Fordította

URBÁN ERIKA
 BARBARA TAYLOR
BRADFORD
Váratlan áldás

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2006
Barbara Taylor Bradford: Unexpected Blessings

St. Martin’s Press, New York

Copyright © 2005 by Beaji Enterprises, Inc.

All rights reserved

Hungarian translation © Urbán Erika, 2006

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

ANGYAL
BÍZVA BÍZZÁL
EGY GAZDAG NŐ
EMMA TITKA
HÁROM HÉT PÁRIZSBAN
KATIE DIADALA
KEZDD VELEM ÚJRA AZ ÉLETED
A LEGKÜLÖNB UNOKA
MÁS SZÍV, MÁS LÉLEK
A MÚLT KÖDÉBEN
ŐRIZD AZ ÁLMOT!
SZERELEM EGY MÁSIK VÁROSBAN
TITKOS SZERELEM
VESZÉLYES ISMERETSÉG
A férjemnek, Robert Bradfordnak, tartozásom fejében,
szívem minden szerelmével
 A három klán

A HARTE-OK
(Az egymást követő generációk)

EMMA HARTE: a dinasztiaalapító matriarcha,

az üzletbirodalom megteremtője.

EMMA GYERMEKEI

EDWINA HARTE LOWTHER: Dunvale grófjának özvegye. Emma

lánya Edwin Fairleytől. (Törvénytelen gyermek.) Elsőszülött.
CHRISTOPHER „KIT” LOWTHER: Emma fia. első férjétől, Joe
Low-thertől. Másodszülött.
ROBIN AINSLEY: Emma fia második férjétől, Arthur Ainsleytől.
Elizabeth ikertestvére. Harmadik a sorban.
ELIZABETH AINSLEY DEBOYNE: Emma lánya második férjétől,
Arthur Ainsleytől. Robin ikertestvére. Harmadik a sorban.
DAISY AINSLEY: Emma lánya Paul McGilltől. (Törvénytelen
gyermek.) Negyedik a sorban.

EMMA UNOKÁI

ANTHONY STANDISH: Dunvale grófja. Edwina és Jeremy

Standish, Dunvale grófjának és grófnőjének fia.
SARAH LOWTHER PASCAL: Kit és June Lowther fia.
JONATHAN AINSLEY: Robin és Valerie Ainsley fia.
PAULA McGILL HARTE AMORY FAIRLEY O’NEILL: Daisy és
David Amory lánya. Philip nővére.
PHILIP McGILL HARTE AMORY: Daisy és David Amory fia.
Paula öccse.
EMILY BARKSTONE HARTE: Elizabeth Ainsley és Tony
Barkstone lánya. Amanda féltestvére.
AMANDA LINDE: Elizabeth Ainsley lánya második férjétől, Derek
Linde-től. Emily féltestvére.

EMMA DÉDUNOKÁI

TESSA FAIRLEY LONGDEN: Paula és első félre, Jim Fairley

lánya. Lorne ikertestvére.
LORNE FAIRLEY: Paula és Jim Fairley fia. Tessa ikertestvére.
LORD JEREMY STANDISH: Anthony és Sally Standish, Dunvale
grófja és grófnője fia. Giles és India testvére.
TOBY HARTE: Emily és II. Winston Harte fia. Gideon és Natalie
testvére.
GIDEON HARTE: Emily és II. Winston Harte fia. Toby és Natalie
testvére.
NATALIE HARTE: Emily és II. Winston Harte lánya. Toby és
Gideon testvére.
MÉLT. GILES STANDISH: Anthony és Sally Stnndish, Dunvale
grófja és grófnője fia. Jeremy és India testvére.
LADY INDIA STANDISH: Anthony Standish és Sally Harte
(Dunvale grófjának és grófnőjének) lánya.
PATRICK O’NEILL: Paula és második férje Shane O’Neill fia.
Linnet, Emsie és Desmond testvére. (Elhunyt.)
LINNET O’NEILL: Paula és Shane O’Neill lánya. Emsie és
Desmond nővére.
CHLOE PASCAL: Sarah Lowther és Yves Pascal lánya.
FIONA McGILL AMORY: Philip McGill Amory és (a néhai)
Madelana O’Shea Amory lánya.
EMMA EMSIE O’NEILL: Paula és Shane O’Neill lánya. Linnet és
Desmond testvére.
DESMOND O’NEILL: Paula és Shane O’Neill fia. Linnet és Emsie
testvére.
EVAN HUGHES: Owen és Marietta Hughes lánya.

A HARTE-OK
(folytatás)

WINSTON HARTE: Emma bátyja és üzlettársa.

RANDOLPH HARTE: Winston és Charlotte Harte fia.
II. WINSTON HARTE: Randolph és Georgina Harte fia.
SALLY HARTE STANDISH, Dunvale grófnője: Randolph és
Georgina Harte lánya. II. Winston és Vivienne testvére.
VIVIENNE HARTE LESLIE: Randolph és Georgina Harte lánya. II.
Winston és Sally testvére.
TOBY HARTE: II. Winston Harte és Emily Harte fia. Gideon bátyja.
GIDEON HARTE: II. Winston Harte és Emily Harte fia. Toby
öccse.
NATALIE HARTE: II. Winston Harte és Emily Harte lánya. Toby és
Gideon testvére
FRANK HARTE: Emma öccse.
ROSAMUND HARTE: Frank és Natalie Harte lánya. Simon nővére.
SIMON HARTE: Frank és Natalie Harte fia. Rosamund öccse.
 AZ O’NEILLEK

SHANE PATRICK DESMOND „BLACKIE” O’NEILL: a dinasztia

alapító atyja és az üzletbirodalom megteremtője.
BRYAN O’NEILL: Blackie és Laura Spencer O’Neill fia.
SHANE O’NEILL: Bryan és Geraldine O’Neill fia.
MIRANDA O’NEILL JAMES: Bryan és Geraldine O’Neill lánya.
Shane és Laura testvére.
LAURA O’NEILL NETTLETON: Bryan és Geraldine O’Neill
lánya. Shane és Miranda testvére.
PATRICK O’NEILL: Paula és Shane O’Neill fia. Linnet, Emsie és
Desmond testvére. (Elhunyt.)
LINNET O’NEILL: Shane és Paula O’Neill lánya.
EMMA „EMSIE” O’NEILL: Shane és Paula O’Neill lánya.
DESMOND O’NEILL: Shane és Paula O’Neill fia.

A KALLINSKIK

DAVID KALLINSKI: a dinasztia alapító atyja és az üzletbirodalom

megteremtője.
SIR RONALD KALLINSKI: David és Rebecca Kallinski fia.
MICHAEL KALLINSKI: Ronald és Helen „Posy” Kallinski fia.
JULIAN KALLINSKI: Michael és Valentine Kallinski fia.
ARIELLE KALLINSKI: Michael Kallinski és néhai neje, Valentine
Kallinski lánya. Julian és Jessica testvére.
JESSICA KALLINSKI: Michael Kallinski és néhai neje, Julian
Kallinski lánya. Julian és Arielle testvére. K
 ELSŐ RÉSZ

Viharfecskék
2001 nyara

Állítólag a viharfecske angol neve („Petrel”) a Péter

kicsinyítőképzős alakja: a madár közvetlenül a víz felett
röpködve s lebegve táplálkozik, lába gyakorta meg-megérinti a
víz felszínét, mintha „a vízen járna”, akárcsak Szent Péter a
bibliai történetben.
ÚTMUTATÓ ANGLIA MADARAIHOZ
 1

Evan Hughes a Harte-nagyáruház divatosztályának közepén

álldogált, London Knightsbridge negyedében. Reggel hét óra, semmi
sem rezdül. Nyolckor már a takarítók sürgölődnek ezen a tágas
helyen, s kilencre megérkezik néhány lelkes alkalmazott, hogy
elkészüljön tízre, mire kinyitnak az áruház kapui. Evan magányát –
egyelőre – senki sem zavarta.
Imádta az áruházat, s ezt a szintet különösen szerette. Ez az ő
birodalma. Csak az övé. Múlt héten megtették a divatárurészleg
fejének – örvendetes előrelépés, mely felvillanyozta. Magánéletében
azonban válaszúton állt.
Miközben lassan végigment az emeleten – az új haute couture
kollekció felé tartott – önkéntelenül eszébe jutott az első nap, mikor
besétált az áruházba. 2001 januárjában történt. Immár nyolc hónapja.
Igen szerencsés volt azon a napon. A véletlen úgy hozta, hogy
találkozott álmai lovagjával, s megtalálta álmai állását. Bizony, nem
gondolta volna, hogy aznap valóra válnak a vágyai. Pedig, bizonyos
szempontból, így történt.
Megállt egy pillanatra, s körülnézett; intelligens, áttetsző,
szürkéskék szeme mohón falta a látványt: a ragyogó világításban
tündöklő ruhakölteményeket, a mindenütt megmutatkozó eleganciát
a divatáruosztályon, mely oly fontos szerepet töltött be ebben a
nagynevű áruházban, a világ legnagyobb áruházában.
Jelenleg Paula O’Neill irányítja a knightsbridge-i Harte-áruházat,
melyet a nagyanyja, Emma Harte alapított, minden idők egyik
leghíresebb kereskedő-fejedelme, aki immár harminc éve halott.
Paula – az ötvenes évei közepét taposó, elegáns asszony –
megörökölte a nagyanyja tehetségét, s briliáns kereskedő lett belőle; a
lányai, Tessa és Linnet is a nyomdokába léptek. Mindketten az
áruházban dolgoznak: Tessa az első három szintért felelős, melyen
kozmetikai cikkeket, parfümöt, szabadidőruhát, fehérneműt és
sportruházatot árusítanak. Linnet, Tessa féltestvére, a
divatárurészlegért felel, s Paulával együtt a reklámügyeket intézi.
Linnet O’Neill asszisztensként alkalmazta Evant, aki az első
hónapokban besegített neki egy retrospektív divatbemutató
összeállításában, mely óriási sikernek bizonyult, és számtalan új
vásárlót csalogatott be az áruházba.
Linnet. Tessa. Becsvágyóak és bonyolult egyéniségek – immár
hozzátartoznak Evan életéhez.
Linnet előléptette, ez lett az odaadó, szorgos munkajutalma… s
Evan most elemében van.
A couture divatbabák előtt állt, melyeken tegnap, késő este
elvégezték a végső simításokat. Pompásan festenek, állapította meg.
Igazán mutatósán elrendezték az általa kiválasztott ruhákat.
Megfordult, végigballagott az emeleten, az irodája felé tartott.
Magas, karcsú, sötét hajú nő, szemrevaló és elegáns. Mikor visszaért
az íróasztalához, Gideon Harte fényképére pillantott. Beleszeretett
azon az első napon, mikor a fiatalember beléje^botlott a folyosón, s
Gideon viszontszerette. Evan akkor az igazgatói irodákat kereste, és
Gideon odavezette; közben szüntelenül kérdésekkel ostromolta.
Gideon mesélt róla Linnetnek, a kuzinjának, aki ezután elbeszélgetett
Evannel, és munkát adott neki.
Evan kényelmesen elhelyezkedett a széken, s gondolatban
végigtekintett az elmúlt nyolc hónap eseményein.
Nagy meglepetés érte, hiszen Angliában második családra talált.
Alig egy éve csupán egyetlen család létezett számára: édesanyja,
édesapja és két örökbe fogadott húga, akik Connecticutban élnek.
Mindez megváltozott azonban a nagyanyja, Glynnis Hughes miatt;
ugyanis nagyanyja a halálos ágyán felszólította Evant, hogy menjen
el Angliába, és keresse meg Emma Harte-ot; s hozzátette, hogy
Emma Evan jövőjének kulcsa. A lány követte nagyanyja tanácsát, de
hiába, mert kiderült, hogy Emma már halott. Beleszeretett azonban
az áruházba, és elhatározta, hogy ott kerít magának állást.
És most itt van, és a Harte-áruházban dolgozik; Gideonnal már a
közös jövőjüket tervezgetik, s küszködve igyekszik alkalmazkodni az
új famíliához… hiszen valójában ő maga is Harte lány. Paula (Emma
naplóinak segítségével) kiókumlálta, hogy Evan is Emma Harte
dédunokája, mivel Emma egyik fia nemzette azt a fiút, akit Éván
nagyanyja, Glynnis szült. És ez a gyermek lett Evan apja.
Szívesen fogadták, barátsággal bántak vele, s mérhetetlen
megértéssel, ennek ellenére Evan néhanapján nehezen boldogult.
Annyi szálat kellett kibogozni, annyi mindent elfogadni, annyi
embert megismerni. Időnként úgy érezte, hogy ennek sohase lesz
vége.
Megtudta, ki nemzette az édesapját… s mégsem merte elárulni
neki. Hát igen, leginkább ez aggasztotta. Vajon hogy fogadná Owen
Hughes a hírt? Repesve? Mi van, ha hallani sem akar arról, hogy a
férfi, aki felnevelte, nem a vér szerinti apja? Mindez talány volt Evan
számára, s tovább emésztette magát e gyötrő gondolatok miatt.
Pedig döntenie kell. Bő egy héten belül megérkeznek a szülei
Londonba: látogatóba jönnek, és nyaralnak is egy kicsit. Hogy néz az
apja szemébe, ha nem mondja el neki az igazságot? Egyáltalán
titokban tudja tartani? És jól teszi? Ki adhatna tanácsot ebben? Senki.
Gideon közölte vele, hogy döntsön legjobb belátása szerint, a többiek
pedig mélyen hallgatnak.
Ismét nála a labda.
Aztán ott van Robin Ainsley, Evan újdonsült nagyapja, a férfi, aki
nagyanyja szeretője volt a második világháború idején. A Királyi
Légierő pilótája volt, részt vett az „angliai csatában”, míg Evan
nagyanyja, a fiatal walesi lány, akit akkoriban Glynnis Jenkinsnek
hívtak, Emma Harte titkárnőjeként dolgozott, pont ebben az
áruházban. •
Evan fölöttébb kedvelte Robint, s ezzel messze sem esünk
túlzásba. S az sem volt titok előtte, hogy az öregúr szívesen
találkozna a fiával, Owen Hughesszal. De vajon Evan apja találkozni
akar-e ezzel az idegennel… az idegennel, aki a vér szerinti apja? Az
anyja szeretője. Ó, istenem.
Evan a számítógép felé fordult, s pár perc múlva munkához látott,
de egy órán belül ismét gyötörni kezdték a Robin, Glynnis és az apja
közelgő érkezése körül forgó gondolatok. Kikapcsolta a komputert,
és elhatározta, hogy megfogadja Linnet tanácsát: mégis elmegy
Yorkshire-be, és pihen egy hetet. S felkeresi Robin Ainsleyt, és
kifaggatja a nagyanyjához fűződő kapcsolatáról, hogy végre
megértse, miért nem házasodott össze Glynnisszel soha.

– Gyönyörű volt, és igéző, nem ismertem nála érzékibb nőt, rájöttem

azonban, hogy hosszú távon katasztrofális lenne a kapcsolatunk. A
végén még megöltük volna egymást – fejezte be Robin apró sóhajjal.
Hátradőlt a karosszékben, szeme a lányon pihent.
Evan hallgatott egy ideig, Robin szavain merengett, majd habozva
megkérdezte:
– Úgy érti, azért, mert olyan szeszélyes volt a kapcsolatuk?
– Pontosan. Állandóan hadakoztunk.
– Ugye, nem illettek egymáshoz?
– Semmilyen szempontból, kivéve az ágyban. Pedig egy hosszan
tartó, egész életre szóló kapcsolatot nem lehet pusztán a testiségre
építeni.
Evan bólintott, s miután alaposan szemügyre vette az öregurat, a
bizalmába avatta:
 – A mama szüntelenül hangoztatta, hogy a férfi és a nő között az
összhang a legfontosabb. És ő meg a nagyapám, mármint Richard
Hughes, összeillő párost alkottak.
– Ne javítsd ki magad, Evan – szólt rá Robin csendesen, a fejét
ingatva. – Valóban Richard Hughes volt a nagyapád, ahogy apád
apja is. Glynnis csodálatos fiatal teremtés volt, amikor
megismerkedtünk. De mondjuk ki kereken: nem illett hozzám, én
sem őhozzá, legalábbis nem a mindennapi, hétköznapi értelemben.
Kirobbanóan szélsőséges volt a kapcsolatunk, amiért mindketten
egyformán hibásak voltunk.
– Végül is ezért szakított vele?
– Igen. Egyre többet veszekedtünk akkoriban, ijesztően többet.
Pokol volt vele az élet.
– Várandós volt, Robin, és maga tétlenül nézte… – Elhalkult Evan
hangja, hiszen rádöbbent, hogy mindez talán vádlón cseng. Pedig
nem akart vádaskodni.
– Ezt már megtárgyaltuk – felelte Robin türelmesen. – De még
egyszer elmagyarázom… Szakítottunk. Összejöttem Valerie
Luddennel. Jól kiegészítettük egymást, s komolyra fordult a
kapcsolatunk. Már elköteleztem magam Valerie felé, amikor Glynnis
bejelentette, hogy gyereket vár tőlem. Hadd tisztázzak azonban
valamit, a félreértések elkerülése végett. Akkor sem vettem volna el
a nagyanyádat, ha nincs más nő az életemben. Félresiklott volna az
életünk, és ezt ő is tudta.
– Ne haragudjon, Robin, ugye, kész istencsapása vagyok?
– Semmi gond – válaszolta az öreg; halovány árnyék suhant át az
ajkán. – Érthető, hogy mindenre kíváncsi vagy.
– Nem értem, miért nem fogadott el magától Glynnis anyagi
segítséget.
– A büszkeség, az tarthatta vissza. Azt hiszem.
– Mégsem utasította vissza Emma Harte segítő kezét.
 – Igaz. Anyám a lányaként szerette Glynnist, aki előtt ez nem volt
titok. Ahogy azt is sejtette, mennyire együtt érez vele anyám.
Ugyanis édesanyám, még lányfejjel, hasonló bajba jutott. Teherbe
ejtette egy férfi, aki utána nem óhajtotta feleségül venni.
Nyilvánvalóan átérezte a helyzetet.
– Köszönöm, hogy mindezt elmondta, Robin. Feltétlenül meg
kellett tudnom, mi zajlott le maga és a nagyanyám között annyi évvel
ezelőtt.
– A szenvedély. Meg a szerelem, hiszen szerettem Glynnist, de
ennél több kell a biztos, tartós kapcsolathoz. – Robin rámosolygott a
lányra, arcvonásai ellágyultak; fakó, kék szeme nyájas lett, tekintete
gyengéd.
Evan visszamosolygott rá; megfogta az öreg hosszúkás, vézna
kezét, és megszorította. Kettesben voltak, ott üldögéltek a
könyvtárban, a hatalmas pamlagon, Lackland Prioryban, Robin
yorkshire-i házában; már hetek óta nem találkoztak, s most örültek,
hogy ismét együtt lehetnek, és jobban megismerhetik egymást.
Az öregember és a fiatal lány. Vérrokonok, mégis vadidegenek –
egészen mostanáig. A nagyapa. Az unoka. Két ember, aki csak most
szerzett tudomást a másik létezéséről; egymás barátságára vágytak, a
megértésre, a közelségre, sőt a meghitt családi légkörre, amennyiben
ez szóba jöhet. A fiatalabb igyekezett megérteni a végzetes hajdani
szerelmet; az idősebb reménykedett, hogy régi cselekedete nem
tűnteti fel túlságosan rossz színben a lány szemében, most itt, a
jelenben.
Telefoncsörgés törte meg a csendet, mire mindketten
összerezzentek. Szinte azonnal el is hallgatott: valahol a házban a
személyzet egyik tagja felvette a kagylót.
Hamarosan felbukkant az ajtóban a komornyik. – Bocsásson meg,
uram, doktor Harvey van a vonalban. Beszélni szeretne önnel.
 – Köszönöm, Bolton – felelte Robin, majd exkuzálta magát Evan
előtt, felállt, s nagy léptekkel odament az íróasztalhoz. Miközben
leült, felemelte a kagylót. – Jó reggelt, James.
Evan is felállt, és odasétált az erkélyajtóhoz, amely a régi
udvarház teraszára nyílt. Kilépett, behajtotta maga mögött az ajtót, és
többször is mély lélegzetet vett. A levegő mindig tiszta és friss itt, a
Yorkshire Dalesen; verőfényes, kora augusztusi délelőtt volt, az
égbolt azúrkék, s nem pettyezték felhők. Akárcsak tegnap és
tegnapelőtt, ma is üde fény ragyogta be a derűs, aranyló nappalt.
Evan megkedvelte ezt a kristálytiszta fényt, amely tapasztalatai
szerint oly jellemző Anglia északi részére.
Leült a kőpadra, tekintete végigsiklott a zöld pázsiton, amely a
háztól indulva szélesen elterült, s amelyet színpompás évelő
növényekkel telezsúfolt virágágyások szegélyeztek. Végül
megpihent a szeme a sarjerdőn, amely kissé távolabb a háztól bújt
meg, a pázsittól jobbra. A levelek alkotta, pazar lugason túl
kirajzolódott a felláp pereme: sötét folt a sápatag, kékbe játszó
horizonton.
Gyönyörű hely volt ez a hosszúkás völgy a Yorkshire Dales
közepén: már évszázadok óta itt állt Lackland Priory. Nem messze
innen fekszik Pennistone Royal, Paula háza; Evan az elmúlt
hónapokban sok időt töltött Yorkshire-nek e vidékén, amely
szelídebb és jóval üdébb, mint a környező, magasabban fekvő
területek.
Az év java részében hideg szél fújt odafent, a fellápon – nem volt
sem szép, sem hívogató. Persze Linnet nem értene egyet ezzel;
szerinte a magasba röppenő pusztaság felséges a maga kopár s
magányos pompájában. – Imádom a rekettyést, ahogy Emma Harte is
imádta – magyarázta egyszer Evannek. – A dédanyám a felláp
gyermeke volt, sosem bírt sokáig távol maradni innen. Ahogy őt is,
engem is idehúz a szívem.
 Emma Harte.
Evan alaposan elgondolkozott a néven. Emma tovább él, bár
harminc éve halott; szelleme és személye csaknem akkora
tekintéllyel bír, mint életében. Januárban, amikor Angliába érkezett,
még nem is sejtette, hogy Emma Harte volt az ő dédanyja is.
Mennyire megváltozott azóta az élete! Ő is Harte lány. Be is fogadta
ez a rendkívüli família, közéjük valónak érzi magát.
Ekkor eszébe ötlött Robin Ainsley. A legendás hírű Emma
kedvenc fia. Evan apjának nemzőatyja, Evan vér szerinti nagyapja.
Egy % férfi, akivel épp hogy megismerkedett, s akit ennek ellenére
gyorsan megkedvelt, s tudta, hogy könnyen meg is szerethet. Volt
valami megnyerő Robinban, szinte sebezhetőnek tűnt, s Evant
elfogta a vágy, hogy óvja, védelmezze és dédelgesse. Robin oly
magányosnak tűnt, így, nyolcvanévesen.
Robin Ainsley magára hagyta Evan nagyanyját, de ezt nem ok
nélkül tette; egyébként is, hol van ez már, csaknem ötven éve történt.
És ha őszintén belegondol, el kell ismernie, hogy a nagyanyja
valószínűleg sokkal szebb, s minden bizonnyal békésebb életet élt
Robin nélkül. Egyébként is, Robin szerint folyton egymás haját
tépték. A mama szerető férjre talált Richard Hughesban, aki pár
hónappal azelőtt vette feleségül Glynnist, hogy megszületett az
asszony gyermeke, Owen. Richard a sajátjaként nevelte fel a fiút. Jó
apa volt; „a világ legjobb apukája”, hangoztatta Owen.
Evan lelki szeme előtt megjelent az apja képe, s érezte, hogy ettől
ideges lesz. Ismét eltűnődött: vajon hogyan mondja el neki, mire jött
rá nemrégiben? Owen bálványozta Richard Hughest…
– Szörnyen sajnálom, hogy magadra hagytalak – mormolta Robin
az ajtóból, félbeszakítva Evan gondolatait. – Attól tartok, doktor
Harvey időnként túlzásba viszi.
 Evan felpattant, és szembefordult az öreggel. – Robin, semmi
baja, ugye? Nem beteg? – tudakolta. Hangjában hirtelen támadt
aggodalom csengett, s szeme nyugtalan színt kapott.
– Remekül vagyok, aranyom. A legjobb egészségnek örvendek,
biztosíthatlak róla. Holnap együtt vacsorázom Doktor Harveyval,
ezért szólt csak ide. – Amint befejezte a mondatot, kilépett a teraszra.
– Maradjunk idekint egy csöppet, élvezzük a természet szépségét!
Olyan csodás napunk van. *
– Igen, pompás – helyeselt Evan.
Letelepedtek a padra, s Robin rövidesen folytatta:
– Eddig csupán a nagyanyádhoz fűződő kapcsolatomról
diskuráltunk, pedig korábban azt mondtad, hogy több mindenről
kéne beszélgetnünk. No, ki vele, mi más jár még a fejedben, te lány?
– Apám.
– Á, igen, Owen. Hallott már valamit… Emma gondosan őrzött
titkáról?
– Nem.
– No, csak nem ment el a pistikéd, Evan? Naná hogy nem! Te
nem ijedsz be.
– Nem, nem igazán. Bár úgy vélem, várhatnánk még, hisz ebben a
hónapban úgyis ideutazik Londonba.
– Nem gondolod, hogy már előtte célozgathatnál erre-arra?
Mármint rám? Kétségtelenül kisebb csapásként fogja érni a dolog,
így legalább felkészítenéd egy kicsit.
– Ez már bennem is felmerült – felelte Evan az ajkát harapdálva. –
De aztán úgy gondoltam, elegánsabb, ha személyesen mondom el
neki.
Robin rosszalló képet vágott, világos szemét a távoli horizontra
függesztette; majd vontatottan, elgondolkozva beszélni kezdett:
– Nem lesz elragadtatva attól, amit hallani fog. Elvégre darabokra
törjük az illúzióit. Nem vitás, dühös lesz rám azért, amit elkövettem.
 – Talán az anyjára is mérges lesz, hiszen áltatta – mondta Evan
tömören. – A mama hazudott neki.
– Ó, én másként fogalmaznék, aranyom! Glynnis jól döntött.
Richard már hónapokkal Owen születése előtt elvette a nagyanyádat.
Még ha nem is ő ejtette teherbe, úgy szerette, mint a saját gyermekét.
Richard kifogástalanul viselkedett, és szerintem Glynnis a legjobb
belátása szerint cselekedett.
– Ez igaz, de…
– De?
– Apám nehéz eset, Robin.
Hirtelen támadt gondolat suhant át Robin arcán. – Eszembe jutott
valami, Evan! – kiáltott fel. – Amikor Paula először idehozott, azt
mondtad, hogy szerinted Glynnis halála után apád kezébe akadt
néhány irat.
– Csakugyan. Bár sosem beszélt róla. De egyszerre olyan kurta-
furcsa lett, ha szóba kerültek a Harte-ok, ezért támadt fel bennem a
gyanú.
– O. Hogyhogy furcsa lett? – kérdezte Robin.
– Egy kicsit… nos, mintha megorrolt volna rájuk. Igen, igen,
megorrolt, ez a legjobb szó rá. Először elenged Londonba, hogy
megkeressem Emma Harte-ot… ahogy azt a mama a halálos ágyán
tanácsolta, aztán nem is örül, amikor állást kapok a Harte-áruházban?
Nem értem, micsoda dolog ez?
– A kezébe akadhatott egy napló, esetleg néhány levél vagy
valami régi emlék, amelyről Glynnis megfeledkezett – kockáztatta
meg Robin.
– Előfordulhat – helyeselt a lány. – És az, amit talált, elriasztotta a
Harte-októl. Erre céloz?
– Igen. – Robin elhallgatott. – Azon tűnődöm, bölcs dolog-e
bántani az alvó oroszlánt, arany bogaram? Minek fecsegjünk
apádnak? Mit számít, ki volt az apja? Talán okosabb lenne titokban
tartani, hiszen eddig is az volt. Miért ne hihetné továbbra is, hogy
Richard Hughes volt az édesapja?
– Jó ötlet! – kiáltott fel Evan, s fellélegzett.
Robin (mintha sejtené, mit érez a lány) átölelte. – Mi tudjuk, mi az
igazság, és csak ez számít, nemdebár?
– De igen – hangzott a kurta válasz; Evan nekidőlt nagyapja
vállának, s lehunyta szemét.
Röpke csend következett, mivel belefeledkeztek a gondolataikba.
Evan fejében a barátja, Gideon Harte járt. Eltűnődött: vajon hogyan
fogja megmagyarázni a váratlan pálfordulást, bár tudta: akárhogy
dönt is, a fiatalember mindenben messzemenően támogatni fogja.
Gideon megértő, érző szívű ember; tudja, milyen érzésekkel
viseltetik Evan az apja iránt. Ami azt illeti, pont a minap célozgatott
rá, hogy talán jobb lenne, ha Evan nem árulná el Owennek, hogy ő is
Harte. Evan vegyes érzelmekkel hallgatta; Gideon akkor közölte
vele, hogy rábízza a döntést.
Ami Robint illeti, az ő gondolatai Evan Hughes körül forogtak. Ó,
mennyire örült annak, hogy ez a fiatal nő belépett az életébe! Igaz,
hogy már élete vége felé jár, de legalább tud a létezéséről. Elnyerte
tetszését mindaz, amit az elmúlt hetekben megtudott a lányról. Nem
először öleli ilyen szorosan: akkor Evan vigasztalta őt; most örült,
hiszen ismét magához szoríthatta az unokáját, néma egységbe forrva
vele, hogy ő nyújtson vigaszt neki.
Aznap, amikor Evan megérkezett Paulával, hogy először
találkozzon a nagyapjával, Robin gyönyörködve legeltette fáradt
szemét a lány bájos arcán. Észrevette, hogy pont úgy néz ki, mint az
ikertestvére, Elizabeth, huszonhét évesen, vagyis ugyanilyen idős
korában. Evan. Az unokája. Az egyetlen unokája. Ott csörgedezik a
vére az ereiben, s egy nap, ha férjhez megy és gyermekeket szül, ott
fog csörgedezni az ő ereikben is… Evan továbbviszi nagyapja
vérvonalát, nagyapja génjeit. Mindig is fontos volt Robin számára a
virágzó család, bár Evan érkezése előtt ez hiú ábránd volt csupán.
Nyomban eszébe jutott Jonathan, s végigfutott rajta a hideg. Azért
imádkozott, hogy a fia sose bántsa Evant. Mi mást tehetett? No,
persze igyekezett megértetni Jonathannel, hogy Evan felbukkanása
nem veszélyezteti az örökségét. Helyesebben szólva, minden tőle
telhetőt megtett, hogy ezt bebizonyítsa a fiának – mindent írásba
foglaltak hát, az ügyvédeik jelenlétében.
Jonathan azonban kiszámíthatatlan. Robin már régóta szabadon
járkáló lőporos hordónak tekintette egyetlen gyermekét, sőt mi több,
szociopatának; isten tudja, mire vetemedik egyszer. És mikor.
– Minden rendben van? – kérdezte Evan, aki észrevette, hogy
Robin váratlanul feszült lett.
– Igen, igen, remekül vagyok – felelte az öregúr kényszeredett
mosollyal. – De be kell vallanom: még egy ilyen napfényes napon is
megérzem a hideget. Menjünk be, Evan! Szeretnék mutatni valamit.
Együtt besétáltak a könyvtárba. – Ülj oda a kanapéra, rögtön
visszajövök! – mormolta Robin. m
Evan engedelmeskedett; közben az öregúr odasietett az
íróasztalhoz. A lány tekintete követte. Milyen jóvágású férfi: magas,
idős kora ellenére szálfaegyenes, s ma tele van energiával, ami
igazán örvendetes. Épp hogy rátalált, és már nyolcvanéves.
Elszomorította a gondolat, hogy elveszítheti.
Robin nemsokára melléje telepedett, és átnyújtott neki egy réges-
rég készült fényképet. Evan rámeredt. – Ó, ez magáról meg a
nagyanyámról készült! – kiáltotta. – Szent egek, micsoda párost
alkottak!
Az öregúr boldogan felkacagott a bók hallatán. – Hát igen, jól
mutattunk együtt. Meg is jegyezték ám az emberek. Mint látod, a
pilóta-egyenruhámban feszítek, a nagyanyád pedig a kor
legdivatosabb ruháit viseli, igazi csinibaba, mint mindig. No,
mindegy, neked adom, Evan!
– Ó, Robin, ez nagyon kedves magától! Nem fogja megbánni, ha
ennyi idő után megválik tőle?
– Ki másnak adhatnám, mint az unokánknak? Szeretném, ha nálad
lenne ez a kép: itt még fiatalok vagyunk, és szerelmesek, és még
minden a legnagyobb rendben van köztünk.
A lány bólintott, s gyengéden megérintette az öregúr karját. –
Nagy becsben fogom tartani.
Robin kék szeme felcsillant; s az öregúr a lányra mosolygott. –
Nos, megszánod a vénembert, és itt maradsz ebédre?
– Szíves örömest – mondta a lány. De ahogy az étkező felé
lépkedett Robinnal, érezte, hogy baj van készülőben. Azt súgták az
ösztönei, hogy nehéz dolga lesz az apjával, s előbb-utóbb úgyis
kiderül az igazság.

Tessa Fairley Longden ott állt a teraszon, s figyelte, ahogy a kislánya

egy igazi tyúkanyóhoz méltóan sürög-forog: eligazgatja Daisyt, a
porcelánbabát; Teddyt, a macit; és Reggit, a rongybabát a székeken,
melyeket Tessa és Adele épp az imént rakosgatott ki a kisasztal köré.
Mikor Adele mindent kedvére elrendezett, felnézett az anyjára. –
Daisy elszórakoztatja majd Teddyt, én pedig Reggi mellé csücsülök
– jelentette be.
– Jó ötlet, Adele. Nekik biztos édes mindegy, hová ülteted őket –
felelte Tessa, s lemosolygott a hároméves lányiéra, aki kérdőn nézett
fel rá.
Közben titokban megállapította, hogy amint lehet, el kell csennie
a rongybabát a kislány karmai közül: szutykos is, viharvert is – nem
vitás, förtelmesen néz ki, de a lányka annyira szereti, sose veszi le
róla a szemét. Tessa már rég rájött, hogy a baba biztonságot nyújt
Adele-nek, de hát ki kell mosni, természetesen kézzel, nehogy
szétszakadjon. Ma este, gondolta, ma este kimosom, ha el tudom
csenni tőle.
Szívesen bújt meg itt, Yorkshire-ben Adele-lel; most először lelt
békességre, amióta elhagyta a férjét, Mark Longdent. Lehajolt,
megsimogatta a gyermek selymes, ezüstösszőke haját, s ezt
mormolta:
– A könyvtárban leszek, dolgozom, kis szívem. Ott megtalálsz, ha
kell.
Adele bólintott, s komolykodó hangon kijelentette:
– A számítógépnél, anyuci.
– Úgy ám. – Tessa túláradó szeretettel nézte a bájos gyermeket,
akinél senkit sem szeretett jobban kerek e világon. S most, hogy
beadták a válókeresetet, a gyerekre koncentrálhat. Előrehajolt, puszit
nyomott a kislány fejére, s elidőzött még egy kicsit a teraszon;
egykét pillanat múlva felegyenesedett, nagy levegőt vett, és fürge
léptekkel bement a könyvtárba.
Elvira, a nörsz, ma szabadnapos; bement Leedsbe, s Tessa
gondjaira bízta Adele-t. Tessa eljátszadozott a gondolattal, hogy
elviszi a kislányt a harrogate-i áruházba, aztán mégis úgy döntött,
hogy inkább itt maradnak. Ilyen szép időben bűn lenne bezárni a
gyermeket egy irodába; hiszen itt, Pennistone Royalban is dolgozhat
a harrogate-i áruház új arculatának tervein, míg Adele élvezi a
napsütést és a friss levegőt hátul, a ház mögött, a hosszú teraszon.
Tessa már réges-rég megállapította, hogy a könyvtár ideális hely,
ahol nyugodtan dolgozhat, amikor itt tartózkodik. Szellős, tágas,
hosszúkás helyiség, magasba nyúló mennyezettel és sápatag,
fenyőburkolatú falakkal. Békés, elszigetelt, tele plafonig érő
polcokkal, melyeket megtöltenek a bőrkötésű könyvek.
 Ma, kora reggel letelepedett a könyvtár legvégében, az erkélyajtó
közelében, amely a teraszra nyílott, ahol Adele egészen ebédidőig
eljátszhat. Tessa odahúzta a nagy olvasóasztalt az üvegajtóhoz, így
ideiglenes íróasztalt kreált magának. Most közvetlenül rálát Adele-
re; még azt is hallja, hogy csacsog a játék macinak. Azon nyomban
ugorhat, ha Adele úgy kívánja.
A következő húsz percben szorgosan dolgozott a számítógépnél,
elkészítette a felújítandó területek tervrajzát, közben néha-néha
felpillantott, s magában mosolyogva megállapította, milyen szépen
eljátszik Adele egyedül; olyan természetesen elbeszélget a babáival
és a macival, mintha élnének.
Adele eszes, leleményes, gazdag fantáziával megáldott kislány;
alig múlt három, mégis el tudja olvasni az egyszerű könyveket. Több
szempontból is meglehetősen koraérett, de nem bosszantó módon,
ahogy egyes gyerekek. Édes kis teremtés, megnyerő a maga
bolondos, kissé bohókás affektálásával.
Adele megfordult, s megpillantotta Tessát, aki őt bámulta a nyitott
üvegajtón keresztül; felkacagott, és odaintegetett az anyjának. Tessa
visszaintett, majd folytatta a munkát. Erősen koncentrált; nagy
szükség van már a harrogate-i áruház átalakítására, s most igyekezett
összeszedni az ötleteit. Pillanatnyilag^ez az ő külön feladata; míg a
leedsi áruház új arculatának kialakítását a féltestvérére, Linnetre,
meg a kuzinjára, Indiára, s Evan Hughesra bízták. Mindenütt
felújítják a Harte-áruházakat.
Tessa felkapta fejét a hangos telefoncsörgés hallatán. Miután
kitartóan tovább csörgött, eltűnődött, vajon miért nem veszik fel a
kagylót, s ekkor eszébe jutott, hogy egyedül van a házban. Elvira már
elutazott Leedsbe; Margaret Riponba ment, a piacra; Evan Hughest
pedig jó egy órája látta elhajtani a kocsival. Ami Emsie-t és
Desmondot illeti: az O’Neill testvérek odafönt lovagolnak a
rekettyésben.
 Odasietett a dívány mellett álló, György korabeli íróasztalhoz, s
megragadta a telefonkagylót. – Pennistone Royal. Halló? – A vonal
recsegett, s valahol a távolban megszólalt egy férfi hangja: – Tessa…
Tess ott… – Utána néma csend következett.
„Toby az,” gondolta Tessa, az „unokatestvérem hív Los
Angelesből.” Szorosabban markolta a kagylót, s belekiabálta: – Itt
Tessa Longden! Ki az? – Legnagyobb bosszúságára teljesen elnémult
a vonal. Egy percig hallgatózott, többször is hallózott, majd
ingerülten levágta a kagylót.
Pár lépést tett csupán az ideiglenes íróasztal felé, amikor ismét
csörögni kezdett a telefon. Felkapta a kagylót, s tisztán, érthetően
beleszólt: – Itt Tessa Longden beszél. Ki az? – Nem érkezett válasz,
csak a vonal recsegett, s csapkodó hullámokhoz hasonló zaj
hallatszott. – Halló? Halló? Semmit sem hallok. Ki telefonál?
Hangja visszhangozta csalódottságát; az unokafivére elutazott Los
Angelesbe a feleségéhez, és megígérte, hogy telefonál. Semmi
kétség: Toby az. Mobilon hívja. Egyszer csak megszakadt a vonal,
mire Tessa türelmetlenül vállat vont, lecsapta a kagylót, s
visszaindult a számítógéphez. Alighogy elfordult a készüléktől, máris
visszaszólította a kitartó, harsogó csörgés: harmadszor is felemelte a
kagylót. – Tessa vagyok. Ki az?
– Tess… – Elnémult a hang, még ki sem mondta Tessa nevét,
aztán csak a recsegés hallatszott, meg itt-ott egy-egy szófoszlány.
Tessa többször is hallózott, de bárki hívta is, nem beszélt érthetően.
Még percekig ott^állt, a kagyló a füléhez tapadt, majd nagy
bosszúsan lerakta a kagylót, és finoman elátkozta Tobyt. Ejnye, miért
nem a vonalas telefonon hívja?
Ekkor felvillant benne, hogy Toby talán először a londoni
áruházban próbálkozott, feltárcsázta hát új titkárnője privát számát.
Nem kellett sokáig várakoznia.
 – Patsy, én vagyok az – hadarta. – Azt hiszem, Toby Harte próbál
elérni telefonon. Amerikából hív. Mobilon. De hiába erőlködik,
folyton megszakad a vonal. Nem szólt oda ma délelőtt? Nem
keresett?
– Nem – felelte Patsy. – Ami azt illeti, ma még alig érkezett hívás.
Csak Jess Lister csörgött ide, holmi ruhával kapcsolatban, amit
megrendeltél. Elkészült. Áthozza. Meg Anita Moore. Azért
telefonált, mert be szeretné mutatni neked az új piperekészítményeit
meg a testápolókat. Megígértem neki, hogy következő hét elején
megkeresed.
– Rendben. Figyelj csak, ha Toby csakugyan odaszól Amerikából,
kérlek, mondd meg neki, hogy hívjon vonalas telefonról, úgy
könnyebben elérhet! Egész nap itt leszek Pennistone Royalban, még
este is…
– Megmondom neki. Később még jelentkezem, Tessa.
Tessa visszasétált az olvasóasztalhoz, s automatikusan kilesett a
teraszra, mielőtt folytatta volna a munkát. Elakadt a lélegzete
meglepetésében: Adele már nem csücsült ott a kisasztalnál.
Jaj, istenem, hol lehet? Tessa kirohant az erkélyajtón, fel s alá
nézelődött. Sehol sem látta a lányát. Pedig nem szokása
elcsatangolni. Adele szófogadó gyermek.
Tessán végigcikázott a félelem. Sarkon pördült, lepillantott a
kisasztalra, mintha a rejtély nyitját keresné, s rögtön észrevette, hogy
eltűnt a rongybaba.
Hová ment Adele? Talán le, a vén tölgyfához? Alighogy ez eszébe
jutott, már szaladt is a kőbalusztrádhoz, s a lejtős pázsit alján
elterülő, erdős völgy felé tekintett, ahol egy vénséges vén tölgyfa
nyújtogatta terebélyes ágait a kerti pad fölé, ahová Adele gyakran
lejárt játszani; de most nyoma sem volt ott a kislánynak.
„Hogy jutott le a lépcsőn?”, tette fel magában Tessa a kérdést, s
egyre nőtt riadalma, miközben végigfutott a teraszon, egészen a
széles lépcsőig. Jaj, vajon mit lát ott? Egy hároméves gyereket,
összetörve, a lépcső alján? De Adele-t nem találta ott.
Őszinte rettegéssé fokozódott benne a pánik, miközben a ház
elülső része felé kanyarodott. Teremtett lelket sem látott – még a
kertészeket, sőt az istállófiúkat sem. Vészjósló csend uralkodott,
mintha ő lenne az egyetlen ember talpon a vidéken.
Mikor odaért a vaspántos, tömör tölgyfa bejárathoz, egy pillanatra
megtorpant, s elborult a homloka. Meglepve látta, hogy az ajtó félig
nyitva áll. Biztonsági okokból mindig zárva tartották. Zavartan
belökte az ajtót, és belépett rajta.
– Adele! Adele! – kiáltotta a tőle telhető leghangosabban, s
szaporán szedte a lábát befelé. – Itt vagy, édesem?
Nem érkezett válasz.
Nem szaladtak feléje dundi gyermeklábacskák.
Csak a saját hangja felelt visszhangozva a tágas, kövezett hallban.
Ekkor felötlött benne a gondolat, hogy Adele esetleg kiment a
konyhába Margarethez: hátha kérni akart a kedvenc, Cadbury-féle
csokis puszedlijéből a babazsúrra. Tessa végigsietett a folyosón, be a
konyhába, amely szintén elhagyatott volt. Elszorult a szíve, s
gyomrába mart a kétségbeesés. Könnyek szöktek a szemébe; egy
pillanatra nekidőlt az ajtófélfának: megpróbálta összeszedni magát, s
közben azon tűnődött, vajon hol lehet a hároméves csöppség. Hol?
Nagy levegőt vett; megint kiment a ház elé, s kisétált a kaviccsal
borított autófeljáróra. Hol kezdje a kutatást, hol keresse Adele-t?
kérdezte magában. Most már nyilvánvaló, hogy a kislány
elcsatangolt a másik kertbe. Tessa egyszerre rádöbbent, hogy elkél
majd Wiggs meg a két segédkertész segítsége. Meg talán a
lovászlegényeké is. Hatalmas terület tartozik Pennistone Royalhoz, s
több sűrű erdő is fekszik túl a mezőkön meg a réteken.
– Tessa kisnaccsága! Tessa kisnaccsága!
 Tessa sarkon pördült, amint meghallotta a főkertész hangját.
Wiggs feléje sietett, kezében a rongybabával.
Tessa elébe szaladt. – Hol találta a babát? – kiabálta közben.
A kertész megállt, és átnyújtotta a játékot. – Ottan a kanyarba’, az
autóúton. – Hátrapillantott. – Tuggya maga asztat, kisnaccsága,
melik kanyar a’, mingyá’ mielőtt a házat megláttya, aki idegyün.
Tessa magához szorította a rongybabát, s reszketve bejelentette:
– Wiggs, nem találom Adele-t. Egyszer csak eltűnt. Nem értem,
mit keresett idekint. Gyerünk, kutassuk át a földeket!
Wiggs szájtátva bámult rá. – Én meg ippenségge’ ászt gondótam,
biztos ledobta a babáját, mielőtt beszátt vón’ a kocsiba – mondta
tanácstalan ábrázattal.
– Miféle kocsiba?! – jajdult fel Tessa, szemében balsejtelem
villant fel. – Járt errefelé egy autó? – Szokatlan éllel sivított a hangja;
majd a fiatalasszony karon ragadta a kertészt.
– Aha, hallottam a kerékcsikorgást, amikó’ tovahajtott. Maj’-
hogynem elütötte az egyik pónit, úgy ám, ászt két lovászlegény utána
iramodott, ordítottak ám a sofőrnek, ászt mondták nekije, hogy ájjon
má’ meg. De nem átt a’ meg, nem biza’!
Minden vér kiszaladt erre Tessa arcából, s azt hitte, mindjárt
összecsuklik, miközben hullámokban végigvágtatott rajta a páni
félelem. Mark. Mark lesz az. Ó, istenem, igen! Elrabolta a
gyermeküket. Tessa gyorsan lehunyta szemét, fél kézzel eltakarta
arcát, s megadta magát a rettegésnek.
– Jobban tenné, Tessa kisnaccsága, ha bemenne, ászt leű’ne egy
kicsinyét – szólalt meg Wiggs. – Nem néz ki hajmi fényesen.
S ekkor, ahogy Tessa kinyitotta a szemét, és mély lélegzetet vett,
meghallotta a távolból a patkódobogást, mire fürgén hátrafordult.
Wiggs is hátranézett. – E’ biza az Emsie meg a Desmond lesz, ja.
Ippen visszagyünnek a lovaglásbó’ – dünnyögte.
 – Igen, igen, ők lesznek azok – helyeselt Tessa; s érezte, hogy
furcsán tompa a hangja, mint akinek a torkát szorongatják. Wiggs-
hez fordult, s könnyeit nyeldekelve, nagy nehezen megkérdezte: – Az
az autó, Wiggs. Milyen volt? Látta a sofőrt? Mit gondol, Mr.
Longden volt az?
– Látta a kánya a sofőr képit – rázta Wiggs a fejét. – De
férfiember vótt. Aha, a’ vótt há’. A kocsi meg fekete vótt. Teszem
asztat… egy Mercídesz. – Bólintott, majd hirtelen meggyőződéssel
hozzáfűzte: – Ja, ja, Mercídesz vótt há’, kisnaccsága.
Ebben a pillanatban felbukkantak a kanyarban Tessa féltestvérei,
Emsie és Desmond. A lovak lassan ügetve közeledtek. Emsie
odaintegetett. – Tessa. Szia! – rikkantotta vidáman. Desmond is
integetett, vonzó, ifjú arca mosolyban fürdött.
Tessa felemelte a karját, odaintette őket, majd meggondolta
magát, és feléjük szaladt; Wiggs a nyomában.
Desmond, aki pompás, fekete csődörön ült, letekintett a nővérére.
Az arcába meredt, amely fehér volt, mint a fal. – Mi a baj, Tess? –
kérdezte szinte metsző hangon.
– Adele… – kezdte Tessa, majd megrázta a fejét. – Eltűnt. Mint a
kámfor – mondta remegő hangon; váratlanul elhallgatott, s Wiggs
felé fordult. – Bár az is előfordulhat, hogy elvitték innen.
A kertész, aki kiskora óta ismerte Tessát, rögtön megértette a
néma kérést: neki kell elmagyaráznia, mi történt. – A’ meg úgy vótt,
Desmond – kezdett bele –, hogy járt itten egy kocsi. Tuggya a kánya,
ki űtt benne. Ászt e’tűzött innen, mint az istennyila, maj’hogy e’ nem
csapta az egyik pónit, amelik e’bitangótt a kocsifeljáróra. Ászt két
lovászlegény rohant ám utána, ordítottak nekije, ászt a sofőr oda se
bagózott rájuk, meg nem átt a’. Csak uzsgyé, mint akit kilőttek, ki az
elülső kapun, mintha az ördög kergetné ütet. Ippen ballagok fe’felé, a
fe’járón… mikó’ látom ám Adele rongybabáját. – Bólintott, majd
befejezte: – Ászt gondó’tam, Adele ledobta, mikó’ beszátt a kocsiba.
No, persze, tuggyák, csak tippelek, hogy így vótt a’. De valószínű, ja,
ja.
– Vagyis, nem látta Adele-t az autóban? Vagy mégis? – tudakolta
Desmond, s felszaladt fekete szemöldöke.
Wiggs a fejét rázta. – Tuggya, ottan talá’tam a babát a fő’dön,
mire… szóvá’, gondó’ta’, e’ment a kocsivá’.
Tessa nagyot sóhajtott. – Kérem, Wiggs, intézkedjen, kutassák át
a külső részeket, és beszéljen Joe-val is! – mondta aggódó hangon. –
Ő talán tudja, ki ült az autóban. Lehet, hogy hozzájöttek valamilyen
ügyben… a birtokkal kapcsolatos dologban.
– Kiadom az ukázt, kisnaccsága, ászt keressük a lyánykát, de a
Joe-val semmiképp nem tudok beszé’ni. E’ment East Wittonba. Ászt
nem hiszem, hogy visszagyün. Még mostanság nem. De aki idegyün
a Jóéhoz, senki se vezet így, áááá, nem, ottan a sok tábla, amit
kitettünk, ászt figyelmeztetünk mindenkit, hogy lassíccson a lovak
miatt, ja. Nem, bárki is ú’tt a fekete kocsiba’ nem vótt idevalósi
népség a’. Az itteniek nem szágú’danak az autóval, amikó’ teli a
környék a lovakká’.
– Egyetértek – mondta Desmond. Tüstént lepattant a lóról,
odament Tessához, és átölelte a vállát, hogy megvigasztalja.
Legalább annyira aggódott érte, mint amennyire nyugtalanította a
helyzet. Átkutatják a birtokot, mi mást tehetnek?
Emsie, az öccséhez hasonlóan, ügyesen leugrott a lóról, s odaszólt
Wiggsnek:
– Bevinné a lovakat az istállóba? Mindjárt mi is megyünk, Wiggs,
lecsutakoljuk őket.
– Naná, hogy visszaviszem ükét, Emsie – felelte a kertész, s
átvette a lánytól a gyeplőt, majd Desmond lováért nyúlt. – Asztán
máj’ az egyik lovászlegény leistápolja ükét. Maguk ketten
maraggyanak csak Tessával.
 Emsie rámosolygott (reszketeg mosoly volt ez), s Wiggs
észrevette, hogy az arca épp olyan halovány, mint féltestvéréé; s róla
is lerítt a rémület. Megveregette a tizenhét éves lány vállát. – Ászt
szeggye össze magát, lyány, megtalá’juk az Adele-t, ha itten van a
környéken.
– Remélem, tényleg csak elcsatangolt – mormolta Emsie az ajkát
harapdálva. – Bízom benne, hogy ennyi az egész.
Wiggs elsietett a lovakkal, s közben az motoszkált a fejében, hogy
Mark Longden minden valószínűség szerint elrabolta a gyereket. Az
egész személyzet hallott a közelgő válásról; pletykáltak is eleget
Longdenről. Egyikük sem kedvelte. Ó a gyermek apja. Már hogy
bántaná? Bár azt beszélik, hogy Longden nagy csirkefogó. Borissza
is. Meg kábszeres. És veri a feleségét. Wiggs szemében gyáva féreg,
egy strici, igazi gonosztevő az a férfi, aki kezet emel egy nőre. Biz’
isten jól tette a kisnaccsága, hogy elhagyta.
Desmond a nővéreivel együtt bement a házba, s miközben
besiettek a kövezett hallba, karon ragadta Tessát, és megkérdezte
tőle:
– Hozzak egy konyakot? Úgy festesz, mint aki mindjárt
összecsuklik.
– Köszönöm, Des, nem kérek. Egy csésze teára meg egy
aszpirinre vágyom. Menjünk a konyhába!
Desmond rábólintott, s Emsie-vel együtt követte Tessát – végig a
folyosón. A konyhában Emsie vizet töltött a teafőzőbe, bedugta,
majd kivette a barna teáskannát a konyhaszekrényből, s hozzá három
bögrét.
Desmond és Tessa helyet foglalt az ablakfülkében, a kerek
asztalnál; Desmond kézen fogta a nővérét, hátha ettől megnyugszik
egy kicsit. A tizenöt éves Desmond érettebb volt a koránál, s évei
számánál idősebbnek tűnt. Beszélni kezdett, de Tessa riadt arcát látva
inkább elhallgatott. Sohasem hagyták hidegen Tessa érzései, s
megértette, hogy a nővére épp most igyekszik átgondolni a
történteket.
Tessa agyában egymást kergették a gondolatok: gyengének érezte
magát, s elgyötörtnek. Tanácstalan volt. Hogy itt üljön és várjon, míg
Wiggs átfésüli a többiekkel a birtokot? Ez ezer évig is eltarthat, és az
idő most döntő fontosságú. Adele megijed, ha rájön, hogy eltévedt,
és könnyen bajba keveredhet. Tessa eltűnődött, hogy csatlakozzon-e
a többiekhez. Vagy Mark rabolta el a kislányt? Esetleg Jonathan
Ainsley áll a háttérben? Rögtön elhessegette ezt az ötletet, hiszen
már maga a gondolat is rémülettel töltötte el. Vajon Mark nem
telefonálna oda Pennistone Royalba, hogy beszéljen a feleségével, ha
valóban nála van a kislány? Soha nem bántaná Adele-t, annyi szent,
hiszen a rajongásig szereti. Mostanában azonban teljesen kivetkőzött
önmagából, nemde? Tessa önkéntelenül összerezzent.
Desmond észrevette, s amennyire tőle telt, igyekezett
megnyugtatni. – Lefogadom, hogy az autóban volt, Tess – mondta. –
Persze előfordulhat, hogy Wiggs nem vette észre. Kötve hiszem,
hogy odakint bolyong, valahol birtokon. Merthogy útban hazafelé
észrevettük volna Emsie-vel. Csak az ösvényen lehet lejutni a
mezőre, és azon kaptattunk felfelé.
Tessa nem válaszolt.
Maga Desmond sem szólt többet. Kölcsönösen imádták egymást a
nővérével; jó barátok voltak; Tessa valójában nem az az emberevő
óriás, akinek egyes családtagok kikiáltották.
Aztán Tessa megrázta magát, odahagyta a töprengést, s váratlanul
kijelentette:
– Hát bizony, én is így gondolom. Ott volt a kocsiban, Des. Olyan
kicsi még, nem jut messzire, ha elcsatangol.
– Ki vinné el az engedélyed nélkül… – Desmond itt elharapta a
szót. Tekintete találkozott Tessa szemével. – Mark Longden. Hát
persze! Ugye, azt hiszed, nála van a kislány?
 – Igen.
– Szerintem is. Megvan a válasz.
Emsie odavitte a bögrékkel megrakott tálcát és a teáskannát az
asztalhoz; miközben lerakta, megjegyezte:
– Ki másra mutogathatnánk? Ronda ügy ez a válás.
– Feltéve hogy nem más… – Desmond várt egy kicsit, nagy
levegőt vett, s befejezte: – rabolta el. A váltságdíjért. Miért is ne? Ez
a család mindig is jó célpontnak számított az efféle ügyekben.
– Ez már nekem is eszembe jutott. – Tessa ismét lehunyta szemét,
s megpróbált uralkodni reszkető testén. – Ezért kell itt lennem, a
telefon mellett.
Desmond szentül hitte, hogy a nővére mindjárt elájul, olyan fehér
volt, s annyira izgatott.
Emsie elkapta az öccse tekintetét, miközben teát töltött neki.
Tökéletes összhang uralkodott kettejük között. Jó barátok voltak, s
bár Emsie volt az idősebb, mégis a nála két évvel fiatalabb öccse
védelmezte őt.
– Linnet. Linnet kell ide – súgta Emsie szinte hangtalanul.
Desmond rábólintott, s Tessára emelte várakozó tekintetét.
Törékeny szépsége ellenére Tessa Fairley Longdenben erős lélek
lakozott, s végtelen lendület. Szüntelenül hangoztatta, hogy nem
véletlenül Emma Harte dédunokája; céltudatos volt, s kemény fából
faragták.
Végül összeszedte magát, kinyitotta szemét, s kissé kihúzta magát
a széken ültében. – Köszönöm a teát, Emsie – suttogta, s hosszasan
belekortyolt a főzetbe: leöblítette vele az aszpirint. Némi tűnődés
után a faliórára pillantott, s így folytatta: – Hamarosan tizenegy óra.
Vagyis, most reggel hat óra van New Yorkban. Hiába hívnánk fel
anyát és Shane-t…
Emsie félbeszakította, szinte ráförmedt:
– Még alszanak. Mi lenne, ha beszélnénk az ügyvédeddel?
 – Nem, nem! – kiáltotta Tessa, s szigorú pillantást vetett a húgára.
– Nagyon jól ismered családunk törvényeit, Emma reguláit, hiszen
eddig is ezeket követtük. Ha lehet, magunk küzdünk meg a bajjal.
Persze, ha kell, igénybe vehetjük a többi klán segítségét. Kívülállót
viszont csak végső esetben vonhatunk be.
– Most rögtön fel kéne hívnod Linnetet – javasolta Desmond;
sietve Emsie-re pislantott, remélte, hogy Tessa nem harapja le a fejét.
Bizony, sokszor gondot okozott a nővérei közti civódás. Mindketten
a Harte-áruház igazgatói székére ácsingóztak. Desmond mégis úgy
vélekedett, hogy szüleik távollétében Linnetnek kell átvennie az
irányítást, hiszen – az apját és az anyját leszámítva – ő a család
legkarakánabb tagja.
Meglepő, de Tessa nem bosszankodott az ötlet hallatán.
Felpattant, és odasietett a pulton álló telefonhoz. – Igen, ez lesz a
legjobb, Desmond. Máris felhívom!
Tessa tudta: Linnet úgy tervezi, hogy ma vagy holnap ellátogat
Pennistone Royalba, így hát ahelyett, hogy a londoni Harte-áruházat
tárcsázta volna, felhívta húga mobilszámát; talán már úton is van. –
Linnet O’Neill – hangzott fel szinte azonnal.
– Itt Tessa beszél. Van egy kis gondom.
– A harrogate-i áruházban? – Linnet hangja meglepetten csengett.
– Nem. Itthon. Pennistone Royalban.
– Ott! Gond? Mi történt?
– Adele-ről van szó. Nem találom, és szörnyen kétségbeestem.
Azt hiszem, Mark keze lehet a dologban. – Megremegett a hangja, s
nyelt egy nagyot.
– Ha Markra gyanakszol, úgy is van! – kiáltotta Linnet. – Maradj
nyugton, egy órán belül odaérek. Egyelőre ne hívd fel a rendőrséget!
Elrendezzük ezt az ügyet.
– Rendben. Ide figyelj, Desmond szerint igazi gyerekrablók is
lehettek. Akik váltságdíjért rabolnak.
 – Jaj, istenem. Reméljük, nem. No, halljuk a részleteket!
Tessa eleget tett a kérésnek.
– Azért telefonáltak oda, hogy eltereljék a figyelmedet – mondta
Linnet, miután Tessa befejezte a beszámolót. – Lefogadom, hogy
Mark áll a háttérben. Ettől függetlenül, örülök, hogy Wiggs
átkutatja a környéket. Hátha mégis elcsatangolt a háztól. Bár nem
juthatott messzire. Ki van ott veled?
– Csak Desmond és Emsie. Elvira ma szabadnapos, Margaret
elment a piacra, Joe pedig ellátogatott East Wittonba.
– Desmond elég komoly és megbízható. Emsie úgyszintén. Jó,
hogy ott vannak. Hol van Evan?
– Fogalmam sincs. Pár órája láttam, amikor elhajtott innen.
– Bizonyára hamarosan visszatér. Most maradj ott a telefon
mellett, és ha Mark telefonál, mondd meg neki, hogy vigye vissza
Adele-t, de íziben! Légy határozott, ám udvarias. Ne vitatkozz vele,
ha lehet.
– Mi van, ha alkudozni akar? Vagy ha követelőzik?
– Fűt-fát ígérhetsz neki, csak szerezd vissza a gyereket! Markot
majd később elintézzük.
– Rendben. És ha mégsem Mark a tettes? Mi van, ha csakugyan
elrabolták a lányomat, felhívnak, és váltságdíjat követelnek?
– Végighallgatod őket. Rábólintasz, és megmagyarázod, hogy
nem olyan egyszerű összehozni a pénzt. Időbe telik. Hiszen biztosan
pénzt fognak kérni… többnyire ez motiválja a gyerekrablókat.
– Értem.
– Tessa?
– Igen?
– Adele-nak egy haja szála sem fog meggörbülni.
– De…
 – Ígérem – vágott a szavába Linnet. – Ne menj ki a birtokra!
Maradj ott a telefon mellett, és köss egyezséget. Nemsokára
találkozunk. – Ezzel kikapcsolta a mobilját.

Linnet tüstént félrehúzódott, és leparkolt, amint megpillantott egy

parkolót. Egy ideig ott üldögélt, és elgondolkozott – Tessa
telefonhívásán és Adele eltűnésén. Dühös volt. „Tudtam, hogy az a
rohadt alak nem hagyja annyiban a dolgot”, gondolta, s Mark
Longdenre koncentrált. Sohasem kedvelte, mindig is pénzsóvárnak
vélte, álnok törtetőnek, aki önmagát helyezi előtérbe. Már évekkel
ezelőtt megállapította, hogy Tessa pénze csábítja, a Harte név
presztízséről nem is beszélve; Linnet soha nem értette igazán, hogy
mehetett hozzá egy olyan gyönyörű és okos fiatalasszony, mint a
nővére. S nem is olyan remek építész, vélekedett Linnet.
Az anyjuk nemrégiben elmesélte, hogy Mark Longden kezet emelt
Tessára, és rettegésben tartotta, amin Linnet csöppet sem
csodálkozott. Mindig is sejtette, hogy a talmi vonzerő álnok szívet
takar.
Ahogy ott ült, és Adele hirtelen eltűnésén merengett, rádöbbent:
egy pillanatig sem hitte, hogy a gyermeket idegenek rabolták el a
váltságdíj reményében. Mark Longden a tettes. Azt súgták az
ösztönei, hogy Mark benyújtja a számlát a Harte-oknak, s a kislányát
használja fel ‘az alkuhoz. „A rohadt alak”, motyogta ismét, s alig
hallhatóan átkozta a sógorát.
– ”Mindenkinek megvan a maga ára, ami nem mindig pénzben
mérhető”, hangoztatta Emma – jegyezte meg egyszer Paula, s Linnet
jól az emlékezetébe véste a szavait. Mindenkinek megvan a maga
gyenge pontja, valami, amit bármi áron megvédene, és ehhez bizony
a pénznek sokszor semmi köze sincs. Más valuta is létezik.
Linnet korábban úgy vette ki az anyja szavaiból, hogy Mark
Longden mostanság nemcsak részegeskedik, hanem az ajzószerekre
is rákapott, amit akkor nyugtalanítónak, most viszont egyenesen
aggasztónak talált. Könnyen felelőtlenné, szeszélyessé és agresszívvá
válhat az ember, ha keveri az alkoholt meg a kábítószert. Mark nem
bántaná szántszándékkal egyetlen gyermekét, ez biztos. De mi van
akkor, ha kivetkőzik magából, vagy valami hasonló történik, és
közben Adele-nek baja esik?
Bizonyára Tessát is hasonló gondolatok gyötrik, döbbent rá
Linnet hirtelen. Még sosem hallotta ilyen kétségbeesettnek a nővére
hangját, sem ilyen tehetetlennek.
Rendszerint Tessa akart irányítani; eligazgatta maga körül az
embereket. Gyakran, igen gyakran, összeakasztották a bajszukat
Linnettel, mivel Tessa mindenáron az anyjuk vélelmezett örököse
óhajtott lenni – vagyis, az ő szavajárásával: a dauphine. Élt azonban
a családban egy régi aranyszabály, amely még Emma Harte s fivérei
korából származott, s amelyet sose szegtek meg. Bármi történik, a
Harte-ok mindig kiállnak egymás mellett. Arra nevelték őket, hogy
határozottan és állhatatosan harcoljanak egymás oldalán; hogy
megvédjék egymást az élet csatáiban; hogy vérre menjenek, és
feláldozzák magukat egymásért, ha a szükség úgy kívánja. Linnet
kívülről fújta a Harte-ok reguláit, és rájuk alapozta az életét.
Jól tudta, mennyire imádja Tessa a gyermekét. Az egész família
szerette Adele-t, aki ezüstösen aranyló hajával, törékeny
arcocskájával olyan volt, mint egy angyalka Botticelli képein. A
hároméves kislány mindenki szívébe belopta magát – kiébe ezért,
kiébe azért. Linnet szemében Adele az ég ajándéka volt, ritka
tünemény, akit különös keggyel óv az Isten.
„Most mitévők legyünk?”, tette fel magában a kérdést. És hogy
fogjanak hozzá? Először is tovább kell hajtani, határozta el;
kiengedte a féket, és lassan kikanyarodott az autópályára.
Most az ő kezébe került a gyeplő. Tessa hozzá fordult, s ezzel
elismerte, hogy képtelen megbirkózni a helyzettel, hiszen túlságosan
feldúlt. „Igyekeznem kell”, gondolta Linnet. „De nagyon! Meg kell
találnom Markot. Meg a gyereket. Mielőtt valami baj történik.”
A szülei New Yorkban vannak Emily nénivel és Winston bácsival
együtt, ami azt jelenti, hogy pillanatnyilag nem jöhet számításba a
Harte család négy legidősebb és legbefolyásosabb tagja; vagyis most
minden tőle telhetőt meg kell tennie.
És Gideon Harte? Linnet egy percre az unokafivérére s legjobb
barátjára koncentrált. Igen nagy segítséget jelenthet. Ő irányítja a
Harte család lapkiadóját; briliáns és dörzsölt, s kiterjedt
összeköttetései vannak. Egy nemzetközi lapkiadó-hálózat
tulajdonosa és vezetője, ami egyet jelent: hatalmat. Óriási hatalmat.
Igen, lehet, hogy Gideont is be fogja vonni az ügybe, de most
szakértő emberre van szüksége. Igazi profira. Egy rendőrre, aki
mégsem tartozik a rendőrség kötelékébe.
Jack Figg.
Eszébe ötlött a név. A Harte-áruház biztonsági szakembere, már
szinte családtag. Linnet gyerekkora óta ismerte, s barátként gondolt
rá. Így hát, amint megpillantotta a következő pihenőhelyet,
odakanyarodott, és leparkolt. Matatni kezdett a szatyrában a notesza
után, s gyorsan kikereste a nevet.
Néhány másodperc múlva már tárcsázta is Jack mobilszámát.
– Itt Figg beszél. – Jack szinte rögtön válaszolt a hívásra.
– Linnet vagyok, Jack.
– Jó napot, szépségem. Mire van szüksége?
– Magára? Jack. Kérem!
– Állok rendelkezésére – kacagott Figg –, amikor óhajtja.
– Emlékszik, mit mondott júniusban Shane születésnapi partiján…
hogy számíthatok magára a bajban?
– Emlékszem. És ez így igaz.
– Köszönöm, Jack. Baj van.
– No, hadd halljam a részleteket!
 Linnet mindent elmesélt, s elmondta, mit gondol a történtekről.
– Azért telefonálgattak oda, hogy eltereljék Tessa figyelmét.
Kegyed most hol van?
– Egy parkolóban állok, körülbelül egy órára Pennistone Royal-
tól. Maga a Robin Hood-öbölben van?
– Nem, York Minster közelében, az egyik barátommal. Ha most
elindulok Yorkból, feltehetőleg ugyanakkor érek oda a házhoz, mint
kiskegyed. De kérem, feltétlenül szóljon Tessának, hogy segítségül
hívott! Hátha én érek oda előbb.
– Szólok neki. És köszönöm, Jack!
– Magácskáért bármit, szépségem.
Ezzel véget vetett a beszélgetésnek, Linnet pedig visszatért az
autópályára, és padlóig nyomta a gázt. Igen gyér volt a forgalom, ami
végre neki kedvezett.
A következő huszonegy-két percben a vezetésre összpontosított,
majd lelassított, és felhívta Tessát, akitől megtudta, hogy a helyzet
változatlan. Wiggs és csapata továbbra se hagyott fel a kereséssel.
Linnet bejelentette, hogy szólt Jack Figgnek, aki hamarosan meg is
érkezik – szerencsére Tessa nem tiltakozott.
Linnet pár másodperc múlva beütötte Evan mobilszámát, de ki
volt kapcsolva a telefon. Evan bizonyára Robin bácsinál van, akivel
már hetek óta szeretne beszélni. S ekkor eszébe jutott a kuzinja, India
Standish, aki aznap kora reggel elutazott Londonból: Leedsbe ment,
ahol nekilátnak az áruház átalakításának, ehhez készíti a terveket.
Igen közel álltak egymáshoz Linnettel. Igazság szerint a családban
mindenki kedvelte a kedves, jóindulatú Indiát. Sokan hitték róla,
hogy törékeny, sőt gyenge; jellemére azonban rácáfolt elegáns,
arisztokrata külseje, melyet a Fairleyktől örökölt.
Linnet tudta, hogy India józan, gyakorlatias, erős, s (akárcsak a
dédanyjuk, Emma Harte) félelmet nem ismerő. Együtt dolgozott
Linnettel a londoni Harte-áruház divatáruosztályán; gyermekkoruk
óta kebelbarátnők voltak. India Írországban nőtt fel, az apja birtokán,
Clonloughlinben, de a nyarat minden évben Pennistone Royalban
töltötte. Linnet szívesen dicsekedett India gyermekkori hőstetteivel…
például azzal, amikor hatalmas védőkesztyűvel felfegyverkezve
kisietett Pennistone Royal hátsó udvarára, hogy szétválassza Joe
döglött nyálon marakodó, két Jack Russell terrierét. Vagy azzal,
amikor Linnet kishúga, Emsie, felmászott a nagy tölgyfára, és
fennakadt a fa tetején. Hiába figyelmeztette Linnet, hogy mindketten
lepottyanhatnak, India felmászott, odaült Emsie mellé, és magához
szorította, míg Linnet vissza nem tért Joe-val, az intézővel, aki
magával hozott egy hosszú létrát a gyümölcsöskertből.
Igen, állapította meg Linnet, a jelenlegi helyzetben jó hasznát
veheti Indiának, aki egyébként is jól kijön a némelykor nehezen
kezelhető Tessával.
India, ahogy általában, most is Pennistone Royalban fogja tölteni
a következő néhány napot. „Jobb, ha előre figyelmeztetem, mielőtt
még odamegy”, tűnődött Linnet. Tárcsázta kuzinja számát, és várt, és
várt, miközben a mobil kicsengett.
 3

– A te mobilod csörög, nem az enyém – mondta Russell „Szurtos”

Rhodes, s Indiára tekintett, aki ott állt átellenben, az ablaknál.
A lány a homlokát ráncolta, körülpillantott a hálószobában, s
felkiáltott:
– Az ég szerelmére, hová lett a táskám?
– Ott van a széken. A ruhád alatt.
– Atyavilág, igazad van. – Közben odaszaladt a székhez; szorosan
markolta a teste köré tekert törülközőt; másik kezével megragadta a
táskát, beletúrt, előkereste a mobilt, majd a füléhez emelte. – Halló?
– India?
– Szia, Linnet.
– Hol vagy? Már a leedsi áruházban?
– Nem. Beugrottam egypár percre, azután elmentem… ebédelni.
Szurtos rávigyorgott a szoba túloldaláról, majd nevetésre fakadt.
India haragos tekintetett vetett rá, és némán intette: – Maradj
csendben!
– India, baj van – jelentette be Linnet. – Adele eltűnt. Már több
órája. Tessa magánkívül van dühében.
– Ó, istenem. – India lehuppant a székre.
– Lehet, hogy eltévedt a birtokon, csak elcsatangolt – folytatta
Linnet –, bár ezt erősen kétlem. Én, személy szerint, úgy gondolom,
hogy Mark Longden vitte el, és Tessának is ez a véleménye.
– Igen, egyetértek. Bár biztos nem bántaná…
– Igaz – szakította félbe Linnet –, de sose lehet tudni, meg kell
keresnünk hát, még mielőtt valami baj történik. Segítségül hívtam
Jack Figget is, és egy csapat már keresi a kislányt Pennistone Royal
környékén. Fél órán belül ott leszek.
– Talán jobb, ha én is odamegyek.
 – Fejezd csak be az ebédet, India! Nem sokat tehetsz, bár
Tessának jólesik, ha ott vagy vele. Képzelheted, mennyire zaklatott.
– Képzelem. – Pillanatnyi habozás után India megkérdezte: –
Csak nem hiszed, hogy Jonathan Ainsley keze is benne van a
dologban?
– Őszintén remélem, hogy nincs. Bár sokat változik a helyzet, ha
mégis.
– Igen, igazad van. De mit…
– Ne menjünk ilyen messzire, India. Legalábbis egyelőre. Később
találkozunk!
– Rövidesen elindulok. – India kikapcsolta a telefont, és
visszatette a táskába. Arca sápadtabb volt, mint valaha, tekintete
gondterhelt.
– Mi történt? – faggatta Szurtos, s kihúzta magát az ágyon
ültében. – Olyan rémülten csengett a hangod. Nem, nem is rémülten,
ugye, te nem rémülsz meg semmitől? Inkább nyugtalanul, igen, ez
jobban illik rá. Illetve riadtan.
India viszonozta Szurtos pillantását, s bólintott. – Igen,
megijedtem egy kicsit. Adele, Tessa kislánya eltűnt, és Linnet szerint
előfordulhat, hogy Mark Longden a tettes.
– Szomorú. És te mit gondolsz?
– Alighanem igaza van. Mark kellemetlen alak, több mint
valószínű, hogy ő vitte el a kislányt.
– Nem bolyong ott valahol, azon a hatalmas birtokon? – Ismét
felszaladt egy szemöldök.
– Persze, az is megeshet. Bár, szerintem, már megtalálták volna.
Hiszen olyan kicsike még. Nem jutna messzire. Linnet mondta, hogy
már több órája eltűnt. Most is keresi egy csapat.
– Miért vinné el? Ej be ostoba kérdés, Rhodes! – adta meg
magának Szurtos a választ, s a fejét ingatta. – Fegyverként használja
a válás során… Így könnyebben manipulálhatja Tessát. – Fél kézzel
végigtúrt hullámos, fekete haján. Megvető kifejezés suhant át az
arcán. – Emberek. Micsoda szemét bagázs. Rohadt egy alak, ha erre
használja fel a gyerekét.
India felsóhajtott, felállt, és a ruháiért nyúlt.
– Gyere vissza az ágyba, egy órán belül úgyis odaérsz! –
Halkabbra fogta a hangját, szinte gyengéden szólt, s csábítóan
rámosolygott Indiára, aki ismét megállapította, mennyire kiemeli
Szurtos napbarnította arca fogai fehérségét. – Bújj vissza mellém,
ölelgess meg még egyszer! – kérlelte Szurtos.
India a fejét rázta. – Tényleg mennem kell, Szurtos – felelte, de
látszott az arcán, hogy szánja-bánja.
Bizony, észrevette ezt Szurtos is, s látta a vágyat a lány szemében.
Félredobta a takarót, kipattant az ágyból, s határozottan, korábbi
csábos mosolyával az ajkán, elindult India felé.
India úgy érezte, hogy Szurtos kék szeme egyszerre veszélyes
fényt kapott, szinte zsákmányra éhes lett. Összeszorult a gyomra, s
elgyengült a lába; rendszerint ilyen hatással volt rá Szurtos, egy
ponton, amikor együtt voltak… remegett belül… szinte elalélt.
Készséges partnere volt mindenben, amiben Szurtos kedvét lelte… a
pillantása, a keze érintése felszította benne a szexuális vágyat.
Ahogy feléje közeledett, India megállapította, milyen jóvágású,
szinte hihetetlenül jóképű. Mintha a szobrász végtelen órákon át
alakítgatta volna az arcát: nemes, egyenes orr; széles homlok, magas
pofacsontok, tökéletesen lekerekített áll; elegánsan ívelt szemöldök a
ragyogó kék szempár felett, melybe lelket öntött a szenvedély, s
melyet jéghideggé tett a düh. Mégsem szépfiús filmsztár-arc ez;
markáns és jóvágású, élesen metszett vonásokkal, mintha a szobrász
hirtelen sietősen, sebtiben bevégezte volna a munkát.
Teste illett az arcához. Törzse erős, válla széles, mellkasa
terjedelmes, csípője keskeny. Körülbelül száznyolcvan centi magas
volt, de robosztus alkata miatt magasabbnak és erősebbnek tűnt.
India az első perctől kezdve vonzónak találta. Egyetlen férfi sem volt
még ilyen hatással rá.
Most megállt előtte, a mosoly még mindig ott időzött az ajkán.
Karjába zárta Indiát, s szorosan magához ölelte; a padlóra hullott a
törülköző s India ruhája, ott hevertek egy halomban, s a lány karja
átölelte Szurtos vállát. S ahogy Szurtos lehajtotta fejét, szája
összetalálkozott India ajkával. Mohón megcsókolta, s India érezte a
combján a kézzelfoghatóvá váló férfivágyat. Egy pillanatra azt hitte,
hogy megadja magát, s aznap immár másodszor Szurtos készséges
párja lesz az ágyban.
Nem erre nevelték azonban hosszú éveken át. Eszébe jutottak a
Harte család törvényei, s rádöbbent, hogy ott a helye Pennistone
Royalban. Bármennyire vágyott is erre a férfira, a neveltetése minden
mást elsöpört. Ha egy Harte bajban van, az összes többi Harte
melléje áll, és megvédi.
India gyengéden eltolta magától Szurtost, s keze megpihent a férfi
mellkasán. Szurtos egy pillanatig ellenállt, majd váratlanul
hátralépett, s kérdő tekintettel a lány arcába nézett.
– Ismered a regulát – mormolta India. – Már réges-rég
elmeséltem.
– Egy Harte mindig a bajbajutott Harte segítségére siet! – kiáltotta
Szurtos. – Felesleges szépíteni a dolgot. Akkor is megértettem, most
is megértem.
– Kérlek, ne haragudj.
– Nem haragszom – csattant fel Szurtos; elfordult, és odasétált az
ablakhoz, ott állt, és kitekintett – ridegen, sértődött ábrázattal.
India szó nélkül összeszedte a ruháját, bement a fürdőszobába,
rendbe hozta magát, felhúzta a fekete vászonruhát, majd
belecsúsztatta lábát a fekete, magas sarkú cipőbe. Mikor visszatért a
hálószobába, Szurtost még mindig az ablaknál találta, de időközben ő
is felöltözött: farmert viselt, és fehér pólót.
 A parkettán kopogó cipősarok hangjára szembefordult Indiával. –
Bocsáss meg – dünnyögte, s szégyenkezni látszott.
India odament hozzá, s gyengéden megcirógatta az arcát. –
Tudod, hogy szívesen veled maradnék, és azt is tudod, miként érzek
irántad. De most el kell mennem, ennyivel tartozom a családomnak.
– Vállat vont, s így fejezte be: – Ezen már nem változtathatok,
Szurtos… kitörölhetetlenül belém ivódott a kötelességtudat.
Szurtos megragadta India kezét, a szájához emelte, s csókot lehelt
rá. – Tudom. Micsoda agresszív barom vagyok néha! – Felhangzott
mélyen zengő nevetése. – Többnyire az vagyok, nemde? Rendben,
elengedlek. – Az ajtó felé kísérte a lányt. – Egy feltétellel.
India felfigyelt az incselkedő hanglejtésre, s látta a csodálatos
szempárban csillogó kacajt. – Mindenbe beleegyezem – ígérte – ha
nem maradsz ki belőle.
– No, megbánod még, hogy ezt mondtad, ha meghallod, miről van
szó! – Sietve kitessékelte Indiát a hálószobából, le a grandiózus
lépcsőn. m
– Valóban? – kérdezte India, s hirtelen pajkossá vált pillantással
felsandított Szurtosra. – No, ki vele, miről van szó?
– Ülj modellt nekem. – Szurtos megállt a lépcsőn, s szembefordult
Indiával.
India szájtátva nézett rá, leesett az álla. – Azt akarod, hogy
modellt üljek neked?! Le szeretnél festeni? Engem?
Ekkor Szurtos rájött, hogy India őszintén meghökkent. Egy
pillanatra zavarba jött. A lépcső közepén álltak, közvetlenül az
üvegkupola alatt. Beáradt a fény, ezüstös glóriát szőtt a lány hajából;
ezüstszürke szemét pedig mintha belülről táplálta volna a láng; az
arca ellenben buja volt, a szája szerelemre érett – és megsebzett.
Szurtos visszafojtott lélegzettel állt, s legszívesebben azon nyomban
ecsetet ragadott volna. Bizseregtek az ujjai.
 – Most mit bámulsz? Olyan furcsa arcot vágsz – hadarta India,
felemelte a kezét, hogy lesimítsa haját; egyszerre feszélyezve érezte
magát. – Tudom, hogy szörnyen kócos vagyok.
Szurtos két tenyere közé fogta a lány arcát, és mélyen belenézett
India szépséges, áttetsző szemébe. – Szívem szerint máris nekiesnék
a festésnek, hogy megragadjam ezt a pillanatot. Olyan nyitottnak és
sebezhetőnek tűnsz, még mindig körülleng az érzékiség. Úgy festesz,
mint az a nő, akit jó alaposan megszeretgettek az ágyban.
– Így is van.
– Tehát megteszed? Modellt ülsz nekem?
– Ha csakugyan ez az óhajod, Szurtos.
Szurtos mosolygott, kézen fogta Indiát, s így sétáltak le a lépcsőn.
Mikor leértek, Szurtos megtorpant, s hosszasan, elgondolkozva
Indiára nézett. – Hogy fogod megmagyarázni?
India tanácstalanul ráncolta a homlokát, s enyhén meglepett
pillantással viszonozta Szurtos tekintetét. – Nem igazán bírlak
követni.
– Hogy magyarázod meg a képet apádnak?
– Nem értem, miről beszélsz, Szurtos.
Szurtos alaposan szemügyre vette, s eltűnődött: vajon csacska ez a
lány, vagy viccelődik talán? Aztán rájött, hogy sem ez, sem az.
Egyszerűen nem fogta fel, miről van szó. Megrázta a fejét, és halkan
elnevette magát. Utána elmagyarázta:
– Az összes képemet kiállítják, és lefényképezik, még a
megrendelésre készült portrékat is. Apád is látni fogja a festményről
készült felvételeket, amikor megjelennek a napilapokban meg a
képes újságokban. Rá fog jönni, hogy megkettyintettelek.
India bensője összerándult; időnként elállt a szava Szurtos
őszinteségétől, mégis kedves mosollyal ajándékozta meg, s így
válaszolt:
– Ne légy már ilyen nevetséges, miért felételezne ilyesmit?
 – Azért, mert igen érzéki lesz a kép, amit festeni szeretnék: olyan
lesz, mint te most, s le fogja leplezni az igazságot.
– Ó, apát ez nem érdekli… nagyvilági ember.
– És egyben Dunvale grófja is, meglátod, nem fogja hidegen
hagyni a dolog. Nem akarja kiteregetni az egész világ előtt, hogy a
lánya… izé… félrelép velem. Velem?! A notórius, bohém,
munkásosztálybeli fickóval, aki Leeds alja népéből származik. Ez
nem lesz ínyére.
– Most meg te csacsiskodsz. Korunk legnagyobb festője vagy. Ezt
mindenki tudja. Egyébként, fittyet hányok mások véleményére!
Apáméra is. Huszonhét éves vagyok, azt csinálok, amit akarok.
Szeretném, ha lefestenél, sőt hízelgőnek tartom a felkérést.
– Megegyeztünk?
– Természetesen. – India kezet nyújtott. – Kezet rá!
Szurtos kezet rázott a lánnyal, s szilaj nevetése betöltötte a teret;
majd karjába kapta Indiát, és megölelgette. – Még egy feltételem van
– suttogta bele a hajába. – Mielőtt lefestelek, együtt kell lennünk,
érted, hová akarok kilyukadni? Tüdőd, mit jelent ez, Lady India?
– Abszolúte, Mr. Rhodes. Teljes mértékben egyetértek.
Szurtos átkarolta India vállát. – Gyere, odakísérlek a kocsidhoz –
mormolta, és lenyomta az erkélyajtó kilincsét. Az ajtó a ház déli
oldalán lévő teraszra nyílott, volt ott egy előcsarnok, négy magasba
nyújtózó oszloppal; a széles terasz végigfutott hosszában a házon, s
megkerülte a két oldalsó épületszárnyat is.
– Fülledt az idő, és nemsokára megered az eső – jegyezte meg
Szurtos, amikor kiléptek, és mellbe vágta őket az augusztus délután
perzselő hősége. Felpillantott. – Nézd, viharfelhők, India, de még az
eső előtt odaérsz Pennistone Royalba.
– Bízom benne – dünnyögte India, aki szintén felfelé fordította
tekintetét, s tüstént eszébe jutott a kislány felkutatására indult csapat
– odakint a birtokon, az esőben. Remélte, hogy azóta már
megtalálták Adele-t, illetve hazavitték. Végigborzongott, mikor az
elveszett gyermekre gondolt.
Szurtos észrevette, s kézen fogta, miközben az udvar felé
andalogtak. Röpke csend után megszólalt:
– Ne menjek veled? Három gyenge nő és…
– Evannel együtt négy – vágott közbe India.
– Rendben, négy nő. De egy pasinak is hasznát vehetitek. Jól jön
néha egy magamfajta fazon, aki tudja, mitől döglik a légy. Mi van,
ha Mark Longden előrukkol a követeléseivel? Az elmondásod
alapján kellemetlen egy alak lehet.
– Igen, az, de majd mi elintézzük, ne aggódj! Ott van Wiggs, a
főkertész, meg Joe, az intéző.
– Meg ott a másik szabály is, ugyebár, India? Idegenek kizárva.
India rásandított a szeme sarkából, hogy felmérje a
kedélyállapotát. A hangja enyhén bosszúsan csengett; de ahogy
észrevette a huncut fényt Szurtos szemében, elkacagta magát. – No,
nem mondom, gyorsan tanul, Mr. Rhodes.
– Ön is, Lady India – vágott vissza Szurtos sokatmondó
pillantással.
Miután nem kapott választ, megkérdezte:
– Meddig szándékozol odafönt maradni? ‘
– A történtek előtt úgy terveztem, hogy egy hétig. Aztán ki tudja,
megeshet, hogy tovább is, hisz odakint leszek a háznál, nem a leedsi
üzletben. Sok ott a teendő, ott kell maradnom, míg a végére nem
érek.
– Mikor kezdhetem el a képet?
– Holnap. Remélhetőleg. Attól függ.
Nyugtalanul csengett a hangja, ami nem kerülte el Szurtos
figyelmét. – Hidd el, India, Adele előbb-utóbb biztosan felbukkan,
még ma. Komolyan így gondolom. És bízom benne – mondta
csendesen.
 – Köszönöm, Szurtos… – elhalt a hangja; India megkereste a
retiküljében a kulcsot, s elindult a pajta mellett parkoló autó felé.
– Hű, de irigyellek ezért! – mondta Szurtos; közben megállt, s
megveregette a motorháztetőt. – Egy Aston Martin DB 2/4. Ez ám a
patinás műalkotás.
India felmosolygott rá. – Ugye, milyen kedves volt apától, hogy
megvált a kedvenc járgányától? – Arcon csókolta Szurtost. – De hát
ennyi jár a kedvenc lányának, nemdebár? – fűzte hozzá, s beszállt az
autóba.
– Ne dörgöld állandóan az orrom alá! – felelte Szurtos felharsanó
kacajjal. – Várom a híreket.
– Rendben. – Lady India csókot küldött a nyitott ablakon át, s
elfordította a slusszkulcsot.

Miután az Aston Martin eltűnt a láthatáron, Szurtos sarkon pördült,

átvágott a macskaköves udvaron, és leballagott a kerti tóhoz.
Megállt, lenézett a mélybe, s élvezte a látványt – a dombon álló
György korabeli épület tökéletes hasonmását: a tükörképet, mely
tisztán kirajzolódott a tükörsima, békés víz felszínén. „Mennyi eszük
volt a tizenhetedik és tizennyolcadik század építészeinek”, gondolta
bólogatva. Ha a domborzati viszonyok lehetővé tették, dombtetőre
építették a házat, s a lejtő alján létrehoztak egy mesterséges tavat,
mely teljes pompájában visszatükrözte az épületet. Megkettőzték a
látványt. Mi tagadás, igen hatásos.
Szurtos tanult egy ideig építészetet, amit szintén a művészképzés
részének tekintett. Leginkább Andrea Palladio tervei keltették fel az
érdeklődésit. Úgy gondolta, hogy gyönyörű látvány a zöldellő
angolparkban elhelyezett, Palladio stílusában épített kastély. Ebben
látta az épület és a természet tökéletes frigyének megtestesítőjét.
Imádta a klasszikus építészetet, ahogy általában is kedvelte a
klasszikus és reneszánsz kori dolgokat. William Kent (Inigo Jones, a
nagy tizenhetedik századbeli építész egyik követője) több mint
kétszázhetvenöt évvel ezelőtt tervezte és építette meg Szurtos
otthonát, Willows Hallt – Palladio stílusában. Szurtos első pillantásra
beleszeretett, bár kissé nyugtalan lett, mikor rájött, hogy valójában
menynyire elhanyagolt. Megnézette azonban az épületet, s a
mérnökök megnyugtatták, hogy nem nagy a kár, csak a külcsín
bánja; minden helyreállítható az eredeti állapotában, hajó munkát
végeznek a hozzáértő mesteremberek.
Most elindult az épület felé, felkapaszkodott a fű borította
domboldalon, s önkéntelenül India Standishre terelődtek a
gondolatai. Ha valaki, akkor ő idevaló, ebbe a házba; elvégre
Írországban nőtt fel, Clonloughlinben, a nagy hírű, impozáns méretű,
György korabeli építményben. Otthonosan mozog hát a grandiózus
Willows Hallban is. Szurtos tudta, hogy ő maga is ide illik, pedig
nem lehet egy napon emlegetni ezt a helyet meg azt a putrit, ahol
nevelkedett.
Az elmúlt nyolc és fél évben temérdek időt, energiát, gondot,
törődést és pénzt pazarolt Willows Hallra, így lett otthonává ez a
hely – máshol már el sem tudta képzelni az életet.
Mikor felért a dombtetőre, megállt egy percre, és megbámulta az
épület elülső homlokzatát, rácsodálkozott a délutáni napsütésben
tündöklő, halovány kőre: olyan, mintha kisuvikszolták volna.
Ahogy az égre emelte a tekintetét, örömmel konstatálta, hogy
elkergette a szél a viharfelhőket; mégsem lesz eső. Megfordult, és
végigsétált a teraszon, a műterem felé tartott, amely balra állt, nem
messze a háztól – maga Szurtos tervezte. Kívülről vendégháznak
tűnt, s visszatükrözte a főépület stílusát.
Egyetlen tágas, nyitott helyiségből állt, a mennyezet szinte a
végtelenbe röppent felfelé, kétoldalt számtalan ablak sorakozott.
Tetőablakok sora törte meg a plafont, s az egész teret betöltötte a
tündöklő, északi fény. Szurtos hunyorogva megnyomott egy-két
gombot, mire helyükre csúsztak az elektromos rolók: letompították a
nap fényét, s hűvössé tették a szobát.
Szurtos átvágott a helyiségen, odament a rajztáblához, megfogta a
szénceruzát, és sebtében elkészített pár élethű skiccet India arcáról.
Egyszer csak abbahagyta, ledobta a ceruzát, ellépett a rajztáblától,
odament a karosszékhez, és leült.
Miért festi le? Nevetséges ötlet. Bajt szül. Minden szempontból.
Bajt hoz Indiának. Bajt neki magának. India apja nem lesz
elragadtatva ettől a románctól. Bármit hitt is India, Szurtos meg volt
győződve a maga igazáról. Homlokegyenest ellenkező világból
származnak. India a legmagasabb körökbe tartozó arisztokrata;
Szurtos a munkásosztály gyermeke. Híres, így igaz. Mi tagadás, igen
híres. És gazdag. Mindent a tehetségének köszönhet, az alkotásainak,
melyek az életét jelentik. A festészet a mindene. De mit számít ez
Dunvale grófjának? Más mértékkel mérnek az ő köreiben. Nekik az
illem számít, a háttér; meg az, hová járt iskolába, mit vitt véghez az
apja, elég csiszolt-e a beszéde, meg hasonló ostobaságok.
Nem, nem viselkedik tisztességesen Indiával, voltaképpen
önmagával sem, hiszen nem akar komolyan belebonyolódni ebbe a
kapcsolatba. Értékes órákat pazarol a lányra, ahelyett hogy festene;
áltatja, és amikor búcsút int neki, kiteszi a bánatnak. Igen, India bajt
hoz a fejére. Több szempontból is.
Megszólalt a pulton álló, vörös telefon. Szurtos baljós pillantást
vetett rá, nem szívesen vette fel. A hatodik csörrenés után sem
hallgatott azonban el, így hát Szurtos felállt, odalépett a pulthoz, és
felkapta a kagylót.
– Halló?
– Russell?
– Szia, Melinda.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
– Megismertem a hangodat.
 – Nem bírom itt tovább, Russell – mondta a nő. – Vedd rá doktor
Jefferst, hogy engedjen ki!
– Tudod, hogy nem tehetem meg. Ott kell maradnod, amíg ő úgy
nem gondolja, hogy teljesen leszoktál. Akkor kienged a
detoxikálóból. Te is tudod, hogy ehhez semmi közöm.
– Russell, beszélj vele, légy szíves!
– Nagyon jól tudod, hogy nem hallgat rám.
– Kérlek, ne büntess!
– Szó sincs róla, Melinda. Te magad jelentkeztél be a klinikára.
– Elmondom Atlantának, mit művelsz velem.
– Semmit sem művelek veled. Egyébként is, túl kicsi még,
úgysem érti meg.
– Jól van?
– Igen. Tündéri. Beszéltem tegnap anyáddal, azt mondta, madarat
lehetne fogatni vele. Nézd, Melinda, mennem kell. Dolgozom.
– Beszélsz az orvossal? Kérlek.
– Igen, beszélek vele. Holnap felhívom. Most pihenj szépen, és
gyógyulj meg. Szia. – Lerakta a kagylót, és a készülékre meredt. No,
ha valami, akkor ez ám a baj. De még mekkora baj!
Felnyögött. Vajon mihez kezd Melindával meg a gyerekével? Mi
lesz, ha valaki rájön a titkukra? Elborzadt erre a gondolatra. Pedig
érezte, hogy előbb-utóbb úgyis kiszivárog… hiszen híres lett, nem
sokáig marad már titokban… Majd felhagyott a nyugtalanító
eszmefuttatással, úgysem tudott megoldást találni rá.
Minek mondta egyáltalán, hogy le szeretné festeni Indiát? Mert
szép volt, és érzéki, s hirtelen megjelent előtte a kész portré, s nem
bírt szabadulni tőle. Víziót látott, amit feltétlenül valóra kell váltani.
Váratlanul Tessa Longdenre és Adele-re terelődtek a gondolatai.
Átérezte Tessa helyzetét. Elvégre neki is van egy hároméves
kislánya, és bizony, bizony, ő is magánkívül lenne hasonló
körülmények között.
India egyenletes tempóban haladt az autópályán; rövidesen maga
mögött hagyta Harrogate-et, s Pennistone Royal falu felé tartott. A
viharfelhők kisodródtak az Északi-tenger fölé, s az ég ismét
kellemesen, halványan kéklett. India megkönnyebbült. Szörnyű lehet
odakint bolyongani az eső áztatta mezőkön és legelőkön, egy eltűnt
gyerek után kutatva.
Csakugyan ott kódorog Adele a birtokon? Nem. Mark Longden
vitte el, kicsinyes bosszúból. Így előnyösebb pozícióból tárgyalhat,
ahogy Szurtos megpendítette. Szurtos. Sok szempontból oly nehéz
ember, tele ellentmondásokkal és skrupulusokkal, többnyire a
származása meg a köztük lévő osztálykülönbség miatt, amit India
mind-mind merő ostobaságnak tartott. Szurtos azonban végig se
hallgatta. De bánta is ő, hiszen beleszeretett azon az estén, amikor
először találkoztak, és ezen már nem lehet változtatni. Szurtos lett
minden vágya, s mindenáron meg akarta szerezni magának.
Véglegesen. Férjnek. Ez a célja. Nehéz dolga lesz.
Szurtos gyűlölte a kötöttséget. És nem szívesen kötelezte el
magát. Nyilvánvaló, hogy ezért nem nősült meg soha, s ezért kérész-
életűek a kapcsolatai. – „Szeretni és elköszönni”, ez a mottóm –
közölte vele Szurtos az első találkozáskor, mintegy
figyelmeztetésként. Azután harsány nevetésre fakadt, mint aki
fölöttébb szórakoztatónak találja a saját attitűdjét.
Indiának tetszett, hogy olyan sokat nevet. Ki nem állhatta a
savanyú embereket. Szurtos többnyire sziporkázó volt, jó kedélyű,
optimista; nem riadt vissza az élet kihívásaitól – no persze, kivéve,
ha a hitvesi boldogság került szóba.
Szerette a „öreg pajtásokat” – így hívta a barátait, akikből
számtalan akadt; voltak köztük színészek, írók, politikusok,
újságírók, „és – mint gyakorta hangoztatta – nímandok is, akikért
odavagyok”. Szívesen tetszelgett a korhely, „hetyke legény”
szerepében. Élvezte a tivornyákat, a szenzációt, egyfolytában
demagógnak titulálta magát. India azonban rájött az elmúlt három
hónap alatt, amióta megismerkedett Szurtossal, hogy ennek java
része puszta színjáték. Helyesebben szólva: Szurtos mértékkel ivott,
többnyire egész este egy pohár Sztolicsnaját szopogatott jéggel,
miközben fennhangon hirdette, mekkora piás. A Harte család férfi
tagjai sokkal gyakrabban néztek a pohár fenekére, mint Szurtos. Hát
igen, őneki másnap reggel biztos kéz kellett, ha dolgozni akart.
Szurtos stílusát a klasszicista realizmus jellemezte. Tekintélyes
műkritikusok már pályája kezdetén „az új Pietro Annigoniként”
köszöntötték, s kijelentették, hogy megörökölte az 1988-ban elhunyt,
híres olasz festő tehetségét. Ugyanolyan áhítattal és tisztelettel
nevezték zseninek Szurtost, amilyennel annak idején Annigonit is
annak titulálták. Szurtos festményei erősen emlékeztettek a nagy
reneszánsz festők alkotásaira: akár épületbelsőt, akár tájat festett,
mind a téma, mind a háttér megmunkálásánál gondosan odafigyelt a
részletekre. Olyan aprólékosan kidolgozta a híres emberekről készült
portréit, a tájképeit és a tengert ábrázoló műveit, s oly látványos
színvilággal élt, hogy az emberek csak nézték, nézték a képeit, nem
tudták levenni a szemüket róluk.
Az, aki ilyen precíz műveket fest, mint ő, aligha dobhatja oda a
piának a tehetségét, amit India egyszer meg is jegyzett, mire Szurtos
vigyorgott, és rákacsintott. India hasonlóan érzett az úgynevezett
demagógiával kapcsolatban is – ez is puszta joviális hangoskodás,
sok-sok nevetéssel, lármával, öklözéssel, hátba csapkodással. Sok
hűhó semmiért, ártalmatlan móka, melyet a sajtó felfújt. Ahogy
Szurtos remélte is. Imádta ezt az imázst.
India hangos hahotára fakadt, mikor rádöbbent, mekkora
koholmány ez a hímév. Éppen az áruházon vágott át Linnettel,
amikor leesett nála a tantusz. A kuzinja rámeredt, s a fejét csóválva,
tömören csak ennyit mondott:
 – Kényszerzubbonyban viszik el azt, aki minden ok nélkül hangos
hahotában tör ki. Főleg, ha ezt egy puccos nagyáruház kellős
közepén teszi. Túl feltűnő.
– Ne haragudj, Linnet! – hadarta India –, nem tehetek róla.
Hirtelen rádöbbentem, hogy egy szélhámossal járok.
Ez a megjegyzés rögvest felkeltette Linnet figyelmét. – Ó,
szabadulj meg tőle! – rikkantotta. – De íziben. Álnok alakokra nincs
szükségünk. No, de mindegy, a fiúk majd alaposan eltángálják.
– Miféle fiúk?
– Julian, Gideon, Toby, sőt még az ifjú Desmond is. Majd
összefognak ellene.
– Igaz.
– Apropó, az R.H.E.-re gondolsz, amikor a fiúdat emlegeted?
– R.H.E.?! Az meg mi?
– Rettentő Híres Ember. Mondtad már, hogy holmi hírességgel
jársz, de nem árultad el, ki az.
– Russell Rhodes.
– Szurtos Rhodes? A festő? – Linnet szeme kikerekedett.
India néma bólintással adta meg a választ, de hízott a mája, hogy
Linnet így meghökkent. ‘
– Hú, de dögösen néz ki, India!
– Igaz, viszont bonyolult egyéniség is.. –
– Hát nem az mind? – felelte Linnet vigyorogva.; i
India felnevetett, és így válaszolt:
– Viszont sose volt nős, legalább nem kell bajlódni az exszel meg
a gyerekekkel. Ami azt illeti, már jó ideje facér volt, mielőtt
megismerkedtünk.
– Tudod, mindenkinek tetszenek a képei, így apának is. Már
régóta fel szeretné kérni Szurtos Rhodest, hogy fesse le Paulát, de
anya szentül állítja, hogy túlságosan elfoglalt, nem tud órákon át
modellt ülni egy festőnek. Szerintem igazán rászánhatná magát, apa
is örülne neki.
– Egyetértek. Anyádnak pont olyan festő való, mint Szurtos.
Csodálatos középkori portrét készítene róla.
Ezután Linnet egyfolytában Szurtosról kérdezősködött, miközben
folytatták útjukat az áruházon át; India megválaszolta a kérdések egy
részét, másokról azonban hallgatott. Rájött, hogy nem szívesen
beszél Szurtosról, sem a kapcsolatukról – legalábbis egyelőre.
Egyetlen kivetnivalót talált csupán Szurtosban: azt, ahogy a
családjáról vélekedett. Egyikükkel sem találkozott még, ennek
ellenére besorolta őket az aristos kategóriába. „Túlságosan puccosak.
Sznobok. Nagyképű, henye, gazdag népség”, így jellemezte India
családját. Egyik jelző sem illett rájuk, amit India igyekezett is
elmagyarázni, megpróbálta elmesélni, honnan kapaszkodott fel a
dédanyja, de Szurtos rá se hederített, inkább másra terelte a szót.
Először azt hitte, hogy Szurtost kisebbségi komplexus gyötri,
mivel Leeds szegénynegyedében nőtt fel. Hiszen szüntelenül
felemlegeti. Gyorsan rájött azonban, hogy szó sincs erről – épp
ellenkezőleg. Nem találkozott Szurtosnál magabiztosabb és
higgadtabb emberrel; mindig ő vezényel, csupa báj és kellem, s maga
a megtestesült udvariasság, ha úgy hozza a kedve.
Mégis abban a hitben ringatta magát, hogy India apja le fogja
nézni, s kapásból el fogja utasítani a kapcsolatukat. India tudta
azonban, hogy Szurtos elnyerné a szülei tetszését; ráadásul
mindketten csodálják a festményeit. „Időt kell adnom neki”, biztatta
magát, s lelassított, amint beért a faluba. Perceken belül elhagyta a
főutcát, s rákanyarodott a Pennistone Royal kapujához vezető útra.
Tessára gondolt, és az aktuális problémára. Vajon mi vár rá?
Azért imádkozott, hogy Adele-t ott találja az anyja mellett, ne
odakint a földeken. Vagy az emberrablóknál. Azért imádkozott, hogy
kerülje el őket a tragédia.
 Felötlött benne Jonathan Ainsley képe, s elfintorodott. A legújabb
hírekből ítélve Mark Longden Jonathan hatása alá került. Milyen
szörnyű. Vajon az ő kezében futnak össze a szálak, ő áll a
gyermekrablás hátterében? Ha valóban elrabolták Adele-t. Ki tudja a
választ?
 4

Linnet Tessával együtt az emeleti szalonban üldögélt, Pennistone

Royalban; igyekezett meggyőzni a nővérét arról, hogy Adele-nak
haja szála se görbül, s nemsokára hazatér; közben csendesen
fohászkodott, hogy mindez így is legyen.
Evan is velük volt, az impozáns ablakerkély közelében foglalt
helyet; de inkább csak kívülről figyelte az eseményeket, nem szólt
bele, hiszen tudta: jobb, ha most Linnetre bízza az irányítást. Tessa
még jókedvében is könnyen megsértődik, sőt epés lesz, és ma
különösen rossz napja van.
– Mark sose okozna bánatot Adele-nek, nem is bántaná –
hangoztatta Linnet, Tessa keze után nyúlt, és megfogta. – Tudod,
hogy bálványozza a kislányt, hisz rá van írva.
– Igen – felelte Tessa –, de mi van akkor, ha mégsem Mark vitte
el? Mi van, ha Desmond fején találta a szöget, amikor felvetette,
hogy elrabolták a váltságdíj reményében? Nincs biztonságban, ha
idegeneknél van.
– Ezt erősen kétlem – vágta rá Linnet határozottan. Jaj, miért nem
tartotta meg magának Desmond a véleményét?, füstölgött magában.
– Bízzál Jack Figgben! Ő minden idők legjobb és legügyesebb
magándetektíve. Anya ezt éveken át hangoztatta, és mindig rá
támaszkodott a bajban. És ne felejtsd el, milyen sokáig volt a Harte-
áruház biztonsági főnöke.
– De most már egy ideje visszavonult – csattant fel Tessa.
– Pontosabban szólva; kevesebb munkát vállal. Továbbra is teljes
munkaidőben dolgozik, ha kell. Számíthatnak rá a régi megbízói,
akikkel még tartja a kapcsolatot, így mi is. Egyébként nagyon jól
tudod, hogy anya szerződést kötött vele. Pár hete ő szimatolta körbe
Mark Longdent. Anya részletesen beszámolt mindenről, mielőtt
elutazott New Yorkba.
– Igen… – elcsuklott Tessa hangja, s ismét könnyek árasztották el
a szemét. Sebtében letörölgette őket egy zsebkendővel, majd
reszketve így folytatta: – Majd’ beleőrülök, annyira féltem Adele-t.
Olyan kicsi még, szörnyen félhet, még ha az apjánál van is. Biztos
megrémült, amikor elhurcolták a teraszról. Mit tegyek? Mit tegyek?
Sejtelmem sincs.
– Ide hallgass! – szólalt meg Linnet határozott, magabiztos
hangon. – Nem tudjuk, hogyan vitték el, erőszakkal vagy sem. Ami
azt illeti, szerintem, nem. Mark bizonyára eljátszott vele – mondta
tovább Linnet, hátha megnyugtatja vele Tessát –, szája elé tette az
ujját, így csitította, rámosolygott, magához csalogatta. Igen, igen, így
lehetett. Nem akart ráijeszteni, miért tette volna? Micsoda ricsajt
csapott volna a kislány, ha Mark csak úgy odarohan, és elkapja!
– Látom, hozzám hasonlóan te is meg vagy győződve róla, hogy
Mark a tettes. – Tessa határozottan Linnetre nézett, s enyhén
elkeskenyedett a szeme. – Istenem, remélem, nem tévedünk!
Tulajdonképpen mit művel most Jack Figg?
– A könyvtárban van, egyfolytában telefonál, az embereivel
beszél. Én bízom a módszereiben, bízz bennük te is! Szerte a világon
vannak kapcsolatai, akadnak köztük szegények és gazdagok
egyaránt. Nekem ennyi elég. Ha valaki, akkor ő meg fogja találni
Adele-t, hidd el!
Tessa Evanre pillantott, s habozva megkérdezte:
– Ma Lackland Prioryban ebédeltél Robin bácsival. Nem
emlegette Jonathant? Hol él mostanában?
Evant kellemetlenül érintette a kérdés, amely szinte vádlón
hangzott, mégis rezzenéstelen hangon adta meg a választ:
– Nem, nem emlegette Jonathant. Sajnálom, Tessa, semmit sem
tudok róla. Bár valószínűleg elhagyta az országot. Hongkongban
lehet. Robin szólt volna, ha Jonathan itt lenne, Angliában… tudod,
figyelmeztetett volna. Ugyanis nagyon félt Jonathan kicsinyes
bosszújától.
– Ami azt illeti, mindnyájan félünk tőle – kiáltotta Linnet; zöld
szeme szikrákat szórt. – Már ezer éve feni a fogát anyára meg a
családjára. Helyesebben szólva, az összes Harte-ra. Legszívesebben
kiirtana bennünket egy géppisztollyal, hogy egyszer s mindenkorra
megszabaduljon tőlünk. S mindezt azért, mert úgy érzi, hogy Emma
Harte becsapta. Kellemetlen alak. De anya szerint már
gyerekkorában is az volt.
– Így igaz – helyeselt Tessa. – Jaj, még belegondolni is rossz,
hogy Mark a karmai közé került! – Hátradőlt a kanapén, a
zsebkendőt gyűrögette; szeme alá karikákat rajzolt a fájdalom. Ej, de
bánta már, hogy hozzáment Mark Longdenhez. Nem hozott neki
mást, csak nyomorúságot, nem is beszélve a szidalmakról meg az
ütlegekről, melyeket nemrég kiosztott neki. Most meg elvitte a
lányukat. „Az átkozott”, gondolta.
Kivágódott az ajtó, s belépett India, szinte futva érkezett. –
Sziasztok! – üdvözölte őket, majd toronyiránt az unokatestvéréhez,
Tessához ment; letérdelt melléje, s kézen fogta. – Annyira sajnálom
– suttogta, s Tessára emelte átható tekintetét. Arca merő szánalom,
nézése meleg és szerető. – Itt vagyok. Segítek, csak szólj!
Tessa bólintott, mosolyogni próbált. Megrebbent a mosoly, s
tovaszállt. – Köszönöm, India, örülök, hogy eljöttél – nyögte ki végül
Tessa.
Ahogy Evan Indiát figyelte, aki együtt búsult Tessával,
megállapította, hogy úgy hasonlítanak egymásra, mintha nővérek
lennének. Közeli rokonok, ez kétségtelen; erről árulkodik ezüstösen
aranyló hajuk, ragyogó szemük, halovány bőrük, szép vonású arcuk.
Bájosak, finomak, nőiesek; s a feltűnő hasonlóság – Evan tudta –
közös Fairley-vérükből ered.
 Ismerte a családi legendát is: az ükanyjuk, Adele Fairley híres
szépség volt – elegáns, arisztokratikus, s tán kissé habókos is. Azt
mondják, ők ketten tőle örökölték ezüstös-arany hajukat, páratlan
tekintetüket, angyali vonásaikat. A kis Adele is rájuk ütött, hiszen
részben ő is Fairley; Evan nem is fedezte fel benne a Harte-ot.
Elfacsarodott a szíve, amikor az eltűnt gyermekre gondolt. Mi van,
ha veszély fenyegeti? Állandóan Markot emlegetik, meg a pénzsóvár
gyermekrablót, hát az senkinek sem jut eszébe, hogy egy kéjenc
pedofil is elvihette?
Máris félresöpörte az ötletet, hisz még rágondolni is rossz volt. A
vele szemközt ülő Linnetre pillantott, aki igazi Harte volt a vörös
hajkoronájával, zöld szemével, dinamikus egyéniségével. Gideont is
ugyanezek a színek jellemezték, s hasonlóan vidám természet. Linnet
ma délután kivívta Evan csodálatát. Csendesen, ám határozottan
átvette az irányítást, s diplomatikusan intézett mindent. Lelket vert
beléjük, és sikeresen lecsitította Tessát. Evan látta, mennyire szenved
Tessa; nem tudja, mitévő legyen – nem úgy, mint máskor.
Linnet felállt, mivel csörögni kezdett a mobilja; odasétált az egyik
magasba szárnyaló ablakhoz, egy percig ott állt, és beszélgetett. Evan
sejtette, hogy Julian hívta. Linnet felkérte, hogy legyen koszorúslány
télen, az esküvőjükön Juliannel, s Evan boldogan igent mondott.
Gideon lesz a vőlegény tanúja, India pedig a másik nyoszolyólány.
Evan tekintete körbekalandozott az emeleti szalonban. Linnet
egyszer elmagyarázta, hogy ez volt Emma Harte kedvenc helye,
amin Evan nem csodálkozott. Bűbájos, tetszetős, tágas helyiség,
magas mennyezettel és hosszúkás ólomablakokkal. A nárciszok
vidám színét idézték a falak, s faragott kandallópárkány terpeszkedett
a kandalló felett. A két kényelmes, terebélyes pamlagot virágmintás
Initorkreton huzat fedte, melyet halvány sárga alapon pompázó
vörösek, kékek, zöldek és rózsaszínek élénkítettek. Az Aubusson
szőnyeg nyilván értékes régiség lehet, ahogy az érett fából készült
bútorok is. Sose változott itt a berendezés, mesélte Linnet; a szoba
felújításánál meghagyták az Emma remek ízlését tükröző színeket és
textíliákat.
Evan imádta a művészetet, s fölöttébb érdeklődött az angol
tájképfestészet iránt. A tekintete egy pillanatra megpihent a
múzeumba illő Turner-képen, mely oldalt függött, a falon; majd
továbbvándorolt a kandalló fölött lógó olajfestményre. Paul
McGillről készült, Emma legnagyobb szerelméről; tiszti
egyenruhában feszített, nyilván az első világháború idején festették
le. „Milyen jóképű férfi volt”, gondolta Evan. Nem csoda, hogy
megigézte Emmát.
– Evan, menjük ki a konyhába, tegyünk fel egy kanna teát! –
szólalt meg Linnet. – És Margaret készít nekünk lazacos szendvicset.
Majd’ éhen halok. Nem ebédeltem.
Evan kihúzta magát ültében, felriasztotta gondolataiból Linnet
hangja. – Rendben! – vágta rá habozás nélkül, kissé szégyenkezve,
hiszen elmerengett.
– Hát te, Tessa? – kérdezte Linnet.
– Egy falat se megy le a torkomon. Megfulladnék – kiáltotta
Tessa, s vadul rázta a fejét.
– India? Kérsz valami, kedvesem? – Kérdőn felszaladt Linnet
rőtes szemöldöke,
A kuzinja rábólintott. – Igen, jólesne egy citromos tea meg egy
füstölt lazacos szendvics. Kösz.
– Hát nem ebédeltél? – mormolta Linnet, majd elhallgatott. – Ó,
persze, nem fejezted be, ugye? Inkább idejöttél. – Nagy szemeket
meresztve bámult Indiára, de arcáról alig lehetett leolvasni valamit.
– Így igaz – felelte India rezzenéstelen hangon. Bár arca
kifejezéstelen maradt, akárcsak a kuzinjáé, felmerült benne, hogy
Linnet talán kitalálta: Szurtossal volt. Sebaj, bármit művel is, Linnet
mindig mellette áll.
Jack Figg a nagy György kori íróasztalnál ült, a fával burkolt
könyvtárban, s az előtte szétterített iratokra koncentrált.
Majd felemelte fejét, s Linnetre nézett, aki Tessával együtt a
kanapén üldögélt. Elszántan figyelt, tartotta magát, ami nem lepte
meg Jacket. Tessa ellenben aggasztotta.
Tessa arca merev volt, falfehér, szeme duzzadt, és vörös karikákat
rajzolt alá a sírás. Jack átérezte a fájdalmát, s megesett rajta a szíve.
Könyörületes ember volt, ráadásul hajdanán eltemetett egy gyereket
is, s a bánat tűzként égette a lelkét. Most Adele életéért imádkozott.
Ösztönösen érezte, hogy életben van, s mindenáron hinni akart a
megérzéseiben. „A mindenit, nem halhatott meg!”, gondolta, s azt
kívánta, hogy igaza legyen.
A kandalló közelében, a másik pamlagon foglalt helyet India
Standish, akit kiskora óta ismert, és Evan Hughes, az újdonsült
családtag, Emma másik dédunokája. Az ő arcukra is kiült a
nyugtalanság, s Jack tudta, hogy ezek a fiatal nők mind tőle várják a
legfrissebb híreket.
Hasonló kíváncsiság hajtotta Emsie-t és Desmondot is, akik
utánaszaladtak, mikor Joe-val és Wiggsszel bejárta a birtokot. Most a
párnázott kandallórácson gubbasztottak, s egy kukkot sem mertek
szólni. Jack figyelmeztette őket: maradjanak csendben, ha ott
akarnak maradni a könyvtárban.
Minden bevezető nélkül belekezdett, Linnethez és Tessához
intézve szavait. – Fél ötre jár az idő, Adele több mint öt és fél órája
tűnt el. – Elhallgatott, szeme végigfutott rajtuk, majd így folytatta:
Bár sejtelmem sincs, hol lehet, azt tudom, hol nincs. Itt, Pennistone
Royalban. Nincs a mezőkön, sem a legelőkön, sem az erdőben, sem a
kertekben, melyeket mind alaposan végigjártunk. Kétszer is. Wiggs a
kérésemre még a tó fenekét is átkutatta. Szerencsére nem talált mást,
csak hínárt. Pennistone Royal faluban sem látták a kislányt, habár
ketten-hárman felfigyeltek egy fekete Mercédeszre, amely délidőben
átszáguldott a községen. Ez nyilvánvalóan ugyanaz az autó lesz,
amelyet Wiggs meg az istállófiúk itt láttak, az autófeljárón.
– És Mark? Mi van vele? – sikította Tessa, s magához szorította a
rongybabát, melyet egész nap ölelgetett. – Őt nem kereste?
– Dehogynem – nyugtatgatta Jack. – Beszéltem a titkárnőjével,
tőle tudom, hogy kivett néhány nap szabadságot…
– Idejött Adele-ért! – csattant fel Tessa, félbeszakítva Jacket. –
Lefogadom, hogy Yorkshire-ben van. Jonathan Ainsleyvel. Ez az ő
művük! – Furcsán zaklatottnak tűnt, szeme szikrákat szórt.
– Lehet, hogy itt van – mondta rá Jack –, de nem Jonathan
Ainsleyvel. Az egyik emberem utánanézett, Jonathan jelenleg
Hongkongban tartózkodik. Már hetekkel ezelőtt odautazott.
– Ha Mark rabolta el Adele-t, talán magával vitte Londonba –
próbálkozott Linnet, s hosszan, mélyen Jack szemébe nézett.
– Nincs a lakásán, sem a hampsteadi házban. Mindkettőt
átkutattuk.
– Pedig bezártuk a házat… – kezdte Tessa; majd látva, milyen
bosszús kifejezés suhan át Jack arcán, elcsuklott a hangja.
– Igen, zárva van a ház, Tessa drága, és Mark lakása is. Ez
azonban nekünk nem akadály.
– Értem – mondta Tessa megadóan; nekitámasztotta hátát a
kanapé támlájának, s fittyet hányt Linnetre, aki nyilván azért böködte
oldalba, hogy végre elhallgattassa.
– Odatelefonáltam Gloucestershire-be, Mark anyjához – mondta
tovább Jack. – Nem találtam ott, de egy Dory nevű illető szerint
estére hazavárják.
– Ó a házvezetőnő – kotyogott közbe Tessa. Megköszörülte a
torkát, s kissé bátortalanul hozzáfűzte: – Mrs. Longden él-hal a fiáért,
de azért rendes asszony. Ha Mark odavinné hozzá a kislányt, rögtön
visszaküldené hozzám.
 – Amennyiben tudja, hogy a kegyed engedélye nélkül vitte el –
hangsúlyozta Jack. – És ha Mark elhallgatja előle? No mindegy,
szerintem, Mark alkalmasint itt van, valahol Yorkshire-ben. Meg kell
keresnünk.
– De hogyan? – kérdezte India mogorván. – Hát nem olyan ez,
mint tűt keresni a szénakazalban?
– Jaj, dehogynem – helyeselt Jack. – Azzal sem könnyűjük meg a
dolgunkat, ha a rendőrséghez fordulunk. Pedig megeshet, hogy
rákényszerülünk, méghozzá hamarosan. Alaposan megtárgyaltuk a
dolgot Gideonnal. Megmondtam neki, hogy előbb-utóbb szét kell
kürtölnünk a médiában a gyerekrablás hírét, és a Harte-ok
tévéhálózatával és a család napilapjaival kell kezdenünk. Gideon
rábólintott. De ezzel még várunk. Mielőtt ilyen messzire megyünk,
illetve a rendőrséghez fordulunk, szeretném, ha megadnánk Marknak
az esélyt arra, hogy visszahozza kegyednek Adele-t, Tessa. Ha lehet,
még ma este.
– És ha mégsem ő a tettes? – érdeklődött Tessa új fent reszkető
hangon. – Mi van, ha Adele gyerekrablók kezébe került?
– Már jelentkeztek volna a váltságdíjért, illetve valamilyen
formában felvették volna velünk a kapcsolatot – magyarázta Jack. –
Jut eszembe, Tessa, a kérésemre Gideon délután felhívta Tobyt Los
Angelesben. Toby ma nem kereste kegyedet telefonon. Tehát
valószínűleg Mark csörgött ide délelőtt, hogy elterelje a kegyed
figyelmét, miközben elvitte Adele-t. Vagy valamelyik cinkostársa
telefonált.
– Nem ismertem fel a hangot – felelte Tessa. – Bár ismerősen
csengett, gondolom, ezért hittem, hogy Toby hív.
Jack előredőlt, karja az íróasztalon pihent; pillanatnyi
gondolkodás után bejelentette:
– Nemsokára felhívom Mark anyját, elmondom neki, mi történt.
Remélem, számíthatunk az együttműködésére, ha egyáltalán tud
valamit. Amennyiben fél hétig nem történik változás, illetve nem
derítjük ki Mark hollétét, nem marad más választásom,
tájékoztatnom kell a körzeti rendőrőrsöt. Gideonnak is szólok, hogy
közölje le a hírt Adele eltűnéséről. Nem várhatok tovább.
Tessa a szája elé kapta a kezét.
– Ha a Harte család hírközlő szervei szétkürtölik itt a hírt, az
amerikai tévében is beszámolnak róla. Szólnunk kell anyának,
nehogy máshonnan jusson a fülébe a dolog! – jajdult fel Linnet.
Jack röpke mosollyal ajándékozta meg Linnetet. – Ha arra
kényszerülök, hogy felvegyem a kapcsolatot a rendőrséggel, őt is
felhívom. Maguk is beszélhetnek vele Tessával. De legelőször
derítsük ki, mit tud Mrs. Longden! – Hátradőlt a széken, igyekezett
ellazítani feszült izmait, majd a szemközti kakukkos órára sandított.
Egyszerre csend telepedett a szobára. Mindnyájan belefeledkeztek
a gondolataikba.
Tessa szédelgett, agyában zűrzavar uralkodott. Mindjárt öt óra, és
ki tudja, hol a kislánya. Kétségbeesettebb volt, mint valaha.
Émelyített; egyszer csak kapta magát, s felpattant. – Friss levegőre
vágyom! – kiáltotta. – Rögtön megfulladok.
India tüstént talpra szökkent, odasietett Tessához, s karon ragadta.
– Gyere, kedvesem, menjünk ki a kertbe. Tíz perc, és máris jobban
leszel.
– Igen, igen – motyogta Tessa leküzdve émelygését.
Miután Tessa és India eltávozott, Evan megköszörülte a torkát, és
odaszólt Jacknek:
– Nem akartam Tessa előtt előhozakodni ezzel, de mi van, ha nem
Mark a tettes, nem is gyermekrablók vitték el, hanem egy pedofil?
Elnyújtott sóhaj szakadt fel Jack ajkáról. – Ez már nekem is
eszembe jutott – vallotta be aztán. Ebben a pillanatban megszólalt a
mobilja, felvette hát. – Itt Figg beszél – mondta, s a füléhez szorította
a telefont. Felállt, odasétált az ablakokhoz, megállt, és figyelmesen
hallgatta a vonal másik végén beszélőt; végül, miután köszönetet
mondott, befejezte a beszélgetést. Visszasétált az íróasztalhoz, és
bejelentette: – Az egyik emberem volt, ő ellenőrizte a környékbeli
szállókat. Nem vitás: Mark Longden három nappal ezelőtt Yorkshire-
ben járt. Leedsben szállt meg, a Queen’s Hotelben. Jóllehet a tegnap
estét Harrogate-ben töltötte, a Swan Hotelben, már mindkét helyről
kijelentkezett. Az emberem egyelőre nem tudta kideríteni, most
éppen hol lakik.
– Nem biztos, hogy szállodában szállt meg – jegyezte meg Linnet
kacsingatva, ezzel próbálta jelezni Jacknek, hogy négyszemközt
szeretne beszélni vele.

– Fejemet rá, hogy nem idegenek vitték el Adele-t, hanem Mark,

nem fenyegeti hát komolyabb veszély – mondta India.
Tessa megborzongott, s libabőrös lett a karja. – Nem tudod, mi
lett Markból, India! Részeges alak, kábszeres. Már régóta kivetkőzött
önmagából. Meggyalázott. Attól féltem, hogy megöl… – Fürkészve
Indiára nézett: – Hallottál róla?
– Igen, anyám említette, hogy kezet emelt rád. Még rágondolni is
rossz… hogy valakiből máról holnapra egészen más ember lesz…
– Nincs vele gond, ha tiszta a feje. Csak az ital, illetve a drogok
hatása alatt válik veszélyessé, és véletlenül bánthatja Adele-t. Ez
nyugtalanít.
– Nem csodálom. Mondtam már: nem szabad rosszra gondolni! –
Időközben India felállt a vágottvirág-nevelő kert közelében
elhelyezett pádról. – Miért nem megyünk le a vén tölgyfához? Ott
elüldögélhetünk egy ideig, sokkal kellemesebb, mint itt – javasolta.
– Rendben… – Tessa elhallgatott, majd Indiához fordult. – Ne
menjünk inkább be? Félek, hogy lemaradok valamiről.
 – Linnet úgyis behív bennünket, ha újabb hírek érkeznek.
Meglátod, jó lesz, ha kiszabadulsz egy kicsit abból a szobából. Az
ember klausztrofóbiás lesz odabent.
Tessa bólintott, majd végigsétáltak a hosszúkás terasz mellett
húzódó ösvényen; átvágtak a lejtős pázsiton, s végül megálltak a vén
fa alatt. Letelepedtek a kovácsoltvas asztal mellé, s pár percig némán
üldögéltek.
Tessa törte meg a csendet. – Nem is tudom, mit csinálok, ha
Adele-nek valami baja lesz. Annyira szeretem, ez a kislány az életem
értelme. Nélküle örökre szétesnék, minden értelmetlennek tűnne.
– Ugyan, Tessa, miket beszélsz! – csattant fel India. – Meglátod,
Jack megtalálja. Szépen megegyeztek Markkal, lezajlik a válás, és
minden visszazökken a normális kerékvágásba.
– Jaj, India, bárcsak igazad lenne, de Mark szörnyen kapzsi ám! A
ház kell neki, meg egy rakás pénz, és még Adele-en is osztozni akar.
Jól van, vigye a házat, de Adele-t nem adom!
– Ha végre visszaszerzed a lányodat, gyorsan el kéne rendezned
vele a vitás ügyeket. Úgyse szereted, ha a fejed felett lebeg a
Damoklész kardja.
– Igazad van – helyeselt Tessa, immár derűsebben. – Beszélek az
ügyvédemmel, hátha gyorsabb tempót tudunk diktálni. Bár csak
néhány hónapja hagytam ott Markot.
– Ez igaz, de mit számít? Mindenesetre Mark mindig is mohó
volt, ezt mi is így látjuk Linnettel. Szerintem megvásárolható. Vedd
meg, Tessa, nincs más választásod! – India az asztal felett bámult az
unokatestvérére. – Ne feledd: ez Harte-szabály.

Jack és Linnet besétált a kövezett hallba; odaálltak a kandalló mellé,

s halkan beszélgettek.
 – Szóval Marknak barátai vannak Yorkshire-ben, akiknél
meghúzhatja magát Adele-lel? Erre célozgat kiskegyed? – kérdezte
Jack; hunyorogva pislogott Linnetre a gyengülő kora esti világnál.
– Igen – felelte Linnet, és sorra felkapcsolta a lámpákat.
Jack ott állt, és nézte, nézte, s megállapította, mennyire hasonlít
Emma Harte-ra (no igen, az ifjú Emmára), a rőt arany hajával meg a
rózsás arcbőrével. Jack Figg negyven évvel ezelőtt, tizennyolc éves
korában állt munkába Emmánál; imádta, tisztelte és csodálta; élete
legakkurátusabb, legbosszantóbb, legelragadóbb, legszigorúbb és
legbriliánsabb nőjének találta. A kedvenc főnöke volt. S most itt van
Linnet, Emma kiköpött mása – talpraesett, mint a dédanyja. Jack őt
kedvelte legjobban a fiatal generációból, mivel az ő szemében ebben
a lányban testesült meg a család múltja és jelene. „Mintha fél lábbal
ebben, fél lábbal abban a világban állna, ezért lett számomra oly
egyedi és különleges”, gondolta.
– Mi jár a fejében, Jack? – érdeklődött az egyik széken üldögélő
Linnet. – Olyan arcot vág, mint akinek pompás ötlete támadt.
– Pompásnak nem nevezhető, de igen, egészen érdekes
gondolatom támadt. Voltaképpen már korábban is eszembe jutott, de
most megint felmerült bennem. Nézze, Linnet, Jonathan Ainsley
Hongkongban van, ezt biztosan tudjuk, de manapság olyan kicsi lett
a világ, ettől még a háttérből irányíthatja az itteni eseményeket.
Esetleg telefonon keresztül. Nem hiszem, hogy írásba foglalná, sem
e-mailben, sem faxban. És, és ez rendkívül fontos, itt él Yorkshire-
ben az egyik exbarátnője, aki…
– Hát persze, anyám titkárnője, Eleanor! Vagyis azt akarja
mondani, Jack, hogy Jonathan a távolból irányítja Markot, hogy
fájdalmat okozzon Paulának és nekünk? Mark pedig belemegy, mert
bosszantani akarja Tessát. Logikus következtetés. – Metsző pillantást
vetett Jackre. – Maga szerint Eleanor is benne van?
 – Hát igen, ez motoszkál a fejemben – válaszolta Jack; lehuppant
a Linnettel szemközti székre, s keresztbe rakta a lábát.
– Nagy bolond, ha részt vesz benne – dünnyögte Linnet. – Anyám
egyébként is gyanakszik rá… csak csip-csup ügyekkel bízza meg.
Jonathan régi nagy szerelme ez a nő, s mostanában megint
találkozgatnak. Nézze, nem állítom, hogy besegít Marknak a
gyerekrablásban, de talán felajánl neki…
– Egy biztonságos kuckót, ahol pár napra meghúzhatja magát? –
kotyogott közbe Jack, majd Linnetre mosolygott.
– Igen, a számból vette ki a szót.
– De vajon kockára tenné az állását? Előfordulhat, hogy elfecseg
ezt-azt Pauláról, de magácska szerint csakugyan segítene Marknak?
Így az eset után bűntárs lenne a gyermekrablásban. Merthogy az lesz
belőle, ha a rendőrséghez kell fordulnunk.
– Ne feledje, Jack, nem mindenki olyan járatos a törvényben, mint
maga. Sokan a pillanat hevében cselekszenek. Lehet, hogy nem érzi a
tette súlyát. És még valamit számításba kell vennünk. Ellie eléggé
nagyra van magával, és még mindig szemrevaló asszony…
Tán abba a hitben ringatja magát, hogy Jonathan visszatér hozzá.
És ha így van, mit számít neki, hogy alkalmazza-e anyám a leedsi
áruházban vagy sem?
– Fején találta a szöget, Linnet. Egyébként ne feltételezzük
mindjárt a legrosszabbat Ellie-ről! Mark elvihette hozzá Adele-t,
anélkül hogy Ellie tudná, mi történt. – Jack az órájára pillantott, majd
felállt.
No, ideje felhívni Mrs. Longdent. Jöjjön, szépségem, menjünk el
pecázni Gloucestershire-be. És maradjon köztünk ez a beszélgetés,
rendben?
– Feltétlenül – vágta rá Linnet.
 5

Mikor Jack Linnettel együtt besétált a könyvtárszobába, azonnal

észrevette, milyen feszült a hangulat. Tessa ridegen, kővé dermedten
ült a pamlagon, arca ideges, szeme teli fájdalommal. Mellette India,
szintén mereven, egyenes derékkal, aggodalmas és nyugtalan
orcával. Evan az ablak mellett állt, s a mobilján beszélt, míg Emsie
és Desmond a párnázott sárgaréz kandallórácson kucorogva
pusmogott.
Linnet sokatmondó pillantást vetett Jackre, majd odasietett a
másik kanapéhoz, ahol Evan tüstént melléje szegődött.
Jack odalépett az íróasztalhoz, és megállt mögötte; hirtelen
rádöbbent, hogy hat szempár szegeződik rá rendíthetetlenül. „Nem
habozhatok tovább”, gondolta. Az idő most létfontosságú. Tudta: ha
nem jut dűlőre Mark anyjával, értesítenie kell a rendőrséget és a
médiát is. Bár az is megeshet, hogy az asszonynak sejtelme sincs a
történtekről. Ebben az esetben rosszul kalkulált. „Istenem, add, hogy
igazam legyen. Add, hogy Mark anyja a segítségünkre legyen!”,
fohászkodott.
– Most pedig felhívom Mark anyját – közölte szokásos, hivatalos
modorában. Majd Tessára szegezte átható pillantását, s hozzáfűzte: –
Kihangosítom a telefont, hogy kegyed is hallja, mit válaszol, de
maradjon csendben! – Végigfuttatta szemét a többieken: – Ez utóbbi,
természetesen, mindenki másra is vonatkozik. Még valamit, Tessa.
Ha a szükség úgy kívánja, váltana egy-két szót az anyósával?
Tessa nem sokáig habozott. – Igen, beszélek vele. Nem állunk
közel egymáshoz, bár jóravaló asszony, mint már említettem. –
Rövid csend következett; majd rosszalló pillantással hozzátette: –
Mark az egyetlen fia, rajong érte. Mindenben ki fog állni mellette.
Még akkor is, ha a bolondját járatja vele. Persze, ha maga
szükségesnek látja, odamegyek a telefonhoz.
Jack bólintott, és helyet foglalt. Felemelte a kagylót, megnyomta a
kihangosító gombját, majd tárcsázott.
Pár perc múlva megszólalt egy női hang. – Camden Lodge. Halló?
– A könyvtárban mindenki hallotta pallérozott beszédét.
– Mrs. Hilary Longden?
– Igen, az vagyok.
– Jó estét, Mrs. Longden. Jack Figg a nevem. Már korábban is
kerestem, de nem volt otthon. Nem ismer engem, Mrs. Longden,
ismeri viszont a főnökömet, Mrs. Paula O’Neillt.
– Persze, persze. Tessa édesanyja. Nem találkoztunk már, Mr.
Figg? – érdeklődött Mrs. Longden; kellemesen dallamos
hanghordozása nem palástolta kíváncsiságát.
– Csak futólag. Tessa és Mark esküvőjén. No, de térjünk a
lényegre: nagy a gondunk, Mrs. Longden. Pennistone Royalban
vagyok, Tessával együtt, mivel ma délelőtt tizenegy körül eltűnt
Adele, az ön unokája. Azóta sem került elő.
– Szentséges atyaúristen! Ez borzasztó. Gondolom, Tessa és Mark
majd’ megőrül az aggodalomtól. Jaj, istenem, jaj, istenem, hol lehet?
Ott kódorog valahol a birtokon? Ó, szegény kislányka, mennyire
félhet! Hát ez szörnyű. Beszélhetek a fiammal? És Tessával? –
Hangja egy-két oktávval feljebb emelkedett; bizony, őszintén
elszomorodott. – Miben lehetek a segítségére, Mr. Figg? –
érdeklődött.
– Árulja el, hol a fia, Mrs. Longden – felelte Jack hűvösen,
rendíthetetlenül.
– Mark? Úgy érti, nincs ott Tessával? – Az asszonyt nyilván
valóan megdöbbentette a hír.
 – Nincs itt. Megvan rá az okom, hogy azt feltételezem: Mark
Tessa tudta nélkül elvitte Adele-t – jelentette be Jack. – Úgy vélem,
elrabolta, és meg kell tennem a megfelelő lépé…
– Még hogy Mark elrabolta Adele-t! Soha! – szólt közbe Mrs.
Longden méltatlankodva. – Ez abszurdum. Az édesapja… Mi az
ördögről beszél, Mr. Figg?!
– Elszöktette a kislányt, amit a rendőrség és a törvény
gyerekrablásként fog értelmezni. A gyermekrablókat pedig szigorú
büntetéssel sújtják. Már csak percek kérdése, és a rendőrséghez kell
fordulnom. Nem halogathatom tovább. Többször is átkutattuk a
birtokot, mégsem bukkantunk a kislány nyomára. Markot sem
találjuk. Nem tehetek mást: igénybe kell vennem a törvény erejét,
valamint a Harte család hírközlő szerveit, így a tévében és a rádióban
is le fogják közölni a hírt. A lehető leggyorsabban meg kell találnunk
Adele-t. Sürgősen!
– Ugye, nem viccelődik, Mr. Figg? – Az asszony hangja
zaklatottan csengett.
– Már hogy viccelődnék, Mrs. Longden?
– Nem értem – kezdte az asszony, aki hallhatóan még jobban
összezavarodott. – Miért vinné el Mark Adele-t, anélkül hogy szólna
Tessának?
Jack tudta, hogy Mrs. Longden nem hazudik, s még lágyabb
hangon kezdte magyarázni:
– Hát a válás miatt. Kezd elmérgesedni a helyzet. A kislányt
fegyverként próbálja használni Tessa ellen.
– Válás?! Elválnak? Nem is hallottam róla. Ó, ez nevetséges,
Mark elmondta volna. A fiam mindent elmesél nekem. Ez lehetetlen!
– bizonygatta Mrs. Longden.
– Ó, pedig igaz, de még mennyire! – vágta rá Jack. – Szeretne
beszélni a menyével?
– Igen.
 – Egy pillanat. – Odaintett Tessának, aki rögtön mellette termett.
Jack befogta a mikrofont, s odasúgta neki: – Vigyázzon, mit beszél!
Szükségünk van rá.
Tessa átvette a kagylót, s beledünnyögött: – Halló, Mrs. Longden.
– Hajlandó volt engedelmeskedni Jacknek. – Jack igazat szólt.
Mark valóban elvitte Adele-t. Mi mással magyarázhatnánk az
eltűnését? Szegény kicsikém, milyen zaklatott és zavart lehet.
– Igen, igen, tudom, igazad van. Hát a válás? Igaz a hír?
– Igen. Minden erőmmel igyekeztem megmenteni a házasságom,
de nem illünk össze. Már június óta külön élünk.
– Mark elhallgatta előlem! – jajdult fel Hilary Longden
könnyekkel küszködve. – Hogy tehette ezt velem?
– Nem tudom, de megtette. És most meg kell találnunk Markot! –
ismételte meg Tessa idegesen. – És Adele-t is.
– Sejtelmem sincs, hol lehet. Hidd el, nem hazudok!
– És Mr. Longden? Ő vajon tudja? – próbálkozott Tessa.
– Á, dehogy. Honnan tudná? Mark nagyfiú már, jól tudod, hogy
nem tart nekünk beszámolót.
Tessa Jackre emelte a tekintetét, elhúzta a száját, s szó nélkül
átadta neki a kagylót.
– Itt ismét Jack Figg beszél, Mrs. Longden. Mivel nincs tudomása
Mark hollétéről, beszólok a körzeti rendőrőrsre. Egy biztos: Mark az
elmúlt napokban Yorkshire-ben járt, itt töltötte az előző éjszakát is.
Gyorsan a nyomára fognak bukkanni. Milyen kár, hogy erre
fanyalodom. Aztán ott lesz a nagy hírverés is. Kellemetlen. Árthat
Mark hírnevének. Nos, köszönöm, hogy volt olyan kedves, és
meghallgatott, Mrs. Longden. Jó éjszakát.
– Jaj, Mr. Figg, várjon, kérem! Esküszöm, fogalmam sincs róla,
hol lehet Mark. Adele eltűnéséről is most hallottam először. Van
nálam viszont egy mobilszám, a múlt héten kaptam a fiamtól.
Gondolom, új szám lehet.
 – Kérem, adja meg!
– Rögtön. Itt van valahol az íróasztalon. – Egy szempillantás
múlva bediktálta a számot, s kicsikart egy ígéretet: feltétlenül
tájékoztassák az újabb fejleményekről, kérte.
Jack lerakta a kagylót. – Ismeri ezt a számot? – tudakolta Tessától,
s megmutatta neki a jegyzettömböt, amelybe feljegyezte a
telefonszámot.
Tessa a fejét rázta. – Igaza van az anyjának. Új szám lehet.
Jack felemelte a kagylót, és tárcsázott.
– Halló? – hangzott fel máris a vonal másik végén.
– Mark?
– Igen. – Habozva beszélt, óvatosan.
– Ha kikapcsolja a mobilt, rögtön bejelentést teszek a körzeti
rendőrőrsön. És a médiát is értesítem arról, hogy elrabolta Adele-t.
– Micsoda?! – fakadt ki Mark.
– Ne jöjjön nekem ezzel, Mark. Tudjuk, hogy magánál van Adele.
Látták magát.
– Ki az ördög maga? – kérdezte Mark dühösen.
– Itt Jack Figg beszél. Paula O’Neillnek dolgozom. Pennistone
Royalban vagyok, Tessával együtt. Hozza vissza Adele-t! Most
rögtön!
– Nincs nálam. Most hallok először az egészről.
– Nem szomorodott el különösebben a hír hallatán, ami azt jelenti,
hogy pontosan tudja, hol van Adele. Magánál. Komoly vád ám a
gyerekrablás, Mark. Mit szól hozzá? Mi lesz így a karrierjével, he?
És a hírnevével?
– Nem értem, miről beszél! – ordította Mark.
Tessa odalépett Jackhez, merőn ránézett, s a telefon felé intett.
Jack máris átnyújtotta neki a kagylót.
– Mark, Tessa vagyok. Kérlek, hozd vissza Adele-t!
 – Most mit vádaskodtok? – nyögött fel Mark, újfent dühösen
csengő hangon.
– Mert ma délelőtt magaddal vitted. Tudjuk, hogy te voltál az.
Wiggs látott. Kérlek, szépen kérlek, hozd vissza hozzám! Légy
tekintettel rá.
– Mondtam már, hogy nincs nálam.
– Már hogyne lenne. Ne szórakozz velem, Mark!
Néma csönd következett, s Tessa már azt hitte, hogy megszakadt a
vonal, mikor Mark ismét megszólalt. – Csak akkor kapod vissza, ha
teljesíted a követeléseimet.
– Kérj, amit akarsz – vágta rá Tessa sietve, megkönnyebbülten.
– Először is: közös szülői felügyeletet kérek – hangsúlyozta Mark.
– Ezt bízzuk inkább az ügyvédekre! Ellenben tiéd lehet a
hampsteadi ház, meg az autók, ahogy kérted, sőt pénzt is kapsz
bőven.
– Közös szülői felügyelet – ismételte meg Mark fagyosan,
ridegen.
Megszólalt Jack mobilja; felvette, s közelebb lépett az ablakhoz.
Tessa tekintete követte Jacket. – Majd összeülnek az ügyvédeink,
és megbeszélik a részleteket – mondta a telefonba. Nagy levegőt vett,
s (bár józan esze nem ezt diktálta) hozzáfűzte: – Még ha nem is jön
össze a közös szülői felügyelet, bizonyára sokszor megkapod.
Ekkor Jack sietve megindult feléje arcán zordon mosollyal.
Megállt mellette, minden teketória nélkül elvette tőle a
telefonkagylót, s beleszólt:
– Itt Jack Figg. Épp az imént beszéltem a körzeti rendőrőrssel a
másik vonalon. Már elindultak magáért. Tudjuk, hogy Adele-lel
együtt Riponban tartózkodik, a Spa Hotelben. William Stone néven
jelentkezett be.
Jack várt egy kicsit, mivel hallotta, hogy Mark felszisszen a vonal
túlsó végén. – Ha most útnak indul, félórán belül ideér Pennistone
Royalba, és megegyezünk. Vagy megvárja a rendőröket. Negyedórán
belül begyűjtik magát. Válassz, pajtikám!
– Tüstént indulok – mondta Mark nyersen, odahagyva korábbi
hetvenkedő stílusát.
– Adele-t is hozza?
– Igen, magammal viszem – dünnyögte búcsúzóul.
Jack lerakta a kagylót, s Tessára pillantott: a diadal fénye
csillogott világosszürke szemében. – Az egyik emberem hívott a
mobilon. Mikor megtudta, hogy a riponi Spa Hotelben lakik egy férfi
meg egy kislány, felvette a kapcsolatot az egyik ottani ismerősével.
Bár Pete-nek nem csengett ismerősen a William Stone név, azért
ideszólt nekem. Természetesen rögtön rájöttem, hogy ez Mark lesz.
– Hála az égnek – Tessa megérintette Jack karját. – Köszönöm,
Jack, nagyon köszönöm.
Jack közelebb lépett, karjába kapta Tessát, s megölelgette. –
Meglátja, egy-kettőre visszakapja Adele-t. Most jöjjön, nem ülhetünk
itt tétlenül, míg meg nem érkezik!
Tessa bólintott, majd sírva fakadt. – Az öröm könnyei ezek –
mondta Jack szelíden, s odavezette a pamlaghoz. Indiára emelte
tekintetét, s hozzátette: – Ez természetes, hiszen egy egész nap
feszültsége gyülemlett fel benne. Üljön oda mellé, rövidesen
összeszedi magát.
– Majd odaintett Desmondnak és Emsie-nek. – Szükségem van
magukra. Intézzenek el nekem néhány dolgot! – folytatta.
– Igenis, Jack! – rikkantotta Desmond, s odasietett, nyomában a
komolyka Emsie-vel, kinek fekete szeme lelkesen csillogott.
– Desmond, kérem, menjen, keresse meg Wiggst! Mondja meg
neki, hogy Adele félórán belül itt lesz. Csak ennyit mondjon, és ne
emlegesse Markot. Rendben?
Desmond rábólintott, majd bátortalanul megjegyezte:
 – És Jack, ha beszél anyával, figyelmeztesse, hogy nem ártana
gondoskodni a biztonságunkról. Itt bárki kedve szerint jöhet-mehet.
– Gondom lesz rá, Desmond, és már tervezgetem a megfelelő
riasztórendszert is – felelte Jack, majd Emsie-re mosolygott. –
Menjen, szóljon Margaretnek meg Joe-nak is, hogy Adele nemsokára
visszajön! Kérem, mondja meg Margaretnek, hogy hozzon be egy kis
jeget meg egy tálcára való italt. Bizony, jólesne egy vodka, és,
gondolom, a többiek is innának valamit.
A két fiatal kisietett, Linnet pedig odament Jackhez, és megölelte.
– Köszönöm, Jack. Köszönet mindenért.
– Nincs miért, szépségem. – Merőn ránézett, majd halkan
megjegyezte: – Kissé messzire merészkedtem, de úgy éreztem,
helyesen teszem. Hála isten, bevált a taktika. Mark megijedt, amikor
meghallotta, hogy elindultak érte a rendőrök. Ez kijózanította.
– Hogyhogy? Részeg volt? – csapott le Linnet fürgén, kérdő
tekintettel.
– Így is fogalmazhatunk.
– Csakugyan odatelefonált a rendőrségre, Jack, vagy csak
blöffölt?
– Blöfföltem, szépségem. Pete, az emberem, aki leellenőrizte a
helybéli szállodákat, megemlítette a William Stone nevet. No, erre
eszembe jutott, hogy kiskegyed egyszer azt mondta: Mark ezt az
álnevet használja az ügyfelére, Jonathan Ainsleyre.
– Örülök, hogy szóba hoztam.
Jack mosolygott; odabaktatott az íróasztalhoz, és belekukkantott a
jegyzettömbbe, melybe szorgosan jegyzetelt.
Egy perc se telt bele, s Evan máris ott termett az íróasztal előtt,
mire Jack felpillantott, kérdő tekintettel.
– Köszönöm, hogy ilyen higgadtan intézkedik, Jack. Elárulhatom
Robinnak, hogy Jonathan Hongkongban van? Ma együtt ebédeltünk.
Azon tűnődött, vajon hol lehet a fia. Nyugodtabb lesz, ha tudja, hogy
Jonathan elhagyta az országot.
– Csak rajta!
Nem sokkal később Linnet és Evan odatelepedett Tessa és India
mellé: minden rendben lesz, bizonygatták Tessának. Tessa hallgatott
rájuk, s mosolyogni próbált. Mélyen beléje ivódott azonban a
feszültség; érezte, hogy a mai nap eseményei örökre megváltoztatják
az életét; érezte, hogy addig nem lesz nyugta, míg maga mellett nem
tudja a gyermekét. Hiszen Mark – ehhez kétség nem fér – bármire
képes.

Gideon Harte az íróasztalánál üldögélt, a Yorkshire-i Egyesült

Lapkiadó Vállalat irodájában, délkelet-Londonban, a híres-neves
Fleet Street közelében. Hiába volt azonban ez az újságírók nagy hírű
utcája, a nagyobb országos lapok többsége máshová tette át a
székhelyét.
Tágas és világos volt Gideon Temzére néző irodája, számtalan
síküveg ablakkal. A fehér és a szürke árnyalatai uralták a helyiség
diszkrét dekorációját; s temérdek könyvet halmoztak fel benne a
fekete fal mentén hosszan sorakozó, alacsony, sötét, politúros
polcokon. Gideon feketére lakkozott íróasztala üres volt, mert így
szerette; csupán pár jegyzetpapír árválkodott a dísztelen, fekete
tálcákon, mellettük egy szótár meg egy szinonimaszótár, s
ezüsttálcán intik kristály tintatartó.
Gideon hátratolta a széket, feldobta lábát az asztalra, s
nekitámasztotta hátát a széktámlának; tekintete megpihent a nagy,
modem órán, mely közvetlenül előtte lógott a falon. Pontban
háromnegyed hétkor levette lábát az asztalról, kihúzta magát ültében,
és felemelte a telefonkagylót. A Beverly Hills-i Peninsula Hotelt
tárcsázta, majd várt.
 – Toby Harte-ot kérem – mondta, mikor bejelentkezett a
telefonközpontos.
– Halló? Itt Toby Harte beszél – szólalt meg a bátyja egy pillanat
múlva.
– Én vagyok az, Toby, Gid. Jó hírem van: Jack megtalálta Markot.
Bevallotta, hogy nála van Adele. Már úton van Pennistone Royal
felé, visszahozza Tessának a kislányt.
– Hála az égnek! Milyen gennyes alak ez, Gid, se szó, se beszéd
elviszi a saját gyerekét, csak azért, hogy bosszantsa szegény Tessát.
Meg kellene… nem is tudom, milyen büntetéssel kéne sújtani ezt a
szemétládát!
– Mi lenne, ha megkorbácsolnánk, ahogy a régiek tették? Sőt mi
több: felakasztjuk, kibelezzük, utána pedig felnégyeljük – kacagott
Gid.
Toby vele együtt nevetett. – Én saját kezűleg fogom pofán vágni.
Addig nem lesz nyugtom, amíg nincs ott a kislány Tessánál,
Pennistone Royalban. Az bizony nagy megkönnyebbülés lesz! Nem
bízom abban a seggfejben.
– Én sem. Megígértem viszont, hogy tájékoztatlak a legújabb
fejleményekről, és épp az imént beszéltem Jackkel. Pár perce
idetelefonált Evan Jack nevében, aztán maga Jack is bejelentkezett,
hogy megtárgyaljuk az új biztonsági intézkedéseket. Itt most
nemcsak Pennistone Royalról van szó, ami – mint kiderült – igencsak
védtelen, hanem a többi házról is. És igazat adok neki. Mindenhol ki
kéne építeni a megfelelő riasztórendszert.
– Egyetértek. Nyugodtan Jackre bízhatod a dolgot, ő mindent
elintéz. Apropó, szóltatok már Paulának meg Shane-nek, Gid?
– Isten ments. Maradj ki ebből! Nehogy elkotyogj valamit a
szüléinknek, mert anyám továbbadja Paulának! Sülve-főve együtt
vannak. No, de ezt hallgasd meg! Jack elmesélte, hogy az egyik
embere talált egy palit, aki egy kislánnyal együtt szállt meg a riponi
Spa Hotelben. Emlékszel, mennyit vadásztál arrafelé? Egy szó, mint
száz, a tag William Stone néven jelentkezett be, ami mit sem
mondott Jack emberének. Nem úgy Jacknek! Amint meghallotta a
nevet, rögvest rájött, hogy ez a mi Markunk lesz. William Stone
egyenlő Jonathan Ainsleyvel. Ugyanis ez a szokásos álneve.
– Jesszusom, igazad van. Mit gondolsz, Jonathan is benne volt? –
töprengett Toby.
– Fogalmam sincs – felelte Gideon –, bár Tessában meg
Linnetben felmerült a gondolat, Jackről nem is beszélve, legalábbis
Evan ezt állítja.
– Értem. De tudod, hogy előbb-utóbb szólnunk kell Paulának! Az
ilyesmit nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni.
– Már hogy lehetne? Hiszen Tessa fűt-fát ígért Mark Longilennek,
hogy végre visszakapja a kislányt. Ezt feltétlenül meg kell tárgyalnia
az anyjával meg Shane-nel. Linnet szerint milliós összegekről lehet
szó. Feltételezem, most Longden a közös szülői felügyeletet
forszírozza, Tessa megpróbálja hát megvásárolni. Mindenkinek
megvan az ára, mondja ki Emma regulája.
– Emmának igaza volt. Tessának úgyse felelne meg a közös szülői
felügyelet. Hál’ istennek, Adrianna nem szült nekem gyereket, így
sokkal könnyebb a dolgunk.
– Vagyis mindenképpen elváltok, Toby? – érdeklődött Gideon.
– Igen, de legalább békében búcsúzunk. Mindketten így akarjuk,
Gid. Adrianna rájött, hogy szívesebben él és dolgozik
Hollywoodban, én viszont ragaszkodom Londonhoz. Ott a helyem,
oda szólít a kötelesség. Az az igazság, hogy óriási hiba volt ez a
házasság. De akár hiszed, akár nem, Adrianna nem kapzsi… Nem
látja bennem az aranybányát, á, szó sincs róla! Nem kell kitartanom,
csak annyit kér, hogy vegyek neki egy kisebb londoni lakást, ahol
időnként meghúzhatja magát. Tudod, fél lábbal itt, fél lábbal ott, az
Atlanti-óceán két partján. Beleegyeztem, de tulajdonképpen azon
morfondírozom, hogy átadom neki a lakásunkat. Sose kedveltem
igazán. Bezzeg ő! Imádja.
– Sejtettem, hogy el akarsz válni. Örülök, hogy végre rászántad
magad. Apa is örülni fog. Unokákra áhítozik, és úgy véli, hogy
Adrianna nem egy „anya-típus”.
Toby göcögni kezdett. – Ez volt drága édesapánk legtalálóbb
megjegyzése. – Majd pillanatnyi habozás után megkérdezte: – Mit
gondolsz, felhívhatom Tessát? Úgy aggódom miatta. Szeretném, ha
tudná, hogy számíthat rám.
– Miért ne hívhatnád fel? Egész életetekben elválaszthatatlan
társak voltatok. Tudja, hogy segítesz, ha kell. Ettől függetlenül,
nyugodtan rácsöröghetsz!
– Félek, hogy pont akkor telefonálok, amikor visszakapja Adele-t.
Nem szeretnék alkalmatlankodni.
– Van még egypár perced, mielőtt Mark odaér. Hívd csak fel, és
add át neki az üdvözletemet!
– Átadom. Ugye, jól kijöttök Evannel, Gid?
– Naná. Nagyobb a szerelem, mint valaha. Később még
beszélünk.
– Feltétlenül, Gideon.
Miután letette a kagylót, Gideon hátradőlt a széken; ismét az
íróasztalra rakta a lábát, s lehunyta szemét. Evan Hughes körül
kezdtek forogni a gondolatai.
Valóban jobban mennek köztük a dolgok, bár a lány egyfolytában
aggódik apja küszöbönálló angliai látogatása miatt. „Tulajdonképpen
az aggasztja, mit szól majd hozzám az apja, és mi lesz Robin
Ainsleyről a véleménye”, döbbent rá egyszerre Gideon. „Minek kreál
ez a lány nem létező problémákat? Ő maga jelenti a problémát”,
állapította meg Gideon. Mindenkinek szeretnie kell azt, akit Evan
szeret, pedig a világ másként működik.
 Gideon tudta, hogy Evannel akarja leélni az életét, s már az
elejétől fogva sejtette, hogy a lányt is hasonló vágy hajtja. Evan
mégsem tudja elkötelezni magát, vonta le a következtetést Gideon; s
ennek oka az apja és Owen furcsa véleménye a Harte-okról.
Felsóhajtott. Micsoda öröm lesz, ha végre megérkezik Evan apja
New Yorkból! Akkor minden napvilágra kerül. No, de addig is össze
kell állítania egy országos napilapot. Mivel az apja nincs idehaza, az
ő istápolásával jelenik meg a Daily Gazette. Kinyitotta szemét,
lelendítette lábát az asztalról, s felpattant; felmarkolta a mobilt, majd
a hírszerkesztő’ szoba felé vette az irányt, mely legkedvesebb
helyeinek egyike volt.

Tessa nyugtalanul fészkelődött, végül felállt, s odakiáltott Jacknek;

– Nem bírom ki. Kimegyek a bejárathoz, ott várom Adele-t.
– Persze, persze. Menjen csak, Tessa. Mark bármelyik percben
megérkezhet. Bár jut eszembe: inkább kegyeddel tartok. – Karon
ragadta Tessát, s kivezette a kövezett hallba.
Alighogy betette a lábát a hallba, Tessa halálra vált arccal
megtorpant, s rámeredt. – Reggi, a rongybaba! Ez lesz Adele első
szava. Várjon egy kicsit, megyek, tüstént hozom. A könyvtárban
hagytam.
Jack bólintott; szeme követte Tessát, aki visszafordította lépteit.
Majdnem egész nap a babát szorongatta, s egyfolytában azt
hajtogatta, milyen bánatos lehet most Adele, mert elvesztette Reggit.
Jack felsóhajtott. Micsoda pokoli felfordulás! Keserves válás ez, s
egyre keserűbb lesz.
Mikor Paula pár hete felkérte, hogy nézzen utána Mark
Longdennek, Jack észrevette, mennyire aggasztja a veje. Paula nem
szokott kémkedni mások után, nem az a típus; tiszteletben tartja a
ma-fanélet szentségét. Pedig milyen jó, hogy rászánta magát erre a
lépésre, örvendezett Jack, miután elkezdte a vizsgálódást. Nem
nyerte el a tetszését mindaz, amit Mark Longdenről kiderített; s
haladéktalanul tájékoztatta Paulát.
Jonathan Ainsley, Paula unokatestvére, nagy ellenlábasa, s az
egész Harte család ellensége teljesen behálózta Longdent. Felkérte,
hogy tervezze meg új thirski palotáját, s Longden hamarosan a
befolyása alá került. Külön juttatás is járt a munkáért: ital, kábszer
meg riherongy nőcskék. Mark engedett a kísértésnek, így lett áldozat
belőle. Paula legalább annyira elborzadt, mint korábban Jack; Tessát
is féltette, hiszen Mark agresszív lett vele szemben. Hiába költöztek
külön, ki tudja, mire ragadtatja magát Mark Longden. A mai nap is
ezt tanúsítja. Kegyetlen és veszélyes tett volt elrabolni a kislányt. „Ez
zsarolás”, gondolta Jack. Mark meg akarta zsarolni Tessát, és sikerrel
járt. Pénz kell neki, nagy vagyon meg közös szülői felügyelet. Nem,
nem kapja meg a gyereket, hisz ott a bizonyíték a mocskos
magánéletéről. Paula viszont meg fogja adni neki a pénzt, hogy végre
megszabaduljon tőle.
– Itt vagyok! – kiáltotta Tessa, miközben kezében a rongybabával
visszasietett a kövezett hallba. – Tudja, mennyire imádja ezt az
ócskaságot? A szemében ez a világ legnagyobb kincse… –
Elhallgatott, Jackre emelte tekintetét, s így suttogott: – Ahogy ő az én
legdrágább kincsem. Még egyszer köszönöm, Jack, hogy
visszaszerezte.
– Tudom, Tess. És gondolom, most már kegyed is rájött, hogy
legjobb tehetségem szerint mindenben a segítségére leszek. Hiszen
pöttöm kora óta ismerem. Akkora volt, mint most Adele, így is nézett
ki.
– Igen, anya is folyton mondogatja, hogy kiköpött másom.
Átvágtak a kisebbik előcsarnokon. Jack kitárta a bejárati ajtót, s
mindketten kiléptek a lépcsőre. Az égbolt halványkéken tündökölt a
kristálytiszta fényben ezen az augusztusi estén. Kellemes meleg volt,
Jack mégis észrevette, hogy Tessa enyhén összerezzen, ahogy a
feljáró felé tekint; s látta, hogy a feszültség ismét kiül az arcára.
Nyugalma egy perc alatt tovatűnt; alig bírta türtőztetni magát,
miközben Adele-t várta.
Egymásra pillantottak, mikor felhangzott a kerékcsikorgás a
kaviccsal felszólt kaptatón. Pár másodpercen belül felbukkant a
fekete Mercédesz a kanyarban.
Tessa nekilendült, de Jack visszafogta. – Tudom, hogy
legszívesebben már a karjában tartaná a kislányt, de ne kapkodjuk el
a dolgot, Tessa! Hadd lássam, hogy viselkedik Adele, amikor
kiveszik a kocsiból. Látnom kell, nem zaklatott-e, s főleg, hogy nem
fél-e az apjától. Mindez döntő tényező lehet a válóper során.
– Értem – motyogta Tessa egyre növekvő izgalommal.
Az autó végül megállt a fagyalsövény közelében, a parkoló
szerepét betöltő területen. Jaj, miért nem kanyarodott közvetlenül a
bejárat elé? - sóhajtott fel Tessa.
Mark kiszállt, egy pillantást vetett az ajtóban álló két emberre,
majd megkerülte a kocsit, s kiemelte Adele-t.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ölben viszi oda nekik a gyereket, de
Adele kapálózni kezdett a kezében, mire az apja kénytelen-kelletlen
lerakta. A kislány nekiiramodott. – Anyuci! Anyuci! – kiabálta, s
szaladt, szaladt, ahogy a pici lába bírta. – Elvesztettem Reggit –
panaszolta, s hangos zokogásban tört ki.
Tessa elébe futott: félt, hogy a hároméves kislány megbotlik, és
megüti magát. Ahogy közelebb ért, észrevette, milyen borzas.
Szanaszét állt ezüstösen csillogó haja; arcán fekete maszat, szája
körül málnalekvár-maradék; a világoskék blúz meg a rövidnadrág is
szutykos, piszkos.
Tessa máris mutatta neki a rongybabát. – Nézd csak, itt van
Reggi, megtaláltam, kis galambom.
 – Ó, anyuci! Az én kicsi Reggim! – Azonnal abbamaradt a
hüppögés; Adele Tessa felé fordította könnyek áztatta arcocskáját,
szélesen rámosolygott, s magához szorította a rongybabát.
Tessa, aki időközben letérdelt, félresöpörte a kislány könnyeit,
viszonozta mosolyát, s karjába kapta Adele-t; szíve megtelt a
védtelen csöppség iránt érzett szeretettel, melybe óriási
megkönnyebbülés is vegyült, hiszen Adele épségben hazatért. A
szeme sarkából látta a feléjük közeledő Markot. Rögtön elengedte a
kislányt, felegyenesedett, majd felkapta Adele-t, s hátrált egy lépést,
hogy távolabb kerüljön Marktól.
Mark megállt, Jackre sandított, majd Tessához intézve szavait
megkérdezte:
– Nem csevegünk egy kicsit?
– Halasszuk későbbre. Kérlek! Adele szörnyen fáradt lehet, talán
éhes is. Kapott ma enni?
– Már hogyne kapott volna, te hülye tyúk! Szeretem a gyerekem,
miért koplaltatnám? – ordította Mark. Szeme villámokat szórt, arca
vörösre gyűlt.
Tessa viszonozta az ellenséges tekintetet; gyűlölte Markot,
minden porcikáját utálta.
– Ejnye, Mark! – figyelmeztette Jack halk szóval, s előrelépett,
mintha védelmezni akarná Tessát, közben odaintett neki, hogy
menjen be a hallba. – A haragos beszéddel semmire sem megy. És a
gyerek előtt sem ildomos egyezkedni. Ami azt illeti, a lépcsőn sem.
– Hátrapillantott a mögötte álló Tessára. – Esetleg
elbeszélgethetünk Markkal egy kicsit? Mondjuk odabent? – kérdezte.
A dühös Tessa – aki égett a vágytól, hogy végre megfürdesse, és
megetesse a lányát – szó nélkül rábólintott; sarkon fordult, és besétált
a kövezett hallba. Jack utánairamodott, s megkérdezte tőle:
 – Miért nem viszi be Adele-t a könyvtárszobába? Ott ellesz egy
ideig a többiekkel, úgyis gyorsan végzünk, higgye el nekem! Csak
bízza rám a dolgot.
– Rendben van, Jack. Remélem, csakugyan elég lesz pár perc.
– Átsietett a tágas csarnokon, a könyvtár felé tartott. Belökte az
ajtót, s belépett: a többiek tapssal fogadták, nevettek, és köréje
sereglettek; lelkendezve megcsodálták Adele-t, aki csillogó szemmel,
boldogan kacagott, és tűrte a pusziáradatot.
Egy pillanat múlva, mikor Tessa már távozni készült, berohant
Elvira: arca hamuszürke, szeme félelemmel teli.
– Elvira! – kiáltotta Tessa, mikor megpillantotta a dadát. – Most
érkezett vissza Leedsból?
– Igen, Mrs. Longden, és hallom Margarettől meg Joe-tól, mi
történt ma Adele-lel. Ó, Mrs. Longden, annyira sajnálom. Miért is
vettem ki ma szabadnapot? Bárcsak itt maradtam volna… – elhalkult
a hangja; s szemlátomást nem tudta hirtelen, mitévő legyen.
– Elvi – szólalt meg Adele, s rámosolygott. – Elvesztettem Reggit.
Anyuci megtalálta. Nézd csak! – Megmutatta Elvirának a
rongybabát.
– Örülök, hogy megkerült – súgta oda Elvira a gyermeknek, s
közben felpillantott Tessára.
– Elvira, kérem, vigye el egy kicsit, beszédem van Mr.
Longdennel – mondta Tessa, és átadta Adele-t a nörsznek.
Ezután Tessa tekintete megpihent Linneten. – Mindjárt jövök.
Most Jacknél van a labda, és ő biztos a dolgában.
– Meghiszem azt! – helyeselt Linnet. – A legjobb a szakmában.
Tessa a kövezett hallban találta Jacket: Markkal szemközt
telepedett le, a kandalló közelében. Mark dühös volt, Jack ellenben
megőrizte hidegvérét. „Nála vannak az aduk”, villant fel Tessában,
akinek eszébe jutott egy s más, amit Jack korábban az anyjának
mondott.
 Tessa állva maradt, hogy ezzel is jelezze: rövid beszélgetésre
készül; a magasra épített kőkandalló mellett helyezkedett el.
Jack ránézett, s halkan, ám határozottan így szólt:
– Közöltem Markkal, hogy kegyed fenntartja a telefonban
elhangzott ígéreteit. Úgy tűnik, az úr szívesen végighallgatná őket
még egyszer.
– Megkapod a hampsteadi házat – kezdett bele Tessa –, ami
voltaképpen az enyém, mivel anyám nekem adta. A két kocsit is
elviheted, ott vannak a garázsban. Tiéd lehet a ház teljes berendezése
is, kivéve egy-két festményt, melyek a tulajdonomat képezik, meg
néhány személyes tárgyat, mint például a ruháimat meg hasonlókat.
A vagyonon pedig megosztozunk.
– Add vissza az összes ékszert, amit ajándékba kaptál tőlem!
– Rendben van, vigyed – mondta Tessa. „Úgyis csupa értéktelen
bóvli”, gondolta.
– És Adele közös szülői felügyelet alá kerül.
– Ezt nem ígérhetem meg – felelte Tessa, s megremegett a hangja
– de meglátogathatod.
– Közös szülői felügyeletet akarok! – csattant fel Mark aljasul.
– Nem, Mark, erről szó sem lehet. Ez után a mai eset után már
nem.
– Majd meglátjuk, hogy dönt a bíróság – fenyegetőzött a férje.
Jack megköszörülte a torkát. – Elnézést, hogy beleszólok:
szerintem a bíróság Tessa pártjára fog állni.
– Lárifári. Manapság az apa éppúgy érvényesítheti a jogait, mint
az anya.
– Maga azonban meglehetősen problémás apa.
– Ezzel meg mi az ördögöt akar mondani?! – tudakolta Mark, s
lángoló tekintettel bámult Jackre.
– Nem óhajtok belemenni a részletekbe, hiszen az ügyvédei
nemsokára úgyis összeülnek Tessa jogi képviselőivel. Egyelőre csak
annyit mondanék, hogy igen sokat tudunk a maga káros
szenvedélyeiről, s fölöttébb… dekadens életmódjáról. Érti, mire
célzok? – Jack metsző pillantást vetett a fiatalemberre, majd
felemelkedett a székről, és odaállt Tessa mellé.
Mark felpattant, és üvölteni kezdett:
– Ez szerintem piszkos zsarolás!
– Annak nevezi, aminek akarja – dünnyögte Jack. – Be tudom
azonban bizonyítani, hogy nem hazudok. Apropó, alighanem a bíró
is szívesen végighallgatná a mondandómat, hiszen egy gyermek
életéről van szó.
– Jöttök ti még az én utcámba! – ordította Mark; s haragos
tekintetet vetett Jackre, majd Tessára is.
– Te is az enyémbe, pajtikám – vágott vissza Jack. – Most pedig,
úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy távozz. Kikísérlek az ajtóig.
 6

Paula O’Neill ott állt az egyik ablaknál az Ötödik sugárúton lévő

lakásban: megcsodálta a Central Parkot. Odakint sütött a nap; szikrát
vetett a napsugár – bár meleg volt, nem volt fullasztó hőség. A park
fáinak lombkoronája zölden ragyogott az azúrkék égbolttal a
háttérben; s lenyűgöző látványt nyújtottak a rajtuk túl elterülő
Manhattan körvonalai. Több ezer ablakról pillantott vissza a
tündöklő napsugár, s a felhőkarcolók szinte vibráltak a tiszta
fényben.
„Nincs ehhez fogható város az egész világon”, gondolta Paula.
Gyermekkorában szerette meg New Yorkot, amikor először idejött a
nagyanyjával; Emmát is megrészegítette ez a sziporkázó,
mozgalmas, izgalmas város, ahol bármi megtörténhet. Ó, hányszor
hallotta ezt Emmától, aki gyakorta hozzátette:
– Itt a csillagos ég a határ, Paula. Ezt sose feledd!
Paula elfordult az ablaktól, és átballagott a hálószobán, be az
előcsarnokba; a magas cipősarok „kipp-kopp” kopogott a fekete-
fehér márványpadlón, miközben Paula a könyvtár felé tartott, mely
egyik kedvenc szobája volt. Nagyapja is ezt kedvelte a legjobban,
Emma szerint, aki egyszer elmesélte, hogy Paul imádta az érett fával
hurkolt falakat, a vörös bőrkötésű könyveket, a György kori
régiségeket, melyeket Emma válogatott ki, s az ablakokat meg a
kanapékat díszítő, meleg, sötét rózsaszín brokátdrapériát. –
Megállapította, hogy szellős és könnyed, mégis markáns, férfias –
magyarázta a nagyanyja. – Meg kell hagyni, általában elnyerte a
tetszését az, ahogy berendezkedem.
Paul McGill az 1930-as években vette meg az Ötödik sugárúton
lévő, kétszintes, tágas lakást, melyet 1931-ben tervezett a híres-neves
építész, Rosario Candela. Paul korai halálát követően, 1939-ben,
Emma fejében megfordult a gondolat, hogy eladja, mégis
megtartotta. Javában folyt a háború, és Emmát túlságosan lekötötte
London bombázása; bánta is ő a manhattani lakást! – És milyen jó,
hogy nem adtam el – mondta egyszer Paulának. – Most legalább
kényelmesen meghúzódhatunk itt, a saját otthonunkban, ha
Amerikába jövünk. Nem kell szállodába mennünk.
Paula s a fivére, Philip, közösen örökölte meg a lakást Emma
halála után; de a családból mások is megszálltak itt, amikor
Amerikába jöttek, főleg a kuzinok, Emily és Winston Harte, valamint
Emily testvére, Amanda Linde, aki gyakorta idelátogatott. Mindenki
imádta, s büszke volt ritka szépségére; pazar és kényelmes, mégsem
hivalkodó; a lakás minden szempontból magán viselte Emma Harte
kézjegyét, a finom antik bútorok és festmények visszatükrözték
kritikus szemét, jó színérzékét.
Most, ahogy letelepedett az íróasztal mellé, Paula megilletődve
gondolt a nagyanyjára s mindarra, amit elért. Csakugyan döbbenetes
teljesítményekre volt képes – ő, a szegény sorból való leány, Fairley
falváról, a yorkshire-i lápvidékről, aki tizenkét évesen beállt
cselédnek a Fairleykhez, Fairley Hallba.
„Mi volt a titka?”, merengett Paula. Honnan ez a tehetség, a
csalhatatlan ízlés, a műérzék? Honnan a lendület, az energia, az erő,
a kitartás? Honnan a vasakarat, a nagyra törő vágy? Hogyan lett a kis
cselédlányból finom úrhölgy, a maga nemében oly páratlan, sikeres
iparmágnás? Emma Harte szinte egyes-egyedül létrehozott egy
nemzetközi üzletbirodalmat, mely ma több milliárd fontot ér; s
rendkívüli örökséget hagyott a leszármazottaira: hatalmat, vagyont,
presztízst.
„Páratlan a maga nemében”, gondolta Paula, még mindig a
semmibe meredve. Emma kivételes lény volt; megmintázták, s utána
eldobták az öntőformát.
 Csörögni kezdett a telefon, Paula gépiesen a kagylóért nyúlt. –
Halló?
– Halló, anya, én vagyok az, Linnet.
– Kicsim, micsoda meglepetés! Hogy vagytok? Hogy haladtok a
felújítással? – kérdezte Paula, kinek hangjából kiérződött, mennyire
örül, hogy hallhatja a lánya hangját.
– Ó, remekül. Meg vagyok elégedve… – Linnet szünetet tartott,
nagy levegőt vett, majd sietve bejelentette: – Anya, figyelj csak, ma
történt valami. De már minden megoldódott. Becsszóra. Gondoltam,
azért beszámolok róla, és…
– Mi történt, Linnet? – vágott a szavába Paula. – Remélem,
senkinek sem esett baja? – Váratlanul eszébe villant az a nap, amikor
az unokatestvére, Winston Harte, odatelefonált Shane-nek
Connecticutba a hírrel, hogy a Chamonix-völgyben egy lavina maga
alá temette Paula apját meg a férjét. Libabőrös lett a karja,
megfeszültek az izmai, s azon tűnődött, vajon most mi rosszat fog
hallani?
– Nem, nem, szó sincs róla! – kiáltotta Linnet, és sorra vette az
eseményeket^
– Jaj, istenem, nem. Adele-t ne! Ugye, megtalálták? Azt mondtad,
hogy a haja szála se görbült?
– Igen, biztonságban van, Tessánál, visszakerült Pennistone
Royal-ba. – Csend következett, majd Linnet hozzáfűzte: – Szóltam
Jack-nek, most őt adom, anya. Utána még folytatjuk.
– Jó napot, Paula – köszönt Jack.
– Jó napot, Jack. Annyira örülök, hogy segített – felelte Paula.
„Milyen erőltetetten cseng a hangom”, gondolta közben.
– Senki sincs közvetlen veszélyben – bizonygatta Jack a
legmegnyugtatóbb hangján. Régi hódolója volt Paulának; egyesek a
családban azt hitték, hogy hosszú éveken át titkos szerelmet
dédelgetett iránta. – Mint Linnet említette, a kicsinek nem esett baja.
Nézze, Paula, ez a hely nem elég biztonságos. Ezen feltétlenül
változtatnunk kell. Nincs itt más, csak egy riasztó… nesze semmi,
fogd meg jól.
– Igen, ezt már Shane is többször említette mostanában. Bár arra
egyikünk sem számított, hogy… elrabolják valamelyik gyereket. De
igaza van, Jack, gondoskodnunk kell a biztonságunkról. Magára
hízhatom a feladatot?
– Feltétlenül. Máris szólok a legjobb szakembereknek. Jobban
mondva, holnap.
– Remek ötlet, és köszönök magának mindent, amit értünk tett!
Örök hálára kötelezett.
– Elég, ha tudja, hogy rám mindig számíthat – mondta Jack.
– Beszélhetek Tessával, Jack?
– Hogyne, itt áll mellettem. Később még folytatjuk, Paula.
– Szia, anya – szólalt meg Tessa, majd váratlanul elhallgatott.
– Drága Tessám, hogy történhetett ez meg? Jaj, de nagyon
sajnálom, de még mennyire sajnálom! Pokoli napod lehetett.
– Az volt – válaszolta Tessa. – De legnagyobb örömömre Adele
remekül érzi magát, egész vidámnak tűnik. Csak azért
kámpicsorodott el, mert azt hitte, hogy elvesztette a rongybabáját.
Már az igazak álmát alussza. Elvira beköltözik ma estére a
szobájába. Anya, Mark undorítóan viselkedett. Azért csinálta, hogy
gyötörjön. Micsoda ostobaság, ilyesmire használni Adele-t! Ja, és
közös szülői felügyeletet akar.
– Nyugodj meg, Tessa, nem fogják megítélni. Mikor Jack Mark
ügyében nyomozott, összeszedett róla ezt-azt, piszkos dolgokat
művelt ám a férjed. Meggyőződésem, hogy a bíróság alkalmatlannak
fogja tartani az apaszerepre. Mit ígértél neki, virágszálam, hogy
visszaszerezd Adele-t?
– Csak amit korábban megbeszéltünk. A hampsteadi házat, az
ottani garázsban parkoló autókat meg vagyonfelezést. Ennyit, nem
többet. A gyerekkel kapcsolatban nem nyilatkoztam. Közöltem vele,
hogy majd az ügyvédek egyezkednek ez ügyben.
– Jól tetted. A továbbiakban pedig bízzál mindent a törvényes
képviselőidre.
– Úgy lesz, anya, de most ígéretek nélkül nem bírtam volna
rávenni arra, hogy hozza vissza a kislányt.
– Tudom. Szerintem igazán ügyes voltál. Feltétlenül meg kell
adnunk Marknak azt, ami jár. Gondolom, nem szeretnéd, ha életed
hátralevő részében ott keringene körülötted, akár egy vészmadár.
– Itt maradhatok? Jack szerint nem fenyeget veszély, Mark most
már békén fog hagyni. Jack bezáratta éjszakára a kapukat. Tudja,
hogyan kell őrizni ezt a helyet.
– Igen, igen, maradj csak, hisz így is tervezted. Jacknek igaza van:
elég biztonságos az a hely. Markkal kapcsolatban sem téved, talán
már meg is bánta, hogy efféle szörnyűségre vetemedett. Hogy van
Emsie és Desmond? Feltételezem, ők is ott voltak, amikor Adele
eltűnt?
– Épp lovagoltak. De most szeretnének köszönni. Átadom nekik a
kagylót, anya.

Miután letette a kagylót, Paula elüldögélt egy ideig, s eltöprengett

mindazon, amit Jacktől és a gyerekeitől hallott; nemcsak velük
beszélt, hanem Indiával és Evannel is. Úgy tűnik, mindnyájan arra a
megállapításra jutottak, hogy Jonathan Ainsley keze is benne van a
dologban.
Jonathan Ainsley. Paula elsőfokú unokatestvére, s ádáz ellensége.
Családjának rosszakarója. Az egész Harte-klán ellenlábasa. Sőt az
O’Neilleké meg a Kallinskiké is, hiszen oly szorosan kötődnek
egymáshoz. Paula tudta, hogy Jonathan már gyerekfejjel is gyűlölte,
ahogy Emilyt, Winstont és Shane-t is. Ok nélkül. Jonathan
egyszerűen gonosznak, irigynek és kapzsinak született.
 Nemrégiben Mark Longdent is beszőtte a hálójába: felkérte, hogy
tervezze meg az új, yorkshire-i otthonát. Mark bekapta a horgot,
gyorsan elcsábította Jonathan züllött életmódja, így elkerülhetetlenül
a játékszere lett. Paula kuzinjának a kisujját sem kell mozdítania, ha
fájdalmat akar okozni – elég, ha néhány jól megválasztott szót suttog
Mark Longden fülébe Tessáról.
Nem tudta még, hogy bánhat el Jonathannel, de végül úgyis kiötöl
valamit, túljár a kuzinja eszén. Ezzel szemben Markot már könnyen
lefegyverezheti, hogy megvédje tőle a lányát és az unokáját.
Holnap megteszi az első lépéseket.
Az íróasztalon álló órára sandított: öt óra múlt. Vajon hol lehet
Emily? Még mindig a Harte Vállalkozások igazgatósági ülésén?
Képtelenség. Persze, miért ne? Emily szorgalmas és…
– Bocsánat, hogy így elmaradtam! – rikkantotta Emily, miközben
besietett a könyvtárba; arcát halovány pír festette meg. – Jaj, de jó!
Kellemesen hűvös van idebent. Mintha kohóban lenne az ember
odakint… – Egyszerre elharapta a szót, s rosszalló tekintettel bámult
az unokanővérére. – Mi a baj, Paula? Szörnyen nézel ki.
– Szervusz, Emily – felelte rá Paula; megkerülte az íróasztalt, és
arcon csókolta az unokahúgát. – Nagy megrázkódtatás ért az imént,
de most már minden rendben van. Mindjárt elmesélem. Kérsz egy
csésze teát? Vagy esetleg jeges teát?
– A változatosság kedvéért inkább az utóbbit választom – felelte
Emily; letelepedett a díványra, s közben le sem vette a szemét
Pauláról. – Szóljak Alice-nek?
– Nem, nem, majd én elintézem. Visszaér Winston Torontóból?
Mit mondjak Alice-nek, hány emberre terítsen vacsorára?
– Csak kettesben leszünk, édesem. Winston ma nem tud
elszabadulni. Talán holnap már igen, és feltételezem, Shane is
megérkezik pénteken, ahogy terveztük is.
 – Úgy van. A reggeli géppel jön Nassauból. Hát igen, ma este
facérak vagyunk. – Közben kisuhant a szobából, kiment a konyhába,
eligazította Alice-t, a házvezetőnőt, majd visszatért.
Odaballagott az ülőgarnitúrához, s helyet foglalt a széken,
Emilyvel szemben. – Kisebb felfordulás kerekedett ma Pennistone
Royalban – magyarázta, majd szokásos, tömör stílusában beszámolt
Emilynek a Yorkshire-ben történtekről.
– Ó, Tessának rémes napja lehetett! Szegénykém. Bizony, balul is
kiüthetett volna ez a dolog, de hál’ istennek, jó lett a vége. Ide süss,
Paula… – Emily előredőlt, bizalmasan suttogóra fogta a hangját, s
így folytatta: – Szerintem is igaza lehet Tessának meg Linnetnek. Az
a nyüves Jonathan is ludas lehet ebben. El kell intézni… valahogy.
– Egyetértek, bár nem találtam még meg a módját, Em. Azt
viszont kiötöltem már, miként kényszeríthetjük térdre Mark
Longdent. Az elmúlt félórában kiterveltem valamit, és holnap
akcióba lendülök.
Miután Emily visszavonult a szobájába, a vacsora előtti sziesztára,
Paula elüldögélt egy ideig az íróasztalnál, s számba vette a következő
napok teendőit. A csarnokban felhangzó óraütés azonban felriasztotta
merengéséből: kihúzta magát ültében, s tovaröppentek a gondolatai.
Hátradőlt a széken: Tessára gondolt meg az unokájára, Adele-re, s
mindarra, ami aznap Pennistone Royalban történt. Hála az égnek,
épségben megvannak. Bárcsak itt lenne Shane! Paula a közelben álló,
kerek asztalra kirakott fényképek felé fordította fejét, majd
felemelkedett, s odasétált.
Leült az asztal mellett levő székre, felemelte Shane fényképét, s
mosoly törte meg arcvonásait. A felvétel sok-sok évvel ezelőtt
készült, Shane akkoriban huszonhat éves lehetett; Paula most is
rácsodálkozott, milyen fess volt, jóképű s máris elegáns. Hogy is
jellemezte Emma annak idején? „Shane megigézi az embert”,
mondogatta. Igazat szólt. Paula még senkiben sem találkozott
hasonló varázserővel. Sötét haj, sötét szem – Shane ízig-vérig fekete
ír volt. Paula szüntelenül csipkelődött vele, mondván, hogy túl
szószátyár. – Megörököltem nagyatyám beszélőkéjét – vágott vissza
ilyenkor Shane, mire Paula rátromfolt: – No-no, Emma szerint
Blackie három nagy dumással is felért.
„Néha furcsán alakul az élet”, merült fel Paulában hirtelen,
miközben szeme megpihent az egyik képen, melyen Tessa és Lorne
Shane társaságában látható. Totyogós kisgyerekkoruk óta nevelte
okét, akár a saját gyermekeit. Paula tudta, hogy Lorne imádja Shane-
t, de Tessa érzelmeivel már kevésbé volt tisztában.
„Már hogyne szeretné?”, bizonygatta magának. Shane-t mindenki
szerette. A nagyi. Anyám. Winston Harte, aki kiskoruk óta a legjobb
barátja és társa. És Emily; meg Sally és Anthony Standish is. Az
igazat megvallva Shane a három klán legnépszerűbb tagja; mindenki
nagy kedvence.
Paula tekintete továbbvándorolt; s egyszerre hangosan felkacagott,
mikor felfigyelt az egyik, tinédzserkorukból származó felvételre,
amely valamikor nyáron készült róluk, Emma scarborough-i házánál,
a tengerparton. A fiúk abban az évben együttest alapítottak. Gém lett
a nevük, és természetesen Shane a vezérük. Ő játszott a zongorán, sőt
énekelt is. A dobot meg a cintányérokat Alexander verte, Paula
imádott Sandyje, aki sajnálatos módon már hosszú évek óta halott.
Michael Kallinski nyekergett a harmonikán, Jonathan cincogott a
hegedűn, a furulyát pedig Philip fújta. Ennek ellenére Winston
tekintette magát az együttes legfontosabb és legtehetségesebb
tagjának. Miután megnézte az Fiatalember kürttel című filmet,
felvette Bix Beiderbecke stílusát, s abba a hitbe ringatta magát, hogy
maga a tökély. Mindenki elámult: hol tanult meg ez a gyerek
trombitálni?, kérdezték, mire Emma félszeg mosollyal közölte, hogy
sehol, és ez a baj. Ó, mennyit mókáztak meg kacagtak akkoriban!
 Shane mindig is hozzátartozott Paula életéhez. Négyévesen
tudatosodott benne a létezése (Shane akkor volt nyolc), s állandóan a
fiú nyakán lógott.
Egyik nyáron, valamelyik délután Shane bejelentette neki, hogy
pompás ötlete támadt: Paula lesz Boudicca királynő, az ősi britek
uralkodónője, ő pedig a társa, ura és parancsolója. – Illendően kell
azonban kinéznünk – közölte Shane bizalmasan. – Hogy kell
kinéznünk? – kíváncsiskodott Paula, kinek ibolyaszínű szemét már
akkor is betöltötte a szerelem és a büszkeség, hogy Shane barátja
lehet. – Kékre kell festenünk magunkat – magyarázta a nyolcéves
kisfiú, utána tetőtől talpig kékre mázolta Paulát – miután
levetkőztette. Paula (lévén erényes kislány) nem hagyta, hogy Shane
a bugyiját is levegye, amiért Emma később még igen hálás volt. Így
legalább pár póruson keresztül levegőzött Paula bőre, ami
megmentette az életét. Shane valahogy rávette a kislányt, hogy őt is
fesse be kékre, hiszen csak úgy illenek egymáshoz – de ő se bújt ki
az alsónadrágból. Hű, lett ám nagy haddelhadd, mikor Blackie Emma
kérésére átugrott, hogy elnáspángolja az unokáját. – Te kis csibész! –
harsogta.
Paula elmosolyodott magában, mikor eszébe jutott a
terpentinfürdő, amelyben Emma és Blackie lecsutakolta őket… ej,
annál még a verés is jobb!
„Kék”, gondolta, s lelki szeme előtt megjelentek kedvenc kék
üveggolyói, melyeket Shane elveszített. Igaz, kerített helyettük
újakat, de messze sem voltak olyan szépek, mire Paula jó időre
megorrolt rá.
Aztán egy nap, mikor már felnőttek, Shane átnyújtott neki egy
vörös bőrdobozkát: Paula kinyitotta, s elkápráztatta a benne rejtőző
zafír fülbevaló. Shane lehajolt, megcsókolta, s így szólt:
 – Remélem, ez megvigasztal… Cserébe kapod a kék
üveggolyókért, melyeket elveszítettem, mikor nagyjából hatéves
lehettél.
Majd sok-sok évvel később, egy napon hozzáment Shane-hez.
„Igen, igen, furcsa az élet”, állapította meg újra. Együtt nőttek fel,
tizenéves fejjel is sülve-főve együtt voltak, utána Shane internátusba
került, később egyetemre ment, s ritkábban találkoztak.
És Paula megismerkedett Jim Fairleyvel, aki Emmának dolgozott,
s egymásba szerettek. Legalábbis Paula így hitte. Hozzáment hát
Jimhez, s megszülte az ikreket: Tessát és Lorne-t.
Shane New Yorkba költözött, onnan irányította az O’Neill
szállodalánc tengerentúli hálózatát. Nem nősült azonban meg; s
mikor Paula házassága darabjaira kezdett hullani, hirtelen
rádöbbentek, hogy szerelmesek egymásba, hiszen mindig is azok
voltak.
Mindez Connecticutban történt, Shane hangulatos, ódon csűrében,
New Milfordban, a béke oázisában. Megfogadták, hogy örökre
együtt maradnak. Megtalálják a módját. Hiszen ennek így kell lennie.
„Különös mókát játszik velünk az élet”, mormolta magában Paula.
Jim Fairleyt s Paula apját, David Amoryt maga alá temette egy lavina
a Chamonix-völgyben, ahová síelni mentek. Winston és Emily aznap
nem tartott velük, így hát elkerülte őket a halál. „Még nem telt le az
idejük”, suttogta Paula. Legalábbis így mondta Emma hajdanán: –
Addig él az ember, míg le nem telik az ideje.
Paula sokáig búsult az apja meg a férje után, emésztette magát, s
gyötörte a bűntudat. Elkergette magától Shane-t, annyira kínozta a
lelkiismerete. Végül mégis rádöbbent, mennyire szereti. Megértette,
hogy szüksége van rá, és ő az élete. És még most is az.

Evan anyja, Marietta Hughes, dühös volt.

Owen ismét zsarnok módjára viselkedett, Marietta legszívesebben
megfojtotta volna. Mégis elvetette e szerfelett drasztikus megoldást,
mivel az anyja beléje sulykolta, hogy egyetlen férfi miatt sem
érdemes gyilkosságra vetemedni, s vállalni a vele járó fatális
következményeket.
Csupán a többórás távollét nyugtathatja meg, s feledtetheti a
sérelmeket. Felkapta hát a retiküljét meg a bevásárlószatyrot, melyet
az imént vett ki a szekrényből, ahol napokon át lapult a ruhák
mögött, s elhagyta a lakosztályt. Be se kukkantott a hálószobába,
hogy elbúcsúzzon tőle. Hadd aggódjon, ha észreveszi, hogy eltűnt a
felesége.
Miközben lefelé vitte a lift, a társalgó felé, azért imádkozott, hogy
ne fusson bele a szálloda tulajdonosaiba, George és Arlette
Thomasba, főleg ne Arlette-be, aki hol teázni, hol kávézni hívta,
hogy pletykálhasson Evanről. Marietta tudta, hogy a francia
asszonyság rajong a lányáért, és nem akar rosszat, mégsem szívesen
tárgyalta ki másokkal családja tagjait, főleg nem Evant, a szeme
fényét.
Szerencsére nem tartóztatta fel senki. Kellemes idő volt, bár kissé
párás, de legalább nem esett. Tegnap úgy zuhogott, mintha dézsából
öntötték volna. Gyűlölte az esőt. Owen azt hitte, azért, mert a
napfényes Kaliforniából származik, pedig más az oka.
Owen nem is sejtette, hogy a felesége Londonban töltötte élete
legboldogtalanabb napját… zuhogott azon a szörnyű napon, amikor
porrá lett az élete, s úgy érezte, hogy egész lényét elmossa az eső.
Igen, azon az esős napon véget ért számára az élet. Azóta csak
vegetál, a semminek él.
Odasuhant egy taxi, s megállt előtte; Marietta beszállt, megadta a
sofőrnek a bank címét, majd kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.
Megkönnyebbült, hiszen észrevétlenül elmenekült a szállodából,
elkerülte George-ot és Arlette-et; s ami a legfontosabb: senki sem
fedezte fel a szekrénybe dugott bevásárlószatyrot.
A retikült lerakta maga mellé, az ülésre, a szatyrot azonban az
ölében szorongatta. Amióta megtalálta a benne rejtőző csomagot,
abban a hitben élt, hogy bármikor bombaként robbanhat – s
biztonságos helyen kell tárolnia. Nem tudta, előnyére fordíthatja-e,
viszont az értékével nagyon is tisztában volt.
Egyszerre rádöbbent, milyen bölcsen tette, hogy nem mondta fel a
számláját a Barclay Banknál. Nem sok pénz van rajta, mégis ismerik
a bankfiókban, könnyen kibérelhet hát egy páncélszekrényt. (),
micsoda megkönnyebbülés lesz tudni, hogy a csomag biztonságban
van a bankban! Utána elmegy a Fortnum & Masonhez, elkávézgat az
étteremben, esetleg körülnéz az üzletben. Talán még egy kalapot is
vesz magának, nem mintha készülne valahova. Csak imádja a
kalapokat.
Normális körülmények között a knightsbridge-i Harte-áruházba
menne kávézni, de félő, hogy ott belebotlik Evanbe. Mindenki úgy
tudja, hogy még mindig Connecticutban vannak, csupán jövő hétre
várják őket Londonba. Owen azonban úgy döntött, hogy korábban
ideutazik, mint eredetileg tervezték. – Így lesz időnk kiheverni a
repülőút fáradalmait – hangoztatta, de Marietta tudta, hogy ez csak
ámítás. Owen meg akarja lepni Evant, ezért a nagy sietség.
Nem tetszett ez Mariettának, mégsem tiltakozott. Már réges-rég
megtanulta, hogy Owennel nem érdemes ellenkezni. Többnyire
megtartotta magának a véleményét, ettől függetlenül levonta a saját
Következtetéseit, s érezte, hogy jól döntött, látva, miként viselkedik
Owen a lányukkal.
Owen mindig is a tulajdonának tekintette Evant. Legalábbis úgy
viselkedett. Evan még egészen kicsi volt, amikor az apja átvette a
nevelését, s kitúrta Mariettát, aki Owen hírvágya miatt elveszítette a
lányát. Persze, ehhez talán hozzájárultak a saját balfogásai is. Ahogy
eszébe jutott a múlt, olyan erősen markolta a bevásárlószatyrot, hogy
kifehéredtek az ujjízületei. Néha az ember hibázik, icipici hibát vét,
mégis hosszú távon megérzi a hatását.
Megállt a taxi, mire Marietta sietve kiszállt, fizetett, majd bement
a bankba. Olyan egyszerű az egész… perceken belül behelyezi a
kincset érő csomagot a páncélszekrénybe, s becsúsztatja a kulcsot a
retiküljébe. Ott nem érheti baj, nem veszhet el, nem lophatják el.
Csak jóval később, miközben a Fortnumban üldögélt, s a kávét
kortyolgatta, merült fel benne a szörnyű gondolat: mi van, ha
megbetegszik és meghal, vagy elgázolják, esetleg szenilis lesz? Mi
lesz akkor a páncélszekrénybe helyezett csomaggal? Hiszen csak ő
tud róla. El kell mondania valakinek. De vajon kit avathatna a
bizalmába?
Szája kényszeredett mosolyra rándult. Senkiben sem bízik, nincs
kire bízza a titkát. „Egy ügyvéd”, ötlött eszébe. „Szükségem van egy
ügyvédre. Végrendeletet készítek. Igen, ezt kell tennem.” Egyébként
is van néhány értékes tárgy a birtokában. Meg a csomag a
páncélszekrényben. A lányáé lesz. Evané, akit a világon a legjobban
szeret.
Ezzel tölti a holnapi napot. Keres egy ügyvédet. Feltétlenül meg
kell tennie.
 7

Lassanként körbejárták a birtokot: Jack Figg, Gideon Harte, Evan

Hughes és Desmond O’Neill. Figyelmesen hallgatták Jacket, aki
kedvenc témáját boncolgatta: a biztonságról beszélt, nagy B-vel. –
Éveken át beértük az egyszerű riasztóval, hiszen többnyire
rengetegen nyüzsögnek errefelé… Wiggs meg a kertészei, az
istállófiúk, Joe meg a béresei. Változott azonban a helyzet. Veszélyes
időket élünk. Anglia más lett, rosszabb, nem jobb.
– Teljes mértékben igaza van – helyeselt Gideon. – Mellesleg
Allington Hallban ugyanez a helyzet. Apám sem gondoskodott
kellőképpen a biztonságról, bár beszereltetett egypár riasztót.
Micsoda felelőtlenség, ha az ember jobban belegondol… ott van
például a sok értékes paripa.
– Winston bácsi megtárgyalta már ezt a témát apával – szólalt
meg Desmond. – Néhány hete hallottam, hogy ezt boncolgatják. Bár
az az érzésein, hogy még mindig bíznak az emberekben, valahol a
boldog békeidődben élnek.
Gideon hangos hahotában tört ki. – Ami talán igaz, ha az
otthonukról van szó, de tudomásom szerint atyád nem akármilyen
biztonsági berendezésekkel látta el a szállodáit. És apa is tudja, hogy
első’ a biztonság a szerkesztőségben, a tévéhálózatnál meg a
rádióállomáson. – Jackre sandított. – Most rögtön megbízom magát
azzal, hogy vizsgálja át a riasztókat Allington Hallnál. És szeretném,
ha sorra kerítené a szerkesztőség irodáit, a tévéstúdiókat és a
rádióállomásokat is. Szereljék be a legújabb berendezéseket!
– Köszönöm a bizalmát, Gideon – mondta Jack –, de ha nem
bánja, inkább külsősökre bízom a munkát. Természetesen együtt
lógunk dolgozni, én felügyelem őket.
Gideon rábólintott.
 – Egy biztos: az áruházban remekül működik a riasztórendszer –
szólalt meg Evan bátortalanul, s Jackre mosolygott. – Ami, mint
hallom, a maga érdeme.
– Igen, mindig ez volt az első a listámon, mikor a nagyáruház
biztonsági főnökeként dolgoztam.
Evan mobilja csörögni kezdett. A füléhez emelte, s beleszólt: –
Halló?
– Szia, Evan, kicsim, én vagyok az – mondta Owen.
– Apa! Szia. De jó hallani a hangodat! – Evan közben széles
mosollyal ajándékozta meg Gideont, s letelepedett egy kőfalra.
Figyelte, ahogy a három férfi élénken társalogva folytatja útját.
– Már alig várom, hogy ideérjetek. Jaj, de szeretnélek már látni
benneteket! – folytatta Evan.
– Már itt vagyunk, kicsim – jelentette be Owen kuncogva.
– Itt vagytok! Miért nem szóltál, hogy korábban jöttök? – kiáltotta
Evan döbbenten, ám méltán bosszúsan. – Mikor érkeztetek meg
Londonba, apa?
– Szerda este. Három nappal ezelőtt. Azért változtattam az
időponton, hogy ki tudjuk pihenni az út fáradalmait, mielőtt
nekiállunk ide-oda szaladgálni. Szóval, szívesen találkoznánk veled
ma, ha össze tudod hozni. Anyád szörnyen kíváncsi az új lakásodra,
rólam nem is beszélve. Gondoltuk, később beugrunk hozzád.
– Jaj, apa, nagyszerű lett volna, de vidéken vagyok. Yorkshire-
ben.
– Ó, ott dolgozol? – kérdezte az apja.
– Nem, ma nem, szombaton nem dolgozom. Pár nap szabadságra
jöttem, és itt maradok szerdáig. Be kell segítenem egy kicsit Indiának
a leedsi áruházban. Félő, hogy csak csütörtökön találkozunk, amikor
visszamegyek Londonba.
– Értem. – Owen hangja csalódottan csengett. – Nem örülök neki,
kicsim – tette hozzá. – Hát akkor csütörtökön!
 – Sajnálom, apa. Az eredetileg megbeszélt dátumhoz igazítottam a
teendőimet. Tyű, az áldóját, nem is tudom, mit tehetek… – Elfulladt
a hangja, miközben azon törte a fejét, hogyan szervezhetné át a hetét,
bár sejtette, hogy ez csak nagy nehézségek árán sikerülhet.
– Anyád is szeretne üdvözölni, Evan.
– Add át neki, apa. Szia, anya, de rég hallottam a hangodat! –
rikkantotta aztán. – Hogy vagy?
– Újabban egész remekül, Evan – mondta az anyja kedvesen,
szeretettel. – Hallom, nem vagy Londonban.
– Valóban. Yorkshire-ben vagyok. Csak következő hétre vártalak
benneteket.
– Tudom, tudom. Figyelmeztettem apádat, hogy épp elég dolgod
van. De most ne izgulj miattunk! Meglátogatunk, amint visszajössz
Londonba. Legalábbis remélem.
– Feltétlenül. Ugye, milyen kellemes a szálloda? És kényelmes is.
Gondolom, George és Arlette lesi minden kívánságotokat.
– Igen. Téged természetesen hiányolnak, most, hogy elköltöztél
tőlük. Persze azt csinálsz, amit akarsz. Jó érzés, ha az ember a saját
lakásában lakik, nemdebár?
– Dehogynem – kacagott Evan. – Jaj, anya, most, hogy ott
vagytok apával, már alig várom, hogy megint Londonban legyek! –
A szívéből beszélt; s szerfelett megörvendeztette az, hogy az anyja
olyan normálisnak tűnt – ez a legtalálóbb szó rá. Normálisnak. És
igen, boldognak. A szó szoros értelmében: boldognak. Ő, aki folyton
depressziós.
Még percekig beszélgettek, aztán Evan megígérte, hogy másnap
odatelefonál nekik a panzióba, majd kikapcsolta a mobilt, s Gideon
meg a többiek után sietett, akik már a főkapu felé tartottak.
Nem hazudott, csakugyan örült annak, hogy megérkeztek a szülei
Londonba. Január óta nem látta őket, most pedig augusztus van.
Nyolc hónap, s közben oly sokat változott az élete. S bizonyos
értelemben ő maga is megváltozott: más ember lett belőle. Már alig
várta a találkozást, ugyanakkor ott motoszkált benne a félsz is. Alig
egy-két napja megegyeztek Robinnal abban, hogy nem mesél róla az
apjának, de számtalan egyéb megbeszélnivalójuk akad majd. Nem
lesz könnyű dolga.

Tessa a hálószoba ablakánál állt, tekintetét Jack Figgre függesztette.

Jack élénken gesztikulálva társalgott Gideonnal meg Desmonddal,
aki hozzájuk csapódott.
Bizonyára a riasztórendszerről tárgyalnak. Jack számtalan
szakembert hozott ide Adele szerdai eltűnése óta. Az elmúlt
napokban több tucat ember ásott, huzalozott, cipelte a kamerákat,
monitorokat meg a lobbi felszerelést. Linnet megjegyezte, hogy
megszállta őket a hadsereg, s Tessának is hasonló érzése támadt.
Helyenként teljesen feltúrták a birtokot, de bánta is ő a felfordulást!
Majd rendet raknak, ha az emberek elmennek. Wiggs közölte vele is
meg Linnettel is, hogy emiatt sose fájjon a fejük. Tessa hallgatott a
szóra; az a legfontosabb, hogy Pennistone Royal biztonságos hely
lesz, nyugtatta magát.
Elfordult az ablaktól, s bement a hálószobával szomszédos kis-
szalonba. Körbepillantott, mindig jóleső érzés töltötte el ebben a
meghitt zugban. A falak a kankalin színét idézték; a toile de Jouy-i
kartonból készült drapéria sárgás-vörös; a kandalló mellé rakott
kétszemélyes kanapé pedig sárga-fehér virágmintás. Kiskorában lett
övé ez a vidám, napfényes szoba, s még most is ez jelentette számára
a biztonságos menedéket.
Megállt az oldalfalra akasztott Viktória korabeli tükör előtt:
megbámulta magát, de nem nyerte el a tetszését az, amit látott.
Hullafáradtnak érezte magát, s ez lerítt róla; orcája kísértetiesen
fehér, szeme alatt sötét karikák. Keskenyebbnek tűnt az arca, hiszen
az elmúlt napokban alig evett valamit; s vonásait feszessé tette a
hosszúra nyúló aggodalom. Csupán ezüstösen aranyló haja őrizte
meg szokásos fényét.
Felsóhajtott, miközben ellépett a tükörtől, majd odaült az
íróasztalához, a francia szekreterhez, amely már kiskora óta ott állt,
ugyanazon a helyen. A nagy, sárga porcelánlámpa mellett volt egy
fénykép Adele-ról; még nyár elején készült. Tessa kinyújtotta kezét,
s ujja megérintette a képet. Átjárta a lánya iránt érzett mérhetetlen
szeretet, s még inkább tudatosodott benne, hogy Adele mindenkinél –
s főleg mindennél – előbbre való számára a világon.
Örök időkre megváltoztatta a gyermekrablás, erre már pár órával
Adele eltűnése után ráeszmélt. Most rádöbbent, hogy felül kell
vizsgálnia az életét, s el kell döntenie, milyen változásokra van
szükség. Mert nem maradhat minden a régiben. Nem hajlandó
feláldozni a lányát a karrier érdekében. Hirtelen kevésbé vonzónak
látta a Harte-áruház igazgatói székét. Legalábbis abban a percben.
Talán megváltozik a véleménye, ha lehiggadnak a kedélyek, ha
legyőzi Markot, de hát ki tudja…
Néhány halk „kop-kop” szakította meg a gondolatfüzért. – Gyere
be! – kiáltotta Tessa.
Az ajtó kinyílt, s Elvira bekukkantott. – Válthatnánk egy-két szót,
Mrs. Longden?
– Természetesen, Elvira. – Rögtön feltűnt neki, hogy a nörsz
egyedül érkezett, megkérdezte hát: – Hol van Adele?
– Kutya baja, Mrs. Longden, vigyázunk rá, mint a szemünk
fényére. A konyhában van Margarettel, teadélutánt rendez a
babáinak.
– Ne haragudjon, Elvira. Igen, csakugyan említette, hogy erre
készülődnek. – Tessa erőltetetten elmosolyodott. – Jaj, lassan már
paranoiás leszek.
 – Dehogyis. Egyébként meg természetes lenne, nemde? – Elvira
aggódó orcával, habozva álldogált az íróasztal előtt, s a kezét
tördelte.
– Mi a baj, Elvi? – érdeklődött Tessa; a közvetlen stílussal
igyekezett megkönnyíteni az ideges fiatalasszony dolgát.
– El kell árulnom magának valamit, Mrs. Longden… találkoztam
Mr. Longdennel szerda délelőtt, miután kikanyarodtam a birtokról.
Egy másik férfival együtt ült a kocsiban, valahol félúton az országút
felé és… ööö, szóval leintett. Gondolom, megismerte az autómat.
Tessa szeme elkeskenyedett. – Ki volt vele? Ismeri, Elvi? –
faggatózott sürgető hangsúllyal.
A nörsz a fejét rázta. – Nem, nem ismerem, Mrs. Longden. Még
sose láttam. Egyébként Mr. Longden csak köszönt, bejelentette, hogy
épp Adele-hoz készül, és megkérdezte, hogy maga is ott van-e, vagy
elment a harrogate-i áruházba? Mire mondom neki, hogy nem, maga
is Pennistone Royalban van, a könyvtárban dolgozik, Adele meg a
teraszon játszik… – nem fejezte be a mondatot. Könnyek szöktek a
szemébe, megpróbálta lesöpörni őket az ujja hegyével. – Jaj, minek
álltam meg! Annyira bánt. Én tehetek róla, hogy elvitték. Én, én!
– Ugyan már, Elvira. Nem a maga hibája – csitítgatta Tessa. – De
miért nem szólt korábban? Hiszen már szerda este visszajött, pont,
amikor hazahozták Adele-t. Ott volt az alkalom, miért hallgatott?
– Igen, igen, szólnom kellett volna, de annyira izgatott volt,
asszonyom, meg kimerült, el is kámpicsorodtam, tisztára kibuktam,
ha érti, mire gondolok.
– Ma szombat van, Elvi.
– Tudom, viszont csütörtökön meg pénteken egyfolytában Mr.
Figgel foglalkozott, Mrs. Longden, nem akartam zavarni. Pedig
kerestem a megfelelő alkalmat, de hiába. Mellesleg, féltem is egy
kicsikét, őszintén megvallom. Nyomta a szívemet a dolog. Minek is
álltam szóba Mr. Longdennel? Féltem, hogy mérges lesz rám,
asszonyom.
– Felejtse el az egészet! Mondja csak, Elvi, maga szerint Mr.
Longden magára várt az út mentén? Mit gondol, számított rá, hogy
akkortájt indul útnak?
– Jaj, honnan tudjam, Mrs. Longden? Bár mindig arra megyek, ha
szabadnapos vagyok. Rendszerint tíz, fél tizenegy felé indulok el, és
Mr. Longden is tudja, hogy szerdán kapok kimenőt. Így van ez már
Adele pólyáskora óta.
Tessa lehajtotta fejét. – Értem. Felejtsük el. Viszont, ha bármi
történik, Elvira, bármi, amit furcsának talál, feltétlenül szóljon
nekem!
– Úgy lesz, Mrs. Longden. Szólni fogok, ígérem. – Elvira
megpróbálta mosolyra húzni a száját, de csekélyke sikerrel. – Akkor
most visszamegyek Adele-hez – mondta még, majd kapta magát, s
elviharzott.
Különös hidegség járta át Tessát, miután magára maradt, s ismét
elfogta a félelem. Nem vitás: Mark gondosan kitervelte a szöktetést;
az út mellett leste Elvirát, kifaggatta, aztán lecsapott és elvitte Adele-
t. Közben ismeretlen társa felhívta Tessát a mobilon. Tessa
összerezzent, majd az ajkába harapott; tekintete riadt lett, s
nyugtalan.
Pár perc múlva összeszedte magát, és megfogadta, hogy túljár
Mark Longden eszén. Kerül, amibe kerül, megteszi. Kifog rajta.

– Itt vannak a szüleim – jelentette be Evan, s Gideonra meredt.

Gideon arcán őszinte meglepetés suhant át, s összefutott a
szemöldöke. – Hát nem következő héten jönnek?
– Úgy volt, de apa előbbre hozta az utat. Állítólag így könnyebben
kipihenhetik az utazás fáradalmait. Egy szó, mint száz, Londonban
vannak. A szállodában. Apa hívott a mobilon, amikor odakint
voltunk Jackkel.
A kovácsoltvas asztalnál üldögéltek, a vén tölgyfa alatt. Gideon
lerakta a borospoharat, s áthajolt az asztal fölött. – Szóval, mikor
találkozunk? – tudakolta, s kérdőn felszaladt vörösen aranyló
szemöldöke. Mivel késett a válasz, megkérdezte: – Ugye, látom majd
őket?
– Hogyne. De gondoltam, jobb, ha először nélküled jövünk össze.
Csütörtökön, amikor visszatérek Londonba. Nyolc hónap hosszú idő,
van miről mesélni. Megmondom kereken: szívesebben megyek
egyedül. – Megfordult a fejében, hogy a szülei talán zokon vennék
Gideon jelenlétét, de erről inkább hallgatott.
– Értem – mondta Gideon, majd gyorsan rávágta: – Tudod mit?
Péntek este elviszlek benneteket vacsorázni, vagy vasárnap ebédelni,
elmegyünk egy kellemes helyre. – Ellentmondást nem tűrő hangon
beszélt, s átható pillantása Evanre szegeződött. A szemében
könyörtelen fény csillant meg.
– Remek ötlet – suttogta Evan, aki rájött, hogy egyelőre nincs
helye a tiltakozásnak.
Bizony, hiányzott belőle a lelkesedés, mire Gideont elfogta a
félsz, s hirtelen kellemetlen érzése támadt: Evan kezéért nyúlt,
megingta, s szemébe fúrta zöld tekintetét. – Tudom, nem mondok
ezzel újat, de szerelmes vagyok beléd, Evan.
Tudom.
– És te? Valójában mit érzel irántam?
– Szeretlek, Gideon – vallotta meg Evan szerelmes hangon. – Hisz
tudod jól.
Őszinte, döbbent rá Gideon. Ettől megnyugodott, elmosolyodott,
megszorította Evan kezét. – Ha esetleg nem tudnád: veled szeretném
tölteni életem hátralévő részét, feleségül akarlak venni. Igen,
megkértem már a kezed, most mégis megkérdezem… Evan, leszel a
feleségem?
Evan csupán a másodperc töredékéig habozott, mielőtt rábólintott.
– Igen – mondta –, a feleséged leszek, Gideon.
– Jelentsük be a szüleidnek is, amikor találkozunk velük! Úgy lesz
hivatalos a lánykérés, aztán felhívjuk anyámékat New Yorkban, és
tudatjuk velük a jó hírt. Tartsuk meg a kézfogót! – Meg se várta a
választ; elvigyorodott, s tovább hadarta: – Tartozom egy vallomással:
már ezer éve megvettem a gyűrűt.
– Valóban? – Evan szürkéskék szeme felcsillant; s a lány
elkacagta magát. – Tyű, te aztán biztos vagy a dolgodban –
csipkelődött.
– Csak reménykedem, szerelmem, csak reménykedem.
Megvallom, egyelőre nem tudom odaadni. Sajnos lakat alatt őrzik
Allington Hallban.
– Nos, legalább itt van Yorkshire-ben – ékelődött Evan.
– Ma este odaadom. Nos, következő héten eláruljuk a szüleidnek?
– Gideon nem tágított.
Evan nagy levegőt vett, s lassan kifújta. – Szívesen elmondanám
nekik vacsora közben, bár továbbra is aggódom apám meg Robin
miatt. Jaj, mit tegyek? Mit tegyek? Sejtelmem sincs. – Elborult
tekintettel ingatta fejét; a megfelelő szavakat kereste, melyekkel
leírhatná, mit érez. – Kétségek között vergődöm, és közölnöm kell
apámmal, hogy nem az apja nemzette…
– Ne menjünk ilyen messzire. Minek bonyolódnánk ebbe bele? –
csattant fel Gideon türelmetlenül. – Az eljegyzésünknek semmi köze
sincs Robinhoz, sem apádhoz, sem Richard Hugheshoz.
– Már hogyne lenne, hiszen apám…
– Evan, kérlek, ne kezdd már megint! Persze, persze, rokonok
vagyunk. A nagyanyám, Elizabeth, meg a te Robin nagyapád
testvérek, de a fene bánja. Ha felvázolnánk a családfánkat, kiderülne,
hogy unokatestvérek vagyunk, távoli rokonok. Na és? Ebben az
országban akár az elsőfokú unokatestvéremet is elvehetném, nem
szegjük hát meg a törvényt. A dajkamesékben pedig nem hiszek.
Még hogy két unokatestvér házasságából beteg gyerekek születnek.
Mesebeszéd. A szüleim is kuzinok, mi mégis egészségesek vagyunk,
Toby is, Natalie is, én is. No persze, Nattal még nem is találkoztál,
hisz Ausztráliában van. De esküszöm: épp olyan egészséges és
épelméjű, mint Toby meg én.
– Jaj, Gid, kérlek, higgadj le, légy szíves! Nagyon szeretlek, és
nem érdekel, hogy rokonok vagyunk-e vagy sem. Feleségül
szeretnék menni hozzád. De mintha apám neheztelne a Harte-okra, és
ki szeretném deríteni, miért. Ezt nem lehet megérteni?
– Már hogyne lehetne? Hiszen neked sem mindegy, hogy
kedvelnek-e a szüleim vagy sem. Igen, kedvelnek. Mi tagadás,
igencsak kedvükre való vagy. De értsd meg: akkor is elvennélek, ha
nem tetszenél nekik. A saját életemet élem, én választom meg a
feleségemet, és ebbe nincs beleszólásuk. – Zordon pillantással
végigpásztázta a lány arcát, miközben befejezte: – Hát te nem így
érzel? Nem bízol a saját döntéseidben?
– Dehogynem. A magam ura vagyok. Ettől függetlenül, ki
szeretném deríteni, miért acsarkodik apám a Harte-okra. És ezt el
kell fogadnod. Bármit mond is apám vagy anyám, nem
befolyásolhatja a végső döntésemet. Hozzád megyek. – Gideon már
percekkel korábban elengedte a lány kezét, s most Evan ragadta meg
a fiatalember kezét. – Egyébként sejtem, mi itt a bibi, Gideon.
– Csakugyan? Akkor az isten szerelmére, áruld el nekem is!
– Szerintem a társadalmi különbségekről szól az egész. A pénzről,
kiváltságokról, neveltetésről, háttérről, hasonló dolgokról. A te életed
szemben az enyémmel. Nézd, nem jövök csóró családból. Nem
szórjuk a pénzt, viszont soha semmiben nem szenvedtünk hiányt.
Tisztességes, ám egyszerű ruhákban jártam én is, a húgaim is,
minden évben elmentünk nyaralni, és jó iskolákban tanultunk. Apám
szemében azonban mi két külön világból származunk, Gideon. Azt
hiszi, hogy előbb-utóbb összeütközésbe kerülünk egymással, hogy a
kapcsolatunk végül csak boldogtalanságot szülhet a számomra.
Szóval, gondolom, attól fél, hogy nem vagyok elég jó neked, hiszen
nem tudok hozzád hasonló ősöket felvonultatni.
Gideon meghökkent. Végül alig hallhatóan így suttogott:
– Mindez úgy hangzik, mintha apád tele lenne előítéletekkel,
Evan. S mintha kissé eljárt volna felette az idő.
– Apa valóban régi vágású. Nyakas és önfejű is. És igen, igazad
van, elfogult.
– Hát édesanyád? Ő mit szól majd az eljegyzéshez?
– Csuda tudja… szerintem neki elég, ha tudja, hogy boldog
vagyok. Bár őszintén megvallom, néha úgy érzem, hogy alig
ismerem anyámat. Az a sok-sok év… amikor beteg volt, mániás
depressziós, azok az évek nem tettek jót a kapcsolatunknak, Gid.
Annyi minden kimaradt az életünkből gyerekkoromban. Jaj,
mennyire sajnálom! Bánom, de nagyon bánom, hogy nem kerültünk
közelebb egymáshoz.
– Nem csodálom. Beszéltél vele ma délelőtt? – érdeklődött
Gideon.
– Apa átadta neki a kagylót, és tudod, másként csengett a hangja.
Mintha egészséges lenne. Nyoma sem volt a depressziónak,
legalábbis a beszédében, s feltűnően jókedvű volt. Nem is
emlékszem, mikor hallottam, vagy láttam utoljára ilyen vidámnak.
Leesett az állam. Persze örültem annak, hogy boldog.
Gideon olyan szomorúnak találta az utóbbi megjegyzést, hogy egy
pillanatra elakadt a szava. Milyen szörnyű lehet így élni, fogságban,
önnön fájdalmunk börtönében. Felszakadt belőle a részvét kiáltása:
– Milyen nehéz gyerekkorod lehetett! Annyira sajnálom, Evan.
Röpke csend következett; Evan tekintete megpihent Pennistone
 Royalon, a dombtetőn magasodó impozáns épületen, s
elmerengett connecticuti gyermekkora felett. Nem szívesen beszélt
róla. Sok szempontból sivár volt, bár ott voltak a szövetségesei; az
apja, s természetesen a nagyanyja.
Egyszerre felragyogott az arca. – Ott volt nekem Glynnis! –
mosolyodott el. – A drága mamámra mindig számíthattam.
Voltaképpen ő nevelt fel, s egyszerűen… tüneményes volt.
– Meghiszem azt! És szép is, legalábbis abból a képből ítélve,
amit ma reggel mutattál – mormolta Gideon.
Evan rábólintott. – Szinte hihetetlen, hogy Robin annyi éven át
megőrizte.
– Nyilván odavolt érte, édesem, ahogy én teérted. Legszívesebben
visszamennék Allington Hallba, hogy megszeretgesselek egy kicsit.
Evan kacarászva rázta a fejét. – Benne lennék, mégsem tehetjük
meg.
– Rájöttem már. Az az érzésem, hogy itt ragadunk ebédre.
Tessával.
– Igen, meg Jack Figg-gel. Édes négyesben leszünk.
– Ejha! Hová lett Linnet meg India?
– Linnet bejelentette, hogy elmegy a harrogate-i áruházba, késeibb
pedig benéz Sir Rónáidhoz. Julian idehozta Londonból, de nincs
valami jól az öregúr. Linnet velük ebédel, India pedig valamelyik
barátjával találkozik.
– De jó, hogy itt van Jack! Szórakoztató ember – mondta Gideon.
– Tessa néha elég elviselhetetlen. Apropó, hogy van mostanában?
Szép kis kalamajka lehetett itt szerdán.
– Az volt. Mondtam már, hogy őszintén szenvedett. Voltak
pillanatok, amikor azt hittem, hogy elájul az idegességtől. Tegnap
már jobb színben volt, bár nem sokat szólt. Hol a gondolataiba
mélyed, hol emészti magát. Linnet szerint sokat változott az elmúlt
három napban. Hiszem, ha látom.
 – Remélem, előnyére változott – vágta rá Gideon tömören.
Némán felhajtották az italt, majd Gideon megszólalt: – Indulnunk
kéne. – Felálltak, megfogták az üres poharat, s lassú léptekkel
nekivágtak a kaptatónak. Még mindig perzselt a hőség, bár nem volt
fullasztó; a kék égbolt s a ragyogó napsütés közös erővel
csodálatossá varázsolta ezt az augusztusi napot.
Gideon lopva Evanre pillantott: megállapította, milyen üde és
fiatalos a vállát csupaszon hagyó pamutruhában meg a szandálban.
Nem festette ki magát (a leheletfinom rúzst leszámítva), s egyszerre
olyan védtelennek és gyengének tűnt. Gideon meg akarta védeni,
babusgatni s becézgetni. Milyen különös gyerekkora lehetett, merült
fel benne. Evan fél, hogy megörökölheti édesanyja betegségét, s ezt
már számtalanszor meg is jegyezte. Nyolc hónap ismeretség után
azonban Gideon biztosra vette, hogy a kórság elkerülte a lányt. Soha
nem találkozott hozzá fogható nővel. Annyi báj s kellem rejlik
benne; gondos, intelligens, és mindenekelőtt: kiváló humorérzékkel
bír.
Ami Evant illeti, ő az anyján gondolkozott: vajon mi okozhatta
benne ezt a pálfordulást, mitől lett ilyen… feldobott? Ez a legjobb
szó rá. Utána az apjára összpontosított: ó, milyen szörnyű gondolat:
elárulni neki azt, hogy benne is Harte-vér csörgedezik, így a
lányában is, aki épp egy másik Harte-hoz készül hozzámenni.
„Nehéz dolgom lesz apával”, gondolta Evan; főleg Gideon miatt.
Titokban Gideonra sandított, s elérzékenyült. Sosem találkozott
nála kedvesebb, kellemesebb emberrel; ráadásul elbűvölő és jóképű
is, a rőt arany hajával meg a zöld szemével. „Emma Harte színei
ezek”, gondolta Evan; megvannak Linnetben és Gideon apjában is.
Gid ízig-vérig Harte, és ő maga is félig az. És kit érdekel? Szereti,
hozzá akar menni feleségül, bármit szól az apja. „Nos, végül is
döntöttem, legalábbis Gideonnal kapcsolatban”, állapította meg, s
titokban elmosolyodott.
– Hol jártál, Emma? Apa már mindenütt keresett. A Lady Hamilton
öltözékek ügyében. – Beszéd közben Sir Ronald Kallinski
megigazította a szemüvegét, s alaposan megnézte az előtte álló párt.
Nem látta őket tisztán, mivel mögülük sütött a nap; többször is
pislogott, először a nőre, majd a férfira koncentrált.
– Te vagy az, Michael? Mit akarsz Emmával? Csak feltartod.
– Nagyapa, nem apa vagyok, hanem Julian. Ez pedig Linnet, a
menyasszonyom, nem Emma. Ismered Linnetet, nagyapa, ő Paula
lánya, Emma dédunokája. Eljegyeztük egymást, emlékszel?
– Igen – mondta az öreg bizonytalanul, s kihúzta magát a
pamlagon.
– Biztosan elbóbiskoltál, nagyapa, tán álmodtál valamit… a régi
szép időkről, he? – Julian megvillantotta mosolyát.
Sir Ronald hunyorogva méregette a párost. – Naná, hogy ti
vagytok, Julian meg Linnet! Mért ne álmodozhatnék a múltról? Mi
mást tehet az ember, ha elmúlt kilencven, mint hogy álmodozik a rég
letűnt időkről, és az emlékeit dédelgeti. Tudjátok, rajtam kívül már
csak Bryan O’Neill, Linnet nagyapja, Edwina, Robin és Elizabeth
maradt. A többiek mind itt hagytak bennünket. Igen, az utolsók
egyike vagyok.
– Így igaz, viszont elég jó egészségnek örvendsz – biztatta Julian,
s közben intett Linnetnek, hogy telepedjen le Sir Ronald mellé a
pamlagra. Ő maga leült velük szemben, a székre; aggódott a
nagyapja miatt, aki igen közel állt hozzá.
Sir Ronald Linnet felé fordult, alaposan megnézte, majd
megilletődött hangon így szólt:
– Az isten szerelmére, Linnet, akár ő is lehetnél! Ha rád nézek,
úgy érzem, szellemet látok, az újra megtestesült Emmát.
– Tudom, Ronnie bácsi, mindenki mondja. – Az öregre
mosolygott, majd tovább csacsogott: – Azért jöttünk Juliannel, hogy
együtt ebédeljünk magával, és elmeséljük, mit tervezünk az
esküvőre.
– Ott leszek, bár kissé reszketeg már a lábam – jelentette be Sir
Ronald, s hangja erőteljesebb lett. – Ezt készpénznek vehetitek.
Egyelőre elnapoljuk a halálomat, naná hogy el! A világ túl szép
lenne nélkülem. – Somolyogni kezdett. – Az lesz életem fénypontja,
amikor ti ketten összeházasodtok. Emma folyton erről álmodozott…
hogy egyszer összeházasodik egy Kallinski meg egy Harte. Aztán
valahogy egy O’Neillt is be akart vonni a frigybe. A három klán,
melyet ő, David Kallinski és Blackie O’Neill alapított meg.
– Ne feledje, hogy felerészt O’Neill vagyok! – emlékeztette
Linnet. – Tehát mi ketten, Juliannel egyesítjük a három klánt, amikor
összekötjük az életünket.
– Ez fantasztikus, csillagvirágom – biccentett rá az öreg. – És
mikor lesz a nagy nap? Mikor legutoljára kérdeztem, azt felelted,
hogy sejtelmed sincs. Julian, te már tudod?
– Még nem döntöttük el a konkrét dátumot, nagyapa. De
valamikor december első hetében lesz, alkalmasint az első
szombaton.
Pár napon belül eldől.
– És hol lesz az esküvő? – kérdezte az öreg sugárzó arccal.
Felélénkítette Julian és Linnet megérkezése. Hát igen, csak a fiatalok
tarthatják fiatalon az embert.
– Anya eredetileg Pennistone Royal falu templomára gondolt, de
egy kicsit elbizonytalanodtunk… hiszen annyi vendéget kell
meghívnunk. Ezért apa felvetette a riponi székesegyházat is.
– Ej ha, grandiózus hely, meg kell hagyni, igen szép katedrális.
Ott énekelte apád „A dalnok elhullt” című dalt, sok-sok évvel az
előtt, hogy megszülettél, Linnet.
– Igen – mondta Linnet csendesen –, Emma temetésén, ugye?,
Apa egyszer elmesélte. i
 – Aha. Hol van apád, Julian? Azt hittem, hétvégére idejön.
– Ide is jön. Azt üzeni, hogy időben ideér vacsorára, nagyapa.
Nincs kedved ebédelni? Mikor megérkeztünk, Mary közölte velem,
hogy akkor ülünk asztalhoz, amikor akarod,
– Rendben, miért is ne? Hogy ropom a táncot a menyegzőtökön,
ha nem kapok be néhány falatot? A végén még éhen halok. – Nyájas
mosollyal ajándékozta meg mindkettőjüket. – Fel kéne segítened,
kedveském – dünnyögte, s az unokájára meresztette a szemét. – Úgy
sajognak a csontjaim. Gyanítom, hogy rég lejárt már az én időm –
kuncogott, majd Linnethez fordulva ezt mondta: – Állandóan ezt
szajkózza a nagyapád, biztos igaza van.
 8

– Ne mocorogj! – kiáltotta Szurtos; fel se nézett, a festőállványra

kifeszített vászonra szegeződött a tekintete. – Pár perc és
kinyújtózhatsz. Sőt talán csak egy-két másodperc.
– Jól van, jól van, a kisujjamat sem mozdítom – felelte India. –
Alapjában véve remekül bírom, hidd el!
– Jó kislány, nagyon jó kislány. – Szurtos továbbra is a
festményre koncentrált, majd váratlanul elrikkantotta magát: – Ez az!
Megvan. Már csak ez az utolsó néhány ecsetvonás hiányzott.
Rendben van, tubicám, felállhatsz, ellazíthatod a formás tagjaidat.
Biztos elzsibbadtál már.
Lerakta az ecsetet, s letörölgette a kezét a ronggyal, melyet aztán
az asztalra hajított, majd megkerülte a festőállványt. Odaballagott a
kanapéhoz, melyre India leheveredett, kézen fogta a lányt, s talpra
állította. – Csodálatos modell vagy – mormolta, miközben karjába
vonta Indiát. – Piszok jó. Még a szempillád sem rezdül.
– Nagyon igyekeztem – kacagott India, s Szurtos arcát fürkészte.
– Egek, milyen kívánatos vagy ma – dünnyögte Szurtos; odahajolt
hozzá, s szája megkereste India ajkát: elidőzött rajta, nyelvük láncot
járt. India karja átölelte Szurtost, szinte belesimult a férfi testébe;
ismét elfogta a vágy iránta, pedig alig két órája szeretkeztek utoljára.
Szurtos mohón falta a lány ajkát, keze végigsiklott a hátán, le a hátsó
domborulatra, s még erősebben magához szorította.
Csakhamar sorra kerítette a lány keblét is: eljátszott a fekete
sifonfelső alatt kirajzolódó mellbimbóval. Óvatosan megemelte a
kelmét, odahajolt India melléhez, megcsókolta a mellbimbót, majd
hirtelen abbahagyta, Indiára emelte tekintetét, s így szólt hozzá:
– Bújjunk vissza az ágyba! Mit bolondozunk itt, amikor majd’
megveszek érted?
 – Rendben van – ennyi volt csupán a válasz, aztán India Szurtosra
mosolygott, s ekként susogott: –, de így sose készül el az a kép, Mr.
Rhodes.
Szurtos eltartotta magától a lányt, tekintetét belefúrta India
hatalmas, ragyogó szemébe, s ezt mondta:
– Való igaz, Lady India, való igaz. De ez a fickó itt azt követeli…
India éhes csókja azonban Szurtos torkára forrasztotta a szót.
– Egész nap itt leszek – suttogta, miután elhúzódott a férfitól. –
Sőt éjszaka is. Addig maradok, amíg óhajtja, Mr. Rhodes. – Mosolya
hívogató volt, tekintete csábító.
Szurtos visszamosolygott rá, élvezte a lány kacérkodását.
– Hétvége van, szabad vagyok, mint a madár. Azt csinálsz velem,
amit akarsz: lefesthetsz, megetethetsz, megitathatsz, szóval tarthatsz,
és szerethetsz, szerethetsz, szerethetsz – fejezte be India. – Igen,
igen, a végkimerülésig!
– Ahogy óhajtja, hölgyem. – Szurtos magához ölelte Indiát, s
hozzáfűzte: – Te vagy a legjobb, India, a legeslegjobb. Nem is
tudom, hogyan önthetném szavakba, milyen érzés szeretkezni
veled… Még sosem kerültem ilyen közel a fellegekhez. – Miután
India csendben maradt, halkan megjegyezte: – Hidd el, őszintén
beszélek.
– Elhiszem – ennél több nem tellett Indiától; elgyengült a lába.
Boldog volt, sőt örömmámorban úszott Szurtos szavaitól. Arra
vágyott, hogy Szurtos is úgy szeresse, ahogy ő szerette Szurtost:
szívvel-lélekkel, odaadó szerelemmel.
Szurtos elengedte, s letekintett a különleges, ezüstös fényű
szempárba. – Rendben van, még egy kicsit dolgozunk, utána
pihenünk egy jót. Később festegetek még egypár órát, utána pedig
elkészítem a vacsorát. Örülök, hogy nem akarsz magamra hagyni.
Együtt tölthetjük az egész hétvégét.
 – Örömmel – lelkendezett India; a plafon felé nyújtotta a kezét, s
megmozgatta hosszú, karcsú testét. Valóban elzsibbadt egy kicsit,
miután csaknem két órán át egy helyben feküdt; mégsem érezte az
idő múlását, szívesen elnézegette Szurtost festés közben. Teljesen
elvakította a szerelem. Ne kerteljünk: Szurtos volt minden vágya,
örök álma.
Szurtos is megmozgatta a tagjait: nyújtózkodott, mélyeket
lélegzett, megérintette a lábujjait, s két gyakorlat közben
megjegyezte:
– Adjunk hálát istennek a légkondiért! Gondolj bele,
megfulladnánk idebent ebben a hőségben, ennyi ablak között. Hogy
bírod, India? Kérsz egy pohár vizet?
– Kösz, megvagyok. Ez a blúz leheletfinom, a törökbugyogóról
nem is beszélve. – Kacagva lepillantott a buggyos nadrágra, s apró
fintorra rándult a szája. – Kéne még egy-két csengettyű a bokámra,
meg a lábujjaimra, egy csörgődob a kezembe, és egész egzotikus
látványt nyújtanék.
– Ne gúnyolódj! Nagyon kihívó vagy ebben a szerelésben. Tyű, és
ez a nadrág! Ejha! Ettől beindul az ember fantáziája. – Szurtos
színpadiasan forgatta a szemét.
– Jaj, Szurtos, hallatlanul mulatságos vagy! – mondta India,
odaszaladt hozzá, s átölelte a férfit. – Annyira imádlak…
Összerezzentek, akkora robajjal vágódott ki a műterem ajtaja;
felkapták fejüket, s szájtátva bámulták a küszöbön álló
fiatalasszonyt, kinek orcáját eltorzította a harag, szeme villámokat
szórt, haja zilált volt, sőt még a ruhája is félrecsúszott.
– Hagyd békén, te löttyedt lotyó! – ripakodott Indiára. – Hagyd
békén. Ő az enyém.
A nő beviharzott a stúdióba, szeme falta a látványt: Szurtos
festékfoltos pólóját, India lenge öltözékét, a gyűrött ágyat a szoba
legvégében. Végül észrevette a festőállványra kifeszített vásznat.
 Odarohant az asztalhoz, felkapta az első kést, amely a keze
ügyébe akadt (a bicskát, mellyel Szurtos a vásznat szabdalta), s
odarobogott a festményhez, döfésre készen. – Ribanc, ribanc –
visította.
Szurtos először megdermedt a rémülettől, de most akcióba
lendült. Félrelökte Indiát, odavágtatott a festőállványhoz, a kép elé
állt, s mellkasa felfogta a késszúrást. Spriccelt a vér, majd vastag
sugárban ömlött, s élénk vörösre festette a fehér pólót.
India felsikoltott.
Az asszony, kinek kése újabb döfésre készült, jajveszékelni
kezdett, mikor megpillantotta a vért. Azonnal kiesett kezéből a
bicska; a nő sarkon fordult, szinte röpült kifelé a műteremből, s
bevágta maga mögött az ajtót.
Szurtos odalépett az asztalhoz, felmarkolta a törlőkendőket,
odaszorította őket a mellkasához, majd a bajsza alatt átkozódva
nekitámaszkodott az asztalnak.
India odafutott hozzá: arca elsápadt, szeme kikerekedett
rémületében. – Ó, istenem, Szurtos, ez ijesztően néz ki! –
jajveszékelt; beszaladt a fürdőszobába, s egy nyaláb kéztörlővel tért
vissza. – Félelmetes – bizonygatta, miközben kivette a törlőkendőket
Szurtos véres kezéből; előbb két tiszta törülközőt szorított a férfi
mellkasára, majd ráhelyezte a kezét. – Nyomjad! – adta ki az ukázt. –
El kell állítanunk a vérzést, amennyire csak lehet.
– Úgy látom, elvágta a mellizom felett húzódó artériát – nyögte
Szurtos fojtott hangon, s hirtelen eltorzult az arca. – Jesszusom.
Pokolian fáj – zihálta, s lerogyott a legközelebbi székre.
– Öltözz fel, India! Igyekezz. El kell jutnom a harrogate-i
kórházba. Elvérezhetek, ha elvágta az artériát. Nemsokára elájulok.
– Adj egy percet! – jajdult fel India; látta a fájdalmat Szurtos
kéken ragyogó szemében, s észrevette az ajkát eltorzító kínt. Ledobta
magáról a fekete sifonöltözéket, felrántotta a pamutnadrágját meg a
pólóját, felkapta retiküljét, s visszaszaladt Szurtoshoz.
Megragadta a jobb karját, s felsegítette. – Gyerünk, menjünk!
Majd menet közben kerítek még egypár törülközőt. Hová tetted a
kulcsot? Be kell zárnom az ajtót.
– Az asztalon. Az ajtó mellett – pihegte Szurtos.
Elfúló hangja hallatán India még erősebben megszorította a karját,
s felpillantott rá: falfehér volt, s verejtékgyöngyök pöttyözték arcát.
– Tartsd magad, drágám – parancsolt rá. – El kell jutnunk a
kocsiig, azután a kórházig.
– Meglesz… remélem – hörögte Szurtos.

Ragyogó napsütés vakította el Indiát, mikor Szurtossal együtt kilépett

a műteremből. Legnagyobb örömére közvetlenül az épület mögött
parkolt le, nem a csűr közelében. Szurtos rövidesen ott ült az Aston
Martinban – a biztonsági öv becsatolva, keresztül a mellkasán. India
beletúrt a táskájába, s előrántott még két kéztörlőt, melyeket a
fürdőszobából hozott el: ezek is a biztonsági öv alá kerültek, a többi
törülköző tetejére.
Miután végzett, szemügyre vette Szurtost. Hamuszürke volt, s
csupa veríték. India sejtette, hogy hamarosan el fog ájulni. Ijesztően
sok vért veszített. Becsukta az ajtót, futva megkerülte az autót,
beszállt és indulni készült.
– Az ajtó – motyogta Szurtos; feje megmozdult, kissé India felé
fordult. – Zárd be.
– Ne aggódj, Szurtos, kétszer is ráfordítottam a kulcsot –
nyugtatgatta India; elfordította a slusszkulcsot, s beindította a motort;
lükvercben ment végig a földúton, majd a házat megkerülve a
kocsifeljáró felé vette az irányt. – Az öv megtartja a törülközőket,
drágám – jegyezte meg az egyik pillanatban, de Szurtos mintha nem
is hallotta volna. Szeme csukva, keze továbbra is a sebre szorítva, a
törülközőkön.
India lelassított, miközben odaért Willows Hall főkapujához;
elővette a mobilját, s beütötte Linnet számát. Egy-két csörrenés, s
máris megszólalt Linnet hangja:
– Halló?
– Linnet, India vagyok. Hallgass és figyelj rám! Nagy a baj.
Megkéselték Szurtost. Eltalálták az egyik artériát. Azt hiszem. Sok
vért veszített. Most hagyom el Willows Hallt. Ha a forgalom nem
nagyobb a szokásosnál, tizenkét percen belül odaérek a Harrogate-i
Körzeti Kórházba. Felhívnád a Baleseti Sebészetet, Linny? Szólj
nekik!
– Istenem, ez szörnyű! Rögtön telefonálok. És én is odamegyek.
Öt percen belül ott leszek, ha azonnal autóba pattanok. Éppen
Ronnie bácsinál vagyok.
– Köszönöm, Linnet. – India letette a telefont, s Szurtosra lesett: n
szeme csukva, s mintha lejjebb csúszott volna az ülésen. A vér átütött
a törülközőkön, s lefelé csordogált Szurtos karján.
Mikor ismét ráadta a gyújtást, India észrevette, mennyire reszket n
keze: pár nagyobb sóhaj, s végre összeszedte magát. Most nincs idő
pánikra. Megmarkolta a kormányt, s kikanyarodott a Harrogate-be
vezető útra, mely nagy megkönnyebbülésére szinte üres volt, kivéve
egy teherautót meg egy biciklistát. Gázt adott, s csak a vezetésre
koncentrált.
Pontosan kilenc perc alatt ért oda. Miközben lelassított a kórház
kapujában, látta, hogy kisebb csoportosulás tömörül a Baleseti
Sebészet bejáratában, mellettük egy hordágy. Linnet is ott
várakozott: sápadt volt, és izgatott.
India fékezett, majd kiszállt, intett az orvosoknak, s odarohant az
anyósülés ajtajához. Még ki se nyitotta, a csapat máris feléje szaladt
a hordággyal; Linnet kissé lemaradva, a nyomukban.
 India félreállt: hagyta, hadd emeljék ki az ápolók Szurtost az
ülésről; odaszólt azonban az egyik doktornak:
– A barátom szerint a kés megsértette az artériát, talán el is
metszette.
– Csak nem orvos? – nézett rá a doktor görbe szemmel.
India megrázta a fejét. – Nem, művészember, de rajzórákon
tanulmányozták az emberi testet.
– Értem – bólintott az orvos, majd hozzátette: – Feltehetőleg igaza
lehet. Most sokkos állapotban van, nyilván sok vért veszített. Azért
nyugodjon meg, kérem! – Azzal a hordágy után szaladt, mely már
odabent gurult, az épületben.
Linnet odalépett Indiához, és karon ragadta. – Menjünk be, és
üljünk le – javasolta. – Elmondtam nekik mindent, amit tudtam, de
téged is ki fognak faggatni, ez nyilvánvaló.
– Tudom – biccentett rá India. – Gondolom, már kihívták a
rendőrséget.
– Ilyen ügyekben így szokás, nemdebár? – mormolta Linnet, s
alaposan végigmérte Indiát.
– Feltételezem. – Indiát hirtelen vad reszketés kezdte rázni, s
arcához kapta a kezét. – Jaj, de borzasztó volt ez, Linny!
Miután odakísérte az unokahúgát egy székhez, Linnet letelepedett
melléje, s halkan megkérdezte:
– Mi az ördög történt? Ki késelte meg Szurtost?
– Egy nő. Ne is kérdezd, mert sejtelmem sincs, ki lehet.
Természetesen az adott körülmények között Szurtost sem
faggathattam ki. Ki tudja, ismeri-e egyáltalán? Berontott a
műterembe, és teljesen megvadult, mikor meglátott.
India egy szuszra elmesélt mindent Linnetnek, aztán hosszú,
reszketeg sóhaj szakadt fel belőle. – Istenkém, Linnet, remélem,
megússza. Mi lesz, ha meghal? Belepusztulnék, ha valami baja esne.
– India karon ragadta Linnetet, fürkészve nézte, nézte, s könnyekre
fakadt.
Linnet sietve átkarolta, majd magához húzta Indiát. – Szurtos
fiatal és erős. Túl fogja élni, kedvesem. Manapság az orvostudomány
csodákra képes.
– De hát annyi vért veszített! Sugárban ömlött… ki belőle.
Félelmetes látvány volt… – Nem fejezte be a mondatot, s egyszerre
megváltozott az arckifejezése. – Adhatok neki vért, ha kell – kiáltott
fel. – Te is megtennéd, Linnet, ha úgy hozná a sors?
– Természetesen – mondta a meglepett Linnet némi tűnődés után.
India most kissé kihúzta magát ültében, s arcáról kezdtek eltűnni a
feszültség nyomai. Félszeg mosollyal ajándékozta meg a kuzinját, s
odasúgta neki:
– Tudod, mennyire szeretem? Még sosem voltam ilyen szerelmes.
Ha nem megyek hozzá, vénlány maradok.
Linnet nem lepődött meg e bejelentés hallatán; már az elejétől
fogva sejtette, hogy India teljesen belebolondult Szurtos Rhodesba,
és örült neki. Csupán a tivornyákat kedvelő, bohém művész hírneve
aggasztotta, de India megnyugtatta, hogy mindez csak álca. Más
lapra tartozik azonban egy késsel hadonászó, hisztérikus nő, s
bizonytalan, sőt kétes magánéletre enged következtetni. Nyugtalanító
fordulat. Számtalan problémát okozhat még egy nő, akit félredobtak.
Linnet felpillantott, mikor megszólalt egy hang:
– Lady India, jöjjön velem, kérem, áruljon el nekem néhány
dolgot Mr. Rhodesról!
India tüstént felpattant. – Állok rendelkezésére – mondta, s
követte a fehér köpenyes nőt, kezében a csiptetős írólappal meg a
tollal. Rövidesen besétált két rendőr is, mire Linnet felsóhajtott. Nem
kételkedett benne, hogy az unokahúgát akarják kifaggatni a
késelésről. És ha Szurtos meghal, már gyilkosság lesz a faggatózás
tárgya.
Mrs. Anita Giles volt a kurta fehér köpenyt viselő nő, a csiptetős
írólappal; elvezette Indiát a Baleseti Sebészet előcsarnoka mellett
lévő irodájába.
Miután helyet foglaltak, Mrs. Giles belekezdett:
– Nos, Lady India, nagy örömömre szolgálna, ha segítene nekem
egy kicsit. Az ön unokatestvére, Miss O’Neill, bejelentette az imént,
hogy a Russell Rhodes nevű urat megkéselték. Ha jól tippelek, Mr.
Rhodes híres művészember. Nem tévedek?
– Nem téved, Mrs. Giles. A teljes neve Russell Cecil Rhodes.
Willows Hallban lakik, Follifootban. Negyvenkét éves. Erre
kíváncsi?
Mrs. Giles bólintott, s tovább jegyzetelt; miután végzett,
megkérdezte:
– Tudomása szerint van Mr. Rhodesnak valamilyen egészségügyi
problémája?
– Nincs. Legalábbis nem hiszem. Úgy tudom, hogy a legjobb
egészségnek örvend. Tornázik, megválogatja, mit eszik, és mértékkel
iszik. – India somolygott, mikor észrevette, hogy erre felszaladt Mrs.
Giles szemöldöke, s megjegyezte: – Hiába áll nagy korhely hírében,
korántsem az. Részben ő maga alakította ki ezt az imázst, ha érti,
mire gondolok, és fel is fújták a dolgot. – Előrehajolt, s megkérdezte:
– Ugye, rendbe jön? Úgy értem, Mr. Rhodes azt mondta, hogy
artériát ért a szúrás.
Mrs. Giles szinte rezzenéstelen orcával válaszolt:
– A kórház dolgozói minden tőlük telhetőt elkövetnek az
érdekében, Lady India. Bizonyára megérti, hogy a jelenlegi
körülmények között nem mondhatok biztosat. Nos, elmesélné
pontosan mit…
Kopogtattak, mire Mrs. Giles elhallgatott, s kiszólt:
– Jöjjön be!
 Kinyílt az ajtó, s belépett két rendőr. – Jó napot, Mrs. Giles –
köszönt egyikük; a másik némán biccentett, s az asszonyra
mosolygott.
– Jó napot, uraim. Ez Lady India Standish. Az ő barátját, Mr.
Russell Rhodest késelték meg a korábban bejelentett incidens során.
Lady India hozta be az áldozatot a kórházba.
India rögtön felpattant, s kezet rázott Hobbsszal és Charltonnal, a
két közrendőrrel, akik bemutatkoztak neki.
– Legyen szíves, hagyjon magunkra minket Lady Indiával –
mondta Hobbs, s szúrós szemmel Mrs. Gilesra nézett.
– Ó, persze, persze. Természetesen. Négyszemközt óhajtanak
beszélni vele. – Indiára mosolygott; kisietett a szűkös irodából, s
betette maga mögött az ajtót.
– Nem sokra mennek velem, uraim – szólalt meg India.
– Kérem, mondja el nekünk a részleteket, Lady India – javasolta
Charlton, s intett, hogy üljön vissza a székre.
– Köszönöm, inkább állva maradok – felelte India. – Mr. Rhodes
ismert festő, de ezt bizonyára tudják is – kezdett bele. – Willows
Hallban él, Follifootban. Ott van a műterme, és épp a portrémat
készíti… apám, Dunvale grófjának megbízásából. Nemrég…
– Á, ön Mrs. Emma Harte rokona – lelkendezett Hobbs, s
leplezetlen érdeklődéssel mérte végig Indiát.
– Igen, a dédunokája vagyok. Odakint várakozik az előcsarnokban
a másik dédunokája, Linnet O’Neill, az unokatestvérem.
– Anyám a harrogate-i Harte-áruházban dolgozott, ahogy a
nagyanyám is – magyarázta Hobbs apró mosollyal, majd tovább
kérdezősködött: – Tehát ön éppen modellt ült Mr. Rhodesnak,
amikor váratlanul berontott egy ismeretlen, és ledöfte, így történt?
– Nem, egyáltalán nem ezt mondtam – vágta rá India. – Pihenőt
tartottunk, mivel már legalább két órája mozdulatlanul ültem ott. Ki
kellett nyújtóznom, és Szurtos, izé, Mr. Rhodes is lazítani akart egy
kicsit. Szóval, megmozgattuk a tagjainkat, és elcsevegtünk, mikor
kivágódott a stúdió ajtaja, és bejött ez a bizonyos fiatalasszony. Nem
ismerem, és előfordulhat, hogy Mr. Rhodes sem sejti, ki lehet az.
– És a nő odarohant, és ledöfte, erről van szó? – tudakolta
Charlton kétkedő hangsúllyal.
– Dehogyis! Ahogy meglátott, ordibálni kezdett velem,
mindennek lehordott. Teljesen kikelt magából. Aztán megakadt a
szeme a képen, s ettől mintha megvadult volna: nekilendült, felkapta
a bicskát az asztalról, nyílegyenesen a portréhoz rohant, kezében a
késsel, döfésre készen.
– És felhasította a festményt, mielőtt megsebesítette Mr. Rhodest?
– érdeklődött Hobbs, s komoran összevonta a szemöldökét.
– Nem, nem, dehogyis, szó sincs róla. Szurtos meg én, no, szóval,
álltunk ott bambán, igen, igen, ez a legjobb szó rá: bambán.
Valójában álltunk, mint a Bálám szamara, és akkor Szurtos
rádöbbent, hogy a nő a portré felé tart, mire odaugrott a kép elé, hogy
megvédje, így érte a döfés. A nő a képben akart kárt tenni, nem Mr.
Rhodesban. Baleset volt.
– Értem – dünnyögte Hobbs, és a kollegájára sandított.
Sokatmondó pillantást váltottak, majd Hobbs így szólt Indiához: –
Remélem, hamarosan elbeszélgethetünk Mr. Rhodesszal is, ha végre
kihozzák a műtőből.
India ökölbe szorította a kezét, körme belevájt a tenyerébe,
izgalma nőttön-nőtt. – Mondott magának valamit az orvos, uram?
Ugye, életben marad?
– Kánya tudja – mondta Hobbs a fejét ingatva. – Remélem, igen.
Dr. Palmerton remek sebész. Ha valaki, akkor ő rendbe tudja hozni
Mr. Rhodest. Kivárjuk, mi mást tehetnénk?
 9

– Hol a szépséges másik felem?

Tessa a könyvtárszobában volt, s szinte elveszett az egyik
hintaszékben; a padlóra hajította a számlákat, felpattant az öccse
hangjára, és odaszaladt hozzá.
Lorne Fairley vérbeli színész módjára, hanyag eleganciával
nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Szervusz, drága lánykám –
köszönt dallamosan ringó hangján.
– Jaj, Lorne, hát megjöttél! Hála az égnek, itt vagy. – Tessa fivére
kitárt karjába röpült, Lorne szorosan magához ölelte, s
megkönnyebbülten látta, milyen nyugodtnak, s higgadtnak tűnik a
nővére a nagy megpróbáltatás után.
Hosszú, szerelmes ölelésbe forrva álltak ott – két szerető testvér és
lelki társ. Egyforma magasak, mindketten szőkék, s ugyanazon
szobrász keze mintázta vonásaikat. Ikrek, ez tagadhatatlan; s elhunyt
atyjuk, Jim Fairley, anyjuk első férjének génjeit hordozzák.
Tessa, aki percekkel Lorne előtt jött világra, elsőszülöttnek
vallotta magát, s erre folyton emlékeztette is öccsét; a jólelkű,
nemtörődöm Lorne csak kacagott, mikor Tessa eligazgatta az
idősebb jogán. Már gyerekkora óta „őskövület”-nek hívta, Tessa
legnagyobb bosszúságára.
– Annyira sajnálom, hogy ide kellett utaznod Törökországból,
de…
– Már majdnem lejárt a pár napos szabadságom – vágott a szavába
Lorne; hátrébb lépett, s csókot lehelt nővére orcájára, miután
fürkésző tekintete végigpásztázta Tessa arcát. – Hogy őszinte legyek:
piszokul untam már. Egyébként sem hagynálak pácban. Ugye, mi
mindig számíthatunk egymásra? – Átölelte Tessa vállát, odakísérte
az ülőgarnitúrához, s így folytatta: – Úgy hallom, anya még nem jön
haza.
– Így van. Megmondtam neki, hogy ne borítsa fel a programját,
maradjon csak New Yorkban, Shane-nel.
– Tudom. Beszéltem apával, mondta, hogy kézben tartjátok a
dolgokat, tehát nem változik az eredeti menetrend. És hogy van az én
drága Adele-kám?
– Remekül, Lorne. Hál’ istennek, nem viselték meg a történtek. –
Ahogy Tessának eszébe jutott a kislánya, mosoly derítette fel
vonásait. – Olyan virgonc – tette hozzá.
– Na, és hol a kis maszat? Hadd lássam!
– Vámod kell egy kicsit, mert délutánonként aludni szokott.
Együtt üldögéltek az egyik pamlagon, s ekkor Lorne ismét
szemügyre vette a nővérét. – No, és hogy állsz mostanában a nyüves
férjeddel?
– Már nem sokáig lesz a férjem.
– Hó-hó-hó, ilyen gyorsan? – Lorne nagy szemeket meresztve
nézett rá, arcán kétkedő kifejezés suhant át. – Csak nem egyezett bele
a válásba?
– Dehogyis. Arrogáns és folyton követelőzik. Természetesen eltart
még egy ideig a válás. Az ügyvédeink azonban folyamatosan
egyezkednek. Mellesleg, meglehetősen megorroltak rá a saját jogi
képviselői, amiért csak úgy ukmukfukk elvitte Adele-t. Nyilván rossz
fényt vet rá az ügy, ami cseppet sem tetszik nekik.
– Merész akció volt ez a részéről. Tudod, sosem kedveltem
Markot, Tessa. Szerintem nincs ki mind a négy kereke.
Tessa elkacagta magát. – Mintha csak Jack Figget hallanám. Ő
idézgeti állandóan a régimódi szólásokat.
– Igen, régi jó szokása. Mit gondolsz, kitől tanultam őket? Hát
magától a mestertől. Akit idejövet láttam is. Szokás szerint szívélyes
és kedves volt, pedig Jack kemény legény ám, Tess, amiért hálásak
lehetünk. Közölte velem, hogy bevehetetlen erődöt varázsol ebből a
helyből. Ahogy elnézem, mennyi szerelő hemzseg a környéken, el is
hiszem.
Tessa rábólintott. – Állítólag hétfőig itt marad, aztán pár napra
ellátogat a Robin Hood-öbölbe. Következő hét közepén jön vissza.
No, mindegy, tudod, mit gondoltam? Ma este én főzöm a vacsorát,
hadd legyen Margaretnek is egy szabad estéje. Annyira aggódtak ők
ketten, Joe-val. Kicsit… kikészítette őket… ez az egész felfordulás.
– Nem csoda. S ha már szóba került Margaret: mikor ideértem,
bekukkantottam a konyhába, és megkértem, hogy készítsen nekem
egy szendvicset. Leszálltam a repülőről, és egyenesen idehajtottam.
Éhes vagyok, mint a farkas. Gyerünk, nézzük meg, mit ütött össze!
Ami pedig a vacsorát illeti: kíváncsian várom, milyen ínyencséget
tálalsz elém.
Miközben átvágtak a kövezett halion, belefutottak a
házvezetőnőbe. – Hát itt vannak! – lelkendezett Margaret, majd
Lorne-hoz fordult: – Bevittem a nappaliba a szendvicseket. Két
csésze teát is odakészítettem. – Fejet hajtott, majd tovasietett a
konyha felé. Lorne-on járt az esze, aki mindig is nagy kedvence volt;
most örült, hogy eljött, és legalább ideig-óráig gondját viseli a
nővérének, bárcsak tovább maradhatna! Kedves, drága lélek, nem
rontotta meg a hírnév. Ugyanolyan, mint akkoriban, amikor a térdén
lovagoltatta.

A nappali egészen tavaly télig irodaként funkcionált; Emma Harte

rendszerint itt dolgozott, amikor Pennistone Royalban tartózkodott.
Tavaly decemberben azonban Paula rádöbbent, hogy
kihasználatlanul áll a helyiség, átalakíttatta hát, így jött létre ez az
elbűvölő szoba – most itt reggeliztek, s itt fogyasztották el a könnyű
ebédeket.
 Ahogy beléptek, Lorne körbejártatta tekintetét, s megállapította,
milyen hűs nyugalmat áraszt a hely ezen a forró augusztusi
szombaton. Kellemes fogadtatás, konstatálta. Temérdek itt a fehér,
míg a falak halvány almazöldek; zöld-fehér csíkos, slingelt
selyemfüggöny keretezte a látványos ívű ablakfülkét, s zöld-fehér
kockás kárpit fedte a diófából készült asztal köré rakott székeket.
– Anya remek munkát végzett – jegyezte meg Lorne, miközben
helyet foglaltak a kerek asztalnál, melyet Margaret megterített az
imént. – Szaván fogom. Felajánlotta, hogy felújítja a lakásomat. Isten
neki, csinálja. – Megcsodálta a szendvicsekkel megrakott tányérokat,
s megcsóválta a fejét; fülig ért a szája. – Kész csoda ez az asszony.
Nézd csak, Margaret elkészítette az összes gyerekkori kedvencemet!
– Hát igen, téged egyfolytában kényeztetett – mondta rá Tessa
sokatmondó pillantással.
Lorne eleresztette a füle mellett a megjegyzést, csak vigyorgott,
majd megfogott egy tojáskrémes szendvicset: azt majszolgatta,
miközben az ikertestvérét figyelte, aki teát töltött öccse csészéjébe, s
egy karika citromot is rakott melléje. Olyan zaklatottnak tűnt, mikor
csütörtökön felhívta Lorne-t a mobilján: Törökországban érte el, ahol
az ifjú színész pár napot töltött a barátaival, mielőtt elkezdik a
forgatást a Shepperton Stúdióban, leendő bázisukon. De először a
párizsi helyszínre mennek. Lorne kapta meg a férfi főszerepet, s
egyik kedvenc kolleganője lesz a női főszereplő; a történet is
érdekes.
Lorne még élete legremekebb vakációját is félbeszakította volna,
ha tudja, hogy az ikertestvérének szüksége van rá. Mi tagadás,
egyébként is unta magát, már alig várta, hogy visszatérhessen
Londonba. Nyáridőben nagy a forgalom, ezért nem kapott jegyet a
közvetlen járatra. Párizsba repült hát, az éjszakát az Avenue
Montaigne-en töltötte, a párizsi O’Neill szállodában, s ma
továbbutazott, Londonba.
 Bármire képes lenne a nővéréért – ők ketten egy test, egy lélek.
Mégsem hunyt szemet Tessa hibái felett: tudta, hogy verseng
Linnettel a Harte-áruházak igazgatói székéért; észrevette, mennyire
féltékeny a féltestvérére, s esztelenségnek tartotta. És ott van Tessa
sznobsága is: milyen dölyfösen emlegeti a Fairley-ősöket, amit Lorne
ostobaságnak vélt. Hiszen bennük csörgedezik a Harte-ok, McGillek
és Amoryk vére is; voltaképpen mindent a dédanyjuknak, Emma
Harte-nak köszönhetnek, meg a dédapjuknak, Paul McGillnek.
Bárcsak Tessa is hasonlóan vélekedne, de képtelen rá – vagy talán
csak a hajlandóság hiányzik belőle? Makacsul kitart a véleménye
mellett, s lármásan hirdeti a maga igazát, amiért Lorne már régóta
nem feddi meg. Feladta. Nincs értelme; Tessa sose fog megváltozni.
Lorne továbbra is bálványozta hát, ahogy eddig is; elfogadta
Tessát olyannak, amilyen, s nem ítélkezett felette. Ahogy mások
felett sem. Élni és élni hagyni – ez volt a mottója.
Most mégis meglepett szemmel nézett az ikertestvérére, mikor
Tessa bejelentette:
– Lorne, Linnet a kezébe vette az irányítást. Ura volt a helyzetnek.
Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle.
– Ejha, egyszerre más nótát fújsz.
– Jaj, ne légy már undok!
– Szó sincs róla. Csak ami a szívemen, az a számon, picinyem. Te
panaszkodsz folyton Linnetre. Látom, elhatároztad, hogy te leszel a
főnök a Harte-nagyáruházban, pedig Linnetnek is van ott hely.
– Tudom, tudom. Ne kezdd már megint, Lorne! Igazán hálás
vagyok azért, amit Linnet tett. Például előrángatta Jack Figget. Senki
sem volt itt, amikor Mark elvitte Adele-t… kivéve Wiggs-t meg a
kertészeket.
– Hová az ördögbe tűntek a többiek? – csattant fel Lorne. –
Máskor hemzseg itt a sok ember. Szerinted nem furcsa, hogy
mindenki elment aznap délelőtt?
 – Puszta véletlen, Lorne. Nem beszéltek össze. Margaret elugrott
a piacra, Joe East Wittonba látogatott, a birtok ügyeit intézte, Elvira
pedig szabadnapos volt. – Tessa elhallgatott, hátradőlt, s
elgondolkozott az Elvirával folytatott korábbi beszélgetésen. A nörsz
napokig nem szólt arról, hogy Mark megállította útközben, ami
továbbra sem hagyta nyugodni Tessát.
– Mi a baj? Téged bánt valami, Tess.
– Semmi bajom. Csak tudod, Elvira ma reggel kibökte, hogy
Mark ott várta az országúton Pennistone Royal közelében…
– És Mark honnan az ördögből szedte, hogy pont akkor megy el
innen a dada?
– Szerda volt, Elvira szokásos szabadnapja. Szóval, leintette, mire
Elvira megállt, Mark meg kifaggatta arról, merre járok, és hol van
Adele. Azt mondta, hogy látogatóba készül hozzánk.
– És Elvira mindent részletesen elmesélt – bólintott Lorne
merengve. – Ugye, nem szűrték össze a levet? Megbízol benne?
– Kétlem, hogy egy húron pendülnének. És igen, igenis bízom
benne. Miss Elvira a szokások rabja. Mindig a szerdát veszi ki, sose
kéredzkedett el másik napra. Nála megvan a dolgok rendje;
akkurátus, szinte gépies, bár… Nem ilyen rossz, mint ahogy hangzik.
– Hát Evan? Ő merre járt? Azt mondtad, itt szállt meg.
– Ellátogatott Lackland Prioryba. Együtt ebédelt Robin bácsival.
– És hol van az a gálád, minden hájjal megkent Jonathan? – Lorne
meg se várta a választ. – Bottal üthetjük a nyomát. Hajkurásszák a
franciák: Pokolra szállt vagy mennybe fel? Fránya, illanó
Pimpernel!11 – szavalta fanyar mosollyal, az angol arisztokrácia
hanglejtését kifigurázva.
Tessa kacagásban tört ki; az öccse rendszerint mosolyt tudott
csalni az arcára; élvezettel hallgatta Lorne-t, amikor felöltötte a

1
Részlet Orczy Emmuska bárónő: A Vörös Pimpernel (The Scarlet Pimpernel)
c. regényéből. (Kiss Zsuzsa ford.)
színész álarcát, s felvette a hozzá illő, modoros stílust. – Jack szerint
Jonathan Hongkongban van. Jack ráállította az egyik legjobb
emberét. Bár igaza van: mit számít a mai világban, éppen merre jár?
Mr. Ainsley bárhonnan rángathatja a szálakat.
Lorne egyetértőén bólintott, s résnyire húzta a szemét. – Mark és
Jonathan. Micsoda páros! Atyaisten, ha az ember belegondol…
mekkora marha ez a Mark. Hogy hagyhatta, hogy Jonathan… Így
bepalizza?
– Hiányzik egy kereke. Nem te mondtad az imént?
Lorne felemelte a csészéjét, belekortyolt a teába, azután
megállapította:
– Nem szívesen lennék Evan bőrében… Jonathan bizonyára
mélységesen gyűlöli.
– Bizony, bizony. Úgy, ahogy mondod. Tudod, nagyon, de
nagyon közel áll ez a lány Gideonhoz. Azt hiszem… – Tessa
hátradőlt, hosszú, sokatmondó pillantást vetett az ikertestvérére,
majd így fejezte be: – … egész komolyra fordulhat a kapcsolatuk.
– Láttam már apa hatvanadik születésnapi partiján, igaz?
Néma biccentés adta meg a választ; Tessa hirtelen különös, sajgó
fájdalmat érzett: elszomorodott, ahogy eszébe jutott Shane
születésnapja. Alig két hónappal előtte hagyta ott az urát, ezért
egyedül ünnepelt azon az estén, s mély űr tátongott a lelkében,
feszengett, nem találta a helyét. A kuzinja, Toby Harte a segítségére
sietett – ahogy gyerekkorukban is, most is a gondját viselte. Egész
életükben közel álltak egymáshoz, Toby valóban megértette őt.
Hát nem furcsa játék az élet? Maga Toby is kusza helyzetben van,
hiszen épp most válik Adriannától.
Válás. Eljátszott a szóval, mint egy apró üveggolyóval. Bukás.
Tessa szemében gyűlöletes fogalom. Megbukott a házasság
színpadán, ellenben anyaként sikeres lesz. Úgy ám. Kerül, amibe
kerül, gondja lesz rá, hogy Adele csodálatos életet éljen a boldog
gyermekkor után, s mindebbe Mark Longden nem szólhat bele.
Felemelte a csészét, ivott egy korty teát, s döbbenten látta, hogy
remeg a keze. Gyorsan visszarakta a csészét a csészealjba,
megfordult, és kibámult az ablakon: elárasztották az emlékek –
Markról s házasságuk első éveiről.
Akkora reményekkel indult neki. Hogy siklott ez ennyire félre? Ő
hibázott talán? Nem feszült neki teljes súlyával az evezőnek? Miért
került Mark Jonathan Ainsley befolyása alá, akiről tudta, hogy az
egész család semmibe veszi? A kapzsiság motiválta? A hírnév iránti
vágy? Nem volt elégedett a feleségével? Vagy egész egyszerűen
gyenge jellem? Olyan, akit csak a drogok, az alkohol és más nők
bájai töltenek el megelégedéssel?
Tessa ezüstszürke szemét váratlanul megtöltötték a könnyek.
Megpróbálta visszafojtani őket; valami perzselte a torkát… majd
ömleni kezdett a feltartóztathatatlan könnyáradat. Arcához kapta a
kezét, megpróbált elrejtőzni mögötte, ám hiába.
Lorne rögtön észrevette a nagy elkeseredést: megijedt, és
nyugtalan lett. Felpattant, odalépett Tessához, és fél karral átölelte a
vállát. – Jaj, kis galambom – becézgette, akárcsak gyerekkorában. –
Ne keseregj, Tess, nem érdemli meg. Sem ő, sem más. – Miután
Tessa csendben maradt, szinte alig hallhatóan hozzátette: – Rabul
ejtette a szívedet, Tess?
Tessa megköszörülte a torkát, két kézzel letörölte az arcát;
megrázta a fejét, majd egyenesen öccse szemébe tekintett. – Kutya
bajom, ülj csak le, drága Lorne, edd meg a szendvicset! – Sóhajtva
mondta: – Nem… nem ejtette rabul a szívemet.
– Pedig szerelmes voltál beléje – bizonygatta Lorne, miközben
visszatért a székhez.
– Gondolom, igen. Legalábbis úgy hittem. Talán csak pillanatnyi
fellángolás volt.
 – Meglehet. Velem is megesett már.
– Á, ugye, a legutolsó barátnődre gondolsz? Odaajándékoztad
Miriam Delaneynek a szíved?
Lorne elmosolyodott, bánatos mosollyal, mely alighogy megült az
ajkán, máris tovatűnt. – Ó, igen – felelte.
– Mi történt?
– Rátiport.
– Szörnyen sajnálom. Sejtettem, hogy fülig szerelmes vagy beléje.
Nem is tudtam, hogy ilyen egyoldalú a szerelem.
– Először én sem. – Lorne vállat vont, majd a franciákat imitálva
megemelte a kezét: – C’est la vie, chérie.
Röpke csönd telepedett közéjük, mégsem feszélyezte őket, hiszen
most is olyan kellemesen érezték magukat együtt, mint
gyerekkorukban. Egy hullámhosszon voltak, s egy gondolaton.
– Soha többé nem megyek férjhez. Nem érdemes – jelentette ki
Tessa váratlanul.
– Őszintén remélem, hogy nem akarsz pártában maradni életed
hátralevő részében.
– Miért ne? Nem is olyan borzasztó.
– Ide hallgass, Tessa Fairley – figyelmeztette Lorne az asztal
fölött áthajolva. – Nem hagyom, hogy szerelmet nem ismerő, sivár,
üres életet élj. Ne szülj ki magaddal! Rendben, ne menj férjhez. Túl
sok lenne, azok után, hogy annyi a bajod mostanában Markkal, de
ettől még tarthatnál szeretőt. Nem hagyom, hogy férfi nélkül tengesd
életed hátralevő részét. Gondos, szerető ember kell neked, aki úgy
bánik veled, ahogy megérdemled. Engedelmeddel, majd én
gondoskodom arról, hogy körülnyüzsögjön az odaadó szeretők hada!
– fejezte be incselkedve.
Tessa vidáman felkacagott, és végre félresöpörte a gondjait. – Ez
rád is vonatkozik. Felejtsd el Delaney kisasszonyt, és keress
magadnak egy elbűvölő leányt! Hátha összefutsz egy csodálatos
tüneménnyel a párizsi vakációd során. Mondjuk egy szépséges
mademoiselle-let.
Lorne megkönnyebbülten konstatálta, hogy jobb kedvre derült a
nővére; a kezéért nyúlt, és megcsókolta. – No, ez már jobban
hangzik, sokkal jobban. Mintha a régi Tessát hallanám.

– Hű, India, ez ám a műterem – lelkendezett Linnet, s körülpillantott.

– Szurtos remek építész. Ugye, azt mondtad, hogy ő maga tervezte?
– Úgy bizony – felelte India elgondolkozva, miközben tekintete
körbekalandozott a helyiségben, s minden apró részletet szemügyre
vett. A festmény környékén számtalan vércsepp pettyezte a padlót.
India odasietett, és megvizsgálta a portrét: micsoda
megkönnyebbülés, nem fröccsent rá vér.
S ekkor észrevette a padlón heverő kést, amely kihullott a fiatal-
asszony kezéből. – Ide süss, Linnet! Ide, ide! Itt a kés. – Rámutatott,
majd szinte rögtön hozzáfűzte: – Nem vehetem fel, hozzá se érhetek.
Nem lehet rajta az ujjlenyomatom, csak az övé.
– Igazad van – hangsúlyozta Linnet. – Mondok neked valamit,
India. A két rendőr kedves volt velünk, de úgy vettem észre, hogy
kissé gyanakszanak rád. Nem gondolod?
– De igen. Charlton kétkedve hallgatta a történetemet. Nem úgy
Hobbs. Jól van, tudom, hogy többnyire azokat gyanúsítják a bűntett
elkövetésével, akik közel állnak az áldozathoz, főleg ha az ellenkező
nemhez tartoznak. Tehát valószínűleg rám gyanakodnak.
Linnet a nagy faliórára lesett. – Hamarosan megérkezik a két
fakabát. Ne hívjam ide Jack Figget? Nem akarod? Biztos vagy
benne? Hátha szükséged lesz rá.
– Nem, nem, hidd el, jó lesz így. Nincs a késen az ujjlenyomatom,
és ha Szurtos magához tér, szóról szóra ugyanazt fogja elmesélni,
amit én. Mivel ez az igazság. Paddy Whitaker is visszaér négyre,
vagy valahogy a körül. A segítségével talán fény derül az ügyre. Ő a
gondnok, korábban már emlegettem…
– Csak nem így titulálja Szurtos póriasan a főkomornyikot? –
csapott le Linnet, s felszaladt aranybarna szemöldöke.
India szája halovány mosolyra húzódott. – Helyes a meglátás. No,
mindegy, Paddyt ma délelőtt Manchesterbe szólította a kötelesség.
Hallottam, amikor bejelentette Szurtosnak, hogy a délután derekára
visszaér.
– Mit is mondtál, hol a házvezetőnő? – puhatolózott Linnet,
miközben kíváncsian tovább járkált körbe-körbe, a stúdióban.
– Egyszer már elmagyaráztam: szabadságon van ezen a hétvégén
– vágta rá India kissé ingerülten. – Ezért vártuk már annyira, hogy itt
lehessünk. Édes kettesben.
– Vagyis azt hiszed, hogy a gondnok esetleg ismerte, illetve
ismeri a fiatalasszonyt?
– Igen – suttogta India, kinek hangja elvesztette korábbi élét. – Ha
Szurtos valamelyik múltbéli… illetve jelenlegi ismerőse az illető.
Bár egy vadidegen is lehetett.
Linnet az unokahúgára sandított, s tiltakozva rázta a fejét. – Ez
túlzás lenne, angyalom. Miért támadna rá egy idegen? Sőt mi több,
miért rontana neki a festménynek?
– Egy elmebeteg rajongó is lehetett…
– Ne bomolj már, India. Szurtos nem filmsztár. Nem is popsztár.
Az isten szerelmére, a művészekre nem vadásznak lesipuskások. A
rajongók nem rontanak be csak ügy a műterembe, nem szúrnak le
senkit, nem kaszabolják össze a képeket. – Linnet különös pillantást
vetett a kuzinjára, és a fejét csóválta.
– Pedig lehetett egy hibbant rajongó. Vagy egy régi barátnő, sőt
szerető. Ennek ellenére, bízom Szurtosban. Elárulta volna, ha még
most is lenne valaki fontos az életében. Tudom, hogy elmondta
volna, Linnet! – India hangja több oktávval feljebb emelkedett.
 – Jól van, jól van, csak nyugi. Én is bízom benned, és az
ítélőképességedben is, India. Tehát, ha azt mondod, hogy nyílt
kártyákkal játszik, nem vonom kétségbe a szavadat. – Elindult az
egyik hosszúkás oldalablak felé. – No, ideje felhívni Juliant, biztos
kíváncsi a fejleményekre. – Már mondat közben előhúzta a mobilját,
s beütötte vőlegénye számát.
India félszegen mosolygott, bólintott, majd odasétált a portréhoz:
megállt előtte, oldalra biccentette fejét, s úgy nézte a képet.
Gondolatban Szurtosnál járt, a kórházban. Odarohant, hogy
megvédje ezt a festményt, ezért fekszik most ott becsövezve,
infúziók és furcsa műszerek között. Kis híján az életét adta ezért a
képért; s az a szörnyű az egészben, hogy még messze sincs kész,
hiszen alig három napot dolgozott rajta. Akár elölről is kezdhette
volna a munkát. Miért is ne? Talán csak ösztönösen cselekedett,
reflexszerűen.
Rendbe fog jönni, közölték Indiával az orvosok, mielőtt elindult
volna a műterembe, illetve „a bűntett színhelyére”, ahogy a
rendőrség nevezte, bár a padlón heverő bicskán meg Szurtos vérén
kívül semmi érdemlegeset sem találnak itt. India csak az utolsó
pillanatban, mielőtt eljött a kórházból, mehetett be Szurtoshoz az
Intenzív Osztályra. Egymagában álldogált az ágy mellett, s lenézett
Szurtos megviselt arcába, mely falfehér volt, mintha lecsapolták
volna belőle az életet. Nos, így is történt, hisz rengeteg vért veszített;
több transzfúzión is át kellett esnie. Szerencsére össze tudták ölteni
az artériát. Mivel még nem tért magához az altatás után, India
szótlanul föléje hajolt, két ujja gyengéden megérintette Szurtos arcát,
s suttogva szerelmet vallott neki. S ekkor egy nővér bedugta a fejét
az ajtón, s intett neki, hogy távozzon.
Nagy kő esett le India szívéről, s lassan alábbhagyott benne a
feszültség. Túl fogja élni. Így hát, miután meglátogatta Szurtost,
lelkesebben kocsikázott át Willows Hallba, hogy beengedje a
rendőröket a stúdióba.
Ki volt a nő? Már órák óta ott lógott a kérdés a levegőben.
Fanatikus rajongó, aki rosszat akart? Vagy egy régi szerető? Vajon
visszatér-e még, vagy ennyivel is megelégszik?
 10

Gideon arra számított, hogy zárva találja a konyha ajtaját. Mikor

azonban elfordította az ajtógombot, rögtön kinyílt az ajtó, mire
besétált. Azt hitte, hogy Margaret és Joe vidám köszöntése fogadja,
hiszen ebben az órában itt szoktak üldögélni egy csésze tea mellett.
Legnagyobb meglepetésére üresen árválkodott a helyiség.
Megtorpant, körülnézett, majd magába szippantotta a kellemes
szagokat. Különféle fűszerek édes illata töltötte be a levegőt, mire
Gideont megrohanták az észak-afrikai emlékek; érezni lehetett a
párolgó hús szagát, a gőzölgő zöldségekét, s a készülő ínyencfogás
többi csodálatos aromáját, melyektől összefut a nyál az ember
szájában. Gideon biztosra vette, hogy ízletes lakoma készül, hiszen
nem ismert Tessánál jobb szakácsot. Pályát tévesztett, villant fel
benne, miközben átsietett a konyhán, ki, a hátsó személyzeti
folyosóra.
Eldugott lépcső vezetett fel az első emeletre, amely elsősorban
Paula birodalma volt, onnan továbbvitt a második szintre: ott
található a hálószobák többsége. „Hol itt a biztonság?”,
morfondírozott Gideon; hozzá hasonlóan bárki besétálhatott volna
ide, innen pedig könnyűszerrel tovább lehet jutni a ház belsejébe.
Bizony, meggyűlik a bajuk Jack Figgel, ha nem zárják be
rendszeresen a külső ajtókat. Felsóhajtott, és felbaktatott a hátsó
lépcsőn, melyet a szolgálók használtak hajdanán, mikor még
nyüzsgött a házban a sok alkalmazott.
Meredeken felfelé vitt az útja, mire eszébe jutottak a kis
cselédlányok, akik réges-régen tálcán cipelték fel a szobákba a
reggelit. Hullafáradtak lehettek már a délelőtt közepére. De hát
akkoriban merő igazságtalanság volt az élet; bizonyos szempontból
nézve mostanra jobbra fordult a világ.
 A második emeleten minden ajtón apró réztábla díszelgett, rajtuk
felirat, a lakosztály nevével: Sárga, Kék, Bíborvörös, Arany és így
tovább. Emma fejéből pattant ki az ötlet, hogy színekkel azonosítsák
a szobákat, amit Gideon bűbájos gondolatnak talált. Végül
megérkezett a Sárga Lakosztályhoz: bekopogott, és besétált, mielőtt
még engedélyt kapott volna rá.
– Jaj, istenem! – hangzott fel a kiáltás. – Megijesztettél. – A lány
mezítelen testére szorította a törülközőt, úgy állt ott, s szájtátva
nézett Gideonra.
– Bocsánat – mentegetőzött Gideon, és elindult feléje. Mikor
megállt, megfogta a lány kezét, s átölelte, mint birtokos a birtokát.
Magához szorította, s mohón megcsókolta, majd átvezette a szobán.
A lány vigyázott, nehogy lecsússzon róla a törülköző; arcán
bizonytalanság tükröződött. – Mi ez az egész? – faggatózott
csendesen; Gideonra meredt, s igyekezett kiszabadulni a kemény
szorításból.
Gideon késett a válasszal, s továbbra is az ágy felé terelgette a
lányt. – Csücsülj ide, és ne hadakozz! Nem foglak megerőszakolni.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a lány, mégis engedelmesen leült
az ágyra, úgy figyelte, hogy küzdi ki magát Gideon a ruhából. Ahogy
elindult feléje, rádöbbent, hogy egy ideig el fognak időzni az ágyon,
ami azt jelenti, hogy elkésnek a vacsoráról. Nem maradt azonban
ideje a tiltakozásra, mivel Gideon egy szempillantás alatt mellette
termett, s máris szenvedélyesen csókolta. Természetesen a lány sem
kérette magát, forrón viszonozta a csókot, hiszen teljes szívéből
szerette Gideont.
Egy-két perc múlva felhagytak a csókkal. Gideon felkönyökölt, s
letekintett a lány arcába. – Tudom, mit akarsz mondani: elkésünk a
vacsoráról meg miegyéb. De már több mint egy hete nem voltam
kettesben veled. Szükségem van a közelségedre, az intim
pillanatokra.
 – Tudom, tudom – mormolta a lány, keze felszaladt Gideon
tarkójára, s beletúrt a fiatalember sűrű hajába. – Te is hiányoztál
nekem, hiányzott az érintésed, a szerelmes csókod.
Gideon lenézett a ragyogó kékesszürke szempárba, s a lányra
mosolygott, majd – váratlanul, szinte öntudatlanul – felült, leugrott
az ágyról, és odament a széken tornyosuló ruháihoz. Egy perc se telt
bele, máris visszatért, s megfogta a lány kezét. – Annyira kívántalak,
már alig vártam, hogy végre ágyba bújjunk, pedig egy életen át
szeretkezhetünk még. Eljegyzés viszont csak egyszer adódik az
ember életében. – Kacagni kezdett. – Nos, reméljük, hogy csak
egyszer – mondta, s a lány ujjára csúsztatta a zafírgyűrűt, melyet a
kezében szorongatott, majd kihirdette: – Most már igazi jegyesek
vagyunk, Evan, és csak ez számít.
Evan nyársat nyelve ült ott; hol Gideonra nézett, hol balkezének
középső ujjára: ámult-bámult, és örvendezett. – Ó, milyen káprázatos
gyűrű! Köszönöm! – lelkendezett; előrehajolt, és csókot lehelt
Gideon ajkára. – Igen, csakugyan jegyesek lettünk. – Kacagó hangon
fűzte hozzá: – Akármit szól apám, eljegyeztük egymást. Én
mindenesetre megadom a beleegyezésemet. Hurrá! Éljen!
Gideon vele együtt nevetett, élvezte Evan lelkes jókedvét. –
Örülök, hogy tetszik a gyűrű.
– Odavagyok érte. Jaj, Gid, ez ám a meglepetés! Olyan nagyszerű
ez az egész, és olyan boldog vagyok.
– Ahogy én is – mondta Gideon sugárzó arccal. – Most pedig,
ugye, megpecsételjük egy csókkal az egyezséget?
Evan visszamosolygott rá, s nyaka köré fonta a karját: lehúzta
magához Gideont, aki ráfeküdt. Forró, mohó csókba forrtak; intim
helyeken simogatták egymást, s Gideonban gyorsan felbuzdult a
szenvedély. Evant hirtelen feltörő tűz perzselte végig;
belecsimpaszkodott Gideonba, és szerette, szerette; majd lába
csapdába fogta a fiatalembert, miközben Gideon beléje hatolt, s Evan
felkiáltott, ahogy máskor is: mintha meglepetés érte volna. Ez
fellelkesítette Gideont, s mikor a lány elkezdte nekihajszolni a testét,
Gideon úgy érezte, hogy mindjárt szétveti az izgalom. Csakhamar
egy ütemben lüktettek; rátaláltak a tökéletes ritmusra, mely nőttön-
nőtt, s minél gyorsabban mozogtak, annál nagyobb lett izgalmuk. S
mikor Evan eksztázisba jött, Gideon nevét kiáltotta, s egy pillanatra
rá Gideon szájából is felhangzott az ő neve, majd a szerelmi
vallomások hosszú-hosszú sora következett.

Miután alábbhagyott bennük a szenvedély, lezuhanyoztak: ott álltak

a zubogó víz alatt egymás karjába zárva, mintha összeforrtak volna.
Végül mégis felhagytak az öleléssel, s Evan bement a
hálószobába, megszárította a haját, és frizurába fésülte. Továbbra is
körbefogta testét a törülköző; éppen szolidan kisminkelte magát,
mikor Gideon visszatért a szobába, sietve felöltözött, majd leült egy
székre, s Evant figyelte: hálát rebegett azért, mert rátalált a lányra.
Igen, meglelte az igaz szerelmet ebben a zaklatott világban, s igen
szerencsésnek érezte magát. Ez a nő minden szempontból tökéletes
páija; megvan köztük az összhang.
Miután belebújt a muszlinruhába meg a szandálba, Evan sarkon
pördült, és megkérdezte:
– Mi az? Miért bámulsz ennyire?
– Csak csodállak, kiscicám, ennyi – mormolta Gideon pilledten.
Evan elindult feléje, s előrenyújtotta bal kezét. – Ugye, milyen
káprázatos, Gideon? A legtökéletesebb gyűrű.
– Egyetértek. Ugyebár ma este rajtad lesz? Mármint a vacsoránál?
– Persze, persze, ha úgy óhajtod… mindenki tudni fogja, hogy
eljegyeztük egymást. – Evan elhallgatott, óvatosan Gideonra nézett, s
várta a választ.
– Természetesen. Egyébként, miért ne tudhatnák meg, hiszen
valóban jegyesek lettünk? Úgyis a családhoz tartoznak, a tiédhez
meg az enyémhez. És ide figyelj! Szeretném, ha következő héten is
viselnéd, amikorra szüleiddel találkozol. Nehogy levedd! Rendben? –
mondta szúrós tekintettel.
– Jól van, jól van – vágta rá Evan sietve, s nem üres fogadkozás
volt ez; ugyanakkor Gideon hangjában s tekintetében észrevett
valamit, ami nem tűrt ellentmondást. Egyébként igaza van.
Eljegyezték egymást, és össze fognak házasodni, minek
titkolóznának hát a szülei előtt? Bizony, bizony, az apja nem lesz
elragadtatva, de ez nem az ő élete, hanem Evané; ezzel szemben
Gideon szülei odalesznek örömükben, hiszen korábban már
kijelentették: remélik, hogy hozzámegy a fiukhoz. Egyszer csak
felkiáltott: – Átugrunk holnap Robinhoz, Gid? Bejelentjük neki?
Szeretném, ha tudná, hogy hivatalosan is eljegyeztük egymást.
– Miért ne? Egyébként is hajlamos a romantikára, ugye? Olyan
boldog lesz, hogy vele közöltük először a nagy hírt. Képzeld el,
Evan, hány éven át őrizgette a nagyid fényképét!
Evan kuncogni kezdett. – Még hogy nagyi az én Glynnisem. Még
öregkorára sem lett „nagyi” belőle. Ötven évvel ezelőtt meg micsoda
csinibaba volt.
– Én is láttam a képet, nem? Igazi szépség volt, ahogy te is az
vagy. Az én szépségem. Az én gyönyörű, leendő feleségem.

Tessa a tűzhelynél állt, a lábasok fölé hajolt, és erősen koncentrált;

bánta is ő, hogy lépteket hall, nem fordult meg, csak hátraszólt:
– Hol maradtál eddig? Már vártalak, Lorne. Azt hittem, hogy
szóval tartasz.
– Nem Lorne vagyok – szólalt meg Jack Figg, miközben közelebb
került. – Lorne küldött, hogy kérdezzem meg: kér-e egy italt?
Erre Tessa megpördült, és bólintott. – Az bizony jólesne, Jack.
– Lorne épp a pezsgősüveget bontogatja a kövezett hallban. Jó
lesz a pezsgő, vagy hozzak valami mást?
 – Pezsgőt kérnék, és köszönöm a kiszolgálást.
– Tüstént hozom – felelte Jack.
Tessa tovább tett-vett a lábasok között: óvatosan megkeverte a
húst, bekukkantott a fedők alá, magában bólogatott, majd egyik-
másik fazék alatt elzárta a lángot. Jack rövidesen visszatért, és
megkínálta az itallal. – Köszönöm – mondta Tessa, miközben elvette
a pezsgőspoharat.
Jack koccintott vele. – Proszit.
– Proszit – vágta rá Tessa, és ivott egy kortyot. – Ez ám a pezsgő.
Hű, de finom!
– És ezek az pompás illatok! Mi lesz a vacsora?
Miután kikapcsolt még néhány gázrózsát, Tessa odasétált a
konyhaasztalhoz, leült, és a pezsgőt kortyolgatta; Jack követte, s
nagy szemeket meresztve megállt mellette. – Vagy talán titok?
– Már hogy lenne titok? Előételnek párolt spárgát készítettem,
melléje holland öntet kerül. A főfogás pedig kuszkusz lesz. Tudom,
furcsán hangzik ez egy forró estén, pedig nem az. Hiszen a kuszkusz
eredetileg marokkói étel, Marokkó pedig meleg ország. Tudja, a
búzadarához hasonló, könnyű gabonából készül, és a bárányhúst
borjúhússal helyettesítettem. Így egyfajta, marokkói szájíz szerint
főzött, blanquette de veau lett belőle, de barnamártással, nem
fehérrel. Meglátja, mind a tíz ujját megnyalja utána, Jack.
– Meghiszem azt! – vágta rá Jack, s helyet foglalt az asztalnál. –
Ínycsiklandozó az illata. Pontosan milyen szagokat érzek?
– Egyrészt a különböző fűszerek illata elegyedik. Kurkuma van
benne, gyömbér, sáfrány, kömény, sőt hagymát is tettem bele, annak
is érezheti a szagát, meg a párolt zöldségekét és a húsét. Remélem,
éhes, mert bőven van belőle.
Jack felkacagott. – Hát igen, beindultak az ízlelőbimbóim. Itt
ülök, és magamba szippantom ezeket a fantasztikus illatokat. Ettől
bizony összefut a nyál az ember szájában. Eddig csak éheztem, most
majd’ meghalok az éhségtől.
– Mindjárt elkészülök. Mindenki idelent van?
– Gideon és Evan még nem bukkant fel, India sem, de a többiek
odakint vannak a kövezett hallban, ott döntik magukba a koktélokat.
– Atyavilág, jó lesz, ha visszatérek a fakanálhoz! – Tessa félig
felemelkedett.
Jack megfogta a karját. – Szánjon rám egy-két percet, Tessa. Vagy
tönkremegy valami? Nem szívesen rontok el egy vacsorát, melyet
órákon át készített.
– Nem, nem, semmi sem megy tönkre, ha valóban csak pár
percről van szó. – Kíváncsi pillantást vetett Jackre, majd visszaült. –
Adele-ről szeretne beszélgetni velem, erről van szó?
No, most Jacken volt a sor, ő nézett furcsán Tessára. – Honnan
tudja? – firtatta.
– Csütörtök óta nem emlegeti, nem is kérdezősködik, amit
igencsak furcsállok. Tudja, Jack, senki sem kérdezte meg tőlem, mi
történt, amíg Markkal volt. Ami, szerintem, fölöttébb különös.
Rendben, a család hallgatása még érthető, de hogyhogy maga nem
hozta szóba?
– Arra vártam, hogy megnyugodjon. Mellesleg sejtettem, hogy
úgyis szól, ha tudnom kell valamiről. És őszintén megvallom: úgy
láttam, hogy… rendben van a kegyed szénája. Ha Mark rosszul bánt
volna a kislánnyal, vagy bántotta volna, kegyed tüstént rohant volna
hozzám.
– Így van, és igaza van: Adele szerint semmi különös sem történt.
Kocsikáztak egy kicsit, aztán Mark elvitte Adele-t Harrogate-be,
Betty Kávézójába ebédelni, utána pedig elmentek Riponba. Azt
hiszem, Adele többnyire unatkozott, vagy az elveszett babáját siratta.
Természetesen délutánra elfáradt. Mark nem tehetett mást, kivett egy
szobát a Spa Hotelben, hogy Adele lepihenhessen délután. Isten
tudja, mi járt Mark fejében, miért szervezte meg ezt az akciót? No
persze, feltételezem, azért, hogy bosszantson, és rám ijesszen.
– Helyes a meglátás. Nem emlegette Adele a másik férfit, aki a
kocsiban ült? Felismerte?
– Nem, nem ismeri, pedig egész jó memóriája van, annak ellenére,
hogy kicsi még. Annyit mondott, hogy ott volt apa egyik barátja is.
Havernak hívták. Bár nem hinném, hogy ez az igazi neve.
– Ezt meg hogy érti? – nézett rá Jack fürkésző tekintettel.
– Mikor az ismeretlenről faggattam Adele-t, azt válaszolta, hogy
az apja ezt mondta neki: „Ez itt egy haver.” Gondolom, a kislány azt
hitte, hogy ez a férfi neve, mivel Mark utána többször is havernak
szólította az illetőt. Sejtelmem sincs, ki lehetett az, hacsak nem
valamelyik üzlettárs az irodából.
Jack rábólintott. – Jó ötlet. Hétfő délelőtt az lesz az első dolgom,
hogy kiderítem, szerdán nem hiányzott-e valamelyik asszisztens.
Tessa felpattant, és felkiáltott:
– Ki kell raknom az ételt a tálakra, Jack, különben minden
tönkremegy. Nagyjából ennyi lenne? Vagy van még kérdése?
– Végeztem, Tessa. Most pedig segíthetek?
– Nem igazán, de esetleg pár perc múlva beviheti a tálakat az
étkezőbe.
– Örömmel. – Jack ivott egy kortyot a Dom Pérignonból; üldögélt,
és azt figyelte, hogyan üríti ki Tessa a lábasokat és kanalazza bele az
ételt az öblös tálakba, melyeket a sütőből vett elő. Ügyes, ruganyos,
ura a helyzetnek. Jobban néz ki, mint valaha, állapította meg Jack. Ő,
aki máskor holtsápadt szokott lenni, ma este szinte sugárzik. Tejfehér
bőrét halovány rózsaszínre festette a munka heve meg a konyha
melege, mégis jól állt neki. Egész délután tett-vett; s Jack tudta, hogy
a kemény munka fel szokta vidítani Tessát. Ebben az anyjára
hasonlított. Paula akkor teljesít a legjobban, ha nagy nyomás
nehezedik rá. A tétlenség morózussá teszi, ilyenkor kárba vész
természetfölötti energiája. Mind Tessa, mind Linnet Paulára ütött; de
Jack azzal is tisztában volt, hogy mindhárman a dinasztia
alapítóanyjától örökölték e jellemvonásukat. Emmát letörte a
tétlenség és az unalom, amióta Jack ismerte, és amióta neki
dolgozott. Akkor volt csúcsformában, és tele energiával, amikor
inaszakadtáig robotolt.
Mellesleg Tessa imád főzőcskézni, és szívesen készít
ínyencfogásokat a családnak meg a barátainak. Jack úgy tapasztalta,
hogy mindig siker koronázza a szívvel-lélekkel végzett munkát; s ma
este Tessa szinte kivirágzott – egy pillanatra elfeledte a gondjait,
Markot és a közelgő válást.
Tessa vágta el gondolatai fonalát. – Jack, bemenne, kérem, az
étkezőbe, meggyújtaná az asztalon a gyertyákat? Esetleg
megnézhetné a melegítő lapokat is a pohárszéken. Félórája alájuk
gyújtottam, most már biztosan megmelegedtek. Utána segíthet
bevinni a tálakat.
– Igenis, parancsnok. Uram! – kurjantotta Jack; fürgén felpattant,
tisztelgett, majd kuncogva kisietett.
Tessa tekintete követte a távozó Jacket. Igen, imádta Paulát, és
bálványozta Linnetet, akit rendszerint „szépségemnek” titulált,
mindazonáltal őt is kedvelte, ezt biztosan tudta Tessa, s már
kiskorától kezdve kedves volt hozzá. Mégis talány volt számára ez az
ember, aki oly keveset beszélt a magánéletéről. Tessa az anyjától
hallotta, hogy régen nős volt, aztán valami tragédia történt. Hébe-
hóba kibökött azért ezt-azt – mennyire imád vitorlázni a Robin
Hood-öbölben, a festői yorkshire-i tengerparti városkában, ahol él;
szívesen jár színházba, és a szabadidejében festeget.
Tessa tudta, hogy Jack hű a Harte-okhoz, szerződést kötött a
Harte-áruházakkal, és mostanában sok időt tölt errefelé, amióta
meggyűlt a bajuk Markkal. Ez örömmel töltötte el Tessát. A
megbízható Jack szinte a családhoz tartozott, megnyugtató volt a
jelenléte, és vigasztaló. Ennek ellenére Tessa alig tudott róla valamit.
„Titokzatos ember”, gondolta, s nekiállt leszűrni a zöldséget.
Épp az extra méretű tálba púpozta a kuszkuszt, amikor Jack
visszaért a konyhába; ott álldogált, és figyelte, hogyan formázza
Tessa hatalmas halommá. – Mi az a sok bizé a kuszkuszban? –
kíváncsiskodott; előrehajolt, hogy jobban lásson.
– Csicseriborsó meg óriásmazsola, ez a kuszkusz hagyományos
elkészítési módja. Most pedig köréje rakom a főtt zöldségfélét. –
Közben már neki is látott: kikanalazta a kuszkusz köré a répát, a
paszternákot, a cukkinit meg a gyöngyhagymát; ezután Jack felé
fordult, és felszólította: – Legyen kedves, dugja be ezt a nagysütőbe,
nehogy kihűljön! Kitálalom a borjúhúst, utána megmelegítem a
holland öntetet a spárgához, és már kész is vagyok.
– Örömömre szolgál, hogy a segítségére lehetek, Tessa.
Gratulálok a vacsorához: remekül néz ki. – Odabaktatott a sütőhöz,
kezében a tál kuszkusszal, majd gondolta, megkérdezi: – Hogy
óhajtja kitálalni?
– Gondoltam, először spárgát eszünk, aztán maga, Desmond,
Linnet meg jómagam behordjuk a tálakat az étkezőbe. A melegítőkre
kerülnek. Svédasztal jellegű lesz a vacsora: mindenki kiszolgálja
magát.
– Kézenfekvő – felelte Jack –, és a szervírozás legegyszerűbb
módja.

Nem tűnt ismerősnek a szoba. Teljesen összezavarodott.

Hunyorgott a félhomályban, és körülnézett; lassanként kirajzolódtak
előtte a tárgyak körvonalai: a szekrény, a szék, az óra a falon, jobbra
meg egy ablak. Hová a pokolba keveredett?
Szurtos Rhodes ismét pislogott, szeme apránként megszokta a
tompa világítást, s lassan, nagyon lassan képet kapott a szobáról:
egészében látta, nem csak részleteiben. Egy kórteremben feküdt.
Kórházi ágyon… infúziót kötöttek rá. Vagy valami hasonlót.
Egy pillanatra cserbenhagyták az emlékek, majd felvillant előtte a
stúdió képe – ott volt ma reggel, s futva igyekezett megmenteni a
festményét: odaállt elébe, hogy megvédje a késszúrástól.
Ismét érezte a metsző fájdalmat, melyet a testébe hatoló kés
okozott. Pokoli kín. Vér. Sok-sok vér. Fröcsög kifelé. Beteríti az
ingét. A kezét is. Lefut a karján. Le, a padlóra.
Ideautózott vele. A Harrogate-i Körzeti Kórházba. Ott van most.
Most már mindenre emlékszik. India. Lady India Standish, egy gróf
lánya, született úrhölgy. Csodálatos nő. Egy tündér. Megmentette az
életét. Ez kétségtelen. Megőrizte a hidegvérét. Szurtos látta a lelki
szemével. Nyugodt. Higgadt. Gyakorlatias. Törülközőkkel szorította
el az eret. Idehozta. Őrületes iramban száguldott. Emlékszik,
menynyire hajtott. Egy darabban beszállította a Baleseti Sebészetre.
Igen, ezért van még életben, ezért nem vérzett el. Őmiatta.
Nemrég visszajött, és benézett hozzá. Szurtos még nem volt
eszméleténél. Egyszer kinyitotta a szemét, s látta, hogy ott ül. Az ágy
mellett. A kezét fogta. Vigasztaló szavakat suttogott. Kísértetiesen
fehér volt, sápadt haja kócos. Szurtos szólásra próbálta nyitni a
száját. Mégsem volt ereje hozzá. Azután ismét elalélt.
Most már elment. Örökre? Reméli, nem. Nem akart lemondani
róla. Vajon vele marad?
Most minden kiderül. Kitudódik a Melindával folytatott, hosszúra
nyúlt flört. Az újságok tudomást szereznek a gyerekről. Atlantáról. A
kis csöppségről. A szépséges kislányról. Ki fog tudódni, hiába
ódzkodik ellene. És ott a rendőrség is. Még nem beszéltek vele. Nem
volt alkalmuk rá, hiszen Szurtos még kába az altatástól. Holnap
azonban visszatérnek. Biztos, mint a halál, hogy visszatérnek.
Hozzák a jegyzettömbjeiket. Mindent lejegyeznek. Kellemetlen
sztori lesz. Pedig Melinda nem akarta bántani. Baleset történt. A
képet vette célba. Haragra gerjedt, mikor meglátta a másik nőt a
műteremben. Miként jutott ki a kórházból? Miként jutott be a
stúdióba? Ez utóbbi Szurtos hibája. Nem zárta be aznap az ajtót.
Mit mondjon Indiának? Nincs mese: mindent ki kell tálalni. Fő az
őszinteség. Hogyan mondja el? Ez itt a kérdés. Várd ki a megfelelő
pillanatot. Beszélj neki Melindáról. Beszélj neki Melinda
gyengéjéről. Mondd el, hogy drogfüggő. Beszélj neki a gyerekről, az
imádott csöppségről. Atlanta. India. Szurtos mindkettőt szerette.
Mi legyen Melindával? Hogy javíthatna az állapotán? Miként
állíthatná talpra? És hogyan szabadulhatna meg tőle? Szerencsére
nem vette feleségül. Mégis felelős érte. Segíts Melindán. Szerezd
meg Atlantát. Ne veszítsd el Indiát…
A nővér nem sokkal később bekukkantott hozzá, s látta, hogy
Russell Rhodes, a híres festő, ismét mély álomba merült. „Jól teszi”,
gondolta, hiszen tudta, hogy egy hajszálon múlt az élete. Könnyen
meghalhatott volna a kritikus pillanatban. Hál’ istennek túlélte.
Szerencsés csillagzat alatt született. „Néha jól jön, ha az emberre
mosolyog a szerencse”, fordult meg a fejében; csendesen becsukta az
ajtót, és a többi teendője után nézett.
 11

Evan felkapta fejét a kaputelefon hangjára, s tekintete a

kandallópárkányon álló órára röppent. Öt perc múlva háromnegyed
hét; bár csak hétre várja a szüleit, sejtette, hogy ők érkeztek meg. Az
előbb rántotta magára a fekete vászonnadrágot; most becsúsztatta
lábát a magas sarkú, fekete lakkcipőbe, sietve begombolta az ujjatlan
pamutblúzt, és odaszaladt az ajtóhoz.
Ismét megszólalt a csengő, Evan lekapta a falra szerelt
kézibeszélőt, és beleszólt: – Halló?
– Megjöttünk – jelentette be apja kissé személytelen hangja az
utcáról.
– Szia, apa. Beengedlek. Csak lökd meg az ajtót! A második
emeleten vagyok.
– Egy perc és ott vagyunk.
Evan helyére rakta a telefonkagylót, visszafutott a hálószobába,
gyöngybutont rakott a fülébe, megfordult, és ismét kiszaladt, majd
megint vissza, a pipereasztalhoz, a zafír jegygyűrűért, melyet aztán
az ujjára csúsztatott. Végül visszasietett a bejárati ajtóhoz, kinyitotta,
és megállt a küszöbön – ott várta, hogy kilépjenek a szülei a liftből,
amely majdnem átellenben volt az ajtóval. Csupa mosoly lett, mikor
megjelentek; odarohant, s üdvözölte őket: először az anyját ölelte
meg, utána az apját is sorra kerítette.
Miután Owen Hughes meleg szeretettel megölelgette a lányát,
eltartotta magától, mosolyogva fürkészte az arcát. – De jó látni téged,
Evan! – lelkendezett. – Egyszerűen csodálatos.
Evan anyja, aki szintén mosolygott, így szólt:
– Hiányoztál nekünk, kincsem.
– Ti is nekem. Ó, már hány hónapja nem találkoztunk! –
válaszolta Evan, s előbb az anyjára, majd az apjára pillantott.
 A másodperc töredékéig fürkészve bámulta az apját, összerándult
a gyomra, s felvillant benne a gondolat: „Istenem, apa tiszta Robin
Ainsley, fiatalabb kiadásban.” Eddig abban a hitben élt, hogy
Richard Hughesra hasonlít. Milyen különös, hogy mindkettőjükre
emlékeztet. Az édesapjára is, és arra a férfira is, aki újszülöttként
örökbe fogadta. Persze Robin és Richard egy kaptafára készült –
szikárak, magasak, majdhogynem nyurgák; eleven kék szemmel s
fekete hajjal. Nos, Robin már nem éppen fekete, s Richard haja is
már jóval a halála előtt őszülni kezdett.
Úgy tűnik, a nagyanyja, Glynnis (ahogy a legtöbb nő) egy
bizonyos típushoz vonzódott. – No, ne ücsörögjünk itt, a folyosón.
Gyertek, bújjatok be! – mondta Evan, aki rádöbbent, mekkora lett a
csend. Megfordult, és bevezette a szüleit a lakásba.
Sietős léptekkel követték, s Evan, alighogy becsukta az ajtót, és
csatlakozott hozzájuk, azonnal észrevette, hogy szemük falja a
látványt. – Ez a nappali – magyarázta –, és ott, a túlsó végén, van egy
kis konyha. Arrafelé, ahol a szoba L alakban bekanyarodik, és étkező
lesz belőle. Van egy hálószobám meg egy fürdőszobám, és ennyi.
Nem túl nagy, tudom, mégis imádom.
– Nem is tudom, miért gondoltam, hogy sokkal nagyobb –
mormolta az apja. – Ahogy emlegetted…
Evan némi kritikát vélt felfedezni az apja hangjában, mire
mintegy védekezésképpen felcsattant:
– Szép kis lakás ez, apa!
– Ó, igen – bólogatott az apja, végigbarangolta a szobát, és tovább
nézelődött. Csendben maradt, mintha cserbenhagyták volna a szavak,
majd a kandalló közelében álló pamlag felé vette az irányt.
– Szerintem nagyon szép, valóban szép, Evan – bizonygatta Evan
anyja meleg, határozott hangon. – Kényelmes, sőt otthonos. Pont
neked való.
 – Így van, anya. – Evan szerfölött meglepődött, hiszen az anyja
határozottan beszélt, pozitívan vélekedett, s talán kevésbé félt a
férjétől, mint korábban. Gyengéden belekarolt, odavezette a
kanapéval szemközt elhelyezett székekhez, s mindketten leültek. –
Minek nekem nagy lakás, apa? No mindegy, nagy mázli, hogy ezt
megkaptam. A bérlőjétől béreltem ki, bútorozott, és alacsony a rezsi.
Mellesleg közel van az üzlethez. Mindennap gyalog megyek a Harte-
áruházig.
Az anyja ismét kiállt mellette. – Nekem nagyon tetszik,
drágaságom. Látom, hogy a saját ízlésed szerint alakítgatod. Ez a sok
a szobanövény meg virág! Mindig is szívesen vetted körül magad
velük. És itt vannak a családi fotók is, meg a kedvenc könyveid, a
divatlapok meg képes újságok, és az ismerős mütyürök. Lefogadom,
hogy tiéd ez a sok díszpárna is, gondolom, nemrég vetted őket. Igen,
igen, egész lakályosan berendezkedtél. – Mivel Evan nem válaszolt,
Marietta halkan megkérdezte: – Ugye, jól látom a dolgokat, Evan?
– Igen, jól látod, anyuka, és köszönöm a kedves szavakat. – Széles
mosollyal ajándékozta meg az anyját. – Tényleg mostanában vettem
a párnákat. Igyekeztem a saját ízlésem szerint formálni a lakást.
Tudjátok, a tulajdonos elvitte az apróságokat meg a dísztárgyakat,
így elég személytelen lett a hely. Olybá vettem a dolgot, hogy
kaptam egy üres vásznat, amit kedvemre kidekorálhatok. Egyébként
csak ideig-óráig lakom itt, nem akarok örökké itt élni.
– Nagyon szépek a bútorok – állapította meg az apja; nyilván
ellensúlyozni akarta előbbi, meglehetősen bárdolatlan megjegyzését.
– Az ott egy fölöttébb mutatós György korabeli íróasztal, és
lefogadom, hogy a könyvespolcok is György korabeliek. –
Odabaktatott a könyvespolchoz, s megnézte a szakértő szemével. –
Igen, úgy, ahogy gondoltam. – A hosszú, hátsó falon lógó tükörre
pillantott, majd hozzátette: – Az határozottan György kori. Mind igen
értékes darab. Kinek a tulajdonában van ez a lakás?
 – Nem tudom pontosan – vágta rá Evan fürgén; gondolta, a
kegyes hazugság bocsánatos bűn, hiszen pillanatnyilag megmenti a
békét. – Az ingatlanügynökön keresztül egyeztünk meg. Egy fiatal-
asszony tulajdonában van, jelenleg külföldön él.
– Értem. Nos, igen-igen, nagyon szép – dünnyögte Owen, akit
szemlátomást lenyűgöztek a régiségek, majd visszaült a pamlagra.
– Hozhatok valamit? – kérdezte Evan, s közben felemelkedett. –
Üdítőt? Skót whiskyt, esetleg vodkát? Bort? Még pezsgőt is
beszereztem.
– Egy pohár fehérbort kérek, Evan – mondta az apja. –
Köszönöm.
– Légy szíves, nekem is hozz egyet! – jelentette be Marietta
tisztán csengő hangon.
Bár meglepte a kérés, hiszen Marietta sohasem ivott alkoholt,
Evan rezzenéstelen arccal válaszolt: – Máris hozom – mondta, és
elindult a konyha felé.
Miután magára maradt, levette a jegygyűrűt, s becsúsztatta
nadrágja zsebébe; remélte, hogy a szülei nem vették észre az ujján
pompázó ékszert. Az apja nem hagyta volna megjegyzés nélkül. Nem
bírta volna ki, hogy ne tegyen fel néhány puhatolódzó kérdést.
Miközben a borosüveget bontogatta, bevallotta önmagának, hogy
nem meri kitárgyalni az eljegyzést a szüleivel. És Gideon? Hű, de
dühös lenne, ha tudná, hogy a menyasszonya levette a gyűrűjét! Evan
azonban úgy vélte, hogy egyszerűbb, ha nem újságolja el a nagy hírt.
Legalábbis pillanatnyilag ez az egyszerűbb.
Az édesanyján gondolkozott, miközben kitöltötte a sancerre-i bort
az elegáns kelyhekbe, melyeket a szekrényből vett elő. Meglepő,
mennyire megváltozott.
Először is: egészen másként néz ki. A szokásosnál elegánsabb,
jobban fésült, és gondosan kisminkelte magát. Kifogástalan szabású,
divatos, matrózkék vászonruhát viselt, drágábbat, mint máskor. Igen,
igen – Marietta más stílusban öltözködött eddig: a pólókat és a bő
pantallókat kedvelte, s gyakorta volt zilált és rendetlen.
Másrészt, nem hagyta, hogy leuralja a férje. Evan még sose látta
ilyennek Mariettát, aki egyébként nem szokott a sarkára állni Owen-
nel szemben. Legalábbis nem úgy, ahogy az imént, amikor kiállt a
maga igaza mellett, és semmibe vette Owen megjegyzését.
Gyakorlatilag lefitymálta a férje véleményét.
Evan ekkor rádöbbent, hogy az anyja nemcsak jobb egészségnek
örvend, hanem sokkal talpraesettebb, sőt lendületesebb is. Vajon
minek köszönhető ez a rendkívüli változás, amely megörvendeztette
Evant, s boldogsággal töltötte el? „Csodálatos”, villant fel benne. S
rejtélyes. Csak nem valamelyik új gyógyszer hat végre? Vagy valami
másnak köszönhető?
Kinyitotta a hűtőt, és elővette a tál szendvicsfalatkát, melyeket
előre elkészített, s bontogatni kezdte róluk a fóliát; most már az
apjára koncentrált. Előre sejtette, hogy Owen észreveszi a
régiségeket a lakásban, hiszen neves régiségkereskedő Manhattenben
és Connecticutban, s a György korabeli bútorok ismert szakértője;
több előadást is tartott már a korszakról.
És a lakásban minden György kori és értékes. Itt minden Emily
Barkstone Harte, Gideon anyjának tulajdona; még a lakás is,
melyben egyébként Gideon testvére, Natalie szokott lakni. Mivel
Natalie most Sydneyben dolgozik, a Harte-ok lapkiadójánál, Gideon
elintézte, hogy Evan beköltözhessen, míg Natalie vissza nem tér
Londonba.
Evan égett a vágytól, hogy elhagyhassa a bájos kis szállodát,
ahonnan pár hete elköltözött. S Gideon is azt akarta, hogy saját
lakása legyen, ahol áldott magányban élhet. A szálloda Owen jó
barátjának, George Thomasnak birtokában volt; s mindketten úgy
látták, hogy Arlette, George egyébként bájos, anyáskodó felesége,
túlságosan érdeklődik a kapcsolatuk iránt. Evan úgy érezte, hogy
Arlette számon tartja, mikor jön-megy, és rendszeresen jelentést tesz
róla az apjának, s mindezt a legártatlanabb módon teszi.
Elég, ha a szülei annyit tudnak a költözés okáról, hogy Evan saját
lakásra vágyott. Az ő szemszögükből nézve édes mindegy az is,
kinek a tulajdonában van ez a lakás, melyet megtöltenek a György
kori régiségek. Ez Evan magánügye. Elvégre független nő, és már
régóta nagykorú. Pontosabban huszonhét éves, eltartja magát, a maga
ura hát.
Felszabadultabb lett, most, hogy levette a jegygyűrűt; bevitte a
tálca italt a nappaliba, és lerakta a pamlag mellett álló
dohányzóasztalra.
Miután odaadta az anyjának és az apjának a borospoharat,
visszatért a konyhába, s közben hátraszólt:
– Készítettem egy kis harapnivalót, rögtön hozom.
A tálat letette a dohányzóasztalra, letelepedett az anyja mellé, és a
poharáért nyúlt. – Egészségetekre! Üdvözöllek benneteket
Londonban.
– Proszit – mondták a szülei egyszerre, s mindketten kortyolgatni
kezdték a bort.
– Vegyetek! Füstölt lazac és göngyölt kolbász – kínálgatta őket
Evan; hangja csupa melegség és szeretet. – Magam készítettem.
Az anyja sugárzó arccal fordult feléje. – Ó, mennyit törted magad!
Köszönöm, drágaságom.
– No, halljuk a beszámolót, Evan! – szólalt meg az apja. – Majd
elepedünk, annyira szeretnénk már hallani, mit tervezel az év
hátralévő részére.
Evan meglepett szemmel meredt rá. – Pedig minden héten
beszélgetünk – jajdult fel –, ismered a terveimet, apa. Imádom a
munkámat az áruházban, az év hátralévő részében is ott fogok
dolgozni. – Majdnem hozzátette, hogy „életem hátralévő részében”,
de türtőztette magát. Hátradőlt, s az apjára szegezte a tekintetét.
 – Értem. Bár az előbb még azt mondtad, hogy csak ideiglenesen
vetted ki ezt a lakást… – elhalkult a hangja; Owen
elbizonytalanodott, s zavartnak tűnt.
– Igen, valóban ezt mondtam, de úgy értettem, hogy csak
ideiglenesen lakom itt, míg nem találok kedvemre való helyet, amit
aztán megveszek.
– Remek ötlet – lelkendezett Marietta. – Jó befektetés lesz.
Owen megrovó tekintetet vetett Mariettára, majd meglehetősen
lesújtott hangon megkérdezte:
– Úgy érted, hogy véglegesen Londonban akarsz maradni, Evan?
– Igen.
– Amikor januárban idejöttél, azt hittem, hogy csak egy évre
utazol ide, egyfajta tanulmányútra, ahogy én annak idején.
– Feltehetőleg akkoriban csakugyan így gondoltam, apa, de élek-
halok a munkámért. Tulajdonképpen beleszerettem az áruházba.
Emma Harte-nak és az örököseinek köszönhető, hogy talán a világ
legnagyobb áruháza lett, és felvillanyoz a tudat, hogy ennek én is
részese lehetek.
– Remélem, nem hajtanak agyon. Mintha fogytál volna, kicsim.
Olyan sovány vagy.
Evan bosszús lett, ajkára epés szavak tolultak; érezte azonban,
hogy bölcsebb, ha elereszti a füle mellett apja csipkelődését. Az
anyja arcát befelhőző aggodalom volt a másik oka annak, hogy
hagyta a szarkasztikus megjegyzéseket. – Nem, nem hajtanak meg,
apa – mondta helyette. – Az igazat megvallva mindnyájan
keményebben dolgoznak, mint én, illetve a többi alkalmazott. És a
Harte-ok csodálatos emberek. Nem értem, miért gyűlölöd őket. –
Íme, kibukott belőle. Nem állt szándékában, még nem, mégis
kimondta, és nem fogja visszaszívni.
 – Nem gyűlölöm a Harte-okat! – kiáltotta az apja. – Nem is
ismerem őket. Miket fecsegsz itt nekem? Csacska vagy, és
túlzásokba esel.
– Ez nem igaz, apa. Egyfolytában megjegyzéseket teszel rájuk,
amióta munkába álltam az áruházban, és állandóan kritizálod
Gideont, pedig nem is ismered.
– Hát erről van szó? A barátodról? – csapott le Owen, s hangja
váratlanul fagyos lett.
– Nem, szó sincs róla. Te kezdted, amikor arra célozgattál, hogy a
főnökeim meghajtanak, meg hogy vékonyabbnak tűnök, ami talán
igaz is, mert karcsú és elegáns szeretnék lenni, és magabiztosan
szeretnék feszíteni a szép ruháimban. Egyébként, mindig is karcsú
voltam. Ami pedig Gideont illeti: igen kedves fiatalember. Az első
naptól kezdve, ahogy megérkeztem, a kedvemet keresi, vagyis
amióta megismerkedtem vele.
Marietta, aki érezte, hogy vihar van készülőben, közbevetette:
– Szerintem jó dolog, hogy találtál egy barátot, Evan, egy kedves,
megértő férfit, aki szemlátomást odavan érted. Remélem, bemutatsz
bennünket, mielőtt hazautazunk.
Evan szeretetteljes mosollyal ajándékozta meg az anyját; hálás
volt, hiszen Marietta lecsendesítette a kedélyeket. – Természetesen.
Szeretném, ha megismerkednétek Gideonnal. Igazság szerint,
meghívott benneteket ebédre, vasárnap…
– Ó, nem hiszem, hogy elfogadhatjuk a meghívást – vágott a
szavába az apja. – Megígértem George-nak és Arlette-nek, hogy
vasárnap velük ebédelünk. A szállodában. Tudod, mennyire a
szívükön viselik a sorsodat, Evan.
– Gondolom, nem lesz kifogása ellene – motyogta Evan. Bár
csalódott, örült is, hiszen megoldódott a dilemma. – Szólok
Gideonnak, hogy másként alakul a program. Szerintem, örül, ha
megint találkozhat George-dzsal és Arlette-tel.
 – Ej, nem hiszem, hogy George a barátodra is számít – közölte
vele az apja. – Csak hármunknak szólt a meghívás.
Evan dühösen hátradőlt. Már majdnem figyelmeztette az apját
arra, hogy nem a régi cimborája miatt jöttek Londonba, hanem
őmiatta, amikor az anyja a karjára tette a kezét, megköszörülte a
torkát, és csendesen rászólt:
– Nyugodj meg, kincsem.
Majd előrehajolt, és minden idegszálával a férjére koncentrált. –
Nem, Owen, attól tartok, nem fogadhatjuk el George vasárnapi
ebédmeghívását. Talán majd később, de nem most vasárnap. A
lányunkkal és a barátjával ebédelünk. Semmi szükségünk társaságra,
ha kellőképpen ki akarjuk ismerni Gideon Harte-ot.
– Nem szeretném megbántani George-ot – kezdett bele Owen, s
metsző tekintettel nézett a feleségére, de mielőtt befejezte volna a
mondatot, Marietta ismét megszólalt:
– Óh, nem fog megsértődni – jelentette ki határozott hangon. –
Meg fogja érteni, ebben biztos vagyok. Egyébként, tudod mit? Akár
kettesben is elmehetünk Evannel. Megismerkedem Gideonnal. Te
pedig, Owen, nyugodtan együtt ebédelhetsz George-dzsal meg
Arlette-tel, ha úgy gondolod.
Evan újfent meglepődött, s el volt ragadtatva. Az apja szólásra
nyitotta a száját, majd sietve becsukta. Lerítt róla, hogy megsértődött,
de Evan nem foglalkozott vele. Némán megtapsolta az anyját. Isten
tudja, mi történt vele, de más asszony lett belőle. „Csodálatos
asszony”, állapította meg Evan, s lopva elmosolyodott.
Meglepetésére az anyja kellemes, újonnan magabiztos stílusában
beszélt tovább:
– Nos, Evan, tegnap azt mondtad, hogy különleges helyen
foglaltatsz asztalt vacsorára. Hát akkor… hová megyünk ma este,
kicsim?
 – A Rulesba, anya. Ez volt Glynnis kedvenc étterme, odavittek a
nagyapával, mikor itt jártunk Londonban. Te meg apa is velünk
tartottatok egyszer. Gondoltam, jó lenne ismét ellátogatni egy
ismerős helyre, mely közös emlékeket ébreszt bennünk.
 12

– Na, ti ketten, viharfecskék, ezen a héten hűek voltatok a

nevetekhez – mondta Gideon, s hol Linnetre, hol Indiára tekintett, két
legkedvesebb kuzinjára.
Linnet a homlokát ráncolva megismételte:
– Viharfecskék? Ezt meg honnan szedted? – bámult Gideonra,
majd a vele szemben álló Indiára pillantott, s kérdőn megemelte rőtes
szemöldökét.
– Ne nézz így rám, fogalmam sincs, miről beszél. Bár történetesen
tudom, mi a viharmadár: meglehetősen szép állat, mely élete java
részét a tengeren tölti, sokszor ered a hajók nyomába. Tudomásom
szerint, csak költeni jár ki a szárazföldre. A partjainktól nyugatra
elterülő, távoli szigeteken van a költőhelye.
Julian Kallinski elnevette magát. – Hű, de kurta az eszed –
csóválta a fejét. – Úgy látom, Linnet, te is elfelejtetted, mit mesélt
nekünk édesanyád a viharfecskéről… a legenda szerint a madár
angol neve, „petrel”, állítólag a Peter kicsinyítő képzős alakja.
Tudjátok, a viharmadár közvetlenül a víz felett röpködve táplálkozik,
olyan, mintha a lába közben meg-megérintené a víz felszínét. Az
embernek az az érzése, hogy „a vízen jár”, ahogy Szent Péter is a
bibliai történetben. Innen ered hát a „petrel” név, ami annyit tesz,
mint Péter.
– Az áldóját, Jules, már emlékszem – dünnyögte Linnet. – Anyánk
csakugyan mesélt nekünk a viharmadárról. Kicsik voltunk még, és
Gémtanyán töltöttük a nyarat, Scarboroughban. Ott röpködtek
körülöttünk a viharfecskék. Igen, halványan, de emlékszem rá, hogy
viharfecskéknek nevezted a Harte lányokat, Gideon… ej, be rég volt
ez már!
– Ó, hát persze, hisz’ kész őskövület vagy – kuncogott Julian.
 – Szó sincs róla. Tessa az őskövület, legalábbis Lorne annak hívja
– figyelmeztette őket India.
Gideon Indiára mosolygott. – Tessa is viharfecske – bizonygatta
–, és ezzel csak bókolok nektek. Tudjátok, a szememben gyönyörű
madarak vagytok, s már kislányként is a vízen jártatok. Azóta sem
változott a véleményem.
– Köszönjük, Gid – felelte India, s mosollyal válaszolt a mosolyra.
Mindig is a szíve csücske volt Gideon, akire bizton számíthatott a
bajban. – Bájos jelző ez ránk nézve – folytatta. – Mától fogva
viharfecske lesz a nevünk, hogy senki se feledje: valóban a vízen
járunk.
– Tessa remekül átvészelte a bajt, te pedig pompásan viselkedtél,
Linnet. Milyen jó ötlet volt részedről behozni Jacket, hogy segítsen
kideríteni, ki vitte el a gyereket. Ami pedig téged illet, India: remekül
megoldottad a Szurtossal kapcsolatos helyzetet. – Gideon
kényelembe helyezkedett, a borospohárért nyúlt, s hosszan
belekortyolt.
A négy gyerekkori jó barát együtt poharazgatott vacsora előtt.
Egyfajta, hétről hétre megismétlődő rituálé lett ez a közös vacsora,
bár hébe-hóba elutazott egyikük-másikuk, vagy elszólította a
kötelesség. Ettől függetlenül összejöttek, még ha foghíjas volt is a
társaság, mivel nagy becsben tartották életre szóló barátságukat.
Linnet fél kézzel legyezgette magát, s közben megjegyezte:
– Szörnyű ez a hőség, Jules. Működik a légkondicionáló?
– Biztos működik, de azért megnézem, kis szívem – mormolta
Julian; odament a szerelvényhez, lehajolt, és megvizsgálta. –
Működik – közölte Linnettel, sötétkék szeme tele szerelemmel. – Ha
már szóba került Gémtanya: de jó lenne Scarboroughban, a
tengerparton! Haj, egy hétvége a strandon, élvezni a tenger lágy, sós
leheletét…
 India, kinek tépelődő tekintete valahová a messzi távolba révedt,
felkiáltott:
– Gémtanya. Tyű, a mindenit, ez remek ötlet! Pompás hely, pont
Szurtosnak való, ott megerősödhet. Mit gondoltok? Odavihetem?
– Miért ne vihetnéd? De hogy bírod majd egyedül? – kérdezte
Linnet. – Manapság nem kapsz megfelelő segítséget, India –
figyelmeztette a kuzinját. – Nincs ott más, csak Mrs. Hodges, ő
felügyeli az épületet.
– Ne feledd, viharfecske vagyok – vágott vissza India. – A vízen
járok. Ugyan, mit nekem egy ház, meg egy lábadozó beteg!
Linnet felkacagott; mindig élvezettel hallgatta India velős
megjegyzéseit.
– Hogy van Szurtos? – érdeklődött Gideon, s Indiára szegezte a
tekintetét.
A kuzinja felsóhajtott, beleharapott az ajkába, majd elborult az
arca. – Nem is gondoltam, hogy ekkora a baj, de rendbe fog jönni.
Őszintén bevallom: először eszünkbe se jutott, hogy ilyen súlyos a
helyzet. A sebről beszélek. A karverőér ott húzódik, ahol a mellizom
felvezet a vállhoz, és ezt az artériát csaknem teljesen átmetszette a
penge. Egy hajszálon múlt az élete. És rengeteg vért veszített. Bele is
hallhatott volna a vérveszteségbe…
– Nem így történt, hála neked – mutatott rá Linnet gyorsan. – Ha
nem lépsz rögtön a tettek mezejére, most már halott lenne.
India bólintott, mégsem szólalt meg. Szurtost elveszteni –
elviselhetetlen volt számára a gondolat.
Julian előredőlt. – Mit súgnak az ösztöneid a késeléssel
kapcsolatban? Vannak újabb ötleteid? – érdeklődött.
India a fejét rázta. – Nem igazán. Bár a józan eszem azt súgja,
hogy a nő Szurtos régi ismerőse lehetett. Egy vadidegen nem kutatja
fel a műtermét, nem robban be hívatlanul, nem vadul meg, mikor
meglát engem, nem ugrik neki a portrémnak, és nem menekül el.
Nem gondolod, hogy nevetséges dolog lenne részemről azt
feltételezni, hogy Szurtos nem ismerte az illetőt?
– De, az lenne – helyeselt Gideon. Sok mindent megtudott már
Russell Rhodesról. Az elmúlt héten két oknyomozó újságírót is
ráállított az ügyre. Nem mintha ától cettig ki akarna tálalni Indiának.
Ennek ellenére rögtön munkába állította a legjobb embereit, hogy
megvédje Indiát és a családját is.
– Jó hasznát veszed a gyakorlatiasságodnak – állapította meg
most. – Igen, Szurtos jól ismerte a nőt. Nem kertelek, India,
megmondom az igazat: ráállítottam az embereimet a sztorira, de egy
betűt sem közlünk le belőle a lapokban. Bízzunk benne, hogy a többi
lap is hallgat róla.
India nyársat nyelve ült, s Gideonra bámult, majd feljajdult:
– Ki az a nő? Mit derítettél ki?
– Nem eleget. Mi ketten, te meg én, ennél többet szeretnénk tudni.
Egy ideig a barátnője volt. A hölgy fotómodell és színésznő.
Értesüléseim szerint drogproblémákkal küzdött, és már jó ideje
kórházban van. Megpróbálják leszoktatni.
– Értem – motyogta India, s váratlanul elkomorodott.
Gideon, aki rögtön észrevette a hangulatváltozást, sietve
hozzátette:
– A hallottakból ítélve, már régóta szakítottak. Úgy tűnik
azonban, hogy… nos, a nő a megszállottja lett.
– Hogy hívják? – suttogta India.
– Tényleg tudni akarod?… jó, jó látom, kíváncsi vagy rá. Melinda
Caldwell.
– Nem értem, Szurtos miért nem beszélt róla.
– Szerintem, ez érthető az adott körülmények között, kedvesem –
vetette közbe Julian. – Meg akart kímélni, hiszen éppen elég, hogy őt
zaklatja. Egyébként a férfiak nem szívesen emlegetik a régi
szeretőjüket az újaknak. – Julian Gideonra nézett, így hívta
segítségül.
– Juliannek igaza van – szólalt meg Gideon. – Minek fecsegetett
volna Szurtos más nőkről, ha nem volt oka rá? Vagy mégis?
– Tegyük fel, hogy nem – mormolta India, s kisöpörte a hajat az
arcából, mely egyszerre sokkal haloványabb lett.
– Megtárgyaltad már a dolgot Szurtossal? – kérdezte Julian. –
Gondolom, már elég jól van, nyugodtan kifaggathatod.
– Ami azt illeti, még nincs a legjobb formában. Helyesebben
szólva, az orvosok aggódnak miatta – magyarázta India. – Nem
akarom feleslegesen gyötörni, elhatároztam hát, hogy megvárom,
míg kikerül a kórházból.
– Értem. Mikor jöhet ki? – érdeklődött Julian.
– Jövő héten. Hétfőn vagy kedden. Ezért jutott eszembe
Gémtanya. Ha továbbra is ilyen meleg marad az idő, jól ellennénk a
tengerparton. Másrészt, talán tanácsosabb lenne visszavinni Willows
Hallba, hiszen ott személyzet is van, és csupán tíz percre fekszik a
kórháztól. Elvégre bármi megeshet.
– Örülök, hogy így döntöttél – mondta Linnet szerintem
Gémtanyára ráfér az alapos nagytakarítás. Már évek óta nem jártunk
arrafelé.
– Pedig ellátogathatnánk oda! – rikkantotta Gideon, s felcsillant a
szeme. – Szívesen odavinném Evant egy hétvégére. Akár
mindnyájan odautazhatnánk. Mint a régi szép időkben.
– Miért is ne? Kár, hogy Evan nem lehet velünk ma este – suttogta
Linnet, miközben felállt. – Gondolom, kötelességének tartotta, hogy
elvigye vacsorázni a szüleit. Elvégre már nyolc hónapja nem
találkoztak.
– Így van – felelte Gideon. – A Rulesban foglaltatott asztalt.
Állítólag a nagyszülei is odavitték, amikor hajdanán idelátogattak
Londonba.
 – És mi hová megyünk? – érdeklődött India.
– Az Ivyban foglaltattam asztalt – közölte vele Gideon. – Mivel
tudom, mennyire kedveled.
– Köszönöm, Gid – mondta India, és felsóhajtott, miközben ő is
felállt. – Olyan jó veletek lenni! Szörnyű volt ez az utóbbi néhány
nap: annyit aggódtam Szurtos miatt, és meghűl bennem a vér, ha
eszembe jut az előző szombat.
– Érthető. Sose hallottam ilyen furcsa késelésről – kiáltotta Linnet
a fejét ingatva. – Egyszerűen felfoghatatlan.
– Bizarr egy eset – állapította meg India. – Még most is olyan
hihetetlen. Biztos, hogy nem álmodom?
– Nem, nem álmodsz, de most felejtsük el az egészet! Legalábbis
ma estére. – Gideon belekarolt Indiába, és odakísérte az ajtóhoz. – A
rendőrség már teljes képet kapott a történtekről. Kiderült az igazság,
és hála az égnek, ezután békén hagynak téged.

Simábban ment minden a taxiban, miközben átvágtak a parkon, a

sétányon, és végighajtottak a Strandon, London egyik főutcáján.
Mielőtt elhagyták a lakást, Evan percekig azt hitte, hogy az apja
egész este vitatkozni fog, meg zsémbelődni. Owen arca mogorva és
elkeseredett volt, mikor elindultak; de útközben megenyhült, sőt még
csevegett is erről-arról.
Csak akkor lett vidámabb a kedve, mikor az üdvözlésükre siettek
az étteremben. A Rules Evan egyik kedvenc londoni étterme volt;
gyakorta jött ide, jól ismerték, szívélyesen fogadták hát, s neki adták
a ház legjobb asztalát.
Evan rendelt egy üveg Pouilly-Fuissét; s mindhárman a száraz
fehérbort kóstolgatták, miközben végigböngészték az étlapot. Miután
kitárgyalták régi, kedvenc ételeiket, végül mindnyájan egyfélét
rendeltek – nagy tarisznyarákot előételnek, utána doveri nyelvhal
következett, meg különféle nyári zöldségek.
 Miközben az ételt várták, elcsevegtek egy kicsit az étteremről meg
a drága emlékekről, melyeket ez a hely idézett fel bennük Glynnisről
és Richardról. Ezután a két szülő a munkahelyéről faggatta Evant,
aki különféle anekdotákat meg mulatságos történeteket mesélt nekik
a napjairól; mindebből kiérződött, mennyire élvezi a munkáját.
Evan váratlanul megjegyezte a ráksaláta fölött:
– Apa, egyszer megemlítetted, hogy szerinted a második
világháború alatt édesanyád megismerkedett Emma Harte-tal, itt
Londonban. Emlékszel rá?
– Igen, emlékszem.
– Csak ennyit tudsz? Hogy a mama akkoriban személyesen is
ismerte Emmát?
– Miért is? Igen, csak ennyit tudok – vágta rá Owen, s töprengve a
lányára meredt. – Miért?
– Mert a szépséges Glynnis Jenkins, ahogy akkoriban hívták, a
walesi lány a Rhondda-völgybol, voltaképpen a Harte-áruházban
dolgozott, ahogy ma én is. Apa, édesanyád Emma Harte titkárnője
volt, s igen közel állt a főnökéhez.
– Tyű, a teremburáját! – hüledezett az apja. – Sose gondoltam
volna.
– Pedig így volt – folytatta Evan s édesanyád fölöttébb népszerű
volt az egész családban. – Miután az apja nem válaszolt, Evan az
anyjára sandított, s észrevette, milyen különös kifejezés ült ki az
arcára. Gyorsan rádöbbent, hogy a megvetést látja a szemében. S
ösztönösen megérezte, hogy az apja az imént szántszándékkal
hazudott neki, amivel az anyja is tisztában volt.
Evan megköszörülte a torkát, s rögtön témát váltott. – Remélem,
következő héten, valamelyik nap, ellátogatsz hozzám az áruházba,
anya. Megebédelünk, utána körbevezetlek, és mindent megmutatok.
– Ó, kicsim, ez remek lenne.
 – Mit szólnál a keddhez? Szerdán el kell utaznom Leedsbe.
Felújítjuk egyik-másik áruházat, és a leedsi üzlet tatarozását mi
ketten felügyeljük Indiával.
– Ki az az India? – tudakolta Marietta.
– Linnet O’Neill másik asszisztense, és unokatestvére. A teljes
neve Lady India Standish. Klassz csaj.
– Annyira örülök, hogy ilyen kedves barátokra találtál itt –
mormolta Marietta, s a lányára mosolygott. Majd pillanatnyi habozás
után, elgondolkozva megjegyezte: – India. Milyen szokatlan név.
Még sosem hallottam keresztnévként.
– Viktória korából származik – előzte meg Owen a lányát a
válasszal. – Anglia indiai érdekeltségei és több évszádos ottani
befolyása miatt jött divatba – magyarázta. – A britek az angol uralom
ideje alatt megkedvelték az indiai dolgokat, s természetesen
számtalan angol katona is állomásozott ott. Szóval, feltételezem,
valakinek kipattant a fejéből az isteni szikra, és az országról nevezte
el a gyermekét. Az India igen kedvelt keresztnév lett Viktória
királynő uralkodásának idején, aki egyben India császárnője is volt;
és még napjainkban is ismert női név.
– Ejha, apa, nem is tudtam, hogy ilyen járatos vagy a brit
történelemben! – kiáltotta Evan boldogan, hiszen végre nem Emma
Harte meg Glynnis volt a téma. Owen bizonyára zokon venné, ha azt
hallaná, hogy Robin Ainsley, Emma kedvenc fia, az édesapja, ha már
azt is vonakodik elismerni, amit egész életében tudott: hogy az anyja
Emma Harte-nak dolgozott. „Lakatot a szádra, angyalom”, gondolta
Evan, s odabiccentett a pincérnek, aki elkezdte leszedni a tányérokat.
A továbbiakban a szokásos mederben folyt a társalgás; Evan
húgairól pletykáltak, Elayne-ról meg Angharadról, s Evan édesanyja
igen büszkén nyilatkozott a nevelt lányairól, meg a munkájukban és a
magánéletükben elért sikereikről. Mindketten új fiúval jártak, s
Marietta elárulta, hogy véleménye szerint Angharad hosszú távon is
ki fog tartani a jelenlegi udvarlója mellett.
Evan helyeslően mosolygott, de keveset szólt: nem akart
belebonyolódni egy, a saját szerelmi életét taglaló beszélgetésbe.
Úgy látta, hogy az anyja is hasonló véleményen van, mivel Marietta
hamarosan továbblépett, és már a tervezett londoni kirándulásaikat
taglalta. Ezután az apja belefogott egy hosszúra nyúló történetbe:
vidéki portyára indulnak Franciaországba, mesélte, régiségeket
keresnek; s végezetül megkérte Evant, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Ez ebben a pillanatban lehetetlen, apa – mondta neki Evan, majd
a leedsi üzlet modernizálásáról regélt; s Owenben volt annyi jó érzés,
hogy elfogadja az indokot; ami azt illeti, Evan megállapította, hogy
egészen más hangulatba került, mire a desszertekhez értek.
„Lehiggadt”, gondolta; az étlap pereme fölött mustrálgatta az
apját, s hirtelen rádöbbent, milyen jóvágású a szürke vászonzakóban,
a világoskék ingben meg a sötétkék nyakkendőben. Istenem, Robin
kiköpött mása; ő is így nézhetett ki ilyen idős korában… ötvenhét
évesen. Owen megörökölte Robin kifinomult eleganciáját. „Bárcsak
elárulhatnám neki az igazságot, de nem merem. Legalábbis ma este
nem. Talán sohasem.”

– Szerinted veszélyes vizeken evez?

Linnet elfordította fejét, és feltekintett Julianre; apró sóhaj szakadt
fel belőle, mielőtt visszasimult vőlegénye karjába, majd ráhajtotta
fejét Julian csupasz mellkasára. – Nem hiszem – válaszolta némi
tűnődés után. – Mindenesetre, nem sokat tehetünk. Tudod, hogy
India úgyis a saját feje után megy.
– Ez igaz. Mi tagadás, kicsit aggódom miatta, drágám. Russell
Rhodes nagy világfi hírében áll.
Linnet felküzdötte magát az ágyban, odakuporodott Julian mellé, s
fürkészve leste az arcát. – Ne aggódj már állandóan – mormolta.
Julian már gyerekkoruk óta folyton aggodalmaskodott. – India pár
hete megnyugtatott, mondván, hogy részben maga Szurtos gerjeszti a
szóbeszédet. A botrányok miatt folyamatosan porondon van, ezért
csinálja. Ennek az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja, állítja
India. Szurtos alig iszik. Egész este egy pohár Sztolicsnaját szopogat.
– Mintha Gideon nagy szoknyabolondnak tartaná – mondta Julian
rosszalló pillantással. – És Gidnek jó a szimata.
– India váltig állítja, hogy nincs riválisa, nem is volt, amióta
megismerkedett Szurtossal. Ennek immár több hónapja. Azt is
elárulta, hogy Szurtos – saját bevallása szerint – már jó ideje facér
volt, mielőtt járni kezdtek. – Miután Julian csendben maradt, Linnet
tovább győzködte: – Na, ide figyelj! Biztos kéz kell ahhoz, hogy
valaki olyan precízen dolgozzon, mint ő. És ne tagadd, hogy
káprázatosak a festményei!
– Igazi remekművek. Ezt nem vitatom. Nem azt mondtam, hogy
iszákos, hanem azt, hogy szoknyavadász.
– Értem, értem. Bár úgy vettem észre, hogy Gideon információi
meglehetősen hiányosak. Csupán Melinda Caldwellről tud –
emlékeztette Linnet Juliant.
– Gondolod, hogy szívesen emlegetne más nőket is India előtt?
– Csak nem súgott meg valamit titokban? – puhatolózott Linnet.
– Á, dehogy – rázta a fejét Julian. – Csak annyit mondott, mikor
kimentetek Indiával a mosdóba, hogy a harrogate-i rendőrség
valószínűleg elásta az ügyet.
– Ól– Linnet szeme felcsillant meglepetésében. – Hogyhogy? Mi
ütött beléjük?
– Ez az úgynevezett,,helybéli-fiú-jó-fiú”-szindróma, hogy Gideont
idézzem. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy a rendőrség fátylat borított
a múltra, ahogy a kórház is. Nem esett meg az eset. Gideon váltig
állítja, hogy Szurtos sem tesz feljelentést az asszony ellen.
– India erősködik, hogy baleset volt.
 – Miért ne? Pontosan erre célozgattam az imént, Linny. Vajon
veszélyes vizeken evez India Melinda Caldwell miatt? Ez a nő
nyilvánvalóan Szurtos megszállottja. Mi van, ha titokban Szurtosra
vadászik, pokollá teszi az életét, és Indiáét is? Ja, és van itt még
valami: mennyire komoly a kapcsolatuk?
– Ami Indiát illeti, igen komoly, annyi szent. Mi tagadás,
hivatalossá szeretné tenni. Ezzel szemben Szurtos már kevésbé
rajong a házasságért.
– Ugyan, ki az az agyalágyult, aki visszautasítaná Indiát? –
kiáltott fel Julian.
– Szurtos Rhodes, a kis csóró Leeds eldugott utcáiból.
– De hát miért? – hüledezett Julian; hitetlenkedő arca csupa
tanácstalanság.
– Miért? – visszhangozta Linnet, kinek önkéntelenül kiült az apró,
gúnyos vigyor a szája szögletére. – Azért, mert India az, aki. Szurtos
nem kedveli India családját, így bennünket sem, India szüleit sem,
akiket még sose látott. Nem smakkolnak neki a Harte-ok, mert túl
puccosak és túl tehetősek; még kevésbé felelnek meg neki India
szülei, mivel Anthony nemes ember. Úgy vélem, ez egyfajta
visszájára fordított sznobizmus lehet. Például nem hajlandó
„komornyiknak” nevezni a főkomornyikot, következetesen
„gondnoknak” titulálja. Hihetetlen, nem?
– Ó, hogy lenne az? Találkoztam már efféle alakokkal. Meglátod,
meggondolja magát, ha megismerkedik velünk. Nem vagyunk olyan
rosszak.
– Véleményem szerint te csodálatos vagy, Julian Kallinski, leendő
félrem, szemem fénye. Apropó, a hét elején szétküldtem a
meghívókat, miután végre elhatároztuk, hogy december elsején
összeházasodunk.
Julian arca felragyogott. – Nagyszerű. – Gyengéden megsimogatta
Linnet orcáját. – Nagyapa odalesz az örömtől. – Maga Julian is
örvendezett, hiszen már tizenkét éves kora óta Linnet kezére
pályázott.
– Az enyém is örülni fog. – Linnet oldalt biccentette fejét, s
megkérdezte: – Az elmúlt tíz nap, pokoli volt… nem gondolod? Hol
ez, hol az, néha már az az érzésem, hogy átok sújtja ezt a famíliát.
– Ugyan már, micsoda ostobaság! – pirított rá Julian. – A Harte
nagy család, mozgalmasabb így az élet, mint egy kisebb
famíliában… időnként már túl mozgalmasnak is tűnik. Mégsem
átkozták el a Harte-okat, sem az O’Neilleket, sem a Kallinskiket –
tiltakozott. – Egész egyszerűen: néhanapján végzetes fordulatot
vesznek az események…
– Bár némelyik családban szerencsétlenebbül alakulnak, mint
máshol – szúrta közbe Linnet. – Jelenleg két válóper zajlik, és az
egyik fölöttébb kellemetlen lesz. Ott a gyermekrablás is, ami persze
kudarcot vallott. Ettől függetlenül Tessa megtanulta félni az istent, s
bizonyos mértékben megváltozott tőle az élete. India késelésbe
keveredett, és ne kerteljünk: ő is megsérülhetett volna…
– Pontosan erre célozgattam, amikor a veszélyes vizeket
emlegettem – vágott a szavába Julian.
– Tudom. Ez a bizonyos Melinda Caldwell gondot jelent Szurtos
számára. Megoldást kell keresnie erre a lehetetlen helyzetre, Jules,
mert India ezt nem fogja eltűrni. Ami azt jelenti, hogy ingatagabb a
kapcsolatuk, mint gondoltam.
– Egyetértek. De egy percre térjünk vissza Tessára. Komolyan
beszél, amikor azt mondja, hogy több időt akar szánni Adele-re, és a
karrierje csak második lesz a sorban? Elhiszed ezt?
– Igen, hiszem, hogy őszintén beszél… pillanatnyilag. Tessánál
sose tudja az ember, könnyen meggondolhatja magát. Csakugyan fél
azonban Mark Longdentől, jobban mondva a következő húzásától. A
héten összeültek az ügyvédeik, egyeztetik az anyagi jellegű
kérdéseket. De még ez sem hozott neki megnyugvást, legalábbis így
vettem ki a szavaiból, amikor a minap anyával beszélt telefonon.
– Anyád tudja, hogy kitűztük az esküvő dátumát?
Linnet rámosolygott. – Naná, és boldog, hogy végre rászántuk
magunkat. Te, úgy őszintén: nem kellett volna előbbre hoznunk?
Mondjuk novemberre?
Julian rábólintott, rögtön megértette a célzást. – Mert nagyapa
öreg, és gyengélkedik – suttogta; karjába vonta Linnetet, s
megsimogatta a haját. – Ugye, erre akarsz kilyukadni?
– Igen – mormolta Linnet Julian mellkasa felett. – És az enyém is
jócskán benne van a korban. Egyébként Bryan nagyapán nem fog az
idő.
– Nem bizony, és nyugodj meg, Linnet, meglátod, megérik az
esküvőnket! Ez minden vágyuk, hiszen Emma dédelgetett álma volt
az, hogy egyszer egyesíti a klánokat – kuncogott. – Minden erejükkel
azon lesznek, hogy megérjék a nagy eseményt.
Linnet vele együtt kacarászott. – Anya is ezt mondta.
– Mikor jön vissza New Yorkból?
– Szeptember első hetében, ahogy eredetileg is tervezte. Apa
egykét napra elruccan a Bahamákra, onnan hazarepül. Emily és
Winston anyával együtt tér vissza Londonba.
– Mit mondott anyád a lakodalommal kapcsolatban?
– Pennistone Royalban akarja tartani, és nem hagyja magát
eltántorítani.
– Örülök neki.
Julian szorosabban magához ölelte Linnetet, s egy ideig így
feküdtek. Linnet törte meg a csendet. – Múlt héten két jó dolog is
történt, ellensúlyozandó a sok rosszat. Te még én végre kitűztük a
dátumot, Evan és Gideon pedig eljegyezte egymást.
 – Csakugyan. Gideon vasárnap találkozik Evan szüleivel,
hivatalosan is bejelentik az eljegyzésüket, aztán a tervek szerint
felhívja Winstont és Emilyt, és közli velük a hírt.
– Olyan boldogok lesznek! Imádják Evant. – Linnet röpke csend
után halkan odasúgta: – Ne várjunk a gyerekkel, Julian! Alapítsuk
meg a saját családunkat. Nincs ellenedre?
– Már hogy lenne? Szerintem fiatalon kell szülni.
– Főleg ha valaki dolgozni szeretne. Egy huszonéves nő
könnyebben egyezteti a gyerek körüli teendőket a munkával.
– Ó, te mindennel megbirkózol, édesem – bizonygatta Julian
magabiztosan. – Egyébként is, Gideon felszentelt… viharfecske
vagy, aki járni tud a vízen.
Linnet csipetnyi kacagással a hangjában válaszolt:
– Jaj, Jules, kedvesem, kezdjük el! Gyakoroljunk.
– Mármint a vízen járást?
– Nem, te csacsi! Nagyon jól tudod, miről beszélek… a
babagyártást. – Imádott incselkedni a fiúval.
– Szíves örömest – suttogta bele Julian Linnet hajába; fölébe
hajolt, és szenvedélyesen csókolni kezdte.
 13

Evan szombat délelőtt az irodájában üldögélt, a Harte-

nagyáruházban, és a skicceket nézegette, melyeket Linnet számára
készített. Múlt héten kezdte a munkát: felvázolta, milyen
változtatásokat javasol a leedsi áruház divatáruosztályain. Meg volt
elégedve az ötleteivel, és remélte, hogy Linnet tetszését is elnyerik;
olcsón megvalósítható, praktikus elgondolások.
Mikor Linnet felkérte, hogy tervezzen át három divatáruosztályt,
melyek két külön szinten helyezkednek el, Evan hízelgőnek találta
azt, hogy ennyire bíznak benne; s felvillanyozta a kihívás. Most
végigpásztázta a skicceket. Bár kissé elnagyoltak, egy mesterember
mégis könnyedén elkészítheti a segítségükkel a végleges terveket,
hiszen Evan még a részleteket és a méreteket is gondosan feltüntette.
Félretette a rajzokat, bekapcsolta a számítógépet, és megnézte az
e-maileket; lejegyzett egyet-mást a leedsi projectről, majd hátradőlt,
s belekortyolt a kávéba. Agyában egymást kergették a gondolatok,
hamarosan kikötött azonban a szülei társaságában elfogyasztott
vacsoránál.
Végül is sikeresen végződött, pedig milyen különös hangulatban
indult. Most az apjára terelődtek Evan gondolatai: mikor
megérkezett, morózusnak tűnt. Nem úgy Marietta: ő jókedvű volt.
Ezzel szemben Owen mintha csak az alkalmat várta volna, hogy
végre kötekedhessen.
Talán ideges volt; esetleg azt hitte, sőt attól félt, hogy a lánya
megváltozott a Londonban töltött nyolc hónap során. Evan bizonyos
szempontból csakugyan változott, ezt érezte is; nem volt azonban
drasztikus a változás, nem érintette a személyiségét. Evan úgy látta,
hogy miután ezt Owen is észrevette, lehiggadt, és ismét a régi
önmaga lett.
 Evan mindig is közel állt az apjához. Szerette, és őszintén
csodálta. Ok ketten egy csapatot alkottak Evan gyerekkorában.
Elválaszthatatlanok voltak. Glynnis mama sokat élcelődött azon,
hogy sülve-főve együtt vannak; „mint két régi cimbora”, mondogatta
mindig.
És akkor, tegnap este, valami különös dolog történt. Evan egész
éjszaka hánykolódott és forgolódott: Owen Hughes járt a fejében, és
az, hogy kicsoda-micsoda is valójában? Továbbra is az édesapja
marad, de hazudott neki, ez biztos; így hát többé már nem az az
ember, akinek Evan korábban hitte.
Végül, a kora hajnali órákban, meggyőzte magát arról, hogy ez
mit se számít. Hiszen még mindig szereti az apját. A hibáival együtt.
Mivelhogy senki sem tökéletes. Owen hazudott, kegyes hazugság
volt azonban ez, s talán meg is van rá a magyarázat.
Tulajdonképpen észre se vette volna, ha történetesen nem pillant
az anyjára pont abban a pillanatban. Marietta arcán a megvetés
tükröződött. Vagy az undor? Bármelyik is, félreérthetetlenül
leleplezte Owen hazugságát.
„Kopp-kopp”, hangzott fel hirtelen, s mielőtt Evan
megszólalhatott volna, kivágódott az ajtó. Linnet sietett be rajta,
feldúltnak látszott. Evan ösztönösen kihúzta magát, felkészült a rossz
hírre.
– Van egy perced, Evan? – kérdezte Linnet.
– Természetesen. Mi a baj? Olyan zaklatottnak tűnsz.
– Inkább úgy mondanám, hogy meghökkentem. – Linnet
lehuppant az íróasztal mellett álló székre, s tovább mesélt: – Igen
különös beszélgetést folytattunk az imént Tessával, még mindig a
hatása alatt állok.
– Miről volt szó?
– Megkért, hogy vigyázzak Adele-re, míg ő Párizsba utazik
Lorne-nal – suttogta Linnet előrehajolva.
 Maga Evan is elképedt egy pillanatra, majd felkiáltott:
– Miért csodálkozol ezen, Linnet? A nővéred, benned van minden
bizalma. Szörnyen félti most Adele-t, és biztonságban szeretné tudni.
– Tudom, mégis meglepett egy kicsit, hogy nem Daisy Rickards
nagyanyánkat kérte meg. Igen közel állnak egymáshoz, és Daisy
sokkal jobb pesztonka lenne, mint én.
– Tessa nyilvánvalóan úgy vélekedik, hogy te vagy a legjobb
választás, míg édesanyád New Yorkban van. Bizonyára őrá bízta
volna Adele-t, ha itt lenne.
Linnet nagyot fújt. – Szent egek, micsoda felelősség egy gyerekre
vigyázni, különösen Adele-re a jelenlegi körülmények között! Hál’
istennek Elvira is velünk lesz, és csupán egy hosszú hétvégére szól a
megbízás – magyarázta. – Pennistone Royalban leszünk, ebből Tessa
nem enged. No, mindegy… – Elhallgatott, apró mosollyal
ajándékozta meg Evant, majd megkérdezte: – Nem tartanál velünk?
Nem akarod Yorkshire-ben tölteni a hétvégét? Jó móka lenne, ha a
fiúk is csatlakoznának hozzánk. Mondj igent! Kérlek.
– Igen – kacagott Evan, majd hozzáfűzte: – Örülök, hogy veletek
lehetek Pennistone Royalban. Szeretek ott lenni. És igazad van:
nagyszerű lenne, ha Gideon és Julian is velünk tartana.
– Nagyon köszönöm, ez igazán kedves tőled, Evan. Egyébként,
mielőtt elfogadtam volna Tessa felkérését, azt javasoltam neki, hogy
vigye magával Párizsba Adele-t meg Elvirát, de kereken elutasította
az ötletet. Nem hibáztatom érte. Történetesen egyetértek: jobb, ha
Adele Angliában marad valamelyik rokonánál, és nem utazik
külföldre, míg le nem zajlik ez a ronda válás. Nem csodálom, hogy
Tessa nyugtalankodik Mark Longden miatt. Én sem bízom benne.
– Sunyi pasas, akárcsak a barátja és ügyfele, Jonathan Ainsley.
Na, ő aztán a velejéig romlott alak! Szegény Robin bácsi, szégyent
hoz rá a fia.
 – Jack Figg már a sarkában van – újságolta Linnet –, le nem száll
róla. Legalábbis Jack hongkongi emberei állandóan Jonathan
nyomában vannak. Mostantól pontos információink lesznek a
hollétéről. Egyébként Jack Figg hatásosan hirdette az igét: Tessa is
az abszolút biztonság híve lett.
Evan kacagásban tört ki. – Jaj, ezt olyan murisán mondod, Linnet.
Szerintem is halálos egy pasi ez a Jack.
– Az hát, és a brit szigetek legbiztonságosabb házává varázsolta
Pennistone Royalt. Fogadunk?
– Dehogyis. Nekem is ez a véleményem.
– Egyvalamit nem értek – vallotta be Linnet, miközben odasétált
az ablakhoz. Meg se fordult, úgy folytatta: – Egyszerűen nem tudom
túltenni magam azon, hogy Tessa felkért bébicsősznek. Úgy értem…
állandóan rivalizál velem, Dauphine-nek titulálja magát,
legszívesebben most azonnal átvenné anyától a stafétát. Az isten
szerelmére, anyának esze ágában sincs visszavonulni, dolgozik, míg
roskatag vénasszony nem lesz. Bár sose lesz az. Hát igen, nagyot
fordult a világ.
– Vagy Tessa változott meg – rebegte Evan.
Linnet szembefordult vele; zöld szeme megelevenedett. – Van
ebben némi igazság. A gyerekrablás csakugyan ráijesztett. Az is
lehet, hogy most valóban minden más elé helyezi a lányát.
Pillanatnyilag.
– Nem lepődnék meg, ha mégis visszavonulna. Előbb, mint
gondolnád.
– Kétlem, hogy megtenné, Evan. Tudod, Tessa annál
ambiciózusabb. Ő akarja irányítani az áruházláncot, azt hiszi, hogy
ez a privilégiuma. De a maga módján akar igazgatni, szakítani óhajt
anya több mint harmincéves vezetési stílusával. – Linnet könnyed
kacajjal beszélt tovább: – Mondok neked valamit, Evan. Tessa
szívesen venné, ha én vonulnék vissza, ez az igazság.
 – Ismerem Tessát, mégis butaság erről beszélni, hiszen minden
marad a régiben, míg Paula irányít.
– Egyetértek.
– Miért megy Tessa Párizsba Lorne-nal? – szólalt meg Evanből a
kíváncsiság.
– Lorne filmet forgat, bő egy hét múlva kezdenek. Tessa szerint az
egész gárda átutazik. Körülbelül hat hetet töltenek Párizsban. Utána
visszajönnek, és két hónapon át dolgoznak a Shepperton Stúdióban.
Lorne meghívta Tessát az első párizsi hétvégére, hátha jót tesz neki a
levegőváltozás.
– Igazán bűbájos ember – állapította meg Evan, majd az
íróasztalán heverő vázlatokra pislantott. – Pont ezeket nézegettem,
amikor bejöttél; az irodádba készülődtem. Íme a leedsi áruházra
vonatkozó terveim. – S átnyújtotta a skicceket Linnetnek, aki
átfutotta őket, majd elölről kezdte az egészet: tüzetesen szemügyre
vette a hat tervrajzot. Végül felnézett. – Milyen ötletes. Egy szintre
hoztad az összes divatáruosztályt, egy légtérbe. Látom, egymásba
nyitottad az üzleteket.
– A csecsebecséket árusító butikokat pedig bedugtam a kisebb
zugokba meg sarkokba – hangsúlyozta Evan. – A vevő kijön az
egyikből, és már a másikban találja magát. Cipőket, táskákat,
kiegészítőket is vásárolhat ezen az emeleten. Ahol mindent megtalál.
– Hát igen, úgy vélem, remekül fog működni. Jó munkát végeztél,
Evan.
– Köszönöm – örvendezett Evan. – Tulajdonképpen
kölcsönvettem édesanyád ötletét – magyarázta –, a negyedik
emeleten ő is egymás mellé sorakoztatta a fehérneműt, hálóruhát,
otthonkákat, utcai öltözéket és sportruhákat, harisnyákat meg cipőket
árusító butikokat.
 – Á, csakugyan. Leesett a tantusz. Bár azt hiszem, ez az egy
légtérbe helyezett divatárurészleg jobban beválik. Gyere, menjünk fel
a negyedikre, nézzünk körül, jó?
Evant többek között a hely varázsa, maga a Harte-áruház ragadta
meg, ezért szeretett itt dolgozni. Sokszor korábban bejött, hogy bej
álja egyik-másik szintet, még mielőtt megnyílnak a kapuk a
nagyközönség előtt. Felpezsdült a lelke, miközben az emeletet rótta,
főleg, ha egyedül volt; magányát csak a takarító, vagy valamely más
korán kelő háborgatta.
Linnet is hasonlóan érzett; gyakran beszélgettek róla, most pedig,
miközben együtt járták a fehémeműosztályt, Evan bevallotta:
– Az összes emeletet imádom, az összes osztályt, mégis az
illatszerosztály a kedvencem. Hát a tiéd, Linnet?
– Az illatszerosztály, de az élelmiszerosztályért is odavagyok.
Tudod, a dédanyám, helyesebben szólva, a dédanyánk, egy kisbolttal
kezdte Upper Armleyben, Leeds külvárosában; főleg élelmiszerrel
kereskedett. Anyám elmesélte, hogy Emma Harte élt-halt az itteni
élelmiszerosztályért is. Lehet, hogy ezért kedvelem annyira. Tőle
örököltem. Mi tagadás, csodálatos hely… a húsok, a halak, a
kagylók, a csirkék meg a pulykák, és az a sok káprázatos sonka meg
rakott hús. Hát még a gyümölcsök meg a sütemények! Jobbat nem
találsz kerek e világon.
– Ó, mindenki rajong az élelmiszerosztályunkért. Fantasztikus.
Bevallom: oly csábító, hogy inkább elkerülöm. Tessát gyakorta
látom arrafelé: nézelődik, vásárolgat, de ő szeret főzőcskézni. Gideon
váltig állítja, hogy pályát tévesztett, jobban járna a világ, ha Tessa
szakácsnő lenne.
– Lefogadom, hogy hozzátette: „akárcsak Paula”, mivel anyám él
abban a hitben, hogy meg kell etetnie az éhező sokaságot; őszintén
hiszi, hogy született Földanya.
 – Ó, tudom, tudom. Igen, Gideon csakugyan ezt mondta, és nem
bírálatnak, hanem bóknak szánta.
– Jaj, tudom. Gideon rajong anyámért.
– Ki nem? Szóval, a skicceimre visszatérve: bár elsősorban ezt a
szintet vettem alapul, Linnet, az önálló butikok helyett mindent egy
légtérbe helyeztem. – Evan körbepillantott, majd hozzáfűzte: – így,
mivel nincsenek igazi falak, sem bejáratok, a vevő szabadon
járkálhat, mindent lát… nos, szinte mindent. Atyaég, ott van anyám!
– Hol? – érdeklődött Linnet, s körbejártatta tekintetét. – Nem
látok itt olyan nőt, aki az anyád lehetne, Evan.
– Ott-ott, az a nő, aki a neglizséket nézegeti. A szőke.
– A szőke? Az az anyád? Az angyalát, el se hiszem. Mintha a
nővéred lenne.
– Nem egészen – vihogott Evan. Majd karon ragadta Linnetet,
átráncigálta az emeleten, s közben odakiáltott: – Szia, anya. De jó,
hogy itt vagy!
Marietta arca felragyogott, mikor megpillantotta a lányát. –
Szervusz, kicsim. Úgy terveztem, hogy rád csörgök a mobilon,
miután itt végeztem.
– Anya, be szeretném mutatni neked Linnet O’Neillt. Linnet, ez
édesanyám.
A két nő, mindkettő sugárzó arccal, kezet rázott. – Kegyed túl
fiatal ahhoz, hogy főnök legyen – jegyezte meg aztán Marietta.
Linnet elkacagta magát. – Csakugyan túl fiatal vagyok hozzá, és
nem is vagyok főnök. Édesanyám vezeti az áruházat, Mrs. Hughes.
– Jaj, igen, igen! Úgy értettem, hogy Evan főnöke. Hiszen
állandóan azt hallom a lányomtól, hogy „Linnet a főnököm”.
– Fogadjunk, hogy kitalálom, miért nézegeted ezeket a meseszép
hálóingeket, anya. Meg szeretnéd lepni Angharadot. Már az esküvőre
készülsz.
 Marietta ragyogó mosolyt villantott a lányára, s lassan
megcsóválta a fejét. – Nem, nem. Magamnak szánom.
Evant meglepte a válasz, mégis rezzenéstelen arccal tudott felelni:
– Nos, van itt néhány mutatós darab, anya. Linnet szerzi be az áru
többségét. – Majd Linnethez fordult: – Mit gondolsz, mi illene
édesanyámhoz?
– Sétáljunk át a másik oldalra, Mrs. Hughes! Tudom, melyik
dizájner a magának való.
– Köszönöm, Linnet, és nyugodtan tegezhetsz.
Linnet mosolyogva fejet hajtott, belekarolt Mariettába, és
átvezette az osztály másik szegletébe.
Evan utánuk eredt. Marietta ma világoskék pamutszoknyát viselt,
hozzáillő inget és magas sarkú, kék szandált. Evan önkéntelenül
megállapította, milyen formás a lába. Különös, de még sose nézte
meg az anyja lábát. Már hogy nézte volna? Marietta javarészt
pongyolában vagy nadrágban járt.
Ismét számtalan kérdés vágtatott végig az agyán. Minek
köszönhető ez a rendkívüli változás? Elhatározta, hogy megkeresi a
titok nyitját. Amilyen gyorsan csak lehet.

Tessa az íróasztalánál ült, s a küszöbönálló párizsi út felett

merengett: hirtelen vegyes érzelmekkel kezdett viseltetni iránta.
Eltűnődött: vajon bölcs dolog volt-e beleegyezni abba, hogy elkíséri
az ikertestvérét a forgatás kezdetére?
Aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy Adele-t egyedül
hagyja Elvirával, még ha Pennistone Royalban lesznek is, amely
mostanra kész erődítménnyé vált, hála Jack Figgnek és a
riasztórendszernek. Tegnap elrebegte kétségeit Lorne-nak, mire az
ikertestvére előrukkolt a javaslattal: kérje meg Linnetet, hogy töltse
Pennistone Royalban a hétvégét, így szemmel tarthatja Adele-t. –
Neked sose mondana nemet, Tess – biztatta Lorne, s emlékeztette rá,
mennyire szereti Linnet a kislányt.
Tessa ma reggel felkereste hát Linnetet – bevallottan kissé fél-
szegen –, s kellemes meglepetés érte, mikor a féltestvére oly
készségesen beleegyezett. A féltestvére. Mindig is így gondolt
Linnetre. Ahogy Shane-t is mostohaapjának tekintette, ami igaz is,
bár édeslányaként nevelte őt, és igen szerette. Ők azonban O’Neillek,
míg Tessa Fairley lány, amit valamiért sosem tudott elfelejteni.
Linnet mégis édestestvérként viselkedett, mikor elrabolták Adele-t.
Kezébe vette az irányítást, megtette a megfelelő lépéseket, és neki
köszönhető, hogy a legkisebb felhajtással és a legnagyobb sikerrel
zajlott minden.
Telefoncsörgés szakította félbe a gondolatait; Tessa a kagylóért
nyúlt. – Halló?
– Te vagy az, Tessa? – kérdezte egy női hang.
– Igen. Kivel beszélek?
– Edwina nénéd vagyok – bömbölte Dunvale grófjának özvegye,
mint egy brit tábornok, aki éppen csatára vezérli katonáit. – Hát
elfelejtettél már engem, Tessa Fairley? – harsogta. – Ez az érzésem.
Időtlen idők óta nem hallok felőled.
– Már hogy felejtettem volna el magát, Edwina néni! Sőt pont a
minap emlegettük Indiával, és…
– Hogy van az unokám? Hogy bujkál ez a lány mostanában.
Felém se néz. No, sebaj, mindketten fiatalok vagytok, nincs időtök
egy magamfajta öregasszonyra, igaz?
– Ne mondjon ilyeneket, kérem! – jajdult fel Tessa; elfogta a
bűntudat, hiszen elhanyagolta a nagynénjét. Vajon miért hívta fel
Edwina? Ok nélkül sose telefonál. Egyszerre eszébe jutott Szurtos
Rhodes meg a késelés: csak nem jutott Edwina fülébe a dolog? De
hogyan? Könnyedén. Harrogate közelében él, közvetlenül
Knaresborough mellett; gyorsan terjed a hír, főleg, ha kellemetlen.
Robin bácsi is ott lakik a közelben, és rendszeresen trécsel Evannel,
aki minden bizonnyal informálja az aktuális eseményekről.
Tessa megköszörülte a torkát. – Indiával azt tervezgetjük, hogy
vacsorát rendezünk a tiszteletére, Edwina néni. Csak azért nem
telefonáltam még oda, mert…
– Elrabolták Adele-t – vágott közte a mindentudó Edwina. –
Örülök, hogy Linnet sikeresen legyőzte azt a szörnyeteg férjedet. És
a gyereknek sem esett baja. No, miféle vacsoráról beszélsz,
angyalkám? Miért rendeznétek Indiával ünnepi vacsorát egy
magamfajta vénasszonynak? És ki menne el, ha? Erre felelj, Tessa
Fairley!
– A fia, meg a menye biztosan…
– Lárifári. Mesebeszéd. Írországból? Felejtsd el! Anthony egy
tapodtat sem mozdul az istenverte zsombékja mellől.
– Eljönnének, nénikém, ahogy az unokái is, meg anya és Shane,
sőt én is. Hát a testvéreihez mit szólna? Robinhoz meg Elizabethhez?
És ott van Emily meg Winston is. Az egész család ott lenne, annyi
szent.
– És mit gondolsz, te lány, vajon az én drága Indiám elhozná az
újdonsült barátját is? A híres művészurat?
– Őt kérdezze! – mormolta Tessa kitérően; nem szívesen
bonyolódott bele egy Russell Rhodesszal kapcsolatos beszélgetésbe.
– Látni akarlak benneteket Indiával. Mihamarább – jelentette be
Edwina.
– Ó. Csak nincs valami baj, nénikém?
– Nincs. Legalábbis tudomásom szerint, de már kilencvenöt éves
vagyok, angyalom. És még mindig jó erőben vagyok, legyűrök
bármit és bárkit. No, mit szólsz hozzá? Mikor lesztek ti ketten
Yorkshire-ben?
 – Jövő héten mindenképpen ott kell lennünk. Ugyanis felújítjuk a
harrogate-i meg a leedsi áruházakat – magyarázgatta Tessa minden
eddiginél riadtabban.
– Akkor igazán összejöhetnénk. Gyertek el vacsorázni Niddersley
House-ba. Légy oly kedves, szólj Indiának! Én hiába telefonálgatok
neki, nem érem el. Legkésőbb holnap tudasd velem, melyik este
jöttök el.
– Rendben, Edwina néni. És a mi vacsoránk…
– Következő héten azt is megtárgyaljuk.
– Megpróbálom előkeríteni Indiát. Itt van valahol, az áruházban.
– Ha megtalálod, vedd rá, hogy telefonáljon ide! És köszönöm,
Tessa. Szervusz, drágaságom.
– Viszonthallásra, nénikém. Szólok Indiának, hogy csörögjön oda
magának. Jövő héten találkozunk.
Tessa lerakta a kagylót, hátradőlt a széken, és eltöprengett azon,
vajon mi lehet ez az egész? Természetesen felmerült benne a kérdés,
hogy Edwina talán hallott a késelésről. De honnan szerzett tudomást
róla? Mondjuk Robintól. Elvégre testvérek.
„Istenem, ő a legidősebb”, döbbent rá. Edwina Emma Harte első
gyermeke; házasságon kívül született, Emma tizenhat éves korában
hozta a világra. Edwin Fairley egyetlen lánya. S hiába zabigyerek,
ízig-vérig Fairley. Edwin unokájának, Jim Fairleynek, Tessa apjának
nagynénje. „Uram-atyám, milyen szövevényes família ez”, gondolta
Tessa.
Kinyitotta a határidőnaplót, s fellapozta a következő hetet:
alkalmas estét keresett, amikor elmehetnek Niddersley House-ba.
Ajjaj, csütörtök este esedékes a párizsi üt. 2001. augusztus 30.,
csütörtök. Az anyja pedig szeptember 5-én érkezik vissza New
Yorkból.
„Hétfőre vagy keddre kell tennünk a vacsorát Edwinával”,
döntötte el, mivel szerda délután vissza kell térnie Londonba.
 Becsukta a határidőnaplót, felállt, felmarkolta a mobilt,
becsúsztatta a kabátkája zsebébe, s kisétált az áruházba, hogy
felkutassa az unokatestvérét, Indiát.
 14

– Örülök, hogy összefutottunk – mondta Marietta, s Evanre

mosolygott. – Anya és lánya együtt ebédelt a Madárkalitkában, az
áruház egyik éttermében. Eltársalogtak, közben vizet kortyolgattak, s
az ebédet várták; kellemesen érezték magukat egymás társaságában.
– Én is örülök, anya – válaszolta Evan –, egyébként is ráérek
szombatonként, ilyenkor a számítógép mellett szoktam üldögélni,
adminisztrálok. Hétközben ritkán jutok hozzá.
– Gondoltam, körbejárom az áruházat, utána felhívlak, de sajnos,
neglizsénézegetés közben lebuktam – magyarázgatta Marietta
kislányosan vihorászva. – Jaj, az én koromban!
Evan némán rábólintott; ült, az anyját bámulta, s azon tűnődött,
milyen igaz Linnet egy órával ezelőtt elhangzott megállapítása:
Marietta csakugyan fiatalos, ki gondolná, hogy ilyen nagy lánya van?
Negyvenkilenc éves, hamarosan betölti az ötvenet, de sokkal
fiatalabbnak látszik. Azért ifjodott meg hirtelen, mert már nem
szenved depresszióban? Vagy más oka is van? Felvarratta tán a
ráncait? Nem, Owen nem keres annyit, hogy kidobja a pénzt a
plasztikai műtétre. No, persze, az anyja halála óta megengedheti
magának; Glynnis Hughes kisebb vagyont hagyott a fiára és Evanre
is.
– Mit bámulsz rajtam, Evan, ilyen meglepett szemmel? Maszatos
az arcom? Vagy nem tetszik a ruhám?
Evan pillogott. – Ne csacsiskodj, anya! – kiáltotta sietve. – Már
hogy lenne maszatos az arcod? Őszintén mondom, hogy remekül
nézel ki. Ahogy a minap a vacsoránál is. Az igazat megvallva, ezért
meresztem így rád a szemem. Annyira megváltoztál. Fantasztikus.
Más asszony lettél. El se hiszem.
 – Már hogyne hinnéd, hiszen látod a szemeddel. Ha látod, el is
hiszed, nemde Evan Hughes? Emlékszel, hányszor mondtam ezt
neked kiskorodban… – Nem fejezte be a mondatot, mivel észrevette,
hogy egyszerre kiült a tanácstalanság Evan arcára.
– Már hogyne emlékeznék rá! – rikkantotta aztán Evan. – Mikor
kételkedni kezdtem a Télapó létezésében, közölted velem, hogy „Ha
látod, elhiszed”, elvittetek a mamával a helybéli áruházba, és
bemutattatok neki.
Marietta arca csupa mosoly lett; örült, hogy Evan még emlékszik
az esetre. – Aranyos kislány voltál – jegyezte meg egy korty víz után.
Evan az asztal fölé hajolt. – Gyerünk, anya, áruld el, mi történt! –
súgta oda cinkosan. Mivel Marietta nem válaszolt, Evan találgatni
kezdett: – Ugye, újfajta gyógyszert kaptál? És megváltozott tőle az
életed, nemde?
Továbbra sem kapott választ; egy perc múlva hátradőlt, s várt.
Tovább nyújtózott a csend, mire Evanben felmerült, hogy talán túl
messzire merészkedett. Marietta kezéért nyúlt, megfogta, s
megszorongatta. – Ne haragudj, tapintatlan voltam. Teljesen
lenyűgözött, hogy ilyen remekül nézel ki, és mintha kicsit jobban
lennél. Ezért faggatóztam.
– Sokkal jobban vagyok, és nem vagy tapintatlan. Nem akarok
titkolózni, Evan, de sejtelmem sincs, hol kezdjem.
– Az elején – javasolta Evan. – És addig mondod, amíg akarod.
Mára már elég volt a munkából. Természetesen, csupa fül vagyok.
– Igen, igen, az elején… tavaly februárban kezdődött, alighogy
elmentél. Emlékszel még Dottie nénikédre? Anyám testvére volt, Los
Angelesben élt, nem messze anyámtól. Nagyon közel álltak
egymáshoz, egészen anyám haláláig.
– Halványan emlékszem rá, hébe-hóba emlegetted. Fiatalon film-
színésznőként dolgozott, még valamikor a negyvenes években.
 – Így van. Ez hihetetlen! Még erre is emlékszel? – hüledezett
Marietta. – Alig egyszer-kétszer találkoztál vele, mikor üzleti ügyben
keletre utazott a férjével. Még egész kicsi voltál akkoriban. Én
voltam az egyetlen unokahúga, és mindent elkövetett annak
érdekében, hogy meglátogasson. A férje, Howard Kempson, aki
mellett leélte az életét, az Ardent Pictures sajtófőnöke volt, egészen a
tíz évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig.
– Tudod, még a halálára is emlékszem. Szomorú voltál. Valamiért
megmaradtak bennem. Lehet, hogy a történeteid fogtak meg Dottie
néni filmszerepeiről, meg arról, hogyan ismerkedett meg Howarddal.
– Jelentéktelen kis színésznőcske volt, de a család szívesen
dicsekedett a filmjeivel.
Megérkezett a pincérnő: kihozta nekik a paradicsomsalátát meg a
jeges teát, majd elsietett.
– Folytasd csak! – sürgette Evan az anyját egy falat saláta után.
– Dottie néni februárban ellátogatott New Yorkba. Valamelyik
hollywoodi barátnőjének az ötvenedik házassági évfordulójára
érkezett. Összejöttünk. Bár nagyjából meg volt elégedve az
állapotommal, úgy gondolta, hogy sokat lehetne javítani rajta.
Megemlítette, hogy van egy doktor Anna Marcello nevű ismerőse.
„Jelentkezz be hozzá!”, nógatott.
Marietta lerakta a villát, s odahajolt Evanhez. – Sose felejtem el
Dottie néni búcsúszavait. Ezt mondta: „Állj fel, rázd meg magad, éld
az életed! Mielőtt még nem késő, Mari.” Feltételezem… lelket
leheltek belém a szavai.
– Néha jól jön az efféle biztatás, ha olyan valaki mondja, akiben
bízik az ember.
– Elmentem Marcello doktornőhöz, aki kezelésbe vett – mondta
tovább Marietta.
– Á, sejtettem, hogy innen fúj a szél, ezért változtál meg!
 – Marcello doktornő ellátott gyógyszerekkel, és lelkiismeretesen
kezelt. Nem csak ennek köszönhető azonban a változás. Más is
történt.
– No, ki vele – sürgette Evan.
– Dottie néni nem sokkal a New York-i látogatást követően
elhunyt. A nyolcvanas éveit taposta már, ennek ellenére igen fittnek
láttam, még csak szenilis sem volt. Alig egy héttel az után, hogy
visszatért a nyugati partra, szívrohamot kapott, és meghalt. De ne
szaporítsuk tovább a szót, ahogy ő mondaná: mindenét rám hagyta.
A brentwoodi lakást, némi tőkét meg az ékszereit. Többsége bizsu,
de akadnak köztük régi, patinás darabok is, igen szépek. Szóval,
ahogy a végrendeletében megállapítja: minden földi java az enyém
lett.
– Hű, az áldóját! Örökösnő lett belőled, és milyen váratlanul.
– Ó, nem örököltem nagy vagyont – kacagott Marietta –, szó sincs
róla.
– No, és apa mit szólt hozzá?
– Nem sokat.
– Hát nem örült neki? – hüledezett Evan.
– Nem igazán.
– De miért nem, anya?
– Mivel a halálával és a rám hagyott örökséggel Dottie néni nagy
változást hozott az életembe. Függetlenné tett.
Evan szájtátva bámult az anyjára. – És ez nem tetszett apának?
Mert többé nincs szükséged rá? Mármint anyagilag. Ugye, erről
beszélsz?
– Igen, erről.
– Mióta vagytok házasok? Időtlen idők óla. Csak nem hitte, hogy
most egyszerűen kisétálsz az életéből, mert megörökölted a nagy-
nénéd pénzét?! Vagy mégis?
 – Ki tudja, mit hitt akkoriban. Most se látok bele a fejébe, Evan.
Apád nem szokta megosztani velem a gondolatait – felelte Marietta,
s felhörpintette a jeges tea egy részét. – Mindenesetre megfogadtam
Dottie néni tanácsát, és tavaly februárban felkerestem Marcello
doktornőt. És örülök, hogy hallgattam a nénikémre. Így hát a halála
után, már a hagyaték birtokában, elhatároztam, hogy kézbe veszem a
sorsomat. Meg az örökségemet.
– Mivel érezted, hogy ez a nagynénéd óhaja.
– Pontosan. Felvettem a kapcsolatot egy ingatlankereskedővel, és
kiadtam albérletbe Dottie néni lakását. Természetesen bútorozva. Az
ügynök egy héten belül talált albérlőt, és most rendszeres jövedelmet
hoz a lakás. Megtartottam a részvényeket; a néném bankszámláján
lévő pénzt pedig átutaltattam egy manhattani bankba.
– Jaj, anya, olyan büszke vagyok rád! Ez igen, akár egy igazi
üzletasszony: hatékony és gyakorlatias. Gratulálok.
– Köszönöm, ez ám a dicséret, Evan, hiszen a te szádból hangzott
el.
– Komolyan gondoltam, anya.
– Egyvalamit le szeretnék szögezni: nem vette el az eszemet a
pénz. Persze, vásároltam pár új holmit. Olyan jó érzés csinos
ruhákban járni. Így mégis más.
Oly sóvárogva mondta mindezt, hogy Evan felkapta a fejét, s
riadtan az anyjára tekintett. Régebben egyetlen mutatós darab sem
akadt a ruhatárában? Nem igazán, legalábbis Evan emlékei szerint.
Csak nem az apja hibájából? Owen talán nem adott a feleségének
pénzt a szép ruhákra? Lehet, hogy akkoriban nem engedhette meg
magának. „Ne vádold őt”, pirongatta magát Evan. „Ne felejtsd el,
hogy anya nagybeteg volt, mániás depressziós. Igen, apa minden tőle
telhetőt megtett, bár időnként szörnyen elcsüggedt.”
 Evan perceken át a salátával foglalatoskodott: nézegette-
nézegette, de csak ímmel-ámmal csipegetett belőle. Hirtelen elment
az étvágya; letette a villát, és kihúzta magát a széken.
Csend telepedett közéjük, mégsem feszélyezte őket: gyengéd
szeretettel körbeölelgette anyát és lányát. Evanben felmerült, hogy
talán éveken át igazságtalanul bánt az anyjával, hiszen állandóan őt
hibáztatta, míg az apját folyton megtapsolta. Az anyja is szomjazta
tán a dicséretet, neki is kijárt volna időnként a tapsból. Meg a lánya
szeretetétől. Evant elfogta a bűntudat.
Megérkezett a pincérnő, leszedte a tányérokat, bejelentette, hogy
rögtön hozza a rák-labdacsokat, s máris elsietett.
– Elárulok neked valamit, anya – mondta Evan csendesen, szeme
Mariettára szegeződött. – Igazán bájosan festettél a vacsoránál,
ahogy ma is elbűvölő vagy. Apa biztosan örül, hogy jobban vagy, és
így kivirágoztál. Sőt megszépültél.
– Nem is tudom… remélem, így van, kicsim. Bár mintha észre se
venné.
Evan megrázta a fejét. – Nem bírok eligazodni rajta, anya –
motyogta, s egyszerre dühös lett az apjára. Hogy viselkedhet így?
„Ó, én igen”, gondolta Marietta. – Mint említettem, a pénz nem
nagyon izgat – mondta fennhangon. – Nem rohanok el most, hogy
fűt-fát megvegyek. Ennek ellenére, jó érzéssel tölt el a szabadság,
amit a pénz biztosít. Jó tudni, hogy szükség esetén megélek a saját
jövedelmemből.
Evannek egy percre elállt a szava. Megértette, mire célozgat az
anyja. Az apját már kevésbé értette: vajon miért nem hajlandó
nyilatkozni? Irigykedik? Megijedt? Tényleg felmerült benne, hogy
faképnél hagyja a felesége? De hát miért? S ekkor Evan rádöbbent,
milyen keveset tud a szülei házasságáról. Elvégre kilenc évvel ezelőtt
elköltözött otthonról Glynnishez és Richard Hugheshoz,
Manhattanbe. Túl sokáig betegeskedett az anyja? Owen esetleg
neheztelt rá az elvesztegetett évek miatt? Mindazonáltal sikeres
régiségkereskedő lett belőle, s örömét lelte az otthonában, az ódon,
bájos, connecticuti tanyaházban.
– Kérlek, ne ítélkezz elhamarkodottan apád felett! –
figyelmeztette Marietta.
Evan felriadt gondolataiból. – Nem ítélkezem felette – válaszolta.
– Lenne azonban egy kérdésem. Olyan furcsa arcot vágtál, amikor
apa kijelentette: nem tudta, hogy az anyja Emma Harte-nak
dolgozott. – Nagyot sóhajtott, majd kibökte: – Ugye, lenézed? Ezt
láttam az arcodon?
– Nem, kicsim. Nem nézem le. Csak megdöbbentem.
– Ugye, hazudott nekem?
Mariettát nem vitte rá a lélek, hogy hangosan kimondja az „igent”,
inkább csak bólintott.
– De hát miért? Mit számít, hogy kinek dolgozott? Miért gyűlöli
apa a Harte-okat?
– Három kérdést tettél fel egyszerre, három szóval válaszolok…
fogalmam sincs róla.
– Hadd tegyek fel még egy kérdést! Ha apa tudta, hogy Glynnis
Emma Harte-nak dolgozott az áruházban, és ennyire nem szíveli a
Harte-okat, miért bátorított januárban arra, hogy utazzak el
Londonba?
– Mert akkor még nem tudott a dologról. Ó, igen, csakugyan
emlékezett rá, hogy az anyja találkozott Emmával a háború idején, és
egy ideig még utána is tartották a kapcsolatot, de sejtelme sem volt
arról, hogy Glynnis Emma titkárnője volt.
– Ugye, erre csak tavaly novemberben jött rá, Glynnis halála
után?
Marietta bólintott.
– Papírokat is talált?
 – Egy ajánlólevelet, melyet Emma évekkel ezelőtt adott Glynnis-
nek. Az egekig magasztalta, mint titkárnőt.
– Mást nem talált?
– Nem.
– Ez nem magyarázza meg, miért viselkedik így velem.
– Nem. Hacsak nem…
– Hacsak nem? – vágott közbe Evan.
– Hacsak nem zavartad meg a lelki nyugalmát. Attól a pillanattól
kezdve, ahogy beléptél az áruházba, őrülten szerelmes lettél… az
áruházba, Linnet O’Neillbe, Paula O’Neillbe és India Standishbe. És
Gideon Harte-ba is. Mi van, ha apád úgy érzi, hogy elhagytad, Evan?
Talán azt hiszi, hogy sose jössz haza többé.
– Jaj, anya – rebegte Evan.
– Sejtem, hogy nem jössz haza, legfeljebb látogatóba. Angliában
fogsz maradni. Tudod, a nők ezt ösztönösen megérzik, és sokkal
gyakorlatiasabban gondolkoznak, mint a férfiak. Mi, velük
ellentétben, két lábbal a földön járunk, nem a fellegekben. –
Felsóhajtott. – Látom, hogy fülig szerelmes vagy Gideonba, és
örülök neki, kicsim. Áldásomat adom rád.
– Te igen, de apa nem. Erre célzol?
– Dehogyis. Mondtam az előbb: nem akar teljesen elveszíteni. Ne
köntörfalazzunk: mindig is te voltál a… kedvence.
Evan témát váltott. – Miért fogadtátok örökbe Elayne-t és
Angharadot? – kérdezte.
– Nem lehetett több gyermekem.
– Anya, mániás depressziós voltál, még rólam sem tudtál igazán
gondoskodni, nemhogy még két gyerekről!
– Apád nagyobb családra vágyott, Evan.
Evan megfogta édesanyja kezét, és megszorította. Fürkésző
tekintete Marietta arcát kémlelte: látta, milyen bájos, nyugodt, szépen
ívelt; sosem redőzte ránc, sosem felhőzte be gond ezt az arcot, ezt a
széles homlokot. S milyen egyedi szempár ez! Se nem kék, se nem
zöld, hanem különleges türkiz. Marietta haja ragyogó szőke glóriába
fogta az arcát, s Evan egyszerre rádöbbent, hogy az anyja eddig is
ilyen volt: csendes, visszafogott, tökéletes szépség.
– Te voltál az, anya… – szólalt meg óvatosan – …te vágytál újabb
gyerekre… mert elvett tőled. Ugye, téged félrelökött, engem pedig
magához láncolt?
Marietta pislogott, majd elfordította fejét; nem válaszolt.
– Szeretlek, anya. Nagyon szeretlek. Eddig is szerettelek –
suttogta Evan gyengéden.
– Én is szeretlek, Evan – felelte az anyja, s könnyek csillantak
meg a rendkívüli szempárban.
A pincérnő váratlan felbukkanása zavarta meg a beszélgetést. –
Nem akartalak felzaklatni – szabadkozott Evan, miután ismét
magukra maradtak.
– Tudom. Szeretném, ha ebéd után beugranánk egy-két percre az
irodádba. El kell mondanom valamit.
Evan nem faggatózott, csak bólintott.

– El akarok mondani valamit a nagyanyádról – mondta Marietta

Evannek egy órával később, miután helyet foglaltak az irodában.
– No, hadd halljam! Utána jobban megértem a dolgokat?
– Remélem, kicsim. Tavaly nyáron, mielőtt komolyra fordult a
betegsége, Glynnis meghívott New Yorkba, ebédre. Örömmel
mentem, mert imádtam a nagyanyádat, és tudtam, hogy ő is kedvel
engem. Az igazat megvallva arra tippeltem, hogy vagy az én
egészségi állapotom, vagy az övé lesz a téma. – Marietta elhallgatott,
egy pillanatra eltűnődött, vajon folytassa-e. Nem nyitja ki ezzel
Pandora szelencéjét, nem fed fel szörnyű titkokat?
Evan várt; az anyján pihent a tekintete. – És miért akart beszélni
veled a mama? – kérdezte, miután többször is megköszörülte a
torkát. Mivel Marietta továbbra is néma maradt, felkiáltott: –
Fogadok, hogy az egészségi állapotod miatt. Állandóan aggódott
miattad. Nagyon szeretett téged.
– Igen, szeretett. Mégsem rólam óhajtott beszélgetni azon a
napon. Nem is önmagáról. Miattad gyötrődött.
– Miattam?! – Evan szemlátomást megrökönyödött e bejelentés
hallatán.
– Igen, a nagyanyád úgy gondolta, hogy felőrölnek téged a
mindennapok, és a semmibe vezet az utad.
– Nem tévedett. Nem is csináltam titkot ebből. Elmondtam neki,
hogy vakvágányra kerültem. Unom a munkám. Elegem van New
Yorkból.
– Közölte velem, hogy Londonba kell utaznod – folytatta
Marietta. – Úgy volt, hogy ellát pénzzel, és útnak indít. Mire vitába
szálltam vele, megkérdeztem, mit kezdenél ott egymagádban?
Dolgozhatnál a Harte-áruházban, felelte ő. Elmagyarázta, hogy
hajdanán közel állt Emma Harte-hoz; jól ismeri az áruházat, hiszen
maga is ott dolgozott a második világháború idején. Váltig állította,
hogy számodra a knightsbridge-i Harte-áruház az ideális munkahely.
– Istenem, anya, már akkor kitervelte! Hát nem tudta, hogy Emma
Harte halott?
– Bizonyára tudta, bár nekem ezt aznap nem említette meg. Be
akar vezetni a Harte famíliába, mondta, hogy bekerülj a köreikbe,
hiszen oda tartozol. „Hogy érti ezt?”, kérdeztem én, de csak
hallgatott némán, magába zárkózva. Egy perc elteltével ismét
megszólalt: „Bízzál bennem”, mondta, „régi ügyem van a Harte-
okkal”. Továbbra is elleneztem az ötletet. Még hogy elutazz New
Yorkból, még mit nem! Erre kijelentette, hogy az ember kölcsön
kapja egy időre a gyerekét, aztán el kell engednie, hadd élje a saját
életét. „Engedd el”, kérlelt, „küldd el Londonba! Ellenállhatatlan ez a
lány.” Szóról szóra ezt mondta.
 – Úgy értette, hogy ellenállhatatlan vagyok a Harte-ok számára?
– Igen.
– És apa mit szólt ehhez?
– Sose beszéltem neki erről. Hisz megígértem a nagyanyádnak.
Evan nekidőlt a széktámlának, az anyját fürkészte: vajon mit
tudhat még? Már majdnem megkérdezte, hallott-e Glynnis és Robin
románcáról, de meggondolta magát. Bölcsebb, ha előtte puhatolózik
egy kicsit. Továbbra sem tudta eldönteni, elárulja-e apjának az
igazságot vagy sem? Apró mosollyal, csendesen megjegyezte hát:
– Nos, a mama végül mégis véghezvitte az akaratát, nem?
– Így igaz, a halálos ágyán – mormolta Marietta. – Bizony,
Glynnis nem véletlenül parancsolt rád, hogy menj el Londonba és
keresd meg Emma Harte-ot, mivel nála a jövőd kulcsa. Tudta, mit
csinál.
– Úgy ám. Mivel biztosra vette, hogy megfogadom a tanácsát, és
mindenképpen elutazom Londonba.
– Ó, úgy látom, nem bántad meg a dolgot – mondta az anyja; fél
szemöldöke megemelkedett; szeme Evan arcát pásztázta.
– Így van, anya, nem bántam meg. Mit mást mondott a mama a
Harte-okhoz fűződő kapcsolatáról? Az egész családot ismerte?
– Nem, nem ismerte – felelte Marietta; „Jól teszem, hogy
hazudok?”, kérdezte közben magában. Nos, nincs más választása,
legalábbis pillanatnyilag. Később talán tisztázhatja az ügyet a
lányával, s elárulhatja neki az igazságot.
– Anya, olyan aggodalmas arcot vágsz – kiáltott fel Evan, kinek
fürkésző tekintete az anyját kémlelte. – Csak nem hallgatsz el
valamit?
– Dehogyis – füllentett Marietta.
– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Nem árulom el
apának.
 – Te jó isten. Nehogy elkotyogd neki, mit hallottál az imént,
Evan! Én még Glynnis halála és a te londoni utazásod után is
hallgattam róla, mint a sír. Köt az adott szavam, és most neked is
hasonló ígéretet kell tenned.
– Rendben. Ígérem, hogy nem mesélek apának a mamával
folytatott beszélgetésedről. Becsületszavamra.
Marietta megkönnyebbült. A lányára mosolygott, s ekként
suttogott:
– Köszönöm a mai napot, kicsim. Annyira élveztem a
társaságodat… és a bizalmas beszélgetést. És annyira sajnálom.
– Mit sajnálsz?
– Azt, hogy nélkülem kellett felnőnöd. Annyi mindenről
lemaradtunk, te meg én…
– Sokat betegeskedtél. De azért néha-néha számíthattam rád…
minden egyes alkalomra emlékszem, anya.
– Örülök neki. Ami pedig Gideon holnapi ebédmeghívását illeti:
apád is velem tart. Mindketten ott leszünk. Az az érzésem, hogy apád
már meglehetősen kíváncsian várja a találkozást.
– És George? Nem bánja, hogy nem vele meg Arlette-tel
ebédeltek?
– Dehogy! Ez csak apád agyában fordult meg. No, hol
találkozunk, és mikor?
– Egy órakor a Dorchesterben. Az előtérben várlak benneteket –
válaszolta Evan megkönnyebbülten és egyben boldogan, hiszen a
szülei végre megismerkednek azzal a férfival, akit szeret, és akinek
odaígérte a kezét.

Fél három volt, mikor India besietett Tessa irodájába. – Jaj, de

sajnálom, hogy nem tudtál elérni! – sopánkodott. – Megkaptam az
üzeneted. Jól van a nagyanyám?
 – Remekül, sőt szokás szerint úgy vezényel, akár egy brit
tábornok, aki arra készül, hogy a seregei élén eltiporja a
bennszülötteket. Edwina néni kemény, mint az acél.
India hahotára fakadt. – Egyetértek. Elárulta, mit akar?
– Igen, azt mondta, hívd fel! És vacsorára is meginvitált
bennünket a következő hétre, Niddersley House-ba. Elfogadtam a
meghívást. Mindenképpen hétfőre vagy keddre kell tennünk a dolgot,
mert szerda délután vissza kell jönnöm Londonba. Másnap utazom
Párizsba Lorne-nal.
– Remélem, felvidít az út – mondta India. – Vajon minek
köszönhetjük nagyanyám vacsorameghívását? Nem célozgatott
valamire?
– Nem, de határozott és tüzes volt, s mulatságosan bájos. Már
sokszor megállapítottam, hogy olyan… jópofa. Főleg a korához
képest.
– Tudom, mire gondolsz – helyeselt India. – Fiatalos, és úgy is
viselkedik. Tesz-vesz, sürög-forog, akár egy ifjú menyecske.
Tessa elmosolyodott. – Holnap be kell jelentenem, melyik estére
esett a választásunk.
– Ha nincs ellenedre, Tessa, inkább legyen a hétfő. Reményeim
szerint kedd délután visszavihetem Szurtost Willows Hallba, és
éjszakára is ott maradok. Szerencsére rohamosan javul az állapota,
nemsokára kijöhet a kórházból.
– Örömmel hallom, hogy jobban van. Nekem megfelel a hétfő.
Mikor mész Yorkshire-be? Holnap délután?
– Igen. Hát te?
– Úgyszintén. Adele-t meg Elvirát is magammal viszem.
Szeretném, ha berendezkednének, mielőtt szerdán elutazom. Linnet
szerda este érkezik meg Pennistone Royalba, hogy szemmel tartsa a
dolgokat.
 – Értem – dünnyögte India, s lehuppant a székre. Biztosra vette,
hogy nincs miért aggódni, hiszen Jack Figg kész erődítményt
varázsolt a házból meg a környékéből. Megállapította hát: – Biz’
isten, tökéletes biztonságban lesznek. És mi hír a mi rettegett
Markunkról?
– Uh, semmi. – Tessa öntudatlanul összerezzent. – Hála az égnek.
Tárgyalnak az ügyvédeink, de lassan döcög a szekér. Anya azt
mondja, hogy a lovak közé csap, ha visszajön Londonba.
– Na, Paula nénit ismerve, szó szerint így is lesz. – India ismét
felállt, odaballagott Tessa íróasztalához, és megkérdezte: –
Felhívhatom innen a nagyanyámat? Legalább egy nappal korábban
közlöd vele, hogy hétfőn ellátogatunk hozzá.
– Érezd magad otthon! – felelte Tessa.
India tárcsázott, s várt, míg kicsöng a telefon. – Beszélhetnék,
kérem, az özvegy grófnéval? – érdeklődött, miután felvették a
kagylót.
– Vele beszélsz, drága India. Én vagyok az.
– Szervusz, nagyanya. Itt van velem Tessa is, azt mondja, kerestél.
– Pontosan. Az udvarlódról akarok beszélni veled, galambom.
Hogy van? Kikerült már a kórházból?
India Tessára bámult, s meglepődve forgatta a szemét. – Jobban
van, nagyanya. Kedden kijön a kórházból.
– Örömmel hallom. Igazán elhozhatnád Niddersley House-ba, ha
megerősödik. Szeretném látni. Rendben?
– Persze.
– Óriási tehetség. Helyesbítek, még annál is nagyobb tehetség. Az
az ember egy zseni!
– Ó, igen, az – kiáltotta India, aki megkönnyebbülve hallotta,
hogy a nagyanyja olyan pozitívan nyilatkozik Szurtosról. – Tessa
szeretne beszélni veled, nem vár vele holnapig.
– Ugye, kitűztétek a vacsora napját?
 – Igen, nagyanya.
– Mikorra? – dörögte Edwina.
– Hétfő estére, ha neked is megfelel.
– Már hogyne felelne meg? Nem járok én bálról bálra, mint egy
ifjú hölgyike, India. Apropó, mit fecsegtetek összevissza holmiféle
tiszteletemre adott vacsoráról?
– Tehát Tessa megemlítette? Gondoltuk, illendő lenne…
megtisztelni téged, hiszen te vagy a Harte család legidősebb élő
tagja.
– Jaj, ezt ne emlegessétek! – jajdult fel Edwina, majd jót
kuncogott. – Mivel mindketten részben Fairleyk is vagytok, ahogy
jómagam, fontolóra veszem az ötletet. Gondolod, hogy kirángathatod
apádat Írország mocsaraiból? Ő is eljön?
– Biztosra veszem, nagyanya.
– No, majd hétfőn megtárgyaljuk. Pontban hét órakor, India.
Szervusz, angyalom.
– Szervusz – köszönt el India, de Edwina már lecsapta a kagylót.
India Tessára nézett, s zavartan bejelentette: – Hallott Szurtosról.
Vajon kitől?
– Hát nem tőled? – kérdezte Tessa; arca rezzenéstelen maradt,
mint mindig.
– Nem. Csak Linnetnek meséltem róla. Persze a késelés után
elterjedt a hír.
– Akkor megvan a válasz. Egy csapásra megtudta az egész család
– mutatott rá Tessa.
– Robin bácsitól hallhatta, hiszen Evan minden nap elcseveg vele,
vagy majdnem – jegyezte meg India.
– És mit számít, ha tudja? Egyébként mit szólt hozzá?
– Azt mondta, hogy zseni… találkozni szeretne vele. – India
visszatért a székhez, neki támasztotta hátát a párnáknak, majd ezt
mormolta: – Csak az a gond, hogy Szurtos nem óhajt találkozni vele.
 – Miért nem?
– Mert azt hiszi, hogy gőgösek a rokonaim. Ostobaság. Csak
azért, mert apának nemesi címe van.
– Lefogadom, hogy rááll a dologra, ha megfelelő képet festesz…
ó, elnézést a szóviccért! Fesd le igazi, hóbortos öregasszonynak a
nagyanyádat, hiszen az. – Közben Tessa kikapcsolta a számítógépet,
a retiküljéért nyúlt, s így szólt: – Hétfő este találkozunk Niddersley
House-ban, most pedig hazamegyek a kislányomhoz.
India felpattant. – Én is leteszem mára a lantot – mondta. –
Autóval jöttél, vagy elvihetlek anyád házához?
– Ó, az nagyszerű lenne, köszönöm, bár eredetileg sétálni
akartam. Olyan veszélyes London mostanában… még fényes nappal
is.

Útközben, Paula Belgrave Square-en álló háza felé menet, India pár
percig Szurtosról fecsegett meg a portréról, mely őróla készül. Majd
váratlanul megkérdezte:
– Meddig akarsz a szüleiddel élni, Tessa?
Tessa futó pillantást vetett rá, majd így válaszolt:
– Míg véget nem ér a válóper, és meg nem egyezem Markkal.
Aztán keresek magamnak egy lakást. Nem szeretnék ott maradni a
hampsteadi házban, hiába az enyém. Nem bírom elviselni azt a
helyet. Marknak köszönhető, hogy ronda lett, rideg és nyomasztó.
Felőlem az övé lehet, vigye csak!
– És ő szívesen viszi.
– Hát igen. Úgy tűnik, anya kifundált valamit, de csak szeptember
elején tudom meg a részleteket, amikor hazajön. Addig is ott a
Belgrave Square-en álló ház: elég nagy, és üres a földszinti lakás,
Paul McGill régi kvártélya. Odalent megbújhatok, ha úgy hozza a
kedvem.
Miközben bekanyarodtak a térre, India megkérdezte:
 – Beugorhatok egy percre? Szívesen megnézném Adele-t.
Megölelgetem egy kicsit.
– Természetesen. Ó, istenem, India! Az ott Mark a lépcsőn, épp
most csenget be. Hát ő meg mit akar itt?
– Semmi pánik! – parancsolt rá India. – Elbánunk vele. – S
rövidesen leállította az autót a ház előtt. – Csak higgadtan –
mormolta, miközben Tessa kikászálódott az Aston Martinból.
– Úgy lesz. – Tessa átsietett a járdán. – Mit keresel itt, Mark?
Mark sarkon pördült Tessa hangjára. – Mit keresnék? Szeretném
látni a lányomat. A közelébe se engedsz. Micsoda dolog ez?! –
mondta harciasán, vöröslő arccal.
– Jól tudod, hogy be kell jelentkezned. Nem állíthatsz be csak így!
– kiáltotta Tessa; megtorpant a lépcső alján, feltekintett a férjére, s
igyekezett uralkodni az indulatain.
– Nos, íme, itt vagyok, Mrs. Longden. Jogomban áll látni Adele-t,
hiszen az apja vagyok. Szeretem, és ő is szeret engem.
– Elveszítetted a jogodat aznap, amikor elraboltad – közölte vele
Tessa.
– Nem raboltam el, csak megkocsikáztattam, és megebédeltettem.
Épségben visszavittem. Egy ujjal sem nyúlnék hozzá, bármit hiszel
is, és ezt megmondtam az ügyvédeknek is. Micsoda dolog ez, így
megrágalmazni az embert!
– Nem láthatod addig, amíg hivatalosan meg nem egyezünk –
jelentette be Tessa ridegen, haragos tekintettel. – Miattad húzzák-
halasztják ennyire a dolgot.
– Micsoda rima vagy te, és…
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, s ott állt a küszöbön a
házvezetőnő, Harriet.
– Ó, maga az, Miss Tessa – mondta, s a további utasításokat várta,
hiszen a többi alkalmazotthoz hasonlóan ő is ismerte a helyzetet.
 India sietve csatlakozott Tessához, s karon ragadta. – Hívjuk be
inkább egy teára. Nem ordibálhattok idekint.
Tessa Indiával az oldalán felballagott a lépcsőn, s fojtott hangon
így szólt Markhoz:
– Akkor gyere be, Mark. Iszunk egy teát Adele-lel.
Harriet röpke habozás után szélesebbre tárta az ajtót Tessának. –
Minden rendben van – dünnyögte Tessa. – Semmi gond, Harriet. Ben
itt van?
– Itt, hála isten – dörmögte Harriet megkönnyebbülten, hiszen a
férje odabent nézte a tévét.
Miután beléptek, Tessa Markhoz fordult, s jegeces hangon
bejelentette:
– Most az egyszer eltekintek a múlt héten kötött
megállapodásunktól. Ennyi és kész, míg hivatalosan meg nem
egyezünk. Megértetted?
Mark bólintott, majd csendesen követte Tessát fel, a
játszószobába: a család többi tagja is ott játszott kiskorában. Most
Adele kedvenc helye lett.
Mikor a kislány meglátta az apját, elmosolyodott, és odaintegetett,
mégis Tessához futott oda. – Anyuci, anyuci, de jó, hogy megjöttél!
– lelkendezett.
Tessa lehajolt, futtában magához ölelte a gyereket, megpuszilgatta
az arcocskáját, majd ismét megölelgette. Utána felegyenesedett, s így
szólt:
– Itt van apa meg India néni. Teadélutánt rendezünk. Veled,
Elvirával meg a babáiddal.
– Jaj, de jó, anyuci, jaj, de jó! Reggi pont most rakta fel a teát –
mondta a találékony kislány, s a rongybabára mutatott, melyet
mindig magával cipelt.
– No, akkor csücsüljünk le, megvárjuk, míg Harriet elkészíti a teát
– duruzsolta Tessa kedvesen.
Másfél óra múlva Tessa lekísérte Markot a lépcsőn, a márvány
előcsarnokba. – Köszönöm – mondta Mark halkan, s mielőtt Tessa
megállíthatta volna, a karjába vonta, csókolgatni kezdte az arcát, és
megsimogatta az asszony ezüstszőke haját. Tessa küzdött ellene,
végül sikeresen eltolta magától, s ráripakodott: – Soha többé ne
merészeld! Soha, hallasz engem?!
– Sajnálom, nem akartalak megszorongatni.
– Ne érj hozzám! Soha többé! – sivította Tessa metsző hangon.
– Tessa, annyira sajnálom. Tudom, hogy megleptelek, magam is
meglepődtem. Nézd, én szeretlek. Kezdjük elölről, felejtsük el a
válást! Egy család vagyunk. Mi hárman.
Tessa a csarnok közepén állt, szájtátva nézett rá – meghökkent, és
dühös volt. A pofátlan alak. Egyszer csak elszakadt a cérna, s Tessa
rázendített:
– Még hogy elölről kezdjük! Azok után, amit velem műveltél?!
Megaláztál, megbecstelenítettél, testileg-lelkileg egyaránt, és
elraboltad Adele-t. Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy egyáltalán
fontolóra veszem a dolgot.
– Kérlek, Tessa, már megint túlzásokba esel!
– Távozz, légy szíves – szólította fel Tessa, minden korábbinál
fagyosabban; odasétált a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. – Menj el,
Mark. De íziben.
Mark szó nélkül távozott; undok fintor ült az ajkán, düh a
szemében.
Tessa bevágta mögötte az ajtót, és bereteszelte, majd megfordult,
és felszaladt az emeletre. Reszketett, nem múlt még el haragja, mégis
nyugalmat erőltetett az arcára, mielőtt visszatért a játszószobába.
India felemelkedett, mikor megpillantotta, és feléje sietett. –
Valami baj van? – érdeklődött, bár sejtette a választ.
 – Az imént azzal hozakodott elő, hogy megint álljunk össze.
Hihetetlen, nem? Micsoda alak. Úgy csinál, mintha nem is őmiatta
ment volna tönkre a házasságunk.
 15

Gideon Harte a Dorchester Hotel előterében álldogált, Evant várta. A

forgóajtó felett lévő órára pillantott: tíz perc múlva egy óra, Evan
bármelyik percben besiethet. Pontos szokott lenni. Gideon
legnagyobb örömére ez is közös volt bennük.
Bárcsak egyedül ebédelnének! Egyszerre kevésbé találta
csábítónak az ötletet, hogy találkozzon a lány szüleivel; talán azért,
mert túl sokat foglalkozott vele az elmúlt napokban. Miért is jöttek
Londonba? Evan teljesen kivetkőzött önmagából, amióta
megérkeztek, és egyre nagyobb dilemmába került: nem tudta
eldönteni, elmondja-e apjának az igazságot Robin Ainsleyről.
Gideon eleinte azt mondta, hogy neki édes mindegy, döntsön
tetszése szerint; de később rádöbbent, mennyire számít az igazság.
Úgy érezte: Evan apjának feltétlenül meg kell tudnia, hogy részben ő
is Harte, ahogy maga Evan is.
A gondolatfonál megszakadt, mikor Evan bevágódott a
forgóajtón; mosoly ragyogta be az arcát, amint megpillantotta
Gideont. „Milyen csinos ebben a könnyű, halványkék
pamutruhában”, gondolta Gideon. A feltűnően magas sarkú, kék
szandál még nyúlánkabbá tette a lányt; opálos-kék gyöngyök övezték
nyakát, s díszítették fülét, s tükrözték vissza szeme színét.
– Ugye, nem késtem el, Gid? – kérdezte, mikor megállt a
fiatalember mellett; mosolya széles volt, és szívélyes.
Gideon megrázta a fejét. – Ami azt illeti, korán érkeztél. Hol
vannak a szüleid?
– Megállapodtunk, hogy negyed kettőkor itt találkozunk. Pár
percet kettesben akartam tölteni veled. Hiányoztál!
– Te is nekem. – Karon fogta a lányt, majd így folytatta: – Gyere,
üljünk le oda, a kanapéra!
 – Megmondtam anyának, hogy a grillbárban leszünk. Akár be is
mehetünk.
Miután helyet foglaltak a sarokban, Gideon kedvenc asztalánál, a
fiatalember rendelt egy üveg Veuve Clicquot-ot, majd kényelembe
helyezkedett, s mosolyogva Evanre tekintett. – Csodálatosan nézel
ki, Evan – kezdte, majd váratlanul elhallgatott. Ajkáról lehervadt a
mosoly. – Nem viseled a gyűrűt – mondta, s Evan bal kezére meredt.
Evan viszonozta pillantását; arcán pír lángja gyúlt.
– Evan, ugye, nem mondtad meg nekik?
– Nézd, Gideon, kérlek, ne haragudj, a múltkor egy kukkot sem
mertem szólni. Már hónapok óta nem találkoztunk, és apa – finoman
fogalmazva – különös kedvében volt. Nem akartam ajtóstól rohanni a
házba. Gondoltam, megvárom, míg megismerkedtek, aztán
bejelentem.
– Á, neked az számít? Számít, hogy mit gondolnak rólam?
Meggondolod magad, ha nem kapod meg a beleegyezésüket?
– Ne légy csacsi, már hogy gondolnám meg magam? – rebegte
Evan, s közelebb hajolt Gideonhoz. – Tudod, hogy szeretlek, és
veled szeretném tölteni életem hátralevő’ részét. Apám azonban
mindig is egy kicsit… szóval, a tulajdonának tekintett. Meg kell
szoknia a gondolatot, hogy nem megyek haza, hanem Londonban
élem az életem. Ezt még meg kell emésztenie.
– Úgy bizony. – Gideon zöld szeme résnyire szűkült.
– Légy szíves, próbáld az én szempontomból nézni a dolgokat,
Gideon! Kérlek, szívem.
Gideon felsóhajtott. – Jól van, megértem… nos, fogjuk rá. És mi
van Robinnal? Elmesélted apádnak, hogy voltaképpen ő is Harte, és
ahhoz a családhoz tartozik, amelyet annyira gyűlöl?
Evan beleharapott az ajkába. – Nem, nem meséltem el neki. Úgy
éreztem, nem ildomos előhozakodni az efféle ügyekkel, mikor nyolc
hónap után először találkozunk. Anya természetesen remekül
viselkedett, tegnap vele ebédeltem. Tudja, mennyire odavagyok
érted. Szerintem, arra számít, hogy hozzád megyek, Gid, és áldását
adja ránk. Így mondta.
– Jó tudni – dünnyögte Gideon némiképp megenyhülve. – Nem
akarom megnehezíteni a helyzetedet, Evan, csak be szeretném
jelenteni nekik az eljegyzésünket, hogy szólhassak a szüleimnek is,
mielőtt megelőz valaki. Elvégre az unokatestvéreim is tudnak a mi
kis titkunkról, ami így nem titok többé.
Evan, aki mindig ráérzett Gideon hangulatára, sajnálattal
konstatálta, hogy továbbra is ingerülten cseng a fiatalember hangja. –
Nemsokára elmondom nekik, ígérem, és Robinról is elbeszélgetek
apámmal…
Félbeszakadt a beszélgetés, mivel megérkezett a pincér a
pezsgővel; megtöltötte a poharukat: Gideon s Evan koccintott. –
Remélem, megérti Glynnis és Robin románcát… jaj, csak ne izgassa
fel! – mondta Evan, miután ivott egy kortyot.
– Hát sokk lesz, az biztos – mormolta Gideon ajkbiggyesztve,
majd regélni kezdett a napilapokról, s a következő hónapokra
szövögetett terveiről.

Gideon meghökkent. Owen és Marietta Hughes kellemes társaságot

jelentett, s az apa sem tűnt annak a goromba fráternek, akinek Evan
beállította.
Bizony, nagyot nézett, mikor megérkeztek az asztalhoz.
Döbbenetes volt a hasonlóság Evan apja és Robin Ainsley között,
kinek vonásai sokkal erősebben megmutatkoztak a fiában, mint az
unokájában. Nem vitás: Owen Hughes igazi Harte. Hórihorgas,
jóvágású; megörökölte Robin sasorrát és sötét, őszbe vegyülő haját.
Gideon egy röpke perc alatt rádöbbent, mennyire emlékeztet az ő
nagyapjára, I. Winston Harte-ra is, Emma fivérére.
 Evan anyja is meglepte egy kicsit. Helyes nő, szolid és nőies; igen
fiatalos, s nyomát se látni rajta a depressziónak. Sőt csupa mosoly és
jókedv. Ez bizonyára a gyógyszernek köszönhető, állapította meg
Gideon.
Miután a pincér kitöltötte nekik a pezsgőt, és mindnyájan ittak
egymás egészségére, elcsevegtek egy ideig. „Sose lesz vége ennek az
üres fecsegésnek”, villant fel Gideonban.
Végül megszólalt:
– Eredetileg úgy reméltem, hogy a Waterside Innben
ebédelhetünk, Brayben, de sajnos ma is dolgozom. Viszonylag korán
vissza kell térnem a munkahelyemre, és elég hosszú az oda-vissza út.
Majd legközelebb! Hallottam, mennyire kedveli a vizet meg a
vitorlázást, Mr. Hughes.
– Igen, igen – mondta rá Owen pompás lett volna egy olyan forró
napon, mint a mai. Másrészt mindig is gyengéd kötelék fűzött ide, a
Dorchester grillbárjához. Anyám elhozott ide még kissrác koromban.
– Csakugyan? – kiáltotta Gideon, és sokatmondó pillantást vetett
Evanre, aki félrenézett: kerülte Gideon tekintetét. Mellesleg őszintén
meglepődött; nem is tudta, hogy az apja Londonban járt
gyerekkorában. „Vajon mi mást hallok még?”, tűnődött.
– Az ötvenes években többször is jártam Angliában anyámmal –
mesélte Owen Gideonnak; Evan a fülét hegyezte, az anyja pedig
sokatmondó pillantást vetett rá.
Evan fittyet hányt rá. – Megemlítettem Gideonnak, hogy Francia-
országba szeretnétek utazni, apa – mondta. – Érdekelné, hogy
lementek-e délre?
– Előfordulhat, hogy lemegyünk. Szívesen elvinném anyádat
Monte-Carlóba, még sosem járt ott.
– Túlságosan beépítették – mormolta Gideon –, pontosabban
szólva: tiszta beton az egész. Ha mégis odautaznak, egy-két napra mi
is csatlakozhatunk Evannel.
 – Az bizony remek lenne – felelte Owen, szinte alig hallható
hangon. Szemlátomást meghökkent a javaslat hallatán.
– Jaj, de csodás lenne! – vágott közbe Marietta, s fülig ért a szája.
Ugye, Evan, már évek óta nem nyaraltunk együtt?
– Nem, anya.
– Azt hittem, nem tudsz elszabadulni a munkádtól – jegyezte meg
az apja; szeme Evanre szegeződött.
– Így van, legalábbis akkor nem, amikor Párizsban lesztek,
Normandiában meg a környékén. Később azonban lecsippenthetek
egy hosszú hétvégét.
– Jól hangzik – vágta rá Owen kurtán.
– Nem rendelünk? – szólalt meg Gideon. – Nem sürgetésként
mondom, de vasárnap nem szívesen kapkodok az ebéddel. Hát
kegyed, Mrs. Hughes?
– Én sem, Gideon, de kérem, szólítson Mariettának!
– Úgy lesz. Köszönöm a kedvességét, asszonyom.
– Evan elmesélte nekem, hogy ez az egyik kedvenc étterme,
Gideon. Nos, mit ajánl? – fordult Marietta a lánya barátjához, kinek
őszintesége és szépen metszett vonásai elnyerték tetszését. Közben
azért fohászkodott, hogy Owen ne rontson el semmit a
mogorvaságával meg a kelletlenségével, mivel észrevette, hogy ezek
ketten szépen összeillenek. És Owen? Ő is felfigyelt erre? Nem
biztos.
Gideon, aki épp az étlapot tanulmányozta, felnézett, és Mariettára
mosolygott. – Szinte mindig ugyanazt választom – magyarázta –,
általában füstölt lazacot vagy főtt garnélarákot, ilyesmivel kezdem,
aztán sajnos többnyire elcsábít a látvány: a zsúrkocsira kirakott
báránysült, illetve a marhapecsenye.
 – Meg a Yorkshire pudding2 – vetette közbe Evan. – Bár Gideon
váltig állítja, hogy egyetlen helyen készítenek igazi Yorkshire
puddingot, éspedig Yorkshire-ben.
– Félő, hogy elfogult vagyok – nevetett Gideon –, hiszen
Yorkshire-ben születtem és ott is nevelkedtem. De higgyék el,
egészen finom az a tésztaféle, amit itt készítenek.
– Alighanem marhasültet eszem – mondta Evan. – Hát te, anya?
És te, apa?
– Úgyszintén – felelte az anyja.
– Ugyanazt kérem – bólintott Owen. – Hm, főtt garnélarák a
Morecambe-öbölból Ezzel kezdem. – Mariettához fordulva így
dünnyögött: – Miért nem kóstolod meg, drágám?
– Köszönöm, Owen, inkább a spárgánál maradok. Hidegen,
salátaöntettel.
Miután mindnyájan leadták a rendelést, Gideon így szólt:
– Ha már szóba került a Yorkshire pudding: remélem, hogy
ellátogatnak a szüléimhez Allington Hallba, vagy esetleg Pennistone
Royalba, a nagynénémhez, Paula O’Neillhez meg a férjéhez, Shane-
hez. Bizonyára szívesen látnák magukat. – Mivel nem érkezett
válasz, Gideon rátett még egy lapáttal: – Gyönyörű hely, különösen a
Yorkshire Dales, mindnyájunk lakóhelye. Jártak már valaha arrafelé?
– Én igen – vágta rá Owen gondolkodás nélkül. Majd hogy
zavarát leplezze (hiszen elárulta magát), és végre elterelje a szót
Yorkshire-ről, gyorsan hozzátette: – Kiskoromban sokfelé
utazgattam anyámmal. Meg akarta mutatni a szülőhazáját. Elvitt
Skóciába és Walesbe is. Ugyanis walesi volt.
– Hallottam róla – mormolta Gideon, s huncut pillantást vetett
Evanre.
Evan rá se hederített; szinte félt rátekinteni. – Ki gondolta volna
ezt, apa – mondta inkább az apjának. – Te aztán tudsz titkot tartani.
2
Yorkshire pudidng: pecsenyezsírban sült tésztaféleség.
Sose mesélted, hogy keresztül-kasul utaztad Nagy-Britanniát. Neked
elárulta, anya?
– Nem – felelte Marietta, s igazat szólt.
– Pennistone Royal tetszene magának – folytatta Gideon, aki azon
mesterkedett, hogy kicsikarjon Owenböl valamit a Harte-okról. –
Csodálatos épület, Anglia nagyszerű kastélyainak egyike. De maga,
szerintem, leginkább a bútoroktól lenne elragadtatva. A dédanyám,
Emma Harte, a György korabeli bútorok nagy szakértője volt,
gyűjtötte is őket. Úgy vettem ki Evan szavaiból, hogy maga is a
korszak alapos ismerője.
– Igen, a szakértőjének tartanak – mondta Owen szűkszavúan,
nehogy elkotyogjon valamit.
Az első fogás alatt, miközben a vékonyra szelt füstölt lazacot
szabdalta, Evan először az anyjára, majd az apjára nézett, majd így
szólt:
– De jó lenne, ha ellátogatnátok Yorkshire-be! Eltölthetnénk ott
egy kellemes hétvégét.
– Fene se tudja – motyogta az apja az iménti fojtott hangon.
– Jaj, de csodás lenne! – lelkendezett Marietta, és sugárzó mosolyt
villantott Gideonra és Evanre. – Tudod mit, Owen? Akár
üzletelhetnél is arrafelé egy kicsit, benézhetnél néhány
régiségkereskedésbe. Dicsérik az ottani kereskedőket. Előfordulhat,
hogy találsz pár György kori régiséget.
– Ó, igen, főleg Harrogate-ben – szólt közbe Evan. – Gondold
meg, apa!
– Meggondolom – dörmögte Owen, s a garnélarákra koncentrált.
– Kér valaki bort? – kérdezte Gideon félúton az első fogás
közben. – Testes vörösbort javasolnék, hiszen mindnyájan
marhapecsenyét választottunk. Pompásan illik hozzá.
– Köszönjük – mondta rá Marietta, aki ismét magához ragadta a
kezdeményezést, hogy megkönnyítse a kedves fiatalember helyzetét.
 Gideon odaintette a borfiút, s miután végigtanulmányozta a borok
listáját, végül is Cháteau Duhart-Milont rendelt, apja egyik
kedvencét. – Apa fölöttébb kedveli ezt a bort, bizonyára magának is
ízleni fog, Mr. Hughes. Domaines Barons de Rothschild-i bor,
fenséges nedű – magyarázgatta Owennek.
Néma biccentés volt a válasz. Valami azt súgta Owennek, hogy ez
a jóképű fiatalember, varázslatos egyéniségével, magabiztosságával,
vonzerejével meghódította a lányát. Elszomorodott, mert elvesztette
Evant, s furcsamód megorrolt Gideonra: azért, mert az, aki – és az,
ami. Azért, mert Harte, és a legkülönb Harte-ok közül való.
Körülötte tovább folyt a csevely, Owen azonban belefeledkezett
komor gondolataiba.

Már az ebéd vége felé jártak, mikor Gideon váratlanul felemelte a

poharát, Owenre és Mariettára nézett, s megfontoltan így szólt:
– Szeretném, ha csatlakoznának hozzám. Emeljük poharunkat
Evanre!
Mindhárman meglepődtek, de különösen Evan; megfogták
poharukat, s Gideonra emelték tekintetüket.
– Az én Evanemre, életem legcsodálatosabb asszonyára, leendő
feleségemre! – mondta tovább Gideon lágyan, szerelmesen.
Döbbent csend.
Gideon, aki érezte, hogy a hír bombaként hatott, Owenre és
Mariettára pillantva elmagyarázta:
– Többek között azért hívtam meg önöket ebédre, hogy
bejelentsem az eljegyzésünket. Remélem, beleegyezésüket adják.
Owen dühösen Evanre nézett, majd többször is megköszörülte a
torkát. – Hát… igen, ha ez Evan kívánsága – mondta végül idegesen;
fürkész pillantása Evant kémlelte; Gideoné úgyszintén: ez utóbbi
rögtön észrevette, milyen halovány lett a lány, bár arca egyébként
megőrizte szenvtelenségét.
 Marietta, aki látta, mennyire feszeng a félre meg a lánya, ismét
megmentette a helyzetet. – Mindkettőtöknek gratulálunk! Áldásunkat
adjuk rátok. El vagyunk ragadtatva. – Mit se törődve férje
nyilvánvaló rosszkedvével, megkérdezte: – És mikor lesz a hivatalos
kézfogó?
– Most rögtön, Marietta – felelte Gideon; majd Evan felé fordult, s
könnyed, nyájas hangon megjegyezte: – Milyen kár, hogy nincs
rajtad a gyűrűd, drágám.
Evan tudta, hogy nincs értelme hadakozni Gideonnal. – Ó, pedig
itt van, Gideon – motyogta, s beletúrt a retiküljébe.
Egy perc múlva ott csillogott bal kezének középső ujján a gyűrű;
az anyja megcsodálta, s igen imponálónak találta a méretes zafírt
meg a körülötte pompázó gyémántokat. – Jaj, de gyönyörű, Evan –
lelkendezett. – Hű, de szerencsés lány vagy!
„Elintéztem”, gondolta Gideon elégedetten. Flottul, ahogy egy
Harte-hoz illik.

Gideon éppen elhagyta az irodáját, a késő délután tartandó

szerkesztőségi ülésre indult, amikor visítani kezdett a mobilja.
Rádöbbent, hogy elfelejtette betenni a zsebébe; visszasietett hát az
íróasztalához, és felmarkolta a készüléket. – Halló?
– Én vagyok az – mondta Evan.
– Szervusz, szívecském, most nem beszélgethetünk. Késésben
vagyok, rohanok a szerkesztőségi ülésre. Épp hogy idevergődtem a
Yorchestertől. Fontos a dolog?
– Úgy vélem. Gideon, hogy tehetted?!
– Mit hogy tehettem? – kérdezte Gideon szelíden, bár pontosan
tudta, mire gondol a lány, s kiérezte hangjából a haragot.
– Hogy jelenthetted be így, ilyen váratlanul és ilyen nyersen az
eljegyzésünket? Igazán bosszantó módon intézted.
 – Pedig feleslegesen bosszankodsz rajta. Anyád fel van
villanyozva, apád sem tűnt olyan boldogtalannak. Szóval, légy…
– Olyan ideges lett, mert úgymond titkolóztam, és nem szóltam
előre. Lőttek a délutánunknak, apám dúlt-fúlt, és elrohant.
– Csakugyan? Micsoda váratlan pálfordulás. Tőlem igazán
barátságosan búcsúzott el. Mindenesetre vége, elintéztük a dolgot,
lépjünk hát tovább!
– Részemről ez nem olyan egyszerű. Még csak nem is céloztál rá,
hogy kiteregeted…
– Nem teregettem ki semmit, Evan, csak elmondtam az igazságot!
– csattant fel Gideon. Majd lágyabb hanghordozásban hozzáfűzte: –
Lépj tovább, drágám, ne foglalkozz a sértődékeny apáddal! Nézd, pár
napon belül közölnöd kellene vele, hogy Robin Ainsley az édesapja.
Legyél túl rajta. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Minek titkolózni?
Meglátod, mindenkinek jobb lesz.
– Most még nem beszélhetek Robinról! – jajdult fel Evan. – Túl
sok lenne apának.
– Kétlem – mondta rá Gideon fagyosan. – Most mennem kell,
elkések az ülésről. Nélkülem nem kezdhetik el. Majd még
beszélgetünk, szívem. – Kikapcsolta a telefont, becsúsztatta a
zsebébe, és elhagyta az irodát; közben azon tűnődött, hogy ijedhet
meg ennyire az apjától egy Evan-féle karakán, intelligens nő.
„Bárcsak igazi Harte módjára viselkedne”, merengett. Miért nem
olyan merész és erős, mint a kuzinjai? Hát igen, nem Harte-nak
nevelték, nemde?
Mégsem lassította le rohanó lépteit e váratlan s gyötrő gondolat.
Késő este azonban okot adott az elmélkedésre, s Gideon hosszasan és
alaposan kielemezte az Evan Hugheshoz fűződő kapcsolatát.

Tessa Niddersley Hall előcsarnokában állt, és Edwina nagynénjét

figyelte, aki lassan leballagott a grandiózus lépcsőn. Bíborszínű
selyemruhát viselt; ez a kedvenc színe, királyi szín; s Tessa
megállapította, hogy valóban fejedelmien, uralkodóhoz méltóan fest
benne. Elegánsan felfésülték ezüstös haját, s szokás szerint gondosan
kifestette az arcát, így húsz évvel fiatalabbnak látszott.
– Hát itt vagy, Tessa! – kiáltotta, miközben unokahúga elé suhant,
aki felé lépett. – Meglepően jól nézel ki, nem is gondoltam, hiszen
annyi mindenen mentél keresztül mostanában. Micsoda
megpróbáltatás, mennyi kínszenvedés!
– Köszönöm, Edwina néném. És maga? Fantasztikusan néz ki. –
Miután csókot nyomott nagynénje orcájára, hátralépett, s miközben
szemügyre vette Edwinát, kibukott belőle a kérdés: – Ezek
igazgyöngyök?
– Drága lánykám, kerek e világon tudják, hogy sose viselek bóvlit.
Naná, hogy igazgyöngy! Alig néhány hete vettem. Déltengeri
gyöngyök, tökéletes füzért alkotnak. Gondoltam, megajándékozom
magam.
Tessa a nagynénje oldalán besétált a szerény méretű szalonba,
mely elegáns volt a mutatós, Adam stílusú kandallóval, s a kertre
néző, hosszúkás ablakokkal.
– Leülünk oda? – javasolta Tessa, s a nyitott ablak mellett
elrendezett székekre bökött. A tomboló hőség után balzsamos volt a
levegő, bár már esteledett, s a nap is nyugovóra tért; Tessa szívesen
elüldögélt ott, a hűvösben.
– Természetesen – felelte Edwina, s elindult az alacsony
dohányzóasztal körül csoportosuló székek felé. – Szóltam Fronténak,
hogy hozzon pezsgőt. Vagy valami máshoz lenne kedved?
– A pezsgő remek lesz, köszönöm. – Tessa letelepedett a nagy-
nénjével szemben, s bejelentette: – India bármelyik pillanatban
megérkezhet. Én csak a harrogate-i áruházból jöttem, ő Leedsből
indult útnak.
 – Igen, felhívott, mondta, hogy késik egy kicsit. Sebaj, angyalom,
legalább elcsevegünk addig, amíg várjuk. Á, íme, itt van Frome! –
csacsogott tovább, miközben belépett a főkomornyik: tálcán hozta az
üveg pezsgőt meg a vödör jeget. – Mindketten pezsgőt iszunk,
köszönöm.
– Igenis, méltóságos asszonyom – felelte rá Frome, s tüstént
odavitt nekik két kristálypoharat. Mindketten elvettek egyet-egyet,
majd megköszönték.
Edwina Tessára mosolyogva megemelte poharát. – Rád, Tessa, és
a ragyogó jövőre!
Tessa visszamosolygott rá, majd koccintott vele. – És a maga
ragyogó jövőjére is, nénikém!
Edwina kacagásban tört ki. – Jól mondtad, kicsi Tessám, de még
mennyire. Köszönöm. Hát bizony, egyelőre nem óhajtok eltávozni
innen.
– Nyilvánvaló – vágta rá Tessa, s a nénikéjével együtt kacagott. –
Ha az ember ilyen gyöngysort vásárol magának, viselni is szeretné.
Szerintem bámulatos, hogy megajándékozta magát, nénikém. Ebből
is látszik, mennyire bizakodó.
– Naná, hogy látszik! – Miután belekortyolt a pezsgőbe, Edwina
nekidőlt a francia karosszéket kibélelő gobelinpárnáknak, majd így
folytatta: – Nos, hogy állsz a bolond uraddal? Alapos megfontolás
után megállapítottam, hogy nincs ki a négy kereke.
– Nagyon nehéz vele, nénikém. Egyébként egyetértek: kissé
ütődött, és…
– Normális ember nem bánik olyan cudarul egy ilyen csodálatos
lánnyal, mint te. Hogy viselkedik veled? Meghűl bennem a vér. Nagy
örömömre szolgált, hogy beadtad a válókeresetet – mondta Edwina
erélyesen.
– Rövidesen elvált asszony leszek – magyarázta Tessa.
 – Szabadulj meg tőle. Kerül, amibe kerül! Már így is túl sok
fájdalmat okozott neked. Tudod, én hiszek a válásban. Minek
egymás mellett maradni, ha az ember boldogtalanná teszi a másikat?
Úgy hallom, sokat akar.
– Igen – bólintott Tessa. – Anya kicsit gyorsabb ütemet fog
diktálni, ha jövő héten visszatér New Yorkból.
– Nos, megmondtam: fizesd ki, és szabadulj meg tőle! – Edwina
ivott egy korty pezsgőt, majd kijelentette: – Tudod, Tessa,
mindenkinek megvan az ára, de sajnos, nem mindig pénzben
mérhető…
– Ahogy a néném édesanyja folyton hangoztatta is – vágott a
szavába Tessa. – Ismerem Emma Harte credóját.
– Örömmel hallom. Rendkívüli asszony volt, korának legendás
alakja. Helyesen teszed, ha követed a reguláit. Szóval, angyalom,
arra akartam kilyukadni, hogy nem csak a pénzből áll a világ, mással
is befoghatod a száját.
– De nem Markét, Edwina néni, őt csak a pénz érdekli.
– Meg még egy s más, ahogy hallom. Mint például a bor, a
fehérnép, meg a dáridó, finoman fogalmazva.
– Így igaz. De engem ez már nem érdekel. Csak lépjen ki az
életemből.
– Nagy ostobaság volt a részéről az, hogy csak úgy elvitte Adele-t.
– Rossz fényt vetett rá, az ügyvédeimnek is megvan a
véleményük… sőt hadd ne mondjam, az övéinek is.
– Meghiszem azt! – Kurta csend következett. Edwina átható
pillantása Tessát fürkészte, majd végül az özvegy grófné gyengéden
megjegyezte: – Remélem, nem vette el a kedved a férfiaktól, Tessa.
fiatal vagy, s igen szemrevaló. Tedd túl magad ezen a csalódáson,
amilyen gyorsan csak lehet! Nem retteghetsz állandóan attól, hogy
megint elviszi Adele-t. Le kell győznöd a félelmed valahogy, lépj
tovább, éld az életed!
 – Miből gondolta, hogy ettől félek? – tudakolta Tessa; s miközben
tüzetesen szemügyre vette a nagynénjét, megállapította, milyen
rendkívüli teremtés. Az ő korában!
– Ó, ez egészen természetes. Az ember félti a gyerekét, ha egy
Mark Longden-féle szamárral akad dolga. Hátha megint elrabolja.
De kötve hiszem, hogy még egyszer megteszi, ha Paula kifizeti.
– A próféta szóljon magából, nénikém.
Ebben a pillanatban besietett a szobába India: arcát pír festette
meg, s pihegett. – Ne haragudj, nagyanya! Elképesztő, milyen
forgalom volt errefelé Leedsből.
– Ráérünk, nem sietünk – mormolta Edwina, s csókra tartotta az
arcát. – Nyugodj meg, India, angyalom – folytatta –, és tölts
magadnak egy pohár pezsgőt! Nem csöngetek Frome-nak, így
gyorsabb lesz. Vénül már szegénykém.
– De nagyanya! Alig múlt ötvenéves. Sokkal fiatalabb nálad –
nevetett India.
– Jól van, jól van, mégis csigalassú. Én sokkal fürgébb vagyok.
Nem kérsz valami mást? Maradsz a pezsgőnél?
– Köszönöm, a pezsgő jó lesz – mondta India még mindig
kacagva, s odasétált a komódhoz, amelyen az italokkal megrakott
tálca állt. Hóbortos nagyanyja szókimondó asszony volt, nyers
őszintesége néha már-már bántóan hatott. Ennek ellenére, rendkívüli
egyéniség volt, s India rajongott érte. Az apja sokszor hangoztatta,
hogy eldobták az öntőformát, miután megalkották az anyját.
India visszatért a székcsoporthoz, leült Tessa mellé, megemelte
poharát, „Proszit”, mondta, s ivott egy kortyot. Azután enyhén
előrehajolt, s megkérdezte a nagyanyjától:
– Ki pletykált neked Russell Rhodesról, az afférunkról meg a
késelésről, nagyanya?
– Valaki, aki a Harrogate-i Körzeti Kórházban dolgozik, de
megígértem, hogy nem árulom el a kilétét. Köt a szavam, angyalom.
 – Nem is családtag az illető? – hüledezett India.
– Á, dehogy! Már hetek óta nem beszéltem Robinnal, sem
Elizabethtel, a fiatalok pedig felém sem néznek mostanában.
– Jaj, nagyanya, ne mondd ezt, szörnyen érzem magam!
– Ugyan, ne gyerekeskedj, ha nem jönnek, nem jönnek. Bánom is
én! De ti ketten Tessával, az én drága lánykáim, hozzám hasonlóan
részben Fairleyk is vagytok. Miért nem hallok felőletek? Úgy érzem,
kimaradok az életetekből.
India Tessára sandított: tudta, hogy most egyformán vétkesnek
érzik magukat.
De még mielőtt megszólalhatott volna, Edwina tovább beszélt:
– Mint hallom, rendbejött, és holnap hazatér Willows Hallba. És
talán a hét vége felé, ha már megerősödött, elhozod ide Szurtost, és
bemutatod nekem. Ebédre, uzsonnára vagy vacsorára, ahogy kedved
tartja, drágaságom.
– Legyen, mondjuk, vacsora, nagyanya, bár nem lesz könnyű
rávenni Szurtost.
– Azért igyekezz! Tudom, sokat hencegek, meg hangoztatom,
hogy nem igyekszem sehová, de sose lehet tudni. Az élet gyakran
megtréfálja az embert, és akkor vágja pofon, amikor a legkevésbé
számít rá.
– Jaj, miket beszélsz? – pirongatta India. – Még sokáig velünk
leszel.
– Reméljük. Nos, mennyire szereted ezt az embert? Vele akarod
leélni az életed? – érdeklődött Edwina.
India bólintott, majd szólásra nyitotta a száját, de meggondolta
magát; csak ült, csendesen, s mereven nézte a nagyanyját.
Edwina bólintott. – Hát az ő szándékai, he? Ki tudja, mi?
– Szokás szerint fején találtad a szöget, nagyanya – vallotta be
India bánatosan.
 – Csak rajtad múlik, hogy megszerezd, ha őt akarod. Ez a dolgok
rendje. A legtöbb férfi döntésképtelen, ha a nőkről van szó, a
házasságról nem is beszélve. Szóval, angyalom, ha szereted, bízol az
ítélőképességedben. Bizonyára tisztességes, becsületes ember, ha te
kiszemelted magadnak.
– Igen, az. Legalábbis azt hiszem.
– Nos… többek között azért hívtalak meg benneteket vacsorára,
hogy átnyújtsam nektek az ajándékomat. – Edwina feltápászkodott, s
hozzáfűzte: – Kövessetek, lánykáim! – S előremasírozott, a hall
irányába. Hasonlóan méltóságteljes léptekkel átvonult rajta, majd
bement a könyvtárszobába; India meg Tessa a nyomában, közben
zavartan össze-összenéztek.
Edwina előhúzott egy kulcsot a zsebéből, leült az ablakfülke előtt
terpeszkedő kétszemélyes, György kori íróasztalhoz, s kinyitotta az
egyik fiókot.
– Ne ácsorogjatok ott úgy, mint két kisréce! – ripakodott rájuk. –
Üljetek le, mindketten. A pamlagra.
Némán engedelmeskedtek; tudták, hogy nem tanácsos ellenkezni
az özvegy grófnéval, aki szemlátomást csúcsformában volt azon az
estén.
Egy-két perc elteltével, miután kipakolt a fiókból, Edwina
odaintette Indiát és Tessát. – Gyertek, segítsetek. Cipekedjünk oda a
dohányzóasztalra! – mondta; felkelt, és megfogta az egyik dobozt.
A két lány csatlakozott hozzá, majd mindhárman helyet foglaltak.
Edwina elmosolyodott; biztosra vette, hogy mind az unokája, mind
az unokahúga ég a kíváncsiságtól. Micsoda meglepetés vár rájuk!
„Nos, kellemes meglepetés lesz”, állapította meg magában;
sejtette, hogy élvezetes pillanatok elébe néz. Nem sok jóban részesült
mostanában; elkeserítette Adele elrablása, s rögtön utána a késelés –
történetesen Russell Rhodest kedvelte legjobban a kortárs festők
közül. Edwina legnagyobb döbbenetére sok búbánat érte kedvenc
leánykáit. Mindkettőt szerette, óvta-védte, féltette; s most
kézzelfoghatóvá akarta tenni a szeretetét.
Peckesen kihúzta magát, megigazgatta, elsimítgatta térdén a
bíborszín selyemruhát, majd Tessára emelte tekintetét.
– Pár évvel idősebb vagy Indiánál, ezért veled kezdem – mondta
megfontoltan. – A dédanyád, Emma Harte, rendkívüli asszony volt.
Ebben az életben mindent neki köszönhetsz: neki, a briliáns üzlet-
asszonynak, az üzleti érzékének, kitartásának, szorgalmának, győzni
akarásának. És természetesen az előrelátásának. Ezt vésd jól az
emlékezetedbe, Tessa! No, hadd térjek most át más tárgyra… Sok-
sok évvel ezelőtt ajándékot kaptam anyámtól. Sejtette, milyen
értékes lesz a szememben, mivel ízig-vérig Fairleynek tekintettem
magam, nem törvénytelen gyermeknek, pedig annak születtem.
Hiába vagyok egyben Harte is, kissé sznob voltam akkoriban, és
szívesebben gondoltam arisztokrata Fairleyként magamra, nem
mintha hosszú távon számítana valamit. Ugyan, kit érdekel ez
manapság?
Edwina az asztalon heverő tárgyakra pillantott: elnyújtott sóhaj
szakadt fel belőle, mintha régmúlt idők emlékét idézte volna fel
magában, majd lassanként tovább beszélt:
– Karácsonyra kaptam anyámtól az ajándékot. Tudta, hogy nagyra
fogom értékelni, mivel hajdanán a nagyanyámé, Adele Fairleyé volt.
Megfogott egy ódon, fekete bőrtokot: kinyitotta, majd visszarakta
a dohányzóasztalra.
A két lánynak elállt a lélegzete. Előrehajoltak, hogy jobban
lássanak.
Meseszép gyémánt nyakék pompázott odabent, a kopott
ékszerdobozban, a fekete bársonyon – sosem láttak még ehhez
foghatót. Több száz gyémánt alkotta a csipkemintát, mely szétterült,
akár egy partedli. Fehér lángok tündököltek rajta a lámpa fényében,
pazar látványt nyújtott.
 Mindketten Edwinára tekintettek, aki elgondolkozva leste őket.
India szólalt meg először. – Egyszerűen káprázatos, nagyanya, de
hogy jutott Emmához, ha Adele Fairley tulajdona volt?
– Adele ékszerei árverésre kerültek Londonban, ott vásárolta meg
anyám a nyakéket, sok-sok évvel azelőtt, hogy nekem adta.
Mellesleg az egész kollekciót megvette.
– Vajon miért kerültek kalapács alá? – tűnődött India fennhangon.
– Mert Gerald Fairleynek pénzre volt szüksége, hogy ne dőljön
össze a vállalkozása. Az apjától örökölte meg az anyja ékszereit.
– Tehát Gerald áruba bocsátotta a gyűjteményt, Emma pedig
megvásárolta – morfondírozott Tessa.
– Igen. Gondolom, jó humorérzékkel meglátta a dolog iróniáját,
hiszen az élet nagy fricskája volt ez. – Edwina rábökött a nyakékre.
Ez a nyaklánc Adele kedvence volt. Mikor Emma cselédként
szolgált Fairley Hallban, ő tette fel úrnője nyakára. És évek múlva a
tulajdonosa lett. Na, lányok, nagyot fordult a világ, nem?
– Valóban – mondta rá India. – És Emma szívesen viselte?
– Ó, sose vette fel. Furcsa mód, senki sem viselte Adele után, míg
anyám nekem nem ajándékozta. Néhányszor feltettem, és most,
Tessa, neked adom.
– Jaj, Edwina néni, nem fogadhatom el! Indiát illeti a nyakék,
hiszen a maga unokája. Köszönöm, de…
– Köszönöm, nem, ezt mondod? – kérdezte Edwina.
– Pontosan.
– Tessa, ne! – kiáltotta India. – A nagyanyám kívánsága szent, és
ő azt szeretné, ha elfogadnád. – Edwinára pillantott, s a
legőszintébben hozzátette: – Tégy kívánságod szerint, nagyanya!
– Tessát illeti a nyakék, és ennek megvan az oka – felelte Edwina,
s Indiáról Tessára emelte tekintetét. – Tess, az édesapád, Jim Fairley,
törvényes gyerek volt, Edwin unokája. Úgy vélem, ezért téged illet
Adele nyaklánca. És van egy másik indokom is… anyád igen közel
állt Emmához. Mivel utoljára Emma tulajdonában volt az ékszer,
akár Paulának is adhatta volna egy nap, inkább, mint nekem.
– De én…
Edwina feltartotta a kezét. – Csitt, ne vitázz velem, drága Tessám!
Neked szánom ezt az ajándékot, mert az vagy, aki: igazi Fairley, az
apád által. De sose feledd, hogy Harte is vagy, Tessa! Soha. Egyszer
elfeledkeztem róla, azóta is bánom. Szeretlek, angyalom, és ez a tiéd.
– Köszönöm – rebegte Tessa. Nyelni próbált, de hirtelen kiszáradt
a torka, s félresöpörte szempillájáról a könnyeket.
– Most pedig te következel, szépségem! – folytatta Edwina, s az
unokájára nézett. – A többi ékszer, azokban a régi dobozokban,
szintén Adele tulajdona volt. Ezt a kollekciót vásárolta meg hajdanán
Emma az aukción, s mindent rám hagyott a végakaratában. Kedvedre
válogathatsz, India, bár gondoltam, ez tetszene neked. – A
dohányzóasztal fölé hajolt, felemelt egy magas, vörös bőrtokot, és
kinyitotta.
A két fiatal nőnek ismét tátva maradt a szája a csodálkozástól,
összenéztek, majd az özvegy grófnéra bámultak.
– Ezt nekem szántad, nagyanya? – suttogta India; szeme
kikerekedett meglepetésében.
– Igen, ha kéred, angyalom.
India nem szólt, csak a dohányzóasztal fölé hajolt, s felemelte a
gyöngysort. Igen széles füzért alkottak a gyöngyök, II. Edward
korának stílusában. Középen hatalmas zafír pompázott, melyet öt sor
rózsagyémánt szegélyezett; mindezt ovális alakzatban rendezték el; s
a gyémánt nyakékhez hasonlóan ez a nyaklánc is igazán pazar darab
volt.
– Gondoltam, illene hozzád, India, mivel hosszú, hattyúnyakad
van. Ott egy másik doboz, benne a hozzá való zafír fülbevaló. Ó, és
Tessa, ott vannak a nyakláncodhoz illő gyémánt fülönfüggők is. No,
nézz körül a dobozkákban, keresd meg őket! – Edwina mosolyogva
hátradőlt.
– Tényleg az enyém lehet, nagyanya? – kérdezte India enyhén
reszkető hangon.
– Igen, drágaságom, mert nagyon szeretlek. Rajtam keresztül te is
Fairley lettél, neked is jár valami ükanyád ékszereiből.
– Köszönöm, nagyon köszönöm – mondta India; visszahelyezte a
nyakláncot a dobozába, odament a nagyanyjához, s könnybe lábadó
szemmel megölelte.
Tessa követte, s megcsókolta a nagynénjét. Edwina nevetni
kezdett; élvezettel figyelte döbbenetüket, örömüket, nyilvánvaló
háláinkat. – Ott egy tükör. Miért nem próbáljátok fel a láncokat,
lányok?
India, aki mély dekoltázsú, fekete ruhát viselt, könnyedén
felcsatolta magára a gyöngysort; megfordult és odaszólt a
nagyanyjának:
– Hogy fest? Ugye, milyen gyönyörű?
– Tökéletesen illik hozzád, India. Jól tippeltem, neked való. Gyere
ide, hadd nézzelek meg rendesen!
India visszasietett, odaállt Edwina elé, aki helyeslően bólintott. –
Tökéletesen áll a szép, hosszú nyakadon.
– Köszönöm, nagyanya. Hű, de bőkezű vagy!
– Jaj, bajban vagyok ezzel a nyaklánccal – szólt hátra Tessa. –
Mintha csáléra állna.
India sietve átvágott a szobán, s lehúzta hátul a cipzárt Tessa fehér
ruháján. – Csúsztasd le egy kicsit a ruhát. A csupasz válladra szépen
felfekszik a nyakék. – Tessa így is tett, majd odament Edwinához, s
megmutatta magát.
– Mit gondolsz, Edwina néni? Illik hozzám?
Edwina rábólintott, majd váratlanul könnyek szöktek a szemébe. –
Egyszerre olyanok lettetek, mint két légies tünemény egy rég
elfeledett korból. És tudjátok, még sose hasonlítottatok ennyire
Adele-re, mint most! A szőke hajatok, meg az ezüstbe hajló
szemetek teszi… – Edwina a zsebében matatott, zsebkendőt keresett,
majd kifújta az orrát. Gyorsan összeszedte magát, s kevésbé
elérzékenyülve mondta: – Rátok hagyom ezeket az ékszereket, a
többit pedig Sallynek adom. India, anyád örökli meg Adele
kollekciójának java részét. Persze, Paula is kap valamit. – Ezzel
felállt. – Menjünk vacsorázni! – mondta csendesen. – Egészen
megéheztem.
– Igen, fogjunk hozzá, nagyanya! – helyeselt India. – De nem
kéne elzárni a többi bőrtokot?
– Jó ötlet – mondta rá Tessa, miközben levette a gyémánt
nyakéket, berakta a dobozba, majd megigazította a ruháját. – Nincs
itt egy széf, nénikém?
– Csak nem képzeled, hogy szanaszét hever nálam ez a sok
értékes holmi, te csacska lány? Jack Figg felnyársalna, és megenne
vacsorára, ha így lenne.
A két lány kacagásban tört ki. – Ki küldte hozzád Jacket? –
kérdezte aztán India.
– Gideon Harte. Ki más? A szívén viseli a sorsomat. Jack
örömmel konstatálta, hogy három páncélszekrényem is van. Egy az
iratoknak, egy az ékszereknek, egy pedig az ezüstneműnek. Teljesen
el volt ragadtatva.
– Meghiszem azt – nevetett Tessa.
– Jaj, nagyanya, rém jópofa vagy! – Közben India már vitte is a
dobozokat az íróasztalhoz; Tessa segített neki.
Edwina a boldogságtól sugárzó arccal figyelte őket.
 16

Willows Hall szalonjának falait a festmények uralták: meseszép

tájképek, melyeket Szurtos régebben festett. India mindegyik előtt
elidőzött egy kicsit, s tüzetesen megszemlélte, majd továbblépett a
következőhöz. Összesen négy kép volt ott; egy-egy a helyiség két
végében, kettő pedig a hosszúkás, hátsó falon, melyet megtörtek a
teraszra és a kertekbe vezető erkélyajtók.
Imádta ezeket a sugárzó, fényesen ragyogó tájképeket, a buja
zöldekkel meg a sápadt kék égbolttal. Mindig a Pennistone Royalban
található Turner-kép égboltja jutott eszébe róluk. Tudta, milyen
nehéz a vászonra varázsolni a fényt; Szurtos itt ezt zseniális
megoldotta, ahogy a többi munkáján is. Csodálatos maga a stílus is, a
klasszikus realizmus; Szurtos egyszer megemlítette neki, milyen
nehéz a mesterévé válni. – Nem könnyű lefesteni a tájat a maga
valójában, hát még az embereket! – hangoztatta, mire India megértőn
bólogatott. Szívesen bevallotta volna neki, mennyire hasonlítanak a
képei Constable nagyszerű, klasszicista festményeire, mégsem merte.
Már hogy merte volna? Még félreértené. Nem állítja ezzel azt, hogy
Szurtos Constable-t másolja, hisz ez nem igaz. De Szurtos néha
könnyen megsértődik.
A szépen faragott, fehér márványkandalló fölött lógott az ötödik
festmény. Gyönyörű nőről készült a portré; György kori divat szerint
varrták meg ruháit. Az embernek az az érzése támadt, hogy a kép
XVIII. századbéli festő munkája, az ellenkezőjét bizonyította
azonban Szurtos apró kézjegye, jobboldalt, a sarokban. A kép
George Romney, Lady Hamiltonról készült, híres portréját idézte,
mely a Prick Gyűjteményben látható, New Yorkban. Emma Hartnak
hívták a hölgyet lány korában – hiányzik az e a végéről. E különös
véletlen miatt (mivelhogy a név szinte ugyanaz, mint a dédanyjáé)
India mindig is érdeklődést tanúsított Lady Hamilton, Lord Nelson
asszonya iránt.
Leült a pamlagra, szemközt a kandallóval, s a fiatalasszonyról
készült arcképet bámulta: gondolatai mégsem a modell, hanem a
művész körül forogtak.
Ma délelőtt érte ment Harrogate-be, a kórházba, és hazahozta.
Miután elfogyasztották a könnyű ebédet, melyet a házvezetőnő,
Angelina, készített nekik, Szurtos átvonult a műterembe. –
Megmelegszem ott egy kicsit – magyarázta és elkergetem a
mumusokat.
Nem kellett mondania, hogy nem kér kíséretet; India kitalálta a
gondolatát. Ez egyik legmegnyerőbb tulajdonsága: mindig ráérzett
mások hangulatára, megértette, sőt megsejtette, mire gondolnak, s
együtt érzett velük.
Lépteket hallott a márványcsarnok felől, mire a mutatós diófa ajtó
felé fordult, mely tárva-nyitva állt. Felragyogott az arca, ahogy
felötlött benne a gondolat, hogy talán Szurtos az, kissé halványabb
lett azonban mosolya, mikor Paddy Whitaker felbukkant a láthatáron.
– Remélem, nem alkalmatlankodom, Lady India? – érdeklődött az
ajtóból, szokásos kötelességtudó modorában.
– Szó sincs róla, Paddy – hangzott a válasz. – Csak üldögélek, és
csodálom a kandalló fölött lógó képet.
– Bizony, bizony, igen bájos – helyeselt Paddy, s belépett a
szobába. – Mr. Rhodes érdeklődik, hogy át tud-e jönni a műterembe,
Lady India? Az előbb odaszólt a tálalóhelyiségbe, ugyanis ide nem
kötötték be a házi telefont.
– Máris megyek – mondta rá India.
– Még nem volt rá érkezésem, hogy megköszönjem a segítségét.
Köszönöm, hogy összehozott Jack Figgel – hálálkodott Paddy. –
Eljött, megnézte a házat, aztán ideküldte az embereit. Hű, ezek ám
profik! Már régóta mondogatom Mr. Rhodesnak, hogy ez a hely nem
elég biztonságos. Bárki kedvére besétálhat. Legalábbis ez idáig. Most
már jobb a helyzet. – A gondnok egyenesen India szemébe nézett, s
hozzátette: – Lady India, kegyed megmentette Mr. Rhodes életét,
amiért hálásak vagyunk, igazán hálásak.
Mikor India besétált a stúdióba, a festőállvány mellett találta
Szurtos Rhodest; előrelépett, s széles mosollyal, tárt karokkal fogadta
a lányt. – Nincs itt semmi gond, India. Minden a legnagyobb
rendben. Nincsenek mumusok, sem gonosz lidércek.
India kézen fogta, visszamosolygott rá, s hagyta, hogy Szurtos
közelebb húzza. – Köszönöm – suttogta Szurtos közvetlen közelről,
miután India arcába hajolt. Majd eltávolodott, India szemébe fúrta a
tekintetét, s lágyan hozzáfűzte: – Nehéz időszak lehetett ez neked.
Annyira sajnálom!
– Most miért mentegetőzöl? Nincs miért. Ami történt, megtörtént.
Szerencsére semmi bajod. Ugye, így van?
– Így hát. És te? Hogy vagy? – puhatolózott Szurtos.
– Kutya bajom. Ha jól vagy… én is jól érzem magam.
– Féltem, hogy feszélyezni fog ez a hely, de tévedtem. Tehát
holnap nyugodtan folytathatom a munkát, édes Indiám.
– Biztos vagy benne?
– Már hogyne lennék? Egyébként is: a jobb kezemben tartom az
ecsetet, nem a balban.
India bólintott, s átvágott a műtermen; leült az egyik karosszékbe.
Szurtos is csatlakozott hozzá, miután elidőzött még egy kicsit a
festőállvány mellett; letelepedett a másik székre, és kinyújtotta a
lábát. Röpke csend után szólalt csak meg:
– Ez idáig nem szívesen beszélgettem a késelésről, bár tudom,
hogy kíváncsi lennél a részletekre.
– Igen, feltétlenül meg kéne tárgyalnunk a történteket, Szurtos.
– Hogy magyaráztam volna el aznap, amikor történt? Sőt azóta
sem voltam olyan lelkiállapotban, hogy magyarázkodjak, de most
sort keríthetünk rá. Egy valamit tisztáznunk kell, India. Ismerem…
azt asszonyt, aki megtámadott.
India szó nélkül bólintott.
– A barátnőm volt, de csak rövid ideig – mondta Szurtos. – Másfél
éve szakítottunk. Drogos, egyszerűen tönkreteszi magát. Őszintén
megmondom neked: hiába próbáltam segíteni rajta, nem bír meglenni
a heroin nélkül. Egy évig nem láttam, aztán hat hónappal ezelőtt
felhívott az anyja. Melinda, így hívják, különösen rossz állapotba
került, és az anyjának segítségre volt szüksége, hogy be tudja juttatni
egy klinikára. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megtaláljam a
megfelelő helyet. Szerencsére Melinda is beleegyezett az
elvonókúrába. Azt hittem, hogy minden rendben van, és akkor
bevágódik ide, és begerjed, mikor meglát téged.
– Ezek szerint még most sem hagyod hidegen – morfondírozott
India; tekintete Szurtos szemét fürkészte.
– Csuda tudja. Lehet. Örök talány marad az is, hogy jutott ki a
klinikáról – felelte Szurtos kissé zavartan.
– Visszakerült már? – érdeklődött India.
– Igen. Az anyja rendes asszony. Egy napon belül megtalálta
Melindát, és rávette, hogy menjen vissza az intézetbe. Ismét Jeffers
doktor gondjaira bízta magát.
– Segít ez rajta, Szurtos?
– Igen, ha ő is úgy akarja, és ha tesz is valamit érte. Remélem,
hogy rendbejön, a saját érdekében.
– Nos, én is remélem. – India megköszörülte a torkát, ismét
mélyen Szurtos szemébe nézett, és megkérdezte: – Ugye, nem
jelentetted fel?
– Már hogy jelentettem volna fel? Hiszen aznap nem volt
magánál, India! Szent meggyőződésem, hogy valamilyen úton-
módon kábítószerhez jutott. Láttad, hogy a képre támadt, nem rám.
 – Igen, láttam – rebegte India. Az ajkába harapott, s halkan
hozzátette: – Szerintem is helyesen cselekedtél.
Szurtos riadtan rápillantott, moccanni sem mert; észrevette,
milyen gondterhelt arcot vág India, s milyen bágyadtan cseng a
hangja. Jaj, nehogy bejelentse, hogy ezután a maga útján fog járni!
Szurtos maga mellett akarta tudni Indiát, az élete részeként; erre már
a kórházban rádöbbent, de most értette meg igazán, mennyire fontos
lett számára a lány. Odahajolt a másik székhez, s megfogta India
kezét. – Botor dolog lett volna feljelenteni, szívem.
– Tudom, ahogy azt is tudom, hogy véletlenül döfte beléd a kést.
– Nagyot nyelt, mielőtt megkérdezte: – Ettől függetlenül, nem
gondolod, hogy nyűg lesz a nyakadon? Tönkreteheti az életedet.
– Meg a tiédet is. Ugye, erre akarsz kilyukadni?
– Igen. Mindkettőnkért aggódom, Szurtos.
– Jó ideig bent lesz még a klinikán. Egyébként senki sem juthat be
ide észrevétlenül, sem ő, sem más, hála a Jack Figg nevű fickónak.
Szigorúan őrzik a birtokot.
India kacagni kezdett. – Szegény Jack! Igent mondott Linnetnek,
mire lecsapott rá az egész família, és még te is, Szurtos. Ajaj,
titokban biztos szid most bennünket, mint a bokrot.
Szurtos mindjárt jobb kedvre derült, ahogy felhangzott a kacaj, s
megjelent a pajkos mosoly. Minden rendben lesz köztük Indiával, ezt
most már biztosra vette. Hogy India kedvében járjon, megkérdezte:
– Mit is kérdeztél korábban? A nagyanyáddal vacsorázunk?
– Benne lennél? – kiáltotta India.
– Lendületes öregasszonynak tűnik. Nem gondolod, hogy pont az
esetem?
– Dehogynem. Röpködni fog örömében. Bármikor szívesen lát
bennünket vacsorára, amikor csak kedved tartja. Itt lakik a közelben,
Harrogate és Knaresborough között. Szólhatok neki, hogy
elmegyünk? Mondjuk a hétvégén?
 – Igen, szólhatsz neki – felelte Szurtos mosolyogva, majd felállt.
– Gyere, menjünk vissza a házba!
Kéz a kézben elhagyták a stúdiót, s a hátsó terasz felé vették az
irányt. „Milyen boldog lesz a nagyanyám, hogy találkozhat
Szurtossal”, merengett India.
Szurtos fejében pedig az motoszkált, milyen gyáva volt, hiszen
nem árulta el Indiának, hogy gyermeke született Melindától. Az isten
szerelmére, csak nehogy rájöjjenek az újságírók! Hangzatos
szalagcímeket lehetne kreálni a sztoriból.
„Reménykedjünk”, biztatta magát. Reménykedjünk.

– Tetszik nekem ez a lakosztály – jelentette be Lorne negédes

hangon, miközben átsétált a tágas nappalin, s kinyitotta a szoba túlsó
végén az ajtót. – Jaj, Tessa, nézd csak, itt egy újabb hálószoba! Nos,
édesem, ez aztán a vendéglátás. – Szembefordult az ikertestvérével,
majd hozzáfűzte: – Mikor a minap felhívtam apát New Yorkban, azt
mondta, gondoskodott róla, hogy tágas lakosztályt kapjunk, s állta a
szavát.
– De még mennyire – helyeselt Tessa, miközben körbepillantott
az Avenue Montaigne legvégén található, párizsi O’Neill Hotel
szépen berendezett nappalijában. – Ó, és milyen szép innen a kilátás,
madártávlatból lehet látni az Eiffel-tornyot!
Odasietett az öccséhez, és megölelte. – De jó, hogy veled
tartottam, Lorne. Köszönöm az unszolást. Nagyon magam alatt
voltam. Bízom benne, hogy igazad lesz, és valóban felvidít az út.
– Így lesz, ha elengeded magad, és nem aggódsz Adele miatt!
Pennistone Royal olyan erős, mint egy bástya, jó helyen van ott
Elvirával meg Linnettel. Ugye, Evan is ott van?
– Igen, a leedsi üzletben dolgozott Indiával, de szerintem India
most Szurtos Rhodesnál lakik, nem Pennistone Royalban. Gideon és
Julian is Evannel meg Linnettel tölti a hétvégét. Linnet azt mondta,
hogy holnap este érkeznek. Nem aggódom hát. Becsszó. Nos, melyik
hálószobát kéred?
Lorne hátrapillantott a hálószobába, melyet az imént fedezett fel.
– Véleményem szerint ez a nőiesebb, és nagyobb is. Miért nem
költözöl be ide, Tessa? Én majd a másikban alszom, a nappali túlsó
végében.
Megszólalt a csengő, Lorne indult ajtót nyitni. Beterelte a
londinert, aki a táskákat hozta, megmondta neki, hová tegye a
csomagokat, aztán borravalót adott neki.
– Nos, drága Tessám, csípd ki magadat! – mondta, miután ismét
kettesben maradt Tessával. – Különleges este lesz a mai.
– Tényleg? Hová megyünk? Nem is említetted a repülőn.
– Gondoltam, kellemes meglepetés lesz. Először elmegyünk egy
fogadásra – afféle koktélparti, könyvdedikálással egybekötve –, aztán
a szerző vendégei leszünk vacsorára.
– Ki a szerző? Na, ahogy téged ismerlek, kisöcsém, valami csinos
nő lesz az – dünnyögte Tessa, és cinkos pillantást vetett Lorne-ra.
– Nem, nem – tiltakozott Lorne mosolyogva, pajkosan csillogó
szemmel. – Jean-Claude Deléon.
Tessa rábámult, s összevonta szemöldökét. – Ezt most úgy
mondod, mintha ismernem kéne a nevét. Ismerem?
– Egyszer találkoztatok már. Futólag. Az egyik premieren. Bár az
is előfordulhat, hogy nem mutatkozott be neked aznap este.
Feltétlenül meg kell ismerkedned vele, Tessa, hiszen Bernard-Henri
Lévy után ő a legnagyobb híresség Franciaországban.
– Róla sem hallottam még. Ki az a Bemard-Henri Lévy?
– Jaj, Tess, hol élsz? A holdon? Lévy Franciaország első számú
szellemóriása. Mindketten ismert személyiségek és híres emberek.
– Minek mennék oda? Ez a parti pas ma tasse de thé.
– Már hogyne lenne neked való? Ne butáskodj már! Szóval, héttől
kilencig tart a buli. Negyed kilenckor odamegyünk, ott leszünk
háromnegyed órát, utána elmegyünk vele meg a barátaival
vacsorázni.
– Még a háromnegyed órát is sokallom. Nem mehetnék oda az
utolsó tíz percre?
– Szó sem lehet róla – csattant fel Lorne. – Itt az ideje, hogy végre
kimozdulj. Párizsban vagyunk. Mielőtt idejöttünk, megegyeztünk,
hogy itt én diktálok. Tehát elmegyünk a könyvdedikálásra. Negyed
kilenckor.
– Jól van, jól van, csak nyugodj meg! – kiáltotta Tessa, s az
órájára pillantott. – Fél hét van, Angliában még csak fél hat,
felhívom Elvirát meg Adele-t, aztán felöltözöm.
– Légy elbűvölő és igéző! – parancsolt rá Lorne, majd besietett a
hálószobájába, s készülődni kezdett.
Egy óra múlva Tessa ott állt a fürdőszobában, melynek falait tükör
borította, egészen fel, a plafonig. Ide-oda forgolódott, nézegette
magát, s azon tűnődött, vajon a megfelelő ruhára esett-e a választása.
Talán kissé elegánsabbat is viselhetne. Lorne említette, hogy Jean-
Claude Deléon országszerte ismert személyiség, közkedvelt a
művészek, színészek és a felső tízezer sikkes köreiben. Tehát a
fogadáson hemzsegni fog a sok kiábrándult író meg értelmiségi, a
párizsi beau monde, és a temérdek színész. Bizony, ez az öltözék
igencsak visszafogott, s ezzel finoman fogalmaztunk.
A tükörképe mégis azt mutatta, hogy csinosan néz ki, ami
megörvendeztette Tessát. Már régóta nem érezte így magát –
nyomasztólag hatott rá a kudarcba fulladt házasság s a közelgő válás.
Ráadásul ott volt Adele elrablása; a félelem tagadhatatlanul nyomot
hagyott Tessán.
Többek között az időjárás indokolta a ruhaválasztást. Éppolyan
meleg az idő itt is, mint Londonban, ezért döntött a szoknya és a
fehér fátyolszövet felső mellett. A voálszövet áttetsző és habkönnyű;
a szoknya, mely csaknem a bokáját verdeste, viszonylag bő, s
keskeny csipkepántok szelik át, melyek szép rendben sorakoznak a
csípőtől lefelé; s ugyanez a keskeny csipke szegélyezi a ruha szélét
is. Az ujjatlan felsőrész sálgalléros, amit Tessa igen sikkesnek vélt. A
magas sarkú szandálhoz illő, fehér bőröv övezte derekát; s az órán
meg a gyöngy fülönfüggőn kívül nem viselt ékszert.
Még egy pillantást vetett a tükörképére: megállapította, hogy
kihozta magából a maximumot, s ezzel visszatért a hálószobába.
Felkapta a kis, fehér bőrtáskát, s benyitott a nappaliba.
Lorne, aki éppen telefonált, felkapta a fejét, mikor meghallotta,
hogy kinyílik az ajtó. – Mennem kell, Phil. Megérkezett a partnerem.
Holnap találkozunk – mormolta, majd letette a kagylót.
Nagy léptekkel közeledett a nővére felé, majd halk, elismerő
füttyentés után így rikkantott:
– Büszke vagyok rád, Őskövület. Veszett jól nézel ki.
Tessa felkacagott. – Te sem festesz rosszul, Lorne Fairley. Hű, de
jó, hogy feketébe bújtál! Nem gondolod, hogy így remekül
összepasszolunk?
– Hát igen. Ej, a szentit, szerencse, hogy nem a fehér inget meg
nadrágot vettem fel! Elég faramuci páros lennénk.
– Soha – vágott vissza Tessa. – Mi sose mutatunk rosszul, Lorne.
Lehet, hogy én igen, de te nem, cukorfalatom.
– Ó, elfogult vagy, mert rokonságban állsz velem. Szerény
személyemmel, a híres-neves színésszel – mondta Lorne nevetve, a
maga túlzottan szerény stílusában. – Na, gyerünk, indulás, nem
szeretnék negyed kilenc után odaérni!
– De még korán van, öt perc múlva háromnegyed nyolc…
– Igaz, de itt nagyobb a forgalom, mint Londonban – vágott közbe
Lorne. – Oda kell vergődnünk a Faubourg Saint-Germainhoz.
– Na, akkor gyerünk, csipkedd magad, induljunk! – felelte Tessa,
s a lakosztály ajtaja felé sietett. – Feltételezem, hogy kocsiról
gondoskodtál.
 – Naná, nem is megyünk gyalog, te csacsi lány! – kurjantotta
Lorne; karon ragadta Tessát, ugyanakkor kinyitotta az ajtót is. –
Mindenre gondolok, ahogy az egy Harte-hoz illik. Tudod, jól
treníroztak.
Tessa feltekintett rá, s elnevette magát; már időtlen idők óta nem
volt ilyen boldog: örült, hogy olyan valakivel lehet együtt, aki
annyira szereti, mint Lorne; s hogy Párizsban lehet, melyet
különösen kedvelt. Még egészen kicsik voltak, amikor először
idejöttek az anyjukkal, és az óta is gyakran felkeresik – rendszerint
útba ejtik, mikor Franciaország déli része és a Villa Faviola felé
utaznak, ahová évente többször is el szoktak látogatni. Miközben
lefelé mentek a lifttel, hirtelen reménykedni kezdett. Vajon miért?

Miután kényelembe helyezték magukat az autóban, s a sofőr

elkanyarodott a szállodától, Tessa megjegyezte:
– Kedvemre való a hetedik kerület. Megvallom, már többször
eszembe jutott, milyen jó lenne, ha volna ott egy lakásom.
Tulajdonképpen a bal part bármely része megfelelne, mindig
szívesen időzök arrafelé. Olyan, mintha otthon lennék.
Lorne meglepődve nézett rá. – Ó, a Faubourg Saint-Germain!
Még a környékén is csillagászati összegeket kémek, de hát
meseszépek ott a házak.
– Nem a házakról beszéltem, nekem meg a gyereknek egy kis
manzárdszoba is megfelelne. Néha jólesne meghúzódni ott egy
kicsit.
– Nos, miért is ne? – dünnyögte Lorne, s azon tűnődött, vajon
komolyan beszél-e a nővére. – Nekem is tetszik az ötlet, hiszen
annyiféle ember él itt: ez a hely az arisztokraták paradicsoma, s
ugyanakkor a diákok, művészek, írók menedékhelye. A sok
történelmi nevezetesség, mint például Napóleon sírja, a Francia
Akadémia meg a Rodin Múzeum mellett itt található az írók és
művészek két leghíresebb szórakozóhelye, a Café aux Deux Magots
és a Café de Flore. Mindkettőt imádom.
– Tudom. Hát a temérdek régiségkereskedés, bisztró meg galéria?
Csodálatos hely, itt igazán szívesen megbújna az ember… hiszen
olyan bájos.
– Ha komolyan gondolod, a következő napokban körülnézhetünk
az ingatlanpiacon. Nagyon élvezném – mondta Lorne, aki továbbra is
azon tűnődött, nem álmodozik-e csupán a nővére.
– Megtehetnénk. Jó móka lenne, egy kis kaland – motyogta Tessa,
majd megkérdezte: – Tulajdonképpen mikor kell bejelentkezned a
stúdióban?
– Hétfőn kezdődik a forgatás, de csak szerdán reggel van
jelenésem. Miért?
– Csak úgy kérdeztem. Kíváncsi voltam, mert nem beszéltél róla.
Mindegy is. Mesélj inkább Jean-Claude Deléonról!
– Már beszéltem róla.
– Nem igaz. Csak annyit mondtál, hogy híres, ismert személyiség,
szellemóriás és jó barátod. Mesélj még egy kicsit, hogy ne érezzem
magam ostobán, mikor találkozom vele.
– Lássuk csak… újságíró, több könyv szerzője, és előadásokat is
szokott tartani. Korunk egyik legnagyobb francia gondolkodójának
tekintik, a filozófusok közé sorolják, csupán Bernard-Henri Lévy
előzi meg a sorban. Elbűvölő, zseniális, és remek pasi. Meglátod,
tetszeni fog. Szerintem élvezni fogod az estét.
– Honnan ismered?
– Pár éve találkoztunk, mikor a Villa Faviolában laktam
Gideonnal, Tobyval, Winston bácsival meg apával. Emlékszel rá?
Egész hétvégén kanbulit tartottunk. Jean-Claude is átugrott hozzánk
Toby egyik barátjával. Jól kijöttünk egymással. Sokat beszélgettünk,
színházról meg filmekről. Utána, akárhányszor Londonban járt,
felhívott, és ha alkalom adódott rá, összejöttünk.
 – Létezik Madame Deléon?
– Dehogyis. Azt hiszem, sose létezett. Hát igen, azt beszélik, Jean-
Claude… igencsak kedveli a szépnemet.
– Ó, tehát fiatal? – érdeklődött Tessa.
– Úgy negyvenkilenc-ötven körül lehet.
– És hol vacsorázunk?
– Jaj, Tessa, drágaságom! Fogalmam sincs. Egyszerűen csak
ennyit mondott: „Hozd el a nővéredet a dedikálásra, utána pedig
együtt vacsorázunk néhány barátommal.” így hát én is csak
találgatok.
 17

Abban a percben észrevette, ahogy belépett. Fehéren izzó látomás.

Légies, könnyed, szinte nem is e világból való. Enyhén feléje
fordította fejét, hogy jobban lássa. Azonnal tudta, ki az: Tessa
Fairley, Lorne ikertestvére. Lorne a karjánál fogva átvezette az ajtó
közelében összeverődött csoporton, s feléje terelgette.
Egy szekreternél ült, a nagy előcsarnok legvégében, a Faubourg
Saint-Germain egyik legnagyobb magánházában, s legújabb könyvét
dedikálta. Legalábbis eddig a percig. Most csak ült, s várta a fehér
ruhás nőt, élete leggyönyörűbb asszonyát.
Ahogy közelebb ért, pillantásuk összetalálkozott: Tessa észrevette
a férfi merő nézését; pillogott, egy másodpercre megtorpant, majd
folytatta útját – tekintetük egymásba fonódott.
Tompa zsolozsmává halkult körülötte a csevej. Többé senki sem
érdekelte, csak ez a lány, merthogy fiatalnak látta, hamvasnak,
ártatlannak, sőt égi tüneménynek.
Hirtelen felpattant, megkerülte az íróasztalt, s várta, hogy odaérjen
hozzá a nő.
– Jó estét, Jean-Claude! – köszöntötte Lorne, mikor megálltak
előtte.
– Á, Lorne, quel plaisir de vous voir.
A két férfi kezet rázott. – Ez a nővérem, Tessa – mondta aztán
Lorne, s közben finoman előretuszkolta a nővérét, közelebb Jean-
Claude-hoz.
– Enchanté – felelte rá Jean-Claude, majd angolra váltott, s
hozzáfűzte: – Örülök, hogy eljött! – A hangja furcsán rekedtes volt,
szinte érdes.
– Részemről a szerencse, Monsieur Deléon – felelte Tessa tisztán
csengő hangon, fesztelenül, s kezet nyújtott.
 Jean-Claude megfogta a kezét, s megszorongatta. Tessa
rámosolygott. Lélegzetelállító volt a mosolya, ezüstös szeme, szőke,
selymes haja. Rabul ejtette Jean-Claude tekintetét. Csak álltak, álltak,
s megigézve nézték egymást.
– Bocsánat, hogy közbeszólok: az emberek megbámulnak
benneteket – kotyogott közbe Lorne zavartan nevetgélve.
Jean-Claude pislogott, majd így motyogott:
– Elnézést, folytatnom kell a dedikálást. – Vonakodva elengedte
Tessa kezét, rámosolygott, majd az asztal mögé került. Odaszólt
Lorne-nak: – Dedikálok nektek két könyvet, mon ami. – Közben
maga elé húzta az egyik kötetet, aláírta, majd átnyújtotta Tessának.
– Köszönöm – mondta Tessa, miközben kinyitotta a könyvet.
Miután elolvasta az ajánlást, csodálkozva, kérdő tekintettel nézett
Jean-Claude-ra.
Jean-Claude mélyen a szemébe tekintett. Apró mosoly jelent meg
ajkán, mikor észrevette Tessa zavarodott arckifejezését; majd Lorne
felé fordult, s odaadta neki a dedikált kötetet. – Mutasd be Tessának
a ház asszonyát, Marie-Helène-t! Találkoztatok már. Velem volt.
Most odabent van a szalonban. Még vár rám néhány kötet, aztán
elmegyünk vacsorázni.
– Remekül hangzik, és köszönöm a könyvet, Jean-Claude –
mormolta Lorne.
Jean-Claude biccentett, majd körülpillantott. Mintha feloszlott
volna a köréje csoportosuló tömeg; vállat vont, s eszébe jutott, hogy
talán előbb be tudja fejezni a dedikálást, mint gondolta. De nem…
már jönnek is, miután észrevették, hogy magára maradt. Ismét
körbesereglették a barátok s ismerősök az íróasztalt: a könyvre
ácsingóztak, meg az aláírásra; felöltötte hát mosolyát, s dedikált,
dedikált, s közben a fiatal nő után sóvárgott, aki eltűnt a szeme elől –
vele akart lenni, csak vele. „Később”, merengett, „később vele
leszek”.
 Lorne áttuszkolta Tessát a kristálycsillárokkal ékesített, elegánsan
bebútorozott márvány előcsarnokon, melynek falait gobelinek
borították; s miután kellő távolságra kerültek Jean-Claude-tól,
odasúgta a nővérének:
– Atyaisten, mi történt odabent?
– Nem tudom – mormogta Tessa. „Találkoztam a végzetemmel”,
fordult meg a fejében. Megismerkedtem a férfival, a végzet
emberével. Bármily bizarr is a gondolat, igaz. Különös nyugalom
kerítette hatalmába, reátelepedett, akár egy lenge fátyol. S a szíve
váratlanul megszűnt dobogni. Eszébe jutottak a szavak, melyeket
Jean-Claude a könyvbe írt, s egyszerre felfogta a jelentésüket. Ő is
hozzá hasonlóan érez. Természetesen! Hát igen, ezt már korábban is
sejtette. Nem a feljegyzett szavak árulták el. Hanem az arca… a
tekintete. Pontosan visszatükrözték Tessa érzelmeit.
– Hű, hirtelen hogy elhallgattál! – dünnyögte Lorne, s Tessa arcát
fürkészte. – Jól vagy?
– Tökéletesen – vágta rá Tessa, s apró, ám szerető mosollyal
ajándékozta meg fivérét.
– Akkor gyere, bemutatom a ház asszonyát.
– Ki az a Marie-Helène?
– A felső tízezer tagja, egy francia gyáros, Alain Charpentier
felesége. Mindketten Jean-Claude régi barátai. Úgy sejtem, hogy
vacsorára is hivatalosak, egy másik házaspárral együtt, és Jean-
Claude a szerkesztőjét is meghívta. Nyolcán leszünk.
– Azt mondtad, hogy találkoztál már Marie-Helène-nel. És a
többiek? Őket is ismered?
– Számtalanszor találkoztam már a férjével, Alainnel, meg Jean-
Claude szerkesztőjével, Michel Longevallel, de sejtelmem sincs, ki
lehet a másik páros. Mindenesetre hamarosan kiderül. Addig is, ott
van Marie-Helène, a kandalló mellett. Gyere, üdvözöljük!
 Tessa egy pillanat múlva a világ egyik legsikkesebb hölgyével
rázott kezet – az anyját is beleértve. Csak egy francia nő tudja
elsajátítani az elegancia eme fajtáját. Marie-Helène – középmagas,
karcsú, szőke, kortalan nő – egyszerű, ujjatlan, fekete zsákruhát
viselt, kerek nyakkivágással; nyilvánvalóan haute couture. Fülében
gyöngyös-gyémántos buton, nyaka körül pedig nagyméretű,
déltengeri gyöngyökből álló füzér. „Edwina néni gyöngyei sokkal
szebbek”, állapította meg Tessa, s lopva elmosolyodott. Váratlanul
felvillant benne a gondolat: vajon hogy vélekedne Edwina Jean-
Claude Deléonról?
A háziasszony maga volt a megtestesült báj s kellem;
elszórakoztatta Lorne-t és Tessát a fecsegésével, miközben Dom
Pérignon pezsgőt kortyolgattak a poharukból. Jobbára Lorne
felelgetett neki, s (legalábbis Tessa így vette észre) szolidan csapta a
szelet az asszonynak, aki így közelebbről nézve az ötvenes évei végét
taposhatta.
Maga Tessa hébe-hóba bólogatott, de nem sokat szólt, mivel
máson járt az esze. A férfin, aki az előcsarnokban éppen kézjegyével
látta el legújabb könyvét.

Jean-Claude előreült, a sofőr mellé, míg Lorne, a szerkesztő, s Tessa

az autó hátsó ülésén helyezkedett el.
A másik párt Alain és Marie-Helène vitte el az étterembe. Natalie-
nak hívták az asszonyt, Amaudnak a férjét; Tessa nem értette meg a
vezetéknevüket, de igen szimpatikusnak tűntek a bemutatkozásnál, a
házban.
Tessa Jean-Claude fejét tanulmányozta: jóvágású, s erős szálú a
haja. Jean-Claude egyszer csak hátrapillantott, mintha megérezte
volna magán Tessa tekintetét, s Tessára meresztette szemét. Tessa
viszonozta pillantását. Aztán Jean-Claude egész váratlanul
visszakapta fejét – közben egy szót sem szólt –, s egyenesen
kibámult a szélvédőn; némán hallgatott egész úton az étterem felé.
Tessa csendesen üldögélt, meg se mukkant; Jean-Claude járt a
fejében. „Vajon mi történik most velem?”, tűnődött magában. És
miért most? Csak fél füllel hallgatta Lorne és Michel beszélgetését:
egy régi francia filmről társalogtak, melyet mindketten kedveltek –
Belle de Jour; többnyire mégis Jean-Claude Deléon motoszkált a
lejében, s magában ismét végigjátszotta az iménti találkozást.
Csakugyan most volt? Alig egy órája? Mintha eddig is ismerte
volna… milyen különös érzés ez…
Naivan elment Lorne-nal Faubourg Saint-Germainbe, a
grandiózus házba; hôtel particulier – így nevezték, ahogy Párizs
összes hasonló, ijesztően magas kőfalak mögött rejtőző házát. A
keskeny oldalfalba vágott, feketére festett kapun keresztül léptek be a
belső udvarra, átvágtak a tágas, macskaköves udvaron, bementek a
bejárati ajtón, be a házba, majd fel, az impozáns lépcsőn, mely az
elegáns hallba vezetett.
Mivel Lorne nem sokat mesélt neki a barátjáról, Tessa nem tudta,
mire számíthat; legnagyobb meglepetésére szinte megigézte a férfi,
abban a pillanatban, ahogy meglátta.
Jean-Claude enyhén felkapta fejét, mikor megpillantotta Tessát,
aki Lorne-nal együtt feléje tartott; találkozott a tekintetük, s
összefonódott. Tessát mágnesként vonzotta a férfi. Talán az
aranybarna szempár delejezte meg, mely mélyen ült a sötét hajhoz
illő, szépen ívelt szemöldök alatt. Jean-Claude arcvonásai
határozottak voltak, állkapcsa erős, homloka széles, orra horgas, ajka
telt. Ki tudja, hány éves lehet, bizonyára sokkal idősebb Tessánál, de
mit bánta ő! Rögtön észrevette, mennyire férfias, sőt maga a
megtestesült férfiasság.
A térde hirtelen elgyengült, s a bensője megremegett. Tekintete
találkozott Jean-Claude fürkész szemével, s rájött, hogy képtelen
félrenézni. Mikor kezet ráztak, a férfi nem engedte el a kezét, ami
nem volt Tessa ellenére. Csak álltak, álltak, bámulták egymást, s
teljesen elfeledkeztek a többiekről. Tessa ellenállhatatlanul vonzódott
Jean-Claude-hoz. Kívánta. Mégsem volt ez puszta, testi vágy. Úgy
érezte, hogy Jean-Claude a lelke mélyére tekint, a legbelsőbb titkait
fürkészi; s még valamit megértett… azt, hogy megállapodást kötöttek
egymással, bár nem öntötték szavakba. Mélyreható változást hozott
az a pillanat; s Tessa érezte, hogy máris meghitt viszony alakult ki
köztük, pedig csak most ismerkedtek meg.
Most, a kocsi hátsó ülésén, önkéntelenül végigborzongott.
Gépiesen kihúzta magát, s elismerte, hogy a sors hozta össze őket.
Így kellett lennie.

A Tailleventbe vitte őket, a Rue Lamennais-ra; Tessa hallott már

erről az étteremről, de alig ismerte. Július közepe óta zárva volt,
nyári szünetet tartottak; nemrég nyitottak ki ismét, heves köszöngetés
és barátságos csevej fogadta hát az érkezőket. Megkülönböztetett
tisztelettel bántak Jean-Claude-dal, mintha király lenne. Ennek
ellenére meghitt, bizalmas volt közte meg a személyzet között a
viszony, melyet Jean-Claude szemlátomást bátorított; s Tessa
rádöbbent, hogy hírneve ellenére megvan benne az alázat is, amit
igen szimpatikusnak talált.
Amint befutott Marie-Helène, a férje meg a másik páros, Jean-
Claude nekiállt, és kijelölte a helyüket az asztalnál. Tessa nem
mellette, hanem az asztalfőn kapott helyet; az egyik oldalán Alain, a
másikon Michel ült, míg Jean-Claude átellenben, az asztal másik
végén foglalt helyet, Marie-Helène és Natalie között.
Ez azt jelentette, hogy egyenesen Tessára nézett, s bár a tökéletes
házigazdát játszotta, mindenkinek udvarolgatott, mindenkivel
elbeszélgetett, elirányította a pincéreket, a világfi szerepében
tetszelgett, a tekintete időről időre vissza-visszatért Tessa arcához.
 Mintha ködfátyol vonta volna be Tessát azon az estén. Mindent
gépiesen csinált, ételt rendelt, de csak csipegetett belőle, alig érezte
az ízét. Néha belekortyolt a borba, s elcsevegett a két oldalán ülő
urakkal.
Olykor odapillantott Lorne-ra, váltott vele pár szót, félszegen
rámosolygott, de jórészt csendben maradt, inkább a többieket
hallgatta. Ritkán vette le a szemét Jean-Claude-ról, aki egyszer-
kétszer megkérdezte tőle, ízlik-e neki az étel, esetleg megajándékozta
egy halovány mosollyal, többnyire azonban ékesszólóan társalgott
olyan dolgokról, melyek az asztalnál ülőket érdekelték: színházról,
filmekről, irodalomról meg a politikáról.
Szavai felfedték Tessa előtt Jean-Claude életének titkait. Kiderült,
hogy haditudósító volt – Boszniában, Koszovóban és
Afganisztánban. S csakhamar rájött, hogy Jean-Claude rangos
újságíró; azt is megtudta, hogy Mitterrand elnök kedvenc pártfogoltja
volt; hogy a francia elit egy második André Malraux-ként gondol rá;
s hogy dokumentumregényeket írt, meg egy színdarabot, mely a
Comédie Française, Párizs egyik legnagyobb színházának műsorán
szerepelt.
Csak a korát nem tudta kideríteni. Lorne szerint negyvenkilenc
körül lehet, Tessa azonban többnek vélte. Úgy látta, az ötvenes éveit
tapossa, bár elismerte, hogy sose volt képes megállapítani az
emberek korát.
Így telt el az este, mígnem elérkezett az idő, s elhagyták az
éttermet. Jean-Claude ismét velük tartott a kocsin, de ragaszkodott
hozzá, hogy először Tessát és Lorne-t tegyék le. Mikor megérkeztek
a szállodához, ő is kiszállt, és a lépcsőn jó éjszakát kívánt Tessának.
Megfogta a kezét, az ajkához emelte, s csókot lehelt rá; majd
hátralépett, s hosszan, áthatóan nézte, nézte, mintha az emlékezetébe
akarná vésni a vonásait.
 – Á bientôt – mormolta, majd oldalvást lépett, kezet rázott Lorne-
nal, s elbúcsúzott tőle. S már ment is tovább.

Miközben átvágtak az előcsarnokon, s a lift felé tartottak, Lorne

megjegyezte:
– Hű, de gyorsan elment. Éppen fel akartam hívni egy kupicára.
Ugyanis kedveli a Calvadost.
– Nyilván haza akar menni – suttogta Tessa.
– Teljesen lenyűgözted, Tess.
– Valóban?
Lorne furcsa tekintetet vetett rá. – Ugyan, te is észrevetted! –
kiáltotta. Miután Tessa néma maradt, megkérdezte: – Hát te?
– Hogyhogy én?
– Jaj, ne értetlenkedj már! Tetszik? Micsoda ostoba kérdés, hiszen
gyakorlatilag a lába elé omlottál.
– Csakugyan ezt tettem volna? – Tessa felnézett az öccsére,
ezüstös szeme kérdőn meredt rá.
– Hát persze. Még sosem láttalak ilyennek. De őt sem.
– Tehát láttad már, milyen hatással vannak rá a nők, nemde?
– Olykor-olykor.
– És hogy viselkedett?
– Higgadtan. Fesztelenül.
– Hát velem? Mármint miként viselkedett velem a dedikáláson?
– Majd’ hanyatt esett. Egészen odavolt. Mondhatnám,
megigézted, igen, igen, ezt a szót kerestem! Megigézted, és
magadhoz láncoltad.
Tessa felsóhajtott, mégsem szólt többet, miközben beléptek a
liftbe. Miután megérkeztek a lakosztályukba, sarkon pördült, és ezt
mondta az öccsének:
– Jó éjszakát, kedvesem. Fáradt vagyok. Ugye, nem haragszol?
 – Már hogy haragudnék, Tess? – Arcon csókolta a nővérét, s
figyelte, ahogy a hálószoba felé lépked. „Összeszedi magát”,
gondolta.
Odabent a hálószobában, Tessa letelepedett az ágy mellett álló
székre, s ránézett a könyvre, melyet egész este a kezében
szorongatott. Összerogyott középkori páncélzat díszítette a borítót.
Az ő neve legfölül tündökölt, a cím pedig alulra került. Egyetlen
szóból állt: WARRIORS3. Tessa hátralapozott, a belső fülszöveghez,
futólag szemügyre vette a fényképet, majd olvasni kezdte az íróról
összeállított szöveget.
Megszólalt a telefon; a kagylóért nyúlt. – Halló? – mondta.
– C’est moi.
– Tudom.
– Mikor láthatlak?
– Holnap?
– Rendben. Ebédre?
– Igen – felelte Tessa, s hevesen kalapálni kezdett a szíve.
– Remélem, Lorne nem érzi majd… hogy is mondjam?
Számkivetettnek magát.
– Más tervei vannak holnapra – improvizált Tessa.
– Bien. Je vous enverrai une voiture. Délben.
– Köszönöm!
– Á demain – mondta Jean-Claude, s letette a kagylót.
Tessa egy pillanatig a telefont fixírozta, majd letette a kötetet az
ágyra, s kiment a nappaliba. Lorne egy palack Calvadost szopogatott,
s közben a CNN egyik riportműsorát nézte, de rögtön felkapta a fejét,
amint bejött a nővére. – Te is kérsz? – érdeklődött, s megemelte
poharát.
– Nem is tudom… – Tessa elhallgatott, mikor odaért a pamlag
mellé, s az öccsére nézett. – Jean-Claude idetelefonált az imént.
3
Harcosok. (angol)
 – Sejtettem, hogy ő az.
– Holnap vele ebédelek.
Lorne biccentett. – Említette, hogy felhív az ebéd miatt.
– Valóban? – kiáltotta Tessa, miközben letelepedett a pamlag
karfájára. – Csak nem kért engedélyt tőled? Remélem, nem. Az isten
szerelmére, harminckét éves vagyok, van egy gyerekem, és
nemsokára elvált asszony lesz belőlem!
Lorne hátravetette a fejét, s felkacagott. – Ne méltatlankodj már
ennyire! Hogy kért volna engedélyt tőlem? Ez nem jellemző rá. Az
étteremből kifelé jövet közölte velem, hogy ideszól neked, miután
hazaér, mivel meg szeretne hívni ebédre. Teszem azt, informálni
akart, hiszen az öcséd vagyok, és együtt jöttünk ide, Párizsba.
Egyébként is jó barátok vagyunk, ő meg én.
Miután Tessa csendben maradt, s aggodalmas arcot vágott, Lorne
még hozzátette:
– Felnőtt ember, Tessa. Minek kéme engedélyt arra, hogy elvigye
a nővéremet szórakozni? Puszta udvariasság volt ez. Jean-Claude
igazi gentleman, mindig is az volt, és minden szempontból az.
Tessa rábólintott. – Értem – motyogta, majd odasétált a bárhoz, s
töltött magának egy kupica almapálinkát.
Mikor visszatért a kanapéhoz, Lorne lejjebb vette a tévé hangját,
megemelte poharát, s vidáman így szólt: – Proszit.
– Proszit. – Tessa helyet foglalt vele szemben, majd megkérdezte:
– Mit írt a könyvedbe?
– Azt írta, hogy csodálja színészi képességeimet, cher aminak
nevezett, és sok szerencsét kívánt a filmhez. Hát neked?
– Valami egészen furcsát jegyzett be.
– Mit?
– Leírta a nevemet, majd ezt: Je suis là.
– ”Itt vagyok”. Ezt írta be? Csakugyan furcsán hangzik. Mármint
hogyhogy itt vagyok?
 Tessa a fejét rázta. – Itt vagyok… és várok. Itt vagyok… neked,
így értelmeztem.
– Alighanem igazad van. Tehát, nem tévedtem: teljesen
megigézted.
– Én ellenállhatatlannak találom.
– Igen, hihetetlenül karizmatikus.
– Vagyis: felőled nyugodtan együtt ebédelhetek vele? Nem óvsz
tőle?
– Nem. Miért féltenélek egy Jean-Claude Deléon-féle férfitól?
Ő… hűséges jó barát, mondaná anyánk. S óriási szellem, komoly,
megbízható. Ronnie bácsi ezt a típust nevezi jó embernek.
– Pedig azt mondtad, hogy szereti a szépnemet! – emlékeztette
Tessa.
– Így van, ez mégsem jelenti azt, hogy szoknyavadász, mivel
szerintem nem az. Ó, persze, számtalan nővel volt már kapcsolata,
erről hallottam. Mégsem szívtipró. Csak annyit akartam mondani
ezzel, hogy kedveli a nőket, szinte bálványozza őket. Sok olyan
alakot ismerek, akik rámenősek, mégsem kedvelik a szépnemet.
Jean-Claude nem nőgyűlölő.
– Értem. – Tessa hátradőlt a széken, és az italt kortyolgatta; majd
kibökte: – Holnap délben értem küld egy kocsit.
– Megmondtam, hogy igazi úriember. Mindenesetre vedd
megtiszteltetésnek, Tess! Ebéd előtt az Élysée-palotában lesz, a
francia elnökkel.

Jonathan Ainsley közvetlenül a Champs-Élysées mellett, az egyik

keskeny utcára nyíló bárban üldögélt, nem messze a párizsi O’Neill
Hoteltől.
Napóleon konyakot kortyolgatott, miközben Mark Longdent várta
azon tűnődött, hol késik vajon. Szüntelenül az óráját nézegette, s
titokban elátkozta a másikat. Roppant pontos ember volt, s másokban
is gyűlölte a pontatlanságot. Nemrégiben felmerült benne, hogy
Mark inkább hátráltatja, mint segíti – kolonc a nyakán. Többre
számított, azt hitte, hogy a segítségével könnyebben tönkreteheti
Paulát a gyerekein keresztül.
Igaz, Mark sikeresen térdre kényszerítette Tessát, de még mindig
ott van Linnet meg Emsie. Jonathan ezt a három Harte lányt is tönkre
akarta tenni, Paulával együtt. Gyűlölte a Harte lányokat – leszámítva
a kuzinját, Sarah-t, aki az egyetlen kivételt jelentette. Paula meg a
lányai túlságosan emlékeztették a nagyanyjára, Emma Harte-ra, akit
egész életében utált. Hiába halt meg, Jonathan még holtában is
gyűlölte. Szilárd meggyőződése volt, hogy Emma kiforgatta az
örökségéből, Paula javára. Már gyerekkora óta irigyelte Paulát, s
féltékenykedett rá.
Mark egyszer csak belökte az ajtót, s besietett a bárba. Ahogy a
feléje közeledő férfit figyelte, Jonathannek azonnal feltűnt, milyen
sápadt, mennyire feszült, s milyen bágyadt a nézése. Miután
üdvözölték egymást, Mark helyet foglalt, s odaintett a pincérnek.
Napóleon konyakot rendelt, egy csésze feketét meg egy csomag
Gauloises cigarettát.
– Nocsak, nocsak, megint rászoktál a cigire, Mark? – érdeklődött
Jonathan, s szardonikusan megemelkedett a fél szemöldöke. – Azt
hittem, nem adod fel az elveidet, és kapásból elítéled azokat, akik
mások orra alá pöfékelnek.
– Így is van, de ma este szükségem van a cigire. Feltételezem,
nincs ellenedre, ha lazítok egy kicsit a nehéz hét után.
– Drága Markom, számtalan dologgal szolgálhatok, kedvedre
tobzódhatsz, csak szólj! Sokkal több örömöt találhatsz bennük, mint
egy slukk cigiben.
Mark oldalvást rásandított, s megrázta a fejét. – Nem kell nekem
ma nő, kedves barátom. De más sem. Piszok fáradt vagyok. Rázós
volt az út Thirskből Londonba, és az imént szálltam le a párizsi
repülőről.
– Hát nem megmondtam, hogy Manchesterben ülj fel a gépre?
Vagy akár Yeadonból is jöhettél volna! Na, mindegy. Hogy halad a
házam? – Bár hidegen hagyta a téma, érdeklődve tette fel a kérdést.
– Nekem elhiheted, hogy meseszép! Neked is tetszeni fog,
Jonathan – mondta Mark. – Sőt mi több: odaleszel érte. Beköltözöl,
aztán ott ragadsz. Örökre.
Jonathan erre csak mosolygott, s lehajtotta fejét, hiszen jól tudta,
hogy nem lesz ott maradása. Semmiképp. Ott van a párizsi
luxuslakása, meg a dombra épített, palotaszerű ház, mely a
hongkongi kikötőre néz, nem is beszélve legújabb szerzeményéről, a
provence-i farmról. Természetesen továbbra is el fog látogatni ezekre
a helyekre, melyek sokkal szebbek, mint a yorkshire-i kúria. Hiszen a
thirski építkezés puszta cselfogás volt, nemdebár? Fortély – így
hitette el Markkal, hogy szüksége van egy építészre; pedig csak
olyan valaki kellett neki, aki elvégzi helyette a piszkos munkát… s
tönkreteszi az átkozott Harte lányokat. Hát igen, könnyű prédát
jelentett a gyenge jellemű, kisebbségi komplexussal küszködő Mark,
aki hevesen vágyott a hírnév és a pénz után. Kéjsóvár is volt, imádta
a ledér hölgyeket, nem tudott betelni az exstasyval, sőt a heroint sem
vettette meg, bár ez utóbbival kicsit óvatosabban bánt. Meg aztán
piálni is szeretett.
„Az én kreatúrám”, merengett Jonathan, s a fiatalemberre
tekintett. „Teljesen a kezemben tartom. Kielégítem a vágyait.”
Hátradőlt, ajkán elégedett mosoly játszott.
Mark felhajtotta a feketét, lenyelt egy slukk konyakot, majd
rágyújtott egy cigarettára, mélyen leszippantotta a dohányfüstöt. Egy
kicsit pöfékelt, majd megszólalt:
– Yorkshire-ben azt pletykálják, hogy Londonba érkezett apád
másik fia, Owen Hughes. A walesi pacák szállodájában lakik,
Belgraviában. Az asszonyt is magával hozta New Yorkból. A
lányához jött, Evanhez, apád egyetlen unokájához. Sőt! Együtt
ebédelt Gideonnal meg Evannel. Úgy látszik, összegyűlt a család.
Na, mit szólsz hozzá?
Jonathan dühbe gurult, amikor eszébe jutott Evan Hughes. A hőn
vágyott unoka. Őt is el kell még intéznie. Halkan felnevetett. Hiszen
ő is Harte lány, a rettegett Emma leszármazottja. Ezt ő, személyesen,
fogja nyélbe ütni.
– Tudod, van egy fiam – hencegett büszkén, mielőtt még
meggondolta volna, miket beszél.
Marknak még a lélegzete is elállt. – Van egy fiad! Jesszusom,
ember, hát miért nem viszed el apádhoz Yorkshire-be? Ez biztos
kiütné Evan Hughest a nyeregből.
– Külföldön él – felelte rá Jonathan, s nem hazudott. Utána (mivel
rádöbbent, hogy bővebb magyarázattal kell szolgálnia) hozzátette: –
Egy ideje gyengélkedik. Meleg éghajlatra van szüksége, különleges
környezetre. – No, ez már mesebeszéd. Az az igazság, hogy a fiú,
akivel a felesége pár éve megajándékozta, tulajdonképpen nem a
saját gyermeke: Jonathan kínai partnere, Tony Chiu nemzette. A
gyerek szeme leplezte le a csalfa anyát. Őt is vigye el az ördög!
– Kitől hallottál Owen Hughesról, Mark?
– Innen-onnan összecsipegettem a híreket. Megvannak a
forrásaim. Szóval, meddig maradsz Párizsban?
– Csoda tudja. Ezért hívtalak ide, és nem Londonba. Le kell
ugranom Franciaország déli részébe. Vettem egy hangulatos, régi
farmot… Tudod, Mark, ott is elkel a tehetséged, amiért
természetesen busásan megkapod a pénzed. De erről majd később.
Most arra vagyok kíváncsi, hogy halad a válópered. Sokat jelent
nekem, hogy szakítottál azzal a borzasztó nővel. Ugye, nem
hagyhatjuk, hogy egy Harte megakadályozzon egy magadfajta,
tehetséges építészt a felemelkedésben? Vagy igen? Micsoda egy rima
az a nő, nem?
– Az nem kifejezés. Tessa Fairley szörnyű némber. Bárcsak
elvehetném tőle Adele-t! – jajdult fel Mark.
– Nos, drága fiam, miért nem próbáljuk meg? A pénz nem lehet
akadály. Mindent megadok neked, ami csak kell, hogy harcolhass…
mindhalálig.
Mark sietve rápillantott, s fojtott hangon így tiltakozott:
– Nem bánom, ha ellátjuk a baját, de sose ölném meg, Jonathan.
Nem vagyok gyilkos, nem teszem hurokba a fejem egy nő miatt.
– Ide figyelj, barátocskám! Kisütöttem valamit. – Miközben
Jonathan ezt mondta, Mark közelebb hajolt hozzá, s lassanként
beterítette arcát a mosoly.

Még vagy egy órán át ott üldögéltek, kettesben: fecsegtek és

iszogattak, aztán Jonathan kifizette a számlát, és Markkal együtt
elhagyta a bárt. Annyira elmerültek a cselszövésben, hogy észre se
vették a sarokban megbújó párost, pedig egész idő alatt figyelték
őket. Az utcára is utánuk mentek, le se vették róluk a szemüket, míg
Jonathan meg nem kereste a kocsiját meg a sofőrt. A párocska
járműje közvetlenül mögöttük hajtott; s a férfi meg a nő felkészült a
hosszú éjszakára.

Péntek dél volt, Lorne egyedül maradt a lakosztályban, a szöveget

magolta. Jövő héten már a Párizs melletti stúdióban lesz, s addigra
betéve akarta tudni a szerepét.
Már ötödször olvasta át az első néhány oldalt, amikor a
telefoncsörgés megzavarta a munkájában. – Szia, Lorne, én vagyok
az! – kurjantotta a féltestvére, Linnet, alighogy Lorne belehallózott a
kagylóba.
– Kismadaram, milyen jó hallani a csivitelésedet. Hol…
 – Jaj, miért is nevezett el anya egy madár után? Több esze is
lehetett volna. Itt vagyok, Pennistone Royalban.
– Milyen az időjárás? – tudakolta Lorne.
– Hűvösebb lett, mondhatnám, egész kellemes. Itt ülök a teraszon,
és most az egyszer lazítok egy kicsit.
– Még hogy lazítasz! Lárifári. Hiszem, ha látom – kacagott Lorne;
szíve megtelt szeretettel: Linnet mindig is nagy kedvence volt. –
Minden rendben van?
– Igen, rendben mennek a dolgok. Látom Adele-t, éppen babázik,
Elvira is vele van, Evant pedig ebédre várjuk. Ő is szabadságolja
magát ma délutánra. Egész héten a leedsi áruházban robotolt. És
Tessa hogy van? Remélem, nem emészti magát állandóan.
– Dehogy. Sajnos nem tudom adni, pár perce elment, együtt
ebédel az egyik barátjával.
– Nem, nem, nem is akartam beszélni vele. Téged kereslek, Lorne.
– Mi a baj? Olyan furcsa lett a hangod.
– Minden rendben van. Nagyjából. Csak figyelmeztetni akartalak,
mert Jonathan Ainsley elhagyta Hongkongot. Párizsba utazott…
– Honnan tudod? – vágott közbe Lorne sietve.
– Nemrég felhívott Jack Figg. Mindenütt ott vannak az emberei, le
se veszik a szemüket Mr. Ainsleyről. Szóval, tegnap este Párizsban
látták, a csirkefogó Mark Longden társaságában. Együtt iszogattak
egy bárban, mint két régi cimbora.
– Tyű, szép kis kalamajka.
– Csak nyugi, Lorne. Légy szíves, ne szólj Tessának! Nem kell
tudnia arról, hogy azok ketten ott vannak, Párizsban. Elég, ha annyit
mondasz neki, hogy telefonáltam, és itt minden rendben van, ami
igaz is.
– Remélem, az a két gazfickó semmi rosszat sem forral –
motyogta Lorne. – Nem bízom bennük.
 – Én sem – helyeselt Linnet. – Bár az is lehet, hogy a thirski ház
miatt jöttek össze, amelyet Mark Longden Ainsleynek tervezett. Jack
szerint Yorkshire-ben töltött néhány napot. Ne ess pánikba, és járj
nyitott szemmel, mondaná apánk.
– Úgy lesz, és köszönöm a figyelmeztetést! Anya tulajdonképpen
mikor jön vissza? Tessa szerint jövő héten, apa pedig pár nappal
utána.
– Így van, anya, Winstonnal és Emilyvel együtt, szeptember
hatodika körül érkezik, de apára még jó pár értekezlet vár, a Bahama-
szigeteken, illetve Barbadoson, meg egy New Yorkban. Úgy vettem
ki anya szavaiból, hogy gyorsabb tempót szeretne diktálni Tessa
válóperében, s úgy érzi, hogy ehhez feltétlenül itt kell lennie.
– Alighanem igaza van, figyelj hát, kiscinke…
– Hékás, ácsi ezzel a szöveggel, drága batyikám, eleget hallgattam
gyerekkoromban!
Lorne somolyogva válaszolt:
– Bocsi, nehéz levetkőzni a régi szokásokat. Csókoltatlak, Linnet.
– Én is téged, bátyus. És kéz- és lábtörést a jövő hétre!
 18

Miután a sofőr besegítette a hátsó ülésre, átnyújtott egy borítékot.

Tessa kényelmesen nekidőlt a bőrülésnek, s megnézte a borítékot,
melyet Jean-Claude neki címzett: Madame Tessa Fairley.
Egy percig a kézírást tanulmányozta. Gyönyörűen ír, állapította
meg – határozottan s kecsesen. Kivette az üzenetet. „Kedves
Tessa!”, állt benne, „A sofőr elvisz, a házamba. Pár percet kések,
addig ti háziszolga, Hakim, felszolgálja a frissítőt. JCD”
Tessa ismét átfutotta az üzenetet, majd betette a retiküljébe, s
kipillantott az ablakon. „Vajon hol lakik?”, tűnődött. A sofőr
azonban nem volt valami közlékeny, s Tessa nem akart faggatózni.
Számtalan kérdés kívánkozott ki belőle ma reggel, mikor együtt
reggelizett Lorne-nal, mégis magába fojtotta kíváncsiságát. Ő maga
akarta kiismerni ezt az embert; nem számít, mások mit gondolnak,
még Lorne véleménye sem lehet mérvadó. Egyébként is érezte, hogy
az öccse nem mondaná mást, csak dicsérő szavakat.
Eligazgatta a fekete vászontunikát a hozzáillő szűk pantallón, s
kényelmesen elhelyezkedett az ülés egyik végében. Nem öltözött ki,
hiszen sejtelme sincs, hová mennek ebédelni – így bárhol
megjelenhet, egy bisztróban éppúgy, mint egy elegáns étteremben.
Némi eleganciát kölcsönzött az öltözéknek a gyöngybuton, s a vállát
díszítő, virágalakú, gyöngyberakásos aranykitűző; bár mindezt
könnyűszerrel eltávolíthatja, ha még így is túl hivalkodó lenne.
Mellbe vágta a hőség, mikor kilépett a szállodából; most már
örült, hogy az ujjatlan vászonfelsőt húzta fel, meg a pántos szandált.
Nyilvánvalóan perzselő kánikula lesz ma, augusztus utolsó napján;
ilyenkor kellemes, kényelmes viselet a fekete vászon.
Miközben az autó átfurakodott a forgalmas utcákon, Tessa
lassanként rádöbbent, hogy valószínűleg a hetedik kerület felé
tartanak, mely a legkedvesebb hely volt számára Párizsban; s
csakugyan: rövidesen bekanyarodtak a Rue de Babylone-ra. Végül
megálltak egy, a századfordulón épült ház előtt, mely előtt fedett
kocsibejáró – porte cochére – terpeszkedett: hatalmas faajtó, melyen
át rég letűnt korokban lovas hintók vágtattak be az udvarra.
Miután a sofőr kisegítette az autóból, oldalvást mutatott, a porte
cochére falába vágott ajtóra, s búcsút intett. Tessa mosolyogva
köszönetet mondott, majd az ajtón át belépett a macskaköves
udvarra; maga az épület hajdanán grandiózus ház lehetett, hôtel
particuli-er, aztán többlakásos lakóház lett belőle.
A kapus azon nyomban kilépett a fülkéből, udvariasan üdvözölte
Tessát, s megkérdezte, miben lehet a segítségére. Tessa közölte vele,
hogy Monsieur Deléon várja, mire a gondnok bólintott, bevezette a
bérházba, s odakísérte a keskeny, kalitkaszerű lift mellett található,
dupla mahagóni ajtóhoz.
Tessa megköszönte, odament az ajtóhoz, becsöngetett, majd várt;
hamarosan kinyílt az egyik ajtószárny, s megjelent egy középkorú
férfi: az inasok fehér zakóját viselte. Olajbarna bőre és sötét haja
alapján, Tessa észak-afrikainak vélte.
– Madame, bonjour – köszönt sietve; szélesebbre tárta az ajtót, s
betessékelte Tessát a lakásba. – Hakim vagyok – tette hozzá
akcentussal fűszerezett angolsággal.
– Bonjour, Hakim – felelte rá Tessa, s Hakim nyomában átvágott
az előcsarnokon. „Kipp-kopp” kopogott végig a szandál magas sarka
a márványpadlón.
Hakim bevezette egy tágas helyiségbe, mely szemlátomást
könyvtárként funkcionált. – Madame… egy apéritif? – kérdezte,
majd magyarázatképpen hozzáfűzte: – Monsieur sera de retour dans
dix minutes.
– Un verre d’eau, s’il vous plait – mormolta Tessa.
 Miután magára maradt, az ajtóból szemügyre vette a könyvtárat,
egy pillanatig mozdulatlanul állt, szeme mohón falta a látványt;
minél többet ki akart deríteni Jean-Claude Deléonról.
Még sose látott ehhez foghatót: elegáns és visszafogott,
meglehetősen férfias módon. Remek ízlésre vallott, s ez különösen
erősen megmutatkozott a régiségekben, melyeket Tessa múzeumba
illőnek vélt. A halovány krémszínek s bézsek játéka uralta a helyiség
jól megkomponált színvilágát; és az egymásba mosódó, halovány
színek lágy háttere kiemelte az antik bútorok érett fáit. A falak
harmonizáltak az ablakok előtt földig leomló, krémszínű
gyapjúdrapériával és a kárpitozott díványok, székek bézses-
krémszínű huzatával; míg a fapadló, melyet nem takart be szőnyeg,
tükörfényesen ragyogott.
A bejáratban álló Tessával átellenben, a szoba túlsó végén, két
hosszúkás ablak nyújtózott felfelé; előttük antik, mahagóni íróasztal,
mellette mahagóniszék, melyet Tessa a francia császárság korabeli
bútornak nézett. Az íróasztalon két, aranyozott faoszlopos lámpa –
fekete, négyszög alakú lapokból álló burával – meg számtalan egyéb
apróság, melyeket Tessa nem látott tisztán, kivéve a magas óra
hátlapját.
Ahogy balra pillantott, megállapította, hogy ezt a falat a fehér
márvány kandalló uralja; fölötte egy trumeau függött, egy antik
tükör. A domináns ülőgarnitúrát, melyet a kandalló elé
csoportosítottak, négy, XV. Lajos korabeli bergère – elegáns füles
fotel – alkotta, s két, hozzájuk illő kanapé. Üveglappal fedett
dohányzóasztalt vetlek körül, amely harmonikusan illeszkedett a régi
bútorok közé.
Plafonig nyúló, sötét, fényezett fából készült könyvespolcok
terítették be a szemközti falat, a szoba teljes hosszában; roskadásig
megtöltötték őket a könyvek. Közvetlenül előttük állt a mutatós,
tizennyolcadik századbeli olvasóasztal; s az egyik sarokban, Tessától
jobbra, a guéridon, az antik egylábú asztal, mellette pedig egy
egyenes támlájú szék meg egy állólámpa.
Ebben a pillanatban Hakim ismét megjelent: nesztelen léptekkel
hozta a pohár vizet. Tessa elvette a poharat, megköszönte, majd
odasétált az ablakokhoz, megállt, és kitekintett.
Legnagyobb meglepetésére széles terasz húzódott közvetlenül
előtte, s azon túl a pázsit meg a fehér virágokkal telezsúfolt
virágágyások; a magas kőfal előtt pedig terebélyes fák, bokrok,
cserjék nőttek, s alkottak árnyas, zöldellő lugast. A fák alatt fém kerti
székek. Milyen otthonos zug ez Párizs szívében, villant fel Tessában
a gondolat. Micsoda luxus, kert a nagyvárosban!
Ekkor Hakim kiment a teraszra, és elkezdett teríteni, mire Tessa
rádöbbent, hogy itt ebédelnek Jean-Claude-dal, nem mennek
étterembe. Az ötlet elnyerte a tetszését.
Hátrafordult, és az íróasztalra sandított. A híres párizsi órás, Le
Roy et Fils készítette a régi órát; a közelében míves, aranyozod
bronzdoboz, két kristályüveg papírvágó kés, finom művű
bronzdíszítéssel a markolatukon, meg fekete, bőr itatósblokk,
makulátlan fehér itatóspapírral. Ennyi. Nem volt zsúfolt vagy
rendetlen az asztal, elegánsan és férfiasán hatott.
Tessa odament a könyvespolchoz, hogy megnézze a könyveket.
Mennyi filozófus… Descartes, Arisztotelész, Platón, Szophoklész; a
francia írók könyvei, Victor Hugó, Céline, André Malraux, Jean-Paul
Sartre, Émile Zola és Colette; a francia, angol és amerikai történelem
több kötetben; Tessa néhány kedvenc regénye, Dickenstől, a Brontë
testvérektől és Jane Austentől. A politikát minden oldalról
felvonultatták, ahogy a Charles de Gaulle, Winston Churchill s
mások által írott könyvek bizonyították. Többféle politikai életrajzot
látott ott Churchillről, John Majorról, de Gaulle-ról, John
Kennedyről, Ronald Reaganról és Franklin Rooseveltről; írásokat
Napóleonról, Talleyrandról, Nelsonról, Marlborough hercegéről és
Cromwellről, valamint Tudor Erzsébetről és II. Károlyról is. És
felfigyelt arra is, hogy ott van Churchill híres, a második világháború
idején elmondott beszédeinek gyűjteménye, sőt többkötetes munkája
is: Az angol ajkú népek története.
Minden vallás képviseltette magát: akadtak ott könyvek a
kereszténységről, a judaizmusról, a buddhizmusról és az iszlámról.
Helyesebben szólva, döbbent rá Tessa, rengeteg kötet sorakozott ott
az iszlámról, a terrorizmusról szóló, újabb keletű könyvgyűjtemény
mellett. Azután következtek az elmúlt évszázadok során lezajlott
háborúkról írt kötetek, egyik a másik után. A következő polcon
viszont temérdek modern regény lapult; s Tessa felfigyelt számtalan,
színes borítós könyv címére, melyek ismert brit szerzők tollából
származtak.
Még odább, több művészeti albumot látott, melyek bemutatták
Renoir, Picasso, Manet, Monet, Degas, Gauguin, Turner, Constable,
Gainsborough, Bemard Buffet és Rodin műveit. A másik polcon
Massenet, Bizet, Ravel, Bach, Beethoven, Mozart, Puccini zenéjéről
és Wagner operáiról szóló könyvek pihentek.
Bizony, felmerült benne a kérdés, hogy Jean-Claude olvasta-e ezt
a tenger sok könyvet? Majd úgy döntött, hogy valószínűleg igen.
Csak a vak nem látja, milyen széles körű az ízlése, s mennyire
érdeklődik a művészetek és a zene iránt.
Miután a víz nagy részét elkortyolgatta, lerakta a poharat az üveg-
asztalra: úgy gondolta, hogy itt lesz a legbiztonságosabb helyen,
hiszen a szoba tele van értékes régiségekkel. Most nekiindult,
bebarangolta a helyiséget, s megnézegette a falakon lévő
műtárgyakat. A kandalló fölött lógó tükörtől jobbra Napóleon
lenyűgöző portréja függött, meg egy másik kép, melyen Napóleon
Josephine társaságában volt látható; a túloldalon elbűvölő, igen
réginek tűnő festmény, mely kék ruhát viselő, elegáns nőt ábrázolt.
Tessa azon tűnődött, vajon Ingres festette-e. Az előcsarnokba vezető
ajtó két oldalán bekeretezett, ódon táblaképek, egy férfiról meg egy
nőről, mindketten tizenhetedik századbeli öltözéket viseltek. Az ősz
és a tél ábrázolása, merengett Tessa, Fragonard stílusában.
Végül visszatért a kandallóhoz; a tekintete körbekalandozott.
Miután mindent még egyszer szemügyre vett, elismerte, hogy a
szoba nemcsak kifinomult ízlésre vall, hanem vissza is tükrözi annak
a rendkívüli férfinak az egyéniségét, aki birtokolja. Egy szerfelett
művelt és intelligens, briliáns emberét, aki nagy szellem és nagy
gondolkodó, s hatalmas teljesítményekre képes.
Egyszer csak megütötte fülét az előcsarnokban közeledő léptek
hangja. Egy pillanat múlva már ott állt az ajtóban, s merőn leste őt.
Sötét öltönyt viselt, és fehér inget, s miközben ott állt, és állhatatosan
nézte Tessát, meglazította a nyakkendőjét; aztán elindult feléje.
A hirtelen támadt riadalomtól földbe gyökerezett Tessa lába.
Rádöbbent, hogy furcsamód megijedt.
Jean-Claude megállt előtte, s kezet nyújtott. Tessa megfogta. Jean-
Claude a szájához emelte Tessa kacsóját, ajka szinte csak súrolta,
épp hogy érintette, majd elengedte.
– Bocsáss meg, kérlek. Megvárattalak – mondta.
– Semmi gond – felelte Tessa, s azon tűnődött, vajon miért száradt
ki annyira a torka.
Jean-Claude távolabb lépett, s így szólt:
– Kérhetek egy-két percet? Szeretnék átöltözni… kényelmesebb
ruhába. Je reviens tout de suite.
S már el is ment, Tessa ismét magára maradt; leült az egyik
bergère-be, mivel úgy érezte, hogy elgyengült a lába.

Jean-Claude sietve átvágott az előcsarnokon, felszaladt a lépcsőn

(kettesével szedte a lépcsőfokokat), majd berohant a hálószobába.
Miután ledobálta magáról a ruhát, tiszta, fehér pamutinget húzott,
feltűrte az ujját, bement a gardróbba, s előkotort egy bézs nadrágot.
Csupasz lábbal belebújt a barna papucscipőbe, s máris jobban érezte
magát. Majd’ megfulladt az öltönyben, melyet az elnöki palotában
tartott összejövetelen viselt; örült, hogy végre megszabadulhat tőle.
Miközben átsétált a hálószobán, felkapta a telefonkagylót, s
felhívta Lorne Fairley mobilszámát.
Lorne szinte rögtön felvette. – Halló? – kérdezte fürgén.
– C’est moi – mondta Jean-Claude. – Itthon vagyok. Tessa is itt
van, odakint ebédelünk, a kertben.
– Pompás ötlet, Jean-Claude. Nem hiszem, hogy bölcs dolog
lenne, ha más férfi társaságában mutatkozna Párizsban. Bár kétlem,
hogy utatokba akadna két angol, de hát az ördög sose alszik.
– Lenne egy kérdésem. Elfeledkeztem róla, mikor nemrég
felhívtál.
– No, ki vele!
– Hogyhogy itt van a férje? Véletlenül? Vagy titokban követi
talán? Kerítsek Tessának egy testőrt?
– Nem szükséges, de kedves tőled, hogy erre is gondolsz.
Lefogadom, hogy Mark Longden azért jött Párizsba, hogy jelentést
legyen. Talán maga Ainsley citálta ide.
– Bien. Értem. Es nyugodj meg, Lorne, nálam biztonságban van.
Majd jelentkezem… aztán te is hívhatsz!
– Úgy lesz. Köszönöm, Jean-Claude. És ne feledd: Tessának egy
szót se! Nem lesz nyugta, ha meghallja, hogy Longden Párizsban
van.
– Egy szót se szólok. Au revoir, mon ami. – Jean-Claude odalépett
a székhez, amelyre korábban ledobta a zakóját, megkereste a
mobilját, és becsúsztatta nadrágja zsebébe, majd folytatta útját a
fürdőszobába. Kezet mosott, hideg vizet fröcskölt az arcába, aztán
megszárogatta; bekölnizte magát, és megfésülködött. Elfordult a
mosdókagylótól, de tüstént vissza is fordult, s megnézte magát a
tükörben. Rádöbbent, hogy kissé elgyötörtnek tűnik ma.
 „Túl öreg vagyok hozzá?”, tette fel magában a kérdést, s maga elé
képzelte Tessa Fairleyt. Nagyot sóhajtott. Már réges-rég rájött, hogy
szívügyekben nem számít a kor.
Úgy érezte, hogy feje tetejére állt vele a világ, amióta tegnap este
megismerkedett Tessával. Bár mérhetetlenül lekötötte a találkozó az
Elysée-palotában, az egyik pillanatban mégis elkalandoztak a
gondolatai, s eszébe jutott Tessa. Mitévő legyen most? Ő, aki
megoldást talált minden problémára, most tehetetlennek érezte
magát.
„Nem avatkozom bele… egyszerűen hagyom, hogy elüssön a
gőzmozdony. Mi mást tehetnék?”, tűnődött magában. Egy perccel
később, mikor besétált a könyvtárba, elismerte, hogy kicsúszott a
kezéből az irányítás. Ő férfi, Tessa pedig nő, s valami intim,
mélyreható és megrázó történt köztük tegnap este… Szabad folyást
kell engednie a dolgoknak.
 19

Tessa az ablaknál állt, és a kertet nézte, mikor Jean-Claude visszatért

a könyvtárszobába. Ahogy meghallotta a parkettán kopogó,
határozott lépteket, sarkon pördült, hogy ne fordítson hátat neki.
Jean-Claude megállt a dohányzóasztalnál, pillantásuk
összetalálkozott; a férfi egy percig tanulmányozta Tessát, majd
incselkedő mosoly jelent meg ajka körül.
Tessa viszonozta a mosolyt, s ösztönösen elindult Jean-Claude
felé.
– Ez, alighanem, pezsgő lesz – dünnyögte Jean-Claude, s kiemelte
az üveget az ezüstvödörből, melyet Hakim az előbb hozott be. – Rosé
Billecart-Salmon, a kedvencem – jelentette be. – Szerintem igen
kellemes… remélem, neked is ízleni fog.
– Szeretem a rosé pezsgőt – felelte Tessa, s nem hazudott; ezt
kedvelte legjobban, bár nem volt nagy iszákos. Ahogy ott állt, és
figyelte, hogyan nyitja ki Jean-Claude az üveget, többször is nagyot
nyelt, mivel rájött, hogy megint olyan, mint egy riadt kismadár. „De
hát ki ne ijedne meg ettől az embertől?”, kérdezte magában. Művelt,
ünnepelt férfi, a francia elit üdvöskéje, s láthatólag elnökök
kedvence.
Mellesleg arra is rádöbbent, hogy számtalan egyéb érzelem is
kavarog benne. Egyrészt feszélyezte, sőt kissé idegesítette az, hogy
ilyen közel került hozzá. Legszívesebben kinyújtotta volna kezét,
hogy megérintse; arra vágyott, hogy ő is megérintse őt; arra vágyott,
hogy köréje fonja a karját. „Milyen erős karja van”, gondolta, s apró
sóhajjal gyorsan átlépett a dohányzóasztal túloldalára, mielőtt még
lejáratná magát.
Jean-Claude azonban mellette termett, s átnyújtotta neki a
pezsgőspoharat. Keze súrolta Tessa kezét – olyan volt, akár egy
áramütés. Tessa szó nélkül lerogyott a székre. Jean-Claude indult,
hogy megtöltse a saját poharát; arcán derűs mosoly jelent meg, ami
nem kerülte el Tessa figyelmét.
Majd Jean-Claude a dohányzóasztal fölé lendítette poharát. –
Santé – mondta.
– Santé! – vágta rá Tessa, s hosszan belekortyolt a pezsgőbe.
Csend következett. – Nos, Tessa… hogy vagy? – kérdezte aztán
Jean-Claude. Sötét, igéző tekintete elgondolkozva pihent Tessán, míg
a választ várta.
Tessát meglepte a kérdés. Rámeredt, összevonta a szemöldökét, s
mielőtt még megálljt parancsolhatott volna a szónak, kicsúszott a
száján: – Félek.
– Tőlem? – Jean-Claude hangjából kiérződött, hogy
megrökönyödött, s most ő vonta össze rosszallóan a szemöldökét.
Tessa, akit meglepett a saját őszintesége, megrázta a fejét, majd
így válaszolt:
– Nos, igen, lenyűgöznek az eredményeid, a tudásod és a
pozíciód. Nem szoktam hozzá a hozzád hasonló, híres emberekhez.
– Pedig én is csak… ember vagyok, Tessa. Mint mindenki más.
– Dehogy. Ünnepelt híresség vagy.
– Nekem semmit sem jelent a hírnév. – Jean-Claude hátradőlt a
széken, s miután még egyszer elgondolkozva Tessára nézett, így
íólytatta: – Inkább ideges vagy, sőt feszélyezve érzed magad. Igen,
ezt elhiszem. Hiszen én is feszengek.
– Oh – hüledezett Tessa, s a pohár pereme fölött Jean-Claude-ra
lesett.
– Ez teljesen természetes. Miért ne lenne az? Hirtelen édes
kettesben maradtunk. Nem tudjuk, hogyan viselkedjünk egymással.
– Tán…
Jean-Claude előrehajolt, Tessára függesztette tekintetét, s lágyan,
szinte nyájasan beszélni kezdett:
 – Tegnap este történt valami köztünk. Rád néztem Marie-Helène
hazának előcsarnokában, te pedig visszanéztél rám, s ezzel létrejött
közlünk valami. A legintimebb kapcsolat, mely egy férfi meg egy nő
között szövődhet. Szavak nélkül is megértettük egymást. Egyébként,
lm egyedül lettünk volna, nem hagytam volna annyiban a dolgot.
– Ezt meg hogy érted? – Tessa tekintete Jean-Claude-ra
szegeződött.
– Azt mondtam volna, hogy… Gyere haza velem.
– Miért nem mondtad? – suttogta Tessa. – Veled mentem volna.
– C’est dommage. – Jean-Claude a franciákra oly jellemző
kézmozdulatot tett, finoman vállat vont, s szomorkásan Tessára
mosolygott.
– Miért nem kérdeztél meg hát? – faggatta tovább Tessa; tekintete
továbbra is Jean-Claude arcán pihent.
Nem kapott választ.
– Azért, mert ott voltak a barátaid? – próbálkozott Tessa, s kérdőn
felszaladt a szemöldöke.
– Non, non – felelte Jean-Claude. – Dehogyis. Nem mások kedve
szerint élem az életem. Lorne miatt fogtam vissza magam.
– Ó, ő nem bánta volna! Nagy rajongód! – kiáltotta Tessa.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – Jean-Claude furcsán tekintett rá.
Tessa a fejét rázta. – Lorne bálványoz téged, úgy véli, hogy nincs
hozzád fogható kerek e világon. Az Ő szemében nem követhetsz el
hibát.
– Nem vagyok méltó erre a dicséretre. Naturellement. Meg kell
értened, milyen nagyra értékelem a barátságát. Nem szeretném
tönkretenni.
– Lorne szerint igazi úriember vagy. – Tessa úgy gondolta, ezt
még hozzáteszi, majd gyorsan szürcsölgetni kezdte a pezsgőt.
Eltűnődött, vajon nem csiccsentett-e be egy kicsit.
 – Ez a mi szempontunkból teljesen lényegtelen – hangzott a
csendes válasz.
Tessa nagy szemeket meresztett rá, de egy szót se szólt.
Hallgattak, mégsem volt kínos a csend. Az őszinte beszélgetés
enyhített a feszültségen. Tessa rádöbbent, hogy Markkal sose tárták
fel ilyen nyíltan egymásnak a gondolataikat. Összerándult a gyomra,
ahogy eszébe jutott Mark, és sietve elhessegette a rémképet.
Méltatlan dolog őrá gondolni itt, ebben a lakásban, e mellett az
ember mellett, aki igazi férfi, nemcsak satnya utánzat. És micsoda
férfi… Jean-Claude Deléon.
Ami Jean-Claude-ot illeti: örült, hogy Tessa a buzdításra megnyílt
előtte, ahogy ő is Tessa előtt. Gyűlölte, ha egy férfi meg egy nő
sokáig cicázík egymással. Gyerekesnek és nevetségesnek találta az
ilyet. Csak az őszinteségben és az igazságban hitt.
Váratlanul felpattant, megfogta a pezsgősüveget, megtöltötte
Tessa poharát meg a sajátját is; majd visszatelepedett a bergère-be,
és a pezsgőt ízlelgette.
– Félsz? – kérdezte aztán.
– Kicsit – vágta rá Tessa fürgén.
– De nem tőlem? Ugye, nem?
– Nem, nem igazán… inkább attól, ami történhet. Köztünk.
– Aha, igen, igen, csakugyan rázós dolog lehet az új szerelem.
Tessa hallgatott; elmélázva maga elé bámult.
– Egy centimé-t adnék, ha tudnám, mire gondolsz, Tessa Fairley –
mondta Jean-Claude kedvesen, csipetnyi kacajjal a hangjában.
– Hány éves vagy? – Tessa szavai ólomsúllyal nehezedtek rájuk.
Jean-Claude rámeredt. Mi tagadás, nem számított erre a kérdésre.
Tessa legszívesebben leharapta volna a nyelvét. – Jaj, szörnyen
sajnálom! Hogy lehettem ilyen udvariatlan? – Érezte, hogy elpirul. –
Nem kell válaszolnod, mert…
 – Túl öreg vagyok hozzád – vágott a szavába Jean-Claude;
rámosolygott, s egy pillanatra sajnálkozó arcot vágott.
– Dehogy vagy túl öreg!
Jean-Claude eleresztette a füle mellett a megjegyzést, s így szólt:
– Tegnap éjjel, magányomban, miközben az este történteken
merengtem, megkérdeztem magamban, hogy lehet ilyen döbbenetes
hatással rám egy nő látványa. Ennek a végére kell járnom. – Már
tudta azonban a választ. A felismerés döbbeneté volt az, amit átélt; a
tudat, hogy ez az egyetlen nő a világon, aki megoldhatja élete
rejtélyét.
– Most meg te feledkeztél bele a gondolataidba – szólt rá Tessa.
– Ó, igen. Te jártál a fejemben. Mik a terveid?
– Mármint erre a hétvégére? Vagy a jövőre nézve?
– Mindkettőre.
– Szabad a hétvégém.
– Velem töltenéd?
– Igen.
– És mi lesz Lorne-nal? Nem rabolhatlak el tőle. Együtt jöttetek
ide, Párizsba. Udvariatlanság lenne… magára hagyni.
– Az öcsém igen komolyan veszi a munkáját, de ez előtted sem
titok, Jean-Claude. Örül, ha a szerepét tanulhatja. Mint mindig, most
is kívülről akarja fújni a szövegét.
– Mais oui. Tudom. Mégsem hagyhatjuk ki.
– Igen, meghívhatjuk. Miért is ne?
– Most nyugodtabbnak tűnsz, Tessa.
– Az is vagyok. Kicsit jobban érzem magam.
– És a jövőre vonatkozó terveid?
– Végig kell csinálnom a válópert. Anyám jövő héten hazajön
New Yorkból, remélem, utána felgyorsul a tempó. Anyám remekül
meg tudja oldani a nehéz helyzeteket, és különösen jól ért az
ügyvédek nyelvén. Lorne bemutatta már neked?
 – Igen, találkoztam már vele. Rendkívüli asszony. – „És félő,
hogy nem engem szán melléd”, gondolta Jean-Claude, de úgy
döntött, hogy inkább megtartja magának a véleményét.
Hakim megjelent a könyvtárba vezető ajtóban. – Monsieur, s’il
vous plait.
– Merci, Hakim. – Jean-Claude feltápászkodott, s így szólt: Gyere,
Tessa. Kész az ebéd. Az étkezőn keresztül megyünk ki a kertbe.

A könyvtárszoba mellett volt az étkező, és Jean-Claude úgy

terelgette át rajta Tessát, hogy közben egyszer sem érintette meg.
Tessa sejtette, hogy Jean-Claude hozzá hasonlóan érez… fél, hogy
bármiféle testi kontaktus robbanáshoz vezetne.
Mikor kiléptek a légkondicionált lakásból a teraszra, mellbe vágta
őket a forróság, mire Jean-Claude megtorpant. – Ajaj, azt hiszem, ez
rossz ötlet volt. Elviselhetetlen idekint a hőség.
– Észrevettem. De nézd csak, más irányból tűz most ide a nap! –
Tessa a kert túlsó végébe mutatott. – Felőlem maradhatunk, ha nincs
ellenedre. Néha jólesik a szabadban enni.
– Rendben – helyeselt Jean-Claude, s odavezette Tessát az
asztalhoz. Kihúzta neki a kerti széket, s miután Tessa helyet foglalt,
közelebb hozta a napernyőt, hogy teljesen árnyékban legyenek. Leült
Tessával szemben, megfogta a palackot, és teletöltötte a poharakat
ásványvízzel. Miután ivott egy kortyot, megkérdezte: – Igyuk meg a
maradék pezsgőt, vagy inkább fehérbort kérsz az ebédhez?
– Inkább a pezsgőt kérném – felelte Tessa, mivel tudta, hogy a bor
a fejébe szállna, s ezt a legkevésbé sem szerette volna.
– Bocsáss meg, mindjárt hozom – mondta Jean-Claude, felállt, és
nagy léptekkel elindult az erkélyajtó felé: a pezsgőért ment.
Tessa követte a tekintetével, s magában megállapította, milyen jó
erőben van. Magas, izmos, erős testalkatú, széles vállú, mégsem
kövér, és a fehér ingben meg a vászonnadrágban sokkal fiatalabbnak
látszik, mint korábban az öltönyben. „Talán csakugyan a negyvenes
éveit tapossa, ahogy Lorne mondta”, gondolta. Mégis megjegyezte az
előbb, hogy túl öreg hozzá. Mit jelent ez vajon? És hogy lehet
kikalkulálni az ilyesmit? Hiszen egyesek túl érettek a korukhoz
képest, mások meg fiatalosak. Ő harminckét éves, de érettebbnek
tekinti magát a koránál. Vajon Jean-Claude is egyetértene ezzel?
Kendkívüli ember, Tessa még sosem találkozott hozzá hasonlóval.
Jean-Claude térült-fordult, és már vissza is jött: hozta az
ezüstvödröt, benne a pezsgősüveggel, s rögtön utána megérkezett
Hakim is, kezében tálca, rajta a két tiszta pezsgőspohár.
– Voilá! – mondta Jean-Claude, s letette a jeges vödröt a
járdakőre, míg Hakim az asztalra helyezte a poharakat, majd elsietett.
Nemsokára visszatért: odacipelt egy fémasztalkát, rárakta a pezsgőt
meg a vizet, udvariasan fejet hajtott, s ismét eltűnt.
Jean-Claude pezsgőt töltött Tessának. – Lourdes, a szakácsom,
csak könnyű ebédet készített. Ebben a nagy forróságban nem esik jól
a nehéz étel.
– Így igaz – helyeselt Tessa, s közben azon tűnődött, vajon képes
lesz-e enni? Ismét ideges lett. Már kezdett ellazulni a meglehetősen
őszinte beszélgetés után, de most, hirtelen, zavarba jött, feszengett,
nem találta a helyét – ő, aki máskor oly magabiztos szokott lenni. Az
igazat megvallva, úgy érezte magát, mint egy iskolás lány, ahogy ott
ült, szemben ezzel a kifinomult emberrel, ebben az elegáns kertben,
Párizs szívében… letaglózta ez a férfi, maga a helyzet, s a hatás, amit
Jean-Claude gyakorolt rá.
Mintha olvasna a gondolataiban, Jean-Claude váratlanul
megszólalt:
– Milyen nehéz… fesztelenül viselkedni egy újdonsült ismerőssel.
Megértem, hiszen hasonló helyzetben vagyok… de nem lesz semmi
baj… bízzál bennem!
 – Honnan tudtad? – kérdezte Tessa suttogva, s Jean-Claude-ra
meredt. – Csak nem olvasol a gondolataimban?
– Nincsenek mágikus képességeim, biztosíthatlak róla –
tiltakozott Jean-Claude.
„Ó, dehogynem”, konstatálta Tessa, „Hiszen olyan ideges lettem.
Még soha, de soha, nem éreztem magam így.” Mégsem szólt,
felemelte a kristálypoharat, és a pezsgőt szürcsölgette. Mivel nem
szívesen csevegett az érzéseiről, témát váltott. – Ritkán lát az ember
ilyen elegáns és mutatós szobát, mint a könyvtárad. De, ugye, máshol
dolgozol?
– Igen. Gyakran üldögélek azonban ott, s elmélkedem.
– Akkor hol szoktál írni? Van valahol egy irodád?
– Nem, itt dolgozom, a lakásban. Az emeleten van az irodám. Ha
érdekel, később megmutathatom, érdemes megnézni.
– Ó, örülnék neki. Odafent írtad a Warriors-t?
– Igen… – Jean-Claude elharapta a mondatot, ivott egy kis
pezsgőt, majd szinte hadarva tovább beszélt: – Kaptál egy tisztelet
példányt, mivel eljöttél a dedikálásra. Nem kötelező viszont
elolvasni.
– Pedig már belekezdtem – vallotta be Tessa, majd kibukott
belőle: – Tegnap éjjel nem bírtam aludni. – Rögtön zavarba jött az
őszinte vallomástól, hátravágta magát a széken, s a vér az arcába
futott; majd sietve folytatta: – Szóval, megfogtam a könyved, és
rádöbbentem, hogy képtelen vagyok letenni. Rengeteget tudsz a
háborúkról, a terrorizmusról meg a politikáról, ugye?
Jean-Claude bólintott. – Mi tartott ébren?
Tessa nyelt egypárat, s már majdnem előállt holmi nevetséges
hazugsággal, aztán mégis az őszinteség mellett döntött. – Te jártál a
lejemben.
 Jean-Claude felsóhajtott. – Értem. Én is hasonló problémával
küszködtem. – Elszánt tekintete Tessán pihent, míg végül a fiatal-
asszony nem bírta tovább: pislogott, és félrenézett.
– Örülök, hogy beszélsz franciául, nagyon sokat jelent ez nekem
mondta Jean-Claude, mivel ismét magára akarta vonni az asszony
figyelmét.
Tessa szívesen megkérdezte volna, miért, mégis lenyelte a
kérdést. – Hol tanultál meg angolul? – kérdezte helyette, majd
megpróbálta a szokásos stílusában folytatni: – Tökéletesen beszéled.
– Egész fiatalon kezdtem tanulni, és magoltam, keményen
bifláztam. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor elhatároztam,
hogy író leszek. Égtem a vágytól, hogy utazhassak, főleg Amerikába
meg Angliába. Ezért akartam tökéletesen elsajátítani az angol
nyelvet.
– Nos, sikerült. – Közben azon tűnődött, vajon mi baja lehet.
Miért közöl egyfolytában triviális dolgokat Jean-Claude-dal?
Megérkezett Hakim a burgonyás hagymakrémlevessel, s ezzel
pillanatnyilag véget vetett a beszélgetésnek. Miután felszolgálták
neki a levest, Tessa megfogta a kanalat, evett egy falatot, majd rájött,
hogy hiába jóízű, alig bírja lenyelni.
Miután Hakim elsietett, Tessa megszólalt:
– Számtalan háborúról írtál már, ami nem lehet veszélytelen
dolog.
– Az élet sem veszélytelen.
Tessa nem válaszolt.
– Ez előtted sem titok, Tessa.
A fiatalasszony szúrós szemmel nézett rá. – Lám, lám, Lorne
elmondott egyet s mást rólam – bizonygatta.
– Dehogyis. Igaz, pár hete találkoztunk, éppen Isztambulból
Londonba tartott, és Párizst is érintette a repülőjárat. Együtt
vacsoráztunk, akkor említette, hogy elrabolták a lányodat. Ennyi az
egész.
– Értem.
– Aggódott miattad.
– Tudom. – Tessa felsóhajtott. – De ha beleveted magad egy
háború kellős középe, magad keresed a bajt, nemde?
– Nem. Nem szoktam kockáztatni… legalábbis nem a háborúban.
Sokáig hallgattak. Jean-Claude meleg, szerelmes mosollyal
Tessára mosolygott; szemébe sokatmondó fény költözött, s
szuggesztív pillantása megpihent az asszony arcán.
Szinte kézzelfogható volt a belőle áradó bűverő, s Tessa
(menekülésképpen, hogy megtörje a varázst) felemelte a
pezsgőspoharat. Legnagyobb döbbenetére erősen remegett a keze.
Hogy megállji parancsoljon a reszketésnek, párszor nagy levegőt
vett, majd letette a poharat, anélkül hogy kilocsolta volna a pezsgőt.
Sejtette, hogy mindez nem kerülte el Jean-Claude figyelmét. Már
hogy kerülte volna el?
Kijött Hakim, és leszedte az asztalt, majd kihozta az omlettel,
aztán ismét távozott. Tessa hiába próbálkozott az evéssel; kis idő
múlva rádöbbent, hogy Jean-Claude sem eszik.
– Nem vagyok éhes – mentegetőzött Jean-Claude, aki észrevette,
hogy Tessa kitartóan fürkészi.
– Én sem.
– Ne kerülgessük a dolgot, mint macska a forró kását.
– Mit ne kerülgessünk?
– A jelenlegi helyzet… testi vonatkozásait. Gyere, Tessa, gyere
velem! – Felállt, Tessa úgyszintén, s mindketten elhagyták a kertet.
Az előcsarnokban Jean-Claude megfordult, és ezt mondta:
– Megígértem, hogy megmutatom az irodámat. Odafent van. – A
lépcső felé mutatott, és felvezette Tessát az első emeletre.
Jean-Claude kinyitotta az ajtót Tessának, és utána ment az irodába.
Már épp a karjába akarta kapni, amikor megszólalt a telefon. –
Merde – dörmögte, a lábával belökte a ajtót, és odasietett az
íróasztalhoz, felemelte a kagylót: a testvére, Marie-Laure hívta.
Miközben kedélyesen elcsevegett, s végighallgatta Marie-Laure-t,
a tekintete Tessára tévedt, aki a falon lévő fényképeket nézegette,
melyek róla készültek: más írók társaságában kapták lencsevégre,
meg politikusokkal, színészekkel, filozófusokkal, festőkkel,
barátokkal, Párizs és a világ beau monde-jának tagjaival. Hogy
rövidre fogja a társalgást, Jean-Claude elmagyarázta a testvérének,
hogy értekezleten van; csupán néhány másodpercig tartott a
beszélgetés, számára mégis végtelen hosszúnak tűnt. Végre lerakta a
kagylót, mire Tessa megfordult, és ránézett. Jean-Claude azon
nyomban felfigyelt sóvárgó arckifejezésére, a szemében tükröződő
éhségre, s rádöbbent, hogy Tessát legalább annyira fűti a vágy, mint
őt.
Gyorsan megkerülte az íróasztalt; azon kapta magát, hogy rohan
Tessa felé, aki a karjába omlott, sőt szinte belerogyott. Apró sikoly
szakadt fel belőle, miközben belekapaszkodott Jean-Claude-ba; majd
beletemette arcát a férfi vállába. Annyira reszketett, hogy
megijesztette Jean-Claude-ot, aki csitítani próbálta: végigcirógatta a
hátai, szorosan magához ölelte, s gyengéd szavakat duruzsolt neki. –
Tessa, semmi baj, nyugodj meg, chérie, nyugodj meg! – suttogta bele
az ezüstösen aranyló hajkoronába.
Tessa végül felemelte fejét, s a férfi szemébe fúrta a tekintetét.
Jean-Claude szinte elmerült a különleges, ezüstös szempárban. Elállt
a lélegzete attól, hogy ilyen közel áll hozzá, s letekint rá; s ismét
szíven ütötte Tessa lélegzetelállító, törékeny szépsége. Az asszony
kissé, ám végtelenül csábítóan, szétnyitotta ajkát, s megnyalta nyelve
hegyével.
 Jean-Claude többé nem bírta türtőztetni magát: szája Tessa ajkára
tapadt, szinte összezúzta, majd nyelve behatolt a szájába, ahol Tessa
nyelve várta, s ízlelgetni kezdték egymást. Jean-Claude
végigborzongott, s minden eddiginél szorosabban magához ölelte
Tessát. Végül nyelvük felhagyott a tánccal, bár továbbra is csókba
fontak: elmerültek egymásban, s megfeledkeztek a világról –
számukra most nem létezett más, csak ők meg a szerelem.
Egy pillanat múlva, továbbra is egymásba kapaszkodva, lerogytak
a pamlagra, s Jean-Claude folytatta a szenvedélyes csókol, hiszen
erre vágyott előző este is, és az azóta eltelt minden egyes percben.
Tessa végre ott volt, ahol Jean-Claude látni óhajtotta: a karjában, s
nemsokára nekiadja magát, ahogy ő is Tessáé lesz. Tessa tulajdona
akart lenni, s cserébe birtokolni akarta az asszonyt – ez után
sóvárgott.
Nemsokára türelmetlenül felállt, s miközben odament az ajtóhoz,
és bezárta, kigombolta az ingét. Mire visszaért, Tessa már
levetkőzött: hosszú, karcsú teste végignyúlt a pamlagon, s felkínálta
magát Jean-Claude-nak. „Ó, be gyönyörű”, gondolta a férfi.
Pillanatok alatt megszabadult a ruhájától, s hanyagul szerteszét
hajigáit mindent a padlóra. Hatalmába kerítette a vágy, leheveredett
Tessa mellé, s átkarolta. Teljes erejéből magához szorította, s
hallgatta, hogy dobog a szíve – egy ütemben Tessa lüktető szívével.
Végül felkönyökölt, ismét belenézett a rendkívüli szempárba;
Tessa viszonozta átható pillantását, s megsimogatta az arcát.
– Jean-Claude – búgta.
– Igen, szívem?
– Annyira kívánlak.
– Nem jobban, mint én téged. – Végigpuszilgatta Tessa homlokát,
szemét, kis, kemény keblét; végigsimogatta nyurga testét meg a
hasát; mindezt szép kényelmesen, higgadtan. Keze végigjátszotta az
asszony testének minden darabkáját, míg Tessa csendesen
nyöszörögni nem kezdett; szemlátomást élvezte a cirógatást, s
cserébe ő is végigsimogatta Jean-Claude-ot.
Mikor Jean-Claude keze megállapodott Tessa lába között, a
selymes szőrzeten, Tessa nem bírta tovább: felkiáltott. Jean-Claude
gyengéden s nagy szakértelemmel juttatta el őt a csúcsra:
megringatta a gyönyör hullámain. Föléje hajolt, elhelyezkedett a lába
között, s fürgén behatolt. – Chérie. Ah, Tessa, szerelmem… –
suttogta bele a hajába.
– Jean-Claude, Jean-Claude! – Tessa felsóhajtott, s a férfi nyaka
köré fonta a karját. Erősen belecsimpaszkodott, teljes egészében
magáénak akarta tudni.
Jean-Claude úgy érezte, hogy együtt lebegnek, le-föl, lassan
ringatózva. Tökéletesen összeillett a testük, s egy ritmusba fontak,
mintha összenőttek volna. Egyre feljebb s feljebb tört bennük a
szenvedély, egyre gyorsabban s gyorsabban lüktettek, zihálva,
lihegve, míg fel nem jutottak a csúcsra. S onnan Jean-Claude
belezuhant fiz ezüstösen csillogó, fényben úszó űrbe – legalábbis így
vélte –, s Tessát is magával ragadta, s tudta, hogy soha, de soha nem
tudja elereszteni többé.

Egymás mellett hevertek a kanapén, elmerültek az élvezet lágy

ködében, mindketten kissé kábán, bódultan. Lecsillapodott az
egymás iránt felgyülemlett vágyuk, lehiggadtak, csupán az öröm és a
beteljesülés maradt hátra.
– Jól vagy? – búgta bele Jean-Claude Tessa hajába.
– Nagyon jól. Csak szomjas vagyok.
Jean-Claude csókot lehelt az orra hegyére, feltápászkodott a
kanapéról, s átvágott a szobán.
Tessa figyelte, s megállapította, milyen lendületes. Lorne
valamikor tegnap este a tettek emberének nevezte, mivel szüntelenül
újabb riporttéma után futkos, háborúkról tudósít, külföldi
megbízásokat fogad el, s most Tessa látta akció közben.
Átment a másik szobába, s amikor visszatért, egy üveg vízzel meg
két pohárral a kezében, Tessa elcsodálkozott:
– Jé, itt konyha is van?
– Dehogy, ez csak a fürdőszoba! – kacagott Jean-Claude. –
Idetetettem viszont egy hűtőt a víznek meg az üdítőknek, és van itt
egy kávéskanna is. – Letette a poharakat az íróasztalra, kinyitotta az
üveget, kitöltötte a vizet, majd odavitte a kanapéhoz.
Tessa felült, lelendítette karcsú lábát a pamlagról, s elvette Jean-
Claude-tól a poharat. – Köszönöm. Teljesen kiszáradtam. Biztos a
sok pezsgő miatt.
Jean-Claude leült melléje, gyors pillantást vetett rá, majd
felkiáltott:
– Gondolom, most az következik, hogy leitattalak, és
elcsábítottalak.
– Jaj, dehogy. Ezt már tegnap este megtetted, Marie-Helène
házában. Fél Párizs szeme láttára.
Jean-Claude hangosan felkacagott. – Touché.
– Van egy köntösöd, esetleg egy inged, amit magamra dobhatok?
Ó, nézd csak, ez jó lesz – mondta, s a padlón heverő ing után nyúlt.
– Hozok inkább valamit, ez piszkos, az előbb vettem le.
– Pont ezért szeretném felhúzni. – Tessa beletemette arcát az
ingbe. – Érzem rajta a kölnid illatát. – Felállt, belebújt az ingbe
begombolt néhány gombot, majd hozzáfűzte: – És a bőröd illatát is.
Jean-Claude kuncogva visszament a fürdőszobába, s egy perc
múlva már egy tengerészkék selyemköntösben jelent meg. – Nem
vagy éhes?
– De, egy kicsit. Pedig az omlett biztosan kihűlt már.
 Ismét kacajra húzódott Jean-Claude szája; odasétált Tessához,
átkarolta, s szorosan magához ölelte. – Szendvicset is hozathatok, De
előbb beszélnünk kell.
– Miről? – érdeklődött Tessa, s kissé távolabb húzódott, mivel
észrevette, milyen komolyan cseng Jean-Claude hangja. Egyenesen a
szemébe nézett, habozott egy kicsit, majd sietve megkérdezte: Csak
nincs valami baj?
– Ülj oda! – parancsolt rá Jean-Claude szinte erélyesen, s a
díványra mutatott. Tessa rögtön engedelmeskedett.
Jean-Claude megfordult, odahúzott egy széket a pamlaghoz, s
leült Tessával szemben. Egy ideig elmerengve, némán hallgatott.
Tessa titokban szemügyre vette. Nem csoda, hogy a lába elé
omlanak a nők. Ő is így járt, nemde? Az első pillanatban. Férfias,
erőtől duzzad a teste. Kifejező, aranyló barna szeme időnként
borongós és delejes is. Szép vonalú szája érzékiséget sugall, ám
gyengédséget is. Igen, igen, ez az! Ez a megfoghatatlan benne – az
arcában rejtőző jóindulat. Most azonban, ahogy viszonozta az
asszony átható nézését, Tessa észrevette, hogy elkomorodik, s ismét
megkérdezte, fölöttébb nyugtalanul:
– Csak nincs valami baj?
– Nincs. – Jean-Claude hosszan belekortyolt a vízbe, letette a
poharat az egyik kisasztalra, s elhelyezkedett a széken. –
Ötvenhárom éves vagyok, rég felnőttem már. Ez – elhallgatott,
kezével könnyed mozdulatot tett – nem szórakozás számomra. Nem
játék.
– Tudom, Jean-Claude.
– Túl sokat láttam már, túl sokat tettem már, több szempontból is
megküzdöttem már az élettel. A fájdalom, a bánat… régi
ismerőseim. Megbirkóztam a csalódással és a kétségbeeséssel, sok
csapást elviseltem, s joggal mondhatnám, hogy szinte mindent
megtapasztaltam már. Párizsban egyesek azt hiszik, hogy elfáradtam,
sőt megcsömörlöttem, s talán bizonyos szempontból így is van. –
Ismét a vízért nyúlt, hiszen szomjas volt, akárcsak Tessa.
– Tehát, az én koromban – mondta tovább –, nem fecsérelhetem cl
az időmet, mert még rengeteg dolgot kell megírnom, megtanulnom,
elérnem, és megtennem. Érted, miről beszélek, Tessa?
– Már hogyne érteném?
– Tegnap este, amikor hazajöttem, úgy éreztem magam, mint akit
fejbe kólintottak. Nem jut eszembe más szó… fejbe kólintottak. Te
voltál a tettes! Elképesztő hatást gyakorolt rám a találkozásunk, és
hiszem, hogy ugyanilyen hatással voltam rád. Igazam van?
– Igen, igazad van. Én is ugyanígy érzek. Hát nem az előbb
bizonyítottuk be egymásnak, Jean-Claude? De… – Itt elharapta
Tessa a szót.
– De mi?
– Félek egy kicsit.
Jean-Claude rámosolygott. – Én pedig megrémültem.
Tessa megköszörülte a torkát, majd megkérdezte:
– Ugye, az imént arra akartál kilyukadni, hogy nem szeretnéd, ha
elpazarolnám az idődet?
– Így van. Rengeteg időt elfecséreltem az elmúlt évek során,
többnyire olyan nőkre, akikről kiderült, hogy félreismertem őket.
– Hát velem mi a helyzet? Rólam miként vélekedsz?
– Te vagy az a nő, akit egész életemben kerestem.
– ”Je suis la.” Ezt írtad a nekem dedikált könyvbe. Mit akartál
mondani ezzel?
– Szerinted, mit?
– Itt vagyok neked… várok rád.
– Megfogtad a lényeget, Tessa.
– Lorne kijelentette, hogy még sosem látott ilyennek. Közölte
velem, hogy a lábad elé omlottam, és így is történt. Legalábbis így
éreztem.
 Jean-Claude bólintott, de semmit sem fűzött hozzá.
– Azt is mondta, hogy még téged se látott ilyennek – folytatni
Tessa.
– Igaza van, nem hiszem, hogy valaha is előfordult volna. – Jean
Claude egyszerre kuncogni kezdett. – Legszívesebben felkaptalak
volna, hogy idehozzalak, megöleljelek, és örökre magamhoz szorít
salak. Elemi erővel tört rám ez az érzés, döbbenetes volt.
– Tehát nem szeretnéd, ha elvesztegetném az idődet… Mit vársz
hát tőlem?
– Fair playt, ahogy az amerikai barátaim mondanák. Most rögtön,
ebben a pillanatban tudni akarom, hogy készen állsz-e az új
szerelemre? És van itt még valami… Ígérd meg, hogy mindig őszinte
leszel hozzám, és csak az igazat mondod nekem!
– Sose hazudnék neked! – kiáltotta Tessa, majd halkabban
hozzáfűzte: – Ami pedig az új szerelmet illeti: már hogyne akarnám?
Hát nem lettem máris a szeretőd?
– Egyesek szemében ez csak egy… egyéjszakás kaland lenne.
– Inkább egydélutános kaland – igazította ki Tessa, s elkacagta
magát.
Jean-Claude-ban volt annyi jó érzés, hogy vele együtt nevetett.
– Nem lakunk egy városban – mutatott rá Tessa, és suttogóra
fogta a hangját. – Van egy hároméves gyerekem. És ott van a
karrierem is, meg a kötelezettségeim.
– Nem mondtál ezzel újat, Tessa. Azért próbáljuk ki, jó?
Mivel nem kapott választ, tovább erősködött. – Hajlandó vagy rá?
– Igen, hajlandó vagyok – felelte rá Tessa.
 20

Tessa félresöpörte a hajat az arcából; még mindig ott ült a pamlagon,

es az ajtót leste. Jean-Claude lement a földszintre a szendvicsekért,
Tessa eltűnődött, vajon miért lett egyszerre olyan rosszkedvű, s
hamarosan rádöbbent… mennyire hiányzik neki Jean-Claude.
kiveszettnek érezte magát nélküle, pedig alig pár perce ment csak el.
Elcsodálkozott ezen, aztán eszébe jutott az előző este: mennyit
forgolódott álmatlanul, s mennyire nem tudott másra gondolni, csak
Jean-Claude-ra. Mivel nem jött álom a szemére, végül meggyújtotta
a lámpát, megfogta Jean-Claude könyvét, s beleolvasott. Amellett
hogy így közelebb kerülhetett hozzá, jobban meg is ismerhette.
Ámulatba ejtette az írás briliáns stílusa. Jean-Claude nagyszerű
gondolkodó, s Tessa lenyűgözve olvasta egyik fejezetet a másik után.
Tegnap este csendesen hálát rebegett az anyjának, hiszen ő
kardoskodott amellett, hogy a lánya tanuljon meg franciául. Tessa
most úgy érezte, hogy feltétlenül el kell olvasnia Jean-Claude írásait,
ami, ugye, nem lenne lehetséges, ha nem beszélné Jean-Claude
anyanyelvét.
Rendkívüli ember, állapította meg. Észrevette már, hogy Jean-
Claude uralja a környezetét – mind a jelenlétével, mind az
egyéniségével, ezért hiányolja most annyira. Olyan sivár nélküle ez
az iroda.
A szerelem terén is új tapasztalatokkal gazdagította Tessát. Mark
előtt csupán egyetlen férfi volt az életében, aki katasztrofális volt az
ágyban. Ami pedig Markot illeti: mindig sietett, sosem törődött
Tessával, sosem ajándékozta meg a szerelem gyönyörével. Egyszer
csak goromba lett, fájdalmat okozott szeretkezés közben, végül
ocsmányul meggyalázta Tessát, aki erre elhagyta; szerencse, hogy ép
bőrrel megúszta.
 „Mit foglalkozol Markkal?”, pirongatta magát Tessa, s azonnal
elhessegette az emléket. „Inkább Jean-Claude-on járjon az eszed!”
Visszafeküdt a kanapéra, s lehunyta szemét, újra átélte az iménti
szeretkezést… a mennyei gyönyör pillanatait…
Érezte, mennyire komolyan veszi őt Jean-Claude, hiszen nem
csinált titkot belőle. Hát igen, ő csakugyan a szavak embere, nem.
Hosszú távú kapcsolatra vágyik. Ahogy Tessa is, erre máris
rádöbbent. Mit jelent ez? Házasságot? Nem feltétlenül. S vajon
működne e? Jean-Claude Párizsban király, ő itt az egyik legnagyobb
filozófus Aztán kapja magát, s háborúkról meg lázadásokról tudósít,
politikusokkal meg elnökökkel készít interjút szerte a világon…
veszélybe sodorja az életét. Hogy fogja ezt elviselni?
És ott a saját élete is… meg Adele-é. Mindenhová magával szokta
cipelni Adele-t, hisz így van rendjén. Ahogy mindenki más, Jean
Claude is rögtön megkedvelné a kislányt. Ott van azonban a saját
karriere is, a Harte-áruházban betöltött, felelősségteljes pozíció.
Hogy dolgozhat Londonban, mikor Párizsban él? Pedig ide kell
költöznie, ha Jean-Claude szándékai – illetve elvárásai – szerint
alakul a kapcsolatuk.
Annyira szenvedett az után, hogy Mark elrabolta Adele-t –
valójában ekkor döbbent rá, hogy a lánya mindennél előbbre való.
Azóta sem változott a véleménye. A karrier a második helyre szorult.
Csak nem csúszik vissza a harmadik helyre Jean-Claude miatt?
Hirtelen felült.
Beleszeretett Jean-Claude-ba.
Az első pillanatban, tegnap este.
Belenézett az arcába: olyan jóvágású, mégis karakteres, kedves és
megfontolt – s fülig szerelmes lett. „Indiát is így ejtette rabul Szurtos
Rhodes”, jutott eszébe, s egyszerre megértette a kuzinját.
 Jean-Claude bevallotta: úgy érezte magát, mint akit fejbe
kólintottak; Tessának elállt a szava. Sokféle érzést kavart fel benne
Jean-Claude. Hát igen, még sose ragadta magával így a szenvedély.
Ismét elfogta a vágy, hogy jobban megismerje Jean-Claude-ot,
felállt, s vándorútra indult az irodában, megnézte a másik falra
kirakott fényképgyűjteményt; az egyik polcon újabb kötetekre
bukkant, melyeken Jean-Claude neve szerepelt szerzőként. Összesen
huszonöt könyv. Aztán észrevette, hogy néhányat angolra is
lefordítottak, meg más nyelvekre is, amit igen imponálónak talált.
Majd felkacagott magában. Mire ez a fene nagy büszkeség? Hiszen
csak tegnap este találkoztak. Milyen hihetetlen… csupán tegnap este.
Azóta fejtetőre állt az élete, s visszavonhatatlanul megváltozott.
Váratlanul páni félelem tört rá. Hogyan birkózik meg mindezzel?
Egy pillanatra megrendült, majd nagy levegőt vett, s nyugalmat
erőltetett magára. Nem tehet mást: megadja magát a sorsnak, azután
szép sorban elbánik mindennel.
Ekkor tekintete végigsuhant az irodán, s rájött, miért tartja Jean-
Claude-t rendkívülinek. Az egész helyiséget karzat övezte; több falat
plafonig erő könyvespolcok borítottak be; s volt ott egy acél-sárgaréz
csigalépcső is, amely felvezetett a karzatig.
Tágas helyiség volt, magas mennyezettel s hosszúkás ablakkal a
legvégében; meleg s férfias színek jellemezték, a mély téglavörös és
a fenyőzöld érdekes kombinációban váltogatta egymást. Téglavörös
gyapjúszövettel vonták be a falakat, hozzáillő bársonyhuzat fedte a
kanapét, a szőnyegben pedig a vörös elegyedett a zölddel. Jean-
Claude íróasztala is látványos volt: hatalmas üvegtábla, mely vaskos,
fényezett, acél-sárgaréz lábakra nehezedett; az asztalon álló két
lámpa rozsdamentes acél, rajtuk sötétzöld bura.
Tessa kíváncsi pillantást vetett az íróasztalra, s látta, hogy szinte
üres, csupán az itatósblokk, a tintatartó meg a papirosoknak kirakott
fémtálcák árválkodnak rajta. Tüstént rájött, hogy Jean-Claude
rendszerető ember, szépen rendezett gondolatokkal. Helyes. Ő maga
is szereti a rendet.
A másik falnál, az íróasztal mellett, volt egy asztal, rajta írógép,
számítógép meg egy nyomtató, valamint két acéllámpás, az
íróasztalon állókhoz hasonló. „Komoly munka folyik itt”, állapította
meg Tessa, s bólogatott magában. Jean-Claude bizonyára serény és
alapos lehet.
Visszakanyarodott az iroda közepére, s az órájára sandított;
elcsodálkozott, hiszen már majdnem három óra volt.
S ekkor kinyílt az ajtó. – Ne haragudj, hogy ennyire
megvárattalak! – szabadkozott Jean-Claude, s lehajolt, hogy felvegye
a tálcát a padlóról. Odasétált az íróasztalhoz, és lerakta a közepére.
Odaintett Tessának. – Gyere, Tessa, gyere ide, ülj le az
íróasztalhoz. Itt sokkal kényelmesebb lesz.
„Aha, dirigálni is szeret”, gondolta Tessa, mégis széles mosollyal
válaszolt; sietve csatlakozott Jean-Claude-hoz, aki átkarolta, és
magához ölelte. – Chérie – mormolta, s megsimogatta Tessa haját,
majd elengedte, odahozott egy széket, s leült vele szemben.
Tessa megállapította, milyen szépen elrendezték az ételt a tálcán –
ez csak Hakim műve lehet. Káprázatos organdi terítővel fedték le,
mellé hozzáillő szalvéták kerültek, meg mutatós porcelánok. Tessa
megfogta az egyik tányért meg az egyik szalvétát, s hátradőlt, míg
Jean-Claude nógatni nem kezdte, hogy lásson neki az evésnek.
Kitöltötte a teát, maga is elvett egy szendvicset, s mindketten
hallgattak, míg jól nem laktak.
Miután megitta a teát, Jean-Claude Tessára pillantott, s
rámosolygott. – Annyira lekötötted minden gondolatomat, hogy észre
sem vettem, milyen éhes vagyok.
– Bizony, én is majd’ éhen haltam – felelte rá Tessa. Utána oldalt
biccentette fejét, s fürkészve Jean-Claude-ra nézett.
– Mi az? – kérdezte Jean-Claude, s letette a csészét.
 – Különös gondolatom támadt. Szerinted az öcsém hozott össze
bennünket?
Jean-Claude meghökkent. Résnyire húzta a szemét, majd
kacagásban tört ki. – Mon Dieu! – mondta aztán, újfent kuncogva. –
Micsoda ötlet. Be kell vallanom: ha így történt, örök hálára kötelezett
vele. – Továbbra is vidáman csóválta a fejét. – Hogy jutott ez
eszedbe?
– Hát, nemrég elbeszélgettem vele, és kijelentettem, hogy talán
örökre pártában maradok, miután belebuktam…
– És Lorne mit válaszolt erre? – kérdezte Jean-Claude,
félbeszakítva a mondatot.
– Azt mondta, hogy nem tehetek szüzességi fogadalmat, bár nem
kell férjhez mennem. Majd gondoskodik róla, hogy bővében legyek a
szeretőknek.
– Na, na, na! Egy is elég lesz, ma chérie. – S Jean-Claude kézen
lógta Tessát.
– Oui, absolument. Egy elég lesz. Te!
Mosoly ragyogta be Jean-Claude arcát. – Az öcsédre gondoltál,
ahogy én is, mikor odalent vártam a szendvicsekre – mesélte
ellágyuló tekintettel. – Eszembe jutott, hogy holnap lejöhetne velünk
vidékre.
– Hát nem maradunk Párizsban? – hökkent meg Tessa.
– Megígérted, hogy velem töltöd a hétvégét, nemde?
– Tényleg megígértem.
– Van egy házam Párizs közelében, kicsi, ám kényelmes. – Heves
taglejtés után folytatta: – Tetszene neked. Ugye, eljössz, szívem?
„Veled bárhová elmennék”, merengett Tessa. – Nem lenne rossz
válaszolta fennhangon. – Most rögtön szóljunk Lorne-nak!
Fogalmam sincs, mit tervez a hétvégére.
– Azt hittem, hogy a szerepét tanulja – vágta rá Jean-Claude.
Felemelte a telefonkagylót, és feltárcsázta a hotel számát.
 Egy perccel később már Lorne-nal csevegett. – C’est moi, mon
ami. Comment vas-tu?
– Szervusz, Jean-Claude! – rikkantotta Lorne. – Én megvagyok,
hát te? Jól kijöttök Tessával?
– Bien sȗr. Sok dolgod van holnap?
– Dehogy, csak a szöveget magolom. Miért kérded?
– Gondoltam, jót tenne Tessának, ha kiruccanna Párizsból a
hétvégén, és örülnék, ha velünk tartanál. Elmegyünk a házikómba…
már jártál ott.
– A házikódba! – kacagott Lorne. – Hát nem árultad el neki, hogy
kacsalábon forgó kastélyba viszed?
– Á, kedves barátom, mindig túlzásokba esel. Már hogy lenne
kastély? De azért elkísérsz bennünket, ugye?
– Köszönöm az invitálást, Jean-Claude. Szerintem is jó ötlet. Jobb
ha elvisszük Tessát Párizsból, míg az a két gazfickó a környéken
ólálkodik.
– Kitaláltad a gondolatom – válaszolta Jean-Claude. – Szóval,
csatlakozol hozzánk?
– Ha Tessa is úgy óhajtja.
– Beszélj vele! – vetette oda Jean-Claude, s átadta a kagylót
Tessának.
– Szia, Lorne – szólalt meg Tessa. – Ugye, velünk jössz?
Nélküled én sem megyek.
– Már hogyne mennék! Imádom azt a házat. Jól vagy, csillagom?
– Még annál is jobban… pompásan érzem magam.
– Jean-Claude bámulatos ember, egyszerűen fantasztikus, Tessa
Sokkal nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy vele vagy. Jean-Claude
mellett nem fenyeget veszély.
– Észrevettem. Gondolom, később felhív, hogy megbeszéljétek a
részleteket. Egyébként mizújs?
– Semmi. Linnet telefonált neked?
 – Nem, bár nem is számítottam rá. Délelőtt beszéltem vele,
minden rendben volt. Nálam van a mobil, mindig be van kapcsolva.

Jean-Claude visszavitte a tálcát a konyhába; míg távol volt, Tessa

felöltözött. Éppen az egyik falra akasztott fényképet nézegette,
amikor Jean-Claude visszatért az irodába. Tessa sarkon pördült:
szeme visszatükrözte zavarát.
– Ki ez a gyerek veled? Ugye, ez itt te vagy?
Jean-Claude odalépett hozzá, s Tessa köré fonta a karját. – Igen.
Ez pedig a fiam – mondta, s lenézett Tessára. – Tízéves korában.
– Ó – Tessa ennyit bírt kinyögni.
– Már felnőtt ember, csaknem egyidős veled. Mondtam neked,
hogy túl vén vagyok hozzád. Az apád lehetnék.
– Ne bomolj már! Nem is tudtam, hogy nős voltál. – Tessa
megköszörülte a torkát. – Elvetted az anyját?
– Igen, de kérészéletű volt a házasságunk. Aj, hány éve már
ennek! Fiatal voltam még. Huszonegy éves. Philippe huszonkét éves
koromban született.
– Értem. Párizsban él?
– Nem, Franciaország déli részén. Művész – magyarázta Jean-
Claude.
– Még mindig nős vagy? – kérdezte Tessa némi habozás után.
Jean-Claude kacagásban tört ki. – Már hogy lennék? Sok-sok
évvel ezelőtt elváltam.
– És nem nősültél újra?
– Nem… számtalan nő akadt.
– Meghiszem azt!
Jean-Claude maga felé fordította Tessát, keze megpihent a
fiatalasszony vállán. – Nem törölhetem el a múltat – mondta, s
letekintett Tessa arcába. – Ahogy te sem vagy rá képes, ma chérie.
Mindketten behozunk… egyet s mást ebbe a kapcsolatba. S mindezt
legjobb tehetségünk szerint meg kell emésztenünk. Őszintén
kijelenthetem: hiszem, hogy nekem teremtettek. Be tudod foltozni az
űrt a szívemben, ahogy én is a tiédben. Ne rágódj hát a múltamon!
Sem a tiéden. Felejtsük el a múltat, hisz előttünk a jövő!
Tessa ráhajtotta fejét Jean-Claude vállára, s eszébe jutottak Lorne
imént elhangzott szavai… „Jean-Claude mellett nem fenyeget
veszély.” Tudta, hogy az öccse igazat szólt.

Jonathan Ainsley a dolgozószobájában üldögélt, a XVI. Lajos kora

beli íróasztalnál, a luxuslakásában, mely Párizs egyik legelegánsabb
utcájában, az Avenue Foch-on található. A füléhez nyomta a kagylói,
s figyelmesen hallgatta a vonal másik végén csivitelő asszonyt.
Biztos, hogy Tessa Fairley Párizsban van? – kérdezte, miután az
asszony befejezte a mondókáját.
– Igen. Az öccsével, Lorne Fairleyvel együtt. Bizonyára a párizsi
O’Neill Hotelben szálltak meg. Hol másutt laknának, mint az apjuk
szállodájában?
– Való igaz, tündérvirágom – felelte rá Jonathan, s közben
kezében tartogatott jáde kővel játszadozott. – Mikor érkeztek meg?
– Csütörtök este, és Tessát csak következő szerdán várják vissza
Londonba. Az öccse tovább marad, Párizsban forgat. Tessa korábban
visszajön, nyilván azért, mert az anyja szeptember hatodikán érkezik
meg New Yorkból.
– Szép munka volt, szép munka. Ha legközelebb Londonban
járok, megleplek egy kis ajándékkal, és megint összejövünk egy
randira, jó? Ugye, örülnél neki, tündérkém?
– Már hogyne örülnék, Jonathan!
– Nagyon helyes, majd szólok, mikor érkezem. Addig is
köszönöm az információt, jó hasznát veszem.
Elbúcsúztak egymástól, és letették a kagylót. Jonathan azonnal
feltárcsázta a Ritz Hotel számát: ott szállt meg Mark Longden. Nem
találta azonban a szobájában. Kitartóan csörgött a telefon, de senki
sem válaszolt a hívásra. Jonathan lecsapta a kagylót, majd felhívta a
párizsi O’Neill Hotelt, s Mrs. Tessa Longdent kérte a telefonhoz.
Egy pillanat, s megint bejelentkezett a telefonközpontos, s enyhe
akcentussal fűszerezve az angolt közölte vele:
– Mrs. Longden neve nem szerepel a vendégkönyvben.
– Talán az öccse, Mr. Lorne Fairley vette ki a szobát, és vele
lakik. Felkapcsolna, kérem, az úr lakosztályába?
– Nincs itt Mr. Fairley, uram. A család egyetlen tagja sem
tartózkodik jelenleg a szállodában.
Jonathan dünnyögve köszönetet mondott, majd lerakta a kagylót;
csúf fintor felhőzte be arcát. Ismét elterpeszkedett a széken, állához
emelte kezét, s egy-két percig elmerengett. Nyilvánvaló: nincsenek
az apjuk szállodájában, pedig másutt aligha szállhattak meg. Mivel
Fairley Párizsban forgat, akár hetekre vagy hónapokra is kibérelhetett
egy lakást. Jonathan eltűnődött: vajon hogy járhatna utána ennek?
Majd Mark Longden elvégzi a piszkos munkát; úgyis örül, ha árthat
Tessának, s nem szívesen szalasztja el az adódó alkalmat.
Könnyűszerrel megrendezhetnek egy balesetet, ha tudják, hol lakik
az asszony Párizsban.
Mivel Longden egyelőre köddé vált, Jonathan elhatározta, hogy
felhívja az unokatestvérét, Sarah Pascalt. Feltehetőleg semmit sem
tud, hiszen ő sincs jó viszonyban a Harte-okkal. Mégis olyan jól esik,
ha piszkálhatja egy kicsit a kuzinjaival. Egy kis csipkelődés itt, egy
apró megjegyzés ott, és Sarah máris kijön a sodrából.
Ezúttal sem volt szerencséje. Felhívta Sarah irodáját, de csak
annyit mondtak neki, hogy elutazott Párizsból a hétvégére. Hát
persze, péntek délután négy óra van; bizonyára a férjéhez ment a
vidéki házukba.
„Rég rossz”, gondolta, s felhívta a szeretőjét, Yvette Duvalt. A
házvezetőnő közölte vele, hogy a madame Rómába utazott. –
Rómába! – fröcsögte Jonathan, s dühösen és csalódottan levágta a
kagylót.
„Vajon miben mesterkedik? Csak nem lesz épp olyan hűtlen
szajha, mint a feleségem?”, tűnődött el Jonathan. Hirtelen maga előtt
látta – Arabelle Sutton. Az asszony, akit őrülten szeretett, és aki
megcsalta, a legvisszataszítóbb módon felszarvazta, hiszen
összefeküdt Jonathan kínai üzlettársával, Tony Chiuval. Ó, mennyire
gyűlölte érte! Gyakorta eszébe jutott, hogy őt is felveszi a
meggyilkolandó áldozatok listájára, a Harte lányok meg Evan
Hughes mellé. De valamiért nem vitte rá a lélek. Talán azért, mert
valaha szerette. Hogy a ménkű csapna beléje! Pedig megérdemli,
hogy szenvedjen, azok után, amit vele művelt.
Ami pedig Yvette Duvalt illeti: vele végzett. Vége. Ma este
igénybe veszi Madame Simoné valamelyik méregdrága lotyójának a
szolgálatait. Következő héten pedig udvarolni kezd Yvette lányának,
Chantalnak. Hát nem ez a legédesebb bosszú? Félrehajítja az anyái,
és elcsábítja a gyönyörűséges lányát – alig tizenkilenc éves, mégis
kívánatos falat.
A fondorlatos kaland puszta gondolata is boldog mosolyt csalt az
arcára. Ismét felemelte a kagylót, s feltárcsázta a Ritz Hotel számát:
Mark Longdent kérte a telefonhoz.
Miután továbbra sem találta Markot, üzenetet hagyott neki. Előbb-
utóbb úgyis hall felőle. A gyenge, züllött, pénzsóvár Mark teljesíteni
fogja a parancsait. Amíg szüksége van rá. Ha már nem veszi hasznát,
egyszerűen odaveti az oroszlánok elé.

Jonathan cseppet sem lepődött meg, amikor Mark Longden később

odatelefonált neki, és meghívta vacsorára. Mivel nem akadt jobb
dolga, elfogadta a meghívást, és a két férfiú a Place Vendôme-on
beült a Ritzbe egy koktélra.
 Miközben ott üldögéltek a bárban, és a száraz martinit iszogatták,
Jonathan elmesélte Marknak, miről értesült korábban a nap
folyamán. – Párizsban van szépséges feleséged, a bájos Tessa.
Fogadok, hogy nem tudtál róla.
Mark szemlátomást meghökkent; szúrós tekintettel bámult
Jonathanra. – Ezt meg honnan szeded?
– Egy madárka csicseregte. A másik felével érkezett, vagyis az
ikertestvérével, a jóvágású színésszel, Lorne Fairleyvel, aki filmet
forgat Párizsban.
Mark némán bólintott, s elgondolkozva belekortyolt az italba.
– Kár, hogy nem vagy épp Angliában – mondta Jonathan, akit
irritált a másik szótlansága. – Meglátogathatnád az elragadó
leánykádat.
Mark csúfondárosnak érezte ezt a megjegyzést, kimérten
odavetette hát:
– Adele valóban imádni való, a legszebb gyermek a világon.
Jonathan kissé lágyabb hangvételben folytatta, hiszen tudta, hogy
hízelgéssel bármit el lehet érni. – Csakugyan szép kislány, Mark, ezt
elismerem. Hiányzik, ugye?
– Igen – vallotta be Mark. – Kis föcsöri. Mindig elfecsegi, mit
csinál. Koszorúslány lesz Linnet O’Neill esküvőjén. Nagyon izgul,
mert bevették a nagylányok közé.
Jonathan előrehajolt: tekintete éber lett, szeme vidáman csillogó. –
Mikor is lesz a híres-neves menyegző? Már elfelejtettem. – Hazudott,
hiszen nem is tudta a dátumot. Eleanor már nem tudott naprakész
információval szolgálni. „Nem vitás: lapátra kell tennem”, döntötte
el Jonathan.
– December első szombatján. Azt hiszem, akkor lesz elseje.
– Csakugyan. És az összes klán jelen lesz, ehhez kétség nem fér.
Ott lesz minden Harte, O’Neill és Kallinski. Képzeld csak, Mark!
Mind ott lesznek Yorkshire-ben. Egyszerre. És hol lesz az esküvő?
 – Pennistone Royal faluban, a kis templomban, a lakodalom pedig
Pennistone Royalban lesz, legalábbis az értesüléseim szerint.
– Hú, de szívesen elmennék… mármint kibicnek. Hát te, Mark?
Mark fintorgott. – Menne az ördög a rakás sznob közé.
– Képzeld csak, az összes klán… jaj, be kár, hogy nem
bombázhatjuk le a templomot! Robbantsuk fel. Vagy gyújtsuk fel. Ó,
istenem, ki hitte volna! – Hangos hahotára fakadt.
– Ugye csak viccelsz? – tudakolta Mark, s óvatosan szemügyre
Vette Jonathant.
– Naná, hogy viccelek, drága fiacskám! Csak nem gondolod, hogy
ilyesmire vetemednék, hogy bitófára kerüljek egy rakás Harte miatt?
Soha. De tudod, néha szívesen beleköpnék a levesükbe. Csak a móka
kedvéért.
– Ugyan már! – vágta oda Mark. Felkacagott, aztán megjegyezte:
– Csak szeretsz vérlázító dolgokkal dobálózni.
– Aha, persze, persze. Naná, hogy szeretek – helyeselt Jonathan. –
Nemrég olvastam egy sztorit a Daily Mail-ben, egy csapat
bumburnyákról, tudod, bőrfejűek, huligánok, beültek egy furgonba,
azt’ kihajtottak az egyik festői falucskába, Somersetben, és
lekempingeztek a réten. Kijelentették, hogy közterületen vannak, így
jogukban áll letelepülni. A rendőrség hónapokig nem bírta elkergetni
őket a mezőről. Folyton zaklatták a falusiakat. Na, ehhez mit szólsz?
Mark odaintett a pincérnek, és hozatott még két száraz martinit.
– Nem kéne ezzel élcelődnöd, Jonathan. Főleg nem mások előtt.
Mi van, ha valaki komolyan veszi?
Jonathan ismét csak somolygott; már a második pohár martinit
hörpintgette, mely hirtelen a kezében termett. „Pedig komolyan
beszélek, pajtikám” gondolta, s lopva elmosolyodott. „Halálosan
komolyan. Odapörkölök az összes Harte-nak, O’Neillnek és
Kallinskinek. Egy csapásra három klánt ütök agyon, helyesebben
szólva: egy tűzvésszel mindet elintézem. Csak annyi a teendőm,
hogy felbérelek egy csapat huligánt, szerzek nekik egy furgont, és
december elsején elküldöm őket Pennistone Royal faluba, hadd
csapjanak egy kis ramazúrit. Hű, de jó ötlet. Valóban pompás ötlet!”
 21

Lorne már a vidéki kirándulásra csomagolt, mikor csörögni kezdőn a

mobilja. Rögtön felvette. – Halló?
– Vincent vagyok, Mr. Fairley.
– Halló, Vincent! – üdvözölte Lorne, amint meghallotta a
szállodaigazgató hangját. – Bizonyára többen is telefonáltak. Vagy
más ügyben keres?
– Az egyik telefonhívás miatt bátorkodom zavarni, Mr. Fairley.
Pár perce idetelefonált egy illető, először Mrs. Longdent kereste,
aztán önt kérte. A délelőtt kiadott ukáz szerint jártunk el: a központos
közölte vele, hogy a családból senki sem tartózkodik jelenleg a
szállodában.
– Helyes. Mellesleg szólva, történetesen igazat mondott. A
nővérem elhagyta Párizst, és fél órán belül én magam is elutazom.
Csak hétfőn jövök vissza. Ettől függetlenül, továbbra se tüntessék fel
a nevünket a vendégkönyvben, és a hívásokat se kapcsolják ide!
Bárki bármit akar, nem vagyunk itt.
– Értem, Mr. Fairley. Kellemes hétvégét!
– Köszönöm. Jaj, Vincent, ugye, az illető nem hagyta meg a
nevét?
– Nem. De a telefonközpontos szerint egy angol úr telefonált.
– Ühüm. Majd magára csörgők a hétvégén. Kérem, szóljon a
telefonközpontosoknak, hogy legyenek résen, ha bennünket
keresnek. És minden kerüljön nyilvántartásba!
– Gondom lesz rá, uram.
A szállodaigazgató letette a kagylót, Lorne pedig befejezte a
csomagolást; utána átballagott Tessa hálószobájába, elővette a
kisbőröndöt, és megnézte a listát, melyet Tessa bediktált a telefonba:
pongyola, hálóing, alsónemű, lapos sarkú cipő, kényelmes szandál.
 Mindezt pár perc alatt összeszedte, és odapakolta az ágyra. Még
egyszer átfutotta a listát, s rájött, hogy Tessa a fehér együttest is kéri,
melyet csütörtökön viselt, meg a fehér Manolo Blahnik cipőt,
valamint a gyöngy fülönfüggőt. Ezeket is előkerítette, meg még
néhány ruhadarabot, melyeket szívesen látott Tessán, utána nekiállt,
és bepakolt a bőröndbe.
A fürdőszobában rátalált Tessa neszesszerére, a padlón hevert;
előkotorta a kért szépítőszereket, valamint a fogkefét meg a
fogkrémet, és a többi apróságot – mindez belekerült a piperetáskába,
a hajkefével együtt.
Fél órán belül elkészült Tessa bőröndjével, meg a sajátjával is.
Visszatért a nappaliba, s felhívta Pennistone Royalt a mobilján.
– Pennistone Royal – jelentkezett be Margaret.
– Szép jó napot, drága Margaret! – köszöntötte Lorne abban a
hanghordozásban, melyet külön Margaret számára tartogatott. –
Hogy megy sora? Remélem, nem hajszolja agyon magát? Nem
szabad már annyira túlzásba vinni a munkát.
– Ó, Lorne, de fájintos hallani a hangját – mondta Margaret meleg
szeretettel. – Hogy van Tessa?
– Mindketten jól vagyunk, Mags, élvezzük a párizsi életet.
Gondolom, minden rendben van odaát?
– Megy minden a maga rendjén – nyugtatta meg Margaret. – No,
feltételezem, a testvérével szeretne beszélni, he?
– Igen. Köszönöm, Margaret.
– Megmondom neki, hogy az úrfi van a vonalban. Miss Tessát
meg csókoltatom. Várjon csak, mindjárt átkapcsolom. Vigyázzon
magára, kincsem!
„Milyen muris, hogy a keresztnevén szólítja Tessát, mégis
elérakja a „Misst”, de hál’ istennek, ezt velem sose csinálja”,
morfondírozott Lorne. „Én már csak Lorne maradok.” Margaret
kiskoruk óta ismerte őket; szinte a családhoz tartozott, mégis voltak
pillanatok, amikor egészen távolságtartó lett, mintha hirtelen eszébe
jutott volna, hogy csak egy házvezetőnő.
– Linnet vagyok – szólalt meg Lorne húga.
– Szióka, tesóka! – felelte Lorne. – Jelentést kérek!
– Nincs jelentenivalóm. Nyugalom honol a nyugati fronton
Egyébként sokkal jobban tetszik ez a „tesóka”, mint az a csicsergő
madárcsivitelés, amivel el szoktál halmozni.
Lorne jót kuncogott. – Figyusz, csak el akartam mesélni, mi a
helyzet errefelé.
– Ugye, minden rendben van, Lorne?
– Abszolúte. Úgy döntöttem, hogy elviszem innen Tessát a
hétvégére. Ellátogatunk a barátomhoz, Jean-Claude Deléonhoz.
Emlékszel még rá? Tavaly találkoztál vele. Itt, Párizsban, anyával
meg apával, éppen átutazóban voltunk dél felé.
– Ó, nincs olyan nő, aki elfelejtené. Szívdöglesztő pasi, és ezzel
nem estem túlzásba. Szóval, a vidéki házában töltitek a hétvégét.
Szerintem, remek ötlet.
– Meghívott bennünket, mire hímeztem-hámoztam, de amikor
figyelmeztettél, hogy Mark Longden is itt van Párizsban, Ainsleyvel
együtt, úgy döntöttem, hogy élek a lehetőséggel. Talán sose
botlanánk hele a két gazfickóba, de az ördög nem alszik. Fő az
óvatosság.
– Csak nem gondolod, hogy veszélyesek lehetnek rátok nézve? –
jajdult fel Linnet. – Vagy igen?
– Ki az ördög tudja, Linny? Jacknek szinte a rögeszméjévé vált a
két fickó. Nem merek kockáztatni. Kimondhatatlanul örülök, hogy
elfogadtam a meghívást, mert a szállodaigazgató épp az imént szólt,
hogy idetelefonált egy angol úr, Tessát kereste, aztán meg utánam
érdeklődött. Családtag nem lehet, hiszen mindenki tudja a
mobilszámomat. Egyébként is, megadták volna a nevüket.
– Igaz. És Tessa szívesen lóg a nyakatokon?
 – Természetesen. Nem akart megfosztani a békés és csendes
vidéki hétvégétől. Tudja, hogy meg kell tanulnom a szerepemet.
– Jaj, de jó, hogy végre kimozdultok a városból! Még mindig
tombol a hőség?
– Ajaj, de még mennyire. Mindenesetre be lesz kapcsolva a
mobilom, Tessáé is… úgyis állandóan aggódik Adele miatt.
– Tudom. Egyébként ez briliáns ötlet volt. Jól teszed, hogy
elrángatod Tessát vidékre.
– Úgy ám! Csókollak. Nemsokára jelentkezem, Linny.
– Puszi.
Miután befejezték a beszélgetést, Lorne egy percig a semmibe
tévedő tekintettel üldögélt: Jean-Claude körül forogtak a gondolatai.
Az ő fejéből pattant ki a vidéki kirándulás ötlete. Nemrég megint
idetelefonált, bejelentette, hogy szerinte még aznap este el kéne
utazniuk, hogy több időt tölthessenek vidéken. Ő javasolta Lorne-
nak, hogy csomagoljon be a bőröndökbe, mielőtt átugrik hozzá egy
italra. Mikor Lorne habozott, és megjegyezte, hogy Tessa esetleg
gyanút foghat, a barátja meggyőzte az ellenkezőjéről. Kicsit később
Tessa odatelefonált neki, s felsorolta, mi mindenre lesz szüksége a
hétvégén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Erről
ennyit.
Lorne felpattant, és bepakolta a szövegkönyvet, a jegyzeteit, a
jegyzettömböt, meg a többi apróságot az utazótáskába, majd odament
az íróasztalhoz. Felhívta a szobaszervizt: kért egy londinert, aki
leviszi a poggyászát, majd berohant a hálószobába a zakójáért. Tíz
perccel később már a Rue de Babylone felé vitte az autó.

Clos-Fleuri egy magánparkban feküdt, a fontainebleau-i erdő

szélénél; Tessa elámult, miközben Jean-Claude behajtott a vaskapun.
Kurta autófeljáró vezetett a házhoz, mely teljes szépségében
pompázott most, a nappal egyre halványuló világánál; sziluettje
kirajzolódott a pávakék égen. Már felkapcsolták odabent a lámpákat,
fényesen ragyogtak az ablakok. „Milyen csodálatos látvány fogadja
az ideérkezőt”, gondolta Tessa.
Azonnal megállapította, hogy Jean-Claude-nak igaza volt: ez nem
kastély. Lorne az ellenkezőjét bizonygatta, hogy szekálja egy kicsit.
Pedig Jean-Claude méltán nevezte háznak az épületet – ezt most már
Tessa is látta. Kívülről arányosnak tűnt, négy sarkán kerek
tornyokkal, melyek tetejét kúp alakú, sötétkék palatető fedte. Tessa
kéményből is négyet számlált meg, de a magas, nyurga ablakokból
annyi volt, hogy inkább felhagyott a számlálással. A háztól jobbra
álló épületeket régi istállóknak vélte, jobbra pedig kisebb pagonyt
látott. Clos-Fleuri ódon épület volt, erről árulkodtak az idő koptatta
kövek meg a bágyadt-rózsaszín téglák. Valamikor a tizennyolcadik
században épülhetett.
Ahogy közelebb értek, Tessa bevallotta magának, hogy még,
sohasem látott ilyen tetszetős házat, s tudta, hogy örökre meg fog
maradni benne ez az első benyomás. Meglepte, hogy ilyen vonzónak
találja a helyet, hiszen nem szokott hanyatt esni egy épülettől. Hát
igen, Clos-Fleuri az ő tulajdona, ami talán megmagyarázza, miért
nyerte el ennyire a tetszését.
Jean-Claude nemsokára leparkolt a bejárat előtt, mely tüstént
kinyílt, alighogy behúzta a kéziféket. Fiatalos férfi sietett le a lépcsőn
– fehér zakót viselt, akárcsak Hakim –, s lelkesen üdvözölte az
érkezőket. Miután bemutatkoztak a háziszolgának, Gérardnak, Jean-
Claude bevezette őket a házba, Gérard pedig indult a poggyászért.
– Megmutatom a szobátokat – mondta Jean-Claude; átvezette
mindkettőjüket a szépen berendezett előszobán, s fel, a széles,
középső lépcsőn, melyet fényesre polírozott mahagóni korlát
szegélyezett. – Utána kimegyek a konyhába, kicsomagolom a
kosarat, aztán kiválogatjuk a vacsorának valót.
 – Tessa remek szakács – jelentette be Lorne büszkén. – Majd ő
megfőzi a vacsorát.
Jean-Claude szemlátomást meglepődött a bejelentés hallatán. –
Kötve hiszem, hogy akad ott főznivaló. Lourdes hidegtálakkal
töltötte meg a kosarat. Ezt szánta ma estére. Holnap már itt lesz,
majd főz ránk.
– Pedig szívesen készítek vacsorát, hidd el! – kiáltotta Tessa.
Miután nem kapott választ Jean-Claude-tól, hozzátette: – Ha nincs
ellenedre.
– Mais oui… pompás ötlet.
Tessa rásandított, miközben kiléptek a pihenőre, s megállapította,
ez így ez nem hangzott valami lelkesen, mégsem erősködött tovább;
Lome-nal együtt követte Jean-Claude-ot: nekivágtak a szőnyeggel
borított folyosónak.
Félúton Jean-Claude benyitott egy ajtón, majd Lorne-hoz fordult.
– Íme, itt vagyunk, mon vieux, meglátod, tetszeni fog a szoba. – S
bevezette Tessa fivérét.
Tessa bekukucskált, s látta, milyen bájos: a falakon meg az ágyon,
sőt az ablakok körül is, kék-fehér, nyomott mintás toile de Jouy
szövet; a padlón kék szőnyeg.
– Köszönöm, Jean-Claude, eltaláltad az ízlésem. Pár perc múlva
odalent találkozunk! – Lorne rájuk mosolygott, és becsukta az ajtót.
Mikor a folyosó végére értek, Jean-Claude megállt. – Ez a te
szobád, Tessa, remélem, tetszik. – Elfordította az ajtógombot, és
betessékelte Tessát.
Az egész helyiséget különleges, pergamenszínű szövettel vonták
be, melyet rózsaszín rózsák és zöld levelek dekoráltak; réges-rég
kifakultak azonban a színek, s letűnt idők hangulatát idézték, rég
múlt napok emlékét sóhajtották. Ahogy Lorne szobájában, itt is
mindenütt ugyanazt az anyagot használták. Tessa szép lassan
körbefordult: megnézte a hatalmas, baldachinos ágyat, a csinos
pipereasztalt, a kanapét.
– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte Jean-Claude, s árgus szemmel
figyelte Tessát.
– Szép – hebegte Tessa, s rámosolygott Jean-Claude-ra, de
gyorsan lehervadt mosolya. Jean-Claude azon nyomban észrevette a
csüggedt arckifejezést, s rájött, mi a baj. Nagy léptekkel átvágott a
szobán, kinyitott egy ajtót, s bejelentette: – Itt leszek, ha szükséged
van rám. Ez a szobám, Tessa. No, benézel ide?
Tessa rögtön jobb kedvre derült, s beszaladt Jean-Claude után a
hálószobába. A férfi a szoba közepén várta: halovány mosoly
reszketett érzékeny, mégis buja ajkán. A fiatalasszony köré fonta a
karját, s belebúgta Tessa hajába:
– Így már jobban érzed magad?
– Azt hittem, hogy száműzött lettem – susogta Tessa.
– Ez sosem fordulhat elő, chérie, je suis la. Toujours.
– Én is itt alszom veled? – érdeklődött Tessa továbbra is suttogva.
– Nehogy eszedbe jusson, hogy máshol alszol! De szerintem
fontos az óvatosság, inkább miattad, mint miattam. Ezért kaptál
külön szobát. Természetesen, az lesz az öltöződ. – Kissé eltolta
magától Tessát, lehajolt, és megpuszilta az orra hegyét. – Apám arra
tanított, hogy a merészség javarészt óvatosságból áll.

Nem sokkal később Tessa lement a konyhába; amint belépett,

felderült az arca. Tágas volt, teljes egészében világos kőből épült,
egyes részeit provence-i csempe fedte; a plafonon gerendák húzódtak
keresztbe – igazi parasztos stílusban alakították ki, mégsem
hiányoztak belőle a legújabb konyhai robotgépek, mire Tessa
felkiáltott:
– Jaj, de szívesen főznék itt, Jean-Claude!
 Jean-Claude megfordult, s kacagva bólintott. – Hát igen, ideális
környezet ez az ínyencfalatok elkészítésére. De, sajnos, Lourdes
mára már elkészítette a vacsorát.
– Tudom, tudom. – Tessa odatelepedett melléje, a nagy tölgyfa
asztalhoz, s megszemlélte, mi minden került elő a kosárból. Házi
pástétom kőedényben, savanyú uborka, szeletelt házi sonka,
krumplisaláta, egy doboz beluga kaviár meg egy hatalmas üvegtál,
tele zamatos, érett, piros cseresznyével. – Ó, kész lakoma! –
mormolta.
– Gérard épp az imént szólt, hogy van egy egész brie-sajt is az
éléskamrában, a friss bagettek mellett. Úgy látom, nem halunk éhen.
– Ez igaz – nevetett Tessa, majd az ajtó felé pillantott: ekkor
belépett Lorne; jól mutatott a fehér nadrágban meg a fekete
vászoningben. – Szent egek, átöltöztél! Bezzeg nekem eszembe se
jutott – mormolta Tessa a fejét ingatva. – Talán el kéne mennem…
– Felesleges, chérie – nyugtatgatta Jean-Claude, s szerelmesen
Tessa karjára tette a kezét. – Így is gyönyörű vagy.
Tessa rápillantott, majd mosolyogva megkérdezte:
– Kaphatnék egy pohár hideg vizet? Nagyon szomjas vagyok.
– Majd én hozom! – ajánlkozott Lorne; odament a
hűtőszekrényhez, és elővett egy üveg vizet. – Hát te, Jean-Claude?
Mit kérsz?
– Mondjuk, rosé pezsgőt. – Jean-Claude odafordult Lorne-hoz. –
Alighanem találsz ott egy üveggel, Gérard mindig behűt egyet.
Lorne ismét kinyitotta a hűtőszekrényt, bekukucskált, s elővette az
üveg Billecartot. – Aha, itt van. Azt hiszem, csatlakozom hozzátok.
No, sipirc, kifelé! Majd kiviszem az italt a teraszra.
– Jó ötlet. – Jean-Claude kézen fogta Tessát, és kitessékelte a
konyhaajtón. – Hagyd a csudába a kaját, Gérard mindjárt elintézi! –
mondta neki.
 Az oldalajtó kivezetett a teraszra, amely végigfutott a ház hátsó
falán; Jean-Claude és Tessa odasétált a székekhez, melyek laza
csoportot alkottak a fehérre festett, ódon kovácsoltvas asztal körül.
– Milyen szép esténk van, Tess – mormolta Jean-Claude,
miközben leültek egymás mellé. – Annyira örülök, hogy eljöttünk
Párizsból. Hát igen, egy nyári este vidéken… nincs ehhez fogható.
Be kell vallanom: ha nem vagyok itt, hajlamos vagyok elfelejteni,
milyen bájos hely Clos-Fleuri.
– Nagyon kellemes itt. Igen, valóban jól tettük, hogy már ma este
eljöttünk Párizsból. Tündéri név, Clos-Fleuri… Ugye, mezei virágot
jelent?
– Pontosan. Már akkoriban is így hívták a házat, amikor
rábukkantam. Szörnyen elhanyagolták. Lerobbant, ósdi hely volt. A
testvérem, Marie-Laure azonban segített életet lehelni belé. Holnap
megismerkedsz vele, itt ebédel a férjével.
– Már alig várom! – lelkendezett Tessa, s titokban elmosolyodott.
A lehető legjobban meg akarta ismerni Jean-Claude-ot, s Marie-
Laure bizonyára sok érdekességgel szolgálhat.
Kényelmesen elhelyezkedett a széken, s feltekintett az égboltra.
Már sötéten kéklett, s egypár csillag is előbukkant. Mintha egészen
közel lennének a földhöz: Tessa úgy érezte: ha kinyújtja a kezét,
könnyedén leszakíthat egyet. Csend honolt a házat körülöleli*
kertekben, csak a falevelek susogtak az enyhe szellőben, s valami
különös zaj hallatszott, melyet Tessa nem igazán tudott hová tenni.
– Mi ez a furcsa hang? – érdeklődött Jean-Claude-ra pillantva.
– Les grenouilles… a békák… a pázsit szélén, a tóban.
– Hát persze, ezért olyan ismerős! Yorkshire-ben, anyám háza
mellett is van egy tó, telis-tele békákkal.
Gérard kijött a teraszra, és így szólt:
– Monsieur, s‘il vous plait, c ‘est un appel téléphonique pour
vaus.
 – Óh. Bocsánat – dünnyögte Jean-Claude, s felállt.
Tessa lehunyta szemét, és engedte, hogy szárnyukra kapják a
gondolatai, míg Jean-Claude odabent időzik. Érzett már valaha ehhez
fogható nyugalmat? Ilyen tökéletes békességet? Nemigen. Mark
Longden mellett inkább a háborúságból jutott ki neki. Mark
szüntelenül pörgött, akár egy keringő dervis. Egyfolytában
elégedetlenkedett. Semmi sem késztette elmélkedésre… soha semmi;
fogalma sem volt arról, mi folyik a nagyvilágban, annyira el volt
foglalva saját magával. Tessa már alig várta, hogy végre szabad
legyen – egyedülálló, elvált asszony.
Lorne és Jean-Claude beszélgetve közeledett a teraszon. Tessa
leült, s elvette a pohár vizet, melyet Jean-Claude feléje nyújtott.
Koccintottak. – Lenne hozzád egy kérdésem, Jean-Claude –
szólalt meg Lorne, miközben helyet foglalt. – Miért lett Warriors a
könyved címe? Miért az angol szót használtad, miért nem a franciát?
– Rájöttem, milyen jól cseng a warriors… sokkal egzaktabbnak
találom, és a kiadó is hasonlóan vélekedik. Mindenki tudja, mit
jelent. Nem gondolod, hogy sokkal többen megértik a világon, mint a
guerrier-t, a francia megfelelőjét?
– De igen. Egyébként igazad van, bármelyik országban megállná a
helyét. Ma már megkérdeztem, miért írsz háborúkról, miért
kockázatod az életed, de csak hímeztél-hámoztál. Nos hát… miért,
Jean-Claude?
– Feltehetőleg azért, mert szeretek ott lenni, ahol történik valami.
Egyébként már fiatalon is ezzel foglalkoztam. Bizonyos szemszögből
nézve harctéri tudósítónak tekintem magam.
– Pedig pokoli háborúkról tudósítottál – suttogta Tessa.
– Minden háború pokoli, Tessa, mégis háborúzunk. – Jean-Claude
megcsóválta a fejét, majd felröppent ajkáról egy apró sóhaj, egy
pillanatra úgy tűnt, hogy felzaklatta a kérdés, majd megrázta magát,
és így folytatta: – Hát sohasem tanulunk? Nem hiszem, hacsak nem
történik radikális változás az emberi természetben, amit
képtelenségnek tartok. Úgy tűnik, hogy a háború… szerves része
bolygónk életének. Sosem fogom megérteni, miért. Pedig meg
szeretném érteni az okát, ahogy magamat is és az emberi fajt is.
Feltehetőleg ezért teszem állandóan próbára magam.
Röpke csend telepedett rájuk.
Végül Jean-Claude megköszörülte a torkát, s erőltetetten
felnevetett. – Na, elég a háborúból! Pihenjünk, és becsüljük meg az
áldást, amelyben részesültünk. – Tessa felé fordította fejét, s
hozzátette: – A váratlan áldást.
Tessa rámosolygott.
„Összejöttek”, merengett Lorne. „Sejtettem, hogy egymáshoz
valók.” S jót somolygott magában a félhomályban, hiszen érezte:
helyesen tette, hogy összehozta őket.
– Félteni foglak, ha megint elmész haditudósítónak – csúszott ki
Tessa száján, mielőtt még megállj parancsolhatott volna a szónak.
Jean-Claude nem válaszolt; helyette megfogta az asszony kezét, a
szájához emelte, s csókot lehelt rá. Aztán arról a filmről kezdett
csevegni, melyben Lorne játszani fog. Még akkor is Tessa kezét
szorongatta, mikor Gérard kijött szólni, hogy kész a vacsora.

Késő éjjel, miközben Tessa ott aludt a karjában, Jean-Claude ébren

hevert, és a plafont bámulta, s számtalan gondolat rohanta meg.
Tudta, hogy örökre maga mellett akarja tudni Tessát.
Eszébe jutott, hogy egyszer, réges-régen, feltette magának a
kérdést: honnan tudja az ember, hogy boldog lesz-e a házassága
azzal, akibe első látásra beleszeretett? Nagy rizikóval jár a szerelem
Ennek ellenére bízik az érzéseiben, bízik Tessában, és a
kapcsolatukban. Ugyanakkor megijedt a jövőtől, elvégre már nem
játszadozhat, nem vesztegetheti az idejét, nem, ahhoz túl öreg.
Hiszen már ötvenhárom éves.
 Ugye, Tessa túl fiatal hozzá? Csak egy évvel idősebb a fiánál,
érettebb viszont a koránál, intelligens, pallérozott, művelt. Jean
Claude e jellemvonásokat mind, mind vonzónak találta egy nőben.
Egyetlen nap alatt elcsábították egymást… egy test, egy lélek lett
belőlük. Ugyan, mit számít a kor?
Hát nem ez a nő a végzete?
 22

Gideon Harte felkapta az aktatáskáját, becsúsztatta a mobilt a zakó

zsebébe, és átballagott az irodán. Ahogy odaért az ajtóhoz, csörögni
kezdett az íróasztalon a telefon.
Visszasietett, áthajolt az íróasztalon, és felvette a kagylót. –
Gideon Harte.
– Andy vagyok. Van egy perced?
– Épp indulni készültem. Csak nincs valami baj?
– De lehet.
– Rendben, gyere le az irodámba!
– Rögvest! Egy perc és ott vagyok.
Gideon odalépett a tükörüvegablakhoz; lerakta az aktatáskát a
padlóra, az íróasztal mellé, majd megfordult, és kinézett a londoni
háztetők tengerére. Furcsán izzott az égbolt a horizont peremén,
mintha távoli tűz festette volna meg, de Gideon tudta, hogy ez csak a
látszat. Felsóhajtott. Rettentő fáradt volt. Hétfő este volt, már
majdnem tíz óra, hosszúra nyúlt a nap. Örült, hogy az apja hétvégén
végre visszajön New Yorkból. A távollétében Gideon felügyelte az
egész lapkiadó-hálózatot, ami nem kis munka, hiszen a London
Evening Post-ot is ő irányította.
Most Andy McHugh-ra koncentrált: remélte, hogy a lap első
számú oknyomozó újságírója nem érkezik rossz hírekkel, s nem
igazolja a félelmeit, hiszen már egy ideje balsejtelem gyötörte
Gideont.
Egy perccel később sarkon pördült, mivel Andy bekopogott, majd
berobbant az ajtón. – Bocs, Gid, ez nem várhatott holnapig! –
harsogta közben. Betette maga mögött az ajtót, s odaállt Gideon
mellé az ablakba.
 – Rendben, ki vele, és nekem ne köntörfalazz! – parancsolt rá
Gideon, s Andy szemébe nézett.
– Szurtos Rhodesról szól a fáma.
– Azt a szentit, sejtettem, hogy előbb-utóbb megkapjuk még. Mi
történt? Kié a sztori?
– Nézd, hála az égnek, nincs szó eget rengető szenzációról. Hisz’
tudod, hogy a harrogate-i rendőrség meg a kórház szépen eltussolta
az ügyet. Volt késelés, nincs késelés. A Daily Mail azonban leközöl
egy részletes riportot. Vagy holnap, vagy szerdán. Melinda Caldwell
interjút adott nekik.
– No, legalább nem a késelésről témáznak, így nem szajkózzák
egyfolytában India nevét.
– Ez igaz. Lehet, hogy ebben a cikkben meg se említik, bár nem
tenném rá a fejem. De ide figyelj, Gideon, van itt még valami. Ez a
nő szült egy gyereket Szurtosnak. Egy kislányt. Atlanta, hároméves.
Gideon döbbenten meredt a riporterre. – Atyaisten, ezt nem árulta
el Indiának, annyi szent! Különben India elsuttogta volna nekem
vagy valamelyik kuzinunknak, hiszen mindnyájan közel állunk
egymáshoz. Szörnyű sokk lesz ez neki. Ezután másként fog Szurtosra
nézni. Ez az alak kétszínű volt vele.
– Nem biztos. Én elhiszem, hogy Szurtos Rhodes már rég ott
hagyta a Caldwell lányt. Nagyon rég. Harry Forsterrel alaposan
beleástuk magunkat Szurtos múltjába. Semmi kétség: 1998-ra már
szakított vele, feltehetőleg közvetlenül a gyerek születése után. Ezzel
kapcsolatban nem hazudott Indiának.
– Akkor sem mondta el neki, hogy van egy hároméves gyereke!
Nem hazudott, csak nem beszélt róla.
– Igaz.
– Hogy jöttél rá, Andy?
– Említettem már, hogy van egy emberünk a detoxikálóállomáson.
Busásan megfizetjük. Az egyik ápoló, aki a kérésemre folyamatosan
szállítja az információt Melindáról. Az előbb telefonált. Kábé két
hete elugrott látogatóba Melindához a barátnője, Carrie Vale. Az
elmúlt hónapokban rendszeresen meglátogatta. Ezúttal azonban
magával vitt egy másik asszonyt is, aki szintén Melinda barátnőjének
adta ki magát. Azért fogalmaztam így, mert az állítólagos barátnő a
Mail újságírója. Természetesen ők ketten rávették Melindát, hogy
adja el a sztorit. „Gyötrelem volt az életem Anglia legnagyobb
kortárs festője mellett”, vagy valami hasonló blődli. Az emberem,
Barry, elmesélte, hogy Melinda kitálalt neki. Rengeteg pénzt kapott a
sztoriért, dicsekedett, bár Barry szerint inkább a bosszú motiválta,
nem a fizetség. Elégtételt akar szerezni magának azért, mert Szurtos
Rhodes lapátra tette. Tudod, hogy megy ez… a sertett asszony
dühénél nincs veszélyesebb.
Gideon letelepedett az íróasztalhoz, egy pillanatra eltűnődött,
majd a riporterhez fordult. – Gyere, ülj ide egy kicsit, Andy! – S az
íróasztal túloldalán lévő székre mutatott. – Próbáljuk meg felmérni,
milyen károkat okoz mindez… Indiának.
Andy bólintott, s töprengő orcával leereszkedett a székre. – Nem
hiszem, hogy árthatna neki a dolog, Gid, mármint ami a sztorit illeti.
Miért ne járhatna együtt Szurtos Rhodeszal? Nőtlen, nincs barátnője.
Bár kétlem, hogy röpködni fog örömében, ha Szurtos nem beszélt
neki a gyerekről. Hangsúlyozom: ha. Hiszen előfordulhat, hogy
mindent kitálalt.
– Nem hiszem. India már kikotyogta volna valamelyikünknek.
Egyébként egyetértek veled, legalábbis az aktuális sztorival
kapcsolatban. – Gideon fújt egyet, s lejjebb csúszott a széken. – Azt
mondod, hogy már holnap kijöhet a cikk? Hűha, akkor
figyelmeztetnem kell Indiát!
– Bizony, bizony. Többek között ezért akartam még ma este
beszélni veled. Ki tudja, milyen visszhangja lesz ennek egyes
bulvárlapokban. Ha egyszer megjelenik a sztori, előfordulhat, hogy a
többi lap is előrukkol ezzel-azzal Szurtosról meg a gyerekről. Ha
India is ott lesz vele, Willows Hallban, ki lesz téve az újságírók
rohamának. Könnyen belecsöppenhet az őrült tülekedés kellős
közepébe. Ismered őket, némelyik kész seggfej.
– Ördög és pokol – jajdult fel Gideon, s felült. – Már látom
magam előtt a bulvárlapok szalagcímeit, ahogy a köztük lévő
rangkülönbségen lovagolnak. Ej, de jó, hogy lefizetted azt az ápolót!
Legalább nem ér meglepetésként bennünket a hír.
– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, Gideon, bár rajtunk
nem sok múlik: a többi újság fel fogja kapni a pletykát, és
szétkürtöli.
– Tudom. Mindazonáltal, a kisebb jótéteményeket is meg kell
becsülnünk. Felhívom Indiát, figyelmeztetem, és ha Willows Hallban
van, megmondom neki, hogy sürgősen meneküljön el onnan.

Linnet Pennistone Royalban üldögélt, az emeleti szalonban; a

menyasszonyi ruhákat és a koszorúslányok számára készült
ruhaterveket nézegette; szétteregette őket a dohányzóasztalon.
Egyszer csak felpillantott, s Evanre koncentrált, aki a szoba túlsó
felén ült, az erkélyablak mellett.
– Tudom, hogy éppen azt számolgatod, mi minden vár rád holnap
a leedsi áruházban, Evan, de nem szánnál rám néhány percet? –
érdeklődött Linnet.
– Dehogynem. Mire van szükséged?
– A szemedre. Nem tudok választani. Milyen legyen a
menyasszonyi ruhám? Talán a segítségemre lehetsz, olyan jó ízlésed
van.
Evan odatelepedett Linnet mellé a pamlagra, felemelte az egyik
vázlatot, s szemügyre vette. Hirtelen elhúzta a száját. – Nem, ez nem
lesz jó. Túl modern. – Szép lassan, minden apró részletre
odafigyelve, végigböngészte az összes rajzot, s mindet félrehajította
Majd Linnethez fordulva kijelentette: – Hogy őszinte legyek, egyik
sem nyerte el a tetszésemet, Linny. Ez még elmegy. – Közben ki
választotta az egyik skiccet, odaadta Linnetnek, aztán bevallotta:
Nem rossz, bár egészen más ruhát szánnék neked arra a különleges
napra.
– No, halljuk, halljuk! Mi az elképzelésed? – faggatta Linnet,
nekidőlt a párnáknak, s érdeklődő pillantással nézett Evanre.
– Szerintem, légy elegáns, ám romantikus. – S egy kézmozdulattal
mintegy maga elé rajzolta a levegőbe a ruhát. – Középkori öltözéket
kellene viselned… nem, nem azt, inkább olyant, ami… a Tudor
korszakra emlékeztet. Igen, ez az, és ne legyen fehér, mert túlságosan
sápasztana, amilyen halovány a bőröd meg vörös a hajad. Legyen
krémszínű, szinte sárgás, mint a besűrített tejföl, az anyaga szatén.
Nehéz atlaszselyem. Feltétlenül kerüljön rá gyöngyhímzés is.
Ennyire, úgy gondolom, magas mellvonallal, sőt akár magas nyakkal
és hosszú ujjakkal. A szoknya bő, krinolinszerű. Úgy vélem, ez
Tudor Erzsébet korának stílusa. Igen, igen! Légy olyan, mint egy ifjú
Tudor királynő… hiszen azon a napon csakugyan királynő leszel.
Linnet csak ámult-bámult, zöld szeme élénken csillogott. – Jaj, de
jól hangzik. Ide süss, úgyis divattervező vagy, tervezd meg a
ruhámat! Légyszi, ne mondj nemet, Evan! Pont kész leszel, ha most
azonnal nekifogsz a munkának. Ma szeptember negyedike van, az
esküvőm december elsején lesz, vagyis bő három hónap múlva.
– Komolyan beszélsz? Tervezzem meg a menyasszonyi ruhádat?
– kérdezte Evan kétkedő pillantással. – Biztos, hogy nem akarsz
inkább Balmaintől vagy Yves Saint Laurenttől rendelni? Vagy
valamelyik nagynevű dizájnertől?
– Nem, nekem Evan Hughes kell. Ugye, megtervezed? Ígérd meg!
Kérlek.
Ebben a pillanatban csörögni kezdett az íróasztalon lévő telefon,
Linnet odament, és felemelte a kagylót. – Halló? Pennistone Royal.
 – Gideon vagyok.
– Szia, szívem. Evant keresed? Máris adom.
– Mindjárt őt is sorra kerítem, Linny, de előbb Indiával szeretnék
beszélni.
– Jaj, Gid, India átugrott Niddersleybe, a nagyanyjánál vacsorázik.
Edwina néni találkozni akart Szurtos Rhodesszal, így hát fél hatkor
autóba ültek, és odamentek. Nem próbáltad a mobilján?
– Kikapcsolta. Hmmmm. Nem tudod, Szurtossal tölti az éjszakát?
Vagy visszamegy Pennistone Royalba?
– Mindenképpen visszajön ide. Megígérte Evannek, hogy reggel
elmegy vele Leedsbe, mivel nagy munkában vannak az áruházban,
javában folyik a tatarozás. Ez most az ő feladatuk.
– No, ennek örülök – mondta Gideon némi éllel. – Mármint
annak, hogy veletek lesz.
– Olyan ingerülten cseng a hangod, Gideon. Csak nincs valami
baj?
– Hát, hát… – sápogott Gideon, s nagyot sóhajtott, majd
elismételte mindazt, amit Andy McHughtól hallott.
– Nem hiszem, hogy tud a gyerekről – szólalt meg Linnet, miután
Gideon elhallgatott. – Ugyanis egyszer megemlítette, hogy Szurtos
még sosem volt nős, és nincsenek gyerekei. Hűha. Ugye, ettől nem
lesz elragadtatva, Gid?
– De nem ám. India nyílt és őszinte ember, és másokban sem tűr
meg a hamisságot.
– Az is lehet, hogy csak zavarában hallgatott – mutatott rá Linnet,
aki szokásához híven a jót kereste az emberekben.
– Megeshet. Másrészt, nem gondolod, hogy megemlíthette volna a
késelés után? Ne ámítsuk magunkat: amikor váratlanul kiderült, hogy
viszonya volt Melinda Caldwell-lel, miért nem árulta el a teljes
igazságot? Nem bízott Indiában? Félt, hogy nem érti meg?
 – Igen, feltehetőleg félt, de hát nem ismerjük Szurtos Rhodest.
Vagy mégis? – Ebben a pillanatban besétált India: arca zavart volt,
töprengő.
– Szervusz, India! – köszöntötte Evan, s rámosolygott, majd
Linnet felé fordult, s a szemével jelzett neki. – Itt van India – fűzte
hozzá, nagy nyomatékkal ejtve ki a nevet.
– Észrevettem. Gideon, India épp most érkezett meg. Átadom neki
a telefont, aztán majd beszélsz Evannel.
India odasétált az íróasztalhoz, s morcosan odadünnyögte:
– Miért emlegettétek Szurtost?
Linnet nem válaszolt, odanyomta neki a telefonkagylót, s mi
közben visszament a kanapéhoz, grimaszokat vágott Evannek.
Sejtette, hogy a hír fel fogja zaklatni Indiát… már hogyne
zaklatná fel?
Egy szót se szóltak, míg India ott állt az íróasztalnál, s szenvtelen
orcával hallgatta Gideont. Mindketten látták azonban, mennyire
lüktet az ér a halántékán, s a szeme is szemlátomást keskenyebb lett.
Mérges volt, de elfojtotta dühét.
Gideon végre befejezte a mondókáját. – Persze, persze –
válaszolta neki India. – Dehogy alszom nála Willows Hallban,
Gideon. Nem keresem a bajt. Egyébként is úgy terveztem, hogy itt
töltöm a hetet Pennistone Royalban, úgyis temérdek a dolgom az
áruházban, Evan a segítőtársam, ő, itt is van! Köszönöm, Gideon, a
figyelmeztetést meg a jó tanácsot.
Evan odasietett, és átvette a kagylót. – Hogy vagy, Gideon?
– Elfáradtam, teljesen kipurcantam. Kimondhatatlanul örülök
annak, hogy apa hétfőn végre visszaül az íróasztalához.
– Tudom, hogy kimerítő volt, főleg ez a hónap. – Evan
megfordult, szembe az ablakkal, lehalkította hangját, és
megkérdezte: – Ugye, már nem vagy mérges rám, édesem?
 – Dehogy, a szorgos munka elsöpörte a haragot – kacagott
Gideon. – Ne feledd, Evan: szeretlek! Attól még nem ábrándulok ki
belőled, hogy hébe-hóba összezörrenünk. Ámbátor néhanapján bal
lábbal kelek fel az ágyról. Szóval, ezért kapom fel időnként olyan
könnyen a vizet.
Evan vele együtt nevetett, bár tudta, hogy Gideon most
mellébeszélt. Egész héten haragudott rá. Ma este azonban megint a
régi önmagát adta. – Apropó, alighanem hétvégére is itt kell
maradnom, Gid.
– A munka miatt?
– Részben. Mellesleg Robinnak is megígértem, hogy
meglátogatom. Ugye, nem baj, ha itt maradok?
– Nem. Szerintem a szüleim is egyenesen Yorkshire-be mennek,
így szokott ez lenni, ha hazatérnek külföldről. Én is ott leszek. No,
ehhez mit szólsz?
– Szóhoz se jutok örömömben. – Evan még távolabb lépett, egy
oktávval lejjebb vitte a hangját, s így suttogott: – Az előbb úgy
vettem ki Linnet szavaiból, hogy nincs minden rendben Szurtos
körül.
– Linnet majd elmeséli a véres részleteket, de az a lényeg, hogy
Szurtosnak van egy gyereke attól a nőtől, aki leszúrta, és ezt
elfelejtette közölni Indiával.
– Balga dolog volt ez tőle, nem?!
– De igen. Mennem kell, kisszívem, alig állok a lábamon. Holnap
odacsörgök. Cuppanós csók.
– Neked is! Szeretlek, Gideon.
– Én is téged.
Evan letette a kagylót, és odament a kuzinjaihoz, akik mind a
kanapén üldögéltek. India arca feszült volt, s szokatlanul sápadtnak
látszott.
 – No, Evan, hogy vélekedsz? – suttogta India, s megemelkedett
ezüstös-szőke szemöldöke.
Evan letelepedett Linnettel és Indiával szemközt, s ekként
válaszolt:
– Nos, nem igazán ismerem a részleteket. Mi történt?
Linnet mindenről beszámolt, s megemlítette a cikket is, amely
nemsokára megjelenik. – Gideont aggasztják az esetleges
következmények. A bulvársajtó le fog csapni a hírre. Tudjátok, hogy
imádják a botrányokat, főleg ha ismert emberek is érintettek az
ügyben.
Evan részvétteljes pillantást vetett Indiára. – És nem is
gyanakodtál? – kérdezte gyengéden.
– Nem. Nem értem, miért nem vallotta be a késelés után.
Gideonnak igaza van. Ha már egyszer beszélt Melindáról, miért nem
említette meg a gyereket?
– Valószínűleg feszélyezte a helyzet – morfondírozott Linnet és
megfogta India kezét, s biztatásképpen megszorította.
– Egyetértek Linnyvel – jegyezte meg Evan. – Ez az egyetlen
lehetséges magyarázat. Jut eszembe, hol a kislány? Ki vigyáz rá amíg
az anyja elvonón van?
– Feltehetőleg a gyermek nagyanyja – találgatott Linnet.
– Jaj, miért nem mondta el? Olyan ostobán érzem magam. – India
szomorú orcával dőlt neki a kanapé háttámlájának. – Félreismert.
– No, és milyen volt Edwina néni ma este? – érdeklődött Linnet,
hogy elterelje egy kicsit India figyelmét. – Hogy sikerült a vacsora?
– Remekül. Minden olajozottan ment.
– Tetszett neki Szurtos? – kíváncsiskodott Linnet.
– Ó, igen, nagyon is. Elnézést a kifejezésért, de Szurtos
levarázsolta róla a bugyit.
 Evan nem bírta ki: kacagásban tört ki. Linnet csatlakozott hozzá, s
India is hamarosan velük együtt nevetett. Pár másodpercig hangosan
hahotáztak.
Linnet végül abbahagyta a kacarászást, megtörölgette a szemét, s
felkiáltott:
– Jaj, India, néha olyan mókás dolgokat tudsz mondani!
Elképzeltem magamban Edwina nénit, bugyogó nélkül. De komolyra
fordítva a szót: mit lépsz erre?
– Elmegyek hozzá. Mi mást tehetnék?
– Mikorra tervezed a látogatást? – csapott le Linnet, szokás
szerint, mint kutya a csontra.
– Holnap reggelre. Útban Leeds felé. Korán reggel útnak indulunk
Evannel, megállunk Follifootnál, és beugrom hozzá. Benne vagy,
Evan?
– Naná, India! Odadobhatod a kesztyűt, ott leszek melletted. Ez az
első számú Harte szabály, nemdebár?

Szurtos Rhodes még félig szunyókált, ott ringatózott az álom

peremén. De amint beszűrődött a napvilág a hálószobába, mocorogni
kezdett, hiszen tudta: ideje lemenni a műterembe, neki kell gyürkőzni
a festésnek. Végre felkászálódott, s ekkor rájött, hogy nincs egyedül
a szobában.
Belehunyorgott a félhomályba, s észrevette az ágy végénél álló
alakot, bár nem ismerte fel rögtön a váratlan látogatót.
– India! – kiáltott fel hirtelen; felállt, és sietve elindult feléje. –
Mit keresel itt, szívecském?
India késett a válasszal, csak bámult Szurtosra, majd végre
megszólalt:
– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
– Figyelmeztess? Mire?
 – Melinda Caldwell eladta a sztoriját a Daily Mail-nek. – S
közben odanyújtotta az újságot Szurtosnak.
Szurtos tudta, hogy egy nap elkerülhetetlenül utoléri a sorsa, most
mégis úgy érezte, hogy feje tetejére állt vele a világ. Elvette az
újságot, odahajította az ágyra, s szótlanul, szájtátva nézett Indiára.
Látta, milyen hűvös a tekintete, milyen szigorú a szája, milyen
tartózkodó a viselkedése, s észrevette a felszín alatt lappangó dühöt
is.
Egyszerre sebezhetőnek és ostobának érezte magát, hiszen ott állt
anyaszült meztelenül, míg India, aki munkába készült, csinosan
felöltözködött; felkapta hát a köntösét, és gyorsan belebújt.
– Nem került be a mai számba – folytatta India korábbi jegeces
hangján. – Egyelőre csak beharangozzák a hírt. Két részletben közlik
le a cikket, holnap jelenik meg az első, holnapután a második.
Gondoltam, nem árt, ha tudod: az unokatestvérem, Gideon szerint a
bulvárlapok le fognak csapni a sztorira. Téged is megpróbálnak majd
szóra bírni. Azt ajánlom, hogy utazz el valahová egy hétre, míg
elcsitulnak a kedélyek.
– Minek, amikor itt biztonságban vagyok, hála neked meg Jack
Figgnek? – tiltakozott Szurtos. – Nem törhetik rám a kaput.
– Csak figyelmeztetni akartalak. Dönts kedved szerint. És lenne
egy kérdésem is.
– Rendben van, kérdezz csak, kisszívem. – Feléje lépett, de India
tüstént kitért az útjából, mire Szurtos rádöbbent, hogy nehéz lesz
visszacsalogatni ezt a lányt. – India, tudod, hogy bármit
megkérdezhetsz tőlem! – bizonygatta.
– Miért nem árultad el, hogy Melinda Caldwell szült neked egy
gyereket?
Szurtosnak elállt a szava, csak nézte, nézte Indiát; erre nincs
mentség; el kellett volna mondani, megmagyarázni – nem tette.
Vállat vont, így próbálta leplezni hirtelen támadt zavarát;
gyámoltalannak, kétségbeesettnek tűnt. – Feltehetőleg attól féltem,
hogy árthat a kapcsolatunknak.
– Így is történt, de csak azért, mert nem avattál a bizalmadba.
Miért nem bíztál bennem? Teljesen félreismertél, Szurtos, ami
hihetetlenül elszomorít. Tegnap este rádöbbentem, hogy nem értesz
meg igazán, nem tudod, ki vagyok, honnan jöttem… nem ismered az
érzéseimet, a gondolataimat. Nem ismersz engem, ezért úgy
gondolom, hogy szakítanunk kell. Vége, Szurtos, vége.
– Ugyan, miket beszélsz? – jajdult fel Szurtos. – Már hogyne
ismernélek? És meg is értelek, India. Szeretlek is. Nagyon fontos
vagy nekem. Nem igaz, hogy nem vetted észre!
India a fejét ingatta. – Egy biztos… óriási tévedésben vagy a
családomat illetőleg. Elutasítottad ókét, mondván, hogy nem óhajtasz
találkozni efféle sznobokkal, pedig valójában nem azok. Igen kedves,
normális, szorgalmas emberek. De érdekel is ez téged? Nem
foglalkoztál velük. Mi mást hihetnék hát, mint hogy öntelt, önző,
gyáva alak vagy.
– Miket beszélsz? Hát nem látogattam el tegnap este a
nagyanyádhoz? – hetvenkedett Szurtos.
– Ó, ne légy már ilyen nevetséges! Egy kilencvenöt éves hölgy,
flörtölsz vele egy kicsit, és máris a tenyeredből eszik. Elsősorban az
unokatestvéreimről beszélek, a legjobb barátaimról. Elkerülöd őket,
mert velük már nehezebb dolgod lenne, hiszen nem egykönnyen
manipulálhatók.
– India, ide figyelj, túlzásokba esel. Miután kijöttem a kórházból,
beszélni akartam neked Atlantáról, de őszintén megvallom: féltem,
hogy elrontom a mi kis románcunkat és…
– Hát pedig elrontottad! – csattant fel India, s elindult a
hálószobaajtó felé.
– Hé, várj egy percet! Az isten szerelmére, azért szakítasz velem,
mert van egy gyerekem? – fakadt ki Szurtos.
 – Nem, nem azért. Természetesen megértem, hogy van egy
kislányod, megértem, hogy része az életednek, és felelős vagy érte.
Azért hagylak el, mert nem bízol bennem, nem ismersz, és nem is
akarod az én szemmel nézni a világot.
– Szerfelett igazságtalan vagy, India – korholta Szurtos a lányt, de
alább vett a nagy hangból.
– Ahogy te is, Szurtos. Tudod, mennyire szeretlek, és azt hiszem,
lényegében te is szeretsz engem. Mégsem akarod előbbre vinni a
kapcsolatunkat, nem óhajtod elkötelezni magad. – India vállat vont. –
Akkor meg mi értelme? Őszintén megmondom: úgy látom, ideje,
hogy továbblépjek.
India elindult lefelé a lépcsőn.
Szurtos utánaszaladt. – India, várj! – könyörgött a lépcső tetejéről.
– Vége, Szurtos. – India továbblépkedett, lefelé a lépcsőn, vissza
se nézett.
– Hékás, mi lesz a portréddal?
– Cseszd meg a portrémat! – vágta vissza India; átment az
előcsarnokon, s kilépett a bejárati ajtón. Úgy becsapta maga mögött,
hogy Szurtos azt hitte, betörnek az üvegtáblák, de csak csörögtek,
zörögtek.
Egy pillanatig mozdulni sem bírt. Végül elfordult, s vigasztalanul,
csüggedten visszakullogott a hálószobába. Visszahódíthatja még?
India dühös rá, ami érthető. „Miért nem bíztam benne jobban?”,
átkozta magát Szurtos. Hát igen, régebben sem bízott azokban, akik
igazán szerették. Sosem tanul az ember a múlt hibáiból?

Mikor végre kiért a házból, India futva tette meg az utat az Aston
Martinig, mely az istállók mellett parkolt. Beküzdötte magát a volán
mögé, s rögtön Evan felé fordult.
 – Csak nem vagy rosszul? – kérdezte Evan aggódó orcával, s
gyengéden megérintette India karját. – Szörnyen sápadt vagy, drága
Indiám.
– Kutya bajom – vágta rá India, s máris könnyekre fakadt.
Evan átkarolta, s csitítani próbálta: zsebkendővel kínálta, s kedves
szavakkal vigasztalta. India gyorsan összeszedte magát. Kifújta az
orrát, és ráadta a gyújtást. – Tűzzünk innen! – mondta. – Kicsit
távolabb szeretnék kerülni Mr. Rhodestól.
– Érthető – jegyezte meg Evan, s elhatározta, hogy későbbre
halasztja a további kérdéseket.
Már útközben Leeds felé, India elmesélte, mi történt. – Tudod,
még mindig szeretem – fűzte hozzá. Egyfolytában a forgalmas utat
ügyelte, így magyarázott tovább: – Hiába, nem élhetek olyan férfival,
aki nem érti meg, honnan származom. Tehát vége. Ennyi. Előbb-
utóbb úgyis túlteszem magam rajta.
– Úgy bizony – helyeselt Evan, de azért maradt benne némi
kétely.
 23

Paula felnézett, amikor kinyílt az emeleti szalon ajtaja, s mosoly

ragyogta be arcát, ahogy megpillantotta legidősebb lányát. – Jó
reggelt, drága Tessám – köszöntötte. – Látom, hoztál nekem egy
kanna kávét. Jaj, de jó! Ne ácsorogj ott, gyere be bátran! Á,
magadnak is hoztál csészét, jól van, legalább elbeszélgetünk egy
kicsit.
– Tudom, hogy pirkadat óta fent vagy, és dolgozol. Nem akartalak
korábban zavarni. De lassan tizenegy felé jár az idő, gondoltam, most
már jól esne egy kis frissítő. – Tessa odasétált a dohányzóasztalhoz,
mely a két nagy dívány között állt, lerakta rá a tálcát, s leült a
pamlagra.
Paula hátratolta a széket, otthagyta az ütött-kopott György kori
íróasztalt, mely hajdanán a nagyanyjáé volt, letelepedett Tessával
szemben, s töltött magának a kávéból. Egy kis tejet meg édesítőt is
lelt bele, ivott egy kortyot, majd hátradőlt, s szeretetteljes pillantással
végigmérte a lányát. – Remekül nézel ki, Tessa, jó színben vagy. Már
tegnap este megállapítottam, a vacsoránál. Jót tett neked a párizsi út.
– Csakugyan jót tett. Lorne mindig olyan kedves és figyelmes.
Pompásan éreztük magunkat.
– Ő is ezt mondta – mormolta Paula, s tüstént eszébe jutott
Jonathan Ainsley meg Mark Longden, valamint az, hogy együtt
látták őket Párizsban az előző hétvégén. Aggasztó. Először Linnettől,
majd Lorne-tól hallotta a hírt, aztán Jack Figg tegnap részletes
jelentést tett neki. A hallottak alapján még inkább elszánta magát
arra, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon Tessa férjével.
– Tegnap este megemlítetted, hogy hétfő délután találkozol
Markkal és az ügyvédekkel – mondta Tessa, s közben
nekitámasztotta hátát a díszpárnáknak. – És ott kell lennem. Valóban
ott a helyem.
– Igen, ott a helyed, Tessa – felelte Paula, s előrehajolt. – Tudom
hogy ki nem állhatod a férjedet, én sem, mégis ott kell lenned
Christopher Jolliet ragaszkodik hozzá, és ő érti a dolgát, ritka jó
ügyvéd. Megfogadom a tanácsát, hiába hiszed azt, hogy én irányitok
mindent. mindent.
– Akkor ott leszek, anya… – kacagott Tessa. Nem fejezte be a
mondatot; összevonta szemöldökét, majd némi habozás után
megkérdezte: – Mi lesz a teendőm? Mit kell mondanom?
– Semmit. Persze ha Christopher, illetve Mark ügyvédei
kérdéseket szegeznek neked, válaszolnod kell – magyarázta Paula.
– Értem. Pár hete, amikor felhívtalak New Yorkban, azt mondtad
hogy kiterveltél valamit. Mi lenne az?
– Ne haragudj, Tess, de ezt most ne feszegessük – vágta rá Paula
sietve. – A hétvégén még egyeztetnem kell néhány dolgot
Christopherrel, csak azután dolgozom ki a végső változatot.
Meglátod, beválik a tervem, ebben biztos vagyok.
– Ha te mondod, anya! Jól van, ne beszéljük most meg. Bízom
benned, szerintem nincs nálad talpraesettebb ember.
– Hacsak nem apád – kacagott Paula. – De azért köszönöm a
bizalmat. Apropó, ma reggel meglátogatott Adele a konyhában.
Imádnivaló, remek színben van, és madarat lehetne fogatni vele. –
Paula elhallgatott, majd hozzátette: – Hála isten, nem esett baja azon
a szörnyű napon. Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt, és nem
oszthattam meg veled a bánatot…
– Linnet viszont itt volt – szakította félbe Tessa –, és ügyesen
intézkedett. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle. Jól tette,
hogy szólt Jacknek, de ezt már említettem.
– Igen, mondtad már, és igazad van. Jó ítélőképességre vall.
– Én leszek Linnet tanúja, anya. Beleegyeztem.
 – Hát mégis meggondoltad magad? – hüledezett Paula.
– Igen, mert úgy láttam, megsértődött egy kicsit, amikor
visszautasítottam.
– Tehát India, Evan és Emsie koszorúslány lesz, és te leszel a
menyasszony tanúja? Így van?
– Nem egészen. Adele-lel kapcsolatban is meggondoltam magam.
Részt vehet a szertartáson. Szóltam a minap Linnetnek, hogy Adele
is nyoszolyólány lehet, ahogy eredetileg tervezte.
„Végre egyetértésben élnek”, gondolta Paula. Szinte hihetetlen. –
Ez igazán kedves tőled, virágszálam, annyira örülök, hogy hajlandó
vagy részt venni az esküvőn. Óriási csalódást okoztál Linnynek,
amikor nemet mondtál.
– Bejelentette már neked, hogy Evan tervezi a menyasszonyi
ruhát?
– Nem, még nem, de még csak szombat van, szinte levegőhöz se
jutok, amióta megérkeztem Yorkshire-be. No, mesélj csak, Tess!
– Linnet végignézte a híres tervezők skicceit, egyik sem nyerte el
a tetszését, mire valamelyik este megkérdezte Evan véleményét.
Evan remek ötletekkel állt elő: nehéz, krémszínű szatént javasolt,
gyöngyhímzéssel, a Tudor korszakra emlékeztető stílusban, és Linnet
el volt ragadtatva tőle. Így hát Evan serényen készíti a vázlatokat,
miközben Indiával együtt ízekre szedik a leedsi áruházat, aztán
megint újjáépítik.
– Viccelsz? Mármint a leedsi áruházzal kapcsolatban? – kérdezte
Paula, s gyanakodva lesett a lányára.
– Természetesen. Bár alaposan felforgatják. Meg fogsz lepődni,
anya. Sokkal radikálisabb újításokat vezettek be, mint én a harrogate-
i üzletben. – Tessa ivott a kávéból, majd megjegyezte: – A vén banya
titkárnőd bosszankodik is miatta.
– Melyik titkárnőmre gondolsz?
– Eleanorra. A leedsi áruházban.
 – Vén banya? A csudát! – mondta rá Paula. Tudta, hogy Eleanor
nem kémkedik már többé Jonathannak. Nincs mit kiszimatolni,
hiszen elkerültek onnan a magánjellegű iratok.
– Nem is szó szerint értettem, anya, de akkor is mogorva,
házsártos némber.
– No, az imént Indiát emlegetted. Hogy van? – kíváncsiskodón
Paula. – Linnet elpletykálta, hogy valami gond van közte meg a
művész úr, Russell Rhodes között.
Tessa beszámolt a történtekről az anyjának. – Annyira sajnálom
Indiát – mondta végül. – Olyan jólelkű teremtés, és annyira őszinte
Nem csoda, ha úgy érzi, hogy felültették.
Paula bólintott, és még egy csésze kávét töltött magának.
Miközben letette a kávéskannát, hosszan, figyelmesen szemügyre
vette Tessát, s ahogy már előző este is, most is megállapította,
mennyire megváltozott a lánya viselkedése, ami különösen
szembeszökő volt abban a pillanatban.
Messze sem olyan ingerlékeny és kötekedő, mint általában. Sőt
szolid báj árad belőle. Paula még sosem látta ilyennek. Mintha
sokkal nőiesebb lenne, és nyugodtabb is. Szinte sugárzik: azok a nők
szoktak így ragyogni, akiket igazán szeretnek, s akik boldogságra
találnak az ágyban – legalábbis Paulának ez jutott eszébe, és Tessára
nézett.
Ó, istenem! Paula úgy ült a kanapén, mint aki nyársat nyelt, s
alaposan végigmérte a lányát. Szerelmes lett. S nyilvánvalóan
viszonzásra talált. A szerelem okozta ezt a rendkívüli változást.
Paulát annyira megdöbbentette ez a felismerés, hogy tüstént
felpattant, odasétált az ablakhoz, megállt, és kitekintett a harasztosra,
nehogy Tessa észrevegye, milyen arcot vág. „Ki lehet az?”, tette fel
magában a kérdést. Mikor történt? Paula, csaknem két hónap távollét
után, nem tudta kitalálni a választ. És más sem tudhatja a családban,
mert már rég elpletykálták volna a telefonban, ez biztos.
 Tessa szerelmes, mégsem tudnak róla. Ez azt jelenti, hogy titkolni
való a kapcsolat? Talán nős a férfi? Reméljük, nem.
– Jaj, anya, nem is meséltem, hogy Edwina néninél vacsoráztam,
Indiával együtt. Légy szíves, gyere vissza a pamlaghoz, ezt hallanod
kell!
Paula semleges orcát öltött, kiegyengette a tengerészkék vászon-
blúzt, majd visszasétált az ülőgarnitúrához. – Csupa fül vagyok –
dünnyögte, s leült a lányával szemközt.
Tessa elregélte neki a nevezetes este történetét: mesélt Edwináról
meg az ékszerekről, melyeket ajándékba kaptak Indiával.
Majd így folytatta:
– Edwina néni rám szólt, hogy ne emésszem magam a romba dőlt
házasság miatt, váljak el, és lépjek tovább. Azt mondta: reméli, hogy
a Markkal kapcsolatos kudarc nem riaszt el a férfiaktól. Biztatott,
hogy tegyem túl magam rajta. Most azonnal.
– Csakugyan? – Paula Tessára meresztette a szemét, oldalt
biccentette fejét, s kis idő múlva megszólalt: – Feltételezem, hogy
megfogadtad a tanácsát.
– Igen. – Tessa felpattant, s odaült Paula mellé, a kanapéra. –
Csodálatos dolog történt velem.
– Szerelmes lettél – vágott a szavába Paula.
– Honnan tudod?
– Rád van írva, virágszálam. Már tegnap este észrevettem,
menynyire más lettél, de ma még inkább látszik rajtad a változás.
Gondolom, ő is beléd szeretett?
– Igen – mondta Tessa irulva-pirulva. – Első pillantásra.
– No, és ki az az ember, akinek ez a változás köszönhető?
– Jean-Claude Deléon, a francia író. Találkoztál már vele
Párizsban… Lorne barátja. Emlékszel rá?
Paula szóhoz sem jutott, bár ez ritkán fordult elő vele. Aztán nagy
levegőt vett, s így szólt:
 – Már hogyne emlékeznék rá? Rendkívüli egyéniség. Igen vonzó,
igen híres. És mindez mikor történt?
Tessának nem maradt ideje a válaszra, mert ekkor megjelent
Margaret az ajtóban. – Elnézést kérek, Mrs. O’Neill – mormogta,
miután megköszörülte a torkát. – Megtudhatnám, hányan leszünk ma
ebédre?
– Atyaég, Margaret, sajnos fogalmam sincs – felelte Paula, s
Tessához fordult. – Itt vagy te meg én, és Bryan nagyapa, igaz, Tess?
Mi a helyzet Linnettel meg Evannel?
– Ó, igen, anya, ők is itt lesznek, hiszen épp odalent készítik a
skicceket a menyasszony meg a nyoszolyólányok ruhájához.
Legalábbis Evan, Linnet pedig az esküvő egyéb részleteit tervezgeti.
– Nagyon helyes. Margaret, úgy tűnik, öten leszünk. Ó, ott van
még Emsie meg Desmond is! Az akkor hét ember.
– Nem, nem, várj egy kicsit! – vetette közbe Tessa. – Mintha
Linnet megemlítette volna, hogy Julian is átjön ebédre, Ronnie
bácsival együtt.
– Jaj, de jó, már alig várom, hogy lássam őket. Miért nem terít tíz
emberre, Margaret? Előfordulhat, hogy végül Gideon is nálunk köt
ki.
A házvezetőnő bólintott, aztán előbb a papirosra pislantott, melyet
a kezében szorongatott, majd Paulára emelte a tekintetét, s
bejelentette:
– Asszonyom, az első fogás a maga kedvence, Mrs. Beeton-féle
indiai levese lesz, és úgy terveztem, hogy készítek tört burgonyában
sütött marhahúst – hadd kedvezzek egy csöppet Mr. O’Neillnek –
meg vesepecsenyét is. Párolok hozzá friss zöldségfélét, azt’ ott sül a
sütőben egy yorkshire-i sonka is, Mrs. O’Neill. Desszertnek
máglyarakást csinálok. És friss gyümölcs lesz azoknak, akik
diétáznak – gondolta, ezt még hozzáteszi, s Tessára sandított.
 – Hallom, ínycsiklandozó lakomában lesz részünk. Be kell
vallanom: hiányzott a főztje, Margaret.
– Köszönöm, Mrs. O’Neill. Annyira örülök, hogy visszajött!
Miután ismét magukra maradtak, Tessa sietve tovább mesélt:
– Jean-Claude-ra visszatérve: múlt héten ismerkedtünk meg,
amikor Párizsba utaztam Lorne-nal. Egy pillanat műve volt az egész:
azonnal ráhangolódtunk egymásra, és nos… mit is mondjak,
mindketten úgy érezzük magunkat, mint akit elütött a gyorsvonat.
Paula bólintott. – Pillanatnyi fellángolás ez csupán a részedről,
drága Tessám?
– Nem, és az ő részéről sem az. Jean-Claude komoly, hosszú távú
kapcsolatra vágyik.
– Úgy érted, hogy össze fogtok házasodni?
– Nos, Jean-Claude nem említette meg a házasságot, de igen,
alighanem erre gondol, amikor a hosszú távú kapcsolatot emlegeti. –
Mivel látta, milyen aggodalmas kifejezés ült ki erre az anyja arcára,
gyorsan megkérdezte: – Csak nincs ellenedre a dolog?
Paula egy percig hallgatott, majd így dünnyögött:
– Ugye, van köztetek némi korkülönbség, virágszálam?
– Igen van. De engem nem érdekel, és neki sem számít.
– Milyen idős?
– Ötvenhárom éves.
– Igazán? Biz’ isten nem látszik rajta. Elhiszem, hogy komolyak
szándékai. Úgy vettem észre, hogy megbízható és gyöngéd ember.
– Vagyis beleegyezel?
Paula Tessára függesztette a szemét. – Számítana, ha azt
mondanám, hogy nem?
– Igen, mert szeretném, ha áldásodat adnád ránk. Bár ettől még
nem gondolnám meg magam… Hogy változtathatnám meg az
érzéseimet iránta?
 – Képtelen lennél rá, ha valóban szereted. Harminckét éves vagy,
felnőtt nő, azt csinálsz az életeddel, amit akarsz. Történetesen semmi
kifogásom sincs Jean-Claude ellen. Sőt épp ellenkezőleg. Elbűvölő
embernek tartom, és apád is kedveli.
Tessa hátradőlt, elernyedtek feszült izmai. – Jaj, de nagy
megkönnyebbülés ez, anya! Azok után, hogy annyi szörnyűségen
mentünk keresztül Mark miatt, sokat jelent nekem az, ha kedvelitek a
férfit, akivel együtt járok.
– Kedvelem. Egyvalamire azonban fel kell hívnom a figyelmed.
Legyél óvatos, egészen addig, amíg nem rendeztük a válás körüli
vitás kérdéseket.
– Úgy érted, hogy nem találkozhatok Jean-Claude-dal? –
tudakolta Tessa, aki már magát a gondolatot is ijesztőnek találta.
– Mért ne találkozhatnátok? Feltéve, hogy szolidan viselkedtek.
– Á, nem hivalkodunk, Párizsban sem keltettünk feltűnést. Jean
Claude lakásán ettünk, hétvégén pedig elmentünk Lorne-nal együtt
Jean-Claude vidéki házába. Óvatosak leszünk.
– Van itt még valami, Tessa.
– Igen, anya?
– Módfelett csinosnak és boldognak látlak ebben a pillanatban. Jó
néven venném viszont, ha elgyötörtnek és kissé sápadtnak tűnnél
hétfőn, amennyiben ez lehetséges. Úgy értem, amikor az
ügyvédekkel meg Markkal találkozunk.
– Legfeljebb nem festem ki magam, és búbánatos orcát öltök
Remélem, az megteszi a kellő hatást.
– Úgy ám. A mártír szerepét kell játszanod, hiszen az is vagy
Ebben a percben a legkevésbé sem nézel ki áldozatnak.

Tessa azzal a szándékkal hagyta el az emeleti szalont, hogy játszik

még Adele-lel ebéd előtt, Paula pedig visszatért az ablak közelében
álló György kori íróasztalhoz. Tollat ragadott, gondolta, dolgozik
még egy kicsit, de rögtön rájött, hogy elment tőle a kedve. „Nem,
nem, elég volt ma délelőttre, nem bírok már odafigyelni”, döntötte el.
Letette a tollat, hátradőlt a széken, és kibámult az ablakon. Már
virágzik az erika a fellápon, s szeptember közepére, amíg a szem
ellát, hullámzó, lila tenger fogja borítani a dombokat. Ó, be szép ma
odakint a táj! A lágy, világoskék égbolton pufók, fehér felhők
suhannak a horizont felé. Paula az év ezen időszakában szerette
leginkább a hangást, mikor méhek szállnak ide-oda a napsütésben
ott, ahol az erika virágzik. Linnet, vele ellentétben, egész évben élt-
halt a hangafüves pusztaságért, ahogy hajdanán Emma is.
Paula egyszerre rádöbbent, mennyire boldog, hisz megint itt lehet
Pennistone Royalban, abban a házban, ahol felnőtt, s amelyet annyira
imádott; örült, hogy itt ülhet az ablak mellett, az íróasztalnál, ahol a
nagyi annyi éven át dolgozott; elmerengett az emlékei felett, s eszébe
jutott, mennyire szereti még mindig a nagyanyját, egy perc múlva
azonban már elsőszülött gyermeke körül forogtak a gondolatai.
Elmosolyodott, mikor rájött, milyen hatásos volt a propaganda; a
többiekre is hatott, hiszen Tessa hosszú éveken át beléjük sulykolta,
hogy öt perccel Lorne előtt született. Így hát – hangoztatta Tessa
mindenkinek, aki meghallgatta – Paula gyerekei közül ő a
legidősebb.
Tessa McGill Harte Fairley Longden. Egy igen különleges
fiatalasszony.
„Felejtsük el a Longdent!”, figyelmeztette magát Paula. Tessa már
nem használja a férje nevét, visszatért a lánykori nevéhez, melyre
mérhetetlenül büszke volt.
Milyen szomorú, hogy éveken keresztül bántalmazták – testileg,
lelkileg egyaránt, és egyikük sem tudott róla, mivel szörnyen
szégyellte magát, és nem merte elárulni nekik. Mígnem elérkezett a
nap, amikor betelt a pohár, s elmenekült a férje mellől, hogy mentse
az életét. Megvolt benne a túléléshez szükséges erő, akarat, bátorság
és büszkeség – melyet Tessa az anyján keresztül mind-mind a déditől
örökölt. Megmentette hát saját magát és a gyermekét is.
S most megjelent a porondon a Jean-Claude Deléon nevű férfi. Ha
marad, örökre megváltozik minden. Gyökerestül felforgatja a világot.
Bizonyos értelemben, a kezében tartja a család jövőjét; ez azonban
nem ijesztette meg Paulát.
Elmerengett… egy férfi, aki ekkora szellemi potenciállal s
éleslátással bír; nagy elme, s erkölcsileg is a többiek felett áll; kinek
lába előtt hever szinte egész Franciaország. Paula tisztában volt vele,
milyen fontos személyiség Jean-Claude, s mennyire híres – nemcsak
a médiában hallotta hírét, hanem Lorne-tól is, aki szinte bálványozta,
s nem ok nélkül.
Jean-Claude több alkalommal is lenyűgözte Paulát: tetszett neki
az alázatossága, visszafogott viselkedése. Pompás humorérzéke is
van, s számtalanszor megnevettette Paulát, aki imponálónak találta
Jean-Claude bölcsességét és kedvességét; a férfi varázslatos
vonzereje sem kerülte el a figyelmét.
Huszonegy évvel idősebb a lányánál, csupán három évvel
fiatalabb magánál Paulánál, de Paula most rádöbbent, hogy ez inkább
előnyt jelent. Jean-Claude érett, komoly, felelősségteljes férfi, s
megbízható is. Ha hosszú életű lesz ez a liaison, Tessa élete végéig
jó kezekben lesz, amiért Paula igen hálás volt.
Igen, jelentőségteljes esemény a család életében Jean-Claudie
megjelenése – főleg neki van min elgondolkoznia. Már látta, milyen
hatással van ez a férfi Tessára, aki egy csapásra sokkal kedvesebb
lett, legalábbis az anyjának úgy tűnt. S ha Tessa rendszeresen együtt
lesz vele, előfordulhat, hogy más, jelentős változást is hoz Jean
Claude Tessa személyiségében és az életében is.
Vajon Paula legidősebb gyermeke csakugyan félre tudja tenni
fennhéjázó ambícióit? Tessa szüntelenül arról álmodozott, hogy
fogja irányítani a Harte-áruházakat. Le tud mondani erről, azért hogy
az író-filozófus főállású felesége legyen? Vagy továbbra is ő akar
lenni a vélelmezett örökös? A Dauphine, ahogy önmagát nevezte?
„Mulatságos, hogy egy francia szóval jellemzi magát”, fordult
meg Paula fejében, s szórakozottan kibámult az ablakon, de csak
Tessa arcát látta maga előtt… milyen szelíd és bájos volt ma. Ha
ilyen hatással van rá ez az ember, akkor Paula örömmel fogadja.
Nyitva áll az út Linnet előtt, ha Tessa feladja az álmait, és nem
óhajt a kereskedők hercegnője lenni. Linnet kedvére vezetheti a
Harte-áruházat, senki sem fog belekotyogni a munkájába. És mi lesz,
ha egy nap Emsie csatlakozni akar a nővéréhez? Hogy illik bele India
a képbe, ha Tessa félreáll? Hát Evan? Paula észrevette, milyen heves
vágy sarkallja Evant arra, hogy fontosabb szerepet kapjon a
nagyáruházban. És mi lesz, ha hozzámegy Gideonhoz? Gid mit szól
majd ahhoz, hogy a felesége dolgozik? Nem fogja ellenezni?
Á, nem, Gideon nem fog tiltakozni. Igazi Harte, lévén két Harte
gyermeke; dolgozó nők között nőtt fel, megérti a női munkamorált.
Emily, az anyja, már jóval a születése előtt a Harte Vállalkozások
élére került.
„Mi, nők dolgozunk a Harte-áruházban… és Jean-Claude a nőkre
lesz a legnagyobb hatással, ha elveszi Tessát. Hiszen annyi minden
múlik Tessán”, gondolta Paula, s résnyire keskenyedett a szeme.
„Megint találkoznom kell vele, méghozzá hamarosan. Szemügyre
kell vennem az anya szemével. És a vállalatvezető szemével is,
hiszen ez a férfi könnyen megváltoztathatja a hatalmi egyensúlyt…”
Kivágódott az ajtó, félbeszakítva Paula gondolatait. Az unokája
szaladt feléje, s így kiabált:
– Mami, mami, gyere, játssz velem!
Paula felállt, előrelépett, a karjába kapta a csöppséget, és szorosan
megölelgette. Adele ragyogó, ezüstös haja fölött Tessára nézett, aki
az ajtó mellett állt. – Mit gondolsz, ez ellen nem lesz kifogása? –
kérdezte. – Ő nem jelent problémát?
 – Á, szó sincs róla! – felelte Tessa szilárd meggyőződéssel. –
Hosszasan elbeszélgettünk a dologról. Nagyon örül neki. Valóban
örül.
Paula bólintott. Lehet, hogy Tessa előtt végül mégis megnyílik a
boldogsághoz vezető út, feltéve, hogy az anyja helyre tudja rakni
Mark Longdent.
 24

A Crawford, Creighton, Phipps, Crawford és Jolliet ügyvédi iroda

tanácsterme mit sem változott az évek során. Paula már felnőtt
nőként számtalanszor megfordult itt, amikor jogi ügyekben tanácsol
kellett kérnie John Crawfordtól, a cég vezető üzlettársától, aki
egyben a család ügyvédjének szerepét is ellátta. Megnyugtató érzés
volt látni ezen a hétfő délutánon az ismerős helyiséget, a sötét fával
burkolt falakat, a mutatós bronzcsillárokat, a mahagóni konferencia
asztalt s körülötte a huszonnégy széket.
Az egyik titkárnő alig egy perce vezette be Paulát a terembe;
odasétált az ablakhoz, s lekukucskált az utcára, hiszen Tessa
bármelyik pillanatban megérkezhet, de hiába leselkedett.
Ellépett az ablaktól, odabaktatott a Johnról készült hatalmas
festményhez: megállt előtte, és eltűnődött, milyen előkelő
megjelenésű úr. Mostanság már félig-meddig nyugdíjba vonult,
mégis készségesen a rendelkezésükre áll, amikor szükség van
páratlan bölcsességére, illetve kíváncsiak a kiterjedt Harte család
ügyes-bajos dolgainak valamely részletére. Bámulatos memóriája
van, s egészen Emma idejére visszanyúlóan mindenre emlékszik, ami
a Habokkal és az üzletbirodalommal kapcsolatos.
John sok szempontból szinte családtagnak számít, s hetente egy
szer továbbra is rendszeresen találkozik Paula anyjával, hiszen a
Emma Harte Alapítvány igazgatósági tagja, melynek Daisy az
elnöke. Ez a szervezet rendszeresen juttat nagyobb összegeket
különböző jótékonysági intézményeknek, melyeket Daisy és Jolin
előzőleg gondosan kiválasztott.
– Jó napot, Paula! – üdvözölte Christopher Jolliet, John
unokaöccse, miközben besietett a szobába. – Elnézést, hogy
megvárakoztattam, éppen telefonáltam, már búcsúzkodtam John
bácsitól, amikor kegyed megérkezett. Apropó, üdvözletét küldi.
Paula mosolygott, biccentett, majd megszorította Christopher
kezét, mikor a fiatalember megállt előtte, és csókot nyomott az
arcára. – Üdvözlöm, Christopher. – Majd a fal felé mutatva
hozzátette: – Megcsodáltam a portrét. Nem várakoztatott meg, én
jöttem korán.
Christopher sietve szemügyre vette Paula sikkes fekete kosztümét
és fehér selyemblúzát. Az egész megjelenésében megnyilvánuló
elegancia ellenére volt benne valami ridegség, holmi kíméletlenség, s
Christopher mindenkinél jobban tudta, hogy Paula most komoly
lépésre készül. El akar pusztítani egy embert, amiért senki sem
vádolhatja. Mark Longden megérdemli a sorsát. – Örülök, hogy
látom, bár bevallom, sajnálom, hogy ilyen szomorú ügyben
találkozunk – folytatta Christopher, miközben odakísérte Paulát az
asztalhoz. – Remekül néz ki, Paula. Bizonyára jót tett kegyednek a
New York-i levegő.
– Jót bizony. Nem sok szabadidőnk volt, de imádom azt a várost,
és jólesett a levegőváltozás.
– Shane mikor jön vissza?
– Kedden indul… azaz holnap. Délelőtt még lesz egy találkozója a
Világkereskedelmi Központban. Az éjszakai járattal repül Londonba,
szerda reggel érkezik meg. Üzleti ügyben New Yorkban kellett
maradnia, aztán közbejött ez a megbeszélés. Új O’Neill szállodát
építenek Manhattanben, ez ügyben tanácskoznak. Rendszerint a
testvére bonyolítja Amerikában az üzletet, Merry azonban most
valahol a kanadai Sziklás-hegységben nyaral.
– Shane sikeresen felfuttatta a szállodaláncot, nem csoda, hogy
olyan büszke rá Bryan nagyapa.
Paula felkacagott. – Persze, az apja imádja. Ami az illeti, értünk is
rajong. Csodálatos az öregúr!
 – Miért nem vacsorázunk egyszer együtt, miután Shane visszajött?
– vetette fel Christopher; kihúzott egy széket Paulának, majd leült
melléje. Lerakta az asztalra a barna mappakupacot, melyet a kezében
tartogatott, hátradőlt a széken, és megkérdezte: – Nem kell
megbeszélnünk még valamit, mielőtt a többiek megérkeznek?
– Nem hiszem – rázta a fejét Paula. – Nagyjából mindent
tisztázott a hétvégén, amikor telefonon beszéltünk. Nincs
ellenvetésem. Az igazat megvallva magamban már annyiszor
végigjátszottam mindent, hogy kívülről fújom az egészet.
– Meghiszem azt! – Christopher felemelkedett, amikor kinyílt az
ajtó, s az egyik titkárnő bevezette Tessát a tanácsterembe.
– Üdvözlöm, Christopher – köszönt Tessa, odalépett, és kezet
fogott az ügyvéddel.
– Jó napot, Tessa – felelte Christopher; Tessára mosolygott, és
arcon csókolta.
– Szia, anya – mormolta Tessa; s mielőtt leült, odament az
anyjához, és megölelte. – Remélem, nem késtem el.
– Nem, időben érkeztél. Mint láthatod, a másik félre várunk
válaszolta Paula, s a lányára meresztette a szemét.
– Ugye, milyen borzalmasan nézek ki? – tudakolta Tessa, s
kuncogni kezdett. – Rám parancsoltál, hogy ne öltözzek ki, és legyek
szomorú, mint egy mártír. Így is tettem.
Christopher hahotára fakadt. – Attól tartok, drága Tessám, hogy
még így sem sikerült elrejtenie a bájait, bár szemlátomást igyekezett
az ellenkező hatást elérni. Az az érzésem, hogy hiába fárad, ezt a
sugárzó szépséget nem lehet elhomályosítani.
– Mindig is utáltam rajtad a barnát. Honnan a csudából szedted
elő ezt a slampos, barna vászonruhát? – érdeklődött Paula, s sötét
szemöldöke szigorúan összeszaladt.
– Egy egész áruház áll a rendelkezésemre – kiáltotta Tessa. – Én
fedeztem fel. Tudom, hogy a barna nem az én színem, mégis eléri a
kellő hatást, nem? Sápadtabbá teszi az arcom, és agyonvágja a
hajam.
– Nos, igen, csakugyan, de holnap dobd el, és a lófarkat is felejtsd
el örökre! Nem a te stílusod, virágszálam.
– Úgy lesz, de anya, pont te mondtad, hogy nézzek ki úgy, mint
aki egy erőszakos férj kezétől szenvedett. – Tessa elhallgatott,
Christopherre emelte tekintetét, majd ismét az anyjára nézett, s vállat
vont. – Csak követtem az utasításaidat, anya.
– Tudom, semmi baj, Tess, jól csináltad. – Paula Christopher felé
fordult: – Tessa elutazott az öccsével együtt, aki magával vitte
kikapcsolódni, és a lányom olyan kipihenten és csinosan érkezett
vissza, hogy jobbnak láttam, ha visszavesz a nagy vidámságból.
Ismerem Mark Longdent. Besétál ide, és közli az ügyvédeivel:
„Nézzék, milyen remek színben van a feleségem, láthatják, hogy
sose bántalmaztam.” Mindent letagad, ha lehet.
– Tudom, Paula. Láttam azonban Tessa zúzódásait, meg a
fényképeket. De hát, sajnos, lehetetlen feladatra vállalkozik, ha
teljesen ki akarja oltani a bensőjéből áradó ragyogást.
Paula nagy szemeket meresztett rá, s megállapította, hogy hirtelen
megszólalt Christopherben a poéta. Hát igen, a férfiakat mindig is
lenyűgözte Tessa; talán azért, mert olyan légies tünemény. S
Christophemek igaza van: ez a könnyed báj ma is átüt mindenen.
Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és besietett Geoffrey
Creighton, Christopher egyik fiatal ügyvédtársa, szintén egy halom
barna mappával a kezében. Miután üdvözölte a jelenlévőket, helyet
foglalt Tessa másik oldalán, s bejelentette:
– Épp most futnak be Longden ügyvédei. Odalent vannak a
földszinten. Longdennek azonban se híre, se hamva.
– Jellemző. Folyton elkésik – mormogta Tessa.
 – Nézzünk át még néhány pontot, Tessa – szólalt meg
Christopher, s kinyitotta az egyik mappát. – Aztán igyekezzünk
gyorsan nyélbe ütni a dolgot, mielőtt még megszállnak bennünket.

Mark Longden utolsónak érkezett.

Attól a perctől kezdve, ahogy betette a lábát a terembe, Tessa résen
volt, mivel nem tudta, mire számíthat. Mark fizimiskája nem
változott különösebben: első pillantásra igen fiatalosnak tűnt, mintha
egyetemista lenne. Tessa azonban új ráncokat fedezett fel a szája
körül, s észrevette, milyen furcsán rideg a tekintete. Csodálta, hogy
nem ül ki jobban a züllöttség az arcára. Ahogy átvágott a szobán,
Tessa észrevette, hogy a felszín alatt fölöttébb izgatott. Bár Mark
próbálta palástolni zavarát, Tessa azonnal kiszúrta az árulkodó
jeleket.
Szégyen ide vagy oda, önkéntelenül összehasonlította Jean-Claude
Deléonnal. Jean-Claude megfontolt, nyugodt, magabiztos, mégsem
arrogáns. Az elkényeztetett, féktelen, szibarita Mark minden
cselekedetében megmutatkozott gyengesége; s mellette mérhetetlenül
kapzsi is.
Tessa meghökkent, mikor Mark rámosolygott. Arca jéghideg s
engesztelhetetlen maradt.
Mark tüstént elfordult tőle, ajkán elidőzött még a mosoly, majd
önelégült kifejezés suhant át az arcán. Leült az ügyvédei mellé,
tanácskozni kezdett velük.
Christopher pár perc múlva megköszörülte a torkát, majd Markra
s jogi képviselőire – Jonas Ladlowra és Herbert Jenningsre – emelte
tekintetét.
– Uraim – kezdte –, mint tudják, azért jöttünk össze ma, hogy
pénzügyi megállapodást dolgozzunk ki a jelen lévő két fél, Tessa és
Mark Longden között, akik rövidesen a bíróságon fogják kérni
házasságuk felbontását. Ez azonban…
 – Összeszedtem a kéréseimet – vetette közbe Mark. – A
feljegyzéseimet arra alapoztam, amit Tessa még hetekkel ezelőtt
mondott, és a kéréseim…
– Engedje meg, hogy befejezzem, Mr. Longden! – vetette oda
Christopher kurtán, s fenyegető pillantást vetett Mark ügyvédeire.
Mark bosszús kézmozdulatot tett, de Jonas figyelmeztetésként
megfogta a karját, közelebb hajolt hozzá, s odasúgott neki egy-két
szót.
– Épp arra készültem, hogy átadjam a szót Mrs. O’Neillnek –
folytatta Christopher. – Szeretné, ha mind a lánya, mind Mr.
Longden megértené, milyen egyezséget készül felajánlani Mr.
Longden-nek. Mindamellett van néhány kikötése…
– Szó sem lehet róla! – csattant fel Mark gorombán.
– Kérem, Mark – szólt rá Herbert. – Legyen kedves, hallgassa
végig Mr. Jollietet, ne vágjon folyton a szavába.
Bár Mark dühös pillantást vetett rá, duzzogva hátradőlt a széken.
Most Jonas következett: Christopherhez és Paulához intézte
szavait. – Végighallgatjuk a feltételeket, Mr. Jolliet, és utána,
remélhetőleg, tárgyalhatunk róluk.
– Az első számú kikötés: miután Mrs. O’Neill előadja a javasolt
egyezséget, s amennyiben Mr. Longden elfogadja, még ma aláírásra
kerül a szerződés közöttük.
– Ilyen gyorsan? – kiáltotta Jonas a homlokát ráncolva. – A
kollégámmal bizonyára alaposan végig kell tanulmányoznunk a
szerződést.
– Nem hinném, hogy szükség lesz rá, de hadd folytassam! –
felelte Christopher udvariasan. – Amennyiben Mr. Longden
elfogadja, és aláírja az egyezséget, még egy feltételünk van. A
második számú kikötés az, hogy a szerződés bizonyos pontjainak a
lehető leghamarabb hatályba kell lépniük.
– Pontosan miről lenne szó? – tudakolta Jonas.
 – Majd Mrs. O’Neill… elmagyarázza – dünnyögte Christopher,
aki fölöttébb titokzatos lett hirtelen.
– Ideje, hogy átvegyem a szót, Christopher – szólalt meg Paula, és
sokatmondó pillantást vetett az ügyvédre.
– Természetesen – helyeselt Christopher. – Kérem, folytassa,
Paula!
– Kész vagyok megegyezni veled, Mark, feltéve, hogy még ma
aláírod a szerződést, mint azt Mr. Jolliet az imént említette. Itt, ebben
az irodában alá kell írnunk a megállapodást, az ügyvédeink
jelenlétében. Megértetted, Mark? Uraim?
Mindhárman bólintottak, Jonas azonban megkérdezte:
– Úgy értsem, hogy visszavonja az ajánlatát, ha nem kerül ma
délután aláírásra a szerződés?
– Pontosan erről beszélek, Mr. Ladlow.
– Mi lenne az ajánlat? – érdeklődött Mark, az ügyvédei
legnagyobb bosszúságára.
– Tízmillió font sterling – mondta Paula rezzenéstelen orcával –,
ami az adott körülmények között, szerintem, igen szép összeg.
Mark elmosolyodott. – Hol a toll? Elfogadom. Máris aláírom.
Az ügyvédei sietve összenéztek, s Jonas fürgén rávágta:
– Halljuk az összes feltételt, és mutassák meg a szerződést is!
– Természetesen megmutatjuk, hogy megismerkedhessenek a
kikötéseinkkel, Mr. Ladlow – mondta Paula somolyogva. – Bár
kétlem, hogy tanulmányozniuk kellene, mivel röviden, frappánsan
fogalmaztuk meg. De hadd tegyek hozzá valamit: ha Mark nem
fogadja el az ajánlatomat, és nem írja alá a szerződést, bíróság elé
kerül az ügy. És, a jelen körülmények között, nem hiszem, hogy a
bíró bármit is megítélne neki.
Tessa az anyja elé hajolt, és feljajdult:
 – Ne csináld ezt, anya! Ekkora összeget. Vond vissza az
ajánlatodat, menjünk a bíróságra, és bízzuk a bíróra az ügyet, ahogy
az előbb mondtad!
Tessa szavai hallatán gondterhes lett az ügyvédek arca. – Mik a
további feltételei, Mrs. O’Neill? – kérdezte Jonas. Nagyon is
tudatában volt annak, hogy Paula O’Neill jó hírben álló üzletasszony
és kemény tárgyaló fél. Biztosra vette, hogy a tízmilliót nem lehet
csak úgy, mindenféle kikötés nélkül megkapni.
– Először elmondanám a kifizetés feltételeit – válaszolta Paula. –
A következő az ajánlatom, Mark. Egymillió font, harminc nappal a
szerződés aláírása után. Egymillió font, miután kimondták a válást,
és évi egymillió font az elkövetkező öt évben, 2002-től kezdődően.
Ez azt jelenti, hogy 2007-re, hat év alatt, hétmillió font kerül
kifizetésre. A végső részletet, az utolsó hárommillió fontot, három év
múlva fizetjük ki, 2010-ben.
Pár percig senki sem szólt.
Az ügyvédek szemlátomást meghökkentek.
Mark elégedettnek tűnt.
Tessa dühös volt, s ez rá is volt írva.
Jonas Ladlow és Herbert Jennings elnézést kért: otthagyták az
asztalt, és odavonultak az ablak mellé. – Ez csapda, Herb – suttogta
Jonas. – Valahogy átvágnak bennünket.
– Egyetértek, Jonas. Túl ravasz ez az asszony, nem oszt ki csak
úgy tízmillió fontot. Bár felfogtam, hogy mostantól kezdve kilenc
évről van szó. Mindazonáltal, ez rengeteg pénz!
– Az adott körülmények között, igen, hiszen ez nem egy szent
ember.
– Úgy bizony. Na, lássuk, mi mondanivalója akad még!
Visszatértek a tárgyalóasztalhoz, s Jonas megkérdezte:
– Pontosan mi a többi feltétele, Mrs. O’Neill?
 – Amennyiben Mark ma aláírja a szerződést, abba is beleegyezik,
hogy elköltözik Ausztráliába.
– Bánom is én! – vetette oda Mark. – Boldogan aláírom. Ja, és mi
lesz a hampsteadi házammal? Azt is megkapom? Tessa nekem ígérte.
– Az nem a te házad, Mark. Tulajdonképpen nem is Tessáé.
Odaadtam nektek, amikor összeházasodtatok, de sosem
ajándékoztam oda a lányomnak. Megtartottam a tulajdonjogomat, így
hát voltaképpen az enyém, és nem óhajtom neked adni. Egyébként
Tessának sem. Mi itt most tízmillió font készpénzről egyezkedünk. A
hampsteadi házat nyugodtan elfelejtheted.
Mark szólásra nyitotta a száját, de Jonas megelőzte, és gyorsan
kijelentette:
– Tehát: amennyiben Mark még ma aláírja a szerződést, harminc
nap múlva elkezdik a kifizetést, és összesen kétmillió fontot
számolnak le. A válás után pedig Ausztráliába kell költöznie, és ott
kell élnie? Jól értettem a szavait, Mrs. O’Neill?
– Igen, jól értette, Mr. Ladlow. Mark eltávozik Sydney-be, miután
kimondták a válást. Akkor megkapja a második milliót. Az
elkövetkező öt évben Sydney-ben marad, nem térhet vissza
Angliába, sőt máshová sem utazhat el.
– Micsoda?! – üvöltötte Mark indulatosan. – Öt évig nem
hagyhatom el Ausztráliát? Vagyis száműztök innen!
– Nevezd, ahogy akarod – felelte Paula hűvösen. – De bele kell
egyezned abba, hogy öt évig ott maradsz, és életképes céget
teremtesz az építőipari vállalkozásodból. Miután letelt az öt év, egy
hónapra ellátogathatsz Angliába.
– Egy hónapra! – visította Mark. – Ebbe semmiképp nem
egyezem bele, Paula.
– Jól van, megértem. De ne felejtsd el, hogy tízmillió font forog
kockán! Használd az eszed, Mark, és ne dönts elhamarkodottan!
Fontold meg alaposan a dolgot.
 – Mi történik az öt év elteltével? – tudakolta Jonas csendesen, s
Paulára meredt. Ó, mennyire csodálta ezt az asszonyt, mégis
közönyös maradt az arca. Paula ravasz ellenfél, s alaposan kiismerte
Mark Longdent.
Paula várt egy percet, majd halk szóval megadta a választ:
– Ha lejár az ötéves időszak, Mark kétévenként egyszer
visszajöhet Angliába. Miután 2010-ben megkapja a végső összeget, a
hárommillió fontot, kedve szerint, szabadon jöhet-mehet.
– Persze, Adele addigra tizenkét éves lesz! – ordította Mark. – És
nélkülem cseperedik fel.
– Ez igaz, de ha már az elejétől fogva gondoltál volna Adele-ra,
Mark, most talán még mindig Tessa férje lennél. Te magad írod meg
az életed forgatókönyvét. Ezt találtad ki, és el is játszottad a
szerepedet. – Paula apró vállrándítással hozzáfűzte: – Siralmas
alakítás volt.
Mark és a két ügyvéd felállt, s odament az ablakhoz: tíz percig ott
álltak, és megtárgyalták a megállapodás részleteit. Miután
visszatértek az asztalhoz, Jonas Ladlow átvette az irányítást.
Megköszörülte a torkát, s egyenesen Paulához intézte szavait. –
Mark úgy döntött, hogy nem fogadja el az ön ajánlatát. A bíróság
előtt fogja kiharcolni a maga igazát. Reméljük, hogy korrekt bírói
kapunk, aki megérti, hogy az apának is joga van a gyermekéhez,
vagy legalábbis a közös szülői felügyelethez.
– Nagyon helyes, Mr. Ladlow, értek én a szóból. Mark szabadon
dönthet. – Aztán Christopherhez fordult, s így szólt: –
Megkaphatnám azt a dossziét, amelyet két hete küldtek magának? Ó,
és a másikat is, az előző havit, kérem! A júliusit.
Christopher szó nélkül átadta az iratokat.
Paula kinyitotta a legfelső mappát, belekukkantott, majd Jonasra
és Herbertre emelte tekintetét. – A házastárs bántalmazása. Drog-
fogyasztás. Iszákosság. Gyermekrablás. Itt, kérem, minden részletet
megtalálnak.
– Nem raboltam el Adele-t! – kiáltotta Mark, s elvörösödött.
– Hallgass! – nézett rá Paula dühösen. – Kezet emeltél a
lányomra, lelökted a lépcsőn. Még jó, hogy nem ölted meg vagy nem
maradt örökre nyomorék. Megerőszakoltad. Többször is. Elraboltad
Adele-t. Elvitted egy egész napra, anélkül hogy szóltál volna az
anyjának. Meggondolatlanul bántál Tessa pénzével. És még
folytathatnám, Mark. – Paula nagy levegőt vett. – Hajrá. Vidd
bíróság elé az ügyet! Hadd mondjak azonban valamit. Ha meglátják
ezt a dossziét – elhallgatott, és megveregette a mappát –, és nincs
szerencséd, még börtönbe is dughatnak.
Jonas Ladlow és Herbert Jennings szájtátva bámultak Paulára.
Mark, aki közöttük ült, hátradőlt a széken. Hirtelen hamuszürkére
vált az arca.
– Megnézhetem a dossziékban lévő dokumentumokat? – kérdezte
Jonas csendesen, bár szinte félve nyitotta ki őket. Rádöbbent, hogy
olyan ez, mintha Pandora szelencéjét nyitná ki, szabadjára engedve
titkok százait. Olyan titkokat, melyekről nem szívesen szerez
tudomást.
Paula bólintott. – Még valamit el kell árulnom, mielőtt átadom
ezeket önnek, Mr. Ladlow.
– Igen, Mrs. O’Neill? – Az ügyvéd kérdő tekintettel nézett rá.
– Habár jelenleg nincs rá bizonyítékom, szeretném, ha tudná: az a
gyanúm, hogy az ön ügyfele összeszűrte a levet a kuzinommal,
Jonathan Ainsleyvel, s ezáltal veszélybe kerültek a legközelebbi
hozzátartozóim. Nem fordultam még a Scotland Yardhoz, sem a
félelmeimmel, sem a rendelkezésemre álló információval. Nagyon
valószínű azonban, hogy hamarosan erre is sor kerül. Ugyanis
tudomásomra jutott, hogy Mark Longden és Jonathan Ainsley együtt
tartózkodott Párizsban két héttel ezelőtt, a hétvégén. Az is tudom,
hogy Jonathan Ainsley ártani szeretne Tessának és az öccsének.
Lorne-nak, valamint a lányomnak, Linnetnek.
Jonas Ladlow moccanni sem bírt, Paulára meredt, ahogy Herbert
Jennings is. Mindketten azon morfondíroztak, miért vállalták el
egyáltalán Mark Longden ügyét.
Ami Markot illeti: neki is elakadt a szava. A bajusza alatt azonban
elátkozta Jonathan Ainsleyt.
Paula halovány mosollyal ajándékozta meg Jonast, s végezetül
megkérdezte:
– Gondolom, az ügyfelük nem örülne neki, ha megneveznénk
cinkostársként egy emberölési kísérletben?
Miután konzultált a kollegájával, megszólalt Herbert;
Christopherhez, Geoffreyhoz és Paulához intézte szavait. – Kérem,
láthatnánk a szerződést? És biztosítanának számunkra külön
helyiséget is, hogy tanácskozhassunk a kliensünkkel?
– Örömmel, uraim – felelte Christopher.

Mikor a három férfi kivonult a tárgyalóteremből Geoffrey Creighlon

kíséretében, Tessa karon ragadta Paulát, és sietve odasúgta neki:
– Igaz ez, anya? Mark tényleg Párizsban volt a hétvégén? És
Jonathan csakugyan feni ránk a fogát?
– Mindkét kérdésre igen a válasz. Mégsem voltatok veszélyben,
virágszálam. Jack Figg tudta, hogy Jonathan és Mark Párizsban van
Minden lépésüket figyelték. Szólt Linnetnek, aki figyelmeztette
Lorne-t. Hidd el, biztonságban voltatok, te is meg az öcséd is.
– Mit gondolsz, Linnet péntek reggel hívta fel Lorne-t?
– Igen, péntek reggel, Jack utasítására. Miután megtudta
Linnettől, hogy te is ott vagy, gondolta, jobb lesz, ha riasztják Lorne-
t. Csak azért nem szólt neked az öcséd, mert nem akart megijeszteni.
– Értem. Talán ezért hívott el bennünket a barátja a hétvégére?
 Paula a fejét rázta. – Nem hiszem. Puszta véletlen az egész, de
jókor jött.
– Adele-t nem fenyegeti veszély? – tudakolta Tessa aggódó
orcával.
– Nem hiszem, virágszálam, de a biztonság kedvéért Jack felbérel
egy testőrt. A sofőrödként fog szerepelni, hogy ne keltsünk feltűnést.
– Értem. – Tessa kényelembe helyezte magát, s belebámult a
levegőbe, majd pár perc elteltével az anyjához fordult, s szinte alig
hallhatóan odasuttogta neki: – Minek ajánlottál fel Marknak ennyi
pénzt? Nem kellett volna. Egy fityinget sem érdemel, azok után, amit
velem tett!
– Egyetértek – felelte Paula. – Bizonyos helyzetekben azonban
szeretem a kezemben tartani a gyeplőt. Nem vesztegettük el a
pénzünket hiába, ha Mark aláírja a szerződést, és elfogadja a
feltételeinket. Mert akkor a kezemben lesz. Teljesen az én kezemben!
Tessa bólintott, s az ajkát harapdálta. – Ezt értem, de még így is
túlzásnak tartom ezt az összeget.
– Mindjárt megmagyarázom a dolgot, Tess – mondta Paula. – Az
én tulajdonomban van a hampsteadi ház, úgy másfélmilliót fizettem
érte. Gondoltam, felújítom és odaajándékozom Lorne-nak, de nem
kellett neki. Bérbe adtuk hát, mint te is tudod. Ennek immár tíz
esztendeje. Konzultáltam Emilyvel: el fogja adni a Harte
Vállalkozások ingatlanügynökségén keresztül. Nagyjából három és
fél millióra taksálja az árát, talán még a négymillió fontot is
megkapjuk érte. Szépen hoz majd a konyhára. És ha befektetem a
ház eladásából származó összeget, még az is lehet, hogy összejön a
Marknak felajánlott tízmillió font.
– Á, értem már, és köszönöm, anya, hogy így gondoskodsz rólam
meg Adele-ről. Szerinted, Mark elfogadja az ajánlatot?
– Minden bizonnyal! – Paula felkacagott, majd megfordult, és
Christopherre nézett. – Magának mi a véleménye?
 – Úgy vélem, hogy egy csapással leszerelte, és megmutatta neki,
milyen az, félni az istent, mármint az Ainsleyvel kapcsolatos ügy
miatt. Véleményem szerint, kifejezetten szerencsésnek érezheti
magát, hiszen tízmillió font üti a markát, és elutazhat Ausztráliába,
így tisztes távolba kerül a Scotland Yard nyomozóitól. Ön talán
másként vélekedne az adott helyzetben?
– Dehogy – mormolta Paula.
– Én is szerencsésnek érezném magam – jegyezte meg Tessa.
Ebben a percben visszaérkezett Geoffrey, a nyomában az egyik
titkárnővel, aki a délutáni teához szükséges kellékekkel magrakott
tálcát egyensúlyozta. – Nincs szendvics, csak némi aprósüteménnyel
szolgálhatok – mentegetőzött –, ellenben van Cadbury-féle csokis
puszedli.
Tessa aznap először felnevetett. – A lányom kedvence –
magyarázta Geoffreynak, aki meglepődve nézett rá.
Paula mindenkinek töltött teát. Mark és az ügyvédei körülbelül
húsz perc múlva visszatértek a tárgyalóterembe.
Miután helyet foglaltak, Herbert átnyújtotta Paulának a két barna
dossziét. – Érdekfeszítő olvasmány, nagyon-nagyon érdekes.
Feltételezem, hogy Mr. Jack Figget és a munkatársait beidézteti
tanúnak, amennyiben a szokásos eljárás szerint válnának el az
ügyfeleink? – kérdezte Herbert, s Pauláról Christopherre fordította
pillantását.
– Természetesen – válaszolta Paula.
– Nem lenne más választásunk – mondta Christopher.
– Mark megfogadta a tanácsunkat, Mrs. O’Neill, Mr. Jolliet, és
most rögtön készségesen aláírja a szerződést – közölte velük Herbert.
– Teljesen egyértelmű a szerződés – hirdette ki Jonas a jelen
lévőknek. – Igaza volt, Mr. Jolliet. Precíz, sőt rövid és velős.
 – Így szeretek dolgozni. – Paula rámosolygott. – Kurta és
kellemes. És ez valóban egy kellemes egyezség. A lehető
legkellemesebb.
A két ügyvéd bólintott.
Először Mark írta alá a szerződés összes példányát, majd Tessa,
végül pedig Paula. Aztán a két fél jogi képviselői is tanúként aláírták
a válást dokumentáló iratokat.
„Megvagy, te nyavalyás! A kezemben tartalak. Nem vagy többé
Jonathan Ainsley kreatúrája. Most már az enyém vagy”, gondolta
Paula, mikor visszatette a tollat a retiküljébe.
 25

Evan Hughes különleges nő volt, ezt Gideon is észrevette. Egyben az

első nő, akivel nemcsak cicázott, hanem akit feleségül is akart venni.
Az elmúlt hetekben azonban váratlanul feszült lett a viszonyuk, ami
elgondolkoztatta Gideont.
Felsóhajtott. Ez nem jellemző rá, máskor olyan határozott szokott
lenni, pillanatnyilag mégsem tudta, mitévő legyen. Evan viselkedése
jelentette a problémát: olyan furcsán viszonyul a szüleihez, főleg az
apjához. Gideon nevetségesnek találta azt, hogy a lány annyira fél
Owen Hughestól. Evan apja egész kedves ember, bár fölöttébb
unalmas. Mondhatnánk: átlagos. Bezzeg a külseje! Az átlagon fölüli.
Igen jóvágású. Ennyi. Gideon kedvére valónak találta Owent,
mindamellett Evan anyja egyenesen lenyűgözte. Marietta kedves,
szerető, szórakoztató, és igen intelligens, s tökéletesen egészségesnek
tűnik, Gideon nyomát sem látta benne a mániás depressziónak – épp
ellenkezőleg. Eltűnődött, vajon mi ez az egész… miért aggódik Evan
annyira az anyja egészségi állapota miatt; miért riogatja magát azzal,
hogy ő is megörökölheti az anyja betegségét?
Nem vitás: Marietta csakugyan depressziós lehetett Evan
gyerekkorában, hiszen nem talál ki az ember ilyesmit csak úgy az
anyjáról. Mégis, nem különös ez a csodálatos felépülés? Ó, igen,
motyogta Gideon magában, manapság temérdek újfajta gyógyszer
kerül forgalomba. Bizonyára ezért örvend Marietta ilyen kicsattanó
egészségnek. Szinte sugárzik.
Valahol legbelül még mindig mérges volt Evanre, mert nem árulta
el a szüleinek, hogy menyasszony, és nem viselte a jegygyűrűt aznap,
amikor ebédelni mentek a Dorchesterbe. Gideon megbántódott, és
csalódott is, hiszen a lány olyan… gyáván viselkedett. Arra sem volt
mersze, hogy elmondja az apjának, kinek a fia. Igaz, ez eredetileg
hidegen hagyta Gideont, de most valahogy mégis fontosnak tartotta.
Igen, tudja meg Owen Hughes, ki nemzette; értse meg, hogy ő is
Harte, s így Evan is.
„Evan viselkedése nem méltó egy Harte-hoz. Kár”, gondolta
Gideon. Voltaképpen ez váltotta ki az elégedetlenségét. Bárcsak el
tudná felejteni! Hát nem hitvány és éretlen dolog ez tőle? Hiszen
ha…
Négy telefon csörrent meg egyszerre: a mobil a nadrágzsebében,
és az íróasztalán álló telefonkészülék négy vonala közül három. A
nagy ricsajra Gideon kihúzta magát a széken; először a mobilját vette
elő. – Gideon Harte.
– Terrortámadás érte New Yorkot. A Világkereskedelmi
Központot. Kapcsold be a tévét! – üvöltötte a bátyja, Toby.
– Jesszusom. Tartsd egy kicsit! A többi vonal is csörög. – Gideon
felkapta a másik telefonkagylót, és lenyomta az első gombot. – Itt
Harte beszél.
– Andy vagyok, hallottad…
– Igen. Várj, mindjárt mondhatod! – Átkapcsolt a második
vonalra. – Itt Harte beszél.
– Én vagyok az, Gideon – jelentkezett be az apja; igen furcsán
csengett a hangja. – A Világkereskedelmi…
– Tudom, apa. Tartsd a vonalat, hadd nézzem, ki hív még! – S
máris lenyomta a gombot: átkapcsolt a harmadik telefonvonalra. –
Gideon Harte.
– Joel vagyok. Mindenkit berángatok egy rendkívüli
szerkesztőségi ülésre. Megtárgyaljuk a holnapi Gazette-et. Rendben?
– Rendben. Egy perc és visszakapcsolok hozzád! – Gideon most
újfent megnyomta a második vonal gombját. – Toby hívott a
mobilomon, apa.
– Jól van, beszélj csak vele. Átugrom az irodádba. Négy perc
múlva ott vagyok.
 – Oké. – Gideon letette a kagylót; majd beleszólt a mobiljába: –
Ott vagy még, Tobe?
– Félig-meddig, szaladok a hírszerkesztő szobába. Nincs időm
fecsegni. Kapcsold be a CNN-t! Ha kell, hívj fel a cégnél!
– Kösz, Tobe. – Gideon átrohant a szobán, s miközben a
távirányítót kereste, kikapcsolta a mobilt, és becsúsztatta a zsebébe.
Máskor ott szokott lenni az íróasztalán, de most sehol sem találta.
Aztán észrevette a tévé fölött, a polcon: felkapta, s addig nyomkodta
a gombokat, míg fel nem villant a képernyőn a CNN rendkívüli
híradása.
Átjárta a félelem, amikor a szeme előtt összerogyott az egyik
ikertorony. A készülék fölött lévő polcon álló órára pillantott; két óra
huszonöt, vagyis New York-i idő szerint kedd reggel kilenc óra
huszonöt van.
Döbbenten állt ott. Megbabonázta mindaz, amit a képernyőn
látott. A lángok, melyek felcsaptak az égig. A gomolygó füst. A por.
A lehulló törmelék.
Elállt a lélegzete, ahogy az ablakokon kiugráló embereket
figyelte, akik a halálba vetették magukat. Ó, istenem. Az utcákon
rohanó emberek. A szirénák vijjogása. A csattanások. Egy pillanatra
lehunyta szemét, hiszen alig bírta elviselni a látványt.
Kénytelen volt elfordulni, mert csörögni kezdett a telefon.
Megragadta a telefonkagylót, s rekedtes hangon beleszólt:
– Igen?
– Gideon? Itt megint Andy. Én vezetem a Post szerkesztőségi
ülését. Tony Wharley ma korábban elment. Bejelentkezett az
orvoshoz.
– Csak csináljátok. Apámat várom. Rád bízom a dolgot.
Visszabaktatott a televízióhoz, s nézte, nézte a szeme előtt
kibontakozó zűrzavart; számtalan gondolat vágtatott át az agyán.
Csak nem tört ki a háború? Ki a felelős ezért a katasztrófáért?
Winston Harte-ot pozitív életszemlélet jellemezte, s mérhetetlen
optimizmus. Mindig a dolgok jó oldalát látta, sosem a rosszat; ügy
gondolta, hogy bármi lehetséges, talán egy nap meghódítja a világot,
és a rákövetkező nap még annál is több sikert hoz. Világéletében így
gondolkozott.
A pozitív életszemlélet az elmúlt évek során átsegítette már
néhány nehéz helyzeten. Ma délután azonban, életében először,
cserbenhagyta optimizmusa. Feneketlen űr tátongott a szívében.
Búbánatos volt, s végtelenül depressziós; ismeretlen volt számára ez
az érzés, így hát nehezen tudott megbirkózni vele.
Alighogy megállt a felvonó, kilépett belőle: ezen a szinten
található a London Evening Post szerkesztősége; odasétált az egymás
mellett sorakozó síküveg ablakokhoz, melyeken keresztül be lehet
kukucskálni a folyosóról a hírszerkesztő szobába. Szokása szerint
elidőzött ott egy-két percet.
Rendszerint kellemes izgalommal töltötte el a látvány, különösen,
ha a saját hírszerkesztő szobáját pillantotta meg, de ma elmaradt az
örömteli borzongás. Átjárta a hideg, és sajgó bánat gyötörte a lelkét
Pedig tudta, hogy nem adhatja át magát a letargiának. Ő az elnök, a
főnök; az emberek tőle várják majd az útmutatást; készen kell állnia
– ma is, és az elkövetkező napokban is.
Nagy levegőt vett, és kihúzta magát. „Ne feledd, hogy vérbeli
újságíró vagy!”, figyelmeztette magát. Pár percig állt, és a
hírszerkesztő szobában folyó sürgölődést leste… igyekezett
ráhangolódni, s büszkén nézni a csapatra.
Winston Harte az újságírás szeretetét a nagyapjától s névrokonától
örökölte, az első Winstontól a családban, aki Emma megbízásából
vezette a lapkiadót; némi affinitást köszönhetett a nagybátyjának,
Franknek is, Emma öccsének, aki korának nagy hírű újságírója volt,
háborúkról is tudósított, s politikai rovatokat vezetett. Winston
vérében volt az újságírás, ahogy Gideonéban is.
 Most a közvetlenül előtte lévő tévékészülékre tapadt a tekintete…
továbbra is a New Yorkról készült, döbbenetes felvételek
bontakoztak ki a szeme előtt. Elszorult a szíve a pusztulás és a pánik
láttán.
Minden eddiginél bánatosabban elfordult, s továbbment a
folyosón: Gideon irodája felé tartott. Mikor odaért az ajtóhoz,
összeszedte magát, és belépett.
A fia a tévékészülék előtt állt, képtelen volt elszakítani onnan a
tekintetét. – Gyere, nézd, apa! – kiáltotta. – Ez John Bussey, a Wall
Street Journal-tól. Mindenről beszámol, amit a nyolcadik emeleti
irodájából lát. Pont a Világkereskedelmi Központtal szemben van. Ó,
istenkém, leomlik a torony! Istenem. Ez kész katasztrófa.
Winston csatlakozott a fiához, de csupán egy pillanatra. Alig bírt
ránézni a képernyőre, hirtelen leült, reszkető lélekkel.
Gideon sarkon pördült, s így szólt:
– Csak egy kurta cikket tudunk beszorítani a lapzárta utáni hírek
közé. Már nyomtatják az kora esti kiadást, de… – Elhallgatott,
meghökkent, látva, miként önti el apja arcát az aggodalom és a
kétségbeesés.
– Apa, szörnyen nézel ki. Falfehér lettél. Rosszul vagy? – kérdezte
Gideon; odasietett az apjához, és a vállára tette a kezét. Igen közel
álltak egymáshoz, s Gideon nagyon jól tudta, hogy mindig is ő volt
Winston kedvence, bár az apja sohasem kivételezett vele.
Winston feltekintett a fiára, szólásra nyitotta száját, mégsem jött
ki hang a torkán. Megfogta hát Gideon kezét, mely a vállán pihent.
Gideon felfigyelt az apja homlokán gyöngyöző verejtékcseppekre,
s észrevette, milyen sápadt az arca. Szokatlanul halovány volt, s
szinte kiabáltak az orrnyergén és a pofacsontján lévő szeplők,
melyeket máskor alig lehetett észrevenni. Majd döbbenten látta az
apja világoszöld szemében tükröződő fájdalmat, s a váratlanul
megcsillanó könnyeket.
 Tudta, hogy az apja vérbeli újságíró, aki nem mutatja ki a New
Yorkban kibontakozó eseményekkel kapcsolatos érzelmeit,
bármenynyire is együtt érez az ott rekedt emberekkel. Egy
szempillantás alatt rádöbbent, hogy valami más nyugtalanítja az
apját, s nagy a baj. És személyes jellegű.
– Csak nem vagy beteg, apa? – kérdezte, s megpróbált szenvtelen
hangot megütni.
Winston igyekezett erőt venni magán, s vontatottan, könnyekkel
küszködő, rekedtes hangon adta meg a választ. – Odabent van. A
romok között. Soha nem kerül ki élve onnan.
– Kicsoda, apa? Kiről beszélsz?
– Shane-ről – felelte Winston. – A Világkereskedelmi Központban
tárgyalt ma délelőtt. Ezért maradt ott. – Megrázta a fejét, s
zokogásban tört ki. A szája elé kapta kezét, mintha vissza akarná
tartani a könnyeket, s tovább ingatta a fejét, végül így suttogott: –
Lehet, hogy már meg is halt.
A döbbent Gideon az apja fölé hajolt, és szorosan magához ölelte.
Rövidesen megszólalt, halkan, szeretetteljesen beszélt. – Apa, kérlek,
ne vonj le elhamarkodott következtetéseket. Honnan szeded, hogy
odabent rekedt? Egyelőre csak annyit tudunk, amit a képernyőn
látunk. Tudom, ostoba kérdés, de ugye, megpróbáltad felhívni?
– Persze, és természetesen nem érem el a mobilján. Nem
kapcsolják New Yorkot. Süketek a telefonok.
Gideon elengedte az apját, felegyenesedett, majd halkan
megkérdezte:
– Mi van Paulával, apa?
~ Rögtön odatelefonáltam neki, amint megláttam, mi történik a
tévében. Épp értekezleten volt. Megkértem hát Emilyt, hogy ugorjon
át hozzá az áruházba, istápolja egy kicsit.
– Helyes, anya a legjobb támasz a nehéz időkben.
 – Tudod, hogy édesanyáink jó barátnők voltak – szólalt meg ekkor
Winston. – Kiskorunkban együtt sétáltattak bennünket a
babakocsiban. Ennyi ideje ismerem. Hatvan éve.
– Tudom. Születésed óta.
– Sosem zördültünk össze. Egyszer sem, annyi éven át. A legjobb
barátom, fivérem helyett fivérem… – Elhallgatott, elfulladt a hangja
– Nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolni! – kiáltotta
Gideon. – Lehet, hogy valamelyik alsóbb szinten volt az iroda, ahová
tárgyalni ment. Talán le tudott menekülni a lépcsőn, és kijutott az
épületből. Egyébként is, idefigyelj, apa, ha te nem kaptál vonalat,
feltehetőleg ő is hiába kísérletezett. Valószínű, hogy ezért nem
hallottál felőle.
– Adja isten, hogy így legyen.
Csörögni kezdett a telefon, mire Gideon odarohant az
íróasztalhoz. – Itt Gideon Harte beszél.
– Paula vagyok – rebegte Paula elhaló hangon. – Ott van apád,
Gideon?
– Igen, Paula, itt van, és…
– Add ide a telefont! – ripakodott rá Winston, mielőtt Gideon
bármi mást mondhatott volna. Felpattant, odament az íróasztalhoz, és
elvette a fiától a kagylót.
Gideon távolabb lépett, hogy nyugodtan beszélgethessenek. Hiába
is akart volna hallgatózni. Miután Winston elsuttogta Paula nevét,
hallgatásba burkolózott, és figyelmesen hegyezte a fülét.
Gideon közelebb ment a televíziókészülékhez, letelepedett az
egyik székre, s tovább nézte a szeme előtt kibontakozó katasztrófát.
Sajgó szívvel gondolt Shane O’Neillre. Mi lesz velük, ha meghal?
Hogy fogják elviselni? Lehunyta szemét, maga elé képzelte Shane
bácsikáját, majd csendesen így fohászkodott: – Kérlek, istenem, add,
hogy életben legyen! – Újra meg újra elrebegte ezt az imát,
miközben várta, hogy az apja lerakja a kagylót.
Tessa Emma Harte portréja előtt állt, amely egy falmélyedésben
lógott, az igazgatói irodákhoz vezető központi folyosón.
Valahányszor megpillantotta a dédanyja arcképét, mindig eszébe
jutott, hogy Linnet is így fog kinézni, mikor középkorú nő lesz,
akárcsak Emma a képen.
Mi tagadás, a húga csakugyan hasonlít a dédanyjukra. Sőt mi
több: sokkal jobban hasonlít Emma Harte-ra, mint bárki más a
családban – ugyanaz a tiszta, rózsás-halovány arcbőr; a hatalmas,
ragyogó, zöld szempár; a tündöklő, rőt arany hajkorona, mely V
alakban lenyúlik elől, a homlokra. Egyesek a családban váltig
állítják, hogy Linnet nemcsak a külsejét örökölte híres-neves
elődjétől, hanem az eszét is. Lehet ebben némi igazság. Talán mégis
Linnetnek kellene irányítani az áruházláncot, bár Tessa tekinti magát
az örökösnőnek, a Dauphine-nek. Valóban igazgatónő akar lenni? A
csúcsra kerülni? Ki tudja, már nem is olyan biztos a válaszban.
Mit akar hát?
Erre készen állt a felelet: Jean-Claude Deléont. Őt akarja, teljes
egészében. Örökre.
Nos, előfordulhat, hogy ehhez fel kell adnia a karrierjét. Meg
tudja tenni?
Miért ne? Nem szeretne minden este hideg ágyban aludni,
egyedül, magányosan, ahogy Emma tette Paul 1939-ben
bekövetkezett halála után. Mindnyájan ismerték a nagy szerelem és a
tragikus baleset történetét. Hallottak Paul haláláról. Helyesebben
szólva arról, hogyan vetett véget az életének.
– Gyönyörű asszony voltál, dédi – suttogta Tessa. – És igazad
volt: mindenkinek megvan a maga ára. Mark Longdent kétségtelenül
le lehetett fizetni. Ugye, most azt mondanád: „ezt olcsón
megúsztuk”?
Bár egy fikarcnyit sem tudott már változtatni a dolgon, mégis
sajnálta, hogy az anyja ekkora összeget juttatott Marknak. Mikor
hazafelé tartottak az ügyvédi irodából, Paula újfent azzal vigasztalta,
hogy befektetik a ház eladásából származó pénzt, és a végén
kiegyenlítődik a mérleg; feltehetőleg így is lesz. Micsoda pénzsóvár
patkány ez a Mark! Hőbörgött, hogy elűzik – az ő szavaival élve:
száműzik –, végül mégis aláírta a szerződést. Inkább fogta a pénzt, és
elfutott, ahelyett hogy türelmesen kivárta volna a válás végei
Londonban, hogy meglátogathassa Adele-t.
Paula ügyes volt, mondhatnánk briliáns. Jól ítélte meg Markot és
megvásárolta. Mire visszatérhet Angliába, Adele már tizenkét éves
lesz, majdnem tizenhárom.
Tessa önkéntelenül összerezzent, mikor eszébe jutott, hogy Mark
vele egy időben Párizsban járt. Milyen szörnyű lett volna, ha Jean-
Claude társaságában összefut vele.
Ismét megfordult, s az áruház irodahelyiségeibe nyíló ajtó felé
fordította lépteit. De még mielőtt odaért volna, kivágódott az ajtó:
Linnet sietett ki rajta. Haloványkék ruhát viselt, s úgy festett, mint
Emma fiatal korában. – Anya hívat. Eredj hozzá, most rögtön, Tessa!
– kiáltotta.
– Mi a baj? Olyan zaklatottnak tűnsz – kérdezte Tessa a homlokát
ráncolva.
– Hol voltál, Tess?
– A raktárban, a leltárt ellenőriztem. Másfél órán keresztül. Miért?
– Ugye, nem hallottad?
– Mit?
– Terrortámadás érte New Yorkot… belekormányoztak két
repülőgépet a Világkereskedelmi Központba…
– Jaj, istenem, ne tedd! Ez borzasztó.
– Gyere! Anya szörnyen zaklatott. Szüksége van ránk.
Shane, gondolta Tessa. Az apja még most is New Yorkban van.
Csak nem történt vele valami? Földbe gyökerezett a lába, most hogy
tüzetesebben megnézte a testvérét: nyúzott arcát, zord, összeszorított
száját. Ijesztő sápadtságát. Riadt, zöld szemét – akár egy őzike, akire
ráijesztett a reflektorfény.
– Hogy van apa? Ugye, nem esett baja? – tudakolta Tessa.
Linnet rámeredt. – Sejtelmünk sincs. Nem tudjuk elérni. Ami azt
illeti, mást sem. Én, személy szerint, úgy vélem, hogy egy telefon
sem működik Manhattanben. – Linnet karon ragadta Tessát. – Gyere
már, Tessa! Menjünk anyához. Nagy szüksége van ránk.
Tessa hagyta, hadd vonszolja át a húga az ajtón. „Ó, hány évbe
telt, mire felfogtam, hogy csakugyan ő az apám. Shane nevelt fel, és
egész életemben szeretett. A segítségével lettem azzá, aki vagyok.
Nem Jim Fairley-ével. Még totyogós kisgyerek voltam, amikor Jim
meghalt”, merengett Tessa; s azért imádkozott, hogy Shane élje túl a
terrortámadást; hiszen az anyja belepusztulna, ha elveszítené.
Mindnyájan belepusztulnának.
 26

Linnet csupán egyszer látta ilyennek az anyját: még évekkel ezelőtt,

mikor Patrick, Paula Shane-tól született első gyermeke meghalt.
Pusztulás. Ez volt ráírva az arcára – tisztán és félreérthetetlenül.
„Idegsokkot kapott”, állapította meg Linnet, miközben Tessa
nyomában belépett az anyja irodájába. „Azt hiszi, hogy apa
meghalt.”
Már a gondolattól fojtogatni kezdte a sírás, s pislogva vissza
hessegette a könnyeket, melyek azonnal a szemébe tolultak. „Nem
hiszem el. Nem akarom elhinni. Érezném.” Shane-hez hasonlóan
Linnet is igaz keltának vélte magát, ami azt jelenti, hogy sokkal
érzékenyebb, mint a legtöbb ember, és a megérzései is jobbak.
Különleges kötelék fűzte az apjához; megérezné, ha halott lenne.
Abban a pillanatban, ahogy meghalt.
„Él. Tudom, hogy él”, biztatta magát ismét; azt is tudta, hogy
tartania kell a lelket az anyjában. Ez rendkívül fontos.
Linnet az anyja íróasztala körül lebzselt, a pamlag közelében, ahol
Paula Emily Harte társaságában üldögélt. Unokatestvérek voltak,
együtt nőttek fel, s Linnet néhanapján megállapította, hogy olyan
közel állnak egymáshoz, mintha testvérek lennének.
Linnet nővére, Tessa, ült Paula másik oldalán, s Linnet
legnagyobb ámulatára Tessa hasonló stílusban beszélt, mint ő az
imént.
– Anya, nem hiszem, hogy apa meghalt. Nem hazudok. Azt
mondtad, kilenc körül lett volna a tárgyalás. Ebben az esetben apa
pont akkor érkezett volna az épülethez, amikor az első repülőgép
becsapódott. Nézd, a tévében jól látszik, mi mikor történt – mutatott
rá Tessa. – Miért ment volna be egy lángoló épületbe?
 Paula végigsimította feszült arcát, ezzel próbálta nyugtatni magát.
Üres tekintettel Tessára meredt, végül biccentett egyet. Nagyot nyelt,
majd suttogva megszólalt:
– Igazad van, Tess. És a húgod is ugyanezt mondta. Jaj, bárcsak
beszélhetnék vele… hogy biztosan tudjam: nem esett baja.
– Kedvesem – szólalt meg Emily –, talán ebben a pillanatban is
szorgalmasan tárcsázza a számodat. Winston pár perce mondta,
amikor idetelefonált, hogy nem lehet elérni telefonon New Yorkot.
Szörnyen túlterheltek lehetnek a vonalak, vagy valami műszaki hiba
adódhatott.
– Nem próbáltál faxot küldeni apa irodájába? – érdeklődött Tessa,
majd elhúzta a száját. – Jaj, már biztos megpróbáltad, gondolom,
minden eszedbe jutott már.
– Többé-kevésbé – kotyogott közbe Linnet, s letelepedett a
közelben álló székre. – Winston bácsi is kísérletezett: a
Negyvenkettedik utcában lévő lapkiadó számát hívogatta, de hiába.
Tíz perce megjelent egy újabb időpont a tévéképernyőn: kilenc óra
huszonegyre lezárták az összes Manhattanbe vezető hidat és alagutat.
Pillanatnyilag nincs kapcsolat a város és a világ többi része között, és
csuda tudja, mi történt a telefonvonalakkal.
– A kilátástalan helyzet ellenére sem veszíthetjük el a reményt –
mormolta Emily. – Nézzétek, lehet, hogy oda se ért a megbeszélt
találkozóra. Az is megeshet, hogy egyszerűen hátat fordított, és
visszatért az irodájába vagy a lakására, ha észrevette, hogy valami
baj van.
– Az is előfordulhat, hogy nem tudott megfordulni, illetve
bekanyarodni egy mellékutcába – kiáltott fel Tessa. – Ha gond volt a
közlekedéssel. Annyi minden közbejöhetett, anya!
Paula megfogta Tessa kezét. – Tudom, hogy igazad van, még
sincs nyugtom addig, amíg nem hallom a hangját.
 – Vagy amíg nem kapsz életjelet tőle – hozta fel Linnet. Mivel
észrevette, milyen furcsán néz rá az anyja, továbbszövögette a
gondolat fonalát, s félig-meddig hivatalos hangnemben hozzátette: –
Mondjuk egy faxot.
Paula meghökkent a megjegyzés hallatán, és sokkal
energikusaidban folytatta:
– Nem próbáltunk faxot küldeni, Emily, talán megtehetnénk. Most
rögtön.
– Pompás ötlet! – rikkantotta Linnet, s odasietett Paula
íróasztalához. Felkapott egy papirost, melyet az áruház lógója
díszített, s ráfirkantotta: „Legdrágább drága Shane! Tudjuk, hogy ma
reggelre találkozót beszéltél meg a Világkereskedelmi Központba.
Kérlek, tudasd velünk, hogy jól vagy-e! Szeretettel: Paula, Tessa,
Linnet és Emily”. Letette a tollat, és felolvasta a többieknek a levelet.
– Azonnal küldd el! – parancsolt rá Emily.
– Igen, igen, küldd csak el – biztatta az anyja is.

Paula egy ideje visszavonult az öltözőbe, amely az irodájából nyílt,

hogy összeszedje magát. Imádta a lányait és Emilyt, tudta, hogy a jó
szándék vezérli őket, de ebben a pillanatban levegőre vágyott…
nyugalomra és csendre.
Már maga a gondolat is elviselhetetlen volt, hogy Shane ma
délelőtt halálát lelhette a Világkereskedelmi Központ romjai között,
mégis számolni kell vele. Riadtan elhessegette a rémképet,
összekuporodott a kanapén, s belefúrta fejét a párnába. Jaj, csak nem
volt Shane rossz időben rossz helyen?
A lavina… mintha most lett volna. Eszébe jutott az a szörnyű nap,
amikor az apját és első férjét maga alá temette a hógörgeteg;i
Chamonix-völgyben. Ők kétségtelenül rossz időben voltak rossz
helyen. „Isten kezében vagyunk”, mondták egyesek, mások
természeti csapásról beszéltek. A katasztrófa azonban, amely ma
délelőtt történt New Yorkban, a terroristák műve… az embereket
terheli a felelősség.
Egyszerre hevesen reszketni kezdett: úgy érezte, rögtön megfagy
Megijedt. Shane nélkül elképzelhetetlen volt számára az élet. Együtt
nőttek fel, kebelbarátokként. Aztán – bizonyos értelemben –
szétváltak útjaik, s ő végül férjhez ment Jimhez, az utolsó Fairleyhez.
Ennek ellenére Shane volt az igaz szerelme, akit teljes szívéből
szeretett; s ahogy a Jimmel kötött házassága darabjaira kezdett
hullani, rájött, hogy hibát követett el. Keserű volt a válás. És akkor,
váratlanul, Jim meghalt. Ó, nem kívánta ő a halálát, dehogy kívánta,
ő csak válni akart…
Persze egyelőre ne temessük el Shane-t! Igaza van Emilynek meg
a lányoknak. Lehet, hogy Shane késve érkezett a megbeszélt
találkozóra, még az utcáról végignézte a katasztrófát, és elfutott.
Akkor is elmenekülhetett, ha korán érkezett; bármi megeshetett. „Ne
add fel a reményt”, biztatta magát Paula, miközben felült, és
megigazgatta a ruháját. „S gondolkozz tiszta fejjel, ahogy máskor
is.”
Egy-két perc múlva felállt, odament a mosdókagylóhoz, lemosta
az elmaszatolódott szemfestéket, kirúzsozta magát, és megfésülte a
haját. Utána visszatért az irodába, hiszen tudta, hogy kézbe kell
vennie az irányítást, össze kell fognia a dolgokat.
Három szempár szegeződött rá, mikor besétált a szobába, s
felfigyelt szerettei riadt és nyugtalan arckifejezésére. Bár képtelen
volt rájuk mosolyogni, tudta, hogy meg kell nyugtatnia őket,
határozott hangon kijelentette hát:
– Próbálkozzunk megint, hívjuk fel New Yorkot! – Majd Linnet-
hez fordult: – Átment a fax?
– Nem. Nézd, a fax is a telefonvonalhoz kapcsolódik, így… –
Linnet vállat vont, s széttárta kezét. – Ha megint lesz összeköttetés, a
fax automatikusan átmegy, anya.
 – Tudom. Légy szíves, hozass nekünk teát, drága Linnet! Emily,
nem hívnád fel Winstont, hátha többet tud, mint mi? Te pedig, Tessa,
talán próbálkozhatnál a New York-i lakással.
– Máris tárcsázom – felelte rá Tessa; odaballagott az ablakokhoz,
elővette a mobilt a zsebéből, és tárcsázott. Linnet kisietett, hogy teát
rendeljen Jonelle-től, Paula egyik titkárnőjétől. Emily pedig felhívta
a félrét a lapkiadónál.
Paula leült az íróasztalhoz, s eltűnődött: vajon mi legyen a
következő lépés? Nem sokat tehetnek. – Ördög és pokol – mormogta
alig hallhatóan. Ha legalább a manhattani vonalak rendbe jönnének!
Telefon és fax nélkül teljesen el vannak szigetelve.
– Nincs szerencsénk, anya – mondta Tessa fojtott hangon, mintha
csak a gondolataiban olvasna. – Semmi sem történik, nem csöng ki a
telefon.
Paula bólintott, majd az órára emelte a tekintetét. Nagy meg
lepetésére már majdnem négy óra volt. New Yorkban délelőtt
tizenegy van.
– Az előbb beszéltem Winstonnal – szólalt meg Emily –, neki is
ugyanaz a gondja. Még az e-mailek sem mennek át.
– Mivel minden a telefonvonalon keresztül működik – jajdult fel
Linnet, majd odaült a pamlagra, s szeme ismét a televízió
képernyőjére tapadt.
Jonelle nemsokára megérkezett a tálca teával: üldögéltek, és a teát
szürcsölgették; alig egy-két szót váltottak csak egymással, a tévét
nézték, s közben mindnyájan belefeledkeztek nyugtalanító
gondolataikba.
A következő órában Paula irodájában megállás nélkül csöngött a
telefon: hol ez, hol az jelentkezett be. Winston, Gideon és Toby
felhívta Emilyt: érdeklődtek, hogy Paula hallott-e valamit Shane
felől; Julian többször is odacsörgött Linnetnek, és Lorne is telefonált
az anyjának Párizsból. Mikor Bryan nagyapa is odaszólt, Paula
hazudott neki, és letagadta, hogy Shane ott járt a Világkereskedelmi
Központ környékén.
Egyszer csak Linnet kihirdette a jelenlévőknek:
– A repülőtereket is lezárták. Manhattant tehát teljesen elzárták a
külvilágtól. Apa napokig ott rekedhet.
Paula átható pillantással fürkészte Linnetet. – Szent
meggyőződésed, hogy apádnak kutya baja, igaz?
– Igen. Meglátod, nemsokára hallunk felőle. Ezt súgják az
ösztöneim.
Bryan nagyapa ismét telefonált, s India meg Evan is odaszólt a
leedsi áruházból. Shane személyi titkára, Edgar Madsen, fél órán
belül négyszer csörgött oda, hol ezzel, hol azzal az ürüggyel. Paula
sejtette, hogy legalább annyira kétségbeesett, mint ők, és azért
telefonálgat, mert Paula hangja megnyugtatja. Már majdnem áthívta,
oda hozzájuk, az áruházba, de meggondolta magát. Nagyobb hasznát
veszi Edgarnak, ha ott marad Shane irodájában, Mayfairben, hátha
Shane mégis kap vonalat.
Néha-néha rápislantott az órájára. Hála az égnek, Desmond
vasárnap visszatért az internátusba, Emsie is visszament a harrogate-i
iskolába, és annyira lekötötték a lovak, hogy minden másról
megfeledkezett. Habár tudják, hogy az apjuk New Yorkban maradt,
sejtelmük sincs róla, hogy mára a Világkereskedelmi Központba
várták találkozóra.
Paula hátradőlt a széken, belekortyolt a frissen főzött teába,
melyet Jonelle az imént hozott be, s ibolyaszínű szeme
végigpásztázta a helyiséget. Emily ismét az ablak közelébe húzódott,
a mobilon beszélt: vagy a saját irodájával vagy Winstonnal.
Tessa odaült Linnet mellé, a pamlagra, s mindketten a
Manhattanben játszódó tragikus eseményekre koncentráltak. Maga
Paula is, legalább negyedórán át, szinte megbabonázva figyelte a
híreket; majd egy pillanatra félbeszakadt a közvetítés, és ismét
leadtak egy korábbi felvételt.
Linnet, aki a kezében szorongatta a távirányítót, gyorsan
váltogatni kezdte a csatornákat: a CNN-ről a Sky Newsra kapcsolt,
majd a BBC-e, onnan pedig az ITV-re. Az újabb gombnyomás után
az ITIN következett, az Independent Television International
NetWork, a család saját, Független Nemzetközi Televíziós Hálózata.
A Harte Nemzetközi Médiához tartozott, Winston és Toby vezetése
alatt működött, és csatlakozott a New York-i CNBC-hez is. Linnet
árgus szemmel figyelte a műsort.
Az anyjuk elindult a tévékészülék felé, hogy csatlakozzon
Linnethez és Tessához, amikor felharsant az íróasztalon álló telefon
hangja. Ahogy a kagylóért nyúlt, észrevette, hogy a magánvonalán
hívják, mire egy pillanatra még a szívverése is elállt. – Paula O’Neill
– suttogta.
– Én vagyok az, szívem.
– Shane. Ó, Shane, drágám! Hál’ istennek, semmi bajod! Már
majdnem megőrültem. Mind majd’ belebolondultunk, annyira
aggódtunk…
Elhallgatott, nem bírt többé uralkodni magán, záporozni kezdtek a
könnyei. Az egész teste remegett. Lehuppant a székre, s átjárta a
megkönnyebbülés.
– Tudom, tudom, hogy aggódtál. Ne sírj, kutya bajom! Nem
tudtalak elérni, drágaságom. Sem téged, sem apát, sem a londoni
irodát, sem Winstont. Még a New York-i irodámat sem tudtam fel
hívni, sem a lakásomat. Túlterheltek a telefonvonalak, ha egyáltalán
működnek.
– Drága Shane, itt van velem Linnet meg Tessa is. Meg Emily is.
Csókoltatnak, rögtön átadom nekik a kagylót, de először meséld el,
mi történt? Hogy jutottál ki a Világkereskedelmi Központból? Ó, ez
kész csoda!
 – El se jutottam a megbeszélésre, Paula – mondta Shane
higgadtan. – Thomas Mercado, az a pasi, akivel találkoztam volna,
reggel nyolckor odaszólt hozzám, hogy kilenc helyett inkább fél tízre
menjek az irodájába. El kellett vinnie a fiát az iskolába. Kilenc óra
húszkor a belvárosi forgalom sűrűjében araszoltam. El se jutottam a
Világkereskedelmi Központhoz. Láttam viszont az egészet, Paula,
borzasztó látvány volt. Nem találok rá szavakat. Úgy tíz perc
elteltével rádöbbentem, hogy nincs más választásom, ki kell
vergődnöm a belvárosból, valahogy csak sikerül. De dugóba
kerültünk Végül ott kellett hagynom a kocsit. A sofőr is velem
tartott. Ott álltam az utcán, megpróbáltalak felhívni, téged is meg
Winstont is, de hiába. A többiek mobiljára is rácsörögtem.
– Jaj, de szerencsés vagy, Shane – susogta Paula elhaló hangon;
szeme ismét megtelt könnyekkel.
– Nincs nálam szerencsésebb kerek e világon, szívem – válaszolta
Shane. – Tíz körül láttam, hogyan omlik össze a Déli Torony, aztán
fél tizenegy körül az Északi Torony következett. A közelemben álló
tűzoltó rám ordított, figyelmeztetett, hogy fussak, ahogy a lábam
bírja. Így is tettem. A sofőrömmel együtt szaladtam, szaladtam, a
többiek is velünk rohantak: át, Manhattan utcáin. Még életemben
nem hallottam ekkora robajt. Ezt sosem felejtem el.
– Ó, Shane, olyan szerencsések vagyunk, te meg én… – Paula
elhallgatott, s néma hálát rebegett az istennek. Majd remegő hangon
így szólt: – Adom Linnetet.
Linnet, Tessa és Emily is beszélt Shane-nel, végül Paula ismét
visszavette a kagylót. – Ugye, ott ragadtál, Shane?
– Sajnos igen. Az összes repülőteret lezárták. Gondolom,
hétvégére mindet megnyitják.
– Jaj, de borzasztó vagyok, drágám! Nem is kérdeztem, hol vagy.
– A lakásban. Az előbb mondtam: már órák óta tárcsázom egyik
számot a másik után. Alig akartam elhinni, mikor végre
bejelentkeztél a telefonba. Most megpróbálom apa számát. Ettől
függetlenül, kérlek, tíz perc múlva szólj oda neki, hogy jól vagyok.
Lehet, hogy mázlim volt, ezért értelek el.
– Előfordulhat. Szeretlek, Shane.
– Én is szeretlek.
 27

Evan, attól a pillanattól kezdve, ahogy megismerkedett Robin

Ainsleyvel, fesztelenül tudott viselkedni vele. Tudta, hogy azért,
amiért az öregúr is szívélyesen, kedvesen fogadta. Azóta is könnyed,
barátságos és nyitott a lánnyal; úgy beszél vele, mintha az egyetlen,
bizalmas barátnője lenne. Talán így is van. Időről időre kiöntötte a
lánynak a szívét, s Evan már hónapokkal ezelőtt megértette, milyen
fontos lett Robin számára. Az unokája, és Robin ennek megfelelően
kezelte, eloszlatva Evan kétségeit. Robin a vér szerinti nagyapja, s
Evan szerette is, bár ettől még nem szerette kevésbé Richard
Hughest, aki szintén a nagyapja volt, egész életében, a halála napjáig.
Most, ahogy odakint üldögélt Lackland Priory teraszán, és arra
várt, mikor jön ki hozzá Robin, elszomorodott egy kicsit, mivel a
szülei úgy döntöttek, hogy előbb utaznak vissza az Államokba, mint
eredetileg tervezték. Evan remélte, hogy idecsalogathatja őket
Yorkshire-be, Paulához, Pennistone Royalba, és időközben
bemutathatja nekik Robint. De ez már csak hiú ábránd marad.
A terrortámadás hatására, amely négy napja érte New Yorkot és
Washingtont, a szülei rádöbbentek, mennyire hiányzik nekik az
otthonuk, hogy „segíthessünk, amiben csak tudunk”, magyarázgatta
Evan anyja tegnap. Evant nem lepte meg a hazaszeretetük, hiszen
hozzájuk hasonlóan érzett; mégis itt tartotta a kötelesség, hiszen
életbevágóan fontos feladatok várnak rá az elkövetkező hetekben.
„Majd máskor megismerkednek Robinnal”, ábrándozott. „Hiszen
úgyis vissza kell jönniük az esküvőmre, nem? Ha valaha is férjhez
megyek”, tette hozzá rosszkedvűen. Gideon mostanában elég morcos
volt; egész héten nem látták egymást, nem tudták hát rendezni a
nézeteltéréseiket. Evant teljesen lekötötte a leedsi áruház
modernizálása, Gideon pedig éjjel-nappal Londonban dolgozott:
rendkívüli híradásokat állítanak össze a terrortámadásokról.
Úgy döntött, hogy a hétvégét is Londonban tölti, s bár Evan
megértette, miért, csalódott is, hiszen nem lehet vele. Hát igen, első
az újság, ezt már régóta tudja. Az összes Harte ranglistáján az üzlet
az első.
Felemelte az ezüst kávéskannát: újabb csésze kávét töltött
maguknak, tett hozzá tejet meg édesítőt is; ott üldögélt, a kávét
szürcsölgette, s élvezte a békés, szeptemberi napsütést. Szokatlanul
meleg volt, s a kék égen ragyogóan sütött a nap. Tiszta volt a levegő.
Kristálytiszta. Ma délelőtt nem lopakodott fel a köd a láp vidékről.
Ekkor meghallotta Robin lépteit, mire hátrapillantott, s
rámosolygott az öregúrra.
Robin mosollyal válaszolt, majd odaült Evan mellé. – Elnézést,
hogy ilyen sokáig késlekedtem, de Edwina nővérem üzleti ügyben
kikérte a tanácsomat, és egyszerűen nem lehet nemet mondani neki.
– Kuncogva folytatta: – Már kilencven fölött jár, de biz’ isten, nem
látszik rajta.
– Hallottam hírét – felelte Evan. – India és Tessa úgy beszél róla,
mint egy fiatal menyecskéről.
Robin ismét felkacagott. – No, ő is annak hiszi magát, nekem
elhiheted!
– Robin, valamit el kell mondanom magának – szólalt meg Evan,
közelebb hajolt, és mélyen Robin szemébe nézett. – Sajnos, hiába
tervezgettem, mégsem hozhatom el a szüleimet Yorkshire-be.
Következő héten visszautaznak Amerikába. A terrortámadások miatt
úgy érzik, ez a kötelességük.
Robin szeme csalódottan felvillant, mégis rábólintott. – Megértem
– mondta. – Ugyanígy éreznék, ha megtámadnák a hazámat. Kedden
háborút indítottak az Egyesült Államok ellen. Nem csoda, hogy a
szüleid hazakívánkoznak, ez természetes. – Szeretetteljes mosollyal
folytatta: – Lefogadom, hogy úgyis visszajönnek még Angliába!
Egyébként, nem abban maradtunk, hogy talán jobb is, ha apád nem
tudja meg, ki vagyok?
– De igen – helyeselt Evan –, bár azóta kétségeim támadtak.
Gideon szerint apámnak feltétlenül meg kéne tudnia az igazságot, és
anyámnak is, most hogy Gideon menyasszonya lettem. Elvégre az
egész család hallott róla. Előbb-utóbb úgyis kitudódik, nemdebár?
– Nagyon valószínű, de máskor is találkozhatunk Owennel.
Emiatt ne emészd magad, Evan!
– Jaj, maga mindig olyan kedves hozzám, Robin. Köszönöm,
hogy ilyen megértő.
– Szeretlek, aranyom, és te vagy az egyetlen unokám. – Robin,
miután újra teletöltötte kávéval a csészét, s cukrot is tett bele,
megfontoltan folytatta: – Evan, el kell árulnom valamit, de ez
maradjon a kettőnk titka.
– Rendben. Tudja, hogy sosem élek vissza mások bizalmával.
– Persze, hogy tudom. Mégis feltétlen titoktartásra szólítalak fel,
mert nem szeretném, ha Jonathan fülébe jutna a dolog. Megértetted?
– Igen – suttogta Evan; hirtelen dideregni kezdett, ahogy máskor
is e név hallatán.
Robin belenyúlt a divatjamúlt tweedzakó zsebébe, elővett egy
apró, fehér kártyát, és átadta a lánynak. – Létrehoztam számodra egy
letétet. Minden információt megtalálsz ezen a kártyán. Sose derülhet
ki, hogy én alapítottam, erről gondoskodtam. De a biztonság
kedvéért, ne tárgyald meg senkivel, még Gideonnal sem. Rendben?
– Szavamat adom – felelte Evan, majd sietve tovább csacsogott: –
Jaj, miért fáradt ezzel? Megmondtam már, Robin, nekem nem kell a
maga pénze. Csak a szeretete.
– Tudom, tudom – vágta rá Robin kissé türelmetlenül. –
Mindamellett a fiam csak a befektetéseim és pénzügyi
érdekeltségeim egy részéről tud, a többit fű alatt intézem. Ennek egy
részét most neked juttattam.
– De Robin…
Az öregúr fenyegetően megrázta feléje az ujját. – Ne tiltakozz.
Evan! Többé egy szót se halljak! Dugd be a retikülödbe a kártyát,
később alaposan tanulmányozd át, emészd meg, aztán helyezd
biztonságba.
Evan így is tett, majd visszarakta a retikült a járdakőre, Robin
kezéért nyúlt, és megragadta. – Köszönöm, Robin, maga olyan nagy
lelkű – búgta lágyan, őszintén meghatódva.
– Örömömre szolgált, aranyoskám. No, mondd csak, hogy van
Paula? Hallottam, felzaklatta a hír, hogy Shane épp New Yorkban
tartózkodott a terrortámadás idején. Daisy pletykálta.
– Állítólag sokkal jobban van. Linnet mondta, hogy teljesen ki
fáradt szerdán, kimerítette a sok feszültség meg az idegesség. Együtt
reggeliztünk ma reggel, mielőtt idejöttem. Apropó, Linnet az
üdvözletét küldi. Mindenesetre, ismét megnyitották a New York-i
repülőteret, Shane holnap reggel visszarepül Londonba. Concorde-on
utazik, a cég gépe Londonban várja, és onnan átszállítják a yeadoni
reptérre. – Evan szerény mosollyal fejezte be: – Csodálatos dolog az
efféle házasság. Linnet szerint még ennyi év után is szerelmesek
egymásba.
Robin metsző pillantást vetett rá. – Valóban csodálatos lehet –
dünnyögte közben. – De olyan szomorkás a hangod, te lány. Csak
nem zördültetek össze Gideonnal?
– Nem. Minden rendben van köztünk… – Evan beleharapott az
ajkába, majd bevallotta: – Csak… nos, azt hiszem, még mindig
haragszik rám, mert nem árultam el a szüleimnek, hogy eljegyeztük
egymást.
Robin felsóhajtott, s a fejét csóválta. – Ej, de ostobák néha a
férfiak. Nekem ez nem újdonság. Hiszen férfi vagyok. Ajaj, hányszor
viselkedtem ostobán! Jobban tenné, ha elfelejtené az egészet. A
menyasszonya vagy, mindenki tudja, a szüleidet is beleértve. Minek
civódtok most? Inkább tervezgessétek az esküvőtöket, tűzzétek ki
végre a dátumot!
– Nem veszekszünk – magyarázgatta Evan. – Csak olyan…
kurtán-furcsán bánik velem. Időnként olyan, mintha valahol messze
lenne. Távolságtartó. És hallgatag.
– Yorkshire-ben tölti a hétvégét?
– Nem. Inkább Londonban maradt, az apja meg Toby mellett. Azt
mondta, hogy többször is megszakítják az adást, és leközlik a
legfrissebb híreket.
– Ó, igen, vérbeli Harte. Igen, Gideon az. Él-hal a munkájáért,
ami, úgy vélem, igazán dicséretes. Ízig-vérig újságíró, akárcsak
Winston meg a bácsikáim.
Ott ültek, kettesben, és csevegtek még egy kicsit, majd Evan
kijelentette:
– Szörnyen sajnálom, hogy nem ebédelhetek ma magával, Robin,
de nagy munkában vagyunk Linnettel: az esküvőjére készülődünk, és
megígértem neki, hogy összeülök vele ma délután.
Robin rámosolygott, s mindketten felálltak. Robin belekarolt
Evanbe, megkerülték a teraszt, odasétáltak a ház mögé, ahová Evan
leparkolt az autóval. – Remélem, következő hétvégén pótoljuk a
mulasztást, és együtt ebédelünk. Mikor indulsz Londonba?
– Kedd reggel. Pár napot a szüleimmel szeretnék tölteni, mielőtt
hazautaznak. Pénteken, kora reggel visszajövök, Indiával folytatjuk a
munkát, szombaton pedig a leedsi áruházban leszek. Mit szólna
hozzá, ha vasárnap együtt ebédelnénk?
– Pompás! – kiáltotta Robin, s máris sokkal vidámabbnak látszott.
Mikor odaértek Evan autójához, megölelgette az unokáját, s arcon
csókolta. – Mi lenne, ha rávennéd Gideont, hogy csatlakozzon
hozzánk?
 – Rendben. Gondom lesz rá, hogy itt legyen. – Evan kinyitotta a
kocsi ajtaját, beszállt, és letekerte az ablakot. – Köszönöm – mondta.
– Következő hétvégén találkozunk!
– Várlak, aranyom.
Evan elfordította a slusszkulcsot, majd morcosan összevonta a
szemöldökét, mivel nem indult a motor. Újra próbálkozott, de hiába,
mire Robin bekukucskált az ablakon, és megkérdezte:
– Lefullasztottad?
Evan megrázta a fejét. – Nem. Lemerült az aksi.
– Igen, ez valószínűleg az akkumulátor lesz. Ugye, ez Paula egyik
öreg autója? Vagy ahogy ő mondja: „az egyik ósdi kisautó”.
– Igen, gyakran kölcsönkapom. Alighanem ráférne már a
generáljavítás.
– Szerintem is. No, rá se ránts! Kölcsönadom a Roveremet
Tökéletes járgány.
– Hogyhogy, magának nem kell? – érdeklődött Evan, miközben
kiszállt Paula ütött-kopott Jaguárjából.
– Ott van a garázsban a kedvenc tragacsom.
– Ó, igen, a meseszép, régi Bentley Continental vászontetős kupé.
Úgy 1960-ból.
– Á, szóval nem felejtetted el, mit meséltem! – kacagott az öregúr
szemlátomást örvendezve.
– Naná hogy nem. Azt is elmesélte, hogy kéttömegű lendkerék
van benne, ezért olyan különleges a sebváltója. Minden szavára
emlékszem, Robin.
– Ej, pedig a lányokat nem nagyon érdeklik az autók! – vágta rá
Robin, s ismét jót kacagott, miközben a garázs felé terelgette a lányt.
Evan hamarosan kikormányozta a Rovert a kaviccsal felszórt
autófeljáróra. – Hát ez pompás, Robin! – lelkendezett, s kihajolt az
ablakon. – Nagyon köszönöm. Holnap visszahozom. Majd Linnet
vagy India elkísér autón, hogy legyen, aki visszafuvaroz.
 – Vidd csak nyugodtan! – kiáltotta Robin, s integetett, miközben
Evan a vaskapu felé robogott. – Viszlát, aranyoskám.

Evannek tetszett a méltóságteljes Rover; öröm volt vezetni. Minden

gond nélkül kikanyarodott Lackland Priory magas kapuján, s balra
fordult a Lackland falucska felé vezető úton; a falun túl húzódik a
főút, mely Pennistone Royal felé visz.
Hátradőlt, s megállapította, mennyire kedvére valók ezek a régi
modellek. Van bennük valami. Talán a nagy fényűzés, a rég letűnt
idők emléke tette. Paula is osztotta a véleményét. Elmesélte
Evannek, hogy a családban mindenki ragaszkodik a régi járművéhez.
– Talán csak takarékoskodnak – mondta, majd fanyar kacajjal
hozzátette: – Bár ezt kétlem. – Még India is egy veterán Aston
Martinnal járt, melyet a család összes férfi tagja irigyelt tőle. Gideon
is teljesen beleszeretett Robin negyvenéves Bentley Continentaljába.
Mikor a domb peremére ért, Evan finoman rátette a lábát a fékre.
Meredeken lejtett a domboldal, s ahogy a kocsi megindult lefelé,
rögtön érezte, mennyire húzza a gravitáció, mire még erősebben
rátaposott a fékre.
Semmi. Nem fog a fék. Az autó nagy robajjal száguldott a domb
alja felé; nem lehetett megállítani.
Félúton észrevette a bekötőútról kikanyarodó lovas kocsit.
Rádudált. A kocsin ülő ember felpillantott a dombra, látta a feléje
közeledő autót, de mintha megdermedt volna. Evan rádöbbent: félre
kell kapnia a kormányt, ha nem akar nekirohanni a lovas kocsinak –
hiszen könnyen meghalhat férfi is, ló is, ha ilyen sebességgel
nekirohan a Rover. Evan fogcsikorgatva, teljes erejéből félrerántotta
a kormányt, s jobbra kanyarodott. Későn figyelt fel a kőfalra. Ahogy
kirajzolódott előtte, rádöbbent, hogy egyenesen beleütközik.
„Csak nem babrált valaki a fékkel?”, villant fel benne. Ez volt az
utolsó gondolata.
Billy Ramsbotham egy másodpercig csak ült a kocsin, s az
összeroncsolódott autóra meredt, majd a lovak közé csapott,
csettintett egyet a nyelvével, s úgy tette meg az út hátralevő részét a
lejtőn lefelé, mintha maga az ördög kergetné, hogy mielőbb
segítséget hozhasson.
De már útközben megpillantotta Frazy Gillingert, aki feléje
kerekezett, s leintette.
– Hogy ityeg a fityeg, Billy? Hej, de szélsebesen száguldasz! Csak
nincs valami bajság? – érdeklődött Frazy, látva, milyen feldúlt az
öreg.
– Azannyát, má’ hogyne lenne! Ottan len, nidda, a domb ajjáná’,
ottan van egy lyány, ászt összetörte a kocsiját. Nem kő hozzá
okuláré, nidda, az ott egy Rover. Úgy nézem, a Mr. Ainsley Roverjét
krepálta be a lyány. Ászt rosszú’ fest ám a szentem, úgy biza’, a
szegény szerencsétlen.
– Atyaisten, ez Miss Evan lesz! – kiáltott fel Frazy; többet egy
kukkot sem szólt Billyhez, csak teljes erejéből tekerni kezdett felfelé
a kaptatón, Lackland Priory irányába.
Zihálva bebiciklizett a kapun, majd a ház mögé került. Lepattant a
kerékpárról, csak úgy félredobta, s berontott a konyhába.
Bolton, a főkomornyik, aki éppen Mrs. Pickeringgel, a
szakácsnővel csevegett, döbbent orcával sarkon pördült. – Az isten
szerelmére, Frazy, mi a baj?
– Miss Evan miatt gyüvök. Összetörte a Rovert. Láttam a szemem
sarkábú’, de nem álltam meg. Me’hogy miné’ előbb ideérjek. Billy
Ramsbotham látta, amikó’ nekimént a kőfalnak. Aszongya, rosszul
áll a szénája. Szójj mán oda a mentősöknek, Percy!
– Ó, istenem, igen! – Bolton a szakácsnőhöz fordult. –
Telefonálnál, Maude? Én inkább beszélek Mr. Ainsleyvel. Ja, a
riponi kórházba telefonálj, ne Harrogate-be. Közelebb van,
mentőautójuk is van, meg rohammentőseik is. El tudják látni. Ha
mégse, majd átszállítják Harrogate-be.
– Máris intézkedem, Percy – mondta Mrs. Pickering, és odasietett
a telefonhoz.
Bolton elindult a könyvtár felé. Pár másodpercen belül már be is
számolt Robin Ainsleynek arról, mit hallott Frazytől.
Robin az ablak közelében állt; kinyújtotta kezét, s
belekapaszkodott a füles fotel háttámlájába, így hallgatta végig a
komornyik beszámolóját. Majd’ kiugrott a szíve a helyéből, annyira
kalapált; s úgy érezte, hogy mindjárt összerogyik.
– Életben van? – nyögte ki végül.
– Sejtelmem sincs, uram. Azon nyomban leszaladok hozzá. A
szakácsnő épp most szól oda a riponi kórháznak, hogy küldjenek
mentőt.
– Magával megyek, Bolton – jelentette ki Robin.
– Nagyon helyes, uram. – Bolton előresietett, a nyomában
Robinnal, aki úgy érezte, hogy darabjaira hullott körülötte a világ.
Jaj, elveszíteni ezt a lányt, most, amikor épphogy rátalált.
Felfoghatatlan. Micsoda tragédia lenne, micsoda tragédia, így
meghalni! Imádkozott a lányért: az életéért, a testi épségéért. Előtte
áll még az élet, a reményteljes jövő Gideon oldalán, a karrier az
áruházban, a gyerekek…
Miközben követte a komornyikot ki, a hátsó udvarra, felvetődött
benne a kérdés, hogy nem babrált-e valaki az autóval, amit sokkal
gyakrabban használ, mint a Bentleyt? Tudta, hogy Evan kiváló sofőr.
Vajon mi történt?
S ekkor rádöbbent: ha babráltak a kocsival, ő volt a célpont, nem
Evan. Félt felidézni a nevet, mely ott rejtőzött valahol, elméje egyik
szögletében. „Nem, nem vetemedne ilyesmire, annyi szent”,
morfondírozott. „Miért akarna megölni?”
Bolton pár perc alatt odaért a baleset színhelyére. Nem engedte, hogy
Robin kiszálljon a Bentleyből.
– Majd én megnézem, Mr. Ainsley – mondta nyájasan. – Engedje
meg, uram!
– Rendben – egyezett bele Robin vonakodva.
Bolton odarohant az összeroncsolódott Roverhez, s bekukucskált
a nyitott ablakon. Azon nyomban megállapította, hogy Evan furcsa
szögben fekszik a kormánykeréken, de a biztonsági öv nem volt
kikapcsolva, ami némi vigaszt nyújtott. A komornyik nem tudta
megállapítani, hogy életben van-e még, majd megütötte a fülét a lány
nyöszörgése, mire fellélegzett. Megfordult, és visszaszaladt, hogy
elmondja a nagy újságot Robinnak.
– Miss Evan életben van! – lelkendezett. – Hallottam, hogy
nyögdécsel. Nem merek hozzányúlni, Mr. Ainsley. Meg kell vámunk
a mentősöket. Ők tudják, mi a teendő ilyenkor.
– Hál’ istennek életben van! – felelte Robin; nagy kő esett le a
szívéről. – Egyébként igaza van, Bolton, jobb, ha nem mozdítja meg
az ember a sebesültet, hiszen könnyen megeshet, hogy laikusként
csak növeljük a bajt.
Robin neki támasztotta hátát az autóülésnek, s alábbhagyott
zihálása. Lehunyta szemét, s néma imában fordult az istenhez, akiben
már oly régóta elvesztette hitét; s egyszerre rádöbbent, mennyi
vigaszt nyújt az ima a kritikus helyzetben. A mindenható, felsőbb
rendű lénybe vetett hit reménnyel tölti el az embert. Evan
felépüléséért fohászkodott.
Bolton visszament a baleset színhelyére. Többé nem hallotta
nyöszörögni a lányt, mire kétségei támadtak: lehet, hogy mégis
meghalt? S akkor, váratlanul, meghallotta a szirénák hangját, s pár
perc múlva már feléje száguldott a mentőautó.
 Miután leparkolták a járművet, munkába állt a két mentős meg a
mentőorvos: óvatosan kiemelték a lányt a kocsiból, ráfektették a
hordágyra, s odavitték a mentőautóhoz.
– Ki a sebesült? – kérdezte ekkor a sofőr Boltontól.
– Evan Hughes, Mr. Robin Ainsley unokája – magyarázta a
komornyik.
– Lackland Prioryból?
– Igen, onnan. Életben van?
A sofőr bólintott. – De kórházba kell vinnünk. Sürgősen. Ki tudja,
milyen állapotban van.
– Hála az égnek, nem hagyott itt bennünket. Maguk után megyünk
Riponba.
– Ott találkozunk! – vágta rá a sofőr.
Bolton vezette a Bentleyt a kórházig; miután leparkolta a kocsit,
bekísérte Robint a váróterembe. Együtt üldögéltek, szótlanul, s a
híreket várták. Robin pár perc múlva rádöbbent, hogy értesítenie kell
Linnetet a történtekről, hiszen visszavárják Evant ebédre.
– Magánál van a mobil, Bolton? – kérdezte.
– Ó, igen, uram. Itt van.
Robin felhívta Pennistone Royalt: maga Linnet vette fel a telefont.
Az öregúr elmondta neki, mi történt, majd sietve hozzáfűzte:
– Jóllehet Evan életben van, Linnet, sejtelmünk sincs, milyen
sérüléseket szenvedett.
– Jaj, istenem! Azonnal odamegyek, Robin bácsi.
– Nem, nem, felesleges. Úgysem segíthetsz. Majd értesítelek a
fejleményekről, ígérem, aranyom.
– Jobb, ha nincs egyedül, bácsikám – jelentette ki Linnet
határozottan. – Odamegyek, és ne is tiltakozzon! Anyának is szólok.
A harrogate-i üzletben van. Kábé félórán belül ott leszek.
– Jól van, gyere csak – egyezett bele Robin, hiszen tudta, hogy
úgyis hiába vitatkozna Linnettel. Ha valaki, akkor ez a lány a
dédanyjára ütött. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, az ellen nincs
apelláta.
Félóra múlva kijött dr. Gibson, s Robin legnagyobb
megkönnyebbülésére észrevette, hogy halovány mosoly játszik az
orvos ajka körül.
– Jó reggelt, Mr. Ainsley – üdvözölte a doktor. – Megvizsgáltam
Miss Hughest, rendbe fog jönni. Természetesen sokkos állapotba
került, eltörött az egyik bordája is, meg a bokája, s számtalan helyen
felhorzsolta a karját meg a lábát. Megítélésem szerint azonban nincs
belső sérülése. S örömmel mondhatom, hogy a babát sem vesztette
el. Igen szerencsés fiatalasszony, sokkal komolyabb sérüléseket is
szenvedhetett volna. Csoda, hogy nem vetélt el.

Robin valahogyan meg tudta őrizni a hidegvérét.

Eljárt felette az idő, sokat megért már. Mi tagadás, mégis
meglepődött a hír hallatán. Evan terhes. Gyakorlatias, óvatos lánynak
hitte az unokáját; hogy hagyhatta, hogy mindez megtörténjen, mielőtt
hozzámegy Gideonhoz? Majd felvillant benne, hogy talán
szántszándékkal tette. Kész helyzet elé akarta állítani Gideont? Ki
tudja. De fene se bánja, hiszen szereti ezt a lányt, s örömmel hallotta,
hogy terhes, s a szíve alatt hordozza a dédunokáját.
Az orvos kinyitotta az ajtót, bevezette Robint egy kisebb,
egyszemélyes kórterembe, s eltűnt. Ott feküdt Evan a kórházi ágyon,
feje magasra támasztva; fehér betegruhát viselt. Sápadt volt, s épp
akkor éledezett. Méretes horzsolás éktelenkedett az arcán, s
szemlátomást fájdalmat okozott neki minden mozdulat, mert ilyenkor
megvonaglott az arca.
Ahogy Robin elindult feléje, Evan elcsukló, erőltetett hangon így
suttogott:
– Ne haragudjon az autó miatt.
 – Ó, rá se ránts, drága Evan. Az a lényeg, hogy életben vagy. –
Robin föléje hajolt, homlokon csókolta, majd megfogta a kezét. – El
tudod mondani, mi történt? Nem esik nehezedre?
– Felmondta a fék a szolgálatot… a dombtetőn. Irányíthatatlanná
vált az autó. – Evan levegőt vett, majd rebegve hozzáfűzte: –
Felbukkant a lovas kocsi. Félrerántottam a kormányt, hogy ne
ütközzünk össze.
Robin egy pillanatra elhallgatott, majd kérdő pillantással nézett a
lányra. – Mit gondolsz, az autó kora miatt mondta fel a fék a
szolgálatot? Vagy talán elrontották?
– Nem tudom…
Robin megcsóválta a fejét, összeszorította a száját, majd fojtott
hangon kijelentette:
– Rendszeresen ellenőriztetem a Rovert. Szólok a szerelőmnek,
hogy nézze meg a féket, bár előfordulhat, hogy a rendőrség
ragaszkodik majd a saját embereihez.
Evan felsóhajtott, s némán Robinra emelte a tekintetét: nem merte
megemlíteni az elméje rejtekében megbújó nevet.
– Felhívtam Linnetet – folytatta Robin –, idejön. – Odahúzott egy
széket az ágy mellé. – Mindjárt kidobnak engem innen, mert
gipszkötést tesznek a lábadra – magyarázta. – Nagyon fáj, ugye,
aranyom?
Evan rábólintott. Hirtelen minden ereje elhagyta.
– Evan, a babának semmi baja. Dr. Gibson elmesélte – mondta
Robin csendesen.
Evan meghökkent, az öregúrra meredt; az arcába tolult a vér, s
élénkvörösre festette. Végül halkan megszólalt:
– Kérem, ne árulja el senkinek.
– Már hogy árulnám el? Mit szól Gideon a babához?
– Nem tud róla.
– Miért hallgattad el előle?
 – Nem szeretném befolyásolni… a jövőnkre nézve.
– Értem. A ti dolgotok, aranyoskám, hogy összeházasodtok-e
vagy sem, de szeretném, ha tudnád: akármi lesz, rám mindig
számíthatsz, te is meg a dédunokám is.
Evan szeme felcsillant; s az unoka halovány mosollyal
ajándékozta meg a nagyapját. – Köszönöm.
Egyszer csak bekopogtak az ajtón, mire Robin kiszólt:
– Tessék.
Linnet egy pillanat múlva már az ágy felé sietett. – Majd’
meghaltam az ijedtségtől idefelé jövet, Evan! – kiáltotta. – Mi
történt? – Megállt, megfogta Evan kezét, s aggodalmas orcával
rátekintett.
– Nem fogott a fék – mesélte Robin. – Nagyon kedves tőled,
Linnet, hogy idejöttél. Köszönjük.
Linnet Robinra mosolygott, majd visszafordult Evanhez.
Elhessegette a Jonathan Ainsley s a család ellen tervezett vendetta
körül forgó gondolatait, s megkérdezte:
– Súlyosak a sérüléseid?
– Eltört a bordám meg a bokám – suttogta Evan. – Begipszelik.
– Hál’ istennek, hogy ennyivel megúsztad – bizonygatta Linnet.

Russell „Szurtos” Rhodes kilépett a liftből a leedsi Harte-áruház

negyedik emeletén. Körbejártatta a tekintetét, s rögtön megértette,
miért figyelmeztette India titkárnője, hogy legyen óvatos. Meg kellett
kerülnie a kötéllel elkerített területet ahhoz, hogy odajusson
Indiához.
Látta, hogy ott áll, középen: bézs pamutnadrágban és blúzban, a
kezében csiptetős jegyzettömb; feje búbján, a ragyogó, szőke
hajkorona tetejére tolva, teknőckeretes szemüveg. India, aki
rendszerint lezseren elegáns szokott lenni, a legújabb divat szerint,
ma délután sokkal inkább a célnak megfelelően öltözött. Érthető,
hogy az alkalomhoz illő, visszafogott öltözéket választott, hiszen
egyébként is igen gyakorlatias gondolkodású. Törmelékkupacok
hevertek mindenütt; szemlátomást javában folyt az átalakítás.
India két munkásemberrel tárgyalt, s gondterhelt arcot vágott,
mire Szurtos egy pillanatra megingott. Már több mint egy hete nem
látta. Keserű szájízzel váltak el egymástól, s Szurtos biztosra vette,
hogy telefonon hiába próbálkozna, inkább eljött hát.
Némi habozás után nekiveselkedett: átlépett egy rakás pallón,
kikerült egy talicskát meg egy vödör maltert, s India felé vette az
irányt.
Az egyik munkás szúrta ki először. – Hékás, Szurtos, hogy ityeg a
fityeg? – kérdezte széles mosollyal, s világoszöld szeme felcsillant. –
Hijj, de rég nem láttalak, pajtikám!
Szurtosnak nem maradt ideje a válaszra, India tüstént sarkon
pördült: átsuhant arcán a meglepetés, de egy pillanat múlva már tova
is tűnt. Jól tudta leplezni érzelmeit, s azon nyomban ismét felvette a
pléhpofát.
– Szervusz, India – üdvözölte Szurtos.
– Szurtos – felelte India, s biccentett.
Szurtos elnézett mellette, az egyik munkáshoz intézte szavait. –
Jackie Pickles, ugyebár?
– Beletrafáltál, Szurtos – vigyorgott a férfi. – Az angyalát,
papuskám, há’ te még emléksze’ a régi oskoládra?
Szurtos kacagva bólintott. – Már hogyne emlékeznék! Christ
Church, anglikán, Upper Armleyben, a Theaker Lane-en.
– Aj, hány esztendeje má’ annak! – mondta Jackie. Majd a
mellette álló társára sandítva hozzáfűzte: – Ászt fogaggyunk, nem
emléksze’ Harry Thwaitesre, he, Szurtos?
– Dehogynem. Szervusz, Harry. Utoljára a West Leeds-i
Középiskolában találkoztunk, igaz?
 Harry szája mosolyra húzódott. – Nem mostanában volt az,
Szurtos. Azóta megnősültem. Azt’ van pár porontyom is.
India, aki figyelemmel kísérte ezt a rövid párbeszédet, most
közbeszólt:
– Ugye, Szurtos, énhozzám jöttél?
– Igen. – Majd ismét elnézett India mellett, s megkérdezte Jackie-
től: – Látom, valami probléma adódott. Mi lenne az? Lefogadom,
hogy meggyűlt a bajotok azokkal a T-gerendákkal, ott.
– Úgy biza’. Nem láccanak Lady India skiccein, mer’ nem tudtuk,
hogy itt vannak. Lebontottuk az egyik falat, akkó’ bukkantunk rájuk.
– Mutasd csak a vázlataidat, India, légy szíves! – fordult Szurtos
Indiához. – Tanultam építészetet.
– Tudom – mondta India, miközben átnyújtotta a rajzokat. – Ki
szeretném szedetni a T-gerendákat.
Szurtos alaposan szemügyre vette a tervrajzokat, odaballagott a
padlótól a plafonig nyúló kötőgerenda-tartókhoz, körülnézett, majd
így szólt:
– A fejemet rá, hogy ezek az acélgerendák tartják a plafont, vagyis
a fölöttünk lévő szintet.
– Ja-ja, mi is erre tippeltünk… nem lehet kiszedni őket – jelentette
ki Harry.
– Ha ezeket kiveszed innen, megroppan a felettünk lévő emelet –
magyarázta Szurtos Indiának. – Valahogy bele kell építened őket az
új tervedbe.
A két munkásember sugárzó arccal nézett rá.
India szemlátomást bosszús volt, majd beletörődő kifejezés ült ki
az arcára. – Rendben, ez van. – Majd odaszólt a munkásoknak: –
Kérem, bocsássanak meg, pár percre itt hagyom magukat. Nem
akarnak szusszanni egy kicsit?
– Köszönjük, Lady India! – felelték kórusban, miközben ismét
Szurtosra vigyorogtak, aztán odábbálltak.
 – Biztos, hogy nem szedhetjük ki a gerendákat?
– Nos, felőlem kiszedheted őket – így Szurtos –, bár én nem
tenném. Kész katasztrófa lenne.
– Értem – válaszolta India, és Szurtosra pislantva hozzátette:
Micsoda meglepetés. Mi járatban vagy?
Szurtos valahogyan feloldódott attól, hogy belefutott az
iskolatársaiba, s eltársalgott velük a gerendákról, így egész
fesztelenül tudott felelni a kérdésre:
– Először is: azért jöttem, hogy elnézést kérjek, másrészt azért,
hogy magyarázattal szolgáljak… Melindával és Atlantával
kapcsolatban.
– Térjünk be az irodámba, ott nyugodtan beszélgethetünk.
– Köszönöm, India.
Néma csöndben mentek fel a hatodik emeletre.
Az irodához érve India kinyitotta az ajtót, és sietősen odavetette:
– No, halljam! De fogd rövidre.
– Gyors leszek. – Szurtos betette maga mögött az ajtót; sejtette,
hogy India nehezen fog megbocsátani neki.
India odaállt az íróasztal mögé. Szurtos érkezése kibillentette a
lelki egyensúlyából, de amíg Rhodes az ácsokkal fecsegett, kapott
egy kis időt, és összeszedte magát. Legnagyobb ámulatára felfedezte,
hogy már nem háborog a lelke. Ne kerteljünk: hiányzott neki
Szurtos, s vágyódott utána. Még mindig szerette, s rendszeresen
kísértették az emlékek.
„Jól néz ki”, állapította meg, „ámbár sötét karikák vannak a szeme
alatt”. S ekkor rádöbbent, hogy Szurtos valószínűleg beletemetkezett
a festésbe, hogy elfeledje búját-baját meg India elvesztését.
– Nézd, elismerem, hogy átkozottul ostoba voltam – mondta
Szurtos, aki az íróasztal előtt téblábolt. – A gyerekkel is elő kellett
volna hozakodnom, ha már úgyis szóba került Melinda. Feszélyezett
a helyzet, és be voltam rezelve. Egyébként sem szoktam
megtárgyalni másokkal a magánéletemet.
– Észrevettem már – jegyezte meg India. Leült, és Szurtost is
hellyel kínálta.
Rhodes helyet foglalt az íróasztal túloldalán lévő széken, majd
folytatta mondókáját. – Senkiben sem bízom. Független, magányos
farkas vagyok, tudod jól. Soha senkinek nem köteleztem el magam,
mármint egyetlen asszonynak sem, s réges-rég megfogadtam, hogy
sose nősülök meg. Őszintén megvallom: csak aznap döbbentem rá,
miként érzek irántad, amikor faképnél hagytál.
India hosszan, szúrósan ránézett, majd felcsattant:
– Legalább őszinte vagy. Azt állítod, Szurtos, hogy csak
intermezzo voltam az életedben? Ezért nem tartottál érdemesnek
arra, hogy megoszd velem a múltadat? Így van?
– Bizonyos értelemben igen. Mégsem egészen… Értsd meg,
tudtam, hogy beléd habarodtam, bár sejtelmem sem volt, mennyire.
Tiszteltelek, India, és felnéztem rád. Minderre aznap délután
döbbentem rá, ugyanakkor össze is zavarodtam. Feszengtem is, nem
tudtam, hogyan magyarázzam meg, hogy van egy gyerekünk is.
– Pedig megértettem volna, ezért is bántott annyira a dolog.
Alábecsültél. A rosszabbik eshetőséget feltételezted rólam.
– Tudom, és szörnyen sajnálom. Tökkelütött idióta vagyok.
– Azért kedves volt tőled, hogy eljöttél bocsánatot kérni. – India
felállt. – Vissza kell mennem a…
– India, még valamit el kell mondanom neked – szakította félbe
Szurtos. – Rendszeresen támogatom Melindát, az anyját és Atlantát
is. Én finanszírozom Melinda orvosi kezelését.
India biccentett, s oldalvást kezdte megkerülni az íróasztalt: égett
a vágytól, hogy végre folytathassa a munkát.
– Csak azt akartam, hogy tudd.
 – Miért nem házasodtatok össze? – kérdezte India, akiben
váratlanul megszólalt a kíváncsiság.
– Nem voltam szerelmes beléje. Tulajdonképpen előbb
szakítottunk, és csak utána jött rá, hogy terhes.
– Értem.
Szurtos elindult az ajtó felé, mivel ráeszmélt, hogy nincs értelme
folytatni a társalgást. Kimerült, és elfáradt. Elmesélte Indiának az
igazságot Melindáról. Mi mást mondhatna még? India nincs abban a
hangulatban, hogy végighallgassa a szerelmi vallomását.
– Mikor szokott rá a drogra? – érdeklődött India.
– Közvetlenül Atlanta születése után. Szerencsére nem előtte, így
a gyerek nem forgott veszélyben. – Szurtos kinyitotta az ajtót,
megfordult, s félénk mosollyal ajándékozta meg a lányt. – Hát akkor,
azt hiszem, ennyi… – Érezte, hogy a torkát fojtogatja a sírás. Ó, te
bolond, te bolond!
India rádöbbent, hogy egyre inkább elfogja a félsz, ahogy Szurtos
az ajtó felé közeledik. Nem engedheti el. Itt a lehetőség: most helyre
hozhatja a kettőjük dolgát. Az íróasztal elé került, s utána kiáltott:
– Szurtos, várj! Kérlek, ne menj el!
Szurtos sarkon fordult, s kikerekedett a szeme, mikor
megpillantotta India arcát, mely csupa odaadás volt, s csupa
szerelem.
Visszalépett az irodába, becsukta az ajtót, és elindult a lány felé. –
Mi az, India? – kérdezte.
– Szeretlek – mondta a lány. – Mindig is szerettelek. Meg akartam
mondani, mielőtt elmész.
– Maradjak? Szeretnéd?
– Ó, igen. Igen!
Szurtos közelebb lépett, India köré fonta a karját, s szorosan
magához ölelte. – Én is szeretlek. Veled szeretném tölteni életem
hátralevő részét, ha nincs ellenedre.
 India felnézett rá: könnyek csillogtak ezüstös szemében. –
Netalántán ez lenne a lánykérés?
– Igen. Szeretlek. Légy a feleségem!
– Te pedig légy a férjem – suttogta India; lábujjhegyre állt, és
szájon csókolta Szurtost.
 28

Ahogy ez oly gyakorta megesett Yorkshire-ben, hirtelen

megváltozott az idő. A meleg és napsütéses hétvége után a hétfő már
esőt hozott, a kedd pedig hűvös és borús hajnallal köszöntött be, s
újabb esővel fenyegetett az ólomszürke égbolt. Ilyenkor, amikor
őszbe fordult az idő, s barátságtalan lett az időjárás, Margaret
körbejárta a földszinten található szobákat, melyeket a
leggyakrabban használtak, s tüzet rakott a kandallóban: a kövezett
hallban, a reggeliző sarokban és a könyvtárban. A házvezetőnő úgy
gondolta, hogy a tűz melegséget áraszt, s elfeledteti az ég
szürkeségét.
Evan történetesen hasonlóan vélekedett, s miután elfogyasztotta a
könnyű ebédet, melyet Margaret az étkezőben szolgált fel neki,
megjegyezte:
– Nincs kellemesebb a kandallóban lobogó tűznél, Margaret, még
nyáridőben is. A nagyanyám gyakran begyújtott a kandallóba a
connecticuti házunkban, még napfényes, meleg időben is. Szívesen
elnézegette a lángokat.
– Az enyém is imádja a lobogó tüzet – mondta Margaret, majd így
folytatta: – Hildának hívják, éveken át Mrs. Harte-nak dolgozott, a
házvezetőnője volt. Emma Harte-ra gondolok. Anyám mesélte, hogy
Mrs. Harte maga szította fel a tüzet. Amúgy is olyan hűvösek a
szobák ebben a hatalmas házban, ott a fapadló, a magas mennyezet,
meg miegyéb. Nem árt, ha már jóval a tél beállta előtt begyújt az
ember, legalábbis szerintem.
– Igaza van. És milyen kellemes, otthonos érzés belépni oda, ahol
lobogó lángok fogadják az érkezőt.
– Valóban. Nos, kér még egy kis kávét, Miss Evan?
– Köszönöm, nem kérek. És a finom ebédet is köszönöm.
 – Szívesen, kisasszonyka. Mikorra várhatjuk a szüleit?
– Apám mindenáron autóval akart idejönni Londonból. Azt
mondta, hogy uzsonnára ideérnek. Így hát, gondolom… uzsonna
időben fognak befutni. – Evan felkacagott. – Vagyis négyre itt
lesznek, igaz?
– Úgy ám.
Evan hátratolta a széket, Margaret segítségével küszködve felállt,
s átbotorkált a kövezett csarnokon a könyvtárig. Tegnap délután
kiengedték a kórházból, de először meg kellett ígérnie az orvosnak,
hogy felhívja, ha bármi, szokatlan fájdalmat érez, ami arra utalhat,
hogy gond lehet a babával. Pár óra alatt megszokta a jobb lábára
rakott gipszet, de továbbra is sajgott a törött bordája, főleg ha fel
akart ülni. Mégis, mindent egybevetve, tudta, hogy szerencsés volt.
Csoda, hogy túlélte. Önkéntelenül megborzongott, mikor eszébe
jutott, hogyan mondta fel a fék a szolgálatot, s ismét eltűnődött azon,
hogy csak nem Jonathan Ainsley áll a háttérben? Erről azonban
mélyen hallgatott Robin előtt, így hát elhatározta, hogy inkább
elfeledkezik a gonosz lelkű Jonathanről.
Néhány hete felfedezte Emma fényképalbumait: csodálatos, óriási
kötetek, melyeket szorgos dédanyja telerakosgatott az évek során
felhalmozódott fényképfelvételekkel. Joe, a jószágigazgató (aki
egyben Margaret férje is volt), ma reggel mindent kikészített neki, s
Evan nekilátott a böngészésnek: mérhetetlen érdeklődéssel
szemrevételezte az őseit – többnyire fekete-fehérben, de néha egy-
egy színes kép is a kezébe akadt.
Mivel teljesen lenyűgözték a legrégibb felvételek, ismét felütötte
az első albumot. A viktoriánus időket idézte, ezüst kapoccsal, s
mutatós, vörös bársonykötéssel, melynek sarkait gazdag ezüst-
cirádák díszítették; s megtöltötték Emma szép, kecsesen ringó
írásával készült feljegyzései.
 Emma bátyja, Winston igézte meg leginkább. Az egyik képen a
királyi tengerészet egyenruhájában feszített; mindössze tizenhét éves
volt az első világháború idején, amikor a kép készült. Ő volt Gideon
dédapja, s Evan felfedezte imádott szerelme vonásait ezen a régi
felvételen. Még a vak is láthatja, hogy Gideon I. Winstontól örökölte
meg a Harte-ok jóvágású fizimiskáját. Kivették a mellette lévő képet,
az üres hely mellé azonban Emma a következő szöveget írta: „Az
apám, Nagy Jack Harte.” Evan eltűnődött: vajon ki emelte ki a
fényképet az albumból, és mi célból? Arrább újabb felvétel
következett, az alábbi megjegyzéssel, s Emma írásával: „Az apám”.
Evan csak ámult-bámult, s hirtelen rádöbbent, kire emlékezteti a
képen látható férfi… Tobyra, Gideon bátyjára. Miért is ne? Toby is
Nagy Jack fiától, Winstontól származik. A Nagy Jackről bokszgéppel
készített felvétel mellé került Elizabeth Harte megkopott fotója: ő
volt Nagy Jack hitvese s Emma édesanyja. „Atyaég, mennyire
hasonlít rá Robin ikertestvére, Elizabeth!”, suttogta magában Evan.
„És én is. Robin nem tévedett, amikor kijelentette, hogy igazi Harte
vagyok.”
Óvatosan tovább lapozott, s kíváncsian nézegette a Paul McGillről
készült fotókat: egyenruhában feszített; ott volt Robin és Elizabeth is,
kisgyerekként, az apjuk, Arthur Ainsley oldalán; meg Kit is (Emma
fia, akit az első férjének, Joe Lowthemek szült), Edwinával együtt –
mindnyájan elegánsan, az eseménydús húszas évek ízlését
visszatükröző ruhákban.
A második albumba kerültek a Kitről, Robinról és Elizabethről a
második világháború idején készült képek. Ó, milyen elbűvölő volt
Elizabeth néni a Vöröskeresztes uniformisban, a leomló, fekete
hajával! S íme a dédanyja, az alsóház épülete előtt, egy jól öltözött
házaspár társaságában. Emma a következőket írta oda: „Kedves
barátnőm, Jane Stuart Ogden és a férje, Bill.”
 A harmadik album rejtette a Daisyről, Emma Paul McGilltől
született lányáról készült fotókat. S volt ott egy közös kép Paulról és
Emmáról; meg egy másik kép róluk, egyetlen gyermekükkel,
Daisyvel. E mellé került Paula és Philip fényképe, melyen együtt
láthatók az anyjukkal, Daisyvel, meg az apjukkal, David Amoryval.
Evan hátradőlt, ámulatba ejtette a sok száz fénykép, melyek
visszanyúltak egészen a huszadik század elejéig. Összesen
huszonegy albumot számlált meg: csaknem száz év történetét
foglalták össze. „Ha írónő lennék, a képek alapján megírhatnám a
család történetét”, merült fel benne a gondolat. Csodálatos
családregény kerekedne belőle.
És most a szíve alatt hordja a következő Harte-ot, az új generációt.
Kényelembe helyezte magát, a pocakjára tette a kezét, s a baba járt a
fejében. Nem így tervezték, véletlenül esett teherbe, mégsem búsult
miatta. Ismét végigfutott rajta a hideg, mikor eszébe jutott, hogy
könnyen odakerülhettek volna mindketten a hullaházba.
Lehunyta szemét, s elringatózott az ábrándok tengerén –
elmerengett a babáról s arról, milyen változásokat hoz majd az
életében. „Remélem, Gideon felesége leszek.” Ő volt élete nagy
szerelme, s már tudta, mivel hozhatná helyre kettőjük kapcsolatát.

Robin a könyvtár ajtajában állt, s megállapította, milyen szép Evan

ma délután. Sokkal jobban néz ki, mint tegnap, nem olyan sápadt és
halovány, s tökéletesen illik hozzá az élénkkék blúz. Jólelkű
teremtés, ezt Robin már első találkozásuk óta tudta – nem léha,
őszinte, nyílt és egyenes –, és sejtette, hogy a jelenlegi krízisből is
győzedelmesen fog kikerülni. A gyakorlatias és józan Evan gyorsan
ki fog békülni Gideonnal.
Bekopogtatott a nyitott ajtón, és besétált. – Hát itt vagy, Evan! –
üdvözölte. – Remélem, nem zavarlak.
 Evan azonnal felkapta a fejét, s arca csupa mosoly lett. – Á,
Robin, már ilyen korán megérkezett?
– Igen, előbb jöttem, mert pár percig kettesben szeretnék lenni
veled, mielőtt ideérnek a szüleid. – Odasétált az asztalhoz, amelynél
Evan helyet foglalt, s a nagy halom fényképalbumra szegeződött a
tekintete. Kuncogva érdeklődött: – No lám, csak nem a famíliával
ismerkedsz?
– Dehogynem. Lebilincselő foglalatosság.
Robin föléje hajolt, arcon csókolta, leült, majd így folytatta:
– Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire örülök a babának, Evan.
Tudom, a minap azt mondtam, hogy ez kettőtök dolga, mégis
kíváncsi lennék arra, mik a terveid. Elárulod Gideonnak?
– Igen, igen, elmondom neki, de ki kell vámom a megfelelő
pillanatot. – Evan az öregúr felé hajolt, s rávillantotta sugárzó
mosolyát. – Akár fiú lesz, akár lány, Robin lesz a neve. Remélem,
örül neki.
Az öregúr arca felragyogott. – Már hogyne örülnék neki,
aranyoskám? Nos, mit tervezel ma délutánra? Megvallom, kissé
meglepődtem, mikor szóltál, hogy jöjjek át, és uzsonnázzak együtt a
szüleiddel. Mit forgatsz a fejedben?
Evan felkacagott. – Hát, hogy őszinte legyek, nincsenek konkrét
terveim. Gondoltam, összehívok mindenkit, utána meg… lesz, ami
lesz.
– Értem. Es újabban mikor akarnak visszatérni New Yorkba?
– Csuda tudja. Először kissé hisztérikusan reagáltak, amikor
odatelefonáltam a baleset után, végül sikeresen meggyőztem őket
arról, hogy valóban egy darabban vagyok. Anyám mindenképpen
meg akar látogatni. Így hát pillanatnyilag elhalasztották a visszautat.
Mindenesetre, már a hét második felében folytatni szeretném a
munkát a leedsi áruházban.
 – Ne siesd el, Evan! Lefogadom, hogy Paula sem
rabszolgahajcsár, bár néha annak hisszük – nevetett Robin. – Mondd
csak, rajtam kívül senki sem tudja, hogy terhes vagy?
– Jaj, nem, de ugye, titokban tartja?
– Természetesen. De azért szóltál Gideonnak a balesetről, nemde?
– Szóltam, és aggódott is miatta. Megígérte, hogy meglátogat,
amint el tud szabadulni. Az amerikai terrortámadások híre azonban
teljesen felforgatta a világot, és Gideon mindenről tudni akar, ami az
újságnál történik. Szereti, ha ő az események középpontja.
– Bizony, bizony. Él-hal a munkájáért. – Robin megköszörülte a
torkát, Evan kezéért nyúlt, s vontatottan így szólt: – Nem szeretnélek
felzaklatni, sem megijeszteni, Evan, de ma délelőtt felhívtak a
rendőrségtől. Alaposan átvizsgálták az autót, a féket is megnézték.
Valaki elvágta a fékcsövet.
Evan nem lepődött meg a hír hallatán. – Úgy érti, hogy valaki
babrált a fékkel, és elrontotta?
– Pontosan – felelte Robin. – Nem fogott a fék, amikor elindultál
lefelé, a lejtőn. A rendőrség szerint azonban lehetetlen a bűnös
nyomára bukkanni. Ugyanis nincsenek ujjlenyomatok.
Evan úgy érezte, hogy még a lelkét is átjárja a hideg. Könnyen
meghalhatott volna ő is meg a baba is, sőt az öregember a kocsin
meg a ló is. – Senki sem tudta, hogy én ülök be a kocsiba… – szólalt
meg suttogva, majd elhalt a hangja; Robinra meredt, s hatalmas,
szürkéskék szemét megtöltötte a féltő aggodalom.
– Nem, nem tudták. Véleményem szerint ellenem irányult a
gyilkossági kísérlet, csillagom, ne emészd hát magad, nem vagy
veszélyben.
– De hát akkor maga miatt fogok aggódni! – nyögött fel Evan. –
Hogy lehet így nyugodt az ember?
– Miattam ne nyugtalankodj. Jobban résen leszek, mint eddig,
annyi szent. Ígérem.
 – Ő itt… itt járt talán?
– Természetesen Jonathanre gondolsz. Nem, nem járt itt, de jól
tudod, hogy ez mit se számít. Bárki elvégzi helyette a piszkos
munkát, hiszen bizonyára jól megfizeti az efféle, úgynevezett
szívességet.
Evan nem szólt, neki támasztotta hátát a széktámlának, s szem-
ügyre vette Robint. „Milyen szimpatikus, tiszteletet parancsoló
öregúr”, merengett. Megesett rajta a szíve. Még belegondolni is
szörnyű, hogy a saját fia próbál az életére tömi. Evan ismét
előrehajolt, megszorította Robin kezét, majd felpillantott a zaj
hallatán.
– Már itt is vagyok! – kiáltotta Gideon, aki felbukkant az ajtóban;
lerítt róla, hogy izgatott; szeme Evanre szegeződött.
– Gideon. Hát máris megjöttél! A hétvégére vártalak.
Gideon odasietett hozzá, köréje fonta a karját, s szorosan, ám
gyengéden, magához ölelte. – Már maga a gondolat is
elviselhetetlen, hogy meghalhattál volna, szívem. – Elhúzódott tőle, s
mélyen a szemébe nézett. – Hogy van a bordád? Ugye, nem okoztam
fájdalmat az előbb?
– Nem, remekül vagyok. Szerencsém volt, Gid, csak a bordám tört
el meg a bokám, és alaposan összezúztam magam. Jó, hogy ennyivel
megúsztam.
– Bizony, bizony, kis szívem. – Gideon Robinhoz fordult,
megrázta az öregúr feléje nyújtott kezét, s hálásan ezt sóhajtotta: –
Köszönöm, hogy helyettem is gondját viselte, Robin bácsi. Igazán
nagyra becsülöm a segítségét.
Robin csak mosolygott, válasz helyett biccentett egyet; örült, hogy
megjött az unokaöccse.
– Ülj le, Gideon, el szeretnék mondani valamit – mondta Evan.
Abban a pillanatban, amikor oly váratlanul beállított a fiatalember,
Evan hirtelen elhatározta: elárulja neki, hogy babát vár.
 Gideon kérdő pillantást vetett rá, majd helyet foglalt Robin
mellett, a kártyaasztal túloldalán. – Olyan furcsa a hangod… Csak
nincs valami baj? – tudakolta.
– Nincs. Legalábbis nem hiszem… Terhes vagyok… a szívem
alatt hordom a gyermekünket, Gid.
Gideon megdöbbent, felpattant, és odament a lányhoz: melléje
állt, s a vállára tette a kezét. – Babánk lesz. Hát ez csodálatos hír,
Evan! Egyszerűen csodás.
Evan feltekintett rá, s látta az arcán tükröződő, őszinte örömöt;
csupa vidámság lett a világoszöld szempár, mely oly gyakran nézett
hűvösen, kritikusan, bírálva. Semmi kétség afelől, hogy őszintén
boldog, mire Evan megkönnyebbült.
– Miért nem szóltál korábban? – csattant fel Gideon váratlanul.
– Nem akartalak befolyásolni… velünk és a jövőnkkel
kapcsolatban.
– Értem. Csak nem hitted azt, hogy kijövök a sodromból?
– Nem is tudom, mire számítottam… egyszerűen boldog voltam,
mert bennem növekszik a gyermeked, aki… egy darab belőled, Gid.
Gideon rámosolygott, s vidám kacaj csillant meg a szemében.
Maga felé fordította Evan arcát, lehajolt, s csókot lehelt a homlokára.
– Röpködök a boldogságtól, Evan. Örömmámorban úszok, boldog
vagyok, és úgy érzem… hogy az ég megajándékozott veled,
szívecském. – Robinra pillantott, majd kérdőn felszaladt a
szemöldöke. – Hát maga mit szól hozzá?
– Osztozom az örömödben, Gideon, én is örülök. Csodálatos hír!
A szüleid is legalább olyan izgatottak lesznek, mint én.
– Úgy ám. Meglátja, majd’ kiugranak a bőrükből örömükben. –
Gideon Evan mögött állt, keze ismét megpihent a lány vállán;
Robinra emelte átható pillantását, s fojtott hangon megkérdezte: – Mi
a helyzet a Rover fékjével? Evan azt mondta, hogy felmondta a
szolgálatot.
 Elnyújtott sóhaj szakadt fel Robinból, s kék szeme aggódva
felcsillant. – Csak nehogy azt mondja, hogy szántszándékkal
elrontották? – csapott le Gideon.
Csönd következett, végül Robin rábiccentett. – De igen. Pont ma
délelőtt közölte velem a rendőrség, hogy elvágták a fékcsöveket.
Gideon a fejét ingatta. – Elképesztő – mondta. – Most ne menjünk
bele a miértekbe, Robin bácsi, de legyen óvatos! Itt maga volt a
célpont.
– Ó, igen, rájöttem már. Épp az imént említettem Evannek, hogy
nagyon, de nagyon óvatos leszek a jövőben. De most lépjünk tovább,
édes fiam! Evan szülei bármelyik percben megérkezhetnek.
Uzsonnára jönnek.
– Nocsak, nocsak! – kiáltotta Gideon, akit újabb meglepetés ért.
– No, most kiugrasztjuk a nyulat a bokorból!

Megváltozott, ezt Evan is érezte. Nüansznyi a változás, mégis fontos.

Mindez a balesetnek köszönhető, és ha valami jó születhet a
rosszból, akkor ez az.
A baleset utáni napon rádöbbent, mennyire sebezhető, s elfogadta,
hogy rajta kívül álló tényezők irányítják az életét. Ilyen a sors.
Kiszámíthatatlan. Sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. Illetve,
miként védekezhetünk ellene. Csak saját magában bízhat. S
egyszerre rádöbbent, hogy kicsoda valójában. Ő nem az anyja, nem
az apja, nem a nagyanyja, Glynnis, hanem önmaga. Ismeri magát. S
ezzel a váratlan felismeréssel együtt megértette, hogy nincs más, aki
leélje helyette az életét.
A saját életét éli. S övé a döntés joga. A zsigereiben érezte, hogy
magához kell ragadnia a kezdeményezést, többé nem hagyhatja,
hogy az apja befolyásolja, sem az apjáról alkotott kép, sem a múltja.
A múlt mindig jelen van, a lelkedben él, és segít kialakítani önnön
magadat. Kellő megvilágításban kell azonban rátekintetni. Ugyanis a
múlt nem uralhatja a jövőt.
Tehát Evan elhatározta, hogy őszinte lesz a szüleivel, főleg az
apjával. Hasonlóképpen, Gideonnal kapcsolatban is úgy döntött,
hogy nem titkolózik előtte. Alighogy betette a lábát, rögtön elmondta
neki, hogy babát vár tőle. Váratlanul toppant be ma délután, Evan
mégsem kertelt: nagy levegőt vett, s nekiveselkedett; bizonyos
értelemben még élvezte is, hogy elárulhatja az igazságot. Ó, micsoda
megkönnyebbülés tiszta vizet önteni a pohárba!
Feltornázta magát, mielőtt még bármelyik férfi a segítségére
siethetett volna, megkapaszkodott az asztalban, majd átbotorkált a
helyiségen; óvatosan rakosgatta gipszbe fogott lábát. Jó érzés volt
függőleges helyzetben lenni. Kevésbé sajog a mellkasa, ha áll. Ülve
sem olyan rossz a helyzet, de ha lefekszik, kényelmetlenül érzi
magát, sőt itt-ott belehasít a fájdalom. Ennek ellenére, egyfolytában
azzal vigasztalta magát, hogy nagy szerencséje volt szombaton.
Linnet tegnap kacagva mondta, hogy bizonyára vigyázott rá az
őrangyala, s talán igaza is van. Mindenesetre a baba biztonságban
van odabent, a hasában; ő maga is erős és eleven, s rövidesen
visszatér szokásos napi teendőihez.
Felvillanyozta Gideon lelkendezése. Őszinte örömmel reagált a
hírre, s Evan nem kételkedett többé abban, hogy helyrehozhatják a
kapcsolatukat. Főleg a mai nap után.
– Jól vagy, kis szívem? – kiabálta Gideon a szoba túloldaláról.
– Pompásan érzem magam! – kiáltott vissza a lány, s
rámosolygott. – Csak kinyújtózkodtam. Meg kell mutatnom a
bordáimnak… ki az úr a háznál.
Gideon vele együtt kacagott, s ismét Robinhoz fordult, aki az
előbb a New York-i és washingtoni támadásokról regélt. Ex
parlamenti képviselő lévén, megvoltak a kapcsolatai s hírforrásai.
 Evan még egy-két percig figyelte őket az ablak mellől, s lopva
elmosolyodott. Hét hónap múlva Gideonból apa lesz, Robinból pedig
dédapa. Jó sora lesz a gyermekének. Vajon kisfiú lesz? Vagy talán
kislány?
Ekkor megütötte a fülét az autófeljáróra felkanyarodó autó hangja;
visszasétált a kártyaasztalhoz, és bejelentette:
– Azt hiszem, megérkeztek a szüleim. Hallottam, hogy megállt
egy autó.
– Kocsival jöttek? – kérdezte Gideon meglepetten csengő hangon.
– Ó, igen, apa ragaszkodott hozzá. Állítólag ismeri az utat. Aznap
este, amikor együtt vacsoráztunk, közvetlenül az után, hogy
Londonba érkeztek, elmesélte, hogy gyerekkorában járt már
Yorkshire-ben.
Úgy tűnt, hogy Robin szólni készül, de meggondolta magát.
Odasétált az ablakhoz, megállt Evan mellett, átölelte, s megjegyezte:
– Hadd találgassak, aranyoskám! Azért hívtál meg, hogy elmondd
nekik, ki vagyok.
– Gondolja, hogy szükség lesz rá, Robin?
– Ezt meg hogy érted?
– Maguk ketten annyira hasonlítanak egymásra. Nem gondolod,
Gid?
– De igen – kacagott a vőlegénye, majd csatlakozott hozzájuk.
Újra felnevetett, s hozzátette: – Egyébként is úgy festünk, mint egy
templomi fogadóbizottság, olyan komolyan állunk itt, sőt szinte
mogorván.
– Nehezemre esik most az ülés – magyarázta Evan, s
rátámaszkodott Robinra.
Ekkor Margaret megjelent az ajtóban. – Ó, üdvözlöm, Gideon,
nem is tudtam, hogy itt van – mondta.
– Egyszerűen beosontam, mint egy inci-fínci kisegér, Margaret –
felelte Gideon derűsen –, jó szokásomhoz híven.
 – Ja-ja, úgy szokta, úgy szokta – válaszolta Margaret, majd
Evanre emelte tekintetét, s így folytatta: – Megérkeztek a szülei,
Miss Evan. Bekísértem őket a szobájukba. Pár percen belül
legyünnek, csak felfrissülnek egy kicsit. Elmagyaráztam nekik, hol a
könyvtár. Rögvest behozom a teát. Bizonyára megszomjaztak. Hát
még milyen éhesek lehetnek!
– Köszönöm – mondta rá Evan, miközben Margaret eltávozott.
– No, akkor letakarítom a dohányzóasztalt – dünnyögte Gideon, s
odasietett a kandallóhoz. Levette a hamutartót, a virágokkal teli
vázát, meg a könyvet, majd odahúzott két széket a pamlaghoz. – Így
ni, így jó lesz, most már mind az öten ideférünk. Körbeüljük az
asztalt.
Margaret méretes fatálcával tért vissza, melyet roskadásig
megraktak a teázáshoz szükséges kellékekkel. – Egy szempillantás
alatt visszagyüvök a szendvicsfalatkákkal, meg aztán hozom a fánkot
és a krémes piskótát is – sorolta, miután lerakta a tálcát a
dohányzóasztalra.
– Máris összefutott a nyál a számban – közölte vele Gideon. – A
maga lekváros-krémes piskótája a legfinomabb a világon.
– Maga azt’ tudja, hogy kell hízelegni, Gideon úrfi – mormolta a
házvezetőnő, s ismét elhagyta a könyvtárat. Hamarosan visszatért a
második tálca étellel, melyet lerakott az asztalra. – Maradjak, töltsem
ki a teát, Miss Evan? Vagy kegyed is elboldogul?
– Úgy vélem, magunk is megleszünk, Margaret. Azért köszönöm.
– Mestere vagyok a teatöltögetésnek meg a süteménykínálásnak –
bizonygatta Gideon, mire Margaret fejet hajtott, s már ott sem volt.
– Örülök, hogy szemtanúja lehetek a dolognak, Evan – mondta
Gideon. – Hogyan intézed?
– Nem is tudom… alighanem improvizálok.
– Csak rajtad múlik, angyalom – kotyogott közbe Robin. –
Miattam fölösleges…
 – Magam miatt teszem, meg a gyerekemért, Gideonért és magáért,
Robin. Nem gondolja, hogy mindannyiunknak számít az igazság?
Főleg, hogy útban van a gyermeken.
– Igazad van – felelte Robin, majd Gideonra nézett. – Bizonyára
te is így gondolod?
– Természetesen. A babáról is beszámolsz, Evan?
– Előfordulhat.
– Ebben az esetben, engedd meg, hogy bejelentsem… szeretném,
ha hozzám jönnél feleségül, amilyen gyorsan csak lehet. Kérlek,
mondj igent!
– Igen.
– Hurrá! Végre összeházasodunk!
Robin titokban elmosolyodott. Ezek ketten jól meglesznek.
Amennyire ő meg tudja ítélni az emberi természetet, boldogok
lesznek együtt. Összeillenek.
Egyszer csak megjelent Owen és Marietta a küszöbön:
bebámultak a tátongó könyvtárszobába.
– Anya! Apa! Gyertek be, gyertek, gyertek – rikkantotta Evan, s
odasántikált; arca csupa mosoly. – Jaj, de jó, hogy mindketten
eljöttetek!
Az anyja besietett a szobába, s óvatosan megölelgette. – Hallottam
a törött bordákról – súgta bele lánya hajába. – Ó, Evan, hála az égnek
jól vagy! Úgy aggódtam miattad.
– Remekül vagyok, anya, igazán jól érzem magam.
Ezután az apja csókot nyomott Evan arcára, s kézen ragadta. –
Olyan boldog vagyok, hogy láthatlak, kicsim – mondta; ragyogó kék
szeme meleg szeretettel fürkészte a lány arcát. – Biz’ isten rendben
vagy? Nincsenek belső sérüléseid?
– Ugyan, ne csacsiskodj, apa! Akkor ki se engedtek volna a
kórházból.
 Gideon ott termett mellettük: megölelte Evan anyját, s lekezelt az
apával. – De jó, hogy mindketten eljöttek, Mr. és Mrs. Hughes!
Üdvözlöm önöket Pennistone Royalban.
– Részünkről a szerencse – felelte Marietta széles mosollyal. – Mi
csupán… – Elhallgatott, mivel észrevette a kandalló mellett álló
Robint. Megbámulta, majd gyorsan Owenre pillantott.
Evan, aki éberen figyelt, ráeszmélt, hogy itt a kedvező alkalom:
kézen fogta az apját, s megszólalt:
– Be szeretnélek mutatni valakinek, apa. Ez itt Robin Ainsley,
Emma Harte fia.
Miközben odavezette Owent Robinhoz, tovább csacsogott: –
Nagyapa, szeretném, ha annyi idő után végre megismerkednél a
fiaddal! Apa, remélem, nem rontok most ajtóstul a házba, de ez itt az
édesapád… együtt járt Glynnissel a háború idején.
Robin kezet nyújtott.
Owen megfogta, s Robinra meredt: magára ismert az öregúrban.
Egy hosszú perc erejéig a torkára forrt a szó.
Robin szólalt meg először. – Egyszer már találkoztunk, olyan rég,
hogy bizonyára elfelejtetted már – mondta, miközben elengedte
Owen kezét. – Itt, ebben a házban. Anyáddal voltál, meg a
nagyanyáddal, Emma Harte-tal. Glynnis… az anyád, elhozott
Emmához, és történetesen épp erre jártam. Emlékszel rá?
– Halványan – felelte Owen csendesen, s továbbra is Robinra
meresztette a tekintetét. – Anyám imádta Yorkshire-t, ezért utaztunk
el ide. Uzsonnára jöttünk. Igen, emlékszem rá. Nem tudtam
azonban…, hogy maga az apám. Azt hittem, hogy Richard Hughes
az édesapám.
– Úgy is volt, Owen, úgy is volt. Ő nevelt fel, és a sajátjaként
szeretett. Ő volt az édesapád, és csodálatos apa volt – nyilatkozta
Robin teljes őszinteséggel. – Ebben nem kételkedhetsz.
Owen biccentéssel adta meg a választ.
 Marietta előlépett, közelebb araszolt Owenhez, mire a félre
gyorsan bemutatta:
– Ez itt a feleségem, Marietta.
– Örülök, hogy megismerhetem. – Robin kezébe vette az asszony
kezét, s rámosolygott.
– Édes istenem, hogy maguk mennyire egyformák – sóhajtott fel
Marietta egy perc elteltével. – Mindig azt hittem, hogy Owen
Richardra hasonlít, pedig kiköpött mása önnek.

Fantasztikusan viselkedett. Oly talpraesetten, hogy meglepte

Gideont. S bátran… mert bátorság kellett ahhoz, hogy ilyen őszinte
legyen. Semmit sem bízott a véletlenre, nem kellett találgatni, nem
volt szükség homályos célozgatásokra – s bevált a stratégia. Talán
pont a szimpla őszinteség hatott. Nyíltan beszélt, nem szépített
semmit, ami szintén számított.
Most ott feküdt az ágyon, Gideon mellett, vánkosokkal
alátámasztva; elbóbiskolt a kora esti szürkeségben. Hirtelen rátört a
fáradtság, mire Gideon felkísérte a hálószobába, s ott maradt
mellette… hiszen nem akarta egyedül hagyni; ő is olyan
magányosnak érezte magát mostanában, annyira egyedül volt
nélküle. Mások voltak, s a köztük lévő különbség miatt kissé
eltávolodtak egymástól; de most, szerencsére, ismét közelebb
kerültek, s akármi történik ezután, nem hagyhatja, hogy bármi is
közéjük férkőzzön.
Gideon felkönyökölt, s letekintett Evan arcába. Az álom
kisimította a lány bájos vonásait. Miért is kételkedett benne?
Természetesen csak a saját ostobasága folytán.
Már kilenc hónappal ezelőtt, amikor megismerkedtek, észrevette,
mennyire más ez a nő, mint a többi: egyenes és őszinte, megvannak a
maga erkölcsi elvei és normái, s mellette igen intelligens is. Ez az új
keletű hezitálás azonban elkedvetlenítette; s mellette az, ahogy a lány
az apjával viselkedett. Pedig természetes, hogy bálványozza az
édesapját – hát nem ugyanígy érez ő is az atyja iránt?
Kisöpört egy hajtincset Evan arcából, mire a lány kinyitotta a
szemét, s egyenesen ránézett.
Gideon viszonozta a pillantását; mosoly játszadozott az ajka körül,
s tiszta, zöld szeme megtelt szerelemmel.
– Mit nem adnék azért, hogy tudjam, mire gondolsz, Gideon
Harte!
– Egyszerűen az járt a fejemben, mennyire szeretlek. – Gyengéden
Evan hasára tette a kezét. – S mennyire imádom a pocakodban
növekvő csöppséget.
Evan arca boldogan felragyogott, s mintha áttetsző fény töltötte
volna be szürkéskék szemét. – Én is szeretem őt.
– Ó, Evan, szerelmem, annyira sajnálom, hogy olyan mufurc
voltam az elmúlt hetekben. Megbocsátasz nekem?
– Nincs mit megbocsátanom. Nem viselkedtem elég
egyértelműen.
– Ma viszont rettentő bátor voltál, hiszen végre beszámoltál
apádnak Robinról.
Evan fintorgott. – Nehéz elmondani az igazságot. Pedig érdemes.
Milyen szörnyű lenne, ha apám nem tőlem hallaná először, kicsoda
Robin. Képzeld el, hogy érezné magát… bizonyára úgy gondolná,
hogy elárulták.
– A szempillája sem rezdült, amikor bejelentetted, hogy terhes
vagy, januárban férjhez mész, és reméled, hogy el tudnak jönni
anyáddal a menyegzőre, mert nélkülük nem esküvő az esküvő. Olyan
tárgyilagosan adtad elő, hogy még engem is megleptél egy pillanatra.
– Tudtam, hogy ki kell mondanom, egyszerűen közölnöm kell
vele, józanul, köntörfalazás nélkül. Nem akartam érzelgősen tálalni a
dolgot, mert úgy nehezebb lett volna.
 – Megvallom, Evan, apád remekül fogadta a hírt, és anyád majd’
kiugrott a bőréből, annyira örült a babának. „Az első unokám”,
hajtogatta, és a végén még apád is elmosolyodott. Nem is
kérdezősködött. Nekem viszont lenne egy kérdésem, drágám.
– Mi lenne az?
– Miért januárban? Miért várunk addig az esküvővel?
– Szívesen előbbre hoznám, Gid, de nem szoríthatjuk háttérbe
Linnet menyegzőjét. Még akkor is beárnyékoljuk Linnet Juliannel
kötött frigyét, ha sebtében összeadnak bennünket az anyakönyvi
hivatalban, vagy titokban házasodunk, nem gondolod?
– Igazad van. Így viszont igen szépen… kigömbölyödve fogsz
örök hűséget esküdni nekem.
Evan kuncogni kezdett, s rábólintott. – Valóban, de fene se bánja,
egyébként sem vágyom nagy lakodalomra. Csak a te családod lesz
jelen, meg az enyém.
– Elég terjedelmes a famíliám, azt is mondhatnám, a közös
famíliánk.
– Igaz. Van itt még valami, Gid. Ha nem tévedek, az emberek
manapság félnek egy kicsit az utazástól, ugyebár?
– Értem, mire akarsz kilyukadni… Most hogy minden tele van a
terroristákkal, a hírek és talán a levegő is, előfordulhat, hogy a
húgaid nem szívesen repülnek át az Atlanti-óceán felett.
– Pontosan.
– Legyen hát január – egyezett bele Gideon, s a karórájára
sandított. – No, lemegyek és megnézem, mi a helyzet. Velem tartasz?
– Igen, nekem is ott a helyem. Kíváncsi vagyok, mihez kezd apám
Robinnal.

Mindhárman a kövezett hallban üldögéltek, a kandalló előtt: Evan

anyja, az apja meg a nagyapja. Evan korábban a drámai hatás
kedvéért „nagyapának” szólította Robint, most azonban eltűnődött,
vajon nem veszi-e zokon az öregúr, ha ezután is így hívja; majd
később megkérdezi tőle, ha kettesben maradnak.
Három szempár szegeződött rájuk, miközben Gideon a nagy
karosszékhez támogatta Evant, s az anyja meg is jegyezte:
– Kényelmetlen lehet ide-oda vonszolni azt a gipszet.
– De még milyen kényelmetlen, anya! És fárasztó is. – Majd hol
Robinra, hol az apjára nézett, s így mentegetőzött: – Fölöttébb nyers
voltam az imént, apa, de úgy éreztem, ez az egyetlen módja annak,
hogy elmondjam Robin és Glynnis történetét.
Owen odasietett hozzá, s megcsókolta a lánya feje búbját. – Jól
tetted, Evan. Előbb-utóbb úgyis rájöttem volna, mi az igazság. Jobb,
hogy tőled hallottam, kicsim. Anyád és Robin is így vélekedik.
Felnőtt ember vagyok. Megbirkózom az igazsággal, még ha
váratlanul ér is.
– Tudom, apa.
– Sajnos indulnom kell – jelentette be Gideon, akit sürgetett az
idő.
– Jaj, olyan hosszú az út! – kiáltott fel Evan. – Fárasztó annyit
vezetni.
– Nem lesz fárasztó, mert a Yeadoni Repülőtéren felszállok egy
helikopterre. Egyet pislantasz, és már Londonban vagyok. – Gideon
arcon csókolta a lányt, s óva intette: – Ne kelj fel, kis szívem!
Később telefonálok.
– Rendben van, Gid – felelte Evan, s rámosolygott. Megcsókolta
ujjait, és a fiú ajkához szorította őket. – Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Gideon elbúcsúzott a többiektől is, és már ott sem volt; Evan
kényelmesen nekidőlt a vánkosoknak, élvezte a tűz melegét, s a
pislákoló fényt. Igen lakályos volt idelent, bár roppant nagy tér ölelte
örül, s egyszerre olyan boldognak érezte magát, hiszen itt ülhet a
szüleivel és Robinnal… a családjával.
 Mindhárman a koktéljukat kortyolgatták, s békésen társalogtak,
van pedig narancslét szürcsölgetett: a baba motoszkált a fejében, s
Gideon meg a közös jövőjük. Végtelenül boldog volt, amit egy ideig
alig tudott elhinni.
Később Margaret bejelentette, hogy feltálalta a vacsorát a
reggeliző sarokban; Owen segített a lányának felkecmeregni a
székről; Robin pedig kivezette őket a kövezett hallból, s közben
elcsevegett Evan anyjával, a lovakról meg erről-arról. Evan nem is
tudta, hogy az anyja kedveli a lovakat és a lóversenyt. Vajon miért
nem hallott eddig róla? Hát igen, alig tud valamit az édesanyjáról.
Ahogy az apja is kész talány. Ma délután kiderült, hogy találkozott
már Robinnal, és ebben a házban is járt már. Vajon miért volt olyan
titokzatos? Nos, Evan sejtette, mi erre a válasz…

Evan annyira fáradt volt vacsora után, hogy megkérte az anyját:

segítse fel az emeletre. Miután levetkőzött, és bebújt az ágyba,
Marietta leült az ágy szélére, s megfogta a kezét.
– Örülök, hogy beszéltél apádnak Robinról, és a babáról is, Evan,
de főleg Robinról. Ezt meg kellett tudnia, – mondta komoly
ábrázattal, miután megköszörülte a torkát.
Evan riadt pillantást vetett rá, majd habozva így szólt:
– Olyan furcsán mondod ezt, anya, mintha neked már nem is
lenne újdonság.
– Tulajdonképpen tudtam róla, bár nem árultam el apádnak –
felelte Marietta csöppnyi habozás után.
Evan szeme kikerekedett. Közelebb húzódott az anyjához. – Ki
mesélte el? Jaj, micsoda kérdés! Ki más, mint a mama?
– Úgy van. A nagyanyádtól hallottam, bár nem volt bőbeszédű.
– Nem értem, mire célzol.
– Észrevettem. Adj egy percet, rögtön visszajövök! – Marietta
elindult az ajtó felé, s szó nélkül kiment.
 Evannek alig maradt ideje arra, hogy eltűnődjön anyja váratlan
vallomásán, mert Marietta máris visszatért a hálószobába, s halkan
betette maga mögött az ajtót. Barna papírdobozt hozott, s mikor
visszament az ágyhoz, lerakta Evan ölébe.
– Mi ez? – kérdezte Evan, s felpillantott Mariettára.
– Emma Harte levelei, melyeket az évek során Glynnisnek írt.
Glynnis mindet megtartotta, s az volt az egyik utolsó kérése, hogy
hozzam el őket a lakásáról. Megkért, hogy adjam oda neked, de csak
neked. A szavamat kellett adnom, amit természetesen meg is tettem.
– De azért beleolvastál. – Nem is kérdésként hangzott ez, inkább
megállapítás lett belőle; s megemelkedett Evan szemöldöke.
– Igen, majdnem mindet elolvastam. Nem volt így lepecsételve.
Én csomagoltam be. Valahol legbelül éreztem, hogy nem bánná…
Különleges volt a kapcsolatunk, a nagyanyád szeretett engem, s
bizalommal volt irántam.
– Ezt mindig is sejtettem, anya. Tehát elolvastad a leveleket, és
rájöttél, hogy apa Robin fia.
Marietta felsóhajtott. – Igen… többek között erre is rájöttem. De a
nagyanyád a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül juttassam el hozzád a
leveleket. Íme, itt vannak!
Evan ismét nekitámaszkodott a párnáknak. – Ugye, fel akarta
fedni előttem a titkait? De miért?
– Mindig is hittem abban, hogy az igazság felszabadít… szerintem
ezért tette. A tudomásodra akarta hozni az igazságot; róla, a régmúlt
életéről és apád örökségéről. – Odahajolt Evanhez, s csókot lehelt az
arcára. – Most már mind a tiéd, kicsim… ha kedved tartja, bármikor
elolvashatod őket. De ne feledd: avatatlan szemnek nem valók!
– Megértettem, anya, és köszönöm, hogy idehoztad őket. Biztos,
hogy apa nem tud róluk? Nem lehet, hogy beléjük kukkantott, mikor
nem láttad?
 – Á, nem, nem, beraktam őket egy bank értékmegőrzőjébe –
nyugtatta meg Marietta.
Evant elfogta a kacagás. – Nahát, anya, hogy te micsoda
meglepetéseket okozol!
Amikor magára maradt, nem bírta ki: fáradtság ide vagy oda,
belelesett a csomagba. Miután kibontotta a zsineget, hatalmas
kartondobozra bukkant, telis-tele levelekkel. Találomra kihúzott
egyet, s két órán át olvasta Emma leveleit, melyeket a nagyanyjának
írt… a végén már majd’ leragadt a szeme. Meglepte, s ámulatba
ejtette mindaz, amit olvasott, időnként még a könnyei is
előbuggyantak.
Végül nem maradt más választása: lekapcsolta a villanyt, s álomra
hajtotta fejét. Nem volt azonban nyugodt az álma – Emmáról,
Glynnisről és a több mint ötven évvel ezelőtt történt eseményekről
álmodott…
 MÁSODIK RÉSZ

Emma és Glynnis
1950 nyara

A szerelem törött kapu, falba ütött rés,

Jöttödet várja, s lassanként felemészt;
S a büszke szív vára immár a végzeté.
RUPERT BROOKE: „SZERELEM”, 1913
 29

Édes emlékek rohanták meg Emmát, mikor megnézte, hol

bélyegezték le a borítékot. WALES. Rögtön kitalálta, ki a feladó,
hiszen a kézírást is felismerte. Türelmetlenül kinyitotta a levelet, és
sietve elolvasta.

Kedves Mrs. Harte!

Itt vagyok a Rhondda-völgyben, látogatóba érkeztem a szüleimhez.
Olyan jó újra látni a családot. Úgy tervezem, hogy felutazom
Londonba is. Bízom benne, hogy lesz alkalmunk együtt ebédelni,
esetleg megiszunk egy csésze teát. A Hyde Park Hotelben szállok
meg, és előreláthatólag a következő hétvégéig ott is maradok.
1950. május 27.
Szeretettel:
Glynnis

Emma visszacsúsztatta a levelet a borítékba, elővette a levélpapírt, és

megírta a választ.

Legdrágább Glynnisem!
Milyen kellemes meglepetés, hogy ismét hallok felőled.
Megörvendeztetett a hír, hogy itt tartózkodsz a partjainkon. De jó
lesz ismét találkozni veled annyi év után! Már alig várom. Kérlek,
hívj fel, amint megérkeztél Londonba, összehozunk egy közös ebédet.
1950. június 1.
Igaz szeretettel: E.H.

Félbehajtotta a levelet, majd beletette egy borítékba, megcímezte, és

felbélyegezte. Nekitámasztotta a borítékot a lámpának, egy percig
mereven nézte, s újabb mosoly terült el az arcán. Ó, milyen jó lesz
újra látni Glynnist. Hiányzott neki a régi titkárnője… hiányzott a
szépsége, igéző bája, kelleme és gráciája, lendületesen ringó walesi
akcentusa. Vajon hogy néz ki most? Már régóta nem küldött
fényképet magáról.
Hátratolta a széket, felállt, és odasétált a fellápra néző, hatalmas
ablakhoz. Csodálatos nap volt, napsütötte és meleg, s az ég kék, mint
a veronika.
Amennyire az időjárásból meg lehet ítélni, kellemes nyár elébe
néznek. Legalábbis Emma így remélte. Tavaly elég sokat esett az
eső, s úgy érezte, hogy egy esőerdő közepén él.
Bár ebben az évben javarészt Yorkshire-ben szeretné tölteni az
időt, tudta, hogy el kell látogatnia Dél-Franciaországba is, a Villa
Faviolába.
Immár öt éve annak, hogy véget ért a háború, mégis temérdek
munka akad a nyaralóban. A háború alatt elhanyagolták; a nácik
tiszti szállásnak használták, ami szintén nagy károkat okozott. Emma
már tavaly helyrehozatta az épület egy részét, de még mindig bőven
akadt tennivaló.
Talán augusztusban vagy szeptemberben átruccanhat; Blackie
megígérte, hogy vele tart; bizony, el is kél a szakértelme és a
szaktudása. Emma gyakorta ugratta: a fejéhez vágta, hogy a szíve
mélyén még most is csak egy kőműves, akárcsak negyvenöt évvel
ezelőtt, amikor először találkoztak. Blackie ilyenkor vele együtt
kacagott, élvezte a csipkelődést, s Emmához hasonlóan sóvárogva
gondolt vissza első, együtt töltött napjaikra; akkoriban mindketten
szegények voltak, s azon törték a fejüket, miként alapozhatnák meg a
jövőjüket.
Emma az órájára pislantott, s látta, hogy még csak tizenegy óra.
Végül is ideje kimenni a rekettyésbe. Hátat fordított a pazar
látványnak, átvágott az emeleti szalonon, újra odaült a György kori
íróasztalhoz, és végigolvasta a postáját. Miután odatelefonált a leedsi
áruházba, s felhívta a londoni titkárnőjét is, besietett a hálószobába,
és átöltözött.
Nemsokára már a lépcsőn szaladt lefelé, majd a konyha felé
fordította lépteit.
Hilda összerezzent, s körbepillantott, mikor kivágódott az ajtó. –
Jaj, a szerelmetes mindenit! – kiáltotta. – Hijj, de rám ijesztett, Harte
naccsága. Még a lelkem is beleröcögött, a’biza.
– Ne haragudj, Hilda! Csak szólni akartam: sétálni megyek. Friss
levegőre vágyom. Gondoltam, fél kettő körül ebédelek. Neked
megfelel?
– Má’ hogyne felelne, naccsága. Kiókumláltam ám az ebédet, lesz
fájintos lepényhal sült krumplival meg zsenge borsóval, azt’ karfiol a
kertből, a maga szája íze szerint főztem meg, azt’ még rittyentek
melléje szószt is, metélő petrezselyemből. Mit szól hozzája, Harte
naccsága?
– Jól hangzik, Hilda, ínycsiklandozóan. Ha gondolod, miután
visszajöttem, megtervezhetjük a holnapi vacsorát. Mr. O’Neill
holnap is eljön hozzánk, ahogy minden pénteken. Igazán kedvére
tehetnél. Készítsd el valamelyik kedvenc ételét! Miss Daisy is itt lesz
Mr. Amoryval és a kis Paulával.
Hilda arca egyetlen hatalmas mosoly lett. – Óóó, naccsága,
micsoda cukorfalat az a lyányka! Az a kis pirospozsgás pofija. Aj, de
imággyuk mi mind a kis szentemet, Mrs. H.!
– Igen, nem vitás, hogy elragadó gyermek, Hilda. De tudod, ezt
már ő is észrevette!
Hilda felkacagott, ismét a lábasok felé fordult, s már a holnapi
vacsorát tervezgette.

Miközben az imádott felláp felé baktatott, melyet már tízéves

korában, gyerekfejjel is a sajátjának tekintett, magába itta e
magányos vidék hűvös szépségét. Egyesek szerint sivár és
barátságtalan e tájék, Emma azonban vigasztalónak és
megnyugtatónak találta, s pont a táj kérlelhetetlensége táplálta benne
az erőt és a céltudatosságot. Itt sohasem érezte a magányt; békére
talált a hullámzó dombok között, hiszen ő is innen származott.
Kitartóan kaptatott a dombtető felé; észrevette, helyenként milyen
száraz és kiégett a fű, de hát az évnek ezen időszakában mindig fakó
a környék. Augusztus végére kivirágzik az erika, s bár ez csak
egyszerű csarab, a dombokat bíborszínű takaróba vonja, melyet
színpompás, hullámzó tengerként ringat a nyár végi szellő.
Végül felért a dombtetőre, a kedvenc helyére, s leült a nagy
kőlapra, amely beékelődött a két óriási kő között rejtőző fülkébe.
Fölötte az ég felé törő, hatalmas monolitok, az örök csodálat tárgyai.
Több millió évvel ezelőtt pottyantotta ide őket a természet; tömör
szobrokra emlékeztettek, melyeket mindenható kéz faragott ki. S
elébe tárult a lélegzetelállító panoráma, melyet oly jól ismert: a
mindent körülölelő felláp, s alatta a zöldellő völgy, ahol a folyó
ezüstszalagként tündökölt a ragyogó júniusi napfényben.
S ekkor megcsapta orrát a lápvidék növényeinek illata, s
visszarepítette a gyermekkorába; lehunyta szemét, és egy pillanatra
az édesanyjára gondolt, aki szintén imádta a hangafüves pusztaságot.
De főleg a Világ Tetejét. Egy nap ismét elmegy oda… ahová
annyiszor ellátogatott az anyjával és Edwin Fairleyvel. Valamikor
réges-régen, zsenge ifjúsága idején, amikor még tapasztalatlan volt, s
túlságosan bizakodó. Hallotta a méhek tompa zümmögését, ahogy
táncot lejtenek a levegőben a sárga sünzanót s a lápvidék aprócska
virágai felett, s amikor felpillantott, látta, hogyan pörögnek-
forgolódnak a kenderikék meg a pacsirták a napsütésben. Káprázatos
nap volt, lágyan ölelő.
Lehunyta szemét, s Paulra gondolt, ahogy mindig, idefent a
fellápon. Hát igen, egyébként sem feledte: nap mint nap eszébe jutott
egy-egy percre. Örökre a szívébe zárta. Ó, mennyire hiányzik neki,
hiányzik a felhőtlen jókedve, a szerelme s megértése, vonzereje,
leleményessége. Soha nem született hozzá hasonló, s ezután sem fog.
Annyira hiányzik neki… annyira, hogy néha majd’ eszét veszti.
Mégis szerencsés volt az életben. Van két, odaadó fivére, Winston
és Frank, s ott van imádott barátja is, Blackie O’Neill. Meg a
gyermekei és az unokái, sőt most már eggyel több unokája van: a
kedvence, Paula. Paul McGillről kapta a nevét, az ő unokája, s
hasonlít is rá. Sötét hajú, s egzotikus a csodálatos, ibolyaszínű
szemével.
Hirtelen eszébe ötlött a fia, Robin, s beléje nyilait a félelem, mikor
a Glynnisszel folytatott régi románcára gondolt. Vigyáznia kell,
nehogy a fülébe jusson, hogy Glynnis Londonban van. Hátha látni
akarja.
„Á, nincs itt semmi gond”, bizonygatta magának Emma; Glynnis
már réges-rég közölte vele, hogy soha többé nem akar találkozni
Robin Ainsleyvel. Mivel olyan csúnyán elbánt vele, és összetörte a
szívét. Nos, a megsebzett szív előbb-utóbb meggyógyul; de Glynnist
nyilvánvalóan hidegen hagyja Robin. Hozzáment az amerikai
kiskatonájához, Richard Hugheshoz, aki a sajátjaként neveli fel
Robin gyermekét. Kell ennél több egy nőnek, mint egy jólelkű
ember, szerető férj, aki elfogadja olyannak, amilyen, s ráadásul még
bálványozza is? Glynnis is a sors kegyeltje.

– Hű, de jól nézel ki! – lelkendezett Emma, s leplezetlen pillantással

tekintett Blackie arcába. – Egészen… fess vagy. Igen, igen, pontosan
ez a szó illik rád. Bár azt is mondhatnám, hogy pazar. Mellesleg
szólva, meseszép az öltönyöd.
Blackie hátravetette fejét, és harsányan felkacagott. Miután
alábbhagyott vidámsága, alaposan szemügyre vette Emmát, s közölte
vele:
 – Nálam hízelgéssel bármit elérhetsz, pindurkám, és ha ennyi év
után nem ismernélek már ennyire, azt mondanám, hogy nem
véletlenül udvarolsz most nekem.
– Ne légy már csacsi! Nincsenek hátsó szándékaim.
– Hát nem ugyanezt mondtam, Emma, édesem? Egyébként is
tudod, hogy mindenem a tiéd lehet. Bármit akarsz, a tiéd. Tudod,
mennyire szeretlek, Emm.
– Én is szeretlek, Blackie. Atyaég, hány éve tart már a
barátságunk! Tulajdonképpen egész életemben a barátom voltál.
– Szent igaz, és micsoda mókás, incifinci lányka voltál, csupa
csont és bőr, mégis olyan szép voltál már akkor is, drágaságom. A
nemes kisvirág, mely a dudva között cseperedett fel, Fairley Hallban.
– Blackie ajkáról felszakadt egy sóhaj. – Ej, be rég volt már ez,
legalább ötven esztendeje! – Figyelmesen végigmérte Emmát. –
Mondhatom, te is elég csinibini vagy, Emma Harte. Hű, de kicsípted
magad, csak nem bálba készülsz?
Emma elnéző mosollyal válaszolt. – Nem bálba készülök. Amikor
bejelentetted, hogy korábban jönnél, úgy gondoltam, felöltözködöm,
hiszen hosszú lesz még a nap.
– Elegáns vagy, mint mindig, Emma. Úgy vettem ki Winston
szavaiból, hogy gratulálhatok.
Emma kedvesen ránézett, zöld szeme résnyire szűkült.
– A bátyád azt pletykálta, hogy a Yorkshire-i Egyesült Lapkiadó
Vállalat irányítása alá került a Yorkshire Morning Gazette. Vagyis a
tiéd lett, Emma. Végre legyűrted Edwin Fairleyt. Győztél,
pindurkám.
– Ugye, mindig is tudtad, hogy így lesz, Blackie O’Neill? – felelte
rá Emma, s hangja kihívó élt kapott. Peckesen kihúzta magát a
széken.
 – Már hogyne tudtam volna? Úgy láttam, hogy mindenáron meg
akarod szerezni azt a lapot, még ha a fene fenét eszik is. Szóval,
mondd csak…
– Végtelenül türelmes voltam, és gyenge ellenféllel találtam
szembe magam. Északon az én napilapjaim a legkeresettebbek, sok
olvasót elcsábítottak a Gazette-től, és néhány más újságtól is. Ne
kerteljünk, Blackie, a Gazette már a háború vége óta veszteséges.
Egy szó, mint száz: a földbe döngöltem.
– Tudatosan? – Blackie kifújta a szivarfüstöt; ott ült, és
elgondolkozva tanulmányozta Emmát.
– Miért ne? Természetesen. És lelkiismeret-furdalás nélkül. Edwin
Fairley csapnivaló üzletember. Inkább ügyvédnek való. Szent
meggyőződésem, hogy a szakmájánál kellett volna maradnia.
– Winston azt mesélte, hogy Edwin eladta a részvények többségét,
ami nyilvánvalóan ostoba lépés volt. Meggyöngítette a pozícióját,
nemde?
Emma rábólintott. – Már régóta nem erőből politizál. Mégsem
mondott le az elnökségről, ami óriási hiba volt.
– Miért?
– Mert ingatag lábakon állt, és magára haragította a többi
részvényest, mégsem törődött velük. Azt hitte, hogy ő a Jani. Nem
látott az orránál tovább, a többiek pedig nem voltak hűségesek hozzá,
csak a saját bukszájukkal foglalkoztak. Nagylelkű ajánlatot tettem
nekik, új vezetőséget ígértem, mégis a pénz tette meg a kellő hatást.
Naná! Pénz beszél, kutya ugat, Blackie. Ezt tőled tanultam, még
kölökkoromban.
Blackie rámosolygott, felállt, s odalépett a balusztrádhoz:
letekintett a teraszról a hosszan elnyúló pázsitra. Egyszer csak
megfordult. – Winston azt mondta, hogy Edwin végül eladta a
részvényeit a Harte Vállalkozásoknak – hadarta.
– Igen. Nem volt más választása.
 – Winston szerint ez merész sakkhúzás volt a részedről, és
egyetértek vele. Mégis meglepett, hogy nem mentél el az
igazgatósági ülésre.
– Miért mentem volna? Winston ott volt, ő képviselt.
– Hogy szemtanúja legyél Edwin bukásának, Emm.
Erre kőkemény s rideg lett az a gyönyörű, zöld szempár. Emma
kihúzta magát a széken, büszkén feltartotta fejét, s jeges hangon így
nyilatkozott:
– Negyvenöt éve közöltem Edwin Fairleyvel, hogy többé látni se
akarom, soha életemben. Azóta nem találkoztunk. Csak nem
gondolod, hogy most kíváncsi vagyok rá? Pont te, Blackie? Az
egyetlen igaz barátom?
– Nem mondtam, hogy látni szeretnéd – szabadkozott Blackie, s
megrohanták az emlékek. Egyszer majdnem megkorbácsolta Edwin
Fairleyt a miatt, ahogy Emmával bánt. És sokáig, igazság szerint
hosszú-hosszú évekig, sajnálta, hogy nem tette meg. Ugyanis az
uraság rászolgált.
– De az óta már sok víz lefolyt a Temzén – szólalt meg Emma. –
Akárhogy is, Winston elégedettnek látta Edwint az ülésen, amit kissé
furcsállottam. Közöltem vele, hogy minden valószínűség szerint a
megkönnyebbülést látta Edwin arcán.
– Nem lehetett elégedett, ez képtelenség, Emma! A Gazette három
generáción keresztül a Fairley családé volt. Edwin most a kezedre
játszotta.
Emma kacagásban tört ki. – Megkönnyebbülés ez, Blackie,
levettem a terhet Edwin válláról. Már másodízben.
– Igaz, pindurkám – suttogta Blackie, nyájas orcával. Majd arra
gondolt, hogy Edwin valóban fellélegezhetett, de ennek igazi okát
Emma sosem fogja kitalálni.
 – Nagyi, nagyi, nagyi! Itt vagyok – harsogta Paula. Az ötéves
csöppség kövér lábacskái futva közeledtek a teraszon, körülöttük
fodrozódott a lányka nyári ruhája; arca mosolyban fürdött.
Emma felpattant, s az unokája elé szaladt. – Lassabban,
drágaságom, nem szeretném, ha elesnél! – kiáltotta. Lehajolt, elkapta
Paulát, és megölelgette. – Nem szabad ilyen gyorsan futni,
galambocskám.
A gyermek komolyan ránézett, aztán kiszabadította magát, és
odafutott a terasz végébe, Blackie-hez. – Szia, szia, Blackie bácsi!
Blackie boldog mosollyal föléje hajolt, s a tenyerével gyengéden
végigsimogatta a kislány sötét hajfürtjeit. – Hát nem te vagy a
legszebb kislányka, pindurkám? – búgta, s fekete szeme megtelt
szeretettel.
– Shane-t akarom, Shane-t akarom, Blackie bácsi! Hol van Shane?
– követelőzött a kislány.
– Iskolában, drágaságom.
– Holnap eljöhet játszani?
– Biztosan eljöhet, Paula.
– Jaj, de jó! – tapsikolt a kislány.
Ahogy Emma feléjük közeledett, Blackie felpillantott, s elállt a
lélegzete. Még ilyen közelről is úgy nézett ki, mint lány korában, rőt
arany haja csillámlott a nap fényében. S ugyanolyan szépnek látta,
mint akkoriban… sok-sok évvel ezelőtt, mikor először találkozott az
ő éhenkórász lánykájával a ködlepte fellápon, s követte addig a
nyomorult házig, Fairley Hallig. Önkéntelenül végigborzongott.
Mikor Emma megállt, felpillantott Blackie arcába, s morcosan
megkérdezte:
– Olyan gyászos képet vágsz, Blackie. Valami baj van?
– Nem, már nincs, pindurkám. Most már nincs. – Ragyogó
mosollyal ajándékozta meg az asszonyt, áthajolt a gyerek fölött, s
csókot nyomott Emma arcára. – De szeretném, ha tudnád: számomra
még mindig a lápvidék lánykája vagy. És az leszel a halálom napjáig.
 30

Abban a percben, ahogy Glynnis belépett az irodába, Emmának

olyan érzése támadt, mintha el se ment volna. Egy pillanat alatt
tovatűnt az elmúlt évtized, s Emma ismét a háború éveiben találta
magát. Elárasztották az emlékek, s a sírás fojtogatta.
Átsietett az irodáján, s a két nő gyengéden összeölelkezett. Majd
Emma távolabb lépett hajdani titkárnőjétől, a szemébe nézett, s
rámosolygott. – Glynnis, alig változtál! – lelkendezett. – Ugyanúgy
nézel ki, mint régen, talán egy csöppet vékonyabb lettél, de bájos
vagy, mint mindig.
– Pár évvel idősebb lettem, Mrs. Harte, de azért köszönöm. Amint
látom, ön egy napot sem öregszik.
Emma elégedetten nevetgélt, miközben mindketten odasétáltak az
ülőgarnitúrához, amely a londoni áruházban lévő iroda túlsó végében
állt. – Elárulok valamit – mondta Emma bizalmasan, miközben
leültek egymással szemben. – Most áprilisban voltam hatvanegy
éves. Nem mintha megérezném. Tulajdonképpen a szívem mélyén
még mindig fiatalasszonynak érzem magam.
– Annak is látszik! – vágta rá Glynnis, s komolyan gondolta.
– Szívem szerint elvittelek volna ebédelni, drága Glynnis, de azt
mondtad, hogy inkább az uzsonnát választod. A telefonban
említetted, hogy valami gondod van. Csak nincs valami baj?
– Dehogyis, Mrs. Harte. Csak arról van szó… nos, tudja, Owent is
magammal hoztam Angliába. A szüleim még pólyásként látták
utoljára, és most itt van velem, Londonban. Az ebéd szent és
sérthetetlen a szemében, imádja. Csupán ezért javasoltam az
uzsonnát.
 Emma a fejét csóválta, s felkacagott. – Ó, nyugodtan velünk
ebédelhetett volna! Ne felejtsük el, hogy ő is az én unokám. Úgy
örülök, hogy itt van. Tipegő kisgyerekként láttam utoljára.
– Aranyos kisfiú, büszke vagyok rá. – Glynnis habozott, majd
halkabbra vette a hangját, így beszélt tovább: – Úgy néz ki, mint
Robin.
– Csakugyan? – felelte rá Emma, s eleven, zöld szeme
érdeklődéssel felcsillant. Előrehajolt, és megkérdezte: – És most hol
van?
– Gwyneth, az unokahúgom vigyáz rá. Elvitte az állatkertbe. Már
férjes asszony, Hampsteadben él, de olyan kicsi a lakásuk, hogy
gondoltam, kényelmesebb, ha szállodába megyünk. Ezért lakunk a
Hyde Park Hotelben.
– Értem. Ugye, jól van? Mármint az unokahúgod.
– Ó, igen. Még nincsenek gyerekei, de boldogan élnek a
férjével… – Glynnis nem fejezte be a mondatot.
Hallgattak egy kicsit.
Emma hátradőlt a pamlagon, s tüzetesen szemügyre vette Glynnis
Hughest; számtalan kérdés motoszkált a fejében. Bizony, bizony,
eltűnődött azon, hogy Glynnis boldog-e Richard Hughes oldalán.
Vajon sikeres lett a házasságuk? És még most is az? Bár Glynnis
rendszeresen levelezett vele, ritkán emlegette Richardot és a
házaséletüket.
Glynnis, akinek feltűnt Emma fürkész tekintete, megköszörülte a
torkát. – Ön megbámul engem, Mrs. Harte. Most rajtam a sor, hogy
megkérdezzem: csak nincs valami baj?
– Szó sincs róla, Glynnis, csak azon morfondíroztam, hogy vajon
te jól megvagy-e az uraddal. A leveleidben nem sokat mesélsz róla.
Legalábbis ritkán emlegeted Richardot. Pedig olyan kedves
fiatalembernek láttam.
 – Az is. Nincs itt semmi gond. Úgy értem, minden rendben van.
Jó a házasságunk, és Richard él-hal Owenért. A születése napjától
kezdve úgy bánik vele, mint a saját gyermekével, de ezt ön is tudja.
És egyszer sem kérdezte meg, ki az apja. Richard jó ember, és
kedves is.
– Akkor jól ítéltem meg. Mindig is bíztam benne, Glynnis.
Örülök, hogy számíthatsz rá. Jut eszembe, miért nem tartott veled?
– Az igazat megvallva nem akart. Tudja, az elmúlt évben
ugrásszerűen felfejlődött a vállalkozása. Bejött a manhattani
régiségkereskedés, sőt még lakberendezést is vállalt néhány
kliensének, akik az angol György kori bútorokat gyűjtik. Ez Richard
szakterülete. Szóval, pillanatnyilag több nagyobb megbízása is van,
és ha ő egyszer beleveti magát a munkába, akkor ott nincs megállj. –
Mosoly játszadozott Glynnis ajka körül. – Ebből a szempontból önre
hasonlít, Mrs. Harte. Bizonyára azért is értem meg annyira, mert
önnek dolgoztam.
Cinkosan összenevettek, s ekkor kopogtattak, majd kinyílt az ajtó.
Alice, Emma titkárnője, bedugta a fejét, és megkérdezte:
– Hozzam be a teát, Mrs. Harte?
– Igen, köszönöm, Alice. – Majd Glynnisre pillantott, s ekként
érdeklődött: – Mit tervezel a hétvégére?
Vendége apró vállrándítással válaszolt. – Semmi különöset.
Gondoltam, elviszem Owent Hampton Courtba, ellátogatunk egy-két
helyre. Szeretném, ha megismerné a másik hazáját… az én hazámat.
– Mi lenne, ha megmutatnád neki Yorkshire-t? – javasolta Emma,
s felszaladt vörösesbarna szemöldöke. Miután észrevette a Glynnis
arcán átsuhanó meglepetést, így folytatta: – Szerintem, elhozhatnád
Owent Yorkshire-be, Pennistone Royalba, hadd legyen velem egy
kicsit! Egy hétvége erejéig. Én már ma este elindulok, és ha holnap
odautaztok, ott tölthetitek a péntek estét, a szombatot meg a
vasárnapot. Bizonyára élvezné a kirándulást, kedveském.
 – Ó, Mrs. Harte, pompás ötlet, de biztos ön ebben? – Glynnis kék
szeme felcsillant.
– Abszolúte, és szívesen megismerkednék Owennel. Bizonyos
szempontból olyan, mintha már ismerném, hiszen mindenről
beszámolsz a leveleidben, de ha ott nyüzsögne körülöttem a hús-vér
gyermek… az annyira… de annyira boldoggá tenne.
– Egy itt a bökkenő. – Glynnis elhallgatott, s megváltozott az
arckifejezése. Aggódó pillantást vetett Emmára. – Ugye, ő nem lesz
ott? Nem szeretnék összefutni vele.
– Ó, nem, nem! Mindig telefonál, mielőtt beugrik hozzám, bár
mostanában többnyire Londonban tölti az időt. Sikeres parlamenti
képviselő lett belőle.
Glynnis szótlanul rábólintott: nem merte kiejteni a nevet, s
gondolta, jobb, ha nem is faggatózik.
Alice bejött a tálca teával, s letette közéjük a dohányzóasztalra,
aztán Emmára mosolygott, és kisietett.
– Engem Tomkins visz Yorkshire-be, de neked is rendelek kocsit
meg sofőrt, Glynnis. Holnap reggelre – jelentette be Emma, miután
kitöltötte a teát, s átnyújtotta a csészét Glynnisnek.
– Nem, nem, miattunk ne fáradjon, Mrs. Harte! Nagyon kedves
öntől, de akár vonattal is elutazhatunk Harrogate-be. Igazán, az…
– Gyertek csak kocsival – vágott a szavába Emma. – Olyan lassan
döcögnek a vonatok, sokszor késnek is. De ha vezetni szeretnél,
nyugodtan kölcsönveheted a Rileymet.
– Ha valóban úgy gondolja, Mrs. Harte – kezdte Glynnis
bólogatva. – Szívesen venném, legalább megmutathatom Owennek,
milyen az élet vidéken.
– Akkor megegyeztünk – szögezte le Emma a boldogságtól
sugárzó arccal. – Már nagyon várom a hétvégét. Mindhárman
remekül fogunk szórakozni.
– Mi lettünk a legnagyobb lapkiadó-tulajdonosok északon – mondta
Emma, s Winstonra bámult az asztal felett. – De tovább szeretnék
terjeszkedni… egy országos lap tulajdonosa akarok lenni.
Winston viszonozta Emma pillantását, szokásához híven nem
csodálkozott. Már régóta nem lepődött meg Emma ötletein. Csodálta
a húgát, mindnyájan csodálták, s a háború vége óta Emma óriási
ütemben megnövelte az üzletbirodalmát. Winston tudta, hogy Emma
mindezt céltudatosságával, jó idegzetével és szorgos munkájával érte
el. Mostanra igazi iparmágnássá nőtte ki magát.
– Miért hallgatsz, Winston?
– Csak gondolkoztam… azon morfondíroztam, hogy
pillanatnyilag egyetlen napilap sem eladó, Emmácskám, legalábbis a
tudomásom szerint. Az országos napilapokról beszélek.
– Tudom. Én is törtem ám a fejem… Mi lenne, ha létrehoznánk a
saját lapunkat? Csak úgy, a semmiből.
– Az isten szerelmére, Emma, egy vagyonba kerülne!
– És ha újat vásárolunk, olcsóbban megússzuk? Ugyan, te is
tudod, hogy borsos árat kell fizetnem, ha meg akarok vásárolni egy
bejáratott napilapot. Előfordulhat, hogy olcsóbban kijövünk, ha új
lapot indítunk.
– No, azért ne kapkodjuk el a dolgot. Ne feledd Henry Rossiter
kedvenc szava járását. Ostoba ember…
-…ront csak be oda, ahova az angyalok félnek belépni – fejezte be
Emma a mondatot. – Pedig egész életemben ezt tettem. Tehát ostoba
ember vagyok – gúnyolódott kacarászva, élénken csillogó szemmel.
– Na, téged senki sem nevezne ostobának! Sok mindent el lehet
mondani rólad, csak azt nem, hogy ostoba vagy – szögezte le
Winston.
– Legalább gondolkozzunk rajta, Winston! – győzködte Emma, s
lágyabbra fogta a hangját. – Egyébként múlt pénteken, mikor
Blackie-vel találkoztam, kifaggattam arról a telekről, amit előző
héten megnéztünk, arról a lebombázott építési területről beszélek.
Azt mondja, meg kéne vennünk, mivel ipari célokra alkalmas terület,
és szépen felmehet az ára.
– Az igazat megvallva már most is értékes, Emma – helyeselt
Winston. – De még mennyire. Épp javasolni akartam, hogy hétfőn
tegyük meg az árajánlatot.
– Igen, intézkedj, Winston! Blackie szerint nem foghatunk mellé.
Emma felállt, odasétált az emeleti szalon nagy ablakához, és
kitekintett rajta. Meleg és napfényes volt az időjárás, ahogy egész
héten. A kertek kezdték megmutatni igazi pompájukat, s Emmának
eszébe jutott, hogy feltétlenül meg kell mondania Mr.
Ramsbothamnek, a főkertésznek, mennyire elégedett. Persze a
dicséretből kijár az unokaöccsének, Wiggsnek is, aki egy nap át fogja
venni nagybátyja helyét. Csodálatos munkát végeztek a
virágoskertben.
Végül sarkon pördült, s ismét Winston felé fordult. – Sose találod
ki, kivel teázgattam tegnap Londonban.
– Már hogy találnám ki? Annyi ismerősöd van. Miért nem árulod
el?
– Glynnisszel… a bájos Glynnis Jenkinsszel Walesből.
– Atyaég, hát ideutazott New Yorkból? – Winston elvigyorodott.
– Naná, hogy ideutazott, micsoda együgyű kérdés! Meddig marad?
Szívesen találkoznék vele megint.
– Azt hiszem, több hétig itt lesz. Meghívtam Yorkshire-be néhány
napra, a kisfiával, Owennel együtt.
– Hány éves most a gyerek? – érdeklődött Winston.
– Hat, és Glynnis elmondása alapján egész talpraesett kissrác
lehet. Mindenesetre, örült a meghívásnak, holnap érkezik. Mindig is
kedveltem ezt a lányt.
– Mindnyájan kedveltük – vágta rá Winston tömören, távolba
révedő tekintettel.
 – Ezt meg hogy érted? – tudakolta Emma, aki különös színt
fedezett fel bátyja hangjában.
– Csak jártattam a számat, minden ok nélkül. No persze,
hihetetlenül népszerű volt, és olyan bájos, csinos és kedves, hogy
szerintem mindnyájan belebolondultunk egy kicsit. Nemcsak a
férfiak, hanem te is, Emmám, meg még egy-két nő az áruházban.
Glynnis könnyedén az ember szívébe lopta magát, értette a
módját. Ej, be szép nő volt!
– Még most is az – jegyezte meg Emma. – Kicsit vékonyabb, de
van benne valami igéző, ami sosem fog elhalványulni. Nem, nem
hinném. Belülről árad ez a varázserő, bár ezt nem mindenki érti meg.
Ennek aztán semmi köze az ember szeme színéhez vagy a haja
hosszához.
Emma a kandalló mellé került, s hamarosan így folytatta:
– Gondoltam, holnap, vagy esetleg vasárnap, itt ebédelhetnél
Charlotte-tal. Vagy gyertek el holnap vacsorára. Persze, ha ráértek.
Csak rajtatok múlik. Blackie-t is megkérdezhetem, úgyis állandóan
ráér.
– Szívesen eljönnénk. Charlotte kedveli Glynnist, a titkárnők
gyöngyének tartja. Majd megkérdezem tőle, mikor jöjjünk.
Mellesleg, úgy tudtam, hogy Blackie minden pénteken itt vacsorázik.
– Valóban, de azért még szombaton is átjöhet, nem?
Winston jót kuncogott. – Akár frigyre is léphetnél Blackie-vel,
úgyis sülve-főve együtt vagytok.
Emma meglepődve bámult rá.
– Ne nézz így rám, te lány! Blackie imád téged, világéletében
bálványozott. Te meg fogtad magad, és hol ehhez mentél hozzá, hol
ahhoz, úgy ám.
– Szeretem Blackie-t, amióta ismerem, szeretem, a legjobb
barátom. De többé nem megyek férjhez.
 – Még a nyalka amerikai őrnagyhoz sem? – csipkelődött Winston,
incselkedő fénnyel a szemében.
Emma hosszan, üres tekintettel ránézett, majd dölyfösen
megkérdezte:
– Miféle amerikai őrnagyhoz?
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek… az őrnagy,
akivel az öcsédnél találkoztál! – vágott vissza Winston.
– Ó, hát róla van szó… azt hittem, az én amerikai őrnagyomra
célozgatsz, a helyes pilótára, akit a háború idején szórakoztattam.
– Erről nem is tudtam – felelte Winston, s elképedve lesett a
húgára.
– Nos, nem is kell mindenről beszámolnom neked.
– Ki volt az illető?
– Nem csak „volt”, Winston, még mindig él. James Thompsonnak
hívják, és már többször is ellátogatott hozzám a háború vége óta. Jó
barátom.
– Hogy ismerkedtetek meg?
– Topcliffe-ben állomásozott, és akkoriban rendszerint zsúrt
adtam július negyediké tiszteletére. Gyakran megvendégeltem őket…
Jamest és az egész legénységet.
– Értem. – Winston alaposan szemügyre vette a húgát, s egyszerre
elbizonytalanodott. Emma sosem volt titkolózó fajta, mégsem mesélt
erről az őrnagyról. Csak nem szövődött romantikus kapcsolat
közöttük? – Emmácskám, hát sosem érzed egyedül magad? –
csúszott ki a száján, mielőtt még visszaszívhatta volna.
– Már hogy érezném egyedül magam, drága Winston, amikor
egyfolytában ki-be szaladgáltok, és mindenbe beleütitek az
orrotokat? Ti is, meg Blackie is. Nincs nyugtom tőletek.

Emma pontosan tudta, miért mondta Glynnis azt, hogy Owen úgy
néz ki, mint Robin. A hatéves kisfiú Emma kedvenc fiának
hasonmása volt: ugyanaz a fekete haj, s a ragyogó, kék szempár,
mely Robin egyik legvonzóbb jellemzője. Még a gyermek arcának
alakja is ugyanolyan; ha felnő, ugyanolyan sudár, magas férfi lesz,
mint Robin.
A fiú elébe állt, félszegen rámosolygott, s a kezét nyújtotta. –
Owen Hughes vagyok – mutatkozott be kínos udvariassággal.
Emma széles mosollyal jutalmazta meg, s megfogta a kezecskéjét.
– A nevem Emma Harte, és üdvözöllek Pennistone Royalban.
– Köszönöm, és örülök, hogy megismerhetem.
– Tulajdonképpen már ismerjük egymást, Owen, de rég
találkoztunk. Attól tartok, már el is felejtetted. Kicsi baba voltál,
utána meg tipegő kisgyerek.
A kisfiú görbe szemmel nézett rá, majd felsandított Glynnisre:
intelligens tekintete csupa-csupa kérdés.
Glynnis föléje hajolt. – Így van, Owen! – magyarázta. – Mrs.
Harte csakugyan ismert kisbaba korodban, de elhagytuk Angliát,
amikor még egész kicsi voltál, és azóta nem találkoztunk vele.
– Ami igen sajnálatos – dünnyögte Emma, miközben átvágott a
teraszon, és leült. – Így nem láttalak felcseperedni, Owen, amit
nagyon fájlalok. Ugye, magas vagy hatévesnek?
– Akárcsak apa! – felelte a fiú ünnepélyesen. – Apa magas.
Fekete, és anya szerint jóképű. És igaza van.
Emma elégedetten nevetgélt, még Glynnis is elmosolyodott. –
Olyan kedves öntől, hogy vendégül lát bennünket a hétvégére –
mondta. – Imádom ezt a házat. Olyan csöndes, valóságos élmény
számomra, hogy itt lehetek.
– Örülök, hogy el tudtál jönni. Valóban békés hely, mégis
megörvendezteti a szívemet, Glynnis. No, Owen, gyere, üld ide
mellém, a sámlira. Elcsevegünk, míg Hilda kihozza a teát. Szereted a
tejszínes epret?
 A kisfiú rábólintott, szeme Emmára szegeződött; végül eldöntötte,
hogy szimpatikus neki a néni. Az édesanyja elmondta neki, hogy
valamikor Mrs. Harte-nak dolgozott.
– Jól van. Merthogy ez lesz a menü. Nincs jobb a tejszínes
epernél, Yorkshire-ben mindig ezt esszük a meleg júniusi napokon.
Most meséld el nekem, hogyan utaztál!
– Anya vezetett idáig. Sok birkát meg tehenet láttam a mezőkön.
A néninek is vannak tehenei?
– Naná! – válaszolta Emma. – Később majd odamehetsz hozzájuk
Tommyval, a béresgyerekkel, megnézheted őket. Szereted az
állatokat?
– Igen, de nem leszek gazda. Én leszek az Egyesült Államok
elnöke!
– Csakugyan, Owen? Ez ám az ambíció!
– Apa azt mondja: bárkiből lehet elnök, ha okos és szorgalmas. És
jó is. Dolgozni tudok, és apa szerint okos is vagyok. – Owen
biccentett a fejével, Glynnisre pislantott, majd megkérdezte: – Ugye,
anya, jó vagyok?
– Te vagy a legjobb fiú kerek e világon, és… – Glynnis úgy
érezte, egyszerre elszáll belőle minden erő, mikor észrevette a feléjük
közeledő férfit. Alig kapott levegőt. Robin Ainsley sétált feléjük a
teraszon. Az az ember, akit látni sem kívánt. Reszketett, reszketett
odabent mindene, s kiszáradt a szája.
Robin arcából kifutott a vér, mikor megpillantotta Glynnist, aztán
a gyereket. Az ő gyerekét. Ó, istenem, jajdult fel a lelke. Mért éppen
ma látogatott el az anyjához? Először telefonálnia kellett volna,
ahogy máskor is szokta. Most már nem fújhat visszavonulót. Pedig
félt… félt Glynnistől, s mindenekelőtt félt saját magától. Még nem
halt el benne a szerelem; még mindig róla álmodozik: a karjában
tartja, és szeretkezik vele. Mindent felemésztő szenvedély volt a
szerelmük: együtt szárnyaltak, fel-fel, a magasba…
 Ó, és milyen kívánatosan nézett ki Glynnis ezen a délutánon! Kék
selyemruhát viselt: pont olyan kéket, mint az ég – pont olyan kéket,
mint a szeme színe. S az arca is elbűvölő. Harminc körül lehet most,
akárcsak ő, s igazán jól áll neki ez a néhány plusz év. Dús haját
ugyanabba a lágy apródfrizurába fésülte, mely Robin emlékeiben élt;
a gesztenyeszínű hajszálak közé aranyszálakat szőtt a természet.
Istenem, mennyire kívánja megint. Mégsem lehet az övé. Eltaszította
magától, s jaj, mennyi fájdalmat okozott neki. Soha többé nem tudja
felkelteni Glynnis vágyát, nem, nem, soha! Egyébként is: számára
tiltott gyümölcs ez az asszony, ezt ő is felfogta. De azért még
álmodozhat, nem?
Ahogy megállt, az anyjára emelte a tekintetét. Emma arca
kifürkészhetetlen maradt. Robin odasietett hozzá, és arcon csókolta.
– Szia, anya.
– Szervusz, Robin, életem – mormolta Emma, majd belesziszegte
a fülébe: – Mért nem telefonáltál? – Kihúzta magát, és megszokott
hangján hozzátette: – Ugye, emlékszel Glynnisre?
– Igen – nyögte ki Robin; nem volt más választása: odalépett az
egyetlen nőhöz, akit igazán szeretett. Hirtelen úgy érezte, hogy
elgyengül a lába. – Helló, Glynnis – mondta, s megkönnyebbülten
konstatálta, milyen normálisan cseng a hangja. Kezet nyújtott a
fiatalasszonynak.
– Robin – felelte Glynnis halkan, rekedtes hangon, s vonakodva
elfogadta a feléje nyújtott kezet.
Robin megállapította, hogy jéghideg Glynnis keze; legszívesebben
el se engedte volna, hogy megmelengesse, de nem tehette.
Eleresztette hát. Megfordult, és lenézett Glynnis kisfiára, a saját
kisfiára. – Robin vagyok… Szervusz! – mondta.
– Owen vagyok, és örülök, hogy megismerhetem. – A kisfiú
szerfelett ünnepélyes volt.
 – Nem baj, ha csatlakozom hozzátok, kispajtás? – tudakolta Robin
szívélyes mosollyal.
– Á, nem. Nyugodtan. Ugye, anya?
Glynnis jobb híján csak biccenteni tudott.
– Owen, Robin az én fiam, ugyanúgy, ahogy te anyád fia vagy –
magyarázgatta Emma.
„Meg az enyém”, gondolta Robin, miközben elhelyezkedett az
egyik kovácsoltvas kerti széken. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy
megölelje a kisfiút. Szerelmük gyermeke. Az övé és Glynnisé.
Emma egyszer csak megszólalt:
– Jaj, Robin, eredj, légy szíves, szólj Hildának, hogy hozzon
neked is csészét meg alátétet!
Robin elnézést kért, és az erkélyajtón át bement a könyvtárba.
Glynnis Emmára pillantott, hang nem jött ki a torkán, főleg nem
Owen jelenlétében.
A nézése azonnal leleplezte Emma előtt az érzéseit. Merő félelem
volt a tekintete. Emma közelebb hajolt Owenhez, és odasúgta neki:
– Tegyél nekem egy szívességet: szaladj Robin után! A konyhába
ment. Menj be az ajtón, aztán át a kövezett hallon. Szólj neki, hogy
hozzon nekem egy pohár vizet!
– Megtalálom a konyhát? – kérdezte Owen kissé félénken, s
Emmára meredt.
– Okos kisfiú vagy, persze hogy megtalálod – biztatta Emma.
Miután magukra maradtak, Emma sietve halk magyarázatba
fogott:
– Ez puszta véletlen, Glynnis, hidd el nekem! Robin rendszerint
felhív, mielőtt idejön, hogy biztosan itt találjon. Valamiért ma
mégsem telefonált.
Glynnis nem bírt megszólalni. Könnyek gyűltek a szemébe. Csak
egy biccentésre futotta az erejéből. Még mindig lángolt benne a
szerelem. Robin. Nem merte kiejteni ezt a nevet… csak ha egyedül
volt, s a párnája felett sírdogált. Robin Ainsley. Az egyetlen férfi,
akit valaha is szeretett… akit szeretni fog. Ó, mit nem adna azért, ha
még egyszer a karjában lehetne! Nem vágyott másra. Csak erre.
Hogy Robin ölelő karjában tölthessen néhány röpke percet.
– Nem találkozhatsz vele, Glynnis. Nem találkozhattok kettesben
– hallotta valahonnan a távolból Emma hangját.
 31

Már hét éve nem látta. Hét hosszú éve. Érezte azonban, hogy ismét
tőrbe csalták… égett a vágytól, hogy vele lehessen, hogy a karjában
tarthassa, ha csak egy pillanatra is. Ennyivel beérné, sőt még
kevesebbel is… csak beszélhessen vele egy kicsit, foghassa a kezét.
Hat éve nősült meg, van egy kisfia is. Jonathannek hívják. De a
kis Jonny inkább az anyja fia, sokkal jobban hasonlít Valerie-re, mint
őrá. Helyes, szőke kisfiú, nem sok Harte van azonban benne,
legalábbis Robin így látta.
Ellenben a másik fia, Glynnis gyermeke, Owen, szemlátomást az
ő lágyékából született. Kiköpött mása, még a keze is olyan, mint az
övé. Már péntek délután felfigyelt a kisfiú hosszúkás, elvékonyodó
ujjaira. Vajon az anyja is látta a hasonlóságot? Előfordulhat. És mit
számít, ha igen? Semmit. Már jó pár éve sejti: az anyja tudott arról,
hogy viszonya volt Glynnisszel. Emma ravasz, agyafúrt asszony,
nyitott könyv előtte az emberi szív. Ráadásul közel állnak
egymáshoz Glynnisszel. Glynnis talán a bizalmába is avatta Emmát,
ő mégsem szerezhet bizonyosságot e felől, mert Emma sosem él
vissza mások bizalmával.
Ahogy azon a szombat estén kényelmes tempóban végighajtott a
harrogate-i főúton – Leedsből Pennistone Royalba tartott –,
eltöprengett az anyja tegnapi viselkedésén. Emmát felzaklatta fia
váratlan megjelenése. Mégis elrejtette bosszúságát a mostanra oly
híressé vált, kifürkészhetetlen álarc mögé. Igazán tehetségesen
palástolta valódi érzéseit.
Mosoly ült ki Robin arcára, mikor eszébe jutott Emma. Hébe-hóba
összeakasztották a bajszukat, és gyakorta összeszólalkoztak. Ennek
ellenére szerette az anyját, tisztelte is, és tudta, hogy ő a kedvenc fia.
Mégsem áltatta magát: sejtette, hogy nem helyeselné azt, amire most
készül. Az ő lelke is tiltakozott ellene. No, de ne köntörfalazzunk:
egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek. Beszélnie kell
Glynnisszel. Négyszemközt.
„Vajon végig fog hallgatni?”, tette fel magában a kérdést. „Vagy
bevágja az orrom előtt az ajtót?” Ki tudja. Egy biztos: feltétlenül
találkoznia kell Glynnisszel.

Ahogy Robin odakanyarodott Pennistone Royal mögé, látta, hogy

csak az emeleten égnek a lámpák: az anyja szobájában meg
Glynnisnél. Aznap korábban az anyja elújságolta neki, hogy egyedül
vacsorázik Glynnisszel, vasárnap pedig náluk ebédel Winston meg
Charlotte. Felmerült benne, hogy kihízeleg az anyjától egy
ebédmeghívást, aztán úgy döntött, hogy inkább békén hagyja.
Inkorrekt lett volna.
Leparkolt a pagony közelében, kiszállt a Humberből, és óvatosan
becsukta az ajtót. Sietős léptekkel elindult a személyzeti bejárat felé.
Felpillantott. Meseszép júniusi este volt, az ég sötétkék, már
szinte fekete, s telis-teli ragyogó csillagokkal. Telihold volt, s a
tökéletes gömb alakra kikerekedett égitest káprázatos, ragyogó fénye
megvilágította előtte az utat.
Előkotorta zakója zsebéből a konyhaajtó kulcsát, melyet már
tizenéves korában megkapott: bement, s gondosan bezárta maga
mögött az ajtót. Halkan végigosont a konyhán, s kinyitotta az ajtót,
amely a hátsó személyzeti feljáróra vezetett.
Nemsokára már a meredek lépcsőn kaptatott felfelé. Elhaladt a
földszint mellett, amely az anyja birodalma volt; folytatta útját, s
végül odaért a hálószobákat rejtő emeletre. Belépett a folyosóra, s
elindult a Kék Szoba felé, hiszen tudta, hogy ez az ő lakosztálya.
Owen mesélte tegnap, amikor elmentek tehénnézőbe. A kisfiú
azzal is eldicsekedett, hogy ő az Arany Szobában lakik, egyes-
egyedül. Azt is kikotyogta, hogy a Hyde Park Hotelben szálltak meg
Londonban. Nemigen kellett nógatni, az ártatlan Owen magától is
fecsegett eleget. Robin nagy örömére a fiú szemlátomást
megkedvelte.
A folyosó túlsó végébe vágott hosszúkás ablakon bekukucskált a
hold, s halovány lámpás gyanánt szolgált a fénye. Robin
lábujjhegyen végiglopózott a szőnyeggel fedett előszobán, míg oda
nem ért ahhoz az ajtóhoz, melyen gravírozott, sárgaréz táblácska
hirdette: Kék Szoba. Halkan bekopogott, s várt.
Hosszú másodpercek teltek el, mire „reccs”, kinyílt az ajtó.
Mikor Glynnis megpillantotta, szeme kikerekedett a
csodálkozástól. Robin az ajka elé tette az ujját: „csitt!”, intette az
asszonyt. Belökte az ajtót, s besurrant a szobába, mielőtt Glynnis
megakadályozhatta volna.
Glynnis fürgén hátralépett, s haragos tekintetett vetett hívatlan
vendégére.
Robin becsukta az ajtót, nekidőlt, és suttogva így szólt:
– Beszédem van veled!
Glynnis elhátrált tőle, és gyorsan átvágott a szalonon:
nekitámaszkodott az ablak előtt álló íróasztalnak. S ekkor rádöbbent,
hogy csak egy lenge hálóing van rajta, sietve besuhant hát a
hálószobába.
Robin továbbra is hanyag eleganciával támasztotta az ajtót, bár
korántsem volt nyugodt és közönyös. Figyelmeztetnie kellett magát,
nehogy Glynnis után szaladjon. Még emlékezett rá, milyen
tartózkodó, biztosra vette hát, hogy csak köntösért futott. S Glynnis
hamarosan vissza is tért: kék selyemkimonót húzott a hálóing fölé.
Robin ráfordította a kulcsot, és elindult feléje.
– Miért zártad be az ajtót? – sziszegte az asszony; kék szeme
dühös volt, arca feszült, szinte riadt.
– Egy okom van rá: a fiunk, Owen. Könnyen megeshet, hogy
idejön hozzád, ha felébred. Így nem tudja kinyitni az ajtót. Én pedig
elbújhatok a hálószobában, míg visszaviszed a saját szobájába. Tudsz
követni?
Glynnis nem válaszolt.
– Nem láthat itt, főleg nem ilyen késő este – mondta Robin.
– Más sem láthat.
– Tudom.
– Tulajdonképpen mit akarsz itt? – tudakolta Glynnis, s percről
percre fagyosabb lett a tekintete. Robin azonban észrevette,
menynyire reszket.
– Szeretnék beszélni veled, Glynnis.
– Nincs mit mondanom neked.
– Nekem viszont akad mondanivalóm. Tudom, rosszkor és rossz
helyen alkalmatlankodom. Lenne egy kérésem: gyere el hozzám, ha
visszamentél a városba!
– Soha! – csattant fel az asszony.
– Ha mégis meggondolod magad… – Robin a zsebében
kotorászott, majd előhúzott egy borítékot. – Itt van egy cím meg egy
kulcs. Tedd el!
– Miért?
– Találkozzunk ott a következő héten. Csak néhány szót váltunk.
Beszédem van veled.
– Megmondtam az előbb, hogy nem vagyok kíváncsi rád. Nekem
te ne mondj semmit!
– A cím… Edwina belgraviai házának címe. Oda szokott elbújni,
mikor átruccan Írországból. Egy telefonszámot is találsz mellette.
Kérlek, Glynnis, látogass meg! Szerdán. – Felajánlotta az asszonynak
a borítékot, de Glynnis szorosan összefűzte két karját, összeszorította
az ajkát, s miközben oldalra lépett, tekintete egyszerre rideg lett.
– Csak magyarázatot szeretnék adni a történtekre – folytatta
Robin, miközben lerakta a borítékot az íróasztalra. – Hidd el, ennyi
az egész!
 – Ó, Robin, kérlek – motyogta Glynnis –, menned kell! Most
rögtön.
Robin meg se moccant, csak halványan rámosolygott. – Olyan
helyes ez a kisfiú, Glynnis, eszes is, és jól nevelt.
Glynnis néma maradt.
Robin váratlanul feléje lépett; s mielőtt az asszony tiltakozni vagy
menekülni bírt volna, karja már körbe is fonta Glynnist, s
nekiszorította magas, sudár testének. – Ó, Glynnis, Glynnis –
suttogta érdes hangon, majd megcsókolta a gödröcskét a nyakán, az
arcát, s végül szája megkereste Glynnis ajkát.
Glynnis akarata ellenére viszonozta a csókot, s
belecsimpaszkodott Robinba; a nevét mormolta, s a combján érezte,
hogy válik kézzelfoghatóvá a férfiban felgerjedt vágy. Kívánta őt. És
ő is kívánta Robint. Ó, egy pillanatra már majdnem beadta a derekát,
kis híján beráncigálta Robint a hálószobába.
Mégsem tette meg. Elszántan – ám gyengéden – eltolta magától a
férfit; sírás fojtogatta a torkát.
– Ó, cicám, engedd meg! – könyörgött Robin, s tekintetét
Glynnisre szegezte, kinek szemében saját szemének tükörképét látta
meg: nemcsak a színe ugyanaz, hanem a benne tomboló, elsöprő
erejű vágy is.
– Ne, Robin, ne!
– De, Glynnis, de.
Glynnis a fejét ingatva, remegő lábon odabotorkált az ajtóhoz,
megfordult, és szemét Robinra függesztette. – Menj el, kérlek!
– Ott van Edwina lakásának telefonszáma – figyelmeztette Robin.
– Hívj fel dél és fél egy között, ha nem jössz el!
Glynnis nem válaszolt.
Robin megállt az ajtóban, s halkan hozzáfűzte:
– Feltétlenül szólj, ha mégsem jössz el! Megígéred?
Csupán egy biccentésre tellett Glynnis erejéből.
Miután Robin elment, Glynnis végigheveredett az ágyon, és
elmerengett: egy hajszál választotta el a bukástól. Majdnem engedett
a csábításnak, és akkor mi lenne vele? Gyűlölné magát azért, mert
rögtön visszafutott hozzá, amint Robin csettintett neki; s ráadásul
még a bűntudat is mardosná, mert együtt hált vele. Richard jó ember,
Owennel is jóságosan bánik; őt pedig egyenesen imádja, szinte
rajong érte. Glynnis a maga módján viszontszerette, s igyekezett jó
feleség lenni; pont olyan odaadó volt, mint Richard. S mindenekelőtt
jó anyja volt Owennek.
„Robin, ó, Robin… Mennyire szeretlek… mennyire vágyom rád.
Szorosan ölelni akarlak…” Glynnis elsírta magát, és addig zokogott,
míg ügy nem érezte, hogy nem maradt már több könny a világon.

A hétvége további incidensek nélkül telt el. Robin nem ugrott be

többet az anyjához, s Glynnis döbbenten konstatálta, mennyire
csalódott.
Majd lerázta magáról csalódottságát, miután csendesen
megdorgálta magát, s felhívta a saját figyelmét arra, hogy felnőtt nő,
nem ostoba tinédzser. S nagyon, de nagyon igyekezett, hogy ismét a
szokásos, vidám Glynnis legyen.
Jól kijöttek Emmával; remekül illettek egymáshoz, lévén
mindketten alapjában optimisták. Glynnis bármiről szívesen
csacsogott Emmának, aki hasonló stílusban válaszolgatott neki. Sok
mindent kitárgyaltak hát vasárnap délelőtt, reggeli közben, meg ebéd
előtt, mikor elvitték Owent sétálni. A kisfiú előreszaladt a tóhoz, s
visszakiabált, hogy megeteti a kacsákat, ők ketten meg elnézően
mosolyogtak. Nem vitás: Owen elemében van. Egész délelőtt le-föl
rohangált meg ugrándozott, kacarászott meg fecsegett nekik, s
Glynnis örült, mikor észrevette Emma szemében a helyeslést.
Egyszer csak feléje fordult egykori főnöke, s ekként lelkendezett:
 – Olyan aranyos ez a kisfiú, Glynnis, látszik, hogy jó nevelést
kapott. Remélem, jövőre is elhozod Angliába. Együtt leszünk egy
kicsit, és meglátogatod a családodat is, Walesben.
– Remélem, lesz rá érkezésem, Mrs. Harte. Anyám nagyon
szeretné, ha jövőre is elhoznám Owent a Rhondda-völgybe… majd
meglátjuk.
Emma felsóhajtott, s szomorkásán megjegyezte:
– Hiányzol, Glynnis. Nemcsak a titkárnőm voltál a háború idején,
hanem a barátnőm is. Mindig is kedveltelek, és most… nos, Owen az
unokám. Ha másként alakulnak a dolgok, most a menyem lennél.
Glynnis válasz helyett csak bólintott, s a távolba révedt. – Tudom,
mire gondol – szólalt meg egy perc elteltével –, de egész életemben
hittem a sorsban. Ez volt a végzetem… ezért történtek így a dolgok.
Többnyire rajtunk kívül álló erők irányítják az életünket. A sors
keze… mozgatja a szálakat. – Kényszeredetten mosolygott, majd
gyorsan folytatta: – Mrs. Harte, még valamit meg kell beszélnem
magával… a pénzről van szó. Igazán felesleges havi apanázst
küldenie! Ez rengeteg pénz, és Richard fizetéséből is megélünk.
Nincs szükségem rá.
– Ó, egek, Glynnis, tudom, hogy Richard szépen boldogul.
Nehogy azt hidd, hogy alá akarom ásni a tekintélyét, nem azért
küldöm a pénzt. Nincs apelláta, megkapod az apanázst, és kész! Ne
feledd: a háború idején visszautasítottad Robin segítségét, és ezzel…
nos, bizonyos értelemben biztosítani szeretném vele Owen jövőjét.
Tedd félre a pénzt, tedd be egy bankba, hadd kamatozzon. Mire
főiskolás lesz, suttyomban már egész szép dugipénzt
összegyűjtögetsz a fiúnak. Tehát továbbra is küldeni fogom, édesem,
ez a legkevesebb, amit tehetek. Punktum.
Glynnis ismét tiltakozni próbált, de hiába. Tapasztalatból tudta,
hogy ha Emma egyszer eltökéli magát, egy lépést sem tágít. Végül
meghajolt, s amennyire tőle tellett, a lehető legudvariasabban
köszönetet mondott hajdani főnökének. Mi mást tehetett?

Jó pár órával később megérkezett Winston és Charlotte, ebédre

jöttek, s jól sikerült az összejövetel. Hamar kiderült, hogy Emma
bátyjának imponál Owen, és ha fel is fedezte benne a családi
vonásokat, nem szólt róla. Winston tapintatos ember hírében állt.
Winston és Charlotte elment, alighogy véget ért az ebéd, Glynnis
pedig felsietett az emeletre, és becsomagolt. Másnap korán reggel
indulnak vissza, Londonba. Miközben összehajtogatta Owen ruháit,
és befektette őket a bőröndbe, megkönnyebbülten felsóhajtott, hiszen
oly békésen telt a nap. Zavartalanul, eseménytelenül zajlott minden.
Egyszer csak Owen rázendített:
– Anya, miért nem jött vissza Robin? Mikor elvitt a tehenekhez,
azt mondta, hogy később még találkozunk. – Letette a könyvet az
asztalra, és odafutott az anyjához, aki már a bőröndbe pakolt, és
megrángatta a ruhaujját.
Glynnis lenézett rá, s erőltetetten elmosolyodott. – Robin nagyon
elfoglalt, kis galambom. Lehet, hogy ki se lát a sok munkából.
– Ó. Értem – mondta Owen szemlátomást csalódottan; majd így
motyogott: – Tetszett nekem. Olyan kedves volt hozzám. – Mivel az
anyja nem reagált, tovább fecsegett: – Ő politikus, anya! Azt mondta,
elvisz az alsóházba.
– Jaj, nem is tudom… – kezdte az anyja.
– Elvisz! – kiáltotta Owen szenvedélyesen, félbeszakítva az
anyját. – Megígérte. És tudom, hogy állja a szavát!
Mivel Glynnis látta, mennyire izgatott a kisfia, magához ölelte, és
így csitította:
– Igen, Robin megtartja az ígéretét, Owen. Biztos vagyok benne.
 32

Glynnis voltaképpen nem akart elmenni. Az ösztönei azt súgták,

hogy tartsa távol magát Robintól, végül mégis engedett a tomboló
szenvedélynek.
Szerda reggel feszülten ébredt – tompa, szűnni nem akaró
fájdalom mardosta a gyomorszája tájékát; s mivel képtelen volt
uralkodni magán, felhívta az unokahúgát, Gwynethet, mielőtt levitte
Owent reggelizni.
Beleugrott, nem hagyott időt magának a gondolkodásra; közölte
Gwynethtel, hogy „kölcsönveheti” Owent egy napra, mire Gwyneth
majd’ kiugrott a bőréből örömében; gyermektelen asszony lévén
nagyon szeretett volna már babát; s mivel igencsak kedvelte Owent,
szíves örömest megmutatta neki a város nevezetességeit. – Már ezer
éve hajtogatja, hogy el szeretne menni a Towerbe – lelkendezett
Gwyneth. – Tizenegykor érte megyek, az megfelel?
Glynnis igennel felelt; megkönnyebbült, hogy Gwyneth ráér, és
nem valamikor késő délután akarja elvinni Owent a kirándulásra.
Iszonyú dühös lett azonban magára, amikor reggeli után gondosan
rendbe szedte a frizuráját, kifestette az arcát, bekölnizte magát, s
kellő körültekintéssel kiválogatta a ruháját: a kék selyemruhára esett
a választása, a harangszabású szoknyarésszel, mert sok-sok évvel
ezelőtt Robin megjegyezte, hogy imádja rajta a kéket.
Miután Gwyneth elvitte Owent, akit lázba hozott a váratlan
kaland, Glynnis nekilátott az öltözködésnek: felhúzta a vékony
selyemharisnyát s hozzá a kék harisnyakötőt, majd belebújt a kék
szaténbodyba, melyet kék csipkével szegtek be, végül pedig a magas
sarkú cipő következett, melyben igen előnyösen mutatott a lába.
Robin sokszor mondogatta, hogy a világ legformásabb lábát tudhatja
magáénak. Végezetül felöltötte a ruhát, s szemügyre vette magát a
tükörben – egészen elégedett volt a külsejével.
De egy pillanat múlva már undorítónak és szánalmasnak érezte
magát. Mert őhozzá készül. Ami helytelen. Tudta ő ezt, de még
mennyire! Azt is tudta viszont, hogy most már nem képes megálljt
parancsolni.
Mikor kiszállt a taxiból a Belgrave Square-en, megingott. „Jobban
tennéd, ha nem mennél oda”, figyelmeztette magát határozottan.
Nem bízott Robinban. Saját magában sem, s csak bajt hoz a saját
fejére, ha egyedül marad vele. Erre már Emma Harte is
figyelmeztette.
Lassan megkerülte a teret, s egyszerre rádöbbent, hogy
hihetetlenül ideges lett. Az órájára lesett, s felszisszent. Már negyed
egy. Mikor Robin felkereste a szobájában, Pennistone Royalban,
megkérte, hogy fél egy előtt telefonáljon. Glynnis tekintete kétség-
beesetten kutatott telefonfülke után. Egyet sem látott.
Egy percig mozdulatlanul állt: átjárta a páni félelem. Mit tegyen?
Jaj, mit tegyen? És akkor nagy levegőt vett, céltudatosan átvágott a
téren, s odasietett az egyik, szomszédos mellékutcácskában rejtőző
házhoz.
Pár pillanat múlva becsöngetett Edwina házának ajtaján.
Robin azon nyomban ajtót nyitott. Bár arca rezzenéstelen maradt,
még csak el sem mosolyodott, Glynnis mégis észrevette, hogy
boldogan felcsillant a szeme, amint megpillantotta.
Robin nem bírt megszólalni.
Glynnis sem.
Robin némán kitárta az ajtót, Glynnis belépett, s besietett a tágas,
bájos nappaliba. Mikor elhaladt Robin mellett, nagyon vigyázott,
nehogy hozzáérjen. Úgyis elég kellemetlen érezni a jelenlétét; ha
hozzáérne, rögtön darabjaira hullana.
 Robin becsukta az ajtót, majd odament a szoba közepére, ott állt,
és Glynnist bámulta. Alig néhány lépés választotta el őket egymástól.
– Arra számítottam, hogy telefonálsz – szólalt meg Robin végre,
miután nyelt egy nagyot.
Glynnis válasz helyett rámeredt, lába rogyadozott alatta.
– Miért jöttél… csak így? – suttogta Robin.
– Nem bírtam ki – vallotta be Glynnis, s elcsodálkozott, milyen
rekedtes a hangja.
Robin átható pillantással fürkészte: szívesen a karjába zárta volna,
mégsem merte. Félt is, hogy rosszat szól; s félt közeledni hozzá,
tartott tőle, hogy Glynnis elfut előle.
Glynnis viszonozta a pillantását, szinte megdelejezte Robin. Azt
hitte, hogy mindjárt sírva fakad, s elfojtotta a torkát szorongató
zokogást.
Robin továbbra is nézte, nézte, s észrevette, milyen vágyakozó
Glynnis arca. Visszatükröződött benne a saját vágyódása; nem bírta
többé türtőztetni magát: előrelépett, ahogy Glynnis is. Egyszerre
mozdultak meg, s egymás karjába omlottak, mintha a végső kétség-
beesés hajszolná őket.
Robin szorosan magához ölelte az asszonyt, s újra meg újra
elsuttogta a nevét, s keze végigsimította Glynnis hátát. Hihetetlen
megkönnyebbülés lett úrrá rajta, most hogy annyi idő után végre
ismét a karjában tarthatta. A sok-sok hosszú év után végre megszűnt
benne a fájdalom.
Glynnis szorosan belecsimpaszkodott. Úgy érezte, rögtön
összerogyna, ha Robin elengedné.
– Glynnis, reszketsz, angyalom. Ne félj… ne félj tőlem! Nem
teszek semmit… semmit, amibe nem egyezel bele – bizonygatta
Robin. – Csak hadd öleljelek magamhoz, így, így…
Glynnis kissé odébb húzódott, hogy láthassa Robin arcát.
A két kék szempár összefonódott.
 Glynnis ajka szétnyílt, mintha szólni készülne, mégse jött ki hang
a torkán. – Nem félek… csak ideges vagyok – mondta egy pillanat
múlva.
– Ahogy én is. – Robin lehajtotta fejét, s forró csókot nyomott
Glynnis ajkára; az asszony viszonozta a csókot, s úgy érezte, hogy
lassanként feloldódik Robinban.
El se engedték egymást: odabotorkáltak a kandalló mellett álló
pamlaghoz, rázuhantak, s ott hevertek, egymás karjába fonódva.
Robin felkönyökölt, s szemügyre vette Glynnis arcát: szinte el sem
merte hinni, hogy itt fekszik mellette. Csókokkal árasztotta el a
homlokát, az arcát, s a gödröcskét a nyakán. Félresöpört egy
hajtincset az asszony arcából, s gyengéden így szólt:
– Csak a közelségedre vágyom… Annyi éven át sóvárogtam
utánad, Glynnis, ha nem akarod…
Glynnis az ajkához emelte az ujját. – De igen… szeretkezni
akarok veled – válaszolta szinte suttogva. – Kívánlak, Robin… oly
régóta nem voltunk együtt. Már hét éve.
Robin megérintette Glynnis arcát, keze végigfutott az asszony
keblén, majd lassan gombolgatni kezdte a ruháját. Glynnis azonban
váratlanul megállította, s csendesen rászólt:
– Kérlek, vedd le a zakódat, Robin!
Robin felállt, és engedelmeskedett; ledobta a székre a zakóját,
odalépett az ajtóhoz, és bereteszelte, majd behúzta a függönyöket.
Miközben visszaballagott Glynnishez, levette a nyakkendőjét, s
nekilátott kigombolni az ingét.
Glynnis felállt a kanapéról, megállt Robin előtt, s miközben a férfi
levetette az ingét, ő lecsúsztatta magáról a ruhát, mely a padlóra
omlott, a lába köré. Robin odalépett hozzá, s ismét köréje fonta a
karját. Aztán odavezette a pamlaghoz, s végignyújtóztatta rajta, majd
maga is melléje heveredett.
 S lassan, igen lassan szeretkezni kezdett vele: végigsimogatta
Glynnis nyakát, a keblét, s becsúsztatta kezét a szatén alsóneműbe.
Ujjai lágyan megérintették Glynnis mellét, majd feje lehajolt, s
megcsókolta a mellbimbót. Utána felnézett, s belefúrta tekintetét az
asszony szemébe. Mély átéléssel közölte:
– Szeretlek, Glynnis, sose múlt el a szerelmem irántad… Mondd,
hogy te is ugyanígy érzel!
– Tudod, hogy szeretlek, ó, nagyon jól tudod, Robin. Sosem
létezett számomra más, csak te. Csak érted égek.
– Számomra sem létezik más, csak te – mondta Robin elhaló
hangon. – Hozzád tartozom, Glynnis. Örökre. Mindhalálig a tiéd
leszek. Te pedig az enyém, bármit is gondolsz.
– Robin, ó, Robin – rebegte Glynnis.
– Vedd ezt le, cicám! – szólt rá Robin hirtelen, s megérintette az
alsóneműt. Kikapcsolta a harisnyatartót, s szép lassan, egyenként
letekerte Glynnis lábáról a harisnyát. Miután az asszony anyaszült
meztelenül feküdt a pamlagon, ő is levetkőzött, és ismét leheveredett
melléje.
Teljesen belefeledkeztek egymásba: cirógatták s felfedezték
egymás testét; hét év szünet után kétségbeesetten kívánták egymást,
már alig várták, hogy ismét egybeforrhassanak.
Robin rövidesen föléje hajolt: végigcsókolgatta Glynnis keblét s
combját. S ahogy a nyelve végigsiklott az asszony hasán, s
egyenesen teste legérzékibb pontjára vándorolt, Glynnisből
felszakadt az élvezet elnyújtott sóhaja. S Robin lassan, kényelmesen
csókolgatni kezdte ott, ahol még egyetlen férfi sem csókolta meg.
Egy perc, s Glynnis reszketett a gyönyörűségtől; Robin nevét
kiáltotta, s elárulta neki, mennyire kívánja; Robin sietve fölébe
helyezkedett, behatolt Glynnis testébe, s diadalittasan a magáévá
tette, s újra meg újra a nevét ismételgette, miközben a csípője alá
nyúlt, és közelebb húzta magához. Glynnis érezte, hogy szétárad
benne a tűz; szenvedélye vetekedett Robin buzgó hevével – olyan
volt, mintha sohasem váltak volna el. Végül meglovagolták a
szerelem és a szenvedély hullámát, s Robin Glynnis nevét kiáltotta,
miközben teljesen a birtokába vette.

Sokáig feküdtek a pamlagon, s úgy ölelték egymást, mintha örökre

ott akarnának maradni.
– Hidd el, csakugyan beszédem volt veled! Nem akartalak
elcsábítani – szólalt meg Robin kis idő múlva.
– Tudom. Nem is csábítottál el. Egy húron pendültünk mi ketten,
nemdebár?
– Igazán találó megfogalmazás. De kérlek, figyelj ide egy
pillanatra, Glynnis! Nézd, annyira sajnálom, hogy akkoriban
magadra hagytalak. Már rég szakítottunk, amikor bejelentetted, hogy
terhes vagy, és én…
– Robin, erre semmi szükség! – vágott a szavába Glynnis. – Ez
lerágott csont. Már együtt jártál Valerie-vel, mikor felbukkantam, és
közöltem veled, hogy nemsokára apa leszel. Megértem a helyzetedet,
főleg most. Mi tagadás, velem sem volt könnyű akkoriban, olyan
szeszélyes és nyugtalan voltam, és…
– Fiatal voltál, ahogy én is. Javában dúlt a háború, én többnyire
odafent voltam a levegőben, egy Spitfire-ben, Németországot
bombáztam, és kockára tettem az életemet. A magam módján
legalább olyan szeszélyes voltam, mint te. Akkoriban nem volt
fenékig tejfel az élet. Az isten szerelmére: háború volt!
– Igen, ez igaz – helyeselt Glynnis. – Azóta lehiggadtam. Hiszen
már harmincéves vagyok, akárcsak te. Felnőtt nő vagyok, anya és
feleség…
Robin röpke habozás után csendesen, fojtott hangon megkérdezte:
– Boldog… a házasságod?
 – A maga módján, igen. Tudod, működik, Robin. Richard szeret
engem, és imádja Owent. Tisztességesen viselkedik velünk, igazán
jólelkű ember.
– És te szereted őt? – Jaj, miért is kérdezte meg? Gyűlölte magát
érte, de tudnia kellett a választ. Alig bírta elviselni a gondolatot,
hogy Richard Hughes öleli Glynnist. Illetve bárki más, egyre megy.
Ó, mekkora bolond volt, hogy eleresztette!
Glynnis várt a válasszal. – Igen, szeretem – felelte végül. –
Másként, mint… téged. Mondhatnám: szeretem Richardot, mégsem
vagyok szerelmes beléje. – Majd egyenesen Robin szemébe nézett: –
És a te házasságod?
– Gyanítom, hogy igen hasonló a tiedhez – hangzott a felelet. –
Működik, Glynnis. Biztonságot nyújt. Valerie fölöttébb gyakorlatias,
és meglehetősen higgadt. Nem forgatja fel gyökerestül a világot. És
jó anyja Jonathannek. Továbbá: hagyja, hogy a magam életét éljem.
Erre Glynnis megmerevedett. – A magad életét? Ezt meg hogy
érted?
Robin észrevette, hogy Glynnisből megszólalt a féltékenység; ej,
be ismerős ez a régi időkből! – Jaj, istenem, Glynnis, ne! Nem a
nőkre céloztam. Nincsenek nők az életemben… csak te. Az egyetlen
igaz szerelmem. – Lesandított Glynnisre. – Valerie sosem szól bele a
dolgaimba, szabad kezet ad, így nyugodtan építgethetem a politikai
karrieremet.
– Ezt örömmel hallom. Elvégre az volt minden vágyad, hogy
politikus legyél, parlamenti képviselő. Meglátod, egy nap majd a
miniszterelnöki székre fogsz ácsingózni!
– Én csak rád áhítozom, Glynnis – vágta rá Robin.
– Ó, Robin, drágám, ne! Mindketten megállapodtunk,
megházasodtunk.
– Tudom. – Robin felsóhajtott. – Örökké a karomban akarlak
tartani. Ó, milyen megnyugtató a jelenléted! Neked bármit
elmondhatok, nem kell féken tartanom a nyelvemet. Önmagam
lehetek, nem kell szerepet játszanom. Ezt senki más mellett nem
érzem.
– Hasonló helyzetben vagyok. Hiszen bármit mondok, nem
botránkozol meg rajta.
Hallgattak.
– Nem vagy éhes? – kérdezte Robin hirtelen.
– Nem. Hát te?
Robin a fejét rázta. – Hol van… a fiunk?
– Gwyneth, az unokahúgom elvitte a Towerba. Owen már alig
várta, hogy láthassa. Szerencsére Gwyneth éppen ráért, elvitte hát…
Így eljöhettem hozzád.
– Örülök, hogy… eljöttél – mormolta Robin. – Ó, milyen szörnyű,
hogy nem maradhatsz itt! Miért kell visszamenned az Államokba?
Glynnis nem felelt.
– Még egyszer szeretném látni Owent – szólalt meg Robin. –
Megengeded, galambom?
– Szerintem esztelenség lenne, Robin. De csak azért, mert olyan
kis locsi-fecsi. Mi van, ha elkotyog valamit Richardnak? Mondjuk,
megemlíti a nevedet? Beloptad magad a szívébe.
Robin elmosolyodott. – De hát Richard is tudja, hogy ismersz! –
mondta. – Mind odajártunk a kantinba, amit anyám a katonáknak
nyitott, mindnyájan ismertük egymást. Nem biztos, hogy Richard
levonja a kézenfekvő következtetést, bár tudom, hogy a gyerek
kiköpött másom.
– És mi van, ha mégis?
Robin rámosolygott. – Igen, igazad van. Fő az óvatosság.
Találkozzunk holnap is! És holnapután, meg a rákövetkező napon is.
Minden nap, amíg itt vagy.
Glynnis szemlátomást meghökkent. – Robin, nem is tudom… ott
van Owen…
 – Próbáld meg elintézni, kis galambom! Kérlek! Ma meddig
maradhatsz?
Oly elkeseredetten csengett a hangja, hogy Glynnis felkapta a
fejét. – Hatig. Fél hétre vissza kell érnem. Gwyneth meg a férje ma
este velünk vacsorázik. Az unokahúgom öt körül visszamegy a
szállodába, ott vár rám. Odaadtam neki a kulcsot.
– Ha már szóba került a kulcs: légy szíves, tartsd meg a ház
kulcsát. Szeretném, ha nálad lenne.
– Komolyan gondolod?… úgy értem, mi…
– Már hogyne gondolnám komolyan? – kiáltotta Robin. – Gyere
ide, hadd ölelgesselek meg úgy, mint régen! – S teste rejtekébe zárta
Glynnis testét. – Ez hiányzott nekem annyi éven át: az, hogy
összefonódjak életem nagy szerelmével.
Glynnis elmosolyodott Robin ölelő karja alatt. – Annyira
szeretlek.
– Én is szeretlek, Glynnis. – Végigfuttatta ujjait az asszony ajkán,
majd lehunyta szemét, és megcsókolta. Egy pillanat múlva már a
keblét cirógatta. Elölről kezdték a szeretkezést, s ezzel töltötték a
délután nagy részét.
A június közepére oly jellemző kellemes, balzsamos esték egyike
volt. Az égbolt lágyan, halványan kéklett, s pufók, fehér felhők
nyargaltak végig a horizonton. Bár a nap már egy ideje nyugovóra
tért, csodálatosan csillámlott az esti égbolt, s a Temze visszatükrözte
reszkető fényét.
Robin Ainsley ott állt az alsóház teraszán, s magába itta a
látványt: lebámult a folyóra, a Big Ben irányába nézett. Nyáron
gyakorta ellátogatott ide, megivott egy teát az egyik kollégájával
vagy valamelyik illusztris vendéggel. A nyári hónapokban a napnak
ezen óráiban időzött itt a legszívesebben. Békesség szállta meg a
lelkét. Nagy becsben tartotta az elébe táruló látképet: az ősi folyó,
amely a tenger felé kígyózik. Oly különlegesnek tűnt innen, a
hatalom fellegvárából nézve.
Nekidőlt a korlátnak, s agyát elárasztották a különféle gondolatok:
Glynnis. Az asszony, akit szeretett, és akit örökre a magáénak akart
tudni. A fiuk: Owen. Az áldott kisfiú, aki annyira hasonlít őrá, sokkal
inkább, mint a másik fia, Jonathan.
Mindennél jobban vágyott arra, hogy együtt lehessen Owennel,
aki miniatűr hasonmása volt, mégsem tehette. Glynnis nem adna rá
engedélyt. S nem tiltakozhat ellene. Hiszen már jóval Owen születése
előtt lemondott az apa minden jogáról.
Képzeletben mindketten megjelentek előtte…
Glynnis: gyönyörű, hajlékony, szelíd és kedves, maga a
megtestesült bűbáj, mégis hiúság nélkül való. Csupa lágyság, csupa
finomság. Nyájas, szerető asszony, kinek szerelme vetekszik az
övével. Robin minden nehézség nélkül maga elé képzelte a kék
ruhában, ahogy feléje jön, kézen fogja Owent, a szürke
rövidnadrágos kisfiút, a fehér nyári ingben – mindketten
mosolyognak, és örülnek, hogy láthatják.
Ó, istenem, mitévő legyen? Hogy engedhetné el valaha is?
És ott van Valerie, a felesége. Odaadó, hű társa; higgadt,
segítőkész asszony, aki szereti, de nem szerelemmel, ahogy ő sem
szerelemmel viszonozza a szeretetét. Mégis tönkretenné, ha
otthagyná a fiukkal együtt, mert Valerie élete a férje és annak
politikai karrierje körül forog.
Robint mardosta a bűntudat Valerie miatt. De furcsamód, nem a
Glynnisszel való kapcsolat volt ennek oka. Az asszony amiatt nem
sír, amiről nincs tudomása, vélekedett Robin. A jövőre vonatkozó
tervei miatt szólalt meg a lelkiismerete: merthogy már a válást
fontolgatta. Ott van azonban Richard Hughes is. Vajon Glynnis
hajlandó lenne elválni Richardtól, hogy hozzámehessen? Robin nem
tudhatta, mi erre a válasz; kétség és reménység között ingadozott.
 Kivel oszthatná meg a dilemmáját? Senkivel. Nem beszélheti meg
a testvéreivel, még Edwinával sem, akihez különösen közel áll. Hát
az anyjával? A megértő Emma figyelmesen végighallgatná,
feltétlenül rosszallaná azonban a viselkedését. Hiába volt tizenhat
éven át a nős Paul McGill élettársa, egészen annak haláláig, Paul már
rég külön költözött a feleségétől, amikor megismerkedett Emmával.
A válás pedig szóba sem jöhetett, mert Constance McGill római
katolikus volt, s nem volt hajlandó megadni Paulnak a szabadságot.
Robin jól ismerte Emmát, szinte hallotta, ahogy a fejéhez vágja:
„Nem építheti az ember mások boldogtalanságára a boldogságát.” Ez
lenne Emma véleménye, s kétségtelenül igaza is van.
Hirtelen előbuggyantak a könnyei, mire megdörzsölte a szemét,
körüllesett, s megkönnyebbülten látta, hogy egymagában álldogál
odakint, a teraszon. Váratlan haragra lobbant. Íme itt van,
harmincévesen, és sír egy nő miatt! Itt áll, az alsóház teraszán, álmai
fellegvárában, azon a helyen, amely az életét jelenti. Ó, be
nevetségesen viselkedik! „Nőj már fel!”, korholta magát, s továbbra
sem csillapodott dühe. „1943-ban elengedted. Akkor kellett volna
elvenned.”
A Big Ben hatot ütött, mire Robin elfordult, s beviharzott az
irodájába.
Egy óra múlva elmegy Edwina házába, ott vár majd Glynnisre, aki
a hétvégére elvitte Owent Walesbe, és ott is hagyta, hogy néhány
napot a nagyszüleivel töltsön… mielőtt visszautaznak az Államokba.
Jókedvre derült. Nemsokára eljön hozzá Glynnis, egyenesen az
állomásról. És övék az egész éjszaka.
Robin éppen a konyhában lebzselt: italt töltött magának, mikor
meghallotta, hogy becsukódik az ajtó; kisietett. Glynnis ott állt a
küszöbön, a bőrönd a lába mellett, bájos arcán széles mosoly.
– Galambom! – rikkantotta Robin. – Nem gondoltam, hogy ilyen
hamar ideérsz.
 – A korábbi vonattal jöttem – felelte Glynnis, s még szélesebb lett
a mosolya. – Már alig vártam, hogy veled lehessek, Robin.
– Tudom, ellenállhatatlan vagyok – kacagott Robin.
– És olyan szerény – csúfolódott Glynnis; Robin karjába vetette
magát, és szorosan megölelte, majd’ szétvetette a boldogság, annyira
örült.
Miután egy percig ölelésbe forrtak, szétváltak, majd egymásba
karoltak, és bementek a konyhába. Robin gint és tonikot kevert
Glynnisnek, utána visszatértek a nappaliba, és letelepedtek a
pamlagra.
– Proszit, édesem – mormolta Robin, s koccintott Glynnisszel.
– Proszit! – válaszolta Glynnis, és belekortyolt az italba.
– Nos, mesélj csak: hogy telt a hétvégéd a Rhondda-völgyben? –
Robin Glynnis arcára szegezte a tekintetét. – Owen jól érezte magát?
Glynnis felnevetett, kék szeme vidáman csillogott. – Igen, az
unokatestvéreivel töltötte az időt, a fivéreim gyerekeivel. Említettem
már, hogy Dylannak két fia van, Emlynnek meg egy lánya. Sajnos,
kissé izgágák, de mindnyájan remekül szórakoztak, hogy a kis Tim
szavával éljek.
Robin mosolygott, s könnyedén, szerelmesen megérintette
Glynnis karját. – Úgy örülök, hogy jól érzi magát. És mit csinált az
én drága lánykám? – kérdezte.
– Nem sokat. Meglátogattam a rokonokat, segítettem anyámnak a
házimunkában, elintéztem helyette a bevásárlást, és rólad
ábrándoztam. Szüntelenül.
– Hozzám hasonlóan. Többnyire körülötted forognak a
gondolataim.
Glynnis bólintott. – Elmentél Yorkshire-be?
– Igen, ellátogattam Leedsbe. Ha csak lehet, meg kell mutatnom
magam a választókerületemben. – Robin lerakta a skót whiskyvel teli
poharat a dohányzóasztalra, s Glynnishez fordult: elvette tőle a
poharat, és odaállította a saját itala mellé, majd odahajolt hozzá,
átölelte, és szenvedélyesen megcsókolta. Glynnis hasonló hévvel
válaszolt, s amikor egy pillanatra rá elhúzódtak egymástól, Robin
gyengéden megsimogatta az asszony arcát. Fojtott hangon így szólt:
– Menjünk fel az emeletre! Úgy vágyom rád.
– Ahogy én is rád, Robin. – Mélyen a férfi szemébe nézett, s így
fejezte be: – De előbb szeretnék beszélni veled.
Glynnis hirtelen támadt komolysága megálljt parancsolt
Robinnak. – Hát ez nem hangzik valami biztatóan. Mi rosszat
hallok?
– Nem hallasz rossz hírt, Robin, csak a valóságot. – Glynnis
megfogta Robin kezét, és vontatottan ezt mondta: – Tudom, tisztában
vagy vele, mennyire szeretlek: jobban, mint bárki mást e világon,
kivéve persze a gyermekünket. Mindig is szerettelek, és ezen a
Richarddal kötött házasságom sem változtatott. Ugye, ezt te is tudod?
– Már hogyne tudnám. Hát nem ugyanezt hajtogattam az elmúlt
hetekben? – Robin arckifejezése megváltozott: szomorú lett. –
Életem legnagyobb hibáját követtem el akkor, amikor elengedtelek…
és most vissza szeretnélek kapni. Örökre.
– Ide hallgass! Mivel csakugyan teljes szívemből szeretlek,
miattam nem fogod tönkretenni a politikai karrieredet. Ezt nem
hagyhatom.
– Nyugodtan elválhatok, attól még nem dől össze a világ. Ne
feledd, már 1950-et írunk!
– Tudom, milyen évet írunk, és talán igazad is van. De mi van
akkor, ha valami balul üt ki? Mi van, ha botrányba keveredsz…
Valerie miatt? Szerintem, felvenné veled a harcot, ha megpróbálnál
elválni tőle. Nő vagyok, és ismerem az asszonyokat; nem válogatjuk
meg az eszközöket, ha nem babra megy a játék. És Valerie sokat
veszíthet: téged, a pénzedet meg a nagystílű életet.
 – És te hogy kapnál helyet az életemben? – firtatta Robin. „Vajon
hová akar kilyukadni?”, gondolta félve. Eltökélt szándéka volt, hogy
megtartja az asszonyt. Bármi áron.
Glynnis hallgatott egy ideig, majd halkan, megfontoltan
belekezdett:
– Tudom, mit jelent számodra az, hogy országgyűlési képviselő
vagy. Ezzel mindig is tisztában voltam. Voltaképpen azért vetted el
Valerie-t, mert úgy gondoltad, hogy nálam jobban segítheti a
politikai pályafutásodat, inkább való egy ambiciózus politikus
oldalára, mint én.
– Ami részben igaz, elismerem – vágta rá Robin sietve. – De csak
részben. Ne felejtsd el, hogy közös megegyezéssel szakítottunk.
Bolondok voltunk, esztelenek, fiatalok, nem csak a szerelem vette el
az eszünket. Túl szeszélyes volt a kapcsolatunk, Glynnis. Ezt nem
tagadhatod!
– Nem is teszem. Akkoriban katasztrofális páros lett volna
belőlünk.
– Azóta eltelt néhány év. Benőtt a fejünk lágya. Akkor még bohó
kölykök voltunk, és a világháború forgatagában éltük az életünket.
Lehet, hogy most már működne köztünk a dolog.
Glynnis eleresztette a füle mellett az utolsó mondatot, felsóhajtott:
– Mindezzel tisztában vagyok, hiszen egyfolytában ezt
szajkózzuk. Kérlek, ne vitatkozzunk most arról, mi történt
huszonéves korunkban! Annyi ideje már ennek, és…
– Nem tudok nélküled élni. Képtelen vagyok rá, Glynnis!
Egyszerűen képtelen. – Kimondhatatlan fájdalom ült ki Robin jóképű
vonásaira, s kék szeme komor lett.
– Én sem élhetek nélküled. De miattam nem teheted tönkre a
karrieredet. Fiatal, agilis országgyűlési képviselő vagy… a választóid
odavannak érted, sikert sikerre halmozol. Már az is szóba került,
hogy egy nap miniszterelnök lehet belőled. Előtted áll az élet, még
sokra viheted. Maradj a kitaposott úton, Robin! Lelkemre nem
venném, ha felrúgnád az életed.
– Glynnis, őszintén.
– Van egy ötletem… – vetette közbe Glynnis.
– No, ki vele!
Figyelmesen végighallgatta Glynnist; miután az asszony
felvázolta a fejében körvonalazódó elképzelést, megcsóválta a fejét.
– Nem is tudom… beválik-e… egyébként sem erre vágyom, cicám,
egyáltalán nem erre.
– Én sem. Ez csak áthidaló javaslat. Jobb nem jutott eszembe.
Legalábbis egyelőre.
Robin nem válaszolt.
Glynnis felállt, s a kezét nyújtotta. – Menjünk fel az emeletre,
Robin, szeretkezzünk. Pecsételjük meg a megállapodásunkat egy
csókkal!

Glynnis úgy érezte, hogy nemcsak szenvedélyesebben ölelkeznek,

mint máskor, hanem szinte tomboló mámor lett úrrá rajtuk. Sejtette,
hogy a hétvégi elutazás réme korbácsolta fel bennük az őrületet.
Szorosan belecsimpaszkodott Robinba, keze végigszánkázott a
hátán: lefelé, azután fel, s beletúrt Robin sűrű, fekete hajába, majd
elkalandozott a tarkójára, s közben Robin nevét búgta, szerelemre
éhesen, sürgető hangsúllyal. Együtt ringatóztak, ritmikus ütemben;
Glynnis lába körbefogta Robint, fejét szenvedélyesen hátravetette, s
amikor Robin váratlanul megvonaglott, s felért a csúcsra, Glynnis is
vele tartott.
A karjában tartotta Robint, mígnem elhalványultak a fények a
szobában, és sötétbe borult minden.

Jóval később, ahogy így egymás mellett hevertek, s pillanatnyilag

kielégült egymás iránti vágyuk, Glynnis fél karját átvetette Robin
testén, s a mellkasára hajtotta fejét. Robin keze beletúrt az asszony
hajába; egy szót se szóltak, csak feküdtek, a gondolataikba
feledkezve.
Glynnis az imént elhangzott beszélgetésen merengett. Tudta, hogy
elhárította a katasztrófát, legalábbis egy időre elhessegette azt az
ötletet, hogy Robin elhagyja a feleségét.
Váratlanul könnyek csordultak végig Glynnis orcáján, s
legördültek Robin mellkasára, aki erre riadtan felült.
– Mi van, kis galambom? Mi a baj? – kérdezte aggódó orcával.
– Semmi – mondta Glynnis, s a könnyek között rámosolyogott.
– Akkor miért sírsz?
– Máris hiányzol – suttogta Glynnis.
– Pedig ez csak au revoirl
Glynnis hallgatott.
– Ugye, visszajössz hozzám? – tudakolta Robin halkan,
nyugtalanul. – Ígérd meg, Glynnis!
– Megígérem – felelte az asszony, s azon tűnődött, hogy vajon
állni tudja-e a szavát.
 HARMADIK RÉSZ

Angyalok dala
2001 tele

Fennkölt csendben hevert a táj,

S hallgatta az angyalok dalát.
AZ ÉJFÉL TISZTÁSÁRA LÉPETT
EDMUND HAMILTON SEARS, 1949
 33

Szombat volt, december elseje, Linnet O’Neill hamarosan belép apja,

Shane karján Pennistone Royal falu templomába, ahol
összeházasodik gyermekkori szerelmével, Julian Kallinskivel.
Kettejük nászával végre a házasság szentségében egyesül a három
klán: a Harte-ok, az O’Neillek és a Kallinskik.
Ebben a pillanatban Linnet a hálószoba közepén áll, Pennistone
Royalban; már rajta a menyasszonyi ruha. Sosem látott még ilyen
csodálatos kreációt: krémszínű, nehéz düseszből készült, vastag,
nagy mintás csipkével, s több ezer apró gyöngyszemmel meg
üveggyönggyel.
Evan tervezte a ruhakölteményt, s most szájtátva bámulta
Linnetet. Oldalra biccentette a fejét, s fürkészve vizsgálgatta a ruhát,
minden apró részletre odafigyelt: kisebb szépséghibákat keresett,
melyek esetleg elkerülték a figyelmét a hét elején, mikor elhozták a
ruhát a varrónőtől. Nem talált azonban semmi kivetnivalót; s némi
tüzetes vizsgálódás után bejelentette:
– Tökéletes! Mintha rád öntötték volna, Linnet, bár ezzel
magamat is dicsérem. Álomszép vagy benne.
– Evannek igaza van, Linnet – helyeselt Emsie, Linnet húga, aki
szintén ott téblábolt a hálószobában. – Még sosem láttalak ilyennek.
Soha. Julian megint beléd fog szeretni.
– Jól teszi – kuncogott Linnet. – Köszönöm a sok bókot. És Evan,
köszönöm, hogy megtervezted a ruhámat. És a koszorúslányok
ruhájáért is köszönet illet, meg azért a sok mindenért, amit az
esküvőre készítettél. Nem is tudom, mihez kezdtünk volna nélküled!
– Örömmel tettem, és nagyon élveztem – felelte Evan. Odalépett
Linnethez, kézen fogta, s óvatosan odavezette a forgatható
állótükörhöz, amely a sarokban állt, az ablak közelében. – Íme, nézd
meg magad!
Linnet a tükör elé lépett, és elakadt a lélegzete. Még sosem nézett
ki ilyen… fantasztikusan. Természetesen a ruha tette. Evan hozzáillő
öltözéket kreált, a Tudor korszak stílusában, s remekül bevált az
ötlet. Bár Linnet nem volt különösebben sudár termet, a ruha
magasabbnak mutatta, s igen elegánsan festett benne; ugyanakkor
lendületes és fiatalos is volt, a szabása miatt.
Az ötletes, szögletes nyakkivágás Linnet válla közepéig ért, így
annyit mutatott meg a menyasszonyból, amennyi előnyére vált. A
felül szűk ruhaujj, a kimonókhoz hasonlóan, lefelé egyre szélesebb
lett; a szintén harangszabású szoknyarész hátsó része pedig
hosszúkás uszályban végződött. A szűk felsőrész keskeny derekat
varázsolt Linnetnek.
A szoknya eleje szétnyílt, így előbukkant a nagy mintás csipkéből
készült pliszé; ugyanezzel a csipkével bélelték ki a harangszabású
ujjak belsejét. A hímzés volt mindennek a koronája. Az elülső
berakást gyöngyök és üveggyöngyök borították, ahogy az ujjak
bélését alkotó csipkét is. Apró gyöngysorok szegélyezték a szögletes
nyakkivágást, és a két ruhaujj külső szegélyét is, s a krémszínű,
hullámzó düsesz-szoknyán, szerteszét, számtalan apró üveggyöngy
csillogott.
Déltengeri gyöngyökből fűzött nyaklánc övezte a menyasszony
hosszú nyakát, s gyöngyökből álló fülönfüggő díszítette fülét. A
szülei ajándékozták Linnetnek a szettet. Ezenkívül csupán egyetlen
ékszert viselt: a jegygyűrűjét.
Linnet csak ámult-bámult, és a fejét ingatta. – Evan, ez a
legkáprázatosabb ruha… – Elcsuklott a hangja, cserbenhagyták a
szavak.
– Igen, rajtad, Linnet. Megmondtam neked, hogy ifjú Tudor
királynőt varázsolok belőled az esküvőd napjára, és álltam a szavam!
 Emsie körbepördült, és megkérdezte:
– Hát én hogy festek?
Linnet elnézően mosolygott, és őszinte örömmel kijelentette: –
Szép vagy, Emsie, gyönyörű. – Emsie általában kissé szutykos
szokott lenni, a ruháit sem válogatta meg. Ma délután azonban
bájosan mutatott az ezüstös, szürkéskék, habos taftruhában, melyet
az összes koszorúslány viselni fog.
Linnet most megérintette bronzarany haját. – Biztos, hogy jó lesz
így, hátrafésülve a hajam? – kérdezte Evantól. – Jól fog állni rajta a
fejdísz?
– Szép lesz, bízz bennem – nyugtatgatta Evan. – De várj még vele,
majd én felrakom! És nehogy leülj!
Linnet felkacagott. – Isten ments, dehogy ülök. Még
összegyűrném a ruhám. – Szigorú pillantást vetett a tizennyolc éves
Emsie-re, s rászólt: – Te is maradj állva, te lány!
Ekkor hangos kopogásra lettek figyelmesek. – Ki az? – kiabált ki
Linnet.
– Robin bácsi vagyok, Linnet, csillagom.
– Jaj, nehogy bejöjjön, Robin bácsi, nem szeretném, ha meglátna!
– Evant keresem. Üzenetet kaptam tőle.
– Itt vagyok, Robin. Máris jövök. – Miközben Evan az ajtó felé
sietett, még visszaszólt Linnetnek, mintha utólag jutna eszébe: –
Ugye, nem felejtetted el? Valami régit, valami újat, valamit
kölcsönbe, valami kéket.
Linnet rábólintott. – Mindent beszereztem… tulajdonképpen
Emsie-nek jutott eszébe.
– Ügyes volt – jegyezte meg Evan, s a fiatal lányra pillantott,
majd kisuhant a folyosóra, mint egy szépséges virág, az ezüstszürke
taftruhában.
Robin Ainsley a hálószobaajtó mellett várta; Evan szeretetteljes
mosollyal az arcán végigsietett a folyosón.
– Üdvözlöm, Robin, köszönöm, hogy eljött. Honnan tudta, hogy a
Kék Szobában bújtam meg?
Robin odahajolt hozzá, és arcon csókolta. – Szervusz, drága
lánykám! – köszöntötte, majd hozzáfűzte: – Margaret mondta, hogy a
hét elején átköltöztettek, és a szüleidet szállásolták el a szobádban.
De a Kék Szoba sokkal szebb, mint a Sárga Lakosztály, nem
gondolod? – Végigmérte Evant, majd kedvesen így szólt: – Ó, Evan,
igazán bájos vagy ma, és a ruha is meseszép. Kitettél magadért,
büszke lehetsz a munkádra.
– Köszönöm. – Evan cinkos pillantást vetett rá, majd
megkérdezte: – Ugye, alig látszik, hogy terhes vagyok?
– Alig. – Robin szája néma kacajra húzódott, majd hozzátette: –
Aki nem tudja, észre se veszi.
– Ó, istenem, ez szörnyű!
– Miket mondasz, te lány, a dédunokámat hordod a szíved alatt!
Mindamellett, aranyoskám, őszintén megvallom, hogy sokat javít a
helyzeten ez a szád íze szerint értelmezett Tudor stílus. A lényeget
tekintve egészen csalóka. Igen, igen, fölöttébb csalóka.
– Ebben reménykedtem – válaszolta Evan, s maga sem állta meg,
hogy ne nevessen, mikor megjegyezte: – Micsoda menyasszony
leszek januárban! Addigra szépen kikerekedek. No, ne ácsorogjunk
itt a folyosón. Jöjjön be!
Benyitott a Kék Szobába, s Robin követte a szalonba. A lány
odasietett a komódhoz, elővett valamit a legfelső fiókból, a markába
rejtette, és visszament Robinhoz, aki a szoba közepén várta.
Pár lépésre Robintól megállt, s felpillantott rá.
– Milyen bíráló tekintettel nézel rám! – kiáltotta Robin a homlokát
ráncolva. – Mi jár a fejedben, Evan?
 – Csodáló tekintettel néztem magára, nem bírálóan, és azon
morfondíroztam, milyen jól mutat így, ünnepi díszben, Robin. Sőt mi
több. Mostanában sokkal jobban néz ki, különösen amióta
szeptemberben megérkezett apa Yorkshire-be. Maga is így gondolja?
– Igen, így. Újabban egész fittnek érzem magam.
– Én is úgy látom, hogy erőre kapott – állapította meg Evan
csendesen.
– Nos, Evan, korábban hagytál nekem egy üzenetet, miszerint
meg kell beszélnünk valamit még az esküvő előtt, és fontos dologról
lenne szó – fűzte hozzá Robin; a kandallón álló órára pillantott, s
közben így szabadkozott: – Nemsokára mennem kell. A szüleiddel
együtt jóval a többi rokon előtt oda kell érnem a templomba, mert
minden családtagnak kijelölték a helyét, és Jack Figg különleges
óvintézkedései is a korai érkezést követelik meg.
Evan bólintott. – Rövid leszek, de nem akar leülni, Robin? Én
nem ülhetek le a ruhám miatt, nehogy összegyűrjem. Maga viszont
nyugodtan helyet foglalhat.
– Így is megvagyok, aranyom – bizonygatta Robin.
Evan nekitámaszkodott az ablak előtt álló íróasztalnak, s lassan
belekezdett:
– El kell mondanom valamit.
– Mivel kapcsolatban? Vagy talán kivel kapcsolatban?
– Megfejtettem Glynnis titkát. Jobban mondva megoldottam a
talányt… most már pontosan tudom, miért küldött el Londonba.
– Csakugyan? – Robin Ainsley megrökönyödött, s kérdőn
felszaladt ősz szemöldöke. Evanre szegezte metsző tekintetét,
miközben így folytatta: – Hadd halljam, mit ötöltél ki, drága Evan!
– Rendben, máris mondom – felelte Evan. – Tavaly, amikor a
mama közölte velem, hogy utazzak el Londonba, és keressem meg
Emma Harte-ot, mondván, hogy Emma a jövőm kulcsa, egyetlen ok
motiválta csupán.
 – Éspedig? – kérdezte Robin.
– Rögtön rátérek. Először vizsgáljuk meg Glynnis módszerét.
Amikor rám parancsolt, hogy menjek el Londonba, és keressem meg
Emmát, biztosra vette, hogy így is teszek. Maga talán nem érti, miért,
hadd szolgáljak hát bővebb magyarázattal! Mindig szót fogadtam a
mamának. Glynnis tudta, hogy mindenben hallgatok a szavára.
Mellesleg az sem volt titok előtte, hogy ráuntam a New York-i
munkámra, és másra vágytam. Szárnyalni szerettem volna, ahogy ő
mondta. Más szóval: nem volt kétsége afelől, hogy elutazom, hiszen
még pénzt is hagyott rám. Pedig amikor ideküldött, már tudta, hogy
Emma Harte halott. – Evan szünetet tartott, Robinra meresztette a
tekintetét: a válaszra várt.
Az öregúr arca – ahogy az anyja arca is oly gyakorta –
kifürkészhetetlen maradt, nem árulta el az érzéseit; Robin sok
mindenben hasonlított Emmára.
– Vegyük fontolóra a következőt… – folytatta Evan, miután nagy
levegőt vett. – Glynnis nem láthatta előre azt, hogy már első nap
munkába állok a Harte-áruházban. Ahogy azt sem sejthette, hogy
összefutok Gideonnak a folyosón, és egymásba szeretünk. Igazam
van?
– Igen.
– Lényegében semmi sem garantálta, hogy mindez megtörténik.
Semmi. Így hát Glynnis meglehetősen komplikált és suta módszerrel
terelgetett oda engem a Harte-okhoz, aminek pedig igen nagy
fontosságot tulajdonított, nemde?
– Feltételezem, igen – helyeselt a kissé zavartnak tűnő Robin;
majd megkérdezte: – Vagyis, mire akarsz kilyukadni?
– Glynnis, a mi eszes Glynnis Hughesunk, kétségtelenül abban
mesterkedett, hogy bejuttasson a Harte család látómezejébe. Ez
mindkettőnk számára világos. A halála előtt közölte anyámmal, hogy
ellenállhatatlan leszek a számukra. Apropó, erről csak nemrégiben
szereztem tudomást. Semmi sem garantálta azonban azt, hogy valaha
is beleütközöm egy Harte-ba, ugye, Robin?
– Így van. Sőt, ahogy most csűröd-csavarod a dolgot, egész kicsi
volt ennek az esélye. Odamehettél volna az áruházba, rájössz, hogy
anyám halott, és elmész. De beleszerettél az üzletbe, legalábbis így
mesélted. – Elhallgatott, biccentett. – Megállapítottad hát, hogy a
nagyanyád félrebeszélt a halálos ágyán. Mit számít, mit hordott össze
Emmáról, gondoltad, és kerítettél magadnak egy állást, ami
csodálatra méltó lépés volt részedről. Mindezt azonban Glynnis nem
láthatta előre. Ebből a szempontból természetesen igazad van, Evan.
– Persze ő is tudta, hogy nem számíthat ki mindent előre, ezért a
mi talpraesett Glynnisünk úgymond bebiztosította magát.
– Miként? – tudakolta Robin, s résnyire keskenyedett a szeme.
– Mikor a nagyanyám tavaly novemberben bekerült a New York-i
kórházba, megkérte anyámat, hogy menjen el a lakására, és hozzon el
onnan egy levelekkel teli bőröndöt. A maga édesanyja írta őket.
Emma kitartóan levelezett Glynnisszel az évek során, és a
nagyanyám megtartotta a leveleket… ahogy Emma is az övéit.
– Értem. – Robin odabaktatott az ablakhoz, és elgondolkozva leült
a hintaszékre.
– Glynnis közölte anyával, hogy engem illetnek a levelek, és
külön hangsúlyozta, hogy mindet el kell olvasnom. Ragaszkodott
hozzá; ahogy anyám lelkére kötötte azt is, hogy nem mutathatja meg
őket apámnak, sőt hallgatnia kell róluk.
– Csakugyan? – dünnyögte Robin. Majd fürkész pillantást vetett
Evanre, és megkérdezte: – És megkaptad Mariettától a leveleket?
– Igen, de csak nemrég. Állítólag azért késlekedett, mert
személyesen akarta átadni őket, hogy egyben elmesélhesse, mit
mondott neki Glynnis a kórházban. Ami azt illeti, csaknem egy éven
át őrizgette őket. Azt mondja, azért, mert munkába álltam a knights-
bridge-i Harte-áruházban, és összejöttem Gideonnal. Úgy gondolta,
hogy még várhat a levelekkel. Elvégre valóra váltottam Glynnis
terveit, sőt legszebb reményeit… belecsöppentem a Harte család
kellős közepébe, és ne kerteljünk: remekül debütáltam.
– Igen, ez igaz. Végül is, mikor kaptad meg anyádtól Emma
Glynnishez írt leveleit?
– Most, szeptemberben, a baleset után. Magával hozta őket, mikor
idelátogatott, közvetlenül az előtt, hogy apával visszautazott New
Yorkba. A nagy részét átböngésztem lábadozás közben.
– Értem. Gondolom, sok minden kiderült anyám leveleiből?
– Ó, igen. És döntő fontosságú felfedezést tettem, miközben a
leveleket bújtam. Akkor is rájöttem volna, hogy maga apám
édesapja, ha egyikükkel sem találkozom, és ha Paula nem deríti ki az
igazságot Glynnis múltjáról. A levelek miatt. Ezért akarta Glynnis,
hogy hozzám kerüljenek. Mint már említettem: bebiztosította magát.
Ha törik, ha szakad, mindenáron tudomást kellett szereznem az
örökségemről.
– Igen, szerintem is igazad van – ismerte el Robin;
nekitámasztotta hátát a vánkosoknak, s apró sóhaj szakadt fel belőle.
Valahogy megérezte, hogy ez még csak a kezdet, s megerősítette
magát.
– Ezért küldött el Londonba, hogy megkeressem a hagyatékom.
– Ezt eddig is tudtuk, nem? – kérdezte Robin. – Legalábbis
feltételeztük. Egyébként helytálló a megjegyzésed. Tyű, de
nyakatekerten intézte ezt a nagyanyád! – Robin a fejét csóválta. –
Hát nem lett volna egyszerűbb, ha elmondja apádnak meg neked az
igazságot, amikor ágynak esett? Hiszen Richard Hughes már rég
meghalt. Kinek ártott volna vele? Véleményem szerint senkinek.
– Glynnis a régi iskolák neveltje… nem az én generációm, nem is
anyámé. Félt elmondani nekünk, főleg apának. Legalábbis úgy
hiszem. Nem akarta kiábrándítani apát, nehogy kisebb legyen a fia
szemében. Büszke asszony volt, és nagyon szerette apát. Gondolom,
félt – ahogy én is – felfedni az igazságot apa előtt.
– Értem, miről beszélsz, Evan. És igazad van. Mi a nagyanyáddal
még egy másik világban nőttünk fel. Szigorú, nagyon szigorú
világban, amelyben görbe szemmel néztek a törvénytelen
gyerekekre.
– Így hát Glynnis útnak indított. És a Sorsra bízott, nagy S-sel. A
mama folyton a Sorsot meg a Végzetet emlegette, hitt az ilyesmiben.
Mégis, csupán részben bízta a Sorsra a dolgot, mivel gondja volt rá,
hogy a kezembe kerüljenek Emma Harte levelei.
Robin lehunyta szemét, ezüstös feje megpihent a hintaszék
háttámláján. Ahogy elszenderült, sokkal erősebben szembetűnt
hajlott kora. Elvégre már nyolcvanéves. Evan szíve megesett rajta; de
egy perc elteltével megköszörülte a torkát, és halkan megszólította:
– Robin!
Robin kinyitotta a szemét, és rögtön felült. – Nem aludtam –
mondta könnyed kacajjal. – Csak a szavaidon merengtem.
Evan bólintott, s közelebb lépett a székhez. – Rájöttem a titok
nyitjára. – Rövid szünet után befejezte: – A mama magához küldött,
Robin.
Egyetlen szó sem hagyta el az öreg ajkát, kék szeme azonban
megkeményedett, s metsző pillantást vetett Evanre.
– Glynnis nyugtalankodott maga miatt, mikor lebetegedett. Ezért
akart magához küldeni, engem is, és talán apámat is. De főleg engem
akart Londonban tudni, maga mellett.
– Most miért mondod el mindezt? – kérdezte Robin, s kissé
felemelte a hangját.
– Mert ez az igazság. Glynnis meg akarta ajándékozni magát a
hőn vágyott unokával, hogy ne legyen egyedül. Mármint azután,
hogy ő elmegy.
Robin nagyot sóhajtott. – Folytasd – nyögte tompa hangon.
 – Ugye, sosem mondtak le egymásról?
Néma csend, melyet csak az óraketyegés tört meg.
– Nem – ismerte be végül Robin. – Nem mondtunk le egymásról –
mormolta lemondóan.
– Újra összejöttek Glynnisszel, mikor mindketten harmincévesek
voltak! – kiáltotta Evan. – És csaknem ötven éven át együtt
maradtak, ugye?
– Igen – suttogta Robin. – Hál’ istennek, együtt maradtunk.
– A maguk módján olyanok voltak, mint a házastársak – folytatta
Evan. – Glynnis évente többször is ellátogatott Londonba, hol ezzel,
hol azzal az ürüggyel, maga meg New Yorkba és Connecticutba
utazott. Nem a feleségével töltötte a szabadságát, hanem Glynnisszel.
Két parlamenti ülésszak között elutazott New Yorkba. Olyan
szerelmes volt Glynnisbe, hogy bármit megtett volna azért, hogy
megszerezze. Elvált volna Valerie-től, feladta volna a politikai
karrierjét, mindegy, csak örökre a nagyanyámmal lehessen. – Evan
szeretettel nézett a nagyapjára, majd ismét megszólalt: – Glynnis
annyira szerette magát, Robin, nem hagyta, hogy megtegye. Nem
hagyta, hogy felrúgja a politikai karrierjét. Akkoriban más idők
jártak, könnyen kitörhetett volna a botrány Glynnis miatt. Így hát…
kompromisszumot kötöttek. Így nevezte Glynnis… a
Kompromisszum. Nem bontották fel a házasságukat, hogy ne
bántsák Richardot és Valerie-t. De csak egymást szerették, és amikor
csak lehetett, összejöttek.
– Ez túl sok… – mormolta Robin pár perc múlva.
– Robin, Robin, ne! Én vagyok az, az unokája! Nem vagyok
mérges, sem zaklatott, és maga sem izgathatja fel magát.
Evan közelebb húzódott hozzá, a vállára tette a kezét, s lenézett
Robin felfelé fordított arcába. – Glynnis valami mást is tett. Rám
hagyta a leveleket, melyeket maga írt neki. Száz meg száz levelet.
Megőrizte őket. Mindent megtartott… a karácsonyi lapokat, a
születésnapi üdvözleteket, a kártyákat, melyek a temérdek ajándékkal
együtt érkeztek… – Elharapta a szót: hirtelen rádöbbent, mennyire
letaglózta Robint a hír.
Föléje hajolt, s gyengéden odasúgta neki: – Nehogy azt higgye,
hogy kritizálom magát vagy Glynnist! Már hogy tenném? Örülök,
hogy szerették egymást, és annyi örömöt nyújtottak egymásnak.
Glynnis teljes szívéből szerette magát, és egy életen át hűséges volt
magához. – Egyszerre megcsillantak Evan szemében a könnyek;
gyorsan lesöpörte őket a kézfejével.
Mikor Robinra pillantott, látta, hogy könnyek gördülnek végig az
arcán, s reszket a szája. – Olyan nehéz volt nélküle – mondta az öreg
enyhén remegő hangon. – Követni akartam a halálba… míg meg nem
érkeztél.
– Tudom, tudom – nyugtatgatta Evan; keze továbbra is Robin
vállán pihent. – Tényleg megértem… ritkaságszámba megy az effajta
szerelem.
– Elolvastad a Glynnishez írt leveleimet? – érdeklődött Robin, s
fürkésző pillantást vetett Evanre.
– Igen, de csak a napokban kaptam meg őket anyától, mikor
ideutazott New Yorkból Linnet esküvőjére. Ott van egy óriási bőrönd
abban a szekrényben, telis-tele a maga leveleivel.
– Olyan sokat írtam volna? – tűnődött Robin, s váratlanul Evanre
mosolygott.
Evan viszonozta a mosolyt. – Ó, igen! De csak az újabbakba
kukkantottam bele. Ugye, pár nappal a halála előtt ellátogatott
hozzá?
Robin bólintott. – Honnan tudod?
– Megtaláltam azt a levelet, amelyet tavaly november elején
küldött neki. Érte ment, hogy visszahozza Angliába. Elvégre
mindketten megözvegyültek, nem volt akadálya annak, hogy együtt
legyenek, összeházasodjanak…
 – Összeházasodtunk – vágott a szavába Robin –, bár nem
szentesítette papír a frigyünket. Glynnist tekintem az egyetlen, igaz
asszonyomnak.
– Érthető – felelte Evan ellágyulva. – Glynnis azonban váratlanul
ágynak esett. Nem vállalkozhatott az útra… Utoljára a manhattani
kórházban találkozott vele.
Robin nem bírt megszólalni. Mélyen lesújtotta a bánat. Elővett
egy zsebkendőt, megtörölgette a szemét, kifújta az orrát, s minden
igyekezetével azon volt, hogy visszanyerje lelki egyensúlyát.
Mikor kellőképpen összeszedte magát, Evan kinyitotta a kezét, s
megmutatta a tenyerét. – Ez a magáé, nagyapa.
Mivel szinte sose nevezte nagyapának Robint, az öreg
kikerekedett szemmel bámult rá.
– Egy kis borítékban találtam, a maga írásával, Robin. Ráírt egy
címet meg egy telefonszámot.
Robin szeme felcsillant a kulcs láttán, s az arca is megélénkült.
– Edwina házának kulcsa – jegyezte meg Evan.
– Nem. A mi házunké. Glynnisé meg az enyém. Elbűvölő, ódon,
londoni ház. Rendszeresen kölcsönvettem Edwinától, míg egy nap
beleegyezett, és eladta.
– És maga megvette?
– Igen. Glynnisnek. A közjegyzői okiraton azonban továbbra is
Edwina neve szerepel, bizonyos okokból kifolyólag. Ha előttem hal
meg, tiéd lesz a ház, Edwina fián, Anthonyn, India apján keresztül.
Ha én halok meg előbb, ugyanez történik. A tiéd lesz a ház, Evan.
Evan csak állt, és nézte, nézte a nagyapját; a torkán akadt a szó.
– Most is ott lakom, amikor Londonba megyek – mondta Robin
apró mosollyal. – Megtöltik az emlékek… Glynnisről… az együtt
töltött évekről. – Ismét előbuggyantak a könnyek, s Robin zsebkendő
után kutatott. – Bocsáss meg, aranyom, a bolond vénembernek!
 – Nincs mit megbocsátanom – bizonygatta Evan, s kacagásban
tört ki. – Jaj, nézze már, én is elsírom magam! Tönkremegy a
sminkem. És egy óra múlva elkezdődik Linnet esküvője.
– Nagyon jól tudom, csillagom. Megyek, megkeresem apádat.
– A fiát, Robin, a fiát, akit Glynnis szült magának.
Robin bólintott, s széles mosollyal ajándékozta meg az unokáját. –
Annyira szerettük egymást, és sikeresen megoldottuk. Sok-sok éven
át összejártunk, Evan, és senkit sem bántottunk meg.
„Ezt kétlem”, fordult meg Evan fejében, majd elhessegette a
gondolatot.
Robin visszaadta a lakáskulcsot. – Ez Glynnisé volt. Neki adtam.
És most a tiéd, Evan. Tedd el!
Evan így is tett, majd az ajtóhoz kísérte a nagyapját. – Következő
héten átviszem magához a bőröndöt – mondta. – Esetleg…
megtarthatok egy-két fényképet? Maguk ketten káprázatos párost
alkottak fiatalon, úgy néztek ki, mint a filmsztárok.
– Glynnis igen, de én nem – tiltakozott az öregúr.
– Dehogynem! Maga is. No, mindegy, átviszem a leveleket
Lackland Prioryba.
– Nem! Glynnis neked szánta őket, maradjanak hát nálad. – Robin
belenézett Evan kékesszürke szemébe, s hozzátette. – Ha óhajtod,
megkapod Glynnis hozzám írt leveleit is. 1950 óta egészen tavalyig
minden héten írt nekem. – Elhallgatott, s különös, sőt nyugtalan
pillantást vetett az unokájára, majd halkan megjegyezte: – Bár azt
hiszem, kissé… hogy is mondjam… magánjellegűek.
Evan hahotára fakadt. – Meghiszem azt! Merthogy a maga levelei
között is akadnak ilyenek. Tüzesek, szenvedélyesek. – Szikrázó
szemmel beszélt tovább: – Miért is ne? Ez aztán a szerelmi történet!
Egyszerűen hihetetlen, Robin.
S ezzel Robin széttárt karjába omlott; az öregúr szorosan magához
ölelte, s közben az motoszkált a fejében, hogy ez a lány időnként
szerfölött hasonlít az ő Glynnisére. – Glynnis szörnyen félt, hogy ő
hal meg előbb, és magamra hagy. Nem töltöttünk együtt minden
pillanatot, mégis… csodálatos kapcsolattal ajándékoztuk meg
egymást az évek során. Igen, csodálatos volt!
 34

Pennistone Royal falu bájos kis kőtemplomának történelme több

mint kilencszáz évvel ezelőttre nyúlik vissza, Anglia első normann
királyainak korára. Négyszögletes tornya eredeti, míg a káprázatos,
festett üvegablakok csupán kétszáz éve kerültek helyükre.
Annak idején, mikor Pennistone Royalban lakott, Emma Harte
fedezte a templom helyreállításához szükséges munkálatokat, s Paula
is a nyomdokába lépett. Ennek következtében a templom kívül-belül
ki lett csinosítva.
Hűvös volt az idő ezen a bizonyos szombat délutánon, december
első napján. Nem fújt viszont a szél; az ég fagyosan kéklett, s nem
pettyezték felhők. Bármily sápatag volt is a napkorong, mégis
ragyogott. Tiszta és üde volt a nap, a csupán az északi tájakra
jellemző, szikrázóan tiszta fénnyel.
Robin kiszállt a kocsiból, mely az elsők között ért oda a
templomhoz, s kisegítette Mariettát, aki hihetetlenül elegánsan festett
a bokáig érő, bordó selyemszoknyában meg az ékes, fekete zsettel
telehímzett, testhezálló zakóban. Miután Owen is csatlakozott
hozzájuk, felbaktattak a templomhoz.
Az egész falu népe odasereglett Linnet és Julian esküvőjére.
Meleg ruhába bugyolálták magukat, s csoportokba verődtek. Lelkes
kezek integettek, s ismerős arcokat öntött el a vidámság, amikor
felismerték Robint.
Pennistone Royalban nőtt fel, és nagy népszerűségnek örvendett.
Kegyes mosollyal visszaintegetett, és végigkísérte Mariettát meg
Owent a templomhoz vezető ösvényen.
Ahogy tovább nézelődött, felfedezett néhány ismeretlen arcot:
fekete öltönyös férfiak fülhallgatóval, s a hajtókába tűzött, apró
mikrofonnal. Rögtön rájött, hogy Jack Figg emberei. A biztonságiak.
 Az előcsarnokhoz közeledve észrevette a lépcsőn lebzselő Jacket:
szürke cilindert és frakkot viselt. Vendégként hívták meg az
esküvőre, hiszen szinte családtagnak számított, ugyanakkor ismét a
biztonságiak főnökévé tették. Vigyázó szeme most a tömeget
fürkészte.
Mosoly ragyogta be arcát, mikor megpillantotta Robint. Nagy
hévvel kezet ráztak, aztán Jack üdvözölte Mariettát és Owent is,
akikkel előző este ismerkedett meg a vacsorán, melyet Paula és
Shane adott.
Robin közelebb húzódott Jackhez, és odasúgta neki:
– Látom, jól bebiztosítottad a helyet.
Jack szemöldöke felszaladt. – Több emberem van itt, mint
kacsakagyló a hajótesten – mormolta. – Ez volt Paula kívánsága, és
igyekszem a kedvében járni, öregem.
– Itt aztán Jonathan nem merne próbálkozni – jelentette ki Robin,
s kísérteni kezdte másik fiának szelleme. Elhessegette.
– Egyetértek, Paula mégis tart tőle, főleg ma. Inkább sokan
legyünk – magyarázta Jack –, mintsem kevesen. Bár többnyire
láthatatlanok lesznek az embereim, főleg a templomban meg a
lakodalomban. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – biztatta végül
Robint, majd hozzáfűzte: – Nemsokára én is bemegyek hozzátok.
Jack ellépett az előcsarnoktól, elindult a temető felé. Időközben
apró reccsenés hallatszott a fülhallgatójában, s megszólalt Chris
Light hangja:
– Jack, egy fehér furgon ereszkedik le a dombon, Lackland falu
irányából. Ezek lesznek a huligánok, akiktől óva intettek bennünket.
– Bizony, Chris. Lépj akcióba! Most rögtön. Álljátok el az utat az
autókkal. És zárjátok le a Pennistone faluba vezető többi utat is.
Nehogy elszúrjatok valamit! Ne engedjétek be a furgont a faluba, és
értesítsétek a rendőrséget. De íziben. Letartóztatják őket, ha nem
mennek el maguktól.
 – Úgy lesz, Jack! – rikkantotta Chris.
Ahogy ott állt, egyedül, a sírkert közepén, Jack Figg hálát rebegett
istennek, hogy Mark Longdenbe szorult némi emberség. Könnyen
tragédiával végződhetett volna a menyegző, ha Longden-nek nincs
annyi esze, hogy figyelmeztesse őket, a miatt az elvadult
eszmefuttatás miatt, amit szeptemberben, Párizsban hallott Jonathan
Ainsleytől. Porig ég a templom, s mindenki meghal, aki odabent van.
Miután Longden októberben odatelefonált nekik, az egyik emberük
beépült a bandába, és a segítségével kiderítették az igazi haditervet.
Így hát Jack ma mindenre felkészült. Mindenre. És mindenkire.
Mindenütt őrszemek vigyáztak.
Mark Longden azt hitte: ezzel megakadályozta, hogy
tönkretegyenek egy esküvőt. Nem is sejtette, hogy a telefonhívása
megmentette mindnyájuk életét. Adele-ét is beleértve.

Linnet két fivére, Lorne Fairley és Desmond O’Neill – a két

szertartásmester – üdvözölte a templomba belépő Robint, Mariettát
és Owent. Odavezették őket az ülőhelyükhöz, a menyasszony
családtagjai számára kijelölt oldalon, s miután néhány szót váltottak,
a fiatalemberek elmentek, és a többi vendéget is bekísérték.
– Lélegzetelállító – susogta Marietta, ahogy körbepillantott a
templomban. – Bámulatos!
– Evan tervezte a virágdekorációt – súgta vissza Robin. – Nem
gondoljátok, hogy igen tehetséges ez a lány?
– Meghiszem azt – dörmögte Owen, s egy pillanatra felvillant
arcán a büszkeség.
Mindenütt hatalmas orchideacsokrok; s szerteszét kicsi, lombtalan
fák, mutatós, fehér dézsákban. Fehérre festették a fákat, s ágaikról
pompás, fehér virágcsokrok lógtak le, apró, ezüstcsipkéből készült
fodorban, mely szintén az Erzsébet kor stílusát idézte. És szerte az
egész templomban, óriási vázákban fehér tulipánok, szegfűk és
jonquille nárciszok, valamint fehér gyertyák százai: a hosszúkás,
vékony viaszgyertyáktól kezdve az üvegcsékbe állított fogadalmi
gyertyákig. Ahogy az összes jelenlévőt, úgy Robint is lenyűgözte a
reszkető gyertyafény közé helyezett virágok szépsége.
Hirtelen erővel beömlött a napfény a festett üvegablakokon.
„Olyanok, mint az ősi kőfalak tetejébe foglalt, csillámló ékszerek”,
gondolta Robin. Milyen szép ez a kis templom, melyet már
gyerekkora óta ismert, nincs ennél pompásabb hely az esküvőre; s
titokban megfogadta, hogy egyetlen unokája, Evan, is itt házasodik
össze Gideonnal a következő hónapban. Ugyanilyen szép lesz az
esküvőjük. Ennyi jár Evannek.
Többen is megérkeztek a családból, s helyet foglaltak az előtte
lévő padsorban. Edwina, Robin kedvence, szokás szerint fejedelmi
pompában tündökölt: bíborszín ruhát öltött – mintha örökösen ezt a
színt választaná a különleges alkalmakra. Robinra sandított,
somolygott, majd kacsintott, s a kísérője felé biccentett. Russell
Rhodes volt az, a művész, akin jól állt ugyan a frakk, mégsem illett
hozzá.
Robin örömmel látta, hogy ő is itt van ma délután; megkedvelte
Szurtost előző este, mikor először találkozott vele. Evan elárulta
neki, hogy India kibékült vele, és most minden rendben van köztük.
Nem vitás, a család tárt karokkal fogadja Szurtost; odaültették India
édesanyja, Sally mellé, aki elegánsan festett a sötétkék ruhában, a
zafírjaival. Anthony Standish, India apja, megfordult, Robinra
mosolygott, odabiccentett Owennek és Mariettának, majd mondott
valamit Edwinának, az anyjának.
Ekkor Robin megpillantotta Sir Ronald Kallinskit, Julian
nagyapját, aki a padsorok közötti folyosón feléje lépkedett; ott volt
vele a fia, Michael, és Michael exfelesége, Valentine – azaz Julian
szülei.
 Egy-két perccel később besétált Robin ikertestvére, Elizabeth,
Marc Deboyne karján, aki már jó pár éve a férje volt. Habár
Elizabeth Robinnal egyidős, nyolcvannál jóval fiatalabbnak látszott,
s Robin megállapította, milyen sikkes a megrendelésre készült, éjkék
selyemruhában és a kabátkában.
Halkan odaköszönt Robinnak, miközben odasietett az
ülőhelyéhez; nyomában jött a lánya, Emily, meg az unokája, Natalie
és veje, Winston. Emily földig érő, szilvakék kompiét viselt, Natalie
ametisztszínű selymet, s amint Robin észrevette őket, mindketten
szolidan odaintettek neki.
Negyedórán belül kezdett megtelni a templom, s amikor Robin
megpillantotta az első padsor felé közeledő Paulát – akit az anyja,
Daisy, és Bryan O’Neill nagyapa kísért–, tudta, hogy a menyasszony
sem késlekedik már sokáig.
Robin mindig is csodálta Paula azon képességét, hogy egyszerre
tudott üzletasszony lenni, anya és feleség, s ugyanakkor sikerült úgy
kinéznie, mintha világklasszis modell lenne. Ötvenhat éves, mégis
inkább negyvennek tűnt, s maga a megtestesült elegancia az ujjatlan,
sötét, fenyőzöld selyemkabátban, mely a bokáját verdeste; alatta a
hozzáillő, csipkeujjú ruha. Az anyja híres smaragdjai pompáztak a
fülében, s a kabát vállára tűzve ott díszelgett Blackie
smaragdkitűzője is.
Daisy, Robin legkisebb húga, aranycsipkébe öltözött, s arcát
mosoly ragyogta be, mikor Robinra pillantott, mielőtt a lányával
együtt belépett az első padsorba.
– Mennyi ember, mennyi barát – súgta oda Marietta Robinnak. –
Szent egek, mekkora tömeg! Nos, feltételezem, Evan esküvője ennél
szerényebb lesz.
Robin csendesen kuncogott, és a fejét rázta. – Nincs itt annyi
barát. Úgy értem, alig van itt idegen. Harte-nak, O’Neillnek, illetve
Kallinskinek hívják a jelenlévők többségét. Biztosíthatlak róla, hogy
Evan és Gideon esküvőjén is ugyanez a társaság lesz jelen. – Közben
körbejártatta tekintetét: már évek óta nem látott ennyi Harte-ot. Csak
nem Amanda az ott, az ikertestvérével, Francescával? Az pedig
bizonyára Sarah Lowther Pascal lesz, meg Yves, a francia férje és a
lányuk, Chloe. „Atyaég, micsoda família”, gondolta Robin.
„Anyámtól meg a fivéreitől egy falka utód származott.”
Egyszerre mozgolódás támadt, mire Robin előrekukucskált:
felsorakoztak a kórista fiúk. Tíz perc múlva látta, hogy megérkezik
Julian, a násznaggyal, Gideonnal. Odaálltak az oltár mellé, ott várta
vőlegény a menyasszonyát.
Robin megállapította, hogy mindkét fiatalember higgadt, és tettre
kész. Következő hónapban Gideon ugyanott fog állni, és az oltár
mellett fogja várni Evant, aki Owen karján fog megérkezni. Az ő fia.
Meg az unokája.
És akkor, még mielőtt Robin felocsúdhatott volna, az orgonista
rákezdett Wagner Lohengrin című művének nászindulójára:
felzendült a dicsőséges szólam, s felröppent a szarufákig.
Mindenki megfordult. Íme, megérkezett a menyasszony. Linnet
gyönyörű volt, fejedelmi a krémszínű szatén– és csipkeruhában,
ahogy az apja, Shane karján lassan végigvonult a padsorok között.
– Pazar a ruhája – súgta oda Marietta Robinnak, aki helyeslőn
rábólintott. Igen, csak ezzel a szóval lehet jellemezni ezt a
ruhakölteményt.
Linnet fényes, vörös hajára egyszerű gyémánt fejdísz került: ez
tartotta meg a leheletfinom tüllfátylat, s Robin felismerte benne
édesanyja tiaráját. Tekintete Linnetre szegeződött… annyira hasonlít
Emmára, aki ugyanígy nézhetett ki ilyen idős korában.
A menyasszony nyomában érkeztek a koszorúslányok, hullámzó
taftruhájukban. Linnet testvérei, Tessa és Emsie; utánuk következett
India és Evan; végül, egyes-egyedül, a tőle telhető legnagyobb
komolysággal, jött a kis Adele, az idősebb koszorúslányok, s az
anyja, Tessa – a menyasszony tanúja – kicsinyített mása.
Robin elmosolyodott, s érezte, hogy ugyanígy mosolyog mindenki
más is, amikor meglátja ezt a szépséges, szőke kislányt, ahogy nagy
óvatosan hozza az ezüst fodorba tekert virágcsokrot. Helyes
arcocskája ünnepélyes, lépte kecses, az alkalomhoz illő. „Egy
Fairley”, gondolta Robin. Úgy is néz ki, mint a Fairleyk; semmi
kétség a felől, ő honnan származik.
Robin Ainsley az egész szertartás alatt úgy érezte magát, mint aki
álmot lát; régmúlt idők emlékei árasztották el agyát, főleg az ő
csodálatos Glynnise volt gondolatainak előterében. Ó, mennyire
hiányzik neki, mégis oly sok kijutott nekik, több, mint sokaknak.
Majd Evan felé kanyarodtak a gondolatai. Milyen eszes, magától is
felfedte a rejtélyt, bár Glynnistől jócskán kapott segítséget. Robin
mosolygott magában. Glynnis gondoskodott róla, hogy ha egyszer
eltávozik az élők sorából, végül mégis Robin mellé kerüljön Owen,
és Evan is. Glynnis mindig is bűnösnek érezte magát, mert nem
engedte Robint a fia közelébe. Robin tudta viszont, hogy mindezt
azért teszi, mert meg akarja óvni Owen és Richard Hughes
kapcsolatát. Mint általában, Glynnisnek ebben is igaza volt.
Mégis sejtette, hogy létezik itt más indíték is. Glynnis feltétlenül
az unokája tudomására akarta hozni, kicsoda, és milyen örökséggel
bír, ezért gondoskodott róla, hogy Evan megkapja azokat a bizonyos
leveleket, melyek elregélték Glynnis történetét. És ebben nincs
semmi kivetnivaló. Hiszen bármit tett is Glynnis, abban Robin sosem
talált kivetnivalót.

Robin hirtelen felkapta fejét, ahogy a zene befurakodott a gondolatai

közé. Elfacsarodott a szíve, mikor a kóristafiúk rázendítettek az „O,
Perfect Love”4 című öröménekre, amely Glynnis nagy kedvence volt,
4
„Ó, tökéletes szerelem”.
s amelyet ő maga is kedvelt. Úgy vélte, hogy a karénekeseknek
csodálatos hangjuk van; közelebb hajolt Mariettához, és odasúgta
neki:
– Nem gondolod, hogy úgy énekelnek, mint az angyalok? Olyan
tisztán, bűntelenül.
Marietta megérintette a karját; megszerette ezt az embert, az
érzékenységéért, kedvességért, s mérhetetlen nagylelkűségéért. Nem
csoda, hogy az anyósa annyi éven át fülig szerelmes volt belé.
A vidáman mosolygó menyasszony és vőlegény egymásba
karolva végigvonult a padsorok között húzódó folyosón;
Mendelssohn „Nászindulójának” dallamára lépkedtek, a Szentivánéji
álom-ból.
A szerelmespár nyomában lassanként az összes vendég elhagyta a
templomot, és amikor Robin is kilépett, önkéntelen mosolyt csalt
ajkára a látvány. A szellő szárnyán ringatózó hópihék és
virágszirmok. A Julian karjába csimpaszkodó, sugárzó arcú Linnet.
Kettejük kacaja, miközben elhajtanak onnan. A fehér selyem
masnikkal feldíszített esküvői kocsi, amelyben ülnek. A hátsó
lökhárítóra kötözött ócska csizmák és bádogdobozok, melyek hangos
csörömpölésükkel megkacagtatják a népet.

Ott álltak, hármasban, a nagykönyvtár sarkában. Tessa, India és

Evan. Körülöttük nyüzsgött a sok vendég; pezsgőztek,
szendvicsfalatkákat ettek, és remekül szórakoztak. Egy trió muzsikált
a háttérben; a vendégek mosolyogva odaintegettek nekik, mire ők
visszaintegettek, mégsem vegyültek el a tömegben – várták, hogy
mikor csatlakoznak hozzájuk a lovagjaik.
– Gyerünk, ki vele, Evan! – szólalt meg Tessa. – Miféle titkot
feleztél fel Robinról meg a nagyidról?
 – Glynnis sosem volt igazi nagyi – kacagott Evan, és elvett egy
pohár narancslét az arra járó pincértől. – De várjunk, míg ideérnek az
embereink.
– Addig is, bejelentenék valamit – zsongta India lágyan. – De
egyelőre maradjon a hármunk titka! Nem szeretném, ha Linnet
fülébe jutna, mert még ma este nagydobra verné, ami nem lenne
ildomos.
– Akkor mondd el gyorsan, míg a fényképésznél vannak
Juliannel! – adta ki Tessa az ukázt, s közben belekortyolt a pezsgőbe.
India elmosolyodott. – Következő héten megtartjuk Szurtossal a
kézfogót, mielőtt a szüleim visszautaznak Írországba. El vannak
ragadtatva Szurtostól, és az ő véleménye is drasztikusan
megváltozott róluk. Tehát minden rendeződött.
– Gratulálok! – lelkendezett Evan. – Tudom, nem akarod
meglopni a mai alkalom fényét, hadd legyen ez Linnet napja. Ez
igazán kedves tőled.
– Sose gondoltam volna, hogy mégis összehozzuk, de úgy
meghunyászkodott, és annyit mentegetőzött a Melinda-féle ügy miatt
– felelte India apró vállrándítással. – Edwina rám szólt, hogy
hagyjam abba a lamentálást, ne gyerekeskedjek, és menjek hozzá.
– Csuda jópofa öregasszony – vigyorgott Tessa. – Gratulálok,
drága Indiám.
Evan átható pillantást vetett Tessára, s kijelentette:
– Kedvemre való a te Jean-Claude-od. Lebilincselő, Gideont
teljesen lenyűgözte tegnap este. Áruld el, még mielőtt ideérnek:
szintén családtag lesz?
Tessa elpirult. – Remélem. Mi tagadás: megkérte a kezem. De
előbb még el kell válnom. Amikor Edwina néni találkozott vele a hét
elején, kerek perec közölte velem, ráadásul Jean-Claude füle
hallatára, hogy gyorsan csapjak le rá, mielőtt még elviszik előlem.
Hihetetlen, nem?
 – Jaj, a nagyim, javíthatatlan! – buggyant ki a nevetés Indiából.
Tessa vele együtt kacagott. – Na, ő se igazi nagyi. Ó, nézzétek,
máris jönnek a párjaink! – Tessa enyhén oldalt biccentette a fejét, s
odaintegetett.
Gideon, Szurtos, Jean-Claude és Lorne odaballagott; mindnyájan
egy-egy pohár pezsgővel érkeztek. – Miért kuporog a sarokban a
három szépség? – szólt oda nekik Lorne. – Ki elől bujkáltok? Ej, a
teremburáját, nektek inkább a vendégeket kéne szórakoztatnotok,
nemdebár?
– Fuj! – felelte rá Tessa. – Egyébként rátok vártunk. Evan nagy
felfedezést tett, a nagyanyjáról meg Robin bácsiról és…
– Ugyan, mind ismerjük ezt a sztorit! – szakította félbe Lorne. –
Már azóta szájról szájra jár a családban, amióta anya rájött, hogy
viszonyuk volt a háború idején.
– Ó, de ezzel még nem ér véget a történet, ugye, Evan? – szólalt
meg India.
– Így van – helyeselt Evan. – Igyekszem rövidre fogni. Anyámtól
kaptam egy csomó levelet: egy részüket Emma Harte írta a
nagyanyámnak, a többit pedig Robin küldte Glynnisnek, és
tudjátok…
– Jaj, mesélj csak, cicám! – vágott közbe Gideon. – Olyan
romantikusan hangzik.
– Elmondom, ha nem szakítasz folyton félbe – vágott vissza Evan.
Nekitámaszkodott az ablakkeretnek, és mesélt nekik Glynnisről meg
Robinról, valamint az együtt töltött éveikről.
Mindnyájan figyelmesen hallgatták, mégis Jean-Claude tette az
első megjegyzést. – Hű, ez aztán a csodálatos szerelem. Hihetetlen.
– Tessa beléje karolt, s így válaszolt: – Igen, csodálatos történet,
bizonyára méltó egy magadfajta francia dicséretére.
Mindnyájan jót kacagtak, majd Gideon a homlokát ráncolva
megkérdezte Evantől:
 – Hogy az ördögbe hozták ezt össze? Úgy értem: hogyhogy nem
buktak le?
– Óvatosak voltak – mondta Evan –, és az év egy részében más-
más országban élték az életüket. Gondolom, ez segített. Azon voltak,
hogy működjön a dolog.
– Lefogadom, hogy volt egy cinkostársuk is – mutatott rá Szurtos.
– Ezt egyedül nem lehet megcsinálni, elkél néha a segítség. Kell
egy harmadik személy, aki fedezi az embert.
– Emma! – szólalt meg Gideon, s Evanre szegezte a szemét. –
Emma tudott róla? Ő volt a cinkosuk?
– Nem nevezném annak, Gid. Bár a dédanyánk valóban megtudta,
hogy újrakezdték a románcukat. Igazság szerint csak évekkel az után,
hogy megint összejöttek. Mivel sejtette, hogy nem tud megálljt
parancsolni nekik, gondolom, úgy döntött, hogy inkább segít.
– Ej, az áldóját! – hüledezett Lorne, s arcán döbbent kifejezés
suhant át.
Gideon is szemlátomást meglepődött. – Hány évesen kezdték
újra?
– Mindketten harminc évesek voltak. És már hét éve nem
találkoztak. Képzeld el! Dúlt ám a szerelem – mondta Evan kacagva,
s megcsóválta a fejét.
– Meddig tartott a románc? – érdeklődött Jean-Claude.
– Cirka ötven évig – közölte velük Evan.
– Mon dieu! – Jean-Claude Tessára nézett, s hozzáfűzte: – Ez ám
a szerelem! Szívesen találkoznék még egyszer ezzel az úriemberrel.
Gyere, Tessa, keressük meg a te Robin bácsikádat! Bizonyára…
egészen különleges lehet.
– Az hát! De még mennyire – kiáltotta utánuk Gideon.
– Milyen szomorú, hogy Glynnis meghalt – jegyezte meg India –,
főleg, hogy végül mindketten megözvegyültek. Összeházasodhattak
volna.
 – Az ott nem édesanyád, nem ő integet nekünk? – kérdezte
Szurtos.
India követte Szurtos tekintetét. – De igen. Feltételezem, a
nagyanyám szeretné, ha csatlakoznánk hozzá. Teljesen beléd esett,
Szurtos.
– Én pedig megőrülök érte – vágta rá Szurtos, s átkísérte Indiát a
könyvtárszobán.
Lorne odahajolt Evanhez, és arcon csókolta. – Rendkívüli ez a
történet, igazán rendkívüli… csodálatos, ahogy Jean-Claude mondta.
Bárcsak találnék valakit, akit ennyire lehet szeretni. Nos, megyek,
körülnézek, hátha Linnet valamelyik barátnője felkelti az
érdeklődésemet.
Evan és Gideon felkacagott, s Evan belefűzte a kezét Gideon
karjába, miközben azt figyelték, hogyan andalog tovább a jóvágású,
fiatal színész. Majd Gideon letekintett Evanre, s lágy hangon
megkérdezte:
– Hát te, Evan? Biztosítasz nekem ötven évet?
Evan felnézett Gideon arcába, abba az arca, melyet annyira
megszeretett az elmúlt év során, s bólintott. – Örökre a tiéd vagyok,
Gideon Harte. Ígérem, hogy életem minden napját veled töltöm.
 TARTALOM

A három klán

ELSŐ RÉSZ
VIHARFECSKÉK
2001 nyara

MÁSODIK RÉSZ
EMMA ÉS GLYNNIS
1950 nyara

HARMADIK RÉSZ
ANGYALOK DALA
2001 tele
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó az Európa Könyvkiadó igazgatója
Tördelte a Kopf Bt.
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2006-ban
Szerkesztette Katona Ágnes
Felelős szerkesztő Gy. Horváth László

A kötetet Kállay Judit tervezte

Készült 27,75 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 7768 1