy

gyakorlott autóversenyző. Kitűnően szlalomozott a kora esti
forgalomban. Közben Teddy pendergrass zenélt neki a sztereón, ő
meg szünet nélkül cigarettázott, a csikkről gyújtva mindig a
következő cigarettára. Tökéletesen ismerte az utat‘Enzio házához.
Ha becsukná a szemét, a kocsi magától is odatalálna. Hány
hétvégén talált menedékre abban a házban. A vendégszobában
aludt. Fürdött a medencében. Együtt evett Enzióval meg az éppen
ott lévő fiával. És ő volt Enzio lánya, akire mindig hiába vágyott.
Legalábbis Enzio így mondta. Mocskos, hazug szemét. Lucky
megbízott benne. Enzio pedig hogy kinevethette a háta mögött.
Lucky arcán az elszántság látszott, ahogyan a ház felé
száguldott.

Steven és Bobby ketten ültek a riadóautó hátsó ülésén. Az úticél:

Enzio Bonnatti Long Island-i háza.
– Hogy érzed magad, öregem? – duruzsolta Bobby.
 – Elég jól – felelte Steven de akkor fogom igazán jól, ha ő is itt
lesz.

– Nem adsz egy kis kokót a te kis bébidnek? – nyafogta Imogene,

és Enzio válltöméses zakójának az ujját rángatta.
A férfi lerázta magáról.
– Az ég szerelmére. Itt a pasas, akivel találkoznod kell.
– Tudom, bébi. De jó benyomást akarok kelteni. Úgyhogy
kérlek… ugye adsz a te kicsikédnek?
Enzio elhúzta a képét. Az ifjú nemzedék úgy élt a
kábítószerekkel, ahogyan ők annak idején a piával.
– Az irodámban van. Csak egy kicsit. Nem akarom, hogy üveges
szemmel csámborogj be.
– Cuncimókus, én szikrázok a kokótól.
– A csöcsöd, az szikrázik. Siess. – Enzio kisietett a szobából.
Kényelmetlenül érezte magát a merev szmokingzakóban, amely
hatszáz dollárba került, de olyan kényelmes volt, mint mondjuk a
kényszerzubbony. Divat. Made in Italy. Ki nem szarja le?

A könyvtárban Warris ámulva nézte a polcokon sorakozó, jobbnál

jobb könyveket. Őszintén meglepődött. Ki hitte volna, hogy Enzio
annyira kulturált, hogy ekkora gyűjteménye van?
– Iszik valamit? – kérdezte Nagy Victor. – Rögtön jön Enzio.
– Fehér bort jéggel – felelte Warris, aki undorítónak találta a kövér
fickót.
Nagy Victor eltátotta a száját. – Micsoda?
– Fehér bort. Gond? Némi jéggel a pohárban.
– Aha. Értem én. De ha kinyitom az üveget, ki issza meg a
maradékot?
Warris nem akart hinni a fülének.
– Akkor legyen vodka – mondta, és maró gúnnyal hozzátette
– persze csak ha nyitva az üveg.
Nagy Victor dühösen nézett rá.
Ekkor lépett a szobába Enzio.
Warris kis híján elnevette magát. Az öregember nevetséges volt a
válltöméses szaténzakóban, amely kis híján agyonnyomta.
 – Hol szerezte ezt a zakót? – kérdezte rögtön. – Tetszik? –
páváskodott Enzio.
– Magán minden jól áll.

A rendőrautó hátsó ülésén Steven agyában egymást kergették a

gondolatok. Bonnatti letartóztatása után szinte olyan lesz, mintha
elölről kezdenék az egészet. Annyi munka vár még rá, de ezt a fajta
munkát szívesen csinálja.
Ki tudja, miért, de gondolataiban újra és újra fölmerült
Lucky. Vajon milyen lehet egy ilyen lánnyal?
Nem szabad rá gondolnia. El kell felejtenie.
Lucky Santangelo. Nagy baj lenne, ha csak még egyszer
találkozna vele?
Igen. Baj lenne. Teljesen meghülyült. Jobb elfelejteni. Elfelejteni
azt a fekete opál szemet… azt a nyúlánk, karcsú testet… azt az
érzéki ajkat…
– Hé, öregem – szakította félbe a gondolatait Bobby –, rögtön ott
leszünk!
Lucky vidáman integetve húzott el a kapuban álló őr mellett.
Ismerte Enzio összes emberét, és azok is ismerték őt. Valami azt
súgta Luckynak, hogy csupán a hozzá nagyon közel állók tudnak
Bonnatti árulásáról.
Leállt a ház előtt, a kapuhoz indult. Két éles csöngetés, és máris
ott állt előtte Nagy Victor. A ronda fickónak leesett az álla az
ámulattól.
– Lucky? – kérdezte, mintha nem lenne biztos benne.
– Pontosan – felelte könnyedén a lány. – Miért? Megváltoztam?
– Neeem. Csak nem vártunk.
– A közelbe megyek egy bulira, gondoltam, beköszönök az
öregnek. Itthon van, nem?
Nagy Victor nagyot nyelt. Valaki elszúrta a dolgot. Enzio nem fog
örülni.
Lucky becsörtetett a házba.
– Ugye nincsenek nála? – Deee… vannak nála.
– Igazán? Ismerem?
Nagy Victor csak nézte a lányt. Lucky teljesen nyugodt volt. Jól ki
volt csípve. Talán ott sem volt a Pierre-ben. Talán nem is tud
Darióról.
– Menj be a nappaliba. Szólok Enziónak, hogy itt vagy.
– Persze. De siess, Vic. Isteni bulira megyek, egy percet sem
szeretnék elmulasztani.
A férfi még mindig csak bámult a lányra, majd követte a
nappaliba, látta, hogy leül, aztán becsukta maga mögött az ajtót, és
távozott.
– Ha levetíthetnénk ezt a filmet, amelyen az én kis jelöltem van…
– mondta Warris. – Csak annyit kérek, hogy nézze meg.
– Megnézem, jó – mondta nagylelkűen Enzio –, de nálam olyan
néznivaló van, hogy ki fog esni a szemed.
– Nagyszerű – mormogta Warris, és arra gondolt, gyorsan beleír
a forgatókönyvbe egy kis szerepet Enzio barátnőjének.
– Azt mondta, van vetítőterme…
– Ez a vetítő – harsogta diadalmasan Enzio. – Látod ezt a sok
szar könyvet? Most figyelj! – Megnyomott néhány gombot, mire a
könyvespolcok kisiklottak a helyükről, és előbukkant egy vetítőgép a
szoba egyik végén, a másikon meg a vászon. – Klassz, mi?
– Vagyis a könyvek nem valódiak?
– Ugyan… csak díszlet. Ügyes, mi?
Warris bólintott, és a vetítőhöz ment, hogy befűzze a filmet.
Nagy Victor csámpázott be a szobába, és suttogva tárgyalt a
főnökével.
– O. K. – mondta fennhangon Enzio. – Készülj föl, Warris.
Közbejött valami, de rögtön visszajövök. Készíts elő mindent.
– Ó! Megijesztett! – sikította Imogene, és Luckyra meredt, aki
halkan lépett be a hálószobába. – Kicsoda maga?
Lucky mosolygott, Enziónak egyre rosszabb az ízlése. Még
sosem látta ezt az aránytalan ribancot. Enzio új fölfedezettje lehet.
– Én vagyok az Avon tanácsadója – mondta mosolyogva.
Imogene kuncogott.
– Maga is a hollywoodi producerekkel van?
– Persze. Enzio azért küldött, hogy magácska ossza meg velem a
kokót, amelyet oly mohón lehel be.
– Mit csinálok?
– Szív, szivecském. Nem volt még elég?
Imogene szeme tágra nyílt.
 – Miért? Enzio türelmetlen?
– Azt mondta, ha nem viszi le a ruganyos kis seggét tout de suite,
személyesen lesz gondja magácskára. És ugye valamennyien
tudjuk, hogy ez mit jelent?
Imogene gyorsan eldobta a parányi arany kokainos kanalat a
vékony, fehér porréteggel.
– A többi a magáé – mondta nagylelkűen.
– Végtelenül kedves.
A lány elvonaglott, és Lucky habozás nélkül Enzio
fürdőszobájába ment. Kinyitotta a szekrénykét, amelyben ott
sorakozott tizenkét üveg különböző, de egyformán émelyítő arcvíz,
és ott találta – a helyén – ennek a három pisztólynak az egyikét is,
amelyet Enzio a hálószobájának környékén tartott. Ezzel egy
vasárnapi ebéd alkalmával dicsekedett el Luckynak már régen.
– Ha valami fasz a hálószobában vagy a fürdőszobában akarna
kinyiffantani, én föl vagyok készülve. Bocs a szóért.

– Üdv – gügyögte Imogene. – Maga a producer?

Warris a lányra bámult. Ez a csaj több volt a hihetőnél.
Életében nem látott még ilyet.
– Igen – nyögte ki –, és maga…?
– Imogene. Én játszom az új filmje főszerepét.

– Hol van! – ordította Enzio.

Nagy Victor csodálkozva nézett körül az üres szobában.
– Én nem tudom, főnök. Idehoztam. Talán elment. Azt mondta,
isteni bulira megy.
– És szerinted nem tud semmit? – kérdezte hitetlenkedve Enzio.
– Nyugodt volt, főnök. Nagyon csinosan volt fölöltözve. Csak azt
járt az eszébe, hogy jót fog mulatni. – Biztos vagy benne?
– Ismerem az embereket, fönök. Egész életemben figyeltem az
embereket.

Az időzítés nagyon fontos volt. Lucky ellenőrizte, hogy Enzio

pisztolya meg van-e töltve, aztán lassan, szándékosan
szétszaggatta gyönyörű Halston ruhája elejét. Azután fölvette a
telefonkagylót, tárcsázta a legközelebbi rendőrőrszobát, és
izgatottan pihegve mondta:
– Kérem, segítsenek, jöjjenek gyorsan… megtámadtak… –
Elzokogta a címet, és letette a kagylót.
Az időzítés tökéletes volt. Tudta. Az adrenalin fölszökött a
vérében.
Gino… Marco… ez az. Odarohant a lépcsőhöz, és elkiáltotta
magát:
– Enzio. Itt vagyok fönn.
Enzio Nagy Victorhoz fordult.
– Mi a frászt csinál odafönn?
Nagy Victor széttárta a kaiját.
– Én nem tudom, fönök. Ismeri Luckyt, teljesen itthon érzi magát
nálunk.
– Lehet nála fegyver?
– Semmiképpen. Olyan igazán testre szabott ruha van rajta,
alatta semmi. Még táska sincs nála. Én mondom, főnök, nem tud
semmit -Hmmmmm… – Enzio a homlokát ráncolta, nem volt teljesen
meggyőződ- – Akkor mit akar itt?
– Menjünk föl együtt?
– Nem – mondta gyorsan Enzio. Nem veszíthet a tekintélyéből.
Victor nem hiheti azt, hogy megijedt a holmi ostoba kis tyúktól. –
Majd én beszélek vele. Te foglalkozz ezzel a Warris gyerekkel. Adj
neki inni, mondd meg neki, hogy rögtön ott leszek.
– Inni már adtam neki, főnök.
– Akkor adj neki még egyszer – csattant föl türelmetlenül Enzio. –
Most nincs szesztilalom, tudod.

Gino Santangelo megmozdult a kórházi ágyon, és kinyitotta a

szemét. Elmúlt a fájdalom, a rettenetes, fekete kín, amely
vasmarokkal szorította össze a mellkasát.
Föl akart ülni, de valami visszatartotta, valami fura szerkezet a
karján.
A nővér észrevette a mozdulatot, és fölpattant.
– Mr. Santangelo, kérem, ne mozogjon.
– Miért ne? – A hangja tisztán csengett.
 A nővértől ezt még soha nem kérdezték. A rá bízott betegek
rendszerint engedelmesek és nyugodtak voltak.
– Hívom a doktort – mondta kimérten.
Gino nézte, közben mosoly játszott az ajkán.
– Hé, nővér, mondták már magának, hogy gyönyörű a segge?
A nővér kimenekült a szobából.

Enzio lassan ment föl a lépcsőn. Ha Lucky még él, ez azt

jelentené, hogy Gino is? Az a nyavalyás kis Dario elbaszta? Vagy
ami még rosszabb, elmondta nekik? – Lucky – kiáltotta – Hol vagy?
– A hálószobádban – csacsogta a lány. – A barátnőd rángatott
ide, hogy szippantsunk egy kis kokaint.
– Hülye kurva! – motyogta a férfi. Imogene-nek két pozitívuma
volt. A nagy csöcse meg a senkiéhez nem hasonlítható butasága.
Enzio belépett a hálószobába.
Odaért a fürdőszoba ajtajához, és későn jött rá. Elkapták.
Megtorpant, és Luckyra meredt. A saját pisztolyát látta a lány
kezében.
– Megbeszélhetjük… – kezdte volna.
– Soha ne becsüld le egy nő hatalmát, öregember – mondta
nyugodtan a lány. – Ezt Gino, Dario és Marco küldi neked… kivált
Marco. Ó… és persze én.
Lucky meghúzta a ravaszt, és az első golyó a férfi gyomrába
fúródott úgy, hogy a bele kifolyt az aranyszínű szőnyegre.
A második lövés a nyakát érte, amikor már zuhant.
A harmadikat nem érezte.
Enzio Bonnatti számára bevégeztetett.
A távolból Lucky rendőrautók szirénáját hallotta.
– O. K., Marco? – suttogta. – O. K., bébi?
Amikor a Stevent, Bobbyt és a letartóztatásra küldött két
nyomozót szállító autó a Bonnatti birtokhoz közeledett, az egyik
nyomozó azt mondta:
– Itt valami történik. Mintha valaki megelőzött volna minket.
Steven ólmot érzett a gyomrában. A ház előtt két rendőrautó
villogó fényét látta.
– A francba! – kiáltott föl. Az ösztöne azt súgta, hogy diadalának
pillanata már sohasem jön el.
 A kapunál egyenruhás rendőr vette át az őr szerepét. Fölemelte a
kezét, hogy megállítsa a kocsit.
– Mi van itt? – kérdezte Steven izgatottan, és a kocsiból kihajolva
fölmutatta az igazolványát.
A zsaru vállat vont.
– Lövöldözés volt. Egy lány, akit Bonnatti állítólag meg akart
erőszakolni, lelőtte a fickót. Steven gyomrában még nagyobb lett az
ólomdarab. – Meghalt?
– Maga tán nem halna meg három golyóval a testében?
– Jóságos Isten!
– Ámen – mondta Bobby.
– Menjünk be a házba – mondta Steven.
– Jó – helyeselt Bobby. – Legalább a testet lássuk.
Lucky takaróba csavarva ült a konyhában, és a legjobb tudása
szerint válaszolgatott a nyomozónak.
– Annyira meglepődtem, amikor megragadott – magyarázta
könnyes szemmel. – Értse meg, kérem, ez az ember számomra
mindig olyan volt, mintha az apám lett volna.
A zsaru együttérzően bólogatott.
– Most… olyan volt, mint az állat. Letépte rólam a ruhát, a
mellemet markolta… – Lucky zokogni kezdett. – Borzalmas volt,
borzalmas!
– Tudom, hogy ez nem könnyű, hölgyem, de mi volt azután?
– Tudtam, hogy pisztolyt tart a fürdőszobában. Sokszor mutatta
nekem. Beszaladtam érte. Követett. És innen nem emlékszem
semmire.
– De lelőtte?
– Csak önvédelemből.
– Természetesen.
Steven ellenőrizte a testet. Nem vette szemügyre alaposan, mint
Bobby, egyetlen gyors pillantás elegendő volt.
– Hol a lány? – kérdezte.
– A konyhában – felelte a rendőrségi fényképész. – Micsoda
bombázó!
Az előcsarnokban, a lépcső aljánál állt egy bamba, szőke,
fantasztikus méretekkel rendelkező nő, egy kövér ember, egy
keskeny szemű gengszter és egy napbarnított, középkorú férfi, aki
majdnem sírt.
Enzio Bonnatti életének hordaléka.
– Vigyük be őket az őrsre, vegyük jegyzőkönyvbe a vallomásukat
– mondta egy izmos zsaru, és összeterelte őket.
– Én ügyvédet akarok – nyafogta a szőke.
– Minek magának ügyvéd, szivecském? – kérdezte a zsaru, és
fölmérte a lány igencsak kézzelfogható előnyeit. – Hiszen nem
csinált semmit, igaz?
Steven bement a konyhába. Lucky fölnézett. A tekintetük
találkozott. Egy pillanatig úgy tetszett, a lány köszönteni fogja
Stevent, de mégsem tette. A szeme elborult, és nem szólt semmit.
– Ez a gyanúsított? – kérdezte Steven, és nem tudott uralkodni a
hangján, hogy ne érződjék benne a meglepetés.
– Mi ez, átjáróház? – recsegte a nyomozó detektív. – Maga
kicsoda?
Steven megmutatta az igazolványát.
– Steven Berkely vagyok – mondta olyan hangosan, hogy Lucky
is hallhassa. – Államügyész.
Lucky rámeredt, fekete szeme nem árult el semmit.
– Maguk aztán gyorsak – panaszolta a nyomozó.
– Különleges vizsgálatot folytattam Bonnatti ellen. Azért jöttem,
hogy letartóztassam. – Elkésett. – Azt látom. Mondja, beszélhetnék
magával négyszemközt?
A nyomozó fölsóhajtott, és fölállt a konyhaasztaltól. A két férfi az
ajtóhoz ment.
– Mi a helyzet? – kérdezte halkan Steven. A nyomozó
megköszörülte a torkát.
– A vén disznó megpróbálta megerőszakolni. Én úgy látom,
egyszerű önvédelmi ügy.
– Csak tudni akartam – pillantott még egyszer Luckyra Steven. A
lány lesütötte a szemét. – Akkor nyilván semmiben sem tudok
segíteni.
– Segíteni! – horkant föl a nyomozó. – Mióta szoktak maguk
segíteni?
Visszament az asztalhoz, leült, és írni kezdett viharvert
jegyzetfüzetébe.
 Hirtelen Steven magán érezte Lucky izzó tekintetét. A lányra
nézett.
Lucky szája nagyon lassan, hangtalanul mozdult: Helló, Steven,
aztán ugyanilyen lassan: Isten veled, államügyész.
Mondani akart valamit, bármit. Tudta, hogy nem teheti.
A lány fáradtan mosolygott, és éppen akkor, amikor Steven
kezdte magát olyan összetörtnek érezni, amilyennek Lucky
érezhette magát, a lány kacsintott. Amolyan igazi, tökös Lucky
Santangelo-kacsintás volt ez.
A fene egye meg! Kétévi kemény munka eredménye úszik el, és
ez kacsint.
Steven majdnem elmosolyodott.
De csak majdnem.

UTÓSZÓ
Enzio Bonnatti temetése nagy esemény volt. Erős falú
bronzkoporsóban tették a földbe, amely tízezer dollárba került.
Mindenhonnan érkeztek, hogy leróják hódolatukat – azok, akik
megengedhették maguknak, hogy lássák őket egy ilyen ember
temetésén. A vérrokonai feketében voltak. A két fia ugyanabban az
öltönyben, amelyet az előző nap is viseltek a Kassari ikrek kettős
temetésén Philadelphiában.
Enzio három napig feküdt a nyitott bronzkoporsóban a Long
Island-i házban, amíg a barátok, rokonok és üzlettársak lerótták
kegyeletüket.
Gino Santangelo nem volt közöttük, de csupán azért, mert
szívrohama ágyhoz kötötte. Virágot azért küldött, hatalmas
krizántémkoszorút, ezzel a felirattal: Enzio barátomnak.
Minden lépés továbbvisz a következőhöz. Gino.
Ameratti atya, aki nyugalomra helyeztS a holttestet, megindító
beszédet mondott.
– Enzio Bonnatti úriember volt – mondta – majdnem a legvégéig.
Steven, akit megviseltek a történtek, visszatért a belvárosba,
lakása hűvös szentélyébe.
Ott az anyja, Carrie várta.
– Steven – mondta –, el kell mondanom egy történetet. Ülj le, és
hallgass végig.
 Amikor végighallgatta, úgy érezte, mintha ezernyi darabra tört
volna az élete. Mindig olyan büszke volt az őseire, az apjára, akit
nem ismert.
Carrie nem titkolt előle semmit, elmondott mindent részletesen.
– Akkor hát ki az apám? – kérdezte Steven. – Ki az apám?
– Nem tudom – felelte egyszerűen Carrie. – Két férfival volt
dolgom azon az éjszakán, amikor fogantál. Az egyikkel szívesen
mentem el. A másik… – Carrie tehetetlenül vállat vont –
megerőszakolt.
– A nevüket tudod? – kérdezte gorombán a fiú.
– Nem érsz vele semmit, ha megtudod.
– Mondd meg a nevüket.
– Freddy Lester… Olyan aranyifiú volt.:. Nem sokat tudok róla.
– Fehér?
– Carrie bólintott. És a másik?
– Gino Santangelo.
Steven csak lassan tért magához, a megrázkódtatásból.
Otthagyta a munkáját, és Európába ment, ahol két évig kóborolt.
Időközben találkozott egy lánnyal, egy gyönyörű, fekete lánnyal, aki
modellként dolgozott. Nem volt Zizi, sem Aileen, és főleg nem volt
Lucky.
Még mindig eszébe jutott Lucky. Néha.

Carrie elvált Elliott-tól. Mindent föladott: pénzt, rangot, stílust, és

egy kis házban élt Fire Islandon. Csupán néhány percnyire attól a
helytől, ahol egykor Bernarddal éltek.
Amikor Steven 1979-ben visszatért Amerikába, elment hozzá.
– Megértelek – mondta a fiú. Ennyi elég volt.

Warris Charters visszatért Hollywoodba. A szakma megint súlyos

csapást mért rá, de azért mindig volt új nap.
Magával vitte a száztíz centis Imogene-t, és sztárt csinált belőle.
A lány vele maradt mindaddig, amíg sztár nem lett, aztán
otthagyta egy huszonkét éves fekete kosárlabdasztárért.
Warris mindkettőjüket lelőtte egy hollywoodi motelban, és
börtönbe került, ahol ő lett a cellafonök.
Végre megtalálta a hozzá illő pozíciót.
 Costa Zennocotti nyugdíjba ment. Vett magának egy óceánparti
lakás Miami Beachben, és megfogadta Gino tanácsát. A férfinak kell
a szex. Aki föladja, föladja az élet egy részét. Megismerkedett egy
kedves elvált asszonnyal, aki főzött rá és egy még kedvesebb call-
girl-lel, akit kéthetente meglátogatott.
Ez a fölállás végre bevált nála.

Lucky Santangelo szerencsésen került ki a bajból. Nem is került

az ügye bíróság elé.
– Ez az egyik előnye, ha az embernek megfelelő barátai vannak –
magyarázta Gino.
Elválaszthatatlanok voltak, apa és lánya. Tataroztatták az East
Hampton-i házat, és az év felét ott töltötték; a többit pedig
Vegasban. Lucky a tetőlakosztályban, a Magirianóban. Gino a
Mirage-beli fényűző lakosztályában.
Lucky gyakran gondolt Marcóra… és arra, hogy mi lehetett volna.
Néha Stevenre is gondolt.
De boldog volt. Ott volt neki Gino. És ketten uralni tudták az
egész világot.

VÉGE
 Tartalom
GINO 1921
CARRIE 1913-1926
GINO 1921-1923
CARRIE 1927-1928
GINO 1923-1924
CARRIE 1927-1928
GINO 1924-1926
CARRIE 1928
GINO 1926-1927
CARRIE 1928
GINO 1928
CARRIE 1928
GINO 1928
GINO 1928
CARRIE 1928
GINO 1928
CARRIE 1929
GINO 1928
A MULATSÁG 1928
GINO 1934
CARRIE 1928-1934
Gino 1937
Carrie 1937
GINO 1937
CARRIE 1937
CARRIE 1937
GINO 1937
GINO 1937
CARRIE 1938
GINO 1938
CARRIE 1938
GINO 1939
Gino 1939
CARRIE 1941
GINO 1947
CARRIE 1943
GINO 1948-1949
CARRIE 1943
GINO 1949
CARRIE 1943
GINO 1949
CARRIE 1943
CARRIE 1943-1944
GINO 1951
STEVEN 1955-1964
LUCKY 1965
STEVEN 1965
LUCKY 1965
STEVEN 1966
LUCKY és GINO 1966
GINO 1966
LUCKY 1966
GINO 1966
LUCKY 1966
GINO1966
GINO 1966
LUCKY 1966
STEVEN 1967
LUCKY 1966
STEVEN 1970
LUCKY 1970
GINO 1970
STEVEN 1971
LUCKY 1970-1974
STEVEN 1975
LUCKY 1975