NOAH GORDON

HALÁLBRIGÁD
 EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1997
Fordította: Uram Tamás
NOAH GORDON THE DEATH COMMITTEE McGRAW - HILL BOOK
COMPANY © 1969 BY NOAH GORDON
HUNGARIAN TRANSLATION © URAM TAMÁS, 1997

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál eddig megjelent:

A DOKTORNŐ
AZ ORVOSDOKTOR
SÁMÁN

Ismét Lorraine-nek: a lánynak, akit elvettem, és az asszonynak, akivé lett.

“Pénzt adsz az orvosnak,

Talán meggyógyulsz.
Talán nem.”
(Talmud, Ketóbut 105)

“Gyakornok lép be az alagút egyik végén, odabent valami történik, s fokozatosan,

újabb hat-hét év múltán, sebészként bukkan elő.”
(Medical World News 1967. június 16- számából)
Köszönetnyilvánítás

Sokan mutatták ki kedvességüket, miközben ezen a könyvön dolgoztam. Az

orvosokat, kik megadón tűrték véghetetlen kérdezősködésemet, készséggel
felelgettek és bátorítottak, semmiféle felelősség nem terhelheti nézeteimért, illetve
esetleges baklövéseimért. Mindig is tisztelettel tekintettem rájuk; most a
tisztelethez hála társul.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani dr. Andrew P. Sackettnek, a bostoni
egészségügyi önkormányzat vezetőjének, valamint helyettesének, dr. James V.
Sacchettinek, amiért lehetővé tették számomra, hogy a Boston City Hospitalban
önkéntes műtőssegédi tapasztalatra tegyek szert; Mary Lawless nővérnek, aki
ugyanezen kórház műtőfelügyelőjeként beavatott a műtőbeli viselkedés
rejtelmeibe; valamint Samuel Slattery műtősnek, amiért az anyaggyűjtést oly
emlékezetessé tette számomra.
A megkerülhetetlen kérdésre válaszolva: a Suffolk Megyei Közkórház a
képzeletem terméke, nem mintáztam egyetlen létező intézményről sem, ahogy a
regényben felbukkanó orvosegyetemet sem.
Különös hálával tartozom dr. Lawrence T. Geoghegannak, a Boston City
Hospital egykori alorvosának, aki engedélyezte, hogy a délutáni viziteken
orvoscsapatához szegődjem, s ugyanezen kiváltságért illeti köszönet dr. Mayer
Katzot, aki előbb a vietnami szolgálatra bevonuló Geoghegan doktor helyébe lépett
alorvosként, majd maga is Vietnamban végzett gyógyító munkát.
Az alábbiakban szeretnék köszönetet mondani azon orvosoknak, akik lehetővé
tették, hogy kórházuk mortalitási konferenciáján részt vegyek. Köszönet illeti tehát:
dr. Paul Russellt, a Massachusetts General Hospital transzplantációs sebészeti
osztályának igazgatóját; dr. Samuel Progert, a New England Medical Center
Hospitals osztályvezető főorvos át; valamint ifjabb dr. Ralph A. Deterlinget, aki a
New England Medical Center Hospitals sebész főorvosa és a Boston City Hospital
sebész főorvosa is egyben.
Mivel oly sokan siettek segítségemre, és sem a feljegyzés, sem az emlékezet
nem csalhatatlan, előre is megkövetem mindazokat, kiknek ezen az oldalon helyük
volna, ám mégis hiába keresik nevüket. Segítségéért és együttműködéséért
köszönet illeti: dr. Paul Dudley White-ot; dr. Robert Kastenbaumot; dr. Lester F.
Williamset; dr. Anthony Monacót; dr. Don R. Lipsittet; dr. Carl Bearse-t; dr.
Miriam Schwebert; dr. Blaise Alfanót; dr. Robert M. Schlesingert; dr. Benjamin E.
Etstent; dr. Richard A. Morellit; Hillel Rudavsky rabbit; Patrick A. Carroll urat;
valamint Charles J. Dunn ügyvéd urat.
Nem feledkezhetem meg dr. Richard Fordról, Suffolk megye halottkémjéről
sem, aki még annak idején tapintatos és figyelmes kalauza volt az első boncolásán
részt vevő fiatal újságíró magamnak, s most újra a boncasztal mellé engedett, és
bebizonyította, hogy az eltelt évek sem oktatói türelmét, sem gyakorlatát nem
csorbították.
Különleges hálával tartozom dr. Jack Matloffnak, dr. John Merrillnek és dr.
Susan Rakónak, akik voltak olyan kedvesek, hogy időt és fáradságot nem kímélve
átolvasták a kéziratot.
A kézirat előkészítéséért illeti hála Mrs. Emest Lambet; mindenre kiterjedő
segítőkészségéért Miss Lise Anne Gordont; áldozatos munkájukért itt mondok
köszönetet a Framingham Public Libraries, a Boston Medical Library, illetve a
Francis A. Countway Library of Medicine könyvtárosainak.
Állhatatos támogatásáért és felbecsülhetetlen értékű meglátásaiért tartozom
köszönettel ügynökömnek, Patricia Shartle kisasszonynak, valamint
szerkesztőmnek, Mr. William Goyennek. Ők és Lorraine Gordon tették lehetővé
regényem megszületését.
N.GORDON 1966-1968

ELŐHANG

Spurgeon Robinson három hete dolgozott mentőorvosként harminchat órás

váltásban, és Meyer Meyerson, a sofőr igencsak az idegeire ment, ráadásul
felkavarta a rengeteg vér meg a sok baleset, és cseppet sem volt odáig a munkáért.
Rájött, hogy képzeletére hagyatkozva időnként elmenekülhet a valóság elől, s most
éppen meggyőzte magát, hogy amivel száguldanak, az nem egy vacak mentőautó,
hanem egy űrrakéta, ő maga, pedig nem szigorló orvostanhallgató, hanem az első
fekete asztronauta. A sziréna visítása a fúvókákból áramló gázt jelképezte -
hangban.
Csakhogy Maish Meyerson, ez a tuskó, nem akart együttműködni, nem volt
hajlandó űrhajóst játszani. - Wehr fahrbrent - mordult egy lehajtható tetejű Chrysler
vezetőjére, s nagy ívben kikerülte a konok úrvezetőt.
Egy New Yorkhoz hasonló nagyvárosban esetleg csak hosszas keringés után
találták volna meg az építkezést, Bostonnak viszont ekkoriban alig voltak igazi
felhőkarcolói. A toronyház míniummal lekent fémszerkezete hatalmas, véres
mutatóujjként meredezett a szürke ég alatt, egyenest a baleset színhelyére vezetve
őket.
A sziréna nyikkanva elhallgatott, és mikor Spurgeon kicsapta az ajtót, a kis
csoport utat nyitott a földön heverő testhez.
Leguggolt. A férfi arcának ép felére pillantva megállapította, hogy fiatal. A
szeme csukva volt. Az egyik húsos cimpájú fülkagylójából váladék szivárgott.
- Valaki leejtett egy villáskulcsot a harmadikról - válaszolta meg kimondatlan
kérdését egy pocakos férfi, a művezető.
A lucskos hajat szétsimítva Spurgeon tojáshéjdarabkákhoz hasonló, éles
szegélyű csontszilánkokat tapintott a zúzódásos bőr alatt. A fülből akár
cerebrospinális folyadék is ürülhet, gondolta, és úgy döntött, semmi értelme a
helyszínen kísérletezni a szerencsétlen fickó ellátásával. A sebre ejtett steril gézlap
nyomban vörösre színeződött.
A férfi slicce nyitva, kilátszott a pénisze. A pocakos művezető elkapta
Spurgeon tekintetét. - Pont hugyált - magyarázta, és Spurgeon lelki szeme előtt
megjelent a munkás, amint feszülő hólyagját kiürítve, fanyar elégedettséggel
megkereszteli az épületet, melynek születésénél segédkezett, s közben a villáskulcs
csak zuhan, zuhan, tévedhetetlen pontossággal zuhan célja felé, égi megtorlásként a
mocskos kis emberi gyarlóságokért.
A meggyújtatlan szivart rágcsáló művezető a pórul járt munkásra nézett. - Paul
Connorsnak híják. Feszt mondom a marháinak pedig, hogy tegyenek sisakot.
Meghal?
- Ezt nemigen lehet így megállapítani - válaszolta Spurgeon. Felhúzta a
szemhéjat, és látta, hogy a pupilla teljesen ki van tágulva. A pulzus fonalas volt.
A kövér férfi gyanakvóan méregette. - Maga orvos? Bokszos létére?
- Igen.
- Ad neki fájdalomcsillapítót?
- Nem érez fájdalmat.
Spurgeon segített Maishnak elővenni a hordágyat, azután beemelték Paul
Connorst a mentőautóba.
- Hé! - kiáltotta a művezető, amikor nekilátott, hogy behúzza az ajtót. - Én is
megyek.
- Tiltja a szabályzat - hazudta Spurgeon.
- Múltkor is szabadott - mondta a férfi elbizonytalanodva. - Melyik kórházból
vannak?
- A megyeiből. - Megrántotta az ajtót, hagyta, hogy becsapódjon. Meyer
indítózott. Amikor a mentőautó előrelendült, Spurgeon fekete otofaringeális tubust
csúsztatott a kapkodva lélegző Connors szájába, azután bekapcsolta a
lélegeztetőgépet, és föltette a maszkot. Az oxigénáramlást böfögésszerű hangok
kísérték. A sziréna sikkantva életre kelt, a mentőautó mögött újra kibomlott a hang
elektronikus kondenzcsíkja. A gumiabroncsok surrogtak az aszfalton. Spurgeon
elgondolkozott, hogyan hangszerelné zenekarra, amit hall. Dobok, kürtök,
fafúvósok. Mindent be lehetne dobni.
Majdnem mindent, gondolta, és állította lélegeztetőgépen. Hegedűnek nem
lenne helye.
Adam Silverstone a karjára borulva szunyókált alorvosi irodájának
íróasztalánál, és azt álmodta, hogy összepöndörödött, száraz falomb évszámra
gyarapodó halmában fekszik, ahogy egyszer kamaszkorában, és egy tavacskává
duzzadt erdei patak vizét kémleli. Komisz időszak volt ez, alkoholista apja
rendszeresen jiddis trágárságokkal viszonozta a tizennégy éves Adam olasz
nagyanyjának perlekedését, mígnem a fiú, hogy egy füst alatt Myron Silbersteintől
s a vecchiá-tól is megszabaduljon, egy tavasz végi szombat délelőtt három órát
vitette magát stopposként, céltalanul, el a füstös-szutykos Pittsburghtől, s
mindattól, amit a város jelképezett számára. Az egyik autóvezető erdős szakaszon
tette le. Adam később fél tucatszor próbált visszatalálni, de vagy rosszul
emlékezett, vagy időközben talajgyalu erőszakolta meg a vidéket, s a földből házak
sarjadtak. Nem mintha olyan különleges hely lett volna; a ritkás erdőt kidőlt törzsek
tették járhatatlanná, a gyéren csordogáló patakban pisztráng soha meg nem fordult,
a tavacska is inkább csak áttetsző tükrű, mélyebb pocsolya volt. De a vize hűs és
fény-árnyék foltos. Adam a hűvös televényföld illatát belélegezve, hasmánt feküdt
az avarban, és hiába figyelmeztette gyomra, hogy ideje visszaindulni, minden
másról elfeledkezve bámulta a víz színén korcsolyázó parányi molnárkákat. Miben
lehetett része az ott töltött fél óra során, mielőtt a makacs tavaszi nyirkosság
áthatolt a falomb szárazán, és vacogós búcsúra bírta, miben lehetett része, hogy
azután újra és újra megjelent álmában az erdei tavacska?
Békességben, döntötte el évek múltán.
Ezt a békességet dúlta most fel a telefon csöngése. Félálomban nyúlt a
készülékért. - Adam? Itt Spurgeon.
- Egen - ásított a kagylóba.
- Vesedonor a láthatáron, pajtás.
Mindjárt nem volt annyira álmos. - Igen?
- Az előbb hoztunk be egy beteget. Benyomatos koponyatörés, súlyos agyi
károsodással. Harold Poole éppen most dolgozik rajta. Meomartino asszisztál, azt
üzeni, mondjam meg, hogy az EEG semmilyen agyi tevékenységet nem jelez.
Adam szeméből teljesen kiröppent az álom. - Vércsoport?
- AB.
- Susan Garland is AB. Vagyis a vesének már van gazdája.
- Ööö ... aszongya a Meomartino, a beteg édesanyja a váróban van. Connorsnak
hívják.
- Francba. - Szervátültetéskor a beleegyező nyilatkozatot a két alorvos egyike
íratta alá. Adam még korábban kifigyelte, hogy Meomartinónak nyomban
halaszthatatlan teendője akad, amint a hozzátartozókkal kellene beszélnie. - Máris
ott vagyok - mondta végül.
Mrs. Connors a lelkipásztorával üldögélt, s csak igen kevésé készítette fel az
elkerülhetetlenre, hogy fiának már feladták az utolsó kenetet. Sokat megélt asszony
volt, különös tehetséggel a kétkedésre.
- Ne is akarjon elhitetni velem ilyesmit - mondta könnybe lábadt szemmel,
reszketegen mosolyogva, mintha elég lenne Adamet meggyőznie a helyzet
képtelenségéről. - Az nem lehet. Az nem lehet, hogy az én Paulie-m haldoklik.
 Tulajdonképpen igaza van, gondolta Adam. Ekkorra az asszony fia, minden
igyekezet és szándék ellenére, gyakorlatilag halott volt. Légzését a Bostoni Edison
Áramszolgáltató Vállalat tartotta fenn. Húsz perccel azután, hogy kikapcsolják az
elektromos lélegeztetőgépet, megszűnik minden életműködése.
Soha nem tudta azt mondani, hogy sajnálja. Valahogy nem jött a nyelvére.
Az asszony szívszaggató zokogásban tört ki.
Adam várt, míg valamelyest összeszedi magát, akkor a lehető leggyengédebben
elmagyarázta neki Susan Garland esetét. - Érti, mit jelent ez annak a kislánynak?
Ha nem kap új vesét, meghal ő is, mint a maga fia.
- Szegény báránykám - mondta az asszony.
Adam nem tudta eldönteni, hogy a fiára vagy a lányra céloz.
- Aláírja a nyilatkozatot?
- Így is épp eléggé összeszabdalták. De ha ezzel megmenthetjük egy másik
anya gyermekét... .
- Reméljük, hogy igen - mondta Adam. Hogy a nyilatkozatot a zsebében
érezhette, elköszönt az asszonytól, és sietve távozott.
- A mi Urunk egész testét föláldozta érettünk - hallotta még a papot. - Magáért,
értem és igen, Paulért is.
- Csak én nem vagyok Szűz Mária, atyám - mondta az asszony.
Adam úgy érezte, nyomott kedve rögtön felderül, ha az érem másik oldalára is
vet egy pillantást.
A 308-as kórteremben Susan anyja, Bonita Garland ült egy széken, és
kötögetett. Mint rendesen, ha észrevette közeledtét az ágyból, a lány most is
nyakáig rántotta a takarót, eltakarva bimbózó kebleit. Adam különös gonddal
játszotta el, hogy észre sem vette a mozdulatot. A lány két párnával felpolcolva ült,
és a Mad-et olvasta. Ebben volt valami megnyugtató. Néhány hete egy hosszú,
álomtalan éjszakán, amit a locsogó művesére kapcsolva töltött, mely időnként
kimosta véréből a felgyülemlett mérgeket, a Seventeen-t lapozgatta. Adam ugratta
is, amiért tizennégy éves fejjel a tizenhét éveseknek szánt magazint bújja.
- Csak nem szerettem volna lemaradni róla - válaszolta a lány, és lapozott
egyet.
Adam most, ahogy megállt az ágy lábánál, alig tudta magában tartani a jó hírt. -
Szia, szivi - mondta. A lány heves lángolással viseltetett bizonyos angol
popegyüttesek iránt, s ebben a gyengéjében Adam is szégyentelenül osztozott. -
Egy lányismerősöm szerint pont úgy nézek ki, mint az az alak, aki mindig a
magazinod elején vigyorog. Hogy is hívják?
- Alfred E. Neumann?
- Azaz.
- Te annál sokkal aribb pasi vagy. - Amikor a lány félrebillentett fejjel ránézett,
Adam észrevette, hogy szeme alatt a karikák még sötétebbek, arca vékonyabb, orra
körül szembetűnőbbek a fájdalom éles ráncai. Amikor először látta, az arc élettel
teli manóarc volt. A mind komorabban kiütköző szeplőkkel tarkított halovány
bőrből most egy kifejezetten vonzó felnőtt nő arcának ígérete sejlett elő.
- Kösz - mondta Adam. - Azért csak csínján a bókokkal. Howard bármelyik
percben beállíthat.
Howard a lány barátja volt. Susan szülei megtiltották, hogy együtt járjanak,
avatta be a lány Adamet az egyik éjszaka, de ők azért csak együtt jártak. Időnként
felolvasott Howard leveleiből.
Adam tudta, hogy a lány azon mesterkedik, hogy féltékennyé tegye Howardra,
s a próbálkozást egyszerre találta megindítónak és hízelgőnek.
- Howard csak hétvégén jön.
- Miért nem hívod inkább jövő hét végére?
A kórházi ágyhoz kötött betegek rejtélyes hetedik érzékétől riasztott lány
értetlenül meredt rá. - Hogyhogy?
- Közölhetnéd vele a jó hírt. Megvan a vese az átültetéshez.
- Édes istenem. - Bonita Garland szeme diadalittasan ragyogott. Letette kötését,
és a lányára nézett.
- Nem kell - mondta Susan. Vékony ujjai a magazin borítóját gyürkészték.
- Miért nem? - kérdezte Adam.
- Te nem tudod, mit beszélsz, Susan - szólalt meg Bonita Garland. - Erre
várunk időtlen idők óta.
- Megszoktam a dolgokat úgy, ahogy vannak. Így legalább tudom, mire
számíthatok.
- Tévedsz - szólalt meg Adam gyengéden. - Operáció nélkül az állapotod
rosszabbra fog fordulni. Sokkal rosszabbra. Operáció után minden jobb lesz. Nincs
több fejfájás. Nincs több virrasztás a művesére kötve. Hamarosan iskolába is
járhatsz újra. Meg táncolni Howarddal.
A lány behunyta a szemét. - Ígérd meg, hogy nem lesz semmi baj.
Úristen. Látta, hogy a lány fájdalmas együttérzéssel mosolygó anyja biccent a
fejével.
- Ígérem - mondta Adam.
Bonita Garland az ágyhoz lépett, megölelte lányát. - Meglátod, minden rendben
lesz, kicsim.
- Mami.
Az asszony a melléhez szorította Susan fejét, s ringatni kezdte. - Susie -
mondta. - Adj hálát az Istennek, hogy ilyen szerencsések vagyunk.
- Annyira félek, mami.
- Ne butáskodj. Hallottad, hogy Silverstone doktor is a szavát adta.
Adam kiment a kórteremből, lefelé indult a lépcsőn.
Egyikőjük sem kérdezte, kitől származik a vese. Tudta, ha legközelebb
találkozik velük, szégyenkezni fognak emiatt.
A kórház előtt még mindig nagy volt a forgalom, de már gyérült. A város
legpiszkosabb részein át érkező óceáni levegőben jó néhány, többségében
kellemetlen szag mosódott egybe. Adam legszívesebben vég nélkül szeretkezett
volna, vagy leúszik húsz erős hosszt az uszodában, hátha a kétségbeesett erőkifejtés
könnyít a mázsás terhen, ami majd' belenyomta a betonba. Ha nem egy alkoholista
fia, kocsmába ment volna. Így inkább a szemközti Maxie'st választotta, ahol
megevett egy konzerv halászlét, és ivott rá két feketét. A kölök a pult mögött, ha
meg gebed, se javíthatott, vagy ronthatott volna a halászlén. A kávé meg olyan volt,
mint az első csók egy csúnya lánytól. Nem nagy szám, de azért megnyugtató.
A donor édesanyja és a műtő közötti hírláncot Meomartino szervezte meg.
Becsületére legyen mondva, nem végzett félmunkát, ismerte el vonakodva Adam
Silverstone, miközben a körmét sikálta.
Spurgeon Robinson a műtőszinten strázsált, a 3-as műtő ajtajában.
Egy emelettel feljebb a sebész főorvos irodájában egy másik szigorló medikus,
Jack Moylan várakozott Mrs. Connorsszal. Zsebében a boncoláshoz szükséges,
aláírandó nyilatkozat. Moylan a telefonkagylót a füléhez tapasztva üldögélt, és az
egyelőre néma vonalon át érkező jelzést várta. A vonal túlsó végén, a műtőfolyosói
íróasztal mögött egy Mike Schneider nevű elsőéves gyakornok.
Három lépésre az ajtótól, ahol Spurgeon tipródott, Paul Connors feküdt egy
asztalon. Több mint huszonnégy órája hozták be a kórházba, azóta egyfolytában
gép lélegzett helyette. Meomartino már elő is készítette a boncoláshoz, hasát steril
műanyag lepel fedte.
Mellette dr. Kender sebész főorvos beszélgetett halkan dr.Arthur Williamson
belgyógyásszal.
Ugyanekkor a szomszédos 4-es műtőben a bemosakodott és beöltözött Adam
Silverstone odalépett a műtőasztalhoz, melyen Susan Garland feküdt. A lány
nyugtatóktól kábultan meredt rá, nem ismerte meg a maszk mögött.
- Szia, szivi - köszönt rá Adam.
- Ó, hát te vagy az.
- Hogy s mint?
- Hátborzongatóak vagytok. Mint egy sereg kísértet. -
A lány elmosolyodott, és lehunyta a szemét.
7.55-kor a 3-as műtőben dr. Kender és dr. Williamson az öntudatlan Paul
Connors koponyájára illesztette az encefalográf elektródáit.
Akárcsak előző este, az EEG tűje most is teljesen kilapult vonalat húzott a
papírra, megerősítve, hogy Connors agyában szikrányi élet sincs. Az elmúlt
huszonnégy óra során harmadszor győződtek meg róla, hogy az agyban
semminemű elektromos tevékenység nem tapasztalható. A pupilla hatalmasra
tágult, perifériás reflexet nem találtak.
 7.59-kor dr. Kender kikapcsolta a lélegeztetőgépet. Paul Connors szinte
ugyanabban a pillanatban megszűnt lélegezni.
8. 16-kor dr. Williamson ellenőrizte a szív leálltát, és a beteget halottnak
nyilvánította.
Spurgeon Robinson kinyitotta a folyosói ajtót. - Most - mondta Mike
Schneidemek.
- Meghalt - szólt Schneider a telefonba.
Némán várakoztak. Schneider feszülten fülelt, majd kisvártatva félrefordult a
kagylótól.
- Az anya aláírta - jelentette be.
Spurgeon visszament a 3-as műtőbe, biccentett Meomartinónak. Az alorvos
szikét fogott, és dr. Kender tekintetétől kísérve, haránt metszést ejtett a holttesten,
hogy kioperálhassa a vesét. Meomartino végtelen műgonddal dolgozott, és dr.
Kender helyeslő hallgatásából tudta, hogy tiszta és pontos munkát végez. Régen
megszokta már, hogy idősebb kollégák vizsga tekintete alatt kell tevékenykednie,
nem jött zavarba.
Egy pillanatra mégis megingott önbizalma, amikor felnézett, és megpillantotta
dr. Longwoodot a galérián.
Az árnyék tette volna, vagy az öreg urémiától karikás, táskás szeme zavarta
meg?
Dr. Kender megköszörülte a torkát, Meomartino újra a holttest fölé hajolt.
Az egészséges, jól körülírt artériájú vese eltávolítása tizenhat percet vett
igénybe. Meomartino gumikesztyűs ujjai még a hasüregben tapogatóztak, rákos
daganatok után kutatva, amikor a hírlánc időközben bemosakodott és feszülten
várakozó tagjai perfúzióra kapcsolták a kiemelt vesét.
A babszem alakú, vörös húsdarab a szemük láttára fehéredett el és töppedt
össze, ahogy a jéghideg folyadék kimosta belőle a vért.
A vesét tálcára helyezve a 4-es műtőbe vitték, ahol dr.Kender Adam
Silverstone segédletével beültette a lányba, akiből eztán mindkét saját vesét
eltávolították. A ráncos, sorvadt szerv jó ideje hasznavehetetlen volt, mégis, ahogy
a másodikat is a törlőkendőre pottyantotta, Adamnek újonnan eszébe villant, hogy
Susan Garland élete ezentúl egyedül a Paul Connors veséjét a saját vérkeringéséhez
kapcsoló artériától függ. Ekkorra a lány fiatal vérének árama egészséges
rózsaszínűre melegítette az átültetett szervet.
Szűk fél órával a transzplantáció megkezdése után, Adam összezárta a hasi
sebet, aztán még segített a műtősnek áttolni Susant a steril megfigyelőbe. Mire az
öltözőbe ért, Robinson és Schneider már visszavedlettek fehérbe a műtősök
egyenzöldjéből, és felmentek az osztályra. Meomartino alsónadrágosan álldogált.
- Nem bírtunk hibázni - jegyezte meg. Adam lekopogta.
- Láttad Longwoodot?
 - Nem. Miért, az öreg is ott volt?
Meomartino bólintott.
Adam kinyitotta a szekrényét, és megszabadult a fekete, antisztatikus
műtőspapucstól.
- Nem tudom, miért akarta annyira látni - szólalt meg Meomartino kicsit
később.
- Nemsokára ő is rászorul, feltéve, hogy befut egy B negatív donor.
- Akkor várhat egy darabig. B-negatív alig van.
Adam vállat vont. - A következő vese mindenesetre Mrs. Bergstromé.
- Ne legyél te abban olyan biztos.
Kapcsolatuk egyik legdühítőbb jellegzetessége volt, hogy amikor valamelyikük
a másikat megelőzve értesült a legújabb fejleményről, igen nehezen állt ellen a
kísértésnek, hogy úgy tegyen, mint aki közvetlen csőpostán társalog a
Mindenhatóval. Adam labdává gyűrte a zöld műtősruhát, és a sarokban álló, félig
telt szennyesládába dobta. - Ez meg mi fene akar lenni? Bergstrom megkapja az
ikertestvére veséjét, vagy nem?
- Feltéve, hogy a nővére hajlandó lemondani róla.
- Jézus. - Adam elővette ruháit a szekrényből, és belebújt a nadrágba. Ez is
egyre szutykosabb, vette észre. Holnap tisztacsere.
Mikor Meomartino kiment, már a cipőjét kötötte. Kedve támadt egy cigarettára,
de a kis elektronikus szörny lágyan morrant a mellzsebében, és amikor feltelefonált
az osztályra, megtudta, hogy Susan Garland apja szeretne beszélni vele. Nyomban
az emeletre indult.
A negyvenes évei elején járó, kövérkés Arthur Garlandnak tétova, kék szeme és
ritkás, barna haja volt. Bőrdíszmű nagykereskedő, jutott Adam eszébe.
- Nem akartam elmenni, míg nem beszéltem magával.
- Én csak egy alorvos vagyok. Talán dr. Kendert kellene megkeresnie.
- Dr. Kenderrel az imént beszéltem. Azt mondta, minden a lehető legjobban
ment.
Adam bólintott.
- A feleségem, Bonnie ragaszkodott hozzá, hogy beszéljek magával. Azt
mondta, nagyon kedves volt. Köszönetet akartam mondani.
- Igazán nincs miért. Hogy van Mrs. Garland?
- Hazaküldtem. Nem volt könnyű, ráadásul dr. Kender szerint pár napig nem is
láthatjuk Susant.
- Tudja, minél kevesebben látogatják, a szeretteit is beleértve, annál kisebb a
veszélye, hogy összeszed valami fertőzést. Az új vese kilökődését megakadályozó
szerek gyengítik a szervezet immunrendszerét.
- Értem - mondta Garland. - Dr. Silverstone, ugye nem lesz semmi baj?
Adam biztosra vette, hogy ugyanezt dr. Kendertől is megkérdezte. Garland
vágya, hogy határozott előjelet, megdönthetetlen biztosítékot kapjon a helyzet
fölötti tökéletes uralmukról, különös élességgel tudatosította benne, mennyire
tehetetlenek is valójában.
- A műtét úgy ment, mint a karikacsapás - mondta. -
A vese is tökéletesnek tűnt. Nagyon jók az esélyeink.
- És hogyan tovább?
- Egyelőre megfigyelés alatt tartjuk.
Garland bólintott. - Egy kis apróság. Bőrtárcát húzott elő a zsebéből. -
Krokodilbőr. A cégem forgalmazza.
Adam azt se tudta, hova legyen zavarában.
- Dr. Kendernek is adtam egyet. És nehogy megköszönje, maguk a lányomat
adták vissza nekem. - A riadt, kék szempár felfénylett, majd a könny szertefutott,
kibuggyant. Garland szégyenében az üres falnak fordult.
- Mr. Garland, nyilván rettenetesen kimerült. Felírnék valami nyugtatót, fogadja
el, s menjen haza szépen.
- Igen. Köszönöm. - Garland kifújta az orrát.
- Vannak gyerekei?
Adam megrázta a fejét.
- Nem szabad kihagyni. Tudja, hogy Susan nem a saját gyerekünk?
- Igen. Igen, tudom.
- Mit küzdöttem a feleségemmel emiatt. Öt álló éven át, nap, mint nap. Majd'
megölt a szégyen. Aztán végül megérkezett, hathetes volt... - Garland elvette a
receptet, mondani akart még valamit, de csak megcsóválta a fejét és elment.
Az átültetést pénteken végezték el. Szerdára Adam szentül hitte, hogy nyert
ügyük van.
Susan Garland vérnyomása változatlanul kissé magasnak tűnt, a vese azonban
működött, mint a parancsolat.
- Sose gondoltam volna, hogy egyszer repesve várom, hogy valaki ágytálért
kiáltson - újságolta Adamnak Bonita Garland.
De még hosszú időnek kellett eltelnie, hogy Susan igazán jól érezhesse magát a
bőrében. Zavarta a műtéti heg, ráadásul legyengítették a vese kilökődését gátló
gyógyszerek. Állandóan nyomott hangulatban volt. Jóindulatú megjegyzésekre is
felcsattant, éjszakánként pityergett. Csütörtökön felderült a kedve, mert
meglátogatta Howard, aki kínosan félszeg, csontos kamasznak bizonyult.
Howard jótékony hatása adta Adamnak az ötletet. - Ki a lánya kedvenc rádiós
lemezlovasa?
- Talán J. J. Johnson - mondta Bonita Garland.
- Mi lenne, ha betelefonálna és megkérné, forgasson le pár számot Susannak a
szombat esti műsorban? Mi pedig meghívjuk Howardot látogatóba. Persze a lánya
nem fog tudni táncolni, hiszen ki sem kelhet az ágyból, de a jelenlegi helyzetben ez
igazán a legkevesebb.
- Egy pszichológus veszett el magában.
- Zártkörű parti? - lelkendezett Susan a terv hallatán. - Akkor hajat is kell,
mossak, csupa szutyok vagyok. - Kedélye olyan szembeötlő változáson ment át,
hogy a szintén fellelkesült Adam díszcsokrot rendelt telefonon, vörös rózsára
költve megtakarított pénzét.
Jó mulatást, szivi, diktálta az üdvözlőkártya szövegét. Pénteken a lány egész
nap jókedvű volt, az este közeledtével azonban egyre lehangoltabbnak tűnt. Adam
vizitkor megtudta, hogy sokat panaszkodott a nővérnek.
- Mi a baj, Susie?
- Sajgok.
-Hol?
- Mindenütt. A hasam, például.
- Ezen nem szabad nagyon meglepődnöd. Végül is nagyműtéted volt. - Nem
akart a túlzott kényeztetés hibájába esni. Ellenőrizte a szinte észrevehetetlen műtéti
heget. A pulzus kissé szapora volt, de amikor feltette Susan karjára a műanyag
mandzsettát, és megmérte a vérnyomását, elégedetten elvigyorodott. - Tökéletes.
Most először. Nem piskóta, mi?
- Nem - mosolygott Susan bágyadtan.
- Most pedig aludj egy kicsit, hogy legyen erőd a holnap esti mulatságra.
A lány bólintott, ő pedig sietett tovább.
Hat órával később a gyógyszerosztó nővér vette észre, hogy Susan Garland a
csendes éjszakai órák alatt elvérzett álmában.
- Longwood doktor napirendre akarja tűzni a Garland esetet a halálbrigád
következő ülésén - szólalt meg Meomartino másnap ebéd közben.
- Nem fair - mondta Adam.
A kórházi étterem egyik fal melletti asztalánál ültek Spurgeon Robinsonnal.
Adam csak turkálgatta a szombatonként felszolgált, pocsék főzeléket. Spurgeon
beletörődőn ette az adagját, Meomartino viszont valósággal lapátolta. Honnan a
fenéből veszik egyesek, hogy a gazdagoknak kényes a gyomruk, kérdezte magától
Adam.
-Miért nem?
- A veseátültetés gyakorlatilag kísérleti stádiumban van.
Hogyan hibáztathatnánk valakit mások haláláért, ha mi is csak ugatjuk az
egészet?
- Nagyon is túl van a kísérleti stádiumon - állapította meg Meomartino
szenvtelenül, és megtörölte a száját. - Országszerte sikeresen alkalmazzák. Nem
vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól, ha a klinikai gyakorlat részévé akarjuk
tenni.
Könnyen beszélsz, gondolta Adam, annyi szereped volt az egészben, hogy
kivetted a vesét a holttestből.
- És amikor este láttad, még semmi baja nem volt? - kérdezte Spurgeon
Robinson.
Adam bólintott, és szúrós pillantást vetett a cselédkönyvesre. Nyugalom,
parancsolt magára aztán; Spurgeon, Meomartinótól eltérően, nem a saját
pecsenyéjét sütögeti.
- Nem kéne hagyni, hogy dr. Longwood elnököljön a halálbrigádban - szólalt
meg Robinson. - Súlyos beteg. Úgy vezeti azokat a mortalitási konferenciákat, mint
Torquemada az inkvizíció kihallgatásait.
Meomartino elvigyorodott. - A betegségének ehhez semmi köze. A vén
gazember világéletében úgy vezette az üléseket, ahogy.
Egy ilyen ülés örökre derékba törheti egy orvos pályafutását, gondolta Adam.
Letette a villáját, hátratolta a széket.
- Árulj el nekem valamit - fordult Meomartinóhoz hirtelen harciassággal. - A
kórházban egyedül te nem nevezed soha Longwoodot öregnek. Tán túlságosan
tiszteletlen számodra a szó?
Meomartino elmosolyodott. - Ellenkezőleg. Túlságosan szeretetteljes - mondta
halkan, és zavartalanul folytatta az evést.
Adamnek este, műszakváltás előtt eszébe jutott a rózsacsokor.
- A virágok? Igen, megjöttek, dr. Silverstone - válaszolta az ügyeletes nővér. -
A Garland család címére továbbítottuk. Mint máskor.
Jó mulatást, szivi ...
Legalább ettől megkímélhettem volna őket, gondolta Adam.
- Csak nincs valami baj?
- Semmi.
Fölment a hatodik emeleti kis szobába, csak ült, és elszívott négy cigarettát,
hogy az ízét sem érezte, és azon kapta magát, hogy a körmét rágja, pedig azt hitte,
évekkel korábban leszokott róla.
Eszébe jutott, milyen rég hallott az apja felől, eljátszott a gondolattal, hogy
felhívja Pittsburghben, aztán megkönnyebbülten letett róla.
Jóval később kiment a szobából, le a földszintre, ki az elnéptelenedett utcára. A
Maxie's már zárva volt, az ablakok sötétek. A járdát utcalámpák nyomjelzős
lövedékei rajzolták ki, egyedül a kórháztól fél háztömbnyire szakadt meg a vonal,
gyerekek hajíthatták ki a körtét.
Adam gyalogolni kezdett. Aztán futni.
A járda aszfaltján csattogó talppal rohant a sarokig. Bekanyarodott.
A sugárúton belegyorsított.
Autó zúgott el mellette tülkölve, női hang fulladt vihogásba. Mellkasában
szorító érzés terjeszkedett, de ő csak még gyorsabban szedte a lábát, rá se hederítve
az oldalában szétpattanni készülő fájdalombuborékra.
 Kanyar a sarkon.
El a kihalt mentőállomás előtt. A bejárat fölött hatalmas lámpa zöld
bádogellenzője rezgett az éjszakai szélben, a sárga fény a tovafutó alak reszketeg
árnyképeit távírta a falra.
Végig a szomszédos raktárház rámpája mentén, ahol egy hajléktalan férfi - egy
test, egy gomoly, egy árny, de amennyire a sötétben megállapíthatta, akár az apja is
lehetett - kihörpintette sörét, és a sötétség felderítetlen kontinensén át elhajította a
palackot. Adam dugattyúként dolgozó karral loholt tovább, a hátfájás és
üvegcsörömpölés kopóival a sarkában.
Kanyar a sarkon.
A legsötétebb szakasz kellős közepe, a hold túlsó fele. El a kegyes álomba
süppedt színesnegyed vakon meredő szemű házai előtt.
El a leparkolt autó mellett, melyben a vonagló pár egy pillanatra sem esett ki a
ritmusból, de a lány átkandikált barátja vállán, hogy a szélvédőn keresztül
szemügyre vegye a tovairamodó kísértetalakot.
Végig a kis utcán, ahol trappolására karmos lábak csikkantak a ledöngölt
földön, kis, szőrös lény iszkolt vissza a csatorna mélyére.
Kanyar a sarkon.
Az utcalámpák újra. Fejét hátravetve, kifulladt, égő tüdővel, nyilalló mellkassal
feszült neki, hogy átszakítsa a célszalagot, mely körül nem várakozott sikoltozó
tömeg, és elérte a büfét, és tántorogva megállt.
Jézus.
Falta, nyeldekelte a levegőt, mindjárt elokádja magát, gondolta, aztán nagyot
böffentett, és tudta, hogy mégsem.
Verejték csorgott az arcán, a hónaljában, a lába között.
Még egy ilyen idiótát. Zihálva a Maxie's vészjóslón nyikorgó kirakatának dőlt,
aztán lecsúszott mellette, és az üveget tartó keskeny, piros fapárkányra tottyant.
Finom por roszogott ülepe alatt. Ott egye meg a fene, a fehér nadrág amúgy is
piszkos volt.
Hátraszegte fejét, és a csillagtalan égre nézett.
Nincs joguk, hogy nekem könyörögjenek. Miért nem téged nyaggatnak
ígéretekért?
Ahogy-lejjebb engedte tekintetét, ráébredt a mennyeknél alig alacsonyabb
épület jelenlétére, meglátta a város mocskában és füstjében pácolódó, vénséges vén
vörös téglát, átérezte a himlőhelyes homlokzatból sugárzó együgyű türelmet.
Eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor alig néhány hónapja és több ezer évvel
ezelőtt először pillantotta meg a kórház épületét.
ELSŐ RÉSZ
NYÁR
1
 Adam Silverstone
A csillagok lassan visszahúzódtak a mind fakóbb égbe. Ahogy az asztmásan
ziháló teherautó letért a Massachusetts autópályáról, és nekivágott a kihalt
külvárosnak, a folyóparti utcalámpák hosszú füzére kettőt villant, majd kihamvadt
a szürkületben. Kánikulai nap közelgett, a fények kihunytával kis időre mégis
csalókán hűvösnek, borongósnak tűnt a virradat.
Adam kibámult a poros szélvédőn a közeledő Bostonra.
Ez hát a város, mely kialakította, megtörte és felmorzsolta apja jellemét.
Velem nem bántok el így, mondta a tovasuhanó épületeknek, a város égre
rajzolódó sziluettjének, a folyónak.
- Nem is tűnik olyan kemény helynek - szökött ki a száján. A sofőr meglepetten
nézett rá. Komótosan kibomló beszélgetésük nyolcvan mérfölddel korábban,
Hartford és Worcester között kínos csendbe fulladt, miután kurtán-furcsán
összekülönböztek a John Birch Társaság dolgában. Most a férfi dörmögött valamit
az orra alatt, szavai teljesen belevesztek a motorzajba.
Adam megrázta a fejét. - Elnézést, nem értettem.
- Tán nagyothallasz?
- Egy kicsit. De csak a bal fülemre.
A férfi ugratást gyanítva elhúzta a száját.
- Azt kérdeztem, munkát kaptál a környéken?
Adam bólintott. - Mint mi?
- Sebész vagyok.
A sofőr, mint aki beigazolódni látja gyanúját, utálkozva végigmérte. - Naná,
csöveském, én meg a római pápa.
Adam magyarázkodásra nyitotta a száját, aztán a férfit a pokolba kívánva
visszazárta újra, és a kinti táj felé fordította figyelmét, A Charles folyó túlpartján a
Harvard fehér tetősüvegei döftek elő a félhomályból. Valahol ott lehet a Radcliffe
Kollégium is, és a macskaként összecsombolyodva alvó Gaby Pender, gondolta, és
eltűnődött, meddig állja meg, hogy ne hívja föl a lányt. Emlékszik-e még rá
egyáltalán? Egy aforizma tolakodott az agyába kéretlenül, valami olyasmi, hogy
hányszor érdemes találkozni egy nővel. Egyszer is elég, de ez csak másodjára derül
ki.
A kis számítógép a koponyájában azonnal köpte az idézet szerzőjének a nevét.
Mint rendesen, büszkeség helyett most is inkább elégedetlenség fogta el, amiért
nem orvosi szövegek így megragadnak az emlékezetében. Szókufár, hallotta apja
hangját. Adamo Roberto Silverstone, te öntelt pojáca, meglátjuk, mihez kezdesz a
szivacsagyaddal, ha Thorek Sebészeti anatómiájá-ból vagy Wangensteen
Bélelzáródások-jából kell memorizálnod valamit.
Kisvártatva a férfi jobbra szedte a kormányt, és a teherautó lámpafénye s
raktárházakkal, kamionokkal, személykocsikkal és emberekkel teli vásártelep
kellős közepébe gördült a Storrow útról. Macskaköves utcán döcögtek végig,
villódzó neonbetűs étterem s újabb kőburkolatos utca következett, végül a sofőr a
BENJI MOREITI & FIAI bejáratánál állította le az autót. Tülkölésére egy férfi jött
elő, s meredt rájuk a rakodórámpáróL. A fehér köpenyes, köpcös, kopaszodó alak
alig különbözött a georgiai kórház egyik kórboncnokától, ahol Adam szigorló évét
s a rá következő esztendőt töltötte. Eh, paisan.
-Mije van?
A sofőr hatalmasat böffentett, akárha bútorvászon repedt volna ketté. - Dinnye.
Görögdinnye. - A fehér köpenyes bólintott, és eltűnt a raktárban.
- Végállomás, kölyök. - A sofőr kinyitotta az ajtót, és nehézkesen leereszkedett
a hágcsón.
Adam kiemelte kopott bőröndjét az ülés mögül, és maga is lekászálódott a
fülkéből. - Segítsek pakolni?
A férfi gyanakvón ráncolta össze a szemöldökét. - Ők pakolnak - biccentett a
raktárház felé. - Nekik szólj, ha munkát keresel.
Adam csak viszonzásképpen ajánlkozott, megkönnyebbülten fogadta az
elutasítást. - Kösz a fuvart - mondta.
- Ja.
Adam a bőröndjét cipelve visszaindult az utcán, az étteremhez. Alacsony, görbe
lábú férfi volt, zsokénak túl nagy, más sportokhoz, az öt éve abbahagyott műugrást
leszámítva, túlságosan kicsi. Ilyenkor bánta igazán, hogy nem ütött jobban anyja
tagbaszakadt fivéreire. Utált kiszolgáltatottja lenni bárkinek és bárminek. A saját
bőröndjét is beleértve.
Az ajtóban ínycsiklandozó illatfelhő és vad éttermi ricsaj fogadta, beszélgetés
és nevetgélés keveredett a konyhai ablakon át kiszűremlő edénycsörömpöléssel,
kávésbögrék koppantak a pult fehér márványtetejéhez, a grillsütőben hangosan
sercegett valami. Valami méregdrága, állapította meg Adam.
- Egy feketét.
- Előbb a lóvét - mondta a szalmahajú pultoslány. Kemény húsú, bögyös lány
volt, a bőre tejfehér; az a fajta, aki legkésőbb harmincéves korától elhízással
küszködik. Fehér blúzán, a bal melle alatt kettős lekvárfolt piros stigmája. A kávé
kilöttyent, ahogy Adam felé lökte a pulton, kelletlenül elvette a tízcentest, és
megvető csípőriszálással odébb lendült.
Múúú.
Adam vakmerőn kortyolgatta a tűzforró kávét, s mindannyiszor diadalmasan
nyugtázta, sikerült megúsznia anélkül, hogy leforrázná a nyelvét. A pult mögötti,
faltól falig tükörből borostás, zilált csavargó bámult vissza rá, koszos és kopott, kék
munkásingben. Amikor végzett a kávéval, fogta a bőröndjét, és kiment az
illemhelyre. Kipróbálta a mosdót; különösebb meglepődés nélkül nyugtázta, hogy
mind a HIDEG, mind a MELEG csapból ugyanaz a langyos víz folyik. Visszament
az étterembe, és egy csésze forró vizet kért a pultoslánytól.
- Levesnek vagy teának?
- Víznek.
A lány türelmes undorral nézett rajta keresztül. Adam végül föladta, és rendelt
egy teát. Amikor megkapta, fizetett, s a pultra pottyantotta a teafiltert a csészealjról.
A forró vízzel visszament a mellékhelyiségbe. A padlót homok és, a bűzből ítélve,
odaszáradt vizelet keveréke borította. Letette a csészét a retkes mosdókagyló
szélére, s a bőröndöt a radiátorra fektetve elővette tisztálkodó-szereit. Aztán hideg
vizet eresztett tenyerébe a csapból s hozzá némi forrót a csészéből, és
beszappanozta az arcát, hogy meglágyítsa a borostát. Borotválkozás után mindjárt
civilizáltabb arc nézett vissza rá a szeplőfoltos tükörből. Dr. Silverstone. Barna
szempár. Latin örökségként elkönyvelt sasorr, mely igazából csak alacsony termete
miatt tűnt aránytalanul nagynak. Széles száj, cinikus hasíték a sovány arcon.
Napbarnított, de eredendően világos típusú arcbőr, fölötte kusza, barna haj.
Fénytelen barna haj.
Unalmasbarna. Fésűt vett elő a bőröndből, nekiesett az üstökének. Mindig is
enyhe bűntudat furkálta hajszíne miatt. Egy gyerek haja legyen olajbarna, ne pedig
citromsárga vagy homokszínű, jelentette ki egyszer az anyja. A szőke apától és
olasz anyától született Adam haja homokszínű lett.
Anyja sötét bőrű-hajú, meghökkentően súlyos szemhéjú nő volt, a földi szentek
hálószoba-tekintetű, fekete szemével.
Az arcára Adam nemigen emlékezett, szeme pillantását azonban bármikor
megidézhette, elég volt behunynia a sajátját. Éjszakánként, amikor apja
holtrészegen haza tántorgott - házastársi rugalmasságát bizonyítandó, a hitehagyott
zsidó Myron Silberstein olasz mondatokat szajkózott, stregát nyakalt és ánizsillatú
segélykiáltásokat hallatott (O puttana nera! O troia scura! O donna! Oi, nafke!) -,
Adam görcsbe rándult izmokkal feküdt a sötétben, és hallgatta a női testet ütlegelő
ököl émelyítő pufogását meg a viszonzásul lekevert pofonok csattanásait. A
gyakran zihálásba és ragacsos neszezésbe torkolló fülledt, fékevesztett zajok egy
életre megutáltatták vele az éjszakát.
Anyja halála után négy évvel, már alsós gimnazistaként, Adam megismerkedett
Gregor Johann Mendel borsókeresztezéseinek történetével, és fejébe vette, hogy
felrajzolja saját öröklési térképét. Kimondatlanul is azt remélte, hogy barna haja és
szeme genetikai képtelenség; hogy miután apja szőkeségét feltétlenül meg kellett
volna örökölje, csakis zabigyerek lehet, s hogy gyönyörű, elhalt anyja egy
ismeretlen férfival szűrte össze a levet, akiben rendre megvoltak mindazok a nemes
tulajdonságok, melyek az általa papának nevezett férfiból annyira hiányoztak.
De a biológiakönyvből megtudta, hogy a holdfény-árnyék párosítás homokszínt
eredményez.
Hát jó.
 Mindenesetre a gyűlölet pányváin túl ekkorra a szeretet kötelékei is Myron
Silbersteinhez fűzték.
És ezt bizonyítandó, olvasta tükörképe fejére, jó bolond módjára hagytad, hogy
kidumáljon az összekuporgatott kétszáz dollárodból. Vajon mi csillant fel apja
szemében, amikor a kéz, a zsidó hegedűs gondnokkeze a pénz köré zárult szénpor
rágta bütykeivel?
Szeretet? Büszkeség? A létező legkellemesebb meglepetés, egy potya
lerészegedés reménye? Lehet, hogy még mindig szerelem után kajtat a vén kujon?
Valószínűtlen. A középkorú alkoholisták között igen gyakori az impotencia.
Előbb-utóbb mindenkinek beszűkül a mozgástere, még Myron Silbersteinnek is.
Adam apját egyedül a nagymama, a vecchia tudta ráncba szedni. Az apró
termetű RoselIa Biombetti Dél-Olaszországból, az avellinói Petruro falucskából
származott, kontyba fogott hófehér haján kívül minden más fekete volt rajta, cipője,
harisnyája, ruhája, gyakran még a hangulata is olyan borongós volt, mintha az
egész világ helyett gyászolna. Olajbarna arcán a hegek négyéves korából maradtak
vissza, amikor szüleinek mind a nyolc gyermekét ledöntötte lábáról a rettegett
himlő, a vaiolo. A betegség egyet sem ragadott el közülük, de hatukat hegekkel
jelölte meg, a nyolcesztendős Muzi agyát pedig puha hamuvá perzselte a heves láz.
A visszamaradó valami kopaszodó, idős férfiként tengette napjait a pennsylvaniai
Pittsburgh Kelet-Liberty negyedében, naphosszat eljátszva kanalaival és
söröskupakjaival, még a Larimer sugárút fölött rezgő júliusi hőségben is ócska
pulóverben gunnyasztva.
Adam egyszer megkérdezte nagyanyját, mitől lett ilyen az öreg Muzi bácsi.
- L’Arlecchino - válaszolta az asszony.
Adam korán megtanulta, hogy a Harlekin nem más, mint a nagyanyja lelkébe
csontosodott félelem, az egyetemleges gonosz, az ezer éve letűnt Európa
hagyatéka. Váratlan kór taglózott le egy gyereket? Harlekin ragadta magával, a
gyermeki lélek csábítója. Megbomlott egy asszony elméje? A karcsú, ördögien fess
démon szerető oldott kereket a lelkével. Hűdés sorvasztja karodat, egy férfit lassan
nemlétbe fakít a tüdővész ádáz ostroma? A Harlekin szipolyozza áldozatait,
édességként szopogatva testükből az eleven életerőt.
Adam nagyanyja addig buzgólkodott a rém kívülrekesztésén, hogy végül
valóságos családtaggá tette. Amikor Adam unokahúgai nővé serdülve ajakfestékkel
meg alápolcolt, csúcsos melltartókkal kezdtek kísérletezni, az öregasszony rájuk
ripakodott: ne kacérkodjanak az éj leple alatt lányságokat rabló Harlekinnel. Adam
éveken át hallgatta a vecchiá-t, volt ideje kihámozni a részleteket. A Harlekin
térdnadrágot és tiritarka foltos zekét viselt, s csak holdtöltekor vált láthatóvá,
gúnyája ilyenkor szikrát hányt a holdfényben. Hangot nem adott, egyedül
csörgősipkájának csilingelése jelezte közeledtét. Fakardot hordott magával, melyet
varázsvesszőként használt.
 Kisfiúként Adam néha úgy gondolta, pompás kaland lehet mindenható,
gyönyörtelien gonosz Harlekinnek lenni. Amikor tizenegy éves korában, a
tizenhárom éves, kívánatos Lucy Sanganóról álmodva először ébredt lucskos
ágyneműben, elhatározta, hogy mindenszentekkor gonosz szellemnek öltözik.
Miközben pajtásai "csokit vagy életet" kiáltással nyargaltak házról házra, ő
komótosan lépdelt a hirtelen otthonossá lett sötétben, és elképzelte, amint Lucy
Sangano zsenge tomporára paskol szegélyléc kardjával, és hangtalanul parancsolja:
mutass meg mindent.
Rosellának négy módszere volt a Gonosz távol tartására, és Adam csak a
szenteltvíz-hintést és a mindennapi miselátogatást tartotta ártalmatlannak. Az
ajtógombok fokhagymás bedörzsölése bosszantotta, ki nem állhatta, hogy
állandóan ragacsos a keze, és szégyenkeznie kell az iskolában az orrfacsaró bűz
miatt, jóllehet amikor éjszakánként orrához emelte kezét, titokban élvezte az izzadt
tenyerén tapadt illatfoszlányokat.
A védekezés leghatásosabb módjaként az ember a hüvelykje alá gyűrte két
középső ujját, ördögszarvat formázott kis- és mutatóujjából, és a megfelelő rigmus
kíséretében elpökdösött közöttük. Törd meg az ördögi tekintetet, scutta mal occhio,
pö-pö-pö. RoselIa akárhányszor elvégezte a szertartást napjában, újabb okot adva
Adamnek a szégyenkezésre. A vele egyívásúak némelyike ugyanis a kudarc, az
egyetlen trágár szóba foglalható kétkedés jelzéseként tett így. A tudatlan sihederek
dőltek a nevetéstől, ahányszor “Damo Silverstone" nagyanyjától látták viszont
titkos, útszéli jelüket. Adam sok-sok keserűséggel és egy betört orral fizetett
öreganyja bolondériájáért.
Adam zsenge lelke a babonás öregasszony és az apa közt őrlődött, aki valami
rejtélyes okból gondosan ügyelt rá, hogy Jom Kippurkor mindig színjózan
maradjon, s horgászni mehessen. A babona és a vallás sem nélkülözte a maga
vonzerejét, de RoselIa túlságosan gyakran beszélt nyilvánvaló badarságot, és Adam
többnyire inkább apjához húzott, talán azért is, mert majd' megfeszült, hogy
találjon a férfiban valamit, amire felnézhet.
És mégis, amikor nyolcvanévesen az asszony megbetegedett és mind
elesettebbé vált, a tizenöt éves Adamet fájó múltba vágyás fogta el. Aztán
Calabrese doktor hosszú, fekete Packardja rendszeres vendég lett a Larimer
sugárúti bérház előtt, és Adam imádkozott az asszonyért. Végül egy reggel, kacér
mosollyal az ajkán meghalt a nagyanyja, és ő megsiratta, és végre rádöbbent a
Harlekin igazi kilétére. Nem vágyott többé a paprikajancsi-szerelmes bőrébe bújni,
aki maga a halál. Inkább elhatározta, hogy egyszer ő is hatalmas, új autót vezet
majd, mint Calabrese doktor, és ahol csak teheti, borsot tör L' Arlecchino orra alá.
Adam az Olaszország Gyermekei biztosítási kötvény legdíszesebb
végtisztességén búcsút vett ugyan nagyanyjától, de soha nem szakadtak el
egymástól teljesen. Évekkel később, amikor orvosként, sebészként olyasmiket
csinált és látott, amikről Petruróban vagy akár Kelet-Libertyben az asszony annak
idején nem is álmodhatott, Adam minden nyomorúság láttán tudattalanul is azonnal
a Harlekint kereste. Zsebre vágott kezének ujjai önkéntelenül szarvformába
görbültek. Apja és nagyanyja örökös lelki kötélhúzást hagytak rá, ostobaság,
gúnyolódott a tudós férfi, scutta malocchio, pö-pö-pö, suttogta a kisfiú.
Adam most elrámolta tisztálkodó szereit az étterem illemhelyén, aztán esetlen
gázlómadárként előbb egyik, majd másik lábát emelve minél magasabbra a padló
mocskától, kibújt a farmerből s aztán a kék munkásingből is. A bőrönd mélyéről
előbányászott ing és öltöny kissé gyűrött volt, de elfogadható. A nyakkendő közel
sem tűnt olyan elegánsnak, mint másfél éve, amikor úgyszólván vadonatújan
elnyerte egy csapnivalóan pókerező harmadévestől. Az edzőcipőt felváltó fekete
bőrcipő sokat megőrzött valamikori ragyogásából.
Ahogy kifelé menet átsétált az éttermen, a tehén a pult mögött nagyot csapott a
farkával, és úgy bámult rá, mintha azon tűnődne, honnan ismerik egymást.
Kint már világosodott. A járdánál taxi duruzsolt halk, gépies dalt, a
Ióverseny-újságba temetkezett sofőr hármas befutóról ábrándozott. Adam
megkérdezte tőle, elérhető-e gyalog a Suffolk Megyei Közkórház.
- A megyei kórház? Persze.
- És hogy jutok oda?
A taxis röpke vigyorra húzta ajkát. - Nem könnyen. Épp a város túlsó végiben
van. Buszok még nem járnak, földalatti a közelben sincs. - Biztos fuvart szimatolva
letette az újságot.
Mennyi lehet a tárcájában? Maximum tíz dollár. Nyolc, kilenc inkább. És
fizetésig egy teljes hónapot kell kihúznia. - Egy dollárért elvinne?
Lesújtó pillantás.
Adam fogta a bőröndjét és nekivágott az utcának. A BENJI MORETTI &
FIAI-nál járt, amikor a taxi odahúzott melléje.
- Vágódj be hátra - mondta a sofőr. - Elnézek a kórházig, ha valaki leint,
kiszállsz. Egy dolcsi.
Adam hálás szívvel kászálódott be hátulra. Ahogy kibámult a ráérősen gördülő
taxi letekert ablakán, megértette, miféle kórház várhatja. A töredezett lépcsejű
bérkaszárnyák és túlcsorduló kukák szegélyezte utcák öregek és lehangolóak
voltak, a nyomor légypapírcsíkjai. Olyan kórház lesz, ahol a rendelők széksorait
reggelente zsúfolásig töltik a társadalom húsdarálójában összetört és
megnyomorodott emberek.
Nem irigyellek benneteket, mondta magában a vaksi ablakok mögött szunnyadó
áldozatoknak a tovagördülő taxiból. Nekem viszont, éppen ez kell, egy
oktatókórház, ahol a sebészet minden csínját-bínját kitanulhatom.
A kórház hatalmas kőtömbként derengett a hajnali fényben, a mentőállomás
udvarának négyszögű üressége körül jókora parkoló lámpák szórták
szemkápráztató sárga fényüket.
Odabent a bejárat ódivatú, borongós volt. A portásasztal mögött valószínűtlenül
fekete hajú, ráncos, megereszkedett arcú, idősebb férfi ült. Adam belekukkantott a
négy héttel korábban kapott levélbe, és Meomartino sebész alorvost kérte. Világ
olaszai, egyesüljetek.
A portás felcsapta a névjegyzéket. - Négyes sebészeti osztály. Lehet, hogy
alszik. Föltelefonáljak neki?
- Isten őrizz, dehogy. - Adam megköszönte a segítséget, és kiballagott az
utcára. A szemközti büfében fény gyúlt, és ahogy közelebb ért, látta, hogy a pult
mögött alacsony, sötét hajú férfi tölt vizet a kávéfőző tartályába. A bejárati ajtó
azonban zárva volt, és az emberke föl sem nézett a zörgetésre. Adam visszament a
kórházba, és megkérdezte a festett hajú portást, merre találja a négyes sebészetet.
- Végigmegy az előcsarnokon, el a sürgősségi osztály mellett, aztán a második
lépcsőfeljárón föl az emeletre. Az a Quincy-szárny. El se tévesztheti.
Ahogy a sürgősségi osztályhoz közeledett, Adamnek eszébe villant, hogy
felajánlhatná a segítségét. Szerencsére nekibuzdulása lelankadt, még mielőtt
belesett volna az egyébként ürességtől kongó, jókora helyiségbe. Szigorló medikus
gubbasztott egy széken, kezében könyv. A túloldaIon nővér pislogott laposakat
kötése fölött. Az egyik sarokban, mint valami medve, betegszállító aludt egy
hordágyon, szája résnyire nyitva.
Adam fölkaptatott a lépcsőn. A Quincy-szárny néma folyosóin egyedül egy
sovány, szőke cselédkönyves mellett haladt el, kinek kigombolt gallérja kókadt
zászlóként fityegett pattanásos álla alatt.
Az éjszakai világítást leszámítva az osztályon sötét volt.
A betegek hosszú sorokban feküdtek, egyesek moccanatlan halomként, másokat
álombeli rémek nyaggattak, nyugtalanítottak szendergésükben.
Azt mondják, Ó Álom! gyásznak barátja vagy, de boldogok mondták, nem
kikre gyász szakad. Southey, vágta rá a számítógép.
Odébb egy nő sírdogált az ágyán. Adam megtorpant. - Mi baj? - kérdezte
gyengéden. A nő arcát nem láthatta.
- Nagyon félek.
- Nincs mitől - mondta Adam. Tűnj el innen, förmedt magára dühösen. Te
tudod a legjobban, hogy minden oka megvan rá.
- Maga kicsoda?
- Orvos vagyok.
A nő bólintott. - Jézus is az volt. Adam elbizonytalanodva ment tovább.
A nővérállásban egy idősebb nővért talált, akinek láthatóan nem először volt
dolga újonnan érkezett orvossal. Ínycsiklandó ingyen-reggelit tett elébe: kávét,
friss, ropogós zsömlét és vajat az osztály hűtőszekrényéből. - Amit csak akar,
doktor, gazdag megye ez. Különben Rhoda Novaknak hívnak. - Hirtelen
felkacagott. - Szerencséje, hogy nem Helen Fultzot fogta ki. Tőle felkophatna az
álla.
Elment, mielőtt Adam kivégezte a zsömlét. Adam elbírt volna még eggyel, de
meg tudta becsülni az élet apró örömeit. Zöld műtősruhás, nagydarab férfi jött be,
és nagyot sóhajtva széket dugott terebélyes hátsója alá. Haja a zöld műtőssapka
alatt vörös volt, hatalmas arca puha és kialakulatlan kölyökarc. Biccentett
Adamnek, és éppen a kávéskannáért nyúlt, amikor megszólalt az egyenruhájára
erősített csipogó. - Ah - sóhajtott fel, aztán a falitelefonhoz lépett, tárcsázott,
néhány szót váltott valakivel, és elsietett.
Adam otthagyta a kávé utolját, és a tagbaszakadt, zöld alak nyomába eredt.
Útvesztőszerű folyosókon át értek a műtőkhöz.
Georgiában a műtőszint tiszta, jól megvilágított, tágas, rendes épületszárnyban
működött. Itt a világítást jóindulattal is legfeljebb gyérnek lehetett nevezni. A
szemlátomást bútorraktárnak használt folyosókon könyvszekrények, ilyen-olyan
felszerelési tárgyak, hordágyak hevertek; a napi csúcs idején nyilván a műtőbe váró
és az onnan szabadult betegeket is itt tárolták. Középen, ahol a számtalan nekitolt
ágy sarka végigcsüszkölte, a lengőajtó mindkét szárnya kikopott jó féltenyérnyi
helyen, újabb és újabb évgyűrűk szabadultak ki a rétegelt lemez fogságából.
Adam egy lépcsőn felkapaszkodott a műtő karzatára, mely sötét volt, és
különös, ziháló hangtól visszhangos. A bekapcsolva felejtett, túlságosan felcsavart
hangosító rendszer a beteg lélegzésének zaját közvetítette. Adam egy darabig
hasztalan tapogatózott villanykapcsoló után, végül kezét maga elé nyújtva az első
sor egyik székéhez botorkált, és lehuppant. Kopaszodó, csapdába esett tekintetű
beteget látott a műtőasztalon, az üvegen át. A negyven körüli férfinak szemlátomást
komoly fájdalmai voltak, elhomályosult szemmel meredt az eszközöket előkészítő
nővérre. Mielőtt betolták, nyugtatót, valószínűleg scopolamine-t kaphatott.
Néhány perc múlva a konyhában kávézó kövér fiú jelent meg a műtőben,
bemosakodva, gumikesztyűsen.
- Doktor - köszönt oda neki a nővér.
A dagadt fapofával biccentett, és hozzálátott az érzéstelenítéshez. Játékosan
megforgatta a bal kart virsliujjai között, gond nélkül kitapintotta és megkatéterezte
az antecubitalis vénát. A másik kar köré mandzsettát tekert, vérnyomásméréshez.
- Ez nem hiányzott - jegyezte meg a nővér.
- Meglettem volna nélküle, az biztos - hagyta helyben a dagadt. Izomlazítót és
Pentotholt adott be, aztán intubálta és lélegeztetőgépre kapcsolta a beteget.
Bejött a szőke, langaléta cselédkönyves, akit Adam a folyosón látott. Sem az
altatóorvos, sem a nővér nem adták jeIét, hogy észrevették volna. Nekilátott a has
előkészítésének. Adam érdeklődéssel várta, milyen módszert alkalmaznak. Úgy
tűnt, a cselédkönyves egyetlen oldatot használ a fertőtlenítéshez. Georgiában
először éterrel, aztán alkohollal, végül pedig Betadine-nal mosták le a műtét helyét.
- Remélem, értékelitek, milyen simára borotváltam Mr. Petersont - szólalt meg a
cselédkönyves. - Egy csecsemő segge trópusi esőerdő ehhez képest.
- Sebészben ritka az ilyen jó borbély, Richard - mondta a dagadt.
Richard a has lemosását befejezve sterillepedőket teregetett a betegre,
mindössze egy férfiarasznyi átmérőjű, pőre négyzetet hagyva szabadon.
Bejött egy sebész. Nyilván Meomartino, az alorvos, gondolta Adam, de
megesküdni nem mert volna rá, mivel a műtősök nem köszöntötték egymást. Az
arcán régi, alig látható heget viselő, karvalyorrú, jól megtermett férfi ásított,
nyújtózkodott, és borzongva megszólalt: - Legszebb álmomból vertek fel - mondta.
- Hogy van a perforált fekélyünk? Vérzik legalább?
- Nem hiszem, Rafe - mondta a dagadt. - Pulzus kilencvenhat. Légzés harminc.
- Vérnyomás?
- Száztíz per hatvan.
- Akkor csapjunk a lovak közé. Lefogadom, hogy félcentis luk van rajta.
Meomartino átvette a szikét a nővértől, és egy paramediális metszéssel két
tátongó ajakra osztotta a hasi bőrhurkát. keresztülvágva a bőrt és a bőr alatti sárga
zsírszövetet. Adam érdeklődéssel figyelte, hogy a cselédkönyves érfogók helyett
két szivaccsal állítja el a vérzést, egyúttal szét is feszítve a sebet, melyen át így
láthatóvá lett a fascia szürkén csillanó burka. Pokoli hatékony, álmélkodott Adam;
lent Georgiában soha eszükbe nem jutott volna, hogy így is lehet. Most először
érzett csipetnyi elégedettséget; mégse jött hiába.
Meomartino eddig komótosan, nagy műgonddal dolgozott, a fasciát azonban
egyetlen határozott, gyors mozdulattal metszette át, anélkül hogy az alatta lapuló
egyenes hasizomba belevágott volna. Adam tudta, hogy a magabiztos szikesuhintás
számtalan sikeres próbálkozás eredménye, és egy bolond pillanatig végtelenül
gyűlölte a sebészt könnyed gyakorlottságáért. Félig fölemelkedett a helyéről, de a
cselédkönyves feje és válla teljesen eltakarta előle a műtéti területet.
Hátradőlt a széken, behunyta szemét a sötétben, és maga elé képzelte, mit
csinálhat a sebész odalenn fölemeli a fascia szélét, alámetsz a szikével, aztán
felfeszíti a szike tompa fokával, és előtárja az egyenes hasizom mediális
találkozását, a linea albát. Majd megemelinti és oldalra feszíti az izmot, átvágja a
hashártyát, s már bent is van a hasüregben.
A hasüreg. Az általános sebészetben, ahol a legtöbb eset hasüregi szervvel
kapcsolatos, ez a kulcsszó.
- Na, kérem tisztelettel. Megérkeztünk, Richard - szólalt meg Meomartino
kisvártatva. Hangja mély volt, kiejtése egy árnyalattal precízebb a természetesnél.
Valószínűleg nem anyanyelve az angol, gondolta Adam. - A nyombél elülső fala
teljesen perforált. Mi a teendő?
- Szabás-varrás?
-Aztán?
 - Vagotómia?
- Richard, Richard, nem hiszem el. Hogy valaki ilyen fiatalon ekkora lángelme
legyen. És ennyire szenilis. Vagotómia és drenázs, fiacskám. Aztán már csak idő
kérdése a gyógyulás. Újabb mérföldkő az orvostudomány történetében.
Ezt követően néma csendben dolgoztak tovább, és Adam elvigyorodott fölöttük
a sötétben, mert annak idején maga is számtalanszor kelült hasonló helyzetbe,
tökéletesen átérezte hát a langaléta cselédkönyves csalódottságát. A karzaton meleg
volt és sötét, akár az anyaméhben. Adam elszunnyadt, és visszatért régi rémálma a
két kazánról, melyeket negyedévenként fűtött esténként, és gyűlölte az ásító,
narancssárga torkokat, mert több szenet nyeltek el, mint amennyit valaha is beléjük
Iapátolhatott.
Felnyögött álmában a sötét karzaton, aztán merev, elgémberedett tagokkal
felriadt, s még azt sem tudta biztosan, mitől változott meg egyszerre a hangulata.
Amikor eszébe jutott, megnyalta az ajkát, és elvigyorodott. Nyilván az új kórház,
az ismeretlen környezet hozta elő a réges-régi álmot.
Odalent még mindig dolgoztak a sebészek. - Segíts összezárni a sebet, Richard
- mondta Meomartino. - Én öltök, te csomózol. De szorosra ám.
- A gyerekkori barátnőd se volt szorosabb - mondta Richard, és bár
Meomartinóhoz beszélt, a nővért bámulta, aki viszont úgy tett, mintha egy árva szót
sem hallott volna.
- Annál sokkal szorosabbra szeretném, doktor - mondta Meomartino.
Amikor végül bólintott, és elégedetten hátat fordított az asztalnak, Adam sietve
elhagyta a karzatot, és még éppen időben ért le a lépcsőn, hogy a távozó sebészt a
műtőben kapja.
- Dr. Meomartino.
Az alorvos megtorpant. Föntről magasabbnak látszott. Ő aztán simán lehetne
anyám fia, villant át Adam agyán, miközben odasietett. De nem olasz, inkább
spanyol. Olajbarna, sötét szempár, a kórházi hullaszín ellenére is sötét bőr,
verejtéktől sötétlő, valójában szinte teljesen ősz haj a műtőssapka alatt. Ez a férfi
öregebb, mint én, állapította meg Adam.
- Adam Silverstone - mutatkozott be lihegve. - Az új alorvos. - Miközben a
fürkész szempár végigmérte, megszorította a sebész hasábfa tömörségű kezét.
- Egy nappal korábban jöttél. Látom, komoly vetélytársam lesz - mondta
Meomartino kis mosollyal.
- Stoppoltam. Hagytam egy tartalék napot, aztán kiderült, hogy nincs rá
szükségem.
- Van hol aludnod?
- A levélben az állt, hogy a kórház biztosít szobát.
- Azt rendszerint csak ügyeletben használjuk. Magam jobb szeretek minél
távolabb éjszakázni a kórháztól. Itt túlságosan elérhető az ember.
 - Nem bánom, ha könnyen elérnek. Le vagyok égve. Meomartino szenvtelenül
bólintott. - Nem vagyok jogosult kiosztani neked egy szobát, de segíthetek keresni
valami helyet, ahol leteheted magad. Már arra a kis időre, ami még az éjszakából
hátravan.
A felvonó öreg volt és lassú. Vészhelyzet esetén csengessen háromszor,
tanácsolta a csengő melletti felirat. Adam elképzelte magát, ahogy vészhelyzetben
a nyikorgó őslényt várja, és kétely fogta el.
Végül csak megérkezett, és felvitte őket a hatodik emeletre. A folyosó
különösen keskeny és sötét volt. 13-as szoba. Adam úgy döntött, nem veszi baljós
előjelnek. A mennyezet lejtett; a szoba az ódon épület tetőterében volt. A sötétítők
behúzva. Adam rémisztő repedést vett észre a félhomályban fekáliabarnának tűnő
falon. A repedés alatt, a két ággyal szemközt, íróasztal és fiókos szekrény, köztük
keményfa szék. Valamennyi bútordarab színe barnás mustársárga. Az egyik ágyon
fehér kórházi egyenruhás férfi feküdt kiterülve, mellén az alvás kedvéért
cserbenhagyott New England Journal of Medicine szétnyitott példánya.
- Harvey Miller. A város túlsó végéből, abból a csodakórházból van itt nálunk -
mondta Meomartino, meg sem próbálva suttogóra fogni a hangját. - Nem rossz
hombre, ott legalábbis megteszi. - Azzal nagyot ásított, intett, és kiment a szobából.
Áporodott volt a levegő, Adam az ablakhoz lépett, és felhúzta egy tenyérnyire.
A sötétítő nyomban repesni kezdett; amikor felhúzta az ablak magasságába, a
csapdosás abbamaradt. A férfi megmozdult az ágyon, de nem ébredt fel.
Adam leemelte a New England Journal-t Harvey Miller melléről. Megpróbálta
maga elé képzelni Gaby Pendert, de a lesült bőrön és a lány arcán barnálló
csodaszép anyajegyen kívül csak arra emlékezett, hogy mennyire szereti a
felidézhetetlen részletekből összetevődő egészet. Az ágybetét vékony volt és göbös,
kórtermi selejt. Nyitott ablakukon át nyögés és sikoly közötti fájdalmas hang úszott
be az alattuk lévő kórteremből. Harvey Miller, nem is sejtve, hogy magányát
megzavarták, a lágyékát tapogatta álmában. - Alice - mondta tisztán, érthetően.
Adam a szaklap hirdetési rovatához lapozott, és egy olyan jövőről kezdett
álmokat szőni, mely a pénzt is beleértve elhalmozza mindazzal, aminek eddig híján
volt. Akkor nem sodorhatná többé anyagi romlásba Myron Silberstein kinyújtott
keze. Egyes hirdetéseket csak futólag vagy sehogy sem olvasott el.
Posztdoktorátusi tanulmánylehetőségek, költségtérítéssel, csekély vagy éppen nulla
ösztöndíjjal; évi hétezer dolláros tudományos munkatársi állások; egyetemi
demonstrátorság egetverő tízezerért; csalókán kecsegtető leírások olcsón átvehető
praxisokról Boston, New York, Philadelphia, Chicago, Los Angeles hatalmas
orvosi központjaiban, ahol a gyakorlott kollégák elszipkázzák a zsírosabb
megbízásokat, a kezdők pedig óránként hat dollárért előszobáznak a
biztosítótársaságoknál.
Az egyik hirdetésre viszont többször is visszatért.
 MAGÁNVÁLLALKOZÁSKÉNT MŰKÖDŐ KLINIKA általános
sebészorvost keres. Új épület a halban-vadban bővelkedő Észak-Michiganben,
nyereségrészesedési rendszer. Kezdő fizetés évi 20 OOO dollár. Két év után
üzletrész váltható. Kereseti lehetőség tulajdonosként évi 30-50 OOO dollár. F-213,
NEW ENG. J. MED. J3-2t
Adam tisztában volt vele, hogy a következő egy év leteltével olyan állást kell
kerítenie, ahol egyaránt távol van az oktatókórházak fejbekólintóan sűrű orvosi
légkörétől és a megalapozott praxisú vetélytársaktól. Az eszményi megoldást egy
korosodó, de legalábbis hanyatló egészségű sebész jelentené valami eldugott
helyen, akitől szép lassan átvehetné a praxisát. Évi harmincötezret kezdettől
megkereshetne, de távlatilag az évi hetvenötezer dollár sem elképzelhetetlen.
Azon ritka alkalmakkor, amikor időt szakított szakmai elhivatottságának
boncolgatására, Adam tudta, hogy gyógyító és kapitalista akar lenni egy
személyben. Egy Jézus Krisztusba oltott pénzváltó. Miért is ne? Attól, hogy
valakinek van mit aprítani a tejbe, még ugyanúgy megbetegszik, mint
ágrólszakadtabb társai. Ne várják tőle, hogy szegénységi fogadalmat tegyen. Abban
fogadkozás nélkül is épp elég része volt.
2
Spurgeon Robinson
Babuka!, suttogta Spurgeon anyja libegő tollpihehangon. Spurgeon, babukám,
ismételte az asszony, hangja most már súlyosabb, de emelkedik, és verdeső
madárszárnyként betölti a szobát.
Spurgeon csukott szemmel is látta az asszonyt. Anyja úgy hajolt az ágy fölé,
akár egy gyümölcsterhétől roskadozó barackfa, teste csupa érett dudor és kemény
sík, meztelen lábujjai göcsörtös gyökerek a kiuzsorázott fatörzsláb alatt. Szégyellte,
hogy anyja így rajta ütött; az álmok jóvoltából merevedése volt a vékony takaró
alatt. Talán elmegy, ha úgy csinálok, mintha aludnék, gondolta, de a következő
pillanatban fémes pendülés tett pontot a szunyókálás végére. Az ébresztőóra
ismerős, szinte megnyugtató csengése, mely éveken át keltette hűségesen, egy
pillanat alatt kiverte szeméből az álmot, jóllehet kis időbe telt, míg eszébe jutott,
hogy már felnőtt férfi.
Doktor Robinson.
És hogy első napját tölti szigorló orvosként egy ócska, lerobbant bostoni
kórházban.
A folyosó végi mosdóban valaki lábujjhegyen pipiskedett az ütött-kopott tükör
előtt, s borotvapengével kapirgálta arcát.
- Jó reggelt. Spurgeon Robinson vagyok.
A fehér fiú gondosan megtörülközött, azután kicsi, de erős, határozott, de
cseppet sem görcsös szorítású sebészkezet tartott Spurgeon elé. - Adam Silverstone
- mondta. - Két-három húzás, és itt se vagyok.
 - Nem sürgős - mondta Spurgeon, jóllehet mindketten tudták, hogy nagyon is
az. A fürdőszobának fapadlója volt, a falakról hámlott a festék. Rita Leary nővér
hátulról szereti Aspinwall 7-9910, körmölte valami jótét lélek a két fülke egyikének
ajtajára. Ez volt az egyetlen olvasnivaló a helyiségben, és Spurgeon hamar végzett
vele, és ösztönösen a fehér fiúra pillantott, észrevette-e, mit olvas.
- Miféle alak az alorvosunk? - kérdezte mintegy mellékesen.
A kapirgálásra lendülő borotva megállt a levegőben. - Néha kedvelem, néha
viszont ki nem állhatom - mondta Silverstone.
Spurgeon bólintott, és úgy döntött, nem dumál többet, hagyja borotválkozni a
férfit. Jó lesz igyekezni, még a végén elkésik az első munkanapján, gondolta.
Felakasztotta fürdőköntösét, kilépett alsónadrágjából, be a zuhany alá. Nem mert
hosszasan kéjelegni, de teljesen megtartóztatni is képtelen volt magát, miután egész
éjjel a tetőtéri szobában meggyűlt, nyár közepi hőségben főtt.
Mire kijött a zuhany alól, Silverstone már odébbállt. Spurgeon villámgyorsan s
mégis gondosan megborotválkozott; teste feszült, fekete kérdőjelként görbedt az
ódivatú mosdókagyló fölé. Az új kórházban töltött első nap fontos szokások
megalapozásának az ideje. Mint például, hogy nem esünk be utolsóként az alorvosi
eligazításra vizit előtt.
Szobájában tiszta fehér zoknit és ropogósra keményített egyenfehért húzott, és
belebújt előző este kifényesített cipőjébe. Alig pár perce maradt. A reggelinek
lőttek, nyugtázta szomorkásan. A felvonó vánszorogva érkezett; sok időbe telik,
elmélkedett Spurgeon, mire az ember egy hajszás nap reggelén is megértéssel
gondol a lajhármozgású, ósdi liftszekrényre. Az alorvos második emeleti irodája
fehérbe öltözött fiatalemberektől nyüzsgött; egyesek ültek, mások ácsorogtak,
tébláboltak, néhányan igyekeztek unott képet vágni, egyik-másik sikerrel.
Az alorvos az íróasztala mögött ült, s a Surgery legújabb számát olvasta.
Silverstone, futott át a kínos felismerés Spurgeon agyán. Vagy tréfamester, vagy
filozófus, gondolta, és dühös lett magára, amiért botorságában egy ismeretlent
faggatott a felettesről, akivel még soha nem találkozott. Tekintete végigsiklott az
arcokon. Csupa fehér. Adja isten, hogy ne szúrjam el, fohászkodott némán, mint
éveken át minden egyes vizsga előtt.
Spurgeon egyik lábáról a másikra állt. Végül a sereghajtók sereghajtója is
befutott: egy elsőéves sebészgyakornok hat perc késéssel kezdte kórházi
pályafutását.
- Neve? - kérdezte Silverstone.
- Doktor Potter. Stanley Potter.
Silverstone rezzenéstelen arccal meredt rá. Az újonnan érkezett valami jelre,
kinyilatkoztatásra várt.
- Dr. Potter, maga megvárakoztatott bennünket. Mi pedig most
megvárakoztatjuk a betegeket és a nővéreket.
 A gyakornok zavarában elmosolyodott, bólintott. - Érti, mit mondtam?
- Igen.
- Nagyszerű. - Silverstone lassan körbehordozta tekintetét a helyiségen. -
Maguk is, mindannyian?
Az újak közül többen szinte boldogan bólintottak, aztán jelentőségteljesen
összenéztek, mint akik választ kaptak a kérdésükre.
Igazi szemétláda, üzenték egymásnak a tekintetükkel.
Silverstone vezette a menetet, mögötte cselédkönyvesek és gyakornokok
hosszú sora. Egyik-másik ágynál megállt, elbeszélgetett a beteggel, vázolta a
kórtörténetet, álmos, szinte érdektelen hangon feltett néhány kérdést, és már indult
is tovább. Az orvoscsoport araszolva haladt körbe a jókora kórteremben.
Az egyik ágyról olcsó kozmetikummal vörösre festett hajú, színes bőrű nő
meredt szótlanul az előtte megálló alorvosra és a fehér ruhás fiatalemberek néma
sorfalára.
- Jó napot - mondta Silverstone.
Tipikus belsővárosi prosti, gondolta Spurgeon.
- A beteg neve ... - Silverstone a kórlapra pillantott. - Miss Gertrude Soames. -
Néhány másodpercig a kórlapot tanulmányozta. - Gertrude korábban májzsugorra
visszavezethető tünetekkel járt nálunk... amit viszont leginkább a szokásos oknak
tudhatunk be. Itt valami kifejezetten tapintható.
Az alorvos visszahajtotta az ágyneműt, s a durva pamut hálóinget felhúzva
közszemlére tette a mélabús szemérembozontot és a két régi műtéti heggel
csíkozott hasat. Azután előbb egyik, majd mindkét kezének ujjbegyeivel
végigtapogatta Gertrude hasát, aki, most először, feléje fordította parázsló
tekintetét. Mint egy kutya, amelyik marni szeretne, de nincs hozzá bátorsága,
gondolta Spurgeon.
- Itt - mondta Silverstone, és megfogta s a jelzett helyre vezette Spurgeon kezét.
Gertrude Soames most Spurgeon Robinsonra nézett. Te az én fajtám vagy,
esengett a szeme. Segíts.
Spurgeon elkapta tekintetét, mielőtt szeme elárulhatta volna tehetetlenségét.
- Érzi? - kérdezte Silverstone. Bólintott.
- Gertrude, egy úgynevezett májbiopsziát kell elvégeznünk magán - mondta
derűsen az alorvos.
Fejrázás.
- De igen.
- Nem - mondta a nő.
- Csak a hozzájárulásával csinálhatjuk meg. Alá kell írjon egy papírt. Valami
nincs rendben a májával, de a vizsgálat nélkül nem tudunk segíteni.
A nő egy szót sem szólt.
- Egy tűszúrás az egész. Bedöfjük a tűt, és amikor kihúzzuk, a hegyén ott lesz
egy darabka a májából, nem sok, de a vizsgálathoz bőségesen elegendő.
- Fájdalmas dolog-e?
- Kicsit, de nincs választásunk. Meg kell lennie.
- Nem vagyok a koszvadt kísérleti nyuluk.
- Nincs szükségünk kísérleti nyúlra. Segíteni szeretnénk magán. Ugye tudja, mi
történhet, ha nem hagyja? - kérdezte Silverstone kedvesen.
- Tudom hát, abból, ahogy mondja. - A nő arca rezzenetlen maradt, tompa
tekintete azonban hirtelen felfénylett, és könnycseppek görögtek a szája sarka felé.
Silverstone fogott egy papír zsebkendőt az éjjeliszekrényről, hogy letörölje, de a nő
elkapta a fejét.
Az alorvos visszahúzta a hálóinget, megigazította az ágyneműt. - Gondolja
meg- mondta, megveregette a nő térdét, és folytatta körútját.
A férfikórteremben három párnával felpolcolt derekú, tagbaszakadt beteg leste
árgus szemmel közeledtüket. Hatalmas teste kis híján túlcsordult az ágy peremén.
- Mr. Stratton egy üdítőipari konszern kamionsofőre - mondta Silverstone,
szemét a kórlapra függesztve. - Néhány hete lezuhant egy rekesz az autójáról, rá a
bal sípcsontjára. - Kitakarta a férfi vaskos, egészségtelenül fehér lábát és a jó tíz
centiméteres, elmérgedt sebet.
- Hideg a lába, Mr. Stratton?
-Mindig az.
- Pakolásokkal és antibiotikumokkal próbálkoztak, de a seb nem gyógyul
megfelelően, és a láb elszíntelenedett - mondta Silverstone. A késésért
kipellengérezett orvoshoz fordult - Mit javasol, dr. Potter?
Akárcsak az irodában, Potter gyámoltalanul elmosolyodott, de egy árva szót
sem szólt. - Robinson doktor?
- Arteriogram.
- Telitalálat. A festék befecskendezésének helye?
- Femorális artéria - mondta Spurgeon.
- Micsoda, meg akarnak műteni?
- Szó sincs műtétről, legalábbis egyelőre - mondta Silverstone. - Azért érzi
hidegnek a lábát, mert nem jut bele elegendő vér. Ki kell találnunk, miért.
Befecskendezünk egy kis festéket a lágyéki artériájába, aztán készítünk néhány
fényképet.
Mr. Stratton arca rákvörös lett. - Abból nem esznek - mondta.
- Tessék?
- Mért nem borogatják tovább, mint dr. Perlman?
- Mert Perlman doktor megpróbálta, és nem vezetett eredményre.
- Próbálják még egyszer.
Egy hosszú másodpercre néma csend lett.
- Hol van dr. Perlman? - kérdezte a férfi. - Beszélni akarok dr. Perlmannal.
 - Perlman doktor feladta alorvosi állását - mondta Silverstone. - Tudomásom
szerint most Perlman százados, és úton van Vietnamba. Én dr. Silverstone vagyok,
az új alorvos.
- Nekem arra se volt időm, hogy lefényképezkedjek, mikor a haditengerészetnél
szolgáltam - jegyezte meg a férfi. Valaki felkuncogott az ágyat körbeálló csoport
peremén, Silverstone megfordult, és fagyos tekintettel rámeredt.
- Vicces, mi, hogy egy magamfajta melák így begyullad tőletek - szólalt meg
Stratton. - De majd elmegy a kedvetek a vihogástól, nekem elhihetitek. Szarrá
verem, aki először hozzám nyúl.
Silverstone könnyed, szinte szórakozott mozdulattal a beteg mellkas ára
helyezte a kezét. Egymásra néztek. Hihetetlen módon Mr. Stratton szemében
nedvesség csillant.
Most senki nem kuncogott. Stratton arcát, vette észre Spurgeon csodálkozva,
ugyanaz a páni félelem szabta át, mint az öregedő kurváét a túlsó kórteremben, a
vonásaiktól akár testvérek is lehettek volna.
Silverstone ezúttal nem nyúlt papír zsebkendőért. - Jól figyeljen arra, amit most
mondok - kezdte, mintha rakoncátlan gyerekkel beszélne. - Nyissa ki a fülét.
Magának nincs vesztegetni való ideje. Ha meggyűlik magával a bajunk, ha csak
görbén néz ránk, magának hamarosan arra se lesz módja, hogy egy kilencvenéves
rokkantnyugdíjasból kiverje a szart. Mert vagy elveszíti a fél lábát, vagy meghal.
Érti, amit mondok?
- Hentesek - suttogta Mr. Stratton.
Silverstone sarkon fordult és faképnél hagyta. Tizennégy fehérbe öltözött
árnyék követte engedelmesen.
A sebészeti előadóban gyülekeztek a mortalitási konferenciára.
- Mi az ördög ez a mortalitási konferencia? - súgta Jack Moylan a mellette ülő
Spurgeonnak, az első napi munkarend stencilezett példányára pillantva.
Spurgeon tudta, mi az. New Yorkban is tartottak mortalitási konferenciákat,
igaz, hallgatóként azokon nem vehetett részt.
- Az a hely, ahol beledörgölik az orrodat a piszkodba - mondta.
Moylan értetlen képet vágott.
- Nemsokára te is csak halálbrigádnak hívod majd, mint mindenki más.
Tulajdonképpen egy klinikopatológiai értekezlet, ahol az osztály sebészei eldöntik,
volt-e a halálesetek között megelőzhető, s ha igen, kinek a hibájából nem előzték
meg. Mit érdemel az a bűnös, akinek a törlőkendője a betegben maradt.
- Jézusom - sopánkodott egy másik cselédkönyves.
Kávét és Pepsit kortyolgattak papírpohárból, egy nővér, aprósüteményt kínált
körbe a lépcsősen emelkedő széksorok között. A terem elejében Silverstone és
Meomartino ültek egymással szemközt egy kartotékokkal megrakott asztalkánál.
Adminisztrációs és pedagógiai okokból az állományt két csoportra, kékekre és
pirosakra osztották. A pirosak eseteit Meomartino, a kékekéit Silverstone
ismertette.
Az első sor szélén üresen hagyott szék mellett a sebész főorvos helyettese, egy
szivart rágcsáló volt repülő ezredes, az országos hírű nefrológus, dr. Bester Caesar
Kender ("Bester C. Kender, ha másban bízni nem mer") traktálta szaftos
történetekkel dr. Joel Sacket, a patológia vezetőjét. A két férfi megjelenése nem is
lehetett volna különbözőbb, Kender pirospozsgás, tagbaszakadt, szőrmók férfi volt,
kinek beszédén még mindig érződött Maine állambeli szülőhazája földműveseinek
komótossága, Sack tar fejű, aggodalmas tekintetű, savanyú mókuspofa.
Mellettük az osztály két kínaija, a bostoni születésű vendég sebészprofesszor,
dr. Lewis Chin, s a kelttészta-képű dr. Harry Lee, harmadéves sebészgyakornok
Formosából; odébb, mintegy a hangulat oldásául, két nő, dr. Miriam Parkhurst,
vendég sebészprofesszor és egy hűvös tekintetű, magabiztos lány, az elsőéves
sebészgyakornok dr. Helena Manning.
Amikor a sebészet osztályvezető főorvosa belépett, mindannyian
fölemelkedtek, Spurgeon le is löttyintette kólával szemet gyönyörködtetően tiszta
fehér nadrágját.
Dr. Longwood biccentett, ők pedig engedelmesen visszaereszkedtek.
- Uraim - kezdte a főorvos. - Üdvözlöm azokat, akik újonnan érkeztek a Suffolk
Megyei Közkórházba. Pezsgő forgalmú önkormányzati intézetünk áldozatos
munkát követel, s cserében mindössze újabb kihívásokat kínálhat.
Követelményeink magasak. Munkatársainktól a bennük rejlő ígéretek maradéktalan
kiteljesítését várjuk el. Hamarosan kezdődő értekezletünk neve mortalitási
konferencia. A heti program azon része ez, mely a legnagyobb súllyal esik latba az
önök folyamatos szakmai továbbképzésében. Amint kilépnek a műtőből, az
elvégzett operáció puszta emlék csupán. Konferenciáinkon felderítjük, és górcső
alá helyezzük az önök és mindannyiunk baklövéseit. Ami itt történik, talán még a
műtőbeli történéseknél is fontosabb az önök sebésszé válásában.
Longwood felmarkolt egy adag aprósüteményt, elfoglalta helyét az első sor
szélén, és biccentett Meomartinónak. - Kezdheti, doktor.
Az alorvos felolvasta részletek alapján az első eset rutinmunkának tűnt. Egy
előrehaladott májzsugorban szenvedő, ötvenkilenc éves férfi beteg késve fordult
orvoshoz.
- Megelőzhető vagy elkerülhetetlen? - kérdezte dr. Longwood, és lesöpörte
tenyeréről a morzsákat. A bizottság valamennyi tagja elkerülhetetlennek ítélte a
halálesetet, amiként a főorvos is. - Jóval korábban sem segíthettünk volna - mondta.
- Újabb érv a korai diagnosztizálás mellett.
Egy asszony szívrohamot kapott, miközben gyomorelváltozással kezelték,
hangzott a második eset. Kórtörténetében nem szerepeltek szívpanaszok, a
boncolás szerint a daganatok jóindulatúak voltak. A sebészek ezt a halálesetet is
egyöntetűen elkerülhetetlennek találták.
- Egyetértek - mondta dr. Longwood. - Azzal a fenntartással, hogy amennyiben
a beteg nem hal meg koszorúér-betegségben, félrekezeltük volna. Fel kellett volna
nyitnunk, hogy megvizsgálhassuk a daganatokat. Két hónapja érdekes írás jelent
meg egyik szaklapunkban. A Lancet cikkírója tíz százalékra tette a felderítetlen
természetű béltumorok ötéves túlélési rátáját. Exploratív laparotómiával az ötéves
túlélési ráta ötvenhét százalékra emelhető.
Hiszen ez egy előadás, gondolta a mindjobban feloldódó Spurgeon, s kezdett
visszatérni az életkedve. Csak egy előadás.
Dr. Longwood bemutatta dr. Elizabeth Hawkinst és dr. Louis Solomont.
Spurgeon kis változást érzékelt a terem hangulatában, s észrevette, hogy dr.
Kender, a nefrológus előrehajol, és feszülten csörget valamit péklapátkezében.
- Örülünk, hogy dr. Hawkins és dr. Solomon elfogadták meghívásunkat -
mondta dr. Longwood. - Vendégeink a pediátrián dolgoznak, a haláleset szigorló
évük lejárta előtt következett be.
Adam Silverstone felolvasta az ötéves Beth-Ann Meyer kórtörténetét. A kislány
leforrázta testfelületének harmadát, majd két bőrátültetést követően hajnali egy
órakor gyomortartalmat öklendezett fel a gyermekosztályon, és megfulladt. Az
aneszteziológiáról áthívott gyakornoknak tizenhat percébe telt, míg odaért. Addigra
viszont a kis betegen már nem lehetett segíteni.
- Az aneszteziológus késlekedésére természetesen nincs mentség - mondta dr.
Longwood. - De mondják csak ... - Hűvös tekintete dr. Hawkinsról dr. Solomonra
lebbent. - Miért nem csinálták meg maguk a tracheotomiát?
- Annyira gyorsan történt az egész - mondta a lány.
- Nem volt felszerelésünk hozzá - mondta dr. Solomon.
Dr. Kender hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette és a magasba emelte az
eddig a markában rázogatott tárgyat. - Tudják, mi ez?
Dr. Solomon megköszörülte a torkát. – Egy tollkés.
- Mindig magammal hordom - mondta halkan a nefrológus. - Trolibuszon is
tudnék légcsőmetszést csinálni.
A gyakornokok egy szót sem szóltak. Spurgeon nem tudta levenni szemét a
lány holtsápadt arcáról. Beleverik az orrukat a saját piszkukba, gondolta. Ezt a
gyereket ti - ti - öltétek meg, mondják nekik.
Dr. Longwood dr. Kenderre pillantott.
- Megelőzhető - morogta szivarján át a helyettese.
Aztán dr. Sackre.
- Megelőzhető.
Dr. Paul Sullivan vendégsebészre.
- Megelőzhető.
Végül dr. Parkhurstre.
 - Megelőzhető - mondta a nő.
Spurgeon csak ült, és képtelen volt a gyermekgyógyászokra nézni, miközben a
fagyos sziklaként görgő szó körbejárt a teremben.
Jóságos Istenem, gondolta, ne hagyd, hogy valaha is így járjak.
Spurgeont a Quincy-szárnyra osztották be, Silverstone-hoz, együtt ballagtak el
dolgukra. A nővérek javában sürögtek-forogtak, az alja munkák, az egyszerű
kötéscserék, a hőmérőzés, az itatás és ágytálazás, gyógyszerosztás és papírmunka
órája volt ez. Míg az alorvos a reggeli viziten készített jegyzeteit böngészte,
Spurgeon két kuncogva ágyazó kisnővéren legeltette a szemét. Végül Silverstone
doktor felnézett jegyzeteiből.
És mondá az Úr, gondolta Spurgeon ...
- Adj két egység teljes vért Harold Krebs prosztataműtöttnek a 304-es
kórteremben. Köss be intravénás infúziót Ábraham Batsonbe a 310-esben. Utána
Roger Cortnál van jelenésünk a 308-asban, egy vénapreparálási szettel.
Szikár, csutakhajú öreg nő ült a nővérszobában, fityuláján főnővéri stráf.
Spurgeon bocsánatkérést dörmögve átnyúlt előtte a telefonért.
- Nem tudja véletlenül a vértranszfúzió számát? - kérdezte a nőtől.
A főnővér rá sem nézett, csak egy telefonkönyvet nyomott a kezébe.
Spurgeon tárcsázott, a szám foglalt volt. Nejlonköpenyében is formás, csinos,
barna nővér lépett a helyiségbe. Dr. Levine hívja fel a W Ayland 872-8694-es
számot, írta a fekete üzenőtáblára.
Spurgeon újra tárcsázott. - A fenébe.
- Segíthetek, doktor? - szólalt meg a fiatal nővér.
- A vértranszfúziót próbálom felhívni.
- Az egész kórházban őket a legnehezebb elérni. Az orvosok általában
lemennek, és elhozzák a vért maguk. Betty Callawayt keresse.
Spurgeon megköszönte a felvilágosítást, s amikor a nővér kiviharzott, újra
átnyúlt a főnővér előtt, és visszatette a telefont. Vén fehér boszorkány, füstölgött, te
nem szólhattál volna? Az iskoláját, szontyolodott el aztán, fogalmam sincs, hol a
fenében van a vértranszfúzió.
A főnővér fölé hajolt, leolvasta nevét a kitűzőről. - Miss Fultz - szólalt meg. A
főnővér rendületlenül írogatott az osztálynaplóba.
- Útbaigazítana a vértranszfúzióhoz?
- Alagsor - mondta a nő fel sem pillantva.
Spurgeon három újabb kérdezősködés után talált oda. Kikérte a vért, és
türelmetlenül várta, hogy Betty Callaway előkeresse Harold Krebs vércsoportját.
Utána minden idiótának lehordta magát a felfelé vánszorgó liftben, amiért
háziurakkal huzakodik, ahelyett hogy a kórházat járná, hogy kitanulja, mit hol talál.
Ilyen kezdet után azon sem lepődött volna meg, ha a 304-esben lábadozó
betegnek szabad szemmel nem látható vénái vannak, Harold Krebs erei azonban
kifejezetten jól körülírt, katéterezésre termett vénák voltak, és Spurgeonnek gond
nélkül sikerült elindítania a transzfúziót.
Jöhet a beteg a 310-esben. De vajon hol rejtegetik az infúziós szerelékeket?
Miss Fultztól nem kérdezheti meg, ötlött eszébe, de aztán villámgyorsan
meggondolta magát. Csak nem futamodik meg a vén boszorkától?
- Folyosói szekrény - mondta a nő továbbra is lehorgasztott fejjel.
Nézz rám, vén szipirtyó, háborgott magában Spurgeon.
Nem fog megfájdulni a szemed egy kis fekete bőrtől. Előkerítette az infúzió s
szereléket, és persze Abraham Batsonnél a 310-esben valóra vált az, amitől a
304-esben tartott. Az összeaszott emberkének hajszálvékony vénái voltak,
könyökhajlatában az előző, sikertelen próbálkozások hegei. Spurgeonnek nyolcszor
kellett megdöfnie a nyögdécselő, fintorgó tűpárnát, mire végül kereket oldhatott.
Jézusom, a vénabiztosítás. - Miss Fultz - szólalt meg.
Ez egyszer a nő ránézett. Spurgeon falra tudott volna mászni a halványkék
szempárból sugárzó megvetéstől. - Hol találom a vénabiztosítási szettet?
- Harmadik ajtó balra.
Silverstone-t az egyik női kórteremben érte utol.
- Atyaisten. Már azon voltam, hogy mentőalakulatot küldök érted.
- Az idő nagy részében az épületben bolyongtam.
- Én is. - Együtt mentek a 308-asba.
Roger Cort bélrákos volt. Ha valaki elég kitartóan mereszti a szemét, gondolta
Spurgeon, még a jobb vállán gubbasztó angyalt is láthatja.
- Csináltál már ilyet?
-Nem.
- Tartsd nyitva a szemed. Legközelebb egyedül csinálod.
Silverstone fertőtlenítette a lábszárat, Novocaine-t fecskendezett be, steril
kesztyűt húzott, és parányi bemetszést ejtett a bokai vénán. Alatta és fölötte
egy-egy hurkot csinált, becsúsztatta a kanült, rögzítette a második hurokkal, és
néhány másodperc múlva már csöpögött is a glükóz Roger Cort véráramába.
Silverstone jóvoltából pofonegyszerűnek tűnt az egész. Ez rajtam se fog ki,
gondolta Spurgeon. - Következő harci feladat? - kérdezte fennhangon.
- Kávé - mondta Silverstone, és már ott sem voltak. A kávét a csinos barna
nővér töltötte ki.
- Hogy tetszik az osztályunk? - kérdezte közben.
- Vajon milyen titkos bánat rágja a főnővérüket? - kérdezte az alorvos. - Egész
délelőtt nem tudtam kihúzni belőle többet néhány mordulásnál.
- Ó, Miss Fultz két lábon járó legenda a kórházban - kacagott a nővér. - Csak a
neki tetsző orvosokkal áll szóba, olyan viszont alig van. Sokat harminc év után sem
méltat többre egy mordulásnál.
- Aranyat ér - borongott Silverstone.
 Legalább nem a színemért utál, gondolta Spurgeon. Utál ez mindenkit. A
gondolat valahogy felvidította. Amikor végzett a kávéjával, otthagyta Silverstone-t,
és kötést cserélt néhány betegen, anélkül hogy egyszer is megkérdezte volna Miss
Fultztól, mit hol talál. Nem ártana körülnézni, gondolta, mert eszébe ötlött, azt se
tudná, hova nyúljon, ha valaki hirtelen szívrohamot kapna az osztályon. Fogalma
sem volt, hol tárolhatják a defibrillátort vagy az újraélesztőt. Nővér viharzott
szembe vele a folyosón. - Legyen szíves, hol találom a készenléti táskát? - állította
meg Spurgeon.
A nővér olyan arcot vágott, mint aki üvegfalnak rohant. -
Haldoklik valaki? - Nem.
- Súlyosbodásra számít, doktor?
-Nem.
- Nahát, nekem viszont a belét öklendezi ki az egyik nőbetegem -
méltatlankodott a nővér, és faképnél hagyta.
- Elnézést, kisasszony - mondta Spurgeon, aztán nagyot sóhajtott, és különös,
idegen vidék kutatójaként felfedezőútra indult az osztályon.
Este nyolckor, harminchat órás cselédkönyvesi pályafutással a háta mögött,
Spurgeon belökte hatodik emeleti szobájának ajtaját, és fintorogva megállt a
kitóduló hőhullámban.
- Hűha - sóhajtott.
Előző éjjel összesen, ha két órát aludt, apró-cseprő ügyekhez mindig a
cselédkönyveseket riasztották, az alorvos nyugalmát csak komolyabb dolgokkal
zavarták meg. Kilenc-tízszer rángatták ki az ágyból, hogy altatót írjon fel, mely
aztán a tőle megtagadott alváshoz segítette a beteget.
Letette a papírzsákot a hóna alól, ütközésig tárta az ablakot, aztán a fűzőt ki
sem oldva kibújt a cipőjéből, lehányta magáról a kórházi egyenfehéret,
verejtéklucskos trikóját. A papírzsákból hatos csomagolású dobozos sört szedett
elő, kibontotta az egyiket, és egyetlen hosszú és hűvös kortyintással felhajtotta a
harmadát. Aztán mélabúsan sóhajtott, a szekrényhez lépett, elővette a gitárt.
Az ágyon ülve kihörpintette a sört, és tenor hangú énekével kísért madrigálba
kezdett.
Szép rózsaszál, reggelente félve lépek el mellette, napjában kétszer, hiába
kérem, ontja vérem tövisével.
A fenébe is, gondolta, ilyen lehangoló környezetben nem lehet gitározni.
Értő közönségre lett volna szüksége, és egy fűzderekú leányzóra, aki "ügyes
Spurgeon"-nek becézi a szemével, és kecsegtetőn koccantja térdéhez a térdét a
zongorapadon ültükben, meg néhány fickóra, akik úgy rendelik neki az italokat,
mintha maga Duke Ellington volna, és a fülét rágják, hogy most ezt, most azt
játssza.
Hát ez a busz már elment, nyugtázta magában.
 - Temiattad, Calvin bácsi - állapította meg fennhangon. Calvin bácsi biztosra
vette, hogy ha zenésznek áll, egész életében egy harlemi kricsmiben csépelné a
billentyűket, aprópénzre vagy valami még komiszabbra váltva tehetségét. Spurgeon
vigyorogva újabb sört bontott, és nevelőapjára köszöntötte, kinek pénzén annak
ellenére is orvossá válhatott, hogy nem volt hajlandó átvenni a vállalkozást, melyet
az öreg egész életét rááldozva, véres verejtékkel épített fel. Aztán kemenceforró
szobájában izzadó magamagára ivott.
- Nem egészen így képzeltem a sikeres pályafutást, Calvin bácsi - mondta
végül.
Az ablakhoz lépett, és kinézett az alkonyati városban gyúló fényekre. Ki kell
szabadulnom ebből a ruhásszekrényből, gondolta. Csak találok valami lukat, ahová
egy használt pianínót is beszuszakolhatnék.
- Rohadékok - mondta a városnak.
Három napig szállodában aludt, és a Herald meg a Globe apróhirdetéseit bújta.
Az ingatlanügynökök készségesen fogadták dr. Robinson telefonhívását, amikor
azonban kiment megnézni egy lakást, mindig épp az orra előtt adták ki valaki
másnak.
- Hallott már Crispus Attucksról? - kérdezte Spurgeon az utolsó
ingatlanügynököt.
- Kicsodáról? - kérdezett vissza a férfi idegesen.
- Színes bőrű volt, mint én. Az első amerikai, aki életét vesztette a maguk
átkozott polgárháborújában.
A fickó bólintott, és megkönnyebbült mosollyal nézett távozó ügyfele után.
Talán túlságosan szép lakásokat nézett ki magának, okoskodott Spurgeon.
Igazság szerint azonban nem kellett garasoskodnia. Jóllehet elmagyarázta
nevelőapjának, hogy ezentúl fizetést kap a kórházban, havonta egyszer továbbra is
csekk érkezett Calvin bácsitól. Spurgeon hosszas vita után értette meg, hogy
minden hónap harmadik csütörtökjén, amikor a csekket aláírja, Calvin valójában
két dologgal ajándékozza meg. Pénzzel, aminek értékére a korábbi nélkülözés
tanította meg, és az élet legcsodálatosabb portékájával, szeretettel.
Édes, öreg Calvin bácsi, gondolta elérzékenyülve. Miért is nem tudtalak soha
apámnak szólítani?
Életük egy tisztán emlékezetükbe vésett, de már csak rémálomnak tűnő
időszakában, mielőtt Calvin révén gazdag négerek lettek, Spurgeonék nincstelen
niggerként éltek a nyugati 172. utca egyik szűkös, nyomasztó szobájában.
Spurgeon az anyja fekhelyéhez húzott tábori ágyon aludt, a falakat kifakult barna
tapéta borította, beázásfoltokkal a mennyezet alatt, abból a rég múlt időből, amikor
a fölső lakásban víz ömlött szét vagy a gőzfűtés csöve lyukadt ki. Spurgeon
világéletében könnymaszatnak hitte a foltokat, mert amikor nála eltörött a mécses,
anyja mindig a falra mutatott, és azt mondta, az ő arca is ilyen foltos lesz, ha nem
hagyja abba a bőgést. Tisztán emlékezett a foszlott takaróval kibélelt, nyikorgós
hintaszékre, a kétrózsás gáztűzhelyre, melyen örökkévalóságig tartott egy fazék víz
felforralása, s a kis kártyaasztalra, amin a falból előmászó éhes ízeltlábúak miatt
soha nem maradhatott ennivaló éjjelre.
Csak olyankor gondolt ezekkel a dolgokkal, ha végképp nem tudta elhessegetni
emléküket. Jobb szeretett anyjára gondolni, anyjára, amikor még fiatal volt.
Kiskorában anyja Mrs. Simpsonra bízta reggelente, aki alattuk lakott egy
háromszobás lakásban, és három gyereket nevelt férj és állás híján, a havonta
érkező segélyből. Anyjának senki nem küldött segélyt. Felszolgálóként dolgozott
egy sor étteremben, fájós boka és megvastagodott lábszár hűségjutalmáért
robotolva. És még így is szemet gyönyörködtetően szép volt. Spurgeont fiatal
lányként szülte, kiuzsorázott lábát leszámítva teste éretten is karcsú és ruganyos
maradt.
Az asszony néha sírt álmában, napközben pedig örökösen fertőtlenítőszerrel
törölgette a Hendersonékkal és Catlettékkal közösen használt vécé ülőkéjét.
Egynémelyik este, imádkozás után Spurgeon újra és újra belepusmogta nevét a
sötétbe. Roe-Ellen Robinson... Roe-Ellen Robinson ...
Amikor anyja meghallotta, hogy a nevét suttogja, beengedte az ágyba maga
mellé. Aztán átölelte, és úgy megszorongatta, hogy felkiáltott fájdalmában, vagy a
hátát vakargatta, és énekelt neki ...
Ó, a folyó mély és széles, halleluja! Tejjel-mézzel vár a túlsópartja ...
... és arról mesélt, milyen aranyéletük lesz majd, ha egyszer eljutnak ebbe a
tejjel-mezzel folyó kánaánba, és Spurgeon a puha, telt kebelre hajtotta fejét, és
boldog álomba szenderült.
Spurgeon az öreg, vörös téglás kerületi iskolába járt, ahol az ablakok
gyorsabban törtek, mint ahogy a város üveggel győzte, és a diákokat betonozott
udvar fogadta az épület előtt, és meleg vízhez, fürdőszobához nem szokott testek
kipárolgásából meg szénfüstből összetöményedett bűz odabent. Amikor iskolás lett,
anyja a lelkére kötötte, hogy jól tanuljon meg olvasni, mert apja is művelt ember
volt, örökké a könyveket bújta. Így hát Spurgeon megtanulta és megszerette az
olvasást. Felsőtagozatban nehezebb volt olvasni az iskolában, mindig elterelte
valami a figyelmét, ám ekkorra könyvtári tag lett, és rendszeresen hordta haza a
könyveket.
Két pajtásával császkált leginkább, a nevével ellentétesen szénfekete Tommy
White-tal, és a fakósárga bőrű, vézna McKennával, akire viszont a Dagi becenevet
ragasztották. Először csak a nevük tetszett meg neki, később igazi jó barátokká
lettek. Mindhárman szerelmesek voltak egy Fay Harnett nevű lányba, aki az énekes
Louie Satchmót parodizálta, és rotyogásszerű trombitahangokat adott ki az ajkát
berregtetve. Többnyire a nyugati 171. utca környékén bigéztek, a Gi'ntset
istenítették, és szidták a Yankees csapatát, meg a rohadék fehér tanárokat. Időről
időre loptak is, ketten lefoglalták a boltost, a harmadik meglépett a rendszerint
ehető zsákmánnyal. Három szombat éjjel markecoltak, Tommy és Spurgeon
hátrafeszítette a részeg férfiak karját, a magát Sugar Ray Leonardnak képzelő Dagi
pedig megpuhította őket.
Feszülten lesték Fay Hartnett testének változásait, és egy este Dagiék házának
tetején a lány beavatta őket abba, amibe őt is úgy avatta be néhány idősebb fiú.
Spurgeonék szétkürtölték a nagy eseményt, és pár nap múlva a lány nekik és
barátaik meg ismerőseik jókora csoportjának is megtette ugyanazt a szívességet.
Két hónapra rá kimaradt az iskolából, és amikor néha feltűnt az utcán, röhögtek,
mert a hasa úgy dagadozott, mintha lenyelt volna egy kosárlabdát, s most valaki
pumpálná bele a levegőt. Spurgeon sem bűnösnek, sem felelősnek nem érezte
magát; amikor először csinálták, második voIt a sorban, másodszor meg hetedik
vagy nyolcadik, szóval sokadik. És ki tudja, hányszor osztogatta kegyeit a lány,
amikor őt meg sem hívta. A Satchmo-paródia azért néha hiányzott neki.
El nem tudta képzelni anyját, amint széttett lábbal, síkos, vonagló testtel,
felajzottan ugyanazt műveli, amit Fay, a lelke mélyén azonban sejtette, hogy
valószínűleg igen, néha ő is csinálja. Roe-Ellennek mindig is sok férfi ismerőse
volt, és időnként pénzt adott Mrs. Simpsonnak, hogy Spurgeon az asszony két fia,
Petey és Ted szobájában alhasson. Különösen egy Elroy Grant nevű, tagbaszakadt,
jóvágású férfi járt hozzá sokáig. A nagy szoknyavadász Elroynak gőzmosodája volt
az Amsterdam sugárúton, és állandóan whiskytől bűzlött, és ügyet sem vetett
Spurgeonre, aki gyűlölte. Aztán egy nap Spurgeon arra ment haza, hogy Roe-Ellen
az ágyán zokog, és amikor megkérdezte Mrs. Simpsontöl, mi lelte, az asszony
elmondta, hogy Elroy egybekelt egy Borough Hall-i kocsmáros özvegyével, bezárta
a gőzmosoda, s már át is költözött Brooklynba. Anyja heteken át szomorkodott,
aztán megrázta magát, és bejelentette, hogy Spumek ezentúl még érettebben kell
viselkednie, mert beiratkozott egy esti titkárnőképzőbe, és hetente négyszer munka
után egyenest a felsőbroadwayi Patrick Henry Gimnáziumba megy. A fennmaradó
három estét mindig otthon töltötte; ezek lettek Spurgeon ünnepnapjai.
Roe-Ellen két éven át járt a titkárnőképzőbe, és a tanfolyam végeztével
hetvenkét szót gépelt egy perc alatt, és percenként száz szót vetett papírra a
Gregg-féle gyorsírással. Már előre félt az álláskereséstől, de alig két hét kilincselés
után felvették az Amerikai Sas Biztosítótársasághoz. Esténként csillogó szemmel
mesélt az új és új csodákról fiának, a sebesen suhanó felvonókról, a csodálatos
társaságról a titkárságon, hogy hány levelet gépelt aznap, a gyönyörűségről, hogy
naphosszat lábát pihentetve dolgozhat.
Egyik nap szinte riadt arccal ment haza. - Szívem, ma láttam az elnököt.
- Eisenhowert?
- Dehogy. Az Amerikai Sas elnökét, Mr. Calvin J. Priestet. És, Spur szívem,
Mr. Priest színes bőrű!
 Spurgeon nem értette. - Rosszul nézted, anya. Biztos valami egészen sötét bőrű
fehér.
- Mondom, hogy fekete, mint te meg én. És ha Calvin J. Priest képes volt egy
olyan csodálatos dologra, hogy az Amerikai Sas Biztosítótársaság elnöke legyen,
miért ne lenne képes hasonló dolgokra Spurgeon Robinson? Babukám, babukám,
meglásd, eljutunk még a tejjel-mézzel folyó kánaánba. Ígérem.
- Hiszek neked, anya.
A tejjel-mézzel folyó kánaánba természetesen Calvin bácsi révén jutottak el.
Felnőtt korára Spurgeon pontosan feltérképezte, milyen ember volt Calvin
Priest a megismerkedésük előtt, s milyen azután. Dolgát megkönnyítette, hogy a
közlékeny Calvin munkaeszközként használta hangját, szavai kitárt kéz gyanánt
nyúltak Roe-Ellen és fia felé. Spurgeon sok-sok beszélgetés, véghetetlen
emlékezések, kitérők apró-cseprő részleteiből állította össze nevelőapja hiteles
képét.
Calvin J. Priest 1907. szeptember 3-án, egy trópusi viharban látta meg a
napvilágot a Georgia állambeli Justinban. Nevének középső kezdőbetűje a
baracktermesztő település alapítóira, a Justinokra utalt, kiknél anyai nagyanyja,
Sarah, egykor rabszolgaként, majd cselédként dolgozott.
A Justin família egyetlen életben lévő tagja, Mr. Osbome Justin - ügyvéd,
városi jegyző, hivatásos tréfacsináló és egynémely hagyományos szerepek
letéteményese - tíz dollárral kecsegtette az öreg Sarah-t, ha lánya Júdásnak
keresztelteti csecsemőjét, az öregasszony azonban büszkébb és ravaszabb volt,
semhogy ráálljon. A gyermeket végül a fehér férfi családja után nevezte el, annak
ellenére, hogy a helyi rossz nyelvek szerint fiatalkorukban jóval több volt közöttük
a rabszolgalány és a gazda fiának szokásos kapcsolatánál. Vagy talán épp azért? Az
öreg Sarah persze azt sem felejtette ki a számításból, hogy a családnév előtti
tisztelgésért cserében az idős fehér férfinak mindenképpen ajándékot kell adnia a
gyermeknek.
Calvin vidéki négerként nőtt fel. Míg ki nem tette lábát Georgiából, soha nem
hallotta nevét máshogy, csak Calvin Justin Priestként, és valószínűleg éppen a
kivételezett családdal való kapcsolata és az eljövendő büszke teljesítmények ígérete
miatt iskoláztatták a szokásosnál tovább. Istenfélő fiú lévén nagy örömét lelte a
misék drámaiságában, sokáig lelkipásztornak készült. Boldog gyermekkora volt,
azzal együtt is, hogy 1919-ben mindkét szülőjét elragadta a nagyvárosok után némi
késéssel, de éppoly gyilkos dühvel a vidéki városkákban is lesújtó spanyolnátha.
Három évre rá Sarah megérezte, hogy jóllehet a Teremtő hosszú és gazdag élettel
ajándékozta meg, ideje kitelőben van. Levelet diktált a fiatal Calvinnak, aki nagy
műgonddal papírra körmölte szavait, aztán elküldte a lehetőségek és a szabadság
városába, Chicagóba. A levélben Sarah a temetésre félretett százhetven dollárját
ajánlotta föl egykori szomszédaiknak, Haskinséknak, amennyiben otthonukba és
szívükbe fogadnák unokáját. Arra számított, hogy Osborne Justin úgysem hagyja
temetetlenül; így akart még utoljára túljárni a férfi eszén.
A válasz olcsó levelezőlapon érkezett, ceruzás macskakaparással:
Kűggyed a fijút!
Georgiába már férfiként tért vissza.
Moses Haskins goromba fráternek bizonyult, aki rendszeresen, de részrehajlás
nélkül eltángálta Calvint és saját ivadékait, és egy évbe sem telt, Calvin megszökött
a családtól. A Chicago American rikkancsa, majd cipőpucoló lett, aztán idősebbnek
hazudta magát, és egy vágóhíd raktárában robotolt. A munka kegyetlenül nehéz
volt - ki gondolta volna, hogy egy dög ilyen sokat nyomhat? -, és eleinte nem is
hitte, hogy megragad a raktárban, de aztán megedződtek az izmai, és jól is keresett.
Két évvel később, amikor kevesebb pénzért rakodónak állhatott egy
vándorcirkuszhoz, mégis kapva kapott az alkalmon. Keresztbe-kasul bejárta a
hatalmas országot, valósággal itta magába az élményeket, a ragyogást, a távoli
völgyek és a hegyek és a különféle emberek látványát. Mindenütt próbálkozott,
ahol erős munkáskéz kell, ponyvát rakodott, segédkezett a hatalmas sátor
felállításában, elbontásában, etette-itatta a társulat nyomorúságos állatseregletét: a
rühös nagymacskákat, a majmokat, az idomított kutyákat, az elaggott medvét, a
megnyirbált szárnyú sast, mely lekonyuló faroktollakkal, ülőkéjéhez láncolva
gubbasztott naphosszat. A sas az ohiói Chillicothe határában pusztult el.
Tizedik hónapja volt a társulatnál, amikor délnek vették az irányt. Atlantában
még segített felállítani a sátrat, aztán elkéredzkedett a főnökétől néhány napra,
buszra szállt, és megült a hátuljában, míg Justinba nem ért.
Sarah évekkel korábban halt meg, bőven volt ideje megsiratni, de most látni
akarta, hol temették el. Sehogy sem találta azonban nagyanyja sírját. Amikor este
felkereste a plébánost, a férfi morgott, hogy fáradt az egész napi barackszedéstől,
de aztán elemlámpát kerített, és segített Calvinnak a keresésben, mígnem ráakadtak
a kicsi és jeltelen sírhalomra, ott, ahová Sarah soha életében nem tartozott - a
szegény sarokban.
Másnap Calvin felfogadott egy férfit segítségnek. Közvetlenül anyja nyughelye
mellett nem volt szabad parcella, de volt egy másik, nem túlságosan messze, és a
férfival ketten megásták a gödröt. Kihantolták a nagyanyját. A láda, amelyben
eltemették, morzsolódott kicsit, amikor kiemelték, de így is meglepően jó
állapotban volt ahhoz képest, hogy két évet töltött a nedves, vörös agyagban. Este
Calvin a sír mellett állt, miközben a plébános veretes bibliai idézeteket kántált a
sötétülő égre. A magasban madár lebegett méltóságteljesen. Sas, állapította meg
Calvin; de egészen más, mint a társulat fogságban elpusztult madara. Ez olyan
szabadon hasította birtokát, az eget, hogy Calvin elsírta magát a látványtól. Rájött,
hogy mégiscsak Osborne Justin, ügyvéd, városi jegyző, hivatásos tréfacsináló és
egynémely hagyományos szerepek letéteményese nevetett utoljára, amikor a
szegénysarok földjébe temettette a nigger vénasszonyt. Pénzt hagyott a plébánosnál
sírkőre , aztán visszabuszozott a társulathoz. Nem használta többé középső nevét.
Ettől fogva egyszerűen Calvin J. Priest lett mindenki számára.
Az amerikai gazdaság széthulltakor huszonkét éves volt. Ekkorra
széltében-hosszában beutazta az országot, megfordult irdatlan nagyvárosaiban és
álmos városkáiban, és elkeseredetten szerette, amit látott. Tudta, olyan ország ez,
mely soha nem lehet igazán az övé, de egy ezerhétszáz dolláros, barna harisnyába
bugyolált darabja nagyon is az övé volt.
A gazdasági összeomlás idején a társulat éppen megkezdte őszi turnéját a déli
államokban, és ahogy sorra buktak meg a vállalkozások, a napról napra fogyatkozó
nézőszám pontosan jelezte a válság mélyülését. Végül a Tennessee állambeli
Memphisben tizenegyen váltottak jegyet az előadásra, és a társulat szélnek
eresztette tagjait.
Calvin kivett egy szobát, és egész ősszel azon töprengett, mitévő legyen. Abban
az évben aszályos nyaruk volt, és szinte mindennap hasznát vette a vasvillás
halfogás tudományának, amit egy missouri rakodómunkástól lesett el. Begyalogolt
a kiszáradt folyómederbe, és addig hánytorgatta az iszapkérget, míg a nedves
alsóbb réteghez nem ért, ahol a harcsák kövér, fekete ékkőként várták a téli esőzést.
Leszüretelte őket, ahogy krumplit szed az ember, hazacipelte a bajuszos
teremtményekkel degeszre rakott zsákot, és segített szállásadónőjének a pucolásban
meg a belezésben. Az asszony megsütötte az édes, fehér húst, és a ház összes lakója
halat lakmározott, és dicshimnuszokat zengett Calvin halásztudományáról. Éjszaka
feküdt az ágyán, és fehér milliomosokról olvasott az újságban, akik felhőkarcolók
ablakán vetették ki magukat, amikor vagyonuk elúsztáról értesültek, s közben a
harisnyába rejtett pénzt simogatta zsebre dugott kezével, szórakozottan, ahogy
némelyek a nemi szervüket simogatják, s közben azon tűnődött, ne inkább Északon
próbáljon-e szerencsét.
Szállásadónőjének volt egy Lena nevű, szöghajú, buja lánya, kinek szeme fehér
kavicsként világított barna arcában, miközben forró ajka bekalandozta Calvin
testét. Egyik éjjel a lánnyal együtt hevert a szobájában, és szeretkezni próbáltak a
matracon, ami alatt a pénzét rejtegette, amikor szeretkezésüket szívszaggató
zokogás zavarta meg.
Amikor megkérdezte a lányt, ki sír, azt a választ kapta, hogy az anyja.
Amikor megkérdezte, miért, a lány elmondta, hogy a fehér bank, ahol anyja a
temetésére összekuporgatott pénzét tartotta, csődöt jelentett, és az asszony most az
örökre füstbe ment szertartást siratja. Miután egyedül maradt, Calvinnak az öreg
Sarah jutott az eszébe, és a temetési pénz, amit elválásukkor az asszony az ő
alsóneműjéhez tűzött. És a sivár, szegénysarki sírhalom a georgiai Justinban.
Másnap reggel körbenézett Memphisben, ebéd után, pedig a város környékén
tartott terepszemlét. Öt nap nézelődés után fenyőerdő és girbegurba folyó határolta,
kéthektárnyi öreg gyümölcsösre esett a választása. Reszketeg kézzel számolta le a
hat darab százdollárost s vette át a szerződést, de semmi sem tántoríthatta el
szándékától, mert apróra kigondolta az egészet, és tudta, hogy nem szabad
visszatáncolnia.
Újabb huszonegy dollár ötven centjébe került az Árnyvirág Temető feliratú,
míves fekete-fehér tábla. A nevet Jób könyvéből, Sarah kedvenc olvasmányából
vette. Mint virág bújik elő a földből, és levágattatik; árnyként menekül, de
megállíttatik.
Szállásadónőjét a panzió konyhájában találta, hatalmas kondér ruhát főzött ki
éppen, lúgos gőztől kivörösödött szeméből patakzott a könny. Az asztalon kancsó
tej állt, Calvin letelepedett mellé, és egy árva szó nélkül megivott három pohárral,
aztán kiguberált érte egy ötcentest meg egy tízcentest, s beszámolt az asszonynak a
temetővel kapcsolatos terveiről, az akármelyik fehérénél nagyobb, gyönyörű
parcellákról, a fenyvesben daloló madarakról, sőt még a folyó hatalmas harcsáiról
is, melyeknek ugyan egyelőre színét sem látta, mégis tudta, hogy ott kell lenniük.
- Mire megyek én ezzel, fiam - mondta az asszony. - Az én pénzem már oda.
- Valami pénze csak van. A lakói megmaradtak.
- Abból édeskevésre futja. Temetésre meg biztos, hogy nem.
- Hát, hát. - Calvin megérintette a pénzdarabokat az asztalon. - Ez mindenesetre
itt van.
- Tizenöt cent? Hol kapok sírhelyet tizenöt centért?
- Mondok valamit. Leszámol nekem minden áldott héten tizenöt centet, és a
sírhely mától a magáé.
- Ember - hüledezett az asszony. - És ha három hét múlva elpatkolok?
- Nagy kár lenne magáért.
- És ha soha nem halok meg?
Calvin elmosolyodott. - Akkor mind a ketten jól járunk, nővérem. De tudja,
hogy senki nem örök életű. És jól is van így, nem igaz?
- De mennyire - helyeselt az asszony.
Calvin egy füst alatt az asszony két lányának is eladott egy-egy parcellát. -
Nincsenek barátai, akiknek szintén a bankban ragadt a pénzük?
- Hogyne lennének. Sírhely tizenöt centért! Még ilyet.
- Adja meg a nevüket, beugrom hozzájuk egy kis beszélgetésre - mondta
Calvin. Így jött létre az Amerikai Sas Biztosítótársaság.
Spurgeon még emlékezett a napra, amikor anyja először vitte el hozzájuk
Calvint. A szobában írta a leckéjét, amikor kulcs reccsent a zárban, és anyja mellett
a küszöbön középtermetű, félig kopasz, aranykeretes szemüvegű férfi állt. Kérdő
tekintetű, barna szeme egyenesen rászegeződött, mérlegelve, méregetve, és
szemlátomást kedvtelve. A férfi elmosolyodott, száraz tenyerébe fogta és határozott
mozdulattal megszorította a kezét.
 - Calvin Priest vagyok.
- Az elnök?
- Tessék? Ah. - A férfi elnevette magát. - Igen. – Lassan körülnézett a
szobában, a vízfoltos plafonon, a foszlott tapétán, a lepattogzott bútorokon.
- Nem maradhatnak itt tovább - mondta Roe-Ellennek.
- Túl sokat gondol rólam, Mr. Priest - suttogta az asszony elszorult torokkal. -
Egyszerű, hétköznapi színes lány vagyok, még csak nem is igazi titkárnő.
Felszolgálóként dolgoztam egész életemben.
- Nekem akkor is hölgy - mondta a férfi. Amikor később Roe-Ellen újra és újra
elmesélte a történetet, a mondat mindig így hangzott: "Maga az én hölgyem." Don
Quijote és az ő Dulcineája.
Sem férje, sem fia nem helyesbítették soha.
A következő héten Calvin beköltöztette őket a riverdale-i lakásba. Az asszony
nagyon sokat mesélhetett neki kettejükről, mert amikor beléptek, az ebédlőasztalon
jéggel töltött pezsgősvödör állt, benne egy liter tej, mellette csupor méz.
- Szóval sikerült, anya? Ennyi? - kérdezte Spurgeon. Roe-Ellen képtelen volt
válaszolni, Calvin azonban megdörgölte a gyerek gyapjas fejét, és azt mondta: - A
túlparton vagytok, fiam.
Egy héttel később Calvin és Roe-Ellen egybekeltek, és a Virgin-szigetekre
utaztak mézeshetekre. Egy hónapig Bessie McCoy, egy kövér, derűs asszonyság
viselte gondját Spurgeonnek. Bessie egész álló nap keresztrejtvényt fejtett, és
remekül főzött, és legfeljebb olyankor háborgatta, ha valami különleges szóra volt
szüksége, amit aztán Spurgeon soha nem tudott megmondani.
Amikor a friss házasok visszatértek, Calvin több hetet szentelt arra, hogy
megfelelő magániskolát válasszon mostohafiának, s végül a közeli Horace Mann,
egy neves, liberális egyetemi előkészítő mellett döntött. A felvételi vizsgák és
beszélgetések után Spurgeon óriási megkönnyebbüléssel kezdte meg tanulmányait.
Kapcsolata Calvinnel jó volt, de egyszer megkérdezte nevelőapját, miért nem
tesz többet a magukfélékért.
- Ugyan mit tehetnék, Spurgeon? Ha fognám az összes pénzem és szétosztanám
a testvéreink között, akárcsak Harlem egyik háztömbjében, nem lenne egy, aki el
ne herdálná előbb-utóbb. Be kell látnod, az emberek mind egyformák. Vésd az
eszedbe, fiam, mind egyformák. Csak naplopók vannak és dolgosak, bőrszíntől
függetlenül.
- Ezt nem gondolhatod komolyan - mondta Spurgeon viszolyogva.
- Dehogynem. Senki nem segíthet rajtuk, nekik maguknak kell fölemelni a
valagukat, ha egyről a kettőre akarnak jutni. - Hogyan segíthetnének magukon
iskolázottság és lehetőségek nélkül?
- Nekem is sikerült, nem igaz?
- Sikerült. De a te sikeredre egymillió kudarc jut. Hát nem fogod föl, hogy a
többségünkhöz képest te csodabogár vagy?
Keresetlen szavait, ha valaminek, legfeljebb elismerésnek szánhatta, az epés
keserűség azonban gúnyos csengést kölcsönzött hangjának. Eztán minden közös
igyekezetük ellenére hónapokon át vékony üvegfal választotta el őket egymástól.
Nyáron a tizenhat éves Spurgeon megszökött hazulról, és matróznak állt. Azt
hajtogatta magában, hogy régen elhalt tengerész apjáról szeretne többet megtudni,
igazából azonban a nevelőapja által dicsőített kamaszkori önállóságba akart
belekóstolni. Amikor ősszel hazament, Calvin és ő gond nélkül kijöttek egymással.
Kapcsolatukba visszatért a régi melegség, melyet egyikük sem mert újra kockára
tenni a vita felelevenítésével. Végül a fajták közötti egyenlőség kérdése
érdektelenné lett a fiú számára, és lassan ugyanúgy gondolt az Amsterdam
sugárúthoz hasonló környékek lakóira, ahogy korábban a fehérekre.
"Azok" lettek a szemében.
Riverdale-i élete alaposan megkavarta. Fekete bőrű fehérként sem azt nem
tudta, kicsoda, sem azt, kivé kellene lennie. Csak utóbb ébredt rá, milyen faji
büszkeség forrása volt ő Calvinnek (még a georgiai kisváros Justinjai közt sem
akadt egyetlenegy orvos). Mégis, évekkel azután is, hogy elhagyta Riverdale-t,
Spurnek azonnal a fehér portásos, elegáns lakóház képe ugrott be, ha meghallotta
Godfrey Cambridge kabarétréfáját a vagyonos négerekről, akik, hírét véve, hogy
egy nigger ólálkodik a közelben, sikoltozva, vad riadalommal tekingetnek körül, és
halálra váltan kiáltozzák: - Hol! Hol? Hol?
A kórház tetőterében meglapuló kis szoba elviselhetetlenül fülledt volt,
egyaránt távol az Amsterdam sugárúttól meg a Riverdale kellemes
légkondicionálásától. Spurgeon felkelt, kinézett az ablakon. A kórház hatodik
emeletének homlokzata, vette észre, jó három méterrel beljebb húzódott az alsóbb
szintekénél. A következő pillanatban összenyalábolta párnáját és takaróját, és
kidobta a kis tetőteraszra. Aztán gitárjával és a karton sörrel felszerelkezve maga is
átkecmergett a párkányon.
Fejét a fal tövébe vetett párnán nyugtatva, elégedetten feküdt a sós szellőben.
Alant a város szemkápráztató fényei ragyogtak, a fény tengeren túl, jobbra az
Atlanti-óceán széles, sötét karéja. A messzeségből világítótorony sárga szeme
kacsingatott hamiskásan.
A szomszéd szoba nyitott ablakán át hallotta, amint Adam Silverstone kinyitja
az ajtót, belép, majd kimegy újra. Fémpénz csörrent a folyosói telefonban, aztán
Silverstone megkérdezte valakitől, beszélhetne-e Gabriellel.
Ez nem hallgatózás, gondolta Spurgeon; mi a fenét csinálhatnék, ugorjak le a
tetőről?
- Halló, Gaby? Adam vagyok. Adam Silverstone. Tudod, Atlantából...
Elnevette magát. - Mondtam, hogy a városban leszek. A megyei kórházban
dolgozom ...
 - Ó! Tudod, mennyire irtózom a levélírástól. Komolyan. Senkinek soha ...
- Igen, én is. Csodálatos volt. Rengeteget gondolok rád. Milyen fiatalnak tűnik
így, az alorvosi magabiztossága nélkül, gondolta Spurgeon. Kortyolt a sörből,
elképzelte, milyen élete lehetett ennek a fehér fiúnak. Zsidó, gondolta, a neve
alapján legalábbis. A szülei nyilván tejben-vajban fürösztötték, új bicikli,
tánciskola, templom, nagy ház, Adam, micsoda beszéd ez, állj a sarokba, hozd el
egyszer, kedves, hadd ismerjük meg mi is.
- Figyelj, szeretnék találkozni veled. Mit szólnál a holnap estéhez? ... Aha -
mondta lehangoltan. A fülét hegyező Spurgeon együttérzőn vigyorgott a sötétben.
- Nem, akkor én már megint szolgálatban vagyok, harminchatórázom. Utána
meg ügyelek a szabad időmben, hogy legyen egy kis ...
- Hát, egyszer csak összejövünk - mondta. - Türelmes ember vagyok. Jövő
héten felhívlak. Jó legyél.
Kattanás hallatszott, ahogy visszatette helyére a kagylót, aztán lassú léptek
közeledtek a szoba felé.
A fehér fiú le van törve, mint a bili füle. Alorvos vagy nem, első műszakja
ugyanolyan kemény lehetett, mint az enyém, gondolta Spurgeon. - Hé - kiáltotta.
Kétszer meg kellett ismételnie, mire Silverstone kinézett az ablakon.
Adam elvigyorodott a maga alá húzott lábbal, fekete Buddhaként üldögélő
Robinson láttán.
- Gyere. Bedobunk egy sört.
Adam átlépett a párkányon, Spurgeon gyöngyöző dobozt nyomott a markába.
Leguggolt, ivott, lehunyt szemmel sóhajtott.
- Szép kis tűzkeresztségünk volt - szólalt meg Spurgeon.
- Ámen. Jézusom. Napokba telik, míg rájövünk, mit hol tartanak ebben a
hodályban. Legalább egyszer körbevittek volna.
- Hallottam valahol, hogy a legtöbb beteg július első hetében, az új
orvosgarnitúra munkába lépésekor hal meg.
- Nem lennék meglepve - hagyta helyben Adam. Kortyolt a sörből, megcsóválta
a fejét. - Az a Miss Fultz.
- Az a Silverstone.
- Miféle alak az alorvosunk? - kérdezte Silverstone hangsúlytalanuL
- Néha kedvelem, néha viszont ki nem állhatom. Nevettek.
- Tetszik, ahogy a betegekkel bánsz - szólalt meg Spurgeon. - Nem hagyod a
fejedre nőni őket.
- Nem ma kezdtem.
- Stratton engedte, hogy megcsináljuk az arteriogramot.
Nem lesz vele több baj.
- Az a színes csaj, Gertrude Soames viszont délután hazahurcolkodott - mondta
Adam. - Nyilván megunta az életét.
 Vagy nincs miért élnie, fiú, mondta magában Spur. Két doboz söre maradt.
Egyet Adamnek adott, a másikat megtartotta magának. - Langyos kicsit -
mentegetőzött.
- Jó sör. Utoljára Baxet ittam.
- Sose nem hallottam róla.
- Mint a lóhúgy, olyan. Délen imádják.
- Nem olyan a beszéded, mint a délieké.
- Pennsylvaniai gyerek vagyok. Jefferson Orvosi Egyetem, Pittsburgh. Te?
- Tősgyökeres New York-i. Egyetem dettó. Hol voltál cselédkönyves?
- A Philadelphiai Közkórházban. A gyakornoki időm első felét meg az Atlantai
Sebészklinikán töltöttem.
- Hostvogelnél? - kérdezte Spurgeon, akaratlanul is elámulva. - Sokat láttad a
nagy embert?
- Hostvogel gyakornoka voltam.
Spurgeon hangtalanul füttyentett. - És ide mi hozott? A veseátültetési program?
- Nem, általános sebészetben akarok spéci lenni. Az átültetés csak hab a tortán.
- Elmosolyodott. - Nehogy azt hidd, hogy olyan nagy szám Hostvogel
gyakornokának lenni. A professzor úr imád operálni. A többi orvos alig lát szikét.
- Na szép.
- Ó, nem gonoszságból csinálja. Csak nem bírja kihagyni, ha felvághat valakit.
Lehet, hogy éppen ezért tud olyan eszméletlen jó sebész maradni.
- Tényleg olyan profi? Tényleg olyan jó, amilyennek mondják?
- Profizmusban nincs hiány - mondta Silverstone. - Olyan profi, hogy ott is
pulzust tapint, ahol senki más a világon, mivelhogy nincs is mit kitapintani. A
statisztikát meg egyenesen neki találták ki. Emlékszem egy orvostársasági
összejövetelre, ahol bejelentette, hogy az általa kitalált technikával ezer
prosztataműtöttből összvissz háromnál léptek fel szövődmények. Erre feláll egy
ilyen tenyeres-talpas, öreg sebész, aki kipróbálta a módszert, és azt dörmögi: -
Egen, uram, az is mind az én betegem vót. - Elvigyorodott. - Príma sebész, pocsék
tanár. Egy darabig hajlandó voltam asszisztálni, aztán vettem a kalapom és eljöttem
ide, hogy szemfényvesztés helyett sebészetet tanuljak. Longwood felhajtás
dolgában a nyomába se érhet Hostvogelnek, viszont eszméletlen jó tanár.
- Piszokul rám hozta a frászt a mortalitási konferencián.
- Hát, állítólag ez a mai még kismiska volt. A kínai doki - Lee? - szerint a
halálbrigád hagyománya még onnan ered, amikor Longwood elődje, Paul
Harrelmann meg Kurt Dorland aprították egymást a főorvosi székért. Megcáfolták
egymást, vitatkoztak, szurkálódtak, firtattak és bizonyítékokat követeltek
egymástól. Az állást végül Harrelmann kapta meg, Dorland pedig Chicagóban
futott be. Az mindenesetre kiderült, hogy a halálbrigádnál nincs jobb meó. -
Silverstone fejcsóválva hozzátette: - Nem egy kisdedóvó, annyi szent. Soha nem
gondoltam, hogy ilyenek vannak.
Spurgeon vállat vont. - Nem is ritkaság. Sok helyen senki nem nyomul úgy,
mint Longwood, mégsem csak az újoncok húzzák meg magukat. A vén csontok
nagyon tudják, hogyan tehetnek egymás alá leghatékonyabban. - Kíváncsian
Silverstone-ra nézett. - Úgy beszélsz, mint aki először lát ilyet. Lent délen. Lester
Maddox meg a barackzselés pite földjén nem ülésezett a halálbrigád?
- Nemigen. Ha meg netán tessék-lássék mégis összehoztak egy boncolást az
okulásunkra, mi történt? Hostvogel jobbkeze, egy Sam Mayes nevű pofa leült
két-három dokival, megbeszélték, hogy Jerry Winter fiacskáját felvették egy
floridai orvosi egyetemre, csepülték kicsit a tb-törvény washingtoni kiötlőit, és
kitárgyalták az új nővér formás seggét. Aztán ásítottak. és valaki megjegyezte: "Kár
ezért a szerencsétlenért, elkerülhetetlen halál, persze", aztán mind rábólintottak, és
hazamentek, hogy megszuttyongassák a nejüket.
Egy pillanatig mindketten hallgattak. - Akkor már jobb szeretem, ahogy itt van
- mondta végül Spurgeon. - Kevésbé nyugis - igazság szerint majd' a szívbajt hozza
rám az a légkör -, de tuti, hogy nem puhulunk el, nem leszünk olyanok, amilyennek
a köznép az orvosokat gondolja.
-Mármint?
- Tudod: Cadillacben trónoló hájfejek, szemforgató pénzeszsákok.
- A köznép tehet egy szívességet.
-Átadom.
- Gőzük sincs, mivel jár, ha valaki gyógyításra adja a fejét. Huszonhat éves
vagyok. Huszonhat éve rágom a küszöböt. Én személy szerint a legnagyobb,
legdrágább, legseggaláillőbb Cadillacre fenem a fogam, amit venni lehet. És egy
sereg egyéb dolgot, anyagi természetű dolgot is akarok venni a pénzen, amit
sebészként bezsebelek majd.
Spurgeon ránézett. - Szentség a boltba, ha ilyesmire vágysz, nem kell
gyakornokként kínlódnod. Kész orvos vagy. Akár holnap vehetnéd a kalapod, és jó
pénzt kereshetnél.
Adam mosolyogva rázta meg a fejét. - Ebben van a trükk.
Jó pénzt igen, de nagy pénzt nem. Manapság igazi pénzeket csak orvoskamarai
tagsággal lehet szakítani. Ahhoz viszont idő kell. Én most rááldozom az időt.
Nekem az elkövetkező év a lehető legjobb önkínzás lesz, az orgazmus előtti
pillanat elnyújtása.
Spurgeont megmosolyogtatta a hasonlat. - Néhányszor a halálbrigád elé
citálnak, és nyugodtan szerzetesnek állhatsz - mondta.
Újra ittak, Adam a gitárra bökött a sörösdobozzal. - Játszani is tudsz rajta?
Spur kézbe vette a gitárt, pengetett néhány akkordot. Ó, gyapotföldek ígérete ...
Adam elvigyorodott. - Micsoda bődületes hazugság. - A kórháztól néhány
sarokra mentőautó szirénája harsant. A társtalan, kísérteties visongás egyre
erősödött, majd elenyészett újra.
Spurgeon kuncogva megjegyezte: - Dumáltam egy sofőrrel a mentősöktől. Egy
Meyerson nevű rendes, sörpocakos pasas. Morris Meyerson. Neked csak Maish,
mondja.
- Mindegy. Múlt hónapban hajnalok hajnalán riasztották, hogy hozzon be egy
fickót Dorchesterből. A beteg álmatlanságban szenvedett, és egyik éjjel sehogy sem
tudott elaludni. Majd bedilizett a konyhai csap csöpögésétől. kikászálódott hát az
ágyából, és lement, hogy megjavítsa.
Nagyot böffentett. - Bocs. Na szóval. A fickó azok közé tartozik, akik csak
pizsamafelsőben szunyálnak, úgyhogy gatya egy szál se, oké? Szóval lemegy a
pincébe ezért a franciakulcsért vagy mi a nyavalyáért, a pincébe, ahová a bazi nagy,
gonosz kandúrjukat zárják esténként. Ahogy megy vissza a konyhába, nyitva felejti
a pinceajtót, és már négykézláb gebeszkedik a mosogató alatt, hogy elzárja a vizet -
ne felejtsd, gatya egy szál se -, amikor mögé settenkedik a kandúr, meglátja a
különös alakulatot, és ... - a horgas ujjú fekete kéz fölemelkedett és lecsapott.
- A fickó persze a levegőbe szökken, és iszonyatosat kap a fejére a mosogató
aljától. Neje őnagysága felriad a csetepatéra, leszalad a hálószobából, és mentőt hív
kiterült élete párjához. A fickó megúszta enyhe agyrázkódással, és mire Meyerson
meg a cselédkönyves kiérnek, már magához is tért. Ahogy viszik kifelé, Meyerson
megkérdi, mi történt, és amikor a pasas elmondja, Maish akkorát röhög, hogy
kicsúszik a kezéből a hordágy, az ürge meg leesik a földre, és eltöri a csípőjét.
Most perli a kórházat.
Nem is annyira a történet csattanója, mint az elcsigázottság hatására,
mindketten féktelen röhögésben törtek ki. Könnyes szemmel, egész testükben
rázkódva, nagyokat horkantva nevettek, és csak azért nem gurultak a kacagástól,
mert túlságosan közel ültek a tető széléhez. A váratlan, zsigeri örömkitörés
lecsapolta az elmúlt harminchat óra feszültségét. A könnyes arcú Adam boldogan
kirúgott, telibe találva az egyik kiürült sörösdobozt. A doboz a kátránypapírra
penderült, aztán eltűnt a mélyben.
És csak zuhant.
És zuhant.
És végül csörömpölve a betonozott kórházudvarra vágódott.
Lélegzet-visszafojtva, némán füleltek. - Jobb lesz, ha kinézek - suttogta Adam.
- Bízd ide. Természetes rejtőszín. - Spurgeon előrearaszolt a peremig, kidugta a
fejét.
- Mit látsz?
- Csak egy kóbor sörösdobozt - mondta Spurgeon , és a hosszú, kánikulai nap
melegét visszasugárzó kátránypapírra fektette az arcát. Forgott vele a világ a
fáradtságtól, a boldogságtól és a túl sok sörtől. Jó kis hely lesz ez még a végén,
gondolta magában.
 Optimizmusa nem tartott ki a nap végéig. A szobában egyre forróbb lett, az
égen szárazvillámok lobbantak, de az eső csak nem akart eleredni. Spur meztelenül
hevert az ágyán, és Manhattan után sóvárgott. Amikor a szomszéd szoba
elcsendesedett, és biztosra vehette, hogy Silverstone alszik, fogta gitárját s halk
futamokba kezdett a sötétben. Eleinte csak lustán pengetett, aztán mindjobban
belemelegedett a rögtönzésbe. Az ujjai alól megszülető dallam hűen kifejezte
lelkiállapotát. Tíz perccel később hagyta abba a gitározást.
- Hé - szólalt meg Silverstone. - Mi a címe? Nem válaszolt.
- Hé, Robinson - kiáltotta Silverstone. - Ember, ez őrült jó volt. Játszd már el
még egyszer.
Csak feküdt szótlanul. Ha akarja, se tudta volna még egyszer eljátszani.
Micsoda egy hely, gondolta. Mint a galambdúc, olyan, az akusztikája viszont nem
is lehetne jobb. Egyik-másik villámlást mennydörgés robaja követte. Kétszer
mentőautó szirénája vijjogott. Csodálatosan hangszerelhető, gondolta. Pár kürt
kellene hozzá mindössze.
Végül bekövetkezett, ami addig lehetetlennek tűnt: elszenderedett.
3
Harland Longwood
Augusztus elején, miután ügyvédei rendezték az alapítvány létrehozásának jogi
formaságait, Harland Longwood telefonált Gilbert Greene-nek, a kórházi
igazgatótanács elnökének, és meghívta, hogy átnézzék végakaratát, melyben
Greene-t jelölte meg a hagyaték gondozójául.
Elégedett volt az alapítvány megvalósításának mikéntjével. Úgy tervezte, a
Kender számára létrehozandó katedra költségeit teljes egészében a szilárd
árfolyamú részvénypakett osztalékából fedezik. Saját sebész főorvosi jövedelme is
több volt, mint amit el tudott költeni, a kamatozó tőke felélését azonban
veleszületett ellenérzés tiltotta.
Vagyonának túlnyomó része csak halála után szállt volna az alapítványra,
amikor a kamat jövedelem legcélirányosabb felhasználásáról tanszéki kuratórium
dönt.
- Remélem, erre még jó néhány évig nem lesz szükség - jegyezte meg Greene,
miután átolvasta az iratot.
Longwood soha nem hallott ennél személyesebb megnyilatkozást a bankár
szájából.
- Köszönöm, Gilbert - mondta. - Megkínálhatlak valamivel?
- Egy kupica brandy jólesne.
Dr. Longwood vénséges vén kék palackot vett elő az íróasztala mögötti
hordozható italszekrényből, és töltött. Egy pohárkával csak, maga nem ivott.
Az ezüstintarziás, mély tüzű, csodálatos mahagóniszekrényke a szeme fénye
volt. A Newbury utcai árverési csarnokban csapott le rá egy délután, mindössze két
órával azután, hogy Bester Kender felvételére szavazott az osztályértekezleten.
Kender ekkorra jól csengő nevet szerzett magának Clevelandben szervátültetési
szakemberként, és Harland Longwoodban azon a délután ismét tudatosult, hogy a
világban egyre-másra bukkannak fel a nálánál fiatalabb és tehetségesebb
vetélytársak. A szekrénykéért többet adott a valós értékénél, részben, mert úgy
gondolta, Francesnek is tetszene, részben, mert akasztófahumora azt dünnyögte
fülébe, hogy így legalább lesz miből előszednie kedvenc itókáit a hosszú délutánok
érzéstelenítéséhez, ha az ifjú trónkövetelők tétIenségre kárhoztatnák.
Csakhogy a sebész főorvost most, tíz évvel később is Harland Longwoodnak
hívják, emlékeztette magát nem minden elégedettség nélkül. Kender neve újabb
ifjú lángelméket vonzott az osztályra, ezek azonban mind csak a saját erősen
behatárolt szakterületükön belül szórták fényüket. Az osztály egészének kézben
tartásához és vezérléshez még mindig az öreg, harcedzett általános sebész értett a
legjobban.
Greene beleszimatolt a poharába, aprót kortyolt a brandyból, megforgatta
nyelvén, lassan lenyelte. - Nagyon bőkezű voltál a kórházzal, Harland.
Longwood vállat vont. Barátja és ő ugyanolyan erős szálakkal kötődtek a
kórházhoz és az orvosi egyetemhez, és habár Greene nem folytatta osztályvezető
főorvos apja hivatását, miután elég sokra vitte a bankszakmában, hogy hasznára
lehessen a kórháznak, magától értetődő volt igazgatótanácsi jelölése. Longwood
tudta, hogy Gilbert még nála is nagyobb summát hagyott végrendeletében a
kórházra.
- Biztos vagy benne, hogy senki nem sínylette meg a munkahelyed iránti
nagylelkűségedet? - kérdezte Greene. - Úgy láttam, a kórházon kívül mindössze két
kedvezményezett van. A Newton Centre-i Mrs. Marjorie Snyder és a Back Bay-i
Mrs. Rafael Meomartino, tíz-tízezer dollárral.
- Mrs. Snyder régi barátom - mondta dr. Longwood. Greene, aki időtlen idők
óta ismerte Harland Longwoodot és vele együtt összes régi barátját, annak az
embernek a szenvtelenségével biccentett, aki nem egy meghökkentő végrendeletet
látott élete során.
- A hölgy meglehetős járadékot húz, és nem szorul az én anyagi segítségemre.
Mrs. Meomartino pedig nem más, mint Elizabeth unokahúgom. Florence lánya -
tette hozzá Longwood, mert eszébe jutott, hogy Gilbert valamikor igen csapta a
szelet Florence körül.
- Ki a férje?
- Alorvos az osztályunkon. Van mit aprítania a tejbe. Családi örökség.
- Biztos találkoztam már vele - állapította meg kelletlenül Greene.
Longwoodnak régen szemet szúrt, hogy Gilbert szívesen tesz úgy, mintha továbbra
is egy kis, emberléptékű szervezetet irányítana, ahol mindenki mindenkinek
személyes ismerőse.
 - Rajtuk kívül senkim nincs - mondta dr. Longwood. - Éppen ezért akarom
késlekedés nélkül felállíttatni a katedrát Kendemek. Így is rég elkéstünk vele.
- Harland Mason Longwood Katedra - ízlelgette Greene, mint elébb a brandyt.
- Frances Sears Longwood Katedra - igazította ki dr. Longwood.
Greene biccentett. - Nagyon kedves ötlet. Frances is örülne neki.
- Nem esküdnék meg rá. Lehet, hogy inkább feszélyezné mondta Longwood. -
Szeretném, Gilbert, ha te is és a többiek is megértenétek, hogy ez egy huncut vassal
sem kurtítja meg a tanszék költségvetését. Merőben más cél vezérelt. Hasznosítani
szeretném a felszabaduló pénzeszközök egy részét.
- Mi módon? - puhatolózott Greene.
- Mindenekelőtt az új adjunktusi státus felállításával.
Nem törődünk eleget a tanári kar szinten tartásával. Ideje, hogy szakítsunk a
káros gyakorlattal.
Greene elgondolkodva bólintott. - Nem hangzik rosszul. És van is már jelölted
a státusra?
- Nem igazán. Ott van ugye Meomartino, de egyelőre azt se tudom, érdekli-e a
lehetőség. Meg egy Silverstone nevű fiatal fickó, aki nemrég állt be hozzánk, és
kifejezetten használhatónak tűnik. De emiatt nem kell főjön a fejünk. Ez tanszéki
feladat. Ölbe tett kézzel várhatjuk, hogy a jelölőbizottság jövő júliusig előálljon a
legrátermettebb jelölttel.
Greene fölemelkedett ültéből. - És amúgy hogy vagy, Harland? - kérdezte,
miközben kezet ráztak.
- Remekül. Majd szólok, ha nem - válaszolta Longwood.
Tudta, hogy Greene folyamatosan értesül az állapotáról.
Az igazgatótanácsi elnök bólintott. Tétován álldogált. - A minap eszembe
jutottak azok a kellemes szombat délutánok a birtokotokon - szólalt meg végül. -
Szép idők voltak azok, Harland. Pompásan szórakoztunk.
- Igen - mondta dr. Longwood megrökönyödve. Nagyon rossz bőrben lehetek,
ha Gilbert ilyen megnyilatkozásokra ragadtatja magát, tűnődött.
Greene távozta után újra székébe roskadt, és felidézte a nyári délutánokat,
amikor vizit után autóba ült, és két másik, kórházi kollégákkal teli kocsival a
nyomában a westoni birtokra hajtott, ahol vidám tollaslabdacsatákat vívtak az
egyenetlen, lejtős réten, egészen vacsoráig, amikor Frances kolbászos babfőzeléket
és barna kenyeret tett elébük.
Frances éppen az egyik ilyen kellemes szombat délutánt követően betegedett
meg. Longwood azonnal tudta, hogy vakbélgyulladás, és hogy bőségesen van ideje
a saját kórházába érni az asszonnyal.
- Te műtesz saját kezűleg? - kérdezte Frances mosolyogva. Olyan fenemód
mulatságosnak találta a gondolatot, hogy férje páciense lehet, hogy egy pillanatra
még a fájdalomról és a hányingerről is megfeledkezett.
 Longwood megrázta a fejét. - Harrelmann. De én is ott leszek melletted,
szívem. - Semmi pénzért nem műtötte volna meg a feleségét. Még
vakbélgyulladással sem.
A kórházban egy Samirez nevű Puerto Ricó-i cselédkönyvesnek adta át
Francest műtéti előkészítésre.
- A feleségem penicillinérzékeny - mondta, mert eszébe jutott, hogy Frances
esetleg elfelejt szólni.
Még kétszer ismételte el, mielőtt megcsókolta Francest, és Harrelmannért
sietett. Ahogy később kiderült, Samirez alig tudott angolul. Fel se vette Frances
anamnézisét, mivel mind a kérdés feltétele, mind a válaszok megértése meghaladta
volna angoltudás át. Az egyetlen szó, melyet tisztán kivett Longwood beszédéből, a
"penicillin" volt, és kötelességtudóan be is adott az asszonynak 400 OOO
egységnyit intramuszkulárisan. Harland meg sem találta dr. Harrelmannt, amikor az
allergiás sokkhatás következtében beállt a halál.
Jóllehet barátai igyekeztek távol tartani a mortalitási konferenciától, Longwood
mégis részt vett rajta, és halk szavú állhatatossággal ragaszkodott a tolmács
jelenlétéhez, hogy dr. Samirez ezúttal minden egyes szót megértsen. Harrelmann
fürkész tekintetétől kísérve, megfontoltan, határtalan önuralommal kérdezte ki a
szigorló medikust. És könyörtelen alapossággal. Egy hónappal azután, hogy a
bizottság megelőzhetőnek nyilvánította a halálesetet, és dr. Samírez visszatért
szigetországába, dr. Harrelmann ebédelni hívta Harlandot, és rábeszélte, hogy
vegye át tőle nyugdíjba vonulásakor az osztály vezetését.
Longwood soha nem bánta meg, hogy fel kellett hagynia magánpraxisával.
Igyekezett minél jobban elszakadni régi életvitelétől. Következő ősszel túladott a
birtokon, és inkább veszített ötezer dollárt, csak hogy egy Rosenfeld nevű
worcesteri könyvelő helyett egy Bancroft nevű framinghami ügyvéddel köthessen
üzletet. Rosenfeld és felesége kedves embereknek tűntek, és Longwood egyetlen
barátjának sem említette árajánlatukat. Tudta, hogy Frances tombolna dühében,
amiért ilyen ostobaságot csinált, de képtelen lett volna elviselni, hogy olyanok
használják a szeretett családi birtokot, akik annyira mások, mint a felesége volt.
Megrázta fejét, és némi vívódás után helyére tette a palackot. Soha nem volt
nagyivó, új keletű, apró, élvezetes szokását azzal indokolta, hogy a brandy szinte
maradéktalanul lebomlik, s mint ilyen, a kímélő diéta része.
Az első tünetek jelentkezésekor a prosztatájára gyanakodott. Hatvanegy éves
volt, éppen abban a korban, amikor az ilyesmivel leginkább számolni kell.
Bosszantotta a lehetőség, hogy esetleg prosztataeltávolításra lesz szüksége; ez
kényszerpihenőt jelentett volna, márpedig ő éppen csak hogy belekezdett évek óta
dédelgetett tervének megvalósításába, egy új általános sebészeti jegyzet
megírásába.
Ám hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy nem a prosztatájával van baj.
 - Nem fájt a torka mostanában? - kérdezte Arthur Williamson belgyógyász,
amikor Longwood végre áthívta, hogy megvizsgálja. Pontosan erre a kérdésre
számított, bosszúsan hallotta hát.
- De igen. Egyetlen napig. Úgy két hete.
- Tenyésztés volt?
- Nem.
- Szedett rá antibiotikumot?
- Nem streptococcus volt.
Williamson rámeredt. - Honnan tudja?
De mindketten gyanították, hogy nagyon is az volt, és Longwood különös,
visszafogott bizonyossággal érezte, hogy a fertőzés a veséjét is károsította.
Williamson azonnal átküldte Kenderhez.
Egyik lábi vénájába és artériájába söntöt ültettek be. Longwood kezdettől
nagyon komisz beteg volt: amint a söntnél fogva a géphez kapcsolták, minden
ellenszenvét a művesére zúdította. A dializátor zajos volt és személytelen, és ő
nyugtalanul és hasogató fejjel feküdt a kórházi ágyon a tizennégy órás vértisztítás
alatt, alig-alig haladva a kartonkártyákkal, melyekre jegyzete első fejezetéhez
gyűjtött anyagot.
- Néhány dialízis után gyakran magától újraindul a vese - próbált lelket önteni
belé Kender.
De aztán egy álló hónapon át hetente kétszer rákapcsolták az istenverte gépre,
és nyilvánvaló lett, hogy a veséje végleg felmondta a szolgálatot, és hogy egyedül a
dialízis tartja életben.
Állandó kezelési időpontot kapott, hétfőn és csütörtökön kellett bejárnia, este
fél kilencre.
Valamennyi műtőbeli elfoglaltságát feladta. Eszébe jutott, hogy nyugdíjba
vonul, de aztán - reményei szerint tárgyilagosan - úgy döntött, hogy ahhoz
túlságosan értékes kórházi vezető és tanár. Továbbra is eljárt vizitálni.
Mégis, anélkül hogy előre eltervezte volna, a dialízis hetedik hetének
csütörtökén egyszerűen nem ment el kezelésre. Megüzente, hogy nyugodtan adják
oda valaki másnak a helyét.
Arra számított, hogy Kender majd győzködi, folytassa a kezelést, de a
nefrológus másnap feléje sem nézett.
Két napra rá ödémás duzzanatot vett észre a bokáján. Az éjszaka nagy részét
álmatlanul töltötte, reggel, hosszú évek után először, felhívta titkárnőjét, és közölte,
hogy aznap nem megy be.
Két kapszula jóvoltából délután kettőig aludt. Idegesen, ingerlékenyen ébredt,
és konzervlevest melegített magának, pedig nem is volt kedve hozzá igazán, és
lenyelt még másfél kapszulányi altatót, és fél hatig szendergett.
Aztán jobb híján lezuhanyzott, megborotválkozott, és magára szedett néhány
ruhadarabot. Egy ideig villanyt sem gyújtva üldögélt a nappali egyre mélyülő
sötétjében, majd kiment a hallba, és előbányászta a szekrényből az 1955-ös évjáratú
Cháteau Mouton-Rotschildot, A borral három évvel azelőtt lepte meg egy hálás
betege, aki azt tanácsolta, valami jeles alkalomra bontsa meg. Csekély vesződség
árán kinyitotta, töltött egy pohárral, aztán visszament a nappaliba, s csak ült tovább
a félhomályban, és a meleg, illatos bort kortyolgatta.
Tisztán átlátta helyzetét. Értelmetlen volna így tengődni tovább. Nem is annyira
a fájdalom, mint a megaláztatás riasztotta.
Az altató, amit délelőtt bevett, egészen enyhe hatásúnak számított, de volt
belőle elég a kis üvegben.
Megpróbált olyan élethelyzeteket elképzelni, amelyekben szükség lehet a
jelenlétére.
Liznek ott van Meomartino és a kisfiuk, és hát istenem, eddig se tudott
segítségére lenni semmiben.
Marge Snyder persze hiányolni fogja, jóllehet az utóbbi néhány évben nem sok
közük volt egymáshoz. Marge kevéssel Frances halála előtt veszítette el a férjét, és
szeretőkként vészelték át a nehéz időket, de viszonyuk mára rég a múlté. Az
asszony legfeljebb öreg barátként hiányolja majd, de távoztával nem marad űr
rendezett életében.
A kórház életében már esetleg, de Kender, még ha szívesebben megmaradna is
nefrológusnak, merő kötelességtudatból el fogja vállalni a főorvosságot, és
Longwood tudta, hogy ennek a szerepkörnek is kiválóan eleget tesz majd.
Egyedül a jegyzet maradt hát.
Bement a dolgozószobába, és végigfuttatta szemét a hivatkozásokkal telerótt
kartonlapok halmán az íróasztalon és a két kopott iratszekrényen a
kórtörténetekkel.
Tényleg olyan jelentős szakmai teljesítmény volna, mint képzelte?
Vagy mindvégig csak a hajdani hiúság hajtotta, s egyedül az lebegett a szeme
előtt, hogy a medikusok eztán Mosely vagy Dragstedt helyett Longwoodot
forgatják majd?
Zsebre vágta az altatós üvegcsét.
Dacosan felhajtott még egy pohár bort, aztán kiment a lakásból. Autóba ült, és a
felhős ég miatt idejekorán leszállt sötétben a Harvard térre hajtott. Arra gondolt,
beülhetne egy moziba, de amikor látta, hogy Bogart egyik régi filmjét adják,
folytatta útját a téren át. Tömény mezítlábaskodás, szakállas szépfiúk és fedetlen
combok, Frances nem helyeselné.
A Yardot megkerülve, az Appleton-kápolna mellett állt meg a kocsival. Aztán
maga sem tudta, miért, kiszállt, és belépett az ürességtől kongó templomba. A
vallást is ilyennek látta mindig.
Kisvártatva léptek közeledtek. - Segíthetek valamiben? Biztos a káplán,
gondolta Longwood. Az udvarias fiatal férfi alig tűnt idősebbnek egy szigorló
medikusnál.
- Nem hiszem - válaszolta.
Visszament az autóhoz, beült. Ezúttal pontosan tudta, hová tart. A westoni
birtokhoz érve lehúzódott a padkára, látótávolságra a réttől, ahol valamikor annyit
tollaslabdáztak.
Abból, amit a sötétben kivehetett, úgy tűnt, minden a régi.
Pár lépésre az autótól hatalmas, ezüstszürke bükk állt. Megmaradt hát ez is,
nyugtázta elégedetten Longwood.
Hitetlenkedve érezte az ismerős feszülést a hólyagjában. Nyilván a bor,
gondolta egyre fokozódó izgalommal. Kiszállt, és az óriásbükk meg az autó között
félúton az öreg kőfalnak fordult, lehúzta sliccét és összpontosított.
Két csepp buggyant elő nagy sokára, mint valami elzárt kerti csapból.
Fényszórók közeledtek sebesen az országúton. Úgy rándította vissza magát
nadrágjába, mint egy kisfiú, ha rányitnak a fürdőszobában. Az autó tovarobogott, ő
pedig remegve állt a falnál a sötétben. Idióta, idióta, háborgott, miközben azon volt,
hogy lepisálja a gyöngyvirágágyást, melyet negyed századdal korábban saját
kezűleg telepített.
Esőcsepp nyomott hideg csókot homlokára.
Eltűnődött, vajon hogyan határoz majd a halálbrigád a Harland
Longwood-esetet illetően. Elkerülhetetlen? Megelőzhető?
Ha valamiféle reinkarnációs fondorlattal elnökölhetne az ülésen,
maradéktalanul dr. Harland Longwoodot tenné felelőssé, gondolta.
A megannyi hibás döntésért.
Egyszerre kristály tisztán látott mindent.
Az ember egész élete szakadatlan mortalitási konferencia. Az esettörténet a
tudatos létezés első pillanatával veszi kezdetét.
És előbb-utóbb mindenki számára eljön a pillanat, amikor a történet
befejezéséhez érkezik. És Longwoodnak most saját elégtelen teljesítményével
kellett szembesülnie.
És sebezhetőségével.
Uraim, kérem, minősítsék a Longwood-esetet. Megelőzhető vagy
elkerülhetetlen?
Mire az autóhoz ért, úgy szakadt az eső, mintha egy óriás ürítené ki hólyagját
az ég magasában.
Amikor megfordult az úton, reflektorának fénye a felhajtó végi névtáblára
tűzött, és látta, hogy a birtok már nem Bancrofék, hanem Feldsteinék tulajdona.
Remélte, hogy Feldsteinék legalább olyan kedves emberek, mint Rosenfeldék
voltak annak idején.
Kicsit később elnevette magát, és hamarosan úgy rázkódott a nevetéstől, hogy
le kellett állnia az út szélén.
Ó, Frances, szólította meg az asszonyt. Mikor lettem ilyen szerencsétlen,
lerobbant vén trottyá, hogy még észre se vettem?
Amikor emlékezetébe idézte, hogyan térdepelt meztelenül az asszony előtt első
szeretkezésükkor, lelkében újra fiatalnak érezte magát.
Hogyan is kezdhetne most egyszerre az isteni irgalomban reménykedni, csak,
mert irgalomra szorul, mikor egész életében egy ilyen hús-vér kegyhelyen áldozott
vallásának?
Mint ahogy azt sem teheti meg, ébredt rá hirtelen, hogy tétlenül várja a halált,
miután egész életében az elmúlással hadakozott.
Kendert a laboratóriumában találta. Röntgenfelvételeket nézett át a fiatal
Silverstone-nal.
- Szeretnék visszakerülni a művesére - mondta.
Kender összehúzott szemmel fürkészett egy felvételt. - Éjszakára már mind
foglalt- mondta. - Csak reggel lesz szabad gépünk.
- Hány órakor?
- Ó, jöjjön, mondjuk tízre. Aztán ha végzett, vérátömlesztést kap.
Kijelentés volt, nem javaslat. Kender utasítása egy beteghez, ébredt rá.
- Nem szánjuk végleges megoldásnak a dialízist - szólalt meg Kender. - Azon
leszünk, hogy mielőbb új vesét kapjon. - Tudom, milyen nehéz eldönteni, ki
kerüljön sorra átültetésnél - mondta dr. Longwood kimérten. - Nem akarok
különleges elbírálásban részesülni.
Dr. Kender elmosolyodott. - Nem is fog. Az esetét szakmai tanulságai miatt
választotta ki az átültetési bizottság. Persze miután ritka vércsoportba tartozik, jó
időbe telhet, míg megfelelő kadáver donort találunk. Addig is feltétlen
együttműködésre számítunk, és hetente kétszer várjuk dialízisre.
Dr. Longwood biccentett. - Jó éjszakát - mondta.
A laboratórium előtti folyosó csendes volt, a csukott ajtókon át nem hallatszott
ki a művesék locsogása. Longwood már a felvonónál járt, amikor ajtó nyílt és
csukódott, s aztán sietős léptek kopogása ütötte meg a fülét.
Amikor megfordult, látta, hogy Silverstone eredt utána.
- Ezt dr. Kender asztalán felejtette - mondta Adam, és átnyújtotta az altatós
üvegcsét.
Longwood szánalom után kutatva fürkészte a fiatal férfi szemét, de csak éber
érdeklődést talált. Nagyszerű, gondolta, ebből még belevaló sebész lehet.
- Köszönöm - mondta, és elvette az üveget. - Micsoda gondatlanság.
4
Adam Silverstone
A harminchatórázás különös módon egybeolvasztotta a napszakokat, munkaidő
vége felé Adamnek ki-ki kellett pillantania az ablakon, hogy megtudja, nappal
van-e vagy éjszaka.
Rájött, hogy a Suffolk Megyei Közkórház olyasvalami, amit régóta keresett,
nem is tudva, mire vágyik igazán.
A vénséges vén, elhanyagolt kórháznál tisztábbat is el tudott volna képzelni, a
betegek mosdatlan nyomorúságát idegtépőnek találta, a vezetőség pedig olyan
kínosan kisszerű dolgokon akarta megfogni a pénzt, mint hogy a kelleténél
ritkábban cserélték a személyzet fehér egyenruháját. Az osztályon viszont
hallatlanul izgalmas szakmai munka folyt. Adam kezdettől fogva gyakran operált,
és többféle esettel találkozott az első hónapban, mint annak idején Georgiában fél
év alatt.
Amikor fülébe jutott, hogy Rafe Meomartino az Öreg unokahúgának a férje,
elszorult a szíve, de később be kellett ismernie, hogy a valamirevaló eseteket
részrehajlás nélkül osztják el közöttük. Észrevette, hogy Meomartino és Longwood
kapcsolatát megmagyarázhatatlan hidegség hatja át, és rájött, hogy Rafe számára
akár egyenesen hátrányos is lehet a rokoni kapcsolat.
Egyedül olyankor érezte magát rosszul a bőrében, amikor a hatodik emeleten
akadt dolga, melyet ostoba hebehurgyaságában egyetlen pillanat alatt hideg és
magányos hellyé silányított.
Az egész szappanhistória legkomiszabb része az volt, hogy igazából nagyon is
kedvelte Spurgeon Robinsont.
Egyik reggel a cselédkönyves éppen borotválkozott, amikor ő megjelent a
fürdőszobában, és baseballról beszélgettek, míg Adam kibújt a ruháiból.
- A fenébe - dörmögte már a zuhany alatt.
- Mi baj?
- Nincs szappanom.
- Használd az enyémet.
Adam a fekete tenyéren fehérlő szappanra nézett, aztán megrázta a fejét. -
Kösz, nem.
Néhány percig izmait ellazítva álldogált a meleg vízsugár alatt, majd ösztönös
mozdulattal felvett egy vékonyra kopott szappanszilánkot a fali tartóból, és
nekilátott, hogy beszappanozza magát.
Robinson távozóban bepillantott a zuhanyzófülkébe. - Á, látom, csak találtál.
- Igen - mondta Adam, egyszerre nagyon kínosan érezve magát.
- Ez az lesz, amivel tegnap a fekete valagamat mostam - mondta Spur derűsen.
Az állandó pénztelenség kutyaszorítójából a műtősnők által csak
Óriáskáposztaként emlegetett, nagydarab aneszteziológusgyakornok mentette ki; "a
dagadt", ahogy ő emlékezett rá. A prózai Norman Pomerantz nevet viselő
gyakornok egyik nap, míg kávét töltött magának a személyzeti pihenőben,
megkérdezte, ki tudna időnként éjszakai ügyeletet vállalni egy Bostontól nyugatra
fekvő település kórházában.
 - A világ végére is kimegyek, ha megfizetik - csapott le az ajánlatra Adam
mindenki mást megelőzve.
Pomerantz felnevetett. - Woodboroughba kell kijárni. A hospitalizációs
biztosításból fizetnek.
Úgyhogy Adam áruba bocsátotta éjszakáit, és egyáltalán nem bánta meg. Az
első este, hogy nem volt szolgálatban a Suffolk Megyei Közkórházban,
magasvasúttal kiment a Park térig s onnan busszal Woodboroughba, egy
nemrégiben alvóvárossá lett, szétterülő, barokk stílű New England-i kézműves
városkába. Jól felszerelt kórház volt, csak kicsi, a munka nem túlzottan
érdekfeszítő; a legbonyolultabb eset egy Colles-csuklótörés volt. A pénz viszont
nem is jöhetett volna jobbkor, és másnap este a bostoni buszon Adam szinte
áhítattal állapította meg, hogy újra fizetőképes. Persze úgy érezte magát, mint akit
kifacsartak - hatvan órát töltött ébren egyfolytában, harminchatot a Suffolkban s
aztán huszonnégyet Woodboroughban -, de a teli pénztárca tudata kárpótolta az
alváshiányért. Amikor visszaért kórházi szállására, nyolc órát aludt, aztán áporodott
szájjal, derűsen, a gazdagság különös érzésével ébredt.
Ahányszor végzett a Suffolkban, buszra ült, és irány Woodborough.
Elnyűttségében rákapott a rövid, napközbeni szunyókálásokra - hordágyakon, a
személyzeti pihenőben, egyszer még a folyosófalnak dőlve is képes volt elaludni.
Az álom minden egyes másodperce csemegeszámba ment, mint a gyerekeknek a
savanyú cukorka.
Még a szokásosnál is magányosabbnak érezte magát.
Egyik este az ágyán feküdt és Spurgeon Robinsont hallgatta, aki soha nem
hallott futamokat pengetett a gitárján. Úgy érezte, a zene révén nagyon sokat
megtudhat a cselédkönyvesről. Kicsit később felkászálódott, és leugrott a közeli
raktáráruházba egy hatos csomag sörért. Robinson ajtót nyitott a kopogtatására,
aztán szótlanul nézett rá a küszöbről.
- Ráérsz? - kérdezte Adam.
- Persze. Gyere csak be.
- Gondoltam, sörözhetnénk egyet a tetőn.
- Őrült ötlet.
Spurgeon kinyitotta az ablakot, elvette Adamtől a sört, aztán előzékeny
házigazdához illően kitessékelte az ablakpárkányon.
Ittak és beszélgettek, s amikor hirtelen kifogytak a szóból, feszengve
méregették egymást, mígnem Adam nagyot böffentett, és kifakadt.
- A fenébe is ... Ne haragudj. Nem duzzoghatunk egymásra, mint két óvodás.
Munkatársak vagyunk. Betegek élete függ attól, hogy mennyire értünk szót
egymással.
- Ha bepöccenek, bármi kiszalad a számon - mondta Spurgeon.
- Ott egye meg a fene, igazad volt. Különben senkitől nem fogadnék el szívesen
szappant...
Spurgeon elvigyorodott. - Én még végszükségből se a tiedet.
- De minél többet tanakodom, annál biztosabban tudom, hogy a te szappanodat
nem ezért nem fogadtam el - mondta Adam halkan.
Spurgeon szótlanul méregette.
- Soha nem ismertem közelebbről egy színes srácot se.
Pittsburgh olasz negyedében nőttem fel, időnként fekete kölyökbandák jöttek az
utcánkba verekedni, ennyi volt a kapcsolatom a más bőrszínűekkel.
Spurgeon továbbra is csak hallgatott, Silverstone újabb sörért nyúlt a sötétben. -
Te sok fehért ismertél?
- Ember, az utóbbi tizenkét évben mást se láttam magam körül, csak fehéreket -
mondta Robinson, és elébe tartott valamit, ő pedig érte nyúlt, gondolván, hogy egy
sör. Egy kéz volt.
Megszorította.
Az első Kék Pajzs-csekkból visszafizette az előleget, amit munkába állása
napján kapott a kórháztól, és amikor a második csekk megérkezett, elment egy
bankba és betétszámlát nyitott. A pittsburghi vén iszákos egyelőre nem hallatott
magáról, de várható volt, hogy hamarosan kísérletet tesz a megpumpolására. Adam
megfogadta, hogy ezúttal ellenáll. Ha baj van, akár az egész vagyonomat, de piára
egy árva centet se. Habár a pénzt a bankban hagyta, és a használtautó-telepeken
sem lett törzsvendég, életében először kedve támadt egy kis gondtalan
költekezésre. Saját autót akart, amiben jókat üldögélhet és tusakodhat valami nővel,
mondjuk, Gaby Penderrel.
Eltelt hat teljes hét, és még mindig nem sikerült találkoznia a lánnyal. Többször
beszéltek telefonon, mégse kért tőle találkát, inkább Woodboroughban gyarapította
készpénztartalékait.
Legalább nem kell garasoskodnia, ha egyszer tényleg elmennek valahová,
hajtogatta magában.
Csakhogy a lány hívásról hívásra értetlenebb és hűvösebb lett, és Adam végül
úgy döntött, elmondja neki, mivel tölti üres óráit.
- Ki fogsz purcanni a fáradtságtól - hüledezett a lány.
- Most már lazíthatok kicsit.
- Ígérd meg, hogy hétvégén nem dolgozol.
- Ha eljössz velem valahová. Vasárnap este.
- Lefekszel és alszol.
- Csak ha veled találkoztam.
- Legyen - mondta a lány rövid habozás után. Örül, hogy beadhatja a derekát,
gondolta Adam derűlátón.
- Kirúgunk a hámból.
- Figyelj - mondta a lány. - Kitaláltam egy csodálatos programot. Ma este a
Bostoni Szimfonikusok koncertjét adják Tanglewoodból. Kiviszem a zsebrádiómat,
leheverünk egy pokrócra az Esplanade pázsitján, és zenét hallgatunk.
- Te csak spórolni akarsz. Ennél jobb estét is megengedhetek magamnak.
- Drágábbat esetleg, de jobbat nem. Légy szíves ... Legalább beszélgethetnénk.
- Gaby belement a hatórai talalkozóba, hogy többet lehessenek együtt.
- Meg vagy húzatva - mondta Adam, akinek különösen a leheverés gondolata
tetszett.
Vasárnap délután tetőfokára hágott az izgalma. Csöndes, eseménytelen nap
volt. Adam előre letudta összes napi teendőjét, nehogy később valami bosszantó
apróság hátráltassa. A nővérállás hatalmas, kiszolgált faliórája négy-harmincötöt
mutatott, akárha egy charleston-táncos karjai dermedtek volna meg közvetlenül a
térde fölött. Nyolcvanöt hosszú perc, gondolta Adam. De addig lezuhanyzik és
átvedlik, aztán pénz, paripa, fegyver, és búcsút int a kórháznak. Frissen borotvált
képére arcszeszt és púdert hint, cipőjét fényesre csüszköli, haját lenyalja,
kalandvágyát felgerjeszti, úgy megy Gaby Penderért.
Lehunyt szemmel hátradőlt székén. Mint egy alvó kutya, olyan a hatalmas
épület, gondolta. Egy ideig elégedetten szunyókál, előbb-utóbb viszont...
Megcsörrent a telefon.
Felébredt a vén bolhafészek, kesergett Adam, miközben a kagylóért nyúlt.
Sürgősségi osztály, három égési sérült. - Azonnal ott vagyok - mondta Adam, és
már indult is. A felvonóban végig az aggasztotta, nehogy olyasvalami adódjon, ami
miatt lekési a kitűzött időpontot.
A liftből kilépve égett hús szaga csapta meg az orrát.
A mentősök egy férfit és két nőt hoztak be. Adam látta, hogy a nők egész
tűrhető állapotban vannak, s már fájdalomcsillapítót is kaptak. Két piros pont Potter
gyakornoknak a sürgősségin. Ráfért. A férfin Potter gégemetszést végzett,
valószínűleg az elsőt életében - lélekjelenlét plusz egy pont, mínusz öt, amiért nem
várt pár percet, hogy a műtőben csinálhassák meg. A gyakornok most éppen egy
aspirációs katéterrel szerencsétlenkedett, váladékot próbált kiszívatni a tüdőből.
- Meomartinót felhívta már?
Potter megrázta a fejét, Adam pedig tárcsázta az alorvos számát.
- Ránk férne egy kis segítség, doki.
Meomartino kivárt néhány másodpercet. - Nélkülem nem boldogultok? -
kérdezte aztán szenvtelenül.
- Nem - mondta Adam, és visszaejtette a kagylót.
- Magasságos ég, nézze, mik jönnek a tüdejéből- szólalt meg Potter.
Adam odanézett, aztán félretolta a gyakornokot. - Nem látja, hogy a beteg
gyomrát szívja? - reccsent rá, majd nekilátott, hogy levagdossa, ami ruha nem
tapadt bele az égett bőrfelületbe. - Hogy történt?
- A tűzoltók is ezt szeretnék tudni, doki - szólalt meg Maish Meyerson a
küszöbről. - Egy delicatessenből hoztuk be őket. Amennyire ki bírtuk okoskodni,
egy olajsütő robbanhatott fel. A bolt éppen zárva volt, átalakítás miatt. A szagból
viszont úgy néz ki, mintha a sütő petróleum meg étolaj keverékével lett volna tele.
Akkor lobbanhatott lángra, mikor beterítette őket.
- Jó, hogy nem pizzériában történt. Szemelhetnénk a mozzarellát a töpörtyű
közül - szólalt meg Potter, akasztófahumorral igyekezve helyrebillenteni lelki
egyensúlyát.
A férfi felnyögött. Adam utánanézett, hogy még nem szedálták-e, aztán beadott
neki öt milligramm morfiumot, és utasította Pottert, hogy készítse elő kezelésre a
három sérültet. A gyakornok nem sokat tehetett az adott körülmények között; az
égési seb rusnya jószág.
Megjelent Meomartino. Rezzenéstelen arca kissé megenyhült, amikor látta,
hogy tényleg szükség van rá, és míg Adam a férfit intézte, vért vett a két nőtől a
laboratóriumi vizsgálatokhoz. Majd ugyanazokkal a tűkkel megkezdték a
folyadék-és elektrolitpótlást. Mire áttelepültek a 3-as műtőbe, az egyik nővér
előhalászta a sérült férfi irattárcáját. Joseph P. (Paul) Grigio, negyvennyolc éves.
Meomartino a két nőt ellátó Pottert felügyelte, Adam pedig megkatéterezte Mr.
Grigiót, majd polietilénkanült ültetett a bokai véna saphenába, infúzióbekötéshez.
A férfi bőrfelületének jó harmincöt százaléka égett meg, változó mélységben -
károsodott az arca, a mellkasa (a tüdő?), a karja, a lágyéka, kisebb sérülések voltak
a lábán, a hátán. Valamikor izmos testalkatú lehetett, mostanra az izmokat háj
fedte. Mennyi erőtartalék lehet egy középkorú férfitestben?
Állapotfelmérés közben Adam hirtelen magán érezte Meomartino figyelő
tekintetét.
- Ennek annyi. Nem éri meg a holnapot - mondta az alorvos, miközben
leráncigálták a gumikesztyűt.
- Szerintem igen - mondott ellent Adam kelletlenül.
-Merthogy?
Adam vállat vont. - Megérzés. Elég égési sérültet láttam. - Azonnal
megharagudott magára: igen messze volt attól, hogy a szakértő szerepében
tetszelegjen.
- Atlantában?
- Nem, Philadelphiában. Egyetem alatt hullaházban dolgoztam.
Meomartino fancsali képet vágott. - Az nem egészen ugyanaz, mint az élőkkel.
- Tudom. Akkor is úgy érzem, ez a fickó megmarad - makacskodott Adam.
- Én is szeretném, de nem hiszem. A tiéd a beteg. - Meomartino már fordult,
hogy megy a dolgára, aztán megtorpant. -Mondok valamit. Egy hétig állom a
kávédat a Maxie'sban, ha mégis megmaradna.
Hátborzongató egy sport, gondolta Adam, miközben a két női sérülttel távozó
Meomartinót figyelte.
 Tetanuszinjekciót adott be Grigiónak, azután felkísérte az osztályra. Az
Evans-törvényt alkalmazva oda lyukadt ki, hogy a hetven kilogrammos férfi
szervezetébe 2100 köbcenti kolloidot, 2100 köbcenti fiziológiás sóoldatot és 2000
köbcenti vizet kell visszapótolnia, a felét infúzióban, az első nyolc óra során,
hatalmas adag antibiotikummal, hogy az elszenesedett, piszkos sebfelületeken
garázdálkodó baktériumokat féken tartsák.
Ahogy kigördítették az ágyat a felvonóból, csüggedten vette észre, hogy eljárt
az idő.
6.15.
Rég ott kellene lennie Gabynál. Ehelyett még legalább húsz perc elfoglaltsága
van, mielőtt magára hagyhatja betegét.
A 218-as kórterem üres volt, elhelyezte benne Mr. Grigiót, aztán arra
összpontosította gondolatait, hogyan kezelje az égési sebeket helyileg. Eltűnődött,
vajon mit használhat Meomartino a másik két sérültön odaát, a női szárnyon.
Miss Fultz szokásos papírmunkáját végezte a nővérállásban, a kezében vaskos,
fekete töltőtoll. Mint rendesen, most sem adta jelét, hogy észrevette volna. A
várakozást elunva Adam megköszörülte a torkát. - Hol találok egy jókora steril
tálat?
Újonc ápolónő sietett el mellettük. - Miss Anderson, segítsen a doktornak -
mondta a főnővér halkan, félbe se hagyva az írást.
- Joseph P. Grigiónak a 218-asban legalább három műszakon át külön nővérre
lesz szüksége.
- Nincs rá emberem - mondta az íróasztal lapjának a főnővér.
- Hogy az ördögbe? - fortyant föl Adam. Nem is annyira a nyomorúságos
helyzet bosszantotta, mint az, hogy a főnővér nem hajlandó szóba ereszkedni vele.
- Bizonyos okokból kifolyólag a fiatal lányok újabban nem rajonganak a nővéri
hivatásért.
- Akkor átvitetjük az intenzívre.
- Az intenzíven múlt kedd óta minden ágy foglalt - mondta a főnővér, kis
köröket írva le a levegőben toll-lándzsája hegyével, mielőtt lecsapott, hogy
odadöfjön egy-egy mondatvégi pontot.
- Igényeljen kisegítő nővéreket, és értesítsen a fejleményekről, legyen szíves.
Adam elvette a steril tálat Miss Andersontól, és kikeverte elixírjét. Jégkockák,
hogy legyen, ami hűti és érzésteleníti a sebeket, és lohasztja a duzzanatokat.
Sóoldat a szövetek sótartalmának megőrzése végett. Phisohex sebtisztító, mely
pelyhesen kicsapódott, miközben az oldatot kevergette. Már csak a gőteszem. a
denevérszőr meg a gyíkfarok hiányzott.
Ahogy a gézpárnákat szedegette a szekrényből, az egyik felső polcon
intimbetéteket pillantott meg. A célnak éppen megfelel, gondolta, és magához vett
három dobozzal.
 - Biztos, hogy maga nem érne rá kicsit besegíteni a beteg mellett?
- Biztos, doktor. Miss Fultz így is három dolgot bízott rám, és én ágytálaztatom
az egész osztályt.
Adam nagyot sóhajtva bólintott. - Akkor csak egyvalamit tegyen meg nekem,
legyen szíves. Elintézne egy rövid telefont helyettem? - Egy vénytömbre firkantotta
Gabrielle Pender nevét és telefonszámát, letépte a felső lapot. - Mondja meg neki,
legyen szíves, hogy attól tartok, késem egy kicsit.
- Természetesen, doktor. Meg fogja várni. Én is megvárnám. - A lány
elmosolyodott, és magára hagyta Adamet, aki röviden elmélázott a tenyérbe illő
skandináv tompor előnyein, aztán betipegett a 218-as kórterembe a tállal, alig
lötyékelve össze a folyosó makulátlanul ragyogó padlóját. Odabent a tálba ejtegette
a betéteket, majd gyengéden kinyomkodta belőlük a fölös nedvességet, és fejtől láb
felé haladva az égett bőrfelületre rakta. Mr. Grigio testét végül egy tébolyult
divatdiktátor intimbetét-öltönye fedte. A sípcsonthoz érve kezdte az egészet elölről,
hideg, lucskos lapocskákkal cserélve fel a legelőbb felhelyezett langyosakat.
Mr. Grigio ópiumködös kábulatba süppedve aludt. Tíz évvel korábban egészen
jóképű lehetett, mára azonban kopaszodó halánték és tokásodó áll gyengítette az
olasz bajvívóarc mediterrán csáberejét. Adam tudta, hogy reggelre az arc
léggömbként duzzadozik majd.
Az összeégett férfi megvonaglott. - Dave troviamo i saldi? - nyöszörögte.
Az aggasztotta, honnan veszi a pénzt. A biztosítótól aztán nem, nyugtázta
magában Adam csendesen. Szegény Mr. Grigio. Ha a tűzoltók megpiszkálják, hogy
mit keresett a petróleum az olajsütőn, az égési sebeket könnyen teljes anyagi leégés
tetézheti.
A görcsösen megránduló férfi egy nevet mormolt. Lelkiismerete kínozza, vagy
talán megsejdítette, milyen gyötrelmek várnak rá, ha életben marad? Adam a jeges
lébe mártotta, kifacsarta és felhelyezte az intimbetéteket. Könyökére tolt karórája
gúnyosan ketyegett.
Negyedszer is kiürítette és újratöltötte a tálat, és amikor felnézett, Miss Fultz
állt mellette egy vastag falú bögrével a kezében.
Meghökkenve vette el a teát.
- Azt hiszem, sikerült kerítenem nővért éjszakára - szólalt meg Miss Fultz -
Tizenegyre jön, nekem addig semmi dolgom. Különben is, mi az az egy óra?
Szaladjon a légyottjára. - Tényleg találkozni akartam valakivel - mondta Adam,
amikor megtalálta a hangját.
10.05!
A legközelebbi telefonfülkéből feltárcsázta Gaby számát.
Meghökkent női hang szólt bele a kagylóba. - Csak nem Silverstone doktor?
- De igen.
- Susan Haskell vagyok, Gaby szobatársnője. Egész este várt és várt. Körülbelül
egy órája felkerekedett, azt üzeni, hogy az Esplanadeen várja.
- És most egy szál magában ücsörög a sötét folyóparton? - kérdezte Adam.
Agyában rablás és erőszak képei peregtek.
Csend. - Nem ismeri túlzottan Gabyt - állapította meg a hang a vonal túlsó
végén. - Az Esplanade-en hol?
- Tudja, hol van a kagyló alakú zenekari emelvény?
Adam nem tudta, a taxis viszont igen. - Ma nincs is koncert - jegyezte meg.
- Tudom, tudom.
A Storrow sugárúton kiszállt a taxiból, és a selymes pázsiton át nekivágott az éj
sötétjének. Először azt hitte, a lány már biztos nincs is ott, aztán messze maga előtt
meglátta egy lámpa fénykörében. Úgy üldögélt, mint aki egy fenyőfa tövében
piknikezik.
Adam lehuppant melléje a takaróra, és megfürdött meleg mosolyában;
nyomban elfelejtette fáradtságát.
- Ugyan milyen eget rengető elfoglaltságod támadt, hogy majdnem hiába
kotlottam itt?
- Csak most tudtam elszabadulni. Lefogadtam volna, hogy úgysem vársz meg. -
A kórházi egyenfehérre mutatott. - Át se öltöztem, úgy loholtam.
- Örülök, hogy végül csak megérkeztél. Nem vagy éhes?
- Kopog a szemem.
- Elajándékoztam a szendvicseidet.
Adam ránézett.
- Te sehogy se akartál felbukkanni. Jött viszont három gimis srác, de nem
tepertek le, ne félj. Az egyik, egy helyes kis fekete elkottyantotta, hogy nincs
pénzük vacsorára. Egy szilva maradt.
Adam elfogadta, és mivel semmilyen elbűvölő fordulat nem jutott eszébe,
gyorsan megette. A gyümölcs kínosan lédús volt. Adam úgy érezte, fülig ragacsos
lett, és szerette volna lenyűgözni valamivel a lányt, hogy a lépéshátrányból
kikeveredjen, de hirtelen ráébredt, hogy a szobatársnőnek tökéletesen igaza volt.
Bármennyire vágyott is a lány közelségére, semmit sem tudott róla. Ami azt illeti,
eddig összesen három órát töltöttek egymással, egyet abból is egy buli
forgatagában Herb Shafer nővérének atlantai lakásán.
- Kár, hogy lemaradtál a szimfóniáról - szólalt meg Gaby.
- Gyakran adódik ilyesmi?
- Nem annyira - mondta Adam, nem akarván elriasztani a lányt.
Utána kinyújtózott a takarón, és később emlékezett rá, hogy zenéről és a lány
diplomatervéről beszélgettek, s aztán lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta,
rájött, hogy közben szunyókált, csak azt nem tudta, mennyit. A lány a folyó felé
fordulva üldögélt, és türelmesen várakozott. Hogyan is felejthettem el egy ilyen
arcot, tűnődött Adam. Ha az orr plasztikai műtét eredménye volna, a sebész igazán
bőkezűen szabta ki a homlokot. A máskor oly élénk barna szem most egészen
nyugodt. A száj talán kissé túl széles, a vékony felső ajak zsémbes természetet
sejtet, az alsó azonban gyönyörűségesen duzzatag. A lámpafényben csillogó
sötétszőke hajba napszítta tincsek keverednek. A bal szem alatt, a járomcsonton
parányi anyajegy. Gaby arcvonásai nem voltak elég szabályosak, hogy igazán
csinos lány lehessen, a karcsú testből áradó nemi vonzerő miatt viszont a "helyes"
jelző sem illett rá. Kicsit túl vékony, állapította meg Adam.
- Hát téged jól megfogott a nap. Biztos a strandon töltöd az életed - szólalt meg.
- Kvarcolok. Három perc, minden áldott nap.
- Nyáron is?
- Persze. A szobámban mégiscsak intimebb.
Sehol egy fehér folt, melltartó pántját jelző csík. Adam térde megreszketett.
- Az egyik fiú az évfolyamról azt állítja, azért szeretem annyira a meleget, mert
csonka családban nőttem fel. Imádom a hőséget.
- Egymást elemzitek pszichológia szemináriumon?
Gaby elmosolyodott. - Utána. Mindig együtt lógunk. - Végignyúlt a takarón
Adam mellett. - Oroszlánszagod van - mondta. - Egy kicsit mintha oda is kozmáltál
volna.
- Jesszus, ennyire érezni? Úgy terveztem, illatos leszek, mint egy virág.
- Kinek kell egy virágillatú férfi?
Egészen közel feküdtek egymáshoz a takarón, Adamnek nem került különösebb
erőfeszítésébe, hogy megcsókolja a lányt.
Az anyajegyet vette célba.
Gaby zsebrádiója éppen a Vasárnap sohá-t zümmögte. - Tudsz haszapikózni?
- Nem, de szívesen megtanulok - mondta Adam buján.
- Görög tánc.
- Ja ... Azt inkább nem.
Amikor a lány csak nem hagyta, bánatosan felkászálódott, és Gaby megmutatta
neki a lépéseket. A jó műugró veleszületett ritmusérzékével hamarosan elsajátította
az alapokat. Kézen fogva járták a ráérős, majd egyre gyorsuló zenére. Zorba és
asszonya az Esplanade selymes pázsitján. Aztán persze Adam elvétette a lépést, és
összegabalyodott tagokkal, kacagva és kifulladva lerogytak, és Adam újra
megcsókolta a lányt, és ajka alatt, karjában érezte teste melegét.
Kellemes volt. Kedves meghittségben, szótlanul feküdtek.
Mögöttük a Storrow sugárúton szünet nélkül hömpölygött forgalom, előttük a
folyó kielégítően sötét volt, egészen a cambridge-i oldal Memorial rakpartjáig.
Középütt viszont vitorla elmosódott foltjára lettek figyelmesek.
Mintha kirakatban ültek volna a lámpaoszlop tövében. A vitorla arrébb siklott. -
Szívesen csónakáznék egyet.
- Az evezősklubnál vannak csónakok. Itt, rögtön a zenekari emelvény mögött.
 Adam felsegítette a lányt, és futásnak eredtek a kikötő felé. A evezőket persze
nem hagyták a csónakokban, de ők azért csak beszálltak az egyikbe. - Majd a
fantáziánkra hagyatkozunk. Én Odüsszeusz leszek - mondta Adam, még mindig
hellénes kedvében. - Te pedig egy szirén.
- Nem. Én csak és kizárólag Gabrielle Pender vagyok. Ültek a csónak farában,
arccal a túlpartnak és a Bostoni Áramszolgáltató Vállalat, az Amerikai Elektronikus
Korporáció és a többiek fényreklámjainak, melyek elronthatták volna az egészet, és
mégsem. Adam újra megcsókolta a lányt. - De ő nős volt - szólalt meg Gaby,
amikor különváltak.
-Kicsoda?
- Odüsszeusz. Emlékszel, hogy várta haza szerencsétlen Pénelopé Ithakába?
- Húsz álló éven át. Na jó, leszek valaki más. - Adam a lány hajába temette
arcát. Mennyei atyám, micsoda illatok! Gaby könnyű lélegzetvétele érezhetően
felgyorsult, s amikor a nyakát kezdte csókolgatni, a verőér parányi
kalapácsütéseket mért az ajkára. A csónak fel-alá bukdált a folyamtorkolat felől
érkező fiókhullámokon.
- Ó, Adam - szólalt meg a lány két csók között, - Ki vagy te, Adam Silverstone?
Ki vagy igazából?
- Derítsd ki, és közöld velem is, mire jutottál.
A szúnyogok beljebb űzték őket a partról. Adam és Gaby összehajtották és a
lány lehajtható tetejű 1963·as Plymouthjába tették a takarót. Utána elsétáltak egy
Charles utcai kávézóig, és kávét kortyolgattak egy fal melletti asztalnál.
- Beteg miatt kellett a kórházban maradnod?
Adam mesélt neki Grigióról. A Iány jó hallgatóságnak bizonyult, okos
kérdéseket tett fel.
- Attól nem félek, hogy megégek vagy megfulladok - szólalt meg végül a lány.
- Eszerint valami mástól igen.
- Egy halom rákbeteg volt a családban. Mindkét ágon.
A nagymamámat is az vitte el nemrég. - Szegény. Hány éves volt?
- Nyolcvanegy.
- Valami hasonlóban én is kiegyeznék.
- Nem mondom, hogy én nem. De ott volt például szegény Louisa néném.
Fiatal, csinos nő. Utálnék meghalni, mielőtt megöregszem. Sokan halnak meg a
kórházban? Úgy értem, az ápoltak közül.
- Egy olyan osztályon, mint a mienk, minden hónapra jut néhány. Ha egy teljes
hónapig nincs elhalálozás, az alorvosok bulit rendeznek az osztály személyzetének.
- Gyakran buliztok?
-Nem.
- Képtelen volnék azt csinálni, amit te - mondta a lány. - Nem bírnám nézni azt
a sok szenvedést, a haldoklókat.
 - Sokféleképpen meg lehet halni. Fájdalommal meg a pszichológusok is bőven
találkoznak, nem igaz?
- Persze, aki kórházban rendel. Én viszont csak ennivaló kisgyerekeket
faggatnék, hogy mért nem mernek előbújni az ágy alól.
Adam mosolyogva bólintott.
- Milyen végignézni valakinek a halálát?
- Emlékszem, medikus voltam, mikor először megtörtént.
Volt az osztályon egy férfi ... Mindig láttam vizitkor. Kutya baja volt, nevetett,
poénkodott. Egyszer, ahogy kötöm be az infúziót, leállt a szíve. Mindent
megpróbáltunk, hogy visszahozzuk. Emlékszem, csak néztem rá dermedten, és
kattogtak a fejemben a kérdések. Hová lett? És mi tűnt el belőle? Hogy lett egy
pillanat alatt valakiből valami?
- Istenem - sóhajtott a lány. Aztán meg: - Nekem is van ez a csomó a ... -
Tessék?
Gaby megrázta a fejét.
De már nem szívhatta vissza a szavait. - Hol? - Inkább nem mondanám meg.
- Az isten áldjon meg - fakadt ki Adam. - Orvos vagyok, elfelejtetted? -
Nyilván a mellében, gondolta.
A lány kitért a tekintete elől. - Légy szíves. Bánom, hogy megemlítettem, biztos
valami semmiség az egész. Nagy hipochonder vagyok.
- Miért nem mégy orvoshoz?
- El fogok menni.
- Becsszóra?
A lány mosolyogva bólintott, és másra terelte a szót. A családjáról kezdett
beszélni. Elvált szülők; apja újranősült, szállodás a berkshire-i hegyek között, anyja
hozzáment egy idahói marhatenyésztőhöz. Adam elmondta, hogy anyja olasz volt,
de már nem él, és hogy apja zsidó, de aztán mást nem mondott, és látta, hogy a lány
felfigyelt szófukarságára, de nem erőlteti.
Amikor harmadik kávéjukat is kihörpintették, Gaby ragaszkodott hozzá, hogy
visszavigye autóján a kórházhoz. Adam nem csókolta meg búcsúzóul, részben,
mert a kórház bejárata a legcsekélyebb meghittséget is nélkülözte, részben, mert
túlságosan elnyűtt volt, hogy Zorba, Odüsszeusz vagy bárki más bőrébe képzelje
magát. Semmi másra nem vágyott, mint hogy alvó alorvos lehessen a hatodik
emeleti szoba ágyán.
A másodikra érve mégis megállította a felvonót, és mint akit mágnes vonz, a
218-as kórterem felé indult. Csak benéz egy pillanatra, fogadkozott, aztán irány az
ágy.
Helen Fultz merev derékkal hajlongott Joseph Grigio fölött.
- Maga meg mit művel itt?
- Az éjszakás nővér ide se tolta a képét.
 - Hát, én itt vagyok. - Adam ingerültséggel próbálta leplezni bűntudatát. -
Azonnal feküdjön le, kérem. - Hány éves lehet, tűnődött. Miss Fultz teljesen
kikészült, ősz haja ráncos arcába lógott, ajkát összeszorította.
- Dehogy fekszem. Nem is tudom, mikor ápoltam utoljára beteget annak
rendje-módja szerint. Tisztára olyan vagyok már, mint valami könyvelő a sok
papírmunkától - jelentette ki a főnővér ellentmondást nem tűrő hangon. Adam azért
csak ellentmondott neki. Végül megegyeztek, hogy még egy órát marad. Éjfél múlt
éppen.
Mindjárt más volt a helyzet, hogy Adam nem egymagában állt Grigio ágya
fölött. A főnővér újra idegtépő hallgatásba merült, de a kávé, amit főzött, forróbb
volt, mint Gaby Pender bőre, és Robinsonénál is feketébb. Amikor valamelyikük
keze túlságosan tiltakozott a jéghideg sós oldat ellen, a másik folytatta a
pakoláskészítést.
Joseph Grigio rendületlenül szedte a levegőt. Életben tartotta ez a vén satrafa,
ez az őszbe csavarodott szipirtyó, ez az idős, fáradt asszony .... egy seborvos még
feltámaszthatja, s akkor kisül, hogy szamár ... Shakespeare.
Hajnali kettőkor Adam a főnővéri szempárral dacolva száműzte Miss Fultzot a
kórteremből. Egyedül komiszabb volt. Szemhéja elnehezült. Sajgó fájás állt
elgyötört hátizmába. Egykor fehér nadrágjának bal szárára hideg lucsok csöpögött
az intimbetétekből.
A kórházban csend honolt. Csend.
A szórványos neszeket leszámítva. Fájdalomkiáltások, vizelet dobolása az
ágytálakban. egy gumisarok morzejelei a linóleumpadlón. A hangok úgy szőtték át
a háttér csendjét, mint vidéken a tücsökcirpelés vagy a madárfüttyögés. Nem is
hallani, érezni kellett őket.
Adam kétszer is elszunyókált, aztán kitépte magát álmából, és sietve kicserélte
a borogatást.
Elnézést, Mr. Grigio, mondta hangtalanul az ágyon fekvő alaknak.
Ha nem vagyok olyan pénzéhes, most pihentebb lehetnék, jobban
odafigyelhetnék az ápolására. De nem ok nélkül vagyok pénzéhes, és nagyon kell a
pénz, ami az éjszakai ügyeletért fizetnek. Nagyon.
Csak kérem, nehogy meghaljon, amiért elaludtam. Istenem, ne hagyd, hogy így
pórul járjak. Ne hagyd, hogy így pórul járjunk.
Belenyúlt a jéghideg vízbe. Kifacsarta a nedvszívó betétet. Grigio bőrére
simította.
A meleg női ölre szánt anyagot pedig, mely most ragacsossá égett férfitesten
langyosodott meg, a tálba ejtette, hogy lehűljön újra.
Ezt a műveletet ismételgette megállás nélkül, miközben Joseph Grigio
öntudatlanul sóhajtozott, zagyva olasz mondatokat motyogott. Az összeégett arc és
test szemlátomást duzzadt.
 Ide hallgass, mondta neki Adam. Nyakig vagyok a szarban, ha meghalsz. Nem
halhatsz meg a kezem között, te szerencsétlen, odakapott digó.
Nem ajánlom, fenyegette.
Egyszer mintha a Harlekin léptét hallotta volna a folyosóról.
- Kotródj innét- szólalt meg fennhangon.
Scutta mal occhio, pö-pö-pö, hajtogatta, miközben újra és újra a jéghideg vízbe
nyúlt.
Időérzéke cserbenhagyta, de most már legalább az álmossággal nem kellett
viaskodnia. Fájdalomtövisek sarkantyúzták az ébrenlét felé. Miközben a
harmadjára újratöltött tálba nyúlkált, időnként kis híján felsírt fájdalmában. Keze
göcsörtös lett és megkékült. ujjai elgémberedtek, ujjbegyei összetöppedtek,
kiürültek.
Egyszer saját gyötrelme elfeledtette vele a beteget. Fölegyenesedett,
összedörzsölte kezeit, nyújtózott, a hátát púpozta, kifeszítette ujjait, pislogott,
könnyített magán a férfimosdóban, csodálatosan meleg vízzel kezet mosott.
Mire visszaért a 218-as kórterembe, Mr. Grigio pakolása egészen átforrósodott.
Eszelős sietséggel új intimbetéteket facsart ki, helyezett fel, s a régieket a tálba
dobálta.
Amikor Mr. Grigio felnyögött, saját nyögésével válaszolt rá.
- Csak nem egész éjjel mellette voltál? - hitetlenkedett Meomartino.
Adam nem válaszolt.
- Cristos. Úgy látom, ha kávéról van szó, nem ismersz tréfát.
Az alorvos közvetlenül mellette állt, Adam mégis úgy hallotta a hangját, mintha
telefonon beszélgetnének.
Reggel van, döbbent rá.
Mr. Grigio állhatatosan lélegzett tovább. - Nyomás fölfelé aludni.
- Mi van a nővérrel? - kérdezte.
- Majd kerítek mellé valakit, dr. Silverstone - mondta Miss Fultz. Adam csak
most vette észre a főnővért az ajtóban.
Talpra kászálódott.
- Küldjek föl valami reggelit? Esetleg egy kávét? - kérdezte Miss Fultz.
Megrázta a fejét.
- Gyerünk, elkísérlek - mondta Meomartino.
Amint beléptek a felvonóba, Helen Fultz újra megszólaIt. - Bármilyen
különleges utasítás, dr. Silverstone?
Adam megrázta a fejét. - Ha valami adódna, keItsenek fel. - Egyszerre nagyon
óvatosan kellett formálnia a szavakat.
- Majd engem értesítenek - torkolta le Rafe Meomartino.
- Természetesen, dr. Silverstone. Szép álmokat, uram - mondta a főnővér,
mintha Meomartino ott se volna.
 Meomartino furcsálkodva méregette a felvonóban. - Hányadik hete vagy
nálunk? Hatodik? Hetedik? Nincs két hónapja, hogy beálltál, és a vén boszorka
hajlandó szóba elegyedni veled. Nekem két évembe telt ugyanez. Van, akinek soha
nem sikerül. Másfél hónap a legrövidebb idő, amiről hallottam.
Adam válaszra nyitotta a száját, de csak egy ásítás szökött ki rajta.
Hét-tizenötkor merült álomba. Tizenegy-harminc után arra ébredt, hogy valaki
gyújtóst akar aprítani szobája ajtajából. A küszöbről Meyerson, a mentősofőr
méregette baráti szánakozással.
- Üzenete van az irodából, doki, Nem válaszolt a személyhívóra.
Lüktetett az agya. - Jöjjön be - suttogta, a halántékát nyomkodva. - Fene rosszat
álmodtam.
Meyerson egyszerre megélénkült, érdeklődéssel nézett rá. - Miről?
Gaby Pender is, ő is meghaltak. Egyszerűen kiszállt belőlük az élet, de
maradtak, ahol voltak. Adam semmilyen változást nem érzékelt, se a túlvilágnak, se
a túlvilág hiányának nem volt tudatában.
Meyerson érdeklődéssel hallgatta. - Számokról nem álmodott?
Adam megrázta a fejét. - Mit akar a számokkal? - Sokat foglalkozok
misztikával.
Misztika? - Mi lesz a lélekkel a halál után, Maish? - Mennyire ismeri a
Talmudot?
- Az Ótestamentumra gondol?
Meyerson megütközve nézett rá. - Dehogy. Atyavilág, hol járt maga héber
iskolába?
- Sehol.
A sofőr nagyot sóhajtott. - Én se sokat tudok, de pár dolgot azért igen. A
Talmud egy ősi törvénykönyv. Az áll benne, hogy a becsületes lelkek Jehova
trónusa alá kerülnek. - Elvigyorodott. - Mármost, vagy a trónus bazi nagy, vagy a
jók vannak piszok kevesen. Harmadik lehetőség nyista.
- És a bűnös lelkek? - bukott ki Adamből önkéntelenül.
- Két angyal áll a világ két átellenes ficakjában, oszt labdáznak velük.
- Át akar rázni.
- Nem én. Ide-oda hajigálják a szegény momzereket. - Meyersonnak eszébe
jutott, miért is jött. - Ide hallgasson, azt mondták R-beszélgetése van Pittsburghből.
Ha vállalja, hívja föl a központost a ... - Ránézett egy fecnire. - A 248-as számon.
- Atyaisten - sóhajtott föl Adam. - Kösz szépen. Hé! - Visszahívta a férfit. -
Nincs kétdollárnyi aprója véletlenül? - Hacsak a zsugázásból nem maradt nálam.
Adam maréknyi ezüstpénzre váltott két egydolláros bankjegyet.
- Szóval csak ketten voltak az álomban? Maga meg a spinkó? Szám egy szál
se?
Adam megrázta a fejét.
 - Ketten voltak, az kettő. Megjátszom a 222-t. Hátha bejön. Akarja, hogy
magának is tegyek rá egy zöldhasút?
Szép kis misztikus. - Nem.
- Esetleg a 284-re? A központos számára?
- Nem.
Maish vállat vont, és odébbállt. Adam hasogató fejfájással, cserepes szájjal
botorkált ki a folyosói telefonhoz.
Hát csak bekövetkezett, gondolta. Leesett egy hídról. Vagy leugrott.
Esetleg kórházban fekszik, összeégve, mint Mr. Grigio.
A kölykök naponta gyújtanak fel részegeket.
Csakhogy a hívást az apja kezdeményezte, mondta a központos. Öt huszonöt
centes, egy ötös, egy tízes. - Adam? Te vagy az, fiam?
- Mi baj van, apa?
- Kéne vagy kétszáz dollár, az a baj. Azt akarom, hogy keríts nekem kétszáz
dollárt.
Megkönnyebbülés, aztán düh, az érzelmek hintapalintája. - Mikor utoljára
találkoztunk, adtam pénzt. Úgy állítottam be ide miattad, mint valami csavargó.
Előleget kellett kérnem a kórháztól.
- Tudom, hogy most nincs. Azt mondtam, keríts. Figyelj. Kérhetnél megint a
kórháztól.
- Mire kell?
- ... Beteg vagyok, mint a kutya.
Egyszerre minden nagyon könnyű lett. Az apja nyilván tökrészeg, különben
nem ilyen suta ürügyet választott volna. Józanon ravasz volt és veszélyes. - Menj
be az orvosi egyetemre, és keresd meg Maury Benhardtot, dr. Bemhardtot. Mondd,
hogy én küldtelek. Telefonálok neki, hogy főúri ellátást kapj.
- Pénzt akarok, pénzt.
Volt idő, gondolta Adam, amikor zaciba tettem volna valamit, csak hogy
megkapd a pénzed. - Tőlem nem kapsz többet.
- Adam.
- Ha elittad a kétszázat, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy igen, józanodj ki, és
keríts munkát magadnak. Tíz dollárt küldök, ennivalóra.
- Ne csináld ezt velem, Adam. Hát nem esik meg a szíved ... fiam. - A zokogás
végszóra jött. Adam apját nem ejtették a feje lágyára; csak szembe kellett néznie
helyzetével, hogy sírva fakadjon. Nevetést színlelnie sokkal nehezebb volt.
Adam alig meggyengülve várta, hogy elnémuljon a csukladozás. - Legyen
tizenöt. Annál egy centtel se kapsz többet.
Apja ráérősen kifújta az orrát Pittsburghben, csúcsidős díjszabás mellett.
Amikor megszólalt, hangjából csak úgy sütött a sértett önérzetű emberek
arroganciája. - Van valamim a gyűjteményedbe, szókufár.
 - Apa ... - Tétován elhallgatott.
Sajnálom, hogy okosabb vagy,
Sajnálom, hogy megnőttél...
- Megvan?
Adam visszaolvasta.
- Igen - mondta Myron Silberstein, és letette a kagylót.
A vén gazember mindig imádott végszavazni.
Adam csak állt, a kagylót a fülére szorította, és azt se tudta, sírjon-e vagy
nevessen, és behunyta a szemét, mert az állhatatos dobolás egyre erősödött
koponyájában. Szinte érezte, amint egy angyal a markába kaparintja gondolataiért,
felemeli, áthajítja a jeges sötétségen, majd rettenetes tenyérbe csattan s visszalendül
nyomban. Amikor helyére akasztotta a kagylót, a telefon azonnal megcsörrent, Ő
pedig engedelmesen bedobta a központos által kért harminc centet.
Visszafeküdt, de reménye sem volt az alvásra. Nem ismerte az idézetet. Végül
megadóan felöltözött, lement a kórház könyvtárába, és kikereste az idézetet a
Bartlett's-ben. Aline Kilmertől volt, akinek Joyce nevű férje fiatalon s nyilván
szeretetre méltó korában hunyt el. Még két sor tartozott hozzá:
Sajnálom, hogy okosabb vagy,
Sajnálom, hogy megnőttél.
Butának jobb szerettelek,
tőlem kisebb is lehetnél.
Akaratlanul is érezte a döfést, ahogyan azt apja előre tudta. Egyszelűen el kell
felejtenem, ki kell zárnom az életemből, dohogott.
Ehelyett leült, papírra vetett néhány sort, és borítékba zárta a tizenöt dollárral
együtt. A bélyeget a nővérállásból csente el, miközben Helen Fultz úgy tett, mint
aki észre se vette.
Gaby Pender.
A lány megbabonázta csokoládébarna bőrével, lédús szilvájával. Adam másra
se tudott gondolni, csak rá, és túlságosan is gyakran hívogatta telefonon. Volt az
egyetemi rendelőben, mondta Gaby, amikor rákérdezett; a csomóról kiderült, hogy
csak egy kis izom meg némi riadt képzelgés. Mindketten örültek, hogy témát
válthatnak. Adam újra találkozni akart, minél előbb.
Susan Garland közébük állt, a halálával. Joseph Grigio megmentése nem
kárpótolta Susie elvesztéséért: Adam rájött, hogy az orvoslás nem focimeccs, nincs
mód az egyenlítésre.
Riasztó életundor telepedett rá, levakarhatatlanul. Talán Gaby mulandóságtól
való félelme tette túlérzékennyé, gondolta. Akármi volt is az ok, éktelen haraggal
töltötte el, hogy tétlenül kell nézniük, mint megy pocsékba annyi gyönyörű élet.
Egyetem óta először komoly kétségek fogták el, miközben az osztályt járta
vizitkor. Észrevette, hogy minduntalan mások véleményével fedezi le magát, és
olyan esetekben is képtelen az önálló döntésre, melyek néhány hete a legkisebb
fejfájást sem okozták volna.
Önmaga ellen irányította dühét, nem győzött hibát találni Adam
Silverstone-ban.
Ott volt például a teste.
A régi műugrós napoknak leáldozott, de öregnek azért még nem öreg,
bizonykodott magában, a tükörbe pillantva mégis mindig a puha, fehér pajorok
jutottak eszébe, melyeket tavaszonként Frank bácsi ásója fordított ki a
paradicsomágyás földjéből.
Alsónadrágja fölött a terhesség korai szakaszában lévő kismamákéhoz hasonló
pocak domborodott.
Edzőcipőt és melegítőt vásárolt a Harvard áruházban, és rendszeresen lejárt
futni. Fél tucatszor kerülte meg a kórház tömbjét minden műszak végén. Éjszaka
jótékony leplet borított rá a sötét, reggelente azonban sokszor a nővérek
kuncogásától kísérve, vesszőfutásként loholta végig a távot.
- Kerget valaki, ember? - szólt utána halkan valaki egyik reggel. Hat-hét év
körüli, színes bőrű fiúcska meresztett rá nagy szemeket az út porából.
Első alkalommal, hogy lélegzetével takarékoskodjon, Adam nem válaszolt. A
fiúcska azonban újra és újra nekiszegezte a kérdést, és ő minden körben hátravetett
egy-egy kurta gyónást.
- Susan Garland.
- Myron Silberstein.
- Spurgeon Robinson.
- Gaby Pender.
Erős késztetést érzett, hogy őszinte választ adjon a kérdésre. Úgyhogy amikor
utoljára körbeért, így kiáltott vissza a válla fölött a gyereknek: - Magamat
kergetem!
Susan Garland halála megtárgyalásának reggelén egyszerre új fényben látta a
mortalitási konferenciát.
Rájött, micsoda különbség, ha valaki személyesen is érintett a terítékre kerülő
ügyben.
Mintha házi macska helyett párduccal cicázna az ember. Gyomra azonnal égni
kezdett a kávétól, mégis csak ült és kortyolgatott, miközben Meomartino ismertette
az előzményeket, dr. Sack pedig a boncolás eredményét.
A boncolás szerint az átültetett vesével minden rendben volt. Vagyis
Meomartino megúszta.
Sem az anasztomózisban, sem dr. Kender átültetési technikájának egyéb
fázisaiban nem találtak hibát.
Én vagyok a hunyó, eszmélt Adam.
- Mikor vizsgálta meg utoljára a beteget, Silverstone doktor? - kérdezte dr.
Longwood.
Egyszerre magán érezte az összes jelenlévő tekintetét. - Este kilenc előtt pár
perccel.
Az Öreg szeme nagyobbnak tűnt, mint rendesen, megnyúlt, előnytelen vonásai
még élesebben kiütköztek ösztövér arcán. Dr. Longwood elgondolkodva túrt bele
gyér, ősz hajába. - Nem tapasztalt fertőzésre utaló jelet?
- Nem, uram.
Susant a nővér két óra negyvenkét perckor holtan találta. Dr. Sack
megköszörülte a torkát. - Az eltelt időnek nincs jelentősége. A beteg viszonylag
gyorsan, akár másfél óra alatt is elvérezhetett.
Dr. Kender lepöccintette szivarjáról a hamut. - Volt valamilyen panasza a
betegnek?
Hogy meg kell mosni a haját, ötlött fel Adamben a képtelen válasz. - Általános
elesettség - mondta végül. - Hasi fájdalom.
- Életfunkciók?
- A pulzus a kicsit szapora volt. A vérnyomás a korábban felszökött, de akkor
rendben találtam.
- Mire következtet ebből? - kérdezte Kender.
- Akkor kedvezőnek tartottam.
- És mire következtet belőle most, utólag? - kérdezte
Kender szinte barátian.
Nem akarják megszorongatni, ébredt rá Adam. Úgy látszik, jó véleménnyel
vannak róla. Mégis rosszullét kerülgette. - Gondolom, már vérzett, amikor
megvizsgáltam, ez a vérnyomáscsökkenést is megmagyarázná.
Kender rábólintott. - Silverstone doktornak egyszerűen túl kevés hasonló esettel
akadt dolga. Ezt senki nem róhatja fel bűnéül. - A professzor a fejét ingatta. -
Szeretném ugyanakkor egyértelműen felhívni a figyelmét, hogy ha legközelebb
kétes eredetű állapotváltozást tapasztal betegeinél, feltétlenül kérje ki tapasztaltabb
kollégái véleményét. Az osztály bármelyik vendégsebésze azonnal megmondta
volna, miről van szó. És akkor vért adhattunk volna a betegnek, felnyithattuk volna,
hogy helyreállítsuk az artériát, mélydrenázst helyezhettünk volna el a vese mögött,
és telepumpálhattuk volna antibiotikumokkal. S még ha a vesével nem is tudunk
mit kezdeni, legalább eltávolíthattuk volna.
És Susan Garland ma is élne, gondolta Adam. Tudatalattijában jó ideje ott
lappangott a felismerés, hogy ki kellett volna kérje egy vendégsebész véleményét
akkor este. Éppen ezért hagyatkozott rájuk újabban egészen hétköznapi
kérdésekben is.
Kenderre nézett, bólintott.
A nefrológus nagyot sóhajtott. - Továbbra sem tudunk mit kezdeni a fránya
rejekcióval. Sebészileg bármit át tudunk ültetni - szívet, végtagot, kiskutya farkát.
Csakhogy akkor a beteg antitestjei nekiesnek a transzplantátumnak, mi meg
mérgekkel hatástalanítjuk az immunrendszert, szélesre tárva a kaput a fertőzések
előtt.
- Nem gondolja, hogy legközelebb - Mrs. Bergstrom esetében - kisebb
adagokkal kellene próbálkozni? - szólalt meg dr. Sack.
Dr. Kender vállat vont. - Visszamegyünk a laboratóriumba. Az újabb
állatkísérletek megadhatják a választ.
- Lássuk most már a Garland-esetet - szólalt meg Longwood szenvtelenül. -
Hogyan minősítenék a halált?
- Hát hogyan: megelőzhető - mondta dr. Parkhurst.
- Megelőzhető - mondta dr. Kender, és beleszívott a szivarjába.
- Feltétlenül - mondta dr. Sack.
Amikor rákerült a sor, Meomartinóban volt annyi jóérzés, hogy csak némán
bólintson.
Az Öreg hatalmas szeme a helyéhez szögezte Adamet. - Ahányszor
osztályunkon elvérzik egy beteg, dr. Silverstone, a halál megelőzhetőnek minősül.
Adam másodszor is bólintott. Nem látta értelmét, hogy bármit mondjon.
Dr. Longwood fölemelkedett, a megbeszélésnek vége volt.
Adam hátracsikordította székét az asztaltól, és kiment az előadóból.
Amikor este végzett, megkereste dr. Kendert a laboratóriumában. Kender éppen
egy újabb sorozat kutyás kísérlethez készült elő.
Szívélyesen üdvözölte Adamet. - Húzzon oda egy széket, fiam. Úgy látom,
átvészelte a tűzkeresztséget.
- Egy kicsit azért megpörkölődtem - mondta Adam.
Az idősebb férfi vállat vont. Meg is érdemelte, még ha legtöbben mi is így
jártunk volna a maga transzplantációs gyakorlatával. Amúgy szépen halad.
Történetesen tudom, hogy dr. Longwood magán tartja a szemét.
Adamet bizsergető elégedettség és megkönnyebbülés járta át.
- Természetesen ez mit sem számít, ha mostantól rendszeres főszereplője lesz a
mortalitási konferenciáknak - mondta Kender, s közben elgondolkodva húzgálta
fülcimpáját.
- Nem leszek.
- Én se tartom valószínűnek. Nos hát, miben lehetek szolgálatára?
- Eszembe jutott, hogy nem ártana kicsit többet tudnom a dolognak erről az
oldaláról - mondta Adam. - Nem akadna valami munka a laboratóriumban?
Kender érdeklődő pillantást vetett rá. - Mire olyan vén bútordarab lesz itt, mint
én, megtanulja, hogy az ajánlkozást sose szabad visszautasítani. - Odalépett egy
szekrényhez, üvegcsékkel teli tálcát vett elő. - Tizennégy új szer. Tucatszám
érkeznek a rákkutatóktól. Az egész világ a rák gyógyszerét keresi. Oda lyukadtunk
ki, hogy ami a daganat ellen hatékony, az rendszerint a szövetkilökődési reakciót is
fékezi. - Levett két könyvet a polcról, Adam kezébe nyomta. - Ha igazán érdekli a
téma, ezeket olvassa el. Aztán ugorjon be újra.
Három nappal később Adam ismét a laboratóriumban volt, és végignézte,
hogyan ültet át Kender egy kutyavesét, és egy harmadikra cserélte a két könyvet.
Következő látogatását önös anyagi érdekek késleltették: Woodboroughban
kamatoztatta ráérős óráit. Egy hétre rá azonban, amikor este végzett, azon kapta
magát, hogy a laboratórium felé viszi a lába, s már löki is be a viharvert, pergő
festékű szárnyas ajtót. Kender meglepődés nélkül üdvözölte, kávéval kínálta, és
elbeszélgetett vele a tervbe vett új állatkísérletekről.
- Gondolja, hogy érti, miről van szó? - kérdezte végül.
- Igen.
Kender vigyorogva nyúlt a kalapjáért. - Pompás. Akkor én most hazamegyek,
és meglepem a feleségemet.
Adam rámeredt. - Azt akarja, hogy egyedül kezdjem el?
- Miért ne? Fél óra múlva itt lesz egy Kazandjian nevű hallgató, a
laborasszisztens. Tőle kérdezze, ha nem talál valamit. - Kender jegyzetfüzetet vett
le a polcról, az asztalra csapta. - Mindent gondosan írjon föl. Ha összezavarodna, a
füzetben az egész smir-t megtalálja.
- Pompás - lehelte Adam.
Lerogyott egy székre, és arra gondolt, hogy másnap Woodboroughban van
jelenése az ügyeleti helyiségben.
Mire a medikus befutott, Adam átböngészte a jegyzetfüzetet, és örült, hogy ott
lehet. Ahogy segített Kazandjiannak előkészíteni a Harriet névre hallgató
collie-keveréket - buja, barna szem, rettenetes szájszag -, a szuka megnyalta a kezét
meleg, reszelős nyelvével. Adam legszívesebben vett volna egy darab csontot, és
felcsempészi Harrietet a hatodik emeleti kis szobába, de aztán eszébe jutott Susan
Garland, megemberelte magát, és jókora adag Pentothalt adott be a kutyának.
Aztán ugyanúgy bemosakodott, ahogy egy kétlábú beteg kedvéért tette volna, és
míg Kazandjian előkészítette a Wilhelm nevű német juhászt, kivette Harriet egyik
veséjét, majd miközben Kazandjian perfuzálta a kioperált vesét, kivette Wilhelm
veséjét is, s abban a pillanatban teljesen elfelejtette, hogy nem embereket operál. A
vénák itt is csak vénák voltak, az artériák artériák, és Adam egyedül annyit tudott,
hogy ez élete első veseátültetése. Nagyon gondosan és tisztán dolgozott, és
majdnem hajnali egy volt, mire Harriet és Wilhelm vesét cserélt, de mindvégig
magán érezte Kazandjian tiszteletteljes tekintetét, és ebben több öröme telt, mintha
a medikus szavakba foglalta volna elismerését.
Harrietnek egészen kis, Wilhelmnek egészen nagyadag Imuránt adtak be. Az
Imurán nem tartozott az új készítmények közé, Susan Garland is ezt kapott annak
idején, Kender azonban előbb a már használatban lévő szereket akarta tesztelni,
hogy felkészülhessen Mrs. Bergstrom műtétjére. Kazandjian kifejezetten
értelmeseket kérdezett az immunszuppresszióval kapcsolatban, és miután
visszavitték a kutyákat a ketrecükbe, és Kazandjian kávét főzött egy Bunsen-égőn,
Adam elmagyarázta, hogyan támadják meg a recipiens antitestjei a betolakodó
haderőnek vélt transzplantátum sejtjeit, és hogyan kell immunszuppresszorokkal
lehűteni a védelmi erőket, hogy ne tehessenek kárt a beültetett szervben.
Majdnem két óra volt, mire visszaért a szobájába. Rongybabaként roskadt az
ágyra, de amikor aludni próbált, sehogy sem jött álom a szemére. Felajzották az
átültetések, ugyanakkor rettenetes kényszert érzett, hogy felhívja Arthur Garlandot,
és elnézést kérjen.
Négy óra múlt, mire sikerült elaludnia. Spurgeon Robinson vekkere ébresztette
hétkor. Susan Garlandról álmodott.
Jó mulatást, szivi.
Nyolc óra tájban úgy döntött, felkel, fut egy rövidet, s aztán ráérősen
lezuhanyozik. Ez a megoldás időnként egészen jó alváspótléknak bizonyult.
Melegítőt és edzőcipőt húzott, lement a hatodikról, és futásnak eredt. Amikor
bekanyarodott a sarkon és a négernegyedhez ért, látta, hogy a fiúcska már
kimenekült a családi odúból.
Az út szélén guggolt, és a porban turkált. Fekete arca felderült a nehézkesen
trappoló Adam láttán.
- Ki kerget, ember? - suttogta.
- A halálbrigád - válaszolta Adam.

MÁSODIK RÉSZ
ŐSZ ÉS TÉL
5
Rafael Meomartino
Az iroda csendjét egyedül a nő hangja és a fűtéscső vérkörében keringő sűrített
levegő dúdolása törte meg. A dudorászó hang nosztalgiával töltötte el Rafe
Meomartinót, melynek okát sokáig maga sem tudta, azután egyik reggel rájött,
hogy ugyanezt már egy másik világban, egy másik életében megélte egyszer, csak
akkor bátyja, Guillermo törzshelyének, a Ganso Gró-nak a verandáján kókadozott
csontrészegen, miközben a forró kubai szél a pálmafákat zizegtette a Pradón.
Ilyesfajta hangot adott most a kórház fűtéscsöve is.
Elég nyúzott ez a nő, gondolta, de a két nővér arcát nem csak a fáradtság ráncai
különböztették meg egymástól. Mrs. Bergstromnek a 211-esben némi
jellemgyengeségre utaló, egyben kifejezetten nőies, puha, könnyen lefittyedő ajka
volt. Ikertestvéréé inkább nőstényre, mint nőre vall, állapította meg Meomartino.
Nyoma sincs gyengeségnek. Az arcfesték védőmázként csillogott az éles metszésű
vonásokon.
Miközben a nőt méregette, ujjával az íróasztalon heverő súlyos zsebóra
ezüstangyalkáit simogatta, ahogy idegességében mindig. Amikor rajtakapta magát,
abbahagyta.
- Miben is láthattuk utoljára? - szólalt meg.
- Harold vendége voltam, Renóban. Két héttel ezelőtt.
- Három napja New Yorkban szerepelt. Láttam a Sullivan-showban.
A nő, a beszélgetés során először, elmosolyodott. - Az felvételről ment.
Hetekkel ezelőtt csináltuk. Dolgoztam, amikor adták, meg se tudtam nézni.
- Nagyon jó volt - mondta Meomartino.
- Köszönöm. - A mosoly önműködően felragyogott, aztán eltűnt újra. - Melanie
hogy van?
- Vesedonorra volna szüksége. - Ahogy azt dr. Kender veled is közölte
telefonon, gondolta, te viszont finoman céloztál rá, hogy az valószínűleg nem te
leszel. - Mik a tervei, Bostonban marad egy darabig?
A nő elértette a célzást. - Nem is tudom. Egyelőre a Sheraton Plazában lakom,
ott elérhet. Margaret Weldon néven jelentkeztem be - tette hozzá. - Nem szeretném,
ha kitudódna, hogy Peggy Weld a városban van.
- Világos.
- Miért pont az én vesémre pályáznak? - kérdezte a nő.
- Más megoldás is van.
A nő megkönnyebbülését palástolva nézett rá.
- Holttestből is ültethetnénk vesét Mrs. Bergstromba, de akkor az immunológiai
összeférhetetlenség csak nagyobb lehetne, mint maga és a testvére között.
- Merthogy ikrek vagyunk?
- Ha egypetéjűek volnának, biztosra mehetnénk. Abból azonban, amit Melanie
elmondott, úgy vettük ki, hogy nem ez a helyzet. Ez jelent némi kockázatot, de a
maga szöveteit még mindig könnyebben befogadja a nővére teste, mint bárki másét
a világon. - Vállat vont. - Sokkal jobbak volnának az esélyei.
- Kár, hogy csak két veséje van az embernek.
- Már akinek.
A nő nem válaszolt. Meomartinóra nézett.
- Egy vesével is lehet élni. Rengetegen születnek fél vesével, és érnek meg
magas kort.
- És olyan is van, hogy valaki átadja az egyik veséjét, aztán a másik bemondja
az unalmast, és az a valaki meghal - mondta halkan a nő. - Készültem.
- Olyan is van - ismerte el Meomartino.
A nő cigarettát vett elő a táskájából. és szórakozottan rágyújtott, mielőtt
Meomartino megmoccanhatott volna.
- Nem ígérhetünk kockázatmentes beavatkozást. Ahhoz sincs erkölcsi alapunk,
hogy győzködjük. Egyedül kell meghoznia a döntést.
- Egy csomó dolgot kell számításba vennem - mondta a nő fáradtan. -
Szerepajánlatot kaptam a nyugati partvidékről. Egy film, a big bandek hőskoráról.
Világéletemben erre vártam.
Meomartino egy szót sem szólt.
- Mit tudja maga, hogy vannak egymással néha a lánytestvérek - mondta a nő. -
Végig ezen járt az eszem tegnap este a repülőn. - Szomorúan elmosolyodott. -
Tudta, hogy én vagyok az idősebb kettőnk közül?
Meomartino mosolyogva rázta meg a fejét.
- Tíz perccel. Abból, ahogy anyám Melanie-t ajnározta mindig, tíz évre
gondolna az ember. A kisasszony volt a kedvenc, a mama szeme fénye, Margaret
pedig a megbízható nagylány. Egész életünkben nekem kellett pátyolgatnom a
húgomat. Tizenhat éves korunktól olyan lebujokban énekeltünk, hogy a vécére se
volt gusztusunk leülni, ráadásul örökké résen kellett lennem, nehogy valami léhűtő
trombitás leteperje a hugicámat a pódium mögött. Hat éven át. Aztán volt egy jó
szezonunk Leonard Rathbone tévés műsorával, és már azt hittem, megfogtuk az
isten lábát, amikor elszerződtünk a Blinstrubhoz, és az ügynökünk összehozta a
húgomat a bostoni unokaöccsével. Az ikerpárszámnak persze lőttek.
A nő felállt, az ablakhoz lépett, kibámult a parkolóra. - Nézze, örültem a
boldogságának. A férje egy kedves, megbízható kölyök. Főiskolát végzett, jól
keres. A tenyerén hordja a húgomat. Ott egye meg a fene az ikerpárszámot.
Elkezdtem újra, egyedül.
- És elég sokra vitte - szólalt meg Meomartino.
- Semmit nem kaptam ingyen. Elölről kellett kezdenem az egészet, a rettenetes
lebujoktól. Állandóan úton voltam. Nyaranta meg támaszpontokon turnéztam,
Grönlandon, Vietnamban, Koreában és Németországban, meg ki tudja, hol még, és
vártam, hogy észrevegyenek. És nem csak énekléssel él az ember. - Hűvös
pillantást vetett Meomartinóra. - Maga orvos, nélkülem is tudja, hogy egy nőnek
rendszeres nemi életre van szüksége.
- Nem újdonság.
- Hát nekem viszont csak egy sor alkalmi partner jutott.
Soha nem töltöttem annyi időt egy helyen, hogy tartós kapcsolatot alakíthassak
ki valakivel.
Meomartino bólintott. A női őszinteség, mint mindig, most is elbátortalanította.
- Végül rám mosolygott a szerencse, és az egyik kislemezemet valósággal
elkapkodta a sok idióta. De ki tudja megmondani, mire buknak a vevők egy év
vagy egy hónap múlva? Az ügynököm mindenkit azzal etet, hogy huszonhat
vagyok, közben harminchárom múltam.
- Az sem túl sok.
- Túl sok, ha az ember az első filmszerepére készül. Túl sok, ha most először
jött be neki a tévében meg a klubokban. Tíz évet késett a siker. Egyre keservesebb
megőriznem alakomat, néhány év, és csupa ránc lesz a nyakam. Vagy most, vagy
soha. Úgyhogy ne jöjjön nekem azzal, hogy csak egy veséről van szó. Maga többet
kér tőlem, mint amit valaha is adni szándékozom a húgomnak.
- Nem kértem, hogy bármit is adjon a húgának - mond Meomartino.
A nő elnyomta a cigarettáját. - Hát ne is tegye – szólalt meg. - Megvan nekem a
saját bajom.
- Szeretne benézni a húgához?
A nő bólintott.
Mrs. Bergstrom aludt, amikor beléptek a kórterem be. - Jobb, ha nem ébresztjük
föl- mondta Meomartino.
- Csak üldögélek kicsit az ágya mellett,
Mrs. Bergstrom azonban kinyitotta a szemét, és megszólalt: - Peg.
- Szia, Mellie. - Fölébe hajolt, megcsókolta. - Ted hogy van?
- Remekül. Milyen csodálatos meglepetés! Kinyitom szemem, és itt ülsz az
ágyamnál.
- És a két kis svéd?
- Imádnivalóak. Láttak a Sullivan-showban. Isteni voltál, annyira büszke
vagyok rád. - A nővérére nézett, felült az ágyban. - Ó, ne. Kérlek, Peg, ne.
Átölelte ikertestvérét, a haját simogatta. - Kérlek, Peggy, Peggy kedves, ne
csináld.
Rafe visszament a szobájába. Leült az íróasztalához, meg próbált elintézni némi
papírmunkát.
Mit tudja maga, hogy vannak egymással néha a lánytestvérek.
De azt tudom, hogy vannak egymással néha a fiútestvérek gondolta.
A levegő egyre csak búgott a fűtéscsövekben. Meomartino ujja a zsebórára
tévedt, idegesen babrált a megfeketült ezüstfedél angyalkáin, végül felnyitotta az
órát, és az ódivatú számlapon át olyan múltbeli eseményekbe meredt, melyeket
szíve szerint örökre száműzött volna emlékezetéből.
Mire Rafael ötéves, Guillermo pedig hét lett, kapcsolatuk végleges formát
öltött.
A tagbaszakadt, mackós mozgású Leo, a család mindenese egyszer éppen az
utolsó pillanatban akadályozta meg, hogy Rafael, kinek Guillermo papírszárnyakat
kötött a vállára, kiugorjon az emeleti ablakból. Megpróbálta felnyitni a fiúcska
szemét.
- A vesztedet akarja a kis gazember - mondta Leo, és kiköpött az ablakon. -
Remélem, anyád nem veszi zokon. Vésd az eszedbe jól. Ne hallgass rá, akármit
mond.
Csak hát Guillermo mindig olyan érdekeseket mondott. - Találtam valamit -
súgta hetekkel később.
- Mutasd.
- Egy hely.
 - Vigyél el.
- Csak nagyfiúknak való, nem ilyen kis pisiseknek, mint te.
- Nem is vagyok az - tiltakozott hevesen Rafael, de már sírásra állt a szája,
azután mintha megcsavartak volna valamit ott lenn, és eszébe jutott, hogy alig
három napja sem ért ki a fürdőszobába.
- Szuper hely. De te túl kicsi vagy, nem vihetlek magammal. Ha véletlenül
éppen ott bepisilsz, rögtön megjelenik a vén boszorka. Olyan állattá változik,
amilyenné akar. Akkor neked annyi.
- Hazudsz.
- Dehogyis. Klassz hely.
Rafael hallgatott. - Te már láttad a boszorkát? - kérdezte végül.
Guillermo rámeredt. - Én soha nem pisilek be.
Egy ideig játszottak, aztán átmentek szüleik szobájába.
Guillermo felállt az ágyra, és a szekrény legfelső fiókjából kivette a piros
bársonybélésű dobozkát, melybe apjuk a zsebórát csukta esténként.
Kinyitotta és becsattintotta, kinyitotta és becsattintotta.
Tetszett neki, hogy zajt csaphat.
- Ki fogsz kapni - figyelmeztette Rafael.
Guillermo illetlen hangot hallatott. - Úgyis az enyém lesz, hozzányúlhatok. -
Szüleik elmagyarázták nekik, hogy az óra mindig az elsőszülött fiúgyermekre száll.
Guillermo most mégis helyére tette a dobozt, és Rafaellel a nyomában visszament a
szobájába.
- Vigyél oda, Guillermo. Légy szíves.
- Mit adsz érte?
Rafael vállat vont. Guillermo kiválasztotta az öccse szívéhez legközelebb álló
három játékot: a piros katonát, a képes könyvet a szomorú bohócról és Fabiót, a
plüssmackót. Rafael minden éjjel a mackóval aludt, és olyan erővel szorított
álmában, hogy már egészen elnyomorította.
- A macit nem.
Guillermo keményen a szeme közé nézett, aztán belement az alkuba.
Aznap délután, miközben aludniuk kellett volna a szobájukban, Guillermo és ő
nekieredtek a ház mögötti csenevész fenyvesben kanyargó ösvénynek. Tíz perc
múlva értek a kis tisztásra. A füstölő olyan volt, mint egy hatalmas, ablaktalan
doboz. A festetlen gerendákat nap fakította, eső ezüstözte.
Odabent koromsötét éjszaka volt.
- Menjél - biztatta öccsét Guillermo. - Itt vagyok mögötted.
Amikor azonban Rafe a napfényes és zöld világot hátra hagyva átIépett a
küszöbön, az ajtó bevágódott, és a retesz helyére csusszant.
Kiáltás szökött ki a torkán.
A következő pillanatban elhallgatott.
 - Guillermo - mondta nevetve. - Ne hülyéskedj.
Akár kinyitotta, akár behunyta a szemét, a fény meglapult szemhéja mögött.
Bíbor árnyak röpködték körül, lebbentek át rajta, disznóvérszín alakok kápráztak
elő a feketeségből. Apja többször magával vitte disznóölésre, emlékezett a
szagokra, a vérre és a visításra, a vadul forgó szemgolyókra.
- Guillermo - kiáltotta. - Megkapod Fabiót. Még a csend is fekete volt.
Amikor zokogva előrelépett, váratlanul nekiütközött a falnak, melyet jó
méterrel távolabb hitt. Orra helyén gyötrő fájdalomkúp sarjadt. Ahogy térde
cserbenhagyta, kiálló szög tépett arcába, éppen csak elkerülve jobb szemét. Arca
benedvesedett és nagyon, nagyon fájt. A szája sarkában sós íz gyűlt meg. Miközben
a hűvös, döngölt padlóra roskadt, combja belső felén melegség terjeszkedett lágy,
mégis rémisztő csurranással.
A sötét sarokban avar zörrent, valami nekiiramodott. - Nagyfiú leszek, nagyfiú
leszek - sikoltozta Rafael.
Öt órával később, miután a nevét kiáltozó felnőttek újra és újra elhaladtak
mellette, Leónak, a mindenesnek jutott eszébe, hogy benyisson a füstölőbe.
Aznap éjjel, miután gyengéden megfürdették, anyja karjában aludt. Arc-sebét
összeöltötték, orra groteszk látvány volt, de máris gyógyulófélben.
Leo jelentette gazdáinak, hogy a füstölő ajtaját bereteszelve találta. A
gyermekrabló ágyában rábukkantak Fabióra, Guillermo töredelmes vallomást tett,
és alapos verésben részesült. Másnap reggel bűnbánó képpel megjelent öccse előtt,
és ékesszólón bocsánatot kért tőle. Tíz perccel később szüleik meglepetve látták,
hogy a két fiú újra együtt játszik, és Rafael huszonnégy óra után először hangosan
felkacagott.
De 147-es intelligenciahányadosa volt, és ötéves fejjel is megértette, milyen
fontos leckét kapott.
Igyekezett úgy felépíteni életét, hogy minél kevesebb dolga legyen a bátyjával.
A Meomartino család férfi tagjai általában külföldön végezték tanulmányaikat.
Egy évvel azután, hogy Guillermo beiratkozott a Sorbonne-ra, Rafael a Harvardot
szemelte ki magának. Négy nyugalmas éven át a portlandi George Hamilton
Currierrel, a babkonzerves Currierek vaskos csontú leszármazottjával lakott együtt.
Currier, a Konzervkirály jóvoltából kapta első és egyetlen becenevét, lett Rafe, és
az is Curner volt, aki addig áradozott az orvostudomány dicsőségéről, míg kedvet
csinált neki a gyógyításhoz. Guillermo közben úgy döntött, jogot tanul a Kalifornia
Egyetemen - jóllehet életük a család cukorgyárainak igazgatásával telt el, sok
Meomartino szerzett diplomát -, Rafe számára pedig magától értetődőnek tűnt,
hogy Cambridge után, ahol magna cum végzett, a havannai orvosi egyetemen
folytassa tanulmányait. Apja évekkel korábban meghalt, szélütés érte. Anyja világa,
mely addig a férjéből áradó meleg ragyogás körül forgott, most a kisebbik fiúban
lelt hasonló középpontra. A kedves, zaklatott mosolyú, gyönyörű asszony elég
hagyománytisztelő volt, hogy csipkét verjen gyakorlottan röpködő, hosszú, karcsú
kezével, de elég modern is, hogy absztrakt művészek munkáit gyűjtse, és azonnal
felkeresse a család orvosát, amikor végül kemény csomócskát fedezett fel a jobb
mellében. A rettenetes szó soha nem hangzott el a jelenlétében; A mellet
késlekedés nélkül, kedves szavak kíséretében eltávolították.
Rafe kellemes éveket töltött az Universidad de la Habana orvosi karán. Az a
fajta időszak volt ez, mely legfeljebb egyszer adatik meg az ember életében, a
fiatalság, a halhatatlanság és a töretlen önbizalom korszaka. A kórház levegőjét
első perctől bódítóbbnak találta a melasz émelyítően édeskés illatánál. Barátnője is
akadt hamarosan, az apró, sötét bőrű, forróvérű Paula ugyanarra az évfolyamra járt,
mint ő, elöl kicsit keresztbe álltak a fogai, a lába is lehetett volna formásabb, a
feneke viszont gyönyörű körtét mintázott, és saját lakása volt az egyetem mellett,
és tökéletesen megbízható szakértőnek tűnt fogamzásgátlás dolgában. Ha Batista
neve szóba került, az arca elkomorult, és kedvetlenné lett, úgyhogy Rafe hamar
leszokott Batista emlegetéséről, ami egyáltalán nem esett nehezére. Időnként kis
társaságot, vagy fél tucat hadarva beszélő férfit és nőt talált Paula lakásán, akik
különös hirtelenséggel némultak el érkeztére, mire ő azonnal és derűs szívvel
távozott.
Fikarcnyit sem érdekelte, milyen terveket sző Paula az ő távollétében a titkos
találkozókon. Az intrikusi hajlamot is csak a Paula-rejtély újabb összetevőjének
tudta be. Ami pedig a találkozókat illeti, Kubában mindig is divatban voltak a titkos
találkozók, senki nem jött izgalomba tőlük. A soha meg nem valósuló ábrándok
dédelgetése, az álmodozás éppúgy a mindennapokhoz tartozott, mint a napfény, a
füvön elnyúló szerelmesek, a jai alai, a kakasviadal, vagy a Prado márvány
járdáján sötétlő különös foltok, melyek az alacsony eperfákról potyogó sötétkék
bogyók után maradtak vissza, ha az ember rájuk talált taposni. Rafe nem
kíváncsiskodott, Paula barátaiban pedig fel sem merült, hogy meghívják maguk
közé, hiszen Meomartino volt ő is, egy olyan család sarja, mely állhatatosan
támogatta az egymást váltó kormányokat.
Amikor Guillermo hazatért, Rafael éppen az Hospital Universitario General
Calixto Garcíá-ban cselédkönyveskedett. Guillemo kifüggesztette jogi diplomáját a
cukorgyár egyik irodájában, aztán a cukornád, barna cukor és melasz közötti
összefüggésről firkálgatott grafikonokat héthosszat. A hazai és importált tömény
alkoholok iránti olthatatlan szenvedélye miatt gyakran megbicsaklott tollat vezető
keze. Rafael alig találkozott vele, a kórház minden idejét lefoglalta, napjai
kámforként illantak el az állandó túlórázás hevében.
Két nappal azután, hogy Doctor en Mediciná-vá avatták, anyai nagybátyja,
Emeido Pesca látogatott el hozzá. A magas, katonás tartású, sovány férfi a Partagás
szivarok és a frissen vasalt fehér vászonöltönyök szerelmese volt, ráncos, petyhüdt
arcán hófehér bajusz. Levette panamakalapját kékesszürke üstökéről, nagyot
sóhajtott, töltetett magának egy pohár rumot, és rosszalló tekintettel figyelte, amint
unokaöccse a skót whiskyt részesíti előnyben.
- Mikor állsz be a céghez? - szólalt meg végül.
- Arra gondoltam - mondta Rafael -, egyelőre orvosként foglalnám le magam.
Emeido felsóhajtott. - A bátyád egy ostoba semmirekellő - mondta. - És akkor
még finoman fogalmaztam.
-Tudom.
- Akkor viszont be kell állnod a céghez. Én sem élek örökké. Halk, de
szenvedélyes vita következett.
Végül mindketten engedni kényszerültek. Rafe elfoglalja a Guillermoé melletti
irodát a cukorgyárban. Viszonzásul Emeido laboratóriumot kerít neki az orvosi
egyetemen. Heti három nap a cukorgyárban, kettő az egyetemen. Emeido mint a
család feje, Rafe apjának utódja ennél messzebb nem mehetett.
Rafe beletörődön igent mondott. Többet ért el, mint remélte.
A dékán, az adománygyűjtésben jártas vén róka személyesen mutatta meg neki
a három kutatónak is elegendő felszereléssel berendezett, tágas, de elhanyagolt
laboratóriumot, és egy füst alatt tanársegédi kinevezéséről is értesítette.
Rafe az új játékot kapott kisfiú büszkeségével vezette körbe Paulát a
laboratóriumban. A lány furcsálkodva nézett rá. Nem is mondtad, hogy kutatónak
készülsz - szólalt meg végül. - Mi ez a nagy nekibuzdulás most hirtelen? - Paul
megpályázott egy állást az állami egészségmegőrzési szogálatnál, és hamarosan
indult Oriente Provincéba, hogy egy hegyi falu orvosa legyen a Sierra Maestrában.
Onnan, hogy nem akarok belefulladni a cukorba, onnan, hogy hánynom kell, ha
cukornádat látok, gondolta Rafe. - A kutatás a jövő záloga - mondta ki hangosan,
de egyikük sem győzte meg igazán.
A szomszéd laboratórium egy Rivkind nevű amerikai biokémikusé volt, aki az
Onkológiai Alapítvány szerény ösztöndíjával települt át Ohio államból Kubába.
Havannában olcsóbb az élet, mint Columbusban, magyarázta Rafaelnek. Rivkind
egyetlenegyszer kezdeményezett beszélgetést, akkor is csak panaszkodott, hogy az
egyetem még egy vacak kétszázhetven dolláros centrifugát sem vesz neki. Rafe
laboratóriumában volt egy, de úgy érezte, kínos volna felajánlania. Nem lettek
barátok. Ahányszor Rafe benézett Rivkin szűkös és zsúfolt kuckójába, az amerikai
mindig javába ügyködött valamin.
Elkeseredettségében úgy határozott, maga is munkához lát.
Megpróbálkozott az írással. Írt egy listát.
Leptrospirózis: vérbeli nyavalya.
Tuberkulózis: kiköhögöd az árát.
Vérhas és társai: kész beszarás.
Elefántkór: piszok súlyos nyavalya.
Malária: bemelegítésnek nem rossz.
 Lepra: leesik az állad.
A listát napokig a zsebében hordta, annyiszor elővette és széthajtogatta, hogy a
papír egészen elrongyolódott.
Melyik kórra összpontosítson elsőként?
Azután olvasással próbálkozott. Tucatszám hordta haza a könyveket a
könyvtárból, és minden hétfőn és kedden szakirodalommal körülbástyázva üldögélt
magánlaboratóriumában, olvasott, és bőséges jegyzeteket készített, melyek
némelyikét sikerült is megőriznie. Szerdán, csütörtökön és pénteken egészen
másfajta szakirodalommal ismerkedett a cukorgyári irodában. A cukornád
pythiumos tőrothadása és üszkösödése, A klorózis fejlődéstana és megelőzése,
tőzsdei jelentések, az amerikai földművelési minisztérium közleményei, forgalmi
statisztikák, bizalmas feljegyzések - Emeido bácsi szerető gondoskodása egész
cukoripari könyvtárat halmozott az asztalára. Ezeket lanyhább érdeklődéssel
lapozgatta. A harmadik héten orvosi szakkönyveket csempészett be táskájában a
cukorgyári irodába, és kulcsra zárt ajtó mögött olvasott, mint valami ipari kém.
Késő délután gyakran hallott tétova kaparászást az ajtó felől. - Ssss ... Nézzünk
be este a városba, hátha összejön valami - suttogta Guillermo whiskytől karcos
hangja. Rafe, reményei szerint, testvéri gyengédséggel utasította el a majd'
mindennap megismételt ajánlatot. Hogyan vetette volna meg Pasteur a
mikrobiológia alapjait, hogyan győzte volna le a gyermekágyi lázat Semmelweis
vagy fogalmazta volna meg Hippokratész az istenverte esküjét, ha naphosszat a
könnyűvérű nők után kajtat? Az estéit a laboratóriumban töltötte, tett-vett,
lombikokat tört el, penészkultúrákat készített, a szempilláit nézegette a mikroszkóp
tükrében.
Egyik délután Paula felutazott Havannába a Sierra Maestra-i falucskából, ahol
dolgozott. - Mit kutatsz? - kérdezte.
- A leprát - vágta rá Rafe.
Paula hitetlenkedve mosolygott. - Most jó darabig nem leszek Havannában -
mondta aztán.
Megértette, hogy a lány búcsúzni jött. - Olyan sok beteg vár rád a hegyekben? -
A gondolat irigységgel töltötte el.
- Nem erről van szó. Magánügy.
Magánügy? Milyen magánügy e lehet Paulának előtte?
Annak idején úgy kitárgyalták a menzeszét, mint mások a
baseballeredményeket. Az egyetlen magánügye a politika.
Fidel Castro éppen a Sierra Maestrából ki-kicsapva tört borsot időről időre a
hadsereg orra alá. - Nehogy bajba keveredj - mondta, és megsimogatta Paula haját.
- Törődnél is vele ... - Meglepve látta, hogy a lány szemében könny csillan.
- Hogyne törődnék - válaszolta. Két nappal később Paula végleg kilépett az
életéből. Aztán már csak akkor gondolt rá komolyabban, amikor következő
alkalommal, legutoljára hangját hallotta.
Hogy ne legyen hazugság, amit a lánynak mondott, átböngészte az Index
Medicus-t, hosszú listát készített a lepra forrásirodalmáról, hazahordta a friss
szaklapokat a könyvtárból, és újra nekiveselkedett.
Tapodtat sem jutott előbbre.
Aztán csak gubbasztott drága laboratóriumában, és a kergetőző porgomolyokat
figyelte a szutykos ablaküvege betűző fénypászmában, miközben kutatási
programot próbált kiagyalni.
Nem riadt volna meg annyira, ha legalább valami képtelen ötlete támad.
Az égvilágon semmi nem jutott az eszébe.
Végül száműzte a félelmet. Szigorú, de nem ellenséges pillantást vetett
tükörképére, és bevallotta magának, hogy amit lát, az minden, csak kutató orvos
nem.
Utána a kubai gyógyászat modem Mikulásaként, időnkén futólépésre váltva,
fel-alá száguldott a folyosón és a két másik emeleten, és elajándékozta mindenét -
az összes hordozható műszert, az összes lombikot, kémcsövet és petricsészét az
összes gyönyörűséges, vadonatúj felszerelési tárgyat. Felkapta a centrifugát, és
becipelte Rivkindhez. A mikroszkópot óvatosan dobozba rakta, és elküldte
Paulának a vad hegyvidékre, ahol a lány igazi orvosként jó hasznát veheti Aztán
rövid, de hálás felmondólevelet írt, és a kulccsal együtt a dékán rekeszében hagyta
a portán. Miközben kisétált az épületből, szíve hatalmas, majdhogynem látható
fájdalomcseppeket hullatott.
Szóval. Nincs tehetsége a kutatómunkához.
Meghajol apai génjei előtt, és cukorbárónak áll maga is. Minden áldott nap
bement a central-béli irodába.
Emeido bácsi balján - a jobb oldalon Guillermo helye volt - üzleti
tárgyalásokat, termelési értekezleteket, szállítmányozási egyeztetéseket ült végig,
gyakorolta beleszólási jogát a felsőbb vezetők felvételekor és leváltásakor.
A tudóst játszó kajla, túlkoros kamasz nem létezett többé. Átvedlett üzletembert
játszó kajla, túlkoros kamasszá.
Az irodából minden este valamelyik előre kiszemelt klubba vitt az útja, ahol kis
idő múltán Guillermo is feltűnt a nőkkel, akik többnyire hivatásosok voltak,
időnként azonban, mintegy csemegeként, nem. Míg a helyiségen át odaértek hozzá,
Rafe megpróbálta kisütni, melyik eset áll fenn, és nemegyszer melléfogott. Két
sarkangyalnak vélt tündérről például kiderült, hogy tanárnők a michigani Flintből,
akiknek egyetlen vágyuk, hogy bűntudatuk lehessen, amiért bemocskolják a
testüket.
Rafe hamar rájött, hogy mint annyi másban, Guillermo az élet ezen területén is
középszerű vetélytárs. Unalmas-züllött bárokba, kábítószerbarlangokba,
szexszínházakba jártak; a dörzsöltebb habaneró-k messziről elkerülték ezeket a
Hemingway-imádó jenki turisták megkopasztására kitalált helyeket. Rafe-nek
hirtelen olyan érzése támadt, hogy egy tespedt, enervált jövő felé sodródik. Látta
magát tíz év múlva, amint üveges szemmel és fásultan, még mindig a cukorcsöcsöt
szipolyozva, mocskos kis történeteket csereberél Guillermóval a Prado menti
bárokban. Úgy érezte, mintha akarata ellenére kőbe dermesztett hindu alak volna
valami buja domborművön, s a szobrászt átkozta önnön tehetetlenségéért.
Később szentül hitte, hogy Fidel Castro nélkül nem szabadult volna meg.
Néhány napig senki nem mozdult ki otthonról. A törés-zúzás és fosztogatás az
olyan helyekre korlátozódott, mint a Deauville Kaszinó, ahol eladdig Batista
osztozott az amerikai turistákkal a bevételen.
Mindenfelé Castro rongyos seregét lehetett látni. Egyenruhájuk a piros-fekete
26 de Julio karszalag és a csőre töltött puska volt, meg a szakáll, ami egyeseket
Krisztushoz, másokat mindössze bakkecskéhez tett hasonlóvá. Megkezdődtek a
kivégzések a Havanna Sportpalotában, és nap mint nap dörögtek a sortüzek.
Egyik délután telefonhoz hívták a meglehetősen kihalt Jockey Clubban
üldögélő Rafe-et. Senkinek nem szólt, hová készül. Követhettek, gondolta. - Igen?
A vonal másik végén meg szólaló nő "egy jó barát”-ként mutatkozott be.
Azonnal felismerte Paula hangját.
- Ez a hét kifejezetten utazásra való.
Gyermeteg melodráma, gondolta, de önkéntelenül is homlokán érezte a félelem
puha csókját. Mit hallhatott Paula? - És a családom?
- Ők is. Minél messzebbre.
- Kivel beszélek? - kérdezte nagylelkűen.
- Ne kérdezzen semmit. Még valami. Az otthoni és az irodai telefonjait
lehallgatják.
- Megkaptad a mikroszkópot? - vágta sutba nagylelkűségét.
A lány már zokogott, csukladozva próbált megszólalni. - Szeretlek - mondta
Rafe, önutálattal eltelve.
- Nem igaz.
- De - hazudta.
A vonal megszakadt. A kagylót le sem téve kábán álldogált, és hálás szívvel
gondolta el, mi mindenről maradt le az által, hogy olyan gondosan kizárta életéből
a lányt. Aztán helyére akasztotta a kagylót, és a nagybátyjához sietett.
Aznap éjjel le sem hunyták a szemüket. A földet, az épületeket, a gépsorokat, a
boldog éveket nem vihették magukkal. A könnyen pénzzé tehető értékpapírokat és
ékszereket, az anyja legértékesebb festményeit viszont igen. Meomartino mércével
szegények lesznek, az átlaghoz képest azonban így is meglehetős anyagi
biztonságban élnek majd.
Az Emeido által vásárolt csónak minden volt, csak rozoga teknő nem. A
tizennyolc méteres Chris-Craft hajótestet a General Motors háromszázhúsz lóerős,
dízelüzemű ikermotorjával szerelték fel, külön hálókabin, padlószőnyeges szalon és
konyha szolgálta az utasok kényelmét. Gazdag embereknek épített, gyors és
kényelmes hajó volt. Amikor másnap éjfélkor kisiklottak a matanzasi öbölből, Rafe
másfél szem Nembutalt adott be anyjának. Az asszony mély álomba merült.
Anyja és ő mindössze tíz napig voltak Miamiban. Guillermo és Emeido bácsi a
Holiday Inn két szobájában rendezték be főhadiszállásukat, ahol a jogi lépéseket
tervezgették, hogy a családi ingatlanok in absentia is a család birtokában
maradhassanak. Amikor Rafe bejelentette, hogy északra megy, úgy néztek rá, mint
aki meghibbant.
Anyja nagyon élvezte a bostoni vonat-utat a Keleti Part Bajnokán.
Megérkezéskor egyenest a Ritzbe mentek New England fagyos tavaszi
levegőjében. Eztán néhány hétig turistaként Paul Revere és George Apley világát
bújták. Anyjából úgy csordogált el az életerő, mint szakadt sarkú rongybabából a
fűrészpor. Amikor egyre-másra belázasodott, Rafe megkereste a Massachusetts
Közkórház ismert onkológusát, és anyja mellett maradt, míg a láz le nem lohadt.
Akkor útnak indult újra, és már az asszony nélkül kutatott tovább - a mi után is?
Március volt, hideg és kegyetlen. A Cornmonwealth sugárutat szegélyező
orgonák és magnóliák rügyei kemények és feketésbarnák voltak, a szállodával
szemközt, a Népkertben viszont üvegházi tulipánok színfoltjai tarkázták a
háborítatlanul szunnyadó föld barnáját.
Rafe átruccant Cambridge-be, s a Yard kövét róva méregette a rózsaszín képű,
Castro-szakállas hallgatókat, a könyveiket zöld posztótáskában hordó, fapofa
radcliffeseket, és egyáltalán nem volt hazatérés hangulata.
Meglátogatta Curriert, a Konzervkirályt, aki másodéves gyakornok volt a
Bostoni Úszókórház gyermekgyógyászatán. Currier fiatal kórházi orvosokkal hozta
össze, akiket azután a Jake Wirth-féle sörözőben faggatott munkájukról. Egyik
reggel örömmel ismerte fel, hogy még mindig van keresnivalója a szakmájában.
Lassan és módszeresen seregszemlét tartott lehetőségei fölött. Sorra járta a
kórházak sebészeti osztályait. Estéken át barangolt a Massachusetts Közkórház, a
Peter Bent Brigham, a Carney, a Beth Israel és a New England Gyógyászati
Központ folyosóin. Ahogy meglátta a Suffolk Megyei Közkórházat, olyan
bizsergés támadt a lágyékában, mintha egy különösen kívánatos nőt pillantott volna
meg. A zsúfolásig teli, hatalmas kórházban szörnyű állapotok uralkodtak. Az anyját
nem küldte volna ide, abban viszont biztos volt, hogy a sebészet kitanulásához
keresve sem találna jobb helyet. Ösztönös vonzalom fogta el a kórház iránt,
melynek szagai és neszei máris megpezsdítették a vérét.
Dr. Longwood, a sebész főorvos némileg hűvösen fogadta. - Kétlem, hogy
támogathatnám a felvételét - mondta.
- Miért, uram?
- Nincs értelme kertelni, doktor - mondta a főorvos. -
 Személyes és szakmai természetű okok is arra intenek, hogy óvakodjam a
külföldi diplomás orvosoktól.
- A személyes okai nem tartoznak rám - szólalt meg óvatosan Rafe. - A
szakmaiakat viszont szívesen meghallgatnám.
- Az ország többi kórházához hasonlóan nálunk is több kifogás merült fel a
külföldi orvosok munkájával kapcsolatban.
- Mint például?
- Annak idején kapva kaptunk a jelentkezésükön, azt hittük, megtaláltuk a
választ a szakemberhiányra. Aztán kiderült, hogy nem mindegyikük tud felvenni
egy szabatos anamnézist. Sokan pedig nem tudnak elég jól angolul, hogy kritikus
körülmények között elláthassák a feladataikat.
- Azt hiszem, az általam felvett kórtörténeteket kielégítőnek fogja találni.
Angolul pedig már a harvardi tanulmányaim előtt is folyékonyan beszéltem -
mondta Rafe. Nem kerülte el figyelmét a harvardi diploma dr. Longwood
irodájának falán.
- A külföldi egyetemeken sok mindent nem tanítanak olyan mélységben, mint
nálunk.
- Nem tudom, mit hoz a jövő, eddig mindenesetre általánosan elfogadták
Amerikában az egyetemem által kibocsátott diplomát. Az intézménynek
meglehetős szakmai múltja van.
- Vissza kellene minősítenünk szigorló orvossá.
- Nem fogok belehalni - mondta Rafe halkan.
- És le kell tennie az Oktatási Tanács külföldi diplomások számára előírt
vizsgáját. Megjegyzem, annak idején magam is a vizsga kötelezővé tételét
szorgalmaztam.
- Kérem.
Egy nigériai, két ír és egy csapat meg szeppent, verejtékező Puerto Ricó-i és
latin-amerikai társaságában, a parlament épületében esett át a vizsgán. Az alapvető
orvosi és angol nyelvi ismereteket ellenőrző kérdések nem is lehettek volna
egyszerűbbek, és majdhogynem sértés számba mentek olyasvalaki esetében, aki
magna cum végzett a Harvardon.
Rafe az Amerikai Orvoskamara rendelkezéseinek megfelelően, hiteles fordítás
kíséretében benyújtotta a Facultad de Medicina de la Universidad de la Habana
hallgatójaként szerzett diplomáját. Július elsején, újra egyenfehérben és újra
szigorló orvosként jelentkezett a kórházban. Észrevette, hogy Longwood
ugyanolyan udvarias, de erőszakolt türelemmel bánik vele, ahogy annak idején ő a
havannai kikötő leprásaival. Nem volt tágas laboratóriuma. Senkinek nem jutott
volna eszébe, hogy centrifugát vagy bármi mást vegyen neki. Szikével a kezében
viszont még mindig oldottnak és nyugodtnak érezte magát, és tudta, hogy az idő
múlásával sebészként is csak javulni fog. Öles léptekkel, boldogan járta a folyosók
fényesre csüszkölt barna linóleumát, és időnként úgy kellett elnyomnia magában a
kényszert, hogy fel ne kiáltson örömében.
A Massachusetts Közkórházban történt. Anyja a Warren szárny nyolcadik
emeletén várt a heti felülvizsgálatra és az újabb haladékot jelentő szteroidokra.
Rafe betévedt egy kávézóba a Baker földszintjén, és egy csésze feketét rendelt. A
pult mögött álló sötétszőke lány kék köpenyt viselt, pirossal hímzett Önkéntes
felirattal a bal melle fölött. Lassú pillantású szeméből az a fajta csendes, kifinomult
vonzerő áradt, melyet Rafe általában nem talált vonzónak, talán mert Guillermót
éppen az ilyen nők izgatták.
Félig itta ki kávéját, amikor a lány tálcára rakott egy magazint, egy csésze teát
és egy fánkot, megkerülte a pultot, és az asztalához lépett.
- Megengedi?
- Természetesen - válaszolta Rafe.
A lány kényelembe helyezkedett. Az asztal kicsi volt, a magazin nagy. Amikor
a lány letette az asztalra, meglökte vele Rafe csészealját. A kávé meglódult a
csészében, de nem löttyent ki.
- Ó, kérem, bocsásson meg!
- Ugyan, nem történt semmi.
Rafe a kávét kortyolva kinézett a helyiség üvegfalán az előtérbe. A lány
olvasott, kortyintott a teából, majszolta a süteményt. Rafe orrát finom s nyilván
méregdrága parfüm illata csiklandozta, pézsma és rózsaolaj, állapította meg.
Önkéntelenül lehunyta szemét, és nagyot szippantott belőle. Mellette a lány
lapozott a magazinban.
Rafe megkockáztatott egy gyors, rézsútos pillantást. Rajtavesztett. Hipnotikus
tekintetű szürke szempár meredt rá, a sarkoknál hajszálvékony szarkalábak - derűs
vagy kikapós élet jelei? Ahelyett, hogy elkapta volna tekintetét, Rafe zavarában
egyszerűen leeresztette szemhéja bűnös csapóajtaját.
A lány kacagott, mint valami gyerek.
Amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy a lány cigarettát vett elő
kézitáskájából, s gyufát keresgél. Meggyújtott egyet, és rezzenetlennek hitt
sebészkezével a cigaretta végéhez tartotta, megreszketve, amikor a lángot irányító
ujjak a bőréhez súrlódtak. Egy pillanatra zavartalanul szemügyre vehette a lányt. A
szőke hajat nem természetes árnyalatában viseli, a hajfesték a drágábbak közül
való, de attól még észrevehető. A kelleténél kicsit nagyobb, horgas orr
szenvedélyes természetre utal, a bőr selymes, az ajak kissé túl széles, de telt.
Egyazon pillanatban tudatosult bennük, milyen mereven bámul. A lány
mosolya felébresztette kalandvágyát. - Beteggel van itt?
- Igen - válaszolta Rafe.
- Nagyon jó kórház.
- Tudom - mondta. - Szigorló orvos vagyok a Suffolk Megyei Kórházban.
 A lány félrebillentett fejjel nézett rá. - Melyik osztályon? - A sebészeten. -
Kezet nyújtott. - Rafe Meomartino.
- Elizabeth Bookstein - mondta a lány, és ki tudja, miért, újra felkacagott.
Értelmesebbnek gondoltam, bosszankodott Rafe. - Dr. Longwood a nagybátyám -
mondta a lány, miközben kezet ráztak.
Cristos.
- Tényleg?
- Igen - mondta a lány. A nevetést abbahagyta, de mosolyogva fürkészte az
arcát. - Ó, kedvesem. Maga nem rajong a nagybátyámért. Egy csöppet sem.
- Nem - mosolygott vissza Rafe. Még ekkor sem engedték el egymás kezét.
A lány dicséretes módon megállta, hogy az okokat firtassa. - Azt mondják,
nagyon jó tanár- mondta.
- Tanárnak jó. - A válasz szemlátomást kielégítő volt. -
Honnan szerezte akkor a nevét? Hogy lett Bookstein? - Elvált hölgy vagyok.
- És kinek a szíve hölgye?
A lány visszahúzta a kezét, de a mosoly ott lebegett az ajkán. - Mostanában
senkié.
Rafe meglátta a kávézó ajtajában az anyját. Az asszony sokkal kisebbnek tűnt,
mint akár csak előző nap, sokkal nehézkesebben lépdelt, mint régen.
- Mama - szólalt meg Rafe, és felállt. Amikor anyja odaért, bemutatta őket
egymásnak, majd udvariasan elköszönt a lánytól, és léptét anyjáéhoz igazítva
kiballagott a kávézóból.
Amikor később a kórházban jártak, kereste a lányt, de soha nem volt a
kávézóban. Az önkéntesek rendszertelen beosztásban, szinte ötletszerűen jártak be
munkahelyükre. Rafe persze kideríthette volna a telefonszámát, csak a könyvet
kellett volna felütnie, de keményen dolgozott a kórházban, és anyjának rohamosan
hanyatló állapota is mindjobban nyomasztotta. Az asszony lefogyott, bőre áttetszőn
feszült finom csontjaira. Olyasfajta ragyogás áradt belőle, melyet Rafe később élete
végéig első pillantásra felismert, ha rákbetegre nézett.
Anyja mind többet beszélt Kubáról. A kórházból hazatérő Rafe időnként
besötétült szobában találta az asszonyt; az ablaknál üldögélt, s az Arlington utca
némán áramló forgalmát nézte.
Vajon mit lát? - kérdezte magában. Kubai vizeket? Kubai erdőket és kubai
mezőket? Kísértetarcokat, soha nem ismert embereket?
- Mamacita - szólalt meg egy este, amikor nem bírta tovább a csendet.
Megcsókolta az asszony feje búbját. Szerette volna megsimogatni az arcát,
gyengéden magához ölelve, hogy minden bajt, ártalmat a saját testével fogjon fel.
Mégsem tett semmit, mert attól félt, meg találná ijeszteni az anyját.
Másfél hónap elteltével az aszpirin és a codein hatástalanná vált. Az onkológus
Demerolt írt elő.
 Három hónapra rá vissza kellett vigye anyját a Massachusetts Közkórház
Phillips-szárnyának kedves, napfényes kórtermébe. Bájos nővérkék töltötték fel
ereit a mák ajándékával időről időre.
Két nappal azután, hogy anyja kómába került, az onkológus gyengéd, de
tárgyilagos hangon közölte Rafe-fel, hogy az elkínzott szervezetet működésben
tartó beavatkozások kívánságra felfüggeszthetők, mely esetben anyja rövidesen
jobblétre szenderül.
- Nem eutanáziáról beszélek, természetesen – mondta az idősebb férfi. -
Mindössze arról van szó, hogy nem tartunk fenn tovább egy olyan állapotot,
melyben a beteg legfeljebb pillanatokra, gyötrelmes fájdalom árán lehet magánál.
Soha nem határozok egyedül, amennyiben hozzátartozók is vannak. Gondolkodjon
el rajta. Olyan döntés ez, mellyel orvosként maga is újra és újra szembesül majd.
Rafe hamar döntött. - Engedjék elmenni - mondta. Amikor másnap reggel a
kórházi szobába lépett, sötét árnyat látott anyja ágya fölé hajolni. A magas, sovány
pap idétlenül hatott fekete reverendájában szeplős kölyökarcával, lángvörös
hajával.
Anyja szemhéja már olajtól csillogott.
- ... az Úr bocsánatát összes bűneidre - mondta éppen gyalázatos kültelki
akcentussal a pap, miközben hüvelykjével keresztet vetett az eltorzult szájra.
Te egészségtelenül józan életű fiatalember, ugyan milyen égbekiáltó bűnt
követhetett volna el az én anyám, tűnődött Rafe. A kölyökhüvelyk újra keresztet
vetett. - A szentelt olaj szentsége által ...
Ó, Isten, úgy van, ahogy mondják. Meghaltál. Mert ha léteznél, ugyan miért
basztatnál bennünket egy életen át? Szeretlek. Ne halj meg. Szeretlek. Légy szíves.
De hangosan egy szót sem szólt.
Tétován álldogált az ágy végénél, egyszerre átérezve az egyedülvalóság, a
rettenetes elszigeteltség gyötrelmét, a tudatot, hogy egész lénye nem több egy
galambpiszoknál a rettenetes, rettenetes ürességben.
Kisvártatva szenvtelenül észrevételezte a légzés megszűntét. Miközben
anyjához lépett, öntudatlanul lerázta magáról a pap kezét. aztán karjába vette az
élettelen testet.
- Szeretlek. Szeretlek. Légy szíves. - Hangja betöltötte a szoba csendjét.
Anyját fényűző, de magányos szertartással kísérték utolsó útjára. Rafe
gondoskodott a virágözönről. A koporsó olyan volt, mint egy kék selyemkárpittal
bélelt réz Cadillac. Anyjának tett utolsó szolgálatként, Rafe előimádkozott a St.
Cecilia-beli gyászmisén. Guillermo és Emeido bácsi repülőn érkeztek Miamiból.
Anyja szobalánya és a gondnok is eljöttek a Ritzből, és a leghátsó sorban foglaltak
helyet. Az egyik sarokban, négy ülésre a templomszolgától, reszketeg alkoholista
gubbasztott, aki végig magában motyorászott, és mindig rosszkor térdelt le. Ezt
leszámítva a padlóviasz és tömjén illatát árasztó St. Cecilia kongott az ürességtől.
 Bánat és félelem és csontig hatoló hideg vacogtatta fogukat, miközben
elárvultan álltak a brookline-i sírgödörnél. Később, a Ritzben Emeido bácsi
kimentette magát, és fejfájósan, begyógyszerezve aludni tért. Rafe és Guillermo
beültek a bárba, és skót whiskyt rendeltek. Rafe úgy érezte, olyan minden, mint a
régi, komisz időkben: nyakalta az alkoholt, és ügyet sem vetett Guillermo
fecsegésére. Az alkohol ködpáráján át, távolról érkező szavakból csak annyit
sikerült kihámoznia, hogy Guillermo valami roppant fontosról magyaráz.
- ... vereket, repülőket, harckocsikat. Ki is képeznének bennünket. Vállt vállnak
vetve harcolhatnánk a csodálatos tengerészgyalogosaikkal. A légierejük is besegít.
Minden tisztre szükségünk lesz, kapcsolatba kell lépned az össze ismerősöddel. Én
százados vagyok. Nyilván te is százados leszel.
Rafe némi fejtöréssel rájött, miről is van szó, örömtelenül felnevetett. - Na, nem
- mondta. - Kösz szépen.
Guillermo elhallgatott, ránézett. - Ezt hogy érted?
- Nem vagyok partraszálló-alkat. Itt akarok maradni. Fel fogom venni az
állampolgárságot.
Hatvan százalék megrökönyödés, harminc százalék gyűlölet, tíz százalék
megvetés, olvasta ki a fátyolos Meomartino-szempárból.
- Te nem hiszel Kubában?
- Kubában? - nevetett Rafe. - Az az igazság, drága bátyám, hogy nem hiszek én
semmiben, legalábbis nem úgy ahogy te. Énszerintem a világ összes nagyobb
mozgalma és szervezete szélhámosság, és csak arra jó, hogy valaki megszedje
magát rajta. Legfeljebb abban hiszek, hogy üdvös lenne minél kevesebbet ártanunk
embertársainknak.
- Nemes gondolat. Magyarán, beszari alak vagy. Rafe rámeredt.
- Mindig is az voltál. - Guillermo felhajtotta az italát, pattintott ujjával a
pincérnek. - Sebaj. Bennem van elég kurázsi egész Meomartino családnak.
Szeretem Kubát.
- Szó sincs itt Kubáról, alcahuete. - Eddig spanyolul folyt köztük a szó, most
Rafe, maga sem tudta, miért, hirtelen angolra váltott. - Te igazából cukorról
beszélsz, hogy lehetsz ilyen szemforgató? Mi haszna lenne az igazi Kubának, a
szerencsétlen földönfutók seregének, ha kiebrudalnánk Fidelt és visszaszereznénk a
családi ezüstöt? - Dühödten kortyintott whiskyjéből. - Mennyivel bánna velük
különbül az, akit mi ültetnénk a helyébe? Semmivel - válaszolta meg a költő
kérdést. Bosszúsan vette észre, hogy egész testében remeg dühtől.
Guillermo hűvös nyugalommal várta ki sorát.
- Alig néhányan vannak a mozgalomban a cukoriparból. A legjobbak velünk
tartanak - magyarázta, mintha valami gyereket okítana.
- Tegyük fel, hogy mind lelkes hazafi. Még ha így is van az indítékaik
ugyanolyan hazugok, mint a tieid.
 - Ezt meg honnan az anyád micsodájából veszed?
Rafael vállat vont. Guillermo a maga módján szerető fia volt anyjuknak. Rafe
tudta, hogy a meggondolatlan sértés neki, nem pedig anyjuknak szólt. Csak eljött az
ideje, gondolta különös megkönnyebbüléssel, hogy nyíltan egymás fejéhez vágjuk
az ősidőktől fogva készenlétben tartott sértéseket.
Guillermo azonban szemlátomást bánta, hogy ilyesmi csúszott ki a száján. - És
a mama is ...
- Mit akarsz a mamával?
- Gondolod, hogy békében nyugodhat egy behavazott sírban? Vissza kell
vinnünk Kubába, ott megtalálná a nyugalmát.
- Menj a fészkes fenébe - mondta Rafe dühösen, aztán poharát ki sem ürítve
felállt, és faképnél hagyta italába révedő bátyját.
Aznap este, búcsúzásnál Guillermo és Emeido bácsi úgy ráztak vele kezet, mint
valami idegennel.
Négy nappal később az utolsó tavaszi hóvihar jeges ökle telibe találta New
Englandet északkeletről, és Portlandtől a Block-szigetig tíz centis hótakaró terült a
partvidékre. Aznap délután Rafe taxiba ült, és a Holyhood temetőbe vitette magát.
A vihar már elült, a szélkergette hópelyhek azonban ördögi ügyességgel férkőztek
be kabátujjába és gallérjába. Mire a sírhoz ért, latyak ment a cipőjébe. A felhantolt
sír fagyott rögei között patyolatfehér erekben megrekedt a hó. Rafe addig álldogált
ott, hogy a végén már csorgott az orra, s a lábfeje is teljesen érzéketlenné dermedt a
hidegben. A szállodaszobában leült a sötétben az ablakhoz, és az Arlington utca
forgalmát bámulta, ahogy anyja annak idején. Egynémelyik jármű akár ugyanaz is
lehetett; az autók haláltusája hosszasabb az emberénél.
Rafe kiköltözött a Ritzből, s egy barna homokkő épületben vett ki szobát, a
kórháztól egy sarokra. Az előtér túloldalán két nőies mozgású férfi hallgató élt,
valószínűleg bűnben. Az emeleten pedig egy kancsal lány, akit prostituáltnak
gondolt, jóllehet semmi jele nem volt, hogy egyetlen férfiismerőst is vendégül látott
volna szobájában.
Szabad idejét többnyire a kórházban töltötte, szakmai kötelezettsége jeleként, és
egyúttal gyakornoki helyét is biztosítva a következő évre. A kórházban lakni
viszont nem volt hajlandó.
A tavasz sebezhető, réveteg lelkiállapotban találta. Elfelejtett megnyiratkozni.
A túlvilági élet lehetőségén tűnődve oda lyukadt ki, hogy a halált csak a nagy
semmi követi. Fontolgatta, hogy pszichoanalitikushoz megy, azután kezébe akadt
Anna Freud egyik írása, melyben az állt, hogy a gyászoló és a szerelmes ember
kívül esik az analízis hatókörén.
A disznó-öbölbeli partraszállás kellemetlen meglepetésként rázta ki csüggeteg
kedélyállapotából. Az első híreket egy zsebrádióból hallotta a női szárny egyik
kórtermében. A tudósítás derűlátóan latolgatta a partraszállók esélyeit, de
meglehetősen szűkszavú volt, és a katonai akció helyszínén túl nem sok tényt
közölt.
Rafe nagyon is jól emlékezett a tengerparti üdülőövezetre, gyerekkorában
gyakran megfordult ott szüleivel. Reggelente, míg szüleik aludtak, Guillermo és ő
megkövült madártojáshoz hasonló fehér kavicsokat gyűjtöttek, és hatalmas, estére
megbüdösödő halomba hordták a tenger kincseit.
Tudósításról tudósításra rosszabb hírek érkeztek. Rafe hiábavaló kísérletet tett,
hogy utolérje Guillermót Miamiban, végül Emeido bácsival sikerült beszélnie.
- Nem tudni, hol van. Ott kell lennie valahol, a többivel. Cefetül állnak a
dolgok. Ez a piszok ország meg, amely a barátunknak adta ki magát ...
Az idős férfi képtelen volt folytatni.
- Értesíts, amint megtudsz valamit - mondta Rafe. Néhány napon belül
rekonstruálhatta a gyászos helyzetet, képzelőerővel töltve ki a hézagokat. Kiderült,
hogyan vezetett súlyos vereséghez a partraszállók felkészületlensége, szerelés
elavultsága, a légi támogatás hiánya, a CIA pökhendi kontárságai, a fiatal amerikai
elnök nyilvánvaló riadtsága, a várva várt amerikai tengerészgyalogosok
távolmaradása. Rafe sok időt töltött azzal, hogy megpróbálta elképzelni, milyen is
lehetett mögöttük a tenger, körös-körül pedig a mocsár és Fidel Castro szovjet
fegyverekkel ellátott miliciája. A sebesültellátás eszközeinek szűkössége, a
halottak.
Ahogy lassan végigsétált a kórházon, most először látta is a berendezéseket.
Az újraélesztőt, a szívritmus-szabályzót. A vákuumos szívót.
A sokkos betegeknek meleget és nyugalmat kínáló ágyakat.
A fantasztikus műtőszint összeszokott személyzetét.
És, istenem, a transzfúziós állomást. Az összes Meomartino ritka vércsoportú.
Soha nem titkolta kubai származását. A kollégák egynémelyike és egypár beteg
együttérzéséről biztosította, a többség azonban kerülte a témát. Nemegyszer
előfordult, hogy kínos csend támadt, amikor egy beszélgető csoporthoz lépett.
Hirtelen rájött, hogy újra tud aludni éjszakánként. Mihelyt végignyúlt az ágyon,
a menedékre lelt ember mély, tudattalan álmába merült.
Egy májusi napon ajánlott küldeményt kapott Emeido bácsitól. Az angyalokkal
díszített fedelű, súlyos ezüst zsebórához mellékelt kísérőlevél rövid volt, de
sokatmondó.
Kedves unokaöcsém!
Amint azt te is jól tudod, ez a családi óra a Meomartinók örökségének része.
Becsülettel megőrizték, akiknél eddig letétben volt. Mostantól te őrizd legjobb
képességed szerint. Adja Isten, hogy a Meomartinók sok-sok nemzedéke
gyönyörködhessen benne.
Bátyád halálának pontos körülményei nem ismertek, de megbízható forrásból
értesültünk pusztulásáról, és hogy nem adta olcsón az életét. Idővel igyekszem
többet is megtudni.
Nem hiszem, hogy a közeljövőben viszontlátnánk egymást.
Idős ember vagyok, és ami erőm maradt, legjobb tudásom szerint szándékozom
felhasználni. Orvosi pályafutásodhoz sok sikert kívánok. Gyötör a tudat, hogy
szeretett Kubám rabságban senyved. Túlságosan kevesen vagyunk, kiknek hazafiúi
vér folyik az ereiben, hogy visszavegyük Fidel Castrótól azt, ami jog szerint a
miénk.
Nagybátyád, Emeido Pesca.
Rafe íróasztala fiókjába tette az órát, és indult a kórházba. Amikor
negyvennyolc óra múltán visszatért, ott várta hűségesen. Rafe rámeredt, aztán
visszatolta a fiókot, kabátot vett és kisietett a házból. Odakint esőfelhők
gyülekeztek az égen, a délután éppen azt latolgatta, hogy tavasz dereka vagy nyár
eleje legyen-e inkább. Rafe egyik háztömböt a másik után maga mögött hagyva,
órák hosszat rótta Boston járdáit a fülledt délutáni hőségben.
A Washington utcába érve mardosó éhség fogta el. Betért egy kocsmába a
magasvasút árnyékában. Alig egy háztömbre működött a Herald-Traveler
szerkesztősége, a hangulatos kocsma zsúfolásig volt folyékony és szilárd táplálékot
magukhoz vevő nyomdászokkal, fejükön tintás, gépzsíros újságpapír csákót viselő
gépkezelőkkel.
Rafe a bárpult sarkához telepedett, és borjúszeletet rendelt. A televízió a
Disznó-öbölbeli kudarc legfrissebb összefoglalójának képsorait ontotta a tükör
fölött.
Alig néhány partraszállót sikerült kimenekíteni. A többség életét vesztette.
Gyakorlatilag az összes túlélő fogságba esett.
Amikor a borjúszelet megérkezett, bele sem szúrta a villáját. - Egy dupla
whiskyt.
Megitta a whiskyt, aztán ivott még egyet, amitől kicsit jobban, és egy
harmadikat, amitől nagyon rosszul lett. Bankjegyet dobott a fényes mahagónipultra,
és kitámolygott a levegőre.
Odakint alacsony, tintafekete éjszakai ég fogadta. A tengerről fújó szél mintha
nedves törülközőket csapott volna az arcába. Egy taxiban keresett menedéket.
- Valami jobb csehóhoz. És várjon meg, legyen szíves.
Park tér. A hely neve Fövenyes volt, a világítás gyér, viszont legalább a
whiskyt nem vizezték. Amikor kijött, a taxi kísérteties gépparipaként várta a
járdaszélnél, s ketyegő órája ütemére röpítette az elevenek neonfényes kéjkastélyai
felé. Északnak haladtak, gyakori megállásokkal. Az egyik Charles utcai kocsmánál
a kikászálódó Rafe egy bankjeggyel jutalmazta kocsisa hűségét, és csak akkor vette
észre, hogy valami hibádzik, amikor a taxi elhajtott.
A Charles utcai lebujból kijövet foltokká kenődtek szeme előtt a tárgyak,
egyik-másik fénypaca erősebben ragyogott a többinél. A folyó felől nedves és
durva szélrohamok rontottak neki. Eső dobolt, sistergett lába előtt a flaszteren.
Ruhája és haja előbb beitták a cseppeket, aztán ugyanúgy patakzott át rajtuk a víz,
mint a világ fennmaradó részén. Az arcába maró hideg esőtől megmagyarázhatatlan
hányinger fogta el.
Elhaladt a Massachusetts Szemklinika és az ázott körvonalú Massachusetts
Közkórház előtt. Fogalma sem volt, pontosan mikor fakadt fel benne a nedvesség,
hogy a kinti nyirkokkal egyesüljön, de egyszerre azon kapta magát, hogy mélyről,
egészen mélyről feltörő zokogás rázza.
Magát siratta, természetesen.
És gyűlöletes bátyját, akivel soha nem találkozik többé. És halott édesanyját.
És apját, akire alig emlékezhetett. És elvesztett nagybátyját.
És a gyermekkorával együtt letűnt helyeket és időket. És az egész tetves
világot.
Kivilágított bejárathoz ért, odabent, a szálló előterének lámpafényes
menedékében szökőkutak csobogtak.
- Takarodj - hallotta a szállodai portás elsuttogott fenyegetését. Amikor oldalt
lépett, két rózsaillatú nő libbent el mellette. Egyikük beült a taxiba. A másik
visszajött hozzá, kinyújtott kézzel, mintha meg akarná érinteni. - Maga az, doktor?
- kérdezte hitetlenkedve.
Felderengett valami az emlékezetében a nőről, beszélni próbált.
- Doktor - mondta a nő. - Nem emlékszem a nevére.
A kórház kávézójában találkoztunk. Jól van?
Gyáva féreg vagyok, mondta, de nem jött hang a torkán. - Elizabeth - kiáltott a
másik nő a taxiból.
- Tehetek magáért valamit?
A másik nő kiszállt a taxiból. - Így is elkéstünk - mondta. - Ne sírjon - mondta
Elizabeth. - Kérem, ne.
- Elizabeth, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Mit gondolsz, meddig fog ott
rostokolni az a két pasas?
Liz Bookstein átölelte Rafe derekát, és a szőnyeg vérszínű csíkján át a szálló
bejárata felé kormányozta. - Ments ki légy szíves - mondta barátnőjének hátra sem
fordulva.
Amikor Rafe először felébredt, és szétnézett az olvasólámpa halvány fényénél,
a nő az ágy melletti széken aludt; öve, harisnyája, cipője a padlón, meztelen lábfeje
maga alá húzva, mintha fázna. Másodszor már hajnali derengés töltötte be a szobát,
és a nő ébren volt, és a szürke szempár, melyre most tisztán emlékezett, őt nézte
szótlanul, el sem mosolyodva, mígnem anélkül hogy szándékában állt volna, Rafe
elszunnyadt újra. Amikor egészen felébredt, ragyogó napfény áradt be az
ablakokon, és a nő még mindig ugyanott ült, félrenyaklott fejjel, továbbra is
felöltözve, és furcsán védtelennek és megindítóan szépnek tűnt álmában.
 Rafe nem emlékezett rá, hogy levetkőzött volna, de amikor kikelt az ágyból,
anyaszült meztelen volt. Zavarát hatalmas erekció fokozta, sietve kicaplatott a
fürdőszobába. Rossz korhely lennék, állapította meg borongósan, miközben
megszabadult a szervezetében felgyülemlett mérgektől.
Kis idő múlva koppanást hallott az ajtó felől.
- Az orvosságos szekrényben talál egy új fogkefét. Megköszörülte a torkát. -
Köszönöm.
A fogkefe mellett heverő borotva láttán megrökönyödött, aztán győzködni
kezdte magát, hogy nyilván a nőé az is, a lábához. Amikor a zuhanyfülkében csak
rózsaillatú szappant talált, vállat vont, és úgy döntött, ez egyszer dőzsölhet. Egy
borotválkozást is engedélyezett magának, aztán törülközés közben résnyire nyitotta
az ajtót.
- Megkaphatnám a ruhámat?
- A ruhája csupa kosz volt. Mosodába küldtem mindent, a cipőt kivéve.
Hamarosan vissza kell érkezzen.
Rafe maga köré kanyarította a nedves törülközőt, és kisétált a fürdőszobából.
- Nahát. Ma azért sokkal jobb bőrben van - jegyezte meg a nő.
- Elnézést, hogy kitúrtam az ágyából. De tegnap este, amikor összefutottunk ...
- Kérem, ne.
Aztán Ő ült le a székre, és a harisnyátlan lábak indultak meg feléje, - Ne
mentegetőzzön, amiért férfi létére sírni tud - mondta a nő.
Rafe-et egyszerre megrohanták az emlékek, behunyta a szemét. Amikor a nő
végigsimított a fején, fölemelkedett és szorosan átölelte. Párnás, meleg tenyér,
szétterpesztett ujjak tapadtak meztelen hátára. Tudta, hogy ő is érezhető a
törülközőn át, mindenesetre a nő nem húzódott el.
- Én csak be akartalak hozni az esőről.
- Kötve hiszem.
- Máris milyen jól kiismertél. Talán éppen te vagy az, akit keresek. Annyi
melléfogás után.
- Talán - mondta Rafe szomorúan.
- Dél-amerikai vagy?
- Nem. Kubai.
- Csak tudnám, mért botlom állandóan kisebbségiekbe - mormolta a mellére
tapadó száj.
- Nyilván, mert a nagybátyád akkora szemétláda a kisebbségiekkel.
- Te azért még lehetsz rendes. Ne okozz csalódást. Nem bírnám elviselni. -
Amikor a nő hátrahajtotta a fejét, Rafe rájött, hogy le kell hajolnia, ha meg akarja
csókolni a máris ellágyultan vonagló ajkakat. Darabig a nő nyakán babrált a gyűrött
ruha gombjaival. Amikor végül feladta a küzdelmet, és a nő hátralépett, hogy
kigombolkozzon, a törülköző lecsusszant a kék szőnyegre, ahol hamarosan újabb
ruhadarabok követték. A nő melle kicsi volt, két bimbója egy-egy ujjbegy. Ápolt,
párnás lábfejére és erős, de kissé túlságosan izmos lábszárára - tenisz? - barna
harisnyát cserzett a nap, telt combjai kéttagú fogadóbizottságként nyiladoztak.
Rafe néhány pillanat múlva riadtan tapasztalta, hogy ugyanúgy járt, mint előző
este, amikor farkaséhesen ennivalót rendelt, s aztán képtelen volt elfogyasztani.
- Semmi baj - mondta a nő végül, és gyengéden végigdöntötte az ágyon. Rafe
lehunyt szemmel hallgatta, hogyan sóhajtanak fel a rugók, ahogy a nő fölemelkedik
az ágybetétről.
Értő kezekbe került.
Amikor kisvártatva felnézett, egész világegyetemét a nő arca, egy leckéjén
ügyködő kislány végtelenül komoly arca töltötte be. A kegyetlen ívű orr tágra nyílt
cimpái körül verejtékpára, a szürke szem hatalmas, az írisz vadul lobogó gázláng, a
szembogár feneketlen gejzír. Aztán a nő mind nagyobbra táguló szeme megragadta
és önnön sugarához térítette tekintetét, s Rafe végül hagyta, hogy különös és új
gyengédséggel, mélyen, egészen mélyen magába szippantsa.
Talán maga az Isten, futott át az agyán, furcsa pillanatot választva a megtérésre.
Hónapokkal később, amikor először éreztek magukban elég erőt, hogy
szavakba foglalják a történteket - jóval az előtt, hogy Rafe kezdte úgy érezni,
homokszemként pereg ki ujjai közt az újra nyughatatlanná lett Elizabeth szerelme -
a nő elmondta, mennyire szégyellte gyakorlottságát, és milyen szomorú volt, hogy
nem lephette meg az ártatlansága ajándékával.
- Ki ártatlan manapság? - kérdezte Rafe.
A csövekbe rekesztett levegő nyögdelése tompa süvöltésbe csapott át. A
hiábavaló összpontosítástól megcsömörlő Meomartino félbehagyta a papírmunkát,
és hátratolta székét az íróasztaltól.
Peggy Weld jelent meg az ajtóban. Szeme vörös volt és duzzadt, arcáról
időközben lemosta a sminket, Nyilván elkenődött a könnyektől, állapította meg
Rafe.
- Mikor akarják kivenni a vesémet?
- Egyelőre nem tudom pontosan. Hosszas előkészítésre
lesz szükség. Tesztek, ilyesmi. - Be kell feküdnöm hozzá?
- Csak a legvégén. Majd értesítjük, mikor.
A nő biccentett. - Felejtse el, amit a szállodai címemről mondtam.
Lexingtonban leszek a sógorommal és a gyerekekkel.
Ezerszer csinosabb vakolatlan képpel, gondolta Meomartino.
- Mozgásba hozzuk a gépezetet - mondta aztán.
6
Spurgeon Robinson
Bármerre ment, Spur egyszemélyes szigetként vitte magával megszokott
elkülönültségét. Némelyik beteg hálás volt a segítségért, mások le nem vették
szemüket a világos bőrükön még sötétebbnek tűnő bíborlila ujjakról. Egy vénséges
vén lengyel anyóka háromszor lökte félre a kezét, amikor meg akarta tapogatni
aszott hasát.
- Maga is doktor volna?
- Igen, asszonyom.
- De igazi doktor? Oskolával, mindennel?
- Igen.
- Hát ... nem is tudom ...
A néger betegekkel rendszerint könnyebben boldogult, de nem mindig.
Néhányan automatikusan az ügyeskedőt látták benne. Ha én csórón és betegen
döglődök, és csak böködnek meg piszkálnak mindég, te mit uraskodol itt a fehér
hacukádban?
Soha nem tudott olyan tökéletes fesztelenséggel mozogni fehér kollégái között,
mint például az osztályon dolgozó ázsiaiak. Egyik nap dr. Lee-vel maga is jelen
volt a műtőben, amikor dr. Kender belebújt köpenyébe, az altatónővér, az
amerikai-japán Alice Takayawa pedig széket húzott a beteg fejéhez, és leült. Dr.
Chin pókerarccal a nefrológus elébe tartotta a széthúzott szárú gumikesztyűt.
- Uram, a kékeket és a pirosakat már ismeri ... Dr. Kender várakozásteljesen
hallgatott.
- Engedje meg, hogy bemutassam a sárgákat.
A fergeteges kacagást kiváltó tréfa az egész kórházat bejárta, és ha lehet, csak
még népszerűbbé tette a kínai orvosokat. Spurnek józan fejjel eszébe sem jutott
volna bőrszínével viccelődni egy fehér orvos előtt. Az Adam Silverstone-hoz
fűződő barátságát leszámítva eleinte soha nem tudta, kivel hányadán áll az
osztályon.
Egyik hajnalban éppen kávézni ballagott, amikor észrevette, hogy három
cselédkönyves: Lew Holtz, Ron Preminger és Jack Moylan nagyban pusmognak a
folyosón. Holtz és Preminger rázkódó vállal, suttogva győzködték Moylant, s
közben váltig a sürgősségi osztály felé pislogtak. Moylan először elfintorodott,
mint akinek bűz csapta meg az orrát, de aztán elvigyorodott, és arra indult.
Holtz és Preminger fülig érő szájjal folytatták útjukat, és mindketten
odaköszöntek Spurnek. Holtz tétovázott, mintha mondani akart volna valamit,
Preminger azonban megrántotta a köpenye ujját, és továbbmentek.
Spurgeonnek maradt tíz ráérős perce. Elnézett a sürgősségi osztály felé maga is.
Tizenhat körüli fekete srác üldögélt a gyér világítású folyosón. Felnézett
Spurgeonre. - Maga szakorvos?
- Nem, szigorló vagyok.
- Hány orvost hívatnak még a barátnőmhöz? Remélem, nem lesz semmi baja.
- A kollégák nyilván mindent elkövetnek - mondta Spurgeon óvatosan. - Csak
az automata miatt ugrottam le. Meghívhatlak egy kávéra?
 A fiú megrázta a fejét.
Spurgeon bedobott egy tízest meg egy ötöst a gépbe, aztán kivette a teli
műanyag poharat, és leült a fiú mellé a padra. - Baleset?
- Nem. Ööö ... szóval eléggé cikis dolog. A benti dokinak már elmagyaráztam.
- Aha - bólintott Spurgeon. Lassan kortyolgatta a kávét.
Felvett egy várakozó ülepektől összenyomorgatott Daily Record-ot a padról,
beleolvasott a baseballrovatba.
Jack Moylan jött ki, tőlük a második ajtón. Spurgeonnek úgy rémlett, mintha
nevetve vágott volna neki a folyosónak. Azt viszont tisztán látta, hogy a
cselédkönyves a fejét csóválja mentében.
- Figyelj csak, cimbora - szólalt meg. - Orvos vagyok én is, ha elmondod, mi
történt, talán segíthetek. - Sok színes bőrű doki van a kórházban?
- Nem.
- Hát szóval .. témáztunk a kocsiban, érted? - mondta a fiú.
- Aha.
- Az ülésen. Érted, miről van szó? Spurgeon bólintott.
- Neki ez volt az első. Nekem már nem.
- És akkor lejött a koton, és benn maradt a ... a micsodájában.
Spurgeon ismét bólintott, és tekintetét a pohár szélére függesztve kortyolt a
kávéból.
Magyarázni kezdte a hüvelyöblítés mikéntjét, a fiú azonban félbeszakította.
- Nem az a gond. Én is olvastam egy rakat könyvet. De sehogy nem bírtuk
kibányászni belőle. A csajom teljesen kibukott az agyából. Nem mehettünk sem a
bátyámhoz, sem az ő anyjához. Meg is ölnének. Úgyhogy tűztünk ide a kocsival. A
benti doki majdnem egy órája hívogatja a szakorvosokat.
Spurgeon kiitta kávéját, óvatosan az újságra állította a poharat. Aztán felkelt, és
besétált a sürgősségi osztályra.
Az összehúzott függönyű vizsgálóban voltak. A lány szeme lehunyva. Falnak
fordított arca, akár egy ökölbe szorított barna kéz. A hátán feküdt, lába a
kengyelben. Potter fél szemén tükörrel, kezében ceruzalámpával kiselőadást tartott
egy cselédkönyvesnek, aki a lány fejénél álldogált. Utóbbiról Spurgeon csak annyit
tudott, hogy az aneszteziológián dolgozik. Hangtalan röhögés rázta testét.
Amikor a függöny szétnyílt, Potter riadtan felnézett, de aztán látta, hogy csak
Spurgeon az, és elvigyorodott. - Ó, Robinson doktor, örülök, hogy sikerült időt
szakítania számunkra. Csak nem dr. Moylan hívására érkezett?
Anélkül hogy rájuk nézett volna, Spurgeon csipeszt fogott, eltávolította és a
szemetesbe dobta a bajkeverő óvszert. - Kint várakozik a barátja, hogy hazavigye -
mondta aztán.
A lány villámgyorsan távozott.
A cselédkönyves az aneszteziológiáról abbahagyta a röhögést. Potter csak állt
és lesett az idétlen tükrén át. - Ártalmatlan tréfa volt, Robinson. Marhultunk egyet.
- Rohadt szemetek vagytok.
Egy másodpercig várt, hátha tettlegességre kerül a sor, aztán alig észrevehetően
reszkető tagokkal kiment a vizsgálóból, föl az osztályra.
Ha mindenáron ellenséget kellett szerezzen magának a kórházban, a
kétbalkezes Potternél keresve sem találhatott volna veszélytelenebbet. Egyszer a
gyakornokot megbízták, hogy mutasson be visszérkimetszést egy szigorló
medikusnak. Lew Chin apróra elmagyarázta az eljárást, aztán átment a szomszédos
műtőbe egy szívinfarktusos beteghez. Amint a vendégsebész kitette a lábát, Potter
azonnal munkához látott, csak éppen visszérkimetszés helyett a combi verőeret
trancsírozta szét. A dühében csak hápogni tudó dr. Chin próbálta menteni a
menthetőt, műanyag implantátummal helyettesíteni a létfontosságú artériát, de a
helyzet reménytelen volt, és az eredetileg mindössze kisműtétre érkező asszonyt
amputált lábbal tolták vissza a kórterembe. Dr. Longwood külön kiemelte az esetet
a heti osztályértekezleten. Mindhiába. Nem egészen egy héttel később Potter a
legelemibb sérvműtét közben a sérvtömlővel együtt a spermavezetéket is elkötötte.
A környező szövetek vérellátási zavarának következtében a férfi egyik heréje
visszafordíthatatlan károsodást szenvedett. Az Öreg ezúttal még élesebb hangon
taglalta az esetet, emlékeztetve beosztottait, hogy emberi alkatrészraktárak egyelőre
nem állnak rendelkezésükre.
Spurgeon annak idején sajnálta Pottert, a gyakornok pökhendi ostobasága
azonban mindennemű rokonszenvet kiölt belőle, és most elégedetten nyugtázta,
hogy Potter megvetően elnéz mellette, valahányszor összetalálkoznak a folyosón. A
sürgősségi osztályon történtek éppen ellenkező hatással voltak Jack Moylanre,
kinek erőltetett haverkodását Spur heveny ellenérzéssel hárította el.
Az esetnek alig néhány érintettje volt, a munkatársak zöme ugyanúgy
viszonyult hozzá, mint azelőtt. Silverstone és ő egységbe forrasztották a hatodik
emeletet. Ettől eltekintve Spur egyedül éldegélt kis szigetén, s hébe-hóba még
élvezte is magányosságát.
Szeptember közepén néhány napig csípős hideg volt, majd újra rekkenő hőség,
de ha reggelente beleszimatolt a városi bűzzel elegy, ózondús tengeri levegőbe, már
érezte, hogy hamarosan a vénasszonyok nyarának is vége. Következő
szabadnapján, egy vasárnap, lehántotta a takarót az ágyáról, fogta az úszónadrágját,
és a Revere Beachre hajtott a vén Volkswagen kisbusszal. A part szebb volt, mint
Coneynál, természetesen, de a Jones környéki fövenynek nyomába sem érhetett.
Fél tizenegykor alig lézengtek néhányan, ebéd után viszont, ami az Ő esetében egy
hot dogból és egy üveg karamellás tejból állt, benépesült a part.
Spur úgy döntött, terepszemlére indul, összehajtotta a takarót, és felkerekedett.
A víz szélén baktatva lassan maga mögött hagyta a városi szabadstrandot. A
létesítményeket itt is bárki használhatta, de senki nem viselte gondjukat. A homok
hamuszürke és helyenként sziklás volt, nem pedig odahordott-fehér és mély. De
legalább kevesebben fürdőztek. A közelben négy izompacsirta vágott önbizalomtól
és erőtől duzzadó pózokat; sápatag pocakú, kövér férfi hevert a homokban
törülközővel az arcán, mint valami felrúgott gomba; a partot nyaldosó hullámok
előterében két kisgyerek szökdécselt visongó állatkölyökként; hunyt szemű néger
lány napozott kinyújtózva.
Spur elsétált a hátán fekvő lány mellett, hogy alaposabban megnézhesse, aztán
jó három és fél méterről visszafordult, és megállt. Körös-körül találhatott volna
puha fövenyt, mégis itt terítette le takaróját, ahol sziklák martak a húsába, mikor
leereszkedett.
A lány világosabb volt nála, inkább csokoládébarna az ő bíborlilája mellett.
Egyrészes, szemkápráztatóan fehér, cseppet sem kihívónak tervezett fürdőruhát
viselt. A tervezői szándékot csúfos kudarcra ítélték idomai. Rövidre nyírt, gyapjas
fekete haja fejedelmi sisakként simult finom vonalú koponyájára. Fehér lány a
nyomába nem érhetett.
Kis idő múlva a három izompacsirta elunta az erőfitogtatást, és az
Atlanti-óceánba vetette magát. A negyedik, egy Johnny Weismüller és egy Isadora
Duncan nászának gyümölcse, fanyar pofával átügetett a rémisztő terepen, és a
hölgy takarója mellé guggolt. Ah, izmos volt tetőtől talpig, valószínűleg az agya
helyén is vaskos izomköteg duzzadozott. Az időjárásról és az ár-apályról fecsegett,
nagylelkűen meghívta a lányt egy üdítőre. Végül, a vereség elismeréseként,
komoran visszavonult, és szoptatós anyamellnyi bicepszét ugráltatta.
Spurgeon a háttérből figyelte az eseményeket, melyek óva intették, hogy a
szokásos módon próbálkozzon.
Később a lány úszósapkát húzott, felállt és besétált a vízbe. A magát orvosi
szemmel figyelő Spurgeon érdeklődéssel nyugtázta, hogy a puszta látványba is
belesajdultak a zsigerei.
Fölkelt a takarójáról, és a kék Volkswagenhez indult. A jókora táv ellenére is
erőt vett magán, és nem eredt futásnak, mindössze szaporábban szedte a lábát. A
gitár ott volt, ahol hagyta: a hátsó ülés alatt, a padlón. Visszaúton a sziklák csúnyán
összeégették a talpát. Biztosra vette, hogy mire a takaróhoz ér, zsákmánya örökre
elszelel, de a lány már újra ott ült a takaróján. Kiadósat úszhatott, haja az úszósapka
alatt is benedvesedett. Most könyökére támaszkodva feküdt a homokon, és fejét
rázogatva szárítkozott a napsütésben.
Spurgeon leült, és cirógatni kezdte a húrokat. Számtalan bulin és rendezvényen
kipróbált módszer volt ez - egyetlen árva szó nélkül, pusztán gitárhangokkal
magára vonni a kiszemelt lány figyelmét. A dolog időnként bejött, időnként nem.
Spurgeon gyanította, hogy amikor bejött, valószínűleg bármi más, szemezés,
füstkarikák vagy egy hívogatóan meggörbített ujj is megtette volna.
Hiába, az ember mindent bevet, amije van.
 A gitár félénk szókimondással, vakmerően gyermeki őszintétlenséggel
szólongatta a lányt.
Szeretnék a barátod lenni, névtelen szépség. Bátyád helyett bátyád lennék.
Higgy nekem.
A lány kibámult a hullámokra. Schopenhauer falláciáirál beszélgetnék veled.
Kitárgyalhatnánk a legjobb művészfilmeket.
Tévét néznénk egy esős délután, és én neked adnám a teasüteményem felét.
A szemlátomást meghökkent lány egy gyors pillantást vetett feléje.
A legszánalmasabb favicceiden is jókat kuncognék.
Tiszta szívből nevetnék a poénjaidon, még ha nem is érteném őket. Röpködő
ujjai alól örömteli kacagás csilingelt elő, és a lány feléje fordult ... és ... ááá ...
rámosolygott!
Szeretném megcsókolni a szórakozottan elbiggyedő afrikai ajkadat. Makacs,
körmönfont gitárszó.
Fekete virág vagy, és egyedül én találtam rád ezen a csodálatos, piszkosszürke
strandon.
A zene most már aligha volt gyermekinek nevezhető. Belesuttogott a lány
fülébe, a bőrét cirógatta.
A mosoly megfakult. Aztán a lány elfordította a fejét. Bele kell temetnem
arcomat kerek hasad barna bársonyába.
Álmomban meztelenül táncolunk, tomporod félgömbje tenyerembe simul.
A lány fölemelkedett. Takaróját össze sem hajtogatva, sietve távozott, de még
így sem tudta leplezni vagy tönkretenni csodálatos járását.
A fene ebbe a buja gitárba.
Spurgeon abbahagyta a gitározást, és ahogy felnézett, látta, hogy csúf térdek
erdeje veszi körül. Szájtátva állt takarója körül a négy izompacsirta, a kövér férfi, a
két kisgyerek és több ismeretlen.
- Azannya - lehelte a távolodó lány után.
A strandolást követő harminchat óra nem esett jól. Aznap este Spur négy
beteget készített elő műtéthez. Gyűlölte ezt a munkát. Egészen más volt a saját, ha
nem is szívtipró, de legalább ismerős képét borotválnia, mint lágyékokat és
herezacskókat, ahol mindig akadt egy alattomos anyajegy, amibe belevághatott,
egy szemtelen szemölcs, amit lenyeshetett az ember. Vagy egy pimasz kis
szőrtüsző, mely a legélesebb pengének is fittyet hány. Hétfő reggel hűségesen
segédkezett Silverstone-nak egy vakbélműtétnél, majd, mintegy jutalomként,
kivehetett egy csúnyán belobbant mandulát.
Kedd reggel nyolckor letette a szolgálatot, 1O.30-kor már a strandon volt. A
felhős, szeles időben alig néhányan lézengtek a fövenyen. Egy darabig a sirályokat
nézegette, és rengeteg újat tanult kecses aerodinamikájukról. Fél tizenkettő körül
előbújt a nap, Spur mindjárt nem fázott annyira, és mire ebéd után visszajött,
kezdett benépesülni a strand, a szél azonban nem ült el teljesen, és a lánynak
nyoma sem volt.
Délután eleinte lábszárakon lépdelt át az érzéki, barna vádlit kutatva, majd,
hogy sehol nem lelte, gyorsúszásban gyakorolta magát, később pedig szunyókált.
Időnként felriadt, ülő helyzetbe pattant, és álmos szemmel körbebámult a parton.
Végül megismerkedett egy Sonia Cohen nevű hatéves kislánnyal, és megépítették
Jeruzsálemet, homokból. A felekezetközi vállalkozást 4.07 -kor mosta el egy római
hullám. A kislány zokogva ült a víz szélén.
Spurgeon a legutolsó pillanatban indult vissza a kórházba.
Csak egy egészen gyors zuhanyzásra futotta idejéből, és amikor az osztályra ért,
fejbőre a Sonia lapátjából odahullott homoktól viszketett.
Az osztályszolgálat unalmas volt, de könnyebben elviselhető. Spur kezdett
beletörődni, hogy soha többé nem látja a lányt, és azzal vigasztalódott, hogy
úgysem lehetett olyan kívánatos, mint ahogyan emlékezett rá. Csütörtök este az a
kretén Potter, valószínűleg tévesen, vírusos fertőzést állapított meg magán, és
ágynak dőlt. Adam megkutyulta a szolgálati beosztást, minek következtében
Spurgeonnek négy órát kellett lehúznia a sürgősségi osztályon.
Amikor odaért, Meyerson unottan ült egy padon, és újságot olvasott.
- Van valami tudnivalóm, Maish?
- Minimális, doki - válaszolta a sofőr. - Egy régi, íratlan szabály van, azt tartsa
fejben. Ha beérkezik valaki; aki úgy fest, mintha bármelyik pillanatban
kipurcanhatna, azonnal vegye föl valamelyik osztályra. Akármelyikre.
- Miért?
- Csúcsidőben itt mozdulni se lehet a betegektől. Némelyiküknek sokáig kell
várakoznia. Nagyon sokáig. Ha híre megy, hogy valaki beadta a kulcsot a
sürgősségin, soknak az a legelső gondolata, hogy egy ilyen rohadt helyen bárki
nyugodtan elpatkolhat, mielőtt sorra kerül.
A hallottak alapján Spurgeon nagy hajszára számított, végül azonban csendes
négy órája volt, nyomát sem látta a lázas sürgölődésnek, amire készült. Háromszor
is elolvasta a fali hirdető egyetlen közleményét.
A SZEMÉLYZET VALAMENNYI TAGJÁNAK FIGYELMÉBE
Tárgy: hiányzó recepttömbök
Az intézeti gyógyszertár értesülése szerint az utóbbi két hétben több klinika
jelezte recepttömbök eltűnését. Nyáron a barbiturát- és amfetaminkészletek
leltározásakor is hiányra derült fény. Tekintettel a mind súlyosbodó
kábítószer-problémára, a személyzet valamennyi tagját fokozottan kérjük, ne
hagyjanak recepttömböket vagy gyógyszereket olyan helyeken, ahol illetéktelen
kezekbe kerülhetnek.
dr. Emmanuel Brodsky, főgyógyszerész
Kora este Maish behozott egy alkoholista nőt, aki cseppet sem meggyőzően
bizonygatta, hogy legurult a lépcsőn, attól csurom véraláfutás. Spurgeon biztosra
vette, hogy valaki - a férj, egy alkalmi szerető? - alaposan eltángálhatta. Bár a
röntgen nem mutatott csonttörést, Spur hazabocsátás előtt meg akarta nézetni a nőt
az egyik alorvossal. Adam éjszakai ügyeletet adott Woodboroughban. Meomartino,
amikor végül előkerült, azzal engedte útjára az asszonyt, hogy vegyen egy jó forró
fürdőt. Pontosan ezt javasolta volna maga is húsz perccel korábban, gondolta
Spurgeon, a kórházi szabályok idiotizmusán füstölögve.
Kevéssel tíz után beállított egy Sampson nevű színes házaspár. Négyéves,
sikoltozó gyermekük összeszabdalt tenyeréből csöpögött a vér. Spurgeon
kihúzkodta a szilánkokat, azután fél tucat öltéssel összevarrta a sebet. A kisfiú egy
orvosságos üveget markolva leesett a fürdőszobai mosdóról.
- Mi volt az üvegben?
Az asszony behunyta a szemét. - Ki tuggya azt? Régi patikaszer. Vöröses.
Nagyon rég megvót.
- Szerencséjük, hogy nem kóstolta meg. Bele is halhatott volna.
A pár úgy rázta a fejét, mintha valami idegen nyelven beszélne hozzájuk.
Micsoda népség, gondolta Spurgeon.
Annyit tehetett, hogy ellátta őket egy kis üveg ipekakuánával, remélve, hogy ha
legközelebb a fiúcska lenyel bármi mérgező, de nem korrozív gyógyszert, eszükbe
jut majd beadni a hánytatót, miközben az orvosra várnak.
Ha hívnak orvost egyáltalán, gondolta.
Éjfél után egy rendőrségi járőrautó behozta a sokkhatás ellenére is dühödten
tiltakozó Mrs. Therese Donnellyt.
- Van egy találós kérdésem. Hogy lesz angol az írből?
- Passz - mondta Spurgeon.
- Rendőrmundért adnak rá. - Az asszony mellett álló rendőr gondosan
szenvtelenre igazította vonásait.
Mrs. Donnelly hetvenegy éves volt. Fának hajtott az autójával. Ütközéskor
beverte a fejét, de ragaszkodott hozzá, hogy kutya baja. Ez mindössze a harmadik
baleset harmincnyolc esztendős hölgyvezetői gyakorlatában, hangsúlyozta.
- Tudják, a másik kettő is csak icipici koccanás volt, ráadásul egyiket sem én
okoztam. A férfiakból azonnal kibújik a vadállat, ha volán mögé ülnek. - A
méltatlankodó fújtatásba enyhe alkoholszag vegyült.
- Nekem is van egy kérdésem a maga számára - szólalt meg Spurgeon, eszébe
idézve az évekkel korábban olvasott s azóta nyilván a tűzre került viccgyűjtemény
egyik sorát. - Két vízihulla úszik a folyóban. Mi az?
A rendőr is, az idős hölgy is buzgón törte a fejét, de szólni egyik sem szólt egy
szót sem.
- Holtverseny.
Mrs. Donnelly elragadtatottan felsikoltott. - A nők ülve, a férfiak állva, a
kutyák három lábon csinálják?
Spurgeon és a rendőr titkos szövetséget megpecsételve vigyorogtak össze az
idős asszony feje fölött.
- Nem az, amire maguk gondolnak a piszkos fantáziájukkal. A kéznyújtás.
Aggkori szenilitás?, tűnődött Spurgeon. Az asszony ahhoz mindenesetre eléggé
összeszedett volt, hogy - teljesen normális reakcióként - csípős hangon
végigméltatlankodja a vizsgálatot. .
Spurgeon röntgenképeket kért a koponyáról, és éppen a még nedves
felvételeket tanulmányozta, amikor az asszony fia beállított. A húsos képű Arthur
Donnelly láthatólag nagyon aggódott.
- Minden rendben?
A felvételeken törésnek nyoma sem volt. - Úgy tűnik, De azt hiszem, nem a
legbölcsebb dolog kormány mögé engedni az ő korában.
- Tudom, tudom. De hát imád vezetni. Mióta apám itthagyott bennünket, ez az
egyetlen szórakozása: Beül a kocsiba, és átrándul a barátnőihez. Hármasban
bridzseznek, bekapnak egy kupica kontyalávalót.
Vagy kettőt, gondolta Spurgeon. - Úgy tűnik, az édesanyján egy karcolás sem
esett - szólalt meg aztán. - Figyelembe véve azonban, hogy hetvenegy éves, azt
hiszem, célszerű lenne bent tartanunk megfigyelésre holnap reggelig.
Mrs. Donnelly arcvonásai kávé dermedtek. - Ki az abszolút idióta? - kérdezte.
- Feladom - mondta Spurgeon tehetetlenül.
- Aki képtelen felfogni, hogy ilyen hercehurca után a saját ágyamban a helyem.
- Nézze, mi ismerjük a kórházat - szólalt meg a fia. - A bátyám, Vinnie -
nyilván hallotta már Vincent X. Donnelly képviselő nevét?
- Nem - mondta Spurgeon.
Donnelly ingerült képet vágott. - Nos, a bátyám az igazgatótanács tagja, és
biztos vagyok benne, hogy nem örülne, ha édesanyánk itt töltené az éjszakát.
- Az édesanyja semminek nem látná szükségét idebent, Mr. Donnelly - mondta
Spurgeon.
- Teszek rá. Nem kell bemutatni a helyet. Nem egy leányálom. Maguknak meg
az én édesanyám pátyolgatása nélkül is épp elég a gondjuk. Legyen jó fiú, és
engedje haza a saját ágyikójába. Majd kihívjuk dr. Francis Delahantyt, aki már
harminc éve ismeri. Ápolónőket is fogadunk, ha kell. Ameddig csak szükségesnek
látja.
Spurgeon felhívta Meomartinót, aki türelmetlenül hallgatta vázlatos
beszámolóját.
- Éppen egy szívleállásos esetet tartok megfigyelés alatt, többek között - szólalt
meg Meomartino. - Ráadásul ma még szemhunyást se aludtam. Igazán kellek
odalent?
A kérdéssel, ha csak közvetve is, bizalmat szavazott Spurgeonnek, aki kapva
kapott az alkalmon. - Boldogulok egyedül is - mondta. Miközben hazabocsátotta az
idős aszszonyt, kezdte magát orvosnak érezni.
Az éjszaka hátralevő része csendesen telt. Spurgeon elvégezte kései körútját,
gyógyszert adott ki, kötéseket cserélt, jó éjszakát kívánt a kísérteties, öreg
épületnek, és reggelig még három óra háborítatlan pihenésben is része volt. Műszak
végeztével saját ágyában folytatta az alvást, s délben kelt fel.
Az étterem felé ballagott, hogy megebédeljen, amikor szinte két lépés között
meggondolta magát, és anélkül, hogy felment volna a strandholmijáért, kisétált a
kórházból, és a Revere Beachre hajtott.
Sonia Cohennek nyomát se látta, a lány viszont ott feküdt, ahol először
meglátta, és őt figyelte, ahogy homokkal teli szarvasbőr cipőjében feléje igyekezett.
Egy pillanatra mintha leplezetlen öröm villant volna a barna szempárban, aztán
a lány úgy nézett rá, mintha most látná először.
- Leülhetek?
- Nem - mondta a lány.
Spur a néma hódolat sziklás szigetére battyogott homokos cipőjében, ahol első
nap a takaróját szétterítette. Amikor leült, a sziklák szinte sütöttek a nadrágján át.
És csak várt idétlenül, a lányt figyelve. Forrón tűzött a nap.
A lány igyekezett úgy viselkedni, mintha egyedül volna a parton. Időnként
felállt, céltalan kecsességgel besétált a vízbe, őszintének és zavartalannak tetsző
örömmel úszott egyet, s aztán visszatelepedett az aranyló hőségben kiterített öreg
katonai takaróra.
Az a fajta kora őszi kánikula volt, amely időnként egyenesen a trópusokról
érkezik New Englandbe. Spurgeon ücsörgött a verőfényben, és érezte, hogy bőre
pórusain át csörgedező verejték átáztatja rövidre nyírt göndör haját, esőcseppekként
végiggörög arcán, és testéhez tapasztja nyirkos ruháját.
Az ebédet is kihagyta. Három órára olyan érzése támadt, mintha a nap izzása
pillekönnyű salakkockává égette volna a fejét. Szemét saját sója marta. Ha
kinyitotta, három lányt látott, akik bűbájos modem tánckarként, kecses
összhangban libbentek erre-arra. Átmeneti szemizombénulás, mondta magában,
miközben a szemmozgató izmokat általában jellemző csodálatos hatékonyságon
tűnődött.
Kevéssel fél négy után a lány feladta, és ugyanúgy kereket oldott, mint először.
Ezúttal azonban Spurgeon nem hagyta lerázni magát, követte az öltözőkig.
Amikor a lány, sárga pamutruhában, hóna alatt a takaróval és a fürdőholmijával
előjött, odament hozzá.
- Nézze - szólalt meg a lány.
Spurgeon látta rajta, hogy fél.
- Kérem - mondta. - Nem vagyok sem perverz, sem strici, sem más hasonló.
Spurgeon Robinsonnak hívnak. Különlegesen, sőt már-már idétlen ül tisztelettudó
vagyok, de nem merem megkockáztatni, hogy esetleg soha többé ne találkozzunk.
Itt meg nincs senki, aki bemutathatna egymásnak.
A lány elindult. - Kijön holnap? - kérdezte Spurgeon, és a nyomába szegődött.
Nem válaszolt.
- Legalább a nevét árulja el.
- Nem az vagyok, akit maga keres - mondta a lány. Megállt és szembefordult
vele, és Spurgeonnek kedvére volt a tekintetéből sugárzó engesztelhetetlen
megvetés. - Maga csak valami könnyűvérű nőcskére vágyik, hogy kis színt vigyen
egy unalmas tengerparti délutánba. Nálam rossz helyen kereskedik, miszter.
Máshol kell próbálkoznia.
Legközelebb csak a magasvasút lépcsőjének tövéből nézett hátra.
- Legalább a nevét mondja meg. Legyen szíves - kérlelte Spurgeon halkan.
- Dorothy Williams.
Nem volt igazán tisztelettudó viselkedés, ahogy ott állt és a meredek lépcsőn
felkaptató lányt bámulta, de csak akkor tudott másfelé nézni, amikor a lány érmét
dobott a forgókerékbe, és eltűnt az állomás épületében.
Aztán döngő léptű sárkány, robogva érkező szerelvény takarta ki a fenti fényt,
és amikor a vonat elment, Spurgeon is követte példáját.
Változatlanul hétágra sütött a nap, erejét azonban, semmi kétség, végleg
elvesztette. Spurgeon azért mégis fürdőnadrágot vett, és amikor kiért a strandra,
valahogy meg sem lepődött, hogy a lányt ott találja. Félénken üdvözölték egymást,
és a lány egy szóval sem tiltakozott, amikor takaróját közvetlenül az övé mellé
terítette le, oda, ahol a legfinomabb volt a homok.
Beszélgettek.
- Majd' kinéztem a szememet a héten.
- Nem jöhettem az iskolától. Tegnap volt az első szabad napom.
- Még tanulsz?
- Gimnáziumi tanár vagyok. Bevezetés a képzőművészetekbe. Hát te? Zenész?
Spurgeon, aki rájött, hogy tulajdonképpen nem is hazudik akkorát, és egyelőre
nem akart jobban kitárulkozni, viszont mindenre kíváncsi volt a lánnyal
kapcsolatban, rábólintott. - Festesz, szobrászkodsz vagy agyagból csinálsz
dolgokat?
A lány bólintott.
- Akkor most melyiket? - firtatta Spurgeon. - Úgy értem, melyikben vagy
igazán otthon?
- Mindegyikben tűrhető vagyok, de egyikben se túl jó.
Ezért tanítok. Ha igazán tehetséges volnék, ha úgy értenék valamihez, mint te a
zenéhez, állandóan csak azzal akarnék foglalkozni.
Spurgeon mosolyogva ingatta a fejét. - Tipikus műkedvelő szöveg. "Ti,
rettentően tehetségesek, feszüljetek föl az alkotás keresztjére, mi pedig, kevésbé
szerencsés földi halandók majd páholyból figyeljük viaskodástokat."
- Nincs jogod képmutatással vádolni.
Spurgeon még a nemtetszését is tetszetősnek találta. - Eszem ágában sincs
ilyesmit tenni. De te elsőre se tűntél túl kalandvágyónak.
- Csak begyöpösödött vénlánynak.
- Jézusom, dehogy. Semmi ilyesmit nem mondtam.
- Vénnek éppenséggel tényleg vén vagyok - ismerte el a lány.
- Azaz?
- Tavaly novemberben töltöttem be a huszonnégyet.
Spurgeon nagyot nézett; alig egy évvel fiatalabb, mint ő. - És eldöntötted, hogy
kész, passz, túl fonnyadt vagy a férjhez menéshez?
- Ó, ennek semmi köze a férjhez menéshez. Ez egyfajta világnézet. Kezdek
iszonyúan konzervatív lenni.
- Egy színes fiatalnak nincs joga konzervatívnak lenni.
- Te radikálisan állsz a dolgokhoz, úgy értem, a politikában?
- Dorothy, én fekete vagyok - mondta Spurgeon. Először szólította
keresztnevén a lányt; vagy ez, vagy maga a válasz tehette, mindenesetre Dorothy
kifejezetten elégedettnek tűnt.
Spurgeon homokvárépítésbe kezdett, a lány pedig letérdelt, és lyukat ásott a
fövenybe, hogy nyirkos homokot bányászhassanak elő. Aztán tekintetét Spurgeonre
függesztve egy arcot mintázott meg. Spurgeonből kiszállt az erő a nedves homokot
simogató hosszú, karcsú ujjak láttán. A tehetség dolgában alighanem igaza volt,
gondolta, miközben szemügyre vette a nem is hasonlító homokábrázatot.
Végül, amikor mindketten fülig homokosak voltak, a lány se szó, se beszéd
felpattant, és beszaladt a vízbe. Spurgeon a nyomába eredt a fagyos szélben, és
megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a víz meleg selyemként bugyolálja be testét a
hűvösebb levegő után. A lány toronyiránt tempózott kifelé, és ő hűségesen
csapkodva evickélt utána. Éppen fel kellett volna adja, amikor Dorothy megfordult.
Egy ideig helyben tapodták a vizet, testük kis híján összeért, de nem érintkezett. -
Tiszta úszófenomén vagy - lihegte Spurgeon. Éles mellkasi fájdalom.
- Tóparton lakunk. Sokat vagyok vízben.
- Én tizenhat voltam, amikor megtanultam úszni, a Riviérán. - Látta, hogy a
lány azt hiszi, ugratja. - Komolyan. - Mit kerestél a Riviérán?
- Apámat soha nem ismertem. Tengerész volt, tankhajókon. Tizenkét éves
koromban anyám újra férjhez ment, egy irtó jó fejhez. Calvin bácsihoz. Amikor a
vér szerinti apámról kérdezősködtem, mindig csak annyit mondtak, hogy már nem
él. Úgyhogy a nyáron, mikor betöltöttem a tizenhatot, úgy döntöttem, megnézem
magamnak a világot, ahogy ő láthatta annak idején. Ma már ostobaságnak tűnik, de
akkor nyilván arra gondoltam, a nyomára akadhatnék valahogy. Vagy legalább
jobban megérthetném.
 Dorothy szinte mozdulatlan testtel taposta a vizet, a fehér fürdőruha teljesen
alámerült, a bársonyos, barna vállak meztelennek és végtelenül kívánatosnak tűntek
a felszín fölött. - Nem tűnik ostobaságnak - jegyezte meg. Telt, rózsaszínű felső
ajkán finom fehér sópárlat ütközött ki. Spurgeon legszívesebben lenyalta volna,
aztán mégis inkább csak nedves hüvelykjével simított végig a lány orra alatt.
- Só - magyarázta a hátrahúzódó lánynak. - Na, lényeg a lényeg, egy tankerre se
vettek fel, aminek csak örülhettem. Viszont tizennyolcnak hazudtam magam, és
zongoristának álltam az ile de France-ra. Első éjjel Le Havre-ban sűrű köd ülte meg
a tengert, az utcákon ténferegtem, elhajtottam a kurvákat, és próbáltam beleélni
magamat, hogy sokkal öregebb és keményebb fickó vagyok, és feleség meg egy
fiúcska vár az Államokban, de persze nem jött össze. Képtelen voltam az apám
bőrébe képzelni magamat.
- Atyavilág. Ez a legszomorúbb történet, amit hallottam. Spurgeon úgy döntött,
kiaknázza a hirtelen ellágyulást, és mint valami párjának udvarló, totyakos rozmár,
közelebb nyomakodott, hogy megcsókolja. A lány már húzódott volna hátra, de
aztán meggondolta magát, és kezét a fiú vállára téve puha, tengerízű csókot
nyomott az ajkára. Szenvedély szemernyi sem volt benne, gyengédség azonban
annál több.
- Sokkal szomorúbbakat is tudok - mondta Spurgeon, és újra Dorothy után
nyúlt, mire az kimutatta apró fogait, és páros lábbal eIrúgta magát a tolakodó
mellkasról. A rúgás nem volt túlságosan erős, de Spurgeon így is alámerült, és
jókorát nyelt az óceán vizéből, és amikor kiköhögte magát, megállapodtak, hogy
ideje kimenniük.
Amikor libabőrös testtel, vacogva partot értek, Spurgeon felajánlotta, hogy
szárazra dörgöli, amit a lány persze elutasított, majd futásnak eredt a parton, hogy
felmelegedjen. Spurgeon egykettőre rájött, hogy ez még annál is nagyobb
gyönyörűség, mint gyaloglás közben a nyomába szegődni. A futkározásnak
sajnálatosan hamar vége lett, és visszamentek a takarókhoz, ahol a lány
ínycsiklandó ebédet varázsolt elő a Spurgeon által kézimunkás tarisznyának vélt
táskából. - Nem mondtad el, hogy tanultál meg úszni - szólalt meg.
- Ó. - Spurgeon lenyelt egy falat tonhalsalátás rozskenyeret. - Egész nyáron
ugyanazon az útvonalon hajókáztam, Manhattan, Southampton, Le Havre, aztán két
nap pihi, s vissza. Úri ladik volt, gyűlt a pénzem szépen, de nem láttam semmit,
csak vizet. Ahhoz is gyáva voltam, hogy felüljek az éjszakai hajójáratra, és
szétnézzek Párizsban. Aztán, épp ilyen tájban, mint most, a hajó egyhetes
karbantartásra kötött ki Le Havre-ban.
- Volt ott egy Dusseault nevű fickó, a segédraktáros. A feleségének butikja volt
Cannes-ban. Felajánlotta, hogy magával visz, ha feleúton vezetem a Peugeot-ját.
Harmincórás autóút. Aztán mindennap üldögéltem a strandon, és bámultam a
bikiniket, míg ő a feleségével hancúrozott. Végül szabályosan örökbe fogadott egy
csapat francia tini. Az egyik kis csaj tanított meg úszni, három nap alatt.
- Lefeküdtél vele? - kérdezte Dorothy rövid hallgatás után.
- Fehér lány volt. Akkoriban még nagyon elevenen éltek bennem az Amsterdam
sugárúton látottak. Inkább vonat alá ugrottam volna.
- És most?
- Most? - A kis francia csitri éveken át vágyálmai főszereplője volt. Spurgeon
újra és újra feltette magának a kérdést: mi lett volna, ha Cannes-ban marad, ha
igazán összemelegszik a lánnyal, udvarol neki, feleségül veszi... ha gyökeret ver
Európában. A kihagyott lehetőség néha fájó vágyakozással és önsajnálattal töltötte
el. Többnyire mégis oda lyukadt ki, hogy valószínűleg katasztrofális vége lett volna
a dolognak. Az ennivaló fiatal lány házsártos feleséggé savanyodik, az emberek
visszanyerik színlátásukat, a kígyó utat talál az Édenkertbe. - Most már... Hallod,
piszok sokat tudsz kérdezni - nyögte ki végül.
Vacsorázni hívta a lányt, sikertelenül. - Várnak a szüleim. - Akkor legalább
hadd vigyelek haza.
- Túl messze van - tiltakozott a lány, de Spurgeon nem engedett. A lány nagyot
nevetett a mikrobusz láttán. - Te nem is zenész, hanem teherfuvarozó vagy.
- Egy zenekarvezetőnek is bőven van mit fuvaroznia. A basszusgitárost, a
fúvósokat, az énekest meg a dobost például.
Dorothy hallgatott. - Mi baj?
- Semmi - válaszolta.
- Riadtnak tűnsz.
- Honnan tudjam, ki vagy egyáltalán? - fakadt ki a lány. -
Egy férfi, akinek megengedtem, hogy felszedjen a strandon. Lehetnél
kábítószer-kereskedő is. Vagy még rosszabb.
Spurgeonből kirobbant a nevetés. - Kolduló barát vagyok.
Egy lakatlan szigetre szöktetlek, és hibiszkuszvirágot tűzök a hajadba. - Ott
helyben kitálalt volna az orvosegyetemről. ha nem érzi annyira jól magát, és
természetes vidámsága nem oszlatja el a lány aggodalmait. Dorothy hangulata
megváltozott: egyszerre bőbeszédű, majdhogynem szertelen lett. Spurgeon odáig
volt, hogy vele lehet, és alig vette észre, máris le kellett térnie Volkswagenével a
Massachusetts autópályáról egy Natick nevű helynél. A napszítta zsindelytetős,
kínosan rendben tartott ház alig pár percre volt a fizető autópályától, amúgy
színfehér környéken. Az anya vékony, inas testű asszony volt, élesen metszett
vonásaiban egy rég elfeledett fehér erőszaktétel emléke. Az apa csendes, barna
férfi, akiről lerítt, hogy üres óráiban füvet nyír, élő sövényt metsz, és aggodalmas
pillantásokkal méregeti a közeli angolszász és sémita gyepeket és sövényeket.
A szülők tétován ráztak kezet, de szemlátomást örültek, hogy lányuk végre
hazahozott magával valakit. Egy háromévesforma, Marion nevű kislány is volt ott,
a haja csigás, fekete, bőre, akár a tejeskávé. Spurgeon azon kapta magát, hogy
akaratlanul is egybeveti a két, egymás másolatának tűnő arcot.
Leányanya, gondolta lesújtva.
Mrs. Williamsnek finoman hangolt természetes ráérzőképessége volt. -
Csipetnek hívjuk - szólalt meg. - Tudja, merthogy olyan kicsi. A kisebbik lányomé,
Janeté.
Spurt a ház mögötti lugas mély árnyékában ültették le. A levegőben szőlőillat
és milliós szúnyogfelhő. Miközben Spurgeon csapkodott, Mr. Williams kitöltötte a
sört, melynek elkészítésében maga is részt vett.
- Meós vagyok. Mintát veszek a termékből a gyártási folyamat közben. Kémiai
és bakteriológiai próbákat csinálok minden egyes főzeten. - Söprögetéssel kezdte a
főzdében. aztán hat évig sört fuvarozott, taglalta, miközben felesége és lánya
szemlátomást hosszú gyakorlatnak köszönhető türelemmel hallgattak. Egész sereg
alkalmassági vizsgán kellett átesnie, hogy a beosztást megkapja. És aztán a lényeg:
- Három fehér orra előtt!
- Csodálatos - hagyta helyben Spurgeon.
- Az a csodálatos, hogy tanulhat az ember - vágta rá Mr. Williams. - Épp ezért
örülök annyira, hogy Dorothyból tanárnő lett, s így mindent megtehet a nála
fiatalabbakért. - Félrebillentette a fejét. - És maga miben jeleskedik, fiam, ha
szabad kérdeznem?
Egyszerre szólaltak meg Dorothyval.
- Zenész.
- Orvos vagyok.
A szülők szemlátomást meglepődtek. - Orvos vagyok - ismételte Spurgeon. -
Szigorló medikusként dolgozom a Suffolk Megyei Közkórház sebészetén.
Az összes szem rászegeződött. Mr. és Mrs. Williams tekintetében áhítatot, a
lányéban viszolygást látott.
- Mit szólna egy kis szárnyaspástétomhoz? - szólalt meg Mrs. Williams, és
lesimította kötényét. Spurgeonnek kedvére volt a dúsan párálló, ropogós kérgű
pástétom, melybe több sovány tyúkhúst tettek, mint zöldséget. A köret zsenge
tökből és parányi főtt krumplikból állt, nyilván saját termés a ház mögötti hatalmas
konyhakertből, gondolta. Édességként rebarbarás almaszósz került elő a hűtőből,
jeges teával öblítették le. Míg a hölgyek leszedték az asztalt, Mr. Williams öreg és
karcos, de nagyon érdekes Caruso-lemezeket játszott Spurnek.
- Üveget lehetne vágni a hangjával - jegyezte meg. - Pár éve, mikor még nem a
minőségellenőrzésen dolgoztam, hétvégenként alkalmi munkával kerestem egy-két
dollárt. Egyik szombat reggel garázst takarítottam Framinghamben, amikor
megjelent egy ilyen puccos nagysága, és egy csomó Caruso-lemezt dobott a
kukába.
- Nagysád - szóltam oda neki. - A saját kultúrájának egy darabját hajítja ki. -
Nem szólt semmit, csak csúnyán rám nézett. Én mindenesetre bepakoltam a kocsim
hátsó ülésére az egészet.
Miközben a régen halott, pompásan szárnyaló hangban gyönyörködtek, a
pihekönnyű kislányt a térdén lovagoltató Spurgeon hallotta, hogy odakint a
konyhában kézzel mosogatják az edényeket. Caruso után végigböngészte a
lemezeket, hátha akad egy kis dixi vagy valami progresszív, de semmi
érdemlegeset nem talált. A nappaliban ütött-kopott, átfestett pianínó állt.
Ezerévesnek tűnt, de amikor Spurgeon leütött rajta néhány billentyűt, kiderült,
hogy tökéletesen fel van hangolva. - Ki játszik a családból?
- Dorothy vett néhány leckét.
Éppen visszatértek a hölgyek a mosogatásból. - Egész pontosan nyolc leckét
vettem eddig. Tudok három gyermekdalt elejétől a végéig, és egy halom részletet.
Spurgeon viszont úgy játszik, mint egy igazi profi - árulkodott Dorothy.
- Ó, ugye játszik nekünk néhány zsoltárt - kérlelte Mrs. Williams.
A fenébe, mérgelődött Spurgeon, aztán leült a forgatható zongoraszékre, és
eljátszotta a "Lopva távozz"-t, a "Szállj alá, Mózes"-t, a "Százados sziklák"-at, a
"Vén, kopott kereszt" -et és a "Uram, micsoda reggel" -t. Az egész családban nem
volt egy valamirevaló énekhang, Dorothy apjának kornyikálása pedig méltó
büntetés lett volna a négerek született ritmus érzékéről papoló fehéreknek. De
Spurgeon a lány énekét hallgatta, nem is annyira a hivatásosok vájt fülével, hanem
mint mikor egyik ember a másikra figyel. És az érzelemteli, vékonyka nádsíphang
hallatán lassan úgy érezte magát, mint a hal, mely addig pedzette a csalit, míg
torkán akadt a horog.
A család melegen dicsérte játékát, ó pedig az orra alatt eldörmögött
hazugságokban méltatta éneküket, és aztán a szülők elmentek kávét főzni és ágyba
dugni a kislányt. Amint kettesben maradtak, Dorothy úgy bánt vele, mintha látni se
bírná.
- Miért kellett hazudnod?
- Nem hazudtam.
- Azt mondtad nekik, hogy orvos vagy.
- Az is vagyok.
- Nekem zenészt mondtál.
- Ez sem hazugság. Mielőtt orvos lettem, zenészként dolgoztam, most viszont
orvos vagyok.
- Nem hiszek neked.
- A te bajod.
Visszajött az apja, aztán az anyja is egy tálcával, kávéztak és banánkenyeret
ettek hozzá. Spurgeon látta, hogy odakint besötétedett, és megjegyezte, hogy
hamarosan mennie kell. - Szokott templomba járni? - kérdezte Mrs. Williams.
- Nem, asszonyom. Azt hiszem, az elmúlt öt évben jó, ha hatszor voltam.
Az asszony kis ideig egy szót sem szólt. - Nagyra értékelem az őszinteségét -
szólalt meg végül. - És hova jár, amikor mégis elmegy?
- Édesanyám metodista - mondta Spurgeon.
- Mi unitáriusok vagyunk. Ha gondolja, elkísérhetne bennünket holnap reggel.
- Azt hallottam valahol, hogy az unitáriusok három dologban hisznek. Az Atya
mindenhatóságában, az emberek testvériségében és a bostoni szomszédságban.
Henry Williams hátravetett fejjel nyerítette világgá féktelen jókedvét, Spurgeon
azonban észrevette, milyen szorosan préseli össze ajkát Mrs. Williams, és rájött,
hogy ostobán viselkedett. - Most és jövő vasárnap ügyelek a kórházban, de a rá
következő héten nagyon szívesen ott ülnék Dorothy mellett, ha még érvényes a
meghívás.
Mindkét szülő a lány felé fordult.
- Nem járok templomba mostanában - mondta a lány tisztán, tagoltan. -
Átpártoltam a Bostoni Tizenegyes Mecsethez.
- Mohamedán vagy?
- Dehogy - szólt közbe Mrs. Williams. - Csak nagyon érdekesnek találja a
mozgalmukat.
- Megvannak az előnyei annak a hitnek is - jegyezte meg Henry Williams
feszengve. - Abban nincs vita.
Spurgeon megköszönte a vendéglátást, elbúcsúzott, és kifelé indult. A lány
kikísérte a verandáig.
- Kedvelem a szüleidet - mondta Spur.
A lány a bejárati ajtónak támaszkodott, és lehunyta a szemét. - A szüleim
olyanok, mint Tamás bátya meg az ő vénecske oldalbordája. Te pedig - folytatta, és
kinyitotta a szemét, és egyenesen rászegezte. - Te pedig a tenyeredből eteted őket,
mint valami szemfényvesztő. Nekem azt mondod, hogy ez és ez vagy, aztán
idejössz, és megint mást mondasz.
- Gyere ki velem a tengerpartra a jövő hét végén.
- Nem.
- Gyönyörű lánynak tartalak. De könyörögni nem fogok.
Kösz a meghívást.
A kiáltás a kertkapunál érte utol. - Spurgeon.
A lány szeme fehérje meg-megcsillant a szőlővel befuttatott veranda sötétjében.
- Én sem vagyok könyörgős fajta. De gyere ide ebéd előtt, és hozz magaddal egy
vastag pulóvert. Kimegyünk sétálni. - Elmosolyodott. - Ma is majd' lefagyott a
sejhajom, míg azon a piszok parton vártalak.
A kórházban minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta. A levegő még mindig a
beteg nincstelenség súlyos, komor szagával volt terhes. Spurgeon hirtelen ötlettől
vezérelve már a negyediken kiszállt a recsegő-ropogó felvonóból, és benézett az
osztályra. Mióta Pottert és a személyzet több más tagját, köztük néhány nővért is
Coxsackie-vírus döntötte le a lábáról, munkaerőhiánnyal küzdöttek.
 - Kérem - mondta egy hang. A vénséges vén lengyel anyóka feküdt egy
elfüggönyzött ágyon. Pálcikaszerű végtagjait felfekvések borították, saját piszkának
bűzében haldoklott lassan. Spurgeon gyengéden megtisztogatta, lemosdatta,
beadott neki másfél tablettányi bódulatot, igazított a katéterén, aztán gyorsabbra
állította az infúziót, és abban a reményben hagyta magára, hogy talán valamivel
kényelmesebben haldoklik, mint eddig.
Amikor a felvonóhoz menet elhaladt Silverstone irodája előtt, kinyílt az ajtó. -
Spurgeon.
- Szevasz, nagyfőnök.
- Gyere be, légy szíves.
Újra jól érezte magát, a virágzó szépségű fiatal nő képe máris kiszorította
agyából a sorvatag öregasszonyét. - Mi az ábra, picinyem?
- Elláttál bizonyos Mrs. Therese Donnellyt egyik este a sürgősségin?
A csavaros eszű öreg hölgy. Spur parányi aggodalombogot érzett a mellében. -
Hogyne, persze. Emlékszem az esetre.
- Hat órával ezelőtt visszahozták a kórházba.
A csomó egyre nagyobb, szorosabb. - Gondolod, hogy be kéne ugorjak hozzá,
megnézni, mi újság?
Adam rezzenéstelen szemmel meredt rá. - Mindkettőnknek hasznára lehet, ha
reggel odakéredzkedünk a bonc asztal mellé, s megnézzük, mi újság - mondta.
7
Adam Silverstone
Adam Silverstone tisztelte-becsülte, de igen kevéssé irigyelte a patológusokat.
Épp eleget látott létfontosságú munkájukból, hogy tudja, egy tudós felkészültségére
és egy nyomozó szimatára van hozzá szükség, mégsem fért a fejébe, hogyan
választhat valaki élethivatásul ilyesmit, amikor gyógyítással is foglalkozhatna.
Annyi idő elteltével sem bírta megszeretni a boncolásokat. Az emberi test,
ahogy a sebészek ismerik, különleges epidermális huzatba burkolt, hús-vér gépezet,
sokszorosan összetett folyamatok nyüzsgő színtere. A nedvek és rostok tömkelege,
a lenyűgözően bonyolult felépítésű, csodálatos anyag élettől és állandó változástól
lüktet. Vegyi anyagok lépnek kémiai reakcióba enzimekkel; sejtek, szövetek
újulnak meg, időnként botrányos eredménnyel; izmok mozgatnak emelőkarokat. és
végtagok mozdulnak el gömbcsuklókon; szivattyúk és szelepek, szűrők,
hengerfejek, hatalmas számítógép elektronikájánál összetettebb
idegpálya-hálózatok, és mindez rendületlenül működik, miközben az orvos
megjósolni igyekszik a bonyolult szervezet egészének igényeit.
A patológus ezzel szemben bomlásnak indult szerveket tanulmányoz,
melyekben semmi nem működik.
Dr. Sack koffeinéhségtől morcosan érkezett meg. - Hát magát mi hozta ide? -
üdvözölte Adamet. - Tudásszomj? Nem is a maga betege volt, vagy igen? - ANYA
feliratú, csorba, zöld bögrében készítette el kávéját.
- Nem, de az én cselédkönyvesem látta el. Dr. Sack helyeslőn mordult.
Adam és Spurgeon lekísérték a fehér csempés boncterembe a kávéja utolját
szürcsölgető patológust. Mrs. Donnelly testét már kiterítették az asztalon. A
bonceszközök előkészítve vártak sorukra.
Adam elismerő tekintettel nézett körbe. - Nem akármilyen segédje lehet -
jegyezte meg.
- Nem ám - mondta dr. Sack. - Tizenegy éve van mellettem. De mit tud maga a
boncsegédekről?
- Az voltam magam is, egyetem alatt. A pittsburghi halottkémnél.
- Jerry Lobsenz segédje volt? Jerry jó barátom volt, isten nyugosztalja.
- Nekem is - mondta Silverstone.
Dr. Sack nem kapkodta el. A helyiség egyetlen székében ülve lassan és
gondosan áttanulmányozta az esettörténetet.
Végül felállt a székről, a holttesthez lépett. Két kezébe fogta a fejet, s
jobbra-balra csavargatta. - Robinson doktor szólalt meg aztán. - Jöjjön ide, kérem.
Adammel a nyomában Spurgeon odament az asztalhoz.
Dr. Sack újra megmozgatta a fejet. Az idős nő holtában is makacsul tagadott
valamit. - Hallja?
- Igen - mondta Spurgeon.
A könyökénél álló Adam is hallotta a halk, súrlódó neszt. - Mi az?
- Mindjárt biztosra is megmondhatjuk - felelte dr. Sack.
- Segítsenek hasra fordítani. Ha minden igaz, a letört fognyúlvány csinálja s
magyarázta Spurgeonnek. - Röviden, szegény öreg teremtés nyakát szegte, amikor
az autóbalesetnél beverte a fejét.
- De hiszen még csak fájdalmai se voltak, amikor megvizsgáltam - mondta
Spurgeon. - Teljesen fájdalommentes volt.
Dr. Sack vállat vont. - Nem feltétlenül jár fájdalommal.
Az öreg, törékeny csontok nagyon könnyen elroppannak. A fognyúlvány
egészen kis csontképlet a második gerinccsigolyán. Az asszony fia szerint tegnap
este Mrs. Donnelly még kiválóan érezte magát, mi több, alig egy órával a halála
előtt jóízűen bevacsorázott. Ágyban feküdt, a háta három párnával fölpolcolva.
Egyszer aztán lecsúszott a párnákról, és meglehetősen hirtelen mozdulattal
tornászta vissza magát. Valószínűleg a rázkódás, illetve a fej részleges elfordulása
következtében fúródott a gerincvelőbe a letört csigolyanyúlvány, azonnali halált
idézve elő.
A patológus gyakorlott mozdulattal hasította végig a tarkó vörös izomnyalábjait
és a fehéres ínszalagokat, hogy a nyakcsigolyák dudoraihoz férjen. - Látja a
gerincvelői burkot, Robinson doktor?
Spurgeon bólintott.
 - Akárcsak az agyvelőt burkoló hártya - mondta Sack, és gumikesztyűs ujja
hegyével meg a szikével szétfeszítette a vágást, közszemlére téve a gyilkos
csonttövis által elroncsolt gerincvelőt.
- Na kérem - mondta vidoran. - Robinson doktor, a nyakcsigolyákról ugyebár
nem kért röntgenfelvételt?
- Nem.
Dr. Sack csücsörített, majd szélesen elvigyorodott. - Megjósolom, hogy
legközelebb fog.
- Igen, uram - mondta Spurgeon.
- Fordítsuk vissza - szólalt meg dr. Sack. Silverstone-ra nézett. - Lássuk, mit
tanult az öreg Jerrytől - mondta aztán. - Fejezze be helyettem, legyen szíves.
Adam tétovázás nélkül elvette tőle a szikét, és Y alakú, széles és mély
bemetszést készített a szegycsont fölött.
Amikor néhány perccel később felnézett, elégedettséget látott dr. Sack
szemében. Aztán Spurgeonre pillantott, és megkeseredett a szája íze. A
cselédkönyves követte ugyan a szike mozgását, merev arcvonásai azonban
mélységes lesújtottságról árulkodtak.
Akármit látott is, nem sok köze volt a boncasztal körüli kis csoporthoz.
Adam együttérzett Spurgeonnel, ugyanakkor ösztönösen tudta, hogy barátjának
saját erejéből kell átesnie a tűzkeresztségen, szembenéznie az előbb-utóbb minden
szakmabelit utolérő házi mumussal, a fejbe kólintó tudattal, hogy lelkén
megelőzhető haláleset szárad.
Neki is megvolt a maga baja a laboratóriumban.
A Wilhelm nevű német juhászon, az első kutyán, melynek nagyadag Imurant
adott, hajszálra ugyanolyan tünetek jelentkeztek, mint amelyek annak idején Susan
Garland halálához vezettek. Wilhelmet három nap leforgása alatt elvitte egy
fertőzés.

Az igen kis adag immunszuppresszort kapott keverék szuka, Harriet

szervezetéből egy nappal Wilhelm kimúlta előtt kilökődött a transzplantált vese.
Adam seregnyi kutyán végzett átültetést. Akadtak köztük vének és csúnyák is,
mások viszont éppen csak kinőttek a kölyökkorból. és gyönyörűek voltak, és
ilyenkor erővel kellett száműznie agyából az állatok megmentését a gyermekéletek
elébe helyező idióta állatvédő-hirdetéseket. A szélsőségesen nagy adagok
csökkentésével és a szélsőségesen kis adagok növelésével tovább szűkítette a
hatékony gyógyszerezés tartományát, az eredményeket gondosan feljegyezte
Kender kávéfoltos jegyzetfüzetébe.
A nagy dózist kapott kutyák közül három fertőzés következtében kimúlt.
A kis adagot kapott állatok közül négynél a beültetett vese kilökődött a
szervezetből.
 Nyilvánvaló lett, hogy a gyógyszeradagolás csak igen szűk tartományban
hatékony, egyébként vagy az átültetett vese kilökődésével, vagy a különben
ártalmatlan fertőzések végzetes kimenetelűvé válásával kell számolni.
Adam egyéb immunszuppresszorokat is tesztelt, és mire dr. Kender elrendelte
Peggy Weld preoperatív kivizsgálását, újabb nyolc gyógyszer állatkísérletein volt
túl.
Kender gondosan áttanulmányozta a jegyzetfüzetet. Együttesen meghatározták
a kutyákénak megfelelő emberi testsúlyt, s az ennek megfelelő gyógyszeradagot.
- Mrs. Bergstrom műtétjéhez mit akar használni? - kérdezte Adam.
Kender szótlanul megropogtatta az ujjait, aztán a fülcimpáját húzkodta. - Maga
melyiket használná?
Adam vállat vont. - Az eddig kipróbáltak között egy sem tűnik csodaszemek.
Azt hiszem, négy-öt egészen gyatra köztük. Kettő, mondjuk, nagyjából annyit tud,
mint az Imuran.
- De nem többet?
- Semmiképpen.
- Egyetértek. A magáé nagyjából a huszadik kísérlet, amit
a laborban végeztünk. Ebből tíz-tizenkettőt magam csináltam. Ezt a szert
legalább ismerjük. Maradunk az Imurannál.
Adam rábólintott.
Csütörtök reggelre írták ki az átültetést, Mrs. BergstrommeI a 3-as, Miss
Welddel a 4-es műtőben.
Adam anyagilag összeszedte magát, és kevesebb ügyeletet vállalt, a
kialvatlanság azonban, most már Gaby Pendernek köszönhetően, továbbra sem
tágított mellőle. Múzeumokba jártak, koncertre, házibulikba. Egyik este a lánynál
maradtak, és mire a szobatársnő beállított, csodálatos előrelépést értek el a
csókolózás terén. Az olyan napokra, amikor nem találkozhattak, a telefonálás
maradt.
Aztán november elején a lány csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy négy
napra Vermontba kell utaznia, és megkérdezte, nincs-e kedve vele tartani. Adam
előbb az ajánlatban rejlő lehetőségeket, aztán a furcsa megfogalmazást vette
fontolóra. - Hogy érted, hogy kell?
- Meg kell látogatnom apámat.
-Ó.
Miért is ne? Mrs. Bergstrom veseátültetésében feladatot kapott, csütörtök
estétől viszont szabad, mint a madár.
A rendelkezésére álló harminchat órát megtoldandó rávette Meomartinót, hogy
egy jövőbeni dupla műszakért cserében ugorjon be helyette.
Csütörtök hajnalban Miriam Parkhurst és Lewis Chin vendégsebészeknek soron
kívüli és különösen véres műtéte volt a 3-as műtőben, így az egész helyiséget
tisztára kellett súrolni, mielőtt Mrs. Bergstromöt betolhatták. Adam és Meomartino
a műtő előtti folyosón, a begyógyszerezett, de öntudatánál lévő ikerpár kerekes
ágyánál várakozott.
- Peg? - szólalt meg álmosan Melanie Bergstrom. Peggy Weld félkönyékre
tornászta magát, és ránézett. - Nem bánnám, ha még csak a főpróba volna.
- Ez rögtönözve is menni fog.
- Peg?
- Hmmm?
- Meg se köszöntem, hogy ...
- Hát most ne is kezdd el. Nem bírnám elviselni - mondta Peggy Weld
szárazon. Aztán elvigyorodott. - Emlékszel, gyerekkorunkban is csak az én
segédletemmel tudtál kimenni pisilni. Ha úgy vesszük, eztán se lesz másként.
Nagyot kacagtak pentothalos jókedvükben, aztán egyszerre elcsendesültek
mind a ketten.
- Ha bármi történne velem, viseld gondját Tednek meg a lányoknak - szólalt
meg Melanie Bergstrom.
A nővére nem válaszolt.
- Peg, megígéred? - erősködött Melanie.
- Fogd már be, te hülye tyúk.
Két műtőssegéd jelent meg a 3-as műtő kilendülő ajtajában, kerekes kukát
rugdostak maguk előtt. - A maguké a terep, doki - mondta az egyik.
Adam biccentett, és betolták Mrs. Bergstromöt a műtőbe. - Peg? - szólalt meg
újra az asszony.
- Szeretlek, Mellie - válaszolta Peggy Weld.
Sírdogált, miközben Adam betolta a 4-es műtőbe. Anélkül hogy szólni kellett
volna, a dagadt még egy injekciót adott be a karjába, mielött áttették a
műtőasztalra.
Adam elment bemosakodni. Amikor visszaért, az aneszteziológus már ott ült az
asztal végénél, és a műszereivel babrált. Rafe Meomartino, akit különben a másik
műtőbe osztottak be, Peggy Weld fölött állt, és a könnyeit itatgatta egy steril
gézlappal.
Minden simán ment. Peggy Weld veséje nem is lehetett volna egészségesebb.
Adam segédkezett Lew Chinnek a kioperálásban, aztán átmosatta a vesét, és a
másik műtőben figyelte, amint Kender és Meomartino beültetik Mrs. Bergstrombe.
A nap hátralevő része zökkenőmentesen, egy lassított felvétel iramában zajlott,
és Adam alig tudott hova lenni az örömtől, amikor este beállított érte Gaby a
kocsijával.
Autózás közben keveset beszélgettek. A táj nagyon szép volt a maga kopár,
őszies módján, de hamarosan besötétedett, és az elsuhanó árnyakat leszámítva
semmi látnivaló nem maradt odakint. Odabent a műszerfal derengő fényében
parányi változások futottak végig az imádnivaló arcélen, ahogy Gaby megelőzött
egy mértékletesebb úrvezetőt vagy fékezett, nehogy belerohanjanak egy
teherautóba. Túlságosan gyorsan hajtott, úgy száguldottak, mintha maga az ördög
volna a nyomukban.
A lány észrevette, hogy nézi, elmosolyodott. - Az utat figyeld - szólalt meg
Adam.
A hegyvidékre érve erősen lehűlt a levegő. Adam letekerte az ablakot, és
nagyokat szippantott a szilvakék hegyek közül áradó harapós őszi levegőből, míg
Gaby meg nem kérte, hogy húzza fel, mert nem szeretne megfázni.
Gaby apjának üdülője a Pender Északi Szele nevet viselte. A hatalmasan
szétterülő vidéki birtok különb napokat is látott, Gaby két vízköpő között
kanyarodott le az országútról. A kaviccsal felszórt, hosszú és döcögős műút végén
viktoriánus kúria tornyosult valószerűtlenül. Csak a földszint középső traktusa volt
kivilágítva.
Ahogy kiszálltak az autóból, éles, hátborzongató kiáltás harsant a közelben.
Valami madár vagy négylábú hajtogatta idegtépő, fájdalmas sirámait.
- Úristen - mondta Adam. - Hát ez?
- Nem tudom.
Adam éppen a holmijukat szedte ki a kocsiból, amikor Gaby apja kijött, hogy
üdvözölje őket. A magas és karcsú, fiatalos férfi munkásnadrágot és hosszú ujjú
kék pólót viselt. Haja már őszült, de hullámos volt és sűrű. Hibátlan élű, megnyerő
arca különösen fiatal korában lehetett vonzó, de most is jóképű férfinak számított.
Mégis fél megcsókolni a tulajdon lányát, vette észre Adam. - Ez igen - szólalt
meg a férfi. - Eljöttél meglátogatni, és még egy barátodat is magaddal hoztad.
Örülök, hogy végre nem egyedül jöttél.
Gaby bemutatta őket egymásnak, kezet ráztak. Mr. Pendernek világos szeme
volt, a tekintete kemény. - Magának csak: Bruce - mondta. - Hagyja a csomagokat.
Majd intézkedünk, hogy felvigyék. - Egy oldalösvényen indultak az épület felé. A
minigolfpálya után, ahol a kerti lámpa üvegén a pillék utolja verdesett, hatalmasan
csillogó, néma víztükörhöz értek. - Az úszómedencét még nem is láttad, mi?
- Nem - mondta Gaby.
- Ötvenméteres. Egy egész hadsereg belefér, akár versenyeket is rendezhetnénk
benne. A kánikulai hétvégéken így is zsúfolásig megtelik, láttátok volna idén
nyáron. Egy rakás pénzembe került, de megérte.
- Nagyon szép - mondta furcsán szenvtelen hangon a lány.
Az oldalsó bejárattól lépcsősor és boltíves átjáró vezetett az alagsori bárba. A
hatalmas kandalló előtt, melyben három jókora fatörzs tetemét nyalogatták
pattogva a lángok, egy nő és két kislány üldögélt. Tűz felé tartott karcsú, mezítelen
lábfejük harminc festett körme vérvörös kagylócskáknak tetszett a visszfényben.
- Egy barátja is vele jött - magyarázta Gaby apja. Pauline, Gaby mostohája jól
karbantartott, vörös nő volt, dús idomú teste fiatal, jóllehet, nem annyira, mint
frizurája hirdette. A lányok, a kilencéves Susan és a tizenegy éves Buntie az
asszony előző házasságából születtek, s egyelőre idétlen korszakukat élték. Óvatos
anyjuk alig nyitotta ki a száját, amikor mégis, érezhető volt, hogy minden egyes
szavát gondosan mérlegeli, mielőtt megszólal.
Bruce Pender újabb hasábot lökött az Adamnek így is túl sok meleget árasztó
tűzre. - Ettetek? - Az ebéd olyan rég volt, hogy szinte már el is felejtették, és Adam
igencsak megéhezett, mégis mind a ketten rábólintottak. Mr. Pender italt töltött
nekik súlyos kézzel.
- Anyád felől mit hallani? - kérdezte aztán Gabyt.
- Megvan.
- Még mindig férjnél?
- Ha jól tudom.
- Helyes. Remek asszony. Kár, hogy odajutott, ahová.
- Azt hiszem, gyerekek, ideje lefeküdnötök - szólalt meg Pauline. A lányok
tiltakoztak egy sort, azután belebújtak cipőjükbe. és álmos hangon elköszöntek.
Adam észrevette, hogy Gaby olyan szeretettel csókolta meg őket, amihez foghatót
sem mostohaanyjával, sem apjával szemben nem tanúsított.
- Rögtön visszajön Pauline is - mondta Bruce, mikor hármasban maradtak. - Itt
a házunk nem messze, az út mellett. - Hát nem a szállodában laknak? - kérdezte
Adam.
Pender mosolyogva rázta meg a fejét. - Nyáron és a síszezon hétvégéin itt nem
lehet megmaradni. Kész kupolda. Főleg facér kuncsaftjaink vannak. Több mint
ezren rándulnak le hozzánk, hogy kirúgjanak a hámból és élvezzenek egy daliásat.
- Amint látod, apám végtelenül finom ember - mondta Gaby.
Pender vállat vont. - Csak nevén neveztem a gyereket.
Szállodának álcázott kuplerájt viszek, hiába. Rizikó egy szál se, pénz meg van
dögivel. New York-i csürhe, de fizetnek, mint a köles, kápéban, számolatlanul.
Elhallgatott. - Silverstone - nézett Adamre összehúzott szemmel. - Nem zsidó
gyerek maga véletlenül?
- Apám az. Anyám olasz volt.
- Aha. - Pender töltött még magának, Gabynak és a távol lévő Pauline-nak.
Adam lefedte tenyerével a poharát.
- Múlt nyáron majdnem belefulladtak a szökőkutunkba egyik éjjel - szólalt meg
Pender. - Jól halljátok, nem a medencébe. A Szökőkútba. Két pihent agyú főiskolás
kölyök, persze holtrészeg mind a kettő.
Gaby szótlanul kortyolt az italából.
- Némelyik lány is megéri a pénzét. Pauline nem is enged el a szoknyája mellől.
- Elgondolkodva szürcsölt a poharából. - Ez a hely persze az övé. Mármint papíron.
Gaby anyja inget-gatyát lefosztott rólam. Az utolsó vasamat is elszedte.
 - Teljesen jogosan, édes apukám.
- Jogosan, egy frászt. - Pender nagyot húzott a poharából.
- Emlékszem néhány jelenetre gyerekkoromból, apa. Suzyt és Buntie-t is
ilyesmikkel szórakoztatjátok, te meg a kedves nejed?
Pender kifejezéstelen arccal nézett Gabyra. - Azt hittem, legalább a vendég
jelenlétében türtőzteted magad - mondta.
Odakint újra felhangzott a siránkozó kiáltás. - Mi ez? - kérdezte Adam.
Pender láthatólag örömmel váltott témát. - Menjünk - mondta. - Megmutatom.
Kifelé haladtában felgyújtotta az úszómedence mögötti pázsitot bevilágító
lámpát. Egy dróthálós tyúkketrecben hatalmas mosómedve járkált fel-alá dühödt
oroszlánként, kis, vörös gombszeme fenyegetően izzott elő fekete pofájából.
- Hol szerezte? - kérdezte Adam.
- Az egyik főiskolás lepiszkálta a fáról egy bottal, és kenyeres rekeszt borított
rá.
- Csak nem mutogatni akarja a turistáknak?
- Isten ments, annál sokkal veszélyesebb. Egy nőstény mosómedve, mint ez itt,
egy kutyával is elbánik. - Pender oldalba bökte az állatot egy söprűvel a dróthálón
át, mire az megperdült, és csontos vénasszonykézre emlékeztető mancsába
szorította a farudat. Amikor ráharapott, a söprű nyelének vége szilánkokra hasadt. -
Pont tüzel a lelkem. Hímeket akarok idecsalogatni. - Pender két kisebb ládára
mutatott a kivilágított terület határán. - Csapdák.
- És mit csinál a hímekkel, ha sikerül befognia őket?
- Mosómedvesült, édesburgonya-körettel. A tíz ujját megnyalná utána.
Gaby sarkon fordult és visszaindult, ők pedig követték.
Mire letelepedtek frissen feltöltött poharaikkal a kandallóhoz, Pauline is
megérkezett.
- Brr - méltatlankodott a csípős éjszakai levegő miatt.
Férjéhez fészkelődött, aztán tanulmányairól kérdezgette Gabyt. Bruce átölelte,
és házastársi előjogait jelezve a kerek dinnyemellbe csípett. Adam elfordította a
fejét. A két nő, mintha mi sem történt volna, tovább beszélgetett.
A társalgás hol elakadt, hol nekilendült. Színházról, baseballról, politikáról
folyt a szó. Mr. Pender elmondta, mennyire irigyli Kalifomiát Ronald Reaganért,
poharába motyogva Rockefeller és Javits bűnéül rótta fel a republikánusok
mélyrepülését, és makacsul fejtegette, hogy az Egyesült Államoknak össze kellene
rántani magát, és egy július negyedikei nukleáris tűzijátékkal eltörölni a
kommunista Kínát a föld színéről. Adam nem győzött csodálkozni, hogy valakit
ilyen mélységesen ellenszenvesnek találhat, és képtelen volt kellő komolysággal
részt venni a tömegpusztító tervek megvitatásában.
Ráadásul majd' leragadt a szeme az álmosságtól. Végül, amikor harmadjára
ásított hatalmasat, Pender fogta a majdnem teljesen kiürült palackot, és jelezte,
hogy az estének vége. - Gabrielle általában velünk alszik a házban. Most viszont,
hogy egy barátjával jött, a harmadik emeleten kapnak két szomszédos szobát.
Elköszöntek Pauline-tól, aki keskeny, fehér talpát kapirgálta tűnődve, hegyesre
fent vérvörös körmével. Pender felkísérte őket a harmadikra.
- Jó éjt - mondta Gaby hűvösen, láthatólag mindkét férfinak, aztán rájuk sem
nézve bement a szobába, és magára csukta az ajtót.
- Ha bármire szükségük lenne, szolgálják ki magukat.
Gabrielle tudja, mi hol van. Az egész istenverte épület a kettejüké.
Hogy vigyoroghat valaki így, amikor a nő, akit perceken belül lefektetnek, a
saját lánya, tűnődött Adam.
Érezte, hogy Gaby a fülét hegyezi a zárt ajtó túloldalán. - Jó éjt - mondta.
Pender intett a kezével, és távozott. Jézusom.
Adam ruhástul dőlt az ágyra. Hallotta, hogy Pender lemegy a lépcsőn, nevetgél
kicsit a feleségével, s aztán távoznak. Az öreg épület csendjében egyedül Gaby
csapott némi zajt, ahogy lefekvéshez készülődött a szomszédban.
A szobákat fürdőszoba választotta el egymástól. Adam átsétált rajta, és
megkocogtatta a bezárt ajtót.
- Mi az?
- Akarsz beszélgetni?
- Nem.
- Hát akkor... Jó éjszakát.
- Jó éjt.
Adam becsukta a két fürdőszobai ajtót, pizsamába bújt, villanyt oltott, s csak
feküdt a sötétben. A nyitott ablak túloldalán a tücskök, talán a halálukat jelentő
fagyos légtömegek közeledtét érezve, vad szerenádozásba fogtak. A mosómedve
zokogásszerű kiáltásokat hallatott. Gaby Pender bement a fürdőszobába, és Adam a
zárt ajtón át is hallotta a csörgedezést s aztán az öblítés moraját. A hosszú kórházi
gyakorlat ellenére is görcsösen feszültek izmai, és meg tudta volna fojtani a lány
apját egy kanál vízben.
Kikelt az ágyból, felkattintotta a villanyt. Az íróasztalban levélpapírt talált, a
szálloda fejlécével. A saját tollát használva olyan gyorsan firkantotta le a levelet,
mintha receptet írna.
Természetvédelmi Felügyelet Montpelier, Vermont
Tisztelt Cím!
A fenti szálloda parkjában illegálisan befogott, hatalmas nőstény mosómedvét
tartanak ketrecbe zárva, hím példányok csapdába ejtésének céljával. Tapasztaltam,
hogy az állattal kegyetlenkednek, amit kész vagyok tanúvallomásommal is
megerősíteni. A Suffolk Megyei Közkórház sebészeti osztályán vagyok utolérhető,
Bostonban. Az ügy mielőbbi kivizsgálása annál is kívánatosabb, minthogy a
mosómedvéket éttermi célokra kívánják felhasználni.
 Tisztelettel: dr. Adam R. Silverstone
Megnyálazta a boríték enyves fülét, és gondosan lezárta. Aztán előkerítette
tárcájából a bélyegfüzérét, felragasztott egyet, a borítékot hátizsákjába
süllyesztette, és visszafeküdt. Jó negyed óráig álmatlanul forgolódott, és már
biztosra vette, hogy akármilyen fáradt is, nem fog tudni elaludni. Az öreg szálloda
úgy nyikorgott, mintha ledér kísértetek ugráltak volna ágyról ágyra, szobáról
szobára, levetett erényöveket csörgetve láncok helyett. A tücskök hattyúdalukat
cirpelték. A mosómedve zokogott és dühödten tombolt. Egyszer mintha Gabyt
hallotta volna sírdogálni, de aztán úgy döntött, hogy talán mégsem.
És végül elszenderedett.
A következő pillanatban, neki legalábbis úgy tűnt, a lány rázogató keze
ébresztette.
- Mi történt? - motyogta, abban a hitben, hogy a kórházban van.
- Vigyél el innen, Adam.
- Persze - válaszolta az álom és ébrenlét határán egyensúlyozók
nagylelkűségével. Aztán behunyta a szemét, mert a lány felkattintotta a villanyt.
Gaby már nadrágban és pulóverben volt. - Úgy érted, most?
- Most rögtön. - A lány szeme kivörösödött a sírástól.
Adamet szánalommal vegyes gyengédség öntötte el, aztán az elcsigázottság
visszarántotta fejét a párnára.
- Mit fognak gondolni? - szólalt meg. - Nem szívódhatunk fel csak így az éjnek
évadján.
- Hagyok üzenetet. Közlöm, hogy vissza kellett menned a kórházba.
Adam lehunyta a szemét.
- Ha nem jössz, egyedül megyek.
- Írd meg a cédulát, míg felöltözöm.
Tapogatózva botorkáltak le a széles lépcsőház sötétjében.
A hold az ég alján lebegett, de olyan erős fényt vetett a parkra, hogy
könnyűszerrel eltaláltak a kocsiig, A tücsköket elnyomhatta az álom, mert
abbahagyták a muzsikálást. A szerencsétlen mosómedve rendületlenül kiáltozott a
medence túloldalán.
- Várj csak - szólalt meg a lány.
Felkapcsolta a fényszórót, és térdre ereszkedve keresett egy nagyobbacska
követ. Amikor Adam indult, hogy vele megy, megállította. - Ezt egyedül akarom
csinálni.
Adam reszketve üldögélt a harmattól nedves dögbőrrel behúzott ülésen, és míg
a lány leverte a tyúkketrec lakatját, eltűnődött, vajon postára adta volna-e a levelet
egyébként. Hirtelen abbamaradt a gyászos kiáltozás, aztán futó léptek dobogása
hallatszott, majd hangos robaj és szitkozódás.
Gaby könnyes szemmel nevetett, amikor visszaért a kocsihoz. - Begyulladtam,
hogy meg fog harapni, és futás közben átestem az egyik csapdán - újságolta,
lehorzsolt tenyerét szívogatva. - Majdnem belezúgtam abba a rohadt medencébe.
Adam is vele nevetett, s aztán végigkacagták a parkon át a két vízköpő közt az
országútba térő hosszú, kavicsos utat. Amikor abbahagyta a nevetést, Adam
észrevette, hogy a lány már sír. Átvehetné a vezetést, hogy Gaby nyugodtan
kibőghesse magát, jutott eszébe, de aztán úgy döntött, amilyen fáradt, csak rontana
az esélyeiken.
Gaby a hangtalanul síró nők közé tartozott; utcahosszal drámaibb, mint ha nagy
patáliát rendezne, gondolta Adam.
- Figyelj - szólalt meg végül. Alig jött hang a torkán, nyelve nehezen forgott a
fáradtságtól. - Nehogy azt hidd, hogy csak te vagy ilyen rohadtul a szüleiddel. A te
apádnak a szex, az enyémnek a pia ment az agyára.
Tárgyilagos, szenvtelen hangon beszámolt Myron Silberstein életének fő
állomásairól. Alig hagyott ki valamit. A dorchesteri vándormuzsikus, aki munkára
lel a pittsburghi Davis Színház zenekari árkában, és egy este megismerkedik a nála
jóval fiatalabb és tapasztalatlanabb olasz csitrivel.
- Biztos csak miattam vette el - jegyezte meg. - Iszik, mióta az eszemet tudom,
és nem is igen akarja abbahagyni.
Amikor újra a 128-as úton száguldottak az éjszakában, éppen arra, amerről
érkeztek, Gaby megérintette a vállát.
- Mi ketten új nemzedéket indíthatnánk útjára.
Adam bólintott és elmosolyodott. Aztán már aludt is.
Amikor felébredt, éppen a Sagamore hídon haladtak át. - Hol az ördögben
vagyunk?
- Ha már egyszer elintéztük a szabad hétvégét, gondoltam, kár lenne csak úgy
hazamenni. - De hová megyünk?
- A kedvenc helyemre.
Adam elhallgatott, hagyta a lányt vezetni. Háromnegyed órával később Truróba
értek, legalábbis ilyen feliratú tábla villant a reflektorfényben, amikor Gaby Cape
Codnak fordult a 6-os útról. Fűrészsással benőtt fehér homokon haladtak tovább,
két kerékvájat volt az út. Egy kisebb domb tetejéről forgó fénykévét pillantottak
meg a fekete égbolt és a tengerpart határán. Mintegy vezényszóra, hirtelen a tenger
morajlása is hallhatóvá lett.
A lány lépésben hajtott tovább. Adamnek fogalma se volt, mit keres, de akármit
keresett is, megtalálhatta, mert egyszerre lekanyarodott az útról. Adam egyedül
tintás feketeséget látott maga körül, de amikor kiszálltak, már sikerült kivennie a
sötétben egy kis épület különösen sűrű foltját.
Egy egészen kis épület, házikó vagy csak szerszámoskamra.
- Nálad a kulcs?
- Nincs kulcs - mondta a lány. - Belülről van bereteszelve az ajtó. A titkos
bejáraton megyünk be.
Ahogy a házikó mögé kerültek, csökött fenyőfák karmolászták bőrüket
láthatatlan ujjakkal. Az ablakokat bedeszkázták, állapította meg Adam közelebbről.
- Rántsd meg a deszkát - szólalt meg Gaby.
A szögek olyan könnyen engedtek, mintha ki tudja, hányadszor feszítették
volna ki őket a fából. A lány feltolta az ablakot, és átkecmergett az alacsony
párkányon. - Vigyázz a fejedre - mondta.
Adam azért csak beütötte, a felső ágyba. A nagyobbacska ruhásszekrényre
emlékeztető szobához képest még kórházi szállása is tágasnak tűnt. A házilagos
készítésű emeletes ágy mellett éppen csak annyi hely maradt, hogy az ajtóhoz
lehessen férni. Húzózsinóros, pőre villanykörték szolgáltatták a világítást. A két
másik helyiség szemenyivel sem volt nagyobb: egy parányi fürdőszoba
zuhanyzóval, kád nélkül, és egy többcélú helyiség, benne konyhai eszközök, egy
roskatag hintaszék és dimbes-dombos, molyrágta heverő. A dekoráció a Cape Cod
környékén szokásos tengeri kagyló hamutálak. kávézóasztalnak használt rákfogó
szerkentyű, tengeri csillagok és homokdollárok az ablakpárkányon, hullámlovas
felszerelés az egyik sarokban, s a másikban egy gázkályha, melyet a lány szakértő
mozdulatokkal rögtön be is üzemelt.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte Adam imbolyogva.
A lány ránézett, és most először jutott el tudatáig Adam elnyűttsége. -
Magasságos ég! Annyira sajnálom, Adam. Tényleg. - Odavezette az alsó ágyhoz,
lehúzta a cipőjét, gyengéden betakarta egy barna gyapjútakaróval, ami csiklandozta
az állát, csókot nyomott mindkét lecsukódó szemhéjára, és magára hagyta, hogy
alámerülhessen a parti hullámok mákonyos morajában.
Adam irdatlan gyomorkorgáshoz hasonló ködkürtbömbölésre, sülő zsír
sistergésére és illatára s az egészen kis lélekvesztők fedélközi utasainak riadalmára
ébredt. A füstös párával lepett ablak vakon meredt vissza rá.
- Szerettem volna, ha kialszod magad - mentegetőzött lány, miközben
megfordította a szalonnát. - De olyan kutya éhes lettem, hogy át kellett ugornom a
kemping vegyesboltjába.
- Kié ez a hely? - kérdezte Adam, továbbra is a letartóztatás rémképeivel
viaskodva.
- Az enyém. A nagymamám hagyta rám. Ne aggódj, nem követtünk el
magánlaksértést.
- Barátom, egy gazdag örökösnő...
- Van bőven forró víz - büszkélkedett a lány. - Fogkrém a szekrénykében.
A zuhanyozás helyreállította Adam lelki békéjét, annál jobban elkomorult,
amikor meglátta, mi mindent rejt az orvosságos szekrényke. Volt ott egy holmi,
előbb irrigátornak nézte, aztán kiderült, hogy beöntéshez használatos, és
orrcseppek, szemcseppek, aszpirin, többféle fájdalomcsillapító, valamint egy sor
vitamin és névtelen patikaszer - a hipochonder önkiszolgáló fegyvertára.
- Úristen - mondta, mikor előbukkant a fürdőszobából.
- Megkérhetlek valamire?
- Igen?
- Szórd ki a szekrényből azt a sok ... szemetet.
- Parancsára, doktor úr - mondta a lány, túlságosan is szolgálatkészen.
Barackbefőttet és szalonnás tojást reggeliztek, és mélyhűtött
kukoricarudacskákat, amik leragadtak a kenyérpirítóban, és csak morzsa
formájában voltak fogyaszthatók.
- Senkit nem ismerek, aki nálad jobb kávét főzne - szólalt meg Adam némileg
megenyhülten.
- Protekcióm van a kávéfőzőnél. Egy egész évet húztunk ki itt kettesben.
- Egy egész évet? Úgy érted, a telet is itt töltötted?
- Elejétől a végéig. Ilyen körülmények között egy csésze finom kávé életmentő
lehet.
- Miért bujdostál el?
- Najó, elmondom. Ejtettek.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Micsoda hülye férfiak vannak.
A lány elmosolyodott. - Kösz, Adam. Nagyon kedves, hogy vigasztalsz.
- Komolyan mondtam.

- Pláne. Tudod, nem igazán eszményi családi hátterem, melyből magad is

ízelítőt kaptál, plusz a szakítás egészen hazavágott lelkileg. Oda lyukadtam ki,
hogy ami Thoreau-nak jó volt, az nekem se árthat. Egyszerűen fogtam pár könyvet,
és lejöttem ide. Hogy végiggondoljam a dolgokat. Hogy megpróbáljam kitalálni, ki
is vagyok valójában.
- És sikerült? Mármint kitalálni.
Gaby elbizonytalanodott. - Azt hiszem, igen. - Mázlista.
Adam segített elmosogatni. - Ilyen ködben őrizhetjük a házat egész nap -
mondta, miközben halomba rakták a tányérokat és a csészéket.
- Dehogyis. Húzzál kabátot. Mutatni akarok valamit.
A kunyhóból kilépve alacsony, sűrű cserjével benőtt ösvényre tértek. Adam
megismerte a viaszbokrot, és néhány kopasz parti szilvát is felfedezett. A köd olyan
sűrű volt, hogy egyedül a cipője orrát meg a finoman ringatózó, feszes kék farmert
látta maga előtt.
- Tudod az utat?
- Betéve. Óvatosan most már. Innen egész lassan megyünk tovább. Majdnem
ott vagyunk.
 Feneketlen szakadéknak tűnt. Egy parti szirt peremén álltak, előttük falként
tornyosult a köd, alattuk azonban sűrű párával gomolygó mélység tátongott,
egészen olyan, mint amikor Adam harmincméteres fejeseket ugrott Benson
Vízicirkuszában.
- Nagyon meredek? És mély?
- Nagyon meredek. És elég mély is. Mindenki begyullad, mikor először látja.
Amúgy nem túl veszélyes. A hátsómon szoktam leszánkázni az aljába egy
kisebbfajta földcsuszamlással.
- Szuper járgányod van.
A lány vigyorogva nyugtázta a bókot. Míg Adam idegesen guggolt néhány
lépéssel mögötte, ő a lábát lógázta a szirt peremén, és behunyt szemmel nagyokat
lélegzett a sós ködpárából.
- Imádod ezt a helyet - mondta Adam szemrehányón.
- A part állandóan változik, mégis minden ugyanolyan, mint amikor nagyapám
felhúzatta a kunyhót nagymamámnak. Egy provincetowni ingatlanközvetítő kész
vagyont ígért, de én azt akarom, hogy a gyerekeim meg az ő gyerekeik is lássák. A
környék a John F. Kennedy Tájvédelmi Körzethez tartozik, építési tilalom alatt
van, de az óceán minden évben elmos pár métert a partból. Ötven év múlva a szirt
egészen ott lesz a háznál. Hátrébb kell telepíttetnem, ha nem akarok az óceánba
pottyanni.
Adamnek olyan érzése támadt, mintha lebegnének a ködben. Messze lent
morajló hullámok törtek meg sziszegve a parton. Hallgatózott, aztán megrázta a
fejét.
- Mi baj? - kérdezte a lány.
- A köd. Természetellenes közeg.
- Szárazföldön még hagyján. Vízben viszont teljesen misztikus élmény tud
lenni. Amikor itt éltem, ködös időben néha meztelenül úsztam. Leírhatatlan érzés,
teljesen eggyé válsz a tengerrel.
- Veszélyes is, nem?
- A parti hullámverést egészen kintről is hallod. Ebből tudsz tájékozódni.
Párszor ... - A lány tétován elhallgatott, aztán, mint aki elszánta magát, folytatta: -
Párszor elindultam a nyílt tenger felé, de nem volt bátorságom víz alá úszni
magamat...
- Gaby. Mi okod lett volna rá? - Sirály vijjogott mögöttük a ködben. - Ilyen
sokat jelentett számodra a férfi, aki ejtett? - Nem férfi volt, csak egy fiú. De
akkoriban azt hittem ... azt hittem, hogy halálos beteg vagyok.
- Miért?
- Kínzó fájdalmaim voltak. Zsibbadtam, letaglózott a fáradtság. Ugyanazok a
tüneteim voltak, mint a nagymamámnak, mikor haldoklott.
Aha. A szekrénykében felhalmozott csodaszerek hirtelen egy nyomorúságos
történet bekezdéseivé váltak. - Mintha a hisztéria tankönyvi leírását hallanám -
mondta Adam gyengéden.
- Persze. - A lány átpergetett ujjai közt egy marék homokot. - Tudom, hogy
hipochonder vagyok. De akkoriban szentül hittem, hogy a rettenetes kór hamarosan
végez velem. A tudat, hogy valaki ilyesmiben szenved, ugyanolyan komisz lehet,
mint maga a betegség. Nekem elhiheti, doktor úr.
- Tudom.
- Az úszás révén valószínűleg azzal akartam szembenézni, amitől legjobban
féltem, túl akartam lenni az egészen.
- Jézusom, de mért kellett lejönnöd ide egyáltalán? Mért nem mentél inkább
orvoshoz?
A lány elmosolyodott. - Mentem én. Többhöz is. Egyszerűen nem hittem nekik.
- És most, amikor azt mondják, minden rendben, most hiszel nekik? .
A lány elmosolyodott. - Többnyire. - Adam valahogy megérezte, hogy nem
mond igazat.
Körben a köd hígulni látszott. Aranyfényű ragyogás bomlott ki a párás
levegőben.
- Hogy fogadták a szüleid, hogy idelenn remetéskedsz?
- Anyám épp akkor ment újra férjhez. El volt foglalva.
Időnként írt. Apám egy sort sem küldött. - Megrázta a fejét. - Fogalmad sincs,
milyen szemét egy alak, Adam.
- Gaby ... - Igyekezett megtalálni a legmegfelelőbb szavakat. - Nem vagyok
odáig az apádért, de mindenkinek van gyenge pontja. Álszentség lenne, ha rosszat
mondanék apádra. Lefogadom, hogy én is kipróbáltam majdnem mindent, amiért az
apádat úgy gyűlölöd.
- Nem.
- Nagyon régóta a magam ura vagyok. Rengeteg nővel volt dolgom.
- Félreértettél. Soha semmit nem adott nekem. Semmit nem adott nekem
magából. Kifizette a tandíjamat, aztán hátradőlt, és várta, hogy hálás legyek neki.
Adam egy szót sem szólt.
- Te nyilván végigdolgoztad az egyetemet - jegyezte meg a lány.
- Ha nincs Vito bácsikám, soha nem járom ki a Pittet.
- A nagybátyád?
- Három nagybátyám volt. Joe, Frank és Vito. Frank és Joe tagbaszakadt fickók
voltak, martinászok. Vito magas volt, de törékeny testalkatú. Tizenöt éves voltam,
amikor meghalt.
- Hagyott rád egy kis pénzt? Adam felnevetett. - Á, neki magának se volt egy
vasa se. A pittsburghi Keresztény Ifjak Egyesülete uszodájában volt törülközős.
- Mi az a törülközős?
- Sose voltál K. L E.-uszodában?
 A lány mosolyogva rázta meg a fejét.
- Hát, ő adja ki a törülközőket, természetesen. Meg egy kis gomb
megnyomásával beereszti az embereket a medencébe. Minden áldott nap iskola
után széthordtam a Pittsburgh Press-t, kibaktattam a Whitfield utcába, és Vito bácsi
beengedett a medencébe. Amikor lebuktam, már ismert az egész uszoda, és
megszavaztak nekem egy Rikkancs Klub-bérletet. A K. L E. egyik híres edzője,
Jack Adams kezelésbe vett, és mire betöltöttem a tizenkettőt, műugrót csinált
belőlem. Annyit edzettem, hogy középfülgyulladást kaptam, ezért van az, hogy
néha nem hallok rendesen.
- Nem is vettem észre. Megsüketültél?
- Csak félig, a bal fülemre. A sorozáson mindenesetre kiszuperáltak miatta.
A lány megérintette a fülét. - Szegény Adam. Sokat kínlódtál vele
kamaszkorodban?
- Nem különösebben. Műugróként a K. L E. és a gimnázium színeiben
versenyeztem, a Pitten meg, az úszóválogatott tagjaként, végig tandíjmentességet
kaptam. Éltem világom. Aztán az orvosi egyetem első évében újra azt vettem észre,
hogy szegény vagyok, mint a templom egere. Reggelente az egész kollégiumban én
szedtem össze a szennyest egy gőzmosodának, hogy legyen pénzem kajára,
lakbérre. Esténként ugyanaz az útvonal, egy karton szendviccsel.
- Bárcsak már akkor ismertelek volna - szólalt meg a lány.
- Arra se lett volna időm, hogy szóba álljak veled. Később a magolás miatt a
mosodázást is meg a szendvicskihordást is abba kellett hagynom. Két félévig egy
kifőzdében dolgoztam, hogy legalább ennivalóm legyen, és kölcsönt vettem föl az
egyetemtől lakbérre. Nyáron pincérkedtem egy poconosi szállodában. Összejöttem
az egyik vendéggel, egy gazdag görög nővel, akitől a férje, egy üzletlánc elnöke
nem volt hajlandó elválni. A nő Drexel Hillben lakott, az egyetemtől egy köpésre.
Állandóan nála voltam, majdnem egy teljes évig.
A lány csak ült és figyelt.
- Nem egyszerűen viszonyunk volt egymással. Időnként pénzt kaptam tőle.
Nem kellett dolgoznom többé. Felhívott telefonon, kimentem hozzá, és utána
gyakran pénzt dugott a zsebembe. Nem is akármennyit.
A lány félrefordította a fejét. - Hagyd abba - mondta.
- Végül elhatároztam, hogy nem megyek hozzá többé.
Lassan nem tudtam a tükörbe nézni reggel. Munkát szereztem magamnak -
szénlapátolást. Szakadt rólam a verejték azért a kis pénzért, vezeklésnek se volt
utolsó.
A távolban újabb sirály válaszolt az elsőként rikoltónak. A lány újra feléje
fordult. - Miért meséled el?
Mert kötözni való bolond vagyok, gondolta Adam tűnődve. - Nem is tudom.
Még soha senkinek nem beszéltem erről.
 A lány kinyújtotta a kezét, és újra végigsimított az arcán. - Örülök. - Aztán a
következő pillanatban: - Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Amikor azzal a nővel szeretkeztél... tudod, az alkalmi kapcsolat. Éreztél
valami különbséget ahhoz képest, mintha olyasvalakivel csináltad volna, akibe
szerelmes vagy?
. - Nem tudom - mondta Adam. - Soha nem voltam szerelmes egyikbe se.
- Ez így olyan ... állatias.
- Állatok vagyunk. Nincs abban semmi rossz, ha úgy is viselkedünk.
- De többre kellene törekednünk.
- Nem mindig megy.
Lassan felszakadozott a köd. Adam a nap reflektormelegére és az óceán tágas,
kék szemhatárára eszmélt tűnődéséből. A part széles volt és fehér, felső hányadát
néhány tajtékcsík és uszadékfa tarkázta, odalent pedig olyan keményre és simára
döngölték a hullámok, hogy valósággal szikrázott a verőfényben. - Ezt akartam
megmutatni neked - szólalt meg a lány. - Régebben mindig kiültem ide, és
elgondoltam, hogy ha az összes bánatomat halomba raknám odalenn, dagálykor az
egészet elmosnák a hullámok.
Adam éppen ezen merengett, amikor elborzadva látta, hogy a lány egy
sikkantással átbukik a legalább százfokos meredély peremén, és eltűnik szem elől.
Tompora nyílegyenes barázdát húzott a puha vörös homokban. A következő
pillanatban már az aljból kacagott vissza Adamre, aki jobb híján leült maga is,
behunyta a szemét, és előrelendült. A Mindenható leszórta őt fejest a légi égből,
perzselve lánggal, szörnyű pusztulással, feneketlen romlásba. John Milton. A cipője
telement homokkal, és a földcsuszamlás sem lehetett elég nagy: hátsójáról egészen
lejött a bőr. A lány majd' megszakadt a nevetéstől. Amikor kinyitotta a szemét,
Adam rájött, hogy a boldog Gaby Pender lélegzetelállítóan szép, sőt: a legszebb
lány, akit valaha látott.
Bebarangolták a partot, de kincs helyett csak néhány bűzlő szivacsra
bukkantak; végignézték, amint egy macskacápa kígyózó testtel átlibben egy
kristálytiszta vizű kis öblön; begyűjtöttek nyolc sértetlen homokdollárt; vörös
agyagot bányásztak a szirt tövében, és csuprot formáztak belőle, mely azonnal
összerepedezett, amint a hűvös szél valamelyest megszikkasztotta.
Amikor teljesen átfagytak, sikertelen kísérletet tettek, hogy kirázzák cipőjükből
a homokot, aztán egy roskatag falépcsőn visszakapaszkodtak a szirttetőre, és
bementek a házikó melegébe. Az ablakon áradó napsugár arany fényben fürdette a
gidres-gödrös heverőt. Míg Adam begyújtott, a lány lefeküdt, s amikor a
kandallóban felmorajlottak a lángok, helyet csinált neki, és Adam is melléje
heveredett, és lehunyt szemmel hagyták, hogy a napisten hatalmas vörös úritökké
fesse át világukat.
 Jóval később Adam kinyitotta a szemét, az oldalára hengeredett, nagyon
gyengéden megcsókolta a lányt, s aztán még gyengédebben megérintette ujja
hegyével. Gaby ajka meleg és száraz és sós volt. A csendet csak a tenger meg a
rikoltozó sirályok kinti és a saját kapkodó lélegzetük benti neszei törték meg.
Amikor megérintette a lány mellét a kék pólón át, Adamben felötlött, hogy most
nyilván mindketten Bruce Penderre gondolnak, aki éppen így sütött utálatos
billogot feleségére.
Ez most más, mondta a lánynak szavak nélkül. Értsd meg, kérlek, értsd meg
ezt. Érezte, hogy a lány egész testében reszket, mintha a hideg rázná, és tudta,
inkább a félelem, mint a vágy rázza, és félelme hirtelen rá is átragadt, és
megreszketett maga is. Mégis engedte, hogy keze meghódítsa a köztük lévő
távolságot, és amikor a reszketés, mindkettejük reszketése csillapodott, a lány is
megcsókolta őt. Először tétován, majd olyan túláradó és meghökkentő
szenvedéllyel, mintha ott helyben fel akarná falni. Végül néma vezényszóra
különváltak, és kapkodva segítettek egymásnak a gáncsoskodó gombokkal és
cipzárakkal és kapcsokkal. Minden úgy volt, ahogy Adam elképzelte: sehol egy
pántot jelző fehér folt. Amit viszont villanásokban látott, gyurmává lágyította
izmait.
- Van egy kis pocakod - jegyezte meg a lány.
- Járok futni - védekezett.- Te viszont nagyon ruganyos vagy.
- Nem mindig.
Aztán újra tökéletes közelségben feküdtek egymás mellett. Istenem, édes
semmittevés a nap melegében. A lány a selejtes fület csókolgatta és sírt, Adamen
pedig vadonatúj érzés vett erőt, és nem akart már kapni semmit, egyedül adni
vágyott, a lánynak adni mindazt, amije volt, mindazt, ami Adam Silverstone.
Végül megéheztek.
- Holnap - mondta a lány - korán felkelünk, és megcsípjük a dagályt
Head-of-the-Medownál. Én kicsi, de kövér lepényhalakat fogok neked, te pedig jó
sebész módjára megpucolhatod őket nekem, hogy aztán én friss citromlével és
vajjal locsolgatva megsüssem neked parázs fölött.
- Mmmm ... - Aztán: - De mi lesz ma?
- Ma ... Mintha lenne még tojás a hűtőben.
- Nem hiszem.
- Portugál leves?
- Az micsoda?
- Specialité de la région. Nokedli és zöldség, főként káposzta és paradicsom,
sertéshússal. Tudok egy isteni helyet Provincetownban. Frissen sült, ropogós kérgű
kenyérrel szolgálják fel. Egy korsó hideg csapolt sört is leguríthatunk, ha gondolod.
- Ez a beszéd, öregem.
- Nem vagyok az öreged. - Szikrák pattogtak a levegőben. Adam elvigyorodott.
- Azt tanúsíthatom.
Összeszedték ledobált ruháikat, szinte oda sem figyelve felöltöztek, azután a
6-os utat szegélyező dűnék között az öt mérföldre lévő Provincetownba hajtottak.
Miután megették a finom húsdarabkákkal teli, forró és füstízű levest, kisétáltak a
mólóhoz, és Gaby szemérmetlen alkudozás után verdeső uszonyú, gyönyörű,
hatalmas lepényhalat vett harmincöt centért egy éppen partot ért halásztól, ha
esetleg másnap eleredne az eső, vagy elaludnának, s nem lenne kedvük kimenni
horgászni.
Amikor hazaértek, betette a halat a hűtőbe, Adamhez lépett, tenyere közé fogta
arcát, és megszorította. - Halszagú vagy - panaszkodott Adam, majd hosszan
megcsókolta, és ránézett, és tudták, hogy nincs idő kezet mosni az újabb ölelkezés
előtt.
- Adam - szólalt meg aztán a lány bágyadtan. - Hat gyereket akarok szülni
neked. Legalább. És hetvenöt évig akarok a feleséged lenni.
Feleség, gondolta Adam. Gyerekek?
Micsoda lökött tyúk.
- Figyelj, Gaby ... - kezdte aggodalmasan.
Amikor a lány elhúzódott, utánanyúlt, hogy átölelje, miközben beszél hozzá,
Gaby azonban nem kért az öleléséből, csak meredt rá ádázul.
- Atyaisten - szólalt meg.
- Nézd...
- Nem - mondta a lány. - Nem nézem. Mindig tudtam, hogy nem vagyok egy
észlény. De te. Úristen ... Szegény Adam. Te egy nagy nulla vagy.
Azzal beszaladt a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót.
Adam nem hallotta, hogy sírna, de kis idő múltán gyötrelmes öklendezés, majd
vécézubogás hallatszott.
Rettenetes bűntudattal eltelve kopogtatott az ajtón.
Gaby, jól vagy?
- Menj a pokolba - zihálta a lány, most már zokogva. Jóval később vízcsobogás,
mosakodás hangjai, végül kinyílt az ajtó.
- Haza akarok menni - mondta a lány.
Míg Adam kihurcolkodott a kocsihoz, ő elzárta a gázt, bereteszelte az ajtót, és
kimászott az ablakon. Adam helyére illesztette az ablaktáblát, aztán amikor
megpróbált a kormányhoz ülni, ádáz pillantás tántorította el. Gaby öngyilkos
tempójú száguldozásának a közrend egyik maróan gúnyos őre vetett véget
Bingham határában.
A bírság lehiggasztotta, viszont köhécselni kezdett, száraz, asztmatikus
köhögés rázta kormánykerék fölé görnyedő testét.
- Kanyarodj le, keressünk egy patikát - szólalt meg Adam, amikor nem
hallgathatta tovább. - Felírok egy kis ephedrine-t.
 Csak hajtott tovább.
Alkonyatkor álltak meg a kórház előtt. Egyvégtében jöttek, étlen-szomjan, és
Adam ismét rettenetesen elcsigázott volt, és éhes és fásult.
Letette táskáját a járdára.
Akkor is hallotta a köhécselést, amikor a lány padlóig nyomott gázpedállal
kivágódott az utca közepére, s hajszál híján összeütközött egy szembejövő taxival,
melynek vezetője szentségelve tehénkedett a dudára.
A járdán ácsorogtában Adamnek eszébe ötlött a hal a hűtőszekrényben. Újabb
ocsmányság, ami Gabyt a félbeszakadt hétvégére emlékezteti, ha legközelebb a
házban jár. Adamet egymással hadakozó érzelmek: aggodalom, bűntudat és
megbánás elegye nyomasztotta. Először a lányra zúdította megalázó, utálatos
vallomásait, aztán meg képes volt...
A fenébe, lázadt fel, ígértem én valamit is? Aláírtam szerződést?
Hirtelen támadt önutálatában megértette, hogy hiába bánt a lány testével
gyengéden, ha utána meg durván belegázolt a lelkébe.
Hátravetette a fejét, és fölnézett az öreg épületszörnyre. Hát itt vagyok megint,
mondta a kórháznak.
Ahogy az est leszállt, lassan kigyúltak a fények, és a kórház visszanézett rá sok
szemével. Elképzelte, mi minden zajlik odabent, hogyan sürög a sok hangya a
hatalmas betonbolyban, hány embert operál meg a különböző osztályokról az
elkövetkező héten.
Emberként nyomorúságos csődtömeg. kötözni való bolond vagyok, gondolta,
sebészként viszont még mindig meglehetős, és ez is valami. Adjon Isten
bölcsességet azoknak, akiknek van; akik meg bolondok, érjék be saját
tehetségeikkel. Will Shakespeare.
Felvette táskáját a járdáról. A bejárati ajtó hatalmas szájként tárult ki előtte,
amint a vigyorgó épület magába nyelte.
Miután kicsomagolt, lement az osztályra egy kis potya kávéért, és szinte
azonnal kétszeresen is megbánta, hogy visszajött.
Mrs. Bergstrommel eleinte minden rendben volt, közölte Helen Fultz, aznap
kora délután viszont kilökődésre utaló tünetek mutatkoztak. Harmincnyolc fokos
láz, bágyadtságról panaszkodik, műtéti sebét fájlalja.
- Választ ki vizeletet a vese? - kérdezte Adam.
Miss Fultz megrázta a fejét. - Eleinte gyönyörűen működött, de mostanra szinte
teljesen leállt.
Adam a kórlapról megállapította, hogy dr. Kender Prednisone és Imuran
adagolásával igyekszik megakadályozni a kilökődést.
Egy jól sikerült hétvége megkoronázása, füstölgött magában.
Eszébe villant, hogy lemegy a laboratóriumba és folytatja a kísérleteket, de nem
tudta rászánni magát. Kis időre elege lett kutyákból, nőkből, sebészetből egyaránt.
Inkább felment a szobájába, mert annyira kívánta az alvást, mint beteg a
gyógyszert, és már előre élvezte az öntudatlanság gyönyörét.

8
Spurgeon Robinson
Spurgeon Robinson rengeteget szorongott.
Ha már mortalitási konferencia elé citálják az embert, okoskodott, legalább ne
olyankor tennék, amikor ennyire szarul állnak a dolgok az osztályon. Most, amikor
mind több jel mutat arra, hogy az átültetett vese kilökődik Mrs. Bergstrom
szervezetéből, és az Öreg is csak önmaga árnyéka, a halálbrigád bárkit darabokra
szaggat, aki eléje kerül.
Eltűnődött, mihez kezd, ha esetleg kiteszik a szűrét a kórházból.
Azon kapta magát, hogy alvás helyett Mrs. Donnelly találós kérdésein töpreng.
Egyik éjjel azt álmodta, hogy megismétlődött az eset a sürgősségin, ám ezúttal
ahelyett, hogy haza, s ezzel a halálba küldte volna az asszonyt, káprázatos
hozzáértéssel diagnosztizálta a letört fognyúlványt. Reggel mámorosan ébredt, egy
darabig csak feküdt az ágyon, s azon töprengett, vajon miért, aztán eszébe jutott,
hogy hiszen megmentette Mrs. Donnelly életét. Végül persze rájött, hogy mindez
csak álom, és a tényen semmi sem változtathat - megölte az asszonyt. Letaglózva
feküdt tovább, annyi ereje sem volt, hogy felkeljen.
Orvosi diplomája van. Azt nem vehetik el tőle.
Ha innen kicsöppen, egyetlen lehetősége van: elhelyezkedik valahol gyakorló
orvosként. Calvin bácsi örömmel betenné az Amerikai Sashoz, előmenetel
biztosítva. A nagyobb gyógyszergyárak némelyike is foglalkoztat néger orvosokat.
Spurgeon azonban tudta, hogy ha a kórház állományából elbocsátják, ha nem
foglalkozhat az orvostudománnyal a saját szája íze szerint, bizonnyal visszatér
néhány évvel korábbi életformájához, és megpróbál legalább zenélni, a saját szája
íze szerint.
Mind gyakrabban nézett be különféle ürügyekkel Peggy Weld kórtermébe,
hogy zenéről beszélgessen az énekesnővel.
Eleinte az asszony látnivalóan azt gondolta, hogy csak egy újabb fiatal fickó,
aki klimpírozott keveset, s most nagy művésznek képzeli magát, aztán kiderült,
hogy közös ismerősük is van.
- Maga komolyan fellépett a manhattani Dino'sban? Az 52. utcában?
- A zenekarommal. Három másik fickó plusz jómagam a zongoránál.
- Ki az üzletvezető? - tette próbára Peggy.
- Vin Scarlotti.
- Ahogy mondja. Én is énekeltem nála néhányszor. Belevaló zenekaruk lehet.
Vinnek nagyon nehéz eltalálni az ízlését.
Aztán Spur kifogyott az ürügyekből, az asszony gondolatai pedig leginkább a
nővére körül jártak, úgyhogy nem zavarta többé.
A harminchatórázások után álomra szomjasan üldögélt az ágyán, és gitározott,
erőnek erejével gyakorlatoztatva ujjait, ahogy azt korábban is tette, éveken át.
Zongorára lett volna szüksége.
Aznap délután szundított egyet, aztán kiment magasvasúttal Roxburybe. A
Dudley utcánál, ahol sok színes bőrű szállt le, leszállt maga is, és nekivágott a
Washington utcának. Végül megtalálta, amit keresett. A lerobbant szórakozóhely
ablakait vörös-feketére mázolták, a megvakult neoncégér pókerkártya legyezőjét
mutatta, fölötte fehér üvegcsőből:
Nyerő Leosztás. Night clubnak csak erős túlzással lehetett nevezni, színes
bőrűek látogatta, olcsó lebuj volt, a sarokban viszont egy pianínó állt.
Spur rendelt egy pohár whisky-tejet, amit nem is kívánt, letelepedett vele a
pianínóhoz. Az összekaristolt Baldwin kicsit hamisan szólt, de a muzsika gyógyír
volt a fülének. Egy csapásra elfelejtette, mit mondott Calvin bácsi, amikor nevelt
fia hazabattyogott, és közölte, hogy nem bír lépést tartani a fehérekkel. Még az ír
öregasszonyról is elfeledkezett a találós kérdéseivel.
Kis idő múltán odalépett hozzá a pincér. - Hozhatok valami mást, barátom? -
kérdezte, és a szinte érintetlen italra pillantott a zongorán.
- Egen, még egyet ebből.
- Nagyon jól játszik, de már van zongoristánk. Egy Speed Nightingale nevű
alak.
- Nem meghallgatásra jöttem.
Megérkezett a második ital, Spurgeon kifizette az egy dollár hetven centet. A
pincér nem háborgatta többé. A délután vége felé otthagyta a zongorát, áttelepedett
az egyik bárszékre a pulthoz, és kért még egy pohárral.
A pincér tekintete a zongorára rebbent. Spur még egyik italhoz sem nyúlt
hozzá.
- Nem kell ám rendelnie, ha csak beszélgetni akar. Kérdezni akar valamit?
- Orvos vagyok a megyei kórházban. A szobámban nem fér el egy zongora.
Szeretnék lejönni délutánonként, gyakorolni, mint ma is.
A pincér vállat vont. - Felőlem. Én meg se hallom.
De ahogy kiderült, nagyon is meghallotta. Különösen Debussyt kedvelte, taps
helyett egy-egy whisky-tejjel fejezve ki tetszését. Spurgeon megpróbált fizetni az
italért, aztán könnyű szívvel visszakozott. Hivatásos muzsikus soha nem gázol egy
zenerajongó lelkivilágába.
Amikor Spur néhány napra rá újból elment a klubba, a pincér karcsú, barna
bőrű férfival beszélgetett a pultnál. Zulumód viselt haj, vékony, beretvált bajusz az
orr alatt. Spurgeon odabiccentett nekik, s ment egyenest a zongorához. Egész úton
a kórházból jövet hallotta a zenét a fejében, most leült és eljátszotta. Bach. Das
wohltemperierte Klavier. Aztán kis futamokat és darabkákat a Francia szvitek-ből
és a Kromatikus fantázia és fúgá -ból.
Kis idő múltán a karcsú, barna férfi két whisky-tejjel a kezében a zongorához
lépett.
- Látom, kened-vágod a komolyzenét - mondta, és odanyújtotta az egyik
poharat.
Spurgeon vigyorogva elvette. - Kösz szépen. - Tudsz valami lazábbat is?
Spurgeon belekortyolt az italba, aztán letette a poharat, és játszott egy kis
Shearinget.
A férfi széket húzott a zongorához, és bal kezével átvette az alsó regisztert,
jobbjával pedig bele-belekottyantott a Spurgeon diktálta mind gyorsabb dallamba.
A pincér félbehagyta a pohártörölgetést, és csak figyelt. Hol egyikük kerekedett
fölül, hol a másik. Addig viaskodtak egymással, míg verejték nem csillant az
arcukon, és amikor közös megegyezéssel befejezték, Spur úgy érezte magát, mintha
kiadósat futott volna szakadó esőben.
Kitartotta kezét, a vékony barna férfi belecsapott. - Spurgeon Robinson.
- Speed Nightingale.
- Ó. Szóval te vagy a zenegép gazdája.
- Túrót. A kocsmáé. Én csak vendégművészkedek. Kösz, hogy segítettél
bemelegíteni, pajtás. Rég szólt ilyen jól a verda.
Leültek egy asztalhoz, Spurgeon fizetett egy kört.
- Páran összeverődünk időnként, nyomjuk a zenét hajnalig, itt a lakótelepen,
egy kis kéróban, a Columbus sugárúton. Tizenegy a szám, 4-D. Igazi örömzene.
Ugorj fel egyszer.
- Hej. - Spurgeon elővette noteszét, felírta a címet. - Meglesz.
- Ja. Zenélünk, nyomjuk a cigit, a piát. Ha be akarsz indulni, valakinél mindig
van anyag.
- Nem élek kábítószerrel.
- Sohase?
Spurgeon megrázta a fejét.
Nightingale vállat vont. - Attól még benézhetsz. Tök demokraták vagyunk.
- Még szerencse.
- Mostanában kevesebb a városban a jó anyag, mint a jó balhé.
- Tényleg?
- Ja. Hallom, te orvos vagy?
- Kitől hallottad? - A pincér teljesen a pohártörölgetésbe feledkezett a pult
mögött. Spur kivárt. A következő pillanatban aztán kibújt a szög a zsákból.
- Megköszönnénk, ha beszállnál egy kis finomsággal valamelyik
összeröffenésünkre.
- Honnan vennék ilyesmit, Speed?
- Anyám, hát az egész város tudja, hogy a korházakban ott a sok jobbnál jobb
anyag. Senki nem veszi észre, ha pofán csapsz egy adagot. Nem igaz, doki?
Spurgeon felállt, bankjegyet ejtett az asztalra.
- Mást mondok - szólalt meg Nightingale. - Felejtsd el.
Csak firkants alá pár üres receptet Príma anyagot szerezhetnék.
- Szevasz, Speed - mondta Spurgeon.
- Eszméletlen jó anyagot.
Amikor kifelé menet elhaladt a bárpult előtt, a zenerajongó pincér még csak fel
se nézett a törölgetésből.
A zene jóvoltából Spur a műtőbeli feladatait is nagyobb odafigyeléssel,
összeszedettebben végezhette. Rájött, hogy másokkal összemérve is megállja a
helyét orvosként. Azon a pénteken dr. Parkhursthöz és Stanley Potterhez osztották
be a műtőben. Alkalmanként óhatatlanul együtt kellett dolgoznia a gyakornokkal,
és mindahányszor igen kínosan érezte magát Az idő ólomlábakon vánszorgott.
Aznap reggel először az összeégett Joseph Grigión végeztek bőrátültetést; a
comb sértetlen bőrfelületéből a mellre. Azután a városi rendőrkapitányság egyik
őrmesterének, egy Macmillan nevű, kórosan elhízott férfinak vették ki a vakbelét.
Azt hitték, soha nem jutnak át a vastag szalonnarétegeken. Végül dr. Parkhurst
lenyisszantotta a férget, és rájuk hagyta a csonk elkötését meg a műtéti seb
összezárását.
Spurgeon vagdosott, Potter öltött és csomózott. Spurgeonnek úgy rémlett, a
gyakornok túlságosan meghúzza a sebészfonalat a csonk körül. Amikor a fonál
egészen a testszövetbe vágott, már biztos volt a dolgában.
- Túl szorosra húztad.
Potter hűvös pillantást vetett rá. - Mindig így csinálom, és tökéletesen bevált.
- Mindjárt átvágja a savós hártyát.
- Nem lesz semmi baj.
-De ...
Potter a fonalat magasba emelve gúnyosan nézett rá, és várta, mikor vágja el
végre.
Spurgeon vállat vont, és megcsóválta a fejét. Ez a fickó gyakornok, én meg
csak egy cselédkönyves vagyok, gondolta. Engedelmes fiúcskaként elcsippentette a
sebészfonalat.
Spur nem ment vissza a Nyerő Leosztásba. Inkább megkérdezte Mrs.
Williamstől, nem gyakorolhatna-e náluk időnként. A pianínó elég gyatra jószág
volt, és a naticki autóút is tovább tartott, mint kimetrózni a Washington utcába, de
Mrs. Williams örült a muzsikának, Spurgeon pedig örült, hogy láthatja Dorothyt.
Kedd este, miközben odakint lehullt az első téli hó, ők ketten a nappaliban
sustorogtak. Az anya, az apa és az unokájuk félig behajtott ajtók mögött aludtak a
szomszédban.
- Tudom ám, hogy valami nem hagy nyugodni - jegyezte meg Dorothy.
 Spurgeon azon kapta magát, hogy az idős nőről mesél suttogóra fogott, rekedtes
hangján, aki miatta halt meg, és a halálbrigádról és arról, hogy a zenélésből mindig
kényelmesen meg tudna élni.
- Ó, Spurgeon.
A lány magához húzta a fejét, és Spurgeon lágyan megpihent a vállán, ahogy
Roe-Ellenén, még kisfiú korában. Aztán Dorothy közelebb hajolt, hogy
megcsókolja lehunyt szemét, és ő rokonszenvet, vágyakozást, eltökélt javító
szándékot érzett maga felé áradni.
Amikor azonban ennek jegyében kezdeményezett, mindössze egy megmart ajak
és egy végigkarmolt kézfej lett a jutalma, és rá kellett jönnie, hogy a lány továbbra
is nagy jelentőséget tulajdonít a muszlim vallás egyik fő parancsolatának.
Alig tudta elhinni. A fekete és fehér környékeken, ahol nevelkedett, nem sok
huszonnégy éves szűz rohangált. A dolog ámulattal töltötte el. A lányra vigyorgott
fájós ajkával.
- Kis húscafat az egész. Vékony, gyakran nagyon sérülékeny. Semmi köze a
bensőségességhez. Különben is mi értelme. Köztünk már most is bensőséges
kapcsolat van.
- Ismered ezt a házat, az udvart? Az egész nem több, csak egy halom gerenda,
üveg, néhány fa, fél tucat bokor. Tudod, mit jelent ez apám számára?
- Középosztálybeli elfogadottságot.
-Pontosan.
- Hú, micsoda analógia - kurjantotta Spurgeon. - Ti annyira be akartok
illeszkedni, hogy már azzal lógtok ki a többi közül. Nincs még egy olyan ápolt
porta az egész utcában, mint a tiétek. És arra is mérget vehetsz, hogy egy
nőgyógyászati felmérés nem sok huszonnégy éves szüzet találna. Úgy gondoljátok,
szigorúbbnak kell lennetek magatokkal, mint a fehéreknek, ha be akartok jutni az ő
világukba?
- Nem a beilleszkedésről van szó. Mi úgy gondoljuk, a fehérek lassan
elveszítenek valami nagyon értékeset. Mi szeretnénk ezt megőrizni - mondta
Dorothy, és cigarettát halászott elő barátja zsebéből. Spurgeon tüzet adott. Amikor
a fellobbanó lágy fény megvilágította az afrikai arcot, a gyufa kilobbant
megreszkető kezében, de a cigaretta vége már parázslott. - Nézd - szólalt meg a
lány. - Csipetről azt hitted, az enyém, jól mondom? Hát nem jártál messze az
igazságtól. A húgomé. A leányanya húgomé, Janeté.
- Mondta anyukád. Csak azt nem tudtam, hogy férj nincs hozzá.
- Férj egy szál se. Tudod, hogy nézett ki Lena Horn fiatal korában? Adj hozzá
egy kis szilaj önfeledtséget. Ez az én kishúgom.
- Miért nem találkoztam még vele?
- Csak elvétve jön haza. Olyankor úgy játszadozik Csipettel, mintha nem is az
anyja, hanem a nővére volna. Azt mondja, nem érzi anyának magát. Bostonban él
egy rakás fehér hippivel.
- Bocs.
Dorothy vállat vont. - Janet azt mondja, azok nem nézik a bőrszínét. Sose nő be
a feje lágya. Csipet apja egy minneapolisi baseballjátékos volt, feljött pár hétre a
Red Soxhoz, próbajátékra. S ha már itt volt, kipróbálta a húgomat.
- Nem Janet az első lány, aki így járt - mondta Spurgeon gyengéden.
- Tudhatta volna, hogy a fehér baseballosok nem azért randiznak színes
fruskákkal, hogy az amerikai demokrácia ügyét előremozdítsák. Mire a fickó
visszament a csapatához, a húgomnak kimaradt az első vérzése. - Dorothy
elnyomta a cigarettát. - A húgom legszívesebben lemondott volna a babáróI, az
apám viszont a legfurább pasas, akit valaha láttál. Idevette a gyereket, nem perelte
a baseballost tartásdíjért, és a saját nevére íratta Csipetet. A szeme közé nézett a
sok fehér szomszédnak, és volt mersze kimondani, hogy az ő családja se különb,
mint a többi alja nép, akik közül egész életében ki akart emelkedni. Tudomásom
szerint soha senki egy rossz szót nem szólt neki. Mégis, apám egészen ...
Spurgeon átölelte.
- Világéletében Janet volt a kedvence - motyogta a lány a vállába. - Nem
ismerné be, de tudom, hogy így van.
- Szívem, nem kárpótolhatod apádat azzal, hogy úgy élsz, mint egy apáca -
mondta Spurgeon gyengéden.
- Spur, ez biztos kapásból elriaszt tőlünk, de én azért csak elmondom. Apám
napok óta lélegzet-visszafojtva jár-kel, mert úgy gondolja, komolyra fordulhat a
kapcsolatunk, s esetleg megkéred a kezem. Egy fekete vő, aki orvos, Úrjézus.
Spurgeon odébb mozdította tenyerét a lány hátán. - Nem hiszem, hogy ennyire
ijedős volnék. - Ezúttal Dorothy is visszacsókolt.
- Pedig lehet, hogy nem ártana - hangzott az elfúló válasz.
- Szeretném, ha megígérnél nekem valamit.
- Micsodát?
- Esküdj meg, hogy ha bármikor elveszíteném a fejem ...
Spurgeon hirtelen egészen elkeseredett, a következő pillanatban viszont alig
tudta megőrizni komolyságát. - A férjed originál gyári csomagolásban kap kézhez,
a tépőzárral egyetemben - mondta ünnepélyesen. Aztán hátravetette a fejét, és
hangosan elröhögte magát, rettenetesen kihozva sodrából a lányt és felverve
álmukból a szülőket. Mr. Williams papucsban, köntösben bóklászott elő, Spurgeon
látta, hogy ódivatú, hosszú alsóneműben aludt. Felesége hunyorogva motyogott
valamit, nem volt betéve a felső fogsora. Mrs. Williams a maga módján kezdi
elfogadni őt, észrevételezte Spurgeon. Az asszony forró kakaót készített neki,
mielőtt visszafeküdt, amikor azonban a fergeteges hahotázásra fölriadt Csipet sírni
kezdett, alaposan beolvasott Spurgeonnek túlzottan harsány és felelőtlen
viselkedéséért.
 Spur hajnali kettő után ért vissza a kórházba. Szobája felé menet benézett
egy-két beteghez, köztük Macmillanhez. A nagydarab rendőr lázasan nyögdelt az
ágyán. A kórlap szerint pulzusa is, testhőmérséklete is magasabb volt a
kívánatosnál.
- Látta dr. Potter a beteget ma este? -kérdezte Spurgeon a nővértől.
- Igen. A beteg rosszullétről és nyomásérzékenységről panaszkodott. Dr. Potter
azt mondta, túlságosan alacsony a fájdalomküszöbe, és száz milligramm Demerolt
írt elő - mondta a nővér, és a bejegyzésre mutatott a kórlapon.
Újabb ok az aggodalomra, gondolta Spurgeon, miközben a felvonót várta.
Odafönt ágyba bújt, csak feküdt nyitott szemmel, és sorsa lehetséges fordulatait
kémlelte a sötétben.
Ha innen kirúgják, a volt tanárai még mindig beprotezsálhatják valamelyik
New York-i kórházba.
De akkor itt kellene hagynia Dorothyt. Egyelőre nem engedheti meg magának a
nősülést. Nem kívánhatja, hogy Calvin bácsi tartsa el helyette a feleségét.
Alig egy hét a Donnelly-esetet elbíráló mortalitási konferenciáig ...
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt felébredt a hajnali derengésre, és
észrevette, hogy ágyneműje csurom verejték, pedig a szobában nincs is meleg.
Tisztán emlékezett rá, hogy a lánnyal és a halálbrigáddal álmodott.
Amikor szombaton lement az osztályra, látta, hogy Macmillan állapota sokat
romlott. A férfi kivörösödött arccal, cserepes ajakkal feküdt az ágyán. Időnként
felnyögött, hasfala páncélszerűen merev volt, mintha késsel hasogatnák a beleit,
panaszolta. Pulzusa százhúszat kalimpált percenként, harminckilenc fokos láza
volt.
Potter doktor New York kuplerájait látogatta sorra egy agyonreklámozott
turistaúton. Ó, te szerencsétlen véglény, remélem, jól érzed magad, gondolta
Spurgeon, remélem, összeszedsz egy rakás nyavalyát. A telefonhoz lépett, és dr.
Chin, a behívós számát tárcsázta. - Van itt egy fickó, tipikus szepszisgyanús
tünetekkel. Majdnem biztos vagyok benne, hogy hashártyagyulladás. - Leírta az
esetet.
- Azonnal készíttesse elő a műtőt - mondta dr. Chin. Amikor a műtőben
fölnyitották Macmillant, látták, hogy a féregnyúlvány csonkja valósággal
szétrobbant. Az ödémás, duzzadt szövetek úgy feszültek a sebészfonálnak, mint sajt
a borotvaéles késnek, s az eredmény is ugyanaz volt.
- Ki kötötte meg ezt francos holmit?
- Potter doktor - mondta Spurgeon.
- Már megint az a fickó. - A vendégsebész a fejét csóválta. - A környező
ödémás szövetek szétdurranhatnak, ha csak hozzájuk érünk a csipesszel.
Előemeljük a cőkumot, és cökosztómiát csinálunk.
Az idősebb sebész türelmes irányításával Spurgeon rendbe tette Potter
kontárkodásának következményeit.
Hétfő reggeltől új szolgálati beosztás lépett életbe, és Spurgeon remegő
gyomorral látta, hogy öt hét vár rá a sürgősségin. Ott, ahol egyszer már csúfos
kudarcot vallott, ott, ahol az események villámgyorsan követik egymást, és ha
dönteni kell, nem lehet tétovázni. Tudta, még egy Donnelly-eset és ...
Igyekezett nem is gondolni rá.
A Maish Meyersonnal ellátott mentőorvosi szolgálat egyben intenzív
vitatanfolyamokat, világnézetünk alapjai kiselőadásokat, filozófiai agytágítókat és
rögtönzött szónoklatokat is jelentett. A sofőr, akinek nézetei mindig sziklaszilárdak
és többnyire dühítőek voltak, déli tizenkettőre teljesen kifárasztotta Spurgeont.
- Vegyük a faji megkülönböztetést - mondta Meyerson.
- Oké, vegyük.
Maish gyanakvó pillantást vetett rá. - Várjál csak, majd mindjárt nem
vigyorogsz. Két hadsereg, egy fekete, egy fehér, az ország lángokban áll.
-De miért?
- Azt hiszed, a fehérek mind Brooks Brothers öltönyös liberálisok?
- Nem.
- Még jó, hogy nem, a rohadt életbe. Sokan vagyunk, akiknek a színesek
veszélyt jelentenek. - Én veszélyt jelentek a számodra?
- Te? - nézett rá Meyerson megvetően. - Ugyan, te tanult szarházi vagy, orvos.
Csak a bőröd fekete, a lelked fehér. Nálad még én is niggerebb vagyok. Maish
Meyerson, fehér nigger. A fekete niggerek a veszélyesek, azokból meg annyi van,
mint a szemét. De először magamon segítek. Minden szentnek maga felé hajlik a
keze.
Spurgeon egy szót sem szólt. Meyerson oldalvást rásandított. - Gennyes dolog
ilyet mondani, mi? - Pontosan.
- Te persze különb vagy, mi?
- Igen - mondta Spurgeon kevésbé határozottan.
- Lószart. Egyszer hallanod kéne, hogy beszélsz a színes betegekkel. Olyan a
hangod, mintha merő szívjóságból bazi nagy szívességeket tennél a
nyomorultaknak.
- Tegyél már te is egy szívességet. Dugulj el - meredt rá Spurgeon.
A diadalittas Meyerson egészen közel gurult az előttük cammogó szedánhoz, és
a sziréna néhány gyors és türelmetlen vakkantásával a frászt hozta a női vezetőre,
jóllehet a mentő üres volt, és bőven ráértek visszaérni a kórházba.
Spurgeon valahogy letudta a hátralévő órákat.
Aznap este azon kapta magát, hogy nagyon sajnálja Stanley Pottert.
- Biztos vagy benne? - kérdezett rá.
- A saját szememmel láttam - mondta Adam. - A sebészgyakornokok
öltözőjében olvasta az újságot meg kávézgatott, amikor lehívták az Öreg irodájába.
Amikor visszajött, úgy nézett ki, mint akin átment a villamos, papírzsákba rámolta
a holmiját a szekrényéből. és távozott. Agyő, dr. Stanley Potter.
- Ámen. A következő viszont én leszek.
Csak akkor vette észre, mi bukott ki a száján, amikor összenéztek Adammel.
- Ne őrülj meg - szólt rá élesen Adam.
- Még két nap, haver. A halálbrigád szétszed, mint foxi a lábtörlőt.
- Semmi kétség. Viszont ha ki akarnának dobni, pajtás, nem várnák meg vele a
konferenciát. Potterrel sem gatyáztak sokat, nem igaz? Merthogy akkora
kétbalkezes seggfej volt. Te egy cselédkönyves vagy, aki hibázott. Meghalt egy
asszony, és rohadt nagy kár, hogy így történt, de ha az összes orvost kirúgnák, aki
hibázott, kiürülne a kórház.
Spurgeon nem válaszolt. Ráhúzok még egy félévet cselédkönyvesként, ha az
kell, könyörgött némán. Csak hadd maradjak.
Nem tehetik ki a kórházból.
A zenére is szüksége volt, hogy a szépség birodalmában találjon menedéket a
kórházban lépten-nyomon szemébe ötlő rémségek elől. Mégsem áltathatta magát
azzal, hogy a zongorázásra akarja feltenni az életét, miközben a világot negyven
különböző kórság mételyezi.
Szerda reggel már kevésbé volt magabiztos. A nap vészjóslóan kezdődött.
Adam Silverstone szaggató fejfájással ágynak esett, utolsó áldozataként a vírusnak,
mely ápoltakat csinált a kórház ápolásra hivatott személyzetéből. Spurgeon most
vette észre, mennyire rászorul Adam néma támogatására.
- Tehetek érted valamit? - kérdezte gyámoltalanul.
Adam ránézett és felnyögött. - Úristen, csak menj le, és essél túl a dolgon
végre.
A reggelit kihagyta. Odakint sűrűn havazott. Néhány vendégsebész
betelefonált, hogy nem tud részt venni a konferencián, amit Spurgeon eleinte jó
hírnek vélt, aztán megtudta, hogy az ülést az előadó helyett a könyvtárban tartják
meg. A szűkösebb térben még gyötrelmesebbnek ígérkezett a nyilvános
kipellengérezés.
Amikor 9.50-kor felcsipogott a személyhívója, és kiderült, hogy dr. Kendernél
van jelenése, zsibbadt tagokkal engedelmeskedett. Nyilván még a konferencia előtt
ki akarják adni az útját, gondolta. Úgy látszik, ez a hét a selejt kirostálása jegyében
zajlik.
Dr. Kender harmadmagában fogadta. James Hartigan hadnagy a
Kábítószer-ellenes Hivataltól, Marshall Colfax, dorchesteri gyógyszerész,
mutatkozott be a két ismeretlen férfi. - Maga állította ki ezeket, dr. Robinson? -
kérdezte dr. Kender halkan.
Spurgeon átlapozta a recepteket. Mindegyik huszonnégy darab húsz
milligrammos morfinszulfát tablettára szólt, a betegek neve nem tűnt ismerősnek.
George Moseby, Samuel Parkes, Richard Meadows.
Az összes recepten az Ő aláírása.
-Nem,uram.
- Mitől olyan biztos a dolgában?
- Először is szigorló medikusként csak olyan recepteket állíthatok ki, melyek
egyedül az intézeti gyógyszertárban válthatók be, másutt nem. Másodszor, ez az én
nevem, de nem az én aláírásom. Ráadásul minden orvosnak van egy Szövetségi
Drog Azonosító Száma, de a recepteken szereplő szám nem egyezik meg az
enyémmel.
- Semmi oka az aggodalomra, dr. Robinson - szólt közbe gyorsan Kender. -
Nem maga az egyetlen orvos, akinek a nevével visszaéltek. Csak a legutóbbi a
sorban. Természetesen megkérném, hogy ezt ne verje nagydobra.
Spurgeon bólintott.
- Miből gondolta, hogy valami nincs rendjén a receptek körül? - fordult Mr.
Colfax felé Kender.
A gyógyszerész elmosolyodott. - Először csak az tűnt fel, hogy olyan nagyon
takaros a kézírás. Olyan iskolás. Vegyük például a rövidítéseket. A pro re nata
helyett szinte minden orvos csak annyit firkant le, hogy prn.
- Az mi volna? - érdeklődött Hartigan.
- Latin. Azt jelenti: "ahogy a körülmények megkívánják" - mondta Spurgeon.
- Igen. Ezeken viszont - folytatta Colfax - ki van írva a teljes alak. Amikor
jobban megnéztem őket, kiderült, hogy az összes recept betűre megegyezik, mintha
ültő helyében másolta volna őket valaki.
- Egy hiba azért mégis becsúszott - szólalt meg Hartigan.
- Amikor Colfax úr beolvasta a telefonba a receptet, azonnal tudtam, hogy
hamisítvány. A fickó hat számjegyű azonosítót használt, márpedig
Massachusettsben nincs annyi orvos.
- Elfogták a receptet kiváltó személyt? - kérdezte Kender. Hartigan a fejét rázta.
- Amikor utoljára megjelent a gyógyszertárban, feltettem neki néhány kérdést,
mielőtt értesítettem a rendőrséget - mondta Colfax. - Elijeszthettem. - A
gyógyszerész elmosolyodott. - Csapnivaló nyomozó lennék.
- Épp ellenkezőleg - mondta Hartigan. - Nem sok gyógyszerésznek vág úgy az
esze, hogy ilyesmit észrevegyen. Le tudná írni azt a férfit Robinson doktornak?
Colfax elbizonytalanodott. - Nos, az illető néger volt ... - Feszengve fordította
el a fejét.
Nézz az arcunkra, mondta Spurgeon némán.
- Egy bajszos néger. Attól tartok, többre nemigen emlékszem.
Speed Nightingale?
Hartigan elmosolyodott. - Azt hiszem, támpontnak ez nem túl sok, dr.
Robinson.
 Szemétség lenne megnevezni Nightingale-t, jött rá Spurgeon. Akárhány bajszos
fekete rohangál az utcán, nagy részük drogot is fogyaszt. - Ennyiből akárki lehet.
Hartigan rábólintott. - Sok embernek áll módjában kitöltetlen receptre szert
tenni. Ott vannak például a munkások a nyomdában, a kórházi személyzet vagy a
betegek és családtagjaik, amikor maguk egy pillanatra hátat fordítanak. - Nagyot
sóhajtott.
Dr. Kender az órájára nézett, és hátratolta székét. - Még valami, uraim?
A vendégek mosolyogva fölálltak maguk is.
- Ebben az esetben attól tartok, Robinson doktornak és nekem egy konferencián
van jelenésünk - mondta Kender.
1O.30-kor Spurgeon a hosszú, fényesre lakkozott asztal mellett ült egy széken,
süteményt majszolgatott, kólát kortyolt, és a gyógyszergyári ajándék
Malpighi-portrét bámulta a szemközti falon. A hajszálerek felfedezője leginkább
egy szakállas, zsákvászonba öltözött dr. Sackre emlékeztette.
A résztvevők egyesével szállingóztak be, végül, dr. Longwood beléptekor
mindannyian fölemelkedtek helyükről.
Meomartino ismertetett egy végtelenül hosszú esetet. Meomartino ismertetett
egy újabb rohadt esetet. Még mindig nem az esetet. Talán nem is kerül rá a sor,
fohászkodott Spurgeon. Talán nem marad idő a megtárgyalására, gondolta, aztán a
faliórára pillantott, és látta, hogy van idő dögivel, és eszébe jutott, hogy
valószínűleg ő lesz az első cselédkönyves a kórház történetében, aki összehányja a
fényesre lakkozott asztalt, a sok-sok üveg Pepsit, a süteményeket és a sebész
főorvos úr becses személyét.
Aztán Meomartino a harmadik eset taglalásába fogott, és Spurgeon
viszonthallotta az összes jól ismert részletet. Az asszony neve és kora, az
autóbaleset körülményei, a sürgősségi osztályra való beszállításának időpontja,
előzetes kórtörténet, a megkért és, ó, Istenem, a meg nem kért röntgenfelvételek, és
hogy miként döntött Spurgeon Robinson egymaga a beteg hazaengedéséről, hogyan
ment haza, és ...
Álljon meg a menet, gondolta Spurgeon hirtelen támadt türelmetlenséggel. Mi
folyik itt?
Ó, te nyálas senkiházi.
És mi lesz a telefonhívással? Amikor téged felhívtalak, gondolta zsibbadt
aggyal.
Meomartino azonban már a végkifejletnél tartott, arról beszélt, hogyan tért
vissza a csavaros észjárású öreg hölgy a kórházba, utolsó útján, immár holtan.
Dr. Sack pár perc alatt vázolta a boncolás eredményét.
Dr. Longwood hátradőlt székében. - A legkomiszabb módja egy beteg
elvesztésének - kezdte. - Mégis újra és újra bekövetkezik. Mit gondol, miért, dr.
Robinson?
 - Nem tudom, uram.
A beesett szempár rászegeződött. Spurgeon rémült csodálkozással látta, hogy
dr. Longwood feje alig észrevehető reszketésbe kezd.
- Azért, mert ilyenkor olyasmit kellene diagnosztizálnunk, amivel csak elvétve
találkozunk. Olyan sérülést, mely helyrehozható, ha azonban a beavatkozás
elmarad, halált okozhat.
- Igenis, uram - mondta Spurgeon.
- Nem ismeretlen előttem, milyen feszültség alatt dolgoznak, mennyire
leterheltek orvosaink. Jó néhány éve magam is itt voltam szigorló orvos, majd
gyakornok s végül vendégsebész, mielőtt végleg a kórház állományához
szegődtem. Tudom, hány és hány krónikus, bonyolult eset szakad a nyakunkba, és
hogy egyes magánvállalkozások csodájára járnak eredményeinknek.
Csakhogy éppen betegeink sajnálatos állapota és a feszítő időhiány miatt kell
kétszeresen is résen lennünk. Hogy aztán minden szigorló orvosban felmerüljön a
kérdés: minden diagnosztikai eljárást elvégeztek? Minden röntgenfelvételt
elkészíttettek? Feltette magának ezen kérdéseket, dr. Robinson?
A reszketés kifejezettebbé vált. - Igen, feltettem, dr. Longwood - válaszolta
Spurgeon nyugodtan. - Miért halt hát meg ez az asszony?
- Gondolom, nem tudtam eleget, hogy segíthessek rajta.
Dr. Longwood biccentett. - Hiányzott a tapasztalat. Éppen ezért nem szabad
egyetlen szigorló medikusnak sem önhatalmúlag beteget hazaengednie,
panaszkodjon az bármilyen keserűen, míg egy gyakorlott orvos időt nem szakíthat
a vizsgálatra. Soha beteg még panaszkodásba bele nem halt. Az is a mi
felelősségünk, hogy a ránk bízottakat önmaguk ellenében megvédjük. Tudja, mi
történik, ha maga nem engedi haza a beteget?
Spurgeon hiába kereste Meomartino tekintetét, az alorvos teljesen belemerült a
kórtörténet tanulmányozásába. - Ma is élne - mondta végül.
Csend, aztán Spurgeon újra dr. Longwoodra emelte tekintetét. A barlangszerű
kék szempár, melytől egész idő alatt rettegett, továbbra is rá irányult, de csillogása
kihunyt, és Spurgeon látta, hogy a főorvos tekintete a távolba réved.
- Dr. Longwood? - szólalt meg Kender. - Harland? - mondta gyengéden. -
Szavazásra bocsáthatjuk az esetet? - Tessék?
- Szavazásra bocsáthatjuk az esetet, Harland?
- Igen.
- Megelőzhető haláleset - mondta dr. Kender.
Dr. Longwoood megnyalta kiszáradt ajkát, dr. Sackre nézett.
- Megelőzhető. Dr. Parkhurstre. - Megelőzhető. Megelőzhető. Megelőzhető.
Megelőzhető.
Spurgeon szerette volna elkapni Meomartino tekintetét, de mindhiába. Csakis
véletlen műve lehetett, hogy nem szólt, mondogatta magában, ahogy ott ült, és
Marcello Malpighi arcképét tanulmányozta.
Amikor megérkezett Silverstone hatodik emeleti szobájába, azt hitte, Adam
rögtön falra mászik dühében.
Megrökönyödve tapasztalta, hogy Adam dühe ellene irányul.
- Hogy engedhetted, hogy Meomartino egy ilyen piszokságot megússzon
szárazon?
- Ő nem mondta, hogy engedjem haza a nőt. Tény, hogy telefonáltam neki, de
Meomartino egy büdös szót se mondott. Csak megkérdezte, tényleg szükségem
van-e rá, én meg azt mondtam, boldogulok magam is.
- De felhívtad - állapította meg Adam. - Kötelessége lett volna azt mondani,
tartsd ott a beteget, míg lemegy megnézni. A halálbrigádot nem etette volna meg.
Spurgeon vállat vont.
- Elmegyek az Öreghez.
- Jobb szeretném, ha nem tennéd. Amilyen rossz bőrben van, nem biztos, hogy
kézben tud tartani egy ilyen ügyet. - Akkor menj el te Kenderhez.
Spurgeon megrázta a fejét.
- Miért nem?
- Azért, mert van egy szabály, miszerint szigorló medikus nem engedhet haza
beteget, én pedig megszegtem ezt a szabályt. Mert Meomartino nem mondta, hogy
engedjem haza. És mert ha reklamálni akarok, azt legkésőbb a konferencián meg
kellett volna tennem.
- Robinson, életemben nem láttam nagyobb seggfejet nálad - érte utol Adam
hangja már a folyosón.
Azért Meomartino csúnyán leszerepelt, mondta magában, miközben
elanyátlanodva baktatott a felvonóhoz.
A kínosan lassú utazás alatt a hatodikról az alagsorig, a régi émelyítő félelmet
leküzdve kényszerítette magát, hogy szembenézzen az okkal, amiért nem említette
a konferencián a telefonhívást.
Rettenetesen begyulladt attól a sok hullafehér arctól.
A nap úgy folytatódott, ahogy elkezdődött. Katasztrofálisan.
Meyerson és ő sokáig csak tétlenkedtek, és egyre jobban unták egymást. Aztán
délután fél négytől majdnem fél kilencig hat esetük is volt, abból négy
hosszadalmas és bonyolult. Fél kilenc után öt perccel Charlestownba küldték őket,
a Simmons Court 31-be a mindenórás Mrs. Thomas Catlettért. Meyerson azonban
letért a gyorsforgalmiról, és olyan utcákon kacskaringóztak, melyeket azóta sem
szélesítettek ki, hogy Paul Revere lova átszuszakolta magát rajtuk. Meyerson végül
az Essex utcai Saphiro Könyvkereskedés előtt parkolt le, a tilosban.
- Hová mégy? - kérdezte Spurgeon óvatosan.
- Éhes vagyok. Veszek egy szendvicset meg valami innivalót a csemegében. Te
vezetsz, én meg kajálok, oké? - Jó lesz, ha igyekszel.
 - Nyugi, haver, lazíts. Neked hozzak valamit? Egy marhavagdaltas szendvicset?
- Kösz, nem kérek semmit.
- Egy pastramit? Párolt húsból csinálják.
- Nincs vesztegetni való időnk, Maish.
- Enni azért még kell.
Spurgeon megadóan előhalászott a tárcájából egy dollárt. - Fehér kenyér - sajt
szendvics, kávé két cukorral.
A másodpercekből percek lett, miközben az első ülésről a könyvesbolt kirakatát
nézegette, de Maish csak nem került elő. Kis idő múlva Spurgeon kiszállt a
mentőautóból, elsétált az Essex Csemegéig, és bekémlelt a kirakatüvegen. A
kirakat hatalmas szalámikoszorújának keretében, egy szafaládépiramis takarásában
pillantotta meg Meyersont. Két taxissal beszélgetett sorállás közben.
Spurgeon megkocogtatta a táblaüveget, és a rászegeződő százhuszonvalahány
szemnek fittyet hányva az órájára mutatott.
Maish vállat vont, és a pultra mutatott. Magasságos ég, még ki se szolgálták.
Spurgeon megfordult, és a könyvesbolt mellett elhaladva kiballagott a sarokra.
Azon túl már a kínai negyed neon sárkányai és pálmaerdői villóztak.
Visszament a mentőhöz. Kis ideig az autónak támaszkodva álldogált.
Végül nem bírta cérnával, bement az Essexbe.
- Tessék bilétát venni - szólt rá a férfi a bejáratnál.
- Nem ülök le.
- Kifelé pedig itt leadja nálam.
Maish egy sarokasztalnál ült a két taxissal. előtte húscafatos tányér. Az
üvegben jó másfél ujjnyi sör.
- Tűnés ki a mentőbe és indulás.
Maish a taxisokra nézett, aztán a mennyezetre emelte a tekintetét. - Új fiú -
mondta.
Egy barna papírzacskót és huszonöt cent aprót adott át Spurgeonnek az
autóban. - Gondoltam, inkább odabent tömöm meg a majmot - mondta. - Így
legalább vezethetek én. Jól ismerem Charlestownt. Gondoltam, veled még
elkeverednénk.
- Én meg azt gondolom, jó lesz, ha csipkeded magad, hogy kiérjünk azért a
szülő nőért.,
- Kiérünk, aztán másfél napig vajúdni fog. Bízd ide.
A kínai negyeden át tértek vissza a gyorsforgalmira. - Egyél - adta ki a
parancsot Maish mama, a mentőorvosok pártfogója. A szendvics, mint a
kartonpapír, úgy dörgölte Spur ideges nyelvét, a hánytatóan hideg kávét már a
Tobin Memorial pillérei között hajtotta fel. - Van negyed dollárod? - A hídpénzt
rendszerint a sofőr fizette, de Spurgeon azért csak előbányászott némi aprót, és
eszébe véste, hogy később még behajtja Maishon.
 Egyforma volt az összes utca. És az összes ház is. Tíz percbe telt, míg Maish
beismerte, hogy képtelen megtalálni a Simmons Courtot, újabb öt perc után a
térképezéssel is fölhagyott.
Miután hosszas beszélgetést folytattak két rendőrrel és a parti őrség egyik
járőrével, végül csak ráakadtak. Kivilágítatlan zsákutca volt egy behavazott
magánbehajtó végén. A Catlett család a harmadikon lakott, természetesen. Odabent
sötét volt és büdös, szegényszag. Álmukból felriadt, rémült gyerekek serege és egy
hallgatag, mogorva férj tipródott az előszobában. Az asszonyt anyakocányivá
hizlalta az élethosszig tartó keményítőkúra, a sok aggodalom és a túl szapora
gyermekáldás. Hordágyra fektették, aztán egy emberként felnyögve megemelték. A
legidősebb lány barna papírzacskót tett anyja mellé a hordágyra.
- A hálóingem, meg ami kellhet - magyarázta az asszony Spurgeonnek büszkén.
Megindultak az ajtó felé. Spurgeon megtorpant, a hordágy hátulról térdhajlaton
döfte. - Nem akar elbúcsúzni tőle? - kérdezte a férjet.
- Szia.
- Szia - válaszolta az asszony.
Mint a só, olyan nehéz volt. Lecipelték a keskeny, nyikorgó lépcsőn, aztán ki a
lépcsőház sötét páráiból.
- Vigyázz, jég - szólalt meg Meyerson, a vezér. Kezük-lábuk elmerevedett, mire
terhüket a mentőbe tették. Az asszony felsikoltott.
- Mi a baj, kismama? - kérdezte Spurgeon.
Majdnem egy teljes percbe telt, mire az asszony válaszolni tudott. Első
riadalmában Spurgeonnek eszébe se jutott, hogy az órájára nézzen.
- Rajtam a fájás.
- Miféle fájás?
- Tudja.
- Ez volt az első?
- Nem. Volt már sok.
- Jobb lesz, ha belelépsz a gázba, Meyerson - mondta Spurgeon. - Majd a
tilinkódat is használd.
Maish, a felvágós kretén persze abban a pillanatban felbömböltette a szirénát,
ahogy kigördültek az üres udvarról. Végig a kihalt utcán az ablakokban fény gyúlt,
és fekete meg barna arcok meredtek rájuk.
Spurgeon leült az asszony mellé. Talpát a szemközti falnak támasztotta, hogy
írhasson a térdén.
- FELVESSZÜK AZ ANAMNÉZIST, KISMAMA - próbálta túlharsogni a
sziréna bőgését.
- TELJES NEVE?
-MI?
- TELJES NEVE?
 - MARTHA HENDRICKS CATLETT. HENDRICKS A LÁNY-NEVEM. -
Rekedtes hangon betűzte.
Spurgeon bólintott. - SZÜLETÉSI HELY?
- ROCHESTER.
- NEW YORK? - Az asszony bólintott. - A FÉRJE THOMAS C. CATLETT.
TELJES NEVE?
- THOMAS CHARLIE CATLETT. - Az asszony vonagló arccal felsikoltott, és
oldalt hengeredett a hordágyon.
Spurgeon ezúttal az órájára pillantott. 9.42. Az összehúzódás majdnem egy
teljes percig tartott. - SZüLETÉSI HELYE?
- CHOCTOW, ALABAMA. HAZUG DISZNÓ.
- MIÉRT?
- ETETI A KÖLYKÖKET, HOGY INDIÁN VÉR VAN BENNE.
Spurgeon vigyorogva bólintott. Kezdte megkedvelni az asszonyt. - HOL
DOLGOZIK A FÉRJE?
- MUNKANÉLKÜLI-ÍÍÍÍÍÍ... - A kiáltás szívtépő sikolyba fúlt. Spurgeon újból
az órájára pillantott. 9.44. Két perc.
Két nyamvadt perc?
Nem tudok levezetni egy szülést, gondolta kábán.
Összes tapasztalatát egy ötnapos szülészeti gyakorlaton szerezte, és már annak
is két éve.
És odafigyelt egyáltalán?
- VAN EGY ÁGYTÁL, DOKI?
- NEM TUDJA TARTANI?
- NEMIGEN.
Nem is kellett több; Spurgeon tudta, hogy a gyerek kipottyanni készül. A
mentőautó orra felé támolygott, megérintette Meyerson vállát. - HÚZÓDJ LE, ÉS
ÁLLJ MEG.
- MIÉRT?
- MEGHÍVLAK MÉG EGY VAGDALTAS SZENDVICSRE - üvöltötte
Spurgeon.
A mentő lelassított, megállt, hatalmas csuklással abbahagyta a sikongást.
Sutty-sutty-sutty, hallotta Spur a hirtelen leszállt csendben. Az autók túl gyorsan és
túl közel húztak el mellettük.
Amikor kinézett a szélvédőn, elhagyta az ereje. Épp a hídon álltak meg.
- Nálad van a füstjelződ, tudod, az a sárga villogó szar? - kérdezte Meyersont.
Maish bólintott.
- Hát akkor pakold ki a tetőre, ha nem akarsz megdögleni.
- Még valamit?
- Csiholj tüzet két fadarabbal. Forralj egy akó vizet. Imádkozz. És ne rontsd itt
a levegőt. - Ááááá - hördült az asszony.
A hordágy alatt kis tartály dinitrogén-oxid és szelepes maszk volt. És egy
szülészeti készlet. Spurgeon előrángatta. Lázasan törte a fejét. Az asszony nyilván
nem primipara, elsőgyermekes kismama. - Hány gyereke van, kismama?
- Nyolc - nyögte az asszony.
- Abból fiú? - kérdezte Spurgeon, jóllehet ez már fikarcnyit sem érdekelte.
Harcedzett veteránnal hozta össze a sors: az ilyenekből néha úgy pottyan ki a
gyerek, mint egy bomba.
- Az első kettő fiú, a többi lány - mondta az asszony, miközben Spurgeon
megszabadította a cipőjétől. Kengyel persze nem volt a kocsiban, Spurgeon
fölemelte a lábát és a hordágy két oldalán az ülésnek támasztotta, hogy a vér
viszszaáramoljon a törzsbe.
Meyerson kinyitotta az ajtót, rájuk szabadítva a forgalom robaját. - Van egy kis
apród, doki? Keresek egy telefont, beszólok a kórházba.
Spurgeon adott neki egy tízcentest. - Mást is föl kéne hívjak.
Egy marék aprót nyomott a sofőr kezébe, kituszkolta az autóból, és belülről
bereteszelte az ajtót. Az asszony felnyögött.
- Mindjárt kap egy kis fájdalomcsillapítót, kismama.
- El fogok aludni?
- Nem. Csak mintha becsiccsentett volna.
Az asszony bólintott, Spurgeon pedig adott neki néhány szippantás kéjgázt.
Becsléssel határozta meg a szükséges adagot, és nagyon körültekintő volt, mert
nem szeretett volna hibázni. A gáz hatása igen hamar megmutatkozott.
- Úgy örülök - dünnyögte az asszony.
- Minek, kismama? - Hogy maga színes bőrű. Sose volt színes orvosom.
Istenem, szegény vén csont, gondolta Spurgeon, tőlem akár George Washington
vagy Elizabeth Taylor is levezethetné a szülést, ha az egyik szülész, a másik meg
bába volna, és legalább egyikük erre kóvályog.
Kinyitotta a szülészeti készletet. Nem sok mindent talált benne: egy szívókörte,
két érfogó, olló, csipesz. Aztán az asszony ruháját feltűrve szabaddá tette a
tölgyderéknyi combokat, és nekilátott, hogy levágja a barna selyem alsóneműt.
Az asszony felzokogott. - Ajándék a második legnagyobb lányomtól.
- Veszek magának újat helyette, kismama.
A lemeztelenített pocak riasztó látvány volt. Ezen a hájhurkás, szülésektől
megereszkedett, deresszürke bőrön küszködött hát a férje, hogy kivegye részét az
egyetlen élvezetből, amit egy éhenkórász néger is megengedhet magának, az
egyetlen szórakozásból, amiért fizetni sem kell, mozinál, piálásnál olcsóbban ide
plántálta el a parányi magot, mely most görögdinnyeként feszíti az asszony hasát.
Kap egy húszast, Robinson doktor, ha erre megfelel. Hogyan jut át ennek a
kövér asszonynak a nyilvánvalóan kövér babája ezen a viszonylag szűknek tetsző -
jóllehet láttunk már szűkebbet is - nyíláson?
Nehezen.
Kiváló lehetőség, nyugtázta komoran, hogy egyszerre két beteget veszítsen el,
második és harmadik öngólját is bekapja egy füst alatt.
A készletben volt egy üveg Zephiran. Lecsavarta a kupakot, és alaposan
belocsolta a szeméremtest meg a gát környékét, aztán a kezére is öntött belőle, s
addig lengette, míg a folyadék rá nem száradt. Nem a legkielégítőbb módja a
bemosakodásnak, de ha egyszer nincs jobb.
Az asszony szuszogott és fújtatott, és úgy erőlködött, hogy majd' megszakadt.
- Hogy van, kismama? - Csak egy mordulás volt a válasz. Kérlek, Istenem.
Hatalmas vízsugár, szalmaszín Niagara zúdult fehér nadrágjára. Az asszony
hunyt szemmel feküdt, combizmai görcsösen rángtak. Kis kopasz fej tűnt fel a
nyílásban, tonzúraként viselve anyja előkészítetlen fanszőrzetét.
Két újabb összehúzódás, és a fej teljesen kiszabadult.
Spurgeon kitakarította a parányi szájüreget a szívókörtével, aztán látta, hogy az
asszonynak meggyűlt a baja a vállakkal. Egészen kis gátmetszést csinált, alig
vérzett. A következő összehúzódásnál besegített a kezével, és hamarosan az egész
baba kicsusszant a hideg külvilágba. Spurgeon két érfogót tett a köldökzsinórra,
elmetszette a kettő között, aztán gyorsan az órájára pillantott, hogy feljegyezhesse a
világrajövetel időpontját.
Egyik tenyerében a parányi nyakat és koponyát tartotta, a másikban a meleg,
bársonyos babapopsit. Ezt próbáld meg hangszerelni, zenemókoló barátom, mondta
magában, érezve, hogy kilátástalan feladatra vállalkozna. Aztán a baba arca aszalt
szilvához lett hasonlatos, elnyíló száján halk sírás szökött ki, és a parányi péniszből
vizeletsugár ívelt a magasba - egy helyre legényke.
- Kisfiú - mondta az asszonynak. - Mi lesz a neve?
- Magát hogy hívják, doki?
- Spurgeon Robinsonnak. Rólam akarja elnevezni?
- Dehogyis. Az apja nevét kapja. Csak tudni akartam.
Spurgeon még akkor is nevetett, amikor Meyerson és a rendőr zörgettek a
mentő ajtaján.
- Segíthetünk valamiben, doktor? - kérdezte a rendőr.
- Köszönöm, de már minden megoldódott. - Mögöttük fél mérföld hosszan
álltak a kocsik. Fülsiketítő tülkölésük csak most jutott el Spurgeon tudatáig.
- Várjon csak. Jöjjön ide, legyen szíves, és vegye el egy pillanatra az ifjú
Thomas Catlettet.
Szülés után ugyanolyan valószínűséggel fenyegetett sokkhatás, mint bármelyik
sebészi beavatkozásnál. Spurgeon szőlőcukoroldatot tartalmazó infúziót kötött az
asszony karjába.
Úgy döntött, a méhlepény eltávolítását sterilebb körülmények között végzi el,
takarót terített az asszonyra, és visszavette a babát a rendőrtől.
- Mr. Meyerson - szólalt meg legméltóságteljesebb, Robinson doktori hangján
-, lesz szíves levinni bennünket erről az átkozott hídról?
Amikor a kórház udvarára értek, és kinyitotta a mentő ajtaját, villanófény
kápráztatta el.
- Emelje föl a gyereket, doki. Bújjon oda az anyukához utasította egy operatőr.
Két fényképész és három tudósító. És két tévés forgatócsoport.
De hogy a fenébe, töprengett Spurgeon, aztán eszébe jutott, milyen sok érmére
volt szüksége Meyersonnak telefonáláshoz. Dühödten nézett körül.
Maish éppen azon volt, hogy mielőbb eltűnjön a mentőbejáróban. Mint a szél
kergette falomb, nem: mint Alice kerge nyula, úgy iszkolt befelé.
Aztán, igaz, jóval később, Spurgeon végre felért a szobájába, és lehámozta
magáról a vér- és magzatvízszagú egyenfehért. A folyosó végi zuhanyzó erősen
csábította, mégis csak ücsörgött az ágyán alsónadrágban, alig-alig gondolkodva, de
nagyon jó hangulatban.
Pezsgő, jutott eszébe nagy sokára. Lezuhanyzik, átvedlik, és kerít két palack
príma pezsgőt. Az egyiket Adam Silverstone-nal issza meg. A másikat Dorothyval.
Dorothy.
Kiment a folyosóra, két tízcentest dobott a készülékbe, és tárcsázta Dorothyék
számát.
Mrs. Williams vette fel.
- Tudja, hány óra van ilyenkor? - pirított rá, miután Spurgeon közölte, hogy
Dorothyval szeretne beszélni.
- Igen. Ez is az orvosok életéhez tartozik, anyuka. Jobb, ha mielőbb hozzá
tetszik szokni.
- Spurgeon? - hallotta Dorothy hangját a következő pillanatban. - Mi volt a
konferencián? - Maradhatok.
- Nagyon komisz volt?
- Csak megleckéztettek, ahogy mi a kölyökkutyát, ha odapiszkít a szőnyegre. -
Jól vagy?
- Istenien. A világ első számú fognyúlvány-szakértőjével beszélsz. - Spurgeon a
következő pillanatban azon kapta magát, hogy fátyolos hangon a nagy, kövér nőről
motyog a lánynak, és a bársonypuha popsijú, helyre fütykösű újszülöttről, aki nem
jöhetett volna világra a félelmet nem ismerő dr. Robinson hozzáértő segítsége
nélkül.
- Szeretlek, Spurgeon - mondta a lány nagyon halkan, de tisztán kivehetően, és
Spurgeon szinte maga előtt látta, ahogy gyönyörű kezével a kagylót takarva,
hálóingesen ácsorog a konyhában, miközben anyja hatalmas, sötét pilleként
sertepertél körülötte.
- Figyelj - mondta Spurgeon. De hangosan, mert nem érdekelte már, hogy
Adam Silverstone vagy bárki más a világegyetemben meg találja hallani. - Én is
szeretlek téged, jobban, mint amennyire a kecses núbiai testedre vágyom. Pedig az
is jócskán túl van az ésszerűn.
- Teljesen megbolondultál - válaszolta Dorothy a vénlány tanító nénis hangján.
- Aha. De amikor kezelik a jegyedet a csodás fehér középosztályba, a lyukasztó
én leszek.
Spurgeonnek rémlett, mintha hallotta volna a lány nevetését, de biztosra meg
nem mondta volna, mert szinte azonnal meg is szakadt a vonal. Harsány, nedves
csókot cuppantott a zümmögő telefonkagylóba.
9
Harland Longwood
Harland Longwood lassan úgy megbékélt betegségével, mint valami előnytelen
ruhadarabbal, amit utál, takarékosságból azonban mégis el kell hordania.
Éjszakánként mind kevesebbet aludt, s ezt nem is igazán bánta, mivel legjobban
olyankor fogott az agya, amikor a cambridge-i bérházra fekete bársonylepel terült,
és a csukott ablakokon csak elvétve szüremlett át a külvilág.
Sok-sok év kínos-alapos adatgyűjtésére támaszkodva, viszonylag gyorsan
haladt, és minden fejezetet letisztázott, mielőtt a következőbe kezdett. Három
fejezet után úgy döntött, elérkezett a megméretés ideje, és hosszas latolgatással
kiválasztott három elsőrangú sebészt, akik mind elég messze laktak Bostontól,
hogy ne tudhassanak a betegségéről. A mellkas sebészet a McGill egyik
professzorához került, a sérvvel foglalkozó fejezet a Los Angeles-i Loma Linda
Kórház sebészéhez, a Sebészi beavatkozások című pedig a minnesotai Mayo
Klinika szaktekintélyéhez.
Amikor a három bírálat megérkezett, tudta, hogy nem ostoba, önző vágyálmot
hajszol.
A McGill professzora nem győzte magasztalni a mellkasi sebészettel
foglalkozó fejezetet, és engedélyt kért, hogy leközölhesse saját szaklapjában. A
Mayo sebésze sem fukarkodott a dicsérettel, és rámutatott egy értékes, de
feltáratlan vonatkozásra, három héttel megtoldva Longwood munkáját. A
kaliforniai, egy irigy maximalista, akivel éveken át vetélytársak voltak, vonakodva
elismerte az anyag tudományos értékét, és három szőrszálhasogató szerkesztői
észrevételt tett, melyekkel Longwood nem értett egyet, és melyeket aztán
figyelmen kívül is hagyott.
Tollal írt, göcsörtös kézírású, tömött sorokat vetve a vonalas papírra. Időnként,
egy-egy bekezdés végén, nappal is elnyomta az álom, és életében először
rendszeresen otthon maradozott a kórházból, hálás szívvel emlegetve az osztály
vezetését mindjobban átvevő Bester Kender rátermettségét.
Úgy érezte, most már nyugodtan megemlítheti Elizabethnek a könyvet, és
mélyen megindította, amikor unokahúga vállalta a kézirat legépelését, mert azt
hitte, valójában őt szeretné gyámolítani. Elizabeth két napig játszadozott az
írógéppel, mint valami gyerek a játékával, aztán a harmadik reggel húsz perc után
felpattant, és hosszasan igazgatta kalapját tükör előtt.
- Megígértem Edna Brewsternek, hogy vásárolni megyünk, Harland bácsi -
mondta, és amikor ő rábólintott, arcon csókolta.
Néhány nap múlva Bernice Lovett esett ágynak, őt kellett meglátogatni.
Két nappal később Elizabeth kijelentette, hogy Helen Parkinson igényt tart rá a
Vincent klubbeli bemutató szervezőbizottságában.
Azután Susan Silberberg, Ruth Moore és Nancy Roberts tartott igényt a
társaságára, az írógép mellett pedig magas halomba gyűlt a kézirat.
Kivel szűrhette össze már megint a levet, tűnődött Longwood.
A latin-amerikai sem volt elég jó neki, nyugtázta Meomartinóval szembeni
kételyei beigazolódását.
Az asszony kis időre mindig megjelent a lakásán, majd távozott, gondosan
megnevezve a barátnőt, akivel a napot tölteni fogja. Longwood már a Helen
Parkinson-os reggelen tudta, mire megy ki a játék.
- Úgy érted, ha a férjed idetelefonálna - jegyezte meg. Liz ránézett,
elmosolyodott. - Ugyan, ne butáskodj, Harland bácsi. Még a végén olyasmit találsz
mondani, ami egyikünknek sem esik jól.
- Elizabeth, te azzal jöttél ide, hogy segítesz. Nem akarsz beszélgetni velem ...
valamiről? Hátha én segíthetnék neked?
-Nem.
További töprengés helyett Longwood felhívott egy titkárnő-közvetítőt; és
részmunkaidős gépírónőt igényelt.
A legcudarabbak a dialízis éjszakái voltak. Szorító tűujjak között, órák hosszat
feküdt az ágyhoz kötve, miközben a csöveket vörösre festette a vére, melyet a gép,
fegyőre és megmentője, vámpírként szívott ki belőle.
Longwood tudta, hogy a csendesen locsogó gép csak az emberi találékonyság
lelketlen terméke, a csobogás időnként mégis halk gúnykacajra emlékeztette.
Amikor aztán visszanyerte szabadságát, megkönnyebbülten oldott kereket, és
szabadságolt matrózként járta a várost. Megivott egy pohárral a Ritz-Carltonban,
megvacsorázott a Locke-Oberben, gyakran áthágva a sószegény étrend előírásait.
Vacsora után az elmaradhatatlan konyakok. Soha nem bánt szűkmarkúan a pénzzel,
fejedelmi borravalói most mégis meghökkentették Louie-t, a pincért, aki
harmincadik éve szolgálta ki már.
Hajtotta a vágy, hogy a könyv végére érjen, minden éjjel dolgozott. Olyan
sebesen írt, ahogy csak bírt, s közben mint aki lóversenyt néz, egy kívülálló
gunyoros szenvtelenségévellatolgatta, ki lesz a befutó.
Néha Elizabeth nála hagyta a kisfiút. Ilyenkor a padlóra telepedve játszottak az
ablakokon beáramló napfényben, és az elesettségében gyermekké gyengült
Longwood, kinek hosszú, csontos ujjai nemrégiben még sebészeszközöket
tartottak, elégedetten tologatta a piros autót, míg a kövérkés pracli a kéket vezette a
szőnyeg körül, a széklábak között s az ebédlőasztal alatt. Némelyik délután igazi
autókázásra indultak Longwood igazi autójával. Rendszerint csak rövid
kiruccanásokat tettek, egyik délután azonban Longwood arra eszmélt, hogy a
128-as főút nyílegyenes szalagján robognak, padlóig nyomott gázpedállal, és a
kilométeróra mutatója egyre feljebb és feljebb kúszik.
- Nagyon mégy, szívem - korholta Frances.
- Tudom - mondta ő vigyorogva.
Aztán mintha mentő szirénázását hallotta volna, és mire rájött, hogy téved,
motoros rendőr húzódott mellé, és lemeszelte.
A rendőr előbb az orvosi rendszámtáblára, aztán a deresedő hajú úrvezetőre
nézett. - Beteghez siet, doktor?
- Igen - válaszolta.
- Elkísérjem?
- Köszönöm, fölösleges.
A rendőr biccentett, tisztelgett és elrobogott.
Mire Longwood újra odanézett, Frances kámforrá vált, mielőtt kikérhette volna
a tanácsát Elizabethet illetően, a kisfiú pedig összecsombolyodott kismacskaként
aludt az ülésen. Érezte. hogy reszketni kezd, de erőt vett magán, és harmincas
tempóban, az úttest legszéléhez tapadva visszatért Cambridge-be.
Soha nem autókáztak többé, a kisfiú meg ő, igazi autóval.
A kanül-bevezetések helye rendre begyulladt. Orvosai többször áthelyezték a
söntöt, végül parányi hegek borították a lábát. Szervezete annyira telítődött
méreggel, hogy egy délután egész teste viszketni kezdett. Véresre csikarta magát,
aztán csak feküdt vonagló testtel az ágyon, arcán patakzottak a könnyek.
Amikor aznap este bement a kórházba dialízisre, és észrevették a
karmolásnyomokat, Benadrylt és Stelazine-t írtak elő neki, dr. Kender pedig
közölte, hogy heti két alkalom helyett ezentúl háromszor kell megjelennie
kezelésen. Hétfőn, szerdán és pénteken, délelőtt kilenc órakor, s nem kedd és
csütörtök este. Vagyis hetente háromszor akkor se mehetett be dolgozni, ha
különben jól érezte magát. Silverstone-nal és Meomartinóval továbbra is jelentést
tétetett telefonon esténként, de vizitálni már nem járt.
Időnként. ha senki nem látta, sírt. Egyszer, amikor fölemelte a fejét, Frances ült
az ágya mellett.
- Nem tudnál segíteni rajtam? - kérdezte az asszonyt.
Az elmosolyodott. - Egyedül te segíthetsz magadon, Harland.
- Mit tehettünk volna ezért az emberért, uraim? - hallotta saját hangját.
A konferencia résztvevői nem válaszoltak.
Nem ment el újra az Appleton-kápolnába, és más templomba sem, mégis,
ahogy egyik este könyve kéziratán dolgozott, egyszerre újszerű bizonyossággal
érezte, hogy be fogja fejezni a megkezdett munkát. Az erős, határozott felismerést
nem kísérte színpompás petárdaropogás, szárnyaló muzsika, mint a húsvét délelőtti
gyengécske filmekben. Egy csendes, de határozott ígéret volt csupán.
- Köszönöm, Uram - mondta Longwood.
Másnap reggel, mielőtt kezelésre jelentkezett, bement Mrs. Bergstrom
szobájába, és megállt az ágyánál. Az asszony úgy nézett ki, mint aki alszik, de
néhány másodperc múlva kinyitotta a szemét.
- Hogy van? - kérdezte Longwood.
Az asszony elmosolyodott. - Nem túl jól. És maga?
- Mit tud rólam? - kérdezett vissza Longwood megélénkült érdeklődéssel.
Az asszony biccentett. - Egy csónakban evezünk. Maga az orvos, aki beteg,
nem igaz?
Szóval már a kórtermekben is tudják. Az ilyesminek futótűzként terjed el a híre
a kórházban.
- Tehetek valamit magáért esetleg? - szólalt meg.
Az asszony megnyalta az ajkát. - Dr. Kender és az emberei igazán mindent
elkövetnek. Emiatt nem kell aggódnia. Magáról is gondoskodni fognak.
- Meggyőződésem - mondta Longwood.
- Csodálatos emberek. Olyan jó érzés, hogy az ember megbízhat valakiben.
- Feltétlenül.
Bejött Kender, és közölte, hogy szeretnék rákapcsolni a gépre. Együtt hagyták
el a kórtermet, a folyosón Longwood a fiatalabb férfihoz fordult. - Mrs. Bergstrom
rettenetesen megbízik magában. Csalhatatlannak tartja.
- Előfordul az ilyesmi. Nem rossz dolog. Segítségünkre van - válaszolta
Kender.
- Annál nagyobb baj, persze, hogy én viszont tudatában vagyok a
korlátainknak.
- Így igaz, doktor úr - bólintott Kender.
Longwood végigfeküdt az ágyon, és hagyta, hogy a nővér rákapcsolja a gépre.
A következő pillanatban felhangzott a gúnyos csobogás. Longwood ellazított, és
lehunyta a szemét. Viszkető bőrét kapirgálva, a kezdet kezdeténél fogott bele, és
mindent elmondott Istennek.
10
Rafael Meomartino
Huntley és Bentley éppen jó éjt kívántak egymásnak a tévében, amikor
Meomartino hazaért. Liz otthoni ruhájában, kissé kócosan feküdt a nappali
díványán, cipője a padlón. Fáradtnak tűnt, szeme körül a ráncok mélyebbek voltak
a szokásosnál. Megfordult a díványon, csókra tartotta az arcát. - Milyen napod
volt?
 - Ramaty. A gyerek?
- Ágyban.
- Már?
- Fel ne ébreszd. Teljesen kifárasztotta magát is, engem is.
- Apu? - kiáltott ki Miguel a szobájából.
Meomartino bement hozzá, leült az ágy szélére. - Hogy vagy?
- Jól - mondta a fiúcska. Félt a sötétben, ezért éjszakára gyér fényű lámpát
égettek az íróasztalon.
- Nem tudsz elaludni?
- Nem. - Amikor kihúzta a gyerek kezét a takaró alól, látta, hogy csupa maszat.
- Nem fürödtél?
Miguel megrázta a fejét. Rafe kiment a fürdőszobába, megeresztette a vizet,
aztán kiemelte kisfiát az ágyból, levetkőztette, és gyengéden megfürdette. Miguel
rendszerint csapdosott, pocsolt a kádban, most moccanni sem bírt az álmosságtól.
Gyorsabban cseperedett, mint ahogy az izmai fejlődtek. Medencecsontja a bőrét
bökte, karja-lába nádszálvékony.
- Hatalmas nagy leszel - szólalt meg Rafe.
- Mint te.
Rábólintott. Szárazra dörgölte a gyereket egy törülközővel, tiszta pizsamát
adott rá, és visszavitte a hálószobába. - Csinálj sátrat - kérte Miguel.
A fáradt és éhes Rafe tétovázott.
- Légy szíves.
Bement hát a dolgozószobájába, és egy halom könyvvel a karján tért vissza.
Levett egy takarót az ágyról, és a sarkokra négy-öt könyvet rakva kifeszítette az
ágy meg az íróasztal között. Azután elkattintotta a villanyt, és bemásztak a sátorba.
Az akrilszőnyeg párnapuha volt alattuk. A kisfiú szorosan hozzábújt, átölelte.
- Mesélj az esőről. Tudod.
- Odakint zuhog, mintha dézsából öntenék. Minden lucskos és hideg - mondta
engedelmesen. - És még? - ásított Miguel.
- Az erdei állatok vacogva ássák be magukat a levelek alá és a föld mélyébe,
hogy felmelegedjenek. A madarak a szárnyuk alá rejtik a fejüket.
- Ú.
- De mi nem fázunk, és nem is vagyunk vizesek.
- Mi nem - motyogta a kisfiú.
- Miért nem?
- Sátor.
- Pontosan erről van szó. - Megcsókolta a még mindig kisbabásan puha arcbőrt.
és félig lapogatni, félig simogatni kezdte fia hátát a lapockák között.
Kis idő múlva halk, egyenletes szuszogás tudatta vele, hogy a gyerek elaludt.
Óvatosan kibontakozott az öleléséből. elbontotta a sátrat, és visszavitte Miguelt az
ágyába.
A nappaliban Liz még mindig a díványon hevert. - Semmi szükség nem volt rá
- szólalt meg.
- Mire?
- Hogy megfürdesd. Én is megtettem volna holnap reggel.
- Belefért az időmbe.
- Miguel egyáltalán nincs elhanyagolva. Sok mindent elmondhatsz rólam, de
azt nem, hogy rossz anya volnék.
- Mi a vacsora?
- Vadast csináltam. Benn van a mikróban, mindjárt megmelegítem.
- Maradj csak - mondta Rafe. - Majd én.
Míg az étel melegedett, eszébe jutott, hogy egy ital jót tenne mindkettejüknek.
A konyhaszekrényben, egy kerek zabpelyhes doboz mögött whiskysüveget
pillantott meg. Akkor vehették ki a hűtőből, amikor hazaért - még egészen hideg
volt.
Mindig eljön a pillanat, gondolta, amikor szembe kell nézni az igazsággal.
Az üveget két pohárral tálcára rakta, és bevitte a nappaliba. - Egy martinit?
Az asszony nagyot nézett az üveg láttán, de nem szólt semmit. Rafe töltött neki
egy pohárral, és elébe tette.
Liz belekortyolt. - Kicsit lehetne hidegebb, különben magam se keverek jobbat.
- Mért nézel hülyének, Liz? Iszogatni akarsz napközben?
Hát iszogass. Nem kell dugdosnod előlem az üveget.
- Ölelj át - szólalt meg Liz a következő pillanatban. - Kérlek.
Rafe leheveredett mellé a keskeny dívány szélére, és átölelte.
- Miért iszol?
Az asszony hátradőlt, ránézett.
- Segít - mondta aztán.
- Mert?
- Mert félek.
- Mitől?
- Hogy már nincs szükséged rám.
- Liz ...
- De így van. Amikor megismerkedtünk, rettenetesen szükséged volt rám.
Azóta megerősödtél. Már nem szorulsz támaszra.
- Csak akkor lehet szükségem rád, ha gyenge vagyok?
- Igen. Mindent el fogok rontani, Rafe. Tudom. Mindig ez a vége.
- Ez képtelenség, Liz. Hogy mondhatsz ilyen vadakat?
- Régebben soha nem számított igazán. Sőt, miután elszúrtam a házasságomat
és elváltam Booksteintől, még fel is voltam dobva. De most rágondolni is rossz,
hogy újra tönkremegy körülöttem minden.
 - Nem fog tönkremenni semmi - mondta Rafe gyámoltalanul.
- Amikor itthon vagy, nincs semmi baj. De az a rohadt kórház harminchat
óránként visszakövetel magának. Jövőre, hogy magánpraxisba kezdesz, még
rosszabb lesz minden.
Rafe végigsimított ujjával az asszony ajkán, de az elkapta a fejét. - Ha le is
fekhetnél a kórházzal, soha nem látnálak többé.
- Jövőre éppen hogy jobb lesz minden. Nem rosszabb.
- Ugyan - mondta Liz. - Ahányszor Frances nénikémre gondolok, mindig
magam előtt látom, ahogy a bácsikámat várja otthon. Alig látták egymást. Harland
bácsi csak akkor adta fel a magánpraxis át és állt be a kórházhoz, mikor Frances
már nem élt. Mikor már túl késő volt.
- Nem fogod várakozással tölteni az életed. Ígérem.
Az asszony ölelő karjai szorosabbra fonódtak körülötte.
Hogy le ne hengeredjen a díványról, Rafe ott kapaszkodott a női testbe, ahol a
legbiztosabb fogás kínálkozott - a comb kiszélesedésénél. Hamarosan érezte a
nyakán, hogy Liz lélegzése lassú és egyenletes; pont úgy aludt el, mint a gyerek,
gondolta. Feltámadt benne a vágy, de semmit nem tett, hogy kielégítse, nem
szívesen rontotta volna el a kényelmes összebújás meghittségét. Kisvártatva
elszunnyadt maga is. Álmában újra kisfiú volt, és a hatalmas havannai ház
hálószobájában aludt. Az álom hihetetlenül tiszta és valószerű részletei között még
arra a biztos tudatra is emlékezett, hogy anyja és apja a folyosó túlsó végén, a
nagyháló faragott ágyában pihennek, Guillermo pedig a szomszéd szobában alszik.
A bostoni lakás konyhájából hallatszó csengetés együtt ébresztette őket, a
szunyókáló álomcsaládot, a férfit és húsvér feleségét, aki felpattant, hogy
kikapcsolja a sütőt, mielőtt fiuk felriad.
Meomartino feküdt tovább a díványon.
A tévében még ment a hírösszefoglaló, éppen egy tizenhárom éves dél-vietnami
fiúval beszélgettek, akit szülei akarata ellenére fogadott be sorai közé egy amerikai
ezred. A fiú cigarettát, sört és fegyvert kapott a katonáktól, és már meg is ölt két
vietkongot.
- Milyen érzés volt megölni azt a két embert? - kérdezte a riporter.
- Jó érzés. Rossz emberek voltak - mondta a fiú, jóllehet legyilkolt honfitársait
akkor látta életében először, amikor ujja a géppisztoly ravaszára feszült, és az
automata fegyver, melynek működtetése semmiféle szellemi erőkifejtést nem
igényelt, eldördült.
Rafe felállt, és kikapcsolta a készüléket.
Liz nem is sejti, kihez ment feleségül, gondolta.
Újabban megint háborúról álmodott időnként. A rémálom mindig a
Disznó-öböllel kezdődött, és Guillermo is szerepelt benne, de aztán rendszerint
Vietnammal folytatódott. Mint amerikai állampolgárságú orvos Rafe számíthatott
rá, hogy gyakornoksága végeztével azonnal kézhez kapja katonai behívóját, és sok
pályakezdőt, aki előző évben még a kórházban dolgozott, Vietnamba vittek. Egy
már meg is halt, egy másik megsebesült. Ez a háború nem tiszteli a diplomát,
tűnődött el borongósan. A besorozott medikusok helyett a sebészeket küldték ki a
frontvonalra, de a saigoni kórházak sem voltak biztonságosabbak a harctéri
segélyhelyeknél.
Félig igaza volt a feleségének, állapította meg. Tényleg megerősödött.
Bátran szembenézhet gyávaságával.
Az egész nagyon különös volt. A cédulán mindössze ennyi állt Ráérsz
ebédidőben? Harland Longwood aláírásával, titulus nélkül. Ha hivatalos ügyről van
szó, a szignó alá gondosan odagépelik: sebész főorvos. Így viszont csak Lizzel
lehetett kapcsolatos a dolog. Az egyetlen személyes téma Rafe és felesége
nagybátyja között Liz volt.
Benézett az Öreg irodájába, és megkérte a titkárnőt, mondja meg főnökének,
hogy ráér. Dr. Longwooddal korábban egyetlenegyszer ebédelt együtt, öt nappal
azelőtt, hogy Liz és ő összeházasodtak. Akkor a Locke-Ober bárban ültek le, ahol a
sok ónedény és polírozott mahagóni között Longwood finoman és szenvtelenül
arról győzködte, hogy jóllehet unokahúga már-már túlságosan is jó parti egy
külföldinek, mégiscsak rengeteg problémával küzd az alkoholizmus, a nemiség és
az élet számos egyéb, nem részletezett terén, és hogy Meomartino doktor nagy
szívességet tenne valamennyi érintettnek, s különösen saját magának, ha nem
találkozna vele többet.
Így hát összeházasodtak.
Longwood ezúttal a Négyes Mólóba vitte. A puha héjú rákocskák igen ízletesek
voltak. A kellő hőmérsékletre behűtött, érett bor átsegítette Rafe-et a hosszas
tereferén.
Feketézés közben, egyedül ő kért kávét, elfogyott a türelme. - Mire akar
kilyukadni, bácsi?
Dr. Longwood kortyintott brandyjéből. - Érdekelne, hogy mihez kezdesz
jövőre.
- Gondolom, magánpraxist nyitok. Már amennyiben valami csoda folytán
megúszom a bevonulást.
- A feleséged problémás nő. Biztonságra van szüksége - mondta Longwood.
- Tisztában vagyok vele.
- Tehát még nem tettél semmilyen előkészületet a jövő évre vonatkozóan?
Rafe előtt azonnal megvilágosodott, mi volt az ebédmeghívás oka. Az Öreg
attól tart, hogy fogja Lizt és a kisfiút, és áttelepül a Föld túlsó felére.
Longwood most már kifejezetten rossz bőrben van, gondolta szánalommal. A
zsúfolt étterem felé fordította tekintetét. - Semmilyen előkészületet nem tettem, de
azt hiszem, lassan ideje. Bostonban túlkínálat van sebészekből, ha itt akarnék
praxist beindítani, a világ élmezőnyével kellene versenyeznem. Esetleg
megpróbálhatnék betársulni valakihez. Nem tud olyat, aki nem győzi egyedül a
pácienseit?
- Van egy-két ismerősöm. - A főorvos szivartárcát vett elő a zsebéből,
kinyitotta, odakínálta Rafe-nek, aki nem kért belőle, aztán lecsippentette egy szivar
végét, és a fiatalabb férfi öngyújtója fölé hajolt. Biccentve megköszönte a tüzet, és
pöfékelni kezdett. - Tisztes állandó bevételed van, nem szorulsz magas kezdő
fizetésre. Jól mondom?
Rafe rábólintott.
- Egyetemi pályafutásra nem is gondoltál?
- Nem.
- Szeptemberben új sebészadjunktusi státust hozunk létre.
- Vegyem ezt állásajánlatnak?
- Nem, dehogy. Még több emberrel akarunk beszélni. Azt hiszem, az egyetlen
igazi vetélytársad Adam Silverstone lenne.
- Jó szakember - ismerte el Meomartino vonakodva.
- És sokra is tartják. Akárcsak téged. Ha megpályáznád az állást, természetesen
ügyelnék rá, hogy ne befolyásoljam a döntést. Mindamellett azt hiszem, saját
teljesítményed alapján is jó eséllyel pályázhatnál.
Rafe fanyar elégedettséggel nyugtázta, hogy az Öreg ugyanolyan szenvtelenül
méltatja őt, mint ahogy korábban Adam érdemeiről beszélt.
- Az egyetemi állás kutatómunkát jelent - szólalt meg. - Silverstone jó ideje
dolgozik Kender kutyáival. Én viszont rá kellett jöjjek, hogy nem vagyok kutató
alkat.
- Nem feltétel a kutatói előélet. Az alapítványi pénzekért és laboratóriumokért
folyó hajszában az egyetemek szem elől vesztették legfőbb létokuk, a hallgatóság
érdekeit, és ezt most kezdjük felismerni. Egyre fontosabbak lesznek a jó oktatók,
mivelhogy a jó oktatói munka is egyre fontosabb.
- Akkor még mindig ott a katonai szolgálat - jegyezte meg Rafe.
- A tanszékiek évente megújítható halasztást kapnak - mondta dr. Longwood.
A szeme nem árult el semmit, Rafe-nek mégis az a kínos érzése támadt, hogy a
főorvos magában megmosolyogja.
- Gondolkodnom kell rajta - mondta végül.
A következő két nap során megpróbálta elhitetni magával, hogy esetleg nem
pályázza meg az állást.
Aztán eljött a mortalitási konferencia reggele, és ő szégyenteljes némaságban
gunnyasztva hagyta, hogy Longwood a könyvtár falára szegezze Spurgeon
Robinsont, pedig tudta, hogyan tompíthatná a támadás élét, oszthatná meg a
kipellengérezett Robinson nyomorúságát. Csak közölnie kellett volna, hogy a
szigorló medikus felhívta, mielőtt hazaengedte az asszonyt a kórházból.
 Egyetlen kijelentő mondat kellett volna, nem több. Később gyengécske
kísérletet tett, hogy bemagyarázza magának azért maradt néma, mert látta, milyen
rossz bőrben van Longwood, és szerette volna minél előbb befejezni a konferenciát.
De tudta, hogy hallgatásával már az állás megpályázását készítette elő.
Aznap este az étkezdébe menet összefutott a felvonóból kiszálló
Silverstone-nal.
- Látom, kikeltél a betegágyból - mondta. - Jobban vagy?
- Megmaradok.
- Lehet, hogy kicsit tovább kellene pihenned. Ezek a vírusok csúnyán
kikészíthetik az embert.
- Figyelj. Hallottam, hogy betartottál Robinsonnak ma délelőtt.
Meomartino keményen a szeme közé nézett, de nem szólt egy árva szót sem.
- Spurgeon kifejezetten a szívére veszi az ilyen szemétségeket. Mától kezdve,
amit vele teszel, kettőnkkel teszed.
- Ez igazán hősies tőled - mondta Meomartino halkan.
- Tudod, megvannak az eszközeim az efféle helyzetek kezelésére.
- Felírom, hogy el ne felejtsem.
- Ne törleszkedj, törlessz. Ez a jelmondatom - mondta Adam. Azzal biccentett,
és folytatta útját az ebédlő felé.
Rafe csak állt, földbe gyökerezve. Éhség helyett olyan levertség lett rajta úrrá,
mint már évek óta soha. Majd a család felvidít, gondolta. Talán ha Liz hírét veszi,
hogy megpályázom az egyetemi állást, az öröme segít feledtetni a rosszízű emléket.
Telefonált Harry Lee-nek, és megkérdezte, helyettesítené-e, míg hazaugrik
vacsorázni.
Először kért ilyesmit, a gyakornok nem is tudta palástolni meglepődését,
miközben beleegyezett. Gyakrabban kell ilyesmit csinálnom, gondolta Rafe.
Miguel lassan nem ismeri meg a saját édesapját.
A csúcsforgalom régen alábbhagyott, Rafe egyenletes tempóban hajthatott a
körgyűrű gyérnek azért korántsem nevezhető forgalmában. Jókora félkört leírva, a
Charles utcánál tért vissza a városba, és a garázssor előtt tette le a kocsit, félig
eltorlaszolva a keskeny utcát. Miközben felkaptatott a lépcsőn, karórájára pillantott.
7.42. Éppen csak csinál egy szendvicset, csókot nyom a gyerek feje búbjára,
megnyomorgatja a feleségét, és visszaautózik a kórházba, észre se veszik a
távollétét.
- Liz? - kiáltotta, miközben kinyitotta az ajtót a kulcsával.
- Nincs itthon. - A válasz a pótmamától érkezett, akinek soha nem tudta
megjegyezni a nevét. A lány mellett a díványon egy fiú ült. Mindketten kissé
ziláltak voltak, szemlátomást megzavarta őket. Perdonen Vds., niňos, gondolta
Rafe.
- Hová ment?
 - Azt mondta, ha maga telefonálna, mondjam meg, hogy a nagybátyjával
vacsorázik. - Longwood doktorral?
- Igen.
- Mikor jön meg?
- Nem mondta. - A lány felállt. - Doktor úr, a barátom, Paul.
Rafe biccentett, s azon gondolkodott, javára válik-e Miguelnek, ha a lánynak
társasága van, miközben felügyel rá. A fiú nyilván el akarta húzni a csíkot, mielőtt
Liz meg a nagybátyja hazaérnek. - Miguel?
- Ágyban. Most aludt el.
Rafe bement a konyhába, levette s egy szék támlájára akasztotta a zakóját. A
nappaliból kiszivárgó beszélgetés pusmogásba és elfojtott kuncogásba torkollt,
kezdte betolakodónak érezni magát a saját lakásában.
Talált egy kis félszáraz kenyeret, sajtot, gépsonkát. És egy beefeateres palackot,
majdnem félig martinival, melyet Liz nyilván kivett volna a hűtőből, mire ő
másnap reggel hazaér a kórházból.
Elkészítette a szendvicset, kinyitott egy kis üveg gyömbérsört, aztán a nappalin
át Miguel hálószobájába vonult, és a díványon üldögélő párocska kíváncsi
pillantásaitól kísérve betette maga mögött az ajtót.
Miguel aludt, az arcán keresztben egy Irving nevű hosszú, narancssárga
filckígyó, a párna a földön. Rafe az íróasztalra rakta a szendvicset és az italt,
felvette a párnát, és csak állt, s fia arcára meredt az éjjeli lámpa gyér fényénél. Ne
vegye le azt a filckígyót? Nagyon jól tudta, hogy nem fenyeget fulladás veszélye,
de azért csak levette; így legalább jobban megnézhette magának a csöpp kis arcot.
Miguel mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Sötét, vastag szálú haját kétéves
korától apródfrizurában viselte, a tarkón a legújabb divat szerint félhosszúra nyírva,
amit Liz imádott, Rafe viszont ki nem állhatott. Liz nagybátyja a gyerek frizuráját
még idegen hangzású nevénél is kevésbé szívelte, melyet az elfogadhatóbb
Mike-kal cserélt fel. Miguelnek, anyja bánatára, mármár taszítóan férfias, elálló
füle volt. Egyébként helyes, inas testű. kemény kis kölyök volt, anyja világos
bőrével és apai nagyanyja finom, délszaki arcvonásaival. A Senora. Mamacita.
Megcsörrent a telefon.
Rafe előbb odaért, mint a pótmama, és a pedáns kiejtésből bemutatkozás nélkül
is tudta, hogy Longwood van a vonal másik végén.
- Azt hittem, az osztályon vagy ma este.
- Hazajöttem enni.
Longwood tudakozódott néhány beteg felől, Rafe pedig jelentést tett, s közben
mind a ketten tudatában voltak, hogy a sebész főorvos semmilyen körülmények
között nem veheti újra kezébe a betegek sorsának irányítását. Rafe a háttérből
éttermi zajok egyvelegét, beszélgetésmorajt, üveg és fém csörrenését hallotta.
- Átadnád egy pillanatra Elizabethnek? - kérdezte Longwood, amikor Rafe
végzett a beszámolójával. - Hát nincs magával?
- Atyavilág, csak nem együtt kellett volna vacsoráznunk?
- De igen.
Egy pillanatra csend lett, azután az öregfiú apait-anyait bele adott. - A fenébe a
titkárnőmmel. Az a nőszemély teljesen összezagyválta az előjegyzési naptáramat.
Fogalmam sincs, hogy fogom ezt valaha is megmagyarázni Elizabethnek. Átadnád
neki legalázatosabb bocsánatkérésemet? - Feszélyezettsége valódi volt, de valami
más is kicsengett a hangjából, és Rafe hirtelen támadt borzongással ráébredt, hogy
a többlet nem más, mint rokonszenv.
- Természetesen - válaszolta.
Helyére tette a kagylót, leült a szendviccsel és a gyömbérsörrel fia ágyának
lábához, s miközben rágott, ivott és nyeldekelt, Miguel mellkasának egyenletes
emelkedését-süllyedését figyelve sok mindent végiggondolt. Félhomályban a fiú és
a Senora hasonlósága különösen szembeötlő volt.
Kisvártatva fogta magát és a fiatal szerelmeseket édes kettesben hagyva
visszatért a kórházba.
Másnap kora reggel dr. Kender és Lewis Chin felnyitották Mrs. Bergstromöt, és
eltávolították a sorvadt szövetcsomót, mely valamikor Peggy Weld veséje volt. A
kórboncnok véleménye nélkül is egyértelműen megállapíthatták, hogy az asszony
teste egyáltalán nem fogadta be az elsilányult szervet.
Utána mindannyian beültek a büfébe, és keserű feketét kortyolgattak.
- És most? - szólalt meg Harry Lee.
Kender vállat vont. - Nincs mese, újra meg kell próbálnunk az átültetést.
Ezúttal holttestből.
- Szólnunk kell Mrs. Bergstrom nővérének - szúrta közbe Rafe.
- Már beszéltem vele - mondta Kender.
Amikor Rafe a büféből menet benézett Peggy Weld szobájába, az asszony
éppen a holmiját készítette össze.
- Hát itthagy bennünket?
Biccentés. Az asszony szeme vörös volt, de nyugodt. - Dr. Kender azt mondta,
nincs rám szükségük tovább.
- Messzire megy?
- Csak ide Lexingtonba. Míg a húgom így vagy úgy dűlőre nem jut ezzel az
egésszel, Bostonban maradok.
- Szívesen találkoznék magával egyik este.
- Maga nős.
- Honnan tudja?
- Megkérdeztem.
Rafe nem szólt egy szót sem.
Az asszony elmosolyodott. - Nyilván nem érti meg a felesége.
 - Én nem értem meg őt.
- Hát, az nem az én problémám.
- Nem, tényleg nem. - Rafe az asszonyra nézett. - Kérhetek magától valamit?
Várakozásteljes csend.
- Használjon kevesebb festéket. Maga gyönyörű. Sajnálom, ami a veséjével
történt. Sajnálom, ha én lettem volna az, aki meggyőzte, hogy átadja a húgának.
- Hát még én - mondta az asszony. - De nem sajnálnám, ha ki nem lökődik a
húgom szervezetéből. És ne legyen bűntudata, a döntéseimet mindig magam
hozom. A sminkemre vonatkozókat is.
- Tehetek esetleg magáért valamit?
Az asszony megrázta a fejét. - Elég jól végiggondoltam a dolgot. - Mosolyogva
megpaskolta Rafe kezét. - Doktor, egy lány, akinek csak fél veséje van, nem
engedheti meg magának, hogy minden kalandvágyó férfival leálljon.
- Nem futó kalandot keresek - mondta Rafe különösebb meggyőző erő nélkül. -
Szeretném jobban megismerni magát.
- Nincs egyetlen közös vonásunk. - A bőrönd kemény, határozott kattanással
becsukódott.
Rafe bement az irodájába, és felhívta Lizt.
- Úgy sajnálom, hogy elkerültük egymást tegnap este - mondta a felesége.
- Jól érezted magad?
- Igen, de még ilyen kalamajkát! Összekevertem a találkozóimat. Harland
bácsival nem is volt megbeszélve semmi tegnapra.
- Tudom. És végül mit csináltál?
- Kínomban felhívtam Edna Brewstert. Szerencsére Bill túlórázott, úgyhogy
Edna meg én megvacsoráztunk a Charlesban, aztán leültünk náluk trécselni. Jössz
haza?
- Igen.
- Megmondom Miguelnek.
Rafe letakarította az íróasztalát, bezárkózott, és átvedlett a kórházi
egyenfehérből. Azután leült, fölcsapta a telefonkönyvet, és kikereste Edna Brewster
számát.
Edna Liz barátja volt, nem az övé, és a hangja alapján meglepődve, de örömmel
fogadta a hívását.
- Karácsonykor valami különlegessel szeretném meglepni Lizt, de hiába töröm
a fejemet - mondta Rafe. - Nektek egyszerűen mindenetek megvan, lányok.
Edna felnyögött. - Rosszabb helyre nem is fordulhattál volna ötletért.
- Szó sincs ötletadásról. Csak tartsd nyitva a füledet, amikor együtt vagytok
Lizzel. Hátha van valami, ami után különösen vágyakozik.
Edna biztosította, hogy hűséges kéme lesz, Rafe pedig előre is megköszönte
fáradozását. - És mikor látunk már benneteket személyesen is? Liz épp a minap
mondta, hogy időtlen idők óta nem találkoztatok.
- Több hónapja is megvan. Hát nem rettenetes? Úgy látszik, az embernek soha
nincs ideje azokra, akiket igazán szeretne látni. Összejöhetnénk négyesben egy
bridzspartira. Mondd meg Liznek, hogy majd felhívom. - Edna kuncogni kezdett. -
Különben inkább ne is említsd, hogy beszéltünk. Hadd legyen ez a kettőnk titka.
Rendben?
- Rendben - mondta Rafe.

11
Adam Silverstone
Adam a Meomartino iránti dühét okolta, amiért kikelt az ágyból, és kedélytelen,
borongós hangulatban munkába állt újra. A legképtelenebb pillanatokban Gaby
Pender tökéletes teste jelent meg előtte, amint lehunyt szemmel, bemocskolatlanul
fekszik a napon, és ahogy félénk, el-elcsukló hangon nevet, mint aki nem biztos
abban, hogy szabad-e nevetnie egyáltalán.
Hogy az emléktől szabaduljon, igyekezett egyéb gondolatokkal telezsúfolni a
fejét.
Amikor dr. Longwood beszélt neki a sebészeti tanszéken létrehozandó új
állásról, hirtelen rájött, mi ütött Meomartinóba a mortalitási konferencia reggelén.
Spurgeont is felvilágosította, miközben a szobájában üldögéltek, és a párkány
havában behűtött sört itták.
- Meg fogom szerezni azt az állást - mondta. - Elhappolom Meomartino elől. -
Összenyomta az ujjai között tartott üres sörösdobozt.
- Nyilván nem csak mert utálod - szólalt meg Spurgeon. - Ennyire nem
utálhatsz senkit.
- Ez is közrejátszik, de nem ez az egyetlen ok. Tényleg szükségem van az
állásra.
- Beleillik a Silverstone-féle Távlati Tervbe, mi? Adam vigyorogva bólintott.
- A szakmai csillagos ötös az önéletrajzban, ami után egyből jöhet a nagy pénzt
hozó meló, mi?
- Ahogy mondod.
- Te el vagy tájolva, pajtás. Tudod, mi ez a te Távlati Terved valójában?
- Mi? - kérdezett vissza Adam.
- Gennyes önáltatás.
Adam csak mosolygott tovább.
Spurgeon megcsóválta a fejét. - Azt hiszed, kifundáltál előre mindent, mi,
haver?
- Minden tőlem telhetőt - mondta Adam.
Többek között azt is kifundálta, hogy Spurgeon fognyúlvánnyal kapcsolatos
tudatlansága a cselédkönyves anatómiai ismereteinek bővítéséért kiált. Amikor
felajánlotta, hogy dolgozhatnának együtt, Spurgeon kapva kapott a lehetőségen. Dr.
Sack engedélyével hetente boncoltak az egyetem kórbonctani laboratóriumában, és
Spurgeon gyorsan pótolta lemaradását, Adam pedig kifejezetten élvezte, hogy
gyakorolhat.
Egyik este Sack megjelent a laboratóriumban, biccentett köszönésként. Alig
szólt, csak odahúzott egy széket, és figyelt. Két nappal később újra megjelent, és
ezúttal a boncolás végén az irodájába hívta Adamet.
- Elkelne nálunk egy részmunkaidős kisegítő a patológia tanszéken - mondta. -
Nem volna kedve hozzá?
A munka közel se fizetett volna annyit, mint a woodboroughi ügyelet, de nem
is csapolta volna meg annyira az energiáit, és az értékes éjszakai órákból is
kevesebbet rabolt volna el. - De igen, uram - állt rá Adam habozás nélkül.
- Jerry Lobsenz jó munkát végzett magán. Fel sem tételezem, hogy sikerülne
jövőre a patológiára csábítanunk.
Kezdtek befutni az ajánlatok, jelezvén, hogy a végtelennek tűnő küzdelemnek
mégiscsak vége szakadhat. - Attól tartok, nem, uram.
- A pénzt kevesli?
- Nemcsak erről van szó, de ez is igaz. Egyszerűen nem erre akarom feltenni az
életemet. - A főállású patológusság nem illett bele a Silverstone-féle Távlati
Tervbe.
Sack biccentett. - Egyenes beszéd. Szóljon, ha mégis meggondolná magát.
Igy hát Adamnek alig-alig volt miért elhagynia a kórházat.
Egész világa az öreg, vörös téglás épületcsoportra korlátozódott. Rendszertelen,
de élvezetes órákat töltött a patológia tanszéken. Szívesen dolgozott a fehér
laboratórium zsongó csendjének magányában, el-elgondolva, hogy sokan se köpni,
se nyelni nem tudnának ilyen környezetben, ő viszont kifejezetten hatékony munkát
végez.
Szabad ideje a patológia tanszék és az állatkísérletek között oszlott meg.
Rengeteget tanult Kendertől. Meghökkenve vette tudomásul, mennyire elüt
egymástól az a két ember, akiktől a legtöbb tudást kapta életében. Lobsenz az
aprócska, magának való zsidó, kinek német akcentusát egyedül olyankor lehetett
kihallani, mikor fáradt volt, Kender pedig ...
Kender a Kender volt.
Meglehet azonban, hogy túl sokat markolt. Életében először rendszeres
alvászavarral küszködött, és újra álmodott, de nem a kazánházi álmot, hanem a
toronyugrósat.
Az álom rendre azzal kezdődött, hogy kapaszkodik fölfelé a vashágcsón a nap
vakító ragyogásába. Minden nagyon valószerűnek tűnt, még azt is érezni vélte,
ahogy a hűvös vasszerkezet megremeg a keze alatt, valahányszor feltámad a szél. A
szél aggasztotta. Mászás közben tekintetét magasan a feje fölé, az ugrópallóra
függesztette, ahol a hágcsó két fémszára találkozni látszott, mígnem a nap
megkönnyeztette, s be kellett hunynia a szemét. Soha nem nézett le. Amikor végre
fölért, kilépett a pallóra, s körültekintett a harminc méter mélyen elterülő világon.
Feszes farizommal, kiszáradt szájjal állt a szél ringatta pallón, alant az
úszómedence parányi foltja vakítón csillámlott a verőfényben, és sokkal inkább
hasonlított a katonák dögcédulájához, mint cirkuszi hálóhoz. Adam lelépett a
pallóról, hátracsukló fejjel kitárta karját, és az ég magasában megperdülve érezte,
hogy a szél, mint valami vitorlába, belekap testébe, megtaszítja, kibillenti
egyensúlyából. Kétségbeesetten igyekezett irányt módosítani, mert tudta, ha a
medence három méteres mélységű részét elvéti, akár mellé is ugorhat, nem lesz,
ami csillapítsa a becsapódás erejét. El fogja szúrni, gondolta tompán, miközben
kitekeredve függött a levegőben, s a víztükör száguldva közeledett feléje.
Megsérül, és soha nem lesz sebész belőle.
Ó, istenem.
A palló és a medence közt félúton az álomnak rendre vége szakadt. Ilyenkor
felébredt, s aztán csak feküdt a sötétben, s arról győzködte magát, hogy soha többé
nem művel ilyen őrültséget, és hogy már sebész, ezt semmi nem veheti el tőle.
De miért jelentkezett újra az álom?
El nem képzelhette, mígnem egy este a patológia tanszéken lehunyta a szemét,
mélyet szippantott a formaldehid nyers illatából, s időn és téren átrepülve Jerry
Lobsenz patológiai laboratóriumában találta magát, ahol a toronyugrós álom
először meglepte.
Pennsylvania állam orvosi egyetemén történt, amikor harmadéves korában az
anyagi csőd szélére került. A vénecske barátnővel folytatott viszony, a kitartottság
szégyene és undora már mögötte volt. A szénlapátolás segített átvészelnie a hideg
telet, kora tavasszal azonban fel kellett hagynia vele, mert rendszeresen
elszunyókált előadásokon, és két tárgyból is bukásra állt. Annyira hozzászokott
elkeserítő létkörülményeihez, hogy az idő java részében már fel se vette. Hatezer
dollárnyi tanulmányi kölcsönnel tartozott. A lakbérével is elmaradt, a
szállásadónője azonban hajlandó volt várni a pénzére. Leszokott az ebédelésről,
mondván, hogy úgyis túl sokat eszik, és két hétig majd' kilyukadt a gyomra
déltájban, és egészen legyengült estére, de aztán a kórházi gyakorlaton, április
elejétől május közepéig a megfelelő nővérek körül legyeskedett, és ingyen
kosztolhatott az osztályokon.
Júniusban fontolgatta, hogy beáll műtősnek, de elszomorodva ébredt rá, hogy
nem teheti. A szűkös fizetésből nem futotta volna az utolsó év költségeire. Nehéz
szívvel úgy határozott, hogy visszamegy a poconosi üdülőhelyre, ahol pár soros
apróhirdetésen akadt meg a szeme az egyik philadelphiai hirdetőújságban. Egy
Jersey környéki strand keresett toronyugrókat szórakoztató műsorához. A
Barney-féle társulat két Fülöp-szigeteki és egy mexikói szereplésével - tartott
előadásokat, de összesen öt műugróra volt szükségük, és egy másik egyetemistával
együtt Adamet is szerződtették. Napi harmincöt dollárt keresett, heti hét nap. Habár
harminc méterről soha nem ugrott azelőtt, különösebb nehézség nélkül megtanulta
a fortélyát az egyik Fülöp-szigetekivel számtalanszor elpróbálták a parton, hogyan
dobja hátra a karját és rántsa föl a térdét, abban a pillanatban, ahogy lábujja a
vízhez ér, hogy szelíd ívű siklással merüljön alá a háromméteres vízben, s végül a
medence fenekén csücsülve állapodjon meg.
Amikor először ment föl a toronyba, az egészből a magasság volt a
legkellemetlenebb.
A létra vasát túlontúl simának, majdhogynem sikamlósnak érezte, mintha
mindenáron ki akarna csusszanni a markából. Nagyon lassan kapaszkodott fölfelé,
ügyelve, hogy egyik kezével mindig szorosan markolja a hágcsó fokát, mielőtt a
másikkal elengedi s feljebb lép. Igyekezett egyenesen előre, a látóhatár felé nézni,
de a hatalmas, kilobbanni készülő napkorong ördögi szemgolyóként meredt rá, és
megrémisztette. Adam egy pillanatra megállt, könyökét a hágcsó fokára kulcsolta,
ujjaiból szarvat formázott. Scutta mal occhio, pö-pö-pö. Majd eltökélten felnézett,
és a toronymagasan elhelyezett pallóra függesztette tekintetét, mely kínos
lassúsággal növekedett, de azért mégis elérte valahogy. Amikor mindkét lábbal a
pallón állt, módfelett nehezére esett elszakadni a hágcsótól és megfordulni, de
megtette.
Tudta, hogy mindössze hat emelet magasan van, de többnek tűnt. Semmi nem
volt közte s a vízfelszín között, s körben is csak földszintes épületeket látott.
Megállt mesterséges szirtfokán, és kinézett jobb felé, ahol a strand véget ért, s a
part élesen elkanyarodott, s aztán balra, ahol alant a távolban parányi autók
araszoltak egy miniatűr hullámvasút lankáin.
Szia, Teremtő!
- JÖHET - lebegett föl hozzá Benson, a menedzser türelmetlen hangja.
Kilépett a semmibe.
Az Auerbach-szaltó gyerekjáték ilyen magasból. Sokkal több ideje volt, mint
amikor a három és fél méteres pallóról ugrott. De még soha nem kellett ilyen
hosszan megfeszítve tartania a testét. Ahogy a lába vizet ért, összegömbölyödött. A
következő pillanatban féloldalasan földet ért a medence alján. Feneke jobb oldalát a
betonba verte, de nem túl vészesen. Kiegyenesedett, és buborékokat eregetve,
vigyorogva ült a medence alján, aztán elrugaszkodott s a felszínre emelkedett.
Úgy tűnt, ugrása senkire nem tett különösebb hatást, kétnapi gyakorlás után
azonban naponta kétszer ő is szerepelt az előadásokban.
A másik új fiúról, Jensenről kiderült, hogy csodálatos műugró, korábban Exeter
és Brown egyetemi csapatában versenyzett. Most posztgraduális szépírói
tanulmányait folytatta Iowában, és külsős szerző volt egy közeli színháznál. Jensen
olcsó motelbe csábította Adamet, ahol éjszakánként a lakók lármázás a és
csoszogása mellett egerek csaptak elefántcsordához illő zajt, de legalább a matrac
ruganyos volt. A jó idő tartósnak bizonyult, Adam idegei sem mondták fel a
szolgálatot. Egy gyönyörű mellű lány a vízi balettből szemezni kezdett vele, ő
pedig terveket szőtt a leendő kebelbarátság megalapozására. Hosszasan beszélgetett
Eliot és Ezra Pound költészetéről Jensennel, akiről könnyen elképzelte, hogy
egyszer jó cimborája lesz. És közben ugrott, mint egy gép, és állandóan az járt a
fejében, milyen érzés lesz dús gazdagon visszamenni az egyetemre.
A balesetekről keringő történeteket képtelenek voltak komolyan venni. Az
ötödik nap azonban Jensen túl korán felrántotta a térdét, és a hátán fekve fogott
vizet. Fájdalomtól kifehéredve kecmergett ki a vízből, de a saját lábán ment el taxit
hívni. Nem szerepelt többé a műsorban. Amikor Adam betelefonált a kórházba,
közölték vele, hogy Jensen állapota kielégítő, csak megfigyelésre vették fel. A
következő nap szürke, de száraz volt. A hágcsót szélrohamok ingatták, az ugrópalló
berezgett a torony tetején. Ki magasan áll, sok vihar veri. Shakespeare. Adam gond
nélkül végrehajtotta aznapi két ugrás át, másnap reggel pedig megkönnyebbülten
látta, hogy előbújt a nap, a szél elült. Aznap esti első ugrását szinte gondolkodás
nélkül hajtotta végre. A második előadáson fölkapaszkodott a hágcsó tetejébe, és
megállt a hatalmas fényszórók sárga fényözönében. Kint a nyílt tengeren egy
kivilágított vontatóhajó távoli fantomképe derengett, a strand lámpái szerteszórt
ékkövekként pillogtak.
- Te kötözni való bolond - mondta magának Adam.
Testi valójában nem érzett félelmet. Hirtelen mégis tudta, hogy nem fog
leugrani, egyszerűen azért nem, mert hiába keres egy halom pénzt a nyáron, ha
közben összeszed egy sérülést, ami akadályozza orvosi munkájában, vagy éppen
meggátolja, hogy sebészként praktizáljon. Sarkon fordult és lefelé indult a hágcsón.
- MI A BAJ? - szólt bele Benson a mikrofonba. - FELKÜLDJÜNK VALAKIT
MAGÁÉRT? - A közönség moraja rovarzsongásnak tetszett a fülében.
Megállt, intett, hogy kutya baja, és hogy egyedül is boldogul, de eközben most
először kénytelen volt egyenesen lenézni maga alá, és ettől rögtön rosszul lett.
Végtelenül óvatosan folytatta az ereszkedést. Félúton sem járt, amikor a közönség
rákezdett a hurrogásra. A tömeg tele volt nagyképű alakokkal.
Benson dühöngve fogadta a hágcsó tövében. - Rosszul van, Silverstone?
- Nem.
- Akkor tűnés vissza a pallóra. Mindenki begyullad időnként. Nagyobb tapsot
kap, mint bárki, ha visszamegy, és leugrik végre.
- Nem.
- Soha többé nem dolgozol toronyugróként, te kis beszari zsidrák.
Gondoskodom róla.
- Köszönöm szépen - válaszolta Adam udvariasan, és komolyan is gondolta,
amit mondott.
 Másnap reggel visszabuszozott Philadelphiába, a rá következő nap pedig
elvállalta a kórházban a műtősi állást, és rengeteget tanult a műtőrendről.
Három héttel az őszi félév kezdete előtt kis papírszeleten akadt meg a szeme az
egyetemi hirdetőtáblán.
Ha szereti az anatómiát, és pénzre van szüksége, nézzen be az irodámba, és
érdeklődjön a betöltetlen állás felől. Dr. Gerald M. Lobsenz halottkém.
Philadelphia megye, Pennsylvania.
A megyei halottasház háromemeletes épületére alaposan ráfért volna a vakolás.
Lobsenz múzeumi darabokkal berendezett, zsúfolt, poros irodája a földszinten volt.
A tölgyfa íróasztal mögött vézna néger lány kattogtatta az írógépet.
- Igen?
- Dr. Lobsenzet keresem.
A lánya gépelést abba sem hagyva a szoba túlsó vége felé bökött a fejével, ahol
ingujjas férfi dolgozott egy másik asztal mögött.
- Üljön le - szólalt meg a férfi. Jegyzetfüzetbe írogatott, a foga között kialudt
szivar. Adam letette magát az egyenes hátú székre, és körülnézett. Az
íróasztalokon, az ablakpárkányokon könyvkupacok, géppapír csomói, egyik-másik
egészen megsárgult már. A sarokban olcsó, rózsaszínű műanyag virágtartós
hibiszkusz. Mellette Adam számára ismeretlen növény maroknyi levélcsomója
fonnyadozott, elkeseredetten nyújtogatva száraz gyökérszálait a Pyrex lombik alján
lötyögő zavaros víz ujjnyi mély oázisa felé. Egy könyvoszlop tetején félig teli,
felcímkézett whiskysüveg. A padlón revesre koptatott linóleum. A függöny nélküli
ablakok szutykosak.
- Na meséljen.
Dr. Lobsenz fakókék szemű, nyílt tekintetű ember volt.
A haja már őszült. Csapnivalóan borotválkozott, fehér ingét nyilván nem aznap
reggel vette fel először.
- Olvastam a céduláját az egyetemen. Érdekelne az állás. Dr. Lobsenz nagyot
sóhajtott. - Maga az ötödik. Hogy hívják?
Adam megmondta.
- Van egy kis elintéznivalóm, Ha van kedve velem tartani, közben megejthetjük
az elbeszélgetést.
- Igenis, uram - mondta Adam. El nem képzelhette, min vigyorog annyira az
írógépét csépelő néger lány.
Dr. Lobsenz mutatta az utat az alagsor felé. A két szint között két tucat lépcső-
és legalább ugyanannyi Celsius-fok különbség volt.
Holttestek hevertek asztalokon és hordágyakon, némelyek ruhában, mások
anélkül. Adamék megálltak egy idős férfi retkes lábú, csont és bőr teteme előtt
Lobsenz a szemgolyóra bökött a meggyújtatlan szivarral, - Látja a fehér karimát a
szaruhártyában? Arcus Senilis. Észrevette, hogy ki van öblösödve a mellkas?
Öregkori tüdőtágulás. - Megfordult és Adamre nézett. - Fogja tudni, ha legközelebb
látja?
- Igen.
- Hm. Majd kiderül.
Lobsenz a falat szegélyező fiókok egyikéhez lépett, kihúzta, fürkész pillantást
vetett a benne lévő férfihullára. - Tűzhalál. Negyvenöt körüli pasas. Látja a
rózsaszínes elszíneződést? Két oka lehet. Az egyik a hideg. A másik, mikor
szén-monoxid kerül a vérbe. Ha egy tűz füsttel vagy sárga lánggal ég, mindig
keletkezik szén-monoxid.
- Hogy halt meg?
- Lakástűzben. Bement az anyjáért. Az asszony maradványait külön se bírták
rostálni a hamutól.
A felvonóhoz kísérte Adamet, néma csendben felmentek a harmadikra.
- Továbbra is érdekli a munka?
- Tulajdonképpen mit kellene csinálnom?
- Gondjukat viseli odalent. - Lobsenz az alagsori hűtőkamra felé bökött az
állával.
- Rendben - mondta Adam.
- És segédkezik boncolásnál. Látott már boncolást egyáltalán?
- Nem.
Fehér csempés helyiségbe léptek. Adam parányi alakot vett észre egy fehér
boncasztalon, játék baba, gondolta először, aztán rájött, hogy legfeljebb egyéves,
színes bőrű gyermek tetemét látja.
- Holtan találták a járókájában. A halál oka ismeretlen. Ezer és ezer gyerek
bánik így ki velünk évente, a nagy rejtélyek egyike. A fiatal háziorvos, az
istenverte marhája, megpróbálta szájból szájba lélegeztetni, mielőtt feladta a
küzdelmet. Másnap már hidegrázása volt, és akkor kapcsolt, hogy abból, amit ő
tud, a gyereket akár valami súlyos fertőző betegség is elvihette. Hepatitisz, tébécé,
isten tudja, mi egyéb. Biztos okulna belőle, ha találunk valamit, a balfácánja.
Lobsenz gumikesztyűt húzott, néhányszor ökölbe szorította a kezét, aztán
jókora Y-t hasított a szikéjével a vállaktól a szegycsontig, majd le a köldök felé. -
Európában egyenest húznak az álltól lefelé. Mi jobb szeretjük így. - A varázslatos
módon szétnyíló barna bőr alól egy sárga réteg - dundi baba volt, gondolta Adam,
és kissé forogni kezdett vele a világ -, az alól pedig fehér szövetek tűntek elő.
- Egy dolgot jegyezzen meg - mondta Lobsenz majdhogynem barátian. - Ami
az asztalon van, nem hús. És nem emberi lény többé. A testet az élet, a személyiség
és az isteni lélek teszi személlyé. Ebből a kalickából kiröppent a lélek. Ami
visszamaradt, az csak agyag és sár, egy különlegesen hozzáértő kézműves
alapanyaga.
Kesztyűs ujjai beszéd közben is zavartalanul kutakodtak a testben, szikéje hol
itt csapott le, holott, kis cafatot nyesve ebből, helyre szeletkét abból, a szövettani
vizsgálathoz. - A máj gyönyörű. Látott ennél imádnivalóbb májat? A hepatitisztől
megduzzadt volna, s valószínűleg bevérzéseket is találnánk a felszínén. A
tuberkulózis se valószínű. Szerencsés pasas ez a háziorvos.
A mintákat üvegtégelyekbe pottyantotta, aztán visszahelyezte a zsigereket a
testüregbe, és összevarrta az Y alakú bemetszést.
Meg se kottyant, mondta magában Adam. Ennyi az egész? Lobsenz a folyosón
át egy másik, az előző tükörképének tetsző boncterembe vezette. - Amikor nagyon
szorít az idő, a segédem előkészíti a terepet az egyikben, míg én dolgozom a
másikban - magyarázta. Az asztalon elnyűtt testű, petyhüdt mellű öregasszony
feküdt, ráncok barázdálta arcán, édes Istenem, széles mosoly. A karokat keresztbe
tették a mellkason, Lobsenz most nagyot nyögve kiegyenesítette. - A tankönyvek
szerint a rigor mortis az állkapocsnál áll be legelőbb, aztán szép szabályosan halad
lefelé a testen. Jobb, ha tőlem tudja, mese habbal.
Az asszony felnyitott teste nem volt éppen rózsaillatú.
Adam összeszorította a fogát - rigor vitae -, és igyekezett a lehető legritkábban
levegőt venni, nehogy kiforduljon a gyomra. Ki is állította, hogy betegnek lenni az
élet egyik legnagyobb gyönyörűsége? Samuel Butler. Jó, hogy nem kezdek el itt
szórakozni, torkolta le magát.
Végül Lobsenz összevarrta a mellkast.
Amikor visszatértek a földszinti irodába, a halottkém két karcos üvegpoharat
vett elő íróasztala középső fiókjából, és emberes adagot töltött a felcímkézett
whiskysüvegből. Kettes számú tárgyi bizonyíték - Elliot Johnson, olvasta Adam a
címkén. Tisztán hajtották fel a whiskyt.
- Az illemhelyre mentem - mondta Lobsenz, és leakasztotta a kulcsot a falról.
Alig tette ki a lábát, a vézna gépírónő, szemét fel sem emelve munkájáról,
megszólalt. - Szállást és havi hetvenöt dollárt fog ajánlani. Száznál alább ne adja.
Azt fogja mondani, hogy vannak más jelöltjei is, de eddig csak egy érdeklődő volt
itt, az is elokádta magát a boncolás középén. - A billentyűk megállás nélkül
kattogtak tovább. - Irtó rendes szivar a főnök, csak rém sóher.
Dr. Lobsenz kezét dörzsölgetve tért vissza. - No, mit gondol? Akarja az állást?
Itt többet megtudhat az emberi testről, mint ha négyszer elvégzi az egyetemet.
Munka közben szépen kitanítom mindenre.
- Rendben - mondta Adam.
- Volna itt egy remek szoba a maga számára. Hetvenöt dollárt tudok fizetni egy
hónapra.
- A szoba és száz dollár.
Lobsenz arcáról lehervadt a mosoly. Gyanakvó pillantást vetett a lányra, aki
rendületlenül csépelte a billentyűket az írógépen. - Más jelöltjeim is vannak.
Nyilván az alkohol tehette, mely nagyjából éppen ekkor sújtott le vasökölként
üres gyomrára Adam olyan duzzadtnak és könnyűnek érezte a fejét, mintha egy
léggömb lebegne a nyakán. - Nézze, doktor, egy-két hónap és a küszöböt rágom, ha
most nem állok be magához. Máskülönben messze ívben elkerülném a remek
intézményét.
Lobsenz ránézett, hirtelen elmosolyodott. - Jöjjön, Silverstone, meghívom
ebédre - mondta.
A második emeleti szoba a tejüveges ajtajával úgy festett, mint valami iroda, de
mindössze egy tábori ágy s egy íróasztal volt benne. Adam olyan gyakran cserélt
ágyneműt, ahogy kedve tartotta; szabadon igénybe vehette a megyei mosoda
szolgáltatásait, csodás juttatás, melyet dr. Lobsenz el is felejtett említeni. Testbéli
tisztaság soha másból nem eredt, mint az Istennek kijáró tiszteletből. Francis
Bacon.
A munka nem volt különösebben megerőltető egy harmadéves medikusnak.
Adamet eleinte zavarták a szagok, és a koponyát átszelő csontfűrész hersegésétől is
borsózott a háta, de Lobsenz valóságos kiselőadásokat tartott munka közben, és
nem akármilyen tanár volt. Elsőévesként Adam hetedmagával osztozott egy Cora
nevű női holttesten az anatómiagyakorlatokon, Mire Cora közelébe jutott, a
testrészeket és szerveket felismerhetetlenül széttrancsírozták. Most igencsak nyitva
tartotta a szemét, és figyelmesen hallgatta Lobsenzet, aki elégedetten nyugtázta
érdeklődését, és dörmögve megjegyezte, hogy akár tandíjat is kérhetne tőle. A lelke
mélyén Adam igazat adott neki, osztályon felüli magánórákat kapott anatómiából.
Az első éjszakái csapnivalóan teltek. A szobájában telefon állt, este héttől fél
kilencig ezen jelezték igényüket a temetkezési vállalkozók a harmincöt dollárra,
mely a megyétől járt nekik, valahányszor egyszerű fakoporsóban, szertartás nélkül
elföldeltek egy magányosan elhalt szerencsétlent. Éppen ennyit fizetett Benson is
két ugrásért.
Adam első este feljegyezte a temetkezési vállalkozók hívásait, tanult két órát,
beállította az ébresztőóráját, ágyba bújt, elszenderedett, és a toronyugrásról
álmodott.
Amikor felébredt, kinevette magát a sötétben. Mi sem jellemzőbb az
agyalágyult fejére, gondolta fönt a pallón tojt az egészre, de most, az ágyában,
reszket, mint a nyárfalevél, hogy mi minden történhetett volna.
Második este elintézte a temetkezési vállalkozókat, éjfél utánig tanult,
beállította az órát, villanyt oltott, és csak feküdt a sötétben, éberebben, mint valaha.
Amikor nekiálIt birkákat számolni, ötvenhatig jutott, akkor a birkák
holttestekké változtak, és lassan tovalebegtek. Utána száztól számolt visszafelé, és
kétszer is eljutott egyig, anélkül hogy szemernyire is elálmosodott volna.
Tekintetével állandóan a környező sötétséget fürkészte.
Nagyanyja járt a fejében, amint lapos mellére ölelve próbálja álomba ringatni a
konyhában. Fa nana fa nana, aludj el, Adamo. Imádkozz Szent Miklóshoz, ő majd
elűzi a Gonoszt a kardjával.
A hatalmas épület csendjét nyikorgás és sóhajtozás verte fel, ablaküvegek
csörrentek meg a szélben, csilingelés és léptek zaja hallatszott.
Csilingelés? Léptek zaja?
Elvileg rajta kívül senki nem lehetett az épületben. Kikelt az ágyból, és villanyt
gyújtott, hogy összekeresgélje a ruháit. Nem a szellemek aggasztották; a tudomány
képviselőjeként képtelen volt komolyan hinni a természetfölötti hatalmak
létezésében. A bejárati ajtó és a mentőbejáró viszont kulcsra volt zárva. Saját
kezűleg fordította rá a kulcsot. Csak arra gondolhatott, hogy valaki, a jó ég tudja,
milyen szándékkal, erőszakos úton jutott be.
Kiment a szobájából, és nekivágott az épületnek, villanyt gyújtva, amerre
elhaladt. Először a bonctermeket vette sorra, azután a második és az első emeleti
irodák előtt haladt végig. Egy teremtett lelket sem látott.
A hullaház hűsében sietve kitapogatta a fali kapcsolót.
Négy holttest feküdt kiterítve az asztalokon, egyikük az öregasszonyé, kinek
boncolásánál segédkezett dr. Lobsenznek. Adam a dermedt mosolyra nézett.
- Ki voltál, nénikém?
Aztán a csont és bőr, tuberkulotikus kinézetű kínaihoz lépett.
- Csak nem idegenben kellett meghalnod? Vannak-e fiaid a Vörös
Hadseregben, unokaöcséid Formosán?
Nyilván itt született Brooklynban , mondta magában. A megállapítás
észrevetette vele, milyen ostobán viselkedik. Újra végigjárta az épületet, eloltogatta
a villanyt, visszament a szobájába, és bekapcsolta a rádiót. Egy csodálatos Haydn
concerto.
Rémlett, mintha hallaná, ahogy táncolnak odalenn, és valósággal látta is maga
előtt, amint a pucér öregasszony pukedlizik a kínainak, a többiek felnyitott tetejű
hűtőtepsijükből kukucskálnak kifelé, a fényből-árnyékból szőtt gúnyájú, néma
Harlekin pedig csak mosolyog, és a zene ütemére ingatja a fejét.
És csilingel a csengettyűs sapka.
Kis idő múlva Adam újra elhagyta a szobáját, és az összes villanyt felkapcsolta
az épületben. A hullaház ajtaját kulcsra zárta. Ébresztőóráját beállította hatra, hogy
reggel villanyt olthasson és kinyithassa a hullaházat, mielőtt bárki befutna, aztán
aludni tért, és a toronyugrásról álmodott.
Másnap este nem világította ki az épületet, és az álom elmaradt. A rá következő
napon elfelejtette bezárni a hullaházat, az álom visszatért. Végül megtanulta
azonosítani a hümmögő csöveket, a keretükben zötykölődő ablaküvegeket és az
egyéb, tökéletesen e világi zajforrásokat, és a rémálom végleg elpártolt tőle. Attól
kezdve újra mélyen és zavartalanul aludt éjszakánként.
Lassan kezdte teljesen átlagosnak érezni életvitelét. Két hónappal azután, hogy
beállt Lobsenzhez, meghökkentő élményben volt része, miközben a Penn egyik
kollégistájával birkózott a lány szobájában. Partnere hirtelen megdermedt, aztán
szimatolva a mellébe temette az arcát. - Iszonyúan szexi szagod van - álmélkodott.
- Neked is, picim - mondta Adam őszinte meggyőződéssel. Azt már elfelejtette
hozzátenni, hogy az ő bőre a formaldehid lesikálhatatlan, diszkrét illatát itta
magába.
Most, hogy dr. Sack patológiai laboratóriumában dolgozott, újra meg szokta a
tartósítószer ingerlő szagát, és végül nem álmodott többé éjszakánként. Újabban
senki nem került hozzá olyan közel, hogy megszimatolja rajta a bőrébe ivódott
formaldehidet. Eljátszott a gondolattal, hogy találkát kér az Anderson nevű kis
szőke nővértől, de valahogy soha nem jutott el odáig.
Többször próbálta felhívni telefonon Gabyt.
Susan Haskell, a szobatársnő mindannyiszor fagyos hangon közölte vele, hogy
Gaby elutazott a városból, és pillanatnyilag nem elérhető.
Különösen dr. Silverstone számára nem, jelezte a lány hanghordozása.
Öt nappal azután, hogy hazajöttek Truróból, Adam levelet írt Gabynak,
Gaby!
Újra és újra rá kell jönnöm, milyen címeres hatökör vagyok. Megtennéd, hogy
odajössz a telefonhoz egyszer, vagy legalább válaszolsz erre a levélre?
Oda lyukadtam ki, hogy egészen más, ha olyasvalakivel csinálod, akit szeretsz.
Adam
De nem kapott választ a levelére, és Gaby továbbra sem volt telefonközelben,
amikor hívni próbálta.
Beköszöntött a tél. Lehullt és a metropolis füstös levegőjétől elmocskolódott a
hó, azután újra hullott és újra elmocskolódott, és hólapátoláskor fehér és szürke
rétegek váltakozása jelezte a városi élet ritmusát.
Egyik reggel a büfében Meomartino elmesélte az ott kávézgatóknak, hogy járt,
amikor Mikulás-nézőbe vitte fiát Jordan Marshba.
- Te bácsi vagy? - kérdezte Miguel. A szakállas alak rábólintott.
- Igazi bácsi?
Újabb bólintás.
- Péniszed is van meg minden?
A sebészek hurrogva felnevettek, még Adam is elmosolyodott.
- És erre mit szólt az öreg Miki? - kérdezte Lew Chin.
- Nem röhögte betegre magát - mondta Meomartino.
A bostoni kereskedők már az ünnepekre készülődtek. Az áruházak kirakatai
fagyalágakkal teltek meg, a kórházi felvonók falán műanyag adventi koszorúk
tűntek fel. A nővérek karácsonyi dalokat dúdoltak, dr. Longwood pedig a fiatal
sebészek esendőségével kapcsolatos legrosszabb félelmeit látta beigazolódni az
általános ünneplés közepette.
- Szerintem Longwoodnak leáldozott - jegyezte meg Spurgeon Adamnek.
 - Szerintem az Öreg nagyon nagy koponya.
- Legfeljebb volt. Most viszont, hogy a betegségétől nem praktizálhat, átment
főállású, egyszemélyes halálbrigádba. Az a fickó műhibát szimatol, ahányszor
valaki meghal az osztályon. Elég ránézni a sok cidriző orvosra, rögtön tudod,
melyik nap van a mortalitási konferencia.
- Vagyis mi fizetünk némi plusz idegeskedéssel az ő pechjéért. Méltányos ár, ha
így kicsit tovább talpon maradhat - mondta Adam.
A sors furcsa fintora folytán két óra múlva éppen Meomartino társaságában
volt, amikor Longwood telefonon érdeklődött a vakbélműtétről, melyet ők ketten
végeztek el két nappal korábban. A sebész főorvosnak kételyei támadtak a műtét
szükségességét illetően. Meghagyta, hogy a másnap reggeli nagyviziten részletesen
számoljanak be az esetről.
- Nyugi - vetette oda Adam Meomartinónak. - A szövetminták heveny
gyulladásról és fehérvérsejt-túltengésről tanúskodnak. Már meg is száradtak a
metszetek.
- Tudom - mondta Meomartino. - Tegnap hazavittem a tárgylemezeket, hogy
mikroszkópozzak kicsit. A rohadt életbe!
- Mi történt?
- Otthon felejtettem az egészet. Szükségünk lesz rá nagyvizitkor.
- Két óra múlva végzek. Azt hiszem, legjobb, ha elmegyek érte - mondta Adam.
- Megtennéd? Vidd el a kocsimat.
- Kösz, fölösleges - mondta Adam. Spurgeontől viszont fejfájás nélkül fogadott
el szívességet, és amikor végzett a kórházban, Robinson keresztülhajtott vele a
városon Volkswagenével a komor téli estében. Meomartino elmagyarázta az utat,
az utolsó métereken mégis nem várt nehézség adódott az utca inkább csak sikátor
volt, melyet a két oldalra hányt hó még jobban beszűkített.
- Figyelj, nem hagyhatom itt a kocsit az út közepén. Menj csak, megvárlak -
mondta Spurgeon.
-Rendben.
Jó Ízlése van ennek a Meomartinónak, ráadásul elég gazdag is, hogy szabadon
kiélhesse, gondolta Adam irigykedve, miközben megnyomta a csengőt. Egészen
lenyűgözte az egykori istállóból kialakított ház.
Középkorú svéd szobalány nyitott ajtót.
- Igen?
- Itthon van Mrs. Meomartino?
- Igen, de nem hiszem, hogy bárkit is látni kívánna.
Adam elmagyarázta, miért jött.
- Hát, akkor fáradjon beljebb - mondta a szobalány kelletlenül. Adam követte a
házba, majd jobb híján a konyhába is, ahol egy kisfiú ült az asztalnál, és
vacsorázott.
 - Szia - mondta Adam mosolyogva, mert eszébe jutott a Mikulás-történet.
Könnyű volt felfedezni Meomartinót a gyerekben.
- Szia.
- Nem tudok semmiféle tárgylemezekről- mondta a szobalány mogorván.
- Nyilván a mikroszkóp mellett lesznek. Valószínűleg megismerem őket.
- Dolgozószoba - biccentett a szobalány, s már fordult is vissza a tűzhelyhez. -
Nem az első ajtó, az a hálószobáé. A második ajtó.
Kellemes helyiség volt, jobbfajta perzsaszőnyeggel, bőrhuzatú, öblös
karosszékekkel. A falakat polcok borították. A könyvek zöme tömény orvosi
szakirodalom volt, de akadtak önéletrajzok és történelmi témájú művek is, angolul
és spanyolul vegyesen. A szépirodalmat egyetlen kis sziget képviselte, itt Adam
modern költők műveiből is látott néhányat.
Ezeket nyilván a feleség vásárolta össze, gondolta Adam, és a hálószoba és a
dolgozószoba közti zárt ajtóra pillantott.
A metszetek ott hevertek a mikroszkóp mellett. A kint felejtetteket Adam
visszarakta a dobozba. Távozóban volt, amikor a két szoba közti ajtó kinyílt.
Az asszony a férje pizsamáját viselte, mely túlságosan nagy volt neki. Kócos
hajjal, mezítláb toppant be, s láthatólag hiányolta megszokott szemüvegét
mulatságos hunyorgással nézett Adamre. Összességében csodálatosan vonzó hatást
keltett. Adam látta, hogy nem az a fajta nő, aki sikoltozva köntöséért rohan.
- Jó napot - szólalt meg Adam. - Nem betörő vagyok. Adam Silverstone-nak
hívnak.
- Silverstone. Nincs Bookstein nevű rokona véletlenül? Hangja rekedtes volt, és
Adam látta, hogy valószínűleg a rekedtség is, a hunyorgás is italozás eredménye.
Az asszony közelebb kacsázott, imbolyogva megállt.
- Hé - szólalt meg Adam, és kinyúlt, hogy megtámassza.
A következő pillanatban az asszony a mellére hajtotta a fejét, és teljes súlyával
rátámaszkodott.
- Nincs Bookstein a rokonságban - mondta Adam. - Rafe munkatársa vagyok.
Itthon felejtette ezeket a tárgylemezeket.
Az asszony hátraszegte a fejét és ránézett, testével azonban nem húzódott el
tőle. - Már beszélt magáról. Maga a vetélytárs.
- Igen.
- Szegény Rafe - mondta az asszony. - Örvendek. - Szája meleg és gintől
kesernyés volt, amikor megcsókolta Adamet. - Örvendek - felelte Adam
udvariasan. Ezúttal ő kezdeményezte a csókot, és az ötlet megszületett, mielőtt
ajkaik szétváltak egymástól. Ahogy az asszonyra nézett, tudta, hogy csak az ujját
kell megmozdítania Meomartino nevetnivalóan tankönyv szerű megsemmisítéséhez
saját kastélyában, miközben Spurgeon a kapu előtt vár rá a kocsiban, a szolgáló
pedig bármelyik pillanatban rájuk törhet.
 Hallotta, ahogy a kisfiú boldogan felkacag a lakás egy másik helyiségében.
Ráadásul a hölgy be volt csiccsentve. - Elnézést - mondta.
Kibontakozott az ölelésből, magához vette a tárgylemezeket, és faképnél hagyta
a szoba közepén ácsorgó asszonyt. A kisfiú közben befejezte a vacsorázást, és
javában tévézett. - Szia, bácsi - kiáltotta, le sem véve szemét Bozo bohócról.
- Szia, szia - mondta Adam.
Két napra rá az asszony megjelent a kórházban.
Vizit végeztével mindannyian Adam irodájához vonultak, és amikor Adam
kinyitotta az ajtót, az első, amit meglátott, a székére hajított hermelinkabát volt. Az
asszony csinos fekete kosztümöt viselt, és úgy nézett ki, mint valami
Playboy-modell.
- Hát te? - csodálkozott el Meomartino.
- Azt mondták, itt megtalállak, Rafe.
- Azt hiszem, nem ismered az urakat - mondta Meomartino. - Spurgeon
Robinson.
- Üdvözlöm - mondta Spurgeon, és kezet fogtak.
- Adam Silverstone.
Adam úgy fogta meg az elébe nyújtott kezet, mintha valami tiltott gyümölcs
volna. - Örvendek.
- Örvendek - válaszolta az asszony.
Adam képtelen volt Meomartinóra nézni. Kakukk, kakukk - ó, fertelem! - hideg
fut át a férjeken. Shakespeare. Még tartott a bemutatások sora, amikor motyogva
elköszönt, és visszament az osztályra, de bármilyen keményen dolgozott is, sehogy
sem bírta kiverni fejéből a férje pizsamájában felkínálkozó asszony képét.
Amikor délután telefonhoz hívták, tudta, miről van szó, mielőtt beleszólt volna
a kagylóba.
- Jó napot- mondta az asszony.
- Hogy van? - motyogta Adam sután, nyirkos tenyérrel markolva a kagylót.
- Attól tartok, az irodájában felejtettem valamit.
- Mi volt az?
- Fél pár kesztyű. Fekete kecskebőr.
- Nem láttam ilyesmit. Igazán sajnálom.
- Jaj nekem. Ugye ideszól, ha mégis megtalálná?
- Hogyne. Természetesen.
- Köszönöm. Viszontlátásra.
- Viszlát.
Amikor tizenöt perccel később visszament az irodájába, és négykézlábra
ereszkedett a szőnyegen, a kesztyűt az íróasztal alatt találta, ahová az asszony
hajította. Felvette, aztán pár másodpercig csak ült, és a méregdrága, puha bőrt
dörzsölgette ujjai között. Amikor az orrához emelte, a parfümillatot beszippantva
szinte maga előtt látta az asszonyt.
Most színjózan, gondolta.
Kikereste a számot a telefonkönyvből, és amikor tárcsázott, az asszony azonnal
felvette, mintha egyfolytában a hívást leste volna.
- Megvan - mondta Adam.
- Micsoda?
- A kesztyű.
- Ó. Pompás - mondta az asszony.
- Adjam oda Rafe-nek?
- Soha nem látnám többé. Rafe annyira szórakozott.
- Hát, holnap szabadnapos vagyok. Esetleg beugorhatnék vele magukhoz.
- Holnap a boltokat járom - mondta az asszony.
- Nekem is van egy kis vásárolnivalóm. Mi lenne, ha találkoznánk valahol,
visszaadnám a kesztyűjét, és meghívnám egy italra?
- Tökéletes. Délután két óra?
- Hol?
- Ismeri a Különtermet? Egy bár, nem messze a sportcsarnoktól.
- Megtalálom - mondta Adam.
Korán érkezett. Leült egy kőpadra a sportcsarnokban, és a korcsolyázókat
figyelte, míg teljesen el nem gémberedett, akkor megadón fölállt, végigsétált a
Boylston utcán, és bement a Különterembe. Ha este próbál szerencsét, nyilván
kőkemény alkoholistákat meg partnerre vadászó férfiakat és nőket látott volna,
most azonban mindössze néhány egyetemista fogyasztott kései ebédet a
helyiségben. Adam egy csésze kávét rendelt.
Az asszony hidegtől kicsípett arccal érkezett. Adam másodszor is nyugtázta,
milyen kiváló ízléssel választja meg a ruhatárát. Amikor lesegítette róla
hódprémmel szegett fekete posztókabátját, elégedetlen vette szemügyre a
bézs-színű, végtelenül egyszerű szabású kötött ruhát és az egyetlen ékszerként
viselt, antiknak tűnő brosst.
- Iszik valamit? - kérdezte tőle.
Az asszony az ő kávéscsészéjére pillantott, és gyorsan megrázta a fejét. - Túl
korai volna, nem igaz?
- De igen.
Az asszony egy csésze kávét kért, amit Adam meg is rendelt, de amikor
kihozták, azt mondta, nem kívánja. - Nem megyünk el sétakocsikázni egy kicsit?
- Nincs autóm.
- Ó. Akkor hát sétáljunk.
Fölvették kabátjukat, és a Copley tér felé indultak a bárból. Ha nem akarnak
összefutni az asszony valamelyik ismerősével, a Ritz vagy Plaza jellegű helyek
szóba sem jöhetnek, gondolta Adam. Csípős hideg volt, egyre jobban vacogtak
mind a ketten. Adam elkeseredetten kutatott taxi után.
- Attól tartok, be kell ugranom ide egy pillanatra - szólalt meg az asszony. -
Ugye nem haragszik, hogy megvárakoztatom?
Az utca túloldalán a Regent Hotel, egy harmadosztályú szálloda állt. Adam
lenyűgözve nézett az asszonyra.
- A legkevésbé sem.
Míg az asszony a mosdóban időzött, Adam elintézte a bejelentkezést. A
recepciós unott biccentéssel nyugtázta, hogy a poggyászuk csak később érkezik a
Logan Repülőtérről. Amikor az asszony megjelent a kis előcsarnokban, Adam a
könyökénél fogva gyengéden a felvonóhoz kormányozta.
Egy szót sem szóltak. Az asszony felszegte a fejét, és egyenesen maga elé
nézett. Miután behúzta maguk mögött a 314-es szoba ajtaját, Adam hozzáfordult és
a szemébe nézett.
- A kesztyűt meg otthon felejtettem - szólalt meg.
Később Adam cigarettázva feküdt a túlfűtött szobában az alvó asszony mellett,
aki végül felébredt, és észrevette, hogy őt nézi. Kinyújtotta karját, kivette a
cigarettát az ajka közül, és gondosan elnyomta az ágy melletti hamutartóban, aztán
újra feléje fordult, és megismételték a rítust, miközben odakint egyre mélyült a
sötétség.
Öt órakor az asszony kikelt az ágyból, és öltözködni kezdett.
- Muszáj?
- Mindjárt vacsoraidő.
- Szólunk a szobapincérnek. De tőlem akár ki is hagyhatjuk a vacsorát.
- Kiskorú gyerekem van otthon - mondta az asszony. - Utána kell néznem, hogy
megvacsoráztatták, ágyba dugták-e.
- Ó.
Az asszony kombinésan az ágyhoz lépett, leült, és megcsókolta. - Várj meg itt -
mondta. - Visszajövök.
- Rendben.
Amikor egyedül maradt, Adam aludni próbált, de túl meleg volt, nem kapott
levegőt. A szobában ondó-, cigarettafüst- és Liz-illat terjengett. Kinyitotta az egyik
ablakot a sarkvidéki levegő előtt, azután belebújt a ruhájába, és lement a
földszintre. Megivott egy csésze kávét, és étvágytalanul elmajszolt egy szendvicset.
Utána elsétált a Copley térre, és régi újságokat lapozgatott a közkönyvtár
olvasótermében.
Amikor nyolc órakor visszament, az asszony már a takaró alatt várt rá. Az ablak
csukva, a szobában újra rekkenő hőség. Egyetlen lámpa sem égett, de a szálloda
fényreklámja éppen az ablak előtt villogott, kábítószermámor ihlette festményhez
téve hasonlatossá a szobát. Az asszony szendvicset hozott neki. Tojássalátást.
Tizenegykor együtt fogyasztották el, és a kemény tojás szaga is beleolvadt az
illatelegybe, mely Adam emlékezetében örökre ahhoz a naphoz tapadt.
Karácsony reggel Adam egyedül látta el a műtőben az ügyeletes sebészi
szolgálatot. A teakonyhában feküdt egy hosszú lócán, és a kávéfőző magányos
szörcsögését hallgatta, amikor a telefon megcsörrent.
Meomartino volt az. - Valamikor délután meg kell csinálnod egy amputációt.
Én addigra elmegyek.
- Nem gond - mondta Adam hűvösen. - Hogy hívják a beteget?
-Stratton.
- Jól ismerem a fickót - mondta, nem is annyira Meomartinónak, inkább csak
saját magának.
Előző héten megpróbálták artériaműtéttel helyreállítani a keringést Mr. Stratton
lábában. Az eredeti terv az volt, hogy a férfi saját véna saphenáját ültetik be
artériaként, eredeti helyzetéhez képest száznyolcvan fokkal elforgatva, hogy a
billentyűk az artériás áramnak megfelelően nyíljanak, csukódjanak, Mr. Stratton
vénái azonban pocséknak bizonyultak, két milliméteres átmérőjük mindössze
negyede volt a kívánatosnak. Adamék kimetszették a keringést gátló, elmeszesedett
érszakaszt, és a folytonossági hiányt műanyag implantátummal hidalták át, mely
legjobb esetben is legfeljebb egy-két évig tartott volna ki, nekik viszont még ekkora
szerencséjük sem volt. Mostanra a láb hófehér tárgy volt csupán, mely, ha nem
amputálják időben, veszélybe sodorja a beteg életét.
- Hányra hozzák le a műtőbe?
- Nem tudom. Igyekszünk elérni az ügyvédjét, hogy aláírassuk vele a papírokat.
Mr. Stratton nős ember, de a felesége súlyos beteg, a Beth Israelben fekszik,
úgyhogy nem tud aláírni. Gondolom, azonnal viszik, amint az ügyvéd előkerül.
Tegnap este óta vadászunk rá.
Adam sóhajtva helyére tette a kagylót, felvett egy zöld műtősköpenyt az
asztalon tornyosuló halomból, azután átment az öltözőbe, és fehérből zöldbe vedlett
át. A köpeny ismerős és kényelmes ruhadarabnak tetszett. Azután föltépte egy
fekete műtőspapucs lyuggatott felső részét, és a műanyag nyelvek egyikét cipője és
harisnyás lábfeje közé dugta földelésként, nehogy egy elektromos szikra a levegőbe
repítse az oxigéndús levegőjű műtőt. Majd a papucsot gumiszalagokkal a
bokájához erősítette, és teljes harci felszerelésben visszatért a konyhai lócán
hagyott könyvéhez. De csak rövid időre.
Amikor ezúttal felvette a telefont, a sürgősségi osztály jelentkezett be. -
Küldünk egy beteget bélfodri infarktussal, kezdhetsz bemosakodni. Dr. Kender az
egész kórházat oda akarja csődíteni a műtőbe.
- Louise - kiáltotta Adam, amint befejezte a beszélgetést.
Az ablaknál ülő nővér letette a kötését. - Boldog karácsonyt - szólalt meg.
Lélekemelő volt látni, milyen hatalmas sebészszaktudást képesek egyik percről
a másikra mozgósítani. Összesen tizennégyen - nővérek, sebészek, altatóorvosok -
zsúfolódtak be a kis műtőbe, egy egész sor elektromos berendezés kíséretében. Az
őszülő hajú, borostás páciens élet és halál közt lebegett. Ötvenes évei végén,
hatvanas évei elején járhatott, erőteljes felépítésű testén jókora sörpocak. Ismert
szívbetegként digitáliszt szedett, a rendőrség a lakásán talált rá, kómás állapotban.
Valószínűsíthető volt, hogy a digitálisz mellékhatása okozhatta keringési
rendellenességét, de sem azt nem tudták, mennyit vett be a gyógyszerből. sem azt,
hogy mikor.
A férfi bekötött infúzióval érkezett a műtőbe, egy aneszteziológus-gyakornok
lélegeztető ballont nyomkodva segített be a tüdejének.
Adam most Spurgeon Robinsont figyelte, aki a mellkast vette kezelésbe. -
Tyűha - álmélkodott Spurgeon, és intett, hogy jöjjön közelebb. Egy tetoválás.
Adam mulatságos feszélyezettséggel hajolt a beteg fölébe. A MENNYEKBE
VÉGY MAGADHOZ, ÉDES ISTENEM ... A POKLOT MÁR MEGJÁRTAM,
FÖLDI LÉTBŐL ISMEREM. Miféle elkeserítő élete lehetett ennek a férfinak,
hogy egy ilyen gondolatot kényszerült pajzsként a testén viselni?, tűnődött Adam,
és emlékezetébe véste a szavakat, miközben a szöveg lassan eltűnt Spurgeon
Betadine-csíkjai alatt. Ha volt is forrása az idézetnek, az agyában kattogó
számítógép ezúttal csütörtököt mondott.
A betegnek addigra már bevezették a pacemaker elektródáját, most külön
műszereket gördítettek a műtőasztalhoz a vér gázkoncentrációjának és áramlási
sebességének mérésére. Az eszelős fém-üveg állatkaként csipogó elektrokardiográf
képernyőjén pillogó fénypontok tudósítottak az elgyötörten lüktető szív
működéséről.
Kender türelmetlenül megvárta, míg steril lepedőkkel körbeterítik a műtéti
területet, akkor az asztalhoz lépett, átvette Louise kezéből a szikét, és egyetlen
gyors mozdulattal átmetszette a hasfalat. Adam azonnal ott termett a vákuumos
szívó csőrével, és a fali garat Niagaraként zubogva nyelte a peritoneális folyadékot.
Első pillantásra megállapította: hashártyagyulladással súlyosbított bélgangréna.
Kender úgy járatta végig ujjait a duzzadt és elszíneződött beleken, mintha beteg
óriáskígyót cirógatna. - Hívja fel Sack doktort az otthoni számán - szólt oda egy
negyedéves hallgatónak. - Közölje vele, hogy van egy bélgangrénás esetünk, és
kérdezze meg, be tud-e jönni a kórházba most azonnal a felszerelésével együtt.
- Milyen felszereléssel?
- Tudni fogja.
Kender irányításával festéket fecskendeztek a férfi ereibe, azután hordozható
röntgenernyőt gurítottak a műtőasztalhoz, hogy feltérképezzék a belek vérellátását.
Adam furcsálkodva látta, milyen sötét a műtéti területet borító vér. A felkar
izmai rángani kezdtek, mintha a férfi valami legyeket hessegető ló volna. - Baj
lehet az oxigénellátással- szólalt meg Adam.
- Mi a helyzet? - fordult Kender az altatóorvoshoz.
 - Alig van említésre méltó vérnyomása. Teljesen aritmusos szívműködés.
- Kémhatás?
Spurgeon leolvasta. - 6.9.
- Készítsék elő a nátrium-bikarbonátot - mondta Kender.
- A fickónak bármelyik pillanatban leállhat a szíve.
A halódó szívizom összehúzódásait jelző sárga villanások mind ritkábbá váltak
a képernyőn, a hullámhegyrajzolat mind halványabb s laposabb lett, végül a
szemük láttára teljesen kisimult.
- Jesszusom, ennek lőttek - mondta Spurgeon.
Kender erőteljesen nyomkodni kezdte a mellkast a tenyere gyökével. -
Bikarbonátot - szólalt meg.
Adam befecskendezte az egyik lábi vénába. Azután dr. Kendert figyelte.
Lenyom. Fölenged. Le. Föl.
Az előírásszerűen, nyújtott karral végzett mozdulat, a lábujjain hintázó sebész
látványa emlékeztette valamire. De mire is? Azután eszébe jutott olasz nagyanyja,
amint tésztát dagaszt házi sütésű kenyeréhez. A konyha (foszlott sötétítők,
megfakult sárga-fehér csipkefüggönyök, feszület az ablakpárkányon, az előző heti
Il Giornale a vénséges vén pedálos Singer varrógép asztalán, és az örökösen
trillázó, nyavalyás kanári a kalitkában); és a nagyanyja, amint tésztát dagaszt az
ősöreg gyúródeszkán, melynek késnyomaiban mindig meggyűlt a lekaparást
megúszó kemény makarónitészta. A lisztes, barna kar. A vejének szánt szitokszó a
bajuszkás szicíliai ajakon.
A fenébe is, eszmélt Adam, és erővel újra a műtőasztalon fekvő férfira
irányította figyelmét.
- Epinephrine-t - szólalt meg Kender.
Az egyik nővér megpöccintette az ampullát, aztán letörte a nyakánál. Adam
injekciós tűvel felszippantotta a hormont, és egy másik lábi vénába fecskendezte.
Gyerünk már, te nyavalyás izom, fohászkodott magában.
Összehúzódni.
Felpillantott a műtő órájára, de a mutatók mozdulatlanok voltak, akár a leállt
szív. Egyetlen műtőben sem akadt egy hasznavehető óra. A kórházi legenda szerint
az órákat éveken át ugyanaz a vidéki mérnök tartotta karban, s amikor a férfi
nyugdíjba vonult, az órák is követték példáját.
- Mióta nincs szívműködés? - kérdezte Adam fennhangon.
Az egyik kisegítő nővér a csuklójára pillantott. - Négy perc, tíz másodperc.
Magasságos ég. Hát, mi mindent megtettünk érted, akárki voltál is, gondolta
Adam. Aztán Kendert próbálta szuggerálni tekintetével, hagyná abba az
újraélesztést. Négy perc után az agy csonttokba zárt káposztafejjé poshad, ha nem
kap oxigéndús vért. Még ha visszaráncigálják is a halálból, ez a test soha nem
gondolkodik, soha nem érez, nem él többé.
 Kender mintha meg se hallotta volna. Egyre csak hintázott a lábujjain,
be-benyomva a mellkast, s aztán engedve, hogy visszarúgjon.
És csak tovább. És tovább.
És ...
- Uram? - szólalt meg végül Adam.
- Mi az?
- Majdnem öt perc telt el. - Hagyjuk már meghalni szegény ördögöt, mondta
volna szíve szerint.
- Próbálja meg újra a bikarbonátot.
Adam újabb injekciót adott a vénába. Dr. Kender rendületlenül hintázott a
lábujjain, a harcedzett légierős kitartásával; nem kell beszarni, nyugi van, sose
halunk meg.
A másodpercek a semmibe fakultak.
- Visszajött a szívműködés - szólalt meg az altatóorvos.
- Nyomjon neki még egy kis adrenalint- mondta Kender, mintha napalm
ledobására adott volna parancsot.
Adam elhúzta száját a maszk mögött, s gondosan semmitmondóra igazított
tekintettel végrehajtotta az utasítást.
Csillag tűnt fel a képernyőn, majd még egy követte, s masírozni kezdtek a kis
fénypúpok; a felfrissült, lüktető izom újra a kis híján örökre elfeledett ritmusban
vert tovább.
Feltámadás, gondolta Adam.
Befutott dr. Sack a két kamerájával; az egyikkel diaképeket, a másikkal színes
mozgóképet szándékozott készíteni.
- Húzza szét a sebet - parancsolta Kender. Adam széthúzta, majd amikor a
kamera felberregett, grimaszolt. A leendő filmcsillag.
Nem akármilyen felvétel volt. Kenderék néhány pillanat múlva elrakták a
kamerákat, és sebészekké lettek újra. Adam tétlen szemlélőként figyelte, amint
kicsippentik a hasüregi idegdúcot, és izomlazítókat fecskendeznek be a keringés
helyreállítására. A bélcsatorna, természetesen, operálhatatlan volt. Adamnek jutott
a megtiszteltetés, hogy visszazárja a hasüreget.
Befejezésül Adam és Spurgeon letörölgették alkoholos vattával a műtéti
területet. A vér és a Betadine alól lassan újra előtűnt a felirat A MENNYEKBE
VÉGY MAGADHOZ, ÉDES ISTENEM ... A POKLOT MÁR MEGJÁRTAM,
FÖLDI LÉTBŐL ISMEREM.
- Ketten állandóan mellette maradnak és életben tartják - mondta éppen Kender.
Adam segített hordágyra emelni a beteget, azután lehúzta verejtékes arcáról a
maszkot, és figyelte, mint tolják ki a műtőből a kétlábú káposztafejet, aki levegőt
sem vett volna magától, ha az altatóorvos nem nyomkodja a lélegeztetőballont.
Olyan napok is voltak, amikor Adam az elevenek sebészetét gyakorolhatta,
műtéteket végezhetett, melyek könnyítettek betegei sorsán, kényelmesebbé,
fájdalommentessé tették életüket. Más napokon elkeseredettség és enyészet
árnyékolta munkáját. Elfajzott, burjánzó szövetekre bukkant a felnyitott emberi
porhüvelyben, melyeket jobb híján visszazárt a test mélyébe, és abban a keserves
tudatban hangolta össze agyának és ujjainak működését, hogy még ha minden tőle
telhetőt elkövet, a betegre végül akkor is fájdalmas kínszenvedés és halál vár.
Ez is ilyen nap volt; érezte.
Késő délután lehozták Mr. Strattont műtétre. Egy férfi jött vele, nyilván az
ügyvéd, aki a beleegyező nyilatkozatot aláírta. A férfi ormótlan csomójú
nyakkendőt viselt lötyögős barna öltönyéhez; inggallérja kosztól fekete, nyűtt
vonásai éppen verejtékpecsétes kalapjához illőek. Nem egy kimondott Petrocelli
vagy F. Lee Bailey. A műtő előtt álldogált a folyosón, és Mr. Strattonnal
beszélgetett halkan, míg Adam meg nem kérte, hogy távozzon, amit leplezetlen
megkönnyebbüléssel azonnal meg is tett.
- Jó napot, Mr. Stratton - mondta Adam. - Ne aggódjon, jó kezekben lesz.
A férfi lehunyta a szemét, és bólintott.
Helena Manning, az elsőéves gyakornok érkezett, mögötte Spurgeon Robinson.
Adam úgy döntött, Helenát abban a kegyben részesíti, hogy rábízza az amputációt.
Miután csak egyetlen nővér volt szolgálatban, megkérte Spurgeont, játssza el a
műtősnő szerepét, a nővért pedig kisegítőként tartalékolták. A mosdóban újabb
felemelő élmény várt rájuk. A vízmelegítő képtelen volt kiszolgálni az ősöreg
vezetékrendszert, úgyhogy most, ahogy hetente többször, alkalmanként akár egy
óra hosszat is, meleg víz helyett jéghideg jött a csapokból. A három sebész
szitkozódva és levegőért kapkodva áztatta kezét és karját a fagyos sugár alatt az
előírt tíz percen át, majd zsibbadt kezüket magasra tartva behátráltak a lengőajtón a
műtőbe.
Az egyke nővér viszonylag új volt az osztályon, és ahogy elkottyantotta,
némiképp ideges is, amiért egyedül kell segédkeznie a műtőben.
- Oda se neki - nyugtatta meg Adam, de magában azért némán felnyögött.
Adam figyelő tekintetétől kísérve Spurgeon kinyitotta az amputációs készletet,
és szabályos, csillogó sorokba rendezte az eszközöket, steril törülköző alá
dugdosva a befűzött sebésztűket, hogy szükség esetén csak elő kelljen húzkodni.
Helena Manning megfelelő helyzetbe fordította a beteget, és az altatóorvos
ellenőrzése mellett gerincvelői érzéstelenítést adott be.
Mr. Stratton felnyögött.
A gyakornoknő fertőtlenítette a lábat, azután Adam és ő steril leplekkel
körbetakarták a műtéti területet.
- Hol? - kérdezte Adam.
Helena gumikesztyűs mutatóujja kijelölte a térd alatti csonkolás helyét.
- Rendben. Úgy vágjon, hogy hosszú hátsó és rövid elülső bőrlebenyt lehessen
kialakítani. Így a beteg súlya bőrre és a bőr alatti hegre nehezedik majd járás
közben. Hajrá.
Spurgeon a gyakornoknő kezébe nyomta a szikét, azután Adamnek kezdte
adogatni az érfogókat, aki sorra elszorította a Helena által átmetszett ereket.
Megállás nélkül dolgoztak, míg tíz-tizenkét érfogó nem fityegett a sebben, akkor
elkötötték az ereket és kiszedték a fogókat.
- Állítson a lámpán - szólt oda Helena a nővérnek.
A nővér székre állt, és megigazította a lámpát. Adam látta, hogy közben a
mennyezetről finom porfátyol szitál a műtéti terület felé. A műtők lámpái, csakúgy,
mint a műtők órái és vízmelegítői, ereklyék voltak a Suffolk Megyei Közkórház
múltjából, egy letűnt kor emlékei. Amióta csak megérkezett Georgiából, Adam
nem győzött csodálkozni, hogyan áldozhatnak komoly, meglett egyetemi sebészek
annyi időt és türelmet a bemosakodásra, fertőtlenítésre és egyéb higéniai
mozzanatokra, hogy azután az első lámpaigazításkor porfelhőt záporoztassanak a
műtéti területre.
Helena gyatra munkát végez, vette észre, túlságosan mélyre célzott a szikével. -
Ne - szólt rá Adam. - A linea asperának magasabban kell lennie. Ha nyomja a
csonthártyát, reosszifikáció lép fel, és kis sarkantyú képződik a csonkon.
A gyakornoknő újra vágott, ezúttal kissé magasabban, percekkel toldva meg az
amputáció időtartamát. A légkondicionáló berregett. Az EKG álmosítón csipogott.
Adam érezte, amint elöntik a fáradtság első hullámai, és erővel újra a feladatra
összpontosított. A sebész helyébe képzelte magát, előre elgondolva, mire lehet
szükség.
- Kerítene nekünk egy kis tiszta alkoholt? - fordult a nővérhez.
- Atyavilág. - A nő zavarodottan nézett körül. - Az mihez kellene?
- Befecskendezzük az idegbe.
- Ó.
Spurgeon rátalált a combi verőérre, elkötötte. A nővér éppen időben érkezett az
alkohollal. Helena feltárta az ülőideget, egészen fönt elroncsolta, lekötötte és
alkoholt fecskendezett bele.
- Hozna egy kis csontviaszt? - kérdezte Adam.
- Aha. - Az új megbízást kapott nővér ismét eltűnt a műtőből.
Adam a gyakornoknő kezébe nyomta a csontfűrészt. Ennél a pontnál, Adam
legnagyobb gyönyörűségére, Helenából kibújt a nő. Fogalma sem volt, hogyan
tartsa a fűrészt, Aztán kecsesen megfogta és méltóságteljesen húzkodni kezdte a
nyikló-nyakló pengét a csonton.
- Látszik, hogy soha nem csinált sámlit az édesanyjának az iskolában - ugratta
Adam. Helena összeszorított foggal rámeredt, és állhatatosan fűrészelt tovább.
Visszajött a nővér.
- Nincs csontviaszunk. - Mit használnak a varratok vakszolásához?
 - Olajat.
- Hát, a fenébe is, márpedig a doktornőnek viaszra lesz szüksége. Nézze meg az
ortopédián. - Ezzel a szívélyes munkatársi kapcsolat reménye is kútba esett, de
azért a nővér csak ment a dolgára. Néhány perccel később egy tégely viasszal jött
vissza.
- Most van csontviaszunk vagy nincs csontviaszunk? - kérdezte Adam
mosolyogva. - Idefent nem volt.
- Köszönöm szépen.
- Kérem - mondta a nővér hűvösen, és faképnél hagyta.
Helena ügyesen összeöltötte a lebenyeket, ehhez nyilván bőséges gyakorlatot
szerzett a babaruhák varrása közben.
- Mr. Stratton - szólalt meg az altatóorvos. - Ébresztő.
Ébredjen fel, Mr. Stratton.
A beteg kinyitotta a szemét. - Minden tökéletesen ment - mondta Adam. -
Kutya baja se lesz, meglátja. - Mr. Stratton résnyire szűkült szemmel meredt a
műtő mennyezetére, s közben azok a karácsonyi gondolatok jártak a fejében,
amiket az a féllábú teherautó-sofőr gondolhat, akinek a felesége olyan súlyos
állapotban fekszik egy másik kórházban, hogy még az aláírását sem tudja a papírra
kanyarítani.
A nővér két lepedőbe bugyolálta a levágott lábszárat.
Adam visszavedlett fehérbe, fogta a lábat és Helena műtéti jegyzőkönyvét, és
megállt a felvonó előtt, ami végül meg is érkezett. A kórbonctan a negyediken volt.
Az első emeleten többen is beszálltak, és ahogy a felvonó a második felé indult,
Adam észrevette, hogy egy középkorú nő, az a fajta, aki gügyögve hajol pitbull
terrierek fölébe, meredten bámulja a karjában tartott csomagot.
- Ugye megengedi, hogy egy pillantást vessek a csöppségre? - szólalt meg a nő,
és a lepedő sarkáért nyúlt.
- Nem - mondta Adam, és hátraszökkent. - Nem szeretném felébreszteni -
mentegetőzött.
Ezt a gyermeket magamhoz veszem én. Wordsworth.
Adam egészen a negyedikig rendületlenül simogatta Mr. Stratton vádliját.
Egy árva szót sem hallott Gaby felől. Aztán újra telefonált, de most sem jutott
tovább az eddigre szívből meggyűlölt Susan Haskell elutasító hangjánál.
Bűntudattal gondolt Liz Meomartinóra, mert rájött, hogy csak eszközként
használta az asszonyt a férjével folytatott bumfordi vetélkedésben, ahogy
eszközként használta a görög nőt is annak idején.
Nem hívja föl többé, hajtogatta magában megkönnyebbülten. Végleg a múlt
süllyesztőjére bízza a kínos közjátékot.
Időnként mégis azon kapta magát, hogy az asszony jár a fejében. Liz alaposan
meglepte. Sokkal többnek bizonyult egy közönséges repedtsarkúnál. Gyönyörű
alakja, jó neveltetése, ízlése és pénze volt, és csodálatosan érzéki tudott lenni ...
- Tessék? - szólt bele a kagylóba az asszony.
- Én vagyok az, Adam - mondta, miközben behúzta maga mögött a fülke ajtaját.
Ugyanazt a színjátékot játszották el, találkoztak a Különteremben,
átgyalogoltak a szutykos hóban a Regentig. Adam ugyanazt a szobát kérte.
- Sokáig maradnak, uram? - tudakozódott a recepciós.
- Csak éjszakára.
- Három-négy órán belül megtelik a szálloda. A háborús veteránok országos
találkozót tartanak itt az utcában, az emlékcsarnokban. Gondoltam, szólok, hátha
egész hétvégére le akarná foglalni a szobát.
A női mosdó ajtaja feltárult, és Adam megpillantotta az előcsarnok felé igyekvő
Lizt.
Miért is ne? Semmi oka, hogy a kórházban penészedjen, ha nem kötelező.
- Hétköznapi tarifával számolja - szólt oda a recepciósnak.
Aznap délután harsány kurjongatás és hahotázás közepette feküdtek a
314-esben a folyosó két oldalán a tengerentúli csapatok aranyzsinóros kék
tányérsapkáját viselő láthatatlan férfiak ordibáltak egymásnak sértéseket és
üzeneteket, hajigáltak a szellőzőaknába üres üvegeket meg vízzel töltött műanyag
zacskókat.
- Mi az eredeti hajszíned? - kérdezte Adam a szalmasárga tincseket simogatva.
- Fekete - grimaszolt Liz.
- Nem lett volna szabad hozzányúlnod.
Az asszony elhúzta a fejét. - Ne kezdd már te is. Rafe is mindig ezzel jön.
- Attól még nem biztos, hogy hülyeség. Nem volna szabad festened - mondta
gyengéden. - Az egyetlen szépséghibád.
- Van más is bőven - mondta az asszony. - Nem gondoltam, hogy felhívsz -
szólalt meg kis idő múltán.
A folyosón tréfás rigmusokat üvöltöző menet haladt el.
Adam tekintetét a mennyezetre függesztve cigarettázott. - Nem is
szándékoztam. - Vállat vont. - Sehogy sem tudtalak kiverni a fejemből.
- Nálam ugyanez a helyzet. Pedig sok férfival volt már dolgom. Zavar, hogy így
van? Nem - Adam ajkára tette a kezét -, nem kell válaszolnod.
Adam megcsókolta az ujjait. - Jártál már Mexikóban? - kérdezte Liz.
- Nem.
- Tizenöt éves koromban a nagybácsim egy orvosi konferenciára volt hivatalos,
és engem is magával vitt. - Tényleg?
- Cuemavacába. Egy sereg tarka ház a hegyek között, csodálatos éghajlat, egész
évben virágpompa. Egy édes kis főtér. Ha valaki nem söpri fel a járdáját déli
tizenkettőig, már kapja is az idézést a rendőrtől.
- De hó nincs - dörmögte Adam. Odakint éppen szállingózni kezdett.
 - Nincs. Autóval csak egy ugrás Mexikóváros. Ötven mérföld. Igazi világváros,
mint Párizs. Hatalmas kórházak. Pezsgő társasági élet. Egy tehetséges
norteamericano orvos megcsinálhatja a szerencséjét. Elég pénzem van, olyan
praxist vehetek neked, amilyet akarsz.
- Miről beszélsz?
- Te és én és Miguel.
- Kicsoda?
- A kisfiam.
- Képtelenség.
- Nem az. Miguel nem zavarna. Soha nem tudnék lemondani róla.
- Nem. Úgy értem, elő sem állhat olyan helyzet, hogy zavarjon. Lehetetlent
akarsz.
- Legalább ígérd meg, hogy gondolkodsz rajta.
- Nézd, Liz ...
- Légy szíves. Csak gondolkodj rajta.
Az asszony feléje fordult és megcsókolta, teste a nyár, melyben Adam kedvére
játszhatott, mézharmat, szederbogyók, baracknak hamvas bőre, pézsmaillat.
- Megmutatom neked a Cortez-palotát - suttogta.
Vasárnap kora este Kender visszavitette a hashártyagyulladásos esetet a
műtőbe, és amikor újra felnyitották, kiderült, hogy a szombat délelőtti
beavatkozások szemlátomást megélénkítették a keringést. Elegendő egészséges'
szövet volt, hogy reszekciót hajtsanak végre; eltávolították a vékonybél javát és a
vastagbél egy részét is. A beteg mindvégig az agyhalottak háborítatlan álmát
aludta.
Hétfőn reggeli közben Adamnek fülébe jutott, hogy a férfinál kétszer lépett fel
újabb szívelégtelenség. Erőteljes kezelést kapott, Kender mindent megtett, hogy az
élők sorában tartsa. Legkevesebb két orvos ügyelt rá a nap huszonnégy órájában,
figyelték élet jeleit, oxigénnel és gyógyszerekkel tömték, lélegeztették, életmentő
folyadékokat csöpögtettek vénáiba.
Aznap délután Adam beugrott a sebészek teakonyhájába, és Kendert pillantotta
meg a sarokban, egy széken. Meg nem mondta volna, hogy a férfi alszik-e, vagy
csak behunyt szemmel, némán üldögél. A lehető legkisebb zajt csapva kitöltött
magának egy csésze kávét.
- Töltene egyet nekem is? - Adam odaadta a csészét a helyettes főorvosnak,
aztán csendben kortyolgatni kezdték a kávét.
- Különös pálya ez a mi sebészmesterségünk - szólalt meg Kender. - Évek óta
csinálom látástól vakulásig az átültetéseket. Jövőre új sebészprofesszori állás nyílik
az egyetemen. Transzplantációs szakemberrel akarják betölteni, az én nevem
viszont bele sem kerül a kalapba. Osztályvezető főorvos leszek a sebészeten.
- Jobb szeretné, ha nem így lenne? - kérdezte Adam. Kender fáradtan
elvigyorodott. - Nem igazán. De lassan rá kell jönnöm, milyen kutya nehéz munkát
végzett dr. Longwood. Az összes esetét átvettem.
- Igen, tudom - mondta Adam.
- Es azt is tudja, mennyi dr. Longwood és dr. Kender betegeinek túlélési rátája
az utóbbi három hónapban?
- Nyilván alacsony, különben nem kérdezné. Ötven százalék?
- Próbálkozzon a nulla százalékkal - mondta Kender szelíden. Szivart halászott
elő a zsebéből. - Három hónap pokolian hosszú idő, ha közben egyetlen beteg sem
élte túl a műtétet. Pedig nem akárhány operációnk volt.
- Hogy lehetséges ez?
- Úgy, a szentségit, hogy a könnyű eseteket mind maguk kapják. Egy ilyen
helyen a főnökhöz csak azok kerülnek, akiknek már orrában a harangozópénz.
Adamnek rá kellett jönnie, hogy ez így van. Atyaisten. - Ha legközelebb sérvet
vagy vakbelet csinálok, segítségül fogom hívni.
Kender elmosolyodott. - Egy életre lekötelez - mondta. - Igazán. - Szivarra
gyújtott, a mennyezet felé fújta a füstöt. - Nemrég elvesztettük azt a gangrénás belű
fickót is - mondta.
Adam rokonszenve elpárolgott. - Igazából már akkor elvesztettük, amikor hat
percig állt a szíve, vagy maga nem így gondolja, uram?
Kender ránézett. - Nem - szólalt meg. - Nem így gondolom. - Felkelt a székről,
az ablakhoz lépett. - Látja azt a vörös téglás mauzóleumot az utca túloldalán?
- Ahol az állatkísérleteket végezzük?
- Piszok régen épült, még a polgárháború előtt. Valamikor Oliver Wendell
Holmes boncolta benne a macskáit.
Adam különösebb megilletődöttség nélkül várakozott.
- Nahát, magán meg rajtam meg Oliver Wendell Holmeson kívül mások is
dolgoznak a laboratóriumban. Dr. Longwood, dr. Sack és még néhányan a
kórháziak közül jó ideje kezelnek bélgangrénás kutyákat úgy, ahogy mi tettük az
emberünkkel a műtőben, és néhányat sikerült meg is menteniük.
- Ez egy ember volt - mondta Adam. - Nem kutya.
- Az utóbbi két évben tizenhat ilyen betegünk volt. Végül mind meghalt, de
mindegyikük tovább élt, mint az előző. Ez a férfi negyvennyolc órát élt még. Az ő
esetében a kísérlet bevált. Inoperábilis állapotból sebészileg kezelhető állapotba
hoztuk vissza. Mit lehet tudni - a következő betegnek talán, ha szerencsénk van,
nem áll le a szíve.
Adam az idősebb sebészre nézett. Egész sereg érzés rohanta meg. - De csak van
olyan, amikor maga is azt mondja: ,,Ennek az embernek vége, soha nem tudjuk
visszahozni, engedjük békében, méltóságteljesen meghalni"?
- Minden orvos önállóan hozza meg a döntést. Én soha nem mondanék ilyet.
- Soha?
 - A fenébe is, fiatal barátom - mondta Kender. - Elég, ha megnézi, mi történt
csak itt, kőhajításnyira. A kórházban dolgozók némelyike még emlékszik az esetre.
1925-ben egy Paul Dudley White nevű fiatal orvos kezelni kezdett egy tizenöt éves
brocktoni lányt. Eltelt három év, és a lány gyakorlatilag haldoklott, bőrszerűen
megvastagodott perikardiális burok gátolta a szívműködését. White
nyolcszor-kilencszer is befektette a Massachusettsbe, mindenki megvizsgálta, és
mindenki kezelte, de senki nem jutott semmire. Úgyhogy White hazaküldte, abban
a tudatban, hogy ha nem távolítják el valamilyen módon a perikardiumot, a lány
meghal. Miközben ezen borongott, még egy utolsó alkalommal kórházba utalta
Katherinet, remélve, hogy valami módon mégis lehetségessé válik a műtéti
beavatkozás. Szerencsés véletlen folytán - nevezzük Gondviselésnek - épp
akkoriban tért vissza Európából a kórházba egy Edward Delos Churchill nevű fiatal
sebész. Churchill egy vagy két éven át dolgozott a mellkasi sebészet specialistái,
többek között a berlini Ferdinand Sauerbruch mellett. Később osztályvezető
főorvos lett a Massachusetts sebészetén, természetesen.
Dr. White találkozott vele az öreg téglafalú folyosón, és rávette, hogy menjen
föl az osztályra, nézze meg Katherine-t. Az Egyesült Államokban addig nem tudtak
mit kezdeni a szívburokgyulladással, se gyógyszer, se műtét nem segített. Dr.
White mégis megkérdezte Churchillt, megműtené-e a lassan haldokló lányt.
Nos - Kender vállat vont-, megműtötte, és a lány életben maradt. Sőt ma már
nagymama. És az elmúlt negyven évben rengeteg betegen hajtottak végre sikeres
szívburokműtétet.
Adam csak ült némán, és a kávéját szürcsölte.
- Akar egy másik esetet? Dr. George Minot. A zseniális fiatal bostoni kutató
orvos kis híján belehalt a cukorbajba, amire akkoriban nem volt hatásos gyógyszer.
Szinte az utolsó percben kapott egy adagot a két kanadai orvos, dr. Frederick
Banting és dr. Charles H. Best által felfedezett vadonatúj hormonból, az inzulinból.
Életben maradt. És mert életben maradt, folytathatta kutatásait, és Nobel-díjat
kapott a vészes vérszegénység gyógymódjának kidolgozásáért, és számtalan embert
mentett meg a haláltól. - Kender Adam combjára sózott a tenyerével, és
szivarfüstöt fújt az arcába. - Ezért nem vagyok vevő az eutanáziára, fiacskám. Ezért
tartok ki inkább a végsőkig, még ha ez csúnya és fájdalmas is.
Adam megrázta a fejét. Kender példái nem győzték meg. - Én is sorolhatnám az
érveket, miért jobb a nyilvánvaló vereség árnyékában véget vetni a rettenetes
szenvedésnek.
Kender ránézett és elmosolyodott. - Maga még nagyon fiatal - szólalt meg. -
Érdekes lesz látni, hogyan változnak a nézetei.
- Kétlem, hogy erre sor kerülne.
Kender kisebb felhőnyi csípős szivarfüstöt fújt a képébe. - Meglátjuk - mondta.
Éjszaka a melegítős, kesztyűs, fülvédős és hótaposós Adam addig keringett
vezérlő csillaga, a kórház körül a lámpafényt üvegcserépként visszaverő, friss
porhóban, míg a bolygóközi tér hidege ki nem kezdte tüdejét, és akkor rájött, hogy
Spurgeon Robinson fején találta a szeget a Silverstone-féle Távlati Terv tényleg
nem több gennyes önáltatásnál. Liz Meomartino most tálcán kínálja elébe a
Silverstone-féle Távlati Terv megvalósulását, és ő kénytelen belátni, hogy ez
egyáltalán nem az, amire szüksége van. Elkeseredetten vágyott viszont arra, hogy
az elkövetkező húsz év alatt Lobsenz és Sack és Kender és Longwood egyfajta
ötvözetévé váljon, és ez nem mehetett végbe Liz Meomartino oldalán sem
Cuernavacában, sem másutt.
Reggel felhívta az asszonyt, és a lehető legkíméletesebben elmondta neki, mire
jutott.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Találkozzunk, Adam.
Adam tudta, az asszony azt hiszi, hogy rábírhatja akarata megmásítására.
- Nem lenne az jó, Liz.
- Rafe ma este itthon van, de el tudok szabadulni. Nem akarok mást, csak
elbúcsúzni.
- Viszlát, Liz. Sok szerencsét.
- Gyere el. Kérlek - mondta Liz, és letette.
Adam egész nap robotolt, akár egy felszabadított rabszolga, miután saját
vállalkozásba kezdett. Hatkor lejárt a munkaideje, farkaséhesen megvacsorázott,
aztán bedolgozott néhány órát a laboratóriumban, folytatta az állatkísérleteket.
Amikor visszakeveredett a hatodikra, lezuhanyzott, alsónadrágban hevert az
ágyán, és elolvasott három szaklapot, aztán utcai ruhába bújt. Miközben tiszta
zsebkendőt keresett a fehérneműs fiókban, kezébe akadt valami, felvette, s úgy
forgatta, vizsgálgatta, mintha először látná a fekete kecskebőr kesztyűt életében.
A Regent zsúfolásig volt a veteránokkal és oldalbordáikkal, Adamnek úgy
kellett átfurakodnia az előcsarnokon.
- Nálad vannak a jegyek, Felix? - sipította egy kövér nő, aki a segédcsapatok
gyűrött egyenruháját viselte.
- Persze - mondta a férje, és oldalba bökte Adamet egy bikacsökkel.
Adam nagyot szökkent, de aztán általános kacagás közepette a tömeggel együtt
besodródott a felvonóba.
A veteránok ellepték a folyosókat, a lépcsőket; annyian voltak, mint a nyű.
Adam bedugta a kulcsot a zárba, és ahogy kinyitotta a 314- es ajtaját, a
szállodaablak előtti fénybetűk felvillanása újabb pszichedelikus fényképet vetett az
ideghártyájára. A kép középpontjában, az öltözőasztalon aranyzsinóros kék
tányérsapka.
Adam felvette a nevetséges sapkát az asztalról. A férfi aggodalmasan figyelt az
ágyból. Nem vietnami veterán, az hétszentség. Még Koreához is túl öreg. Második
világháborús vén csont lesz, gondolta Adam. Kiszolgált bakák, nem tudom, miért,
megkörnyékezhetőbbek tán sok tengeri medvénél. Hawthorne.
A férfi szemlátomást rettenetesen be volt gyulladva. - Mit akar? Pénzt?
- Csak azt, hogy tűnjön el. - Adam odaadta neki a tányérsapkát, és tartotta az
ajtót, míg a férfi felráncigálta a nadrágját, és hálásan kereket oldott.
Liz ránézett. Lerítt róla, hogy részeg. - Te megmenthettél volna - szólalt meg.
- Arra se esküdnék meg, hogy magamat megmenthetem-e. Összeszedte a
ledobált harisnyákat, és a fekete kesztyűvel együtt az asszony kézitáskájába
gyömöszölte. - Menj innen - mondta az asszony.
- Haza kell küldjelek, Liz.
- Elkéstél. - Elmosolyodott. - Azt mondtam nekik, hogy csak leugrom
cigarettáért.
Az alsószoknya rajta volt, a ruhája viszont komoly problémának bizonyult. Jó
időbe telt, míg minden a helyére került a cseppet sem segítőkész női testen. A
cipzár félúton elakadt. Adam verejtékezve cibálta, de hiába, se föl, se le.
A kabát majd eltakarja, vigasztalta magát.
Amikor felhúzta az asszony cipőjét, és talpra segítette, Liz megtántorodott.
Adam a nyakába kanyarította a karját, átfogta a derekát, és az ajtó felé indult vele,
mint valami nagybeteggel.
A folyosón a tábornokok sört és whiskyt osztogattak.
- Kösz, nem kérünk - mondta Adam a felvonó hívógombjának dőlve.
A földszinti előcsarnokban meglátta az újabb csínyre készülő bikacsökös férfit.
- Hozzánk érsz azzal a szarral, Felix - szólalt meg -, és ledugom a torkodon.
Felix sértett képet vágott. - Hallod, mind mondott ez a barom? - kérdezte a
kövér nőtől.
- Mondtam neked, hogy az itteniek hidegek, mint az időjárásuk - felelte a nő,
miközben Adam tovatántorgott terhével. - Legközelebb majd hallgatnak a szóra, és
Miamiban tartják a találkozót.
Odakint híg levesként ülepedett a hó. Adam nem merte az épülethez támasztani
az asszonyt; összekapaszkodva dülöngéltek a latyakos járdán.
- Taxi! - kiáltotta Adam.
Autók húztak el mellettük, köztük több taxi is. - Taxi!
- Cserbenhagytál, Adam.
- Nem vagyok szerelmes beléd - mondta Adam. - Ne haragudj. - Haja máris
lucskos volt, nyakán hólé csörgedezett, átáztatva inggallérját. - Mi több, azt se
értem, te hogy érezhetsz szerelmet irántam. Alig ismerjük egymást.
- Az nem számít.
- De mennyire, hogy számít. Nem csak bibliai értelemben kell megismerni a
másikat, az isten szerelmére. TAXI! - kurjantott egy tovarobogó ködkép után.
 - A szerelemre gondoltam. Túlértékelik. Attól még végtelen szeretetet érezhetek
irántad.
- Úrjézus - mondta Adam, aztán újra nagyot kurjantott, s érezte, hogy kezd
berekedni. A taxi csodálatos módon megállt, de mielőtt megmozdíthatta volna
terhét, egy tartalékos őrmester élelmesen beugrott az ülésre, és berántotta az ajtót.
A jármű elindult.
Újabb taxi jelent meg, odahúzott melléjük, tovahaladt, aztán három méterre
tőlük megállt, és két férfi kászálódott ki belőle.
- Gyere már - rángatta Adam az asszonyt. - Még a végén ezt is elszalasztjuk. -
Ahogy újra taxiért kiáltott, mindketten megcsúsztak a latyakban, de a két férfi már
kint is volt az autóból, és feléjük indultak. Adam látta, hogy az egyik Meomartino,
a másik pedig dr. Longwood. Nem volna szabad ilyen időben kint mászkálnia az
Öregnek, gondolta.
Felhagyott a vonszolással. Csak álltak roskadozva, és vártak. Meomartinónak
elkerekedett a szeme, amikor odaért hozzájuk, de nem szólt egy szót sem.
- Hol az ördögben voltál? - vonta kérdőre unokahúgát dr. Longwood. - Az
egész várost tűvé tettük érted. - Adamre pillantott. - Hol találkoztak össze?
- Itt - mondta Adam.
Hirtelen eszmélt, hogy Liz karja még mindig a nyaka körül van, és ő is átöleli
az asszony derekát. Kibontakozott az ölelésből, és a szótlan Meomartino gondjaira
bízta terhét.
- Köszönjük szépen - szélalt meg Longwood kimérten. - Jó éjszakát.
- Jó éjszakát.
Liz férje és nagybátyja a taxi felé támogatta közös koloncát. Az ajtó kinyílt,
becsapódott, a motor felbőgött, a hátsó kerekek kipörögtek. Latyak fröccsent hátra
büntetésként Adam amúgy is lucskos jobb lábszárára, de észrevenni se volt
érkezése, mert a félig felhúzott cipzár járt a fejében.
- Taxi - motyogta csüggedten, amikor egy foglalt taxi ért mellé a félhomályban.
Utána napokig erős meghűléssel bajlódott, és várta, mikor sújt le Longwood
dühének mennyköve, amiért elcsábította az unokahúgát. Az Öregnek számos
lehetősége lett volna a megsemmisítő csapásra. Két nappal a szálloda előtti
katasztrófát követően Meomartino állította meg a teakonyhában. - A feleségem
elmondta, micsoda vesződséget vállaltál, hogy taxit keríts, amikor rosszul lett. -
Kihívón meredt Adamre.
- Hát...
- Szerencse, hogy összefutottatok. Köszönetet akarok mondani a segítségedért.
- Szóra sem érdemes.
- Biztosíthatlak, hogy többé nem szorul a segítségedre - mondta Meomartino,
majd biccentett, és valahogy győztesként távozott. Adam soha senki iránt nem
érzett ennyi gyűlölettel vegyes tiszteletet. Mi lett a bosszújából, tűnődött.
 Longwood dühe nem sújtott le. Adam keményen dolgozott a kórházban, szabad
idejét a szobája, az állatkísérletek és a kórbonctani laboratórium között osztotta
meg. Egész sor műtét szakadt a nyakába, gyomorkiirtások, epekő- és
vakbélműtétek, és újabb bőrátültetések Mr. Grigión.
Mrs. Bergstrom megkésett karácsonyi ajándékot kapott egy vese formájában.
December harmincadikán rövid idő alatt tízcentis patyolattiszta fehérség terült a
szutykos városra. A folyó túlpartján, Cambridge-ben egy ismert tudós tizenhat éves
fia marihuánás kábulatban elkötött egy autót, és miközben igyekezett egérutat
nyerni a behavazott MemoriaIon kínos óvatossággal a nyomába szegődő
rendőrautó elől, egy betonpillérnek vágódott és a helyszínen szörnyethalt.
Fájdalomtól lesújtott szülei, akik a könyörtelen nyilvánosság elleni védekezésül
ragaszkodtak a névtelenséghez, a fiú szaruhártyáit a Massachusetts Szem- és
Fülklinikának, egy-egy veséjét pedig a Brighamnek, illetve a Suffolk Megyei
Közkórháznak adományozták.
Adam és Kender leültek, és azon tanakodtak, mennyi immunszuppresszort
adjanak Mrs. Bergstromnek az új veséhez.
Kender százharminc milligramm Imurant látott jónak.
- Mrs. Bergstrom renális funkciója nagyon alacsony - szólalt meg Adam
kétkedve. - Nem lenne elég száz milligramm?
- Múltkor kilencvenet kapott, és a vese szinte azonnal kilökődött. Nem akarom
még egyszer kitenni ilyesminek. - Az átültetést éjfél után végezték el, és mire az
asszonyt kitolták a műtőből, az új vese már megkezdte a vizeletkiválasztást.
Szilveszter este Adam ismét a műtőben volt, hogy splenectomiát végezzen egy
ittas vezetőn, akinek volt annyi esze, hogy a kórháztól alig két sarokra repessze
meg a lépét az autópályán. Adam összefűzte gumikesztyűs kezét a melle előtt, és
úgy álldogált asszisztense, Harry Lee mellett. Könnyű, de elővigyázatos altatásra
volt szükség - Norm Pomerantz végezte -, mivel a beteg már érzéstelenítette magát
- alkohollal. A műtőben mélységes csend volt.
- Éjfél van, Adam - szólalt meg Harry Lee.
- Boldog új évet, Harry.
Rá következő este, miután sehogy sem tudott kibékülni a Mrs. Bergstromnek
előírt Imuran-adaggal, órákig böngészte az asszony kórtörténetét, de semmivel se
jutott előbbre, és végül fejét karjára hajtva elaludt jegyzetfüzete fölött. A 314-es
szobáról álmodott és az asszonyról, kinek felkínálkozó teste álmában mind
karcsúbb és ruganyosabb és fiatalabb lett, míg végül Adam már Gabyval ölelkezett,
s nem pedig Liz Meomartinóval végezte különös szertartásukat.
Amikor felébredt, kinevette magát.
Mégis, valahogy meg mert volna esküdni rá, hogy a Gaby Pender mellett
lehorgonyzó férfi nyugodt szívvel elküldheti kollégáját az otthon-felejtett
tárgylemezekért.
 Persze a lánynak is megvoltak a maga szépséghibái. Jobb is, hogy
megszabadult a kis lökött ribanctól, mondta magában.
Egy órával később a telefonhoz lépett, és a lány számát tárcsázta. Susan
Haskellre számított, a szobatárs hangja helyett azonban Gabyé szólt bele a
telefonba.
- Gaby?
- Igen?
- Adam vagyok.
-Ó.
- Hogy s mint?
- Remekül. Vagyis egy darabig nem voltam, de most már jól vagyok.
- Tényleg? - kérdezte szomorkásan Adam.
- Tényleg.
- Hát én nem. Boldog új évet, Gaby.
- Boldog új évet, Adam.
- Gaby, én ...
- Adam ... - Egyszerre kezdtek beszélni, most mindketten a másikra vártak.
- Találkozni akarok veled - szólalt meg Adam.
- Mikor?
- Ma este dolgozom. Figyelj, gyere kilencre a kórház parkolójába. Ha nem
lennék ott, várj meg.
- Miből gondolod, hogy csak pattintasz az ujjaddal, és máris rohanok hozzád? -
kérdezte a lány hűvösen. - És egy parkolóban rostokolok a kedvedért.
Adamet riadalom, csalódottság és mélységes megbánás keveréke öntötte el.
- Ó, Adam, én is kutyául vagyok - tört ki a lányból. Aztán máris kacagott és sírt
egy lélegzettel, amire rajta kívül Adam egyetlen barátnője sem volt képes. - Ott
leszek, Adam. Adam kedves. - És letette.

HARMADIK RÉSZ
TAVASZ ÉS NYÁR
A KÖR BEZÁRUL
12
Adam Silverstone
Adam halk hangon hosszas beszélgetést folytatott Gabyval a felkapcsolt fűtésű
kék Plymouthban, a kórház parkolójában. Egy ideig mentőautó villogó fénye
kacsingatott rájuk a kinti hószállingózáson át, végül a behavazott szélvédő teljesen
kirekesztette a külvilágot.
- Én szúrtam el az egészet - mondta Adam. - Nem hagyom, hogy még egyszer
így elbánjunk egymással.
- Teljesen kikészítettél. Szóba se tudtam állni más férfival.
 Adam néma maradt.
De más kínos tényekről is szót kellett ejteniük.
- Apám reménytelen alkoholista. Éppen most mintha kicsit kikupálódott volna,
ha szabad így fogalmazni. De már többször elintézte magát, és nincs garancia, hogy
nem teszi meg újból. Ha ez bekövetkezik, minden centre szükségem lesz, amit
össze tudok kaparni, hogy kifizessem az ápolását. Csak akkor nősülhetek meg, ha
normális fizetéssel járó állásba kerülök.
- És az mikor lesz?
- Jövőre.
Gaby soha nem lesz olyan túláradóan érzéki, mint Liz, állapította meg magában
Adam, mégis sokkal kívánatosabb. Becsesebb. A beszélgetés alatt végig óvakodott
megérinteni Gabyt, most sem nyúlt feléje.
- Semmi kedvem egy évet várni, Adam - mondta a lány kimérten.
Adamnek eszébe jutott, hogy beszélhetne valakivel a pszichiátriai osztályról, és
aztán Gerry Thornton neve ugrott be, aki évfolyamtársa volt az egyetemen, s most a
kórház mentálhigiéniás központjában dolgozott. Amikor felhívta Thorntont, jó öt
percet pletykáltak a többiek hollétéről.
- Ö ... Volt valami különleges okod is, hogy felhívtál? - kérdezte végül
Thornton.
- Tulajdonképpen igen. Egy barátomról lenne szó. Az illető nagyon közeli
barátom, egy kis gondja támadt, és eszembe jutott, milyen kellemes lenne
olyasvalakivel kitárgyalni az esetet, aki rokonszenves is, meg a pszichoanalízisét is
elkészítette már.
- Ami azt illeti, a saját analízisem befejezéséhez még hiányzik néhány év -
helyesbített Thornton, és elhallgatott.
- Gerald, ha nagyon be vagy táblázva, nem kell feltétlenül ezen a héten
megbeszélnünk ...
- Adam - szólalt meg Thornton szemrehányóan. - Ha elmennék hozzád egy
perforált vakbéllel, te váratnál engem a jövő hétig? Mit szólnál a csütörtökhöz?
- Együtt ebédelünk?
- Ó, talán inkább az irodámban - mondta Thornton.
- ...Így állunk - mondta Adam. - Az aggaszt, hogy a kapcsolatunk esetleg Gaby
kárára lehet.
- Hát, az ifjú hölgyet ugyebár nem ismerem. Annyit mindenesetre nyugodtan
kijelenthetek, hogy ha ő beléd van habarodva, te viszont csak kettyinteni akarsz,
már megbocsáss a kifejezésért ...
- Erről szó sincs. Mindössze arra vagyok kíváncsi, lélekbúvár barátom, milyen
hatással lehet egy hosszú, tartós kapcsolat valakire, aki minden jel szerint a
hipochondria klasszikus formájában szenved.
- Hmm. Nos, diagnózist ugyanúgy nem adhatok, mint ahogy te sem tudod
megmondani egy telefonbeszélgetés alapján, hogy rákos-e a beteg vagy sem. -
Thornton nekilátott. hogy megtömje a pipáját. - Azt mondod, elvált szülők
gyermeke?
Adam bólintott. - Egy ideje mindketten kirekesztették az életükből.
- Hát, akár ez is lehet a magyarázat. Lassan kezdjük kiismerni a képzelt
betegségek természetét. Egyes családorvosok becslése szerint tíz betegből nyolc
pszichoszomatikus okok miatt keresi fel a rendelőt. Természetesen a fájdalom, amit
éreznek, ugyanolyan valódi, mint a többieké, csak éppen a test helyett az agy a
forrása. - Gyufát sercintett, pöfékelni kezdett. - Ismered Elizabeth Barrett Browning
költészetét?
- Valamennyire.
- Írt egy verset a kutyájához, Fluffhoz.
- Azt hiszem, a kutya neve Flush.
Thornton bosszús képet vágott. - Igaz, Flush. - Egy könyvszekrényhez lépett,
levett egy kötetet, belelapozott. - Meg is van.
Rólad viszont elmondható,
ágyam őrizted, hű kopó
figyelő szemmel, örök lankadatlan
szobám mélyén lestél annyi nappalon s éjen hol függönyéjt napsugár nem hasít
széjjel
s beteg, csüggedt testet rejt a paplan.
- Elizabeth Barrett minden jel szerint negyven éven át a hipochondria
klasszikus esetében szenvedett. Olyannyira elhagyta ereje, hogy ölben hurcolták
le-föl a lépcsőn. Aztán Robert Browning beleszeretett előbb a versei hangulatába,
majd magába a költőnőbe, s megostromolta az öreg Barrett Wimpole utcai
erődítményét, és a hipochondria, a viharos változások vagy esetleg a nászéjszaka
jóvoltából, nem jelentkezett többé. Barrett még gyermeket is szült férjének
negyvenéves fejjel. A barátnődet hogy hívják? - váltott témát Thornton hirtelen.
- Gaby. Gabrielle.
- Kedves név. Hogy érzi magát Gabrielle mostanában?
- Pillanatnyilag tünetmentes.
- Kapott már valamilyen pszichoterápiás kezelést?
- Nem.
- Nap mint nap kezelünk félelmek gyötörte embereket.
- Nem akarsz személyesen találkozni vele?
Thornton elfintorodott. - Azt hiszem, nem. Azt hiszem, célszerűbb volna, ha
ellátogatna a Beth Israelbe, van ott egy nagyon nagy koponya, kizárólag
hipochondriával foglalkozik. Értesíts, ha hajlandó rá, felhívom a pasast, és
megkérem, hogy fogadja.
Kezet ráztak. - Kösz, Gerry.
 Gerald, ha így folytatod, iszonyú nagyképű alak leszel, morfondírozott Adam,
miközben a pipafüstön át kiballagott az irodából. Azután elvigyorodott. A béketűrő
Thornton nyilván negatív transzferenciaként könyvelné el rosszmájúságát,
gondolta.
Gaby sokat volt együtt Dorothyval. Rögtön megkedvelték egymást, és amikor
Adam meg Spurgeon dolgoztak, gyakran csináltak közös programot. Dorothy vitte
ki Gabyt a Beacon Hillre is, ahol a lány rátalált a lakásra.
- A húgom, Janet itt lakik a környéken - jegyezte meg Dorothy.
- Tényleg? Nem köszönünk be hozzá?
- Eszemben sincs. Nem jövünk ki egymással.
Hangja gondterhelten csengett, Gaby nem faggatta tovább. Két nappal később,
miközben körbevezette Adamet a Beacon Hillen, izgatottságában ki is ment a
fejéből az egész.
- Hová viszel? - kérdezte Adam.
- Mindjárt meglátod.
A State House kupolájának arany levele égő bokorként izzott a reggeli
napsütésben, meleget azonban nem adott. A következő pillanatban a lány kesztyűs
tenyerébe fogta Adam kezét, és a Common felől fújó szélből a Joy utca
viszonylagos védelmébe kormányozta.
- Messze van még? - tudakolta Adam, fehér páragomolyagokat lehelve maga
elé.
- Mindjárt meglátod - hangzott a válasz újra.
Gaby piros sídzsekit viselt, kék cicanadrágja alatt a leggyönyörűségesebb
tompor domborodott, mellyel Adam, mint előző este két simogatás között
megjegyezte, akár műtőasztalon, akár ágyban találkozott. Kék gyapjúsapkáján
fehér bojt fityegett, Adam ezt rántotta meg a Beacon Hill közepe táján, hogy
megállítsa.
- Tapodtat sem mozdulok, míg meg nem mondod, hová megyünk.
- Kérlek, Adam. Már majdnem ott vagyunk.
- Szexi esküszót.
- A bigyuszkádra.
A Phillips utcába érve félsaroknyit gyalogoltak, majd megálltak egy repedezett
vakolatú, négyemeletes bérház előtt
- Vigyázz, lépcső - szólalt meg a lány, és az alagsori lejáró felé intett.
- Tiszta öngyilkosság - dörmögte Adam. Elővigyázatosan tipegtek le az ötcentis
jégkérgen. A lépcső aljában Gaby kulcsot húzott elő a zsebéből, és kinyitotta az
ajtót.
Az egy szem ablakon alig szüremlett be fény a szobába. - Pillanat - mondta a
lány sietve, és sorban fölkattintotta mind a három lámpát.
Egy garzonlakásban álltak. A tapéta barnája a gyér megvilágításban még
sötétebbet mutatott. A téglamintázatú, repedezett padlón vastag porréteg. Egy
viszonylag újnak tűnő s nyilván ággyá nyitható kanapé, egy fakó huzatú, degeszre
tömött karosszék és nádfonatos kerti együttesből megmentett szék volt az összes
bútorzat.
Gaby levette kesztyűjét, és a hüvelykujját harapdálta.
Adam jól ismerte ezt a jellegzetes, feszült várakozást tükröző mozdulatát. - Na,
mit gondolsz?
Elhúzta a lány kezét a szájától. - Mit gondolok miről?
- Abban maradtunk a tulajdonosnővel, hogy tízig közlöm vele, kivesszük-e
vagy sem.
- Egy pincében akarsz lakni?
- Alagsor.
- Ráadásul a padló is csupa kosz.
- Majd felsúrolom, és addig kenem viasszal, hogy hanyatt esik rajta a napsugár.
- Gaby, komolyan beszélsz? Ez a hely nyomába se érhet a cambridge-i
szobádnak.
- A háló-nappali mellett fürdőszoba és teakonyha is van.
Nézz körül.
- Nem akarod azt mondani, hogy Susan Haskellnek jobban fog tetszeni itt, mint
Cambridge-ben.
- Susan Haskell nem fog itt lakni.
Adam egy pillanatra elgondolkodott. - Nem?
- Mi fogunk. Te meg én.
Csak álltak és nézték egymást. - Hetvenöt dollár egy hónapra. Szerintem igazán
jutányos, Adam - szólalt meg a lány. - Ó, kifejezetten az. Kifejezetten.
Átölelte a lányt.
- Gaby, biztos, hogy ezt akarod?
- Az nem kifejezés. Feltéve, hogy te is akarod.
- Majd lefestem a falat - szólalt meg Adam kis szünet után.
- Tényleg ronda, viszont fantasztikusan jó helyen van. Itt a magasvasút pár
sarokra - mondta a lány. - Meg a Charles utcai fegyház. És a tulajdonosnő
elmondta, hogy röpke három perc alatt kiballaghatsz a Bowdoin utcáig, ahol Jack
Kennedy lakott valamikor.
Adam csókot nyomott az arcára, és nedvesnek találta. - Jobb helyen nem is
lehetne - mondta.
Adamnek alig volt holmija. A komód tartalmát berámolta a sporttáskájába,
aztán még a szekrényben lógott néhány vállfán ruha, és volt néhány könyve,
melyeket most barna papírzacskóba gyűjtött, s már el is készült. A szoba hajszálra
úgy festett, mint beköltözésekor. Semmilyen nyomot nem hagyott maga után a
parányi cellában.
 Spurgeon szolgálatban volt az osztályon, úgyhogy senkitől nem kellett
elbúcsúznia a hatodik emeleten.
Kiautóztak Cambridge-be, ahol Susan Haskell segített Gabynak csomagolni,
míg Adam kartondobozokba rakodott a két könyvespolcról.
Susan minden megbántottsága ellenére fagyos udvariassággal kezelte Adamet.
- A felmosóvödör az enyém - mondta Gaby restelkedve.
- Vettem egy halom ennivalót meg ezt-azt, de a vödör kiment a fejemből. Nem
baj, ha elvisszük?
- Persze hogy nem. Vidd csak el, ami a tiéd, butusom.
- Együtt ebédelhetnénk valamikor a napokban - mondta Gaby. - Majd felhívlak.
Egyikük sem szólt egy szót sem, miközben áthajtottak a Harvard hídon, majd a
Charles-folyót követve nekivágtak a bostoni oldalnak. Az ég hamuszürke volt,
hangulatuk bágyadt, de miután megérkeztek a Phillips utcába, a kipakolás feladata
megtörte a rájuk telepedett mélabút.
Adam nyaktörő balettmutatványok közepette hurcolkodott le a lépcsőn, de
sikerült talpon maradnia. Mire az utolsó doboz is az alagsori padlóra került, Gaby
végigtöröIte rovarirtóval a komód fiókjait, és éppen csomagolópapírral bélelte ki. -
Csak egy fiókos szekrényünk van - szélalt meg. - Neked számít, hogy melyikbe
rakom a holmidat?
- Ahogy kedved tartja - mondta Adam egyszerre felvidulva. - Addig feltöröm a
jeget a lépcsőről.
- Remek ötlet - mondta a lány, neki pedig csak úgy hízott a mája, hogy milyen
felelősségteljes lakója a háznak.
Amikor megfagyva, de a természet erői fölötti diadal büszkeségével áthatva
visszajött kintről, és kezdett volna kibújni a kabátjából, Gaby megfogta a kezét.
- Lepedőre lesz szükségünk az ágyhoz - mondta. Úgyhogy Adam elment a
Jordan 's nagyáruházba, ahol rövid lelki tusa után, hogy fehéret vagy színeset, simát
vagy anyagában csíkosat vegyen, végül hirtelen elhatározással két váltás, azaz négy
darab anyagában csíkos, bézs lepedőt vásárolt.
Amikor benyitott a lakásba, Gaby éppen a padlót sikálta, négykézlábra
ereszkedve.
- Maradj a fal mellett, kedvesem - szólalt meg a lány. - Hagytam neked egy
csíkot, hogy legyen hol közlekedned.
Adam körbekerült a szobában. - Még valami harci feladat? - Hát, felsikálhatnád
a fürdőszobát meg a teakonyhát, míg én itt szétkenem a viaszt.
- Biztos, hogy halaszthatatlanul fontos? - rebegte Adam.
- Nem költözhetünk be, amíg nincs kitakarítva - mondta a lány
megrökönyödve.
Adam kiöntötte hát a műanyag vödörből a piszkos vizet, kiöblítette, új adag
mosószeres vizet kevert benne, majd négykézlábra ereszkedett és nekiállt a
sikálásnak. A két helyiség padlója közelről jóval nagyobbnak látszott, mégis
énekelve súrolta a járólapot.
Mire végzett, odakint teljesen besötétedett, és mind a ketten farkaséhesek
voltak. Gaby a fürdőszoba padlóját kezdte viaszolni, ő pedig, bár szakadt róla a
verejték, hagyta, hogy a nehézségi erő a Beacon Hill hideg, szeles északi oldalán a
Charles utcai fogház melletti bisztróhoz vezérelje rogyadozó lábait, ahol aztán
szendvicseket és gyömbérsört rendelt elvitelre, s közben végig ott motoszkált
benne, hogy a férfi a pult mögött nyilván kiszimatolta, csak ide viszi az ennivalót a
szomszédba, egy börtönlakónak.
Amikor megvacsoráztak, kész lett volna felsúrolni a lakáshoz járó tárolót is,
Gaby azonban megkérte, mosná le inkább a konyhaszekrényeket, míg ő rendbe
teszi a fürdőszobát és a beépített szekrényeket.
Adam felhagyott az énekléssel. A vége felé már mindketten gépies
komorsággal tették a dolgukat. Gaby végzett előbb, és míg lezuhanyozott, Adam
csak ült a nádfonatos székben, mint akinek jártányi ereje sincs. Amikor a lány kijött
fürdőköpenyében, ő bement, és addig áztatta tagjait a forró vízsugár alatt, míg
hirtelen hűlni nem kezdett, és akkor az egyre zuhanó hőmérséklettel versenyezve
beszappanozta és leöblítette magát, épp mielőtt a víz elviselhetetlenül hideggé vált.
A lány közben szétnyitotta a kanapét, megágyazott, és most egy magazint
olvasgatva, kék hálóingében feküdt. A kedvére való recepteket jelölgette meg.
- Őrült rossz itt a világítás. Tönkre fogod tenni a szemed.
- Leolthatod.
Adam körbejárt, lekapcsolta mindhárom gyér fényű lámpát, és visszafelé a
sötétben kis híján orra bukott a lány cipőjében. Miközben becsusszant Gaby mellé
az ágyba, fojtottan felnyögött a kezdődő izomláztól, és éppen szembefordult volna
a lánnyal, amikor valahol felsikoltott egy nő, és a vakrémület elnyújtott hangját
tompa puffanás követte.
- Atyaisten.
Adam kiugrott az ágyból. - Hová tetted az orvosi táskámat? - A beépített
szekrénybe.
Gaby futva hozta neki a táskát, ő pedig cipőt húzott meztelen lábára,
fürdőköpenybe bújt, és kirohant a lakásból. Odakint nagyon hideg volt, és egy
teremtett lelket sem látott. Valamelyik emeleti lakásban a női hang újra felsikoltott.
Adam nekivágott a felsőbb szintekre vezető lépcsőnek, és ahogy a földszinti
lépcsőfordulóra ért, kinyílt az l-es lakás ajtaja, s egy nő kukucskált ki a résen.
- Igen?
- Hallottunk valamit. Nem tudja, mi volt az?
- Én nem hallottam semmit. Maga kicsoda?
- Dr. Silverstone vagyok. Ma költöztünk be az alagsori lakásba.
- Ó. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. - A szélesebbre nyíló ajtórésben
köpcös, kövérkés asszony állt. Őszülő haj keretezte kerek, petyhüdt arc, a felső ajak
fölött kis bajuszka. - Mrs. WaIters vagyok. A tulajdonosnő. Igazán ennivaló kis
teremtés a felesége.
- Köszönöm - mondta Adam, miközben odafönt a nő harmadszor is sikoltott.
- Ez - tette hozzá Adam.
- Ó, ez csak Bertha Krol - mondta az asszony.
- Ó. Bertha Krol.
- Igen. Ne is törődjenek vele. Mindjárt abbahagyja. - Az asszony végigmérte,
ahogy ott állt cipősen, meztelen lábszárral, a pizsamájára felkapott ócska
köntösben, orvosi táskájával a hóna alatt, és egyszerre rázkódni kezdett a válla.
- Jó éjszakát - mondta Adam kimérten.
Ahogy lefelé ballagott a lépcsőn, valami suhanva lezuhant föntről, azután újabb
puffanás hallatszott, ahogy egy szemeteszsák széthasadva földet ért az utca
közepén. A meghökkent Adam csak most vette észre az utcalámpa fényében az első
zsákot, melynek becsapódására pár perccel korábban lettek figyelmesek. Ahogy
felpillantott, még éppen látta a fönti ablakban hátraránduló fejet.
- Ez rettenetes! - kiáltott föl. - Azonnal hagyja abba, Bertha Krol!
Valami elsüvített a füle mellett, és csörömpölve legurult a lépcsőn.
Egy sörösdoboz.
Odabent Gaby riadtan kuporgott a nádfonatos székben. - Mi volt az? - kérdezte.
- Csak Bertha Krol. A tulajnő szerint mindjárt abbahagyja. Adam visszatette az
orvosi táskát a szekrénybe, villanyt oltott, megszabadult a köntöstől. kilépett a
cipőjéből, és mindketten visszabújtak az ágyba.
- Adam?
- Igen?
- Holtfáradt vagyok - mondta a lány elvékonyodott hangon.
- Én is - csatlakozott Adam megkönnyebbülten. - Sajog az egész testem.
- Veszek holnap valami kenőcsöt, és bedörzsöllek vele.
- Mmm. Jó éjszakát, Gaby.
- Jó éjszakát, Adam kedves.
Az emeleten Bertha Krol ismét felsikoltott. Újabb sörösdoboz csörrent a
lefagyott járdán. Adam érezte, hogy mellette a lány megremeg, odafordult hozzá,
átölelte.
Kis idő múlva Gaby válla olyasfajta rázkódásba kezdett, mint a lakása ajtajában
álló tulajdonosnőé, de Adam meg nem mondta volna, örömében vagy bánatában.
- Mi baj? - kérdezte Adam gyengéden.
- Teljesen kivagyok. Ráadásul állandóan az jár a fejemben, szóval ilyen érzés
bukott nőnek lenni.
Adam is vele nevetett, jóllehet minden porcikája belesajdult.
Kis, hideg lábfej furakodott be a talpa alá. A nő az emeleten - alkoholista vagy
elmebeteg?, tűnődött Adam - abbahagyta a sikoltozást. Kint időnként elhaladt
egy-egy autó, ilyenkor recsegett-ropogott a jég és Mrs. Krol két szemetes-zsákja, és
gyorsan ellobbanó árnyképek iramodtak át a falon. Könnyű, meleg tenyér
emelkedett fel és hullott Adam combjára. A lány már elszenderedett, és Adam
észrevette, hogy horkol, de végül dallamosnak, sőt kifejezetten vonzónak ítélte a
lágy, ritmikus fűrészelést, akárha gerlék burukkolnának százados fák lombja közt,
vagy számtalan méh döngene lankadatlan. Máris nagyon megszerette ezt a hangot.
Reggel korán ébredtek, és bár izmaik hevesen tiltakoztak ellene,
gyönyörteljeset ölelkeztek a vastag takarók alatt a csendes, hideg szobában, majd
miután a szekrények egyelőre üresen álltak a konyhában, ruhába bújtak, és az
éjszaka hullott porhóban lesétáltak a hegyről, és kiadós reggelit ettek a Charles utca
egyik kávézójában.
A lány kikísérte a magasvasút állomásáig, és csókkal búcsúzott tőle a
következő harminchat órára, és mindketten mélységes elégedettséget láttak a másik
arcán, de szavakba önteni érzelmeit, talán babonából, egyikük sem próbálta.
Gaby az A&P-be ment bevásárolni, és igyekezett nagyon mértékletes és józan
maradni, mivel tudta, Adamnek nem kevés fejfájást okoz, miként fognak kijönni a
gyakornoki fizetésből, mely, s ezzel Gaby is tisztában volt, nem sok mindenre
lenne elég, ha a ház asszonya szokásos könnyelműségével költekezik.
Amikor azonban megpillantotta az érett avokadókat, képtelen volt ellenállni, és
rögtön kettőt is vett. Bármennyire igyekezett szem előtt tartani a mértékletességet
és azt, hogy csak ketten vannak, mégiscsak fel kellett töltenie ennivalóval egy
ürességtől kongó szekrényt, a végén öt degeszre tömött papírzacskóval állt ott.
Eszébe jutott, hogy hazamegy az autóért, aztán inkább megkérdezte az áruház
igazgatóját, kölcsönvehetné-e az egyik bevásárlókocsit. Ez elvileg tilos volt, de az
igazgatót teljesen levette a lábáról, hogy egyáltalán engedélyt kért. Még segített is
berakni a zacskókat a kocsiba. Minden rendben ment, míg hegynek fölfelé nem
kellett tolnia a kocsit. Az acélkerekek nem tudtak megkapaszkodni a hóban.
Megcsúsztak, kifordultak, akárcsak Gaby.
Hajában fehér csíkot viselő, színes bőrű lány toppant elé a semmiből. - Te told
az egyik oldalon, én a másikon - mondta. - Kösz szépen - lihegte Gaby. Együttes
erővel sikerült elérniük a Phillips utcát.
- Az életemet mentetted meg! Meghívhatlak egy csésze teára?
- Oké - mondta a lány.
Behordták az ennivalót, levették és a kanapéra dobták kabátjukat. A lány
kifakult farmert és agyonmosott pólót viselt. Erősen kiugró járomcsontja és
gyönyörű bársonybarna bőre volt. Tizenhét éves körül lehetett. - Téged hogy
hívnak? - szólalt meg.
- Ó. Ne haragudj. Gabrielle ... - Gaby tétován elhallgatott, nem tudva, hogy
Pendert vagy Silverstone-t mondjon. - Gabrielle-nek.
 A lány láthatólag nem furcsállta. - Nagyon szép név. - És a tiéd?
- Janet.
Gaby éppen a teáskanna után pipiskedett. - Csak nem Dorothy húga vagy?
- Van egy nővérem, akit Dorothynak hívnak.
- De hiszen ő a barátnőm!
- Tényleg? - mondta a lány különösebb érdeklődés nélkül.
Gaby megfőzte első teáját a konyhában, aztán kibontott egy doboz süteményt,
és teát szürcsölve, süteményt ropogtatva beszélgettek. Kiderült, hogy Janet a Joy
utcában lakik. - Egy ilyen oltári naaagy házban.
Gaby felnevetett. - Tényleg nagy lehet, ha így mondod. - Az is.
- Hány szobás?
- Nem számoltam. Tizennyolc-húsz. Kell a hely. Irtó nagy családdal lakok ott. -
Hányan vagytok?
A lány vállat vont. - Változó. Néha elmennek páran, utána meg újak jönnek, és
ott ragadnak. Dunsztom sincs, pont most hányan lehetünk. Sokan.
- Aha. - Gabynak kezdett derengeni.
- Elvagyunk, mint a befőtt- folytatta Janet, és újabb süteményért nyúlt. -
Mindenki csinálja a maga dolgát, és kész. - Miféle dolgokat?
- Tudod. Posztert pingálnak. Vagy virágcsokrot meg szandálokat csinálnak.
Amit el tudsz képzelni. - És te mit csinálsz?
- Tarhás vagyok. Kimegyek a városba, és kajával jövök vissza.
- Hol szerzel ennivalót?
- Ó, mindenhol. Piacokon, pékségekben. EIkunyizzuk a rothadt gyümölcsöt,
romlott kajákat, ilyesmi. Meglepődnél, milyen sok ehető marad, ha kivágod a
romlottját. A környékbeliek is ismernek már, kapunk tőlük ezt-azt. Hatan vagyunk
tarhások a családban. Buli.
- Értem - mondta Gaby elhaló hangon. Kevéssel később fogta a teáscsészéket,
és belehalmozta a konyhai mosogatóba. - Jobb lesz, ha megyek, és visszaviszem a
kocsit - mondta.
- Visszaviszem én helyetted. Úgyis arra megyek.
- Ó, nem, igazán ...
- Asszed, nem viszem vissza?
- Dehogyis.
- Oké, akkor viszem.
Gaby bement a konyhába, és papírzacskóba rakott egy üveg
mogyoróvajkrémet, két üveg lekvárt, egy kenyeret meg - ki tudja, miért? - egy
avokadót a kettő közül. - Szeretném nektek adni ezeket - mondta a lánynak, és
szégyenérzet fogta el, melynek okát maga sem értette.
Janet közönyösen vállat vont. - Jó sok könyvetek van - mondta, és a padlóra
tornyozott kötetekre mutatott. - A narancsosládákból oltári könyvszekrényt lehet
csinálni. Befested különböző színekre, aztán jó napot. - Azzal intett és elment.
Nélküle a lakás újra néma volt és üres. Gaby elrakta bevásárló listáját, és eszébe
jutott, hogy mégis le kell mennie a hegyről, mogyoróvajkrémért, lekvárért és
kenyérért. Két csíkot vágott öntapadós papírszalagból, az egyikre a GABRIELLE
PENDER, másikra a DR. ADAM R. SILVERSTONE nevet írta nyomtatott
nagybetűkkel, majd mindkettőt a rozsdafoltos fekete levélszekrényre ragasztotta.
Az áruházban pótolta a tarhás lánynak ajándékozott élelmiszereket, azután
gondolt egyet, és hat narancsosládát szerzett az egyik eladótól. Dugig lett velük a
Plymouth. Hazafelé egy háztartási boltban két ecsetet, hígítót, fekete, sárga és fehér
zománcfestéket vett.
Otthon szétteregette a reggeli újságot a padlón, és a nap hátralévő részében
végtelen műgonddal, megállás nélkül dolgozott, két-két ládát mázolva egyazon
színűre. Olyan jó munkát akart végezni, hogy Adamnek szeme-szája elálljon a
csodálkozástól. Amikor a hatodik ládával is végzett, kimosta és a
festékesdobozokkal együtt a mosdó alá rakta az ecseteket, azután hosszasan
zuhanyozott, és pizsamát húzott. Sehogy nem tetszett neki, ahogy a fehérneműket
elrendezte a ruhásszekrény fiókjaiban, ezért most kiszedte a fele holmit Adam
fiókjaiból, a felét a sajátjaiból, és addig rakosgatott, míg valamennyi fiók koedukált
nem lett. Adam zoknijai az ó harisnyái mellé kerültek, a csipkés bugyik
illedelmesen meglapultak a férfialsók szomszédságában. Blúzai alá, Adam ingeinek
tőszomszédságába, begyömöszölte a gyöngyház mintás kerek dobozkát s vele
közös életük zálogait, a varázspirulákat.
- Tízig tanult, akkor kulcsra zárta az ajtót, beakasztotta a biztonsági láncot,
lenyelt egyet a rettenetes tablettákból, villanyt oltott, és ágyba bújt.
Ennél már nem is lehetne magányosabb, állapította meg kicsit később. Feküdni
a sötétben, egyedül.
A lakásban megülepedett a festékszag. Mrs. Krol hármat sikoltott, de úgy tűnt,
csak fél szívvel csinálja, és semmit nem hajított ki az ablakon, ami földet éréskor
zajt csapott volna. Mentőautó szirénája jajdult a Massachusetts Közkórház felől, és
Gaby egyszerre egészen közel érezte magát Adamhez. A Phillips utcán elhaladó
autók fényszórói újabb és újabb árnyszörnyeket keltettek életre, melyek a fal
szélére űzték egymást, majd belevesztek a sötétbe.
Gaby éppen elszenderedett, amikor kopogtak. Kiugrott az ágyból, megállt az
ajtó mögött a sötétben, kis rést nyitott rajta, amennyit a lánc engedett. - Ki az?
- Janet küldött.
A résen át egy férfit vagy inkább fiút látott az utcalámpa fényénél. A hatalmas
termetű fiú hosszú szőke haja alig különbözött Janetétól a félhomályban.
- Mit akarsz?
- Küldött valamit. - A fiú alaktalan csomagot emelt fel.
- Nem tudnád letenni és itt hagyni? Nem vagyok felöltözve.
 - Persze - mondta a fiú vidáman. Letette a csomagot, és mackós mozgású
árnyalakja imbolyogva eltűnt a sötétben. Gaby köntösbe bújt, felkapcsolta az
összes lámpát. Hosszú ideig csak várt, végül hirtelen elszánással kiakasztotta a
láncot, lecsapott a csomagra, berántotta, kulcsra zárta az ajtót és dobogó szívvel
visszaült az ágyra. A régi újságpapír laza gubója egy jókora csokor színpompás
papírvirágot rejtett. Az öklömnyi bimbókat feketére, sárgára és narancssárga
festették. Éppen eltalálták a színt.
Gaby a villanyt le sem kapcsolva visszafeküdt. és kissé csillapodva
megcsodálta a szobát. Végül abbahagyta a képzelgést, hogy kopogtatnak az ajtón,
és hamarosan elaludt. Először érezte, hogy saját otthonában van.

13
Rafael Meomartino
Gyermekként Meomartino rendszeresen elkísérte Leót, a család mindenesét az
apja cukornádültetvényeitől körbevett kis, fehérre meszelt Szent Rafael-kápolnába,
ahol magához vette a hűvös ostyát Ignacio atyától, a rossz szájszagú guajiro
napszámos-lelkésztől, és megvallotta zsenge ifjúsága bűneit, melyekért a
kivételezetteknek kijáró gyengéd és tiszteletteljes feddésben részesült.
Bűnös gondolataim támadtak, atyám. Öt üdvözlégy és öt hiszekegy, fiam.
Önfertőzést követtem el, atyám.
Öt üdvözlégy és öt hiszekegy. Szegülj szembe tested gyarlóságával, fiam.
Az esküvők és temetések dolgában a család a havannai katedrális pompájához
volt szokva, hétköznapokon azonban Rafael otthon érezte magát a kis templomban,
melyet apja munkásai emeltek az ő megszületése napján. Védőszentjének
gipszszobra előtt térdepelve elmondta bűnbánó fogadalmait a sötét, nyirkos
helyiségben, majd arra kérte az arkangyalt, szóljon egy jó szót érdekében zsarnoki
tanáránál, segítsen megtanulnia latinul, védje meg Guillermótól.
Most, ahogy egy órával a hideg és elkeseredett szeretkezés után, alvó
feleségének hátat fordítva feküdt az ágyon, Szent Rafael jutott eszébe, és azt
kívánta, bárcsak tizenkét éves lenne újra.
A Harvardon távolodott el a vallástól. Hosszú-hosszú ideje nem gyónt már,
évek teltek anélkül, hogy komolyabban szót váltott volna pappal.
Szent Rafael, súgta most némán a szoba sötétjébe. Mutasd meg, hogyan
segíthetek a feleségemen.
Mutasd meg, hol hibáztam, miért nem vagyok neki elég, miért keresi más
férfiaknál a gyönyört?
Silverstone, jutott eszébe.
Férfinak is, sebésznek is különb nála, Silverstone mégis mindkét téren a puszta
létét fenyegeti.
Örömtelen mosolyra húzódott az ajka. Úgy látszik, Longwood végül csak
rájött, hogy komiszabb eshetőség is van, mint ha kubai nősül az ember családjába.
Hogy leesett az álla Liz és Silverstone láttán! Attól az estétől fogva szinte baráti és
szívélyes volt vele, mintegy jelezve, tudja, hogy unokahúga nehéz eset.
Mostanában Longwood napról napra többet követelt tőle, mintegy így akarván
bebiztosítani, hogy Ő, nem pedig Silverstone kapja az adjunktusi állást.
Meomartino megingott önbizalmán rágódott. Szent Rafael, mondta újra.
Nem volnék eléggé férfi? Orvos vagyok, tudom, hogy amikor végzünk az
ágyban, Liz nem marad kielégítetlen.
Jelezd, mit kell tennem. Ha kell, gyónok, ha kell, áldozok, ha kell, hithű
katolikus leszek újra.
A sötét szoba csendjét egyedül a felesége mély szuszogása törte meg.
Neki pedig eszébe jutott, hogy bármennyit térdelt is a szobor előtt, megbukott
latinból, és teste egészen addig kék-zöld volt Guillermo ütlegeitől, míg elég erős
nem lett, hogy megvédje magát.
Szent Rafael nem segített, akkor sem.
Reggel ólmos szemhéjjal ment be a kórházba, az első néhány órán úgy kellett
átkínlódnia magát. Igencsak savanyú kedvében volt, mire a szigorló medikusok
élén nagyvizitre indult, és akkor sem vidult fel, amikor a menet a hatvankilenc éves
James Roche ágyához ért. Roche-nak előrehaladott vastagbélrákja volt, másnap
reggelre írták ki a műtétjét.
Meomartino halkan vázolta a legtöbb hallgató számára ismerős esetet a
tálcákkal sürgölődő nővérekkel teli, hodályszerű kórteremben, és feltenni készült
néhány oktató jellegű kérdést.
És akkor egyszerre elakadt a szava. - Cristos. Ilyen nincs.
Mr. Roche éppen ebédelt. Csirke, burgonya és zöldbab volt a tányérján.
- Dr. Robinson, hogyan adhattak a betegnek ilyesmit ebédre?
- Fogalmam sincs - mondta Spurgeon. - Ott az étrendváltozás a naplóban. Saját
kezűleg írtam be.
- Lesz szíves idehozni a naplót.
A naplóban tényleg ott volt az utasítás, Robinson szabatos, fegyelmezett
kézírásával. De ez mit sem enyhített Meomartino dühén.
- Mit kapott reggelire, Mr. Roche? - fordult a beteghez.
- Amit máskor. Gyümölcslevet, egy tojást, kevéske müzlit. Mézes müzlit. Meg
egy pohár tejet.
- Töröljék a beteget a műtéti kiírásból- mondta Meomartino. - Írják át
holnaputánra. A fenébe is.
- Ó, és egy kis pirítóst - szólalt meg Mr. Roche. Meomartino végighordozta
tekintetét a szigorló medikusokon. - El tudják képzelni, hová vezetett volna, ha
felnyitjuk a beteg vastagbelét, és az dugig van széklettel? El tudják képzelni,
hogyan fogtuk volna le az ereket a bélsár közt turkálva? El tudják képzelni, milyen
szepszisveszéllyel járt volna a műtét? Nyugodtan elhihetik, elképzelni csak az
tudja, aki egyszer már végigcsinált ilyesmit.
- Doktor úr - szólalt meg a beteg aggodalmasan. - Akkor a többit hagyjam is
ott?
- Fejezze csak be nyugodtan, jó étvágyat a csirkéhez - nyugtatta meg
Meomartino. - Holnap reggeltől viszont folyékony étrendet tart, ahogy ma kellett
volna. Ha bárki kefirnél sűrűbbel kínálná, eszébe ne jusson megenni. Abban a
pillanatban szóljon fel értem, comprende?
A férfi biccentett.
Rejtélyes módon egyik nővér se tudta megmondani, ki vitt reggelit és ebédet
Mr. Roche ágyához.
Húsz perccel később Meomartino az irodájában ült, és dühös krikszkraksszal
aláírta a jelentést, melyben fegyelmi eljárást kért az ismeretlen nővér ellen, aki a
két tálcát kivitte.
- Délután Longwood telefonált.
- Kifejezetten keveslem a tőled beérkezett boncolási hozzájárulásokat.
- Pedig mindent elkövettem - mondta.
- Más osztályokon a sebészek még egyszer annyi hozzájárulást gyűjtöttek be.
- Talán náluk több volt a haláleset.
- A saját osztályodon is van egy sebész, aki idén jóval több hozzájárulást
gyűjtött, mint te.
Nem kellett megkérdeznie Longwoodot, kire gondol. - Megpróbálok
rákapcsolni - ígérte.
Kicsit később Harry Lee lépett az irodába.
- Épp most tiportak a tyúkszememre, Harry. Dr. Longwood több boncolási
hozzájárulást vár tőlem. Márpedig ha az én tyúkszememre rátipornak,
gondoskodom róla, hogy az összes gyakornokomé sajogjon tőle.
- Így is szinte térden csúszva könyörgünk a hozzátartozóknak, ahányszor
meghal valaki - mentegetőzött a kínai gyakornok. - Maga is tudja. Ha belementek a
boncolásba, megszereztük az aláírást. De amikor erős ellenérzés mondat velük
nemet... - vállat vont.
- Dr. Longwood jelezte, hogy Adam Silverstone sokkal több engedélyt
továbbított, mint én.
- Fogalmam se volt, hogy versenyeznek. - Lee érdeklődve nézett rá.
- Most már van. Tudja, hogyan csikarják ki egyes osztályokon a hozzájárulást?
Rafe kivárt.
- Ráijesztenek a családtagokra. Elhitetik velük, hogy esetleg az egész családot
érintheti a rejtélyes kór, ami a beteggel végzett. Hogy csak azért van szükség a
boncolásra, hogy az ő életüket megmentsék.
- Ez undorító.
 - Egyetértek. Akarja, hogy mi is ilyesmire vetemedjünk?
Rafe a kínaira nézett, elmosolyodott. - Elég, ha mindent elkövetnek. Hány
hozzájárulást továbbítottunk a múlt hónapban?
- Egyet sem.
- A szentségit. Pontosan erről van szó.
- Esélyünk se volt, hogy szerezzünk - mondta Lee béketűrőn.
- Hogy a fenébe ne lett volna?
- Úgy, hogy a múlt hónapban egy árva lélek sem halt meg az osztályon.
Nem fogok mentegetőzni, gondolta. - Vagyis tartozom maguknak egy bulival.
Lee rábólintott. - Tartoznak. Maga vagy Silverstone.
- Nálam lesz - mondta Meomartino. - Nekem van lakásom.
- Tudtommal Adamnek is van - mondta Lee. - Legalábbis a kórházból
kiköltözött.
Szóval oda jár Liz, gondolta Meomartino kábán.
Lee elmosolyodott. - Nyilván egy kis nécessité d' amour.
Nekünk is volt, még Formosán is.
Meomartino bosszúsan vette észre, hogy már megint a zsebóra angyalait
dörgöli hüvelykjével.
- Adja tovább a hírt - szólalt meg aztán. - A bulit én állom.
Liz el volt ragadtatva.
- Imádok bulizni! Olyan háziasszony leszek, hogy még Harland bácsi
beosztását is te öröklöd meg, ha nyugdíjba megy - mondta, azzal törökülésbe kapta
hosszú lábait a kanapén, és nekilátott, hogy összeírja egy jegyzettömbre az
elintézendőket: innivaló, szendvics, virág, kisegítő személyzet...
Meomartino feszengve állapította meg magában, hogy munkatársai zömének
leesne az álla egy virágpompás, személyzetes buli láttán.
- Lassabban a testtel - mondta. Végül abban állapodtak meg, hogy a ház körül
amúgy is rendszeresen besegítő Helga mellé egy pincért fogadnak fel a buli
estéjére.
- Liz - szólalt meg aztán Meomartino. - Értékelném, ha most az egyszer ...
- Egy kortyot se fogok inni.
- Nem erről van szó. Csak ne vidd túlzásba.
- Egy kortyot se. Ne is vitatkozz. Bizonyítani akarok - mondta az asszony.
A halállal kötött fegyverszünet nem tartott sokáig. Pénteken, a bulit megelőző
napon Melanie Bergstrom tüdőgyulladást kapott. Látván, hogy a heveny lázzal járó
gyulladás mindkét tüdőfelet érinti, Kender antibiotikumokkal tömte meg az
asszony szervezetét.
Peggy Weld ült húga ágyánál, és fogta a kezét az oxigénsátor alatt. Ilyen-olyan
ürüggyel Meomartino többször is bement a kórterembe, Peggy azonban nem
törődött vele. Tekintete a nővére arcán függött. Meomartino egyetlen
beszélgetésfoszlányt csípett el.
- Kitartás, kicsim - mondta Peggy.
Melanie megnyalta kicserepesedett ajkát. - Ugye gondjukat viseled majd?
Hangja elveszett az oxigén sziszegésében. - Hogy?
- Tednek és a lányoknak.
- Figyelj - meredt rá Peggy. - Egész életedben rám lőcsölted a piszkos munkát.
Majd gondjukat viseled te magad.
Melanie elmosolyodott. - Ó, Peg. - Nem fogod feladni!
De az asszony másnap reggelre elhunyt az intenzív osztályon.
Joan Anderson, a kis szőkeség vette észre. A próbaidős nővér a higgadtságát,
józanságát is megőrizte, de miután jelentette a halálesetet Meomartinónak,
reszketni kezdett, mint a nyárfalevél.
- Küldje haza - mondta Meomartino Miss Fultznak. Csakhogy a főnővér száz és
száz halandóságára döbbent fiatal nővért látott már. A nap hátralevő részében az
osztály legnehezebb eseteit, megkeseredett, panaszos élettel teli férfiak és nők sorát
bízta Miss Andersonra.
Amikor Peggy Weld beviharzott, Meomartino már várt rá.
- Üdvözlöm.
- Jó reggelt. Nem tudja, hogy van a húgom?
- Kérem, üljön le egy pillanatra, és hallgasson meg.
- Hát bekövetkezett - mondta az asszony halkan.
- Igen.
- Szegény Mellie. - Az asszony megfordult, és elindult a folyosón.
- Peg - szólt utána Meomartino, de az asszony csak a fejét rázta, és ment
tovább, ki a kórházból.
Néhány órával később visszajött a húga holmijáért. Sápadt volt, de a szeme
száraz, ami aggasztotta Meomartinót. Úgy érezte, Peg azok közé tartozik, akik, ha
kell, heteket is várnak a teljes egyedüllétre, s akkor tör ki belőlük a hisztéria.
- Minden rendben? - kérdezte az asszonyt.
- Igen. Csak sétáltam egyet.
Egy ideig csak ültek és hallgattak.
- Sokkal jobb sorsot érdemelt volna - szólalt meg Peggy.
- Sokkal jobbat. Kár, hogy nem ismerte még a betegsége előtt.
- Igen. És maga most mit csinál? - kérdezte gyengéden. Vállrándítás. - Az
egyetlen dolgot, amihez értek. Majd a ... a neheze után felhívom az ügynökömet, és
közlöm vele, hogy kész vagyok munkába állni.
- Ennek örülök - mondta Meomartino megkönnyebbülten. Az asszony
furcsálkodva mérte végig. - Mit jelentsen ez? - Bocsánat. Akaratlanul kihallgattam
egy beszélgetésüket, és ...
Az asszony ránézett, szomorkásan elmosolyodott. - A nővérem mindig a
fellegekben járt. A sógoromnak akkor se kellenék, ha ketten lennénk egy lakatlan
szigeten - mondta. - Könnyűvérű nőnek tart. Az igazat megvallva, az is vagyok,
úgyhogy ki nem állhatom azt a nagyképű alakot.
Felállt, kézfogásra nyújtotta a kezét. - Viszlát, Rafe Meomartino - mondta
leplezetlen sajnálkozással.
Meomartino megszorította a kezét, és eltűnődött az értelmetlen rendszeren,
melyben az emberi életek egymást keresztezik, és elgondolta, vajon mi lett volna,
ha előbb ismeri meg ezt a nőt, mint ahogy Liz bemenekítette azt a részeg férfit az
esőről.
- Viszlát, Peggy Weld - mondta, és eleresztette a kezét.
Aznap délután, dr. Longwood távollétében dr. Kender elnökletével, az osztály
mortalitási konferencián vett részt, melyet teljes terjedelmében Melanie Bergstrom
esetének szenteltek.
Dr. Kender nem kertelt: a halál oka a fertőzésveszélyt megnövelő túlzott
immunszuppresszió volt, mondta. - Silverstone doktor 'Száz milligramm Imurant
javasolt, én a százharminc milligrammos dózisok mellett döntöttem.
- Gondolja, hogy akkor is bekövetkezett volna a tüdőgyulladás, ha Mrs.
Bergstrom a Silverstone doktor által javasolt száz milligrammos dózisokban kapja
az Imurant? - kérdezte dr. Sack.
- Talán nem - mondta Kender. - Másrészt nagyon valószínű, hogy akkor viszont
a beültetett vese kilökődött volna Silverstone doktor az állatkísérletek alapján
megmondhatja önöknek, hogy a testsúly és a gyógyszerdózis aránya mellett
rengeteg egyéb tényezővel is számolnunk kell. Mint például a beteg általános
erőnléte, a szív teljesítőképessége, a fertőzésekkel szembeni természetes
rezisztencia. Es nyilván egyéb, pillanatnyilag ismeretlen faktorok is léteznek.
- Hogyan tovább, doktor? - kérdezte dr. Sack.
Kender vállat vont. - Van egy anyag, lovak termelik, mi után
nyirokcsomó-kivonatot fecskendeznek a vérkörükbe. E az úgynevezett
antilimfocita-szérum, röviden ALSZ. Az előzetes jelentések szerint kifejezetten
jótékony hatású az olyan esetekben, mint Mrs. Bergstromé. Azt hiszem,
haladéktalanul megkezdjük vele az állatkísérleteket.
- Kender doktor. - Miriam Parkhurst volt az. - Mikorra tervezik Harland
Longwood veseátültetését?
- Már keressük a megfelelő kadáver donort - mondta Kender. - Longwood
doktor vércsoportja B-negatív. Donort találni amúgy se gyerekjáték, a ritka
vércsoport pedig még tovább komplikálja a dolgot... - Kender a fejét ingatta.
- Komisz helyzet - szólalt meg Joel Sack. - Száz véradóból legfeljebb kettő
B-negatív.
- Értesítették a többi kórházat, hogy B-negatív vesednorra várunk? - kérdezte
Miriam.
 Kender bólintott. - Valami más is van, amit tudniuk kell mondta. - A dialízis
csak a probléma fizikális oldalára válasz. Longwood doktor lelkileg nagyon rosszul
viseli a kezelést. Hosszú távon a dialízis nem megoldás.
- Én is épp erre akarok kilyukadni - mondta Miriam Parhurst. - Tennünk kell
valamit. Sokan évek óta ismerjük e az embert, ezt a remek sebészt.
- Parkhurst doktomő ... Minden tőlünk telhetőt megteszünk. De lehetetlent ne
várjon tőlünk. - Kender láthatóan elhatározta, hogy szakmai síkra tereli a
megbeszélést. Joel Sackhoz fordult. - Elkészült a Bergstrom-eset boncolási
jegyzőkönyve?
Sack doktor a fejét rázta. - Nem kaptuk meg a hozzájárulást a boncoláshoz.
- Én beszéltem Mr. Bergstrommel - szólalt meg Adam Silverstone. - Hallani
sem akar boncolásról.
Kender elhúzta a száját. - Gondolja, hogy a döntés végleges?
- Igen, uram - mondta Silverstone.
- Én megpróbálnék a lelkére beszélni - szólalt meg Meomartino váratlanul.
Minden tekintet rámeredt.
- Feltéve, hogy Silverstone doktornak nincs ellene kifogása.
- Természetesen nincs. Valószínűtlennek tartom, hogy aláírná, de ha meg
akarod próbálni ...
- Ártani biztosan nem árt - mondta Kender, és jóváhagyó pillantást vetett
Meomartinóra. Majd az összegyűlt sebészekre nézett. - A boncolási eredmények
híján nem volna értelme szavaznunk az esetről. Egyértelműnek látszik ugyanakkor,
hogy a rejekciós mechanizmusra vonatkozó jelenlegi ismereteink birtokában a
haláleset elkerülhetetlen volt. - Ellenvetésekre számítva elhallgatott, majd az
általános egyetértést érzékelve biccentett, s a konferencia véget ért.
Meomartino az irodai telefonon intézte el a beszélgetést. - Igen? - szólt bele
Ted Bergstrom.
- Mr. Bergstrom? Dr. Meomartino vagyok, a kórházból.
- Miről van szó? - Bergstrom hangjából az a fajta ösztönös ellenszenv érződött,
mellyel a hozzátartozók viseltetnek a kudarcot vallott sebészek iránt.
- A boncolás ügyében hívom.
- Világosan megmondtam a másik orvosnak. És kész. Épp elég mindenen
mentünk keresztül. A feleségem meghalt, nincs tovább.
- Eszembe jutott valami, gondoltam, megemlítem magának - mondta
Meomartino. - Tessék.
- Két lányuk is van.
- És?
- Nem hisszük, hogy veszélyben volnának. Legalábbis nincs kézzelfogható
bizonyítékunk, hogy a veseelégtelenség örökletes jellegű volna.
- Magasságos ég - mondta Bergstrom.
 - Biztosra veszem, hogy a boncolás azt fogja kimutatni, hogy semmi ok az
aggodalomra - mondta Meomartino.
Bergstrom nem válaszolt. Azután a megkínzott állat nyöszörgéséhez hasonló,
rekedtes zihálás hallatszott a vonal túlsó végéről.
- Most azonnal átküldök valakit a hozzájárulással. Mindössze alá kell írnia, Mr.
Bergstrom - mondta Meomartino.
Azután csak ült, és végtelennek tűnő időn át a rettenetes hangot hallgatta, s
végül gyengéden helyére tette a kagylót.
Amikor aznap este 8.20-kor megszólalt az első vendég érkeztét jelző csengő,
maga ment ajtót nyitni.
- Helló, doki - mondta Maish Meyerson.
Meomartino beljebb tessékelte a sofőrt, és bemutatta Liznek. Az asszony
délelőtt fodrásznál járt, és meglepetésként feketére festett hajjal tért haza.
- Tetszik? - kérdezte férjét, szinte félénken. - Azt mondták, észre se lehet venni,
amikor utánanő a hajam.
- Nagyon tetszik. - Valójában kissé riasztotta a változás, melytől az asszonyt
még távolabbinak, még idegenebbnek látta. De éppen ő nyaggatta Lizt már jó ideje,
és most örömmel nyugtázta, hogy megtette a kedvéért. Remélte, hogy jó előjel.
Meyerson bourbonra szavazott. Fölemelték poharukat. - Hát a ház asszonya
semmit nem iszik?
- Nem, köszönöm.
Felhajtották az italt, és hápogva összenéztek. - Mi a pláne ebben az egészben,
Maish?
- Hogy?
- Ebben a vacak tüzes vízben?
- Halvány gőzöm sincs. - Egymásra vigyorogtak, Meomartino teletöltötte a
poharakat.
Azután újra csengettek, és Liz arcára megkönnyebbülés ült ki. De csak
ideiglenesen. Helen Fultz érkezett. Odaadta kabátját Helgának, és csatlakozott
hozzájuk a nappaliban, de paradicsomitalnál erősebbet nem volt hajlandó
fogyasztani. Négyesben üldögéltek, egymást bámulták és beszélgetni próbáltak.
Megváltásként fogadták a mind gyakrabban felhangzó csengőszót. Kisvártatva
ácsorgó vendégekkel és jellegzetes zsivajjal telt meg a lakás. Meomartino egy
pillanatra eltűnődött, vajon Peggy Weldnek volt-e már alkalma kizokogni magát,
azután magába szippantotta a vendégek áradata.
Némelyik orvos a feleségét is elhozta.
Mike Schneider, kinek házassága köztudottan megfeneklett, egy molett
vörössel érkezett. Clevelandi unokahúgaként mutatta be.
Jack Moylan viszont a hattyúnyakú Joan Andersonnal jött.
A szeme mintha egy kicsit túlságosan is csillogna, gondolta Meomartino, de
úgy látszott, nem ártott neki a délelőtti megrázkódtatás.
- Még soha nem rúgtam be, Rafe - mondta a lány. - Mi lenne, ha ma este
változtatnék a dolgon?
- Egyszer mindent el kell kezdeni - mondta Meomartino.
- A változás a jelszó. Le az uralkodó osztállyal! - mondta Moylan, és a bárpult
felé terelte a próbaidős nővért.
Harry Lee, akit nővel addig sose láttak, most Alice Tayakawát, az
aneszteziológust szórakoztatta.
Az Adam Silverstone és kis, bronzbarnára sült barátnője társaságában érkező
Spurgeon Robinson egy fekete istennőt hozott magával, akit hűvös tartózkodással
mutatott be a házigazdának. Meomartino figyelte, amint pályájuk keresztezi a ház
úrnőjéét.
Felesége érdeklődve nézett a szőkeségre. - Örvendek - mondta.
- Én is nagyon örülök.
A két nő egymásra mosolygott.
Fél tizenegyre Meyerson meggyőzte Helen Fultzot, hogy a narancslé
hipervitaminózist okoz, jobb lesz, ha egy kis csavarlazítóval próbálkozik. Harry
Lee és Alice Tayakawa a halotán aneszteziológia májkárosító hatását taglalták
nekihevülten az egyik sarokban. - Dobjál le még egyet - kiáltotta Jack Moylan Joan
Andersonnak, aki már eléggé előrehaladott állapotban volt, hogy figyelemre méltó
limbót hajtson végre egy fél méter magasan elhelyezett függönyrúd alatt. Moylan
és Jack Schneider szakértő szemmel méregették.
- Keskeny medence - észrevételezte Moylan.
- A halálélmény fiatal nővérek péniszvágyára gyakorolt hatása is megérne egy
tanulmányt - dörmögte Schneider, miközben a lány vonagló medencével átaraszolt
a karnis alatt.
Moylan a bárpulthoz sietett, hogy újabb italt hozzon neki. - Hozhatok magának
valamit? - kérdezte Liztől Maish Meyerson.
Az asszony rámosolygott. - Köszönöm, nem.
- Aztán megírtam a receptet - magyarázta Spurgeon -, és mondom neki, hogy
magának mumpsza van, mire ő: dehogy járok mamuszban, doktor úr.
Erre aztán egymást követték a betegek által kitekert orvos műszavak, így lett
prosztatarákból rossz kamarák, szőrtüszőből szűrt üsző, tobozmirigyből
dobozmirigy. Meyerson történetének idős mamókája éveken át Regina helyett
Vagina sütőporért járt a West End-i fűszereshez.
- Visszamegy Formosára? - kérdezte Alice Tayakaw Harry Lee-től.
- Amint letettem a szakvizsgát.
- Milyen ott az élet?
Harry vállat vont. - Sok tekintetben nagyon hagyománytisztelő ország.
Egyedülálló férfiak és nők például soha nem vennének részt egy ilyen
összejövetelen, mint ez ...
Alice Tayakawa már a connecticuti Darienben született. Elfintorodott. - Milyen
komoly férfi maga - mondta aztán.
Harry újra vállat vont.
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg az aneszteziológusnő.
- Igen?
- Igaz, amit a kínai fiúkról híresztelnek?
Harry értetlenül meredt rá, azután kacsintott, és saját magát is meglepve
viszonozta a nő mosolyát.
A haja tökéletes csőd, gondolta tompán Elizabeth Meomartino. Szőkén
nyomába sem ért a kis Pender szuka napszítta mézbarnájának, most pedig, hogy
újra saját színében viseli, a néger lány hajkoronája mellett annak néz ki, ami -
festékbe mártott kenderkócnak. Liz bosszúsan Dorothy Williamsre meredt, azután
észrevette, hogy Adam Silverstone és Gaby Pender összefonódva táncolnak. Adam
mondott valamit, Gaby mosolyogva arcon csókolta.
- Talán egy icipici martinit mégis meginnék - mondta Liz Meyersonnak.
- Meg lehet sülni idebent - panaszkodott Joan Anderson.
- Hozok még egy italt - mondta Moylan.
- Szédülök - súgta a lány.
- Menjünk át egy másik szobába, hátha ott több a levegő.
Kéz a kézben kisétáltak a nappaliból, át a konyhába, majd tovább, egy
hálószobába.
Az ágyban egy kisfiú aludt.
- Innen hová? - suttogta a lány. Moylan megcsókolta, azután kiballagtak az
előszobába s onnan be a nagy hálóba.
- Legjobb, ha ledőlsz egy kicsit - javasolta Moylan, miközben behúzta az ajtót.
- De az ágy teli van kabátokkal.
- Semmi bajuk nem lesz.
Befészkelődtek a kabátok közé, Moylan ajka a lány arcán, nyakán kalandozott.
- Biztos, hogy nem lesz baj? - aggodalmaskodott a lány. A férfi elengedte a füle
mellett.
- Nem lesz - mormolta a lány.
- Jack- szólalt meg kis idő múlva. - Jack.
- Igen, kicsim - mondta Moylan immár végtelen magabiztossággal. - Jack ...
- Ejnye, Joannie, csak nem akarod elkapkodni a dolgot.
- Jack, félreértesz. Mindjárt elhányom magam - mondta a lány. És meg is tette.
Éppen az elborzadva figyelő Moylan kabátjára.
- Sok japán él Formosán? - tudakolta Alice Tayakawa, és meg szorította Harry
Lee kezét.
Rafe bement Miguel szobájába, hogy megigazítsa a paplant a csontos
vállacskák körül. Aztán leült az ágyra, és az alvó gyereket nézte. A nappaliból
zene, nevetgélés és a vörös unokahúg whiskytől érdes kornyikálása szűrődött be.
Valaki belépett a konyhába. A nyitott ajtón át jégkockák csörrenése, pohárba
töltött ital csobogása hallatszott. - Csak így egyedül? - Felismerte Liz hangját.
- Igen. Egy utolsó kör italért jöttem.
Spurgeon Robinson, gondolta.
- Ilyen vonzó férfinak mindig akad társasága.
- Köszönöm.
- Ugye maga is XXL-es?
Meomartino hallotta, hogy az asszony suttogva folytatja.
- Ennyit mindenki tud rólunk, tehetséges színesekről.
Spurgeon hangja hirtelen szenvtelenre váltott. - Ezt, meg a sztepptáncosi
tehetségünket.
- A sztepphez nem értek - mondta az asszony.
- Mrs. Meomartino, tisztább és zöldebb vidéken csinosabb és kedvesebb leány
vár rám.
Egy pillanatra síri csend lett.
- Ugyan hol? - kérdezte az asszony. - Afrikában? Meomartino belépett a
konyhába.
- Megtalált mindent, Spurgeon? - kérdezte.
- Az nem kifejezés, köszönöm - mondta Robinson, aztán fogta az italokat és
távozott.
Meomartino a feleségére nézett. - Gondolod, hogy sikerült főorvost csinálnod
belőlem? - kérdezte.
Később, amikor végre mindenki elment, képtelen volt az asszony mellé
feküdni. Inkább fogott egy párnát és néhány takarót, s a whiskybűzös,
cigarettafüstös nappaliban ágyazott meg magának a kanapén. Félálomban Liz teste
jelent meg előtte, a csodálatos gyöngyházszín combokat különböző árnyalatú
fekete hátak takarták, némelyiket soha nem látta, mások nagyon is könnyen
felismerhetők.
Félig éberen azon fantáziált, hogy végez az asszonnyal, de tudta, ugyanúgy
képtelen volna rá, mint egyszerűen venni a kalapját és örökre kisétálni a házból.
Ha kábítószeres volna, elhagynám?, kérdezte magától dühödten.
Kiröppent az álom a szeméből.
Szent Rafael, suttogta a sötét szobában.
Éjszaka átgondolta a helyzetet, és másnap reggel a kórházból felhívta a
szaknévsorban talált számot.
- Kittredge - mutatkozott be egy szenvtelen hang.
- Meomartinónak hívnak. Nagyra értékelném, ha segítségemre volna bizonyos
információk beszerzésében.
 - Találkozhatnánk valahol, hogy megbeszéljük az ügyet?
Esetleg be tudna fáradni az irodámba?
- Nem beszélhetnénk meg most rögtön?
- Sosem vállalunk megbízást telefonon.
- Hát ... legfeljebb este hét körül tudnék ott lenni az irodájában.
- Tökéletes - mondta a hang.
Így hát este Meomartino megbeszélte Harry Lee-vel a helyettesítést, azután
kiment a Washington utcai címre. A nyikorgó eresztékű, ősöreg épületben több
ékszer-nagykereskedés is működött, az irodák nyugodtan tartozhattak. volna egy
biztosítótársasághoz is. Mr. Kittredge negyvenes, konzervatívan öltözött férfi volt.
Szabadkőműves-gyűrűt viselt, és úgy nézett ki, mintha életében fel nem tette volna
cipős lábát az íróasztalra.
- Családi probléma? - kérdezte.
- A feleségem.
- Van róla fényképe?
Meomartino előbányászott egyet a tárcájából. A kedvenc képe volt, röviddel
Miguel meg születése utánról. Liz hátravetett fejjel kacag rajta, kiválóan érvényesül
a fény-árnyék hatás.
Mr. Kittredge futólag szemügyre vette. - EI akar válni, doktorúr?
- Nem. Vagyis attól függ, mit talál - mondta fáradtan, mintegy elébe menve a
vereségnek.
- Nem véletlenül kérdezem - folytatta Mr. Kittredge. - Tudni szeretném
ugyanis, hogy kell-e írásos jelentéseket készítenem.
- Ó.
- Nyilván tudja, hogy manapság már nincs szükség sem hálószobai
fényképekre, sem egyéb badarságokra.
- Nem vagyok különösebben jártas a témában - mondta Meomartino kimérten.
- A törvény egyedül az idő, a hely és a lehetőség fennállásának dokumentálását
követeli meg. Ennyiben érdekesek az írott jelentések.
- Értem - mondta Rafe.
- Melyekért nem számítunk fel külön költséget.
- Azt hiszem, elegendő lesz a szóbeli is. Legalábbis egyelőre.
- Meg tudna nevezni valakit a felesége esetleges partnerei közül?
- Feltétlenül szükséges?
- Nem, de segítségünkre lehet - mondta Kittredge türelmesen.
Meomartinót hányinger környékezte, a szoba falai mintha összébb záródtak
volna körülötte. - Talán Adam Silverstone. Orvos a kórházban.
Kittredge feljegyezte.
- A honoráriumom tíz dollár óránként, plusz napi tíz dollár autóbérlésre és tíz
cent kilométerpénz. Legkevesebb kétszáz dollár, előre fizetendő.
 Ezért nem fogadsz el megbízást telefonon, gondolta Meomartino. - Csekk
megfelel?
- Természetesen, uram - mondta Mr. Kittredge udvariasan.
Mire visszaért a kórházba, Helen Fultz már várt rá. Az alkohol jótékony hatása
múltával a főnővér visszavedlett gondterhelt, idősödő nővé, állapította meg.
Fáradt nővé, ébredt rá, amikor az egyenfehéren túltekintve a hús-vér embert is
észrevette a nővérben.
- Nagyon szépen megkérem a doktor urat, vegye ezt vissza tőlem - mondta a
főnővér.
Meomartino elvette a papírlapot, és látta, hogy a fegyelmi indítványt tartja a
kezében; az ismeretlen nővér ellen fogalmazta, aki a naplóbeli utasítást semmibe
véve kétszer is közönséges menüt vitt ki a műtétre váró Mr. Roche-nak.
- Mégis mit kellene tennem vele?
- Azt szeretném, ha összetépné.
- Ugyan miért?
- Tudom, melyik lány vitte ki azt a két tálcát - mondta a főnővér. - Majd ráncba
szedem a saját eszközeimmel.
- Az a nővér rászolgált a megrovásra - mondta Meomartino. - Az öregúrnak
azóta annyi. A műtéttel már csak az utolsó napok szenvedését enyhíthettük. És
amiért egy trampli lusta volt elolvasni az étrendi utasítást, két nappal tovább kellett
kínlódnia.
Miss Fultz egyetértőn bólintott. - Amikor én kezdtem a pályát, az ilyen szóba se
jöhetett nővérként. Rettenetes egy tehén.
- Akkor miért védelmezi mégis?
- Mert a nővérhiány miatt még a tehenekre is szükségünk van. Ha a megrovás
keresztülmegy, veszi a kabátját és félóra múlva már másik munkahelye van.
Meomartino a kezében tartott papírlapra meredt.
- Több este is volt, amikor egyedül találtam magam az osztályon - folytatta a
főnővér csendesen. - Eddig szerencsénk volt. Nem ütött be a baj. Becsüljük meg a
szerencsét. Ennek a tehénnek van két keze, két lába. Ne fossza meg az igazi
nővéreimet a segítségtől.
Meomartino kétszer félbetépte a papírt, és a szemetesbe ejtette a fecniket.
- Köszönöm - mondta Helen Fultz. - Gondom lesz rá, hogy a nővér ezután
elolvassa az étrendi utasításokat, mielőtt kivisz valamit a betegnek. - Meomartinóra
mosolygott.
- Nem is tudom, hogyan működne az osztály maga nélkül, Helen.
- Ahogy mindig.
- Túlhajtja magát, Helen. Régen volt tizenhat éves.
- Nem nagyon gáláns ma a doktor úr. - Hány éves is tulajdonképp? De
komolyan.
 - Mit számít az? - kérdezett vissza az asszony.
Túlságosan közel a nyugdíjkorhatár, hogy kedve legyen ilyesmiről beszélgetni,
jött rá Meomartino. - Csak annyit, hogy nagyon fáradtnak tűnik - mondta
gyengéden.
Helen elfintorodott. - Ehhez semmi köze a koromnak. Azt hiszem,
gyomorfekélyem van.
Meomartino egyszerre nem Helen Fultzot, hanem az orvosi segítségre szoruló,
kimerült, idős nőt látta maga előtt.
- Ezt meg honnan veszi?
- Épp elég fekélyest ápoltam, hogy megtanuljam a tüneteket. Nem ehetem a
megszokott ételeimet. És egy kis vér van a székletemben.
- Menjen be a vizsgálóba - mondta Meomartino.
- Majd ha fagy.
- Nézze, dr. Longwood ma is egészséges lenne, ha elővigyázatosabb. Azért,
mert valaki főnővér, még nem mentesül a saját maga iránti felelősség alól. A
vizsgálóba. Ez parancs.
Vigyorogva követte a láthatóan bosszús főnővért.
Helen Fultz nem volt könnyű vizsgálati alany, de különösebb meglepetéssel
sem szolgált. A vérnyomása magas volt, százkilencven per kilencven. - Mellkasi
fájdalmak? - kérdezte Meomartino, miközben a szívét hallgatta.
- Azokról a csúcsi szisztolés zörejekről kilenc éve tudok mondta gúnyosan
Helen. - Ahogy maga is megállapította, rég elmúltam tizenhat.
A rektális vizsgálat során, amit a főnővér dermedt némaságban túrt el, kiderült,
hogy Helennek aranyere van, nyilván innen a véres széklet.
- Nos? - kérdezte az asszony, miután ruházatával együtt méltóságát is
visszanyerte.
- Azt hiszem, egészen helytálló a diagnózisa. Én is nyombélfekélyre tippelek,
de előbb azért még elküldöm gyomorröntgenre.
- Épp ez hiányzott - rázta fejét a főnővér. Képtelen volt köszönetet mondani, de
azért széles mosolyt villantott az orvosra. - Annyira jól mulattam tegnap este,
doktor. A felesége egyszerűen gyönyörű.
- Igen - mondta Meomartino. És akkor, maga sem tudta, miért, Guillermo
halálhíre óta először sós könnyek martak szemhéjába, mígnem, ahogy minden más,
elmúlt ez is.

14
Spurgeon Robinson
Miután Adam átköltözött a Beacon Hill-i lakásba, Spurgeon egyedül maradt
hatodik emeleti magányában, és mind gyakrabban gitározott a vénséges falaknak, s
a muzsikában, mint valami elvarázsolt kastélybeli tükörben, lelkének torzképe
jelent meg. Fülig szerelmes volt, magánkívül kellett volna lennie az örömtől, dalait
mégis a szomorúságára gondolni se merő gitáros mélabúja hatotta át. Vidámabb
zenét legfeljebb akkor játszhatott volna, ha a gitárt bendzsóra, a
cselédkönyvességet pedig mezei munkára cseréli.
Akármerre nézett, ugyanazt látta, napról napra élesebben. - Meg tudod mondani
- szegezte neki a kérdést Moylan valamelyik reggel -, hogy történhet ilyesmi itt? -
Moylan egy csecsemőt nézett riadt döbbenettel, arckifejezése az
orvostanhallgatókat juttatta Spurgeon eszébe, akik először látnak születési
rendellenességgel világra jött csecsemőket a tankönyv lapjain.
Ez a csecsemő színes bőrű volt. A kormeghatározást nehezítette, hogy az
útravalóként magával hozott pufókságot elveszítve, az alultáplált gyermek most
aszott, ráncos öregemberarccal nézett vissza rájuk. Sorvadt izmokkal, legyengülten,
haldokolva feküdt előttük, hasacskája puffadtságát gyufaszál vékonyságú végtagok
hangsúlyozták.
- Ilyesmi bárhol megtörténhet - mondta Spurgeon. - Bárhol megtörténhet, ha a
gyermek szervezete nem jut elég tápanyaghoz.
- Nem. Azt még fel tudnám fogni, ha ezt egy mississippi napszámos
kunyhójában látom ... - mondta Moylan.
- Fel-e, cimbora?
- A fenébe is, tudod, hogy értem. De itt, ebben a városban ... - Megcsóválta a
fejét, aztán továbbmentek, maguk mögött hagyva a látványt.
Spurgeonnek nem volt hová menekülnie.
Amikor végzett a harminchat órás kórházi szolgálattal, szinte akarata ellenére
felült a roxburyi magasvasútra. A Dudley utcától gyalog ment tovább, meg sem
állt, hogy benézzen a Nyerő Leosztásba. Kitartott céltalansága mellett, csak ment
rendületlenül, míg végül egyetlen fehér arcot sem látott, csak a kávébarna és fekete
közötti árnyalatok sokaságát.
Egyszerre azon kapta magát, hogy a hangok és szagok és látványok tengerében
gyermekkori emlékeit éli újra. Az ürülék és szemét szennyezte utcák, a csorba
lépcsőjű, rozzant bérkaszárnyák és az üvöltöző kölykök éppúgy emléket
fakasztottak, mint a repedt ablaküvegek vagy a nyomorúságos
konzervdoboz-virágcserép a párkányon.
Vajon mi lett a hájas combú Fay Harnett, Petey és Ted Simpson, Tommy White
és Dagi McKenna sorsa?
És ha módjában állna, hogy bepillantson gyermekkori pajtásainak jelenlegi
életébe, vajon élne-e a lehetőséggel?
Tudta, hogy nem.
Egykor volt barátai mára valószínűleg nem is élnek, vagy ami még rosszabb,
kurvák, stricik, dílerek és kábítószeresek, a társadalom söpredéke, rendőrségi akták
szereplői, majdnem nem bizonyosan a kábítószerek kínálta olcsó kiút csapdájának
foglyai, ha nem élettelen áldozatai.
Gyapjas hajú fiúcska száguldott szembe vele a sarkon túlról, cselező hátvéd
módjára kikerülte, és kurta, gúnyos káromkodással elrobogott mellette. Spurgeon
csak állt, és szomorkás mosollyal nézte tovairamodó alakját.
Rohanhatsz, ahogy bírsz, fiú, gondolta, ha nem találkozol a magad Calvin J.
Priestjével, csak légy vagy a ragadós bitumenben, s máris nyakadon az úthenger. És
miközben a kitörés soványka esélyeit latolgatta, ismét tudatosult benne saját
megmenekvésének rémisztő valószerűtlensége.
A kórházba visszatérve megnézte, jött-e postája, de csak egy ingyenes
gyógyszergyári katalógust talált, amit a gravitációval küzdő ezeréves liftben nyitott
ki, s böngészett át.
A szobája előtt bársonygalléros felöltőt viselő, köpcös, vörös képű férfi várta. A
kezében, Spurgeon alig mert hinni a szemének, keménykalap.
- Dr. Robinson?
- Igen.
A férfi egy borítékot nyújtott át. - Ez az öné. - Most ürítettem ki a postaládámat.
A férfi elnevette magát. - Különleges küldemény - mondta. Spurgeon elvette a
borítékot, és látta, hogy nincs rajta bélyeg. Aprópénzért túrt a zsebébe, de a férfi
fejébe nyomta a keménykalapot, és mosolyogva elfordult. - Segédrendőr vagyok -
mondta. - Nem kézbesítő.
Segédrendőr?
A szobájában Spurgeon leült az ágyra, és kibontotta a levelet.
MASSACHUSETTS ÁLLAM
SUFFOLK MEGYE LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG
Spurgeon Robinson úrnak, Suffolk megyénk Boston városában. Mivelhogy
Arthur Donnelly, Suffolk megyénk Boston városának polgára 1968. február 21-i
keltezéssel keresetet nyújtott be ön ellen, melynek elbírálását a Suffolk megyénk
Boston városában székelő Legfelsőbb Bíróság 1968. május 22-ára tűzte ki, s
melynek értelmében fent nevezett polgár kétszázezer dollár anyagi kárigényre
jelentett be jogosultságot
GONDATLAN KÁROKOZÁS ÉS/VAGY ORVOSI MŰHIBA
címen, amint az a vádiratban bővebben kifejtendő, amikor és amennyiben fent
nevezett keresetnek Suffolk megyénk Legfelsőbb Bírósága helyt ad.
UTASÍTJUK, hogy amennyiben fent nevezett vád ellen felszólalni kíván, úgy
1968. május 20-án, illetve a jog által biztosított haladékkal élve, írásos védekezését
a bíróság jegyzői hivatalához terjessze be, saját törvényes védelmének érdekében.
A felszólalás elmulasztása esetén fent nevezett kártérítési igénynek a bíróság
külön értesítés nélkül helyt ad.
Fent nevezett jóvátételi igény fedezetéül szolgáló ingó és ingatlan javaira a
bíróság elidegenítési tilalmat ír elő.
 Kelt R. HAROLD MONTANO tanú jelenlétében, Suffolk megyénk Boston
városában az Úr egyezerkilencszázhatvan nyolcadik esztendejében.
Homer P. Riley jegyző
Először is felhívta Calvin bácsit, és higgadtan előadta a történetet, igyekezve
sem magát nem kímélni, sem fontos mozzanatokat kihagyni.
- Bízd csak rám - szólalt meg Calvin.
- Arról szó sem lehet - mondta Spurgeon.
- A biztosítás a szakmám. Rengeteg embert ismerek. Egy perc alatt elintézem
az ügyet.
- Nem, én magam akarok intézkedni.
- Akkor miért hívtál fel?
- Jézusom, Calvin, mi lenne, ha legalább most az egyszer megértenél? Tanácsra
volt szükségem, nem pátyolgatásra. Mindössze azt akartam, hogy hallgass végig, és
mondd meg mit csináljak.
- A biztosítónak nyilván Bostonban is van egy jó ügyvédje. Keresd meg, amint
lehet. Mekkora összeg erejéig vagy biztosítva?
- Abban nincs hiba. Kétszázezer dolláros biztosításon van, ami kétszerese a
legtöbb kollégáménak. - Most eszébe jutott, hogy éppen Calvin volt az, aki
ragaszkodott hozzá hogy legalább ekkora összegre kössön műhiba-biztosítást,
- Oké. Szükséged van még valamire?
Calvin hangjából a visszautasítottak csalódottsága érződött. - Nincs - mondta
Spurgeon. - Anyám hogy van?
- Roe-Ellen? - A hang ellágyult. - Nagyszerűen. Délelőttönként tamtamdobokat
árul az ajándékboltban a kis fehér tyúkoknak Dubuque-ból. Imádja.
- Ne mondd neki, miért hívtalak.
- Ugyan. Vigyázz magadra, fiú.
- Szia, Calvin - mondta Spurgeon, azon töprengve, vajon miért érzi magát még
levertebbnek, mint a hívás előtt.
Négy napra rá mindketten Bostonban voltak.
- Calvinnak úgyis jönnie kellett valami üzleti ügyben - magyarázta Roe-Ellen,
amikor betelefonált a kórházba Spurgeonnek. - Eszébe jutott, hogy így legalább én
is találkozhatnék a fiammal- mondta jelentőségteljesen.
- Igazán sajnálom, hogy olyan ritkán jutok haza, mama.
- Hát, ha a hegy nem megy Mohamedhez... - A Ritz-Carltonban szálltak meg. -
Be tudnál jönni hozzánk ma este? Együtt vacsorázhatnánk.
- Persze.
- Hét óra?
Spurgeon villámgyors számításokba kezdett, azt latolgatva, mennyi idő alatt
járja meg oda-vissza Natickot. - Inkább nyolc. Szeretnék magammal hozni valakit.
- Ó.
 - Egy lányt.
- Spurgeon drágám, de hiszen ez nagyszerű!
Fenébe, gondolta Spurgeon beletörődön. - Ha jobban meggondolom,
negyedmagammal mennék.
- Három Iánnyal? - kérdezte Roe-Ellen reménykedve.
- A lánnyal és a szüleivel.
- Pompás.
Spurgeon figyelmét nem kerülte el a rövid szóba beszüremkedő
elővigyázatosság.
Roe-Ellen arcán nyomban megkönnyebbülés terült szét Dorothy láttán, és
Spurgeon tudta, anyja attól tartott, fehér nőbe talált belegabalyodni. Priesték
végignéztek a lány egyszerű szabású barna selyemruháján és rövid, göndör haján, s
azonnal szívükbe zárták. Akárcsak a szüleit. Williamsék soha életükben nem jártak
a Ritzhez fogható helyen, de tudtak viselkedni, Calvin és Roe- Ellen pedig
egyszerű emberek voltak. Mire az édességet felszolgálták, a két házaspár egészen
összebarátkozott, és a New York-iak megígérték, hogy legközelebbi bostoni
útjukon Natickban vacsoráznak.
- Be tudsz ugrani egy korty italra visszafelé? - kérdezte Spurgeontől Calvin,
amikor nevelt fia szedelőzködni kezdett, hogy hazavigye Dorothyt és szüleit.
- Olyan sokáig fent lesztek?
Calvin bólintott. - Anyád nem. Nekem viszont van egy kis papírmunkám.
- Persze, benézek - mondta Spurgeon.
Szinte kopognia sem kellett, Calvin máris ajtót nyitott.
- Anyád alszik - suttogta, mutatóujját a szájához emelve. Úgy döntöttek, a
társalgó helyett inkább kimennek az utca túloldalán lévő Public Gardenbe.
Fel kellett hajtaniuk kabátgallérjukat a csípős éjszakai levegő miatt, mégis
letelepedtek egy padra. Mellettük jácintágyás ragyogott az utcalámpa fényében. A
Boylston utca felé fordulva ültek, és figyelték a tovasuhanó autókat.
- Kedves lány - szólalt meg Calvin. Spurgeon elmosolyodott. - Szerintem is. -
Anyád sokat aggodalmaskodik miattad.
- Igazán sajnálom - mondta Spurgeon. - Ez a legkeményebb év. Alig van
szabadidőm.
- Felhívhatnád időnként.
- Igyekszem gyakrabban telefonálni.
Calvin biccentett. - Milyen szép park. Hal is van abban a tóban?
- Nem tudom. Nyáron vízibicikliket láttam rajta. Meg nagy fehér hattyúkat.
- Beszéltél az ügyvéddel?
- Igen. Azt mondta, ne aggódjak. Azt mondta, manapság a kezdő orvosoknál
ugyanolyan megszokott a műhibaper, mint ahogy férfinak is csak az első
kankófertőzés után számít az ember.
 Calvin ránézett. - Erre te?
- Kifejtettem, hogy láttam néhány iszonyú ronda kankós esetet, de nem
mindegyik pasas volt az a kifejezett szívtipró … Calvin elmosolyodott. - Látom,
nem kell félteni - mondta.
- Kösz.
- Magamat viszont annál jobban. Miért kosarazol ki örökké, Spurgeon?
A Boylston utca túlfeléről danászás, nevetgélés hallatszott, kocsiajtók
csapódtak.
- A Playboy Club - szólalt meg Spurgeon. - Egy sereg nyuszibóbitás ribanc
gyűjtőhelye.
Calvin biccentett. - Már voltam a New York-ban - mondta. - Mindenesetre kösz
a definíciót.
- Nehéz nekem erről beszélni - mondta Spurgeon.
- Azzal együtt itt az ideje, hogy megtedd - mondta Calvin. - Ha vér szerinti
apád volnék, se szerethetnélek jobban. Te is tudod.
Spurgeon bólintott.
- Soha nem kértél tőlem semmit. Gyerekkorodban sem.
- Mert mindent megkaptam, mielőtt kérnem kellett volna.
Ismered Rap Brown meg Stokely szövegét a négereket kiherélő fehérekről?
Calvin ránézett, biccentett.
- Na, ez is olyasmi.
- Hogy én kiheréltelek volna téged? - kérdezte Calvin elhaló hangon.
- Nem, nem, egyáltalán nem erről van szó. Nézd, megmentetted az életemet.
Akárhová nézek, mindenhonnan ez köszön vissza. Megmentetted az életemet.
- Nem életmentői címre pályázom. Az apád szeretnék lenni.
- Akkor hallgasd meg, amit mondok. És próbálj megérteni. Te nem vagy
hétköznapi fickó. Mi sem lenne könnyebb számomra, mint hagyni, hogy mindent
megcsinálj helyettem. Beletespedni a jólétbe.
Calvin merőn ránézett, bólintott. - Világos.
- Engedd, hogy megálljak a saját lábamon, Calvin. Ne akarj segíteni többé.
Calvin tekintete még mindig rátapadt. - Telefonálsz anyádnak? Hazajössz, ha
tudsz időt szakítani?
Spurgeon mosolyogva bólintott.
- És szólsz, ha valamikor szükséged volna rám, ha igazán szükséged volna a
segítségemre? Mintha csak a vér szerinti apád volnék?
- Úgy éljek.
- És ha ellenszenvesnek találtak volna? - kérdezte Dorothy néhány nappal
azután, hogy Roe-Ellen és Calvin hazautaztak New Yorkba.
- Nem találtak ellenszenvesnek.
- De ha annak találtak volna.
 - Úgyis tudod - mondta Spurgeon.
Idővel kevés szóból építkező, kölcsönös függőség szövődött közöttük,
Spurgeon mégis mind nehezebbnek találta, hogy serdületlen kamaszként kezelje
Dorothyt. Annál is inkább így érzett, mert rengeteg időt töltöttek Adam
Silverstone-nal és Gaby Penderrel, akik viszont olyan nyilvánvalóan hódoltak a
testi gyönyöröknek, hogy Spurgeon időnként kukkoló perverznek érezte magát
társaságukban.
Csendes délutánokon négyesben barangoltak a Beacon Hillen, tulajdonosi
büszkeséggel, a felfedezés örömében osztozva rótták az utcákat. Úgy imádták a
környéket, ahogy volt, a Louisburg tér óvárosias rendezettségét, a macskaköves
úttesteket, melyek építőinek még nem volt szükségük befolyásos kapcsolatokra a
megbízás elnyeréséhez, a State House mögötti kávézót, ahol fellengzős kövér
politikusok kifogásolták a számlájukat, a Revere utca csodálatos épségben
megőrzött utcalámpáit. És azt, hogy holdtalan éjszakákon úgy érezhette az ember, a
hegy túlfelén maga az 1775-ös esztendő nyúlik el, várakozón. Mégis, ahányszor
visszatértek saját felségterületükre, a hegy északi, főként munkások és
hippikommunák lakta, léhább oldalára, nem lehetett vitás, hogy az az elevenebb,
pezsgőbb, a jobb a két oldal közül.
Egyik reggel a négyes fogat Gaby tulajdonosnőjének útbaigazítását követve,
ködként szitáló, hideg tavaszi esőben érkezett a Bowdoin utca 121. elé. A
végtelenül hétköznapi épületben annak idején az Egyesült Államok egyáltalán nem
hétköznapi elnöke tartott választási beszédet, és ők most azon tűnődtek, hol tartana
a világ, ha a fiatal elnök idősebb és bölcsebb férfivá érhetett volna.
Dorothy hirtelen sarkon fordult és futásnak eredt. Spurgeon a Beacon utcában,
a State House lépcsőjénél érte utol, és amikor átölelte és megcsókolta, sósnak
érezte nedves arcát.
- Lehet, hogy maga a kormányzó figyel minket valamelyik ablakból- szólalt
meg Dorothy.
- Hát mutassunk neki valamit - mondta Spurgeon, és egészen magához vonta a
lányt. Egymásba kapaszkodva ringatóztak az esőben, a parlament lépcsőjén.
- Ne haragudj - mondta a lány.
- Ugyan. Nem akármilyen férfi volt.
- Félreértesz - mondta Dorothy. - Nem Kennedyt siratom. Azért bőgtem. mert
annyira boldoggá tettél, és annyira szeretlek , és Adam meg Gaby annyira szépek és
csinosak együtt, és tudom, hogy ez a tökéletes állapot nem lesz tartós egyikünknek
sem.
- Dehogynem.
- Meg fog változni. Soha semmi nem marad ugyanaz.
Felső ajka fölött verejték párállott a barna bőrön, Spurgeon végighúzta rajta
hüvelykjét, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy megismerkedésükkor a sót törölte le. -
Én kifejezetten szeretném, ha megváltozna a kapcsolatunk - szólalt meg.
- Szegény Spurgeon. Nagyon szenvedsz?
- Túlélem. De fenemód kívánom a változásokat.
- Vegyél feleségül. Kérlek, Spurgeon.
- Nem lehet. Legalábbis júliusig semmiképpen. Akkor vége a szigorlóságnak.
A lány a State House esőfátyolos kupolájára emelte a szemét. - Időnként majd
használhatjuk a Phillips utcai lakást. Megbeszéltem Gabyval.
Spurgeon a tenyere közé fogta a lány nedves, gyapjas fejét. - Veszek nekik egy
kutyát. Amikor meglátogatjuk őket, mindig kerülnének egyet a kutyával.
A lány elmosolyodott. - Vagy kettőt. - Lehetne Tili-toli a neve.
- Ó, Spurgeon - sóhajtott a lány könnyek között.
- De hívhatjuk Gyeridének is - mondta Spurgeon, és a fekete gyapjúba temette
arcát. - Júliusban összeházasodunk suttogta a lány nedves hajába. Kisvártatva
búcsút intettek a kormányzónak, és kéz a kézben visszasétáltak Adamékhez. Nem
beszélték meg, mégis, hallgatólagos megállapodásuk értelmében egy szót sem
szóltak a másik kettőnek a világ rendjében beállott jelentős változásról.
Másnap reggel Spurgeon elment a lányért, és kettesben kiautóztak Roxburybe.
Spurgeon leparkolt a Volkswagennel, azután komótosan nekivágtak az utcáknak.
Egyikük sem látta szükségét, hogy beszéljen. Az eső elállt az éjjel, a napkorong
kegyetlen szemként meredt le az égről.
- Miért hoztál ide? - szólalt meg végül a lány.
- Nem is tudom. Néha kijövök magam is.
- Gyűlölök itt lenni. Vigyél el innen, légy szíves.
- Oké - mondta Spurgeon. Megfordultak és visszaindultak az autóhoz.
Baseballozó fiúk temették a telet az úttesten. - Hé, köcsög - vigyorgott az ütőt
markoló a dobóra. - Nagy büdös fasz vagy te, nem Jim Lonburg. Egy ilyen kokeró,
mint te.
- Anyád - kiáltott a dobó, és vad karlendítéssel elhajította a labdát.
- Looey Tiant meg tutkó, hogy nem vagy, köcsög. Még az a buzi Jim Wyatt se.
Beültek az autóba, Spurgeon egyenesen kihajtott a négernegyedből. ,
- Képtelen volnék ilyen környéken felnevelni a gyerekemet - szólalt meg
Dorothy.
Spurgeon vidoran dudorászott. - Nemcsak szegények élnek errefelé. Egy rakás
értelmiségi is lakik a kerületben. Valahogy az ő gyerekeik is felnőnek.
- Ilyen helyre inkább nem szülnék gyereket.
- Emiatt ne főjön a fejed - mondta Spurgeon ingerülten.
- Nem kell ilyen környéken gyereket nevelned.
- Annak idején szigettel kecsegtettél, meg hogy hibiszkuszt tűzöl a hajamba. -
Meglesz.
- De miért ne mehetnénk el igazán?
 - Hová? Egy lakatlan szigetre?
- Hawaiira.
Spurgeon ránézett, le merte volna fogadni, hogy ugratja.
- Ott mindegy, milyen színű a bőröd. Ilyen helyen szeretném felnevelni a
gyermekeimet.
- Ferde szemű unokáid lesznek.
- Imádni fogom őket. Az orruk úgyis a tiéd lesz.
- Ajánlom is.
- Komolyan gondolom, Spurgeon - mondta a lány kicsit később.
Semmi kétség, gondolta Spurgeon. Kezdett hozzászokni az ötlethez, s hogy
hozzászokott, nekilátott, hogy felderítse a gyenge pontokat. - A hároméves
szakorvosi még mindig hátravan.
- De aztán mehetnénk, nem? Én az esküvő után tovább tanítanék, és élére
raknánk a pénzt, és pár év múlva leruccanhatnánk körülnézni. - A lányt egészen
lázba hozta, hogy a közös jövőjüket tervezgetik.
- Lehet róla szó - mondta Spurgeon, akire kezdett átragadni a lány
lelkesültsége.
Natickba érve észrevette, hogy valaki meglovasította a bal hátsó dísztárcsát.
Visszaúton teli tüdőből énekelt, egészen a kórházig.

15
Adam Silverstone
Adam imádta a narancsos rekeszeket. Hirtelen ötlettől vezérelve fehér festéket
és gumihengert vett, s mielőtt a régi sajgás kiállhatott volna tagjaiból, újabbal
gyarapította. Viszont a fehér falak kitágították a teret, a szobára rá sem lehetett
ismerni. Gaby pedig két olcsó nyomatot vásárolt a Newsbury utcában, egy
gyermekét dajkáló parasztasszony képét Kathe Kollwitztól, illetve egy absztraktot,
színes gömbökkel és hasábokkal, ami nagyon jól ment a papírvirágokhoz.
Egy magazin tanácsára Gaby fogpiszkálótüskékkel tűzdelt meg egy
avocado-magot, s pohár vízbe tette. Aztán csak várt, s aggodalmasan nézegette.
Három hét után már éppen ki akarta hajítani, amikor kis világoszöld csíranyelvet
pillantott meg rajta. Majd megjelent az első levél is, mely fényes sötétzöld lett,
miután Gaby a palántát az áruházban vásárolt zsíros fekete földbe ültette. A szerető
gondoskodás és tápsók hatására az avocado még két csillogó felületű, tövises
levelet hajtott az egyke ablakon bevetődő, tünékeny fényfoltban.
Az alagsori lakás életük központi színtere lett; nem adták volna az elnöki
rezidenciáért. Gyakran és boldogan és legfeljebb csipetnyi bűntudattal ölelkeztek,
mind behatóbban megismerték egymást. Gaby erősnek és szabadnak érezte magát,
mint valami farmerfeleség. Szentül hitte, hogy ők ketten az első és az egyetlen
szerelmespár a világon, hiába közölte vele Adam, hogy eredendő bűnt női szívének
összes ábrándja és az ő orvos egyetemen felhalmozott összes tudása ellenére sem
követhetnének el.
Mióta az eszét tudta, Gaby most először feledkezhetett meg a testéről.
Mindössze az zavarta, hogy szervezete még nem szokott hozzá a fogamzásgátló
tabletta hormonális bunkócsapásaihoz, ami keserves reggeli öklendezés
rohamokban nyilvánult meg. A mellékhatás hamarosan elmúlik, ígérte Adam.
Gaby büszke volt a rendbe tett lakásra, és szívesen megvendégelte volna összes
közös ismerősüket. de csak Dorothyra és Spurgeonre merte rábízni magát. Egyszer
nála ebédelt Susan Haskell, de olyan feszélyezett és kényszeredett volt, és annyira
látszott rajta, hogy csak az Adam gazemberségét leleplező szaftos beszámolóra vár,
hogy Gaby tudta, nem hívja többször. Viszont időről időre felbukkantak nála Joy
utcai szomszédai. Janet Williams viszonylag gyakran betoppant, de nem jött olyan
sűrűn, hogy zavart volna. Néhányszor egy másik tarhást is hozott magával, a
tagbaszakadt szőke fiút, aki a papírvirágokat kikézbesítette annak idején. Kiderült,
hogy Carlnak hívják, kedves volt és udvarias, és rengeteget tudott a zenéről meg a
művészetekről. Máskor meg egy Ralph nevű, csimbókos szakállú férfival érkezett,
aki szemlátomást jó ideje fürdött utoljára, és kábult volt és közönyös, nyilván
valamilyen narkotikum hatásaként. Janet úgy tett, mintha észre se venné. Ugyanúgy
bánt a férfival, ahogy Carllal szokott. Vagy Gabyval. A tarhások minden egyes
látogatása csekélyke összeggel apasztotta a havi kosztpénzt. Ahogy várható volt,
egyik este Dorothy és Spurgeon is az alagsori lakásban üldögélt, amikor
beállítottak.
- Szia - mondta Janet a nővérének.
- Szervusz - mondta Dorothy. Megvárta, míg a bemutatkozásnak vége, akkor
Janethez fordult. - Nem is érdekel, hogy van a lányod meg apa és anya?
- Hogy van a lányom?
- Jól.
- És apa meg anya?
- Ők is.
- Szuper - mondta Janet.
Mindenki végtelenül udvarias volt. Adam italt ajánlott, mixerkedett,
körbekínálta a sós mogyorót, bekapcsolódott a társalgásba. A baj akkor kezdődött,
amikor Spurgeon mondott valamit az általános választásokról.
Ralph elfintorodott, egy pillanatra lehunyta a szemét. A szék támláján
gubbasztott, cipője az ülőkén, mintha valami trónusról nézne le rájuk. - Ha csak
mindenki megfogadná a jelszavunkat - mondta. - A szertől beállsz, a sorból
kiállsz... Rögtön nem tudna kinek parancsolgatni a sok rohadék. De hiába
beszélünk nektek, meg se halljátok.
- Te se hiszed, hogy ez így működne - mondta Spurgeon béketűrőn.
- Te csak ne gyere nekem, hogy én mit hiszek, haver.
 Irány az erdő, nyomd tele magad anyaggal, és csináld, amihez kedved van.
Ebben hiszek.
- És mi lesz a világgal, ha mindenki telenyomta magát kábítószerrel?
- Mért, milyen a világ most, hogy minden olyan piszok flottul megy, hála a
hozzátok hasonló maradi, begyepesedett kispolgároknak?
- Létezni se tudnátok a hozzánk hasonló maradi kispolgárok nélkül - szélalt
meg Adam. - Meg lennétek lőve nélkülünk. Mi etetünk benneteket, pajtás, mi
készítjük a ruhát meg a házat, amiben laktok. Mi Pakoljuk konzervdobozba az
ennivalót, amit megvesztek, ha elég posztert meg papírvirágot adtatok el, tőlünk
kapjátok a gázt meg az olajat, hogy ne fagyjon be a seggetek télen. Mi állítunk
talpra, amikor hazavágod a Teremtőtől kapott testedet. - Adam Ralphra mosolygott.
- Különben meg, mihelyt beállnánk közétek, te már megint valami más akarnál
lenni. Te nem bírod elviselni, hogy olyan legyél, mint mások.
- Ez csak süketelés, haver.
- Akkor mi a francos frászért trónolsz itt, mint valami guru?
- Mert így szeretek ülni. Nem bántok vele senkit.
- Csak Gabyt meg engem - mondta Adam. - Tiszta gány a szék a cipődtől.
- Nem hagyom, hogy rám mássz - mondta Ralphie. - Fordítsunk a dolgon.
Oltári agresszív manus vagy, tudsz róla? Nyilván nem is sebész, hanem mészáros
volnál, és emberek helyett teheneken élnéd ki az agressziódat, ha a gazdag szüleid
nem járatnak gimibe meg egyetemre. Gondolkodtál már ezen?
Gaby és Adam magyarázni sem próbálták önkéntelenül kibuggyanó nevetésük
okát.
Janet soha többé nem hozott magával tarhásokat, és ő is csak reggelente ugrott
be egy-egy kávéra. Egyik nap a kanapén üldögélt, amikor Gaby öklendezve
kiszaladt a szobából. - Csak nem vagy úgy? - kérdezte Mona Lisa-mosollyal az
arcán, amikor Gaby falfehéren, mentegetőzve visszatért.
- Nem.
- Én igen.
Gaby rámeredt, aztán nagyon óvatosan megkérdezte: - Biztos, Janet?
- Ühüm.
- És akkor most mi lesz?
- Hagyom, hogy a család felnevelje.
- Mint a kislányodat?
Janet fagyosan ránézett. - Az igazi családom. Itt a Joy utcában. Ahányan
vagyunk, annyi szülője lesz. Isteni ötletnek tartjuk.
Gabyt nem hagyta nyugodni a beszélgetés. Carl volna a gyerek apja? Vagy
Ralphie? Vagy ami még riasztóbb, tudja egyáltalán Janet, hogy ki az apa
valójában?
Egyvalamiben biztos volt. A lánynak haladéktalanul orvosi ellátásra van
szüksége. Adam lehunyt szemmel, fejcsóválva hallgatta a hírt. - A fenébe. Még egy
ilyen kispolgári fejleményt.
- Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy gúnyolódjunk.
- Azért csak van némi különbség köztük meg köztünk.
Gaby lehorgasztotta a fejét. - Ó, Adam, persze hogy van.
Viszont oda az éjszakai nyugalmam, ha nem segítünk a kis lükén. Dorothynak
elmondjuk?
- Inkább ne. Legalábbis egyelőre nem kellene. Küldd be Janetet a kórházba,
gondom lesz rá, hogy kivizsgálják, és megkapja a vitaminjait, meg ami kell.
Gaby csókot nyomott az arcára, és izgatottan várta Janet következő látogatását,
csakhogy a lány nem jelentkezett. Hat nappal később Gaby hatalmas papírzacskó
ennivalóval bandukolt fölfelé a hegyen, amikor szembetalálkozott Ralphie-val.
- Szevasz - köszönt rá. - Janet hogy van?
A férfi üveges szemmel meredt rá. - Kicsoda, a kölyök? - szólalt meg. -
Gondját viseli a családja. - Azzal lépteit szaporázva eltűnt.
Két napra rá a posztereket kézbesítő Carllal futott össze, tőle érdeklődött Janet
felől. - Már nem lakik velünk.
- Hát akkor hol van?
- Azt hiszem, Milwaukee-ban.
- Milwaukee-ban? - ismételte elhaló hangon Gaby.
- Magával vitte a tag, akivel összejött.
- Meghagyta a címét?
- Fölírtam valahová, otthon a házunkban.
- Megkaphatnám tőled valamikor? Szeretnék írni neki.
- Persze. Egyik nap beugrom vele.
Soha nem jelentkezett a címmel.
Gabynak hiányoztak a közös reggeli kávézgatások. Biztosra vette, hogy nem
kellene kétszer szólnia, Mrs. Walters szívesen beül hozzá egy kis trécselésre, de
nem szívelte a tulajdonosnőt, és ha tehette, kerülni igyekezett társaságát. Annál
jobban lenyűgözte a ház másik lakója. A kendőbe bugyolált kis, görnyedt
öregasszony néhány naponta kióvakodott a házból, hogy azután papírzacskónyi
ennivalóval térjen haza. Arcát egyetlen grimaszba vonta az ellenséges világ ellen.
Szerencsétlen, mint valami kiszuperált boszorkány, olyan, gondolta Gaby, és
azonnal tudta, ki az.
Egyik reggel kisurrant az ajtón, és megállította az öregasszonyt. - Mrs. Krol? -
szólította meg.
Bertha Krol megreszketett, ahogy a könyökéhez ért.
- A szomszédja vagyok. Gabrielle Pender. Nem volna kedve bejönni hozzám
egy csésze teára?
A riadt szempár kalitkájában vergődő madárként kutatta a Phillips utcát. - Nem
- suttogta végül az asszony.
Gaby útjára engedte.
Azon a tavaszon sokat esett az eső. A tabletta okozta hányinger megszűnt. A
földgolyó tengelye ismét a nap felé dőlt, a nappalok mind hosszabbak és enyhébbek
lettek. Néhány naponta eleredt az eső, a víz sebesen nyargalt a macskaköves
utcákon, miniatűr zuhatagok csobogtak a csatornákban. Odabent a kórházban
Adam egy sor mellkasi műtétnél asszisztált, és a szívműtétek olyan hatással voltak
rá, mint az LSD. Éjszakánként, amikor ágyban fekve, halkan beszélgettek a
sötétben, elmondta Gabynak, hogyan nyúlt be kezével a mellkasba, s tapintotta ki
gumikesztyűs ujjával a kis piros pumpa, az eleven szív lüktetését.
- És milyen érzés volt? - kérdezte Gaby.
- Mint amikor téged megérintelek.
Adam leszokott a kutyák elnevezgetéséről. Az is más volt, ha az ember bement
a laborba, és Kazandjian közölte vele, hogy a 37. számú kísérlet befuccsolt, és az is
más, ha egy Cuki, Max vagy Virággyerek nevű, hús-vér lény kimúlásáról értesült.
Úgyhogy erővel figyelmen kívül hagyta a kezét nyaldosó nyelveket, és a háborúra
összpontosított, melyet antigének és antitestek vívtak egymással a kutyák
szervezetének mikrokozmoszában.
Kender bizalmát élvezve, hónapokig önállóan dolgozott, most a nefrológus
mind gyakrabban jelent meg a laboratóriumban, és láthatóan semmi nem kerülte el
a figyelmét.
- Úgy látszik, érik a tanszéki kinevezés - jegyezte meg Gabynak egyik este,
miközben a lány babaolajjal kenegette magát a kvarclámpája alatt.
- Nem feltétlenül - mondta a lány, azután a hasára hengeredett, és Adam kezébe
nyomta a flakont. - Talán annyira érdeklik a kísérletek, hogy nem bír távol
maradni.
- Eddig is érdekelték, mégse lógott a nyakamon - érvelt Adam. Olajos tenyere
cuppogó hangokat adott, miközben kedvenc helyét, a gerinc és a tompordomborulat
közti kis bemélyedést kenegette. A felhevült testről párálló olaj egészen a fejébe
szállt, és ahogy a térdhajlatra került a sor, mindketten elveszítették önuralmukat.
Amikor a lány végül visszafordult a hátára, Adam ruháján olajfoltok éktelenkedtek,
és másnap munkába menet az ing fájdalmasan dörzsölte megpörkölt hátát és
nyakát.
Két nappal később, amikor este a laboratóriumban Kender megkérte,
magyarázza el a kísérleti naplóban tételesen leírt eljárást, Adam sejtése
bizonyossággá lett.
Röviden összegezte a kísérletet, azután az idősebb sebészre nézett, és
elvigyorodott.
- Engem meggyőzött - mondta Kender.
- Gondolja, hogy a többiekre is ilyen kedvező hatást teszek majd? -
hazardírozott Adam, megérezve, hogy ez az a pillanat, amikor nincs értelme
kertelni.
Kender lehámozta a celofánt egy szivarról. - Nehéz megjósolni. Annyit
mondhatok, a mezőny minimális. Egyetlenegy vetélytársa van. Feltételezem,
mostanra már ki is találta, kiről van szó.
- Sejtem.
- Mindkettejük mellett sok érv szól.
- Mikor értesítenek a döntésről?
Kender megrázta a fejét. - Nem így működik. Csak annak szólunk külön, aki az
állást kapja. A másik informális úton értesül a döntésről. És soha nem tudja meg,
miért nem ő maga kapta az állást, mint ahogy azt sem, hogy ki szavazott ellene.
Kender vállat vont. - Ez van - mondta. - Így legalább a vesztes azzal
vigasztalhatja magát, hogy azért bukott el, mert valami előítéletes baromnak nem
tetszett a nyakkendője vagy a szeme színe.
- Ez is elképzelhető?
Kender pöffentett a szivarján. A parázs neonfényként ragyogott fel, a
laboratórium bűzös füsttel lett tele. - Előfordul - mondta.
Ugyanaznap este, valamivel később dr. Longwood jelent meg a
laboratóriumban. Adam kissé ingerülten acélozta idegeit az újabb vizsgáztatáshoz.
De az Öreg mindössze a jegyzőkönyv antilimfocita-szérummal kapcsolatos
részeibe szeretett volna belenézni.
A főorvos önmaga siralmas karikatúrájának tűnt, ölébe ejtett keze
meg-megreszketett olvasás közben. Adam erővel elfordította tekintetét. Longwood
mintha megérezte volna, játszadozni kezdett a kulcscsomójával, és a kulcsok
csilingelése Harlekin csengettyűit juttatta Adam eszébe.
- A lovakat is itt tartják az épületben? - szólalt meg Longwood.
- Nem, uram - mondta Adam. - Az állatok a kórház tulajdonában vannak, de a
szövetségi állami laboratórium istállóiban tartjuk őket. A nyirokcsomó-kivonatot is
az ottani laboratóriumba küldjük, ők fecskendezik be a szérumtermelő lovakba.
Dr. Longwood megveregette a napló fedelét lesoványodott ujjával. -
Eredményei is vannak.
Adam rábólintott. - A szérum fékezi a rejekciós mechanizmust. Használatával
csökkenthetjük az Imuran és egyéb immunszupresszorok dózisát, s így a szervezet
megőriz valamennyit természetes ellenálló képességéből.
Longwood biccentett, szemlátomást mindent megtudott, amire kíváncsi volt. -
Kedvére van ez a munka az állatokkal? - Sokat tanulok belőle sebészként.
- Annyi szent.
Adam hirtelen magán érezte Longwood tekintetének erejét. - És mihez kezd
jövőre, ha itthagy bennünket?
Az Öreg ellene döntött, szűrte le Adam a kellemetlen kérdés tanulságát. Azután
eszébe jutott, hogy Kender viszont szemlátomást nem, s ez megnyugtatta.
- Még nem tudom.
- Csak az országrészt találja ki, és értesítsen. Szívesen segítek állást keríteni.
- Köszönöm - szorította ki magából Adam.
- Szeretném, ha elolvasna valamit. - Dr. Longwood egy papírdobozt emelt ki a
táskájából. - Egy általános sebészettel foglalkozó jegyzet kéziratának kétharmada.
Adam biccentett. - Nem tudom, mennyit ad egy gyakornok véleményére,
mindenesetre megteszem, ami tőlem telik.
- Egyik-másik fejezetet már elolvastattam néhány igen tapasztalt sebésszel az
ország különböző részeiből. Most azt akarom tudni, milyen benyomást kelt
olyasvalakiben, aki nemrég került ki az egyetemről.
- Igazán megtisztel.
- Még valamit. - A szempár ismét rászegeződött. - Nem akarom, hogy a dolog
bárkinek a fülébe jusson az osztályról. Nem hagyhatom, hogy az állapotom miatt
korlátozzanak a munkában. Szorít az idő.
Atyaisten, gondolta Adam, erre mit mondjak? Mielőtt azonban bármit is
mondhatott volna, Longwood biccentett, és felkászálódott a székről.
- Jó éjszakát, uram - mondta Adam. Az Öreg mintha meg se hallotta volna.
Adam begyógyszerezett néhány állatot, adatokat olvasott le, naprakész
állapotba hozta a kísérleti jegyzőkönyvet. Késő éjszaka lett, mire végzett, és
legszívesebben elhalasztotta volna a kéziratolvasást, de tudta, hogy ha nem kezd
neki legalább, míg módjában áll, lehet, hogy soha nem jut hozzá. Betelefonált az
osztályra, közölte a diszpécserrel, hogy a laboratóriumban van, aztán leült a vén
tölgyfa íróasztal mögé, és kiemelte a kéziratot a kartondobozból. A Bunsen-égőn
kávé fortyogott, az öreg épület eresztékei nyikorogtak. A ketrecekben némelyik
kutya a bundáját rágcsálva bolhászkodott, mások nyöszörögtek és vinnyogtak
álmukban, és lassított felvételként menekülő álomnyulakat üldöztek, vagy tüzelő
szukákat hágtak meg, melyek az ébrenléttel terhes, hideg múltban vicsorogva
kergették volna el őket. A zajra felébredt néhány kutya, akik azután ugatásukkal a
többit is felverték. A laboratórium eb-demonstrációtól visszhangzott.
- Jól van, na - csitította őket Adam. - Csendesebben.
Aludjatok csak, aludjatok. - Abszurdnak érezte, hogy úgy beszél velük, mint a
betegeivel szokott, mintha bizony megérthetnék, amit mond.
Végül azonban csak elcsendesedtek.
Adam kitöltött egy csésze forró feketét, visszaült az íróasztalhoz, kortyintott a
kávéból, és nekilátott az olvasásnak.
A fejezetek többsége ámulattal töltötte el. A célratörő stílus csalóka
egyszerűsége azt a fajta olvasmányos értekezést idézte, melynek könnyed
hangvétele mögött oly sok emberpróbáló munka rejlik. Longwood egy egész élet
sebészprofesszori tapasztalatából merített, de habozás nélkül hivatkozott más
szaktekintélyekre is. Adam a századik oldal körül tartott, amikor megcsörrent a
telefon, és sajnálkozva vette tudomásul, hogy esetleg elszólítják a kézirat mellől.
Szerencsére csak Spurgeon kérte ki a véleményét, nem kellett elhagynia a
laboratóriumot. Felajzva olvasott tovább.
Egész éjjel fennmaradt.
Mire az utolsó három fejezet végére ért, a laboratórium ablakainak tintafeketéje
szürke derengéssé hígult.
Talán a fáradtság teszi, gondolta. Megdörgölte a szemét, kávét melegített,
megivott még egy csészével, és lassan újraolvasta az utolsó három fejezetet.
Mintha nem is ugyanaz írta volna őket.
Adam a maga viszonylag csekély tapasztalatával is szembeötlő hibákra
bukkant. Az írás zavaros volt, a fogalmazás erőltetett és jószerivel követhetetlen.
Az anyagban hatalmas folytonossági hiányok tátongtak.
Amikor harmadjára is átrágta magát az utolsó fejezeteken, komor folyamat
rajzolódott ki előtte. Egy szárnyaló intellektus zuhanórepülésének képe.
A fokozatos szellemi leépülés képe, döbbent rá. Megpróbált szundítani egyet,
de most már képtelen lett volna elaludni. A Maxie's első vendégeként
megreggelizett, aztán az elpuskázott hajnalban visszasétált a laboratóriumba, és
gondosan helyére tette a kéziratot.
Három órája várakozott, amikor Kender végre beért a kórházba.
- Van itt valami, nem ártana, ha elolvasná - mondta Adam a nefrológusnak.
Rá következő éjjel feküdt a sötétben Gaby oldalán, és elmondta a lánynak, hogy
Longwood délután lemondott főorvosi beosztásáról.
- Szegénykém - sajnálkozott Gaby.
- Nem lehet tenni érte valamit? - kérdezte a következő pillanatban.
- A ritka vércsoport nagyon megnehezíti, hogy kadáver donort kerítsünk neki.
Dialízissel stabilizálható az állapota, de Kender szerint éppen a művese miatt ment
tropára lelkileg.
Fekete tenger vizén lebegtek egymás mellett, fekete égboltra függesztett
szemmel.
- Azt hiszem, én se bírnám a gépet sokáig, ha ... - szólalt meg a lány.
- Ha micsoda? - kérdezte Adam félálomban.
- Ha érezném, hogy halálra vagyok ítélve.
Adam már aludt is.
Kis idő múlva a lány kétszer megcirógatta lábkörmével, mire Adam felébredt s
odafordult hozzá. Gaby önfeledt kiáltása hullámokat vetett a fekete tengeren.
Utána a lány az újra álomba merült Adam mellére hajtotta a fejét, és a
szívdobbanások üzenetét hallgatta, Élek, dobogta a szív.
Élek.
Élek ...
 16
Spurgeon Robinson
A kétrét görnyedve zokogó fekete férfi látványa semmilyen szempontból nem
minősült rendhagyónak a kórházban, Spurgeon mégis megállt a folyosói pad
mellett.
- Valami baj van, öreg harcos?
- Megölték őtet.
- Igazán sajnálom - mondta Spurgeon gyengéden, s azt találgatta, vajon a
gyerekéről vagy a testvéréről van szó.
Először nem tudta kivenni a nevet.
- Elintézték mindörökre. Megölték a vezérünket, Kinget.
- Martin Luthert? - kérdezte Spurgeon elhaló hangon.
- A fehér anyák. Elébb-utóbb elkapnak mindőnket.
A férfi tovább himbálta magát a padon. Spurgeon gyűlölte, amiért ilyen
szörnyű valótlanságot állít.
De nem hazudott. Hamarosan a kórházbeli rádiók és televíziók is
megerősítették a hírt.
Spurgeon legszívesebben maga is leült volna egy padra, hogy kizokogja magát.
- Úristen, Spurgeon, nagyon sajnálom - mondta neki Adam. Mások is hasonló
szavakkal mentek oda hozzá. Időbe telt, míg rájött, hogy az emberek ugyanúgy
biztosítják részvétükről, mint ahogy ő szokta vigasztalni idősebb betegeit, abban a
hitben, hogy a másik vesztesége az ő életüket nem érinti. A felismerést csak később
követte düh.
Nem volt ideje a döbbenet fényűzésére.
-Dr. Kender a teljes pihenő állományt berendelte. A Suffolk Megyei
Közkórháznak egyetlenegyszer akadt dolga faji zavargásokkal, épp az előző évben,
s akkor az események készületlenül érték a vezetést. Most az osztályokon
minimális személyzetet hagyva, valamennyi műtőt előkészítették, a mentőautókat
tartalék hordágyakkal és gyógyszerkészlettel látták el.
- Plusz egy orvost akarok minden kocsin - mondta dr. Kender. - Ha elszabadul a
pokol, nem akarom, hogy egy beteggel kelljen bejönniük, amikor kettőt vagy
hármat is behozhatnak. - Meomartino és Adam Silverstone felé fordult.
- Egyikük itt marad a sürgősségi osztályon. A másik kijár a mentőautókkal.
- Hogy legyen? - kérdezte Meomartino Adamtől. Silverstone vállat vont, aztán
csak a fejét ingatta, mert bejött Moylan, és elmondta, hogy a rendőrségi CB szerint
a városban orvlövészek lövöldöznek a háztetőkről.
- Akár benn is maradhatok - mondta Meomartino.
Adam kijelölte a mentőautók személyzetét, magát Meyerson és Spurgeon
kocsijára osztotta be. Első kiszállásuk prózai eset volt, három személyautó
karambolozott a gyorsforgalmin, két sérült, egyik sem súlyos.
- Elég hülyén időzítették, tudnak róla? - szólt oda Meyerson az egyik
vezetőnek, miközben a mentőhöz vitték.
Amikor visszaértek a kórházba, minden csendes volt. Az orvlövészekről szóló
hír kacsának bizonyult. A rendőrség folytatta a polgári védelem mozgósítását, de
egyelőre semmi sem történt.
Másodjára Charlestownba kellett kimenniük egy kislányért, aki üvegcserépbe
lépett.
A harmadik hívás Roxburyből érkezett. Lövöldözés egy bárban.
- Nem létezik, hogy oda kimenjek - tiltakozott Meyerson.
- Miért nem? - kérdezte Spurgeon.
- Nincs benne a fizetésemben, azért. Csak nyírják egymást az idióták.
- Nyomás - mondta Spurgeon.
- Maga tudja - szólalt meg Adam szelíden. - Mindenesetre ha ma este nem
hajlandó vezetni, veheti a kalapját, arról gondoskodom.
Meyerson rájuk nézett. - Szájhősök - mondta gúnyosan. Felállt és kiballagott a
mentőváróból. Spurgeon azt hitte, egyenesen elsétál a mentőautó mellett, de
Meyerson kinyitotta az ajtót és beült a volán mögé.
Spurgeon meghagyta Adamnek a középső ülést.
A Blue Hill sugárút egynémelyik üzletének kirakatát bedeszkázták. A legtöbb
boltban sötét volt. A kivilágított kirakatokon sebtében odamázolt feliratok,
FEKETE BOLTOS, FEKETE TESTVÉR TULAJDONA. Hangyák lecsupaszította
csontváz, kifosztott italüzlet mellett haladtak el a mentőautóval. Az üvege vesztett
kirakaton át palackokat cipelő gyerekek sorjáztak elő.
Spurgeon elszoruló szívvel nézte őket. Gyászoljatok, mondta magában. Nem
tudjátok, hogyan kell gyászolni?
A Grove Hall közelében találkoztak először a csőcselékkel. A hatalmas tömeg
fél háztömb hosszan elzárta az utcát, az emberáradat irdatlan marhacsordaként
hömpölygött a házak között. A letekert ablakon karneváli moraj, ordítozás, féktelen
röhögés hullámai csaptak be.
- Az életben nem jutunk át - szólalt meg Meyerson. Dudált.
- Jobb lesz, ha visszatolat a Blue Hill sugárútra, és kikerüli őket - mondta
Adam.
Mögöttük máris újabb csődület zárta el az utat. - Jobb ötlet? - kérdezte
Meyerson.
- Nincs.
- Kár.
Az utcalámpa alatt néhány férfi és siheder ringatni kezdett egy négyajtós autót.
A súlyos, fekete Buick hamarosan matchboxként hintázott jobbra-balra, kerekei a
levegőbe emelkedtek, majd visszazuhantak, végül a szertespriccelő tömeg kiáltásai
és éljenzése közepette felborult.
Meyerson rálépett a szirénapedálra. - Kapjuk el! - üvöltötte valaki.
A vezényszót más hangok visszhangozták, a következő pillanatban
összecsapott körülöttük az emberár. A mentőautó oldalát öklök döngették.
Meyerson feltekerte az ablakot. - Ebből hirig lesz. A mentő himbálózni kezdett.
Spurgeon meghúzta a kilincset, és nagyot taszított vállával az ajtón. Odakint
valaki odébb repült. Spurgeon kikecmergett az autóból, felkapaszkodott a
motorháztetőre, s két társának hátat fordítva kiegyenesedett.
- A testvéretek vagyok! - üvöltötte az idegen arcokba.
- A két lisztesképű meg a kuzinunk, he? -rikkantotta valaki. Hahotázás.
- Orvosok vagyunk, egy sebesült férfiért megyünk. Annak a férfinak segítségre
van szüksége, ti pedig kiszúrtok vele. - Testvér az is? - kiáltotta egy hang.
- Igen, a fenébe, az, testvér.
- Engedjétek át őket!
- Igen, engedjétek át őket!
- A doktorok testvéren segítenek! - adták tovább az emberek.
Spurgeon némán ült a motorháztetőn. Kilenc év a felsőoktatásban, csak hogy
hűtőrácsdíszként használhassák. Meyerson ráirányította a keresőreflektort. Végül a
mentőautó araszolva megindult, s az embertömeg úgy vált szét előttük, mintha
Spurgeon maga volna Mózes, ők meg a tenger hullámai.
Hamarosan biztonságban tudhatták magukat.
Meyerson mégis csak fél tucat háztömbbel odébb állította meg a mentőautót,
hogy Spurgeon visszaszállhasson a vezetőfülkébe,
Megtalálták a bárt. A sebesült férfi arcra borulva feküdt a padlón, nadrágja
csurom vér. A tettes, a fegyver sehol. Az ácsorgó vendégek tagadták, hogy bármit
is láttak volna.
Spurgeon levágta a férfiról a vérmocskos pantallót és az alsónadrágot. - A
golyó keresztülment a nagy farizmon - állapította meg.
- Biztos, hogy nem maradt benn? - kérdezte Adam. Spurgeon megérintette az
ujja hegyével a sebet, és amikor a férfi összerándult és felnyögött, biccentett a
fejével. A férfit hasmánt tették hordágyra.
- Súlyos a sebem? - zihálta.
- Nem - mondta Spurgeon.
- Seggbe durrantottak, pajtás - mondta Meyerson, azután nagy nyögéssel
megemelte a hordágy végét.
A mentőautóban Adam oxigént lélegeztetett be a férfival.
Spurgeon közvetlenül Meyerson mellett ült. Maish nem kapcsolt szirénát.
Néhány perc múltán Spurgeon észrevette, hogy North Dorchester ,,zűrös" része felé
tartanak; a környék békességét az dúlta fel, hogy az eladdig színfehér utcákba mind
több fekete költözött be.
 - Kerülő úton mégy - szólt rá Meyersonra.
- Ez a legrövidebb Roxburyből kifelé - válaszolta Meyerson. Alászedte a
kormányt, a mentőautó bekanyarodott egy sarkon, aztán nagy fékcsikorgással
megállt. - Mi az isten?
A keskeny utca egyik felét nyitott ajtajú személyautó torlaszolta el. Mellette két
tizenhat körüli fiú, egy színes és egy fehér gyapálta egymást.
Meyerson dudált, aztán a szirén át is megszólaltatta. A fiúk a külvilágról
megfeledkezve verekedtek tovább. Nem cifrázták, egyszerűen igyekeztek minél
nagyobbat behúzni egymásnak. Meg nem lehetett mondani, mióta kakaskodnak. A
fehér fiúnak bedagadt a bal szeme. A fekete fiúnak eleredt az orra vére, és idegesen
szipákolt.
Meyerson nagyot sóhajtott. - Szét kell szednünk a kis hülyéket, vagy az autót
tesszük odébb - mondta. Mindhárman kiszálltak a mentőből.
- Nehogy beveressék az orrukat - figyelmeztette őket Meyerson.
- Most - mondta Adam, amikor a két fiú hirtelen összeakaszkodott.
Meglepően könnyen ment. A két fiú csak tessék-lássék ellenkezett, láthatóan
mindketten megkönnyebbültek, hogy vége a megpróbáltatásnak. Spurgeon a fehér
fiú karját feszítette hátra. - A tiéd a kocsi? - kérdezte tőle.
A fiú megrázta a fejét. - Az övé - mondta, és vetélytárs ára bökött az állával.
Spurgeon csak most vette észre, hogy míg Adam a fekete fiú karját fogja,
Meyerson hatalmas sápatag keze a Dorothyéhoz hasonló, csigás fekete hajba
markol.
- Erre semmi szükség - mondta élesen. A fehér fiú felnyögött fájdalmában.
Spurgeon lepillantott, és látta, hogy saját ismerős fekete ujjai mélyen a szeplős
karba vájnak. Meghökkenve nyitotta szét markát. A fiú, mint valami szabadon
engedett vad, megjátszott vagánysággal, peckesen távozott.
A fekete fiú dacosan túráztatta a motort, miközben ők hárman visszaültek a
mentőbe,
Spurgeon újra a padon zokogó fekete férfi bőrében érezte magát.
- Hamar kiderült, ki kihez húz - mondta Adamnek.
-Hogyhogy?
- Én majd' a nyakam törtem, hogy kezelésbe vehessem a fehér kölyköt, ti meg,
két vakmerő fehér csávó, persze hogy a feketét kaptátok el.
- Nem lehetsz ilyen paranoid seggfej - torkollta le Adam. Visszaúton a
mentőben egyedül a sebesült férfi nyöszörgése hallatszott, a mentő utasai egy árva
szót sem szóltak egymáshoz.
A sürgősségi osztályon három rendőr üldögélt, kővel dobálták meg őket,
egyébként azonban nyoma sem volt a megjósolt mészárlásnak. Spurgeonékat
visszaküldték Roxburybe egy asztalosért, akinek a körfűrész beleszaladt a kezébe,
miközben deszkát darabolt a kirakatok elbarikádozásához. Azután egy
szívinfarktusost kellett behozniuk a North Station közeléből. 9.20-kor újra dolguk
akadt: valaki a lakása mennyezetét meszelte, leesett a létráról, és megrándította a
hátát.
A következő hívás egy South End-i lakótelepről futott be.
A hatalmas, csobogó medence mellett egy fiú várt rájuk. Olyan korú volt, mint
a két verekedő, csak sokkal véznább, és koszos, fehér Nehru-kabátot viselt.
- Erre tessék, miszter - mondta, és a sötétség felé intett.
- Csak utánam. Cefetül megsebesült a barátunk.
- Hordágyat vigyünk? - kérdezte Spurgeon.
- Hé - kiáltott Adam a fiú után. - Hányadik emelet?
- Négy.
- Lift van?
- Lerobbant.
- Fasza - bukott ki Meyersonból.
- Maga maradjon itt - mondta neki Adam, miközben a táskájáért nyúlt. - Nem
cipeljük ilyen messzire a hordágyat, ha nem muszáj. Dr. Robinson és én
megnézzük a sérültet. Ha mégis kellene a hordágy, egyikünk visszajön, és segít
felvinni.
A lakótelep egy sor hasábforma betonszörnyből állt. A 11-es épület közvetlenül
a medence mellett tornyosult; viszonylag új volt, de máris nyomorúságos
állapotban. A bejárat körüli falakon firkák, az anatómia törvényeinek fittyet hányó
zsírkrétás rajzok éktelenkedtek, feljebb minderre jótékony sötétség borult. A
villanykörtéket vélhetőleg kilopták vagy összetörték. A második emeleten a
sötétben szemétszag és valami sokkal szörnyűségesebb bűz terjengett.
Spurgeon hallotta, hogy Adamnek elakad a lélegzete. - Hányas szám? -
kérdezte.
- Csak jöjjenek.
Bősz Little Richard-szám, megbokrosodott vadlovak dübögése hallatszott mind
hangosabban, ahogy fölfelé kapaszkodtak. A negyediken a fiú végigment a
folyosón, és megállt az ajtónál, ami mögül a zene bömbölt. D lakás. A fiú zörgetett,
odabent levették a tűt a lemezről.
- Engedjetek be. Én vagyok.
- Veled vannak ők is?
- Igen. A két doktor.
Kinyílt az ajtó, a Nehru-kabátos kölyök belépett a lakásba.
Adam követte. Spurgeon még éppen hallotta figyelmeztető kiáltását.
- FUSS, SPUR! FUSS!
De már átlépett a küszöbön, és becsapódott mögötte az ajtó. A lakásban
egyetlen villanykörte világított. Spurgeon négy férfit számolt meg a lámpafényben;
kisvártatva egy ötödik is a látóterébe lépett a félhomályból. Három fehér és két
színes bőrű, a fiút nem számítva. Egyetlenegyet ismert közülük. A zulufrizurás,
vékony bajszú, karcsú barna férfi keskenyre köszörült pengéjű konyhakést tartott a
kezében.
- Helló, Speed - szólalt meg Spurgeon.
Nightingale rámosolygott. - Gyere beljebb, doki - mondta. Adam és Spurgeon
beléptek a szobába.
- Nem tudtam, hogy te jössz ki, muzsikus barátom. Semmi vész. Csak a
cimborád táskáját akarjuk.
- Micsoda pazarlás - mondta Spurgeon. - Egy ilyen zongorista, mint te, és…
Speed vállat vont, de aztán a bók hallatán elvigyorodott. - Néhány mókus
nagyon ki van akadva. Anyagra van szükségük, gyorsan. Ami azt illeti, én is elég
régóta vagyok szárazon.
- Add oda nekik a táskát, Adam - mondta Spurgeon. Adam az ablak felé indult.
- Ne hülyéskedj - mondta Spurgeon. - Add oda nekik azt a kurva táskát. -
Rémülten látta, hogy Adam a ház előtti medencét méregeti. - Nincs az a toronyugró
- motyogta.
Valaki felröhögött.
- Placcs - mondta egy hang a sötétből.
- Az csak egy kacsaúsztató, miszter - mondta a Nehru-kabátos fiú.
Speed Adamhez lépett, kitépte kezéből a táskát. - Az anyád izéjét szórakozol -
ripakodott rá. Odaadta Spurgeonnek. - Keresd meg nekünk, doki.
Spurgeon kinyitotta az orvosi táskát. Egy üveg ipekak akadt a kezébe,
odanyújtotta Speednek. Nightingale lecsavarta a kupakot, beleérintette nyelvét az
üvegbe, aztán kiköpött.
- Mi az? - szólalt meg valaki a társai közül.
- Valami szarral akar kicsinálni bennünket. - Ismét Spurgeonre nézett, de a
mosoly eltűnt az arcáról. Megindult feléje.
Odébb Adam már javában dulakodott.
Spurgeon megpróbált bevinni egy ütést, de még annyi gyakorlata sem volt,
mint az utcán verekedő két fiúnak. Most az egyszer az ő karját markolták meg, és
hirtelen elemi erejű déja vu érzés tört rá. A cipónyi fekete ököl láttán hatalmasat
fordult vele a világ, s egyszerre tizennégy éves lett újra, és két barátjának, Tommy
White-nak és Dagi McKennának segített eltángálni egy részeget a nyugati 171. utca
egyik sötét kapualjában. Amikor a gyomrára mért pörölycsapástól elakadt a
lélegzete, megértette, hogy a Dagi McKenna szerepét játszó férfi nem fog
félmunkát végezni. Valami a halántékához ütődött, a többit szinte nem is érezte.
Azután, mintha álmodna, látta a férfit, akivé, ha Isten vagy Calvin közbe nem lép,
idővel maga is lett volna, a férfit, amint térdre ereszkedve turkál az orvosi táskában,
végül a padlóra borítja a tartalmát.
- Megvan, szivi? - kérdezte egy hang.
 Spurgeon nem hallhatta már, hogy megvan-e, mert valaki visszatette a tűt a
Little Richard-lemezre, s a vadlovak dübögve száguldottak át mindenen és
mindenkin, köztük rajta is…
Kétszer is visszanyerte az eszméletét.
Amikor először felpillantott, Meyersont látta maga előtt. - Nem tudom - mondta
Meyerson éppen. - Egyre zűrösebb szerezni. Toldjátok meg az árat egy dolcsival.
Hat dollár még mindig nudli egy üres receptért.
- Nem gond - felelte Speed. - Csak hozzad az árut, ember. Hozzad.
- Kár volt lenyomni a két dokit, beleköphetnek a levesbe - mondta Meyerson.
- Ne fájjon miattuk a fejed - mondta egy hang megvetően.
Spurgeon kíváncsi lett volna, mi sül ki az egészből, és amikor a hangok
elhalkultak, bosszús sajnálkozás fogta el.
Amikor másodjára felnézett, egy hatalmas, csúnya, ír férfiarcra esett a
pillantása. - A füstös mán megmarad - mondta az arc.
- A másik is. De úgy látom, belegázoltak az önérzetébe neki.
Spurgeon felült, bágyadt öklendezésbe fogott, és közben rájött, hogy két rendőr
van a lakásban.
- Jól vagy, Adam? - kérdezte hasogató fejjel.
- Fogjuk rá. Hát te, Spur?
- Nem vészes.
Speedet és cimborait már elvitték.
- De ki hívta ki magukat? - kérdezte Adam.
- Azt mondta a fickó, hogy a maguk sofőrje. Meg hogy slusszkulcs az ülés alatt.
A két rendőr visszavitte őket a kórházba. Az előcsarnokban Spurgeon
odafordult, hogy köszönetet mondjon nekik. A két rendőr meglepetésénél csak a
magáé volt nagyobb, amikor megszólalt.
- Ne halljam még egyszer, hogy füstösnek nevezel, te dagadt barom - mondta.
Sokáig aludt, teste sajgására ébredt, s a tudatra, hogy valamiről megfeledkezett.
A zavargás.
A rádióból megtudta, hogy a zavargások nem öltöttek tömeges méreteket, sem
Newarkban, sem Detroitban, és orvlövészek sem garázdálkodtak. Bostonba érkezett
viszont Jimmy Brown, akit a polgármester Boston Garden-beli televíziós
szereplésre kért fel. Így a népek, akik máskülönben az utcákon gyújtogattak volna,
otthon maradtak, és Jimmyt nézték a tévében. Mások arról tanácskoztak, hogyan
lehetne csillapítani az indulatokat.
Spurgeon szűk egy órát zuhanyzott, és éppen a zúzódásait kerülgette
törülközőjével, amikor megcsörrent a telefon.
A rendőrök bevitték Meyersont. Kétszáz dollár óvadékot állapítottak meg. Ha
valaki jótáll érte, húsz dollárral megússza.
- Mindjárt ott vagyok - mondta Spurgeon.
 A Berkeley utcai kapitányságon lefizette a pénzt, kapott egy nyugtát.
- Elég szarul nézel ki - mondta a sofőrnek, amikor az megjelent az előtérben.
- Pocsék ágyaik vannak.
A reggeli levegőben már a tavasz melege bujkált, a napfény mindennek
citromsárga árnyalatot kölcsönzött, ők ketten mégis feszélyezett csendben baktattak
egészen a Park térig.
- Kösz, hogy kihívtad a zsarukat - szólalt meg akkor Spurgeon.
Meyerson vállat vont. - Nem miattatok. Gyilkosság esetén én is bűnsegéd
lettem volna.
Spurgeonnek ez eddig eszébe se jutott.
- Visszakapod a húsz dollárodat - mondta Maish.
- Ráér.
- Van egy kis dugipénzem a szobámban. Akkor kaptak el tegnap este, amikor
érte mentem. Majd földobom postán a húszasodat.
- Csak nem akarsz lelépni? - szólalt meg Spurgeon.
- Van egy kis vaj a fülem mögött még régebbről. Most nem úsznám meg
felfüggesztettel.
Spurgeon bólintott. - Szép kis filozófus.
Meyerson ránézett. - Mondtam neked, hogy csak egy bunkó vagyok. Viszont ha
te igazi nigger volnál, nem jönnél ilyenekkel.
A Boylston utcán gyalogoltak, Tremont felé. Amikor megálltak s farkasszemet
néztek egymással, mezítlábas, prófétaszakállas hajléktalan sündörgött oda a
Common felől, s közölte velük, hogy ha nem adnak neki egy dollárt, éhen marad. -
Éhezzél csak, ostoba - mondta Meyerson, mire a fiú zokszó nélkül távozott.
- Gőzöd sincs, milyen az, amikor annyira akarsz valamit, hogy bármire képes
vagy érte - mondta Maish. - Fehér nigger vagy, ezért nem érted a többi bokszost.
Ugyanolyan szemét vagy, mint mi, a fehérek, akik csak magunkra gondolunk.
Vagy még szemetebb. - Sarkon fordult és az aluljáróbeli kioszk felé indult.
Egy frászt, nyugtatta meg magát Spurgeon. És a többiek se mind.
- NEM MINDENKI OLYAN, MINT TE, MEYERSON! - kiáltotta. - NEM! -
Maisht azonban már elnyelte az aluljáró.
Acélszürke hajú, idős nő vetett Spurgeonre megsemmisítő pillantást. -
Huligánok - mondta fejcsóválva.
Spurgeont akarata ellenére, szinte zsinóron húzta magához a négernegyed.
A szél délről fújt, s ő még át sem ért a Volkswagennel a demarkációs vonalon,
amikor füst kesernyés illata csapta meg az orrát. Mégsem mindenki maradt otthon,
hogy Jimmy Brownt nézze a tévében.
Spurgeon nagyon lassan vezetett.
A kirakatokra szögezett deszkapalánkok napvilágnál szánalmasan gyatra
védelemnek tűntek. Némelyiket leszaggatták. Egy diszkontáruház bejárati vasrácsát
kiemelték a sarkaiból. A táblaüveget bezúzták, Spurgeon csupasz polcokat és
törmelékkel borított padlót látott odabent. Az ajtón áthúzott felirat, FEKETE
TULAJDONOS, mellette: TETVES CSALÓ.
Az első tüzet a Nyerő Leosztás közelében látta, egy bérház lángolt, valaki
nyilván megelégelte a patkányokat és a poloskákat.
Ötszáz méterrel odébb fél tucat tűzoltó locsolta két tömlővel a vesztett csata
színhelyét. Az épületből mindössze a megfeketedett téglaalapzat és néhány félig
elszenesedett gerenda maradt.
Spurgeon letette a kocsit, odament a romokhoz. - Ez mi volt? - kérdezte az
egyik tűzoltótól.
A férfi hidegen végigmérte, de nem szólt egy szót sem.
Egy-null Maishnak, gondolta Spurgeon.
- Bútorbolt - szólalt meg egy másik tűzoltó.
- Köszönöm.
Spurgeon leguggolt, egy ideig a füstölgő hamut bámulta, végül felállt, s
megindult gyalog.
A látvány mit sem változott, Spurgeon háztömbszám hagyta el az emberi
forgószél ellen bedeszkázott üzleteket. A deszkaborítás nélküliek többsége üresen
tátongott. Az egyik felirat megmosolyogtatta. SEGÉLYHELY. Amikor bement a
nyitott ajtón, lehervadt a mosoly az arcáról. Komolyan gondolták. Egy
kartondobozban igen kevéssé aszeptikus, feltekert kötéscsíkokat látott, bizonyára
fekete nők tépték őket kiszolgált ingekből és kötényekből, valami fekete Napóleon,
talán egy vietnami veterán utasítására, akinek ezúttal nem jött be a számítása, de
nyilván már készülődik a következő alkalomra.
Vajon voltak-e antibiotikumaik, véradóik, képzett személyzetük, tűnődött
Spurgeon, aztán szomorúan megállapította, hogy valószínűleg nem volt egyebük
néhány kiürített üzlethelyiségnél, pár elrejtett fegyvernél, a kötéscsíkoknál s a
felismerésnél, hogy eleget vártak.
Jókora helyiség.
A négernegyed szívében.
Spurgeonnek eszébe jutott Gertrude Soames, a vörösre festett hajú prosti, aki
májrákosan is kiíratta magát a kórházból, mert nem bízott a fájdalmasan böködő
fehér ujjakban és a fehér ember közönyös tekintetében.
Eszébe jutott a fekete popsijú ifjabb Thomas Catlett a hídon veszteglő
mentőautóban, kinek nyolc bátyja és nővére van, s az anya, Martha Hendricks
Catlett, kinek kizsarolt méhében mostanra nyilván a tizedik gyermek növekszik
munkanélküli férje magvából, csak mert a kéj ingyenes, és mert senki nem tanította
meg őket a fogamzásgátlásra.
Spurgeon eltűnődött, nem lehetne-e mentőkötelet dobni a Speed
Nightingale-féle, kallódó embereknek, ha valaki a környezetükből hajlandó volna
segíteni az újrakezdésben.
A felirat készítője leejtett néhány darabka krétát a törmelék közé, Spurgeon
most felvett egyet, és kis játékba fogott. A padlóra húzott vonalakkal a bejárat
mellett betegvárót, odébb recepciót, vizsgálót és ambuláns műtőt választott le. A
három molytetem lakta, pókhálós vécét sötétkamrának nevezte ki.
Azután újra leguggolt, és jó darabig a krétavonalakat tanulmányozta az üres
üzlet szemetes padlóján.
Aznap délután Spurgeon addig téblábolt a sebészeten, míg össze nem akadt egy
ismerős műszerkereskedővel.
Horowitz, a műszerkereskedő kellemes modorú fickó volt, és elég tapasztalt,
hogy tudja, a fiatal szigorló orvosokból néhány év alatt fontos ügyfél lehet. A
Maxie'sban ültek le beszélgetni, Horowitz egy csésze kávé fölött hallgatta végig
Spurgeont.
- Nem olyan meredek a dolog - mondta végül. - Frank Lahey egyetlen
műtősnővel indította be a Lahey Klinikát 1923-ban. - Homlokráncolva számolgatni
kezdett egy szalvétán.
- Pár holmit grátisz szállíthatnék, a gyógyszergyárak szívesen támogatják az
efféle vállalkozásokat. Gyógyszerek, kötszerek, ilyesmi. A felszerelés egy részét
használtan kellene beszerezni. Röntgenernyő, gondolom, nem kell, küldheti a
kórházba a betegeket ...
- Tévedés - szólt közbe Spurgeon. - Épp az a lényeg, hogy a négernegyed saját
rendelőt kapna, amit a magáénak érezhet. Márpedig ezek az emberek gümőkórosak,
emfizémiásak, teli vannak légzőszervi bántalmakkal. A francba, hiszen egész nap a
belváros mocskos levegőjét szívják. Kell röntgen.
Horowitz vállat vont. - Oké, röntgen. A betegváróba használt bútor is
megtenné. Kempingszékek, egy régimódi íróasztal, tudja.
- Persze.
- Szüksége lesz egy vizsgálóasztalra, egy kezelőasztalra.
Sebészeszközökre, autoklávra a sterilizáláshoz. Vizsgálólámpák, EKG. Néhány
sztetoszkóp, egy otoszkóp, egy mikroszkóp és egy oftalmoszkóp. Sötétkamrai
berendezések, vegyszerek. És akkor még pár dolgot nyilván ki is felejtettem.
- Mennyi?
Újabb vállrándítás. - Fogas kérdés. Ezeket a holmikat nem mindig lehet
megszerezni kéz alól.
- Új árral számoljon. Ezeknek az embereknek soha semmi első osztályú nem
volt az életében. Lerobbant bútorok, oké, a felszerelés viszont legyen új.
A műszerkereskedő osztott-szorzott, azután eltette a golyóstollát. - Kilencezer
dollár - mondta.
- Öhöm.
- Plusz a folyó költségek. Néhány betegének lesz biztosítása, a többségnek
viszont nem. Némelyik csak egész keveset tud majd fizetni.
- Bérleti díj, villanyszámla - szólalt meg Spurgeon. - Gondolja, hogy tizenkét
rongyból kihúznám az első év végéig?
- Elfogadható becslésnek tűnik - hagyta helyben Horawitz. - Értesítsen, ha
másban is a segítségére lehetek.
- Persze. Kösz szépen.
Spurgeon csak ült az asztalnál, megivott még egy csésze kávét, s aztán egy
harmadikat. Végül fizetett, és felváltatott egy dollárt Maxie-val. Dúdolva várta,
hogy a távolsági központ bejelentkezzen, a gyomra azonban összeszorult az
idegességtől.
Egyedül az utolsó védelmi vonal, a Calvin Priestet a közönséges halandóktól
óvó jeges hangú angol titkárnő nehezítette meg számottevően a dolgát.
- Mr. Priestnek megbeszélése van, doktor - mondta a titkárnő már-már
neheztelő hangsúllyal. - Valami rettenetesen fontosról van szó?
- Hát, tulajdonképpen - mondta Spurgeon, s a következő pillanatban majd'
elsüllyedt szégyenében. - Ami azt illeti, a dolog valóban fontos. Lesz szíves közölni
Mr. Priesttel, hogy a fia van a vonalban, és a segítségét kéri?
- Ó, természetesen, uram. Tartja a vonalat, vagy kérjem meg Priest urat, hogy
hívja vissza?
- Tartom - mondta Spurgeon.
Másnap ki vitte Dorothy t az üzlethelyiséghez. Közben egy teljes éjszakája volt,
hogy kikezdje magában az ötletet és rémséges szörnyekről fantáziáljon, melyek
egynémelyikét a józan ész fegyvere sem fogta. A háztömb s az üzlet kissé
komorabbat mutatott, mint előző nap. Valaki megtalálta a krétát, és egy sor
ölelkezési pózt, valóságos flaszterorgiát rajzolt a járdára. A művész által
hátrahagyott krétával most két kislány amőbázott, a bacchanáliára ügyet sem vetve,
néma elszántsággal. Belülről az üzlethelyiség kisebbnek és koszosabbnak: tűnt,
mint ahogy Spurgeon emlékezett rá.
A lány végighallgatta a tervét, közben a krétavonalakat nézegette a padlón. -
Úgy nézem, hosszú távra akarsz berendezkedni - szólalt meg.
- Igen.
- Rövid távon el sem tudnád képzelni a dolgot. Ez nyilvánvaló. -
Elgondolkodva néztek össze a hirtelen támadt csendben, és Spurgeon tudta, hogy a
lány gondolatban Hawaiitól és a felhőtlen gyermekkorú, mandulaszemű unokáktól
búcsúzik.
- Hibiszkuszvirággal kecsegtettelek - mondta Spurgeon bűnbánón.
- Ó, Spurgeon. Hiszen, ha látom, se ismertem volna felválaszolta a lány, s
elnevette magát. A következő pillanatban Spurgeon is felkacagott.
- Be vagy gyulladva, mi? - kérdezte a lány.
- Aha. Te nem?
 - Nem kifejezés. - Amikor a lány a karjában keresett biztonságot, Spurgeon
hunyt szemmel a gyapjas fekete hajába temette arcát. A két kislány a járdán az
ablakon át kukucskált.
Amikor beteltek a csókokkal, Spurgeon átment a Nyerő Leosztásba, partvist
kért a csapostól, és Dorothy fölsepert helyette. Aztán Spurgeon kilakoltatta a pókot
és a molyokat a sötétkamrából, Dorothy pedig bevizezte és az üzekedő krétapárok
lemosásával cafatokra szaggatta zsebkendőjét, s rajzórát tartott a két kislánynak.
Mire Spurgeon kilépett az ajtón, a nap teljesen felszárította az aszfaltot, és a járdán
egy sereg krétavirág, liliomos mező pompázott.

17
Adam Silverstone
Áprilisra Gaby úgy érezte, mintha kissé kimerültek volna az akkumulátorai.
Mindjobban kapkodta a levegőt, míg felért a hegyre, kevésbé kívánta a
szeretkezést, délutánonként ólmos fáradtság fogta el, le kellett dőlnie pár percre.
Egy évvel korábban se éjjele, se nappala nem lett volna az aggodalomtól, végül
rohant volna az orvoshoz. Most határozottan megfogadta, hogy mindez a múlté,
nem hipochondriázik többé.
Túl hosszúra nyúlt a tél, gondolta, és a tavaszi fáradtság nyomában sündörgő
nyavalyákat okolta bágyadtságáért. Adamnek egy szóval sem említette, és a kedves
fiatal pszichiáternek sem a Beth Israelből, akinek hetente egyszer kiöntötte a lelkét,
s aki most éppen Gaby szülei házasságának érdekfeszítő történetét hallgatta, álmos,
majdhogynem érdektelen hangon kérdéseket szúrva közbe. Némelyik kérdés
megválaszolására több alkalom is ráment, és olyan lelki sebek is felszakadtak,
hihetetlen fájdalmat okozva, melyek létéről Gabynak eddig sejtelme sem volt.
Szülei iránti gyűlöletét lassan szánalom váltotta fel. Gaby elhagyott néhány órát a
tanrendjéből, és várta, hogy az enyhébb idő átvarázsolja a parkokat és a házak
körüli kerteket, új erőt öntsön a fákba-virágokba és beléje is. Egyszer ágyazás
közben beverte a sípcsontját, és a hatalmas véraláfutás sehogy sem akart elmúlni,
hiába masszírozta, kenegette krémekkel.
- Jól vagy? - kérdezte Adam valamelyik reggel.
- Panaszkodtam talán?
- Nem.
- Persze hogy jól vagyok. És te?
- Hal a vízben.
- Ó, kedves - mondta Gaby büszkén. Amikor azonban eljött a havi vérzés ideje,
a vérzés viszont nem volt sehol, dermedt bizonyossággal döbbent rá, mi baja.
A tabletta valahogy csődöt mondott, és most nyakig vannak a pácban.
Éjjel általános kimerültsége ellenére sem tudta lehunyni a szemét, reggel pedig
megtette, amit mindenképpen el akart kerülni, betelefonált az egyetemi rendelőbe,
és időpontot kért kivizsgálásra.
Az orvost Williamsnek hívták. Pocakos volt és ősz hajú, a mellzsebéből két
szivar kandikált ki.
Mennyivel apásabb a saját apámnál, gondolta Gaby, és amikor az orvos a
látogatás okáról kérdezte, sikerült viszonylag összefogottan előadnia, hogy
terhességre gyanakszik.
Williams tizenkilenc éve dolgozott egyetemi rendelőkben, azelőtt pedig hat
évig egy magán lánygimnázium orvosa volt. Negyed század után sem fogadta
részvétlenül ezt a fajta hírt, jóllehet volt alkalma hozzászokni.
- Hát, mindjárt kiderül - mondta.
Két perc elteltével az egy csepp antiszérummal és két csepp antigénnel
összekevert vizeletcsepp a szemük láttára csapódott ki a tárgylemezen, és Williams
bízvást megállapíthatta, hogy Gaby nem néz anyai örömök elé.
- De hát kimaradt a menzeszem.
- Időnként késik kicsit, mint a vonatok. Kicsit várni kell rá, de végül rendre
megérkezik.
Gaby megkönnyebbülten rámosolygott, és már ment is volna, de az orvos
fölemelte a kezét. - Hová szalad?
- Annyira ostobán érzem magam, doktor úr. Tudja, én azokhoz tartozom, akiket
a diplomatikusabb orvosok csak túlzottan aggodalmas páciensként emlegetnek. Azt
hittem, sikerült megszabadulnom az oktalan félelmeimtől. de úgy látom, tévedtem.
Dr. Williams tétovázott. Nem először találkozott Gabyval, tudta, hogy amit
mond, okkal mondja. Íróasztalán hat évre visszamenőleg ott tornyosultak a lány
képzelt betegségeiről készített feljegyzések, Gaby akkor lett az egyetemi előkészítő
hallgatója.
- Részletezze kicsit, hogyan érzi magát mostanában - mondta. - És ha már itt
van, megcsinálunk néhány vizsgálatot is.
- Hát akkor - szólalt meg Gaby szűk egy órával később. - Menjek és gyónjam
meg az újabb vétket a pszichiáteremnek? - Nincs mit meggyónnia. Azért érzi
fáradtnak magát, mert vérszegény.
Gabyt idétlen diadalmámor fogta el. Hát mégsem egyszerű képzelgés!
- Mit kell tennem, egyek nyers májat kilószám?
- Szeretnék elvégezni még egy vizsgálatot - mondta az orvos.
- Le kell vetkőznöm hozzá?
- Legyen szíves.
Williams doktor behívta a nővért, és Gaby bal feneke fölé hamarosan alkoholos
vatta nyomott hideg csókot. Azután tűszúrást érzett.
- Ennyi az egész?
- Még el se kezdtük - mondta az orvos, a nővér kuncogott. - Csak egy kis
Novocaint kapott. - Miért, annyira fájdalmas?
 - Mintát veszek a csontvelőből. Egy kicsit kellemetlen lesz.
Amikor azonban hozzálátott, Gabynak elakadt a lélegzete a fájdalomtól. - Hé! -
kiáltotta könnybe lábadt szemmel.
- Katonadolog. - Az orvos leragasztotta a tűszúrást. - Jöjjön vissza egy óra
múlva - mondta rendíthetetlen nyugalommal.
Gaby végigjárta az üzleteket, bútorokat nézegetett, de semmi kedvére valót nem
talált, születésnapi üdvözlőlapot vett az anyjának.
Amikor belépett a rendelőbe, dr. Williams alig látszott ki a papírmunkából.
- Á. Épp azon vagyok, hogy megszervezzem magának a vérátömlesztést.
- Vérátömlesztést?
- A maga vérszegénységét aplasztikus anémiának nevezi a szakirodalom. Tudja,
mi az?
Gaby összemarkolta ujjait az ölében. - Nem.
- A csontvelő elzsírosodott, és valami oknál fogva nem termel elegendő
vörösvértestet. Ezért van szükség a vérátömlesztésre.
Gaby elgondolkodott. - De ha egy szervezetben nem képződik vörösvértest. ..
- Akkor vérátömlesztéssel pótoljuk.
Gaby egyszerre nem tudott mit kezdeni a nyelvével. - Végzetes betegség?
- Egyeseknél - mondta az orvos.
- Meddig élhet valaki az én állapotommal?
- Ó… akármeddig.
-Hány évig?
- Ilyesmit képtelenség megjósolni előre. Mindent megteszünk, hogy az első
három-hat hónapon átsegítsük, onnan már sínen vagyunk.
- Akik belehalnak, azok az első három-hat hónapban halnak bele?
" Az orvos bosszús képet vágott. - Tessék a pozitív oldalra összpontosítani.
Nagyon sokan felépülnek aplasztikus vérszegénységből. Nem tudom, miért ne
tartozhatna maga is ezek közé.
- Mennyi az a nagyon sok? - kérdezte Gaby. Tudatában volt, hogy kínos
helyzetbe hozza az orvost, de kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy érdekelje.
- Tíz százalék.
- Úgy. - Édes istenem, fohászkodott.
Hazament, és csak üldögélt a lakásban. Az ablak nem engedett be elegendő
fényt az olvasáshoz, mégsem gyújtott villanyt.
Senki nem kopogott az ajtón. Senki nem telefonált. Később észrevette, hogy
kihunyt a kis napfényfolt, mely mindennap három órán át az avokadóra esett. Aztán
tüzetesebben megvizsgálta a sárguló pálmát, és arra gondolt, több tápsót és vizet
kellene adnia neki. Végül oda lyukadt ki, hogy azzal ártana csak igazán. Épp ez a
baj, gondolta; túl sok vizet, túl sok tápsót kapott, a cserép aljában nyilván rohadnak
a gyökerek.
 Utána Mrs. Krolt látta közeledni a bejárat felé az utcán, felkapta az avokadót, és
kiszaladt vele a lépcsőházba.
- Tessék - mondta.
Bertha Krol ránézett.
- Viselje gondját. Talán magánál jobban fejlődik majd.
Napos helyre tegye. Érti, mit mondok?
Mintha a falnak beszélt volna, Bertha Krol csak bámult maga elé. Végül Gaby
sarkon fordult és visszament a lakásba.
Bent leült a díványra, és azon töprengett, hogy tulajdonképpen miért is
ajándékozta el a pálmát.
Végül megértette, hogy habár még az előző pillanatban is remélte, sikerül
kihúzni a reggelig, amikor Adam megjön a kórházból, valójában mindvégig tudta,
hogy akkor ő már nem lesz otthon.
Egyedül a ruháit csomagolta össze. Minden mást otthagyott. Amikor
bekattintotta a bőrönd zárját, leült, és sietve levelet körmölt Adamnek. Attól félt, ha
ráérősen fogalmazgat, nem lesz lelkiereje befejezni. A papírt a kanapén hagyta, s
hogy Adam mindenképpen észrevegye, nehezéknek rátette a vázát a
papírvirágokkal.
Szinte öntudatlanul ért ki a városból. Amikor először körülnézett, már a I28-as
úton haladt, csak éppen rossz irányban, északnak, New Hampshire felé. Békejobbot
nyújtson apjának? Nem, arról köszönettel lemond, gondolta. Átkeveredett az
osztott pályás autóút túlfelére, és visszaindult délnek, padlóig nyomott gázpedállal.
Most azonban sem a múltkori marcona rendőr, sem a kollégái nem bukkantak elő
az út mentén, hogy kínos helyzetbe hozzák a száguldozásért. A felüljárók hatalmas
betonpillérei, melyek közt elsuhant, megmozgatták a fantáziáját.
A rendíthetetlennek tetsző oszlopok fényképe újságokban és televíziós
híradásokban bukkant fel időről időre, a beléjük rohant járművek és utasaik
maradványaival. Gaby azonban tudta magáról, hogy a kivételezettek közé tartozik,
lassú elmúlásra ítéltetett, nem pedig arra, hogy egy villanásban vagy mennydörgő
robajban végezze. Keze megtagadta volna az engedelmességet, ha egy oszlopsornál
a kormány megbillentésére kéri.
Később, már a 24-es út sebesen áramló forgalmában cikázva, eszébe jutott,
mekkora ostobaság volt Mrs. Krolnak ajándékozni a pálmát. Bertha Krol majd
nyilván leissza magát, sikoltozik, ahogy szokott, és kivágja az ablakon. Az áruházi
zsíros fekete föld elkeveredik Bertha szemetével a Phillips utca aszfaltján, és a
magoncból soha nem lesz avocádófa.
Adam kopogtatott a kulcsra zárt ajtón, s aztán meghökkent mordulással vette
észre, hogy a reggeli újságot sem vitték be. Odabent a derengő félhomályban is
azonnal meglátta a vázával lenyomatott levelet.
Adam,
 mindkettőnk érzelmeit sértené, ha azt mondanám, jó mulatság volt. Amíg élek,
őrzöm az emlékét. Annak idején viszont megállapodtunk, hogy amint
bármelyikünk kikívánkozik a kapcsolatbál, vége, nincs tovább. És attól tartok, én
most nagyon szabadulni vágyam. Jó ideje érlelődött bennem a döntés, de nem
mertem szemtől szembe megmondani neked. Ne gondolj rám túl szigorúan. De
azért gondolj rám néha. Érezd magad nagyon jól az életben, Adam kedves.
Gaby
Adam csak ült a díványon, újra elolvasta a levelet, aztán felhívta a Beth Israel-i
pszichiátert, aki semmit nem tudott mondani.
Észrevette, milyen kevés holmit vitt magával Gaby. Ott voltak mind a könyvei.
A tévékészülék, a lemezjátszó. A kvarclámpája. Minden. Adam egyedül a ruháit
meg a bőröndjét nem látta.
Kis idő múlva telefonált Susan Haskellnek, és megkérdezte tőle, nincs-e ott
Gaby.
-Nincs.
- Értesít, ha valamit hall felőle?
Rövid szünet. - Azt lesheti. - Tessék?
- Gaby otthagyta magát, vagy nem? - A lány hangja diadalmasan csengett. -
Különben nem telefonálgatna itt nekem. Ha felbukkan a kollégiumban, tőlem
biztos nem fogja megtudni.
Azzal letette. Mit sem számított, a lényeg csak az volt, hogy Gaby máshová
ment. Adam némi töprengés után újra felvette a telefonkagylót, és az egyetemet
tárcsázta.
Amikor a központos beleszólt, a rendelőt kérte.
Mire a Sagamore hídnál járt Spurgeon Volkswagenével, komolyan aggasztotta,
mit fog találni, ha a kocsiból kiszáll. Hyannis határától Gabyt utánozva,
padlógázzal száguldott. A fürdőszezon még messze volt, alig szállingóztak az
autók. North Trurótól a 6-os út keskeny makadámcsíkján hajtott tovább, mígnem
megpillantotta a világítótornyot, eldarált egy miatyánkot, és lekanyarodott a
tengerparti kövezetlen útra.
Amikor a dűne tetejére ért a Volkswagennel, látta, hogy a kék Plymouth ott áll
a ház mellett.
A ház tárva-nyitva, Gaby sehol. Adam kisétált a sziklához. A kiugró szirtfokról
mérföldekre ellátott a téli viharok tajtékjával lepett, szél egyengette tengerpart fehér
fövenyén. A homokpad eltűnt. Közel s távol sehol egy lélek.
Ameddig a szem ellátott, a tengert tajtéksipkás kis hullámok fodrozták.
Lehet, hogy Gaby odakint van valahol, a tenger színe alatt? Adam száműzte
agyából a gondolatot.
Amikor sarkon fordult, hogy visszamenjen a házhoz, megpillantotta a lányt. A
szirt peremén ballagott, negyed mérföldre tőle. Megkönnyebbüléstől elgyengülve
szaladt utána. Mielőtt beérte volna, Gaby ráérzett a jelenlétére és megfordult.
- Szia.
- Szia, Adam.
- Mi lett a homokpaddal?
- Negyed mérfölddel arrébb tolódott. Provincetown felé.
Szokott így lenni télvíz idején.
A lány a ház felé indult, Adam követte. Áfonyatöveken gázoltak át. A talpuk
alatt roppanó növények fanyar áfonyaillatot árasztottak.
- Ó, Adam, mért kellett utánam jönnöd? Hagytad volna, hogy szép simán vége
legyen. Mire jó ez?
- Üljünk le odabent, beszéljük meg.
- Nem akarok bemenni.
- Akkor kerüljünk egyet az autóval.
Odamentek a Plymouthhoz, de Adam az utas oldali ajtót nyitotta ki Gabynak, s
maga ült a kormány mögé.
Darabig szótlanul autóztak, vissza a 6-os útra, aztán tovább, északnak.
- Beszéltem Williams doktorral - szólalt meg Adam.
- Ó.
- Rengeteg mondanivalóm van a számodra. Szeretném, ha figyelmesen
végighallgatnál - kezdte Adam, és közben fogalma sem volt, hogyan tovább, mert
hirtelen rájött, hogy a szerelem nemcsak ölelkezéskor nyom sokat a latban, de
akkor is, ha a halálos veszélyt kell néven nevezni. Istenem, fohászkodott
fejveszetten, meggondoltam magam, ezentúl minden egyes betegre úgy gondolok,
mintha a szerelmem volna, csak most az egyszer segíts, hogy rátaláljak a megfelelő
szavakra.
Gaby kinézett az ablakon.
- Ha tudnád, hogy meghalhatok autóbalesetben, megtagadnád magunktól a
hátralevő becses időt? - Az érvelés a saját fülében is inkább atyáskodón, mint
meggyőzően hangzott, és semmi köze nem volt ahhoz, amit valójában mondani
készült. Látta, hogy a lány szeme csillog, de Gaby nem engedélyezte magának a
sírást.
- Williams doktor elmondta, hogy mindenáron jóslásokra akartad szorítani. A te
esetedben könnyen előfordulhat, hogy ugyanannyit élsz a betegségeddel, mint más
anélkül. Ötven évünk is lehet együtt.
- Vagy csak egy, Adam? Vagy egy sem?
- Vagy csak egy. Úgy igaz. Az is lehet, hogy csak egy éved van hátra - mondta
Adam szenvtelenül. - De a fenébe is, Gaby, nem látod, milyen sokat jelent ma az az
egy év? Az aranykor küszöbére értünk. Már ma is kiveszik az emberi szívet az
egyik testből, és beültetik a másikba. És a vesét és a szaruhártyát. Holnap a tüdőt és
a májat is. Tudósok dolgoznak a kis gépezeten, ami hamarosan átveszi a szív
szerepét. Egy hét manapság őrült hosszú haladék a betegeknek. Az összes fontos
probléma megoldásán gőzerővel dolgozik valahol egy kutatócsapat.
- Az aplasztikus vérszegénységet is beleértve?
- Az aplasztikus vérszegénységet meg a náthát is beleértve. Hát nem látod,
hogy az orvoslás igazából a remény körül forog? Én is csak idén jöttem rá.
A lány megrázta a fejét. - Sehogy se jó ez, Adam - mondta halkan. - Milyen
volna a házasságunk azzal a fejünk fölött? Nem csak számodra. Számomra is.
- Mindenképp kismillió veszély függ a fejünk fölött. Akár holnap felrobbanhat
egy rohadt bomba. Én magam is meghalhatok egy éven belül, legalább
tízféleképpen. Semmire nincs garancia. Éld az életet, míg teheted, csapj le két
kézzel a lehetőségekre, és élvezd ki az utolsó cseppig.
Gaby nem válaszolt.
- Ehhez persze bátorság kell. Lehet, hogy neked jobban fekszik Ralphie
megoldása. Kiszállni az egészből. Sokkal egyszerűbb.
Adam kifogyott az érvekből. Fáradt volt és csalódott, egy ideig csendben
vezetett tovább, fogalma sem lévén, hogyan győzhetné meg a lányt.
Kisvártatva sirályokra lettek figyelmesek elöl az út mentén. A rikoltozva
kerengő madarak időről időre sólymokat megszégyenítő ügyességgel buktak alá; a
jobb oldali útpadkán leparkolt személyautók sora.
- Ez meg mi? - szólalt meg Adam.
- Hol vagyunk, Brewsterben? Akkor a heringvonulás, azt hiszem - mondta a
lány.
Adam lehúzódott az útról, kiszálltak, és a patak partjára ballagtak. Adam soha
nem látott ehhez foghatót. Sűrű, tömött sorokba rendeződött halraj szegült szembe
a sodrással, parttól partig hátúszók fantasztikus flottája böködte a víz színét,
zöldes-szürkés-ezüst torpedótestek ragyogtak, mellúszók legyeztek kecsesen, villás
farokúszók százai libegtek egyazon lenge ritmusra.
- Mik ezek? - kérdezte Adam.
- Alózaheringek. A nagyapám régen minden tavasszal kihozott megnézni őket.
A sirályok vijjogva lakomáztak. A patakparton emberi ragadozók merték a
verdeső halakat hálókkal és edényekkel, el sem hibázhatták. Néhány gyerek
egymást dobálta az eleven zsákmánnyal.
A tengerről felzarándokolt, türelmes, lassan libbenő halak szinte azonnal
kitöltötték a tömör hadrendben keletkezett hézagokat.
- Milyen messziről jöhettek? - kérdezte Adam.
A lány vállat vont. - Talán New Brunswick vagy Új-Skócia partjaitól.
Visszajönnek ívni az édesvízbe, ahol annak idején kikeltek.
- Ha belegondolok, hány természetes ellenségükön kellett túljutniuk - mondta
Adam lenyűgözve. - Gyilkos bálnák, cápák, barracudák meg az összes nagyobb hal.
A lány rábólintott. - Angolnák, sirályok, ember. - Fölfelé indult a parton. Adam
követte, és hamarosan megértette, miért nem mozdul a halhadoszlop. A teraszosan
emelkedő patakmeder mély vizű szakaszait parányi zuhatagok sora kötötte össze,
tucatnyi lépcső, melyek mindegyikén csak egy-egy hal fért át egyszerre. A heringek
a zuhatagok sodra ellenében úsztak feljebb és feljebb, s ahogy a szökellések
mindjobban kivették az erejüket, úgy nehezültek a lépcsőfokok.
- Nagyapám és én mindig kinéztünk egyet, és felkísértük - mondta Gaby.
- Ezt most is megtehetjük. Tiéd a választás.
- Rendben. Az ott.
A kiszemelt alózahering jó huszonöt centis volt. Figyelték, amint türelmesen
kivárja sorát a zúgónál, előreszökken, feliramlik a víz sodra ellenében, majd eggyel
feljebb újra kezdi a várakozást a lassú folyású mély vízben. Az első hat lépcsőt
szemlátomást könnyedén tudta le.
- Tuti befutó - jegyezte meg Adam.
Mintha csak elkiabálta volna az alózahering szerencséjét, a következő zuhatag
túlságosan sebes volt, a sodrás lefékezte, majd visszadobta az esetlenül vergődő
halat.
Másodikra túljutott a lépcsőfokon, a következő akadályt azonban csak
harmadjára sikerült vennie.
- Mennyit kínlódnak, csak hogy lerakják az ikrájukat - tűnődött Adam.
- A természetes kiválasztódás része ez is, azt hiszem. Haluk mind lassabban
mozgott két kísérlet között, mintha már az úszás is túlzottan kimerítené. Adam és
Gaby minden egyes diadalt összpontosításuk diadalának is érzett, az orsóforma
testből azonban szemlátomást szállt el az erő. Az utolsó zuhatag alá érve az
alózahering szinte mozdulatlanul pihent a mederfenéken, csak ki-be járó
kopoltyúfedele és egyensúlyozó hátúszója jelezte, hogy él.
- Édes istenem - sóhajtotta Gaby.
- Nyomás - biztatta a halat Adam.
- Gyerünk, szegénykém.
Figyelték, amint a hal négy hiábavaló kísérletet tesz az utolsó zúgónál. Utána
minden egyes alkalommal hosszabban pihent.
- Nem létezik, hogy meg bírja csinálni - mondta Adam.
- És ha fognám és átvinném a túloldalra?
- Hagyd békén.
Sirály érkezett zuhanórepülésben, s csapott le a halra.
- Nem engedem! - sikoltotta Gaby a karját lengetve. Egyszerre könnyekben tört
ki. - Nem engedem, te piszok!
A sirály méltatlankodó cserregéssel föllebbent, és sodoriránynak indult,
könnyebb zsákmány után. Az alózahering, mintha csak megneszelte volna a
frissiben elhárult veszélyt, előrelendült, fölcsapott, aztán megtorpant és nehézkesen
visszabukott. Ezúttal azonban pihenés helyett újra nekiiramodott, és felkínozta
testét a zuhatagon. Egy pillanatig egyensúlyozott a zúgó peremén, végül rándult
egyet, s a túloldal nyugodt folyású vizébe toccsant.
Gaby még mindig pityergett.
A következő pillanatban a hering diadalmas farokcsapással eltűnt a mély
vízben.
Adam szorosan magához ölelte Gabyt.
- Adam - mondta a lány. - Gyereket akarok szülni.
- Semmi akadálya.
- Nem ellenzed?
- Házasodjunk össze most azonnal. Még ma.
- Mi lesz apáddal?
- A saját életünk előbbre való. Amíg nem gondoskodhatom mindkettőtökről,
apámnak magáról kell gondoskodnia. Hamarabb is rájöhettem volna.
Azzal megcsókolta a lányt. Újabb alózahering ért az utolsó zúgóhoz. Egy atléta
magabiztosságával siklott fel rajta, mint aki páternoszterrel viteti magát.
Gaby most megint sírt és nevetett egyszerre. - Fogalmad sincs az egészről -
mondta. - Bejelentés után három napot várni kell az esküvőig.
- Van időnk - válaszolta Adam, és köszönetet mondott a Mindenhatónak, s az
elcsigázott alózaheringnek.
Kedd délelőtt Gaby lesétált a Beacon Hillről, át a Fiedler gyalog hídon egészen
az Esplanade-ig, ahol emlékezete szerint egész kálváriája kezdődött. A folyóparton
előhalászta kézitáskájából a tablettás dobozkát, azután akkorát lendített karján,
amekkorát csak bírt. Elég gyatra dobás volt, de a célnak megfelelt. Mielőtt a vízbe
csobbant, a gyöngyházfedél még utoljára megcsillant a napfényben. Gaby leült egy
padra a parton, és elégedetten képzelte maga elé a dobozkát a lagymatagon áramló
Charles-folyó fenekén, amint esetleg időnként megböködi egy kíváncsi hal vagy
mocsári teknős. Az is lehet, hogy kijut a Boston-öbölbe az apállyal, és egy kőhal
állkapcsa és néhány csigaház, egy rákpáncél, egy tengeri csillag meg egy homok
karistolta, visszaváltható kóláspalack társaságában partra vetődik a Quincy
fövenyén, s valaki rátalál a távoli jövőben, és üvegvitrinbe helyezi, a huszadik
század messzeségében élt homo sapiens jellegzetes használati tárgyaként.
Aznap délután Bertha Krol első ízben kopogott be hozzájuk, és mintha esküvői
ajándékot hozna, ugyanazzal a némasággal, mint ahogy elvitte, visszaszolgáltatta a
pálmát. Nem dobta ki hát mégsem. Sőt a levelek sem kornyadoztak már, jóllehet
Berthából egy szót sem sikerült kihúzniuk, hogy mivel locsolta a növényt. Sörrel,
gondolta Adam.
Csütörtök délelőtt keltek egybe, Spurgeon és Dorothy jelenlétében. Amikor
hazaértek a városházáról, az újdonsült asszony legelőször is letépte a postaládáról a
lánynevét hirdető műanyag szalagot. A ládán visszamaradó világos csík
múlhatatlan öröm forrása volt Gaby számára, míg el nem költöztek a Phillips utcai
kis lakásból.
Néhány nappal később egy este Adam a laboratóriumban ügyködött, amikor
Kender bejött egy csésze kávéra.
- Emlékszik, amikor azon vitatkoztunk, életben tartsuk-e a végzetes
betegségben szenvedőket? - kérdezte Adam. - Hogyne, nagyon is - mondta Kender.
- Szeretném, ha tudná, hogy meggondoltam magamat.
Kender érdeklődéstől csillogó szemmel bólintott, de nem firtatta a pálfordulás
okát. Szívélyes hallgatásba merülve kortyolgatták kávéjukat, Adam pedig
tartózkodott attól, hogy az adjunktusi állásról érdeklődjön. melynek elnyerése most
már nemcsak becsvágy, de élet-halál kérdés is volt számára, ha azt akarta, hogy a
magáénál különb elmékkel együtt küzdhessen Gabyért, bármi következzék is a
jövőben.

18
Rafael Meomartino
Meomartinónak olyan érzése támadt, mintha élete építőelemeit finom és jórészt
megmagyarázhatatlan folyamat rendezné új, általa igen kevéssé befolyásolható
szerkezetbe. Egy Washington utcai, második emeleti pizzériában találkozott a
magánnyomozóval. Sós linguini marinara és testes vörösbor fölött beszélték meg a
fejleményeket.
Kittredge megfigyelései szerint Elizabeth Meomartino többször megfordult egy
bérházban a cambridge-i Memorial Drive-on.
- Biztos, hogy találkára ment?
- Csak az épületig követtem - mondta Kittredge. - Hatszor odakint várakoztam,
míg bent volt. Párszor fellifteztem vele együtt, mintha magam is ott laknék.
Nagyon dekoratív épület, értelmiségi lakók, felső középosztálybeli jövedelmek.
- Mennyi ideig maradt a feleségem?
- Mikor hogy.
- Tudja, hogy hányas lakásba jár?
- Egyelőre nem sikerült kiderítenem. De mindig a negyediken száll ki a liftből.
- Az elég kellene legyen - mondta Meomartino.
- Nem feltétlenül - mondta Kittredge türelmesen. - Lehet, hogy fölsétál az
ötödikre vagy vissza akármelyik emeletre. - Tudja a feleségem, hogy követi?
- Nem, ebben biztos vagyok.
- Akkor talán tételezzük föl, hogy a negyedikre jár - mondta Meomartino
fanyalogva. Egyre inkább úgy érezte, a detektív túljátssza a szerepét. - Liz nem
rendelkezik titkos ügynöki tapasztalatokkal.
- Rendben - mondta Kittredge. Elővette a jegyzetfüzetét.
- Mi lenne, ha felolvasnám az emeleten lakók névsorát, hátha valamelyiket
ismerősnek találja.
 Meomartino feszülten várt. - Harold Gilmartin.
-Nem.
- Peter D. Cohen. Cohen és neje.
-Tovább.
- A következő lakásban két egyedülálló nő lakik, Hilda Conway és Mareia
Nieuhaus.
Meomartino kissé méltatlankodva rázta meg a fejét.
- V. Stephen Samourian.
- Nem.
- Akkor csak egy lehet. Ralph Baker.
- Nem - mondta Meomartino leverten, amiért ilyen badarságba kezdett
egyáltalán.
Kittredge vállat vont. Gépírásos listát húzott elő a zsebéből, átadta. - A ház
teljes lakólistája.
Mintha egy idegen város telefonkönyvét csapták volna föl előtte. - Egyik sem -
mondta végül.
- Az egyik lakó a negyediken orvos. Dr. Samourian.
- Édeskevés. Most hallom a nevét először. - Elhallgatott.
- Nem lehetséges, hogy a feleségem valami egészen hétköznapi dolgot művel
ott, fogorvoshoz jár vagy ilyesmi?
- Két alkalommal, maga mindkétszer ügyelt a kórházban, a felesége hazament
vacsoratájban, majd visszatért a Memorial Drive-ra, és ott töltötte az éjszakát.
- Ó.
- Akar írásos jelentést? - kérdezte Kittredge.
- Nem. Ne sürgessen - fortyant föl. Miközben a nyomozó kérésére csekket
állított ki százhetvennyolc dollárról, a toll vonásról vonásra nehezedett az ujja közt.
Aznap este tizenegy órakor Helen Fultz ment oda hozzá. - Meomartino doktor.
A falfehér és verejtékes főnővér mintha enyhén sokkos állapotban lett volna. -
Miről van szó, Helen? - Attól tartok, csúnyán vérzem. Magasba emelt lábakkal
lefektette.
- Megcsináltatta azokat a röntgenfelvételeket?
- Igen. Az itteni klinikára járok kezelésre.
Meomartino vérkészítményért küldetett, elhozatta az asszony kartonját és
röntgenfelvételeit. A felvételeken fekélynek nyoma sem volt, viszont parányi
aneurizmát, hólyagszerű tágulatot mutattak ki az asszony felszálló aortáján. A
klinikán úgy vélték, az aneurizma túlságosan kicsi ahhoz, hogy a vérzés forrása
legyen, melynek okát egy, a röntgenfelvételeken nem látható fekélynek
tulajdonították. Kímélő étrendet írtak elő.
Meomartino megvizsgálta a hasüreget, s miközben szeme helyett ujjaival
igyekezett látni a láthatatlant, rájött, hogy a klinikai diagnózis téves.
 Ki akarta kérni egy tapasztalt sebész véleményét. A házi hirdetőn Miriam
Parkhurst szerepelt behívósként, amikor azonban tárcsázta a számát, kiderült, hogy
a doktomő útban van a Mount Auburn Kórház felé.
Azután Lewis Chint hívta, aki viszont New Yorkban volt.
Dr. Kenderről tudta, hogy transzplantációs konferencián vesz részt
Clevelandben, ahol elvileg a saját utódját is ki kell választania. Ezzel ki is merült a
lehetőségek sora.
Silverstone a kórházban volt.
Meomartino a diszpécseren keresztül lehívatta, és együtt vizsgálták meg Helen
Fultzot. Odavezette Adam ujját az értágulatra. - Szerinted mekkora lehet?
Silverstone hangtanul füttyentett. - Legalább kilenc köbcenti.
Amikor megérkezett a vér, Silverstone infúziót kötött be, Meomartino pedig
újra telefonált, ezúttal sikeresen. Miriam Parkhurst már éppen bemosakodott a
Mount Aubumben, és dúlt-fúlt, hogy hiába sikálta a kezét négy teljes percen át,
amikor azonban megtudta, hogy Helen Fultzról van szó, lecsillapodott. .
- Egek, az a nő már akkor is főnővér volt, amikor én cselédkönyvesként
odakerültem.
- Legjobb lesz, ha jön, amint teheti - mondta Meomartino. - Bármelyik
pillanatban szétdurranhat az aortája.
- Maguknak kell elkezdeniük a helyreállítást, Meomartino, magának és
Silverstone doktornak.
- Maga nem jön be?
- Nem mehetek. Nekem is megvan a magam baja. Az egyik privát betegemet
műtöm, egyetlen hatalmas vérző fekély az egész gyomorvég és a nyombél. Amint
végeztem itt, indulok magukhoz.
Miután elköszönt a doktornőtől, Meomartino felhívta a műtőt, közölte, hogy
hamarosan leérnek egy aneurizmás beteggel, azután telefonált egy
aneszteziológusnak meg egy belgyógyász konziliárusnak.
Helen Fultz mosolyogva fogadta a hírt. - Maga meg Silverstone doktor? -
szólalt meg.
-Igen.
- Rosszabb kezekbe is kerülhetnék - mondta a főnővér.
Bemosakodás után meg kellett várniuk, míg Norman Pomerantz kínos
lassúsággal elaltatja Helent. Amikor végre munkához láthatott, Meomartino
egyetlen hosszú, mediális metszéssel átvágta a bőrt a hosszanti hasizom nyalábjai
között. A vérző erekre előbb érfogó került, majd Silverstone elkötötte őket.
Meomartino óvatosan átmetszette a hashártyát, s amint feltárult a hasüreg,
azonnal előtűnt az aneurizma hatalmas, lüktető hólyagja az aorta bal oldalán.
- Megvan a kis aranyos - dörmögte Silverstone.
Az értágulatból folydogáló vér megmagyarázta Helen Fultz véres székletét.
 - Kapjuk csak ki hamar - mondta Meomartino, s mindketten a hatalmasan
lüktető aorta fölébe hajoltak.
Mire Miriam Parkhurst beviharzott, Silverstone átvitte Helen Fultzot a
megfigyelőbe. A doktornő végighallgatta Meomartino beszámolóját, és igyekezett
nem mutatni elégedettségét. - Örülök, hogy valakin legalább sikerült segítenünk az
osztályról - mondta. - Felszívódó varratot használtak?
- Igen - mondta Meomartino. - És a maga műtétje a Mount Aubumban?
Az asszony rámosolygott. - Mint a karikacsapás.
- Örülök.
- Mondja, Rafe, mi lesz Harland Longwooddal?
-Nem tudom.
- Annyira szeretem az öreget - mondta a doktornő csüggedten. Búcsúzóul intett,
s távozott.
Meomartino csak ült, és a nyitott ajtókon át hallgatta a műtőt takarító nővérek
halk szavú beszélgetését.
Nem is hallatszott más hang.
Lehunyta a szemét. Megizzadt, bűzlött a verejtéktől, mégis szinte ölelkezés
utáni oldottság és elégedettség kerítette hatalmába. Ismét hitet tett amellett, hogy
helye van a földön. Eszébe jutott, milyen igaza volt Liznek, amikor egyszer azt
mondta, a kórház olyan erővel láncolja magához, ahogy húsvér szerető soha nem
volna képes.
Elég rusnya egy szipirtyót fogtam ki, gondolta derűsen. Amikor kinyitotta a
szemét, zavarni kezdte a hasonlat, nem is boncolgatta tovább. Levette fejéről a zöld
műtőssapkát, a padlóra dobta. Az asztalon magnetofon állt, Meomartino fogta a
mikrofont, hátradőlt a széken, fölrakta műtőspapucsos lábát a készülék mellé az
asztalra.
Azután bekapcsolta a mikrofont, és diktálni kezdte a műtéti leírást.
Esett. Egész másnap s még este is az a fajta eső zuhogott, melyet a New
England-i gazdák előbb örömmel, majd, ahogy a vetést kimossa a víz, félelemmel,
végül dühvel fogadnak. Aznap éjjel Meomartino az esőt hallgatva feküdt, amikor
ragyogó árnyalak, sárga selyem hálóinges felesége libbent mellé a szoba sötétjében.
- Mi baj? Haragszol? - kérdezte az asszony.
-Nem.
- Rafe, meg kell változnom, különben elpusztulok.
- Mikor jutottál erre az elhatározásra? - kérdezte Meomartino cseppet sem
barátságtalanul. - Nem hibáztatlak, amiért gyűlölsz.
- Dehogy gyűlöllek.
- Bárcsak visszaforgathatnánk az idő kerekét, és meg nem történtté tehetnénk a
tévedéseinket. - Nem lenne rossz, mi?
Az eső mind hangosabban dobolt odakint. - Majdnem teljesen lenőtt a hajam. A
saját hajam.
- Finom puha - simogatta meg Meomartino.
- Annyira jó vagy hozzám. Igazán sajnálom az egészet, Rafe.
- Ssss. - Meomartino odafordult hozzá, a karjába vette.
- Emlékszel az első esős éjszakára?
- Igen.
- Színlelni akarok. Megengeded, hogy színleljek?
- Ugyan mit?
- Azt, hogy te csak egy fiatal fiú vagy, és még egyikünk se, soha senkivel.
- Ó, Liz.
- Kérlek, kérlek, csináljunk úgy, mintha egyikünk se tudna kettőig számolni.
Játszottak hát, akár két gyerek, és Meomartino újra megtapasztalta a felfedezés
és a félelem halovány mását. Amoroso - mondta végül Liz. - Delicioso, magico
marido - hallotta viszont Meomartino a becéző szavakat, melyekre a mézeshetek
alatt tanította az asszonyt.
Aztán elnevette magát, Liz pedig hátat fordított neki, és keserűen zokogott. Erre
felkelt az ágyból, kiment a kis erkélyre az esőben, és letört egy virágot, egy
calendulát, a cserepes tőről. Visszament a szobába, s az asszony hasára tette.
- Hideg és csurom víz - panaszkodott Liz, de engedte, és nem sírt tovább.
- Megbocsátasz, Rafe? Megengeded, hogy új életet kezdjek?
- Szeretlek.
- Bocsáss meg akkor.
- Aludj.
- Mondd, hogy megbocsátasz.
- Megbocsátok - mondta Meomartino boldogan. Felhívja Kittredge-et, gondolta
félálomban, és közli vele, hogy nem tart igényt a szolgálataira.
Az asszony kezét tartva merült álomba, és amikor felriadt, reggel volt. Éjszaka
Liz a hasára hengeredett, összenyomta a virágot, a lepedő telis-tele volt
narancsvörös szirommal. Most szétvetett tagokkal, mélyen aludt, fekete haja kócos,
arcát gondtalanra mosta a bárány vére.
Meomartino csendben összekészült, és bement a kórházba, hogy új emberként
kezdjen hozzá a felvirradt új naphoz.
Délben hazatelefonált, de senki nem vette fel. A délután nagyon zsúfolt volt.
Minden ideje Powers és Rogerson vendégprofesszorok körbevezetésével telt, akiket
dr. Kender hozott magával Clevelandból.
Amikor este hatkor is hiába telefonált, megkérte Lee-t, hogy ugorjon be
helyette kis időre, azután autóba ült, és a Charles utcába hajtott.
- Liz - kiáltotta már a küszöbről.
A konyhában egy lélek sem volt, a nappaliban sem. A dolgozószoba üres. A
hálószobájukban kihúzott, üresen tátongó fiókok. Az asszony ruhái eltűntek a
szekrényekből.
Az ékszerei is.
Akárcsak a kalapok, kabátok és bőröndök.
Szelídebbre fogta a hangját, úgy kiáltott: - Miguel? - De a gyerek sem válaszolt,
anyja elvitte őt is, ahová a holmiját.
Kiment a házból, Longwood lakásához hajtott, ahol egy ősz hajú, idegen nő
nyitott ajtót.
- Mrs. Snyder, öreg barátnőm - mondta Longwood.
- Marjorie, az úr dr. Meomartino. - Elizabeth elment.
- Tudom - mondta Longwood nyugodtan.
- Azt is tudja, hová?
- Összeállt egy másik férfival. Mást nem mondott. Eljött búcsúzni délelőtt. Azt
mondta, majd ír. - Longwood gyűlölet-teljes pillantást vetett rá.
Rafe megrázta a fejét. Nemigen volt mit mondani. Amikor kifelé indult, Mrs.
Snyder követte az előszobába.
- A felesége felhívott telefonon, mielőtt elment - kezdte az asszony.
- És?
- Ezért jöttem maga után. Állítólag Harlandnak ma be kellett volna menni
valami kezelésre a kórházba.
Meomartino bólintott. Csak nézte az aggodalmas vénasszonyarcot, de a
szavakból nem sokat értett. - És hát nem hajlandó.
Kit érdekel, dühöngött Meomartino.
- Hallani sem akar róla. Szerintem nagyon rossz bőrben van. Időnként
összetéveszt a feleségével. - Az asszony ránézett. - Mit csinálhatnék?
Hagyd meghalni, gondolta Meomartino; hát ez az asszony nem tudja, hogy a
felesége elhagyta, hogy a fia eltűnt? - Hívja fel dr. Kendert a kórházban - mondta
végül. A faképnél hagyott asszony némán meredt utána.
Másnap délelőtt a személyhívóján keresték a kórházban, és amikor betelefonált,
megtudta, hogy bizonyos Mr. Samourian várja a portán.
- Kicsoda?
- Mr. Samourian.
Aha, a negyedik emeleti lakó, kapott észbe. - Egy perc és ott vagyok.
A negyvenes évei derekán járó férfi csalódást okozott.
Aggodalmas barna kutyaszem, kopaszodó fej, ősz szálakkal tarkázott bajusz.
Hihetetlennek tűnt, hogy ez a köpcös, kövérkés alak szétzülleszthette a házasságát.
- Mr. Samourian?
- Igen. Dr. Meomartino?
Feszélyezetten kezet ráztak. Tíz óra múlt néhány perccel, a kávézó is, a Maxie's
is túlságosan zsúfolt volna egy bizalmas megbeszéléshez, állapította meg
Meomartino. - Itt négyszemközt lehetünk - mondta, s az egyik vizsgáló felé indult.
 - Elizabeth miatt vagyok itt - mondta Samourian, ahogy leültek.
- Tudom. Egy ideje magánnyomozóval figyeltettem magukat.
A férfi figyelmesen végigmérte, bólintott. - Értem.
- Mik a terveik?
- Elizabeth és a fiúcska a nyugati parton várnak rám.
- Úgy hallottam, maga is orvos - jegyezte meg Rafe.
Samourian elmosolyodott. - Filozófiából doktoráltam. Az M.J.T. közgazdasági
tanszékén tanítok, de szeptembertől átigazolok a Stanfordra. Elizabeth azonnal be
akarja adni a válókeresetet. Szeretnénk közös megegyezéssel nyélbe ütni a válást.
- A fiamat akarom - mondta Rafe. Egyszerre elszorult a torka. Most érezte át
először, milyen nagyon szüksége van Miguelre.
- Elizabeth is igényt tart rá. A bíróság általában az anyának ítéli a gyermeket.
- Nem biztos, hogy ezúttal is így lesz. Ha Elizabeth megpróbálja elszakítani
tőlem Miguelt, beadom a saját keresetemet. Elég bizonyítékom van. Írásos
jelentések a magánnyomozótól - mondta, s közben arra gondolt rosszkedvűen, hogy
itt egyedül Kittredge lehet győztes.
- Mindenekelőtt a gyermek érdekét kellene szem előtt tartanunk.
- Éppen ezt teszem már egy jó ideje - mondta Rafe. - Azért
toldoztam-foldoztam a házasságunkat, hogy normális életet biztosítsak számára.
Samourian felsóhajtott. - Nagyon szeretnék könnyíteni Elizabeth helyzetén.
Végtelenül érzékeny. Nem élné túl a huzavonát. Rettenetes hatással van rá a
nagybátyja betegsége, ahogy nyilván maga is tudja. Nagyon szereti Longwood
doktort.
- Annál sajátosabb, hogy éppen most hagyja magára.
A másik férfi vállat vont. - Az emberek sajátos módon nyilvánítják ki
érzelmeiket. Elizabeth képtelen volna itt maradni s végignézni nagybátyja
szenvedését. - Meomartinóra nézett. - Ahogy hallom, nincs sok remény a
felépülésére.
- Nincs.
- Attól tartok, Longwood doktor halála esetén nem lesz könnyű magam mellett
tartanom Elizabethet.
Meomartino fürkész pillantást vetett rá. - Én is attól tartok - mondta. - Meglep,
hogy máris ilyen jól kiismerte.
Samourian elmosolyodott. - Ó, nagyon jól ismerem Betht - mondta halkan.
- Betht?
- Így hívom. Új élet, új név.
Rafe biccentett. - Az egyetlen szépséghiba, hogy a régi kisfiút is magával vitte,
és Miguel az enyém.
- Hát igen - mondta Samourian. - Ez meglehetősen időigényes dolog. Az
ügyvédeknek nem sürgős. Mindenesetre szavamat adom, hogy addig is, míg a
helyzet rendeződik, Miguelnek megfelelő otthont biztosítok. Amint lesz
postacímünk Palo Altóban, megküldöm magának.
- Köszönöm - mondta Rafe. Rájött, hogy képtelen gyűlölni a férfit. - Mit jelent
a V? - kérdezte.
-A V?
- V. Stephen Samourian.
- Ó - mosolyodott el a férfi. - V mint Vasken. Patinás családnév.
Kisétáltak az épületből. A járdán kalapácsként sújtott le rájuk a nap,
hunyorogva ráztak kezet.
- A legjobbakat, Vasken - mondta Rafe. - És tartsa rajta a szemét a fiatal
mexikói kertészeken.
Samourian úgy meredt rá, mint valami elmeháborodottra.
Aznap délután, a clevelandi professzorok részvételével, értekezleten beszélték
meg a hét szakmai problémáit. Rafe alig hallotta a hangok folyamatos árapály át.
Ahogy ott ült gondolatoktól rajzó fejjel, kisvártatva mégis rájött, hogy éppen
Longwood esete van terítéken.
- Attól tartok, ez így nem megy tovább - mondta dr. Kender. - A gép
stabilizálhatná az állapotát, ó azonban nem hajlandó alávetni magát több
kezelésnek, és ezúttal halálosan komolyan is gondolja. Úgy döntött, inkább az
urémia, s aztán a halál.
- Nem nézhetjük tétlenül, hogy ez bekövetkezzen - szólalt meg Miriam
Parkhurst.
Sack felmordult. - Nagyon szép lenne, Miriam, ha bármilyen választásunk
volna az adott esetben. Sajnos nincs. Felajánlhatjuk a betegnek a dialízist,
kényszeríteni viszont nem kényszeríthetjük rá.
- Harland Longwood nem átlagos beteg - mondta Miriam Parkhurst.
- Longwood is csak olyan beteg, mint a többi - mondta Sack, akit, mint
rendesen, most is végtelenül bosszantott az érzelmeskedés. - Nem szabad másként
gondolnunk rá, mint átlagos betegre. Így tehetjük érte a legtöbbet.
Parkhurst doktornő nem volt hajlandó Sackre nézni. - Ha meg is feledkezünk
arról, mi mindent köszönhetünk Harlandnak eddig - mondta -, más nyomós okunk
is van, hogy ne engedjük a halálba menni. Néhányan elolvastuk a kéziratot, amin
dolgozik. Mértékadó munka, az a fajta jegyzet, amelyen fiatal sebészek nemzedékei
nőhetnek fel.
- Parkhurst doktornő -szólalt meg Kender.
- Igenis sok-sok ember életére lesz kihatással, amennyiben Harland
Longwoodot hagyjuk meghalni.
Igaza van, gondolta Meomartino.
A doktornő a két clevelandi professzor felé fordult. - Maguk nefrológusok.
Javasoljanak valamit, mit kellene megpróbálnunk?
 A Rogerson nevű orvos előrehajolt. - Meg kell várniuk, míg befut egy
B-negatív kadáver donor.
- De nem várhatunk - fakadt ki Miriam. - Nem hallották, miről van szó?
- Miriam - szólalt meg dr. Kender. - Bele kell törődnie a helyzetbe. Nem tudunk
B-negatív kadávert keríteni. Márpedig Harland Longwoodot csak egy B-negatív
donor mentheti meg.
- Én B-negatív vagyok - szólalt meg Meomartino.
Túlságosan is sokáig taglalták a várható élettartam esetleges csökkenését,
gondolta Meomartino. - Olyan vesém van, mint egy muraközinek - mondta. -
Eggyel is elélek addig, míg más kettővel.
Kender és Miriam Parkhurst félrevonták, úgy beszélgettek vele, és minden
lehetőséget felkínáltak, hogy méltóságát megőrizve visszakozhasson.
- Egészen biztos benne? - kérdezte Kender már harmadszor. - A donor
rendszerint a rokonok közül kerül ki.
- Longwood a feleségem révén nekem is nagybátyám. Kender nagyot
horkantott, Rafe azonban csak mosolygott rajta. Elég régóta folyt a beszélgetés,
hogy megállapíthassa:
Kender és Miriam Parkhurst csak a rend kedvéért győzködik. Most, hogy
lelkiismeretüket megnyugtatták, nagyon is készségesen elfogadják majd a
felajánlott vesét.
Kender megerősítette gyanújában. - Az élő, de nem rokon donor is sokkal jobb
a kadávernél- mondta. - Egy sor tesztet kell végeznünk mindkettejükön. - Rafe-re
nézett. - A műtét miatt ne főjön a feje. Eleven donort még soha nem veszítettünk el.
- Ez nem is aggaszt - mondta Rafe. - Azt viszont kikötöm, hogy Longwood nem
tudhatja meg, kitől kapja a vesét.
A szerencsétlen Miriam zavarodott képet vágott. - Nem fogadná el. Nem
kedveljük egymást.
- Majd azt mondom neki, a donor névtelen kíván maradni - válaszolta Kender.
- És mi van, ha akkor sem fogadja el? - szólt közbe Miriam.
- Csak zengje el neki is a dicshimnuszt a készülő könyvéről, rögtön beadja a
derekát - mondta Meomartino.
- Most antilimfocita-szérummal csináljuk - mondta Kender. - Adam Silverstone
kidolgozta a dózisokat.
Amikor a keresztpróba nem mutatott ki számottevő összeférhetetlenséget az ő
és az Öreg testszövetei között, az egyetlen lehetséges akadály is elhárult. Riasztóan
rövidnek tűnő időn belül azon kapta magát, hogy a hátán fekszik a műtőasztalon,
amit a Norman Pomerantz által kedvesen és gyengéden a farizmába injektált altató
ellenére is módfelett furcsának talált.
- Rafe - bugyborékolt fülében Pomerantz hangja.- Rafe?
Hallasz, pajtás?
 Persze hogy hallak, próbálta mondani.
Látta, ahogy Kender, nyomában Silverstone-nal, az asztalhoz lép.
Jól vágj, ellenség, gondolta még.
Végül behunyta a szemét, s ez egyszer örömmel hagyva másokra a munkát,
elszenderedett.
A lábadozást a lassított felvételek valószerűtlen hangulata jellemezte.
Liz hiánya mind nyilvánvalóbb lett, és az emberek láthatólag megértették, hogy
a házasságuknak vége.
A kezdeti látogatóáradat csörgedező csermellyé apadt, ahogy az idő múlásával
az újdonság ereje mindjobban megfakult. Miriam Parkhursttől kis, száraz csókot
kapott s egy gyümöIcskosarat, ami viszont túl nagy volt. Néhány nap alatt a
banánok megfeketedtek, a barackot és a narancsot fehér penész lepte, a kosár olyan
bűzt árasztott, hogy az almák kivételével kénytelen volt az egészet kidobni.
Veséje gyönyörűen működött az Öreg szervezetében.
Ügyelt rá, hogy még véletlenül se kérdezősködjön, a kollégák azonban így is
naprakészen tartották Harland Longwood állapotát illetően.
Egyedül a televízió kínált ideiglenes menedéket. Egyik nap éppen a
programújságot böngészte, amikor Joan Anderson megjelent a jeges vízzel a
szobájában. - A mai meccset csak a rádió adja vagy a tévé is? - szólalt meg Rafe.
- A tévé is. Hallotta, mi újság?
- Ugyan mi?
- Adam Silverstone kapta a tanszéki állást.
- Nem, nem hallottam.
- Adjunktus lett.
- Ez igen. Melyik csatornán megy a meccs?
- Az ötösön.
- Kapcsolja be nekem, legyen olyan jó kislány.
Hosszú órákon át csak feküdt és gondolkodott. Egyik délután hirdetést
pillantott meg a Massachusetts Physician-ben, azután mind fokozódó érdeklődéssel
többször is elolvasta. Elhatározás fogamzott meg agyában.
Amikor hazaengedték a kórházból, taxit fogott, és egyenest a szövetségi
kormányzat épületéhez vitette magát, ahol kifejezetten kellemes beszélgetést
folytatott az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Irodájának egyik
tisztviselőjével, melynek végén tizennyolc hónapra szóló katonaorvosi szerződést
írt alá.
Visszaúton az üres lakás felé megállt egy ékszerésznél, és vörös
bársonydobozkát vásárolt, olyasformát, amilyenben az apja tartotta a zsebórát,
amikor ő kisfiú volt. Otthon papírt és tollat kerített, leült a csendes
dolgozószobában, és többször is nekikezdett, Kedves fiam-ra cserélve a Kedves
Miguel-t, majd végül köztes megoldást választva:
 Kedves Miguel fiam!
Legelőször is meg kell köszönnöm neked, hogy szerethettelek. Soha senkiben
annyi örömöm nem telt, mint tebenned. Rövidke életed folyamán tanújelét adtad
családom és magam valamennyi nemes tulajdonságának, nyomát sem láttam
ugyanakkor a rút hitványságoknak, melyek, amint azt magad is felfedezed majd,
mindig is a világ, s vele az emberi jellem sajátjai voltak.
Amennyiben egy későbbi időpontban, amikor elég nagy leszel, hogy soraimat
megértsd, ezen levelet kézhez kapod, az azt jelenti, hogy nem tértem vissza az
utazásról, melynek megtételére most készülök. Mert ha visszatérek, minden követ
meg fogok mozgatni, hogy magamhoz vehesselek, és ha mégsem járnék sikerrel,
hát azon leszek, hogy gyakran és rendszeresen láthassuk egymást.
Mégis előfordulhat azonban, hogy olvasnod kell e sorokat. Ezért szívből
kívánom, hogy bárcsak útmutatást nyújthatnék számodra, mintegy a kivonatát
mindannak, amivel egy apa a gyermekét egy élet során elláthatja, vagy legalább
annyi bölcsességet, hogy a létezés becses gyötrelmét könnyebben viseld. Sajnos
képtelen vagyok rá. Mindössze annyit tanácsolhatok, hogy igyekezz úgy élni, hogy
másoknak minél kevesebb kárt okozz. Próbálj kijavítani, megalkotni valamit még
halálod előtt, ami nem létezhetett volna, ha te e világra nem születsz annak idején.
Ami engem illet, leginkább azt tanultam meg, hogy amikor félsz valamitől,
legjobb szembenézni félelmed tárgyával, és határozottan elébe menni a veszélynek.
Tudom, hogy egy kiéhezett tigrissel szemben álló fegyvertelen ember fülében ez
megkérdőjelezhetően hangzik. Én most Vietnamba megyek, hogy találkozzam a
tigrissel, és megtudjam, milyen fegyverekkel ruház fel emberként, férfiként az
erkölcs.
A levélhez mellékelt zsebóra nemzedékeken át mindig a legidősebb fiúgyerekre
szállt, Most azért fohászkodom, hogy rajtad keresztül még sok-sok nemzedék
örökölhesse meg. Időnként fényesítsd ki az angyalokat, olajozd meg az óraművet.
Légy jó anyádhoz, aki nagyon szeret téged, és idővel szeretetedre s támogatásodra
szorul majd. Emlékezz a családra, melynek sarja vagy, és apádra, aki tudta, hogy
nagyon jó dolgoknak leszel forrása.
Szívem minden szeretetével: Rafael Meomartino
A gondosan bebugyolált órát a Christian Science Monitor összehajtogatott
lapjaival bélelt vörös bársonydobozba tette, azután rövid kísérőlevelet írt
Samouriannak.
Amikor végzett, csak üldögélt a hűvös, kellemes szobában, és bérbe adásról
meg bútorraktárról gondolkodott. Néhány perc múltán a telefonhoz lépett, felhívta
Ted Bergstromöt Lexingtonban, és némileg hűvös hangulatú beszélgetés árán egy
Los Angeles-i telefonszámot csikart ki tőle. Azonnal fel is hívta, a háromórás
időeltolódásról azonban megfeledkezett.
A tényleges beszélgetésre csak jóval később került sor, amikor este tíz órakor
megcsörrent a telefonja.
- Halló, Peg? Rafe Meomartino. Hogy s mint? … Nagyszerű ... Én is, kiválóan.
Csak közben elvált férfi lettem, vagyis leszek bármelyik pillanatban, úgy néz ki ...
Igen. Aha ... Nézze, pár hét múlva átutazom Kalifornián, nagyon szeretnék
találkozni magával... Tényleg? Csodálatos! Emlékszik, hogy egyszer azt mondta,
semmi közös nincs bennünk? Hát, a franc megeszi, képzelje ...

19
Adam Silverstone
A közelgő apaság megrögzött pocakpártivá tette Adamet. - Gyerünk a
Commonba, és nézzük az embereket - mondta feleségének egyik vasárnap reggel,
miközben a hasát cirógatta. Gaby mindössze három hónapos terhes volt, alig
lehetett látni a parányi domborulatot. Csak gáz, mondta Ő, Adamet azonban nem
csapta be. A terhesség parányi Rubens-modellé formázta feleségét, életében először
enyhén túlsúlyossá téve körtényi keblét, csípőjét, tomporát. A magzati domborulat
túlságosan imádnivaló volt, hogy csak gáz legyen. Adam buzgón zarándokló
tenyere egyelőre mit sem érezhetett az egyedül a köldök kráterével megtört bőr
simaságán kívül, képzeletében viszont a sok-sok szövetrétegen át, egészen a
magzatvízben lebegő parányig látott, a kis ebihalig, melynek hamarosan arca, keze,
lába, neme lesz.
- Semmi kedvem a Commonba menni - mondta Gaby.
- Miért nincs?
- Te csak menj. Sétálsz egyet, megnézed a lányokat, én meg addig összeütök
valamit reggelire.
Úgyhogy Adam kikelt az ágyból, megmosakodott, felöltözött, és nyakába vette
a várost a verőfényes nyári reggelen. A San Franciscó-i hippikarnevál hagyományt
teremtett. Ebben az évben a Boston Common került sorra, és a tömegben éppúgy
akadtak Haight Ashbury-i veteránok, mint újonnan beavatottak és szalonhippik,
akik csak az alkalomra rittyentették ki magukat, látványnak azonban mind
egyformán érdekes volt. Adamet a férfiak sokkal kevésbé hozták lázba, mint a nők,
s nemcsak az anatómiai különbözőségek miatt, bizonygatta erényesen. A kis
csoportokba verődött férfiak gyakran szolgai konformizmussal adták jeIét
nonkonformizmusuknak, törzsi jegyként viselve egy kaptafára szabott
szőrmókságukat. A nőkbe több fantázia szorult, állapította meg Adam, miközben
igyekezett levenni tekintetét egy konga-dobot verő vörös lányról, aki a hőség
ellenére is egy szürke takarót tekert maga köré indiánmód; a lány gyönggyel
kirakott fejékén jókora toll bókolt, és ahogy csodálatos mezítelen lábán tovalépdelt,
a takaró U.S. NAVY felirata a dob ritmusára ugrándozott föl-alá. Adam körbejárt a
Commonban, de Gabyt a legszemrevalóbb, lélegzetelállító hippilányért sem
cserélte volna el.
 Újabban rengeteg időt töltött néma hálaadással, sorra véve mindazt, ami
megadatott nekik. Gaby esélyei napról napra javultak.
Amikor Gaby és ő megtudták, hogy az adjunktusi állást ő kapja, kis ideig
dúsgazdagnak érezték magukat. Az egyik ismerős lány Gaby főiskolájáról éppen
akkor készült felmondani első emeleti lakását a Commonwealth sugárúton.
Alagsori garzonjukat egy napon se lehetett említeni vele, sokkal nagyobb volt, s a
felújított bérház parányi vaskerítése mögött tekintélyes magnóliabokor pompázott.
Mégis ellene döntöttek. Tudták, idővel mindenképpen költözniük kell, ha azt
akarják, hogy a pici egy darabka gyepet lásson maga körül s több nyílt teret, mint
amit a város nyújtani tud. Egyelőre azonban várta őket a trurói ház a tengerparton,
amikor csak el tudtak szabadulni, és nem akarták szétdúlni mindazt, amiben a
Beacon Hillen részük volt. Gaby bölcs előrelátással úgy döntött, minden hónapban
félreteszi a pénzt, amivel a Commonwealth sugárúton többet fizettek volna -
babakelengyére.
Adam pedig megfelelő ürügyhöz jutott, hogy leszokjon a füstölésről. Ahelyett,
hogy dohányzó orvosként szaporította volna vétkeit, rendszeres időközönként
bedobta a cigaretta árát egy eredetileg patológiai szövetminták számára készült
kartondobozba, az angol babakocsira gyűjtögetve, melyet Gaby és ő a Public
Gardenben csodáltak meg. A szülés anyagi vonzatairól is gondoskodtak. Gaby dr.
Irving Gerstein, a kórház nőgyógyászati osztálya vezetőjének személyes
felügyelete alatt állt. Amellett, hogy a legjobb szülész volt, akit Adam ismert,
Gerstein rendkívül értett az apukák nyelvén is. Egyik nap Adam és ő a kórházi
büfében üldögéltek, és Gaby szűk medencéjéről beszélgettek. Adam kávézott, a
szülész főorvos görögdinnyét evett. - Ilyen könnyen fog kipottyanni a gyerek -
mondta Gerstein, és hüvelykje meg mutatóujja közé csippentett egy fényes fekete
magot, és kinyomta a belét.
Adam elégedetten és farkaséhesen tért haza. Végzett a parázsra sütött
angolszalonnás rántottából s grapefruitból álló reggelivel, melyet Gaby tett elé, és
dicshimnuszokat zengett a mirelit kifliről, a lány azonban furcsán szűkszavú volt.
- Mi baj van? - kérdezte Adam, már második csésze teája fölött.
- Nem akartam elvenni az érvágyad a reggelitől, szívem. Elvetélt, gondolta
Adam kábultan.
- Apádról van szó, Adam.
Gaby vele akart menni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy otthon maradjon. Aztán
a babakocsira félretett pénz java részét az Allegheny Airlines jegypénztárában
hagyta, és Pittsburghbe repült. Az egykor mindent belepő füstöt száműzte a
technikai haladás, a levegő nem tűnt szennyezettebbnek, mint Massachusettsben.
Nincs új a nap alatt, a forgalom ugyanúgy hömpölygött, mint Bostonban, a kórház,
ami előtt a taxi letette, akár a Suffolk Megyei Közkórház. S amikor a harmadik
emeleten megtalálta az adófizetők pénzéből fenntartott ágyat, apja ugyanolyan
nyomorúságos emberroncsként hevert rajta, mint akikkel a saját osztályán nap,
mint nap dolga volt.
Apját erősen begyógyszerezték a delirium tremens miatt, valószínűnek tűnt,
hogy jó darabig nem tér magához. Adam széket húzott az ágyhoz, leült, és az
ösztövér arcra meredt, melynek haloványságát májgyulladás sárgája hangsúlyozta.
A vonások, ismerte fel borzongva, akárcsak az övéi.
Micsoda pazarlása az emberi erőnek, gondolta. Az ember annyi mindent
kezdhet az életével, de el is dobhatja magától. És mégis, milyen gyakran adatik
érdemtelenül hosszú élet semmirekellőknek, miközben mások ...
Gaby jutott az eszébe, és azt kívánta, bárcsak hatalmában állna kigyomlálni a
betegséget az egyik emberi testből, s egy másikba átplántálni helyette.
Szégyenkezve lehunyta a szemét, s az osztály hangjait hallgatta. Itt egy nyögés,
ott egy elborult elme gúnyos kacaja, zihálás, sóhaj. Amikor előkerült egy nővér,
Adam szólt neki, hogy beszélni szeretne az alorvossal.
- Simpson doktor csak vizitkor lesz itt - mondta a nővér.
Az ágyon szunnyadó alak felé bökött állával. - Rokona?
- Igen.
- Amikor behozták, rettenetesen mondta a magáét valami holmiról, amit
elfelejtettek elhozni vele együtt. Nem tudja, mire gondolhatott?
Holmi? Mije lehet az apjának, amihez ennyire ragaszkodik? - Nem - mondta. -
A címét nem tudja véletlenül?
A nővér nem tudta, de elment, és negyed órával később egy papírfecnivel tért
vissza.
Adam végre elüthette valamivel a várakozás idejét. Kiment a kórházból, taxit
fogott, és meg sem lepődött, amikor az autó kopott téglahomlokzat, háromemeletes
öreg bérházból kialakított olcsó panzió előtt állt meg.
Szűkösen mért ajtórésen át beszélt a tulajdonosnővel, aki, jóllehet dél is elmúlt,
kopott, barna köntöst viselt, gyér ősz hajában fém hajcsavarók. Adam megkérdezte,
melyik Mr. Silberstein szobája.
- Senki ilyen nevű nem lakik itt.
- Mr. Silberstein az apám. Nem is ismeri?
- Azt nem mondtam. Néhány nappal ezelőttig ő volt itt a gondnok.
- A holmijáért jöttem.
- Egy halom rongy meg vicik-vacak volt az egész. Elégettem mindet. Holnap
reggel beköltözik az új gondnok. - Ó. - Adam indult volna elfelé.
- Az apja tartozik nyolc dollárral - mondta az asszony, és figyelte, amint
előveszi a tárcáját, és kiszámolja a bankjegyeket. Amikor Adam odatartotta a pénzt,
mohó kéz kapott érte. - Az apja egy alkoholista bunkó volt - röppent ki az
összezároló ajtórésen, mint valami elismervény.
Amikor visszaért a kórházba, látta, hogy apja közben visszanyerte az
eszméletét. - Szia - köszönt rá.
- Adam?
- Igen. Hogy vagy?
A vérben úszó kék szem fókuszálni próbált, az ajak mosolyra húzódott. Myron
Silberstein megköszörülte a torkát. - Hogy lehetnék?
- Legyél jól.
- Régóta itt vagy?
- Nem. Hamarosan megint eljövök, de most mindjárt vissza is kell mennem. Ma
este adom az utolsó harminchat órás ügyeletet.
- Befutottál.
Adam szomorkásan elmosolyodott. - Az még odébb van. - Dől majd hozzád a
pénz, mi?
- Kétlem, apa.
- Sebaj - mondta Myron zavartan. - Megvan mindenem, ami kell.
Apja azt hiszi, azért szerénykedik, hogy kibújjon fiúi kötelességei alól, ébredt
rá Adam méltatlankodva. - Megpróbáltam elhozni a holmidat a szobádból - szólalt
meg. Sem azt nem tudta, mi is veszett oda valójában, sem azt, mennyit mondjon el
apjának a történtekből.
- Hiába mentél? - kérdezte az apja.
- Mid volt egyáltalán?
- Öreg holmik.
- A tulajdonosnő mindent elégetett.
Myron biccentett.
- Tényleg, mi volt? - kérdezte Adam kíváncsian.
- Egy hegedű meg egy szidur.
- Egy mi?
- Szidur. Héber imakönyv.
- Te imádkozol? - A feltételezés is teljes képtelenségnek tűnt.
- Egy antikváriumban találtam. - Myron vállat vont. - Te jársz templomba?
-Nem.
- Sokszor becsaptalak.
Adam tudta, szó sincs bocsánatkérésről, mindössze egy olyan ember szenvtelen
megállapítását hallotta, kinek az őszintétlenségen már nincs mit nyernie. Sokszor,
bizony, és hányféleképpen, gondolta. Már a nyelvén volt, hogy megígéri, pótolja az
elveszett holmikat, de látta, hogy apján újra elhatalmasodik a delírium tremens. Az
öreg úgy rázkódott, mintha viharos szél, cibálná, lesoványodott testét mellkasi
fájdalom rántotta ívbe, szája néma kiáltásra nyílott.
- Nővér - szólalt meg Adam, hálás szívvel, amiért Gaby nincs ott. Segített
beadni az injekciót, apja ezúttal enyhébb nyugtatót kapott, néhány másodperc
múltán azonban így is elült a vihar, s Myron Silberstein újra álomba merült.
 Adam kis ideig csak ült, s az ágyon fekvő alakot bámulta, az öregembert, aki
egy hegedűért meg egy használt imakönyvért patáliázott. Azután észrevette, hogy
apja keze nem lett megtisztogatva kellőképpen. A bőrbe zsír vagy valami hasonló
evődött bele réges-régen, a betegfelvételisek pedig meg sem próbálták eltávolítani.
Kiszolgálta magát egy mosdótálnyi meleg víz, némi zsíroldó és egy marék géz
erejéig, s egyenként megáztatva, gyengéden tisztára mosta apja kezét.
Szárogatás közben szinte furcsálkodva vette szemügyre a jobb kéz forradásait, a
beszakadt körmöket, a zúzódásokat és bőrkeményedéseket, s az egykor hosszú és
karcsú, mostanra vaskossá, göcsörtössé lett ujjakat. Akárhogyan is, ez a kéz soha
nem ütötte meg, tűnődött el. Akarata ellenére emlékek tolultak föl benne, újra
érezte, amint az ujjak a haját simogatják, szeretettől és félelemtől megfeszülve
fonódnak tarkója köré.
Papa, gondolta.
Mielőtt ajkát a nedves kézhez érintette volna, gondosan meggyőződött róla,
apja valóban alszik-e.
Felesége négykézlábra ereszkedve fogadta a bostoni lakásban. A járókát, amit
festegetett, Adam most látta először.
Gaby talpra kecmergett, megcsókolta. - Hogy van apád? - érdeklődött.
- Nem túl jól. Ezt meg honnan szerezted?
- Délelőtt felhívott Mrs. Kender, és megkérdezte, nem tudnék-e segíteni a
jótékonyságra áruló boltjukon. Amikor odaértem, rögtön lecsapott rám, és
megmutatta ezt. A matrac irtó ronda volt, kidobtam, de a többi tökéletes állapotban
van. - Leültek.
- Nagyon rosszul áll a szénája? - kérdezte Gaby.
Adam elmondta, mit olvasott le a kórlapról, amikor az alorvos megmutatta
neki. Májzsugor, vérszegénység, valószínűsíthető lépkárosodás, alultápláltsággal és
alvászavarokkal súlyosbított delírium tremens.
- Mit tudnak tenni egy ilyen betegért?
- Ki nem engedhetik, egy újabb vedelés az életébe kerülne. - Adam megrázta a
fejét. - A koncentrált pszichoterápia volna az egyedüli esélye. Az állami
kórházakban jó a színvonal, de azok nagyon leterheltek. Kétlem, hogy sokat
törődnének apámmal.
- Nem lett volna szabad gyereket vállalnunk - mondta
Gaby.
- A két dolognak semmi köze egymáshoz.
- Ha nem házasodunk össze ...
- Az se számított volna. Apám nem veheti igénybe az egészségbiztosítást
másfél évig, egy magánklinika viszont legalább napi negyven dollárba kerülne.
Adjunktusként közel se fogok ennyit keresni. - Adam hátradőlt a széken, Gabyra
nézett. - Egész csinos lett - mondta csüggedten.
 - Ez még csak az első réteg festék. Lekened másodszor?
- Persze.
Adam fogott egy inget meg egy váltás tiszta egyenfehéret, és bement a
fürdőszobába zuhanyozni, átöltözni. Ahogy megengedte a vizet, hallotta, hogy
Gaby tárcsáz, azután beszél valakivel a telefonon.
Amikor nyakkendőjét hurkolva belépett a nappaliba, Gaby ott ült s őt várta.
- Van a környéken egy jó magánklinika az apád számára?
- Nincs jelentősége.
- De van. Eladtam a trurói házat.
Adam abbahagyta a nyakkendő kötést. - Hívd vissza őket.
- A provincetowni ingatlanügynök vette meg - mondta Gaby nyugodtan. - Azt
hiszem, egész méltányos árat adott érte. Huszonnégyezer dollár. Azt mondja,
maximum háromezret nyer a bolton, és én el is hiszem neki.
- Hívd fel, és mondd meg, hogy beszéltél a férjeddel, és úgy döntöttél, hogy
visszalépsz.
- Nem.
- Tudom, mit jelent számodra az a hely. A gyerekeiddel is meg akarod osztani.
- Majd keresnek maguknak másik szerelmi fészket.
- Gaby, ezt nem hagyhatom.
A lány egyszerre tökéletesen megértette őt. - Nem kitartalak, Adam. A
feleséged vagyok. Adni már megtanultál, de elfogadni sokkal nehezebb, igaz?
Megfogta férje kezét, és lehúzta magához. Adam a keble közé temette arcát; a
kiszolgált kardigán hígító és verejték s az oly jól ismert test szagát árasztotta.
Amikor lenézett, tojásdad festékfoltot vett észre a mezítelen lábfejen. Odanyúlt,
lekapirgálta. Magasságos Isten, mennyire szeretem, tűnődött. A lány bőre
mindjobban kifehéredett. Amikor terhes lett, felhagyott a kvarcolással, és most,
nyár derekán úgy lett mind világosabb a bőre, ahogy másoké barnább.
Adam megérintette a meleg, domború pocakot. - Nem túl szoros ez a farmer?
- Még nem. De lehet, hogy hamarosan meg kell válnom tőle - mondta Gaby
csipetnyi önelégültséggel.
Kérlek, fohászkodott Adam. Engedd, hogy hosszú-hosszú ideig adhassak neki s
fogadhassak el tőle.
- Tudom, hogy nem lesz ugyanaz, de egyszer még kerítek neked egy másik
helyet a parton.
- Ne fogadkozz - mondta a lány, és megsimogatta a fejét.
Először támadt kedve anyáskodni fölötte, - Adam kedves. Piszokul fájdalmas
felnőni, nem igaz?
Adam kissé késve ért a kórházba, de csendes este volt, s az első órát a
szobájában töltötte. Többheti munkával készült elő erre a legutolsó ügyeletre, és
most, ahogy a fennmaradó kórlapokat is lezárta, rádöbbent, hogy a kartonokról
élete tizenkét hónapja tekint vissza rá.
Az ajtó mögött a sarokban négy levesporos kartondoboz várt sorára, három
nappal korábban, a Charleston utcai szupermarketben kunyerálta őket. Most előbb
a könyveket és a szaklapokat halmozta beléjük a polcokról, majd szorongva
nekifogott a gyűjtögető hajlamát tanúsító íróasztalfiókok kiürítésének. Nem volt
könnyű eldönteni, mit tartson meg s mit hajítson ki, de megkeményítette szívét, és
a papírkosár mindjobban megtelt. Az utolsó fiók legmélyéről egy kis, fehér kő
került elő, egyik betegétől kapta, mikor abbahagyta a dohányzást. A finomra
csiszolt kavics dörzsölgetése állítólag enyhítette a nikotinéhség kiváltotta
feszültséget. Adam meg volt győződve haszontalanságáról, de kedvelte súlyát,
tapintását s a benne rejlő üzenetet, a tárgyak emberöltők sorát élhetik túl. Most a
módszer visszafelé sült el; a stresszkő látványa gyötrelmes elevenséggel juttatta
eszébe, mennyire vágyik egy cigarettára.
Kiszellőzteti a fejét, amíg teheti, határozta el.
Lent a mentőudvaron Brady, a Meyerson helyére belépett magas, sovány sofőr
törölgette szarvasbőrrel az autóját. - Jó estét, doki - mondta.
- Jó estét.
Ahogy ülepedni kezdett a sötétség, az udvari lámpák egy villanással kigyúltak,
és szinte azonnal hatalmas molylepkék rebbentek elő a félhomályból s táncolták
körül fényüket. A környező kerületekből háborús filmeket idéző petárdaropogás
hallatszott, mintha géppuskák kelepelnének egy távoli frontszakaszon, és Adam
bűntudattal és elismeréssel gondolt Meomartinóra, aki már úton van egy Ben Soi
vagy Nha Hoa, vagy Da Nang nevű hely felé.
- Ahogy az ember hallgassa ezeket a dilinósokat, nem is gondolná, hogy négy
teljes nap van júli négyig - szólalt meg a sofőr. - Pedig be is van tiltva.
Adam rábólintott. Az ünnep hetében mindig megnő a sürgősségi osztály
forgalma, mélázott.
- Hé - szólt rá az épületből a mentő felé tartó Spurgeon Robinson.
- Mi újság, Spur?
- Csak az, hogy utoljára furikázom ezzel a tragaccsal.
- Reggel viszlát a cselédkönyvességnek.
- Na ja. Mondani is akarok valamit ezzel kapcsolatban.
Fura dolog történt velem közben. Átnyergeltem a sebészetről.
Adamet szíven ütötte a hír. Sokat várt Spurgeontól szakmai téren. - Mire?
- Szülészetre. Tegnap megkérdeztem Gersteint, és szerencsére van egy szabad
helye. Kender is áldását adta.
- De hát miért? Biztos, hogy pont erre vágysz?
- Az nem kifejezés. Olyan dolgokat kell tudnom, amikre a sebészet nem taníthat
meg.
- Mint például? - kérdezte Adam vitára készen.
 - Mint például minden, ami a fogamzásgátlásról tudható. Meg a magzatról. -
Merthogy?
- Ember, a magzati lét az a pont, ahol ez az egész ördögi kör megszakítható. Az
alultáplált anya magzatának agyveleje nem fejlődik ki kellőképpen, később az
újszülött elmarad a tanulási folyamatban. És megint csak az alultápláltak táborát
gyarapítja. Úgy döntöttem, ha egyszer foglalkozom valamivel, jobb mindjárt a
legmélyére ásnom magam.
Adam biccentett. El kellett ismerje Spurgeon igazát.
- Figyelj csak, Dorothy kerített egy lakást - szólalt meg Spurgeon.
- Kellemes?
- Megjárja. Olcsó, és közel van a roxburyi rendelőhöz.
Augusztus harmadikán lakásszentelőt tartunk. Írd föl.
- Ott leszünk, hacsak nem történik valami ebben a tündérpalotában. Tudod ...
- Én ne tudnám.
A mentőautóban sercegve megszólalt a rádió. – Mi jövünk, dr. Robinson -
mondta Brady.
Spurgeon beszállt az autóba. - Hé, tudod, mi jutott eszembe? - vigyorgott ki az
ablakon. - Még a végén segédkezhetek a gyereked világrajövetelénél.
- Ha így lenne, fütyülj Bachot, légy szíves. Gaby kedvence. Spurgeon
méltatlankodva nézett rá. - Bachot nem fütyül az ember.
- Akkor kérd meg Gersteint, hátha bevihetsz egy zongorát - mondta Adam. A
tovagördülő mentő a cselédkönyves nevetését is magával ragadta.
Adam mosolyogva nézett utánuk. Ahhoz is túlságosan fáradt és túlságosan
elégedett volt, hogy megmozduljon. Hiányozni fog Spurgeon Robinson, ébredt rá.
Amikor egy hatalmas oktatókórházban valami gubanc van, a különböző osztályok
akárha különböző földrészek lennének. Időnként persze összefutnak majd, de az
nem ugyanaz. Kellemes fejezet zárult le az életükben.
És a lezárás egyben valami újnak és nagyon jónak kezdete is mindkettejük
számára, ezt biztosra vette.
Holnap új cselédkönyvesek és új gyakornokok lepik el a kórházat. Az Öreg
uralmának vége, Kenderé azonban csak most kezdődik, és Kender alatt ugyanolyan
hálás dolog lesz iparkodni, mint Longwood alatt volt, s a mortalitási konferenciákat
is ugyanolyan kemény és kérlelhetetlen és kutakodó szellemben vezeti majd le.
Adam szeptemberig a gyakornokoknak tanít sebészetet az osztályon, akkor
megérkeznek az első hallgatók az orvosegyetemre.
Csak állt az üres udvaron a kis, fehér követ dörzsölgetve, és a legelső, nagyon
fontos évfolyamon járt az esze, és az utána következőkön, melyek sora
mentőkötélként ível múlt és jövő között, olyan emberekhez kapcsolva őt, mint
Lobsenz és Kender és Longwood. Restelkedve idézte fel Gabynak tett ígéretét az
orvoslás eljövendő fejleményeiről, melyek az aplasztikus anémia és a nátha mellett
megannyi más problémára kínálnak megoldást. De azt is tudta, hogy közvetve, a
fiatal orvosok általa is formált névtelen és arctalan tömegén keresztül könnyen
lélegzetelállító eredmények részese lehet. Mégsem hazudott hát, gondolta,
miközben megfordult és visszament az épületbe.
Az emeleti irodában leült egy székre, és fejét az asztalon nyugtatva pár percnyi
édes álomba merült.
Kisvártatva összerándult, felriadt. Petárda ropogott ismét, ezúttal egész
hosszan, s még el sem halt a tilalmas durrogás, Adam a kórház felé tartó mentőautó
távoli szirénavijjogását hallotta a nyitott ablakon át. De nem ez verte ki az álmot a
szeméből.
Szivarzsebében újra felcsipogott a személyhívó, és amikor betelefonált,
megtudta, hogy Miriam Parkhurst egyik betegét súlyos fájdalmak gyötrik, és
narkotikumot követel. - Hívja fel dr. Moylant, és kérje meg, hogy vessen egy
pillantást a betegre - mondta Adam, különös módon vonakodva elhagyni az irodát.
Helyére tette a kagylót, hátradőlt a székében. Könyvei bedobozolva. A fém
iratszekrények bezárva, az összekaristolt fémpolcok letakarítva. Az iroda hajszálra
olyan volt, mint amikor elfoglalta, még a régi kávéfolt is ott éktelenkedett a falon.
A személyhívó újra csipogott, ezúttal a sürgősségi osztályon akarták kikérni a
tanácsát egy műtéttel kapcsolatban. - Azonnal ott vagyok - mondta a telefonba.
Még utoljára lassan körülnézett.
A padlón papírgombóc hevert, felvette s a teli papírkosárra biggyesztette. Majd
kihúzta az íróasztal üres középső fiókját, és bedobta a stresszkavicsot, ajándékként
Harry Leenek, aki reggeltől a helyébe lép.
Miközben fölegyenesedett és fájdalmasan nagyot nyújtózott, a személyhívó
újra megszólalt. Éberebb már nem is lehetett volna. Erről a szobáról mindig ez a
hang jut majd eszébe, gondolta, a hang, mely túlharsogja a szirénázást, túl a
petárdadurrogást, de még, ha Isten is úgy akarja, Harlekin csengettyűinek gúnyos
csilingelését is.
Ujjaiból önkéntelenül szarvat formázott, és fülig érő szájjal behúzta maga
mögött az ajtót. Scutta mal occhio, pö-pö-pö, riogatta nagyanyja varázsigéjével a
Gonoszt, miközben a felvonónál várta, hogy a lassú, nyiszorgós szörnyeteg
megérkezzen s a sürgősségi osztályra vigye.
 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS
LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE A TYPOSTÚDIÓ KKT.
NYOMTA A SYLVESTER JÁNOS KIADÓ ÉS NYOMDA FELELŐS VEZETŐ
VARRÓ ATTILA ÜGYVEZETÓIGAZGATÓ A NYOMDAI RENDELÉS
TÖRZSSZÁMA: 97/7539 KÉSZÜLT SZOMBATHELYEN, 1997-BEN
FELELŐS SZERKESZTŐ DEZSÉNYI KATALIN
MŰSZAKI SZERKESZTŐ SZ. BODNÁR ÉVA MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY
TIBOR KÉSZÜLT 21 ,75 (A/5) ív TERJEDELEMBEN
ISBN 9630762188